Illyés Gyula
Illyés Gyula összegyűjtött versei
Nehéz föld*1
1928
I. kötet 5 I. kötet 6
Quis hoc potest videre, quis potest pati
Nisi impudicus et vorax et aleo…

C. V. Catullus

I. kötet 7 I. kötet 8
Didergő bokor koccantja ablakom,
– Ime a néma táj – mutat a völgyre –, ím őseid hona,
Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját,
S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe
A szegénység néma áldozása, eloszlik –
– Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem is,
Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban,
De most, hogy fájva érezem már, szívemig kapott bennem ez a láng,
Szállj magosra kedvem az elfeledett völgy fölé kormosan
A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek
Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt!
Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei,
Kik feledve hajdani utjukat, honukat, már önmagukat is feledik –
– Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én,
Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra,
Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam,
Virágom – te tudod, Anna – keserű mosoly.
Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni,
Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját,
I. kötet 9
Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul,
S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng a halál.
Sokfelé jártam, de magamat jól csak köztük érzem én,
Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat,
Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot vetett bennem,
Együgyűbb sziveknek gondoltam innen jelt adni vele.
Énekelj, költő
Meleg szájammal, élő szavaimmal
úgy állok itt, mint akit szél ütött,
megbénitanak
villanó dühök,
sistergő hirtelen akaratok,
fegyverért kellene kapni karomat,
kiáltani! – és szédülök, csak
dadogok –
Hallom, hogy buknak árkokba a vakok – a ködben
vér bugyog, elhal… hallom, a ködben,
hogy sikoltja sorsát kifeszitett leány, hogyan
zuhog a hant a zokogóra, hogyan
csobban a víz, állat szűköl… hogy csattog a gőg
skárlát lobogója a csendben nyüzsgő táj felett –
Ha kibomolhatna hangom, mint a fergeteg! mint égi
kanóc! fojtott ereje rohanó sercegésbe ha gyúlhatna
pillanatra is – de lángolón!
láthatnátok
e völgyet, mint feldúlt hangyabolyt, tele
futó puposokkal, gyilkosokkal, kik arcuk eltakarják –
Üdvözlégy, falu, üdvözlégy, atyám, üdvözlégy, ájtatos ökör.
Megtért fiú porlepte cipőimben némán várom a csókot,
Eltékozoltam, mit eltékozolhattam, ifjuságom idejét, emlékeimet,
Nincstelenül és könnyedén mint születésem napján tárom felétek karjaim.
Kutasd ki zsebeimet, szél, fújj át fejemen, fogaim között,
Semmit sem hoztam magammal, mit elvittem vagy mit másutt gyűjthettem volna,
Ébredő fűzesek pilláim, nyugodtan folyhat köztük éltünk széles folyama,
Hűtlen szerető, hitszegő barát s a hon ezer baja.
Üdvözlégy, nehéz föld, horkoló Sárköz, Somogy kies bércei,
Kérődző torony, dögvészlengette méla táj,
Hol csak Ceres dalol, hol békés a világ, végtelen
És lapos, akár Galilei előtt –
Ezrediziglen e földbe gyökerezve, fajtám önkénytelen szava,
Jött-ment grófot, fürge izraélitát lenéző legátus az örök eklézsián,
Jogom van, szólván szivemből hozzátok, megfeddni az újszülötteket,
Kiprédikálni a késlő halottat, figyelmeztetni a gazdát, erény útjára vezetni a hajadont,
Kinek méhében csodálkozó arccal vár a kisded.
Számüzött
Hol korom ülepszik a szájra, külvárosok forró rengetegeiben,
S ingó küszöbön elbűvölt szem issza a homályból a jövendő sós ízét,
Halottasház illatu vendéglőkben, omladozó sarkokon szerteszét
Várnak reám magányos testvéreim.
Esti falvak alatt útját kérdi tőlem az eltévedt jegenye,
Míg vetések iramló dalában én sorsunk szigorú jóslatát hallgatom
Tűzvészről, áradásról, egyenesülő kaszákról s látom
Barmok leheletében vérző lábai mint ragadják el az álmodó bérest.
Fölöttünk óvatosan mozdul a lég, a panaszokkal teli,
Szirénák jajai úsznak benne, a napszámos hétfő reggeli kedve,
Felvevő irodák csöndje, mindenestől a Grassalkovich utca,
S a katona utolsó áldása, ki hősleg honáért halt.
Csendben nyílik szivem, akasztófák szomoru virága,
Keserü próféta, csendben mondom átkaim imáit,
Forgószél gyors oszlopában forogva a dülőkön át
Magamban hadarom szörnyü jövendöléseimet a palotákról.
Énekelj, költő
Nyomomban szelíd borju lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt.
Kemény homlokomra veres koszorút csapott a nap, mint Árionnak
S énekelni küldött –
Dalomtól fölhevül a levegő, délibábot villog, ha álmaimról szólok.
Jövök toronyiránt, meg-megállok néha, a szederfa alatt, hol kőkorsóban hűsöl
Az édes ivóvíz, el-eltünődöm, nyugtom sehol sincsen;
Megyek csak, megyek, lábaim váltakozása friss gondolataimat
Ütembe ringatja, lágy hullámokban úszik kedvem aranyló rozstáblák fölött.
Talpamnak ravasz titkokat kuncog a föld, az én földem ez, belőle fakadtam,
Pólyám a dülőút pora volt vagy selymes televény kotló krumplibokrok alján.
Az ég fürösztött s tett szárazba meleg ujjaival, míg anyám kapált lent a völgyben,
Megnőttem a fákkal, üszőkkel, szelekkel, ezernyi lármázó, hű tejtestvéremmel.
Néha mégis elborul homlokom, koszorúm lehullik csörögve,
A kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrére emlékezik orrom,
Mintha haraptam volna belőle, gyomrom felkavarog.
Köpésem vitriol, ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását.
Porhanyó kenyerem, kiszítta a nap,
Italom langyos, langyosuló vérem
Lassítja a nap,
Ülvén gondjaim s verejtékem gőzei alatt
Köröttem némán fordul a mező –
Dél van,
Erdő fenekén alszik a szél s a jövendő.
Kasznár hintaja gördül,
Nehéz kezem fáradtan emeli kalapom,
Por temet engem, hamu és pernye,
Ökreim tekintete érleli szívem.
A por mögött, a fák mögött,
Felhők terebélye, por lombjai mögött,
Amerre egykedvűen eltántorog a nap,
Távol városok élnek, fényes terek forognak a csillagok alatt,
Vannak tengerek, úszó szigetek, égő aranyhegyek –
Mindenről tudok én,
Telve van a föld, telve van az ég,
de én,
Tanácstalan ülök idegen mezőben,
Kéretlen jövevény, ki munkám végeztével
Kicsépelt kazal árnyékában ősszel
Hangtalan fordulok a közönyös földbe.
I. kötet 14
Szárnyak
Madarak, madarak, madarak, madarak,
Ha több vagyok, mint test: lelkem a csicsergetésetek!
Hajnalodik már, dalolva jöttünk a réteken át haza,
Szárny volt ma éjjel nékem a szó, a korty, az óraütés, szárny a simogatás, kedvesem keze.
Szárny volt a dal, a kilincs, vígan feküdtem a lepedők szárnyaiba,
Már majd elaludtam, midőn ablakom előtt a májusi nap trombitaszavára
A fák kirázták magukból a madarakat! Lármás reggeli áldozat
Harsant: áriák, tollak, gondolatok színes gomolya szállt az ég felé.
Repdeső zászlók, angyalok rakétái, bomlott mezei ágyutűz,
Első zajos csók, miután, lobbanás, elrepül a szerelmesek inge!
Oly ragyogó, győztes volt e rajzás, hogy szabaduló kedvem feléje lebbent,
Síkosan, fürgén beléje fonódott, mint illatba az illat.
Vízcsobogás e zaj! – Miért siratni hát a tünő ifjuságot?
Szabad ragyogó égi mezőkre oszlik el selymes áldozati füstként.
Bozótból bozótba,
Karom arcom előtt, futok szakadatlan,
Árnyékom is már leszakadt rólam,
I. kötet 15
Falvak fölé az esti szél
Hordja sötét áldásaimat,
Gazda óvatosan bezárja ajtait.
Mindenünnen kívül maradtam én, éjjeledik, mesgyék
Bokámra fonódnak,
Eddig és ne tovább –
Megállok az első házak előtt, hallom a csap csobogását,
Asszonyok kacaját, evőeszközök csengése ez, hallom –
Kuvaszok szőre fölborzad szagomra.
Fű alatt, láp alatt,
Elfeledett erdők éjféle alatt lakom én, kezemben
Furkóvá rándul a virágos ág is,
Így van – éhes vagyok.
Sóhajaimtól lebben a rengeteg,
Éjjel zsellér vezet, könnyezve mutatja ösvényemet, megáld,
Szoknyájuk alá rejtenek a lányok,
Ha szuronyaival keresgél a nap.
Itt alszom évekig.
November tiszta lehellete illesse arcát, fenyők friss illatától
ébredjen tétovázó lelke a kalácstestű kis jövevénynek,
Ki búcsú nélkül, fájdalom nélkül indult el s ime közibénk érkezett ma
S fölsír az alacsony mennyezetű szobában,
Míg mi, nehéz rokonok, zsíros kezeinket kinyujtjuk
S vastag üvegpoharakban harsogva koccintjuk össze az újbort
A mélytekintetű anya felé.
Mély, mély tekintetű és messze lát ma ő.
Gyűrt vánkosok közt kicsi feje hátrahanyatlik,
Mint virág, kinek beteljesült vágya s boldog ájulatban
Hallgatja a méhek tompuló zümmögését,
Hátrahanyatlik s mosolyog: feldúlt testét máris elfeledte.
– Sokáig buzogott mélyen a víz, míg kiszakadt – szólok én hozzá – s látod, indul a forrás,
Éjjel majd hallani fogod halk csobogását s apró gügyögéseket hallasz a ritkuló csöndben,
Két oldalt fák hajolnak fölé, távoli szél lengeti lombjuk, szárnysuhogás ez, elalhatsz,
Pihenhetsz, néném, gyermeked pihegésének enyhe zenéjén…
Alhat ő – nyugodhat –, ő elvégezte dolgát! Csak mi kemény
Férfiak állunk itt esetlenül, tavasz és az ősz
Szelei alatt értelmetlenül, karunk mint a lomb hajlong,
– Igyunk, rokonaim – lehullhatunk mi, elsodorhat minket ez a szél,
Nevünk és szögletes arcunk emléke megmarad és eltemetett
Kedvünk is kivirradhat még az újszülött mosolyában.
I. kötet 17
1
Amit már majdnem elfeledtél:
Csöndes rokonaid szavát tanuld meg újra.
A pohár friss víznél is jobban üdíti
A fáradt megtérőt a szivélyes fogadj isten,
Melyben baráti melegség gyöngyözik.
Ime itt a zsellérek csoportjában, kik a heti fizetséget várják,
Ingasd te is fejed, ha szólnak és csomós
Mondatokkal bontogatják sorsuk,
Nyomoruk okait,
Szájuk nehéz rebbenésében
Pihegő élet verdesi szárnyait.
Kaposváron egy fiatal utcában, melynek még neve sincsen,
Mindenszentek éjén tüzet kért tőlem egy férfi – szél fútt,
Egymáshoz szorultunk, egymás fölé vontuk kabátunkat,
Mint egy ölelésben,
A gyufa villanásánál arcába néztem,
Rám mosolygott,
Egy pillanatra szívünk egymásra ismert.
Kocsmában ültem máskor, sovány szabó kért helyet mellettem,
Oly örömmel, mintha az asztalra jó hazai ételt
Csomagolt volna ki, hogy megfelezzük:
Kibontotta előttem életét,
Előző héten kislánya született.
Ez érdes, szikkadt, sziklás talajon
Kedved gyökerei apró repedéseken át
Így találnak az édes televényre,
Egy arc hirtelen mélyedésén át,
Mit villanó mosoly nyit,
Egy szem pillanatra nyíló bogarán át –
Ez a föld táplál majd! s dalod így lesz hasonló
A mély gyökerű tölgyek lombsusogásához,
A legfölső levelek szívdobogásához,
Ahogy a magasban nesztelenül csúszó
Távoli szelek titkait kibeszélik.
2
Köszöntöm ezt a négy falat
Mely őrzi ifjúságom.
A patyolat mész illata
Tisztítja emlékeim.
Gyerekálmaim melege
Áramlik a sarokból,
Ahol annyiszor aludtam
Kis kutyánk karjában.
Jó állatom, teheneink
Ha tudnátok mi lettem,
Bejönnétek a szobába,
Hogy megvígasztaljatok.
E nagy asztalra görbedve
Tanultam a betűket,
Míg kis néném a tűzhelynél
Őrizte a vacsorát.
Oly mélyről jő ez az emlék,
Hogy fáradtan örökre
Bennem marad, mint szegény
Forrás kis erdő-zugban.
Az ablakon az alkonyi
Nap meleg villanása
Anyánk szemének aggódó
Tekintete, mit egykor
Felénk-felénk vetett, amíg
Az udvar másik végén
Etette a malacokat
Az aranyszín fűz mellett.
3
A határt jártam egész nap kutyánkkal,
A munka meleg fáradtságát hoztam
Két vállamon este, mint jó köpönyeget,
Beléburkolóztam, szívem melegült fel tőle.
Itt éltem – szennyes ködben és mocsárban, tudjátok meg jövendő férfiai!
Jöttem a hajlongó nyírfák alatt este, hajamat káromló szél verte szemembe,
Hoztam a szeretet súlyos örökségét, valakinek át kellett hoznia e koron,
Vidéki kocsmák mélyében ültem, szavam tüzesítőbb volt, mint a forró bor.
Néztem az asztalon elaludt kezeket, a búvó szemeket – ó ez a szegénység!
Mintha századok távolságából tekintett volna rám
A vén napszámos megvert pillantása: látod, semmi se változott…
Nahát változik majd! szökkent visszahajtott gallyként bennem a szó – susog a levél s átkozódva ömlik –
Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, bennem forr örökre, mit emiatt nyeltem,
A visszafojtott hang erjedő melege nyílt abban a csókban mely életem adta, az ég a szívemben,
Igen! ez a félszeg mosoly az arcomon a vázáttörő cselédlány kezének ijedt rebbenése
S e pillantás a szolga rossz leselkedése, ki hátulról vágja urába a kést.
– Soraim teljes hosszukban e földön feküsznek, belőle táplálkoznak:
Zöldelnek, szertehajolnak, pillantástok alatt, úgy érzem, meglebbennek, ágaik emelődnek,
Ápolatlan hajtottak nehéz fáradt földből, ó milyen szomjasak…!
Fiatal lány-szemek, örök tavasz-egek, öntözzétek meleg szerelemmel őket.
4
Meleg habjaival nyári
alkony fürdeti a fákat,
füvek selyem hullámai
futnak – futnak át a szíven.
Halk csillogású, szélfutó
Jóság! ezüstlő levelek
remegő fényes csókjait
hozza szájamra a szellő.
Ez az az óra, amikor
úgy érzem, gondolataim közt
a Kapos gyerek-habjai
csillognak, sugdolózkodnak.
Futnak, futnak át a szíven,
mint gondolat száll rajtam át
lombsusogás, fürjek füttye,
bugyborékoló madárdal.
Szavak, szavak, kik úgy keltek
máskor, mint megdobott veréb-raj,
nesztelenül suhanjatok
az esti áhitat szelén.
I. kötet 22
Ússz el lobogó nap,
ússzatok el felhők,
hold szép gondolája,
ússzatok emlékek.
Kertünkben alattad
úgy fekszem, örök ég,
mint e vízállás, mely
napról-napra apad:
szikkadó talajon
tudja sorsát, némán
száll el – némán száll fel
mellemből a panasz.
Álmomban már felhő
voltam, elsuhantam,
árnyékom se bántsa,
akiket szerettem.
5
Nem feledhetem én
Soha, honnan jöttem.
Szalonban is azt hiszem, hogy
kutyánk jár mögöttem.
Itt élek köztetek,
Hallgatok, beszélek
S úgy érzem, távolról néma
Népek, barmok néznek.
Két karomban halt meg
Egy kis borjú hajdan,
Bús fejét ringató részvét
Él most is karomban.
Sose feledem már
Végső pillantását,
Megismertem, mi a szótlan,
Tiszta szomorúság!
Álmodom, beszélek,
S szívem körülállja
Kerek szemmel nagyapámnak
Hétszázhúsz birkája.
Ludakkal vitáztam,
Lovakkal beszéltem,
Szépérzékem ott finomult
Sörény-fésülésben.
Ha simogathatnám
Kedvesemnek képét,
Megérezné kezem madár-
Óvó melegségét.
6
Itt élek köztetek,
Úgy nyomom a tollat,
Mint nemrég feles földünkbe
Nyomtam az ásómat.
Habzó új Csörsz-árkán
Erjedő vidékek
Boldog szülővérzése küld
Követnek felétek.
Kiszikkadt földem úgy
Várja énekemet,
Mint nyári estéken messze
Úszó fellegeket.
Hosszú gondolatim
Lobogva feléje
Szállnak vissza, mint vásárra
Vert csorda bőgése.
Itt élek, itt élek,
De hogyan feledjem
Gyermekként hány kuss-paraszt-ot,
Bugris-t kellett nyelnem.
Hej szép gyerekkorom,
Fonom soraimat,
Mint pántlikát, mint sallangós
Fényes ustorokat.
A zsíros barázdán
Mit dalolva vágok
Utánam bugyborékoló
Vad víz tör hozzátok.
7
– Mit jöttök egyre vissza! hagyjatok engem, repüljetek el,
Ha hideg is az ég!… Szivem nem lesz örökös fészketek –
Hess tovább! De ők visszaszálltak, lármáztak, csiripeltek,
Zsibongó madársereggel nyitottam be az ajtón.
Egyedül ültem a félhomályban – madaraim
Lángoló szárnyuk verdesték, égtek, rikoltoztak,
De hogy megitattam őket három pohár friss aranyszín borral,
Elaludtak sorra, tüzük sorra kialudt.
Sokáig őriztem őket mozdulatlanul merengve a sötétbe,
A csend engem is elaltatott néha
S ekkor elvétve, mint alvó gyerek gügyögésre,
Halk csipogásra neszeltem, elfojtott zokogásra.
8
Hárman könyököltünk a pudvás asztalon,
Háromfelől jöttünk; a kocsma előtt
Három út találkozik. Estefelé
El-elcserélik sorsukat, életük irányát.
Mellettem vén béres hörpintgette borát,
Kémlelte jövőjét pohara fenekén,
Szemben egy molnár várta vacsoráját.
Az üvegek fölött egy percre összenéztünk,
Amikor a lámpa hirtelen kialudt.
Nyitott szemünkből a kigomolygó álmok
A gyors sötétségben összekeveredtek.
Elmenet sokáig álltam a ház előtt,
Ott, ahol a három út egymásba szakad.
Elindított végre a gúnyos szél, mentem,
Mintha csak most jöttem volna a világra.
1
Szekerem zajától
Rebbent föl a hajnal,
A növekvő nappal
Nőtt a táj és szivem!
Folyónkban hajukat
Mosogató fűzfák
A híd-dübörgésre
Mind felém fordultak.
Köszöntő zsebkendőt
Lengető kéményem!
Két karod az égre
Táró csacsi templom!
Nyuljatok, lengjetek,
Intsetek, szóljatok,
Lássam, hogy vártatok,
Oly megverten jövök.
2
Nyakamat ölelő
karjain átfutott
a jó meleg, melybe
hajdan elringatott.
Kemény kötényéből
a tűzhely s az udvar
száz-szinű illata
szállt, megtörölgette
szivem, mint ébredő
szurtos gyerek-arcot:
mosolyogva néztem,
ebbe törölköztem.
3
Egy sugár, egy tünő pillantás is elég,
Hogy nevetve nyíljon, ami kész nyílani!
Az udvaron kutyánk egy kis fának szaladt,
Ömöltek rá a fa rózsaszín szirmai –
Megijedt a kutya, nézett föl az égre;
Hogy elállt a hullás, várt, azután sebten
Nekiugrott újra – álltam az ablaknál,
Fölnevettem: öröm hullt rám, fölébredtem!
Lágy szél öblítette ég ízével szemem –
A kis ablakokkal hunyorgató házak!
Illatjukkal karban éneklő virágok,
S a vén fák, helyeslőn bólintva egymásnak!
Kedvem virágozni, arcomat nyílani
Egy alacsony szoba hasadt ablakából,
Vén parasztház nyirkos, könnyes homályából
Egy hangos májusfát az égre hajtani.
4
Különös tájról álmodtam ezen a délután a jászolban fektemben!
Vemhes tehenünk lágy lehelete pirositotta arcomat,
S míg az erjedő széna kedvesem szavait susogta minden mozdulatomra
S be-befüttyentett a nyár a pókhálós ablakon:
Én egy ösvényen lépdeltem Gyánt és Ozora között könnyedén!
Zsenge kukoricák között, mezétláb, leveles faággal kezemben,
Távol a völgyben egy cséplőgép verte a föld szivedobogását,
A friss szélben hajam örömömben majd’ kivirágzott,
Lábujjaimmal tréfált a bársony por, megismertem, nevetésre fakadtam,
S mikor egy fürj csattogva fölröppent előttem, kirobbant kedvem is,
S mikor a fordulónál egy vadszederbokor kedvesemről kérdezett,
Ej-haj, kitártam karom, feledtem életem, dalolni kezdtem!
S azonnal a völgyben a fák hajladozni kezdtek,
Mint kanóc gyors füstje táncolt az úton végig a forgószél,
Cicázott a fákkal, rohant részegen, részegen magát a Sióba vetette,
Felébredt a táj s a pihegő dombokra a nap csodálkozva nézett.
Egy alacsony kis felhőn két szelid tehén legelészett.
Egy kócsag úszott felettem az ég fodraiban
S kiáltott, kiáltott háromszor felém,
– Hej, kócsag! – feleltem –, hagyj békében engem,
Fiatal vagyok még, ezután csak kedvesemnek élek!
Egy toll hullott elém, felvettem, vele írok neki majd levelet.
Ha hegyemre ér a nap, aranyába mártom s vele írom meg vidám szerelmemet,
Ha ideér a nap… de a nap még szárnyát csattogtatva keringett odafönn magasan,
Leültem a fűbe, néztem a mezőket, a Sió bizalmasan rámnevetett,
Felemelte s lábam elé fektette fejét, szelid állatom! megsimogattam.
Így láttál volna kedvesem! A kis dombok a rónaságon szerteszét alattam
Összehajoltak, mint fiatal lányok, szoknyájukat fujta a szél,
Hátratekintgettek anyjuk felé; a Balaton szélinél
Ült ő komolyan s ezüst sugarakkal kötögetett.
Aranylegyek zümmögtek köröttem, zümmögő fényes gondolatok,
Virág virágzott, lomb lombosodott, emberek megemberesedtek,
Az erdőből égő nagy csillag szállt fel a horizontra,
Szivemre kellett szorítanom röpködni vágyó kezeimet.
5
Kaszálásra érett
Sarjuban hevertem,
Hunyt pilláim előtt
Dél opál-vidéke.
Homlokomat meleg
Szél mosta, távoli
Kutyaugatásban
Szállt felém az álom.
Milyen nehéz lettem!
A rét hullámain
Csüggedten merültem
Gyerekkorom felé.
Már majd sírni mertem,
A rezedák anyám
Csókjának ízével
Csókolták homlokom.
6
Bús harmónika hangja szállt,
Lágy, karcsu éneket
Ölelt magába s szállt vele
Sötét falunk felett.
Leánydal volt –, be ismerős!
Megálltam a szelíd
Cseresznye-gally alatt, e dal
Rámrázta szirmait.
Ó, fám hótiszta csókjai,
Szerelmes havazás!
Reggelre elmegyek, e dal
Síró búcsuzkodás.
Legénykarom nem öleli
Azt, akit szeretek,
Hányszor kitárul –, s visszahull!
Dalt játszik teveled
Szívem, szelíd harmónikám!
Zengd csak jámbor dalod,
Aranypermet hull majd e szép
Tájra, mit elhagyok.
7
Nem vagyok való én,
Mint malom nyelvelni,
Oltatlan ezredes szomjra
Szelet-szavat nyelni.
Szűzi tejjel teli
Bögréje a holdnak,
Döntsétek fel, úszó felhők,
Szomjasak a holtak.
Ha előbb születek,
Betyár lettem volna,
Szegény-népek vadont búvó
Koldus pártfogója.
Bitófa királyi
Oszlopának dűlve
Ítélkezőn tekinteni
E néma vidékre.
Itt úgy ég csak bennem
a kedv, mint e hasadt
konyha-lámpa nyúló lángja,
kormosak a szavak.
Ellobbanok, testem
hallja csak a dörgést,
elfeledi hangom e táj,
mint a levélzörgést.
8
A kis ablakon át haldokló muskátlik
leheletével október híg árama
özönlik szobámba s táncoltatja lámpám,
agyagkorsóm teje
összeállt a csendben,
messze van a világ, mint egy búcsuintés
a csillagkönnyes éj
mély áhitatában
hallom a völgy felett úszó felhők torlódását
sötét istállónkban meleg teheneink
hogy’ harapják a fűvet
s a dombról az ugatást, mint áldozat füstjét
enni
vittem az apámnak
s kilenc évem zajos gondtalansága
töltötte be habzó dalával ezt az egész völgyet
az ételes kosárt mint egy tömjéntartót
lóbáltam az örök lobogó nap felé
kedvem elvegyült a millió illattal
mit a dolgozó föld szerelméről gondolt,
elcsendült a dal, mik tőle ragyogtak
lehulltak, a halál messze tájaira sodródtak a lombok,
idegen lett a táj, szivem alig érti sötét susogását,
lehajló sövény alatt ültem ma sokáig
s szemlélvén az árok kiszáradt fenekét,
megbarátkoztattam szivemet a földdel,
ne féljen, lent igaz nyugalom melegül.
Mint sír mélyén búsan már úgy emlékezem
örömre s bánatra mik jártamban hajdan szivemet vezették
gondjaimra, melyek most oly magasra szállnak,
hogy utjukról csak e könnycsepp beszélhetne sima papiromon.
9
Mint a harmat
1
Reádcsapódnék mint a harmat,
Mint folyóvíz átfolynék rajtad,
Gondolataim lágy szellőjét
Két kezeden megérezhetnéd.
Kezem úgy simul, mint hű állat,
Pilláim alá takarnálak,
Fektetnélek szép egem alá és
Jövendőm gyönyörű rétjére.
Hogy mondjam el? Midőn karodban
Legeslegelőször aludtam,
Álmomban gyerekkorom társa
Egy kis kutya nyalt a fülembe.
Búvok melléd s karolván védlek,
Győzelmi zászlómnak tűznélek;
Mint egykor anyámnak térdére
S borulnék úgy is rád, mint sírra.
2
Kacagásod fodrain még megcsillant a lebukó nap,
Pilláit mégegyszer reádnyitotta,
Azután buzogó örömödtől megittasulva elaludt
A puha dombok ölén.
3
A szomszédleány –
Egy fiatal parasztleány a kedvesem, mit tagadjam,
Hátán hátrakötött kendőben lép el ablakom előtt, hordja a vizet
S rámnevet együgyűn, mint ez a téli nap,
Dió-szemében ökreim bizalma,
Barna, szelíd arca maga a föld, szülőföldem derűs folyóival.
Ő tetszik nékem, néki tetszem én,
Estelente elüldögélünk az istálló küszöbén,
Fecseg, rám-rámnéz, fürkészi arcom, én hallgatok,
Mit is mondhatnék neki a hánytorgó hegyekről, melyeket megjártam.
Pislog, karomba hajlik, bárányfogai közt jóízűn ropog a nyers sárgarépa.
Hallgatok hát, hallgatom s hallgatom hogy süllyed
Bennem egy vidék, lebuknak a tornyok, serceg, kihuny a gőg.
Mit is akartam én, mit míveltem, amit elmondhatnék
Világosan mint a patak, érthetően mint a kasza suhogása –
Hallgatok, köröttünk átmelegszik a csend.
4
Ablakom előtt a karcsú torony, rajta a forgó kakas,
a nyújtózó felhő, a lármázó patak,
egy vidám kurjantás, e lekváros kenyér a kezemben,
a fürge fény, a dal:
mindez kedvesemre emlékeztet engem!
Barna leány ő, énértem született,
anyját elfeledte,
reményeit, multját,
szemlátomást nő a növekvő nappal,
este látjuk egymást, addig énekel
panaszos dalától míg bealkonyodik.
A homlok szelíd kemencéje süt,
melegít a tájnak olthatatlanul;
ha belétekintek, a két szem
micsoda tájra mutat,
lengő erős vidék,
jövendőm,
békésen legel a domboldalon a nyáj,
pásztortalanul.
Pezseg az egész test, zajlik, nyüzsög, forr,
szája mint víg madár csapkodja színes szárnyait,
álmában is rebben, hogy kezemben alszik:
fülébe jár hálni a legfínomabb
tengeri szellő sikos dallama,
5
Mint meleg állat-lehelet
Érte jóság a szivemet,
Jöttem egy lánnyal a fasorba,
S hirtelen sírni mertem volna.
Völgyi falunkból úgy szállt, oszlott
A jó vasárnap, mint egy boldog
Gondolat a szegény fejéből.
Szállt az élet, a gőz a rétről.
Dalolt a lány és szállt remegve
Tekintete, mint az egekbe
Lágy áldozati füst, foszló jajjal,
Szállt az ifjuság szánkból a dallal.
Rongyszoknyás nyárfáim az árok
Partján mint meggyalázott lányok
Forogtak, sírtak, águkkal bután
Kapkodtak bukó levelük után.
Suhant a tájon a rőt elmúlás
Kedvesem dala mint sziromhullás
Lobogott –, mellemre vontam a tört
Fejet mint fázó rózsafőt a föld.
Föld alatt utazik a városokban ő, reggel a jövendő
S este a halál felé,
Tavasz-ősz, sövényei között az ébresztőóra vihara
Indítja a varrógép kerekét,
Dalaim kerekét
Hajta a varrógép szele,
Anna szive
Forog a varrógép dalán,
Hajtószijak forognak ég és föld között
I. kötet 38
S míg hervadó ujjai között zizegő vászon folyik, zizegő emlék,
A csattogó tű szaporán férceli
Délutánra az estét, estéire álmot,
Álmaira sóhaj lebbenő csipkéit.
Emeletek fölött, a szél fölött, ül Anna, ül, gyenge lábai rohannak,
Befutják a kemény meredek szirteket,
Tejnedvű fűveket, szájam cserepeit,
Hol jár: nyomor vitorlái lebbennek utána: száradó lepedők,
Gyárfüst, száradó ing
A kötelén száradó akasztott –
– Így száll tova Anna, kit elszántan követek
Könnyező ablakok alatt, sikátorokon át,
Hol a csend csapdája vigyáz, éjféli tulipán,
S fürkészve köszönt a gyanús ismerős –
Így őrzöm napjaim anyját, névszerint Orosz Annát,
Szomorú kezeim levelei így hullnak rá, rejtik, védik a téltől.
Csókom így zárja barna szemeibe lázadó
Ifjúságom erős, gyönyörű vidékeit.
Látod hogy gőzölög vén Mecsekünk már! Sűrű
Habokban csapódik lábához az őszi
Köd árja! Gúnyos szél rázza fáink jajongó
Ágait, leveri utolsó gyümölcseinket is.
S antik gondokkal koszorúzza ifjú fejünket!
S ránk száll lassan a tél, Annám… s e százados bánat
Hűvös üzenetként szálló a Kapos némuló völgyeiből –
Hallgasd – már a bibic csipog csak – fiait gyűjti az útra.
I. kötet 39
Egy hét s üres lesz szerte a táj és megered újra
A szennyes eső, elmossa e bíborban pompázó
Templomi szőnyegét az útaknak… cuppan a nehéz
Barmok patája majd a vas-színű sárban
S ereszünkről lerohanó víz bugyborékolva zokog…
Mit se sirassunk mi! Önnön mérgeitől
Bomlik e förgeteg és termékeny csend havazik majd
A vetések álmaira… Rakj addig a tűzre
S fonván sötét karod nyakam köré, dalolj
Madarak elhangzott versenyéről, ágaskodó göndör
Bárányokról, egy fel nem osztott tájról,
Melyről mint gyermekét viszi kalászát a barna arató.
Dal a galambról
Már ötödik napja haldokolt
szomszédunk leánya, nem tudott meghalni,
a hatodik reggel egy galambot kért,
lehoztam néki a ducról a legszebbet.
Hamvas-szürke volt ez a galamb,
a fészkek közt repkedett, nem félt még senkitől,
csőre puha volt s fénylő mint a rügy,
szemei, mint az inggombok, halaványkékek.
Mint a fészekben, úgy ült a lány kezében.
Ha eleresztette, forró kis arcához húzodott,
a pap szavait már nem értette a lány,
de a galamb susogásaira még egyre mosolygott.
Azóta itt ül az asztalomon,
egy rossz sapkában a tintatartó mellett,
néz-néz rám szüntelen, fejét félrehajtja.
– Költő, mit tudsz szólni a halálról?
Nem fú szél, ablakom előtt
önmagának bólongat a holdfényben a nyárfa,
egy sercegő lámpa, egy fázó galamb
voltak tanuim: mellem megérezte a legfinomabb szellőt.
Igen, most száll, most oszlik ifjuságom,
tudom, mi jöhet még, ma este meggyóntam magamnak,
s hol egykor kedvesem kezét
gondoltam melegíteni: szívemen egy galambbal aludtam el.
Halott leány
Nem alszol te, tudom: meghaltál; mosolyod
Nem fűti álom, arcodon e kedv, mint a jégvirág –
Nem hazudom most már, a közelgő tavasszal nem hitegetlek.
Meghaltál örökre… fogaid között megállt a levegő.
Mi tegnap még küszködött, könyörgött, mint zajló téli patakocska:
összeállt szemedben, szálkás lett a fény;
szíved megnehezült, elfordult; gyenge
testedben elakadt a sűrüsödő vér.
Csigás hajadban elaludni ki vágyna most? Idegen,
Idegen vagy nékünk s tán ellenségünk is már.
Ráddübörög
Holnap a fagyos föld, s míg mi majd hazatérve
Vacsorához ülünk, bánatunk elűzni keressük,
A nyirkos deszkán át hűs csepp hull gyenge nyakadra s feletted
A friss hant összeolvad, a föld becsukódik könyörtelenül.
Gondolunk majd reád s azután… anyád is elfeled!
Emléked elhúll, mint sorsod, mely könyörtelen játéknak nyílt csupán.
Játéknak! – erre gondoltam, hogy jöttem a pattogó cserjésen át ma este.
Feledjük véled ifjúságunkat is, dalos kedvünk lassan
Ég el a kormosra öregedett szívben s kisleány lelked
Elhúzódik tőlünk, ha valahol mégis egymásra találunk!
Lombtalan
Jobban hullatom leveleimet én, mint te, őszi tölgy!
Panaszló csörgés fakadt minden léptem után, ahogy
A sűrű völgyből feléd jöttem e dombra –
Híg levegő borzolja itt hajam, a halál lehelete.
A völgyben
Még láttam egy rózsát; hogy leszakítottam
Szirmai habzón ömöltek lábam elé –
Egy leányt is megszólítottam.
November magaslatán megállok itt, érzem, a csendben
Hogy’ lengedez belőlem az utolsó levél –
Szólj, kemény tölgy hozzám! feléd indultam én, kezemben
Szikkadt koponyájával az utmenti virágnak.
Egy ősz
1
Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását
Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái.
Tetőtlen Július! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult,
Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon.
Megáll nemsokára egy hóviharos éjen: zuzmarás forgószélben
Foszlik jajongva szét a csengő ürbe s véle napos ifjúságunk.
Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem
Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban.
Fénylő-rezgő kedvem, mint a lomb foszlott, ágaim,
Gyökereim fázva huzódtak vissza hozzám.
Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből.
Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz.
Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat,
Futni, mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve.
Vége a játéknak! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel,
Az isten messze él, ha él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla.
Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom
A takarodó nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót.
Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém –
Boruljatok le, fák, helyettem –
2
Az októberi alkony
fénye oly átható volt,
oly szívjáró mint kedvesem
bucsuzó pillantása.
Arany terhétől hajlott
a nyirfák koronája,
csengő lombok közt jártam,
mint emlékeim táján.
Messze-messzire láttam
egy percre önmagamban.
Mezők gőzölték szerte
az égre nyári kedvük.
Rossz recsegés felel már
bennem, ősz, szeleidre!
Folyóim megvakultak,
diszeim földrehulltak.
3
Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümölcsök,
Nehéz bucsuja s a halál vörhenyeges
Árnyéka bolyong kertünkben; az őszi
Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap
Pocsolyái között a hidegülő földre –
Ápold csak telő szőleidet s vigadj,
Boldog apám! s dudolj, dudolj,
Hogy már szagos dongáju hordaid mosogathatod –
Nyári melegében, mit a munka nemes
Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet:
Tavaszi kedved csillan nemsokára elő
Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled –
Föl, föl az égi lángba emeld s múló
Életünkre köszöntsed,
Megért szivünkre, mely mint falevél leng
Szállani vágyva az őszi szelekkel!
4
Emlékszel a havas novemberi
reggelre, amikor
ablakunkat kitárván a völgy
dér gyémántporában csillogott elénk,
hűvös pompájaként a halálnak?
Szemedből még egy percre
tavasz patak-mosolya villant reám,
Most mellemen fejed –
miért szóltál volna? tudtad,
hallom,
szivedbe száraz levelekként
zizzentek a percek.
5
Az őszi éjjel íze itt maradt ezen a tájon,
soha közelebb
nem éreztem magam a földhöz.
Az országút két oldalán a szürke köd falai.
Ilyen kihalt városban, félve
álmomban jártam egyszer.
Minden léptemben elmarad valami belőlem,
ködbe felejtődik,
utcáról-utcára, sarokról-sarokra,
zörgő folyók felett hidakról-hidakra
hív tovább egy hang,
mint álomban,
lassan megyek, lassan, egyre sulyosabban,
gőzölgő fehér források mentén,
a csend,
az öröklét szürke tornyai felé.
6
Huszonöt éves koromban
komoran, mint a tünődő hegyi fák
hallgatom a völgyet,
kardom markolata megnehezül kezemben.
Istentelenül s reménytelenül
nézem a tájat, meleg szemem fátylas délibábot játszik,
felhő kerekedik amottan, hangtalan
villám villan föl, dörgése egyre késik,
fáradt már útrakelni.
Vércse-vijjogás s szél – szél s fent madársírás:
fent már a tél vonul éles kürtjeivel!
– fáim levelei moccanni is félnek:
pihegő ajkak! lengő-hulló szivek!
Sűrű seregivel jön már a győzhetetlen –
Fegyverem csörrenve bukik ki kezemből.
Vártán, fegyverben is, ölelésre vártam.
Nem volt elég a szerelem,
A gazdagság sem volna elég
S ha piros szájamról úgy ömlene
A dal mint habzó esti ábránd.
Nem volna elég a dicsőség
S ha jártamkor az utcán minden ember
Úgy fordítaná arcát felém mint selymes
Tavaszi napba –, akkor sem volnék boldog.
Ennek az országnak legszebb leánya
Fonja két karját nyakam köré,
Pelyhes jósága szívemet úgy takarja
Mint szerelmes szárnyak madárfiókát.
I. kötet 47
Feküdtem forrón mint fészekben
Puha arc sugallta mellembe melegét
Nem költem ki, nem feledtem el
Magamat, egyedül, egyedül voltam.
Egyedül voltam s míg két szemem
Csókok lágy vigaszát itta,
Szívem alatt hűvös áram
Húzott mint nyitott ablakokon.
Nyílani vágyó fényes szárnnyal
Számon mindig maradt egy csók,
A legutolsó, a legelső,
Miben életem heve rebben.
Legtisztább könnyeim fagy utáni
Ágak zöld vízcseppjeként
Remegve ültek, néztek,
Nem hullottak ki belőlem.
A legzengőbb magasban,
A legsüketebb mélyben,
Az elfulladt vagy összetört szívből
Szállana mindig egy sóhaj még tovább.
Hajlongó, őszi kertem
Kőasztalán síkos boromat
Hűsitő hold, szomjamat szédítő
Fényed sem csillapítja.
Nem volt elég a szabadság sem,
Csillagok hangos részegese
Jártam dűlöngve dallal
S keserű ízzel számban.
Merűltem karokba, részeg
Álomba, feledésbe.
Felmerűltem, partradobódtam,
Kihányt e tenger.
Felébredtem, a kerek táj
Fejemet úgy szorította
Mint Dózsa Györgyét a vakító
Fehéren izzó vaskorona.
Nem volt elég a hazúgság sem,
Nem vigasztalt meg engemet,
Hogy élni élnem kellett
Mint állat többi állatokkal.
Mosakodó lombok, kerti éjjel,
Ime, erőmmel már felszálló,
Szívem verése ver hullámot?
Mint hajótörött palackját, úgy bizom rád.
Egy dobbanásban halhatatlan
Magos szerelmem’ szálljon e vad
Zavaros, embertelen korból
Mint forgó gyémánt buborék.
Úrfelmutatás
Nem veszem számra az isten nevét,
Ha nem látom szenvedésem okát,
Ha nincs kire panaszkodnom –
Lapúlva szűköl, forog mellemben egy állat.
Egy állat, mely kínjaiban saját
Lábába harap. Nem vonít ő, tudja,
Üres az éj, az ég. Tudja, egyedül van.
Néma tanúja leszek halálig önmagamnak:
Bármit tegyek is, ártatlan vagyok.
Novemberi ég alatt
Rémülten egymás
Kezét keresve
Egymásba bukva
Futnak a hajszolt
Felhők – –
– nékem
Ki mondja mitől
Kellene jaj futnom
Ha egyedűl is
Búcsúztató
1
Testvéremet, testem hasonmását tették le a sírba –
S én, kinek vére forog még, kinek nyelve mozdul még, hasztalan kiáltanék. Hasztalan,
Süketen, mint anyánk susogása áramlik, cseng a szivembe, meghalt ó, megölték,
Szájából szakadatlan habzik a híg, tört vér, a panasz, porba bukott szívének hangtalan átka.
Vér, mely a véremmel egy forrásból eredt évezredek mélyén,
Mintha az én szivemből folyna nehéz csobogással – sajogva hanyatlik
Szivem a földre, fivér, mely ma honod lett s hallgatva hallgat az éjben,
Első éjed ez ott! Hova vittek tőlünk, mit míveltek véled az éji hatalmak!
Földreborult testedből merre futott jajongva az, ami voltál, mily beborult tájak csúcsa felé menekült el!
Merre kiáltsak s mily névvel ma utánad, testvéred vagyok én, nem hagytalak én el!
Bágyadt fejemet szivesen hajtanám én most is, ez éjjeli órán, a karodba, mint amikor még
Édesanyánk lábánál aludtunk összefonódva.
Magát siratta mindenki miattad, mialatt a
Nyári meleg föld rettenes hála gyanánt felcsapva porát dörögve reádhullt,
Csak én éreztem sorsod, a komor Temetőhegy tetején nyirkos sírodba lenézve
Én tehelyetted sírtam, én tehelyetted fordultam átkommal az égre,
S néztem már, mint emléket a tájat, nagytávolban az égre lövő Balatont,
Lent a virágzó völgyet, ahol két csecsemő fiad aludt künt a napon,
Éreztem, testvér, mit tesz a földbe feküdni, éreztem, hogy’ torzul el arcod örökre,
Hallgatván kislány-feleséged sikolyát s a falánk föld zuhogását.
2
Mit tudunk mi a fájdalomról, a fájdalomról, minek már jaja sincs,
Szörnyű szárnycsapások, közeledtükre bújva hajlik a föld felé a test,
Felröppen a lélek, sikoltva kereng, visszafut honába, ó mit tudunk mi, mit a fájdalomról,
Az utolsó csengésről, mit hallat a szív s szüntével rezegve eláll dobogása,
Néz percig elszálló fénye után a szem, azután lefordul emlékeivel.
Kisarjad a földből és egy virágon át nehéz illattal egyszer eloszolhat,
Felszívja az éjjel s ő feledi magát –
Ó, ez a fájdalom! zengj fatörő szél, sikoltsd el villám, vidd magaddal felhő,
Ti, kik tápláltátok, hitegettétek, futó elemek, vegyétek magatokra testvérem bánatát,
Adjatok örök nyugodalmat neki.
3
„Élt huszonnyolc évet…” Fiatal hónapok, szárnyas hetek, zúgó
Századok! sikos szeleiddel felettünk magosan iramló jövendő!
„Élt huszonnyolc évet…” Megbotlott, évszakok
Egy percnyi résén át mozdulatlan, süket tájra hullt a bátyám.
Megbotlott – a földben, levegőben kúszó embertelen szörnyek
Reárohantak, hogy ifjú testén seb ütődött –
Nem védted meg, anyja, föld! Hajnal, fátylaiddal nem kötötted be sebét!
Hurkot vetettek rá, iszonyú csápok szívták ki életét, föld alá rántották egyetlen fivérem.
Ki e síkos piócáknak férgeknek parancsolsz, Bujkáló,
Alattomos, szörnyű pofáddal ne csaholj,
Nem rettegem én a fogad, Orgyilkos, nem rettegem én a színed,
Ha eléd kerülök –
Szennyes karmaidat, aki élő testekbe meríted, Dögevő –
4
Vihar támadt az éjjel, rázta az ablakot,
Rezzent vele szívem, mint hívásra keltem: nem testvérem kopogtatott?
Két kutyánk szűkölve vonított az udvaron,
Nem bátyám üres hangját hallották az udvaron?
És ha künt áll ő, láthatatlanul a kocsik s ekék között?
Künt áll tehetetlen, nem mer közeledni, csak néz s szeme könyörög.
Ha künt áll, mi bátyám volt, örök, s néz be az ablakon,
Néz engem szünetlen, mint szívemet védve görnyedek az asztalon.
Ahonnan száműzték: nézi a falakat s nincs tekintete.
Villám gyúllad föl, átvág rajtam tüze, mint emlékben az ő tekintete.
Fellobban pillanatra, bevilágítja a kútat, az udvart, a kerteket –
Testvérem, testvér, nem félek én, jöjj, szólítsd, érintsd meg testvéredet!
Engem fájó kötelek fognak még s tart itt lenn rossz burok,
Megbúvok benne, hátrálok benne, gyáván meglapulok.
De élő fájdalom, mint tojásának héját a madár,
Kaparja ezt a burkot és szállna-szállna már!
Váltakozó fény és sötétség, pillanatnyi fény s örök titok:
Halál! érzem mozdulni, ami bennem is örök, keltik erjesztő, forró kínok.
Él, éhes a lélek, eszi lakását, már átdereng hozzám a külső világosság,
Bátyám, a te arcod fogadjon majd, ha rámtör a szörnyű örök-világosság!
5
Felszáll ez az éj is, már a barackfa könnyeit égi sugár
Hörpinti magába, csillog az elszállt könny csókjától a lomb –
Harmat-verte, dagadt szívemen is lágy fényt vet a reggeli ég,
Békét melegít… kezdődne az élet –
Kezdődik az élet – a kút-lánc már csikorog, füst száll szelíden,
Im, mozdul a táj… csak az én testvérem nyugszik örökre,
Fiatal arcát komoran fordítja a sír fenekére,
Elnémult szájából szakadatlan csurran a porba a vér.
Forrás
„ad aquae lene caput sacrae”

(Horatius)

Feloldta a nap a vidéket, napbahunyorgó virágok között
Vigan dúdol patakom, villog a kedve, fecseg –
Hallgatom, itt fekszem partján, értem jól szavait.
Átfoly rajtam e boldog zaj, percenként ellep a béke,
A feloldódó csend, a szeretők csendje, a sziveket átmelegítő –
Feloldódik bennem s hangtalan elfoly a dal –
A dal, a kiáltó áldozás, amiről hittem, nem hangzik hiába,
Nem párolog köddé – földeket önt el!
A dal, minek hallatára, ezt hittem, ablakok nyílnak, asztalától felkel a szikár napszámos,
Hallgatózva megáll a konyhában a leány, műhelyéből kilép a kovács s széttekint,
Megállítja lovait a szántó, fölegyenesednek a kapálók,
A dal, mire fölébred ez a völgy, zászló lesz jegenyém,
A domb taraján! mitől felhő foszlik, mi után dörögve
Századok betelő jóslatát halljátok menetelni s a jövendő éles kürtszavát –
Ami megtörli arcotok,
Mint a fiatal anya mosolygása.
A dal!… fájdalmam oly nehéz,
Oly sűrű, oly mozdíthatatlan volt,
Alig lélegezhettem –
Hány hangot próbáltam! – szóltam keményen, lázasan, lágyan,
Hizelgőn, mint a csiga-csalogató – kiáltottam haraggal,
Napsütésben forrás boldog csergését sohasem éreztem –
Sarjurendek*12
1930
I. kötet 57 I. kötet 58
Nem ily dalra
Nem ily dalra készültem én sem!
Azt hittem, ifjúságomon
leánynevetés, meg madárdal
száll át mint fényes buborék
s azt nézem oszlani az égen.
A szerelem és a barátság
legvidámabb éjein is
egyszerre elnémultam és –
mim is hiányzott? mért nem voltam
boldog? mért lettem nyugtalan,
mint ki: meglopták, arra döbben
és kebeléhez kap riadtan?
Egy vén napszámost láttam
tegnap; pirulva, csaknem sírva
jött ki a kastély udvaráról,
szitkok meleg hegével arcán.
Sarjurendek
A holdfényben a lekaszált
rét alattam a hosszú rendekkel:
gyűrűző hullámaival
egy legyőzött tenger.
Az alvó, meg-megzizzenő
hullámokat elfogódva lépem.
Köröttem szép változás van
titkos ébredésben.
Habról-habra úgy közelgek
életem e percein felétek,
mint a könnyű-léptű Krisztus
Judea vizének
átlátszó kék habjain rég –
holdsütötte arcomon a béke
s a lappangó szeretetnek
gyermek-merészsége.
Csillognak az ezüst fényben
a kanyargó messzi sarjurendek –
hozom terhét a kigúnyolt
emberszeretetnek.
Képzelem, hogy állok bátran
fölinduló dagály tetejében,
egy süllyedő világ felé
magas küldetésben.
Mintha egy szebb multból szállna
üzenettel a széna illatja,
emelkedő szívem könnyű
reménység dagasztja;
ó ti távolban hangosan
felzokogók, nagy bajba esettek,
ti virrasztók, kéztördelők,
kétségbeesettek:
Vessétek föl könnyel-küzdő
szemeteket: kiben bizalom van,
száraz lábbal jár majd az új
özönviz-habokban.
Mozdul a föld, törve-zúzva,
tengerként megindul nemsokára.
Lépjetek a hite-bátor
énekes nyomába.
Dunántúli reggel
1
Kukorékolások fölfutó lángjától
tisztul a táj és nő szédítve a távol!
röfögve s kapkodva rózsaszínű orrát
gőzt fujva fut a nap a kis halmokról rád!
Táncba köröttem így fogsz ébredő vidék.
Fogom a foghijjas kerítés tetejét
s dülök mosolyogva a kis köcsögfának.
A füvekre, fákra fölugráló fények
körtáncba vinnének,
mintha nem is ember, még álomkép volnék.
Hunyorgó vidámság,
a szabadság veri bennem fényes szárnyát.
Vívná a friss eget, mint a síkos madár,
mely dalán szalad föl és odafenn megáll
kiterjesztett szárnnyal s egy nagy ölelésben
magához szorítja az egész földtekét.
Széttekint, úgy váltja reggeli énekét.
2
Künt a dűlőúton megköpi tenyerét
a zsellér s mint hajós sötétlő tengeren
száll már igájával fekete, idegen
dombokon, felette gyászoló sirályok
károgják, hogy sose ér útja végére.
Állj meg, reggeli nap! a dagadó égre
e szörnyű látomás induljon Keletről
Nyugatra helyetted e kis halmok közül,
lássa őt a világ egyszer maga felett
vonulni, mint sötét lelkiismeretet,
mint barbár átkokat nyögő kisértetet
ahogy sáros öklét arcától eltartva
megtörli homlokát a föltűrt ingújjba
s halad fenyegetőn, komoran a felhők
közt előre dűlve s átkozódva köpköd…
3
Anyánk
Térdedről gurulva milyen messziről látlak már, kis anyánk!
Ahogy kiszaladtam féltő kezed közül – mint nyögő gally, hogyha
kicsapja gyümölcsét a hirtelen vihar: kezed utánam nyúlt, majd az égre lebbent –
az úti por sodró habjairól még visszatekintettem, a kerítés mellett álltál hajladozva –
kék hegyek s füstölgő városok emelték lengő ingekből titkos karjaikat.
Tiszta szemeddel fürkésztem az ég s föld összegomolyodó, véres útvesztőit
s néztem hátrálva a fellobbant veszélyt: – a te szivedig rezzent! –
komor utcák során bujkáltam, vittem rohanva lázamat
és a bujtogatás mardosó csóváját s gyúltam végezetül
magam is sercegő, önemésztő lánggá, mint vad szerelemben, egy meg-megroppanó barrikád tetején.
Elestem, fölkeltem, megtöröltem kormos arcom átkozódva,
nem beszélek erről szomorú szüléke, mit tehetnél már te, mit tehettél volna –
igen, még sirtam is… te az istállóban este a fejőkén, homlokod a szelid tehén oldalához
hajtva Máriával társalogtál volna fiad érdekében?
mint olvasószemet húzogatva a jó vigaszt csobogtató rózsaszín tőgyeket.
Nagy-nagy kerülővel megtértem most hozzád, látod ilyen lettem,
öledből fakadva messze kanyarogtam, hiába füleled éji mormolásom,
nem feledhetem már, amiket megláttam, romokon és vérben tisztuló mezőkön csobog képzeletem –
ma még itt vagyok, ládd, aprítom a fát, de esténként újból szimatolva nézek kelet s nyugat felé –
fejemet kemény kék kötényedbe hajtom, – feledd el, szegény, kis babonáidat!
Kit nagy magányodban, üres éjszakádban csillagnak fogadtál, elárvult nénike,
s aki két melledből századok szomját és sós panaszait szivta éhes szájjal:
csillapíthatatlan szívvel megy, megy fiad hegyeken, völgyeken,
és át századokon hátra és előre, szomorúságával nem fér a világba –
vess keresztet, szegény, reggelre-elfeledt álmaid szaladnak, nekiszabadultan.
A rebbenő hajnal…
A rebbenő hajnal zajában siettem. Izmos, vidám szelek
Vertek a vállamra, bátorítottak és itattak hajnali
Ízes illatokkal – friss volt a reggeli szél, mint egy pohár viz.
Karomban éreztem az útmenti fákat recsegve hajlani.
S szájamban az ifjú vetések tengeri, habos gördülését!
Hegyek gerincén lépdeltem és dallal búcsúztam a vándor
Országtalan holdtól – s mikor az éj fényes hálóját felvonta,
Kedvem új s új hangot tanult a kiszökő madarak szavától.
Szülőházam állt lenn, hogy felkiáltottam, két szeme hirtelen
Felcsillant – hosszasan meredt rám, könnyesen hunyorgott a napban,
Az udvarra kijött a négy sovány tehén, összenéztek s karban
Fölbőgtek… boldogan hajlott szívem a mély hullám fodraiban.
Eldobtam botomat s kezet fogtam a vén kapu kilincsével,
S mint aki kedvese mellé fekhet végre és a drága mellek
Közé fúrja fejét, lefeküdtem a friss lapulevelekbe,
Anyám tejet hozott… így írtam dudolva eddig ezt a verset.
Így írtam a sürgős levél helyett, amit igértem, kedvesem,
Álmosodom… szemem gyerekkorom színes fátylai borítják,
Uszom, mint karokban… nézem a nagy eget… az apró felhőcskék
Lebegnek… mint egykor a konyhakötélen száradó pelenkák.
Sűllyedjünk! távoli ágyudörgés gyanánt zömmög fent, fent egy méh!…
Halkul… ó aludjunk, térjünk haza végre!… álmomban karomban
Boldog életemet ölelem: az alvó s álmában mosolygó
Nagy útra készülő kis parasztfiúcskát, aki itten voltam.
A ház végén ülök…
Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában
bújkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban,
ki a költőkénél jobban kinyitottad
nagyanyám két fülét ezer szózatodnak,
nekem, ki mint süket s vak tétova lábon
dülöngtem utánad e pörgő világon,
tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek
szavadra s szavadra oly bátran feleljek.
Ime már az alkony, mint hatalmas állat
rámhajol s hüvösen végignyalja vállam.
Nézd az udvarunkból a szederfák alatt
hét tányér levesből száll fehér áldozat
feléd… Mosolyognak s rejlő szavaidnak
őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak.
Mint rég ama zsidók végső vacsoráját,
áldd meg e megpróbált család vacsoráját.
Ki búzákba, fákba árasztottad véred,
és mondtad, egyétek,
hadd bekanalaznom e békés igéket
s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.
Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei,
könnyeznek a néma csillagok fényei
rajtunk… A virágok helyett vigasztalni
éjszaka ők nyitnak reményt árasztani.
Mint ezer kérdező kék szem tekint felém
a harmatraj is a káposzták levelén.
Ime útra készen, ma este úgy érzem,
állok egy igéző tekintet fényében.
Mosolygó és síró pillantások alatt
biztatgatják egymást cihelődő szavak
bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran
vigyenek e zavart, dadogó világban. –
Én, aki egy földrelapult ház végéről
állok fel, a világ forró mélységéből,
félve nézek körül, remegve szivemben
most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.
A holdfényben kétsort hajladozó ágak
az útra fekete csokrokat dobálnak.
Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,
nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.
Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének
ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.
Hazatérés
Házuk előtt eljőve ma este felparázslott,
apró lángra kapott ezernyi kis gondom, megálltam melegedni
– bemenjek? – tünődtem – dideregve széthajoltak
tüzeim hirtelen – szégyen és önvád sistergett körülöttem.
S mint ázott venyige maró füstje szállt belőlem az emlék,
keserű ízét éreztem és hangját, Káin oltárának futó átkozódásait.
Könnyű szél mozdította hajam ott az uccán, lágy üzenetként a jövendő vádja:
hol siklott ki belőlem életem értelme, a lenge remény? nem akkor, midőn utoljára
megfogtam itt e leánynak kezét s gondolkodva eleresztettem?
Hova tünt a mezőt-kószáló vidámság? hova a kisded-altató meleg kedv?
– Ej! – indultam tovább, fogam közt fütyörészve
s mint üszök között a szél, sípolt át rajtam a férfias bánat.
Föl-föl, föl a dallal, a dallal, a dallal! – a tenger
árad a borban úszó vén asztalon és ring… reng, fut a szélben –
már a kelő nap tűz e messze habokra… barátaim! ó foszló sejtelem:
hajnal! s te hajnali
harangszó, a boros vizeken fodrozva, csengetve szaladó!
– Ránk virrad a reggel… Koszorúm húzza már
fejemet lefelé… Zúgj tengerem! Ó zúgj,
csengessed te dalom! ringass, dobj, te temess el,
vitorlák ragadnak álmomban bíbor tájakra révedőt!
hullámok csúcsaira szállót, zuhanva szédült életre ébredőt!
I. kötet 68
Igen-nem, igen-nem, igen, nem, nem, nem, nem! –
bongat a harang egy idegen nyelven,
melyet hajdanta megértettem – újra-újra hallom,
micsoda habokon
sodródunk mi tovább, barátaim, egyre,
dörgő temetésre, reggelek borzongó lángkeresztségére.
Ime itt a hajnal, lármázó madaraival
s ömlő tengerével, csengetve húz át fejünk felett,
a halál mint a tenger,
idegen partokról hoz csókot s hirtelen sós hullámaival
szájon csókol engem.
Ó hajnal kertjei és ti zengő hárfák! csak egyszer verhetném
szívem dallamára húrotokat, egyszer verhetném végig, föl a győztes égig
a dalt, ami vagyok, e kimondhatatlan
jajt s jajt, dülő testtel,
égrenyúlt félkézzel, részeg szabadságban,
csak arról, hogy élek s múlok és remélek; bár semmit sem értek.
Szétvert sereg
…Ez kell nekünk, ez a testes csaplárnő és e vad zsivaj!
E falnak-szánt pohár! s e borfoltos abrosz, mint téli harcmező…
Bor, füst és félhomály – ez, ez kell már nekünk s e trágár férfi-dal!
s a szutykos ujj közül vigan kipendülő
borulj e rossz-szagú leányra most! röhögj, vond a sarok felé…
ha már zuhanni kell! Jövődből, lázadó, egedből messzire
repítve hát zuhanj! rejtsd égő arcodat szennyes karok közé,
rántson ocsmány kolonc sorsod legmélyire.
Széthullt a szép sereg! Vértől s vad harci daltól részegen
hevernek távol a halottak s testükön az ellenség zömök
szekereket vezet kurjantva… Rőt pernyét hullajtó éjeken
fut át, mint életén s izzadságát nyeli a gyáva üldözött.
Nem halhatott meg ő – falánk kisértetként folyton bolyongni fog,
ablak alatt szalad, káromkodva csúszik a jégen, földreül,
surranva inni gyűl… Körötte mult idők friss látképe forog!
Néz s felsír hirtelen s társa vállára dűl.
Ott künn a szél szaval. – Hallgass, komisz ripacs, atyáink szelleme!
Szabadság? szent bosszú?! – fütty tör be, leng a mécs, félrőfnyi nyelvet ölt
s kilobban bűzösen – Jön a tragédia! – Kezdd hát nemes zene
a lánysikolyt, röhejt, hörgést, asztalverést! – Fölugrik, hasradől
Esti zápor
Itt az első csillag
Bocsássátok meg egyszerű boldogságomat.
Ülök le-lehajló eperlombok alatt
egy útmenti kocsma udvarán, az ágak
az alkonyban lágyan meg-megverik vállam;
közöttük mintha most vonulna el végső
szélvésze sorsomnak, csendesül a szellő.
Csendesül, csak arcom simítja még egyszer,
anyámra emlékszem s szinte hallom: nézz fel;
szava a hajdani kedvességgel reszket:
hadd csipegessem le pilládról a könnyet.
Ide-oda lengve, mint tétova tenyér
suhan asztalomra egy nyárvégi levél,
mintha a mult, a mult idők szenvedése,
rossz istenem adná kezét békülésre.
A hegy mögött a nap
lebukott már, de a sötétlő ég alatt
jönnek a csúcs mögül rózsaszín fellegek,
mint rég várt levelek,
mint egy messze testvér szép üzenetei,
sötét napok fényes magyarázatai.
Indítják az arcot békülő derüre.
Könyökömre dűlve
a lágy estből nyugton nézek már elükbe.
Fejükön kosárral a puffogó porban
a hegyről itt lányok jönnek hosszú sorban.
Igy jönnek az évek is majd. Egyik tikkadt
szájjal, szegett fővel, másik rádkacsintgat
s mosolyogva hosszú szőllőfürtöt kinál.
Mintha az ég mostan fizetné a szegény
népeket, harang cseng a falu közepén.
De szólnék helyette,
csengnének-zúgnának szavaim az estbe,
előbb tétován, majd önmaguktól lassan
bátorkodva egyre-egyre hangosabban
a puszta határból csüggedten lépkedő
cselédnépek felé.
Ó ti üres kézzel, de nagy nehéz szívvel
közelgő testvérek, más világ lesz itten!
pirkad már a jövő, siet már hozzátok,
egyszer csak recsegni kezdnek a határok
és leomló falak porfelleges résén
egy új kor löveli kápráztató fényét,
igavonó népek, csodálkozva állunk,
pislogunk és gyorsan emberekké válunk.
Vegyétek éntőlem küzködéstek bérét:
a jövendő vígan közelgő csöngését.
Tisztán hallom én már, meleg hangon csendül
fegyver-ropogáson, jajokon keresztül –
Közeledik egyre… a sok szenvedőnek
szeméből hirtelen elmúlnak a könnyek,
mint a harmat, amely a legelők szelíd
növényein csillog és délre eltűnik.
Minden lány után, kit esküvőről hoznak,
nem titkolhatom én, fanyarkodva nézek.
Ájtatosan lépdel a kedves lány… ezt is,
lecsapták kezedről – gondolom – s emezt is!
Ott ülök a lagzin, eszem s szívem görbed –
ó drága hajadon, akit bekötöttek!
Hogyha te azt tudnád!… Tudtad volna nemrég,
mennyire értem én hajlongó lelkecskéd…
Senki a világon nem érthet így! Látod,
hogy meglátom most is lapos hunyorgásod
mögött riadalmad’ s illegésed’ egyre
s azt is: mért iszol itt olyan kényeskedve.
És mennyi benned is, ami hozzám illett
s illene! Hány finom részlet, mit csak benned
fedeztem fel s ami nélkül hideg, üres,
jövőm hiányos lesz, mint idegen leves.
Egyszer egy erdőben kis tisztásra értem,
lombokon át villogó ezer ugri fényre –
az volt a vidámság! Ó, gondoltam, hogyha
volna leány, aki rám így mosolyogna! –
Sok ilyen példám volt. A kutyánk is, teszem,
úgy tudja csóválni farkát, oly kezesen
néz félretett fejjel, hogy lelkének ezt a
mozdulatát amely leány utánozza –
Igen, igen! szívem, te kapkodó, balga,
ó te emlékezel s tekintsz jobbra-balra!
Örökké hontalan, megismerhetetlen
leszel, mint áruló népei közt isten!
I. kötet 75
Hol van az aggastyán
Hova tünt közülünk a szelid öregkor
ragyogó szemével, s a lágy hószakállal?
s mosolyával, mely mint őszi szürkületkor
a nap, úgy csillant ránk langy vigasztalással
a kis ráncok közül, biztatván, hogy béke
várja az utazót, megnyugvás, értelem,
ha majd elérkezik útja legvégére
és a nagy forduló előtt egyet pihen?
Hol van az aggastyán, kinek sovány ujja
remegőn is biztos irány felé mutat:
„Fiam, kipróbáltam én ott azt az utat,
rossz felé vezet az, te ne kezdjed újra”.
Hogy tisztelném én őt! fogván eres kezét,
ifjú kedvesemet ültetném melléje
s ha mosolygnánk is jámbor intésére:
halk szívünk felé csurogna a beszéd…
Hogy tisztelnélek én – mondjad, mért szégyenled
vénülő barátom, hajló termetedet,
oldalról befésült fényes-kopasz fejed?
színehagyott hangod, ereszkedő térded?
Megroggyansz és látom, rágod száraz ajkad,
torzuló arcodat hirtelen vidámra
rántod s úgy nevetgélsz e fiatat lányra
s köhögsz, pirulsz, mint kit valamin rajtkaptak…
Láttam én egy férfit, aki idő előtt
fölvette a bölcs kor nemes alázatát
s ki – éreztem! – lelkem tájait látta át,
míg kezdő verseim nagy árkusára dőlt,
hogy értem én őt ma! – fejének tünődő
bólintása vagy lágy tagadása bennem
egy-egy világot volt fakasztó vagy döntő.
Egy bús nézésétől a fiává lettem.
Órákig álltam itt ma Bécsben az öreg
Rembrandt képe előtt s néztem, mint forr ki a
mély szemekből a legizzóbb tragédia
s láttam: urak mégis ők az élet felett!
Ily arcot emelj ránk, tisztát, mint az estnek
bolygója, mely vigaszt vak bánatba merült
földre gyújt; ősz fejek, mint hű égitestek
ragyogjatok sötét útainkon nekünk!
Add vissza, barátom, a reményt nekem, hogy
nem hasztalan ifjúkorom szenvedése!
add vissza a reményt, hogyha erőm elfogy,
valamit majd mégis megértek belőle!
Hogy majd visszanézve látom, amit jövet
nem láttam a portól amely beborított:
igen, fáradtságos, kínos volt az út ott,
kínos és fullasztó, mert fölfelé ivelt…
Íme, férfi lettem
Látom a hársfasort, melyen elindultam
a dombos világba mezétláb, dalosan.
Ezer vidámsággal, mint sereg vonultam.
Tudjátok, dalommal az eget én mostam
kékre fölöttetek? Folyó tőle pezsdült
s a bús szikár sziklák széle tőle pendült.
Átkeltem hegyeken, meg-megálltam néha
útmenti házaknál, – finom bablevessel
kínált a beszédes háziasszony s néma
férje pohár borral vagy egy nyaklevessel,
ha vacsora után a konyhaajtóban
hajadon leányát vígan átkaroltam.
Szerelemillatú széna között háltam
egyedül vagy mással… de hogy csipogással,
háp-háppal s csengetéssel a mély éjszakában
neszezett a hajnal s láttam, hogyan szárnyal
fényes tollaival a kelő nap, keltem,
ittam a friss kútból, füttyentettem s mentem
hajnali hűs porban… Hátra-hátranézve
vettem csupán észre, egyre magosabbra
léptem rajtad, éltem hajlongó vidéke!
Csúcsra értem végre… a másik oldalra
hogy letekintettem, innen merre az út?
Megtorpantam, látva az út lefelé fut.
Csúcson állok, szél fú, öblíti fejemet
és csavar mint tölgyet, hajam lobogva hull,
hova vándor még friss erőben elérhet,
elérkeztem, szomjas szemem körbe fordul,
kedvem s pályám csúcsa… a lent váró vidék
már az öregségnek küldi őszi ízét.
Se jobbra se balra, vissza vagy előre
nem vágyom én, ettem már minden gyümölcsből
s tudom milyen ízű a lány hamvas bőre.
Szétnézek… mi kéne még e kerek földről?
Ujjam közt kicsorog a világ, mit szerettem
mint homok. Felnézek… ime férfi lettem.
Felnézek s nyelnem kell… oda törtem mindig!
Igaz barátomat, igaz ellenfelem
ott sejtettem s vártam, egyszer majd megnyílik
egy kapu s meglátom… erre fegyverkezem!
Ki harcra, de harcra, halálosra vágyom,
kardom a tajtékzó rőt tengerbe vágom!
Itt állok meztelen ököllel és szájjal
kézzel markolni és izmokkal lebírni.
Ellenségemet is én a birkózással
megismerni vágytam… a véréből inni,
ha méltó szomjamat más nem csillapítja –
érző öklöm üssön, ne bérelt parittya!
Királyfi vagyok én, száműzött, hazámba
jöttem a völgyekből fölfelé álomban;
fölébredtem… Király! ki szépségem sárba
rejtetted, lépj elő veres palástodban,
ha méltó vagyok rád, fényeddel ragadj el,
ha méltatlan, örök titkomtól tagadj el,
Most ütközz meg velem: még hiszek célomban,
engedj mezeidre, bonts ki, ma még bízom
friss gondolatomban: csengő acélomban!
Itt állok – állok, mint dülő hajóhídon –
társaim!… – Felhő forg fenn az égi habon
és rohan, mint szétvert, gyáva forradalom.
Vonulj vert seregem, felhőim menjetek,
zászlódat, amelynek gombja a rőt nap volt
borítsd le, merészség… hagyjatok engemet,
tűnjön mint dal, ami egykor zaj és had volt.
Lépek mint holdkóros… Ifjúság párkánya!
Egy hang… s – Annám! – bukom pörgve a világba.
…Az esti csordából a hegynek gerincén
elmarad egy bika… s míg a völgy sötétül
ő felnéz s elmereng a folyó ég fényén.
Sötét gondolatán keserveset bődül,
azután megindul, bután, elátkozva
lefelé… nyála foly a röst úti porba.
Szerelmes leány
Ó, Rozália, szép vagy te mint egy álom
s – hogy így nevetsz – olyan értelmes is – derült
arcodon a mosoly mint lomb közt szökdelő
rigó csapong, fülel, trilláz és elsuhan.
Rezdül a lomb a kis rugástól… Nó, mi az?
mi az megint? Milyen aranyhorgon akadt
fel újra egy pici gondolatod? Szavam
bántott talán?… Szelid szemedben tán ezért
Derülj, nó, kis világ! világom, szép egem!
mutasd gyémánt napod s fényében mint vihar
után a csillogó felhőcskék, fussanak
édes homlokodról e ránc foszlányai…
Mély tájra látok én… szemed tópartjain
ülök szomorúan merengve sorsomon –
Indítsd – hab-hab után – panaszod s altató
kicsiny örömeid… Mit kuncogsz?… Nó, beszéld!
Beszélj, beszélj; szép fényt figyelek én futó
mosolyodon, amely mint vízgyűrű szalad
szívemre… s kezeden mely lágy felhő gyanánt
lebeg köröttem s száll hűsítni homlokomon –
Lefelé a hegyről
A gyönyörű égbolt
elvonult fölűlünk,
mint szörnyű átoktól
kiapadó tenger.
Ó, zajongó tavasz,
csengve elvonuló!
Tajtékkal érkező
s elfutó sok évszak!
Mennyi hullámotok
csapott által rajtam
és vitt, vitt valamit
magosan belőlem.
Földrehajtott fővel
jövök már az úton,
mintha egy régi könyv
sorait betűzném.
Csak amit kedvesem
tűzött kalapomhoz
az ibolyacsokor
illatoz és őrköd
helyettem az éjbe.
Szerelmem huszonegy éves
Szerelmem huszonegy éves ma. Tanárnő
lesz, az akart lenni mindig ha majd megnő.
Iskolát játszott már kisleány korában:
sajnálom erősen, hogy akkor nem láttam.
Itt van ez a fénykép. Rajta ő, a szélén,
Egy kicsit kancsalít, könyvet tart a térdén.
Nem tudja már, míly kép volt e könyvbe írva.
Mit én is szívesen átlapoztam volna.
Milyen állat volt ez, mondjad? Vízitehén?
Máig se láttam még ilyen állatot én.
Lába az égnek áll, vége már szegénynek,
mint gyermekkorunknak, soha föl nem éled.
A szép fénykép-kertben a víg napsugarak
dominót játszanak a hűs lombok alatt,
háttérben a lugas lehajló ágáról
egy duzzadó fényes, édes szőllőfürt lóg.
Ezt a fényképet – ráírták – Békéscsabán
csinálták. Én akkor még otthon a tanyán
libákat őriztem, s akárhogy is tudom
a jövendőt, nyilván hasztalanul tudom.
Nemcsak az apámnak, az egész családnak
nem telt volna annyi pénze, hogy vasúton
elvigyenek oda. De mit is csináltak
volna belépve e rácsos, magos kapun?
Álltak volna nehéz csizmáikban sután –
„Itt van ez a gyerek…”? – dadogták volna tán.
Mily félszeg helyzetbe sodor a költészet,
ládd, kezdetben nem így képzeltem el én ezt.
Mondjad csak, mondjad, hogy már akkor, e kertben
elringattad volna fejem az öledben
s pohár bort kérve az odaszállítóknak
megváltottál volna örökre magadnak.
Derüs öreg
Ah, szolgám, Feoktiszt, ilyen az ifjúság,
kinevetik a vén, nehéz legényt! foguk
csillog, mint az ablak… s hogy nyílik: gyors kacaj
lármáz belőle ki, mint szemtelen cseléd.
Korunk, igaz, lejárt. De csak most kezdem én
izlelni az aszú síkos kis csöppjeit.
Dagadt lábunk tipeg… de fürge kis szemem
kereng, mint víg kopó, a friss szoknyák körül.
Hüm… hüm… éltünk bizony. S te is, ecsém, ki most
itt ülsz s tatár szemed oly arcátlan röhög,
ki csak lapítsz, lapítsz öntelten és röhögsz,
mert vár már kedvesed, te hetyke bojsevik,
megjósolom neked: öreg leszöl te is!
eljő, vagy nem a nagy megváltás: – vén leszöl!
öreg s egyre könnyebb, könnyebb! megérted e
magányos felhő szép, szelid útját te is,
útját s – ahogy halad – finom oszlásait
s mely most vízként csobog, ilyen lesz lelked is –
tünődsz, mint az alkony s csak búcsúzás után
látod a táj szíves integetéseit…
Nyárutó
Ránk tör észrevétlen újra egy ősz, nézzed,
bomlik a fák kontya, zokognak a bokrok,
a sárga szőllőhegy illata leömlik
a völgybe s emeli, hajtja újra szívünk!
Töröld le kedvesem szótlan apánk fényes
homlokát s hozz széket a tornác ritkuló
vadszölleje mögé, ülj közénk – e csöndben,
miként házunk elől: lelkünkről is hullong
nyílik a nyers fátyol! társaink a fényes
órák elszaladtak és talán örökre –
mint komor hódítók, fönt a hegy taréján
feltünnek a sápadt, véres őszi napok.
megindul az ősz! már zúgnak a zord tölgyek,
hajlik a szederfa, a temetőhegyen
zörög bátyánk sírján a bádog-koszorú
az utcai kapú sikolt s kicsapódik –
Csereg az éles por az ablak üvegén,
hunyjad be szemedet, rejtsd mellembe arcod –
Töltsön Édesapám! ha száll már, dalosan
sodródjon az idő-kavarta levéllel,
porral és szeméttel repülő jövendőnk!
Madarak szóltak fenn…
Törik a vadlibák vonala az őszi
tiszta magos égen s száll nagy karolással –
csapat csapat után, foszló ölelések
úsznak el feletted szűnő csipogással.
Madarak szóltak fenn s te ijedten kaptad
fejedet feléjük… s im most magad elé
bámulsz szótlanul és meg-megállasz, amíg
körül csikorogva fordul az esztendő –
Hányadszor, hányadszor, vándor s te még mindig
tanácstalan tekintsz erre-arra s várod
most valami lesz tán… tán ha hátratekintsz,
egy szelid titok, mint hű kar feléd nyílik…
Tél lesz újra, öcsém, hideg és koplalás!
Nyalja majd a vályú befagyott vizét a
szomjas barom és bőg, rózsaszín orrából
hosszan csap a gőz a hűvös alkonyatba.
Rázkódik a cserjés, rázza már magából
utolsó zajait, a végső madárdalt,
holnap föltünik és hegyeken, völgyeken
útaidra fekszik a szőrös fehér tél.
Dobd el virágaid s lépteid megnyújtva
födél után nézz már… rakj családi tűzhelyt,
erre figyelmeztet a ritka madárhang
s e távol erdőket durrogtató hideg.
Nem való vagy te már, hogy fűtetlen kamra
előtt rugdald újra lábadról a havat
bosszúsan, mert, lám, te nem gyűjtöttél most sem
se bort, se szalonnát, se kacagva törő
rőzsét, se kis hangon nevetgélő hitvest!
Halott
Fölöttem járnak, élnek,
kutyám máshoz szegődik,
barátom elsiet fölöttem,
asszonyom máshoz búvik.
A szép földről lebukva
nem hazámba, anyám hű
ölébe hulltam vissza, mint
végső percemben súgták.
Elejtett engem a táj,
el a ragyogó felhők.
A nap ujjai közül hűvös
bontó káoszba estem.
Megenyhül az arc lassan,
mely egykoron miattam
vergődött rángva, hullt madárként
és mosolyt rebbent majd – tudom.
Évszakok alatt némán
fekszem én s emlékemmel
foszlom az időbe s tudom,
nincsen vígasz – –
Engedd peregni forró
könnyeid s búd lemosva
indulj útadra, testvér! értem
sorsod s zokogva várlak.
Az élet fordulóján
Ránkborul az éj már! megállnak a felhők, szitál a sötétség –
meztelenek a fák ágai odakünn s csillogó nedvesek
s ahogy a szél suhan, ontják könnyeiket –
Múlik az ifjúság!
Im ablakom előtt két lecsapó fecske szinte kéz-kézt fogva
suhan el, mint halak egy tenger fenekén –
egyik a szerelem, gondolom, s a túlsó a szégyenlős remény!
minden mi elkisért, elmenekül tőlem, visszafut nesztelen egy igazibb honba!
Sirasd, ha van midet! tekintsd át életed!
Körül őszi eső zuhog és köd lebeg az erdős halmokon
s rohan tajtékozva a szennyes víz feléd a lejtős útakon,
hol elítélhető szándékkal egykoron vezetted kedvesed.
Mint olvasószemek futnak le a cseppek kicsiny ablakomon.
Ó ti fürge percek, évszakok, századok! – Az őszi alkonyat elfödi papirom,
amelyre hajolok mint tükörre – gyorsan elfödi örökre ifjúi arcomat!
Pergő cseppeken át látom a barna fák az őszi ködbe hogy’ kapkodnak, hajlanak…
Ó, ti szolgák, szolgák! – szememig emelem
vándor köpenyemet s hova hangos dallal
érkeztem, undorral fordulok el s futok
az ismerős völgyből –
Hátam és hegyre-görnyedő alakom
más részét mutatva sietek már barna
csuszamlós avaron, jeges patakágyban – arcom se lássátok!
mint zsugori rejtem, lopom tova magam
és szívem nemtelen
kéjben hánytorog, hogy emlék se maradjon
utánam, egy hang se! tünjek el örökre
és dalom és dalom foszlányai vélem
e csillogó ökörnyálakhoz hasonlón –
Alacsony sorból jöttem én, ahogyan
ajkamon a dallal megindultam, mintha
minden dombbal egy-egy derengő századot
léphettem volna át, lihegve siettem
sürgős üzenettel,
így akadtam rátok –
I. kötet 88
Ami még keblemet feszíted, nemes tűz, már futásom segítsd!
verjetek arcomba fagyos cserjeágak, szítsátok szégyenem,
ó, a szabadságról kezdtem dalba én itt!
Szóltam s elnémultam s gyorsan megfordultam.
Tekints le reám nagy magasságaidból,
te emberibb korszak: igazság, merészség
emelkedett hona, amihez indultam,
lássad botlásaim, majd menekülésem –
ami felé megyek, térdemet kezemmel
segítve e síkos úton, tekints reám!
mutass egy halvány fényt, hogy zuhantomban is,
te maradj szememben!
Az élet fordulóján
Mosolyogd el bágyadt mosolyod, esti ég,
nézz rám, ahogy illik, komoly arccal s ti fák
takarjátok ritka lábnyomom avarral:
Im’ életem hűsebb magoslataira
fáradtan lépek a méh-zümmögő völgyből –
Hallgass el, sikongó, habzó ünnepély.
Ó, szép koszorúm, dongó cserfa-erdő,
gúnnyal téplek le már homlokomról, fonnyadj
csiklandozó fényes madárdalaiddal,
szerelembe futó lágy ösvényeiddel.
Ezer lengő karral búcsút integető:
utolszór látlak így, leomló ifjúság.
hűvösen csendül már az elkomoruló
vándor ajkaidról a magányos ének –
De fehér fejem’ bár dér fűzze be gyönggyel
ó mégis, ó mégis hirdessem a reményt,
ha oly pislákolót, olyan reszketőt is
mint ott ez az első könnyel küzdő csillag.
Fordítom szigorú arcom már és lépek
merre a másik völgy bokáimat rántja –
megyek panasztalan a férfias tájra.
Fenyves vonít itten, alatta törésre
váró lejtő szörnyű facsonkjaival s az
érdes lapályon túl a szürke, végtelen
tenger, mely dörögve ki-kilő a partra!
Férfiak tája ez, barátom! felette
nincs még leselkedő, étel-tolvaj isten.
Este, hogy a fejsze-csattogás elnémul,
a tömör hegyvidék vas csúcsai közül
egyenesen száll a füst az üres égbe.
A durva szabadság hona ez! szememnek
ez kell már, e barbár rend s e társas munka,
hol bérem kézfogás, mély lehü alvás lesz –
Bízom én erőmben – ezt visszhangozd, környék –
ahogy a gerincről még egyszer lenézek
a gyenge vidékre, mely mögöttem oszlik.
Búcsú
Elégia
A kölesdi állomás előtt
teleköpdösött járda szélén
ül egy napszámos –
mellette egy kislány, egy asszony.
Az asszony ölében kosár
a kislány tökmagot eszik,
a férfi fejében lukas kalap,
a lukból hajszál sarjadoz.
Nem beszélnek, közönyösen
várják a vonatot s jövőt,
előttük két nagyfejű kapa
ölelkezik, hunyorg a napba.
Akik nevében hirlapok
vitáznak, akik érdekében
megcsinálták e csillogó sínt
és amott azt a templomot.
Értük lelkesednek a költők,
a hadsereg értük gyakorol,
értük gyűlnek tanácskozások,
s koccannak metszett poharak.
Nevükben suhan a miniszter
halk gépkocsiján s lelkükért
hajlong és könyörög a főpap
és emel arany serleget.
Őket, őket kerestem én is,
nékik kívántam szólni mindig.
Most itt vannak, néznek reám,
ujjammal érinthetném őket.
Igen, a nép, a szépszavú,
daltermő, munkás, harcias,
a végtelen folyam egy habja
itt felcsapódik s látható.
A férfi meztelen lábának
horgas nagy ujjai közül
kikaparja a port s a piszkot,
zsebébe nyúl, nem húz ki semmit.
A sínek mögül egy jegenye
kétága közt akár fészekben
ül a szárnyas nap, egy percre
megpihen itt, szétnéz a tájon.
Szennyes sikátorok tövén
Berohantam a kapualjba,
homlokomon és mellemen
szúró cseppekben hirtelen
kiütközött a rémület –
az égre néztem, társaim
rohanó lépte és rekedt
fegyverek csahintásai
verték szivem. Fejem felett
izzottak messzi csillagok.
Távoli korok, ti ózondús,
vihar utáni tág idők!
kiknek jöttében úgy hiszek,
emlékezzetek majd reánk!
emlékezzetek, férfiak, ránk,
s ti jövő boldog lányok is,
szennyes sikátorok tövén
lopakodtunk mi itt előre
szétszórva, félve, remegő
kezünk kapkodó kézfogása
meleg, foganást kereső
szerelem volt, ölelkezés –
erős lelketek szülője!
Növekvő szél
Nyerítve futnak a táj felett a felhők!
Lángkarikás csattan, a csillag-göröngyön
feldörög egy szekér, fordul – felkiáltok,
verj a lovak közé, hajrá, Dózsa Györgyöm.
Leválnak a lőcsök, bukik a saroglya,
Dózsa gyeplőszárral veri a lovakat,
tört szekéren egymás nyakába karolva
ezt képzelem, szikár legények hajlanak
előre és hátra szédült részegségben
és közöttük állva én, én énekelek!
Századok egén így láthattok majd, lantos
ujjaimról tüzes pacsirták ömlenek.
Az út keletre tart, dalom az úszó por,
hogyha berekedek megitat majd a hold,
szél zúgja tanácsát, bosszulatlan holtak,
eltemetett élők hörgéseit dalold.
Varjú veri szárnyát még sűrű fürtömben
s mélyeszti konokul karcsú kemény horgát.
A kis állat, amely hasonfekve issza
az Ádriát, ránknéz egyszer Magyarország.
Ujjaim begyéből vért vágok eléje,
fölkel a kis állat, lerázza terheit.
Hajnalt abrakol majd, kocsink elé fogjuk,
nyerítve röpíti a nap vőfélyeit.
Mulató szolgák
– Nahát, nahát! nahát maradt lám nékünk is még némi tört dió,
a pókhálós palack alján egy-két pohárnyi bor s dicső urunk hibás
fogának szaggatott nyomával sok gyümölcs… Sonka! cukrozott kalács!
– Komák! komák, gyerünk, ez azt’ a dáridó!
Szent Imre napja ma! Csörgő páncélosok a jó papi tized
porzó zsáklisztjeit, kitty-kottyoló borát, sok bőgő tehenét
szerény személyünknek a hegy felé sötét estig kisérgeték –
Sivít a szélkakas? Nekünk, nekünk, komák, csárdázhat a hideg!
Alszik már a merész hadfik seregje is – a korsók s a teli
pórhölgyek keblei itatták őket a szép küzdelem után!
Kérődznek most édes karok közt… Hallga! egy a kastély udvarán
öklendezik! – Na nézd! a hold alatt a kőszüzet ölelgeti!
„Majd úgy fogunk táncolni
Mint a molnár tyúkjai! (még egyszer)
Kik jóllaktak búzával
Az ellopott árpával, (még egyszer)
És zabbal
És zabbal!”
– És zabbal! ki a hanggal, a hála dalával, drága komáim, a hajnal
mossa az ablakot már! Kint a didergő földeken indul
már a paraszt, – hej! – húzza ekéjét, bűzt ereget ki a kíntól
(És cseng a harang s a tiszta harangszó égi zenéjén áthúz a reggeli angyal.)
Megered az eső
Megered az eső – fátyla alól még
kinevet egy percre a zöld hegyvidék,
aztán összerántja gyorsan fátylait
és kezdi már magos zokogásait.
Igy hallom a hegyet, ahogy eljövök
lábánál, a köd gyors bokrai között
s átfutok a három patakon, melyek
eltakart arcáról zúgva ömlenek.
Ez hát az ősz! hajt már engem is tovább
a Végzet ösmerni sötétlő honát.
Ködben futok tova, imbolygó világ
oszlik, fut előttem, mint ősz délibáb.
Fölöttem szárnyalva ki jöttél velem,
fordulj más vidékre gyönge szerelem,
eltakarom arcom, egyre távolabb,
mélyebbről halljátok kiáltásomat.
Mint a mosolygó merénylő…
1
Huszonhat év, mondod? Mit akarsz? Nézd, sima
hajadra most kezd csak a napnak sugara
merőlegesen és ragyogtatón tűzni!
Ládd eddig vakított, mert szembe jött veled,
de most melléd pártol s kezd hátulról fejed
köré csokrot fűzni.
S szemfényvesztő kézzel lebbentve a fátylat,
ajándék-kosárként fedi föl a tájat –
igy beszél fiatal kedvesem és szelíd
szeme mint hű ebé figyel rám és nevet.
Hallgass el, kedvesem, öleld át fejemet,
ha öledbe esik.
2
Nem az vagyok, akit, kedvesem, látsz rajtam!
Ki itt áll: áll talpig álarcba takartan,
félszegen mosolyog, fél hogy mosolygása
megcsúszik és ajka torz átokra rándul,
mint ki nevet, nevet a gazda borától
s egyszerre kihányja.
Megvonagló arccal nézek vissza feléd
fáiddal s lányiddal hajbókoló vidék,
ki mint habos dagály ifjúságom korán
földobtál zajosan merre szívem vágyott.
Most rőten visszafutsz. Ősz van. Fázva állok
nyögő fák avarán.
Földre dobja lombját az ág, mit jobb kezem
markol, másik kezem gyönge vállon pihen.
Igy függök csüggedten kifeszített karral –
Kifuthat alólam ez a föld, ez a kor.
Nem az én korom ez. Fejem hátrahajol.
S az ég se vigasztal.
3
Nem ide jöttem én, nem ide indultam!
Valamit rámbíztak, amit elárultam.
Tapogatom arcom: hová is tévedtem?
S merre tűnök tova? Fülelek, az órák
futtukban megrázzák tornyok kongatóját,
s a dacét szívemben.
sem a ti istentek, sem a ti királytok.
Láttam én eleget. Kapkodva hátrálok –
Szolgák nyirkos hona! – ó nagyon eleget
láttam, hogy remegő szájjal elforduljak
és – magamat védve – lerontsak, fölgyújtsak
mindent hátam megett.
4
Futnék vissza jajjal, ahhoz, aki küldött.
Már alig emlékszem. Messze ritka füstöt
ereget egy tanya. A nyomornak szaga
visszacsapódik s úgy jár házai felett
dühödten, akár az eleve kivetett
Káin áldozata.
Onnan jöttem. Égő arccal, mintha lángok
közt siettem volna, az elémbe állott
éveken úgy vágtam át, a szegénységen –
Fiatal arcomat szolga-mosolygásba
rejtettem s ráégett, ráfagyott e lárva –
Tagadom, hogy éltem.
Bocsásd le kedvesem, nyakamról két karod,
nem engem ölelsz te, ki arcom csókolod.
S fordulj el te is, nap, te sem ismersz éngem!
Hogy igazi s méltó arcomat lássátok,
le kéne az egész mostani világot
szemem elől tépnem.
5
Három öreg*16
1931
I. kötet 99 I. kötet 100
Előbb a kalapot, aztán a kabátot,
aztán nyakkendőmet tettem le a székre.
Hazaértem. Anyám gyors főzéshez látott,
hallatszott a sülő tojás sercegése.
Nyitva volt az ablak, künt liba csapkodott
a házvégi ólban, ugattak a kutyák.
Ültem csak merengve, az ismerős zajok
hozzámnyúltak s lágyan vetkőztettek tovább.
Fáradtan hajtottam a viaszos vászon
hűs lapjára arcom, átadtam magamat.
Apró pöfögéssel ment tova a tájról
utolsó emlékem, az estéli vonat.
Ültem csak egykedvűn s éreztem, hogy kedves
ujjak szívem körül babrálnak már s róla
fejtenek valamit… Ültem mosolyogva,
mint ki elérkezik egy szép értelemhez.
Hogy mit is értettem? Hallgattam egy szelíd
tehén szuszogását a tiszta nagy estben,
majd egy kisded sírást… Hallgattam a csendben
a nyugvó szegénység halk csobbanásait.
Ültem s fülemen át fürge gondolatok
sürögtek mint fényes halak és madarak,
néha-néha majd elnevettem magamat,
egyik-másik oly víg volt, úgy csiklandozott.
Ez volt a nagy élmény. Dalra méltóbb minden
csörömpölő harcnál! Mint szelíd karok közt
pislogtam, forogtam a vén butorok közt
s a meghatottságtól torkom köszörültem.
Igen, hazaértél, ilyesmit értettem,
– ó forró szegénység, ömölj által rajtam!
életem, jövendőm a te sorsodban van
s itt-ott benned csillog most is ifjú kedvem.
1
Nem volt olyan szigorú
ember a szegény nagyapa,
mint ahogy ez a nagyitott
fényképe mutatja.
Ahogy reggel szalonnázás
után megtörölte száját,
egész napra mosolyának
csinált helyet bajsza alatt.
Keveset beszélt, annak is
vége mosolyba változott,
további véleménye már
szája körül fénylett tisztán.
Így nézett szét reggelente
a fényes világba lépve,
kiballagott a méhesbe
s ott motoszkált ebédig.
Templomban, mióta emlékszem,
egyetlen egyszer se volt,
ujság sem járt a házhoz,
csak egy méhész folyóirat.
Nem ment hazulról el soha,
bár volt szép ruhája a sifonban,
levágott csizmaszárt viselt s alatta
fiától örökölt bakancsot.
Harminchat esztendőt szolgált
az Apponyiak uradalmán,
munka közben most már gyakran
leült és két kezét nézte.
Egy ideig kapott havi
öt pengő kegydíjat a gróftól,
később ezt is beszüntették,
ma sem tudja senki, miért.
Harminchat évig nagymama
évente öt malacot hízlalt,
így tudták venni ezt a házat
békében hatszázhúsz forintért.
És férjhez adtak három leányt
s elég jól, a középsőt
egy módos juhász-számadó
hatodik fia vette el.
Ezt emlegette, ha idegennel
társalgott vásáron, vasúton
s elmondta kiki sorsa útját,
mint utazók vad világrészben.
Így múlt szépen az élete,
egyszer régen összekapott
legjobb barátjával, de később
szerencsésen kibékültek.
Ha néha borozás mellett
a nyelvek sorra megoldódtak,
ő e barátjáról beszélt,
Junkuncz István kovácsmesterről.
Jókedvű ember volt e kovács,
megtudtam sok-sok szép kalandját,
katonáéknál egy vasárnap
bevágott négy görögdinnyét.
S volt dolga egy özveggyel is,
nagy kópé volt… mosolyogta
kalandjait a nagyapa,
mintha ő lett volna a hősük.
Hogyha beszélt a nagyapa,
szeme a messzeségbe nézett,
bajsza komolyan bólogatott,
igazolta a szavait.
Örökségül tőle én egy
saját faragású fényes
rézzel pántolt botot kaptam
s e tünődő tekintetet.
A családból én ütöttem
legjobban rá, szégyellem is
dicsérni külső, belső ékét,
minthogyha önmagam dicsérném.
Most már három éve halott.
Az volt az utolsó gondja, hogy
ne ünneplőben temessék el,
kár volna a drága ruháért.
A cecei református
temetőben fekszik kopott
kabátjában otthonosan
több jó ismerőse között.
Ha lelke visszatérhet néha
e földre, tudom méhei
szárnyán csillog vagy a fényes
topor élén örvendezik.
Ha tükörbe nézek, reá
emlékezem és este így
rágondolván, szivemen áthúz
a százados szelid szegénység.
2
Elmondanám másik nagyapám életét,
aki negyven évnél tovább szintén cseléd
volt, de az ő sorsát, élete folyását
messziről látom csak, mint szerény folyócskát
egy távoli völgyben… Fűzfabokrok fedik,
ott megy észrevétlen s csak egy-egy kanyarnál
hunyorgatja felém ravaszkás fényeit –
Juhász volt ő a gróf gyánti uradalmán.
Távolban ha láttunk egy-egy fehér falut,
fölálltunk s zötyögve bámultuk a tornyát.
Szegény pusztaiak
még falut sem láttunk. Mikor Simontornyát
elértük, hát Klári szava is elakadt.
Zengett a Sió-híd a gyors paták alatt!
Miséről tódultak ki ott épp a népek
s a vidám fogatra mosolyogva néztek.
Tündökölt a fényben a sok piros bársony,
álom ez már nékem, tarka, boldog álom,
ahogy kiabáltak, intettek utánunk…
Aztán újra duzzadt dűlők között jártunk,
mint éljenző tábor: a tengeri táblák
kardjukat jöttünkre ragyogtatva rázták.
Vagy mint lázadt sereg, mely a jelet várja,
hogy szerterohanjon, végre otthonába
térjen ezredéves, kínos szolgaságból?
Egyetlen nagybirtok az egész Dunántúl.
Apám apja ezernyolcszázharmincnégyben
született Gyulajon. Az apja is juhász
volt s a nagyapja is hasonképen juhász
s annak apja szintén. Tán Ádámig juhász
volt a család, csupán ezerhatszáz táján
áll a hosszú sorban egy bús kanász árván.
Mosolygás csikordult nagyapánk arcára,
mint láncokat rázta ráncait a vén arc
ahogy ránk nevetett. Bementünk a házba,
amely egyszerű volt mint egy kisleány-rajz.
Két szoba volt benne, mindegyik szobában
egy-egy család lakott, hány, annyi tagjával.
A két szoba között volt a közös konyha,
nyitott tűzhelyekkel. Nagyapám szomszédja
az öreg parádés-kocsis volt. Bokrétás
kalapját, emlékszem, fejembe próbálták.
A kicsiny szobában együtt lakott vele
négy fia, két lánya és az egyik veje
és az egyik fiú négy fehér egere…
Volt a szobában még egy szép örökmécses,
nagy kék pohár volt ez s benne olaj égett.
Felette kereszten függött isten fia
és az ablak fölött egy szép harmonika.
Kicsiny volt a szoba, ámde hajdanába,
mint bővizű forrás vidám zajjal buzgott,
minden esztendőben új kisgyerek kúszott
kopott küszöbéről ki a napvilágba!
Felnőttek a fiúk és szerteoszoltak,
egyik fölfelé ment, a másik lefelé;
kiapadt a forrás. Már csak imádkoztak
az öregek s egyre több unoka-képet
akasztottak a nagy Mária-kép köré.
Középütt Mária s körülötte rajban
húsz-harminc meztelen tatárképű angyal;
fehér vánkoson a keretüveg alatt
úgy úszkáltak ott, mint a tóban a halak.
Ó fájdalmas Anya, akinek a könnye
hét zord tőrre csordult s vegyült piros vérrel,
hogyha rájuk néztél és e két öregre,
mosolyogtál mégis, legalább is éjjel.
Így éltek ők csendben s csak vasárnap reggel
dobogott fel szívük minden kocsizajra
s találgatták, hogy a dombtetején porzó
kocsi hátha egyik családjukat hozza.
Ha az jött, ó én is el tudom képzelni,
mily öröm lehetett nézni pisla szemmel,
ahogy a szekérből, mint előbb is láttuk,
egy halom víg gyerek, mint tej a lábosból
sisteregve három oldalra kifordul –
s ugrálnak, élesztik összezsibbadt lábuk…
Ebéd után egy-egy kockacukrot kaptunk,
vörösborba mártva. Azután nagyapánk
kivett a sublótból egy hosszú furulyát,
ránkpislantott egyet s ment ki a ház elé.
Meghatva veszem még most is néha elő
ezt a régi eszközt. Tétován kereső
ujjaim nyomában félve úgy kerengnek
az apró lukakból az elfeledt dalok,
mint sírhantok alól hosszú sovány lelkek –
egyik nevet, másik hirtelen felzokog,
jajongva szalad ki a tárt ablakon át,
sír, a régi fényes világ után kiált –
Amikor még éltek! Amikor még övék
volt a lapály s a gyors kapák fényeivel
kilométerekre kacsintó hegyvidék!
Úgy repdeshettek ott, mint madarak, szóltak,
a szeretők között hireket váltottak.
Volt ki börtönrácson csapott ki a szabad
levegőbe és szállt, mint a postagalamb,
fölhangzott egy tanyán és senki sem tudta,
mért fakad el sírva egy tízéves kislány
s mért szipog sokáig anyja széles vállán,
mikor azt a dalt egy sánta koldus fujta.
Pihegett nagyapánk, kis öreg tüdeje
meg-megakadt néha és ilyenkor vele,
megállt az ének is, mintha csak fülelne,
kijöjjön-e vajon az ósdi szerszámból.
Körénk gyűlt a puszta egész gyereksége.
Kérkedve pislogtunk nagyapánk kezére,
amely járt, járt fürgén, fonogatta csodás
szallagát a dalnak… mikor abbahagyta,
hallatszott bentről az edény-mosogatás
és nagyanyánk szava, ahogy oktatgatta
eretnek kis menyét sütésre, főzésre,
fia szokásira s a szent üdvösségre…
Aztán zsivajogva csak fölkerekedtünk,
elmentünk megnézni a pusztát. Serényen
szedte nehéz lábát nagyapánk közöttünk,
mindegyik kezében
egy-egy kisgyerek-kéz csapdolódzott… Lássák,
visznek ezek engem, ezek a szárnyacskák,
mondta, hogyha itt-ott megkérdezték tőle:
nem fáradsz el, János, a nagy sietségbe?
Fáradt szegény, fújt, de jött mégis, nevetve
vonszoltatta magát, amerre akartuk,
megnéztük a rácson át a grófi hattyúk
úszkálását, s szintén rácson át, a kertet,
hol a pávák éltek; sajnos nem láthattuk
farkukat mert éppen ketrecükben ültek.
De láttuk a birkaitatást, a birkák
kiváncsin emelték felénk okos arcuk
s hirtelen kórusban s mintegy vezényszóra
mind bégetni kezdtek –
Ez aztán a jószág! Az etetők közül
sokan mellénkgyűltek bámulni a falkát.
Kifogtak belőle egy hangos malackát
s méricskélték szegényt két lábánál fogva,
aztán kérésemre a kezembe adták –
Elcsitult és orrát hónom alá nyomta.
Így telt a nap Gyánton. Még sok mindent tudnék
beszélni e napról, melynek napja-holdja
mintha nagyapánk vén bronz-arca lett volna.
Az sütött be mindent.
Egyre újabb emlék
jön felém dödögve, mint estéli dongó.
Egy húron zenélve édes, szívbezsongó
dallal kötnek körül, hogy körberepdesnek.
Gyermeki reménység buggyan meg a szívben,
vigasztaló meleg bizalom a földben,
mint egykor anyánkban, ha az éj közelgett.
Remény és bizalom mégis a jövőben,
mintha most is ama régi gyánti estnek
tehénbőgései zengnének köröttem –
hasonlón egy harsány győzelmi nyitányhoz.
Szüleim halk hangon beszéltek a bakon.
Néha apám súgva rászólt a lovakra.
Fent csillagok égtek s köztük hallgatagon
úszott utánunk a hold arany ladikja.
Ladik, vagy hogy újra révedve fölnéztem:
mint fényes vadkacsa fiai körében.
Reggel álmélkodva ültem föl az ágyban,
egyetlen szép álom lett az, amit láttam.
Távoli kis tanya, hadd dobjam le reád
innen a távolból s immár férfi kézzel
emlékezetemnek fényes angyalhaját!
Tündökölj örökre e különös fénnyel;
a futó időben kis cselédházaid,
óljaid vidáman ragyogjanak, mintha
hálás tekintetem aranyozni tudna.
Viharok jönnek majd, dörögve omlanak,
tornyok és országok, de te földre fekve
őrzöd mint nőstény eb csöndes fiaidat.
Ó e csöndes népek –
ne is sejtsék, hogy dal szól róluk; az ének
hangosan ünneplő fényében feszengve
forgatnák nyakukat,
a sok tekintettől zavarba esnének.
3
Reszkető kezedet
úgy vágyom most is, Czabuk Pál,
mint midőn ácsplajbászt nyalva
kinlódtunk az istállóknál.
Anyámnak nagybátyja,
gyönge volt már az ostorra,
mig társai a dülőkben
boronáltak kurjongatva:
ő két kanna között
jobbra-balra hajladozva
ott dülöngélt bent a pusztán,
a kis borjakat itatta.
S én, magányos gyerek,
kutyaként folyton mögötte.
Munka után le-lepihent
a nagy istálló-küszöbre.
Ott ült fent a dombon,
nézett csüggedten a völgybe,
visszanézett életére,
mely elfért e kicsiny völgyben.
Felesége meghalt
s négy fia is – szegény árva,
elsírta magát az ispán
első keményebb szavára.
Reszketett vén feje,
járt, járt, egyre nemet intett.
Mit tagadtál, szegény öreg?
Azt hogy nincs boldogság itt lent?
Így látlak én, most is
fejet rázva e világra,
hol hatvan év robot után
sem lel a szegény hazára.
Anyámnak nagybátyja,
az itatás után vénhedt
hangon magad mellé hívtad
porban futkosó öcsédet.
Hallgattam, kapkodtam
összerázott szavaidat.
Hízelegve ujjad közé
fontam apró ujjaimat.
Írtunk, írtunk, írtunk
porba, kőre, meszelt falra,
ablakával szülőházam
ránk-ránkkacsintott biztatva.
Betűim, a néma
lélek jelei, a szavak
ott öltöttek testet, küzdve
mozgatták torz tagjaikat.
Szavaim először
ott indultak útra, ottan
lépegettek, bukdácsoltak
mint kis kacsák a homokban.
Lelkem jelei, ó
repülni ott tanultatok,
egy reszkető vén száraz kéz
segített, ha megálltatok.
Mint ingerli szállni
fönt, fönt, a nagy levegőben?
– Lelkem apja, vén Czabuk Pál,
mit reméltél te éntőlem?
Te akartad, kérted,
hogy tanulhassak. Tanultam,
évezredek tanulsága
fortyog, zúg ifjú agyamban.
Emlékszem, mit vártam
attól, ha majd írni tudok:
nyúlként futnak, sasként szállnak
ujjamból a gondolatok.
Ó, a sorok széles
szárnycsapásokkal ragadtak,
s én repültem útján magas
gondolatoknak, daloknak.
Tegnap visszatértem
évek múltán e vidékre,
madárszivem, emlékezzél
a feldobó meleg kézre.
Tegnap óta újra
itt vagyok a régi pusztán,
emlékezem s akadozik
ujjam közt az írószerszám.
Most, most, hogy bejártam
minden utat, ami kint várt,
holt mesterem, tanácskérőn
látnád a régi tanítványt.
Villám villan, fegyver,
köröttem egy néma ország,
jaj reccsen, de fülét fogja
aki hallja e jajongást.
Nyulj ki a sírodból,
tedd kezemre újra kezed,
nézzem e sort, mintha volna
félig enyém, félig tied.
Láttam a világot
s én is, én is nemet intek,
öreg bátyám, mégis, mégis
emeljük fel sziveinket.
Nemet intek én is
de még nem bús lemondással,
de haraggal, de kihívó,
harcra szító jeladással.
Aki papír hijján
irkáltam itt tenyeremre,
akarok e néma tájról
írni eleven szívekre.
Nagy-nagy bátorságra
van szükségem, segítségre,
őseim tömör szavára,
gyermekszemem friss fényére.
Most ébredek reá,
mért kellett nekem tanulnom,
mért kellett egykor zokogva
idegenbe kiindulnom.
Azért kellett talán
dalolni száz holt parasztnak
és tűnődni szántás közben,
hogy én majd szóra fakadjak.
Nyelte le azért tán
haragját egykor keservvel
ura előtt egy jobbágy, hogy
belőlem keseredjen fel.
Csattogott az ostor,
a jobbágy ajkát harapta,
hogy az a jaj egykor fényes
hanggal szálljon a magasba.
Nyujtsd föl a grófi
földből szétmállott markodat,
vén bátyám s ti többiek mind,
ti mutassátok az utat.
Nemet intek én is
s kiáltok is e világra
és kiáltva és biztatva
nézek egy új pirkadásba.
Magyarország népe,
történelem mostohája,
kerekedj föl a pusztából
egy nagy új honfoglalásra.
Itt állok a földön,
amely neked igértetett,
nyögő fa vad vihar előtt,
hajladozok, integetek.
Állj mögém, Czabuk Pál,
te diktáld a hangos szókat.
Légy velem s ha büntetnének,
karjaid közé omoljak.
Nem előre – hátrafordulva
mondom búcsúm, az ellenséges
szél, mely arcom egy percre megkíméli,
hosszan elnyujtva viszi hangom –
Kiáltásom! – de meghallják-e?
és megértik-e az előörs
hosszú szavát, amely a sodró
időben egyre vékonyul s tán
csak halni érkezik haza –
Ó ti, akik utánunk jöttök –
Álljatok meg egy percre majd sírunknál.
Ha sírjainkra rátaláltok.
A dalos kedv, mellyel indultunk
hű völgyeinkből: csikasz-üvöltés
s gyanú, düh pokla lett az arc, mely
egykor mosolyok fészke volt.
Hazátlanok – így kémlelődtünk
fogcsikorgatva a jövendő
síkos hágóin, szerteszórva,
fegyverek, csapdák, vérebek közt.
De szűkölve is úgy halódtunk
győztes torokkal, hogy talán
meghallja ott lent jeladásunk:
kinek én itt is meggyalázott
nevére hitet teszek, igen:
Ifjúság*17
1932
I. kötet 119 I. kötet 120
Gyermek voltam és férfi lettem.
S a tavasz, az ifjúság hol van?
Felhők közt kis fényre emlékszem:
két napra, mikor ifjú voltam,
Szörnyű esztendők nevelése,
keserű szívű kora-érett,
virágzásomat vihar tépte,
erről szól ez a kis történet.
Történet? Ó egy villanás csak!
A kedves arcok, kik nevetve
elémbukkantak, mint az árnyak
futnak vissza a sűrű estbe,
a vak homályba; honnan félve
az ismerős hangra kijöttek.
Azért beszélek, azt remélve,
hogy újra visszacsaljam őket.
Két tiszta nap, mint szigetecske
a szörnyű évek tengerhabján,
két magas nap, mint sziget s benne
egy fürgén forgó kis parasztlány,
ezt szeretném látni mégegyszer
s a földet, – ahogy akkor láttam!
fénnyel lobogó friss színekkel,
világkezdeti ragyogásban.
1
futottam sírva a jövőből,
lángoló arccal néztem vissza,
ó szép világom! ottan gőzölt
gyönyörű képe még mögöttem,
szinte láttam sok új tornyát még
sziporkázni arany ködökben,
magasan, tiszta délibábként.
Tizenhatéves szép jövendőm!
ifjú álmaim csodaföldje,
oly láthatóan, élőn, zengőn
csak egyszer tűnnél még előmbe!
Lobbanó kendő, édes intés,
egy jobb kor tündöklő kapúja,
hogy futnék én feléd megint és
hogy fognék fegyvert érted újra!
Mint akkor… Ó mostan is erre
emlékezvén és volt magamra,
dűlésed látom csak: dörögve
hullt égi városom halomba.
Kő kő után, mint földrengésre
s az omló tornyok közt kiáltva
rohan egy gyermek… arcom rejtve
futottam vissza a világba.
Abonytól, Pestről menekültem,
a csatavesztés vad lármája
ott zúgott, csattogott fülemben.
Ingemben piros pántlikásan
katonasipkám mentettem még,
aztán bevágtam egy bokorba,
nem őrizhetlek, drága emlék
s mintha szívem dobtam ki volna.
I. kötet 122
Abonytól Pestig s Pestről aztán
le Tolna felé, mint búvó vad
tévelyegtem a Duna partján
nádjai közt a tocsogóknak.
Nappal, mint orgyilkos osontam
s ha föltüntek a csendőr-tollak,
elakadt szívvel az árokban
lapultam, míg továbblobogtak.
S az álmatlanságtól, az éhség
vad rohamaitól fejemben
oly tarka képzelgések űzték
egymást zavaros förgetegben,
hogy megriadtan, meg-megállva
úgy bámultam szét, mintha akkor
születtem volna a világra,
menten minden tapasztalattól.
Emlékszem, egyszer gólyák szálltak
nagy lassan kerengve felettem,
elnéztem őket s egy fűzfának
dőlve hangosan sírni kezdtem.
Máskor egy fürj kiáltott hosszan
és mintha golyó talált volna,
megtántorodtam és félholtan
rogytam az útmenti bokorba.
Ó de volt úgy is, hogy egyszerre
nevetnem kellett, fölnevettem,
mert két virág úgy hajolt össze,
mint szívbéli nagy szeretetben,
néztem őket, nevettem folyvást,
víg-fejcsóválva továbbmentem,
kis levelökkel fogták egymást.
Hátranéztem, megint nevettem.
Kérdem ma is még, nem álomban
történt-e aztán, ami történt.
Így botladozva fűzbozótban
követtem épp egy keskeny ösvényt.
Léptem s csak arcomról éreztem,
hogy el-elmosolyodom néha.
Hirtelen egy lány állt előttem,
fején nagy ételhordó véka.
Egy lány, egy kislány, megriadt
fürge, fényes tekintete
úgy ugrálta be arcomat,
mint megzavart tengelice.
Csak hozzáléptem, megcsókoltam,
csak bámult reám, mint a néma,
majd nyakonvágott, oly nyugodtan,
hogy meg se billent rajt a véka.
Majd hátralépett s büszke-bátran
végigmért ismét. Én is néztem.
Úgy állt, kosárral koronásan,
mint tündér egy paraszt mesében.
Csak néztük egymást pislogatva,
két gyerek távoli vidékről
s rokonként mégis. Egy mosolyra
kipuffantunk a nevetéstől.
Hogy milyen volt ő? Nem tudom már,
mert attól fogva bármi szépség
bűvölt, úgy néztem rá, ha hogy már
láttam volna s csak emlékeznék.
S szépet leányban, szerelemben,
tudom már, minél többet látok,
ő egyre szebb lesz, egyre szebben
ragyogja át a távolságot.
Gyönyörű volt hát… kedves arca
derűt villog, mint ha madárpár
ül virágzó almafagallyra
s az ág csillogva fel- s alászáll.
Így emlékszem rá, karja enyhe
mozdulatait látom, lassan
letette vékáját a gyepre,
nevetve mellékuporodtam.
Beszéltem néki. Mit beszéltem?
Tán azt, amit mostan szeretnék,
ha első szerelmem: reményem
szelíd hősnője megjelennék.
Ó hogy fogadnám, hogy karolnám!
Ülj ide mellém, olyan boldog
vagyok, hogy látlak. Tanítgatnám,
ne a szoknyádba fújd az orrod.
Mióta élek, nem teszek mást,
csak magyarázkodok örökké,
bűnöm mondom, kérkedve folyvást,
mindent e földön elkövetnék,
csak érezhessem azt, mi ottan
e gyermek-szemből felémáradt,
hogy otthon vagyok, újra otthon,
mint egykor karjában anyámnak.
Ezt éreztem és dorgálását,
feddő szavát is úgy hallgattam,
mintha dicsérne. Meleg járt át,
hallgattam, szinte lubickoltam,
ahogy szidott. Majd örömömben
föl kellett állnom. Talpraálltam,
úgy újultam, hogy szinte nőttem
szavai fényes zuhanyában.
Szapult kegyetlen. Nem szégyenlem
urak dolgába keveredni?
De nem ám! mondtam s még tüzeltem,
majd látva, szíve kezd megesni:
magam még árvábbnak tettettem.
Fölkelt, megfordult. Tele hittel,
anyját a gyermek, úgy követtem,
ha lesi, mikor emelik fel.
Sürögtem mellette, serényen
elékerültem, elmaradtam,
mintha a szűk, füves ösvényen
nem egy, de három-négy alakban
táncolt volna körötte kedvem.
Ő lépdelt csak, rám se pillantva,
szoknyája egyre sebesebben
lebbent előttem jobbra, balra.
Kivel beszélt, hogyan csinálta,
ma sem tudom, de aznap este
már egy széljárta nagy pajtában
hallgattam friss szalmán heverve
vagy húsz arató lélekzésit.
Hasamat három tányér forró
krumplileves becézte és vitt
szebb létbe a csikasz valóból.
2
Másnap reggel a nap már jócskán
fönt volt az égen, mikor frissen
fölültem az aranyló szalmán,
hogy otthonom körültekintsem.
Egyedül voltam a pajtában,
a szétdúlt fekvőhelyek mellett
csak zöld munkásládákat láttam,
a gerendákról csizmák függtek.
Az ablakon úgy dőlt a fény be,
a szelid napfény, mint egy morgó
nagy arany állat lélekzése
édesen meleg illatoktól.
Füttyöngve, félig öltözötten
az ajtóhoz mentem, kinéztem,
oly édeni kép állt előttem,
hogy elbűvölve hátraléptem.
Ó, tündökölj, hadd lássalak még
tisztábban, ki annyit bujkáltál,
ó, lépj elébem, kedves emlék
valóbban minden valóságnál.
Jöjj közelebb és adj egy csókot,
ahogy első nap megígérted,
jöjj közelebb és adj egy kortyot,
hogy friss hangon tovább beszéljek.
A többiek már kint kaszálnak,
hallom szavát – ő mindeneslány,
leánya az egyik kaszásnak,
itt dolgozik a szabadkonyhán,
a tésztát gyúrja, krumplit hámoz,
bepislant néha a kondérba,
el-elfut ide a magtárhoz,
ha valamire épp szükség van.
Nos magam is, aznap egész nap
vizet hordtam, kondért súroltam,
hasogattam szörnyű tuskókat,
könnyes szemmel a tüzet fujtam.
S forogtam újra csak körötte,
figyelve minden mosolyára,
akár a kanálra – mit lök le –
a szakácsné kölyök kutyája.
Dél volt még és mint részeg ember
üvegéből a maradék bor
a ledőlt nap fénye vörössel
máris a völgybe bugyborékolt.
Szürkült; az úton porfellegben
kocsik futottak, ének szállott,
a levest egyre sebesebben
kavartuk, jöttek a kaszások.
Megjöttek és a félhomályban
végigkezeltek, majd a gazda
magához intett. A bandában
helyem lehetne – akadozta
félig szives, félig erélyes
hangon, ahogy már azok szólnak,
kik nem értenek a beszédhez,
ha szavaik szívükből szállnak.
Ő – mondta – nem kiváncsi arra,
honnan jöttem, ne is beszéljem!
szükség van egy-két kézre… karra,
mert közülük egypáran éppen
most álltak arrébb… köztük éppen
az ő fia is… Haj, no, lássam,
oly soká nem látták… Nemrégen
jött meg… Négy évig volt fogságban.
Node gyerünk a vacsorához,
korán kell kelni… Ilyenkor már
ki egész nap fut, bizony álmos,
szeretne elnyúlni a szalmán.
Holnap vágják végre az alját
kilencedért… bíz megkésetten –
szólt s vállamon éreztem karját
ahogy mellette lépegettem.
De én még ott is nyughatatlan
és vidám szemmel tekintgettem
a kedves lányra. Megzavartan
kanalazgatott velem szemben.
A leves ködlő páráján át,
mint együgyű szép glóriából
rámmosolygott. E mosolygását
hajnalként őrzi már a távol.
Később, mikor a többiek már
szájuk törölve elköszöntek,
én még soká a kondéroknál
topogtam, rugdaltam a földet.
Mivel küzdöttem? Mint hatalmas
úr ajtajánál, félve vártam.
Ő mosogatott. De nyugalmat
ő sem lelt, mozdulatán láttam.
Éreztük, hogy szivünk szorongva
frissen, fürgén hogy bujna össze,
és csak nevettünk félszegen, ha
szemem a szemét megkereste.
S csak nyeldekeltünk akkor is még,
midőn a pajta elé ülve
egymás kihagyó lélekzését
hallgattuk, mély csöndbe merülve.
Tavaszi szántások, párolgó
hazai étel drága gőze –
mi csapott arcomba? – sóvárgó
vágy szállott hirtelen szívembe,
tűzhelyet, édes biztonságot,
otthont éreztem melegülni
oldalamon és kívánságot
vele örökre egyesülni.
Szerelem, ó szerelem akkor,
még akkor első suttogásod
nékem nem buja alkonyatról
beszélt, nem vetkező leányok
öleléséről, de egy csendes
ifjú asszonyról, ki vidáman
tartja kezem, dől termetemhez,
mint otthon, a fényképen láttam.
Igen, a vágy… Búsan-mosolygón
gondolok arra az estére
s búsan-büszkén… az volt a gondom,
mikor jöjjek háztűznézőbe.
Kebelén fejem és fejemben
ház, tehén, mező, szöllő, gyermek
villogott egyre sebesebben,
nyelvem botlón követte őket.
Szép tervek, „tervek”, ó ma is még
ha e szót hallom, én előttem
három hold föld tűnik föl s ismét
az az eke a sötét földben.
Jövőm, nem változtál azóta?
Nekem ma is még krumplitáblák,
zöld rétek felett lengsz ragyogva,
jöttödet fényes kaszák várják.
Emlékszem most is, paprikával
kezdtem volna gazdálkodásom,
ez – néztem rá – sok kapálással
jár, de Kaposban a vásáron
jól fizetik… Később e pénzen
még egy-két holdat vettünk volna –
így terveztem és így beszéltem
jövő életpáromnak róla.
Ő ült csak, kezem simogatta
hálából a gondoskodásért.
Vagy tán előre vígasztalva
az ólálkodó csalódásért?
Néha hozzámdőlt, oh de szép lesz,
suttogta akkor is, midőn épp
délibábos képtelenséghez
kértem lelkesen véleményét.
Majd később már ő is nevetve
tódította meg képzelgésem:
Igen!… Tudod!… Majd estelente
szalad a kapuba elébem.
Reggel dallal ugrik mellőlem
a dagasztáshoz… Aztán újra
elnémult. Node én beszéltem!
Reggelig is, ha el nem unja,
3
Mint szorgos gazda nyáridőben,
frissen sürögve, ezer zajjal,
alig egy kicsit szenderegtem,
fölriasztott megint a hajnal.
Kutyaugatás, ökörbőgés,
a harangláb gyors fecsegése,
távoli füttyjel özönölt és
szállt imaként a nap elébe.
Szájból mosdani a nagykútnál,
szerszámnyeleket kipróbálni,
számítgatni, hogy dűlőnként hány
kévekötél kell, kalapálni
a kaszaélét, mindezt már jól
ismertem én; fürgén mozogtam
s hogy megindultunk a tanyáról
vitázva jártam már a sorban.
Illett a kaszanyél kezembe,
megmarkoltam, megsuhintottam,
beálltam gyorsan a helyemre,
megvallom, azért izgatottan.
Az ért szálak előttünk hosszan
csüggedt fővel nézték a földet,
hajlongtak, zúgtak szomorúan,
mint imádkozó elítéltek.
Izzott, dühöngve verte már rőt
ustorát hátunkra, nyakunkba,
utánunk jött, a kis felhők közt
leskődött, futkosott dohogva.
Oldalt kapott, elénkbe állott,
szinte hörgött, üvöltött fönnen –
a számba csorgó izzadságot,
mint dühös macska, úgy köpködtem.
Kaszáltam én eleget otthon
feles földünkön, míg apámra
s később bátyámra is a fronton
kaszáját a halál próbálta,
de mögöttem a markot akkor
anyám szedte, de nem pörölve:
csitítva, minden fordulatkor
leültünk, homlokom törölte.
Most néztem csak a napra, mennyi
lehet tíz óráig még, délig?
Egyre többször álltam meg fenni
vagy pengetni a kasza élit.
Láttam, a többiek hol járnak,
fogcsikorgatva újrakezdtem,
úgy balrarántottam kaszámat,
magam is majd utána estem.
Mentem csak süketen s már lassan
erősödvén, tág utat törve
a szép bozótban, nem akartam
látni se, hogy majd hol dőlök le.
Férfi akartam lenni, ember
a lány előtt, ki most a sors volt
s ki már kegyesen a levessel
elindult biztosan hazulról…
Éreztem, győzök… halk sikollyal
tolongtak előlem a rendek,
elfeküdtek mögöttem hosszan
lágy csomókban, mint most e versek.
A mesgyéről a percnyi hűsben,
hogy munkámat meg is dícsérjék,
jobban vártam, többre becsültem,
mint most egy ország véleményét.
S még délben is, midőn bizsergő
karral mártogattam az ételt,
boldogság önttött el, ha erről,
derekas munkámról beszéltek.
Szemem sarkából gőg-rejtette
tekintet szállt a kisleányra;
el-elpirult ő, beejtette
kanalát kétszer is a tálba.
Pirult, de már szemembe nézett
és ha gúnyolták, visszavágott;
vígan voltunk, a gyors beszédet
pezsgették harsány kacagások.
Hajlongott ő is, álmélkodva
hallgattam kedves kereplését,
fölnevetett a tanácsokra,
hogyan kezelje majd legényét.
Ó, ha így folytatódtál volna
hullámfutású ifjúságom!
Ha ott maradok, hol ragyogva
mint hajnal dombos messzi tájon,
már nyílni kezdett a nyers munka
világa, melyre mint szép résen
beláthattam, ha újra s újra
két kislányszembe belenéztem.
Nem maradtam ott. Míg egyszerre,
egy nap így lettem férfi, gazda,
készült a vihar már fejemre,
hogy visszabuktasson a gazba,
a sárba ismét, hogy lehulltan
ismerjem csak meg, mily csodás volt
amikor olyan boldog voltam,
hogy majd kiléptem a világból.
Emlékszem, épp oszlani kezdtünk
egy-egy árnyékos kepealjba
s mi ketten összenevetgettünk,
tervünk volt, így osztoztunk rajta,
midőn egy hang, nő-sikoltásé,
szállt a dombról felénk, mögötte
ő jött rohanva, a szakácsné;
kutyája is jól megelőzte.
Tekintek rá, de nem is kérdem,
követem szemmel pillantását
a dombra, hol most már a fényben
kardok és csákók csillogását
hozta, mint haragos szemeknek
szikrázását egy nagy porfelleg –
majd látom ismét, hogy rebben meg,
torzul el arca az öregnek.
Még meg sem értettem, mit mondott,
fordultam máris és futásra
készen, mint sarokba dorongolt
ebé, villant szemem a tájra.
Látom társaim, mint veszettnek
engednek utat s hallom sírva
dadog valaki, hangja reszket:
Aztán… egyszer majd, gyere vissza.
Árkon vágtam magam keresztül,
előre buktam, fölugrottam,
úgy siklottam a rémülettől,
mint fecske készülő viharban.
Futottam, ugrottam, zihálva
iramodtam újra előre.
Lármát hallottam, majd kiáltva:
Testvér! csak erre! az erdőbe!
Rohantam csak, tengeritáblák
csillogtak nem messze előttem.
Levelek kardélei vágták
fejemet, hogy közébük törtem.
Mocsáron gázoltam, bozótban
hajlongtam estig, mikor végre
félholtan bokor alá rogytam.
Mint sírból néztem föl az égre.
Mint Ádám az ellobbant égre,
mint hitves hitvese sírjára,
úgy bámultam a sűrű éjbe,
a csillagtalan éjszakába.
Ifjúság, szép merészség, élet,
ki megnyíltál és becsukódtál –
érzem még a keserűséget,
mit ott ízleltem zárt kapudnál.
Mit mondjak még? Három nap múlva
otthon voltam. Épp vacsoráztak.
Ajtóstul estem be, némultan
dőltem anyám kitárt karjának,
lefektettek. S mintha csak mostan
ébrednék, most mulna az álom,
fürkésző szemmel, csalódottan
tekintgetek szét a világon.
UTÓHANG
De nem találtam senkit már ott
a régiekből – eltűnődve
járkáltam újra be a tájat,
elvetődtem a dombtetőre,
ahonnan egykor ifjú lábbal
világgá rohantam. Leültem.
Bujdokoltam tíz éven által,
hevertem tompán most a fűben.
Aratók jöttek, köszöntöttek,
lányok nevettek rám – hiába
kérdeztem újra s újra őket,
nem tudtak semmit… utóljára
már-már valami nyomozónak,
csendőrnek néztek, útrakeltem,
kantárom nyakában a lónak
s tekintetem a fellegekben.
Ott kezdtem el a kocogó ló
hullámos, lassú ütemére
ezt az éneket… hogyha botló:
nemigen figyeltem előre.
Csak jöttem kantár, gyeplü nélkül
merre a vaksors épp kivánta –
Férfinak indultam. – Már szürkül –
Növekszik a szív árvasága.
Hősökről beszélek*19
1933
I. kötet 141 I. kötet 142
Hősökről beszélhetek végre.
Törvénnyel, joggal szembeszállva,
vagy előle bölcsen kitérve
kelnek naponta új csatára.
Ezer veszély közt tíz körömmel
kaparnak rettegve hazát.
Hordtam fegyverük én is –, büszkén
kezdem ma dalba fogni hát
e viadal diadalát.
1
Egyetlen tolvaj-társaság
volt a puszta, hol nevelődtem.
Ujjak nyúlnak az uraság
java felé képzeletemben.
Ujjakat, mohó markokat
vélek látni a mult sötét
éjében, matatásukat
hallom s a csőszök füttyjelét;
dobogó futást szerteszét.
Ha leemeli eltünődve
a kis tanya éj-fedelét…
Mint kőalatti hűs homályból
fölriasztott bogárka nép
futkos lám emlékezetemben
máris sok kedves kis alak.
Néhányukat nagy sietségben
látom testes terhek alatt,
ahogy a hangya-had halad.
Ó kedves táj, derűs idill
hona, mi drága vagy nekem!
Mint friss korty után, úgy üdül
lelkem, ha rád emlékezem!
Ó tiszta, lágy vidéki esték!
hallom ma is a neszeket…
minden hang után egy-egy emlék
villan, lehunyom szememet
mint hangverseny alatt. Meleg
borjúbőgés gordonka-hangja
hullámzik, leng a tájon át!
Mélyen zeng, mégis mintha kisded
fújná végtelen panaszát.
Ó régi, kedves, ismerős hang,
te indítsd el e tétova
emlékek sorát s vidd e verset
magasabb kanyarjaira,
mint postakocsi-trombita.
Kezében lazsnak és szívében
békés, ájtatos nyugalom –
nem első alkalommal lépdel
azon a meredek uton.
Éhes a jószág, széna kell hát
s széna csak arra van, ugyan
urasági, igaz, de itt rég
e szónak oly értelme van:
mindenkié, csak titkosan.
Mint mesebeli élet-forrás
kiaszott vidék közepén,
kietlen sorsa sivatagján
az a szegénynek a tehén.
Abból jő, ami jó: a tej, vaj –
aranytej, örök valuta!
Azon át jut sóhoz az asszony,
egy kis füsthöz a ház ura,
és irkához az unoka…
Dicsőség néked, drága állat,
Egyiptom szentje, India
védője, nem is forrás vagy te:
éginél édesebb anya!
Mint a római anyafarkas
szobra alatt a két iker,
úgy ült egy-egy család alattad
jótorkú kisdedeivel,
szemét rád úgy vetette fel.
Mi lenne, ha elapadnának
egyszer ezek a rózsaszín
reménység-tömlők, e kis felhők
sorsunk sötét mennyboltjain,
hogyha hívebben, mint a bálvány
kövét a pogány: jászladat
nem rakhatnák meg reggel-este
szénával a pusztaiak?
Egy, az ő istenük te vagy!
Mint fészekben lágy völgyben bú meg
a puszta – felette komor
hegyen a szérű: boglyák, pajták
s kazlakból egész utcasor.
Messziről, mintha egy holt város
házteteje, toronycsucsa
világolna a hűs holdfényben –
körötte jegenyék sora,
megannyi sötét katona.
A határ körben urasági
meddig nappal ellát a szem,
sőt azon túl is… urasági
a láthatár, a nap, a menny.
Minden övé, ki láthatatlan
akár a mennybéli maga,
törvénye van, mint annak, ámde
a szegény mire jutna, ha
minden igét betartana?
Azt az utat, mely a boglyákhoz
hátulról vezet s amelyen
a cselédekhez, kik felhordták
visszaszivárog szelíden
valamicske a gazdagságból…
Vékony az út, bár néhanap
meg-megdagad és úgy iramlik,
mint zajló, regényes patak,
ha tavaszi hegyről szalad.
Megy hát nagyanyám, hajtogatja
az ágakat maga elől,
rázza fejét, ha a lombokról
a friss harmat arcába dől;
megáll, visszanéz, a cserjésben
mintha hangokat hallana –
bátran tovább kúszik és véle
kúszik tovább a féltanya,
mint elszánt várvívók raja.
Húsz család él ott lent a mélyben,
kommenciós béres, kocsis
nyüzsögő, tompa zümmögésben,
bár néha fölcsattannak is.
Egyetlen hosszú házban laknak,
mely félig földre roskadott,
alóla bújnak ki surranva,
mint karcsú, okos állatok,
amint feléjük int a hold.
Naponta lop a kicsi béres,
hetente csen a számadó,
a gazdatisztek negyedéves
részben húzzák a gróf alól
a gyékényt, az viszont… de hagyjuk!
Elég nekünk a szép jelen,
a dicső múltat ne bolygassuk,
kész így is a kör: kecsesen
forog, mint fényes táncterem.
Kövessük csak a kis anyókát,
ahogyan én őt hajdanán
legelső ízben elkísértem
egy tiszta őszi éjszakán.
Lépdel, csusszan, zihálva is
mormolgat, terveken dönög,
végre ott áll a kert árkánál,
pihen az új munka előtt,
hosszan fújja a levegőt.
2
Közelebbről a hegy nem olyan
félelmetes, mint messzirül,
sötét képe, morcos alakja,
lépésenkint enyhül, derül.
Ó, képzeletben is sietve
igyekszem vissza én szelíd
hajlataira, dús ölébe,
hol ősi szokásuk szerint
föl-föltűnnek már hőseink.
Nyujtja nyakát egy a sövénynél,
az ismerőse ráköhint
és hosszan huhog, ha olyat lát,
kinek egy furcsa jog szerint,
valami messzi érthetetlen,
urak-fundálta hatalom
szerint több köze van e kerthez,
mint nekik, kik mint a barom
túrnak érte az ugaron.
Arrébb, már a sövény mögött friss
csoport hajladoz, dolgozik –
hány kedves hívet ismerek meg
köztük a mozgásáról is!
S ismernek ők is mindahányan,
ha közöttük most hirtelen
testem is megjelenne: csöndben
sorra kezelnének velem
hogy persze, van köztük helyem.
Látom a szent hegy tisztes őszét,
nagy bottal jár, parancsnokol;
ő volna épp a szérű-csősz itt –
ám hívna arcára mosolyt,
aki most eszébe idézné,
mert annak jutna ez csupán
eszébe, oly vad-idegennek,
ki most hullt le az ég taván
csónakázó holdból talán.
Mert rendet tart ő s hogyha kell, hát
tudja azt is, mi a szigor,
sőt csak azt tudja… hangja itt is
egy kis mennydörgés, hogyha szól:
„A teremtésit! A nemjóját!”
Sőt: „A keserves rossebit,
még ezt sem tudod vállra venni?”
S: „Egyszerre minden kell nekik!
Nem voltál harmadnapja itt!”
Komor aggastyán meghatottan
idézem hajlott alakod,
keresztapám, kinek kezére
a lelkem üdve bízatott!
Látom, amint egy kis csoportból
a szérű árkához siet,
nyújtja két kezét nagyanyámnak,
magához rántja, rárecseg,
amiért késve érkezett.
Itt van hát ő is… szertenéz; ha
egykor a mennybe érkezik
– óh Mária – együgyű lelke
tán ott örvend úgy, ahogy itt.
Micsoda föld, mily mesebéli
táj ez, milyen tündérliget!
Csupa kincs hever szanaszét és
amit csak megkíván szived,
már rá is mondják, hát vigyed…
Kétoldalt hosszan szőke kazlak
dugják egymáshoz fejüket,
hallgatóznak, mint méla, csöndes,
fejésre váró tehenek.
Egyik-másiknál apró boglyák,
mint jámbor borjak alszanak,
szinte érezni lélekzésük:
szecska és sűrű repceszag
kereng a tiszta hold alatt.
Haladnak – itt-ott a kazalnál
halk beszéd folyik suttogón,
arrébb tán épp szerelmet fűz a
csábító édes alkalom –,
közöttük lépdel el a mord csősz
s nem lát akkor se, hogyha lát –
mögötte lépésre, mint illik,
szülém; mint furcsa bálon át
követi néma lovagát.
Beljebb egy jámbor kazal mellől
szigony-hegyű széna-vonót
vesz föl a zord agg, nekihajlik
és villámgyors fejésbe fog.
Minden vonásra jó nyalábnyi
dől ki a kazal oldalán,
omlik a széna, mint a friss vér
a szívbedöfött kard nyomán,
lelkesülve és szaporán.
Nyalja otthon a vályú szélét
a kis tehén s az éjbe bőg,
szorul a szüle szíve, mintha
hallana éhes csecsemőt.
Megyek már, megyek, szól magában,
sőt bólogat is válaszul.
Boldog attól is, hogy panaszt hall,
mert hiszen most majd elcsitul:
nem járt-kelt ő hasztalanul!
Vidám a hold is fenn az égen,
nevet ottfenn a grófi hold,
vigyorog bárgyún ura kárán,
mint a félküllős udvaronc,
egyik szeme tán oda néz, hol
a gróf most alszik, vagy eszik
mérföldre innen – másikával
hunyorogva idetekint,
tudja, hogy mi következik.
Telik a lazsnak, próbálgatják,
összeér-e négy sarka még,
kár volna, hogyha itt maradna
hacsak egy marék maradék!
Gyömködik térddel mind a ketten,
erőltetik a sarkokat,
foggal húzzák a csomó csücskét,
hogy lélegzésük elakad
a szívbeli munka alatt.
Beszélne… ám a csőszt, a csőszt azt
elszólítja a hivatal,
hát ott is hagyja zsörtölődve
szülémet kész szavaival,
s tűnik a boglyák közt el, onnan
hallhatjuk békétlen szavát,
tanácskoznak… egy idő múlva
kapa csesszen… egész család
vermel ki egy kis burgonyát.
Megy itt is, ott is a dolog s ő
vigyázva jár a kert körül,
újra az árokpartra ballag,
hosszú botjára könyökül,
nézi a holdas, tiszta völgyet,
várja mérgesen, hogy mikor
érkeznek újabb ismerősek,
zord jóestével odaszól,
ha meg-megrezzen a bokor.
Alszik a gazdatiszt, a gazda,
csak a kulcsár van éberen,
a magtár felé indul… ő is
porciót oszt majd csendesen…
Rend van mindenütt, ezredéves,
őshagyomány-szentelte rend!
Alszik az alvó, jár az élő –
Elnéz a tájon odafent
vén barátunk és elmereng.
Mire gondolhat? Talán erre:
jól esnék egy pipa dohány
egy pohár bor tetejébe
egy tisztes vacsora után
egy szőlőhegyen, a sajátján,
túlesve már a szüreten,
a pince előtt üldögélve
négy szép szál fia köriben
– ki mind a föld alatt pihen!
Nézi a völgyet, mennyi ösvény
mozog ott, él most, hány kis út!
Csak ő magányos… odaint egy
magában lődörgő fiút.
„Neked, mordul rá, semmi dolgod?
Mi vagy te, keresztfiam, úr?”
Válaszul az csak mellé áll és
vele szemléli szótlanul
a völgyet; ám így is okul.
3
Elfeledve és szerteszórva
emlékek, drága kincseim,
ragyogjatok fel hivalkodva
a mult kis rejtekhelyein!
Minden bokroddal ismerős hegy,
mesebeli gyémánthegyem,
kedves titkok világa! – gyúlj fel,
világosítsd meg énekem
messze lobogva, győztesen!
Hirdesd konokul hősi harcod
egy világ ellen – igazad,
mely százszor föld alá tiporva
százegyszerte is égre csap!
Vess fényt az elszánt harcosokra –
komor küzdelmük közben épp
pihennek egyet… a lágy szellő
üdvözlés, pusmogás neszét
kavarja és lebbenti szét.
Semmi veszély… végig a pusztán
béke lebeg, csönd, nyugalom,
egekbe zengő, méla hálát
bődül, ha bődül még barom.
Messziről bíbic-lárma hangzik
a sárvíz mocsaraiból,
vagy ehhez hasonlóan édes,
csiklandozó leány-sikoly,
a bokrok közül valahol.
S a kazlak tetején… ó hányszor
hevertem én is ott! Hanyatt
feküdve ábrándoztam, néztem
a fészkelő csillagokat.
Hallgattam, mi történt a pusztán
s hallgattam később szivemet:
el-elakadva, majd rohanva
verte a zsúfolt perceket,
míg akit várt, meg nem jelent.
S megjelent. Messziről a versek
szűz-dicsfényében közeleg,
csak közelebb látni meg édes
kezében a jó kötelet,
a zsákot… széttekint szerényen;
nézem, míg forró vágy füröszt,
hogy száz gróflánynál ékesebben
mint válogat a répa közt
elvetvén rothadót, rögöst.
Ha buzg a szív, hogy nekibuzdul
a mellben attól külön is,
hogy gondos asszony lesz belőled,
világravaló, kis Maris!
Néztem, be gyorskezű tapasztalt,
jó anyja mellett – be serény!
S be helyre ottan is, a másik
szénakazlon, a lányokén.
Dúdol; onnan dalol felém.
Lent az öregek s fent a kazlak
lágy tetején mi ifjúság,
kézből-kézbe ragadva fújtunk
egy-egy szál szájharmonikát.
Szállt a gyenge dal, néha-néha
szava elakadt hirtelen,
csúsztunk lefelé megriadtan
egymás fején át, hogyha lenn
mozgás támadt, veszedelem.
Majd vissza újra. Tanulgattuk
a baglyok, a békák szavát,
a fülemüléét – madárdal
töltötte be az éjszakát.
Párja hangjával fölkeltettük
a sárgarigót – álmosan
felelt egy-kettőt s aludt ismét,
új álmában tán boldogan
már kedvese szárnyaiban.
Egyik kazalról a másikra
villanó, fürge füttyjelek
repdestek össze-vissza tarkán
megannyi titkos üzenet:
ki távozott, ki érkezett meg
és aki megjött: hova tért?
egész hadsereg üdvözölte,
víg zenekar a jövevényt,
ha felkapaszkodott közénk.
Néha hátranéz egyik-másik,
mintha keresne valakit:
hol az a lány? – szól, tudja bár jól,
hogy hol lehet, ha nincsen itt.
Elhallgatnak, ha késve néha
valaki feljön még, noha
ki nem jött fel végül? Sürít csak
a képzelet: egy éjszaka
idézve mindenkit oda.
Itt a vénasszonyok csoportja,
ott a menyecskéké – amott
sötét férfiak támogatnak
egy hosszú bükköny-asztagot.
Mindegyik közelében ott van,
sőt egypárnak hátán van a
lazsnak, a batyu, készen arra,
hogy ha huhog az őr szava,
könnyű legyen inalnia.
Mit tudod te, mi az, egy korty bor,
ki bár pohárszámra ihatsz!
Eszel éhedre – mit tudod te,
egy falatnyi hús is – mi az?
Micsoda boldogan zsibongó
úton – mint éljenző tömeg
sorfala közt az ünnepelt hős –
bátorítják a csüggeteg
rostokon át a – lelkedet!
Itt vannak mind… És nemcsak visznek,
hoznak is olykor – példa rá
a pintesüveg, mely az asztag
tövén épp szájról-szájra jár.
Dícsérik, aki mérte… az csak
hunyorog, mint a néma – ő
a grófi pincék vincellérje –,
egy másik nyulat vesz elő:
ez meg az erdőkerülő.
Mellettük a szárító pajta
hallgatag őre álldogál,
kiosztódott a szűr ujjából
már az ígért kis szűzdohány…
Nyújtják neki épp áldomásra
a pintest – bajszához teszi,
nézi a holdat, véle – lassan
alakot vált az s mint deli
kakas, farkát billegeti.
Itt van a magtáros – ha semmit
nem hozott is, nagy tisztelet
fogadja mindenütt: ő méri
havonta a sórészletet…
A két juhász se hozott semmit,
se a bognár, se a kovács –
bizalom van itt… mindahánnyal
íratlan testvéri szokás
rendel viszontszolgáltatást.
Ki viszi sorsod jóra, ország?
Nem aki föl, a bakra lép,
ők, akik lentről nyomják-tolják
rozzant szekered, árva nép,
árva magyarság! az ezer bajt
elütő nénék, nagyatyák,
öreg kocsisok, bölcs kapások –
az ő szemük lényegre lát,
őket csodáld ország-világ!
Hajtsd végre csak egy próbahétre
mind a parancsot és szabályt,
mellyel csendőrön, szolgabírón
által a felsőbb hely megáld
és háztetődön nő a búzád
és ekét húznak fiaid –
húznának, ha nincs elme lent is;
a sok szabályon valamit
az javít és az igazít.
Lép eléd pirulva a lányod,
hogy rövidül rajt a kötény?
A széptevőt ez fogja szóra:
tudd dolgod mostan is, öcsém!
Hirdetik mondák, víg legendák
e kormányzat bölcs tetteit,
fűtik jókedvvel a cselédek
lámpátlan, téli estjeit.
Említsek csak még egyet itt.
Híre kelt hajdan: az újonjött
tanítónál, aki szerény
ifjú férj volt akkor, szemérmes,
hétszámra koplal a tehén.
Aznaptól fogva minden este
s attól fogva nyolc héten át
telelopták padlását, csűrjét,
míg meg nem emberlé magát
és maga is a hegyre járt.
Ez volt a mult – a csősz, a fő hős
beszélte egykor el nekem. –
Ez volt a hősi mult, de tőle
nem marad messze a ma sem.
Szólok arról is… de – mi történt? –
mint szisszentető nyilalás
merengésembe vág egy újabb
emlék… viharként huhogás
zúg s mindent reszketésbe ráz.
4
Majd lódobogást és egy régibb
éjből három kemény lövést –
mintha szívemen át tolongna
a bomlott, vak menekülés!
Torkomban érzem, itt ver egyre
a megindult riadalom
s a félelem, ahogy lihegve
átugrálnak az árkokon,
hőseim, a domboldalon.
Mint villám, mint jég, mint szapora
gépfegyverek magvas szele
söpör a kerten végig a vész
meg-megismétlődő jele.
Látom a kedves nénikéket,
mint megriasztott madarak
rebbennek széjjel; forgolódik,
kapkod kis nagyanyám, szalad,
botlik a nagy teri alatt.
Amott a bokrok közt fehérlő
szoknyák villognak: a sötét
éjben leánykák, lengő hajjal,
szállnak mint fürge őzikék.
Repülnek hangtalan – mögöttük
meglett férfiak, gyors fiúk –
meg- és megállnak, visszanéznek,
viszik, vagy gördítik az út
mentén a duzzadó batyut.
Süvít a fütty, sokszorozódik,
vérveres, álmos szemeket
nyit egymásután lent a kastély,
a pöffedt, irígy szörnyeteg.
A hétfejű, húszfejű sárkány
dugja ki fejeit a mult
mély mocsarából s nyitja öblös
száját, a nagy kastélykaput –
már az is megvilágosult.
S fölmorran s ugrik ura mellé
a sárkány szolgahada is:
villantja szemeit az éjbe
az ispán, kasznár laka is
s folyik a hajsza és ki tudja,
hogyan folyna ma is tovább,
ha nem rejtené minden árok,
bokor, fa, sőt a csősztanyák
a rémült tolvajok nyomát.
Ahogy a kutya kölyke-védvén
kimutatja fehér dühét,
ahogy a kotlós szembefordul,
ha szétzavarják a csibét:
apáért, testvérért, legázolt
népemért hirtelen harag
fordul szívembe, elfelejtett
átkok élednek, vad szavak
fortyognak és morajlanak.
Lopjatok! helyes! tiszta szívvel
mondom, csak bátran, lopjatok,
ez karddal harcol, az arannyal:
tinektek ez a harcotok!
És csak ügyesen! gyomrotokban
a tétova, halk kordulás,
első didergése a testnek,
felsőbb, isteni bíztatás,
tiszta kinyilatkoztatás!
Akinek nincs, nem azért nincs, mert
nem jut neki – hanem azért,
mert lefoglalta, ki korábban
nyitotta ki szemét, kezét.
S akinek van, ugyan miből van?
Két keze után nemigen!
Így, avagy úgy: szerezte, mondják;
még jó szerencse, hogyha nem
véren szerezte, fegyveren!
Látom én jól, hogy szavaimra
felém e szép dombok megett
börtönajtók nyílnak maguktól,
mint hajlongó lakájsereg –
mit bánom azt is! Mit ma mondok,
adósság, ősi tartozás –
jobbra és balra fizetnem kell:
oda bosszú és vádolás,
ide hála s vígasztalás.
S szólhat a társadalombölcsész,
csavartan, mint a lápi ér
és annyi szent idegen szóval,
mennyi tíz misébe se fér,
vonjátok elém ezt a bölcset
erdőnyi kötete alól,
hogy sok szavára ráidézzem
egy igaz bölcs szavaiból:
la propriété c’est le vol!
Lopás lett a tulajdon! – mondá
ez a derék jó francia,
arra mondta, kinek más bőrén
sikerül gazdagodnia.
De kiéből vesztek ti, kérdem,
ha sikerül markolnotok?
A napszámért mentek, amelyet
az erőszak visszafogott,
– mely testi tulajdonotok!
Megvetem én, ki a szegénynek
óljából egy tyúkfit kiás,
az uzsorást, a félkézkalmárt,
sőt a kétkezit, az sem más!
De itt ti vagytok meglopottak,
ti vagytok itt az áldozat!
De minek is a magyarázás,
hol ős időktől bűntudat
nélkül az ösztön ad utat!
Egy ország volt a föld, s egy ország
lesz, azé, aki műveli,
hamis a jog, az ige, törvény
mely másként s másnak rendeli!
Nem vesztek, mondom, visszavesztek,
nincs mit szégyelni! – nézzetek
a vádlók, üldözők szemébe,
míg pillájuk meg nem remeg:
ki itt a tolvaj – emberek?
Jön a válasz már, jön a válasz,
mennydörgőn hova odavág,
dadogó visszhanggal dől össze
a fal előled, jobb világ!
aztán eljön a kor, midőn majd
a megtisztult mezők, hegyek
felől nyugodtan hozza terhét
haza az őszi fellegek
alatt, ki szántott és vetett.
Lobogóikat! s csillogást, mint
távol folyók acél-tüzét,
hozzák, mint ár, az osztályharcok
merész, magas üzenetét –
Előre! kiáltom búcsúzván,
betöltik végre az időt!
Kevély oszlopaival szédült
fordulatot végez a föld,
jog lesz, mi bűn volt azelőtt!
Lesz kor, midőn e mái furcsa
harcokon késő fiatok,
ha hallja őket: eltünődve
könnye között is mosolyog.
E mosolyért is, a derülő
jövőért, készülj kis sereg
keményebb harcokra, de közben,
mint minden hadbaszállt sereg,
tartsd fenn magad, ahogy lehet!
Tartsd fenn magad és gyüjtsd erődet
barátkozva, bajtársian,
mígnem egy nap majd az egészért
indul egy széles, szép roham!
S vidáman mindezt – már előre
ízlelve a jó örömöt:
a győzedelmet, a békét, mint
jó ügyért hadbaöltözött
katonák két csata között.
Lelapul, fülel, megiramlik,
hogyha utat enged a csönd,
görnyedten igyekszik előre
árok alján, palánk mögött.
Viszi a lazsnakot és mintha
sorsom, jövendőm mentené
ős bozótjából a nyomornak:
hálásan szaladnék elé,
emelni egy világ fölé.
Hogy itt vagyok, övé a hála!
Kis batyujával ő emelt
felsőbb világba, iskolába,
egész Párisig – ő nevelt!
Ha ő lopott, hát mindenestül
én is egy nagy lopás vagyok,
lopás eszem, szívem, tudásom,
lelkem – mely folttalan ragyog,
így köszöntöm a nagyanyót.
Eltűnik előlem, de újra
fölbukkan… mily vígan szalad!
nézem és hangom elakasztja
szívbéli forró indulat
s elnémulok meghatva, hogy lám
haza ér… hogy az éjszaka
mélyén fölcseng egy kis tehénke
elégedett, öntelt szava,
mint győzedelmi harsona.
UTÓHANG
Szálló egek alatt*20
1935
I. kötet 171 I. kötet 172
Nem volt riadalom a pusztán,
amikor megszülettem én
váratlanul, hivatlanul tán
halottak estelén,
novemberben, halottak napján,
gyertyagyújtáskor, amidőn
fejfák tövén a puszta népe
künn térdepelt a dombtetőn,
harangszókor, mikor a szomszéd
falvak magas sírkertjei
hirtelen testvér-őrtüzekként
elkezdtek fényleni.
A völgyben egy kis házban akkor
szédült nehéz kínra anyánk.
Elképzelem a téli tájat
és azt az éjszakát:
egy sápadt nő egy kis szobában
s körül a komor hegytetők
ormán villogó koronákként
lobogó temetők.
Körül a halál diadalma,
gyertyás, kisértő ünnepély
és lent egy váratlan sikoltás
a párás völgy ölén.
Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
és lentről a völgy, mint meleg
tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
sikongó életet.
I. kötet 173
Téli búcsú
Nyílik az ajtó, dús ködoszlop
csap ki a fagyba, fölszalad,
helyén a küszöbön röhögve
egy testes mészáros marad –
– Az ajtót, hé! – De lobban újra
és akár Mózes lángoló
bokrából: most egy kovács lép ki,
aztán egy kádár, egy szabó,
egy sánta kocsis – telik egyre,
zümmög a kocsma, sustorog,
pácolja, főzi már pöfögve,
mit a téli szél beledob.
Fedő billen így, gőzt sípolva,
ahogy kifordul ajtaja;
most egy kupec merült el benne,
egy kondás, egy csizmadia –
Gyűl bent a tábor, bőgve, minden
érkezőt rikoltva fogad,
mint bajtársak vesztett csatából
szállingó bajtársaikat.
Itt a púpos is! – Külön púpként
púpján a hó, vállán a hó!
A planétás zöld madarával –
Ez is a bandába való!
képzeletemmel, két veszekvő
félkéz-kalmár közt, ez a jó,
ez a társaság már szívemnek,
e hóba, csöndbe roskadó
darabos hegyek s a szirt szélén
ez a kis kocsma – ez a nép,
mely így üli meg, öklendezvén,
hálaadó szent ünnepét:
üvöltve, szinte kérkedőn már,
hogy megmutathatja magát,
ilyenek lettünk! – szájba dönti
s falhozdurrantja poharát,
gajdolva egyre s nyelve egyre
a nyálkás murci nyers tüzét,
kész a vásár! – a pénz a zsebben,
– egy félmeszelyre épp elég!
Megvolt a vásár, a sok sátor
csattogó, vén ponyváival
repül a négy égtáj felé már,
kergeti markos hóvihar!
Siet haza, fut már bokázva,
ki lovon, kocsin érkezett,
meg-megcsusszan a kaptatókon
és szitkozódva hempereg.
Künt szikrázik a fagy és dörren;
egy éjjelen még jó helyen,
füstben, fellegben, mint a szentek –
– Itt csücsülünk a melegen!
Füstfellegekben, jó magasban
lakjuk vígan a lakomát,
messze gőzlik a föld alattunk,
a lapos, halandó világ,
a hitvány föld, hóval, gyerekkel
és vénasszonyokkal tele,
ünnep ez ma, a büszke tervek,
a férfi munka ünnepe! –
a kitartásnak, szorgalomnak
tora ez! – aki dolgozik,
hisz és remél és álla koppan,
egyszer kedvére ihatik,
s dalolhat hozzá maga módján,
maga hangján a sok torok
sipíthat, nyíhat, mint félfarral
csapdába szorult farkasok,
ahogy illik! – hogy klastromában
sok gondja közt dicső urunk,
hallván a messzi brummogó neszt,
tünődjön el, de jól vagyunk,
hogy’ mulatunk, együgyű szívünk
e bús napokban hogy’ derül,
hogy’ fújjuk, ropjuk! – Mint akiknek
maga az ördög hegedül.
Ó, az a finom szín! A lágy zöld, melyet
az őszi vetések, fák felöltenek,
mikor a legelső dér rájuk leszáll.
Mikor az éj alatt csonttá fagy a táj.
I. kötet 176
Kocsin utazunk, a szaladó szekér
összeráz a kemény hantok tetején.
Körül a napfényben szikrázó mező –
szöcskemód szökdel a milljó drágakő.
A zöld táj a jég friss fénymázain át
úgy vakit, úgy villog, mint a másvilág.
Gőzt fúnak a lovak, mint a táltosok,
oldalukból órjás, fehér szárny lobog.
Nagy fehér szárnyakkal vágtató lovak –
Illés! hova visz e lángoló fogat?
Nem szólhatok, sajna, nem felelhetek,
nehogy leharapjam dalos nyelvemet.
Utazunk, rázódunk, szikrázó rögök
tetején, mint érdes csillagok között.
Ki ez útra téved, óh az néma már,
lemond a világról, önmagába száll.
Némán, elfogódva nézek szerteszét
táncoló környékem, gyémántló vidék.
Te vagy? Mintha már fent, halálom után
idézne sóváran hű fantáziám.
Fehér ez az út itt, akár a tejút.
Elmarad a föld és elmarad a múlt.
– Kirázza ez, bátyám, még a lelket is –
Még a gyereket is – mekeg a kocsis.
Köznapi mennyország! – Ilyet akarok,
ily kétkezi jámbor kocsis-angyalok
röpítsenek majd, ha fagyos orromon
az öröklét éles legét kapkodom.
(Kedvesemé, aki – míg én e magas
bús eszmevilággal töltöm agyamat –
békésen kuporog, puhán, csendesen
mint fészekben alszik itt a térdemen…)
Újév napján írtam
Karácsonyra hó lesz, jósolta a naptár
és lett is valóban. Mintha ezer kaptár
nyílt volna az égen: zümmögve kerengtek,
belepték a pihék már az egész kertet.
Néztem hogyan szállnak,
néha visszaszálltak,
mint aki megfordul még egy búcsúszóra.
Rajzott az egész táj! Estefelé csöngve
szánok szaladtak el valahol a völgybe,
láthatatlan, mintha mind álmodtam volna…
A lágy alkonyattal szétömölt a tájon
a zsongó karácsony.
Nyugtalan forogtam a kicsi konyhában.
Mire vártam? Ma sem tudom mire vártam.
Akkoriban én úgy képzeltem az évet,
mint egy hosszú utat. Mostan ér majd véget,
hallottam és láttam, hogy mindenki örül,
a kis tűzhely körül. –
Titkos szorongásban
éltem napról napra december havában.
Kint a nedves kazlak
reggelente harsány aranyszint ontottak.
Aztán hó lett és csend. Nagy csend, csak a bezárt
kakasok hallattak pár kukorékolást.
Szinte emelkedni éreztem a tájat,
a kedves dombokat, az ismerős fákat,
havas udvarunkat fürge talpam alatt –
És eljött az ünnep s minden régi maradt.
Évre évek multak s azóta én sokszor
vártam még gyermekként az évfordulatkor,
hogy majd csúcsra érek s gyakran már-már hittem,
látok is valamit –, másszor legyintettem
s Szilveszter csuszamló, sikongató éjén
részegen pörögtem az év meredélyén.
Megtörten ébredtem, sík, havas reggelen
járt szemem s borzongva láttam: ez a jelen,
ez a lapos hideg, amelyből sárosan
nyult egy-egy országút előre gyászosan –
Megindultam rajta, tudtam nem fölfelé,
fázva lépdeltem új s új szakadék elé.
Néha még fölvágtam rémülten fejemet,
feléd, régi liget!
Hóban, ködben állnak
jegenyéi ott fenn a régi hegyhátnak
s az uj esztendőbe bukott vidék felett
el-eltünedeznek, mint a kisértetek.
Ország süllyedt itt hó, éhség, nyomor alá,
rajta mint vizipók futkároz a halál.
Havas emlék
Megettünk téged kis malac.
Nyakonszúrt a szegény paraszt.
Kiknek jöttére boldogan
sikongattál és untalan
ugráltál a deszkák mögött,
rádrohantak az emberek.
Mert már november elején
nem volt számodra eleség.
Fülednél fogva húztak és
hiába volt a kérlelés,
aki úgy ápolt, mint fiát,
ki gazt hozott s kukoricát
Hallottam jajgatásodat,
bent a meleg dunyhák alatt.
Sírtam, befogtam fülemet,
átöleltem testvéremet.
S képzeltem, jaj, mi lesz, mikor
reánk is ránkkerül a sor.
De már a pörköléseden
vidám szívvel voltam jelen.
Néztem a felcsapó tüzet,
körmömre húztam körmödet.
S a füstös, pernyés ég alatt
rágcsáltam megsült farkadat.
Lehullt a hó, a szürkületben
villogva szálltak a pihék,
megülték a barna göröngyök
apróka alpes tetejét.
Falta őket a sár, de jöttek,
csak kanyarogtak – ügyesen
gyűltek, mint nemrég még a lepkék
a kis pocsolya-széleken.
Ökrök bőgtek az itatónál,
kapkodták gőzlő orrukat,
rázták panaszosan nyakukról
a konok fehér rajokat.
I. kötet 181
Távolról ebvonítás hallott,
tyúkok karácsolásai,
rémült csipogás, mint egy szétvert
sereg vad sikoltásai.
Sötétül egyre s a sötétre
mint egy „Mene-Tekel” nyoma
fenyegetőn kirajzolódott
a fák tündöklő ág-boga.
Vonal vonalra, ág után ág,
a hófehér sövény megett
fölálltak sorra a gyümölcsfák
mint visszajáró szellemek.
Mesékben élő gyermek, vártam
ott az ablaknál a – csodát;
most jön talán, mostan „jövend el”,
most, fehéren, a másvilág!
Csak a hideg jött. Hasoncsúszva
bujt, bujt be az ajtó alatt
és harapdálta, harapdálta,
harapdálta a lábamat.
Fűrészelés
Fűrészelés gyermek-sírása,
a fejsze öntelt csattogása
keltett s litty-lottya a köcsögnek,
mit ablakomnál öblögettek.
Nem voltam itthon három éve,
most se jöttem épp vereséggel –
kedves környék sok kis zajoddal
tapsolj csak büszke vigalommal –
Itthon voltam hát végre bátran,
tisztán a régi cselédházban,
beváltva – kitünő diák –
mit elvárt pap és uraság.
Fölültem, aztán kiugrottam,
két vén papucs alázatossan
várt ott, mint két görnyedő szolga,
csak lépjek rá kövér hátukra…
Úgy, ahogy voltam, dudolgatva
pislantottam ki az udvarra,
apám izzadva a fűrésznél
rám nevetett, de nagy úr lettél.
Tisztelt úr, ha nem sértlek ezzel,
tüntess ki megjelenéseddel,
nézd a fejszét, hogy vár a baknál,
hogy neki is már kezet adjál…
Téli éj
Úgy, úgy, jó gyermekem, úgy lesz újra minden, mint e világban volt.
Künt az ablak előtt megropog a friss hó, csikorog, nyikorgál,
ahogy a favágók elcsoszognak sorra… Lent a puszta kútnál
szomjas ökrök bőgnek… nyujtva s panaszosan… mint e világban volt.
Mint e világban volt, úgy lesz újra minden… zsong a téli reggel,
Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába,
söpröget, törölget, behoz három bögrét reszkető kezekkel.
Alszol még, de beleng álmodba is a tej édeskés párája.
Így lesz újra minden; álmélkodó szemmel ismersz mindent újra,
páros drótja közt a megtisztitott lámpát… a hű varrógépet, mely vígan csörömpöl.
Mintha minden újra kezdődne!… Egyszerre tisztán, megújulva
ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől.
Ez lesz a másvilág… nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan
elváltak, nevetve fűzzük egymás nyaka köré karjainkat –
Künt kerék nyikordul, a disznók visongva döngenek az ólban.
Tele fürge zajjal, nyüzsgő igérettel megkezdődik a nap.
Az édes, a könnyű, meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja,
mivel hajdan újra s újra hitegetett: sohase lesz vége –
Becsilingel a dél. Megáll a délután; ott ülsz az ablaknál és anyád karjába
dőlsz és nevetgélve tekintgetsz a téli derűs szép vidékre!
S ezt az éjszakát is, e téli éjszakát, bús éjt, születésed harmincadik éjét, mikor zengve-búgva
leomlott körötted a jövő légvára, gyermeki játékvár! s te dideregve-fázva
kiáltottál volna – már az ég felé is! – s szenvedtél csak némán asztalra borulva,
mert se földön, se égen nem lelted helyedet, sehol e világba…
Isten ostora
Kik voltak, honnan, hova tűntek?
messze jártak már, amidőn
nagy robajukra kiszaladtunk,
megszorultunk a küszöbön.
Három megyéből ami pompa,
fény lehetett és hatalom,
ott száguldott a messze völgyben
fogat előtt és fogaton.
Lovak és urak és csillagként
forgó fénymázas kerekek
s büszke kocsisok vas derékkal
urak és paripák felett.
Csak néztük őket elbűvölve,
élő mese volt! – a kövér,
kemény lovak farán síkos, gyors
villámokat dobált a fény.
Országúton és dülőúton
gyöngyházbélű híg ég alatt
versenyeztek, hátuk mögötte
nagy port vetettek az utak.
Itt is, amott is messzenyúlva
porzott a vidék, mintha csak
egy láthatatlan kéz mért volna
hátára vad csapásokat.
Egy láthatatlan szíjas ostor,
mely a mosolygó ég mögül
csak üt, csak veri azt a földet
dühödten, érthetetlenül.
Így látom egyre azt a tájat –
s népét, akit azóta sem
védett senki, hacsak a testvér,
a fiú költők szava nem.
– Ütésre ének! – golyónál is
messzebb száll – szálljon hát a dal!
sziszegve, élesen, a válasz
kitörő panaszaival!
Újoncok
Rákóczi táborába
Egy csókot az anyának, egy intést a jóbarátnak
s egy hosszú rozmaringot, szerelmesem néked, nagy aluvó!
és ahogy az illik: havat a határnak,
bort, lámpát, citerát
s künn a kapun túl verje a földet a ló…
Aztán ti, társaim: táncra az éjjeli szép havazásban
egymás nyakát ölelve s szökkenve, ahogyan sikong a duda,
míg a toronyból elcsendül néhány éles ütés – száll könnyen a tájra,
e tájra, e házra
s lányra, akit nem lát közülünk már senki soha!
Ez való mihozzánk s nyeregbe zökkenve majd a csendes utcán
bódultan ügetni, mintha ez az éj is már csak emlék volna –
kakas szól majd, itt-ott kemence világol, kenyérszag száll… aztán
künn a határban
vágtára a porzó északi hóba!
Apánkat, anyánkat, így hagyjuk el édes szép szeretőnket;
dalra fiúk! – hogy lám, ha nevünket emlegetik majd
egykor, a holtat,
könny közt is mosolyogva mondja anyánk majd:
ó a szegények,
hogy’ táncoltak a hóban, hogy vigadoztak…
Szerelem
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.
Ami újra elmarad
Cseppre csepp, csöpög a hólé
sűrűn már az ereszen,
gyöngyfüggöny leng a ház hosszán,
hajladozik fényesen.
Minden ház egy tündérkastély,
csupa ékszer, csupa dísz,
gyémántos a kazal, boglya,
még a kutya óla is.
Cseng és csorog és sugárzik,
ünnepet ül a nyomor –
oly tétován, mint zokogó
koldus arcán a mosoly.
Süt a nap, a vékony sárban
vet biborló gyűrüket,
csülkig olvasztott aranyban
ballagnak a tehenek.
Hull arcomra, símogatja,
tűröm bársony-melegét,
félszegen bár, mint az árva
kegyes úrhölgyek kezét.
A cirógató, becéző,
jószagú ujjak nyomán
sötét bánat kél a szívben
igaz szeretet után!
Fénnyel, zajjal közelgő nyár,
elsőt csengő madarak,
azt idézitek csak újra,
ami újra elmarad.
Büszke nyitány, szép igéret,
harmincadik! – nagy zenéd
zajából kihallom az ősz
gúnyolódó fütty-jelét.
Tavasz volt
Oly időben éltem
Oly időben éltem, midőn halványodtak a királyok,
hátráltak, hátráltak s hirtelen porrá estek.
A lármás hegyhatárról ingatag füst kóválygott.
Nem sajnáltam őket, hogy sorra odavesztek.
A táj, a városok, a zsarnokok szobrai –
Oly esendő volt mindez s nyúló, mint ostoba álom!
Csak vártam, mikor fognak már arcra omlani,
porfelhőt és bűzt vetve, végig a láthatáron.
Fejem leszegtem s álltam, vagy felnéztem meredten.
Előttem vetés habzott s mosta dühödten lábam.
Mint tőr szúrásai: hosszúkat lélegeztem…
Csak bokáig álltam ebben a világban.
Közöny és szomorúság. Ifjú lány állt mellettem,
alakja lágyan ingott ide-oda a szélben.
Sóhajtva vállamra dőlt, elaludt kimerülten.
Ez minden, minden, minden, amire még emlékszem.
Gyermekkor
Szép hullámvonalban madár repült felettem
s utána épp azonmód lebegve fürge párja;
harang csendült meg akkor s mintha e zaj még szebben
ringatta volna őket tovább a könnyű nyárba.
Szép kép volt ez, barátom, néztem utána hosszan
libáim közt meghatva s tán könnyel is szememben,
mintha egy titkos intés, hívó kar tünne ottan;
dél volt, a földre ültem, száraz kenyeret ettem.
Két régi vers egy kutyáról
1
Vele indultam legelőször
az udvarból ki a világba.
Szaglászva cikázott előttem,
tanulékonyan én utána.
Futott az úton és a réten,
és hogyha valamit talált,
csahintott egyet. Szinte intett,
ahogy vígan kétlábra állt.
Egy ürgeluk itt – magyarázta,
itt meg egy róka fekhetett.
Félmétert szökkent, hogy elkapja
a fölrebbenő fürjeket.
Kavicsot dobtam a folyóba –
úszott máris. A közepén
szemrehányóan vakkantott és
fejcsóválva lépdelt felém.
Elébe térdeltem, fejét
magamhoz öleltem zavart
szívvel és néztem hű szemét,
de ő vígan arcomba nyalt.
Elugrott, rázta a vizet,
fröcskölte a virágokat –
így kellene már nékem is
lerázni minden gondomat.
És megbocsátani neked,
játékaidat, istenem
és játszani, míg fejemet
át nem öleled hirtelen.
1920
I. kötet 192
2
Völgyeken át és dobogó
hidakon át és hűvös kertek
mentén futottam lángvető
porban a zörgő kocsi mellett.
Futottam, fuldokoltam,
bordáim közül víz szakadt,
a porba-fénybe lógó nyelvvel
hullattam izzadságomat.
Senki sem hívott, senki nem
küldött, nem is nézett reám,
fent részegen dalolt a gazda,
futottam a gazda után.
Ugrottam, bukfenceztem is,
a szekér felhők között dörgött –
szóltam volna: jaj! – s újra: jaj!
torkom rekedten hörgött.
Zihálva, futva tértek
udvarba végre a lovak,
leszállt a gazda és megindult
az árnyékos tornác alatt.
Léptem dülöngve én is, végre
lábához hullni boldogan –
lehullni és felugrani,
ha csak egy kívánsága van.
Nyíva röpültem ki az ajtón,
ahogy vadul belémrugott –
zuhant szívem az éjszakában,
akár ti, hulló csillagok.
1921
I. kötet 193
Ajándék
Tudom, mi szolgának a jó szó,
fogolynak séta, nap,
egy kézfogás a hontalannak,
egy korty, szives falat,
sokat próbáltam. Köszönöm,
hogy megtaláltalak.
Se jobb, se rosszabb, csak a rossztól
tán jobban szenvedett,
hálás vagyok csak és köszönni
véletlent is merek,
szerelmet, ezt az éjt, szerelmed;
ne bánjad sose meg.
Egy szót se szóltam, ajkaidra
nyomtam öt ujjamat
lefogni győztesen megindult
boldog sikolyodat:
őrizd egy életre, mit eztán
ad még e pillanat.
Tudom, szegénynek percnyi jókedv
örök vagyon lehet,
engem melenget, hogyha rád ím
mosolyt melengetek,
játékom, díjam, büszkeségem,
hogy fényesítelek.
Dől künn a hó, végy két harisnyát,
elmentem, dolgozom,
ha csöngve felriaszt az óra,
derítsen kis dalom,
itt rögtönöztem, itt hagyom
az asztalon.
Az évszakok futásáról
1
Gyorsan röppentek az évszakok, be gyorsan,
be gyorsan, gyorsan, angyalom!
rozsdállott, fehérlett – zöldel az út újra
a domboldalakon.
Évszak, évszak után – milyen diadallal
futott le mindegyik
győztesen a maga színébe borítva
a nyír leveleit.
Dörögtek, cikáztak, óh be vakítottak –
már nem vakítanak,
lassul az iram már, szorongva lesem már
fordulataikat.
Jön a tavasz újra – be tétova már ez!
meg-megáll, csöndesen,
lépésről-lépésre jő, hogy ragyogását
megszokhassa szemem.
Mire jó már nékem, kérdezem tünődve –
ránézek s lepörög
lám a virág szirma, mit repkedő kezed
kabátomra tüzött.
2
Sört kortyolok, míg te kedvenc gyümölcsödet,
e tál epret eszed,
szívom a reggeli rét szagát és érzem,
ahogy öregedek.
Tisztul az illat is, ez is, az is külön
küldi lágy áramát;
oldódik a csomó, a régi, a tarka,
a boldog kuszaság.
Oldódik, s mi marad belőle? Ideje,
hogy nekem is legyen
kedvenc gyümölcsöm és kedvenc virágom itt
és kedvenc istenem.
Előbb a liliom sűrű illata, most
a tavalyi avar
rothadó szaga csap arcomba és vonna
lengő karjaival.
Erre-e vagy arra – jobb volna semerre,
jobb volna sehova!
szüköl a szív, mikor eszmélnie kell már
és választania!
Elcsörömpöl s vissza már egyre ritkábban
fordítja a rudat…
Járt a tavasz hozzám s a rögös hegyhátban
egyszer csak elakadt.
Hársfák
Hosszú boros-pincét idéz
ez a tavaszi hársfasor,
hova az alkonyat határán
az ellobbanó ég alól
befordultam és enyhülést,
vigaszt keresve, meg-megállva
lépegetek magányosan
egyre szagosabb félhomályba.
A két oldalról összehajló
nyirkos, hűs boltozat alatt
ingerlő, sikos ízek úsznak,
mint pincék nyers fala alatt.
A bokrok, ágak, mint a dongák,
minden lépésnél új zamat,
fortyogó sűrű illatukkal
emlékek állnak sorfalat.
Mintha kétfelől a homályban
nagyhasú hordók ontanák
elmult nyarak hívogató
hevének tiszta illatát.
Mintha kétfelől mindegyik fa
törzséből csepegő csapok
nyúlnának, várnak, hogy nyikorgó
nyakukat ha megcsavarod:
Más napra, égre – mosolyogva
magam már úgy figyelek,
oly megbocsátón, mint a csöndes
csecsemő-léptű részegek.
Úgy távolodom a városból,
mint titkos alagúton át.
Gyerünk, reméld te árva lélek,
vár még egy másik, jobb világ.
A hirtelen nyárra
Ország-világi vigalom,
gyepen, tetőn gyors fényű bál;
reggel óta az asztalon,
a morzsák közt is áll a nyár.
Füttyel lépek az udvaron,
mosolyom friss szárnyai visznek.
Peng a kútkerék ujjamon.
Jó szaga van a mosdóvíznek.
Napszagú a törülköző,
mely a sövényen vakitott.
Nyakadon is, szeplősödő
arcodon napfényt szagolok.
Mert bújnak ők is már elő,
kedves virág mindnyája nékem!
Négy kelt ki ma. Szerénykedőn
lapulnak itt szemed gödrében.
Fiatal asszony
Úgy ébredtél, oly nesztelenül, mint egy madár.
S most kérdeznéd éltedet –
Kis szemed pislog – kint süt a nap már,
igen, egy új nap érkezett.
S tán röppennél is már, oly könnyű vagy, oly boldog,
frissen hunyorogsz a napon,
puha arcod kis gödreiből mosolyok
szálldosnak szabadon.
Boldog a test s te jószívvel véle vigadsz, hogy
újra meglelte helyét –,
forgolódj csak, duruzsolj – mint a patak, ha
érzi a nap melegét.
Lám, újra születtél… vár a világ már,
hogy zord tárgyai közt
elkanyarogtassa kicsi sorsod, rázza nevetve
bujkáló örömöd.
Nézd, hogy nyúlna feléd síkos ujjaival már,
az ablakon át ügyesen
hogy csiklandozna a vén hunyori, hogy csak a hangod
hallja, naiv szerelem.
Mindezt a néma vidéket! amely, lásd, annyi tavaszból,
annyi csapat
elsuhanó szép évszakból nem tartott vissza borongó
dombjai közt csak egy madarat…
Testvérek
Három nap néztem volna csak szemed
árnyékos völgyét, szemöldöködet,
a pillák sűrű sását, mely között
az eleven kis vadvíz incseleg,
villantja fényét, fürge terveit,
síkos halacskák szökdeléseit –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
S töltöttem volna három új napot
csak nézni némán a lágy hajlatot:
ruhád alól kisejlő kebledet,
a csillagot, mely rajta szendereg,
s készül, fényküllőt feszítve selyem
leplén ragyogni vak éjjelemen –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
S elég lett volna újonnan nekem
csak legeltetni, itatni szemem
szép szárba szökkent páros térdeden,
melyek hivalgón, mégis félszegen,
mint fényes kapu kettős szárnyai
tán biztatták már egymást nyílani –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
És lettem volna gyermek, gyermeked,
hogy, ha ölellek: úgy öleljelek.
Hogy mit szerelem csak sokára ad,
halljam már most vígasztaló szavad.
Fi a lánytestvért – úgy öleltelek,
ős vágy ízével enyhítve a bűnt,
így aludtam el – leghűbb kedvesed,
mire az első éjjel tovatünt.
Dél
1
Illik teneked ez a szépség,
kedvesem, ez a ragyogás,
arcodról ez a szétiramló
szemérmes elmosolyodás
s rá e pirulás – ez a lányos
nyujtózás, amelynek meleg
hullámaiból diadallal
merül föl, fénylik ki szemed –,
minden selyemnél, selyemingnél
ez, ez a testedre szabott
ifjúság, jókedv, melybe büszkén
fordul, csillan minden tagod,
2
kedveznek néked! – Hozzád illik
mint megnyugtató szép keret
még a hegylánc is és fölötte
a mozdulatlan fellegek,
még a madár is ott az ágon,
a bámész kutya is amott,
minden, mit dúdolva-dohogva
a természet körénk rakott,
minden e földön, tán még én is,
aki melletted heverek
s fütyörészve egy öröklétre
megörökítem ezeket,
e zsúfolt, sűrű, meleg órát,
nyugtalan zajokkal tele,
melyből kikél és szétcsap máris
a szép emlékek serege.
3
Ez a boldogság, ha nem tudnád,
a röppenő – most tudhatod,
a szép kárpótlás egy életre,
hogy asszonysorsod vállalod.
A legtöbb öröm, mit elérhetsz,
amit elértél – Soha tán
nem leszel ilyen tiszta fényben,
az élet ilyen szép csucsán,
ily tág csöndben, mit elviselni
nem is lehetne tán soká –
oly hihetetlen máris, mintha
csupán emlékeznék reá.
4
Ilyen békében! – Hogyan mondod?
Mintha lehúnyt pillád mögött
benned csillogna, csiklandozna
a fényes rét, a tó, a rög,
az egész tájék és úgy érzed,
mintha minden hang s gondolat
növelné, nemcsak lelkedet, de
tested is, két jó karodat
még egy, még bensőbb ölelésre,
melyben a földek, tengerek,
az egész föld beszorul, mint egy
anyátlan, árva kisgyerek –
Az egész föld és benne én is
kiről mosolyod még előbb
könnyes hálával azt vallotta,
hogy urad vagyok, vezetőd.
Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez
Nem lopsz te többet! Ami még lopható
s egyáltalán mi még elemelhető vala:
magas elődeid már mind elemelék –
Kongó puszta honod! Reménytelen egén
Szegény haza! nincs más disze már, csak amit
költői raknak rá: az őszi lomb nehéz
aranya, a folyók ezüstje s hölgyei
gyémánt szeme… de te tudod, mindez mit ér!
Te a valóságot fürkészed gondteli
arccal s objektiven! s meg nem téveszthetőn –
A helyzettel, öreg, te számolni akarsz
mesterséged finom szabályai szerint…
Azt nézed, hogy mi van… és – elhiszem – szived
búsong! Mit messziről édes oázisnak
véltél: délibáb volt! szélhordta homok és
állathulladékok halmán ülsz merengve…
Értem keserved én! Ezért volt hát vitéz
könyökforgatásod az ősi mód szerént?
Ezért hajlongásod? Ilyen pályadijért
nyaltál, miként csiga, utat e polc felé?
Ah, eljő majd a kor, tudod, akárcsak én,
eljő a nap, midőn minden tolvaj felel –
remegve állsz te is köztük – ártatlanul!
szégyenkezve dicső eleid közt: kontár!
korcs ivadék, aki már lopni sem tudott…
Paprikák
Király-kérdés megoldása,
pénzügyeink rendezése
nem érinti szívem úgy, mint
hogy a paprika megért-e.
A hegyükre nyomott csókban,
a ropogó harapásban,
a zöld ízek nyelésében
tudtam meg, hogy újra nyár van.
Mily ifjúság, mily vígasság
érlelődött friss husukba,
mily üdítő tiszta lelket
lehelnek beléd rajongva.
Nyár van, újra, nem is újra:
először ízlelem, érzem
e susogó kertben, e tág
vidék fölött és szívemben.
Túl vagyok én a virágon,
már nem köntös, nem a virág:
gyümölcs és hús nyisson rám hű
tekintetű vigasztalást.
Jönnek sorba, egyik édes,
másik szép szinét kínálja,
rádmosolyog s eszeveszett
haraggal harap a szádba.
Apáimnak eledele,
szülőházam koszorúja,
hálás szívvel dicsérlek én,
férfi nyeldeklők virtussa,
A szív szava
Ne nézz a villamos-szomszéd nyitott
olvasmányába – egy elszánt betű
reádugorhat és – vakarhatod! –
csíp, mar, tapad már, akár a tetű.
Ne olvasd el az ékes falragaszt,
mely ebzárlatról és szívről szaval,
sunyin reád vadászik mindegyik,
a körmondatok dróthurkaival.
Ódd kis családod nyugalmát! Kerüld
a különálló épületeket,
melyekben, úgymond, a tudás lakik,
művészet, szépség, stb. és szeretet.
Kültelki csapszékek előtt időzz,
az ablakokon át éjfél felé,
megütheti füled ott néha még
a szív szava s a tiszta szellemé.
Hasonképen a dutyikból, ahol
a hányt-vetett hős végre enyhre dűl
és népkonyhákból, amidőn a felsült
potyázó épp az utcára repül.
Ökrök
A kis tó közepén, melyre az est már kéklő
zománcot von, hasig merülve állanak.
Mintha innának a mesék varázsvizéből,
csurgatnak szájukból aranyló szálakat.
Így láttam a Gironde-parton őket
s a Don-vidéken. Főzték a dögöt.
Ültek a szabad tűz körül és ősi
fölénnyel falták az ürgét. Röhögtek
Európa szolga népei között,
mint nagy titkok tudói-őrizői.
Üdvözlet bécsből
A munkásházakon a gránát
nyomait még nem meszelték be.
Különben rend. Vigyáz az Úr és
Fey úr tovább a drága Bécsre.
Csillog a fényes kirakatban
gyöngyök és hurkák garmadája.
S előttük léptekként a néma
koldusok kutya-pillantása.
Béke van, általános. Béke
ragyog a puskán, ágyúcsőben.
Sima arccal, rendben hevernek
a lázadók a temetőben.
Cseng a harang. A törökűző
hős unokája lovon, gőggel
viszi hadát, mely bajt vívott a
pékinasokkal s mosónőkkel.
Ajándék
Annyi van nekik belőle? Olyan
fölös náluk a boldogság, szerencse,
hogy így dobálhatják csak a szelekbe?
Még sikongnak is hozzá boldogan.
Püspök az áldást, király a kegyet
nem oszthatná jobb szívvel, könnyedébben.
Senki sem omlik térdre a fülkékben.
Vissza is csak egy gyermek integet.
Mint két fuvallat közt az ág…
Harmadnapja se hír, se újság?
micsoda béke! – hirtelen
milyen szabadság leng köröttünk
e nyár eleji reggelen!
A váratlan csöndben, mely félve
lapul még, fülel és remeg,
a hajszolt szív, a fáradt elme
kapkodva föllélegzenek.
Végre egyedül! Végre nyugton!
Ha zúg is messze a világ,
ha úgy piheg is ez a béke,
mint két fuvallat közt az ág:
csend, csend egy napnyi még! – A pusztát
elkerülte jó messzire,
messze porzik az úton újra
a postás könnyű szekere.
Elmúlt; fölöttünk mintha szennyes
hullám tajtékzott volna át,
rázza magát a völgy a szélben
s nevetve lélegzik tovább.
Ünnep
Csak a kutyák vakkannak néha
s a nyugtalan libasereg
csap zajt, ahogy futásnak indul
s kiválva hirtelen a porból
elszáll a malacok felett.
Csak méhek zsongnak itt a kertben,
s velük ez az árvácska-had
sugdolózik köröttem halkan,
oly halkan, hogy még én se halljam
hamvas, kislányos titkukat.
Ezt figyelem, ezt fülelem csak
lehúnyva csüggedt szememet
s a tiszta csöngést – mintha messze
hajnali időkből érkezne –
ahogy ottbenn terítenek.
Ünnep ez, ünnep; harangszó sem
kondul itt benne; hallgatag
áll a harangláb, kis kolompját
még gyermekkoromban kilopták,
mint hírlik, a szilasiak.
Így ünnep az ünnep: fölnézni
s nem bánni, ami elsuhant.
Ha van még, szót váltani így kell,
békét a rejtező istennel,
ez az igazi áhitat.
Ez az igazi ima, melyhez
se szó – még gondolat se kell.
Itt vagyok. Élek. Nap melenget.
Mint nyájat őrizem a csendet.
Ottbenn a tepsi énekel.
Feledni
Feledni, feledni, feledni,
simítsd homlokom enyhe szellő,
gyógyítsd meggyötört szememet lágy
vonulásoddal puha felhő –
Feledni, mindent, elfeledni,
kiheverni, mint betegséget –
oldjatok fel, muljatok már,
hegedjetek be, óh, emlékek.
Fejem fordítom, fülem zárom,
óh hol a bölcs, a tudós hol van,
ki feledtetni tudná vélem
mit keservesen megtanultam?
A hasztalan harcot feledni,
óh feledtetni kudarcunkat,
hol a történész, ki homályba
borítaná megint a multat?
Népeket, fajtákat feledni,
várost vágyok feledni, falvat,
csúcsokat, hol bukásaim most
gúnyoló visszhangként lapulnak.
Törlődjetek el messze tájak,
melyeken ifjan átsiettem,
merülj el hívó, büszke bércek
hona, szép ifjúság köröttem.
Elégni, mint máglyán, pirosló
arcom perzselő szégyenében.
Dajkáló vidék küldj egy álmot,
ránts vissza hozzád, szülőföldem.
Feledni, ahogy láncokat tépsz –
óh vakon, tétován, tudatlan,
beh biztosabban léptem én itt,
amikor hajdan elindultam.
Feledni, ahogy kigyult házból
fulladva kifutsz a szabadba,
míg mögötted kő kőre omlik
porosan, füstösen, ropogva.
Minden mi elválaszt
Elváltunk s minden, mi elválaszt:
éppen az egyesít;
ahány akadály, azt emeli,
szép foglalatként csak, amit
elzár előlem: kebledet, szemed,
jövőm tündöklő kincseit.
Áruló utat, anyagot
ez a messzeség ad neki,
áthatóvá, mindenütt-mindég
jelenvalóvá, ez teszi,
mint a bujkáló, észrevétlen
szellőt a fák levelei.
Ahogy a nyári föld csak este
ontja a meleget:
most hogy letűntél, én most érzem
lobogni szívemet,
most érzem tikkadtan, hogy akkor
nem is szerettelek.
Elmentél s mindig igazad lesz.
Te leszel mindig már a jobb.
Szolgálóm voltál: sorsomat most
kezedbe markolod
zsarnokin, durván és gyötörve,
ha nem is akarod.
Gyertyafénynél
Tanyán lakom most, itt a régin,
mely annyi romlás, szenny felett
úgy élt, úgy él emlékeimben
mint víhatatlan szép sziget;
mintha szigeten, hű magasban
ülnék s nem is itt, hanem ott,
azon a boldog ifjú tájon: –
reménykedek, ábrándozok.
Hajlik a gyertya, ejti könnyét,
szalad a könny az üvegen,
futnak szívemen csiklandozva
pajkos emlékek melegen;
leng a láng bent is, ott a szívben,
s ha meglebben is, föllobog,
peregnek róla percig élő
forró, futó indulatok.
Kis körben s enyhén mint a gyertya,
így jó már nékem fényleni,
országos sűrű sötétségben
virrasztani, merengeni:
végezni munkám… hogyha érte
nem ér is egyéb jutalom,
mint a mosoly, mely a dal végén
köszönni lebben ajkamon.
Künt zeng az éjjel, zeng a csorda,
a hegyről ma verték haza,
zeng, mint az őszi rengeteg, mint
az árvíz magas moraja,
mint kavargón ostromra szálló,
jelszavát bömbölő sereg,
amelybe itt-ott a vezérek
bikatorka is belezeng.
A kis cselédleányra gondolok…
A kis cselédleányra gondolok, aki hajdan
e régi házban szolgált. E huzatos pitvarban
szaladgált napestig, hol most oly elfogultan
állok, ahogy ő tán, amikor a mezőkről,
a tanyáról ide bevezették először.
S ahogy ő nézhetett akkor itt a jövőbe,
oly félve nézek én is vissza a mult időkbe.
Hogy bántak véle itt? Alig múlt el tizéves.
Hogy készült szegényke az első lefekvéshez?
Első éjére az idegenek között?
Úgy bámultak reá, mint morc mezei vadra.
A konyhában aludt, itt a tűzhely mögött,
mutatja asszonya, ki hajdan megfogadta.
Ismerem ezt a házat, tudok én sokat róla.
Mikor már bóbiskolva
hallgattam a nagyok szavát, egy puha keblen,
ez a ház úgy fénylett föl félszendergésemben,
mint a mesebeli próbáltatások tornya,
a felnyúlt idegenség, aláztatások pokla,
hol rémek kínoznak egy ártatlan, ijedt lányt.
Papuccsal ütötték, ha csak egy bögrét elhányt.
Mit gondolhatott ő? Ó, ha tudta volna: eljön
egyszer egy ifjú nővel egy férfi, hogy bejárja
minden lábanyomát és mit ő súrolt, e lépcsőn
szenvedve emlékszik majd hajlongó alakjára.
Arcára, mosolyára, így foszlányonként gyüjtve
e földről már örökre elröppent drága lényét.
Könnyezik s rángó ajakkal hallgatja a mögötte
csoszogó öregasszony fogatlan fecsegését.
Mert ez, ez még él itt. Tekintget nyálkás szemmel.
Pillog, feszeng, akár bírája előtt állna.
Ez volt. Ez verte hát. Nézz arcába mégegyszer,
ő az, a tünt mesék csonttörő boszorkánya.
Öreg már, félbolond már, nem tud már csak remegni.
Aztán könnyezni csak, látva a pénzt kezedben.
Köszönj és menj tovább. Nem, nem bűnös itt senki.
De mégsem lesz bocsánat, nem már hetedíziglen.
Házasok
Felriadtam, kerestelek,
felriadtál karom között,
mily idegen arccal! szemed
mily riadalmat tükrözött?
Honnan jöttél? Mily borzadály
villant rám egy pillanatig?
egy más létből mily vád s talán
átkozódás is már, amíg
s fej fej mellett, halálosan
összefonódva, mint nevünk
betűi itt a vánkoson
újra álomba merülünk.
Kiderül, beborul
Az előbb sütött még,
most vastagon esik:
kiderül, beborul
reggeltől estelig.
Az előbb a sárnak
nehéz szaga szállt még,
most meg nem érzek mást
csak a violáét.
Ülök a tornácon
borulva-derülve,
mintha megannyi ősz
és tavasz repülne.
Csöpög és szikrázik
az eresz fölöttem,
repül az ősz, repül a nyár,
száz évet öregszem.
Tünődve-nevetve
nézem a játékot,
ezer éve a gyászt s rá a
fényes ajándékot.
Jön az ősz
Jön az ősz, jönnek az őszi nagy alvások!
sűrű borzongások, hosszú ásítások,
melyektől a szív is megleng, mint a levél –
Hályogos az ablak, finom párájára
szerelmese nevét irkálja a lányka
s ásít hozzá, hogy majd’ beleomlik szegény.
Ásít jó anyja is; künn az istállóba’
a gazda is lova farára borulva.
Hátra néz a hű ló s ásit ő is egyet –
Ó, ez az unalom! – a beborult égre
harsogó ásítás a barmok bőgése,
ahogyan egymásnak visszafelelgetnek.
Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon.
Csöpögnek az ágak. A nyálkás utakon
mint ingó kisértet, csusszanva tünedez
a vén levélhordó – eloszlik a tájról,
bekapta, benyelte a tejhabú távol,
mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg.
Álmos a költő is, rímei botolnak,
a sor végén egymás karjába omolnak –
hullna velük ő is, hallgatja tünődve
távoli muzsika ki-kifutó zaját,
ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját
s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe.
A töltés mellett
Egy tagban álló ezerholdakon
fut a vonat már órákon keresztül.
Nagy messze egy-egy falu; tornya félve
erőlködik a nap felé a ködből.
Minthogyha Pestet elhagyva e mái
időkből is kifutna a vonat,
s egy régi korba, egy letűnt világba
törne magának csattogó utat:
eldőlt temetőt vág ketté, odébb
pusztai tanya szalmafedeles
cselédviskói közt rohan… előle
sovány kutya fut, csirkehad repes.
Egy mezétlábas gyermek áll a sárban,
egy félvad, kócos jobbágy-ivadék.
Mit érez, ő nem tudja, én tudom csak,
minthogyha most is helyén állanék.
A Dunánál Esztergomban
1
Az ott a határ. Nézd az alkony
pírjában lent a vén Duna
úgy vöröslik, mint a térképen
határok piros vonala.
A határ, határ, egy darabka
a nagy láncból, mellyel magát
gúzsba kötteti újra s újra,
ha feleszmél is a világ.
A határ, határ. Európa
tág mezein a néma jel,
amelyen innen élni, halni,
túlnan gyülölni, ölni kell.
Az árva nemzetek körül a
sötét folt… Mintha vádolón
vér szivárogna, áruló vér
megannyi haldokló alól.
2
Országom határa! – Túlnan
kis házak ülnek meglapultan,
nyakát nyujtva a zsuppos nyájból
egy vén gémeskút visszabámul.
Országom határa! – Földem
határa, melyből nevelődtem,
mely táplált illattal és fénnyel
szavak ropogó jóizével.
És ahol most fű, virág, hogyha
néven nevezem, bólogatva
néz vissza reám, emlékeztet,
megannyi ismerős tekintet.
Melynek én is, ha nyelvem birja,
szívbeli, zengő akaratja,
követe lehetek, kiáltva
kiáltó szava a világba.
Minden árok és határ ellen,
minden átok és csaták ellen,
minden ellen, mi gátat vethet
mi bátor, tisztuló szivünknek!
3
Motorzúgás és dal is átjön
csempész-áruként a vizen,
bokrok közt, habról habra szökve
és fegyverek közt ügyesen.
Nagy ívben jönnek át a felhők
napfény űzte árnyékai,
váltakozva hullnak a kettős
partra az ég játékai.
Csupán a híd áll mozdulatlan,
két ország között idegen,
kitárt karokkal ég és föld közt,
mint a holt Krisztus mereven.
Jobbról és balról életosztó
tenyerét szögek verik át,
fáradtan őrzik itt is, ott is
elárvult néma katonák.
Itt is, ott is csillogó ifjú
szuronyok –, ide érezem
kamasz vágyukat: tüzes csókkal
ütni át békés szívemen.
1932
I. kötet 220
Őszi részegség
Kacsák bujkálnak lábaink között
e meghitt kocsmaudvaron… csipegnek
a borzas csibék, gyürt levél zörög,
hull asztalunkra, legyinti fülünket.
Alma lóg az ágon s fent pirosan
lóg a vén nap is fanyar mosolyával.
Hullóba’ van ő is – egy szélroham
s szétloccsant egy messzi, poshadt pocsolyában.
Tünnek a díszek körülünk! hideg
szél emelinti fent a dombos erdők
aranyos ingét: fölszáll és libeg
a lomb a légben – repülnek a felhők,
repülnek a gyors madarak, betör
a szél közénk is, fodrozza borunkat,
leng az emelt bor, csintalan’ kidől,
hűs cseppel hintve bódult homlokunkat.
Férges nap, őszi, gyümölcstelen ág
s alattuk, lengve az ősztől, a bortól,
fölgyürt gallérral öten cimborák,
poharainkkal csengőn olykor-olykor
összeütődve, mint az őszi gally
s mormolva hozzá, mint az őszi lombok!
dal volna az, dünnyögő őszi dal –
szakítják hosszú, eltünődő kortyok.
Csattog az abrosz, repked, szárnya van,
fordul és röpül ő is már az őszbe!
s peremét fogva mi boldogtalan
öt száműzöttek, már fennen üvöltve!
Repül a szék s ha karod felveted,
röpül az udvar! szállnak és forognak
a fák, az asztal s az asztal felett
anyjukhoz fürgén a sóskifli-holdak.
Repül a szélben bukdácsolva egy
hajdani ének, egyre harsogóbban,
foszlánya rongyként száll a fák felett
és fennakad a hajlongó bokorban;
száll fent az ének arról, hogy mi volt
és megszakítja csuklás és a sirás
s mire himbálva feltűnik a hold,
úgy zeng a tájon, mint bús ebvonitás.
Érkezőben – távozóban
Két szomszéddal, három rokonnal
az állomásról a tanyára
úgy lépdelek, mint nagy családi
asztalhoz, mint hazai ágyba.
Akik sorából kikerültem,
úgy néznek már e kis népek rám,
mintha egy szép hír, jó megoldás:
életük boldog titkát hoznám.
Ki egykor rongyosan indultam,
szegényebben, mint a mesékben,
diadallal, a mosoly fényes
diadalával visszatértem.
Beszélgetünk és lassan-lassan
úgy látom én is már a multat,
magamat benne olyan hősnek,
ahogyan ők itt hinni tudtak.
Sárkánnyal küzdöttem, királylányt
gyógyítottam egy érintéssel –
Megfényesülve, tündökölve,
az emlék csoda-multat érlel.
Országom van és trónom is van,
varázshatalmam – hiszem én is,
örvendezek, hogy bár hatalmas,
mily hálás vagyok, tiszta mégis.
Elönt a melegség, dadogva
reszket a szeretet szívemben,
szemérmesen, mint hajadon lány
magátengedő szerelemben.
Melyőtök harmadolt apámmal,
ki kölcsönzött anyámnak lisztet?
Asszonynak gyöngy-pillést kínálok
és férfinak főúri tisztet.
Vegyétek díszemet, gyűrűmet,
a kardot és a cserfalombot,
a palástot és a palástról
a gyerekhad az aranygombot.
A kocsis csak állt…
A kocsis csak állt, állt s akkor hirtelen
a gazdatiszt rámért egy hatalmasat –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – A lélekzetem elakadt.
Szívem fölugrott, mint vad a hurokban.
Egy kutya szűkölt. A kocsis riadtan
szétnézett a tájon, szegény idegen!
s egymásután kétszer azt mondta: igen.
Aztán urára nézett szánakozva
mintha az ütést a tiszt kapta volna.
Vörös lett az, dőlt belőle vad átka,
rondán, akár a részeg hányadéka.
A kocsis csak állt, nézett könnyes szemmel,
nyugodtan, mint egy megcsúfolt új Mester.
Kalapot emelt, indult tova némán
s kutyája véle, mint ijedt tanitvány.
Bérestemető
A legelőn túl, négy akác között
licium védi a kis temetőt.
Márvány nem fénylik benne, semmi jel.
Kötésig érő gazfű veri fel.
Csalán veri fel ezt a temetőt,
mintha a holtak lelke még a föld,
a sír mélyén is rejtené magát,
fortyogna, égne: kínlódna tovább.
Itt nyugszik minden őse. Légy dönög;
arrébb, a törpe licium mögött
csorda konog; ritkás kolomp-szava,
mintha egy mély álomból hangzana.
Az ott az élet, tompa, hangtalan.
Ez itt a múlt. Néha egy nyugtalan
tehén betéved a sírok közé.
Szaglász és felbőg a nagy ég felé.
Motoz a hold…
Motoz a hold a ház alján,
nem lel mást egy rossz csupornál.
Fölnéz a padlás-ablakra,
csorba kasza csüng ki rajta,
gúnyolódva, kötekedve,
mint akasztott betyár nyelve.
Szél támad a berek-aljból,
villog az istálló-ajtó.
Fölriad rá bent a bojtár,
azt se kérdezd: mit álmodtál.
Ha álmodott, olyat látott,
fölgyújtotta a világot.
Szennyesen, mocskosan, árván
Puffadt gyomorral, kiizzadva
hevertem köztük magam is,
a csípő polyvával hajamban,
viszketve tán szívemben is,
feküdtem ott a többi közt
szutykosan és halálra váltan,
mint kidőlt ló az út porában,
hevertem, mint disznó a sárban.
Összetörten, hogy nyujtózásra
sem tudtam testemben erőt,
oly tehetetlenül, mint mázsás
bilincsek, rabláncok között,
kinyitott szájjal, fennakadt
szemmel meredve a magosba,
a könnyű égre, melyen apró
felhők lebegtek hosszú sorba.
Nehéz pillákkal, álmélkodva,
mint ki még nem látott ilyet,
bámultam csak a felhők csendes
vonulását fejem felett.
Mentek, csak mentek – mintha mind
lábujjhegyen libegett volna,
hogy senkit föl ne költsenek
idő előtt a vad valóra.
Édes babám isten veled…
Szeménél kezdődött szakálla,
szinte bugyogott, úgy ömölt
foltozott öreg újjasára,
mit össze madzaggal kötött.
Ó a jó öreg! E szakállban
orra szigetként csillogott
s e sziget körül a dús árban
föl-fölcsapódtak a habok,
ahogy énekre nyílt a szája,
mert énekelt, a kék eget
nézve azt fújta a világba,
édes babám Isten veled.
Koldusok
Jöttek a koldusok naponta,
tarisznya kétfelől nyakukba –
harsogva, fennen énekelve
kapaszkodtak föl a hegyekre.
S ereszkedtek le libasorban
hosszú felhőt verve a porban,
fújtak templomi éneket,
jósoltak szörnyű éveket.
Vállukon kétfelől tarisznya,
jöttek a hegyről nagy visítva,
nyakukban zacskók ennek, annak,
lisztnek, kenyérnek – amit adnak!
Szinte repdestek, énekelvén!
Azóta is így képzelem én
az angyalokat – öregeknek,
énekelnek és kéregetnek.
Jöttek egyenként, görbe bottal,
egy lábavesztett köztük lóval,
kicsi szekérben, mint egy bálvány,
kövéren, sötéten kántálván!
Nem kért az semmit önmagának,
csak egy kis szénát a lovának,
egy kis szénát a saroglyába,
hol már egy fél petrence álla.
Sánták érkeztek nagy mankókkal
és vakok sápadt kislányokkal,
ők nyújtották a csempe bögrét,
a kanálnyi zsírt belekenték.
És némák, akik csak hörögtek,
szapora könnyeket töröltek
és mutogattak a torkukra,
majd a távolba, majd hasukra.
És undorítók, oly sebekkel,
akikhez már a szegény ember
fia-leánya mert csak szólni,
a szörnyű kézbe krajcárt nyomni.
És őrültek, kik fintort vágva
csak beröhögtek a konyhákba;
követeltek, ha meg nem kapták,
a szemérmüket mutogatták.
Jöttek, csak jöttek, egyre jöttek,
micsoda földről özönlöttek,
mily szörnyű múltból, ahol karjuk
elmaradt szemük, lábuk, orruk.
Mily vad világból, amely ottan
kezdődött fent a hegyoldalban,
hol az országút lapult s tért el
tele varázzsal és veszéllyel.
Jöttek bőgve a vad csatából,
rettentő ütések nyomával,
mint dorongolt eb a kertvégbe,
a szegény népek küszöbére.
Volt köztük régi rab és elvert
pap és olyan, ki ölt már embert,
hajdani dáma és diák is,
volt köztük még egy vén betyár is.
Jöttek s mentek üvöltve s mégis
hogy mentem volna vélük én is
el, ki a messzi nagy világba,
egy próba-szerencse csatára.
Betyár
Ezer mérföldre
Mint őrtüzek, mint hajdani
hiradó harci tűzjelek:
ablakom alatt éjről-éjre
apró tüzecskék lengenek;
Öt-hat sovány láng, mit a gödrös
telken az épülő falak
végében a napszámosok
bográcsuk alá gyujtanak.
Ott fáznak-áznak; néha már
az óra hogy éjfélre üt,
álmomból is fölver keserves,
elnyújtott, hosszú énekük.
Nincs köztük asszony, nincs gyerek,
eltévedt, árva harcosok,
így virraszthattak hajdanán
ama kalandos magyarok.
Ezer mérföldre, ami jó,
ezer mérföldre, ami vár,
minthogyha ismerős vidékre
nem juthatnának soha már,
mintha egy ezredévbe bolygó
csapat vert volna itt tanyát,
vert had, mely annyi harc után
haza még máig sem talált:
úgy ülnek, panaszosan úgy
szűkölnek ott a tűz körül.
Úgy vetik néha föl az égre
fejüket reménytelenül,
mintha már minden, ami vár,
és ami jó volt valaha,
a föld, a hon, az ő hazájuk
ottfenn a holdban ingana.
Volt idő, midőn állati
jajjal jajongtak. Hallgatag
merengnek már a tűz körül,
nézik a bíbor lángokat.
Mellettük asztag városok
szökkennek talpra, paloták;
út születik – a kész úton
csüggedten indulnak tovább.
Ültem közöttük sokat én,
istállók, barakok előtt
raktuk dünnyögve a szabad
tűzre a ringy-rongy tüzelőt.
A láng vivódva, sírva lobbant
a kormos, vén bogrács alatt,
vad kisértetekké varázsolt
mindnyájunkat a füst, a szag.
Apám halálára
Imádkozó asszonyok, kezdjétek a Fájdalmas Urangyalát!
Szóljatok erősen, kiáltsatok fülébe – daloljátok fennen a legszörnyűbb imát,
hogy ő, aki porból vétetett s érzi már, szélben repül majd újra, mint a por:
higyje, valami mégis megmenekül belőle, kiszökik a por piszkos forgatagaiból!
Valami, ami ő volt, több e didergő testnél, – itt az idő,
távoli szép sejtés, lenge reménység: lélek, ha vagy, most tünj lebbenve elő!
Kit csalogattak: a férfi, a megpróbált, ím tartja magát még, néz mereven:
számotadás kell neki, Rend! Igazság s nem kegyelem!
mindent, ami kell! földjeiről is ott az írás, kis vagyonáról a vánkos alatt,
végső erejével, árnyékként mi a hajdani munkás karban visszamaradt,
ítéletet int: mellére jelet, az utolsó néma keresztet
s fölnéz komoran: átadja íme, lökjék vissza a földbe a testet.
Nem ez vala ő! Hogy mi volt: – most válik az el!
Most harcol az ottbent csapdája bogával, foszló kötelékeivel!
Harcol s rettegi ön-diadalmát – merre repül, ha ledönti honát? –
Imádkozó asszonyok, ti kilencen, harsogjátok erősen az ősi imát,
hogy az, ami ő volt, hogy a hajdani lélek, a férfi, ki benne lakott,
dal szárnyai közt szárnyalja keresztül azt is, azt az Éjt!
megvetve-feledve mindent, ami lesz, mindent, ami volt!
gyermekeit, házát, a határt, a hajnali drága fényt,
a mult gondjait s a játszi vak reményt!
Jog
Légy büszke rájuk, szívbeli
elrendeltetés jelei,
kiválasztásé: küzdened kell
bitorló ős szörnyetegekkel –
készülj fel, s hogy légy láthatatlan:
az aljnép szürke köpenyét
terítsd válladra s vedd kezedbe
a mesék minden fegyverét.
Kígyózsírt, lószőrt, őseid
fondorlatát, tanácsait,
kivül a falkán: hős, szabad vagy,
ha győztél, ne félj, föloldoznak,
ravasz légy hát – egy nép figyel rád,
csodát kell mívelned, csodát!
mert ha nem, jő máris a hóhér,
emeli máris pallosát.
Ó szép, ó édes büszke jog,
megvetni minden gazdagot!
fönnfénylő gőgjük ékességét,
bódító kegyük édességét,
ahogy ők egykor megvetették
a szolganép szavát, szagát,
mind a táborét, mely szivedben
zászlót emel, csatát kiált.
Farsang
A zene harmadnapja szólt már,
harmadnapja a friss zene,
a kis parasztház harmadik nap
keringett szinte már bele!
A víg zenében, ami nappal
megragad még a ház körül,
de éjjel, már harmadik éje,
diadalmasan szétterül,
szétfoly és fölszáll büszke jelként
s a kicsi ház, a tél, a hó
fölött lebeg, mint mesebéli
víg népekkel telt léghajó –
Örömmel, vígsággal, reménnyel
duzzadó léggömb odafent
a téli éjben s kosarában
mi a kis házban idelent;
a kis házban, hol harmadnapja
a konyha és a két szoba
félfalunak volt etető-
itató paradicsoma;
mérföldre szállott hivogatva
a káposzta, a bor szaga –
körül a fákat is belepte
a kiváncsiskodók raja.
S nevettem egyre, bár bújával
majdnem leszakadt a szivem.
Vadul, bolondul megszerettem
a kis menyasszonyt, kit sosem
láttam azelőtt s aki itt is
zavartan és szégyenkező
arccal és egyre félszegebben
csak néha-néha tűnt elő.
Tétova szeme a szegénynek
s már kendőbe kötött feje
hirdette, hogy mi már ilyenkor
megesik: megesett vele.
Néztem kerekded, szöszke arcát
s úgy elfogott a fájdalom,
hogy ültömben csak végignyúltam
féltesttel ott az asztalon,
könny és kidőlt bor mosta arcom,
sírt szívem mintha ezután
nem maradt volna, a világon
nem maradt volna több leány.
Mintha megcsaltak volna, mintha
egy szép ígéret foszlana –
mintha a földön senki engem
nem szerethetne már soha.
Körülnéztem – összefolyt minden.
Mindenre jól emlékezem,
mintha még egy alakban láttam
volna magamat mögülem.
Tudtam mit teszek, s tudtam azt is,
hogy mást teszek, mit akarok,
börtönben voltam s tudtam azt is,
hogy rab vagyok, vagy vak vagyok.
Kapkodva forgolódtam. Hol vagy
te szép, egyetlen, drága lány!
Megnéztem mind. Megnéztem újra.
Egyforma volt már mindahány.
Tehetetlenül, mint bűbájló
szemverés, varázslat alatt
bús mesehős, kerestem azt, ki
régi magamnak visszaad.
Jártam a párok közt s belül bár
csavart, fojtott a fájdalom
riadtan hallgattam a részeg
dadogásait ajkamon.
Derékon kaptam, akit értem
és roptam a táncot vele
a vad zenére, amely zengett –
bongott már harmad éjjele.
Csak szemem tudta ezt sokáig,
a szemem s még nem a szivem.
A szemem s talán derekának
karcsúságáról tenyerem.
Egy lány, ugyanaz járta vélem,
lebbent, fordult, de visszatért,
elémtünt folyvást, megismertem
két vállamon már a kezét.
Az asztalhoz is velem jött már,
mellettem ült, el nem maradt:
dugdosta, már ahogy az illik,
kezem elől a poharat.
Így folyt az éj, a harmadik már,
egyre sűrűbben, vastagon.
Mintha szédülve egyszer künt is
jártunk volna az udvaron.
Ott mondhattam el néki mindent:
holdat és csillagsereget
vélek látni szavát idézve:
„itt én is jó leszek neked!”
Ezt mondta – búsan, vagy nevetve?
nem tudom. Nem is szólt talán.
Se rá, se másra, semmire sem
emlékszem vissza ezután.
Kifosztva, idegenül, árván
tekintgettem magam köré
és botladoztam be a törpe
szánba apám, bátyám közé.
Futott a két ló, kövér combjuk
szapora változásai,
mint másvilági szörnyű arcok
rettentő vigyorgásai
gúnyoltak, ugráltak előttem,
amíg pillám le nem ragadt.
Verte hazáig gyors patájuk
arcomba a havat, sarat.
Magyar vagy?
Magyar vagy? Az se vagy.
Szomorú szolga vagy.
Bú, szép gond, a könnyek:
akiké a földek.
Tán ha német volnál,
pezsdülnél, rajongnál.
Mint mezőn a fűszál,
ezrekkel inognál.
Tán ha zsidó volnál,
sírva átkozódnál.
Milliókkal halnál,
ha szünne a felszél.
Százezernyi fájó
szív közt az ős fáról.
Nem őriz, nem táplál,
ki is dőlt talán már.
Emlékezés egy téli napra Debrecenben
Debrecen – szoba, nagy kemencés,
voltál gyermek-képzeletemben,
nagy hideg szoba, hol Petőfi
ül és versel füstfellegekben.
Szobában ültünk, füstbe mink is
reggel óta, lap-tervbe főttünk,
hideg volt ottkünn, hókuszálta
a város, az ország köröttünk.
Vasárnap délelőtt volt, ittuk
a homoki bort, egyikünk
fölsóhajtott, nem terem itt fű
a szellemnek már, minekünk.
Mint száz éve, oly lent a nemzet,
a nép ügye, az ősi nyelv –
koccintottunk, kalácsot rágtunk,
egyikünk folyton énekelt.
Kimentem aztán, jártam az utcákat,
melyek a város szélei felé
egyre tágulnak, mint a baromjárás
érdeke hajdan rendelé.
Visszaindultam, mosolyogva
hallgattam, ahogy az órák
minden házból a tizenkettőt
más és más hangon eldalolták.
Sőt, megtudtam még a szagokból
azt is, hogy itt és ott mit főztek,
majd’ mindenütt káposztát főztek,
egy-két helyen birkapörköltet.
Ez hát a város, hol mindenki
oly zordon, konokan keresztyén,
rámtörnének tán, ha megtudnák,
itt járok, egyedül keresztény.
Ebéd után folyt a szó ismét
a lapról, lelkesen, noha
lelkünk mélyén tudtuk mindnyájan,
hogy nem születik meg soha.
Megszületik vagy nem születik,
születik-e új Magyarország –
fontuk, csak győzedelmünk
tervét és gyöngyös koszorúját.
Ó, ez a furcsa, csaló szép láng,
ez a mi életünk, gondoltam –
az ablak párájába búsan
nagy halálfejeket rajzoltam.
Kinéztem rajtuk, künn az utcán
nevetgélve két apró kislány
szaladt s utánuk egy ijedt eb:
meg-megcsúszott a jeges járdán.
Koccintottunk és hörpintettünk
és rákezdtük, hogy megrezegtek
az ablakok és szapora,
kövér könnyeket eresztettek.
Ének Pannóniáról
1
Eső után, ha fölragyog a nap,
tört csattot, gyűrűt még ma is kivet
a föld magából, mint a lomha agy
ifjonti, régi, szép emlékeket.
Eljátszik velük – ez maradt csupán
a nagy időkből, a szabad világból,
midőn még hullám csillogott e völgyön,
hol most barázdák kormos húsa lángol.
Midőn a kis ér, a szerény Kapos,
nem száműzött, távoli rokona
volt a Dunának, de testvére: tágas,
rengő folyam, mint maga a Duna.
Hegytől hegyig mérföldes, ősi ágyban,
mit neki még egy jobb isten vetett,
hempergett, játszott és gyűrűs mosollyal
kerülgette a sok kis szigetet.
A földnyelveket, melyeknek magos
döngölt bástyáin kőbaltás vitéz
ügyelte a végtelen áradás
szellő-borzolta, pikkelyes vizét,
A vár körül, hol most a kis falu:
Regöly magoslik, biztos őrhelyek,
földvárak álltak, melyeket a vízbe
emberkéz, férfi tervezés emelt.
Megannyi óriás vakondoktúrás,
gyepük, töltések, melyeken ma is
fölmenet lovát ostorozza és
lefelé kereket köt a kocsis.
Állt még Leányvár, Pillevár – Nyedám,
s amott Nebojsza vén szőlőhegye.
Hírül a harcos népből és időből
nem maradt rajta fenn csak a neve.
Áll még a sánc, hol egykor gepidák
izzadtak, ettek s táncoltak bizonnyal,
űzték a szép lányt s véreztek ezerszám
új nép baltái alatt vad jajokkal.
Új nép özönlött s újra özönlött.
Új fegyverével mindig új csapat
ült tort a sáncon, míg a víz, vörösen,
lebegtette az elmaradtakat…
Jazigok, kelták, avarok, herúlok
váltották egymást, míg egy reggelen
lovát egy tömzsi, ferdeszemű nép
úsztatta harcra a bodros vizen…
2
Apadt a hű víz, még Majtény után
kurucok búttak mocsaraiba;
betyárok később, majd a nád között
lövöldöző pandúrok csónaka.
Eltűntek mind. A dombokon új haddal
megjelentek a birtokos urak,
az új hódítók!… Népre nép, soha
nem ülhet el az örök forgatag.
Új fegyver, új mód – megy, folyik tovább
a nagy csere –, már egy-egy rezzenetben
látni a munkát, mit fűt, mit kavar
a történelem: mit jósol kegyetlen’.
Áll fönn a gyepű s körötte ma is
hullámzik, zúg a népek árama,
pusztul az egykor győztes, büszke faj,
s új nép dől a völgy lapályaira.
Szárazd, Kurd, Hőgyész… Pécsig, Kaposvárig
német az egész vidék már. Szakad,
olvad közöttük a magyarság, oszlik,
mint az utolsó nádas mocsarak.
Belőlük szállott föl, a pusztuló
völgyekből, mint fészkéből vert madár,
e riadt ének halálos hírével;
megyék hosszán nem érti senki már.
Tünnek a magyar falvak, bontja mind
fogas nyomor, halálos száradás.
Sikít az új kor szele, az ős házból
a fal marad, az életből a váz…
Itt élt, igen s évezredig se tudta
e földet itt megszerezni – magának.
Zsellérként tengett rajta, tűrve-húzva
nehéz igáját, míg halálra fáradt.
S örül, ha hull – míg fent a föld öle
könnyű özvegyként friss erőnek tárul.
Ing már, egy intés: és nyugat felé
új nép karjába fordul a Dunántúl.
Nem harag: – bánat füstöl csak szívemben.
Körül új tervvel hangosak a népek.
Ez eltünt, mondják, nem tudott magának
új hont rakni: új gátat az időnek.
Új gátat rakni, rombolni a régit.
Fejét szegte csak s mint ketrecbe zárt
büszke vad ölte, gyilkolta magát,
taposta dühvel önnön magzatát.
Zajlik a táj és némul a magyar!
Csak urai vígadnak még dicsően.
Eb ura fakó! – reszkethet a föld,
ők fentmaradtak még minden időben.
Figyel a föld és dübörög az út,
villámlik rajta vonat és fogat,
néznek utána meggörnyedt cselédek
tartva kezükben gyűrt kalapjukat.
1933
Magyarok
Mintha csupán tegnap este
vetődtek volna e helyre
s azt forgatnák, hogy már holnap
újra tovább vándorolnak:
amit raknak, csak úgy rakják,
ha ledől is, ne sirassák.
Sátor-forma ma is a ház,
végiben már a ló tanyáz,
ablak előtt a pitvarba
bundán éjjelez a gazda,
nézi a csillagos eget,
sóhajt is hozzá eleget,
Vágyna nyögve már aludni
és ha alszik: fölriadni.
Szunnyad, ébred, úgy néz körül,
mint aki a vízbe merül;
amit elkap a valóbul:
még fojtóbb lidérccé torzul.
A gémeskút az udvaron
forgatja nyakát nyugtalan,
föl-fölszimatol az ürbe,
mintha ugorni készülne,
szökni feszült innal vissza,
honába az ősi síkra.
Oly szomorú, oly nyomorú,
olyan ez az egész falu,
mint egy megtorlott falka juh,
mint egy elvesztett háború.
Sűrű, tömött, mégis olyan,
mint ki a földön maga van.
Ezer éve vár így itten,
ezer éve idegenben,
tépázva a szélben, éjben,
ezer éve útrakészen
ez a falu, ez az ország,
ez az egész Magyarország.
Az utca a kapu előtt,
megbánta tán, hogy idejött,
visszatorpan, kanyarogva,
mintha görcsben fuldokolna.
Jobbról-balról az árkon át,
ráejti a palánk magát.
Túl a falun köröskörül
rejtelmes új világ terül,
idegen, mint valaha rég
Don partján a nyugati ég,
hatalmas is, tilalmas is,
elvesztél, ha befogad is.
Kik ott élnek, nem is élnek,
jó volnának kisértésnek.
Mintha mind évezrede már
cammogna így ökre után
más szavára, más földjére,
a sír felé, az övébe.
Emlék, hogy még jobban fájjon,
olyan vagy te már e tájon
vígságoddal, keserveddel
egész lenge életeddel,
mint rég hangzott jajszó, mellyet
a hegyek még visszavernek.
Hol örököd, hol a földed,
futó barmaid körötted?
Mit az ősök neked hagytak:
szép réteid merre vannak
s a kerítés, a friss fegyver,
ha a jussot vitatnod kell?
Hol a hazád, mondd meg nékem?
eltanyázni békességben?
Hol a hazám, haj, feleljél,
ha nemzettél, ha megszültél.
Az az otthon, mit igértél,
mikor emberré neveltél?
Ne e voltra, ne szavakra,
mutass egyszer tenmagadra.
Mit sirassak, mit sajnáljak,
hogyha egyszer itthagynálak?
Mutass csupán annyi földre,
hol egy ibolyám kikölne.
Haj szegény nép, haj magyar nép,
megfakult, füstös tükörkép,
nézek beléd, félve nézem
milyen arcot mutatsz nékem?
Mosolygót-e? Kesergőt-e?
Gyilkolásra örjöngőt-e?
Felhők közt a véres hold fenn
nyílik-zárul, mint húnyó szem.
Mint borús hír, gyászüzenet,
lengenek el a fellegek.
Úsznak, úsznak kelet felé,
a szívük megreped belé.
Az országút két fasorral
integet, mint felnyúló kar.
Ha kedves a sorsod, költő,
fuss tova te is e földről.
Amit láttál, amit szántál,
hallgasd el, mit megsiratnál.
Utóhang
Rend a romokban*25
1937
I. kötet 251 I. kötet 252
Fogoly
Nem okosul, ki egykor otthonát
messzire hagyta, csak midőn megtérhet.
Kis falva előtt érzi: nincs tovább.
S csak ül, tövén a végső jegenyének.
Mint én; nem lépve még be, hol borát,
kenyerét frissen őrzik a testvérek
és – hallga – épp oly frissen szebb korát
a lágy estben a kút körötti ének.
Minden olyan még, mint volt egykoron –
mondja csak –, vagy már épp olyan megint!
s néz, mint kifúlt vad át a rácsokon.
Oh kezdet és vég foglya! Föltekint –
Így tekintek föl. Úti csillagom,
mint cella-mécs harmatos falon ing.
A kocsissorról…
Nyugodt vagyok….
Nyugodt vagyok. Rozsdás ekék, törött
kerekek, szekerek, szerszámok között,
bedőlt ólak közt ténferegve már
úgy járok, mint ki sírból visszajár.
Régholt apáknak békességtelen
fejcsóválásait szellőztetem,
tenniszcipőben taposva a vad,
a júliusi őrjöngő talajt,
mely füstöl, mint készülő robbanás,
mely éget, mint tűzpróbán a parázs.
Rétek fölött hullámzó levegő,
remeg, lebeg a reszkető jövő.
Reszket, remeg a nyír; váratlanul
ezüstfehérből sötétbe borul.
Arcom mögött szívemben…
Délben
Egy nyír, egy nyár, egy sornyi krumpliágy,
a krumpli közt egy törpe délibáb,
egy napraforgó… félszegen ezek
várják tőlem, hogy versbe lépjenek
és mint az emberek
a pusztáról tán elkerüljenek –
Mert meggyűlölvén bús szülőhonát
már futna innen mindenki tovább,
a cséplőgép pelyvafelhőiből
a részesek és ökreik mögül
a béresek – ki csak vágyódni tud,
gémlábával a keshedt csordakút,
a délibábban tocsogó akác –
s én is, mint nyája után a juhász.
Nagy idő
Rend, béke…
Rend, béke. Sok szelet látott gatyák
jelzik csak a táj csüggedt sóhaját
a vén kötélen, mely több nemzedék
vágyálmaiba leereszkedék…
Megáll, megfordul és a fél eget
végigokádja azzal, mit bevett
a részeg nap, ahogy a hegyre ér.
Furulyaszó kél, mint sebből a vér.
Apad, végsőt ráng, halványul a táj,
hogy már a mult és tán a sziv se fáj.
Itt-ott egy „rosseb!” még s nyögés… Haza-
tért lám a háznak régtül várt ura.
Az angelus hiányzik még talán
s az őrület: a kismadár a fán.
Ég kék
Levél
…Egyszóval, nincs remény; úgy élek,
mint ebédtelen dél után
éh-kopp estélig a szegények –
az idő gondol csak reám.
Már szeretetből sincsen kedvem
áltatni – kit, mondd? Koravén
gyerekként ül a szív a mellben,
tud és lát mindent, amit én.
Kettesben így ülünk; a morzsák
asztalomon s a csillagok
egy ablakomon magyarázzák,
hol is vagyok. Kihajolok,
mint vonatból – hajlongó hársfák
suhogják századunk futását.
Fa dolgozik
Este
Ilyen az élet most, a pusztai.
Öcséimnek hiányzik a mozi.
A háztetőre egy kerepelő
gólya zörög le, mint egy repülő.
Egy rádió van, este, hogyha szól
a számadóék ablakaiból,
élvezni a távol szörny-híreit
a fél puszta a küszöbön eszik.
Egy lány új nótát kérdez untalan,
a bognár meg a moszkvai utam.
Betölti lassan a gallyak közét,
teríti hálóját a langy sötét.
Hány földrészről néztem bójáitok –
csak én nem vágyom el már, csillagok.
Egyenes út
Menet
Októberi este – nemcsak ez az est,
vele már az év is esteledni kezd.
Zizzen izgatottan a lomb, leforog,
mint ágy elé női ruhadarabok.
Pirulnak a tölgyek – ó bús szerelem,
mely akkor ijeszt el, mikor meztelen!
Jelt ad a szél: lent fa, fent felhő tolul,
a földre a rózsa, mint horgony hajol.
Nem állítsz meg, szegény rózsa, semmit itt,
szép díszeivel a kert is eluszik.
Vitázva az éggel, feleselve bár,
indul a borzasan kapkodó határ.
Visszaint az útról, panasszal tele
felüti fejét egy ifjú jegenye.
Mint fa a makktól
Utak
Sürgettem volna a gyorsvonatot;
sok volt a két óra Pincehelyig.
A másik kettő a porban, gyalog
fel Ozorára – lám ez jólesik.
Kút
Megismerem az útmenti kutat,
hűs rémülettel van színig tele.
Gyerekkori első kalapomat
két korty közt ebbe ejtettem bele.
Vödör
A vödör szélén az idők során
jó csorbát vájt a sok szomjas ajak.
Köztük enyém is. Vaj’ másutt maradt
jel ennyi is eltikkadt szám után?
Ürge
Füttyent az ürge és fut, hogy szalad!
Mintha az volna, kit egykor megfogtam
s eldobtam, látva, rögtön megharap.
Ne fuss, mosolyom cikáz csak nyomodban.
Egyszerű módszer
Béke
A szöllők közt magas, szép színes kőkeresztek
jelzik a helyt, hol okot halni adtak
az ozoraiak a pincehelyieknek
s a pincehelyiek az ozoraiaknak.
Világ
Mint bokára-éhes komondorok
morogják a távol világ dühét
mögöttem a táviróhuzalok.
Sietek, félek hátranézni még.
A temető alatt, hol a bátyám nyugszik
Itt bujócskáztunk egykor a mélyútban.
Kilenc sebéből itt folyott el vére.
A hegyre, úgy nézek föl sírkövére,
mögüle hátha tréfálva kibukkan.
Próba-futamok
Járhatnám Párist – mostoha
ifjúságom szép-labirintod,
mely bátran tévedni tanított –
És itt ülök
megint Gyánt s Ozora
közt egy vén kőasztal előtt –
az apró kávéházak teraszára
a szikvizként pezsgő, friss utcalárma
helyett vadméhek zsivajával
forog köröttem, zsong a nyári délelőtt –
és kinál könnyü italával…
I. kötet 261
Rigó füttyöng, harkály kopácsol;
kakuk ismétli bölcs szavát.
Tanulom a zöld iskolát.
Kikoptam megint a világból.
Megbuktam? – Mint vakáción rég,
két év kalodája között
lelkem fölnyult, kapkodva nőtt:
rab életem, nagyot nyújtóznék…
Nem a szabadság, a hires,
mit én is annyit énekeltem:
egy kis szabadság, négy hetes,
biztatja dalra csak a nyelvem.
Nem a békét keresem itt sem.
Nem a lágy vizet, de az örvényt.
A zavart mindig, nem a törvényt.
Nem lelt meg engem még az isten…
S ha a csönd hívott, ha az álom,
mit e föld föld-korától alszik,
legyek lidérc, kisértő arc itt:
legalább álmában kiáltson!
Mennyi fény – egy-egy boldog kiáltásra
rebbenő nyelv a millió levél –
Némán is milyen lelkes, büszke kórus
a körtefa, ha rálehel a szél!
Fölkél a szél
Fölkél a szél. Nyugatról óriási
fekete táblákat emel az ég –
elnézem rajtuk a hamar Jövendő:
a villámok vad gyorsírás-jelét.
Mi fenyegethet? Se barmom kint, se búzám.
Egykedvűn nézem, bárhogy zeng-vakít,
a nyers erőt, a villogó dühöngés
tábláit és parancsolatait.
Eszelősen, a harmincon is túl már
képzelt világban élek hallgatag.
Férfi vagyok s a szeszes, könnyü lázat,
nem hevertem ki ifjúságomat.
A munka vár, a gond szorít – kitartón,
mint ki dolgában eljár emberül:
kószálok… és ha kérdeznek, gyanakvón
húzódom el a polgárok elől.
Micsoda szekta tagja vagy, tünődöm,
milyen istennek, szörnynek áldozol,
miket jártodban is mormolsz, a szókkal,
míg arcodon fintor fut és mosoly;
a rögeszmével, hogy mint a madárjós
mindenből, ami eléd lebben itt,
kifejtsd egy sose-volt, sosem-lesz létnek
szépségeit és jelentéseit?
Hegyen tanyázom…
Hegyen tanyázom, présház a lakásom,
csúcson, mégis meredek part alatt.
Mint fecske-fészekből nézem a tájat,
életemet is, amely lent maradt.
Por burkolja a kis falut; felette
a temető villog csupán ide;
kacsint a déli fény egy-egy keresztről:
a halál ravaszdi tekintete.
És ott nyugatra túl a láthatáron,
a gyümölcsfákkal csipkés halmokon,
mint óriási tündérkatlan izzik
a hegyek közt rejtőző Balaton.
Habját nem látni, csak a déli napnak
a vízről égre robbant sugarát –
ragyogtatja a tó, mint összehajló
szerelmes arcok egymás mosolyát.
Napszámra vén kőasztalomra dőlve
e két fény játékát nézegetem:
az életét és arrébb a halálét;
korty közben rajtuk áll meg a szemem.
Élet, halál – oly mindegy itt nekem már,
az egyik nem víg, másik nem setét:
egy óriási arc nyitja cserélve
reám hol egyik, hol másik szemét.
A kálváriára
Tiszta a sor, kész az eredmény.
Homlokomat sem törölöm.
A hajlongó, hű táj felett
elnézem hosszan a keresztény
nagy összeadási jelet:
a Krisztusét a temetőn.
A harangokra
Temetnek, egész nap temetnek.
Mint ki egyszerre észbe kap,
riad föl a két kis harang
indulásakor a menetnek.
Gazdájukat vesztett ebeknek
hangján vonítnak szaporán
a konok gyászmenet után,
amíg sorra be nem rekednek…
Egy rigóra
Álmodtam csak? Már nem tudom.
Lassan nyitottam félszemem.
Ugy rémlett, hogy homlokomon
egy rigó lépdelt kényesen.
Hihettél halottnak, madár,
a nyári száradó füvön?
Hevertem, fejemből kiszállt
jó-rossz gond; minden bú s öröm.
Testvérnek néztél, madaram,
valóban? Akár azt a fát,
amelyre aztán hangosan
rikoltva röppentél tovább?
Le-föl ugrálva szilajon
a himbálódzó ág hegyén,
füttyöd, mint harsány szidalom
zengett felém!
Egy barackfára
1
A kis barackfa
vállig sem ér.
De már barack van
ága hegyén.
Lábujjra állva
nyujtja feléd.
Mint szűz leányka
behúnyt szemét.
Állj csak elébe:
szál derekát
hajtja és lépne-
futna tovább.
Piheg és illeg,
melege van.
Legyez, legyintget
divatosan.
Folyton azt nézi,
csak őt keresd.
Bálterem néki
még ez a kert.
2
Estém ott töltöm
naponta nála.
Holnap is jöjjön,
súgja utánam.
Fölzizeg lágyan,
ha visszatérek.
Rá még hatással
van a költészet.
Drága barackfám,
veled álmodtam
a zörgő szalmán
a hűs lugosban.
Mesgyénél, kútnál
szét-széttekintve
útnak indultál
hold-ezüst ingben.
Léptél, növelve
halkan a csendet.
Hoztad ölembe
jószagu tested.
A mécsesre a diófán
Diófán ég a vén pince-mécses.
Nem azért, hogy szájad el ne téveszd.
Int a hegyről hazabaktatóknak,
mint őrtorony tévelygő hajóknak.
Az ágbogas fa közepén ottfenn,
a harmatos, sötét levelekben,
úgy piroslik, mint a szív a testben
a nyárvégi hűvösödő estben.
Vén borisszák lassan botorkálva,
hosszúszőrű nagy homály-subába,
mint emlékek a multak ködéből,
támolyognak felé a sötétből.
Térdig vastag éjben gázol lábuk.
Úgy köszönnek: emlékszel-e rájuk.
Áldomásra úgy ülnek le néha,
ha másra nem, a Szent-Jánoséra.
Honnan jöttek? Mintha nem is szomszéd
pincékből, de dülöngélve onnét,
hol társaik horkolnak már holtan,
üdvözítő, örökös mámorban.
Köpenyemben a rossz falnak dőlve
felelgetek ritka kérdésökre.
Arcunkat a lámpa lágy aranyja
egy családdá szinezi-kavarja.
A gépekre
Rázkódik, mint az üzekvő bika
az új kazán. Fú, bőg a cséplőgépre;
a tiprott tarlón, mint egy ittrekedt
ős állatfaj mord hímje és nősténye:
úgy feleselnek, úgy durrognak ott
a fogyó asztag előtt szembenállva.
Túrnak habként nagy polyvafelleget,
s nehéz füstöt a könnyű nyári tájba.
A dombon arrébb rokonaik, a
gőzekék állnak. Köztük láncra kötve
kúszik a fogas, emeli fejét,
akasztja farkát a sziszegő földbe.
Mint óriási szöcskék szállanak
a karcsú, csillogó lovasgereblyék.
Bármerre nézel: gép és újra gép,
az egész határt csordamód belepték.
Meghódították. Otthonát, fejét
vesztve menekül róla régi népe.
Dohogva tűnik vélük a vonat
az éjszakába, az idegenségbe.
A gépek, gépek ottmaradnak és
foganva-nemzve úgy megsokasodnak,
akár a tenger szörnyei, amíg
a koncért ők is össze nem rohannak;
Bűnbánatom
Bűnbánatom, elmélkedésem,
magányom árnyékos helye,
a pince, hova elvonultam
nehéz szívvel, mint remete,
bő szüreteknek ára-nincs
borával van tele.
És fönt, hová szemét emelné,
ki megveti a földi bűnt,
helyén a napnak, föllegeknek,
egy megkezdett nagy sonka csüng;
jó karéjokban tünt le róla,
mi eddig már letünt.
Itt élek én. Itten vivódom,
bús gondjaimmal napra-nap,
hogy röppenő szekérbe fogjam
szárnyas gondolataimat,
huzom hozzám a tintatartót,
s tolom a poharat.
Órák telnek, napok suhannak.
Nem látok senkit, csak a csőszt.
És Barta bácsit, ki vidáman
a hegy lábáról már köszönt s
fölcipelve kilencven évét
lerogyva fujja: dönts.
– Ösmertem apád, nagyapád.
Dédapád! – szól s én békülő
szivvel ülök, nagy-bizalomban,
mintha mellettem nem is ő
locsogna, de az utján kissé
megpihenő Idő
– Meghaltak mind… Jó borivók
voltak… – szól s hosszan elmereng,
gégéje mozdul, az idézi
a letűnt régi ízeket,
bólintása azoknak áldoz,
minden mást elfeled.
Feledem én is, ami volt.
Könnyülök, jobban, mint a nyár.
Ha nevemet elveszteném,
azért se néznék hátra már.
Csak ember vagyok, és csak úgy
ahogyan a madár madár.
Évforduló
Az új hold, mint begyes kakas haladt
kényesen már a duzzadt fellegek felett.
Mint véres vadállat-szemek
csillogtak ránk a poharak.
S mi rekedten a daltól, nyolcan, férfi-rokonok
már hallgattunk a diófa alatt,
az ősz alatt, mely zörgő gallyakat
ejtve halkan nyítt s föl-fölzokogott:
Mert nem ő fekszik, nem ő odaát,
az éj taván túl a domboldalon,
csak ifju bánatom
alszik ott s lassan feledi magát…
A szabad sajtóra
Pihegve, fujva, homlokára
zord szókból vonva ráncokat
száll Gyántra is, rohan zihálva
a pesti esti lap.
Mint héjja csap le. Mint a bomba
vetné lángszikráit tovább –
Takács bácsi nem száll. A porba
álmosan huzza papucsát.
Nem szárny, papucs lebben bokáján;
vállán bádogtarisznya lóg.
Mint harcsák hápognak homályán,
fúnak a hirlapok.
De végre… „itt a lap!” – az óltól
odasandít a ház ura.
„Nagymama kukkantson belé” – szól.
„Ha majd ülök” – szól nagyanya.
Mert ég a nyár s a munka láza.
S nagyanya, ha ül, szendereg.
Álmait hű ebként vigyázza
orrán a szemüveg.
„Ne bolygassuk a föld ügyét már!”
bőg egy kövér és szinte kést
emel, noha megkapta rég már,
amiért bőg, a pénzt…
– „Mi kell nekünk?” – zeng a vezércikk
s ahogy hajlongva énekel
(a gyáriparról), messze érzik,
megkapja ő is, ami kell.
„Jövök!” – csicserg a nagy szinésznő
s látni fénymázas mosolyán,
mit adott le e jó hirért ő,
s ad még le ezután.
…Ám nagymama csak alszik, alszik
s haj, a tervet sem tudja meg,
melyért egy bankár – bárhogy alkszik –
szintén leszur pár ezreket.
A célt, melyért kardot s hegyébe
jó pénzt ragadt egy honatya,
a bölcs, kinek aranyat ér, de
rögtön, minden szava.
A célt, melyért a nagy közgazda
a nép helyett üvöltve sír
és küzd… sikerrel, akkor is, ha
hallgat; komoran, mint a sír.
„Nó, mi az újság?” – hangzik este.
„Semmi jó” – ásit szüle rá.
– „Hach” – hördül szinte, lekerengve
a lap a szék alá.
„Buta vidék!” – süvíti mérgét
a közíró a vég előtt.
Elve van… csak kétannyi bérért
irna ellenkezőt.
„Kultúra…” – nyögi még – „előre…”
A vér a fejébe tolul.
Csend. Végre egy kéz, eltünődve,
feléje nyúl.
Ez már az élet
Délibáb
Simontornyán volt még három Mari néni,
nagyszámu Juliska néni és egy Rézi
néni s ugyanannyi bácsi, nagy hasukkal,
óraláncaikkal, a láncon zsuzsukkal,
főleg iránytűkkel, mintha titkon messze
készülődtek volna, baljós tengerekre.
Addig is vasárnap, litánia után
kuglizni gyültek a nagykocsma udvarán.
Beszopva bajszukról a sör üde habját,
fogták a golyókat, soká lóbálgatták,
azután kivágták s fütyültek utánuk.
Még föl is ugrottak, mint a régi ágyuk.
Guggoltak, pörögtek, úgy dörögtek onnan
felém, aki elül a dübörgő dobban
félve állítgattam a lekaszált bábot;
méltán, mert eldobták egyszer a bokámat.
Ennek köszönhettem, hogy már ifjú fővel
Kaposvárt is láttam, noha lepedőben.
Simontornyán ért a háború is, éppen
erős gombozásban a vén Vár tövében.
Csákókkal, zászlókkal, lovakkal zsúfolva,
mintha egy kis fiú tarka rajza volna,
csillogva ez a nap ugy tünik föl nékem…
Mit tagadjam, én is harci lázban égtem.
Hol van ez a világ, hol van az ifjuság?
föld felett magasan, akár a délibáb
remeg és csillámlik: – akik egykor voltak,
fittyet hányva bohón a vaskos valónak,
testtelenül, fejjel lefelé vonulnak:
integetnek: te is közibénk állsz holnap.
Pihenés
Izzadtam, görnyedeztem ujra már:
Egy percem volt csupán az égre nézni,
Míg homlokom töröltem.
A felhők, mint egy óriás madár
Lenge pihéi
Usztak a tiszta, hüvös levegőben…
Két lovat vertünk…
Két lovat vertünk, négyet aztán
fölfelé a meredek úton,
biztattuk derekasan őket,
folyt az izzadság homlokunkon.
Egyikünk a zablát cibálta,
ketten a hátsó kereket
nyomták, midőn – csak ez hiányzott –
az őszi zápor megeredt.
Farolt a szekér, még szerencse:
csak egy kereke roppant össze;
megindult így is, dőlt a csévés
kukorica és tök a vizbe.
A két keréknyom patak volt már
tajtékzó, fröcskölő patak,
fickándoztak a csévék benne
mint fürge, jókedvű halak.
Bokáig álltam benne én is,
tántorogva, az áradásban
és könnyem nyelve még dühöngőbb
vihart, bajt, égzengést kivántam.
Küzködésünkre bár özönviz,
a végitélet szakadt volna,
söpörjön vissza mindenestül
ahonnan jöttünk, a pokolba!
Meglassul a szekér…
Meglassul a szekér, hegynek föl döcög,
apró falu guggol a kis hegy mögött,
ünnepel, varázzsal zsufoltig tele,
látatlan is megcsap forró közele.
Karácsony, karácsony – ó be messze lát
szemem e réteken s éveimen át!
Hányadszor jövök már! – Régi hegytető,
hányadszor kutatsz ki, öreg vámszedő!
Hideg van, hideg van, földi vad hideg,
üresen loholnak benne a szelek.
Be más hideg volt az, mikor próbakép
Jézus ereszté ránk mennye friss legét!
Vidéki emlékek, mint e tar, fehér
havas úti fák, úgy lebegtek elém;
emlékek, emlékek, ó már hagyjatok,
kisértetek vagytok, rég meghaltatok.
Meghalt, tudom én jól, minden ami volt,
ez a falu sem az, régen ami volt,
úgy éli – üvegbe fagyva – életét,
mint asztalomon a levélnehezék.
Gyermeki, ártatlan, hiszékeny vidék,
én sem az vagyok már, aki rég valék!
Lábamnál az ülés rejtekeiben
Jean-Jacques Rousseau összes műveit viszem.
Messzi büszke tájak új elveivel
esetlen közelgek, csüggedt Gulliver,
amit megérintek, amihez nyulok,
mindent összerontok és elpusztitok.
Téli kép
Perecet dobáltak, dalolva
rázták az üveget kezükben,
ahogy a dombról vad iramban
lecsusszantak a szürkületben.
Repült a bor és szállt az ének,
szórták a jó kedvet magukból,
nekilódultak a szánszélnek
egy-egy váratlan fordulatkor.
Szállt a dal, csak a kis menyasszony
ült némán, kedves kérkedésben,
fátylát vigyázta, messze usszon,
hadd lobogjon a téli szélben –
erre emlékszem, hogy egy percre
előttünk robogtak; zihálva
szökdeltek lovaik előre,
nagy tomporukról szállt a pára.
S eltüntek máris; karjuk verte
az útra hajló ágakat
és szórták az ágak fejükre
a porzó, csillogó havat.
Meg-megszakadt egy pillanatra,
a dal, mintha a vad menet
hatalmasakat csuklott volna,
egy-egy fagyos göröngy felett.
Erre emlékszem – mint a rabló
mesebeli sárkány, lihegve
kúszott a menet a laposból
fürgén egy újabb meredekre,
úgy vitte, vonszolta magával
öntelten, büszkén kurjongatva
azt a kislányt, ki mosolyával
küzdött, hogy lám-lám elragadta.
Ősapa
Fürge, ferde mandula-szemével
Panni, Sári, Katika hugom
csilloghatna nemcsak itt e szellős,
szőlőfedte kék hegyoldalon:
forgolódhatnának bort-jókedvet
töltve-öntve egy kán udvarán;
rokon lenne ott is mind a vendég,
egy kicsit tatár még mindahány.
Vagy mongol, vagy tungúz… tudja ördög:
minden arcon van valami nyom,
emlékeztető a közös ősre:
dőlt toronyra a sokféle rom;
az ősre, ki nevetve-ölelve
szerteszórta mind a kincseket,
melyeket magukra szedtek aztán
a Kállayak, Urhegyiek,
Hadfyak, Ferenczyek, Janiak:
zúg köröttem, vigad a család,
mintha azért gyűlt volna csak össze,
hogy megülje a zsákmányolást.
Gyémántgombként csillog egy hiúz-szem,
aranytálként egy japán-mosoly –
Én mit kaptam barna homlokáról,
a nagy ős vas homloka alól?
Nem paripák, a diófa mellett
két-három vén kerékpár lapít,
azon gyűltek össze a tatárok,
csepülik a kor áldásait.
Száll a szó és véle arcról-arcra
gúny és dac és düh ugrándozik,
mintha az ős táncoltatná lelkét,
próbálgatná hunn-fintorait.
Magamba, magamon mosolyogva,
vagyis kicsit lelkem jobb felén,
hívogatom én is… szinte mordul:
„csak szabadságod ne hagyd, öcsém!
Mit ér a kővár, kőház, a rend, ha
börtönfalként fordul vissza rád?”
Úgy hajtom a pohár bort le, néki,
mint koncot a vadnak, rácson át.
Egy régi városban
A feldult város
Gránátként tüzes hajnalát
hány ostromló év lőtte rád
óh városom! Mily küzdelem
folyt s aztán dúlás, förtelem!
Oh szegény összekaszabolt
homlokok, arcok; kirabolt
szájak, szemek s ti, kedvesek,
letiport, elhurcolt szüzek –
ne kérdjétek mért hallgatok
s tekintek szorongva körül;
kit megismerek: meginog,
felém lépve, gyors fintorok
között a sír felé röpül!
Kóborolva
1
Van egy-két hárs is még a fák között,
de egyet sem lelek meg a ligetben.
Illatjuk bárányfelhőként lebeg,
száll ide-oda az éjben felettem.
Az internátusból egy éjszakán
ideszöktem ki; reggelig zokogtam.
Miért? A kínt az ész elrejti már.
A szív, mint kutya nyí, kapar a porban.
2
A város végén leülök az út
szélére. Őt, ki már húsz éve vár rá,
őt békítem a kis zsellér fiút,
ki egykor idáig rohant világgá.
3
Szeretnék hálás lenni. Nem tudok.
Mint pohár bort, úgy tartom föl a fénybe
a sárga multat. Belekóstolok.
Keserű még. Nem üllepedett még le.
Búcsú
Mint tengerre vetett rózsák, karikába-kerengve
szállt magasan négy-öt pihenő kis felleg – utolszor
visszatekintvén még a kanyargó gépkocsiból, igy
láttalak, oh Völgység ragyogó koszorúval! – akár ő,
akinek elsüllyedt tündérországa te lettél,
zúgva örök dalt s bút neki, hogy míg él, panaszolva
„hordja szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak…”
Szépülj meg, nekem is! Vaskos fájdalmaim ércét,
váltsd tündéri kohódban aranyra! Ha messze leszek majd
s vígaszt, fényt keresek – a Sötétben az égre világlón
zúgja felém is szép üzemed: nagy munka megy itten!
Itt kap az árva palástot, a kiskondás koronát és
kardot a nyurga diák, aki álmaiban hadak élén
küzd, míg népe szabad nem lesz, hős, mint a mesékben…
Előhívó
csillog-villog a mesgye-jegenyék
beláthatatlan friss szuronysora:
tudom, kinek kell már testvérbeszéd
s ha költő vagy, az elme ostora.
Divat
Az úrvezető nyájasan int; a juhász
némán bámul a gépkocsi után.
A hátulsó ablakban két magyar-ruhás
baba hintál, mint öngyilkos a fán.
Az árokparton
Az árokparton tökmagot fogyaszt
egy sor magyar: hát itt az ősz megint.
Fölöttük kóbor szél böngész, kopaszt
egy kis szederfát, arcába legyint.
Megtántorul a fácska, reszkető
karjaiból gyöngy-olvasó pereg.
Pár csöndes áldást morg a mennyre föl:
de máskép jámbor lent a kis sereg.
Nyirkot súrol a pantallón a kéz
s bújna, ha volna meleg otthona.
Hozza az ispán már a fizetést.
Mért üvölt most is? Füstöt vet szava.
Fénylik a fonnyadt fű. Az ól, a csűr
ragyogva izzad és csöpög. Amott
egy szántógép a gőzlő domb mögül
a ködön át az égre vánszorog.
Ez a hazám. Megnézem újra. Ez.
Kicsit kopott, ám mégis az enyém.
A mezsgye ismer, mint vakot vezet,
kitérve minden bucka s rög helyén.
Falukutatás
A táj szava
Tiszta, néma völgyek, ragyogó vizek
között kóborolva, hol a dél talál,
benyitok egy ajtón; mintha kezemet
sebre nyomtam volna, visszahökkenek;
öt éhes gyerekkel felbődül a táj.
Két tanya közt
Ceruzám homokra rág a papiron;
élményeim gyalog, mentemben irom
nemzetem tenéked! Követi nyomom
az utókor s, errébb, két csendőr, lovon.
Kényszerű várakozásban
Tetszik is, fáj is: nem köszön előre,
nem tudja szolgának magát a nép
már errefele… de tekint a földre,
vagy nézi hosszan az isten egét,
ha jő egy úr, vagy úrforma… Kabátom
után engem is annak tartanak,
elfordulnak – s én dorgálnám s vidáman
biztatnám is e jó magyarokat.
Hogy jól van ez! Igy van ez jól! – Keményen
nézzétek csak azt a szelid eget,
egy pár századon át, egy ezredéven
már ép eleget köszöntgettetek.
Nézzétek csak a földet, zord szülénket,
ki egy babszemért hajolni tanit –
míg meg nem hajtja elsőül fejét az,
aki tőletek akar valamit.
Két március
1
Hab a szájon, a rügy, a hús
forrja tajtékkal újra nedvét.
Fujja füttyöngve március
szoknya- és trónborító kedvét,
pisszeg – riadtan fordulok
hátra (ó, hátra, nem előre!),
míg az új s régi trónusok
hetykén feszülnek: mindörökre!
Mint ósdi fiókok szagát,
mint sárgult imakönyvekét,
mint foszló menyasszony-ruhák
lázát elárvult nénikék:
úgy szimatolom, március,
úgy szívom újra lángja-dús
arccal szeledben azt a kort,
mikor lelkünk szűz ara volt!
Zúghat az ünnep; idebenn
így ünnepellek, hallgatag.
Nézek egy régi könyvet és
próbálgatom a szavakat.
Még kér a nép… – és fölmerül
egy arc: most adjatok!… vadul,
ajkát harapva néz körül
s egy ország helyett elpirul.
2
Vannak, akiket pártolt az idő.
A láthatárra zajjal feltörő,
a hadirendben érkező napok
hozzájuk álltak hirtelen
mint fölkelt csapatok;
kiknek az idő dolgozott,
várat vívott és toborzott vidáman,
gyúrta a lelkeket s a győzelem
eldőlt már ott, a portyázó csatákban.
Szikláról nézem kis népünk jövőjét.
Reménytelen vagyok – miért hazudnék?
Utolsó emelkedésünk az árban,
óh, március, csak azért tornyosulsz már,
hogy rólad még tisztábban
és még messzebbre lássam,
mi partjainkból az örvénybe szédült,
mit a vetésből visz már piszkosult ár
és vinni fog. Mert mi is csak beszélünk.
Dózsa György beszéde a ceglédi piacon
Ha a nemes útra indul,
ha megtér a hosszu útról,
mikor elmegy, mikor megjön
sír a paraszt kint a földön.
Ha a nemes lakomázik,
ugrál vígan, parolázik,
lódit serleget a falra,
a paraszt jajdul föl arra.
Ha a nemes szomorkodik,
halálról ha gondolkodik,
térdre zöttyen, úgy bókolgat,
klastromot rak a papoknak,
Ha böjtöl, ha házasodik,
ha beteg, ha szaporodik,
nyaka közé a parasztnak
újra új adót akasztnak.
Még akkora, mint az arasz,
nyögi terhét már a paraszt,
ér alig tizenkét tavaszt,
érzi ustorát a paraszt.
Ha a birtokán tanyázik,
lovat ugrat, agarászik,
míg csak a föld hátán lépdel,
rajtunk jár sok háznépével.
Átkot hoz még halottan is,
lopó, csaló, rabló, hamis,
fejére ha száll malaszt is,
a paraszt fizeti azt is.
Kis sorsomból magas polcra
léptem én világos dombra,
szertenéztem, hogy ott álltam,
mást se láttam a világban.
Nyílott szájunk jajpanaszra?
dögölj, rugtak a parasztba,
korbács pattant, a torokba
rekedt a szó, fojtogatva.
Na, nem értjük a beszédet!
Elég is ennyi, testvérek,
balta, csép, már hadarólap
magyarázza igazunkat.
Elképzelem, így szólt s nagy bajszát törölve,
néz a futó égre, majd a zajló földre.
Homlokán a harag rőt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen,
szörnyű mocsaradba, magyar történelem!
S mint egy barát írta harcairól szólván:
nyomában ott tolong százhúszezer sátán.
Ozorai példa

A Válasz-nak

Ötven huszár volt akkor a Szabadság,
annyi volt itt a nemzet, a magyar.
És szembe, hozván a császár parancsát
tízezer fő, tizenkét ágyuval
végig a völgyön, a Sió lapályán
rohamra készen – középen a híd.
Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,
ha az a hídfő, az is elesik.
Oh sármelléki törpe Thermopílé –
Haloványul a legendás görög
merészség és ravaszság a huszárok
merészsége és nagy esze mögött.
Megindultak – nem le, az ellenségre:
a hegyre föl és másfél napon át
kerülgették, csak járták körbe-körbe
a vén Kálvária-hegy derekát.
Megdördült ott lenn végül is az ágyú,
hetedhatárig körözve szavát.
Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de
a többi csak járt, csak vonult tovább.
Míg fel nem tüntek baltákkal s üvöltve,
mint a nádasok csikasz kölykei,
a pusztaiak… s a szemközti dombon:
Dégről Perczel, Szilasról Görgey!
Szorító, Lődöző, egy-két dülőnév
hirdeti csak, mi történt azután.
Minthogyha ott lettem volna, merengve
ülök az őszi, vén Kálvárián.
Vadászkutyám elnyulva vár, a puskát
papírral cseréltem föl térdemen.
Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek
bozótját kémleli tekintetem.
Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk,
barátaim, de megritkult sorunk!
S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk
az édes ország, melyért harcolunk;
s be ingatag a hídfő és be hangos
az ellenség!… hogy tódul már felénk!
Még rejti gyáván – változik a harcmód –
de látom én már minden fegyverét!
Visszhang
Csak úgy a szélén megkavartam
egy kicsit ezt a kis vizet,
ezt az álló, az ég tudná, mért
magyarnak zengett életet.
Hogy fintorog, az új merénylőt
hogy fojtaná, hogy sistereg!
mélyében mintha a szél atyja
lakna, egy akol fergeteg.
Ámulva állok eszközömmel.
No lám, hát igaz a mese?
Ezt rejti egyre még a ringó
napfény aranyos szőttese?
Megtiszteltetve nézdelem
a csodát, mely velem esett:
derék szál medvék, ordasok
lettek a fák hátam megett.
Jő innen, onnan is a visszhang,
vádját új szókkal sziszegi.
– Áruló – hallom – mérgező! – majd:
fajvédő: – s rá: bolseviki!
Micsoda kardal. Visszanézzek?
Szegény, öreg kisértetek!
Ép a magyar pirulna bennem,
ha harcba szállnék véletek.
Láthatár
Csúcs-e, honnan lenézve nem
mosódik el
a régi ház, a régi völgy,
kis honod is a többivel?
S láthatár-e, mely nem daloltat,
nem részegít,
nem hív, nyujtva még ragyogóbb
kilátás új serlegeit?
Meddig megyek, nem is tudom,
de föl, tovább –
halkul a féltő szerelem
hangja lent, halkul a világ.
Kis halmaim, szelid Dunántul,
sziklatorok,
hegyi szél, szédület riaszt rá,
hova is lépek rólatok.
Próba és példa vár. Velem
lebegjetek,
ha emelkednünk kell, szelid
tehenek, néma béresek.
Táguló hazám, négy felé
intek világ –
meddig szemem, szavam elér,
pásztorként vigyázok reád.
Cigánytemető
Mintha csak ők húzták volna,
kik itt kerültek a sírba,
itt is, mindig félretolva
útmentére, árokpartra;
sipolt a sok pirinyó lyuk,
mint megannyi tilinkójuk,
régvolt murik kedve tört föl
bugyborékolva a földből;
éjfél után, hajnal előtt
zengett a fű, zengett a föld.
Szerszámához jutott ismét
a fekete cigány-népség,
láthatatlanul az éjben
húzták-fújták a sötétben,
mintha most is egy ablaknak,
húzták egyszer csak maguknak,
fújták a legeslegszebbet –
hajnalodott, mennünk kellett;
elmenőben a part alatt
vágtatni kezdtek a lovak.
Beszámoló
A cipő mindig szorított,
a sipkát mindig örököltem.
Jaj üdvözölt, sóhaj, szitok,
ahogy konokan egyre nőttem.
Repedtek rólam a ruhák.
Mint éknek a görcsös, szivós fa,
úgy nyitott utat a világ.
Sziszegett, sziszegtem vivódva.
Kapkodtam daccal fejemet.
Vertek csak, döngöltek az évek,
míg meg nem leltem helyemet.
Mint a csapdába szorult féreg.
Igy állok fele-utamon.
Megszöktek mind, kik erre jöttek.
Futnék s koloncként hurcolom
lábamnál hazámat, a Földet.
Nem menekülhetsz
Lenéztünk a hajógépházba,
ahol a dugattyúk között
a fűtők futkostak pucéran
s vörösen, mint az ördögök;
a forró lég mintha valóban
pokolból zúdult volna ki –
Micsoda munka!… „Megszokták már”,
szólt könnyedén mellettem valaki.
Úsztam a vízen, fönt a fényen,
boldogan, hogy felül vagyok,
költői szintjén a világnak,
amely alattam békétlen dohog,
izzad és köpköd fuldokolva –
– Megszokták… – nyugtattam magam –
Megszokták? – nyilalt belém ekkor
a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.
Megszokták? – Meg tudtad te szokni
– (volt benne részed) – a kapát?
Emlékszel? Emlékezz apádra!
mit szokott ő meg? A halált!
Sorsa derekán mit szokik meg
mind-mind – (hisz tudod) – a szegény?
Kinlódva jártam föl-alá már
a hajó lüktető födélzetén.
– Bolond vagy – sziszegtem magamban.
– Áruló! az vagy, semmi más! –
csattan egy másik hang szivemben
s tagolta egyre rá a dohogás.
– Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!
Lapuló bérenc!… – Ha megint
alul kerülnél, a fűtőkhöz:
megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?…
Néztem kapkodva a vizet, a
futó tájat, mintha velem
már nem is ez a hajó futna,
hanem a dohogó történelem.
Mintha dühöngve, hányingerlőn
az rázna, könyörtelenül
tagolva a szót: nem feledhetsz,
nem menekülhetsz – bárhová kerülj!
Galamb utca
Fűtött mozdony, mely egyhelyben dohog,
parancsra váró katonasorok:
gőzt vet és sustorog,
remeg hosszan a téli virradat
hegyes szelében a rongyos csapat,
kigyóként hánytorog.
Tömött sorokban, test a test mögött
félezer férfi sóhajt, fú, köhög,
dől, mint szélfútta fa –
A kabátujjban összebú a kéz.
Úgy állnak, várnak, mintha mind nehéz
bilincset hordana.
A tél bús elitéltjei. – Kiket
padról, híd alól a markos hideg
s házkutató nyomor
ideterelt – a tört ablakon át
szippantják már az üst füstös szagát,
mely bent rotyogva forr.
Ó, régi harcok, utcák! – Föld alól
kibukkanó és eltünő folyó:
úgy zúg csak, mormol itt
a mély erő, mely egykor egy világ
hódítására küldte áramát –
alig emlékezik.
Szivarvéget, egy csutka örömöt
kutat az úttest kockái között
s fölfüttyent, hogyha lel –
Lejárt jegyet, rongyot, mindent, amit
egy felsőbb, dicsőbb légkör elhajít,
megvizsgál, fölemel.
Ez hordja el a város szemetét,
ez a hatalmas pondró, vaksötét
odvában ez eszi!
Moslékot, lucskot zabál, meg sarat
a föld alatt, hol sűrűn rajzanak
hamuszín kölykei.
A túlsó járdán (messze partvidék
biztos honában) nyitja üzletét
s gyanakvóan áttekint
egy kis kegyárus, boltjába merűl,
matat… lámpát gyújt… s függönye mögül
kikandikál megint.
Harang csobbantja a sikos leget,
a szomszédból misére rengenek
a tanító papok;
mint nádas, hogyha szélén szél zörög;
megleng a sor, hosszán félbetörött
„Dicsértessék…” susog.
Dörg a zajló jég arrébb a Dunán.
Mered a költő kőtalapzatán,
ökle, a vasököl
görcsösen mintha az Alföld fele
esküt? – parnasszi pofont intene!
Ajkán vad szél fütyöl.
A szél, a szél! – a sikátoron át
lengeti a hó őrült zászlaját,
lobog a vert sereg;
a lengő, bűzlő százezernyi rongy,
lángnyelve közt, mint máglyán, úgy jajong,
ugrál, röhög, sziszeg.
Külváros
Gyanús kartársak, szomjas némberek
közül a költő végre hazabaktat;
méri magán, mint hőmérőn, melyet
beteg és nyirkos test hevébe dugtak,
a bűnt, a bűzt, az undort, undorát,
a lázt, lázálmait e külnegyednek,
hol az ember is úgy kúszik tovább,
ahogy az álmok népei lebegnek.
Ez hát a föld, amelyen énekelnem
himnuszt rendeltél – szól és föltekint.
Mögötte tolvaj lép. Emitt rekedten
két korhely áldja a rend őreit.
dalnokunk, hol újból s újból lenézve
dús ihletével feljebb félve hág;
minél magasabb régiókba ér fel,
annál kisértőbb: vesse le magát.
De mindez ködlő bosszúvágy csupán.
Egy hősi álom! Tündöklő regény-vég!
Élni fog, tudjuk. Annyija után
ízenként tépi ronggyá a szegénység.
Vidám hangokkal mint vadász-sereg,
jön a razzia rendes karavánja.
Aztán a hajnal. Vad érdemjelet,
rőt koszorút vág poros ablakára.
Regényrészlet
Az udvaron egy szegény vakember harmonikát javít,
Pin, pin… zenével szelidíti sorsa komor angyalait.
Fülét szerszámára nyomja, hangot próbálgat, mosolyog,
Aztán arccal az égnek dalba kezd, apró lábaival topog.
Mosolyog és topog, bizonyára azt hiszi, hogy röpül.
Három szurtos gyerek bámulja mindezt a vakember körül.
Jézus elé röpül diadallal, feledve teljesen, hogy reggel óta részeg!
Pálinkásüvegébe beleszemetelnek a kis csibészek.
A vakember szaglász, köpdös, üvöltöz és kapkod,
Sötétségében most az alvilág szörnyeivel vív harcot.
Négy szegény nő az udvarra fut s a gyerekek mögött
Bőgnek össze-vissza mint nőstényördögök.
Nagynénémet keresem itt, a vakbuzgót; mint a föld alól
Hallom visongásait a nyomor poklaiból.
Munka után
Munka után egy röpke óra még marad;
erkélyen ülök, húnyó nap alatt,
a városszélen, honnan már lehet
látni borongó pannon hegyeket.
Zöld réteket és távcsövömön át
kocsit, lovat, gémeskút ágasát,
sőt egy ekét is… kék vasán a fényt,
úgy nézem azt a lenge tüneményt,
a nap csókját, mit az acélra vet,
mint messzi, édeni jelenetet.
Úgy követem a férfit ott, aki
egykedvűen végzi dolgát. Hallani
vélem lépteit, ostorát, ha int,
a lovak párás fujtatásait,
a frissen futó, sziszegő vasat
s a föld sóhaját, ahogy széthasad.
…Boldogabb volnék most, ha én is ott,
az ekénél, a földnél maradok?
Fáradt vagyok. Már alkonyul. Szemem
tüzel, vakul, lezárul könnyesen.
Vágtatva jő a porzó út felett
egy fürge kis szél, asztalomra csap,
kutat, dohog, becsapja könyvemet,
vinné az üres papírlapokat.
Feriam Sidera Vertice
Szánalmat érzel s enyhe furdalást
kegyes agg, hogy lám koszorús fejem
s szédült röptökre szárnyalt szellemem
napestig, sőt gyakorta még azontul
a lenge hold szép útja idején is,
alantas alkuvások, a sivár
piac mulandó följegyzéseit
és kalmár számvetések titkait
bogozza s hű nőm, fennkölt szárnyalásaim
társa e közben mos, sikál, – s mi több:
nekem, kinek füle az istenek
hangját várhatná joggal – köznapi
izmaeliták gyors szavára kell
hajlonganom, némulnom és fülelnem –,
nekem, kit egykor ország ünnepel majd
s merevít ércbe, fölvetett tenyérrel –:
Rossz gondok
Nekem nem az a szenvedés jutott ki,
melytől a szív hevülten villog:
magára ismer s borultan is
éles cikázást rejtegetve
forgolódik, egyszerre fölszáll
búcsúzva hűsebb régiókba.
Nem az a büszke, fölemelő
szép árvaság, megkülönböztető
boldogtalanság, tespedésből
riadó kín, mely szinte boldog,
hogy kardot kaphatott, derék haragvást
s egy ősi fuldoklásnak nyitja kél.
Rossz gondok, aljas számvetések, kétszinű
betegség s kétely – kétely s ujra szennyes
szükség, sunyin közelgő tél, szorító
csaholásával ez a falka
vett körül, kisért örökségként
apám házától vad kardallal.
Ez vert föl hajdan s hajtott marakodva
a kevés koncért, inaim fenyegetve –
igy jöttem kóbor Orfeuszként,
verve magosra tartott lantom,
e csürhe közt, amellyel háltam,
amelynek mormogása keltett!
Szegénység, örökös éhség
Mi oly szegények voltunk Cecén, hogy az már szinte tréfa volt!
Nagyanya az utcán minden korhadt faágért lehajolt;
egy szalmaszálért lehajolt. Megesett, hogy főzés közben a tűz egyszerre kialudt
s a család ifjabb tagjai egy kis csutáért benyargalták a fél falut.
Oly szegények voltunk, szemünk a földön folyton ide-oda járt.
Déltől fogva, mint megszállottak gyüjtögettük a vacsorát,
venyigét, sót és krumplit hajszoltunk és ha más nem akadt,
megfőztük levesnek a kéthetes kenyérhéjakat.
Gyüjtöttünk egyre. Ó gyüjtési őrült szenvedély!
Hazahordtam, amit csak leltem, bárhol, bármit is leltem én:
szegeket, ócska sámfát, rossz bögrét, régi kalapot,
elkopott seprüt, tollat, csontot, nálunk mindennek helye volt.
Szegények szenvedélye, sarkaló önzés, érzem én
örökre bennem égsz már, örök időkre! a szegény
lázával nézem én a földet, téged is fényes gondolat,
ragyogó eszme – tán azért, mert nem kérik tőlem áradat.
Reggeli meditáció
Ki annyit hazudtál, ne hazudozz többet.
Ne tettesd, hogy árnyak, illatok követnek,
hősök hörgései, magas kisértések!
Nem követ és nem hí senki; a költészet
nem arra való, hogy elámítsd a népet,
vagy magadat akár. Egyszerű a világ;
amit két szemed lát, ép elég dolgot ád.
Ragyognak a tárgyak. Nyald meg a ceruzád.
Lent a kapualjban a házmester neje
üvöltöz, nem tudja, hol a szemüvege.
Kezében a hirlap, a lapban a hirek
cincogva dugdossák egymáshoz fejüket.
Sűrű rejtekéből egy cukrász halála
ravaszul hunyorog a csodakutyára,
mely egy féltékeny férj és egy árviz között
két fejét maga is csodálja szerfölött.
A szemüveg, amely ez álnok világra
fényt vethetne, ott van az ablakrámába.
Ott csillog, ott szemez a reggeli nappal,
mely a tetőn prüszköl, mint haragos macska.
Igy éled a világ, csodálatos élet!
folytatásaikkal a friss jelenségek
igy villannak eléd s vesznek egérutat,
nem láttatva mást, csak gúnyoló farkukat.
Hosszu árnyék kúszik a kapún most, végén
egy elkeseredett házalót cipelvén.
Kiált a házaló, szétszaglász, kiballag
s most már ő vonszolja a csalódott árnyat.
Elhangzott, elnémult; folyik tovább ujra
békén a teremtés ezer babra-dolga.
Átveszi uralmát a tavaszi idény,
kirakja üzletét a nyirkos udvarra:
szines rongyot, gombot, egy összetört edény
fehér cserepeit s öt sápadt fűszálat…
Látszat ez a világ, olcsó, hiu látszat.
Atya, Fiú, Szent-
Lélek oltalmazzon mindnyájunkat ittlent.
Ó, édes betegség
Már csak akkor vagyok költő, akkor szabad,
mikor beteg vagyok,
szürke ruháimmal levetem sorsomat
akár az angyalok.
Akár az angyalok, akár a kisdedek,
akár a gazdagok,
várom pislogva a bókot, szeretetet
és az áldozatot.
Mint az üdvözültek egy ingben heverek
s a vánkosok puha
felhőiből nézem a földi életet,
nem is oly mostoha…
Ó édes betegség, ó áldott nyavalya,
egyetlen ürügyem
élni ahogy élni álmodtam valaha
csak a dalhoz hiven,
Könyvet, metszeteket lapozok, egyiken
vig paraszt-had forog,
pajzán csapongásuk’ elnézem kegyesen
és velük vígadok.
Egyszer a téli nap, egyszer feleségem
kacsint be, rámnevet,
trónusomhoz oson, levest hoz, féltérden
könyörgi kegyemet.
Igy volna élni jó, költőnek ez dukál,
dukálna legalább,
egy aggódó múzsa, mély csend s lábainál
féltérden a világ.
Köröttem méz s befőtt, mit anyósom hoza.
– Jöjj Múzsám, lépj elő,
izzó homlokomon költői korona
a vizes keszkenő.
Dicsérjük végzetem, mely egy kis lázzal ím’
kulcsot, jelszót adott
kiszökni a láncos munka vaskapuin,
élvezni a napot,
napot, szabadságot, nyögve is boldogan,
hogy lám semmi se köt,
szállhatok szabadon, adósság, hivatal,
torz jelenünk fölött!
Édes kóstoló ez, kedvesem, énnekem
édes vigasztaló
ama percre, midőn kiszállok hirtelen
majd minden lánc alól;
Örökség
Hizelkedéssel és csalással
testednek otthont már szereztél.
Hű gyávaságodnak köszönd meg,
hogy kedvedre ma is ehettél.
Köszönd az ökör-türelemnek
a békét, mely körüllebeg;
a róka-ravaszságnak, hogy tán
holnapra is lesz fekhelyed.
S köszönd a tigris telhetetlen
szomjának, mely benned lakik,
ha lassankint majd tisztelettel
süvegelnek barátaid.
Otthon, tekintély, hír és sorsod
még jobb és emberibb lehet:
a sakál étvágyát tanuld el,
hiúztól a tekintetet.
A kaméleontól a színt és
a ganajtúró szimatát.
Utat nyit végre, diadallal
ünnepel, ural a világ.
Kiválasztott: – a Cél s a szándék
titkos utját te követed.
Egy a világ. És bízd nyugodtan
a galambra a lelkedet.
Szerény életed ki ismerte?
Mi fájt, mi volt jó néha? – Egyedül
én tudtam azt, én tudom még ma is:
ismertelek; ezt kaptam örökül.
I. kötet 308
Ha van, mi oszló testedet túléli:
énbennem él az s nem halhat meg ott.
Mosolygok és lágy, tétova útjáról
megismerem ajkamon mosolyod.
Két éve, hogy meghaltál. Akkor is
meg-megjelensz, ha nem idéztelek.
Itt lapulsz bennem. Az utcán soká
néztem ma is a varrógépeket.
Ilyet szerettél volna. Szomjasan
kutatnám egyre: mi van, mi maradt
belőled itt még? Szívemet fülelve
idézgetem kis tájszavaidat.
Dadogásodat, ha munkát kerestél,
szívedet, mely torkodban dobogott!
Dobogó szívvel az öreg, magányos
munkásnők életére gondolok,
kik műhely után otthon, egymaguknak
nem főznek semmit, be sem fűtenek,
csak várnak s még az ágyból is kifutnak
megnézni: nem kaptak-e levelet.
Akiknek egy reményük, egy fiuk
maradt, de attól sem jő semmi hír;
ha ír is néha, soha önmagáról:
bonyolult tervekről, teóriákról,
forradalmakról, népjogokról ír.
Óda egy irodalmi ünnepségre
Ó emlékezzetek rám, emlegessetek,
ki száműzötten senyvedek kietlen
zúgomban itt, vad Zaj fölött s leláncolt
Prométeuszként fürtöm’ borzoló,
őrült huzatban, három ugató
irógép mellett tépetem nemesb
szerveimet bús ügynökök rajától,
kik egyre jönnek, nem fogynak soha…
Itt élek én, itt pusztulok, de itt is,
szép hivatástok magán-másolója,
főnökim tüntén, itt is lángolok,
gyújtom az aljnép álmatag kedélyét
a szent közért és vágynék, társaim,
ó vágyom én is osztozni a hírben,
tündökleni s hódolni pártfogóink
szine előtt és énekelni fennen
nemes versenyben és kedvük szerént
a bércet, rónát, a habját faló
dicső tavat, mit nem láttam soha!
Alkalmi meditációk
Metafizika
Isten – Halál, köztük mint légvonat
húz lelkemen át egy-egy gondolat.
Nem tisztít, nem söpör semmit se ki,
a port, az öntelt port lebegteti.
Eretnek!
Nincs rég velem már – valahol megállt,
jaj, rosszul végezte hivatalát.
Védangyalom, mit szólsz, ha odaát
panaszt végül majd én teszek reád?
Hit a kapitalizmus uralma alatt
Keresztény vagy? – Beh számitás ez is!
Azért vagy az, mert nem vagy boldog itt!
Igazság kell? – Csak bosszú! Meg a bér.
Jó helyed lesz a pokol fenekén.
Első csapda: az értelem ellen
Buta vagyok és félek tudni, mert
a tudásszomj volt, ami messze vert
körödből, Jézus… – Frissen, lelkesen
az ész hivságáról elmélkedem.
Második csapda: az értelem mellett
Szomorú vigasz
Sem ez, sem az, talán majd az idő
lebbenti azt is fel neked: ki Ő.
Egy alkonyon csak szívedben terem
s célhoz vezet, mint rég a szerelem.
De addig?
De addig, Uram, addig? Jaj, Feléd is
annyi vívódás, förtelem, veszély visz?
bor, bordély, torz kéj, forró háború –
Mit szavalsz? Nem is volt oly iszonyú.
Jámbor számítás
Az vigasztalhat, hogy tudatlan is
szolgálhatod Őt, szolgáld. Törd fejed.
Buzgalmad látva tán nem állja meg
s jelt ad, mi volt jó és mi volt hamis;
dorgál s egyszerre, észrevétlenül,
azt látod csak, már szóba is vegyül.
Rigómező
Hithű falu
Ágálva véres rongyával fején
mit hörg a kakas? Két riadt galamb
házamról tisztán úgy száll fölfelé,
mint hangolás közben ha peng a lant.
Csütörtök reggel. Két angyal repült
tetőnkről el. A többi ott iszik
az istálló zsuppján még. Kétkedel?
mert angyaloknak mégis túlkicsik?
Kicsik, nagyok! – Már láttad, mekkorák?
Láttál már angyalt? – Önző, ostoba!
Azt hitted persze, hogy a másvilág
e föld kényelmesebb utánzata…
És ha egy szoba az egész, ahol
– mint Dosztojevszkij hitte – egy sereg
pók nyüzsög – tudod, mitől fuldokol
s boldog mitől lehetne még szived?
És ha a kakas ugyanaz, aki
Péterre mordult? És ha odaát
a szomszéd, ki sertését pörköli,
egy sátán lelkét űzi ép tovább?
Semmit se tudsz. Menj dolgod kezdeni.
Mást úgy sem érthetsz. Titkokkal forog
e világ csak példával van teli;
Plátó is így szólt és felmutatott.
Philologia

Egy vogul nyelvtan üres oldalára

Villám villan – a szteppén át forgószél fut, égve,
közepében egy sátánfi bokázik és hegedül –
roppan az ég – jámbor esti hazatérők, boruljatok térdre,
döngő léptekkel egy baljóslatu isten rohan kelet felől.
De ellép könnyedén a táj felett, – gyorsan oszlanak a felhők,
kiugrik az égre s elkezdi vig táncát az esthajnal csillag.
Lent a falu szélén sárgás fényt és gyenge, el-elakadó dalt
csurgat a friss estbe egy kis kocsma-ablak.
Kocsma előtt lóca. Rajta kilenc pogány
őrangyal ül, mivel ősi szokás szerint, tisztátalan helyre
nem léphetnek ők be – várják gazdáikat,
szomoru sorsukat mesélik egymásnak, nekikeseredve.
Kásával és apró süteménnyel kérlek – hangzik a szomszédból
egy gazda éneke, karjait jajongva az égre emeli –
te hatalmas isten, mulaszd hátfájásom! – fölnyujtja a kását,
aztán leereszti, azután megeszi.
…E törzs vallása az, hogy halála után
egy ember egy angyal kiséretében még negyven napig járja
régi lakhelyeit, s mit ott elkövetett: rossz tetteit menti,
a jókat pediglen az Úr küldöttének bőven magyarázza.
Édes illat terjed. Oly nagy a nyugalom, hogy az istállókban
a lovak is hasra feküsznek… kisdedként szuszog a mord bika,
a sötétben anyját keresi a borju, – felbőg a bús tehén:
egy percre fölriad egész Szibéria…
E tájra vágysz, fiú? megunván Napnyugat
vad berregéseit s füstfellegbe borult
egét: nyugalmadat hiszed, hogy megleled e tájon, mely fölött
most visz egy holt szűzet csónakján ép’ a hold…?
E tájra vágyom én, vagy ennél is tovább! mennék oly ég alá,
hol zúgó homlokom pihenni tudna és feledné keserű
emlékeit, e zord, üres világ bamba törvényeit! – ahol
beszökne szivembe egy kis szabad derű.
Lovam lenne, lovam kantárszárát lovam lágy nyakába vetném,
távol Európa üvöltéseitől léptetnék egyedül
az elérhetetlen őshazába; mennék vágyam után bátran
a titkos ősanya felé, kinek képe feledhetetlenül
Alkalmi meditációk
Nehéz út
A kávéházban folyt a hitvita,
Mit szólhat ehhöz az istenfia?
A szomszéd asztaltól a füstön át
gyanus hölgy küldi kigyó-mosolyát.
Vagy tán az ördög? Imádkozzatok
lelkemért, neokatolikusok.
A vasárnap megszentelése
Hitetlenül hat sötét napon át
forgatok én egy üres masinát.
Oh, semmit-őrlő körforgó hetek!
S vasárnap: oh megnyíló mennyezet!
A harangszó friss madárcsapata
már kertemben húz fölöttem tova.
Mint hátfájást gőzfürdő heviben,
keservemet ott veritékezem.
Mint létem értelmét, irott jogát
nézem gereblyém és kapám nyomát,
aztán a tollét – bár csak egy napon:
köszönöm, Uram, hogy dolgozhatom!
Kisértés
Másodosztályon utazik a pap,
mert nem bírja ki a parasztokat.
Oly szókat hallhat közöttük, melyek
csak hallásra is bűnt jelentenek.
Meglelt bárány
Meglelt báránynak, annak lenni jó!
Hogy ragyog itt ez a kitért zsidó!
Megérintette lelked szent heve,
könyvet ír róla s jól keres vele.
És üdvözül! S én tévelygek szünetlen.
Én, én, aki szent kegyedben születtem!
Pokol
Sarkával a kigyó testén,
szelid szemét égre vetvén
a Szűz nem áll oly nyugodtan,
mint te, szép hölgy, e szutyokban
forgó földön; bele lábod,
lábod nagyujját se mártod.
Hova te lépsz, ott a szenny is
összeáll és megmerevszik,
mint bálterem padozatja
jégfénye úgy nyalogatja-
falja topánkád, ha rajta
áttipegsz, táncolsz kacagva.
Bár szakadnál bele térdig,
térdig, azután derékig,
kebled két kecses hegyéig,
bodros fejed tetejéig:
nyakuk tekerve remélik,
kik mindezt alulról nézik.
Ha látnak, csak röhögnek rád,
szájuk égő kigyóként ráng,
ezer forró kézzel, mint láng,
kúsznának tikkadva hozzád,
ez a pokol, ha nem tudnád,
perzselné, habzsolná szoknyád.
Ríjj lovagokat magadnak,
kik érted pallost ragadnak,
kerubinként oltalmaznak,
körülröpdösnek, lakodnak
ablakain bedalolnak,
sose fogynak, szaporodnak.
Nocsak
Nocsak tanakodjunk,
futja az időből.
Kövér-sovány kint a gulya –
bent jó gulyás gőzöl.
Kilakhatnak abból
kinti, benti strázsák –
Egy fi-levél se rezzenti
az idő futását.
Lent, hű falvainkban
békesség, okosság –
Megrághatja ki-ki köztünk
mondanivalóját.
Aludhat is rá – ha
reccsen is – vigyázva
reccsen a ház, hasal a vén
kapufa a sárba.
Nohát, hogy is volna,
ha volna, mi kéne.
Soha ilyen szép alkalmat
higgadt szócserére.
Jó dohánnyal, borral
vigalom az éjjel.
Mig mi innen föl nem kelünk,
kint a nap se kél fel.
(Kutya is ha vakkant,
mintha kútba vetnék.
Aki dalol, most fujja ki
utolsó keservét,
azután elhallgat,
befordul a falnak.
Strázsa ha kell, fejfájához
kell már a magyarnak.)
Példa kellene
A vallás nem az egyházi adó!
Tudatta vélem ma a kis szabó.
A színes minták és divatképek közt
vérző kebellel Istenfia függött.
– Ne a szolgát nézd, hanem az Urat! –
Hátha ép ő rak akadályokat?
– Oh könnyü volna – mondta –, ha már ittlent
kész angyalsereg szolgálná az Istent!
Ez a taktika! Ilyen ez a kor!
Rossz gondolatokat szűl a nyomor.
Példa kellene – tünődtem, miközben
sovány, ruhátlan testeden merengtem.
Megjelenik
Megjelenik akkor majd Jézus
nem mint király de nazarénus
beszélget int a békességre
de mintha albánul beszélne
nem érti senki rossz cipőjét
nézik csak lukas felöltőjét.
S megjelenik Mária véle
kis cselédkönyvével kezébe
szégyenül valaki beirta
hogy gyermeke van hogy nem tiszta
helyet keres de helyet nem kap
mindenütt ortodoxok laknak.
Én sejtem csak meg kik lehettek
a kocsmaszinben kik pihentek
szomjasan a meredek úttól
elérem őket a falun túl
kar-karban itallal kinálva
dalolva visznek a halálba.
A havazásban
A felhők résén át talán, ahonnan
a fény, mint hajnali kocsmáké, áradt?
Füleltem, vártam, egy kicsit daloltam
s figyeltem újra. Tudtam, álmodom;
de honnan ismertem mégis e tájat?
E tájat, ezt a fáradt dalt, e sápadt
népet, a pusztulás vágyát a szívben!
Bódító mámorát a bujdosásnak,
futásnak, midőn gondját, mint a gyeplőt,
nyakadba dobja sorsodat az isten?
Vogulhon! Konda, Szoszva partvidéke,
fagy, éhkopp és vad bálványok hazája,
hol az őserdőn a szél fésűjébe
ember ha száz mérföldenként akad –
könnyezve álltam kengyelem vasára.
S zuhantam vissza, – a lovak ugorva,
mint amikor már hazai irányba,
rohantak (nem süppedtek be a hóba),
mint habzó tenger tetején repültünk
a metsző, éles, fütyülő halálba –
Vadak etetése
A gáttalan
A beteg
Ő a beteg. Megvan minden nyavalyája, mit ismer,
Sőt ismerni remél egykor a gyógytudomány.
Harc és munka alól fölmentve, vértanu arccal
– harminc éve ma már – várja a szánakozást.
Látom a messze jövőt. Panaszossan metszi a sódart
Majd sírunk tetején és: „avas ez…” rebegi.
A nagylelkű
Üsd a zsidót és üsd a magyart és bánts meg akárkit:
Kandli barátom, ahogy hallja, magára veszi.
Védteleneknek pártfogolója? – Ó, sose higyjed:
Oly hiu, hogy mástól még sebet is irigyel.
Az elvhű
Fajvédő voltál s tele szájjal, bőgve csepülted
Azt, ami nem védte, istenitette a fajt.
Bolsi levél s az iménti költő s műve ezúttal
Marxi idézettől lelt kora, szörnyü halált.
Aggódva figyelem – fordulsz ujból – hova nyúlsz most
Uj ürügyért, irigyen verni a jót s igazat?
A nagy kérdés
– Pusztul a nép – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság…
– Mit? Magyarok? – hangzott. – Csönd, te zsidógyülölő!
– Pusztul a nép… – Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés
Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?
Jog a XX. században
Éjféli meditáció a legfelső emeleten
Atyáim Istene! Katolikus Isten!
Házak lebegnek, mint hajók lent a füstben.
Az egész külváros, akár egy kikötő.
Útra készen füstöl, nyüzsög a sok tető.
Két torony versengve az indulást kongja.
Álmos vagyok. Uram, vígy az igaz útra!
Barackpálinkát és sört ittunk az este,
dalolva, fecsegve… megint bünbe esve.
De borzongva most im egyre emelkedek,
önmagam Phönixe zord világod felett.
Ahogy józanodok, egyre messzebb látok,
bűnök fertőjének mondom ezt a várost.
Az utolsó kocsi, mint meghajszolt kutya
iszkol a sinein Újpest felé haza,
bőgve onnan, hol a mulatók fényjele
kacsint már csak, mint a Sátán tekintete.
Oh az a mocsár ott! Oh az a kárhozat!
Futva jöttem én is. Oh, oh azok a nők!
négytől tiz pengőig kinálják magukat
s mit nem sutyorognak még a hátad mögött!
Ahogyan Velence a tengerre épült,
ez a város bűnre, förtelemre épült.
Megálltam utközben. Nagy villamos halak,
vonatok usztak a Ferdinánd-híd alatt.
Messze, egyedül, mint nyilt vízen a bója,
lebeg föl-alá a Bazilika tornya.
Panama! Panama! Oh micsoda példák!
Az árvák házából kilopták a téglát!
A kincstári lovak szájából a szénát!
Még a munkálatok megkezdése előtt
az egész telepről lelopták a tetőt!
Családapák gyanús pénzen éjjeleznek,
pisztolyra gondolnak, ha dörren az ajtó,
előkelő ifjak kommunisták lesznek,
micsoda megjegyzés a körmenetekre!
féktelenül izgat a köruti sajtó,
halotthamvasztó kell, épp az Debrecenbe!
egy lakatosmester lányát megejtette.
Ne szégyeld, hogy könnyek gyülnek a szemedbe.
Látom itt a Dunát, a csillogó vizet,
melyben nyáron karcsú pogánynők fürdenek.
Oh úgy fürdenek majd, oh, oh sivalkodva
igy csapkodják majd a pokol égő habját,
siratják a napot, mikor hivalkodva
a hív lelkűeknek combjuk’ mutogatták.
Oh, nép…
Oh nép, akadt hát pártfogód!
Szabadság, bajnokid teremtek!
Pusztuló tájak, dőlt zsellérsorok,
Fény Hunnián! – nem-rettegő fejeknek
lettetek édes gondjai!
Csitulj sziv, békétlenkedő,
nyugodj, magyar, hajtsd vissza fődet.
Tudják, mi kell már neked, sőt mi
tapasztalt és hiv őrei a földnek,
kik őrzék tiz századon át.
Oh, megvédenek ők, meg ők
a rázkódástól, mely a honra:
szegényre, dúsra dőlne, ha a föld-,
és a vagyonbiztonság meginogna
s az ősi alkotmány vele!
És minden ország támasza,
talpköve, a méltó kamatláb!
Ily tiszta egység nem volt még soha
mióta mindezt ők meghóditották
a karddal, mely befele üt.
Védangyalom
Védangyalom, kivel álmodom, az angyal
kopasz s fehérszakállu… Antal
volt a neve s mestersége ős-kovácslegény,
ami meglátszik még ma is kezén.
Az volt a szép idő! Jog, Jövő, Igazság,
az embereket ilyenek izgatták –
Egy más világ reménye! Volt akit
(mint őt is) próféta-életre vitt!
Még érdemes volt élni, volt miért!
Most? Nem tesz mást csak engemet kisért.
Álomban él. Nem egy tanyát: tüzessen
csak engem izgat, hogy utját kövessem.
Vadak etetése
Egy politikusnak
Jellem, erő, jó ész (mint mondják, isteni szikra)
Kell csak a próbához: lesz-e iró valaki.
Nép-becsapás, köpenyeg-csere, hátba-döfés – remekelned
Ebből kell teneked, hogy csak a céhbe bejuss.
Honszeretetre te mersz minket kitanítani? – Ejha!
A szavazat mellé, nézd, ne kivánj szavakat.
Nem teszed ablakközbe az oklevelet, ha mi írjuk:
Szakmádnak máris mennyire mestere vagy!
Egy aggodalmaskodó főúrnak
Izgatunk? Nekem fáj legjobban, hogy téged,
S nem szabadságharcra igábatört néped!
Mindenáron minden-áron író
Népiesek és urbánusok közt
Két kulacsom
Váltogatom,
Kortyolgatom is, ha kérded,
Ebből ürmöt, abból mérget.
Szörnyű fegyver
Minden ütésed, átkod
Hiába ellenem.
Szörnyű a fegyverem:
A végén megbocsátok.
Egy népfinak

A Puszták Népe szerzőjének

Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal
Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész!
Kétlaki
Egy miniszterelnök, egy agg ló, szegény,
valami rokon hölgy csapkod még felém
álmaim tavában, fúlni kezdenek.
Én könnyen kilépek. Megreggeledett.
Biztos földön járok. Vár a reggeli.
Itthon vagyok itt is, szörnyű kétlaki!
Hány világon vágok át, hány emberen.
Külön világrész vagy te is, szerelem.
Alkalmi meditációk
A vegyes házasság átka
Két szellem küzd itt, amint látható,
egy hívő és egy istentagadó.
Nagy próbát rótt rám már azzal az ég,
hogy vegyes házasságból származék.
Két nagyapa, két család szelleme
próbálja bennem: egyesülhet-e?
Az egyik csöndes, egyre mosolyog,
úgy kérdi gúnnyal: Hová is jutok?
Kitör a másik erre untalan:
Biz a pokolba, tisztelt nászuram.
– Oda-e? – Oda, és ez a gyerek,
ha így nevelik, ez is elveszett.
Pipára tömnek, fölsercen a tűz,
s a mennykék füst, mely mindent egybefűz.
Szemem elől felhőbe lengenek.
Egyedűl vagyok, veszendő gyerek.
Nézek utánuk. S ami lent maradt:
arcvonásaik itt az arcomon
hol mosolyra, hol könnyre állanak.
Örök harcukat tovább harcolom.
Hallgass
Se sértés, se gúny, sem a szolgai
ravasz könyörgés Őt nem csalja ki.
Énekelhetsz, fujhatod a verset,
Szivedről és nem hangodról ismer meg.
Hallgass hát s készülj szavára: ha Ő
a szelet vetné, lehess levegő,
víz, ha a fodrot. Várj csak, várj. S ha nem szól:
tudj megfeledkezni te is magadról.
Munka közben
Rásüt a nap s mint Memmon szobra rég,
a havas méhes zümmögésbe fog.
Igy zeng a szivem is néha már. Zenét
vélek fülelni. Nyugtalan vagyok.
Két kas mögött babrálok s érzem
a vágyat már, hogy frissen letegyek
seprőt, fogót, s elkezdjek hirtelen
egy messzezengő boldog éneket.
Varázsló halál
9, Rue Budé
Mint egy igazi költő, e padlás-szobában
éltem három évig. Föl-alá járkáltam,
hajamat turkáltam s asztalomnak esve
egy végtelen verset írtam főleg este.
Egy nagy hőskölteményt, amely egyre hosszabb,
egyre kegyetlenebb lett és egyre rosszabb.
Ugy vívtam vele, mint Szent György a sárkánnyal.
Éjről éjre egyre izzóbb harci lázzal
dobtam magamat rá, ott a tetők felett
ég és föld között, míg a kis nyulánk sziget,
Szent Lajos szigete bárkaként recsegett
alattunk a szélben s szinte utnakeredt,
tajtékos habokon – ahogy a jövendőt
képzelik és írják a fiatal költők –
Akiért a harc folyt, a szelid porleány
hetente változott. Az idők folyamán
csendes megadással cserélgette haját,
arcszinét, az arcát, lábait, sóhaját –
nőtt, majd összement –, mord hőseim mögötte
méltó ámulattal bámulhattak össze,
ha közöttük büszkén, emelt fővel tova-
sietett – mert lelke, a lelke, az soha
nem változott semmit, hasonkép hűsége –
Egy Kutnyánszky Liza nevü lengyel nőbe
voltam szerelmes, majd Germaine Joyeusebe,
majd Odette Lacosteba, Levinson Lujzába,
Manon De Chambartba, Marie Trépinardba,
s a legszebbe, a szép kalapvarró lányba,
Orosz Annába és annak a hugába
és emlékezetből Leveszy Pannába,
Istennők költözése
Egyenletesen, mint a tengeren a hullám
száguld a hófúvás és fejhangon dalol.
Bárkaként föl-leszáll, úszik a göndör pusztán
a háromablakos faházikó, ahol
Iván Ivánovics, Pjotr Petrovics, a kéklő
másolótintától szutykosan könyökig
irják eszméiket a Kezdetről, a Végről;
ujjukat szakálluk kócába törölik.
Észak s Kelet felől fölöttük most vonulnak,
megcsalt szerelmesek bús hevével teli,
kivert istennői a hitszegő Nyugotnak
dús idommal, ahogy a szobrász képzeli…
Ott száll haragosan a lángoló Szabadság,
arcát tüzesebbre csipte még itt a szél!
Báli ruhában van – már jó száz éve szabták –,
de tarlót járt a láb, mely alóla kiér.
Ott jő a Haladás, ki könyökkel üllőre
szeret dőlni iparmúzeumok előtt –
Mellette mécsessel a Tudás Terjesztője
s a Jog, aki majdnem önpallosába dőlt.
Szállnak égő arccal, de vissza mégse nézve,
egyik a kis faház csúcsára települ,
a másik, mert vacog, a füstölő kéményre;
lába között lenéz s könnyezve orrt törül.
Nizsnij, 1934
Óda Európához
1
Európa, Európa.
Néztem, az orromig se láttam
Audun-le-Tiche és Esch-sur Alzette
között, három ország között
az esős téli éjszakában.
Salmon Ruhé rabinövendék,
egy útlevéllel három lengyel,
Hildegard Huxenrode jött még
s egy ágrólszakadt bolsevik,
nagy csontkeretes szemüveggel.
Balról valahol Németország
morgott kohóival gorombán.
Jobbkéz felől Franciaország
lapult csöndesen, mint a nyúl
egy zengő jegenyesor alján.
Luxemburgot kerestük, úgy mint
Jázon az arany gyapju földjét.
Vezess, vezess oh Ariadné
oda, hol nem kell útlevél, hol
kenyeret oszt még a rendőrség.
El-elszakadtunk, majd riadtan,
káromkodva összeütődtünk.
Mint nyálkás vén sárkányszemek
égtek a fináncőrhelyek
olajmécsei körülöttünk.
Patak mormolt, mind hangosabban
az eső biztató szavára.
Ráleltünk nemsokára ott, hol
híd nyúlt át rajta vasbetonból.
Letapogatóztunk, alája.
Óh, Európa, ott szavaltam
először rólad a sötétben.
Rab gesztusai jobbkezemnek,
mint fogoly madarak repdestek
Hildegárd csitító kezében.
2
Moszkvában a Kuznyecki Moszton
citera pengett ki keményen
a sötétbe egy kocsmaajtón.
Éjfél elmult, sok minden elmult,
amikor Ljubával beléptem.
Részegen egy kicsit, nem bortól,
a meleg hálától a szivben,
csak könyököltünk, olykor-olykor
elmosolyodtunk, mint vasúton
két ismerkedő ismeretlen.
Kihörpintettük poharunkat
és egymást is – derülten, tisztán
hallgattunk, minthogyha valóba
vonatkerekek vittek volna
csattogva egy kietlen pusztán.
Egy zürjén újságírólány s én
emléktelenül már hazámból –
Mint anya elveszettnek hitt,
de megtalált gyermekeit
ringatott egymáshoz a távol.
Munkások és munkásleányok
csatornatisztitó ruhába
bujva s vörös rendőrlegények
sört ittak és ecetbemártott
nyers uborkát rágtak utána.
Majd elfeledsz és elfeledlek,
mondtam, hát kezdjed is Ljubácska!
Ismerlek, azt szeretem benned,
ezt szeretem, e gyorsvonatnál
gyorsabb utat új s új világba.
3
Leányok, ifjú lányok,
más és más hangsúllyal mosolygók,
ti nyitottatok titkos ajtót,
amelyen át beléptem
és megszerethettem hazátok.
Köszönöm, hogy anyámén
kivül más nyelven is dadogni,
sírni és megint bizni a szóba
megtanitottatok ti
gyermekkoromat sokszorozva.
4
Férfi szellem, ki csavarogva
szűz nemzeteket csábitottál,
rekedt hangodban, vén szemedben,
ráncaid közt is felfedeztem
egykor ki voltál.
Az észt, erőt, a férfi kellemet!
amelynek atyja sátrából jövet
boldog és büszke megesettje lett
a hajadon-nép is, a drága,
ki táplált engem s a falat kenyérrel
ízes jó szavait is számbarágta.
Fennhangon vallom én magam
fiadnak, bárha ma sem érted
szavamat s vallom hangosan
testvérnek mind a népet,
kiket te nemzél.
Emelkedj fölibénk, Atyánk!
Zeuszként száz és száz alakban
jelenj meg ujra! Szólj reánk,
hogy mégis egy vagy s változatlan!
A kacsalábonforgó vár
Egyszóval egy nap óta
voltam itt fenn s még most is kicsit
oly érzelemmel, mint ki elfogódva
először érkezik –
Nem szokta még meg
a lusta lélek
a látható, aránylagos jólétet.
Feszengve hordtam, mint kemény, új inget –
Midőn látogatóba
fel kellett mennem: (mondjuk, olyan mindegy)
a Rácdombra.
Fülemben és szememben egyre
úgy sürgött-forgott még a honi emlék,
hogy úgy éreztem, mintha föl a hegyre
egyenest a pusztáról mennék,
az esti földekről, hol sok esetben
a napszámos-listát én készitettem.
Ezért ötlött eszembe nyilván
nézdelve a jegyet kezemben
már bent a hegyvasúti padkán:
ha egy parasztfiúnak is tán
kedve támadna e kis utazásra,
csak a jegyért egy álló napig ásna.
Mert nálunk hetven fillér most a napszám.
Villák, virágos kertek
mellett suhantunk; egy lapos tető
homokján ifju nők hevertek;
arrébb egy árnyékos dió
alatt zöld asztalon kártyát kevertek;
dúdolt a rádió.
Ahogy emelkedtünk, a levegő
mind hűvösebb lett s mind ritkább a por
és egyre barnábbak az orcák.
Mintha a lenti sík poklaiból
modern török mennyország
körein szálltunk volna egyre feljebb.
Vagy – szétnézve a kilátónál –
olyan volt ez, mint a varázslak,
mit csak a magyar s a vogul népmese ismer
tán még egy ázsiai isten
iszonyu vagy boldog lakának:
mint a Kacsalábonforgó Vár.
A bokrok fölé teniszlabdák szálltak
és mintegy versenyezve vélük,
mint láthatatlan víg madárhad,
gömbjei leánykacagásnak.
Az szállt feljebb, a nevetésük.
Lámpionok gyúltak ki egy platánon,
szinre lökve egy pizsamás urat,
ki hátradőlve, szivarral, kövéren
pontosan úgy ült a rőt fényben
házának eresze alatt,
akár egy kommunista gúnyplakáton.
Már fényben égett
az egész hegy
s percenként feljebb-feljebb szállott
s csak én nem feledhettem a vidéket,
lent, tán a föld alatt a népet,
az országot,
mely anélkül, hogy hallott
volna mást róla, mint meséket:
forgatja, hajtja, vak lovak a malmot,
ezt a kerek gyönyörüséget,
az élő édent, melynek csúcshegyében
a villanyláng több fényt vet,
mint például egész Tolna-megyében.
Szétnéztem és fölfénylett
a szomszéd hegy és aztán még egy.
Mint rokon-őrtüzek lobogtak.
Százszámra már, mint a lidércek
sikongtak, lengtek és forogtak
posványain a vak nyomornak
minden táján a világmindenségnek.
A nyári vendéglőben
hetven vagy nyolcvan asztal
csevegve fogyasztja ma azt el
amiért… így tünődtem átmenőben,
lábbal taposva szinte a konok,
csikorgó anyagot, mert én a versben
mindig az ilyen nyers valót kerestem,
remélve, egyszer mégis felragyog!
Egy heti napszám egy vacsora itt,
gondoltam szakszerűn hát s már-már lelkesülve
képzeltem el a sok finom csöveknek
szivattyúit és hajszálereit,
amelyek mindezt, mert hisz nincs fölösleg,
felhozzák – sokszor
áttörve, gyúrva, fölfőzve-lehűtve –
azoktól,
kik nálunk most a nyálukat nyelik.
A kert előtt, ahol hát eszerint
naponta egy hidat, kórházat
ropogtat s nyal szét e bájos, vidám had
és harmincezer halvaszületett
kisded jövőjét,
állt már a korzó; tapsolt, nevetett
a fesztelen menő-jövő nép.
Holdfény-árnyékán a falombnak
s a padokon halk párok andalogtak,
hogy így mondjuk,
mások a cukrászdákban társalogtak
s ha volt is gondjuk:
finom, leszűrt, akár az angyaloknak.
Ült, járt, forgott, az egyszínű tömeg,
s benne, mint ménesben a holdasok,
itt-ott egy nagyság, kit mindenkinek
ismerni illett, mint minálunk
a bírót, grófot és papot.
Igy – meg-megfordulva utánuk –
a fennkölt arcú álhirlapirókat,
a finnyás kezű ujságfejedelmet,
körében munkás és igaz hiveknek,
kik helyette zsarolnak.
Egy asztalnál két hölgy között kevélyen
a nagy állásközvetítő ült
hiteles okmánnyal zsebében
arról, hogy őrült.
Amott – mintha belőle akart volna
kortyintani – oly esdő
arccal nézett a holdra
a szétmetélt kappan felett
az ünnepelt szinpadi szerző,
hogy már-már attól lehetett
tartani, támad saját mondandója.
Amott – de mit folytassam? – Oly egyformák
voltak valahogy e sokféle orcák,
hogy, mondom, a művészet rajongóját,
zavarta szinte már a hasonlóság.
Beszéd közt, eladó szüzek
lengették lebke kezüket,
a vörös körmökkel jelezve
ők sose nyulnak mosogatóvízbe.
Hát néztem itten
e tündér népet, isten
kiválasztottjait selyem gatyában-ingben,
mely látni engedi a mell s kar szőrzetét
s szelíden,
mert indulat már rég nincsen e szívben,
csupán alázat s szolga-bölcseség –
mert e kebelhez
nem férhet izgató, írigy szó,
ismernek, békés vagyok, engedelmes
s oly türelmes, hogy az már arcpirító –
nem itélem, csak nézem a világot –
magam is gazdag
vagyok, vagy annak
tarthat, ki nem falhat kalácsot;
naponta eszem s ágyban hálok.
én akkor is majd hallgatag
csak félreállok,
hogy midőn már minden letűnt
sorban,
még higgadtabban, tárgyilagosabban
tanúságot
tegyek, mint folyt az életünk
e történet-előtti korban.
Szótfogadok
Szótfogadok és megvetem,
akinek szótfogadok.
A kenyeremet keresem,
nem békét, rendet, érdemet,
nem is a barátságotok.
Meghajlok: hajlik a favágó,
ha napszámáért odavág.
Kivágni magam e világból
már eszközöm vagy, szolgaság!
Ki felettem áll és vezet:
mint kő, fa, vas, durcás anyag,
úgy vezeti csak kezemet. –
Meghajlok, hogy ne lássalak.
Szolga
Szolga – mondhatom én magamra,
jó légvétellel, szabadon.
Mint levetett ruhán, nyujtózva
lépek át tüstént láncomon.
Az örökségbe kapott átok,
igy oldódik velem, világ.
Mit isten helyett én kiáltok
bujdosó szivemre, a vád
igy hozza (mint erdős magaslat
dörmögő visszhangját) a tág
jövőből egy atyai hangnak
föloldozását, vigaszát.
Ráadás
Abban az évben, mikor e
verset irtam, szép, hosszú ősz volt.
Október utolsó hetében
szeplőtlenül fénylett az égbolt.
„Elhalasztották költözésük”
– írták a lapok –, a beteg
rőt fák közt riadtan kerengtek
a csízek és vörösbegyek.
Mindennap vártuk: vége már.
És ujrakezdődött a játék.
Minden nap, mint egy ráadás,
úgy érkezett, mint egy ajándék.
Nevettünk, hogy lám érteni
kezdjük a sóvár véneket.
Amíg fogunk merengve zúzta
a szőllőt, a túlédeset.
Majd nyugtalanul és zavartan,
mint rajtakapott kérkedők,
úgy nevettünk már… Úgy vigadtunk,
mint katonák a harc előtt.
Minden új nap… Mint mámorító
bizonyosság szállt a csodás
őszben a régi sejtelem:
az egész világ ráadás.
(Háború készült és nekem
attól is külön háború.
Ki csak életét vesztheti,
jó koma azzal már a bú.
Pajzsként, és a bucsúra is,
hű mosolyom vettem reám.
Hogy merre és mint végezém,
megtudhattátok azután.)
Jelek
Volt már barátom, jóbarát.
És pendült nékem is a pengő.
Kezdtem megszokni e hazát.
Visszaköszönt a tisztelendő;
napfénybe játszó enyhe felhő
volt szigora, ha korhola –
aztán az örvény mosolya.
És volt úgy is már, hogy vidám,
boldog is voltam; feledgettem
a kivégzetteket – talán
csak itt nem nyughatnak, szívemben.
Pacsirta is szólt már felettem
s alattam sétány lett az út,
míg észrevettem, hova fut.
Fordultam sarkon: merre most?
A városvégi jó öreg szél
Jobbról-balról arcon csapott,
dohogva, hogy hol tekeregtél.
Rajtakaptam szívemet, hogy fél
attól, mi mást megnyugtatott.
Ez volt a jel, jól haladok.
Szimatolom a füst szagát,
a szegénységét, majd a vérét.
Nem adnám a bölcs ostobát,
ha végül az enyém is kérnék.
Érzem, haj, ifjúságom végét,
van úgy: már csak a perceket,
amíg magamé lehetek.
Mit rejt a távol,
szép hullámaival ez az alkonyi hegy s túl rajta a kéklő
tengeri ég, melynek partján, mint a lebűvölt, hűtlen előőrs,
lám a kalandos képzelet is csüggedve lehull, vissza se int már…
Ünnepi népek
boldog tánca kavarg ott? Tiszta vitorlák
szántanak egy gyöngy-fodrú messzi vizen? Felelj,
mit sejdítsz ott, szív, mondd, mire vágynál?
Mondd, mi ragadna, mi hív,
vonz oda túlra, ahol most, mint karokba
hajlik lágyan e nap – ki tanyáz ott?
mily rokonod, mily sose látott, vagy feledett rokonod?
Túl e hegyen három
út kanyarog le – tudom – dús lombokkal… az egyik
mentén most kocsma világolhat már – torkom
érzi, idézgeti máris hajdani mámorát…
Egykor lobogó
hajjal álltam e hegy tetején – emlékezem – álltam,
néztem a völgybe dalolva, ifjukoromban!
egy szép szeptember eleji estén…
Micsoda alkony
S kényszerített, hogy én a rettegő,
boldogságommal és jó napjaimmal
velük lenni kivánjak, én a gyáva,
osztozni szörnyű végzetükben?
Hogy iszonyodva, öklendezve is
egymás vállára dőlve velük álljam
a szitkozódó arcok, a gúny s röhej
szédítő szennyes kavargását – ott fent?
Micsoda alkony volt az! Mint hurok
hullt az az est a kerek láthatárról – durva
ölelésével az antik, örök éjjel!
Ó fuldokló sziv, te minden hír után
rémülten föl-fölkapkodó, milyen
vonzalom, milyen testvér-kapcsolat
rándult körötted, duzzasztott, csavart
ájultan végre elhanyatlani?
Hanyatlani s éledni mégis aztán
egy szörnyű éj, vad meggyaláztatás
révületével, mindörökre árván,
a régi rokon földön, mely üres váz lett,
barbár kisértetek, farkasok tanyája.
Vihar készült…
Vihar készült, igen… távol néma villámok
írták a jövendő jeleit rángatózva.
Messze porzott a táj… Dal és nyerítés szállott,
népek tolongtak ott valami háborúba…
Mert nekem abban a halálos, száraz csöndbe
kellett volna felállnom s mielőtt eldörrenne
az első lövés: szólnom. Nyitottam szám. Recsegve
törtek ki fogaim, dőltek elém a földre.
Hirtelen csönd
Mily hirtelen csönd a zajos világban.
Az angyal elrepül.
Nem leszek a számkivető halálban
sem ilyen egyedül.
Mert néma szájjal a remény is elhagy,
felszáll és ellebeg.
Hallgatom, ahogy itt-ott még szavalnak.
Lehajtom fejemet.
Mi néked szeretőd, házad, a szépen
fülelő csecsemő,
ki él helyetted is majd: az volt nékem
a gügyögő jövő.
Én hagytam el, vagy ő hagyott faképnél?
Keresse az, akit
a magyarázat a kudarcok végén
vigasztal még – vakít!
Én az vagyok, ki hajdanában voltam,
a sort-álló szegény.
Hány éjet vártam. S elfogyott a boltban,
előttem a kenyér.
A semmiségbe
Öklömet ráztam és fenyegetőztem
a nép nevében: cselekedjetek!
mert hogyha… s elborult szemem vörösben
fürdette már a tájat, felleget.
Nem fenyegetőzöm, az ökleim már
nem rázom én, legyintek csöndesen.
Egy sóhajtás bújt ott ki ujjaimnál,
gyáván, hogy észre már én se vegyem.
Feszültségmérőből a víz, szivemből
hová futott le, országom, heved?
Lantom alatt az öblös völgy, a zengő
hangszekrény néma, mint ha megrepedt.
Akad a szó, mely ajkamon át nemrég
sípolva, vésszel teli tört elő –
Halottas háznak verjem fel a csendjét?
vagy a tiéd, országos temető?
Ha lázíthatnék, oh ha volna még kit,
életre téged, nemzetem, magyar! –
Már panaszolja az idő ütésit
recsegő káromkodásaival
az őszi erdő – népem hangtalan hull,
repül az őszi árkokba, az égre –
Mint rőt levél, mely leng még, utolsóul:
remeg, dadog a sziv a semmiségbe –
Ősz felé
Régi anyámnál is édesebb;
éri arcomat szemefénye,
békéltető, ki a férfit is
csecsemőként vonja keblére.
Kedvesemmel járom e rétet,
hol immár őszi szagok szállnak;
derengve emlékszem köténye
illatára e jó anyának.
Múlásnak, ősi nyugalomnak
terjeng e szagokban a titka;
tétován állok s futnék az ő
erős térdei közé vissza.
Tünődő mosolygás melegszik
a nap körül s kit soha sírni
nem láttatok: szivemet forró
panaszok sulya nehezíti.
Előbb még sirnék s már mosolygok,
úgy érzem az ő közelségét –
fényes felhők lebbennek, mintha
ő nyujtaná a zsebkendőjét.
Gondtalan
Micsoda baj vehet körűl,
hogy, mint rossz szövetségesek,
gondjaim észrevétlenül,
azok is elfelejtenek?
Gondtalan és halk füttyszóval,
mosolyogva megyek a falnak,
s a falak kényszerült mosollyal
megnyílanak és utat adnak.
Nincs parancsom, nincs jelszavam,
mint kit nem harc vár, de mulatság,
fülelem, mit zeng magasan
egy szálló cinke, a szabadság.
Vonj kardot rám, a vizbe vágod,
golyód ködön fütyöl keresztül,
árnyékom veri szét a tábort,
vezérestül és pribékestül.
Énekelj, költő – magamat
igy biztattam egykor a harcra;
vértet, acélnál biztosabb
sisakot daloltam magamra.
Csikaszként szűkölő s gyülemlő
aljnép közt, Igazság, hadadban,
hangom és nevem külön feltör,
ott harcol máris, halhatatlan.
1
Lelkemre rovom e dal sorait,
ott őrizgetem, ott javitgatom;
elszedtek tőlem ceruzát, papírt,
megtapogattak minden oldalon.
Megölelgettek, mint jó rokonok
s kiváncsian, mint kedves gyermekek –
fohászkodva, mint az apostolok
tártam az égre kesztyűs kezemet,
míg tollat és kést, mindent, ami szúr
kiemelgettek, tegnap este még,
ártatlanul és ártalmatlanul
támasztom most e cella szögletét.
És váltogatom zsibbadt talpaim,
– oh lassu tánc, vén medvéknek való –
mihez zenét ócska szerszámain
az idő brummog, a bóbiskoló.
Dalt fűzök hozzá, mint a régiek,
úgy fejből s önnön vigaszomra csak,
légy hallgatóm te, hű emlékezet,
tápláljátok ti, röppenő szavak –
Szavak, szavak, kik hirtelen meleg
testtel keringtek köröttem, szavak,
ti övezzetek – védelmezzetek,
fonjátok bölcsen omló sorsomat.
2
Csak megálltam az ajtófák között,
mint akit égi látomány fogad –
bent kék bundákban, a padok előtt
húsz villamoskocsis állt sorfalat.
Feszesen, némán, mint az angyalok,
szinte vártam, hogy dalba kezdjenek
üdvözlésemre s édes himnuszuk
hullámain a légbe lengjenek.
Óh, kedvesek, angyalnál édesebb
drága fiúk, kik betakartatok,
biztatva, titkon rámnevettetek,
kulacsotokból tejet adtatok:
míg némán rátok visszapislogok,
a szív melegszik ittbenn s hirtelen
nagy dalra gyújt, hogy belepirulok
s szemérmes fátyol fut át szememen.
…Tilos a szó itt, tilos a dohány,
tilos moccanni is; hallgatagon
nézem a pókot dús hálózatán
és váltok egyet zsibbadt lábamon.
3
Tollat és kést és ceruzát,
mindent, aminek hegye van
elvettek tőlem. E kis dalnak
nincs teste még, csak lelke van.
Vagy felkörmölöm itt a falra,
hol ákombákom rajz, vonás
diszlik s köztük az érkezőknek
pár szivderítő jótanács.
Vagy elsuttogom szomszédomnak
s ő is tovább suttogja majd –
szájról-szájra –, oh így képzeltem,
kivántam mindég én a dalt!
vigasztalónak, mely minél több
fülön és szíven búvik át,
annál frissebben, ügyesebben
viszi az ős reményt tovább,
hogy megtérve úgy hallgatom már
én is szavát, az ismerőst,
mint szerelmes, kit szerelmese
a vallomásban megelőz.
4
Fáradt a test; de csattog, zúg az agy,
mint az üres malom,
nekilódul és hirtelen kihagy –
riadtan hallgatom.
Egy gondolat egy perc alatt lejár –
mi is volt? Új suhan
utána máris, repül ujra már
üresen, hasztalan!
Nem én vagyok már – már nem én vagyok,
ki itt áll – cserepes
ajkam rágom s el-elmosolyodok,
ha a zaj ujra kezd,
már gunnyal várom, ott benn mi folyik,
a megbomlott vitát,
míg hirtelen kiürül, megint
köröttem a világ.
5
Erélyesen, ahogy a szakma már
kivánja, még zordabban is talán
kiált a rendőr – mily vigasztaló!
Úgy lejti a szót, mint szegény apám.
Már tudakolnám is, hová való…
Tán ozorai, talán kajdacsi,
talán ép’ háromürge-pusztai,
hol tavalyelőtt egy lagzi után
összecsókoltunk mindenkit, aki
elénk került a téli éjszakán…
6
Március Idusa közelg,
hazámnak ifjai,
kik gyűltök, lelkesült tömeg,
esküvel vallani
a Szabadság, a Népjogok,
Petőfi nagy hitét! –
mint egykor Táncsics, rab vagyok,
holnap tán elitélt.
Kitártam sóvár karomat
a Mult felé (miből
mást, mint ragyogó szavakat
üköm sem örökölt).
Szavak, szavak, csengő szavak,
óh élők énnekem,
ti vonzottatok. Sorsomat
nektek köszönhetem.
Egyenlőség! – Oh szép remény!
Szabadság! – itt vagyok,
egyenes úton jöttem én,
megyek utánatok.
Sötétség övez – melegítsd
szórjad kis körben is
nagy vagyonod visszfényeit,
lapuló, árva sziv:
utjelző lámpa – az lehetsz,
remegve is –, de láng!
esküdtél egykor, itt a perc,
hogy esküvésed álld!
dadogó visszhang – az lehetsz,
de amit most tovább
kiáltsz: a juss, az üzenet
már érted is kiált!
7
Leszálltam, fölmerültem; itt vagyok
s mint messziről megtért utas, ki egy
családnak érzi az egész falut
s mindenkinek meghatva integet
s már nevetséges is, ahogy dadog,
mert hisz azóta mi sem változott!
De ő csak áll és könnye közt nevet,
mert sok új, kedves dolgot észrevett:
Barátaim, kik el nem hagytatok
s kéz-kézbe fogva élő lánc gyanánt
leszálltatok és fölrántottatok,
a part szélén, midőn még ég a láng,
mely homlokomra ott lenn jelt csapott,
hadd szorítsam meg biztos jobbotok,
megéreztem a hű fogáson át
a testvért… és egy kicsit az apát.
Mert nem az volt az élmény, ami ott,
hanem ami megtérve fogadott.
Heverő
Jó lesz ez is, a csönd. Szabad
óráid csendülő szavát,
boldogan dörzsölve kezed,
egyszer magadnak gyűjtheted,
mint zsugori az aranyát.
Mily gazdag egy nap, ha üres!
Mily erdő, műhely, gond nekem!
Reggel dallal lépek belé,
este úgy jövök kifelé,
súlyos tervekkel terhesen.
Régtül remélt találkozás
már ott vár csak, hol ki se vár.
Legtöbbet akkor termelek,
ha munkátlanul heverek,
szemem, ha nem les, úgy talál.
Barátaim, elhagytatok –
oh ne térjetek vissza még!
Hagyd te is kicsit, szerelem,
a drága űrt, mely melegen
véd, mosdat, régi gyermekét.
Bele kell fognom, érezem,
életem főművébe már.
Mosoly zárja le ajkamat,
ha megértem jutalmadat,
dúsgazdag, végtelen halál.
Botok
Kutyák, rókák szelidülnek,
farkasok kivesznek;
vándorló vándor utján ha
gépkocsiktól retteg.
Már nem hetykeséget,
már nem bátorságot,
kopognak a botok csupán
közelgő aggságot.
Ép fején a birkafej még
és abban az ólom,
hol a fogason függ árván,
hol a könyvespolcon;
van ki észreveszi,
s az írást is rajta,
nagyapádé volt még? – kérdi
és visszaakasztja.
Él, mihaszna, a családban,
disztárgy lett belőle,
kiviszem jártatni néha
a friss levegőre,
mint beteg lovat, ha
este nincs más munka,
én újulok, én gyógyulok,
tudnék futni ujra.
Föl-fölvezetem a hegyre,
reátámaszkodva
vigyázok a szétszórt, messze
esztendőkre vissza,
miket megjárt, midőn
hivatallal járt még,
kampolva a birkák lábát,
néha egy betyárét.
Kutyák, rókák szelidülnek,
farkasok kivesznek,
megmaradok, hadd maradjak
embernek, ilyennek,
ki egy pásztorbottal
szebben, szabadabban,
nyugodtabban kél útra, mint
gázálarcban, tankban.
Szét a földön gépfegyver zúg
És fent repülőgép,
bátor vagyok, mert így se, úgy
se védekezhetnék;
nincs más fegyverem, csak
ez a görbe emlék,
nincs más védőpáncélom, csak
hogy elvágyom innét.
Egyszerre hozták az ujságot,
vadító hírekkel tele,
(hogy háborútól a világot,
ha még lehet, megmentik-e)
s a könyvedet. És félretettem
a híreket, a lapokat,
barátom és a kés kezemben
oly türelmetlenül szaladt,
mintha sürgönyt, levelet nyitna,
sorsdöntő nagy üzenetet,
tekintetem sóváran itta
előbb csak úgy a címeket,
azután kóstolóul itt-ott
a költemények sorait –
I. kötet 361
mert itatva szomjra indított,
még nagyobb szomjra mindegyik.
Várt a világ és várt a munka.
Vetettem felé néha még
egy oldalpillantást, de ujra
a másik hírt, a versekét
kerestem, járt a kés szökellve,
dőltek frissen a fölszegett
lapokról, szinte az ölembe
a betűk, mint borsószemek.
Betűk, eszmék friss hírvivői,
tovább plántáló magvai
annak, miért tud még örülni,
sírni, békülni valaki,
egy ember, egy csak a világból,
egy „rész” csupán – és izgatóbb
volt a világnál az a távol
világ, mit ő gyúrt s forgatott –
– Lángokkal talpra állt vidéknél
izzóbb talajon küzködök,
barátom, keseredve, még én,
s teszek rendet a rom között;
döntöm, hogy ellenség se jobban,
mi bennem, fölöttem inog –
hellyel, tág műhellyel fogadjam
a békét, ha még jönni fog…
Jó fürdő
Mint óriási bársonyszoknya
úgy rezgett, suhogott a víz.
Szélén a fel-felcsillanó hab
a tiszta, gazdag csipkedísz.
Igy rengett, igy járt – járt egy ősi
lassu, de vaskos ütemet.
A szélben érces dalt sziszegtek
a testes, borszagú hegyek.
Simult a tó és fölcsapódott,
villantgatta kacér diszét,
illengett, mint a lány, ha várja
topogva, hogy táncba vigyék.
Kamasz kedvvel, hol legfehérebb
és leggyöngyözőbb volt a hab,
ott ugrottam belé – nevetve
próbáltam ifju izmomat.
Akár a föld
Arcodról a rőt haragot
no, töröld le egy mosolygással.
Ha akarod, nem akarod:
meg kell békülnöd a világgal
s velem, ki belőle vagyok.
Fáradt vagyok, akár a föld,
hogy tetteimet igazoljam.
Kegyetlen voltam az előbb?
Várom a fényt, nálad is jobban,
a csitítót, feledtetőt.
Fecskék
Nyisd ki az ajtót, nyújtsa be
rózsaszín orrát a hajnali ég,
árassza ránk, mint meleg állat
mezei, hazai lehét.
Be szép a völgyek kis világa
ottlent s ittfent e szálloda;
nyers légben, fényben a szűk erkély
mintha a mennyből nyílana.
Fenyők és felhők… Jöjj ki mellém,
úgy ahogy vagy, már süt a nap.
Meglátnak – legfeljebb a fecskék
s még vígabban sikonganak.
Még ragyogóbban, részegebben
köröznek ott a nap előtt,
forgatják ezt a vaksi bolygót,
ezt a tündöklő, gyors Időt,
melyből minket is kiragadtak
csapongva megint és megint
összefonódó, fonódva is
csapongó öleléseink!
Te is meghalnál
Te is meghalnál, ha én meghalnék, mondod.
Nem halok én még meg.
Emel is, lever is, hogy nem lehetsz boldog,
csak ha én is véled.
Minél boldogabbá, annál jobban félek,
hogy csonkává teszlek.
Bár a hullásban is megelőzhetnélek,
ha majd eleresztlek.
Gyűlöltem a címert
Gyűlöltem a címert a paloták ormán.
Már csak mosolyom van.
Mint a kétfejű sas heverünk a párnán.
Oh, milyen magosban.
Összefonódva, csak fejünk hajlik félre.
Érzem, ahogy alszol,
szállsz mosolyod szárnyán. Én meg fordulnék le
már a szép magasból.
Nem fordulhatok le. Igy lel majd a hajnal.
Állsz a levegőben.
Ragyogsz a zsákmánnyal; meg a diadallal,
mit átvettél tőlem.
Szép, ha fiatal főn
Szép, ha fiatal főn fehér haj világlik.
Csalom magam: beteltek
a próbák, az évek s szeretsz még, halálig
szeretsz már, szeretlek.
Mint a nyír, ha zöldből egyszerre ezüstbe,
és újra visszarezzen –
játszik a szerelem lobogása-üszke
még ifjú szívemben.
Halál, szerelem – van rokonabb ezeknél?
Nem félek a haláltól.
Szelíd ragyogásban, mint ifjú fejednél,
mutatja a távol.
Ha majd vele támad, gyűrt lepedőn, harcom
s legyőzöm, ráomolva:
nevetést várok; s hogy öt puha ujj arcom
görcsét kibogozza.
Tenger
Álmomból ébredtem. A tenger, az enyhe,
nyí, úgy kap a partba,
s köpi-nyeli nyálát, mint az eb, ha fekve
fogait mutatja.
Végig a parthosszán, ameddig ellátok,
mint kígyózó szörnyek
vergődnek a messze kivetett hullámok,
holtan legörögnek.
Alszol, jajongó szád mosollyal övezve.
Nézem fényes szádon,
mit vet föl a mélyből – bár egy röpke percre –
a szörny-termő álom.
Arccal le…
Arccal le a sárba, mint mikor granátok
vitáztak felettem,
vágódok előre, lapulok, kiáltok
e vak szerelemben.
Búnék oldaladhoz – oh de az ellenség
nem te vagy-e éppen?
Barátnak ismersz-e te is, hogyha melléd
szorulok az éjben?
Suttogom a jelszót, az ősit! – hiába
hányszor suttogtam már!
Szeretlek, szeretsz-e aztán is, csatázva
hogy karomba haltál?
Nemcsak menedék kell? – béke, béke bár a
rövid halálé, mit
a szerelem nyit – míg a nap bomba-lángja
újra ránk nem fénylik?
Oh, szomorú béke. Nincs ellen, barát: csak
mint harcmezőn szerte
végső görcseikbe meredt karok, lábak,
az eget ölelve.
S oh, szomorú, baljós feltámadás! Halkal
szedelődzöm, mint a
lélek, kit urához azért visz az angyal,
hogy visszataszítsa.
Könnyű vagy
Igy távolodsz. Már úgy idézgetem,
oly megszokottan titkos életed,
mint zsebórámat; fülemhez veszem,
még élsz? még jársz? Sorsod még perceget?
Könnyű vagy. Oh be könnyű! A szirom
nem könnyebb, lengébb itt a vállamon.
És a mosoly sem, amely ajkamon
megleng, ha rólad elgondolkodom.
Gondolkodom és némán, csendesen
képed ettől is halványabb leszen.
Távoli hang vagy, zümmögő, szelíd,
egy sóhajtás a semmibe repít.
Éjfél után
Kirakom a kést, az órát, a vén
naptárt, a sok súlyt, papirost;
ülve magamban az ágy peremén
nem bánom, nem fáj az se most,
hogy nem vagy enyém –
hogy melléd nem én
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.
Sötét világ. A sírhoz szoktatom
– elszoktatva tőled – magam?
Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom
hangosan száll, oly magasan
járok kapkodón,
zihálva nagyon,
mint vénen majd a rideg kaptatón.
A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?
Hogy elmaradtál, lágy világ!
Barackfa-illatod utánam ér,
átfog, visszahúz, elbocsát,
lassan, mint ki fél
nézek hátra mély
meredélyedbe, gyönyörű veszély.
Az óra, hol mint alvó csiz piheg,
hol mint… gyors lépteim után
köveivel az ösvény megered,
lefoly egy vad hegy oldalán –
Hullok, fölkelek,
némán így megyek
mind messzebb, meleg,
édes valóság, szép honod felett.
Betelik majd…
Betelik majd az álom.
Talppal mint nyers parázson
futsz sírva a világon
Szoknyád mint forgószél hajt.
A valóság a féltett
mit legjobban szerettél
rád vicsorog mint véreb.
Az őriz űzve téged.
Fogoly leszel örökre.
Helyet cserélünk – Sírva
nézel a kék felhőkbe.
Ott szállok tündökölve
Hajnal
Együttaludtál – tudod még, kivel?
Honnan merülsz fel, árván, mint az árnyak,
s oly hontalanul is, ahogy kikel
harsányan, győztesen
a hajnal tojásából a madárhad?
Süt a nap. Nyár van. Káprázón ragyog
a férfikor. Leplét ejtve a környék
ezer fényével int és mosolyog,
s te – te mily elfeledt
hatalmak, baljós árnyak visszajöttét,
micsoda barbár mitológiák
kúszását érzed feléd napra nap,
dobogó szivvel e derüs világ
tündöklő tájain,
mióta ezüsttel vegyül hajad?
Mit rejtegetsz te – örökbe kapott
szived alján mily dac, vágy, bűn lapul?
Hogy ott él, te is csak arról tudod,
hogy rejted és ha majd
felelni kell, csak állsz majd szótlanul…
Csak állsz – fény csikland könnyes arcodon
s az ártatlanok sikolyaival
csak sirsz fennen, nyomorultan, vakon
s tán mégis boldogan,
hogy utat lelhet lám a férfijaj,
hogy van okod és méltó zengened!
és megátkozod ezt a földet itt,
amely anyád volt, aztán kivetett
karjából és soha
nem fedte fel néked a titkait…
Kirándulás
Már leng a lomb és mint kisbaba-kéz,
árnyujja, érzem, arcom illeti.
Mosolyomra a lány egy nevetés,
jólesne tán a testem is neki.
Fogfájás volt csak még a szenvedés,
mivel a végzet próbált, állom-e,
ha majd halálra kell megharcolnom vele.
A baj, ha jött is, sorra elhagyott.
Mától tudom, hogy mégis meghalok,
ne érintsen bár bomba, láng, se kés.
A sör ragyog, szikrázik a csülök,
mint anyamell, otthoni a kenyér.
Barátaim közt jókedvvel ülök,
lelkemmel vegyül, ki hozzám beszél.
Oda se nézek még, hogy őszülök,
Tréfálok s csak emlékkép rettegek:
vendég vagyok… s majd föl kell kelnem, fölkelek
a távbeszélőhöz hívnak talán
s anélkül, bárki emlékezne rám,
kimegyek és örökre eltünök.
Keserü ez. Bár szesszel édesen
(mint kik pohárral tudtak halni rég),
mosollyal édes arcokról veszem,
nyelem a mérget, amelyre itélt
Cézár-szeszélyű, durva végzetem!
Nevethetsz reám, ifjú hajadon,
mint pribékén, úgy olvasom szép arcodon
a hírt, a kegyetlen rendeletet,
hogy honodból is számkivettetek
és meghalok, egy puszta szigeten.
A könnyű dalt én ezzel befejeztem.
Tiz évig tartott. Ennyi volt a láz.
Egy bukott angyal ágált e kebelben;
én pirultam, ha mint komédiás.
Néha, mint fenyvesét komor sziklákon,
azt hittem, magasság kelti dalom –
Hát zúgtam én is, míg a láthatáron
a veres nap kélt s húnyt hallgatagon.
I. kötet 372
Ő volt tanúm, kisérőm! Ódalogva
figyelt, mint tigris, ha prédára les.
Hát vittem a dalt egyre magosabbra,
félve, végem lesz, hogyha vége lesz.
Nem félek, immár nyugodtan tekintek
a némaságba, a sikos sötét
tengerébe, mely gyűrűzve kerítget,
s a hurkot hozva csúcsról csúcsra lép.
Nincs menedék, se magosság, se jajszó.
Mennyből mentőöv nékem nem esik,
se kötélhágcsó a Hajnalcsillagról.
Tudom a zsinórpadlás titkait.
Kőasztalom felett az éjszakában
hallga, madárka lép az ághegyen.
Te babrálsz ott szívem felé? – hiába
próbálod nyitját, édes istenem!
Poharam alján a remegő borban
kémlelem próbált arcom; fintorog.
Azt támasszátok fel, mit ifjan hordtam,
főniksz-lángjaim, lobogó dalok!
Befejezés tetszés szerint
Elmult a nagy dalok kora! Tünődő,
alázatos lett egykor büszke elmém.
Mintha kövecset szedtem vón’ a földről:
népet, sorsot, reményt búsan merengvén
Pincém előtt a fára seregélyek,
aztán az alkony települ csipogva.
Pohár boromban figyel még az ének,
de nem vágyik már szám, hogy eldalolja.
Más másra hagyom e fura világot,
mely tudj’ az ördög elromlott kezemben.
Öregek vagyunk, s kik utánunk állnak,
még öregebbek lesznek ő szivükben.
– Kik naivabbak lesztek, mint apátok,
a nagy harci dalt zengjétek felettem.
Sasad, Farkasrét
Sasad, Farkasrét… réten farkasok,
a légben régen nincsenek sasok.
Cinkék, rigók, más jámbor madarak
keringenek a közel ég alatt.
A földön meg, mint földből nőtt kezek,
törpe barackfák nyujtják föl gyümölcsüket.
Itt élek, kelve amikor a nap.
Nem sajnálom a villamos-utat;
a völgyekbe, a tejes mélybe le
úgy merülök, mint tenger mélyibe
s mikor a munka este kibocsát,
a csillagokból szívná meg mellem magát.
Ki nem utálja még a telefont!
S a többi barbár csápot, mely befont,
áttörve téglát, cserepet, betont,
ropogtat, mint a Szörny Laokoont,
s kiért? miért? – a kultúrát ne mondd,
ha már legyűrtek, ne légy hozzá még bolond.
Nincs telefonom, nincsen rádióm,
bár volna sürgős mondanivalóm,
de megnézem már, szóm kire bizom
s azt is, kiét még én meghallgatom.
Vadulok – nem mint parlagon a föld,
de mint akit rég útra égi cél jelölt.
Meszelt falak közt ülve csöndesen
nincsen barátom, díszem, istenem.
Holdam van csak az ablaküvegen,
sötét lombok közt futkosó szelem,
kilenc gyümölcsfám, tücsköm egy határ
s szívemben farkasoknak kényessége már.
Nem is én, csupán a torkom morog,
egy zörrenésre arrébb kullogok,
gyáva a bátorságomnak vagyok,
a szennybe tisztálkodni gázolok
s ha érdesen is, azért dalolok,
mert hódítás már minden, amit elhagyok.
Avar
Arcom ökörnyál illeti.
Letépem, új lebeg előmbe.
Hogy szememet lágyan bekösse.
Itélet szavát zengeti
Az ősz. Igy fordulok az őszbe.
Habzik a föld. Ég, füstölög,
Úgy kúszik utánam az erdő.
Mint vad a kigyult rengetegből,
Mint sebesült, mint számüzött,
Vergődöm régi életemből.
A város balról feldohog,
Csitithatatlan, mint rögeszme.
Mentsd szívedet a rengetegbe,
Vagy még tovább, e hegysorok
Lépcsein, föl, a fellegekbe.
Könnyű vagyok és szomorú.
Mint ajtó mögül, melyet úntan
Valami vad zajra becsuktam,
Csak úgy követ a gond, a bú.
Mert távozni már megtanultam.
Hagytad el már hű kedvesed,
Mert lánc, minél hivebben csókol?
Léptél ki egy nap állásodból,
Mert… épp mert cél felé vezet?
Igy nézek szét én már e dombról.
Mint szép vad, mocsárba zuhant,
Ártatlan, nagy őskori állat,
Nyög foga közt sebnek, csapdának
A nép még valahol alant.
Elér foszlánya jajszavának.
Óh, éltetőm, pegázusom,
Aki még röpithettél volna
Magas és hősi régiókba,
Melyekről már csak álmodom:
Szabadság – kilőttek alólam?
Emlékem annyi, mint e rőt
Ligetben a madár. Csipegnek.
Ó, szálljatok, fürödjetek meg
Délen, a tengerek fölött
Új dalt tanuljatok fülemnek!
A madarak, a madarak!
Éles repedések a kéken
Feszülő évszak szövetében.
Fülsértőn hogy mállik-szakad
Festményem, égi tervezésem!
Országok, tájak, szigetek,
Melyekbe reményem vetettem,
Mint gályák süllyednek köröttem!
Mindegyiken egy szűz eseng,
Míg a hab szájába nem fröccsen.
Egy elszabadult vak király
Kering és zokog a sötétben.
A vastag habok tetejében
Száll föl-alá, mint a sirály!
Gyermeki sípláda kezében.
Hallgassatok mindannyian.
Dalomat meg ne zavarjátok,
Mely messzehagyva a világot,
Mint álmodó madár suhan.
Lebukik, ha fölriasztjátok.
Azon a felhőn ülök én,
Abban a rózsaszín ligetben,
Mely az alkony vizében lebben
S átsuhanva a fény körén
Eltünik lila rejtelemben.
És közben ittlent botozok.
Csikorg a nyers kavics alattam,
Akár a dac fogam közt hajdan.
Idézgetem a kóstolót:
A lázadást, mibe haraptam.
Magam vagyok. Oly egyedül,
Hogy egy hazátlan, kósza ötlet
Fajtájabeliként ölel meg.
„Hogy vagy?” Egy percre földerül
Arcom. Neki se szólok többet.
Az ember inget, szeretőt,
Hitet is válthat, csak reményt nem,
Az ifjúságét a szivében,
Mely férfivá avatta őt.
De mi is volt az én reményem?
Nem életemet fájlalom,
Csak azokét, akik kísértek:
Meg-megálltak, botolva léptek,
Arcraborultak félúton
A harcos, ifjú szenvedélyek.
Tudjátok, hogy mit kaptam én?
A szörnyű gyász után a torban
Mit ittam én egyre mohóbban,
Micsoda észvesztő, tömény
Mámort, hogy megvigasztalódjam?
Mily képek, mily kápráztató
Világok gyúladtak agyamban:
Részegült ajakkal szavaltam:
Az ember jobbra váltható!
Ezt hittem abban a tavaszban.
Jönnek tavaszok, mik az ő
Arcát idézik, mint a gyermek
A régi kedvest és szerelmet,
De az a hév, az a Jövő,
Mely enyém volt, az nem éled meg.
Érintem ámulva magam.
Magamat is hogy elfeledtem!
Mintha más élt volna helyettem.
Próbálom hangom hangosan.
Megállt a lég is? Alig rebben.
I. kötet 379
Igy múlt el hát az életem –
Keltem a reggeli haranggal.
Zengett a táj, mint könnyű kardal,
A ház füstjében kényesen
Nyujtózott egy munkátlan angyal.
Úsztam vigan a víz alatt,
Föld alatt, kormos alagútban.
Vonaton, karok közt aludtam.
Hány ország, test, szív, gondolat
Fürdetett, míg idejutottam.
A szolgaság, a butaság,
Mint az ősz nyirka, a tél lucska
Hull völgyre, hegyre; hull az útra,
Amelyen lépdelek tovább,
Kalapomat szememre húzva.
S ha kővé válhatna a vád,
S kövek és golyók repülnének,
Válaszra akkor sem állnék meg.
Mert elhagyott az ifjuság:
Tudom okát a büntetésnek.
Hűtlen jövő*33
1938
I. kötet 381 I. kötet 382
Haza, a magasban
Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?
Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.
Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.
Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:
te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.
Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.
Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.
Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.
Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.
Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.
Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.
Ha mindent elvesztünk mi…
Eltelhetett másfél órája, hogy
barátunkat bevitték a műtőbe
„tíz percre csak” – mondták az orvosok.
Élet-halálról volt szó; már az első
tíz perc elég volt, hogy mindegyikőnk
ön-szívverése föl-fölbillenő
mérleg-játékán mérje, hogy mit ér
bent az élet néki – ha hiány lesz.
Öten jártunk le-föl a szőnyeges
folyosón, minden léptet és pillantást
úgy indítva, hogy félútról, ha kell,
az ajtóhoz röppenjen, mely egyszerre
volt rémület, remény s öröm zsilipje.
Sápadtan én is, mint a többiek?
Arcukról olvastam félelmemet.
Egyik kezemben bróm volt és pohár víz,
a másikban egy őrjöngő madárként
csapongó női kéz, a reszkető
feleségé; sírt az, de úgy, hogy könnye
a vigaszra vont gépies mosolyban
kanyargott; némán sírt, nehogy behalljék;
szemejárása kérdte csak a téboly
fényével: hitves vagyok-e vagy özvegy?
Miközben szája, mint szeppent gyerek,
rágta a csillapítókat kezemből.
Hallotta? S azt gondolta, nincs tovább út?
Hogy csúcsra ért, mert oly mélységeket lát?
Fölnézett, levegőért kapkodott,
kezét harapta, emberáldozatként,
majd torkát tépte: fájjon, mint neki.
Aztán megszédült; lankadó vonásain
láttam, milyen utat tesz lefelé, míg
karomba, majd a székre hull. Elájult?
Mi rázta fel? Szeme máris kinyílt
s verdesve, szinte dadogva ragyogta
felénk a kérdést: mi történt azóta?
Mióta vártunk? Már magamnak is
hazudtam, nem kilenckor: tízkor kezdték
a műtétet, még később s van idő még
reményre! Majd torzítva az a kép tűnt
elém, ahogy barátunkat bevitték…
kísértetek, egyenruhás pribékek,
majd vándor körül lomha nagy kutyák,
vicsorgón ezek s azok is… Midőn
kijött az egyik nyájas orvos és
„Nagyságos asszonyt kéri” – mondta halkan.
Az akarat, hogy fölkel, csak szemöldén
rándult a nőnek, ott is megbicsaklott.
„Nincs semmi baj” – szólt az orvos. A fordult
lélek csak erre dobta ki az arcra
a riadalmat, mit őrzött, hogy baj van!
Két oldalt fogtuk az asszonyt; ha egyik
lába lépett is a remény felé,
a másik megtorpant, minthogyha attól
nyílhatna sír, hogy ő feléje indul –
Midőn kigördült a toló-kocsi
a fehér párnán is fehér beteggel.
Azért mondtam el ezt, hogy elmondjam még,
mi erre történt. Biztos és vidám
hang rezzent ekkor, rezzentette ki
szivemből, a folyosóról, a házból
a csöndet, mely már a halálé volt.
Tisztán repült e hang – a feleségé,
trillázva szinte akadályain!
Hogy mit mondott, már nem tudom. – „Ne félj!”
„Meggyógyulsz!” tán ezt – csak röptét tudom s a
mosoly, száj, kéz friss röpdeléseit, mik
az asszonyról áradtak, oly dúsan, hogy
egész-maga szinte egy szárnyverés volt,
az élet testet öltött könnyűsége,
ahogy perdült, szállt a kocsi körül, míg
el nem tüntek a beteg-felvonóban,
köznapin, mint a hiteles csodák.
Hazám
Hazám szorít és fáj, kisebbedik,
oh, nemcsak határain át!
Érzem a végek rezzenéseit,
hevét; testemen érzem a hazát.
Ilyen közel jött. Nemrég szabadon
mozoghattam még tőle. Mint apám
házát, eszembe őt is csak bajom
juttatta; úgy volt csak, hogy várt reám.
Mi feszíthette most körém? Rekedt
viharral nyomja hozzám a világ.
A bőröm szinte. Ki őt sérti meg,
elevenembe, jogaimba vág.
Szorongok benne; s érte! Igy enyém.
Ahogy szorítják – hogy lélekzetet
vehessek – vissza úgy szorítok én,
válok részévé, hogy szabad legyek!
Voltak, kiket a sors úgy megnövelt,
hogy országot tudtak betölteni,
hogy őket ölte, ki kést abba vert.
Kezdem a hősök jaját érteni.
Veszélyes kor. Fogadj be úgy, hazám,
hogy kezedet, ha védőn fölveted,
érezzem; én is úgy mozdítanám
s dícsérjelek, mint jó reflexemet.
Öt észrevétel
Rendbontó
A drótkerítés sűrű közein
átnyomja kínnal nagy fejét, nyakát
a harangvirág; ingyen, idekinn
szórja szépséges, mézes illatát.
Tíz férfi fekszik
Tíz férfi fekszik a forgalmas járdán;
nem fut rendőrért senki iszonyodva,
hogy mi történt?! – Mellettük ásó, csákány
jelzi, hogy dolgoznak csak, hajnal óta.
Vidéki vásárban
Nem ismerem a csillagok nevét. Nem
ismerek egy arcot sem e vásárban,
s mind ismerős. Éltek, midőn nem éltem:
magyarok; élnek örökké utánam.
Alkalmas példa
Koszorút, szűzet, jó ruhát, nevet,
még készpénzt is nyujtottak a nagyok,
hogy inségedről kezdtem éneket,
négy miljó koldus! – Orgazda vagyok?
Vagy előleg ez? Tégy próbát. Mit érted
elmondtam, ismételd meg az igéket.
Teremtő képzelet
Naplójegyzetek otthon
1
Nem volt hó, ami elolvadjon,
eresz nem sír, ér nem nevet
kárörvendőn, ahogy a parton
alig bővülve lesiet.
Nem törölgetnek, nem söpörnek,
mint máskor, szárítva a kátyút:
a napsugarak, ahogy jönnek,
porzó uton szedik a lábuk.
Tiszta a táj. Nincs semmi dolga,
úri vendégként, gondtalan
áll, sétál a nap bólogatva
a határban, a faluban.
Amire néz, visszakacsint rá:
a fű, a járomszeg, az ablak,
a nyúlfarknyi ezernyi villám
szőrén a jólfutó lovaknak.
2
Csak ő és aki tudja sorsát,
fia, a költő hallgatag;
szívén, gondra övé az ország,
egy raj gazdasági adat.
A szakbeszédek, mint a versek
álmot fűznek – ő gondol arra,
mit mulaszt el megint e nemzet;
pirulna is, ha ő szavalna.
Mit mulasztott! A vízimalmok
kereke felnyög és forog.
Fordulna vén falvam is boldog
dologra; nyög csak és dohog.
Dől ingyen a tavasz fölébe
s mint szél s folyó elfoly hiába –
Néz árván a paraszt elébe
és néz még árvábban utána.
A háló, amellyel kifogná
mi három évszakban nyüzsög:
a föld, melyet – gondoljatok rá!
megigértetek, hol a föld?
– A határt jártam. Olvasatlan
gyűrődött zsebemben az ujság.
Az új tanyákat olvasgatva
olvastam sorsod, árva ország.
Dülő-út
…Se fa. A dombon csak egy vén akác
éli száműzött életét,
villantja dereka fehér sebét;
betegen is még elmatat,
mint megtűrt vén cseléd.
Ő tetvezi ki az állatokat,
a szelekre is ő vigyáz:
minden kis szellőt rajtakap.
Lebben, ledől a por
fehér fellege, mint könyvben a lap
és ahogy eloszol
a kocsi mellől, újra ez a kép
fordul eléd.
A magas ég alatt
csak egy kétlábra álló csöppnyi vad,
egy ürge ugrásával gazdagabb.
Mégis e síkokat lapozva
egy népnek sorsát forgathatod át!
Itt tartogatja – ő tudja mi okra –
egy ezredév emlékeit hazád.
Őskora lappang a szittyós laposba,
cserény villantja vissza Ázsiát.
De ott az ól s a boglya-sor amott
Európáig ballagott.
Utána kunyhó: vályog-skatulya;
be sem vakolták a falát;
teteje nincs, előtte vad kutya
őrzi a körmös pusztulást.
Aztán sokára egy tábla búza,
szőlő. Az árokparton egy család;
költözködik: mellette batyuja.
Napszámos tol egy sánta taligát.
Meresztve égre egy kerek szemét
csak néz a vén rét-alji kút –
Kakas, cséplőgép, zörgő kerekek
jelzik a lomb közibe tért,
a csecsemő-álmú falut.
Mint kígyó tekereg
belé nyugat felől az út
s kiszopja belőle a vért.
Ide hoztalak.
A dűlő-utakon, mint színfalak
mögött, hol semmi díszlet,
csak por, huzat és egypár ingatag
kellék (kereszt) és őgyelgő alak,
itt ismersz engem is meg;
szerelmem, itt ismered meg magad:
hogyan fűzöd sorsodba sorsomat.
Minden jelenség, minden mozdulat
eszméim része itt: egy gondolat,
szerepét váró akarat, ha még
lehet miért. E nép
löki a vért szívembe, számba az igét.
Hazugság vagyok, puszta kép
nélkülük, létre nem lehelt agyag;
s szívedbe is csak álmod, semmiség!
Hódítók
Ez a vidék, jobbágyi esetlen
kezeivel ez nevelt föl engem
s tett elibéd… ahogy ezer éve
borát, rozsát urai elébe.
Elfogadtad: lába elé rántott,
ha szolgád volt, most az uraságod.
Nézz szemébe, nézz fel a határnál:
akarod vagy nem, ez a hazád már.
Köszöntsd a vén Mári nénit szépen,
gyerekkorom ott szunnyad szívében.
Türd a borzas Béni bácsi bajszát,
abban meg az öregségem bujkál.
Legyen kedves, mi csak érdekesség,
multam, jövőm: mind a csizmás vendég,
körben a raj tatárarcú gyermek;
gyermekeid is ilyenek lesznek.
Dobott pányva, csel, horog voltam csak,
ha neveltek, ha felhajitottak,
csak azért, hogy mint Dúl udvarából
ilyen zsákmányt fogjak a világból.
Örömükre vagy büszkeségükre,
ezer évnyi szomjukra-éhükre,
mely a mélyből, mint a sárkányhang jő –
nyugodj bele már, gyönyörű rabnő.
Senki vagy, míg senkit se szerettél,
senkié, míg bárkié lehetnél.
Akkor voltál fogoly, amíg semmi
nem szólított magad elengedni –
Kóbor hajó, aszerint, hol várják,
utast váltva, váltja a hazáját:
asszonysorssal úgy lesz hazád annak
a hazája, kinek szíved adtad.
Keverő sors, kevert szép magyarság,
beolvasztja mosolyod aranyját,
beolvasztja hangod nemes fémjét,
homlokod és szemed szelid fényét,
elkeveri s még ezredek mulva
lányainak ékszer gyanánt nyujtja.
Forr a jövő, tán kiforrja végre,
mit isten belégondolt e népbe.
Ki szól?

A falukutatóknak

Emlékezem, akkoriban
gyakran megálltam a beszédben:
egyszerre hangsulyom, szavam
meghalt apámé volt egészen.
Mosolyát is érezni véltem,
szájam körül a tört mosolyt,
mikor néha jó kedve volt.
Az enyém az a fintor ott,
vagy övé, mely ajkamra lebben?
„Mi kell?” – „Te is azt gúnyolod,
ki ugyse kaphat semmit ittlenn?”
Zavartan néztem, redőimben
mig kibetűztem válaszát,
holt arca gőgös mosolyát.
…Van helyem, szavam sok helyen.
Szmokingban, márvány-kandallóhoz
dőlve vitázom. Hirtelen:
mit szólna mostan ő szavamhoz
– vág belém – s e finom kör ahhoz,
ha egyszerre az ő szavát,
a vén cselédét hallanák?
Tudom, mit lehet, nem lehet.
Már csak ha az indulat elkap,
futnak számra az elfeledt
tájszavak, mint rejtező hadnak
előőrsei, megriasztnak –
Ki szól? Ki vár ott egyre ránk?
Csend van. Vigyázhattok reánk!
Csönd
A népi írók pörbefogásakor
1
Béke van, áldás, nyugalom
és minden a helyén!
Működik, mint jó gépezet a hon:
jő pontosan a tél, „henyél”
a földmíves, a tyúktolvaj oson
és a biró – itél!
2
Barátaim, bár szánkra csap
az állam, zord apánk,
anyánk, a lágy nemzet karjába kap,
megérti rettentő hibánk,
lesz kor, hogy büszkén még azért mutat
árváira, reánk.
Barátaim, kik megdagadt
ajakkal hallgatunk,
rakjuk, csak rakjuk, mit a szív, az agy
tárnáiba ma elrakunk.
Kérdez a sors még sokat, sokakat!
Legyen elég szavunk.
Hasztalan
Belőled büszke kurjantással –
belőlem forrósággal, lázzal
és látomásra hadart szókkal
és haragot harapó foggal
ütközik ki, hiába fojtnám
a magyarság, a mult, a fajtám.
Ki baját, bűnét örököltem?
Hol ragadt rám, milyen tömegben
ez a ragály, mily szellőzetlen
szobákban, karokban, ölekben?
Bújnék vele, szabadba kerget,
a világ előtt szégyenít meg.
Ifjan vén könyveket lapoztam,
pír öntött el, lobogtam, ottan
fogott el, ott várt, lesben állva,
száz éve már áldozatára?
Egy lágy dalban, mely szállt, hizelgett
s egyszerre torkomon marok lett?
Torkom szorul, de ő nem enged,
jajong, hogy én is jajra keljek,
kiért, miért? Nem válaszol, csak
jajong, hogy érte is jajongjak
és bár tudom, csak bajt okozhat,
dől belőlem a szörnyű jóslat.
Hűtlen jövő
Emlékszel X-re? Fecsegő
jóslat-szadista volt. Ha szóba
kezdett: kié lesz a jövő –
már mentem is… És az idő
ráhallgatott, őt igazolta.
A jövő őmelléje állt,
(lám akkor is már ráhunyorgott)
benne lelte meg férfiát,
hőssé ezt a szive-puhányt
tette; bölccsé e félbolondot.
Előre néztem, őfelé.
Én hittem egyre, hogy a holnap
színe szebb, mint a tegnapé –
Nó, most, hogy fátylát leveté,
jobb is, hogy nem engem karolgat.
Nem tudom, mi vár. Kiderül,
hogy ha nem ő, hát a mult rejti,
amiért érdemes emberül
még élni? Vagy rajtunk kivül
s földön kivül kell célt keresni?
De kire bízzam igazam?
Terveimet, ha még akarnék?
Kesergek persze, hangtalan –
De nem veszejtem el magam
egy ilyen rossz ringyó miatt még.
Vidéki állomáson
Egy kortynyi vigaszt, örömet
igértél, Uram. Mosolyogjak?
Előre megfizetteted.
Ízét veszed az italomnak.
…Jönnek, mennek a vonatok,
hozzák a jövőt, ahogy jönnek
s mind kedvesem nélkül robog
be és el. Szívem egyre könnyebb.
hogy ürül velem is az élet –
Topogok fagyos síneken.
Ahogy lemondok, meg úgy értlek:
győztesen, ünnepélyesen
te érkezel a semmiben.
Alkonyat
Elmult ma is a délután.
És csak a fecskék vigadoznak,
részegen a ház oldalán.
Ez a nap is, a lebukó nap
olyan volt, mint a szomjuzónak
a borral telt pohár, amit
feléje nyúlva feltaszít.
Irtam egy hosszú levelet.
Melegen, frissen, mint a hajnal
jön már reá a felelet
valahol szinte madárdallal.
A gyors napért csak ez vigasztal,
a gyors időért, hogy te is
vele jössz, egyre közelítsz.
Alakod könnyű vonalát
rajzolják a csapongó fecskék.
Léptedtől könnyül a világ,
várja a szív, hogy hitegessék.
Enyhül bennem az ős betegség:
az öregség is – kezemet
nyujtanám, mint a gyerekek.
Úrfelmutatás alatt egy falusi kertben
Rebben a harangszó, mint sereg madár.
A toronyablakból angyal kiabál
oly üdén, mint mikor e kertbe feléd
kis nénéd csipogta: benn van az ebéd!
Szomszédban a templom s nagybátyád a pap.
A kórusban Imre öcséd orgonál,
presbiterré tették két sógorodat,
Katikának is egy kántor kurizál –
Mint hatalmas, mindig pártfogó rokon
tartja szemét az Úr kis családodon.
Vasárnap mindenkit asztalához int.
Mindenki elmondja vágyait megint.
Csak te… de hallod, hogy téged is hivat,
elfeledte régen csúf pletykáidat,
azokat is, miket gyónván még Mari
néni se mer neki visszamondani.
Járulj hát elébe! hisz már csak a dac
tart vissza s a szégyen, hogy mit mondanak…
egy eretnek jegyző! egy csak testre-jó
orvos! a falusi ferbli-kaszinó
a nagy vendéglőben, mely a kuglitól
szentségtörőn döngve forr, mint a pokol!
(Így van, Uram! Így van. Így van már – fogadd
titkos áldozatnak vallomásomat.
Fénnyel, nevetéssel, mint pogány piarc
nyüzsg – de mi fölött már ez a hetyke arc?
Mint katakombákban az első hivek:
guny-mosolyom alatt várlak, zengelek!)
Esős, de még enyhe…
Pénzt érne a fény most. A nap még tele
sajtárjából öntött arany ömlene
a szőlőszemekbe, gazda zsebibe.
Aszúvá most ér a muskotály leve.
Pincében prés, puttony, csántér mosva már.
Kádon ülve nézem az esőt, szitál,
tőkék sora közt kis vízesést csinál;
nagy bogyókkal küzdve fut a pici ár.
Ősz van! Emelődik a kútban a víz.
Messzebb száll a hang, a csíz panasza is.
Rekedt zaj úr minden dalon, éneken.
Szólnak a kereplők, mint nagypénteken.
De mérges-zöld még a diófán a lomb,
de minden lombot a köd fénymázba vont,
de oly üde, ékes, édes a világ,
mint végnapodon majd, könnycseppeden át.
(Mint végnapomon majd: bólogva ülök
a romlás aranyló jegyei között.
Isten veled, Édes, félévig sütött,
leáldozik arcod hegyeim mögött.
S forr az ősz a völgyben, zúg a laposon,
mint tavaszi ár, de sárga-piroson.
Álmodol velem még? Így láss: habokon
lépdelek, egyszerre némán lebukom.)
Szüret után
Mint, teszem azt: a fejtől büdösül
a hal; és kéz kezet mos; és szorít
a csizma, míg új… s amit örökül
hagyok: a disznó makkal álmodik.
Üres edények voltak, ma teli
erjedő szesszel mind, szisszentve forrnak,
mint bent a hordók. A gazda lesi:
elégedetten hallom, hogy motyognak.
Ez a szüret, az enyém. Amíg
ti itt atyáink földjét kapa-szóra,
én ezért róttam tenger halmait,
a vad városokét, épp úgy hajladozva!
Adnék kóstolót, ám, ami nekem
vigasz és mámor, nektek még ma lőre.
Ti forrtok, értek, haj, míg derüsen
bölcselni tudtok, bólogatni tőle –
Mint én – már némán nézve, mint forog
köröttem érdek, eszme, had, s zörögve,
– mint körhintán a festett állatok –
az állatöv tizenkét bamba szörnye!
Részegek
Én ezt hajtottam, te meg azt,
beh mindegy már, dohogva
ki mondott butát, igazat –
Ő mormolt magában, beszélt,
mindnyájunk érvét, kételyét
az idő, ő gondolta.
S ha így is volna és nem úgy?
Holnapra szép cserében
az lesz helyes, mi ma hazúg –
Fáj nékem is, hogy mint a bor
ő szólt belőlem is: a kor,
tettekre: késre készen.
Ő sugott. Vagy a háborúk
szép tervezői odafenn:
a szűz tekintettel kigyúlt
vad csillagok. A föld, mely itt
kukacokkal gondolkodik
rólunk. A világszellem.
Én gyanakodva hallgatom
már magam is: előre
tetteimet megtagadom,
mint ki terhelten születik
s várja, ésszel, mint ütközik
az őrült ki belőle.
Talány
Ágról a lágy körtét előlem
– csak úgy loccsan – a földre dobja.
Mert nem hajtottam fel időben:
ecetet köp pohár boromba.
Lót-fut, jár előtted-utánad –
Kiméld, vagy ne kiméld a nőket:
százszor kegyetlenebbül nálad
gyalázza, rikatja meg őket.
Mérlegeld – övé már az eszme;
a vágy, mit érleltél szivedben –
Én ismerem őt, versenyezve
vele éltem; ő élt helyettem.
Kézzel kapdosva most is itt van.
Félszemmel, öntelten figyel rám;
s gúnyból, míg ellene ezt irtam,
tövig szívta a cigarettám.
Töprengsz az ostoba talányon?
Megért: övé vagy, ha megérted!
Lop téged is tőlem, barátom,
tölti a korgó semmiséget.

(Ide írhatnám: idő, isten de ez se nyitja a rejtélynek. Forgathatod: csak játék; míg nem te fordulsz lábbal majd az égnek.)

Szabadon: védtelen
Isszák a zajt a szőnyegek.
A ház előtt
topognak súlyos őrszemek
s csak előörsök ők.
Arrébb tábortüzeivel
sűrű tornyaiból
konok had figyel, hogy mivel
táplálkozol, vigadsz, mikor
szeretsz, sírsz. A vízből kiránt,
félreüti
a pisztolyt: őriz a világ,
őrültként már – neki
így kellesz. Ebből él, ezért
nevelted, gyáva. Hát
ne nyögj, add meg a bért: a vért.
Tekintsd a hurkos láthatárt.
Dagályként morg, követ a rend.
Nincs vége már.
Király légy, itt át az se ment
az óperencián.
Afrika? Észak jéghona?
A közösség gyűrűt
vet és – mártsd lábod bárhova –
rádfagy bilincsnek mindenütt.
Jajong a zsarnok. Milliók
legszolgaibb
szolgája ő, emberi szók
helyett azért visít.
Mit megszerzel, bosszút így áll
a tömeg, az anyag.
Megtanulhattad: vagy halál
vagy add meg embernek magad.
Csodák
Bölcsebbedem és a csodák
úgy nőnek, rajzanak köröttem.
Mint kígyó vedlik a világ,
fut a kövek közt tündöklően
azzal, ami csak eltünőben
kacsintja rád, hogy mit adott
és adna még, ha elkapod.
Népek egyiptom-éjjelét,
a Jelenések újratámadt
szörnyeinek ripacs-dühét,
a bőgő, lángevő csodákat
leintem untan, mint kutyámat;
nem ők lebegnek föl, nem ők,
hogy billen vélem is a föld.
S merülni kezd. Nem kapkodok,
mint szalmaszálba vízbefúló.
Köszöntöm, amit elhagyok,
mint férfi-szívvel sírba-múló,
köszöntöm, mi a futó multból
még búcsúszóra kihajol,
mint rokonok a kocsiból.
Külön világban*34
1939
I. kötet 409 I. kötet 410
Próba
Ki legközelebbről, legkevésbé engem
(mint téged is) az lát.
A távolság fed fel, mint az anya-tenger
a föld kerek arcát.
Mint multat az emlék, ha durván leverve
a házat, a régit,
törmelékeiből – de milyen tervekre? –
emberibbet épít.
Küldj el. A láthatár két kivédhetetlen
karjával ölellek.
Erre vágyom. Ronts le. S könyörögj, hogy isten
súgjon egy új tervet.
Sose panaszkodom…
Sose panaszkodom. Nem fér ki a számon.
Tollamon is alig.
Mit fedne fel a kín? A gúny ráncát rántom,
mihelyt megvonaglik.
Egyik kezével míg szép ajándékáról
leoldta az inget,
a másikkal engem a sötétben Ámor,
ő is csendre intett.
Vártam tele dallal – nem mint Memnon szobra!
Ha nyelvet rezzentek:
széttörök én, attól féltem, darabokra.
Így vártam, ki ment meg.
Ó, keserű egység! Mit lesbe kuporgó
csend, a fagy fog össze!
Feloldódva, jajjal fordulok ki forró
karodból a földre.
Nincs mit panaszolnom…
Nincs mit panaszolnom. Lám lehetnék boldog,
még ifjú erőben.
Ha csahol is, egy szemrántásra elkullog
a halál mellőlem.
Rövidül bár az út, mit rovok dalolva,
látok egy-két csárdát,
hol az utazót a komor alkonyokba
fehér ággyal várják.
Egy-két fekvőhelyet még lehet szereznem,
helyemet keresve,
kényesen forogva, amíg be nem fekszem
kihevert helyemre.
Mint szobád…
Mint szobád egyszerre, ha villanyt kattantol,
otthon lesz, ragyogván,
e vak szerelem úgy lett otthonom attól:
neked panaszkodnám.
Egy lágy ütés – aztán mennyi fény a szívben;
mint rég, ha bajomban
anyámra gondoltam s máris könnyebbülten
feléje indultam.
Honnan e varázslat? Öregszem. Csititva
hova viszel vissza?
Az elvadult földön ráismerek újra
biztos otthonunkra.
Mily közös hazátok van, asszonyok néktek!
Elnézem fölényes
mosolyotok, ahogy a remegő, éhes
zsákmánnyal megtértek.
Nincs mit panaszolnom…
Nincs mit panaszolnom. Hacsak az a kín nem,
a nyilaló jóslat:
cserébe teneked azt adja csak isten,
hogy velem kínoztat.
Mit mér benned isten, micsoda mérlegre
állít, velem szemben,
hogyha én magosra, te annál mélyebbre
szállj e szerelemben?
Tépi a zsebkendőt…
Tépi a zsebkendőt – mi helyett? – az ujjad.
Látom én: vívódol.
Egyetlen rántással azt a sűrű multat,
azt rántsd le magadról!
Csapd ketté, függönyként, mi jövőnk takarja,
ezt a nehéz csendet!
Mint szavalónő az üres szinpadra,
lépj ki és szólalj meg!
Mint Uriel, aki szétüti majd ráncát
örök éjszakámnak,
hátravetve fehér köntösöd két szárnyát
intsél: gyere, várnak.
Éjszaka borít, vas férfi közöny, hogy fényt,
életem ízt kaphat.
Mint kriptafödelet vonom hajnalonként
arcomra a paplant.
Az a régi gyengéd, az a kedves – légy te
a nagy angyal, kit rég
nevetve elhagytam; akit kéz a kézbe
könnyezve követnék.
Két fele ver a szív…
Két fele ver a szív, egy igen és egy nem.
Harc ez is – de kell szebb?
Mit tudod te, mért élsz, míg rá a kegyetlen
halál nem felel meg!
A tenger a földdel, föld faggyal vitázik,
ti nők a halállal.
Öletekig csap, de felfutva odáig,
tajtékkal aláhull.
Ő dob tefeléd is, igéri, öledben
harcát ha kivívta,
tanyát verve benned, üresen hagy engem,
ha egy pillanatra.
Beh pihennék…
Beh pihennék. Harminc… harmincöt év, lássad,
hogy híven bevalljam:
levegőt kell vennem. Már a kimondása
nehéz egy darabban.
Tán csak azért mondom – szivedet gyötörve –
csak azért a multat,
hogy a másik részt, a még tele jövőt te
vállalni tanuljad!
Ahogyan tárgyait a kezembe adta,
ez a világ itt lent
úgy ürült, szegényült – küldött magasabbra.
Elejtettem mindent.
Ritkul a lég. Amit még ez a föld nyújthat –
vedd ki a markomból,
mint a gyerekéből a fegyvert s a gyujtót.
Vegyél át magamtól.
Elérhetetlen
Elégedetlenebb
sohasem voltam s ő szegény
elérhetetlenebb.
A dicsőség csábít…
A dicsőség csábít, hogy fejeden nevem
– beh könnyű – koszorú lehet?
Már a magaméról is untan levetem.
Előled is csak elfedett.
Nem magam mutatni, de hogy mint a sólyom
messze le én lássak:
fel csak azért vágytam. De már lecsapódom
kiáltva utánad.
Mert tekintetével, ha elért a világ,
nővéreim, bár köztetek:
mint sebesült téptem nyakamon a ruhát.
Fulladtam, ez vetkőztetett.
Ne nézd homlokomon, s ha igen, úgy nézzed
a szikrát, a gyöngyöt,
mint kín-pattogatta lázas főn; tenéked
kell majd letörölnöd.
Külön világban
Külön világban és külön időben
éltél, be messze tőlem.
Már vége – vége!
Már új idő, új rend van készülőben,
egy új teremtés, könnyű kezdet:
susogja versenyt egymás mellett
egymást vidáman rábeszélve
két karóránk felém a langy sötétbe.
Mi egy ember? Egy élet? Oh, tudom, csak
kehelynyi külön korszak.
Beh vártam, várom:
napunk, holdunk egy égbolton bolyonghat.
Fülelem, hogy a két szív, melyet
egy karban tartok, hogy felelget,
hogy békül, mióta egymáson
majd összetört – hogy egymásra találjon!
Felriadok egy ideje, mint pásztor
apáim, minden pirkadáskor.
Mit féltek? Éltem
féltem az éji tolvaj elmúlástól?
Gyúl kint a nappal, tele széjjel
nyájként mozduló eseménnyel.
Kár már mi érhet? – kérdem,
mióta gondom tiéd, felerészen.
Változat
Ó, kongó órák, egymásbafonódók,
ó, együttverő boldog
tornyok az éjben –
Beh rossz, be rossz volt, míg egyedül éltem.
A fürge percek, mint rég, munka éjjén
anyám vén varrógépén,
úgy járnak, szállnak, fércelik, mi eddig
szétfeslett mindig. Most már összeillik.
Be jó, be jó, be jó lesz, magyarázzák,
percegik, szaporázzák.
Úgy ringok-rengek bízón az időben,
a lágy jövőben, mint rég a bölcsőben.
Falkát vakogtat még velük az emlék,
megtért bojtárainkét.
Ebek csaholnak, nyínak és kerengnek.
(Sötét van; mindent ólakba terelnek.)
Egy idegen városban
Latinul, osztyákul, tudok franciául.
De németül semmit.
Mint gyereket, ki fél elválni anyjátul,
büszkén úgy vezetsz itt.
Jó neked ez, látom. Még messzebbre látok.
Gyengébb – de az egyszer
szavaidra tünnek el az akadályok.
Boldogan veszekszel.
Viszem a szorongást nevetve mögötted
(szívemben a csárdák
olajnyomatát, hol Rákóczira törtek,
Zrínyit tőrbe csalták).
Nézlek – oh ha ott is így tudnál beszélni,
a veszélyes honban,
hol ennyit sem értek, ha a Hang megkérdi,
merre fiam, honnan?
Hány alakban bujkál…
Hány alakban bujkál, mint egykor a Múzsa,
ajkán hamis fénnyel
a halál, hogy titkát egyszerre megsúgja
s rámszóljon: beszéld el!
Ismertem a Múzsát. Majmolva az istent
ő is száz alakban,
egy lány, egy napszámos mosolyából intett:
beszélj hát. Daloltam.
Arcod üdvözült volt, oly távolin édes,
midőn hódításom
féltve reádnéztem, mint az ő mellén lesz
majd a hideg-ágyon.
Vele vívódtál már? S én is vele voltam?
Zavartan, hőkölve,
de azután annál mohóbban hajoltam
a gyanús gyönyörbe.
Szavaira számon még dadog a válasz.
De te, mit tudsz meg te,
ha a vonaglás hab-csúcsán felkiáltasz,
rettegve, nevetve?
Álmomból ébredtem
Álmomból ébredtem. A tenger, az enyhe,
nyí, úgy kap a partba,
s köpi-nyeli nyálát, mint az eb, ha fekve
fogait mutatja.
Végig a part hosszán, ameddig ellátok,
mint kígyózó szörnyek
vergődnek a messze kivetett hullámok,
holtan legörögnek.
Alszol, jajongó szád mosollyal övezve.
Nézem fényes szádon,
mit vet föl a mélyből – bár egy röpke percre –
a szörny-szülő álom.
Nyugtalan alvó
Kiáltsz és átkarolsz – pihegve, hirtelen
dallamra nyögsz már, szép szirén,
ahogy lebuksz megint és azt hiszed, velem,
az álom tünde hab-szinén.
Karod nyakam köré kulcsolva ki elől
kúsznál, remegő, fölfelé?
S ha fönt vagy, mért akarsz lehúzni lebegő
honodba, szolgáid közé?
Lemennék szívesen. Megtudnám végre ott,
kiket csalsz sorba le, ki űz?
Ha hunyt szemmel, ügyes úszó-mozdulatok
között karomból elmerülsz.
S mit készítsz ellenem, mert síkos testedet
átkapva egykor hallgatag,
félig-lény hugaid közül a rettegett
emberi partra hoztalak?
Az én fülem sérti…
Az én fülem sérti leginkább, hogy alig
fordulnak egy-két kört e versek
szabott zenéjükön, egyszerre mindegyik
riasztó zajt recsegtet,
gorombán, mint midőn a tű a lemezen
kiugrik, érdeset csikordul
s a szabad anyagot szakgatja élesen:
mi van a dallamon túl?
Halál, halál, halál – bármerre fordulok,
válaszul nekem e világ már
azt súgja s hirtelen, kürtként azt zúgja, hogy
egy forgás még s lejártál!
A föld szalad símán; szédülten így kapok
szerelem, barátság, felétek.
Köröttem, jajra jajt tépve, így karmolok
mindenbe, mit elérek.
De nagy gondomról is…
De nagy gondomról is itthon jobban tudok,
tudnék már egy kocsissal, csősszel
beszélni, mint okos barátiddal, a sok
gyorsnyelvű, lélekbontó bölccsel.
Koporsók savanyú istálló-illata,
oh, a paraszt-szagú halottak! –
Hova vágyom, midőn azt gondolom: haza?
De itthon is már hallgatok csak.
Tudom én, mit jelent, hogy álmaimban és
a versben is mind szállanom kell!
Hajtja a lelket a megnemelégedés;
hajtja – de mit tudok meg ezzel?
Botolva kél a szó. Bomlás, agyag dohát
szívom, míg bátyáim beszélnek.
Mint a szerecsenek Afrika illatát:
hordják a sírét a szegények.
Nyirkos, avas mezek, mint Lázáron – kezek
meredten s, már előre, sárral!
Összeölelkezünk, mélyet lélegezek,
mint majd ha holt apám kap által.
Esti dal otthon
Fáradt a föld, nyujtózni vágy.
Az almáriumról lenéz,
főt hajt a fonnyadó virág,
bólint, ládd ennyi az egész.
Egy nap. Kikelnek sorra fent
tojásukból a csillagok,
nyüzsögnek az éjben és kereng,
ragyog a raj, szinte csipog.
De lent a sötétség az úr.
Megkaptam, amit kaphatok;
s szenvedtem, néma válaszul.
Alhatok, próbát halhatok.
Vonaton utazom…
Vonaton utazom, nézem a táj képét,
még egyre ijedve,
ha az ég foncsorja hirtelen enyémét
dobja az üvegre.
Dobja ki az éjbe: ott remeg a távol
égbolton, ott csillog,
fut az óriás arc. Mint a sűrű zápor
vagdossa a csillag.
Hiába vártam…
Hiába vártam. Elpirult
az ég lassan helyettem.
Összekacsintva fent kigyúlt
két csillag, hazamentem.
Istenre vártam? Az az arc
ha lobban, mécsként lebben
felém s tán jelt ad: erre tarts –
De nem gyúlt fel az estben.
Egyedül aludtam. Anyám
ölére emlékeztem.
Hazám volt, nem fájt a magány,
amelybe visszaestem
az ifjúságból – vad, sötét,
az volt szeles, kegyetlen!
Ebként, szelíd szívem köré
fonódva melegedtem.
Együtt aludtál
Együtt aludtál – tudod még kivel?
Honnan merülsz fel, árván, mint az árnyak,
s oly hontalanul is, ahogy kikel
harsányan, győztesen
a hajnal tojásából a madárhad?
micsoda barbár mitológiák
kúszását érzed feléd napra nap,
dobogó szívvel e derűs világ
tündöklő tájain,
mióta ezüsttel vegyül hajad?
Mit követtél el, hogy nem lepne meg,
ha egy reggel egy fordulón tolúlva
vád-csaholással a vad istenek
dühe úgy hullna rád,
akár a vérfertőző Ödipuszra?
Mit rejtegetsz te – örökbe kapott
szíved alján mily nyirkos bűn lapul?
Hogy ott él, te is csak arról tudod,
hogy rejted és ha majd
felelni kell, csak állsz majd szótlanul…
Csak állsz – fény csikland könnyes arcodon
s az ártatlanok sikolyaival
csak sírsz és sírsz és integetsz vakon
s tán mégis boldogan,
hogy utat lelhet lám a férfijaj,
hogy van okod és méltó zengened!
és megátkozod ezt a földet itt,
amely anyád volt, aztán kivetett
karjából és soha
nem fedte néked fel a titkait…
Áruló
1
Daccal, ha áradó szívem,
hát öklömet is visszafogtam:
ha nem jajongok, haragomban
se könnyebbítsen semmi sem.
Mit azért kaptam, mert embernek
nőttem fel, így külön-magamra
vettem; konok gőg éltetett:
nekem Ő is külön felel meg,
ki ránk ítéletét úgy szabja,
mi hajtsuk végre, emberek.
2
De néma maradt Ő is. Állja
a kihívást. Ha rámtekint:
mint mesterember, ha megint
zavarják sürgős munkájába!
Hátrálok, nincs hova huzódjam,
ha szerszám-kapva rámkiált.
Lelkemben fog meg, mint kutyát
a csapdává szorult sarokban.
Látom a villám villanását,
tekintetem óriás mását
szemében, ahogy rámnevet,
Játszottam…
Játszottam; azt hittem, velem
játszol, Uram, vidám vagy.
Nevettél. S hirtelen a menny
eltorzult, fényes szájad.
Horkanás hallott – fogaid,
villámaid ragyogtak –
Néztem cikázó sorait
hánytorgó homlokodnak.
…Az apám szegény, ha ivott –
karba kapott, becézvén.
Egyszerre szemefénye ott
röpdelt a balta élén.
Lefogták. Téged senki sem!
Mi részegít? Hiába
nevetsz már. Félve figyelem,
hogy jársz, dülöngsz a Házban.
Az anyánk tisztította ég –
csattan, törik, mint ablak!
Lámpa hull, hó száll, tollpihék;
a gyermekek zokognak.
Megismerem már lehedet,
rossz apa őszi szélben.
Rámhajolsz? Még rejtelmesebb
arcod; mint tükörképem.
És szeretet csak elhalón,
ha könny közt vall, dadog már?
Mint nékem? Ki vagy, nem tudom,
csak azt, fiad vagyok már.
Elfordulsz…
Elfordulsz –, a sík táj, a tenger fölissza
lágy alakod, orcád,
s ragyog az ég. Fölém száll egy darab, tiszta
antik Görögország.
Az árnyék millió cserepe az éjnek,
szétszórva a tájba –
Villog két színével a kétszínű élet,
akár a sakktábla.
Megértem a játszmát – csapdaként a kocka
gyanús valamennyi.
Lesik az istenek, ki bukik a rosszba,
lehet-e nevetni.
Nem mozdulok. Tudom, hogy sohase látlak
e tünde világban.
S tudom, férfimód az lenne megoldás csak,
hogy szemem kivájjam.
Nem érdemelnek meg…
Nem érdemelnek meg az emberek minket.
Van egy világ, van egy szabad hon,
hol mi uralkodunk, hová leviszlek,
mihelyt elalszom.
Elpusztul a föld, ég. Semmi se kell. Állok.
Nézlek féltékenyen, te gyenge,
hogy’ népesíted be a pusztaságot:
árulsz el egyre.
Semmit sem értünk…
Semmit sem értünk a halálhoz.
Hűvös és nedves az évszak. A köd
homályt vakol a hullongó homályhoz.
Vígasztalan szem: az ág csak csöpög.
…Én sem vonzódom a világhoz –
Ázottan bú az állat. Gomolyog
az est, az elme. Varjúként kiáltoz,
csapong a ködben eltünt alakod.
Nincs könnyebbülés. Annyi sem, amennyit
kutyám kihány, csaholva azt a semmit,
mely engem is azzal nyom, fojtva, hogy
üres, valóban. Úgy dermeszt, előre
hogy csak az űr, magányom csendje nőne
a suttogott jajtól is. Hallgatok.
Könnyező
Vigasz sem kellett már neki.
Csak jöttek, dőltek könnyei.
De nem zokogott: nevetett,
azon is, hogy úgy könnyezett.
Mondhattam, hogy ki szereti.
Remény sem kellett már neki.
Bólintott, hogy mindent köszön.
Mint dőlt edényből, dőlt a könny.
Aztán, mint fuldokló, ha még
utolszor felveti fejét:
a sós cseppeket szerterázva
vad nemet intett a világra.
S eldőlt, új könnyektől vakon, –
görgesse hát a fájdalom!
Szólt még, kiáltott. De szavát
az leste már, a másvilág.
Az érthette, ki könnytelen
érti, mi itt az értelem.
Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam,
rámosolyogtam s vele sirtam.
Konok kérdezők…
Konok kérdezők, kik a Válasz-t adtátok,
kikkel egy szekéren
szálltam torony-iránt vad kerék-ugrások
közt fagyos vidéken:
hol a jövő, akit – vőfély-módra szórva
pántlikát, kalácsot –
menyasszonynak hoztunk volna Magyarhonba?
Álljunk meg. Leszállok.
Mentem, amig láttam; de már őt se látom.
A gomolygó égen
vörös szőrzsák a nap, mint a bibliában.
Kocsit kell cserélnem?
Mint gyerek-szememnek: a futó felhőkből
kisejlik az angyal.
Hátrálok, ahogy szól s néz – mintha tükörből –
számolj le magaddal.
Hallik az ítélet. Kegyesen és híven
legjobbjai népét
csak azért futtatja előre az isten:
ne lássák, mi jő még.
Csend
Állj meg, ne állj meg – majd megáll a szél,
amely borzolta fürtjeid.
Megáll a csillogás, vele a falevél;
a folyók s fűzeik.
A kis örvények a rét rohanó szinén,
a legkisebb fűszál
emlékké merevül, se tied, sem enyém.
Bámulod, mire vár?
A lámpa lehull…
A lámpa lehull. Eldől
ott künn a hold az estben.
A szív rőten dadogja,
menekülj. Nem menekszem.
Leomlik darabonként
a ház körültem. Állok
vagy ülök, asztalomnál.
Nem bánom a világot.
Elhányt ruhaként hegy, tó,
gyapjas erdők a földön –
Várják, mit ejtek el még.
Emlékszem; így vetkőzöm.
Anyám volt? Szeretőm volt?
A bú csak számon járkál,
elszáll – szobornak így hagy
ebemmel kő bokámnál.
E zord időben
Tőled jön a fény rám. Kellene több is még.
Meg-megsimogatlak:
megtörlöm arcod. Behomálylik ismét,
mint ősszel az ablak.
Ez világít
Napnál, lámpánál, még vak ifjú szívben
szikrázó hirtelen haragnál szebben
Mi értelme…
Mi értelme a reggeleknek,
a fényeseknek? Ifjú szádon
kis réti vadként hemperegnek,
mind frissebben, ha tudják: látom.
Attól enyhül a föld, hogy játszom.
Pirkad
Tébolyban forgó, véres
rózsákkal néz a nyárutó rám
a kertből; várja, én is
díszeim ronggyá tépjem?
Meghaltál, azt álmodtam.
Most kellene felelnem,
azért, hogy szabad voltam;
benned magam szerettem.
Most kellene felelnem
mielőtt kiindulnék
bűnhődni véghetetlen
tündöklő tömlöcömbe.
Könnyű
Kezed kezembe
tekintetem tekintetedbe már
mint folyó a mederbe
mint szájra a pohár
Alakod könnyű képe rezge
fénnyel színnel tömött fejembe
mint őszi fák
lombjába ha csak egy madár.
Elmaradt háború
Örüljünk hát a könnyű hegyi ködnek,
fényes sineknek, méznek, a gyümölcsnek,
harmat szalad a fán, a fáknak –
Nézd hálával az éjszakáknak
tartályait, a házakat, sok hű hegyünk
s a tornyokat, hogy egyre állnak –
Mint messze ismeretlen tájat
fedezzük újra fel, hogy élhetünk –
S az ibolya alatt az árnyat
És ezt és azt és a könnyű madárhad
szárnyalásában boldog sóhajunk.
Hajnal
Csorog már ki az éj, fut ablakrésen, ajtón;
emelkedik velünk szobám
súlyosan és aranylón,
akár a tengeraljból
egy ezredév után
kiemelt bárka!
Ébredj szép áldozat, beszéld el
kalandodat a sűrű örökléttel.
Mit izleltél, hogy szem-lezárva
lefordultál az édes pusztulásba?
Gyűlölöm én az éjt. Mindent, mi volt! Az álom
torz akvárium-tájait,
az árnyakat e tájon,
kik egykor a világon
mi voltunk és akik
levonnak, húznak –
Már nem vagyunk óh! Nem, nem! Ha az éj le:
fölránt a hajnal is egy öröklétbe!
Én ott vagyok honn. Gyere. És ne szólj, csak
kövess, Eurydiké, kihozlak!
Szeress, ne kérdezd…
Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit mégis ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.
Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
a szem kintről kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel csak, minden porcikáddal,
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!
Megért málnánál hamarabb
ecetesül, lesz poshatag
a jó íz, mit egy nappal ad:
a kosár édes pillanat! –
tanácsolták már, higyj azoknak,
kik alant
a csontjaikkal tanuskodnak.
Fordulj szembe…
Oldalról szomorú, de vidám vagy szemközt.
Oly ragyogó és szép,
mint amikor a nap rejtegeti fényét
futó fellegek közt
s egy villanás alatt – meleg égi állat –
végignyal a földön;
fölnéz a földmíves, lova is: tavasz jön,
a halak ugrálnak.
De másról beszélek. – Bár kihűlt szívemben
a tél után épp így
melegül egy tájék, reményeim érzik,
miket eltemettem.
Fordulj szembe velem, belőled is, rólad
– rejtheted! – a nap szól,
fagyos ereimből, hívj ki láncaimból,
hogy visszaragyogjak.
Csendesül már…
Hajnal van. Mint ottkünn a hangtalan,
szárító szél a lomb között,
keresztül rajtam halk vigasz suhan,
hozza a tétova jövőt –
Megcsillan, hull a csöpp.
Volt mégis örömöd,
gondolom; – bár búsan,
bár sírva, gondold majd te is, hogy nem volt hasztalan
a kín, a gond, a könnyek zápora!
Ha kő, vas, átok megmarad,
a boldogságnak is marad nyoma.
Te őrzöd ifjúságomat.
Széttört? Száz fénydarab
idézi majd a vak
éj fölé, mint ama
nagy Fényt a holdnak sátora, a bolygók tábora!
Isten veled. Nem veszhet semmi el,
csak színt cserél; ő is, a bú.
A harapás helyén – emlékezel? –
másnapra csöppnyi koszorú
tünt föl szép zálogul.
Békülni így tanul,
akinek múlni kell –
így élek én is, gazdagon a fénylő semmivel.
Remény, remény
1
Tavasz, tavasz, hogy vártalak.
Mint egy ismerős állomásra,
már a vonatajtóban állva
vártam, megáll egy percre csak
az esztendő zakatolása.
Kiszállok. Lomb leng, kút csobog,
emlékezem, hisz jártam itten:
rokonok és patyolat-ingben
lányok csapata fogadott.
Föld lesz alattam, csend fölöttem.
De fut az idő fényesen
zöld színnel, illattal a légben.
Itt vagyok benn a tündöklésben,
a férfikorban s nincs helyem;
idegen vagyok e vidéken.
Állhatok – száll, rohan a táj
az előbb zöld s már barna-sárga
halmaival. Nyomul kiáltva
tar karjaival a halál.
E főt immár készen találja.
2
Tavaszi határ, ifjúság,
Kinánál, Mexikónál jobban
örökös nyers forradalomban
lüktető-ropogó világ,
száműztek. Ó ha tudnám, honnan.
Elárult. Ami vezetett,
a jövőt is, szép rögeszmémet,
úgy látom csak, ha visszanézek.
Mi van előttem? Úgy megyek,
mint aki fél, hogy visszatérhet.
S már a hódítás sem vígasz.
Lopott holmik közt, mint orgazda
járok a csillogó tavaszba.
Magáénak vallhatja az,
ki parancsát már nem fogadja?
Mit nyugtalan tekintetem
felszedett estig az utcán át,
a jaj, hajh, baj torz garmadáját,
izzó homlokkal viselem
egy ország parázs-koronáját.
3
Hiába éltem. Tegyetek
minél magasabbra a völgyben
kudarcom gyarapszik köröttem.
S a vád: kaptál egy életet,
mivel fizetsz most elmenőben?
Koronám, ékes koszorúm:
tág láthatár, fénylő vidékek,
meddig szemem körben elérhet,
leemellek már szomorún,
nem tehetek semmit sem érted.
Hogy útáltam a titkokat.
Ó, sejtelmek, csábos miértek,
nyüzsgő férget, poloskafészket,
dögöt, mely rejtetten rohad,
érzek, ha valamit nem értek.
És nem értettem semmit itt.
Pislogva hallgattam a szónok,
a tanult, hétpróbás bolondok,
a lánykák csevegéseit –
csak biztonságomért bólongok.
4
Reggelig kivilágított
szép ékszerüzlet, csillogó ég!
Fölnéztem, éjfél elmúlott rég.
Hát éltem, mondtam, itt vagyok.
A lét akkor volt szép, ha emlék.
Telt, ment az éj, közben ahogy
a vén ember megáll és hümget,
torony-hangjával mordult egyet.
Jó azt volt tudnom: alhatok,
múlok, ahogy a folyók tűnnek.
Hajnal lett. A koránkelő
verebek szálltak s az újságok,
fújva a napi ocsmányságot.
Szedte már fegyverét elő,
ki álmában légynek sem ártott.
Csillog? – hogy vacog, rezg a táj
veszélyes fényben! Szememnek
alaktalanság a reggel lett:
torz törmelék, homály, halál –
Szél zeng. Meleg karokból keltett.
5
Vonul a szél, mint hadsereg
a hajlongó, riadt vidéken,
tereli zsákmányát az égen:
völgyek és ismerős hegyek
futnak rabszolga-menetében.
Szülőföldem lágy halmai,
egy rét repül! – óh édes Tolna,
így szakadsz emlék-darabokra –
Valóságban is karmai
közt erre próbál már a horda.
Két napja üvölt ez a szél,
két napja csorognak e versek,
mint csapjai felszakadt sebnek.
Várom, a szív belealél.
A szenvedés se könnyebbít meg.
Ha száll, úgy száll csak már a dal,
mint a csikaszé olvadáskor,
mikor megint a hegyre gázol,
részegen az idei gally
s nősténye messze illatától.
Új versek*35
1939–1940
I. kötet 443 I. kötet 444
Mérleg
1
Egy sarkon álltam: mit tagadjam,
pontos, hűs pisztollyal a zsebbe’.
Ily pontos, hűvös volt agyamban,
mi odaállított, az eszme.
Vártam valakit: hogy ha ő jön,
az élesretöltött igazság
tán leteríti… bár az ösztön
sugdosta, ez is csak gyilkosság.
Nem arra jött, így él ma is még,
ha él még az az ismeretlen –
De a ravaszt-babráló eszmék,
a biztatók kamasz kezemben,
ők merre élnek? merre szálltak,
hogy – sorsomat is szélbe vetve –
szétszórtam a röpcédulákat
a rámtarajló néptömegbe?
Hová röppentek hadonászó
kezemből, míg izzón szavaltam
s csattogva, mint arrébb a zászló –?
Gyűrötten csüngök most magamban.
2
3
4
Abban bízom, mit megvetettem.
Csikorgón megállnak a népek?
Egymást biztatva, ernyedetlen
forognak szorgosan a gépek,
most éjjel is. Mint az ütések
a motor szív-szerkezetében:
robbantgatja a mindenséget,
löki a gőz, a gáz serényen.
Szól az anyag. Míg félve ismét
mi hallgatunk, ő tovább lázad,
szavalja kórusban az eszmét,
mit belelehelt egy bölcs század.
Mozdony dohog a völgyben: inna,
s topog, hogy jöjjön az az étel!
s fut máris. Úgy hallgatom, mintha
zörgő ölében aludnék el.
Viszi a földet, lelkesebben,
a hajdan meglökött vas, egyre;
megnyugtat, hogy rá biztak, Szellem,
s nem ránk, e gyávuló seregre.
Jeremiás
Im itt a táj, kész városod –
Új bölcsek, új tudók jönnek elő.
Hűs orvos-ujjuk érintésitől
a nyelv kihull, a szem kidől,
elveszti amért létre kelt:
eszét veszti a csecsemő.
Amit jósoltunk mind betelt.
Ki lesz helyén a nagy cserében?
Ó, forditott világ. Patája
körül dörgéssel s gyors tüzek
korbácsával a dühös ég
a bokrok, ólak közt üget,
tiporja gyáva gyermekét.
Mult kék színével jár az égen
atyáink munkás házatája.
Ki lesz helyén? Nyugodt vagyok
s csak büszkébb, ha senki sem ért;
akár az est, elborulok,
elmémben is attól, mi ért;
tán sírok, tán játszadozok,
hogy nem felelek semmiért.
Üvölt…
Üvölt a zsarnok; dühe mint a szélé
a fába friss erőnek:
úgy száll a népbe, érleli keménnyé.
Fők, ágak emelődnek.
Emelkedik szivem példára; boldog,
ajzott feszültség biztat –
neked köszönhetem, ki ellen felcsapódok!
igy mérve, hogy ki is vagy,
Hát add ki mérged – már az is miénk lesz.
– Mi leszel te, ürülten?
Mi a vihar, lent kúszva már beszédes
megáradt csermelyünkben?
Szél voltál s felleg, mosni egeinken
a gyáva multak mocskát.
De könnytől-vértől szutykosan most isten
már elhajit, mint spongyát.
Kezek
Mennyi kéz, mennyi, mennyi kéz,
integetés, taps, szárnyverés.
Mit raksz és tépsz le hirtelen
magadról, erdő, fénylő értelem?
Millió ujjal, millió
karoddal mit szősz-fonsz folyó?
Repül a felhő és levél,
mit kapkodsz egyre éleskörmű szél?
Kapkodnak, mint a rengeteg,
a zsúfolt, teli nemzetek.
Jajdulva égre kavarog
falu és város, élő és halott.
Már nem mozdulok. Leteszem
fegyverem, két ügyes kezem.
Ősz van, érzem az oktatást,
magát öli, ki nem tud ölni mást.
Hallgattam…
Önző
Ha a szerzéshez még nem is,
az eldobáshoz már e tájon
volt erőm, hitem, ravaszságom,
becsapva éber lelkem is.
Egyenként s titkon, mint aki
lopni készül, úgy tapogattam
s vetettem el mind hamarabban,
mi züllesztett reményleni.
Munkálkodom, az idő sürget:
tudjak még jókor megtagadni
mindent, hogy meg tudjak maradni
embernek, bár vaknak-süketnek!
Ritkul a táj, akár vonatban
a száműzött körül honán túl.
Szállok szédülten a világbul
egy helyben állva mozdulatlan.
Keményedem, mint mag körül
a csontház. Mit kell megőriznem?
Ha feltör, megtudja majd isten,
keserűt nyelvén, emberül.
Vigasz
A fürdőkádban átölel a víz,
egy lételőtti boldog honba visz.
Az elme romlott, csüggedt, hontalan.
A bőr emlékezik, még boldogan.
Magányom szóval fel nem oldhatod.
Ki vagy, mi vagy? – Csak tárd ki két karod.
Társává az tesz, az segít, aki
hogy ember lettem, elfeledteti.
Háború van, az ész, erény, a hit
már hajtja halni választottjait.
Az eszmék győznek, sorra mind! S terem
új mindig, míg egy szál hivő leszen.
Nekem tűz, víz kell, biztos őselem.
Hát ments ki innen s jöjj te is velem
az ősi tájra, mit a szerelem
nyit bennem néked és benned nekem.
Teremtés
Szülőhazám vár. Oly tenger hozott,
mely földre úgy tett, hogy visszafutott,
megismételve a csodát nekem,
midőn a part repült előre a vizen.
Igy nő a nappal, igy nősz benne te,
kétlaki létem szelid szigete,
igy nyújt magasra a naponta új
teremtés, mely naponta új kaoszba hull.
„Tán boldogabb már nem leszek soha…”
Mint fészekről meleg madáranya –
felrebbent, felszállt fölülünk az éj,
a szép madár, az idő madara.
Ne sirasd. Visszatér.
Mert mondd, elszállt-e azzal, hogy haza-
jöttél, a zene-ünnepély?
Nem zsong-e, nem kisér,
még bent is utolér?
Egyszerre mindent átcserél,
uj földet tár eléd varázslata,
mindent bezengve győztesen, akár az Úr szava.
Felelet
A lét átalakul mesévé –
mint este, ha a városok
köd-erdején karácsonyestjeinket
villantják a lámpasorok
s a fájdalom a sötét folyón elcsorog –
gyermekkort nyit rám a meleg tekintet,
egy tekinteted álomba meríthet
és álomba merítlek.
Quod – quid vidisti in via? – ha kérdenek
ott, hol majd szó nélkül is szólhatok:
ajkam mosollyal magyarázza:
az emberek még mint lehettek boldogok
mégis egy villanásra,
midőn a csend s a benne fülelő halál
a mindenséget, mint a fagy átjárta
és az pihent, ki zokogott –
– Tudtad? No jól van. Ez volt a te dolgod ott.
Pihenés
Boldogan, mint a tenger
egy jó vihar után.
Melegen s tele kedvvel
s örvény helyén mosollyal.
Kérdező
„Kié, kié?” – mi csodás
madáré e csipogás?
Nem ismerem, keresem,
nem lelem semerre sem.
„Kié, kié?” – még remeg
az ághegy, ott ülhetett,
porzik a por, odaült?
Már onnan is elrepült.
„Kié, kié?” – csak fecseg,
mint kíváncsi kisgyerek,
ide fut és oda fut,
mást kérdezni sose tud.
Meg-megáll az asztagon,
a kepéken, kazlakon,
„Kié, kié?” – kérdezi,
senki sem felel neki.
„Kié, kié, ez kié?”
Száll kiáltva fölfelé.
Zeng már tőle a határ,
Mégsem látom, merre jár.
Azt hiszi tán jámboran,
olyan madár-esze van,
azé a föld, a világ,
kit rajta dolgozni lát.
Utolsó madár
És csak dalol
és csak fecseg
az őszi galy alól,
mely megrecseg.
Rántja le-föl,
recsegteti,
kiséret kell neki,
akárkitől.
Nincs párja már,
se társa itt,
csupán a szél dudál,
felfujja tollait.
Megpenderül,
annak felel,
vivódva felrepül,
de énekel.
Habon futó
roncs fadarab –
Bár itt a szél a hab
s az őr a tó.
Táncol a csöpp
kis töredék,
neveti föld
és ég dühét.
Emeli…
Emelkedünk; nem állja már
november magasát a tölgy,
a lepke, énekes madár.
Ürül a völgy.
Kilép a fenyő; fenyvesek
zúgnak, jégi csókák, sovány
sasok, sirályok lengenek
itt, Ozorán!
Egy helyben állok; szeliden
rakosgatva perc-lépteit
emel az öregség, szivem
emelkedik.
Hajlik a nyír…
November van, torlódnak a fellegek,
sejteni csak, a déli nap hol lebeg:
hályogosan meg-megvilágul az ég,
mint mikor vak nyitja-hunyja holt szemét.
Csuklik, felsír a nyírerdő, elcsitul,
tanít dalra már engem is magyarul.
Morog a tó, hab-fogait felfedi,
a dühödt szél visszafelé tereli.
Hajlik a nyír, meghajol és visszavág,
úgy tagolja az ősz konok ritmusát.
Arra lépek, meg-megállva s hirtelen
nekifutva, mikor nem is tervezem.
Barbár roham
Villantja karmát s köd mögül a napot
farkastorokként tátva, megint hüvös
halált lehel le ránk a kóbor
tél Buda halmairól, barátom!
Itt van megint a nagy kerülő után!
Föl-ette újra szép hegyeink arany
lombját – lapulva méri már, hogy
vesse magát a Dunán keresztül.
…A tiszta utcán, a derüs üzletek
között esővert földek ugar-szaga,
avar s a rajta csörtető vad
bűze lebeg – betör a vidéki
faragatlan, zord, barmai közt lakó
természet! – érzem lökdösődéseit,
esőköpenyben, félcipőben
törve utat haza a viharban.
Futkos, kiáltoz, nincs az az oszlató
rendőrcsapat, mely még az imént együtt
tolongó népből így kiűzze
mind a ruhája szerint gyanúsat.
Ez a nagy ellen! Északi szél rekedt
parancsuralmát, dührohamát hozó!
A többi mind nyomába jő csak,
mint had után keselyűk, hiénák.
szememre húzva vén kalapom, megyek
falhoz lapulva, újra magányosan,
borús követként, ki hiába
hozta a hírt; keserűbbet visz még.
Az ítéletmondóhoz
„Maecenas atavis…” –

Horatius

Munkám csak te veszed semmibe. Semmiből
én is főt s derekat fölfele szoktató
máris szembetünő művet emeltem, új
útjelzőt, e szeles, puszta homokmezőn.
Én sem múlok el így jeltelen. A halál
döntsön földre ma bár: űr marad ott, ahol
álltam, gyűrübe ráng ott a futó idő,
mint szobrot kerüli, érleli a hiányt.
Fölnéz rám, amiből jöttem, az alja-nép.
Bajjal tört utamon – mint hegyi sűrün át
kézzel tartva a gallyt a követők előtt –
úgy jöttem, hogy az út neki is út legyen.
S vár és jelre figyel s nagy fülelése tág
csöndjében ma rekedt hangom, az ismerős,
jólhordó közeget lel; ami terhe volt,
szétcsattan ragyogón, mint a megért vihar.
Nem fojthatja el azt semmi. A nagy család
bólint rá: szavamat mondja a tömzsi kún
vincellér, a szikár jász kubikos, a hű
székely, mind aki szót ért, magyarán magyart.
Élvén sokszorosan így jelenek meg az
ökrénél szomorúbb szolgalegény előtt,
így ott, hol vacsorát már a szopós se vár –
Állok csak s mutatok s egyre emelkedem.
Babér
Tudd meg, hogy nemcsak a diadal jele:
a biztonságnak is jele volt, marad
Apolló fája, a babérfa.
Lombja közé nem ütött a villám.
Fejére fűzte mind, ki viharban ült
hajóra, lóra. Tiszta időben csak
költők hordták, mily láthatatlan
mennykövek, ős veszedelmek ellen?
Pálcával csaptam orron a Szörnyet én,
a csűr-dézsmálót. Messze az árva nép
hátrálva, integetve nézte
mit mivelek – mi kimélt meg engem?
Suhintást és fényt érzek. Az ég derült.
Tornyokban vadként ül, feszül izmosan
az omlás –, mily port rúg, ha ugrik!
Jelre fülel; vele én. De csend van.
Szembenézve*36
1947
I. kötet 461 I. kötet 462
Lehet még…
Lehet még költő, aki – bárhogy üsse
kintről és bentről ami ütni tud –
összezárt foggal, mint eb a megűzte
vadat, úgy tartja a csöndet, a bút?
S aki – mert neki a némán a tűzbe
nyúló hős útja a példa s az út –
nem jajdul akkor sem, ha épp e büszke
csönddel lesz sorsa harsogón hazúg?
Hát ne legyek. Hát álljak így merően,
csak te légy velem e hazudó csöndben
és életemben, oly odaillően,
mint testemben a szív, csak te vigyázzad,
mint ittbenn ez a hű és meleg állat,
fölöttem-alattam nagy éjszakámat.
A tájban…
A tájban bennerejtezik a bánat,
mint az eszme a márvány tömegében,
amelyet Michelangelo merészen
kifürkészett és kivésett magának.
Anyaggá válik lassan szép világom;
szemmel és szívvel aminek örültem;
mint szobor-terhes követ bontom, vágom
és vágyom minden fölöset körültem
lerontani, mert nyugodtan-derülten
az él nekem, ami átment egy halálon!
Újító halál
Én belém haltál, halott. Hordalak,
az anyaföldnél jobban őrzelek
és bontalak. Jól harcoltunk, reám
bízva dőlhettél hát a harc után.
Mint szerelmes szerelmesébe, mint
tanító abba, akit jóra int,
úgy oldódsz át, hogy nem vagy. Egy éve már
ront úgy, hogy újra teremt a halál.
Mint sírodon a fűszál, ütközik
bennem, mi benned jobb volt, emberibb.
Múlok, öregszem; te ifjan tovább
így újulsz, harcolsz még egy sorson át.
Bocsásd meg, hogyha belepusztulok.
Talán majd én is megbocsáthatok.
Medve
Kipróbáltátok magatok…
Kipróbáltátok magatok
már énbennem is, magyarok,
kipróbáltátok tüzetek,
a tűzre hamu-csöndetek.
Tiszátok, Balatonotok,
alkonyi nagy sóhajotok,
szőlőhegyi szép estetek
dalát, ott ültem köztetek,
s jaját, hogy is volt egykoron,
ültem csak, beintett rokon,
s hogy milyen mélyre estetek,
s van-e itt mit keresnetek,
mert bánat, szégyen be sok ért
s a nagy visítást a honért,
hogy medve esz, meg farkas esz
s hogy pajtikám, de így van ez,
s rá a hajnali tyu-tyu-tyút,
hogy feledjük a szomorút,
mert minek is, ha nincs remény,
ültem az asztal szögletén,
s hogy átok ez fejünk felett,
de most már halkan fölkelek,
gyermek voltam, nőttem, növök,
vagyok egy kicsit ősötök,
mikor egy népnek szíve egy
mellben dobog: ki menti meg,
és a talp alatt a fagyott
erdei ösvény úgy ropog,
mint a holt apák csontjai,
és vigasz azt is hallani.
Isten forró agyában
Isten szép ötletei s gondjai:
összezilálva tolongtunk (mint álom
vagy láz képei, némák szólani)
e forró agyban, a bomló világon.
Fájtunk s nyüzsögtünk… fent, rajtunk kivül
útra-szabadult ráncokként vonultak
a felhők, égi rosszallás-jelül,
homlokára a nyüglődő nagyúrnak.
Bámult valaha iszonyúbb jövő
elé ez a szörny koponya, két kancsal
szemével: a jég holddal, a láng nappal?
Ki mondja, hogy nem volt őrült e fő?
Ez ölni nógatta, az meghajolni,
ez kézen járni, az kukorékolni…
Hídi vásár
Hol a vásár, ott a vásár,
közepében sámán kántál.
közepéből az a lárma,
mintha Ázsiából szállna.
A sík alján a tág napból
jön egy lovas pejlovastól.
Kelet nyíló kapujából
jön a csorda, jön a pásztor.
A föld alól, mint a lélek,
mint a szöcske, ürge féreg,
mint a hangya, a tavaszi,
dől a magyar, az igazi.
Mint a király háznépével,
jön egy hajdú húsz ökrével.
Villan a felhőnyi porból,
kimennydörög a szíj-ostor.
Birka, borjú a bikára,
szimatol a kún a jászra.
Mint az árvíz, mint megéledt
kétezer évnyi kísértet:
a láthatár sír-árkából
dől a magyar, a javából.
Jön a gyerek, jön a bogrács,
tengelyen a sátoros ház.
Jön a kémény, ládd-a, füstöl,
jön az udvar mindenestől.
Tekerül a kocsma köré,
mint falu a tornya köré.
Itt kanyarog karikára,
itt csobog Emese álma.
Mennyi utca, lenge térség,
futó állat, tarka népség.
Ni egy kabar egy ugorral,
egy onugor egy vogullal.
Ilyen néppel, ilyen fórum
lehettél, ős Karakórum.
Ni egy cserkesz, ni egy tatár,
egyik tikász, másik csiszár.
Kerek a vár, akár az ég,
kereng egyre, mint a kerék.
Hát maga, kínai, ma mi?
Láthatja kend, hogy vasuti.
Forog nyugatra, keletre,
a néptenger keveredve.
Van csízió, van dáridó
görög, török, örmény, zsidó.
Haj magyar sors, szétszakító
s újra összegombolyító.
Az a glóbus! itt van, itt jár –
Igyál, magyar, szebb lesz mindjár.
Szennyben, szagban, jajban, zajban,
így forgat egyre vakabban.
Pokol ez, de édes, mint a
bakanépnek a körhinta.
Ebben élünk, ebben főlünk,
a napisten főz fölöttünk.
Közelgő háború
Nem ugrik meg az ágy még,
nem röppen ki madárként
fejünk fölül a lámpa.
Nem cammog ki a ködbe
dörmögve, zsörtölődve,
vén medveként a kályha.
Jő bár a had, még várnak
helyben a csűrök, házak.
Az új páni futásnak,
midőn az ajtó, ablak
majd világgá rohanhat,
a torz modern csodáknak
sora nem jő csak holnap.
De lassan már mozgolódnak.
Középszer
Harmincnyolc év. Már Berzsenyi korát,
dühét és súlyát hordom tagjaimban.
Kívül és belül lomha július van.
Így tiprom itt a szőllőút porát.
Nézem a tőkék csecsesült sorát;
boldog lehetnék s egyre morcosabban
zihálok és zsörtölődök magamban
s viszem magam a csúcs felé tovább.
Hát ott a völgy, a sík… Hol kis családom
s a béke csipog, mint madár az ágon
rejtezve, amíg rejtezni lehet –
Egy kis halom, egy kis falu, egy kis nép –
kölöncök, indák, horgak: gyökerek!
Az Atyaisten sem ment már ki innét!
Kamasz
Rohant a vonat, csupa vágy volt
a szívem; lent a kerekek,
az egész dörgő szerkezet
falta, marta az engedelmes,
de ki nem elégülő távolt,
akár egy őrjöngő szerelmes.
Hegyre föl, síkra le, sikoltó
hidakon, alagúton át,
fedte fel magát a világ,
tárta a legszebb kart és keblet;
nem ismertem soha olyan jó,
olyan jól feloldó szerelmet.
És végre Berlin, végre Páris!
S jött Moszkva, Róma! – s mind kevés
volt, mind meddő szeretkezés!
Csak nagyobb tűztől hevülőn
keltem új ölelésre máris,
kevés volt minden szeretőm.
A távolságot, azt akartam
megropogtatni én, a próbát-
kívánó szűzlány Európát,
ezt a bolygót, itt és amott
a holdat, Vénuszt, a karajban
forgó millió csillagot.
Nem voltam én keresztény! Nékem
nő volt az isten is maga,
ő vegyen a karjaiba,
engem ő olvasszon magába
és szüljön aztán újra szépen,
ha már a halálom kívánja!…
Csúcson
Civódók
Hát öljetek csak vidoran,
ha kedvetek már ölni van.
Iszonyodtam, megnyugszom immár,
csak nézem, hogy mi van.
Szerény vagyok, nem kérkedek,
ha megsiratlak, féltelek,
orozva önmagam siratnám:
hisz én is elveszek.
Civódik itt a nagy család.
De kisöcsém lesz odaát
minden halott; anyának hívjuk
az egy, közös halált.
A lehelete, ez a szél?
Keze bársonya, ez az éj?
Hallom fölöttem suttogását:
fölveszlek, csak ne félj.
Nem gépkocsi
Nem gépkocsi, csak egy kicsi
fakó szekér, parasztkocsi
döcög velem, alig zörög,
por se kél a kerék mögött.
Mondanám is, ahogy máskor,
elmaradtam a világtól,
de nem szólok, de csak nézek,
mivel inkább én előzök.
Hátranézek, ahol jártam,
milyen verseny a világban!
Füstölt a föld, megforrt az ég,
kavarja, mint kanál, a Gép.
Kígyózik és marja egymást,
készít egy új népvándorlást,
fut fegyverrel, halni készen,
valahogyan el ne késsen.
Válts te kocsis még lassúbbra,
hagyd a lovakat magukra,
ne bánd azt se, ha megállnak,
tépik a leveles ágat.
Ha farkuk jár csak légy-űzni,
szép délután ez az őszi,
madár kiált a zajon át,
hallgassuk az idő szavát.
Az időét, a jövőét,
ezt a kései pintyőkét.
Fujja a bokorba bujva,
amit száz év mulva fujna.
Mit ezer év mulva fütyül,
s elfütyül most előlegül,
vigaszul annak, ki tűr még.
Most fizet nekem a hűség.
Barna a fény még hajamban
s azt hihetem, rég meghaltam,
olyan csendes, tiszta minden.
A jövő is mult a szívben.
Közel ide már Ozora
lágy kenyere, hűs óbora,
szapora szó, jó vacsora –
Vigyük ezt a békét oda.
Falu az éjben
Recsegett, reccsent és lehullt
újra egy óra a toronyból.
Ürült a jövő, nőtt a mult.
Szerelmesek dülöngtek át
az éjen, egymást támogatva,
mint a sebesült katonák.
Kilencszáznegyven? Ment, szaladt,
folyt az idő, akár Tamerlán
hadának patái alatt,
mint Dózsa zászlói között!
Csuklott a torony fent a szélben,
ahogy a szélmalom zörög.
Háború folyt. Egy ósdi híd
karfáján ültem én hazámban.
Ki hogy tud, úgy tanúskodik.
Ez volt az éj, a várt, a félt,
Európa nagy éjszakája!
Szűkölt a szív, de csak remélt.
Nagy harmonika-szó szakadt,
mintha gyomrára hágtak volna
a lágyan elnyúlt falunak.
Vén talpát kapkodva rohant,
döngött a történet fölöttünk,
lapultunk, sürögtünk alant.
Mint jó fa, ha érzi, vadult
tavasz tör rá és szinte roskad
a virágtól (mely majd lehull),
a falu olyan tele volt
méz-illattal, nász-zümmögéssel,
meleggel, ahogy rámhajolt.
A fajta bírta még. Rekedt
dal szállt s megint párok futottak,
cincogva, mint az egerek.
Folyók, fjordok, kis falvak…
Mi volt Waterloo, Wagram, Mohi, míg
jajjal, ezer halállal teletöltve
nevük, az addig üres és szelíd
nem röppent, dörrent szét a fellegekbe?
Mit tudtunk még egy hava is, ti enyhe
folyók, fjordok, kis falvak, rólatok?
Beh jobb lett volna – volna? – beh jobb lenne!
némán maradnotok.
Így tágul a föld. Új mezők, hegyek
rögzülnek újra a gyermek-agyakba.
A földrajztanár pálcája helyett
a térképet az ágyúcső kutatja
s bár eltünteti, amit megmutatna,
az áll ragyogón, az a buta rom!
Az lesz mérföldkő örökegy utadra
megint a fordulón,
Hallgass, Petsamo, öböl, szűzi hegy
s ti rejtező völgyek, tanyák: sedáni
koncra lapulva leskelő ebek!
s ti kis szigetek, hol a halál száll ki
felfedezőként korszakot csinálni
s ti mind, nagy hírre kárhozott helyek,
pusztulás gazdag, új Amerikái –
Vagy hát üvöltsetek.
Töltsétek be a sorsot! Gyúljatok
új csillagokká s megseregesülve
necsak históriát rajzoljatok:
új geometriát is dúlt egünkre.
Véres-fényes foltoddal fölmerülve,
Petsamo, új rend kezdőpontja légy!
Magasba nézzen egykor, földerülve
mégis az emberiség.
Óda egy krumpliföldhöz
Ülnek, költenek, száz meg száz, ezer
burgonyabokor ül, feszeng, figyel;
az útig el és föl a házfalig
százezer kotlós költi fiait.
Micsoda rend és milyen buzgalom,
milyen nyugalom a tojásokon
és bizalom az ólban s a magas
udvarban s benned, égi szép kakas!
De bátor az, csak zümmög bútalan,
kinek kezében biztos munka van.
Mint testén át a fű, víz, édesen
áramlik rajta békés értelem.
Munkál a disznó, hízik, úgy serény,
munkál a dombon buzgón a tehén.
Mint magzatok, már meg-megmozdulók,
serénykednek a földben a gumók.
Munkál, mert tiszta és nyugodt az ég;
minden bokor egy fia-takarék;
nem pénz a pénzt, nem gyilkos gyilkosát,
az élet szüli százszor meg magát.
Vagy vedd úgy, hogy vad izzással tele
a láng napon, mint bomba fészke, de
– midőn az ember ráteszi kezét –
bár minden bomba így robbanna szét.
Vagy mindegyik az ember mostoha
sorsán töprengő tudós-koponya;
kisüt mindegyik valamit, tudom,
halkan lépdelek köztük az uton.
Rángjon a tenger gyors púpjaival,
engem te ringass, lágyhabú talaj.
Ezernyi kislány ülne így, ha itt
ülne le éppen kötni egy kicsit.
Fénylik, lobog a mulandó levél,
azért lobog, mert nem sokáig él.
Munkálok én is, a szavak alatt
magától érik gond és gondolat.
Így forr a föld, ó milljó buborék!
A mi erőnk így adná ki hevét.
A mi tűzünk ily vésszel törne ki,
rajtatok, isten kis kráterei!
Folyik az élet, az én földem ez.
Az erdőben a déli csend neszez.
Kilép gyanútlan, elszalad az őz,
de visszanéz, mint régi ismerős.
Férj, feleség…
Férj, feleség nagy fűrészt rángat,
lovagok így párbajoznának.
Bevág a férfi – hátradől, de
lendül is a kis nő előre.
Nincs pissze se köztük haragnak,
deresén csak az ágfa jajgat.
Szisszen ahogy lehull a mélybe
a feje, válla, törzse, térde.
Megy fönt a munka küzdve-kérve
a szerelem friss ütemére.
S bár a fa-halmot csecsemőknek,
látom a kis párt ős-szülőknek.
Vívás és harc, halál a munka
s lám a világot szüli újra.
Oh, hogyha mint ők, párba állva,
a nemzet is mind így csatázna.
Ábrándom az volt…
Ábrándom az volt ma nekem,
ha túl leszek az ötvenen,
a hatvanon, a hetvenen,
bujdoklás lesz a kenyerem.
Vénen és vaksin, kopaszon
botladozom az utakon,
vén ebként szívem odavon,
hol lelkemmel ma is lakom.
Ismerős-ismeretlenül
csavargok vén tanyák körül,
szimatol szívem, megörül,
egy alom szalma csak kerül.
Kerül kenyér, morzsás, kemény,
langy leves a tál fenekén,
a konyha kopott küszöbén,
a gyereksereg közepén.
Lesz köztük is, ki könnyei
fényével mer csak kérdeni;
bólongva felelek neki,
mint gyermekkorom vénei.
De mikor már senki se szól,
mind a kiváncsi eloszol,
ott lesz a kút, a boglya, ól,
egy fél torony a domb alól.
S az örök fiú, aki fél,
s a vén, ki annyit se remél,
szívemben csöndes szót cserél
s helyet cserél, ahogy beszél.
Megszűnik, elszáll jeltelen
időm, jövőm, a félelem,
reményem is, megérkezem,
nem lesz utam, hitem, nevem.
Értem már most is, amit ott
a könnyült szív érteni fog,
ahogy melegen feldobog,
azt lükteti, szabad vagyok.
Mert nem lesz ország, sem haza,
csupán a fák panasz-szava,
csak jóslataink iszonya,
csak életem romhalmaza.
Honnan tudom? azt is tudom,
kántálva hogyan búcsuzom,
ahogy illik a mélyuton
s eltűnök, mint porban a nyom.
Könnyebbül bennem a teher,
ahogy a tenger táj, amely
kilökött, némán visszanyel,
már nem törődve semmivel.
Betyártanya
Száll a levél, csönög, pönög,
átlátni már a fák között,
kilátni már az erdőből,
kilátni az esztendőből.
Mennyi kapu, ajtó, ablak,
nem akarom, hogy kijussak,
közepébe visz a lábam
– hogy a túlsó végét lássam!
Tágul az út jobbra-balra.
Szűkül a kör napról-napra.
Kicsi, kisebb ez az erdő;
de még kisebb az esztendő!
Mint kiről a tetőt rántják,
nézem a nyár pusztulását,
nézem az év beomlását,
gerendái zuhanását.
Morog ott kinn három ember:
kezdi dolgát a szeptember,
várja sorát morcos kedvvel,
a november, a december.
Moccan a szív, moccan, mintha
hajdan madáré volt volna,
de csak forog, de csak búna
valami medve-odúba.
Amit vártunk