Jékely Zoltán Jékely Zoltán összegyűjtött versei 9-631536-44-0 724 Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest 1988 2. 0 Javított, végleges verzió 1 14483 jekely00001
Jékely Zoltán
Jékely Zoltán összegyűjtött versei
Ballada a kóbor kutyákról

Az ötszázéves Villon emlékének

Hol vagytok hé, szegény kóborkutyák,
hogy bírjátok ki mostanság a sorsot?
Talán nyulat gyilkoltok s őz-sutát,
vagy kunyhótájról koncokat raboltok?
Lehet, hogy erdőszélen kóboroltok,
s irhátoknak nem árt a hó s hideg,
mert éjjelente most nem panaszoltok,
vonítgatás a tért nem tölti meg.
Züllött ebek, kivert komondorok,
örökre elhagytátok városunkat?
Feleljetek, lompos kalandorok,
talán a város háborgása untat?
Vagy tudjátok, hogy nincs itt mit keresni,
étlen gyomor itt csak tovább korog,
hogy céltalan már hulladékra lesni,
felfalja mind szikkadt embertorok.
Kisgyermekek szemétkosárba vájnak,
vénemberek piszok között kotornak,
kéjjel röhögnek félzacskó dohánynak,
három fillérnek, félpohárka bornak;
egekre átkot fogvacogva szórnak,
falat kenyérért készek késre menni. –
Bizony, jobb most az izmos komondornak
fehér mezőn őzet űzőbe venni!
Ég hercege, essék meg vén szived,
ne bánj velünk rosszabbul, mint kutyákkal,
ételt s tüzet teremts mindenkinek,
hogy ehessünk s ne átkozzunk a szánkkal!
1931
5
Búcsuzz, Poverelló
Talán búcsuzhatsz is a napsugártól!
Hadd lobogjon hát hajad a hegyélen,
amíg loboghat. Mert nemsoká
nyomodra lép az ősz,
s hajad szálanként szertehulldogál,
mint a szikkadt füvek vagy a sárga
akáclevelek első dérverés után.
Fordítsd hát orcád Nap-komád felé,
szemed szikrázzék, mintha utolsó
csókra lendítenéd a tested,
huhogjon melled is
a fájdalomtól, mert talán ez az utolsó
naplementéd!
Egy-kettőre meglepnek a ködök
s a sötét zimankók, hogy két lépésre sem
látod apádat, legjobb barátodat.
Búcsuzz hát! Lobogjon még egyszer hajad,
az alkonyos hegyélen, a napsugárban,
– amíg loboghat.
S ha elmerül a nap, indulj te is,
kedves Poverelló, loholj a pusztuló gyepen,
hogy lobogós köpenyed szele suhogtassa,
csörömpöltesse az árva leveleket
végtelen, hepehupás útjaidban!
1931
Vadász-zsákmány
Koporsója egy véres hátizsák volt,
s csak összetörve fért belé a teste.
Kis lábai, melyekkel vízbe gázolt
még tegnap is, most csonkokká meredve,
6
panaszos tik-takkal kocogtak össze
a sok tusát kiállt tüskés aganccsal,
amely alól megtört sugáru, kancsal
szemek kérdése szúrt belém: „No, jössz-e,
hogy megbosszuld hamar halálomat,
ó, Maugli, erdők alján nőtt gyerek!?”
S én nem mozdultam, görcsben reszketett
testem, s lelkem nem volt a régi, vad…
Tudom, hallotta belső hangomat,
hogy „egy vérből való vagyok veled!”
1931
Alvó koldus
A Nyomoruság tankja eltiporta,
mint földi békát a szekér-kerék…
Napfény aszalta, szélvész elsodorta:
Szaporodott eggyel a „söpredék”.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ha Krisztus látná most itt, megmeredve,
akármiben mernék fogadni,
keresztjéről mindjárt lekecmeregne,
s indulna érte – fosztogatni!
1931
Csavargó a hófúvásban
Tél úr, itt volna rég igért borúd!
Készül-e már nekem-szánt koszorúd
zúzmara-gallyból s gyenge hósziromból?
Itt várok most reád a hófuvásban,
langyos házfalnak nekivetve hátam,
s szivem nagyalvó macskaként dorombol.
7
Jó tréfa ez! Ma hóember leszek!
kiagyusztálnak majd a gyermekek,
repedt csibukot dugnak ferde számba,
horpadt edényből lesz cilinderem,
kezembe botnak seprünyél terem,
s aranyos fényt hint rám az utcalámpa.
A hóembernek, lám, nadrágja nincs,
de korgó gyomra, fagyos lába sincs,
s lányoknak nem lehet futóbolondja.
Tavaszban, nyárban nem gyönyörködik,
szeretők felett nem leskődhetik,
de jókedvét ez el még sose rontja.
Ha nő a hold, kolontos kedve kel:
amíg fennjár, fejhangon énekel,
ámbár dalát nem hallja senki sem.
Bolond fickó, de mindenképp Tied,
s mint hű ebed, lábad nyomán siet,
ha a Tavasz tombolva itt terem!
1931
Szürke ég alatt
Kémény felett farkas-szőrszín az ég.
A suta tűzfalakra füst maródik,
hogy az egész szennyesre kormozódik
s szürkébb lesz, mint egy ócska pléhfazék.
A háztetőkön pár antennadrót
kacérkodik a Mindenség neszével,
muzsikát hint az udvarokba széjjel,
bizsergetvén a kedvtelen lakót.
A szürkeség szobákba is bejő,
mint nagy csuha, ráhull az emberekre,
rajtuk ragad, sosem kerül a szegre,
s akit megszáll, sápadt lesz, senyvedő.
8
Hogy szánom azt a vézna gyermeket,
ki mászni is lépcsőházban tanul meg,
s verést kap, hogyha szomszédságba túlmegy…
S be rémitő, ha szomszédunk beteg!
Mert hogyha majd a Véncsont átölelte,
s úgy nyúlik el kifúlva és aszottan,
hogy sárga karja ágy szélére szottyan –
koromszemként fog elrepülni lelke.
1932
Idő-Isten
Idő-Isten járt ablakunk alatt;
szárnyas lovának lépte szörnyü tik-tak –
s amerre zengő lába elhaladt,
éjféli utcánk szellemei ríttak.
Az esztendők adóját szedte be:
a falakról pergett a vakolat,
s ki ezt, ki azt a zsákjába vete:
hullt hajból csokrot, pár kitört fogat…
Meg sem köszönte, s már loholt tovább.
Itt ifju isten volt még s haja fénylett;
de elaszott, jutván az úton át,
s már túlfelől tarkoponyáju vén lett.
Így lassitott az ablakod alatt.
Foga terád, kincsem, régóta vásott!
Bezörgetett – iszonyu pillanat! –
Még most is hallom rémült visitásod.
Pápa, 1932
9
Így jött az éjszaka
A temető mögött lebújt a nap.
Pár pillanat
s már szöszke csillagfejeket
szúrtak fel a szőlőkaró-hegyek.
A májusi gyümölcsösök felett
illatok üzekedtek s denevérek;
álmában édes nedveket eresztett
a hangyajárta cseresznyefa-kéreg.
A házak nőttek, lejjebb szállt az ég,
az utcán hervadt villanykörte égett;
dalolt valahol a cseléd,
s a Fiastyúk a templomgomb felé
terelgeté a sárgálló csibéket.
A kéményünkre felszállt egy kuvik
– párja ott ült a templom tetején –
csujogatásuk
felhallatszott a magas tejutig.
Borzongva ültem én
kis társaimmal ott a kőpadon:
fiúk, lányok vegyest.
Nem volt még semmi tilalom,
ha testet ért a test.
Hol szundított a szerelem?
Csak az volt izgalom,
ha surrogás ütött meg hirtelen
s az erdőszél felől
jött, jött, mint egy kísértetes madár,
jött, mint a Bükkös bolygó szelleme:
a roppant agancsú szarvasbogár.
1932
10
Jóslat
Ma hajnalban megszólalt a kakukk.
Megkérdeztem, tréfából, meddig élek?
Kegyetlenül fösvény volt és hazug:
azt válaszolta, még csak vagy hat évet!
Az ablakon beszállt egy szürke légy,
előbb a rézlámpás körül kerengelt,
aztán fölém repült s zümmögve, szép
ívvel kirajzolá a végtelen-jelt.
1932
Városvégi gesztenyefasor
Sohase látott gesztenyefasor!
A lámpafény megaranyozza,
monumentális és komor,
sötétbe fut, nincs vége-hossza.
Lombok alól a szél lehozza
gyermekkori őszök szagát:
jaj, régi, sétatéri fák,
kőris, fenyő, juharfa, bodza!
És az az út, a városvégen, ott,
keréknyomával erdőnek futott,
s amint homálya nőtt, szűkült az éke,
s belehasított a vadas sötétbe.
Házunktól macskaugrás volt a vége,
ott kezdődött az új birodalom:
az erdő napvilágon gyáva népe
hancúrozott a tisztás-oldalon.
11
Mesébeillő, fürge vigalom!
Tündérek hopszaszáztak körbe-körbe,
szökdöstek át a patakon,
s vadkan hátán nyargalt a törpe.
Utána bakkecskén botorkált,
szarvába csimpaszkodva a boszorkány,
kezében kés, szemében méreg,
nyomában baglyok, denevérek…
Autó robog a gesztenyesoron,
száraz levél hull záporozva.
A szél szaga gyermekkorom
csodáit vissza-visszahozza.
1932
Körtefák csodája
Palánktalan, kihalt gyümölcsösök
alkonyi csendje csalt a tarka gyepre,
melyen bucskázva, szökve, hemperegve
hancúrozott az odaüldözött
levélsereg. A körtefák között
szél vinnyogott, s mint csonkaszárnyu lepke,
egy-egy veres levél indult lebegve,
és elkalimpált a fejem fölött.
S a testem lassan átalöltözött:
két hosszu lábam egybenőtt s a hegybe
ezeragancsu gyökeret döfött.
Fanedv lett testem mindenféle nedve,
fa voltam már a körtefák között,
s még most is ott vagyok boggá meredve.
1932
12
Gyermek a hóban
A kisdedet az első hóra hozták;
egér-szeme, a habzsoló kis érzék
ámuldozik, mi ez a nagy fehérség,
melyet a szürkeség helyébe most lát.
Bundácskájában pípesen tipeg,
a dada ujját kis markába fogja,
aztán lehajlik, hóba nyúl, s nyafogva
egy szót szeretne mondani: HIDEG!
– Majd, amikor a kétezrediket
írják, és én már rég-rég nem leszek,
Te, kis toporgó, tejfogas gyerek,
mint roskadtínu, vaksi és süket
vénség érzed, hogy közel a halálod.
Gyors képeket látsz, tűnő arcokat,
szüleidét, ezt a fehér utat –
s látsz engem is talán, így, ahogy állok.
1932
Piros csapás a hóban
Szikár lovuk fel-felhőkölt, farolt,
hat hordóval hoztak kadarka bort
tiszamelléki, bundás magyarok.
Volt, aki fenn ült hordója tövében,
s ostort fogott kétujjas kesztyüjében;
más lőcsöt tartva kullogott gyalog.
13
Nem szitkozódtak ők, nem is danoltak,
egymáshoz, lóhoz árva szót se szóltak,
komor volt arcuk, mint a temetésen.
A hat szekér zörögve kaptatott –
A friss havon piros csapást hagyott:
buggyant a bor a donga közti résen.
1932
Könyörgő ballada a Földhöz

Berde Sándor emlékének

Kegyetlen föld, vén gyilkos, ki megölted
hidegeddel, fogadd most melegen!
Sírját tűzszived melegével töltsd meg,
nyugvásában meleg ágya legyen!
A lelke most a téli végtelen
parányi hókristálya lett, s lebeg
fehér, szélcsendes égi téreken,
míg visszahullatják a fellegek.
Kegyetlen föld! Szűz teste már tiéd,
sötét gödrét pár munkás ma megássa;
morzsolhatod majd ujjongó szivét,
tiéd örökkön órjás kacagása,
a fogsora, a szeme villanása…
Vén föld, hatalmad sok csodát tehet,
a pusztulás testét meg ne gyalázza;
ne szabadítsd reá a férgeket!
1932. december
14
Máglya
Tudom, a feledés konok fátyla borul
rám s nyomaim az úton beporozza
az Idő-sivatag futóhomokja,
a földgolyó pedig tovább gurul
bolygói közt, végtelen úton át –
Mondd hát, minek őrizzem ezeket
a porladó „legelső verseket”?
Hogy majd a másruhájú unokák
csúfolják őket még a mainál
is embertelenebb, sivár korukban?
– A kályhában jó tölgyfa lángja lobban,
egykettő, izzó parazsat kinál.
Ide vetem be őket! Mint a máglya,
lobognak! Végük. Csak gyűszűnyi port
látsz már belőlük, mit a szél kihord
hazájukba, a téli éjszakába.
1933
Elhagyott kutyánk elégiája
Szegény kutyánk, be egyedül maradtál
az árva villa beton küszöbén!
Eltengődsz majd szomszédok kenyerén,
s valaki még örökbe is fogad tán…
Otthagytunk ősz s éjszaka küszöbén,
s most fejedre, mit gyakran símogattam,
koldus testvéred: kertünk tücske pattan,
koldus-ruhádon koldus-diadém.
Azóta már nyakatokon az ősz!
a kukoricát tördeli a vadkan,
a vadlibák vonulnak V-csapatban
s éjjel az ég ezüst ködöt esőz
bodor bundádra, melyet simogattam…
15
Jön még azért egy-két vidám napod:
a hegytetőn fütyülve jár a csősz,
avar között rigópár kergetőz,
s mégegyszer felszáradnak a padok!
Utólszor jól kihancúrozhatod
magad a csörömpölő levelekben;
előled tarkakontyú banka rebben,
hiún utána kapsz s megugatod…
De az éjszakák mind lidércesebben
törnek reád. Fogy, fogy már a vigasz.
Hideg vackodban fel-felvonitasz,
ha álmodod, hogy nyugszol az ölemben.
Egy reggel majd a szél havat keverget,
s pelyhek nyomán szomoru varjuhad
lepi el a tarlókat s az utat,
s vad károgást visszhangzanak a kertek.
Vonítnak az ijedt komondorok,
az almafák fehér csontváza csattog:
a zúzmarás Halál kullog alattok
s hószínű fogsorod rávicsorog.
1933
Első kutyám emlékére
Álmomban olykor hallom szörnyü vádját:
– meggyilkoltak az enyedi pecérek,
bőröm lenyúzták, testem vízbehányták,
s megettek ott a halak és a férgek.
Micsoda tébolyult vonítgatás!
Rémült jajok a téli éjszakában!
Egy vészüvöltés, egy vékony sirás,
és soha együtt, mindig csak magában
rí fel a hang: az ősi kutyaszó.
16
Hangjuk két hegy közt ekhózza a hó,
majd elnyeli, s egy percre sűrü csend lesz –
de rázendít egy messzi csaholó,
s valahová üveghangon üzenget.
Mert valami történt ma éjszaka!
A múzeum kitömött farkasa
rabolni ment, s a széllel száll a véres
bőrcafatok és zsigerek szaga,
és mindené, mi majd a varjaké lesz,
ha végetért az úri lakoma.
Vagy Más Valaki indul portyájára?
Bagolypiszkos kőoduból kilábol,
s a kutyák tudják már, rozsdás kaszája
kit vág le ma, s kit ráncigál magával
a hideg éjbe, kis meleg zugából…
1933
Éjfél Budán
Most voltaképpen sírni kellene:
tétova mánk végképp holnapba lendül,
búcsúztatója borízű zene,
mely kiszivárog egy kis étteremből.
Az út alatt szagos fürdők leve
zubog, s a rács alól kék pára leng föl,
mint süllyesztőből foglyok szelleme…
Kóbor kandurt ciról a sarki rendőr.
Az állig gombolt házak mind vakok,
vonuló ködben úsznak, mint a csolnak,
s belsejükben egy-egy család vacog,
kaszával áll ágyuk felett a holnap.
A plafonokról lógnak sóhajok
s foszlányai tejszagú altatóknak.
1933
17
Séta alkonyat felé
A messzi városra, mint égi láva,
ráhömpölyög a lila esti pára.
Keresem házatok. De már hiába:
elfüggönyözte ez a lila pára.
A domboldalra itt süt még a Nap
s a kerti villák vadszőlős falára.
Hűs szín-játék kezdődik nemsokára:
kár, hogy nem láthatod – az alkonyat.
Ahol még három hónappal előbb
a sím félméteres havat hasított,
félméteres virágok nyílnak itt-ott
s térdetverő fű fedi a mezőt.
Térdetverő fű között gázolok,
keresem sím hóval eltűnt nyomát:
Vadszekfű nőtt helyén és szarkaláb
s egy levendula, mit a szél hozott
valami messzi, vénkertes határból
s örök magányra ültetett ide.
Ágat török egy vadcseresznyefáról,
s víztartó tányért ások köribe.
Menyországszínű felhők ácsorognak
az égbolt szépiás-rőt térein.
Egy csúcsi fát becézve közrefognak,
mint régi talján mester képein.
A kék csokorral, mit neked fogok
elvinni holnap, megállapodok
egy tisztáson, vörösfenyő alatt.
– Titokzatos Giorgione s más nagyok,
18
kiknek megadatott a hatalom,
hogy megfessék maguk fiatalon,
titeket kérlek, adjatok erőt,
hogy a kopaszság, satnyulás előtt
megfesthessem bár egyszer magamat,
bodros hajjal, sudár-fiatalon,
hűvös, domboldali alkonyaton,
egy tisztáson, vörösfenyő alatt!
1933
Falusi reggel
A pajtában nyihog a két csikó:
Ehetnénk, hé, üres, üres a jászol!
Éhes a kakas is, dühöngve rámszól:
Kukoricát, fiú, kukorikú!
Kukucskál óljából a rózsa-szájú
göndör malac s könyörgőn rám-röfög:
Virrad, virrad, fiú, s üres a vályú,
törökbuzát ide, törökbuzát!
A szérűskerten rozsdafark húz át,
egy gyufacincért elnyelint kapásból,
s a Nap, mint roppant sárga tök,
mely indájáról elszökött,
kikarikázik a kukoricásból!
Magyarvalkó, 1933
19
Valkói temetés
A tíz öreg halálkórusa szól:
kihullt foguk helyén árad az ének;
már a kaszást ott érzik valahol
nyakuk mögött s rezegtetnek a vének.
Táskája nőtt már mind a nők szemének
– tán ezredik könnyüknél tartanak –,
vígasztalják egymást: „ilyen az élet.”
A sír száján sötéten áll a pap.
A koporsóból hosszúujjú ing,
kék keszkenő s írásosdíszü pendely
lobog elő: testetlen búcsut int
s mesél az asszonyról, ki vele ment el,
hogy ölelkezzék földdel és a csenddel.
Ma kezdi meg. Boldogan alszik és
nem érzi, mert kútnál mélyebb a szender,
hogy morzsolja majd szét az ölelés…
Magyarvalkó, 1933
A vén csordás temetése
Aj, megcsurrantak az égi kutak!
A házakat mind beljebb döngölik
mennyből jövő, nehéz esőrudak.
Sötét menet baktat az út-vizen:
a vén csordást hozzák, ki nagy legény volt!
annyi dúd-ot tudott, mint senki sem,
s ötven évig élt fenn a hegyeken.
Mondják, egyszer – kegyetlen téli éj volt –
farkast ütött agyon, fegyvertelen…
20
Vonul, vonul a fekete menet,
csak a koporsó villog a szekéren,
s az őszfejü ökrök fehérlenek.
Könnytelenül jönnek az emberek
– a sírást tiltja férfiú-szemérem –,
a nők szeméből sűrű könny pereg.
A cinteremnél megtorpan a kántor,
s zendít háromszázéves éneket.
Csengő visszhang szól a nők csapatából,
hűvös szél jő, tüstént eláll a zápor,
a cinterem kapuja megremeg,
kilincs koccan, s lám, megnyílik magától!
SÍRFELIRAT
Imitt a vén Csukás csordás alussza
Krisztusában örökös álmait.
Hűn őrizé faluja barmait,
ötven évig a szemét be se hunyta!
De most immár békével alhatik,
ki sem zavarja vackán.
Ez a jussa.
Magyarvalkó, 1933
A költő születése
Az erdőn járt, ruhája tüske-tépett,
mohát tiport, vágott egy jó botot,
mérges gombát ütött, hajszolt peléket –
most rétre ér, a lába támolyog,
édes teher alatt roskadva lépked,
köröskörül a rét tarkán forog –
s végül lerogy, mint vadvirág-porok
testükregyűlt kincsétől gyenge méhek…
1933
21
Hangya-harc
A rézfutó hulláján összevesztek,
mely ott feküdt ragyogva a porondon.
– Két nap s két éjjel nagy idő!
nem voltak még azóta percre veszteg,
gyúrják egymást a felkapart porondon.
Ropog a kis páncél, hamar bereccsen,
törik az állkapocs, törik a láb,
s a hangyahős szótlan kidől.
De kitépett lába eszeveszetten
rugdossa gyilkosát tovább…
Hiába békít már a lámacincér
– frakkos, kenetteljes diplomata –,
nem hagyják ők már abba semmi kincsér’,
folyik tovább a hangtalan csata.
Tovább ingerli őket a teli-
hold és felfrissíti vérük a harmat.
A nappal elhullottak lelkei
fölöttük ködlenek s egymásba marnak.
A csatatértől alig két araszra
nagy lapun ül a temetőbogár.
A harcot nézi. Higgadt. Tudja már,
hogy csak neki lehet belőle haszna!
1933
A kakukkhoz
Nem kérdem Tőled, meddig élek:
félek, keveset mondanál,
babonás bölcs óra-madár,
esztendő-osztó berki lélek.
22
Csak arra kérlek, te madár,
minden percem tedd édesebbé,
s oly fuvolásan kiabálj,
mintha nem szólnál soha többé,
mintha utólszor szólanál,
perc-bűvösítő berki lélek,
mintha már erre járna érted
és hívogatna a halál!
1933
A vén Both
Nem volt már jó neki az illatos bor:
csak szeszt nyakalt, míg benne lángra lobbant…
Azóta kopjafája rég lerokkant,
s velejiből szippant szagot a kosbor.
De pálinkája, amivel temették,
még mindég tart: ha elfogy, újra támad;
s a vén Bothról már széltiben csudákat
emlegetnek a szószátyár menyecskék:
éjfél körül, ha kutya nem ugat,
s bagoly sem száll a cinterem fölött,
jól hallani, a vén Both nyög, röhög
s italából nagyokat kortyogat.
1933
Fecskék
A villanydrót öt égi vonalán
izgága hangjegyek a füstifecskék.
Ha lejátszhatnám, bennük már az estét
s az ősz első akkordját hallanám.
Kolozsvár, 1933
23
Caruso emlékének
Holt művész hangja szól a rádióban,
hallgatom, hallgatom s irígyelem.
A mi hangunkat, hogyha meghalunk,
testestől elnyeli egy rossz verem.
A gyémánt hang kiszáll az ablakon
s a dombról, mint patak, lehempereg,
amerre csörgedez s bukkan vigan,
remeg a fű s az őszi levelek.
Késett lepkéknek lesz nászindulója
s egy kisleány kendőt bont és örül:
karingós táncba kezd a kút körül,
pendelye leng s látszik, nincs bugyogója.
1933
Ősz a Városmajorban
Tarsolyából a puszta földre szórta
egy üldözött király –
a sok tallér most itt hever a porba’,
a fák lábainál.
Kékeslila homályban, ázva-fázva
ődöng a vén fasor;
szerelmesek fojtott sírása
szól a bokrok alól…
Mint szép leány után, ámulva nézek
pazar nyarunk után –
Fölöttem lóg még egy-két árva fészek
a tar fák ágbogán.
Úgy érzem, hirtelen kinő a szárnyam,
s fütyülök is nekik:
Bolond fák! azt hiszik, hogy újra nyár van,
és karjuk rezgetik.
1933
24
Apró képek, I
Juhászkutyák
Karám előtt három lompos ugat,
felettük éhesen szállnak a varjak.
Tudják: ők falják fel hullájukat,
mit téli farkasok miszlikbe martak.
Kalota felé
A csillagos falutornya felett,
mint léghajó, kék ködtömeg lebeg:
a pára, melyet álmukban leheltek
fáradt barmok s fáradtabb emberek.
Vakablakú vár
Gyalu alatt
A vén kastély minden ablaka vak,
táskás a fal, suvad a vakolat.
A sétányon, rongyos fenyők alatt,
könnyezve őgyeleg egy rossz fapad.
Ősz, templomi királyok
Válluk laposra koptatá a sok nap,
századok esői rájuk csorogtak.
Nem mozdulhatnak: körülöttük
kaján kőszörnyek kucorognak.
1933
25
A Házsongárdi temetőben
Itt alszanak a boldog rokonok!
Most már mindegyikük fogyó legenda.
Holt vérük élő véremben zsibong.
Esős időben róluk álmodunk,
s pár kép van róluk a falon és lent a
nagyláda mélyén egy-két régi rongy,
sárgult levél s pár óriási gomb…
1933
Huszár Béla sírjára
Tavaly még úsztam, bukdácsoltam
nyitott szemmel a víz alatt,
most fekszem megmeredve, holtan,
csukott szemmel a föld alatt.
Húszévesen ide kerültem,
szobrot kaptam fiatalon,
holtak szaporodnak körültem,
szobrot kapnak fiatalon.
Miért siratnátok, barátim?
Örökszép szobor maradok!
Miért siratnátok, barátim?
Jól jár a fiatal halott.
Ti még éltek s lassan rohadtok,
senyvedtek észrevétlenül,
szátokban holnap műfog kattog,
szemetekre üveg kerül.
Miért sírnátok hát, barátim?
Nézzétek ifjú szobromat!
Miért siratnátok, barátim?
Sirassátok magatokat!
1933
26
Mélység
Élek: halálsápadtan lebegek
az iszonyú időmélység felett.
Lebegsz te is – így lebeg mindahány
a múltján –, mint a pók a fonalán.
1933
Hasonlat, I
Vázlat
…Mint a gyöngyhalász
lilás tengerfenék csodái közt,
úgy lebegünk mi az életen át.
A felszín árama alig ha ringat,
szelíd rezgések hatnak csak le hozzánk,
s mint víztömeg, tompítja mozdulatainkat
bágyadt érzésed, Hiábavalóság.
Az életünkön át így lebegünk,
zöld réteken, békalencsés tavon,
s körülöttünk mindent kéken bevon
lefátylazott felhőként messzetünt
gyermekkorunk emléke, mit majd naivan
s eszelősen örökké keresünk,
míg el nem fogy rövid lélegzetünk –
mint gyöngyhalásznak odalent
a tenger hullámaiban…
1933
27
A varjú-szfinx
Vadjáratos, ködös hósivatag
komor szfinxe: halálos álmatag,
öngyilkos daccal űl a zúzmarán,
sovány testéből lassan hűl a pára.
Búcsuzz el tőle: még ma éjszakára
holtan találja az őz-karaván.
1933
A szobám éjjel

Berde Sándor emlékére

Az ablakon éjféli szél zörög,
rázza a száraz szőlőlevelet.
Kinézek arra, hol a hegy mögött
szegény barátom hópólyába burkolt
sírja felett
az újhold áll vigiliát s lebeg:
sápadt Anyai-szeretet.
Sírhatnék, s hunyt szemmel messzebbre nézek:
csukott szemhéjam vaksötét falán
fehér fényképet hív elő a lélek:
egy sírhant zúzmarás domb hajlatán,
jeges magasságból a hold lenéz,
lebeg, s mosolygó, mint a feledés…
1933
Mint kőkoporsón
Mint kőkoporsón ifjú kőkirály
leesettállú, hosszúlábú szobra,
fekszem az ágyon mozdulatlanul,
hideg kezem kegyesen összefogva.
28
Valami rejtett forrásból a fény
fölém, a „Holtak szigetére” hull.
Látom a lelket: lelkemet, szegény
most köt ki gyámoltalanul.
Még visszafordul, rám néz s így beszél:
kis, gyenge test, te ott maradsz alul,
én most az örök partra, lásd, kiszállok.
Te földbe jutsz, hol madarak, királyok
s kutyák porladnak, mint a falevél…
1933
Karácsonyi séta
A park útján nehéz hókupacok,
fehér koporsók állnak sorfalat.
Az idő: zsarnok vénséges király
beléjük zárta élve a nyarat.
Ha látnád, itt a tiszafák alatt
a fürdő bronzfiúcska hogy vacog!
Valami bundát kéne vetni rá
s buksi fejére kis zöld kalapot.
1933
Intő szavak süldő macskánkhoz
A bokrok alján szép a szerelem,
mikor a tél tavaszról álmodik;
jó hancúrozni zörgő levelen,
és jó, ha két körmös kar átszorít.
Azért, macskánk, ne menj a kertbe ki,
még gyenge vagy te, reszketős, törékeny;
bármit izen az éj, ne higyj neki,
maradj nyugton az ablak könyökében.
29
Künn azalatt kurjongat s figuráz
a hörcsögképű, tüskebajszu kandúr;
fortélyos énekére jól vigyázz,
fogadj szót, és ne menj az ablakon túl.
Hadd kacsingasson bedagadt szeme,
rührágta, ritka bajszát hadd pödörje,
hadd mászkáljon, mint Orbán szelleme,
a ház előtt éjjente föl-le, föl-le!
Mert jaj neked, véged van, ha kimész:
egyet-kettőt szökik és megragad
s máris szorítja két nagykörmű kéz
tigrisbundás, ártatlan derekad.
És akkor hallom majd a jajgatásod,
a rémület kéjből szakadt szavát:
(ó, édes-véres, vad összecsapások!
bokrok, mohák, hajnalok, éjszakák –)
– Ha nem tudnád még: ez a szerelem;
a kín a kéjből is mindig kicsap rád;
friss-föld-szagú tavaszi éjjelen
ezért zokognak künn a macskák.
1934
Macska-szerenád
Álmatlanul feküdtem, és Reád
gondoltam holdfényes szobámban, egyedül,
mikor a kertben, úgy éjfél körül,
elkezdődött a macska-szerenád.
Ráismertem: a vérük dala volt,
a márciusi hímgerincek forró
lihegése, kísértetes tremóló,
a percnyi kéjért oly sokat loholt,
30
hajhászott kandur vad vér-vallomása,
s kacér nősténye álszűz nyögdelése
– mintha ez lett volna első esése,
első kigyújtó márciusi láza –
Hogy lássak is, az ágyból kiugortam
s kilestem őket az ablakon át.
Szomorú volt a jelenet s fonák:
szétválva már kucorogtak a porban,
s nyalták magukon azt a két sebet,
amit szerelmük lángja égetett;
a hátukon kigyúlt a holdvilág;
megsejtettek s rámnyilazták achát-
szemük rémült szentjános-bogarát.
1934
Bátortalan tavaszodás
Száguld a koldus-szagu tél,
szirmok esőjét záporozza.
Emlékeim felé, elálmodozva,
egy mag-vitorlás ringva útrakél.
Utána megremegve bámul a
kis pipehúr – érzelmes pici kék szem –
és búcsut int a rom-kőkeritésen
a primula.
S csak száll a mag, mint égi készülék,
mely ismeretlen csillagokba indul,
de nem jut a felhők határain túl:
körülveszi s lehúzza majd a jég.
1934
31
Egy család nyughelyén
Nagytata aluszik, már nem pipázik,
nem horkol és nem malmoz a hasán.
Felette két huncut poszáta játszik
a tujafán.
Nagymama is alszik, már nem köhécsel,
nem varrogat és szőnyeget se köt.
Két pajkos kis cinke szökdösve trécsel
szeme fölött.
Apuka szundikál, többet nem olvas,
többé nem énekel s többé nem ír.
Szíve fölött őszi tücsök az ordas
éjjelbe sír.
Anyuka is szundít s nem sírdogál,
a hasa már sohasem lesz kövér!
Két orcátlan, vörös szabóbogár
nászt ül kövén.
Fiúcska hájcsil, már nem karikázik,
nem lesz többé az ágy alatta nedves.
Sírján dongó dohog, giliszta mászik
s a nagy pille repdes.
Leányka szundikál, már nem babázik,
nem festeget és nem gyűjt képeket.
Elárvult, cirmos kismacskája ázik
keble felett.
1934
32
Tavasz a Városmajorban
Felhő-rucák lubickolnak az égen,
mely kékebb, mint a legszebb hegyi tó;
támlátlan, rokkant padra dőlve nézem,
szomjas szememnek tündér itató!
Körülöttem szegett fővel botorkál
két-három zord, magábahullt öreg:
bottal piszkál avart vagy új rügyet,
s a sírás, mint szálka, áll a torkán.
1934
Napfürdő a temetőben
Kinek szívéből nőtt e satnya fű
s kinek szeméből nőtt itt ez a másik,
melyen most koslató bogárka mászik
s olyan, mint egy német kezdőbetű…?
S a harmadik, mely integetve rezdül,
mint aki elmegy s még tanácsot ad.
Ki merészelné e fűszálakat
megmarkolni s kirántani tövestül?
Csak lengjenek, csak üzengessenek,
mindig akad valaki, ki megérti,
hogy miről is hagyakoznak a régi
gyökérfoglalatú szívek s szemek:
kihúzza magát, hogy gerince roppan,
döngő sírok közül messze rohan,
hempereg édes nők karjaiban
s önmagának bebizonyítja, hogy van.
1934
33
Szép nyári zenekar
A hegytetőn hiún rikolt a páva,
az éjszakától félti köntösét;
az álom hűs ében-oázisába
cammognak már fáradt felhő-tevék.
Üvegcimbalmos tücskök muzsikálnak
– van a világon még szebb zenekar? –
Most kellene megállnia a nyárnak,
mielőtt még az álom eltakar.
Most kellene megállnia a nyárnak,
s torpanna bár meg az egész világ!
Kertünkre illat-mézet trombitálnak
kórusban a pilledt petúniák.
Tücsök, cigánykám! fújjad, sose szüntesd
gyermekkorunk nyáresteli dalát,
kísérd vele pusztuló életünket,
s majd sírunkon is ezt fújjad tovább!
Lankadt szűzek, pilledt petúniák,
fujjátok ránk illatos harsonátok!
Akkor úgysem fújhatjátok reánk,
amikor majd sírunkon trombitáltok.
1934
Mindenesti színpadom
Künn szól a béka, a vízi dudás;
most kezdődik éjjeli maskarádém:
tibláboló emlék-felvonulás,
szemembe-zárt titokzatos parádé.
A magasból kék, végtelen sötét
alakokat szór a színre puhán,
leadja minden zagyva díszletét,
zsúfolt zsinórpadlás a koponyám.
34
És így pereg le, összevisszaságban
– talán bölcs rendben – elmúlt életem,
esténként, mihelyt szemhéjam lezártam.
Most Kolozsvárt vagyok, most Enyeden,
régi erdőn járok, kilépve bátran,
első szerelmem nyomát keresem –
tán így fog egykor koporsóba zártan
is szórakoztatni behúnyt szemem.
1934
Kísértő dallam
Meghalsz, jaj, meghalsz, jaj
elhagyod ezt a világot,
sok könnycsepp, sok sóhaj
hull a gödörbe utánad.
S nem mozdulsz, nem mozdulsz,
börtönöd a kicsi árok;
hantodra sok hó hull s
megfagynak rajt a virágok.
És jön egy éj, téli nagy éj:
a temetőbe bolyongok,
szörnyü a hó, ámde ne félj,
meglelem úgyis a hantod!
S úgy mondom, úgy mondom
százszor is ott a neved,
hogy mélyen, a hódombban,
tested elönti a meleg!
1934
35
Consolation
Míg bennem eltünés kórsága lappang,
Ő szépséges egész, talán örök!
…Szeretném látni sírkövek között,
tarka ruhában, meggypiros kalapban,
nyaklánccal és virággal, napsugáron,
pompázva látni ott!
– Mily diadal
volna s fanyar, haláltánc-ízü mámor:
úgyis együtt tűnünk el a világból,
s örökre ugyanaz a földréteg takar!
1934
Tündéri fürdés

Vékás Judit emlékének

Itt már gyerekkoromban is kerestelek.
Róttam a berket, a nyúlutakat.
Azt hittem, pici vagy és gyermeteg
s lábad nyomán piros virág fakad.
S mindig hiába! Mindig hűlt helyed
leltem: kis fésűt s tört virágokat.
Lement a Nap, bagoly szólt, este lett.
Azt hittem, a szivem is megszakad.
Most suhanunk a mormogó Szamos
bátor vizében, nagy fűzfák alatt.
Félemberek vagyunk: félig már iszamos,
vízhasitó, villótestü halak.
Ahol elúszunk, fűzek hajlanak,
kavicsok néznek s kandi rákszemek:
a vízi pár vajjon ma merre megy?
Tudják, a víz királynője te vagy.
36
Él bennem a hiú kivánság,
reménytelen remény:
együtt fogunk egykor pihenni
a Szamos fenekén.
Üvegkoporsóban pihenni
öles zöld víz alatt!
Felettünk fognak jönni-menni
fehér hasú halak.
Lenn fogunk jámboran pihenni,
mint az a nagy király,
felettünk fog majd jönni-menni
a partfutó sirály.
Testi tömlöc ellen a lelkünk
hiába lázadoz:
idegenül harsognak el felettünk
az új évszázadok.
Rönkök vagyunk, két kósza, szürke rönk,
deltátalan, örök folyam sodor.
Kopunk, zúzódunk, amíg valahol,
örökre alámerülünk.
Kolozsvár, 1934
A Szépség pusztulása

G. Edith emlékére

Délben langyos gyepágyon heverésztem,
fürdőruhában, perzselő napon,
Ő jégteremben, talpig hófehérben
pihent a fekete ravatalon.
Rágondoltam, húszéves életére,
hogy ennyi szépség most már csak a földé,
hamú lesz a csontja, por lesz a vére,
ruhája is – s nem látom soha többé!
37
Ő nem gondolt már akkor semmire.
Keble alatt egymásba kulcsolódott
márvány keze: fehér márványszobor volt,
a nagy mester hamar porló müve.
Alkonyodik. Az idő hét felé jár.
Másfél órája már, hogy eltemették.
A földben éri már meg ezt az estét.
A Nap a Hárshegy oldalán lesétál,
sírjára egy utolsó fényt hajít;
ma meghatódva nézte temetését,
de bizton elfelejti hajnalig,
mint ahogy elfeledte annyi szépét.
Éjszaka van. Már egy hete halott.
Tán oszlik is! Eltikkadt sárgöröngyök
felitták a könnyet, mit akkor öntött
koporsójára anyja s rokonok.
Súlyuk alatt a deszka majd bezúdul,
homloka, melle horpad, mint papír.
Ősz jön, levél hull, tél jön, rá a hó hull,
s fejemnek való párna lesz a sír.
Nagy szárazság van, égnek a vetések,
alig nyílt ki, hervad s hull a szirom.
De tenyészik buján és vészt nem érez
hetes palántám: késő bánatom.
S míg künn a Nap lassan mindent kivégez,
a bú nő bennem, mint tisztás-füvön
magányos genciána, s amíg élek,
esténként hűs könnyekkel öntözöm.
38
Művész urak! Szőnyi, Aba-Novák!
Siessenek hát, fessék meg a képét,
hogy csak a földé legyen ennyi szépség,
Urak, ne hagyják, tegyenek csodát!
Lopják őt vissza az örök időnek
– önök iránt is hálás lesz e zsarnok,
ha állványuk mellől egyszer kidőlnek –
hadd őrizze üvegtetejü csarnok
s időtálló, szútálló drága ráma,
hogy mindenkinek, ki előtte jön-megy,
verjen a földbe gyökeret a lába!
Buggyanjanak szemébe ott a könnyek,
s öntse versbe, szoborba vagy imába!
1934
Eltűnik egy világ

Enyednek

Úgy látom, egy-két évtized se kell még,
s melyek nevemmel kisbaltám nyomát
sok éven át derekukon viselték,
a tűzre jutnak mind a kerti fák.
Utcánkban a cigányok befalazták,
kegyetlen, az egyik kedves kaput;
szemétdombnak használják a kutacskát,
s a kertben tünedez a régi út.
Galambjaim, kiket padlásunk tartott,
azóta égi dúcban szállanak;
s akikről álmodom, baráti arcok,
a temető hasában mállanak.
39
Dicső gyermekkoromból mi marad hát?
Az akkor friss küszöbben lábnyomom;
évtizedek egymásnak átaladják,
míg a várost fel nem veri a gyom.
1934
Gyermeki alkonyat

Szerb Antalnak

A falióra nyolcra vert.
A felhő temetőbe száll.
Lila homályba hull a kert,
nyirkos füvet vág a halál.
Tyúk és galamb aludni tér,
a fényt nagy pincék elnyelik;
énistenem, milyen fehér
leszek féltemben reggelig!
Tipeg a házunk cserepén
galambok nyomán a kuvik,
s a fecskéből lett denevér
leánykák hajába buvik.
A hegy csontőrző sírhalom,
az ég hideg templomi bolt;
a nap, fényöntő vigaszom:
kifolytszemű, rossz fattyúhold.
A fáradt város elpihen,
tán megőrzi a nagyharang.
Ébred vén hordók öbliben
a zöldbékából lett varangy,
riog a lappantyú s repül,
repül, köröz a ház felett;
kecskékben észrevétlenül
véresre festi a tejet.
40
Sötét van már. Nagy denevér
szárnyai arcom verdesik.
Énistenem, milyen fehér
leszek féltemben reggelig!
Lezuhant a Nap
Húzhatnál már hétmérföldes csizmát is,
a Napot úgysem érhetnéd utól;
a hegy hatalmas lila kalamáris
s a felhőrost felette hosszú toll.
A völgyben szárazlevél-égetés
kék füstje alkonyi széllel csatázik,
s a tájat lassan fátylas lebegés
rejtelmesíti – mintha az egész
tizenötéves emlék volna máris!
Eljött a sárgacsőrű trombitás,
a hím rigó, s diófahegybe szállott.
Azt hiszem, dala nemcsak vallomás:
a Napnak fújja most a cápistrángot.
Hogy lopj belőle bár egy sugarat,
hiába futnál már a hegytetőre:
mint Belgium királya a minap,
gyilkos sziklák közé zuhant a Nap,
s az ég falára freccsent szét a vére.
1934
Sóhajtás
Meghalok és sosem voltál enyém!
Megfoghatatlan vagy, mint az idő,
melynek síkos húsába még sosem
akaszthattam belé meleg kezem,
41
és illanó vagy, mint az esti fény,
mely eltűnik az erdők peremén.
Meghalok és sosem voltál enyém.
1934
Késő tarlózás
A dombon túl eltünt a sárga nap,
rétek felett repül a pókselyem;
olyan a mai alkonyat,
mint egy hegedü zsongó belseje…
Nézem az égbolt végtelen tavát;
milyen színű? – színének nincs neve.
Lelkemen illatok surrannak át,
hűs illatok, melyeknek nincs neme.
Nézem a fenyők mély-zöld tetejét:
ott fenn, rég sejtem, lappang valami
rejtelmes szép veszély, melynek nevét,
ha tudnám, sem merném kimondani.
Ma a virágok végsőt intenek,
s tán földbe bújnak, mint a rovarok;
az elpusztult temetőn a kövek
is elfeküdtek – a halál halott.
1934
Őszi füst-varázs
1
Köd-fényben áll a budai vidék;
legyen enyém az ősz, akár a lelkem,
pipámban száz levél hullája ég,
miket finom dohánnyá szeleteltem.
Egyharmada diófa levele,
42
másik harmad édeskés hárslevélke,
a többit naspolya hullatta le,
vagy a szomszédunk szelíd gesztenyéje.
2
Miket a lomb szűrőjén felfogott,
nyári napok, szívódjatok belém!
Bódítsatok vad szirom-illatok,
villó fények az asszony-fák csecsén,
melyek alatt tátott szájjal hevertem,
s egy cseppentett-csepp mézet könyörögtem –
Szép fák, kik álltok most kopott-leverten,
borultok még virágba körülöttem?
3
Kígyó-lélek, kék pipafüst,
mennybefutó selyemkötél!
Bár csimpajkodhatnék beléd:
mi lesz, ha itt-talál a tél?
Maholnap dérvert ez a rét,
Fáink szél-hóhér öklözi –
Emelj, emelj, varázs-kötél,
rózsálló, langy felhők közé!
4
A vadszőlő leveleit a szélvész
elvitte, de száz karja itt maradt:
a tűzfalon most óriási térkép,
erek, folyók, ösvények és utak.
Nézik-nézik az árva madarak,
drótlábu pintyek, kurtaröptü cinkék,
találgatják száz közt a jó utat –
de végül ittmaradnak télre mindég.
43
5
Utamra sok-sok levelet rakott a
szél – ez a megtért vandál épitész,
ki rombolás után alkotni kész –
s most lábam alatt tündér terrakotta,
mely az első új szélre szerteszéled,
akár a füst, ha a pipám kiég,
akár a hajnali, bátor remények.
S egy hajnalon én is némán kiégek.
1934
Hajnal, I
Töredék
Mint egy vasastartalmú tócsa poshadt,
vörös világa, olyan künn az ég.
Az őr a ház körül végső útját tapossa,
s lezárja felhúzott revolverét.
1934
Gyermekek esti imája

Soltész János emlékének

Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk,
szegény miért nem jöhetett haza?
Észre se vettük, ismét úgy szakadt ránk
ez a rémséges korom éjszaka.
Vajjon be vannak zárva a galambok?
Félek, ma éjjel rájuk tör a rém.
Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején
a diákok, akiket a labancok
régen, Miriszlónál lekaszaboltak.
Ha, ha! vonyít régi házunk előtt
a nagy kutya, kit a pásztor lelőtt,
mert éjfélkor megugatta a holdat.
44
Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe!
ha az idő már éjfél fele jár.
Kilép belőle egy gyöngyház halál,
ölbe kap s usgyé, visz a földbe,
hiába instálnád őt, hogy halasszon.
S mi történik azután énvelem
ezen a denevéres éjjelen?
Már elindult értem a Néma Asszony,
hogy elraboljon messzi putrijába,
lefürészelje ott a nyelvemet,
hogy sose mondhassam ki nevedet
s ruháimat ráadja vak fiára.
S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam,
mi lesz, ha jön a félkaru cigány?
Lobog hátán a rossz rongykacagány,
melynek üres félujját megcibáltam.
Jön már, rámtérdel s karom kifacsarja,
nem lesz többé enyém szegény kezem;
döglött kutyák közt, sintértelepen
a húst lemarják róla majd a varjak.
S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében
szőlőkaróval farkát leütöttem,
jönnek reám a gyíkok feldühödten
s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
Jönnek, jönnek, elevenek és holtak,
hogy megfizessek nappalom miatt.
Anyuska, védd meg tőlük a fiad,
a kicsilámpát ma nehogy eloltsad!
1935
A holdkóros
Lassan az ablakomba nő
az ég vereslő Teliholdja:
nincs alkohol, nincs az a nő,
mely zsongó vágyamat eloltsa!…
Aludni, jaj, az volna jó,
megbújva, mint egy szürke állat –
45
de a hömpölygő holdgolyó
értem sugár-hídat bocsáttat!
Szemem rajongva rámered,
orcám halaványul, a vértelt,
lábam nem ér már szőnyeget,
boldog vagyok, boldog kisértet!
Anyám! Elém hiába állsz!
Már senki sincs, ki útam állja;
s hiába sóhajt rám a hárs,
mikor megérkezem alája.
S hiába roppan fent az ág,
s a hullt gally lent hiába koppan:
mint pillangó, szállok tovább
édesedő hold-mámoromban.
Nem bánom, ha szemem kiég,
így akartam, e csoda kellett!
Hiszen közel van már az ég,
és messze, messze lent a kertek…
S már zengve vágom át az űrt,
futó csóvás-csillag se jobban –
s holddal kitelt, megédesült
agyam sárgán egy kőre loccsan.
1935
Tavaszi gyász
A tegnap itt meghalt egy özvegyasszony,
mondják, öt árva gyermeket hagyott.
De én a sorsra csak azért haragszom,
mért nem adott neki még egy napot!
A fák azóta virágba borultak
– őt gyászolják virágosan a fák –,
illatukkal hintik meg a kimúltat,
sóhajtva nézik az ablakon át.
46
Egy furcsa ember is jött s szólt: mibe
halt meg? mért most és mért nem hamarabb
két nappal bár, mikor még a tavasz
langyos hegyek közül indult ide!
S jöttek messzikitelelt madarak,
s mintha felbujtogatták volna őket:
visongattak egész nap és pöröltek;
de az asszony feküdt, mint fadarab,
már nem hallotta a bolond visongást,
semmit sem hallott, semmit sem tudott;
nem látta már a lepkét, mely csapongvást,
mint tarka illat jött a bukszuszok
komor során át: boldog újszülött,
tapasztalatlanul tavaszba bódult
vidám kis lélek volt, avar között
rothadt mögötte a sötét gubó-múlt…
Ó, bár hihetném, hogy Belőle is:
a holt asszonyból is magasba röppent
bár egy lepkényi, incifinci lélek!
Hogy zsengén, frissen új hazába csöppent,
hol minden illat más és minden íz,
s ahol a feketét hívják fehérnek!…
Nem így van ez, de senkinek se mondom,
hogy vak sötétség várja lelkemet
s őrlő, szétmorzsoló talaj a csontom,
mihelyt felebarátom eltemet.
Mért mondanám, hogy őt is ez fogadja,
hogy a világon nincs titok, varázs,
hogy földi kínért nincs vigasztalás…
Mért lázadozzék öt kis elhagyottja!
47
Kár, hogy nem érte meg ezt a napot,
az első tavaszit!… Az ibolyák,
amelyeket tegnap simogatott,
már elfeledték s virulnak tovább;
s kék felhők jönnek s hozzák már a záport,
mely méheket sodor, szirmot, virágport,
s elmossa végképp kerti lábnyomát.
1935
Julia M. sírján
† am 7. März 1885
A halál fái
Hogy huhognak a temetői fák!
Nem rak reájuk fészket a madár,
s messze-kerűli lombjuk a bogár,
mert rettegi virágaik szagát.
Ott lenn a mélyben repedt koponyák
csészéiből szürcsölnek szörnyü nedvet,
féllábra állnak, úgy lerészegednek
s huhognak a vén temetői fák.
Felhívás keringőre
Ötvenéves koporsó-ágyadat
rúgd fel, hagyd ott és gyere ki!
A hold szeme sóváran rádtapad,
ha tetemed megriszálod neki…
Tulajdonképpen semmi rosszat
nem akarok, csak tudni, hogy ki voltál?
Itt üldögélek, rajtad, órahosszat,
s lesem, hogy hátha kihajolnál?
48
Hátha elkaphatom porló ruhádat,
a csipke-inget, melyben eltemettek,
s megérzem sós-ízét egy régi gyásznak
a könnyekből, melyek orcádra estek.
Hátha megfoghatom fehér kezed
s szoríthatom szívemre, hogyha fáznál,
érezve: még mindig benned rezeg
a dal, melyet utólszor zongoráztál…
S akkor – polgár temető, láss csudát! –
táncra perdítne minket ez az ének!
S a temetőőr-házban a kutyák
sosem hallott hangon üvöltenének.
Júlia nem ébred
Hát mindhiába zúgnak el feletted
ezek a vad-szagú tavasznapok?
Pedig egykor, mint én, te is hihetted,
hogy tavasszal feltámad a halott.
És most e gyilkos bizonyosság
rémületében fogam is vacog:
a holtaknak immár hiába hozzák
vad szagukat a kóbor tavaszok!
1935
Bronz-színű képre
Azt hittem, így csak régi holtakat
lehet becézni, ahogy én becézem
emlékedet, mióta messze vagy.
Cirógatom orcád bronz-bársonyát
s motyogok, motyogok hozzád a képen,
amelyen már mintha a másvilág
feledtető, rejtelmes hűvösében
mosolyognál, könnyezve, álmatag,
mint aki meghalt már iszonyú régen.
1935
49
Mint pupilla
Hajnali szél szelíd nesszel riszál
sötétség-őrző, nagy kerti tujákat;
bennük a friss gerle gargarizál
a hűvös szélből, mely torkába árad.
Most a sötét végső foltja is illan,
naptól piroslik a hegyél,
vakítón hull be szobámba a fény,
s életem is elszűkül, mint pupilla.
Néznek a képek, minden a helyin,
és sor kerül a nagy leltározásra:
a vad nappal elől emlékeim
beigazodnak a békés homályba.
Hát ennyi, ennyi volna az egész,
egy-két elgurult tarka labda,
egy-két kulcsolt halotti kéz
s egy-két száj, mely a szám harapta –?
Barát-arcok, rokonok, nénikék,
szülő-szavak, esti simogatások –
„Fiam, vigyázz! Mint szappanbuborék,
megsemmisül egész való világod!”
1935
Barátkozás a Nappal
Huszonkét éve ismersz engem,
égi bója, nagylángú Nap.
Ki melengetted gyermekkocsimat,
melengess egész életemben!
Sőt akkor is, mikor a föld alatt
fekszem hanyatt, minthacsak épp napoznék,
sugarazd át a földet onnét
a magasságból, drága Nap!
50
Sütöttél engem a hegyek közt,
sugaraztál reám a pusztán;
egy alkonyon úgy néztél velem szemközt,
mint egy bíborsörényű hímoroszlán.
Már reggel jöttél s fénnyel kinyitottad
álomtapaszos szememet,
szivárványos fényekkel tarkítottad
az ablaküveget.
Most is itt égsz felettem, drága Nap,
Isten Napja, én Istenem,
s nagy lila arabeszkeket mutat
behunyt szemem.
S mint mágnestől megbűvölt vasdarab,
úgy lüktetek, úgy reszketek –
egy perc, s repűlök a Duna felett
s velem jön ez a rossz fapad.
1935
Béla király útja felé
I
Kocsmakertekből cukros zene szól,
s ránkcsörgedez, mint bukkanó patak.
A felhők párás hegytetők felett,
mint sárga habgaluskák szállanak.
Szürke villák, zöldpados faközök,
karók hegyén üvegből lila labdák.
Ma mindennek szivemből örülök,
mert azt hiszem, hogy egyszer nekem adják.
És te is mindennek egyformán örülsz,
szentül hiszed, egy napon neked adják –
s ahogy majd a fényben alattuk ülsz,
tükrözik arcodat a lila labdák.
51
II
Egyszer majd felülről a busa fákba
jó istenesen belemarkolunk.
A réten maradunk egy éjszakára
s egymás testén elaluszunk.
Egyszer mezítláb felmászunk a fára,
a talpadat csiklintja, nevetek
és felkiáltok: végre valahára
együtt lehettünk újra gyermekek!
Valahonnan nagy labdát kerítünk,
püföljük, rugdaljuk a rét felett,
valahonnan nagy kutyát kerítünk
s lovagolunk hátán, mint gyermekek.
III
Hogy csábít engem a hegyoldalon
az az üvegverandás szürke ház!
Ilyenbe hozott egy tavasznapon
engem a gólya – vagy a Mikulás.
Meglátod, itt fogunk mi tölteni
egy közeli kökényszagú tavaszt.
Körülöttünk a kertet felveri
csivitolás, bolond madárpanasz.
S egy éjszaka megbolydul majd a ház:
világra jön a te kicsi fiad.
Az ablakon, mint áldott Mikulás,
rámosolyog a hűs hajnali Nap.
IV
Mint Santa Maria, úszik az Időben
ez a barna, életúnt fatorony.
Az Újvilág felé még elmenőben
baglyos csendjét, tudom, megkóstolom.
52
Baglyos csendjét, tudom, megkóstolom,
s ha egyedül hagysz benne egy napon:
ez lesz fogadalmas monostorom,
s oltárom régi képed a falon.
1935
Telihold
Végre ismét együtt nézzük a Holdat,
dagad a háztetők felett,
felé bűvölt felhők zarándokolnak,
mint vízben úszó tetemek.
Együtt vagyunk s külön sose maradjunk,
szorítsd hozzám kis testedet.
Pár évig még a földön kell maradjunk,
mert így szokták az emberek.
Holdé leszünk úgyis előbb-utóbb:
szemünk egy éjjel elvakul
s vérünk e láthatatlan lábu pók
hasába szívja álnokul.
Aztán fürkészhetik majd, hogy kik voltunk,
s elsirathatnak itt alul:
az unokánk nem tudja már, kik voltunk,
emlékünk semmibe fakul.
1935
Zugligeti alkonyat
Ülünk a Zugliget felett a dombon
s szomjas lélekkel nézzük a csodát:
hogy haldokol napunk a horizonton
s hogy lesz kékből fekete a világ.
53
Az erdők hullámzó felszíne lassan
lecsendesül, mint valahol a tenger;
az első denevér szól a magasban,
az éjszakát köszönti győzelemmel.
S mi is tudjuk: győzött már a sötét,
győzött a feketeség, s a halál
itt suhogtatja dohos köpenyét
a napról álmodó fák oldalán.
S a nagy beolvadás tökéletes:
már mintha friss halott végsóhaját
visszhangzaná ránk ez az árva táj,
ifjú halottét, mely becsületes
hangtalan harcban adta meg magát,
hogy élete titkát ne tudja meg:
nem érdemelte őt meg a világ.
1935
Pisztráng-balett
A gát alatt a nagy tó színe holdas,
egy cuppanás, egy árny, egy loccsanás,
pufók hold fényinél egy villanó has,
elhibázott ugrás, vad farkcsapás.
A martban a menyhal már aluszik,
s köve alatt hízik a botikó;
az ingola álmában is uszik,
mint egy tengeralattjáró hajó.
Most már csak a pisztráng van ébren,
cuppogó, vad éhségtáncába kezd;
holdas felszínen, kékes vízfenéken
cikázik a sok vérespettyű test.
54
Hol vannak most a koronás kígyók?
alusznak valami mély sziklalyukban;
apró márnát s nagyfejű botikót
emésztenek telizabált hasukban.
Vajjon hol van most Kaskötő Dani,
a vén vadorzó, merre sátoroz?
csapdához készül vidra-rántani,
holdas vízháton halat szigonyoz.
Ugye, holnap elindulunk, Apu,
s megkeressük halcsontos kalibáját,
a Kuvaszónál, keserűlapu
között, hol nemrég utoljára látták? –
1935
Suhamlik az idő
Mért bús e nyári délután?
Mintha velünk zöld léggömb ringva szállna,
vagy mintha szőllős dombon állva
integetnénk futó hintók után.
Suhamlik az idő! Még a harang
kongása sem más: mély, szomorú tik-tak –
s mintha a csendben is futó ladiknak
evezőcsapásait hallanám.
A domboldalakon végigterül
a hullt gyümölcsök sűrü sokasága,
s a szellő erjedés-szaggal repül
egyenesen a másvilágra.
Eltelt huszonnégy óra: tegnap este
még Vele néztem a világot itt,
de lám, heverészésünket feledve
a tiprott fű kiegyenesedik!
55
S fut az idő! És sohasem előre,
csak messzebb, hátrább visz engem e táltos,
el, el az ifjúságtól, messze Tőle,
s mind közelebb, közelebb a halálhoz.
A nyári éjjel tücsökmuzsikája
szebb, mint a legszebb téli éjszaka;
a csend az embert hangokkal kínálja,
a tücsökszó a csend, a csend maga!
1935
Dunántúli kis rege
Azt mondják, még a század fordulóján
az idő e hajlék felett megállt…
(Luca-napkor történt, éjféli órán,
midőn a Garaboncás erre járt.)
A réztobozos óra kék szivére
valami illatos füvet dobott;
a mutató azóta sem forog –
s álomport szórt a komondor szemébe.
Egy szép kérő pisztolyt akkor fogott
magára – a falról nevet a képe,
kis bajsza már azóta rég homok –,
a másiknak is szörnyű lett a vége;
a harmadik, szőke fenegyerek,
meglopta apját, majd illa berek –
És az idő csak áll a ház felett,
s a falu sejti: réges-rég halott
a két kisasszony, s ha kitámolyog
egyik vagy másik, és rámosolyog
a gyermekekre: hívják a papot!
Szigligeten, 1935 nyarán
56
Macskával a Hold alatt
Miért kurrogsz? Talán valaki jár itt?
Hiúz füled mit hall, s holdas szemed
mit lát? Horpad lába alatt a pázsit,
amint valaki rajta lépeget?
Ropog a kerti szék. Most beleül.
Gazdátlan fény inal a fák között.
Ki az, ki az? Mért rí úgy a tücsök?
Tán ő is látja és most így örül?
Csak jönne már, s kék ködcafat mögül
meredne rám két volt szem lila odva:
szemközt néznék én vele emberül
és szólongatnám megmámorosodva:
Ki az, ki az? Nagymama? Nagytata?
Honnét? Hová? De jó, de jó…
És ő csak nézne és bólintana
s elúszna, mint egy ködjáró hajó.
1935
Önaltató, I
Most jöszte álom, jöszte, záporozd rám
sok únhatatlan, illanó csodád!
Lelkem már messzi tájakon poroszkál,
s mit abbahagytam, azt űzöm tovább:
fél-csókok duzzadón kiteljesednek,
vadul harap a tiltó, büszke száj,
dermedt kezek, holt szók elevenednek,
déli verő már a nyirkos homály,
s kérlelhetetlen leszek én, a gyáva,
izgalma által elgáncsolt lovag,
kinek vére kevesebb, mint a vágya,
s kinél az eunuk is boldogabb!…
57
Ó, jöszte hát vigasztalóan, Álom!
Úgy várlak elrontott napom után,
ahogy majd egyszer hívom a halálom,
elrontott, gyáva életem után.
1935
Concerto di musica
A zongoránál űlnek hárman,
egy lány, egy ifju s egy barát;
már árnyék marja a szobában
a Nap utolsó súgarát.
„Fráter, játssz nékünk valamit,
ússzunk zenédben, mint halak;
sápadt, izgága ujjaid
a billentyűkön ugrándozzanak.”
Meghal a Nap a ház megett,
leszáll az este nemsokára;
aludni tengervizbe megy
az ég alján egy halnyi pára.
„Fut az idő, repülve! Játssz,
s félelmeink elől vigyél be minket
a honba, melyet álmodozva látsz,
vidd oda árva lelkeinket!”
Milyen kicsi lesz most a város,
összesüríti a sötét;
meglepi valami halálos
árnyék az emberek szivét.
„Mikor is volt? Jártunk mi ottan,
ahol nincs könny, bánat s halál.
– Látod, máris elálmodoztam!
Nem érzed? Az idő megáll.”
58
Három csillag szökött az égre,
a hold átlép a Lagunán,
s a játszó szerzetes kezére
három csók hull egymás után.
„Így; dallamod a csendnél édesebb
– a mester, aki írta, rég halott –,
de tán álmából most felébredett
s szive hangját ő is hallgatja ott!”
1935
A legelső leány után
Mint szellem, ki a test nyugtát megúnva
éjfél körül a sírjából kilép,
olyan mélyből jössz fel újra meg újra,
első szerelmem, emlék-búborék!
Tán az vagyok megint, az a fiúcska,
ki akkor voltam, mikor alakod
töltött be minden éjet és napot,
s kis dalait csak rádgondolva fújta,
s úgy bolygott a nagy érzéssel szívében,
hogy arról még azt sem tudhatta: mi,
de hitte biztosan: közel az Éden –
Ez volt a szerelem, az igazi.
Az a nagy érzés, jaj, vajjon hová tűnt,
a szerelem-előtti-szerelem –?
Csak néha sejtem, hogyha jelenem
ködén az álom holdsugára átsüt.
S látom magam, minthacsak gyermekem,
saját magam kis szőke fia lennék,
ki kóborol a régi tereken
s könnyes szemmel tart ott éjféli szemlét,
mert tudja, hogy egy régi szerelem
zajlott le ott, és minden, minden: emlék,
emlék, amely átsüt két életen,
míg fel nem issza nyomtalan a nemlét.
1935
59
Új évezred felé
Mi kétezerben nem élünk, szegénykém,
az új évezred nem lel itt bennünket;
fekszünk a mélyben, s az ég régi kékjén
fenn, fenn különös új gépek keringnek.
Lebontották a házat, hol születtünk,
– mint a Tabánt. Ágyunk, székünk elégett.
Sok könyvünk méltatlan kezekben eltünt –
s hová lettek alakunkról a képek?
Az útakon új cipők nyikorognak,
más ruhában más lányok lengedeznek.
Mint lelke eldugott öreg boroknak:
az álmunk egyre sűrűbb, édesebb lesz.
Tovább lóbálja felettünk az égen
az idő a napot, e lassú ingát,
s úgy alszunk már, mint földünk más felében
a kőbepólyált, hosszucsontu inkák.
1935
Csontjaimhoz
Mindig úgy éldegélek, mintha holnap
örökre elaludnék, s álmatag
nézem csontjaim, kik velem loholtak,
s kiket lelkem csúful magukra hagy.
A koponyám mázsás agyag súlyától,
száz év se kell, háromfelé reped,
belészivárog egy tavaszi zápor
s kimossa a porrávált verseket.
A fogaim, miket húsz-harminc évig
koptattak ételek, martak savak,
a fogaim kicsorbult sora fénylik
időtlen időkig a föld alatt.
60
Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak
a csigolyák és lüktetett a vér,
ha majd odvából a velő kirothadt,
felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér.
Szegény kezem, kit annyit szimatoltam,
miután testeken motozgatott,
hogy visszaintsél annak, aki voltam,
szegény kezem, nem mozdulhatsz meg ott!
S ti lábaim, sebes, vad agaracskák,
akik leányok lábát szorították
s felhők alá rúgtátok fel a labdát –
örökre megmereszt a síri hapták.
1935
Nizsinszkihez
Selyem-gubónak bábja vagy, Nizsinszki.
Multad kusza szálakba csomagolva,
a kezdő szálat nem találja senki,
s nincs a földön az a selyem-motolla,
amely kifejtne téged önmagadnak,
hogy szállhass a világban, mint a lepke:
agyad teretlen színpadán lebegve
haláltáncot mutatsz be most magadnak.
A függönyön, melyet reád eresztett
az őrület, világcsodált korod
Napja lila fényben, széttörve reszket,
s néha látod a tested, mint forog
észvesztő táncban a világ felett!
S mit összekúszált, mint fekete mancs, a
téboly, táncaid felgöngyölt gubanca
hunyt szemed mélyén újra lepereg.
61
Hajdan sudár-szép tested hogy hevülhet,
hogy nyílalhat dagadt Nurmi-szived,
mikor látod piruetteidet,
melyek a vak időbe penderültek!
Táncolj, Nizsinszki, táncolj, Rózsa Lelke,
tánc istene, pergő, törékeny orsó,
ki önmagát levegőbe emelte
s úgy lebegett ott, mint az a koporsó,
melyben a hold Krisztusa szunnyadott –
Táncolj, Nizsinszki, mégegyszer, Nizsinszki,
s a nagy lélek-gubancot bonyolítsd ki
e világban, mely volt a színpadod!…
Szegény Petruska, utolért a végzet,
ez a keresztes-potrohájú pók;
sem ostor, sem rimánkodás, se csók
nem űzi rólad el: kiszívja véred.
Az arcodon kövült-könnyes vigyor,
mit a bolondság művészkeze vésett;
kifele bámulsz, de befele nézed:
fejed boszorkány-üstjében mi forr.
Így fogsz bámulni még ki tudja meddig;
fordult agyadban az álomvilág
a fogható valósággal vetekszik,
s csontjaidon halál kutyája rág.
Hol vagy, tűnő művészet, lepke tánc?
Utánahaltál, mint hű szerető;
vele zuhantál, hosszú rózsalánc,
a lyukba, melybe fejjel hullt be ő.
Vagy valahol, istentelen magasban,
az űr csillagkulisszás színpadán,
még mindig élsz s vonulsz peregve lassan
a többi földi jelenés után? –
1935
62
Galambok
Galambcsapat a kunyhó tetején:
bucskázók, örvösek és büszke pávák;
hogy megszenteljék nagy nyomorúságát,
finom galambokat tart a szegény.
Akkor voltam én is a legszegényebb,
mikor galambot tartottam, sokat;
s akkor voltam mégis legboldogabb,
amilyen nem leszek, bármeddig élek.
Az Őrhegy tetején át hogy repültek
s hogy surrogtak a vén házakon át!
A kék magasság ánizs-illatát
éreztem rajtuk, ha vállamra ültek.
Álmomban most is vissza-visszajárnak
s őket tiszta búzával etetem;
hálásan simogatják égi szárnyak
szegény, boldogtalan fejem.
1935
Moziban, hatévesen
Hullala, hullala,
szól Fánfuri fekete fája.
Zümmög a fény, zümmög a fény
tölcséres nagy furulyája.
Hegy tetején, lólába hegyén
szökdel a kutyafülű Gonosz
nagy köpenyét elkapja a szél
s a kecskeúton leporoz.
63
Tiblábol, tiblábol
utcánk omladozó kövein,
fekete kesztyű nagykörmü kezin,
fekete sipka a fejin.
Fehér szobában, fehér ruhában
egy kicsi lány egyedül.
– Jaj, te leányka, lepke leányka,
menekülj, menekülj, menekülj!
1935
Filmkirálynő képe alá
Ő is nagyon meg talál halni egyszer,
mint ahogy egyszer én is meghalok.
Sírunkon az emberi kegyelettel
kijátszanak kaján vadállatok.
Melle nem lesz fejemnek puha párna
s nem szimatolhatom teste szagát,
pedig egyazon évtizedbe zárva
repít minket a féktelen világ.
De ha valaki ötven év csúcsáról
mostunk vad szurdukába visszanéz,
vagy mi nézünk rá egy szoba faláról,
melyet pókhad ostromol, por s penész,
megkönnyezi avíttas kis ruhánkat,
milyent már rég nem szabnak a szabók,
megkönnyezi ócskamosolyu szánkat,
melyre csendhálót terített a pók;
és arra gondol: ezek jóba voltak,
szegények, csókolóztak is talán,
valamikor a század derekán –
és most micsoda nyomorult halottak!
1935
64
Bélyeggyűjtők
Ültünk a lépcsőn – nyár volt, nagy meleg –
Babu, Cibla, Pipi, Laci, Pikó,
kezünkben album s tarka bélyegek:
Aszerbedzsán, Japán, Portorico,
Mauritius s más rejtélyes nevek,
megvigasztaltak minden bánatot,
s rajtuk királyok és vadállatok,
amelyekről álmodni lehetett.
A levegőben sarkantyúvirág
vastag, nyári illata folydogált,
nem bírta szusszal az aranydarázs,
és kiterített szárnnyal meg-megállt –
De benne, mint félelmetes hajók,
úsztak az elhangzott messzi nevek,
s ahogy kimondtuk, fájdalmas hahót
küldtünk utánuk és üzenetet
a messzi partra, hova egy napon
bizton megérkezünk, kik itt vagyunk,
a rossz, kivájt falépcsőn mi haton,
megérkezünk, mielőtt meghalunk!
Kígyó-bilincs
Valamikor, két nagybotos halász,
kígyó-szigetre vetődtünk apámmal.
Hajszálon múlt, hogy nem két sárga váz
maradt belőlünk, s rólunk a világ hall.
Reggel még ködben ült a Retyezát,
de délfelé csak kibukkant a nap.
Vadászatra indultak a halak,
s kibujtak a nagyfejü viperák.
65
Az egyik korhadt rönk hátán hasalt,
a párja éppen akkor bújt elő,
s már nyüzsgött tőlük a tört sziklapart,
vízmenti lom, nagy, odvas marhafő.
Mongol pofájuk volt, s mégis kereszt
aranylott görcsös, zsíros hátukon;
mezitláb állottunk köztük, s tudom,
mindketten hittük, elvégeztetett.
A testem reszketett és sírni kezdtem:
úgy halunk meg, hogy az Isten se lát –
Apám kézen fogott s így szólt: Uristen –
és akkor, íme, lássatok csudát:
Egyszercsak felkapott bennünk a frász,
s már szállottunk a földtől pár könyökre,
apa s fia, akár két szent halász,
s a viperákat otthagytuk örökre.
Jaj, mennyi ártatlan kígyót megöltem,
pepitahasu siklót, rézfutót!
Fejüket fütykössel laposra törtem
s testüket fára kötöttem utóbb.
Gyilkolt bennem a régi borzalom,
minden kígyó maga volt a Sziget,
és diadalmas volt napvert karom,
ha onthatá savanyu vérüket.
Néztem, bogozza őket a Szamos,
s hogy másznak rájuk rákok egyre többen,
s esténként hallgattam, hogy futamoz
a szél a fán megaszalt tetemükben.
1935
66
Nagyvakáció az Enyedi Kollégiumban
Üres a fejedelem oskolája,
ő maga ott ül az egyik falon,
mohásodó fehér márványba vágva,
hogy szakállát ne bántsa fuvalom.
Csak néz maga elé a kúriára,
mintha a földön látna valamit:
talán azoknak lábnyomát vizsgálja,
kik egykor vígan futkorásztak itt.
Hol vannak most a nagy-fiúk, a hősök,
futballista lábuk most merre fut?
füzetükkel szél játszik kergetőzőt,
s cigány fején elhagyott kalapuk.
Rekedtes nóta szól a háztetőről,
Káló, a vén kéményseprő dalol;
lehet, nem is seper, csak kormot őröl
s a váll-lapáttal néha zakatol.
A kéménynél lebegve áll Tyukász,
öreg kupás-cserepet idomít;
üti a kővévált, tört kulimász,
a nagy tető cserép-billentyüit.
A folyosón csákóban festeget
egy létralábú mázolósegéd,
döngő dalától a fal is remeg
s úgy visszhangozza, mint kísértetét.
Így énekeltek itt azok a hősök!
Vajon hol cseng most zsoltáros daluk?
Füzetükön, amely bevizeződött,
a verestinta kékkel összefut.
67
Jer, kiskomám, puffantsuk jó magasra
sáros labdánkat: mint sötét pecsét,
üljön nyoma a tetőtől araszra,
s ne marja le se jég, se víz, se év!
Legyen ott akkor is, mikor a labdánk
már régesrég elvitte a patak,
legyen ott akkor is, mikor hanyattág
fekszünk ki tudja hol a föld alatt…
1935
Elvetélt nyár
Ittmaradtunk, poshadt városi nyár van…
Hogy is nem kaptunk már valami agybajt?
Tengődünk aszfalt s kő sivatagában,
italunk sör, ételünk málna-fagylalt.
És rág a hőség, mint rabot a tetvek,
s ha befogad az éjjel hűvös odva,
nagy-messziről fenyvesek integetnek,
s félálomban megszólalunk motyogva:
„Patak-hidacskák, páfrányok, mohák,
vad pázsitok, tajtékos parti sziklák,
őrzitek-é a gyermek lábnyomát,
ki rajtatok futkározott mezitláb?”
S az éjben húnyt szemünk egyszerre mit lát?
Kecses nyírfák ezüstös kérge villan,
sétányokon tornácos régi villák –
borvíz csobog a naptalan csalitban.
S zajtól beteg fülünk egyszerre mit hall?
Fűzfák alatt kristály patak csörömpöl,
nimfák csábítnak csengő dalaikkal,
ahol a Nagygát zuhatagja bömböl…
68
Rozzant faházak, kék fürdőruhák,
viháncoló, félpőre bronzleányok:
elég volt, ne kisértsetek tovább!
A fájdalomtól fel-felkiabálok.
1935
Lézengés vasárnap délután
Városmajor, agyonütött vasárnap,
alkony, ezerkilencszázharmincöt;
piros felhőhajóraj kóricálgat
az őszbehajló gesztenyés fölött.
Másfél hónap és vége van a nyárnak,
langyos folyóként úszik el a nyár;
poshadt medrében életem csak száll, csak
száll, mint tóban a bolygó békanyál.
Lézengek a fasorban, gyanús árnyék,
vasárnapos embertársak között;
egy-egy komoly, hideg szem néha rám néz
s azt kérdi: hozzánk mi közöd?
Néha lehull egy cigarettavég,
kutya visít, egy labda elgurul;
egyik padon őszöreg nénikék
ülnek s hallgatnak, mint a nyúl.
Kis kincsüket taszítják dúdorászva
s gügyögnek hozzá fiatal anyák;
szájat keres egy baka szomjú szája,
s kapirgálja szeretője nyakát.
Ezüst bottal, hangtalanul fütyülve,
emlékein csoszog egy öregúr;
megáll s így szól magához: ide ülj le,
s kis nyögéssel a pad végére hull.
69
Ölik az időt – ki-ki maga módján –
kortársaim, emberek és kutyák,
s én csak állok a nagy út fordulóján,
minthogyha várnék valami csudát.
S tudom, hogy ez ma van, ez a vasárnap,
ezerkilencszázharmincöt,
a vén kalóz idő hetykén vadászgat
felhőflottáján a fejem fölött;
egy macskaugrás s vége van a nyárnak,
mint partról a dagály, eltűnt a nyár –
A fa tövén feltámadásra várhat
az eltiport, öreg szarvasbogár.
1935
Vonatozás
Utazunk Nap alatt,
utazunk Hold alatt,
gyorsabban, mint a vad
s mint a vadmadarak.
Jössz velünk, árva ló?
Vén patád elkopik.
– De aki rámtekint,
az rólam álmodik!
Kicsi lány, mit csinálsz,
kis kezed kinek int?
– Könnyezzék az, aki
ablakból kitekint!
Kispatak, mért zokogsz,
sós könnyet mért csillantsz?
– Könnyezzék az, aki
ablakból rámpillant!
70
Fényeddel minek intsz,
sárga ház, zöld csalit?
– Az, aki rámtekint,
álmában itt lakik!
Így futunk Nap alatt,
robogunk Hold alatt,
fürge vad elmarad,
s el a vadmadarak.
El a síró patak,
ház a csalit alatt,
kicsi lány, árva ló
elmarad, elmarad.
Várja őket az éj,
veri őket a szél,
s álmunkban ránkhullnak,
mint vízre a levél.
S álmunkban felsírunk,
a lelkünk is kihűl:
szegény kis árva lány
hol jár most egyedül?
Az a vén kajla ló
vajjon meddig loholt?
Hátát sugarával
üti-veri a Hold.
Az a síró patak
milyen tájon szalad?
Megülték martjait
fekete madarak.
Kushad a sárga ház,
didereg a csalit:
bent két szál gyertya közt
virrasztnak valakit.
Csöngéről jövet, 1935
71
Tücsök
Csak hallanád, be szomorún, be szépen
szól a tücsök! Valamiben csalódott?
Rövid a nyár! Elmerülnek a boldog
napok az idő kéklő tengerében.
Hogy sír szegény, húros kis lelke reszket,
majd megszakad belé. Mit bánja ő!
Ha elpusztul, örök emlékezetnek
őrzi hangját a fű, a fa, a kő.
Az életből odaadnék egy évet,
ha így sírhatnám egy-két éjszakán át
csontvázam s vérem bő szomorúságát!
Tudom, úgy fájna neked ez az ének,
mintha tücskök százai zengenének,
melyekre már leszálltak őszi párák,
s tudom, soha el nem felejtenél:
emlékemet felszívnád, mint a pók,
s lehetnék gyilkos, őrült vagy halott,
élnék benned, mint újuló remény;
s amíg el nem szenderedik a véred,
szíved mélyén ragadnék feketén,
mint pincefalban, hol nem jár a fény,
kapaszkodó, nagykörmű denevérek.
1935
Séta Corot tájain
I
Horgonytalan hajókként távolodnak
s elúsznak lassan a nyári napok.
Tarkálló őszben járunk. Elhagyott
parkokban sanda szobrok vigyorognak.
72
Lopózkodunk zörgő utakon át,
szemünk riadt négy lángja összevillan:
felettünk zengő szárnyalással illan
egy nagy piros madár, az ifjuság.
II
Ködös völgyek: élő Corot-i kép;
kéklő kastély, a Nap hideg korong.
Színekből s szagokból gyerekkorunk
minduntalan kirí s elénkbe lép.
Valamikor ennyi lesz az egész:
fogyó szinek, illatok s dallamok
s egy szép napon valami elhagyott
parkból ránkvicsorog a feledés.
Ősz-köszöntő
Habár orcánk pirítja még a Nap,
gyerünk, az őszt hintsük már szerteszét,
az őszt, melyet mint anya gyermekét,
majd egy évig hordtunk szívünk alatt.
Látod, még élünk! Nem nyelt el a tó,
kígyó se mart meg, szikla sem ütött,
s a régi helyről halljuk: a tücsök
lelkéből szól a régi altató…
Vajjon Érted szeretem-é az őszt,
vagy téged is csak az őszért szeretlek,
téged, sok-sok ősz óta ismerőst?…
Benned évszakjaim elkeverednek,
vagy: hogy nyaram a téllel összekösd,
illatok ágya, sírja leheletnek!
1935
73
Silénus-fohász
Hol búcsuzások felhőfátyla reszket
a hármas hegygerincek hajlatán:
a csúcson fűkalászok integetnek
az eltűnt nyár után.
Valami ős szerelem odaszólít,
hol a dombok bársonya összeér,
s vágyam elvisz a nagymohú bozótig,
melyben forrásvíz lüktet, mint a vér…
– Órjás Anya, hegyek, vizek világa!
Ki tápláltál egykor, mint csecsemőt:
fogadd öledbe boldogan zihálva
fiad és szeretőd!
1935
Strófák régi őszökről
1
Mondják, hogy „ősz van, ősz van.” Mint a béke,
megnyugtat és elálmosít a szó.
Az embernek öregek hervadó,
deres feje jut róla az eszébe.
Pedig az őszben semmi sem fehér,
mint minden elbukó kor: tarka-barka!
Sárgán virít sétányok holt avarja
s ecetfa, ampelopszisz csupa vér.
2
Hat óra sincs, s már lappang a sötét,
a hegyeken lilálló pára-hártya;
a kőrisfa gyérlombu üstökét
halálraszántan a magasba mártja.
74
Tövében citerázgat a tücsök,
odva száját száraz lapuk takarják,
s az emberek, kik nótáját ma hallják,
tudják, az ő órája is ütött.
Szavát majd átveszi az ősziféreg,
riog, riog, mint föld alatti kürt;
mire elhallgat, a föld is kihült,
hogy azt hinnéd, többé már fel nem éled.
3
Ködös völgyek. A nap hideg korong.
Kéklő kastély: élő Corot-i kép.
Ösvények mélyéről gyerekkorunk
bokrot zörrentő sóhajjal kilép.
Egy régi alma integet. A porban
már régesrég eltűnt csutkája is,
mint ahogy eltűnt az a szilvaíz,
melyet majszoltunk kis piros csuporban.
Idegen őszben járunk. Elhagyott
parkokban sanda szobrok vigyorognak,
s korhadnak kecskelábu asztalok:
emlékei régi nagy dáridóknak.
Séták a Zugligetben
Kék csillagát sziklaszín bükk alatt
hetykén lengeti már a télizöld;
alatta nagy barlanglakó vadak
csontvázait morzsolgatja a föld.
Egetverő vén bükkök gyökere
öles mélységben köréjük karolt:
ennyi azoknak minden öröme,
kiknek itt valaha víg násza volt.
75
S most csak azt várják, hogy fahegybe szálljon
s csirippoljon valamit egy madárka:
a csitri hang végigfut a sudáron
s nagy csontvázuk lent zúg-zeng, mint a hárfa.
Itt szökdösnek a vézna mókusok,
egyetlen rossz ideg izgága testük;
ugrás közben lompos farkuk suhog,
húzzák maguk után, mint nyírfaseprűt.
Bolond szökdécselés az életük,
s nyomorult lapulás ág-könyökében,
rossz odujokban pókok és tetük
között vacogtak át ezen a télen.
Tavasszal égbenyúló lapi-sátrak
rejtik őket, kuncognak és makognak;
alattuk mélyen alszanak a Bátrak,
kiket ősapáink kipusztítottak.
Itt járunk most ketten örökre eltünt,
elhorkant bölény-szerelmek helyén,
s úgy érezzük, roppant nagy a szerelmünk,
tán legnagyobb a világ kerekén
s csókkal, virággal kéne ünnepelnünk –
Hiába vágod fogaid belém:
tán akkora sincs emberi szerelmünk,
mint cincéreké az ág levelén.
Itt állanak a sziklatestű bükkök,
napfoltozottan ég a szürke kéreg;
fogyatkozó, sudár sereg, közöttük
pusztítanak a balták és a kések.
Tudom, úgy illenék, hogy most megálljak
s a legnagyobba egy nevet bevéssek;
de örökké a nagy bükkök sem állnak.
Minek vésném neved az eltűnésnek? –
76
Míg a hegyek egy-két centit lekopnak,
addig mi ötször-hatszor meghalunk.
Tesz-vesz minket a sors, próbál, rakosgat
s kicserél végképp, ha megunt.
Torkukszakadtából azért kiáltnak
a hegytetőn nagyot az emberek,
mert azt hiszik, ha ők halálra váltak,
hangjuk a sziklában tovább rezeg.
Mi ne kiáltsunk. Inkább csak fogózzék
belém fogad fehér csonthorgonya;
ne hadd, hogy az idő tovább lopózzék:
ölelj, harapj, ne engedj el soha!
1935
Levél
Ez is elmúlik lassan nélküled,
ó, vajjon ez már hányadik vasárnap?
hányadik csengő, visszhangzó üreg,
melybe hangod, szavaid visszajárnak,
ha beledönt a vágyó révület.
Amint kószálok a budai kertek
között az alkonyatban egyedül,
bizonygatom: a régi nagy keservek
szívelszorító íze édesül,
s most élvezem igazán a szerelmet.
Ott, hol a télen elhullott nyulat
a gyérfüves föld feldolgozza lassan,
ott lesz a fű tavasszal legdusabb.
E példával, azt hiszem, megmutattam,
mért szállt reám e termő kábulat.
77
Ebben a kocsmák cincogó zenéje
úgy hull belém, mint nagy szimfónia;
lilás dombhátról titkolózva néz le
s hálásra hív egy filegória;
mint templomé, szökik rossz tornya égbe.
Kéklő kórház-pavilon tetején
táncolnak a tüdőbajos leányok.
Amint lépek az utca peremén,
feléjük gáláns csókokat dobálok,
hadd örüljön a sok szegény.
Rigóbúcsút visszhangzik a medence
vén park szívében, hol nem jár a fény;
mintha egyszer fürödtünk volna benne,
ilyen lilás homályban, te meg én,
mikor a hold kerek volt, mint a lencse.
A ritkított, kipusztult temetőre
alkonyfény hullik át a lombokon;
hantok között úgy járok föl-le, föl-le,
hogy minden holt közeli rokonom,
s mintha Te is itt lennél, Bánat-őre,
repkényes domb alatt, por és hamu –
Nem volna jobb? Nekem így volna könnyebb:
enyém lennél örökre, szent tabu;
sírod felett csillognának a könnyek
s mint örökmécs, lilán égne a bú.
1935
Apátlan éjszakák
Már nem nyithatom ki a vaskaput,
halomba gyűlt előtte a levél.
Tar lett a fa az út legelején,
amely csörömpölőn a parkba fut.
Csend-talpu macskánk is zörögve jár,
78
itt is, ott is nagy levél-hekatomba,
meghempergőzik benne a betyár,
akárcsak én nemrég, gyerekkoromban.
Akkor jöttek nagy halálfejű lepkék,
peregve, mint szélvert falevelek,
s megtelepedtek az ajtó felett,
hogy sohase felejtsük el az estét.
Sötét háromszögük ott fenn komorlott,
nagymama látta s keresztet vetett –
Azóta már a koporsója porlott
s magán viseli a halálfejet.
A szekrényben széltelenül zizegnek
sírokról tépett szirmok, levelek,
bútoraink csontjában megremeg
örök lelke medvés rengetegeknek.
Az aragonit-váza odva búg,
madárhangon: hupupa, hupupa;
Dante üres fejében altatók
szólnak, akár valaha apuka.
Déd tükriben egykorú asszonyok
kutatják viruló arcuk, hiába.
Foszló köntösük vinnyogón suhog,
mikor kivágódnak az éjszakába.
Nagymama ül s ittmarad hajnalig:
milyen sokat tesz-vesz még mindig értem!
Most is felkel, s miért, miért nem,
szedegeti hajam hullt szálait.
Fák öbliben lábbog a hold-kanú.
Apánk most kint a nagyvilágba’ jár.
Néha meginti ujjal halszagú
gót piacok ködében a halál.
És akkor sorra kiejti nevünket,
hadd tudják meg az idegen falak,
s úgy gondol ránk idegen ég alatt,
mint kik időben is nagymessze tüntek.
79
Egyik országocskából másba, hip-hop,
s tengerre száll, mint bátor kapitányok;
kastélyok mélyitől csak hallja: kip-kop:
Hamlet, a halfejű királyfi jár ott.
Zúzmó-bozontos éjjeli fenyők
hárfáznak rá, elébe törpe huppan.
Langelini táncol a hold előtt
és megriadva lila mélybe cuppan.
Alig fordul meg s még hármat se lép,
a sziklacsúcsról újból hallani:
lihegve ismét a tetőre ért
s új táncba kezd tündér Langelini.
Aztán sebes víz boltos kőhidán
jámbor halakat néz és meg-megáll.
Az alkonyatból, mint csapzott madár,
feléinog Andersen Krisztián.
Mi aluszunk, mi aluszunk, keletnek
arccal, mint kalotaszegi halottak.
Ilyen nyugtalanul csak az aludhat,
kit messziről nagyon-nagyon szeretnek.
Csak aluszunk. Nagy pillangók lebegnek
szemünk felett, lepkék pillanganak.
Ledögönyözve feküszünk a tespedt
félsötétben, akár a föld alatt.
Az óra baktat, űzi az idő,
kopog a kis lovacska benne: klik-klak.
Az ajtó alatt kibúvik és itt hagy,
az idő itt hagy s vissza sose jő!
1935
80
November panaszaiból
1
Barnult facsonkok, megtépett palánk,
tövében sárguló levelek asznak,
s pipáznak már, akár a nagytaták,
vityillók oldalán a barna kazlak.
Hol vannak a gyümölcsök? Mind elértek,
gyermek lerázta-verte, szedte vén;
aztán gyomrokba vagy pincékbe tértek,
egy-egy bingyó maradt csak ághegyén.
Az oltoványokat már nyúl kaparja,
a házakon varjak kuruc-hada,
s ha lent repülnek, akad, aki hallja:
úgy sír a szárnyuk, mint egy ballada.
2
Tudom, maholnap spleenes ablakok
álmuk lerögzítik: a déli erdőt!
Ó, addig bár egy rózsát adjatok,
egyetlen kis bimbót a hosszu kertből!
Bár csak egy hitvány csokorravalót
szedhetnénk össze, egyetlen csokornyit!
Hűtlenek voltunk, télirevalók:
nem szimatoltuk a nagy ősz bimbóit.
Most várhatjuk a jégvirágokat,
ablakunk majd vágyálom, déli dzsungel,
s izgága szívünk szinte megszakad,
ha virágosbolt előtt baktatunk el.
81
3
Hová tűntek a gyötrött levelek?
A tarka szárnyacskák hová repültek?
S a tücskök! Tán Japánban zengenek;
a kerti béka Kóreában ünget.
Kibújtak a földgömb túlsó felén,
s most a sárga emberkéknek zenélnek;
de ittmaradtam kényszerűen én
s állataim, a jó kutyák, szegények!
– Hallod, szűkölnek és nyüszítenek,
árva fickók a kuckók ronda rongyán;
avagy kiállnak eléje s remek
fejtartással dudálnak, mint toportyán.
S a mi kutyánk! szegény, hogy kecmereg
rozsdás láncán a mocskos hó levében!
A könnye is hull. Biztosan beteg.
Vess neki egy cukrot, Jézus nevében!
4
Este megszépül a nyirkos világ.
A holdhoz kémények kék füstje járul;
konyhák mélyén sülnek a vacsorák,
s rőzsetűz-illat mesél Nagymamáról.
De boldog voltam! Volt macskám, kutyám;
hideg télben üldögéltünk mi, négyen,
mesét hallgatva, uzsonna után,
a roppant búboskemence tövében.
Hol van ő most, az elszáradt öreg,
jó nagymamánk, Andersen szép meséje?
Sötét konyhában űl, kisgyermekek
között, a nagy Kinizsiről mesélget…
1935
82
Enyeden ősz van
A Bükkösön most rőzsét gyűjtenek,
görnyedeznek az enyedi szegények;
sovány kutyájuknak füttyentenek
s nekivágnak a szélnek.
Enyed köré a tél már építi
s magasra rakja gyilkos szürke várát:
hegyek közül lassan leömlenek
s megülnek ott a párák.
Nő a sötétség, egyre nő a sár,
a dűlőkön bizton ér már bokáig.
Benne nagyhorgú sintér kergeti
volt kutyánk unokáit.
Az Akasztófadombon róka váj,
az agyagot éles körmei ontják;
kivájja és újból eltemeti
bűnösök régi csontját.
Szegett fővel bolyong és könnyesen
a sétatéren régi jó barátom,
nem leli helyét az istentelen,
munkátalan világon.
A temetőbe, mint a fergeteg,
huhogószárnyu nagy varjak repülnek.
Kóvályognak s nagyapám korhatag
fejfájára leülnek.
Magasságból hull ólmos permeteg:
nyirkos felhőcsigák fekete vére;
a sárga föld beissza s rácsepeg
nagyapám csontkezére.
1935. november
83
Búcsú szürkületben
Leány:
Utállak, tudd meg, épp olyan erősen,
mint ahogy azelőtt szerettelek.
Kioktattak iszonyú éjjelek,
hogy életem hozzád többé ne kössem.
Hány szörnyű évig vártam rád hiába,
figyeltem csélcsap, rossz kalandjaid,
lestem kudarcodat vagy valamit,
mi visszahozna az én éjszakámba.
Azt hittem, ahány szál hajad kihull,
annyi tibláboló, kis gyenge lépés
hoz felém vissza múlhatatlanul,
az úton, melyen akárhova mész, mész,
felém kormányoz a nagy égi gépész
s virrad nálam, ha nálad alkonyul.
Fiú:
Virrad nálad és nálam alkonyul.
Nem vezet engem semmiféle gépész.
A költő lába földön félrelép, és
aztán egyenesen magába hull.
Tudom, mit tettem. Ó, nem ellened,
önmagam ellen, s most talán zokognék,
hogy elégtévő könnyek hulljanak rád,
– a megtérés bizony így lenne szebb: –
de valahogy boldogsággal vegyes
érzés, hogy újrakezdés lehetetlen,
kés, mely csikland, csikland, de nem sebez.
A búcsuzást mindég nagyon szerettem:
finoman integess a kékeres,
örök kalandra hívó szürkületben.
84
1935
Téli mese
Künt hó felett tökfej hold lebegett.
Nagymama a tűznél melengedett.
Korom macskánk mellé settenkedett
s eszegettek egy száraz-kenyeret.
Én festegettem tarka madarat,
Lenkice egy hatlábú egeret,
Ferike szép kékszemű bogarat,
Margitka meg négyszarvú tehenet.
A madár felfalta a bogarat,
a nagy tehén a kicsi egeret.
A két lány erre sírásra fakadt,
Ferike, a huncut, csak nevetett.
A falon három királyi gyerek
bufti arcán nagy könny cseperedett,
s gazdáikkal, akár az emberek,
sírtak lábuknál a vadászebek.
Ferike szólt: most én hazamegyek.
A két kislány is felkerekedett.
Én sírva szóltam: még ne menjetek,
sosem leszünk még egyszer gyermekek!
1935
Hajnal, II
Hogy futsz velünk, gyönyörű tarka ló:
bolond, makrancos élet!
Lám, nemsoká megint lehull a hó,
s a réteken éjjel hűs lángok égnek.
De jön egy nap, hogy nem lel itt a hó:
lakói leszünk már a semmiségnek.
85
Hegyoldali templom harangja csendül,
vannak, kik most imába kezdenek.
Nekem csak bút s rossz életet jövendöl
a fényekkel beáramló hideg.
A szomszédban rekedt kutya ugat;
messzi sípszó: elindulnak a lomha
vonatok is. Valami híd alatt
kuporogva les rájuk már a bomba.
Fenn az erdőkben dermedtlelkű varjak
most csípegetik hátukról a dért.
A városban sötét autók akarnak
indulni éjszakánk hulláiért.
Valahol most ő is ébredezik,
ki álmomból az előbb szabadult.
Azt álmodhatta csak, hogy egy szelíd
szerelmes boldogan ölébe hullt.
Ezt álmodhatta s most ébredezik,
szemit a hajnal véres fénye sérti;
ásítozik s megdörzsöli szemit
ágyában, melybe még nem bújt be férfi.
1935
Éjfél
Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban
emlékestül, mint egy keleti város,
amelyről már Isten se tudja, hol van.
– Amivel úgy csudáltad a világot:
a szemeddel mi történik a földben?
A te szemed sosem pusztulhat el.
Mint drágakő, úgy fog csillogni zölden
arra, ki egykor ott reája lel.
86
S mit csinál majd gyönyörű fogsorod,
melyből gügyögés jött és kicsi ének,
melyet ajkak csókoltak s jó borok
s melyet úgy ismertem, mint az enyémet?
Ki mondja meg, mi lesz az illatoddal?
Én nem hiszem, hogy eltűnjék veled.
Talán végső szívdobbanásra, loppal
kiszáll hűlt testedből s illa berek,
mint lila füst, lebeg a parkon át,
városon át, s künn egy domb hajlatán
lelkem csak utána veti magát,
akár a nagy lepkék egymás után…
1935
Az utolsó szó jogán
Költő szívét már gyakran összetörték
édes nők, erre bizonyára méltók.
S az egy napon rájött: minden azért volt,
hogy e földről magasba vágja röptét.
S habár kudarcán röhögött a többség,
s a hölgynek tapsolt fennen a világ,
voltak, akik emlékét is leköpték,
mert csak benne keresték a hibát.
S a költő, ki mint nagy alvó galamb,
fájdalmában szárnyát fejére vonta,
s míg zúgott lelkében száz síri hang,
száz könnyet ejtett befelé naponta:
egy éjjel szárnyait csak szétnyitotta,
rászőtt, poros pókhálók közt ütött szét:
feje felett kis fényben pislogott a
szűkreszabott, haszontalan öröklét.
87
Téli éjszakák
Mult életem utcáin, itten-ottan,
ahol jártam valaha nélküled,
s kertek mélyén, hol könnyes betüket
növendék gesztenyék kérgébe róttam,
álmomban szobraid felállítottam.
És lelkedet is hányszor hazavittem!
Együtt úszkáltunk régi patakokban
s mint a halak, összecsaptunk mezítlen.
Hogy tervezgettem én abban a hitben,
hogy örök a szerelmünk s háborítlan,
nagy útakat, hol nyomom is alig van,
hogy múltamat ekképp kiteljesítsem,
s ura legyek jövődnek holtodiglan! –
de mást határozott valami isten.
Királyságomban is térdelve szolgád
maradnék, bájolsz, mint rovart a fények.
Szegény országunkban gazdag kis ország,
hová tévútjaimból visszatérek!
Vihar-éjszakámban fehér torony!
Róma szent falai úgy nem ragyogtak
a nagybotú, éhes zarándokoknak,
amint te énnekem mindenkoron.
Ó, ha te tudnád, hogy kiforgatott
magamból lázam, ez a tüzes orkán!
Néha úgy érzem már, Jékely Zoltán,
az, aki voltam, nem is én vagyok.
88
Bizony dibdáb papírsárkány vagyok:
emlékszállal szaladó kisgyerek
köt csak magához, s gyilkos viharok
kötéltépő sodrában lebegek.
Kísértetként járok a Krisztinán,
éjfélt vicsorgatnak rám fogas órák;
még csókja ízét frissen őrzi szám,
s máris mondogatom búcsúztatóját:
„Én néked verseim ernyője alján
helyet csináltam, védjen meg korok
záporától, és soha meg ne haljál,
hiába falja föl a föld porod.
Hogy jövő életünk egymásba fogva,
akár a két kis egyiptomi kéz,
kapaszkodjék a búgó századokba!
Én testedet – babonás építész –
beiktattam szóköveim falába:
enyém maradsz, enyém, bárhová mennél:
megőriz verseim kék Déva-vára,
édes Kőmíves Kelemenném!”
Járok az éjszakában nélküled,
éjfélt vicsorgatnak vasfogú órák.
Ágyad fejénél, gondolom, kis órád
szintén most-most mutathat éjfelet.
A párnán hirtelen mozdul kezed
és álmodban valakit megcirógat;
nyílik a szád s mond hozzá drága szókat,
míg engem itt vernek hideg szelek,
89
s kísértetként járok a Krisztinán,
elrontott életünket szánva-szánó,
s ki voltam még az ősszel Krisztián,
miattad lettem télre, lásd, Cyránó.
Roxán, én meghalok. A céltalanság
tuskója koponyám behasította;
a seb zeng rajtam, mint fekete kotta.
Minek, minek e könnyező halandzsák –
Holt magasságból hull a hold
a még tipratlan hóezüstre.
Fülemben sivítva jajong
a téli csend fekete tücske.
Szerelmünk sírján alakod
lebeg, testemben síri béke,
s úgy gondolok rád, mint halott
gondolhat földi életére.
Zúdulj, fagyott könnyözön, suhogó
gyászlepedő! Emlékét is temesd be.
Zúdulj közös nyomunkra, könnyű hó,
s csak tornyosulj bátran százméteresre.
Multunk elé függönyödet ereszd le!
Emlékét zengeti felém a város;
nincs egy hídfője, egy arany keresztje,
egy koldusa, ki útfélen siránkoz,
miről ne jutna mindig ő eszembe,
ő, ki sugaraim prizmája volt,
s a mindenség zenéjét szűrte teste,
két csók között, amikor kelt a hold.
90
Közös séták során lett szent berek
lassankint minden park és minden erdő,
hiány-szobrát őrzik utcák, terek,
s környékünkön nincs rét, hol nem hevert ő.
Ezért kell most suhannom, mint kísértet,
agyamban lüktet bánat-alkohol,
s hiába öltök már költői vértet,
multunkon át lelkem sírva lohol.
Zúdulj, fagyott könnyözön, puha hó,
közös nyomunkat mindenütt temesd be!
Holt szerelmünket vond be suhogó
síri gyolcsodba frissen, még ma este.
Tornyok felé dagadj százméteresre,
tűnjék el az őt-tükröző világ.
Emlékeinkből ne maradjon egy se,
s ne is sejthessem többé lábnyomát.
S zúdulj, zúdulj, szüntelenül ma rám is
hideg, habos asztagban, drága hó,
épüljön itt egetverő pirámis
s aludjam benne, mint a fáraó.
Az űrből semmi zaj és semmi fény
ne hasson hozzám a jeges sötétbe,
álmatlan álmom így aludjam én,
míg a világ, nélküled, Nofretéte!
Egy lyuk legyen csak a szívem helyén,
benne emléked szent skarabeussa;
síri vigyázzban így aludjam én,
örökös bánatomba balzsamozva.
1935. december
91
Perc-szonett

Erőpróba-szerű játék Weöres Sándorral; amit ő írt ugyane perc alatt, nála talán szintén megmaradt. Az idő kötött volt, a téma szabadon választható.

Az elszalasztott nagy pillanatok,
a kielégítetlen égi percek,
a másnak tartott vér-áldozatok
íratják meg velem most ezt a verset.
– Ti nem tudjátok, ti nem értitek,
hogy föld alá kényszerítve a mámor,
a meggyilkolt vágy mily lidérceket
dob fel az éjszakába majd magából!
Mert ha tudnátok, nem volna csoda,
ha, ÉDES NŐK, ti, élteteket únva,
vakul adnátok magatok oda
akárkinek, akit az ostoba
véletlen lök elétek amaz útra,
amelyre többé tán nem lép soha!
1936
Olympio siralma
Szegény fiúcska, nézd, mily vézna, sápadt,
Amint a fa havas tövében áll;
Szinte kiált belőle a halál,
Hajában hó, s a szeme könnybe-lábadt.
Mint valami nehéz védelmi dárdát,
Úgy tartja most maga előtt a sít;
Csak állja a halálos téli vártát,
S mellébe emlékek kése hasít.
„Itt csaptak szánk tüzes szárnyai össze
Az akkor bronzlevelű tölgy alatt.
92
Felettünk ismeretlen madarak
Zörögtek a homályban kergetőzve.
Hajába gyenge levélcsillagok
S ölébe gyenge vallomások hulltak;
Hajamba most száz hókristály ragyog,
S végtelenbe hívnak a havas útak.
Bámészkodtunk az őszi tarkaságban,
Boldogtalan-boldog szerelmesek,
Ahol most már a tölgy halálraváltan,
Pelyhet ontó semmiségbe mered.
Hogy fogjuk egyszer szánni-bánni ezt!
Húsz év talán s mindkettőnkre leszáll
A féltékeny iszony, ha a halál,
Valódi szeretőnk, velünk kikezd.
Húsz év talán! s mint tarka levelek
Lefoszlanak rólunk a szenvedélyek,
S az életünk borzadozva mered
A semmiségbe, elején a télnek.”
Sí-versek
1
Nyomtalan ember vagy. A nyomtalanság
előbb-utóbb rádzúdul s eltemet.
Sivító, hosszú talpaid csak szántsák,
amíg lehet, a szűz hóréteket!
S majd a tetőn megállj és visszanézz:
mint a múltad, jön utánad a nyom,
s ne bánd, hogy tán holnapra elenyész:
te jártál itt először a havon.
93
2
A neved, ez volt minden szívverésem,
fülembe búgott, járhattam akárhol.
Mint a tavaly, most is a hóba vésem
– vagy inkább a botom – csak úgy szokásból.
De messze járunk már egymástól!
Hideg voltál, olvadó, illanó;
életemből eltűntél, mint a hó
gödrök mélyéről, olvadáskor.
1936
Éjjel a hómezőkön

Húgomnak

Valami messzi zene szól. Lehet,
hogy csak a kérges hó zenél.
Az is lehet, hogy dermedt fülemet
hangdélibábbal áltatja a szél.
A bokrok csipke-grádicsos során
a hold milyen fürgén magasra hágott!
Sugarától, mint rózsaszín koráll,
nődögélnek a zúzmara-virágok.
Valamikor, hő nyári éjszakán,
táncát a szúnyog itt hajnalig járta,
s kis szerzeményét húzta derekán
szűntelen a nagy egyiptomi sáska.
Valamikor a hókristály helyén
jánosbogárka stoplámpája égett;
holdkóros lányt csalt ki a kicsi fény
s a vinnyogó, lidérci sáska-ének.
94
Emlékeznek még rá a fák s utak.
A hó nem áll meg lábnyomán, elolvad;
éjjel idegbajos, sovány nyulak
füttöznek rajta, nappal árva varjak.
Az országúton most a gyenge vándor
fagyott kezéből kifordul a bot.
Oldalán a kutya hiába táncol:
egyet sóhajt s a puha hóba rogy.
Azt gondolja szegény, aludni fog,
s édes mosolyra húzódik a szája,
de kutya előtt nincs halál-titok:
belevonít a lila éjszakába.
Valkó felett, mint gubás pásztorok,
őrtállanak a holdfényes hegyek.
A fatorony kakasa csikorog,
táncoltatják, marják jeges szelek.
Pártában-halt leányok kopjafáján
a cinteremben rí a gyászszalag;
régi urak nagyfogú koponyáján
a kriptában egerek játszanak.
Nagykörmű szél rázza a szilvafákat
s a Fehérember sírjából kiszáll;
lenn a völgyben összebújnak a házak,
mint megriadt, hűltlelkű téli nyáj.
Felvisít álmában kiskutya, gyermek,
de ő csak megy a nagy hóban tovább,
s másnap az egyházfi felleli dermedt,
mezítelen csontváz-lába nyomát.
95
A marosszentimrei templomban
Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiírtott az idő gazul.
1936
Vasvári Pál nyomában
Melynek tükrét kis, serkedő bajusz
csókolta s törte szürketollú sapka,
most, hogy martjáról föléje hajolsz,
ejts három könnyet a futó patakba.
Itt mentek ők el, ez a keskeny út
porzott alattuk; hűvös alkonyat volt;
fejük fölé vereslő ég borult,
sziklák odvában fent kőszáli sas szólt.
A hegytetőn bozontos alakok
ólálkodtak sötét lombbal befedve,
szemük, mint a sasé, úgy villogott
s összemorogtak néha, mint a medve.
De ők csak mentek árkon-bokron át,
lépésüket – gondolták – Isten ója,
s vezérli a szabadság bajnokát –
A hegy kék, mint Attila koporsója.
96
„Előttünk zúg a rengeteg sötét,
nyomunkban a halál futára vágtat;
szegény hazánkat meglátjuk-e még,
a lányokat, apánkat és anyánkat –?
Milyen jó volna, majd, ha jön a béke,
itt őgyelegni, mint kutyás vadász,
ezen a szép, elátkozott vidéken;
vagy hosszú bottal, mint szelíd halász!
Hanyattfekvést szundítani a fűben,
kiásni egy-két serdülő fenyőt,
s mindenről írni majd a Honderűben,
olyat, hogy sírva olvassák a nők.
– A nők, a nők! az édesek, a drágák!
Megpörkölődött hosszú hajatok;
köröskörül les százezer halál ránk,
s szívünkre már alkusznak a sasok.
– De hűlt szemmel is rád nézünk mi vissza,
Szabadság, ó, te könnyből szűrt szivárvány!
S vérünket szűz-adójaként felissza
a Történelem, a Hétfejű Sárkány.”
1936
Apotheozis
Én félálomban néha látom,
hogyan hevernek szerteszét,
hason az egyik, másik háton,
a szétlőtt testű feketék.
Mit ontottak hazájukért:
szén-bőrükön megalvadott
vörös csomókban áll a vér.
Lenyalják majd éhes sasok!
A magasban motor lebeg:
nem bújnak el már mint pulyák!
Feléje fittyet intenek.
S egyik mutatja hátulját.
97
Most már jöhet a bomba, gáz:
magától foszlik az izom.
Várná őket az a csodás,
százszor ígért paradicsom!
Várná őket az ég ölében
cukor-homokú sivatag,
hol itt-ott hosszúlábú ében-
fák kérgiből hűs tej fakad!
Ott üljenek majd fütyörészve,
a fák árnyékos oldalán;
kezükben aranyajkú csésze,
ölükben kecskemellű lány!
S várná mindaz, amit igért
nekik a sok fekete szent;
várná őket Krisztusukért
az Örök Négus odafent!
A testük ős törvény nevében
gondjába veszi a homok,
eltűnnek benne észrevétlen,
mint vízcsepp vagy a lábnyomok.
Hazájukért haltak szegények,
hordozza meg nevük a hír,
hírdesse őket hősi ének,
kőoszlop és hitvány papír.
Hazájukért haltak szegények,
mint magyarok, mint lengyelek;
áldás a győzöttek nevének!
Na, költők, énekeljetek.
1936
98
Vízparti ének
Új medriben fut a Szamos,
ó, itt minden megváltozott!
Mult nyaraknak könnyharmatos,
elejtett szemmel áldozok.
Most látom, mi a változás:
vajjon nem boldogabb a vak?
Hol vagy, porondos vízmosás,
hol vagytok, rozsdás kis tavak?
Hol vagy, vén vízalatti tönk?
olyan voltál, mint egy halott;
hogy megborzadtam idefönt,
mikor a víz megmozgatott!
Ó, hová göngyölődtetek,
hancúrozások, nagy Napok?
Roppant fürdések, vad hetek,
vajjon hová vonultatok?
Hangok, kezek, sok vizes arc,
nyirkos testek, sok kék trikó!…
Virgonc idő, úgy elinalsz,
mint egy jó harmadfű csikó.
S hol vagytok ti, szerelmeim,
bronztestü lányok, akik itt,
vizünk bozótos partjain
jártátok a nyár táncait –?
Valószínű, meghaltatok,
elvitt a féktelen folyó,
s szép testetek úgy úszhatott,
mint egy-egy hintázó hajó.
Nyaldostak a hüvös habok,
ott lent megállitott a gát
s egy vén halász ki is fogott,
mint régesrég Oféliát.
Kolozsvár, 1936
99
Kalotaszegi elégia
A templomkertben most a fák virága
szagos, habos hullámzó rengeteg,
alatta meggypiros ruhába jár a
kicsi Ágnes, kankalint szedeget
s hűvös zöld fűben fehérlik a lába.
A dombokról hallatszik csendes ének,
köves földben cseng-peng acél kapa;
verejtékükkel lágyítják a népek
immár tíz elsuhamlott százada,
e földön, hol a halottak is élnek.
A cinteremben nyílik már a kosbor
süppedő, fátalan sírdombokon,
hol úr-parasztok alszanak papostól
s minden tetem hasonlít és rokon,
örökségként ősrégi századokból.
Almafák közt, napsávos félhomályban,
ezüstösen áll a kis pavilon;
előtte egy sor bimbósszárú mályva,
és bent anyámtól képek a falon,
bámulnak vissza kisleánykorába.
Itt éltem én Kilencszázharminchárom
esős nyarán, kábán, álmatagon;
hogy nem pusztultam el, most is csodálom:
halálvággyal telt el minden napom
ezen az ázott-kosborszagú nyáron.
S mint haldokló, ki egy pillanatával
szemébe issza az egész szobát,
úgy szívtam én hosszú napokon átal
lelkembe az egész falut magát,
csudáival, könnyével, mosolyával.
100
Az ablakom bölény hegyekre nézett,
szélvert fenyők álltak az ormokon;
felettük, mint tömör, fekete évek,
esőfelhők vonultak zordonon
s a szirti fák dülöngtek, mint a részeg.
„Ne bántsátok ti ezt az árva népet” –
szóltam a nagy bivalyfelhőknek én –,
„a sorsa úgyis tépi, mint a véreb.”
S lám, ottragadtak a hegy peremén,
a vihar egy-két ágat ha letépett.
És volt ott egy-két különös vasárnap!
Templom, cifra ruhák, öreg betűk;
csontos orcákon kő ünnepi bánat –
Zsoltárainkat úgy fújtam velük,
hogy a pártás leányok megcsudáltak.
És délután hetykén roptuk a táncot:
„Aranyos Anna, eljön-e velem?
ilyen táncot maga sohase látott,
ilyen táncos maguknál nem terem,
elámultatjuk ketten a világot!”
S járta velem aprózván a menyecske,
nehéz csizmák alatt rengett a csűr;
táncunk népek kíváncsi szeme leste
– még megbicskáznak itt végezetül –
gondoltam én Kisannát eleresztve.
„Gyerünk, legények, a soron ti vagytok!”
Négyen felálltak a csűr közepén.
Porzott a föld, csizmájuk szára csattog,
s csűrdöngölő kezdődött ott, kemény,
ingük kibújt, a hajuk összecsapzott.
101
– „Pistika, üssed, nem apád a padló,
itt mást nem üthetsz már talán soha;
szökdöss, ruháid hányd le mind magadról,
ki tudja, meddig tied a ruha,
mely nap rángatja le valami rabló?”
És este lett. A pavilon homálya
úgy várt reám, mint baglyát az odú.
Szegény ágyam Annát hiába várta,
lakótársam maradt tovább a szú
s rémtermő kisgyertyám izgága lángja.
A vén Miháltz pap árnya járt a kertben,
korhadt fejfák közt lebbent síri fény;
a küszöbön a szú rágcsált szünetlen,
mintha párját űzte volna szegény –
Ilyen szú volt akkor talán a lelkem.
S egyszerre lentről az egyik ivóból
megszólalt a legények éneke;
halálról énekeltek s búcsúcsókról.
– Keserű lélek, daluk hallod-e?
Tán bánatuktól megvígasztalódol.
„Kisanna lelkem, sírsz-e majd utánam,
tudod-e, hol van Besszarábia?
Világvégén, lelógatom a lábam;
ott pusztul el Kalotaszeg fia,
dühös tenger iramló viharában.
Vagy Dobrudzsában folyik el a vérem,
csempész bolgár mordálya eltalál;
Kisanna lelkem, utoljára kérdem:
koromsötét, nagy téli éjszakán,
ha már nem élek, fogsz-e sírni értem?”
102
Aztán csend lett, csak a kutyák ugattak,
s eső indult, a zsindely percegett.
A szú, egy-egy roppanó fordulattal
számlálgatá a hosszú perceket;
hallgatóztam félálmú bódulatban.
„Fúró állat, vakondéletű féreg,
egész világod az a torha fa,
amelyben vaksi életed leéled,
s egy éjszakád mély, kettős éjszaka,
mit elválaszt egymástól a fakéreg.
Micsoda vágy korbácsol benne téged,
s mi lesz, ha nem leled meg párodat?
Csak fúrsz-faragsz s feléd a szörnyű évek
tornyosodó zuhataga suvad –
Hát én talán tudom, hogy hova érek –?
Jaj, aludjunk, aludj izgága állat,
rengessen el bennünket ez a csend;
így átmulatjuk tán az éjszakákat.
A boldogság szó nálad mit jelent?…
Hallod? A pásztorok már furulyálnak –”
Tülkét a kondás kétpofára fujta,
ökörnyomban, kerékvágásban állt
utcánkban Medardus fekete lucska.
„Én itthagyom ezt a szegény határt,
Isten megáldjon, hajnalos falucska.
Szálljon áldás a vén parókiára
s akiből ittam, rád is, régi kút;
kinek e földet itt kell hagyni máma,
sirassátok meg a bolond fiút.
De visszajön mégegyszer, nemsokára.
103
Visszajön ő, ha teste nem, a lelke,
nappal a kripta grádicsán csücsül,
de csak kiszáll és repdes éjjelente
virrasztó lányok kéménye körül,
míg kakasszóra ideje le nem tel.”
És ottmaradtak csendesen anyámék,
üres székemre már a macska ült;
s nélkülem itták a reggeli kávét
a papilakban, hol helyem kihűlt.
Úgy sírtak, mintha Hondurásba’ járnék.
„Úgy volt, mint a mesében, mondogatták,
ő is a Tó felé vevé az útját,
vízitündérek hívják, csalogatják –
A kapu nyitva még, Rózsika tedd bé.
Szegény úrfit nem látjuk sohatöbbé.”
1936
Csillagtoronyban
Istennevű Főcsillag, Jupiter,
több holdvilág nagytörvényes ura,
s ti többi mind, kiket nevezni mer
az ember: Kassiopeia, Kutya,
Neptunus, Vénus, Arcturus, Iker,
Mezartym, Lyra és Aldebarán –
a roppant névtelenségből, hideg
fenségetekből nézzetek le rám:
az éjszakában álmodó csövek
előtt remeg törékeny koponyám.
Jól nézzetek meg: nagy hatalmatok
még senkit így meg nem félemlített;
jaj, milyen egysejtű parány vagyok,
rejtegetnek a poshadó vizek,
lárva vagyok, hal vagyok – hol vagyok?
104
Forog, gördül a nagy Rotáció,
bezárulnak s megnyílnak csillagévek;
a Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek,
gurul a Hold, roppant aranygolyó.
A gazdag égi ábrák fénylenek
– lehetnek-é ők embersorsot osztók,
az égi rombuszok, a sokszegek,
s van-é számunkra valami horoszkóp?
vagy csak ragyognak, mint szép ékszerek,
s lógnak lazán félelmes ég ölén,
mely éjjelente ezreket leejt,
s kit egy képletben láttat itt a fény,
csillagtársáról még annyit se sejt,
amennyit a Vénuszról sejtek én?
S róván megúnhatatlanul a kört,
szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog
s döcög sómalmi-ló útján a Föld,
körötte úsznak árjától gyötört,
zilált felhő-archipeláguszok.
Hogy szabaduljunk innét, hol a szem,
mely ezt a hármas szörnyű kárpitot
átszúrja, s hol, hol van az értelem,
amely előtt szétfoszlik a titok,
s kit nem borzaszt a tinta végtelen?
Éjszaka van, háromszoros sötét:
első az emberé, nehéz, örök,
a másik az északi féltekét
homályosítja s mindezek fölött:
mely a csillagokon túl hömpölyög.
105
Minél nagyobb magasba ér a gép,
s minél többet látnak lentről a lencsék,
feltartóztathatatlanul akép
gyarapszik bennem a reménytelenség,
s idézem régi bölcsek szellemét:
Hogy álltak ők a csillagok alatt!
kezükben hitvány műszerek remegtek,
de annál messzebb szállt a gondolat
végtelenén az agybeli tereknek,
hol nincsenek ködfoltok és falak.
Hová repült megfejtő-lángú percek
diadala, a nagy Delirium!
az agyvelők, melyek végigsepertek
az ég taván, mint égő nátrium,
a nagy velők vajjon most hol hevernek?
Elfelejtett cintermek szörnyű mélye
emészti őket, vagy már könnyű por
vált ott belőlük, mely ismét az égre
kívánkozik, úgy, mint valamikor,
mikor még a tudásszomj ösztökélte –?
Vagy tán megnyílt előttük a magasság
s fényittasan csillagtól csillagig
cikáznak, mint izgága bogaracskák,
amíg lelkük ott fent jól nem lakik,
s a fény cukrát aztán a földre hozzák –?
Mindegy. Itt vannak súlyos csontjaik még
– tőlük forog olyan lassan a föld –
s ide lesznek bedögönyözve mindég,
róván velünk tovább a régi kört,
hová őket a kortársak temették.
106
S tovább gördül a nagy Rotáció,
megnyílnak és bezárnak csillagévek;
a Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek,
gurul a Hold, a nagy aranygolyó.
Micsoda vad mindenség-félelemmel
telítnek az éjféli csillagok
ebben a nagy-nagy kék-sötét teremben!
Egy-vér szívünk most egymásért dobog;
add ismerős kezed, szomorú ember.
Vajon meddig vonul velünk az éjben
rozzant, túlterhelt bárkánk, a világ,
hol életed leélted és leéltem,
anélkül, hogy jelenne szikra láng,
szikra remény ebben az örök éjben.
Szívünk felé még égi kéz sem intett,
pedig maholnap leskedő, falánk
felhőbálnák falják fel lelkeinket,
ha a halál sunyin a mélybe ránt
– vagy a magasba, már kit ahogy illet. –
1936
Öcsémnek
Az ajtófélfán már nem méregetjük
többé magunk: hogy megnőttünk, öcsém!
Mindig egyformák lesznek már a kesztyűk
s szemünkből lassan tűnni kezd a fény.
Mennyit ugráltunk, másztunk, mint a majmok,
mennyit úszkáltunk, mint virgonc halak;
mennyi követ dobtunk, mint régi bajnok,
az elinalt, síkos húsz év alatt!
107
Hogy fejlesztettük, edzettük a testünk
– ne fogjon rajtunk semmiféle kór. –
De intenek már a fekete kesztyűk,
s a várvavárt boldogság nincs sehol.
Holnap vad gépek surrognak felettünk:
tűz hull, vas hull, okos tank eltipor.
Várnak ránk füstös, tépett harcterek,
egy vak golyóbis életed kioltja.
Közel a nap: becéző nevedet
anyánk szinte hörögve elsikoltja.
Ott leszel immár fürgén elkaparva
fél méter föld alatt, akár a dög;
bogár szemed pokoli gáz kimarta
s orcádra iszonyú vigyort sütött.
Elharsogtak, messze dúlnak a bőszült
vasemberek és tüzes szekerek.
Otthon anyánk szeméből könny pereg,
és egyre hajtogatja: ő szült, ő szült!
Reggel apánk rémülten rámered:
egyetlen éjjel hófehérre őszült.
1936
A. B. F. R. A.
[A boldog feltámadás reménye alatt]
Amit a temetőn át tavaly hasítottak:
az út már lámpafénnyel ékesen ivel.
Alatta sok nagyúr s hölgy teste rothad
selymek között, nehéz gyűrűivel.
108
Nagyképű temető! nem szánlak, ez a sorsod!
Gazdag s hamis kor versenytere voltál.
Hány cicomás követ, fát s gyatra szobrot
hordott rád össze a budai polgár!
Most itt hevernek mindkét oldalán az útnak,
rajtuk a lámpafényben óneső ragyog,
s a késő olvasónak nagyokat hazudnak
a gazdátlan aranyfelíratok.
Most szél jön, s levelek csörrennek le az útra,
mely mint maga az élet, vakmerőn ivel:
Alatta százszor megzavart álmát alussza
a századvég bütykös gyűrűivel.
1936
Rezeda Kázmér búcsúja

Krúdy emlékének

Függönyeink lassan mind leeresztik,
mint kicsi színpadok, az ablakok;
vajon hányadszor érem itt az estét?
De ma hideg van, s régesrég halott
fülkagylócskák porára gondolok,
kik, életükben, minden este lesték,
hogy gombolós cipellőm hol kopog,
s lüktettek bennük rózsaszín erecskék.
Függöny lebbent, s fehér rózsát dobott
egy láthatatlan kéz; erkélyen állva,
hol lepketáncban kis láng lobogott,
csókot lehelt egy drága fruska szája
és suttogott az őszi éjszakába –
Hol vannak ők? Szívük rég nem dobog,
alusznak mélyen budai határban
– vagy, ami még rosszabb: vénasszonyok.
109
S én is csak rossz kaleidoszkóp vagyok,
rendezgetem reszketve szürke-kék
odvamban, mit az idő itthagyott:
emlékeim csillámló szemetét.
S az éjszaka mind kékebb, feketébb,
elüszkösödnek mind az ablakok
– és éjféltájban én is meghalok,
mint a baglyok, vagy mint a remeték.
1935–1936
A Roppant Pillanat, I
Rajtam vagy újra, Roppant Pillanat,
énem mindent betöltő tágulása –
Mintha a Világ tetején
ülnék a vak
ős-semmiben,
mint Goya Őrült Óriása.
Mért nő úgy a fogam? Állkapcsomat
mért zengeti e mardosási mámor?
Mintha csupa fog volnék,
csontcsapat,
múltamból ez maradt,
jövendőmből
s a mámból.
Hol van a szerelem? Hol a halál,
a földi lét paradicsoma-pokla?
Hús-vér volnék-e még?
Világ vak tutaján
testetlen úszom át
kihalt csillagzatokra.
1936
110
A Szépjuhászné elégiája
E kocsma híres most is héthatáron:
itt élt egykor a gyönyörű Juhászné!
Ötszáz év tengermélyén szinte látom,
hogy sürgött-forgott egykor itt a háznép
e fogadóban, mely most már zilált rom.
A fényhez lepkék szálltak egyre többen,
a hold alatt sóhajtva szállt a hinta;
a tűzhelyen, fekete serpenyőben
sercegve sűlt az esti palacsinta;
egy vándor búcsut intett elmenőben.
A nagy hársak tövében kút nyekergett,
kutya nyüszített faderékra kötve;
ha jókora hordócskát csapra vertek,
bölényölők kurjongattak röhögve
s hamisan integettek: lányka, jertek!
És ének hangzott, cincogás kísérte,
bokrok mélyéről lányok kacagása;
csengett a bajvívó legények vértje –
a levegőt kürtök lármája rázta,
s az útról Mátyás integetve tért be.
Most csend zenél itt és egy-két tücsök tán,
félablaküveg kancsalít a holdra;
talán kísértet űl azon a padkán;
elvadult macska surran a bokorba,
árnyékától is ijedez a hitvány.
A dínom-dánomokból, bősz murikból
mi lett, mi lett? Pár összetört pohár-roncs
csillog a borittas porondon itt-ott;
a föld alatt pár rozsdamart, nagy abroncs –
s csontok, csontok maradtak a murikból!
111
Az úton, hol gangos, hangos vadásznép
vonult kürtszóval, vaddal megrakodva,
reszketve járok, mintha fázva-fáznék –
S bizony mondom, a fogam is vacogna,
kacér emléked nélkül, Szépjuhászné!
Itt alszol valamely hársfa tövében,
két szép gyökér derekad átkarolja
– akár a nagy király, valaha régen,
ki bájaidnak meghajolt, mint szolga –,
tücsök fütyül koponyád hűvösében.
1936
Vadlibák
Hold fényinél, felhők tövében
sikoltva szállnak a libák.
Lábukra-szőtt lila kötélen
libeg utánuk a világ.
Úgy vonulnak csillag-ösvényen,
mint egy csapat bátor diák,
amint mi egykor, régesrégen,
ispilángos réteken át.
Kéklő, tömör sötétbe vésik
megvillanó, nagy éküket;
búcsúszavuk szívrepedésig
érinti, aki nem süket.
Hová mennek? Míg tart az éjjel,
húznak az alvó föld felett;
vezérli őket égi fény-jel
s őskori vadlúd-szellemek.
Messzire mennek: nagy tavakban
vár reájuk a sűrű nád;
szállnak s kiáltnak szakadatlan,
mint egy csapat hangos diák,
112
s hogy hallja meg a szundikáló,
holdfényben hintázó világ:
csapnak a felhők közt ziháló,
sikongó égi galibát.
1936
A halál ünnepén

In memoriam D. Kosztolányi

Nagy ravatal a farkasréti hegyhát;
kopog esernyőnk ázott sátora,
szemünk kelyhében égnek síri gyertyák
s cipőnkön holtak péppé vált pora;
Halál, nagy úr, megüljük ünneped hát!
Lám, itt is, ott is árnyak inganak,
fekete árnyak s ernyők feketéje;
ilyen lehet egy alvilági-nap,
hol a lelkek örök, nyirkos sötétben,
akár mi most, fel és le inganak.
A sírokon gyertyák lepkéje rebben
elsőt-utolsót; akár a halál,
úgy oltogatja nagy szakértelemmel
az őr el őket, vagy ha erre jár:
csípős szeled, kutyaszagú November.
Hát itt vagyunk mi, hozzátartozók,
hogy jó halottainkat felkutassuk;
elrejti őket a nagy sír-bozót
s egy-egy katalinrózsás, agyagos lyuk;
iszonyatunkat, íme, elhozók.
Yorick, Yorick! – úgy állok síri fényben,
mint valaha az árva, skizofrén
királyfi a koponyával kezében,
ki nyirkosöblű, vézna tenyerén
magát az elmúlást tartá, fehéren.
Yorick! – Komédiás emberi élet,
hát mindhiába orvos, patika:
113
a fintorokra, mosolyokra végleg
szörnyű facies hyppocratica
maródik, mint örökérvényű réteg.
S a hangok tarkabarka spektrumából:
a dalból, hörgésből s a vad
sikolyokból, amelyeket a mámor
vetett ki – egy feketeség marad:
a hallgatás, mely ajkainkra ráforr.
Bárcsak szólnátok mind, mind, aki itt van,
ki életünkből egyszer idetűnt,
s kikkel kacagtunk, sírtunk holtukiglan:
hívás nélkül bizony eltévedünk
ebben a sár-beton sír-labirintban!
Sírok, sírok, egyik akár a más,
megszámozott, szabályozott öröklét,
középkori, csontváz-egyenruhás –
jaj, elkerülhetetlen vak közösség,
mely már az életünkben megaláz!
Ez várna ránk is, kik felhős tetőkön
cibáltattuk sebes széllel hajunk,
s kik énekeltünk erdőket betöltőn
s voltunk avar, hún, inka, nibelung –
ó, e lapos hullatelep, e börtön!
Ezek a szobrok, gyertyák, oszlopok,
melyek között alkalmi kegyelettel
egy-két alak fel és le imbolyog,
megáll, meghajlik, indul, visszaretten,
gyertyát gyújt, sóhajt, könnyezik, zokog –
Halál, nagy úr, ez a te birodalmad,
s ez a nap a te szentelt ünneped,
Napod: rossz mécs, madaraid: a varjak,
sorvadt gégével hurráznak neked,
hogy bizonyítsák rettentő hatalmad.
S most itt vagyunk. Egy-két szelíd halott
vérünk felett megállunk, mint az árnyék
– talán felettünk szálldos árnyatok –,
ó, bár mondhatnánk egy-két szép imát még,
hogy az agyagban jól aludjatok!
114
S aztán haza! a gyertyák és a mécsek
lassan leégnek és elalszanak;
nem bírnók ezt a rettentő sötétet,
s már szédít az esővert-gyertyaszag,
mint valami avas, keserű méreg.
Bezárulnak a rácsos vaskapuk –
ó, rozsdamart, lándzsás sírkerti rácsok!
Jaj annak, aki egyszer odajut,
hogy rabként kelljen bámulnia rátok:
nem nyitnak annak többet itt kaput. –
1936
Varjak
Mikor a hegy felől jönnek a téli varjak
s a szent hidegben szárnyuk odafent
félszegen vagdos a havas viharnak,
úgy érzem: a történelem üzent.
Mindig így jönnek, mint tépett avar had,
látásuk könnyet s borzongást teremt;
s mit csak próféta vagy koldus akarhat:
megsarcolják a fösvény végtelent.
1936
Kaland
Hol jártam én? Csaló, tünékeny álom
volt talán ez az erdei bolyongás?
Úgy kószáltam egy idegen határon,
mint garaboncás.
A völgyben, melyben elmerült a nappal,
már szálldosott az éjjeli korom,
de még lila, halkuló sugarakkal
ékeskedett egy lúcfenyős orom.
S már lámpák gyúltak kéklombos sötétben
s a kéményekből szállt a rőzsefüst,
115
poszáta búcsúzott s rigó vegyest,
mikor egy régismert kastélyhoz értem.
S amint a rányíló tisztáson álltam,
fáradt vándornak éreztem magam,
ki célhoz ér s felsóhajt boldogan:
„amit kerestem, íme, megtaláltam!”
Megtaláltam, ki annyit kóboroltam,
közelségét érzem, Ő itt lakik
s most énekem hallhatja hajnalig,
aztán pedig meghalhatok nyugodtan.
– „Vagy, vagy nem vagy, te lány, szeretlek,
mienk lesz ez a sárgafalú kastély!
Ha tudnád, hány nehéz éve kereslek,
hiába, mint a meghalást Ahasvér!
A szemed szürke-kék, hajadnak bronza
bűvös visszfényeket villant a holdra;
esténként sírsz az élet elmúlásán,
vagy hogyha azt hiszed, hiába vársz rám,
kit hajkurász utánad édes átok –
– Most itt a perc: sóhajtok, hogy megálljon,
hogy megjelenj ott fenn a holdra tátott
ablakban, mint romantikus medaillon,
s ledobj hozzám egy hosszú kék virágot!”
De senki sem jött. A kutyák ugattak,
árnyékomnak azt hitték: a halál,
a halál, aki ólálkodva jár
s gazdájukat lesi az alkonyatban.
Vasajtót zártak bántó kattogással,
s egy kút ríkatta vizét valahol;
– Fiam, te tovább vándorolhatol –
szóltam s indultam a tisztáson által.
1936
116
Nyírfa
Amint a fák között a nyírfa legszebb,
s színe a színek anyja: hófehér,
évszakjaim közül egyik se tetszett
úgy még nekem, ahogyan ez a tél.
S most úgy tűnik: múltam, e hosszu tegnap,
nagy téli nap volt s véget sosem ér;
a nyár csupán két-három szép meleg nap,
a tavasz átsuhamló déli szél…
1937
Mikor a Holdból…
Mikor a Holdból hűvös téli éjben
régi tavasz-szagot hint rám a szél,
úgy érzem, minden, minden visszatér
majd egy napon, s életem újraélem.
Édes gyermekkorom, mely denevéren
repülsz az űr nagy játszótérein,
gyönyörteli első szerelmi kín –
csodáidat mégegyszer újraélem!
1937
Hamlet altatója
Atyám, jó Horwendill király!
Ne félj, majd megbosszullak én!
Jaj, már kihűltél, mint a táj,
amelyet otthagyott a fény;
hályog takarja kék szemed,
országodat nem láthatod:
forró ólmot öntöttenek
füledbe valami gazok.
117
Vad szél húz Helsingör felett,
fodrozza friss sírod havát;
ott ül naphosszat s kesereg
árva fiad s szegény kutyád.
Zörögnek zúzmarás fenyők,
mint hitvány lelkiismeret
– ne félj, majd meglakolnak ők,
nem ismered te Hamletet!
Hol abbahagytad, jó atyám,
én onnét kezdem s folytatom;
napfényben, rontó éjszakán
ott járok hűlt nyomaidon,
csak másként, mint te: bosszuval –
karddal, kutyával, éberen,
s mind újabb terveket sugall
kergült kalló-malom fejem
a rosszak ellen és e föld
ellen, hol ők a boldogok –
apám, ne szólíts, ne üvölts,
ne félj, mindent megbosszulok!
– Békesség néked! Vár fokán
éjfél körül többé ne járj;
aludj hát, meggyilkolt atyám,
nyugodj, jó Horwendill király.
1937
118
Elhagyott lakások siratása
1
Elégia
Hogy vagytok, drága volt lakásaink
viharvert, pusztuló kisvárosokban?
A boltíves szobákban más lakik,
bizony, idegen ember lakik ottan.
Hogy ellenségem, arról nem tehet,
s én sem tehetek róla, de utálom:
a falról lekaparta nevemet,
mint ellenfélét szokás a plakáton.
S tudom, a kertben kedves fáimat
kivágta s felhasítva tűzre rakta;
az ablakpárkányon rajzaimat
hitvány fia össze-vissza faragta.
S minden zugot megtölt az ő szaga,
melytől félek, mint tömjéntől az ördög,
s a távolságon és az éjszaka
ködein át felé eképp üvöltök:
– Te újlakó, ellenség, idegen,
mit bánom én, csinálj akármit ottan!
de tudd meg, házadhoz egy névtelen
törvény szerint nekem örök jogom van!
Hisz én aludtam benne hamarább
mint nyugtalan, izgága-álmú gyermek,
hozzám hasonlítottak a szobák
s minden bokra, fája a régi kertnek;
enyém volt minden téli denevér
a vén pincében, hol korhadt az ászok,
s enyém a padlás, hol éjfél felé
valami lélek mászkált, matarászott –
s jöhetne rontás, irtás, pusztítás,
hogy belőlük kő-kövön nem maradna:
a sok üresen hagyott régi ház
– mint a bogár borostyánkő-darabban –
bennem fog lakni, míg élek, tovább,
119
s ha egy-egy szó utcánk nevét ekhózza,
búgó emlékük lelkemnek tavát
duzzasztja, mint a jerikói rózsa
a tál vizét, hová kimúlt, aszott
testét finom női kezek betették –
hogy feltámadjon, mint a tetszhalott,
vagy mint bizsergető félálom-emlék!
2
Ballada
Boldog, aki egyetlen régi házban
élheti le az egész életet,
örülve, sírva, melegedve, fázva:
amelyben e világra született!
Ó, hogy nekem így élnem nem lehet,
s a sors irgalmatlan sebes forgása
egyik házból mind másba-másba vet.
Enyed város végén, ahol születtem,
most éjféli holdfényben áll a ház;
a hegyrefutó, görbe-fájú kertben,
a sírdombon négy fenyő citeráz;
hideg szél fú, nem jár a Mikulás,
a nyúlfogó havon angyal se lebben;
a gyatra falról hull a kulimász.
Kolozsvárott a Farkas utca alszik,
a templom arca, mint egy őszöreg;
volt ablakunk alatt zúzmara porzik,
a fák alatt sovány kuvasz üget,
templomfalába vésett nevüket
keresgélő diákok jajja hallszik;
üres az égbolt, fekete üreg.
120
A Hójában kis házunk váza roppan
– álmodnak most a belebújt nyarak,
úgy ülnek ott, mint a múzeumokban
az üvegszemű, tarka madarak;
halászbotomban szú harap, harap,
fürdőruhám szegen lóg a sarokban,
– nem látja meg többé szegényt a nap.
Nemcsak álmomban: napvilágban, ébren,
mind arra járok én, hol itt, hol ott,
csak itt nem vagyok, hol életem élem,
lelkem mindig ott, ott lent kóborog,
búm súlya alatt a padló ropog,
az új lakók felülnek a sötétben
s reszketve szólnak: itt jár egy halott! –
AJÁNLÁS:
Párkás idő, vén zsémbes házigazda,
a bujdosásból sohasem elég?
az életemnek így vajon mi haszna?
Csak álmok, álmok s elfutó zenék.
– Mintha hóból kastélyt építenék,
amely itt sem volt, ott sem volt tavaszra
– élek-e még, vagy meghaltam-e rég? –
1937
A pince ajtajában
– Hallod, fiú, mit mond a cinege? –
szólt nagyanyám és felnézett a fára;
– ez már a hóvirágok ideje,
kitavaszodtunk hát, Istennek hála,
ezt mondja a kis szürke éneke!
121
Kerengve szállt egy-egy szentgyörgybogár,
fehér szirom hullott a szilvafáról;
az öreg-asszony karján kis kosár,
benne félig elrothadt alma, három;
halálszagot lehelt a pincegádor.
Riadt arcom fürkészte nagyanyám,
rejtelmes volt a régi kert, homályos.
– Az áprilist is megérjük talán –
szólt –, azután a május jő, a május!
csak nem kaszál le addig a halál. –
A pincemélyből nyirkos levegő
szállt ránk, mintha Faust doktor fújta volna,
s a falakon bent sárga agyvelő,
– így tudta az a régesrégi monda:
mert életét ördögnek adta ő! –
De jő a május, jő a hűsgyepes,
minden csudás eddiginél csudásabb!
A kert felett nagy hőscincér evez,
zöld lomb alá bújnak a sárga házak –
ó, az élet legszebb májusa lesz!
A fán majd méhek orgonája zsong,
az ég mind kékebb, mélyebb s egyre tisztább;
még csak vagy húsz-harmincat aluszunk,
aztán vígan futkoshatunk mezítláb. –
Istenkém, addig csak meg nem halunk? –
1937
Békesség, emberek
Vasárnap van,
föld-ízű szél lebeg;
tavaszodik:
mért búslakodsz, gyerek?
122
– Be nagy az ember saját romlására,
s milyen kicsi e budai vasárnap!
A kicsiségnek békesség a bére,
a nagyságnak üvöltés, vér az ára –
ezt hirdetik a süppedt, sárga házak.
A kicsiségnek békesség a bére –
vagy a vén házak tanúsága csalna?
Az idő útjából ki állna félre,
történelem elől ki mászna fára,
ha szólítaná országok hatalma?
S ki bújna el a nagy lélek-parancsra,
mely a gonoszság ellen hívja sorba?
Ki az a gyatra, ki nem áll porondra
az ellen, ki népe sírját kotorja?
Ki nem les itt a szent forradalomra? –
Tavaszodik,
föld-ízű szél lebeg;
kiáltsd belé:
Békesség, emberek!
1937
Itt lakott
Itt lakott, látod, Kosztolányi,
erre még nem jártál velem;
révült szemedben egy parányi
megcsillanó könnycsepp legyen.
Meg fogunk még itt sokszor állni!
Az este, egykettő, leszáll,
árnyak hullnak a Vérmezőre,
s olyan a ház környéke már,
mintha egy „bús” vers volna tőle,
Tőle, kit elvitt a halál.
123
Vígan zajlik tovább az élet,
csak búsabbak a madarak,
s panaszuk egy hanggal szegényebb,
de testével még gazdagabb
a föld, mely örvend, mint a vének.
Bimbóznak udvarán a fák
s egy-két kesernyés orgona.
Milyen hálátlan a világ:
nélkülünk is így forgana,
tavaszán lendülve, tovább.
Öreg, fehér kutyája szunnyad,
de majd ha csend lesz és „setét”,
éjfél körül egy könnyű, fonnyadt
kéz megsimítja bús fejét;
s hangot hall, de nem tudja, honnat,
hogy iszonyába égre ordít:
Ő jár akkor háza körül
– hány búittas éjféle volt itt! –,
benyit, bemegy, asztalhoz ül,
de sosem ír többé, ó, sose fordít!
1937. április 13.
Mint Kuncz Aladár

Felnyúltam a polcra, hogy dohányt keressek, s közben kezem beleütődött a falon lógó csellóba, amely hosszú zengéssel viszonozta érintésemet.

Részlet a Fekete kolostor-ból

Felriadtam egy kútmélységü álom
itt sem volt, ott sem volt csodáiból,
s az ébrenlétet most jobban utálom,
és jobban irtózom, mint bármikor.
124
Emlékeim egy szép vízparti nyárról
már oszladoznak – világosodik –
kapok utánuk, balkezes varázsló,
ki szemfényvesztésben kontárkodik.
– Egy óriási, szűkfonásu háló
kellene nékem! Ó, mily diadal
volna az élet, hogyha egy-egy álom
bennakadna hálómban, mint a hal!
(De én vagyok rab: nyirkosfalú börtön,
tornyos évek vén kolostora vár.
Kezem kinyúl: cselló-húrok zokognak.
Zokogok én is, mint Kuncz Aladár.)
1937
Új szerelem
(A régi után:)
Hányszor sírtam volt bele nyárba, télbe:
bár rossz szerelmünk volna oly letünt,
mint kor, mely elmúlt vagy ötezer éve;
sajgással bélelt emberéletünk
nem éreznők már régen te se, én se;
már víz volnánk, vagy rétfeletti pára,
por, mely padlások fénycsövébe leng;
mint lélek, szállnánk éntelen zihálva,
– vagy csend volnánk, végtelen hosszú csend,
mely magát únván szétatomizálja…
(Az új elé:)
Mint mesehős, kit jófüvek varázsa
holtából százszor szebbé gyógyitott,
s álmélkodással néz az új világba,
most én is ámuló szemet nyitok:
125
ily lángnak bennem nem volt soha mása.
Csak járok a májusi éjszakába,
megrészegített az új szerelem
s az újult mindenség iránti hála;
ha szidtam ott, itt áldom végzetem,
hogy egy tizedben jöttünk e világra,
1937
A dobói romok

Takáts Gyulának

Ott falu volt valamikor,
egy-két hosszanti út, sikátor;
füst szállt apró házaiból
és oktatott a prédikátor.
Most a kapa téglába koccan,
csont dűl ki az eke nyomán,
s lidércesen lebegnek ottan
a romok, ha jön a homály.
S ott, hol víz futott a malomba
és jöttek-mentek a halak,
az árokban ezernyi gomba,
s nagy páfrányok bólonganak.
S olyan a régi malomárok,
mint út, melyen senki se jár,
s aki jár ott, éjszaka jár ott
s az talán maga a halál.
– Ó, hogy szeretném látni mostan
a romot, Szentgyörgy-éjszakán!
A malom nagy kereke roppan,
fáján csepegni kezd a szál,
s ropogva indul meg a lomha
fagépezet, s a fák alól
emberek jönnek a malomba,
őrletni, mint valamikor!
1937
126
Nagyenyed, 1850
Üszkök között port verve, átkozódva,
dögletes, füstös szél dudált;
Vajna Antal és Incze Dániel úr
így tölték ott az első éjszakát.
„Fejedelmünk legyen a közbejáró
– fohászkodék a két bátor tanár –,
ő menjen el a Csillagok Uráhaz
s esedezzék dicső lábainál.
Mert háromízben zúgott ránk az átok,
romban hever a szellem csarnoka;
mondja meg ott a csendes-szavú, bátor:
ha tűrte mindezt, Ő is az oka!
Hát ezt érdemli ez az árva nemzet,
hogy fája ne gyümölcsözzék soha,
s hogy bár kiömlött véréből teremnek,
másé legyen a bor, a gabona?
S a könyveket, melyeket úgy hozának
száztornyú városokból fiai,
kódexeket, mappákat, bibliákat
írástudatlan horda írtsa ki!
Ideje már, hogy lássa tévedését
(– Nagyságod mindezt bátran mondja el –)
hogy porbasújtott skólánk építését
utólszor még nevében kezdjük el…”
Így szóltak ők. Eloltották a mécset;
földre hevertek, mint a katonák.
Pokrócukból gyilkos sötétbe néztek,
imádkoztak s álmodoztak tovább.
1937
127
Túl a Karszton
Jaj, hogy zenélt egykor gyermekfülemben
ez a két szó: Piave, Tagliamento –
(Vér folyik benne víznél sebesebben,
két vérfolyó, hadakat összerontó…)
Most láttam őket. Kékek és nyugodtak.
Zengtek a hajdan összelőtt hidak.
Az asszonyok lent integetve mostak,
s mosdott tükrében a hajnali Nap.
– Nagy, boltos ég, fent kéklő végtelen tó,
úgy-e azok lelke is így pihen,
és kék és csendes, mint a Tagliamento,
kik itt porladnak a föld mélyiben? –
Szegény Ernő bátyám, rajtad tűnődtem,
ki hoztad e rettentő szavakat,
s most alszol messze az erdélyi földben,
kivont s keresztbe tett nagy kard alatt.
1937
Az éjféli Velencéhez

Kálnoky Lászlónak

Éjfélt ütött az öreg óra,
a két vas-mór éjfélt ütött;
kalapácsuk kongó ekhója
még száll a Szent Márk-tér fölött,
mint elfoszló templomi nóta.
A téren csend lesz nemsokára,
megdöglik a modern zsivaj;
hallszik a baglyok surranása
s valami mély tengermoraj:
évszázadoknak muzsikája.
128
Hibátlanul lebeg a félhold
a Campanile oldalán,
ez is a velencéseké volt,
s úgy látszik, az most is; talán
hadizsákmány a sárga félhold.
A börtönök hídján megállok,
szellemként, észrevétlenül;
valaki kérdezi: ki jár ott?
a félhomály elevenül;
kezdhetnénk valami szeánszot!
Egy rácson sárga kéz kapargál,
ágyúgolyós vaslánc csörög,
mit ötszáz éve húz a karján
valami eldugott török –
az, aki ott matat, kapargál.
Micsoda vad bűbáj lepett meg,
milyen alkimista varázs?
Mult századok elevenednek
bennem, s mint őrült gondolás,
látom lelkét a zöld vizeknek.
Ó, régi kürtszók, indulások
velencés expediciók!
Az oroszlán tüzet okádott,
recsegtek a zászlós hajók,
hidak hátán sírtak a lányok.
Sok hős azóta sem jött vissza –
de még jöhet: a víz alatt!
sírboltjából a szép menyasszony
kilibben majd s elészalad
s többé nem is ereszti vissza.
129
Poshadt-vizű sikátorokban
vén kéjenc dózsék lelkei
kislányokra lesnek titokban;
egyik Szent-Márkot öleli
egy patkányos templomsarokban.
A Piazettán ténferegve
költők járnak s szerelmesek,
kik idegenből ittrekedtek.
– Milyen különös élvezet:
örökre ittmaradni veszteg!
Ó, századvégi nagy szerelmek!
a Monarchia szűzei
itt tanulták meg a szerelmet,
s csipkékben kellett fürdeni,
mert sohasem aludt az ördög!
Aztán elmentek jobbra-balra,
itt hagyván el lányságukat
mitológikus áldozatra:
Velence fiatal maradt,
mint balzsamos halottak arca!
Most hát ismerlek, szép Velence,
ez az éjfél megmutatott.
Vajjon otthon, a nagykredencben
érzik-e a képes-lapok,
hogy ma lettél enyém, Velence –?
Tudom, hogy mint e pillanatban,
olyan leszel örökösen;
az idő rólad visszapattan –
van úgy, hogy már-már azt hiszem,
itt minden rég a víz alatt van…
130
Eljön az az idő! A tenger
zálogosdit játszik veled
s az alvó földi istenekkel.
Vénusz vagy, vízből született:
bölcsőd volt, sírod lesz a tenger.
Velence, 1937
Veróna éjjelében
Lehet, hogy egy kis hitvány denevérnek
élete fabatkát sem ér;
Kegyes Podesta, mégis arra kérlek,
lehessek itt egy éjjel denevér!
A sikátorok csábítanak engem,
gót tornyaid rejtelmes odvai;
ős városodban, a történelemben
szeretnék én ma éjjel szállani!
Ó, régi rácsok, cifra sírkalitkák,
melyekben egy-egy szépnevű halott
mosolyogva őrzi Veróna titkát,
mint aki már fel-is-feltámadott!
Nagy Podesta! gyarló ember-mivoltom
városodban semmit sem ér:
add, hogy lehessek a nagytitkú, boldog
Veróna éjjelében denevér!
1937
Egy flórenci síremléknél
Ó, álmodó nagyasszony, Czartoriszka,
a templom legfehérebb szobra vagy:
nagy messzeségbe kémlelsz hunyorítva,
mintha lelnél ott régi tornyokat,
mintha ott lengene a titkok titka.
131
Csak vársz, csak vársz, fátylas ködökbe nézel,
túl nagy folyókon, túl országokon,
s a templom orgonájának zenéje
rádszáll, mint alkonyati fúvalom;
– a csendet szövöd itt, Penelopéja!
S én sírok, látod, mintha nagyanyámnak
sírja volna itt ez a te sirod,
vagy mintha élő, távoli anyámat
– már mint holtat – siratnám, úgy sirok!
Sírhalmok siralma vagyok én, csupa bánat.
Siratok sírokat, melyeket összedúlnak,
s melyeket már a vad fű felvetett,
s újakat is, hol idegen kimúltak
kőszeme messze tornyokra mered.
Könnyeim kőarcok hamvára hullnak.
Firenze, 1937
Régi flórenci asszonyokhoz
Kik itt e boltíves teremben
fogtok örökre fényleni,
ugye, ti is megnéztek engem,
múlt századok szépségei –
De sokan vagytok! Melyiktekre
szavazzak, ki a csillagom?
Megkergülök, mint szőnyegekre
tett, vergődő kaméleon.
Annák, Beatricék, Lukréciák,
hamvas kis arcok, nagy szemek,
csipkék, kösöntyűk, kámeák,
örökre tündököljetek!
132
Nézzetek meg utolszor engem,
szépségei múlt századoknak,
mert lábam immár itt, ezekben
a csarnokokban nem doboghat.
Ha unokáim egyszer erre járnak,
vagy valaki késő lélek-rokon,
kacsintsatok reája bátran,
és csókoljátok homlokon!
Firenze, 1937
A fiesolei múzeumban
Mikor a könyvbe beírtuk nevünket,
a párisi kispolgárlány, Yvonne,
a svájci színész s jómagam,
a perc csodálatos volt, kicsi ünnep.
Szobrocskák néztek ránk, patinazöldek,
félarcok, félkezek, üres szemek,
letűnt istenségek, amelyeket
goromba lelkek darabokra törtek.
Nem is lett volna semmi csuda abban,
ha valami nagy, cinikus röhej
a föld mélyéből harsant volna fel,
visszhangot verve a romos falakban.
Jól tudtam volna: a régen letűntek
roppant, infernális kara kacag,
azon kacag, hogy mi itt a vacak
emlékkönyvbe beírtuk a nevünket.
1937
133
Kóborlás Itáliában
Jártam eltűnt légiók sziklaútján,
mászkáltam porló templom-falakon;
kóstoltam kőmadonnák csorba kútját,
melyből zarándok hörpintett s barom.
Láttam romot, mely kék tengerbe vész el,
s kis piacon visszhangzott énekem,
hol kölykök ültek meztelen fenékkel
kétezeréves nagy sírköveken.
Láttam Giotto nyájának unokáit,
rágták az Arno-menti szép füvet,
s egyszer-kétszer eljutottam odáig,
hogy csókot dobtak rám toszkán szüzek.
Láttam narancsfát s gondoltam Mignonra,
kinek e hon volt álom-vigasza,
s így sóhajtottam honvágyas kínomban:
„csak meg ne haljak itt. Haza, haza!”
1937
Tengerparti elégia
– Aki siratni akarja hazáját,
utazzék tőle mennél távolabb;
harsogjanak alatta hosszú pályák,
suhanjon ég, föld, mint a gondolat. –
Itt mondom ezt a morgó tengerparton,
hol elhagyott világom siratom;
könnyízű szél, tajték csapdossa arcom,
ha szerteporzik egy hullám-halom.
Magyar költőnek némaság a sorsa,
szavát itt még Isten sem érti meg,
s ha néha mégis hallszik monológja,
álmélkodnak tornyok, hegyek, vizek.
134
Te roppant víz, világok hordozója,
Tenger! tudom, hogy nagyságos vized
az emberi nemzet zokogta sósra,
panaszomat meg kell hát értened.
Szólok neked, a messzitükrű kéknek,
magyarul szólok hozzád, Végtelen,
elemek eleme, földnek és égnek
szülője, hordozója, kék elem!
Már gyenge hangomat tán meg se hallod,
testem sovány, beteg és nyugtalan;
lelkemben emlékek zenéje harsog.
Ó, mért is járok itt én oktalan!
A megtett úttal egyenes arányban
hatalmasodik bennem otthonom:
mennél többet kódorgok a világban,
Enyedről annál többet álmodom.
Mind magasabb, merészebb a soháknak
röpíve, mindenik messzebbre megy;
s mihelyt kimondok egyet: újratámad,
akár a lenyesett sárkányfejek.
Mihelyt egy bánatom levélbe róttam,
már érzem: jön az új, mint egy hajó,
melynek csak füstje lóg a horizontban,
különben még hegye sem látható.
Szomorúságom árbockosarából
így nézek én le: a világ kerek;
az idők mélye megnyílik, s a távol
görbületében népek, nemzetek.
S egy népet látok s összetört hazáját,
hazáim látom, két szegény hazám:
boszorkány-szélben úsznak, árva gályák,
s nem érnek partot soha tán.
135
S látom apámat és látom anyámat
s egy ház falában kopjafás szobám,
öcsém, hugom, kik benne fel-le járnak,
és sok sírt látok dombok oldalán.
Chiavari, 1937. július 3.
Az Ő hangja
Most az ő hangját hallom én
– úgy hangzik, mint egy régi ének –;
s mintha fejemen sejteném
ismert súlyát finom kezének:
„Mily nyugtalan
az éjszakád, szegényem!
aludj, fiam,
aludj a csillagvesztő messzeségben.
Kutya ugat,
ugat otthoni hangon;
bőrszárnyukat
denevérek próbálják a harangon.
Szól a tücsök
– mint az Őrhegy tövében;
felhők között
lovasok bandukolnak sárga fényben.
Bogár köröz
s döng a gyermek fülébe;
olyan közös
a nyári éjszakák bogár-zenéje.
Most már a hold
is begurul szobádba,
feléd hajol,
bús arcodat nem érti és csodálja:
136
Mért a panasz
a pálmás tengereknél?
mért nem vagy az,
mikor olyan boldog fiú lehetnél –?
Aludj, fiam;
itthon mindenki jól van.
Ma biztosan
találkozunk éjfélkor fent a holdban.”
Chiavari, 1937
A Luxembourg-kertben
Ó, hogyha látnád, Fragonard!
Lépcsőt, kis szobrot tükröz a tavacska,
egy gyermek nagy labdát dobál,
s a levegőben meg-megáll a labda,
megáll a labda és megáll a nyár
egy lélegzet-állító pillanatra –
A pázsiton, nem messze tőlem,
a forgó-öntöző pereg-pereg
s gyöngyös vizét George Sandra szórja bőven,
cseppjei hajló ágak, levelek –
mint az a fűz, mely alatt szendereg
Musset, a túlsóparti temetőben.
Párizs, 1937
A rue de Lanneau-i szállodában

A párizsviselt Kormos Istvánnak

E kis hotelben halok én meg
korhely nagy éjjel hajnalán;
most ébredeznek künt a színek,
orrom fehér, mint porcelán –
Sírhattok otthon, ti szegények!
137
Itt fekszem én – e nagy világban,
volt élet mikrokozmosza,
mint hosszú, kinccsel teli láda,
tengerben kallódó csoda –
s nincs kapitány, ki megtalálna.
Ki is tudhatná, hogy ki voltam?
– Biztos, valami rossz diák,
mondják holnap a sarki boltban
s lamentálnak a vén banyák;
– a lelke fent jár már a holdban!
Szegény ruháimmal mi lesz hát,
s ki viszi haza könyveim?
Hozzák már a hat hosszú deszkát,
közéjük rakják csontjaim,
és azt se mondják: rekvieszkát.
Tudom, mi vár: a szörnyü katlan,
a hörgő krematórium.
Porrá leszek egy pillanatban!
(Én, én, aki eddig hiún
örökéletről álmodoztam!)
De az a kis maréknyi pernye,
amely a kéményen kiszáll:
atlanti szellőktől seperve
egyszer bizton hazatalál,
s lehullong az enyedi kertre.
Párizs, 1937
A nagy temetőben
Itt állok Musset mauzóleumánál
s olvasom a verset az oldalán;
úgy érzem, mintha te mögöttem állnál,
sötét ruhában állnál itt, apám.
138
Hányszor láttam már lámpás éjszakákon
sovány, fekete-ruhás alakod!
A Vaugirard-on lettél jóbarátom,
nekem, ki elszakadt fiad vagyok.
S most újra itt vagy. Már egyszer zokogva
álltál meg itt, régi, sovány diák
s bámultál messzi otthonodra,
a sírkő-rengetegen át.
Jaj, Párizsban mennyi élet s halál van,
mennyi hús-vér fent s mennyi csont alul!
Bódorogva régi apám nyomában
járom e várost keresztül-kasul…
1937
Búcsú Párizstól
Villon, Musset, Laforgue, Apollinaire,
Jean Pellerin!
A cinterem
mélyéről keljetek ma fel!
Elbúcsúzom titőletek, urak,
holdkórosok, keszeg ópiumisták –
Időm lejárt – jaj, életünk be dibdáb!
S még Párizs is „csak hangulat”.
1937
Öröktűz
A tornyok élnek itt, jól megfogantak,
látszik, vérük van és lélegzenek.
Kőtestükből, miként fából a gyanta,
éjfél körül csillámló nedv csepeg,
és baglyok ülnek a repedt harangra.
Most már tudom: e város-rengeteg
139
is földből él és földdel összenőve;
s ha egy-két órát mind megyek, megyek,
bízvást kiérek valami mezőre,
amely felett kék gólyaraj lebeg.
Most már tudom: Párizs is volt falu!
A tornyok helyén pásztor heverészett,
kunyhók mögül kelt ugyanez a hold,
szentek s boszorkák barlangjába nézett –
Párizs: emberség földje, ős tenyészet!
Úgy vártam ezt a Párizs-élményt,
mint a szerelmet valaha:
megvolt – elmúlt; félek, szegénykém,
hogy vissza nem jövök soha,
hogy égni fog bennem örökre
ez az egyszer-kóstolt gyönyörűség,
őrült öröktűzként, mely sisteregve,
lámpást-marón, követ-repesztve ég.
S hogy még a sírban is, a messzi sírban
a holdat látom, amint ott lebeg
kimérás gót arcokkal teleírva,
jobbkéz felől, a Notre-Dame felett.
Most is a nagy-nagy A-hangzás a csend,
melyet régi szobáink mélye zsonga;
benne búsan s néha fel-feljajongva
Anyánk gyerekkori hívása cseng.
A Luxembourg-kert vén fái felett,
ott, hol tengerbe hullt a sárga, nagy Nap,
a felhőgátak lassan felszakadnak.
Mintha emelkednénk! A föld lebeg!
Ó, ezt az érzést őrizd meg magadnak!
S a kert szagával tüdőd szívd tele:
140
mert Párizs lelke száll most a fasorban:
kövek, kutak, fák, rácsok szelleme,
mit ezer éve érez Európa –
Párizsi szél: költők eledele!
Párizs, 1937
Napbódulat
Ki látja a sok vad perckarikát,
amint szemem mélységében tolongnak –?
Megtüzesité őket a bolond Nap,
így lettek láthatók, s mint paripák
a villámfényben, vörösen lobognak.
Harangzúgás, sikoltás, vágy-atom,
tervrészlet, emlékforgács, kedvparányka,
most indul mind a Végtelen-karámba,
s nincs az a hang, nincs az a hatalom,
mely onnét bármit visszaprédikálna.
…A Föld is, mint nagy, izzó szemgolyó,
veretvén a Nap vörös sugarától,
évszázad-gyűrüket bocsát magából,
melyekkel a sok hiábavaló
semmibe száll s eloszlik, mint a kámfor.
És hogyha néha – amint mondatik –
a csillagtáborokból tiszta éjjel
zenét hallani, szinte angyalit –
bizony, egy pusztuló nép búcsuzik,
halott cigányként, zokogó zenével.
1937
141
Szikla-himnusz
Nyüzsög a déli hőség s orgonál,
visszhang visong vörösvércsék szavára;
indák felett a vasszínű, kopár
sziklán kígyó vonaglik odujába;
körülkötöz, pányváz száz napsugár.
Tied vagyok, roppant kaméleon,
tűznyelvű Nap, tied rézbőrű testem –
ahogy éltem földön, vizen, napon:
majd úgy tűnök is el az elemekben,
ha jő a sárkány értem egy napon.
Itt a kövek között, az ég alatt,
sziklák alatt, e roppant katlan-oltár
papja vagyok – még inkább áldozat;
s már-már megolvadó testemre sóvár
újra-fagyasztó vágyódás szakad:
Meg kell maradjak én a föld örök
termő kérgében! Meg kell hogy maradjak
épségesen, mint a legszebb görög
szobor – ne szívj magadba, nagy Nap!
Rengessetek örökre, föld-körök!
Ó, ősi gerjedés, ötszázezer
éves gejzír, forrásod feneketlen;
a föld szívéből áradsz itt ma fel!
Az elmúlás veszett sárkánya ellen
törhetetlen Szentgyörgy-dárdám leszel!
Tiéd e vágy, harmadkor embere,
kitől minden bajom is örököltem;
ebben vonaglik, vinnyog s hempereg
égő világunkon mindenki körben;
vele születtünk s pusztulunk vele.
142
Jaj, ez a vágy vad és ősállati;
de én nem áldozom a hím-magánynak;
Ádám vágya lobog bennem, aki
testéből asszonyt ugrasztott magának.
Villanj elő, nőnemű Valaki!
– Senki! – Repülj hát, piros pillanat
a kék sziklák között és vidd magaddal
e mélyről felmerült percet s napot
s őrizd meg mindörökre láthatatlan
matériádban, mint befalazott
kincset, mint ama nagy Bojla-zsupán
kupáját harsogó évezredekben!
(Jaj, hogy lehetne a földbe csupán
fél-századig belevéglegesednem
mint örökifjú, bronztestű titán? –)
Szegény világ! Nem történik csoda;
sírom felé elindulok, mezítláb.
Öröklét? Nincs, nem volt s nem lesz soha;
de túlél sajgó vágyam s búm e sziklán,
mint Kültigin-herceg kőoszlopa!
Szentgyörgypuszta, 1937
Az álmok elé

Rácz Aladáréknak

Mint a többi, ez a nap is elillant;
kicsiny kedvünk nagy zápor verte szét;
aludjunk hát, oltsátok el a villanyt,
hadd zúduljon ránk tengernyi sötét,
termő sötét, mint roppant mozivászon,
melyen tájak, arcok suhannak át
s melyben ébren kezdődik el az álom
s az ember hirtelen látja magát,
és sírni kezd, mert e sírás vigasztal
143
s valaki még meghallja és bejő,
egy-két szót szól sírontúli malaszttal
s úgy tűnik el, hogy nem tudod, ki ő –
Nagy csend marad utána, csendek csendje,
melyből támadnak ritka dallamok,
fel-felzsongnak s elülnek rendre-rendre
s másukat csak sír-csendben hallhatod.
S aztán valami álombeli forgás
kezdődik s mintha zaj hallatszana,
valami hömpölygés, valami morgás,
mintha a földkerekség forgana.
S az űrből, csillagon túli magasból,
egyszerre nagy kerék forog feléd,
fából van-e, felhőből van-e, vasból?
Ráfja vörös, küllője, agya kék.
S akkor megszólalsz kínban-gyötrelemben,
bár a hangod nem hallja senkise:
valami botot adjatok kezembe!
Jön, jön s elüt az Idő Kereke.
1937
Muslica-tánc
Juharfalombok kéklő lugasában
cicázva táncolnak a muslicák;
néha kilencen járják, néha hárman,
s mintha valami zsenge muzsikát
is hallanék, melyben élet és halál van.
Ki muzsikál nekik, ki dirigálja
itt sem volt – ott sem volt balettjüket,
melynek, úgy látom, mégis van szabálya,
van benne libegés, van piruett
s két ág közén kimért égalji pálya.
144
Nem állnának meg ők egy pillanatra,
űzi lelkük a lét, e kurta láz,
amelynek táncolás formája, magva;
táncuk: egyetlen megnyilvánulás –
meg is hal az, ki egyszer abbahagyja!
Ó, ballerinák, lánglengésü lányok,
szép testetek forgó, fehér husát
kéklő idő-tengerbe ringassátok!
Az operai nagy padláson át
egyszer ti is az éjszakába szálltok –
1937
A Holdhoz – tán utólszor

Kiss Tamásnak Debrecenbe

Nézzétek e sápadt rézkarikát!
A Nap hevében sült hamupogácsa;
Mult életek porából kis világ,
Úgy hívjuk, Hold. A Földnek selymes álma.
S akár öröm zsendíti lelkeink,
Akár csúf sátrat vert belé a bánat,
Mindig ránkbámul onnét s aszerint
Mondat velünk víg dalt vagy bús imákat.
Könnyes szemem most is reáfigyel,
Testem-lelkem száz ember-kín zilálja.
Nyugvást keresni hát felé ível,
A kék magasság kihalt csillagára.
– Ott valami már elvégeztetett.
Rajta a nemlét gyöngyházfényű csendje.
Példátadó kihaltságban lebeg
Földünk előtt a kongó végtelenbe…
1937
145
A föld mélyében

Sőtér Istvánnak

„A föld mélyében sok-sok borzalom van,
a föld mélyében, kisfiam, ne áss!
Egy-két vágás, rég-voltak csontja roppan,
szádba freccsen mérgeskigyó-tojás;
Ásód acélja nagy fogon csikordul,
mely álmodban majd lábszáradba mar,
rontó mérget hagy benned, ha kifordul –
fiam, ne áss hát, hagyd abba hamar!”
„Nem hagyom abba, jó anyám, csak ások –
Ó, az ásás milyen gyönyörüség!
A földben, látod, lángok, csillogások,
tüdőmbe szívhatom a mély hüsét;
Egyik lábam királylány-koponyán van,
a másik fent a gödör peremén:
mult őszök, tavaszok vakondnyomában
egy régi alkonyat ízét keresem én.”
1937
Budapesthez

Cs. Szabó Lászlónak

Ott, ott, hová az alkonyat s a hajnal
szokott vetítni fátylas színeket,
milyen jó volna most boldog sóhajjal
suhanni a fehér tornyok felett!
Ihol a szárnyam, vágyam szárnya! Vaj ha
madár lennék, repülhetnék-e jobban?
Mind ott kóvályog lelkem, ott bolyong
a tornyos domb körül, az ablakokban,
s a vár körül, melyet mint kék korong
planéták testét, köd tart fél-burokban.
146
Itt vagy, város, előttem és alattam,
tágult szemembe gyömöszöl a tér;
nézlek a hegyről, melyre felszaladtam
horizont-fejtő őszi távlatér’.
Talán enyém leszel e pillanatban!
Látom ismert utcáid, kupoláid,
most kelnek ki ködből a házsorok;
multat keresnek az új paloták itt,
s rekonstruált, csúcsívű templomod
Mátyás kardos korába visszavágyik.
S mind nősz időben s térben magasabbra,
hatalmasodsz a síkon s halmokon;
nagy éjszakánkban tündökölsz, harapva
a vak homályt, mint tengeri torony;
vigyázz, milyen fényt szórsz e földdarabra!
S e roppant morgás: ezrek lihegése,
rohangáló robotja úgy szakad
össze egyetlen vad dörömbölésbe,
mint zengő tengerbe a sok patak,
s e zúgásnak nincs kezdete, se vége.
Benne enyészik, pusztul, benne fő szét
anyám szava; vajon kihallom-e?
s a többi hangot, a sok ismerősét?
Roppant moraj, életnek eleme,
nekem ördög-malom, süketítő gép.
S így keverednek itt, így porladoznak
csillanva néha a kis életek,
az életünk: zúgó, melyet e poshadt
morotva szomjasan magába vett;
maradtunk volna meg magányosoknak!
Körúti csillogás – Buda homálya;
aszfalt-kaland – esti zongoraszó;
éhes fehérnép – múltbeli leányka;
lebuj-kávéház – szűz éjjeli hó;
ezek között vergődtem én zihálva.
S hányszor baktattam haza éjjelente,
147
hogy lelkemben halál-vigasz fogant;
hányszor töltött meg sajgó végtelennel
rossz éj után a hajnali harang
a semmisülés kéjét megjelentve!
Mégis jó élni! Nem dicsőbb halálért,
mint ez, melynek babéra fenyeget;
hisz mintha máris más világba járnék:
itt lajstromozom emlékeimet
hazámból, mely tünőben, mint az árnyék.
Így élek itt már kilencedik éve
– nonum prematur –, budapestivé
nem a körútak párizs-színű fénye,
de azzá érlelt a sok drága vér,
törökverők, honvédek régi vére.
S hányszor véltem Reviczky bús alakját
látni magam előtt! S szegény Krúdy
hányszor suhant mellém, forgatva botját!
S itt aluszik Kuncz Aladár, Ady.
Ez nem elég? Miért panaszolok hát?
Nosztálgia mért kínoz, mi a mágnes,
mely furton-fúrt kék messzeségbe von?
Mintha a ködbe gyenge lámpa égne
s apró gyertyák mindszenti sírokon –
Micsoda üzenet, micsoda láng ez?
Addig? barátok, tűnő nők emléke;
erkélyek, tornyok utcák magasán,
valcer-foszlányok, melyekben a béke
s a századvég él túl önnönmagán:
zsibongjatok bennem tovább ti kéken!
Így ballagjunk a dombok őszi hátán
makk-hullós útakon, ösvényeken,
arra, hol annyi közt aluszik árván,
aki most lesz mind kedvesebb nekem,
hideg földben, lassan agyagra válván.
148
E földet és e várost, melyet – ámbár
szent vérrel oltottak be századok,
hideg maradt, mint rózsaszínű márvány –
porló kis tested, szülői halott,
sírocskád tette második hazámmá.
Te oltottad be minekünk a dombot,
ott, ahol alszol három éve már,
te könnyes szív, aggódó ráncú homlok!
Izgága testünk nyugtot ott talál,
ha meghúzzák a fekete harangot.
1937
Ősz van
Levél, holt falevél földön, padon;
szép gesztenyét rúgunk vagy zsebre tesszük.
Jaj, mennyi szín! Mint a kaméleon,
ezernyi szín közt szinte megbetegszünk.
S már nincs szavunk; muzsika kellene,
hogy megmaradjon ez az ősz-valóság,
valami sirató, álmos zene,
mely búcsúztassa egy-egy nap hajóját
s ne kelljen mindig újrakezdeni
az örök ősznek szóbafoglalását!
Inkább kongassuk bottal esteli
sétákon vén villák fekete rácsát.
S temetők útján, ha már hull a dér,
vagy sétatéren, nagy nyárfák tövében,
szálljunk hintázva, mint a holt levél
a hold felé, mely hindogál az égen –
1937
149
November csodája
Csodát kínálsz, hitetlen vén november:
lám, nyílik még a sarkantyú virága!
Megszagolom, édes-keserű szender
fog el s mint anyját fellelő kis árva,
beledőlök egy régesrégi nyárba.
1937
Nagy téli nap

Márai Sándornak

Mintha alulról nyomnák, úgy dagad
most a sírok koporsó-forma dombja;
állj ki közéjük a friss hó-porondra
s nagy téli számadásra hívd magad.
Itt dideregnek a volt-emberek
– sírnak, körmükbe fújnak, zsugorodnak
s hogy meg ne fagyjanak, folyton forognak;
jaj, odalent milyen hideg lehet!
Gondolsz-e most régi sikátoroknak
mélyére, mely otthonuk volt, meleg
kemence-padkán áldoztak toroknak,
zümmögték a szentesti éneket,
s a tűzbe bámultak ezek a rothadt
ruhafoszlányos, régi emberek –
Nézz hátra most: nyomaid a havat,
a friss havat eljegyezték magadnak;
még sóhajtásaid is megmaradnak.
Az árva ember télen gazdagabb!
150
S a roppant nagy kihaltságban, konok,
fagyott csendben lassacskán úgy telik meg,
mint – melyeket virágok ezre lep meg –
a Ceylonról álmodó ablakok.
Lelkedből hosszú gyökerek erednek
minden kor, minden ember-állapot
felé s mélyére messzi tengereknek,
s hála a csontig hasító szeleknek,
volt ismerősöd minden rég-halott,
s kiálthatod magad világgal-egynek!
Emlékezz elmerült karácsonyokra!
Hová is tűnt a reggeli varázs,
mikor, mint egy kinyilatkoztatás,
ott állt égi díszben Jézuska csokra.
Mint kicsi tolvaj, egy ingben osontál
törvényszegőn meglopni a csodát,
mely bizonyíték volt: van Odaát
s van jobb erő a földi hatalomnál!
Angyalhajak, sok tarka gömbüveg,
sok sárga és vörös rudacska, kocka:
ó, templomszagú építőkövek! –
játékoroszlán, farkas, medve, macska!
Habár a por, sár rég eltemetett,
örökre tietek ez a fiúcska.
Kolozsvár–Budapest, 1937 karácsonyán
151
Elalvás előtt, I
Most indulok a kék sziget felé,
ó, bár csókolhatnál még búcsuzásul!
Finom fények közt úszom, mint a Hold,
mikor éjfél körül a föld alá hull.
1938
Álom a béke városáról

Évához

Bár volna valahol egy meseváros,
ezernyi tornyú, égverő-falú,
köröskörül kék tengerrel határos –
város: melyből nem lesz por és hamú!
S csodás nép lakja: csupa halhatatlan,
szerelmet és halált nem ismeri,
úgy élnek ők e mesebeli katlan
ekhói közt, s életük isteni!
– Én téged oda menekítenélek,
mint angyalok, éljél örökre ott!
Majd benned én is tovább éldegélek,
s minden napoddal újra-támadok…
1938
Reggeli tűz
Hallod? Régi, reggeli tűzrakás!
Vagy csak a hajnali álomban álom?
A mennyezetre fénylik a parázs,
és gyantás forgács pattog a parázson.
152
A vén kemence már diheg-dohog,
nyög és sóhajt, mint szeszt-ivott favágó;
a kémény lelke örömtől zokog,
és vinnyog a nyirok a tűzifákon.
Ez a napnak örökös kezdete,
mikor a szolgáló jön-jön a tűzzel;
kinek szép álmok durva végzete,
kinek gyötrelmes éjszakákat űz el.
Ó, mennyi régi gyermekkori tűz!
Félig ébren, félig álmodva, látom:
a tűzrakó leány lábain ül s
feje köré a láng fény-glóriát von…
Rozsnyó, 1938
Az éjféli csillagokhoz
Ti fennvaló, tündöklő csillagok,
nem nyugszom bele, hogy túléltek engem!
Én illat vagyok és elillanok –
ti lángoltok tovább a végtelenben.
De még ott lent is a sötét veremben,
borítson bár rettentő földburok –
én akkor is felétek bámulok
és porladó pillám belé se rebben.
1938
Csillag-áhítat
Lehetnek tán szebbek Őnála s jobbak,
én meg szeretném örökíteni.
Így mutatom meg hát a csillagoknak:
– Nézzétek meg, mindenség fényei!
Csillagtörvényes új hitem papnője,
szeme tükrében messzi sugarak,
153
s amint a Vénuszra mutat előre,
szobor-keze az égbolthoz tapad.
(Törékeny női kéz az égre tartva,
kicsi tenyér, mely bolygókat takar
s a képletek rendjét is megzavarja –
van-é a földön nagyobb diadal?)
S nézzétek arcát, ím, felétek ámul
s régóta sejtett rendszerért repes,
az örökös mulandóság honából
könnyezve kémleli a Véglegest.
Hát nem jeleztek? Perceink varázsa,
e roppant érzés addig nem hatol?
(Te nő vagy, bár te hidd, hogy valahol
e bús életnek lesz víg folytatása!)
1938
Hazafelé
Te is meghalnál? Jaj, mért is szeretlek,
hogy hazafelé így sirassalak,
könnytelenül, s könyörtelen jeleknek
keressem nyitját itt a hold alatt,
hol halhatatlan bolygók ténferegnek.
…Mert vége lesz e bűvös jelenésnek.
Szép testedet, mely gyenge földi test,
s dús lelkedet, mely mégis földi lélek,
túléli a legkisebb égi test,
s tovább kereng örök boltján az égnek.
1938
Az utolsó május éneke
A rózsa bólogat a dárdarácson,
ringatja alkonyati fuvalom;
olyan volt, mint egy szép hajnali álom:
ez az utolsó májusom.
154
Huszonöt esztendő! – sok volt, kevés volt,
de vajon ezer év lehet-e több?
attól mehetnék, ami már enyém volt,
a még-nem-ízlelt élet földre köt.
Láttam térképet, néztem csillagokra –
a többi úgyis csak fantázia.
Ma jobban érdekel ruhája fodra,
mint a megbolydult Eurázia.
Ő a régvárt világ-élmény, a Minden,
életet teljessé tevő csoda,
még így is, hogy napvert, vad karjaimban
nem érezhettem enyémnek soha.
Vele, érette élnék ezer évet,
s meg tudnék halni egy csókja után;
pazar tavasz volna vele az élet,
nélküle bóbiskoló tél csupán.
Hát elszállsz tőlünk, tarka búborék,
a semmiségbe foszlasz, drága május?
gyönyörű nyárelő, szép tiszta ég,
világalatti sötétségbe ájulsz?
Legszebbnek azért éreztelek-e,
mert vissza többé soha-soha nem térsz?
mert tán megáll a világ tengelye
s végítélet kezdődik, új teremtés?
Vagy csak én maradok örökre el
az évszakok-szerinti újulástól,
s a föld alól nézek az égre fel,
mint csillagot vigyázó árva pásztor?
155
– Édes, ez az utolsó májusunk,
többet nem érünk új májust mi együtt –
így mondogattam, és most visszazsong
a hangom és szemembe könnyeket gyűjt.
1938
Vasárnapi áhítat
Sirassuk hát egyszeri életünk!
Be régről-jövő-ízű e vasárnap;
körülöttünk kóvályog a Letűnt
s mult életek belénk ma visszajárnak.
Különös szemle! Melletted vagyok,
apám anyámmal és húgom öcsémmel,
s míg állunk együtt, kicsik és nagyok,
tudjuk: a végzet zöld félszeme kémlel.
S van-é valaki köztünk, akiben
a Kérdés most sebként fel nem fakadna?
akad-e valaki, aki ma nem
gondolna a kóválygó szörnyü napra,
melyen eggyel kevesebben leszünk
majd együtt egy emlékszerű vasárnap,
melyen hóillat serked odakünt
s olyan elmult-íze van a világnak. –
Ki ne érezné, hogy a nappalok
mind régebbi éjjekbe nyúlnak vissza,
s az éjszaka mind furcsább hajnalok
kékbenéző kapuit nyitja, nyitja –
Hogy ami ma van, jó száz éve volt,
s tán még kétszer, ötven s huszonöt éve,
hogy életünk visszhangos kriptabolt,
melyben türemlik múlt napok zenéje.
156
Mért érezzük mégis, hogy egyszeri,
mint egy csillag gyúló aláfutása,
mért nem hisszük, hogy olyan valami,
mint üstökösök visszafordulása…?
Áldott vasárnap! Átkozott világ
hóhér őszében csendesítsd a lelkünk!
Régi orgonák, zúgjatok le ránk
s egy régesrégi zsoltárt énekeljünk. –
1938
Lemminkeinen az alvilágban
A Tuonela fekete vizére
most viszik a szerelem rossz fiát;
mielőtt elnyelné az alvilág,
utoljára felzajdúl még a vére.
Mert ím, a parton ott látja alakját
annak, kit életében keresett;
a lányt most mindjárt más bárkára rakják,
és más szigetre hajtják a szelek.
– Úristen – hördül nagy keserűsége,
s rándul, mintha mindjárt kiugrana.
De messze járnak, mindörökre vége:
a lányt nem látja meg többé soha!
Leroskad hát, nagy csontjai ropognak,
gyötrött arcát kezébe temeti,
két tenyerébe, hol annyit dobogtak
s szikráztak a nők bántott mellei.
– Úristen – sírja s könnyei erednek
(rossz életében csak könnyeztetett!)
– hát így rohanjak vak évezredeknek,
hogy újrakezdés többé nem lehet?
157
Mért nem mutattad Őt akkor nekem meg,
mikor még minden, minden lehetett,
mikor még tiszta voltam, tiszta gyermek,
s szerelmem nem volt más, mint szeretet.
Mért nem mutattad még fent, nyári réten,
patak partján, hol menták illata
száll a nyírfák zizegő hűvösében,
mért nem hozattad akkor Őt oda?
Mért kellett mindég hűlt nyomába járjak,
hívén, cicázva előttem lebeg,
mért kellett mindég másokat találjak
az Ő helyébe, akit szeretek?
Vége, vége és helyrehozhatatlan!
Csak még azzal vígasztalom magam,
hogy legalább Ő nem szenved miattam,
s a sok cselnek, bűnnek is vége van.
– Sodorj, sodorj, vén Tuonela! Mostan
a számadás napja elérkezett;
vajon magadba vennél, hogy lemossam
testemszűlte, kárhozott lelkemet?
Aztán a Nagy Vezeklés szigetére
vess ki engem, vess ki akárhova,
hol, míg a világ, sírdogáljak érte:
ki nem lehetett az enyém soha.
1938
Fortuna kerekére
Kik országoltok a sors kerekén,
jövendölő szóra nyíljék a szátok:
égi jelekkel koronás királyok,
mondjátok, lesz-e egyszer Ő enyém?
„Szegény fiú, vigasztaljon a többi:
szerelemben a mi számunk se jött ki.”
158
Kik sugaraztok az ég tetején,
nagy csillagok, alvajáró planéták,
kiért annyi kétséget élek én át,
mondjátok, lesz-e egyszer Ő enyém?
„Szegény fiú! Hát vigaszunk kell?
Mi is szerelemtől múlunk el.”
Te címeres, te bölcsfejű oroszlán
s századokba néző holló, te vén:
mondjátok, mi lehessen velem aztán,
ha megtudom, hogy nem lesz az enyém?
„Emberfia, tanácsunk mindig ennyi:
próbálj ezentúl szív nélkül szeretni!”
Ti vad ménen lovagló szép királynék,
szóval mondjátok, mihez lássak én,
ha negyedszer se sikerül a játék,
s Ő nem lesz soha, soha az enyém –?
„Ha jó lovag vagy s tiszta férfi,
szerelmedet másnak ne mérd ki:
csak Róla énekelj – vigye a hír –,
míg bé nem göngyölít a sír!”
Búcsúzás után
Vízbe-nézőn, könnyel szemem szögében,
lám ittmaradtam újra, egymagam;
a búcsúzást kiálltam, vége van,
de most, hogy elment, zsibbadoz a vérem.
Hiszem, neki sem jó, a búcsúzónak,
de – bár lelkébe önvád is harap –
új ég alatt találja őt a holnap.
Mit kezdjen az, ki helyszínen marad?
Csukott szemmel járjak tán, hogy ne lássam
az együtt-bámult partot, hidakat?
őt magát látom szemhéjam alatt,
másratekintő édes kacagásban!
Mint lassú felhő, melyet utoljára
159
a búcsúzó nap lila fénybe von,
a fájdalom fényében vonszolom
magam én is az éjszaka tavára.
Láttál-e már elfáradtszárnyú kányát
szállni magában nagy hegyek felé?
Ilyen látvánnyal érhetek fel én,
amint megyek elhagyott városán át.
…Jaj, hányszor kell még búcsúcsókot adni
szerelmünk száján, holtak homlokán?
Jaj, hányszor kell még egyedül maradni
tovatűnt autók, koporsók után – ?
1938
Weöres Sándornak
Kis test nagy lelke, mely világba árad
s a zengő csillagok közé dagad:
finom mérőszere a nagy világnak,
világgá válva méred önmagad.
1938. október
Márciusi hó
Hull a márciusi hó gomolyogva,
s az ég felé lebeg érzelmesen;
mintha egyetlen, roppant sírhalomra
szállongna, hogy befedje csendesen.
Imé, az Ország télbe dermed újra
a vérbevert Szabadság ünnepén;
borzong az élők könnyes koszorúja
halott hősök mohásodó kövén.
Mert sok hős hamvad itt a halmok alján,
hol a szintből tünedez már a hant,
s kiontott vérükért nem vigasztalván,
gyötri a föld a sok boldogtalant.
Tetemüket meg nem fiatalítja
nők szépítője, márciusi hó,
160
örök-életüknek egyéb a titka:
Emlékezés, mely a szívben lakó.
Így élnek ők. A föld alól, a hóból
– akár a Victoria Regia –
feltámad és népe szivére csókol
emberöltőnként a sok dalia.
Az éjszakában dombhát és morotva
lángnyelveket vet a magasba ki;
ki szent ügyért testét a földnek adta,
a lelke láng lesz s fog még gyújtani!
Zúdulnak az idő molekulái
s reánk peregnek, mint a porhavak.
De lám, gázolják azok unokái,
akik termékenyítve porlanak.
S járván az elrendeltetésnek útját,
tán hihetik, hogy a véres babért
gonosz hatalmak sárba nem tapodják,
s nem tör fel majd lelkükből a Miért?
1939. március 15.
Tavasz-hívó
Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.
A kerítés tövében kis virág
– neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.
Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.
161
Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.
Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája – válla, mint a hó –
nyírfák között épp emelinti leplét.
1939
Tavasz

Halász Gábornak

Tavasz, Tavasz! – édes búvópatak,
fel-felüti borzas fejét a télben:
(Elrontott szerelem, mely megmarad
s űzi az embert egész életében.)
Ónos-eső hull, lágyan jár a szél,
s olyan melegszag száll a levegőben,
melyhez hasonlót nagy fehér kenyér
ízében éreztünk valaha régen.
Be különös, láttató pillanat!
Jaj, magamat be árvának találom!
Jaj, valaminek ma vége szakadt –
Mintha egyedül volnék a világon.
Egyedül járok, mint egy idegen,
kinek családja hetedhét határon
is túl maradt, vagy túl a tengeren;
mintha nem volna se hazám, se párom,
162
s mintha a földhöz csak ez ál-tavasz
s a régi friss-kenyér íze kötözne,
mely évenként megújul s ugyanaz –
míg másulunk mi s elmúlunk örökre.
1939
Tavasz van, gyermekek
Tavasz van, gyermekek! A hegyi szélben
érzitek-é ezeréves szagát?
– Őrült leány, virággal az ölében,
vén koldusoknak is vad csókot ád.
Légy boldog, régi holt, dédunokád
egy könnyes csókból most fogamzik éppen!
Légy boldog, csontmagány, szép hóvirág
nyílik ki koponyád szemüregében.
S, boldog fiúk, hófoltos erdőszélre
rohanjatok ki, mint az ördögök,
pirult orcátok nyomjátok a szélbe!
Mind édesebbek e tavasz-körök,
melyek reánkgyűrűznek évről-évre,
az ős nyárból, mely valahol örök!
1939
Az árva orángutáng dalai
A látvány bársonyos zöldjén kívül
mit adtok nekem, dunamenti dombok?
Mint rongyos vándor, szörnyen egyedül,
szülőföld nélkül, könnyesen bolyongok.
163
Lelkemben sűrű szenvedés lakik,
bozótos és sötét völgymélyedésnyi,
mely minden bokrot fantommá nagyít;
hogy is tudnék magammal szembenézni!
Minő évek szőtték a múltamat!
Mint domboldalról szántók tarkaságát,
a sok vetést, mely egymáshoz tapad,
látom zöld esztendőim sokaságát.
Múlt életem emlékjele vagyok,
eltűnő út mentében árva pózna,
hozzám kötözve jajgat és sajog
huszonhat esztendő fekete drótja –
Ha otthon élnék, tán az ősi múlt
édes folytonosság-íze kísérne,
nem volnék emilyen két-részre hullt,
mint Apaffy György úrnak
(a fejedelem apjának,
Almakeréken hamvadó –
Budapesten álmodó)
teteme – síremléke.
A patakok a földnek lelke ott,
a hegypúpok sírhalmi őseimnek;
emberszabású templomok felett
ükapámlátta vén varjak keringnek.
Úgy alszanak a temetőben
a kedves holtak, mint a jó juhok,
amikor összebújnak nagyidőben;
s mint ágyba, melyben testvér alhatott,
úgy készülnék én is abba a földbe.
De itt? Úristen, ments meg a homok
száraz őrlésitől s áldott kovásznak
juttass síromba félkupa humuszt,
melyben szép Erdély férgecskéi másznak! –
164
Huszonhat év,
huszonhat év,
huszonhatodszor zöld a rét.
Tudod-e, mit jelent?
Huszonhatévnyi ember-életemmel
szűkítettem dicsőn a végtelent.
Huszonhatodszor csap be április,
hogy életem az „Universum” gondja,
hogy számontartja esztendőim is
és nincs erő, mely testem összerontja.
Huszonhatodszor szeretnék megint
békák után vetődni el a réten,
hol a sáté kardos tábora ring,
s csíbort fogni a tó tündér vizében;
mert a kölyköt, tudom, nem irtja ki
belőlem a világ törvénykezése:
Maugli velem fog sírba szállani;
hadd játszodjék,
bolondozzék,
gonoszkodjék. –
Ne üss a kezére!
1939
Chaplin-óda

Ötvenedik születésnapjára

Lelkem kis ember,
ma jobban fáj, sajog nekem
bizonyos elmúlásod,
mint hű alattvalóknak
fájhatott a vén királyoké!
Sírni szeretnék a rengeteg sok kacagás után.
Én a kevesek közül valónak
érzem magam, ki – mint Cocteau –
jól tudja, hogy ki voltál.
165
Bizony, bizony, vasból van a világ,
ember az embert gépekkel kioltja;
még tó partján domborodó sírunkba
is beleduruzsolnak a turbinák…
Ó, rángasd még bajuszkád jó sokáig,
hadd röhögjön az ember – önmagán –,
s könnyezzék majd a kacagás után,
ha Chaplin sír s nadrágja rojtja látszik!
– Ki jön utánad? Unokánknak lesz-e
ilyen vigasztalója, amilyen te
voltál nekünk e zagyva századélen,
melynek dús voltában a gazdag is szegényen,
sóváran és meg-megriadva tengett?
Tudom, utódod nem teremhet.
S vajon, mikor mi már rég nem leszünk
s csontunkat is porrátörték a gépek,
mutogatják-e drága Chaplinünk
emlékeit a másnadrágú népnek?
Lesz-é vajon egy csendes múzeum
– volt kultúrák tudósa tán az őre –,
benne sok vén találmány, szürke lom
(akár az elefántok temetője),
egy múzeum, melynek egyik zugában
ott őriztetnek rossz jelvényeid:
a Vén cipő, a Kalpag és a Pálca – ?
S lesz-é egy sír, amelynek domborára
két roppant kőbocskor kerül,
s ez lesz rávésve oldalára:
„Itt nyugszik Charly Chaplin úr,
Roi des Fous – a Bolondok Királya.”
1939
166
Mint egykor Xerxes
Mint egykor Xerxes, ki a dombon állt
mustrát tartván százezer jó vitézén
s a sok viharvert daliára nézvén
meglátta bennük a jövő halált,
hogy sírni kezdett az idő tűnésén –
úgy állok én is feletted, Világ,
s tekintek nagy kőtornyaidra, Város;
e dombtetőn, mely zöldelő, virágos,
érzem a hervadó idő szagát,
és csak sírok, nem bánom, bárki lát most.
Hát végetért a gangos ífjuság,
elmúltak a szerelmek, utazások –
az Utazások! s főleg a csudák,
melyekre éppúgy fognak lesni mások,
s elmúltak a cigaretták, ivások!
Ó, bölcs és boldog Hyperbóreus,
ki magad únván a tengerbe lépdelsz,
hogy ott örökös üdvösségre juss!
Halálod, mint az álom, csendes édes.
Hazádban nem lehet számomra juss?
Nem kell nekem ez az idő-szoba,
haláltól előlegezett honosság;
élet-kapuja-halál-küszöbe
között téblábolás, se ki, se be,
sok féltapasztalás, félbizonyosság!
Ődöngök itt, menekvő idegen,
ki lelkében örök honvágyat ápol.
Egy illat kell, s eltűnik hely s jelen,
mint most, a sárga hársfák illatától:
máris suhogva közeleg a Távol.
Örök elvágyás rabja vagyok én,
véknyamban az idő vad sarkalása;
hol állhatnék meg e föld kerekén
egyhelyben, melynek örök a varázsa,
mely erdőben, mely térség szegletén?
167
Firenzében tudok egy templomot,
a befogott tér csendje szinte édes;
tán itt a pont, honnét kergült, konok
forgásából a Földet Archimédesz
kizökkenthetné, mint rozzant lomot.
Örök csendjében zsongva alszanak
hamvukba hullt nagy urak, régi szépek
– a sok porrávált szobor-más alak! –
és ott urnája Dante szellemének,
feliratos, rozsdás freskó alatt.
Irígylendő, páratlan sírirat:
„Onorate l’altissimo poeta!”
Lépéseid kongása megrikat,
de könnyezésed édes, mint a Léthe,
könnyhullatván nem érzed önmagad.
Lelkem most villanyszikraként kigyúl
s a sír-padló felett vibrálva áll meg;
s ím, képzeletben fölém homorul
nagy boltja Santa Croce templomának,
hol százezernyi lélek él rabul.
– Maradj, lélek, minek térnél te meg
hozzám? Hogy újra kóborlásra indulj?
Egy oltársípban foghatsz tán helyet,
vagy szállj meg egy szép márvány-baldachint, hol
szakálluk szárítják a szellemek.
Maradj, s testemtől ne várj új utat
s látását nagy tornyoknak, büszke térnek,
remélj s higyj álom-kárpótlásokat
a helyekért, hová a test nem érhet:
e bús kutya, mely hold felé ugat…
1939
168
Az átkozott virág
Ismét kinyíltál,
Fekete virág,
Holdatlan éjjel.
Sötét átok-virága.
Nagy laboda-fejed
S szívben gyökerező cikád
Angyalkönny-ízű esőt kívánna.
Táplálásodra
Ki volna egyedül elég?
– Jaj, a pokolban tenyészik e fajta,
Órjásra nő,
Lelkek elátkozott serege rajta –
Hogy táplálhatná most a kedves ég?
Pokoli burján,
Ne féltsd ördög-szabott adódat!
Mert nemsokára
Jóllakhatsz tán örökre:
Valakinek a könnye
S valakinek a vére
Csak úgy dűl majd a szorító gyökérre,
S időtlen időkre eloltja szomjad!
1939. május 11.
A láthatatlan hegedűhöz
Meddig zokogsz bennem, mélyhegedű?
Sohase szűnsz meg, zsongó fájdalom?
Ha elpusztít e sajgás egy napon,
tovább sírsz akkor is, mélyhegedű?
Fenséges vagy: komor, titokzatos.
Igaz, sötét sírom felé sodorsz,
s fenséges kínhoz a világ goromba,
mégis, hálás vagyok Valakinek:
ő tanitott e zengő fájdalomra.
169
Még fáj, még szúr a megsemmisülés:
nem foglak hallani, mélyhegedű,
egyszeri létem titkos muzsikája!
S hogy senki sem hallhatott igazán,
elpattanó húr irtózata tép:
mert azután mindjárt a semmi csendje
omlik, mint a homok, az életemre.
1939
„Il pensieroso”

Rédey Tivadarnak

Eljöttem ismét a süllyedt szobába,
hol hűs márványt idő hulláma mos,
s pora felett őrködve ül a kába
Gondolkodó, a bús, titokzatos.
A kéjthozó Hajnaltól messzefordul,
Alkony sem kell neki, a vén barát:
csökönyösen, görnyedten, szinte orvul
kutatja az űrben saját magát.
Kik láthatták őt, vajh, kik fejtegették
rettentő titkát századok során?
Rossz kis velők, riadt ember-szemecskék
koptak, szédültek felhős homlokán.
– Vajon ki ő? – kérdem, majd borzadással
esem magamhoz: – és ki vagyok én?
S kik volnánk mi, akik itt egyre-másra
élünk, halunk e kóbor sártekén?
Firenze, 1939. június
170
Etruriából Transsylvániába…
Töredék
Etruriából Transsylvániába
szivárványhidat ver áhítatom,
s mint Hermes, kinek könnyű szárny a lába,
a távolságot beszáguldozom.
Ott, ott a mythologia, nem itten,
ott éltem volt, mint boldog, ős király;
hevertem vad nimfák lábainál
s volt istenem: halfejű égi isten.
Prato és Bologna közt, 1939. június 21.
A velencei noteszből
Poétád szerettem volna lenni,
úgy megejtett százezer csodád –
Időm lejárt, tovább kell este menni.
Halottként visz fekete gondolád.
Velence, Velence,
tengerek lelence,
emléked szivemben
gyönyörű szelence.
1939. június–július
Fekete tulipán
Mindég hittem: csillagból származol
s a Világ ős titkát hordod magadban.
Hangodból hűs forrás csergése szól,
szivedben forró-rohamú patak van.
171
Enyém vagy-é, vagy csak a magadé?
Anyag szerint asszony – másként örökszűz,
szép állat, szép ember – angyal vagy-é?
Lidérces lánggal lobogó öröktűz?
Régi királynék mása, ezer év
úrnőinek kéje s tragédiája,
csudálatos színek, álomzenék –
ez vagy nekem, ez vagy nekem, te drága!
Virágok közt fekete tulipán,
melyet a tó esti szellője ringat,
s a lepke meghal szívása után –
édes Halálom vagy, egyetlenem vagy!
1939
Egy kivándorló után

Vas Marianne-nak

Ki messze indulsz, legszebb pesti leány,
És e hazát már látni nem is fogod,
Hadd búcsúzkodjam így tetőled,
S hadd, hogy utad lebegőn kövessem.
Mint repülőgép, mely sebesen futó
Hosszú hajókat messzire elkísér,
Úgy száll a lelkem most utánad,
Isteni lány, Budapest virága!
Visszatekintőn látlak a nagy hajón,
Hosszú hajad mind arcod előtt lebeg,
Úgy, mintha gyászodat takarva,
Nedvesedő szemedet törölné…
Mert nem a tengert és nem a szirteket
Látod a mélyben, nem vizet és halat,
De régi tornyok képe reszket
S drága siré, a vizek futásán.
172
Mit súg a lelked, ott a hajó fokán,
Erről a honról, mely a világra szült,
Ám meg nem tarta önmagának,
Isteni kincs, te vizekbe eresztett!
Látod-e múltját, szörnyű keserveit,
Látod-e testén száz csatavert sebét,
Melyek tudtával megbocsátasz,
S szólsz, magyarul: „ne ítélj, ne vádolj?”…
Vagy megbocsátás nincs a szívedbe, nincs
Engedelem, csak iszonyú fájdalom,
Hogy így vetett ki önmagából
Vén Európa s a durva törvény. –
1939
Halj meg
Halj meg, te költő, hogy éljen a versed,
szépülve szálljon a korban tovább!
Minek élnél, ha nem vársz már csodát,
és ami fontos volt, megénekelted –?
Emberséged mellékes; rossz filiszter,
kinek élő kezéből hull ki lant;
mihelyt utolsó versed megfogant,
hájasodó szívedet csendesítsd el!
Mindenből, mit jégcsókú múzsa rendel,
korcs mű terem és torzó-szülemény:
mit költő kezdett, nem folytathat ember.
S mit ér a gazdagság, a nő, a fény,
ha már a szíved, a szíved szegény?
– Halj meg a végső vers-gerjedelemmel.
1939
173
Őszi készülődés
A hírlapok sötét dolgokról írnak:
maholnap tán reszket is a Teremtés.
Kezet-festő friss gyászjelentés-
szaga van az újságpapírnak.
Úgy látszik, jő a gyermekkori Rém.
S ha fent az ég ívén
a csillogó géptestek megjelennek,
ki ne gondolna Rá,
ki ne ismerne Rá?
Ez még nem Ő.
De jő, de jő…
És egy napon, meglátod, szörnyű csend lesz.
E csend, e csend jelenti: megjelent.
Harangszó száll a dermedő szívekhez,
rézangyal-felhők szállnak odafent;
az esti szélben borzongnak az ágak,
búcsúzva intenek, bólintanak
a tegnapi, a boldogabb világnak,
amely után annyit sóhajtanak
s könnyeznek majd a gyermekek, a vének.
„Béke” s „Békében” – mondják, s ráborul
őrült anyjára a menő fiú:
már perzsel, öl, dühöng a Háború!
POST SCRIPTUM:
Háborúfélő verset írtam éppen
s révülten néztem az eget:
Bomlotthajú asszonyfő szállt az égen
s lilán elúszott a világ felett.
1939
174
Ott Északon…
Ahol imént még szürke égi bálnák
harsogtak a csipkés égöblön át,
szállni látom apám szép madarát:
a szajkó vígan pattingatja szárnyát.
Járjuk az erdőt, őzek menedékét,
s míg a világban áll a háború,
e jószagú és biztos sátorú
fenyők tövébe álmodjuk a békét.
Ott Északon már tart a nagy-vadászat,
lejárt a béke, mint nyúltilalom.
S egy ország sorsát énekli dalom,
hol negyedszer van tora szörnyű gyásznak.
Kalandos ország! Ritka hősi kedvvel
sírját megássa minden nemzedék
és így kiált, midőn a sírba lép:
sebaj, százszorta szebben ébredek fel!
Rozsnyó, 1939. szeptember
Töredék 1939 szeptemberéből
Élvezd, ha tudod, jelenünk csodáit!
Milyen színjátékot készít, lám, a világ!
Állunk a balkonon, sötét város felett,
s lelkünk halottak nyugalmára vágyik –
Bár jönne el az idő, amikor
a visszagondolás bizsergésével nézhetünk e napra,
s majd mondhatom:
– Emlékszel? hogy álltunk ott a balkon magasán,
tudván, hogy nemsokára itt a vész,
s lila lángnyelvként vad szirénák
csapnak a fekete-kék homályba,
szörnyű dörejjel lángszóró gépmadarak
175
zuhannak házainkra a csillagos űrből,
a rendíthetetlen csillagok közül,
melyek soha, soha nem fognak tudni semmit
nyomorult testvérük békéjéről, háborújáról…
– A halottakat irigyeltük, emlékszel?
a halottakat! – fogom majd mondani, ha mondhatom,
– akik álmélkodó szemüreggel néztek fel akkor
koporsójuk csillagtalan, végtelen űrébe,
s bennünket, mégis bennünket irigyeltek,
s boldog rivalgással adták volna ide
békés holtságukat, örökös csendjüket
nyomorult, veszendő életünk egyetlen pillanatáért!
(Nézek a sötét temető felé
– talán ott lent jobb volna már,
ott kellene rég pihenni nekem
boldog Reviczky sípcsontjainál,
együtt néznénk az égre fel,
keresvén régi csillagképletet…)
1939
Szeptembervégi este
Hűvös szeptembervégi este;
besüt a hold az ablakon.
Kezemben nagy-nagy piros alma,
őröl, mormol az idő malma,
duruzsolását félve hallgatom.
Odakünn titkos kutyapárok
egymásnak bús szóval üzennek.
Én ismét mint az árva járok.
Mi köze hozzánk a jelennek?
Mi köze hozzám a jelennek?
176
Hideg széllel jönnek a házra
s hívnak a városszéli kertek.
A fákon ért szilvák sírása:
„Hát életünk egy nyárra terjed?”
A fűben alma-hulla erjed.
Erdőszagú ölfának alján
most van soron a vad bujócska;
az izgalomtól arca halvány,
s összebú lányka és fiúcska…
Ravasz hunyó számol a falnál.
Száraz kórók lábunkba marnak,
fázós, utolsó denevérek
szárnyukkal csillagot takarnak.
Sírkeresztek a lámpafények,
melyek a domboldalban égnek.
Hideg a kő, nem hull a csillag,
a kémények sűrűn pipálnak;
a Kollégyom körül latin-szag,
szaga bús tanulási kínnak
s száz régi enyedi diáknak.
Kántáló szép cselédleányok,
illatosak s örökre tiszták,
ó, nagymamák, ó, rőzselángok,
ánizsteák, gombák, puliszkák,
nélkületek velem mi lesz hát?
Újságában is régi este,
jelenedben a múlt ragyog.
Ne bánd, mi a holnapi lecke!
Álmomban úgyis meghalok
s a lelkem száll a nagy hegyekbe. –
1939
177
„Nem lehetsz boldog”
Úgy fáj az őszben életünk mulása,
mint az éjfélt ütő óraharang
tizenkét szomorú, nagy kondulása…
Mi vigasztaljon, hogyha a világban
a lomb, az ősz, a halál is halott?
Eddig úsztunk az édes-szennyes árban,
s az édes-szennyes ár ma megfagyott.
Itt állok, s messze gondolok, a nyárra,
hihetetlen, hogy lett volna nyarunk!
Ó, bár álmomban szöknének virágba
a fák, melyekben dús emléke zsong!
– Ki rémített rám, hogy „nem leszel boldog,
ha nincs bajod, világét síratod;
nem vagy különb, mint jajgató bolondok,
kiknek a sírás édes, víg dolog.”
Víg őszi sírás – bús tavaszi ének;
édes fájás – keserü kéj: nem egy?
A könnytelen zokogás Istenének
áldoztad fel egyetlen életed!
És szeretnéd, ha a sok hosszú nyárfa,
mely annyi évszakot visel belül,
mind, egytől-egyig emlékedre állna
s hirdetné életed végtelenül,
hirdetné, hogy a Földön te sirattad
legtöbbet a szomorú őszi fát,
a rózsatőt, melyet a földbe raktak,
s mindazt, mi téged többé sose lát.
1939
178
A Történelemhez
Ismét megejtettél, Történelem,
vakondlyukban bújkáló tarka semmi;
hős lendület incselkedik velem,
s úgy érzem, messze, messze kéne menni.
Hol vagy található, mesés anyag,
hol van szép országod kezdete, vége?
Jelenünk java is beléd szalad,
s mánk holnap szomszéd csillag tölteléke.
Beléd botorkál az emberi nem,
s elmúlásunkat kicsinyítve, látom:
a sivatag sárgálló végtelen,
csontváz poroszkál rajta teveháton.
Ó, embernemzetség! Csillagszilánk
vetett ide a földre, bizonyisten!
hogy nyughatatlan, huncut és falánk
tested éljen, haljon, termékenyítsen.
Időfonálra futtatott virág,
történelem, hazugtermésü semmi!
Be szeretnék mennyen és poklon át
mélyen magasló kékjeidbe menni!
1939
Éjféli sírás
Sír a lélek a sötét éjszakában,
sír a mécses az elhagyott siron;
tollászkodik egy bús fekete páva,
hull, hull a tolla, fekete szirom.
– Mért sírsz, te lélek?
A bú csak magadé, semmit sem ér.
– A bú mindenkié és újraéled,
mint régi kastélyok kövén a vér.
179
Elmúlt szerelmek
kék körme sajgó anyagomba tép;
régi vétek rossz hánytorgása felvet,
s bántott halott mereszti rám szemét.
Hová repüljek?
Mily testet válasszak szállásomul?
Vágjak neki időtlenül az űrnek,
kezdvén bolyongásom gazdátlanul? –
Ó, végtelenség!
cikázó mérhetetlenség tava!
Szippants magadba, hogy e bús jelenség
sötét földjéről tűnjék már tova! –
Így sír a lélek a sötét szobában,
így a mécses az elhagyott siron;
mint tollát hullató szomoru páva,
esendőségem sírva siratom.
1939
Kicsi kutyánk elsiratása
Ugatnak a kutyák az éjszakában;
a mi kutyánk miért nem fut elénk?
Angyalhajas szalaggal a nyakában,
alszik a hó alatt megbújva lágyan,
hiába szólongatjuk már szegényt!
Szegény kicsi kutyánk, most elsiratlak,
ahogy kutyát senki sem siratott;
nagy fájdalmam jajjai égre csapnak,
legyen ez nyugtatód és vigaszod.
Rég nem éreztem sírást ily igaznak.
180
Elsiratlak, hogy többé sose kelljen
sírnom érted, kiömlött vérű test,
ki most is itt járkálsz, mint kicsi szellem,
hogy vigasztald házunkat, az ürest,
míg roncsolt tested künt hever a kertben.
A párna, melyen ültél, tán meleg még,
a csirkecsontok még a papiron,
kis tányérodban vár-vár jó tejecskéd,
s én már gondolkozom a kis siron,
melyben elporlad majd széttört fejecskéd.
A lelkemet most is zihálva rázza
az a rettentő tompa reccsenés,
s a ronda autó fantom-suhanása –
leírására ember-szó kevés:
e pillanatnak tán megölne mása!
Jaj, ott hevert bolondos kicsi tested
és mi egymást szaggattuk oktalan,
sokáig hunyt szemmel maradva veszteg;
a véred azalatt, mint a higany,
kifolyt s az útra V-betűt eresztett.
Így jelezted, hogy mindörökre Véged,
a halálba táruló Végtelent;
s e Vér-betű ott úgy szemembe égett,
hogy mindig látni fogom odabent
s a hegyiben holtan feküdni téged.
Ó, a kezek, amelyek símogattak,
a drága női kéz, mely testedet
annyit babusgatá, hogy néha annak
már-már irígye lettem – a kezek,
mint fájdalmas száj, vállamba haraptak.
Most is itt ég, mint matróz-tetoválás,
s néha most is fülembe szúr a hang,
a zokogó vád, mellyel ott a párás
úton sirattad a boldogtalant.
Ne sujtson minket több ilyen halál-gyász!
181
A megsemmisülés úgy meglegyintett,
akkora volt a figyelmeztetés,
hogy aki azután lát vala minket,
hiheté vala: szörnyű temetés,
rokon-halál duvasztja lelkeinket.
Én kellett végre férfimód kiálljak;
bokorba vittem langyos tetemét,
ne bántsák, bámulják, kik erre járnak;
a vére folyt, meleg volt és sötét,
hasa fehérlett, mint halott sirálynak.
Hogy összeforrtunk ott a fájdalomban,
ahogy gyönyörben tán nem is lehet!
Levágott a halál, mint szörnyű bomba,
egymásba roppantott a rettenet;
egyek leszünk már gyászban, vigalomban.
Én később egyedül utána mentem
és hazavittem borzongva szegényt;
otthon a rémítő, fekete csendben
zokogás kelt a hír visszhangjaként,
omló női könnyek vádoltak engem.
– Szegény kutyuskám, én most eltemetlek –
mondogattam búcsúztatván sután –;
többet értél, mint egy állatsereglet,
mennyi tréfád volt, kis halott kutyám,
mennyi meleget árasztott a tested!
Tudtál csücsülni és pitizni szépen,
csolnak hegyéből nézted a vizet,
incselkedtél a szeretők ölében
s tündérkedtél, mint édes amorett,
szerelmünk gyönyörű nyár-idejében.
Kegyetlen végzet, így rabolsz bennünket,
hogy emlék-hordozónkat elveszed?
Micsoda megtorlás, micsoda bűnnek
alattomos büntetése lehet,
hogy így lett szörnyű gyász a csendes ünnep –?
182
Most el fogok temetni egy kazettát,
kinccsel teli emlék-iskátulyát
(az ember éltében annyit temet, hát
temessen el néhány kedves kutyát,
melyek imént még kezét nyalogatták),
most el foglak temetni – mondogattam
és dolgoztam a citrom hold alatt,
mely reszketett a nyírfán fennakadtan:
ásóm vágta a csúf őszi sarat
s halott levél siseregett alattam.
S mikor elkészült csúf fekete gödre,
leoldoztam véres nyak-madzagát
s helyére szép angyalhajat kötöttem,
hadd fusson így az angyalokhoz át,
édes kezek cirógassák örökre!
Ugatnak a kutyák az éjszakában,
a mi kutyánk többé nem fut elénk;
angyalhajas szalaggal a nyakában
alszik a hó alatt megbújva lágyan,
ölünkbe már nem ültetjük szegényt.
1939
Tasso tölgyfájához
Vén, korhadt rönk, te láttad még a Költőt,
ki valaha sátrad alatt pihent;
itt ült biz ő, a gáncstalan lovag,
ki égő fáklyaként hordta szivét
városokon, tartományokon át
és ciprusos nagy útakon, hol
gyilkosok és hercegnők lesve-lesték –
183
Vén, korhadt rönk, akár szobra lehetnél!
Ilyen volt ő is, a hamvába hullt,
roskadt poéta, akit egy napon
alád illesztettek a jó csuhások,
tápláltak tejjel, mézzel és kenyérrel,
s közben fülébe csintalan harangszó
s növendék gyermekek kórusa csengett.
Ötszáz év motoszkál, vén tölgy, tebenned,
bár életnek nincs már szikrája sem;
ki tenmagad bölcsője voltál,
ím, koporsója vagy most tenmagadnak.
Még három év, még négy talán
és szerteporlasz, drága szent öreg,
utolsó élőlény, ki látta Tassót.
Hallod-e még az ismerős harangszót,
mely valaha a Költőt is temette,
s emlékszel-é a szomorú menetre,
mely a templomba vitte vézna testét?
Ellested-é vaj egy gondolatát,
bár egy szavát elkapta-é figyelmed,
amikor innen várta a Kegyelmet,
szegény futóbolond lovagi költő?
Ó, hány tavasz, ó, hány bús emberöltő
hullatta itt a lombot és a főket,
azóta, hogy a kripta béfogadta
porhüvelyét, s hogy az örök dicsőség
szárnyára kapta s vitte, vitte lelkét,
vitte hírét, hirdették, ünnepelték –
ahogy ez már holt költővel szokásos!
S most édes Napban fürdik lent a város,
a Gianicolón lebzsel a Favone,
vén roncsodon már bogarászva jön-megy
és lelkendezve füttyent a vörösbegy,
184
Taliarchus a csúf telet elűzte,
fagyott pálmák is kezdenek virulni –
Te, vén koporsó, bús emlék emléke,
már soha, soha többé nem virulsz ki!
1940
Útipogácsa
Álmomban űzött király voltam
s nagy bánatomban így daloltam:
Egyszer én is odahaza voltam,
Magyarországban országoltam.
S ma úgy érzem, az idegenség
testemnek kín, lelkemnek ínség.
S féltem, szeretem magamat,
mert otthonomból vagyok egy darab!
S cókmókjaim úgy őrzöm, ügyelem,
ki tudja, meddig jönnek még velem?
S őrizek pénzt, gombot, cipőt, ruhát,
s amellyel még anyám kötötte át
a csomagot – őrzöm a madzagot.
Idegenben ilyen bolond vagyok.
Mert hogyha elfogy anyám süteménye,
többet tán nem ehetem már belőle.
Mit bánom hát, ha ínyem szenved?
Az utolsót nem eszem meg;
drágább nekem, mint a mirrha,
begöngyölöm szép papírba
s árván sóhajtom felette:
ezt még jóanyám sütötte!
Róma, 1940
185
Róma, 1940
Jelképéül a jelennek
napsugárban, zuhogóban,
Róma felett állandóan
nagy repülők jönnek-mennek.
Lent a romok összesúgnak,
összesúgnak, összenéznek:
„minket bíz meg nem ijesztnek,
minket bíz meg nem igéznek!
Mi a próbát már kiálltuk,
ember, idő tört bennünket;
ezek a gépek, a bárgyuk,
nem bántják idegeinket.
Mit bánjuk, ha bomba robban,
mit, ha vad géppuska paskol?
ördög szökhet ránk magasból,
nem törhetünk össze jobban.”
S harsognak a szörnyű gépek,
húznak, bucskáznak, forognak;
a romok csak vicsorognak
s mint a lúd, magasba néznek.
1940
Szicília
Ki látja, milyen búsan lóg a pálma?
A tenger is vajúdva hömpölyög;
alkonyati, lilás felhők mögött
bujkál a hellének hatalmi álma.
186
Tüskés bozótot nevel itt a szikla,
de tán odvában istenség lakik;
templomának órjás oszlopait
az ember szétveré s a föld beszítta.
Nem az idő, de a történelem,
az idő és az ember szörnyű fattya
volt, aki őket ily csúful becsapta.
Emlékük itt maholnap jeltelen,
mert az anyag a formát cserbehagyta.
Üres sírjukban kutyatej terem.
S mintha a múlt az égbe szállott volna!
Ma este minden szép aranya, vére,
kitelepedett a nyugati égre;
úszik a felhők sok achív hajója,
túl tágas út gazdag népsége tódul
százoszlopos, dombháti templomába,
hogy nevető, szép istenét csodálja
s szájon csókolja esti búcsúzóul.
…Hideg, mállós sziklákon zord avultság:
ilyenkor jaj, be szomorú a város!
Fürge népsége fel s alá futkároz,
s már meg sem ismeri nagy, égi multját.
Föld s ég, jelen s múlt közt fekete kárpit –
csak álmodom ez égbeszállt világot,
mert hazudik a múlt, akár az álmok,
s tán Empedocles is, jaj, sose járt itt!
Agrigento, 1940. rnárcius
187
Mérföldek, esztendők
A völgy mélyében, örökzöld erdőben
a tengelicek roppant boldogok.
S hogy máma én is boldogabb vagyok,
ne irigyelje senki, senki tőlem!
Ezen a télen annyit tépelődtem
idő és tér felett; bús fantomok
vonultak el a nagyszerű romok
városában rémítgetőn előttem.
De hogy a tavasz ma idevezérelt
s megúsztatott földszagú fátylain,
víg csorgóból itatott angyalin,
s az ég ibolya volt, a rét sötétzöld –
keresztyén szív, mondám, hiába vérzel,
amely gyötört, hamis, csinált a kín,
az egész föld otthonod lehet, ím,
és csak tavasz van és csak élet, élet!
Róma, 1940
Primavalle
Időtelen és örök ez a völgy,
úgy őgyeleg benne a régi pásztor,
mint romhagyó évezredek előtt
s azóta is, vajon ki tudja hányszor.
S időtelen és örök ez a pásztor,
sosem tartotta számon éveit,
mint életében már ki tudja hányszor,
úgy éli a tavasz örömeit:
mert jeltelen s időtelen e völgy,
ki sem tartotta számon éveit,
mint emberírtó esztendők előtt,
úgy éli a tavasz örömeit,
188
s csak őgyeleg benne a régi pásztor,
mint életében már talán ezerszer,
s vajjon ezentúl is ki tudja hányszor.
Róma, 1940
Dalok a Corsini-kertből
1
Zubog, suhog a vízesés,
a hat terász hat hang-csoda;
zsongása elkap, elsodor:
megyünk, megyünk valahova.
Ó, az élet milyen rövid,
a vízfutás milyen sebes!
Rohanj, szeress, amíg lehet,
állapodni nem érdemes.
Most császári palotáknak
istentelen romjain
rohanunk, most meg pápáknak
régi víg hajlékain.
Itt büszkén áll s régi fényben
évezredes palota –
de lábánál, lent a mélyben,
istenfő görög tova.
Régi sírbolt rejtekében
régi költő lantja szól:
„mindent láttam én a mában,
s az idő, lám, igazol.”
Zubog, suhog a vízesés,
a hat terász zenél, zenél;
úszunk, úszunk az időben,
akár a vízben a levél.
189
2
Menjünk ki a domboldalra, végre
becsülettel süt a napsugár,
a pálmák közt még a szél se jár.
Tasso lelke innét szállt az égre,
egyenest az Úristen kezére
s megpihent ott, mint fáradt madár.
Már vetkőzik valahol titokban
s méri keblét a Tavaszi Hölgy;
telő holdnál esténként a zöld
pálmák alján faun patája dobban.
Testem aranykorból örökölt
ősi kedve végre-végre lobban!
Fogadj el hát, Tavaszi Egészség,
pogány isten! Lennék hódolód;
melegíts meg forrást és folyót,
hadd fürödjék benne már a Szépség,
fürödjék nagyot, lubickolót
s lessem én, mint Zsuzsannát a vénség.
Lőporfüstös, rossz Európánkban
utólszor még egyet szusszanok,
aztán jöhetnek a vad napok,
füstölhet vén csillagunk magában.
Utólszor még egyet dalolok
e hallgató-lantú szép hazában!
1940
190
A római tavaszból
Hogy élvezhesselek, szép idegen tavasz,
mikor még otthon öldököl a tél,
kunyhók s vén templomfedelek roskadoznak
méteres hó alatt, s a föld kemény lett,
hogy sírgödröt se lehet ásni benne –?
Hogy élvezhesselek, kertalji este,
langyos szellő, aranyló hold a réten,
amikor otthon jégpadozat fedi
a vizek hátát, s hófúvásos
nagy utak mentén megfagy a vándor –?
S szabad lélek, hogy engedjelek el,
hogy küldjelek a pálmafás romokra,
s belé a Dél kékjébe, aranyába,
amikor otthon az emberi lelken
történelmi szorongás s fekete gond ül –?
Minő tavaszt küldesz oda, Istenem?
Rontó, teremtő olvadás, vajon mit
zúdítasz hazámra vad szeleddel,
s megállnak-é az áradt patakokban
hentergő, rohanó, iszonyú sziklák –?
1940
Ad Lycidam
Régi sok istenség bizomány-földjén szomorogva,
búskomoran loholom a romokat s temetőt.
Víg emlékükhöz méltatlanul és balul élek,
árva keresztyénül szenvedek és magyarul.
Eltűnt országok maradék falain gyalogoltam,
névtelen istenség s temploma vette imám.
Szörnyü törött urnák hamuja hullott a kezemre,
Héra hideg kebelét csókolgatta a szám –
ámde se régi korok, sem sírok bús maradéka,
191
sem a mulandóság emberi gondolata
nem sebezé szivemet s könnyet sem csalt a szemembe;
új nyavalyám nyomorít, új veszedelmem apaszt.
Hűvös alkonyaton künt jártam a messzi határban,
északi völgybe juték s mentem a mélye felé,
hol feketés parafák s nagylombú ciprusok álltak
s régi, kivájt kövibe csörgedezett kicsi kút.
Itt pattant elibém az a szép rémség, az az isten,
melynek azóta borult, tétova rabja vagyok.
Elmult s messzerepült fiatalság, drága kamaszkor,
istenséged előtt könnybeborult a szemem!
S látlak meztelenül most is, koszorú a hajadban,
bokrok közt szilajon asszonyi testre lesel;
huncut tűz, fene bátorság szikrája szemedben,
testedben örökös élet erője feszül…
Tőled hol vagyok én, elevenszemü, édes Apolló,
élet-felfedező, csókraboló dalia;
tán csak korcs visszhang a szivem tavaszos riadása,
s végzettől nekem írt csókok idője letelt.
Többé nem zakatol, nem készül bennem a nagy csíny,
már ezután, élet, kisbetüs a te neved.
Ám téged, Lycidas, mennyekbe repült fiatalság,
jól elkótyavetyélt, isteni ifjukorom,
drága halott, hogy tudjalak én kihimezni s imádni?
Életem összetiport, már sem erőm, sem időm.
1940
Pogány romok
Mintha órjás, márványtömegű csillag
zúzódott volna száz darabra itten,
vagy mintha őslény rettentő csontvázát
tördösték volna vasbunkós kovácsok,
olyan a hely, ahol most álldogálok.
192
A dúlt tömegből itt-ott ősi formák
villantják rám megcsúfolt tisztaságuk;
teste nélkül áll egy törött szoborláb,
szép, elcsapott kéz inti búcsúzását
és arctalan fő nevetése rémít.
Ezek a vastag, mohalepte tuskók
valaha karcsún szöktek a magosba!
száraikat anyásan összefogta
az árhitráv, s árnyékuk sűrűjében
büszkén hűsölt egy isten-ifjú szobra.
S bár gonoszabb, őszintébb emberélet
zajlott közöttük; férfiak tudása,
nők nőisége ősibb, együgyűbb volt,
de mint huncut, sövény mögötti hívás,
olyan íze lehetett a halálnak.
Mi történt itt aztán? A vak középkor
homálya sok gyilkosságot takargat;
mintha erős, nagy életkedvű férfit
ölettek volna itt meg rossz hatalmak,
s vérét most is látnám a barna porban!
Ki tette ezt? Kik tették? Kacagó száj,
görbülj sírásra s fogj a nagy panaszba;
Minerva melle, vértejet csepegtess,
halljam nevét bitang dúlóitoknak,
hadd fogjak már a méltó bosszulásba!
1940
Római éjszaka
A Holtak templomában szólt az óra.
Hányat ütött, ki mondja meg?
S kit érdekel? Holdfénybe burkolózva
alszik az öröklét városa, Róma.
193
Mért is ütötte el most e néhányat?
Én meghallottam két álom között,
lelkem a végtelenből visszazökkent
s rámszabadult e rút éjféli bánat.
És most egy ember töpreng itt magában,
az én múlásán háromezer év,
százmilliónyi csontváz városában
– Kit érdekel, ki érti meg?
Csupa idegen a lakója,
csupa kő, csupa kút ez a Róma,
csupa sírbolt és csupa rom-aróma!
Álom, vidd messze ezt a bús szivet!
1940
Gondoladal
Posztóba vont, fekete csolnak
siet a Lagunán;
feketebóbitás gyászgondolások
ütemesen meg-meghajolnak.
A gondolában rengeteg virág;
jön a hullám s utána kapdos,
hintáztatja, elringatja
Velence búcsúzó fiát.
Kétoldalt régi paloták
csúcsíves ablakszeme bámul;
moszatos vízikapukat
nyitnak meg neki búcsúzásul.
S megy az utas, a holt utas,
minden élőnél sebesebben;
utolsó útjára az ember
ennél nem is mehetne szebben.
194
S maholnap már csak erre jó
a szép fekete gondola:
utólszor végigring a Lagunán
azokkal, akik vissza nem térnek soha,
Soha!
1940
Velencei április
Sütkérezem a feltámadt napon,
álmatagon,
s Velence köveit simogatom,
rajzolgatom.
Fekete, néma hangszerek,
suhannak lent a gondolák,
évezredek
mélyéről ittmaradt csodák.
Rózsálló, sávos fellegek
a város átlátszó egén:
a menny lebeg felettetek,
a mennyet látom lentről én!
Húsból, vérből szép ékszerek,
isteni lányok, asszonyok:
valami bennem értetek
a sírban is zokogni fog!
1940
Ördögszerenád
Ablakom alatt ördögszerenád
veri fel a csendes éjszakát:
értem jöttek a Poklok fiai,
ki akarják szívem szakítani.
195
„E világban kár volt lenni jónak,
a jók buták: előbb-utóbb
szörnyen meglakolnak.”
Ezt éneklik az ördögök,
egyik nyávog, másik röfög,
a harmadik üvölt, ugat,
csattogtatják nagy fogukat.
A város fél, lapul, reszket,
sűrün vetik a keresztet…
Már felcsapnék a Gonoszra,
engem úgy megverbuváltak:
be érdekes lesz majd mocska
lenni e mocskos világnak!
Lám, nekik be jó dolguk van:
szerzetük mindenki féli,
lelkét gonoszra cseréli,
s már-már boldog hatalmukban!…
Bezzeg másként vala régen,
amikor még szörnyű szégyen,
szörnyű bűn volt cimborálni:
máglyát kelle érte állni!
S voltak könyvek, voltak szentek,
kik mentésünkre siettek:
miként Velencében, hajdan,
harmadnapján vad viharnak
ők segítettek a bajban!
„Csattogtak az ördög-szarvak,
torkuk dárdás kéntüzet hányt,
verte a vizet a farkuk –
hajójuk iszonyú látvány.
196
A tornyok már ingadoznak,
sok ház rokkan, fala málldos,
félő, hogy a drága város
prédája lesz a Gonosznak…
Ám Szent Márk, Szent György, Szent Miklós
egy őszöreg gondolással
nagybátran tengerre siklott,
és az Úrjézus nevében,
kikötött a komp tövében.
A Sátánnak több se kellett!
Nem mert kiállni az Úrral,
elkotródott dérrel-dúrral.
Lassan elfoszlott a felleg,
s a tenger megcsendesedett.”
Velence, 1940
Áhítozás
Szépség, Szépség! Bűbájos hatalom,
tán nem halok meg egyszer láttadon?
Mert ez a szépség már olyan fokú,
hogy látása egyszersmind birtoklás is,
s ilyen élményt nem kap ajándokul
senkifia, tán a feltámadásig.
Szegény rabló, én, magam-becsapó,
a kincsnek láttán, azt hittem, enyém is,
s vélt zsákmányommal kullogok haza,
lopva, hogy mások meg ne lopjanak.
Szépség, Szépség, hatalmas hatalom,
elmélkedem szent látomásodon.
197
Nem érhet téged férfi-bántalom,
mivel a vágy rögvest imába görbül
s szentül megáll halvány homlokodon;
nyakad körül fenség bűbája örvül.
S bár a titkon teremtő gépezet
beléd tevé minden tapasztalását,
és szépségednek ki se látta mását –
ember vagy: nem lehetsz tökéletes.
És engem bánt, üldöz és iszonyít,
hogy csak ember vagy, sőt csak asszony, asszony!
s ehhez képest benned ólálkodik
száz szörnyű kór s múlás hulláma paskol.
Hogy az erő, amely megépített,
s magát művére bőven tékozolta,
vandál pimaszsággal mulatni kezd
s egyet karcol, szakít rajtad naponta.
Vagy higyjem, hogy rád mégse fogható
roskadt törvénye emberi fajunknak
s te nem lehetsz örökre elmuló,
csak néha eltűnsz, hogy majd újra bukkanj? –
Szépség, Szépség, tékozló hatalom!
Meggazdagodtam látomásodon.
1940
Az első madárdal
Kik a hosszú, nagytilalmu télben
ringattátok a tavasznak álmát,
daloljatok, szerelmes madárkák!
Örültök, ugye, hogy ezt megértem?
198
Az idő az embert megsajnálta,
s hirtelen borít mindent virágba.
Déli oldal vén cserfája,
mint napos kis csirke, sárga.
Szarvasfog-hántotta kőris:
rügyezik a naptól ő is!
Az árokban szürke medve:
szennyes hófolt megrekedve;
szemlátomást fogy, elolvad:
nem találja ott a holnap.
1940. április
Aki Szent György napján született
Ezer évig szeretne élni
s e világon mindent szeret,
és mindég csak az emberek,
az emberek az ellenségi.
Gonosz csillagoknak hatalma
küldte égő lelkét bele
s ha jó az alkonyat szele,
szegény mindég szállni akarna.
Van bűne s büntetést nem ismer,
mert minden bűne szertelen,
égből jött: az itéleten
jelen kell hogy legyen az Isten.
Mert ki teremté ily gonosznak,
hogy éjjel jár, mint denevér,
hogy nem kell földi pályabér
s könnyei örömet okoznak?
Ilyen vásottnak ki teremté,
hogy csak forrásvizet szeret,
s ha nincs, bort iszik, ha lehet,
és a szegénységtől sosem fél?
199
Ezer évig szeretne élni,
s nem fáj, hogy tudja: nem lehet;
pedig az örökéletet
csak mécspislogásnyit reméli.
Üresen kell neki a templom,
csak a koporsók s alakok,
mennyszínü karcsú ablakok,
orgonaszó, sekrestye lim-lom.
Átkozottul s furcsán magányos,
száz ember közt van egyedül,
s ha egyedül van, menekül
a száz közt lelhető magányhoz.
Nem jó, ahol van, messze vágyik,
hol a horizont leborul;
de vágya visszahomorul
s lelkéből egy darab leválik.
Bukdácsol s nem tanul a kárán.
Hol szükség van rá, nincs jelen.
Csak tiblából a végtelen határán,
mint őszi légy az ablaküvegen.
1940
Egy rész a „Brandenburgi”-ból
Angyalok szárnyának suhogása,
földet nem ért lábacskák tipegése,
csillaghajszálak hűvös zizegése,
meg nem halandó lelkek lobogása,
kecsegtető, szentséges földkívülség,
lélekké szenvedt emberség hazája,
éteri fényben kristály-egyedülség,
szent bírásod a lelkem hogy kívánja!
200
S nem jutsz torkomra, nem vagy foghatóság,
mintha példáznád: jaj, nem teljesülhet
ezen a földön égberagadó vágy,
hanem-ha szép testek megsemmisülnek –
Enyém vagy mégis, s már-már önmagamban
csapdos az angyali szárnyak zenéje:
én elvesztettem földi birodalmam,
angyalszárnyak, repítsetek az égbe!
1940
Lázár halála
Apokrif példázat
S mikoron Lázár ama szent intésre
nyirkos gödréből kilépett vala,
fogadá őt az ünneplők kara
s belerántá nagy, boldog ünneplésbe.
Krisztus eltűnt, ez már nem tartozott rá,
s Lázár, Lázár, a rongy sírból-kikelt,
evett, ivott, kurjantott, énekelt
s a másvilágról hősködött az utcán.
Csurdé lányok ráncoltak körülötte,
mindmegannyi az élet angyala,
s Lázár rajtok jókat csípett vala
s tetem kezével farukat ütötte.
De hogy az éjjel sáncából kiszálla,
megborzadott a vigadók szive,
elszéledt Lázár sok korhely hive
s a városvégen, ím, egyedül álla.
S most érezé csak istenigazában,
mi is történt: hogy él, hogy él!
Arcát nyaldosta finom kerti szél,
s feje felett madárka szólt a fában.
201
Palánkról rózsás ág ereszkedett le.
S mint rongy a bokron, Lázár fennakadt
vad illatán. Rossz szíve megszakadt,
s meghala. Most már mindörökre.
1940
Takarodó
Kakukkszó, lepke, kankalin,
tavasz volt, szép tavasz megin.
Jártam az erdőt párosan,
hevertem fűben álmosan,
éreztem, az idő suhan,
s ittmaradtam magányosan.
Hogy elűzze a bú ködét,
nem volt elegendő a Nap.
S nem volt elég fülledt, sötét
síromnak az orgonaszag.
A csóktalanság százezer
évére kevés volt a csók.
Már késő, elhangzott a jel.
Egy vén vitéz rézkürtjivel
megfújta a takarodót.
Virág s leány örökkön él,
jönnek-mennek a tavaszok,
gerjedelmük síromba ér –
de soha fel nem támadok.
Hát ennyi volt? S már menni kell?
Félem az Úr üzenetét.
S habár kenyerem felét
megettem,
úgy megyek el,
mint dolgavégezetlen
cseléd.
202
Így is jó, így is jó!
Szerelemszagú dús mohán
fekszem, vagy a sír padmalyán?
Így is jó, így is jó!
Feküdtem szénán s puha hóban,
hát most fekszem a koporsóban,
s így is jó.
Pedig nem álom s nem tréfadolog!
A láda fedele lehull,
s egyszerre aránytalanul
egyedül maradok.
Így is jó?
Itt nem lesz kibuvó.
Kulcsom mély tóba hullt,
örökre zár a zár,
mert a koporsó nem selyemgubó,
ahol a báb lepkére vál.
Így is jó.
Szívemben a nagy Üzenettel
eszmélkedem utolsó percemen,
s mint mágnes ága közt a szeg,
mely még nem tudja, hol akad fel,
úgy reng a térben életem –
de már csak holtan ébredek fel!
1940
Átok

Ady szellemének

Sebesvár s Csucsa közt hajolj ki,
ha tilos is, a vonatablakon;
tisztás szélén, ezüst nyírfáknak alján,
szemedbe tűnik egy horpadt halom.
(Éppen ilyent szántunk mi is magunknak
halálrakacsintós fiatalon.)
203
Ki itt alussza örök álmát,
a fejedelmi kék-drabant,
térde közt tartja koponyáját
s nem temeté szegényt harang.
Melyet vitt volt a tarsolyában,
nem ért Urához a parancs.
Ahogy poroszkált jó lovával
egy rönkből rótt, rossz hídon át,
vad hegyi rablók rárohantak,
kettétörték a kardvasát,
megölték és gödörbe dobták;
nagy kő nyomtatja mellkasát.
A fejedelem várta-várta,
hiába volt fohász, ima,
jöttét csak nem jelzé a várta,
hiába könny és kabala,
még az éjjel ősz lett szakálla
s bajusza (haja nem vala).
A jóvátehetetlenen ne rágódj.
Ne kérdd, a parancs mire szólt;
célhoz nem ért, hát megfogant az átok,
s hazánk azóta nem az, ami volt.
Csonkák lettünk, megváltó hírre várók,
hazugság-hivők és nagyálmodók.
1940
Álom a Sétatérről
De szomorú a régi Sétatér!
Ősz van, szomorú őszöntúli ősz;
összenéznek a régi-ismerős
juharfák – „lám, mindenki visszatér!”.
204
Ihol a vén koldus-patkolta tönk,
ihol a kőpad, mely sírkő vala,
ihol a Sétatér alkonyata,
melybe ismét belemerülhetünk!
Minden itt van, mi örökkön-örök
a Sétatérben – itt a Táncterem,
gyermekszívemnek fülledt rejtelem;
s lobog a holdvilág a fák fölött.
– De hol vannak a régi karikák,
s labdáink is hová gurultak el?
A régi baka vaj’ hol menetel,
ki itt ölelte este Rebekát?
Hol van a négy sétáló öregúr,
kik hetykén néztek a lányok után;
hol van szegény Britt, legelső kutyám,
akit sintérnek adtak álnokul?
Hol a sétatérvégi kis család:
két felnőtt, két gyerek és két öreg?
Zokogjatok, zöldmohú sírkövek,
zokogjatok, fosztott, fekete fák!
A tornácról
Nosza, pendítsd a lantot,
Énekelj szépet s bolondot,
Halott szívnek nincs feltámadása:
Be nagy szükségünk van vígasztalásra!
Nosza! Zendíts belé az őszbe,
Szelek zilált nyívását fogjad össze,
Levelek bús csörgését édesítsed
S harmóniába nemesítsed.
205
Őszünknek, jaj, új tavasza nem lesz,
Isten fagyos nyomorúsága megvesz;
Énekelj az őszről egy utolsót,
Nyíljanak meg tőle a koporsók!
Mert ha tudnád, hogy halálodiglan
Bizony csak kőhajításnyi út van,
Akkor bezzeg szebben énekelnél,
Minden régi nagy töredelemnél.
Nosza, pendítsd a lantot,
Verj rajta Halálnak táncot;
Holt levelet táncra penderültess,
S ünnep légyen, bálos, gyászos ünnep.
Magad törtél orrod alá borsot:
Nosza, költő, énekeld a sorsod,
Énekeld meg bús őszöd az őszben,
Mely alatt vonaglasz összetörten.
Lelkedben hittél, s hogy: Él a Lélek!
Nem tudtad, ha él, öl is a lélek!
Bizony mondom, addig ép a gyertya,
Míg kanócát a tűz meg nem gyújtja.
Poétát nem köthet senki gúzsba –
Mondád – s asszony mellől fut a Múzsa; –
S látod: szíved a nevét dobogja,
Elszaladtál s most vagy csak a foglya.
Tán csábított Szenvedés Őfelsége,
Hogy önszántadból álltál elébe?
Most végsőt lobbanva kell belátnod:
Vad Phalarisod ő és nem barátod!
Nosza, panaszod üvöltsd világba,
Mint azok, kikről azt tartja a fáma,
Hogy egykoron buja császári kertek
Karóin égve holtig énekeltek!
1940
206
Bayard lovag búcsúzkodása
Királyném, én indulok a csatába;
s valami súgja, vissza sem jövök.
Búcsúzkodom: minden gyönyörűségem
ím, most kezd bennem fájdalomra válni –
Nem tudja senki, mi volt kettőnk között.
Királyném, most hogy megyek a csatába,
mintha megtiport rózsák s koszorúk
hosszú útját látnám magam mögött
s a kerted is bús temetőre válnék.
Senki se tudja, mi volt kettőnk között!
Mondhattam volna, ennek, annak is,
szent kegyelmeddel hősködhettem volna,
fejemet se vették volna,
hajam szála se görbült volna,
sőt, néked, asszony, jól is esett volna –
De én hallgattam, mint a néma kő,
mert nekem csak addig szerelem
a szerelem, ameddig arról senki sem tud,
amíg a két test tisztesség-óvó,
forró titka – mint baglyok éjjeli násza!
Szomoru lovas, baktatok az úton,
amelyen annyi szép vitéz lovagolt;
királynői fejed aranyhajából
most lop magának sárga fényt a hold.
Első megrablóm, hulljon a pokolra!
S pusztuljanak az utána jövők is rossz halállal,
akik majd téged darabokra szednek;
szakadjon le a görbült férfikéz,
amely először tép meg – Téged, aki bennem
örök-egy voltál és olyan egész,
akár gyűrűmnek (tőled való!) indus köve:
Jaj, nem sok időm lehet hátra még,
képzelődő, kolontos vénlegénynek –
207
Majd összeszednek a vagdalkozás után,
csúf martalóc-had téphet, motozhat,
vasingem alatt hordom címered
s szívemben orcád –
ki onnét senki se vághat!
1940
Egy erdőszéli galagonyabogyóhoz

I. R.-hoz írtam

Ó, szegény, színedet hagyó,
madarak csőrétől fogyó,
együgyű galagonyabogyó!
Májusi napra, virág-magadra,
emlékszel-e?
S hogy volt idő,
midőn a szirmodat
pillangó bársony szárnyának szele
verdeste le?
S hát a szerelmesek,
forró kezek
simogatására emlékszel-e?
Rigók szerelmes hajnali dalát
kis tested megőrizte-e?
A tisztáson levelek nagygyűlése,
tiltakozó és búcsuzó;
az erdőn hang,
zizegő, suhogó:
fenődik ott az ősz fekete kése.
S a bükkös áll,
férfiasan és magasan dohog,
kopaszodván felszisszen s csikorog.
Benned, bogyó,
érettség büszkesége
keveredik s fogyó
holdorca szenvedése.
208
S míg itt barátod valamire vár,
vagy valakire,
az este leszáll,
megszólal az árva őszibogár,
mintha az Úrnak akarna üzenni,
az utolsó, és utólszor,
s szól, szól –
üres lakásban árva telefon,
melyet nem vesz fel senki, senki.
1940
Kacérkodás a Holddal
Szeretnék bársony-lila szárnyon
száguldani a Teliholdba –
de hát ott is Rád kéne várnom.
Csókolj meg inkább, szép boszorka!
Száguldás, bársony-lila álom:
egyetlen csókban benne volna.
1940
Virágének, I
Virágénekkel virágtalan erdőn
hívogatok valakit, aki nem jön.
Gyönyörű ősz! Rezes, szomorú fák:
ismerem, érzem a színek szagát.
Tavasszal mért nem tudtam énekelni?
Sok-sok keserű könnyet kelle nyelni.
A sors kegyes volt: megadá nekem,
rozsdás lantom ősszel pengethetem.
S hogy pengetem, az nincsen koldulásból,
nem tennék én ilyet se most, se máskor;
mégis koldusnak néz a fa, a szél:
hull kalapomba az arany levél…
209
Fekete asszony, szép mindentudó,
ezernyi-szirmú, bársonyszirmú rózsa,
időkbe néző, messze gondoló,
akinek bölcs halál lehet a csókja,
ha mindent tudsz s minden mélyére látsz,
mért nem látsz engem itt,
a nagy cserfák alatt,
egyedül, egyedül!
Úgy feküszöm a nagy törzsek tövében,
mint a többi földhözvert levél.
Pedig a völgyek szárnyalásra hívnak,
nagy suhanásra, hadd vigyen a szél,
vigyen az őszi szél el házadiglan!
(Kívángatom, mondogatom,
de közben érzem
halálos erjedésem,
avarrá-válásom a pázsiton.
Nagy érzés: szép halál lehet
a lombok lassú földbeköltözése
és soha fel-nem-ébredése;
az ősz, az ősz a legsunyibb halál:
meghalsz s hinnéd, már fel is támadál.)
Micsoda hervadt, lágy napsugarak!
Régi csókok, puszis nagymama-csókok.
Mint lüktető, perzselő nyári nap,
olyan lehet, fekete asszony, a csókod.
Tudod-e, hogy igazi nagy szerelmet
őszi erdőn a legszebb kezdeni?
Nincs nagyobb csók, mint amelynek
váltását ezer halál lesi.
210
Mért nem vagy itt? Mért nem vagy itt?
Kérdezgetem, mondogatom,
és magam azzal vigasztalgatom,
hogy e hiány gazdag hiány:
Ki nagyobb úr a domb oldalán,
mint én, akit
– ha jössz – talán
egyetlen csókod Krőzussá segít?
Az erdőn nincs virág,
madárka sem kiált,
de én, bús remete,
mégis hívlak ide
és úgy vágyom reád,
mint egy szegény diák.
1940
Kukorékol a kis kakas
Mostanában még a Holdban is
jeleket és intéseket látok.
Soha még ennyi találkozást, viszontlátást,
mint ezekben a csillag-törvényes napokban!
Majd megválik, mit is akart a sors
ezzel a tengersok régi arccal,
ezzel a rengeteg megmutatkozással –
Olyan az idő, mint a sóaknák vize:
háborogván a vad vihartól,
mélyéből százéves holtakat dobál ki.
A tegnap este, lám,
legrégibb jóbarátom oldalán
énekeltem: Kukorékol a kis kakas!
211
Utoljára szinte huszonöt éve
fújtuk mi együtt, járkálván körül,
körbe-körbe a nagy asztal körül –
de érezvén talpunkban a Hadak Útját,
a kicsi fiúknak eljövendő,
minden majdani férfiszenvedését.
Kukorékol a kis kakas…!
S a minap ismét elébevetődtem
a nőnek, akivel – úgy hívém –
immár csak formaságok pókhálója köti össze
földi dolgokra nem való szívem –
de látnom kellett, hogy az nem ökörnyál,
sem nem hárász, hanem bús, nehéz,
zörgő bilincs, amelyet maga Isten
kovácsolt ránk és soha, soha senki
nem tudja már levenni.
Jaj, hogy nő a bánat az idővel,
s jaj, szenvedésben a múlás be lassú!
Szívem mind lassabban dobog, már-már megáll:
mind kevesebb van benne, ami üssön.
Bizony olyan homokóra vagyok,
amelyet – ha egyszer lepergett –
ugyan nem fognak megfordítani.
S kukorékol a kis kakas!
Holnap nagy útra indulok: Haza.
S e szóban minden benne van,
minden mentség és magyarázat.
Lelkem szorong: nem értem,
ezek a jelek voltaképpen mit akarnak?
Mert ez után a nagy Találkozás után
vagy az idő által elémdobottak
tűnnek el ismét, és jaj, mindörökre –
vagy engem nem lát többé soha, senki.
1940. október 17.
212
Napóra
„Nincs nap, mely ha elmúlt, visszatérne” –
Akkor nem tudtuk, mit olvasunk,
Csak valami halk sejtés ígérte:
Eljő majd a mi elmúlt napunk;
Eljő majd bús visszagondolásunk
ideje is – s mégis most, hogy eljött,
megtörten és rémüldözve állunk,
akkor gyermek, most két árva felnőtt.
S felettünk a vénbetűs napóra
mintha töprenkedve, sírva nézne,
emlékeztetvén szomorú szóra:
„Nincs nap, mely ha elmúlt, visszatérne.”
S közöttünk a búcsúzó november
Nyárból kiszólitott levelekkel,
Külön-külön megtett út emléke,
S idegen élet, más szerelem éke.
Rozsnyó, 1940. november 9.
Ének a hóban
A hó, a hó, a hó –
nem is erre a csúf földre való.
Szívemben, jaj be megfagyott a bánat,
majd szétveti, akár a jég a kádat.
A hó, a hó, a hó,
angyali szárnyakról való.
S kik perzselődnek itt a vad tüzön,
a menny azoknak a hóval üzen.
A hó, a hó, a hó,
lelkem mosdására való.
213
Gyermekkorunkat még mi hozza,
így ugyan mi bűvöli vissza?
A hó, a hó, a hó,
anyánk menyasszonyfátylából való.
S míg hó borítja földjeinket,
addig nem is romolhatunk meg.
Lám, itt van a tavalyi hó,
a nagy, örök körforgásból való!
Ilyenkor lovak csak a lovak,
ilyenkor kutyák csak a kutyák,
valóságos élő mivoltukat
ilyenkor mutatják meg a fák.
A hó: bűvös, nagy takaró,
emberi hang benne a kutyaszó.
Szépséges havas cintermek a kertek,
s nyomtalanul eltűnt madarak
valahol bánják, hogy nem énekeltek
eleget a naptartó lomb alatt.
A hó, a hó, a hó,
egyenest az öröklétből való.
Nem álom volt…
Töredék
Nem álom volt, ne mondja senki se,
éreztem még a hársfák illatát is!
Kolozsvárt jártam, s Erdély bús szive
úgy lüktetett, akár Velence, Párizs.
214
Isten, óvj meg a hársfák illatától!
Szomoru mélybe roskad a jelen
s ájultató közelre jő a távol…
1940–41
Geneviève
Elátkozott leánya a halálnak,
a szerelemnek s más veszedelemnek,
a csókjaid megint reámtaláltak.
Kettő közül egyik, aki a sírig,
nemlétezés küszöbéig kísérgetsz:
minek akartad mondani a hírit?
Szépséges voltál, suttogtál, kacagtál,
reámvillant fogadnak hosszú, nedves
sora, s aztán végképp magamra hagytál.
Hát élsz? Élsz-e? Nemcsak emlék-anyagnak
lelkemben lévő rezgése idéz fel,
hanem akart sugárzása magadnak?
– Vagy már rég nyugszol bús Franciaország
földje mélyén, viharral vert madárka,
a lelked jár s jelenti: van mennyország
s hogy egy napon találkozik az árva
lélek-pár, ki egymást nagyon szerette
s harmadikért maradt szörnyen magára.
1941
Geneviève Riberolles emléke
Amikor én Geo-ra emlékezem,
ez az emlékezés olyan erős,
hogy valami boldogan eszelős,
szent meggyőződéssel hiszem:
215
e percben ő is rám emlékezik!
S ahol ez a két emlék összeér,
a magasságban csillag születik,
nagy csillaggal lesz gazdagabb az űr.
1941
Esztendeink
Szántottunk szép szenvedéssel,
boronáltunk békességgel,
vetettünk könnyhullatással,
nem arattunk nagy vígsággal.
Esztendeink csúfak voltak,
lelkünktől is megraboltak,
barátaink mind megholtak,
kutyáink elkóboroltak.
A nagy télre, szigorogván,
jaj de egyedül maradtál!
S érted sírva szakadatlan,
jaj de egyedül maradtam.
Ugye, nem hazug az írás,
hogy megtérül mind a sírás,
s kik könnyhullatással vetnek,
nagy vígassággal aratnak!
1941. április 27.
Kicsi szamosi óda
Mióta Kolozsvárt vagyok,
lágyöblű bölcső ring velem.
Rengessetek csak, angyalok!
A gyermekkor élet-elem…
216
Zöld fodraid öt év után,
most látnak újra, Szamosom,
és bennük nem testem, csupán
feketült lelkemet mosom.
Úszkáltam már az Adrián,
ölelt Arno, a hűs-habos,
lubickoltam a nagy Dunán –
hűtlen voltam hozzád, Szamos.
Tempém, Léthém, ezüst fonál!
Mikor a Ligur tengeren
felém kalimpált a halál,
gondoltam rád, keservesen!
S fogadkoztam: jaj, hogyha még
egyszer láthatlak, szent folyó,
nem bánom én, haljak beléd,
mélyedben megpihenni jó!
S most rám százfodrú zöld köpeny,
türemlő hullámod terül,
s fogadalmam visszaveszem:
Élni, élni végtelenül!…
1941. május
Anteus
Olyan régi ma nekem ez a város!
Rómában látott álmomból való.
Vagy csak az ősök szeme lát belőlem
s azért volnék ilyen időt-csaló?
Van den Rye úr ül a kőmáli dombon
s munkához lát, a vén rézkarcoló.
Nagy háztetők: nagy sírok – büszke buckák
az idő holtaskocsija előtt;
vándort igazító órjási tornyok;
217
lányok, szülők, szőlők és temetők –
– mint a vízaknai honvéd halottak,
lelkem dörgőjéből most támadoztok!
Kedves kémények, álomszínű utcák,
zarándok-útam, Monostori út!
Csillapítatlan vággyal a szívében
látjátok újra a régi fiút.
Lássátok, míly pusztíthatlan az ember,
mily Anteus, ha végre hazajut.
Hogy nem jöttél el, csak tudom s nem érzem;
de szörnyen fáj, hogy most nem vagy velem!
hogy lánggal nem lobbanthatom előtted,
nem csókolhatom reád új életem,
amely ma született meg jajgatásban
s olyan, mint elszakadt film folytatása.
Megfosztottál a vér szép örömétől,
de adtál helyette sokat, nagyot:
a kielégítlenség gazdagságát,
s visszaadtál egy tűnt hangulatot,
az ifjúkor vágyban élő világát
és a hitet, hogy gyermek maradok.
Mert hogyha Ő ígérte volna egykor,
hogy eljő hozzám s az enyém leszen,
reá se vártam volna remegőbben;
szűzen, szentül – tizenhatévesen –,
nem vártam volna én Ilzét se jobban,
mint ma téged, sötét szoba-sarokban.
Vagy szégyeljem s elöljem a szerelmet,
és eltitkoljam, hogy gyermek vagyok,
mikor épp a szerelem-teli gyermek
e csúf földön a legszentebb dolog:
esett szikrácska a paradicsomból,
melyet az angyalok szítnak maguk!
218
Nem szeretném most áltatni magunkat,
elmém zavart jelek között kutat:
de a csoda, hogy testem, a kijátszott,
most lelkem szomjú vágyával mulat
s vígasztalódik oltatlan parázzsal –
nemdenem az öröklétre mutat?
Nem vallja-é, hogy testtelen a lélek
tovább folytatja ember-életét,
amint tovább zsibonganak fülünkben
hang nélkül is a meghallott zenék?
– Általad kaptam s íme, megjelentem
neked az öröklét üzenetét!
Kolozsvár, 1941
Zentelke felé
Kalotaszeg! Magyar mirákulum!
Ember-virágos dombok birodalma!
Nézlek, s könnyes örömmel gondolom:
Itt megfogant egy fejedelem álma…
(Elátkozott-hercegnő lányaid
háromszázesztendős pazar gunyával,
ó, jaj, a meddőséget leplezik,
ítélvén népük boldog kihalásra…)
1941
A templom
Variációk
Legjobban tetszettek nekem
a földön: nők és templomok,
kikben szökellő láng lobog,
kikben halottas béke zeng.
219
S valahányszor megnézem este
ezt az országló templomot,
szívem erősebben dobog,
szemem mintha angyalt keresne.
Alkonyodik. Pár sárga folt ég
a nagy hajón, jő a sötét,
s mintha a Mester fia volnék,
úgy tisztelem roppant müvét.
Hatalmas mű! Hiába nő a város,
hozzá mindég méltatlan lesz hite.
Lehet Kolozsvár Gyaluval határos,
e templomot csak vad hit tölti be.
Ma országunkban nem gyúl lámpa fénye;
e homályban nő meg csak igazán.
Ha baj támadna, tán egymásután
a város apraja, nagyja beférne.
Más templom, lám, hogy földbesüppedt,
hogy gunnyaszt és hogy darvadoz,
ellenben ez álmélkodtat bennünket:
zordságában is milyen harmatos!
Igazán csak akkor szép a templom,
amikor az idő már összetörte,
amikor a körülötte körbe –
körbeszaladó szél meggyötörte.
Legszebb tán egy perccel azelőtt, hogy összedőlne.
A bősz időtől nem csúful, de szépül;
minél kopottabb, annál igazabb;
a letörtfejű szent szoboralak
még szebb főt kap szemünktől kiegészítésül.
220
S így már olyan a templom, mint a szikla,
amelyből emberművel templom is lehet,
mint órjás kő, melyet a messzi síkra
valaha az Úristen görgetett.
Reggel, midőn a nagyharang zokog,
kereken-járom a Templomot.
S mikor alszik a nagyharang,
lelkem este is ott bolyong.
Illatoznak a bukszuszok,
fejem felett bagoly suhog,
és csendben mállnak az öreg
szentéletű templomkövek.
Szent kőtömeg, emlékbirodalom!
Város volna-e nélküled e város?
Békétlenségben büszke nyugalom,
fejed a magas mennybolttal határos.
Lábad ötméter mélyiben
talán titkos forrástól mosva-mosva,
négy római kőkoporsón pihen.
Felhőket csókolsz a magosban!
„Pap nélkül is templom a templom.
Nincs temploma? Nem város az a város.
A templom: templom, történelmi szent lom.”
Így szólt Mátyás, az Igazságos.
Egy nagy kövön ezt olvasom: „Ego Sum.”
S amit a sav egy percben megtehet,
a sok eső háromszáz hosszú, hosszú
esztendőben marta le a nevet.
221
Talán én írtam, vagy egykori másom,
hogy örökítsenek meg a kövek.
Ego Sum – nézem múltbeli írásom,
s már nem lelem egykori nevemet.
Nyolckor megkondul az öreg harang,
a felhők tőle szépen pirosodnak,
pillérek közt álmos galamb kereng,
a kövek szürkülnek és porosodnak.
Tatár seregével közeleg a sötét,
előőrsbe három kuvikját küldi szét,
lappancs szárnyukkal most kereken-repülik,
azután leszállanak s kövüket megülik.
Cseppkő barlangjából a hold is kiszállott,
hűséges lámpása világítja a várost,
a városkát, mely boldog, hogy magát a tiszta,
templomos korokba álmodhatja vissza.
1941
Séta a templomkertben
Virágjahullt májusfát ráz a szél,
felettünk a torony mennybeszökik,
s felette, roppant magasan, az ég
villogtatja csillagkristályait.
A templom s tornya ezerévig él,
a csillagok vagy ötszázezerig,
mi pedig –
mint ez a levél.
1941
222
Karolina tér
Az életnek itt rejtett folytatása van.
Mind visszatér az, aki elsuhan.
A messzeföldön porladó szivek
vágya az eget veresíti meg.
Egy kislányt láttam az imént,
jött a Főtérről, kotta a kezében,
akárha friss tizenhatévesen
szegény édesanyám lett volna éppen.
Nyolc óra van. A rozsdás égi tó
harang szavára felzokogva csobban;
tündéri est! Édes lelkem anyám,
mért nem élhetsz gyönyörű városodban –
Árvaság
Rögöcske voltunk,
eső vert, kapa vágott,
szétmállottunk s lettünk az út pora;
most aztán ízenként tör ránk a bánat:
jaj, jaj, eggyé nem válhatunk soha?
Hófolt valánk mi,
észkos erdőszegélyen,
de utolért a Nap vad mosolya.
Heve elől, csakhogy meg ne emésszen,
szétszaladánk s elnyelt a pocsolya.
Nyájacska voltunk,
havasi esztenában,
támadt veszett farkashad ostroma
s szertefutánk holdatlan éjszakában,
nem terel össze senki, de soha.
Kolozsvár, 1941
223
Parajd
Nagyapám házában rí egy kicsi gyermek,
anyja keziben az orsó pereg.
Rapsonné felől felhő-fejedelmek
döcögnek alá s szénásszekerek.
Parajdon immár se rokonunk, se házunk,
egyetlen sírunk is fűbe veszett,
mégis e falu a hazánk s a házunk,
minden útunk csak ide-ide vezet.
Az a síró gyerek nem az öcsém ott,
az orsó sem nekem suhog-forog,
de enyémek, tudom, a szakadékok
s minden percem örökkévalóságba tántorog.
Mert bennem él a falu apraja-nagyja
s én a szivem vérével az övék vagyok.
A magnak itt örök a foganatja,
örökkön élnek a kemény magyarok.
Parajd, 1941
Jairus leánya
Az ifjúság nem időhöz kötött,
csak lelkünknek legmélyebb állapotja.
S belőlem most e párás alkonyat
egy szempillantásban felszínre dobta.
Múlás, dátum – milyen erőltetés,
ha az emlék a jelennél erősebb,
ha életemnek tévedt korszakánál
van egy sokkal igazabb, sokkal ősebb.
Ez a köd tán az életelemem,
ó, tetszhalott dolgok feltámadása!
Padlási lom, eltemetett galamb,
felkél és jár, mint Jairus leánya…
1941
224
Az alkonyat
Az alkonyat a legtisztább zene,
az alkonyat a legszebb épület;
meghallhatod, ha nincsen is füled,
megfoghatod, ha nincsen is kezed.
Az alkonyat a legszebb költemény,
ködtemplomon a legszebb falikép;
ha ilyet alkotnék valamikép,
halhatatlanságom nem félteném.
Az alkonyat a lelkemnek tava,
melyen hattyú módjára útrakél
s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
ringassa rajta az esteli szél.
1941
Júliusi éjszaka
Csillagvilágok hullton hullnak,
hullvást meggyúlnak és kimúlnak,
hullnak szegények sebesen,
egymásra merőlegesen;
hol a Tejút tündér övéből,
hol Andromeda nagy ködéből,
hullnak s mint csíbor a vízen,
cikáznak ők ezüstösen.
Órjási csóvák hullnak, szállnak,
imbolyognak és meg-megállnak,
de rájuk vicsorít a semmi
s gondolják: vissza kéne menni,
ezt gondolják, mikor az égből
hullnak, az Ismeretlenségből.
„Megint, ott is!” – hangod kiált,
ha búcsúzik egy-egy világ.
225
Hogy boldogságra van-e jussunk,
ne kérdezd, a bokorba fussunk,
meleg szénaboglyát keressünk,
csillag módra beléje essünk.
Ne szánd, az ő bajuk, ha hullnak,
de mi égünk, mint a kigyúlt Nap,
s ha ők hullnak a végtelenbe,
hadd hulljak én is az öledbe!
1941
Naplótöredék, I
Ma bevert az eső az állomásra;
unatkozom s nézem, a vonatok
hogy jönnek-mennek, egyre-másra.
Megidézem mennybéli alakod.
Még nem vagy bennem egy s egész,
még csak darabjaidban élsz.
Legjobban tán kezed s szemed,
s a lábacskád: a lábfejed,
s a huncut ujjacskák, melyek
olyanok, mint – mint valami
csillagbeli állatkezek.
1941
Álmomban mondá
J. A. művésznő vallomása
„Ha por vagyok, hát por: de robbanó!
Nem tűnök el a földről, mint a hó.
Elvisznek autóval, elvisznek vonattal,
el engem aranynak, el engem ezüstnek,
égbeható lángnak, földönfutó füstnek,
visznek a férfiaknak és a nőknek,
termékenyítsem, gazdagítsam őket.”
1941
226
Egyedül
Ha az alvás álmatlan nihiléből
a lélek újra napvilágra kél fel,
magát-szülő sajgással fáj a létel.
Ilyen kínt nem okozhatnék magamnak,
csak még a fel-sem-ébredéssel.
Határtalan, pusztító egyedüllét!
Az ember érzi, hogy vásik foga
s egy hosszu árnyék rámhajol s körüllép.
Gyönyörű gyermek, isteni csoda,
érted kiált e sajgó egyedüllét.
Segíts, öröklétnek záloga!
1941
Adrienne szeme
A piacon álldogáltam este,
bámultam a rozsdálló eget,
s miért, miért nem, bársony szemed
borostyánköve jutott eszembe.
Öröklét fájának ritka magja,
benne gazdag lelked tüze ég!
Úr pecsétje, túlvilág darabja,
határtalan s titkos, mint az ég!
1941
A Maroshoz
Drága Maros,
régi magyar szerelmek hű folyója,
kristály vized,
ugye, a mi szerelmünk is megóvja?
227
Tündér anyád,
Tarkő kövér könnyei mossák
sajgó szivünk;
s a síron túlra is egymásnak balzsamozzák.
Most áll a nyár,
a nyárfák édes ámor-szagot ontnak,
s testünkre vár
gyeppel bélelt kuckója a bozótnak.
Holtág felett
az égre szúrva lóg a nagy halászsas,
lile lebeg
s ellenfelétől fordul sűrü sásnak.
Langyos szellő
sző bodrot az árnyékba bújt vizekben,
s burrog a gép,
amely maholnap messzire visz engem.
A felhő gyűl
és sávosan nyugat felé vonulgat;
égalji fák
megsűrüsödnek s a magasba nyúlnak.
Majd este lesz,
s eljő a berkek tündéres sötétje;
a holdvilág
ezüst csapása kit viszen az égbe?
Mi kiesünk
e rejtelmes vízparti újulásból,
helyünkben itt
ifjú és szomjú őzpárocska lábol.
És zsong a víz,
mohos kövön és ősz lókoponyákon,
nagy halakon,
halottakon és felpuffadt kutyákon.
228
Megy a Maros
s szuronyok közt átsurran a határon.
Megy az öreg,
hogy túlfelől saját könnyében ázzon.
1941
Elszakadtan
Hópihén vagy kék csillagsugáron,
küldd el hozzám puha ajakad,
s szenteld meg egy álombéli csókkal
földalatti árvaságomat.
Ilyen szörnyűt álmomban sem estem,
egyetlen zuhanás volt az út,
s mintha kettévágták volna testem
s elnyelt volna mély, fekete kút.
A sötétség: éjfekete márvány
s szoborlanak benne alakok,
élősdiek az ember magányán –
mintha tudnák, hogy most meghalok,
s holtom után vélük cimborálván,
sötét-rémnek menten felcsapok,
mert elég volt szigorogni árván
s mert a halál szép, társas dolog –
1941
Nyárvégi levél

Adrienne-nek

Nem tudom, mi történt: mért nem vagy velem?
’Szen a Maros partján testet s lelket cseréltünk,
Mint az a két szép régesrégi gyermek,
Ki az Arno partján gyűrűt cserélt,
S testükben az öröm úgy zubogott,
Akár a víz a szurdukos hegyekben.
229
Be boldogok is voltunk ott, mi ketten!
A Maros-parton szerelmünk megállt
S halászsasként lebegett fent a kékben –
S kialakult köztünk a véglegesség,
A dolgok gyermeki szemlélete,
Gyermekkorunk csalatkozó hite:
Minden elmúlhat itt: mi nem múlunk el –
Lám, ők boldogságból, melynél nagyobbat
Nem reméltek, mérges lapút evének;
Megevék ők bizony a Csend-palántát
S a csendesség földjére átmenének.
Ha nem tudnám, hogy élsz, csak messze-messze,
Hinném: olyasmi történt ott velünk,
Te elmenél a néma tartományba,
Míg én, gyávaságból, megszöktem, élek.
Mint holtakról, úgy álmodunk egymásról.
Mennyi jel jő és mennyi üzenet!
Jeleinkkel, e sok egybeeséssel
Megtölthetnénk egy vaskos füzetet.
A kerti székre, írod, melyben ültem,
Aranyosszemű zöldbékácska ült,
És Lin-Yu-Tangra, emlékeztetőül,
Tűzből perje, szitakötő repült.
Az ösvény hogy nem horgad fel előtted?
Hogy tudsz rajta elmenni nélkülem?
Itthon ülök boltozatos szobámban
S olasz dalocskáidtól cseng fülem.
Az öreg néni, ki úgy köhögött
Rossz éjszakámon (megírtam neked),
Már többet nem köhög.
Meghalt. Tán mialatt írtam a levelet.
230
S én bátorságot ittam e halálból:
Mint Miriszlón a mustot, kék csuporból:
Habzsolni szeretném az életet,
Mert az, akit én szeretek: szeret.
Fejem felett, Reziknél, zongoráznak.
Égivé szűri Mozartot a bolt,
Igazául gyermeki felfogásnak:
Égből jő vissza minden, ami volt.
Meghalhatunk bár vénen és szegényen,
Visszatérünk mint szép, kövér gyerek,
S fürdünk az életben, akár az égen
Úszkáló esti felhő-hercegek.
S szép lesz szerelmünk: fellegek szerelme,
Kék égen, piros sugarak alatt,
Hogy tőle szédülten s őrjöngve hull le
Ez az órjás rideglegény, a Nap.
1941. augusztus 29.
Vasárnapi tánc
Hova szállsz, hova szállsz, csorbaszárnyú varjú?
Csúf, fekete tested elfedi a napot.
– Messziről jövök én, a Fekete Tóról,
megyek egy leányhoz s szomorú hírt hozok.
S elrepült a varjú Kalotaszeg felé.
A Széchenyi-téren búsan bandukolok,
állnak a legények, táncolnak a lányok
s vén plánétás asszony kintornája zokog.
Elrepült a varjú. A kintorna fáján
nagy fehér papagáj huncut szeme forog.
Vitéz Márton huszár, takaros kis Erzsi
tőle kérdezik most: lesznek-e boldogok?
231
S húz a madár, húzza a piros cédulát,
„pecsétet” rak rája s hálálkodva riog,
és a nyárutói ünnepdélutánban
két együgyű ifjú szíve összedobog.
S jönnek a többiek és vigyázzba állnak,
mikor a sors-kerék éppen nekik forog;
jönnek darócban és erdőszínű zöldben,
kékben és pirosban, jönnek a magyarok.
És mialatt ottfent Nagyoroszországban
az arató halál cséplőgépe dohog,
jövendőt húzatnak Sándi, Marci, Erzsi,
s hitten hiszik, hogy még lesznek ők boldogok!
Higyjék csak szegények! Elrepült a varjú;
a Széchenyi-téren vén kintorna zokog,
s behunyt szemem mélyén szörnyű dallamára
nagy lyukba ugrálnak iszonyú fantomok.
1941. augusztus 31.–szeptember 1.
Iskolagép
Az iskolagép, mint a rétek ölyve,
magasba száll, kóvályog körbe-körbe,
aztán lecsap s beletűnik a zöldbe –
majd fel, megint harsány igyekezettel:
egy ifjúnak most oktatja a mester,
hogy kell szépen meghalni öldökölve.
Marosvásárhely, 1941. szeptember 8.
232
Ha arra gondolok…
Ha arra gondolok, hogy tán ma este
meghalok s szemem nem fogod befogni,
körülnézek szobámban dideregve
s a fájdalomtól fel tudnék zokogni.
Kifutnék az utcára, mint a gyermek
s kiáltoznám: emberek, nem segíttek?
Rajtam vannak a régi veszedelmek,
magam maradtam, jaj, ki melegít meg?
S kiáltoznék anyámért, nagyanyámért
s mind a nőkért, kik valaha szerettek;
a melegért, mit csak a föld reámmért,
a hullt Napért kiáltoznék – Helyetted.
Mert így jár, aki semmire becsülte
hozzá szítók szeretetét, szerelmét:
szerelme nélkül, vénen és kihűlve
várja a mord halál vad ijedelmét.
1941
Gonosz éjféli óra
Úgy fáj ez a mord egyedülség,
áradj belém boldog kívülség!
Csillagfényeddel moss meg engem,
jártass meg zsenge éjjeledben.
Tele vagyok sok bűn ízével,
s nem imádkoztam már tíz éve;
nem lehet nyugtom, ez a törvény,
megint hánytorgat ördög, örvény.
Eggyé szakadt álom s nem-álom,
lelki bajtól testem dobálom,
test bajával lelkem epesztem,
élek: égek eszeveszetten.
233
Hol van szerelmem, kit öleltem?
Felébredtem, sehol se leltem.
Nem volt az ágyamban soha,
nem is lesz az enyém soha.
Mennyi üveg a kerítésen!
Kukucskálj csak tovább a résen.
Addig leszel csak, hidd meg, boldog,
míg bentről nem látod a dolgot.
Babits Mihály halotti maszkja
szememet húnytan is guvasztja,
jobban látom most, mint a képen,
halál porát omlott szemében,
halál ujját keserű orrán,
marka szorítását a torkán.
Sokáig volt élőhalott,
holtan élővé vála most.
Iszonyú rajta a halál,
de látszik, lelke messze száll;
s mennyit kell magát únnia,
míg friss lesz, mint egy múmia!
S most mégis őt irigylem, őt,
a kidőlt szellem-hirdetőt,
ki a kegyetlenül reámért
abszolút testbeli halálért
relatív öröklétre jut,
mert élt: égett és alkotott.
Kolozsvár, 1941. szeptember
Mi volna…
Mi volna, ha megtudnám, nem szeretsz?
– Ha egy reggel nem kelne fel a Nap,
akkor volnék csak boldogtalanabb.
De ebbe az irtózatos sötétbe
belesütne emléked égi fénye,
s mint a vakond a sűrű föld alatt,
elindulnék, hogy megtaláljalak.
234
S mi volna, hogyha megtudnám: szeretsz?
Megírnám, hagyj el s felejts el hamar,
mert különben sóbálvánnyá meredsz.
Két szív közül mindég csak egy szeresse
a másikat; ha elmegy, ne keresse:
a kölcsönös szerelem szörnyen éget,
kettős önzése pusztító enyészet!
1941
Emlékül
Emlékül küldöm neked e kazettát,
belezártam néhány forró napot;
azt kivánom, hogy örvendezve vedd át,
de jól vigyázz, mikor nyitogatod,
el ne illanjon belőle az Emlék:
csillagcsóvák, vízparti illatok,
békazenés, holdatlan sűrü esték
s a boldog láng, amely égig csapott
még egyszer s tán utólszor a szivemből,
a mágnesség, mely egyet alkotott
kettőnkből –
és a könny, mely a szememből
azért hullt, mert nem leszünk boldogok –
1941
Naplótöredék, II
Csupa könnycsepp ez a magányos élet.
Szobám könnyek cseppkőbarlangja maholnap.
Jó sírni itt és jó a kisfiúval többet törődni,
aki olyan egyszeri és olyan tünedékeny a földön,
hogy még saját apja se tudja igazán megismerni,
mert nem lesz rá idő –
Elszalasztott alkalmak tetemrehivatnak,
a földi boldogulás mindenféle alkalmai.
Üzennek folyton a vissza nem térhetők,
235
nagymama, holt barátok, régi nők,
évszakok, melyek pazarságából csupán
egyetlen fakó fénykép maradt meg,
tavaszok, melyekből egy száraz borostyánszirom sem,
nyarak, amelyek csókot nem teremtek,
s őszök, amelyeken nem volt szüretünk.
Mégis, mégis, úgy érzem ebben a pillanatban,
hogy éppen attól, ami nem volt, ami be nem telt,
attól vagyok teljesebb, gazdagabb.
Az elvesztések, búcsútlan elszakadások
által lettem a könny Krőzusa én.
Ó, áldalak, távollévők, s nagyon szeretlek,
magam köré vonzom javát lényegeteknek,
s kikkel együtt élnem eddig nem lehetett,
szentséges békében élek most veletek.
Ugye, nem vesztem s nem vesztetek még el,
csak már nem küzdünk úgy múlással, feledéssel,
elhagytak a sajgó, lázas kamasz-szemölcsök,
aki él, az bölcs lett, aki meghalt, még bölcsebb.
1941
Közelítő ősz
Hűtlen-hű szeretőm, gyönyörű ősz,
mért is mész el, ha mindég visszajössz?
Arcom megint eged könnyei mossák:
hát így kell néked a változatosság?
Hát te oly szerelemben nem hiszel,
melyben a két fél egymásban vesz el?
Hát vallod, hogy kegyes, szigorú szükség,
hogy szíveinket emlékek kötözzék?
236
S akkor szent igazán a szerelem,
amikor az egyik fél nincs jelen –?
Most itt vagy, ugyanaz, ki legelőször
voltál, azon a régesrégi Őszön.
Te változatlansággal kérkedel,
de testem mind gyarlóbban ünnepel.
Mint nő, akit távol kegyelt a sorsa,
elém toppansz ragyogva, illatozva,
hogy bizonyítsad, jobb volt nélkülem,
téged kímélt betegség, fertelem,
s fogyatkozó, esendő életemhez
nem illik már pompás, mohó szerelmed.
1941
Esti szél
Honnét tudod, hogy itt az ősz, fiam?
– A szél szagából, bízvást, jó uram.
S a szél szaga ehhez neked elég?
– Sírnak a szílfák és a jegenyék.
Az életet nagynak hitték s öröknek,
most, csalatkozva, szomorún zörögnek.
Az ősz, az ősz, legrégibb szeretőm,
mindég elmegy és mindég visszajön.
Még nincs sötét, nincs itt a vacsora,
s hogy megritkult a sétálók sora!
Dülöngve járnak, maguk-ölelőn,
mint valami szélverte hegytetőn,
mint valami másvilági berekben,
ahol a szél süvöltése szünetlen.
237
Hát én is, én is ily dülöngve járnék,
mint e nehány imbolygó ember-árnyék?
Kik ők s mik ők? Nem látom arcukat.
A fél-sötét csak alakot mutat.
Magyarok, tudom, pedig nem beszélnek,
holnap meghalnak, de örökkön élnek.
Ezek a járók nem is emberek,
csak a város lelkei, úgy lehet.
Kolozsvár, 1941
A kolozsvári noteszből, I
Egyedül, egyedül,
a szívem is kihül,
s valami, legbelül,
megsemmisül!
1941. szeptember 9.
Őszi nap csókja
Csókolj meg jobbról,
csókolj meg balról,
még utoljára, vén őszi nap;
mint egyszer rég, haldokló nagyanyámnak,
feléd tartom sápadt orcáimat.
Csak fényed csókol,
csak sejtem a csókod;
hová enyészett tüzes meleged?
De így is ajándék, mennybeli jóság:
szerelemből finomult szeretet.
1941
238
Gyalu felé
Gyalu felé meggyúlt egy kicsi csillag,
a Vénusz az, az esthajnali csillag.
Egyetlen csillag van az égen,
egyetlen ember, én, a réten.
Ketten volnánk, halovány égi láng,
vígasztalj meg, tündéres mécsvilág,
megvígasztalj, mert egyedül vagyok,
mindent elhagytam, minden elhagyott.
S nem vígasztalhatsz; mert kettőnk között
láthatatlan fonál keletkezett,
hosszú pálya, amelynek mentiben
mindenütt romlott emlékem pihen.
Már nem is látlak, már kísértenek,
könnyel támadnak azok a szemek,
akikkel egykor együtt néztelek,
s bánatom száll a dombocskák felett,
hol őszelői estéken sütöttél
s szívembe sajgó bélyeget ütöttél.
– Kettőnk közén, a földön, végesvégig,
halottak napszíttas csontja fehérlik!
Lidércfényeddel, kétes égi kincs,
csaló vígaszt többé nekem ne hints.
Csak szenvedtess! Kegyetlenséged értem.
De szánd meg őket, kik szenvednek értem!
1941. október 6.
239
Zöld dombok alján…
Zöld dombok alján vitt-vitt a vonat
s én könnyesen néztem a dombokat.
Majális volt s noha csak cammogott
az álomvonat, nem lehettem ott.
Diákok jártak a fák tetején,
mutatván, hogy a lomb milyen kemény;
háborúsdit játszott sok vad gyerek,
aki lehullott, fel nem kelhetett:
meghalt a lovas s megdöglött a ló,
s lengett felettük győztes lobogó.
Patak partján, hol ritkult a bozót,
kéjnők kacér falkája napozott,
ki kártyázott, ki harisnyát mosott;
integettem: legyetek boldogok!
Az egyik mély iszapban ült szegény,
ez a fertő – gondoltam gyorsan én –,
az élete ennek már jól oda,
a fertőből nem húzzák ki soha.
Egy híd fején igazi ágyú volt,
felette puskás öcsém silbakolt,
kiáltottam, de zúgott a vonat,
nem hallá meg erőtlen hangomat.
1941
Szép temető
Már az idő őszben gázolt vala
s Mindszentek Napja is elközelgett.
Hárman jártunk a Szép Temetőben,
napszállatkor, pirosuló időben.
240
Jaj, be szép volt a Szép Temető!
Nem gyertyák, a fák világítottak,
vadcseresznyék, bükkök piroslottak,
mindmegannyi szép angyali fő!
S a temetőkapuból út fakadt;
lábunk kapdosván, sapkánk dobálván,
vígan vonultunk a domb alatt.
Furulyáztam. Öcsém harmonikázott,
húgocskánk hegedült.
Mendegéltünk csapni nagy vígságot,
midőn a halál ünnepet ült.
S jókedvünk vala, mivelhogy éltünk,
sőt, aznap fogadtunk új lakást,
négyszobásat, nagy kert közepében,
sírbolt is járt hozzá, gőzfűtéses!
Ennek szólt hát víg ugrándozásunk,
hogy most már a föld alatt se fázunk.
1941
Halál szele
Meghalt napunk; a nyár rég meghala.
Őszi alkony a halál hajnala.
Jaj, aki őszi alkonyatra ébred,
suhintását érzi halál szelének.
Halottakban és száraz levelekben
most fáj minden, mi visszatérhetetlen.
Az égbolt végtelen szép szőnyegén
virágokat hímez a Nap, szegény;
szívem, órjás, világ alá gurult Nap,
lilás színekkel hímezi a múltat.
De érte nyúl a kín fekete karja,
belészakít s rettentőn megcsavarja.
1941
241
Szent György-komplexum
Nemhiába Szent György-napján születtem:
a Sárkány minden évben eljön értem.
Formát változtat és nemet cserélget,
de jön, de jön és rámtámad bizonnyal.
Ki sose tértem! Küzdöttem iszonnyal,
viaskodtam szablyával és szigonnyal,
s noha fejét eddig mindig levágtam,
szívét, belátom, el sosem találtam!
Most tört reám a legnagyobb haraggal!
Megszorított s már-már torkom harapja.
Szörnyű testét, tudom, hiába vágom.
S egyedül vívok vele a világon!
Kolozsvár, 1941. november
Mese-invokáció
Járuljatok elénk, régi mesék,
hozzátok a csodák üzenetét!
Igérjétek a hűség diadalát,
s hogy minden kín kárpótolja magát.
Lám, a banya, lelkünk örömire,
a tűzbe vész a mese végire;
a szörnyeteg saját zsírjába sűl,
gonosz zsarnok pusztul dicstelenül.
Gyilkos bosszú saját hamvába hull,
s két árva gyermek egymásra borul;
folyóba fúl a sanda üldöző,
s minden sebet beforraszt az idő!
Kolozsvár, 1941
242
Alkonyati symphonia
A lehullt Nap aranyos ekéje
vörös csíkokra szántja az eget;
mielőtt még belehullnék az éjbe,
magamhoz szólítom emlékedet.
A lehullt Nap vér-rozsdás ekéje
irgalmatlan szabdalja szívemet.
Rimánkodón nézek a messzeségbe
s a felhőktől esengem képedet.
Tíz napja múlt, de mintha ezer éve
történt volna, mint egyetlen csoda
az egyszer élő ember életében,
melyet a mennyre festettek oda!
Lábad nyomát hiába keresem a réten,
elmosta az eső, felszívta a sár.
Dalaidért minden fülhegyezésem
hiábavaló: mint az őszibogár,
mezeimből úgy eltűnt a szavad.
Az általános őszi tünedezésben
belőled a földön semmi se maradt,
mindenestül ott vagy a lila égben!
Megfoghatatlan tragikum lilája
foglalkoztatta akkor az eget.
Földi szín-é, kérdeztük, mit reája
az erdő nyűtt bundája visszavet?
Egyszerű volna. Máshol van a nyitja.
Ott valami egyszer történhetett.
Hogy micsoda, halottak síri titka,
s annál homályosabb, ha kérdezed.
243
Tán régi les, drámába fúlt vadászat
emléke lobbant újra fel oda,
egy szűzi őz, angyali tiszta állat
hörögte fel, hogy élni volt joga?
V-ből kilőtt vadludak visítása?
Feltükröző vérmocskos harcterek?
Az Armada sistergő pusztulása?
– kérdezgettük s nem jött rá felelet.
De már tudom. A titkot megtaláltam.
S annál szentebbül nézem az eget.
Porból, fényből, tündér színekre váltan,
hatalmasítja fel emlékedet.
Velünk történt meg ott az, ami történt.
S az égre írt roppant szomoruság
pusztíthatatlan égi örökünkként
hirdeti majd évezredeken át:
szerelmünk nem volt emberi valóság,
csókunkban két tündér ölelkezett,
kik egymást féltvén, úgy megkuruzsolták,
hogy kettejükből lőn egyetlen egy!
Testetlenül is így levénk egy-lélek.
Testünk egymásért most azért nyilall,
azért szakadnak ki belőle részek
s küzd a hasadtság borzalmaival.
Friss holt vagyok, kiből elszállt a pára,
vagyok nagy erdőn vérző árva őz,
fáradt vadlúd, kinek a visítása
legordasabb vadász-szívet legyőz.
S tudván: szerelmünknek nincs földi mása,
mégis hittel mondok jóéjszakát.
Vadludak véghetetlen vonulása
vezéreljen e vad világon át!
1941. november 1.–november 13.
244
Önpanaszok
Kölcsey Ferencnek Szemeréhez írt levéltöredékei szabados jambusokba szedve
Mért nincs, ki lelkem sok-sok
árnyalatját dalbaöntse,
kifejtse szorgalommal?

Kölcsey

1
Az ég mindennek bőven osztogat
örömet s bánatot.
De szívet, mely magától így gyötrődjék,
mint az enyém, még senki sem kapott.
Érzem, ez engem gyorsan megemészt.
Hadd emésszen! Olyan időket értünk,
melyben sokáig élni nem óhajtunk.
2
Én csak azért bosszankodom: miért van
charakteremben a könnyelműség
lélekvesztő érzékenységgel egybenőve.
Ha csak az első volna meg belőle,
képzelt gondtól a fejem sose főne.
De miért ez értelmetlen panasz?
Sietnek napjaink, lomhán avulnak –
ám némelyek örökre ránkragadnak.
245
3
A jó s a rossz tűrésére az Isten
erősbet, mint az ember, nem teremtett.
Káromlom is a nevelési elvet,
mely spártai szent durvaság helyében,
áthéni lágyságot plántál belénk
s azt cselekszi, hogy Goethe Wertherére
éppúgy sírunk, mint Müller fityogásán,
s látunk embereket, kik Wilhelm Meister
nyers lapjai felett búsan szipognak.
A Római Elégiákra is maholnap
az olvasók – megérjük – felzokognak.
4
Olyan vagyok, mint görög dithyramb:
egy érzésből a másba ugrom által,
s ezer gondom egymást kergetve szárnyal.
Mért nincs, ki lelkem sok-sok árnyalatját
dalbaöntse, kifejtse szorgalommal?
Én magam ezt nem tehetem magammal.
Vagy hát lelkünknek azon állapotja,
melyet kívánnánk zengve magyarázni,
nem kell elébb eltávozzék mitőlünk?
5
Mégis szép, mégis jó ez a világ.
Ha egyszer minden becsületes ember
két társra lel csak, kiben nem csalódik,
bizony mondom, panaszra nincs okunk.
246
A tömeget hagyd csak a maga útján,
térj ki előle, mert elvonulásod
megadja majd óhajtott nyugodalmad.
Lappangva élj – tanítja Epikúrosz,
s a filozóf tanítások közül
ez az, melyet legjobban megtanultam.
6
Emlékezem. Lelkem tüzet fogott.
Gyuladékony szívem áldás, nem átok.
Még az elébb a közért zokogott,
most önmagukat emésztik a lángok.
S mintha ért volna mágiás ütés,
erem dagasztja boldog érezés,
mert boldoggá teszen az a remény,
hogy több ütést is elviselek én.
Én, mondom én – de értem csak a lelkem.
Ah, a halandó test már rothadoz!
De ez panaszra semmiképp sem ok:
Emberfia, rajtam ne szánakozz.
7
E percben ismét könnyezik a szem,
mely sírni csak nagyon későn tanult meg.
Az ifjúkort megjártam ál-hősiesen,
lelkem kölcsönzött érzelmekre gyúlt meg.
Nyomorult ember! Hős sosem valál,
csak mindig érzelgős. Nem szégyelem
megvallani, micsoda gyötrelem
az enyéimtől elszakadva élnem,
247
noha, mint köztök, messzebb sose éltem
enmagamtól, s öltek apró bajok.
S mégis, seholsem sírtam életemben
búcsúzkodó könnycseppeket, csak ott.
8
Itt a levél, homályos, rosszul írt,
de szívhez szól, de szívből folyt bizony.
Ott engemet szeretnek s rossz neven
ki venné, hogy most könnyem hullatom?
Nincs visszásabb állat, mint némely ember,
mert ez a némely ember szüntelen
saját nyugalma ellen dolgozik.
Ahol maradni kellene, szökik,
s odairamlik esztelen, hova
nem kellett volna lépnie soha.
9
Felhevíték fejemet, s megígértem,
hogy elmegyek. Az indulásig
nem több, mint két vagy három óra van.
De sok történik addig, míg az alma
megérik a fán s a fűbe zuhan!
Menjek, ne menjek? Még most sem tudom.
10
Mit használna, ha e szent pillanatban
isteni erő által vágyaim
s óhajtásim világába repülnék?
Két pillanat se múlna s keserű
könnyeket öntenék, mint mostan, itt.
248
S onnét tovább, ismét távolba vágynék.
Mégis, talán már nem sírnék, talán
enyhítene – de mi enyhítene?
11
Amit csak leghiúbb lélek óhajthat,
mindent megadhat még a sors nekem.
De ha nem adja azt, mit úgy óhajtok,
óhajtottam s óhajtani fogok,
cinikusabb leszek Diogenésznél,
aki Nagy Sándortól mindössze pénzt kér…
1941. november 29.
Testamentum, I

Adrienne-nek

Teljes a haldoklás e délutánban.
Tán végső napját éli a világ?
Az ég halott-hamvas ködanyagában
varjúhadak fekete szárnya vág.
Odakünn zizegéssel-suhogással
szövődik az élet szemfedele,
s a kert felett rongy gyolcsruhába szárnyal
fa-életek rémmé vált szelleme.
Idéztelek már izzó napsugárból,
csillagfényből, erdőszagú virágból,
alkonyatból, hajnalból, éjszakából,
most idézlek a holtas délutánból.
Ne mind csak asztrál-képed küldd felém,
ne fordulj meg a hosszú út felén,
ha simogatsz, ne kapd el a kezed,
ne könnyezzék, ragyogjon a szemed!
249
Egyedül vagyok. S az egyedülségben
sötét gubancként ott ül a halál.
Nincs merszem, hogy emlékeddel kísértsem,
szerelemnél erősebb a halál!
Tán a nagy búcsú jajja sír belőlem?
Meg kell, hogy írjam testamentumom,
abban a hitben, hogy a vak jövőben
– ha lesz – ez lesz a monumentumom.
Amim van s volt, mind-mind Reád testálom.
Tiéd minden könyvem és papirom;
öt-hat naplóm, melyek nagyrésze álom
s minden leírt betűm Reád hagyom.
De fontossága nincs ennek a résznek,
hagyhat ilyesmit bárki bárkinek;
könyvek, versek, elégnek, elenyésznek,
mint balzsamozott, szárított szivek.
Rémekkel küzdő ifjú életemnek
Neked hagyom minden diadalát
s hagyom a vágyat, mely sosem pihent meg,
mert túl akarta élni önmagát.
Item neked hagyom az együtt átélt
felséges órák elmúlt örömét;
a levelekben rótt szerelmi kátét,
melyet meglelhetsz bennük, szerteszét.
Estéinknek csillagverő hatalmát,
álomfejtő reggelek ájtatát,
bujkálásunk minden csók-diadalmát
s búcsúzásunk könnyes alázatát.
Neked hagyok mindent – minden emlékét
s a visszabűvölés szent erejét,
a múltbafordulás szép menedékét.
Neked minden együtthallott zenét.
250
Némulásom zendítse meg tebenned
életemnek rejtelmes dallamát,
mely négyéves koromtól fogva zengett
– Ka-me-rún – s zengjen lelkedben tovább.
Egyebem nincs. S ha van, átadhatatlan.
Egy naplemente. Tenger. Akragász –
Bár élhetnék tovább tündéralakban,
Benned, aki emlékemre vigyáz!
Fejetlen kígyótest az út porában,
napnyugovásig verdesi magát,
s kapdosván az elszállt lélek nyomában,
hirdeti a testnek diadalát.
Elszállt a pára, de a test nem enged,
gyilkosának vad jeleket bogoz;
ám estére a szervezet kiszenved,
mert a halál hatalmas és gonosz.
Nem halhatok meg! Azért sem rogyok le!
Sujtolt testem, melyet tép, öldököl
térben távolodásnak körmös ökle,
tudja, hogy egyszer bezárul a kör,
s ha másként nem, a földet megkerülve
érek Hozzád, legendás szigetem,
metszett térképek földöntúli földje,
s attól kezdve neved lesz a nevem!
1941. december 10.
251
Várakozás, I
Jaj, mennyi nap, mennyi kárbavesző!
Tömődj velük, te feneketlen árok!
Hogy hajtsalak jobban, élet, idő,
mikor könnyes viszontlátásra várok?
Szemétre veletek, csuf ál-napok,
várásban múló életem rovátkos,
rozoga fokai egy palotához,
melynek tornya elvakitón ragyog
– mintha nem is a semmítő halálhoz,
hanem halálból a feltámadáshoz
közelednék szépen általatok!
1941. december 17.
Láz
Zsebkendőm is gennyes-véres,
fülemben gorilla zokog.
Avagy ti volnátok, kininnel
kiirtott láz-bacillusok?
Mindjárt pokol mélyére kerget
földöntúli kórusotok.
Rajtam most még Te sem segíthetsz,
ez az éjjel az Ördögé,
sem Asszonyé, sem Istené,
a Kórságé ez, a Dögé,
mely életet rabol, ahol járt
s követeli testem adóját.
Pedig csak nem is szenvedés ez,
nem kínlódás, csak holmi pangás,
szörnyű üresség, melybe rémes
harangszó a fülbeli kongás,
süvöltő hang, zúgó sikongás
a világűrbe süllyedéshez.
1941
252
Téli varjúhad fohászkodása
Hány is lehet? Ötszáz, vagy tán ezer?
Számlálhatatlan varjú-csóka nép.
A sápadt ég még mindég szemetel,
testüktől a fa egyre feketébb.
S ez a fekete tornádó-anyag
világunk egyetlen életjele:
veri a kertet sötét madarak
halottütő, tépett szárnya-szele.
Húsz fok hideg van s nekik élni kell!
Éji szállásért folyik a csata;
töpörödött testi erejivel
varjú a varjúnak csak ártana.
Most megnyugodtak. Holmi égi jel
villant talán bakacsin tollukon?
Most szánom őket legjobban. Mivel
segítsek szörnyű állapotjukon?
Ki kérdi tőlük: ma mit ettetek,
emberkísérő vén gyászmadarak,
ma, amikor maguk az emberek
sem igen tudják, mit harapjanak.
Mi ez a csend? Imádkoznak talán?
Kell is, hogy higgyenek valamiben,
különben meg is fagynának a fán
s cinkés tavaszt nem érnének sohsem.
S imádkoznak: „Varjúisten, teremts
a földre dögvészt, dobj közénk le rothadt
nagy húsokat, hadakat összeronts
és adj nekünk sok élőt, sok halottat!”
1941
253
Házsongárdi éjszaka
Ígéretteljesen hullong a hó.
Ez a tél még nekem ad Tégedet –
mondogatom s ahogy megyek, megyek,
fel-felvisít a kerítés-ekhó.
S egy-egy ijesztő kutyaugatás,
amely szól minden rossz kitagadottnak,
lelkem húsában savanyú nyomot hagy,
mint valami nyálas, veszett marás.
Reggelenként látok egy szamarat,
kígyóvonalban moslékoskocsit von,
bús feje lóg, szeges patkója nyikkan –
hozzá hasonlítom most magamat.
Múltam csebrét én is így vonszolom,
mint loccsanó terhét ez a kis állat,
és oly siralmasan vágyom utánad,
ahogy zöld fűre ő, úgy gondolom.
Egyszer mindennek vége lesz, tudom.
Nem sírok, mert enyém vagy, messzi tündér,
s testestül-lelkestül iderepülnél,
ha látnál most, egyedül a havon.
Azonkívül itt van még ez a hó:
novemberes, csúf kínjaimra gyógyír,
léttel viaskodó lelkemre jó hír,
borzongó csontjaimra takaró.
„Márton fehér lován béhozta a havat”
s végigporoszkált hetedhét határon;
fel-felcsapó reménykedésbe’ várom,
mind várom tőle ajándékomat.
Nem félek. Élek. Szépen húll az áldás.
Reggelre kelve kinőnek a bástyák,
s vadonatúj fehér menyét palástját
a Piacon hetykén hordozza Mátyás.
1941
254
Homokóra
Világ, te roppant homokóra,
éjed homokja be lassan pereg!
De a nappal mégiscsak közeleg,
és megfordítanak majd virradóra.
Sívó a csend, nőttön-nő a szakállam,
az ablakon csodát mível a zúzmara;
az égen csillagok angyal-hada
keres, hívén, holmi bolondságot csináltam.
Jaj, hogy szerettél! Széphistóriánkat
idézgetem s forgok ide-oda;
azokra gondolok, kiket tömlöcbe zártak,
s ki bújdosásból nem tért meg soha.
S hogy a mérföldes téli éjszakában
bár karhosszal közelebb tudjalak,
mint tengermélyi vak állatka csápja,
karom kinyúl s reszketegen kutat.
1942. január
Disputatio corporis et animae
Ó, szív, te kergén táncoló piros hús,
aki magad harangnak képzeled,
vad kondulásaiddal mért kecsegteted
a Halált, e rongyos, fekete koldust?
Szemem, szürkére fakult templomablak,
az istenadta fénytől mért remegsz?
tán nem a sötétet irígyeled,
egyetlen kincsét a szegény halottnak?
Dobhártya, finnyás kis hallóideg,
mért nem örülsz a száncsilingelésnek?
Nem félsz, hogy ott lent egyetlen zenéd lesz
(ez sem bizonyos!) a szúpercegés –?
255
Kezem, jobbik kezem, amely a tollat
most is olyan félszegen vezeted,
mintha fagybütykökkel volnál tele:
nem félsz, hogy a lélek megszámadoltat?
S általában, ti többi tagjaim,
melyeket sorra venni könnyű volna,
de mint unalmas embertan, olyan:
tán mégse gondoljátok komolyan,
hogy megszegitek a kommenciót?
Ez a lélek készül még egyre-másra
– ha már idevetődött e világra –,
s aztán meg, hátha túlfelől se jobb –?
1942
Seol ellen

Anyámnak, aki egykor itt élt,
a Farkas utcai templom tövében

1
Szeretném szavamat egyenlővé tenni
a csenddel, a csendet szeretném követni.
Kit köves századok hagytak ránk örökül,
szállani szeretnék, Templom, várad körül.
S rólad szólván, te nagy silbak az ég alatt,
ne is hang legyek most, csak szálló gondolat.
Íme, a húszfokos hidegnek csudája,
ím, az éjjeljárók privilégioma:
a megdermedt utca vinnyogó havában
feljajdul mögöttünk múltunk lábanyoma.
256
Ez a templom-szeglet lesz lelkem szállása,
a most itt lappangók közt majd elvegyül
és készül velük az örök maradásra,
ha majd földi útját megjárta emberül.
Ez a nagy tél, ez az élet jégpróbája.
A test elköltözött, már csak a szellem él.
Az emberség már-már hókristályra válva
pislákol a jeges túlvilág peremén.
Kollégium. Házak. Sejlő élet-árnyak,
kísértet-könyörgés lépő lábam alatt;
a szélben szabdaló, gyászfekete szárnyak,
egetverő, órjás, kékes templomfalak.
Minden szervetlenség, dermedő és jeges,
akárcsak az Úrnak szűkebb birodalma.
Hogy kérhessem Őt meg: ha van rá hatalma,
akarja, hogy mindez legyen itt végleges,
maradandóbb, mint a roppant havas hegyek,
s mint az ég kéksége a fellegek felett,
mint a cédrus, amely ezer évig terem,
vagy amint örök a szívben a szerelem!
2
Mi e lomha kőtömeg,
mely mágnes módra vonz engem magához?
A falak mit rejtenek,
miért ha kell, az ember éltet áldoz?
Szobra nincs s nincs benne kép,
s nincs baldakínos fejedelmi sír sem,
semmi szép hit-töltelék –
mégis, legigazabb templomnak érzem.
257
Csak hidegség s ráció,
végső dolgok feletti tépelődés.
Öröklétnek maradó,
istenszagú szent pinceérlelődés.
Ablakából néz a múlt,
akár anyám szeme az én fejemből,
szelíd vonássá simult
sok sebhelye a zord történelemtől.
Egyetlen nagy A-betű,
két szára közt irgalmas bémenet van,
s roppant emlékezetű,
öreg bölcselkedés a boltozatban.
Hol van az építtető
fohásza? Tán a mennyezet beitta;
s a más hit kecsegtető
pompája? Eltűnt. Mord lett s kálvinista.
Hol a „gyászversezetek”,
melyeket elő itt mondogatának,
s felsorolt bősz érdemek?
Elkeltek vásárán a hiúságnak.
Hát a cifra sír-ruhák?
A sok, ezüst szeggel kivert koporsó?
A gyertyák, csengők, csuhák?
Meg nem maradtak, mint falon a borsó.
Elmúlt itt, ami múló,
lévén a múlás sorsnak végezése;
ál-érdem, akár a hó –
s nevét az égre még senki se véste.
Cifraság-hit: jégszobor,
mely bensőbb hit napja tüzén elolvad.
De zord hitet se láz, se kor,
semmi ármányossággal el nem olthat.
258
Kripta romlad, hír csitul,
a név levás, pók háza lesz a címer.
Farizeus csalásra túl
Halál könyörtelen szózatja rímel.
Nemhiába mondatik
a halál a „földkerekség Urának”,
a koporsó pedig
„minden élő rendeltetett lakának”.
Lám, jó nagyjaink pora
mind szélbe szóratott rablók kezétől;
nincs kő, mely hírt mondana
Bethlen Gábor dicső nyugvóhelyéről.
Jaj, te vak ország, Seol,
benned szemernyi porrá zsugorodnak
s nem lelik egymást sehol
a „minden rendbeli” árva halottak!
De te, Templom, őrized
lelki javát híveid legjavának,
tovább plántálod hited
s tartod magad évezredes kovásznak.
Szent kövek, szent tanitás,
templom az utcában, mely maga templom,
eleinktől a hibás,
hiú világ ellen kész testamentom,
égi barlang, szent-terem,
te nem szerencsés balzsamos halottak
testét őrzöd! Jeltelen
múlt háza vagy: erdélyi Pantheon vagy!
1942
259
Születésnapra, I

Adrienne-nek

Ne csüggedezz, szivem,
A cinke szól!
S láttam, piros kocsány buvik
A föld alól.
A lepke első repülés
Örömét sejtve száll.
Minek ez a menekülés?
Nincs is halál.
A Hója oldalán a gaz
Kék füsttel ég;
De mire szaga ideér,
Ibolyaszag.
Mely végtelen telünkön át
Lepte lelkünk gyepét:
Gyújtsuk fel a bánat gazát
S nézzük, hogy ég!
1942. március 25.
Viszontlátás
Pesten vagyok, ismét Közöttük!
Egy-kettő híjján együtt a család.
Félő, ilyen nagy gráciát
nem adhat többet a világ.
Ezért nem tudok hát örülni,
ahogy a kisgyermek szokott?
Micsoda lappangó bajok?
Valaki mindjárt felzokog…
260
Egy sunyi árnyék jár közöttünk,
meg sem merem nevezni már –
Húnyó tűzhely felett megáll,
parazsat lábbal szétzilál.
– Lelkem kezek, mért integettek?
Együtt vagyunk – s már búcsuzás?
Körmöm benneteket mohás
sírkövek alól is kiás!
Budapest, 1942. április 12.
Archaeologia
Egész délután túrtam a hegyoldalt,
szakadt a föld s hulltak a cserepek,
szürkés-piros, mállós rögökre sorvadt
korsó-maradványok, amelyeket
még csak rekonstruálni sem lehet.
S mindennemű csontocskák is gurultak,
lapockák, forgók, régi peggyesek,
még nagyobb dicsőségire az Úrnak,
ki – ha fújják a Végítéletet –
belőlük így-úgy párat összeszed.
S az órák észrevétlen sikamultak,
amilyen gyorsan csak ehelyt lehet,
hol kőkori romok jelzik a múltat –
mire felnéztem, már esteledett,
s piros nyílként szálltak a fellegek.
S most: kezemben tízezeréves balta,
diadallal felmutatom a holdra:
öreg, megismered?
De a számlálhatatlan emberöltők
mélyére e rideg csillag helyett
révült arcom mered.
Kolozsvár, 1942
261
Hőség izzó párája leng a tájon…
Töredék
Hőség izzó párája leng a tájon
s a változatlanság fensége,
s benne az ember tűnékenysége,
mulandósága hogy ne fájjon?
Hogy ilyen volt itt minden 1000 éve
s ilyen leszen 1000 év múlva is.
1942. augusztus 27.
Két szonett a magyar irodalom zivataros esztendeiből
Azért előre mindenféle dibdáb,
Hancúzni a Parnasszuson mezitláb!

Arany: Vojtina levelei öccséhez

1
Urbánus költő gondja
Takarítom a vén disznóólat,
könyökig vájkálok a vad mocsokban,
munkám a szemétnek s ganajnak roppant
istensége előtt vak hódolat.
Mögöttem kandi kanmalac röfög,
s míg távolítom ronda ürülékét,
görnyedt hátamra a tavaszi kék ég
áldóan oszt sugaras örömöt.
Hányom, kotrom a bűzhödt anyagot
s kérdem magamtól izzó munkalázban:
vajjon most már elég népi vagyok?
262
Vagy már hiába, éltem elhibáztam?
S a népi költők juszt is csak azok,
kik Pesten költenek, a kávéházban –?
2
Népi költő búja
Üldögélek egy pesti kávéházban,
három hete nem láttam a Napot
s nem bolyongtam a zöldellő határban,
ha kell, ha nem, verset firkálgatok.
Már elolvastam kétszer Zarathúzdrát,
hatszor bejártam a Műcsarnokot,
otthonosak lettek a pesti utcák,
s vendégül látnak finnyás szalonok.
Bajszom megnyestem, körmeim ragyognak,
s télvíz idején – hej, szépasszonyok! –
lábszáram kurta alsóban vacog.
De a kiskésit! Ezeknek a rothadt,
asszimilált polgári ficsuroknak
hóttom napjáig bugris maradok!
1942
Viharvirág

Apámnak

Félelmes ez a növényi halál-szag,
szaga a rejtelmes bürökvirágnak,
melyet messze a jégeső levert
s a fergeteges szél idesepert.
263
Ez a virág, mint némely vad, merész nép,
íme, holtában hirdeti a létét,
a híre rémséget és bosszút foganva
elszóródik minden távoli honba.
Ez a szag ama rejtelmes elem,
melynek varázsától gyermekkoromban
– lett légyen a vihar bármily goromba –
fenségessé vált minden félelem.
Volt úgy, hogy akarva s nem is akarva,
ki kellett állanom a zivatarba,
talán hogy edződjék bennem a lélek,
talán hogy azután majd még vadabban,
még istenibben érezzem, hogy élek.
Most a fekete fellegek rohannak.
Aki a mezőn kintszorult, jaj annak.
Világ hátán veszett szél dühe csapdos,
villám-sárkány eget-földet harapdos,
és én magam-próbáló szörnyű kedvvel
birkózom a villámos fergeteggel.
Ez a gyermekkori növény-halálszag
jöttét hirdeti mindenféle gyásznak.
Ó, ez a vihar, megöli a kertet,
ó, ez a vihar mindent elseperhet.
1942
Városvégi ősz
Hogyne gyilkolná az embereket,
ha így emészti önmagát az élet!
A természet ijesztő gyorsasággal,
szemlátomást csavarodik őszbe;
rossz nézni is, mi történik a fákkal.
A hold a napot végképpen legyőzte:
éjfelesdit játszik a délutánnal,
öt óra sincs s máris „hasamra süt”.
264
Hol vannak a délceg kukoricák?
zörögve bújnak egymáshoz a zsupban,
a szemre immár várnak a rucák,
s megemésztik földetseprő begyükben.
Tegnap kezembe került pár arany cső,
morzsoltam őket régi morzsolással,
égő kemence s bélelt-öblű bölcső
között, húsz esztendő előtti
állapotommal való azonosulással.
S körülnéztem: nagymama hol van?
A délutánt ilyenkor merre tölti?
Talán a disznót eteti az ólban?
Mert nem ropog mellettem az öreg kéz,
mely gyorsabban fejtett tíz ifjunál,
hajtotta valami beteg igyekvés:
a véneket serkengető halál.
S be rég nem fejtett! Be rég idehagyta
„az ő munkáját”: a rucatömést,
a késköszörülést, tyúkültetést,
a foldozgatást, palacsintasütést
s vénasszonyok más foglalatosságát,
mely nélkül nem esett jól a falat –
s be rég nem csapdoshatta meg a párnát
első unokája feje alatt!
1942
Szentségtelen szonett-töredékek
Iszonyatosan únom a szabályos
renddel folyó, egyforma életet;
csakhogy a szabálytalant is utálom,
s az újtól, idegentől rettegek.
Testem mindennemű követelése
undorodást kelt bennem, és beteg
vággyal gyűrkőzöm a semmittevésre.
265
Meguntam már küszködni a hideggel,
s mint kimerült katona, szívesen
adnám magam meg, feltartott kezekkel,
ha tudnám, hogy túl nem bánt senkisem.
Mert megöli a torzonborz valóság
azt, aki nem készült rá ügyesen,
s égre nézve várta a múzsa csókját.
Egymást hajkurásszák vad mendemondák,
s az ember hallja, amint nemzetét
egy szomszéd csillagról mint ostorozzák,
s hogy kergetik nyájacskánk szerteszét.
Ellentállást ne várjon senki tőlem!
A kétségbeesés addigra szép
madárijesztőt fabrikál belőlem,
s megcsókolom Fortimbrás nagy kezét.
Mért kötik fel a tyúktolvajokat?
Jaj a horpadthasú, csikasz magyarnak!
De aki illő módon lop sokat,
annak bűnére mentséget agyalnak.
Mindennek titka a szépbajszú ügyvéd,
ki – hogy ne gyártson örök rabokat –
fejükre kéri a bitófa üdvét.
Isten megverte azt a társadalmat,
mely kétes erejével visszaél,
legfőbb jelvénye a hóhérkötél
s kolduson gyakorolja a hatalmat!
A hóhérnak tyúkszem nőtt a kezére,
alig győzi, iszik, s éjszaka fél;
pihentető álom nem jő szemére,
és didereg, mint a nyárfalevél.
S ha végre alszik, szörnyű álmokat lát:
akiket ő akasztott, őt akasztják,
s akasztófástul elviszi a szél.
Kolozsvár, 1943. január 20–22.
266
Országút mellett
Annak, aki ilyen „kartács időben”
éppen az országút mentén lakik,
történelemben lesz még része bőven,
hiába zárja be az ajtait!
Itt megy az út neki a Monostornak
s hajladozva fut a Nagypiacig,
ahol aztán három irányba olvad.
Látott már dákot, látott rómait,
és ötszáz éve épp ezen a részen
látta vesztébe futni Budait,
vad népével a Püspök ellenében.
Rákóczyt is itt verte a tatár,
itt rogyott össze halálos sebében.
Mit meg nem érsz még, gyalui határ?
Kolozsvár, 1943. január
Fajbiológiai látomás
A minap a hires fajbiológusnál voltunk vendégségben,
ki bájos ifju nejével egyetemben
az Állami Állatkertben lakott,
lévén, hogy a kormány, kisérleti célra
egész állat-állományát felajánlotta…
Rózsaszín-ruhás leánykák fogadtak,
s a rácsos vaskaputól befelé vezettek,
szép zöld pázsitra, hol állt már a bál!
Útközben láttunk egy búbos-galamb párt,
amint éppen a fajfenntartásnak éltek
– s ahogy én szellemeskedve megállapitottam –
bízvást a fajbiológiai felfedezések
korszerű útmutatásai szerint –
267
(A rózsaszínruhás úrilányok nagyokat kuncogtak
zavarukban, mire én, az erény éber őre,
egy jól irányzott pisztoly-lövéssel
szétzavartam a parázna galambokat…)
A park tavában egy pajkos orrszarvú nőstény
épp várta, hogy a szőrös víziember,
Hany Istók ükunokája, tegye már meg
fajkeveredésre vonatkozó ajánlatait –
s csupasz farát buján felmutogatván,
a nádas vízben nagyokat bukfencezett.
Később körüljártuk a gótikus kis templomot,
mely – nyilván a hajdan idők
városfejlesztési rövidlátása folytán –
az állatkert kellős közepén emelkedett,
úgyszintén itt volt, nem messze, a bordély,
mely, last not least, és mutatis mutandis,
szintén mindenestül, a fajbiológia szolgálatában állott.
Az egybegyülteket, később, mikor a hangulat már
emelkedett volt, Szabédi László szórakoztatta
egy kis jazz-zongorázással – amit irodalomtörténeti
fejtegetésekkel melodramatizált,
hirdetvén a versnek műfajok közti felsőbbrendüségét,
s rugdosván megvetőleg olykor a rozoga zongort…
Jómagam pedig – ki a bohóckodásról,
úgy látszik, már sohasem szokom le,
anyaszülten másztam a fentemlített templom tetejére,
megkapaszkodtam tornya gótikus márványbütykein,
s abból a szempontból gyüjtöttem néhány percig észleleteket,
hogy a férfiúi meztelenségre
egy ötszáz éves templomtorony
miként reagál…
Kisérletemnek boldog zuhanás vetett véget –
vakító villanással az agyamban,
hogy életem áldoztam a Tudománynak!
Kolozsvár, 1943. február
268
Virágvasárnap
Azt mondják, máma van Virágvasárnap.
Nézzük meg, az emberek mit csinálnak?
S mivel ilyenkor ez a rendje,
menjünk mindjárt a cinterembe.
Amíg ez tart, úgy sincs igazi ünnep,
amíg ez tart, nincsen vakáció.
Vigasztaljon a cinterem bennünket,
ahol sírdombon áll a dáridó.
Ó, micsoda víg tarkaság!
Mint egy rét, melyen százféle virág.
Ki látott ily nyüzsgést a temetőben?
Több az élő, mint a holt a földben!
Egy fickó bakfüttyöt ugrott a sírkereszteken,
egy más kerékpárral ereszkedett a kripta dombján,
a hantok közt rabló-zsandárt játszottak vad fiúk,
friss fűzfasíppal váltottak jelet.
De egy szakállas, szemüveges ember,
ábrázatán igaz töredelemmel
s nyitott, fekete könyvvel a kezében,
minden stáció-oszlopnál megállt
s oly forrón suttogott a vak cölöpnek,
s révületét kövenként úgy fokozta,
hogy csak belémdöbbent a furcsa kérdés:
mit tesz majd fenn, az utolsó keresztnél?
Talán csak nem feszíti meg magát?
A dombraszállt Nap gyújtó fényözönben
fürdette a parányi templomot;
s mint valami monumentális röntgen,
karcsú hajóján átvilágított.
269
Két kakukk szólt a zsendülő berekben,
egymástól kérdezgette: meddig él,
az esztendőket osztogatta bőven
s nem egy okos tapasztalást cserélt.
De a holtak ezen csak mosolyogtak,
szájuk ráncát keserűbbre vonák,
mintha egyenesen ezt mondanák:
„Ne tartsatok minket bolondnak!”
Aztán nekem is eszembe jutottak
a véghetetlen téli harcterek,
ahol most szintén jóskedvű kakukkhang
kong emberi maradványok felett,
az új lombból minduntalan kibukkan,
s mint egy király post mortem érmeket,
osztogatja az arany éveket;
s eképp a hősök, hullaként oszolva,
megtudhatják, meddig élhettek volna.
1943
Azon az órán…
Azon az órán, amidőn a réten
a fű a legbúsabban lengedez,
a bőregér az égnél feketébben,
zörgő szárnyán rovar után evez,
a holdvilág, az eltört mátka-gyűrű,
nagy, kővévált felhők közt darvadoz,
a levegő lelkek hadától sűrű
és túlvilági könnytől harmatos:
állj meg, ember, a hűvös erdőszélen
és szólítsd csendben halottaidat,
szívedből szívükig búsan-merészen
építs valami szép felhőhidat.
270
Létezésüknek kóstold meg a titkát
s a kósza lángból, mely feléd lobog,
fogj el bár egy jánosbogárnyi szikrát,
s vidd magaddal, mint boldog zálogot!
Kolozsvár, 1943
Csúf szerelem
Nem is tudom, hogy nem vehettem észre
ideibe:
életemet már vagy tizenhat éve
halálnak osztom, hadd vigye!
Mindebben a szerelem örök éhe
s nem más az ok;
lelkem-testem rostjaival tetézve
futnak el tőlem a napok.
Attól fogva, hogy elérik az embert
az áspirációk,
a sóvárgások s kamasz-égedelmek,
melyek csak létet-rövidítni jók,
a gyermekkor egésze száz darabra,
emlékcserépre hull;
kezünk mellett a legutolsó labda
is elgurul.
Jaj, a méltatlan s érdemetlen
oltárokon
való áldozatok s a sok fejetlen-
szobor-vásárlás szabott árakon!
Ki ismerné meg első szeretője
arculatát,
ha az egy nyári éj alkalmi nője
vala – pedig nemcsak pár garasát,
271
roppant háláját is elnyerte akkor
az ifjúnak,
kinek ez a dicstelen és hazug kor
első asszonyt forgalmi áron ad.
Sírni szeretnék. Sírjatok! A boldog
csókok felett
egy iszonyú kukucskáló vigyorgott,
zsaroló vámot vérünkből szedett.
1943
Orbán-napja
Hideg májusi kert!
Micsoda zordon évszakok
rejtőzhetnek tebenned?
Micsoda tél- és őszmagok?
S ezek a felhők hova mennek?
Hová viszik reményem, kedvemet?
S hol pihensz le, május, te kedvbeteg –?
Nyugvóhelyed temető sarka-árka,
virág szemét-domb, amelyet
csókot nem látott orgonák –
halál-látott koporsófedelek –
s elhervadt koszorúkból gyűjt a Párka,
s díszít, cifráz, mint vénlány otthonát.
1943
272
Borostyán
Kezemben egy fehér borostyán,
május, május: hová loholsz?
Kihullok egy fekete rostán,
jaj, zuhanásom szörnyű gyors.
Borostyánszag, légy síri postám!
Síromba szállj le, s újra lengj föl,
hozd csókok mézes bársonyát,
hozz hírt csókos, vén cinteremről,
hol mindig történnek csodák.
Bár Te maradj a szerelemből!
1943
Kirándulás
Levél öcsémnek
1
Kinek köszönjük ezt a pár napot?
Minő istennek tegyünk fogadalmat?
Talán Castornak s Polluxnak, akiknek
rom-templomában kettőnk sorsán
egykor fennakadt volt döbbent figyelmem
s az álom-szaggatott keserű lélek
testvéri létünk kettős oszlopát
szépmívű árhitrávval fogta össze –
Római álmoknak köszönhetem,
hogy megtudtam, kicsodám nekem ő.
Mert álomügyekben is ugyanazzal
a gyermekkori kettősséggel, ősi
szét-nem-válhatósággal szerepeltünk,
amellyel egyszer, kisgyermekkorunkban,
megúsztuk a szénapadlás kalandját,
mikor-is ő, bátyját már elveszettnek
273
tartván, a szénaeregető lyukba
rögtön utánam ugrott vakmerően,
hogy a borzasztó fekete gödörben
azonnal együtt pusztuljon velem…
Szerelem s barátság közt mily adottság,
milyen elem a testvérszeretet?
A barátságnál több és áldozatban
a szerelemnél tán nem kevesebb.
De ha ilyen, ki mondja meg, belőle
mért csap ki sokszor a vak gyűlölet?
Húsz éves korunkig s még azon is túl,
olyan volt bennünk a gyűlölködés,
hogy úgy csak két egyanyában-fogant
acsaroghat egymásra; de a mélyben
már ott lappangott ez a szeretet,
sőt, gyűlölködésünknek éppen
ez lehetett oka: mert akik egymást
a kelleténél jobban szeretik,
az ember s ember közti különbséget
azok tudják a legkevésbé megbocsátani.
De az egymás nélkül, egymástól messze
töltött napok apránként megmutatták,
hogy kettőnkben mi minden végleg egy!
Ikrek vagyunk a végtelen időben,
hol másfél év vagy másfél óra mindegy.
Az esztendőkből hulló szürke por
satírozó papírként bánt velünk:
ahogy bevon, beárnyékol bennünket,
mind több és több közös jegyünk mutatja,
s nem lehetetlen, hogy a tág időben
egyszer saját anyánk is összetéveszt…
274
2
Odaadnám jobb-felem: teljesülj ki!
amit szeretsz rajtam, legyen tiéd!
Háramoljék rám minden felelősség,
minden próba és minden szenvedés.
Vidd belőlem, mit egykor irigyeltél,
mi egykor jobbnak, többnek látszhatott,
s mire akkor magam is büszke voltam;
fogd, itt a bátyaság minden java,
mellyel bizonytalan tartamú hírre,
utazásokra és vegyes emlékű
szerelmekre tevék szert, mialatt te
jogot s avas törvényeket magoltál,
sötét, udvari hivatalszobában
osztottál földet földnélkülieknek,
s véghetetlen kültelki laktanyákban
aludtál ötvenedmagaddal, szalmazsákon.
– Egyem ezentúl én a kisebbik fiú kenyerét,
mely durva, mint a kő s keserves,
a Toldiban éppúgy, mint minden népmesében.
3
A nagy halat, a gyalui fogást,
horgunkra nem is a véletlen küldte.
Ma, harmadnapra, tisztán látható:
ez az ügy holmi szép vízi varázslat.
Szakértők mondják, ekkora halat
Gyaluban talán még sohase fogtak;
s hogy engedett a vásott rossz zsinegnek,
gyanúm alapját külön bizonyítja.
Talán ezért esett meg e csoda,
s azért volt ritka zsákmányunk közös,
hogy e hatalmas természeti élmény
lelkeinket mégjobban összekösse
s még gyakran foghassuk ki álmainkban
275
ugyanazt a rettentő nagy halat,
melyet a valóság egy hihetetlen
pillanatában, kedd este, kifogtunk.
Hogy mindig érezzük, bármerre járunk,
a vesszőfonásos nagy gát szagát,
mely este elindul a hegyi széllel,
bejárja a felvéget tisztítólag,
s roppant halakról, koronás kígyókról
s más csodákról hoz hírt a gyermekeknek…
Ma is künt jártam ugyanott, a parton,
kevéssel az országhatár alatt,
a sejthető, egykori gyepűelvén,
ahol a víz a sziklából kiomlik;
még látszik a nagy küzdelem nyoma:
a köveken itt-ott hatalmas pikkely
fénylik-ezüstlik; fillérnél nagyobbak;
parti hangyák bajoskodnak velük,
cipekednek a nagyszerű teherrel,
melyet nyilván nem téli tápláléknak,
hanem valami emlékműnek szánnak,
mert ezek az állatkák egy ilyen nagy,
mythikus lény értékét tudva-tudják.
Lábnyomunkat is láttam a homokban:
hogy húztam! Hogy ugrottál rá a végén,
hogy vissza ne vergődjék-hánytorogjon
zöld birodalmába, hol Anteusként
ismét ő lesz az úr! – Hogy leteperted!
És győzedelmeskedett a hatalmas
vízilényen az ember ravaszsága, izma.
Nyomunkat apró, törpe-népre valló
lábnyomok szántják: a nagy tett helyén
reggel cigánygyerekek zsinatoltak,
beszélték a hőstett részleteit,
halunk nagyságát fákon mutogatták
s derekukon, jelezvén, hogy már készül,
bokrosodik az új vízi legenda.
Egyik meg így lelkendezett románul:
– Jaj, istenem, ez volt a halak anyja!
276
4
Még nem tudtam, hogy már jó messze jársz;
állandóan vártam a régi füttyszót,
ki-kiálltam az útra és kerestem
alakodat a fűzbokros kanyarodóban.
Zengve tombolt a teljhatalmú nyár,
őrölt a forróság-malom.
Túl a határon reccsenő dörejjel
robbantották a sziklát – fedezéknek –,
és mint magasból hulló kő a vízbe,
bele-belecsattant a levegőbe
egy-egy éles katonafegyver-lövés.
Ismét kísért a bús erdélyi ügy,
mely itt, vagy ott, mindig elszámolatlan.
Valamit forral-érlel ez a nyár,
minden nyarunknak legforróbbika;
egy fán ülünk, melyet őrjöngve váj
szarvával a mesebeli bika.
Vajon éltünk-e eleget ahhoz,
hogy el tudjunk szakadni e világtól?
Fogtunk-e annyi halat életünkben,
hogy aztán holtunkban ne keveseljük
a horgászásban eltöltött időt?
Fürödtünk-é annyit a vad vizekben,
hogy a föld őrlésében ne kívánjuk
a nyitott szemmel úszás örömét?
„Ha el kell esni, hát itt essem én el,
védelmezvén e szomorú határt;
mikor szemem e dombokon legel,
Thermopylét tökéletesen értem.
A történetíró nem túlozott.
De értem régi törvényünket is,
mely külországban háborút viselni
fejedelmünknek nem adott hatalmat:
az idegenföldi elhantolástól
mentsd meg, Isten, ellenségemet is!”
277
„Azért ott Túl se lehet rossz a dolga
az embernek – mondtad hazajövet –,
mert ha szépen elsorolom magamban
a fiúkat, a sok vidám s komoly főt,
kiket kórság, golyó előre küldött,
nem hihetem, hogy majd ne várjanak rám,
s ne készüljenek víg fogadtatásra.
Ők Odaát azóta már bizonnyal
új egzisztenciát teremtettek maguknak,
az itteni, abbamaradt helyében;
labdájuk is van valószínűleg,
valahonnan került egy pakli kártya,
s leányra is szert tesznek hébe-hóba –
egyszóval olyanformán éldegélnek,
mint itt a fogolytáborok lakói.
Ha majd érzem, hogy közeleg az órám,
addig mondom, mondom a nevüket,
míg csak köztük nem érezem magam.”
Kolozsvár, 1943
Halászdal, I
Karthauzi szekfűt, de sokat, sokat!
közéjük csak kakukkfüvecske férjen,
borítsák el a síromat,
borítsák el egészen!
Hányszor vonultam szűz réteken át,
a vállamon tarisznya és halászbot,
rúgtam a hajnal harmatát,
zsinegemen a szellő citerázott.
Hányszor telt el a drága nap,
s egy hal nem sok, annyit se fogtam –
de vad hitem csorbítatlan maradt:
holnap jobban megy majd, sokkalta jobban!
278
És megvigasztalt a berek, a rét,
s piros foltokban a karthauzi szekfű,
menekülő Daphne sajgó sebét
érezte meg a közöttük igyekvő.
Ültessetek hát síromra sokat,
szolgáljon balzsamos vigasztalással,
ha ott lent majd a nagy kín hasogat:
hogy nem birkóztam meg az elmúlással!
1943
Búcsú Budapesttől

B. K. Gy.-nak

Roppant város, benned semmi nyomom!
Pedig itt éltem, vágytam és lobogtam,
száguldoztam, mint új Bellerophon,
egy árva percig sem ülvén nyugodtan.
Hol vagy, ifjan hajhászott szerelem,
megcsókolt lányok, meglakott lakások!
Ki játszik ily lelketlenül velem,
hogy nyomaimra sehol sem találok!
Maholnap nincs, kitől búcsút vegyek,
kihez éjjeli szállásra mehessek;
vonathoz kísérő kedves helyett,
majd integethetek a sváb hegyeknek.
Az élet füst, Budapest kő s hamu;
az ifjúság csak egyszer hallható dal;
a szerelem sebeslő iramú
ár: packázik törékeny csónakokkal. –
Budán, 1943
279
A kor dicsérete
Részlet
A Történelem gyűlölet-folyam,
híg semmi tengerébe dönti habját,
s ha majd a gépek egymást összeszabják
s az életúnt Föld csillagnak rohan:
akkor eljön az Utolsó Itélet,
de nem az, melyet nagyanyánk igért
– sírok döccennek, a holtak kilépnek,
kürtök szavára feltámad a lélek
s elnyerjük a megszolgált pályabért –,
hanem ennek iszonyú talmi mása,
melytől az Isten fél, nem lesz jelen,
szemét is behunyja, csak hogy ne lássa,
és hagyja, hogy bűnös és bűntelen
együtt gebedjen gödriben rakásra.
Kolozsvár, 1943
Nem Tőle félek
Nem Tőle félek! Sőt, néha kívánom:
legfőbb balzsam sok gennyedő sebemre,
s egyetlen bizonyosság e világon –
de Mont-Blanc-súllyal zúg le életemre
s irtóztató kín-áradat alá nyom:
évmilliárdok Semmi-végtelenje!
Kolozsvár, 1943
280
Légoltalmi litánia
Ki napokig vala néma,
bőg, süvölt az éji rém, a
háztetőn ülő sziréna.
Jönnek! Vivát, Európa,
kezdődik a szörnyű móka,
végítéletből főpróba.
Vártuk, vártuk azt a percet,
mikor foszfor-bomba serceg
s mindenkit pokolra kerget.
Békességesebb napokban,
álmunkban, tanfolyamokban,
készülődtünk rá titokban.
Fekhelyünkön hánytorogvást
elképzeltük azt a bombát,
mit a lég vitéze dob ránk.
De mielőtt szerterobban,
s arcunkba kék lángja lobban,
imádkozunk a sarokban:
„Légibomba, légibomba,
ó, ne légy hozzám goromba,
ne küldj korai siromba!
Hagyj élnem, szemem se vesd ki,
érdekel e nemzetesdi
és e világnézetesdi.
Úgy szeretnék élni! Még ne
köpüld gyenge testem vérbe,
hadd lássam, mi lesz a vége!
281
Még szeretnék ember lenni,
két lábamon futni, menni,
néhány hatalmasat enni.
Még szeretnék csókolózni,
hajnali vízen hajózni,
alkonyi mezőn hahózni.
Még szeretnék ázni-fázni,
Velencében gondolázni,
fűben ülni, fára mászni.
Túlélni e szörnyü vesztést,
átélni a vad menekvést,
megélni az újrakezdést,
hogy majd tántorogva, égve,
üvölthessem fel az égbe:
Itt a béke! Itt a béke!”
1943
A szó repül
Megint beszéltem: „bölcsen” vélekedtem,
okoskodtam – hogy gyűlölöm magam!
Mintha tiszta hitveshez fertezetten
mennék haza, más nőtől mocskosan.
Kiabáltam, majdnem be is rekedtem,
hajtogattam a magam „igazát”,
és most a sok szó, mint emészthetetlen
rút eledel, bensőmben rágva-rág.
Így vonszolom életem átkozottan:
az élőszó zsibongó piacán
akkor vagyok boldog, ha jót hazudtam,
míg az írásban, csak ha igazán
282
az Igazat sikerült szóba tennem,
ami lelkem szerint visz majd tovább!
Ezért, barátaim, hallgatni engem
ostobaság.
De bárcsak betűim sose tünnének
el polcotokról!… Szerzetes-magam
mától végképp a betü istenének
ajánlom – nem lesz több szavam.
1943
A Für Elizét hallgatom…
A Für Elizét hallgatom,
anyámra gondolok;
és suttogom álmatagon:
be szent, be szent dolog.
„…Akkor játszottam, amikor
még nem voltál sehol –
de a szived szivem alatt
dobogott valahol…”
Elrévülök a dallamon,
az édes búsitón,
s magam jövőbe ringatom
a halk zongoraszón.
Kolozsvár, 1944. január 25.
Egy női kézhez
Ibolyát, nárciszt, szegfűt, gyöngyvirágot
szakított ez a kéz, almát szedett a fáról,
márványatléták izmain pihent meg,
simogatott remegve régi szentet,
fogott szép fésűt, tollat, ceruzát,
283
kenyeret szelt, mosott ruhát,
lapozgatott versekben, imakönyvben –
hadd hulljon rá most patakban a könnyem!
Ne gondoljak rá, amíg csókolom,
hogy látnom kell tán a ravatalon,
összekulcsolva, hófehéren,
bakacsint öltött templom közepén!
Ne lássam a rózsálló bőr alatt
a csontokat,
ne jusson eszembe soha
az egyiptomi asszony-múmia
töpörödött, fekete kis keze!
Mindig úgy lássam, mint Taorminában,
midőn egy elrohant vihar nyomában,
reggel korán, tépett növényi roncsok
közül felém kinált
egy nagy piros narancsot!
1944. január 27.
Előhang siralmas krónikához
Töredék
Éjjeinken gépek hordája bagzik,
hörögnek gyárak új tank-szüzei,
gép gépet szül: ágyu ágyut fiadzik,
s új szózat zeng: MULTIPLICATEVI!
Ha egy kidől, már rátipor a másik,
erdő-mező csupa fekete roncs;
a Holdról nézve Földünk, hogyha látszik:
likas halálfő, orra-szeme nincs…
Hogy esdekeljek, agytalan gigászok:
a Föld ártatlan, könyörüljetek!
Vagy szánjátok bár az állatvilágot –
A „Homo Faber” nem érdemli meg!
1944
284
Ezerkilencszáznegyvennégy
Uram, a brontosaurusok magánya,
a tudat, hogy holnap fossiliák,
volt-e olyan keserű, olyan árva,
mint az embertelenné vált világ?…
Egy őrült gyermek, nagy vasmatadorból,
gyilkos szörnyeket fabrikált;
bennük dúlás energiája tombol,
ezernyi bűnük az égre kiált!
1944
„Salve et vale”

B. K. Gy.-nak

A Föld megállt, az emberek sóbálvánnyá meredtek,
csak az Idő veszett meg és rohan-rohan,
őrült harangok kongnak, vak órák ketyegnek,
a percnek véres galamb-szárnya van,
perceink véres szárnyakon repülnek,
a jelenből hanyatt-homlok kimenekülnek…
Mi egy napon megistenült alakban
szedtük össze a lélek erejét:
átlényegültünk a halott templomfalakba,
s elhagyván a hús foszló szemetét,
fogunk onnét a világra figyelni,
mint Ravennában Guidarello Guidarelli.
Síri szobrok példája, gótírású padlat
jelmondata, üvegen szűrt sugár,
világot, port megszűrő templomablak!
Veletek győzetett meg a halál,
s én tudtam már haszonnégyesztendős koromban,
hogy véglegesség csak mosolygó márvány-arcokon van.
1944
285
A Szamoshoz, talán utólszor
Mondsz-é hírt rólam ezer év után,
örök buzgás, forrásizű Szamos?
Vagy elemed futós, mint az idő,
mely önmagából minden jelt kimos –?
Pedig kevés volt ily szerelmesed,
ily nimfa-hajszoló pásztorfiúd,
ki berkeidben szinte elveszett,
feledvén ott halált, bajt, háborút.
Ősember-kedvvel, ős szigonyozó
módjára leste szebbnél szebb halad,
s hány déli fényben lustán napozó
kígyót elpusztított húsz év alatt!
Lónán, Gyaluban hányszor lepte meg
pazar látvány, hogy horgot-feledőn
bámulta a vizes lánytesteket,
kik hancúroztak a hűs feredőn.
Tükrödre ujjhegyével verset írt,
s ha menta-szag bódítá az eszét,
tisztán érzé egy régi, agatirz
királyleány pazar illatszerét.
Írtóztatón fájt az enyészet,
s hogy a való szemfényvesztő csalás!
Éltével egy ős gyermekkort idézett –
mivel szegény költő volt, és halász.
1994
286
Világváltozás Vigíliáján
Töredék
Roppant Erő, sorsok, népek Ura,
műved lépten-nyomon mért fogyatékos?
Mért juttatsz minket csak a romladékhoz,
s mért nem lehet apja múzeuma
minden fiú –?
Kolozsvár, 1944
Töredék
Gyengéimet egymás után
egy kancsi szem kileste,
szivembe szúr a délután
s torkonragad az este.
Éjjelenként farkasfogak
csattognak a sötétből;
tudom előre sorsomat:
itt nem maradhat ép bőr.
Lelkem hajnalban felzokog,
majd a harangra hallgat:
mit mondhat még e változott
világban a magyarnak –?
1944
287
Háború!…
Háború!
Milliárd anyaméh sajogja feléd
iszonyu átkát!
Egyforma jajveszékeléssel
siratja holt fiát
az üzbég s a magyar anya,
egyformán csapdossa homlokát a falba
s gügyög eszelősen egy sárgult fotokópiának.
Európa mezőin, Afrika sivatagjain
többmillió névtelen halott
arcára ugyanegy ordítás fagyott:
Nem hagyták, hogy megcsókoljam anyámat!
Jaj, senki, senki se tudja meg,
mi lett belőlem, hol vagyok!
1944. június 14.
Menekülők
Csillog a küllő,
táncol a lőcs,
mennek az árva
menekülők.
Kuksol a gyermek,
fel se tekint,
anyja körülnéz:
hátha megint?
Bús szeme szúrón
égre mered:
nem jönnek újra
a szörnyetegek?
De, íme, csend van,
s ó, az egek!
A felhők alján végtelen szelíden
egy békességes barna sas lebeg.
1944
288
A gyalui erdőben
A gyalui rengeteg erdőben
éppen nyílt a csormolya-virág,
illatozott a sárga-kék kapotnyak,
órjás harangvirágok ringatóztak,
vidám vörösbegy szökdécselt a fán –
s hogy énekelt egy ifjúkedvű ember:
apám!
Hogy énekelt!
Hogy reszketett a hangja!
Láttam, a sápadt évtizedek
raja ott lebegett
feje körül.
Láttam az emlékeket,
melyek vissza csak dallal hozhatók,
dallal s illattal egynéhánnyal,
illattal, széllel s muharos magánnyal,
s oly gyógyítók, oly jelen-oszlatók –
mint a csók.
De hova lesznek, ha ő egyszer elmegy:
a bús utak: Párizs, a Galbina?
a parajdi gyermekkor paradicsoma,
a Kővári-telep „gorkij”-i nyomora,
„a két öreg”, anyám, régi szerelmek?
Őrizzétek meg őt, kedves kapotnyak,
mondj majd hírt róla, csormolya-virág!
Zúgjanak róla erdőszéli fák,
ha viharok szelében ingadoznak!
1944
289
A fehér kancsó
Ti koldusok és árokszéli szentek,
szegény fiúk, kik vágóhídra mentek,
tudom, tudom, rettentőn irigyeltek!
Szerzetesek s megkeserült zsiványok,
nagybajszú, mérges, vén vándorcigányok,
volt-é ehhez hasonlatos csodátok?
Ott ültem rongyosan, kitagadottan,
árokszélen, aranyló alkonyatban,
mindenkitől, mindentől elhagyottan
amaz örökös nagy várakozásban,
mely az embert bús kamaszkori lázban
éri utól, de vénember korában
is egyre tart, s elkíséri a sírba –
mikor felettem az égalji pírban,
féltesttel a gomolygó égre írva,
csudálatos leányalak jelent meg,
feje körül oly fényes, mint a szentek,
s fenséges arca, ím, reámderengett.
És engem rá oly szomjúság lepett el,
és testem tőle úgy melegedett el:
meg tudtam volna ölni szerelemmel!
De ő megállt, s fehér, egyszerű kancsót
csobbantott meg s gyorsan innom parancsolt,
s én ittam, úgy, hogy orcám belepancsolt.
S részeltetvén emez angyali jóban,
sokáig ittam kábán és mohóan,
majd így hálálkodám el-elhalóan:
290
– Akárki küldött, hollóhajú tündér,
köszönöm, hogy rajtam megkönyörültél,
és innom adva új életre szültél!
Az életben csodást, nagyot akartam,
tévelyegtem kéjben, kínban, viharban,
fájdalmamban százszor ajkamba martam.
S most megtudtam e tüskés úti sáncban,
hogy innom adtál, hirtelen beláttam:
mindég e pár korty tiszta vízre vágytam!
1944
Három pillanat
Delelői pillanat
Mint hal, amely patakjából tavasszal
kalandos vággyal száll le mély vizekre,
s ha túl sok volt a nyárból, ugyanazzal
a vággyal úszik vissza hűs erekre –
úgy vágyom már létem kiélt tavából
ifjúkori, habzúgó csermelyekre.
Horgász-pillanat
Semmi hal. A fűzberekben éhesen rikolt a bakcsó;
kóbor lelkeket halászik messziről az estharangszó.
Víz felett sötét galamb száll nyugtalanságtól üzetve,
tudja tán, mióta várok egy megváltó üzenetre.
Túlfelől a temetődomb felfutott a veres égig:
élők, holtak panaszukkal az eget telebeszélik.
291
Holnaptalan pillanat
Egy perc alatt az alkonyati égen
több történik, mint egész napon át!
Szivemben égve, álmélkodva nézem
e felhő-égető máglya-csodát.
A perc lobog s nem ígér holnapot.
Riadt, maroknyi por s hamu vagyok.
E látomány a földön túl mutat;
angyal-hadak bontják a szárnyukat!
Titán kézzel felfestődött az égre
a végítélet vad nagyszerüsége.
1944
Balassi módjára
Drága szép aranyhalacskám,
tarka tollú madaracskám,
erdőm legszebb őzikéje!
Forró sóhajtozásomat,
nagytüzű lángolásomat
tested semmiképp se félje;
esdeklő kérlelésemet,
kérlelő esdeklésemet
lelked ugyan ne ítélje!
Ne tartsd bűnnek, ami nem bűn:
szakíts bátran a szívemből,
szelj nyugodtan kenyeremből!
Azért élek én, hogy adjak,
halnak, vadnak, madaraknak,
s magamból semmit se hagyjak.
Mert én csak úgy maradok meg,
hogy azok, akik szeretnek,
dirib-darabokra szednek!
292
A nap is szórja sugárát!
Tengert, eget-földet jár át,
s bizony nem félti világát!
Míg földi tüzem loboghat,
s még nem lelsz nálamnál jobbat,
tekints engemet napodnak!
S ma, amikor nincsen ünnep,
s városok hamuba tünnek,
őrizd, óvjad szerelmünket!
1944. szeptember 9.
Egy nimfához
Víz gyermeke, tavak, habok leánya,
kivel a Tenger a Szamosnak izent,
a nád közül gondolsz-e cimborádra,
ki könyvek közt bóbiskol idebent?
Idézel-é a szeptemberi nyárban,
e nyárban, mely túlélte önmagát,
és az ostromlott vén, szomoru várban
csodát teremtett, utolsó csodát?
Tudom, szeretsz lubickolni mezítlen.
Nem félsz: egy borzas testü víziisten
abbahagyja kétezeréves álmát,
horkan: „elég a katalepsziából!” –
s iszonyu energiáktól hevülten
harapja meg kis kebled rózsa-halmát,
majd felragad s pár otromba szökéssel
édes terhével vad szigetre lábol?
(Még hagyján volna, s én lelkem-vesztetlen
sóhajtanám: utóvégre egy isten!
Hisz oly könnyen lehetett volna más,
egy köznapi halandó, érdemetlen,
Wilhelm, Juon, Vladimir vagy Lukács…
Ez lett volna rettentő árulás!)
Kolozsvár, 1944. szeptember
293
Éva és Ádám
Éjfélkor ott találtam Évát
a klinikák során;
sárkányölő Szentgyörgy terén át
ügetett szaporán.
S látván fonnyadt, zilált alakját,
szívenütött a női sors:
csupa kés, csupa kés,
csupa vér s szenvedés –
Hozzáosontam s kipróbált barát
módján fogtam meg derekát:
– Éva, Éva, elvágtatnak az évek!
Már harmincas vének vagyunk!
maholnap félretesznek, kicserélnek,
s a földön még semmi nyomunk!
Ámbár én a nevem – diák-szerencse –
felfirkáltam a Kollégium falára,
hogy létemet az időnek jelentse
s még a jövő század is ott találja;
de maga gondoskodott-e idejekorán
hasonló-fokú önörökítésről –?
– Nekem, két kölyköm van csupán!
(– Persze, persze: „a férfi ír, a nő szül” –
idéztem Rilkét következtetésül,
– álmomban az öl-t ír-rá változtatám!)
Eközben megrohant egy kamasz-emlék,
tán egy rejtett androgyn motívum,
amikoris a nővé-válás vágya
úrhodott el a szenvedő fiún,
aki voltam: vágyak le-letepertek,
bűnösnek mondott gerjedelmek
látogattak naponta – főleg lefekvés után.
294
Éva akkor ott labdázott a kertben
vagy a Kollégium udvarán,
sudártestű, ficánkoló leány,
ki a kamaszodást vígan kiheverte.
Érette nyújtotta meg életét a vén ősz,
érette rohant időnapelőtt a városba a tavasz,
sápadt diákok hegedűje neki zengett,
szilenciumi sóhajtások neki üzentek.
S ki voltam én? zavart, szennyes kamasz,
velőmben a halál sava kerengett.
Csudáltam keble titkos halmait,
kívántam repdeső haját, illatos lány-ruháját,
irigységgel kutattam álmait
s szinte vallásosan vágytam a Tisztaságát.
Rajtam égett a kor kamaszi piszka,
gerincemet nyilallások kínozták;
Ő teljes volt, érett s angyali tiszta,
a boldog élet hullámai mosták…
Zsongott az emlék, s épp azon tűnődtem,
hogy mint is mondhatnám el Neki a
dolgot – amikor ő megszólalt összetörten:
– Könnyű magának, úrfika!
Maga csak jön-megy s írkál hatra-vakra,
finom papírra vagy kopott falakra –
magának a világ Árkádia!
Én nő vagyok, nyomtalan pária.
Ó, hogy szerettem volna férfi lenni!
Sötét éjjel egyedül jönni-menni,
idegen városokban kóborolni,
dolgokról férfi-módra szólni,
a mulandósággal kitolni –
egyszóval olyan, mint maga!
Mert jaj, a nők sorsa nehéz,
csupa kés, csupa kés,
csupa vér s szenvedés!…
295
Szemében büntető villámlás,
csupa irigység, szemrehányás.
Ölelésemből ridegen kilépett,
egy vaskapun bement, hátra se nézett,
s aztán már nem is hallottam mást,
csak egy rettenetes sikoltást.
1944
Tragikus ősz
Az ég jajong, a nagy utak zokognak,
madarak mennek, csillagok zuhognak.
Te is elmész, szép álom, ritka kócsag,
hogy reménységem mécsesét eloltsad!
Az én szárnyamat sűrű-sűrű lép:
vértől sötét erdélyi sár tapasztja,
s szívemet egyre édesebb keserűség:
az árvák bús önérzete dagasztja.
S kietlen idején a búcsúzásnak
mégsem vagyok végképp boldogtalan:
oda vevém be kísértő magam,
ahol megbánós álmaid csíráznak.
Akik elmentek, most már messzejárnak,
tán messzebb, mint Marcus Aurélius.
S ránk jön az apokaliptikus ősz,
kóbor kutyák, ragályok, varjúszárnyak,
hadifoglyok, hullák és menekültek –
bűnhődése sok-sok szomorú bűnnek,
s mindez oly végzetes, oly ismerős!
1944. szeptember 20.
296
1944. október
Október, október, október!
Nyakunkra rozsdás, sűrű-nyírkú ég ült,
ege szörnyű lélekbeli borúknak:
mindég ilyen cudar őszben a végük
nyáron kezdett vak magyar háborúknak.
Október, október!
Vén koldus vagy, ruhád: fekete rongyok,
hazakullogó bús hadifogoly vagy,
kit még nem ismer nemzetted porontyod,
s rettegsz csókjától őrült asszonyodnak.
Október!
Esőd kísértetek keserű könnye,
könnye ártatlanoknak, vértanúknak,
nagy zokogásban hull-hull a mezőkre,
melyek sarában milljók teste rothad.
Gyászok hava, Reményik elvivője!
s mégis-mégis fellélegzés a sóhaj,
ha párádban a tavasz hirdetője,
új élet heroldja, a cinke szólal!
1944. október 9.
Háborúból
Kérdezzétek csak meg a köveket:
akarták-é ezt a históriát?
Faggassátok a földet, az eget:
kellett nekik ez az iszonyuság?
Vegyétek sorra az állatokat,
kikkel egy-földön étünk idelent:
akartak-é ily szörnyű dolgokat?
Legfeljebb a hiéna mond igent.
297
Fogjátok vallatóra a Napot,
szólíttassék a négy örök elem,
míg mélyből-magasból ránk nem zokog
a lelketrázó, óriási NEM!
Csak néhány ember szegi fel fejét,
s habzó szájjal, dühöngő-esztelen
hörgi világgá vad feleletét:
„Igen, igen! Én akartam, Igen!”
1944
Zöld víz
Utcákon, tereken
idegen arcok áradása;
az idegenség maholnap elássa
hitem, sírom, nevem.
Idegen tőlem megelégedésük,
szemükben szörnyü hencegés ég;
a természetet is hiába nézem,
nem értem többé jelbeszédét.
Pedig valaha szép hitem vala,
hogy rendre itt minden ismertre ér meg,
hogy e világ szép otthonosság,
s majd a halál tesz koronát
e fokozatos szép ismerkedésre…
Most lábamat zöld víz árjai mossák,
visszariadva ődöngök fel és le,
míg nőttön-nő ez az idegen árvíz –
már a halálban sincsen bizodalmam.
Kivert kutyákkal lettem szolidáris.
1944
298
Kiáltás halottak után
Be szégyellem, be restellem, hogy élek,
mikor maholnap mindenkim halott.
Éjjel-nappal kifolyt szemmel tekint rám
egy-egy szegény halálbarángatott.
Viszontlátásos, nagy testvéri csókok
– asztrál-csókok – érintik arcomat,
fizikai nyomot hagyók, hűvöslők,
amilyen csókot csak kísértet ad.
Máskor meg éppen arra riadok fel,
hogy arcomra egy hulla-arc fagyott,
csak könnyeim mossák le onnan ismét,
e tisztító lélek- s véroldatok.
S nagy, gyászos vonulások látogatnak,
testek, melyekre korbács-szíj zuhog,
de véresen és zúzmarás szakállal
is oly felségesek, oly krisztusok,
hogy fuldokolva, görcsösen kiáltom:
bárkik vagytok, holtak, ti győztetek!
Seregetekbe Toldi-módra vágyom,
bár köztetek lehetnék, Köztetek!
1944
Haláltánc, 1944
Halottak napja a házsongárdi temetőben
Emberek!
emberek!
Mért nyüzsögtök úgy a temetőben?
Nem féltek, hogy azalatt
kihúzzák alólatok városotokat!
299
Szép, szép a temető,
jó a friss levegő,
s csudálatosképp a halálnak
kertjében nincs egy csepp halálszag.
Sőt:
itt lehet még csak elfeledni Őt,
s azt is, hogy rút, gonosz.
Katalinrózsa, illatozz!
A szél körhintája forog,
piros levelet toboroz,
magasba ránt, megpörget s visszahoz.
S olyan nagy a jövés-menés,
a suttogás, a trécselés,
mint a Nagy-piacon,
Róza-napon.
Azt hiszed, ezek egytől egyig élők?
Próbálj csak szóbaállni vélök:
a fele álruhás halott.
Nézd például amott
azt az üvegszemű alakot!
S ha szól a kápolna harangja,
az embernek marad-e rangja?
Nem minden egyformán halott?
Nem olvad rögtön egybe jellem,
faj, öltözet és származás?
Az élet száz ármánya ellen
a halál az egyetlen kibuvás…
Szól a harang, húzza a temetőőr,
abbahagyja s kezdi elölről,
s mintha nem volna kezében kötél.
Úgy rángatózik, mint a néger,
ha küzd bűvös tánc erejével,
s a földre néz, mert körülnézni szégyell,
mert az élőkre tekinteni fél.
300
[Nocturno]
A Házsongárd hideg holdfényben ázik,
s hol százesztendős, dúsmohájú posztján
felüti fejét a négy kőoroszlán:
három halál ott ropja, ott bokázik.
(Lánc, lánc, eszterlánc,
legszebb tánc a haláltánc.)
Ébred a szabadelvű gróf is,
a jeltelen nagy kőszál záloga,
reformálmok csalatkozott fia,
hogy számonkérje álma megcsalóit.
(Most üti az éjfelet,
vedd elő vén tetemed.)
Kidalolatlan bánattal szívében
zökkenti sírját Salamon cigány,
kikel likas csákóval a fejében,
s rázendít ő is szaporán.
(Hull az élet hímpora,
járjad te is, cimbora.)
S akinek csontja ott lóg már a martba
s a sírköve is horpadt házküszöb,
elődöcög ősz dédapám, a varga,
s lábszárát verve a markába köp.
(Éljen, aki meg nem holt,
járd a kutyakopogót!)
S így rendre mind, kik odalent a postát
várták, vagy egy kiadós szüretet,
jön az ős-nép, a Hidelve, a Hóstát,
hogy üljön víg éjféli ünnepet.
301
(Ereszd el a hajamat,
mert a kezedben marad!)
Kellett nekem ide kijönnöm éjjel?
Még nem enyém ez a birodalom,
s ne is legyen, ilyen fiatalon –
bár szép a tánc, és még szebb a zenéje:
Az boldog, akinek
senkije sincsen,
ki egy életen át
hiába rúgkapált
nyitatlan kilincsen.
Az boldog, akinek
apja, anyja nem volt,
kit egy életen át
sújtolt az árvaság
s hontalan csatangolt.
Az boldog, aki még
szerelmet sem ismert,
ki egy életen át
várta a várva-várt
nyilazó kis istent.
Az boldog, akinek
nemzete sem volt,
ki egy életen át
játékos renegát
módjára bitangolt.
Az boldog, akinek
Istene sem volt,
ki egy életen át
hitet, szép babonát
nem fogant, nem ápolt.
302
Az boldog, akinek
még neve sem volt,
kit egy életen át
úgy hordott a világ,
mint aki itt sem volt…
Rozsdás sarkantyú peng,
dob szól, csillan a násfa,
s én boldogan
vetem magam
e csábító,
nekem való,
mindent feloldó kollektivitásba.
Őrült velők
Bár már ott láthatnálak titeket,
hol mondjuk a Sziámi Ikreket,
Matuskát s a Kínai Órjást,
rossz kintorna zenéjére forogvást,
színes viaszból élethűn kiszabva,
fejeteken cilinder, hadi sapka,
kebletekre tudós cédula szúrva,
hogy hány gramm volt őrült velőtök súlya…
Mert a háborús nevezetesek
útja a Panoptikumba vezet.
Ott fogjátok idézni, nyomorultak,
az emberpusztító, iszonyú multat,
s míg a Ligetben kavarog az ünnep,
hozzátok a nép bús fiai jönnek
és a sátor enyvszagú hűvösében
megátkoznak az emberség nevében.
303
Ott kívánom már látni társaságtok,
kik ezt a szörnyűséget ránkhozátok,
mert odavalók vagytok, holmi ronda,
ordináré vásári pantheonba!
1944
Naplómba, naplómnak
Mi hasznotok van, gyatra levelek,
mi bátorít, hogy tovább éljetek,
mi ösztönöz, hogy nem hulltok hamúba,
vagy nem zsugorodtok bele a búba,
és nem csap fel belőletek galád
mohósággal egyazon szörnyű láng,
mely annak országát kormosra marta,
ki balgatag betűitek kaparta,
mert hitte, hogy örökérvényűek
s tartósak vagytok, mint márványkövek,
a nyelv jogán, az örök szó jogán,
mellyel a sors most elbánt mostohán,
s szétcsapdosott a népek ostora;
hogy azt hiszem, fel sem támad soha…
1944
Kántál a koldus
„Elhagya engemet őriző angyalom,
immár nincsen hová fejem lehajtanom,
torzonborz üstököm hajnalban harmatos,
kivert, rühös ebhez vagyok hasonlatos.
Mint kergetett kuvasz, ide-odafutok,
útamban mindenütt ravasz sintérhurok,
hátamat sujtolja kardlap, korbács, husáng –
jaj, keserves élet, cudar nyomoruság!
304
Békességet ígért egykoron a világ,
majd dicső háborút kiáltott s glóriát,
de csak lógok, mint a cigány ringy-rongy a fán –
Ember vagyok-e még, ember egyáltalán?
Mert a lelkem immár üszkösödött halál,
s a testemből immár egy állat ordibál!
Nem derülhet arra emberség mosolya,
ki már anyja sírját sem látja meg soha!”
1944
Császári körvadászat után
Kelta folklór
A tettadúri őserdőben
két császár vadászott jókedvében.
Meghajkurászták az egész vidéket,
s nagyboldogan nézték a teritéket.
– Te hányat lőttél? – kérdé Karakúz.
– Hétmilliót! – büszkélkedett Bofásza.
– Tízmilliót, kicsit-nagyot vegyest –
hencegett Karakúz, csorgott a nyála.
Fához támaszták a nyilat, a dárdát,
ebeiket cukorkával kínálták,
egymásnak forrón gratuláltak,
s egy fa tövén nagyot pisáltak.
1944
Foglyok, 1944
Most tud csak lelkük szépen szállani!
Felhő-hegyvölgyön át merész Rapsonné-útat ásnak –
Míg testszerint iszonyú szobrai
az elevenen való rothadásnak.
Kolozsvár, 1944
305
Az én országom
Az ismeri az én országomat,
aki állt már a szivárvány alatt,
mely sorsos égen tündököl naponta
és emberöltők véres könnye fonta.
Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom,
csupa álom, és csupa furcsa lom,
amit csak egy nép emlékes szerelme
őrizhet ott az idővel perelve.
Bethlen Gábor nagyálmú homloka,
Fehérvár füstös márványoszlopa,
Apáczainknak sírban is lobogva
világító, rettentő szemeodva;
egy vértől rozsdás, súlyos láncdarab,
mit holtáig viselt a gályarab,
Mikesnek akkor ejtett szemekönnye,
mikor feltűnt a Kárpátok köpenyje;
a vas, melyet Koháry pengetett,
rabkenyeréből egy kövült szelet,
s mi bőven omlott a bakó kezére:
Hajnóczy ifjú, forradalmi vére;
Vasvári Pál nagy, álmodó szive,
rút óndarabbal a közepibe;
a százszor gyilkos hosszúnyelű dárda,
amely Petőfi testét átaljárta;
Júlia kancsal, földi mosolya,
egy sóhajtás, mely meg nem szűnt soha,
egy drága kéz, mely szeptemberi tarlón
mind búcsút int, remegve, elhanyatlón;
306
égre rovott sírkő-komor betűk:
„Most Már Tudjuk, Mért Éltük Életünk –”
s egy zokogásszerű, szomorú dallam,
melynek szavát síromba is behallom –
s még mennyi-mennyi drága, szent kacat
alkotja az én bús országomat!
S szeretném látni: ember, avagy állat
közülük bármit is elkonfiskálhat –?!
Kolozsvár, 1944. december
Korai búcsuztató

Szörnyű álomból riadtam 1944. december 13-án éjjel: anyámat temették, aki akkor még élt, csak hónapok óta nem volt hírem róla, s a legborzalmasabb gondolatok foglalkoztattak sorsával kapcsolatban, a messzeségből. A verset sohasem mutattam meg neki – hál’istennek tizennyolc évvel élte túl. Most már csak a sírjára tehetem le.

…Most jövök a legnagyobb temetésről,
mely a földön csak végbemehetett:
Anyámat tették a gödörbe
a halottasházi szakemberek.
Csupa szégyen vagyok,
s kínoznak szörnyű indulatok,
amiért ez a gyalázatosság
fejemre rászakadhatott:
hogy nem vigyáztam kellőképp anyámra,
s távolból néztem, tehetetlenül,
hogy a halál, a poklok szállítója,
307
mint bánik el vele kegyetlenül.
S hagytam, hadd vegyék át a testét
a halál földi hivatalnokai,
vetkőztessék és öltöztessék,
s koporsóját örökre beszegezzék.
És hagytam én, a háládatlan árva,
hogy elszállítsák targoncájukon,
mint valami nyersanyagot –
a temetői gyárba.
Lelkem csupa undorodás és kétségbeesés.
Vigasztalásomra míly kevés,
hogy jól tudom: nem, nem hiába
történt velem a földkerekség legnagyobb tragédiája,
mert a sorsnak valami furcsa terve lehet azzal,
aki anyját kell sirassa mostmár szakadatlan!
Az sem vigasztal – bár akkor vigasztalt,
hogy a szertartás tele volt malaszttal,
s a nép szépszámmal felvonult,
a sírba koldusok s nagyurak könnye hullt,
akikkel jót tett valaha szegény megboldogult,
vagy akiktől valamit ő kapott –
s hogy az egész világ tudhatta aznap,
reám milyen új bánatok szakadtak.
Ott volt a Baár-Madas minden virága,
eljött minden ő-ültette palánta,
tarka seregben, mint sűrű madárraj,
jöttek a saxifrágák és a nárciszok,
májusi kertek ifjuság-szagával;
és jöttek sűrűn a lobéliák,
éjkéken, tán mint Thanatos szeme,
mint egy ennél szebb s jobb világ üzenete –
s míg a koporsón döngött a fagyott
fekete föld, a levegőben rejtett zongorákból
megzendültek jólismert dallamok,
a Für Elise második szaka,
melyben a nappal elköszön és jő az éjszaka,
de Chopin és Schubert is versenyzett ezen
308
a rögtönzött rekviemen,
s a világ minden hírhedett zenésze
eljött, hogy szebb legyen Anyám végtisztessége.
Engem mindez már nem vigasztal:
Anyámnak ágya síri padmaly,
s az életben sosem látom viszont,
hacsak úgy nem, hogy sírjából kiront,
oszló testével és őrült hajával,
hogy leszámoljon hálátlan fiával,
a hitvánnyal, ki meglapulva, álnok
módon engedte át őt a halálnak!
Anyám, anyám, te legnagyobb szó,
te, legnagyobb arányu tett!
Hogy is állíthattál magadnak
ilyen silány emlékművet?
Én emlékműnek sem vagyok jó.
Mert elherdáltam minden istenadta
talentumom s éltemben – (ahelyett,
hogy mindent ama pillanatra
gyüjtöttem volna, amelyben Neked
legfőbb szükséged lett volna fiadra)
hajszoltam illanó szerelmeket.
Találkozást Veled most hol keressek,
hol s merre jársz, miféle csillagon?
Utánad micsoda létrát eresszek,
hol induljak meg, micsoda nyomon,
hogy fájdalmamban mindjárt meg ne vesszek?
Utánad-ment gondolatomra szállj rá,
hiszen oly könnyű vagy – s repülj haza!
A háládatlanság szent csókja vár rád,
s a Házsongárd kipróbált humusza,
ott aludhatnád az igazak álmát!
Kolozsvár, 1944. december 13.
309
A templomajtó nyitva volt…
A templomajtó nyitva volt,
Befújta a szél a hót.
S nem olvadt el, hánytorogva
támadott a vén padokra,
oltár előtt el nem olvadt,
befújta az imádkozókat.
S lent a boltban a halottak
súgva összetanakodtak:
Hogy fázhatnak azok ott!
Itt nekünk sokkalta jobb.
1944
Eltűnt barátaim után
Asztalomon elhullt, keserű szirmok,
eső matat az ereszen;
bár Ti nekem talán már sosem írtok,
álom-választ remélve üzenem:
bocsássatok meg!
Még nem is tudom,
mért kellett nekem itt épen maradnom,
amikor Ti, szerettem jó fiúk,
már elindultatok a nagy uton,
vagy rom-hazátoktól iszonyú távol,
épp most küzdtök az idegen halállal…
Mennyi vágy, mennyi terves fiatalság
volt bennetek!
Lényetekben egy éltes,
bölcs Isten élte tán újra a Kezdet
szépségeit,
figyelte az alkotást és a kedvet,
élvezte, a vér mint hevít,
s tartogatott kérdésnek, feleletnek –
310
Szeretnélek folytatni Titeket,
hisz Ti vagytok bennem e nagy hiányzás,
mely szörnyen gazdagítja létemet,
és súlya sokszor szinte mázsás.
Szerepét elhivő színésznek
hitével érzem most is: létetek
bennem gomolyog, s akik belenéznek
őrült szemembe – ott Rátok találnak!
Nagy dolga lesz veletek a halálnak:
amíg én élek, meg nem ölhet,
emléketek erős, hogy szinte fölvet!
1945
Álom-rekviem

Mikecs László és társai emlékének

1
…A menet szép szerpentinen haladt,
villák között, pirosló fák alatt.
Hűvös hajnal volt, tán októberi,
mikor a kerteket friss dér veri.
Nagypajkosan vonult a kis csapat,
várt bennünket az erdő, a Szabad;
víg társaink, sudár turistanők,
zöld kalpagot hordtak, szeges cipőt,
hátizsákjukban termosz, élelem,
szívükben szerelem.
S akkor egy furcsa útkeresztezésen
kiváltak hirtelen valami négyen
– szegény Laci, Jankó, Zoltika, Ernő –,
négy jó fiú, szemükben furcsa felhő.
Könyörgésre fogtuk: – Ne arra, vissza,
onnan meg nem tért még turista,
aki erre a dűlőútra tér el,
le kell számoljon földi életével!
311
De ők csak mentek, ajkukon mosolygás,
szemükben tán sírás előtti sajgás;
s én akkor ott lerogytam s térdenállva
kiáltám: ne menjetek a halálba!
De távolodtak, s mind mélyebbre szálltak,
csak foltok voltak már, testetlen árnyak,
bakancsuk a kövön fel-felekhózott,
karjuk megnyúlt s ijesztőn rángatózott,
hogy közülünk néhányan felzokogtak,
mert tudható volt, hogy ők már halottak.
De már indultunk is fürgén tovább,
hívtak a víg turista trombiták,
volt, ki még sírt – de más már énekelt,
egy szőke nő útfélre állt s vizelt;
bőrnadrágos, vadászbicskás gyerek
parittyájába gesztenyét szedett;
egy kék madárraj szállt az úton át,
célozva csőrrel távoli honát,
s én ácsorogtam ott idétlenül,
mohó élők közt nagyon egyedül,
mint kit minden mozgás, zaj szíven üt –
Mért is nem mentem arra el Velük?
2
Szegény oly hirtelen toppant közénk,
hogy szánkon megfagyott a szó;
nem kísértet volt, hanem ő maga,
szellemének sugárzó lényege,
s ehhez képest bennünk nem rémület,
de végtelen boldogság támadott.
Az a két bársonyos, fekete szem,
az a halvány, de mégis régi arc
– mert ezt láttuk belőle, semmi mást –
tökéletes, ép élőnek mutatta,
jobban, mintha egész teste szerint
és minden ízében tért volna vissza.
312
S mi versenyezve rohantuk meg Őt,
bizonygattuk, hogy egy percre se hittük,
mit a halálból visszaérkezők
oly egybehangzón állítottak,
s amért a húgom gyászba öltözött.
Tolakodón s neki utálatossan,
örömünket fékezni nem tudón,
igyekeztünk tüstént tudtára adni,
hogy mindvégig élőnek számítók,
s helyet hagytunk az élők jussa közt.
És ekkor én, belátván, hogy kevés,
mind semmiség e félszeg tüntetés,
a társaim közül vadul kitörtem
s eszeveszetten ráomoltam;
drága arcát a két kezembe fogva,
majdnem szerelmesen-illetlenül
kezdtem csókolni a szeme körül,
majd arca csontján lefelé haladva,
szám mosolygós szája sarkát kutatta,
míg észbekapva, hogy rokoni csók
köztünk – míg élt – el nem csattant soha,
túlzásomért kissé megszégyenülten
s magam valami méltóbb tettre szánva,
mely biblikus lényéhez jobban illő
s a helyzetnek is jobban megfelel:
térdrerogytam majdnem önkívületben
s hullámos lábfejét csókolni kezdtem,
a lábát, mely csak ama pillanatban,
alázkodó csókomra terme ottan,
a semmiből e vágy termelte ki…
…Úgy eltűnt, mint aki megbánta nyilván,
hogy a testéből túl sokat adott;
jól éreztem magamon rosszalását,
amért alázkodásomnak tárgyat kínált.
Zokogás tört fel zaklatott szívemből,
s majdnem dühöngve kapdostam utána,
kiáltozván a visszhangos falaknak:
– Maradj, maradj köztünk, te drága Lélek!
1945
313
Barátság

B. K. Gy.-nak

…Most újra visz egy lüktető vonat,
a mozdonyvezető kezébe tettem sorsomat,
az alkonyat már nem talál e tornyos városon,
már egy kültelki temető fejfáit számolom,
majd a vashídról – csak egy pillanat –
villanni látom a fogott halat,
aztán rinocéroszi robogással
vágunk neki a vágánymenti sásnak –
De túl, ahol a várkert fái állanak,
lassít s oly csendesen halad a vad vonat,
mintha ismerné érzelmes szándékomat:
felidézni minden percét a tegnap-estnek,
hogy mindent mégegyszer számbavehessek.
Hol vagy, Barátom, lelkem drága társa?
Bár foghatnám meg szép márvány-kezed!
Jaj, útjaink elváltak egycsapásra,
az én útam sötétségbe vezet,
nem számítok már több találkozásra.
Látom az ösvényt, melyen kóricáltunk,
sávja felett a Nap órjás arany medál;
itt bölcs bánattal a Faustból citáltunk:
„Szerelemre túl vén a vérem” – mára már
tegnapi jelenünk megnőtt s csodás mult.
Isten veled, öcsém s bátyám: Barátom,
mindenben több nálam, csak azzal kevesebb,
hogy én vagyok barátod. E világon
külön morzsoljuk már az éveket
s külön-külön hullunk el oktalan csatákon.
314
A pad mögött, hová nem lép többé a lábam,
hogy megnőtt két ottsemvolt kikerics!
Ott pompáznak sosem-látott lilában,
s úgy példázzák az őszt, hogy szinte giccs,
s hajlongnak, mint a rozmaring a balladában.
Az esteledő égről-e, a tóról –
fa-közbe hullt egy zöld felhő-cafat:
egy ismeretlen vijjogású kóbor
sirály – öles szárnnyal veri a lombokat,
s felém arany fejével egyre bókol.
Ki fejti meg különös gerjedelmét?
S hogy mért jelent meg zöld madár s lila virág?
Színek találkozását kik figyelték?
Ki érti a madár- s virág-szimbolikát?
Mert ma nekem minden oly furcsa jelkép.
Tegnap még nem volt itt madár,
s nem ringatózott az a kikerics se,
hogy lelkeinket gazdagítsa s bár
egy megrendült búcsúcsókra segítse.
Pedig mi szentebb két barát búcsúcsókjainál?
A barátság több, mint a szerelem,
nem szennyesíti szexuális ármány,
Hamlet s Horáció viszonya szebb nekem
a rómeók s júliák viszonyánál.
Isten veled, Horációm s egyszersmind Hamletem!
Mindezt a zöld sirállyal üzenem,
máris feléd lendült hulló-aranyú szárnnyal;
könny hályoga fogá be a szemem,
a nagy-útra menők zord köpenyege árnyal.
Vigyázz magadra s ne törődj velem.
1945
315
Napjaim…
Napjaim, elszéledt juhok,
ki terel össze szép új vonulásra?
Az idő ellen, vézna koldusok,
ki vezet már bennünket új rohamra?
Életem, széthullott csokor,
melyet nárciszos havasi mezőről
szerelmespár hozott valamikor –
mért lesz sírod egy nyomorult szemétdomb?
Hová oszolsz el, szép csodálkozás,
hová csitultok, szent rőkönyödések?
Gyűlöllek, Érés, te is a Kaszás
elé hajtod a magvathányt fűt.
Valami torz, csökött eszmélkedés
marad utánunk és tán egy marék por.
– Ennyi álomhoz képest mily kevés! –
Szemünkre, végső elsötétüléskor
két obulus hull: nincsen újrakezdés!
1945. május 18.
A Hold a Naphoz
Látod a Holdat? Jeges égitest,
de végóráit a Nap aranyozza.
Sugarazz rám te is, meleged osztva,
szép gyermek, a Nap példáját kövesd!
A fán rikolt egy éj-járó madár,
valakit szólít őrült szerelemre.
Te vagy az Ifjuság, te vagy a Nyár!
Nekem száraz levél hullt a fejemre.
316
…Szegett fővel megyek a Hold alatt,
mint bűnös, ki bíró elébe járul,
s minden, amim van: ez a pillanat.
Jaj, a holnap, a Holnap: tán Soha!
Úgy eltünök az élet-lagunáról,
mint egy sötét, kiszolgált gondola.
1945
Emlékeim
Mire készülődtök, emlékeim?
Állandón érzem: valamit akartok,
gyűrkőztök létem düledékein
s maholnap magatok alá takartok.
Titeket táplál minden holt napom,
értetek küzd az Angyal meg az Ördög,
s mialatt én kopom, fogyatkozom,
ti egyre sokasodtok, egyre nőttök!
Fenekedtek, de ki ellen s kire?
Lételetek bennem áldás vagy átok?
Használhatlak egyszer valamire,
vagy tán épp a halállal cimboráltok?
Meghajlok súlyos rangotok előtt,
győztes uraimként tekintve rátok.
Úgy terjeszkedtek, mint a temetők,
melyek lassan ellepik a világot.
1945. június 13.
317
Misztérium
Otthagytam a misztériumot,
s megindultam a hosszú folyosón.
A falról a régi képek integettek,
Róma, Párizs, széptornyú templomok;
kövükre könnyem hullott egykoron,
s közülük ma nem egy por és korom!
Láttam a Bargellót, a Fórumot,
mintának tartott sok pazar romot,
miket manapság Európa másol –
Ó, üzenet az egykor ép világból,
mit futtattál belém, mily áramot?
A valóság mit tartogathat annak,
kit emlékei így meg-megrohannak –?
És azalatt künt nőttön-nőtt a hó
– valóságra szépítő művészet –,
angyalszótól zengett a folyosó,
gyermekkori hitekből szép igézet.
Szemem sarkából egy könnycsepp kibuggyant,
s mire a számig ért, meg is fagyott;
forrósodó emlékezésbe roggyant
lábbal róttam a kockás padlatot.
Flórenci csók zsibongott fel szívemben,
s szülőföldem, e föld emléke, onnan,
a messziségből látott állapotban,
ahogy akkor, pálmás-szigetű Délre-
vágyón emlékeztem erdélyi télre,
s a lelkifurdalás majdnem megölt:
cserbenhagytam a honi temetőt!
Szaggassatok, ezüst-angyali hangok
szavából zengő római harangok!
Hét domb között visszhangzó szavatok
valaha, ott, hazámért szaggatott.
318
Az utcát verte a hófergeteg,
s a Háromság-szobornál csak befordult
egy csengős-szánú esküvő-menet,
fátyolában a halvány kis menyasszony
mintha halálba vinnék, reszketett –
de vonulásuk oly valószínűtlen,
oly víg-farsangi volt a ködben,
hogy hirtelen kihűlő szerelemként
homályosult el minden messzi emlék,
s bennem a szeretet harangja kondult
e földért, ahol élnem kell ezentúl.
1945
Perseus
Jó ez a loholás
utcákon, tereken át:
vad léptekkel tiprom az idő fogát.
Habár erőben s rohanásban
ő az úr –
mégsem maradhatok alul!
Erdőkön, mezőkön át
sodor e vad szívdobogás;
lüktető talpaim tapodják
a nagy idő-hüllő nyakát.
Még mindig a régi bosszú repít;
hol van Heléna s annyi szép,
hol Ilze, Ditta, Éva és Judit,
hol a halhatatlan lángolású hit,
amely fűtött valamikor?
Hol az álmodó világ,
melynek csókoltam bársonyát?
Hol dúslombú hajam,
mellyel egy voltam valaha?
anyám ifjasszony mosolya,
apám legényes, víg dala?
319
Perseus pajzsa a kezemben
s Szentgyörgy sárkányölő vasa,
hogy a falánk szörnybe hasítson,
mihelyt elémdülled hasa,
s kivágjam onnan a
gyermekkor sápadt királyfiát –
Hegyen át, völgyön át
hajt e zsibongó harci láz.
S ha testem egyszer elpihen:
a kivált lélek folytatja tovább,
mint amikor a katona
otthagyja lerogyott lovát
és új paripára veti magát.
1945
Templomi hangverseny
Emberek, ezentúl csak zenével
dícsérjétek az Istent,
az Isten roppant muzikális!
Azért teremtett annyi muzsikust,
Monteverdit, Beethovent és Vivaldit;
süketek voltak, vagy mogorva némák,
s a világgal másként nem is
érintkezének, csak zenén át…
Hagyjátok már a Koránt s Bibliát,
törzsi tanok vénasszony-szagú könyvét,
maradjon költők és nyelvészek drága kincse!
szemetek ezentúl zenés imák
pultra kitett kottáira tekintsen.
Az Istennek annyi nyelven beszélnek,
valahány csak Bábel tövén fakadt;
nem szereti a jött-ment szavakat
– de fásult szíve közepébe hat
például egy remegő barok ének!
320
Az Úr konzervatív s az is marad,
elvégre úr, és a legvénebb ember.
S ha a világ tele vad förtelemmel,
azért van az, mert már százezer éve
nem érti tarka imáitokat.
1945
Lustra a Szamosparton
Hol vagytok, gyermekek?
Elvitt a fergeteg,
felkapott s megforgatott,
aztán a földhöz csapott.
A vízparti kövek
még őrzik léptetek,
s a vén szőlőskerti fák
jó bicskáitok nyomát.
Ó, hogy úszkáltatok,
partról ugráltatok,
s mint valami rianás,
zengett víg ordítozás.
Itt nyílt a szerelem
a mentás réteken,
hol a szűzies Hóját
új házak ostromolják.
Itt leskelődtetek,
ha szép lány vetkezett,
itt nyilallott a vétek
édessége belétek.
Itt révedeztetek
„életi cél” felett,
s készültetek hiába
messzi Amerikába.
321
Itt búcsúztattatok
„utolsó szép napot”,
mikor a nyár legyőzve,
ríva omolt az őszbe,
s a megfakult mezőn
tücsök szólt elveszőn,
s jelzék keserű párák
a természet halálát. –
Hol vagytok, gyermekek?
A vad vérfergeteg
elsodrá testecskétek,
mint törékeny fecskéket.
Napunk leáldozott,
más nem is változott –
messzi sírokban vacog
meggyötört csontvázatok.
1945
Párizs kísért
Verses önéletrajz-töredék
Most átadom magam a könnyezésnek,
én, ki eddig úgy ismertem magam,
hogy ura vagyok az emlékezésnek,
a szenvedésre inkább boldogan
tekintek vissza, s mágneses erővel
bánok a boldogságban telt idővel.
Multam hűvös fölégetője voltam,
s talán már holtomig az maradok;
lóra gondoltam, ha szamaragoltam,
jelenemtől a múlt elragadott,
s az életen úgy bukdácsoltam átal
emlékeim laboratóriumával…
322
Párizs kisért, az álombeli öt hét,
midőn, húszegynehány éves legény,
megéltem a Montparnasse minden üdvét,
és táncoltam a világ tetején.
Párizs enyém volt, s csupa otthonosság,
nem fájt a távol, s nem vártam a postát.
Esőköpenyemet félvállra vetve
ballagtam a Latin-negyeden át;
s míg kerestem jó Villon lábnyomát,
várva, hogy egy sarokból tán előlép –
árnya talán az árnyamat követte –
Az lett volna a boldogság, dicsőség!
Kolozsvár, 1945
Futballisták
Zöld réten döng a barna futball
– különös dzsungeli zene –,
eget jár s földre-földre huppan,
hős gyermekkorból izenet.
S akik rúgják, mindig ugyanazok:
száguldozók és daliásak,
teltcombú, fürge kamaszok,
virágai az ifjúságnak.
Valaha én is így loholtam
egy vakmerő gólhelyzetért,
s ha ellenfelem utólért,
fejem csapdostam elomoltan.
Egy roppant meccsre készülődtem,
melyet talán Uruguay
népével vívunk a mezőben,
és győzni vagy halni muszáj!
323
De jaj, mi lett a csapatunkkal?
A Tornakertből vad vihar
szórt szét bennünket, s oly hamar
lőn utcakölyköké a futball!
Most e döngés emlékezésbe ringat,
mely egyszersmind öröm és árva-kín,
s új ifjúság tülekedésein
keresem régi mozdulatainkat.
S mint Toldi vén lovában harc zajátul,
a régi tűz bennem is fellobog,
s szép passzaiktól, megfogyatkozott
combizmom össze-összerándul.
– Mindig lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt-gyepű rét,
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,
mely mérföldekről mágnesez magához
labdaéhes diákot és inast
s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
ki eltünődve dől a kapufához.
1946
Sirató
Mintha anyám meghalt volna,
szívemben akkora a bánat:
hideg holttestnek látom a hazámat,
futnék előle bujdokolva,
eszeveszetten futnék, mint a gyermek,
ki, amikor reggel felébred,
szorítását érzi halálba-dermedt
anyja jeges kezének,
és ordítozva vágtat a világnak,
324
s mint a vak fájdalom ámokfutója,
késszúrásnál is sebzőbben sikoltja:
megölték az éjjel édesanyámat!
De nem sírok s nem futok sehová sem,
tört szívvel mondom: ha így volt megírva,
tegyetek mellé engem is a sírba,
nélküle nem akarok élni. Ámen.
1946. május
Virágének, II
Felhők futnak, napok rohannak,
hiába vártam, nem történt csoda.
A május ellovan. Olyannak
érzem magam, mint hervadó virág,
melyet nem ért termékenység pora.
De gyökerem még mélyebbre eresztem
s új májust várok, mint az évelő,
mely tetszhalottként várja a napot,
midőn a szívós, ébredő gerezden
a boldogság piros gyümölcse nő!
1946
Feltámadás

Mikecs László emlékére

Szeretnék, jó halottam, érted is
élni, zokogni s küzdeni, ha kell:
hiányzásod erősít, felemel,
s hömpölyget, mint nagy kereket a víz.
Mint pásztorfiú a keselyűvel,
vad múlásoddal úgy viaskodom,
mert jaj, tudom, minden a porhüvely,
s a Föld a Pokol s a Paradicsom.
325
Valami titkos célod van velem!
Tán, hogy arcod mégegyszer megmutassam,
sírból kiássam s az égi magasban
meghordozzam boldog-győzelmesen!
1946
Gyászhír, messziről
Hallom, zuhognak a doroncsok,
mintha hátamra hullanának!
Hallom zokogását a roncsolt-
agyú, gyászbaborult anyának.
Fájdalmához képest a Rákhel
gyötrő meddősége mi volt?
Tovább él benne a kicsi halott,
s neki élni, így is, tovább kell!
Kolozsvár, 1946 júliusában
Amikor híre jött, hogy Annácskát eltemették Debrecenben
I
„Magyar kislányka voltam, Mikecs Anna.
Bár a világ már itt nyugodni hagyna!
A hontalanság ölt meg engemet,
mint annyi-annyi kistestvéremet.
Már nem vagyok. Ne is keressetek.
Messze vagyok, mint kis virág kinyílván
szegény apámnak taganrogi sírján.”
326
II
Annácska nyugszik Debrecenben,
homokdombon, tölgyfák alatt.
A fejfáján kopog a makk,
a lombban tengelice rebben –
hát lehet, hogy ne lássalak
többé s ne üljél az ölemben?
Kolozsvár, 1946. augusztus 12.
Az ég játékai
Két hant között heverésztem hanyatt,
akárcsak amazok a föld alatt.
Néztem az eget egy sírban is éber,
kékszemű pilóta szemével,
vagy mint volt tengerész, ki holtan is
hajóhozó látóhatárra kémlel.
A kőrisfa hegyében szólt a csíz,
egy tollhíjas vén varjú fáradt
szárnnyal vitt ételt a fiának,
fölötte egy csapat
kóválygó gyurgyalag
meg-megcsillant a napban,
itták a fényt, emelkedének s hulltanak,
örökkévalónak vélt pillanatban.
És bámultam a zsenge lombokat,
az égre tapadó sok zöld tenyérkét,
melyek kétrétgörnyedt tuskók nevébe kérték
jó záporért a magasságokat.
S egy pillanatra láttam odafent
a bicskaszárnyú vércsét –
jaj a cinkének, ha kifent,
öldöklő karmai elérték…
327
És mindenekfölött sokat
néztem a felhő-zarándokokat;
toldott-foldott, szürkés-fehér csuhában
bandukoltak, porosan és soványan,
esőtváró, bús szemektől kutatva,
míg Rómájukba nem érnek, a Napba.
Hát még az éjszaka
be szép lehet nyaratszaka!
Szerelmes pásztorlány hitével
álmélkodni a csillagokra,
találgatván: tüzük mit érlel,
s fohászkodni forrón, dadogva;
várni a Hold kelését,
nézni, hogy tündököl
százezer égi szépség,
s mindaddig bámészkodni föl,
míg egy szédítő pillanatban
azt nem érzem, hogy mindez már alattam,
földöntúli csillaghalas tavakban,
a mélyben zajlik és nem a magasban…
Lám, lelkemnek mily kapukat nyitottam,
mihelyt szemem az égre fordítottam!
Hát még ha földrenézést abbahagyva,
szemem felhőkön túli fényt kutatna!
De mit láthatnak ezek itt a sírban,
ha szemük odvában humusz s gyökér van –?
1946
Fent és lent
Fejünk felett mély, bársony kurrogással
hollópár szállt el lompos-feketén;
szerelmes szót váltottak ők egymással –
ugyanazt mondták, amit te meg én.
328
Hímes szavakkal egymást most megejtjük,
bokrokba csal a bíbor kábulat.
Őszre egymás hangját is elfelejtjük –
de soha rejtelmes kurrogásukat!
Kolozsvár, 1946
Pályám emlékezete
– Mit tettél eddig? – kérdé valaki,
– Hát semmit – válaszoltam én,
csak hangyamódra matarásztam
a földtekén.
S egyre halványabb a reményem,
hogy lelkem is, csontom is épen
adhatom vissza égnek – földnek:
ehhez jobb kéne lenni s bölcsebb!
Nem mondom, a kétmilliárdhoz
hozzájárultam két poronttyal,
s a halál is nem egy goromba,
gyalázkodó versért szid, átkoz.
A lexikonban jut is annyi szó
nekem, ahányat holmi fáraó
vagy levitézlett istenség kapott.
Hát nyugodtan meghalhatok.
1946
Maya a kígyóval

Bara Margit művésznőnek

Mikor a kígyót Mayának megmutattam,
pirospozsgás orcája holtra vált;
mintha a halált
látta volna abban a pillanatban.
329
Megtántorult s egyensúlyát veszítve
a gémeskút-kávára dűlt
s két meztelen karját hátrafeszítve
a Rémület szobrává merevült.
S e néhány másodperc alatt
olyan vad arcjátékú dráma
zajlott, oly félelmes balett,
hogy magam is tán félig holtra válva,
rémülettől s kéjtől fejemveszítve,
találgatám: vajon mi készül itten? –
Sárkány elé vetett szűz irtózása
nem lehetett nagyobb,
mint amikor fogát ajkába ásva
nézte a rettentő állatot,
a hüllőt, mely karomra tekeredve,
fulánkját öltve ördögin sziszegte,
hogy nem dőlt még el az ős küzdelem:
az emberrel egyforma gyorsasággal
sokasodnak a kígyók szüntelen;
tojásuk ott fehérlik lenn a kútban,
foguk prédára les az útban,
s füzesben bújkáló szerelmes szűznek
nyirkos testtel lábára tekerőznek…
Így aláztam meg világszép Mayát,
antik szépség újkori zálogát,
aki Diána-módra szűzen és kevélyen
hosszú tőrrel játszadozott a réten,
s barna haját szentséges fénykörül
íratlan versek rajzották körül.
Aztán kijózanulva és kihülve,
láttam, hogy csillapul s hogy ül le,
s mi elhagyá néhány perc-töredékre,
hogy zúdul vissza a vér a szívébe. –
1946
330
Halászdal, II
A lónai híd alatt
fogtam három szép halat,
egy kisebbet s két nagyocskát.
Sütött a nyárvégi nap,
táncoltak a sugarak,
játszottak huncut bújócskát.
A lónai híd alatt
kendert mostak a lónai lányok,
megtördösték, megcsapdosták,
mutogatták Bécs várossát,
mutogatták, eldugdosták.
Elbúsultam magamat,
néztem a három halat,
a három hitvány halacskát:
a lónai híd alatt
van ezeknél jobb falat,
csak nem nekem tartogatják!
1946
Don Quijote névjegye
Itt voltam. Vártalak. Megittam két deci bort.
Az árvaság gebéje szivemre rátiport.
De megnyergeltem és – botlós volt bár a lába –
kivágtattam vele a gyilkos éjszakába.
1946
331
Másodvirágzás

Benedek Marcellnak,
az erdei találkozás emlékére

Az ősz latinkönyves tógásdiákja
már bevonult zordon kollégiumába,
de itt künt próbát tesz még az örök nyár.
Tarlók felett langyos szellő terelget
öröklétnek szánt magvakat. Közöttük
madárcsontvázként ődöng az ökörnyál.
Valahol rothad egy órjási gomba,
de hibbant cinke álmodik tavaszt,
s a feltámadás kürtje az iromba,
megjegyzett erdőn új csírát fakaszt.
Kis rézkígyó táncol az erdőszélen,
testébe télire napot raktároz,
hogy kellő fénnyel és kalóriával
fogjon a földalatti éjszakához.
A lódarázs ijesztő surrogással
dicsekedik, hogy mézet még talál,
de a lomb közt láthatatlan kaszával
vág rendet száz miniatűr halál.
Másodvirágzó szentlászlófüvek kék
csillaga egy-egy földreszállt darab
a tengerarcú augusztusi égből.
Csiklandozva a Nap izzó kezétől,
üzekednek az ördöglábú kecskék.
A pásztor bölcsen ül s botot farag,
rombuszt formál a nagy Hiány jeléből…
Az élet és halál keveredése
hol hitbe ringat, hol kétségbe dönt,
s minden jelre mohó figyelmezéssel
barangolok magamban idefönt.
332
Felcsaptam a lét s nemlét mérnökének,
bottal jeleket rovok útamon,
s mint a kettétört életű egyének,
továbbélésem célját kutatom.
Az imént egy sápadt harangvirágban
megszólalt búsan réglátott apám –
mint Aeneas az alvilágban,
kapdosok most is árnyéka után…
Jönnek gonoszjáró napok. Kioltom
a tüzeket, elborítom szemem,
s maradék emberi mivoltom
katalepsziás álomba teszem.
Fatolvajok rémült takarodása
figyelmeztet: itt már minden hiába,
egy békés, bibliai tájra vágyom,
Káldeába, Mezopotámiába.
Kolozsvár, 1946
Egy könnycsepp
Ki mondaná meg, mi ütött szíven?
Talán az ősz?
Tán múló életem?
Szememből egy könnycsepp kibuggyant:
a Tenger kínja benne volt.
Egy falevélre hullt
s én felragadtam megszállott-mohóan.
Három szent szót írtam reá:
az Ember kínja benne volt.
Jaj, jaj, hiába keresem
azt a három gyönyörű szót!
1946
333
Úgy gondolok mostanság a családra…
Úgy gondolok mostanság a családra,
hogy annak minden tagja sír;
Philippe Pot kísérői módján görnyedeznek
egy láthatatlan sírhalom körül.
A halál huszonöt évig kimélt bennünket,
s most egymás után kétszer is betört,
mint nyáj, amelyre rákapott a medve,
minden percben várjuk új támadását,
találgatva, vajjon kit ragad el,
s visz barlangjába a hátára vetve –?
Apám… egyre árvábban s szomorúbban
zuhan a vén Oedipus-vég felé,
hogy tán vakon és koldusbotra jutva
baktasson új Antigoné kezén,
Húgom kezén, kinek márvány kezéből
kifordult a legszentebb férfikéz
s vált béna csonttá Taganrog homokján.
Hargita, 1946. október
Hozsánna
Minden áron azt akarod, Uramisten,
imádkozzam – s nem imádkozom.
Pedig már-már elbírhatatlan az ostrom,
bőszen támad sáncon és falon.
Országtól és enyéimtől elhagyatva
– hideg éjben útfélre kitett
törvénytelen, zimankós őszi latyakban –
küzdtem át keserves éveket.
Kucorogtam ászokfán, rossz pincepadkán,
irhám vittem házak tetején,
s lyuktól-lyukig futkorásztam, mint a patkány,
az emberfogdosás idején.
334
S nem imádkoztam, mikor nyitott koporsó
mellett rettegtem szörnyű kezed,
s nem én akkor sem, amikor legutolsó
barátomról jött hír: elveszett.
S nem tolult kegyes és gyáva szó a számra
ama decemberi hajnalon,
amikor zokogva gondoltam anyámra,
látván álmomban ravatalon.
Csatlósaid: a Betegség s a Szegénység,
alaposan belopta magát
sáncaimba, és maholnap, semmi kétség,
kitűzi győzelmes zászlaját.
Azt is Te tetted, hogy útjaim bevágták
láthatatlan baltás alakok,
s rám a sűrűből váltig azt ordibálják:
vérbeköpülnek, ha nem kushadok.
Most is szép fiacskámmal zsarolsz, sanyargatsz,
túszul vetted s vissza nem adod,
amíg el nem ismerem dicső hatalmad,
mondván érte száz Te Deumot.
Te tetted, hogy az Idő is abbahagyta,
s nem Jövőm tavába csörgedez:
kloakába torkollik hitvány patakja,
hátán koporsós halál evez.
Ha a házereszről varjúrúgta tégla
hull, templomról arkangyalkarok:
Te jelzed, hogy jó volna megtérni még ma,
hajoljak meg, ha jót akarok.
S nem hajlok meg. Kíváncsian várom, hogy még
mit találsz ki újabb próbaképp,
s mielőtt még kezed alatt összerogynék,
megmérem a lelkem erejét.
335
De ha majd egy napon, bár egy pillanatra,
megcsap jóságod fuvallata,
s a Földgolyón napkeletre, napnyugatra,
elcsitul a gyűlölség-csata,
és a népek rémségekbe belerokkant
szíve egy világnyi hajnalon
szerelmes, nagy dobbanással összedobban
s hegyen-völgyön víg lakodalom –
akkor ne csudálkozz majd, ha zsámolyodra
roskad ez a pogány figura,
s megtörten is boldogsággal ott zokogja:
Hozsánna néked, Egek Ura!
Budapest, 1947
Tél, betegség
Bár már ott-tartanánk, hogy koponyámba
holmi gödör szélén egy martalóc
szeges bakanccsal éppen belerug,
s a rossz kobak a törzsiről leválva
messze gurulna forogva-zörögve,
s a többi csont közt darabokra törne!
Budapest, 1947
Tél, reménység
…Mint amikor zokogó gyászmenetből
valaki illetlenűl kirikácsol,
s parázna, rút jeleket int
egy ifju és riadt leánynak:
a téli napok végtelen sorából
úgy sandítok a tavaszra megint.
1947
336
Zongoraszó
Zongoraszó egy kis budai téren –
először hallgatom ezen a télen.
Vajjon ki játszik ott fenn álmosan,
oly álmosan és állhatatosan?
S a hóban tankromok és törtsudaru fák
hallgatják a tavaszi muzsikát
és horpadó sírok alatt a holtak
hallgatják-hallgatják s fel-felzokognak.
Holt asszonyok, gyermekek s katonák
így hallják a vidám élet szavát,
az Életét, mely bőszen zúg tovább,
mint nagy tank ront sírokon, halottakon át…
1947
Idill
Gyönyörű hosszúlábú nő
sütteti combját a gyepen,
szoknyájával a déli szél
incselkedik lengetegen.
Legel az isteni ünő:
ibolyántúli sugarat,
vitamint és kalóriát
kínál szép testének a Nap.
S mintha lakatlan szigeten,
a földön egyesegyedül
volna, úgy veti el magát,
Főbusz csókjába úgy merül.
Pedig én látom! A sövény
kibomló rügyei felett
szemem mint célpontot talált,
fenyegető fegyver mered.
337
Volnék csak szél, incselkedő,
volnék csak én a kandi Nap!
és bár sohase múlna el
e vágyban égő pillanat!
1947
Egy csillaghoz
Fényes csillag a temető felett,
mért világítod a kereszteket?
Hol bakacsinban gunnyaszt a halál,
sugárszemed oda úgysem talál,
oda csak az én sóhajtásom ér el,
porladozó szeretteim nevével…
– Anna, Kisanna, imhol én vagyok!
Laci, Lacink, te legholtabb halott,
mért nem látjátok ezt a csillagot!
1947
Testamentum, II
Töredék
Kopott bundán, füstös kemencepadkán
kuporgok, mint kidőlt vadászeb,
kit minden álma sorra rászed,
s hagyja, futkosson rajt a patkány.
A szürke égdarab fejem felett,
a törtgerincü pesti háztetőkön!
Az utcán, lent, az ismeretlenek,
rossz sapkák, süvegek emberi főkön.
Egykor Isten arcát sejtettem ottan,
most rámvicsorog egy kaján majom:
az emberek, csapzottan és kopottan,
bolond makik, ugrálnak a havon.
338
Tél ez? Hej, az igazi tél be más volt!
Csak hideg van s bűzzel fűtött lakások.
A falon megpenészedett a szentkép,
az imazsámolyt már rég feltüzelték.
Nem is hiszem – valaha szívem is volt,
jártam lakodalomba, temetésre;
a postás szép leveleket hozott…
Egy lány nevem turistabotba véste.
Én voltam az utolsó trubadur:
toronyablak alatt hányszor daloltam!
Ha meghalok, Arnaut de Ventadour
ölel keblére – tán nem a pokolban!
1947
Régimódi dal
Álmomban átmentem a Lánchídon,
s a roncs híd fényes volt s szilárd,
akárcsak ama mennybeszállt napon,
mikor rajta maga Széchenyi járt.
S zendült bennem egy régimódi dal,
magasztos, huncut hangzatok vegyest:
mert körülöttem ép volt Budapest,
s én újra fiatal!
1947
Kvintett
Milyen kihalt romból szól ez a kvintett?
Halál-ujj húzza a hegedüket,
s egy nagy hideg szárny meglegyintett.
339
Nem tartsz soká élet, szép révület,
pedig választ egy kérdésre se kaptam,
de azért mégis bénán és nyugodtan
kell majd feküdnöm a vén fákkal árnyalt
rettenetes s mégis szép temetőn.
Nem hallhatok több éjféli madárdalt,
nem úszhatom s nem halászhatom ottan,
s nem lesz több szeretőm!
1947
Romház
Három esztendő s úgy szedik ki őket,
mint háromezeréves múmiákat.
Vagy még úgy sem – Irtóztató vég!
Én is ott lehettem volna,
te is ott lehettél volna,
ember, Gondviselésed áldjad!
Kicsi ládákba teszik őket,
mint a szemetet, ládikákba,
hadd készüljenek ott tovább a
hitt és vallott feltámadásra.
És lassan kiürül a pince;
csak a házmester hátgerince
marad, a gróf medencecsontja,
meg az írónő koponyája.
1947
A vasárnap hintaja után
Még hallom a Vasárnap hintajának
tovagördülő kerekeit –
De senki sem integet utánam,
megint szedett faként maradtam itt.
340
Rigótoll sűrüséggel hull az éjjel,
fejem felett halálfejes lepke köröz;
hajtókámon Rezeda Kázmér szegfüjével
tántorgok Buda romjai között.
A várvavárt sok csoda hol van,
sok jóbarát, sok szépleány?
Lyukas hálót húzgáltam volna
„az ifjuság tündértaván”?
Fáj, hogy a koldusnak sem tudok adni
– magam is az vagyok –,
s fáj, hogy ki sem fog megsiratni,
ha meghalok.
1947
Eső a Hűvösvölgyben
Esőillat! ó, mennyi emlék!
Oltják jelenem égedelmét.
Így esett egyszer Firenzében,
így esett hajdanán Brassóban,
s egyszer Kolozsvárt, 44-ben…
De minden, minden elhalóban,
szerelmem holdja is fogyóban.
Élete derekán az ember
már kiadósan sírni sem bír.
A szent Bandusiai Forrás –
kiapadt zokogás, ujjongás.
Emlékeink ködkék körökben
távolodnak az anyaföldtől
s habár nyers ízük néha feltör,
meg nem találjuk többet őket,
sem itt, se messzi csillagokon.
1947
341
Madár-apokalipszis
…Az égen háromszoros rianással
szakadtak szét a felhőtorlaszok
és megjelent a várvavárt madárraj;
északra húztak.
Elől egy véghetetlen fecskehad,
sűrűn sötétlő fekete vonat;
a távoli hegylánc mögé vonult nap
meg-megszikráztatá kard szárnyukat.
Felhő-útvesztőben visongva
keresték az idvezítő utat.
Aztán jöttek magános vándorok,
hátunk mögül, a Föld görbületéből
köpdöste őket valami torok.
A holló kurrogatva hívta párját,
a héjja gyűlölködve víjjogott,
a gyöngybagoly lomhán emelte szárnyát,
röptében is friss vérről álmodott.
Egy kócsag is jött árván és kevélyen,
haptákban úszva a vörhenyes égen.
Végül vad recsegéssel-ropogással
megjelent az első saskeselyű,
karmai közt roppant útipogácsa:
holt-eleven terű.
Öles szárnya az eget úgy hadarta,
hogy megrendült köröskörül a lég,
s minden bombázónál borzalmasabban
közeledett felénk.
Földbegyökerezett a lábam,
tudtam, hogy sorsom betelik,
mert eljött már a Végítélet,
s pusztulni kell mindennek itt.
342
Repűltem volna Ganymedként,
vagy mint bárány a kondor karma közt,
s mégis ott vártuk meg az estét,
mely ránk új rémekkel köszönt.
Nagy csillag lobbant az ég közepében
s néhány looping the loop után
osztódott, majd ölelkezésbe kezdett
önvérivel, mint Lóth és Lóth-leány.
– Az égi szerelem vad ütemétől,
nem érzitek, hogy reng, liheg a tér?
Ez már nekem is sok, mondotta Sőtér,
megőrülök, az arcom csupa vér!
Ezek volnának hát a Jelenések?
– tünődtem s néztem a hősi vigyort,
melyet Grandpierre Emil hevenyészett,
s mely tán örökre az arcára forrt.
S üzekedő csillagok sugarában
tovább húztak nem-látható hadak
és én kétségbeesve álldogáltam
az Ítélettől vemhes ég alatt.
Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?
– gyötört a vak számtani művelet
s a végtelen elé az életemmel
tettem vádló, konok minusz-jelet.
1947
Ehnaton álma
Főhajtás a 18. század költői előtt
Rettentő álmokból serkenvén egy napon,
fő-főembereit szólítja Ehnaton.
Palotáját szolgák hamar benyargalák,
s tüstént elébe állt bíró, pap, porkoláb.
343
Rosszat álmodhatott! S: Megint minő szeszély?
kérdi csak úgy szemmel csillagjós, inzsenér.
S ifjú ura előtt a sok szép tisztes agg
bókol, ahogy illik, vagy zsémbesen dohog.
És megemelkedvén könnyes párnáiról,
hökkent híveihez szól a fáraó:
– Én, első Ehnaton, élet s halál ura,
iszonyatos álmot láttam ma éjszaka,
hogy a világ velem most is zokogva ring…
Minden ruhám vala egy rossz halottas ing,
így kapott hátára s vitt az idő-folyam,
mely a Nílusnál is sebesebben rohan.
Hiába csapdostam: zúgva, hánytorgva vitt,
messze, a jövendő vak évezredekig,
s ahogy visszanéztem sírva és zokogva,
jelenem méhéből durván kiragadva,
mint ki jeges csúcsról apró falukra lát:
láttam, hogy kucorog odalent a világ.
Hirtelen szél támadt, és a magasságból
hulldogálni kezdett valami lilás por,
teljesen kitölté égnek-földnek közét,
gerjesztvén magából tűzeső özönét.
Villámok hadától tenger feldüllyedett,
egybeszakasztották a földet s az eget.
Kősziklák tövükből zengve kiszakadtak,
s mint parittyakövek zuhogtak a Napnak.
Az ég boltozatján fuldokló nagy halak
szálldostak, a vízben vergődő madarak.
Lángot vetett erdők, sistergő pálmafák,
mint tűzcsóvák szálltak szomszéd csillagra át.
A sírok megnyíltak, csontvázak repültek,
majd pirámisostól a tengerbe dültek.
Tornyaink lehulltak szörnyű recsegéssel,
s egyenlő lett minden a földnek színével…
Hűséges szolgáim, jöjjetek közelebb,
s hallgassátok végső rendelkezésemet!
Országomban házat senki ne építsen,
344
magzatot anyaméh létre ne segítsen!
Megtiltom a nemzést és meg a fogamzást,
aki felgerjedett, kőre üsse magját.
S minden gyermeket, mely mostantól született,
mint kutyakölyköket, Nílusba vessetek!
De a földbe búzát már senki se vessen,
gyomot is ne írtson, se fát ne ültessen.
Álljon meg az élet, most, a legszebb fokán,
ne legyen gyermekem, ne legyen unokám,
se tornyom, se sírom – úgyis összemállnak.
Minek adnék prédát a torkos halálnak?
A nagy végpusztulást bölcsen megelőzve,
minden piramisok rontassanak össze!
Minden percemet az Öröklétnek szántam:
mint éljek most tovább végességbe zártan,
mikor csontvelőmig szúrt a bizonyosság,
hogy művem az Idő habjai elmossák
s a mulandóságban semmi szírt meg nem áll,
nem fáraó regnál itt, hanem a Halál!
Mérgezett fullánkja minden létet megöl,
ezért magam járok jó példával elől! –
S miközben utolsó szavait kimondta,
finommívű kardját repesőn kivonta,
s a megborzadt, tétlen aggastyánok előtt,
pazarul fiatal testével beledőlt.
Elsőül a bíró szólalt meg: – Tébolyult!
Aztán a pap: – Be jó, hogy ily hamar kimúlt!
– Mit mívelt volna még! – horkant az inzsenér.
– Ha végiggondolom, meghűl bennem a vér!
A porkoláb pedig emígy vélekede:
– Nem trónon, de szalmán lett volna a helye!
Ám a csillagász a szólást elkerülte,
csak járt-kelt alá s fel magábamerülve.
1947
345
„Mignon”
Nem pápák sírkamrája hív már,
hanem a vad ibolyaszag
a Némi-tó fekete partján,
hol békák milliói párzanak
Ámor-vetette, dús ibolyaágyon –
S a fréziák közé sodor a vágyam,
amelyek ciprusos sírkert ölén
szép bársonyát kínálják a halálnak;
ott a halál sajgó ölelkezés!
A porhüvely a föld mohóan álnok,
szerelmes morzsolásában enyész –
Tán elvetődöm mégegyszer Oda,
szent kútjai alá Itáliának,
hogy úgy sírjak majd, ahogyan soha,
soha nem sírtam még Utánad!
1947
Találkozás

Szerb Antal emlékének

Így szólítottam, hogy a szürkület
és a zöld Hold árnyát elémvetette:
– Szervusz, Tónika! Tudom, hogy megöltek.
Áruld el: milyen a halál?
Ajánlod-e, hogy igyekezzünk élni,
vagy fogjunk hozzá létünk perceit
a nemlét végtelenségével felcserélni –?
S két fülemile-szólalás
között így hangzott a tanács:
346
– A halál szörnyű ez idő szerint;
a testi lét emléke egyre int
s bár a cihelődés is egyre tart,
messze még az elysiumi part!
Nyirkos mélyben a motozó tudat
az elvesztett fonál után kutat;
kezeim a múltamat úgy matatják,
mint a gyermek esti fűben a labdát,
bukkanva ott békára és csigára,
hogy felvisít és a hideg kirázza…
Különösen gyötrelmesek az esték:
lámpa nélkül undok, örök homályban!
Hol vagy, elképzelt goethei öregség,
mikor túl a test sok rossz gerjedelmén,
az ember egy meleg könyvtárszobában
pipázgatván köszörülget az elmén! –
1947
Zengő nevek
Hadrév,
Sáronberke,
Kalota-Szentkirály –
didergő fészkek az erdélyi rengetegben!
Neveteket ki mondhatná ki szebben,
mint én az emlékezés áhitatában.
Zentelke,
Asszonynépe,
Szépkenyerű-Szentmárton,
s Detrehem, ki Bethlehemet idézed –
hogy elszakított tőletek a végzet,
lelkem térképén egyre pirosultok.
Régi vitézek lábnyomán kelt virágok,
hervadt bokréták kopjás, árva dombon:
valahányszor a nevetek kimondom,
álmodozásom sólyomszárnyra kap.
347
Némelyitek mint húsvéti harangszó,
másban egy fejedelem csizmás lépte döng,
csillagfény csillan s ékes pártagyöngy,
ha felderengtek az őszi éjszakában…
Hazám lelkéből lelkedzett nevek,
ti maradtatok nekem a világon!
De meghalljátok-é szólongatásom,
s hívásomra szálltok-e közelebb?
1947
Psalmus
Én már rég a harangoké vagyok:
Erdélyben is hányszor megvigasztaltak,
túlzengvén a boldogok kardalát,
hirdetének nem földi diadalmat.
Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták,
fenn-suhognak a romlott tornyokon,
hajnali széllel ütnek homlokon,
szaggatják éjjünk bakacsinját.
A tündöklő nagy ablakokra, ládd,
hogy csapódik a törtszügyű madárhad!
Ott sejti hosszú téli otthonát,
hol az egetkérő gyertyák zihálnak.
Pusztákról jönnek kósza lovasok,
koldusok törnek a kapukhoz útat,
szekeresek és kerékpárosok
kérnek örök szárnyékot ott maguknak.
A menny kárpitján keskeny rés hasad,
beléfeszül menekvő lelkek éke;
haranghintán így jut a szomjú had
a vad világ elől a szelíd égbe.
1947. október 26.
348
November dicsérete
November!
Mintha az esztendő minden jaja
ködös kavernáidba sűrűsülne,
te, évszakoknak sepulcretuma!
Halottigéző, rom-tájaidon
borzongva járok föl-le, föl-le.
A lombzúgásra, mondd, emlékszel-e?
Ó, hol van a türkiz-visszfényű sátor,
színes gyümölcsök kandi ékszere
– most, hogy a kert hörgésektől zajos
s apró nyöszörgések karától.
Egy véghetetlen, csuklyás gyászmenet
megy harminc éjt-napot vigasztalatlan,
nyomában iszonyú gyász-zene zeng –
így vivék Bocskay úr tetemét
Kassától Kolozsvárig bús csapatban.
November!
Már átitattad minden idegem,
s mintha az őskori növényi létre
emlékezném, úgy vacog a szivem,
ha öldöklő szeled cibálni kezd;
s testvérként nézek minden falevélre.
1947
Egy fiúcskához

Zsolcinak

Gyarapodó formáidat gyönyörködve nézem,
kicsi fiam.
A tiszta homlok, a domború halánték
csodálatos új muzsikát hordoz bizonyosan.
A széles mellkas, a súlyos karocskák,
349
combjaidnak atléta vonala
azt ígéri, majd te leszel az ország
olimpiai úszóbajnoka.
Az a görög gyermek foghatta így a követ,
akit később a szobrász szemügyre vett:
a Diszkoszvető, melynek márvány másolatát
a nápolyi múzeumban csodálta meg apád.
Mozgó, guruló, eleven erdélyi rög:
sírjuk mélyéről három nemzetben ükök
csodálják a szerencsés vér-találkozást;
a Maros, a Küküllő, az Olt
futott tebenned egybe,
ereidben ott lüktet elkeveredve,
ami létüknek színe-java volt.
Kis Herkules, hetvenkedő kölök,
elnézlek, amint a kártevő bogarakat öldökölöd,
gyökerestől téped ki a virágot,
füves lejtőn hánysz cigánykarikákat
s nagy bottal hajkurászod a kutyákat…
Ölembe veszlek, patyolat húsodat tapogatom,
kezem végig matat minden kis csontodon:
épséged oly tökéletes és oly csodálatos,
nem férhet hozzá a rontó Gonosz!
Ugye hiába keresem
azt a pontot a testeden,
hol a golyó, a kés belédhatolhat
s egy ilyen életet kiolthat!
Sárkány vérében fürösztenélek,
a Styx vizébe merítenélek,
hogy ne fogjon rajtad fegyver és betegség,
te félelmesen szép Tökéletesség!
S elgondolom: e percben a világon
még tízmillió apa gyönyörködik így a fiában.
A sátoros cigány is eképp ajnározza fiát,
hajába köt óvó tengeri csigát.
350
A botokúd apa a nádviskó előtt
így nézegeti a kis vakmerőt,
amint a mérges pók testét tapossa,
s nem fél, hogy a tigris elorozza,
mert tigris-fog lóg a nyakában,
szent rézkarika orrlikában…
S behúnyt szememben roppant törpe-sereg:
a veled egyívásúak, a háromévesek,
prédái eljövendő háborúknak,
holdas éjféli lustrán felvonulnak.
Az én fiacskám huszár-derekát
egy kínai fiú öleli át,
s mögöttük, míg a holdfény elvilágít,
gyermekfejek, egyik akár a másik.
Élni akarnak, nőni, mint a kosbor
eső után – ha már nem dobattak le a Tájgetoszról.
De jaj, köröskörül zöldes-mohó szemek,
tigris-szemek, veszettkutya-szemek fénylenek,
a bozótban mérgeskígyók a marás ürügyére várnak,
s felcsap miazmás böffenése a mocsárnak;
a torokgyíkok zöldes, vak gubancban
üzekednek a tavalyi loncban,
a kolumbácsi légy, a malária-szúnyog
fejük felett sűrűn felhőzve dunnyog,
s egy fa odvában mohón szundikál
a koszos koldusnő, az Éhhalál…
Az én bűnöm, hogy világra születtél,
adja az Ég, hogy soha meg ne bánd!
Gyarapítson szelíd nyár és meleg tél,
te pótolhatatlan emberpalánt!
Beoltottak himlő és vörheny ellen,
de jól tudom, hogy mindez nem elég,
ha kezét a felhők feletti Szellem
ki nem terjeszti védőleg feléd.
351
Védjen meg Ő, a kiszolgáltatottak
évezredes pajzsa s páncélvasa,
ne adjon át Rontásnak és Gonosznak,
s embernek, ki embernek farkasa.
Az eszeveszett világ dzsungelében
kiváltságod legyen, mint Mauglinak,
s gyarapodván az emberség hitében,
légy új keresztyén hős: Tankréd-lovag!
1948
Gül Baba fürdőjéhez
Ismeritek-é a furcsa kis bazilikát,
hová színes üvegszemeken tör be a napvilág,
s omló felhőiben a szürke gőznek
meztelen férfitestek hempergőznek.
Hol a Szentség és melyik az az Isten,
melyet a hívek imádhatnak itten,
míg a zuhany alatt állnak megmerevedve,
vagy elfekszenek hanyatt a kövekre.
Ide menekülnek a korai halál elől,
kiket a köszvény, a csúz öldököl,
itt tisztálkodnak a vékonypénzű nyugdíjasok
s a gépolajos kezű inasok.
Forró méhéből küldi földanyánk
az örökélet gőzölgő zuhatagát,
táplálékául a gyermeki hitnek,
hogy a világon semmi sem szűnik meg.
Valaha Gül Babát is látta ez a válu,
most benne fürdik Franci, a nagyszakállu,
Óbuda legöregebb koldusa
– mint egy újjáéledt törökbasa.
352
A nagymedence szélén úgy heverésznek
mint roncsai valami tengeri vésznek;
megfáradtak a lét sivatagában,
megpihennek Gül Baba oázisában.
Tíz-húsz anyaölbe vágyó, árva felnőtt,
kiket a hétköznap hevedere feltört,
megcsonkított a háború vagy a gép
s jócskán megették kenyerük felét.
Elnézem őket, bús férfitársaimat,
egyik púpos, másik inaszakadt,
a bénát, ki a falhoz támasztotta botját,
s a pattanásost, szerelem átkozottját.
Talán a nők elől seregeltünk ide egybe,
erre a fülledt engedményes területre,
és mégis-mégis mit nem adnánk,
ha megpillanthatnánk egy lenge szoknyát!
Vagy tán egy pillangóért, mely idetévedt
– s mely tán a visszahozhatatlan, játszi élet –,
szöknénk fel és mankóink odahagyva,
újjászületve vágtatnánk utána a szabadba!
1948
Kísértet

Vékás Judit emlékére

Álmomban ismét a halott Judit
kínálta halhatatlan bájait.
Oly csókot élő sohasem adott,
amilyent ez a feljáró halott,
e vesztét érző szellem-szerető,
kit már féléve zár a temető.
353
Amit élve nem tehettem vele:
mindent egy csókba sűrített bele,
és szűziségét cédaságra váltva,
sodort magával a buja halálba.
Szép hölgyek, rám ma ne számítsatok,
forró halott a vetélytársatok,
most is itt ég csókja a velőmben,
édes ölésű méreg sem különben!
1948
Az álom útja
Egy álom indul lappantyu-szárnyon,
útjában holdfény, cseresznye-ág:
vén kút tükrében nézi magát,
hogy szép legyen, hogy Rád találjon.
Lámcsak, az éj mindegyre újratermi
a nappal megkopott szárny hímporát!
Mihelyt a lélek a romtestből kivált:
tud még suhanni, a sorssal perelni!
Májusi kertek felett repülve
meglesi, mit rejt a szirmos bozót:
és lop virágot, fülemileszót,
s terhével alászáll
egy bársonyos ölbe!
1948
Két papagáj
A virágosbolt ablakában,
zöldremázolt kalitkában
két papagáj szundikál.
Vágott rózsák illatától,
354
cserepes ciklámen szagától
álmuk mély, mint a halál.
Megrezzen a kék papagáj,
nagyot rikolt s felriad:
– Ébredj, szerelmem, hadd mondom el álmom!
Csodálatos dzsungelben jártam az imént.
Újra megadatott szálldosva szálldogálnom,
láttam valódi orchideát s ciklamént!
A pillangók ott akkorára nőnek,
mint itt, rabkoszton, idegenben mi magunk;
narancsfákon szabad malomhadak pörölnek,
ott te se volnál, lelkem, árva s életúnt.
Szivárványszín madártársak zengő szivéből
a Napba száll a szabadság boldog dala,
isznak csergedező forrás vizéből,
s örökéltűvé válnak általa!
A tél hazug mese, ősz sincsen ottan,
a lombokon örök gyümölcsök ringanak;
szerelemtől soha jól nem lakottan,
madár madár után üzekedőn szalad.
Minden tolladban sűrű vágyat érzel,
s a mámorban a hitves is ara;
s nem fenyegeti vágyad elnyeléssel
az önismétlés bűzhödt mocsara…
Megszólal a zöld papagáj:
– Bolond, hagyjál aludni már,
tartsd magadnak álmaid.
Téged az Isten elveszít;
az boldog, aki megbékül.
Álom nélkül, vágyak nélkül
hadd, hogy bóbiskoljak itt!
1948
355
Bordal
Vígan léptem ki a kocsmából,
Szívemben fejedelmi mámor.
Halljátok-é e szent zenét?
Köd-cimbalomtól zeng az ég.
Gomblyukban elhervadt virágok
Füzére a homlokomon,
Húsz éve halott szépleányok
Csókja bizserdül ajkamon.
Ha most Ilzére rátalálnék,
Mindent-mindent megvallanék!
Jövel, elysiumi árnyék,
Hadd lám, szíved dobog-e még?
S hol vagytok, régi játszótársak,
Szívenlőtt, földrehullt fiúk,
Holtan is hetykék, daliásak –
Tanultok-é még latinul?
Küldjetek már valami jó hírt,
Majálisról víg sípjelet:
Rossz szívemre micsoda gyógyír
Volna e füttyös izenet!
Barátság s szerelem tüzében
Életem sustorgón kimúl,
Kihűl a sír vak hűvösében.
– Omnes eodem cogimur.
1948
Petőfi utolsó dala
Elmúlt hát ama nagy temetési nap is
Ahogy megálmodtam itt vagyok magam is
Már nem bánt engemet amaz „egy gondolat”
356
Együtt nyugszom Velük erdélyi föld alatt
Dárdavert sebemen rác vérem kiomolt
Helyébe kun székely fiúk friss vére folyt
S halálomban épp ez a legfőbb diadal
Hogy már vér szerint is magyar vagyok magyar
Így levék holtomban e bús nemzettel egy
Melyet a zsarnokság tán végkép eltemet
Soha nem ismertem forróbb ölelkezést
Mint amilyen ez az együtt-temetkezés
Dicső honfiakkal akik a hazáért
Vérük ontották a világszabadságért
Nem nem sír nyoszolya ez a hekatomba
Dehogy vágyom innét holmi Pantheonba
Érckoporsó sírbolt unalom árvaság
A zsarnoknak hagyom malmozzék a hasán
Testem a Szabadság záloga a Kovász
Lelkem égretörni készülő vad fohász
Innen csap ki majdan ama Végső Napon
Midőn tetteinkért az Úr kérdőre von
El nem vakíthat úgy a menny fényessége
Hogy ne emelt fővel járuljak elébe
S szemébe ne mondjam trónusa magasán
Mivé hagytad válni szerencsétlen hazám
…Nem nyughatom Ég-föld még mindig dübörög
Minő paták alatt reszket az ősi rög
Hol a szívem Hol vagy sok lelkem dalia
Irinyi Vasvári Csillagom Júlia.
1948
Júliusi pillanat
Úgy áll a nap az égbolt kellős közepében,
mint az emberi lét küszöbén állhatott:
rejtelmes húrokon a nyári pillanat
így zsongott akkor is éppen.
357
A férfi, ki a hűs folyóvízből kiszállott,
azt hitte, így marad ez immár mindörökre:
hasrafeküdt nagyboldogan, könyökre
támaszkodott, figyelte a világot…
Innét ered talán káprázó szép hitem,
hogy ősz, tél és halál eztán számüzetett,
innét a százezer esztendős üzenet,
ha gerincem a nap tüzével süttetem.
Akkor rezzenhetett föl az a csírasejt,
melynek köszönhetem a földön mái létem,
s ha pőre asszonyi test domborul elébem,
a látvány őskori bódulatokba ejt.
…Ámde a Zeniten a Nap, jaj, meg nem állott,
fordult s a hegy mögé kellett omolnia:
innét a nyárközépi melankólia,
melytől a végtelen zsongásából kiválok…
Hogy összeasznak a feszülő férfitestek,
s a nőké a napon be mállós, omlatag!
S a nagy rostán már mennyien kiestek,
mint az ocsú, húsz-harminc év alatt!…
De most szellő veri szerte a borulást,
melyet lelkem fölé Halál terjeszte ki,
és a völgyben ezüst-csengésű, gyermeki
kacagás záporoz, szinte szemlátomást;
árja vígan nekiverődik itt a hegynek,
mely árnyékát korán veti a völgyön át –
neki a végtelen, vak csillagrendszereknek,
s rázza az öröklét fény-küllős kapuját!
358
Tíz kilométerkőre
1. Leírhatatlan szépek a hegyek,
amint a szemhatáron dalmahodnak!
Oldalukon, legelésző juhodnak
selymesfüvű pojánát keresek.
Az elvesztett Édenkert hívogat,
egy szőke gyermek fűzfasípszavával,
sebhedt lelkem repesve odaszárnyal
hová lilás napküllők hullanak.
Jaj, mért is nem vagy te pásztorleány,
s mért nem vagyok bocskoros hegyi pásztor,
hogy távol éljünk a világ zajától
Isten lábnyomain, a Hargitán!…
2. Mint a pacsirta, mely napáldozatkor
a rögről mégegyszer magasba röppen,
keblét füröszti rőt sugárözönben
s dala epekedőn és búcsúsan szól:
a lelkem úgy repes feléd s zihálva
keresem arcodat a szemhatáron,
hogy mielőtt a sűrű éj leszállna,
megláss s meghalld esengő búcsúzásom!
3. És jönnek vasárnapos népek, rámköszönnek.
Köszönésük köszönve köszönöm meg.
Leánykák jönnek, kezükben békavirág,
ajkukon alig elröppent imák.
Legények közelednek citeraszóval,
szívükből virágos ablakra száll a sóhaj.
Kis gida szökdel az anyja oldalán:
– Isten bocsá – Madonna-látomány.
S a házikók kékszemű ablakán
fejetcsóválva néz ki rám
mindentudó öreganyám.
359
4. Gepida, kelta, hun és teuton
csavargók jártak ezen az uton,
ugyanígy összetörve, mint én,
az örökké fiatal Duna mentén.
Szentendre és Dunabogdány között
ó, hány meg hány költő emlékezett
asszonyra, kiben a törzs többi nője
így jelent meg egy testben s egy időben –
költők voltak, akik sírván, önön
könnyük hullásában gyönyörködének…
De hova tűnt a lantszó meg az ének,
hogy nem maradt meg bár egy sírkövön?
5. Hogy örökítsem ezt az égedelmet,
ezt a nem is emberszabású kínt,
mely hol a mennyek kapujába felvet,
hol a poklok tornácára zuhint.
Kövek, szobrok elmállnak, elenyésznek,
s ha fejfánkról egyszer nevünk levás,
égen-földön nincs, ki a feledésnek
homoktorlaszai alól kiás.
6. Milyen fátyolt borítottál szememre,
hogy maholnap egyetlen nőt se látok,
és úgy lobbantasz újult szerelemre,
hogy csak általad lássam a világot. –
Felhőre nézek menekvést keresve,
de kebled domborul ki arról is,
s a barna-bokrú völgykatlanról
ugye, tudod, tudod, mi jut eszembe!
7. Krisztus urunk, te töviskoronás,
megváltó szenvedéstől glóriás,
szemedet rám talán azért mereszted,
mert Te nem ismered ezt a keresztet!
Van-é vakabb, keserűbb mártíromság,
mint ha szívünk fehér lábak tapossák,
és nem is égi jutalom hitében
fetrengünk az emésztő szenvedésben –
360
Szent életedből a kísértő némber
távolmaradt, hogy útadról ne térj el,
Magdolna is csak akkor járt tenálad,
midőn olajjal megkené a lábad.
Keresztutam utolsó stációján
tudván-tudom, az Isten mit szabott rám,
és konokul, szinte epedve várom
órjás-rangra emelő kínhalálom!
8. Égésem olyan, mint a tűzifáé,
mely kárhozott lélek módjára serceg,
s mielőtt egy maréknyi hamuvá ég,
rövid létéről mond keserű verset.
Emlékszik a rigóra, mely reászállt,
pásztorlányra, ki ott hűsölt alatta,
s bús énekszóval hívogatta párját,
s keblét, ajkát bolondul odaadta.
Az őszi szél zúgása benne jajgat,
fűrész rívása, fejsze csattogása,
s a csaholás, mikor vad kutyafajzat
a sebesült gímszarvast hajkurássza.
– Halld meg sírásom, s gondolj akkor is rám,
mikor vér-gejzír csap fel a füledbe,
s én már valami tengerparti sziklán
bolygok egyedül, árván, számkivetve!
9. Fekete melankólia
cafatokban hull, hull a fáról.
Hol vagy, lilás magnólia,
s az illatod-kínálta mámor?
Koporsó döccen a szekéren,
halott legény zöld feje koppan;
nászi hintó suhant a fényben,
kék csónak táncolt a habokban.
Féllábon púpos sírkeresztek
ropják vékonyszél-muzsikára…
Hol van a mustos szüreteknek
hegyzengető zsinatolása?
361
Úgy fekszem majd kővémeredten,
mint kőcsigák a kősziklában,
mert azt akarja az Úristen,
hogy szemed fényét többé sose lássam.
10. Agysejtjeim két táborra oszolva,
vádaskodva és panaszolva
néznek farkasszemet,
s mint törvényszéki tárgyaláson,
dühödten törnek át a rácson,
rútul veszekszenek.
Bordélyházak füstös faláról,
bolond cigányné ajakáról
elszállt idézetek,
csúfszájú kerge papagájok
torkán akadt rikácsolások
verik fel a helyet.
S jogos vádak vad özönében
várom teljes beismerésben
ítéletemet.
1948
Egy láthatatlan naplóba
Már két napja elemzem a csodát:
való-e, hogy a szemem látva-lát,
s romos lépcsőkön úgy ereszkedem le,
hogy a legszebb lány keze a kezembe…?
Nem, nem a test, lélek műve lehet,
mely Benned tán a Mennyet látta meg,
s mivel eleddig hiába kereste,
kitört a testből s odaszállt repesve.
Nyisd már meg Mennyed záros kapuját,
mely előtt a koldus költő megállt
s ott emészti a legszentebb mohóság,
miattad, Női Örökkévalóság!
362
Romlott falak, sűrű dzsungeli burján
mélyén tücsök szól rozsdás, árva húrján,
s hangja mégis oly szerelem-teli,
mint léleké, ki párját nem leli.
Az istenhozzád perce már közelget,
a búcsúzás fájdalma szinte felvet,
bárcsak a lelkem kettébeszakadna,
s egy fele közeledben maradna!
Ha majd egyszer, hűvöslő őszi éjben,
hallod a tücsköt a romfal tövében,
siratva a nyarat, a kurta létet –
én szólok hozzád keserű igéket!
1948. augusztus 10.
Vonaton, Itália felé
A föld suhan, apró házak remegnek,
kiszakított szívem visszarohan,
keresi fészkét intő szép kezednek,
hogy megpihenjen ott nagy-boldogan.
Az oktalan, dühödt távolodásban
minden, mi földi, immár oly kicsiny;
de felhatalmasul istennő-forma arcod
a pirosúló felhők ormain.
Rászegeződik a megtört tekintet,
mert messzi éggel kell majd vívnia –
koronád fényét még utána hinted,
délibáb-szeretőm, Hungária!
1948
363
Zrínyi földjén
Sötétedik, a Dráva lenn morajlik,
sűrű vizére megtört fűzfa hajlik.
Nem fűzfa: vén, sebétmosó vitéz,
kit átalvert a török kelevéz.
Kivont szablyákkal a kukoricás
megújuló szélrohammal csatáz.
Ó, bús berek, ár-törte Drávapart,
itt hajdan valaki nagyot akart!
Ismerte őt a messzi hegygerinc,
melynek magyar neve százéve nincs,
s most, mint gyertyák közt nagy halott profilja,
a csillagos ég kárpitjára írva –
A táj az ő lelkétől nyughatatlan.
Az égen szörnyű felleg száll: a vadkan.
1948
Útinapló, I
Bologna
Két vonat közt ezer csoda.
Kisérjen itt a jószerencse!
Bologna, rózsás tégla-Velence,
riói fölött csupa árkád;
táncuk a hosszúlábu tornyok
részegen nyolcszáz éve járják.
Örök farsang az esti égen –
Enzo királyfi zöld köpenyében
otthagyja börtön-palotáját.
Szögletesfejű Szent Domonkos
kínálja a kenyér csodáját.
364
A Professzor-sír úgy lebeg fenn,
mint hajdanán Mohammedé.
Sikátorokban fekete tógák –
zarándokútjuk ide-róják.
Bethlen Gábor késett diákja
hajnalban indul hazafelé.
1948
Egy lányhoz, aki végigment a Via Appián
Keats urnájáról szökhetett el ő,
hol fogvatartá egy pásztori kar
s a háromezer esztendős idő;
elindult zöld-arany saruival
s a soha el-nem-csattant csókkal ajkán
s a köntösben, mely szűz testet takar,
elindult s most élni, élni akar!
Vállában, nézd, mily ölelés feszül,
s a karcsú, keleti vonalu láb
a haláltól be szépen menekül,
szökvén a lícium-sövényen át;
hogy lendül fel a loncos sírromokra,
mint egy pillangó, feldobott virág,
s betölti a nagy Via Appiát.
Bár leshetném meg első csókjukat,
a tétova gyermeteg ölelést,
ciprus tövén vagy sírszobor alatt:
a kettőjükből egybeforrt Egészt!
Itt vesznek ők diadalt a halálon,
hol a föld millió latint emészt,
itt éri őket el a boldog álom.
Nincs női test, mely tökéletesebben
töltené ki a nékiszánt teret,
virág, madár nem nőhet bele szebben
a formába, melybe rendeltetett.
365
Én elmegyek s most már urbi et orbi
hirdetem őt az emberek között,
mert nincs szebb, mint a szépségről dalolni!
Róma, 1948
A római toronyórák
A római toronyórák
útjuk csikorogva róják,
s mint kopóhadak a rókát,
életem körülcsaholják.
Szerettem volna időtelenül élni a zsongó elmúlásban,
mint a tengerbevesző, már partot sem keresve;
nem gondolni a holnappal, a halállal –
Árkádiában, hol nincs tél s nincsen este.
De a gyermekek egy szép nap abbahagyták a lubickolást
s a kútak pőre szobraikkal ottmaradtak,
a tarka ruhákból kiduzzadó keblek elapadtak,
s fogyton-fogy a nappal szemlátomást.
Soha még ilyen őszi mélabút,
mint ez, mely alkonyatkor Rómában szakad rám!
Örökké zöld lombok közt nyomorult
sárgalevél-életem egy latin kőért odadnám.
De e föld népe tarka, bohó menetben
vonul a gondok ellen, hisz, remél,
s halottait is suttyomban viszi ki, sebten,
hadd higgyük, itt mindenki, mindig él.
S az órahad konokul üttön-üt,
fejem felett, alattam, mindenütt,
ha egyik abbahagyja, jön a másik,
amaz pihen az új rovásig,
éjféli csendben hallani lélegzetvételük.
366
Így hajkurásszák maguk előtt
megszámolt perceinkkel
az Időt.
Róma, 1948
Álmatlan római éj
…Egy borzas angyal jő, megint ujjával s rámrivall:
mért nem törődsz apád porladó csontjaival?
S a nagy gödörről mond szörnyű üzenetet,
ahol Mikecs László pályája elvégeztetett.
S én esdekelve kérem, megragadva szárnyát:
szaggassa szét kétségeim százmérföldes hinárját!
Mi van a gyermekekkel, élnek-é egyáltalán,
vagy már csak ott lelem meg őket egy kőkoporsó oldalán?
A satnya nyírfa, melybe belevéstem a kislány nevét,
a nyírfacsonk a kert aljában él-e még?
Ki jár a réten, hol egyszer mentás füvet kaszáltunk,
a fakeresztnél, mely tövében annyiszor megálltunk?
Mi van a szőlővel Szentgyörgypusztán, Miriszlón,
érik-e már a zamatos Albert-király piroslón?
Mi van vele, kitől talán örök búcsút vevék 18-án,
hordja-e még a római ezüstpénzt a nyakán?
Lábnyomaim a Duna partján megvannak-e még,
oly messze tőlem, mintha rájuk már Égből tekintenék,
és ezért van az, hogy a távolság oly közelbe hoz
mindent, mintha szemem elé egy milliószoros
nagyítót tettem volna s mintha szakadatlan
egy csillagot néznék, mely nincs, mert láthatatlan.
1948
367
Angelus
A Borromini-loggián
Harangszó, gyorsan sápadó falak,
templomablak végső fénylátomása;
sűrűsödő nagy felhőtorlaszokban
visszhangzik a denevérszerenád.
Minden fény egy macskaszembe szorult
s minden jajszó helyett e denevérszó;
pedig mi fény, mi szín és ragyogás volt
s minő zenebonák a Nap alatt!
Fekete ingák lengenek előttem:
két pap rója útját a háztetőn,
s hogy a homály az Írást kiütötte
kezükből: olvasót vettek elő.
Mint nő alakjuk, a két sziluett!
Könyvemet már én is elejtém,
de olvasóm nincs, nem találom:
morzsol, ropogtat a sötét.
Róma, 1948
Tűnt időm szépeihez
Ezer dolog tanúm rá: voltatok,
S alkalmasint vagytok is valahol,
S távolból, fordult csillagok alól
Remete-vágyam hozzátok repes.
Furcsa nővéreim, nénék s hugok,
Testvéreim emlékben, elmulásban:
Most, hogy ezer mérföldes távolság van
Köztünk, hadd hívjalak, idézzelek!
368
A lehetetlent hajdan együtt,
Ugye, mily veszettül kerestük!
Tükörből néztük boldog perceink,
S egymásra rogyva vágyaink lohadtán
Önpusztitón újrakezdtük megint.
Valami bennetek is megmaradt tán
A közösen kicsikart mámorokból
S tán újrakezdenétek ott, hol
Abbahagytuk a titkos búcsu napján.
Mégis, mégis: mindig csak más szeressen,
Más boldogítson már benneteket,
S engem mindég titkolni kelljen,
S kerülni, mint a beteget,
Nevemtől is pirulva menekülni?
Bár én tudnék emléktektől kihülni!
Tagadjatok meg százszor és ezerszer,
Gyöngéim vihorászva fedjétek fel,
Koldus-soron is hitten-hiszem én majd,
Mindegyitek rám vár és engem óhajt.
Lassanként tömörültök s mint a boldog
Diákleányok össze-összebújtok,
Egymás arcán csókom nyomát keresve…
S ha majd közétek toppanok egy este,
Körémseregletek és közrefogtok,
Eleven hús-vér koszorúba fontok,
S viháncoló, hullámos táncmenetben
Visztek ki a holdvilágos berekbe,
S citeraszóval, táncolva-dalolva
Repítetek magatokkal a holdba!
Róma, 1948
369
„Hic jacet”
Ki fogja meg árva, szikár kezem,
az élet szép útjára ki vezet engem?
Maholnap elveszek a sok halott közt,
mint bárány a havasi rengetegben.
Hic jacet… Obiit… Mortua est…
s nevek, amelyeket büszkén kimondott
a viselőjük – jaj, hol van ő már, hova tűnt,
s hova tűntek el idővel a csontok?
Shelley sírja, Keats sírja, katonák
friss hantjai az „Angol Temetőben”;
tirátok is ez vár, e torz feltámadás:
virágporként szóródni szét az időben.
És messze a hazai temetők,
alföldi homokban, erdélyi hegyekben,
budai dombon – még látnak-e ők?
Ezer sírom helyett virágot egyre tettem.
És ha itt „kelletik megadni csontjaimat”,
lesz-e, ki értem könnyeit ontja?
Vagy névtelenül porlom a többivel,
jeges csontkamra új befogadottja…
Róma, 1948
Naplemente a tengeren
Az út végére ért, ezerszer jaj neki!
A szürke égbolt és a szürke tenger
közrefogta s laposra préseli,
mint két tenyér a labdahólyagot.
370
Most már beér a vízbe, már merül,
Napisten templomán aranykapú,
egy pillanatra gálya, mely kigyúlt
s vörös izzásban úszik a vizen.
Jaj, jaj, ezerszer jaj a Napnak!
Hallom a Titanic szörnyű dalát,
s a lelkem velük fújja: jaj nekünk,
a hulló nappal hullik életünk.
Ezüst pikkely, egy kis hal hagyta ott –
jaj a napnak, nekünk, leáldozott.
Az éj közel, talán az örök éj.
Aranykincset, hiába, ma se leltünk,
nem hallottunk angyali szózatot,
nem találtuk meg igazi szerelmünk,
az Úr nem intett: jöjj hozzám, fiam –
Napunk, a Nap örökre odavan.
Ostia, 1948
Palackposta
A tenger, a tenger, leendő gyilkosom,
vad bruhahával félnapja döngeti szívem,
s hitvány lampionként lengedez felette
az őszi nap.
A tenger, a tenger azért oly diadalmas,
mert a mindenség urának vallja magát.
Az imént nyelt el egy hajót,
vacsorája egy pálmafás sziget,
e percben száz hullát vetett a partra
s százmillió halnak adott életet.
371
Mindent tud és mindent eligazít,
s mert látható, ijesztőbb, mint az Isten;
hullámain szövi hódító álmait
titkon, konokul s kifürkészhetetlen.
Jaj, már rólam is mindent megtudott
és én is meg mindent általa, tőle.
Ne kérdezzétek, mi történt velem:
ez tán utolsó hírem s levelem,
s belehullok a térbe, az időbe.
Ostia, 1948. október 7.
Intelem labdázó gyermekeknek
A templomban, gyermekeim,
a szép templomban ne labdázzatok!
Labdátok elgurul!
Ezüst-arany halotti bársony
borul rá súlyosan,
vagy sír-üregbe hull.
A labda itt életből jött csoda,
hivalkodás, közénk szállt napgolyó,
nem illő hát oda,
hol rég nem tudják, mi a szólitó,
a méta –
s fogalmuk sincs a néma
fali odukban
arról, hogy mi a futball!
Usgyé, ki hát a kis terekre!
Van még, ha szűken is, hely ott –
Labdázzatok és kurjongassatok,
napestig, kedvetekre!
Velence, 1948. november 3.
372
Istenhozzád, tízezer évre
Mikor először fogta meg a lány kezét,
a vér átjárta csontja velejéig,
aztán egyedül nézett szerteszét,
s vad férfivágya felcsapott az égig.
S mintha nem az egész helyett a rész,
a puha kéz vált volna tőle el örökre,
de mindenestül teste, az egész,
hagyta volna magára, szinte szökve,
búcsutlanul s tán halálbamenőn:
úgy kóborolt hűvös romtemplomok homályán
a néma éjfelig, vagy azon is túl,
a fájdalom csillapodtára várván,
míg vágya oktalan fogadalomra tisztult:
„Eképp foglak követni már e század
ködeiben, amíg lehet hús-vér szerint,
s imbolygok segítő árnyék módján Utánad,
ha lelked időnap előtt halálba ring.
S ha új léttel köszönt rám egykor a világ,
új testi léttel, melyből kimaradsz tán,
kezem a föld sziklás mélyéből is kivág,
LEGSZEBB CSONTVÁZ! –
és rádfonódom, mint buja borostyán!”
1948
Búcsú Itáliától
Isten veletek szent sikátorok
Neonfényben csapongó denevérek
Templom-zugokban szikla-arcu vének
Kerékpáron járó apostolok
Klastromtetőn horgolgató apácák
Huncut-ábráju múzeumi vázák
Folyton csorgó kutak és piszoárok
373
Romok között bujkáló ifju párok
Piacok halai véres husok
Bordély falán mosolygó Krisztusok –
Felnőtt-orcákon gyermeki bohóság
S ahogy újság keveredik és óság
Addio mindörökre Olaszország!
Róma, 1948
A várakozás zsoltára
Még sok ilyen órát adjál, Istenem,
hogy várjak, s ők ne jöjjenek,
eső, szél verjen s csontjaimat hideg
járja át –
hadd ismerjem meg a vén Símeon alázatát,
ki negyven évig élt az oszlopon,
kiérdemelvén a legfőbb kegyelmet.
Hadd tudjam magamat márványkirálynak,
ki hétszáz éve áll templomfalon,
s csak labdázó inaska, gyermek
hiszi, hogy él!
Verjen eső, csípjen a szél,
s én, önmagam szobra, egyre várjak,
fehéren, epekedve, hitben,
s ne sírjak, ha eszembe jut,
hogy pálmás ligetekben
néztem egy-egy hajót, amint kifut,
intettem csókot donnáknak, sirálynak,
s magyarul tanítottam latin kisfiut –
Kapjon csömört a beteljesüléstől
ellenfelem, az a Valaki más,
bénán s kiégve járkáljon le és föl!
míg engem bebalzsamoz a várakozás!
Így teljek én meg rendre-rendre szépen
csodákkal, mik meg nem történtenek.
Amíg várok, el nem enyészem.
Ne jöjjenek, ne jöjjenek!
Budapest, 1948. november 10.
374
Messze földön…
Messze földön, kikötőben
hajót láttunk elmenőben.
A parton egymást átkarolva
néztük: hogy dagad a vitorla.
S be boldogok, kik vele mennek,
neki a kéklő végtelennek!
– Ne sírj, ne sírj,
hét tengerész dalol.
A mi hajónkat is
ácsolják valahol.
Kis kendőd vedd elő
és ints a nagy vizeknek,
ahogy egyszer nekünk is integetnek.
Elmenni jobb, de integetni könnyebb –
Szemed alól felcsókolom a könnyet!
1948
Ha majd egy vándor…
Halandó, esendő, vénülő ember,
mi lesz ezzel a szerelemmel?
Rajtad betegség, gyűlölet, gyalázat:
érintéseddel Őt meg ne alázzad!
Tekintetedben Káin szeme villan –
imádd csillagként, szentül, holtodiglan.
Nem baj, hogy nem szeret: azt érdemeld ki,
hogy emlékeibe tudjon emelni,
s lelke legmélyebb zugában megülve,
hatalmasúlj időben nemesülve,
hogyha majdan bóbiskol egymagában
s száraz levél koppan az ablakában,
vagy zörget egy kutyaugatta vándor,
szíve reszkessen a szánakozástól,
s önönmagát is áltatón, hazudva,
375
a csontváz téli fák közé zokogja
megbánás ostorától összeverten:
– Te voltál egyetlen igaz szerelmem!
1949. január 10.
Leborulás
Ezer álmodtam ölelésből támadt
e vakhitű leborulás,
istenítéseűl ama csodának,
melyet szemem Benned vigyáz.
Körülötted márványból, színaranyból,
Templom épül – már épitem,
világvégéig ott bujdos-barangol
reménységem, álmom, hitem.
Higyj e láthatatlan falaknak!
könnyeim oltották a mészt;
dúló idő elől ideragadlak,
szennyes foga el nem emészt!
Válhatsz ott kővé, inda, moh befonhat,
halál kóvályoghat körül:
véget nem vethetsz vak imádatomnak,
fiamba oltom örökül!
Romolhat minden, hullhat megalázva,
törvényt válthat ember joga,
de a költő ős Szépség-szomjusága
nem csillapítható soha!
1949. január 17.
376
A vízivárosi temetőben
A vízivárosi Vénusszal
A szél kopasz fák közt dalol,
fújja a régi gyászzenéket.
Jaj, voltak itt valamikor
fehércsokros lánytemetések!
Egy könnycsepp minden hópehely,
szeretők szemében ragyogtak,
kik koszorúk sátrában tűntek el –
s gyászuktól megmámorosodtak.
A föld alatt, a fagyott föld alatt
egymáshoz kúsznak holt szerelmek.
Belőlünk is csupán a vágy marad,
mért őrized a földnek, drága gyermek?!
A temetőben anemónaszag,
egy virágé, melyet sosem szagoltam –
ha most átfoghatom a derekad,
szép tornyot épitek neked a Holdban!
1949. március 7.
Könyörgés félálomban
Arcod fényesen dereng föl
a gyűrűző végtelenből,
ott csodálom kába képem
szépséged szent tükörében.
Soha ember szenvedését
így nem szépítette szépség,
soha e földi világon
így nem testesült meg álom!
377
Herold vagy, ki földet éggel,
napvilágot sötétséggel
összeköt – vidd el a lelkem,
hová még fel nem emeltem;
hints gonosz vérembe mákonyt,
hogy ne zúgjon, ne kívánjon,
vagy szent írral kenegess be:
legyek méltó szerelmedre!
1949. március 10.
Jelek
Szemem mélyén fekete tóban
roppant hal úszik – tán az Isten,
s ő osztja el magát a könnyeimben,
valahányszor érted sírok a hóban!
S amikor lelkem remegő paránynak
érzem, melyben világ fájdalma-kínja:
az a parány Isten mutatkozása,
bordám az ő trónjának baldachinja!
A Mozdulatlan Első Mozgatónak
mozgása kényszerít – parancsol,
hogy, szomjuságom, Szépség, veled oltsam,
Téged keressen ajkam, drága Kancsó!
S nézd meg: az Ő háromszög-szeme néz ránk
a csillagból, mely hallja tán az esküd,
és mutatja a keskeny kaput-útat,
merre kell a boldogságot keresnünk.
1949. március
378
Lélekharang
A kék hang száll, hegyet-völgyet bejár.
Akinek szól, szegény nem hallja már!
Szeress engem, ismeretlen halott:
bármely pillanatban meghalhatok.
Itt hagyom őt, ki most széltől zilált
fővel hallgatja a harang szavát,
s nem sír majd értem! Egy marék követ
dob a síromba, egy szál ibolyát,
s az átkozott temetőből jövet
szökellve lép horpadt sírokon át –
Ő is meghalhat bármely pillanatban!
Akkor zokoghatsz, kék lélekharang:
iszonyú gyászommal magam maradtam.
A bakacsinba vont téli világon
eget-földet betöltő zene zeng,
jajgat a tér a vérző, vak hiányon,
mit oktalan eltünése teremt,
túljajgatja keserű zokogásom.
Vésőt ragadva minden földi szobrász
helyett faragni kezdek egy követ,
melyen nem fog se porladás, sem oszlás.
Szive fölé roppant fát ültetek,
kétezer évig élő cédrus-órjást.
S vigasztalódva a lombsuttogáson,
melyből némult ajakkal Ő üzen,
a törzsbe majd e két sort belevágom:
NE SÍRJATOK, A LELKE ODAFENN
BEATRICE MELLETT A MÁSVILÁGON.
379
A Garuda-madárhoz
Szép Garuda-madár, szívek mentője, áldott
Magasan lebegő, kéktollú csolnak!
A Föld dörgéséből halld meg a szómat:
Be rég is várjuk kegyelmes leszálltod!
Úgy repüljünk majd egymást átölelve
Bolygók ibolyántúli sugarában,
Mint önmagunk kiröppent tiszta lelke
A létet kárpótló boldog halálban.
1949
Mit hagyok nektek itt?…
Mit hagyok nektek itt?
Sokat!
Itthagyom nektek árvaságomat,
örökül hagyom azt a rangot,
hogy sírva hallgassátok a harangot,
s rátok testálom a máják
s más eltűnt népek tudományát,
akik erőtlen istenségeknek éltek.
1948-1949
Örökre
Két karcsú test a kőtorony alatt –
mi eltűnünk, a torony megmarad.
Két kis betű a nagytemplom kövén –
egyik te vagy, a másik én.
A tornyokat ledönti az idő –
de névjelünkkel megmarad a kő!
1949
380
Corona Borealis
Hol a város aranyló tornyok alján,
kopott kövek holt álmában piheg,
éjfél körül, győzvén a test hatalmán,
lelkemnek égi útat építek.
Vergődő létem egyetlen reális
fundamentuma az a látomás,
amikor a Corona Borealis
hat fényes csillaga megkoronáz!
Míg körülötted seregekbe gyűlve
káprázik a mohó csillagvadon,
megittasulva hintázom az űrben
egyetlen-egy arany hajszáladon.
Be jó tükrödhöz verni homlokom,
ablak, fénylő hasáb sötét magasban!
Szívem vergődő lepkeszárny: vakon
keresi holtát, Szépség, sugaradban.
Elégni Benned: felséges halál,
zuhanás a Föld izzó közepébe
– Újjászületni, mint főnixmadár
s készülődni száz újhalálú létre!
Megérem-é? Egy sajgó vágy vagyok,
nagy nyíl nő bennem mindig Rádmutatva,
repülni készül a dicső Magasba,
hol csak Te vagy, az Úr s a csillagok.
Szépség, aki öröktől fogva vagy,
s ölelésedre ezer éve várok,
hány szív tört össze ablakod alatt,
s szegény hegedűk, fuvolák, gitárok!
381
Hozzád esengett lila éjszakán
provánszi kertből szívtépő dalocska;
gonosz kard villant a hold sugarán,
– dobtál-e rózsát a hűlő halottra?
Kegyetlenség a kenyered, tudom,
mióta lábad a szívem taposta;
legnagyobb örömöd a bánatom,
kiontott vérrel vagy bebalzsamozva.
Mégis, mégis, nyisd ki az ablakod,
hajolj ki egy szóra a hideg éjbe!
Én feldobom a szívemet. Te dobd
egyetlen-egy hajszáladat cserébe!
1949
Várakozás, II
Az Egyetem előtt virágzik már a hárs,
vén fák alatt újarcú fiatalság;
vén fiú, vén szív, valakire vársz:
hátha jön, jön és megmutatja arcát –
Örök tavasz tombolhat valahol,
talán narancs-liget az Etna alján;
Ő abból a vad tavaszból való;
te téli lomb vagy, dérütötte – halvány.
A villamos sikolt, autó suhan,
valaki meghal minden pillanatban,
fészkébe új pár ül be boldogan…
Az boldogabb, ki már a föld alatt van.
1949. május 27.
382
Dicsőítő ének
Miért teszel kitérést a koporsó-bolt előtt?
Nem bizonygattam százszor és ezerszer: szépséged örökkévaló!
A koporsótól ne félj: virágos, karcsú hajó,
új partokon új lét vár, új szeretők.
Mai formájú léted először valahol a Földközi-tenger
babérfás, pálmaligetes öblében kristályosodott;
a Parthenon istennőszobrain márványlik homlokod
s mint Veszta-szüzet gyűrűztek körül hajdan e szerelemmel.
Velence, Zára útvonalán délceg hajók, márványpaloták
féltett – rablott kincse, virága valál,
sápadt apáca egyszer, máskor boldog királyleány,
kinek hol Krisztus-vőlegény, hol tornák deli vitéze várta mosolyát.
Nemde: valahányszor látod a játszva repdeső sirályt,
érezten-érzed, egykor magad is így repültél?
S téli hajnalokon, szobádban a kihűlt tér
nem születésed előtti mélyből sajgat fel mindent, ami fájt?
A tavasz első rohama, a föld-illat, a suttogó szél-beszéd
nem lebbent fel szívedből száz régi tavaszt,
hozván magával mindig ugyanazt:
a földi boldogulás soha be nem telt ígéretét!
Az Isten véghetetlen gonddal, szerelemmel
arkangyalok mintájára teremtett: nem hagy el;
a földi létből olykor-olykor magához emel,
hogy megmutasson újra: íme, a tökéletes asszony-ember!
Hálám neki s hódolatom, amért a káoszból kiváltan
Téged látnom, éretted vívnom adatott!
Boldogtalanságomban is boldog vagyok,
mert Benned az Istent is megtaláltam.
1949
383
Júniusi reggel a könyvtárban
Egy vén könyvtári cédulára
írom fel titkos üzenetnek:
ki száz év múlva megtalálja,
tudja meg, szeretlek, SZERETLEK!
Kötetbe préselt régi évek
közt, hol az Idő megtüremlett
s nem hallszanak a percenések –
sóhajtom-suttogom: SZERETLEK!
A megvasalt öreg akácfa
az ablakon be-benevethet,
életem éke, drága násfa,
szeretlek, szerelek, SZERETLEK!
1949. június 8.
Balatoni elégia
Sarkantyúba kapom a képzeletemet:
hol vagy ez órán, hol keresselek?
Hol vagy, sok-sok tökéletes vonal
szövedéke, állandó diadal
múlandóságon s mindenen, mi rút!
Kiapadhatatlan mennybéli kút,
hol a vándor nem földi szomjat olt
s a mennyet látja, ha fölé hajolt.
A távolságot álom oldja fel,
feléd álmok csapatja menetel,
nyomodba uszított kopóhadak
folyton csaholva űznek-hajtanak.
Tisztásokon és dombok hajlatán
inalsz előlük, könnyűlábú dám,
s mikor már-már elérnek, könnyű, bölcs
szökeléssel kidobbansz és kitörsz.
384
Dühöng a szél, tombol a Balaton,
téged kereslek minden tarajon;
a tenger éppen így vajúdhatott,
mikor Vénusznak életet adott!
Kagylót nyitok meg, a kezem remeg:
minden szép kagyló Téged rejteget,
minden kagyló a szerelem maga,
meg nem szegett lányságod záloga.
Somló, Csobánc, Tátika, Szigliget –
romablakból kis kendő integet,
a víz felett hintázva-álmatag
szellem-fehér sirályok szállanak.
Megálmodott, sohasem teljesült
szerelmek, véres hullámba merült
vágyak a mélyből fel-felsajganak –
A mi szerelmünk is legenda csak.
1949
Muzsikaszó
A hegedűkben keringők lakoznak
Régi keringőkben emlékeink
A cimbalom a cimbalom azoknak
szól akiket a húr álomba emelint
A klarinét szívem megcsavarintja
befonja bús kacskaringóival
A nagybőgő recsegő régi hinta
egy kertben hol szép voltam s fiatal
Hallottál kisvárosi szerenádot?
Zöldágas kalpagú facér diák-
banda köszönti május hajnalát ott
ott lopakodnak a palánkon át!
385
S Judittal jártam rettentő sok éve
a Kurszalonban Előpatakon
Beletáncoltam magam a szívébe
Tüzes szájjal csókolta homlokom
Ó mennyi könny fohász e hangszerekben
Hegedű flóta cimbalom –
Ti zokogjátok el Neki helyettem
ki voltam mi voltam fiatalon!
1949
A konyhakertnek ágyásába…
A konyhakertnek ágyásába,
Augusztusközépi nyárba
Hogy nyílhatott ki ez az árva?
Aki fogja, aki nézi,
Önmaga multját idézi:
Tavaszi hajnal édessége,
Testetlen szerelem reménye,
Kamaszok májusvégi álma,
Az élet boldog, könnyü vágya
parázslik e piciny virágban.
Vers a versről
Ó, álomban született versek édessége,
elfoszló agy-protuberanciák!
A Széphez szóltam meg-nem-rebbenő ajakkal,
hogy rámmosolygott s megadta magát.
386
Van bennünk valami nagymessziről hozott,
egyetlen gyöngyszem, melynek párja nincsen.
Ó bárcsak ezt, ezt lássa meg az Isten:
s ne nyelje el a végtelen-bozót!
1949. augusztus 26.
Kényszerű beismerés
Osztódással szaporodnak a holtak,
s kik szembe-jönnek, már nem is köszönnek.
Siratni kétes multamat tudom csak –
hogyan daloljak bizonyos jövőmnek?
1949
Virrasztás, I
Oly ébren őrködöm önéberségemen,
mint ha holtat virrasztanék.
Fáradt pupillámat ki honorálja?
Túlóradíjat ki fizet agyamnak?
Földi hatalmat nem vágytam soha,
bennem a lélek tartománya épül;
szent hegyem a koponyás Golgota,
hol folyam indult Krisztus hét sebéből.
Szememből már az őrület cikáz,
mégsem leszek véres porond bohóca:
ha egy kor eltemet, a más kiás,
s nevem a jövő csarnoka ekhózza!
1949
387
Altató
Húznak a ludak magasan,
Elmennek innen, okosan.
Messzire mennek jég, hó elöl –
Ne nézz rájuk: a vágy megöl.
Aludj – ne nézz sehova se,
Erdőnkből kihalt a mese.
Fogott a boszorka-varázs:
Mindennek fonákjára láss.
Álmodj! Álmodd: tavaszodik,
Rianás zeng, takarodik
A hó – a bilincs, szabad a horizont,
S boldogan látjuk egymást viszont!
1949. október 9.
A szél…
A szél, mely őszi illatokkal, őszi hanggal
a hervadó domboldalon csatangol,
tudja, mi lesz belőlünk.
Bágyadt tücsökszó, lúdak odafönt,
dib-dáb levél-zörgés a fán:
mi lesz belőlünk
e földtani korszak után?
Csak a kövek maradnak meg, a sziklák,
vágott kövek dolmenből, templomokból,
dülingélő csapatban, állva ott, hol
csuhás menet zarándokolt mezitláb…
388
A szél körüljárja a néma földet,
ölelkezik más csillagok szelével,
megáll, örvényt vet, csókolván e völgyet,
hol esdekeltem kétszázezer évvel
azelőtt, testedért, hiába –
S hagytál szörnyű fájdalomtól vakon
beleveszni az örök éjszakába.
1949. október 9.
Töredelmek
Viharból én is éltem egy olyant,
mint amelyben Beethoven kirohant
a titkos szakítás éjén Teréztől.
De hol a mű, mely kínomból fogant?
Lábadhoz úgy cipeltem a virágot,
mint a hű lelkek Máriához.
Rossz térdeim kövön ropogtak,
de szárnyam nőtt, mint angyaloknak.
A források tovább csobognak,
a hold tovább fogyatkozik,
és újra nő forgásán a napoknak.
Az éjszaka gyümölcsöt érlel.
S az Úr minden sebet
meggyógyít balzsamos kezével.
Csak az én sebemre nincsen
semmi gyógyír.
Így van csak jól, így!
De fáj, hogy mostmár át kell adjalak
az Időnek,
mint holtakat a földnek:
389
fonnyaszt, őröl, lemorzsol;
megőrülök, és nem tudom,
mit szór reám a szél e drága porból!
1949. november
Istenhozzád
Lehet, nem látlak már többé soha –
talán már nem is élsz: dicső halott vagy,
ki minden földi dolgot könnyen otthagy,
orcádon szűzek boldog mosolya,
és tündökölve disszidálsz a rothadt
elevenek zsivajából oda,
hol kéksugárú csillagkorona
a pályabére drága homlokodnak.
De én, magamra hagyva, romlatag,
a szív oly hirtelen ütött sebével
– míg börtönfalként nő itt napra nap –,
a kínnal, mely aludtomban is éber:
mit kezdjek, míg eljő a Pillanat,
testem pokolravaló szemetével –?
1949. november 18.
Őszvégi intelem
Amikor a lúdak szállnak,
ne hallgasd, mit kiabálnak!
Viháncoló gágogásuk
azt hirdeti: jobb lesz másutt.
Ahogy a nappalok fogynak,
úgy nő kínja rabságodnak,
s betemet majd a december
hóval, faggyal, fergeteggel.
390
Az utolsó szó keresése
Ki mondja meg, hol van Atyánk, a Nap?
Mért hagyta cserben e rossz csillagot?
Most már mindnyájan elvesztünk a ködben,
órjási Franklin-expedíció:
megdermedt emberek, kutyák,
fogunkon káromló vicsorgás,
fagyott könnycseppek a szemhéjjakon.
Már csak néhány fénykép ha bizonyítja,
hogy nyár is volt a dermedt földtekén.
Emlékszel? Meztelen hevertél a füvön,
semmi árnyék. Főbusz csókolta tested –
de megszalasztott egy futó vihar.
Sorsunk megérdemeltük:
akkor sem voltunk boldogok.
Ó, csak mégegyszer látnám a Napot!
Ó, hogy csókolnám árnyékodat is!
Szomszéd csillag vándora, idetévedt
idegen kutató! Pazar műszereiddel
emeld ki őt a romladék alól,
s vigyázva illeszd össze tagjait:
Az ős férfi párhajszoló reménye
legszebben benne testesült meg itt.
Mérd föl: mily lehetőség hullt a sárba
medencecsontja összetört ívén;
különös gondod legyen a hajára:
hányszor borult, arany sátor, fölém!
Tízmillió vad férfi ostromolta
s én annyi ellenében egyedül,
s mégsem esett a testén semmi csorba!
Vidd magaddal most legszebb kincsedül.
391
Tizenkét hónapig jártam nyomába,
fogadkoztam, majd ácsolok hajót,
azon menekítem az új világba,
s leszünk ivadékbő szigetlakók;
majd hátunk mögé kavicsot dobálva,
benépesítjük a holt földgolyót –
de álmaimban megrekedve, gyáva
hencegéssel készültem a halálba.
Szomszéd csillag vándora, idetévedt
idegen utazó! Pazar műszereiddel
rekonstruáld a végső perceket!
Attól fogva, hogy ég-föld hullni kezdett,
s leszakadtak egymásról a kezek,
a csecsemő állatban lelt anyára,
virág nem nyílt több, tűz-víz összefolyt,
tél nyártól nem ismerszett, se kakasszó,
se kutyaugatás többé nem hallszott,
s az égen holtan lógott a szivárvány:
szégyelve, hogy még nem halott,
ki-ki emlékeibe fogózva
imbolygott sivatagban, tengeren.
A meztelenség már nem vala szégyen,
csak az élet, az élet volt gyalázat.
A testünkből fakadt új életek
visszabújtak szívünkbe s fájtak,
halott kis magzatok rugták szívünk!
Eltékozolt esztendők, béna órák
kérték számon a kongó perceket;
sziklát morzsolt a kéz a kíntól,
s már nem sajnáltuk a vércseppeket.
Sírva gyóntunk nagy kőnek, görbe fának
s ami még istenhez hasonlított;
nem oldozás kellett s nem bűnbocsánat:
sokmindent kellett újraélni ott.
392
S minden fonákját mutatta oda!
Számadoltattuk száraz csontjainkat,
s kudarcainknak vak hollóhada
tépett szárnnyal körülöttünk keringett.
Szomszéd csillag vándora, idetévedt
idegen kutató! Pazar műszereiddel
rekonstruáld a végső perceket:
Mióta elidegenült e föld,
készülődtünk a Nagy Cédrus felé,
mely szent gyümölcsét kínálton-kínálta;
üdvösségünk tán ott lógott a felhőn,
de még mohos törzséig sem jutottunk.
Messziről hallható volt éjszakánként:
boldogságában sír az üdvözült menet.
S hányszor rohantunk hívó templomokba!
Hány istenünk volt és hány templomunk!
Isten helyett szép szobrok arca gyúlt,
s beértük vélük hideg kőre rogyva.
Világkörüli útra készülődtünk,
dzsungeli város romja csábított
vagy egy magános kameruni pálma,
melyet gyermekkorunkban láttunk bélyegen.
Mezítláb kellett volna nekivágni,
vagy mint kalandszomjas hajósinas –
de visszatartott egy dívány, egy asztal,
vádas-könnyes szülőtekintetek,
hazánkká vált ország mostoha sorsa:
maradtunk s vártuk az ítéletet.
Látod-e szemünk horpadt üregében
a Látomást, amelynek rabja voltunk?
Fűrészeld át koponyám, ott találod
kicsiny mását a homlokom mögött:
borostyánkőnek foglya, drága lepke,
már csak agyamban élt, a földről elveszett.
393
Állapítsd meg:
Ki mire tartogatta könnyét?
mért nem szakadt itt a könnyfergeteg?
Gonosz csillagoknak engesztelésül
sírásunk mért nem verte az eget?
Tezauráltunk szerelmet is, hiába,
és közbe, lám, mivé romolt a test!
Szívünk emeld ki s illeszd mérlegedre:
roppant fajsúlya megdöbbent: mi ez?
Meteor nem sűrül félelmesebbre –
De főleg elszökött lelkünk keresd.
Hogy lelkünk is volt, nemcsak álmaink tudatták:
vagy nem hallottunk ébren szózatot?
Virrasztó éjjeken, ahányszor
nagymesszire hulltunk egymástól,
nem érkeztek összecsengő jajok?
Hát a távol haldoklók nem üzentek?
Rémült csengéssel, vitrinmélybe mentett
poros pohár kettébe sose hullt?
Halott kedves keze a homlokunkra
az éj óráiban sosem simult?…
Ha egy felhő-kóc csüng az ég falán,
ints utána: talán emberi lélek.
Világszél sepri az ember nyomát,
düledék minden embertani korszak;
a tenger mélyén régi s új csaták
játékszerei egymáshoz kocódnak.
A kőbepréselt Legelső Madár
félszemmel néz a sirály tetemére,
melyet hozzáverdesnek vad habok,
s a tenger haltalan, mint az Első Napon.
A szírt fokán felhő-lélek kóvályog,
de nem lesz már belőle szűz eső,
úgy eltűnik a vak, csirátlan űrben,
mint templomboltban a fehér lehellet.
394
Világszél sepri a Föld felszínét.
Be mindegy már itt hatszázezer év!
A cromagnoni barlang törmelékét
ím kivetette magából a föld
s rút tömkelegben keveredik össze
Cluny templomi ablaküvegével.
Az emberlakta katlanok homályán
zúzott bálványok, megcsalt istenek
keresik egymás kőkezét vacogva,
hogy megmentsék teremtőjük: az embert.
Hol vannak már az árva földlakók?
Nincs meditáció, csak látomások.
Sírás sem volt a végső perceken.
Hét Angyal nélkül, Trombitaszó nélkül
rontattunk össze, mint a fazekas
edényei. Az agy gigászi tornán
bizonyította, hogy emlékezik
s titkokat fejt a szörnyű rianásban.
Tán az Ígét kereste, mely vala,
hogy azt kiáltsa végső szó jogán is –
Csak percek voltak akkor, nem napok.
Hol vagy, harangszóval bélelt vasárnap,
tisztaságillat a váltott ruhán!
Az üdvnap-délelőtt gyermek-reménye
a mélabúba dőlő délután!
Hétfő – Hétfejű sárkánynak legelső
feje, melyet levágni oly nehéz,
hogy a többit utána szinte játék,
s fokozatosan könnyebbül a kéz,
s a többi négy s végül a drága szombat!
A szív megtelt, s megteltek a padok,
s az ember a boldogság álhitével
örömhajhász tömegbe olvadott –
395
Rovástalan zúg az idő a térben;
nincs több napóra s kalendárium.
Pedig voltak kedves naptáraink is,
melyeket újév hajnalán cseréltünk,
talán tízezer éve mindig így –
Keresd benne az utolsó rovást:
„Hamletet láttuk. Kész az új ruhám.” –
aztán néhány üres oldal után:
„Hasadj meg, Föld, keljetek fel, halottak,
hogy mi menjünk be alája halottnak.”
1950. január
Múzeumlátogatás
A bronzkori férfi panaszai
1
Akkor kívántam ezt a biztonságot magamnak,
amikor éjnek-évadján kunyhónk falához
bozontos, barna állatok dörzsölődtek,
a cölöphöz foguk fenték, a szarvuk
hegyezték… Kölyök voltam, kutyánk elbírt a hátán.
Voltak társaim, egyívásuak, kiket
medve vitt el, kőszáli sas ragadott el;
jajveszékelésük sokáig visszhangzott a sziklán.
Akkor kívántam ezt a békességet magamnak,
amikor éjnek-évadján vad jövevények
lőtték tüzes nyíllal a házunk
s ugató hangon követelték halálunk.
Kölyök voltam, anyám vackát kerestem a sötétben,
anyám ölét a báránybőr alatt.
Köszönöm, hogy követtél a halálba,
s már együtt nyughatunk a föld alatt.
Csak itt van békesség, kitárt öledben;
örökké tart most már a pillanat.
396
Ők tudják, mért teszik együvé az emberpárokat.
Most már mi sem zavarja csontjaink nyugalmát.
Szívünkből kirepült az őrült bőregér,
a Félelem,
gyomrunkból távozott a rút kígyó,
az Éhség,
agyunkból kisuhant a vak bagoly,
a Tépelődés.
Féltség, hiúság, irígység mind-mind odamaradtak,
vízbegurult tönkről menekvő rovarok…
Nem kell naponta előlről kezdeni mindent!
Nem kell ölni, hogy meg ne öljenek!
Nem kell többé másoktól féltselek.
Itt vagy velem a jó fekete földben:
A föld meleg!
Itt vannak jó fegyvereim; a dárda,
kilenc nyilam, az íj, a jó tegez,
késem, ivókupám s a drága
sípocska is – és mindez végleges.
2
Mindig szerettem idomaid alatt
kitapogatni a csontokat.
Állkapcsod hányszor szorítottam,
hányszor lestem csípőd titokban!
A foszló hús mögött mohón
csüggtem az örökkévalón.
Ne hidd hát, hogy megalkuvás
e szent együvé-tartozás!
Fehér fogsorod mosolya
nem volt ily eleven soha.
397
Ékszereid itt vannak sorba, rajtad,
ahogy ígértem, ahogy akartad.
Most már ne félj, el nem rabolják
bozontos, messziföldi hordák;
mellkasodat ölelve fonja át
tizenkét tüskés bronzvirág,
karcsontodon a súlyos karperec,
füledben két csillámló gyöngygerezd –
szépek voltak a húson, a ruhán,
de csak most szépek igazán.
3
Amidőn a föld mélyébe hulltunk,
végre nevünktől is megszabadultunk.
Nem érezzük, hogy rosszabbak vagyunk
másnál, s többek lenni sem akarunk.
Te te vagy, én meg én,
sírunk örökös éjjelén.
Már nem szólít a nevemen
senki, még te sem.
Már nem is tudnám, mi volt a nevem,
csak azt, hogy sok sebet kaptam miatta,
s százszor szerettem volna új nevet,
nagyobbat, színeset, félelmeset.
Vagy azt akartam, bár lennék hatalmas
állkapcsú medve, máskor fürge farkas
rettentő fogaira vágytam: keselyű
öles szárnyát kívántam, az ülü
éles szemét –
de legfőként a holló háromszáz esztendejét.
Ezek a vágyak mind kívülrekedtek
biztos körein
az évezredeknek.
398
4
Nem tagadom, fölujjongó öröm
volna tudni: kik járnak odafönn!
S mért nem szűnik meg a kíváncsiság:
hová iramlik a világ? –
S a vágy sűrűn meglátogat;
mégegyszer fogni egy halat!
Labdát dobálni zöld füvön,
kapócsontozni nagy kövön,
tűzgyújtani, hallani, hogy ropog –
ó, az élők mégiscsak boldogok!
5
A legnagyobb árulást most követnéd el,
ha éreztetnéd, hogy kár volt követned.
Én úgyis, ottan is kísértenélek!
Nem volna egy nyugodt
pillanatod.
Megkeseríteném ételed, italod!
Beleköltözném a csókjaidba:
ne lehessenek veled boldogok.
Nálad maradt dolgaim szinte élő
gonosz erőként vennének körül,
alattomos zörgések, csattanások
tiltanák meg, hogy bárminek örülj.
Méhedből állatkínú görcsben
szakadnának ki véres magzatok;
fényes nappal is rémektől gyötörten
vánszorognál, mint egy élőhalott.
Ezért csak aludj nyugodtan itt a földben,
míg csontod a csontommal összeforr.
1950. február
399
A szentgyörgy-pusztai ház
Van egy ház az erdő alatt,
Apám ott sepri a havat;
Anyám toldoz-foldoz-baggat,
Emlékrongyot összeaggat.
Leánykám a rádióra
Táncol, mint egy primadonna;
Fiacskám a földön mászik,
Tolvaj egérre vadászik.
Az öregek öregszenek,
A gyermekek gyarapszanak;
Kályha mellett melegszenek,
Hideg szobában alszanak.
Várják a megváltó tavaszt,
Pinty szerelmes szólalását,
Hogy a kertecskét felássák
És elégethessék a gazt.
De a tél, jaj, szívós, konok,
A hó sivít, mint a homok,
S minden éjjel egy kis halott
Kapirgálja az ablakot.
1950
Csunyinka tánca

Ádikának

Aki nem látta táncolni Csunyinkát,
nem is tudhatja az, hogy mi a tánc.
Egy mozdulat, s ébren álomba ring át,
hol nincs halál, s nem éri földi gáncs.
400
Tavitündér narancsszín holdvilágon
így lebben-illan a sáté felett;
miként pillangó ül meg a virágon,
szív új akkordból új lélegzetet.
A hórák tánca éjféli berekben,
mikor lábuk sem éri a mohát,
a hóra-tánc sem kísérheti szebben
hétágú síp szerelmes ritmusát.
Szeme, a kék katáng, követhetetlen
álmélkodással oly világba lát,
hová én, nyomorult, el nem mehettem,
bárhogy gyötörtem lovam vékonyát.
Most tán a tengermély zsongó ölében
elsüllyedt város oszlopán pihen,
most angyalokkal versenyt száll a légben,
s csillagport hint hajába röptiben.
Mert nincs jelen. Eljött és átölelte
a felidézett lét előtti lét,
s talán éppen most kóstolgatja lelke
a halál édeskés szédületét…
Muzsikaszóra szálló rózsahinta,
döbbenten nézünk s tanácstalanul,
ereszkedj hát vissza hozzánk, Csunyinka,
ne hagyj magunkra vénen, itt alul.
1950
Barátaim
Olyan mélyen benn-élnek életemben,
hogy egyedül már sohasem vagyok –
az egyik valami tömlöc-veremben,
a másik, a másik – talán halott.
1950
401
Dadogások egy szívhez
Milyen megrendítő a szív vállalkozása!
Kínoktól zsibbadón, emléktől terhesen
a másodperceket kiütni egyre-másra,
ügetni koldusan, megverve, elhalón,
el nem fogyó úton, céltalan robotolva,
szolgálni holtig egy méltatlan idegent,
s tán egy rozsdás kereszt tövén lerogyni holtan,
mikor boldog ludak suhognak odafent!
Milyen őrült erő a szív vállalkozása!
Félreértett, konok kötelességtudás,
a forradalmiság vak állandósulása:
minden másodpercben egy-egy új robbanás
Elhóhérolt szívem, jó volna már pihenned!
Megszolgáltad a magaslati üdülőt,
a fenyveslevegőt, a kéklő sziklacsendet,
a tagolatlanul egybefolyó időt.
Ideje volna már, tudom, a bölcsességnek
előkelő hűvös fátylába kösselek,
amelyen át döfés a burkodig nem érhet,
s nem jutnak csücsködig incselkedő kezek.
Ha csíz volnál, szívem, most feltétlen kinyitnám
kalitkád ajtaját:
repülj, ha tudsz repülni még!
Bolond szolgálatod lejárt,
rabságod végetért…
1951
402
Rigótemetés
A szőlőben temettük a rigót,
fekete földben ástuk meg a sírját;
ott porladt már minden volt madarunk,
szép tollaik a rothadást lebírták.
És felcsapott valami furcsa szag,
szaga félig humusszá vált madárnak,
s a földből, mint elvágott iszalag,
kalimpáltak elő a tarka szárnyak.
A rigó feketén feküdt, hanyatt,
lábánál fogva tettem a gödörbe;
mély volt az már, tán embernek való!
Szepegve ültünk körülötte körbe.
– Az volt csak a borzasztó temetés,
amikor a megölt cigányt temették!
(A fegyházban verték agyon szegényt,
bűnükre ne legyen eleven emlék.)
A sírba úgy eresztették alá
anyaszülten, rossz deszkára kötözve,
két kis porontya sírva ordibált,
szöktek volna utána a gödörbe!
S míg valahol zördült egy cimbalom,
a fegyőrök puskái felmeredtek,
putrik népe vicsorogva lapult,
választván pajzsul egy-egy sírkeresztet –
Így szólt apám – közben bealkonyult –,
arcát kezébe tette, mintha sírna;
szőlőre, sírra zokogva borult
a bársonyos rigóhang bakacsinja.
1951. április 2.
403
Nyitány

Sou-nak

Milyen régóta vártam
jöveteled!
Kellett nekem
ez a csapdátlan szerelem,
e bársony test, e májusi madárhang.
Véremben lüktet hívásod ekhója.
Szívem téged leső radar,
követelődző, fiatal,
gyötrelmes évek meghazudtolója.
Nyugtass meg hát: nem holmi kérész-
életü láng ez a dolog!
(Ó, jaj, ha arra gondolok,
hogy másé voltál s másoké léssz!!)
1951 karácsonyán
Mint repülőgép…

Sou-nak

Mint repülőgép, mely anyahajóról
röppenve fel, túlságos messze szállott,
a lelkem is, a szeleburdi, kóbor,
fél, hogy hozzád már vissza nem találok!
A viharok azóta hol sodornak,
dédelgető, meleg érzelmi bázis,
a viharok szelében bujdosónak
szomját eloltó, ringató oázis!
404
Felröppenésem már hiába bánom…
Csak még egyszer találnék vissza hozzád!
Többé sohase játszanám bujócskát
e tomboló, kietlen óceánon.
1952
Elégia egy rabhoz
Milyen érzése lehet a madárnak,
ha mind kitépték szárnyatollait,
ember fejében mily rémei járnak
a gondnak, ha nem alkot, gyarapít?
2×2 méteres sötét zugában
min tépelődik az államfogoly,
ha már négy éve őrjöng ott magában,
vergődve, mint láncon vadász-bagoly.
Megint eljöttél álmomban, Barátom,
létentúli derengés arcodon,
s az a vonás, melyet a szemhatáron
az alkonyat utolsó sávja von.
„Már semmi sem fáj és semmi se bosszant –
mondtad –, annak köszönd, hogy még vagyok,
hogy hét padláson át éjszaka-hosszant
tüzes tűkkel szúrnak a csillagok.” –
Hányszor haltál meg már nekem, de hányszor!
S támasztott fel megint a kósza hír,
ahogy felkél a katalepsziából
az élve eltemetkezett fakír.
Hányszor csapott meg fényes nappal, ébren,
nálam erősebb lényed árama,
s meggyorsuló, vergődő szívverésem
szárnyatbontó madárként szállt oda,
405
hol rács mögött, nyirkos cella-homályban
szalmán elnyúlva tudni véltelek,
s tudatomba törtek perzselve-fájva
a tudatod kitöltő képzetek.
Ilyenkor nárcisz illatát sem érzem,
keserű lesz a csók és a falat,
s magam körül önbüntetőn kiképzem
a téged büntető börtönfalat.
De aztán már-már jólesik, nem éget
e gazdagító azonosulás:
ha átveszem s megosztom szenvedésed,
kínod tompul s könnyebb a pusztulás.
Vállalván sorsod így percekre néha,
véltem, kurtábbra rántom az időt,
mit Ádám égbevágyó ivadéka
éltében sírszerű homályba’ tölt.
De adtam-é valóban kínjaidra
akár egy pillanatra balzsamot;
s szolgálhat vigaszul baráti sztigma
annak, ki test szerint tán rég halott?
Már ritkul, sápadoz jelentkezésed;
vagy felfogó lelkem tompul-fakul?
És könnyem sincs, bár minden sírni késztet.
Üzenj, találkozunk-e odatúl?
1952
Búcsú
Elmentél hát, te csalfa napsugár,
Nyári melege őszi életemnek;
Nyomodban eljött az eső, a sár –
Szívemet mily tűzön melengetem meg?
406
A kerevet tarka párnáiban
Az illatod itt volt még kora reggel;
De elillant a dél óráiban –
Mit kezdjek a gyönyörű kerevettel?
Könyvek közé ásom megint magam,
S reménykedem: tán visszahoz a május!
S szeretlek sajgón és vigasztalan,
Mint papkisasszonyt a komor legátus.
1952
Magány
Töredék
Távozzék tőlem vágy, keserv, harag,
„ne búsuljak élőkért-holtakért”,
ne nézzek sandán más fején babért,
hisz földi pályabér meg nem marad!
Kedves élőket és jó holtakat
zárjak ki innen bár egy éjszakán,
hátha kegyelemteljesen fogad
magába a régáhított magány…
1952
Próba
Mint aki éjjel lepkét kergetett,
megfogta és a holdra felmutatta,
hogy lásson rajta színt és pettyeket:
vizsgálom én is álom-versemet.
Ó, holdsütötte tájon, a mesék
forrásvidékén támadt furcsa jószág,
új szenvedély gyümölcse, élsz-e még?
szíved dobog? – Vagy megölt a valóság,
s száraz tetem vagy, kárhozott szemét. –
1953. január
407
Honvágy
Csak még egyszer feküdnék az ingyenstrand porában,
Az ostiai parton, a tenger fövenyén!
Vagy a görög romokról lógathatnám a lábam,
Taormina fokáról, toprongyos jövevény
Csak mégegyszer loholnék ciprus-sorok homályán,
Sírok között siratva esendő önmagam!
Cyréne Vénuszára nézhetnék beteg-árván,
Gondolva drága nőre, ki messze-messze van!
S a tékozló fiaknak könnyével a szemében,
Ezüstös tengeröblök csillámló tavaszán,
Hallhatnám, hogy a boldog, zsivajgó idegenben,
Őrült anyák jajával hív elhagyott hazám!…
1953. január 20.
Keserves
Keserű a szenesló sorsa,
melynek hátán nehéz terű,
keserű, mint a vén uborka,
az élet, melyben nincsen derű,
keserű már a méz is, hogyha
nagyritkán ínyemre kerül,
keserű a kompót, cukorka,
már az ínyem is keserű.
Sorsom nem fordul soha jobbra,
s nem élhetek már emberül?
1953
Éji látogatás
Megint mézet lopott a Rém ma este:
besurrant az alvók közé,
szőrpamacsos fülét hegyezte,
s látván, hogy alszanak, mint a halottak,
408
beleütötte arcát, bele tömpe
orrát a régi porcelán-bödönbe,
beleöltötte roppant sárga
nyelvét s habzsolva-falva
nyelte a mézet és nyakalta.
Mezőket látott és virágot,
melyek közt hajdan citerázott,
majd undorodva és megcsömörölve
száját vörös szakállával törölte,
s a bödönbe beleokádott –
A gyermekek, kis angyalok, pihegve
aludtak s álomszárnyon, mint a lepke,
repdestek a hajnali égen…
Régen történt, be szörnyü régen!
1953
Vesztőhely-álom
Milyen vesztőhelyen mérték ki őket,
Reményiket és Járait,
apám legjobb barátait,
tagló alá zuhant erdélyi főket?
Mert hogy kimérték, álmom megmutatta:
szennyes, vérmocskos piacon
csattogott nyúzott csontjukon
rozsdás hentesbárd, rövidnyelü balta.
Messzi faluk vad népét odacsalta
e koncolás: mohó fogak
mardosták koponyájukat
s a vérük nyalta kóbor kutyafalka.
409
Kitépett szívért, összetört gerincért
az asszonynép megütközött;
ember-kutyák s eb-emberek között
szeges bottal vert szét a sintér…
Dermedten álltam, tudván, hogy apámon
a sor s több régi magyaron,
mert ádáz törvény s hatalom
ül újra tort az istenvert világon.
S a küldött jeleseknek ez a sorsa:
kiirtják őket kannibál gazok,
s haláluk láttán nyáluk is csorog,
lakomájuknak ők a sava-borsa.
1952–1953
A vén kőhordó uszály
Már két hete fekszik a fövényen,
mint egy kivetett, órjási hal;
megviselte hetvenhét vihar
s most hét ács tesz-vesz rajta serényen.
Lomha teste tán száz éve jön-megy
Visegrád és Budapest között,
követ szállít, vemhesen döcög,
bálna-orrán nagy láncok zörögnek.
Azt a hegyet – ládd, csak a karéja
maradt már meg – mind ő hordta le,
s elhordatják még azt is vele:
mennyi deszkát halmoztak köréje!
Gyalu nyisszan, sikkan a vonókés,
ácsszekerce csattan a bogon;
órjás fúrót forgat konokon
két napvert, keményen markoló kéz.
410
Bognárbalta csattog a hasábban,
és a nagy test jajgat és morog;
benne három ács sürög-forog,
három Jónás a cethal hasában…
Talán még ükapjuk építette
ezt a bárkát: hajóács-falu
volt ez egykor, szurokillatú,
rozzant bárkák jöttek a szigetre.
S itt eléje rönköt gördítettek,
kiütötték korhadt oldalát,
s lett új borda s új kormánylapát –
s mennyi szurkot adtak a betegnek!
Forró szurok-balzsam, csepű-vatta
tömködi-kötözi száz sebét,
öreg bordák foghíjas közét,
s messze szurkos a homok alatta.
Az az idő nincs már messze, látom,
mikor májusfa lombjaival
vízre lendül, újra fiatal,
s hömpölyög túl hetedhéthatáron!
1953
Álom-látás

Írd meg, amellyeket láttál, amellyek most vagynak, és amellyek ezután következnek.

János jelenései, I. 19.

Az este még négyesben üldögéltünk,
központban ő, alig volt ruha rajta,
ha ránéztem, vadul mozgott a gégém,
szemem forgattam szomjasan sohajtva.
Hagyakozóan eszméket cseréltünk,
411
s bár sápatag férfibolygóival
alamuszin osztoztam égi fényén,
tudtam, enyém lesz ő a végén…
De hirtelen szétűzött a vihar.
Fohászkodtam: bár vinne őt meg engem
ugyanegy tölgy alá pokoli sodra,
lelnénk egymásra, s tán már a kihalt
földön, borzalmaktól mámorosodva
omolna karjaimba; majd zokogva
zendítenénk hálás zsoltári dalt!…
Így váltam el, így hagytam őt megint
más férfira, süvöltő éji szélben,
hogy mikor a halál felé suhint,
az gyámolítsa, annak teste védje,
s kerestem vak-loholva azt a fészket,
ahol erdők alatti messzeségben
két árva gyermekecske heverészget
s a pusztulást nem sejti, még nem.
Iszonyatos fényesség fent az égben,
iszonyatos rázkódás lent a földön;
vakító fény, zengés, mindent betöltőn.
A Végitélet, közös tűzhalálunk
lám elközelgett: vagy a mennybe szállunk,
vagy a Pokol lészen tanyánk örökkön.
Csillagok égő könnycseppjei hulltak,
kezem szememre nyomtam: ne vakuljak,
s talán e szemkápráztató nyomástól
sok csillagot láték, amint repültem,
kőhajításra, lángolón, egymástól,
gyűrűs bolygókat pályás égi rendben,
mint hajdan, a fizika-tanteremben.
Hanyatt feküdve úsztam már az űrben
a tűz által emésztett föld felett.
412
Jaj, hol lehet a szörnyű csoda napján,
hol lehet Ő? S oly vad igyekezet
támadt bennem, hogy már Felé repültem,
irányítván lelkemmel testemet.
Világtájak, földtengely, égi pálya
összeomolhat: lelkem megtalálja.
Jaj, mért hogy íly istentelen pogányul
ért engem a Végítélet utol,
s a kénesőtől, égi hamutól
arcom kigyullad, el nem halaványul;
s az ember közösségből kiválva
nem készülök a kollektív halálba.
S a lobbanásokkal telt szörnyű éjjel
terében hulltam csillagok között,
mint az a megperzselt szárnyú görög,
testemben a repülés gyönyörével…
…Ráborultam. Szakadozott selyem
fedé a testét, bőre több helyen
látszék, amint orcáját földbe fúrva
feküdt az oldalán, karral kinyúlva.
Balkéz felől a Folyó füstölög,
a völgyben friss, fojtogató ködök,
messze, keletre otthonunk, a Város:
por és hamu s minden, minden halálos.
Csókolni kezdtem, ráborultam,
most már csókolhatom nyugodtan.
Hagyja. Halott? E drága test halott?
Meghaltak benne csókok és dalok?
S csókoltam holtnak vélve is – de ím,
balzsamként hulltak rá a könnyeim:
413
Úgy átölelt, ahogy még soha senki,
s öleltem, ahogy még senkit soha,
azt hittem, csókomtól újból elájul.
De csókot kért könnyből szűrt mosolya,
együvé tartozásunk zálogául.
S az átvészelt, őrült emberi nem
voltunk mi már, új kéj, új gyötrelem,
mikor a perzselt, puszta parlagon
fogantatón szakadt belé magom.
EPILÓGUS
(a teljesség kedvéért)
…Furcsa ruhák, botok és kalpagok.
Ki megmaradt, mind a hegyekbe tart.
Én trópusi sisakban ballagok,
oldalamon rezeshüvelyü kard.
A Hegy magaslik ararátosan,
valahol fent csilingel egy kolomp,
most már megmaradunk bizonyosan:
a fákon itt már eleven a lomb.
Kolomp? talán kápolnás kis harang –
pásztori lét vár, új hit, küzdelem.
S megszólal egy csengő gyermeki hang:
„Én láttalak repülni odafenn! –”
Csillagtüzek-perzselte rossz szemem
megnyugtatá ez a tengernyi zöld.
Nem repülök többé már sohasem,
hazám lett újra e szomorú Föld.
1953. július
414
Üzenet
A napjaim köréd kristályosodva
igazodnak az idő fonalán;
totemi képeddel életem odva
megtelik – ott ég fekete falán.
Benned testvéries uralmuk osztják
a testi báj, a tündéres okosság.
Tűrd el tehát, ha dideregve-fázón,
maradék életem reád ruházom.
1953
Önemésztő szándék
…Belepusztulni a hajába,
mint a nádas hinárosába
pusztul bele egy sűrű, ős
tavon a balga evezős!
Reáborulni a szívére,
hallgatni, hogy zubog a vére,
s elúszni boldogan-vakon
e forró vér-zuhatagon!
Ó, belezuhanni Zsuzsába,
ahogy a föld álmos husába
zuhan belé egy vad, kreol
éjszakában a meteor!
1953
415
Tilalmas kert
Vasárnaptól hétfőre virradólag
annyi furcsát álmodtam újra Rólad!
Gyermekkoromban is eképp színezték
álmaimat a nagyjátékú esték,
s mesevilágban éltem újra mindent,
ami napközben a szívembe döbbent:
a gyermek-lélek korlátot nem ismert,
lábom palánkon át repülve szökkent,
s hol teltgerezdű saszla ért pirosra,
jó hajdú-kedvvel léptem a tilosba –
De most! Ó, jaj, a Vén Csősz szeme jól lát,
s álmomban is törhetetlen a korlát!
A rácsos kapu
Hogy szaladtál a kert útján felém
hancúrozó, pajkos mozdulatokkal!…
S köztünk a vaskapu, roppant lakattal,
én a külső, te a belső felén.
De még szerencse, hogy azok a rácsok,
a dárdavégű szörnyű fegyverek,
lehetővé tették megtorpanásod,
s el nem sodortál, csintalan gyerek!
(Ezt csak most mondom. Akkor tudtam: átok,
átok, hogy rács közül kell kérni csókod!
Mert a kezünk hideg rácsba fogódott,
s járom-csontunkba vasak éle vágott!)
Sötétbújócska
Támaszkodtam a hűvös kőpalánkhoz,
sorshúzás áldozataként, vakon,
s hátam megett a zörrenő, homályos
kertben a társaim, öten-haton,
törték a bokrokat, akár a medve,
416
keresvén alkalmas búvóhelyet,
s én, a Hunyó, csak számoltam sietve,
hogy indulhassak már s megleljelek.
Órjás rebarbarák, vad málnabokrok
rejtettek-é el, tündéres alak?
Mért bújtál el, és mért nem akarod, hogy
a sűrű kertben megtaláljalak? –
Tehetetlen dühöngtem, hogy miért nem
maradtál a kimért játszóhelyen,
s léptél oda álnok-önkényesen,
hová nekem nem, nem szabad belépnem.
Még nem…
Kebled garázsa balmarkomban égett.
Kardként meghajló tested a karomban
hidalva hátramerevült
s kacagtál, mint kit nem foghat a vétek…
Jaj, hogy ismét diadalmas-goromba
nem lehettem!
De boldog,
boldog voltam, mert régesrég kioltott
tüzem kigyúlt veszetten!
S általad adatott meg újra égnem.
Mert mint aki csak odázza a dolgot,
suttogtad húnyt szemmel, lihegve:
– Még nem!
1953
417
Non omnis moriar
Csókolj, istennő, vesd magad hanyatt,
örökké élni fog e pillanat!
Emlékitől megittasul
a költő százéves korában is,
és idvezült orcával térdre hull.
S ha meg nem éri ezt a kort,
ez az örökkön élő pillanat
a föld alatt,
bíz ottan is meglátogatja majd
ez az íz, ez a szag! –
S amíg habzsolja emlék-húsodat,
őrületében felnyög és sóhajt!…
S ki akkor jár a szörnyű temetőn,
irigyen néz körül, s bár kit se lát,
tovább kutat vad szerelem-lesőn
s kajánul mondja: Övék a világ!
1953
A negyvenedik ősz
Úristen, ez a negyvenedik őszöm!
Vajon még hány van, kérdezem…
De csak a tücskök rínak a mezőkön,
Rozsdás szerszámmal, érdesen.
1953
418
A barlangkutató

Vértes Lászlónak

Ballag a barlangkutató:
csodálatos világban él ő,
cseppkő várja s száztitkú tó
s mindég a barlangról mesél ő.
Lámpása van s gumi-ruhája;
ha helyét itt fenn nem leli,
olykor napokra elnyeli
útvesztős barlangok homálya.
Útat tör medvék ösvenyén,
bevilágít minden sarokba,
szakállas árnyékát a fény
titkos-jelű falakra dobja.
Denevérek szállják körül,
hátára mész-erek csorognak,
de kedve felcsap és örül,
ha nagy fogak rávicsorognak.
S mily furcsa érzés járja át,
s hogy reszket szótkeresve szája,
ha az ősember lábnyomát
valami zugban megtalálja!
1953
Naponta látlak itt s csodállak…
Naponta látlak itt s csodállak, Szépség, a vén falak között,
szélhozta mag, mely megfogant a zord sziklán s virágba szökött.
Holt dolgok őrző csarnokában, múlt századok gyűjtőhelyén,
Maga vagy a bezárt Természet, nem ide-illő jövevény!
Mikor ott künt a nyári nap süt s vizek újulnak szüntelen,
ha ősszel a lombok pirosulnak s kék pára ring a völgyeken,
419
mikor a hó a szemhatárig szántalpakon suhanni hív,
vagy az első rigó szavától sajdul a béna, téli szív;
itt kell morzsolnod ifjuságod vissza nem térő napjait
s rácson át látnod a világot s még rácson át is csak alig.
Ó, én ne osszam szenvedésed, a szabadság szerelmese,
ki oly sokáig hitte balgán, hogy életünk tündérmese?
S kit oly korán felháborított és harcra hívott a halál,
sok bárgyú élet-ellenesség, embertelen törvény, szabály,
ki szárnyas Perseust követve vergődtem tengereken át:
ne lássam tiltakozva Benned a láncravert Andromedát?
ne őrjöngjek e gondolatra, ne ostorozzam önmagam,
hogy innen, hol minden lim-lomnak örök zuga, tárlója van,
hol lepke, verskötet, plakátrongy szívósan halhatatlanul,
gyönyörű, drága Nő, te múlj el, te illanj el nyomtalanul?
1953. november 12-én (zárthelyi, extemporale)
Februári pillanat
Hó ezüstje,
sziklák ezüstje,
hold-ezüst.
Isten-gyaníttató az est.
És valahol,
visszhangos omladék alól
szól a bagoly.
Lehet-e jobban panaszolni, fájni?
Kínját szívszaggatón
süvölti százszor…
Párjára őszutón a pásztor
botot dobott:
eladta s jót ivott az árán.
420
A nagy fülesbagoly
ezért jajong
ily rémítőn, ily ősvilági árván.
Kisoroszi, 1954. február 14.
Nyár-igézés
Azt kérded, fiam, hogy kobakodban
mint fér meg oly sok emlék-bogár
s hogy-hogy épp e zord téli napokban
zajdul benne száz-ízűn a nyár –?
Add kezembe azt a drága buksit,
hol bodorkás szöghajad alatt
nyolc nyarad színes emléke nyugszik
s kis rovást tett minden pillanat.
Eme dúcban, ládd, a fejtetődön
lakozik tán a hancúrozás,
kurjongatás szőlős dombtetőkön,
hempergés és bak-ugrándozás.
Itt hátrább e kettős horpadásban,
mely éppenhogy kitapintható,
a fürdés- s az úszástudomány van,
a Duna vonzása, meg a tó
kristály-mélye, melyben mint a búvár
egy hatalmas szippantás után
a hináros mélybe le-lebuktál
s kapdostál a keszegek után,
majd felszínre bukva és tikogva
evickéltél ki, mint a kutya,
s tettél szent fogadalmat titokban:
nőjjön benne bárminő csuda,
421
le nem szállsz mélyébe sohatöbbé,
mert oda csak béka s hal való –
azóta is benned él örökké
s háborgatja álmod az a tó…
S lám, tovább mi lakozik: emitt ni,
e kis búbban a huncutkodás!
Fészkéből kiszedni, meghajítni
a madárkát, tudtad, nyavalyás!
Majom-mód ugráltál ágról-ágra,
fejjel lefelé lógtál, te gaz!
haza se jöttél, csak vacsorára,
ha a gyomrod kordult – nem igaz?
Hát a szőlőlopkodás, a bingyó-
alma rázás tán nem itt buvik?
S hogy a nyírfa esti szélbe ringó
csúcsán ültél, akár a kuvik?
Rikoltoztál, anyád-rémítendő,
s ott nem hagytad volna azt a fát,
csak akkor lett ebből elegendő,
hogy rátettem a fűrész fogát…
Jó, ezt hagyjuk… Persze, csupa jóság
síma s magas diák-homlokod,
s mint a kerti út mentén a rózsák,
benne sok-sok szép s dicső dolog:
Rőzsegyűjtés, szorgos kert-kapálás,
öntözés, vetemény-ültetés –
az a kis betyárság, ordibálás
jópontjaidhoz képest kevés.
S az is itt van valahol rovásban,
hogy megálltál egy kis hant felett,
elmerültél mély gondolkodásban
s kezed egy kis bokrétát letett.
1954. február 19.
422
A Semmi felé
Valami ócska verkli húzza
a boldog új élet dalát –
Minden értelmetlen, galád,
ember-jegek fáradtan úszva
vonulnak langy felolvadásuk
felé a szennyes-vad Dunán,
a Körúton, s a délután
csakolyan ronda, mint a másik,
s méhében mocorog a holnap,
a megszokott bús folytatás –
s már az se számít, ha levás
a boldog égről csillag, hold, nap,
a kozmikus lét sava-borsa,
s nem tudja az emberözön,
hogy valahol kézen-közön
tán e percben dől el a sorsa,
s amint halálunkról tanítják
rettenetes apostolok,
maholnap égi ostorok
a föld kérgét összehasítják –
S aztán sokáig semmi sem lesz,
csak kocsonyás, egysejtű lét
üti fel újra a fejét
s kezd alamuszi szerelemhez,
de állattá fajulni nem mer,
csírát nem oszt és nem szoroz:
nehogy kiváljon a gonosz
csillagölő majom, az ember!
1954. február végén
423
Örökifjú muzsika
Mozart: g-moll szimfónia
Örökifjú muzsika csermelyében
Fürösztöm meg korán vén arcomat,
Hadd mossa meg időszántotta képem,
Simítsa el a sápadt ráncokat?
Egy hosszú ősz hajszál hullt az ölembe,
Talán apámé, talán az enyém,
S közben zuhog e dallam a fülembe,
S fiatal álmok ringnak ütemén.
Ó, a lélek, e szívós síri mécses,
Az időhozta változásokat
Hogy elhazudja! Fut-fut a zenéhez,
És régi dalt friss vágyakkal fogad.
S künt tél van és a kert halotti dermedt,
Jégtűket hint a csillagos magas,
S én, kit örök ifjúság átka vert meg,
Érzem, hogy jön, jön, jön az új tavasz!
Kisoroszi, 1954
A halászsas
Sokszor megbámulom a nagy halászsast,
amint rőt, méteres szárnyaival
horgász fejem felett suhogva átcsap,
kutatva, hol ezüstlik holmi hal.
A víz mentén fejét forgatva szállván,
széles hatalmában nagy-boldogan
hintáz a kékben, majd szűkít a szárnyán,
és mint a kő: zuhan.
424
A préda: jó két araszos hal,
már ott ficánkol karma közt;
aztán – irány a sziklaoldal,
s egy odú szélén lakomába kezd.
Ez az ősi, az igazi halászat?
– sóhajt bennem irígység, sanda kín,
s fához támasztom megalázott,
drága horgász-szerszámaim.
Kisoroszi, 1953–1954
Középkori fametszet, I
Tanulmány
Hol a tömzsi, tűzmarta kapu-tornya
lőrés-szemével a mezőkre tárul,
megszűnik utca, épület-cikornya
s a város elfeledkezik magáról
nagyhirtelen – a görbe, gübbenős út
szélén botorkál szoknyáját befogva
egy rebbenő lány amoda a kőkút
iránt a bojtorjános giz-gazosba.
Kopár dombon, túl a dögtemetőn is,
úgy lehet, a világ eleje óta,
lógó gyümölcsivel az akasztófa;
mögüle kél a nap, gyönyörű főniksz.
Éji fátylától megrabolva reszket
a kulcsos város, s tündököl a fényben,
csupa tornyok, csupa arany keresztek –
mint országalma egy király kezében.
Messzeföldről, bottal kopogva, bátor
új tanokkal – szemében szent nyakasság –
tart a vaskapunak valami vándor.
Nem tudja még, hogy holnap felakasztják.
1954
425
Memento
Láttál-e már fekete sírbolt
poklában szétesett koporsót,
melyben rablótól összedúlva
hever egy régi, sárga hulla;
pók fészkel kiszáradt szemében,
s felette síri szél lehében
cafrangos szemfedő vacog? –
Ilyen vagyok.
Csókkal ne ámíts és ne könnyezz,
maradj ördögmátkájú özvegy.
Szemfedőm zöldgyűrűs kezeddel
behullt szemem elől ne vedd el,
mert jaj neked, ha odalátok,
hol éled fertelmes világod!
Megzörgetem az ablakod.
Ilyen vagyok.
1954
Szemfedőm
A köpenyed arcomra borítottam,
s agyam elárasztotta illatod,
féltébolyultan és megvakítottan
találgatom alatta: ki vagyok?
Belémköltöztél! Külső testi formám
alatt istennő-termeted feszül,
s tán Te leszek, ha majd új létet ró rám
a Mindenség és egyszer újraszül!
1954
426
Kirándulás a Húsvét-szigetekre
Képzeletem már jónéhány nap óta
a Húsvét-szigetek táján evez,
le-leszállok – titokzatos pilóta –
titokzatos, nagy kőfejeihez.
Szürkés sziklák alatt, holt-szikű lankán,
odvas-szemű, gigászi kőfejek,
méregetik vakon, halotti sandán,
a tornyosuló évezredeket.
Tenyérnyi folt a tenger közepében
viharvetett embermagot fogant,
s megtartva ős, örökletes hitében,
munkára fogta a boldogtalant.
Hitvány kővésőjét marokra kapta
s nekiesett a sziklának e nép,
s még egyetlen tudós meg nem ragadta
buzgalmuk munka-hipotézisét.
A munka folyt emberöltők során át,
s új főket alkotott e szent robot,
mögöttük ostoros hortátor ágált?
Vagy ki-ki jószántából dolgozott?
S ha már a ráeső munkát lerótta,
élvezte izmai diadalát,
ajkán zendült szobrászi-büszke nóta,
s azontúl tétlen éldegélt tovább?
Hogy közlé önmagát a végtelennel:
vigasztalhatta cseppet is e hit,
hisz nyomtalan mosintja el a tenger,
mint ősapáit, ivadékait.
427
Halászhatott halontó kék vizekben,
eszkábált csontszigonyt és jó nyilat,
s csiszolgatott, hogy tán senki se szebben,
gyöngyöt parázna asszonyainak –?
Vagy ott kopácsolt élte fogytaiglan,
mint valamennyi őse azelőtt,
míg Napisten e vak munkába hibbant
agyából fel nem szívta a velőt;
s míg a roppant, magagyártotta bálvány
áldozataként össze nem rogyott,
s szerzett annak, saját kidőlte árán,
vérbő, fiatal új áldozatot –?
Mert úgy lehet, e szörnyű kőkoloncok
ismeretlen istenségek soka…
Vagy tán akit uraltak e bolondok:
a sziget mindenkori zsarnoka?
Saját maguk? És önörökítésük
őrületének szánták életük,
s a kősziklán úgy használták a vésőt,
akár a papíron én a betűt –?
Ki mondja meg?… De emberkéz csodája
s az alkotó erő diadala
e rémítő fejek galériája
s a szikla berovátkolt oldala,
s a hősökről regél évezredeknek,
kik vájták itt a sziklát véresen,
s bár mániájuk ily csodát teremtett,
fajuknak nem maradt izinkje sem.
…A lelkem nyugtalan-töprengve szálldos
a sandán hallgató fejek körül,
s alkotóik szent emlékének áldoz:
örökké élnek, ismeretlenül!
1954. augusztus–szeptember
428
A Roppant Pillanat, II
Itt kezdődik a nagy megsemmisülés fogaimban,
Állkapcám iszonyú éjbe meredve feszül:
S mint kire bánya-iszap vagy hegynyi homok szakadott rá,
Mardosom elboritó évmilliárdjaimat.
1954
Delelőn túl
Hiába tépkeded deres hajad,
a fogad is kiszolgált, csorba, csempe;
közeledik, fiam, a pillanat,
hogy szedelőzködhetsz a végtelenbe.
Már őszbe hajlik a természet is,
tavaszt, nyarat eggyézilálva szinte –
akár nyarad, egész életed is
olyan kurtácska volt, visszatekintve.
Boldog lehetsz még, ha szíved kihült!
csak hamujába friss sebét temesd be!
Hogy Anna is, mint fecskefarkú lepke,
bár kapdostál utána, elrepült.
1954
Néma tömeggyűlés
Állok a sírkert peremén, a
lámpák fényében, és e néma
tömeggyűlést figyelgetem:
emberek voltak – kőkeresztek,
ki rangosabb, ki rangjavesztett,
s köti őket kő-fegyelem!
429
De csendjük rég kialakult már,
vér és velő kihalt-kihűlt már,
s a maguk módján boldogok.
– Ó, ti, kiket vágy már nem éget,
hogy irígylem e békességet,
sorsokon túli sorsotok!
1954
Hajdani szép galambjaimhoz
Galambjaim, angyalkák, sok szerelmem,
galamblányok, fiúk, szépasszonyok,
galambgavallérok, szökős csavargók,
s ti, galambhéroszok!
Állnak-e még a vén padlásgerendák,
melyek tövén vígan tanyáztatok,
s hol fészketek s pelyhedző kisdedek közt
gazdátok voltam s lakótársatok?
És arról álmodoztam, hogy idővel
a sokasodó bucskázó-, sirály-,
pávás-, golyvás-, örvösgalamb-világban
én leszek a király?
Szerettük egymást, szinte összenőttünk,
hisz már-már embert láttam bennetek,
s a kislegényben ti talán galambot!
S ha körülszálldostátok a harangot,
az én világom nőtt és terjedett!
Kivetülése volt saját magamnak
minden égrekeringő repülés,
fehér szárnyon szállása a galambnak:
egetvívó próba-idvezülés!…
430
Sírocskátok a régi kert zugában
már rég benőtte mindenféle gaz,
s rájuk a rókajáró éjszakában
tépett pehelyként csak havaz, havaz.
De él talán valahol unokátok,
és tudja még: ükanyja szép fejét
csókolta egykor, mint fehér virágot,
egy kisfiú, s bár eltelt oly sok év,
még visszahívja a boldog közösség,
melynél szebbet ember nem alkotott,
mert hősi szárnyalásra ösztönözték
galamb-tündérek, galambhéroszok!
1954. december 9.
Havazás
Hópihék, kavargó, pillanatnyi
emberi sorsok!
Mondjátok, ki boldog
közületek?
Ki földrehull, reátipornak;
az ereszen-maradt:
elolvad.
Felbukkanunk,
kavargunk jobbra-balra,
aztán fejünk a földrehajtva
visszahull újra ki-ki pornak.
1954
Esztendők
Azt hiszed, esztendők nyomtalan elmúlnak?
Szivedben nem marad se kínjuk, se szennyük?
Bagolyrúgta ház vagy, cserepeid hullnak,
De azt is köszönjük, hogy élünk, köszönjük!
1954 (?)
431
Zodiacus
Mire a Föld új állatövbe lép,
világunk céljavesztett törmelék,
s az emberiség maradéka végül
mesterséges özöntüzébe szédül.
Meteor
Távoli csillag zuhanása –
A végtelenség meg se rebben!
Talán Nap volt, Űr óriása,
S már csak itt él a fénye, bennem.
Farkasréti emlék
Én hagytam el, vagy ő hagyott –
kettőnk közül ki a halott?
S ha él, jaj, könnyezik-e még,
vagy más csókolja a szemét? –
Emlék már mindez, messzetünt,
akárcsak egész életünk.
Megy-megy a temető-uton,
tündéres, karcsú hajadon;
hajában fehér liliom,
fölötte csillag, milliom,
s amerre hosszu teste ring,
irígy halottak kémlelik.
Így látom őt – s milyen csodás
ez a könnyes távolodás!
Megy-megy a szélben egyedül,
vissza se fordul: menekül.
Nem tudja még: a földtekén
egyszer még útját állom én,
432
elébeomlok boldogan,
szivemben esküvés fogan,
s szólok: a csókom milliom,
állj meg, tündéri liliom! –
S boldog virágok kémlelik
egymásba omló könnyeink.
1955
Felismerés
Ha hevertél csillagos ég alatt,
háttal ezernyi tündöklő világnak,
s titokzatos hatalmú sugarak
bizsergették bolondítón a hátad,
alattad rózsás-lüktető kebel
parázslott fel-feldobbanón, mezítlen:
akkor tudod, s hited már nem vesz el,
akkor tudod, van Isten!
1955. szeptember
Forgács
1
Valami égi bugyborékolás:
mintha a nyár arany korsója telnék;
a gyurgyalag – az hinti a mulás,
a búcsúzó augusztus ijedelmét.
2
Tücsökszó? – Csak a csillagok zenélnek,
ma éjjel mind, mind megnyilatkozott.
Figyelj csak, némelyikből hallhatod
a megfogamzott névadó regéket.
433
3
Mióta kis-hazámtól elszakadtam,
valamit bennem a világ megölt:
többet sugalt még a felhő is ottan,
mint itt a föld.
1955. szeptember
„A tüzes lovas”

Egy Schumann-zongoradarabra, melynek dallamára harminc éve a Szeptember végén sorait énekelgettem

Egy hajdani dallam, a zongoraórák
szép gyöngyszeme csillan most nap-nap után,
Idő viszi benne sötét lobogóját,
s az arcom előtt suhogatja puhán.
Hogy szállt ez a dallam az otthoni utca
vén házai közt tavasz-alkonyokon,
s hogy tette beléje a nyurga fiúcska
Petőfi szívét komor-álmatagon!
Oly rengeteg év eliramla azóta,
s hullt annyi virág el és annyi leány,
és mennyi legény! Az Idő letarolta
s a tél dere már megüté koponyám.
De most is a hajdani furcsa borongás,
baljóslatú gyász üli meg szívemet,
erősbül a dallam – már templomi zsongás,
a dombra kifordul a gyászi menet,
434
megállnak a dombon, a sírt körülállják,
és zendül a zsoltár és zúdul a rög,
siratva siratják a csalfa leánykák
a nyurga fiút, kinek álma örök…
1956
Hagyaték

Mikecs László emlékére

Eltűnt a háború vérözönével;
bizonyosra vettük, hogy visszajön;
de vártában szürkén múlt hétre hét el,
s szemünkből rendre elfogyott a könny.
Tépett madárkák jöttek, kósza lelkek,
– Él! – szólt az egyik, – Meghalt! – szólt a más,
lelkünkben egymással így feleseltek
pogány valóság s hívő látomás.
Megkezdett, sárgálló üvegcse mézét
inségemben én nyalogattam el –
suttyomba, lopva, hogy mások ne nézzék,
mert jel lett volna ez, iszonyú jel!
Nem jött… A sálja így került nyakamra:
sebaj, ha megjön, szebbel tisztelem!
Aztán megnyílt a pince és a kamra,
s mindent feléltünk rendre, dicstelen.
Befogtuk fekhelyét, aztán a székét,
már évek múltak el, míg jött a hír:
keresztútjának rég elérte végét,
poklába zárta már a messzi sír…
435
Élőhalottnak hittük eddig. Most, hogy
holt híre jött: megelevenedett!
Láttuk az utcán, álmunkban fogadtuk
mézzel, kenyérrel – a Kísértetet.
Bezzeg most már tiszteltük hagyatékát!
Noli tangere!… Féltőn és hiún
zártuk el dolgait, könyvét, a tékát,
mely lőn tilalmas, titkos múzeum.
S én bújni kezdtem sok-sok irományát,
könnyezve bámulván a kései
éjszakában, jégábrás ablakán át
fehér arcát!… Tán egy új Széchenyi
tűnt Benne el, tudásával, hitével,
és minden tette ott is áldozat:
sírban is égő, buzdító szívével
istápolja a holt magyarokat.
1956
Olajfa-dal, I
Olajfa, bűvös csók-ígéret,
sátán cinkosa, kárhozat!
Be nem telt szép kecsegtetésed
évről évre csak áthozat.
Árnyad alatt bután imádtam
egy tüneményt fiatalon;
azt keresem szirmod szagában:
sohasevolt diadalom.
Pásztori szép ölelkezésre
hely nem volt még alkalmasabb!
Bűvöld Őt vagy mását elémbe,
szeretni egy hatalmasat.
436
Vagy csábításod csak hazugság,
és nem történik semmisem,
míg szirmaid szépen bezúzzák
alattad porladó szívem…
1956
Háladal Bolognához
Bolondul vágyom egyre vissza
dülöngő-tornyú városodba!
Árkádok alján az esőben
beszélni távoli hazánkról,
apára és anyára lelni
a hazafelé bujdosónak:
Tebenned adatott, Bologna!
S tebenned leltem vágy-hazára,
Itália, emléket oltó
varázslatos föld! Egyre csábítsz
lerogyni hálálkodva, sírva
első kilométerkövedre!
1956. június
Búcsú Bécstől
Esik kisértet-bús fejemre,
esik kongó lépéseimre,
esik a házak oldalára,
esik Balassi lábnyomára,
esik búcsúzó perceinkre,
csak álmodott szerelmeinkre,
s hol sajgó múlt hívott tetemre:
esik saját könnycseppjeimre.
Esik toronyra és szoborra,
ki sem derült égből omolva,
könyörtelen őszi eső ez,
így ért bolond-utunk végéhez…
Bécs, 1956. október 7.
437
Hajdan
Kisfiú voltam és egy dombtetőn
vízmosta porhanyó, agyagkaréjban
csodálatos szerszámokat találtam,
kőbaltát, kődárdát és kőnyilat,
fehéret, szürkét, sárgát, feketét.
Kik jártak itt? Tán játszó gyermekek,
azok csiszolták hangya-szorgalommal?
S mért hagyták szanaszerte, hanyagul
nehéz munkájuk csillogó gyümölcsét?
Kik jártak itt tegnap vagy az imént?…
S egy őszöreg tudós toppant mögém:
– Ezekkel, látod, öltek hajdanán,
kobak betört a súlyos kő alatt,
velő kiloccsant és fröccsent a vér,
ahol a nyílhegy behatolt a bőrbe,
s üvöltve elrogyott egy ember, állat! –
Hajdan… vagyis az ő gyermekkorában,
gondoltam, merthogy ősz volt, őszöreg,
nyíl, balta ismerősen állt kezében,
maga faragta tán s csiszolta őket,
s valami véres, vad játék után
vad cimboráival csak ittfeledte,
száz év előtt, hajdan gyermekkorában.
Zsoltár-töredék
Minden könnycsepp az égi membrán
Világnagy lemezére hull,
S akkora csengéssel csepeg rá,
Hogy meghallja az Úr!
1957
438
Párbeszéd
MÚZSA:
Költőm, únom e földi életet:
minden olyan nyomott, oly rút, silány!
Hisz még repülnünk sem lehet,
bár úgy, mint egy beteg sirály…
Költő:
Ó, jaj, nyakig süllyedtem a mocsárba,
iszapos torzs szurkálja sarkamat,
kinyílt kagylók, kétélü késre válva
vagdalják talpamat a víz alatt.
Karomat nyálkás hinarak bogozzák,
megmérgez a böfögő búborék –
de könnyeim tündérkezek lemossák,
fejem fölött még mindig kék az ég!
1957
Nagypénteki varázs
1
Az oltáron fekete gyász,
alatta Krisztus letakarva;
a kápolnából zokogás
zsoltárosan száll a magasba.
Az ember ős bűnbánata
megtört szemek könnyével omlik:
ma minden nő Szűzmária,
s minden férfi Hozzá hasonlít.
Ne menj a tóra! Csupa gyász!
Sötét tükrén a tavirózsák
lidérces lángja babonáz:
Krisztus szent vérét harmatozzák!
439
2
Nagypénteken szegeztél a keresztre,
melyről le nem vesz senki más;
Nagypénteken löktél be a verembe,
melyből nem lesz feltámadás.
Testem megtöretett, vérem kiomla,
lelkem szálla alá pokolra.
Harmadnapon ültél siromra,
Judás csókjaitól bomolva.
Kereszt-útam is újra járnám!
Minden kín eltörpül emellett:
síromon rózsállik a melled,
s ez rosszabb száz kereszthalálnál!
1957
Így volt mindörökkön?
Ó, Istenem, hát így volt mindörökkön,
hogy elakadt a torkon a falat,
s nem akadt egy büntetlen pillanat,
melyben a furdalt lélek fel ne nyögjön?
És mindig így lesz? Hogy akik örültek
csóknak, falatnak – csak megkeserül
szájuk íze, fekete gyász terül
szemük elé, mint kinek vére hűl meg? –
1957. április
440
Kincs a Szentgyörgy-pusztán

Margitnak

Amerre ősszel a könnyei hulltak,
tavaszra ezer virágcsoda nő,
s gyökér között, évszázadok ha múltak,
terem valami ritka drágakő.
S a dombtetőről le a Duna-partig
majd mondogatja száz kincskereső:
„Kedves halottját itt siratta Margit,
a legszépségesebb erdélyi nő…”
S gyöngyre lelve örömük keserédes:
„Tán az utolsó!… Nem sírt eleget!”
S bár tudják, hogy a könnyek száma véges,
tovább túrják a gyöngyfukar gyepet…
1957
Egy prágai szoborhoz
Kacér mosolygás szent falakról,
illat s meleg hold kődarabból,
vágy, melytől vágyam lángra kapna –
mit akarsz tőlem, Schweidnitz Anna?
Holt lovagok vetélkedése,
bolond költők lantpengetése,
esengő szívbéli hozsanna
kél mosolyodból, Schweidnitz Anna!
Ó, hogy imádhatott a szobrász,
hogy pusztíthatta szent, konok láz,
míg a mosolyt így kifaragta –
megjutalmaztad, Schweidnitz Anna?
441
Hatszáz éve így mosolyogsz le
a sürgő-forgó emberekre,
a milliónyi nyomtalanra –
s te sose halsz meg, Schweidnitz Anna!
Be csábítón, kacsintva nézel!
igézlek én is, ha igézel:
Szólalj meg esdeklő szavamra,
mit akarsz tőlem, Schweidnitz Anna?
Megtébolyít a kacagásod,
megyek keresni földi másod,
bár a szívem hozzád rohanna –
meghalok érted, Schweidnitz Anna!
1957. május 26.
Hol vagy?
Hol vagy? Látlak-e még?
Hideg rémület ül meg.
Vágyam tegnap langy menedék,
Ma: jeges odva az űrnek.
Életemet, e vak rajzot a falban,
Ez ember-alakú bútorbogot,
Megláttad-e abban a pillanatban,
Midőn a szemem reádlobogott?
S a tetszhalott anyagba szép kezeddel
Simogatón bűvölsz-e életet?
Megtelik-e nedvvel,
Kihajt-e még a hánytvetett
Fadarab, mint fűzfagally ár után,
Ha parton rózsás gyökeret ver?
442
Hal, virág, gyümölcs
Álmomban fogtam egy pompás halat
s szívdobogva riadtam fel: te voltál!
Aztán új álom lombos ösvenyén
nagy, rózsaszín virág került elém:
letérdepeltem és leszakítottam:
az is te voltál – újra felriadtam,
s kapkodni kezdtem levegő után…
Te voltál, tudtam, a piros gyümölcs is,
melyet új révület kezdő fokán
emeltem számhoz s habzsoltam mohóan,
s kérdeztem felriadva: merre, hol van,
s lehet-e az, hogy soha, soha ébren
ne legyek, bár ennyire, diadalmas? –
Hol vagy, pompás halam, hol vagy hatalmas
leányvirág, édes tündérgyümölcs,
hogy végre csillapítnád szomjam-éhem,
és lelkem kongó üregét kitöltsd!
1957
Zsámbék romjai
1. A két toronyra
Mord enyészet kormos ökre
folyton-folyvást ökleli,
dúlás-fosztás körmös ökle
üti-zúzza, körmöli.
Rondaságnak kanja rondít
volt oltára elibe,
tolvaj grádicsát fokonkint
testvivőfán viszi le.
443
Varjú száll rá vad csapatban,
csőrét szent kövén feni,
látható és láthatatlan
millió szárny verdesi.
Mi marad belőle? Semmi.
Csak a dúlt domboldalon
elszórt törmelék, ezernyi,
kőhalom és csonthalom.
2. A rozettára
Kőrózsa, szirmod sem maradt!
kitört a mérmű és az ólomfoglalat,
rajtad, mint izzó ágyucső,
rézsút belő
a Nap.
3. Az apszisra
Nyirkos éj, hideg éj
fondorkodva közelít,
száz bagoly, denevér
rúgja-tépi tetemit;
óneső, fene dér,
jég és hó feszegetik:
nem szánják, azt mondják:
nem kár érte, rúgjuk szerte,
rágjuk szerte ékes köveit!
444
4. A főhajóra s a nyugati mellékhajóra
Ott hagytam szürke estben
az Egyedülvalót,
reá gyolcsot se tettem,
nem vontam takarót.
Most hordom homlokomban
a szent, csodás romot,
megóvó csont-tokomban
ez alabástromot;
mint drága régi csipkét
védő-üveg alatt,
mint szép oltári kincsét
ládában óvja pap.
Mert nincs őrzője néki,
s oly bús-árván borong,
mint puszta, faluvégi
buckán egy sárga csont.
Tekintsd e művet, Isten,
hisz nem vagy vak s halott,
küldd mellé, hogy segítsen,
két szárnyas angyalod!
S ha nincs felépítője
s ki rakjon új falat,
hadd óvja meg belőle,
bár azt, mi megmaradt!
Járják körülbe karddal,
csapdosván a mezőt,
s kergesse égi kardal
az öldöklő Időt!
1957. október–november
445
Szabó Lőrinc temetésén
Nem hallgattam a gyászbeszédet,
nem hatott szívemig az ének,
nem néztem se jobbra, se balra,
sem a mélybe, sem a magasba –
Azt sem tudtam, valóban Ő-e,
kit most engednek le a földbe:
csak élve láttam, soha holtan,
szemfedelére sem hajoltam.
De míg a rög dörögve omlott,
s doboltak a komor doroncsok,
szemem mélyén inogni kezdtek
s egymásradőltek vastraverzek,
szép mérművek omoltak egybe,
egymást egymással eltemetve –
mint szép híd mérnöki csodája
robbantva hull a szennyes árba.
1957. október
Mirákulum
B. M. művésznő álma
1
„Szűk ösvenyén sziklás tetőnek
jégtű a gyep s tövis a szőnyeg;
emberfia sohase járt ott,
mentem, mentem, valaki várt ott.
Az várt, akit már rég kerestem,
odvas sziklán ott ült az Isten;
arcát nem láttam, eltakarta,
eldugta tőlem sárga karja.
446
Sovány volt és bogos a lába,
mint ki sokat bolyong hiába;
rajt az erek úgy fodrozódtak,
mint térképrajza nagy folyóknak.
Most álljak elő panaszommal?
Talán vak is, talán nagyot hall.
Vele milyen nyelven pereljek?
Tán nem is érti ezt a nyelvet.
2
De szólala: – Tudom, hibás vagyok!
Öreg szemem Terád nem jól vigyázott!
Cserbenhagytak kerúbok, angyalok,
s minden hatalmamnál nagyobb a gyászod.
De messze tőlem rontás, ártalom:
nem szántszándékkal mértem rád csapásod.
Múljék szívedből vád és fájdalom,
felejts s lásd újra szépnek a világot! –
3
Ahogy felnéztem, hirtelen reám
nagy, langyos cseppek estek,
eláztatták a gyászruhám,
szemlátomást száradt s fehéredett meg.
Az Isten sírt s elrejté szemeit,
s én sírva hulltam ott előtte térdre,
gyászkendőm odanyújtottam feléje:
hadd szárogassa fel a könnyeit!”
1957. november
447
Az Idősárkányhoz
Mily barlang ont ránk szakadatlanul,
te foghatatlan és elfogyhatatlan!
Nap-napra omlik, év hamvába hull,
te élsz, tombolsz szűnetlen áradatban.
Hová képzeljem odvad? Szűzi hó
ölel körül a Himmalája ormán?
Avagy talán a Tanganyika-tó
mélyében élsz, örvényében forogván?
Fenn lakozol minden szférán kívül,
immár talán csillagtalan ködökben,
hol az emberi gondolat kihül
s ballisztikus kísérlet visszadöbben?
Vagy itt bújsz mindenütt, füvön, kövön,
amint egy vak isten milljomba vágott,
s tovább osztódsz vígan vízen-tűzön,
hogy megemészd prédádat, a világot…
1958
Lidérc-űző
Kancsi cigánylány, tündéri duvad,
Jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat!
Sárga szemeddel szemem be ne fald,
Csábíts gazdagot vagy fiatalt!
Kásmír szoknyád, a rózsa-lugast,
Ne sodorítsd rám s ne mutogasd.
Eljárt felettem a huncut idő,
Fogam kicsorbult s rendre kidől.
Hagyd csak aludni a testi gonoszt,
Kísértésbe újra ne hozd.
Vadszagú kebled arany parazsát
Arcom előtt, jaj, ne harizsáld!
Szád eleven csupa-hús hasíték,
448
Perzsel, ahogy buja száj soha még:
Félek a csóktól, nyálkás puha rém,
Szörnyű betegség s mit tudom én,
Mily bonyodalmak tömkelege –
Ebből elég volt, már elegem!
S a combod, a talpad, az inda, a kacs,
Undorító s be mohó, be makacs!
Vén vagyok én már, gyatra öreg,
Tán a halálba szorít az öled.
Iszonyú erdő mélyire csalsz,
Ott megölelsz, kirabolsz, bekaparsz…
Omnia vincit…
Soha ilyen hatalmas, fura indát!
Nem is növényi, már állati inkább,
amint kígyózva nő mind közelebb,
oda, ahol érzi a testedet
s az éjszakában rózsás lüktetéssel
– vad ösztönösség, ám megáldva ésszel –
tapogat ablakot, repedt falat,
tízméteres egy pillantás alatt:
és megtalál s mohón követelőzve
álmod bársonyába orozva tör be
s forró húsodban a gyönyörűség
csillagszóró pompával veti szét!
El nem küldött levéltöredék
„Sötétben félig-élő sűnbe léptem –
Bevarrtak élve még meleg halottba –
Férfi-hullás meszesgödörbe dobtak –
Állig ültem mások fürdőlevében!
Szememről végre leesett a hályog,
élj boldogul, én messzi útra válok.
449
Bennem se tisztelhettél Herkulest,
kinek szakálla és dorongja árnyán
Hesioné macskásan meghúzódjék –
Perseus sem vagyok, aki Andromédákat
szörny-istenek nyálkás láncairól
megszabadíthat.
S hol vagyok Attól, kinek barna lábát,
eléberogyva csapzott-könnyesen
megmosta illatos kenettel Magdaléna –
P. S.
Megbélyegző keserű szégyen
borítja ezt a pár lapot.
Ássák el a családtagok
a zsendülő nyírfák tövében.”
Régi bűn
Múló nyarakból múlhatatlan emlék:
jártál a kertben, s átlátszó ruhád,
mintha félné az est fuvallatát,
menekülőn combod köré türemlék –
Kíváncsiság, mohó tizenkilenc év
sodort felém, leányka, s én, galád,
nem néztem a TILOS jelzésü fát,
mit vérrokonság közénk cövekelt rég…
Milyen hűség, egyáltalán hűség-e,
mely a dúlt ágyra folyton visszavonz,
hol ölelést vad ölelés viszonz,
450
bár kezdete lett mindennek a vége –
Most is bolondító sugarat ontsz,
ó, egyszer-kóstolt bűn gyönyörüsége.
Kisoroszi, 1958. aug. 3. éjjel
Köszöntő rigmusok

Tersánszky J. Jenő 70. születésnapjára.

Énekelhető a „Sír a kislány” nótájára. Tizennyolc éves hárfáslány és idősebb, hórihorgas férfiú kétágúsíp-kíséretével…

Hadd köszöntsünk, öreg jokulátor,
örökífjú és mindenre bátor,
nagy igric, ki sose borúlátó
s a jó bort se vonja meg magától!
Hét évtized nyomogatja vállad
– hogyha volna, ősz volna szakállad –,
nagy idő, mely várfalat lemállat,
malmokat leroskaszt és megállat.
Aranyásók sarja, vizimalmok
tájáról jött, ki szívedbe hallod
zúzók zaját – nem titkolva vallod:
kincset őröl most is a te malmod!
Vígan őrli durva perceinket,
miket a Sors kinccsel telehintett,
zúzza-mossa, hogy szép gyűrűinket –
ebből öntsék víg kösöntyűinket.
Hogy derűljön sorsunk sűrű gyásza,
változzék a bánat kacagásra,
s tréfa-jókedv, mint ünnepi násfa,
maga-magát a tükörbe lássa.
451
Malmaidon nagy a köteles vám,
de a révnél végre megnyered, lám,
a bagoly érted is leesett tán,
s érted is meghalt Az a keresztfán!…
Hadd igyunk most hosszú életedre,
hogy a pennát még soká ne tedd le;
s a babért a legszebb lány helyezze
bölcs-bohó latin-császár fejedre!
1958
Középkori fametszet, II
Dómtanulmány
Úgy áll a sűrű város közepében,
miként fiai közt a pelikán,
őrizvén ostyát-mannát a begyében,
s mindazt, mit a sóvár lélek kíván.
S míg künt a tél roppant havat sodorván
a vérből minden meleget kiöl,
setteng a sátán s bosszul a boszorkány,
s farkascsordák vonítnak messziről:
itt bent menny-mása bolt alá fogott tér
szentelt homálya kínál enyhelyet,
s gyertyák felé élőért és halottért
merednek reszkető ember-kezek;
mert a Megváltó vérző lába mellett,
karja alatt lehet csak oltalom:
szájakból sóhaj száll, fehér lehellet
minden új s régi bűnért – „Irgalom!”.
1959
452
Geo látogatása

Geneviève Riberolles emlékének

Kabátom alatt kínáltam helyet,
meleg ágyamba hívtalak s te jöttél,
édes halottam, akit az örök tél
már húsz esztendeje eltűntetett.
S nem hagy nyugton ez Álom-pillanat,
szemem tovább is hunyorogva fürkész:
Ez volna a halál? A föld alatt
örökké tartó meztelen didergés –?
Homoksziget
Lábam alatt sok miriádnyi
évmilliós kőőrlemény,
csontőrlemény –
a Kalahári
kicsiny hazai mása.
Hol van a pákász-ős tanyája,
mely itt lapult a peremén?
Lám, tört szerszámait morogva
idedobálta a homokba,
hol porrá-hullva alszanak
az ismeretlen őshalak.
Tízezer év mily semmiség itt,
hol az ember homokra épít!
Csont és cserép közös halomban
őrlődik e roppant malomban,
s szétdörzsöli a tenyerén
az Idő, ez a vén
sosem nyugvó molnárlegény.
1959 nyarán
453
Pusztulj, álomszedő
Titkos alattomosan a ház sarkára kiállva,
bűbájos mozdulatokkal ki orozta el álmom?
Mily álom-szedegető fantom járta körül az alvó
házat a páfrány-illatú éjjeli kertben,
surranva, hogy a minden neszre felfülelő
farkaskutya se vette észre –
Pusztulj, álomszedő!
Fetrengek az álom küszöbén, bársony melegéből
könyörtelenül kirekesztve. Fejemben
vaktöltés-gondolatok robbannak sorozatban,
kénes lángjuk cinikus-gonoszul mutogatja
semmibe támolygó életemet… Önemésztő
megadással várom a véget, a hajnalt.
Pusztulj, álomszedő!
Ó, szörnyű malom, szűnj meg zakatolni!
Rém-molnár, engedd már le csikorgó
láncos zsiliped, ne szakadjon a szennyes víz
a kerékre, ne járjon a garat üresen, bolondul!
Aludni, aludni, aludni!
belehullni az álom ölébe!
S nem rángani így tehetetlen,
epedve, álmatlanul, égve!
Aludni, aludni, zuhanni
a mindennapi boldog semmisülésbe –
De mint a herélt, vergődöm az édes,
illatos éj, e pompás barna leányzó
karjaiban és nem tudom, nem tudom őt
megölelni!
Álmatlanság ellen
Hullj álomba, kimerült test,
ímettséged ne erőltesd!
Hullj álomba, mint a kába,
halottságnak látszatába.
454
Szemfedőd szép lila bársony,
mond lehellve: „alszom, alszom,
szép álmom felér az égig,
így alszom majd ezer évig.
Szép harangkongás a holnap,
lelkem végtelenbe olvad.”
1959. augusztus 23–24.
Ametiszt éjszaka
Itt vagy, a szíved hevesen ver,
kattant a zár: ketten vagyunk,
akár az a két ősi ember,
kitől kaptuk lelkünk, agyunk.
Itt vagy, a szívem hevesen ver,
ketten vagyunk, kattant a zár –
mint ama két szép ősi ember,
kit bűnbeesés perce vár.
Szigetre úszunk, ring a bárka,
egy-két csapás, puhán kiköt;
belegázolunk a hinárba.
Jobb, ha lehúzod a cipőd.
Ametiszt-színű éjszakában
nem ismerünk mát, holnapot;
már mentás partot ér a lábam –
messze rúgom a csolnakot.
Testünkre huncut isten ontja
parázsló napja sugarát,
e négy fal itt a horizontja –
Ledobhatod minden ruhád!
1959
455
Siralmas
Csak a szép szemedet
tudnám elfeledni

Aranyosszéki sirató

Csak a szép szemedet tudnám elfeledni,
minden egyebedet hagynám eltemetni.
Utóvégre halott vagy, nekem az,
s gyászomra tán sohasem lesz vigasz.
Csak a szép derekad tudnám elfeledni,
nem kellene fejem öklömmel veretni!
Hisz már halott vagy, mint megannyi más,
kit az idő pora behull, elás.
Csak sűrű kék hajad tudnám elfeledni,
s ne kívánnám fejem sátrában eltemetni!
Csak vágtam volna le egy tincsedet,
beérném ezzel az egész helyett.
Csak tested illatát tudnám elfeledni,
nem kívánnám magam miattad sírba vetni.
De itt ég bennem és idéz, idéz,
s megőrjít a tudat, hogy élsz, hogy élsz!
1959. november 9.
Elefánt-szerelem
Elefánt-pár szerelme a gyöngyház láthatáron,
Nagy, lomha tömegüktől lüktetve reng a föld.
Amint fektembe nézem, Rád gondolok virágom:
Együtt, együtt megélni e behemót gyönyört!
Bizony mondom: a kéjük tömegükkel arányos,
Az elefántokénál a földön nincs nagyobb.
Földrengés morajától riadt a messzi város
S nézd, nézd, hogy lángadoznak láttán a csillagok!
1959. november
456
Meddő lesen
Mint egy halott, fekszem hanyatt,
várom jöttöd pillanatát:
mint holt az égi harsonát!
Jönnöd kell, meg kell váltanod!
Szemem behull, por lepi ajkam,
tán az idő, a percek pora ez.
Romlás jelei rajtam,
amelyeket egy sárga pók himez.
Jaj, mire itt vagy,
halotti ingem felcibálják!
S ha rámborulsz:
feltámadok-e még?
Látom-e még az Isten szép világát?
Ellen-szonett Helénának
P. Ronsard módjára
Heléna, mégsem ültetek fenyőt
dicsőségedre! Jaj, hisz nincs jogom rá,
és a Loire-part sem a birtokom már,
a dudva ott már mindent rég benőtt.
Igaz, mikor tegnap fölémhajoltál,
egy percre elfeledtem az időt,
mely faunokat és nimfákat kiölt,
és gonoszabban őröl száz malomnál!
Szép ifjúságod elkápráztatott,
szemedben, véltem, Ámor lángja lobban,
és akire lobban, én, én vagyok –
De éji órán meggondolva jobban
a dolgaink: hitem úgy elhagyott,
hogy már csak sírni tudnék bánatomban.
457
Orgona-szál
Orgona-szál remeg a jobbkezemben.
Megszagolom – és szerelmes vagyok,
Szerelmes a legelső szerelembe,
Mely voltaképp soha el sem hagyott.
1960
Állati tapasztalás
Töredék
Amióta az Állatkertbe járok,
az embersorsot jobban viselem.
Elnézem ketrecében a zsiráfot,
amint bóklászik, dőlöng mereven,
kinyúl a rácson, azt hinnéd, hogy éhes,
pedig szénát-zabot bőven kapott:
egy rőffel érzi közelebb magához
a kék eget, a tündöklő Napot.
S a „Sivatag királya”, az oroszlán!
Megszokta volna tán a rácsokat?
Ganélt a fürészporba jó sokat,
s úgy érzi, künn van Afrika homokján…
Fülledt májusi est
Mily Ceres önti őket folyton-folyvást,
Egyre pompásabb, színesebb seregben,
Nő-gyümölcsök tobzódó sokaságát
Szegény világunkra ki szabadítja?
A legbusásabb délolasz piactér,
A Conca d’oro öble nem pazarlóbb
Citrom-narancs-datolyavíziókban,
Mint ez a fülledt május-esti utca,
458
Kibomló lányok illatait ontván
S idomait ringatván véghetetlen
Bő áradásban, a bolondulásig
Éhes-szomjúhozó érzékeimnek,
Hogy e bőség észbontó sűrűjében,
Mint bűvös kertbe tévedt gyatra tolvaj,
Ki körték, meggyek, csattanó cseresznyék,
Piros fürtök, barackok, rózsa-szilvák
Tömkelegében kábán válogatván,
Végtére tettenérten úgy menekszik,
Hogy közülük egyet le nem szakított –
Hova kapjak? Melyikhez folyamodjam?
– Istenség, e pompázatos gyümölcsök
gazdája, válassz ki egyetlen egyet
S szent áldomással tedd tulajdonommá,
S én azzal immár holtomig beérem!
– Vagy, ha úgy véled, nem érdemelem meg,
Hozzámvaló jóságod úgy mutasd ki,
Hogy add nekem egyetlen éjszakáját
Egy vérbő, tettrekész törökbasának!
1960
A föld dicsérete

Édesanyám emlékének

Áldassál szent Alkímia,
titkos kohója lenn a földnek,
rejtett laboratórjuma,
amelyben csontjaink lassan kifőnek.
Áldassanak a gyökerek,
a némán működő erecskék,
e csendben örlő gépezet,
mely desztillálja testeink szemetjét.
459
Nyugodhatsz mázsás kő alatt,
világtalan kis padmalyán a mélynek,
eljő a boldog pillanat,
midőn a szívós gyökerek elérnek.
S mint láthatatlan lány haja,
besző az indás, dús tenyészet,
mint legutolsó válfaja
minden földi ölelkezésnek.
Így ér el hozzád a világ,
homokon szűrt üzenetével,
hogy porló szívedet egy éjjel
hegyes nyilacska döfi át…
Illat leszel, s párás, sötét
kertből lehelnek szét a rózsák –
Tán ez a másvilági lét,
maga az örökkévalóság!
1960. május 30.
Őszi morfondírozás
„Milyen keserves már megint
levélhullák közt botladozni,
s mely kóbor lélekként kering
s lehull: vállamról elpofozni!…
Az este langyos, élveteg,
tele édeskés erjedéssel:
az óra sürgetőn ketyeg:
bezárják a kaput, ne késs el!
– Tündérecskék, gyönyörüek!
padon ülő, vadóc leányok,
nincs bennetek könyörület,
hogy már velem szóba sem álltok?! –
460
Bezzeg, mikor bodor-hajú,
kutyafogú legényke voltam,
táncos, bolondozó fiú:
magamban így nem kóboroltam!
Azt hittem, rám vár mindenik,
zengő tavaszban, néma őszben,
s ahogy erőmből csak telik,
falhatom őket eszelősen.
És faltam is, míg beletört
fogam, s a lelkem belevásott,
kéj égetett és kín gyötört,
s tán egy korai sírt megásott.
Vagy, úgy lehet, botozni kell
húsz évig is még fonnyadozva,
s kérőzni egy-egy volt siker
ízét, ha álmom visszahozza;
s be szörnyű lesz majd, Istenem,
ha arcom a tükör se tűri,
s könnyes-riadt tekintetem
a koldus asszony is kerűli!…”
Így dadogott minap Budán,
barátom, egy vén kelekótya.
Ahány levél, lábanyomán
annyi vérszín, tenyérnyi tócsa.
S szobor körül a kőpadon
nadrágos lányok kergetőztek,
hancúzó, öt-hat nőmajom:
a langy ősz csiklandozta őket.
1960
461
Ismerősen árad feléd a rét…
Ismerősen árad feléd a rét
s illata-íze gyümölcsnek, virágnak –
aszúvá érlelődik a zenéd,
a régi tájban, ahol megtaláltad
a gyermekkor elveszett édenét.
1960 (?)
Őszi reggel varázsa
Nádszéken ül apám a nyír alatt
s arany levélkék hullnak a fejére.
Álmát meséli – vagy hatvanhat éve
fogant lelkében az a pillanat.
Semmi különleges: csak az a kis ház
s a kis család a temető alatt;
halászbot, puska, ős erdei tisztás –
akkor fogta a legelső halat.
(Arany „hajdan”, ezüst „valamikor”,
régi pénzek csengése, csillanása –
így édesül pincék mélyén elásva
évtizedek során a tiszta bor.)
Egy holdlakó szemével
Reszket a hold a végtelenben:
jön, jön a földi rém, az ember.
Jön már az űr ravasz hajósa,
hogy szféráinkat behajózza,
ezüst szikláink összetörje;
repül az órjás-gépű törpe,
s más csillagnak mutatni, hol járt,
kitűzi győztes lobogóját.
462
Remeg a hold, nem menekülhet,
tehetetlen rabja az űrnek –
Sápadt arcára veríték ül,
nincs mit találjon menedékül,
mert jön a hódításra termett,
s letépi szűz övét, a csendet.
Középkori fametszet, III
A hóhér háza, télen
Nád ring a vársánc zöld tükör-jegében,
rajta rohan lócsont-csáklyás inas,
púpos faház ablaka villan éppen,
vörös kéménye megcsavart, magas,
tán az ördög rángatta meg dühében.
Kapuja láncrajáró és vasas,
s egy asszony áll előtte feketében,
a fejkendője zúzmarás-havas.
Vár, nézdegél, látja a rácsos ablak
muskátliját – a falban sárga szent –,
pártázatát egy-egy bútordarabnak.
Keresztet vet, majd halkan bekopogtat,
mire sipító hang szól odabent:
– Nincs honn a mester. Csíkot fogni ment!
Alázat a végtelen előtt
Meghajtom fejemet a végtelen előtt:
nekem titok marad és kifürkészhetetlen.
De ti csak szálljatok, gépszárnyú vakmerők,
hordjátok agyvelőnk hetedhét, kék egekben!
463
Mint a pásztorfiú, ki kis fejszéjivel
világfa-sudarán lépcsőt lépcsőre vágott,
szívósan jussatok mind magasabbra fel,
hagyván alattatok mind több csillag-világot.
S hadd száguldják a tért, a csillagvégtelent
pazar műcsillagok, hajónyi lövedékek,
s akiknek száma már túl nagy lett idelent,
vigyék magukkal a mohó emberpetéket!
Csak terjeszkedjetek, mint hún vagy szármata,
s mint conquistádorok, hódítsátok a tért meg,
legyen a végtelen az ember gyarmata,
hol már nem ütközik alantas földi érdek.
S ha majd emberi lényt, esetleg angyalit,
találtok valahol egy zöld csillag virányán,
vigyétek a hitet, mely bizton üdvözít,
ne hagyjátok avas hitébe rogyva, árván!
De hogyha hét eget bejárva, győztesen,
be kell majd látnotok, hogy annak nyoma sincsen,
ki oldoz és kötöz minden térségeken –
merjétek vallani, hogy sose volt, az Isten!
1960. december 31.
Téli madárijesztő
Mit ijeszt a madárijesztő,
a téli pusztán mit ijeszthet?
Kalimpálása hajmeresztő,
hogy aki látja, belereszket.
Kitagadták a falurossza árvát,
várja, de nem jön érte a halál.
Egy úrlovas viselte a kabátját,
s buzogányát maga Kinizsi Pál.
Kisoroszi, 1961
464
Elmúlnak
a bogár tekintetek,
a csillogó és nedves ajkak,
érintése a lengeteg,
csiklandozó fekete hajnak;
a bársonyos tapintatok,
kebel alatti lüktetések,
az édes-álmú balzsamot
árasztó szép ölelkezések
elmúlnak –
Por hull az ing alá, penész
lakatja lóg keserű számon;
alacsony ablakon benéz
vénasszony-vigyorú halálom.
1961. január 18.
Világgá bolygott szerelmeink
Világgá bolygott volt szerelmeink,
főképpen a Sydneybe távozottak,
a nagy távolság törvénye szerint,
tolakodók, mint a halottak.
Hajnalban jönnek régies ruhában,
behatolnak zárt ajtón-ablakon,
otthonosan mozognak a szobában,
arcképüket fürkészik a falon,
s hogy elhitessék: csakugyan való
ez a jelenlét, mindent elkövetnek,
van szép ajándék és csókfoglaló,
s ha sírok én, ők csacsognak, nevetnek.
1961 tavaszán
465
Sou emlékének
Én:
– Mért kell neked e zord falu, e csárda?
Világvárosban táncolhatsz, ihatsz!
Mi hozott vissza e poros határba?
Sydneyben tán nincs dús gyümölcspiac?
Mérföldek réme vissza nem riasztott:
Kilométerben tizennyolcezer –?!
Ő:
– Ha tudnád, mennyit vergődöm, virrasztok!
De honvágy ellen semmiféle szer…
S bár akad ott is mindenfajta férfi,
és van hajónyi selymes nyoszolyám,
veled szeretnék újra heverészni
a cinterem akác-szirom haván!
1961. április
Hasonlat, II
Az esztendők úgy irtanak,
mint vadászok a dúvadat:
útunkban mérgezett falat,
ravasz kelepce, tőr –
valamelyik előbb-utóbb megöl.
1961 tavaszán
Az idegen város
…Madách Ádámja voltam-é,
kinek megadatik
fokonként ízlelgetni a
jövendő társadalmait,
az voltam-é, az álmodó,
ki az időben messzire lohol,
vagy csak térben szöktem nagyot,
és voltam valahol
466
de messze voltam, messzire és az időben is
ugrás volt ez talán,
midőn beléptem roskadón egy város kékopálos
kapuján –
Éjjel volt és a rendőrök
kecses létrákról hársvirágot szedtek álmosan,
nézték, alattuk hangtalan
járművek nyája hogy suhan,
fejükkel hársfalomb között,
fütyültek s nem törődtek ők velem,
ki városukban öltözet
s cipő szerint nyilvánvalóan idegen.
Éjjel volt, ámde tán a csillagok
transzformált fénye szűrt,
kéklő derengést szórt alá,
vagy tartóztatni tán a napfényt sikerült:
mert lámpa nem volt ott sehol,
de fenn, fenn többszörös
fénygyűrűvel lángoltak bolyhos csillagok,
megannyi üstökös;
és tornyok és fedett utak, gémlábú hidak, ívelők,
ragyogtak ott,
s mindez reám, mint hajdanán megálmodott
álom hatott.
Több méhcsalád repült
kaptár-tornyok között, mint olvasztott arany;
a boldog emberek helyett
csak ők dolgoztak itt szorgalmasan.
S a téren állt egy kőszobor: magas lován
szakállas-állú kőkirály,
s amit körülbe láthatott,
szebb volt minden merész utópiánál:
fedett utcák, tércsarnokok,
kétoldalt megrakott, terített asztalok,
nagyétkű, boldog emberek,
gyomorfekélyt s más kórokat nem ismerők,
467
itt merítettek végtelen vigalmaikhoz új erőt –
s mindenki azt evett-ivott,
mit ínye éppen áhított;
s a levegő nem látható vonók, fahangszerek
zengésitől, mint nyári nap heve a rét felett,
ezüstlőn reszketett.
…Életüket hogy irigyeltem,
idegenföldi jövevény!
Könnyemet titkolva nyeltem,
mert más vagyok, keserű vén.
Jöhettem volna ide ifjan!
Tanultam volna jó sokat,
hogy a jövőt formálva hívjam,
s ne csak faggatva jósokat.
S örök honvágynak árva foglya,
világ-csodáknak koldusa,
új vívmányokkal megrakodva
térhettem volna majd haza.
De késő, s most már mindörökre
lapos marad a tarsolyom,
belé legfeljebb szemlesütve
koldusi könnyem morzsolom!…
De hirtelen hűvös csapott meg jobbfelől,
fekete szárny,
és ott állt tőlem jobbfelől
egy gyászruhás leány.
Talán fájdalma űzte be,
vagy tán véletlenül
botlott be, mint ki sírbahullt
szemek tükrétől menekül –
csak állt riadtan lángoló
arccal, idegenül,
mint egy más csillagról zuhant –
…Két pincérforma lény hozzásuhant,
468
s ki vígságukba gyászt hozott,
a gyásszal tüntetőt,
s ki társadalmuk régletünt
és meghaladt szakára emlékeztetett,
karonragadták kétfelől, mint holmi csínytevőt.
Melléje léptem vakmerőn,
mihelyt az éjbe penderült,
s szólnom hozzá egy percnyi némaság után
így sikerült:
– Társad vagyok, csak vándor itt,
felelj, ha kérdelek:
mily fájdalom ütött szíven,
s a gyász rajtad miért?
Odaadnám üdvösségemet
egyetlen rámhullt könnyedért!
S csókoltam már a könnyeit,
s a könnye sós volt és meleg;
karomba omlott s térde már
perzselte térdemet,
a szája megnyílt olvadón,
s hasadt, narancs-piros
ajakkal mondta: – Menekülj!
El innen, hol a gyász tilos!
Hol megvetett a bánat, ott
az ember helyét nem leli,
hol büntetik a könnyeket,
ott életünk nem emberi,
a boldogság kulissza csak,
s színházias, kövült vigyor
mögött az agy, mint keserű
tűzhányó méhe, forr…
…És felkapott a gyász vele,
s mint őrült vőlegény,
szálltam karjában messzire
a könnyek bűvös szőnyegén.
1961
469
Ember, 1961
Mélység mámora,
magasság mámora,
sebesség mámora:
az ember lassan cafatokra hull.
Nem győzi a szem,
nem győzi a szív,
nem győzi a vér,
magjai szétfreccsennek,
ártériái meghasadnak,
koponyája vasak,
üvegek,
műanyagok közt
összelapul.
És valahol, nem is oly messze tán,
tempósan ballag egy ősi pásztor
legelésző nyája után.
Leül, mint aki többé fel se kel
– saját maga szobra –,
új rovást vet a hosszú botra,
„bocskort fűz s halkan énekel”.
Mittelwald
Bécsi noteszjegyzet
Anyuka emléke
…És kertész-ollót sem veszek Neked,
s ha veszek is, már késő, mindhiába:
vele a sírodon bozótot nyeshetek.
1961. szeptember 7.
470
Régi kezek idézése
Visegrád kövei közt
Rég elporladt inas kezek,
kik nagy köveket véstetek,
sziklába útat ástatok,
ó, hogy-hogy el nem vástatok?
Maradt-e bennetek erő,
cirógató, dédelgető,
ha szerszámot letettetek,
s várt otthon asszony és gyerek.
Maradt-e gyöngéd mozdulat
megáldani az álmukat
vagy szegni kínt-vigasztalón
új kenyeret az asztalon?
Gigászi művetekben itt
könnyes szemem gyönyörködik,
s tán titeket formáz amott
a százesztendős somfabog.
…Kezemet nézem: mily erős!
Munkátok néki ismerős.
Örökségül ezt hagyta rám
jó kőfaragó dédapám.
Expedíció
Hajóban ültem már megint, és méghozzá minőben!
szálltam vele kedvem szerint vizen és levegőben.
Alakja rombusz, mint ama gyermekkori papirhajóknak,
s mintha még most is ringana velem a rózsás csoda-csolnak.
Körülöttem, mily tünemény! – kagylók, tenyérnél nem nagyobbak,
hintáztak a tenger színén, valóságos gyöngyházhajóhad.
471
Felhajtva fél teknőjüket – az szolgáltatta a vitorlát –,
napon tündöklő gyöngyüket nem látszó messzi révbe hordták.
S a tenger: lomha ősmagány, szelíd hullámu, néma zsongás,
hogy boldog-árva utasán semmi balsejtelem, szorongás.
(Nincs is csodásabb adomány, mint sejteni egy éjszakán át
tenger vagy felhő taraján az Isten várandós magányát…)
Lüktettek lágyan a habok, olvadt üveg roppant hutában,
s az ember csak a Holnapot érezte titkos áramában.
S magam voltam a kósza mag, szökött emléke a világnak,
kiből új emberség fakad, ha párra egyszer még találhat.
Ilze emléke
– Hol vagy, Ilze? – kiáltottam zokogva,
hogy hallja meg az alkonyati Nap,
mely régi kertjüket aranyba vonta.
– Mért égetik a kalapjaidat,
melyeket asszony-útadon viseltél,
s vettek neked más és más férfiak,
s bennük páváskodtál és díszelegtél –
csak nekem nem mutattad meg magad!
Mily kegyetlen a Sors! –
Égett a máglya,
a ropogó gazt egy cigánygyerek
vasvillájával vígan harizsálta,
s füsttől vadult kígyó igyekezett
régi nyaralójuk repedt falába,
példázva a dicső enyészetet.
1961. november
Rémítő öregek
Akiknek élete szemem láttára pergett,
sok rémítő öreg az életből kikerget.
Szép nők valának ők a maguk idejében –
s most reszketőn, vakon botorkálnak elébem.
472
Vagy voltak férfiak, legendás mintaképek –
húsz-harminc év letűnt – s didergő, kósza vének.
Elkapva gombomat – csak még egy szóra, mondják,
s a mondókát tovább, istenszámába ontják.
A szentírásra sem hallgattam volna jobban
akkor – de most oda se hallgatok titokban.
S kit most a szószatyor agg roncsok elvadítnak:
húsz év, s ilyen leszek, minden s mindenki itthagy.
Csillagnézés
Bizony, fiam, emlékszem még a korra,
Így néztem én is, mint te, csillagot!
Meredtem égő mennyei bokorra,
S éreztem ezt a furcsa illatot.
Toronyban, dombon titkok fojtogattak,
Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
De bámulásim egyszer elmaradtak –
Talán mikor lelkednek adtam át.
Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!