Kuczka Péter Jónapot Versek 162 Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest 1955 Szőnyi Gyula 0 Javított, végleges verzió 1 14566 kuczka00376a
Kuczka Péter
Jónapot
Versek

Barátomnak, SARKADI IMRÉNEK szeretettel ajánlom

5 6
Ha valaki hozzám beszélni
Ha valaki hozzám beszélni
így kezdene: „Csak válogass,
melyik csillagon akarsz élni,
a Neptunus kell, vagy a Mars?…”
Nem töprengenék rajta hosszan:
„Adott harcot és örömöt,
szerettem rajta s botladoztam, –
nem kell más csillag, csak a Föld.”
És ha gúnyosan vigyorogva
így folytatná az illető:
„Hová repülnél, melyik korba,
múlt kell, netán fáklyás jövő,
esetleg a zúgó öröklét
kővé dermedt tűzfolyama?…”
Mosolyognám szeszélyes kedvét:
„Mely kor kell? Örökké a Ma.”
7 8
Versek majdnem időrendben
9 10
Ballada Kim-Gun-Ok kapitányról
Fordul a cirkáló. Sokezer tonna acél,
orrát a csörgő habba belefúrja,
a keleti parton, Korea vizeinél,
– idegen disznó – a mi vizünket túrja.
Árbocán lobogó, sávokkal, csillagokkal,
negyven ágyúját part felé emelinti,
a páncélfalak mögött meg elbizakodottan,
gőgösen pipázik a yenki.
„Gyerünk, gyerünk az aknákat lerakni,
Joe, ne lustálkodj, Jimmy, ne pihenj!
A bérért, mit a munkáért kapunk mi,
majd villát veszünk Arkansas Cityben.”
A figyelő jelent: „Nyugatról a vizen
koreai naszádok közelednek!”
„Töltsétek meg az ágyúkat sebesen,
befűtünk mi most ezeknek!”
A golyók a naszád mellett vízbe csapódnak,
rücskös a víz. Dübörög a kazán.
„Teljes gőzzel előre!
Csőbe a torpedókat!” –
vezényel Kim-Gun-Ok kapitány.
Nem voltam ott, de megesküszöm rá,
hogy mielőtt a célnak indították,
– koreai elvtársaink a naszádon, –
a torpedókat végigsimogatták.
Én is odaadnám a szememet,
hogy lássa jól a célt a torpedó,
mint a Fehér Ház, úgy emelkedik
a zöld habból az ellenséges hajó.
Nem számít a torpedónak a páncél,
vagy húsz hüvelyk vastag, vagy azon felül,
a cirkálóból vad láng csap magasra,
s oldalával a mélység fele dűl.
11
A polipok és halak megcsodálják talán,
mikor nehézkesen a fenékre huppan.
Fenn a naszádon áll Kim-Gun-Ok kapitány
s parancsait osztogatja nyugodtan.
Vastag volt az acél, talán negyven hüvelyk,
de a legvastagabb páncélok is betörnek,
ha erejével valaki odavág
nyolcszázmillió proletár ökölnek.
Olasz, francia, kínai proletárok,
szabadok s kiknek tőkés ül nyakán,
vágjunk oda mi is, ahogyan odavágott
elvtársunk, Kim-Gun-Ok kapitány.
12
Könyvnapi induló
A cukrot aktív szénnel finomítják,
a króm keménnyé teszi az acélt,
megtalálták már mindennek a nyitját
s a mesterek az embert megtanítják,
hogy tegye jobbá munkamódszerét.
Nézz csak körül ebben a kis hazában:
hogy szilárdítja millió erő,
és égve az alkotás mámorában
millió agyvelő.
A legfinomabb fémet műveletlen
hagyjuk? ne edzzük? Lepje régi rozsda?
Ezt nem lehet!
Csiszolni a dolgozók tudatát
s hogy megváltozzék tőlük a világ
harcba indulnak a könyvezredek.
Lehet a gyémánt tízezer karátos.
Nekünk csak kavics. Mit sem ér.
Száz aranyért nem adunk egy petákot,
de mindent megteszünk az emberért.
Hogy jobb legyen, műveltebb és nagyobb,
tudja, hogy mit csinál,
és hogy homloka magasabbra érjen
a tejút csillagainál.
Végignézek jó könyvek harci rendjén,
fegyverük tiszta, csillog kardvasuk,
a paripák nyihognak és kapálnak,
a parancsot várják: „Induljatok!”
Harcba a rossz, bogáncs-szokások ellen,
tunyaság várát porrá rontani.
S az embert a kommunista jövőnek,
önnön-magának meghódítani.
13
Az ENSZ és a kísértetek
Ki hisz a kísértetekben manapság?
Az ember azt hinné, hogy senki se.
De mégis, mégis! Megírta az újság!
Az ENSZ-nek is van egy kísértete.
Hadonászik, locsog, úgy látszik, mintha élne,
az orra likába is beletúr,
súg a nikaraguai küldött fülébe,
az USA-küldött mellől ez az úr.
A dollárt és whiskyt meg nem veti,
szavazásoknál felemeli karját.
Mister Acheson úgy szereti,
akárcsak Churchill a megszokott szivarját.
Azt mondják róla, hogy Kína küldte.
Nem hiszem! Hisz ott nem lidércek élnek.
Apja az USA. A Kuomitang szülte
és Harry Truman küldte ezt a férget.
Becézik, cirógatják vízfejét:
„Semmi bajunk sincsen veled.
Szerintünk, fiacskám, te, a kínai nép
jogos küldöttje vagy,
Kínát képviseled.”
Ha erre gondolok, rémkép rohan meg,
rettentő vízió,
látom az ENSZ tárgyalási-termet,
inog, akár viharban a hajó.
Megfagy bennem a vér és a velő,
rémülten nézek körül,
köztársasági küldött helyén –
trónkövetelő,
a görög asztalnál,
mondjuk –
Ephialtes ül.
A francia asztal vértől iszamos,
mert rátette fejét
a jó Capet,
XVI. Lajos,
és onnan pislog szerteszét.
14
Eden eltünt,
az ember nem leli,
Acheson füstté vált,
senki meg nem találja,
s az USÁ-t,
jogosan
III. György képviseli,
Anglia
rég kimúlt,
elmebajos királya.
15
Én azt hittem
Én azt hittem, olyan kicsi a szerelem, mint egy babszem,
és hogy szíved legkisebb zugában is elrejtheted.
Én azt hittem, olyan kicsi, hogy elfér nagy tenyeremben,
de kisimítja az arcomat, megfényesíti szememet.
Nem akarok beszélni róla, de kibuggyan mondataimból.
Ha el akarnék venni belőle, le kéne vágni karomat,
zúg bennem, mint mikor egy óriási gép megindul,
s a szívemről azt hiszem néha, hogy az a nap.
Lásd, így tele vagyok s ha azt kérdeznéd, hogy fér
bennem el munka, szerelem, barátság, hazaszeretet –
nézd a gyerek szemét, kisebb egy kis tükörnél
s látszanak benne erdők, ég, vizek, virágok, fellegek.
16 17
Felhőn küldött üzenet
Valóban szép vagy? – így gondolkozom, –
kik nem szeretnek, milyennek is látnak,
dolgozó, szürke gépnek,
vagy virágnak,
ködnek, asszonynak, fehér napsugárnak?
Akkor, az erdő szélén, nyári napban,
olyannak láttalak, mint bárki mást,
most messze vagy s én háborgok magamban,
s úgy látlak, mint eleven ragyogást.
Fanyar levelek füstje száll szobámban,
künn esik szárazok s vizek felett.
A gondom az: merre jársz, mit csinálhatsz,
te is nézed a nagy fellegeket?
Egyiket köztük nevemmel jelölném,
cikk-cakkot írnék reá, tüzes ábrát.
Lásd, ha egy percre felnéznél az égre
a többi közt ezt biztos megtalálnád.
18
Kicsi, földi nap
Szerelem és tiszta jókivánság
tett a vázámba, kis virágcsokor.
Mosolyogsz, ha látják, ha nem látják,
s ha nem figyelnek is, illatozol.
Úgy szórod szét széles e világnak
kincseidet: színed, illatod,
szinte hallom, ahogyan sugárzod:
„Én egy kicsi, földi Nap vagyok.”
„Ha te Nap vagy – szólok és mosolygok –
mért szívem égeted s nem szemem?”
„Mert vágy tépett le s vázádba boldog
kívánság tett és szép szerelem.”
19
Holnap…
Holnap veszek majd
egy rizsma papírt és
negyven liter tintát;
hetvenhét tollhegyet,
napsugár-fényeset;
ezer cigarettát.
Hazahozom mind
és a sok papírt
lapokra vágom,
a napfény-toll hegyét
a tinta azúrkék
tengerébe mártom.
S mikor fel az űrbe
szálldogál a szürke
dohányfüstből felleg, –
leírom ezerszer,
tíz és százezerszer:
szeretlek, szeretlek.
20
Hikmet verset mond
A beszélgetés ezüstös patakja
országokon, éveken át csobogva
kereste, mint folyó az óceánt,
a távol éjben szunnyadó hazát.
Szemed becsuktad, mondtad versedet
itt a szikrázó Budapest felett,
a hunyt szem, tudom, nagyon messze lát,
s te láttad gyötrött, vergődő hazád.
S míg ömlöttek a lágy török szavak,
én is éreztem nagy fájdalmadat,
és hallottam, hogy Anatóliában
a paraszt sír a nyári éjszakában.
Hikmet elvtárs, a szívem oly sötét lett,
mintha megnyomták volna börtönévek;
Hikmet elvtárs, az öklünk oly nehéz,
mint a föld mélyén egy tömbben az érc.
Az ember tőlünk nagyon messze lát,
téged láttunk, s megszerettük hazád,
s ha azt mondom, veled vagyunk, – kevés,
szívünkben maradsz, bármily messze mész.
S elmondjuk mindezt majd a csillagoknak,
melyek a Márványtengerben ragyognak,
s mint tegnap este, verseket citálunk,
ha Isztambulban együtt vacsorázunk.
21
Kis csillagok
Bevonulnak a pionírok
hars dalokkal s piros dobokkal,
s mindenki föláll, nékik tapsol
a történelmi padsorokban.
Hangjuk csengésén eltünődnek
kilencszázötös párttagok,
kiket még Iljics oktatott,
tanúi barrikád-időknek,
s az októberi harcosok,
s a Krim szuronyos katonái,
akik látták magasba szállni
a rőt, ötágú csillagot,
gyapotszedő Alma-Atából,
mérnök az új tenger vizétől,
ércbányász, – látni nagy kezéről,
repülő, – látni kék szeméről, –
a jövendőt állva fogadják,
köszöntik a gyermekeket,
s árulkodnak ott a szemek,
nem rejtik el a könnyeket.
Kis csillagok a pionírok,
az elnökség előtt megállnak,
s ifjúságukat adják át a
Kommunizmus Kongresszusának.
Virágölelő karjuk tárul,
tulipánt, rózsát hintenek.
Magasra Sztálin emeli
s megcsókolja egyiküket.
22
Hol ember nincs már…
Hol ember nincs már, a tenger vizéből
kimered egy hatalmas sziklaszál,
ezer évenként rárepül az égből
csőrét köszörülni egy kis madár.
Úgy mondják, ha az apró koptatástól
a gránithegyből semmi sem marad,
az időből, a végtelen múlásból
kopott el egyetlenegy pillanat.
Nem tudom, milyen hosszú lesz az élet,
de tudom, szerelmünkhöz visszajár,
mint emlékező, hűséges cseléded,
gondolatom, e kéklábú madár.
S vetődnek arra véletlen hajósok,
járván az ember-nem-látta vizet,
nézik a szirtet, mit a tenger csókol,
és elmesélik majd mindenkinek.
23
Az új párttagsági könyvre
Összefűz bennünket életünk során
száz és százféle kötelék,
bogozzuk, oldjuk, kötjük szaporán,
éli mindenki önnön életét.
Egy arc gyermekkorunkból jön velünk,
egy virágillat sajgó szerelemmel,
és lassan, lassan színültig telünk
szeretettel és gyűlölettel.
Százszor megfogtál egy kezet?
Lásd csak, váratlanul kihűlt.
Egy név évekig jött veled?
Most emlékeid mélyére merült.
Az emlékezet számol és mér,
marad, aminek súlya van,
s a könnyebbet, legyen bár testvér,
félresöpri irgalmasan.
Száz és százfajta kötelék közt
– ember vagy – választani kell.
Melyiket fogod szorosabbra?
Melyiket téped végleg el?
Hogy hol állsz, még nem elegendő,
hisz az is megáll, aki fél.
A jelen és a dús jövendő
téged tetteidért itél.
Formál bennünket, gyúr és alakít
munka, barátság, harc és szerelem.
Az erős az, ki, míg gazdagodik,
a népet gazdagítja szűntelen.
Az erős az, ki sose maga szólal,
mert szavával egy egész nép kiált:
egy nép gyengédsége van tenyerében,
ha simogatja gyerekek haját.
24
Ilyen légy, elvtárs! Hogyha a jövendő
s az emberiség emlékezete
megmér és ítél, mit tettél, mi voltál,
fényes acél, vagy könnyű tollpihe,
mondják tűnődve: „Igazi ember volt,
tettet és éltet értünk áldozott,
a szíve fölött piros könyvet hordott,
a Párt fia volt, hozzánk tartozott.”
25
Lefekszünk és felkelünk bátran
A halk hópihék hullanak,
szürke felhők mögött a nap,
zizeg a dermedt bokrok ága,
hull, hull a hó a nagyvilágra.
Gyerek tapsol a szánka mellett,
füstölögve száll a lehellet.
Végén a vörös téglasornak
a hó megolvadt, betonoznak.
Kőművesek, jó nagykabátban,
falra szerelt kis munkaházban
vakolják új ház új falát.
A hó csak hull, csak hull tovább.
Pipázgatnak otthon a vének.
Alusznak az őszi vetések.
Lefekszünk és felkelünk bátran.
Hogyan hull a hó Koreában?
26
Katonatemetés

Gábor Andor emlékére

Holt katonát, ki életét
nemzetének szívébe véste,
sortűz illet. Hát, téli ég,
mint sortűz dördüljön beléd
a rímek búcsú-díszlövése.
Amíg a gyászdobok peregnek,
vigyázz-ban áll a néma ezred,
komoran áll és tiszteleg.
Hajlanak golyótépte zászlók
s távoli, tompa robbanások
mondják: harc dúl, a föld remeg.
Bajtárs, ki véle egy szakaszban
küzdött hóban, sárban, viharban
s felezte véle kenyerét,
emlékeit mind összegyűjtve
megőrzi bölcs szavát és büszke
szelleme fényes erejét.
S ha véget ért a háború, ha
békében él az ember újra
gyúrva s teremtve szép jövőt,
sima lesz az ég, mint a bársony,
a napi névsorolvasáson
élők között idézik őt.
Mert élnek ők, akik a harcnak
tüzében, vagy munkában haltak
és erejüket, a falánk
idő dühétől mit se félve,
fénykéveként szórták az égre,
mint bíborfényű fáklyaláng.
Nincs ereje rajtuk halálnak,
tűnő idővel szembeszállnak
s az elmúlás férgeivel.
Mint kőalapról íve hídnak,
jövőnk harcuknak, álmaiknak
gránitjáról égnek ível.
27
Kardot fog
Ami volt, elmúlt. Ne töprengj miatta,
repül az idő, mint a lövedék.
Törzsét növeli már a fiatal fa,
s a földbe, mélyre szúrja gyökerét.
Hogy hadonászott s izgágán hevült?
A fiatalság elnézett joga.
Szíve körül már, mint az évgyürük,
harcok és harcok tapasztalata.
Volt vihar, mely lenyomta zsenge lombját,
és bolondul szórta virágait;
s ha köves is volt, ahol nőtt, a dombhát,
most már szirtben is megkapaszkodik.
Ki ostobán a virágát siratja,
a múltért sír; – hisz szélesárnyu, zöld
lombok között a nyári nap pirítja
s pirosra érik, érik a gyümölcs.
És hányan óvták, tölgyek, jóbarátok,
hányszor borultak rá védő karok!
Óh, hányan védtek, rólam van szó, látod,
minek folytatnám a hasonlatot.
Kalapácsot fog s kardot fog a férfi.
Én nem tudok szót semmi mást,
csak olyat, mely az életet dicséri
s nem siratja az elmulást.
28
Mulatozás

Cseres Tibornak

Sej, haj! Már hetedszer
fordult meg az üres üvegekkel,
fogy a bor s ő nem tántorog,
fogy a bor s a jókedv lobog
és mindannyian kiabálva
harsogjuk bele a világba,
rekedt hangunkat öntve a dalba:
„Kis bicsakom,
kis bicsakom bevágom az asztalba!”
Sej! Jókedvünk hadd lobogjon,
hej, a pohár jól forogjon,
az a nóta hadd ropogjon,
lábunk dibegjen, dobogjon.
Sej, föláll egy öreg magyar,
hátralöki zsíros kalapját,
megereszti térdét és hangját,
majd leomlik tőle a fal,
s tízezer holdtól kérgessé tett
markát lassan emeli égnek,
komótosan és méltóságosan,
megfontolt mozdulata épp olyan,
mintha ő lenne Jupiter,
istennyilával, fellegeivel.
Mi minden rejtőzött borában?
Villámot tudna szórni most,
sziklát hasítni tudna most,
ereje széles mámorában.
Pattint zömök ujjaival
míg, mint a láva, forr a dal,
bor fogy és csendül a pohár,
szájtól asztalig, s vissza jár,
és képzeld el a vízözönt,
jókedvünk mindent úgy elönt,
és mindannyian kiabálva
nevetjük bele a világba,
vidám lelkünket öntve a dalba:
„Kis bicsakom,
kis bicsakom bevágom az asztalba.”
29
Csepp szomorúság
Köveket porlasztó csepp szomorúság,
köveket porlasztó csepp szomorúság,
remeg a szívem, mint szellőtől az ág,
remeg a szívem, mint szellőtől az ág.
Fekete felhő szállt rám váratlanul,
fekete felhő szállt rám váratlanul,
fekete felhőből eső cseppje hull,
fekete felhőből eső cseppje hull.
Lelkembe hullattad gyöngy szavaidat,
lelkembe hullattad gyöngy szavaidat,
ragyognak mélységes, tiszta víz alatt,
ragyognak mélységes, tiszta víz alatt,
kékfényű az egyik, kék a másik is,
kékfényű az egyik, kék a másik is,
össze kéne szedni, hej, de mély a víz,
össze kéne szedni, hej, de mély a víz.
30
Tízezer dal
Tízezer dalt tudok!
Olyan egyszerűt, mint a „Jónapot”!
Süvítőt, mint a megzavart
erdő, amelybe őszi szél kavart.
Jószagút is, mint a hársfaméz
és hajlítható hasznost, mint a réz.
Vidámat, mint a férfi brummogása,
éleset, mint az ostor csattanása,
titokzatosat, mint egy kunhalom,
tüzeset, mint ma egy lakodalom,
dolgosat, akár nyári hajnalok,
tízezer dalt tudok.
Tízezer dalt tudok!
Hát mit tegyek vele?
Aggassam tán az ég felhőire,
vagy kihajolva, míg zúg a vonat,
fütyülő szélnek adjak dalokat?
Madarakat tanítsak énekelni,
vagy kezdjek patakkal versenyre kelni?
Tán sárguló kalászok zizzenő
karába álljak, míg fut az idő?
Egy asszony szép hajába fonjam,
kardok vasát velük bevonjam,
tavasszal barázdákba hintsem,
ősszel dombokra ráterítsem?
Tízezer dalom lángját kigyújtom,
hogy minden embert melegítsen.
31
Egy más országban…
Egy más országban azt kérdezték tőlem:
„Meséld el, elvtárs, milyen a hazád?
Ércetek, fátok, mondd, akad-e bőven?
Milyen virághoz hasonlítanád?”
Egy más országban ezt kérdezték tőlem.
S mint ki távoli kedvesére gondol,
elhallgattam én s rámborult a csend.
Nem a bánattól s nem is fájdalomtól,
de szomorúság járta szívemet, –
mint ki távoli kedvesére gondol.
Nem volt okom semmi szomorúságra
s már meséltem is földünk tájait,
milyen nálunk a vén folyók futása,
hogy ballag út kaputól kapuig.
Nem volt okom semmi szomorúságra.
Beszéltem lelkesült és szép szavakkal,
hogy értsék jól a kedves kérdezők,
miért szeretem hazám olthatatlan
és mért szeretik hazájukat ők,
beszéltem lelkesült és szép szavakkal.
S mint ki távoli kedvesére gondol,
s szívébe mélyül, ha őt kérdezik,
ránkborult a csend. Nem a fájdalomtól,
csak mert magunkban mondtuk szavaink,
mint ki távoli kedvesére gondol.
32
Őszi vers
Hát ősz van. Legyen. Hadd legyen!
A miénk ez is, senki másé.
Készülődésé, terveké és
szövetkezeti elszámolásé.
Hulló levelek prédikálják:
„Ember vagy te is, ne feledd,
látván a természet halálát,
a végső, nagy kérdéseket.”
Én nem is felejthetem el,
mert férfigondok súlya nyom.
Elvtárs, a szántás hogyan áll?
Hány hold vonaglik parlagon?
S tarlók fölött, ha vadlibák
gágognak le az égi csendből,
mondd csak, nálatok hány család
lépne ki a szövetkezetből?
És az emberek homlokán,
ha éjjel álmatlan hevernek,
mért vonul gond a gond után,
mint őszi égen szürke felleg?
Ne lélektelen, üres szót ma,
de szíved mélyéből fakadtat.
Szántani kell és vetni kell,
az órák nyugtalan szaladnak.
Nem, már senkitől sem elég,
ha forgolódik szűk körében,
tartsd számon milljók életét,
és haladj most, most menj az élen.
Itt van az ősz. A falu forr.
Mint egy rugó, feszül az ország.
Ha most nyugodtan alhatol,
miért vállaltad el a gondját?
Ősz van, levél hull csendesen.
Vetni kell. Szőlőt szüretelni.
Ne engedd, elvtárs, percre sem
a tavasz hitét elfeledni.
33
Taggyűlés
Erjedő hírek közt, teendők elején,
mikor balgaság és pletyka halomba gyűlt, –
nyugodtan, mint a föld, keményen, mint a fém,
a pártszervezet
tanácskozásra
összeült.
A tagokat nézd, tán nincs köztük hibátlan,
– hisz hús-vér emberek, nem kőből faragottak, –
de együtt, mint az erdő szemben a széllel, bátran,
emelt fővel megállnak,
zúgjon csak!
nem hajolnak.
És úgy nézik a bajt, az egybefont okosság
jó hálójába fogva, mint a vergődő vadat,
hogy egyesült erővel a torkát megragadják,
az útból
félredobják
s tovább haladjanak.
S én látván szépséges, nagyszerű erejét
a pártomnak, a Pártnak, az első ágyúszóra
tudtam gondolni csak, mikor a földtekét
két részre tépte szét,
a golyód,
Auróra!
34
Ki küldött?
Csoportiroda, hivatal,
párthelyiség és gyári porta
igazoló okmányt akar:
„Az elvtársnak mi itt a dolga?
Ki küldte, elvtárs, és kihez?
Lakáscíme? Foglalkozása?”
Most válaszolok rá, im ezt
írják a kapucédulára:
Mi a dolgom? Töméntelen.
Figyelnem kell egy egész ország
ügyét-baját, a végtelen
messzeségekbe futó sorsát.
Nem diszpécser vagyok, nem én,
s nem az ÁEK vezetője –
s nem könyvelés, – de a remény
és a boldogság ellenőre.
Lakásom hol van? Írja be!
Itt lakom egy családi házban,
minden szobám egy vármegye,
s a Balaton a fürdőkádam.
Öreg vagyok és fiatal,
táruljatok, szívek, előttem!
Dévény kapuján Adyval
s Vereckénél Árpáddal jöttem.
Nincsen megbízólevelem?
Nekem ilyesmi nem is kell, mert
képviselőm én jelölöm
és én bízom meg a minisztert.
Ki küldött, elvtárs? Senki sem
és mégsem jöttem csak magamtól,
rámszólt a Martin Csepelen,
Agárdon rámdörgött a traktor,
35
Budapesten a parlament
vörös csillaga arra intett,
hogy az én dolgom ez a rend,
tartsam kezemben ügyeinket.
Ki küldött, elvtárs? Igazán?
Hát mindegyiket megnevezzem?
Nagyanyám és ükunokám, –
a Mindenki küldött s a Minden!
36
„Egy rózsaszál szebben beszél…”

Egy ismerősömnek

Lám, lám, csak papiros kell, olló, némi viaszk és
festék: sárga, piros, barna és kék, halavány,
vagy fűzöld a levélhez s lásd csak: kész van a rózsám,
mert szirmot kimetélt ollócskám ügyesen.
S megmártván a viaszk buzgó és tiszta levében,
dermedten gyönyörű s kancsian szép a levél.
Egy csepp rózsaolaj, kátrányból, lombiki párlat,
s rézdrótján a virág, szaglászd, illatozik.
Mit nékem a rét, a mezők és erdők zöldje ezentúl,
dongó, sárga darázs, mézért repeső pici méh!
Nem kell nagy fátylával az ég, a tüző nap, az árnyék,
források, patakok, gombalehelletü szél,
gyémántharmatu reggel, harsánytorku pacsirta,
sajgó lámpavilág, vágytól csillagos est.
Mit nékem mindez! Papiros kell, olló, némi viaszk és
készen már a virág. Könnyel harmatozik.
37
Téli szél
Öklével veri le a fák
elaggott díszeit,
bezúzza házak ablakát,
nyargal, üvölt, nyerít.
A folyó nyög, hajlong az erdő,
a nyugati ég lángban áll,
perzsel a dér, jégtáblák csengve
ropognak, kővé fagy a sár.
Riogatja, rázza a bokrot,
hajába tép s ordít: Felelj!
Kavarogva hull a kibomlott
égből korai hópehely.
Sír az erdő, hajlong az erdő,
véres levele földreszáll,
a fák bozontja szertefröccsen,
mint villámsújtott nagy madár.
Osztogatja a szél goromba
ökle nehéz csapásait,
hegyekről völgyekbe zúdulva
feketén a tél közelít.
S fönt, fönt az ólmos messzeségben,
ahol a nap parazsa ég,
tépett felhőit menekíti,
rongy felhőit, az őszi ég.
38
Jégvirág
Hazudik, csal a tél,
pálmás erdőt ígér,
bozontos rengeteget,
délszaki kerteket.
Fogja s a lehelletből
fehér virágot fest föl,
ráfagy az élő pára
a vonat ablakára.
Hát ez a formád, lélek?
Hát ezzé lesz az élet?
Talán a vágy hal így, vagy
a képzelet, ha megfagy?
Gondolkozom mogorván
a körmeimet fújván,
így gondolok remegve,
félholtan a melegre.
Tízezer válfajára:
jól befűtött szobára,
ebédre, disznótorra,
forralt, fűszeres borra.
Láthatatlan tüzekre,
szemedre, termetedre,
a lobbanékony vágyra,
de legtöbbször a szádra.
Nincs melegebb a csóknál!
Nem is káromkodom már
hangosan, csak magamban
morgok, mert hisz e fagyban
még a káromkodást is,
a vágyó sóhajtást is,
ha akad benne pára,
a vagón ablakára
dermeszti a „megáldott”
tél, mint szép jégvirágot.
39
Pali bácsinak
Pali bácsi, az apám engem
oktató szóval úgy nevelt,
hogy mindig előre köszöntsem,
tiszteljem az öregeket,
és én nagyon jól megtanultam,
hogy, akinek haján a dér
fehéredik, mint hideg hajnal
télen, a dombok tetején,
akinek zúzmarás a bajsza
s homlokán ráncok árka fut,
akinek sok volt baja, gondja, –
tiszteljem a tiszteskorút.
Most már nemcsak apám szava,
a tapasztalás is tanít,
hiszen bennem is rója már
az idő konok jeleit
és tudom jól, hogy nem az ősz haj
vívja ki a tiszteletet,
hanem az emberséges munka
és makulátlan becsület.
Nem az éveid számát nézem,
most, hogy feléd küldöm szavam,
minek is nézném, hisz tudom jól,
hogy a száznak sok híja van,
s én száz jó esztendőt kívánok,
munkás és derűs éveket,
s kezed nyomában kivirágzott
emberi szíveket, neked.
Életed az, mi szóra indít
s munkád, nem őszülő hajad,
szememben te a jó emberség
fiatal példaképe vagy,
mert semmiség, ha homlokunkat
megüli fehéren a hó.
40
Én nem a ház tetejét nézem,
hanem, hogy milyen a lakó,
s ha becsületes, ifjú lélek
néz ki a szemek ablakán, –
engem arra nevelt az élet,
hogy azt tiszteljem igazán.
Apám is biztos így gondolta,
a tanítását nyújtva át,
csak én még kicsiny gyerek voltam
s nem értettem jól a szavát.
41
Nyugtalan éjszaka
Nappal az értelem parancsol,
szívem szilárd, szívem nyugodt,
nem ver gyorsabban semmi zajtól,
kimérten dolgozik, dobog.
Nem emlékszik a háború
dörgésére, az ágyuszóra,
úgy látszik, semmi baja sincs,
emléktelen, akár az óra.
Így beszél néki kilenc éve
a kapitány, az értelem:
„Fegyelmezd magad, tedd a dolgod,
munkálj, ahogy én rendelem!”
De néha, éjjel, ha az ajtó
dörren, vagy künn zápor kopog,
vagy szél fütyül a fellegek közt,
mint a repülőmotorok,
megriad szívem s mint ki lázad,
zaklatva össze-vissza üt.
Volt háborúival e század
megrázta minden ütemünk.
Hol maradt meg a rémület,
az agy, a test melyik zugában,
mi az, ami mégsem felejt
s reszket, mint állat odújában?
Sortüzek emlékét az agy
olyan sekély földdel takarta,
hogy, ha önuralmunk kihagy,
kis rázkódás felszínre dobja?
A gyerek sosem nyugtalan,
este lefekszik, fölkel reggel, –
csak én küzdök, – ha rám rohan, –
álmomban is e vad sereggel.
Nyögök ilyenkor, mint a föld,
hánykolódom, akár a tenger,
a régi félelem elönt,
fölugranék, futnék veszetten.
42
És ha álmomból rettenek,
fülelve tompa morajokra,
jó rájönni: csak az egek
zúgnak; szél süvölt s nem a bomba.
Szívem üteme újra jó,
megint a nyugodt ész parancsol:
„Nincs háború, nem is lehet,
aludj nyugodtan!” S én elalszom.
43
A család apai ága
1
A hó nagy pelyhekben szakad,
kavarog, mint a gondolat,
mint egyirányu összevisszaság,
ahogy levelek hagyják ott a fát.
A hó a földre szakad kavarogva,
levél a sárga, tavalyi avarba,
hogy hóból víz, levélből föld legyen
és aztán ifjan, tisztán, fényesen,
mint gyermek, akit apja is segít,
emelkedjenek újra egekig.
Csendben ülök. Vitatkozom magamban
szomoruan, zavarva igazamban,
értem már magjáig az életet,
s nem indulhatok, nem repülhetek
a derűs fénnyel futva, hol az ég
emeli, tartja, hajtja fellegét.
Vissza kell térnem az éveken át,
meghallgatni holt apáim szavát,
arcukat s tetteiket felidézem,
utolsó szóig minden örökségem.
Ti, halottak, kik már csak bennem éltek
és velem együtt alkottok egészet,
azt akarom, hogy felvonuljatok,
segítsetek és támogassatok.
Míg künn a hó, a hó szakad, szakad
kavarogva, akár a gondolat, –
én apáim idézem egyedül.
Vagy megszakad a szívem, vagy repül.
2
Dédapám áll egy sárga fal előtt,
fekete puskacsövek nézik őt,
ott áll a sovány patkolókovács,
vele Havelka, Hübner, Varga, Gáncs,
Uitz alig áll meg, majdnem térdrerogy.
44
Fehérváron sírnak az asszonyok.
Dédapám áll a sárga fal előtt,
az osztrák puskacsövek nézik őt,
a golyók várják már, hogy, mint a vad
villám, élő szivekbe csapjanak.
Be akarták kötözni szemüket,
az öreg kovács legyintett: „Minek?”
Míg kivezették sem hangzott szava,
nem kiáltotta: „Éljen a haza!” –
mint hősök tették, mikor a halál
a puskacsövekben elébük állt.
Lógatta megkötött, nehéz kezét,
feleségét akarta látni még,
az üllőjénél alvó vasakat,
a kőasztalt a diófa alatt,
a szomszédokat a Király-soron,
új patkót a türelmes lovakon.
Dédapám áll golyóvert fal előtt,
az osztrák puskacsövek nézik őt,
ő messze néz, a szemét újra s újra
puskák fölött a távolságba fúrja,
látni szeretne és látni akar,
de a láthatárt elvágja a fal,
a ház fala és a halál fala.
Tán nem is tudta, mi az a Haza,
de társai s ő életüket adták
a hazáért és éretted, szabadság,
oly egyszerűen, ahogy a vasat
kovácsolták s neveltek fiakat.
A keresztet már emeli a pap,
recsegnek az osztrák vezényszavak.
Dédapám áll. Tiszt emeli nehéz
kardját. Ő áll, áll és szemembe néz.
3
Hullott a forgács, akárcsak a hó,
nagyapám éles baltája alól,
dongát faragott, gyalulta a fát,
egy hosszú és piros életen át.
Vajjon hány hordó dicséri kezét,
hány őrzi neve kezdőbetüjét?
Ha meg akarnám tudni, úgylehet,
be kéne járnom a Szőlőhegyet,
s a Felsőváros öreg házait,
megkérdezni mind, aki bort iszik,
és hordajába maga ver csapot,
hogy látta-e azt a monogramot.
45
Minek számolni, sok úgy is, tudom, –
ott álltak a hordók az udvaron,
s nagyapám nevét bár feledhetik,
és senki sincs, ki rá emlékezik,
sok jó bor tartja emlékezetét,
Fejér-megye és talán más megyék.
Azt mondják róla dongák és csapok,
melyekből olyan sokat faragott,
hogy nem volt beteg, soha sem pihent,
és vasárnapokon pincézni ment.
Fával dolgozott, gondja volt a fákra,
a tavasz mindig kertünkben találta,
s lehet, hogy a megmunkált fák helyett,
a kert végén diófát ültetett.
Arcképe megmaradt, de kicsavarta
vén diófáját a háború karja.
4
Én nem tudhatok annyi dallamot
soha, amennyit az apám tudott,
s bármit halljak is, mindent ismerek,
mert ő nekünk mindent elénekelt.
Az éjszakában kavargott a hó,
s mi hallgattuk apánkat, csillogó,
gyermeki lelkek, ahogy a gitárt
pengette és a Santa Luciát
énekelte el, vagy valami mást,
azt a „hat ökrös fekete subás”-t.
És mit tudtuk mi, hogy a dallamok
mélyén a szív mily hevesen dobog,
s hogy honnan hozta, milyen messziről,
egyet császári börtön mélyiből,
Olaszországból jött a második,
felidézve a fogság napjait,
és sok szép baka vérébe borult,
mert dal emlegette a háborút.
A nóták, ott, a mennyezet alatt
suhogtak, akár ékes madarak,
nem is madarak, – évek, vagy napok,
örömök, bajok, szép gondolatok
és csalódások végtelen sora, –
minden emberi viszony iskola, –
s a dallamokban így tárta elénk,
akarva, vagy nem, egész életét.
Egyszer azután ez is elmaradt.
Pestre hozta, kórházba, a vonat.
46
Láttam tizenöt éven át szemét,
s most be kell csuknom szememet, hogy lássam,
és úgy képzelem, lépeget felénk,
jön hazafelé, künn, a hófuvásban,
jön hazafelé és nem ér ide,
a sűrűn hulló hó takarja el.
Nem nézhetek soha a szemibe,
de hangját mindig hallom. Énekel.
5
A hó a földre szakad kavarogva,
én kiállok némán az ablakomba,
már nemcsak múltba, jövőbe is látok,
elnézem ezt a kavargó világot,
apáim és a megholt nemzedékek
az élet útján, örök útján, lépnek.
A hó a földre szakad kavarogva,
és eszembe jut egy messzi narancsfa,
melyet virággal elborítva láttam
a szépséges, közeli Grúziában.
Olyan az a fa, akár a család,
az ég felé emeli ágbogát,
gyökere mélyben, lobog koronája,
a lombok között gyümölcse s virága.
Julika, Jutka, bimbó gyermekek,
mutassátok csak barna szemetek,
szeretném látni benne azt, amit
a család apai ága tanít.
Nektek is adja, ha adja nekem,
az erőt, mely átüt az éveken.
Az éjben a hó kavarog, szakad,
de nyugszik a kavargó gondolat.
A föld erőt ad mindig szárnyra kelni.
Minket már többé nem lehet leverni.
47 48
Nehéz szó
Már nincs más hátra, világos beszéd kell,
nehezen buggyan belőlem a szó,
mert visszatartja a sértett szemérem,
mint könnyeit a késve zokogó.
Visszafojtottam, mint rügyét az ág,
ha késik a nap s marcangol a szél.
Lesz-e gyümölcsöd, későn nyílt virág?
Mondd, lesz-e szavam, mely szívedig ér?
Csalóka szellő nem hoz-e fagyot,
melytől a bimbó dermed s feketül?
Mit válaszolsz, ha feléd hajolok,
kérlelve és dadogva emberül?
Élni! Hogyan élhetnék nélküled?
Ne perzselj kétkedésed parazsával.
Lásd, odakünn a tavasz lépeget
s a vad földet befödi illatával.
49
Majd…
Ahogy az őszök futnak,
ahogy a föld kering,
egyszer eszedbe jutnak
szerelmes éveink,
s ámulva nézed őket
csukott pillák mögül,
mint karcsu szálfenyőket
völgyecske mélyibül,
vagy havak olvadását,
mikor tavasz rohan,
vagy csillag lefutását,
ha zuhanvást zuhan,
és úgy jutok eszedbe
azon a délután,
hogy daltól részegedve
boldog voltam s vidám.
50
Ébredés a neveddel
Felébredtem. Úgy bujtam át az álom
meleg humuszán, akár a füvek,
amikor tavasz suttog a határban,
s kidugják a föld alól fejüket,
mert régóta mocorogtak a mélyben,
valami öntudatlan akarat
hajtotta őket, szinte észrevétlen
működő erők; eső és a nap.
Mi űzött engem álmomból az éber,
fönti világba, – kutatni minek?
Az első szó, mit idefönt találtam
a neved volt, békességes neved.
Úgy hajolt rám, mint lombok csendes árnya,
mint patakocskán átível a híd,
ahogy az anya hajlik kisfiára
s adja tápláló, szelíd melleit.
Még nem akartam szememet kinyitni,
de ébredő emlékeimen át
jött, zuhogott és áradt milliónyi
hanggal, fénnyel és színnel a világ,
hogy neved igaz tartalommal töltse,
mert hisz nevedben minden benne van,
a dér, a hold és az ősz haj ezüstje,
a nap, a búza, lámpafény, arany,
víz csobogása, szelek suhanása,
tenger moraja, pusztán messzi tűz,
megszabott pályán csillagok futása,
erő, mely szétvet, növel, s egybefűz.
Így teltem csurig véled a szivemben,
ezen a decemberi reggelen,
kinn szürkeség volt, nem tudott lehullni
a hó, csak csüggött a hideg egen,
a bérház is felébredt körülöttem,
sustorgó vízcsap, rádió, zene,
a falakon át beszéd brummogása, –
az élet jó és szokott üteme.
51
S e barátságos hömpölygésben én is
végleg kibújtam az álom alól,
míg nagy útjának mai ütemén is
a reggelbe fordult a földgolyó.
Keltem. Öltöztem. Rágyújtottam. Ettem.
De a neveddel teli volt szivem
és zsongva zsongott minden tetteimben
a szomorú és édes szerelem.
52
Az én kérésem
A Kongresszuson mondja el nevemben
csöndesen és szerényen valaki,
hogy hazánk dolgát sohasem feledtem,
s ha tévedtem is, – ki tévedhetetlen? –
tollam ezt írta, szám ezt mondta ki.
Mondják el azt is, mindig készen állok,
hogy ostorommal hajtsam az időt,
vagy puskát fogjak, szántsak, kalapáljak,
jó tett legyek, hol felcsapna a bánat,
fény legyek ott, hol gomolyogna köd.
És azt is kérem, abban a teremben,
ahol jövőnket mérik s tervezik,
a számitásba vegyenek be engem
azok közé, kik rakják rendületlen
a boldogság és béke tornyait.
Mert azt gondolom én, amit a népem,
nincs vágyam több, és nincs álmom különb,
örömben élni és nem szenvedésben,
munkában égni s nem sorvadni tétlen
és dolgos lenni szorgosok között.
És azt akarom, hogy a nagyvilágban,
hol égig emelkednek óriás,
nagy nemzetek, én, a magyar, szilárdan
előre nézve megvessem a lábam,
komolyan s büszkén, mint akárki más.
Hát íme, így beszéljenek nevemben,
hosszú tél után, új tavasz előtt,
mikor reményben, boldog szerelemben,
jó tervben, vágyban, nagy cselekedetben
készül virágba borulni a föld.
53
Baráti induló
Az idő eljött, induljunk, komák,
kösse és fogja ki-ki batyuját,
vesse, dobálja ki a lim-lomot,
szemétre ezer cifra kacatot.
Mert nagy az útunk s igencsak nehéz,
mit szem kiván, nem bír mindent a kéz,
a fölös terhet nem bírja a hát,
ha érzi a nap rézzel vert nyilát.
Mert lesz ott nap és eső is szakad,
a sem-fű-sem-fa is szemünkbe csap,
jég és hó vagdal, orkán és vihar
korbácsol az ég villámaival,
hegyes fogakkal rejtett csapda vár,
és így vagy úgy, vagy amúgy, a halál.
Hát nagy mosollyal induljunk, komák,
betörni az igazság kapuját,
micsoda erdők s milyen fennsikok
hívják erőnket s ordas viharok!
Ha rózsa csábít, bomló s illatos,
a célra gondolj s fordulj félre most,
ha véred ömlik, ne bánd a sebet,
gyógyító füvet ad, ki megszeret,
és ha szereted, rádnéz és megért.
Induljunk, komák! Föl, az életért!
Úgy zúg a szél, recseg a tömzsi tölgy,
serceg a nap, hajlik, remeg a föld!
Te ott vágod, én itt, nyílik az út,
a kígyók fejére rátaposunk,
nem szortyoghat oly varacskos mocsár,
nem tapadhat bokánkhoz annyi sár,
nem vághatja föl talpunk úgy a tors,
hogy megrettenjünk. Ez, csak ez a sors.
Föl hát a fejjel, induljunk, komák!
Fogja mindenki szívét s batyuját,
ügyes szerszámot, jól kiköszörült
baltát, –
csak egyszer üssön, aki üt.
54
Felhő árnyéka
Csavarogtam én erre-arra,
betonházak, nyárfák tövében,
úsztam a tarka uccazajban,
szürkén, esetten, észrevétlen,
bújtam szelíd nők büszke mellén,
hűsültem jámbor csordakútnál,
volt már három-négy jóbarátom, –
szívem is majdnem megszakadt már.
Láttam temetést, sárga csontot,
megrokkantakat elmaradni,
láttam virágot, ha kibomlott,
gyümölcsöt földön megrohadni,
gondolkoztam a gondolatról,
lekönyökölve asztalomnál,
az életről, a gyors folyamról, –
szívem is majdnem megszakadt már.
Verekedtem, amennyit kellett,
tettem, amennyit tenni tudtam,
csak sötét perceimben véltem,
hogy lerogyok inaszakadtan,
kiszenvedtem a gondok végét,
felhők árnyéka nem maradt meg…
Van erőm, pajtás, csontom ép még!
S a szívem? No, hát nem szakadt meg.
55
A legyőzhetetlen
A víz, a víz, a víz! Ezen a vad napon
suhogva, zuhogva tört át a gátakon,
mint felbőszült bika, hullámsörényü csorda,
az ezüst gabonát, az életet tiporta,
a házak ablakán, a kéményen benézett,
szekrényeket sodort, a tűzhelyekre lépett,
öklelve a falat, a nemzedékek kincsét,
szétzúzta a tetők hajlós, vékony gerincét,
a mezők aranyát rongyokra tépte szét,
hurcolt disznót, lovat, dunyhát, képet, kepét,
szántók és legelők, utcák, házak felett
csak egyre nőtt, dagadt, egyre emelkedett,
előtte meg nem állt a föld, a fa, a kő,
a barna ár szinén úszik a tekenő,
a barna ár zuhog, bősz irgalmatlanul,
pusztítani talán a náciktól tanult,
rohanva robogott a szennyes, barna lé,
az áttört gátakon zúdulva dél felé.
Emberek, emberek, emberek, emberek!
Az árvíz rohamát ki állíthatja meg?
Az ár, az ár, az ár! Másfajta áradat
önti el Győr felé az országutakat,
mint fehér vérsejtek a vágott seb körül,
az óriás erő segítőn körbegyűl,
az éjben tágranyílt lámpaszemekkel a
sürgő, gyors autók seregelő sora,
az utca szűk, a tér kicsiny, keskeny az út,
bődül a hangszóró, a drót zizegve zúg,
hajlongva hord a sín bőgő mozdonyokat,
naszádok berregnek föl a hidak alatt,
az ég ólmos vizén, billentve szárnyait,
a gép a lenti víz fölé kapaszkodik,
csákányból tízezer, tízezer vaslapát,
homokkal töltődik százezer sárga zsák,
56
mint a szívből lökött tápláló, tiszta vér,
ömlik Budapestről parancs, szerszám, kenyér,
pallók, vaslemezek, gumicsizmák, rocsók,
a szervezett anyag ömölve zuborog,
hogy lenne belőle támadó, sűrü gát.
Szemben az elemmel megtartja-e magát?
Emberek, emberek, emberek, drága nép!
A víz az anyagot roppantva tépte szét!
Emberek, emberek! Izzadthomloku had,
számol, tervez, kiált, ásót, csákányt ragad,
térképen ceruzát futtat, – vékony vonal, –
számol a nyers erők dühödt frontjaival,
kétszáz ember ide, ezer ember oda,
bulldozervezető, vasutas, katona,
napvilág – dolgozik, éjszaka – dolgozik,
négy napja nem hunyta álomra a szemit,
a keze ökölben, a foga csikorog,
az élethez teremt önmagának jogot,
a víz már térdig ér, derékig ér az ár,
menti a gabonát, a vízben is kaszál,
a postán benn a víz, a fal repedezik,
elesik, újra áll, telefont telepít,
ölében hozza ki a síró vadnyulat,
csónakba emeli be az asszonyokat,
az eső is szakad, ellene van a szél,
alul víz, fölül víz, elöl, hátul veszély,
életnek pusztulni nem lehet, nem szabad,
tartja a gátakat, torpanj meg, áradat.
Az agy számol, a szív dobban, a kéz emel.
Az embert az elem nem söpörheti el!
57
Váratlan találkozás
Felhők tornyából, – nem is vártam, – egy csillag bújt elő,
a fénye kék, kék, éji kék, akár egy puskacső.
És így szólott rám:
„Ugy-e, ez nem várt találkozás?
Ne mondja azt most, hogy siet. Jön az elszámolás.
Mondja csak, hányszor írta le, hogy: csillag, égi fény…?
Hányszor talált hű csillagot kedvese szép szemén?
Mennyit ígért nekem s hozzám hányszor fohászkodott,
s ha nem kellettem, ment tovább, hűtlenül elhagyott…”
Az ég sötét volt, felleges, fújt a szél hűvösen,
s a csillag olyan volt, akár egy kék, kék, női szem.
És folytatta:
„Emlékezik, hogy álltam idefönt,
maga meg néha rám se nézett, gyakran nem is köszönt,
s míg én lesem innen magát, harmincegy éve már,
addig más nőkkel kódorog és randevúkra jár…
Talán már azért is leírt, pénzsóváran, hiún,
hogy könnyebben jöjjön a dal s a honorárium?!
A barátság kétoldalú, a szerelem is az,
de maga háládatlan is, meg büszke, meg pimasz…”
Nézett rám, szeme elborult, hallottam sóhaját,
s olyan volt, mint a végtelen, mint egy kék, kék virág.
58
A Holdhoz
No, idefigyelj, vén pofa,
kétes származású egyén,
te sárga kő, te ostoba
nehezék költők mérlegén,
csak ülsz ott fönn és ha nyugat
felé sétafikál a nap,
már várod, hány kutya ugat,
s neked hány dalnok ír ma dalt.
A ménkű csapjon ott beléd,
ahol vagy, pukkadj meg, ezer
darabra röpülj szerteszét
dalnokaid verseivel.
Én, aki gőgös és konok
vagyok, előtted állok, ím, –
nem lantpengetve hódolok,
csak káromlásra perg a rím.
Szakadj meg, – mondom – de, megállj,
nincsen nékem veled bajom,
nem te vagy nékem, ami fáj,
nem te fékeznéd meg dalom.
Nyúlj be a lektor ablakán,
mássz be a szerkesztőhöz is,
szólalj fel nálunk egy vitán
az Írószövetségben is.
Állj föl és mondd el, hogy neked,
neked is kedvenced a nap,
és szereted a verseket,
ha azok forradalmiak.
59
És nem azt várod, hogy a lány
és a fiú hőzöngjenek,
hanem, hogy egymás oldalán
boldog nótákat zengjenek,
és szeressék egymást, de úgy,
hogy sárguljon, aki irígy,
süllyedjen tőle a hazug,
pattanjon ki tőle a rügy.
No, értjük egymást, ugy-e, vén,
semmi bajom nincsen veled.
Csak dühből s dacból írtam én
hozzád a fenti versemet.
60
Napos táj
Kis copfosok, kis kopaszok
túrják a rakás homokot,
olyan műves szakértelemmel,
mint a kékruhás mesterember.
Túrnak sistergő ég alatt,
tonnákban zúdul le a nap
a homokra, a bodzafákra,
az egész sárga-kék világra.
Ott egy jegenye nyalja víg,
zöld nyelvvel a nap emleit,
itt egy nő a férjét teli
szájjal fenével eteti.
Sárgult fű közt hangya zsizseg,
túrják a pucér gyerekek
a szikrázó fényre dobott,
morzsáló, sárga homokot.
Mit nekik az egész világ,
a kiáltozó nő, a fák,
hogy a föld így, vagy úgy kering,
hogy mit gondoltak eleink?
Mit, hogy szinte bődül a nap?
Felé tartják popsijukat.
61
Kocsmakertben
A kocsmakertben harmónika szól,
nyaggatja, húzza egy öreg legény.
Egy szőke lány a párjára hajol.
A boldogságtól bandzsalit szegény?
Vagy szőkének s bandzsalnak született
úgy húsz-huszonkét évvel ezelőtt,
hogy boldog legyen ma és súlytalan,
mint a füstbodor a nyárfák fölött?
Perec ropog s egy fehérköpenyes
pincér szaladva hozza sörömet.
Nyaggatja, húzza a harmónikát,
a dallamot cifrázva, az öreg.
Csak játszik, talán nem is tudja, mit,
a szemüveges, emberi tücsök…
Száz év… Mi lesz… Marad-e annyi is
belőlünk, mint a füst a fák fölött?
62
Tűnődés
Zárhatod ládába hét lakattal,
tölgyfa-ládába, pánttal, vasakkal,
tollát tépheted, szárnyát vághatod,
lábát szorosan megmarkolhatod,
az idő, ez a lebbenő madár
a hét lakaton keresztül kiszáll,
oly könnyű szárnyon, hogy amihez ér,
nem is rebben meg nyomán a levél.
Nem is rebben meg nyomán a levél,
csak szaporább, vagy lassabb lesz a vér,
csak kő elomlik, rozsdás lesz a vas,
csak romok fölött erdő lesz a gaz,
csak tenger termő lesz, hegy lekopik,
csak felnőttek lesznek gyerekeink,
csak szőlő támad a hegyoldalon,
csak eggyel több a ránc a homlokon.
Csak eggyel több a ránc a homlokon,
az éjszaka neszeit hallgatom,
a belső vitát és harmóniát,
a tűnődés, akár a délibáb,
lebeg a hangok és a csend felett.
Mire is tettem az életemet?
Csak délibábként játszottak velem
érzéseim: barátság, szerelem?
Érzéseim: szerelem, szerelem,
harmatcsepp hullni készült levelen?
Vagy harcba hívó harsány kürtjelek,
vagy selyem zászlók a sereg felett?
Igen. Rohamot pergető dobok.
A szívem az örömtől tántorog.
Te keserű, te jó, édes, te rossz!
Egy csók a szádra, lángoló, piros.
63
Egy csók a szádra, lángoló, piros,
a többi már zuhogva záporoz,
betakar minden fedetlen helyet,
homlokod, nyakad, szemed, füledet,
s aztán, hol tested még rejti magát,
a csók-zápor a ruhádon tör át,
s végül csuklódra, hogy kék ereid
vigyék el szerelmemet szívedig.
64
Egyetlenegy hársfa
Csak egyetlenegy hársfa kéne az ablakomhoz,
jóillatú, sürű,
és olyan boldog lennék, vidámságtól harangos,
boldog és egyszerű.
Csak jöjjön az az illat, a sarkáig kitárnám
éjjel az ablakot,
és reggel ő köszönne és ebédidő táján
így szólna: Jónapot.
Hársfa te, kedves hársfa, gyerekkorom virága,
hársfatea-virág,
tudnád, hányszor belémtép, tudnád, hogy hányszor rág a
pimaszság, butaság,
hogy az ostobák rajtam pökhendien taposnak,
villog, forog szemük,
és könnyedén felejtik, két vége van a botnak,
s a férfi egyszer üt.
Hát ide visz a kedvem, hogy nem szabad felednem
fölös harcaimat?
Hogy föl kell kerekednem, forognom, verekednem,
kis emberek miatt?
Pedig én szelíd lennék, vidámságtól harangos,
boldog és egyszerű, –
csak egyetlenegy hársfa kéne az ablakomhoz,
jóillatú, sürű.
65
Országos vándoroló
Szívemben, ha valami ér valamit, –
nem a büszke konokság, hanem a hit;
nem a terves okosság, hanem a láz,
sisakrostély nélkül, ha nyíltan csatáz.
Úgy vagyok a világgal: a láthatárt
nem feledem akkor sem, ha bármi bánt,
nem hagyom a jogomat, szavaimat
töltse öröm, nyomja gond, szítsa harag.
Zsongó mese, tücsökszó nem ringat el,
sár nem húz le, habfelhő föl nem emel.
Utas vagyok, országos vándoroló,
keresztútnál jó irányt felkutató.
66
Századunk
Nagy hullámokat ver, tajtékot e kis ország,
partját az idő csapdossa, veri.
Hej, emberek, elvtársak, kommunisták,
ez a mi századunk!
Van itt mit megragadni, van itt mit cselekedni,
alszik a tunya lélek, Lenint is elfeledve.
Nézz a villámos égre, száguldó fellegekre:
ez a mi századunk.
Az egyik tétováz, rajongva sír a másik,
kocsmában lődörög, rémhírekkel komázik.
Az édes boldogság bimbójában lehervad.
Ez a mi századunk.
Nagy hullámokat ver, tajtékot e kis ország,
az öröm és a gond vadul keveredik,
te válaszd mindig el a mocskostól a tisztát,
ez a mi századunk.
Kemény a holnapunk, de lebbenőbb a mánál.
Partját az idő csapdossa, veri,
de gondunk, örömünk és sorsunk emberi.
Ez a mi századunk!
Nem arra születtünk, nem tétlen puhaságra,
a küzdelemtől pattan piros virág az ágra.
Hej, emberek, elvtársak, kommunisták,
ez a mi századunk!
67
Bot

Szeberényi Lehelnek

Barbár s gondatlan mozdulattal
nyúltam, hogy egy ágat letörjek,
botot faragni, hisz magamban
mentem és társsal menni könnyebb.
Könnyebb, ha fustély van a kézben,
simább lesz a csúszós, tekergő
ösvény a gyertyánfák tövében,
s barátságosabb lesz az erdő.
Rá lehet támaszkodni is,
– mennyi mindenre jó a bot, –
bokrok közé vágni s leverni
a gombákról a kalapot,
a hangyabolyba beletúrni,
csapdosni a fák derekát.
Az ember egy bottal kezében
már istennek véli magát.
Istennek, aki jobbra-balra
üthet, vághat büntetlenül,
ha botja van, már van hatalma,
ha botja van, ő van felül.
Így nyúltam föl az élő ághoz,
az erdő dermedten fülelt,
már szinte hallották a dörgő
roppanást, a vihar-jelet.
Jelét jövendő pusztulásnak.
Gombák, bokrok, hangyabolyok,
az egész erdő, mint riadt vad
lapult, fülelt és hallgatott.
Éreztem-e, vagy nem éreztem,
meghallottam a hallgatást,
a félelmet és riadalmat?
Nem tudom. De kezem megállt
fele úton a levegőben
és nem bántottam azt a fát.
Társak vártak s a síkos úton
fütyörészve mentem tovább.
68
Könnyű – nehéz
Könnyű a termő nyárban,
szélcsendes, szép időben,
könnyű túrni a tálban,
ha étel, ital bőven.
Nehéz férfiként állni
a bőgő zivatarban,
türelmesen kivárni
a jobb időt a bajban.
De könnyű parancsolni,
csak kurjantani egyet,
ha nem ember, de holmi
puhány állong előtted.
Nehéz lélekhez szólni,
ha már el van vadítva,
és nem akar hajolni
s nem tudod, mi a titka.
De könnyű kipergetni
az összegyűjtött mézet,
és egy kockára vetni
hitet és reménységet.
Nehéz kaszát ragadni,
hogy megteljen a kamra.
Nagy, nagy bizalmat adni,
hogy szálljunk a magasba.
Ha ember vagy, velünk vagy.
Nem tehetsz ennél szebbet.
Ha próbált és igaz vagy:
válaszd a nehezebbet!
69
A Központi Vezetőségnek
Elvtársak, ma, a szavazáson
fölemelem tagkönyvemet,
kicsiny, piros könyv, drága Pártom
ad vele erőt és hitet,
cifra szavak, vastapsok nélkül,
– egyszerű párttag – szavazok:
Központi Vezetőség,
elvtársak, itt vagyok!
Azért adtam az életemből
közös célunkért éveket,
hogy tunyaságból, félelemből
kiemeljük a lelkeket,
hogy a szabadság, egyenlőség
kemény tettekre váljon itt,
és hogy köszöntse fényes bőség
nemzetem nemzedékeit.
Nem állhatunk meg, a megállás
közöny, rothadás és halál,
hogy megpuhuljunk, elaludjunk,
száz ellenségünk arra vár,
erős a munkásosztály ökle,
s a nép óriás, jó anya,
akit szeret, védi örökre,
s nem kell levélként hullnia.
Volt már, hogy magam verekedtem,
az is, hogy egyedül maradtam,
a sebeket már elfeledtem,
s itt vagyok egy nagy akaratban,
előre és nem hátramenni,
élre állni szívem szerint,
ütni, meggyőzni, cselekedni,
dalolni népem tetteit.
70
Nagy, nagy bizalom van szivemben,
hogy félrelökjük azt, aki
zavart támasztva a menetben
meg akarna állítani,
a szektásságot, butaságot
űzzük messzire sorainkból.
Nagy erővel s hittel szivében,
elvtársak, itt egy párttag indul.
71
Elképzelés az emberről
1
Cserépkancsók és bronznyilak,
köcsögök, sarlók, ékszerek,
itt vagytok üveglap alatt,
nem homok rejt benneteket.
A türelmes kíváncsiság,
mely a múltba és földbe túr,
felhozott baltát, fibulát,
a ráhullt ezredek alól.
Itt rendszerbe áll össze mind
a szerszám s ételmaradék,
nézd a múzeum termeit
s látod, hogyan jött népre nép.
Itt nincs kavargás, jajgatás,
a gyors nyíl fekszik asztalán,
a kőásó földet nem ás,
az ékszert nem viseli lány.
Fekszenek az üveg alatt
régi világok tárgyai,
ezer emberi mozdulat
megmerevült kristályai.
2
S az ember hol van? Hova lett?
Mint szörnyűséges szakadék,
zuhan a múlt hátad megett,
nézed, s nem látod fenekét,
csak valami ködlő homályt
s a homályban tápászkodó
alakot, aki lábra állt,
kezében kő, ajkán a szó.
S hogy jobban szédülj, koponyák
gömbjeiből üreg-szemek
bámulnak feketén reád,
s bennük talán évezredek.
72
Ezek a végük-nincs-kutak,
ezek a csontból meredő
éjek, – szólsz, de válaszukat
nem csobbantja meg az idő.
3
Ők megtették a magukét,
nem kell, hogy válaszoljanak,
fogadd el válaszul a két
kezük nyomát, a tárgyakat.
A vastag, zöld rozsda alá
bújt kacor-forma, régi kést,
a búzamagot s a csalán-
fonalból az első szövést,
s a kancsót, melynek oldalán
az ággal karcolt vésetek
– micsoda régi hagyomány! –
sejtetik a művészetet,
s hogy meglesték az évszakok
pörgő futását s a vizek
vándorútját s a csillagok
felé emelték fejüket.
És fogadd el a nyilakat!
A bombák őse. S bomba kell.
S halálból mennyi változat…
A halált nem fogadom el!
4
Nem ezernyi változatát,
számszeríjat, puskagolyót,
markolva fojtó, sárga gázt,
bombavetőt, aknarakót,
s velük a szörnyű félelem
lelket torzító perceit,
melyekben a történelem
embert állattá aljasít.
És nem fogadom el a vért,
putrik bűzét és kolerát,
a szűkölést az életért,
éhséget és máglyahalált.
73
S ha áldották is a papok
a kardokat és ágyukat,
melyek védték a zsarnokot,
az én lelkem áldást nem ad,
nem ad másra, csak ha a kard
igazságért emelkedett.
Dicsérem s áldom a magyart
szabadító fegyvereket.
5
Ne csodálkozz, hogy ide jut
a szavam, bárhol kezdem is,
bárhol ered, tengerbe fut,
siet folyó, ér, cseppnyi víz.
Az igazságot keresem,
a tündöklő holnapokat,
méhetekben múlt és jelen,
akár a völgyet a patak.
S már nem riaszt a szakadék,
s a koponyák szemürege,
látom, hogy az emberiség
kapaszkodik a csúcs fele.
S megsimogatnám a naiv-
díszű cserépedényeket,
mert érzem, hogy emberi szív
irányította a kezet,
a kezet, mely por s hamu már,
de valaha kunyhót rakott,
szántott, vetett és boronált,
s nyílverte sebet gyógyított.
6
Én hiszem s tudom, jön idő,
– addigra régen por leszek, –
melyben nem lesznek rémítő
félelmek és vad fegyverek.
S amely megőrzi majd a múlt
kezdetleges szerszámait,
s merengve nézi a fakult
versek együgyű rímeit.
S ahogy én egy köcsög előtt
a századokat rendezem,
úgy lesz nekik a mi időnk
tanulságos történelem.
74
Ti, üvegkancsók, fonalak,
szövőgépek és ékszerek,
ott lesztek üveglap alatt,
mint világunkból üzenet.
Ha kérdeznek, szólaljatok
dolgos kezünk jeleivel:
nagy géppel, amely aratott,
s gyógyszerek képleteivel.
75
A lopók ellen
Én elfogult ember vagyok,
bátran kimondom, hogy szerintem
a mi forrásunkból buzog
ebben az országban minden.
A kicsiny magyar ég alatt
nékem a gyufaszál is drága,
mert benne van, hozzá tapad
népünk ereje, bátorsága.
Hát hogy nevezzem azt, aki
kótyavetyél, pazall, fecsérel,
munkánk moslékba önti ki,
nem törődve a verítékkel?
Mit mondjak arra, aki lop,
maga zsebét; hasát növeszti,
s röhögnek véle cinkosok,
míg arcunkat a gond füröszti?
Nép, ezerszemű ellenőr,
figyelj, ügyelj a tolvajokra,
szoríts ostort, ezer ököl,
csapj le az enyvesmarkúakra.
Mert a tolvajlás nem betegség,
bíró kell ide, aki büntet,
hogy kamráinkból ne vihessék
jövőnket, téli tüzelőnket.
Állj föl! Ez jogod. Tépd le fátylát,
hogy lássuk arcát undorodva.
A kezedből nőtt ez az ország,
üss a lopókra, tolvajokra.
76
Mindentudók
Polgártársak! A szám kitátom,
annyi a zseni, mint a gomba.
Nem tart ennyi nagy embert számon
a Révai Nagy Lexikonja.
Káderprobléma? Legyen másnak!
Káderprobléma nincs itt.
Itt nyüzsögnek, itt szaladgálnak
a Leonardó Vincik.
Mit Vincik! Le a szerénységgel,
mely szárnyunk földre húzza!
Itt egy személyben akad Hegel,
Goethe és Blaha Lujza.
Talán még az sem volna baj,
ha egy van egy családban,
de van család, ahol tavaly
én ötöt is találtam.
Micsoda pompás emberek,
hazánk dísze-virága.
Előttük minden ismeret
kapuja sarkig tárva.
Politikát, históriát
egyaránt tisztán látnak,
s mindenféle -iát, fiát
tudják a tudománynak.
Éppen ezért mindenre jók,
mindenre érdemesek,
ha nem üzemigazgatók,
elmennek káderesnek.
Tegnap mérnökök voltak,
elmennek jogásznak ma…
És holnap? Mi lesz holnap?…
Ujjukban minden szakma.
Polgártársak, csak tisztelet
és kérés van szavamban.
Adjunk megfelelő helyet
nékik a múzeumban.
77
Egy koppantás
Harkály kopog erdőmélyen,
kopogok az írógépen,
egy betű – egy koppantás,
egy mondat – egy sóhajtás.
Kopog a harkály, ki hallja?
Mély az erdő, áll a sok fa,
kopogtatok, kopogtatok,
hullanak a papírlapok.
Mély az erdő, csend van, nincs hang,
csak a visszhang, csak a visszhang,
fagy fogja a tócsák sarát,
dermedtek a fekete fák.
Fekete fák, mozduljatok,
susogjatok, nyújtózzatok,
rügyet, levelet hozzatok.
Boldogságért kopogtatok.
78
Virrad
Virrad. A hajnal már megint
ébren talált. Könyvek, papír…
A gesztenyefák lombja ring,
s madár, mintha dalolna, sír.
Sír, a nótája csupa gyász.
Vagy gyászosnak csak én hiszem?
Fáradt vagyok. Jobban vigyázz,
jobban vigyázz rám, kedvesem.
79
Azt beszélik…
Azt beszélik, hogy lenn a tér a férfiaktól feketéllett,
fekete dohányt szívnak ők s halál helyett azt mondják: Élet.
Azt beszélik, hogy izgalom borzongott a parancsnokságon,
azt beszélik, dörgő vihar rohant a Csendes-Óceánon.
Azt beszélik, hogy valahol okmányokat vetettek tűzbe,
és, hogy egy tábornok szeme szürke lett, mint a fának üszke.
A vékony kiskabát alól valaki kihúzott egy zászlót,
egy sápadt asszonyka szeme, akár a csillag, úgy parázslott.
Valaki halkan kezdte rá, aztán viharrá lett az ének,
orgonázták a férfiak, utánuk dörmögték a vének.
Azt beszélik, hogy valaki a függönyét vadul behúzta,
beszélik, hogy küldöttség indult nagy koszorúval Oradourba.
Azt beszélik, a nagyszerű Páris úgy eszmélt fel e napra,
mint egykoron, ha ágyú szólt s a szekciók lármaharangja.
Azt beszélik, hogy lenn a tér munkássapkáktól feketéllett,
azt beszélik, hogy milliók sóhajtották egyszerre: Élet.
Így volt, nem így? Mit bánom én. Repüljetek fel szép galambok!
Franciaország nemet mondott! Franciaország nemet mondott!
80
Nem! Nem!
Öt talán nem is tudta köztük, mit tesz, csak odadta szavát…
kilenc talán nem látta meg a papír mögött a halált…
harmincnyolcat ígéretekkel, pénzzel, részvénnyel zsebre tettek…
háromról tudtak valamit… nyolcnak a szemébe nevettek…
Kettő a Horst-Wesselt dúdolta… behálóztak negyvenhatot…
Kettőszáznyolcvanhét az apja gyilkosának fegyvert adott!
De lenn a tér azt mondta: Nem! a Szajnapart azt mondta: Nem!
a Père-Lachaise azt mondta: Nem! Nem! – szólt a Mont-Valérien.
A Bretagne azt dörögte: Nem! Lorraine azt válaszolta: Nem!
Saint Just felállt s azt mondta: Nem! Duclos felállt s azt mondta: Nem!
Néztünk már rátok, franciák, néztünk feléd, Franciaország.
Énekeltük a Carmagnole-t, és megsirattuk Páris sorsát,
Páris sorsát és Budapestét. Nem akarunk lángokat többet.
Ne engedjetek, franciák, a bombáknak, az őrületnek.
Allons enfants!… Föl, honfiak!… Repüljetek föl, szép galambok…
Franciaország nemet mondott! A francia nép nemet mondott!
81
Téli kaland
Azt mondták: „Ne induljatok,
a fene látott ilyen hideget…
Befagy a hegyen az orrlikatok,
még a varjú is földre esett.
Odakinn síró szél dudorász,
idebenn meleg a kályha.
Elfértek itt, elég nagy a ház…
Mennétek? Ki a hófúvásba?”
Akinek szíve súgja a marsrutát,
papolhat annak, beszélhet a világ.
Ha néma, ha béna, ha süket, ha sánta,
akkor is nekivág.
Legyintettünk. „Mentünk mi már
csattogós égiháborúban.
Hasunkban sült hús és egy jó pohár
fahéjas, forralt bor van.
Hát a szívünk! A szívünk jó melegje.
Oda se a hidegnek.”
Parolát vertünk nagy tenyerekbe,
s neki, neki a hegynek.
Akinek szíve súgja a marsrutát,
papolhat annak, beszélhet a világ.
Ha néma, ha béna, ha süket, ha sánta,
akkor is nekivág.
Pöfögtünk is a nyitott kocsival
a fagyban, a hóban, a télben…
Karmolt a szél hegyes karmaival,
fejünket majd letépte.
Hullt ránk a fáknak zúzmara-tolla…
Egyszercsak megállított a jég.
Gyúrta a havat és mint a motolla
forgott a két kerék.
82
Akinek szíve súgja a marsrutát,
papolhat annak, beszélhet a világ.
Ha néma, ha béna, ha süket, ha sánta,
akkor is nekivág.
Kiugráltunk. „Nyomás bele. Told!”
Hátunk vályújában csorgott a víz.
Elfeledtük már a húst, meg a bort…
Azt hiszed, talán a szívünket is…?
Nem azt, komám! De ha kemény
fadöntők nem segítenek,
mi lett volna, nem tudom én…
Szálljon nékik a köszönet.
Akinek szíve súgja a marsrutát,
papolhat annak, beszélhet a világ.
Ha néma, ha béna, ha süket, ha sánta,
akkor is nekivág.
83
Julika és Jutka
Sikonganak, visonganak,
trilláznak, mint a madarak,
mint két kicsiny ember-pacsirta,
dalolgat a Julika s Jutka.
Meglebbentik a szárnyukat,
fölrepülnek, csaponganak,
viszi őket könnyen a tiszta
öröm végtelen magasokra.
Minden apróság részegítő.
Minden kis kacajuk üdítő,
nevetésük, akár az ünnep…
De én velük hogyan repüljek?
Én harminckét éves vagyok,
apjuk vagyok, szárnyam kopott,
csak ritkán indulok nagy útra…
Repüljetek Julika, Jutka,
kis, fehérszárnyú madarak,
trillázzatok, kacagjatok.
S én arra kérem a világot,
hagyjon örökre néktek szárnyat.
84
Akvárium
Itt cikáznak e becsapott,
nyomorult, kicsiny állatok
az átlátszó üveg-kalicka
néhány liter vizében össze-vissza.
Nem is sejtik, hogy uruk én vagyok,
tőlem függnek, közibük nyúlhatok,
s egy gondolatra, – mert nem tetszenek, –
megtehetném, hogy éhen vesszenek.
Még csak nem is kell rosszindulat,
– ilyenek vagyunk, mi, a nagy urak, –
ha egy hétig mást őrölne az elmém
s az ő sorsukat teljesen feledném,
hassal fölfelé imbolyogna a
színen a kis víz nyolc fehér hala.
Nem tudnak rólam. És így jobb nekik.
Hogy’ fickándoznak, egymást kergetik,
vagy pihennek egy kavics mellett hosszan,
vagy megbújnak kanyargós, zöld bozótban.
Lenn az iszapból úgy hajt a növény,
akár valami tenger fenekén;
a víz is, mint a többi víz, olyan,
oxigénje van, hidrogénje van;
s valódiak az iszap kövei,
a kis dobozban minden igazi,
és csak a napjuk villanylámpa csak…
Valahol messze hogy’ morajlanak,
tajtékot verve hogyan rengenek
édes tavak, sósízű tengerek.
85
Hej, ha…
Hej, ha a szó olyan vóna,
mint a köles, szaporodna,
– te jó isten, magyar isten, –
mennyi köleskása vóna.
Hej, ha a szó olyan vóna,
mint a selyem-báb gubója,
– te jó isten, magyar isten, –
mennyi selyem gatyánk vóna.
Hej, ha a szó olyan vóna,
mint a Nagy-Alföld folyója,
– te jó isten, magyar isten, –
micsoda áradás vóna.
Hej, ha a szó olyan vóna,
mint a csillagok golyója,
– te jó isten, magyar isten, –
micsoda fényesség vóna.
86
Harcos asszonyka
Az asszonykának virág a szeme,
de reszelősre vált puha keze,
mert a tisztító lúgok és savak
nem emberek, hát nem óvatosak.
Nem vigyáz barna hajára a gőz,
s az idő sem szigorú, mint a csősz,
s míg apró papucsában lépked itt,
a szeme alja megráncosodik.
Harcol a gőzzel, az idővel és
veled is mennyit, havi számvetés,
mert kivont karddal kontyos törökök
lesnek a számok oszlopa mögött.
És mindig, mindig akad valami
váratlan csata, vagy hétköznapi,
s ahhoz, hogy a haj ősz legyen, elég
a „Kell” s „Lehet” közt egy kis szakadék.
Az asszonykának virág a szeme,
de reszelősre vált puha keze,
mert a tisztító lúgok és savak
nem emberek. Hát mért vigyázzanak?
87
Szelíd válasz
Mért gyűlölsz engem, kicsi öregember?
Elmehetnél mellettem szótalan,
bölcsen, nyugodtan. Mért kapsz úgy utánam,
mint akinek csak egy mentsége van?
Egy érved maradt meg a millióból,
mit az élet mindőnknek odavet, –
egy szörnyű érved, egy vigaszod van csak:
az oktalan és fülledt gyűlölet.
Ó, hogy sajnállak, ó, mennyire szánlak,
mert borzalmas lehetett a világ,
amelyben éltél és amely az embert
ilyen torz görccsé változtatta át,
hisz anyádra mosolygó gyermekarcod
színtelen lett és püffedt és beteg.
Nem volt soha tisztító, büszke harcod?
Nem tudtad megőrizni szívedet?
Nem volt senkid, ki csókkal simogasson
s lángolva érted védőn rádborult?
Nem volt, ki benned dallamot fakasszon?
Nem volt, akinek érted könnye hullt?
Nem mondták néked azt, hogy: „Jó veled,
barátom” s azt az édes szót: „Apám”?
Szegény öreg! Hogy fojtotta meg lelked
a rendnek gúnyolt milliárd magány.
Virágod nem volt, nem volt örömed,
ültél az idő kis tócsáinál;
szárogatják a vizet friss szelek
és életed kiszárad, mint a sár.
Én sajnállak, te, kicsi öregember,
s bár engem gyűlölsz, kivánom neked,
– ha nincs másod, mi élethez kötözne, –
tartson életben a gyűlöleted.
88
Nagy árnyai a történelemnek…
Nagy árnyai a történelemnek
a szívem mélyén menetelnek,
gomolygó, véres, fekete sűrűség,
szavuk kínlódás és keserüség.
„Mi meg akartuk rázni a világot,
s a görcsöt oldani, amelyben rángott,
s a világ minket lenyakaztatott,
kerékbe tört és felakasztatott.
A csontjainkat mésszel elkeverte,
a hamvainkat szórta vad szelekbe,
és átok volt, ha hálába fogott,
igaz szavunkkal százszor hazudott.
Minden percünket odaadtuk érte,
életünket is odadobtuk érte,
s mit építettünk, a márványfalon
zsírosan s buján nőtt a dudva s gyom.”
Nagy árnyai a történelemnek
a szívem mélyén menetelnek,
homlokuk ránca kisimul ragyogva,
s válaszolnak maguknak válaszolva.
„De hallgass ránk, nézz szembe árnyainkkal,
élj, kínlódva szivedben, vágyainkkal,
mert emberivé csiszoltuk az elmét,
mert nyomunkban ott jár az eleven nép,
a gondolatunk ott ragyog a tettben,
járjuk a földet suhogó szelekben,
s amerre járunk, száraz fa kihajt,
sivatag zöld lesz, parázs lángra kap,
89
tüzes szívvel csatába száll a gyáva,
márványfalat emel a tiszta hála,
s élünk vonuló, harcos seregekben,
és leszünk egyre többen, egyre többen,
hát rakd a márványt, emeld a falat.
Faragd a márványt, emeld a falat!”
A szívem mélyén menetelnek
nagy árnyai a történelemnek.
90
Mese a fekete varázslóról
91 92
Mese a fekete varázslóról
Messze, Hetedhét országban,
annak is a határában
volt egy erdő, nagy, kerek,
erről mesélek neked.
Csuda nagy volt az az erdő,
égig értek ott a fák,
és a fák között tekergő
patak partján sok virág.
Ott lakott a mosómedve,
ott kakukkolt a kakukk,
és az öreg fák tövében
kanyargott egy kicsi út.
Kicsi út, keskeny út,
nézzük csak meg, hova fut?
Benn az erdő közepében
volt egy kedves házikó,
és a fehér házikóban
lakott apó meg anyó.
Anyó haja, mint a szén,
apó haja, mint a só.
Dolgoztak ők szorgalmasan,
az apó kapálni járt,
s míg távol volt, addig anyó
megfőzte a vacsorát.
Volt egy kis
lányuk is,
nagyon okos kis leány,
ő segített az anyónak
vacsorát főzni. Úgy ám.
Az erdőről gallyat hozott,
forrásról meg friss vizet,
nagyon vidám kisleány volt,
mindig táncolt, énekelt.
93
Szerette a mosómedve,
a kakukk is jól ismerte,
megsímogatták a fák
szépen megfésült haját.
Lement már a nap az égről,
kigyúltak a csillagok,
vállára tette a kapát
apó s haza ballagott.
Mellette Bundi kutyája
futott előre meg hátra,
szagolgatott, meg-megállt,
érezte a vacsorát.
Jó is volt a vacsora.
Amikor mindent megettek,
anyó leszedte az asztalt,
beszélgettek és nevettek.
Még a Bundi is nevetett,
olyat mesélt az apó.
Csillogott a kacagásuk,
és gurult, mint egy golyó.
Átgurult a hegyeken,
átgurult a tengeren,
tengeren túl a varázsló
várába egyenesen.
A gonosz, öreg varázsló
ott lakott a hegy mögött.
Nem szeretett senkit sem,
csak állandóan dörmögött.
Pincéje tele volt pénzzel:
kádakban állt az arany, –
gyertya pislogó fényénél
azt számolta untalan.
Fekete volt a szíve,
fekete volt a szeme,
vállán volt a varázsköpeny,
abban volt az ereje.
Beszélni tudott a köpeny,
mézes szavakkal beszélt
s annak, aki meghallgatta,
elvette az erejét.
94
A varázsló ablakait,
ajtaját becsukta. És
mégis a bezárt ajtón át,
ablakon át,
vasfalon át,
begurult a nevetés.
Meghallotta a varázsló
s kiáltotta: »Ki nevet?
Elpusztítom, akárhol van,
el nem bújhat,
nem rejtőzhet,
leütöm, mint a legyet!«
Előhívta vad szolgáját,
előhívta a szelet.
»Indulj szolgám, hegyeken át,
sietős legyen utad.
Csavard ki az erdőjüket,
taposd szét a házukat,
fojtsd beléjük a nevetést.
Teljesítsd parancsomat!«
Zúgva indult el a szél,
hogy a parancsot tegye.
A kis házban apó, anyó
nem gondoltak semmire.
Jött a szél a tengeren,
verte a hullámokat,
fütyölve jött, hidegen
és élesen, mint a kard.
Már ott is volt a kis háznál,
megfogta a fedelet.
Apó, anyó, kislány, Bundi,
jaj mi lesz most veletek?
Házatokat széttapossa,
megöl a szél,
megesz a szél.
Minek is nevettetek?
Nem ijedt meg apó, anyó,
nem volt ijedős család.
Elővettek egy nagy zsákot
és nagy bátran kinyitották
a kis kunyhó ajtaját.
Beugrott rajta a szél,
úgy ordított, mint a vad.
Zsákba ugrott, bekötötték
– zsupsz – egy pillantás alatt.
95
»Nesze szél, nesze szél – «
Nevetett a kis család,
bántani miért akartál,
tele lett veled a zsák.
Nevetett a Bundi kutya,
kislány, anyó és apó
és győzelmes kacagásuk
úgy gurult, mint egy golyó.
Átgurult a hegyeken,
átgurult a tengeren,
tengerentúl a varázsló
várába egyenesen.
Meghallotta a varázsló,
dobbantott egy dühöset,
s ordított, hogy elpusztít ő
mindenkit, aki nevet,
s előhívta vad szolgáját,
a pirostorkú tüzet.
»Indulj szolgám hegyen át,
pusztító legyen utad.
Égesd el az erdőjüket,
pörköld fel a házukat,
fojtsd beléjük a nevetést.
Teljesítsd parancsomat!«
Pattogva indult a tűz,
szürke füst volt a haja,
parázsból volt a szeme,
lobogott a taraja.
Futott az erdőkön át,
hogy a parancsot tegye.
Szegény apó, szegény anyó
nem gondoltak semmire.
Fatetőről a kakukk
látta, hogyan jön a láng.
Szárnyra kapott,
gyorsan repült,
kopogtatta
a kis kunyhó ajtaját.
»Apó, anyó jól vigyázz,
nagyon vigyázz, kis család,
mert jön a tűz, lobog, pattog,
elégnek tőle a fák.«
Ezt mondta a kakukkmadár
és sebesen messze szállt.
96
Nem ijedt meg apó, anyó,
nem volt ijedős család.
Kiálltak a házuk elé,
a kezükben vaslapát.
Jött a tűz és fújtatott,
parázs szeme villogott,
apó, anyó a lapáttal
fejére csaptak nagyot.
Lángtaraja lelohadt,
vörös szeme kialudt,
s nem hagyott mást
maga után:
kis parazsat, sok hamut.
Pattogott még egyet s vége,
ami belőle megmaradt,
bedugták a kemencébe.
Nevetett a kis család.
»Bántani akartál? Véged!
Melegíts a kemencében,
így végezd kötelességed.«
Nevetett a Bundi kutya,
kislány, apó, és anyó
és győzelmes kacagásuk
úgy gurult, mint egy golyó.
Átgurult a hegyeken,
átgurult a tengeren,
tengeren túl a varázsló
várába egyenesen.
Meghallotta a varázsló,
vastag vasfalak megett
s olyat dobbantott a földre,
hogy a vára remegett
s előhívta a legvadabb
szolgát, hívta a vizet.
»Indulj szolgám földeken át,
romboló legyen utad.
Áraszd el az erdőjüket,
öntsd el kicsi házukat,
fojtsd beléjük a nevetést.
Teljesítsd parancsomat!«
Indult a víz hömpölyögve,
szélesen a földeken.
Elindult, hogy apóékból
ne maradjon senki sem.
97
Nagy torkával mindent elnyelt,
ami eléje akadt,
sziklát,
füvet,
földet,
hegyet,
erdei virágokat.
Zöld a szeme, tág a torka,
hátáról szakadt a hab,
recsegett a foga, mikor
a kövekbe belemart.
Indult a víz hömpölyögve,
hogy a parancsot tegye.
De az apó, de az anyó
már vártak valamire.
Mert a mosómedve jött és
mondta – »Közeleg a víz« –
s hogy a varázsló nem nyugszik,
sejtették már maguk is.
Jó előre felkészültek,
megvédeni házukat,
a földbe árkokat ástak
s egész mélyre egy kutat.
Nem ijedt meg apó, anyó,
nem volt ijedős család.
»Jöjjön csak a víz,
majd ellátjuk mi annak is a baját!«
Jött a víz! De árkok várták,
az árkokban szétfutott,
s ami megmaradt belőle
megtöltötte a kutat.
Tágas torka becsukódott,
megszelidült a szeme,
bömbölése csobogás lett,
elveszett az ereje.
Széjjelfutott az árkokban,
mint egy kék patak csevegve,
benne mosta a ruháját
tisztára a mosómedve.
Nevetett a kis család.
»Bántani akartál? Véged!
Öntözgesd a földjeinket,
Így végezd kötelességed.«
98
Nevetett a Bundi kutya,
kislány, apó és anyó
és győzelmes kacagásuk
úgy gurult, mint egy golyó.
Átgurult a hegyeken,
átgurult a tengeren,
tengeren túl a varázsló
várába egyenesen.
Meghallotta a varázsló
nevetésük dallamát.
Megtudta ebből, hogy él és
hogy vidám a kis család.
Káromkodott dühösen,
szórta a bűvös igéket,
»Most már én magam megyek!«
és a várából kilépett.
Vállán volt a köpenye,
abban volt az ereje,
ez a köpeny repítette,
apóék háza fele.
Hopp, a tisztáson leszállt,
a házhoz lopakodott,
s óvatosan kocogtatta
meg az apró ablakot.
Nem ijedt meg apó, anyó,
nem volt ijedős család,
hiába beszélt a köpeny,
nem hallgatták meg szavát.
A varázsló nekik támadt,
de nem bírhatott velük,
nem hallgattak gonosz szóra,
nem veszett el erejük.
Menekült a vén varázsló,
gonosz szíve vacogott,
majdnem a nyelvére lépett,
hegyeken át úgy futott.
Átfutott a hegyeken,
átfutott a tengeren,
tengerentúli, fekete
várába egyenesen.
Bezárta az ablakot,
reteszelte a kaput,
de hiába.
99
Jött utána
apó,
anyó,
kisleányka,
Bundi kutya,
Mosómedve
és kakukk.
Sikoltozott odabenn,
– »Ne bántsatok, emberek,
nem én küldtem házatokhoz,
szelet, tüzet és vizet.«
Reszketett a rossz varázsló,
gonosz szíve vacogott,
pislogott fekete szeme,
sötét vára ropogott.
Fekete vár összedűlt
s a varázslót összenyomta,
aranyába belenyomta.
Békesség lett mindenütt.
Messze, Hetedhét országban,
annak is a határában,
ott, ahol feljön a nap,
kerek erdő közepében
élnek békén, élnek szépen
apó,
anyó,
kisleányka,
Bundi kutya,
mosómedve,
kakukkmadár
és mindannyiuk kacag.
100
Budapest
101 102
A Vár
Tornyok, bástyák, tetők a nyári alkonyatban
az égre meresztik kemény körvonaluk.
Még néhány felleg ég, – dunántúli faluk? –
a völgyben ül a csönd, néha a Duna csobban.
Baljós várakozás, messziről tompa halkan,
elfojtott remegés, dobogni kezd az út.
Megreccsen valami, aztán hosszúranyúlt
panaszos hang kiált, seregek lépte puffan.
Jönnek a törökök. Csörömpölve vonulnak,
de láthatatlanul, mélyén az égi útnak,
villogó csillagok, mint lándzsákon a fém.
Surrannak feketén és megszállják a várat,
a bástyák fokain nyüzsögnek néma árnyak,
s a félhold feltünik egy torony tetején.
103
Házak, utcák, terek
Az egyik házban Petőfi lakott,
e tölgyek alatt merengett Arany.
Egy kis szobában József Attila
volt nagyon boldog és boldogtalan.
Az egyik utcában torlott a nép,
munkanélküli itt aludt kövön,
itt szedte fel a barrikád kövét,
ott lőttek rá Véres Csütörtökön.
Az egyik téren ringó rózsa nyílt,
a másik téren száz nyomorlakás.
A vízbe ott roppant belé a híd.
Ott ért engem a felszabadulás.
A Neu-Gebäude már nincsen sehol,
hol dédapám golyótól földre hullt.
Emitt a kórházban a folyosón
kérdezted tőlem: „Lányt vársz vagy fiút?”
104
A Lánchídon
A jég csörömpöl, kavarog,
köd száll a mélyben hömpölygő folyóra,
ólmos a víz. – Ólomgolyók
és puskaporfüst víziója.
Széchenyi hídja ez a híd,
sarkantyúját a jégtáblákba vágja,
hinnéd: kővévált eszme őrködik,
mint régi álmok, s harcok katonája.
De én, akiben a történelem
s napjaink története mindent áthat,
összeszorított szájjal állok e helyen,
mint aki komoly számadást csinálhat,
mint ember, kinek emlékezni kell
a vérbefulladt, lobogó csatákra,
Döblingre is s a vad és hirtelen
halálra is és minden változásra.
Száz év múlt el, csak töredék,
ott, hol a népek nagy útjukat járják,
de a történelem most magasra lép,
s az idő meggyorsította futását.
Jól emlékszem rád, te gyönyörü híd,
s az eszmére is, amelyből születtél.
Tudom, hogy régiek pilléreid.
Te száz esztendőnk szimbóluma lettél.
Egekig csapó hit és gondolat
formált, hogy a két partot egybefond –
mert mindig a nép tervez s gondol el,
ha egy ember is az, aki kimond.
S ha egy ember volt is, aki kimondott,
a szó csak csonka katona lehet,
s nem puskát markol – átokverte mankót,
ha nem váltja valóságra a tett.
És emlékszem rád, kedves híd, a dörgő,
háborús évek idejéből is,
traverzeiden barnult a tri kettő –
dörej! – és loccsanva elnyelt a víz.
105
A pilléreid szilárdak maradtak,
akár a nép, mely gondolt s tervezett.
A halált és az életet mutattad.
Aztán az épülő új életet,
mert mi kovácsoltuk acélodat,
mi raktunk íveidre lámpasort,
s az újjáteremtő nagy gondolat
és eszme már a mi szívünkben forrt,
új erő sarjadt ki a régiből,
erő, amely álmokat tettre vált,
büszke vagyok, ha e hídnál kimondom
a neved: Magyar Kommunista Párt.
Nem kővémeredt régi eszme vagy, híd,
magasra emel a nép, alkotód.
Itt állok, lenn a jég csörög, csörömpöl,
a köd elfedi lassan a folyót…
Széchenyi gondolata él, kigyullad
a Lánchíd tűnődő lámpasorán,
belőled támadt és benned világol
sokat szenvedett és szabad hazám.
106
A Nemzeti Múzeum
Hol vérpad állt
és Hajnóczy fejét
a bőrzekés hóhér bárdja lecsapta,
történelmünk egy lapja lett a rét,
s nem puszta föld
– hol vér ömlött, – a puszta.
Harc kormozta be,
nem halomnyi kő
a rom sem,
– múlttá nem dohosodik –
de kristályokká tömörült idő.
Hát tiszteld
hazád
épületeit!
A Múzeum.
Mint akkor,
márciusban,
eső szakad,
állnak az oszlopok.
Az ifjak öklében kard.
Fénye villan.
A lépcsőkön a pesti nép tolong.
Esik, esik.
Tócsa nő,
sár dagad.
A földesúrnak így is Kánaán,
de szétmossa
a víz
a putrikat.
Milyen mélységből buktál fel, hazám!
107
Itt repült égre acélkörmű sasként
a JOG s HAZA.
És balták és kaszák
villantak kéken.
„Ha nem adod önként,
elvesszük a földedet,
uraság!”
Sápadnak a rendek.
Szavaz Pozsony.
A suttogásból Dózsa neve nő ki.
„40 000 paraszt áll Rákoson
s velük Petőfi!
– Petőfi!
– Petőfi!”
A szabadság
az ő szájával szólalt,
ő volt a nemzet roppant ébredése,
ő vitte,
vezette a milliókat
a forradalom
első lépcsejére.
Itt állt az oszlopnál Vasvárival,
ezek a falak hallották szavát,
s elmondják mindenkinek, aki hall,
s visszazengték
egy évszázadon át.
Úgy építsünk, hogy századok után is
tudják majd,
szívünk miért dobogott,
úgy építsünk, hogy mutassa e város
tetteinket,
mint őt ez oszlopok.
Fut az idő.
Ezek a falak állnak.
Acéllá edzette őket a tett.
Rajta, emeljünk,
építő elvtársak,
tízezer
ilyen
épületet!
108
Gellérthegy
Kemény hajnal!
Az utcákon sötétség.
Fáznak a fák, a föld fagyott.
Harcol a tél,
a Dunába szél tép
– s újra megrohan
minden ablakot.
Vad küzdelem, az évszakok kegyetlen
birkózása
homályos ég alatt.
Fegyverek villognak
a szürkületben,
gárdaezredként
megindul a nap.
A fény először fenn a szobrot éri,
ízzóvá vörösül a pálmaág.
Tankok vonulnak,
fordulnak a térre,
lángolnak
az utcákon
a csaták.
Előnyomul,
– gránát – gránátra lobban,
tüzük villog a tornyok tetején, –
szuronnyal
tisztogat
a házsorokban
és a Dunához érkezik a fény.
Át a folyón,
most pontonokra kap,
pirosra festi a vizet,
nyíló ablakok felvillámlanak:
– lángokat vető
torkolattüzek.
Az egész város
már fénnyel teli
és megzendülnek a harmonikák.
109
Huszonnégy sortűz szava hirdeti:
széttaposta
a nap
az éjszakát!
Minden új tavasz
45-ből nőtt ki,
akkor pirkadt először minden hajnal.
Versenyt harcolt az éj ellen a földi
katonaság
a gárdaezred nappal.
Nap, nap!
– míg torkod tágra tátva dönti
a fény-acélt
és a meleg vasát, –
nézd csak,
a szabad öröm mint elönti
hazám felnövő, szép fővárosát.
Nézd hídjainkat, támadva feszülnek;
hallod?
férfihangon dúdol a gyár;
kicsiny falvakban
hogy serken az ünnep,
határainkon Néphadseregünknek
sugárként csillogó
szuronya áll.
Állj meg, te, nap, egy néma pillanatra
a szovjet hősök oszlopa felett,
és koszorúként rakd a kőtalapra
örökké
megújuló
fényedet.
Nap, nap!
A szívük hozzád volt hasonló,
a te munkádat
végezték hazámban,
és élnek ők minden hajnal kibomló
fényében,
földünk minden tavaszában.
Még egyszer végignézek a vidéken
s visszagondolok
első tavaszunkra,
a város fürdik fénylő özönében,
s lent,
a gyárakban
megindul a munka.
110
Kis liget az Erzsébet-hídnál
Ahol először megcsókoltalak,
bólogató, fiatal fák alatt,
a kis liget nincs sehol,
a kis liget nincs sehol.
Padja üszkös roncs, karcsú fája csonk,
gyommal nőtt útjain csak szél bolyong.
Arra járt a háború,
arra járt a háború.
Új pad lesz ott, új fákon lomb remeg
és járnak oda új szerelmesek,
fiatalok, boldogok,
fiatalok, boldogok.
111
Ünneplőben

Emlék április 4-ről

Az áprilisi szél a port
megkavarta,
hamu és könnyű pernye volt,
felcsavarodott a magasba.
Tizenkét vagy tizenöt ember
ment a Thököly-út
piszkos kövén s éltette fennen
a békét s átkozta a háborút.
Nem tudtak keríteni zászlót,
ruhájuk nem volt ünnepi,
a földön sár volt,
magukba roskadtak a házak ablakai.
Zászló helyett a Himnusz szívszorító
dallamát lengette az ég,
s a béke adta ránk fénybe borító,
ünnepi köntösét.
112
Hősök Tere
1
A bankót úgy hullajtotta a prés,
mint fák az őszi levelet,
horthysta tisztek jöttek át a hóban,
vissza Nyugatról. Varjúsereg.
Az újgazda földje szélébe markolt,
már foszlott rajt a hó, akár a kendő.
Bujkáló csendőr kiásta a pisztolyt,
világvégről papolt a tisztelendő.
Községháza, kicsap a rémhír gőze.
Állami hivatalban: szabotázs.
A városokban nincsen tüzelő se,
ötezer beázott tetejű lakás.
Ganajtúró fekete bogarak:
kocsik az USA-követség előtt.
Szocdem. vezérek. – „Ez titok marad.”
S nyíltan a kisgazda képviselők.
A bárban gyártulajdonos mulat,
s mint szivacs a vizet,
a földesurak
szívták vissza a földeket.
Az újgazda nézte darabka földjét,
hogy foszlik szét, hogy csúszik ki alóla.
Hát nincsen hova fordulnia?
A jegyzők és főjegyzők kiröhögték:
„A törvény – törvény. Nem tehetünk róla!”
Készült a „Kisgazda-demokrácia.”
2
Új módszerek kellenek itt!
Pártközi értekezlet? Nem segít!
Csak csűrik-csavarják a szót.
Az ilyen tárgyalásokból elég,
vigyük a dolgokat a nép elé.
S a nép válaszolt.
„Főjegyző úr, kotródj a hivatalból!”
113
A bányászok a csákányukhoz nyúltak,
és lángrakapva,
mint a rőzse, ropogva
a népítéletek sorba kigyúltak.
S a Párt szava, mint márciusi szél,
szította a tüzeket,
hívta a gyárakat,
a falvakat,
az üzemeket.
Hívta Újpestet,
hívta Csepelt,
rohammunkák, széncsaták hőseit.
„Munkásosztály!
Az öklöd fölemeld!
Most kemény szó kell. Az segít!”
„Földet vissza nem adunk!
Földet vissza nem adunk!
Megvédjük a földet!”
„Munkásököl
vas ököl!
Oda sújt,
ahova köll!”
– Mintha a mennydörgés fordulna be a sarkon,
zászlók, feliratok, vöröslik a tér.
400 000 kiált egyetlen szörnyű hangon,
400 000 ember a téren feketéll.
A Párt hívó szavára otthagytuk mind a gyárat,
a fagyos irodát, géphíjjas csarnokot,
s az úton, ahol egykor rendőrsortűzzel vártak,
az óriás tömeg komor dalba fogott.
Kőállványokon a bronz királyok,
kényelmes lakásokban az iparhercegek,
de az utcákon s a téren volt az igazi Város,
az örökkön élő nép kiáltva tüntetett.
Fegyver nélkül, de oly iszonyú erővel,
úgy tette csontos öklét a soványarcú nép
az asztal közepére, az ország közepére,
hogy remegés fogta el az ellenség szivét.
És a Hősök Terén állt a hatalmas Város,
a Falu elvtársa, tőkésnek rettenet,
emelt ököllel állt ott, szétnézett a sugáros,
nyers, márciusi napon egész hazánk felett.
114
Pesti levegő
A fenyőerdők levegője jobb,
gyanta illata s oxigén pezseg.
S a völgy, amelyben kis patak locsog,
egy sikátornál tán százszorta szebb.
Itt vegyigyárak savas füstje száll
s üzemek felett szürkül a korom,
mégis, mikor az éj óráinál
szobámban ülök, nyitva ablakom
s egy kicsi szellő lopva besuhan,
frissnek érzem, mint széna illatát,
felpillantok és nézem boldogan
az égi s földi csillagok raját,
és elmerengek: jön a kikelet, –
városom kedves levegője mos,
– s az utcán cirpel, mint egész sereg
tücsök, a legutolsó villamos.
115
Vásárcsarnok
Ez itt, ahogyan mondani szokás,
éléskamrája Budapestnek.
Teherkocsik, tervszerű rakodás,
a hajnallal még lámpák feleselnek.
Tömött káposzták zöld halmain át
szabolcsmegyei falvak intenek,
a dunántúli meggy belekiált,
pirosan rikolt a retek.
Ezüstös pontyot küld a Balaton,
harsogó almák gurulnak Zalából,
tisztított csirkék lógnak a vason
egy téeszcsé baromfiudvarából.
Tejzuhatag. Nincs olyan serpenyő,
hogy mind megsüljön benne a tojás,
e hegyvidéken burgonya a kő,
és szalonnából, sajtból van a ház.
Bácska, mint egy pirospozsgás menyecske,
gyümölcsöt hoz, a szőlőfürt ragyog.
Az inge fehér, nagy bajszát pödörve
kenyérlisztet szállít Viharsarok.
Budapest ébred már. Nyújtózkodik.
Asztalhoz ül, pár falatot bekap,
s munkába indul, az égen pedig,
mint félbehasadt dinnye, kel a nap.
116
Majakovszkij-utca
Én más utcát neveznék Róla el…
Megmondom, milyet.
Utcát, ahol a vas vassal perel
s épülő hajótestek döngenek,
ahol vagonszám fogy a mínium,
és gyorsvasút fut harminc tengelyén,
csillog: üveg, réz, alumínium,
ezer hang harsog, cseng ezernyi fém.
Tudom,
az ilyen utat megszeretné,
s nem bánná, hogy a munka zaja dong,
egy mozdulattal fejét hátravetné,
s talán kiáltana is jó nagyot.
Ezt mondaná:
„Hé, költő! Cimborám!
Ne ülj már veszteg poshadó szobán.
A körmöd könyökig lerághatod,
a szótárakat mind átbújhatod,
ha ezt nem látod, a tinta minek?
a toll mire való?
avult rongyokra rajzolni himet?
Téglának,
késnek,
kenyérnek kell a szó!”
Ezt mondaná!
És így igaz!
Ezért
én más utcát díszítenék nevével…
Egy utcát, amely Petőfi terét
összeköti a Kommunizmus-térrel.
117
Váci-út és Ferdinánd-híd sarok
Lubickoltak az ég tavában
gyöngyházszürke felhő-halak,
mozdonyok prüszkölve futottak,
mennydörögve a híd alatt.
Fáradtan néztem a tetőket,
a Lehel-téri templom tornyát,
a csörömpölő villamost,
cégtáblán a betű-cikornyát,
aztán újra a fényes mozdonyt,
szenet a nyitott vagonon,
keresett valamit, meg akart
kapaszkodni gondolatom.
Felhő úszott a nap elé,
mögüle szálas sugarak,
párhuzamos, meredek fények
a poros földre hulltanak,
egyszerre változott a táj
és én egyet előre lépve
megálltam, de fantáziám
tíz évet rúgtatott előre.
Kölcsönvettem a felhők színét
és a nap néhány sugarát,
és végig a Váci-úton már
felhőkarcolók sora állt.
Álmaim hordták a habarcsot,
vágyam faragta a követ,
malachitot és habos márványt
tornyozott fel a képzelet.
A gőgös ég kékjébe nyúlva
álltak vakító hófehéren,
szilárdan, mint Moszkvában állnak
a Szmolenszk- és Felkelés-téren.
Szépek voltak, gyönyörű szépek,
milyet csak képzelet emel,
de a csillagot tetejükre
a Lehetőség tűzte fel.
118
Sasok

Budapest tíz éve szabad

Tizedszer fordul február,
tíz év repült el, tíz madár;
tízszer a nyár, ősz, tél, tavasz,
galamb, veréb, cinege, sas.
Volt, amely vállunkon megült,
egy másik suhogva repült,
szárítgatta a szárnyait,
nedves tollát a harmadik.
A negyedik gondolkodott,
kopogtatván az ablakot.
Van gondom nékem is elég,
mert mennyit tudunk tenni még.
Sokat adtunk s még hátra van
szép feladatunk számtalan;
több gondolat, nagyobb kenyér,
egészen éljen, aki él.
Szabadság, nagy értelmedet
mindenki mélyen értse meg.
Gyertek, madarak, szálljatok,
egekbe nyilaló sasok!
119
Iskola a Lórántffy Zsuzsanna-utcában
Kitárt kapuján víg gyereksereg,
kopasz fiúk és copfos kisleányok,
mint forrásból a víz, özönlenek.
Én többet ismerek már a világból
az ábécénél, de ők a jövő,
a csodálatos kétezredik év.
Én nem fogok már űrhajón utazni,
nem kutatom át óceánok mélyét,
nem fedezek fel új elemeket.
Ők, mindazt, amiről én álmodoztam,
s álmodom most is kis szomorúsággal,
megnézik, kitervelik, végrehajtják.
Ó, fiúk, lányok, víg gyereksereg,
nap vadászai, villámok urai,
kozmikus utak kapitányai,
ha csatornázzátok a Szaharát,
ízlelitek az új gyümölcsöket,
és átrendezitek a Földtekét,
emlékezzetek ránk egy pillanatra,
emlékezzetek vissza álmainkra,
s megállás nélkül menjetek tovább!
120
Mindenkinek! Mindenkinek!
Részletek
121 122
Két vonat
Somoskőn túl, Fülek felé
találkozott a két vonat.
Kéményeikből lángpatak folyt
és a dombokról alkonyat.
Előreszegzett ágyucsőben
ugrásra készen a halál.
Egyik vonatot tengerentúl
kovácsolta valami gyár.
Vastag páncélját, négyhüvelykes
ágyúit Wilson vette ott,
tőle Clemenceau s Clemenceautól
Benes, meg a cseh burzsujok.
Most Tarján felé kapaszkodva
vitt elnyomatást és halált,
de a csattogó vágányokon
egy más vonat elébe állt.
Ezen kevesebb volt a páncél,
gyárban szolgált a mozdonya,
tegnap még azt az acélt hordta,
melyből eke készül s kapa,
de, hogy a gyárban minden ember
munkásból katonának állt,
páncélvonatnak besorozták
az öreg mozdony-veteránt.
Elől két vagon, kővel rakva,
a mozdony orrán négyszeres,
heggesztett vaslap és a hátsó
kocsin két jó hétésfeles.
123
Jótorkú géppuskák mögött meg
jómarkú esztergályosok,
Somoskőn túl, Fülek felé
két vonat így találkozott.
Az alkonyat a dombok alján,
akár a gyárak korma, hullt,
ágyúcsőből, géppuskacsőből
golyók szisszenő lángja gyúlt.
Ágyúbőgés, mozdonydübörgés,
mint lecsapódó zuhatag.
Tarján ágyúi jól feleltek
Wilson veszett ágyúinak.
Páncél repedt, omlott a vas,
zümmögve repült száz szilánk,
az egyre sűrűdő homályban
egyre sűrűsödött a láng.
A lövedékek jégesőként
kopogtak a páncél falán,
tarjáni esztergályosok
pörköltek oda mostohán.
A tengertúlról jött vonat
horpasza bírta volna még,
de nem bírhatta, szétfutott
páncél mögül az alja nép.
Ki futni tudott, elfutott,
mások megadták magukat.
Somoskőn túl, Fülek felé
így találkozott két vonat.
124
Barátok

E. Kovács Kálmánnak

Csak markolták némán a puskát
s nézték a torpasztó hegyet,
ajkuk mérgesen összeharapták.
Ágyúk szórták az ezredet.
Elől – sziklák ugrottak magasba,
hátul – zárótűz vasfüggönye,
fogta a kis völgy őket, mint a csapda.
„Az istenit, tüzérség kellene!”
Egyszercsak burzsuj ágyúk vad zajába
ismerős basszus szólt bele,
vas-átkot zúdított a hegy magasába
a háború erős istene.
Míg tüzéreink gránátökle verte
az ágyus magaslatot,
egy gyalogos szólt, fejét fölemelve:
„Te, ezek vasasok!”
Aztán roham. A hajrá zengett,
mint láng, harapózott el a harag.
Jégeső, villám. A gyalogos ezred
kaszabolta a burzsujokat.
És amikor a hegynek ormán
vörös lobogót fújt a szél,
hátul mosolygósan s mogorván
összenézett két jó tüzér.
Egyikük nem is várt sokat,
elvtársa vállára csapott:
„Megismertem a kézjárásukat,
ezek kubikusok!”
125
Szamuely
Hol Szamuelyt eltemették,
titokban, éjidőn,
hajlongtak súgdosó rekettyék,
kívül a temetőn.
S hogy ne találja senki meg
megölt testét, az elgyötörtet,
a gödröt ásó gengszterek
elegyengették ott a földet,
s mikor nem maradt semmi nyom,
vállra vették kapájukat.
A síron másnap hajnalon
bugyogva egy forrás fakadt.
Nem tudni már, ki vette észre,
de híre ment a faluban,
a szegény nép súgva mesélte,
hogy kristálytiszta vize van,
azt mondták, máris kanyarog
belőle egy parányi ér,
és azt is mondták, úgy bugyog,
mint késszúrás nyomán a vér.
A bíró fülébe jutott,
tőle hallotta meg a pap,
és a jegyző csendőrt hivott,
kakastollast, szuronyosat.
Ásót fogtak, csákányt, kapát,
mindegyikük munkába görnyedt,
és izzadva órákon át,
hordták a forrásra a földet.
Mikor úgy látták, semmi nyom,
vállravették kapájukat.
S a síron másnap hajnalon
a forrás újra felfakadt.
Bugyogott, akár késszurás
nyomán a testből vér bugyog,
könnyezett fölötte a sás,
zöld rekettye hajladozott.
126
És este már szekérrel jöttek,
hurcoltak betont és követ,
káromkodva, vadul nyüzsögtek,
eltömni az ömlő vizet.
Aztán úgy látták, semmi nyom,
s keresztet vetett rá a pap.
A síron másnap hajnalon,
a forrás újra felfakadt.
Hiába raktak ott fölé
betont és sziklatömböket,
hiába raktak ott köré,
hogy őrizzék, csendőröket,
a víz mindig felszínre tört
tisztán, és félelmetesen,
széjjelnyílt előtte a föld,
vassal kapcsozott sziklatömb,
és ömlött a víz győztesen.
Ki emlékszik a zsarnokok
vérbeborult tetteire?
Megőrzi azt, ki érte halt,
a nép jó emlékezete.
Ha nem kiálthat, hát mesél,
rejtekhelyül adja szivét,
s mint szárnyas magvakat a szél,
a halk szavakat hordja szét.
Ha könyvben nem írhatja le,
felrajzolja a tág egekre,
fába, forrásba rejti el,
felírja futó fellegekre,
és mindenütt a mese zeng,
hevíti az ember szivét,
jól tudja, ha csodát teremt,
hogy mért teremtette, a nép.
127
Zöld levél
Zöld levél, zöld levél,
Tisza fölött fúj a szél,
leveleknek hangja támad,
erős fénye csillagoknak;
hadd mondom el, proletárok,
sorsát Joan Ursunak.
Zöld levél, zöld levél,
havasokon fúj a szél.
Joan Ursut besorozták,
kezébe adták a puskát,
hogy ölni menjen vele.
Szomorúfűz levele,
kedvesének szép szeméből
folyt a könnyek tengere.
Zöld levél, zöld levél.
Zöld levél, zöld levél,
Joan Ursu útra kél.
Bojároknak parancsára,
Rockefeller parancsára,
támadni magyar hazára,
vörös magyar proletárra,
szabadságát fojtani.
Forradalom magas lángját
piros vérrel oltani.
Keze kérges, joga nincs,
arcán vastag barna por,
Joan Ursu bandukol.
Menet élén pirosított
bojárfiú lovagol.
Zöld levél, zöld levél.
Keze kérges, joga nincs,
Joan Ursu dalba fog.
„Zöld levél, zöld levél,
proletárok joga ellen
én bizony nem harcolok!”
128
Tisza fölött zúg a szél,
csillag fénylik a habokban,
Tisza vize halkan csobban,
Joan Ursu ússza át,
várják vörös katonák,
kezük kérges, van joguk,
– zöld levél, zöld levél –
vérpiros a zászlajuk.
A nap félve tolja szét
éjszakai függönyét,
madár nem mer lerepülni,
fűzfaágra települni,
itt is, ott is ágyú szól,
golyószóró válaszol,
vörösök közt Joan Ursu
puskacsőre ráhajol.
Fölemeli fegyverét,
megcélozza, átlövi,
pirosított bojárfiú,
pipes tiszt úr rongy szívét.
Zöld levél, zöld levél.
Zöld levél, zöld levél,
Joan Ursu mindig él,
magyar földön, román földön,
amerre csak jár a szél.
129
A hajnali fű harmatos…
A hajnali fű harmatos,
aranykalásszal ring a rozs,
tiszaigari országút mellett
két méter mélyben holtan feküsznek.
Negyvenhét vörös gyalogos.
Nyílik a dombon kék virág,
szél viszi szerte illatát.
Tiszti pribékek fogták el őket,
köpdösték, rúgták, megverték őket.
Egyetlen jajszavuk se szállt.
Egyiket Somogy küldte el,
másikukat vörös Csepel.
Verték korbáccsal és puskatussal,
de hallgattak ők dagadt ajakkal,
bár testüket vér lepte el.
A Horthy-pribék kiabált:
„Daloljatok, vörös kutyák,
véget vetettünk a dáridónak,
táncoljatok csak, talp alá valónak
mi húzunk vidám muzsikát!”
A hajnali fű harmatos,
megy a negyvenhét gyalogos
darutollasok közé bezárva,
vezetik őket, ki a határba,
és minden puska szuronyos.
Megállanak egy domb előtt.
„Vessétek csak le a cipőt,
ide a bekecset, az órát is,
Ti jelentkezhettek mezítláb is
az Atyaúristen előtt.”
130 131
Úgy vág a szemük, mint a kés,
hangjuk szárnyaló és merész,
proletár módon énekelnek:
„Föl, föl ti rabjai a földnek…”
Azután puskadörrenés.
A hajnali fű harmatos,
aranykalásszal ring a rozs,
tiszaigari országút mellett
két méter mélyben holtak feküsznek,
negyvenhét vörös gyalogos.
Nyílik fölöttük kék virág,
suhognak a jegenyefák,
harmatát az ég rájuk hinti.
Termékenyíti és erősíti
kihullott vérük a hazát.
132
Nyírségi napló
133 134
1
Valahonnan a végtelenbe csorgó,
sárga földekről, a szomoruság
megülte tájról, hol a napraforgó
csak barna üszökké perzselt virág,
ahol a krumpli sorvad a homokban
s a kukorica még szárán aszik,
oly messziről, hogy nem is tudni honnan
halk nótafoszlány botlott fülemig.
Hogy nóta volt, vagy dallamos kiáltás,
nem engedte tudni a messzeség;
a fakó földek, akácok s a csámpás,
rozzant tanyák s az októberi ég, –
de mintha egy kortytól a szomjazónak
teste és lelke új életre kel,
szóltam magamhoz: Embere a szónak,
hallgasd csak, ott valaki énekel.
Ha pillanatra is, hát hogy feledted
éppen panaszok, s kínok közepett,
míg föld van alattad és ég feletted
a nagyszerelmű, harci éneket?
És ha énekre nem telne erődből,
akkor kiálts, mert talán az segít,
hisz hangod van és a szíved dörömböl,
hogy tedd az idő nagy parancsait.
Az őszi ég alatt sárgák a földek
és mint a gaz, nőtt a vonakodás,
a napraforgók között a szél csörtet,
és elhagyatott a kukoricás.
Jó rendelet jön s gyakran gonddá torzul,
amíg eljut a messzi falvakig.
De az akarat a baj ellen fordul,
a Pártbizottság fenn van hajnalig.
Itt meg valaki munkárahajolva,
– tán krumplit szed, tán tartja az ekét, –
a messzeségben rágyújtott a dalra,
halld meg és folytasd hittel énekét.
135
2
„Jó tanulás épít új országot nékünk!” –
dalolja a falon a felirat.
Az olajos padlón falhoz támaszkodva
férfiak kuporganak.
Újságpapírba sodort cigaretta
izzik a bütykös, nagy ujjak között,
padokban asszonynép, fejük felett a
két petróleumlámpa füstölög.
Künn sötét van, itt benn a csönd.
A tréfa forrása sem bugyog.
Komor parasztok mélyrehajtott fejjel
rágják a napraforgót és a tökmagot.
Hányszor ültek már pásztortüzek mellett,
vagy árokszélen ilyen szótlanul,
konokul nem tették, mit tenni kellett,
s kérdésre is hallgattak válaszul.
Nagyrészük most is hallgat, meg se szólal,
csak megbújik a csönd sűrűiben,
és idegesen nevetnek a lányok,
mikor kiáltva szól valaki: „Nem!”
Az igeneket s nemeket számláljuk,
együtt marad-e a szövetkezet?
Én nézem a sok gondolkodó arcot,
néma szájat, beszédes szemeket.
Mért is nem tudom megmondani mindnek,
a csökönyösnek és az elvadult
konoknak is, hogy markolja a lábát,
akár a csapda, vasfoggal a múlt,
mert nem ellenség talán egyikük sem,
csak sebei nem gyógyultak a zordon,
sovány években s marja lelküket
boldogtalanság és magántulajdon.
136
Csak nem tudják még pontosan: övék
az utolsó fűszálig ez az ország,
a becsület, a föld, a víz, az ég,
s nem tudják, hogyan fogják kézbe sorsát.
Itt ülnek s a maghéjat köpködik,
a füst, az éj s a múlt sűrűiben,
„Nem! Nem!” – mondják, csak néha némelyik
mondja fontoltan és lassan: „Igen!”
137
3
A harag hangján kéne szólnom rólad,
fonván szavak csördítő ostorát,
mert hibáid bozóttá bokrosodtak.
És én nem tudok lesújtani rád.
Így beszélsz: „Semmi baj sem volt odáig…
és akkor az a Nagy Imre-beszéd…
táncoltunk régen hajnalhasadtáig…
s ez elvette a parasztok eszét…
Szerettek engem – mondod – s most leköptek,
karót ragadtak, vasvillát, botot…
Hát ezt érdemeltem, elvtárs, te mondd meg… –”
és ráncokba fut össze homlokod.
Hallgatva nézlek és ahogy neked fáj,
fáj nékem is a túlgyors ébredés.
Tánc és szeretet után szinte mindjárt
reccsenő karók s arcul köpdösés.
Fáj nékem is négy évi szorgos munkád,
virrasztás éjjel, tízezernyi gond,
s hogy nem tudod ma, mi volt az igazság,
s hogy van, aki becsületedbe ront.
Hisz veled együtt voltam mindig én is
munkában s osztályharcok sűrüjén,
vidám napokban s gondok éjjelén is,
te is azt tetted, amit tettem én.
Együtt hibáztunk, elvtárs, te a járás
gazdájaként, én mint a nép szava,
és nálad nem megy most az őszi szántás,
s én alig tudok verset írni ma.
De azt mondom, hogy ha nem is felejted,
arcodról azért töröld le a nyált.
Emberek vagyunk, akik tévedhettek,
kijavítjuk és úgy megyünk tovább.
Csak akkor, ha hibáidat nem érted,
nem tudod, mit tégy s nem látsz túl a mán,
én most a tennivalókról beszélek,
nézz csak körül, micsoda munka vár.
138
A te hibádból és az én hibámból
a rossz a jóval együvé vegyült.
Hát ki hozza ezt rendbe igazából?
Kinek kell jóvátenni ezt? Nekünk!
Lássunk dologhoz, úgy ahogy a többi,
vad télben, vagy rekkenő melegen.
Elvtárs, én téged nem tudlak megütni,
de hibáinkat nem feledhetem.
139
4
Az öregasszony megállott a dűlő
sarkán a vedlett akácfák alatt,
oly szürkén, mint egy vizekbe merűlő
roncs ág, vagy hétköznapi gondolat,
s tompán, mintha a föld szólalna meg
beszélt, szórta a panaszt és az átkot, –
ezt a jajokkal s istennel kevert
vad litániát, sötét miatyánkot.
Keskeny válláról csengve földre csapta
a munkától kifényesült kapát,
és vékony öklét úgy döfte magasba,
akár a szélben országúti fák,
és szájából, e fogatlan üregből
szaggatottan és csúnyán bugyogott,
mintha a gyomor nehéz ételt vet föl,
a zokogással elkevert szitok.
Mert zokogott már. Rázta tehetetlen
dühe és mindenféle fájdalom,
hogy nem tud gyógyszert adni a gyereknek,
s nem lesz öregségére oltalom,
s hogy eddig be nem teljesült remények
szítták erejét és a föld s a nap,
és hatvan hosszú és keserves évet
nyögött az élet igája alatt.
És zokogott a kicsi öregasszony,
már nem átkozott senkit, csak magát,
megvert kutyaként nyöszörgött panaszlón,
remegve, mint az országúti fák,
csitult lassacskán, a fekete kendőt
arcába húzta, aztán vontatott
léptekkel, – mert várta a szedetlen föld, –
minket a dűlő sarkánál hagyott.
Elvtársak, ott az északi falukban,
hol gyárak füstjét nem viszi az ég,
hol nem dörög vasút, és nincs még villany,
megláttátok-e ezt a nénikét?
140
Nektek kell lenni jó szónak és tettnek,
emberi fénynek a villany helyett,
kultúrának, könyvnek és szeretetnek,
mely mutat eljövendő éveket.
Gondoljátok meg jól, ti ott a Pártot
jelentitek s a segítő Hazát.
E síró öregasszony az anyátok,
űzzétek széjjel gondjai raját,
hogy szép öregség legyen a jutalma,
s mosoly lengjen a tisztes ráncokon,
mikor magát süttetni a kispadra
kiül tavasszal a zengő napon.
141
5
Az árnyakat az ösvényre tapodják
a sárga nap futó kerekei,
odébb a bokrok poros, konya lombját
szürkeszakállú kecske legeli,
csak néha moccan, szájaszélét nyalja,
mint régi duda, nyekereg, mekeg.
Kakukfű s bürök burjánja takarja,
a temetőben a kereszteket.
Fakeresztek. Itt talán hét határban
nem találsz követ parittyába se,
s hiába keresnél nevet a fában,
víz málasztotta, szél gyalulta le,
az idő elkorhasztotta a lécet,
a belérótt betűket ne keresd,
feledés borítja már az emléket,
akárcsak élő arcokat az est.
Míg barátaim előre siettek,
egy pillanatra én megálltam ott,
hogy e süppedt síroknál tisztelegjek,
szerényen s büszkén, köszöntvén a port,
porát azoknak, kiket elfeledtek
az unokák és a dédunokák,
hogy névtelennek köszönjek helyetted,
mélyen hajolva, népem, nagy család.
Nem fájdalom görnyesztett s nem szomorgó
melankólia, hanem tisztelet,
és úgy éreztem, raknék én e foszló
fejfák helyére jó márványkövet,
s e régen halott parasztok poránál
drága lobogót földig hajtanék,
mert tudom én, hogy jövendőnkbe szállván,
visszük magunkkal őseink szívét.
Mert tudom én, hogy miről álmodoztak
az ekénél s mikor a csillagok
fénye alatt könnyeik záporoztak,
mégis reményt vetettek, mint magot.
142
A reményüket bennünk, fiaikban,
kik igazítván majdan a világ
ügyét és baját sugaras napokban,
teszik, mit nem tehettek az apák.
Mi tesszük is, mert erő és tehetség
az élet törvényével összefog,
és tetteinket s őseink hitét még
magasra tartják majd a századok,
melyekbe az jut, éveket repesztve,
és halhatatlan élettel teli,
ki napjaiban nagy munkánkra kelve
az apák álmát s vágyát tiszteli.
143
6
Debrecenben egy padra telepedve
az égre fordítottam szememet,
talán, mert vágyódtam a végtelenre
e városban, hol döngő verseket,
rezes ritmusokat dobolt a lelkén
egy komoly füvész: Fazekas Mihály,
és életről, meg halálról merengvén
rózsák közt Csokonai szobra áll.
Mondom, az ég felé néztem a térről,
de, mint a könnyen s gyorsan fáradó
ember, ki síkról meredekre tér föl,
mint jókedélyű, csendes utazó,
szemem nagyon hamar megállt pihenni
egy vasbetonház szürke oldalán.
Nem nagy dolog vonzott. Köznapi. Semmi.
Egy férfi és mellette egy leány.
Az erkély, mint egy nagyobb fecskefészek,
a ház falához biztosan tapadt,
ők egymás végtelen szemébe néztek,
tükörbe, amely villant vágyakat,
tükörbe, amely csillogóbb az égnél,
mert benne van a múlt, jövő s jelen,
tükörbe, amely szebb minden tükörnél,
mert élő értelem és érzelem.
Ó, közönnyel birkózó régi költők,
tüdővészben elpusztult dalnokok,
kik korotokban érezvén a börtönt,
lantot verve nekünk daloltatok,
nem szívhattátok mélyre a szabadság
oxigénjét, s nektek a szerelem,
Améli s Lilla, mécs volt csak a rabság
zord idejében, kátrány éjjelen.
144
Az erkélyen két szerelmes szelíden,
egymást csókoló szemmel csendben állt,
s talán nem tudták, de érzelmeikben
Csokonai győzte le a halált,
én lent a padon ültem és merengtem
a mulandóság és élet felett, –
a végtelent egy percig sem feledtem,
de nem emeltem égre szememet.
145
UTÓSZÓ

Tardos Tibornak

Ezt láttam. Így volt. Ez volt az igazság
és az igazság kommunista szó.
Kinn a felhőket őszi szelek hajtják,
az ég rongyos, mint harci lobogó.
Ha vizek sírnak, velük sírok én is,
ha föld megfagy, én megfagyok vele,
deres hajnalon deres lesz a fém is,
pusztán meghal a költő éneke.
Mi fájt legjobban? Nem a durva szó,
s nem ütéseivel a rágalom,
mert magát üti a rágalmazó,
s jaj annak, ki elbotlik egy dalon.
Jaj annak, aki költőjét nem érti,
mert az nem érti nemzete szavát,
s a valóság csak elképzelés néki,
a föld felett derengő délibáb.
Én nem hiszek semmilyen délibábnak,
akkor sem, hogyha csábítón remeg,
de lépcsőfokról, mit gránitba vájnak,
s a verítékről mondok éneket.
Hát mi is fájt? Hogy nem értettek újra,
nem ragadták meg segítő kezem,
hogy ezer száj a régi nótát fújta,
hogy megint megbotlott az értelem.
Én önként alá rendelem magam
az értelmes és tiszta fegyelemnek,
szolgája vagyok, – ha szolgája van, –
de emeltfejű rakója e rendnek,
mert az enyém ez, enyém és tiéd,
negyvennyolc s tizenkilenc nékünk hagyta,
annyi rabságban meghalt nemzedék,
és a mártirok ránknéző csapatja.
146
Hát mért hiszitek, hogy én ellene
akarnék cselekedni dédapámnak;
hát mért akarjátok, hogy szellemem
befelhőzze nagy árnyával a bánat;
miért meritek csak gondolni is,
hogy lerombolnám, amit építettem?
Mint testben vér, mint fában él a víz,
úgy élek a magunkalkotta rendben.
S itt senkinek sincs törvénye s joga
ahhoz, hogy engem üssön és taposson;
és senkinek sem lehet ostora,
hogy az igazság húsába szaggasson.
Azt írtam, amit láttam és a mélyét,
az időt, amely előre halad.
Tudom, a követelés szenvedélyét
csak tettek igazolják s nem szavak.
Én tettekben akarok élni, jó,
enyhítő, harcos, szép cselekedetben,
hogy a boldogság, akár a dió,
édessé érjen áhító szivünkben.
És fel akarom emelni szavam,
– ez kötelesség, melyet Lenin rámmért,
hogy ne legyen nálunk boldogtalan, –
az országért és minden kis családért.
S te, történelem méhéből szakadt
pártom, te gyujtod lelkemet pirosra.
Ezért rovom az igaz szavakat
az indulattól gyűrött papirosra.
147 148
Fekete tenger
149 150
Enyém volt…
Enyém volt, csak enyém volt
tíz álló napon át,
nekem zúgott, nekem dalolt,
nekem kellette magát.
Zöld páráiban ott a víznek,
vén, parti városok,
egykor minden kövükön Apolló
s Afrodité taposott.
A tarajos, zöld végtelenre,
elszomorítóan s vigan
milyen történelem zuhogott le
a nap fémes sugaraiban?
Az ifjuság milyen varázsa,
boldogság, mely sebet ejthet,
minden öröme a tavasznak,
az életnek és szerelemnek.
Szerelem és elválás kegyetlen
rímeit zúgta tíz napon át,
nékem dalolta, súgta a tenger…
Meddig élek, katonák?
151
Éjszakai fények
Az éles bárkaorr előtt
foszforeszkált a hab,
fönn, messze-messze csillagok,
lenn foszforos halak.
A kormányt balra! Enyhe tó,
hintáztatott a víz,
zsongító volt és ringató,
friss, álmos, víg, hamis.
Az apró motor pöfögött,
a pártmunkás dalolt,
fény remegett a tat mögött,
elhagytuk Szozopolt.
És elől, egyre közelebb,
Atia nagy foka,
ott egy kicsikét feketébb
a bársony éjszaka.
A kormányt balra! Állj! Elég!
Ingó pallókon át
billegtünk ki a partra, ím,
elértük a tanyát.
Egy öreg halász, jó magos,
lámpát tartott elém,
a ráncos, borostás, mosolyos
arcába hullt a fény.
152
Halász-nóta
Köss hálót, kedvesem,
olyan hálót nekem,
lássa a nap, mikor felkel
és mikor lemegyen.
Kivetem hajnalra,
kivetem éjfélre,
a messzi Fehér-tengerre,
meg a Feketére.
Vihar el ne tépje,
szikla ne szakítsa,
ne lazuljon, ne oldódjon
soha meg a bogja.
Ha a vizet járom,
ha a húzást várom,
minden halát a tengernek,
hogy benne találjam.
A Fekete-tengert
s a messzi Fehéret
meghúzom én s visszajövök
érted, érted, érted.
Köss hálót, kedvesem,
olyan hálót nekem,
széles legyen, mint a tenger,
mély, mint a szerelem.
153
Mit bánom én…
Mit bánom én, hogy partja van
okos térképeken?
Nekem a tenger parttalan,
határtalan és végtelen.
Mi szülte meg ezt a mohó
és bolond vágyat sejtjeimben
mely, mint a hullám, újuló,
s a végtelen felé lök engem?
Szőlő van fönt a dombokon
és kis tatár falu,
füge barnul s a lombokon
kesernyés, jószagú
szellő zsibong, ha kedve jő,
de csak helyben marad,
mert korbáccsal a rekkenő
égről ráüt a nap.
Hát ez kell nékem, – bármi szép, –
mikor az égre föl-
vetíti ezer fényjelét
a mozgó víztükör?
Mikor habzó víz taraján
a szél vásznat feszít?
És a fekete kormorán
hivogatva sikít?
És hív a víz s pökhendien
az arcodba kiált,
és visszafordul gőgösen:
„Maradtok, cimborák?”
154 155
És úgy szólal a végtelen,
nyersen s gorombamód,
hogy rá kell dobni hirtelen,
dacolva gyors hajót,
még akkor is, ha mord vihar
öklét mutatja már,
s az ég kék villámaival
szabdalt a láthatár,
még akkor is, ha fönn a szirt
tetején asszonyok
állnak és barna, tágranyílt
szemükből könny csorog.
Nem, nem, ilyenkor menni kell,
ha férfiként felelsz.
Nem, nem, ilyenkor győzni kell.
A férfi dolga ez!
156
Megjött a szél
Egyik estén megjött a szél,
előbb, mint lenge sóhaj,
azután patkós paripákon
kardokkal és lobogókkal.
Huss, a sirályok fenn keringtek,
szétszakadt, fehér tollpihék,
s kürtjeltől-e, vagy bukó naptól
vörös-fekete lett az ég.
És a lusta, víg nappalok
gyermeki játékszere,
a tenger, bőszen robogott
a hunyászkodó part fele.
Én addig nem is vettem észre,
hogy közös öreganyánk
milyen tajtékos szenvedéllyel
tud sós átkot szórni reánk.
De, amikor a messzi tornyok
el-elhaló vészjeleit
láttam s hallottam vízi barmok,
a hullámok bőgéseit,
és táncoltak a kikötő
mólóinál a vashajók,
s a széles, hánykódó vizek
pokoli habja forrt, –
csak akkor gondolkoztam el
emberi kicsinységemen.
Tollpihe sirályok között
rohant a szél a nagy vizen.
157
A kormánykeréknél
Mikor én fogtam meg a kormányt,
a bárka orrából a férfiak
felém fordultak kérdő szemmel
és egyikük eloltotta pipáját.
Nézték, hogy miképp akarom
megmarkolni a kis hajót,
az ide-oda táncolót,
alattomos hullámokon.
Mit éreztél, Kolumbusz Kristóf,
Nyugat-India fekete,
ismeretlen ege alatt;
a lelked mivel volt tele?
Mit érzel, mozdonyvezető,
mit éreztek, kormányosok,
amikor a nagy gép dohog
s kezetekből szökken elő
s bőgve indul a messzeség
párhuzamos pályáira,
vagy a tengert, a szürke, kék
vizet csattogva metszi szét?
Azt, amit én? Igen, igen…
Mert a tenger nem verte el
hajóm orra elől a célt
sorozott ütéseivel.
És éreztem a bárka minden
moccanását idegeimben
és a hullámok cselvetéseit,
s örömmel láttam, hogy a néhány
férfi, elől, a bárka orrán
tréfál, pipál s rám nem is hederít.
158