Csoóri Sándor
Tenger és diólevél
Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek 1961–1994
Új kőtáblák
5 6
Levél egy kiskutyáról

Emlékszel még a kiskutyára?

Nem arra, amelyik múltkor észrevétlenül besündörgött a szobánkba, s megnevezhetetlen őscinkosságból kilopta tűsarkú cipődet az ágy alól, s vitte boldogan az ól mögé, mint valami titokzatos madárhullát. Nem, nem erre gondolok. Arra a másikra, melyet a Dunában láttunk tavasszal. Ültünk a lépcsők aljában, s még te vetted észre.

– Nézd, kiskutya! – szóltál meglepődve.

– Hol?

– A vízben.

S valóban az volt, de már nem élt. Öklömnyi kis tetemét ringatta a Duna. Játszott vele, hintáztatta. Egyszer a hátára fordította, másszor a hasára. Apró, szilvalevél nagyságú füleit hol kifordította s lebegtette könnyedén, hol meg odatapasztotta parányi koponyájához. Füstös kis orra angyalian édes volt, s szeme lezárt, mint az alvóké. Olyannyira nem illett hozzá a halál, hogy egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha vékonyka hangon váratlanul fölnyüszít, mint a csecsemők. Rád néztem, s láttam arcodon, hogy nagyon különösen hatott rád a látvány. Megdöbbentett a természetben támadt hirtelen ellentét: a napsütés, a rakpart világító kövei, a zöld pompával vonuló folyó s köztük a vízben lebegő kis hulla, mely egy pillanatig szembeúszott ezzel az egész földi ragyogással. Felém fordultál, s anélkül hogy bármit mondtál volna, sejtettem, miket gondolsz. Én se szóltam, mert túl színpadiasnak hatott volna. Mit is lehet egy kiskutya hullája fölött mondani? Ennyi idő után már nyugodtan beszélhetek.

Láttam én már döglött kiskutyákat, vak kútba dobva vagy gazos árokparton lapulevelek szemfedőjével letakarva. Kíváncsian és enyhe émelygéssel néztem meg őket. Köröttük, fölöttük nagy nyugalom. Kis hullájuk belesimult a csöndbe, összevegyült a gödrök és füvek árnyékával. Ott fehéredett mellettük egy-egy véletlenül odakerült kő, mint valami kegyeletes emlékjel. Mozdulatlanságuk véglegessé tette pusztulásukat, s ezzel határt szabott döbbenetemnek is. Vagy csak a gyerekkor vette ezt így, gondolatok nélkül tudomásul? Ma már nem tudom eldönteni. Csak azt tudom, hogy nem zaklattak úgy föl, mint a Dunában úszó kiskutya hullája.

De hát mi volt ebben olyan rendkívüli?

Talán az, hogy a lenyűgözően mozgó víz úgy babusgatta, úgy forgatta tenyerében, mintha a lelkét akarta volna visszaadni? Gyöngéden és izgatottan bánt vele. Élesztgette. Meggémberedett lábait hajlítgatta: mozduljanak meg; szemeit simogatta: hasadjanak föl.

Csodálnivaló volt ez az erőlködés! A világ egyszeriben olyan érzékennyé vált körülötte, hogy azt vártam, rövidesen meg is történik a varázslat. S most utólag gondolok rá, talán ha megmerevedik közben a 7víz, mint az üveg; ha elhallgat a hullámzaj, s nem szalad olyan sebesen a parti villamos, a pusztulás látványa sem lett volna olyan elriasztó. Az eleven világgal szemben ott ringatódzott a céltalan és értelmetlen halál. A víz és a nap örvénylésével szemben a hiábavaló csönd. S végül már nem is a kiskutyára gondoltam, hanem a jelképre, ami korai elhullása mögött földerengett.

Elpusztult, mielőtt kinyílott volna a szeme, s meglátta volna anyját és testvéreit; mielőtt játékos kedvvel megugatta volna a gyerekeket, a pattogó labdát vagy a kiskakast. Világra jött, de még emléket sem hagyott maga után. Elpusztult, mielőtt hűséges lehetett volna valakihez. Nem, ez a félrelökött állat már nem lehet senkihez hű. Nem kísér el senkit az utca végéig; nem szalad az elhajított kő után, s nem hozza vissza szájában. S egyszerre úgy éreztem: a vízben ott úszik a céltalanul elpocsékolódott hűség hullája is; a kéz, mely kenyeret szelt volna neki; egy kutyaól, egy kutyaugatástól hangos faluvég zöld-fekete fáival, holddal megvilágított kerítéseivel – egy darab elveszelődött világ…

Mért vagyok ilyen érzékeny? Tudod, szeretem az állatokat. Nem részvétet érzek irántuk, hanem barátságot. Talán emlékszel, meséltem neked egyszer egyik hajdani kutyámról. Finom idegű, okos jószág volt. Ragaszkodó és játékos.

A háború vége felé, mikor egyre gyakrabban húztak el falum fölött az amerikai bombázók – ijesztő morgással és ezüstösen villogva a magasban –, Tomi egyszerűen megőrült. Futkosott föl-alá a szérűben, fogait vicsorgatva ugrált fölfelé. Egész teste vonaglott a haragtól. Ugatta a gépeket, mint valami égi gonosztevőket, mint a nyári csönd elrablóit. Kapkodott utánuk, mint aki szét akarja tépni mindegyiket. Tehetetlenségében a földet harapdálta. Gyűlölete nem is állati, nem is emberi volt, szinte már misztikus. Vagy inkább a félelme volt az?

Soha még ilyen meggyőző és ilyen megrendítő tiltakozást! Ugatása és szűkölése minden szónoklatnál és érvelésnél hátborzongatóbb volt. Akárha gyerekek, fák vagy maga a Föld tiltakozott volna a háborús téboly ellen.

Sokszor eszembe jut azóta is. S most, hogy újra beszélek róla, hirtelen arra gondolok, lehet, hogy az a csöpp, vízben sodródó kutya, ha nem pusztul el idő előtt, ugyanolyan emberi társa lehetett volna valakinek, mint nekem volt Tomi. Ha elevenen marad: ugrándozásaival és vizslató szemével, ugyanúgy értelmesebbé tehette volna gazdája számára a világot, mint számomra ő. Rejtélyesebbé és meghökkentőbbé. Mert embert nemcsak ember győzhet meg a létezés izgalmáról, de meggyőzheti oktalan állat is, meggyőzheti a virágzó erdő, a szárnyait emelgető tenger, miközben hánykolódik, beszél, kiabál fáradhatatlanul és öntudatlanul…

Itt ülök megint a Duna-parton. A piszkos, zöldessárga víz nagy nyugalommal hömpölyög tovább. A kiskutya hulláját már rég elsodorta, csak emlékét idézi föl; nem is parányi testét, csöpp, kormos orrát, meg8merevedett lábait, melyek láthatóvá tették megsemmisülését: sokkal inkább, ami láthatatlan volt belőle, mégis érzékelhetőbb, fölzaklatóbb, mint az anyag és a szervezet pusztulása. Eszembe jut róla minden céltalan és értelmetlen halál. A kiteljesedés előtt bekövetkező vég. A lehetőségek derékba törése. Néhány korán elhalt barát; utak, melyeken elindultam, de váratlanul és bután félbemaradtak… összekuszált hídroncsokat sodor a víz: hidakét, melyeken szerelmesek sétáltak, de a túlsó partra már nem értek át. Házak és tornyok tükörképe úszik, melyeket fölépítettek, és két nap múlva leromboltak; gyerekek arca torlódik, akiket vízbe löktek, mielőtt megértették volna életük értelmét vagy halálukat; alámerültek, mielőtt tiltakozhattak vagy bosszút állhattak volna.

Itt, ahol ülök, az Országházzal szemben, cementből van a part. Szilárd és mozdíthatatlan. Megfékezi a vizet, elibe áll a látomásoknak. Jönnek, tolongnak, mint a hajó után szétcsapódó hullámok. Jobb is lesz, ha abbahagyom ezt a levelet. Folytasd te tovább. Írd meg válaszodban, miket gondoltál akkor, mikor felém fordultál itt a lépcsőkön, egyik arcodon riasztó árnyékkal, a másikon pedig a tavaszi nap világosságával.

1961
Mennyei lottó

Három nappal ezelőtt még fagy kínozta a földet. Kopár, hideglelős volt a hegyoldal, mint megdermedt elefánt háta. Lábszárcsontunkat tűvel böködte a szél, orrunkat ízléstelenül kipirosította. Utálom az ilyen száraz, gonosz időt! Éjszakánként a hold deszkakemény mezőkre sütött, és szikáran lobogott, mint aszkéta agya. Ha valaki elkiáltotta volna magát, hangja akadály nélkül, egyenesen a csillagokig süvít.

Társaságomban mindenki panaszkodott az időjárásra. Mindnyájan a nyarat emlegették. De csak így: „Mégiscsak a nyár az igazi!” Senki se fűzött hozzá semmiféle megjegyzést. Senki se beszélt a lombok bábjátékáról, a vizek puhaságáról. A száraz hideg ellenében csak a nyár elvont erényeit dicsérgették. A szegfűk haragját a jégvirágok ellen. Közbevető megoldásként senkinek se jutott eszébe a hó. Úgy látszik, teljesen elszoktunk már tőle, mint attól, hogy elalvás előtt, andalító gyanánt, bekaptuk hüvelykujjunkat.

Vagy tán sokan úgy gondolkodnak, hogy a hó is a tél tartozéka, s nyugodtan elmaradhat, mert úgyis csak lucsok, szenny, mocsok lesz belőle?

Az emberiség mérhetetlen idők óta egyfolytában a kényelmet keresi. A vér állandó hőmérsékletének légkörét a külső világban is. Attól tartok, hogy manapság ez egyre inkább csak a test kényelmét jelenti. Óvakodni kell tehát minden zavaró körülménytől. Sártól, füsttől, piszoktól, hidegtől – sőt még a hótól is, mert a hó a városokban csak botrányt 9okoz. Szembeszáll a technikával, az élet száguldó ütemével. Csúsznak, farolnak az autók, gyors kerekeik amúgy is pillanatok alatt széttapossák. Hamar el kell takarítani, mint a hullát, mint valami szerencsétlenség áldozatát.

A hónak lassacskán már csak a hólapátolók örülnek. Azaz, hogy ők sem a hónak, hanem a pénznek, amit mellékesen keresnek. Kezd kiveszni belőlünk a gyerekkor áhítata. Mindenki felnőtt lett; fázékony, puhány. A hóesés is már csak filmen szép igazán – így nem marad utána latyak. Még a gyerekeink se nyaggatnak bennünket: „Mondd, apu, mikor lesz már hó?” Szellemes rajzfilmeken elég sok havazást láthatnak a Híradóban.

A hóesés, a téli ég csöndes elégiája, már csak a költőket zaklatja föl. A műkedvelőket ugyanúgy, mint a vérbelieket. A nagy kérdések mellett ők még őriznek valamit az ősember csodálkozásából – vagy szentimentalizmusából?

De kit érdekelnek a költők?

És ma, déltájt, esni kezdett a hó. Előbb csak bizonytalanul, főpróbát tartva, később azonban nekibuzdulva, istenigazából. S azok az emberek, kiket titokban meggyanúsítottam, hogy kényelmük érdekében szívesen száműznék a telet, alaposan rám cáfoltak. Otthagyták meleg szobáikat, ha éppen ráértek, kószálni kezdtek a havasodó utcán. Botladozva lépkedtek a hóesésben, mintha fehér fátyolba bonyolódtak volna. Ügyetlenül futottak át az autók előtt, látszott rajtuk, hogy egyszeribe elfelejtettek közlekedni.

Különös is a hóesés! Ha jég zuhog alá a magasból vagy fényes, komor eső, érezni lehet az egek súlyát, a világ anyagszerűségét. Ha hó szállingózik, kizárólag a játékot érzem, a természet eredeti és ősi mutatványát.

Rám foghatják, hogy együgyűen gondolkodom, de számomra a hóesés nem azonos a téllel – mint ahogy a költészet sem a valósággal.

A hóesés a tél költészete.

Ezt érezhették meg az első percekben azok a tizenhat éves lányok is, akik fekete harisnyás lábukat úgy villogtatták a fehér zűrzavarban, mint pisze orrú, kis démonok, miközben divatos frizurájukat föláldozták a rápilléző hónak. Ó, mert csodálatos érzékenységgel a mai napon is megsejtették, hogy Budapesten, a Váci úton és a Váci utcán egyaránt a havas haj a divat.

Ezt érezték meg a fiatal apák, akik aprócska, karonülő gyerekeikkel kifutottak a kavargásba; ezt a közértes lányok, akik megszökve vevőik elől, hóban mosták meg arcukat, s kitüzesedett tenyerükkel úgy nyújtották át az olaszországi narancsot, mint sárga parazsat.

Ezt érezte meg a költő, aki hazabotozott verset írni, arcán tündérekkel dőzsölő mosollyal, egy kisfiú titoktudó izgalmával; ezt az ipari tanuló, aki nagyobb élvezettel habzsolta a havat, mint más a tejszínhabot; ezt érezték meg a szeneslegények, kik egész éven át a szén koromsötét 10kupacait nézik, s most végre ott kóvályog köröttük a megváltó fehérség; ezt a taxisofőrök s a csinibabáknak nevezett nagylányok, akik az álombeli autó helyett megelégedtek a dombról lefutó szánkók gyorsaságával; ezt érezték meg a srácok is, akik – homlokukon a múzsa csókjával – estére már megalkották a fagy múzeumában kiállítható remekművüket, az Emberről mintázott hószobrot…

Mennyi derű, erőfölösleg, teremtés, szabadság a havazásban! A megtagadott és elfelejtett játék ébredt fel sejtjeinkben.

Az utolsóelőtti gondolatom az volt, hogy ha a tél költőisége ilyen hatást gyakorol az emberekre, az emberi költészet hatása se lehet egészen reménytelen. S végül ezt gondoltam: olyanok ma az emberek, mintha a mennyei lottóhúzáson mindnyájan megnyerték volna a főnyereményt.

1962
A hosszútávú unatkozó

Nem ismerem ezt az embert. Nem tudok róla többet csak annyit, amennyit léte és viselkedése elárul. Hatvan-hatvanöt esztendős lehet; középtermetű, kopasz. Bőre színe olyan, mint a hamvas szeder, alig észrevehetően lilás, arcvonásai pedig lazák, hasonlítanak ahhoz az aktatáskához, melyet sokat hordtak. Homloka föltűnően két részre tagolódik: egy sötétebb és egy világosabb részre. Ha például egy cukros víztől megittasult légy a józanságát igyekezne bizonyítani, könnyedén végigsétálhatna a két részt szétválasztó vonalon, a kötéltáncosok fölényével. Valószínű, attól ilyen felemás, hogy állandóan kalapot hord, télen-nyáron, sőt, talán még éjjel is.

Néhány héttel ezelőtt tűnt fel először az E. eszpresszóban. Színre lépésére határozottan emlékszem.

Délelőtt fél tíz.

A helyiségben csak néhányan vagyunk. Épp dolgozni próbálok, mikor benyit. Korához viszonyítva fürgén és ruganyosan mozog. Összedörzsöli kezét, aztán belehuhog: „Huhhu!”, mint aki bemelegítés gyanánt lefutott két-három kört valamelyik salakpályán vagy ébredező erdei ösvényen, hogy sportszerűen kezdhesse el napi munkáját. Kíváncsian figyelem, mire készül.

Benyúl a zsebébe, kiveszi cigarettatárcáját, s gondosan ügyelve a mozdulatok finomságára, leteszi a hamutartótól jobbra, aztán gyufát vesz elő, azt a hamutál bal oldalára helyezi. Nem teszi, nem dobja, hanem ahogy mondom, helyezi. Végre a kalap is lekerül a fejéről.

Kávét rendel. Megissza. Rágyújt. Látszik rajta, hogy valaha úriember volt.

Hátradől, s előbbi izgékonysága szinte átmenet nélkül elmúlik. Töpreng vagy emlékezik? Életrajzot készül írni, vagy csak az elmúlt idők 11kiürült csigaházait szedegeti össze képzeletében? Elharangozzák a delet, ő még mindig ott ül azon a szent helyen. Időnként megdörzsöli a szemét, megvakargatja ádámcsutkáját, és ásít. S úgy három óra tájt föltápászkodik, de most már öregesen, és elindul hazafelé. Látom testtartásán, hogy fáradt.

Másnap szinte halálpontosan megismétlődik minden: a reggeli élénkség, a szertartásos kirakodás, a néhány órás ücsörgés, hallgatás, titokzatos egykedvűség.

A negyedik napon kezdem gyűlölni ezt az embert. Ártatlanul és elfogulatlanul gyűlölöm, hiszen semmi személyesség, sértettség nem befolyásol. Nem nézett rám, se utálattal, se fölénnyel, nem szólt át asztalomhoz, hogy: „Halló, fiatalember, minek firkál olyan buzgón, nem gondolja, hogy kár a gőzért meg a papírért?” Nem súgta ördögien a fülembe, hogy ott, ahol Tolsztojok és Adyk egyensúlyoznak az élet és a mű közötti szakadék fölött, ott én legfeljebb csak megilletődött néző lehetek. Nem bántott, s én mégis megsértődtem.

A hatodik nap után olyan helyet kerestem, ahonnét nem láthattam. Csináljon; amit akar. Liluljon meg, sétáljon légy a homlokán, nem érdekel. Lehetetlen, hogy valaki öt-hat órát tud emlékezni és töprengeni anélkül, hogy fölparázslana, vagy hogy indulatba jönne. Unalmasabb, mint a halottak – gondoltam többször is róla.

Ha beteg lenne, megérteném, sőt, nagyon is vele éreznék, mert hosszadalmas tapasztalatból tudom, milyen megalázó és céltalan dolog betegnek lenni. De nem beteg. A szenvedő ember nem vakargatja olyan szakértelemmel az ádámcsutkáját, mint ő, a szenvedő ember nem ásít, vagy ha igen, nem olyan önfeledten, mint ahogy ő. De mitől fáradhat akkor el három órára? Csakis az unalomtól, attól, amelynek füstbokraiban ül. Ha rajtam múlna, kikiáltanám az unatkozás olimpiai bajnokának. Legalább történne valami, legalább lenne értelme fáradtságának, és még jókedvet is szerezne embertársainak, akik minden bizonnyal körülbámulnák kíváncsian és tülekedve, mint az összedrótozott óriási bálnát.

Kétheti ismeretség után már nem zavart. Mikor bejött, odanéztem, de később már nem gondoltam rá. Eltakarta előlem egy oszlop. Átváltozhatott volna mögötte orrszarvúvá, belga királlyá vagy önmaga szobrává, melyet egy panoptikumszobrász is megcsodálhatna.

Hetek óta nem voltam itt ebben az eszpresszóban, ma véletlenül újra bevetődtem. Régen elfeledkeztem már ismerősömről, akár egy rossz rádiódrámáról vagy egy naturalista köztéri szoborról.

Gyanútlanul leültem írni. Egyik zalai kirándulásom élménye izgatott. Magam előtt láttam a kivirágzott szőlődombokat, a gyerekrajzszerű présházak fehér oldalát, korhadó zsúptetejét; a tizenharmadik században épült román stílusú körkápolnát, mely mint óriássá nőtt mészbuborék vagy tengeri kagyló lebegett a nyárban; a padlásán talált Krisztus-szobrot, melyet névtelen mester mintázott, akit sokkal inkább 12valamelyik rokona ihletett meg, mint az unalomig ismert tucat-Krisztusok szenvedése, mert olyan közönséges, paraszti arcot faragott neki, hogy a föltevések szerint egy finnyás pap le is vette a keresztfáról. Mikor ennél a résznél tartottam, hirtelen fölnéztem: láttam, hogy ismerősöm, a hosszútávú unatkozó ott ül a régi helyén. Épp szedte ki a cigarettát meg a gyufát, és szokásához híven egyiket a hamutartótól jobbra, a másikat meg balra tette. Hány hónapja ismertem már? Kettő. Ezek szerint azóta mindennap idejön, és ugyanazt csinálja? Először a düh, utána a kétségbeesés öntött el.

Ránéztem a papírra… A szőlődomb, a madarat hintáztató jegenyék, a Krisztus-arc egy pillanat alatt elhalványodtak. Az ismétlődésnek ez a kényszerképzetes állapota, ez a prolongált egykedvűség tökéletesen érvénytelenítette, amit leírtam. Ekkora tehetetlenséggel szemben tétovává és időszerűtlenné vált minden sorom. Úgy éreztem, át kell húzni az egészet, vagy eltenni máskorra. Olyan írásba kell most belekezdeni, melyben egy épülő ház nyolcadik emeletéről lekiált valaki cementért és egy kis jókedvért; amelyben hideg márciusi szél fúj, s vödör csapódik az állványokhoz; olyan írásba, amelyikben az igazságtalanul lecsukott apa hat esztendő után fél visszatérni családjához, nem akarja rájuk kényszeríteni magát, s egy idegen szobában, félőrülten, elképzelt párbeszédet folytat velük, üvölt, ne képmutatóskodjanak, mondják csak, mit szenvedtek miatta. Olyat kell írni, amelyben egyetlen vallomás értelme ugyanazt jelenti, amit az élet értelme jelent; olyat, melyben az én unatkozó szörnyetegem valami hétköznapi csoda folytán átváltozik például vadászkutyává, s a nyakában levő lánc helyett örv lesz, s mostani lagymatagságát fölváltja az izgatottság, az ösztönök szikrázó reflexe, s fúj majd a szél, harangoznak a télvégi bokrok, és ő szalad a sáros, erdei úton, miközben fácánkakas röppen fel, mint álarcban élő isten-madár, megugatja, s ugatásától hangos lesz a táj, mint szívdobogástól a mellkasom, ha arra gondolok, hogy nyűglődéseim és számtalan nyavalyám után én itt már csak nyugtalanul élhetek, utálva minden csöndet, bálványkoponyát s minden burkot, mely nem takar szenvedést, játékos kedvet, tüzet, szélfújást vagy indulatos haragot.

1962
Egér

Papírcsörgésre ébredtem föl, méghozzá ezüstpapíréra. Nyilván a tegnap esti csokoládé burkát csúszkáltatja ide-oda a huzat.

A következő másodpercben azonban már tudtam, hogy nem huzat, hanem egér.

Undor és idegesség fogott el. Hogy a csudába szivároghatott föl ide az emeletre, lépcsőházak védett határövezetén át? Vízvezetéken? Eső13csatornán? Óvatosan akartam fölülni az ágyban, hogy erőmet, ravaszságomat összpontosítva rajtaütésszerűen kapcsolhassam föl a villanyt. Sokat vártam a gyorsaságtól. A kigyulladó fény meg is dermesztheti; az ijedelem apró gombostűket lök a szívébe, s nekem már csak a hulláját kell kidobnom. Tervem sajnos nem sikerült. Rögtön az első moccanásomra megnyikordult az ágyvég. Elkezdett hevesen verni a szívem. Megmerevedtem, hallgatóztam. Megszűnt a papírzörej – az egér is hallgatódzott. Most már nemcsak én vettem tudomásul, hogy ellenség van a szobában, hanem ő is.

Pár pillanatig semmi. Aztán, mintha gombolyag gurulna végig a padlón, a papírkosár környékéről átsurrant a könyvespolc irányába. Az ágyam előtt futott el hajmeresztő bátorsággal. Ez már nyílt kihívás volt: partizánháború kezdete. Ugrás ki az ágyból, kattintás, villany, szemet vakító világosság – de egér sehol. A fölriasztott szoba tárgyai: a rádió, a kályha, az íróasztalszék, olyan bocsánatkérően néztek rám, mint berezelt kispolgárok, akik sorsdöntő időkben hímölnek-hámolnak.

Gyorsan végighárfáztam a könyveken, lábammal megrugdostam a legalsó sorban levő folyóiratokat, mondanom se kell: eredménytelenül. Megittam egy pohár vizet, és lefeküdtem. A villanyt azonban nem kapcsoltam le elővigyázatból, hátha előmerészkedik az éjszakai határátlépő, s a világosban könnyebben lefülelhetem.

Hogy ezután mi történt, nem tudom, mert reggel arra ébredtem, kint süt a nap, a szobában pedig fáradtan ég mind a három villanykörte.

Másnap éjszaka már fölkészülve vártam a betolakodót. Napközben legalább másfél órát gyakoroltam egyfolytában, hogyan tudom kampósbottal vakon, egyetlen bökésre fölgyújtani a villanyt. A végén már hibátlanul böktem. Ezenkívül odakészítettem magam mellé összecsavarva a legnagyobb és legsúlyosabb törülközőt, harci eszköznek.

Nem csalódtam. Az egér újra megjelent. Csak most harcmodort cserélve, nem a szemétkosár környékén ütötte föl támaszpontját, hanem napóleoni erénnyel a legsebezhetőbb helyen támadt: az ablak alatt beépített szekrény belsejében, ahol legszemélyesebb dolgaimat őrzöm: leveleimet, verseimet, kézirataimat s néhány csomag tiszta papírt, amire még ezután szeretnék írni. A tegnapi indulathoz képest ötszázszoros gyűlölet lökte agyamba a vért. Ha elcsípem ezt a kis nyiszger dögöt, nem ússza meg egyszerű agyonveréssel. Rózsaszínű szalaggal akasztom föl, tüsszentőport szagoltatok vele az utolsó pillanatban, megnyújtom, kerékbe töröm, lenyelem.

De gyorsan elszégyelltem magamat. Micsoda kicsinyesség! Szét tudnék szaggatni egy egeret, mert összevissza mocskolja a kézirataimat, cincog rajtuk, megrágja, levizeli őket, akárha az utókorom lenne. Fölszabadítanám magamban az alvó inkvizítort, miközben nagy hangon elítélem az inkvizítorokat? Beidegzett mozdulattal nyúltam a kampósbotért, s halálos biztonsággal kattintottam föl a villanyt, de már nem az eredeti rajtaütés édességével. Inkább azért, hogy benyúljak a szek14rénybe, elővegyem irományaimat s beleolvassak: az egér nem jelképesen ficánkolt-e rajtuk? Nem kell-e eldobnom mindent, amit eddig írtam, s amit pedig ezután írok, sűrűbbre fogni, pontosabbra, kegyetlenebbre? Jó lett volna kitalálni gyorsan egy mondatot, egy széttörhetetlen verssort, amit a legfelső tiszta lapra odavéshetek magamnak, megnyugtatásul.

Az egér jelenléte valójában már nem is izgatott. Csak szelleme, mit lelkiismeretem követének éreztem. Sugalmazómnak, jótevőmnek. Szívesen meghívtam volna szalonnázgatni, zenét hallgatni; kiadtam volna neki éjszakára az egész szobát vadászterületnek, fürdőszoba- s vécéhasználattal egybekötve. De harmad- és negyednapon úgy vettem észre, egyáltalán nem érdekli az én humanizmusom, megható elérzékenyülésem. Cincog rá, ő egér, és szabad akar maradni. Ezt onnan tudtam meg, hogy mikor baráti szándékot sejtető lomhasággal keltem föl világot gyújtani, széket föllökve, ágyvéget csikorogtatva, ugyanolyan sunyin lépett olajra, mint első alkalommal.

Mit tehettem? Elfogadtam ismét a kihívást. A negyedik éjszaka után újra közönséges egérré züllött vissza, aki ellen emberi hivatástudatból is harcolnom kell.

A harc legmodernebb eszközét akartam bevetni ellene: fölajzott egérfogót, szalonnavéggel. Igen ám, csakhogy öt üzletben is voltam, és egyikben sem kaptam egérfogót. „Elfogyott” – mondták közömbös arccal. Legutolsó helyen azonban az egyik eladó közelebb hajolt, s odasúgta:

– Tudja, mit? A kisipari módszert ajánlom. Virágcserép, fél dióra állítva. Az egér hozzáér a dióhoz, a cserép megbillen, zsupsz, már alatta is van.

Minden úgy történt, ahogy a jóindulatú eladó megjósolta.

A hatodik éjszakán került kezem közé az egér anélkül, hogy egy percig is idegeskedtem volna miatta. Mélyen aludtam, csak a cserép koppanására ijedtem föl.

Kő esett le a szívemről.

De rögtön másik zuhant a helyébe: mit csináljak vele, az áldozattal? Mennyivel jobb volt, míg izgatott, sarkallt, s lázító gondolat gyanánt futkosott koponyám belsejében. Eresszem el? Öljem meg? Több figyelmeztetést, tiszta ingerültséget és bosszúvágyat kaptam tőle, mint barátaimtól. Ő, a kis mitugrász figyelmeztetett kicsinyességemre s unalmasságomra; a szürkeség veszélyeire, mely autóverte por gyanánt száll be az ablakomon. Ő, a kis betolakodó keltette életre személy szerinti ellenfeleim arcát. Apró lábain a nyugtalanító idő szaladgált ide-oda. Ezért semmisítsem meg? Lökjem egy macskagyomor-pokolnál is mélyebb pokolba? Legalább egyszer nézhettem volna szemébe! De még most sem ismerem.

Ezt már kint, a fürdőszobában éltem át a vécé kagylója fölött tépelődve. „Hamlet nem fél ölni” – ötlött eszembe hirtelen a bölcs megálla15pítás. Már fordítottam is bele a kagylóba a nyomorultat, húztam rá a vizet, sodorja el, ne is lássam.

Pár pillanat múlva azonban – alig hittem a szememnek – ott úszkált a kagyló alján csillogó vízben. Mint kutya, fejét föltartva körözött kétségbeesetten. Most láttam először, hogy nyápic, kis semmiegér. Egyetlen macskafalat.

Elérzékenyültem és megsajnáltam. De ettől vált igazán ellenségemmé. Eddig szigorúságra ösztönzött, most meg ellágyulásra? Elszántan rántottam meg újra a vécé lehúzóját, s most már vitte, sodorta a víz a föld alatti Nirvánába.

De alig csitult el a sistergés, öblögetés, vízzuhogás hangja, szomorúságot s hiányérzetet éreztem: szegényebb lettem egy ellenféllel.

1962
Leshegy díszpolgára

Hat évvel ezelőtt egyik prózaíró barátommal az enyingi könyvhétnyitó ünnepségekre utaztunk. Mindketten Fejér megyeiek vagyunk, s így az otthoni földet taposó ember örömével és izgalmával álltunk a közönség elé. Ennyi idő után már nyugodtan eldicsekedhetek: alig akartak leengedni bennünket a színpadról. Persze, a siker nemcsak nekünk szólt, nemcsak fiatalságunknak – mely akkor még a kihajtott ingnyak korszakában regényesebb és vonzóbb volt, mint ma –, hanem az irodalomnak. Színpadi szereplésünkkel, mint ahogy ez történni szokott, nem fejeződött be az ünnepi est. Tovább folytatódott a vacsoránál, borozgatás közben.

Az enyingieken kívül körülbelül huszonöt-harminc tanító is jelen volt. Ha jól emlékszem, valamilyen járási értekezletre sereglettek össze. Mondanom se kell, ők voltak a leglelkesebbek. Öten vagy hatan melegében meg is hívtak a falujukba, tartsunk ott is felolvasó estet. A legvonzóbb meghívás a leshegyi tanítóé volt. Azzal állt elénk, a rövidlátó emberek csöndes zavarával, hogy ne várjunk semeddig, legegyszerűbb, ha holnap kimegyünk. Leshegy mindössze nyolc kilométerre van Enyinghez, az állomáson várni fognak kocsival. Azért lenne hálás, ha kimennénk, mert náluk, a földosztás óta, az ötvenes évekig, nem fordult meg egyetlen „magasabb helyről” érkező vendég sem – az utóbbi időben pedig csak adóbeszedők és végrehajtók látogatják őket. Villanyuk nincs, rádiót nem hallgathatnak. Százegynéhány család él magára hagyatva a dombok között, az orgonavirág és a trágyaszag közelében.

Barátomnak, sajnos, máshova kellett utaznia, s így csak egyedül ígérkezhettem el. Megállapodtunk, hogy vasárnap, a kétórás vonattal ott leszünk az enyingi könyvtárossal. De az éjszakai ivászatnak és beszélgetésnek az lett a vége, hogy elaludtuk a vonatindulást.

16

Megsemmisülve álltam a napba villogó sínek között, vajon most mit csináljunk? A kocsi, amely elénk jött, hiába várt ránk, csalódottan és üresen kocogott haza. A kis telepen nyilván szétfutott azóta már a hír, hogy nem jött senki. A szégyen elviselhetetlen volna; tehettünk-e mást: nekivágtunk gyalogszerrel az útnak.

Szerencsére még idejében odaértünk. A faluvégen játszadozó gyerekek, mintha csak homlokunkról olvasták volna le titkos küldetésünket, meg se kérdezték, kik vagyunk, abbahagyták a játékot, és a boldog hírrel vágtázó hírnökökhöz illően, lélekszakadva futottak a tanítóhoz: jön két ember, biztosan az írók.

Az első körültekintésre olyan meghitt volt az egész falucska, mint egy ház, ahova kopogtatás nélkül is benyithat az ember. Az udvaron, a kút körül, a kerítések mögött álló felnőttek feszengés nélkül ránk kiabáltak.

– Az iskolába mennek?

– Oda.

– Akkor hát maguk az írók. El ne kezdjék ám a műsort, míg oda nem érünk. Előbb még megetetünk. Verseket mondanak?

– Azt szeretnénk.

– Sokat?

– Sokat!

Meglepett, hogy kíváncsiságuk nagyobb volt, mint tekintélytiszteletük. Igaz, ahogy kezünkben virágos ággal, porosan bekocogtunk a faluba, nemigen fedezhettek fel bennünk tiszteletben megőszült, komoly férfiakat. Akkor hát miből eredhetett szokatlan érdeklődésük? Kísérőmtől megtudtam, hogy mivel nincs rádió a faluban, a leshegyiek telente nagyon sokat olvasnak. Három nagy falu se igényelt havonta annyi kötetet a vándorkönyvtár anyagából, mint ők. A tanító előbb a gyerekeket szoktatta rá az olvasásra, s a gyerekek példájára hivatkozva, később a felnőtteket. Lehet, hogy a könyvek közelsége tette őket kíváncsivá, vagy az isten háta mögött élő emberek látni és hallani vágyása? Mindenesetre három ágyban fekvő beteg kivételével mindenki ott volt. Még a karon ülő gyerekeket is elhozták, mintha csak a szomszédból jöttek volna át. Versmondás közben aztán föl is sírt keservesen az egyik. Félbehagytam a verset. A fiatal mama, jó karnyújtásnyira ülhetett tőlem, zavarában felejthetetlenül elvörösödött. Hirtelen arra gondoltam, hogy abból a síró csöppnyi vetélytársból még sokkal, de sokkal jobb költő lehet, mint belőlem, hiszen Arany Jánoshoz, József Attilához hasonlóan, minden nagy költőnk ilyen szerény, pirulós anya öléből indult el a halhatatlanság felé, tehát joga van neki is szerepelni, mégha az oá-boá rímeken kívül egyelőre nem is tud mást. Ettől a belső párbeszédtől mosolyogni kezdtem. Velem mosolygott már az egész terem. A kis csöppség azonban tovább zengte az emberiség névtelen, de makacs mondanivalóját mindaddig, míg mamája meg nem találta a gyógyírt. Kibontotta mellét, és ott mindnyájunk előtt megszoptatta. Az anya magától értetődő, ősi mozdulata olyan bensőséges hatással volt rám, hogy a továbbiakban 17már úgy mondtam a verseket, mintha egészen szűk családi körben lennénk.

Soha ilyen testközelben nem éreztem még magam az olvasókkal, vagy ahogy mondják, a közönséggel. Csupán azt sajnáltam, hogy nem léphetek ki bőrömből, nem tehetek csodát, mert legszívesebben mindent elmondtam volna nekik ott, amit csak tudtam és tudni szeretnék költészetről, történelemből, hogy a kíváncsiság, amelyet a tanító lobbantott fel bennük a könyvek iránt, gyönyörű tűzzé válva, világítsa be nekik az elhanyatlott századokat és a mai napot! Hadd értsék meg jobban a tragédiákkal együtt a feloldások örömét, hadd értsék meg saját sorsukat és az emberiségét, bármilyen nyomasztó is sokszor a tudás; és hogy a szellemileg meghatározatlan időből hadd érkezzenek el végre a XX. századba. Ne legyenek már idegenek. Boldogan szavaltam, de közben meg-meglegyintett valamiféle szomorúság is amiatt, hogy a teljesség helyett kielégítette őket egy kezdő költő öröme, lázadozása, aki elégiát ír a falujáról; aki elsiratja a háborúban megtébolyult kutyáját; aki verset ír a tengerhez, mint egy ismeretlen nőhöz; aki felidézi cselédrokonát, midőn az, egy régi őszön letépdesve az egek álarcát, egyenesen a holdnak énekelte el a Kossuth-nótát; aki tréfás verseket ír a lányokról, a téeszelnökről, s az isten tudja, még mi mindenről.

Vagy én voltam számukra az első, eleven illusztrációja a költészetnek, s már ezzel is szolgáltam őket? Hiszen annyira ártatlanok voltak, hogy még a „kötelező” szokásformákat sem ismerték. Akárhogy tetszett is nekik egyik-másik versem, egyetlenegyszer sem tapsoltak, inkább belekiabáltak vagy fölnevettek, így fejezték ki tetszésüket. A versmondás végén azonban, mindenféle vastapsnál szokatlanabb és meghatóbb dolog történt. Fölállt egy idősebb paraszt, és váratlanul azt javasolta, hogy amiért ilyen emlékezetes estet szereztem mindnyájuknak, válasszanak meg engem Leshegy díszpolgárának. Valahol, emlékei alján ott lappanghatott egy történet arról, hogy régi, előkelő emberek így tüntették ki egymást, és ha ők megtehették, miért ne tehetnék meg a parasztok is.

Azóta irodalmi érdemeim elismeréseképpen egyetlen, de hivatalos díszpolgára vagyok a százegynéhány lakosú Leshegynek. Ma már egyre komolyabbnak és súlyosabbnak érzem ezt a fura kitüntetést.

1961
A szegénység múzeuma

Gyermekkoromban órákat töltöttem a padláson. Odaálltam a homlokzatdeszkán vágott csúcsluk elé, s mint aki filmet néz, úgy néztem mindent, ami szemhatáromba belefért: a lenti utcát, a szomszédos udvarokat, távolabb pedig a Vértes kő-hullámverését. A magasság nemcsak 18az arányokat változtatta meg, de a látható dolgok természetét is. Az úton döcögő szekér, kerek hasú teheneivel, a rálátás furcsasága miatt észrevétlenül átkocoghatott volna egy vaskosabb mesébe is, melynek Tök Marci, kalandos szolgalegény a főszereplője.

Ugyanez az átváltozás történt a kert alatt kódorgó kutyákkal, a szemközti házban lakó öregasszonnyal, akitől féltem, a madarakkal s a lenyugvó nappal, mely szememmel egy vonalban repült hazafelé.

A padlást nemcsak ezekért a varázslatokért szerettem. Más, kézzelfoghatóbb oka is volt. A ház egyetlen zugában sem lehetett olyan érdekes, gyerekagyat zaklató holmikat találni, mint itt. Még most is elfog az izgalom, ha az emlékezés deszkalépcsőin elindulok fölfelé.

Már a följáró aljában ott voltak a halformájú reszelők, a kalapácsok és a szekerce. Mindegyik tárgynak megvolt a külön története és legendája. A fűrészeké mindig elborzasztott. Levágott ujj, átfűrészelt kézfej jutott róluk rögtön az eszembe. Azt hiszem, a Nílus-parti gyerekeket ijeszthetik úgy a krokodilusokkal, ahogy engem ezekkel a krokodil-fogsorú fűrészekkel.

Az igazi kincsesbánya azonban fönt, a följáró jobb és bal oldalán terült el. Boldog összevisszaságban hevert ott mindenféle kacat, leltározhatatlan lom. Ki tudja, hány nemzedék szórta oda, s hány nemzedék örökölte a szegénységgel együtt. Mit tudtam én még akkor a szegénységről! Nekem a sok limlom éppenséggel a gazdagságot jelentette. S most utólag is, mint önfeledt eposzíró, ki szemlét tart szereplői fölött, szívesen idézem föl az egymásra hányt, elvásott holmikat. Megrészegít a lehetőség, a kikiáltók szabadsága!

Volt ott kígyóhajlású drót, megtépett szerszámdísz, ökörnyaktól elvékonyult járomszög, tört kasza, sarló, csizmaszár, csizmafej, összelapított szájkosár, kifakult madárijesztő, rossz vödör, kerékagy, isten szájába való kóc, ekevas; összeszedett vickek-vackok: porban talált patkószeg, pléhlemez, csillagszilánknak hitt kődarab, reteszek, süket zárak, szétrobbant viharlámpa, s a legizgalmasabb: egy vadászpuska fölhúzható szerkezete. Apám dédelgetett holmija! Huszonöt évig készült, hogy egyszer majd megcsináltatja, s vadászni fog vele – ha másként nem, hát titokban!… Ott volt még a bölcső, asszonyi lábaktól elnyúzott rokkák, szatyorrámák, hamuval töltött vaktojások, tyúkok alá, s mindezek fölött, akár egy áttetsző ördögfej – a fölfújt, de megráncosodott disznóhólyag.

Kedvemre válogathattam közülük. Kötél, drót, csúzlihoz szükséges bőrdarab mindig akadt a halomban. Játékot, ha labdát kaptam; minden egyebet e roncs-zűrzavarból válogattam ki. Fúrtam, faragtam, kalapáltam, és ha nem sikerült is megszerkesztenem vagy kiformálnom, amit akartam, örültem a zajnak, mely a kalapácsütések nyomán támadt.

Persze, nemcsak én hánytorgattam föl időnként e lomkupacot – apám is. Ha a disznó szétdöncölte az ólat, pántért, abroncsért, ácskapocsért ő is ide folyamodott. Nem kellett a boltba futkosni, pénzt kidobni.

19

Sokan mondhatnák, hogy a trehányság jelképe volt az ilyen padlás. Én azt hiszem, inkább a kényszerűségé. Az anyagok és az eszközök vallásos tisztelete fejeződött ki ebben is; az a törvény, hogy aminek bármiféle értéke van, őrizni kell és megbecsülni.

A legmeggyőzőbb érvet ehhez a magyarázathoz a háború szolgáltatta.

Akna vagy kisebb méretű bomba roncsolta szét a mi házunkat is. A védtelen nádtető, mint tört gerincű állat rogyott le a szoba közepére. S midőn két és fél hónap után hazamehettünk a menekülésből, a romokon kívül nem találtunk semmi értéket. Minden elpusztult, eltűnt, csupán a padlás „kincsei” maradtak meg, összekeveredve a fal és a tető törmelékeivel.

Eljött a múlhatatlan alkalom, hogy a romokkal együtt minden ócskaságot eltalicskázzunk, s beleszórjunk a bombatölcsérekbe. De nem! Mint öröklött rögeszmétől, nem szabadultunk tőlük. Darabonként válogattuk ki őket az omladék közül: ki tudja, mikor lesz újra szükség egy darab bádogra, rézcsőre, járomszögre vagy egy reteszre. Csodálni valóan bonyolult gépek hadakoztak a háborúban fölényes műszerekkel ellátva, s nekünk egy buta vasdarab is értéket jelentett. Micsoda tudathasadása volt ez a létnek? Micsoda együgyű komédiája és tragédiája a történelmi örökségnek!

A háború után a régi anyag új értékkel gyarapodott. Szinte naponta fölkerült valami hadiszerzemény az ideiglenes padlásra: gázálarctok, tankgumi, rézhüvely, kémlelő prizma, gyalogsági ásó, szögesdrót, hajlékony, színes telefonhuzal garmadával, lövészárokban elszórt katonaköpeny és más egyéb.

Mohóság volt ez? A gyűjtés idegbajos szenvedélye? Cigányos kapzsiság, mely elvakult az örömtől, ha talált valamit az út porában? Megint csak azt mondhatom, amit az előbb: a szegények ősi önbiztosítása; védekezés és előrelátás.

A lerombolt ház első részét az elmúlt tizenöt évben nem tudtuk felépíteni. A szövetkezetbe lépés második esztendejében, megszabadulva a fölösleges adóterhektől, végre belekezdhettek szüleim az építkezésbe. Állnak is már a falak, fönn van a tető, és sárgán virít az utcára a nagy, háromrészes ablakkeret. S ha befejezik, egy kisváros utcájának sem kellene szégyenkeznie miatta.

De mi lesz a padlással? Ezzel a zűrzavaros koponyabelsővel? Mi lesz a sok vicik-vacak ócskasággal, hulladékkal? Átrakják az új padlásra? Nem, ez lehetetlen! Nemcsak az ízlés, de a körültekintő célszerűség is föllázadna ellene. Egyre kevesebb hasznosítható tárgy, fölhasználható holmi akad köztük. Nincs ekénk: nem kell a letört fafogantyú helyett rézhüvelyt ráhúzni; nincs szekerünk, nem kell a megrepedt oldalakat összeszorítani házilag kikalapált pánttal. Nincs gurgónk, boronánk, fogasunk.

Most döbbenek rá, ha nem múlt is el a szegénység, de régi fajtája tökéletesen időszerűtlenné vált. Elnehezült, s untató, mint egy kiégett 20igazság. Kellékei megkoptak, jelképe átalakult. A történelmi divat ellen vét, ki még ragaszkodik hozzá. A szegénység valamiképpen szellemibb formákat kapott. Nem tapad olyan közvetlenül egy darabka földhöz, sem egy rozoga, de még használható rokkakerékhez. Emlékeit már nem is az ember őrzi, de a ház pókhálós agya: a padlás.

Gyermekkorom padlása, nekem kincslelő helyem, mára már a szegénység múzeuma lettél. Ha fölmegyek lépcsőiden, s ha érzek is valamiféle gyerekkori borzongást, már nem szeretlek. Sötét vagy és poros. Rendezetlen és kiismerhetetlen. Üvegpaloták épülnek a föld minden táján, Csepelen és Havannában, míg te itt homályban állsz. Ha nem járok is bennük soha, ezentúl mégis ezekre fogok emlékezni. Most kéne a hajdani bűvölőképesség, a képzelet földöntúli ereje! Motyognám csak a ráolvasás szavait, és a varázslattól fölszállnának a tárgyak: a csajkafedők, a megráncosodott csizmafejek, tört csípővasak, nyomorú bádoglemezek; fölszállnának az űrbe, csillagtávolságra tőlünk… Nem, nem is az űrbe, legszívesebben a föld alá varázsolnám el őket, oda, hol árad a tűz, hatalmasan és pusztítóan, mint az idő.

1962
A gyönyörű háború

Ma van lapzárta. A cikket, amit legkésőbb déli tizenkettőig le kellett volna adnom, ha megfeszülök, akkor se tudom már megírni. Mindössze két órám van addig, s ahogy ismerem magamat, görcseimet és kétségeimet, legfeljebb csak egy gépelt oldalnyit sikerülne kiizzadni. Ügyetlen hegymászó vagyok az irodalomban. Lassan haladok fölfelé. Ötször-hatszor is kitapogatom lábbal a sziklaéleket, nem hasadnak-e le, ha rájuk nehezedek. Nem azért vagyok ennyire megfontolt, mert félek, hanem mert féltem az elérhető eredmény sikerét a balszerencsétől.

A tudat, hogy nincs meg a cikk, s már nem is lesz, kellemetlen közérzetet okoz. Nyugtalanít, mert ígéreteimet többnyire teljesíteni szoktam – legkevésbé azért, hogy szobrot érdemlő jófiúnak tartsanak vagy a becsület díszdoktorának, inkább azért, mert a lelkiismeret-furdalást nehezebben szenvedem el, mint a kudarcaimat.

Háborúellenes cikket ígértem a lapnak, s ígéretem romjaival a háttérben úgy ülök itt a papír hómezeje előtt, mint sítalpas férfiú síbotok nélkül. Még azt se tudom, mit mondhatok magyarázatképpen, mentegetődzésül?

Csakis az igazat!

De mi is az igazság?

Mindenekelőtt az, hogy napok óta töprengek, s nincs semmi megváltó gondolatom vagy érvem a háború ellen. Valójában csak világmegvál21tó undorom van s néhány tőmondatom. Ilyenek például, hogy a háború a legegyetemesebb marhaság. Mocsok, téboly és ízléstelenség!

Ez azonban kissé nyeglén hangzana így, leírva, de lehet-e más érve az embernek, ha egy szép napon megtudja, hogy a reggeli teája és zsíros kenyere mellé, bármelyik pillanatban nyolcvan tonnányi robbanóanyagot is fölszolgálhat a világ? Lehet-e más, ha megtudja, hogy ennyi a halál-fejadagunk, személyenként? Ettől viszont már csak kukorékolni lehet vagy ugatni, kölcsönkérve az állatok száját és az őrültekét.

Vagy ugatás helyett írtam volna újra a második világháborús emlékeimről, szépen és fegyelmezetten? Írtam volna a félelemről, mely akár a radioaktivitás, telíti és fertőzi a levegőt? A Jelenések könyvét utánozva, idéztem volna föl képzelt városokat és földrészeket, melyek egyetlen bombától szétreccsenhetnek, mint oldalba rúgott cseréptálak?

Eljutottam addig, hogy már a félelemről sincs mondanivalóm. Agyam egyre szigorúbbá és tisztességesebbé válik. Még elképzelni sem engedi a pusztulást. Se sajátomét, se másét. Ez az ő tudatos béketüntetése.

Két nap után végre erről a belső élményről akartam vallani. Ezt akartam meggyőzően és indulatosan megírni. Nagy és érzékletes gondolatok helyett csak ötletekig jutottam. Ilyenekig, hogy én a háborús leszerelést a képzelőerő lefegyverzésével kezdeném. Egyszerűen szörnyű, hogy ami az emberben a legszabadabb és a legszárnyalóbb, már az is csupa fertőzet. Fantáziánk zavarba ejtően veszedelmes. Tudom, hogy történelmileg alakult ki, de ettől még nincs aranyfedezete. Kimondhatatlanul fogékony a rosszra! A kényszerképzetek felé inkább hajlik, mint az örömképzetek felé. Alig láboltunk ki negyvenötben a romok közül, máris, mint dongó a szobába, közénk röppent az új háború gondolata, lehetősége. S bármilyen embertelenül hangzik is, a dongó ideröppenése és sötét körözése riadóztatta az ellenfelek agyát, képzeletét, és a folytonos veszély jelenlétében nem lehetett mást csinálni, mint előre elképzelni a győzelmet, a vereséget, magunk halálát, másokét, s a világot egy feltételezhető állapot alapján kormányozni. A valóságtól elszakadva már csak képzeletünket hajszolhattuk, vagy fordítva, képzeletünk hajszolt bennünket. Ha nem így volna, hogyan gyűlhetett volna föl máskülönben majdnem száztonnányi robbanóanyag fejenként? Hogyan gyárthatnának naponta tízezerszer több fegyvergolyót, mint amennyi életrevaló gondolatot termel az emberiség? Ez csakis ilyen kényszerképzetes hajszában történhetett meg.

Hruscsov a moszkvai béke-világkongresszuson elkezdte már a képzelet leszerelését. Épp azzal kezdte el, hogy ilyen iszonytató tényeket közölt, hogy szenvedélyesen rámutatott a diplomaták szivarfüstje mögül előgomolygó, hihetetlen hatású bombák füstjére, a fegyverkezés tudatosan előidézett eksztázisára. Adatai, melyek mögött, akár a pusztulás víziói, akár a jövő emberibb látomásai tárultak is föl, meggyőzőbbek voltak, mint bármilyen háborúellenes eszmefuttatás. Lenyűgözőbbek és hatásosabbak, mint undorom, melyet ha remek viccbe öntök is ki, azonnal 22fölszárad, mert utálkozásból és megfontolt érvekből is volt eddig éppen elegendő.

Tudtam most már, miről kellett volna írni!

Az egy főre jutó halál-fejadaggal szemben arról, hogy mennyi az egy főre jutó kenyérfejadag a világon, mennyi a jókedv-, szeretet-, tragédia- vagy szorongás-fejadag. Tényekről kellett volna beszélnem, melyek átvillannak napjainkon, összefogják életünket, s fölkavarnak, akár egy izgatott utazás. Egy nőről, aki körtét szed most a szőlőhegyen, s közben négyszázéves népdalt énekel önfeledten, mely összedőlt falusi házak fölött, évszakok, szerelmek és háborúk romja fölött most ért el hozzá, sértetlenül és diadalmasan. Szőlőlevéllel kibélelt kosárba szedi a körtét, míg darázs dong körülötte, nem azért, hogy idillibb legyen a kép, hanem azért, mert a világon van darázs, és van ember. Aztán egyik költő barátomról kellett volna írnom, aki az Atlanti-óceánhoz közeledve, harminc kilométer messzeségből hallotta a víz ágyúszavát – álmából riadt föl rá –, és amikor később ott állt a partján, figyelve a hullámok hadviselését s figyelve emlékeit is, csupán szemérmességből nem mondta ki hangosan, hogy amit lát, az a föld egyetlen gyönyörű háborúja.

1962
Kutak és tengerek

Az elmúlt hetet lent töltöttem a falumban. Azzal a titkos reménnyel utaztam haza, hogy majd a vadribizli-sövény árnyékában találkát adhatok a múzsáknak, és ha ők is úgy akarják, néhány új verssel jövök vissza Pestre. Elképzelésem most is, mint annyiszor, puszta ábránd maradt. Elfutott az időm gyorsan és észrevétlenül… Bocsássanak meg nekem a múzsák, hogy nem találkozhattam velük, de versírás helyett most az egyszer halaszthatatlanul kapálnom kellett két szőlőben is; szilvát szednem szemenként pálinkának; fát fűrészelni, szénakazlat tetézni, s egyéb apró munkákat befejezni. Még arra sem volt időm, hogy elolvassak egy-két verset, belenézzek az újságba, vagy meghallgassam a rádiót. Az egyik mozdulat úgy kapcsolódott a másikba, mint a láncszem, s úgy rakódott egymásra, mint a föld rétegei. S a fárasztó hét után a vasárnap is oly förgeteges napsütéssel és harangzúgással ébresztett, hogy beidegződésem ellenére minden kíváncsiság elhalványult bennem, mely máskor a napi hírekből áradó világ felé fordított. A levegő ott remegett a szérűt körbefogó akácfák lombja fölött, s bizonytalanná tette szememben a külvilágot. Hírek és köznapi újdonságok helyett a gyerekkor zajára figyeltem. Lábdobogásra a padlásföljáróban, a kútkávához ütődő kannák zörejére s a nádtető alig hallható percegésére, mely mindig sejtelmessé tette számomra a nyári napokat. Nem írtam, de ahogy szemérmetlenül mondani szokták, éltem a verseket.

23

S hogy ember kering ismét a világűrben, azt is csak késő délután tudtam meg. Akkor, mikor már a világ minden táján megjelentek a rendkívüli kiadások. Kicsit bosszantott, hogy elszalasztottam a legelső híradást, hogy elmulasztottam az igazi történelmi pillanatot. Kedvetlenségem okát csak később értettem meg. Olyasfélét éreztem, mint aki későn érkezik haza valahonnan, lemarad az ebédről, s most egyedül kell ennie az asztalnál. Úgy látszik, észrevétlenül is egy családdá kezd válni az emberiség, mert egyre inkább kiderül, nemcsak a falat jobb ízű, ha mindnyájan esznek, de a csodák is csak akkor igaziak, ha együtt élheti át őket minden ember.

Talán e lemaradás miatt történt, hogy az első percekben túlságosan is tárgyilagosan gondoltam Tyitov őrnagy hihetetlen kalandjára. Gagarin után még a neve sem rögződött belém egyszerre s olyan kitörölhetetlenül. Mi ez? Hozzászoktunk már az emberi csodákhoz is, mint a napfölkeltéhez? Oda sem tudunk már figyelni? Hozzászoktunk, vagy éppenséggel még nem is értjük őket igazán? Az űr idegenebb, mint képzelőerőnk! Nincs földrajza, s nincsenek kézzelfogható emlékeink róla, s ezért lehet az, hogy a csillagok közelében történő utazás is valami kozmikus bűvészkedésnek hat? Valamiképpen a személyesség hiányzott nekem az ünnepélyes híradások mögül, az, amely a tudomány káprázatát az érzelmek nyelvére lefordítja. Nem sokáig kellett azonban erre várakoznom. Megismételve a délelőtti híradások szövegét, egyszerre csak azt hallom a rádióból, hogy Tyitov őrnagy az egyenlítő fölött átrepülve üdvözölte Afrika népeit.

Ez, ez a hang hiányzott nekem. Ez söpörte el tárgyilagosságomat. Ettől kezdve nemcsak éltettem, de éltem is a csodát. S hirtelen magam előtt láttam azt a néger fiút, akivel két hete Pesten, a Szalay utca sarkán találkoztam. Szokatlanul nehéz, roskadozó járása volt. A ládacipelő, a málhahordó ősök halálos fáradtsága élt tovább lábaiban. Utánanéztem többször is. Neki is szólt Tyitov őrnagy üzenete s a szép földrész minden fiának: a koromarcúaknak, kik idegenül éltek e földön, bár a Nap legközelebbi testvérei voltak. Ha testközelből hangzik el ez az üzenet, minden bizonnyal beleveszik a napi hírek örvényébe és elvegyül, de így ez a csillagközi gesztus költészet volt. Az emberiség jobb része üzent egyetlen ember szájával Afrikának. A magasság, ahonnét elhangzott az üzenet, nemcsak térbeli volt, nemcsak kilométerekben mérhető, de a szellem és az erkölcs mércéjével is. Mert ebbe a magasságba nemcsak egy űrhajó jutott föl, de a mindenség birtokosa: az emberiség.

A magasság, illetve a mélység így már elképzelhetővé vált. Érzékelhetővé, mint egy távlatot nyitó verssor, melyben világeleji szél fúj, vagy csillag zuhan le sisteregve. Ehhez az állapothoz volt már élményem is. Emlékszem gyerekkorom egyik kútjára; elképzelhetetlenül mély volt. Vize alig csillant meg lent, a kövek közt, a mélység csészéjében, fejet szédítő gyönyörűség volt belenézni, de talán még nagyobb öröm belekiabálni. Vajon mit kutattam én lent a mélyben? A kút fölé hajló ar24com visszfényét kerestem? Vagy mindazokét, akik elvonultak a kút előtt, és belenéztek? És kinek kiabáltam én oda le? A víznek, a köveknek vagy magának a mélységnek? Amit a hajdani kisfiú érezhetett borzongással és megnevezhetetlen örömében, azt érezhette ez a fiatal őrnagy is fönt, a meghódított űr határvidékén. Lenézett, és látta a Fekete-tengert: olyan lehetett, mint a mélyben csillogó kútvíz.

Így utaztam tovább Tyitov őrnaggyal én is, a gyerekkor és a képzelet űrhajóján. S arra gondoltam, hogy ez a bátor fiatalember az újjászülető emberiség kisfia, azé, mely megtagadva angyalait és szörnyetegeit, a mindenségben is keresi önmagát, keresi a szellem és játék ős-szédületét, és a költészetét is.

1961
Hadviselés vagy unalom

Kora hajnalban csöngött a telefonom, s egy ismeretlen férfihang szólalt meg a vonal túlsó végén.

– Szervusz, itt Tóth beszél.

– Miféle Tóth?

– Hát nem emlékszel? A költő! Tóth, téhával.

– Nem ismerlek…

– Különös – mondta álmélkodva.

Le kellett volna tennem a kagylót, de az álmosságtól még nem voltam igazán eszemnél.

– Mondd, kérlek – folytatta rejtélyesen –, mentek kirándulni?

– Nem értem.

– Igen, igen, kirándulni a Hármashatár-hegyre…

– Nem megyek, se oda, se máshova. Nem vagyok kiránduló.

– Ugyan, ugyan, és azok a titkos találkozások, politika, miegyéb?

– Hülye! – mondtam, most már dühösen, és lecsaptam a kagylót.

Visszafeküdtem, de ez után az ostoba vicc után hiába próbáltam elaludni. Nem a homályos gyanúsítgatás kedvetlenített el, hanem, hogy ilyen sületlenség egy kétlábú lénynek gyönyörűséget okozhat. Egészen más az, ha valaki gyűlöl, és úgy tölti ki rajtam bosszúját, hogy fölcsönget álmomból, s lehord a sárga földig. Ezt még megértem. Ordítozhat és kiabálhat, ha nem bújik el a névtelenség álcája mögé. Az ilyen legalább ember módra viselkedik. Mert annyi tiszteletet még az ellenségemtől is elvárok, hogy tudassa velem, miért gyűlöl, miért szeretne kiterítve látni. De ez a sunyi és céltalan bosszantás kiábrándít. Csúnya és jellemtelen alakok hadviselése ez embertársaik ellen. Ó, ha lenne benne szellem, ötlet vagy ördögi huncutkodás, a jókedv iránti tiszteletből az ember még az áldozat szerepét is vállalná, mint baráti beugratásban. De mire jó az ilyen értelmetlen maszatolás, koromköpködés? Vagy az 25igazi gyűlöletről is leszoktunk, s helyette a fúrás, a piszkálódás, a gáncsolás kis Mefisztói sugdosnak fülünkbe? Az oroszlánok vénasszonyok lettek?

Lehet, hogy a névtelen telefonáló egyszerűen csak unalmában hívott föl? Ha igen, miért nem közölte, hogy még aludni se tud, mert egész éjszaka szolgálatban volt, ott virrasztott, mondjuk, a telefon mellett, és közben nem történt semmi. Se vele, se a környezetével. S nemcsak az elmúlt éjszakán, de évek óta nem történik semmi, mert az események sokasága, mely a nagyvilágban zajlik, már nem történés, már nem élet a számára, csupán fölfoghatatlan zűrzavar. S különben is a világ húszezer pontjáról egyszerre ható élmény: öröm és iszonyat, hülyeség és hazugság, politikai cirkuszmutatványok dzsesszkísérettel vagy géppisztolyropogással aláfestve, már kiölték belőle az igazi érzékenységet, a megrendülés vagy a fölháborodás képességét, s a világot már csak úgy nézi, akár egy fényképgyűjteményt – és hogy mégis történjék vele valami, fölhívott engem.

Ha ezt dadogja el hajnali ötkor, szavamra mondom, fölkelek, és lemegyek hozzá. Utálom az unalmat, az egykedvűséget, s ha nem vagyok is vérbeli kiránduló, most már én hívom, jöjjön el velem a Hármashatár-hegyre. Az ősz síkos ösvényei nem olyan szépek, mint a tavasz vagy a nyár útjai, de az ég lapjára kirajzolódó erdők rézkarca lenyűgöző. Izgalmakat és titkokat rejt még ilyenkor is a táj. Nedves papírlapokon lépked a szél szerte a bokrok között, s ezek a megtaposott, szétrongyolódott papírlapok még így se veszítették el értelmüket, mert valamiféle célt szolgáltak. Egyikbe kenyeret takart egy család, mikor kijött ide a hegyre levegőzni; a másikat talán egy lány terítette a feje alá, nehogy földes legyen a kontya. Kit zavar az, hogy nem közvetlenek ezek az emlékek, és hogy mással történtek meg! Aki szeret élni, nemcsak a saját emlékeire tud emlékezni.

Szerencsétlen Unatkozó, ha nem segített volna rajtad ez a különös kirándulás, mert tételezzük fel, hogy te nem szereted a lecsupaszított fákat, a hajnali hideg csípését arcodon, a láthatár kulcsra zárt kapuit, azt azonban biztos észreveszed, amit hegymászás közben észre szokott venni az ember, hogy van keze, lába, szeme, és mindegyiknek van rendeltetése is. Hidd el, sokszor ezzel a gyerekes észrevétellel kezdődik el az ember újjászületése. Föl kell fedezned magadat, mint ahogy a kocsiban fekvő csecsemő fölfedezi dió nagyságú ökleit. Én már annyit betegeskedtem, hogy megtanultam külön tisztelni a lábam, a szemem és a kezem adottságát – egyáltalán a testet. Te vajon, gondoltál-e arra, milyen végtelen lehetőség van a két lábadban? Utak, véletlen találkozások, szerelmek! Vagy erről is elfeledkeztél, mint a naponként rád zuhogó, valóságos hírek zápora miatt magáról a valóságról?

Ha idétlen bosszantásod ellenére megismerkedünk, elmondom, hogy én soha nem unatkozom, de néha kiábrándítóan kétségbeesem. Egyszer azért, mert sokan még ma is úgy képzelik el a mi világunkat, mint valami maszek vállalkozást. Máskor meg azért, mert összekötözött kezű ha26lottak úsznak a Szajnában, összemosódva szemem előtt egy Derkovits-festmény megrázó látomásával; néha pedig azért, mert épp nem köphetek bele a miniszterelnök úr franciasalátás táljába, aki jóízűen falatozik, miközben tizenötezer arab már tizennyolcadik napja éhségsztrájkot folytat jogaiért.

Ezek miatt időnként valóban elcsüggedhet az ember. Elcsügged vagy fölrobban dühében, de nem unatkozik. Az unalom lealjasít, a kétségbeesés még föl is emelhet. Ha fonák módra is, de megmutatja a dolgok igazi értelmét. Sötétet teremt, hogy jobban érvényesüljön az, amit jelképesen szólva, a becsület világosságának nevez az ember, vagy egyszerűen csak kötelességnek.

Rosszkedvemet még azzal is növelted, hogy pont akkor hívtál föl, bosszúból vagy buta örömre áhítozván, mikor a világot fölkavaró éhségsztrájk már a szakadék szélére sodort tizenötezer embert. Nem érzelgősségből mondom, de vicced és gyanúsítgatásod ízléstelenül hatott. Magyarul beszéltél, de több közöm volt ahhoz a tizenötezerhez, mint hozzád, bár velük egyetlen szót se tudtam volna váltani. Nem akarom eltúlozni a dolgot: viselkedésed nem főbenjáró bűn. Sokkal nagyobb bűnöket követtek el megkoszorúzott mellű politikusok vagy kivénhedt tábornokok. Te ne bújj az árnyékukba. Ha gyűlölsz, hívj föl, és áraszd rám a gyűlöletedet. Ha pedig csak unatkozol, mondd meg: kitalálunk valamit az unalmad ellen. De nevezd meg magad!

1963
Éjszakai vadászat

Este későn, a fél tizenegyes busszal érkeztünk haza váratlanul.

Anyámék már aludtak.

Az udvar, a ház, vakolatlan vályogfalával, sötétebb volt, mint gyerekkori szorongásaim idején.

Feleségem megkocogtatta az ablakot. Rekedtes, félálombeli suttogás szűrődött ki – anyámé.

– Apja, keljen föl, valaki jár az udvaron… Szent isten, csak nem a gyerekek?

Már kattintotta is a villanyt, és szaladt végig mezítláb a hideg konyhakövön, hogy beeresszen bennünket.

– No hát, ilyet – mondta, miközben szoknyát vett föl, és kendőt kötött. – Mégiscsak jól hallottam, hogy valaki jár itt. Hogy vagytok? Csak nincs baj? Esztek valamit? Mi is csak most feküdtünk ám le. Apátok egész nap a téeszben volt, kazaloznak. Már harmadik hete odajár, ez legalább megéri. Napi három munkaegység ilyen vén embernek. De hát csak így lehet élni. Pedig neki már nem való kazalon mászkálni a het27ven évével! Én meg a szőlőbe járok, pedig csak úgy hasogat a hátam, gondolom, jót tesz neki a nap… mégiscsak ehetnétek valamit.

– Majd reggel – mondtam. – Inkább aludjunk, maguk is fáradtak, mi is.

Ágyat bontottunk, néhány perces beszélgetés után lekapcsoltuk a villanyt. Szívesen faggattam volna őket, hogy mi újság a faluban, mert hát az én szemérmes családomban talán még kérdezni is könnyebb így sötétben, de most lemondtam erről.

Elaludtunk.

Nem sok idő telhetett el, anyám kiáltására riadtam föl.

– Úristen, itt a dög!

Azt hittem, álmodik. Újabb álom a bibliai álmai közül. Megzavarhatta tán az ablakkocogtatás – villant át rajtam, és most azt álmodja vissza.

De nem! Úgy, ahogy volt, vászoningben és mezítláb már szaladt is kifelé.

– Nem halljátok? Itt a görény, vartyognak a tyúkok az ólban.

Úgy, ahogy voltunk, pizsamában, hálóingben, mezítláb, mi is utána.

– A zseblámpát! – kiáltott vissza a sötét udvarról. – Vasvellát, Apja! Magától éghetne a ház is, mert csak alszik, mint egy darab fa. Julcsi, te meg a csibékhez, ott vannak elöl, a szapulóban, a rosta alatt; találsz ott egy lapátot.

Be az ólba! Az istállóba! Zseblámpafény, öngyújtó-világosság. Suttogás, fogak alól kihulló félmondatok: „Kutya, ha volna, az kellene most, de hát hiába mondom apátoknak, szerezzen valahonnan, a füle botját se mozgatja. Márpedig négy jércémet elvitte a dög. Ideszokott… Itt az ólban nem látok semmit, csak tollat, de az olyan esendő toll, potyadék, nem véres. Julcsi, te se látsz semmit a csibék körül?”

– Nem – válaszolta feleségem –, rajtuk van a rosta. Csipognak csak, mintha félrebeszélnének álmukban.

– Pedig itt járt, a ganyé, háborodottak a tyúkok a gerendán.

Jó néhány percnek kellett eltelni, míg magamhoz tértem. Nem az álmosságtól – az rögtön elpárolgott –, hanem a szokatlan kalandtól. Az ősi ösztön, amely a vadhajszolás izgalmát mindmáig megőrizte az emberben, engem is fölgyújtott. Vetődtem volna ragadozó után, mocsokba, tyúkpiszokba zuhanva, ütöttem, téptem volna, mint a rongyot. Az ide-oda ugráló fénycsóva, a sötétség nagy tömbjei, cserepek, faldarabok, ólajtó, apám, anyám öltözetlen és esetlen alakja, ettől az éjszakai izgalomtól egy életre belém ivódott.

Már-már kívülről tudtam nézni magunkat. Hasonlítottunk egy afrikai néger falu lakosaihoz, kik vad üvöltözés közben durungot, fáklyát ragadva oroszlánt kergetnek el a környékükről. Szemükben rémület és harag, ordításaikban démoni megszállottság.

– Hányadik napja csinálják ezt? – kérdeztem anyámtól.

– Napja? Már a második hete – válaszolta. – Úgy alszom, mint a háborúban. Mindig fönt vagyok. Ha elhordja a féreg a jószágot, miért ve28sződtem vele? Így is odavan már négy szép jércém! Nemcsak mi élünk ilyen zavarodottságban, hanem itt sorban mindenki.

Elképzeltem hirtelen szomszédainkat is. Mint őrült alvajárók, mezítláb szaladgálnak éjszakánként lámpákkal, botokkal, istállóba, ól mögé, kamrába, uszítják a kutyát, fölvesznek egy-egy elhullott tollat, nem az elhurcolt baromfié lehet? Igazi őserdei kavarodás.

Kukorékolni kéne ettől az együgyű sorscsapástól. Mint szú a fát, észrevétlenül ilyenek is pusztítják az embert. A ráncos és sötét parasztarcokra hány ilyen értelmetlen éjszaka fáradtsága rakódhatott le!

– Miért nem keresik meg a fészkét? – kérdeztem anyámtól.

– Megvan az. Sz-éknél van, a farakás alatt. Ott a rengeteg toll, megláthatod te is. Tegnap egy lerántott tyúknyakat talált ott Zsófi nénéd.

– Hát akkor?

– Semmi.

– Csak nincsenek haragban Sz-ékkel?

– Már hogy lennénk?

– Szólni kellene nekik.

– Mit érsz vele? Dobálják szét a rengeteg ölfát? Egész napi munka, és nem is biztos, hogy elcsípik.

– Segítsenek maguk is, a szomszédok is. Inkább, mint hogy éjszakákon át virrasszanak, lóssanak-fussanak, nyüvődjenek. Szánjanak rá egy napot.

– Mikor van nekünk fölösleges napunk?

– Akár holnap is!

– Beszélsz csak összevissza. Ki mondaná meg nekik? Ha eddig nem voltunk haragba, ezután ki tudja? És csak egymásra szorulunk néha.

– És ebbe mért nem szorulnak egymásra?

– Nekik ez nem érdekük.

– Hogyhogy?

– Tudhatnád, hogy ahova a görény letanyázik, ott nem pusztít. Addig, amíg ott van a farakásuk alatt, Sz-ék nyugodtan alhatnak. Alusznak is.

Erre az érvre már csak nyögni lehetett, sóhajtani. Micsoda szakadék az egymás mellett élők között! Jóban vannak, köszöngetnek egymásnak, ugyanazt az anyanyelvet beszélik, de ilyen elemi összefogásra képtelenek, ha egyikőjüknek nem származik kára belőle. A görény sunyi ösztöne erősebb tényező, mint az emberi összetartás. Ha ott is pusztítana, ahova befészkeli magát, akkor Sz-ék is vasvillát ragadnának, szétdobálnák az egész favágítót. Így? Csöndbe maradnak.

Paraszti tulajdonság ez?

Vagy általános emberi?

Hány ember ereje, éjszakája pocsékolódik el ilyen ostoba vadkergetésekkel. Valóságosan és jelképesen is.

Szüleim, szomszédaim napközben együtt dolgoznak a szövetkezetben. A közös munka – részint kényszerből, részint a munka öntörvényéből eredően – lassan életformájukká válik. Végezni kell, nem lehet mást 29csinálni. De ami ettől a formától eltér, annak a mérge meddig marad még bennük?

Kint, a közös munkán, ha egyikük-másikuk nem úgy dolgozik, ahogy kéne, már szólnak neki. Tréfásan? Komolyan? – de szólnak. Ami odahaza a ház környékén történik, az még mindig szent és sérthetetlen. Haragot vet, aki ilyesmit bolygat. Igazi tudathasadás ez a kettősség. Fárasztó, idegomlasztó nyavalya.

Jelentéktelen dolog, igaz. De hát a világ teli van ilyen nyomasztóan jelentéktelen dolgokkal.

1964
A beszélgetés műfaja

Szeretek beszélgetni. Nem azért, hogy agyonüssem az időt, ellenkezőleg, hogy megőrizzem. Megőrizzem és továbbfolytassam. Ki tagadná, hogy a társalgás szükséglete ma már ugyanúgy hozzátartozik életünkhöz, akár a munka. A „gondolkodom, tehát vagyok” aranymondata alá, ha kicsit apróbb és halványabb betűkkel is, nyugodtan odaírhatom: beszélgetek, tehát vagyok. Hogy az önkifejezésnek ez a kényszere mennyire természetes és velünk született ösztön, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a némák is folyton beszélnek. Kezükkel, fanyar mosolyukkal vagy szemük zaklatott elevenségével.

Nemrégen társaságunkban valaki ártatlanul megkérdezte: igaz-e, hogy a mai kor embere jóval többet beszél, mint az elmúlt koroké. A kérdés először mindnyájunkat megmosolyogtatott. Percnyi szünet után a válasz azonban egyértelmű volt. Igaz. Az idő búgócsiga pörgése meggyorsította és magához szédítette életünket, s a világ tágulásával, élményeink és tapasztalataink gyarapodásával akarva-akaratlanul is több dologgal kell foglalkoznunk, bajlódnunk, mint bármelyik kor emberének. Megszaporodtak feladataink, eszközeink, igényeink és emlékeink. Csak úgy zuhognak ránk az élmények! Csodákkal határos felfedezések záporesőjében ázunk. Tudunk az atomok egyéniségéről, holdrakétákról; ismerjük az egymást váltogató politikusok életrajzát; a moziban tegnap vagy tegnapelőtt szép, színes felvételeken láthattuk a polinéz férfiak halálugrását, a tigriscápa iszonyatos zsák-száját s a legújabb női hajviseletet. Egy másik alkalommal pedig Fidel Castrót, amint száll ki a repülőgépből, géppisztollyal a vállán; úgy közlekedett felénk a vászon érzékletes térhatásában, hogy szinte kézfogásra nyújtottuk kezünket.

Minden szemünk láttára, velünk vagy legalábbis a szomszédunkban történik. S ahogy az újságokban vagy a moziképen egymás mellé kerülnek a kiterített muzulmán hullák és a motorverseny győztesei, fejünkben is így kerül egymás mellé a fölháborodás és elismerés. Gyakran észrevétlenül is összemosódnak. Az események lehetetlen zsúfoltsága miatt nincs 30kifutópályája sem a gyűlöletnek, sem a rajongásnak – így időben is csak addig érvényes valami, amíg történik, amíg látjuk, vagy hallunk róla.

Nem volna itt persze semmi ellentmondás, ha lélekben és indulatban követni tudnánk a külső világ metamorfózisát; ha nemcsak nézői, de érzelmi résztvevői is lehetnénk ennek a folyamatnak. Hiába tágult ki azonban a világ, hiába tette nemzetközivé a hírszolgálat, az érdekazonosság vagy az érdekkülönbség, mi igazán csak azt éljük át, ami húsunkba vág, bőrünkbe szúr, homlokunknak ütődik.

Azért szeretek beszélgetni, mert a szavak hatására újra föltámadnak az események. Elvonulnak szemünk előtt, összekeverednek gondolatainkkal. Amit a Világ-rotáció elénk önt, beszélgetés közben osztályozhatjuk. Szavaink nemcsak arra valók, hogy közvetítsenek valamit: arra is, hogy elpusztíthassanak, hogy megkülönböztessünk egy pletykába bújtatott botrányt – mondjuk – Csombe történelmi botrányaitól.

Ha ez így van, miért döbbentett meg mégis egyik rokonszenves és tehetséges színésznőnk vallomása, aki azt fejtegette: hálás ma már egy jó gondolatért is, pedig higgyem el, rengeteg emberrel beszél, értelmes, kiművelt koponyákkal.

Jó gondolatért mindig hálás lehet az ember, de ha ezt a hálát olyan kétségbeejtően éli át, mint ahogy ő, valami baj lehet a gondolatainkkal és a kiművelt koponyákkal is. Az elmúlt évtizedben nekünk is sikerült új világcsúcsot fölállítani: legtöbbször nem azért beszéltünk, hogy megfogalmazzuk gondolatainkat, inkább azért, hogy ne kelljen megfogalmazni. A jó gondolat így többnyire csak elszólás eredménye volt, nem szellemi erőfeszítésé. Ennek az időnek örökségét az idegekből még lángszóróval se lehet könnyedén kiégetni.

De elszakadva a tegnapi napok hiábavaló fecsegéseitől, egyre szívesebben beszélgetek. Leggyakrabban író barátaimmal. S nagyon érdekes tapasztalataim vannak. Hét-nyolc évvel ezelőtt inkább csak történeteket meséltünk egymásnak; nemzetközi és itthoni pletykákat, mert ezek izgalmasabbak voltak, mint a törvényesített és bekeretezhető gondolatok. S ahogy tisztult a társadalom, úgy pattantak elő a fejekből is az elképzelések. Vitáinkat később már nem a tehetetlen düh és a kilátástalanság árnyéka kísérte, nem a félmegoldások szemeteskocsija, hanem a jelenségek magyarázata és megértése.

Mi volt mégis a fonák ezekben a vitákban? Az, hogy gondolatainkat nem írtuk le. Megteremtettük a beszélgetés műfaját, mert legjobban ez felelt meg töprengéseink érvényesülésének, szabadságának. Nem fából vaskarika-e ez írók esetében? Feltétlenül az! Mert szerintem csak az igaz, amit az ember nem csupán maga, de mások számára is fogalmaz. Úgy jártunk egymással, mint színésznő ismerősöm a kiművelt koponyákkal. A szívós és csattogó viták után, mi is hálásak vagyunk egy jó gondolatért. Nem azért, mert nem hangzott el, hanem azért, mert csak szóban hangzott el.

31

A napokban egyik politikusunknak beszéltem erről a görcsünkről, aki épp a közéleti irodalom sivársága miatt verte el rajtunk a port. Őszintén örültem elégedetlenségének, mert összeolvadt az enyémmel is, de hogy tisztán lássuk egymás arcélét, szét kellett oszlatnom a köztünk húzódó homályt. Részt vehet-e az író a közéletben – kérdeztem tőle –, ha nincs igazi közélet, pontosabban fogalmazva, ha a közéleti cselekvés formái sokkal inkább gyakorlatiak, mint szellemiek? A történelem eddigi tanúsága szerint az igazi moralisták elsősorban az írók és azok a gondolkodók voltak, akiknek nem volt más hatalmuk, csak a szó. De mi derült ki, mondjuk, a huszonkettedik pártkongresszuson s idehaza, nálunk is? Hogy az erkölcsi szembenézés legkonokabb vállalói az államférfiak voltak. Rögtön hozzáteszem: mások nem is lehettek, mivel a hatalom gyakorlása és a cselekvés lehetősége, történelmi érvénnyel, kizárólag nekik adatott meg. Irigyeltem és irigylem őket! Nem a dicsőségért, nem is a rokonszenvért, mely maradandóbb lehet számunkra tizenötezer arany mellszobornál, hanem a verekedés jogáért. Baráti társaságban hiába éltünk szenvedélyes közéletet, csak gyűszűbe beszéltünk, pedig ugyanazok a dolgok foglalkoztattak bennünket is, mint amikkel ők vesződtek. De vitáinkban, természetesen más összefüggésekben, ott izzott a társadalom és egyén megoldatlan viszonyának a gondja, a szövetkezetesítés szükségszerűsége és lélektana, a lemeztelenedő szerelem jelenléte ugyanúgy, mint a kubai forradalom jelentősége vagy a képzelet szerepe a kommunizmusban. De ki győzné felsorolni a többi közéleti témát, mely szóba került, s utána szavakban el is égett.

A hamut itt érzem állandóan a torkomban. S nemcsak lehetőségeimtől – emlékeimtől se vagyok még szabad. Helyére kell őket tennem, hogy eloldozhassam tőlük magamat. Oidipusz királynak lett volna hatalma egyetlen mozdulattal elszakadni emlékeitől, végzetétől, de ő sötéten, bazaltfejű angyalként csak tragédiája felé tudott igazán szárnyalni. Ez volt az ő szabadsága. Az író, aki nem szakadhat el máról holnapra, se saját emlékeitől, se másokétól, kinek meg kell teremteni múltját is, hogy hitele legyen írásainak, nem választhatja Oidipusz szabadságát. Az önpusztító magánbeszéd helyett a világgal, a társadalmunkkal folytatott, írásban rögzített, nyílt párbeszéd lehet egyetlen és korlátlan műfaja.

1964
A kutya és egy rögeszme

Kilépek a konyhaajtón, s a novemberi ég kopott függönye arcomba csapódik.

Félrehajtom.

Az ajtóval szemközt, a favágítón egy ismeretlen kutya szőrpofája feketedik. Váratlan megjelenésem ráijeszthetett, mert felém forduló te32kintetében ott van az állatok ősi riadtsága, s kissé megrogyasztott lábaiban pedig a menekülés készenléte. Odaszólok neki:

– Szuszu, gyere.

Nem jön, sőt, arrébb kullog. A szomszéd házfal és a disznóól közti szűk rés bejáratánál megáll és hátranéz. Most veszem alaposabban szemügyre. Nagyra nőtt gubanca alatt csontsovány lehet. Hátsó lábai ferdék, fara esetlen, csapott, mint az őzeké. Ha megsimogatnám, hullámzó bordáinak olyan érintése lehetne, mint szigorú kézzel font vesszővékáknak. Érdes és élettelen.

– Kié ez a kutya? – fordulok vissza az ajtóból.

– Biztos a Feriéké – válaszol apám, anélkül hogy kinézne. – Öreg?

– Meglehetősen – felelem.

– Akkor azoké.

– El szokott kóborolni?

– Mostanában – mondja apám feltűnő közömbösséggel.

Az alsó szomszédunkban két traktorista lakik. Ebédelni voltak idehaza, zetorral. Indulnak vissza, a tömör házfalon át is tisztán hallom, amint fölcsattan a gép.

A robbanó zajra megretten a csipás szemű kutya, és eltűnik a sárgított falú ólak mögött. Hangtalanul tűnik el.

Félóra múlva újra csak ott szimatol a favágítón. Az ablak homályos üvegén át nézem, nem vesz észre.

– Megint itt van!

– Tudom – dünnyögi apám, anélkül hogy meggyőződne róla. – Éhes, aztán itt kujtorog, itt keresgél valamit. Sokszor elzavartam már, de mindig visszajön.

– Éhes?

– Rá kell csak nézni.

Az állatok kivertsége gyakran jobban lehangol, mint az embereké. Egyszeriben dühös leszek.

– Mért nem adnak egy kutyának enni!

– Van nekik már másik – néz föl apám az újságból –, kölökkutya, azt etetik.

Jól tudom, hogy a háznál egy kutya is elég, de úgy érzem, ez az ereszkedő hangulatú mondat nem erre vonatkozik. Sokkal inkább arra, hogy nincs annyi pocsékolni való kenyér, kidobni való maradék. Egyszóval nem lehet ebtenyészetet folytatni. Kutya helyett malacot tartson az ember. Helyes, helyes, de mit csináljunk, ha egyszer a kutyák is megvénülnek, és szájukból egészségtelen ugatás bukik ki, mint valami vérdarab. Tíz-tizenöt évig ez a szerencsétlen dög is jó volt, és most egyszerre utálatossá vált?

– Az öregasszony üldözi. Az nem ád neki enni. Kusti, kusti, hábog rá, még a szobasöprűt is utána hajigálja.

Mi történhetett? Jól ismerem Zsófi nénit, szegről-végről rokonunk is. Nem volt ő ilyen azelőtt. Igaz, mézesmázos volt mindig, ami kicsit gya33nússá tette. De az mégis más! Haragban van talán a fiatalokkal, s bosszúját a kutyán tölti ki?

– Nem, nincsenek haragba – mondja apám. – Mióta új házba költöztek, s odaadták neki a hátsó szobát, azóta csönd van.

– Hát akkor?

– Öregszik. A hetven felé jár…

– Ezért még nem kell seprűt meg keverőfát hajigálni. Legkevésbé a kutya tehet erről.

– Meg aztán fél is.

– Mitől?

– Az Isten tudja…

Faggatom apámat, s kiderül, hogy az öregasszonynak kissé eszére szaladt a szövetkezet. A fiatalok tavaly álltak be, s mivel egy háztartásban éltek vele, nem hagyhatták kívül az ő három kis holdját se. Most úgy érzi, öregségére kiszökött alóla minden, s lóg a levegőben, mint az akasztott ember. Fél, visszatérhet az az idő, mikor napokig nem volt kenyerük, ették a sült krumplit, a kukoricakását, pedig akkor is demokrácia volt. Vigyáz minden morzsára. A kenyérfaló állatra semmi szükség.

A kutya odakint egy darab újságpapírt szagolgat. Apám vihetett benne szalonnát meg kenyeret a téeszbe, és a szeméttel valahogy kikeveredett az udvarra. Rálép az első lábával, s tépkedni kezdi, mintha szuvasodó fogaival friss kenyérbelet szaggatna.

Hirtelen nem tudom, melyik a szánalomra méltóbb, melyik a kiszolgáltatottabb, a kutya-e vagy az öregasszony. Az egyik a rémlátomástól, a másik az éhségtől szenved.

– És Feri?

–Más gondja van annak, nem ér ő rá a kutyával törődni. Sokszor hétszámra se látja. Korán megy, későn jön. Brigádvezető a kocsisoknál.

Elképzelem, hogy legtöbbször a két öreg van csak odahaza: az asszony meg a kutya.

Levágok egy darab kenyeret.

– Ne csinálj bolondságot, te! – szól rám apám.

– Dobok neki, legyen valami a hasában…

– Ha megtudják, vérig sértődnek. Azt hiszik, meg akarjuk őket alázni. Nem ér meg az egész kutya annyit…

Kihajítom a leszelt darabot. Az eb sunyin és mohón fölkapja. Öregesen elkotródik vele a disznóól mögé. Úgy tartja a szájában, mintha saját kölkét vinné füstön, tűzvészen át.

1964
34
Tánc, hajlékony deszkákon

Nemrégiben Mezőkövesden jártam, a hajdani rózsadíszek, kendők és harangos szoknyák városában, ahol a nőkhöz hasonlóan a férfiak viselete is cifra és rikító volt. A legények még a közeli múltban is olyan bőszájú, varrottas ingekben jártak, mint II. Rákóczi Ferenc, nagyságos fejedelmünk. Fekete kötényük meg csak úgy roskadozott a sok ráhímzett virágtól.

Mindig csodáltam ezt a környéket s ezt a népet. Vajon honnét kapta a szegénység szorongató századaiban a sugalmazást, a képzelőerő játékosságát, a pompa iránti fogékonyságot ahhoz, hogy kialakítsa s meg is őrizze sajátos ízlését öltözködésben és szemléletmódban egyaránt. Nagy belső gazdagságnak kellett itt a lélekben felhalmozódnia! Ha színeik és formáik pazar változatait láttam, mindig arra gondoltam: pávák sétálhatnak álmaikban, virágtollú madarak, s egész biztos, hogy őket utánozzák.

Persze, a szép régi divatot ma már inkább csak a szekrények mélyén, a múzeumban vagy a népi együttes tagjain látni, meg azokon a búbos vállú ruhababákon, melyeket az állomáson árulnak harminc forintért.

– Tessék, itt kapható a híres matyó csinibaba!

Az ember nem ütközik meg a változáson.

Ezek a babák még viselik egy ideig ezt az öltözetet, aztán majd ők is levetik. Alkalmazkodnak a korhoz s az újonnan jött divathoz.

De hogy őszinte legyek, nem arról akarok írni, hogyan öltözködtek vagy hogyan öltözködnek most Mezőkövesden, hanem – újságírói fordulattal élve – arról, hogyan „vetkőznek” le.

Egy népi játék bemutatóját láttam. A darab a török időkben bonyolódik. Arról szól, hogy boszorkányos összejátszással egy gyönyörű matyólányt elrabolnak szerelmétől, és egyenesen a török császárnak ajánlják föl. A császár örül az ajándéknak, a lány azonban nem hatódik meg a fenséges kegytől, majd elveszíti a bánat és az epekedés. Szeretője nagy nehezen nyomára akad, s matyó legényre jellemző furfanggal bevágódik a császárnál. Tudósnak álcázza magát, s így még a háremajtót is fölnyitják előtte. Nem mesélem el a történetet. A dolog vége az, hogy a legény átejti a turbán alatt pislákoló kandúrt, a császárt, és kiszabadítja szeretőjét.

Nos, ebben az imént említett háremi részben van egy „keleti” jelenet. A császár előszólítja legszebb hurijait, hogy fölvidítsák. Az egyik huri fátyol, kendő és minden sejtető nélkül libeg a színre. Ahogy odanézek, megáll pillanatra a lélegzetem. A lányon épp annyika takaró van, hogy még ez is csak meztelenségét emeli ki.

Táncol.

Táncolnak külön a kezei, a vállai, a haja, és táncol az árnyéka is ott mögötte a falon. Járja a hastáncot az érzékiség finom, visszafojtott mágiájával.

35

Mi lesz most? Mit szólnak ehhez a nagy levetkőzéshez? Mit szólnak a mozdulatok hajlékony lángjaihoz?

Figyelem az arcokat. A férfiakén itt-ott égési sebek, a legtöbbjén persze csak, belső pirosság. A fiatal lányok s a fekete ruhába öltözött parasztasszonyok meg előrehajolnak, s úgy nézik ezt a merész látványt. Sehol egy pisszenés, sehol egy megbotránkoztató izomrándulás. A színpad és a tánc azonnal szentesíti előttük a meztelenséget? A ruhátlanság egy percig sem hat cemendeségnek. Pedig valószínű, hogy a filmeken kívül nemigen találkoztak még ilyen pőrén a mentegetődzés nélküli testi közvetlenséggel. Legfeljebb csak artistanőket láthattak röpködni félcsupaszon a sátrak ponyvaege alatt, vagy szaltózni a gumipárnák fölött. Róluk persze megvolt a véleményük. Csodálták, de közben romlottaknak tartották őket. Világok, tájak és férfiak közt hányódó, röpke nőknek.

És most egy odavalósi lány vetkőzik le előttük ugyanúgy, s fölháborodás helyett hosszantartó tapssal jutalmazzák. Ha idegenből jött nő táncolja el a szerepet, nekem talán föl se tűnik a dolog. Az idegen jön, elmegy, s ezzel vége is az ügynek. A nem hozzájuk tartozókkal szemben nincsenek nagy igényeik. Nekik még a „lazább” erkölcsöket is megbocsátják.

Manapság azt ünneplik sokan, ha egy-egy faluban modern fodrászüzletet vagy eszpresszót nyitnak, lámpákkal, zöld villámú tükrökkel, zenével. Szép és jó ez is! De nekem sokkal inkább az ilyen jelenségek tetszenek, mint ez a fölszabadult tánc ott a nyílt színen, mert ezek a lélek változásairól tanúskodnak. A parasztok ízlése, életüteme sokszor egy századdal is elmaradt a kortól. Gátolta őket a szegénység, a hagyomány, s legnagyobb mértékben a vallás. De most ott a színpadon az a mezőkövesdi gimnazista lány a régi előítéletek cserepein táncolt, s kikerülve az álszemérem századait, az édeni időkből egyenesen a huszadik század közepére ugrott. Nem lokálok színpadjára, hanem egy egyszerű színpad lebegő deszkáira. Mozdulataival a művészet jelenvalóságát, lényegét és szépségét hitelesítette. Táncából nem a csiklandósság sugárzott szét, hanem a természetesség, a test gyönyörű képessége, és a léleké is.

1964
Csiga a szarvát…

Eddig minden nyaramat odahaza töltöttem. Egész évi agyzsarolások és szellemi hanyatt fekvések után jobban kívántam a testi munkát, mint a szabad heverészést vízparton vagy hűvös hegyi házban. Kapáltam, karót vertem a szőlőben hetekig, s mi tagadás, a konok fejszecsattogástól nemcsak a szőlőhegy visszhangzott, de a jövőm is: terveim, szavaim, ítéleteim.

36

Az idei nyárral azonban megszakadt ez a folyamat. Két napot töltöttem csak otthon, azt is csikorogva, kelletlenül.

Amióta megjelent utolsó könyvem, a Tudósítás a toronyból, odahaza is sok ellenségem támadt. A küszöbömig loccsanó hullámok még olyan palackba zárt üzenetet is elém sodortak, hogy jobb, ha nem megyek haza, mert megvernek.

A hírtől nem a félelem hidege csapott meg, hanem a szomorúságé. Hiszen, ha csak azok sziszegtek s fújtak volna, akiket – névszerint igen, de viselt dolgaik miatt én se kíméltem, nem szomorodom el. Sőt, odatartom az arcomat, üssenek bele, szikrázzon a szemem, csöngjön a fülem – a nyersebb indulatok használni szoktak az igazságnak.

De nemcsak ellenfeleim – rokonaim, ismerőseim is fölzúdultak. Marokkal kezdték tépni a csalánt.

Legtöbben már azért megnehezteltek, hogy egyáltalán szóba kevertem őket. „Írj másokról, ne rólunk!”

Akiről jót írtam, mert úgy éreztem, hogy magatartása, törekvése közügy, majdnem ugyanúgy sündisznótüskét meresztett felém, mint akiről rosszat írtam. Mi ellen vétettem? Szemérmességüket véreztem föl? Vagy a jó tulajdonságok emlegetése is kihívás és bűn olyan közösségekben, ahol másféle értékrend érvényesül, mint az alapvető emberi erényeké: a hasznosságé, okosságé, tisztességé? Csakis erre gondolhattam, mert a szemrehányások közt ilyen érvek füstölögtek: kár volt ezeket írnod, mert még utóbb azt hiszik a téeszvezetők, hogy a helyükre pályázom… Micsoda visszafojtottság és elszemélytelenedési kényszer nyomása nehezedhet rájuk, hogy legjobb erényeiket is elleplezik nyugalmuk érdekében!

Fájlalnom kell, hogy ezt bolygattam meg.

S ezenkívül is mennyi ok a háborgásra, mennyi félreértés, félrehallás!

Könyvem első tanulmánya egy dunántúli pusztáról szól. Bevezető mondataiban gyerekkori emlékeimről söpröm le az avart: íme, ezt és ezt láttam a régi puszta életéből. Bálok és majálisok emlékét idézgetem, verőfénybe állítva pusztai lányokat, kiket azért táncoltattak szívesen a falusi legények, mert nem tizenkét szoknya szigetelő rétegén át kellett érezniük a lánytest áramát, mint a dudos szoknyába öltöztetett, merevebb parasztlányok esetében – hanem csak egyen át. Magasztalásom ellentétébe csapott át: a hajdani, a megdicsért pusztai lányok, a mai tisztes családanyák megüzenték: vegyem tudomásul, nekik nemcsak egy szoknyájuk volt.

Az egész könyvből, mit krumpliválogatás közben olvastak föl a téeszben, ennyi maradt meg bennük. Ez visszhangzott végig a kétszázegynéhány oldalon. Hogy sorsukról – dadogva bár – mást is megpróbáltam mondani, föl se fogták. Az egy szál szoknya jelképes föllebbentése eltakart minden egyebet. Sértettséget szült, nem kíváncsiságot.

Egy nagyothalló parasztról pedig azt írtam, hogy a szövetkezetbe léptetés kényszere egyéni föloldást adott életének, mert a nagyobb közös37ségbe keveredve, megszűnt elzárkózása; emberkerülése és több évtizedes fojtottsága, mely nagyothallásából eredt, fanyar akasztófahumor formájában csapódott ki belőle: kitekert szövegű, gúnyos verseket kezdett írni… Akasztófahumor? Lesüthettem miatta a szememet. Felesége gyalázkodásnak érezte, hogy családjukkal kapcsolatban akasztófát emlegettem.

Tréfának hangzik? Butaságnak? Könnyű volna egy legyintéssel elintézni.

A napokban a Hortobágyon félnapos vitát hallgattam végig. A gazdaság vezetői Nagy Tibor írót hívták tetemre Tévedések és tanulságok s más hasonló írásai miatt. A mellének szegezett késpengék közt egy különös alakú ejtette a legfurcsább sebet. Nagy Tibor írt egy novellát Piros ultimó címen. Szerepelt ebben egy Flórián nevű juhász, aki nagy kártyás hírében állott. A novella földrajzi helye a Hortobágy. Ez okozta a félreértést. Az egész Hortobágyon egyetlen Flórián nevű juhász él, és mivel a párttitkár ismerte, s tudta róla, hogy nem kártyás, az író elleni vádak közt ezt az „írói hamisítást” is fölemlítette. Mi több: a Flórián nevű juhász, hogy tisztességét és becsületét megvédje, írásba adta, esküvel megtámogatva, hogy soha életében nem kártyázott.

Mosolyogni való ostobaságok – jegyezhetné meg valaki.

De csakugyan azok-e? Nincs-e mögöttük más is? Vajon mért értenek ennyire félre mindent értelmes, dolgos, életükre kényes emberek? Azért, mert nem szoktak hozzá az olvasáshoz, és nem értik az áttételeket? Mert jobban hisznek a szavak közvetlen és eredeti jelentőségében, a nyomtatott betű hatalmában, mint mi, betűvetők? Ha egy szoknyáról hallanak, akkor ők egyet is értenek rajta; ha akasztófahumorról, gyalázkodásnak érzik, mert e ritkán használt kifejezésen nem a humor szó, hanem babonás képzettársítás révén tragédia árnyéka komorlik át. Miért éreznek vajon támadást abban, ami csak példálózás? Egyik ismerősöm pedig azért sértődött meg, mert apjáról azt írtam, hogy a vagyonszerzésben és a vagyonőrzésben elkopott élete végén, mikor már vánszorogni se tudott, ökleit rázva ezt üvöltözte az égre: „Ide nézz, isten, mi lett belőlem!…” Miért kell a világ előtt meglobogtatni a szerencsétlenséget? – kérdezte. Nem volt elég, hogy végigszenvedte az életét?

Egyébként a legtöbb haragvás mögül ez gomolygott elő: mért kell ezt vagy azt fölemlegetni, még ha igaz is?

Érdemes odafigyelni a védekező ösztönökre.

Mitől lehet ez az áramütésre emlékeztető összerándulás? Mért rejtegeti jobban az ember az életét, köddel, homállyal álcázott sorsát, mint a magántulajdonát? Mért fél néha még a jót is meghallgatni magáról? Arra gondol talán, hogy megtörik a „varázs”, és így a rossznak is ki lesz szolgáltatva? Pedig bizonyos határokon túl az ember magánsorsa is közügy, ha úgy tetszik: nemzeti érték.

De hol a határ?

38

A begubódzás okait nem nehéz kideríteni. Leskelődött az emberre annyi váratlan veszély, útonálló bizonytalanság elmúlt történelmében, és leskelődik ma is, hogy nem csoda, ha álcák mögé bújik.

Vajon, elég meggyőző-e ez az indoklás? Nincs-e az éremnek másik oldala is? Megszoktuk-e, hogy emberi dolgainkról pőrén, az irodalom és a képes beszéd áttételei nélkül beszéljünk? Az önismeret egyéni és közösségi gyakorlására gondolok. Van-e elég önismeretünk? Ha több széchenyis, adys tulajdonság fejlődött volna ki bennünk, nem féltenénk ilyen rettenetesen a nyilvánosság fényszóróitól magánéletünket: vélt vagy valódi legendánkat. Meg kell értenem ismerőseimet, akik névtelenül is magukra ismertek a Tudósításban, és most neheztelnek rám. Mert mi jogon írok róluk gátlástalanul? Nincs-e valami igazságtalanság abban, hogy az önismeret gyakorlását mindig őrajtuk kezdjük? Rajtuk, a leginkább kiszolgáltatottakon, kiknek se társadalmi tudatuk, se intellektuális válaszuk nincs, hogy az önmegismerés izgalmának és hasznának örülni tudjanak. Mert ha írók, gondolkodók, államférfiak kezdenék az egyes szám első személy gyönyörű, nyaktörő meredélyét követve! Emberi esendőségét így a kétkezi paraszt vagy munkás se takargatná annyira. Nem fehéredne el, nem omolna össze, ha valaki a sorsával példálózik, vagy ujjal mutat rossz tulajdonságaira. Így aztán jó tulajdonságait sem húzná vissza, mint csiga a szarvát, ha útközben hozzáér valamihez: fűhöz, korhadt ághoz, rücskös hátú kövekhez.

1964
Üvegcserepek
Közérzet

Mindennap tiszta inget veszek föl, lehetőleg fehéret. Ebben érzem magamat jól. Időnként azonban lelkiismeret-furdalás gyötör. Apámnak nincsenek efféle fényűző bogarai. Gyolcsing? Vászoning? Kockás vagy fehér? Neki csak az a fontos, hogy ing legyen. Jóérzéséhez már ennyi elég – ha lehet jóérzésnek nevezni a legelemibb szükséglet kielégítését. Persze, igénytelenségnek is nevezhetném. Ez azonban könnyű fogalmazás volna: a homályt törölném csak le az ablakról, nem az ablakot nyitnám ki. Az igénytelenség bizonyos fokú tudatosságra épül: addig nyújtózkodom, amíg a takaróm ér. Gyanakszom, hogy apám azt sem érzi, hogy igénytelen. Mindenki visel inget? Ő is visel. Ennél többre alig futja az odafigyeléséből. Alapközérzetét ez kielégíti. S az árnyalatokra már nem gondol.

Érdemes eltűnődni: mi is a közérzet? Fontos-e, lényegtelen-e?

Nyilván fontos, mert orvosok és államférfiak egyaránt emlegetik. Mégpedig értékmérő gyanánt.

39

A testi és lelki közérzet bármennyire szétválaszthatatlannak tetsző vegyület is, többnyire mégis szétválasztható. Nem, így nem vagyok egészen pontos. Csak a polgáriasultság szintje alatt választható szét. Minél magasabbra lépünk a civilizáció lépcsőin, annál szétválaszthatatlanabb. Egy korompötty a fehér ingmellen, alig látható gyűrődés a nyakkendőn, egy váratlanul leszakadt gomb sebhelye a kabáton, nyomban fölborzolja a közérzetet. A másik végleten az ilyen balesetek nem okoznak felhőátvonulást az idegrendszerben.

A közérzet valójában megtévesztő mérce. Nem lehet felelőtlenül hivatkozni rá se újságban, se hangulatjelentésben, se országházi beszámolókban. Aki autón jár, annak óhatatlanul más töltésű a társadalmi közérzete, mint azé, aki munkásvonaton. Többszörösen aláhúzom, hogy elsősorban nem az autó miatt más, egyéb körülményei miatt. Általános tapasztalat, hogy autót többnyire az vesz, akinek már mindene megvan. Ruhája, lakása, megfelelő munkahelye – az autó így csak ráadás.

Tehát megelégedni annyival, hogy jó vagy rossz az emberek közérzete – kevés. Ez olyan számtanpélda, amelynél nem a megnyugtató végeredmény a fontos, hanem az eredet, a kiindulás alaphelyzete: mitől jó, vagy mitől rossz? A viszonyításoknak és hasonlítgatásoknak olyan szövevénye mozdul meg ugyanis egyetlen görcsbe ránduló kérdőjeltől, amit a végösszeg inkább eltakar, mint hogy kifejezne.

Az ingpélda mellé odarakok egy másikat is.

Egy Békés környéki tanyán nyakig sáros parasztok újságolták, hogy három szövetkezet összefogott, és vett közösen egy nyaralót. Két esztendő óta nyolc-tíz paraszt, fiatal, öreg, üdülhet ott egy hétig. Kosztról kell csak gondoskodniuk, egyéb költségeket a téesz fedez. Remek – lelkesedtem velük együtt. – És hol van? – kérdeztem. A Balaton mellett – mondták némi kérkedéssel. A Balaton mellett? Mégis, hol? Kiderült, hogy fönt a Badacsony legtetején, kétórai járásnyira a vízhez és minden szórakozóhelyhez. Ki mást tréfálhat meg ilyen pokolian a jóindulatú szerencse, ha nem parasztokat! Végre Balaton-part, végre üdülő. Az, hogy szuszogni is alig tudnak, mire fölérnek, nem is izgatja őket. Közérzetük magasabb éghatárok fölé emelkedik, mint hogy bármilyen fáradt, földi szomorúság elfelhősítené. Egy bundakészítő kisiparos vagy jónevű fogtechnikus el se fogadná az ilyen villát. Vagy ha örökség gyanánt kapja, mérgében köp a jó szerencsére, háborog a sorscsapás miatt, s közérzete mérges gázokat füstölögtet, mint utálkozó tűzhányó.

Novellahős

Könyöklök a kerítésen. Vasárnap van, fél tizenkettő. Az utca tiszta ünnepi látványával szórakoztat – unalmával. Se gyerek, se röpködő ludak, se zetorok. Semmi megnyugtató mozgás. Húsleves illata úszkál a levegőben, s tepsizaj keveredik méhdongással.

40

Régen szerettem a vasárnapokat. Templomba jártunk s énekeltünk. Ha van némi művészi ízlésem, magyarázatként a tömör templomfalakra mutathatnék rá, melyek vasárnap délelőttökön egy életre belém égették fehérségüket. Velük együtt rögtön a fekete ruhás parasztokra hivatkozhatnék, kik ha még egyet lépnek fölfelé az áhítat lépcsőin, komor balladákba lépnek át csontos arcukkal, reszelős torokhangjukkal. Az orgonazúgás amúgy is előkészítette ehhez a terepet.

A templomtól én azt kaptam, amit színháztól s hangversenytermektől kaphatott néhány korombeli városi gyerek. A templomban felejtettem el leginkább az Istent.

Azt hiszem, mások is.

A háború előtt minden vasárnap zsúfolásig megtelt a templom. Egy-két esztendeig még a háború után is. A három hónapnál is tovább elhúzódó front, a száműzetéssel is fölérő menekülés elég sok megrendítő élményt rakott el, amit ki kellett énekelni.

Évek múlásával azonban mindinkább megfogyatkoztak a hívek. Előbb a fiatalok maradoztak el, aztán a férfiak. Még az ötvenes évek fogvacogtató hidegében se támadt föl az Isten utáni vágy. Nem támadt föl politikai ellenkezésből sem. Egyik rokonom mérgében úgy fogalmazta meg, hogy mi az istennek támogassa ő az anyaszentegyházat, mikor elviszik a disznóit, ökreit, gabonáját, s a pap meg közben arról beszél, hogy hegedűinket függesszük a fűzfára, ahelyett, hogy káromkodva falhoz vágta volna azokat a hegedűket.

Könyöklök a kerítésen, s látom, hogy a hívek újra csak nagyon megcsappantak. Most van vége az istentiszteletnek, alig-alig szállingózik valaki. A mi környékünkről is csak három-négyen voltak oda. Asszonyok. Egyetlen férfi jön csak mögöttük a napsütötte utcán, fekete öltözetben, ünnepi ingben, kalapban. Néhány házzal arrébb lakik tőlünk. Egyenes tartású, jámborságát méltósággal viselő paraszt. Csöndes szavú, énekelve beszélő. Szinte minden ügyét-baját ismerem, de semmi érdekeset se tudnék följegyezni róla. Ha csak azt nem, hogy az ötvenes években ő volt az első középparaszt, aki elengedte a feleségét dolgozni, előbb az oroszlányi szénbányába, később az egyik székesfehérvári üzembe. Úgy gondolta, hasznosabb, ha az asszony pénzt keres, mint ha a beadás teljesítéséért koptatja magát odahaza. Parasztasszony szénbányában? Egy középparaszt felesége? Nagyon csodáltam akkoriban merészségét. Könnyedén, szinte fölényesen szakított a hagyományokkal. Az sem érdekelte, ha megszólják. Úgy látszik, ez volt a jobbik választás, mert az asszony még ma is gyárban dolgozik.

Sokáig izgatott, ha ilyen szabad volt akkoriban, miért maradt meg férfi létére templomba járó, hagyománytisztelő és őrző parasztnak. Vallásos? Rajong a papjáért? Lelki szüksége van a prédikációk emelkedettségére? Vagy egyszerűen értelmesebb beszélgetésre vágyik, mint amit családjával, környezetével folytathat?

41

A rejtély a múlt nyáron, egy ilyen vasárnap délelőtti találkozáskor megoldódott. Ez a csöndességtől fölmagasztosuló paraszt nem azért jár a templomba, mert vallásos, nem is azért, mert papjáért rajong, hanem mert aggódik, mi lesz, ha a vénasszonyokon kívül mindenki fölhagy a templomba járással? Nem lesz aki ismerné s énekelni tudná a gyászzsoltárokat, amiket a temetéseken szoktak. Ő csak azért jár, hogy legyen valaki. Mert milyen világ lenne az, ha csak állnának a népek a sír körül, mint a néma halak, és a halottat úgy dugnák a földbe, mint a kutyát.

Nézek utána. Lépked hazafelé a tisztára söpört gyalogjárdán. Hazafelé? Sötét öltözetében most lép át a balladák világába.

1964
Egy göcseji iskolában
(Emlék 1955-ből)

Hány lába van a kutyának?

– Hat.

Hány szeme van a kutyának?

– Hat.

Ennyit tud a kutyáról ez a Tányér-arcú fiú, ez a Homloktalan első osztályos. Ennyit tud a Napról is, mert neki a Nap is kutya. Ennyit az orgonabokorról, amely fölágaskodik a kőkerítésre, mert neki az orgonabokor is bozontos kutya.

Tudományát határtalannak érezheti, mert láthatóan beleborzong a gyönyörűségbe, ha faggatni kezdik. Fölemeli fejét, félrefordítja, s szeme összefut ilyenkor, mint két higanygolyó. Az érdeklődő hang egyébként is úgy hasítja ketté, mint Balaton jegét a rianás. Egyetlen repedés lesz fejétől a bokájáig; egyetlen száj, melyből csecsemőbukákolásként tör föl a nevetés. Csupa tejfehérség önt el körülötte mindent, az osztályterem füstös falait, a megvonalzott iskolatáblát; a tanító bácsi átlátszó keze fejét, mely mint kecskebéka ugrál egyik gyerekfejről a másikra. Boldog önkívületében a tanítót is kutyának látja. „Kutya, kutya” – mondja neki időnként mosolyogva, Krisztust is kizökkentő kedvességgel. A tanító ilyenkor azt érzi, maréknyi haj keveredett a szájába e Homloktalan fiú fejéről, s már zokogtatja is gyomrát az okádhatnék, de egy négyszázötven lelkes kis faluban vissza kell tartani a hányingert.

Van bekormozott üvegdarab az iskolaszertárban – pótolhatatlan taneszköz napfogyatkozás idejére. Ezt javasolnám a kialudt kis vulkán-embernek, Sólyom tanító úrnak, arra az esetre, ha az első két pad irányában ösztönösen is elkalandozik a tekintete. Kapja a szeme elé. Mert a Tányér-arcú fiún kívül van még két másik hülye is az osztályban. Az egyik olyan, mint akin átment a kocsikerék, és behorpasztotta a mellét, 42a másik meg, mint akit aludttej folyóból halásztak ki, de már későn, mert a savó átitatta a kopasztott libákéhoz hasonló bőrét.

Szerencsére e két fogyatékos csak hülye; nem boldog, nem boldogtalan. Csak olyanok, mint a viaszbékák, ha ide teszem őket, itt maradnak, ha oda teszem őket, ott maradnak. Tudják a nevüket, az anyjukét, az apjukét; fölismerik a talicskát, a lekváros kenyeret. A napot ők nem látják kutyának, mint a tudományát határtalannak érző Tányér-arcú.

Hárman együtt harminchat évesek. A világ végéig első osztályosok maradnak. A világ végéig ott ülnek Sólyom tanító úr szeme előtt. Még az Első Atomháború befejezése után is, mikor a borjúszájú és bőregérfülű fiúk közül ők lesznek majd az „aranyos, édes gyerekek”, az ibolya föltalálói, a kutyára emlékező jó tanulók, lányok gyönyörének fölcsigázói.

Addig is a kormos üvegcserepet javasolnám a tanító úrnak.

Hátránya persze ennek is lenne. A vaksi üvegen át nem láthat ki az ember a végtelenbe: felhők szoknyája alá, a láthatár pőre hátgerincére. Sőt, a tanterembe nyújtózkodó egészséges gyerekeket se láthatná, akik a tízpercben förgeteges futballmeccset rendeznek, a testnevelés órán pedig fölássák a tanító úr veteményeskertjét; akik csúzlit és rádióalkatrészeket hordanak a tilalom ellenére is zsebükben, akik már rég kitalálták, hogy az érzékeny kristályokat galambok bögyébe kell beleszerelni, mert a divatba jövő táskarádió helyett a szocializmus korában kényelmesebb lesz a galambszárnyon ide-oda röpködő rádió.

Szóval, őket se láthatná, a kis csínytevőket, a holnap traktoristáit, olajkutak fúróit, palántanevelő menyasszonyait. Csak homályt látna és tizenkét év előtti éjt, ötszáz év előtti éjszakát. Koromba fulladt göcseji szőlőhegyeket, megvillanó fokosokat, halott betyárt. Látná Savanyú Jóskát nyolcvan évvel ezelőttről. Csizmasötét éj mindenfelé. Kopogtatás a gyapjúkereskedő Bujtori úr ablakán. „Pénzt vagy életet!” Bujtori uram gatyában toporog, vacog, húzogatja a fiókokat: „Tessék, a vagyonom.” „Ez magának vagyon? Nekem ötször ennyi van, nem kell, itt hagyom, különben Savanyú Jóska vagyok.” Föl a lóra; lövés – a mennybolt máris halott. Holdnagyságú luk a homlokán. Azóta is ragyog… És így tovább! Képek, képek a kormos üvegen át. Jönnek haza vasárnap estéken a pincékből a férfiak, a tarisznya-koloncos apák. Nyakszirten rúgta őket a nova, mint az isten lova. Meglátják az egyetlen hazavezető ösvényt: gyalogút, két csillag közé kifeszülve. Gyerünk, fölmásznak a jegenyefára, hogy ráléphessenek minél előbb! Remek, biztonságos út, se gödör előttük, se hant, se döglött kutya. Mennek okádva s énekelve, ég és föld között dülöngélve. Alattuk a présházak: elült vadtyúkok; a szálkás temető fölfelé meredő vasfogú gereblyekupac. A hatszáz éves kőtemplom, jaj, az micsoda is. Már nem emlékeznek rá. Levizelik. Csurog be a lé a szűzmáriás lobogóra, az oltárra, a liliomos királyok orrnyergére, az orgonára. Ujjé, a sípok! Nyögnek, vacognak. Ők meg odafönt, dülöngélnek, gajdolnak: ganyédomb-tulajdonosok, vérző nyelű balták, kapák 43gazdái; aszály, disznóbél, háború nagybirtokosai, akik, ha ezeken kívül valami jót is kaptak az életükben, mindig későn kapták. És sohase ürömtelenül. Hogy csak egy példát említsek mentegetőzve: krumplisládában temették el a grófjukat, a sírját is megtaposták. Aztán jöttek évek, mikor a krumplijukat lelkes vigécek a haza nevében elrabolták.

Ezt láthatná Sólyom tanító úr, a kormos üvegen át; meg tán az éjszaka végét. A háza fölött mindegyik férfi megáll, köröz, köp egyet, s a kéményen át bezuhan az ágyba. Kiloccsan belőlük a nova bor, ez az isteni lé, félálommal és ondóval keveredve. És hát mivel asszonyok vannak a közelükben – a véletlen vagy a vérrokonság jogán – rájuk fröccsen a szörnyű keverék.

Tizenkét év előtti éjszaka. Ötszáz év előtti éj!

Hány esztendő teheti jóvá? Hány föltámadás, hány nagypénteki villámütés?

Az iskola szertárában valóban van kormos üveg arra az esetre, ha a napfogyatkozás ideér. De hogy a múltfogyatkozást eltakarja, hol van az időnek annyi üvege, sötét korma?

A három első osztályos együtt harminchat éves. Az Első Atomháború után is az marad, midőn kötelező lesz a rokonok közti vérfertőzés, hogy a hamuból „megmentett vagyonka” ilyen fiúkra szálljon át, s midőn az utcákon ezt a fölírást olvashatja az idegen: „Vigyázat, az orgona harap!”

1964
Esős nyár

Ez már csakugyan bibliai időjárás. Lassan már negyvenedik napja esik. Ha nem délben, akkor délután, ha nem délután, akkor éjszaka. Egylábú villámok ugrálnak a tetők fölött, mint mennyei házibulikból hazatérő kamaszok. Nyomukban máris ott sistereg a kiadós éjszakai botrány: hegyoldalt, fákat megtépő zivatar. Az álom idejére is nyitva hagyott ablakot azonnal be kell csukni, még a szobákba is bever a víz.

Félórás napsütésekért kétnapos esőkkel fizetünk. Elindul reggel hazulról az ember ingujjasan vagy pulóverben. Álmosan tekinget ki a buszból; a fénnyel áthasított levegő végre nyárias derűt ígér. Elképzeli, munkája végeztével kiül a Dunakertbe vagy valamelyik térre napozni. Már érzi kitüzesedni a homlokát, égni a bőrét; de még le se száll, a nagy ígéretű napsütés megbukik, s átadja helyét a borulásnak.

Van, mikor minden átmenet nélkül a legvadabb zápornak.

Ilyenkor percek alatt ostromhangulat teremtődik. Zengés, csattogás, mennyei torkolattüzek. A kirakatok üvegablakán, mint hosszúkás vágási seb férfiarcon, úgy marad ott a villámok emléke.

44

Ott parázslana tán hosszabban is, de az eső kíméletlenül kioltja. Mert ha esni kezd, nem pötyörészve, szemerkélve esik, hanem zuhogva. A járókelők légitámadás áldozataivá válnak. Aki nem ázik szét az első pillanatban, nyakát behúzva kapumélyedésekbe menekül. A buszokat és a villamosokat úgy hagyják el az utasok, mint háború idején repülőgépről géppuskázott szerelvényt. Ki erre rohan, ki arra.

E rövid napló időközben helyszíni tudósítássá változott. A felhők alattomos mélyrepülését, szőnyegbombázását nem a tegnapiak, tegnapelőttiek alapján képzelem el – a Bástya mozi melletti Ibusz-irodából figyelem. Ide húzódtunk be húszan-huszonöten. Siu-siu – suhog a zápor, habzik, füstölög. Az esőcseppek úgy ugrálnak s pattannak szét a betonon, mint földhöz vagdalt halhólyagok. Van, aki a buszról leszállva csak járdaszélességnyi távolságot futott, mégis facsarni lehet belőle a vizet. Csurog az arcáról, orra hegyéről, a tarkójáról. Egyetlen Niagara-látomás a világ. Nekem ma szerencsém volt: csak a fejem fölé tartott újságok áztak szét. Első fölocsúdásom így a megmenekülés örömének szól; a második – anyanyelvünk érzékenységének. Az ilyen mennydörgős zivatarra azt mondjuk: égi háború. Olyan nagyvonalú, érzékletes kifejezés, mintha a mi korunkban született volna. Pedig hol voltak még a földről az ég határvidékére átterjedő harcok; hol a szőnyegbombázások, gyors tüzelésű ágyúk, repülők, mikor már használták? E kifejezés kezdettől fogva telitalálat, de késői beérése még külön bizonyítja, hogy nemcsak egy könyv, egy vers, egyetlen szó is lehet műalkotás, remekmű.

Közben villám csap le. Ösztönösen a New York-palota tornyára ugratom tekintetemet: nem omlott-e földig. A víz vastag függönyén át nehezen lehet odalátni. Sűrű, akár a cseppfolyós üveg vagy nájlonzuhatag. Lassan már negyvenedik napja ilyen láthatatlanná vált tőle a világ is: amiben bíznunk kéne, változékony és megbízhatatlan. Ha röpködnek is rigók a kertben, ha kifakadnak is a rózsák, s ha sokan elkezdték is rendes évi szabadságukat, a nyár valamiképpen érvénytelen. Beteljesülés helyett félórás, órás ácsorgások kapualjakban, üzletajtókban, esőcsurgásos ablakok mögött. Ősszel még talán stílusos is lehet várakozni, ha másra nem, hát a télre. A köd törvényes ellenfele az embernek: megnöveli ellenállását, képzelőerejét, feszültséget teremt és sejtelmeket tornyoz egymásra. Arra való, hogy elrejtőzzék mögötte, s igyekezzék bujtogató gondolatokat kicsiholni magából.

A nyárnak magának kéne bujtogatónak lennie. Természete szerint kihívónak, sejtelemellenesnek. Fa, ember, madár a kiteljesedés legtisztább formáit keresi ilyenkor, mintha csak azt akarná bizonyítani: a nap rokona vagyok. És tessék! A város hetek óta elmosódó tengeri akvárium. A falombok: vízfenéki moszatok, tengeri páfrányok; az esernyők: víz alatti gombák. Már-már azt lesi az ember, nem úszkálnak-e nagy, lusta halak a második vagy a harmadik emelet magasságában?

Napok óta töröm a fejem, hogyan játszhatnám ki ezt az özönvíz-időt. Írjak elbeszélést a kövekről, melyek a naponkénti esőtől kezdik elveszí45teni önuralmukat, s készülnek föllázadni a felhők ellen? Vagy képzelődjek magam is: nyár, Balaton-part, utazás? Nők a homokon? Nők a vitorláshajók fedélzetén? Szőlők? Présházak? Kapakongású delek? Munka? Henyélés? Napsütésnek kitárt országok? Szerelmes sivatagok? Cseresznyefák? Citromfák? Tudósítások óceáni szigetekről?

Nem, nem képzelődöm. Egyik esős naptól a másikig a képzelet is szétázik, mint a fej fölé tartott újságok. Egyébként is kevesebb reménytelen dolog volna a világon, mint nyáron képzelődni a nyárról.

1966
Néni, vége a zivatarnak

Olyan ez a régimódi újságosszekrény kinyitva, mint a szárnyasoltár. Igaz, oltáriszentség helyett délelőttönként egy nyolcvan kilón felüli nő trónol benne lustán, elterpeszkedve. Jóindulattal nyugodtan nézhetném Jézus nagyanyjának is, de mikor nyújtott, rekedtes hangján megszólal, hogy magyar a nemzet, meg hogy esti a hírlap – a templomi képzetek egy csapásra érvényüket vesztik. Valamilyen neorealista filmben, a jobbra-balra virító újságok ellenére is, inkább kofának illenék, mint újságeladónak. Álla, tokája hasonlít egy bősz trombitáséhoz, sőt, Churchilléhez is, csak nem olyan fehér, és nem olyan egyéni.

Nála szoktam vásárolni.

Az elvékonyodó esőben ma délután is átvágtam az utca túlsó felére, hogy megvegyem az újságokat, de legnagyobb meglepetésemre, újságárusnőm ölbe tett kézzel aludt. A felhőszakadás előtti fülledtség bágyaszthatta el. Volt benne annyi előrelátás, hogy kendőjével elfüggönyözte arcát, így csak derékig látszott ki alóla.

Na, most mit csináljak?

Alánéztem a kendője alá. A hatvan év körüli babuska angyalian szuszogott.

Fölébresszem? Mondjam, hogy „néni, vége a zivatarnak”? Ez hatásos mondat lenne, de vajon örülne-e neki? Ha nem ébresztem föl, a mai újságolvasás elmarad.

Mielőtt döntöttem volna, eltűnődtem.

Valójában én nem szeretem az újságokat, s mégis, szinte mulaszthatatlan pontossággal megveszem őket. Szokásból? Nem. Inkább kíváncsiságból. Úgy vagyok ezzel, mint járókelő a kirakatokkal: ha már végigmegy az utcán, nem állhatja meg, hogy meg ne nézze, mi van a nagy üvegablakok mögött. A különbség talán az, hogy míg a bámész sétáló nem álmodik különleges kirakatokról, elfogadja, amit lát, én folyton valami meglepőt várok az újságtól. Nem azt mondom, hogy csodát, de olyasfélét, ami a csodát megelőzi. Várom a rendkívüli kiadásokat, melyek egy új űrhajóshoz hasonlatosan egy újabb igazság fölröppenését 46harsogják szét. Várom a mindennapi izgalmakat, hogy kielégítsék képzelőerőmet, megetessék agyamat, ezt a furcsa ragadozót, amelynek nem elég semmiféle tegnapi tapasztalat, semmiféle magántermészetű élmény.

Híreket kapok bőven; olyanokat, melyek az egész emberiség életét érintik, és olyanokat is, melyek például az angliai kopaszok klubjának komoly tanácskozásairól tudósítanak, vagy egy süket ember bosszújáról, aki felesége méregbe jöttén kikapcsolja hallóberendezését. E végletesen különböző hírekben az a furcsa, hogy a legérdekesebbek, a legképtelenebbek, a váratlanságukkal mindent feje tetejére állítók gyakran jobban lekötnek, mint a történelem szintjén zajló, általánosabb érvényű tudósítások. Időnként valóságos bűntudatot érzek, hogy az apróhirdetéseket és a négysoros híreket alaposabban elolvasom, mint a külpolitikáról szólókat. Mi ez? Közömbösség vagy érdektelenség? Azt hiszem, másról van szó! Arról, hogy ezek a négy öt sorban is elmondható furcsaságok kíváncsiságunkat vásári módon és azonnal kielégítik; kíváncsiságunkat, mely gyengébb, de izgágább emberi tulajdonságunk, mint például a gondolkodás.

Ez persze csak az egyik ok. A másik az lehet, hogy a világ eseményeiről szóló politikai és társadalmi hírek a sok huzavonától, a gyakori ismétlésektől megkopnak, és sokat veszítenek hatásukból. Többnyire csak irányukra tud figyelni az ember, a naponkénti részleteikre már kevésbé. Azok elúsznak, elmorzsálódnak. Különben is az az érzésem néha, hogy a vezércikkek és az általános érvényű hírek: kicsontozott absztrakciók. Azáltal, hogy valaminek csupán a lényegét közlik, hogy lekerekítettek és tárgyilagosak, sokkal inkább a tudományos megfogalmazásra hasonlítanak, mintsem a művészire, mely fölráz, megrendít, s elindítja az indulati és az értelmi kiválasztás folyamatát.

A marxista filozófia azt tanítja, hogy a művészet a különösben keresi meg a kifejezés és a megismerés módját, ellentétben a tudománnyal, mely az általános összefüggéseket vizsgálja. Azért a különösben, mert abban ott villódzik az egyes, és benne foglaltatik az általános is.

Erre az igazságra figyelmezve, legszívesebben most azonnal javaslatot nyújtanék be az újságírás átformálására. Elgondolásom nyilván csak játék maradna, múzsákat és szerkesztőket mosolyogtató ötlet, mégis, boldogan végigmagyaráznám.

Az újságírásban is közeledjünk a művészet erényeihez, izgalmaihoz, módszereihez. Az általános hírmagyarázatok helyett írjunk különös tényekről, különös helyzetekről, hogy általuk emlékezetesebbé tegyük a világ és a társadalmi lét leglényegesebb dolgait. Nem hírekre van ma már elsősorban szükségünk, hanem élményekre, nem tárgyilagos beszámolókra, hanem elragadtatott gondolatokra s szellemi kalandokra, melyekben az ember úgy fedezi fel a valóság rejtett földrészét, mint Kolumbus. A különösség igényéről pedig azért beszélek, mert hatás és maradandóság csak ezzel kapcsolatos. Dugovics Titusz semmivel sem harcolt halálra szántabban a török ellen, mint a több százezer elesett 47magyar, s mégis az ő különös hősiessége maradt fönn az időben, túlélve a névtelenek pusztulását. Zuhanásában még ötszáz év után is egy nemzet emelkedik magasabbra. A különösség ebben az esetben is legendát teremtett, vagyis művészetet. De ilyen példákért nem kell a múltba szaladni. Itt vannak lélekközelben a kubai forradalmárok, kik attól fogva, hogy nyolcvanan megrohamoztak egy állig felfegyverzett diktatúrát, akarva-akaratlanul mind a mai napig a művészi különösség jegyében harcolták végig forradalmukat, hegyekbe vonulásukkal, szakállukkal, Fidel Castrójukkal együtt. Vagy itt van például a szovjet államfő ENSZ-beli esete. Igazát bizonyítva, szinte önkívületi állapotba kerülve, cipőjével verte az asztalt. Micsoda módszer – mondták sokan, s mondtam magam is, akkoriban. Hol a kötelező higgadtság, a diplomáciai mértékletesség? Rajta csügg a világ szeme, s ő pedig megfeledkezve magáról, tüzel, lángot fúj, akárha egy Osztrovszkij-dráma szereplője volna. Később, mikor megértettem szabálytalan viselkedésének jelentőségét, arra gondoltam, hogy ha az államfők gyakrabban vernék egymás előtt az asztalt cipőjükkel, a háborús feszültség hamarabb feloldódna. Emberibbé válna a világ, személyesebbé az emberi történelem.

Abból indultam ki, hogy az újságírói gyakorlatban is közeledjünk a művészet különöst megragadó tulajdonságaihoz, és oda lyukadtam ki, hogy az életben is ezt kéne megvalósítanunk. A diplomáciai udvariasság helyett úgy kellene viselkednünk, mintha egy remekmű különös alakjai lennénk. Ha kell, igenis verjük cipővel az asztalt; táborozzunk le Fidel Castró-san New York egyik negyedében, akár a Sierra Maestra erdeiben, a reklámok és a házbozótok sűrűje közt keresve egy kis tisztást a legendának, mert az ilyen táborozásokból az lesz. Üljünk le egy béketüntetésen Bertrand Russel mögé az utcakőre, aki a diplomáciai középkorral szemben úgy viselkedik, mint egy fenegyerek Villon…

Íme, van példa bőven, lássuk meg a lényegüket. Lássuk meg, mert ebben a világban úgyis annyi egyforma beszéd, egyforma szólam, egyforma válasz, egyforma újságcikk hangzik el és jelenik meg, hogy csak azt képes fölfogni az ember lélekkel és értelemmel, amely különös, furcsa, rendkívüli, sőt szabálytalanságával remek és forradalmi. Ne értsen félre senki, nem vagányságról beszélek, bár abból sem ártana meg egy kevés manapság.

Ha tudtam volna, hogy van efféle cikk, érdekesség az újságban, hát fölkeltem az újságárusnőt, mondván: „Néni, vége a zivatarnak”, miközben rámosolygok, s a napilapok mellé megveszek még egy képes újságot is.

1962
48
Új kőtáblák

Gyermekkoromban az egyszeregy után azonnal megtaníttatták a tízparancsolatot. A bibliai körítés, Mózes fönséges homlokától bevilágítva, sokkal érdekesebb volt, mint maga a törvény. Talán azért, mert nem értettem. Hogy is érthettem volna! Nálunk senki se beszélt ilyen magasztosan, hogy tiszteld atyádat és anyádat, meg hogy ne csinálj magadnak faragott képeket. S nem csupán azért nem, mert az efféle fogalmazás nyakatekert volt, hanem mert a szegénységnek köznapibb és fontosabb parancsolatai voltak. A szigorú parancsolatok közül legmélyebbre a legkurtábbak fúródtak: Ne lopj, ne ölj! Főleg az utóbbi! Eszembe se jutott, hogy disznón, csirkén kívül mást is, például embert is lehet ölni.

Hittanórán, ha felelnem kellett, mindig babonásan féltem kimondani a hatodik parancsolatot. Ne ölj! És mikor kimondtam, névtelen bűntudat szaladt belém, mint meztelen talpamba a tüske.

Még be se fejeztem az elemit, az iskolában tanult magasztos dolgok kezdtek gyanúsakká válni: megismétlődött nagyjából az, ami a gólyamesével történt.

Aztán kitört a háború! Sose felejtem el azt a nyári vasárnap délutánt. Akkor láttam először igazi filmet, a szomszédos bányatelep beszagosított mozijában. Az élmény fölkavart, betöltött. Hazatérve még a kisajtót is hangosabban löktem be. Anyám épp ott állt a kútnál, egyik kezében korsó, másikban fahorog. Mikor meglátott, visszaejtette a horgot a kútkávára.

– Kitört a háború! – hol csavarogtál ilyen sokáig?

Szemében, arcán ismeretlen félelem látszott; a szegények zavara, elesettsége, amit sokszor láthattam azóta is. De az ijedelem mellett ott volt a fölszakadó sóhaj: csakhogy megjöttél.

Gyerek voltam, és ahogy a tízparancsolatot nem értettem igazán, a háborúról is csak felszínes dolgokat tudtam. Apám elbeszéléseiből nekem nagyon emberi dolognak tűnt, izgalmas, kalandos eseménynek. Emlékei nagy hálójából, mint a víz, rég kifolytak már az I. világháború szörnyűségei, rég kisiklottak a halott bajtársak, a fölégetett galíciai falvak. A pusztulás mozzanatai helyett az élet különös mozzanatai maradtak meg. Hatalmas termetű orosz katonák rohamoztak, magasra tartott puskával. Emlékezetében nem az maradt meg kitörölhetetlenül róluk, hogy meghaltak, vagy életben maradtak-e, hanem az, hogy óriások voltak, amilyeneket ő még sose látott. Egy másik emléke szürkületi világosságában meg a két ellenséges fél katonái egyszerre érkeztek ugyanabba a faluba tyúkot lopni – mégse rontottak egymásnak. Az éhség hadjáratát – úgy látszik – ősibb ösztön irányította, mint amit ők folytattak egymás ellen.

Az efféle történetek mellett persze a hősiességről szólók is lekötöttek. A vitézség, a magyar katonák bátorsága számomra folytatása volt 49annak, amit a szabadságharc honvédjairól hallottam. Fehérváron egy haragos oroszlánszobor rögzítette is bennem ezt a hősiesség mítoszt. Mit tudtam én még akkor a szabadságharc és a háború különbségéről! Azon a vasárnapon még anyám ijedtségét sem értettem.

De elmúlt néhány év, és mindent megértettem.

Negyvenhárom nyarán, néhány légiriadó és légiharc révén látóközelbe került hozzánk a háború. De csak úgy, mint ahogy híradóban a film vásznán látja az ember. Egy nyári délután azonban a vadászgépek kirepültek a mozivászon légteréből, és Zámoly fölé szálltak. Épp a kerékpárommal babráltam, mikor a nagy magasságból ismert géppuskazaj egészen a szomszédomban luggatta szét a csöndet. Két angol vadászrepülő üldözött egy német bombavetőt, olyan alacsonyan, hogy majdnem a jegenyék csúcsát tördelték. Aratásidő volt. Egyedül voltam odahaza, és a váratlanul kiáltó háború úgy megijesztett, hogy még el se tudtam bújni. Odaugrottam a fal mellé. Hiába! Teljesen csupasz maradtam. Az egymást hajszoló repülők hol innen, hol onnan tűntek fel. Az ajtó zárva volt, nem kereshettem a kulcsot. Odalapultam a kutyaól mögé… Aztán egy iszonyú reccsenés. A fa ad ilyen hangot, ha kidöntik, és koronájával együtt földre zuhan. Kiugrottam az ól mögül, és futni kezdtem a zaj irányába. Sodródtam, mint akit magához rántott az örvény. Egyetlen lélek se volt az utcán, csak por, napsütés és a ropogás, mennydörgés zaja. S alig futok el húsz ház ellenébe, ismét gépsivítás. Beszaladok nagyszülémékhez. Zárva minden. Odaugrom a téglafal mellé. Lövéssorozat a szomszédos ház fölül. Arcra vágódok. Erjedő hamvas szeder-szőnyegre esem. Nedves és visszataszító. Kezem, homlokom, meztelen felsőtestem olyan, mintha véres volna.

Később tudtam meg, mi volt az a világropogás. A két angol vadász lelőtte a bombavetőt, bombástul, mindenestül. A fejen talált repülőgép pont a faluvégen zuhant le. A győztes pilóták nem elégedtek meg azzal, hogy lelőtték, kétszer-háromszor elrepültek még fölötte, leadva rá néhány sorozatot, nehogy bárki is életben maradjon.

Ez tökéletesen sikerült.

Alkonyat felé nagy gumikesztyűs katonák jöttek, és a géproncsok közül szakszerűen kiszedték a halottak foszlányait. Nem állt közelemben senki, aki magyarázhatott volna. Kinyílt előttem egy iszonyú könyv, s nekem kellett megfejtenem, mit ábrázolnak a képek.

Ez a délután volt számomra a háború főpróbája s a koré, mibe idők múltával belenőttem. Hányingert kaptam tőle. Ott, a faluvégen, a roncsok és a halottak mellett nemcsak az ebédet hánytam ki, de minden előbbi, regényes elképzelésemet is. Apám elbeszéléseinek az ízét megrontotta a falut átjáró emberi hús és az égő gumi bűze. Sőt, abban a világot betöltő reccsenésben nemcsak félelmem és undorom született meg, de ott visszhangzott a mózesi kőtáblák repedő zaja is. Ne ölj! – hallottam a hittanórai feleleteinket. Aztán meg ezt: tiszteld atyádat!… De kit tisztelhettem ezek után?

50

Leverten, keserves szégyenérzettel mentem haza. Kerékpárom, melyen ha tehettem, befutottam máskor alkonyattájt a falut, vagy leereszkedtem a templom előtti dombról, most ott hevert eldöntve. Napokig nem ültem rá, eszembe juttatta a vállig érő gumikesztyűket, miket megfontoltan, már jó előre azzal a szándékkal gyártottak, hogy az emberi maradványokat összeszedhessék; fölidézte a szégyent, a menekülést, mindazt a gyanús dolgot, amire fölemelt ujjal oktattak az iskolában, s a poshadt szeder mocskát tenyeremen meg arcomon.

Két évtized és mennyi háború telt el azóta a nyári nap óta. A hírügynökségek naponként megszámlálták a halottakat, mint állogató fiú a kuglibabákat, s közzétették az újságokban. Meddig lesz még megszokott, köznapi dolog a pusztítás? Meddig futkos még az emberiség a földön, megbotolva rom-városokba, s bukva, mint én, téglafalak, cementkerítések mellé, arcán a rohadó szeder mocska helyett valódi vérrel? Meddig gyártják még a vijjogó vadászgépeket s a vállig érő gumikesztyűket? Micsoda ellentmondás! A legőserdeibb ösztönt az emberi értelem csodálni való képességével kiszolgálni! Hol van itt valamiféle összefüggés? Korunkban a háború elszakadt attól is, ami létrehozta. Nem őrizhet meg semmi veszendőt, s nem védhet meg semmi értéket. A háború ma már formalizmus, az őrület formalizmusa. Felhőkarcolók és könyvtárak sűrűjében élő ember örökbe kapott babonája.

A mózesi tízparancsolat szembeszállt bizonyos régi hiedelmekkel. Ha tehetném, most új tízparancsolatot vésnék új kőtáblákra. Például ilyeneket:

De mi szerettük hőseinket és mártírjainkat
----------------------------------------------------
Ők megtagadták a nyomort
A nyomort mely ósdi fegyverével öl
A háború nekik olyan volt mint gyermektelen asszony
Testvérül akarták az embert a földön és a nap alatt
-------------------------------------------------------------
Élni egyetlen út és egyetlen menekvés

Ezeket a sorokat egy francia költő: Paul Éluard írta.

1962
Tűzhalál

Így képzelem el: a járókelők közül valaki csak úgy ösztönösen félrenéz, s azt látja, kigyulladt egy ember. Nem ház, nem benzinkút, nem szemétkosár – egy ember. Washington nyüzsgő, nagy forgalmú utcáján olyan képtelenség ez, akár ama bibliai jelenet: hogy hátranéznek a sodomabeliek, és sóbálvánnyá változnak. Sóbálvány? Égő ember? Micsoda 51zagyvaság ez! – fut át villámgyorsan a Járókelő agyán. A következő gondolat, ami eszébe jut, ez: „Marha állat! A XX. században, a műanyagok korában, tudhatná, mennyire kell vigyázni az ilyesmivel. Egy alattomos szikra a kabátra, és már hívhatja is a tűzoltókat. A hatökör! Csak legalább azt a kislányt, akit a karjában szorongat, azt lökné el magától. Nincs semmi lélekjelenléte. Látszik, hogy nem szolgált az amerikai hadseregben! Vitték volna csak Dominikába, Vietnamba, s lőtték volna le a gépét, vagy gyújtották volna rá a dzsungelt, az erdőt, majd tudná, mit kell ilyenkor csinálni. Na végre! A kislányt már eldobta!”

Mire Járókelőnk odarohan, hogy jól beolvasson a tűzben fuldoklónak, már alig férkőzhet hozzá. Nemcsak a hirtelen összecsomósodott tömegtől, mely, mint ütéstől támadt daganat, veszi körül a szerencsétlent, hanem elsősorban a lángoktól. Nagyok és egyre ijesztőbbek. S mint valami alvilági anyaméh közepén, úgy ül fölhasíthatatlan burkában a férfi. Mereven s hozzáférhetetlenül. Csak legalább mozdulna ki abból a bálványpózból. Feküdne le a járdára, verné magát a betonhoz, tépné, szaggatná a ruháját. De az istennek se. Őrült! Őrült! – gondolja a Járókelő.

Gyors váltás: az amerikai hadügyminisztérium épülete fölmordul: „Mi történik itt előttem, micsoda csődület, tömörülés? Oszoljunk szét, oszoljunk szét!” Egy magas rangú katonatiszt, aki épp most lépett ki az ajtón, odarohan a tömeghez, egy szempillantás alatt fölméri a helyzetet, s megnyugtatja a nagy hatalmú házat: nem történt semmi lényeges, csak nem vigyázott egy civil, és összeégett.

Újabb váltás: az asszony, aki fölkapta az eldobott kislányt, hogy össze ne tapossa a tömeg, falfehéren mindenkinek ezt hajtogatja: „Hát minek az ilyennek gyerek? Magára se tud vigyázni. Vihetik most a kórházba…”

Szirénázás, mentők, rendőrség. A rendőrök mérsékletre intik a fölzaklatott tömeget. Nyugalom, nyugalom, nem Ázsiában vagyunk, mindenki menjen szépen haza, csak azok maradjanak itt, akik látták a balesetet, és el is tudják mondani, amit láttak.

A hadügyminisztériumból kiözönlő katonatisztek szó nélkül hazamennek. Szivárványhártyájukon még ott vibrál a lángok ketrecébe zárt férfi, de a látványból csak annyit őriz meg agyuk: ostoba szerencsétlenség.

A kórházban ez idő alatt meghal a férfi, belepusztul égési sebeibe.

A nyomozó szakértők ez idő alatt kiderítik, hogy nem szerencsétlenség történt, valami más. Valami egészen más! Jó-jó, de hogyan fogalmazzák meg a jegyzőkönyvet? Önkéntes tűzhalál? Igen, csakis ezt írhatják: Norman Robert Morrison baltimore-i lakos, három gyermek apja, 1965. november másodikán önkéntes tűzhalállal meghalt. Tettének színhelye: Washington, a Pentagon épülete előtti járdatest.

A fogalmazás nehézsége azonban csak ezután következik. Minden jegyzőkönyv-szövegben szerepel egy ilyen kezdetű mondat: tettének oka… Mit feleljenek erre? Azt mégse írhatják, hogy hülyeség. Elmeza52vart még igen; tudathasadást, kényszerképzetet. Miért ne? Mister Morrison azt képzelte, hogy ő nem amerikai állampolgár, nem családapa, hanem buddhista szerzetes Vietnamban. Ha valaki Nérónak, Krisztusnak, Napóleonnak képzelheti magát, mért ne képzelhetné ugyanígy buddhista szerzetesnek? Egyébként is ez a Morrison a quakerek szektájához tartozott, akik fogadalomból nem vesznek kezükbe fegyvert, elítélik a háborút, nemcsak azóta, mióta Amerika is háborúzik, elítélték már az őseik is a tizenhetedik századi Angliában s Amerikában. Rögeszme, vallási hóbort! Lehet, hogy Mister Morrisonnak is a szentlétek adott sugallatot. Tettének oka tehát: kényszerképzet.

Autók suhannak, fényképezőgépek kattognak, fölbukkannak az újságírók, mint az Apokalipszis lovasai, s tetemre hívják a feleséget. Mit mondhat a feleség, aki özvegyen maradt, három gyerekkel? Bezárkózik gyászába, nincs mondanivalója. Igen ám, de Amerikában vagyunk! Valamit mindig kell mondani. A nyilvánosság és az újságolvasók terrorja így kívánja. A második lerohanásra ki is csordul az asszonyból valami fájdalmon túli vallomás: „Norman Morrison ma életét adta azért, hogy kifejezze, milyen mélyen megrázta a sok emberveszteség és a tengernyi emberi szenvedés, amely a vietnami háborúval jár. Cselekedetével a kormány háborúba való katonai beavatkozása ellen tiltakozott. Úgy érezte, hogy minden állampolgárnak ki kell fejtenie valóságos meggyőződését kormánya akciójáról.”

Az újságírók fényképeznek, jegyeznek, s világgá röpítik a hírt. Akad köztük, akit föllelkesít az esemény, akit megdöbbent, akit elszomorít, akit érdektelenül hagy: akad olyan is, aki már azon tűnődik, hogyan lehetne egybevillantani Norman Morrison tűzhalálát azzal a néhány buddhista papéval: ázsiaiak után egy fehér; vagy hogyan kellene olyan fotomontázst szerkeszteni, amelyiket lángok kereteznek: kigyulladt amerikai repülőgépeké, fölégetett vietnami parasztkunyhóké, Salvadore Dali-san elcsípett lobogó bivalyé, s természetesen Morrisoné… De ez kicsit sok munkával járna, elég egy megnagyított fénykép, az a mosolygós, kisfiús arc és egy finoman érzelmes, és finoman lázító cikk az eseményről.

Így képzelem el.

S hogy mit gondolok róla?

Mindenekelőtt azt, hogy nem szeretem az öngyilkosokat. Norman Morrison halála is riaszt. Ha nem riasztana, most utólag is tapsolnék neki: „Mister, ön nagyszerűen cselekedett. Tudomásom szerint ön az első fehér ember a történelemben, aki ezt a halálnemet választotta.” De nem tapsolok, mert aki naggyá teszi előttem a halált, én azt is bűnösnek tartom. És Norman Morrison azzá tette. Naggyá és feledhetetlenné! Ha valamilyen véletlen folytán a barátja vagyok, s megtudom, mire készül – lebeszélem, józanul, tárgyilagosan.

De hát a Morrison-elszántságú öngyilkosok meggyőzhetetlenek. Erkölcsi lények, akik azzal szolgálják az életet, hogy halálukkal megtagad53ják a logikáját. Ők, a nagy kétségbevonók, úgy uralkodnak rajtunk, akár a nyomasztó lángelmék. Ami cselekedeteikben riasztó, épp az nyűgözi le értelmünket.

Hogy mikor lesz valaki öngyilkos? Többnyire akkor, mikor érzelmei és gondolatai hiábavalókká válnak. Elérkezik az idő, mikor valamit meg kell semmisítenie. Vagy a gondolatait, vagy önmagát. A gondolatokat általában könnyebb megsemmisíteni, mint a testet. Előbb lesz valaki megalkuvó, mint halott. A test makacs és ellenálló, minden sejtjével hozzátapad a világhoz.

Ezt a testet kellett Morrisonnak legyőznie.

Úgy gondolom, az ember nehezen hal meg saját erejéből. Ehhez mások erőtlensége vagy mások ereje kell. Nem tudom, mit szóltak Morrison honfitársai az önkéntes tűzhalálhoz. Elhűltek? Megbámulták, mint valami rendkívüli látnivalót? Vagy föltámadt bennük is valamiféle lelkiismeret, s azóta ha sonkát uzsonnáznak, megérzik tán az égett hús szagát? Annyi biztos, hogy már sejthetik, Morrison nem pillanatnyi elmezavarában tette, amit tett, hanem erkölcsi tiltakozásból, példázva, hogy az egyén is felelős mindazért, ami a saját országával, népével, más országokkal, más népekkel történik. Morrison cselekedete a legtisztább emberi meggyőződés. Halála olyan, mint a kifejezhetetlent kifejezni akaró vers: kétségbeejtő és érthetetlen. Egyelőre csak meghökkentő, érdekes, fölzaklató, avantgardista kiáltvány. De semmiképpen se magánügy.

1966
Ideges napló

Ki magyarázza meg örökös nyugtalanságomat? Ki ül le asztalomhoz, hogy alattomos hűtlenségem forrásvidékét számomra is fölfedezze? Te leszel az, barátom? Vagy te, bűnhődéseim tanúja? Megyünk az utcán, rázza előttünk a szél a gesztenyefákat. Leveleik ördögi ügyességgel ejtőernyőznek a földre, mint korszerűen képzett megszálló csapatok. Az ősz újabb partraszállása, aranysárga invázió – mondanám, de nem szólok, mert amikor ilyen költői dolgok jutnak eszembe, azonnal száraz, tényszerű dolgokról szeretnék beszélni. Például ilyesmiről: a lakásommal szembeni betonfal a harmadik tavaszon megrepedezett, s a repedésben rögtön megjelentek az első honfoglaló füvek. Nyolcadik esztendeje figyelem, s azóta a felület tizedrészét teljesen belepte a vadszőlő bozontja. Még huszonöt esztendő, és a növényzet szétmarja a betonmezőt.

Ki mondja meg, mi játszik ilyenkor velem? Saját képzeletem vagy a világé? Játékos ösztönöm vagy a világ földeríthetetlen összefüggéseinek villamos szikrázása? Megőszülök ezektől az örökös elmozdulásoktól, ettől a megmagyarázhatatlan jellemtelenségtől. Folyton mást csinálok, mint amit gondolok. Az álomból állandóan a fölébredésbe vágyom, a fölébredésből az álomba. Csak menni, bujkálni, változni folyton. Em54lékszem, diákkoromban, egy bukott szerelem után, hűvösen és pontosan kidolgozott csodára vártam. Azt képzeltem, eljön a nap, amikor a sárgára festett földszintes kis város gimnáziumából kilépve, tömérdek ember szeme láttára láng csap ki a homlokomból, míg ijesztő égési sebek nem borítanak el. Most tizenöt év múltával undorral gondolok erre a csodavárásra, erre a kamaszos beképzeltségre. Tálán csak azért, mert azóta ezt is elárultam. A biblikus csodavárást szigorúbb és vadabb sóvárgás váltotta föl: az a rögeszme, hogy akkor lennék csak az, akivé válni akarok, ha tömör kő- és betonfalakon hatolhatnék át, mint sűrű hóesésen vagy mellet szorongató füstön. Magam sem értem, mire való ez a képtelenség-hajszolás? A szökésben levők képzelete működhet és csaponghat így, forradalmároké vagy árulóké, kik váltott lovakon mentik eszméiket vagy az életüket. Melyik vagyok én: a forradalmár vagy az áruló? S ki elől szököm? A múzsa elől vagy magam elől? Akadnak, akik az anyanyelv babonájától megérintve költőnek hisznek. Sőt, mi több, még esküsznek is rám. A legelszomorítóbb árulást ellenük követtem el: úgy csinálok, mintha valóban az volnék. Verseket írok, költői elbeszéléseket, a képzelet kigyulladt gyűrűjén ugrálok át, mint idomított oroszlán; folyókat, hegyeket tüntetek el, jegenyefákat nyelek, mint cirkuszi kardnyelű, de közben tudom, mindez látszat, mert aki e költői mutatványokat végzi, még mindig nem én vagyok. Vagy már nem én.

Írni és élni is csak az érvénytelenítés állapotában tudok: a Nemek és Igenek egymást megsemmisítő feszültségében. Bűneim bűntelenségemet készítik elő, erényeim a bűneimet. Harmincnégy évesen a zűrzavar és a zűrzavar megtagadásának kiszemeltje vagyok. Boldog és boldogtalan egyszerre. Egyik szerelemből úgy lépek át a másikba, hogy amelyiket elhagyom, az ragyogjon. Ki vagy mi idézte elő bennem ezt az állapotot? Nyugodtan válaszolhatok: saját magam.

Két ízben voltam halálos beteg, a test nyomorúságának kiszolgáltatottja. S mindkét esetben ugyanazt éltem át: a haldokló, aki erőtlenül fekszik az ágyon, nyilván nem én vagyok, mert ha retteg is a haláltól, nem retteg annyira, mint amennyire indokolt volna. Nem a temetésre gondol, s nem is a kétségbeejtő pillanatra, amelyben épp szorul nyaka körül a hurok, hanem a következőre, amely még nincs sehol.

Ez az elmozdulás, tovalendülés, amit köznapian fogalmazva reménynek, ösztönös hitnek, termékeny lázadásnak is nevezhetnék, figyelmeztetett, hogy amíg nem azonosítom magamat megsemmisülésem lehetőségével, s nem fekszem bele képzelet gyalulta diófa koporsómba, addig önmagam állandó tagadása is vagyok. Befejezetlen és befejezhetetlen.

Kialakulatlanságomat titokban azóta is ünneplem, mert olyan jövőt vetít elém, amely múlt és hagyomány nélkül való. Bizonytalansága rejti erőmet, mert érzem, szüksége van rám, hogy megszülethessen. Szüksége van határozottságomra, gyöngeségemre, képzeletemre és tévedéseimre.

Mondanom se kell: magatartásomat nem tartom eszményinek. Ellenkezőleg, az eszményi ellentétének vallom; homorú példának, mely állan55dóan kiegészítésre szorul. Akkor mért csinálom? Éppen ezért! Egy ilyen babonás országban, mint a mienk, ahol nemcsak előre félünk fölidézni és megnevezni a bekövetkezhető gondokat, tragédiákat, hanem utólag is, szinte hazafias kötelesség bujtogatónak lenni, hazafias kötelesség Lucifert befogadni házibarátnak vagy beléptetni a pártba. A szellem csakis az ő jelenlététől jön izgalmi állapotba, s tartja fönn magának az önmegsemmisítés jogát. „Szívesebben leszek bolond, mint elégedett!” – mondja a görög Antiszthenész – az európai gondolkodás kialakulása kezdetén. Régóta ez az egy mondat helyettesíti számomra a tízparancsolatot.

Ez döntette el velem azt is, hogy megfontolt, „hasznos” ember maradjak-e, mint ahogy apám, anyám s a felettes hatóságaim kívánják, vagy izgága és haszontalan, mint amire indulataim ösztönöznek.

Az utóbbi mellett döntöttem. A hasznos embert mindenekelőtt a részvét, a megfontolás, a jóakarat irányítja. Ő a társadalom talpköve, aki pénzt és kitüntetést érdemel. Ő az, aki sose akar képtelenségeket, megrendítően nagy dolgokat; a léthez is inkább csak haszonlesés köti: neki úgy jó, ha nem kell lázadni ellene… Éljen a fejemben levő zűrzavar, az örökös földrengés, a láng és a hamu verekedése. Éljen saját esendőségem és haszontalanságom veszedelme, mely mindnyájatokét mutatja. Nem ismerhet meg az ember addig semmilyen igazságot sem, míg nem ismeri önmagát. Az igazság érdekében éljenek az igazságtalanságaim, a botrányaim, az arcomon csattanó pofonok, félelmeim, melyeket én fordítok magam ellen. Mindaddig valami furcsa és beteges eltévelyedésre vágyom, míg illetlen dolog szóban és írásban a legemberibb és legembertelenebb tévedésekről beszélni. Az eltévelyedés-vágyban nem a különcködők narcisztikus gyönyöre keres önkielégülést, hanem ahogy valami névtelen tévelygő megfogalmazta: az emberi szív sóvárgása valami jobb után. És ha a különcködőké keresne kielégülést, az se szomorítana. Diogenész ma is közöttünk lakik a hordójában, s az ő igazsága semmivel se kevesebb, mint a vidám színpadok igazgatóié, akik vasalt ruhában, fényesre sikált fogsorral állnak a gondolatterjesztés szolgálatába; akik soha nem alázzák meg magukat, soha nem hamuzzák le magukat, hacsak cigarettahamuval nem, akik még utálni is csak udvariasan utálják a magamfajta zavaros fejűeket…

Napok múlva megjön az eső. Még jobban összemossa bennem a gondolataimat. A levelek, mint leszállás közben lelőtt ejtőernyősök, sebesen zuhannak a betonra. Kíváncsian nézem végig a halálukat, de már előre élvezem azt a pillanatot, amelyben letagadhatom kíváncsiságomat, s a csillogó, árvizes utca tükrében már azokat az árnyakat kereshetem, melyek a tavaszi betonjárdát lepik majd el, hordják-viszik körülöttem a szerelmet, változandóságom irigyelt álarcait, a reményt, hogy haszontalan életem egyszer más hasznát szolgálja.

1965
56
A költő és a majompofa

Szilveszterest Havannában. Nyárias, fülledt éjszaka. A tenger, akár a fölbontott pezsgő, durrog, habzik, magasba csap, s végigömlik a parti betonúton. Csak sikítozni lehet a jókedvtől. A felhőkarcoló-szálloda, ahol lakom, olyan is, mint egy fölajzott, vidám köztársaság. Előcsarnokában annyi nép tolong, akár a pesti körúton. Álarcok, papírmaszkok, trombiták. Fagycsípte arcok helyett azonban izzadságlepte arcok, föltűrt kabátgallérok helyett szabadon hagyott meztelen vállak, hóhullás helyett pedig szállingózó papírpelyhek, ezüstös papírkarikák. És dzsessz és dzsessz három teremből is. Elfog a honvágy. Az éles hangú szaxofonok fájdalmas szállást készítenek számára. Most már tudom, ünnepelni igazán csak odahaza lehet. Hiába sodortatom magam ide-oda, egyik teremből a másikba, hiába nevetnek rám bárgyú papírpofák, elefántfejek – idegen maradok az ittas, hullámzó, nagyhatalmú tömegben.

Odahúzódom a tengerre néző üvegfal elé, és bámészkodom. Ezüstre s vörösre festett hajú néger nők nyüzsögnek, hamisítatlan kubai szépségek, növelve árvaságomat.

Hirtelen két arc kerül szorosan egymás mellé a tömegben. Egy költő arca s egy férfié, ki majomálarcot rakott föl. Épp kerülni akarták egymást, de a kiszámíthatatlanul hullámzó tömegben összepréselődtek. Soha ilyen véletlen találkozást. Soha ilyen rikító jelképet. Körülöttük a személytelen tömeg, a jókedvű, a sugárzó, a csapzott, a duhaj, s ők ketten épp a furcsa párosítás miatt kiemelkednek közüle. Költő és majompofa. Ők a nagy szilveszteri freskó főalakjai.

Egy pillanatra kimerevítem őket, akár a mozivásznon. A majompofát nem ismerem, a költőt igen. M. A.-nak hívják. Két nappal ezelőtt még nem tudtam róla semmit, csak azt láttam, hogy újságírók, fényképészek sürgölődnek körülötte. Amit azonban lehetett, mára megtudtam. M. A. Brazíliában él, száműzetésben. Mikor megjelent a szállodában, az első perctől kezdve volt benne valami vonzó. Soványsága? Vékony szálú, ritkuló haja? Magas homloka vagy hanyag előkelősége? Lazán lógó nyakkendőjével, láthatóan, jobban kifejezte a huszadik századot, mint más az eszmefuttatásaival. Na és a sétái! A hűvös szállodahallban, állandó sürgés-forgás közepette úgy sétált, mint aki sivatagban kószál egyedül vagy kint a nyílt vízen. Meg-megállt a tengerre néző üvegfal előtt, s én már a folytatást vártam; azt, hogy átlép a falon is hanyagul, észrevétlenül, s ugyanúgy vissza is lép. Nyugodtan mondhatom, sétálásának légköre volt: dráma, filozófia s költészet olvadt benne össze. Egyik pillanatban távolodás az emberektől, könnyedség, fölény, vagányság; a másik pillanatban mohó közeledés, sóvárgás.

Talán a hontalanság miatt lehet mindez, gondoltam még két nappal ezelőtt. Amiatt, hogy nincs egy tenyérnyi hely, amelyiket hazának mondhatna. Még Kubában sincs, pedig itt ugyanazt a nyelvet beszélik, 57mint Barcelonában, Andalúziában, s ugyanúgy citrom- és narancskertekben kel föl a nap.

Ma már mást gondolok. Megtudtam, hogy M. A. huszonkét évet töltött Francóék börtöneiben. Kamaszfejjel harcolta végig a polgárháborút, utána elfogták, halálra ítélték, de kiskorúságára való tekintettel az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták. Huszonkét év múltával, nemzetközi nyomásra engedték szabadon.

Ha meggondolja az ember, huszonkét éven át M. A. legemberszabásúbb cselekedete épp a séta volt. Az egyetlen kaland, melyben a test rövid időre magára találhatott: magára találhattak a lábai, a kezei – még ha Spanyolországra oly jellemző kopár kőfalak közt nyílt is csak tér.

Huszonkét éven át ismétlődő börtönséták nemcsak beidegződéssé válhatnak, jellemmé is. Az ilyen séták negyedóráiban nemcsak az agy dolgozik, nemcsak az képzeli el magának a szabadságot, hanem a test is. Az egész világot odaálmodja maga köré, ha másként nem, hát a hiány átélésével csigázza föl maga körül a légkört.

Szabadjára engedem most a kimerevített képet. Hadd mozduljon el egymás mellől a költő és a majompofa. Hátrarakott kézzel, lazára engedett nyakkendőjében hadd sétáljon kedvére M. A. a szilveszteri tömegben. A séta most az ő igazi ünnepe, az ő igazi hazája. Lökdösődjék csak, menjen ide, oda, találkozzék újra a majompofával, nézze meg, mosolyogjon rá, mint barát a barátra, de ne álljon meg vele beszélgetni, menjen tovább, igenis menjen tovább.

M. A. továbbmegy. Engem is beleavat az ünneplésbe. Felém biccent a fejével, üdvözlésre emeli kezét. Sípok, álarcok, trombiták, nők. Mulattok, spanyolok, négerek. M. A. vajon mért nem szól valamelyiküknek. Mért nem kéri föl azt a testhezálló ruhájú néger lányt? Mikor kiengedték a börtönből, jó néhány hónapra rá megkérdezte tőle egy újságíró: mondja el, huszonkét éves elzártság után mi volt a legeslegnagyobb élménye?

A nő és az autó – felelte neki M. A.

Az újságíró nyilván elcsodálkozott: hát nem az összefogás, a harc, amely kimentette? Nem a világméretű barátság, testvériség?

M. A. a börtönben lett csak költő. Nem volt körülöttük fa, és társaival együtt elfelejtette volna a fák alakját, tehát verset kellett írni róluk, hogy legyen a börtönben is fa. Nem volt körülöttük szerelmes lányarc, tehát verset kellett írni a szerelemről, hogy legyen a börtönben is szerelem.

Nem tudom, milyenek M. A. versei, melyek attól, hogy kormos gyufafejjel írta őket, még nem lettek remekművek, de azt tudom, hogy az újságírónak adott vallomása megrendítően költői volt. Költői, mert a legigazibb. A hálátlanság csúcsteljesítménye – vághatná most rá valaki. Hiába, ilyenek ezek a költők: mindig ünneprontók. Azzal akarnak jogot szerezni maguknak, hogy fölháborodást keltenek. Ha egy darab tégla 58alatt hangyák nyüzsögnek, ők arról beszélnek, hogy ni, azok a mákszemnyi, fekete istenek most készítik elő az emberi társadalmakat megdöntő, példás forradalmat. A föld alatt sütő nap az ő igazi biztatójuk. Vagyis csupa zagyvaságot zsolozsmáznak össze. Ha pedig kiszabadítják őket a börtönből, nem a kiszabadítók nagylelkűségét emlegetik, hanem nőket meg autókat. És amikor itt vannak előttük a világ legszebb női, csak kóvályognak, vagy beülnek a sarokba, és hallgatják a tengerzajt. Egyiknek a honvágy markolja össze a szívét, mikor ihatna, elmerülhetne az évet-temető vidámságba; a másik meg csak kering, mint ha most is börtönudvaron volna, ahol nem volt se fű, se fa, se virág, s dobszó ha volt is, az nem az örömé volt. Miért ez az örökös feszültségkeresés? Költő és majompofa? Mért ezt veszik észre? A vizet és a tüzet, Északot és Delet? Mért nem egy nevető egészséges arcot és egy másikat, amelyik boldogan visszhangozza a nevetést? Mindig mást akarnak, mint ami van? Nekik mindig más volna jó: szárazföld helyett a tenger, kocsi helyett hajó, s amikor verset ír az ember, nem írni volna jó?

Mi ez a kimeríthetetlen nyugtalanság? Az igazság megszállott keresése? Vagy éppen az örökös egyensúlyra való törekvés, hogy a mérleg másik serpenyője sose maradjon üresen?

Ülök az üvegfal előtt, s magam se tudnék ezekre a kérdésekre válaszolni, de érzem, hogy M. A. kóválygásától szép igazán ez a szilveszteri kavargás; az én honvágyamtól szépülnek meg a narancsszörpöt szürcsölgető nők. A költőarc és a majompofa közé, mint valami csodálatos jelentés, odaszorul az egész emberi faj történelme: a szellem eltörölhetetlen izgalma és a szabadságé.

Az én honvágyam pedig attól, hogy nem is beszélek róla, akkorára nő, mint maga a világ. Ha nem ezt érezném, hiába fújnák körülöttem a papírsípokat, nem jönne belőlük hang; hiába szórnák a papírpelyheket, nem gondolnék szerelmes havazásra; hiába emlékeznének a kubaiak épp szilveszter estén fölszabadulásuk évfordulójára, nem volna igazi az ünnep, s a csapódó tömeg, mint valami árnykép lebegne előttem időtlenül és értelmetlenül.

1966
A képek ereje

Két lány ment át a Margit-hídon, s mire a pesti oldalról Budára értek – kitavaszodott.

Utánuk néztem: kissé jobbra fordultak, Óbuda irányába. A Lukács-fürdő sárga épülete úgy izzott föl mögöttük, akár egy szalmakazal. Még a szalmaszálak félálombeli pattogását is hallottam. De csalódva kaptam föl a fejemet: az érzékcsalódást nem titokzatosan működő költői hajlamomnak köszönhettem, hanem egy közönséges darázsnak. Ott röpkö59dött a fejem körül, s túlzümmögve a másfél milliós várost, villamosokat és betonszaggató fúrók zaját, erőszakosan elém hozta gyerekkorom április végi délelőttjeit. Feléje csapkodtam a kezemmel, de oda se neki! Mintha ribizlisövény volnék, mindenáron rám akart szállni.

És ettől az lettem: ribizlisövény. S belül a fejemben már nem egyetlen darázs döngése szédített, hanem egy hadosztályé. Akárhová néztem, ha a Rózsadombra, ha a levegőbe, mindenütt ribizligátak zöldelltek, szilvafák, bodzaerdők. A Duna pedig vadvizes rétté változott: minden percben arra vártam, hogy valamelyik utcából, akár a Pozsonyi útról is, bivalyok cammognak elő és meglábolják. Azon se csodálkozom, ha a koromszínű állatok után gyerek nagyságú madarak ugrálnak, s a vadribizli virághoz hasonló trombitát fújnak jókedvükben.

Gyakran rajtakapom magamat efféle képzelődésen. Gondolatok helyett képek rohanják meg az agyamat, polgárjogot és állandó letelepedési engedélyt követelve. A világ egyre kevésbé akar, vagy egyre kevésbé tud eszmévé válni bennem. Mintha nem hinne eléggé önmagában.

Vagy én nem hiszek benne eléggé?

Régebben még egyoldalúsággal is vádolhattak volna az ellenkezőjéért. Az élet rajzos állapotai: kézmozdulatok, arctorzulások, test- és fejmerevedések mögött is rögtön az izgató eszmét kerestem: az általános érvényű jelentést. A végösszeget kívántam látni, nem a folyamatot. Jobban elragadott a gondolat, mint ami megszülte. Sejtosztódással így nem a képek, inkább elképzeléseim szaporodtak. Elképzelések politikáról, szerelemről, irodalomról, erkölcsről és így tovább.

Újabban viszont minden logikánál jobban érdekel a kép. Jelen esetben az erőteljes kép a két lánnyal, a Margit-híddal és a kitavaszodással. Egyszerűen azért, mert a kitavaszodásnak ezt a formáját én találtam ki. Ezt a természeti képtelenséget én erőltettem rá a természetre. Holnaptól kezdve, ha a Margit-hídon megyek át, sűrűn eszembe jut ez az áprilisi délelőtt. Havazásban és novemberi esőben egyaránt.

A kép tehát nemcsak villanás, amit rögtön el lehet felejteni, de esemény is. Esemény, ami a híddal és ugyanakkor velem is megtörtént. Ereje nem abban van, hogy igaz, hanem hogy elképzelhető. Más szóval, hogy a bonyolult valóság körébe tartozik. Az elképzelhető kép semmivel se kevesebb, mint a végiggondolható gondolat. „A kép a szellem alkotása” – írja a költői képről Reverdy. Csak a szellemé? A képet legtöbbször nem a szellem erőlteti a világra, hanem fordítva, a világ erőlteti a szellemre.

Nemrég cigánytelepeken jártam. S életem egyik legbibliaibb képe ott vésődött belém. Négy évvel ezelőtt a pápai járásban egy tisztiorvos elrendelte: tetűtleníteni kell a cigányokat. Mit számított neki, hogy a különféle féregirtószereket már rég föltalálta a tudomány? Harminc-negyven rendőr, négy-öt borbélysegéd, és el lehet kezdeni a civilizáció nevében meghirdetett hadjáratot.

60

Egy csóti cigányasszonynak gyönyörű, csánkig érő, kékfekete haja volt. Egyetlen nyisszantással úgy vágták le, mint a lófarkat. A gyerekek másnap botra kötötték és durrogtattak vele, úsztatták a pocsolyákban, odacsapkodták a fákhoz, élvezték, hogyan tekeredik a törzsükre. Az asszony pedig hetekig ki se mozdult a szobájából. Ült az ablak mögött kopaszon, mintha gázkamra ajtaja előtt kellett volna várakoznia.

A gázkamrás kép ez esetben is több, mint bármilyen gondolat: maga a sors. Egy fejezet a cigányok történelméből. A képet nem a szellem találta ki, a szellem inkább csak megkísérli fölmutatni. Az emberiség történelme teli van ilyen sűrű, robbanó erejű képpel. A helyén maradó pompeji katonától kezdve a sebesült szovjet híradó-katonáig, aki tudta, hogy meghal – s foga közé szorította mégis a távíródrótot, mert halálon túli kötelességének érezte, hogy ne szakadjon meg az összeköttetés a parancsnokság és az első vonal között.

A gondolatok, hacsak nem a világ természeti törvényeire vonatkoznak, elég sokat veszítenek erejükből, elhalványodnak. A képek viszont, ha egyszerűek is, változatlanul tovább élnek, mert befejezettek. A bennük fölhalmozódott erő többé nem pocsékolódhat el.

Ezért hajszolom, gyűjtöm, keresem a képeket? Világunk, melyben a szellemi cselekvés eléggé hatástalan, jobban megborzong tőlük, mint a gondolatoktól?

Két lány ment át a Margit-hídon, s mire a pesti oldalról Budára értek, kitavaszodott. A vallomás, amit e kép indított el bennem, játékösztönből fakadt, teljesen céltalanul. A végeredmény viszont, ahová eljutottam, már nem játék.

Természetesen a kép, a jelkép nagyhatalmi szerepét emlegetni a gondolkodással szemben, enyhén szólva elfogultságnak hat: a sokat emlegetett intellektualizmus tagadásának. Én azonban vállalom ezt az elfogultságot. Az egyszeri helyzet, az egyszeri kép azzal ébreszti föl a végtelenség képzetét, hogy lezárt és öntörvényű, mint maga a világ. A huszadik század költészetében a kép, a mítosz azért is kaphatott újra nagy szerepet, mert a tizenkilencedik századra oly jellemző élményszerűség, a csattanókkal és fordulatokkal élő szellem alkalmatlanná vált az újfajta összegezésre. A petőfis, a heinés, a puskinos poénok szerepét az apollianaire-i, a József Attila-i, a lorcai képek vették át.

A költői kép, a mítosz nem utánozza a világot, hanem legsűrűbb jelentését közvetíti. Megszünteti az ábrázolás szükségét, kiindulópontját, hogy minél gyorsabban bekapcsoljon bennünket a legegyetemesebb tevékenységbe: a kifejezhetetlen világ átélésébe.

1967
61
Márciusi nap

Az első verőfényes nap márciusban.

Tág égbolt, felhők nélkül.

Szélárnyékban már nekivetkőzhet az ember, és napozhat.

Másfél órája ülök a kertben, és szinte eseményszerűen élem át testi újjászületésemet.

Nincs hétköznapibb csoda a napnál. Nincs bujtogatóbb, mondhatnám, szellemibb élmény az első tavaszi napsütésnél. A föld rögtön megérzi: taraja, bőre megpirkad. A fák rögtön megérzik: alig hallhatóan ropognak. A madarak pedig, felejtve a tél cenzori szigorát, pillanatok alatt olyan szabad és jó közszellemet teremtenek a levegőben, érvelnek, buzognak, feleselnek, hogy aki hallja őket, megirigyli.

Könnyű nekik – vallják a moralisták.

Ami más oldalról nézve azt jelenti: nehéz a moralistáknak.

Valóban nehéz – magam is gyarló és ostoba moralista vagyok. Mert hiába élek napok óta a saját fennhatóságom alatt, hiába engedélyeztem magamnak egy kis lazítást, szabályos lelkiismeretfurdalás gyötör. Minél föloldóbb, lebegtetőbb a nap, annál kínosabban érezem: lopom az időt.

Hogy éjszaka is dolgozhatnék?

Az érvet csak az agyam fogadja el – a lelkiismeretem fütyül rá.

A lelkiismeretnek nem napsütésre van szüksége, hanem oroszláneledelre. Állandóan etetni kell, hogy nyugton hagyja az embert. Most is morog, zsémbel, pirongat, hogy micsoda értelmiségi vagyok: többre becsülöm a testi, mint a szellemi pillanatokat. Pedig tudhatnám már, hogy az ilyen parányi megalkuvások öblén siklik át észrevétlenül az ember az árulásba. Egy kis hátradőlés, ötpercnyi törökbasáskodás, és a hajszálrepedéseken máris szivárog be a kényelem. Aztán már kevés a húsz perc, a harminc perc, kevés a tavaszi nap, a tavaszi égbolt, kellene az egész nyár, Földközi-tengerrel, hajókkal, nőkkel mindenestől.

Hát nem nevetséges ilyen kettéhasított emberként élni? Kifeszítve állandóan a kötelességtudat és az örömvágy közé? Ha némi verőfény éri az arcot, már várjuk rögtön az árnyékot is. A kicsikart jókedv után a menetrendszerűen megérkező bűntudatot. Mért élünk úgy, mint akiket örökös mulasztás terhel? Soha a jelen – csak a múlt vagy a jövő! Soha a maradéktalan perc, mindig a járulékai is: salakja, szemetje. Annyira elszoktunk tán a testünkre szabott, jó örömöktől, hogy ha váratlan ajándék gyanánt kapunk belőle valamit, már gyanúsnak és lekenyerezőnek érezzük az egész világegyetemet?

Helyesebb persze, ha csak magamról beszélek. Ha nem dolgozom, vagy ha nem görcsösen kell odafigyelnem valamire, máris kétségbeesem. Sőt, arra gyanakszom, hogy valaki titokban lóvá akar tenni. Gyűlölöm a fogaskerekek csikorgását agyamban, de ha leállnak, magamat gyűlölöm. Ki fejti meg, mért érezzük folyton adósnak magunkat ebben a szűk ket62recben, amit hazának nevezünk? Mért fizet hadisarcot az idegrendszerünk akkor is, amikor látszatra senki se követeli tőle? Csak nem a hetedízigleni lelkifurdalásról lehet szó? Erről a sokunkat benyálazó szörnyről?

Ady sorslátó fölismerése, hogy mi mindig, mindenről elkésünk, beárnyékolja legszemélyesebb óráinkat is. Mint örökölhető balsejtelem, itt úszkál a vérünkben, s ha mocorgunk, velünk mocorog, ha napozunk, velünk napozik.

Időnként már-már azt is föltételezem: azért hiszünk olyan kitartóan és makacsul föladatainkban, hogy ne kelljen szembetalálkozni velük. És kötelességtudásunkat is azért súlyosítottuk annyira el, hogy „terheit” cipelve, ne kelljen valóságosan is a vállunkra venni.

Mert hát nem nagyképűség-e szakadatlanul arra gondolni, hogy minden pillanatban fontosak vagyunk a világnak? Fontosak egy fűszálnak, egy krumplibokornak, egy nemzetnek, s ha mi elmulasztunk valamit, akkor az el is múlik. Lehetséges, hogy épp fontoskodásunk a legbonyolultabb szerkezetű fékezőrakéta, mert annak az elmúlását is késlelteti, akadályozza, aminek már rég el kellett volna múlnia. Nézzünk csak nyíltan a tükörbe. Homlokunkat ráncoljuk akkor is, amikor legyinteni kellene. Elfelejtettük – vagy tán meg se tanultuk? –, hogy a könnyedségnek, sőt a léhaságnak is megvan a maga erkölcse! A megrögzött szélhámos, a szívós csábító gyakran hazudozásai közben talál rá nemcsak önmaga valódi lényegére, de a legpőrébb létigazságokra is. Ha csak egyszer tudnánk legyeket fogdosni, mikor a magunk megmentésén fáradozunk! Ha csak egyszer mernénk ostobák maradni, amikor az ostobaság messzebbre röpíthetne, mint a szárnyaló kétségbeesés!

És mindezt nem jellemtelenségből!

Ellenkezőleg: az értelmiségi ember hivatástudatából. Mert tévedés azt hinni, hogy a szellem fejlődését, gazdagítását kizárólag szellemi eszközökkel: világos okfejtéssel, tündökletes filozófiákkal szolgálhatjuk. Megesik, hogy egy új magatartás és viselkedésmód kialakítása, amely legalább annyira gyakorlatias, mint a hasfelmetszés, fölibe kerülhet az értelem teljesítményeinek is. Egyszerűen azzal, hogy a szellem kritikáját nem szellemi eszközökkel végzi el. Kilép a körből, hogy erőt abból merítsen, ami eddig akadályozta.

E törvény nem új keletű tapasztalat. A szabadság kimunkálásához is mindig valamiféle kötöttség szorításából indult el az ember. Magyarán szólva: a kötöttség megtagadásából.

Süt a Nap, egyre istentagadóbb módon érzem, hogy ijesztően természetes vagyok. Ha a sütkérezés hasonló lenne az iszákossághoz, ezennel elzüllenék. Csöppet sem izgat már, hogy félbemaradt a munkám. Itt futkos bennem valamiféle édes bűntudat: abbahagyni valamit meglepetésszerűen fontosabb néha, mint befejezni. Biztatásul, mintha csak ezt hallanám: az örömöt nem kitalálni kell, hanem megtalálni.

1969
63
Könyörgés agyonveretésért

Mióta írófélének nevezhetem magamat, jó néhányszor vádoltak már, és dicsértek jogtalanul, cirógattak vagy rágalmaztak, megértettek vagy félreértettek. Kisebb-nagyobb agyrázkódással mindezt elviseltem, mert tudtam, amit bírálóim nem tudhattak, hogy eddigi írásaim csak torokköszörülések, hangpróbák, folyóba dobott kövek, melyek a vízgyűrűk terjedésével mutatják számomra is képességem határait.

Az első lesújtó bírálat tegnapelőtt csapott belém. Az egyik szerkesztőség fölkért egy húsz év körüli kritikust, írjon a Kubáról szóló útinaplómról. A legfogékonyabb korban levő fiatalember elolvasta a könyvet, széljegyzetekkel látta el, összegezte a véleményét, s közölte a szerkesztőséggel, hogy a kötetet érdektelennek tartja: gondolati fejtegetéseit laposnak, a szerző önvallomásait magánügynek, s Kubához való vonzódását pedig kamaszkori romantikának. Ha mindezt gátlástalanul megírhatja, hazamegy, és máris nekiül a cikknek. A szerkesztőség egyik munkatársa, akinek bár tetszett a fiú makacs és erőszakos ártatlansága, azzal hűtötte le, ha olyan pőrén írja meg, mint ahogy elmondta, nem közlik. Kizárólag azért, mert nem értenek vele egyet.

Ez eddig rendben is volna. Minden szerkesztőségnek joga van ekkora elfogultsághoz. Az ügy szépséghibája csupán az, hogy a fiút lecsillapító szerkesztőségi munkatárs legközelebbi barátom. Cimborám, cinkosom, megedzett csatártársam az irodalomnak nevezett futballpályán. Ha ő gáncsolja el a könyvemre támadó bírálót, annyi, mintha a szabálytalanságot én követném el. Ilyesmiért pedig nemcsak a labdarúgásban, az irodalomban is büntetés járna.

Két nap óta másra se gondolok, mint arra hogy egy akaratlanul elkövetett igazságtalanság résztvevője vagyok. És ez nyomasztóbb, mintha ízekre szedte volna szét valaki a könyvemet. Bármilyen képtelenül hangzik is, az írók igazi hiúsága nemcsak önmagukra vonatkozhat, hanem a révükön megfogalmazott igazságokra és igazságtalanságokra is. A szenvedélyes írónak nemcsak más kudarca, de saját írói kudarca is élmény lehet, új kiindulási pont kedvezőbb vállalkozásokhoz. Egyébként aki győzni akar, annak egyszer-kétszer bele kell szeretnie saját vereségeibe is, hogy hiteles legyen a kiábrándulása.

Úgy érzem, ezt a lehetőséget vesztettem el. A jó szándék, a barátság, az irodalmat bepárásító udvariasság megvédett a nyilvánosság előtti vereségtől, hogy annál kiszolgáltatottabbá tegyen magam előtt… Két nap óta esik a hó, betemeti a várost, s én egyre idegenebbül nézem. Semmi közöm nincs hozzá. Elképzelem, hogy az ismeretlen, húszéves kritikus, aki épp egy állóbüfében bablevest eszik, ő is üres szemmel bámulja a havazást, és közben kimondhatatlanul utál, mert létem, elképzelt szerepem, számomra fabatkát sem érő árnyam megakadályozza abban, hogy önmagát megfogalmazza: közérzetét, keserűségét, lappangó, de még ki64próbálatlan indulatait. Mert ha igazi kritikusnak vagy írónak készül, nemcsak meggyőződését akarja papírra vetni, hanem azt is, ami még nem válhatott meggyőződésévé, de amit azért kell leírni, hogy ő maga ellenőrizze: érdemes-e benne hinni, vagy fütyülni kell-e rá. Aki nem így kíváncsi tévedéseire, előbb-utóbb igazságtalan lesz másokhoz, sértődékeny és gyanakvó.

Általában ez a sorrend, holott épp fordítva kellene lennie. A gyanakvást, az ő korában, húszéves korban kell elkezdeni, szabadon s nagyarányúan. Ilyenkor kell kétségbe vonni minden értéket, hogy ami fönnmarad a rostán, abban kitartóan lehessen hinni. Mi más a jövő, mint munkánk és beismert kudarcaink eredménye? Az, amivé mi már nem tudunk válni. S ha már ilyen örökös meghasonlás jár együtt nemcsak az író, hanem minden jövőt alakító ember munkájával, miért ne lehetne igazodni hozzá? A föladat nem volna más, mint az udvariasságot és az illemet fölcserélni a dialektikával.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gyötörne meg egy kritikusi megvesszőzés, de ugyanúgy hazudnék, ha letagadnám kíváncsiságomat: mennyire tudnám elviselni. A veszély nemcsak ejtőernyősök és berepülő pilóták mesterségéhez tartozik hozzá.

És a kíváncsiság se.

Az író kíváncsisága ugyanolyan eszköz, mint az anyanyelv. S mert kíváncsiságával folyton a jövőt kutatja, tehet-e mást, mint hogy hátranéz? Maga mögé, hogy kik futnak, kik nyüzsögnek a háta mögött. Azokról, akik előtte járnak, már fölismerte múltját, amivel mint kész dologgal számolhat. Éppen ezért egy húszesztendős kritikus vakmerő és sújtó ártatlansága is többet segíthet, mint azoké, akik megfontoltan dicsérnek, vagy megfontoltan marasztalnak el.

Útszéli dolog a vértanúság, főként, ha elkerülhető volna, én mégis önként vállalkoznék a kísérleti áldozat szerepére. Az ütésektől – remélem, nem meghalnék, hanem fölélednék, s ocsúdás közben még vigaszom is lehetne: látnék egy másik embert, hozzám hasonlót, aki olyan megható makacssággal akarja mondani a magáét, hogy még a koponyacsontomat se sajnálja.

1966
Kérdőjelek

Egyik bírálóm, még régen, szememre vetette, hogy prózai írásaimban sok a kérdőjel. Elbeszélés és gondolkodás közben egyaránt úgy támaszkodom rájuk, mint rossz lábú ember a kampósbotjára.

Szellemesnek és érzékletesnek találtam akkor ezt az észrevételt; meg is szorongattam érte a kezét.

Ma már üres ötletnek tartom.

65

Főként, mióta fejemet kidugva saját bokraim közül, látom, hogy nemcsak az én írásaimban, de másokéban is egyre kevesebb a görcsbe rándító kérdés. Közömbös vesszők, pontok, pontosvesszők s panaszos felkiáltójelek száműzték a kérdőjeleket.

Egyúttal mintha mást is száműztek volna. Mindenekelőtt azt az izgatottságot, feszültséget, melyet csakis életbe vágó kérdések válthatnak ki, és tarthatnak izzó állapotban. Mert kérdezni, rákérdezni, sőt kételkedni a legritkább esetben jelent tudatlanságot, inkább azt, hogy a kérdező számtalan helyről várja a válaszokat. A lenézett, a meggyanúsított kérdőjelet ezért én a legdemokratikusabb írásjelnek tartom. Aki kérdez, számít mások részvételére, bízik bennük, olyannyira, hogy még a segítségüket is igényli. Aki kérdez, összefogásra buzdít, tanácskozásra; össze akarja kötni a múltat a jövővel, a titkot az értelemmel – épp a kiegyenesített kérdőjeleket fektetve le hídpadlónak.

Van valami megrögzött egyoldalúság történelmi s társadalmi gondolkodásunkban. A nagy kinyilatkoztatásokat, szónoklatokat, hitvallásokat, vagyis a cselekvést látványosan előkészítő mozzanatokat hűségesen följegyezzük napra, órára, percre, de a velük egyenértékű kérdéseket vagy kétségeket, mint a gyávaság s a tehetetlenség titkos iratait, félrelökjük, vagy jobb esetben átutaljuk az irodalom számlájára. Túlzás nélkül szólva: olyanok a történelmi reflexeink, hogy hamleti módon kérdezni csak színpadon merünk, holott a hamleti kérdések sem a történelemben, sem az egyén életében – nem színpadi válaszokat várnak. Hallom máris az ellenvetéseket, az ismert közbeszólást, hogy az irodalmi tudat is beletartozik abba a bonyolult „szövetségi köztársaságba”, amelyet emberi tudatnak nevezünk – vagyis a színpadi kérdések áttételek révén történelmi válaszokat csikarnak ki.

Jóllehet, ez az igazság, de ez az igazság gyakran nagyon is megtévesztő. Mert amire a színpadi kérdések történelmi válaszokat csiholnak ki, addigra idő telik el, az idő pedig külön nagyhatalom, külön erő. Mindennek más hangsúlyt, értéket és távlatot ad.

A kérdéseknek és a válaszoknak is.

Időben kérdezni tehát azt a makacs és zaklatott igényt is jelenti, hogy ne hátrafelé éljük a történelmet, folytonos nyakmerevedésre ítélve, csontokon rágódva, hanem előretekintve. Jól kérdezni pedig azt, hogy megelőzzük a rossz válaszokat.

Vannak korszakok, mikor a vezető szólam nem a vakhívőké, és nem is a csöndes kiegyensúlyozottaké, hanem a kérdezőké. Ők a fölzaklatók, a kihívók, akik egy magasabb rendű tárgyilagosság nevében egyik oldalt is, másik oldalt is egyforma szenvedéllyel vallomásra kényszerítik. Legvakmerőbben persze önmagukat. Ők azok, akik az átmenetet nem engedik állapottá merevedni…

„Föl, föl, hazám, előre, gyorsan. Megállni félúton kívánsz?” Petőfi izgága és veszedelmes kérdezőnek hathatott nemcsak Kossuthékhoz, a forradalmi néphez viszonyítva is. Az erőt nem ő képviselte, de ő segí66tette legtisztábban kibontakoztatni. Tanulságos volna egy indulatos leltárt készíteni a negyvenhétben és negyvennyolcban írt nagy verseiről. Könnyen kiderülne, hogy az ide-oda csapkodó kérdőjelei vágták a forradalom előtt a legszélesebb utat a társadalom sűrűjében. Ezt bizonyítja a Nemzeti dal szónokian ható kérdése: „Rabok legyünk, vagy szabadok?”, ugyanúgy, mint a Mágnásokhoz írt vers fenyegető kérdészuhataga. A nép nevében című versében ezt írja: „Nem hallottátok Dózsa György hírét?” A kérdőjel itt is olyan szélesre tárja a történelmet, amilyen szélesre csak a forradalom képes.

Nem kell sokáig visszafelé gyalogolni a mi időnkben sem, legfeljebb csak az ötvenes évek elejéig, és máris láthatjuk, hogy a kérdőjeleket száműzetésre és szabadságvesztésre ítélni, egybeesik a személyek elítélésével.

Az igazi haladásnak tehát mindig szüksége van kérdőjelekre, hogy igazolhassa önmagát, és hogy folyamat és megújulás maradhasson. Az egyeduralkodó királyok „eleven kérdőjelei” az udvari bolondok voltak. Ők vonták kétségbe uralkodójuk bölcsességét, ítéletét, igazát, döntéseit. Hitelüket azonban már eleve csökkentette bohócsipkájuk, törpeségük, de legjobban tán a szabadszájúságuk. A szabadszájúságnak, azt hiszem, sokkal kevesebb köze van az igazmondáshoz, mint a kételkedőknek vagy mint a kérdezőknek. A szabadszájúak dühítenek vagy megnevettetnek. Hatásuk csak rövid távon érvényesül. A kérdezők, a kételkedők viszont mindig a legnagyobb ellenállás irányába kényszerítik az elmét, az emberi akaratot és hűséget. A kérdezők kitartást követelnek. A kérdőjelek mögött sosincs nyugalom, füllesztő csönd; sosem lehet aluszékony a világegyetem, sem egyértelmű, sem végleges. A kérdőjelek mögött mindig várakozás van; robbanékony dialektika: múlt és jövő egymáson áthasító parabolái, jónak és rossznak helycserés drámája, örökös hiányérzet, mely szabadságvágyat szül, és sóvárgásból építkezik.

A kérdőjeleket leginkább a bonyolult csillagvizsgáló távcsövekhez tudnám hasonlítani. Szemünket meghagyják szemnek – csupán látásunkat tágítják ki a természetes határokon túlra. Hiányuk éppen ezért azt a tudóst juttatja eszembe, aki szabad szemmel kutatja az ég titkait.

1968
A fájdalmak ürügyén

Fogfájás, epegörcs, nyilamkodás a gerincben, törés, ficam s ki tudja, hány és hány fajtája még a fájdalomnak!

S ezek csak a testiek!

A lélekre ugyanennyi leselkedik. Csalódás, csalás, szembeköpés, egyedüllét, hiábavaló harc, szorongás, bűntudat, lángszóróval és kifent késekkel közeledő.

67

Hogy van-e közöttük rangsor?

A fájdalmak hierarchiája áttekinthetetlenebb, mint a hűbéri rendszer. A gúla csúcsára hol ez, hol az a fájdalom kerül. Néha a fogfájás, néha a féltékenység. Egyetlen lüktető, hasogató fog nemcsak a szájban – a világban sem fér el. S a féltékenység egyetlen áramütésétől a fák, a kerítések, a házak, az egész világ elszenesedik. A fájdalmak gyakran erősebbek, mint a hadseregek tankostól, rakétástól. Nagy Sándor és Napóleon közönséges őrmester lehetett volna csak a fájdalom világhódító tisztikarában.

Az öröm sose nő túl az egyénen; a fájdalom szinte mindig. Mit ment a helyzeten, hogy a fájdalmakat is túl lehet élni? Hogy az epegörcsön segíteni lehet, a féltékenységet pedig ki lehet heverni? A kínlódás pillanataiban semmit. Aki mégis vigaszt talál reménykedő magyarázatokban, a fájdalmat csak egyetlen tartozékától fosztja meg: az időtől. A tartósságától, de nem a lényegétől.

Hogy mi a lényege? Ugyanúgy nem lehet mondatokba foglalni, mint az élet értelmét.

A fájdalom a világgal és az élettel együtt született meg. A világfájdalom – megtisztítva a romantika divatjától – összetartozásukat elemi fénnyel világítja meg, sőt a nagyságrendet is, amelyben a világ és a fájdalom egyenrangú társ lehet. A nyelv ezúttal is törvényt fejez ki, mert ha a kifejezés egy bizonyos korhoz kapcsolódik is, nem azt jelenti, hogy a korszak elmúltával érvényessége is elmúlik. Világfájdalom volt a tizenkilencedik század előtt, s van ma is, csak mi másképpen hívjuk: csömörnek, kiábrándultságnak, dögunalomnak, ginsbergi üvöltésnek…

Van fejfájás, gyomorfájás, idegfájás, lelki fájdalom, világfájdalom. Csak én-fájdalom nincs, holott minden szaggatást, hasogatást, ájulásba döntő szenvedést az egyén visel el. „Fájok, tehát vagyok” – írja Illyés egyik verscíme alá, átalakítva Descartes jelmondatát. Tudom, hogy sem a descartesi, sem az illyési nem kizárólagos igazság, de számomra Illyésé a súlyosabb. A gondolat lehet akkora, mint a világ, de a fájdalom még nagyobb is lehet. Az igazi éleslátók tehát nem a logikus elmék, akik agyukkal, hanem a szenvedők, akik egész létükkel gondolkodnak. Önismeret nélkül a világ homályban marad. A legnagyobb önismeretre pedig a fájdalom tanítja meg az embert, mert átháríthatatlan.

Ha bárki azt hinné, hogy a szenvedést magasztalom, téved. A fájdalom csupán cáfolhatatlan ürügy, hogy a személyiség világ- és sorshordó szerepét az elfogadottnál erőteljesebben hangsúlyozhassam. A jót, a gyönyört, az örömöt – ha természetes – az egyénnek nem kell vállalnia, a fájdalmat, mert ellenünk való, mindig kell, s vele a világot ellenséges tárgyaival, politikai, történelmi s egyéb megterheléseivel együtt. A fájdalom – vagy a fájdalomig sodró eszme – az a tűzpróba, melyben az egyén legegyértelműbben kerül szembe a léttel, s választani kényszerül a belenyugvás vagy a cselekvés, a szemlélődés vagy a lázadás között. 68Ezek nélkül az egyéni választások nélkül nem volna világ, és nem működhetne semmi.

Botrányos igazság, mégis kikerülhetetlen, hogy a legnagyobb erő nem a teremtéshez, hanem a szenvedés elviseléséhez kell. Az egyénben rejlő erők mennyiségét tehát még mindig a fájdalmak földrengésingája jelzi legérzékenyebben. Még mindig a szenvedés leplezi le legútszélibb nyíltsággal az ember határtalanságvágyát; azt a be nem vallott sóvárgást, hogy mindent saját akaratának rendelne alá. A szenvedés: cselekvéshiány, léthiány; vagyis a szabadság elfojtott jelenléte.

A kereszténység a földi lét alaphelyzetének tartotta a szenvedést. Szabadságnak pedig a síron túli világot. Kétezer esztendeje tartó dramaturgiai vétséget követett el, mert a drámát mesévé oldotta. S az egyént, ahelyett hogy önmaga felé fordította volna, isten felé fordította, holott az egyént megkerülni annyi, mint megkerülni a cselekvést – ide illőbb szóval: a megváltást.

Bálint György azt írja József Attiláról, hogy nemcsak a költészet zsenije volt, hanem a fájdalmaké is. Azzal, hogy így különválasztva beszélt költészetéről s fájdalmáról, a csodálat mellett nem keresztényi részvétet akart ébreszteni iránta, ellenkezőleg, pontos és tárgyilagos akart lenni. A József Attila-i fájdalom ugyanis nem az egyén erőtlenségét, sötétlátását, hanem teljességvágyát mutatja. „A mindenséggel mérd magad” eszméje és „a világ vagyok – minden ami volt, van” nem költői program volt, hanem emberi. Személyes, magánérdekű. S ehhez az eszméhez – ha nem valósulhat meg – csakis mindenség méretű fájdalom fogható. Fájdalom, mely szenvedő cselekvés, lemondani nem tudás, s melynek arányai nemcsak azt fejezik ki, amire vonatkoznak, hanem magát az egyént: egyszemélyes kapcsolatát a világgal, sóvárgásának hatalmát. A József Attila-i eszmélet a lehetőségeket tárja föl, a József Attila-i fájdalom a lehetetlenségeket – vagyis ami a legnagyobb erőfeszítésre készteti a szellemet, s a legkimerítőbb kalandba sodorja.

1967
A találkozások vége

Évekkel ezelőtt hetente kétszer is találkoztunk: festők, írók, filmesek, közgazdászok. Három-négy óra, kiszakítva az estéből vagy az éjszakából, elég volt ahhoz, hogy külön-külön értelmesnek érezhessük létezésünket. Viták, veszekedések, ugratások. Gondolat- és képzeletszabadság. Kirepülés az űrbe, séta a föld körül, a föld alatt, titkos határátlépések az erkölcs és a politika területén – egyszóval szellemi embernek való kalandok. Találkozásaink munkához hasonlítottak: magunkat alakítottuk.

Mindez észrevétlenül elmúlt.

69

Az értelmiségi horda szétesett, mintha láthatatlan rendőrség oszlatta volna föl. S már nemcsak egymáshoz, még a kávéházhoz is hűtlenek lettünk. Elkerültük, mint franciák a waterlooi csatateret.

Mit veszítettünk el?

Egymást?

Magunkat?

Vagy együtt a kettőt?

Ha pontosan válaszolhatnék rá, megnyugodnék. Férfiak, akik kitartóbbak egymással, mint nőkkel kötött kapcsolataikban, máról holnapra szó nélkül, csak úgy elmaradoztak. Kedden még hiányzott nekik, hogy eszmét cseréljenek, hogy lemarházzák egymást az európai műveltség nevében, pénteken viszont már nem. A következő kedden pedig úgy emlékeztek csak a találkozásokra, mint ifjúkori tévedéseikre.

Az a magyarázata, hogy felnőttünk? Két-három magára talált barátunktól eltekintve, arra kell gyanakodnom, hogy az ellenkezője. A harmincas évjáratúak nemzedéke, amelyhez zömünk tartozik, mind a mai napig nem nőtt fel. Nem kiskorú már, de még nem is érett. Se a múlttal, se a jövővel nem számolhatott le. Egyenlő teherként hordja magában mind a kettőt.

Ez a legférfiasabb sors – mondhatná bárki.

Ez a legcéltalanabb – vágnám rá azonnal, mert mozdulatlanságra kárhoztat bennünket. A hosszúra nyúlt ifjúságunk miatt, nekünk még értenünk kell a húszéveseket, akik farmernadrágban járnak, vállig növesztik a hajukat, bolondulnak a beatzenéért, megemésztették az egzisztencialista irodalmat, akik szívesebben olvasnak abszurd drámát, mint országot és világot érintő politikai határozatokat. És ugyanígy meg kell értenünk a negyven-ötven éveseket, akik nem farmernadrágot hordanak, de súlyos emlékeket a háborúról, a hadifogságról, az ötvenes évekről, akik nem túlságosan rajonganak az abszurd drámákért, mert a valóságban cifrábbakat éltek át, s ez eléggé eltompította érzékenységüket; akik csak akkor képesek kicsiholni magukból izgalmas szellemi állapotokat, ha önigazolásukat keresik, kínlódásaik keserű vigaszát az elmúlt negyedszázadra visszavetítve.

Ez a kettős megértés, ez a megosztott, kétirányú vonzalom lehet a mi megrekedésünk alapja. Nemzedékem olyan regényhősre hasonlít, aki azért hagyta életben azt, akit el kellett volna tennie láb alól, hogy bizonyíthassa szeretetét, nagyvonalúságát, mivelhogy ártatlanságát így tudta csak maradéktalanul megmutatni.

Nemzedékem javarésze tehát egy lélektani tévedés áldozata.

Azért beszélek ilyen kendőzetlenül erről, hogy az okait magam értsem meg legelőször.

Az ember attól lesz a társadalomban nagykorú, ha valamire rámondhatja: ezt én csináltam, ezt én döntöttem el, ez és ez az én akaratom. Mi volt a mi rövid fejlődéstörténetünk? Hittünk és csalódtunk jó néhány dologban. De a csalódást kiváltó okokkal mi sose számoltunk le 70igazán. Otthagytuk a politikát, mert hívatlan vendégként sokáig ácsorogtunk az ablaka alatt. Otthagytuk ostobán és sértődötten, ahelyett, hogy részt kértünk volna belőle. De ha már otthagytuk – választottuk volna helyette a szerelmet, a magánéletet, a kicsapongást, kezdtünk volna el tornacipőben járni, csíkos dresszben, tengerésznadrágban. Így valójában senki se tudja, mit szeretünk, mit gyűlölünk egyértelműen. Hogy más nemzedékek se tudják, nem ment fel bennünket semmi alól. Mert ha legalább azt mondhatnák rólunk, hogy a harmincasok kitűnően csárdásoznak, istenien boxolnak, remekül értenek a nőkhöz és a csillagászathoz, lenne valami mentségünk.

Amíg nem ébredtünk rá erre, a nemtudás tartott össze bennünket? Most pedig ez porlasztott volna szét?

A huszadik században nemcsak az egyén személytelenedik el, de elszemélytelenednek nemzedékek is. Homályban maradnak, vagy bemaszatolódnak. E folyamat elleni tiltakozás a világon mindenütt zajos, sőt, eszelős lázongásokkal fejeződik ki. Nem hiszem, hogy akadt volna hasonló korszak a történelemben, amikor nemzedékek ilyen kétségbeesetten hívták volna föl magukra a figyelmet. Ilyen magukmutogató szemérmetlenséggel. Romnemzedék, megvert nemzedék, kisemmizettek, dühöngők nemzedéke és így tovább. Önsajnáltatás és kihívás, igazi cselekvésvágy és zűrzavar többnyire együtt kavarog ezekben a reklámértékű elnevezésekben.

Az ellentmondás, a kettősség nem véletlen. A történelem és a lélektan összeszikrázására utal. Ha egy nemzedék nem csinálhatja a jót, akkor általában a rosszat csinálja: sír, dühöng, kiharcolja magának az utálatot, mert ösztönösen is érzi, hogy rosszat cselekedni is hasznosabb néha, mint nem csinálni semmit.

1967
Szerepek és kérdőjelek

Az elmúlt két hétben jónéhány író-olvasó találkozón vettem részt. Jók voltak? Rosszak? Volt ilyen is, olyan is. De mindegyik komoly tanulsággal szolgált. A sok tanulság közül most csak egyet emelek ki: a legszemélyesebbet.

Mintha csak összebeszéltek volna Ajkán, Csongrádon, Veszprémben és Budapesten, mert mindenütt ugyanarról faggattak: hogyan tudom összeegyeztetni magamban a versírást a prózaírással, a tanulmány- és a cikkírást a filmírással. Más szóval, mért nem döntöm el, hogy költő vagyok-e vagy prózaíró, újságíró-e vagy csak ötleteket és költői mondatokat szállító irodalmi munkás filmesek szolgálatában.

Ha azért faggatnak, mert jó lenne már végre egy írói arcélt tisztán és fölismerhetően látni, fejet hajtok a kérdezők előtt, és azt mondom: 71csakugyan. Csakugyan jó lenne látni és láttatni abból a szándék- és akaratgubancból, ami vagyok.

De sajnos, a faggatózásokból mást kellett kihallanom. Valamiféle angyali egyértelműséget kértek rajtam számon. Egy bőrben hordani a költőt és a prózaírót, az újságírót és a forgatókönyvírót – az olvasónak nemcsak érthetetlen, de gyanús is. Mert ha a költő prózát is ír, nem elhivatott költő, és ha a prózaíró verset, nem igazi prózaíró. Keverednek a szerepek, egymásba mosódnak a műfajok, és az olvasó nem tudja, melyikhez pártoljon. Némi túlzással szólva, a közönség egy prózával is bajlódó költőről becsületszóra se hinné el, hogy képes lenne meghalni a csatatéren, mellében egy kozák dárdával, vagy ha nincs csatatér, akkor hát nők ágyában vagy vonat kerekei alatt. Egyértelmű halálnem csak egyértelmű hivatáshoz illik.

Tálán világosabb, ha hivatás helyett szerepet mondunk. Miért? Mert a szerepek látványos hókuszpókuszait még ma is többre tartjuk a kevésbé látványos gondolkodásnál, az értelem szívós, hétköznapi partizánharcánál. Tapasztalatból mondhatom, hogy a viselkedés tudománya gyakran nagyobb sikerrel kecsegtet, mint a valódi tudomány. Egy-két jól időzített nyilatkozat, kiállás fontosabb néha, mint egy könyv vagy bármilyen műalkotás. Az Akadémiát alapító Széchenyi pénzfelajánló mozdulatára, amit később saját maga már-már szélhámosságnak nevezett, ma is jobban emlékezünk, mint gyötrelmeire, önmarcangolásaira, pedig ezek nélkül még annyi önismeretünk se volna, mint amennyi van.

Az okok ismerősek. Általában szent és drámai pillanatokban éltük át a történelmet, amikor már nem lehetett másként, mint epilepsziás hősként cselekedni, vagy elbukni hősiesen. A sorssal folytatott párbeszédeinket gyorsan és hebehurgyán (mert mindig későn) elszavaltuk, hogy minél előbb jöjjön a kard, amibe, ha nincs más mondanivalónk, beledűlhessünk.

A szellemet így pótolták az eget ölelő mozdulatok, a szívós, emberkoptató munkát a szerepek. Kétes sikereim közben ébredtem rá magam is, hogy a pózoknak és a hősködéseknek elkötelezett költő szerepe mindig hatásosabb, mint az egész lényével és személyiségével küzdőé.

Messzire kanyarodtam a témától?

Inkább közelebb jutottam hozzá. Nem érdekel semmiféle szerepfelosztás. Már régóta csak az erőfeszítés érdekel. Mert a szerepekkel el lehet játszani, a föladatokkal azonban meg kell birkózni. A szerepek jövőjét mindig meghosszabbíthatja az idő, mert az ember alkalmazkodó képessége tág. Ha a föladatokét hosszabbítja meg, ez sajnos azt jelenti, hogy nem volt, vagy hogy nem voltak alkalmas egyének, akik elvégezték volna a föladatot.

Író vagy költő? Újságíró vagy filmíró? A kérdésekre végül illemtudó vállrándításokkal feleltem. Ez is, az is. Ahogy a vers csak részben fejez ki, a próza is csak egyik felemet mutatja.

72

Válaszaim csalódást okoztak, ahelyett hogy elgondolkoztatták volna a kérdezőket. Felemásságom lehangolta, ahelyett hogy felzaklatta volna őket. Nem azt akarták tudni, hallani, amire törekszem, hanem szerepek alapján fölosztva külön a költőt, külön a prózaírót, aszerint, kinek melyik műfaj a fontosabb. Pedig az osztályozhatónál izgalmasabb néha az osztályozhatatlan. Nem a személy, hanem a probléma, amit képvisel. Az el nem dőlt vagy az el nem dönthető dolgok – akár az irodalomban, akár egyetlen személyben is – a legnagyobb feszültségek hordozói lehetnek. Ha mást nem: a legdörömbölőbb titkot: kik vagyunk, mik vagyunk, mivé kellene válnunk, tetten érhetik. „Az önismeret akkor is nagy áldás – írja Németh László –, ha korlátainkra tanít meg.”

Nincs szellemi közélet addig, amíg az olvasókban nem ilyen természetű kíváncsiság él. Mert az író és az olvasó közti munkamegosztás nem azt jelenti, hogy a költő verset ír, az író prózát, ő pedig elolvassa, hanem azt, hogy az író a lényeges problémákat fölidézi és megnevezi, de a kidolgozásban már együtt kell működniük. Máskülönben az irodalom észrevétlenül átcsúszik a gondolkodás és a dráma világából az emlékezés és a szórakozás világába. Az író és az olvasó együttes Janus-arc, és nem különválasztott szerep. Mihelyt elfogadjuk ezt, rögtön megszűnik a műfaji finnyáskodás, a szerepek romantikus dédelgetése, s mindegy lesz, hogy egyik vagy másik szerző versben, prózában vagy éppen kukorékolva akarja-e közölni mondanivalóját.

1967
Tűzhalál kisbetűkkel

Tűzhalált halt?

Miért?

Őrült volt?

Gyógyíthatatlan megszállott?

Három esztendővel ezelőtt még a fogalmat sem értettük világosan. A máglyahalálról, az elgázosításról, a hamvasztó-kemencékről volt némi fogalmunk, de a tűzhalálról vajmi kevés.

Mára viszont közönséges halálnem lett. Híre alig rendíti meg jobban az embereket, mintha arról olvasnának az újságban, hogy valaki szerelmi bánatában leugrott a tizedik emeletről és szörnyethalt.

Az első eset még végig lúdbőröztette a világot. Mert az ismeretlen buddhista szerzetes, mint rendkívüli lángelme, föltalálta – illetve újra föltalálta – azt a halálnemet, mely a szokványos halálfajták ranguralmát elsöpörte. Olyan halált talált föl, amelybe összesűrűsödött a golyó által kivégzetteké, a lángszóróval fölgyújtottaké, a szabadságért minden időkben meghalók halála. Tisztaság, világméretű szeretet, reménytelen gőg, emberiség erejű gyűlölet egyetlen végzetté összegyúrva és fölmutatva.

73

Még tán az is, aki őrültet látott a szerzetesben, az ijedtség első másodpercében végigtapogatta saját magát: nem parázslik-e az inge, a mellénye, a nadrágja, s az ismeretlen szorongás, mely forró hullámokban önti el testét, nem benzintűz első harapása-e már?

Annyi bizonyos, hogy a halál tízezer voltos feszültséggel cikázott át mindannyiunk ideghálózatán.

A második, a harmadik, a negyedik eset már csak erkölcsi tudatunkat pörkölte meg egy pillanatra. Nem tört ránk se szorongás, se iszonyatélmény.

Az amerikai Norman Morrison mintha újra visszaadta volna az egyéni tiltakozás megrendítő hitelét. Tűzhalála a fehér ember világképében erkölcsi atomrobbanáshoz hasonlított. De ez is csak pillanatnyi föllángolás volt. Három napig tartó csoda.

Minél többen választották azóta tiltakozásul ezt az önpusztító halálnemet, az újságok annál parányibb betűkkel adják hírül. Sőt, már az áldozatok statisztikáját is elkészítették. Ezt olvasom az 1966. június 5-i lapokban: Újabb három tűzhalál Dél-Vietnamban. Az AFP megállapítása szerint egy hét alatt annyian tüntettek halálukkal a Ky-kormány ellen, ahányan 1963-ban öt hónap alatt a Diem-rendszer megbuktatása előtt… Igen, igen. Ha már leltározni lehet a halottakat, nem is olyan ijesztőek. A szörnyűség növekedésével nem a gyűlöletünk növekszik, nem az ellenállásunk – inkább csak a közömbösségünk. A nagybetűk helyett már a kisbetűk is megfelelnek. Kevesebb helyet foglalnak el, és nem is szúrnak úgy a szemünkbe. Lassanként egy kétfejű borjú születése nagyobb érdeklődést kelt, mint a szaporodó tűzhalált halók drámája.

Vagy ez csak a fölvilágosult s művelt Európára érvényes? Az értéket, a pénzt istenítő Amerikára? Csak a polgáriasult világ nézi le a vakbuzgókat. De hát a vakbuzgók, akiknek nincs ágyújuk, gépfegyverük, anyahajójuk, kobaltbombájuk, mit találjanak ki az értékek rendjét elsöprő tűzhalálon kívül?

Az éhhalált?

Már volt! Ha nem önkéntes is, de milliószámra volt. Vietnamban és másutt is.

Húzzák egymást karóba?

Ilyesmi is volt.

Fölnégyelés, kaszakútbadobás, meszes gödör szintén.

Vagy temessék el magukat elevenen?

Ez még nem volt. Legalábbis önkéntes nem, amelyről filmhíradók, tévék és képes újságok tájékoztatták volna a világot. Ennek az új halálnemnek a föltalálása ismét megrázná az emberiséget néhány órára. De ha az első öntemetés után jönne a második, a harmadik, a tizedik, ismét el lehetne kezdeni a leltározást és a legyintést. Nemcsak a nagyhatalmak, a kisemberek se rendülnének meg.

Így hát minden hiábavaló ebben a világban? Még a legtudatosabban fölépített őrültség is? Mert a vége unalom és hamu? Ásítás és újságcafat?

74

A kérdés egyáltalán nem szónokias. Már csak azért se, mert a választ nem másoktól várom.

Kamaszkoromban ezt olvastam valahol: nincs halál, főként erőszakos halál, amely ne lenne egyszer számon kérő. Korunkban ez a fenyegető jóslat is elvesztette hatását? Hát csak az anyag nem veszhet el véglegesen? Az élet is, a halál is elveszelődik?

Lehet, hogy így van.

De az is lehet, hogy csak mi gondolkodunk ezekről fáradtan, érzéketlenül.

1966
Gondolattársítások

Naponta hallom a keserű kifakadásokat: hiába minden, nem tudunk élni sehogy, annyi a zűrzavar, a mocsok, bele kell dögleni. Társadalom? Munkahely? Civilizáció? Emberiség? Csapdák, félelmek, árulások. És még az ember magánélete is! A kapcsolatok, a viszonyok! Folyik a harc az idő mindegyik pillanatában. Folyik nyíltan, fölszaggatva, föltépve az önérzet utcakövezetét, s folyik a föld alá kényszerítve kiszámíthatatlanul, mitológikus árnyak segédlete mellett.

Ha csak az ellenfelek közt folyna, még volna rá valami mentségünk, de folyik az egymást tisztelők között is, a szerelmesek közt, a barátok között. A szétszakadó kapcsolatok lógó cérnaszálai s pőrén maradt idegvégződései tanúskodnak erről leginkább.

Mit szolgálnak ezek a miniatűr háborúk s ezek a hangyaszorgalommal pusztító parányi katasztrófák?

Az egymás elleni harc a lét természetéből ered? Mondják: a tigris se nem jó, se nem rossz, mégis fölfalja a gazellát. Igen, de az ember, az más. Tudatosan cselekedheti a jót vagy a rosszat. Ösztönei mellett – vagy éppen azokat szolgálva – tudata irányíthatóan működik.

Az ösztön és a tudat?

A ragadozó ösztön helyett a ragadozó tudat?

Vajon mi a különbség?

Az állat fönn akar maradni, szaporodni akar, s ezért mindent elkövet. Az ember mindezen túl mást is akar. Az egyén legszívesebben egyedül csinálná azt, amit az egész emberi faj a cselekvés legszebb pillanataiban elért. Utazna, földrészeket hódítana, irányítaná a történelmet, rakétákat lőne föl, és a saját ízlése szerint rendezné be a világot: e rendkívüli dolgozószobát, hálószobát, száguldó vasúti fülkét. Csakhogy az ötödik, a tizedik, az ezredik egyén szintén a saját ízlése szerint szeretné berendezni. A személyiségek zárt világa éppen ezért ritkán találja meg a termékeny s a teljes összhangot. És ha megtalálja is, egy időre – barátságban, szerelemben, munkában, küzdelemben – fokozatosan meg75bomlik az összhang, mert a másik fél vagy többet, vagy kevesebbet akar, vagy másként akarja ugyanazt.

A világforradalomról másként gondolkodott Trockij és Lenin. A szabadságharcról Kossuth és Petőfi. Mindegyik saját elképzelésének a megszállottja volt: megszállottja, szerelmese valamilyen önmagán túli célnak.

A valamit akarók közti feszültség – akár árnyalati, akár világot szétválasztó – előbb-utóbb kirobban. S ha nyilvánosságra kerülhet, lehet hozzá igazodni: elfogadni vagy elvetni, dolgozni érte vagy meghalni. Tiszta helyzeteket azonban még a történelem is csak akkor teremt, ha az ellenfelek már lőnek egymásra. Az ide vagy oda tartozást sosem érvekkel igazolhatjuk, hanem cselekedeteinkkel. Döntéseink ereje nem az „igazság” erejével mérhető, hanem azzal, hogy mit tudunk megvalósítani belőlük.

A választás, a döntés – mert nagyobb erőmezők taszítják-vonzzák az embert – a történelemben néha könnyebb, mint az egyének világában, ahol két egyforma önzés néz farkasszemet egymással.

A harc – ha közérdekű – mindig igazolhatóbb, mint az egyéni önzés. Ez utóbbi – Szabó Lőrinc szavával élve – mindig titkos párbaj. S mert titkos, sokkal nagyobb erőt köt le, mint ami nyílt. Régóta sejtem, az emberi kapcsolatok gyakran több villanyáramot fogyasztanak, mint a közösségiek, többet, mint a társadalmi hovatartozás, elkötelezettség. Számtalan ismerősöm van, aki erejének, képességének, kitartásának csak töredékét tudja hasznosítani, mert kapcsolatai zűrzavarosak, megoldatlanok.

Régebben többféle erkölcs: vallási, társadalmi és osztályerkölcs segítette az egyént, hogy válságait előregyártott szabályok szerint vagy megoldja, vagy egyszerűen eltemesse. Ha csak a férfi és a nő közti kapcsolatokat tekintem, a változás napjainkban e téren szembeötlő. Egyre kevesebb külső erő segít az egyénnek: egyre, kevesebb szabály, szokás és törvény. A törvényt lassan mindenkinek magához kell igazítania, vagy magának kell megteremtenie, méghozzá úgy, hogy egyéni megoldásaival ne a társadalmi zűrzavart növelje.

A közösségi eszményt kereső világ tehát épp fordított előjelű magatartást vár az egyéntől, mint amit a népszerűsítő szónokoktól eddig megtudhatott: nem alkalmazkodást, hanem önállóságot; nem magasrendű hűséget máshoz, a közösséghez, s alacsonyrendűt önmagunkhoz, hanem szívós munkával megteremtett önismeretet.

Szememben Sziszüphosz a legközösségibb alkat, akit hiába hagytak el az istenek, nem hagyja magára a világot, mert örökké vele marad a feladata. Sziszüphosz képtelen a hűtlenségre, képtelen az árulásra, ami emberfeletti erejéről tanúskodik. A világhoz fűződő kapcsolatát nem az ide-oda guruló kő jelképezi, hanem világosan látó agya, mely fölismerte és elfogadta sorsát egyetlen lehetőségnek.

76

Egyetlen lehetőségnek? Van ilyen a hétköznapokban is, nemcsak a mítoszokban? Az egyénnek számtalan lehetősége van, de igazán csak egyet tud szolgálni vagy diadalra juttatni. Sajnos, többnyire csak azután ismerjük föl lehetőségünket, miután elmulasztottuk vagy elvesztettük őket. Föloldhatatlan ellentmondás, de uralkodni csak azon uralkodhatnánk, amit már értünk – vagyis a múltunkon. Aki teljesebb életre vágyik, legtöbbször e miatt az ellentmondás miatt él át katasztrófákat, vagy bukik bele drámáiba. Igazság szerint a jövőhöz ugyanúgy kellene értenünk, mint a múlthoz, a holnapi tévedésünket ugyanúgy kellene ismernünk, mint a tegnapiakat.

Ez persze képtelenség. Akkor hát mi lehetséges?

Állandó előkészületben élni? Várni ezt vagy azt a lehetőséget?

Kétféle várakozás közt mindig nyitott szakadékba tekinthet az ember. S mi van – kérdezhetné bárki –, ha elsőnek a szakadékot pillantanánk meg mint egyetlen lehetőséget. Azt hiszem, ez a legnyugtalanítóbb s mégis az egyetlen védelmet nyújtó állapot: a vég felől közelíteni önmagunkhoz nem más, mint szigorú tárgyilagosság; meghatódás nélküli próbatétel. Tudni, hogy majd a veszteségeimmel leszek egyenlő: nemcsak reménytelenséget szülhet, hanem vágyat is, hogy minden elveszteni való dolgomon ott legyen a hamisítatlan aranypróba. Elragadtatottan beszélni egyébként is csak a csecsemők jövőjéről lehet, mert nekik még nincs sorsuk. A felnőtt elragadtatottan csak arról beszélhet, amit a sorsától elragad. Ezért tekintem én eleve gyanúval s ellenszenvvel a jövőt. Kétségbe vonom, hogy utána annál jobban tisztelhessem. Minden új gondolatban, eszmében is, először a kalandorvonásokat keresem, hogy tudjam, a tartós értékeket mitől kell megszabadítani.

Az embert nemcsak az istenképtől, de saját ábrándképeitől is el kell tépni, mert az illúziók, a sejtelmekből sarjadó remények egy elvont istenfogalommal azonosak. Másként szólva: nem reménykedni, de előbb csalódni tanítanám meg az embert. A gyerekek emlékkönyvébe se jóságos nagybácsikák, nagynénikék, okos felnőttek intelmeit tartanám figyelemre méltónak, hanem a csavargókét, gonosztevőkét, akik nem bárgyú ötletecskékkel játszadoznak, de kínnal, vérrel, halállal; akik azzal segítenek, hogy ellenállásra kényszerítenek.

Minden felnőttben a félrevezetett gyerek csalódik. Legtöbbször jóvátehetetlenül, mert mire megpróbálja kiheverni csalódásait, elfogy az ereje, s megtörik.

Már régóta képzelődöm az emberi kapcsolatok újfajta forradalmáról. Mi történne vajon, ha nem erényeinkkel s ártatlanságunk gondolatával közelednénk egymáshoz, hanem bűneinkkel s kudarcainkat elősorolva. Bűneink felismerhetőbbé tesznek bennünket, mert nem utólag kell másnak leleplezni őket, amikor már előidézték a katasztrófát, de mikor még jó időben le lehet velük számolni. Sőt, bűneink még erényeinket is kiemelik. Fordítva már nem így van. Erényeink tiszteletet parancsolóak, lefegyverzőek. Nem a cselekvést erősítik, inkább a csodálatot, Ábelnél 77ezért érdekel jobban Káin, mert nem nyugodott bele abba a hamis helyzetbe, hogy az is emberi erény, ha valaki születésétől kezdve jó. Legfeljebb szerencsés. Káin talán nem is Ábelt, csupán a gőgöt, a beképzeltséget, a csodálni való erényt és tisztaságot akarta megölni. Szándéka hatalmasabb s emberibb volt, mint Ábelé, aki csak ajándékaival kérkedett.

Káin, mint véglet, ismét csak kiindulási pont; példa arra, hogy a rossz felől közelíteni az erény felé mindig nagyobb világosságot vagy tisztaságvágyat szül, mint fordítva. A hiányérzet minden kultúra alapja.

Nem tudunk élni? Valóban nem. Legfeljebb csak úgy, ha csaláshoz, a képmutatáshoz, a hazugsághoz folyamodunk. Tartósabb kapcsolatainkat ezeknek a rozsdája futja be. Kezdetben túl sok az illúziónk, túl nagy a bizalmunk, s mikor csontvázra vetkőzik előttünk a világ, elsápadunk, kapkodunk levegőért, kezünket szemünk elé kapjuk, védekezünk. Védekezünk, ahelyett hogy valamilyen módon az igazságot keresnénk.

Lassan az a keserű gyanú önt el, hogy a folytonos védekezés tesz bennünket tönkre. Sáncok, lövészárkok, drótakadályok közöttünk. A barátságos szavak fedezéke mögül is rohamsisakok emelkednek. Van cáfolhatatlan példám arra, hogy nem ártana feje tetejéről a talpára állítani látásmódunkat, életszemléletünket: lángelméit az emberiség előszörre bemocskolta, megkövezte, máglyára küldte. Aztán pedig úgy akart élni, ahogy ők. Holott a lángelmék mindig „rosszabbak, erkölcstelenebbek” voltak, mint az állampolgárok.

Erkölcstelenebbek? Inkább szabadabbak. Főként attól, hogy erejüket nem önvédelemre fordították, hanem önismeretük megszerzésére. Tudták, hogy ezzel kezdődik minden önálló élet.

1967
Vallomás a magányról, két tételben
I.

Itt ülök újra megszokott helyemen, a Gellért presszó sötét erezésű asztalánál. Dicsekvés nélkül mondhatom, előkelő hely. Hátam mögött százlukú fűtőtest zümmög, susorog, mintha múzsák darázsfészke volna. Jobb kezem felől pedig rögtön itt van a nagy felületű üvegablak. Szerencsére szemérmes függöny takarja. Én láthatom belülről a külvilágot, a külvilág nem láthat engem. Fölcserélhetetlen előny. Kis megerőltetéssel nyugodtan elkeresztelhetném ezt a zugot korszerű remetelaknak.

A magányt, amely most is körülvesz, sosem az állapota miatt szerettem, hanem a lehetőségei miatt. Mert ahogy a korszerű gyáripar, például a kőszén mocskából, füstszerű női hálóingeket varázsol elő, a magány a költészet vegyiparának segítségével ugyanígy segíti átalakítani a 78világot. Egy kőből a szerelmet bontja ki, egy megreccsenő ágból a háború zaját, az asztalon pihenő kézfejből a történelem nehéz csöndjét.

Volt idő, mikor szinte divat volt harcolni a magány jogaiért. Teremtsünk olyan feltételeket: munkán, hivatáson túli alkalmakat – hangzottak a fölhívások –, hogy az egyén ne csak a társadalomé, a nemzetközösségé, kisebb vagy nagyobb csoportoké, de önmagáé is lehessen. Hogy sorsa sokkal láthatóbban válhasson magántulajdonává.

A képzelet már rombolni is kezdte a tegnapi előítéletek után a tegnapi válaszokat, hogy a helyükbe olyan új városokat emelhessen, ahol majd minden családtagnak külön szobája lesz, ahol külön szobavilágot rendezhet be ki-ki magának.

A szépreményű elgondolásokból tudjuk, mi valósult meg a mai napig. Az első fölébredés után rögtön kiderült, hogy a föld nagyobbik részén nemcsak külön szobát, de „külön tudatot” se sikerült biztosítani az egyén számára. Külön tudatot, mely a magányhoz való jogot a szabadságjogok közé sorolja.

Mindez az általános szegénység jele. Előzményeivel és távlataival egyaránt. Hogyan s miképp? Fölösleges részletezni. Azt viszont már nem lenne fölösleges, hogy a szegénység eddig fölismert társadalmi és gazdasági okain kívül milyen lappangó és föl nem ismert csapdák csattannak el, s tartanak bennünket továbbra is fogva. Már csak azért se lenne fölösleges, mert a csapdák nem csupán a külső világban – bennünk is föl vannak ajzva.

Arra gondolok, hogy nem tudunk gazdálkodni önmagunkkal. Se szellemi, se érzelmi, se indulati adottságainkkal. Boldogabbak és szabadabbak akarunk lenni, de mint aki örökös konyhagőzben él, abban a tévhitben élünk, hogy minden a körülményektől függ, hogy sorsunk kizárólag egy nem várt fordulat vendégkosarából: szerencséből vagy még inkább mások szerencsétlenségéből táplálkozhat. Elfelejtjük, hogy legalább ennyire fontosak a belső körülmények is, a belső feltételek: saját határaink vagy határtalanságunk megismerése. Szorongás nélkül írom ide, hogy az egyén szélsőséges képességeit ugyanúgy köztulajdonnak érzem, mint a munkája eredményét; természeti adottságnak, akár egy ország szeles-viharos, kedvező vagy kedvezőtlen viszonyait. S a magány, mint az űrrepülők kísérleti kamrája, nemcsak az egyén tűrési határait mutatja, de közben edzi és gazdagítja is. Ha rajtam múlna, nemcsak egyetemre, szakiskolákra küldeném el a felnőtteket, hanem két-három hónapos magánytanfolyamokra is.

II.

Ezt írja Aragon egyik versében: „Legrosszabb, hogy lépten-nyomon, amit szeretek, abba botlok… hogy a seb attól ér, amit szeretek.”

Ellentmondás ez?

Ha igen – akkor a legtermékenyebb.

79

Az érzelmek vitorlarúdját milliméternyivel kellene csak arrébb mozdítani, hogy az aragoni verssorhoz hasonló suhanású mondatok szülessenek a gazdagító, a kitágító, az embert megedző egyedüllétről.

De a továbbiakban én nem erről a magányról akarok beszélni. Nem arról, amely külön szobát, külön csöndet igényel, s megmunkálható háztáji birtoknak a mindenséget. És nem is az ellenkezőjéről: a világfájdalmas elzárkózásról, amelytől megsápad az ember, beleszeret a romokba, esők és évszakok nyomorúságába.

Újfajta magányérzést fedeztem föl. Ennek a szokatlan érzésnek semmi köze az eddig ismert magányfajtákhoz. Nem az keserít el, hogy nincsenek barátaim, szerelmeim, emberek, tájak, akikhez vagy amikhez odakötődöm, hanem az, hogy nincsenek ellenfeleim. Ellenfelek hiányában vagyok elszomorítóan magányos. Barátaimmal már kizsákmányoltuk egymást. Se munkánkat, se létezésünket nem tudjuk már azzal igazolni, ha csak kétségbe vonjuk. A kétségbevonás valóságos veszélye hiányzik.

Illetve a veszély elhárításának férfipróbája. Nincs hiábavalóbb képzelettorna, mintha ellenfeleit az embernek magának kell kitalálnia.

Ez az újfajta magány talán ezért is alakít ki különös szokásokat. Megyek az utcán, szorongok a villamosban, s a ragadozók tekintetével figyelem az elém kerülő arcokat. Elég egy szederjes szemölcs az orrtő közelében, egy simára borotvált operai ábrázat vékony bajusszal, egy unalmas vízilópillantás ki az ablakon, máris ingerem támad kiszemelt ellenfelemnek beolvasni. Nem a bajuszáért, nem is a szemölcséért. Alapjaiban teszem kérdésessé a létét. Gyávának tekintem, mert még most se meri szemembe vágni, hogy ellenfelek vagyunk. Pedig azok vagyunk! Látom, lesír róla az érdektelenség. Látom rajta a kívülállók gőgjét.

S ha eltűnnek is előlem a kiszemelt arcok: az unalmasak, a kihívóak, a józanok, a mindent túlélők, a fölényesek, a velük kezdett képzeletbeli párbeszédet sose tudom félbeszakítani. Folytatom képzeletbeli levélben. Kazinczy hosszú életében nem írt annyi irodalmi levelet, amennyit fejben én már megfogalmaztam. Kossuth nem mondott el annyi indulatos szónoklatot, amennyit kirakati ellenfeleimnek én eldörögtem. Politika, irodalom, paradicsomtermelés, szerelem és parasztkérdés keveredik egymással ezekben a láthatatlan levelekben és sziszegésekben.

Hogy nevetséges vagyok? Kétszeresen is. Egyrészt, mert a küzdelemről képzelődni eleve vereség. Másrészt, mert tudom, hogy a nincs- és hiányélmény mindenkor metafizikai élmény. Egyszerre lehetőség és lehetetlenség is.

Egyetlen kísérlet azonban még hátravan: saját magamat kellene kiszemelni ellenfelemnek.

1968
80
Nők, füzetlapok, keresztrejtvények

Ha cukrászdába, ha kávézóba vagy ha más nyilvános helyre ülök be dolgozni, mindig akad egy-két magányos nő a vendégek között. Nem olyanokra gondolok most, akik csak úgy sebtiben befutnak egy kávéra, szörpre, tortára, fél konyakra, s tíz perc múlva már futnak is tovább. Hanem azokra, akik hosszasan, néha órákig is ott üldögélnek, vagy azért, mert hiába vártak valakire, vagy pedig nem szeretnek egyedül lézengeni a világban, s egy szörp, fél konyak mindig jó ürügy arra, hogy magányukat zajban, cigarettafüstben és zsongító tereferében föloldják.

Az ilyen nőknek külön természetrajzuk van…

Illetve épp azt kellene kideríteni, csakugyan van-e? S ha igen – miért?

Egy férfi, saját tapasztalatomból tudom, látszólag mindenütt otthonosan érezheti magát. Kávéházakban, kocsmákban, futballmeccseken, mozik előcsarnokában, repülőtereken. A világ alkalmazkodik hozzá, kiszolgálja, ha mással nem, azzal, hogy nem csomósodik meg körülötte, s magányát észrevétlenné és természetessé teszi.

Egy nő mentegetőzés nélkül sosem lehet magányos.

Különösen nyilvános helyeken nem.

Magányossága vagy kihívás, vagy pedig saját vereségének eleve beismerése. Egy nő, ha egyedül van, azonnal homorúvá válik körülötte a világ, bizonytalanná az egyensúly, ritkábbá vagy sűrűbbé a levegő.

Ezt nemcsak abból következtetem, hogy fölszabadult, értelmes nők se szeretnek egyedül beülni sehova, hanem abból, hogy akik mégis beülnek, mintha otthontalannak éreznék magukat. Feszélyezettebbek a kelleténél; jelenlétüknek mindig megpróbálnak valami különös igazolást találni. A legtisztább menlevél még a könyv, az újság, a képeslap, a folyóirat. Ha statisztikát készítenék róluk, ők volnának kisebbségben. A többség keresztrejtvényt fejt, agyongyötört naptárban lapozgat, belejegyez ezt-azt, vagy ír. Bármit csináljanak is, elfoglaltságukon látszik az ideiglenesség zavara; az a suta igyekezet, amivel a körülöttük levő természetellenes csöndet természetessé szeretnék változtatni.

Hányszor oda akartam volna menni hozzájuk, s megkérdezni, mit lehet öt másodpercnél tovább nézni egy naptárban? A napokat? A heteket? A holdtöltéket? A piros betűs ünnepeket, mint a reménykedés föl-fölvillanó lámpáit? Mit lehet, amikor a naptár még az emlékezést is elszürkíti, mert hiába jelöl meg valaki x-szel vagy köröcskékkel a szerelmet és találkozásokat idéző napokat, ha ezek már kiüresedett csigahéjak. A közömbös hétfők, keddek, szerdák azt is eltakarják, amit a lustán ide-oda pillantgató szem, a külvilág tárgyai közt botladozva, fölidézhetne.

De a naptárak, a keresztrejtvények még hagyján, azok túlságosan is átlátszóak. A mentegetőzés bonyolultabb műfaja az írás. Írni valamit – nem levelet, nem cikket, nem naplót, csak úgy valamit.

81

Kezdetben, mikor még egyedi esetet láttam egy-egy papír fölé hajló nőben, irigykedve nézegettem feléjük. Én órák hosszat ülök a szigorú s legyőzhetetlen papír előtt, és semmi, ők pedig kirakják maguk elé a füzetet, a kockás vagy sima lapokat, és írnak, írnak, mintha egy képzeletbeli mezőn ámokfutóként szaladgálnának föl-alá.

Ha négy-öt éven át ugyanazokat látom papír fölé hajolni, mi mást gondolhatok, mint hogy nekik az írás a rögeszméjük, hogy azért írnak olyan csodálni való szorgalommal, mert így mindenki láthatja, nem naplopó kis csajok, se szánni valóan magányosak.

Ha kissé eltúlzom s fölnagyítom is ezt a tapasztalatomat – tudatosan teszem. Az igazság lényege néha a túlzásokban fejeződik ki emlékezetesen. Ameddig egy nőnek bárhol és bármilyen módon mentegetőznie kell jelenléte miatt, vagy igazolnia fölszabadultságát, addig nem fölszabadult. Az sem szépít a körülményeken, ha a mentegetőzés kényszere nem az agyból, hanem az ösztönökből csírázik ki. Az állapot annál elszomorítóbb.

Ha nem a nők viselkedéséből indulnék ki, hanem az írás természetéből, akkor is ugyanide jutnék. Írni – csak úgy bele a vakvilágba, anélkül hogy az életemet tenném föl a mondatokra, pusztán öngyógyításból lehet. Az igazi múzsa ilyenkor a kisebbrendűségi érzés; ama bizonyos állapot, amelyben az embernek meg kell magyaráznia bizonyítványát.

A második nem – ahogyan Simone de Beauvoir nevezi a nőket – még most sem a másik nemet jelenti, hanem a sorrendiséget.

1968
A házassághirdetés föltalálója

Az egyik megyei hírlapban olvasom, hogy 241 évvel ezelőtt jelent meg a világon az első házassági hirdetés. 1727 februárjában egy angol leány az alábbi szöveget közöltette a Week of Manchester című lapban: „Isten feleséget adott Ádámnak. Én hajadon vagyok, és hű élettársat keresek. Írjatok Ellenborgy Morrisonnak.”

A hír magyarázója szánakozva jegyzi meg, hogy e vakmerő és talpraesett ötlet, amely a maga nemében semmivel se jelentéktelenebb, mint a nehézkedési erő newtoni megfogalmazása, nem hű élettársat, hanem életre szóló keserűséget szerzett Ellenborgy kisasszonynak. A puritán Anglia epét hányt a megrökönyödéstől. Előbb szajhának, magát kellető ribancnak kiáltotta ki a lányt, ki a fél világ férfiai előtt lebbenti föl egyszerre a szoknyáját. Nemsokára pedig őrültnek bélyegezte. Mert lehet-e épelméjű egy nő, ha nem a jóisten, nem a nagynénikék s nem is a sok szomszédasszony, hanem egy közönséges újsághirdetés révén óhajt magának férjet keresni.

82

A hajsza, a vád, a rágalom tökéletesen fölmorzsolta a lány idegrendszerét. Ment volna már a szerencsétlen víznek, tűznek, pokolnak, csak hagynák. Ment volna tán a máglyára is. Anglia merő kíméletből inkább börtönbe küldte. Természetesen elmeorvosi bizonylattal.

Én pedig, merő rokonszenvből, Ellenborgy kisasszonyt ezennel magánszentjeim közé sorolom. A hétköznapiak, a dicsfény nélküliek közé. S miután egyéb nem telik tőlem, méregerős cigarettára gyújtva idézem meg nyomorúságos kis alakját.

Első számú erénye, amiért főhajtással adózhatunk neki, talán nem is az, hogy nyakon csípte és leleplezte a „szív legbenső üregeiben cseleit szövő fondor magányt” – mert ezt előtte is leleplezték már jó néhányszor. Inkább az, hogy megsejtve egyet és mást az emberi kapcsolatok ficamairól, a társadalom létellenes működéséről – nem fordult be a fal felé szipogni, sírni, nem lett belőle holdmenyasszony. Ahelyett hogy a szomorúságok számát szaporította volna a földön, a remek ötletekét szaporította. Azokét, melyek az emberi fölszabadulások ígéretét is magukban hordozzák. Azzal, hogy választani akart egy olyan világban, amelyikben a nő csak elfogadhatta a választást, semmivel se vállalkozott kevesebbre, mint akármelyik társadalmat újító forradalmár. Számítsuk hozzá azt is, hogy merész lépéséhez erőt és buzdítást csakis önmagából meríthetett. Szövegéből egyértelműen kitetszik, hogy nem volt földbirtoka, kastélya, nem csaholtak körülötte agarászó kutyák. Lehet, hogy még bájai sem értek annyit, mint egy busás bankbetét, mint egy földbirtok, mint egy aranybánya. Legalábbis nem hivatkozik rájuk. Ellenborgy kisasszony egyszerűen csak nő volt; társra és szeretetre vágyó. Az se jutott eszébe, hogy rendességét, végtelen szolídságát, műveltségét, melegszívűségét, szeme színét, csípőméretét közölje.

Aki manapság az ő találmánya alapján reméli hálóba fogni a szerencsét, egy világért se mulasztaná el a fönti részletezést. Önkelletés? Magamutogatás? A kisasszonyt puszta ötletéért meghajszolták, és börtönbe tessékelték. Ma egy igazi házassági hirdetésből nem hiányozhat az áru fölmagasztalása. Vonatkozik ez a szívbéli értékekre és az anyagiakra is. Egy kertes ház a zöldben, kiskapujával hatalmas távlatokat nyit a szerelemnek. A jóság, a tisztesség, a háziasság megpendítése pedig kötelező, egyébként föl sem izzik a másik fél társ után sóvárgó szíve.

A furcsaságokat kedvelő agy, a kisasszonynak kijáró hódolaton túl, jó néhány gondolatot tudna megszellőztetni csak úgy mellékesen.

Az első rögtön a lényegre mutatna. Tábornokok, betörők, honatyák, királyi ágyasok, csatanyerők, szektaalapítók nevét szorgalmasan följegyzi az utókor. A vértanúkét mindenekelőtt. De azokét, akik az emberi kapcsolatok nehézkes kőtömbjét próbálták előbbre hengergetni, ha följegyzi is, csak a felejtés könyvébe. Pedig meggyőződésem, hogy semmilyen csatatéren nem hullott porba több erő s koronás büszkeség, mint ama másik, láthatatlan csatatéren: a szerelemén, a házasságén. Az áttörési kísérletek, mivelhogy itt is a szabadság volt mindig a tét, ugyanúgy 83vérhullással, megrokkanással vagy teljes megsemmisüléssel végződtek. Ellenborgy kisasszony is egy ilyen áttörési kísérlet hősnője. Szinte iskolás könyvbe illő módon. Mert alighogy becsukódott mögötte a börtönajtó, felfedezése, világraszóló találmánya előtt megnyílt az út, a szabadalmaztatás lehetősége. Szinte bizonyos vagyok abban, hogy a kisasszonyt először azok értették meg, akik elítélték. A vizsgálat lefolytatása közben ugyanis nekik kellett aprólékosan és tüzetesen végiggondolni, valójában mi is a bűne és bűnének milyen következményei lehetnének. Hajlandó vagyok azt gondolni, hogy a házassághirdetés közérdekű és haszonnal járó gyakorlására is valamelyik ítélőbíró hívta föl az újságtulajdonosok figyelmét. Újabb példát szolgáltatva ahhoz a gyakorlathoz, hogy a mindenkori hatalom, legyen az egyházi vagy világi, ha csak kicsit mozgékony és szemfüles, azokat követi, akiket félreállít, börtönbe csukat. Szellemi kizsákmányolás ez a javából, mert ötletet, eszményt s jövőt is azért lop el áldozataitól, hogy továbbra is maga uralkodjék. A megkaparintott eszmények alapján még ahhoz is lesz erkölcsi alapja, hogy a haladás nevében uralkodjék.

Ellenborgy kisasszony, ugye, te ártatlan voltál, és nem gondoltál soha ilyesmire. Neked csak egy másik ember kellett volna, aki hasonló lett volna hozzád.

1968
Jegyzetek útközben

Bár tudom, hogy az utazás, mint a pénz, mindennek más értéket ad, mégsem éreztem semmiféle meghatódást, mikor átértünk az olasz határon. Sütött a nap; Triesztnél föltárulkozott a tenger, természetes volt az ég, természetesek a sziklák. Valami olyasfélét jegyeztem le, hogy aki személyes titkot visz magával, jövővárást vagy szenvedést, szerelmet vagy készenlétet, annak soha és sehol, semmilyen határon átlépve sem kell meghatódást éreznie, mert bármelyik „titok” lehet olyan jelentős és fontos, mint amit útközben lát, hall, megérint. Aki nem visz magával semmit, annak minden csak látnivaló és megélnivaló. Utazni igazán az tud, aki szobájából ki se mozdulva, képes volna változatosan végigélni az életét.

Az utazás minden – legkevésbé önmaga. Az utazás: gondolkodás és képzettársítás; a tér és az idő kifaggatása, összekeverése, álarcos bujkálás a történelemben, állandó búcsú és azonosulás. Zene, melyet belülről hall az ember; amely láthatóvá válik.

A világ teli van utakkal, az utak teli vannak turistákkal. Turistákkal vagy újkori zarándokokkal? Nincs ráírva senkire, ki milyen réteghez tartozik, ki milyen titkot, milyen szenvedélyt, kíváncsiságot vagy hitet cipel magában. Aki folyton összehasonlít: utakat, városokat, házakat az otthon hagyott utakkal, városokkal, házakkal, többnyire turista. Aki vi84szont mindazt, amit lát, önmagából kiegészíti vagy önmagával azonosítja, az a személytelen világot teszi személyessé. Meghosszabbítja az utakat, mert az utak nemcsak sziklákat hasítanak át és tengerpartokat, hanem az embert is, aki utazik.

Ahogy a stílus, ugyanúgy az utazás is maga az ember.

Bárhova érkezem, rögtön otthon szeretnék lenni. Érteni szeretném a nyelvet, ismerni a szokásokat, a történelmet, a pletykákat, a nőket. Magyarán szólva, telhetetlen vagyok.

Valóságéhségem van?

Vagy a valósághiányom?

Van, aki gyerekes sóvárgás helyett módszeresen közeledik egy idegen országhoz. S. P. barátom például az ivást tartja az ismerkedés legalkalmasabb s leggyorsabb eszközének. Ahova megérkezik, rögtön az első napokban szerét ejti, hogy két vagy három embert leitasson a sárga földig. Szerinte így bukkannak elő legpőrébben a nemzeti tulajdonságok. A kedvesség, a gőg, a düh, az önérzet, a butaság, a féktelenség és így tovább. Módszerére annál is inkább esküszik, mert véleménye szerint egy népet nemcsak a lobogója, himnusza, költészete, nagyipara és vérmérséklete, hanem nemzeti itala is jellemez. Egyiket a sör, másikat a vodka, harmadikat a pálinka. S a nemzeti italok valóban nemzetiek, mert egészen más hatású, mondjuk, a lengyel vodka, mint az orosz, másféle gátlásokat söpör el, másféle derűvel borítja el az agyat, más vaksággal vagy más reménnyel.

Kár volna tagadni, hogy barátom elmélete alapos és kidolgozott. Nyilván sok tapasztalat van mögötte. Egyedüli baj az, hogy nem vehetem át. Mert ha megpróbálnám, lehet, hogy az idegenek előbb megismernék a sajátos magyar természetet, mint én az övékét. Mivelhogy az ilyen nyers, célratörő elméletekhez mindenkor szükség van gyomorra is.

Velence-római gyors. Első osztályú kocsi, zsúfoltság. Ketten utazunk S. P.-vel, de csak egyetlen szabad helyet találtunk, az egyik párnás fülkében. S. P. kint marad a folyosón, mert ott szellősebb, és a tájat is jobban látni. Én ülök le egy amerikai lány és egy előkelő japán férfi közé. Szemben velem két másik amerikai lány ül.

Ül?

Ez így kissé szemérmes és pontatlan. Érthetőbb, ha azt mondom: hever, nyújtózkodik, vonaglik. Ha nem kattognának a kerekek, s ha nem töredezne darabokra a kinti olasz ég, nyugodtan gondolhatnám, hogy nem is vonatban ülök, hanem egy berendezett szobában, ahol heverők vannak, kényelem; ahol lerúghatja az ember a cipőjét, fölkuporoghat az ágyra, olvashat, cigarettázhat, bekapcsolhatja a zsebrádióját, odateheti füléhez.

Mert a két amerikai lány így csinálja.

Végigszalad a szemem a fölöttük levő polcokon. Bőröndjeikről látni, hogy gazdagok, hogy jóházból való úrilányok. Hirtelen az a képzetem 85támad, hogy ennek a két lánynak nemcsak ez a fülke, de az egész világ berendezett hálószoba. Minden mozdulatuk otthonos, gátlástalan. A könnyű, laza nyári ruha is csak jelkép rajtuk. Semmivel se szemérmesebb, mintha szétnyíló köpeny, fölcsúszott hálóing vagy pongyola volna.

A meleg miatt viselkedtek így vagy amiatt, hogy idegenek? A reflexek egyik esetben sem álmosodhattak el annyira, hogy a testet tökéletesen kiszolgáltassák a külvilágnak. Nyilván megszokták ezt a viselkedést, illetve amit takar: az otthonosságot.

Végigpörgetem magamban hazai nőismerőseimet. Egyikről se tudom elképzelni, hogy külföldön, egy első osztályú kocsiban ugyanúgy elheveredne, mint fűben, tóparton vagy egy ágyon. S ez nem az erkölccsel vagy az erkölcstelenséggel van egyszerűen kapcsolatban. Lehet, hogy ez a két amerikai lány semmivel sem erkölcsösebb vagy erkölcstelenebb, mint azok, akikkel összehasonlítom. Azt viszont sejtem, hogy számukra eleve más dolgok voltak lehetségesek. A kölni illatánál jobban érződött rajtuk a pénzszag. Reflexeik attól voltak lazák, hogy sohase kellett vagy legalábbis már rég nem kell feszengeniük a modoruk miatt. Megengedhetik, hogy az „erkölcsiség” súlyosabb ólompénzét a viselkedés könnyebb, csillogóbb aranyára átválthassák. Valaki megvette nekik a világot, tehát az övék. Akár egy ház, egy autó, egy hajó. Mért ne mozognának benne otthonosan? A pénz így nemcsak az áruk értékét jelzi, de az erkölcsét és a magatartásét is. Addig tágul néha az ember belső világa is, ameddig a pénze engedi. Mivelhogy a pénz mindig új erkölcsi állapot a pénztelenséghez viszonyítva. Mit tagadjam, tetszett a két lány könnyedsége – de a gondolat, hogy a viselkedést is, akár a divatot, mindig azok irányítják, akik az első osztályon utaznak, nem hagy nyugodni.

Nem magát a tényt, hanem az előnyt éreztem erkölcstelennek.

Bologna után sok az alagút. A vonat kilátástalan percekre elveszik bennük. Percekre? Azt éreztem gyakran, hogy órákra. Sötétség, kafkai időtlenség, elviselhetetlen csattogás. Az eszemmel tudtam, hogy a kerekek zaját az alagút lefojtott akusztikája növeli ezerszeresére, de mégse erre gondoltam. A vonat dobhártyát repesztő zajából én a sziklákat széthasító fúrók zaját hallottam kisüvíteni. Azokét, melyekkel az alagutat fúrták. Pedig hol voltak már azok a hegyomlasztó szerszámok, azok a sikítozó, remegő, ugráló vésők? Rég semmivé foszlott a hangjuk. Vagy csak én gondoltam, hogy semmivé foszlott? s közben ott lapult megbújva, összepréselődve, robbanásra készen az alagútban?

Nemcsak a halottak emlékezete tér vissza tehát, hanem az eltemethetetlen hangoké is. Üvölt a vonat az alagútban. Én a zaj emlékművét érzem megszületni a koponyámban.

A félelmet nem téphetjük ki magunkból, miként a szívünket sem. A félelem nemes szerv: nem élhetünk nélküle. De akárcsak az agyvelőn86kön, ezen is ott van a természet, a történelem minden rejtjeles ékírása. Ki tudná megszámolni, hányfajta félelem van, hányfajta korszaka a félelemnek s ezeknek milyen viszonya, sorrendje, ranguralma! Lehet félni a villámlástól, a jóakaratú emberektől. A bombázásoktól és a svábbogaraktól. A szerelemtől és a hiányától. Egy undok varangytól ugyanúgy, mint a helyrehozhatatlan jövőtől. A félelem tehát bonyolult, réteges, mint maga a világ…

Többen azt állítják, hogy a nyugaton élő ember sokkal nagyobb idegrettegésben él, mint a keleten élő. Az atomrémülettől a világvégi hangulatig mindenfajta ijedelem megperzseli. Vajon mi lehet az oka? A jólét? Akinek sok veszítenivalója van, természetes, hogy jobban fél, mint akinek kevés van? Vagy talán akik nem szenvedtek annyit háborúktól, nélkülözésektől, a névtelen veszélyektől is előbb nyüszítenek?

A sok kérdőjelre sokféle választ lehetne adni. Kazimierz Brandys, lengyel író, Levelek Z. asszonyhoz című könyvében fanyar szemtanúként számol be erről a nyugati félelemszövevényről, alattomos félelemdiktatúráról. A rettegésfajtákból kiemel egyet s fölmutatja: „A Lancia és a Peugeot színvonalán élő, ötven év feletti nők páni félelemben fiatalítják magukat: az öregség itt ugyanolyan kísérteties rémkép, mint másutt az éhség…”

Elém úszik hirtelen egy hajó. Kapri szigete felé tart. Fedélzetén gazdag turisták. A korlátnál egy ötven év körüli nő támaszkodik. Eleven ékszerüzlet. Villognak arany karkötői, nyakéke, fürtökben lógó drágagyöngy fülbevalói. Arcát szinte álarcként takarja sötét szemüvege. Bőre csokoládébarna, vagy még talán annál is sötétebb. De neki mindez kevés! Kevés a napsütés, a tenger. Egy húsz év körüli olasz fiú udvarolja körül. Szorongatja, nyalja-falja, mindenki szeme láttára rágja a fülét, ahol hozzáférhet a drágagyöngyöktől. A fiún látszik, hogy dolgozik, hogy napszámért csinálja.

„Az öregség itt ugyanolyan rémkép, mint másutt az éhség?…”

A félelemnek micsoda lépcsőzete! Micsoda rétegei és végletei!

De ki merne ugyanazon a hangon beszélni a kétféle félelemről?

Kis, félreeső étterem Rómában. Kifőzde – ez illene rá. A tulajdonos ceruzával rajzolt arcképe ugyanolyan barátságosan mosolyog ránk a falról, mint a valóságban. Az arcképet egy idejárogató festő rajzolta. Itt mindig otthon érezhette magát. Nemcsak a makaróni volt jó, a fogadtatás is.

A tálalóasztalok, a konyhazaj s a zümmögő, nagy hűtőszekrény ellenére is tökéletesen meghitt a hangulat. A tulajdonos családjával s alkalmazottaival együtt a vendégek közt ebédel. Nyilván nem reklámból, hanem mert így érzi jól magát. Természetes a fesztelenség, az asztalok között úszkáló lárma. Nyugodtan belenézhet az ember a szomszédja tányérjába, s taszító pillantások helyett legföljebb egy cinkos pillantás pörköli meg: ez talán jobban ízlene?

87

Eszembe jut a gyerekkori intelem: magyar ember evés közben nem beszél. Gyanítom, hogy az olaszoknak sose jutott eszükbe ilyesmire tanítani a gyerekeiket. S ha nemzeti tízparancsolatuk közt szerepelne is egy ehhez hasonló parancsolat, bűntudat nélkül szegnék meg. Tízen ebédelünk csak, de olyan nagy a zsivaj, mint egy százlétszámú étteremben.

Azaz csak volt. A közös lárma helyett most két asztalszomszéd heves szócsatáját figyeljük. Egyetlen mondatukat sem érteni tisztán, de a töredékszavak, a városnevek emlegetése, a berzenkedés azt sejteti, valamiféle vetélkedés folyik. Nem tévedek. A régi téma gyutacsai robbannak: Róma és Nápoly.

A rögtönzött kakasviadal résztvevője két pocakos öregúr. A római: fekete ruhás, gyűrt arcú, nyak- és tokarándulásai olyan erősek, mintha egész életében trombitás lett volna egy vándorcirkuszban, vagy körhinta-tulajdonos a Tevere-parton. Mély, rekedtes hangon beszél, de sose néz ellenfelére, a másik nagyhasúra: a mellényes, fityegő óraláncos, kecskeszakállas nápolyira. Helyette ránk néz – közönségére, igazi hallgatóságára.

A nápolyi is ugyanezt csinálja. Háttal ül római vetélytársának, s pulykavörös képével, ugráló kecskeszakállával, foghíjas szájával kizárólag minket akar meggyőzni igazáról. Kacsingat, izzad, vén szatír módra fölvihog egy-egy dantoni körmondat végén. Szusszan, bekap pár falatot, s fél füllel hallgatja a római „cirkuszigazgatót”.

A futballról, az ételekről, a politikáról, a nőkről folyik e kétszemélyes világháború. A tulajdonos ahelyett, hogy rájuk ripakodna, s csitítaná őket, jóízűen nevet rajtuk, pedig már nem is egészen barátságosan folyik a hadművelet. A római már föl-fölugrál a helyéről, s hevesen hadonászik. Épp azt a mozdulatot játssza el, ahogy a nők elöl és hátul fölhúzzák a szoknyájukat. Természetesen a nápolyi nők. Kimennek, ugyebár, este csapatostul a sztrádára, és az autók fényszórói csupa-csupa női combokon pásztáznak végig. Na tessék! Ilyen minden nápolyi. Erkölcstelenek, szajhák, fuj!

A villámló mondat végén a rómainak van egy szenátori mozdulata: most ön következik, uram. A gazdag, kereskedő alkatú nápolyi azonnali válasz helyett vékony fejhangon vinnyog. Kivörösödik a képe, rázkódik a pocakja, az aranylánca. Aztán ő is fölugrik, s gyors váltással önérzetes szónoklásba kezd. Rendben van, a nápolyi nők ilyenek, de ez azért van, mert a nápolyi férfiak – mutatja is a karjával – igaziak, szerelmes fajták. Ezzel szemben a rómaiak? Legyint. Nem mondja végig az érveit.

A legyintés, akár egy övön aluli ütés, kihozza sodrából a rómait. Ettől kezdve a szellemes ugratás vad sértegetésbe csap át. Vértolulás, düh, hadonászó, fenyegető kezek. Ilyenek volnának az olaszok? Két pillanat múlva már Mussolinit, a fasizmust és a kommunizmust hallom emlegetni. A baloldalit, a jobboldalit, a pápát, a szűzmáriát. Ha valami csoda folytán a rómainak s a nápolyinak is hadserege támadna a porból, már 88rég romokban heverne Róma s Nápoly. A romokon gyújtó plakátok: halál a nápolyiakra – és viszont.

Ameddig volt érvük, szellemesen és élvezetesen hadakoztak. Mihelyt kifogytak az érvekből, legszívesebben egymás belét látták volna kibuggyanni. Elszomorodva néztem rájuk. Valamit megértettem: nemcsak a tények szülik az igazságot vagy az igazságtalanságot, hanem a képzelet, a vérmérséklet, az önérzet, s ki tudja, még mi minden.

Szerettem volna megnézni Velencében a biennálét, legyen valamiféle képem a kortársi festészetről, szobrászatról, grafikáról. De csak néhány órát tölthettem el a városban, s épp olyan napszakban, mikor már zárva volt a kiállítás.

Sajnáltam, hogy le kellett róla mondanom. Ketten is vigasztaltak, hogy nem vesztettem semmit. A kiállítás nagy része – mondták – csupa nyakatekert ötlet, a negyven év előtti avantgarde fölbüfögése, játék az anyaggal és a képzelettel; az eszközök világa, nem az emberé.

S ha én erre is kíváncsi lettem volna?

Ismerőseim sajnálkoztak, de meghátrálás helyett a legkülöncebb műalkotásról kezdtek beszélni, hogy kiábrándítsanak.

A műalkotás – egy japán művész munkája – nem kép, hanem szoba.

Vagy legalábbis egy szoba képzetét kelti. Elvont, amennyire egy falakkal körülhatárolt helyiség látványa elvont lehet. De tárgyias is, mivelhogy falai tapinthatók. Sőt, igazi különcsége épp a falakon túl kezdődik: a művész a falakat jó néhány helyen átlyukasztotta. Talán azért, hogy a furcsa rendben elhelyezkedő lyukak a megszokott tömör falak áthatolhatatlan képzete után valamiféle új otthonosság élményét keltsék? Valamiféle új kapcsolatteremtés lehetőségét a falakon túli világgal?

A lyukak kizárólag a műalkotással való kapcsolatteremtést szolgálták. A látogató átdughatta rajtuk az ujját és átszellemülhetett. Férfi és női nemiszerveket fölidéző formák nyújtották a rendkívüli műélvezetet. „A húsok s a nedvek részegült paradicsoma”, s állítólag oly tökéletesen, hogy a látogatók nem kiállításon, inkább nyilvánosházban vagy a nemiség profán misztériumainak szentélyében érezhették magukat.

A beszámoló így már kissé fölborzolt. És nem az álszemérem megsértése miatt. A nemiséget és a művészetet is jobban tisztelem, mint hogy a kamasz ösztönök színvonalára lökjük vissza. Sőt, a sikamlósságot is jobban, mint a művészetet, amely a sikamlósságot szolgálja.

Milyen szándék dolgozhatott a művészben? A végső absztrahálásé? Hát ennyi maradhatott csak meg a gyönyörű női aktokból? Botticelli, Tiziano, Correggio, Raffaello, Manet és Modigliani aktjaiból?

Lehetséges, hogy a szellemnek sincs több köze az esztétikumhoz, mint a nemiségnek. Éppen ezért az utóbbit tenni kizárólagossá, nem egyéb, mint a művészet tagadása.

89

A botránkoztató művész nem is akart mást? A művészet és az élet közti szakadékot akarta megszüntetni? Fölégetni a hidat, amely az érzékelhető valóság s a valóság érzéki átélése közé feszült? Ha ilyesmire törekedett, akkor már szellemesebb volt az a szobrász, aki Párizsban saját magát állította ki. Egy személyben ő maga volt a művész és a műalkotás. Sajátosan megtervezett ruha, inkább balett-táncoshoz vagy Harlekinéhez hasonló, tükörsimára borotvált koponya, kifestett szemhéj. Kezében madárkalitka s a kalitkában egy emberi kézfej, gipszből.

Önnön megtestesült szürrealizmusa volt.

Egyben szépreményű kísérletének azonnali cáfolata is.

Meg akarta szüntetni azt a feszültséget, amely a valóság és a valóságot folytonosan kiegészítő eszméink közt szikrázik? Emiatt, ha nem is röhejessé, de mulatságossá vált.

Jugoszlávokkal utazom. Beszélgetünk. Emlékezés a háborúra. Az volt. Igen, a háború mindenütt: Jugoszláviában, Magyarországon, Olaszországban… Hegyek, sár, vigasztalan esők, tankok, vigasztalan halottak. Rettenetes. Összemosódott az idő: nem voltak hétköznapok, keddek, csütörtökök, péntekek. A háborúban csak háború volt…

A szaggatott párbeszéd úgy hat rám, akár egy vers. Íme, a költészet elemi ereje.

És a valóság?

Az még kíméletlenebb.

A háborúban igenis voltak hétköznapok: keddek, csütörtökök, péntekek, s a szörnyű az, hogy mégis háború volt.

Minél kisebbre összeszűkül egy dologgal kapcsolatban a világ, annál többen szemlélhetik.

Ilyen alkalmak a labdarúgó-világbajnokságok is. A mérkőzések napjaiban a Föld egyetlen lelátóvá változik, világméretű stadionná. Az izgalom, a szurkolás, a játék gyönyörétől fölszaladó vérnyomás, egységesebbé és nemzetközibbé teszi az emberiséget, mint bármilyen jobb sorsra érdemes eszme.

Megszoktam már, hogy nagy meccsek idején egyetlen kitágult pupilla az ország, képernyőre meredő; egyetlen ordító száj, hogy góóól, vagy hogy nem gól – de furcsa volt ugyanezzel az élménnyel szembetalálkozni külföldön. Perugiában, Spoletóban, Rómában és Velencében hajszál pontosan viszontláthattam az otthoni jeleneteket. Még a hangyanyüzsgésű turisták is megszakították népvándorlásukat, s a műemlékek, kutak, dómok s áruházak lenyűgöző ormai helyett az áruházak és az üzletek kirakatában vibráló televízió képernyőjére tapadtak. A rejtélyes „mezőnyt” bámulták, a vesztés vagy a nyerés hazárdjátékosai gyanánt. A labdajáték az emberiség közügye lett. Az olaszoké ugyanúgy, mint azo90ké a németeké, akik két évtizede nem éppen turistaként jártak Olaszországban.

Van-e a labdarúgáshoz mérhető, egyetemes érdeklődést kiváltó alkalom?

A diplomaták mérkőzéseit, sőt a hadseregekét se kíséri az emberiség ilyen figyelemmel. Azért van így, mert a játék bevon, beavat? Az előbbiek viszont csak a tárgyalások végösszegét közlik vagy rosszabb esetben a halottak számát? Pedig – a látszat ellenére – a társadalmi s politikai mérkőzéseknek semmivel sincs kevesebb szurkolója, mint a labdarúgásnak.

1967
Grúzia kövei

Kövek – megszámlálhatatlan változatban. Feketék, vörösek, rozsdabarnák, fehérek. Aprók, mint a vérrög, gömbölyűek, mint a borsószem. Nyersek, kimunkáltak, lecsiszoltak. Egyik meglepően könnyű, mint a szivacs; a másik kerek, lapos és tompán cseng, mint ókori pénz. Pattintott dárdahegy alakúak, csipkézett krokodilfogsorok. Kövek, a legkisebbtől a legnagyobbig. Grúzia kövei. Morzsalékok, sziklák, hegyóriások. A fölfoghatatlan Kaukázus.

Eddig nekem a tenger volt a köznapi csoda: a világ kezdete és a világ vége. Most odakerültek mellé a hegyek. Az óceánok szomszédságába a hegyláncolatok. Hegyek. Grúzia hegyei. Lermontov, akit a cár ide száműzött, abban a gyalázatos reményben, hogy majd a szabad hegyilakók elleni harcban elesik, a Démont látta fölöttük elröpülni. A természetfölötti lényt, az égi száműzöttet.

A természetfölöttit?

A legvalóságosabbat! A borzongást, a szédületet, a meghatódást, az emberi arányoktól elszakadó képzeletet, amely a fölfoghatatlant fölfoghatóvá akarja tenni.

Aki látta a Kaukázust, aki a Démon szárnycsapásait követve már átrepült fölötte, nemcsak a lermontovi romantikát érti meg, hanem a költészet indítékait is. A vágyat, hogy hasonlítsunk rá.

A nagyság sóvárgása mint ösztön, vagy mint rejtetten működő önkívület minden költészet mélyén ott van. A természet monumentalitása a költőktől mindig hatalmas énekeket kívánt. A kövek nem tűrik a selypegéseket, a szakadékok az érzelgősséget, a kegyetlen sziklák a tündérmeséket. A hegyekkel átszabdalt Grúzia példával szolgál ehhez. A legújabb kutatások kiderítették, hogy az emberiség egyik legtöbbet szenvedő mitologikus alakja, Prométheusz, régi grúz népmondából vándorolt át a kiművelt görög mitológiába. A grúzok Amiráninak hívták. Amiráni, a vadászistennő fia, az istenektől lopta el a tüzet az emberek számá91ra. S a nép ahelyett, hogy legalább a mesében megjutalmazta volna ezért, s igazságot szolgáltatott volna neki, ugyanúgy odakötözteti az istenekkel a Kaukázus legmagasabb csúcsához, mint Prométheuszt. Nem azért, mert a nép képzelete kegyetlen, inkább mert bölcsességgel átitatott. Tudja, milyen következményekkel jár, ha valaki mennyei hatalmak ellen lázad.

Nem ismerem töviről hegyire az ősmondákat, de föltételezem, hogy ilyen eget földúló forradalmár nem születhetett sík vidéken, édenkerti tájon, csak ott, ahol az elemek botrányos harca – jég, víz, szél edzi a szellemet. Tüzet lopni az égből egyébként is csak ott lehet, ahol ég és föld érintkezik.

Mint Grúziában. Az országot átszelő ezerkétszáz kilométer hosszú Kaukázus csúcsait csak a hegymászók és a repülőgép utasai láthatják. Más halandó szeme elől eltakarják a felhők, elnyeli az ég.

Egy országot nemcsak a lobogójáról, de a köveiről is meg lehet ismerni. Mások a hegyek és a kövek Jugoszláviában, mások Olaszországban, mások Magyarországon. Nemcsak az alakjuk, a színük, de még magatartásuk is más. Másként koptatja meg őket a víz, másként tereli össze a folyómedrekbe. Akármerre jár az ember Grúziában, Tisza-szélességű medreket lát. Nyáron és ősszel ezekben nincs víz, csak tavasszal. De akkor semmivel se kevesebb, mint a Tiszában áradáskor. Borzsomi felé menet láttam olyan holtmedret, amelyben két-háromszáz méter hosszan ökörfej nagyságú sötét bazaltkövek hevertek apokaliptikus zsúfoltságban. A kövek tatárhordáit láthattam fenyegetően gyülekezni.

E képzettársításban nincs semmi erőltetettség. Grúziában nem egy, legalább tizenkét tatárjárás volt. De volt arab, mongol, perzsa és török dúlás is.

Ha semmit sem ismernék Grúzia történelméből – a hegyekből és a kövekből nem volna nehéz kitalálni a múltat. Azt is, amely a természetre vonatkozik, azt is, amely a történelmükre.

Egy nép, amelyiknek ilyen hegyei vannak, örökös védekezésre és ellenállásra kényszerül. Ha nem az ellenségtől kell védenie magát, akkor a természeti csapásoktól: kőlavináktól, lepattanó sziklák ágyúgolyóitól, a magaslatokról zúduló víz háborújától. Ilyen országban csak akkor maradhat fönn a nép, ha összefog. Összefog a támadók ellen és a kövek ellen. Kelet-Kahétiát bejárva, jó érzéssel állapíthatja meg a vendég, hogy ez az összefogás milyen eleven ma is. Nemcsak a szőlőkről beszélek, melyek országrésznyi völgyeket lepnek el, hanem a csontozatukat mutató kopár hegyoldalakról. Több száz kilométeren át utazva sem látni hegyoldalt, meredek kaptatót, amelyet ne ültettek volna be fiatal facsemetével. Nőjenek erdők a sziklákon is, ne porlassza őket tovább a szél, a víz, az idő…

A kő, mint a tenger, egyetértésre is oktat. Hasonlót sugall mindenkinek. Férfiasságot, kitartást, keménységet. A kőben bízni lehet, mint az istenben.

92

Ezt példázza Vardzia sziklaváros is, melyet a tizenharmadik században elképesztő magasságú hegyoldalba vájtak a grúzok, akár fészkeit a vaddarázs löszpartok oldalába.

A várost a legendás Tamara királynő apja építtette kolostornak, bevehetetlen erődítménynek. Afféle végvárnak. Ostrom idején több tízezer lélek is elfért kőtermeiben. Később maga Tamara királynő is élt ebben a sziklacsodában. Nem legenda, hanem történelem, hogy amikor Rukn ed Din arra akarta kényszeríteni a grúzokat, hagyják el a kereszténységet, és térjenek át a mohamedán hitre, Tamara királynő e sziklaváros legmagasabb pontjáról áldotta meg kétszázezer főnyi, hadba induló seregét. A csata Grúzia sorsát döntötte el, legalábbis hosszú időre. Nem hiszem, hogy volt a világon trónszék, királyi emelvény, amely olyan méltóságot adhatott volna egy uralkodónak, mint Tamara királynőnek ez a sziklafal.

Rusztaveli, akit nyolcszáz esztendő után megünnepelt az ország, nem is lett volna költő, ha nem szeret bele sziklás hazájába és Tamara királynőbe.

1966
Apostoli saruk

Tegnap este különös izgalom hullámzott végig a Váci utcán. Két amerikai fiatalember, két valódi beatnik tűnt föl az előkelő üzletsorok között, a jól öltözött sétálók tömegében. Se kerékpározó kenguruk, se hóbortos marslakók nem robbanthattak volna ki nagyobb érdeklődést. Még a tartózkodó járókelők is közel akartak férkőzni hozzájuk, hallgatni a beszélgetésüket, megcsodálni a szerelésüket, azaz a ruhájukat.

A kíváncsiság engem is elragadott. Előszörre nem tudtam eldönteni: csavargókhoz hasonlítanak-e inkább, vagy sáskán s fakérgen tengődő remetékhez; macedón kecskepásztorokhoz vagy hittérítő apostolokhoz, az időszámításunk utáni első századból. Mindegyiket szakáll- és hajbozót fedte; összeragadt, csimbókos haj, göndör, kunkori szőr. A legújabb divattal kérkedő utca egy másodpercre összeborzongott láttukon. Ha még csak összeborzongott volna! De kirakataiban, mint dollárérték a tőzsdén, veszedelmesen zuhanni kezdett a legszebb ruhaköltemények értéke is, a szöveteké, a selymeké, a vakító ingmelleké. A nyakkendők, a hegyes orrú lakkcipők egyszeriben egy messzi kor esendő találmányaiként hatottak. Múzeumi kacatként. Az elpuhult Európa gyémántgombos divatdiktátorai visszavonulhattak a leereszkedő alkonyat mögé. Az újmódi, az Európát legyőző, az igazi előkelő viselet az övéké volt. Elnyűhetetlen vászonnadrág, nem a cowboyokét utánzó, annál sokkal egyszerűbb, barbárabb. S mivel a szárát sokkal szűkebbre és rövidebbre tervezték, lábuk úgy kandikált ki belőle, mint gázlómadaraké. További ru93hadarabjaik: barna csíkos nylon ing és fekete bőrmellény. Ez is jóval rövidebb volt a hagyományosnál, épp csak a bordamezőt takarta el, s a derékmezőt szabadon hagyta. Na, és az apostoli saruk! Bibliai topogók, zokni nélküli használatra. Nyilván azért, hogy a csupasz lábfejen látni lehessen a nagy utak porát, a vándorok örökös ismertetőjelét.

Valóban látni lehetett. Nemcsak por, de komoly koszréteg, sőt retek is virított világjáró bokájukon.

Az igazság az, hogy ezzel együtt irigyeltem őket. A haj- és szőr-apokalipszis közül elővillanó kamasz tekintetük valamiféle önfeledt szabadságról árulkodott.

Vagy inkább világmegvetésükről? fölényükről?

Ehhez nem voltak elég komorak. Lazaságuk, kötetlenségük fölszabadultabb érzelmeket sugárzott. Megálltak egy-egy kalap- és cipőkirakat előtt és nevettek.

Gyors váltással arra gondoltam, ha valaki rájuk ijesztene, mit csinálnának? Elfutnának vagy elkezdenének verekedni? A kalandorok jövője és egyetlen lehetősége a kockázat. Lehet, hogy ők is ezt keresik a világban? Kockázatot, mely minden rend és rendszer fölé emeli az egyént? Követtem őket. Betértek a Nárciszba narancslevet inni. S amilyen hanyag sztárokként forogtak ott a rájuk vetülő szemek fényképező lencséje előtt, látszott, hogy boldogok. Boldogok, mert valamit egyértelműen eldöntöttek: viselkedésükkel és viseletükkel nem alkalmazkodnak a közízléshez. Ha megveti őket a világ, hát vesse, az ő dolga; ha csodálni akarja, hát csodálja. Ez is az ő dolga. A szabadság első feltétele, hogy az ember néhány dolgában képes legyen dönteni. Például kiszakadni egy zárt életformából, mely ha gumi gyanánt tágítható is, akkor sem ad alkalmat akkora szabadságra, mint ha újjal cserélné fel. Aki egyetlen mozdulattal képes lehántani magáról a hófehér inget, a szépen vasalt nadrágot, az a világrendet, a mosott és vasalt kultúrát, a jól szellőző civilizációt is fölényesen félredobhatja. S új ruhájával új magatartást, új erkölcsöket ölthet magára. Minden átváltás óriási erőt szabadít föl az emberben. Nem a beidegzett szokásokra, nem is az emlékezetre irányítja figyelmét, hanem a képzeletre. Arra: mi új dolog lehet még a nap alatt.

Ismerem és megvetem az állampolgárt, aki fél és alkalmazkodik, és soha semmit se mer kockáztatni; aki nagybetűvel emlegeti a rendet, a hatalmat, a történelmet, s a történelmi felelősség nevében – mentegetőzve bár – de elmenekül személyi felelőssége elől is, hogy védettséget szerezzen. S mivel nekem nem védettség kell, hanem alkalom a munkára, szabadságteremtésre, önmagam megalkotására, szinte idegbajosan vonzódom azokhoz, akik a tehetetlenség állapotát akárha különcséggel is fölcserélik. Különcséggel? Miattam retkes lábbal is, ha az út végén kötetlenebb lét, használhatóbb szabadság ígérete vár.

De mi várhatja az efféle világjáró apostolokat? Veszély? Izgalom? Jóra fordítható kaland? Halál? Vagy egyszerűen csak megvetés?

94

A század kedvez a hóbortosságnak, inkább csodálattal aranyozza körül, mint megvetéssel. Lehet, hogy a beatnikek korunk lázadói? A viselkedés forradalmárai? Gyanakodva tekintek az ilyen elméletekre. A forradalmárok mindig sűrítik és összpontosítják az erejüket. A beatnikek épp fordítva csinálják: szétszórják magukat; szétszórják a változatosságba, nagy utakba, valódi vagy látszatveszélyekbe. Figyelemre méltó elméletet is teremtenek hozzá: ha az egyén amúgy is kívül marad a történelmen, legalább a saját csoportjának, az új hordának a történelmét teremtse meg.

S mi van, ha megteremti? Kialakul egy életforma a történelmen kívül, amely ellentétekre épül ugyan, hely, idő, szerelmek, undorodások végleteire, de amelyet a változatosság állandóan fölold. Nem nehéz fölismerni, hogy az ilyen életforma-változtatás mélyén a menekülés ösztöne bujkál. Aki dráma nélkül szakad el valamitől, célnak csak az elszakadást láthatja. Épp ezért naponta kell valamilyen új célt keresnie, hogy igazolhassa a szakítás szükségszerűségét.

A legjobb igazolás mindig a kaland.

De az örökös végletek közt mi más születhet meg, mint a tehetetlenség vagy a kétségbeesés, ami ellen föllázadt. Az élet változatossá válik, de fölszabadító tevékenység helyett büntetések, bűnhődések s a váltakozó örömök leltárja lesz.

Könnyedségükért, fölényükért igen, de jövőjükért már nem tudtam irigyelni a két apostolt. Akik ennyire kívül hordják az új vallást, az új erkölcs vagy valamilyen forradalom ismertetőjelét, azok általában csak a külsőségek megváltoztatására törekszenek. S ha többet nem, azt mindenképpen elérik, hogy rövid távon ne kapjanak idegösszeomlást.

És ez is valami ebben a mai világban.

1966
Önarckép, oldalszakállal

Egyre kevesebbet járok társaságba.

Unom a műfajt.

Mindig ugyanazok az arcok, mindig ugyanazok az eltévelyedések. Még a meglepetések is ugyanazok. Akár egy tartós, hosszúra nyúlt kapcsolatban. Ha történnének csodák, talán még a csodák is ugyanazok lennének.

Dicsekednivalóm persze nekem sincs, mert egyre észrevehetőbben mosódom bele én is a dombormű hátterébe. Ha nem tévedek, ismerőseimet akkor leptem meg utoljára, mikor rajtaütésszerűen növeszteni kezdtem az oldalszakállamat, le, egészen az állkapocs alsó pereméig.

Ma már ez sem újdonság. Az első alkalommal még eszükbe juttattam Puskint, a dekabristákat, a göndör, torzonborz lángelméket, a szabad95ságeszmék és a pisztolypárbajok korát, az egész tizenkilencedik századot. Akadt nő, aki a találkozás után Anyeginnel álmodott. Anyegin moziba vitte, és megkérte a kezét.

Második alkalommal már csak egyik ismerősöm nagyapjának – egy hetven év körüli múzeumőrnek tűnt föl szőrújdonságom, mert a trónörökösre, Ferenc Ferdinándra emlékeztette: délelőtt 11-kor még saját szemével látta a hadgyakorlaton, délután öt órakor pedig már halott volt.

Oldalszakállam ürügyén így válthattunk néhány szót a világháborúkról, a hadifogságról, a vérhasról, a forradalmakról, a tetvekről, ahogy született értelmiségiekhez illik.

Azóta is egyfolytában töröm a fejem, mivel lehetne az egykor oly élénk társaságomat ismét fölpezsdíteni. Vágassam kopaszra a fejemet és szivarozzak? Vagy növesszek mózesi, jeremiási szakállt? Olyat, amilyet Csontváry festett marokkói tanítójának?

A század, láthatóan, a tudomány és a szőrzet forradalmát éli. A gondolatok hiábavaló tüntetése után a test anarchista lázadozásaiét. A sima arc lassan kicsúszik a szemből. A képzelet elfordul tőle, mint az egyhangú, higgadt víztükörtől. A sima arc folytatásokat ígér. A nyakkendők, a fehér ingek mellé szépen kivasalt megoldásokat.

A világ átalakítását kezdjük tehát a magunk átalakításával?

Az idő sürgetéséből ilyesmire kap ösztönzést az ember. Mert kinek van türelme kivárni, hogy a láthatatlan gondolatok a hivatalos utak tisztítótüzét megjárva, évek múlva váljanak csak láthatóvá. Váljanak azzá máris. Árulja el őket a haj, az oldalszakáll, árulják el a vad, rikító ingek, a szem alatti árkok, a nyelv utcai tüntetései.

Hogy a viselkedés, magatartás még nem eszme?

Igaz, de cáfolata a tegnapi viselkedésnek és a tegnapi magatartásnak.

S ettől máris a szellemi harc terepfelverőjévé válik. Ha nem is a forradalom, de a forradalmi logika ébrentartójává. Ami már önmagában is rendkívül jelentős. Mindenekelőtt azért, mert az eddigieknél jobban agyunkba kell vésni, hogy az emberiség fölgyűlt problémáinak csak töredékét lehet – ha lehet egyáltalán – fegyverekkel megoldani. Jó részét szellemi, politikai s egyéb eszközökkel kell. Egy államformát könnyebb megváltoztatni – írja visszaemlékezéseiben Ehrenburg –, mint az embert.

Ezért is éreztem talán mindig kísértést, hogy kibújjak a bőrömből. Játékba, különcködésbe, kalandba ugyanolyan tiszta sóvárgás sodort, mint a legkomolyabb és legtisztességesebb munkába. Korán megadatott értenem, hogy az emberi élet java része egy zárt alaphelyzet korlátain belül zajlik, vagyis azzal múlik el, hogy e zárt alaphelyzeten belül a nagy kitörések lehetőségeiről képzelődünk. Ez a legláthatatlanabb tragédiánk, mert nem a helyzetünket, csak érveinket változtatjuk. Ezt a végtelenségig.

96

Ki ne szomorodott volna el, már jó néhány értelmiségi társaságban attól, hogy mindenre hallott értelmes magyarázatot. A semmire is. Az ellenkezőjére is. A gondolkodásnak ez a társaságbeli formája – ne legyünk elfogultak – ugyanolyan szórakozás, mint a kártya, a dominó vagy a sakkozás. Szűrt gyertyafény mellett pedig az éjszakai mulatók hangulatát idézi, színpadi vetkőzések föl-fölparázsló, de hamarosan kihagyó érzékiségét.

Mi lehet ennek az eredete? Talán az, hogy a közéletben eléggé megszoktuk: gondolataink jó részét nem hajtó, lendítő, hanem fékező erőként használjuk. Úgy értem ezt, hogy több gondolatot pazaroltunk arra, mit nem szabad, mit nem tanácsos gondolnunk, mint arra, hogy mit kell. Társasági összejöveteleinken viszont az ellenkező végletbe zuhanunk. Az elfojtott ötletek vásári bemutatójára kerül sor. Tűzijátékra, amely semmire nem emlékeztet, hacsak egy másik tűzijátékra nem. Ettől unalmas igazán.

Így még a legegyszerűbb oldalszakáll is több képzettársításra ad alkalmat. Hát még ha jeremiásit, tolsztojit növesztene az ember, vagy sűrű, fekete csavargószakállt, amely nemcsak az unott és sima arcoknak lenne bírálata, de az unalmas, sima gondolatoknak is.

1968
Fénykép

Fénykép a verseskötetekbe, az antológiákba, az irodalmi múzeumok falára, hadd lássa az olvasó, milyen is az ő szerzője. Komor-e, nyúlánk-e, kopasz-e, vagy egyszerűen csak merengő, amilyennek kezdettől fogva képzeli.

Az olvasók kíváncsiságát meg lehet érteni.

Sőt, teljesíteni is kell!

Rendben van, jöjjenek a fényképészek.

Vagy fordítva: írók, költők, gyerünk a fényképészekhez. Műtermekbe vagy ki az utcára. Háttérben a Duna, a királyi vár, egy elégikusan vedlő falrészlet, szüzike akác, sokat sejtető árnyékkal.

A kín sajátos műfaja születik meg ezekben a pillanatokban. A fényképezés művésze nem ismeri igazán a költőt, az írót, s az író, a költő nem ismeri a fényképezés művészetét. Túl sok idejük nincs az ismerkedésre, gyorsan átesnek hát a szertartáson. A fényképész megkéri a toll mesterét, viselkedjék természetesen, mintha ő ott se volna. Ez rendjén való dolog is, mert például a költőt mégse lehet úgy fényképezni, mint a balett-táncost, ahogy épp úszik a levegőben, keze diadalmasan súrolja az eget, lábával pedig ollózva hasogatja szét a tájat. És úgy sem lehet, mint a súlyemelőket, bár a jó költő leginkább rájuk hasonlít.

97

A fényképész tehát beszélteti a költőt, hogy ellessen valamit a belső titokból.

A költő titka azonban a vers.

És a legtöbb vers olyan titok, amit csak magának vallana be legszívesebben. Igen ám, de a verset lehetetlen fényképezni a költő helyett. Szerencsére azért mindig adódik egy pillanat, amit elcsíp a fényképész, és rábiccent: ez az! Mondjuk: összeráncolt homlok, távolba tekintő szem, fej, kéz és könyök valamilyen összehangolt változata.

A kép hasonlít, mehet a nyomdába, az olvasó rálapozhat majd a megjelenő könyvben.

Ezek az egyszerű esetek.

Akadnak cifrábbak, nehézkesebbek is.

E cikk szerzője egyebek közt verseket is ír. Róla is készítenek tehát antológiaképet, reklámfüzetbe valót. Ha kezdetben nehezen is, ma már egészen tűrhetően viseli a fényképezéssel járó hercehurcát. Közismert rossz tulajdonságaiból viszont elég sokat megőrzött. Minden írását, de különösképpen verseit, a szokásosnál nagyobb gyanúval ítéli meg, s ezt nemcsak barátaitól és olvasóitól várja el, hanem az őt fényképező művésztől is, azért, hogy közös kiindulópontjuk legyen. Fanyar igényessége a fényképészek számára azonban zavaró körülmény. Mindenekelőtt szakmai szempontból. Tudniillik nincs gyanakvó lencse és nincs kétséget vagy kételkedést rögzítő fényképszalag. S ha volna, akkor se fényképeznének rá, mert a kép nemcsak azt ábrázolja, akiről készült, azt is, aki készítette.

Szerzőnket a napokban fölhívja egy rokonszenves női hang. Bemutatkozik, ez és ez vagyok, szeretnék önről arcfotót készíteni. Szerzőnk nyöszörög valamit, de másnap fölöltözik sötét ruhájába, fölveszi kedvenc fekete ingét, és elmegy a műterembe. Meleg, barátságos fogadtatás, pálinka, feketekávé, beszélgetés. Vagy inkább beszéltetés. Mi a véleménye a filmről, a női divatról, az abszurd színházról, Budapestről, a ködről, s ki a példaképe a régiek közül, és kicsoda a kortársak közül?

Szerzőnk finoman, de fáradtan válaszolgat, mintha idegorvosok faggatnák.

Váratlan kattanás, és kész egy ellesett pillanat.

További érdeklődés, további kattanások. Nyolc-tíz is egymás után, megnyugtató gyorsasággal.

Szerzőnk már-már föllélegzik, hogy vége van, de rögtön kapja a hideg zuhanyt a tarkójára. „Ne haragudjék – mondja a művésznő őszintén és mentegetőzve –, most csak azért fényképeztem, hogy megszokja a gépet, egyébként egyik felvétel se jó. Nem aludt, vagy sokat dolgozott? Látszik magán, hogy túlságosan fáradt. A szem, az arc, minden. Úgy érzem, nem ez a lényege, nem ez a fáradtság, több élet… nem akarok hamisan fogalmazni. Jöjjön el holnap vagy holnapután.”

Holnap vagy holnapután? – tűnődik szerzőnk. Holnap vagy holnapután ugyanilyen fáradt leszek. Évek óta ilyen vagyok. És különben is? 98Hátha ez a fáradtság fejez ki engem legjobban? Ez a legyőzhetetlen ernyedtség, ez a világba való belemosódás? Az olvasó láthatja, hogy megtisztelem, sötét ruha van rajtam, mintha valóban találkozóra mennék vele. De vidámsággal, fölénnyel nem tisztelhetem meg, ha nem vagyok se könnyed, se fölényes. Vagy az olvasónak mindig a kellemes vasárnapi csalódás kellene? Mert ha végigolvassa hétköznapi csikorgásaimat, a beledöglés énekeit, s utána odalapoz a képre, megnyugodhat, hogy túléltem?

És önmagát is megnyugtathatja, hogy minden túlélhető?

Nem, én udvariasabb akarok lenni hozzá: nem akarom becsapni. Tudja meg, hogy amibe belefogtam, nem sikerült; amibe belekeveredtem, politikába, szerelembe, s erőmet megosztó emberi kapcsolatokba, még nem éltem túl. Ha nem kíváncsi nyüglődéseimre, ne időzzön velem, lapozzon át rajtam, de legalább tudja meg, mit hagyott maga mögött. Fáradtságom egyébként sem az én kizárólagos magánügyem. Annak a nagyságát és összefüggését is mutatja, ami elfárasztott. Ha kell, még kérkedek is vele, mert legbensőségesebb pillanatomban mutat meg – útközben. Megyek valahová, de még nem érkeztem meg. Csinálok valamit, de még nem értem a végére. Ha netán megérkezem, vagy ha a végére érek, bizony isten, nevetni fogok. Nevetni? Vigyorogni! S ha kell, szemérmetlenül és fölényesen is lenézem ezt a fáradt, rejtegetni való alakot, aki most vagyok.

1967
Kábítószer

Miért gondolod, hogy nincs okom panaszra? Mert nem vagyok beteg? harmincöt kilós csontváz? Egy erősebb léghuzattól is a halál közelébe sodródó?

Vagy inkább amiatt, hogy sokat dolgozom? Hogy nincsenek üres óráim, mert alig süt föl a nap, én már ülök az íróasztalom előtt, a világegyetem nevezetű intézmény kishivatalnoka gyanánt, és zsibbadó aggyal is gyötröm magamat?

Hát persze, az írás, a munka! Te is, mások is úgy képzelik, hogy aki ír, már boldog is. Ha éppenséggel nem pénz dől is be ablakán – dől a siker. Utánafordulnak az utcán, összesúgnak mögötte: nicsak, itt megy a híres X., kár, hogy levágatta a haját. Ne hidd, hogy a közönség egyszer is azt mondaná: nézd, ott megy az az író, aki olyan rengeteget dolgozik.

Ilyesmit csak a bennfentesek jegyeznek meg. Többnyire ők is rosszallóan: irigységből, kárörömből. Annak ellenére, hogy nincs munka, de főként végeredmény, amely sok lehetne. Még a képzeletet túlszárnyaló munka is csak szalmaszáltologatás, portörlés, jelentéktelen mutatvány az emberi vágyhoz képest – nemhogy a föladathoz viszonyítva.

99

De ezt most hagyjuk! A sokat dolgozóról senki se higgye, hogy boldog. Akik sokat imádkoztak, azokról még jobban elhiszem, mert az imádság nem hiányt és kielégületlenséget szül, hanem békét és megnyugvást. Az elvégzett munka mögött azonban szükségképpen ott leselkedik a kudarc, mivelhogy semmi sem örök érvényű, megnyugtató, semmi sem befejezhető.

A legbefejezhetetlenebb maga az ember.

A munka megszállottjai ismerik is a kudarc ólálkodó természetét. Talán ezért is dolgoznak állandóan, kiüresedve és telítődve robbanó reménytelenséggel, a bokszolók súlyos ütéseinek izgalmát hordozva izmaikban. Az igazi munka olyan, mint a lét: minél élesebben rajzolódnak elénk határai, annál világosabban mutatkozik meg fogyatékossága. Minden hűséggel végzett munka új hiányérzetet fakaszt.

Vagyis önmaga megszüntetését készíti elő.

Aki naponta átéli a sikernek és a vereségnek ezt az egyidejű jelenlétét, nem merném zavar nélkül boldognak nevezni.

Igaz, boldogtalannak se.

Ez is, az is leegyszerűsítés lenne. Én – akiről az a mendemonda járja, hogy sokat dolgozom – a munkát gyakran kábítószernek érzem. Részegségnek, morfiummámornak. Ha vigasztalhatatlan vagyok: írok, írok. Ugyanazzal a megátalkodottsággal, mint ahogyan az alkoholista iszik. Ha örülök valaminek, akkor pedig az örömtől dolgozom, mint ahogy a megrögzött alkoholista is iszik jókedvében.

Mert tisztelem a munkát, azért beszélek róla ilyen kendőzetlenül. Kedvem volna még közönségesebben beszélni. Ami gyerekkoromban az ágy volt: a dunyhabarlang, a dunyhavilág, a mindenüvé elkódorgó hajó: az lett felnőtt koromban a munka. Pihentetőm és kifárasztóm. Képzelődésem hazája és hazátlansága; becsapóm, elárulóm – de jövőm kulcsai is nála zörögnek. Szeretőm, szajhám, ittasságom, de kijózanító zuhanyom is. Pőrén fogalmazva: a szabadságom. Veszélyes eszközöm, kockázatom, lehetőségem.

Hogy nincs okom panaszra?

Beláthatod, hogy van. Mert az írásban mint munkában találni meg a szabadságot, enyhén szólva – ellentmondás. Tehetetlenségem, bezártságom arcpirító beismerése. Ami vigasztaló van ebben a beismerésben, az, hogy a kultúra egyik tápláló forrása buzog föl a mélyéről. Hisz az igazi műveltség alapja: tisztán látni lehetőségeinket és korlátainkat.

Ezért ülök le naponta kishivatalnok módjára dolgozni. A munka egyet jelent nekem a műveltséggel. Nincs szükségem hozzá semmiféle ihletre, félek, hogy megzavarna. Az igazi bódulat nem az, ami megelőzi a munkát, hanem ami munka közben önti el az embert. Ha jól meggondolom, a munka annyiban különbözik csak a morfiummámortól, hogy ez utóbbit mesterségesen elő lehet idézni, a munka közben megszerezhető kábulatért viszont keményen meg kell izzadni.

100

A fölszabadultság, a lebegés élménye mindkét állapotban azonos, de azonos a kijózanodás utáni levertség is. A keserű szájíz, a kiüresedés gyomorfacsaró görcsei, a másnapos bizonytalanság, hogy amit csináltam: jó-e, igaz-e, és tudok-e még csinálni valamit – aztán az új munka utáni szomjúság.

Alkalmatlan lennék az iszákosságra és a morfinizmusra is, de munkasóvárságásom miatt senki se értheti meg csökönyös szenvedélyüket nálam jobban. Őket is a szabadság kísérti, engem is. Hogy ők a zökkenőket mesterséges gyönyörrel akarják áthidalni, én pedig elsöpörni szeretném az akadályokat, már ez is elegendő érv ahhoz, hogy káromkodásra és panaszra mindenkor legyen okom.

1966
Jó idegállapot

Igen, a napot így is lehet kezdeni: bekapcsolni a rádiót, és nem figyelni oda, aztán elhúzni az ablakról a függönyt, kinézni a háztetőkre, a fegyverben álló kémények kivégzőosztagára, s nem törődni azzal, micsoda pusztító unalom húzódik meg mögöttük.

Igen, a napot folytatni is lehet így. A borotválkozást, a reggelizést, mindent. Nem kérdezni soha, mit, miért kell.

Esendő evőeszközök az asztalon: kés, teaszűrő, fakanál, bádogcsésze. Köztük a sovány sótartó, fekete kalapban, mint aki gyászmisére indul. Igen, ezt is lehet: érintetlenül hagyni a tárgyakat, bent hagyni őket a nevetségesség kelepcéjében, mit sem törődve a nevetségesség görcsoldó hagyományaival. És a tükröt, azt se kell bántani. Nem kell bezúzni, leköpni, lelökni. Hadd fényesedjék csak a falon, mint valami szentkép. A tükör a világ iránti udvariasságunk záloga. Megfésüljük benne magunkat, hogy jól érezze magát a környezetünk: a szomszédunk, a barátunk, a házmester, a kalauz.

Jó sors és semmi más – hajtogatta Zrínyi. Én már csak ezt hajtogatom: jó idegállapot és semmi más. Az ember védekezésre rendezkedik be, ez a legkorszerűbb harcmodor. Esik az eső? Beázik a mennyezet? Semmi! Kivirágzik a falon a salétrom, és békák költöznek a konyhaszekrény alá? Semmi. A mikulások tojásgránátot cipelnek csokoládé helyett a puttonyukban? Ó, semmi, semmi! Mért is akadnánk fönn ilyen csip-csup huncutságon, mikor a láthatatlan légtérben hidrogénbombákat cipelnek Repülőgép-Mikulások. Minek ide képzelet, gonosz játék! Minek ide a látomások! Már rég nem ijedek meg semmiféle gondolatomtól se – a valóság sokkal ijesztőbb! Jó idegállapot és semmi más! Aki elviseli önmagát, el tudja viselni a világot is.

Az életről végeredményben úgy is lehet gondolkodni, hogy a háború: háború, a béke: béke, a politika: politika. Továbbá úgy is, hogy ami el101kezdődik hétfőn, lehet, hogy be is fejeződik, de az is lehet, hogy csak a hétfő múlik el.

Aki olyasmiben reménykedik, hogy az idő helyrehoz mindent, begyógyítja a sebeket, csalódik. Az idő nem mulaszt el semmit, nem gyógyít be semmit – az idő bennünket pusztít el. Ez a valóság, de az időben így is lehet élni.

Nagyra voltunk a huszadik századdal, hittünk benne, döngettük a mellünket. A csodák százada! A nagyarányúságé! Gyönyörű volt a mese, hatalmas távlatú. Csak egyről feledkeztünk meg, arról, hogy az arányok növekedése nemcsak a jóra vonatkozott, hanem a rosszra is. Hazudni például a huszadik században nem érdemes kicsit, mert ezt senki se veszi észre. Hazudni csak nagyot lehet, híven a megnövekedett arányokhoz. A hazugság így válik egyetemes értékké. A diplomáciai tőzsdén naponként jegyzik is az árfolyamát.

Együtt élni, persze, a hazugsággal is lehet. Van, és kész. Aki hazudik, erőszakosan akar élni, s aki elfogadja, az is. Az ártatlanok – egyének és nemzetek –, akik még nem ismerik ezt a törvényt – hősök lesznek és megrokkannak.

Az emberiség nagy eszméi mindig a jövő irányába hatoltak előre. Útjelző tábláik a forradalmak voltak. De, sajnos, manapság a jövő már jó hosszú időre elkészült, függetlenül a jövőt alakító eszméktől. Szabadság? Igazság? Jog? Satöbbi? Ezekhez az eszmékhez ma már nem az erősek mérik magukat, hanem a gyöngék. Igazságra épp azért van szükségük, mert erőtlenek.

Fölkelek reggel, s tudom, hogy ilyen a világ. Minek gondolkozzam másképpen róla? Megveszem az újságot, elolvasom, de nem figyelek oda. A legtárgyilagosabb újság is csak tárgyilagos. Semmitől se véd meg. Legfeljebb hamarabb kiábrándít. Amelyik pedig nem akar kiábrándítani, becsap. Íme, így zárul be a gonosz kör. Vagy talán a magánélet, a szerelem? Ott nincsenek kormányok, nagyhatalmak, újságok? Ezt nincs erőm folytatni. Jó idegállapot és semmi más. A tej, az tej, a kenyér, az kenyér. Föltámad a vadember, körülnéz újra a világban. Ami ehető, megeszi, ami megfogható, megfogja. Első lángelméjű gondolata ennek a vadembernek az, hogy a természettel, a tárgyakkal még talán tudna valamit kezdeni, de az emberek társadalmával nem. Ez a vadember az én első számú barátom. Mindent úgy csinál, mint más, de irántam érzett barátságból ő sem figyel oda. Tudja, hogy van tükör, s azt is, mire való. Ismeri a kémények mögött meghúzódó unalmat, de hidegen hagyja. Sőt, még a rádiót is bömbölteti, holott nem érdekli, ami bömböl. Ő a jövő embere, mert az ő idegállapota az enyémnél is romlatlanabb.

1966
102
Levél egy Jóakarómhoz!

Kedves Jóakaróm! Bocsásson meg, hogy felnőtt korom ellenére ilyen bárgyú megszólítást tudtam csak kieszelni az ön számára.

De ön valóban a jóakaróm. Érdek és viszonzás nélkül szeretné, ha életemet egyre nagyobb fényességbe borítanák a hétköznapok, a munka, a siker, továbbá, ha az Idő nem fölmosórongyként maszatolná el lábam nyomát a kövezeten.

Ha nőnemű volna, bujának tartanám. Bujának, aki közben félénk, szánandó, megkoronázhatatlan szűz, és évek óta csak vár, vár, visszafogottan, hogy egyszer úgyis eljön majd élete nagy pillanata.

De hát férfi. Homo Sapiens. Kicsinyes pletykák és gyöngyöző ábrándok helyett a világmindenség izgatja, a sugárzó űr, tengerek párnája, melyre – úgy vettem észre – esténként szívesebben hajtaná le a fejét, mint lószőrrel kitömött vánkoskára.

Mindezt abból következtetem, hogy titkos radarként engem is az anyatermészet felé fordítana. A világmindenség magánya felé, hogy ne érezzem magam egy pillanatig sem árvának a földön.

Három évvel ezelőtti levelében szó szerint ezt írta: „Ismeretlenül hívom föl figyelmét a május 21-éről 22-ére forduló éjszakára. Ezen az éjszakán legkedvezőbb a csillagok állása. Boldog a világegyetem, s ezt a pillanatot önnek, akire nagy föladatok várnak, nem szabad elmulasztania. Töltse idejét szabad ég alatt, ahol fák vannak, füvek, hatalmas égbolt. Természetesen egyedül. Adja át magát a mindenség láthatatlan sugárzásának, és bízzék benne, hogy újjászületik. Higgyen abban az ősi igazságban, hogy a természet az embert köldökzsinóron át táplálja.”

Ennyi idő után most már bevallhatom, hogy a köldökzsinór kifejezés aláhúzása előszörre gyanút ébresztett bennem. Ahhoz az őszinte jóakarathoz képest, ami soraiból kicsordult, kissé keresettnek hatott. De szerencsére hamar rádöbbentem, hogy az én választékosságra hajló stílusigényem pedig goromba szőrszálhasogatásnak.

E fontos fölismerés után már csak a levél lényegére gondoltam: támadt egy ember, egy jóakaróm, egyenesen a porból, a semmiből, aki elhivatottnak vél valamire, ismeretlenül is bízik bennem, méghozzá nem is akárhogyan, hiszen nem a saját segítő kezét ajánlja fel, hanem a világegyetemét: fákét, csillagokét, holdakét.

Hazudnék, ha azt mondanám, ön volt az első, aki hosszú, nyúlánk karókat vert le önbizalmam számára, hogy magasra kúszhasson, akár a futóbab.

Akadtak mások is.

Olyanok persze, akik csak azért biztattak, hogy ne önmagukat kelljen. Sőt, azért, hogy a későbbiekben legyen erkölcsi alapjuk kihasználni. Ütőkártyájuk? Inkább összekuporgatott reményeik takarékkönyve voltam.

103

Bevallom, még ezek voltak a jobb embereim. Önzésük, ha sarkantyúzott is, többnyire jó irányba. Sajnos, szép számmal akadtak olyanok is, akik nemes és kevésbé nemes dolgok véghezvitelére csupán azért ösztökéltek, mert eleve tudták, hogy veszítek. Nem engemet – a hullámat akarták bearanyozva látni. Káröröm? Igen, az. A csöndben elhúzódó szájak mámora, a sunyiság ünnepei! Higgye el, rengeteg nyálat kell letörölni magunkról, míg szakszerűen megtanulunk kételkedni és undorodni.

Ha nem ért félre, elmondok egyet és mást védekező ösztönömről – még önnel kapcsolatban is. Hiába tudtam az eszemmel, hogy aki a csillagok alá küld engem megtelítődni, a mindenséget nem állíthatja föl rókacsapdának – a gyanakvást nem tudtam teljesen kiszellőztetni magamból. Legjobb, ha nem dőlsz be semmiféle jó szándéknak – sutyorogták az ösztöneim. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. S egyébként is, mit tudja az ártatlan agy, mi minden megtörténhet az ő világos körein kívül. Mi minden megtörténhet sötétségben. Mert ha az emberi gonoszság határtalan, akkor az emberi találékonyság is az. Lehet, hogy az egész levél se más, mint közönséges cselvetés. Május 21-éről 22-ére forduló éjszaka? Kell ennél ravaszabb körültekintés? Mondjuk, babonás pasas vagyok, megfogadom a levél intelmeit, s kimegyek telítődni a csillagok alá, füvek fanyar illatát áramoltatni orromba, mellkasomba, közben a levél írója simán kirabolhatja a lakásomat, megerőszakolhatja a feleségemet.

Remélem, érti a baljós fölvillanások közti összefüggéseket, és remélem, nem vet meg miattuk. Mert ha átfújt is rajtam ez a világvégéről érkező gyanú, mégse tántorodtam vissza. Ellenkezőleg, ettől lettem elszánt. Ha valaki ilyen szellemesen akar kifosztani, megérdemli, hogy sok sikert és sok szerencsét kívánjak neki.

Lopás? Betörés? A bennem virrasztó ördög súgta a további változatokat is. Hátha arról van inkább szó, hogy az ismeretlen levélíró egyszerűen csak bosszút akar rajtam állni, megles, utánam jön a fák közé, a kihalt ég alá, és leüt. Leüt, mert féltékeny rám az irodalomban vagy a nők körében elért sikereim miatt. Becsületszóra, volt egy töredéknyi pillanatom, amikor már hallottam is az elképzelt bunkósbot csattanását a koponyámon, és éreztem, hogy forog velem a körhinta ég, és gyöngéd vércsík indul meg a tarkómon lefelé.

És mégsem erre a vércsíkra gondoltam. Föltámadt bennem valamiféle régi és előkelő gőg. Zrínyi, a szigetvári hős is tudta, hogy a kapun túl már a halottak országa kezdődik: szablyák, nyilak, handzsárok pokla, de mert tisztelte magát, halála után is ellenfelei fölé kívánt emelkedni. A száz aranyra gondolok. A vérdíjra, amit nem a szultán ajánlott föl katonáinak, hanem amit Zrínyi maga tűzött ki saját fejére. Alig van példa rá a történelemben. Ez a nemzetet fölragyogtató hajdani gőg minden kicsinyes szorongásomat eltüntette. S ha nem is száz arannyal, de 270 forinttal vágtam neki az éjszakának.

104

Esküszöm, izgalmas volt. Mint aki utcai harcokban vesz részt, és a legveszélyesebb kiszögelléseket keresi, úgy kerestem én is a Rózsadomb, a Guggerhegy legsötétebb zugait. Elhagyott házhelyek, s tömör orgonasövények mellett vonultam el rezzenetlen arccal.

És csak másnap, amikor izgatottan vártam a hatást, akkor villámlott át rajtam a fölismerés: hiába volt minden. Hiába voltam egyedül, a kitakart égbolt alatt, hiányzott a tökéletes önfeledtség. Nem a világmindenséggel voltam kettesben, hanem magammal. A pénzemre, a kifosztásomra, a bokrok alá lökött hullámra gondoltam, és arra, hogy hősiesen viselkedem. Gőgöm odaállt a világegyetem közé és közém.

Elmúlt a másnap, a harmadnap, az ötödik hónap, a tizedik, s valóban nem éreztem semmiféle megújulást. Ugyanolyan zűrzavarosan éltem, mint az emlékezetes éjszaka előtt. Nem írtam meg a korszak remekműveit; nem tudtam dönteni két rám szabott szerelem közül, mert a választás egyenlő lett volna a lemondással. A megőrülés vagy a lázadás helyett így a léhaság útját választottam továbbra is. Mindenki boldognak hitt – holott a léhaság a szerencsétlenek menedéke.

Őszintén szólva, rég elfeledkeztem már önről, arról a reménységgel átitatott éjszakáról, mikor a következő évben is megérkezett a levele. Ezúttal Weimárból. „Ne feledkezzék meg a május 21-éről 22-ére virradó éjszakáról. Aláírás: Homo Sapiens.”

A képeslapon az ismert ikerszobor: Goethe és Schiller. Örökkévalóságra szólóan fogják a babérkoszorút. Első gondolatom az volt, hogy bizonyára zugíró, titkos lángelme lehet. Saját magát Goethének, engemet pedig Schillernek képzel. S lelki szemével talán már látja is babérkoszorús szobrunkat magasodni, mint új ikerpárét Budapest valamelyik terén, szerelmespárok feje fölött, galambok örökös havazásában.

Azt hiszi, gúnyolódom a zugírókon?

Téved.

A nagyság iránti vágy, a tökéletesség bűntelen megkívánása senkiben sem növeszthet nagyra akkora sóvárgást, mint bennük. Mert az igazi nagyság közege is nagy. Ha szenvedve alakítja is a világot, kínlódásai közben visszahat rá a föladata, s ez segíti. Segíti, előrelöki, újabb és újabb lovakat ad alá.

A műkedvelőknek viszont csak a sóvárgásuk nő – nem a sóvárgásuk eredménye. A zugnagyságok épp ezért ugyanolyan megindítóak, mint az örültek.

Más talán vihog az egész történeten, szemétbe dobja a képeslapot, én azonban meghatódva forgattam. Külföld, ismeretlen városok, távolság és a távolságokon is áthatoló figyelmesség.

Szó se lehet itt betörőről, vetkőztetőről, erőszakos csábításról.

Mellékgondolatok nélkül készültem a második éjszakára.

Kint, a Hármashatár-hegy alatt egy kis vityilló kertjében ütöttem fel – jelképesen szólva – a sátramat. Minden szükséges kellék ott volt körülöttem: erdők, hegyek, csönd, égbolt, csillagok. Tudtam, hogy ön ilyen 105nyílt, négyszemközti állapotot képzelt el számomra a világmindenséggel.

Ültem egy diófa alatt, s mélyeket lélegeztem. Se tücsökszó, se bagolyhuhogás. A város távoli morajából még egy szilánknyi nesz se pattant oda hozzám. Annyira sikerült ellazítani magamat, hogy éjfél után, úgy két óra tájt, már-már a halhatatlanság unalmas kísértését éreztem.

Röviddel ezután pedig álmosságot.

De még csak el se bóbiskoltam. Makacsul hittem a jóslatában. A sötét, loboncos diófa, mint virrasztó oroszlánfej, moccanatlanul meredt fölöttem. Mintha neki is megírta volna valaki, hogy töltse szabad ég alatt az éjszakát. Kitárulkozva, megtisztulva vártam második alkalommal a telítődést. Ön előtt semmiképp, de mások előtt se szégyenkezem hiszékenységem miatt. Mert babonás nemcsak buta és ködös agyú ember lehet. Hiszen értelmünk gyakran csak fölidézni képes a dolgokat, megnevezni, sorba rakni, szembeállítani egymással, de megoldani már nem. Ilyen esetekben a legértelmesebb agy ugyanúgy erőszakra, túlcsordulásra, véletlenre vagy csodára vár, mint a vakbuzgó.

Ezen az estén értettem meg, hogy természetünk mélyén valamiféle kárhozatos kettőség van. A gondolkodó elmék, életük döntő pillanataiban, legszívesebben lemondanának az eszükről: az történjék, amit ösztöneik akarnak. Mert nagyon jól tudják, ha más történik, eszükkel úgyis a meg nem történt dolgok csomóit bogozzák hiábavalóan. Fordított a helyzet az ösztönlényeknél. Ők pedig a megvilágosodás ritka és nagy pillanatait várják, az értelem eléjük csobbanó mentőövét.

Hajnalodott, mire azon kaptam magamat, hogy ismét bűnbe estem. Most nem a szorongás, nem a kétkedés bűnébe, mint először, hanem a filozófálgatáséba. Kezdeti önfeledtségem észrevétlenül engedte át helyét a töprengésnek. Ez a ravasz helycsere föltűnés nélkül zajlódhatott le, mert még azt se vettem észre, hogy hideg van, és fázom.

Másnap annál inkább észre kellett vennem: csupa nátha lettem, folyt az orrom, s mind a két mandulám parázslott.

Így aztán másodszor is becsapottnak éreztem magamat.

Egy rendkívül lényeges összefüggés azért a második kudarcom után is megvilágosodott. Megértettem, hogy hinni valamiben nem egyetlenegyszer kell, hanem folyamatosan. A hit: erő; s az erő a visszafordíthatatlant is visszafordíthatja. És még egy észrevétel: nem az hisz vakon a csodában, aki kitartóan és sokáig hisz benne, hanem az, aki korán lemond róla, mivelhogy nem lassú eredményként, de csodaként óhajtja a csodát. Vagyis anélkül, hogy megfizetne érte.

Úgy érzem, félbe kellene szakítanom a levelet. Nem azért, mintha az események is ezzel a végkifejlettel zárultak volna, de az ön szemérmes titokzatosságához az én szemérmes titokzatosságom illenék. Ikerszobor helyett így máris elkészülne egy kettős rejtély.

106

Nem, mégsem hagyhatom abba. Bántana, ha nem tudná meg, hogy harmadszori figyelmeztetését is megkaptam. Igen, a táviratot. Az utolsó percekben adhatta föl, mert 21-én estefelé hozta csak a postás.

Kedves Jóakaróm! Ilyen mindent elsöprő csökönyösség másokat is földre terítene. Ekkora hit – gondoltam – még akkor is segíthet, ha már sem a csillagok, sem az atyaúristen nem segít. Történjék bármi, legyek akár nevetséges, az éjszakát harmadszor is kint töltöm. Csak azért is!

Most már van elég tapasztalatom hozzá. Nem engedhetem meg, hogy önfeledtségemet elsöpörje a töprengés, hogy bekormozza a filozófia. Elhatároztam, fordított sorrendet erőltetek magamra. Töprengésekkel kezdem, hogy megtisztulva minden hordaléktól, moszattól, eljuthassak a tökéletes önfeledtségig.

Este tíz óra tájt vágtam neki a Rózsadombnak. Rögtön az első, torkomon akadt gombócot kellett kihánynom: mitől is lesz babonás az ember?

Csakis attól, hogy halandó.

Ha nem lenne az, bármit elképzelhetne jövőjéről: rosszat, jót, kalandot, miegyebet, tudná, hogy mindent túlél. Tudná, hogy emlékezete segítene felejteni vagy elrendezni a dolgokat. De így, a fölényes tudás ajándékától megfosztva, sejtések, félelmek, remények, babonás előérzetek diktatúrája alá kényszerül. Az igazi babona tehát nem más, mint a világ összes lehetőségének egyetlen borzongásba való sűrűsödése. Gondolja csak el, ha ön pontosan közli velem, hogy május 21-én a csillagok állása ezért és ezért a legkedvezőbb, van módom választani. A jóakaratú, de homályos jóslatokat azonban csak elfogadni van módom. A szakszerű magyarázat kimeríti a témát; a pontatlan: lehetőségeket hagy szabadon, s beindítja a képzeletet. A babona: a jövő elképzelése egy szélsőséges dramaturgia szerint, más szóval: szellemi torkoskodás.

Ne higgye, hogy ezzel önt sértegetem. Magamat nyugtattam meg, mert ettől kezdve tiszta tudattal vállalhattam babonásságomat, ami egyenlő volt a hagyományos értelmű babona megszüntetésével. A tudat, a tudat nagyon fontos. Folyton új fölismerések felé sodor. És a fölismerések vagy megszabadítják az embert a végzetesnek ható igazságoktól, vagy segítenek előkészíteni a drámát. Mindenképpen a szabadság irányába hatnak.

A tudat azzal, hogy önmagát is képes szemlélni, megkettőzi erejét. Egyszerre válhat gondolattá és erkölccsé. Erkölccsé úgy, hogy végiggondolja, mi akadályozta eddig a cselekvésben, és kimondja, hogy az okok elavultak. A tudat: rugalmas alkalmazkodás. Veszteségeinket nyereséggé, új kiindulóponttá csakis a tudat teheti. A tudatát kiművelt egyén végérvényesen csak az életét veszítheti el. Semmi mást. Íme, még a babonái is arra valók, hogy a jövőjét tegyék láthatóbbá.

Kedvem lett volna az Óbuda fölött emelkedő kopár dombtetőre kiülni, s rögtön belekezdeni egy könyvbe. De mély lélegzettel gyorsan kiad107tam magamból az átforrósodott vágyat. Nem ronthatom el harmadszor is az éjszakát.

Elrontani? Lehet, hogy a rám törő munkakedv már a jó hatás eredménye.

Vagy még csak a magányé?

Minél elhagyatottabb helyekre tévedtem, annál kevésbé éreztem magamat egyedül. Nyomult utánam a világ, mint dagálykor a tenger. Önteltség nélkül mondhatom, azt éreztem, nemcsak én vagyok kiszolgáltatva neki, de ő is nekem. Annyira engedem közel magamhoz, amennyire akarom. Járhatok lábujjhegyen, s megleshetem a sündisznók nászát a bokáig érő gazban, futkosásukat, prüszkölésüket, vagy kiválaszthatok egy bokorral körülvett tisztást a József-hegyi kilátó környékén, s elképzelem, hogy egy új Médea éppen oda költözött ki gyerekeivel, s várja szerelme visszatérését. Megfogalmazhatom a médeai átkokat, a végzetes médeai gyűlöletet. A mondatok háttérbe szorítanának minden esetlegességet, s uralmuk alá hajtanák a csöndet, az éjszakát; az eltévedt kutyavakkantásokat. Minden kő, bokor, zaj az emberi szenvedély nagyságához igazodna.

Ne gondolja, hogy ezek önteltségem pillanatai. Az egyén csak olyasmivel tudja hátrálásra kényszeríteni a világegyetemet, ami az egyén számára maga a világ: élete, halála.

Mindezt a teljes önfeledtség világította meg számomra. Minél inkább nem akartam gondolkodni, annál nagyobb rajokban törtek rám a gondolatok. Az egyedüllét, úgy látszik, nagy kerítő. De furcsa módon e telítődés nem nehezített el, mert amilyen mértékben zuhogtak rám a gondolatok, olyan mértékben üresedtem ki, hogy szállást készíthessek magamban a világnak. Múltnak, jelennek, jövőnek. Hajnalfelé a Vérhalom térre érve még az ötszáz év előtti lépések zaját is meghallottam. Hunyadi László véres tetemét hozták át lopva a hajdani Szent György térről, hogy ideiglenes sírba temessék. A föld beitta a vért, az emlékezet még ma sem itta be.

Levertem cipőmről a port, s mikor épp azon tűnődtem, hogyan kellene megköszönni a biztatást, valamilyen ismeretlen forróság ömlött el rajtam. De úgy éreztem, ez nem az égboltról sugárzott rám, hanem a földből, ahol Hunyadi Lászlóéhoz hasonló emberi csillagok izzanak.

1966
Tanulmány egy rémtörténetről

Mindenféle történet érdekel: legyen bár szomorú, visszataszító vagy ijesztő. Repedéseiken bekukucskálva olyasmit élünk át, mintha kulcslyukon keresztül leshetnénk meg a világ hálószobatitkait. A kíváncsiságot leginkább az csigázza, hogy ami mással megesett, velünk ugyanúgy 108megeshet – ma, holnap vagy holnapután. E lappangó babona miatt még a legtávolabbi események hordalékát is küszöbünk elé rakja le a világ. Egy tizenhetedik századi japán szerelmi dráma fordulatait ugyanolyan izgalommal követjük, mint a barátunkét.

Nincs két egyforma tojás?

Nincs két egyforma történet se.

Annál hitelt érdemlőbben, minél végérvényesebben lezárult.

Egy gondolatot megcáfolhatunk, leronthatunk egy másikkal, de egy történetet nem cáfolhatunk meg egy másik történettel.

Hogy a valóságos történeteknek milyen erejük és hatásuk van, legjobban a „kitalált” történetek mutatják: a mesék, a regények, a drámák. Mert szemléltetően példázzák, hogy az emberrel a leghajmeresztőbb dolgok is megeshetnek. A paradicsomi kiűzetés történetét egyszerűen ki kellett találni, méghozzá aprólékosan, hogy egyszer s mindenkorra fölismerhessük az emberi sors folyton ismétlődő helyzeteit: a kiűzetések, az elszakadások ránk leselkedő veszélyeit, a hátunk mögött fölhangzó ítéletet.

A tudomány rég tisztázta már az anyag megmaradásának az elvét. Anyag nem vész el soha, csak átalakul. Érdemes lenne ugyanezt tisztázni a szellem, az idegrendszer, az érzelmek vegyi folyamatával kapcsolatosan is.

A nagy elemi hatású történetek a fönti tételt mindenkor igazolják: a cselekvésre fordított erő sem vész el soha, legföljebb átalakul.

Ami egyúttal azt is jelenti, hogy mesterségesen át is alakítható.

Válasszunk ki kísérleti példának egy rémtörténetet.

Előszörre ormótlan csizmákat látunk. Fáradt, nehéz lépéseket a kiégett birkalegelőn. Aztán egy lelógó kézfejet fakó vászonnadrághoz súrlódni. A bandukoló csizmák előtt szöcskék pattannak föl, s ugranak térdmagasságban oldalt előre. A kinagyított láb hátterében szalmaszál vékony láthatár. Körös-körül, egészen a láthatár széléig, tanyák – a harmincas évek Magyarországáról.

Ki lehet ez a tanyák közt kódorgó alak? Koldus? Őrült? Munkát kereső napszámos? Vagy netán maga a végzet?

Megáll, hátranéz, lustán, egykedvűen. Sötét, csontos arcát árnyékba temeti a kalap. Szemével mintha nem ember, hanem egy meddő tehén nézne körül a jégverésben. Idegenség, árvaság, tompa részvétlenség, minden együtt van ebben a tekintetben. Sőt, még valami rejtőzködő lágyság is. Pipát vesz elő. Rágyújt. A bajusztalan, sima szájba azonban sehogy sem illik a pipa. Megindul lomhán, himbálódzva. Köhög. Köhögése nem férfiköhögés. Másként rázkódik a mellkas, másként visszhangzik a mellüreg. S valóban, a fakó férfiruha alatt eltorzult női idomok 109arányai bontakoznak ki. Taszító, erős csontozat, lappadt mellek, sivatagi ágyék.

Mit keres ez a férfiruhába öltözött nő a tanyák között? Hogy kerül a szájába a pipa? Miféle kísértetjáték tanúi vagyunk?

Vagy szó sincs játékról?

A fölnagyított arc rögtön elárulja, hogy egy valódi gyilkos arcvonásait látjuk. A Pipás Pista néven ismert hírhedett nőét – a Szeged környéki tanyavilágból. A szoknyát, a kendőt nadrággal s kalappal cserélte föl. Férfiakkal járt napszámba. Trágyát terített, kaszált, kubikolt. De főfoglalkozása mellett volt még egy mellékfoglalkozása is. Ahogy mások kemencetapasztást, késköszörülést, fazékfoltozást – Pipás Pista úgy vállalt pénzért, természetbeni járandóságért gyilkolást. Ha a tanyavilágban egyik-másik asszony szívesebben szerette volna kiterítve látni urát a ravatalon, mint maga mellett a hitvesi ágyban, megegyezett Pipás Pistával. Nemcsak a fizetségben, de a láb alól eltevés apró részleteiben is. A ciánkáli- és a nikotinitatás kezdetleges módszere helyett Pipás Pista kitűnően fölépített dramaturgia szerint dolgozott. Egyik ilyen bevált módszere az volt, hogy éjfél körül besurrant a kiszemelt gazda istállójába, s elkezdte ostorral abriktolni a lovakat. A feleség bent, a szobában, már lélegzet-visszafojtva várta a nyihogás, a dobrokolás jeleit. S Pipás Pista rendezői utasítására halálos ijedtséget színlelve keltette álmából a férjét: úristen, valaki jár az istállóban, lopják a lovakat. A férj kábán, félhülyén kirohan, s alighogy belöki az istállóajtót, nyakában már ott van a hurok. Egy reccsenés, néhány hörgés, utolsó kalimpálások a levegőben, és Pipás Pistának nincs is más dolga, mint szakértelemmel eltüntetni a nyomokat: hadd higgye a világ, hogy a férj az éj leple alatt lett öngyilkos, hogy saját maga kötötte a kötelet a nyakára, és a fejőszék is akkor borult föl, amikor elrúgta magát az árnyékvilágtól.

Megcsikordul az istállóajtó. A kutyák csöndesek; berúgtak és elszenderültek a pálinkás kenyértől. Egyedül csak mi látjuk távozni Pipás Pistát. Indul hazafelé a vaksötétben. Aztán látjuk másnap vagy harmadnap sírt ásni, látjuk a temetésen, a halotti toron, majd újra láthatjuk ólálkodni a birkalegelőn, a kazlak közt; várakozni az istállóhomályban, kuporogni a padláson; láthatjuk, amint unottan épp annak a kenyerét eszi, pálinkáját issza, a kapadohányát füstöli, akit majd éjszaka segít át a túlvilágra. Egykedvű, lusta pillantásokkal nézegeti az áldozat ádámcsutkáját, hogyan fordíthatná félre a legegyszerűbben. Végül azt is látjuk, amikor már félrefordította. Kilép az istállóból. Kalapja szalmás vagy pókhálós, leveszi, hogy megtisztogassa. A kalap alól vállára buggyan fésületlen boszorkányhaja.

Hogy miért éppen rémtörténetet választok szemléltetésül? Mert a rémtörténetekben szerintem minden történetfajta összetalálkozik. Ha szélsőséges formában is, de ugyanúgy megtalálható bennük a szörnyű110ség, a komorság, a megrendülésre méltó dráma elemei, mint a kalandé vagy a csődbe torkolló őrületé.

És ráadásul még valami!

A rémtörténetek szereplői ugyanúgy nem bíznak semmit a véletlenre, mint a lángelmék. A cselekvéshez, még a legsimább esetekben is, legalább háromféle elképzelés alapján készítenek haditervet. Először is saját maguké szerint, másodszor a kiszemelt áldozat ismeretlen – tehát szövevényes és feltételezett – logikája szerint és harmadszor a bűnüldöző szervek agyafúrt sakkhúzásait is végigjátszva.

Ekkora odafigyelés nagy erejű égési folyamatokat kényszerít rá az idegrendszerre. Óriási szellemi, lelki hő termelődik és szabadul föl. Az égés következtében lerakódó hamurétegek így a gondolkodás és cselekvés újabb és újabb mélységeire utalnak; újabb és újabb képzettársításokra, érzelemosztódásra adnak alkalmat.

E fönti történet is legalább három kiterjedésben éledhetne újjá. Mert legalább háromféle példázat hatalmát hordozza.

Nézzük az első lehetőséget.

Pipás Pista történetét meg lehet írni izgalmasan, hátborzongatóan, ahogy a valóságban lezajlott. Különös tényregény kerekedhetne belőle. Aztán meg lehetne írni úgy is, hogy a történet alapzatára egy lélektani-társadalmi drámát építenénk föl olymódon, hogy az eseményeket csak részben hagynánk meg a lúdbőröztetés, a beteges izgalomhajszolás állapotában – helyette a paraszti társadalom rongáló nyavalyáiról készítenénk látleletet: a magántulajdon szecskavágó-világáról. A történet, e második változatban, talán nem lenne annyira fölcsigázó és izgalmas, de tanulságos és leleplező lehetne.

A szórakoztatóipar nyilván az első lehetőséget, a politikai, a célzatos, a fölvilágosító szándékú pedig a másodikat ragadná meg.

Mindkettő komoly sikerre számíthatna.

A legkorszerűbb – tehát a legigazabb lehetőségnek azonban a harmadik elképzelés ígérkezik. A harmadik, mely a történetet előszörre is megfosztaná rikító díszeitől. Letépne róla mindent, ami egyedül csak rá jellemző.

Azaz: megkísérelné közhellyé változtatni.

Minél jobban sikerülne ez a kísérlet, a történet annál általánosabb érvényűvé válna, mert a közhelyek nemcsak hogy mindenki számára világosak, de mindenkit érintenek is.

Kérdés, hogy egy ilyen rémtörténet, amely első és utolsó mozzanatában is egyedi, átalakítható-e közérdekű történetté?

Szerintem igen.

Mégpedig úgy, ha a történet szereplőit, a tájat, a kort, a körülményeket puszta keretté, formává változtatom. A történet izgalmas menetét pedig izgalmas gondolattá.

Hogy eljuthassunk ehhez, Pipás Pista alakját személytelenítenünk kell. Vagyis mitologizálnunk. Nem megerőltető feladat, hisz semmivel 111se hajtott végre silányabb szörnyűségeket, mint a közismert mítoszok bikafejű vagy disznófejű lényei. Csontos, férfiruhás, pipázó alakját ha kiragadom az eredeti történet sodrából, bármelyik mellé odaállíthatom. S mivel a mítoszok, Camus szerint, úgy vannak megalkotva, hogy a képzeletnek kell megtölteni őket élettel, a továbbiakban nem az érdekel, hogy P. P. milyen bűnöket követett el a valóságban harminc év előtt, hanem hogy milyen bűnök lappanganak a létezés mélyén, amiket egyáltalán elkövethetnek. Ami azt jelenti: a bűnöket nekünk kell megtalálnunk és megneveznünk. Beavatkozásunk így nemcsak képzelőerőnket teszi próbára, hanem felelősségtudatunkat is. Mert amit kitaláltunk, egyszerre leleplez bennünket és a világot is, amelyben ezek a bűnök lehetségesek.

P. P. története az első két változatban – ha bűnügyi regényt vagy ha társadalmi regényt írnánk belőle – energiát adna le. E harmadik változatban viszont energiát venne föl. Annál többet, minél alkalmasabbá tennénk arra, hogy olyasmi előtt adja meg magát, ami egyetemesebb nála, ami nincs kötve sem egy körüljárható tájhoz, sem a körülhatárolt időhöz.

P. P. történetéből végül egyetlen alapmozzanat maradna meg: az, hogy a gyilkos együtt él áldozataival. Együtt jár velük napszámba, lakodalomba, együtt hallgatja velük a pacsirtaszót, a mennydörgést. Ugyanúgy pipázik, harákol, köp, mint ők; ugyanolyan fáradtan nevet. Ha házuk körül ólálkodik, nem sejtik, látogatóba megy-e vagy terepszemlére. Mindenki tudja róla, hogy gyilkol, de senki se mer föllázadni ellene, mert ha netán elvét valamit – egy arcrándulást, egy tekintetet –, számíthat rá, hogy ő lesz a következő áldozat. Ahhoz, hogy együttesen emeljenek rá kezet, fejszét, vasvellát, hinniük kellene egymásban. De azzal, hogy egy felelőtlen pillanatban tudomásul vették a Gyilkos jelenlétét, elfogadták az idomtalan női testen lötyögő férfiruhát, a kóchajat takaró férfikalapot – elfogadták a végzetet. Mert ahol nincs ember és ember közt kapcsolat, ott minden megtörténhet. Nem kell erősnek lenni a gyilkosnak, hogy uralkodjék, csupán a természetét kell követnie. Tenni a dolgát. A többiek gyöngesége kezére játssza úgyis a sikert.

Áldozatok és gyilkosok személytelen együttélése? Együtt a munkában, a lakodalmakban, a sportünnepélyeken, az utcai fölvonulásokon, a megrendezett országos temetéseken, a tévé ernyőjén, a fehérházakban, a parlamentekben? Együtt a tudatban, az emlékezésekben?

Minél szenvedélytelenebbül boncolom föl a tanyasi rémtörténetet, annál szenvedélyesebb és kimerítőbb fölismerésekig jutok el. Az alaphelyzet döccenők nélkül s erőltetés nélkül tágul egyetemes alaphelyzetté. Az egyén lélektani torzulásai helyett a huszadik századét kényszerülök átélni. Akarva-akaratlanul a személyi kultuszra, a Rajk-perre és a Kennedy-gyilkosságok hátterére kell gondolnom. Eltérést csak a méretekben és a hatásban fedezhetek föl.

112

A politikai példázódások ellenére se higgye senki, hogy politikáról beszélek. A történet ilyen átalakításával csupán az írói műhelytitok bujdosását, fejlődését próbáltam nyomon követni. Ha elfogadható T. S. Eliotnak az a korszerű költészettani javaslata, hogy nem a nagy érzelmeket kell kifejezni, hanem az érzelmek vegyítéséből, sarjaztatásából kell új érzelmeket fölnöveszteni, elfogadható ez a történetek új történetekké való átalakításával kapcsolatban is. Annál inkább, mert az új érzelmek és az új történetek kiválasztódása olyan szellem jelenlétéről tanúskodik, amely a létrehozott új szerkezetben minden érzelemnek értelmi kiterjedést is kölcsönöz, és megfordítva, minden gondolatnak új megfelelő és feszített érzelmi szerkezetet.

Egyszerűbben szólva: ha íróként vagy olvasóként beleavatkozom a történetbe, megváltoztatom a menetét, magam is cselekvővé válok. Részese leszek a folytatásnak, s az ítélet így vagy úgy a továbbiakban már énrám is vonatkozik.

1969
Születésnapi följegyzések

1969. február. Kint maszatos idő van. Se-hús-se-hal idő. A nyirkos levegő zsúfolásig tele korommal és füstcafatokkal. Igazán csak jólneveltségből nem köpköd az ember. Minden köpése fölérne egy szerényebb gyászjelentéssel.

Ma lettem harminckilenc éves.

Ez is azok közé a hazugságok közé tartozik, amelyek ellen nem védekezhetek. A naptár lapjait valakik titokban tépkedték le a hátam mögött.

Ha tehették, úgy kell nekem. Igazuk volt. Hisz vakságukért csak a vakok nem felelősek, és hülyeségükért csak a született hülyék.

Nemsokára rám csöngetnek a barátaim, és köszöntenek: öregem, hát ezt is megértük. Lapogatják a hátamat, s koccintunk majd a harminckilenc fababára, amely így vagy úgy, mégiscsak állva maradt az időben. Esik majd szó az őszülésről, a kopaszodásról, a fésülködés ravasz módozatairól, s a keskeny árokról, amely a negyventől elválasztja az embert.

Legszívesebben magamra zárnám az ajtót.

Olyan az életünk, mint ez a születésnap. Menetrendszerűen megérkezik, vidáman vagy nyavalyogva eltöltjük, s másnapra vége.

S amit újrakezdünk, másnapra annak is vége. Nem ragadnak össze a napok, csak összekoccannak. Nem ragadnak össze az események, csak 113egymás mellé rakódnak. Reggel még világos tervvel s álmokkal ébredünk, de az első telefonhívással, az első fölzaklató újsághírrel a meghasonlás is bekopogtat.

De miért beszélek én itt többesszámban? Nincs itt körülöttem senki, akinek a szószólója lehetnék. Talán azért, hogy ártatlanságom látszatát keltsem? Attól, hogy a „mi életünket”, a „mi nyavalyánkat” emlegetem, már csak egy hajszál választ el, hogy a mi cipőnkről, a mi tyúkszemünkről, a mi könyökünk sajgásáról beszéljek.

Legszívesebben az ablakomat is elfüggönyözném.

Az én ablakomat, az én függönyömet, saját akaratomból.

Igen, ez a hülyeség talán segítene. A nevetségesség mindig megfosztja az embert a látszatoktól.

Eszembe jut Sartre önéletírásának egyik remek példázata.

A Szent Anna-elmegyógyintézetben azt kiabálja egy beteg az ágyában: „Én vagyok a király! Azonnal csukják le a nagyherceget!” Valaki odamegy hozzá, és a fülébe súgja: „Töröld meg az orrodat!” A félkegyelmű összerezzen, s megtörli. Aztán azt kérdi tőle: „Mi a foglalkozásod?” „Cipész” – feleli csöndesen a beteg, majd újra kiabálni kezd.

Néha erre a cipészre hasonlítok én is.

Holott szó sincs semmiféle megháborodásról. Tudok gondolkodni, következtetni, árnyalni. De minden megnyilatkozásom mintha csak pillanatokig volna érvényes.

A gondolatok úgy szakadnak le rólam, mintha csak az inggombjaimat veszíteném el. Azt gondolom például ebben a másodpercben, hogy a korszak, meghitten szólva, a mi korunkrengeteget tud, de nem volt még idő, mikor ez a tömérdek tudás ilyen keveset ért volna. Rögtön utána meg azt, hogy e nagynak nevezhető kor összevissza tördelte az emberek jellemét, és sokan épp ezért képesek túlélni bukásukat.

Zavarba ejtő mindkét gondolat, mert önmagába tér vissza. Az elsőben és a másodikban is olyan kikezdhetetlen a bizonyosság ereje, mint amilyen hatalmas bennünk az ellentmondás.

Megtagadni a nagy és kilátástalan gondolatokat – ez jelentené ma a forradalmi gondolkodást? Kiszakadni a vonzásukból?

Sajnos, a nyúltenyésztők, a bélyeggyűjtők, a mindenkori őrmesterek és tábornokok ugyanezt teszik a maguk módján.

Marad végül a viselkedés forradalma? A viselkedem, tehát vagyok alkalmazható eszméje?

114

Három esztendővel ezelőtt ismerkedtem meg Olaszországban Gregory Corsóval, az egyik legjelentősebb beatköltővel, Ginsberg és Kerouac barátjával. Szertelen, változékony egyéniség. Mintha harminchat évesen jutott volna csak el a serdülőkorba. Fehér fémselyem ingén azonban nem a fáramászás hagyott föltűnő bűnjeleket, hanem az éjszakai kicsapongások. Cigarettaparazsak fekete-sárga nyomait hordozta elöl a kabátján is. Szép, kerek lukakat, mintha érdemrendjei volnának.

Lehetséges, hogy annak is tekintette őket?

Menotti, a világhírű zeneszerző délutánonként fogadást adott spoletói villájában író és művész vendégeinek. Kiöltözött urak és hölgyek, mutatós nők, milliomos vagy legalábbis félmilliomos csinibabák is fölvonultak. Corso minden alkalommal tornacipőben jelent meg, s világjáró, fehér farmernadrágban, „harctéri” ingben. S ha fennkölt dolgokra terelődött a szó, rögtön félrevonult tüntetően biliárdozni.

A meghívott vendégek közt volt egy százhúsz-százharminc kilós fiatal lány is. Valóságos elefántbaba. Többnyire egyedül ácsorgott, félrehúzódva, vagy egyedül sétált a gondosan megnyírt kertben. Mikor Corso észrevette, hogy a társaság elhúzódik a lány mellől, nyomban mellé szegődött, s mint egy kamasz-Rimbaud, sziporkázóan szórakoztatta. Udvarolt neki, viháncolt vele, mennybe vitte. A lelkes kékharisnya-nőket törte közben a rossznyavalya.

Pár nappal később Rómába érkezett. A pályaudvaron néhány olasz költő fogadta. A bizottság egyik tagja, egy jámbor tanítóképű férfi is ott ágaskodott, várta az elbitangolt, tékozló olasz szülők fiát. Corso a megérkezés pillanatában rögtön őt pécézte ki:

– Te is költő vagy? – kérdezte tőle rámenősen.

– Igen – felelt neki a jámbor üdvözülten.

– Stupid vagy, barátom, nem költő.

Ismét megtörtént a nyers, mellbevágó kihívás, de válasz nélkül maradt.

A történtek után szinte mellékes is, ami a későbbiekben kiderült: anélkül, hogy tudta volna, Corsónak volt igaza.

Hogy tetszik nekem az ilyenfajta támadókedv?

Mi tagadás: tetszik.

Igen ám, csakhogy ez nem vívás, hanem nyegleség. És mi köze a nyegléskedésnek, a bolhacsípéseknek a forradalmi gondolkodáshoz?

Nagyon sok – felelem rossz kedvvel, de egyértelműen.

Egy világban, ahol kikezdhetetlen erejű gondolatok keringenek a fejünk körül, megszületik a logika elleni lázadás. Megszületnek a fintorok, kirobbannak az idegrendszer apró és érthetetlen felkelései. A magyarázatkeresés kudarcaiból vicsorogva, röfögve, káromkodva igyekszik föltápászkodni az ember. Inkább trombitát fújna meztelenül a sugár115úton, mint ugyanezen a sugárúton öntudatlanul vagy képmutatóan menetelne. Inkább belemar óráról órára valakibe, mintsem hagyná elmerülni fölösleges álomba. Ismertem egy húszéves fiút, aki a lányok fülébe nem a szeretem lehetséges szavait suttogta, hanem azoknak a politikusoknak az újságokból kiírt jelmondatait, akik folyton a jövőt udvarolgatták körül.

Már megint a zűrzavar dicsérete, hallom a gyanúsítást. A vádat nem utasítom vissza, s fölöslegesen nem is magyarázkodom. Főként azért nem, mert engem mindig lefegyverzett azoknak a kísérlete, akik a saját válságba került életük révén próbálták megismerni az adott világ vagy tágabb értelemben, az emberi lét lehetőségeit.

Magyarországon most csönd van, béke van. Azt mondják, a legkisebb zűrzavar is árulás. Közép-Európa legnyugalmasabb szigete vagyunk. Azt mondják, ez a szerencsénk. Az építés zajtalanabb, de értékesebb évei következnek. Minden bizonnyal. Az érem egyik fele tehát kezd megfényesedni.

Félek, hogy a gyakorlat emberei és a politikusok ettől máris világosnak látják a másik oldalt is: a szellemit.

Csakhogy a szellem mindig másként építkezik, fejlődik, mint az ipar. Gyakran akkor képes a legnagyobb erőfeszítésére, amikor a bizonytalanság vagy a megrázó üresség szakadékperemére érkezik. Azért van szüksége a veszélyre, hogy ne vehessék el tőle a felelősséget.

Mindig összerándulok, ha azt hallom, hogy az elmúlt évtizedekben a szocializmus a közismert törvénysértések ellenére is fejlődött. Önmagával ezt a valóságos tényt se lehet ilyen egyszerűen igazolni. Önmagával egyetlen tettet se lehet igazolni. Ismerjük a fölépült ház példázatát, amelyben a tulajdonos éjszakáról éjszakára rosszat álmodik.

Talán a múltja miatt?

Talán a jövője miatt?

Régóta küzdök, hogy a tökéletes bizonytalanságot kiharcoljam magamnak. Sajnos, csak részben sikerült. Mert még mindig találok elég érvet és magyarázatot ahhoz, hogy rosszkedvem, nehézkességem és unalmasságom miatt másokat hibáztassak. Valamikor – s nyilván észrevétlenül – abba az irányba indultam el, ahol az út végén a tehetetlenség nemhogy megalázná, de fölmenti az embert a felelősség alól. Erről az útról négykézláb nagyon nehéz visszamászni.

Minden igaz, ami megtörtént velem harminckilenc esztendőn át, mégis érvénytelen, mert csak a történtekről tudnék beszámolni. Születésemről, iskoláimról, a háborúról, szerelmeimről, ötvenhatról, egy-két 116könyvről, amit elolvastam, vagy amit szerettem volna megírni. De ezeknek a történeteknek a mélyén legföljebb csak sóvárgás lakozik, nem a történelem. Semmi, amitől fölismerhető volna akár ez a mai nap is.

Egy harminckilenc éves férfi várja tőlem, hogy kifaragjam, hogy megteremtsem. Kezdve a koponyájától a lába ujjáig. A hanghordozásától az orra szimatáig. Valamikor forradalmárnak készült, de a folytonos belátások láthatatlanná tették még a testét is. Érvénytelenné a jelenlétét. El nem mondott szavaitól az eddig elmondottak is jövőtlenül szédelegnek.

Egy harminckilenc éves férfi várja születésnapján a barátait.

1969
Szalmavirág

Először a kecskéket pillantottuk meg. Fönt legeltek a rozsdásodó hegyoldalban: egy… kettő… három.

Aztán a KECSKÉT, külön egy bokor mögött. Három kölök a fejét fogta, kettő a tőgye alatt hasalt. Szavak nélkül is érteni lehetett viháncolásukat.

– Menj már arrébb, hülye, eleget szoptál, most én akarok.

– Jól van, te ló, nem az anyád köcsögéből iszom.

– Cigányok – mondta a gépkocsivezetőnk. S hosszan, erőszakosan rájuk dudált.

A gyerekek fölneszeltek a hangra, abbahagyták az őserdei, nomád játékot, s nézték nagy, fekete filmgyári autónkat.

A kecske mekegve, bukdácsolva faképnél hagyta őket, s mint duhaj férfiak csapdájából kiszökő tisztességes családanya, futva futott lefelé a lejtőn, be a telepre.

Lassítsunk.

Cigányfalu. Egy szeletnyi Ázsia; vagy inkább Afrika? Kongó? Dahomey, Kamerun? A látvány mindenképpen a „bennszülöttek világára” emlékeztet. Az egyik ház küszöbén két döcögő, tipegő korú gyerek ül. Mindketten kenyeret esznek békésen. Falatozásuk társa egy hatalmasra nőtt anyadisznó. Két mellső lába bent van a szobában, a fara meg kint az udvaron. S mivelhogy az ajtókeret eléggé keskeny, a küszöbön hárman úgy férnek csak el, hogy a gyerekeknek össze kell húzódzkodniuk. Tíz év múlva bizonyára oldalba vágnák egy lapátnyéllel (hüccs, a pokolba!), de egyelőre szent a béke: a disznó uralkodik.

Képzeljük el ama híres és sokat emlegetett Paradicsomot.

Ne úgy, ahogy keresztény festők elképzeltették velünk, hanem így, ilyen nyersen, ilyen álcátlanul. A disznó röfög és zabál, ontja magából az iszapszagot, szőre a gyerekek arcába hull, akik maguk is kis állatok még, kócosak, mezítlábasak, folyik az orruk.

117

– Csinálj néhány felvételt erről a vakarék-Édenről – mondom a Barátomnak. Tudom, hogy fanyalog az ilyen „csuda érdekes” dolgoktól, magam is fanyalgok, de végül is a kíváncsiságunk szokott győzni. Megnézzük a szerencsétlenségeket, meghallgatjuk a pletykákat; s a romantika rojtos szárnyaival körberepülnénk a világot, ha lenne rá módunk.

Már el is kattan a gép.

Gauguin fekete disznóit látom hirtelen magam előtt, s zöld pálmafáit. Tahiti ehhez a hegy alá szorult telephez hasonlítva, a boldogság térképén található.

Újabb kattanások.

Madzagra kötve egy tyúk.

Megérkezik a megdézsmált kecske is. Feketén ásít rá egy tapasztott ól. Ez a pillanat is megérdemel egy celluloidkockát.

Indulunk, már megyünk, mikor utunkat állja egy váratlanul leereszkedő női ének sorompója. Mély, buja hang az oltári szerelemről. „Gyere rám, ha jó neked.”

Vajon ki énekel, és kinek?

Sehol a hang tulajdonosa.

A küszöbön továbbra is ott szoronkodnak-esznek a gyerekek s a disznó. A másik ház ajtókeretében két soványka lány jelenik meg. Az ének csalta ki őket is. Néznek ide-oda. És megvan. Nem a hegyről, s nem a házak mögül, hanem az egyik ház nyitott padlásterének a homályából göngyölög eléfelé az ének. Egy fiatal cigányasszony jelenik meg fönt, a följáróul szolgáló létra felső fokán.

– Énrólam is csinálnak képeket?

– Csinálhatunk – kiáltja oda neki Barátom.

– Közelről is?

– Ahonnan akarja.

– Akkor még ne! Várjanak – mondja szinte parancsolóan.

Talán fésülködni akar? Beszaladni előbb tükörért? Vagy átöltözködik ünneplőbe? Nem. Jön le a létrán, s kapcsolja le derekáról a szoknyát. Aztán a blúzából is kibújik. A két bámész lány, s nyomukban a két kenyeret majszoló kölök is ott áll szájtátva a létra alatt. Nézik az anyaszült meztelenre vetkőző nőt. Melleit, ágyékát borító szőrzetét, arcán a diadalmas nyugalmat.

Kiáltások: cigány szavak és magyar szavak gránátjai robbannak.

A telep egy szemvillanás alatt megbolydul. Fejek jelennek meg előbb a tenyérnyi ablakokban, aztán az ajtókeretekben. Az oldalba rugdosott disznó visítva kotródik el a küszöbről.

Az övéi közt lépked, vonul a nő felénk. Mintha most tért volna haza valahonnét, hogy amit elveszített, visszahódítsa.

Alattunk, a magas országút alatt húzódó árok vizében a lábára ragadt hideg sarat mossa le egy öreg cigányasszony. Egyedül ő istenkedik hangosan.

118

– Ó, te gyalázatos, ó te, szégyentelen, hozod ránk a bajt, hát az hiányzik? Te, te utolsó ribanc, nem ismerek rád, szűzanyám, majd megfeketedsz, megállj!

Sárcsomó röpül a nő felé.

Rezzenetlen. Ügyet sem vet a sápítozó, rekedt hangokra. A koránál, láthatóan, nyolc-tíz esztendővel idősebb. De nő így is. Az érzékek túlsó partjáról közeledő.

– Hová álljak? – kérdi már-már a beavatottak hangján. – Tetőtől talpig rajta akarok lenni a képeken. A hajam is, az arcom is, a mellem is. Ha elmennek is, lássák, milyen vagyok. Cigány vagyok, de nő vagyok, nem igaz?

Előrelép, s az október végi gazok közül letép egy szalmavirágot. S hirtelen ötlettel a két combja közé tűzi.

– Te szemérmetlen, te átkozott!

– A megfeketedő hangok elröpülnek a feje fölött, s a bokrok levelét megpörkölik.

Nem értem. Semmit se értek. Részeg? Őrült? Idegbeteg? Magamutogató? Senki se szalad hozzá, hogy lefogja. És egyébként is úgy viselkedik, mint akinek semmi baja nincs, csupán az ő pillanata jött el. Az a pillanat, amire eddigi életében várt: hogy a körülményeit legyőzze. Hogy szoknyájával, ingével együtt az egész tájat levesse magáról; a cukrosládákból összetákolt szekrényeket, az ideiglenes pléhkályhákat, a kikericsszínű őszi hideget.

Micsoda erőteljes és feledhetetlen egy meztelen női test a világ előterében! Megelevenedik minden körülötte, s örök marad. Néhány méternyire a vihogó asszonyarcok. Odébb a süketnéma ólak. Amott egy teknő, egy hanyatt lökött vashordó, s a madzagos tyúk. Távolabb a világ valamennyi mozdulatlan és mozgó aktja. Vénusz húgai, barátnői. S még távolabb elhajított, fehér harisnyakötők, melltartók, selymek, nyomorúságot távoltartó fénykorlátok, Amszterdam kirakatban ülő lányai, hóágyakon heverő filmcsillagok, a pénz, a pénz borzolódó tollpihéi.

A nő kiveszi combja közül a zörgő szalmavirágot, s úgy tartja jobb kezében, mintha jogart tartana.

– Most még így vetessenek le – nagyon kérem magukat. H. Ernőné vagyok, az életem ideköt, Kopasz utca 39.

Kattanás.

A szalmavirág izzani kezd. Néhány idevaló madár a bokrokba menekül. A kecskés gyerekeket fölkapja valami gyötrelmes szél, s ott röpköd velük a ragyás házak fölött. Sóvárogva nézik a srácok a nőt, behorpadt hasa vidékét, farát, melleit, a combja körül suhanó faleveleket, s mintha csak arra várnának: emelkedjen föl hozzájuk.

De a nő mozdulatlanul lent marad. Ott áll mezítelenül, kezében a nyomorultak, a bűnösök sérülékeny virágjával.

1972
119
A kézmozdulat

Ismeritek a kézmozdulatot.

Álltok a csíkos átkelőhely előtt a járdaszélen, topogva, türelmetlenül. Orrotok teli benzinfüsttel, teli a fölzavart utcapor finom szennyével. Mennétek át a túloldalra vagy csak a villamosmegálló betonszigetéig. De autó autó után. Mintha ló nagyságú szilánkok suhognának arcotok előtt. Mintha egy kellemetlenkedő késdobáló pengéi álmotokban. Már léptek le a járdáról, de ösztönösen visszahőköltök, mert újabb szilánk röpül felétek. Ó, gyásztalan kis halál rémképe a kerekek alól!… és ekkor fékcsikorgás. A szélvédőüveg mögött előredűlő test: váll és fej, másodpillanatra rá a test visszaálló egyensúlya, s utána rögtön az ismerős kézmozdulat. Nem szelíd, hanem az a másik:

a csuklóból behajló,

a terelő,

a sürgető, a hessentő, a fapofa mozdulat, a királyi, a főnöki, a gépesíthetetlen; a vérmérséklettől, a helyzettől, a pillanatnyi idegállapottól függően gyorsabb, lassabb vagy épp a fölénytől kenetteljes.

Látszatra persze semmi: pusztán csak jelbeszéd. Célszerű csuklómozgás, amit mindenki ért: én, te, ő, mi, ti, ők; a németek, az angolok, az arabok, a pápuák, a süketek, a bölcsek, a csepűrágók, bárki. Tessék, tessék, embertársaim, át lehet menni veszélytelenül. Szabad a pálya, szabad a tér. Gyerünk, gyerünk minél gyorsabban (tetűk)!

Közmegegyezéses jel – mégis micsoda más tartalom és jelentés az egyik félnek és a másiknak is. Egyiknek víz, a másiknak tűz. Netán az autó miatt? Netán amiatt, hogy az autóslét a lépcsőzetesen fölépülő társadalmi lét magasabb állapota? Isten őrizzen attól, hogy ezt az elsőül fölkínálkozó gondolatot elfogadjátok. Egy látszatot fogadnátok el, s már a következő percben ömlene is a nyakatokba a szennyvíz: irigyek vagytok, lusták, élhetetlenek, tehát gyűlölködők. Kinéznétek mások feneke alól a kocsit, mint Katiból a gyereket, bezzeg, ha titeket is négy kerék röpítene! Az már kinek is jutna eszébe, hogy esetleg ti szívesen gyalogoltok, szívesen ültök a városban villamosra vagy földalattira; hogy a döglesztő csúcsforgalomban százszor inkább utaznátok griffmadár hátán vagy közönséges seprűnyélen, mint folyton leálló, megtorlódó sor közepén egy zárt kocsiban. Se előre, se hátra, se oldalt. Innen is, onnan is hasonló szörnyek: a hevesen letekert ablakon át kihajló sárkánypofák: jöjjön rám, maga barom! Nem lát a szemétől?! A járókát ajánlom, apafej! A mama majd gügyög odahaza a kis erőszakosnak. És így tovább.

Hogy a nevetségesség is ugyanúgy szedegeti áldozatait, mint a közlekedés? Hogy egy-egy ilyen dugó közbeni összeszólalkozás után rákvörös hullákkal, darabokra tépett áldozatokkal rohannak tovább az autók – ugyan kit érdekel? Legkevésbé tán azokat, akiket érint, mert a legköze120lebbi átkelőnél máris feltámadnak a lepocskondiázott és helybenhagyott hullák; ők lesznek újra a nagyok, biztonságukat helyrebillenti az ismerős kézmozdulat: nem a szelíd, a visszafogott, hanem az a másik:

a csuklóból behajló,

a terelő,

a sürgető,

a látszatra semmivel se bántó, sőt, amely ha meggondolom, még előzékeny is: tessék, lehet menni, várok türelemmel, eddig önök vártak, most én várok, ha kell, jövő tavaszig is, mire elolvad a hó, mire lebabázik a néni, mire új kormányválság robban ki Brazíliában vagy Peruban, várok, pedig rohannom kellene, hajt az idő.

Aki csak tudomásul vette eddig, de még soha nem gondolkodott el ezen a kézmozdulaton, ezen a civilizáció szülte jelbeszéden, ne mulassza el a jövőben. Bent van ebben a mozdulatban a legelső „napsütésre” kicsírázó felsőbbségtudat s hatalom kínálta ösztön, amely, tisztelet a kivételnek, ott lapul mindenkiben, aki egy villa, egy autó, egy főnöki díszhely tulajdonosaként följebbállónak hiszi magát a létrán. Sőt, bent van ebben a mozdulatban a felemás előzékenység is, amely úgy ismer el, hogy közben sért. Tartja magát a szabályokhoz, de kérkedik vele. Még világosabban: törvény szerint cselekszik – miközben megengedhetetlenül pimasz. Mert nézzük csak ezt a terelgető kézmozdulatot. Ami előzékenység benne, egyúttal akadályoztatás is. Hiszen ha veszélytelenül vonul is át az ember a zebrán, a csuklóból mozgó kéz fölényét magával viszi. Az autók már rég felszívódtak, eltűntek, már kimentek a divatból is, de a kényesen mozgó kézfej még mindig ott ugrál, ott hetvenkedik az orrunk előtt, s nyelv előtti nyelven közli velünk, hogy útban vagyunk, hogy fölöslegesek vagyunk, persze nem általában, csak most. S világért se lennénk fölöslegesek, ha mozdulatlanul ott maradnánk a járdán, vagy ha lent a csatorna mélyén közlekednénk szépen, békésen, onnan figyelnénk csak a motorzajt, a fönti száguldást. Ez a jelbeszéd olyan mélyről jön, hogy – nem kutatva a mélység alját – már-már célszerűnek, azaz ártatlannak hihetjük. Vagy egészen másnak. Az egyre inkább elhidegülő korunk nyelvén közmegegyezéses jelnek.

1971
A kiáltvány

Ha Zólyominak nem megy az írás, dührohamokat szokott kapni. Gyűlöli az irodalmat, a nagyképű olvasót, az asztalt, amelynél ül, a szállodát, amelynek első emeleti karzatán bérelt helye van évek óta. Van, aki elveszettséget érez ilyenkor, Zólyomi legszívesebben verekedne valakivel. Például a szálloda igazgatójával, kinek jó liszteszsák képe van, puffadt ujjain pedig akkora aranygyűrű, mintha ő volna Mátyás király. 121No de másból se áll az ember élete, mint önfegyelemből és lemondásból.

Zólyominak, úgy látszik, ez a mai napja is könyörtelen lesz. Ül csak a szakálla mögé behúzódva. Arcán megjelenik a sárgaság, a vérben szétszivárgó epe következményeként.

Ez az a pillanat, amikor szokás szerint fölkel a helyéről s elkezd vándorolni a hatalmas épület útvesztőiben. Le a presszóba, eljátssza, mintha keresne valakit. Be a mosdóba, vizelni, vagy kezet mosni, ha kell, ha nem. Megáll a tükör előtt és szívből fakadó undorral nyelvet ölt saját tükörképére. – Hülye! – teszi hozzá elfogulatlanul.

A mosdó után a folyosók következnek. A szállodabeli bazárok, souvenir-kalitkák. „Áruk csak dollár értékben”! S végül az igazi dühöngő hely: a dísztárgyakkal megtömött üvegszekrények. Zsibvásári bőség a polcokon: porcelán-huszárok, porcelán-Lédák, porcelán-Toldik, földre kényszerített bikával. A nemzet hajdanvolt csalogányai: Blahalujzák, Dérynék rózsaszínű krinolinban, gitárral. Porcelán-kutyák, porcelán-lovak, meztelen amazonokkal. Fodor fodor hátán, csipkék, érzelmek porcelánból. Porcelán-zene, porcelán-csönd, porcelán-bűz. A hullakamrákban is szabadabban lélegezhet az ember.

Zólyomiban lassan megy föl a vérnyomás. Szédül, ösztönösen is arra gondol: mennyi fáradságot, munkát, anyagot, pénzt pocsékolnak a világon szemétre. Itt van például a porcelán is. Előbb kibányásszák a földet, aztán elszállítják, keverik, dúsítják, pépesítik, formálják, kiégetik, festik, mázazzák, s mikorára elkészül a csecsebecse, óvatosabban kell vele bánni, mint a nagybeteggel vagy a terhesanyával.

Milyen agytorzulása az emberiségnek – görgeti tovább a gondolatot Zólyomi. Azt, hogy az ízlésünket nyíltan sértegetik, megszoktuk. Felnőtt korára hozzáedződik az ember az ilyesmihez. De amikor az önérzetében alázzák meg, vagy amikor a szegénységében nevetik ki, mert eszébe juttatják, hogy vannak nála különb emberek, akiknek a hulladék-pénzéből is telik ilyesmikre – ezt ki szokná meg?

A hulladék-pénzből?

Zólyomi gyors fejszámolást végez.

Csak az egyik szekrényben negyvenezer forintnyi szemét hever. Sem az örömeinek, sem a fájdalmainak nem volt ennyi pénzben fölmutatható értéke soha.

Harminc forinttal a zsebében s azzal a bizonyossággal a koponyájában, hogy holnapra se lesz gazdagabb földlakó, ellépeget a csecsebecsés szekrény elől, vissza a helyére. És mint az a gyűjtögető vadember, ki napi táplálékát megszerezte, s átadhatja magát a szellemeknek, Zólyomi is fölparázslik. Egy kiáltvány szövege kezd megformálódni képzeletében. Rendel egy kávét, megissza, vár, ujjaival végiggereblyézi szakállát, aztán szokása ellenére, nagy, nyomtatott betűkkel fölírja az üresen feszülő fehér lapra:

122
KIÁLTVÁNY

„Kedves Embertársaim! Jövendő dísztárgy- és mütyürketulajdonosok: öt perce sincs, hogy a kemence forróságával csapott meg a fölöslegesség kiábrándító ténye. Fölösleges szégyenkezések, fájdalmak, holmik! Titeket azonban ez ne zavarjon. Mielőbb vásároljátok föl a világ minden förtelmét: Pesten, Párizsban, Moszkvában, Tokióban, Rómában, Los Angelesben, Chicagóban, Kalkuttában, mindenütt. Vásároljátok föl, s ha jót akartok tenni egy embertársatokkal, a Világbank OOZ 132 csekkszámlára fizessetek be – buzdításom ellenszolgáltatásaképpen – nevemre egy forint értékű dollárt, frankot, rubelt, koronát. De félreértés ne essék: buzdító kiáltványom nem vonatkozik sem a bronz majmokra, sem a bronz szarvasokra, sem a réz angyalokra. Nem vonatkozik továbbá a kiselejtezett tankokra, páncélöklökre, repülőkre, melyeket szegény országok vásárolnak meg, hogy nekik is legyenek dísztárgyaik. Kizárólag csak a földkerekségen föllelhető porcelán-cifraságokat ajánlom. Esküszöm, hogy a befolyt összeget a legnemesebb célokra fordítom. Napi harminc forintos átlagköltségemet azonnal fölemelem százra. Egészségetekre minden istenáldotta reggel megiszom fél konyakot, rossz idő esetén kettőt, s ha nem megy a munka, ötöt. Továbbá megígérem, hogy szátok ízének megfelelően szidom majd helyettetek az árakat fölverő vállalatokat, kormányokat, a szabálytalanul közlekedő sofőröket, a magzatelhajtás ellen acsarkodó pápát. S az anyagi biztonság mentőövével a derekamon, ígérem, hogy vakmerően belevetem magamat a legörvénylőbb ügyekbe is. Nem riadok vissza, mint eddig már számtalanszor, az igazságtól. A feketét feketének mondom, a vért vérnek. Fülelni fogok, s a szélrózsa minden irányába hallgatózni. S az elsők között leszek, aki észreveszi, ha hadseregek ugrálnak át országhatárokon, mint diadalmas zsokék a vizesárkokon. Megígérem, hogy ezeket a hadseregeket senki kedvéért se nevezem el a versenypálya győzteseinek. Amit írnék, senkivel sem hagyatnám jóvá. Tehát még veletek sem. De épp ezt kellene díjaznotok! Ezt az elektrai meg nem alkuvást. Mert nézzetek csak magatokba: az ember olyan lény, aki akarja is hallani az igazságot, meg nem is. Az utóbbihoz bőven van szerencséje. Az előbbihez viszont alkalma nincs. Pedig hát enélkül élni se élhet igazán…

A ritka lehetőséget ne mulasszátok el! Szerény befektetésetek még akkor is gyümölcsöző lenne, ha írásaim nem jelennének meg soha. Mert lenne egy titkotok! Egy titkos bizonyosságtok. Ránéznétek egy megvásárolt porcelán-kutyára, porcelán-medvére, porcelán-fókára, s rögtön eszetekbe jutna, hogy él valahol egy írástudó, kihez közötök van, aki épp abban az órában, mikor ti félelmetekben hazudni készültök, ül egy szállodasarokban, szakállát fölborzolva, és arról ír, amit ti elhallgattok.”

123
1971
A festő levele barátjához

Öregem, ez már hajmeresztő! Ez a mai volt a huszonötödik éjszakám. Huszonötödik éjszaka gyötör az álmatlanság. Már mindent végigpróbáltam, de hiába. Sétáltam lefekvés előtt, zenét hallgattam óraszám hanglemezről és rádióból; számoltam százig, aztán ezerig. Elképzeltem a patakcsobogást, a novemberi esőt, vonatok, tengerek ringatását, a bölcsőét, mert engem még abban döcögettek; függőágyakat árnyékban, szélben. Elképzeltem azt is, hogy valaki ott fekszik mellettem, és álmosítóan szuszog. De semmi. Sőt, már a tökéletes, a végleges, a mindent legyőző unalmat is elképzeltem: vakító fehérre meszelték be a kínai falat, s a vakító felületen elindul két hangya. Megy, megy, megállás nélkül. Sehol egy repedés, fölhólyagzás, mészbuborék, ami útjukat állná. Már húsz napja mennek, már ötven napja, már száz éve. Nincs más mozgás a világban, csak a két hangyáé. Azt hiszed, segített? A fejem változott kínai fallá…

Csak legalább tudnám, mi rohasztott le ennyire és ilyen észrevétlenül. Nincs semmi látható oka. Nem halt meg az apám, nem vágta le a lábamat a villamos. Lánykereskedő se lettem, ki hivatalosan „énekesnőket” és „táncosnőket” szerződtet, mondjuk, Líbiába, s reszket, hogy lebukik. És hát hullamosónak se képeztettem át magam titokban. A munkám? Arra se panaszkodhatok különösebben. Ugyanúgy dolgoztam, mint eddig. Festettem az Alapnak és magamnak is. Viharos gyorsasággal kenek valamit mindig eladásra, többnyire tájképeket. Domboldal, ház, előtte három koronátlan fa – kubista eszközökkel. Vagy egy bányabelső, vörös bauxitfal, az előtérben két fekete csille – kissé cézanne-os fölfogásban. Tehát nem is a pénz. Olyannyira nem, hogy mielőtt rám tört volna ez a nyavalyakórság, ötvenezres szerződést kötöttem egy külkereskedelmi vállalattal, naptárra. Mindegyik hónaphoz egy rajz, a magyar borászat világából, kiszőrözve tök-naturalistán, mintha Rembrandt mester bütykölte volna. Karácsonyi és újévi ajándéknak küldi a vállalat külföldre. Még megérhetem, hogy Szász Bandi után én leszek a nagymenő! Rajzolni kell tudni, semmi mást. Tudom, te máris azt kérdeznéd, hol itt a művészet? Még szorongatóbban: hol az én művészetem?Kérdésed, persze akkor lenne jogos, illetve jogosan számonkérő, ha a művészetemből én ugyanúgy megélhetnék, mint te abból, hogy nyelvtanár vagy. De művész létemre én is csak a készségemből élhetek meg, nem a tehetségemből. Kezdetben még sisteregtem emiatt, köpködtem dühösen a parázsra, de hol van már az a parázs! Rám sütheted, hogy megalkudtam, hogy belefásultam, hogy észrevétlenül elvéreztem. Nem, nem erről van szó. Az igazság inkább az, hogy hajszálpontosan fölismertem a hazai lehetőségeket s ezen belül az én lehetőségeimet. Nem akartam, s nem akarom senkinek beverni a fejét. És azt se akarom, hogy az enyémet verjék be. Nem akarom, és nem akartam romokban látni a Műcsarnokot, termé124szetesen magamat sem. Harmincnyolc éves koromban épp akkora nevem van, amekkorával már különbözhetek másoktól. Ha nagyobbat akarnék, meg kellene feszülnöm. Mert manapság vagy jó hírű árutermelő az ember a művészetben, vagy önmagát fölemésztő aszkéta. Csak egy példát kapásból. Ott van Zoltai, aki makacs és hajlíthatatlan. Van egy ötödosztályú műterme, dohánypajtának se lenne jó, beesik hozzá az eső, hol ide, hol oda rakosgatja a képeit, és már óceánmélyi nyomásnak kell ránehezedni, ha nagynéha fölajánlja egy-egy képét az Alapnak, vásárlásra. Öt-hat éve még irigyeltem is, de látom, hogy egyre inkább megmerevedik. Belezápul saját tisztességébe. Én jártam azóta Párizsban, Olaszországban, Moszkvában, el akarok menni Lengyelországba és a görögökhöz. S amit ő egyhelyben kotolva ér el, én azt az élményeimmel pótolom. Őt a mozdíthatatlansága – engem pedig a mozgás gazdagít, de mindkettőnket csak annyira, hogy ugyanazon a szinten mozoghassunk. Láthatod, nem a becstelenséget, csak a harcmodort tanultam meg. Ami mindenkor kötelező volt. Száműztem a drámát, a remegéseket, a kétségbeesést, a betonfalakon is átlángoló hiszékenységet. És ha, öregem, te most azt hiszed, hogy a kispolgár magyarázza előtted a bizonyítványát, sajnálatosan tévedsz. A kispolgár azért húzódik vissza, mert fél. Én azért gondolkodom így, mert semmit se találtam, ami méltó volna a félelemre. Nem gyávaságból, nem helyezkedésből, de megfontolásból álltam középre. És tíz éven át ez tartott életben. A tárgyilagosság volt az erőm. Tudtam tőle élni, tudtam aludni, érted! Lenéztem a nagymenőket, akik legföljebb úri anarchisták voltak, és ugyanígy lenéztem a kis ágaskodókat, nyüzsgőket is, akik csak azért lettek forradalmárok, mert ebbéli képességük kipróbálására úgyse kerül sor, tehát ugrálhatnak. Nyugodtan mondhatnám, hogy tisztánlátásom őrzött meg a fölösleges habverésektől. És tessék! Egyszer csak fütyülnek ennek is. Fekszem éjszakánként, mint a siralomházi elítélt. Semmim se fáj, egyszerűen csak a szemem nem csukódik le. Ég belülről, mint a szalmakoszorú. Irigy és gonosz vagyok. Nem tudok ránézni jóízűen egy nőre, mert a legelső mellékgondolatom az, hogy bizonyára remekül alszik, és mikor fölkel reggel, nyújtózkodik, nyávog, mint a kendermagos macskák. Lehetséges, hogy épp az árult el, amit mások mint emberi értéket számontartanak: a belátás, a helyzetfölismerés, a tárgyilagosság? Ha igen, akkor azt mondd meg nekem, mire való az ész? Mire való az értelem? Arra, hogy nagy ívben kikerüljük, mint valami veszélyes szakadékot? Vagy, hogy altatókkal hülyítsük és kábítsuk el? Gyakran elképzelem Van Gogh levágott fülét egy levélborítékban, ahogy elküldi barátjának. Mást se csinálok hetek óta, mint képzelődök. De hiába gondolok ki ezt-azt éjszakánként: fekete rőzsekazlakat a Tisza-parton, sárgán hullámzó éggel; vízsugarakat, mint egymáson áthasító szivárvány-parabolákat; állatfejeket a bokrok mögött; földből kinövő karácsonyfákat, melyeken a gyertyák kivilágított városok; mire nekikezde125nék, hogy megfessem valamelyiket, a fáradságtól teljesen megsemmisülök.

Utálom a panaszkodókat. Ha sír valaki: legyen legalább Jeremiás. Ezt a levelet se tekintsd könnyhullatásnak. Írtam csak úgy, bele a vakvilágba.

1971
Az újságíró levele barátjához

Egyszem barátom, Tyukodi pajtás, belémesett a féreg. Belémesett, és nincs senki a közelemben, akivel szót válthatnék róla. Kissé magamnak is homályos az ügy, de te majd tisztába teszel.

Arról van szó, hogy elegem van ebből az egész hétszentségből. Hogy mért éppen most? Én is ezt kérdeztem magamtól ma hajnalban, hiszen az alatt a hat esztendő alatt, amióta itt dolgozom a mezőgazdasági rovatnál, legalább kétezerötszázszor is becsavarodhattam volna. És nem! Sőt, amiért te mindig kiröhögtél, fülig sárosan, nyakig marhaganyésan lótottam-futottam mindenfelé: riport riport után, tárca, cikk hetente három is. Mondd meg, mi történhetett velem? Egyszerűen elnyűvődtem? Vagy leengedtem, mint égető napon a bicikligumi? Jó, jó, de hát mért nem láttam ezt előre? Értelmes, sőt okos élőlénynek tartanak, s néha magam is elismerem ezt magamról, tehát elég lett volna két-három hónappal előbb kihallgatást kérni Borostól, a főszerkesztőmtől, a fülébe duruzsolni, hogy végre helyezzen át engem a művészeti rovathoz, könyvekről, színházról, filmekről akarok írni, mert én már kész vagyok, tökéletesen kész. A régi témámat és magamat is többszörösen kimerítettem. A földeket legalább százötvenszer fölszántottam, bevetettem, learattam, szemveszteséggel vagy anélkül; a téesz-lovak tomporát ugyanannyiszor megcsodáltam; beszélgettem körülbelül százezer csősszel, súlyos, gőzölgő kazlak között; ötszáztizenkét brigádvezetővel, pocokirtás közben a búzamezőn. És hát köszönöm, ezekből elég ennyi. Elég a zárszámadások, a közgyűlések „forró hangulatából”. A vízágyúkból is a kertészetben. A víztoronyavatásokból is – hát nincs igazam?

Lehetséges, hogy Borosnak két hónappal ezelőtt is leesik az álla. Na és, leesik! Azóta már ötször visszarakhatták volna a helyére, viszont most mind a ketten túl volnánk már a nehezén.

Csak az első emeletre kellene lebaktatnom, s rajtaütésszerűen berosálni a titkárnővel, aztán egy-egy lóugrással sakk-matt helyzetet teremteni ott benn a Főnöknél.

A csuda tudja, mintha diákkoromban több merszem lett volna az ilyen lerohanásokhoz. Újságíró is így lettem hetedikes gimnazista fejjel. Azt se tudtam, milyen belülről egy szerkesztőség: a tanári szobákhoz hasonlít-e jobban, vagy egy nyilvánosházhoz, mégis úgy nyitottam rá a 126p.-i néplap szerkesztőjére az ajtót, mint akit erre neveltek a történelemórán. A szerkesztő, százharminc kiló körüli pók volt, azóta meglépett, épp disznósajtot falatozott.

–Tessék, mit óhajt? – kérdezte.

– Újságíró szeretnék lenni – mondtam határozottan.

– Újságíró? Szervusz. Légy szíves, tegezz, Baranyi Antal vagyok, ülj le, kérlek, megkínálhatlak egy kis disznósajttal, a vágóhíd igazgatója jó haverom, mindig küld egy kilóra valót… És mért akarsz újságíró lenni?

– Csak – mondtam még az előbbinél is határozottabban.

Baranyi elkezdett nevetni.

– Te jól és gyorsan osztod a lapokat, pajtás. Milyen származású vagy?

– Szegényparaszt.

– Az jó. És írsz is, vagy csak a bogár dönög még a füledben?

– Írok.

– És miket?

– Verseket.

– Megbuktál, pajtás. A költők kivétel nélkül használhatatlan élőlények. Képtelenek megírni egy ötsoros hírt egy halálos balesetről, mert fogalmazás közben elbőgik magukat. Sok bennük a részvét, jobb ha átváltasz, és prózát írsz.

– Miről írjak? – kérdeztem, mintha máris a lap belső munkatársa volnék. És ess hanyatt, másnapra megírtam életem legelső tárcáját: két kosár beszélget az új forint megjelenése utáni napon. Jópofa kofa-szöveget recseg az egyik, a másik meg egy levitézlett nagysága szövegét nyikorogja. A témát is, a formát is én találtam ki. Istenien bevált a lélektani pillanat.

Most is hasonló bomba kéne! Persze, nem egyszerű. Boros nyolc éve került a lap élére, de nyolc esztendő óta sem ismert meg bennünket igazán. Azt, hogy egyikünk-másikunk jóval szabálytalanabb lángelme, mint amennyire cikkeink szövege sejteti, talán elképzelni se tudja. Pedig Boros nem buta, sőt átlagon felül értelmes… Csakhogy úgy értelmes, mint ahogy vannak rendkívül tehetséges Sóvárgók, nagyképességű ábránd-Toldik. Remekül vitatkozik, cselez, váratlanul tud gólt lőni, de ha egy mélyebb áramlású tanulmányt kellene megírnia – miről is? –, mondjuk arról, hogy a történelemből ismert kisember mért nem jut el soha az öniróniáig, fogadom, hogy öt mondat után alámerülne az iszapba. Miért? Azért mert nem cselekvő alkat. Szikrázni tud – dönteni nem. Tudom, te erre most fölkapod a fejedet, és fölüvöltesz, hogy nyertünk, mert aki nem cselekvő alkat, ahelyett, kis agyafúrtsággal, mindig lehet cselekedni.

Ne hidd, hogy ilyen egyszerű a leányzó fekvése. A lehet épp most kezd múlt idővé átlényegülni.

Boros ugyanis leszokóban van a dohányzásról. Pontosabban, már a harmadik hete nem dohányzik. És nem orvosi utasításra vagy tanácsra hagyta abba, hanem saját elhatározásából. Fejgörcsei voltak? A ráktól 127félt? A felesége rimánkodott neki, vagy a szeretője? Nem tudom, nem tudhatom. Dolgozik a rovatnál egy volt mezőgazdász, aki ötvenhat után ugrott ki a trágya-rendből, s így lett belőle újságíró; szerinte Boros hiúságból mondott le a dohányzásról.

Lehetséges, hogy a mukinak igaza van. Figyeld az érveket. Boros az idén múlt ötvenéves. Az ötvenedik esztendő pedig olyan egy férfi számára, mint a figyelmeztető, komor gongütés: készítsd el a számlát. És hát mit csinált eddig Boros. Nem sokat. Főként az az utolsó nyolc esztendeje ment veszendőbe, amit itt a lapnál töltött. Mert mi a szerkesztői munka lényege? Az örökös egyensúlyozgatás – nem sziklák, hanem csak fölfröccsenő tajték-habok között. Nehogy vizes légy egyszer is, az istenért! Vagyis most erre ügyelni, most arra. Minden látszat ellenére: negatív létezés. A szerkesztő állandó öncsalásban él, mert azt hiszi, hogy dolgozik, holott mindig más cselekszik helyette. Nemcsak úgy, hogy más írja a cikkeket, hanem úgy is, hogy másféle dolgokról írják, mint amikről kéne. Bocsáss meg a többesszám harmadik személyért – írjuk. Én, te, ő, mi, ti, ők! Föltételezhető, hogy Boros legalább az ösztönei mélyén érzi ezeket az ellentmondásokat. Annál inkább érezheti, mivelhogy volt idő, mikor a földalatti pártnak ő volt az egyik legvakmerőbb és legvagányabb alakja. Még Szálasi színrelépése után is hol csendőrtisztként, hol karszalagos „nyilasként” szaladgált a városban, s élete kockáztatásával mentett meg jó néhány letartóztatott értelmiségit, zsidót, katonaszökevényt. Többen is mesélik, akkor volt igazán elemében.

Persze nem ő az egyetlen, aki akkortájt átlépte a halálos veszedelmek küszöbét és utána nemsokára egy iroda küszöbét, ahonnét már csak a gyászkocsi gördül ki vele méltósággal. Korok, korszakok, jellemek, ellentmondások. Tudjuk, ismerjük, unjuk a magyarázatokat. Más küzdeni, és más átvenni a hatalmat. Közhelyek. Mi lenne, ha fölfejteném a múltat, és megkockáztatnám Borosról, hogy vagánysága és vakmerősége sem utal igazi cselekvőképességre, mert egyikben is és a másikban is sok a kalandorvonás, a szívósság nélkül élő emberek – tiszteletre méltó, de ideiglenes – veszély-sóvárgása. Sok a rögeszme-keverék.

Jó, hogy rátaláltam a rögeszme szóra, mert elképzelhető, hogy Boros valóban a fejébe vette, hogy férfikora legvonzóbb éveiben semmit se csinált, ami erőfeszítést követelt volna tőle. Erőfeszítést, ami egyértelmű. S ha a világ nem, hát majd ő maga magát teszi próbára. Békés években mi másra lehet vállalkozni, mint lemondani a dohányzás káros szenvedélyéről. Abbahagyni, és kész. Egyik percről a másikra, mint ahogy kigyulladt repülőgépből ugrik ki a pilóta.

S három hét az már nagy idő! Három hét után nem gyújthat rá, ha belekékül is, mert akkor vége a becsületének. Nincs mese, pajtás, ha komolytalan dolgot művel az ember, a látszatra kétszeresen is vigyázni kell. Szappanbuborékfújásban kifáradni, és meghátrálni, egyenlő a halállal.

128

Nyilvánvaló, hogy Boros ezt is tudja. Tizenkét öngyújtó áll az asztalán, s ha valaki belép a szobájába: no, gyújtsunk rá, mondja a belépőnek, de ő minden kínálást fölényesen elhárít: köszönöm, nem dohányzom. Csak tüzet ad. Képzeld, tizenkét öngyújtó, mint tűzvonalban az aknavetők! Végigcsettintgeti időnként őket, s a láng fölé papírt tart, kefelenyomatot. Ha Néró korában már dohányoztak volna Európában is, minden magyarázat közül azt az egyet tudnám elképzelni, hogy Néró azután gyújtotta föl idegességében Rómát, miután leszokott a dohányzásról.

El kéne ezt az ötletet sütnöm Borosnak. Mindenki hiú annyira, hogy ha szellemes dolgokkal hozzák kapcsolatba, nem orrol meg érte.

Én, állat, tudván-tudva tocsogok a sekélyes pocsolyákban. Dohányzás, lópikula, ugyan kit izgatna, ha nem a taktikázgatás volna az életformánk. De hát alkalmasság helyett az alkalmas pillanat a döntőbb. Látod, nem arra alapozok én sem, ami két embert összeköthetne, hanem arra, pajtás, ami különb időkben éppenséggel szétválaszt. Boros hiúsága a fő kérdés. A módszer csínja-bínja, amivel jelenlegi erőfeszítését elismerhetem, s ezáltal előnyös helyzethez jutok. Az már eszembe se jut, hogy pont azzal nem használhatok, amivel tudnék – a saját példámmal. Én már negyedik éve nem dohányzom. S ugyanolyan kínnal hagytam abba én is, mint ő, s ugyanúgy egyik pillanatról a másikra. Csakhogy az én leszokásom nem vált ennyire közüggyé. Engem lehetett ugratni azzal, hogy biztosan azért mondtam le e férfias szokásról, mert kocsira, házra takarékoskodom, vagy egy nő kedvéért rakom élükre a forintokat. Szabadság, egyenlőség, testvériség, érted? Én nem ő vagyok. Az én helyzetem nem hasonlítható az övéhez. De különös ellentmondásként Boros ügye e pillanatban mégis az én ügyem is. Az ő idegállapota az enyémet egy életre vagy legalábbis hosszú időre eldöntheti. Mondjuk, bemegyek hozzá, és szóba kerül a dohányzás, a leszokás gyötrelme, és én a magam módján nyilatkozom. Elég, ha átlátszóan dicsérem meg kivételes akaraterejét, végem lehet. De ugyanígy végem lehet, ha saját leszokásomra hivatkozva, erőfeszítését nem méltányolom kellőképpen. A gyanú így is, úgy is megszülethet. Hiába fogadta el hat éven át – kisebb-nagyobb átalakításokat nem számítva – cikkeimet, a gellert kapott pillanattól kezdve nem az lennék a szemében, aki valójában vagyok, még inkább akivé lenni szeretnék. A film, a színház, az irodalom iránti gyors föllángolásomat egyszeriben művészkedő hóbortnak tekinthetné. Mért éppen most? Mért minden előzmény nélkül? Átsüvíthet rajta még a rosszindulat is: ha én hat esztendeig nyomtató ló voltam, béketűrő, fáradhatatlan, mért akarok egyik óráról a másikra vadászó sólyom, énekes pacsirta vagy kritikus bagoly lenni? Ki tudja, nem volt-e hazugság minden eddigi szusszanásom? És ha az volt, mi a biztosítéka annak, hogy a jövőben nem az lesz? Ezt pedig már a személye elleni orvtámadásnak is gondolhatja.

Különösen ebben az állapotában.

129

Tudnivaló, ha védtelen az ember, már eleve gyanakszik. Minden idegszála megfeszül, s azt figyeli, honnan zörren a bozót, hol lángol föl egy sárga tigrisszem.

Boros pedig most védtelen. Egész személyisége pőre, nyitott. Ki van szolgáltatva az akaratnak és a biológiai terrornak. Bármi hozzáér, fájdalmat okozhat neki, és szégyent. És valami olyasfélét kell neki bizonyítania – magának és másoknak is –, amiben senki sem segítheti. Hogy nem segítheti, az még a legkevesebb, de mindenki akadályozhatja. Néha a puszta létével is: azzal, hogy a szeme sarkából fürkészi, nem adta-e még be a derekát. (Tanulmányt írni a történelem és az egyéni szenvedélyek gubancáról.)

Ha Boros keresztényi alkat volna, az más. Akkor talán a saját tusakodását, belső gyötrelmét szívesen elfojtaná a kedvemért, s alázatos főhajtással ezt mondaná: Csergő barátom, megértem magát, amiért ki akar bújni a bőréből. Nemhogy megértem, tetszik is nekem, mert hasonlít a föltámadáshoz, az újjászületéshez… és így tovább.

De Boros nem keresztényi alkat. Önző, mint más. Mint például én is. Neki e pillanatban az a fontos, hogy legyőzze önmagát, nekem meg az, hogy meggyőzzem őt. E kettős diadal semmiképpen se születhet meg egy időben.

Azt gondolod, túlzott óvatosság? Lehetséges. Magam is észreveszem időnkint, hogy farmernadrágban, oroszlánysörényes frizurával olyan vagyok, mint a leírásokból ismert jobbágy, aki azt lesi, még ha gyűlölködve is, ráng-e hűbérurának az arcizma. Vagy azt, milyen felekezethez pártolt, hogy követhesse. Mi ez? Az idegrendszer feudalizmusa?

Minél többször meghentergek a pocsolyában, annál világosabb, hogy mi lenne a megoldás. Rányitni az ajtót, és sarokba szorítani. Megfogalmazni kristálytisztán a lelkiállapotát. Azt, hogy amit csinál, legalább annyira pótcselekvés, mint amennyire saját egészségét tekintve hasznos. Igen, ütközzék csak neki az agyamnak, hátha a saját maga ellen fordított dühét ellenem tudná fordítani. S anélkül, hogy az irányváltást észrevenné, beleszerethetne föllángoló indulatába. Ilyesmi még a szenvedélyt is pótolhatja.

Vagyis Borost újra cselekvővé kellene tenni. Hagyja a papírégetést, a néróskodást, foglalkozzék inkább az én ügyemmel. Ha közben kirúgna is az ötleteim miatt, vakmerőségemért belém szerethetne. S ha pedig belém szeret, egyenrangúakká válunk.

Nincs mese, ezt kell elérnem. A stílus maga az ember – emlegetik jó néhány százada. A stílusváltás ezek szerint az ember megváltása is lehet.

Tévednék, pajtás?

Várom százlóerős válaszodat.

1971
130
Egy leszerelt katona levele

Kedves barátom, ha kinevetsz is, az az igazság, hogy én eddig nemigen törtem a fejemet olyasmin: jó-e az ember? rossz-e? buta-e? szörnyeteg-e? Szabad időmben csavarogtam, udvaroltam, nézelődtem, meghallgattam a történeteket, nevettem rajtuk, vagy legyintettem, és ezzel el is volt intézve a világ. Élveztem mindenféle tarkabarka társaságot, haverokét, lányokét, de személy szerint általában mindenkiről komolytalanul ítélkeztem: ez meg ez a tolató-jancsi hülye, az a nő belevaló, emez átlátszó, mint az ablaküveg, amaz pedig görbe, mint a kályhacső, s belül ugyanolyan kormos is. Pedig lett volna időm elmélyülni vagy ahogy a magadfajta ember választékosan fogalmaz: tornáztatni az agyvelőmet. Istenem, három év azon a bauxitot szállító szerelvényen! Szerelvényen? Kávédarálón! Tizennyolc kilométer a bányától a főállomásig, tizennyolc vissza, közben két-három lejtő, illetve emelkedő, amikor be kellett húznom vagy ki kellett eresztenem a féket. Ezenkívül semmi, csak rétek, szőlőhegyek, erdők, egy katonasír a marhalegelőn, felhők, mozdonyszuszogás és rengeteg üresjárat belül a koponyámban.

A nagy fordulat a katonaságnál következett be. Azóta szinte csak egy hajszál választott el – választ el ma is! –, hogy nem lettem filozófus. Nem maga a katonaság hatott rám ilyen földrengésszerűen. Nem az ottani kacifántoskodás, a türelemiskola tapasztalatai vagy ehhez hasonlók. Kis, jelentéktelen ügy pörgette be az agyamat. No de jobb lesz, ha sorbaszedem a dolgokat.

A szokásos hatheti kiképzés után szakácsnak jelentkeztem. Nem volt bennem semmilyen agyafúrt szándék. Eszembe se jutott olyasmi, ha netán háború lenne, engem akkor se küldenének ki a tűzvonalba, vagy más efféle korszerűtlen marhaság. Inkább azért sakkoztam ki az egész szakácskodást, mert semmit se szerettem úgy, gyerekkoromtól kezdve, mint a húslevesbe főtt sárgarépát és a velős csontot. Azt gondoltam, a katonáskodás miatt két vagy három évig kár lenne lemondani róluk. Ha nem vádolsz meg, barátom, hazaárulással, bevallom: a velős csontot és a sárgarépát tekintve jól számítottam.

Gondolkodói pályafutásom mégsem ezzel a ravasz kis önzéssel kezdődött. Ez csak a körülményt teremtette meg hozzá.

Hallgasd inkább magát a történetet.

Volt egy demokratikus lelkű parancsnokunk, egy nagykanizsai vasutas származék, aki elrendelte, hogy a főszakács mellé hetenként mindig két kiskatonát is ki kell jelölni ételkóstolónak. Ők képviselik a tömeget, a tömegízlést. Ők mondják meg, eléggé puha-e a lencse, a hús; sós-e a főzelék, vagy sótlan-e. A főszakács, akit az első időben még sértett ez a cirkusz, ez a fölösleges népi ellenőrzés, később annyira megszokta, hogy fütyült rá. A saját szája íze szerint készítette el a bakaeledelt, s csak azután engedte kondérközelbe az ellenőröket. Egyik nap – véletlenül 131vagy készakarva – két olyan kiskatonát jelölt ki a parancsnokunk, akik civilben sofőrök voltak. Terherautó-sofőrök. A szeplős, vörös képűt Lánginak hívták, és a másikat, az alacsony homlokút, Solymárnak. Aznap fejeztük be épp a döglesztő nyári nagygyakorlatot, s ünnepi ebédre húslevest főztünk. Emlékszem, én már túl voltam a velős csonton, a sárgarépán, s ültem egy fatuskón, vártam a fejleményeket. A főszakács Solymárnak is, Lánginak is kanalat adott. „Bajtárskáim, csak tárgyilagosan” – mondta nekik takargatott gőggel.

Lángi megkóstolta a levest.

– Sós – mondta kerekperec.

Solymár lassan, megfontoltan szürcsölgette. Töprengett, várt, föl-fölhúzta a vállát, míg végül kibökte.

– Nem sós.

Lángi újra merített, fújta, hadd hűljön, aztán egyszerre lenyelte az egészet.

– Nagyon sós.

Solymár szintén merített, szintén megfújta, és egyszerre engedte le ő is a torkán.

– Szerintem nem sós.

Lángi lenyalta a kanalat.

– Hihetetlenül az.

Solymár is lenyalta.

– Egyáltalán nem az.

Lángi köpött egyet.

– Az öreganyám szokta így eltolni a háztól a löttyöt.

Erre Solymár megtörölte a száját.

– Nem is volt öreganyád, azt mesélted, hogy zabigyerek vagy.

– Vagyok, ami vagyok, de harmadszor is azt mondom, pocsékabb, mint a hering. Egy bakkecske öt hétig nyalogathatná utána a szája szélét, én, ha isten segít, kihányom.

Solymár begorombult, szeme dühösen villant Lángira.

– Apuskám, ha csakugyan olyan sós, mint ahogy itt legitározod nekem, gyere, menjünk, beszélgessünk egy kicsit a dolgok állásáról.

Lángi letette a kanalat egy kőre, s elindult Solymár után. Nem akartam hinni a szememnek, mikor az egyik bozót mögött egymásnak estek. Előbb csak dulakodtak, lökdösődtek, hogy így az anyád és hogy úgy az anyád, a végén azonban olyan istenesen elagyabugyálták egymást, hogy Solymárnak a szemhéja repedt föl, Lángi pedig egy fogát köpte ki a helyszínen. Lihegtek, fújtattak, maszatosak voltak, mikor abbahagyták. És mintha semmi se történt volna, visszajöttek, megmosakodtak, s kanalat kértek újra.

Lángi kóstolta meg most is elsőül.

– Sós – mondta ridegen.

Solymár kétszer is merített, s a leghatározottabban kijelentette, hogy:

– Nem sós.

132

– Rémisztően sós, de azért kioszthatjuk.

– Egyáltalán nem az, de osszuk – mondta keményen s hajlíthatatlanul Solymár.

Az ebédet természetesen úgy osztottuk ki, ahogy megfőztük. Vizet se löttyentettünk hozzá, és meg se sóztuk. A zászlóalj ez alkalommal se panaszkodott a konyhásokra.

1971
Ócskaságok

Hónapok óta tataroznak egy magas villaházat a lakásommal átellenben. Födémcsere, palacsere, kéményjavítás, vakolás, párkányfestés, lépcsőpótlás – egyszóval komoly fiatalító műtét tetőtől talpig.

Ötvenméteres körzetben alig látni mást, mint a „műtéthez” szükséges anyagok és szerszámok sokadalmát: betonkeverőt, kátrányos hordókat, létrákat, alágyújtható katlant, tégla- és gerendahalmokat.

Kint az utcán pedig három deszkakarámot.

Egyiket a megoltott mésznek,

a másikat homoknak

s a harmadikat a hulladéknak ácsolták, hogy addig is, amíg el nem szállítják valahová, ne csúfoskodjék mindenki szeme láttára.

Az első napokban csakis hivatalos és törvényes szemét került a deszkafalak mögé: vakolatpiszok, döglött betondarabok, falból kirohadt kábelek, csövek, csempezúzalék.

De valaki, valamikor, „titkos órán, az árnyak segédlete mellett”, egy lukas lavórral koronázta meg a törmelékhegyet.

Nem volt ebben semmi célzatosság.

Az ismeretlen tettesnek inkább a lavórral lehetett célja: örökre meg akart tőle szabadulni.

És másnap reggelre egy roggyant lábú karosszék is fölkerült a halom tetejére. Családi trónféleség, cudarul megtépázva. Mikor megláttam, az első gondolatom az volt: ha egy körmös bogár végigsétálna rajta, a meglazult bársony úgy hasadna végig, mint rianáskor a Balaton jege. Fölrepedne, és dőlne belőle az afrik, a por, a század eleji Budapest nagypolgári világának orrfacsaró szaga. Az Adyt fojtogató pacsuli illata.

Ennyi előzmény, ennyi ösztönző jeladás elég volt, és lassan elkezdődött a környék öntisztulása.

A pincék megborzongtak, és kivetették magukból, ami a gyomrukat eddig megfeküdte. A padlások, a zugok szintén. A poloskás édenkerteket fölbolygatta, fölkapta, és sodorni kezdte ki az utcára egy takargatott s idejétmúltnak hitt szenvedély. Ötvenesztendős matracok, bőrcsizmák röpültek ki a forgószél tölcséréből. Horpadt kézitáskák, esernyőcsontvázak, lenge rongyokkal.

133

S ahogy időről időre kiürítették, úgy telt meg újra és újra ez az utcai szeméttelep.

Egyik reggelre omladozó hajóbőröndöt hagyott ott valaki rejtélyesen. Tengerész? Amerikás magyar? Távolról ideszakadt idegen – ki tudja? Volt abban a bőröndben minden, amit a legszürrealistább képzelet is csak ritka pillanataiban tudna kitalálni: menyasszonyi fátyol, első világháborús katonasapka, viaszvirág, trombitanyak, egy írógép betűkoszorúja mint cápáknak készített műfogsor, egy kopott kézimeszelő, keret nélküli szentképek, selyempapír. Egy bazárra vagy egy kegyszerboltra való ócskaság.

A környékbeliek mintha csak az alkalomra vártak volna. Mindenki egyszerre akart megmenekülni fejére dohosodó kacatjaitól.

Hogy mért nem dobálták ki eddig?

Haszontalan kesztyűt még igen, de haszontalan varrógépet, mosdóállványt, rézgombokkal díszített vaságyat, éjjeliszekrényt mégse gyömöszölhet bele senki egy kukába.

Vagy hordták volna el egyenként a MÉH-gyűjtőkbe, a roncstemetőkbe?

Ha nyíltan és könnyülő szívvel vállalhatná ki-ki a lim-lomjait, akkor még talán. De végigtolni a városon egy túlvilági gyerekkocsit, csecsemő helyett kiszőrösödött, penészes nagykabáttal – inkább a fölnégyeltetés. Vagy még inkább az eburafakós legyintés: ott egye a fene a kocsit, a kabátot, ahol eddig ette. Csúfot magamból szántszándékkal mégsem űzök!

Éljen tehát az alkalom! Ez a kacat-kidobáló verseny! Éljenek, akik fölismerték, és nem engedték elszalasztani. Egyszerűen megpendül az ember, s ha katolikus, ha nem, kedve támad a gyónáshoz:

– vétkeztem, Uram, a természet örök rendje ellen, mert aminek veszni kellett volna idejében, hagytam, hogy halmozódjék. Itt van, nézd, ez a rohadt papagáj-kalitka is. Fölemelem, és még most is teli van a rég megdöglött papagáj utálatos rikácsolásával, iggenis, iggenis, uggy a jó! Én mondom, berci, uggy a jó. Itt van aztán ráadásul a kisebbik fiam járókája, fürdőkádja, megvakított hintalova. Magunk közt szólva már vagy harminc éve a por és a rozsda farsangol rajtuk. A pokolba velük, a francba! Már a börtönt is megjárta a Lelkem, már egyetlen valamire való hajszál sincs a fején, ugyan minek érzelegjünk a múlt időkön?

– ne csak a szomszédot hallgasd, hallgass meg engem is, Uram. Engem, akiről mindenki azt állítja, hogy szilárd vagyok, hogy hajlíthatatlan jellem, lásd, még én is eltűrtem magam körül a sok lába-tört, füle-nincs, nyele-sincs holmit. Eltűrtem, hogy zsíros hátú tökalsókkal lakjak egy fedél alatt. Pedig azt se tudom, kicsodák kártyáztak velük, azt se, honnan és mikor kerültek hozzám, de valahogy a nyakamon maradtak. Egyik fiókból át a másikba, abból a harmadikba, jó szokás szerint. Szörnyű, hogy mi mindent megtűr maga körül az ember. Íme, a lelkét kilehelt kályha csövei! A megtaposott gitár nyaka vagy micsodája. Men134tek le a pincébe, ahelyett, hogy száműztem volna őket a csudába. Pedig hányszor végigszánkázott agyamon az a gyötrelmes gondolat: mi lenne, ha egyszer házkutatást tartanának nálam, és szégyenszemre semmi gyanúsítható dolgot se találnának, csak a sok vicikvacak, málladozó holmit. Vagy például ha kínos helyzetemben, mondjuk, nőt kellene a pincén át kicsempésznem a lakásból, mi mást gondolhatna rólam ő is! Csakis azt, hogy bort prédikálok, miközben vizet iszom; hogy vérbeli jellem helyett valójában jellembohóc vagyok, mert hogyan lehet valaki egy személyben feddhetetlen, szúrós tekintetű férfi, mikor úgy gyűjti az elvásott, csámpás cipőket, mint más a bélyeget? Hogyan lehet, ha lakása titkos zugaiban nem a legfontosabb dolgait őrzi, hanem a semmirevalókat. Jó, fütyülök a görögökre, akik kitalálták azt a kisiskolásszintű marhaságot, hogy ép testben ép lélek, de azért fészkelődhet abban valami igazság, hogy ki mit takargat, és ki kinek falaz, azonos vele. A tudatalatt mindenképpen. Itt az alkalom, elkezdem hát, Uram, a nagytakarítást! Pusztuljon előbb a vastagabbja: az elsüllyedt tengeralattjárók távcsövére emlékeztető kályhacsövek. Püff nekik! Püff a föltámadásra váró gitárnak is! Hadd jöjjenek aztán az összevissza kevert kártyák: makkdisznók, bubikirályok, mifenék! S az ördögbe a húsz év előtti nyakkendőimmel is! Ha akkor nem akasztottam föl rájuk magamat, mért hagyjam meg őket emlékeztetőül? Szeretem Villont, hallgasd meg, Uram, a neki ajánlott négysoros versecskémet:

Elvásott holmik hercege,
a gyónók szava szentírás,
fülledtek a zugok, a pincék,
nyomaszt a lom, a rozsda-gyász.
1971
Naphiány

Homályos, párás az ablakom. Vízgyöngy-gördülések csíkozzák.

Könyörtelenül ősz van.

A szemközti ház bádog csatornájában, mint előretolt lövészárokban, föl-alá járnak a galambok, ázottan, behúzott nyakkal. Épp csak a fejük látszik.

Füst, füst. A nedves levegő leszorítja a földig.

Ilyenkor ősszel mindig megbetegszem. Ingerlékeny és veszedelmes leszek, mint a titokban eltemetett halottak.

Az egyik orvos azt mondja: naphiány.

A másik, hogy idegrendszeri védtelenség.

A harmadik, hogy semmi, egyszerű kényeskedés. Nem kell odafigyelni rá. Lehetséges, hogy nem is a test, és nem is az idegrendszer inog, ha135nem a szépérzékem tiltakozik az összemaszatolt ablakok, csöpögő fák, csöpögő egek ellen. Nyilván utálom másban is a homályt – kacsint rám, hogy világosan értsem, mire gondol.

Nem kacsintok vissza: a felületes célzásokat sose szerettem.

Ősszel és télen el kellene utaznom.

S csakugyan, miért ne ülhetnék most Szicíliában? Miért ne szakíthatnék fáról narancsot vagy nyers fügét? Miért ne csavaroghatnék áttüzesedett kövek közt, áttüzesedett városokban?

D. I. újvidéki költő egy szép napon eldobta töltőtollát Stockholmig, aztán fölkerekedett, hogy megkeresse. Éveket tölt el a kereséssel odafönt Északon. Közben lát, hall, illeszkedik, elvegyül, kiválik, átszúrja magát a hazátlanság tüskéivel, mert szüksége van a fájdalomra, de mielőtt megsápasztaná az északi fény, szedi sátorfáját és más égtájak felé indul. Miért ne indulhatnék magam is észak helyett délnek?

Az első érv, hogy se időm, se pénzem.

Csakhogy ennek a többszörös szegénységnek vajon nem én vagyok-e leginkább az oka? Az általános szegénységen belül saját, különálló szegénységemet nem én teremtem-e most is szorgalmasan?

Lássunk hamarjában egy hevenyészett leltárt az időbeosztásról.

Sorolom, ahogy a tények eszembe jutnak.

Túlzó udvariasság – félismerősökkel, félbarátokkal, hívatlanul betoppanó vendégekkel, legalább napi háromnegyed óra. Az utolsó húsz-huszonöt évben ez hozzávetőlegesen is kétszázötven, háromszáz nap.

Cserkészkedések, csipcsup közügyekben.

Jófiúcselekedetek a haza nevében: vad vodkázások lengyelekkel, ismétlődő hasfölmetszések franciák előtt, románok előtt, csehek előtt, szlovákok előtt, örmények előtt, magándiplomáciai vállalkozások erőn felül – szűken számolva háromszorosa is lehet az előbbieknek.

Utána a szégyen elviselése, hogy csak lohol az ember egyik csődből a másikba, gyanúsítgatásból a nevetségesbe, s ha mégis történik valami említésre és elismerésre méltó, akkor a dicsérgetések elviselésének a szégyene. Rengeteg természetellenesen elmúló idő.

Aztán a mondjam? ne mondjam? hamleti kérdései. Ha mondok valami fontosat, bár egyelőre még tisztázatlan: szavam a körülöttem ülők óvatossága miatt, visszhangtalan marad. Könnyen rám süthető tehát a bélyeg, hogy zavarosfejű vagyok, hogy felelőtlen, hogy kiskorú, hogy túlzó, hogy hordószónok. Viszi a drága időmet ez az önmagam körül való keringés is, mert, ha nem szólok: mélyülök csak, mint a gödör, s gyűlik bennem az idő.

De hol maradnak ezeken kívül a csakazértisek! A csakazértis végigolvasom könyvek. A csakazértis végignézem filmek. A ködbe burkolódzó újságok, a csakazértis befejezett verseim, cikkeim. A gombkereséseim! Az asztalfiók-háborúk egy érdekesnek hitt följegyzés miatt. A legkisebb sértés következtében kirobbanó és végigmondott védőbeszédek és önigazolások. Hiába érzem útközben, hogy csillagra kellene akasztani az 136egészet, képtelen vagyok leállni, abbahagyni. Mert bujtogat belülről egy másik betegség is: mi csak a kezdésben vagyunk nagyok, csak az első lélegzetvételben istenek, aztán mindent félbehagyunk. Az utolsó cérnaöltéseket már a szélre bízzuk. Hát csakazértis csináljuk végig! Kicsinyesség ide, kicsinyesség oda, égjünk tövig, mint a csillagszóró.

S ugyanígy a várakozások ideje és a bizakodásoké. A hiszékenységek semmibe futó ideje. A ne szakítsunk el minden köldökzsinórt viták ideje, mert hátha épp, mert hátha most, mert hátha, hátha… Kizöldülnek a hivatali asztalok, belepi őket a moha, de másokkal együtt hányszor ott kuksolok, ott toporgok, ott hasalok mégis a mohában.

Vagonok viszik hiábavalóan eltöltött perceimet. És viszik a ravasz telefonálgatások, cselezések, fortélyok, az egyenes beszéd helyett a világot körbefutó mondatok. Viszik a holnapra röhejessé váló aggodalmak, összeköttetés-hajszák.

Lenne hát időm élni. Lehetne bőven. Eltávolodni ezektől az esőcsurgásos ablakoktól, itthagyni ezt a ködöt, ezt a füstpárás várost. A kézhez odaragadó nyálkás kapukilincseket. Itthagyni a naphiányban szenvedő utcákat, házakat, tereket, fölravatalozott kertek ázott madarait, a szipogó orrok gyarmatát.

Igenis, lenne időm. Lenne… lehetne.

1972
És másnap reggel

Tegnap este még semmi. Sehol egy repedés, hasadás, sehol egy szivárgó lék. Sehol egy dörögve kinyíló kapu. Gyanútlan világ. Isten éltessen bennünket, fiúk! Isten éltesse a sötétséget, fiúk! Ezt a tetőtlen éjszakát! Pálinkából egy-két pohárral? Ugyan, ki hallott már ilyen rémtörténetet a Viharsarokban? A kutya belenyal a lakodalmi levesbe, és arrébb kullog? No még csak ez hiányzik! Majd a tizedik pohár után nézzünk magunkkal farkasszemet.

Addig pedig hadd jöjjön, ami szilvából van, fiúk!

Újabb pohár – újabb lángömlés a gyomorba! Kigyulladt gerendavégek zuhannak le odabent. Hát, egészséget! Egészséget! Éljen a jobb kezünk, fiúk! Éljen a bal! Ez a kaszált-fűillatú este!


És másnap reggel, mosakodás közben megjelenik a vér. A véred. Ki tudja, miért és honnan? A szádból? A gyomrodból? A tüdődből? Annyi bizonyos, hogy valahonnét bentről. Az idegen szoba idegen mosdójában ott a nyoma. Friss, meleg, vadonatúj és lenyűgözően piros. Apró gyöngybuborékok a tetején. Kint nyár van. Kora nyár. Talán a legelső napsütéses idő készülődik a Körös-parti fák mögött. No, egészségünkre, fiúk! És váratlanul rá a visszhang: egészségünkre. De mintha a mosdó137kagyló gégecsövén át recsegné ezt valaki másnaposan. Valaki, aki a vízvezeték csőhajlatában éjszakázott. Lekiáltanál neki: vigyázzon, húzódjon félre, elindult felé a vér – de nem remegnek be a hangszálaid.

Megnyitod a csapot.

Előbb fölberreg, mint a motor, aztán nyüszít. A kiömlő víz sugárban mossa el a vért. Mintha ott se lett volna. A nyomokkal együtt így kellene eltüntetni a bajt is. Lehet, hogy rák. Lehet, hogy csak egy megpattanó ér gátszakadása az egész. Lehet, hogy egy tizenöt éve rád lőtt rágalomsorozat egyik golyója, és csak most ütötte át hártyáidat, húsodat.

Lehet… minden lehet. A titok azonban most is föltöretlen marad. Pedig nem először kerülsz szembe a testeddel. Kiszámíthatatlansága nem először szorít sarokba. Számolod, hányszor árult el? Hányszor sodródott veled a halál közelébe? Ne számold! Voltál már bodzaszagú, dögszagú, kénsárga. A nővérek élesre vasalt köténye már-már örökre megtorpant szakálladat borotválta.

Újabb melegséghullám – újabb vér. Szép, habos. Mégiscsak szólnod kéne valakinek. A könyvtáros lányok apja állítólag belgyógyász. Igen, de hol lehetnek a lányok? A tetőtlen éjszakában ugyan hazaértek-e? Csak ne lettek volna olyan ártatlanok!

Legjobb, ha felöltözöl, és kimégy az utcára – összeesni.

Ez mégsem külföld.

Itt, ha föléd hajolnak, ha fölszednek, ha kigombolják nyakadon az inget – anyanyelveden nyöszöröghetsz. Nem úgy, mint Kubában, mikor Santiagótól húsz kilométerre, egy tengerparti villában T. S. helyett neked kellett volna nyögnöd, sóhajtanod, segítségért kiáltanod – de hogyan? és kinek? Ki-kiszaladtál az éjszakába, hátha föltűnik valaki, aki rémült hadonászásodból olvasni tud, és intézkedik. De csak az Óceán futkosott föl-alá mennydörögve. Akkor lúdbőrözött át rajtad először: milyen pocsék dolog lehet idegenben meghalni. Beleélted magad T. S. helyzetébe: a család átvesz a repülőtéri vámhivatalnál egy nevetséges urnát – abban vagy te. Elmentél könnyű, nyári öltözetben, két nagy bőrönddel, megbámultad a Bahama-szigeteket körülfogó korallpartokat, amiket Kolombusz is látott, és három hét után megérkezel, mint hamu – test nélkül, bőröndök nélkül.

Borotválkozz meg, szedd össze magadat, és tűnj el a „tett” színhelyéről. Úgyis azt mondták: a kulcs az ajtóban maradhat. Sőt, a legokosabb az lenne, ha visszautaznál Pestre. Persze, ha állna valaki a hátad mögött, és biztatna: hagyj itt nyugodtan mindent, szerzői estet, előadásaidat; mennél is lelkifurdalás nélkül. De így? Szökésre gondolhatna bárki. Rád süthetnék, hogy gőgös és szeszélyes vagy. Pökhendi és hanyag. Mert azt mégsem teheted meg, hogy a vérnyomokat, mint ékesen szóló bűnjeleket, otthagyod a mosdóban, s egy papírlapra fölírod: vért köpök – elmentem. Már csak azért sem, mert a brutális igazságokat hiszik el legritkábban. S egyébként is saját vérével nemigen tanúskodhat senki. Mindig más vére kell ehhez.

138

De már megint a latolgatás, a visszahőkölés: mi lenne, és mit szólnának! Már megint a kötelességtudat nedvedzése. Ez a kicsinyes mámort okozó lé. Ez a pompeji kiskatonát is megkótyagosító ital: állva maradni, kitartani vigyázzállásban; nyelni a hamuesőt, nyelni, és alája temetkezni példamutatóan.

Hát nem!

Az első, igazi nyarat indító napon döntsön a test. Ha vérezni akar, vérezzen; ha félni, féljen; ha szökni, szökjön. Piros a vér, mint gyalogátkelőknél a lámpa? Menj át tilosban. Menj, de ne hagyj hátra üzenetet, hogy elmentél, és ekkor és ekkor visszajössz. Gondold el: hány út marad bejáratlan – visszafelé. És ezek az utak ettől válnak igazán fontossá. Csak semmi megbánás! Semmi vacillálás! A könyvtáros lányok kicsit izgulnak majd, nem miattad, maguk miatt. Összeomlik, amit erre a néhány estére építettek. Átkozzák majd a pálinkát, állhatatlanságod előzmények nélküli kirobbanását. De ne aggódj, ha nem jössz vissza, úgyis kitalálnak valami mentséget számodra: betegséget, halálesetet, hasonlót.

Menj ki a Körös-partra, majd gondolkodik helyetted a víz. Kötelességtudatodat szétnyirbálja egy tücsök, eljátszik vele, és újra összerakja. Majd súg a fű, a vadsóska, a szerbtövis, a sás. A vízből kiálló nádtövek körül, mint szörnyek elvágott nyaka körül, csibor szaladgál. Majd gondolkodik és súg a félelem, az undor; egy másik tudás, mely ugyanabból a forrásból tör elő, ahonnét váratlanul és rejtélyesen a véred.

Az ablakkal szemközt két erőteljes jegenye. A jegenyén túl az utca. Az utcán túl a folyó. A folyón túl valami orrcimpatágító feszültség. Valami, részegségnél is bolondítóbb veszélyérzet, öröm és reszketés a levegőben.

1971
Levelek

Fölkelsz, és egyszer csak eszedbe jut ez is: nemigen írsz már levelet senkinek. Se zöld tintával, se feketével.

Mintha kipusztultak volna a barátaid. Vagy mintha hó alatt élnének évek óta, és szemük nagy ólomgomb már, s hiába is írnál, olvasatlan maradna minden sorod.

Nem írsz, és nem is kapsz – hacsak hivatalosat nem. „Kérjük, szíveskedjék ezt meg ezt, erre meg erre…” Az írógép olajszaga néha hányingert okoz.

Oda tehát a nagy nekiülések izgalma is: a fontoskodás, a készülődés. Kisasszony, egy feketét, jó erőset! És azután elő a tollat, a papírt, a varázspálcát, elő a kalapból a nyulat. Elvégre minden igazi levél valóságos szemfényvesztés. Rögtönzés; kiszakadás térből és időből; áthatolás egy másikba; kapcsolatkeresés és kapcsolatápolás a pillanatba sűríthető 139képességeink alapján. Mert ugyan ki ír előbb piszkozatban levelet a barátjának, a szerelmének, a szüleinek? Ki ír szuszogva, szöszmötölve, fényesítgetve egy-egy szót, jelzőt, mint a kézelő gyöngyházgombját?


„Z. hülye, akár egy fatehén. Úgy cipeli férjét mindenhová, mintha kolomp volna a divat. Égek a vágytól, hogy a legközelebbi állatkiállításon röhöghessünk rajta. Ölel, stb, stb.” Hát igen, ilyesmit élőszóval, ilyen jóízűen, a kijelentő mondat egyszerűségét s ugyanakkor rejtett fennköltségét is őrizve, beszélgetés közben nem nagyon enged meg magának az ember, mert jobbik esetben hajótörött írónak nézik, rosszabbik esetben pedig modoros papagájnak – levélben viszont gátlástalanul.


Azt mondják, a levélírás az elmúlt századok műfaja volt. Aranyat érhetett egy-egy szép gyöngyvetésű üzenet a sár fölé, az Isten háta mögé. (A szegények, persze, ebből is kimaradtak.) A sürgős üzeneteket futár vitte vagy postakocsi. Szilágyi Erzsébet levelét holló. A szerelmesek levelét csácsogó madárkák. Halálba hajszolt lovak s lenyilazott galambok megpattanó szemén át hatoltak előre az emberi sóvárgások.

S ma?

Föl kell emelnünk a kagylót, és tárcsáznunk. Zámolyt kérem, Tokiót kérem, Chicagót kérem. Tenger alatti kábelek s fönt didergő műholdak továbbítják lecsupált szavainkat, örömünk vagy sírásunk töredékét. Többnyire magát a tényt, nem pedig azt, amit jelent.


És különben is! Mi a csudának kellene annyit irkafirkálni bárhová és bárkinek. Nincs olyan fontos hír a világon, amit előbb-utóbb meg ne tudnánk. Bemondják a rádiók; ha egyik nem, akkor a másik; megírják az újságok, közvetíti a tévé. A régebbi világban nagynéha befutott egy-egy levél. Korunkban reggeltől estig képeslapokat kapunk, vagy nyílt leveleket. Levél a vietnami háborúról. A háború esedékes befejezéséről. Levél a bőrgombásodás gyógyításáról. Az amerikai csoportházasság fölbomlásáról. Levél Istenről, a Hazáról, az alkalmazkodás előnyeiről és hátrányairól. Tömegsírból előkerült levelek, levél a pokol gázkamrái mellől. A pápa levele a világ népeihez. A kormányfőké egymáshoz. De, ha úgy tetszik, hozzád. A vajas kenyered mellé és a szeretőd mellé az ágyba.


Joggal megfogalmazhatja az ember, hogy a világ személyessége és bensőségessége ugyanúgy veszélybe került, mint a légkör tisztasága, mint a természet ősi egyensúlya. Egyre több ügyről, eseményről hallunk és tudunk, sőt, egyre több gondolat görögtüzét is megcsodáljuk, ugyanakkor egyre több gondolat meghittségét érezzük szétfoszlani. A sok egyidejűség elveszi az egyetlen idő távlatát. A tömérdek bánat az egyetlen bánatét. Így szüntetik meg a vagonszámra érkező csodák a csodálkozást. Lehetséges, hogy holnap a világ valamelyik egyetemén föláll egy 140filozófus-fizikus, s képleteket róva, nagy, fekete táblákon bebizonyítja: a személyes és személytelen világ termékeny kettőssége megszűnt; bebizonyítja, hogy magánügyeink oly kendőzetlenül hagynak faképnél bennünket: időnk is alig van föleszmélni a testi-lelki erőt fogyasztó kábulatból. Megfogannak, világra jönnek, és máris a közügyek, a közpanaszok csörlőire tekerik idegszálainkat. S mi csak hápogunk, sziklák közé vetett halak. Levél? Levelek valamiről? Kifejtve, mondjuk, egy sajátos elképzelést a beteljesülések hiányáról korunkban? Netán világhírű gondolkodókéval párhuzamosan? Netán az övékével vitázva? Ugyan, kinek jutna eszébe ilyesmi?

Legföljebb a levelezés őrültjeinek, akik levelet írnak a rendőrkapitánynak, a szerkesztőnek, a házmesternek, Zsukov marsallnak, a közért vezetőjének, a szomszédnak, a svéd királynak.


Mi, akiket magával sodort a kor, a gyorsan futó idő, szinte kivétel nélkül rossz levelezők lettünk. Megfájdul a hátunk, ha le kell ülni a tiszta papír elé. A tényeket, igaz, még csak-csak megírjuk azoknak, akiket érintenek, s ezzel vége is a dolognak. „A két hízót eladtuk, amit láttatok, mert mi már öregek vagyunk ahhoz, hogy öljünk. Csak ránk kukacosodnának a sonkák, apádnak már csak három foga van, nekem meg öt. Mondták, hogy szerepeltetek a tévében, de mi nem tudtunk róla.” Vagy egy másik levél: „Z. Jóska, szegény, öngyilkos lett, a héten temetik, fölakasztotta magát a körtefára. Utoljára két hete volt nálam, tetszett neki az a parasztikon, amit hatszáz forintért vettem, tudod, az az erdélyi. De a viselkedése semmit se árult el arról, mire készül.” Valóban. De később megtudtad, hogy annál többet elárultak el nem küldött levelei. Ötvenoldalas levele fiához, melyet csak úgy írt, mint aki magában beszél egy ablak nélküli, egy tükör nélküli szobában. Aztán hozzád írt levele, amit nálad létekor nem említett. Egy eszmefuttatásféle a kisemberről. „Fölfedeztük a kisembert, hogy ne kelljen az igazi nagyokra gondolni. Azokra, akik megértették, hogy a lehetőségeket a szemfülesek, az ügyesek már megkaparintották. Tehát, aki ember akar maradni, arra kell törekednie, ami még lehetetlen. Ami még nincs lefoglalva.”


A legszebb és legizgatóbb üzenet, amit mostanában hallottam. Mért nem küldte el? Talán szégyellte, hogy az egészet ennyire személyes ügyének tekintette? Vagy talán remélte, hogy egyszer mégiscsak összeakadtok, és kibeszélitek magatokat?

1972
141
Melegégövi karácsony

Melegégövi tél. Nyitott ablakomban könyökölök. A szemközti háztető kéménypadján galambok sütkéreznek. Szét-szétcsapódó szárnyuk alól tavasziasan villog ki fehér ingecskéjük.

Azt mondja a rádió: soha még ilyen bőrcsiklandozó december Magyarországon! Soha még ilyen gyöngéd „márciusi karácsony!” Melegebb van mint a Földközi-tengerre néző városokban. Melegebb, mint Athénben, Rómában, Tuniszban.

A völgyek jászola fölé most hiába hajoldoznának háromkirályok, mert jézuska-hó helyett legföljebb papírrongyokat ha találnának. Eleven, áradó kékséget odafönt s rozsdabarnákat idelent.

Épp tíz esztendeje annak a másik télnek. Vége a hetekig tartó vesztegzárnak, s utazom Kubába. Idegfeszültséget, ködöt és százezer tonna kormot hagyok itt Európában. Finom, szemcsés, láthatatlanul pusztító, fekete lisztet. Ólomba ragadt rigószárnyaktól tépem el magamat egyetlen rántással. A Szabadság-hegy cseppfolyós magaslatától. Elmarad Prága; csatakos utcáit végigköhögöm. Elmarad London; szőke légikisasszonyai a túlfűtött várótermekben végigúsztatják angyalhajukat, de a velünk utazó kubai táncosnők fekete sörénye előtt letérdelnek. Irigyek és sóvárak. Jégcsap-ikrek. December didereg lenhajukban. Elmarad végül Shannon is.

Az Atlanti-óceán télikabátban hánykolódik alattunk egész éjszaka.

És másnap, elhagyva New Fundland szigetét s a hófújató gépek repülőtéri bűvészmutatványát, elhagyva Kanada befagyott, tundrás tájait, a nagy marhacsordák hófedte csapásait, megéreztem, közeledik az én világom.

A szürke ködhályogok fölhasadtak.

A csöpögős, taknyos réteket egyetlen forduló madártest eltakarta. Szivárgott szét a kék, szivárgott szét a sárga. Az Óceán kitakaródzott. Lent, a hajók olyanok voltak a testén, mint apró anyajegyek. Hatezer méter magasságban egyszerűen rühellni kezdtem, hogy télikabátot cipelek magammal. Havannában pedig már olyan nevetségesnek éreztem meleg alsóneműimet, mintha páncélingben érkeztem volna meg.


S a megérkezéstől kezdve három teljes hétig az a titkos viszony a decemberi nyárral! Kigombolt ingben egy országon át! A világot is fenyegető vesztegzár viaszpecsétjei még föltöretlenül ott vöröslenek a városokon. Ott a gyűlölködő szemekben is, melyek a felhőkarcoló-szállodák tetejéről bámulják a láthatáron lehorgonyzott amerikai hadihajókat.

És engemet ott, akkor egyszerre gyújtott föl a nap és a gyűlölet. A tíz méter magasra felszökő tengervíz és a politika. Hajszálnyin múlott, hogy jöhettem, hajszálnyin, hogy a gáton megtörő hullámtarajt most vőfélykendőnek láthatom. Hát ennyire késélen táncol a világ? Az út ve142rőfénytől a romokig csupán egyetlen milliméter? De hagyjuk a szónokias dörmögést! Che Guevara átizzadt katonaingének vadtorma illata van és erdőszaga. Ő az a vőfély, aki magabiztos, és tékozlásra született lényeket hív meg a lakodalomba. Mellém szegődik a kísértés: ilyen haza, ilyen évszak, ilyen lények felelnének meg leginkább érzékeimnek.

Bár itthon könyökölök az ablakomban, cáfolhatatlanul ott utazom. Mindenütt pálmák és tengeröblök. Ernyő alakú, bibliai fák, keselyűk, tehéncsordák, sasok. Viharos száguldások egy amerikai gyártmányú Cadillacban. Édenkertrészletek, futólag. Soha-nem-látott szép nők tengeröble és hullámzása. Néger Évák, félvér Máriák, fekete Magdolnák. És a szegénység országos kirakodó vására is ugyanakkor. Nyilvános szél lebegteti a rongyokat. Átröpít bútor nélküli szobákon, földre vetett ágyak fölött. Beterel parasztházak udvarára is, hol hullott narancsot ropogtatnak a disznók. Mintha Gauguin fekete disznait látnám. Elámulok. Folyik a sárga nedv. Viadalra szánt kakasok csőrrel megütött nyakából pedig a vér. Végig a szigeten. Manzanillótól Santiago de Cubáig. Ott fut az autónk előtt. Oresztész, a görög névre hallgató néger gépkocsivezetőnk folyton meg akarja előzni.

De nem sikerül.

A vér gyorsabban száguld a hőgutás decemberben. Vadul nevetünk ezen a kierőszakolt kudarcon. Úgy esik jól minden, ahogy megtörténik. Mert velünk történik. Oresztész rekedten, változatosan s olyan földöntúli jókedvvel nevet mindenen, ami szemünk elé kerül – legyen az bóbiskoló ló, szalmakalapos gyerek –, mintha armstrongi trombita lapulna a torkában. Istent és világot kísértő hangszer.

Melegégövi tél. Karácsony előnapja. Itt-ott már elkezdték díszíteni a fákat. Ezüst ingben verítékező szaloncukrok hintáznak a szobákat átvilágító napsütésben.

De én csak könyöklök tovább.

Az én fám már réges-rég földíszítve. Alatta Oresztész autója rohangál. Ágai közt Oresztész csillagszóró tekintete szikrázik. A szegényes, a kijátszott, a túlfűtött ország szabadság-akarása és narancsbombái. Látom, ahogy a háromkirályok jó messzire elkerülik ezt a fát. Talán, mert a haragos, a mellbevágó tenger is ott hullámzik körülötte: Kuba tíz év előtti, karácsonyi ajándéka.

1971
Kerekasztal-beszélgetés a békákról

– Ha arra kíváncsiak, mi a véleményem a békákról (nekem, az úgynevezett kisembernek), megmondhatom. Őszinte legyek? Csúnyák, undorítóak! Lepcses szájúak, papucsszájúak, nyakuk-fejük egybenőtt, nem beszélve arról, hogy olyanok, mint az ernyedt gumi. Iskolai végzettsé143gemmel nemigen dicsekedhetek, de annyit azért tudok, hogy hiába sorolták be valamennyi fajtájukat a gerincesek közé, nincs semmi tartásuk, ott lottyadnak be, ahol megnyomja őket az ember. Ezt saját tapasztalatomból mondhatom, mert megboldogult faluvégi gyerekként sokat halásztam a Császár-tóban – így hívnak nálunk egy kiöblösödő folyót, persze kézzel halásztunk, és sűrűn megesett, hogy hal helyett brekusz került a markomba. Bocsánat: béka. Nemcsak külsőre, de tapintásra is micsoda különbség! Halat fogni, higgyék el nekem, mindig izgalom volt. Az ember gyereke megmarkolta, kiugrott vele a vízből, háromszor körülfutotta vele a parti fűzfát, és csak azután merte megnézni, mint az utcai sorsjegyet vagy zsákbamacskát: no, lássuk, ponty-e? keszeg-e? naphal-e? A békától pedig ott helyben hidegrázást kapott az ember. De a víziek, a lápiak meg leveliek még csak-csak. Hanem a varangyok, a rücskösek, a lusta mászóbékák, azok aztán… – jobb, ha nem is emlegetem őket. Tizenkét éves koromra már megéltem egyet s mást, de mikor egy böhöm nagy varangy lehúgyozta a lábam fejét, azt hittem, vége mindennek, és holnap már temetnek is. Mentem ki korán reggel a kertbe, megtojózni a krumplibokrokat, és az egyik bokor alól, zsupsz, rá a lábamra. Talán szopósegérnek nézte a nagylábujjamat. Nem estem volna kétségbe, de odahaza én folyton azt hallottam, hogy valakinek béka nőtt a hasában, meg hogy a varangy vizelete mérgező. Igaz-e ez az utóbbi, vagy csak szóbeszéd, nem tudom. Volt harminc évem, hogy utánabogarásszak ennek a föltevésnek, de mi a fenének törje magát a magamfajta kisember békaügyben, amikor azt nem tudhatom meg, ki ölte meg Kennedyt, vagy hogy…

– Bocsánat a közbeszólásért, de úgy gondolom, hogy itt kell torkon ragadnom a témát. Ugyanis mély meggyőződésem, hogy az úr, illetve jelen pillanatban kedves kerekasztal-szomszédom valami lényegi dologhoz szolgáltatott fölbecsülhetetlen adalékot. Igen, igen: az emberi érdektelenséghez. Tudniillik ő a béka-ügyet és a Kennedy-ügyet szétválasztja, ahelyett hogy összekapcsolná. Mert kérem, az az ember, aki a környezetében élő, szaporodó, berendezkedő békákról annyit sem tud, hogy váladékuk csak akkor okozhat kellemetlen, hánytató érzést, ha szánkba vesszük, és szopogatjuk őket – az, kérem, hogyan is ismerhetné ki magát a fésületlen természetnél sokkal ravaszabb környezetben: a társadalomban. Megelégszik itt is, ott is a babonákkal. S előbb a mendemondákat hiszi el, aztán a mendemondák magyarázatait, s innen már csak egyet kell lépnie, hogy a politika mítoszait is elhiggye – ha egyáltalán szabad ilyen nyers és félreérthető kifejezéseket használnom a nyilvánosság előtt. Egy szó mint száz: teli vagyunk előítéletekkel. Előítélet, előítélet, előítélet – ez a mi sírba eresztő kötelünk. Mert nézzük csak közelebbről és főképp a szokatlanabbik oldaláról ezt az egész béka-ellenességet. Undor és borsódzás az egész vonalon: üsd, vágd, nem apád. És ütik és verik és kővel bombázzák a nyomorultakat, ahol rájuk bukkannak. Ezzel a balkáni viselkedéssel ellentétben Angliában a kertészek például szabályosan körüludvarolják, kényeztetik, babusgatják őket. Első144sorban épp a varangyokat. Mert őket tartják a kertek jótevőinek; költőien szólva, ők a legképzettebb szúnyogvadászok, a legyek ellen folyó kereszteshadjárat önkéntesei. Szerény kutatásaim szerint népszerűségük és a klasszikus angol demokrácia fejlettségi foka között mély összefüggés állapítható meg. Mit kerteljek? Ahol pontosan ismerik a törvényszerűségeket, ott más értékrend áll össze. Babonák helyett kikristályosodik a joggyakorlat. Vagy hogy békaközelben maradjak: ahol a hasznos lényeket valamilyen végzetes tévedésből utálják, ott a hasznos gondolatokat is agyonverik.

– Rendkívül örülök az előttem megszólaló hangnak, amely nem csupán magánvélemény, élménybeszámoló és vallomás, hanem gazdagon árnyalt vitaalap is. Örvendek, mert a bontakozó beszélgetés elején – nincs bennem semmi sértő szándék – attól féltem, hogy egyedül leszek békapárti. Egyedül én, a társadalombölcsész, akiről az a hiedelem terjedt el, hogy nem lehet soha elfogult. Márpedig az vagyok, de minek az érdekében? A tárgyilagosságéban. Először is azt kérdezném: mért csúnyák a békák? És mért undorítóak? Talán, mert nem hull szemükbe csimbókos sörény, mint az állatok királyának? Vagy mert kisebb fülük van, mint az elefántnak vagy a tuloknak? Ha ilyen felszínes jegyek alapján ítéljük meg a világ dolgait: a természetét, az emberi fejlődés történetét, félő, hogy a tökéletes filozófiai gátlástalanság állapotába jutunk, ahonnét nincs visszaút. Vessünk csak egy pillantást a békasors hősibb vetületére. A békák, kérem, a tudomány vértanúi. Márpedig, ha a vértanúk esetében ízléstelen volna azt latolgatnunk: jóképűek voltak-e avagy csúnyák, van-e jogunk másként gondolkodni e szerencsétlen kétéltűekről, akik ugyancsak egy halállal halnak. S ha már kicsúszott a számon: járjuk körül a kétéltűek fogalmát. Valljuk be: hányszor megirigyeltük a szárnyasokat, mert föl tudtak röpülni a szederfára; mert a földön és égen egyaránt otthon voltak. De hogy a víz ugyanolyan fontos alkotóeleme a földi létnek, mint a levegő, sosem gondoltuk végig az egyenrangúság logikája szerint. Ezért aztán azt se véstük magunkba igazán, hogy kétéltűnek lenni egyik közbeeső csodája a létnek. Csak mostanában kísérletezgetünk az űrrel, ami az ember számára másik tér, másik idő, másik közeg. Tüdő itt, kopoltyú ott – hát majd elválik. De menjünk csak tovább. Itt van az ízletes békacomb problémája. A világ kétharmad része éhezik, tudományos szakszóval: alultáplált, és legtöbben mégis finnyáskodnak. Ha valaki meg meri enni, úgy dicsekszik vele, hogy máris várja érte a Kossuth-díjat. Pedig a békákkal mindent megoldhatnánk. Részben azért, mert mindenütt honosak, ahol ember él, kivéve az Északi- és a Déli-sarkot, másrészt, mert hihetetlen gyorsan szaporíthatók. Búzaföldek, rizsföldek, békaföldek. Ma még tán szokatlanul hangzik, de holnap mért ne hangozhatna olyan természetesen, mint az, hogy kenderföld, hogy halastó, kacsafarm és a többi. Jegyezzük meg, kérem, hogy a tömegeket csakis filléres távlatok menthetik meg. Bár ebből a szempontból mellékes, de lehet-e az iskolai boncasztalokra olcsóbb állatokat fölfektetni, gyermekeink okulására? A patkány nagyobb, drá145gább és büdösebb. Ugyanígy a fehéregér is… Na és mindezeken kívül a szerelmi életük sem tanulság nélküli. Ha egyszer belekezdenek a családalapításba, késsel se lehet levakarni őket egymásról. A hímbéka néha két hétig se fordul le a nőstényről. Étlen-szomjan öleli, ha esik, ha fúj. Még az is megesik, hogy ha nagyon belefeledkezik a megtermékenyítés ősi gyakorlatába, párja ott leheli ki életét alatta. A galambok és a nyulak micsoda kapkodó lények hozzájuk képest, s mégis mennyivel népszerűbbek! A legnagyobb bajt e téren is abban látom, hogy a köznépet rosszul tájékoztatják. Rosszul vagy sehogysem. Azt már a kisiskolások is tudják, hogy némely repülőgép teste a madarak vagy a delfinek testét utánozza. Attól olyan kecses és korszerű. De ki kapcsolta össze csak egyszer is a mi tudatunkban, hogy a modern kor és a békák közt is fölfedezhető ennyi hasonlóság. Igaz, egyik villatulajdonos ismerősöm dühében már eljutott odáig, hogy a békák az éjszaka huligánjai,mert akkor kezdik a kicsapongást, a ricsajt, a hancúrozást, mikor minden becsületes lény, példának okáért a ló, a disznó, a tehén pihenni tér. A rágalmak sorát igen, de a tudományos ismertetésekét ő se gyarapította. Pedig elcsodálkozhatott volna azon, hogy a hímbékának nemcsak egyszerű hangszálai vannak, hanem hangerősítői is, mint a korszerűen fölszerelt beatzenészeknek. Valóban, hol volt még a technika – a béka feneke alatt! –, mikor ők, a békák már ösztönösen éltek a hangerősítés idegekre ható lehetőségeivel… Ebből az egyetlen párhuzamból is látszik, hogy mennyi minden kizárólag csak a népszerűsítés komolyságán és mélységén múlik… Bocsássanak meg, ha többet beszéltem a kelleténél, úgy látszik, ritkán jutok szóhoz. Befejezésül azért engedjenek meg egy személyes vallomást. Nemrég jártam az Amerikai Egyesült Államokban, ahol is részt vehettem egy magasszintű békaugrató versenyen. Húsz-harminc ezer ember is összeverődik alkalmankint. Persze, sült hozzánemértés kellene ahhoz, hogy nosza, fogjunk a kert alatt mi is kecskebékát, és menjünk versenyezni. Ez olyan kelet-európai hűbelebalázskodás lenne. Másokról is tudok, de jómagam már a második éve minden szabad időmet egy béka fölkészítésére szentelem. Tornásztatom, gyúrom, dögönyözöm, csiklandozom, elviszem kirándulni, és kifárasztom, aztán tente-tente, a legmélyebb álomba zuhantatom, pihenjen. Másnap újra kezdem az egészet. Tappogok mögötte egy robajos deszkadobogón, mint János vitéz mögött az Óriás, „ugorj, komám, vagy belebökök tűvel a fenekedbe”! És nehogy azt higgyék, hogy csak én élvezem ezt a hajszát. Olyan kidolgozott izmai vannak a békámnak, mint Papp Lacinak. Most, hogy visszatértem Amerikából, elhatároztam, nem és nem! Amerika ebben a most bontakozó sportágban ne legyen csúcstartó. Elhagyni, lekörözni – ez a távlati tervem, és ez nem agyrém, mert e téren nem döntő a pénz, a hadiipar, a civilizáció magas szervezetsége. Egyedüli tőkebefektetés a türelem, a kitartás, az idomítás szakszerűsége. Semmi más.

1973
146
Az abszurditások zöld mohája
I.

Nyugalompróba. Csönd. Egy levél pilléz lefelé a jegenyefa tetejéről. Mi jut eszedbe?

Így semmi. Csak az, hogy kérdezel. Csak az, hogy kíváncsi vagy, és erőszakos.

Azt akarom, hogy tanulj meg te is lebegni. Ne mindig csak a csomókat bogozd, s mások megistenülésének a fészkeit kutasd. Kezdjük elölről?

Ne kezdjük.

Jó, rendben van, hagyjuk a levelet meg a jegenyéket. Gondolj inkább egy városra.

Micsoda árvaházi ötleteid vannak! Az ember nem gondol csak úgy egy városra. Melyikre gondoljak, nem mondanád meg? Olyanra, ahol már jártam? Vagy ahol csak szerettem volna járni? Az egyiket a galambok szórakoztatják, a másikat bevonuló páncélosok. A harmadiknak benzinszaga van, a negyediknek halszaga, az ötödiket meglepik éjszakánkint a kutyák…

A tizedikben pedig víz alatt macskák futballoznak, és te gyűlölöd a focit. Látod, az a baj, hogy rögtön begorombulsz. Megtekered a dolgokat, fölfut az agyadba a vér, és már röpülsz is fölfelé, mint a rakéta. S isten legyen a talpán, aki megfékez. S mindez azért van, mert zilált vagy belülről, és törékeny. Agyonhajszolt. Kék, sárga, piros idegszálak lógnak ki belőled, mint lelőtt repülő motorházából a drótok.

A rézangyalát! Még te beszélsz nekem? Olyanokat szopsz a kisujjadból – egy pap se különbeket! Pap? Egy gályarabságra hurcolt prédikátor! Repülő helyett persze akkor egy földarabolt vizilovat kellett volna mondanod példaképpen.

II.

Igyunk inkább egy kávét.

Igyunk… És lőn, hogy isznak. És akkor a török császár berendelte magához a mahagónifekete testű néger szeretőjét. A szőnyegekkel beborított sátorban, rögtön a bejárattól jobbra, emberszemekkel teli vesszőkosár állt. A belépő nő először azt hitte, borostyánkövek; szép, nyers borostyánkövek…

Hagyd abba, mindjárt kibukom a szőnyegedre a kávét. Csak azt tudnám, hogyan tudsz ilyen képtelenségeket kigondolni?

Úgy, hogy nem gondolkodom. Pontosabban: nem én gondolkodom.

Hát ki? A Fehér Ló fia? Ráismerek a fordulataidra, az eszed járására, azt is tudom, milyen löketekben törnek elő belőled az indulatok; tu147dom, hogy épp milyen sebességben tartod a véreredet, s hogy két gondolat közt mikor veszel lélegzetet.

Én, barátom, csak közvetítő vagyok. Állok egy útkereszteződésnél, és átengedem magamat tízmillió gondolt gondolatnak vagy ugyanennyi végig nem futtatottnak, s amelyik abban a pillanatban a legéletképesebb, az mozdítja meg először a nyelvemet.

Hazudsz! Becsapod magadat is!

Én hazudok? Hogy rángathatsz elő ilyen kisiskolás fogalmakat? Hazudni is más, és gondolkodni is más. Még akkor is, ha a hazudozásban is fontos szerepe van az értelemnek. Megjegyezhetnéd végre: a gondolat nem erkölcsi érték. Azzá avatható, de nem az. Ha az volna, jelenlegi tapasztalataink bírói székéből szélhámosságnak kellene tekintenünk a régi-régi filozófiákat, fizikusokat, írókat, bölcselőket. Eukleidészt azért, mert előbb Bolyai, később Einstein ütötte ki a szorítóból. S ki tudja, maholnap nem bizonyítják-e be az einsteini tételekről, hogy lángelméjű félreismerések. A gondolat – ismétlem – nem erkölcsi, hanem természeti jelenség. A világ keresi benne önmaga képét. A változó világ a változó képét. A teljességet ostromló elmék ezért is lógtak ki mindig és mindenütt az erkölcs kezeslábasából. Szókratész is és Dante is, Hieronymus Bosch és Villon is, Baudelaire és Ady is. S különben is, figyeld meg, hogy az a gondolat igazi, amely úgy csapódik bele az emberbe, mint a meteorkő. Állsz a Lukács fürdő zuhanya alatt, ömlik rád a víz, veri az arcodat, a vállad horpadásában tocsog, s máris tapinthatóvá válik egy gondolat: édenkert nem volt soha, de ki kellett találni, mert a képzete ma is eleven, a helye itt van a bőrödön, bent a tudatodban. Nagy, nyári záporok ámokfutását látod, billegő lapuleveleket, föltartott nyakú libákat, szemük karikája piros; ökröket látsz, fű-körmükig elázva ballagnak hazafelé…

III.

Hagyjuk abba. Azt hittem, rászedhetlek, hogy ellazítsd magadat legalább félórára. Hogy kifújj magadból minden szennyet, kénport, napi mérget, tűz-láva hamuját. De látom, reménytelen. Mert ha arra kérlek, gondolj egy városra, bontsd ki platánjait a ködből, sirályait az ég és a tenger közös ajándék-csomagjából, te magáról a gondolatról beszélsz. Meg az erkölcsről. Meg kettejük rendhagyó viszonyáról. Úgy látszik, a valószínűség fogalmát kölcsön kell kérni a matematikusoktól, s az észjárásodra is szabadalmaztatni kell. Mert ha mindezek után arra kérnélek, beszélj egy madárról, valószínűleg te egy olyan verébről beszélnél, amelyet, mondjuk, gyerekkorodban megfogtatok, befestettetek kanárisárgára, s odadobtatok koncul a többi verébnek. Mert ezt a verebet a többiek valószínűleg darabokra tépték… Nem gondolod, hogy az örökös kitérőid, cseleid, kibúvóid egyszer halálosan kimerítenek?

148

Nem gondolom. Sőt! Én akkor pihenek, amikor működésben vagyok. Nem amikor szabad időm van, hanem amikor szabad vagyok. Hála az égieknek, s a földieknek, szeretem ezt a képességet: nemcsak a zöld füvön tudok elnyújtózni, de az abszurditások zöld mohájában is. Próbáltál már halat enni templomban kanállal? Ugye, nem! Én sem, de ha elképzellek tégedet vagy akár magamat is az oltáriszentség előtt egy tepsi fölé hajolva – kitör rajtam a nevetőláz. És pihenek. Isten bizony, pihenek.

1974
Suttogások és mosolyok

Új prózakötet összeállításával bajlódom. Rövidebb-hosszabb írásokat illesztgetek egymás mellé: tanulmányt, jegyzeteket, napló-morzsákat. Holdat és üvegcserepet, madártollat és faszilánkot.

Kirakó kártyajáték ez a javából: ez azzal párosítható, amaz meg talán a másikkal. Persze, útjukra bocsáthatnám őket úgy is, ahogy íródtak: ötletszerűen, terv nélkül, jókedvem és rosszkedvem zajlása szerint. A kormányosi szerepet legföljebb a nyelvre bíznám. Mert ha fölismerhető szerkezet vagy rend nem is, a stílus mindenképpen kordában tartja az egymástól messzire elkódorogni vágyó témákat.

Itt is, ott is fölütöm, és beleolvasok az írásokba. Egy-két mondat innen, nyolc-tíz mondat amonnan. Akad olyan is, amit végigszálazok. Nagy szó. Egyelőre tehát semmi émelygés a gyomor tájékán. Semmi idegesség. Még a három-, négyesztendős szövegek se mutatnak szamárfület az idő szentivánéji bokrai mögül.

Ellenkezőleg: elönt valami nyugalomféle. Valami bőr alatt szétszivárgó erő. Sorok kapcsolódnak sorokhoz. Makacs, hegymászó gondolatok tartják kötélen egymást párban. Szögek, kalapácsok, karikák – hallani a pontos és kimért ütéseket, s a kidagadó halántékér lüktetését a mélység fölött. A sorok közti lélegzetvételekben céltudatosság és fegyelem együtt, veszély- és szabadságtudat egyensúlyban.

Tehát ismét csak a logika szuszogása, becsvágya. Ismét a szokásos agysanyargatás: az egytől eljutni a kettőig. A kettőtől a tízig, a húszig, a százig. A diófalevéltől a diófaágyig, az ágytól a koporsóig. Mintha mindig és mindenütt be lehetne járni ezeket a homályból a napfénybe vagy a napfényből a mocskos pincesötétbe vezető utakat. Mintha a kimondott és a kimondható gondolatok mellett nem lennének kimondhatatlanok is. A pontosság mellett megrázó pontatlanságok.

Mennyi csönd csak az én életemben is! Mennyi fönnakadt mosoly, végigmondhatatlan eszmélkedés. Az érvek és ellenérvek hátterében mennyi meginduló homokcsurgás a dombokról! Mennyi suttogás, motyogás, fülben maradó futam nappal és éjszaka is. Ülök néha az ágya149mon, fölhúzom fejem fölé a Világ-Sötétséget, mint nagybordás esernyőt s várom, hogy elinduljon valami zuhogás. Eső vagy jég. Kőzápor, szitok-zápor.

És helyettük egy mosolygás közeledik. Gyerek vagyok és vendég Vereben. Bakos János bátyámmal, s fél tucat unokatestvéremmel szénát gyűjtünk. Én, a diák, gereblyézek. Egyetlen szénaszál se maradhat csak úgy ott veszendőben. Gyógyszertárban nem kell olyan tisztán hagyni az asztalokat, mint nekem a szénarendek helyét. A rét közepén ott éktelenkedik egy ökörfej nagyságú vakondtúrás. Rajta lekaszálatlan fű, mint boszorkányhaj. A haj közeiben szénacsomó. Gyerünk, neki a fafésűt! Alighogy hozzáérek a gubanchoz, azt hiszem, a pokol szabadul el. Karámból kiszabaduló vaddarazsak rohannak rám. Száz acsarkodó, röpülő, szárnyas veszett kutya egyenesen a fejemnek. El a gereblyét, s neki a vakvilágnak. Mint őrült szélmalom, karommal hadonászok, és védekezem. „Feküdj hasra, s ne mozdulj!” – hallom János bátyám hangját a hátam mögül. Arcra vágódom, s dobogó szívvel halottnak tettetem magamat. A kielégületlen vadbarmok kis ideig begerjedve még ott zurrognak, morajlanak fölöttem, de aztán megzavarodva visszaröpülnek rejtekükbe.

Még sose nevettem olyan jóízűt, mint aznap este, mikor dagadt képemet meglátva a tükörben, fölidéztük, hogy milyen furfanggal csaptuk be a pukkancsdarazsakat, hogy ösztöneik logikáját milyen remekül kicseleztük, s a győztesek szánalmas tudatával hogyan engedtük őket visszavonulni.

Az otthonlevőknek többször is eljátszottuk a jelenetet. A támadó darázscsordát egy felém hajított fekete pokróc helyettesítette.

Hogyan is feledkezhettem meg írás közben a hasonló nevetésekről? A bujkáló, az elpusztíthatatlan mosolyról, mely ha szamárháton is, de mindig hű fegyverhordozóként követ? Hogyan az elharapott félmondatok utáni csöndről? A jótékony pimaszságról, mely szúrós, de ugyanakkor szövetségeseket is keres. Hirtelenül eszembe idéződik egy túlontúl komoly értekezlet. A jelenlevők a civilizáció és az emberi viszonylatok kapcsolatáról elmélkednek hosszan, értelmesen, kimerítően, logikusan. Barátom rettenetesen unja a sok bölcsességet, föláll, és csak ennyit mond: „Holnaptól kezdve autó akarok lenni.” Moraj és fölháborodás a teremben. Suttogások innen is, onnan is. „N. N. ismét hülyének néz bennünket.” „N. N. megőrült!”

Mindössze egyetlen női hang vihogott föl gátlástalanul. A harminc jelenlevő közül csak egyetlen ember értette meg, amit N. N. tömören akart kifejezni: a gépekről lassanként sokkal többet beszélünk, mint az emberről, tehát én gép akarok lenni!

Játszott?

Nem. Csak a logikát kerülte ki. Csak a kört szakította át. Csak a megszokott érvelések és magyarázatok menetrendjét érvénytelenítette. Azóta nagyon gyakran ló szeretnék lenni én is, és odaülni egy nagyáru150ház kirakatába, hogy megtanuljatok újra csodálkozni, bolondozni, játszani, hogy kedvetek támadjon megpaskolni a nyakamat; hogy négy patámról eszetekbe juthasson a rúgás lehetősége, a kantárról, a zabláról, a sörényembe fonható sudárról, ami épp eszetekbe juthat.

1973
Rózsa Sándor sírja

Nem neked mondom, csak úgy magamnak dünnyögöm: meg akartam nézni a sírodat, Rózsa Sándor. Föld alá süllyedt nádasodat, búvóhelyedet, végleges börtöncellád. Meg akartam nézni, mert mi, élők fölháborítóan kíváncsiak vagyunk. Kicsit zarándokok, kicsit turisták.

Látni azért is akartam, mert sehogyan se tudtam elképzelni. A helyét se, a környezetét se.

Királyok, hercegek, grófok, disznónagykereskedők márványsírokban feküsznek; négyszögletes, kicsi márványpalotákban. Nem fáznak, nem esik be rájuk az eső, a repedéseken nem süvít be hozzájuk a szél. S a halál még odalent is szertartásosan bánik velük. Megkoronázza őket, kezük ügyébe kardot fektet, s ráadásul egy darabnyi, megkövesedett történelmet.

Puszták királya, Rózsa Sándor, melléd ugyan mit is fektethetett volna a halál? Vadrigók hangját, lóhorkanásokat? Káromkodásokkal teli edényt?

Voltál bár élő, érzékeny ember, üldözöttségben, lázadásban egyaránt országos, rangot és nevet mégsem a magas történelemben vívtál ki magadnak. Hőse inkább a bírósági jegyzőkönyveknek lettél. A körözőleveleknek, kémek, besúgók, szimatoló aljaemberek, rádaygedeonok jelentéseinek.

És hát a népdaloknak, balladáknak. Mert a történelemből kiszoruló igazság mindig keserű, fojtó énekekbe menekül.

Mikor Rózsa Sándor
felül a lovára,
Lobog rajta gyócsgatyája,
Ej, haj, uszik a Dunában.
Fúdd el, szellő, fúdd el
A Dunának habját,
Hogy ne találja föl senki
Ej, haj, Rózsa Sándor nyomát.

Vannak, akik életed lobbanékony fordulataitól kapnak lángot. Összevont szemöldöködtől, ólmos végű karikásostorod halálos pattogásától a 151szabadságharcban. Damjanich szemével egy nemzet csodálta akkor hűségedet és vakmerőségedet. S csodálja azóta is.

Magam is ezektől gyulladtam föl sokáig. De visszaparancsolva helyére a tolakodó romantikát, egyre inkább hiszem, hogy életed rendhagyó nagysága nem személyes tündökléseidből fakad. Nem a csárdai duhajkodásokból, betyáros rajtaütéseidből.

Már-már az ellenkezőjéből. Abból, hogy betyárságod bevallottan is, muszáj-betyárság volt. Akár a jónási út Ninivébe.

Sőt, még inkább abból a rejtélyesnek ható országos légkörből, amely nem csupán legendát, valóságos védőfalat is emelt személyed köré.

Két kemény évtizeden át.

Példa nélküli korszaka ez megíratlan történelmünknek. Soha olyan összefogást, s hatalmas erejű cinkosságot országos méretekben! Nem tíz, nem száz, nem ezer ember, de tömegek titkolóznak. Lovas és gyalogos dandárok, karhatalmi különítmények indulnak el sárba, nádasok közé, ingoványos tanyavilágba hollétedet fölkutatni.

És nem akad egyetlen sikeres besúgó!

Nemcsak negyvennyolc előtt, de még a Bach-korszakban sem. Pedig ha egy holtan beszolgáltatott betyárért huszonöt forintot, egy elevenért pedig ötvenet adtak, a fejedre kitűzött huszonötezer váltóforintos vérdíj szinte istenkísértő csábítással is fölért.

Főként abban a zárt világban, ahol mozogtál: tanyalakó parasztok, pásztorok, ökörhajcsárok, s egyéb vedlett szőrű szegény között. Ennyi pénzért vagyont lehetett volna venni, s megváltani az életet holtig tartó biztonsággal.

A téged védelmező cinkosságot még ez a részegítő esély se roncsolta szét. Úgy látszik, az embereknek néha nagyobb szükségük van igazságérzetre, mint biztonságra. Akik rejtegettek, pontosan tudták, hogy többnyire nem az a bűnös, aki elköveti a bűnt, hanem aki belehajszolja az embert. Pontosan tudták, hogy a törvénytelenségeket nem te kezdted – így aztán jogodat érezték a legvadabb bosszúhoz is.

Ezért is láttak mindenütt, ahol a kézrekeríthetetlen betyár alakja a szabadságra emlékeztetett, ahol a törvényszegés nyílt kihívás volt, pillanatokra kirobbanó szabadságharc.

Batthyány véres ingét egy durva mozdulattal félre lehetett dobni. S az Aradi Tizenhárom tetemét is süllyeszteni mélyen a föld alá. De magával az országos gyásszal, a nemzet jobbik felét összekötő titokkal mit kezdhetett a hatalom?

Mit kezdhetett gyolcsinged suhogásával?

A csongrádi éjben visszhangot verő betyárlovak patacsattogását nemcsak Biharban, Szolnok-Doboka megyében, nemcsak a Bakonyban hallották egyidejűleg, hanem Bécsben is. 1852-ben Kempen altábornagy, az osztrák rendőrhatóság főnöke Albrecht főherceghez intézett levelében már nem közönséges útonállót, rablóvezért szimatol benned, de a poli152tikai ellenállás egyik nagy tekintélyű alakját; magyarán mondva: pártvezért, akit a szervezkedő hazai ellenzék kiszemelt magának.

Hogy volt-e alapja ennek a föltevésnek – mellékes. Személyedet megsokszorozó és megnövesztő legendádnak már önálló törvényei voltak. Elfogatásod után három bíróság ítél kötél általi halálra. A kötelet mégse merik a nyakadba tenni: halálodtól Bécs jobban retteg, mint az életedtől. Mert tudja, hogy az élőket be lehet mocskolni, ki lehet fárasztani. Az erőszakkal kivégzett halottak azonban a legváratlanabb pillanatokban is föltámadnak. Előlépnek egy nádszál mögül, egy szó mögül, egy besötétedő ének sűrűjéből. Kufstein császártornyában rád is jobban tudtak vigyázni, mint a temetőben.

De két évtizednyi raboskodás, megtöretés után a végső út mégiscsak oda vezetett.

A szamosújvári rabtemetőbe.

Útlevéllel a zsebemben megyek a sírodat megkeresni. Végig a városon, egy nevedben költött népdal kíséretében.

Le az úton, szép csendesen lefelé.
Szamosújvár börtönkapuja felé.
Szamosújvár börtönfala de sárga,
Oda leszek életfogytig bezárva.

Igen, a börtön és a temető. Kálváriád két utolsó stációja.

A börtön fala ma is ugyanolyan sárga, mint régen. Az egykori rabtemető pedig olyan, mint egy kilakoltatott koponya. A tisztes polgárok sírkertjéhez képest hepehupás, kusza faluvég. Szabadjára eresztett disznók, libák ténferegnek a besüppedt sírok fölött.

Vajon melyik gyűrődés vagy horpadás alatt fekszel? A kétholdnyi temetőben csupán egyetlen, fejfára emlékeztető sírkövet látni. Nyilván az lehet a tied. Ennyit – nem az utókortól – még az ellenségeidtől is megérdemelnél.

De tévedett. A félbetört homokkőn más nevet betűzhetek ki.

Beköszönök a temető melletti házak udvarába: mutatná meg valaki jelöletlen sírodat. Értetlen arcok merednek rám. Fölhúzódó és leereszkedő vállak. Egy idegen keres egy másik idegent – mért is törnék a fejüket?

Megkérdezek egy biciklivel keringő fiút. Nem tud rólad. Megkérdezem a fagylaltost – nem tud rólad. A postást – nem tud rólad. Magyarázom, hogy olyasvalaki voltál nekünk, mint Pintye Gligor a románoknak. „Pintye Gligor tudom, Rózsa Sándor nem tudom.”

Valaki mégis tudja. Egy kövér, szederjes arcú, szamosújvári születésű asszony. De ő is csak néhány elvadult bokorról ismeri fel a helyet. Míg élt a férje, ketten gondozták a sírt. Körülkerítették, letépkedték róla a gazt, időnként megigazították a betyársírokhoz illő egyszerű fakeresztet, melyen paraszt írással ez állt: „Itt nyugszik Rózsa Sándor, a puszták 153királya.” Férje halála óta azonban ő is bitangba hagyta. Nincs hozzá kedve, se ereje. S fejfát hiába tűzne is föléd bárki, jobbik esetben kitúrnák a disznók.

Egyetlen kezemen megszámolom, hogy a világ emlékezete hány hozzád hasonló hajdú- vagy szegénylegény-arcot őriz. De számolni sem merem, hogy hánynak a sírja lett szeméttelep.

Mert a tied az lett, Rózsa Sándor. A közeli házakban lakók évek óta hordják föléd a szemetjüket.

Nem állhatom meg, hogy ne készítsek róla leltárt. Van itt a sírodon rossz lábas, rossz lavór, forrázott, büdös tyúktoll, orvosságosüveg, szétmállott bicikligumi, gyerekkocsi kereke, lerágott csirkecsont…


Utóirat

Halálod után a szegények közt szétfutott a híre, hogy csak a testedet temették Szamosújváron hazai földbe. A fejedet Bécsbe vitték, mert szemtől szembe akarták látni, kikkel egy élet során szembe álltál. A költött történet szerint még maga a császár: Ferenc József is látni akart.

Valamit nem értek. Nem érthetek.

Séta, esernyő alatt

Micsoda tél, micsoda téli este! Február magasából elállíthatatlanul zuhog az eső. Hószakadás helyett esőszakadás. Placcsog az utcakövezet, kopog, nyög, sziszereg a védtelen ablakpárkány, s fuldokolva ürítenek a város esőcsatornái. Víz, víz mindenfelé. A Rózsadomb bokrai víz-hajat növesztenek, s fa-kotlósok lába körül is a víz riadt csibéi sipárognak. Az is bolond… igen, az is bolond, aki ilyen időben kint kujtorog. Mi tagadás, én is csak a lassan gyógyuló sebeimet sétáltatom e vad zuhogásban, mert nem először tapasztalom, hogy vigasztalanságomnak mindig jó tesz e részvétlenség.

Esik, mint a Bibliában.

Esik, mint a trópusokon.

Esik, mintha a kivégzésemre fölkészült kritikusom veretné idegborzolóan a dobokat…

…és váratlanul nevethetnékem támad. Jó félórája csatangolok már ebben a dobpergésszerű esőben, s csak most fedezem föl kezemben az esernyőt. Egyáltalán: az esernyő létezését. A nyelet, a fogantyút, a drótbordázatra rászoruló kupola ravasz voltát. Egy úr az esőben – gondo154lom epésen magamról. Egy szenvelgő úr az eposzi zuhogásban. Túl a negyvenen, bőrkesztyűben, teveszőr kabátban, holdat utánzó homlokkal. Egy megtépázott tollforgató a családapákhoz, a banktisztviselőkhöz, s az esti kutyasétáltatásokhoz illő kellékkel a feje fölött. A látvány alig szelídebb, mint ha – mondjuk – Jézus legyezővel élesztgette volna magát a Golgotára menet. Katasztrófa – fúródik agysejtjeim közé az első szó. Aztán a többi: romlás, csőd, behódolás. Tíz éve ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Talán még öt éve is. Inkább csontig ázok, de esernyő alá nem állok. Főként egyedül nem. Fölerősödő szívdobogásom néhány régi barátnőmet kongatja elő.

Az első: Nini, esernyő! Te jó isten, csak nincs újra tüdőgyulladásod?

A második: Na, mit jósoltam, barátom? Az évek szállnak, mint a percek, s polgárok leszünk valahányan. Emlékszel? Még Villont is idéztem: Véred kiontott harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg. Hát megértük! Bezzeg, amikor Olaszországba mentél, s arra kértelek, hozz nekem egy nőit, egy összecsukhatót, kinevettél. Azt mondtad: tengervizet, polipot, cápát inkább hozol, akár a szádban is.

A harmadik: Már ne is haragudj, semmi közöm hozzád, de úgy nézel ki az esernyő alatt, mint balzsamozásra váró operaénekes. Ki hitte volna, hogy ekkorát forduljon veled a világ?

Csakugyan, ki hitte volna? Vannak „ős-finnyásságok”, amikkel élünk-halunk. Gyerekkoromban én is legföljebb csuklyának fölcsúcsozott zsákot tűrtem el a fejem fölött, vagy lapulevelet. Fa alá nem álltam, mert egy májusi zivatarban idős Böde Jánost a szomszédunk diófája alatt csapta agyon a villám.

A zsákot, a lapulevelet később, már itt Pesten, vagy az aktatáskám, vagy az épp kéznél levő újságok helyettesítették. Gyakran a kapualj. Igaz, ez a korszak még az ifjúságé volt. A lazaság ideje, a kigombolt ingek ideje, a záporoknak odatartott arcé. Ahogy hálósapkáról, hálóköntösről, házipapucsról, hónalj-illatosítóról nem ábrándoztam, ugyanígy elképzelhetetlen lett volna esernyővel végigmennem a Rákóczi úton, a Margit-hídon. Ha lovas rendőrök kísértek volna, akkor se!

Igen, de ennek az időnek vége!

Akkor meg miért hökkenek meg ennyire magamon? Talán a kenderszagú, a kamraszagú zsákok hiányoznak? Tálán a lapulevél alatt elférő gyerekkor? A meztelen bőrömet verő meztelen eső?

Ezek most lényegtelenek. Ha valami fölismerés átvillámlott rajtam, nem az, hogy megváltoztam, hanem hogy ez a változás észrevétlenül történt. Észrevétlenül, mint annyi, de annyi visszafordíthatatlan esemény az életünkben. Ma még semmi: csak egy beleegyező félmosoly, egy szemhunyás a gyalázat fölött, egy mákszemnyi engedmény a nyugvásunk érdekében, de holnap, holnapután, s később már csupán azoknak a töredékes emlékeinknek a visszfénye, amikor rábólintottunk valamire, vagy lenyeltük még jeges hallgatásunkat is… Esernyő? Ugyan kit érdekel? Elfújható fölülem bármikor, mint a gyermekláncfű bolyha – de ön155tudatlan idomulásom hozzá, illetve mindahhoz, amit erőteljes hasonlatként számomra összesűrít – megsápaszt. Ha harminc-harmincöt évnyi makacsság után ilyen simán, ilyen alattomban megbuktam vele, százszorosan megeshetett ez egyéb dolgaimmal is. Valahogy úgy alakult, hogy nem is tudtam, de nem is igen akartam félrehúzódni még a politika gyanús csetepatéitól sem. Már csak azért sem, mert a bőrömön éreztem jó néhányszor, hogy a következményeket nekünk kell elviselnünk. Így – míg mások titokban – én jóval nyíltabban kényszerültem bele különféle alkukba. Vajon a belátásból kötött alkuim alján időközben nem gyűlt-e össze annyi rosszhiszeműség, amely alkalmatlanná tesz nagy és gátlástalan kinyújtózásokra? Egyszóval: belátásaim nem vezettek-e el máris beláthatatlan ügyek csapdáihoz? Íme: a kérdések kulcsa! Eddig döntéseket vártam, és döntéseket elemeztem. Pedig sokkal inkább határhelyzeteket kellett volna kinagyítanom. Az átfordulások, a kibillenések életveszélyes partjait. Ahol az igenek és a nemek még egymás közelségétől idegesen és feszülten vibrálnak. S egyelőre még eldöntetlenül.

E magánjellegű gond mintha filozófiai és politikai gond is lenne egyúttal. Hiszen korunk – a háborúk, a hidegháborúk, az együttélés, a feszültségekkel terhes reformok kora –, azáltal, hogy egyidejűleg ellentétes érzelmeket növeszt föl bennünk, ott érhető leginkább tetten, ahol a kétértelműségek és a bizonytalanságok választóvonala húzódik. A szeretet és a tiltakozás határán. A nyugalom és a nyugtalanító megmerevedés övezethatárán. A félelem, az aggódás, a kockázat, a szabadság egymással érintkező gyepűsávjában. Ott, ahol még nem dőlt el semmi visszavonhatatlanul, de talán épp eldőlőben van; ahol a figyelő szemnek még földerenghet: mi az, amit a tudat ellenőrizhet, s mi az, ami már a tudatot ellenőrzi.

1974
A famadár

A famadarat barátom japán feleségétől kaptam ajándékba. Ez is, mint annyi más faragott japán dísztárgy, a lelemény és a kézügyesség mesterműve. Készítője egyetlen késsel, egyetlen csecsemőcomb vastagságú hársfaágból bontotta ki. Ezt azért hangsúlyozom ilyen nyomatékkal, mert az első odapillantásra épp a faragás csínja-bínja marad rejtve. Maga az ötlet. Aki megcsodálja a „szerény művet”, szentül azt hiszi, hogy ügyes kezű, vásári szobrász nem csecsemőcomb, hanem egy ágyúcső vastagságú hasábot fogott, s lefaragta róla a fölösleget, mint ahogy kőszobrok esetében szokás, és így született meg a karcsú, vizslató szemű madár.

Holott a folyamat épp fordítva zajlott. Nem a fölöslegesből csinált kevesebbet, nem a vastagabból vékonyabbat, hanem a szükségesből 156szükségszerűt. Mégpedig úgy, hogy a henger alakú fát borotvaéles késsel, hagymarétegszerűen föllazította, fölborzolta, fölkunkorította, s ezáltal olyan levegőt kavaró szárnyakat és farktollat göndörített a madárnak, hogy a jelentéktelen hársfadarab köré valóságos erőtér sűrűsödött.

Sokáig a szekrény tetején tartottam a madarat: cserepek, korsók, s egy famozsár társaságában. Nem illett közéjük sehogy. Kicsi volt neki a tér, füllesztő volt körülötte a zsúfoltság. Gondoltam, jobb lesz neki a két ablak köze, illőbb a külvilág társasága, a jegenyék, a tetők, a felhőktől eleven ég.

De alig helyeztem el új szállásán, rögtön megbántam. Félóra se telt el, máris megjelentek ablakom párkányán a gerlék. Előbb csak tisztes távolból figyelték, sandítva, mint a szomszédasszonyok furcsa, bogaras, nagy hajú, különc vendégeimet. Aztán közelebb merészkedtek. Kurrogtak, mérgelődtek a famadár tántoríthatatlan gőgjén, nyugalmán. Vagy tán határsértőt láttak benne? Betolakodó idegent? Úgy kellett elhessegetnem őket többször is.

Délután azonban egy nem mindennapi jelenet tanúja lehettem. Olvastam, s a külső párkányra, a famadár elé, odaszállt egy feketerigó. Na ez is jön bámészkodni, villant át rajtam. S valóban, az első másodpercekben ugyanúgy szemeskedett, puhatolózott, mint a gerlék. Fejét féloldalt döntve, kicsit idegenül, kicsit bután, s láthatóan egész testében elkészülve a villámgyors fölhussanásra.

Székem csikordulására ez meg is történt.

De két perc múlva már újra ott ugráltatta a láz a párkányomon. Föl-fölröppent, mintha parázson állna, mintha rimánkodva szárnyalni hívná lusta társát. El, vissza. El, vissza. Vagy még inkább mintha a csapdából akarná kimenteni. Elkezdett érte verekedni az üveggel. Bumm, neki, kétszer is.

Ha nem látom, nem hiszem el. Azt mondom: mese. Azt mondom: az emberi képzelet hű kivetülése más lényekre. De mert láttam, túl kellett lépnem a hiten, a csodálkozáson. A mitológiák természetéről kezdtem ott gyanítani valamit. Ha igaz a tétel, hogy a lótestű s emberfejű kentaurok mítoszában, vagy a szfinxekében, összefonódva együtt él minden emberi és állati alaptulajdonság, akkor a tétel fordítottja is igaz: az állatban és a madárban is ott kell derengenie az emberi mítosz vázlatának.

Ott derengett ebben a rigóban is.

Amikor már hiábavalónak bizonyult a példaröpködés, reménytelennek az üvegbörtönből való kiszabadítás ábrándja, a rigó lekutyorodott a famadár elé. Összehúzta magát, mint akinek gyomorgörcse vagy bélcsavarodása van, s elkezdett torokrepesztően énekelni. Énekelni vagy siratni – nem tudom. A szokásos rigófecsegés, rigószónoklás helyett hosszú, cifrázatok nélküli kesergés szakadt ki belőle. Mint aki elveszített valamit. Mint aki nem érti a világot. Vagy mint aki mindent ért, csak épp 157abba nem tud beletörődni, hogy mért kuka az a másik. Miért olyan bálványnémaságú, mint a kocsikenőccsel összekent faluvégi szűzmária. Legalább mozdulna meg. Legalább gyulladna meg. Legalább azt a drágalátos szép, sárga szemét rebbentené a magasság felé.

Költő – gondoltam róla mély részvéttel. Lám csak, szüksége volt a kudarcra, hogy életképességét most ilyen hangerővel bizonyíthassa. Szüksége a famadár merevségére, hogy ő maga áttüzesedjen, s a nyomasztó bambaságot fölperzselje.

De hát ez ördögi kör! Disznóságok és förtelmek nélkül nincsenek örömversek, rapszódiák, fölemelkedések? Útvesztők nélkül helyes utak? A jövő rémlátásai nélkül nincs igazi tisztánlátás? Nincs fölegyenesedő fűszál? Virágzó, áprilisi meggyfa, aminek örülhetünk?

Ha ez a törvény, akkor a költők kizárólagos kötelessége: keresni a bajt. Kicsikarni a rosszat, világgá menni a tékozló fiúval, és odahasalni a disznók vályújához. Kutyakötelességünk nyitva hagyni a sebeket, s olyasmit akarni folyton, amiről tudni lehet, hogy nem sikerül: hogy nem sikerülhet. „A legnagyobb gyötrelemből lesz, hogyha válasz nélkül marad, a költészet” – jegyzi föl Ludwig Feuerbach. Irány tehát a csillagok szakadéka, a tehetetlenség pokolköre, mert a tehetetlenség újabb erőt ad az elkeseredéshez, az elkeseredés pedig a költészethez!

Van ebben is, van, tagadhatatlanul, mint minden önpusztító rögeszmében, valami melltágító és csontokat fölfűtő gyönyör. Ráadásul még szép, borongó hősiesség is. Elnyűvődni, szétroncsolódni, megejtő életrajzot hagyni magunk után.

Csak hát: hol a határ az önpusztítás és az önbecsapás között? A vér és a festett vér között? A mesterségesen gerjesztett szenvedések és a lét gyökeréig lehúzódó fájdalom között? Hol? Hiszen amit nem értünk, nem mindig hat jótékonyan egy irányba: egyszer eszméltet, másszor téveszmét növeszt föl bennünk. Téveszmét, mely – a magánélet és a történelem tapasztalatai szerint is – egyszerre szülhet őszinte, igaz megrendülést és hamis igazságtudatot. Tiszta kínlódást és tisztátalan bosszút. Egyszóval: olyan személyiséghasadást, amelyre nemigen akad orvosság. De továbbmegyek: az emberi szellem – zavarában és kapkodásában – nem agyal-e ki magának gyakran olyan mellékszenvedéseket – az alkoholtól, a kábítószerektől, a műnyomortól a megtervezett ámokfutásig mindent –, amelyektől csupán a beindulást, a kezdősebességet reméli, s a későbbiekben már nem mint gerjesztőkre, hanem mint elkerülhetetlen létbotrányokra épít? A magam példájával bizonyíthatnám, hogy a kísértés – épp az írással együtt járó hiúság miatt is – mindennapos.

Ültem az asztalnál, s hallgattam az önkívületbe esett rigót. Fújta szívdöglesztően tovább. Lenyűgöző volt, kétségtelen. Mintha nagy sebektől vérzett volna a világ, s a vért ott, helyben, rögtön neki kellett volna megalvasztania. Fokról fokra éreztem, hogy kelepcébe esem: az esztétika álcázott kelepcéjébe. Egy rigó hamleti monológját hallom, noha 158nyilvánvaló, hogy az indulatot kiváltó „személy” nem királydráma résztvevője.

Hirtelen dühbe gurultam: legalább egy eleven madár miatt fuldokolnál, te rigó. Vergődő, megtépett madár miatt, te balek! Vagy a gazdátlan, nagy terek miatt, mert nincs, aki veled együtt benyargalja őket.

Papírgolyót gyúrtam az előttem heverő kéziratlapból, s gorombán odavágtam az ablaküveghez.

1974
Apám puskája

Azok voltak a nagy napok, mikor a gróf vadászni jött Zámolyra. Kétnapos körvadászat a határban: Laja-pusztától Borbáláig, Borbálától az Irtásokon át, le a réti földekig. Az árnyadozó téli csontok ilyenkor megéledtek: valami más történik, mint kukoricamorzsoláskor. Együtt, egy bandában százötven ember! Cselédek, parasztok, zsellérek. Mert az Öreg utcai kényesebb gazdák kivételével senki se akart kimaradni a hajtásból. Csatárláncba fejlődve fésülték át a bokros, akácfás ligeteket, bolygatták föl a hepehupák csöndjét. Kajdásztak, nevetgéltek, cigarettáztak, ropogott lábuk alatt a hó. A napszám egy pengő körül ingadozott, de az igazi fizetés a részvétel volt, no meg egy-egy szárkupacba lökött nyúl, fácánkakas.

A nagy napokon apámat még láncra kötve se lehetett volna otthon tartani. Ment mindig, mint akit bepaprikáztak, s mintha nem is aszott tapsifüleseket kellett volna odaterelni az urak puskája elé, hanem oroszlánokat vagy bölényeket.

A makacs szenvedély oka később világosodott meg számomra.

Apám legénykorában – három véle egyszőrű barátjával szövetkezve – orvvadász volt. Más szóval: rápsic. Ezeket a goromba jelzőket persze csak a Törvény és a Törvény Ölmann nevű képviselője: a jáger használta. Ők maguk ki se ejtették. A kétcsővű „titkos fegyvert” se keresztelte meg semmilyen névadó püspök. De egy szemvillanás elég volt, hogy ők, hárman értsék egymást: „Tehát rendben van minden, holnap hajnalban lucernázunk.” Ami magyarul azt jelentette: belefaragunk kicsit a mezőbe. Mert az nem lehet, hogy a mennybéli Úristen csak a Merániaknak meg az Esterházy grófoknak teremtett nyulat. Vagy ha mégis, hát mi majd igazítunk valamit a teremtésen.

Hajnalok hajnalán indultak ki szekereken a határba. A puska ott lapult valamelyik szekérfenéken, göncökkel leterítve. Még arra is vigyáztak, ne ugyanazon a dűlőn nyikorogjanak kifelé. Egyik a Kis utca, másik az Öreg utca, harmadik a Burga felől indult. De egy meghatározott ponton, mondjuk, a Förtési kútnál, találkoztak. Micsoda izgalom remegett végig a dombok élén, micsoda összeesküvés-élmény a legénygerinceken. S mire csakugyan lehetett kaszálni a lucernát, két-három pör159költnek való nyúl már az égi vadászmezőkön legelészett tovább, zsákokkal leterítve.

Bajt csak az okozott, hogy a puskának hangja is volt. Méghozzá otromba, nagy hangja. Ölmann jágernek pedig éles füle. Talán tíz is. A fején, a hátán, a hóna alatt, sőt stüszivadász-kalapja mellett is.

Le is bukott a három legény. Pontosabban az apám, helyettük is. Fattyazza a kukoricát az Irtásokban. A nyúl a szekérderékban szendereg. Gyönyörű szép nap ígérkezik, sehol senki. De a szomszéd kukoricásból váratlanul köszön egy németes hang.

– Tólgozunk, tólgozgatunk?

Ez csakis az Ölmann lehet, fut át apámon.

– Muszáj – feleli neki barátságosan.

– Fan-e víz, Sándor? Megszomjazni.

– Van, Ölmann úr, a csöcsös korsóban.

A jáger odaballag a szekérhez. Iszik. A korsót visszatakarja a pokróccal, aztán se szó, se beszéd, turkálni kezdi a szekérderékba felrakott kukoricafattyút. Rövid kotorászás után előhúz egy nyulat.

– Ez, mi ez?

– Nyúl.

– Hogyan kerülni a szekérre nyúl?

– Találtam – mondja apám szemrebbenés nélkül.

– Sándor, Sándor – dühösödik a jáger, és tovább kutat. – Lenni itt mé más dolog is, becsület Úristen.

És mint gyakorlott kezű szülész, egykettőre előhalássza a közös puskát a zöldkukorica alól.

– És ez, mi ez? – emeli magasba.

– A jáger úrnak jobban kell tudnia.

– A jáger úr tudni, de maga… maga börtön…

Börtön helyett azonban csak súlyos pénzbírsággal, s a puska elkobzásával büntették meg a családot. Úgy látszott, hogy a hajnali kalandoktól örökre elbúcsúzhatott a három legény.

De apám nem adta meg magát könnyen. Oda a régi szenvedély? Elkezdődött a keringés egy új puska képzete körül. Kell és kell, már csak azért is, hogy az ember ne érezze magát lesöpörhető levéltetűnek. Vadászengedélyt úgyse kaphat egy paraszt, tehát kézműves puska is megteszi. Tízéves, kemény türelem után sikerült is szereznie egy újabb kétcsövűt. Csakhogy akkorra már család is volt: a néném és én is megszülettünk. S a képzeletbeli puskával még igen, de a valóságossal, a kézbe vehetővel már nem lehetett olyan fiatalemberesen és felelőtlenül játszani. Anyám legalább annyira harcolt a puska ellen, mint a Törvény. Ha néha szóba került, úgy beszéltek róla, mint a vogulok a medvéről. Meg nem nevezték volna egy világért sem. Titok volt. Zsarolásra méltó titok. Összezördüléseik alkalmával a harag sárgás mennykövei a puska körül csattogtak legvadabbul. „Arra, csak arra a nyüves micsodára van gondja, még tán a családját is kiirtaná vele.”

160

Évek, veszekedések, újabb és újabb körvadászatok múltak el. A kisemmizett szenvedély újra és újra föllobbant tőlük: legyen, ami lesz, ki kell próbálni a „szerzeményt”. De a szerencsétlen fegyver egyetlenegyszer se került kézbe. Szűzen maradt, mint a jezsuiták. Olajos rongyba pólyálva ott lapult a padlás ragja alá becsúsztatva, akár egy katonaszökevény.

Szó szerint úgy, mert amikor ezerkilencszáznegyvennégy őszén közeledett a front, apámnak el kellett tüntetni a házból, el még a porszemet is, amelyik rászállhatott. „Még az hiányzik, hogy partizánnak nézzenek bennünket, és falhoz állítsanak” – mondta fenyegetően anyám.

Ezzel a mondatával véget ért az első felvonás. Egy olyan tizenöt éves háború ért véget, melyben valóságos fegyver el se dördült.


De azután jöttek, s dörögtek az igaziak. Három hónapon át a háború kellős közepén éltünk. A golyók bejöttek a kulcsluk fölött. Befészkelték magukat a falba, a galambházba. Azt hittük, ha elmenekülünk előlük, nem találnak meg. De utánunk jöttek Pátkára, Pákozdra, Baracskára. Ültünk a sarokpadon, ott se voltunk tőlük biztonságban. Ahová néztünk, fegyverek néztek vissza ránk: ágyúk, dobtáras puskák, golyószórók. Szerények, nagyok, óriásiak. Lőni, sőt lövöldözni még szórakozásból is lehetett velük. „Te, fiú, ketyeg-e még az a förtelmes vekkeróra? Kösd föl a kútágasra, lengés közben is eltaláljuk.” Rötötötö és fuccs! Imádni való kis ruszki katonalányok, csupa kék szarkaláb a szemetek alja, pisztollyal pörköljetek oda a tetőket lesodró Messerschmitteknek!

Istenem, micsoda szánalmas félelemnek tűnt már anyám félelme azoktól a vadászpuskáktól! A háború katonái csak a libák fejét vágták le a fejszével az akáctuskón, az ökörbe, a disznóba golyót eresztettek.


...... De egyszer a Nagy Vadászatnak is vége szakad. A táj kiürül, a hajtók más vidékre költöznek. A Nagy Lövöldözés után is csönd lesz.

Ilyen csöndben vágtunk neki mi is, háromhónapos hányódás után, Baracskáról a hazafelé útnak. Amink maradt: egy kétkerekű szamaras kordén elfért.

Elfért azon még nagyanyám is, szegény Gémesi Éva, aki ha lélekben cipelte volna is, de lábon már nem tudta cipelni a gyomrában elburjánzott rákot. A kordét mi húztuk apámmal. Mi hallottuk fájdalmas nyögéseit, csöndes panaszát. „Ennyi golyódból nem tudtál bár egyet is adni, Uram. Egyet, hogy meghalhassak.”

Apám néha szemrehányóan hátranézett: „Nyugodjon már, mama, nyugodjon.”

Ki tudja, őszinte volt-e a csitítása. Ki tudja, mire gondolt közben. A szovjet katonáktól még Pákozdon hallottuk, hogy Zámolynak vége van. A házak romban, a határ teli futóárokkal, ágyúállással, teli bunkerrel, tankroncsokkal, aknákkal. Teli megkeményedett halottakkal és dögökkel. Újrakezdeni? Ott? Hogyan s miből? Először talán sarat kellene taposni, vályogot vetni, hogy legyen valamilyen tető a fejünk felett. Aztán 161egy csibét szerezni, egy malacot, egy üszőt, egy szekeret valahonnan. Félzsáknyi búzát vetőmagnak. És néhány szál koporsódeszkát is.

És akkor az úton, az út közepén, az alcsuti kastély felé vezető út közepén ott hevert egy puska. Egy igazi, márkás vadászpuska. Úgy hevert ott, ahogy bibliai úton heverhetnek égből pottyant csuda-tárgyak. Talán a grófé volt. Talán az intézőé. De csak volt! Most senkié. Apám megbabonázva áll mellettem a rúdnál.

– Nézd, puska.

– Látom.

– Csúsztassuk be a batyuk alá, hazavisszük. Öreganyád majd ráül – mondja izgatottan, s kifogja magát a kötélhámból. Körülnéz. Az egész környék néptelen, egyetlen emberi lény se látszik. A puska tehát nem lehet csalétek.

– Jobb, mint amit anyád eltakaríttatott velem a háztól… Dobjuk föl.

– Dobjuk.

Előreballag érte, fölveszi, aztán, mintha egy lőcsöt talált volna, ami még jó lehet valamire, közönyösen lépeget vele vissza a kordéhoz. Anyám, s a nővérem, akik nyolcvan-száz méterre lemaradva saslognak utánunk batyusan, most érnek utol.

S anyám meglátja apám kezében a puskát. Kifut belőle minden csöpp vére.

– Istenem, atyám, hát még most se volt ölég?

– Mit rémüldözöl már megint? Találtuk…

– Nincs egy rohadt kanala, tányérja, csajkából eszik, de már a puskán jár az esze. De már a gyilkoláson. Azt se tudja, hol alhat meg estére kelve, de neki puska köll! Mért nem mindjárt egy tank?!

– Az köllene a te fejednek!

– Megyünk vadászni, ugye? A bunkerból egyenesen az Irtásokra! Mert most már a büdös parasztjának is szabad. Azt hiszi, azért volt ez az egész istencsapás, a milliószor millió fegyver, hogy maga visszakaphassa azt a kurva puskát, amire egész életében áhítozott…

– Azért… igenis azért! – lobbant föl apámban az önérzet. – Kinek ártok vele, ha elviszem? Egy lepkét se lehetne lelőni vele, üres…

– Dobja el, ha nem akarja a gyerekeit lepuffantva látni útközben. Honnan tudja, ki állít meg bennünket, ki kutat át?

– Hozd csak, fiam – szólal meg rimánkodva nagyanyám –, lesz, amivel megszabadíts a kínjaimtól.

A puska, az akkori világ egyetlen szelíd puskája, koccanva ütődött oda egy árokbeli kőhöz.


Ezerkilencszázhetvenhat szeptember közepe. Ülünk apámmal a képernyő előtt. A nyolcvanhárom éves szem még töretlen, még vizsla, még érdeklődő. Nézzük a Lengyelországban folyó nagy hadgyakorlatot. Az egész mező szélességében tankok nyomulnak előre. Por, füst, dübörgés és félelmetes emlékek az agyban. Egész közeli csikordulások. Aztán heli162kopterek, repülők, rakéták. Össztűz. Szállnak a golyók szemünk láttára fehéren, puhán a képernyő szemcsés felületén. Ott lapulok újra a pákozdi kiserdő mellett.

– Emlékszel még arra a puskára, amit az alcsuti kastély közelében találtunk? – kérdi apám váratlanul.

– Hogyne emlékeznék.

– Anyád mekkora patáliát csapott miatta, nagyobbat, mint egy békekongresszuson. Azt hittem, kettényílik a föld, ott helyben. De én kibabráltam vele. Tudod, mennyi fegyver volt itt mindenfelé, mikor hazaértünk. Kapa nemigen maradt, de fegyver, az bőven. Vadonatújak; halomban is, meg elszórva is a bunkerekben. Kiválasztottam egyet a „fegyverraktárból”, bele a pokrócba, és föl az ólpadlásra. Disznó sokáig nem volt, elfért. A csövét később kifurattam Tanárki Ferenc bátyáddal, hogy ne golyós legyen. Puskapor volt dögivel, csak ki kellett szedni az aknákból, fojtás helyett pedig megtette a kóc, de… sajnos… mégse volt vele szerencsém. Mikor a majori gyerekek igazi gépfegyverrel lövöldöztek egymásra az erdőben, kidoboltatta a Nemzeti Tanács, hogy akinél bármilyen fegyver van, szolgáltassa be. Könnyű azt mondani. Ha anyád megtudta volna, hogy én fegyvert rejtegettem a háznál, úgyse lett volna előtte maradásom. Nem adtam le. Legyen, ami lesz. Meg különben is, majd csak jönnek jobb idők, gondoltam, amikor a paraszt is lőhet egy-egy nyulat, ha éppen ez a bolondja.

De amik jöttek, rosszabbak voltak a rossznál. Jött a beszolgáltatás. A nincsből kellett volna adni valamit. A nincs-búzából, a nincs-disznóból, a nincs-tejből. Nekünk itt előlről kellett kezdeni mindent, nem úgy, mint azoknak, akiken csak átballagott a háború. Előfordult, hogy tizenhárom végrehajtó is meglepte Zámolyt. Tizenhárom kis Rákosi. Na ez az a pillanat, amikor az én vadászpályámnak is örökre befellegzett, gondoltam magamban. Mert ha azok a siska emberek két cső kukoricáért földúlják a házat, a padlást, a hidast, nekem végem. Mondhatok nekik bármit, rám fogják, hogy meg akarom dönteni a rendszert. És hát azt se akartam, hogy az én dolgomból neked valami bajod legyen a gimnáziumban. A csövet szétfűrészeltem, a závárzatot meg elástam, egye meg a föld.


Nézem a kis madárlélegzetű öregembert, akinek ennyire kellett volna a puska. Az egész pörölyös életen át egy puska. Fiatalon és vénülőfélben is. Még egy háborút idéző hadgyakorlat is azt juttatja eszébe. A sok törvényes fegyver – az ő törvénytelen, árva kis fegyverét.

Igaz lehet ez az egész igaz történet?

Vagy a puska időközben már nem is puska volt? Valami más, aminek apám nem ismerte pontosan a nevét?

Az a sejtésem, hogy egy összetöpörödött Ádám ül mellettem a televízió kékes sugárzásában, aki valahonnan kiüldöztetett.

Legkevésbé a fegyverek közül.

1976
163
A haszon

Megyünk J.-vel át a Margit hídon Budáról Pestre. Vibráló, nyári este van; fülledt, párás. A délutáni zápor maradék tócsái még nem száradtak föl a betonhorpadásokból. Ide-oda szökdelve kerülgetjük őket. J. meglepetésszerűen belerúg valamibe. A gyönge világítás miatt nem látjuk, mibe. De olyan hangja van ennek a valaminek, mint a hajcsatnak: zörgő, száraz.

Megkeresem a tekintetemmel, s akkor látom, hogy egy hatalmas szarvasbogár kapálódzik hátára fordulva a lábunk előtt.

J. ösztönösen már pöccintené is lábával el az útból a gyönyörű példányt, bele a Dunába, de én ugyanilyen gyorsan váltó ösztönnel megakadályozom.

– Hasznos? – kérdi J. csodálkozó, sőt elképedő arccal, amikor megérti, hogy a bogarat gyámságom alá helyezem.

Erre én nézek rá elképedve, s kitör belőlem a nevetés. Hasznos? Hogyan juthat ilyesmi az eszébe? Hogyan juthat egyáltalán emberi észbe? Hát lehet hasznos vagy haszontalan egy szarvasbogár belehullva és beleveszve a világvárosi kavarodásba, tizenöt méterrel a Duna fölött, fű nélkül, fa nélkül, egymagában, siető vagy tócsákat kerülgető lábak szelíd zűrzavara közben?

De meg kell értenem J. kificamodott észjárását is. Elszégyellte magát, amiért első reflexmozdulásával bele akarta rúgni a bogarat a vízbe. S maga mentségéül nem tudott mást kérdezni hirtelen zavarában, mint ami a legősibb ítélkezésünk alapkérdése: hasznos-e?

Mármint: hasznos-e az embernek?

Ez a mélyen izzó önzés, ez a gyakorlatias ösztön az idők kezdete óta vérünkké vált. Támadó s védekező mozdulatainkból ugyanúgy előszikrázik, mint váratlan elszólásainkból, holott sem a hasznosság, sem a haszontalanság fogalma nem ilyen egyértelmű. Mint a világon minden: egyik is és a másik is viszonyt tételez föl – a hasznosítható és hasznosító viszonyát. Ami egyértelműen azt jelenti, hogy az érték nemcsak a hasznosíthatóban van elrejtve, hanem a hasznot kereső személyben is. Magyarán szólva: a haszon igazi értékét a viszony jellege, természete, szellemi mélysége határozza meg. Az idő és az alkalom kopársága vagy telítettsége. Ha például J. sem azt kérdi tőlem zavarában a Margit-híd közepén, hogy hasznos-e a szarvasbogár, hanem azt: hogyan kerülhetett ide – a kérdés más érzelmeknek, gondolatoknak, emlékeknek, s általuk más értékeknek nyit távlatot. A gyámoltalan bogár kapóra jön a képzeletnek, s rögtön izgatni kezd: csakugyan, hogyan röpülhetett ide emeletes házak, villamos huzalok szövevényén át? Magától tévedt ide, vagy kirándulók hozták magukkal egy fűben meghempergetett hátizsákon?

Elég ennyi a tűnődés beindulásához, máris kitárul a gyerekkor nagy csapongásaival, s barbár élményeivel. Zöld esték úsznak elém erdőalji 164csönddel, s a levegőben imbolyogva röpködő szarvasbogarakkal. Ott lapulok a fűben, kezemben letört bodzaággal, hogy óvatlan pillanatban lecsaphassak rájuk. Fűt a vadászszenvedély ősi izgalma, de közben mintha Dylan Thomas költő gyerekkori barátja volnék, az ő bagolyhuhogásos verseiben bóklászgatok, sőt verset írok magam is: a kezem feje harmatos, és már rég nem az foglalkoztat, hogy hogyan és miként került a hídra a szavasbogár, hanem az, hogy én hogyan kerültem föl az erdőaljai fűből ide, az elborultan hömpölygő Duna fölé, autók, villamosok nyüzsgésébe, a világ egyik legvonzóbb városába?

Íme, a „haszontalan” bogár máris hasznossá vált, mert abban a viszonyban, ami kettőnk közt a sors esetlegessége révén alakult ki, nemcsak önmagával maradt azonos, de szövetkezett az én képzeletemmel is. Múltammal, sőt a most alakulgató jövőmmel is.

A már gyakorlatias világ az ilyen „áttételes hasznot” nem tekinti igazi haszonnak. Legföljebb véletlen szerencsének, költészetnek, bolondériának, vagy hogy a kínálkozó szójáték üdeségével éljek: bogarasságnak. Aki – európai ember létére – alaposan körülnézett Amerikában, meghökkenve könyvelhette el magának, hogy mennyi, de mennyi mosoly, nevetés, fogak és fogsorok kirakati öröme villogja körül. A siker légköre fülig elhúzott szájakat kíván. Célszerűség, hasznosság, lendület, életerő – ezeket a fogalmakat nem csupán a reklámszintű gondolat ismételgeti reggeltől estig és égeti bele a tudatba, de a politikai akarat is. Európát Amerikától az Atlanti-óceán mellett még a kételyre, a kételkedésre való hajlam is elválasztja. Mi – óvilágiak – nem vagyunk föltétlenül borúlátóak de az átlagamerikai, születésétől és neveltetésétől fogva föltétlenül derűlátó; mentes az örökös latolgatásoktól. Talán még a neurózisa is a kötelező vigyorgás egyirányú utcájába tereli bele. És elhúzódik ez a kényszer a haláláig, sőt azon is túl! Láttam olyan „kicsattanó egészségről” tanúskodó halottat, akit oly üdére és sportosra maszkíroztak, mintha a halottasházban az utolsó tévéfellépésére készülne.

Mi más ez, ha nem a végsőkig csigázott hasznosságelv? Miért is legyen a halott riasztó? Kinek az érdeke, hogy féljenek vagy undorodjanak tőle? Különösen akkor, ha gazdag volt, és bölcsesség helyett igézetes összegű vagyont hagyott az élőkre. A holtak és az élők is úgy próbálják közösen kicselezni a halált, hogy elhazudják belőle a rettenetet. Nem vallás és nem filozófia segíti őket ebben, hanem a kedvező célszerűség, a megrendüléseket áthidaló gyakorlatiasság. A „rózsaszínű praxis”.

A civilizált világ minden országát fenyegeti az amerikanizálódás ragálya. Leginkább épp a technikailag fejlett államokat. Egyrészt azért, mert a tömegtermelés és a megbabonázott fogyasztás korában Amerika az a betegesen izgató maneken, akit másolni kell, másrészt azért is, mert olyan közvetítőeszközök, mint amilyen a televízió, a rádió, a video, a film ezekben az országokban képesek legelőször közölni és elterjeszteni a zene, a szórakozás, a viselkedés, az öltözködés, a gondolkodás új módozatait. De, azt hiszem, nagyot tévednénk, ha pusztán a rockzenével, a 165farmernadrág elterjedésével, a kocogás, az erőfitogtatás divatjával, s az üdvösségkeresés hasonló természetű formáival azonosíthatnánk az amerikanizálódást. Lappangóbb és áttételesebb formái is érvényesülnek. Ilyesminek érzem én a lecsupaszodó haszonelvűség terjedését a világban. A mának élés vigasztalan hedonizmusát: a gyorsan fölserkenő, illetve fölserkentett vágy minél gyorsabb kielégítését.

Az eredeti tőkefelhalmozás korában Amerikát még az ódivatú protestáns erkölcs kormányozta. Dolgozni nemcsak a munkabérért kellett, de a becsület, a tisztesség nevében is. Eszményi az a munkás volt, aki nem dohányzott, nem ivott, nem élt kicsapongó életet. A munkaerejével megtermelt haszon egyúttal tehát a morális értékek takarékkönyvébe is belekerült. De attól a pillanattól kezdve, hogy az amerikai gazdaság elért egy bizonyos szintet, s ki tudta elégíteni az alapvető igényeket, gyorsan átállt, s hozzálátott ahhoz, hogy a fogyasztói igényeket mesterségesen fölcsigázza. Kezdte meggyőzni a vásárló állampolgárt, hogy olyan árut is vegyen meg, amelyről eddig álmában se tudott, s talán szüksége se volt rá. A reklám mint a csábítás múzsája állandóan a jobb dolgok iránti vágyat élesztgette az egyénben. Nem a szükséges került az ember szeme elé, hanem a lehetséges. A lehetséges pedig – mint tudjuk, közegellenállás nélkül – újabb lehetségesre utal, s ezáltal illúziót szül.

Néhány esztendő alatt itt, Magyarországon, belekóstolhattunk ebbe a bódító élménybe. Mindenféle behozatali áru tűnt föl a belváros üzleteiben. Ötféle szappan helyett harmincféle szappan, s tízféle bensőséges, meghitt női holmi helyett ötvenféle kivitelű; s mi vásároltunk, mint akit sajogtató hiányérzet gyötör, vagy pénz híján, bámultuk csak a kirakati példányokat, amelyek mögött érzéki, párás vidékeket sejtettünk, tengerpartot, napsütést, pálmát, lebarnult testeket.

Haszon?

Netán a sóvárgás vagy a lázadni tudás haszna? Ha a léleké és a szellemé is volna ez az újkeletű sóvárgás, akkor könnyű szívvel rámondhatnánk, hogy még az ilyen bolondító, kéjes csigáztatás is hasznos, de amikor csupán a testre, a test kényelmére szűkül, mi mást mondhat az ember, mint hogy nem egyéb ez, mint az anyagi világ romantikája? Paul Nystrom, a modern piac egyik szakértő kutatója, éles szemmel vette észre, hogy az ipari civilizációhoz, járulékos elemként, ma már nem tartozik hozzá a fölhalmozható erkölcsi haszon, ellenkezőleg, a „hiábavalóság filozófiája” tartozik hozzá. A kimerült, a fásult, a céljavesztett ember azzal igyekszik elleplezni – maga előtt és mások előtt is – élete ürességét, hogy újabb és újabb holmikkal, árucikkekkel frissíti föl környezetét. És ha így se nyugszik meg, a hiábavalóság érzése olyan pótcselekvésekre, pótszenvedélyre vált át, mint az alkoholistáknál az ivás kényszere. A fájdalmas űrt újra és újra ki kell tölteni valamiféle ideiglenes reménnyel. Régen a közerkölcs kátéja egyértelműen arra buzdította a dolgozó polgárokat, hogy a munka: erkölcsi kötelesség. Ma szó sincs ilyesmiről. Dolgozni azért kell, hogy a munkás minél eltökéltebb, minél 166szorgalmasabb fogyasztó lehessen. Ezzel aztán be is zárul az az ördögi kör, amelyet jó néhány amerikai társadalomtudós már az ötvenes-hatvanas években keserűen és pontosan megfogalmazott. Megfogalmazásaik lényege az, hogy amikor a gazdasági szükségszerűség behódol a korlátlan gazdasági fejlődés szükségszerűségének, az alapvető emberi igények kielégítése helyett elkezdődik az áligények megfegyelmezhetetlen elburjánzása.

Ha nekünk itt Közép-Európában ettől a jövőtől közvetlenül nem kell is félnünk, a sóvárgás fertőzése révén számolnunk kell vele. A hiányérzet ugyanis nagy hatású erő volt mindig, már-már vallásos indítékú, s különösen azzá vált napjainkban, amikor tekintetünk úgy sétálgathat a világ szemkápráztató üzletnegyedeiben, mint ahogy egy magyar tanyasi lány vonulgat lassan mondjuk Bécs belvárosában. Legyen bármi a véleménye, megtérve a csillogó kirakatok közül, az ábrándozást, mint valami beteges szerelmet, életre szólóan hazahozza.

A társadalmak rossz közérzetét manapság – eszmék és célok hiányában – semmi más, még utópisztikus ígéret sem képes ellensúlyozni, csak a „jólét ígérete”, illetve megvalósulása. A közvetlenül fölélhető és hasznosítható haszon.

Vannak idegbetegek, akik céltalanságuk és reménytelenségük állapotában ellenállhatatlan evéskényszert éreznek. Mondjuk ki kereken: zabálnak. Az ilyen betegeknek hiába szónokolna az orvos aszkézisről, a hang nyilvánvalóan csak vadítaná őket.

Így van ez valahogy azzal a neurotikus tömeggel is, amely áttételek nélkül kívánja megvalósítani saját érdekeit. Elképedve kérdi ez a tömeg egyetlen ember szájával is: hasznos-e a szarvasbogár egy világváros kellős közepén? Hasznos-e a csodálkozás, a jó emberi szó még akkor is, amikor már veszve minden, és nincs értelme semminek se? Ezt kérdi fölhúzott szemöldökkel: hasznos-e a vers, az igazság, a művészet, a filozófia, az önismeret láza, a célszerűségek világa fölé odanyomuló szelíd emberi gúny? És netán hasznos-e az is, ami első látásra fölöslegesnek hat, és haszontalannak látszik?

1985
A holtpontjaink

Egyre több a holtpont az életünkben, amelyen így-úgy, kisebb vagy nagyobb erőfeszítéssel át kellene lendülnünk.

Kezdjük talán rögtön a fölkeléssel. Nyomasztó, nehéz álmok után megébred az ember; nyújtózik, sóhajt, aztán lekászálódik az ágyról, éles kilincsnyikordulással kinyitja az ablakot, s kinéz. A szemközti jegenyék levele harmatosan susorászgat neki. Százezer csecsemőtenyeret képzel el magának nagy hirtelen, amint egy fölszálló üvegrakéta belsejéből in167tegetnek, hozzá a sugaras űr, de amikor félálomszerű tekintete váratlanul az ablak párkányára téved, a látványba finoman beleborzong: vastagon feketedik rajta a korom. Föl lehet benne ismerni a gerlék lába nyomát és a feketerigókét is. Mintha vékony, hajnali sáron sétáltak volna át.

Furcsa módon nem a szememet sérti elsősorban a levegőből lerakódó széndara, korom, füstüledék, hanem a gyomromat. És a gyomromon át a közérzetemet. Mert hiába integet megszámlálhatatlanul sok levelével a jegenye, idegenül figyelem testvéri iparkodását. S nem tudok semmi másra gondolni, mint arra, hogy micsoda dögletes levegőt lélegzünk mi be gyönyörű fővárosunkban! Goromba kémények ontják a füstöt őszökön, teleken, tavaszokon át. Egyrészt azért, mert rossz a szén, és megvénültek a kazánok, másrészt mert a fűtők hatvan-hetven százaléka iszik, politikai dacból, sértettségből, vagy „munkásöntudatból”, miközben úgy tüzelnek, mintha lecsúszott bárók volnának valamennyien: ha ég – ég; ha füstöl – füstöl.

Mi, pestiek, hazaiak, valamelyest hozzáedződtünk a levegő állapotához, de ha külföldiek érkeznek hozzánk, különösképpen, ha finnek, svédek, olaszok, láthatóan szenvednek tőle. Órákon belül begyullad a torkuk, hörgőik megtelnek mindenféle csúnyasággal, s egyiknek-másiknak még a szeme is bevörösödik. Ami tetszik nekik, rögtön meg is gyötri őket. Micsoda szerencsétlen meghasadtság!

Vajon mennyi bűn terheli ebből a civilizációt, s mennyi bennünket? Gazdagabb országok föltétlenül jobb levegőt szívnak. A civilizáció mellett szerepet játszik tehát a szegénységünk is. A szegénységünk? Igen, de a kijelentés mégsem olyan egyértelmű, mivelhogy a szegénység csak részben sors, részben a mi ostobaságunk következménye. Alig hiszem, hogy kissé jobb módú demokráciák megengednének maguknak annyi tékozlást, ráfizetéses kísérletet, amennyit a szocializmus már évtizedek óta nagyvonalúan eltussol. Százmilliós ráfizetés a hozzá nem értés miatt! Másik százmillió egy-egy üzletkötő személyes érdeke következtében! Leég egy világpiacra termelő optikai üzem – a kár hárommilliárd forint. Csak a pőre kár. Amíg új épül helyette, addig az új költségekkel és a kieséssel együtt talán ötszörösére fölszaporodik a veszteség. Szegénység? Sorscsapás? Hátha inkább végzetté fajuló nemtörődömség! Ugyanis egy ország gazdagsága vagy szegénysége csak részben függ anyagi, s természeti adottságaitól. Legalább annyira függ szellemi és erkölcsi képességeitől. A figyelemtől, amellyel megrajzolnak egy hídszerkezetet, s amellyel végigkövetik egy nehéz sorsú igazság útját. A munkához nemcsak eszközök kellenek, lelkület is kell. Egyre világosabb, hogy századunkban a tárgyakba rejtett gondolatot ugyanúgy meg kell fizetni, mint az anyagot magát.

Tehát ha azt mondom: füst és politika, szennyeződés és politika, csakis első hallásra csikorítok össze egymástól idegen fogalmakat. A második pillanatban már egyre világosabb a kapcsolatuk. Gondoljunk csak a hírhedt kétütemű autóinkra! A tömérdek pöfögő Wartburgra, s Tra168bantra. Mint elvadított, gátlástalan utcakölykek, lökik arcunkba a füstöt. Fintorgásunkra kész a válasz: szegények vagyunk, s nekünk csak erre telik. Már a föntiekből is kiderült, hogy ez csak féligazság. Hát még ha kockáztatjuk továbbkaparni a tényeket eltakaró románcot, hamarosan kivillan egy új igazság: az, hogy a levegőt koszosító Trabantok helyett netán más autókat is behozhatott volna az állami külkereskedelem. Például finom és kecses japán autókat. Olyan áron, amely végső elszámolásban – semmivel se került volna többe a „papír-Mercedeseknél”.

De lám, az ország politikai érdeke e téren is mást kíván, mint a gazdasági érdek és a józan logika. Minket „politikai vérszerződés” kötelez a szocialista országokkal még autóügyben is! Aki szót emelne az eladónak és a vevőnek egyaránt káros üzlet ellen, ezt a szerződést támadná hátba. S vele együtt a politikát irányító erőket, a politika mögötti filozófiát. Egyebek közt azt a belénk sulykolt tételt, miszerint: a lét határozza meg a tudatot.

Ki az, aki kötözködni merne ilyen vastörvényhirdetőkkel? Pedig ideje lenne már, hogy végre a tétel fonákját is elrebegjük: nevezetesen azt, hogy néha bizony a tudatunk segíti meghatározni létünket.

Az első füstnyeléssel és az első politikai gombóccal elérkezik hozzánk az első holtpont.

De jönnek sorba a többiek is.

Becsukjuk az ablakot, hátat fordítunk koromnak, füstnek, s bekapcsoljuk rögtön a rádiónkat. Szokásból? Távlatkeresésből? A készülékből zene, zenei rikácsolás vagy bájolgás árad, közben lidérces világhírek. Frankfurtban, Londonban és Rómában pokolgép robbant. Amerika tizenegy percig tartó bombázással leckézteti meg Líbiát, illetve személyesen Kadhafit, a terrorizmust pártoló magatartása miatt. Romok és halál csak úgy mellékesen! Több szűrőn átszűrve, valamelyik távoli adó egy szovjet tudós fölszólalását ismerteti a csernobili atomerőműről. Aggodalom és figyelmeztetés szól a hónapokkal előbb elhangzott fölszólalásból, de amit a tudósi hang kiemel, az állampolgári tapintat elködösíti. Mert ki meri kimondani előre, még ha gondolja is, hogy pokolgép lehet egy-egy rosszul megépített vagy gondatlanul kezelt atomerőmű is. Méghozzá: törvényesített, állami pokolgép.

Borotválkozunk, mosakszunk, reggelizünk, s eközben csupa olyan világügy ömlik elénk, amelyhez eredetileg semmi közünk, a következményeikkel azonban, mint a legszemélyesebb dolgainkkal, föltétlenül számolnunk kell. Hatásuk úgy ér hozzánk, mint a sugárzás.

Így leszünk végül áldozatok olyan történések kapcsán, amelyekben még távoli tanúk se voltunk.

Rendkívül rontja helyzetünket az a körülmény, hogy a legtöbb esemény csonkán kerül be agyunkba, elnagyolt és tudatosan kiemelt részletekkel, de a még romlatlanul működő erkölcsi érzékünk a részleteket is ugyanazzal a mohósággal igyekszik földolgozni, mintha kerek, egész hírt 169kapott volna rágódásra és emésztésre. A csőbehúzásra, az önbecsapásra – mai szóval élve: a manipulációkra – ily módon nemcsak a külvilág szorít rá bennünket, hanem saját becsületünk is. Résztvevők akarunk lenni akkor is, amikor kikosarazottak vagyunk.

Valójában még el se kezdődött a nap, hisz előtte vagyunk munkánknak, a tárgyalásainknak, a döntéseinknek, s a holtpontjaink máris húznak bennünket a föld felé. Mi lesz még velünk délig, estig, lefekvésig?

1985
A vérszomjas veréb

Azt, hogy a párduc micsoda mámoros vadsággal készül elejteni a kiszemelt gazellaborjút, már láttam. Láttam vérgőzös kutyát is, kivetkőzve magából, tilalmas vadászaton. De vérszomjas verebet eddig még soha! Úgy látszik, hogy az élet milliónyi furcsasága közt ennek is be kellett következnie.

Déli tizenkettőkor abbahagytam a munkát. Kikönyököltem az ablakba sütkérezni. Dőlt rám az akácillat, s egészen belefeledkeztem. Fejem fölött váratlanul erős szárnysuhogásra neszeltem föl, s nem akartam hinni a szememnek: egy felbőszült testes veréb árvácska nagyságú pillangót hajszol. Sirr-surr cikbe-cakkba, föl-le, mint fölényben levő macska az egérrel, s aztán hamm, bekapja.

Veréb a lepkét?

A szemem láttára.

Eddig még nem hallottam és nem is olvastam ilyesmiről. Öngyilkos bálnákról és homoszexuális kutyákról igen. Persze lehetséges, hogy ez a kivételes, mint ahogy hiszem. Ő se szokhatott rá a magok, a hulladék, az állati ürülékekben található kukorica, s búzaszemecskék után a pillangóhúsra, legföljebb annyi történhetett, hogy az a ténfergő, boldog lepke az útjába került, fölbosszantotta, s ő nem tudta másként kitölteni rajta a dühét, mint hogy fölfalta.

Valójában nem is olyan különc történet ez. Öt méterrel lejjebb, a földön, naponta végigélünk hasonló fölfalatásokat.

Ráadásul útszéli, tébolyult rikácsolások közepette.

1985
Az alku

N. N. író közéleti ember. A taktika nagymestere. Mint ahogy vannak nagymesterek a sakkozásban is. Türelme égig ér, s kapcsolatőrző képessége lenyűgöző. Amikor egy vitában mások már rég lesöpörték volna az asztalt, vagy ráborították volna ellenfeleikre, ő ilyenkor érzi magát ele170venében. Mosolyog csak tömpe bajusza alatt, és azt ismételgeti magában: maradjunk csak realisták; ugye, nem vitás, hogy hatalmon nem mi vagyunk, tehát helyzeteket és alkalmakat veszíthetünk, de az igazunkat nem veszíthetjük el soha. Különösen az igazságkeresés erkölcsét nem.

A küzdelmet N. N. sose hárítja el magától. Megszokta, mint sportolók az edzést és a versenyeket. Húsz éve nem ismerek olyan társadalmi gondot, amely az ő homlokán ne rántotta volna össze a ráncokat. Népesedésügy? Egymaga verte az asztalt a kormányzattal és a „fölvilágosult, szabadelvű” értelmiségiekkel szembefordulva. Újságuralom? Tévéuralom? A kulturális elszennyeződés támogatása állami szinten? Hazafiatlan nevelés az iskolában? A vidéki Magyarország lebecsülése? Nem folytatom, hosszú lenne a leltár.

Szorítóba lépése idején tüskés embernek hitték, teremtettek is köré olyan legendát, amely közelebb állt Drakulához, mint mondjuk Szent Györgyéhez. Szerencsére – szerencsénkre! – még a rágalmak se mérgezték meg bivalyerős természetét. Dohogta a magáét tovább, s mivelhogy nem a levegőbe beszélt, az évek során kikerülhetetlen személlyé vált; mint író, mint közéleti ember és mint író-politikus is. A goromba szélsőségek ugyanúgy nem kerülhették ki, mint a szelídek, lett légyenek bár a hatalomban vagy a hatalmon kívül.

Szerepét legérezhetőbben egyeztetőképessége növelte nagyra. Vereséggel sose távozott a küzdőtérről, de győztesen se. Mert a sikerei inkább csak félgyőzelmek voltak, soványka dicsőségek, az adott helyzetben való mellkihúzások, melyeket a kishitű hívők vagy a nagy távlatokban gondolkodók egyformán vereségnek szoktak megítélni.

A magyar írók közül Veres Péternek volt hasonló szerepe, mint N. N.-nek. Valószínű, hogy azt a bizonyos árnyaltabb „guvernamentális” bölcsességet tőle örökölte. Különösképpen a pragmatizmusát. De N. N. nemcsak Veres Péterhez kötődik erős szálakkal, de vékonyabb kötelékkel Illyés Gyulához is. Az alku és a megalkuvás értékkülönbségéről Illyés írt sokat, politikai, erkölcsi, filozófiai értelemben is. N. N. mindezt ismeri, s önállósult tanítványként a mi időnkre és a mi összegabalyodott helyzetünkre alkalmazza tételeit.

N. N. korunkat a kompromisszumok korának tartja, ugyanolyan alapon, ahogy az ezerhatszázas esztendők első harmadát a vallásháborúk korának nevezték el a történészek. Szerinte nincs egyetlen fő mozzanata se századunk második felének, amelyet ne lengne körül, ne karmolna vörösre vagy ne szőne-fonna át a kompromisszum. Korunkat, a maga nedveivel, a politika itatta, s járta át, mint a vallásosság érzése a középkort. Ebből értelemszerűen az következik, hogy még a „függetlennek” látszó valóság se létezhet kompromisszum nélkül, mert annyi feszültség, fegyver, ellentmondás, gyűlölet, sérelem halmozódott föl körülöttünk, annyi tevékeny képtelenség s célba kívánkozó harag, hogy fékentartásukat csakis szakadatlan alkukötések révén tudják biztosítani a világot 171kormányzó erők. A kompromisszum tehát mint létalap és létföltétel szerepel szótárában.

Kalapot emeltető álláspont ez egy olyan országban – itt Magyarországon –, ahol lappangva bár, de kurucos és szabadságharcos hagyományokat élnek, s eleve rossz csengése van az egyezkedés, a kiegyezés, az alku, a megalkuvás szavaknak. Hacsak halljuk is őket, vereségek és megaláztatások epeíze émelyeg föl bennünk azonnal. A becsapottság megemészthetetlen emlékei.

N. N. mindezt pontosan tudja, sőt érzi is, de mivel neki sokkal jobb gyomra van, mint az átlagos magyarnak, nem iszonyodik el egykönnyen semmitől: sem a jelen idő nehezen megrágható húscafataitól, sem a folytonosan fölbukkanó történelmi érzelmektől. „Ne felejtsük el – mondogatja –, nemcsak mi élünk itt, ebben a hazában, élnek itt fölöttünk mások is. Akik kormányoznak bennünket. Nélkülünk nem képesek cselekedni. Nem képesek teljesen ellenünkre sem. Mint ahogy mi se ficánkolhatunk csak úgy szabadon, nélkülük. Egyedüli esélyünk tehát a kölcsönös érdekek érintkezési pontját megkeresni, a mozgásterünk közepévé avatni.”

Legalább húsz év óta él és küzd e szerint az elv szerint. A politikai hatalom kénytelen volt elfogadni őt vitatársul, s félig-meddig ellenfélül. N. N. így lett az irodalom- és a művelődéspolitika kikerülhetetlen szakembere. Specialistája. Bármi fölbolydul az irodalmi életben, előbb-utóbb bedarázslik az ő világába is. Véleményt mond, tiltakozik, egyetért, elegyenget – mindenesetre így vagy úgy, de befolyásolja a dolgok menetét.

Ha írásban fejthetné ki ezt a hatást, odaadóbban figyelnék rá, mert megfogalmazni valamit sokkal komolyabb vállalkozás, mint csak megnevezni. „Beszélni annyi, mint cselekedni – jegyzi meg egyik tanulmányában Sartre –, mert az a dolog, amit megnevezünk, többé már nem teljesen ugyanaz, mint ami előtte volt.” Ez igaz, de a szóbeli rögtönzések, még ha gyilkos szó-ütközetbe torkollnak is bele, lehetnek egy közéleti szerep élénk járulékai, az írásban való megfogalmazáshoz azonban olyan hit kell, olyan önfegyelem és elszántság, amely túl van szerepeken és jól bevált taktikákon. Sajnálkozva mondom, hogy közvetlenül politizálni N. N. is elsősorban csak szóban szokott: fölszólalásaiban, komoly országos viták résztvevőjeként vagy a főhatóságokkal zajló tanácskozásokon.

Taktikusi megizmosodása is ezekre a gyakorlóterekre vezethető vissza. Pályáját a „fényes szelek” megindulásával kezdte, s politikusi hajlamait később is ezek a szelek bontogatták. Ha időnként aggodalommal figyelem emlékezetes szerepléseit, ógásom-mógásom eredete ugyancsak a korán kialakult szóbeli politizálás gyengeségében keresendő. Egy lírai illúzió időntúli ápolgatásában: nevezetesen abban, hogy így, „vitatkozgatva” is eljuthatunk a dolgok lényegéhez. N. N. nem hajlandó tudomásul venni, hogy módszere és politizáló stílusa – minden erkölcsi emelkedettsége ellenére is – idejétmúlt. Nem úgy, hogy ómódi, hogy 172nemesen konzervatív, hanem hogy áttetszően következetes. Mint ahogy utaltam már rá, N. N. teljes testbedobással vesz részt minden jó közösségi ügyben. Ezt ellenfelei is tudják róla. Sőt azt is, hogy ideológiai érvekkel meggyőzhetetlen, hisz a fejében zümmög, dolgozik az egész Statisztikai Hivatal. Éppen ezért már nem is meggyőzni akarják, hanem konzerválni saját hitében, saját fontossága szerepében. Vele bármilyen mérkőzésbe belemennek, mert előre tudják a végeredményt: döntetlen. Kissé távolabbról nézve a küzdelmet, már-már azt gyanítja az ember, mintha a taktika nagymesterét ők, az ellenfelek nem engednék szívesen veszíteni soha. Tudniillik, ha N. N. egy-egy döntéses helyzetben egyszer is veszít, fölébred Don Quijote-i álmából, és törni-zúzni kezd. Ostoba bűn volna minden hatalom részéről. Célt így nem érhetnének el, de úgy már igen, ha kikényszerítik belőle az alkut. A kor varázsszavát: a kompromisszumot. Mert így jó érzést okozva hagyhatják figyelmen kívül N. N. erkölcsi akaratát.

Nehezen írom le: a jó taktikus ilyenkor esik bele saját farkasvermébe. Ugyanis azt érezheti, hogy minden tőle telhetőt megtett a hatalmat képviselő erőkkel szemben: alkura szorította őket. Nem akármi ez, tagadhatatlan. De csak akkor, ha az alkut két olyan fél köti meg egymással, akinek egyformán fontos érdeke – azt mondhatnám: létérdeke – a megegyezés. Gyakorlatilag és morálisan is. De nálunk csak pillanatnyi érdekek kormányozzák az életünket, és valljuk be, ennek a technikájához a hatalom jobban ért, mint bárki, aki kívül van rajta. Nemcsak, hogy jobban ért, előnyösebben is élhet vele. Számtalan kedvező mellékkörülmény mellett a hatalom rendelkezik legszabadabban például az idővel is. Tegyük föl, hogy N. N. – hisz továbbra is ő a főszereplő – nehéz huzavona után megállapodott valami szellemi, eszmei vagy gazdasági ügyben a hivatalos szervekkel. A hivatalos szerveknek nem kell fölbontaniuk a megállapodást, csak egy kicsit húzni kell az időt. Csak egy hetet, csak egy hónapot, fél évet, s eközben az alkukötő úgy lehetetlenedik el, hogy előzőleg erkölcsi győztesnek is érezhette magát. Alkut valójában csak olyan felek köthetnek egymással, akik nincsenek kiszolgáltatva egymásnak. Minden egyéb alkukötés vége szomorú kergetőzés, kifáradás, jelképes szóval élve: a macska kompromisszuma az egérrel.

1985
A műkedvelők

Tömérdek kéziratot kapok olvasásra és bírálatra fiatal, kezdő íróktól és örökös műkedvelésre ítélt, ismeretlen szerzőktől. A hasas borítékokban vagy a gondosan becsomagolt mappákban általában versek érkeznek, de érkezik bennük novella, kisregény, filozófiai értekezés, napló, önéletírás, elvétve még egy-egy dráma is.

173

Ha valamelyik irodalmi lap szerkesztőségében dolgoznék, természetesnek tartanám – természetes sorscsapásnak – ezt a kéziratzuhogást a fejemre, így azonban csak hápogok sokszor: micsoda balhiedelem, s micsoda tájékozatlanság kell ahhoz, hogy írójelöltek, zugírók, boldog és boldogtalan dilettánsok, támogatást remélve, épp hozzám forduljanak bizalommal: hozzám, aki végeredményben állástalan, magánzó író vagyok, befolyás nélküli tollforgató, költőibben kifejezve: olyasvalaki, aki – egyetlen folyóirat kivételével – a legtöbb irodalmi lap körhintájából önként kiszállt vagy kizuhant.

Balhit és tájékozatlanság?

Lehet, hogy rosszul ítélem meg a bizalom eredetét. A kéziratokat kísérő levelekből legtöbbször ugyanis nem a segítségkérés csordul ki elháríthatatlanul, hanem a panasz és az együttérzés. Panasz azokra a szerkesztőkre, munkatársakra, akik durván eltanácsolták őket az irodalom tájékáról, s őszinte, forró együttérzés velem, akiről innen-onnan, hazai pletykákból vagy külföldi rádiók adásaiból szintén azt kell hallaniuk, hogy bizonyos dolgok közlésében újra és újra megakadályoz a politika. Vagyis mi ugyanabban a lábat zsugorító cipőben járunk.

Ha az áttüzesedett levelek után elolvasom a kéziratokat is, többnyire magamba roskadok jó időre: micsoda nyakatekert és fonák a mi szellemi életünk! A jogosan agyonsújtott rossz íróktól több figyelmet, s jóval több nyíltan kifejezett rokonszenvet kaptam eddig, mint a hivatalosoktól, s mint az igazán jóktól. A mindenünnen kirekesztett dilettánsok – a hazudozások és a bizonytalan értékek világában – fölszabadult léleknek érezhetik magukat, a szókimondás bajnokainak, akiket már ugyanúgy nem köt semmiféle állampolgári fegyelem, mint az ellenzékieket. Túl vannak már ők is a megfontolásokon, az ügyeskedéseken, az alkukeresés szerencsétlen kis ügyletein. Hitük szerint se azért szorultak ki eddig és szorulnak ki ezután az irodalom berkeiből, mert rossz az, amit írnak, hanem azért, mert ez a mai politikai rendszer képtelen elviselni az ő veséző, bátor kritikájukat. Ezért is mondják nekik a szerkesztők a jóról, hogy silány, a szárnyalóról, hogy közölhetetlen.

Lám, lám, az önigazolás erényből ácsolt dobogója! Nyilvánvaló, hogy különböző korok dilettánsai mindig a félreértett és kikosarazott vőlegényeknek vagy faképnél hagyott menyasszonyoknak érezhették magukat, de őket is belelátom a képbe – azt hiszem, kevés rendszer hasonlított eddig a mienkre.

Legőszintébb és leghangosabb képviselői kezdetben ennek éppen a dilettánsok voltak: a közhely-harcosok, az utópia-szerelmesek, az eszme-szolgák. Ők voltak a kor lelkes, bujtogató, együgyű őskeresztényei. Gyárkéményekhez írtak inkább szerelmes verseket, s nem hús-vér asszonyokhoz, mivelhogy a jövő a duhogó, boldog üzemek méhében születik.

Az idők folyamán megváltozott ugyan a szerepük, lekoptak lassan még a protokoll-listákról is, de valami borzongásféle fut át rajtam, ha 174belegondolok, hogy a régiek utódai: a mai dilettánsok lélekben szabadabban viselkednek, mint például nagyon sok hivatásos író. Kiszorítottságuk és sértettségük miatt még a politika veszélyesebb területein is messzebbre merészkednek a berkeken belülieknél. Bátorságukat erkölcsként élik meg, szívdobogtató erkölcsként. Ha nem akarnám, akkor is eszembe jutna róluk Don Quijote, a búsképű lovag, akit megmosolygok, szánok, sőt megvetek, ám a tehetséges, de cinikus lovagoknál –jelképesen és valóságosan is – többre becsülök.

1985
Az unalom

Az unalom, a megunás mint világot befolyásoló és átalakító erő stílusokat, sőt korszakokat döntött már eddig romba. Néha nagyobb sikerrel és kevesebb vérrel, mint például a forradalmak. „Ezt már unjuk, ez már a könyökünkön jön ki” – rebesgetik itt-ott az emberek olyasmiről is, amiért valaha lelkesedtek. „Túl cifrák és nyúlánkak ezek az isteni tornyok, egyszerűsítsünk rajtuk! Túl fellengzősek a szónoklatok és a versek is: a pokolba velük! Igen, igen, az eszmék is alaposan megkérgesedtek, cipőtalpnak se valók!”

Az unalom látszatra olyan, mint a víz és a szél titkos suvasztó munkája. De csak látszatra, mert valójában az alkotás folyamatába tartozik. Nem puszta kritika, hanem termékeny kiüresedés. Nem a meddőség álarca, hanem valami új igény telelőhelye.

Az európai ember szerintem azért jutott közelebb a szabadság gondolatához, mint más földrészek és kultúrák embere, mert az unalom élménye az idők folyamán ugyanúgy lelki képességévé alakult át, akár a szerelem. A változatok és a változtatások igénye mögött ez az unalomélmény mint negatív ihlető hol láthatóan, hol láthatatlanul mindig ott pislákolt. Magát az érvénytelenséget testesítette meg, amely üreges formáival új dolgok, s értékek befogadását várta. A szabadság pedig mindig átborzong az emberen, ha új változatokban próbálhatja ki erejét.

1985
Szerb István

Az első háború közben Zámolyra is kerültek szerb hadifoglyok. Dolgoztak egy-két parasztnál, és dolgoztak az uradalomban is. Közülük egy végérvényesen ott ragadt a faluban. Iratai szerint Vukovics Istvánnak hívták. Így tartották nyilván a községházán, de a zámolyiak, kivétel nélkül, csak Szerb Istvánnak hívták haláláig. S így emlegetik ma is.

175

Fiatal, senkitlen legény lehetett ezerkilencszáztizenhatban Szerb Pista, az is lehet, hogy árva, családtalan, s maradni talán ezért maradt ott szívesen közepes módú zámolyi „gazdájánál”. A rossznyelvek szerint valami asszonyügy is marasztalta. Mégpedig nem akármilyen lépesmézzel. Állítólag második férjül bilincselte őt magához a család fiatal, vérmes menyecskéje. Ha igaz a pletyka, regénybe illő hűséggel tartott ki mindkét férfi a szerelemre termett asszony mellett. Egy udvarban, de külön lakásban éltek, háború nélkül.

Szerb István kőművessegédként került hadifogságba, de a mesteri oklevelet, s az iparengedélyt már azután szerezte meg, miután érvénytelenült hadifogoly-állapota.

Zámolyon éltek zsidók, hét-nyolc család, takaros imaházuk is volt, és éltek svábok, cigányok külön a maguk rendjében, de különbözésükkel is tökéletesen beilleszkedtek a falu életébe. Civakodások? Sértegetések? Feszültség? Nem emlékszem egyetlen gyűlölködő pillanatra sem. Nemcsak a zsidók s cigányok beszéltek jól magyarul, hanem a svábok is.

Ezerkilencszáztizenhatban tehát az egyetlen idegen ajkú ember Szerb István volt.

Hogy a falubeliek mennyire nem túrták ki maguk közül a más nyelvűt, a más fajtájút, a más szokások szerint élőt, mulatságosan, sőt groteszkül példázza Szerb István esete.

Mikor hadifogolytársai hazamentek, s ő maradt, az egész falu pártfogóvá, vendéglátóvá lépett elő. Mindenki úgy érezte: segítenie kell ezt az idegent. Köszöntek neki előre, barátkoztak vele, s mindig akadt egy-egy érdeklődő szavuk hozzá. De hogy értse is, amit mondanak, a lehető legegyszerűbb nyelvet találták ki a számára. A ragozás nélküli magyart, amelyben nincs igeidő, tárgyeset, nincs egyes szám, többes szám, semmi, csak alanyeset és főnévi igenév: „Menni bolt, István? Venni papramorgó, hétszentséges erős pálinka? Attól lenni jó fölálló tehetség?” Aztán a kőművesmunkák kapcsán ugyancsak így: „Jól megalapozni ház, István, ne dőlni szíre-szó.”

Aki bármit közölni akart vele, mosolyogva közölte, mert a kitekeredő nyelv őt magát, a közölni szándékozót is szórakoztatta. Olyan volt, mint a játék, mint a bohóci fintorgás. Haragudni és kiabálni ezen az egy személynek szóló nyelven nem lehetett. Ha netán valaki fölpaprikásodott volna, mégse kezdhetett úgy kiabálni, hogy: kis szűzanya lecibálni az Isten goromba ég s megetetni fekete nyüvek a hús, mert még végig se pörkölhette volna száját a káromkodás futótüze, kitört volna a nevetés valakiből. Lehet, hogy legelőször épp a tombolni kezdőből.

Lélektanilag tökéletesen érthető ez a nyelvi igyekezet, hiszen az egymás nyelvét nem tudó népek udvariasságukat csak így tudják egymással éreztetni, a kézzel-lábbal való mutogatás mellett. Míg Zámolyon éltem, annyira természetesnek tartottam ezt a külön nyelvet, hogy magam is így beszéltem mindig Szerb Istvánnal. S ő is velem.

176

Eszembe se jutott, hogy a megkövesedő jóindulat mit okozhat: épp a fordítottját annak, amit el akar érni. Szerb Istvánt mindenki szerette Zámolyon, de azáltal, hogy elveszített szavai helyett mi nem a teljes nyelvet adtuk át neki, hanem csak egy idétlen, jámbor használati nyelvet, a végső elszámolásban csődöt mondtunk. Hiszen teljes életet élni csak teljes nyelven lehet.

Azzal, hogy váratlanul fölidéződött bennem Szerb István alakja, személyes élményként szinte csak most élem át a vajdasági költő, Domonkos István Kormányeltörésben című versét. A csupa lét-igéből és történés-igéből összeeszkábált vers első olvasásra úgy hat, mint egy vendégmunkás kínos dadogása, vagy olyan kisebbségieké, akiket a többség lélekben is lecsonkolt. De az újraolvasás kitágítja a remek költeményt: a darabjaira szétesett világot is mutatja, s benne a saját magától is elidegenedő ember létállapotát:

én lenni kicsi prémes
külföld nem húzni vonósnégyes
adni tabletta be nekem
én lenyelni
mi megszűnni
én keverni kártya
mondani röf-röf
hitvesi ágy
enni orosz forradalom-kaviár
keresni mi
találni rím
mirim mirim
lenni harmincéves
nappal mutogatni
este tapogatni
éjjel hófehér lapon
élet hegyes fák közül jönni
vágni engem nyakon.

Ki gondolta volna, hogy amit én gyerekkoromban Szerb István révén derűs idillként éltem meg, valamikor majd külső és belső fenyegetéssé válhat! Vacogtató lelki nyomorúsággá.

„Én kérni bocsánat tőled, Szerb István, ha lenni is jó élet ott neked Zámolyon, mégse lenni jó igazán.”

1985
177
Kutya-színház

A múlt év januárjában néhány napot kint töltöttem esztergomi házamban. Hó, hó mindenfelé, s fagyon kopogó fácánok. Dolgozni húzódtam ki a dombok közé, hátat fordítva a tűnődések nélkül élő világnak. Embert még véletlenül se láttam a környéken. A fővárosban megszokott társasági életet egyetlen komoly lény pótolta számomra: Kormos, a gazdájától hozzám pártolt puli. Esténként vele indultam el kiszellőztetni fejem a Kilátódombra, ahonnét takaratlanul látni lehet a Bazilikát, a Dunát, Párkányt, a Börzsönyt, s a Garam torkolatát, mely napnyugtakor néha úgy vöröslött, mint gyulladásos gége.

Kormos jókedvű volt, boldog, szertelen, akár egy szabadságon levő loboncos tatár herceg. Előreszaladt, meghempergőzött a hóban, s ha tipródó varjakat látott bámészkodni, arrébb űzte őket, mint aki nem szíveli a naplopást, sem azokat, akik csak úgy agyalágyultan várják a csodát.

Kutyával ilyen meghitt viszonyban kizárólag kamaszkoromban voltam. Szinte sajnáltam, hogy kint kellett éjszakáznia a hidegben. Ez a sajnálat azonban csak futó ellágyulás volt bennem, hisz Kormos nem ölebnek született, nem selyempincsinek, olyannyira nem, hogy a küszöböt önérzetből sem lett volna hajlandó átlépni. Odafeküdt elé, a lábtörlőre, s minden ágreccsenésre és madárhussanásra fölneszelt.

Egyik éjszaka megveszekedett, vad ugatására ébredtem fel. Már három óra is elmúlt. Érezni lehetett a hangján, hogy uszul valakire vagy valamire. Kábulatomból ocsúdva vártam: majd kiderül, mire.

De elmúlt öt perc, elmúlt tíz, és nem csillapodott egyetlen szusszanatra sem. Úgy acsarkodott, ahogy a torkán kifért. Szinte harapdálta, tépte a sötétséget, mint aki minden erejét beleadja az ellenállásba.

Ugyan ki járhat erre ilyen későn? Vaddisznó tévedhetett be a kerítésen belülre, s azzal csatázik ilyen arkangyal-haraggal? Nem lehet! Ha vaddisznó volna, minden bizonnyal dúlna-fúlna, hörögne, sőt futásra is kényszeríthetné Kormost. Netán róka? Az meg már rég kereket oldott volna ilyen elszánt fogcsattogtatástól. Akkor pedig ki más? Betörők? Orvtámadók? Szökött kiskatonák? Magyarok vagy szovjetek? Volt már példa ilyesmire; valaki közülük kaszárnyafóbiát kapott, kaszárnyaundort, s nekivágott a vakvilágnak. Heteken át kereste a készültség, amíg megtalálta az egyik üresen álló házban, lesoványodva, koszosan, megszakállasodva. Micsoda hülyeség: épp az én házamat szemelte volna ki erre? De miért ne, amikor magányosan áll egy magas partfal tövében, távol a szomszédoktól.

Míg ilyesmi képzetek keringtek bennem, a kutya fél percre se hagyott föl a támadó, őrjöngő ugatással. Egyre nőtt bennem az ingerültség: álljon itt a sötétben bárki, bármi, kimegyek, s megnézem, kit próbál a házamtól távol tartani Kormos. Az se érdekel, ha fegyveres betörő áll a partfal mögött, s épp arra vár, hogy kinyíljék az ajtóm.

178

Felöltözöm; sapka, sál, nagykabát, hócsizma és zseblámpa.

Óvatosan lépek ki a vaksötétbe, anélkül, hogy villanyt gyújtanék. Lebotorkálok a lépcsőn, úgy próbálom megkerülni a házat, hogy a keleti oldalára juthassak észrevétlen. Már csak két lépés, már csak egy, s a hosszú fényű zseblámpámat elszántan fölkattantom. Végigfut rajtam a hideg. Kormos egy megtermett borzzal viaskodik, keringenek egymás körül, villogó fogsorcsattogtatva a másik felé.

A zseblámpafény nemcsak a helyzetet érteti meg velem, de mindkét állatot megdermeszti és kizökkenti vérszomjas mámorából. Utoljára a borz szemét látom foszforosan megvillanni, s ebben a villanásban ott van már a menekülés reflexcsilláma is. Kilép a fény köréből, s elvágtat az akácos felé. Kormos utána, neki azonban már némi hátránya van, s az akácosban levő üres „rókapalota” környékén el is veszíti szem elől. Gondolom, a négy vészkijáratú palota valamelyik kapuján befordulva eltűnt a föld alatt.

Kormos még jó ideig ott ugatott az akácosban, kielégületlenül nyüszített, aztán hazatántorgott gőzölögve.

Másnap, kora reggel, még munkakezdés előtt, fölcaplattam az akácosba. Jött velem Kormos is. Csupa izgalom volt az éjszakai kaland hőse. Tekintete időnként az enyémet kereste, mintha az elismerésemet várta volna. Meg-megpaskolom barátian a kobakját.

A „rókapalota” körül ott voltak még az éjszakai nyomok. A borzé is, és Kormosé is. Kormos körbeszimatolta a bejáratot, rám nézett, s mint aki legyőzhetetlen pártfogót lát bennem, zsupsz, fejjel előre befurakodott a lukba.

Jó mélyre bemerészkedett az alvilágba, mert lenti ugatása annyira hallatszott csak föl, mintha egyhetes kölyökkutya nyüszögne valahol az anyja után. Pár perc múlva azonban kifarolt, maszatosan rám nézett, s nevetésemet újabb biztatásnak vélve újra alászállt.

A borznak hűlt helye volt már az egy éjszakára kibérelt „palotában”, de Kormos, átélve a tegnapi feszültséget, izgatottan eljátszotta nekem az igazságos üldöző szerepét, aki egy határsértőt tanított meg a status quo betartására. Ötödszöri föllépése után elégedetten zsebelte be „jól van, Kormoska” dicséretemet.

Egy bonviván nem lehetett volna büszkébb nála.

Harmadnap reggel, amikor kinyitottam az ajtót, és az elmaradhatatlan dögönyözés után fürgén körülugrált, gyors farkcsóválásában nemcsak a meghajnalodás örömét fedeztem föl, valami mást is. Valami új lelki izgalmat, túlfűtöttséget. Rám ugrott, mintha jókedvében át akart volna ölelni. Aztán pedig vinnyorászva leviharzott a lépcsőn. Lent megállt. Várta, hogy kövessem. De én nem mentem. Erre lehasalt, fejét játékosan odaszorította a fagyos hóra. Huncutul esdekelt. Nem értettem, mit akar. Fél pillanatig még csalt a szemével; gyerünk, gyerünk!, de látva máléskodásomat, fölcsattogott értem a lépcsőn, s félreérthetetlen 179hangsúlyú ugatással közölte velem, hogy mozduljak meg, és menjek utána.

Elindultam. Hamisítatlan kutyaboldogság ömlött el rajta. Hirtelen arra gondoltam, hogy az éjszaka megmérkőzött a borzzal, az anyával vagy a kicsinyével, és most be akarja nekem mutatni az áldozatát. Megtorpantam: bármilyen állathullát találok az akácosban, soha többé nem tudok zavartalanul ránézni Kormosra.

Valamit észrevehetett rajtam, mert visszaszaladt értem, s arcomba ugatva húzott tovább.

Az előző napi jelenet színhelyére értünk. A rókalyuk előtt lehuromászott hó rosszat sejtetett velem. Kormos diadalmasan rám nézett, s már tűnt is el a mélybe ereszkedő bejáraton. Onnan hozza föl elejtett ellenfelét? Nem, nem, talán mégse, hisz lent a mélyben is ugat. Ugyanúgy, mint tegnap. Ha szájával vonszolna valamilyen élettelen kis testet, nem ugathatna. S valóban, öt pillanat se telt el, bújt ki boldogan a lukból. Nem himbálózott a foga közt semmi. Az orra földes volt, a nyelve rózsaszín.

És ekkor pillanthattam meg szemében azt a fényt, melyet ihletett lények szemében lehet csak néha látni. Átmelegedtem a fölismeréstől: a kutya színházasdit játszik! Igazi drámát! Megrázta a különös, tusakodásos éjszaka, fölbolygatta idegeit, és a megrendülést valahogy ki kell adnia magából, ki kell fejeznie.

Valahonnan a tudatom mélyéről fölgyöngyöződik Pirandello véleménye: Ezt írja: „…a dráma bennünk van. Mi magunk vagyunk a dráma.”

Az, hogy az olasz szerző az emberről beszél, egyáltalán nem zárja ki, hogy észrevételét bizonyos értelemben kiterjesszük magára a létre is.

A kutyákról, közhelyszerűen, eddig nekem is csak a hűség jutott eszembe. A ragaszkodás, az idomíthatóság. Kormos azonban most meglepett. Hogy valami ősképesség, ősigény, s hogy mennyire nem múló tehetség volt benne, már egyévnyi tapasztalattal bizonyíthatom. Ha kint vagyunk Esztergomban, minden áldott nap megkísérli, hogy elmenjek az ő színházába. Elég csak leballagnom a lépcsőn, máris követelődzni kezd, kaptassak föl az akácosba. Időnként megkísérlem becsapni. Elindulok a rókalukhoz – a szabadtéri színpadunkhoz –, de mielőtt a helyszínre érnék, sarkon fordulok, és irányt változtatok a mogyoróbokrok felé. Kormos erre utánam szalad, elém áll, szabályosan terel a megszentelt helyre, ahol játszhat nekem: hősködhet, bohóckodhat, megrendülhet, s újra és újra fölidézheti élete nagy élményét.

1985
180
A hasonlítgatás kudarca

Itt-ott még ma is fölhangzanak a tegnapi érvek: a Nyugat országait a látható jólét és a takaros csillogás ellenére is körülkerítette a romlás. Nemcsak a kábítószerek, a prostitúció és a szerencsejátékok gátlástalan mámora roncsolja őket, nemcsak a nyakló nélküli szabadság, amely egyébként is a hanyatlás jele, hanem a legújabb és a legfélelmetesebb tünet: a terrorizmus. Az önbíráskodó agresszió.

Az ember bólogat némán, mert az újságízű ráfogásokban is föl-fölbukkan mindig az igazság törmeléke. Bajom ezzel az olcsó véleménnyel – mindent megelőzve – épp az olcsósága; utána pedig rögtön a jól kihegyezett és célratörő sandasága. Az úgynevezett bezzeg-logika. Bezzeg nálunk kisebb a bűnözés. Bezzeg nálunk a pornográfia nem rondít össze utcákat, városrészeket; bezzeg nálunk hírből sem ismerik a terrorizmust, a légkört megmérgező agresszivitást…

Persze, persze – bólogat ismét a jámbor lélek: nálunk csakugyan nem robban pokolgép a repülőtéren, a Nemzeti Bankban, a Parlamentben, a jegyirodákban, mint például Rómában, Párizsban, Bécsben, s az anarchikus agresszió se kelt időről időre hisztérikus félelmet, de az összehasonlítás játszmájában hamiskártyásként játszik az, aki ilyen egyszerűsítő érvekkel csapkod. Mert igaz ugyan, hogy nem lövöldöznek az utcán, nem rabolják el, s nem lövik agyon túszként a miniszterelnököket, az agresszió azonban nálunk sem hiányzik. Csakhogy egészen más formában jelentkezik: önagresszióként! A tömérdek összezavarodott ember vajon nem maga ellen hajt-e végre kegyetlen, durva támadást, amikor öngyilkos lesz? amikor szerencsétlen alkoholistaként halálra issza magát?

Bármilyen fájdalmas is, ki kell mondanunk: a nyugati társadalmak, minden bajukkal együtt, nyíltabbak önmagukhoz. Szabadabbak a bűnben, és szabadabbak a védekezésben is. Az, hogy az öngyilkosságban, a lélekszámcsökkenésben vagy a felnőtthalálozásban mi, magyarok a világelsők között loholunk, nemcsak alkati betegségünkre utal, nemcsak a történelem sokkjaitól kialakult idegbajunkra, hanem jelenkori zártságunkra is. Magától értetődőbb szabadsággal kellene gondolkodnunk önmagunkról. A félig kimondott igazságok: a középszer igazságai. Valójában hazugságnak is tekinthetők.

1985
Monológ a telefon mellett

Rossz a telefonom. Csörrent egyet, és elnémult. Mint aki váratlanul nagyot jajdul, és elájul. A kagylóban most a világűr közömbös csöndje kavarog. Ha született gyanakvó volnék, első ijedelmemben azt gondolnám, hogy szándékosan rontotta el egy Központi Kéz. Kiiktatta a vona181lamat. Nem, nem, ez egyébként is habzó képtelenség volna: saját fontosságtudatom eltúlzása. Ugyan ki akarhatna engem ezzel a kicsinyes, törpéket éltető ravaszsággal és bosszúval átmenetileg is elszakítani a külvilágtól, elszakítani barátaimtól, akikkel – idő hiányában – eléggé sűrűn szoktam dróton át is eszmét és híreket cserélni.

Bizonygatják persze többen is, hogy ilyesmi manapság bátran elképzelhető. A telefon érzékeny szervünk lett: kezünk, agyunk, lábunk, sóhajaink meghosszabbítása, éppen ezért ügyelni kell rá árgusian. Lehallgatások, telefonsorompók, falra kilőhető gumifülek és ki tudja, még milyen szemfüles technikák s módszerek terjednek a világban egyre jobban csak azért, hogy a kagylóba szánt mondatok különféle ellenőrfülekbe is eljuthassanak. Egy orwelli vagy egy kafkai Nagy Fülre gondolok önkéntelen, de gyorsan ráébredek, hogy ósdi a képzelőerőm. Tegnapi, fáradt szimbolizmus dajkálta s nevelte föl. Megpróbálok tehát valami korszerűbbet elképzelni a Fül helyett: például egy csinos, mértani idomot utánzó számítógépet, amelyen egy ország minden telefonbeszélgetése átfut, s a lángelméjű szerkezet tévedhetetlenül osztályozza a tilos, a megtűrt, a kívánatos mondatokat, sőt a hangszín és a stílus alapján még a beszélő arcképét is kivetíti egy vászonra, hogy az arcmozgás külön jelbeszédét is látni lehessen: komolyan mondja-e az illető, amit mond, vagy csak színleli. Ezenkívül a jelképes értelmű mondatokat lefordítja az egyértelműség, illetve a közérthetőség nyelvére. És hogy a csoda tetőződjék: az egyre inkább terjedő virágnyelvet időszerű politikai átiratban közli… Lázálom! Persze, hogy az! Ha volna is ilyen zseniális szerkezet, akkor is csak árnyékban burkolódzó kémek ellen használnák, nem közönséges állampolgárok ellen. Nem egyéb ez a telefon körül sustorgó szóbeszéd, mint civilizációs pletyka. Egy technikai középkor vak hiedelme. Hiszen ha igazak volnának ezek a buja mendemondák, az államok előbb-utóbb csődbe jutnának, mert jóval többet költenének polgáraik lehallgatására, ellenőrzésére, mint amennyi hasznot hajtanának nyolc-tíz-tizenkét órás munkájukkal a telefontulajdonos országlakók. Más szóval: a nemzeti jövedelmet nem az állam s nem is valami új uralkodó osztály fölözné le és tékozolná el, hanem a rossz lelkiismeret.

Igen, ha megkülönböztetés nélkül minden állampolgárnak volna telefonja! De csak a lakosság vékonyabb, városlakó rétegének van. Legalábbis a lakásában. Tehát még az is belefér a képzeletbe, hogy a telefon nélkül élő milliók azért gürcölnek, s termelik az értéktöbbletet, hogy néhány százezer telefontulajdonost szemmel tarthassanak a szigorú, elnyomó államrendszerek?

Legokosabb, ha az ember nem engedi ennyire szabadjára a képzeletét, mert a változatos lehetőségekbe csak belegabalyodhat. Rossz a telefon, és kész. Ha megkukult, hát megkukult. Annyi csak, hogy ha egy verőfényes nap után hirtelen elborul, s ömleni kezd az eső. A világ ettől még nem omlik össze.

182

Az első, felületes bosszankodás után én is inkább éledezem, ahelyett hogy lehangolódnék. Mi rossz történhet velem? Semmi. Legalább kimozdulok a szobámból. Fölszaladok a Felvinci utcába, vagy az Arankába, sétálok, mozgok, bámészkodom, épp kopog a gesztenye az utcakőre, s lehulló tüskés gubacsai pici rohamsisakok gyanánt hevernek szanaszét. Előbb a háborúra gondolok, átléphetetlen árok, aztán a bizsergető békére. Végül is részegítő érzés, hogy nem szöknie vagy menekülnie kell az embernek a lakásából, zigzug utcákon osonva, de kényére-kedvére elhagyhatja bármikor, s egy fák alatt sárgálló telefonfülkéből fölhívhatja bármelyik ismerősét.

Kilenc zaklatott év telt el az életemből, hogy fárasztó körülmények között tartottam kapcsolatot a külvilággal. A nap huszonnégy órájából két-három órát áldoztam telefonálgatásra. Nincs a városnak olyan kerülete, ahol ne ismerném a telefonfülkék helyét, s ne tudnám, hogy melyikből lehet már forinttal, s melyikből érmével telefonálni. Valahogy úgy voltam én a telefonfülkékkel, ahogy negyvenöt után Szabó Lőrinc a magas házakkal. Életének ebben a hajszolt, szorongásos korszakában – Illyés szerint – sokszor gondolt az öngyilkosságra. Félt a börtöntől, a megaláztatásoktól, s mivel se fegyvere, se mérge nem volt, s a Duna se arra folyt mindig, amerre éppen járt, hogy végső menedékül beléfojthassa magát – maradtak a város magas házai, amelyek bármelyik pillanatban „kéznél lehetnek”. Azt gondolta végig: ha üldözői elől nem talál kiutat, fölfut akármelyik magas épület körfolyosójára és az ötödik vagy a hatodik emeletről leugrik. Ehhez a paranoiás tervéhez azonban gondosan föl kellett térképeznie a várost: hol vannak ilyen házak. Állítólag egy kis jegyzetfüzete utcanevekkel, házszámokkal, s a környezet rejtjeles leírásával volt tele.

Én a föltérképezett fülkék helyét, hangulatát s tulajdonságait az emlékezetemben rögzítettem. Ha jártam a várost, mindenünnen beúszott egy-egy emlék: innen a fiamat hívtam, amikor visszaérkeztem Amerikából; abból Nagy Lászlót, amikor meghalt Szilágyi Domokos; amabból pedig egyik neves politikusunkat, miután haragot sejtetve üzent, hogy hívjam föl. Különös, jelképes pillanata volt ez az életemnek. Alig hangzott el az én „jó napot kívánok” köszönésem, a vonal túlsó végéről zúdult fejemre a vád: mikor nő be már végre a fejem lágya, kiküld a magyar állam Jugoszláviába, megbízik bennem, és én újra és újra méltatlanul képviselem a magyarokat, nincs diplomáciai tapintat a kérdéseimben, a válaszaimban, azt hiszem, hogy a politika is csupán egy költői műhely, ahol szabad vására van a képzeletnek. Fogalmam se volt, miről beszél a Neves Ember, megkíséreltem közbenyögni valamit jámborul, azonban sikertelenül. Szidott csak tovább egyre viharosabban, amikor egy erős morgású teherautó húzott el épp a fülkém mellett, s így a drót másik végéről rám sziszegő mondatok velejét nem hallottam. Márpedig ahhoz, hogy valamelyest is bűnösnek érezhessem magamat, a vádra őszintén kíváncsi lettem volna. Megkértem: ismételje el, amit mondott, 183mert egy teherautó lármájától a legfontosabb szavait nem értettem. Hosszú csönd következett erre. Elismételni egy indulatkitörést? Egy szenvedélytől áttüzesedett kioktatást? Az illető – akár egy szögbe szaladó autókerék – leengedett. Szinte hallottam, hogyan távozik el belőle a lélek. Közben talán még arra is ráocsúdhatott, hogy ő egy Magas Ház magas polcáról mennydörög felém, bársonyhuzatú széken, pamlagon, festmények közül, én viszont egy vedlett telefonfülkében állok, a cafatokra tépett telefonkönyv lehangoló látványával a szememben, és a két helyzet: a két telefonkészülék közti „társadalmi különbség” nem éppen demokratikus viszonyokról árulkodik. Vádlóm elnémulása még ma is eszembe jut néha, ha a Keleti Károly utcai fülke előtt megyek el.

De intéztem én fülkéből tragikus ügyeket is. Szerelmi haláltusákét, gyászos temetések bonyolítását, apák és fiak végzetes pörének elföldelését. Ezeken kívül árultam gyimesi és mezőségi csergét, párnahuzatokat, korsókat, csak hogy az ide érkező erdélyi parasztismerőseim ne szerencsétlenkedjenek Pesten pénz nélkül. Vitatkoztam gyakran versekről is hosszan, dicsérve egy-egy sor gólyalebegését vagy fanyalogva egy-egy vakondmozgású hasonlattól.

Annyira természetessé vált számomra a telefon, hogy már észre se vettem természetellenességét: azt a feszültséget tompító vonását, amellyel a világ dolgait és a sajátunkét is bizonyos távolságban tarthatjuk magunktól. Száz méterről például egy gázolásos karambol vagy egy vadul csókolódzó pár látványa sem ugyanaz, mint félkarnyi közelségből. A telefon is közbeiktatott távolság, finom szigetelés. Absztrakttá halványít belőlünk sok mindent. Fásultabb kockázattal lehetünk gyávábbak, ha szembesülés nélkül, dróton át beszélhetünk. Más csönd a telefoncsönd, mint amikor külön a szem is ölhet, vagy durungot kaphat föl a földről a kéz.

Volt egy költőbarátom, aki ezt a különbséget el akarta törölni. A telefonban, mint rendkívüli technikai esélyben, nagy képzelettel fölfedezte az új romantikát. A hátrányaival szemben az előnyeit. Udvarolni – érvelt a barátom hevesen – testközelből szinte már lehetetlen. Nem elpirulnak, hanem – ahogy ő mondta – elröhögik magukat a nők. A hódolásra induló szavak, mint egy elromlott rádiókészülék csavarjai, hidegen potyognak le a földre. A kagylóba susogva viszont minden vallomás elmondható. Meghitt szavak és parázna szavak egyformán. Sőt, még az érzelgősség is lábon maradhat, mert a távolság szűrője miatt a mondatokból kicsapódik a lágyság, s helyette az irónia melegsége marad csak bennük. Elméletét költőbarátom odáig „nemesítette”, hogy előbb csak telefonszerelembe bonyolódott egy ismeretlen nővel, később pedig már telefonszeretkezéseket folytattak gátlástalanul. A pornófilmek fülledt légkörét teremtették meg egymás számára telefonon át, és eszelősségig hevített sugdolózásaikban a testük külön-külön, de cinkostársuk lett szemérmetlenül.

Mint egy jámbor holdlakó, ámulva hallgattam vallomását. Aztán tűnődni kezdtem rajta: abszurditás, persze, hogy abszurditás ez is, mint 184annyi más korunkban. De miért ne eshetne valaki telefonszerelembe, amikor például a telefondoktor számtalan embert valóságosan is visszaránthat az öngyilkosok utolsó mélybe ugrásától! A főszereplő itt is, ott is az emberi szó, az emberi hang. Bizonyos pillanatokban a testi jelenlét szégyenérzetet is kelthetne; elzárkózást. Van, amit Isten után, vagy Isten helyett csak a telefonnak mer meggyónni az ember. Ez – akárhonnan vizsgáljuk is – súlyos lelki zavar, de tagadhatatlan tény.

Ó, koravén, jellemhibás civilizációnk! Csupa rühellni való ellentmondás minden rezzenetedben! Korunk a tudomány kora, ugyanakkor a tudománnyal való visszaéléseké is. Az emberi zsenialitás gyakran a legalpáribb emberi ostobaságot szolgálja tehetetlenül. Vagy nézzük az idő problémáját. Esztelen hajszolásával azt is elveszítjük, ami a mienk lehetne. A kezünkben levő madarat elengedjük az ágon levőért. Forró drótokat fektetünk le az óceánok mélyére, hogy közvetlen és azonnali kapcsolat köttessék az emberiség ügyét intéző államférfiak között, de ezt a közvetlenséget nem a szóértés kormányozza, hanem a világpusztulás fenyegető veszélye. A század logikája ok és okozat hagyományos viszonyába a képtelenséget, mint szerves elemet magától értetődően beolvasztotta.

Jó példa erre maga a telefon is. Készültek már olyan fölmérések a világon, amelyek a városi telefonbeszélgetések alapján azt bizonyítják, hogy a nyelvek szókincse és mondattana egyaránt kopárodik, hogy a szabványosodás e téren is érzékelhető, s az ijesztő folyamattal egyenes arányban árvízi méreteket ölt az elhangzó mondatok mennyisége. Íme a falra írható közhely: „A telefon világában többet beszélünk, hogy kevesebbet mondjunk.” A telefonszabadság: a kényelem szabadsága is.

Olvassa az ember József Attila, Van Gogh, Rilke, Tolsztoj, Csehov, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Szabó Lőrinc leveleit, s mindegyikőjükéből kicsap a közösnek mondható tapasztalat: legfontosabb leveleiket épp azért írják, hogy a személyiségük mélyrétegében lappangó tabukat megbolygassák, mert önmaguk megértéséhez szükségük van egy olyan kendőzetlen éncserére, amelyben majd a címzett is hasonlóan föltárulkozik. A teljes bizalom megteremtéséhez azonban mélységeket föltáró nyelvre van szükség. Sajnos a nagy levelező századok után mi, huszadik századi férfiak s nők egyre jobban leszokunk a levélírásról. Áttérünk a gyors közlésre és a gyors lelkizésekre. Nem küzdünk meg a mondatainkért, ami közvetlenül azt is jelenti, hogy nem küzdünk meg önmagunkért sem. Aki egy-egy áthallás révén belefülelt már ezekbe a dróton futkosó „lélekcserékbe”, tudja, miről beszélek. Szó rohan szavak után, fecsegés olvad fecsegésbe. Olyannyira hiányzik belőlük a csönd, akár a lármás utcai közlekedésből. A drámai szűkszavúságot felületes tékozlás helyettesíti: ömlik, forog, szenveleg, habzik, léhásodik a szó; a képzeld! a fantasztikus! kifejezések úton-útfélen fölhígítják a mondatokat, s gyakran megesik, hogy még a nyilvánosságra hozott fájdalom is átbillen lassan a fecsegésbe.

185

Nem szól a telefon? Elromlott? Vagy szándékosan elrontották? Annyi baj legyen. Legalább kaptam egy rövidke csöndet a sorstól, hogy bűntudat nélkül és kapkodás nélkül saját belső időm üteme szerint lélegezzem.

1985
Bűntudat

Ha Németh László, Cs. Szabó, Márai vagy Illyés gondolati prózáját olvasom, a tágas és mély lélegzetvételeimet apró szívtáji szúrások kísérik. Lehetnének ezek az írói irigység sarkantyúbökdösései is, hogy egy másodpercig se felejtsem: micsoda sodró, érvelő, világos és hatalommal megáldott nyelven írtak ők négyen magyarul!

De nem; nem ez abajgat soha. Valami más. Valami stíluson és nyelven túli rongáló balsejtelem. Arra gondolok ilyenkor, szinte kényszeresen: ha én, az utód, bármi miatt, kevesebbet fejezek – vagy fejezhetek – ki saját koromból, mint ők, az előttem járók, a magukéból, máris megbocsáthatatlan bűnt követek el magam ellen, a közösségem ellen és természetesen a szellem ellen is: a romlás és a fölhígítás bűnét.

1985
A kritikus

Kortársaim java része személyes élményei alapján élhette át, hogy a politikai hatalom micsoda árgus szemekkel olvasó kritikus! Szorgalmas, tüzetes, derűtlen.

Minden leírt mondatot mérlegel, minden szó mögé leás. Ezt a jelzőt helyesli, amazt nem. Sőt, akadnak olyan mondatok is, amelyek mögé egy madárijesztőt szúrna le riasztásul.

Viselkedésére semmi mentséget nem találtam soha. És ma sem találok. De minden bizonnyal megenyhültem volna iránta egy-egy pillanatra, ha írásaimban nem csak politikai hibákat keres és talál, hanem nyelvtaniakat is. Talán nyeltem volna egyet hökkentemben, talál elöntött volna a megszégyenítés nyomán föltámadó düh, de a többirányú figyelemténye s a nyelvet féltő nemesség meggyőzött volna arról, hogy ítéleteiben nem teljesen egyoldalú.

1985
186
Tücsökszó a viharban

A tücsökre még délután figyeltem föl. Valahol a faház faránál ciripelt irgalmatlanul, szinte erőszakosan a lombokat is elbóbiskoltató hőségben. Hangja éretlen, reszelős hang volt: egy mutáló kamaszé. Ez a kis műszaki hiba azonban cseppet sem zavarta roppant igyekezetében. Kezdő verselő koromban lehettem én is ilyen eltökélt – somolyogtam megbocsátóan magamon.

A nap hátramaradt óráiban későig dolgoztam, s teljesen elfeledkeztem a pályakezdő tücsökről.

De éjféltájt vad csattogásra ébredtem. Dörgés dörgés után, villámlás villámlás után. Mintha ágyúznának. Az ég torkolattüzeiben külön föl lehetett ismerni a ribizlibokrot, az egresbokrot, a bodzát, sőt még a pacsirtafű vörhenyes virágát is. A hangosra sikerült nyitány nyomában szokatlan éjszakai felhőszakadás vonult át – áldást és ítéletet osztva – a vidéken. Olyan sűrű és nagyszemű eső esett, majdnem kilukadt fejem körül a palatető. A terasz deszkáján is úgy vágtatott végig dübörögve, mint utcai harcban házról házra küzdő katonák.

Kint a dombok között, jó messzire minden biztonságos, polgári lakhelytől, a szó irodalmi értelmében is romantikus borzongással él át az ember ilyen fenyegető ősélményt. Hazugság volna elhallgatni, hogy a beethoveni fenség és lenyűgöző érzések mellé az ösztön táplálta félelem is odalopakszik. Mert mi történne például, ha egy istennyila nem a diófába, hanem az alpesiesen felcsúcsozott faház gerincébe csapna bele? Villámhárítója nincs. Telefon nincs. Emberi lény a közelben sehol. Elég lenne, ha csak a mennykő szele ütné meg ilyen elhagyatott helyen az embert.

Mi tagadás: a kíméletlen dörgés, csattogás, csihipuhi közben engem is megérintett a félelem.

Két ágreccsenés váratlan szünetében ekkor hallottam meg újra a délutáni tücsköt. A hangja nem javult semmit. Ráspolyos maradt továbbra is, de ugyanolyan elszánt. Dobolt a zápor a tetőn. Tükrömet kintről félpercenként kénsárga magnéziumlobbanás gyújtotta föl. Meg-megjelentek benne a nyögő és jajveszékelő fák. Be voltam zárva kísérteteim közé. Ropogtak a cseresznyefa ágai s a szilvafáké: fogtam volna be a fülemet, de a tücsök miatt nem tettem. Szemrebbenés nélkül harsogta a magáét. Hangját elnyomta néha egy-egy durranás? Rá se hederített. Folytatta tovább. Talán, ha egy nagy madár, mondjuk egy vércse, mellé állt volna együttérző visításával az éjszakában, mindennek más értelme lesz. De sehol senki. Még csak egy másik tücsök se szegődött mellé.

Bevallom, ez nyugtatott meg véglegesen. Mert hányszor tapasztalhattuk már, hogy bármilyen megszenvedett túlerővel szemben elég egyetlen hangnak is megszólalnia. Egyetlen hangnak, amely más. Ettől vége minden fajtájú egyeduralmi mámornak. Hiszen ami más: az már a re187mény maga. Az új ígéret, az új cél és lehetőség. Ha csak mennydörgést hall és kíméletlen villámokat lát belefúródni az ember a földbe, a rémület kapcsán akaratlanul is azonosul velük. Tűz-rácsok közé ékelődik, és így a következő gondolata is rémületbe torkollik. Vagyis: bezárul a kör.

De lám, egy tücsök hangja képes átszakítani ezt a gyűrűt. Nemcsak azzal, hogy zsongító délutánt ígér újra, tehát nemcsak távlati reménykeltéssel, hanem jelen idejű hatalmával is: történjék bármi, neki, a tücsöknek, mint a pompeji katonának, kötelessége kizengenie a magáét. Ha nem tetszik a villámnak ez, üssön oda. Ha nem tetszik a mennydörgésnek, ne hagyjon félpercnyi szünetet se arra, hogy hallani lehessen az ő jámbor cirpelését.

Tudom, így születnek, így formálódnak, véletlenül is, a szimbólumok. Félő, hogy az éjszakai csetepatéban helyén maradó tücsökben valakik a korról korra föllépő ellenzék együgyű előképét látják. Azokat az értelmiségieket, akik egy szál maguk birodalmakat is zavarba tudtak hozni. Tiltakozhatnék a silány behelyettesítés ellen, de nincs kedvem hozzá. Allegóriák, konok hasonlatok, évődő szimbólumok csak ott születnek, ahol a valóság összerakásának komoly akadályai vannak.

De ha nem tiltakozom is, a magamét azért elmondom. Ha kettősséget, ha ellenpontozást, ha dualizmust emlegetünk szóban vagy írásban, nem pusztán filozófiai szemléletre gondoljunk, ne egy „fogalmi rácsra”, amelyet ráhelyezünk újra és újra a valóságra, de gondoljunk arra, hogy a feszültséget teremtő kettősség magában a természetben s a létben is ott van, szemérmesen vagy szemérmetlenül.

1985
A szobrász

A szobrász kint gyüszmékel szabad ég alatti műhelyében, a faragásra váró kőtömbök s fahasábok között. Körbejárja, s meg-meglapogatja őket, ahogy lóvásárban szokták a lovakat. Márványkő, mészkő, andezit, tiszafa és egy hatalmas cseresznyefatuskó, mint Szent János levágott vértanúfeje aranytálon.

Legingerlőbb közöttük talán az andezittömb. Kékesfekete szikla, zárkózott, nemes. A teremtés végső konoksága sűrűsödhetett benne össze. Elég csak hozzácikkantani a vésőt, hányja máris a szikrát. Valójában ezzel kellene legelőször megbirkóznia, fut át egy inger a szobrászon. A puhány és a másnapra elporladó érzelmek világában megdolgoznia egy ilyen követ: már önmagában is erkölcs. Évekig tartó szembeszegülés a gyors mulandósággal és a trehánysággal is. Még nem tud a kő jövőjéről semmit, de már előre érzi annak az élménynek a megszületését, amikor az emberi akarat elkezd lassan hasonlítani az anyaghoz.

188

Körbejárja újra a szabálytalan alakú tömböt. Volt idő, amikor Einstein fejét akarta kibontani belőle. A tudósi elme gyönyörét, amikor a mindenség rejtett működésébe belepillant, s a matematika segítségével azt érti meg belőle, ami nem matematika, nem tér, nem mozgás, nem idő; hanem a csoda maga: más szóval: a megérthetetlen értelem. De néhány hét óta – amikor egy délelőtti órán fölnézett az égre, s megborzadva látta, hogy szürke vulkánporfelhő jelent meg a láthatáron, nem, nem is vulkánporfelhő, de sokkal inkább valami fenyegető, rádiumos tüllfátyol – lemondott tervéről. Nem tudná most kifaragni a zseniális tudóst. Senkit, akinek ártatlanul bár, de mégiscsak köze volt ahhoz a kozmikus zsákutcához, amelybe a huszadik század emberisége került. Magyarázkodjon? Mentse Einsteint? Mentse a bűnbe esett tudományt? A szobrászat képtelen erre. Még a legdrámaibb is! Ismerős a tétel: a tudományban igazságot és tévedést választanak szét, miként a vallásban jót és rosszat. Csak hát a mai tudomány követi-e még ezt az eredeti törvényt? A fölfedezés izgalmában igen, de a fölhasználás gyakorlatában nem! Abban már tehetetlen vagy közömbös. Kiszolgáltatta az isteni titkot az útonállóknak, s továbbra is úgy viselkedik, mint aki jót akar. Művészet és tudomány? Évezredekig elfértek egymás mellett, egészen a mi korunkig. Ma már nem férnek el. Költészettel, zenével, az ölést fölmagasztaló drámákkal soha semmilyen korban nem értek el, még megközelítően sem, olyan pusztító hatást, mint például a modern tudomány segítségével. A zene itt bolyong körülöttünk, a templomi és a világi zene: Mozarté, Beethovené, Liszté, Bartóké; belénk lopakodik, földúl, az ég homlokcsontját hasogatja; sír, sirat, hazákat süllyeszt feledésbe, és ezzel hazákat emel ki a feledésből. Emelkedünk vele és lezuhanunk. Megfényesedünk általa, és megsemmisülünk. De a versekkel s a zenével egy időben itt bolyong körülöttünk, fölöttünk láthatatlanul ama tüllfátyol, rácsimpaszkodva porszemre, esőre, szélre, odabújva a saláták gyöngéd hóna alá, s míg mi a Duna mögötti hegyeket nézzük, a sugárzó mocsok alattomosan szervezkedik ellenünk. Ki kell mondanom: a medréből kilépő tudomány „jóvoltából”. Művészet és tudomány? Azt hallhatta az ember Európában időtlen idők óta: legyünk türelmesek és tárgyilagosak. Ez bevált sokáig, de vajon Európában élünk-e még, vagy Európa torz absztrakciójában? Az ember nézi ezt a követ itt, ezt az andezittömböt, s azt érezheti rajta, hogy elfogult. Hogy önmagában is akar valamit. Valamit, ami egészen más, mint azok a felhők és lidérces tüllök azon a délelőttön.

1985
189
Június forrósága

Nyárközép. Körös-körül kitartóan tüzel június. Bárhova lép az ember, túlzás nélkül azt hiheti: befűtött kemenceszáj előtt halad tovább. És rögtön azt is, hogy nincs vége a kemencének. Mindenfelé pörkölődik a fű, az akáclevél, s a porban talált sastoll is meleg.

Sokan elátkoznák az ilyen holttengeri napokat. Behúzódnak előlük az árnyékba, isszák védekezésül a sört, a hideg fröccsöket, és hűtik magukat gyors zuhanyokkal.

Engem nem zavar, ellenkezőleg: egyenesen lázba hoz ez az idő. Akár egy hozzám bújó női test forrósága. A levegőben fasorok remegnek, s egy-egy hőgutás dongó tébolyog, aranysávos bundájában, mint valami Dosztojevszkij-álomból kizuhant, őrült bojár, aki elveszített Istenét keresi az ég alatt. Hallani, hogy sír, hogy káromkodik s abajog, és vezeklésül szórja maga mögé az aranyakat.

Ifjúságom vérmes kora nyomul elém ilyenkor a lebegő fasorokkal. Az öt-hat nyár közül különösen az egyik. A háború utáni második nyár. Pápán diákoskodom, tizenhét éves vagyok, bolondulok a lányokért, egészen pontosan a nőkért, de szegény is vagyok és félénk is, a velem egykorú „hölgyek” akkoriban még szendék, a nálam idősebbek pedig még átnéznek rajtam. Mintha késekkel dobálna körül a nyár!

Vége a tanévnek, haza kéne utazzam Zámolyra, de nem megyek, mert egyik tanárom beajánlott a tűzoltósághoz tűzőrnek, annyi pénzkereset reményében, amennyiért a háborúban elkallódott Bocskai-ruhám helyébe tán újat is vehetek.

Az első önálló nyaram, mióta a földön vagyok! Az első, titkos ígéretekkel fölhangolt évszak, mióta a végtelenséget is el tudom képzelni egy-egy pillanatra. A Tapolca vize zöld, a régi malmok helyén fürödni lehet, s nézni, ahogy a vízből kilépő nők hajából csurog a víz.

Ezt persze csak a szabad időben nyújtja a nyár, a huszonnégy órából öt-hat órát, a többit egy toronyban töltöm. A Szent Anna-templom tornyában, távcsővel a kezemben. Az a dolgom, hogy figyeljem a határt, nem üt-e tűz ki valahol.

Egy idős mezőőrrel váltjuk egymást. Van fönn, a toronyban egy ágyam is, valójában ez a „mennyei albérlet” az én igazi albérletem. Nem kell fizetnem érte semmit. Néhány nap után a harangzúgás se zavar, ott kolompolnak alattam az ércek, s hajnali ötkor már a szívemet élesztgetik.

D. úr, a mezőőr, egy első világháborús utász, kiszolgált katona, túl van minden ámulaton: a hamvasát rám hagyja. A távcső még akkor is az én nyakamban lóg, ha ő teljesít szolgálatot. Őt nem érdekli sem a napfölkelte, sem a napnyugvás. Még akkor se, ha néha olyan tőle a nyugati égalja, mintha tűzvész volna arrafelé. Nem érdekli a galambokat űző héja, a hullámzó rozstáblák közt bicikliző plébánoscsapat. Alat190tunk ott él, ott lélegzik a város meghitten, gyanútlanul, kiterítve, mint madártávlatból egy utcaszínház. Őt ez is hidegen hagyja. Én viszont fölneszelek minden jelenetre. Ezerkilencszáznegyvenháromban, amikor a szövetségesek elkezdték Magyarországot bombázni, a véletlen egyszer már kezembe adta a távcsövet. A zámolyi határban fölállított légvédelmi megfigyelők magaslesén egyik rokonom megengedte, hogy a félelmetes morgással Pest felé tartó bombázók kötelékeit „közelről” láthassam. Tanú voltam és beavatott. Remegtem a látványtól, de megbabonázottan remegtem. S most, négy esztendő elmúltával, túl a háború mészárszéki közönyén, fölszabadultan sétáltattam a távcsövet Kéttornyúlaktól Tapolcafőig, Pápateszér és Gyimót irányába.

Egy-egy városban régen is voltak tűztornyok, ahonnét – telefon híján – a várost és a gabonát érlelő határt figyelték. De a háború utáni megfigyelés értelme kissé megváltozott. A Szent Anna-templom tornyából nekünk a nép vagyonát kellett őriznünk. Amikor „kiképeztek” a szolgálatra, belém vésték, hogy ne felejtsem: a földosztás nem mindenkinek tetszett és tetszik, s a bosszú eszköze lehet a tűz is. A gyújtogatás.

Kezdetben rangnak éreztem a megbízatást és a felelősséget. De ahogy múltak a napok, s a gyújtogatásról szóló föltevésekből nem lett semmi, a világ ezernyi apró mozzanata átvette hatalmát meghatódásom fölött. Haranghimbálózás szórakoztatott, és rovarokra vadászó fecskék. A templomtövi házak magánélete. Ablakok nyíltak, s ajtók csukódtak alattam. Egyik udvaron szappant főztek, a másikon meg fejték a kecskét. Nevetés gyöngyözött gátlástalanul az ég felé. Egy fiatal, kontyos asszony ruhát teregetett laza ingben, nem sejtve semmit, hogy valakinek akaratlanul is megállhat rajta a tekintete.

Mondjam azt, hogy ettől az ajándékpillanattól kezdődően valamiféle csodát vártam? Csodát, csodát – és nem is hiába?

Egyik június végi délelőtt, őrködésem és bámészkodásom közepette, a templomközeli ház lugassal körülfuttatott, zárt teraszán három huszonnégy-huszonöt év körüli lány lépett ki pokróccal és könyvvel a hóna alatt. Pokrócaikat leterítették a betonra, jól körülnéztek, hogy láthatja-e őket valaki, aztán szépen hanyagul, mégis némi feszélyezettséggel vetkőzni kezdtek. Szoknya le, blúz le, melltartó le. A távcsövön át nyolc méterre ha lehettek tőlem. Meztelenül eddig csak orosz katonalányokat láttam Pákozdon, két vashordóban fürödtek a konyha közepén. De az inkább egy villanás volt. Gyors látomás, párában, gőzben beburkolva. És az aktok a festők albumában, azok is olyanok csak, mintha színes homályú ablakon át látnál valakit kirajzolódni anyaszülten! Feküsznek fehér gyolccsal leterített ágyon, egyik kezük a fejük alatt, másik a combjukon pihen, gyönyörűek, de halottak! A teraszon napozni készülő három lány combja, csípője, melle, nyakíve, lágyan mozgó ágyéka azonban egészen más volt: torkomnak ugró elevenség. Előzmények nélküli új világ. Szemem szűz földrésze, s olyan új valóság, amely semmi másra nem hasonlít.

191

Talán ha egy lány jelenik meg a teraszon három helyett, fullasztó kamaszábrándjaim lasszóját kivetem rá, s képzeletemben magamhoz húzom vakon, de a három együtt a megosztott és a személytelenné párolódó érzékiség érinthetetlen remekműve volt. Újra és újra nekilendülő szívdobogás és június végtelensége.

Tudtam, hogy illetlenséget, sőt tán bűnt követek el ellenük onnan föntről, mégse tudtam levenni róluk a szemem. Zakatoló bűntudatom is csak a mágneses tér feszültségét fokozta egyre jobban. Ahogy mozdultak, mozdult velük a világ. A veszprémi út fái föllebegtek elém, s nagy lapulevélárnyékok suhantak át a szememen. Megelevenedett tőlük még a temető is. Márvány sírkövei mint hatalmas fehér lepkék billegtek jobbra-balra. Néztem a sárguló búzatáblákat, s néztem őket. A táblák közt futó dűlőúton karcsú por szállt. Jó lett volna magamhoz ölelni a port is! Soha nem örültem úgy megbukott jóslatnak, mint ott a toronyban annak, hogy nincsenek alattomos, gonosz mezőtüzek. Csak ők vannak, ők hárman, az élet titkos ajándékaként szemem előtt; hajuk szabadon szétterítve a puha pokrócon. Zöld alapon fekete sörény. Igen, csak ők, akik ha fölülnek egy-egy harangütésre, mellük előredől, s megremeg, mint áramütéses versben a szavak; ha pedig visszafeküsznek hanyatt a pokrócon, magasabb lesz tőlük az ég, nagyobb helye lesz a levegőben júniusnak, a láthatatlan tűznek, mely sóhajtásokat éget porcelánra.

Mondják: mennyi hó van a verseimben! Mennyi szél, fa, dideregtető szomorúság! Valakinek föl kéne fedeznie egyszer a verseket megpörkölő forróságot, a folyónak, tengernek bemutatkozó nőket, akiket fölbukkanni ott láttam én először, azon a templomtövi, lugassal körbefuttatott teraszon.

1985
Fecske a templomban

A zámolyi reformátusok gyülekezete fiatal papot iktat tisztébe. Az esemény ma már nem szól hét határra, de így se mindennapi. Teli a templom népekkel és virággal. Aki él, itt van, fiatalok, öregek vegyesen. Három padsor esperesek, paptársak redős palástjától feketéllik. Ha jól emlékszem, negyvenöt évvel ezelőtt történt hasonló beiktatás a faluban. A most búcsúzó idős lelkipásztort akkor láttam először fölballagni a szószékre.

Az igazat megvallva én sokkal inkább az ő búcsúztatására jöttem haza, mint az új köszöntésére. Nem, nem az eliramló idő érzelmi hatására, hanem egyszerűen tisztességtudásból. B. E. biztatása nélkül én nem hagyom el Zámolyt, otthon maradok, s legföljebb egyik presbitere vagy kurátora vagyok az egyházközségnek. De ő – Anglia híres egyetemein is 192megfordulhatott teológus-lelkész – valami szokatlan fénylobbanást láthatott a fiatal parasztfiú ferde vágású szemében, és önzetlenül erősködött, hogy tanuljak.

A hívek a szertartás apró mozzanataira figyelnek: az avatóbeszédre, a beszentelés igéire, a fiatal pap önvallomásnak is beillő prédikációjára a hűségről és a szolgálatról, én viszont a jelenlevők lelkületének hullámmozgását figyelem: hatnak-e még a szavak, az igék? Hatnak-e még Pál apostol intelmei a szeretet hatalmáról, ami nélkül minden cél hívságos, azaz hiúságos és haszontalan? A fehér falak közt csönd van, és áhítat, de mintha egyik sem a lélek mélyéről áradna. Úgy érzem: a kíváncsiság és a személyes részvétel fontosabb eleme az eseményeknek, mint a meghatottság. Az idők folyamán szétfoszladozott ez is.

Emlékezetem szerint a falumbeli reformátusok se voltak úgy istenigazából vallásosak. Imádkozót és szenteskedőt köztük még az öregasszonyok falkájában se láttam. De a protestálás tiszta és emelkedett ősélményét kivétel nélkül mindnyájan örökölték az elődeiktől. A fölemelt fejet, a zsoltárokat kizengő mellkast, amely minden vallásos elérzékenyülésnél jobban el tudott ragadni engem. Magam előtt látom ma is a férfiakat énekelni. Az istenfélő zsoltárokat is úgy éneklik, mintha egyáltalán nem félnék Istent, inkább csak megnyugtatnák, hogy őbenne bíznak eleitől fogva. Önérzet, büszkeség feszíti rajtuk a fehér gyolcsinget s a magas gombolású fekete mellényt. Már-már eretnek ez az éneklés, de attól, hogy szabad, és hogy nagy magasságokba indul a bizalom, olyan borzongás futkos a gerincemen, amelyhez hasonlót csak nagy színpadi drámák feszült perceiben éreztem néha.

Ebből a templomi borzongásból semmi se maradt. A régiek aránylag kevés prédikációt s kevés oktatást hallottak a vasárnapiakon, s az ünnepieken kívül. A maiak azonban előadások, szavak fertőzésétől sápadoznak. Reggeltől estig oktatják és „finomítják” a lelküket. Nem csoda hát, ha még a figyelemre méltó intelmek is útfélre hullnak, és a bölcsességek is épp hogy csak megérintik őket.

Miközben ilyesmiken rágódom, a nyitott templomajtón betéved egy fecske. A benn levő tömérdek embertől annyira megzavarodik, hogy fejveszetten röpköd ide-oda. Szinte már nem is érzékel semmit, csak menekülni akar. Az ajtón persze ugyanúgy kiszökhetne, ahogy besuhant, de ehhez lejjebb kellene ereszkednie legalább két méterrel, le, majdnem a padban ülők fejé fölé. Ekkora vakmerőségre azonban képtelen.

A papok végzik tovább a dolgukat. Fogadalmat tesznek, beszélnek, általuk természetesen a próféták, az evangélisták, sőt maga az Úristen is megszólal, de érezhetően senki se figyel oda. Az egyedüli főszereplő most a csapdába esett fecske. A mellettem ülő nő susogva fölsóhajt: nehogy szívszélhűdést kapjon a szerencsétlen, vagy nekivágódjék a gyilkos ablaküvegnek! Történt már olyan is, hogy itt pusztult el belőlük egy. Valahogy rossz irányzékkal az is bevitorlázott ide a cintermen át, csőrében szalmaszállal, s a harangozó hiába hagyta nyitva neki az ajtót, 193vergődött faltól falig, és három nap múlva az Úrasztala előtt találták meg tetemét.

Ha szeretne is, a gyülekezet nem tud lelket váltani. Szemérmesen bár, de lélegzet-visszafojtva figyeli tovább a boldogtalankodót. Az előbb még csak az igére nem figyelt oda, mostantól kezdve megjelenhetne személyesen akár Mózes is a híres kőtáblákkal, Jákob a létralátomásos álmával, az aszkéta Kálvin Genfből, idegbajosan, reformátori arcéllel, belépésük érdektelenül zajlana le. Minden szívdobbanás a fecskének szurkol. Netán ez az együttérzés is keresztényi bennünk? Belátásból? Önzésből? Tapasztalatból? Vagy magából a természetből olvadt ki évezredek folyamán, mint tűzbe vetett vasércből a vas? Ugyan melyik múlt, s melyik érzelem támadt föl hirtelen a jelenlevőkben? Az a mélységes mély, amelyről Thomas Mann beszél a József és testvéreiben? Vagy az, amelyiknek nyomon követhető története van, s tényei?

A szertartás figyelmét, hosszú-hosszú izgatom után, egy tíz év körüli fiú bontotta meg. Fölkapaszkodott a templom magasan honoló ablakába, és kinyitotta annak fölső négyzetét. A papok prédikáltak, a hívők fölajzva izgultak a fecskéért. Talán most kitalál! Lehet, hogy már nem is lát a félelemtől. Ott, ott te vakocska! Ott van a nyitott ablak az orrod előtt! A keletre néző a tied! A többi csukott, létra kéne hozzájuk, de az most lehetetlen!

Szárny suhog, fal csattan, esetlenkedik a fecske a mennyezeten, nekikoccan a lámpaburának, megcsendül a porcelán, kizeng, a sejtelmes hangra Isten helyett a szabadság irgalma árad szét mindenkiben, és lehetetlen, hogy ennyi irgalom ne adódjék össze. Össze is adódik, és – egy éles suttyanás – a fecske villámgyorsan kisuhog a picinyke ablakon.

Elégedett moraj hullámzik végig a padsorokon. Hatalmas megkönnyebbülés. Isten látja a lelkem, de ilyen tiszta öröm és áhítat egyetlen lélekből se csapott ki, mióta elkezdődött a papot beiktató istentisztelet.

1985
Ha így kopárodik…

Sose akartam külön szerepet kiharcolni magamnak az irodalomban. De azt igen, hogy az irodalom szerezze vissza múlt századi és huszadik század eleji tekintélyét újra, mert a nemzet azokban a sűrű korszakokban tudott csak gondolkodni és dönteni maga felől, amikor írói korlátlanabbak, termékenyek, már-már tékozlóak voltak. Petőfiék kora, Adyé vagy a két háború közti időszak, népiek és urbánusok elkeseredett ütközeteivel együtt is, szinte szájbarágós bizonyítéka a gondolatnak. Még közelebbről: annak a történelmi tapasztalatnak, hogy az utolsó két évszázadban Magyarországon nem pattant ki olyan politikai gondolat, amely előzőleg ne jelent volna meg az irodalomban. Berzsenyi hangja a romlásnak indult magyarról Széchenyiben válik politikai látomássá és 194cselekvésre indító elképzeléssé; Petőfi népisége pedig pusztán stilisztikai hangváltásával a nemesi Magyarország átalakulását készítő elő a „Még kér a nép” Magyarországává.

Az irodalom és a politika szerves összetartozásáról természetesen nemcsak a történelem elnevezésű dombormű kimagasló felületei tanúskodnak, hanem a homorúak is. A mélyedések, a vájatok, a gödrök. Példának elég talán a millenniumi korszak, amelynek Rákosi Jenői és Dóczi Lajosai lehettek csupán.

S akár tetszik, akár nem, a jelenkori magyar társadalom se vonhatja ki magát a megméretés hagyományos mércéje alól. Hiába ismételgetik hangos szónokok, hogy az utolsó harminc év a magyar történelem legsikeresebb három évtizede; rövidlátó öndicséret ez, hatalmi kérdés, amit az irodalom semmiképpen se igazol vissza. Sem a termelékenységével, sem belső robbanékonyságával.

Vannak politikusok, akik épp ennek kapcsán vádolják meg az írókat azzal, hogy elszakadtak a valóságtól; hogy elkényelmesedtek, s kihűlt képzelettel csak szavakat sarjasztanak szavakból, beteges történeteket saját életképtelenségükről, és a hétköznapokat csak hagyják elvágtatni közönyösen, mint teherszállító vonatok sorát.

Érdemes megállni a vádpontok mellett egy pillanatra. Érdemes, mert az elmarasztaló véleményben komoran megkondul az igazság is. A mai magyar irodalom csakugyan elszakadt a valóságtól, ha a valóság fogalmán nem csupán a tények, a történetek, az események halmazát értjük, hanem a valóságteremtés aktusát is! A beavatkozás forró mozdulatát, amelytől – mondjuk – a közgazdaság és politika számára fontos tények a nemzet számára is fontos tényekké, azaz: lelkületté, céllá, erkölccsé, gondolattá lényegülnek át. De mivel épp a valóságteremtés titkos és drámai folyamatában a szükségesnél jobban korlátozzák az írókat, könnyű megjósolni, hogy a politikusok által értelmezett valóság nemsokára csontra vetkőzve áll elénk fölismerhetetlenül, gyászosan. S kiderülni nem az derül ki, hogy az irodalom dolgát megunva félreállt, hanem az, hogy félreállították. Hogy szerepvesztésre ítélték, hiszen az elmúlt negyven évben jobban ügyeltek minden fejfölvetésre, szemvillanásra, mint amennyire megbíztak benne. Az állam házakat épít, s elvárta volna az íróitól, hogy dicsérjék ezért. Elfeledkezett róla, hogy az írónak műveket kell építenie, s az igazi dicséret az, ha ez a műépítés megtörténhet. Sajnos a legtöbb félreértés, egészen a cenzúráig bezáróan, ebből a rosszul értelmezett szereposztásból eredt.

Nagy tétekkel játszó korszakainkban jelentős írók s jelentős politikusok ültek egy képzeletbeli asztal körül, virrasztva füstben és félhomályban. Ez a képzeletbeli asztal mára belesüllyedt a földbe. Ha így kopárodik továbbra is a sorsunk, lassan nem lesz politikusunk és korszakot jelző írónk. Akik majd lesznek, és acsarkodnak egymásra: egy közepes dráma közepes szereplői lesznek.

1985
195
Cserebogárrajzás

Zöld este. A fák és a bokrok tömött lombjától zöld. Ez az a nehány ácsorgó perc a napból, amikor a hegy mögötti háttérvilágítás kihuny, szinte már nincs is, de itt maradó emléke még nem engedi összemosódni a dombok vonalát az erdőkével, a kátrányos villanydúcokat az ég tartóoszlopaival. Egyszóval: még külön él a földi sötétség az áttetszőbb égitől.

Nyáron is, de különösen májusban, cserebogárrajzáskor szeretem ezeket a pillanatokat. Olyan a kertünk fölötti légtér, mint Dózsa György tere Budapesten, ha megszállják a turisták. Húszasával indulnak el a cserebogarak portyaútra. Keresztül-kasul a fák közt, zummogva, imbolyogva, angyalkatesttartással, látszólag céltalanul.

Talán a gyerekkorom miatt vonzanak ezek a zöld esték. Lapultunk a faluvégi futballpálya füvében, s vártuk, hogy meginduljon a bogarak gyanútlan kivonulása. Fölröppent egy-kettő. Még semmi. Lélegzetünk visszafojtva vártunk tovább. De amikor benépesült a fejünk fölötti világ, elkezdődött a mámoros vadászat! Sapkával, szabad kézzel csaptunk le a szerencsétlen kis nomádokra, s ejtettük őket hadifogságba, ki tudja, milyen hagyomány alapján! Volt, aki új csodafegyvert vetett be ellenük: levetette az ingét, s azt vágta közéjük. Hulltak a földre az áldozatok és a fűvel kibélelt papírdobozok egyre telítődtek velük.

Valami atavisztikus ösztön fakadt föl bennünk ilyen esteken? Az ősök cselvető szenvedélye? A halászó, vadászó izgalom csupán, vagy már a történelem élethalálharcából visszamaradó fogékonyság is? A török elleni tőrvetések emléke, amely ugyanúgy játékká szelídülhetett, mint a „Király, adj katonát!” fölszólító történelmi parancsszava?

Könyökölök tovább házunk erkélykorlátján és bámulom a kifeszült mellel röpködő cserebogarakat. Soha ennyit nem láttam gyerekkoromban, mint az idén. Megnyugtat ez a lázas sürgés-forgás, megnyugtat ez a zöld este. Fönt, Pesten, talán ebben a sötétet beharangozó percben koccannak össze baráti társaságban az első konyakos vagy boros poharak. S csak ezután kezdődik el a vacsorával egybekötött eszmecsere. A vad és zűrzavaros politizálás. Senki nem tud semmit, de mondja. Elfelejti, hogy a következő pillanatban még a legszilárdabbnak hitt bizonyosság is föloldódik az általános bizonytalanságban. Külön-külön mindenki fölvázol valamilyen helyzetképet, megcsörrent valamilyen logikai láncot, de gyakran alig több, illetve alig más ez, mint ha valaki arany zsebóraláncával büszkélkedne villámcsattogás közben vagy árvíz idején. Mert a mi elsilányuló, hamis viszonyaink között az igazság rég nem eszköz és nem cél már, hanem hiú fényűzés. Nem gyötrő idegállapot vagy hadiállapot, hanem beteges szórakozás. Játék, amely néha hasonló gyönyört kínál s hasonló feszültséget teremt, mint a nagy pénzben folyó kártyacsaták… Ó, fülledt értelmiségi szeánszok! Italozás, nikotintéboly és buja 196ölelkezések az elképzelhető valósággal. Vad és zseniális hadonászások egymás ellen és a semmi ellen. Fölszikrázások, legyintések. Van, aki úgy dobja be anarchista képzeletét a magasban surrogó gondolatok közé, mint ingünket és sapkánkat mi a rajzó cserebogarak sűrűjébe. Látom a mozdulatot, az izgalom sarkantyúnyomait az arcon. Látom a füstöt, a kétértelmű remény bukfenceit a csillárfényben. Látom magamat is köztük, de csak egy másodpercre. Valahogy jobban a helyemen vagyok most itt, ezen a teraszon, fejem körül ezzel a zöld estével, gyerekkorom mulatságos harciasságával, s ezekkel a világteremtés báját megidéző, angyali cserebogarakkal.

1985
A mentőöv-szó

Mindig voltak és ezután is lesznek divatszavak – állapítják meg kesernyés tárgyilagossággal a nyelvészeink. Húszat-harmincat-ötvenet szájára vesz belőlük egy-egy korszak, s unalomig használja őket. Ott illegnek-billegnek ezek a gátlástalan szavak az újságokban, a tanácskozásokon, a meghitt, baráti összeröffenések lármájában; be-besompolyognak a templomokba, fölhágnak a szószékre, s néha még a szépirodalom nyitva felejtett ablakán is bemásznak.

Általában nem új képződmények vagy szó-újszülöttek ezek. Ha akadnak is köztük effélék, jó részük régi, tősgyökeres tagjai a nyelvnek, amelyet a maga helyén hosszú-hosszú időn át leleményesen és célszerűen használtak, de időközben valamilyen sekélyes elfogultság, félreértés kiemelte őket megszokott szerepükből, és új föladatot ruházott rájuk. Ilyen divatszó például az elvárás, a hozzáállás, a megkeresés, a lerendez, a valós, a gyomrot émelyítő kvázi és a konszenzus. Bárki szájából hallom őket, hasonló viszolygást érzek, mint amikor vendégségben hajszálat talál az ember a szilvás gombócban vagy a túrós palacsintában.

De a számtalan divatszó között van egy, amely engem külön is bőszít: a tulajdonképpen szóalak nyakló nélküli használata. Ha bekapcsolom a rádiót: egy előadásból, egy beszélgetésből, egy-egy körkapcsolásos műsorból rövid időn belül rám köszön a szó. Léhán és felszínesen. Kétszer, háromszor, ötször, de gyakran többször is.

És ugyanez az élmény kólintja fejbe az embert a televízió képernyője előtt napról napra. Emlékszem olyan estére, amikor egy „tömegműsorban”, három-négy riporter közreműködésével másfél óra alatt huszonnyolcszor hallottam fölöslegesen kiejteni. „Tulajdonképpen itt vagyunk ebben az új szállodában” – mondja a közismert riporter. „Az a szoba, amelyet most önök látnak itt, ezekkel a faragott tölgyfa székekkel és kékfestő függönyökkel, tulajdonképpen népies szoba…” „Tulajdonképpen az” – hajol a mikrofon puha gömbje fölé a szálloda igazgatója… És 197így tovább, és így tovább! A megszólaltatott pincérek, az utcai járókelők, az iskolai tízpercben megfaggatott kamaszok, a minisztériumi tisztviselők szájából simán, meggondolatlanul röpköd világgá a szó… Divatszó? A nyelvészekkel együtt sokáig azt vallottam, hogy igen. Ma már kissé másként látom, mint ők. Mindenképpen egy korszakváltás szavának hiszem. Egy olyan korszakénak, amelyben a nyilvánosság hamis varázslata tömegeket érintett és hódított meg. Természetesen nem arról a nyilvánosságról beszélek, amelynek a legmélyéről fakadó érzelmek, gondolatok, kétségek, remények számára kellene teret biztosítania, hanem arról, amely ennek csupán a látszatát emelte rangra. Világunkban már az óvodások is nyilatkoznak. S a nyilvánosság fertőzete már az ő arcukat, hangszínüket is átitatta. Hát akkor a felnőttekét mennyire át- meg átszínezte! Az országlakosok hetven-nyolcvan százaléka alkalmasnak érzi magát arra, hogy a televízióban vagy a rádióban megszólaljon. De, sajnos, nem a saját hangján, hanem egy szépen kiesztergályozott, lecsiszolt típushangon. S mivel a tévészereplés a legtöbb ember számára az üdvözülés egyik formája, nemcsak a riporter vigyáz külön minden szóra, hanem maga a nyilatkozó is. Megbukni épp üdvözülés közben, a legnagyobb nyilvánosság előtt? Ugyan ki látott már ekkora fajankót. Szerintem ez az a lelkiállapot és nyelvi állapot, amikor a mondatok elején, közepén, végén megjelenik a tulajdonképpen szó. Ami talán már nem is szó, hanem álarc. Hisz aki tulajdonképpennel kezdi mondandóját, megfigyelésem szerint eleve eltávolodik saját magától. Nem a tárgyilagosság irányába, hanem a finom személytelenség övezetébe. Aki vall, aki föltárul, nem rémül meg a dadogástól sem, nem rémül meg a mondatai közé betóduló csöndtől, mert neki talán a fájdalom a fontosabb, vagy a kétség szögével átvert gondolat, de aki „véleményt” mond, vagy nyilatkozik, az folyékony akar lenni, jól fésült, talpraesett. S hogy esendősége minden látszatát elkerülje, a gondolatai közti ürességet is kitölti szóval. A tulajdonképpen szó a zseniális semmitmondás legalkalmasabb szava. Alkalmas az időnyerésre, a mondandó lebegtetésére, a pillanatnyi helytállásra. Igazi vatta-szó, mentőöv-szó. Az ütést állja, és elsüllyedni sem enged. Természetesen úszni sem. Olyan, akár a feszes autógumi az úszni nem tudók derekán: fönntartja és lebegteti őket, a fürdés képzetét ajándékozza nekik.

1985
198
Meztelenül, mint Ézsaiás
199 200
Odaadás és elítélés

Mikor az Írószövetségben megkértek, hogy számoljak be munka közben szerzett tapasztalataimról, s tegyek vallomást a hivatás és a mesterség dolgairól, egyszeribe kitört rajtam a rémület. Hirtelenjében mindenről volt emlékem, csak a munkámról nem. Valójában most sincs.

Nem szeretném, ha valaki ebből arra következtetne, hogy egy álarcosbál szereplője vagyok, és misztikusnak, vagy köznapibb szóval élve, ördöngős dolognak tartom a költészetet. Nem. A versírás egyelőre számomra csak forma, véletlenszerű kifejezési mód és lehetőség. Nem elsődleges! Inkább csak ráadás az életemre. Bármilyen furcsán hangzik is, legtöbbször nem akkor érzem magam költőnek, amikor verset írok, hanem amikor nem írok. Versírás előtt és versírás után. Futottam én már úgy le, hajnali három órakor, egy meredek töltés oldaláról, egyenesen bele a Marosba, hogy azt éreztem, a futás lendületében és a visszatartott kiáltás örömében sokkal több költészet van, mint bármelyik versemben.

Sokat töprengtem már azon, miért van ez így? Miért van élményeim és az önkifejezés között ilyen áthághatatlan szakadék? Valószínűleg azért – adtam meg magamnak a választ –, mert nem vagyok igazán tehetséges. De mivel nem egykönnyen nyugszom bele semmibe, a saját magamnak adott válasz se nyugtatott meg. Továbbléptem. Az első félrehajtott bozót azonban újabb kétségekre nyitott távlatot: lehetséges – faggattam ismét magamat –, hogy mégis van az emberben némi képesség, csupán csak az alkata olyan, hogy ebben az egyértelmű, de eléggé megkevert világban képtelen megtalálni a legmegfelelőbb hullámhosszot: a történelemét és a költészetét egy csavarásra?

Mikor három esztendővel ezelőtt zaklatni kezdtek ezek a problémák, egy szép napon arra ébredtem fel, hogy hatesztendei irodalmi újonckodásom után, mindent elölről kell kezdenem. Ez a föltámadás nemcsak húsvéti örömöket hozott, de eszembe juttatta a nagypénteki kínokat is.

Mentegetődzés és póz nélkül szeretném most elmondani egy újrakezdő költő gondolatait. Valójában tehát nem is a munkámról vallok, hanem arról, ami hátterében volt és van, vagyis ami kimaradt belőle.

Első két kötetem valamiképpen botorkálás. Erkölcsi értelemben még találnék megjelenésükre magyarázatot, de művészi értelemben már nemigen.

Ötvenegyben kezdtem el írogatni. Eszményképem Petőfi volt. Realizmusa és forradalmisága a legjobb hagyomány lehetett volna egy kezdő költő számára, ha az ötvenes évek elején egészséges az irodalom és a társadalom légköre. Egészségtelen légkörben nincs haladó hagyomány! Bizonytalan körülmények közt nemcsak a kortársi hatás rossz, de még a klasszikus példaképek is eltorzulnak. Illyés a harmincas években a korral való egyértelmű szembenállás szenvedélyével is csak úgy kapcsolód201hatott Petőfihez, hogy közben kortársa volt Babitsnak, Kosztolányinak, József Attilának, Szabó Lőrincnek, Éluard-nak és Aragonnak. Velük és ellenükre lehetett az, aki lett. Szerintem mindenféle költői ideál nagy kortárs költők nélkül útvesztő. Babona és felületes tájékozódás. Közepes színvonalú irodalomnak lehetnek óriás példaképei, attól az még közepes marad.

Nem akarok romokat rombolni, csupán csak érvként hivatkozom az ötvenes évek politikai és irodalompolitikai viszonyaira. Hogy lehetett volna Petőfi igazi példakép, mikor minden nagy költő, így mindenekelőtt Ő is, a teljes odaadás vagy a teljes elítélés műfajának tartotta a verset. Lehetetlen lett volna az akkori időkben ezt az ars poeticát követni. A taktikázás és a diplomácia a politika eszköze – nem a költészeté. Cikkben és felszólalásban még lehet magyarázkodni, de versben csupán kinyilatkoztatni lehet. Meghalni és föltámadni. Gondoljunk csak Vörösmarty Vén cigányára. Remény és reménytelenség egyaránt belefér a versbe, hiszen mindkettő nagyon emberi élmény. De a versben is csak azáltal van hitelük, hogy végletességükben érvényesülnek. A pokolbéli malom zokogása nélkül a megálmodott ünnep víziója csak esetleges befejezés volna.

Vajon, nálunk, az akkori időkben lehetett ilyen végletesen fogalmazni? Nem. Juhász és Nagy László látomásaiban, alkatuknak megfelelően, szerintem mégiscsak ez a szükségszerűség robbant ki sajátos líraisággal.

Különös, hogy a Vén cigány, ez az iszonyatosan nagy vers csupa közhely; szinte minden sora szólam. Hol van elrejtve mégis a csoda, mely fölemeli? Talán ott, hogy a nemzeti létezés és az emberiség létezésének végső dolgait érinti, illetve absztrahálja. S ezek a végső nagy kérdések valójában mindig közhelyek és szólamok. A mi sematikus irodalmunk nem absztrahált semmit és nem is lényegített át; inkább csak elfogadta a politika absztrakcióit.

De erről ne is beszéljünk, ez már messze van. Én is csak azért emlegetem, hogy világosabb legyen az út, amelyen elindultam, s amelyen továbbmegyek.

Gödrökbe zuhanásaim közben arra ébredtem, hogy a teljes odaadás és a teljes elítélés eszménye csupán nosztalgia maradhat, mert az elmúlt időkben mindig csak utólag tudtam odaadni magamat a jónak, s elítélni, ami rossz. Sőt még így sem teljesen, mert az utólagosan kialakult képlet is módosult. Az idő és az átélés nem volt szinkronban egymással. Egységük tehát csak ifjúságom ellentmondásaiban fejeződhetett ki. És amikor ráébredtem erre, látnom kellett, hogy az a közvetlen közéleti költészet, melyre fiatalkoromban fölesküdtem, számomra járhatatlan út. Képességem vagy alkatom miatt.

Zárójelben mondom csak el, mikor sajátos csődöm kiderült, öröklött közéleti érdeklődésem belső parancsára, csendben és titokban, elkezdtem prózát írni. Úgy éreztem, ezen a pályán szabadabban mozoghatok. Időszerű és közvetlenebb válaszokat adhatok a zajlásban levő társada202lom kérdéseire. A prózai önkifejezés mellett azonban a közéleti érdeklődésről ezután sem mondtam le verseimben, csak nem tudtam magas szinten csinálni. Mindig irigyeltem, ha valaki az idősebbek vagy a fiatalabbak közül megközelítette elképzelt igényemet. Próbálkozásaikból, melyek nem egyformán jártak sikerrel, és saját kudarcomból arra következtettem, hogy a mi körülményeink között teljesen át kell alakulnia a lírának. Költőink eddig többségükben a fennálló rend elleni harcban váltak nagy költőkké. Ez volt a legegyöntetűbb hagyomány, melyet egymástól ők és tőlük mi is örökségül kaptunk. De fordítani kellett a könyvben! A megváltozott időkben éppen a renddel való azonosulás igénye vált történelmi szükségszerűséggé. Sajnos ez nagy mértékben lehetetlen volt, hiszen ma már elég világos, hogy a renddel való tökéletes azonosulás nem mindig jelentette az eszmével való összeforradást. Ha csupán osztályharcról vagy egyszerűen felemás helyzetről lett volna szó, az ember még ösztöneivel is könnyebben tájékozódhatott volna, s a költők zöme pedig a forradalmi hagyomány tízparancsa szerint, nem bukdácsolva, hanem egyöntetűen a forradalmat vezető osztály nevében beszélt, hadakozott volna.

Továbbra is kizárólag a magam nevében beszélek: én nem tudtam tájékozódni. Második kötetem csupa bizonytalanság, menekülés. Lehet, hogy szükségem volt erre az eltévelyedésre? Azt gyanítom, hogy igen. A tehetetlenség iskoláját kellett kijárnom, hogy rájöjjek, másutt kell keresnem a szocialista költészet forrásait, kútfőjét.

Az ötvennyolcas esztendővel kezdődően egyre több remény halmozódott fel bennem. A társadalmi tisztázódás lehetőségeit nem csupán kinyilatkoztatásokban, de a gyakorlati élet alakulásaiban is nyomon követhettem. Persze véglegesen ez sem nyugtatott meg. Nyugtalanságomnak azonban más természetű oka is volt. Míg egyfelől növekedett bennem a remény, másfelől növekedett a reménytelenség is, amely a háborús veszély nyugtalanító árnyjátékait vetítette nemcsak a Földre, de az égi földrajz minden pontjára is. Valami megfoghatatlan undort éreztem a céltalanság filozófiájával szemben a kényszerképzetes emberiség ádámi helyzete miatt. S kezdtem sejteni, hogy az új szocialista költészetnek többre kell törekednie, mint a különféle időszakokhoz kapcsolódó közéleti lírának. Ha a szocializmus az egész emberiség egyetemes programja, a költészetnek is ehhez az egyetemességhez kell eljutnia. Folyton a Vén cigány barbár és ünnepi szólamait hallottam visszaverődni az időből. S ha verseket még nem is tudtam írni, de tudtam, hogy ez az egyetemesség azt is jelenti, hogy az emberiségnek le kell számolnia eddigi történelmével, mely napjainkig folytonosan csak az egymást követő háborúk története, apokaliptikus jelenések sorozata volt. A kongresszuson most újra megfogalmazták az egymás mellett élés eszméjét. Ez az eszme legalább annyira egyetemes, mint a harc, melyet föltételez. Tudom, hogy más eszközei, utjai és csapdái vannak a politikának, mint a költészetnek, de lehetőségeim és kötelességem miatt én az utóbbi ösvé203nyen indultam el. Egy régi cikkben, töredékesen bár, de azt próbáltam megfogalmazni, hogy a szocialista költészetnek egyik legfőbb feladata, hogy ne csak elvont hitet vagy akár céltudatos eszméket, de életkedvet adjon; hogy a félelem mellett, mely ugyanúgy hozzátartozik az emberi kultúrához, mint mondjuk, a szabadságvágy, megtanítsa szeretni ezt a Földet. Megtanítson elfelejteni és elpusztítani mindent, ami már előre olyan emlékeket teremt a még át sem élt jövőről, melyektől az emberi cselekvés hiábavalónak látszik. A csodálkozás és az öröm ősi ideológiája vezetett. Írjunk olyan verseket, mondtam barátaimnak, melyekből az sugárzik szét, hogy egy pohár víz kiivása, a Nap megpillantása vagy a rakéták mennyei sistergése ugyanolyan élményt jelent, mint a játék öröme vagy mint a szerelemé.

Ez persze csak az első lépés. A csodálkozás és az öröm ideológiája kevés. A költészetnek olyan új élményekkel, gondolatokkal és eszmékkel kell „bebútoroznia” a mindenséget, melyek a vallás emlékét is fölöslegessé teszik.

Sokan arról beszélnek, hogy a tudomány és a technika átveszi a költészetnek ezt a szerepét, csak más jelmezben játssza el. Én hamisnak érzem ezt a magyarázatot. Tudom, hogy mindkettő csak a saját, alkalmazkodó csodáival kérkedhet, melyek ideiglenesek – hiszen régi dolog, hogy a nagyobb csoda megeszi a kisebbet –, s pusztán csak arra jók, hogy az emberi létezés csodáját illusztrálják. Nem szeretném, ha valaki félreértené, amit mondok, és szavaimból azt hámozná ki, hogy ez olyan program, mely száműzi a harcot és valami csodavallás biblikus szóvirágait rejtegeti. Ellenkezőleg. Ez adhat erőt igazán ahhoz a hadviseléshez, melyet az emberiség jobb részének most mindenféle értelmetlenség és pusztítás ellen folytatnia kell.

Egy évvel ezelőtt, mikor megjelent az Éluard-kötet, Aragon előszavából megtudtam, hogy egy alkalommal nála járt barátja. Vitatkoztak, és a vita hevében egyszer csak megkérdezte tőle: milyen Robinson-fordításod van? „Petrus Borelé” – volt Aragon válasza. Eluard levette a polcról a kötetet, s kikereste a székről szóló fejezetet, amelyben Robinson megvizsgálja helyzetét, körülményeit, és igyekszik meggyőzni magát arról, hogy sorsa nem is a legrosszabb. Tartozik-követel alapon pontról pontra számba veszi lealázó vereségeit s vereségeivel szemben örömeit. „Ezt a részt a legtöbb kiadásból kihagyják – mondta Eluard –, mert állítólag unalmas.” Az ő számára viszont ez volt a legizgalmasabb. Bevallom, az ő fölfedezése nyomán számomra is. Ugyanazt éreztem, mint a Vörösmarty-vers fölidézésekor. Eluard is, akárcsak Vörösmarty, számba vette a reménytelenséget és a reményt. A jót és a rosszat. S példájából okulva, egyre megrögzöttebben vallom, hogy a szocialista költészetnek, de úgy is mondhatnám, hogy a modern költészetnek, ezt kell csinálnia. Leltárba venni a rosszat, hogy végül jóváírhassuk. „Átírni a javunkra azt, ami a kárunkra volt írva” – így fogalmazta meg Eluard. 204Fönséges gondolat ez: már nem is egy ember ars poeticája, de mindnyájunké, az egész emberiségé.

S mikor végiggondoltam mindezt, rájöttem, hogy költői eszményképeimet is csak azokban a költőkben kereshetem, akik ezeket az elveket vallották vagy vallják. Kitágult tehát a kör. Nemcsak Petőfi, Ady, József Attila, de Lorca, Eluard és még számos költő életműve is közvetlen látókörömbe került. A hagyomány szerepéről író kritikusoknak mihamarább észre kell venniük ezt a gazdagodást, ezt a változást.

Az eddigiekből talán kiderült, hogy az újrakezdés kátyújában nem formai gondok gyötörtek, elsősorban lényegbe vágóak. Most már csak azt jó lenne tudni, vajon nem túlságosan elvont sejtésekről beszélek-e, és ha nem, van-e tehetségem mindennek a megvalósításához? Harmadik kötetem, néhány megírt és megíratlan vers hiányával, csak halványan és dadogva válaszol erre a kételyre, de már válaszol.

Lehetséges, hogy ez után az újrakezdés után ismét föl kell ébrednem, hogy ez sem volt az utolsó. Szerencsére nem félek a hegymászástól: a szellemi életben is a nyaktörő utakat keresem. Veszíteni és nyerni, ha nem is egyforma örömmel, de egyforma izgalommal szeretek. Nemcsak a hódítás szabadít fel, de a bukás is. Gyakran gondolok rá, hogy az én szabadságom ott kezdődik, ahol sokan megszédülnek és aggályoskodni kezdenek; ott, ahol már nem gátolnak a hiúság, a siker vagy a megbocsátható szorongás testemre szabott méretei. Kudarcaimat is szívesen vállalom, nem csupán a magam okulására – másokéra is.

Az utóbbi időben egyre nagyobb kíváncsisággal figyelem azt, ami a szovjet költészetben forr és alakul. Egyelőre még nem tudok tájékozódni. Lehet, hogy a fiatal szovjet költők próbálkozásai még inkább gazdagítani fogják sejtéseimet és tapasztalataimat, de az is lehetséges, hogy végérvényesen arról győznek meg, amiről már elég sokat töprengtem, hogy átmenetileg két fajtája alakul ki a szocialista költészetnek: egyik egy publicistább jellegű költészet, amely a legjobb értelemben közéleti, s amelynek egyik ősét Majakovszkijban látja az ember, s a másik fajtája pedig az, amelyről vázlatos gondolataimat elmondtam, részint Vörösmartyra, részint pedig Eluard-ra hivatkozva.

1961
Múzsapiac

Ez a hely itt a munka nélküli múzsák gyülekezőhelye. Unottan állnak vagy sétálgatnak föl-alá a faburkolatú, tükrös eszpresszóteremben. Munkára várnak. Ha néha fölsír a kávéfőző gép hosszan és rekedten, mint disznó, mikor ölik, egyikük-másikuk megélénkül. Fölkapja fejét, rendkívüli dolgokat szimatol, de hamarosan lehiggad, a múzsák mellékes eseményekre nemigen vesztegethetik a figyelmüket.

205

Csak a költőkre várnak.

Reggel fél kilenc. A presszó még üres. Sehol egy rímkovács. Három-négy halandó ücsörög csak a bejárathoz közeli mélyedésben. Hátrébb, ahol a fölhúzott üvegablak helyett nagy zöld függönyök lógnak, árnyékba borítva a legutolsó rekeszt, rajtam kívül senki sincs.

Szeretem ezt a reggeli csöndet: az üres papírlapok s a reménykedés órája ez. Ma még minden megtörténhet.

S mivel újabban már csak magamban bízom – nem a múzsákban, halálos feszültség van közöttünk.

Ülök, reménykedem egyedül.

Bejön egy kövér, szemüveges, negyven év körüli férfi. Kövérségét finom előkelőséggel, ropogósra vasalt fehér inggel, fekete bőrtáskával és választékos mozdulatokkal ellensúlyozza. Körülnéz, s bár rengeteg a szabad asztal, a velem szemköztihez ül le. Mért éppen ide a sarokba? Nem szereti a világosságot? A homályt szereti? Vagy találkára vár, és ez az alkalmi sötétség kapóra jött? Lelkiismeret-furdalást érzek: ha úgy lesz, zavarom majd őket ide-oda meredő bálványarcommal.

De meglepetés ér: széthúzza bőrtáskája villámzárját, s egy csomó kéziratot vesz elő, halomnyi gépelt verset. Elkezdi osztályozni: első példány ide, másodpéldány oda. Zörög az ujja közt az átlátszó hártyapapír. Az összhatást egyetlen prózai látvány rontja csak le: a jobb hüvelykujja zsebkendővel van bebugyolálva, mint egy hentesnek, aki véletlenül belevágott.

Mikor befejezi az osztályozást, elővesz egy középfinom borítékot, s ujjait megnyálazva az első példányokból kiemel egy nyolc-tíz szakaszos verset; átfutja, belejavít, majd összehajtogatja, és bele a borítékba. A borítékot megcímzi. Aztán, mintha egy különleges Lírai Közület kereskedelmi levelezője volna, megismétli jó néhányszor a műveletet. Újabb vers, újabb boríték, újabb cím. Szerkesztőségek? Nem! Magánszemélyek.

Mikor hat borítékot megcímzett, előreszaladt az üvegpulthoz, kért három szelet tortát, és villámgyorsan bevágta. Ivott rá vizet, majd lepakolta az asztalát, és pár perces tűnődés után írni kezdett. Verset. Kockás füzetbe írt, amitől egyszerűen nyavalyatörést kaptam. Én még a legfinomabb sima papírra se tudok, ő pedig ilyen ringy-rongy füzetbe is képes.

Talán, mert tudja, kinek ír. Látja maga előtt a személyt, akivel közölni akarja mondandóját. Ismeri étrendjét és a titkait is. Én pedig puszta nagyképűségből az egész emberiségnek címezném a verset – nem csoda hát, ha a tökéletes személytelenség ólomtorlaszokat rak elém. Micsoda köznapi lángelméjűség! Kövérkés szaktársam a költészet spanyolviaszát fedezte föl szemem láttára; azt, amiről nagyon is megfeledkeztünk ebben a korban: úgy írni verset, ahogy a legbensőbb titkait bízza rá az ember a barátjára. Nem akárkire – a legközelebbi barátjára! Riadtan figyeltem föl a saját verseimben és másokéban is valami kiábrándító személytelenségre. Személytelenségen ez esetben nem azt értem, hogy nem írunk személyes dolgainkról, hanem azt, hogy nem a legszemélyesebbről írunk. Mihelyt megszólalunk, mindenféle tízparancsolat riaszt: 206politika, a társadalmi illem s a rég túlhaladott erkölcsi törvények kőtáblái. Hozzászoktunk a nyilvánosság terrorjához. A nyilvánosság szinte csak úgy fogadja el a verset, ahogy a költészet törvényei szerint tilos megírni. Legismertebb példa itt Villoné, a bordélyházi balladáival. Illyés írja: ha Villon nem a legközelebbi barátjainak szánja ezeket a verseket, bizonyára százszorta finomabbak, visszafogottabbak,: több bennük a szerelmi máz, az önsajnálat, a testiséget eltakaró lírai pára, vagyis a mulandóbb anyag. Mennyivel kevesebbet tudnánk a középkor végi emberről, de egyúttal saját természetünkről is, ha ez a nagy csavargó, ez a számkivetett, mindenki kalandjának jelképes hőse, nem a legszemélyesebb élményeit írja. Nemcsak a megtörténteket, de a sors szerintieket. Példája nem csupán egyéni példa, de filozófiai és esztétikai is. Azt bizonyítja, hogy a költészetre érvényes talán leginkább az ellentétek dialektikája. Az a legközösségibb vers, ami – már-már végletesen – a legszemélyesebb. A világban az embernek számtalan jelzőtáblája van a tájékozódáshoz. Van külön társadalmi, családi, nép szerinti, politikai, osztálybeli, és így tovább. De ezek többnyire különválva működnek, mert mindegyiknek megvan a maga zárt rendszere, korlátja. Föléjük emelkedni csak a költészet tud – dráma, vers –, mert a költészet nem törvénytisztelő, hanem törvényteremtő. Majdnem mindig kétségbevonja, ami van. A vers folyton jövőt akar teremteni. Ebbéli szándékában nem befolyásolhatja semmiféle körültekintés, semmiféle udvariasság. Az udvariasság mindig a múlt idők műfaja.

Míg ezen tűnődöm, költő szaktársam eredményesen dolgozik. Teleírt már egy oldalt. Zöldülni kezdek az irigységtől. Tehetetlenségemben előveszek egy újságot. Az első oldalán vers van. Négerek – ez a címe. Nem rossz. Mégis valami határtalanul fölidegesít. Ha szerzője nem a nyilvánosságra figyelve írja meg, hanem mondjuk, nekem, magánlevél formájában, nagyon kemény és nagyon igaz állapotokat tükröztet: azt, hogy mennyire nem tudnak élni a mi világunk „négerei” sem, holott ez a világ rájuk épül. Így, amit ki akart fejezni, a jelképeivel eltakarta. Vétett a költészet törvényei ellen: alkalmazkodott a nyilvánosság személytelen mércéjéhez.

Költő szomszédom – most már határozottan állítom róla –: a múzsák kegyeltje. Alig múlt el másfél óra, máris befejezett egy verset. Boldogan alákanyarítja a nevét, hazamegy, legépeli, s valaki címére holnap majd föladja. Már tudja is, kiére.

Ülök magamban, egyre kimerültebben. Nem akad múzsa, aki mentőövet dobna. Nem marad más hátra, mint hogy legszűkebbre vonom ismerőseim körét: nőkét, férfiakét, barátokét, s csak arra gondolok, mit mondanék végérvényes tisztasággal és egyszerűséggel, ha versben kellene beszélnem. Képzeletben már meg is címeztem a borítékot, csupán a verset kell megírni, természetesen a múzsák közreműködése nélkül.

1964
207
Egy levél hátlapjára

Hív egyik tanító ismerősöm, menjek el hozzájuk. Ha csöndet akarok, ott van a szőlőhegy, elvonulhatok dolgozni. A présház, ahol éjszakára is kint maradhatok, édeni völgyben fekszik, körülötte élénk, buja a fű, és rengeteg a gyümölcsfa. A völgy közepén legkedvesebb fáimban, a jegenyékben gyönyörködhetek. A kis hegyi templommal már nem is akar csalogatni. A hétszáz esztendős Árpádok-korabeli kőteremtmény olyan ékessége a tájnak, amilyen kevés van az országban. Micsoda díszlet önmagában is! Aki a hajnali nap narancssárga gömbjét és a kis, zömök templomot akkor pillantja meg, mikor egy vonalba kerülnek, valami lenyűgöző egyszerűség tanúja lesz. Nemcsak a felhőkarcolók emlékét felejti el, de a dombokat elborító, rendezetlen erdőkét is. A láthatár keretében ilyenkor csupán a nap és az ég és a román stílusú kőtemplom marad, s akár egy freskón, feltűnnek előterükben a múlt idők alakjai. Királyok a magyar középkorból, merev tartásban, trónon ülve vagy apró, körhinta-fejű lovakon, aranyalmával és jogarral a kezükben. Köröttük, sűrűn egymás mellett, királyhű vitézek, egyformára nyírt barátok, szánni való vagy tenyérbe mászó képpel. A képzeletbeli freskón csak a népet nem látni sehol. A népet, mely már akkor is művelte ezt a tájat, szántott-vetett, enni adott a királyoknak, s gödrösre koptatta a kápolna kövét…

Hív a tanító, költözzek le két-három hétre. A magamfajta embernek sok élményt adhat a környezet: történelmet és indulatokat idézhet föl, ösztönözhet és sugalmazhat, akár a múzsák.

Ha nem akarok elvonulni, akkor is menjek csak le, lakhatok náluk is a faluban. Ott is történnek olyan dolgok, melyek vetekszenek a múlt idők múzeumi gazdagságával. A számtalan érdekesség közül most csak a legutolsót említi. Falujában, a négyszáz lakosú zalai községben színtiszta katolikusok laknak. Papjuk nincs, a szomszéd faluból jár át hozzájuk időnként. De hogy pap nélkül is milyen vallásosak, arról futólag én is meggyőződhettem, mikor egyszer lent jártam. Péntek volt, böjti nap, s az asszonyok még a pesti vendégek tiszteletére rendezett fogadáson se voltak hajlandók húst enni. Sőt a férfiak közül se mindenki vállalta egyenes derékkal az elkárhozás veszélyét. A máglyára küldő asszonyi tekintetetektől tartva, huncutsággal vegyes bűntudattal rágták a csirkecombot. És ezek a vallásos népek a múltkor egy hétig se vették észre, hogy nem szól az isten harangja; nem szól se hajnalban, se délben, se este. Egy hét után derült ki, sztrájkol a harangozó, mert a téesz-től nem kap munkaegységet a harangozásért. Az eset óriási botrányt kavart. Az Árpádok-korabeli kőtemplom tövében kisebbfajta „pogány” lázadásnak is beillett. Összecsaptak a régi és az új életforma hívei a Szent István- és a Koppány-utódok. A sors tréfája, hogy Koppány zászlóit most talán a leghithűbb katolikusok emelgették.

208

Ismerősöm levele megörvendeztetett. Örültem, hogy egy fiatal tanítónak milyen fontos az irodalom. S meglepett, hogy a köztudatban elterjedt hiedelem ellenére – mely szerint a költőknek csönd kell, madárcsicsergés, patakzaj –, ő mindenekelőtt a történelem múzsájának készítene mellettem szállást. A történelemének és a mai időkének egyaránt, egy dunántúli falucskában, hogy arra a freskóra, mit a történelem festett a mennybolt, a nap és a kőtemplom köré, végre azokat is fessük oda, kiket évszázadokon át mindig kifelejtettek a képből.

Politikai fogás lett volna ez a részéről? Érzelgősség? Késői igazságszolgáltatás? A nagy helyrehozás ösztöne, melyet most bontakoztat ki tudatosan a társadalom? Vagy az örökbe kapott bosszú, mely a névtelenek nevében, ha megkésve is, kezet emelne királysírokra és márványkriptákra? Magam is éreztem már effélét. Az esztergomi vár romjai közt járva, megilletődöttségem mellé szívesen megidéztem volna két-három lila övű érseket, Mátyás ellen összeesküvő nagyurat, késői párbeszédre.

Persze az is lehet, hogy ismerősöm levelében magától értetődően került egymás mellé a templom köré sűrűsödő történelem és a harangozó révén kipattanó történetsorozat. S ha csak ennyi lenne az igazság, ez is jót jelentene, olyasfélét, hogy lassan már nemcsak szólamainkból árad, hogy történelmi idők tanúi vagyunk falun is, de ott van ez már hétköznapi elszólásainkban is. S nemcsak az írók tartják természetesnek, de lassan az olvasók is, hogy modern, korszakos regény főszereplője ugyanúgy lehet egy zalai falu harangozója, mint egy főiskolai tanár, miniszter, kalandor, kisvárosi Don Juan vagy éppenséggel űrrepülő.

Különös folyamat játszódott le az irodalomban a múlt század óta. A nagy kritikai realisták, Balzactól Tolsztojig, többnyire csak olyan szereplőkkel fejezhették ki korukat, kiknek műveltségi szintje és érzelmi árnyaltsága egyaránt alkalmas volt, hogy az akkori idők élményeit a legteljesebben visszatükrözze. A leghaladóbb írók is arisztokratákkal vagy a társadalom magasabb közegein áthatoló egyénekkel mondatták el legforradalmibb gondolataikat. Történelmet, jövőt, az emberiség koponyatöréseit és feladatait az ő csúcsaikról lehetett látni. A gazdagság még azt a lehetőséget is megadta, hogy némelyek fölényesen megtagadják, s így személyesen is átéljék a lázadás, a forradalom férfias gyönyörét. Muzsikok vagy hajógyári munkások mit fejezhettek volna ki a nagyot látó kor világképéből? Legfeljebb a szegénységet! De azt se teljesen, mert a nyomor látóhatára szűk, rásúlyosul a testre, s brutálisan béklyóba zárja a szem és a képzelet szabadságát.

Kétségtelen, hogy korunk problémáit a mai filozófiák szintjén sokkal inkább kifejezhetné például az atomtudós, mint egy gépkocsivezető vagy téeszelnök. Az atomhasadás ténye mögött fölhalmozódó tapasztalatok, tudományos élmények, apokaliptikus látomások még a hasonlat miatt is közelebb állnak az emberiség gondolkodásában lezajló robbanásokhoz, mint a tanító ismerősöm falujában lejátszódó drámák.

209

Az egyenjogúság ellenére látszólag tehát még ma is előnyben vannak a szellem arisztokratái. Lehet, hogy gondolataik magasabb rendűek, sőt, érzéseik is egyetemesebben tükrözhetik az emberiség csodatevéseit és pokoljárását, de vannak korok, mikor a modernséget nem a töprengések modernsége jelenti, hanem a cselekvésben, a sorsvállalásban kifejeződő korszerűség. S a mi korunk most ilyen! Érthető, mert a huszadik században aránytalanul több és nagyobb tragédiák zajlottak le, háborúk s a gyors életformaváltozások következtében, és így a kor hősei mindenekelőtt azok is, kik ha nem hívták is ki a sorsot, de elszántan vagy gyáván, véletlenül vagy parancsszóra elébe álltak, odaadva emberi arcukat s gyakran mindenüket, hogy azáltal a sors egyre fölismerhetőbbé váljék – voltak bár katonák, hadifoglyok, űzött zsidók, csalódott politikusok, lángelmék, földjükkel együtt elbukó és föltámadó parasztok vagy írástudatlan pásztorok. Ezt a gondolatot folytatva, bátran állíthatom, hogy a második világháború óta inkább, mint azelőtt, kollektív élménnyé vált a szorongás és a remény is, a menekülés és a megmenekülés lehetősége, még ha a sors a legmagánjellegűbb dolgainkban mutatta is meg hatalmát.

Mi mást hozhatott ez az irodalom számára, mint a hősök közti nagy kiegyenlítődést.

Ez a kiegyenlítődés legpőrébben azt jelenti, hogy az élet és a társadalom folytonosan megújuló hamleti kérdéseit bárki megkérdezheti és megválaszolhatja. Az író ennek érdekében mögéje állhat akár egy kanásznak is. A faluról ma már ugyanolyan modern szemlélettel szabad csak írni, mint mondjuk Párizsról. Az Eiffel-torony mögül ugyanannak a „kísértetnek” az arca bukkan elő, mely nálunk már emberi testet öltve utat épít a jövő társadalmának, gépet hajszol ott, ahol apám két tehene esetlenül csalinkázott a domboldalban, s fejeket robbantgat, gyakran indokolatlan ridegséggel, máskor megtisztító fénnyel.

1962
Költőkkel utazom

Ha hosszabb időre utazom is el, a csomagolást rendszerint az utolsó tíz percre hagyom. A búcsúzás zavara és esetlensége ellen nagyszerűen be szokott válni. Gyors számvetést csinálok ilyenkor, mire lesz, illetve mire lehet szükségem.

Inget, zoknit, zsebkendőt, pulóvert még tudok így, hozzávetőlegesen csomagolni, de könyvet nem. A könyvek kiválasztásában már ismeretlen sugallatok irányítanak. Alig van külső körülmény, ami befolyásolna. Legfeljebb olyasmi, hogy épp szem előtt van egy könyv, és nincs szívem otthon hagyni. Szellemi poggyászom emiatt többnyire elképesztően vegyes. Úgy festhetek néha könyveimmel, mintha valaki páncélban járna 210manapság, középkorias ridegséggel, közben pedig piros napernyőt vagy mélyhegedűt cipelne a hóna alatt, bőröndjében viszont a legújabb szabású olasz ingek lapulnának, s nem is öncélúan, hanem azért, hogy adandó alkalommal fölvegye őket. Po Csü-ji, az Amor sanctus-kötet, Villon, Csokonai és Aragon rázódtak már táskámban együtt a dunántúli sárrögökön.

De hogy e szétszórtság és kavargás mélyén mégis működhet valamiféle összetartó vonzás, arra a múlt napokban ébredtem rá.

Váratlanul haza kellett utaznom. Mégpedig olyan gyorsan, hogy sem a lelki hozzákészülődéshez, sem a csomagoláshoz nem volt meg az a bizonyos tíz perc, melyben az ember komolyságot tettetve, mégis némi hanyag fölénnyel összeszedheti magát. Egyhetes utazásra számítottam. Elő a kézitáskát, bele két inget, ezt, azt… és persze könyveket. Siettemben úgy kapkodtam le a polcról a köteteket, mint akit nem is az idő kényszere űz, hanem a közeledő ellenség, és azt viszi csak magával, ami életbe vágóan fontos.

Mikor kirakodtam otthon, magam előtt is lelepleződtem. Akkor tűnt csak föl, hogy mi is volt olyan nélkülözhetetlen! A könyvek, amiket az idő szirénasürgetésére összekapkodtam, egy Illyés-próza kivételével, egytől egyig verseskötetek voltak. József Attila, Éluard, Majakovszkij, Cocteau, Tornai és ráadásul még egy angol költői antológia.

Miért éppen versek?

Talán mert én is verseket írok vagy írnék izgatottan, és így ösztönösen vonzódom a költészet magaslati levegője után? Nyilvánvaló, hogy ez az eredendő ok, de ezenkívül van más természetű, rejtettebb oka is. Többek közt például az is, hogy utazzak bárhová, a táj, mely egymásra szórt dombjaival vagy réten átfutó vizeivel elém jön, számomra nemcsak a nap verőfényében létezik, nemcsak az iszapszürke esők homályában, mikor kiengesztelhetetlenek a kövek, a fák, hanem egy-egy vers verőfényében vagy éjszakájában is. Ettől lesz élénkebb és gazdagabb. A tájon nemcsak az emberi kéz nyoma látszik meg, de az emberi tekinteté is! Petőfi tekintete még mindig ott van az Alföldön, József Attiláé pedig a külvároson. Nincs olyan természetátalakító munka, mely a költői alkatú Egry József festő tekintetét ellapátolhatná a Balaton környékéről. Arany János minden kútágast halhatatlanná tett a hórihorgas gémmel, s azzá tette környezetüket is. Juhász Ferenc pedig, szinte az őssejtig megteremtette múltját a föld virágainak, melyek a nagy növényi népvándorlásban erdőkben tűntek föl, szakadékokban, lelőtt repülők roncsai közt, és végignézték az emberi történelmet. Zömök magyar lovasokat láttak, sötét orrcimpájú barmokat, trák szüzet, keresztre feszített jézusokat.

Túl a személyes érdeken, itt kezdődik el valójában a költészet iránti vonzalmam. A vers számomra nem életpótlék, nem félszeg szerelmes lányok nosztalgiája! Hajó, mely átvisz az óceán túlsó partjára! Igazi távolbalátó, mely a legtisztábban mutatja az emberiség arcát, visszafelé is, 211egészen a világteremtés mítoszáig. Az elpusztult népek, földrészek naturalista hagyatéka a temetőkben van, igazi hagyatéka pedig az eposztöredékekben, a drámákban, a siratóénekekben és a balladákban.

Különös lenne elképzelni, hogy Balassi Katonaéneke nélkül ismernénk-e a történelmet, a Csokonai-vers nélkül ilyen lenne-e Tihany? József Attila Ódája nélkül ilyen lenne-e a nő, akit szeretünk, s aki után vonaton utazunk izgatottan? Éluard egyetlen sora nélkül olyannak látnánk-e a szárnyait emelgető tengert, mint amilyennek látjuk? Olyan volna-e a gyűlölet, a kétségbeesés, a kenyér, a víz, az utca, az ágy? Olyanok volnának-e az állatok, a csillagok, a halottak? Egy Lorca-ballada más oldalról mutatja meg az embert, mint a világon mindenütt kötelező önéletrajzok, személyi igazolványok, alapos rendőrségi nyilvántartások. A lélek kibontakozó aránya nem a homályt növeli, hanem a világosságot.

Ezért viszek hát magammal mindenüvé verset? Ezért viszek még a gyerekkori tájra is, ahol pedig a rozoga ólajtóktól a madárfüttyig, anyám kegyetlen életétől a jegenyefákig s az alkonyatban porzó gépekig minden csupa vers? Úgy látszik azonban, hogy ez is kevés! A világot elszegényíthetik a részletek. Saját élményeim mellett szükségem van olyan költőre is, aki gótikus tornyok árnyékából kilépve, ötszáz évvel ezelőtt olyan rokonszenves csavargóként élt, hogy még ma is megirigylem, s ennyi idő után is bujtogat, hogy ne mondjak le a kalandokról, főként a szellemiekről. Szükségem van olyan költőére, aki végigjárta a szenvedések útjait, bár én magam félek a szenvedéstől. Aztán olyanéra, aki nem tudta soha megfejteni a szerelem rejtvényeit, s kudarcaival most, harminc év után is megvigasztal. Szükségem van olyan költőére, aki sziklás hazájáról énekel, esők hazájáról és szegényekéről, hogy ne felejtsem el soha, túl sok nyomorúságos arc oldódik szét ma is a földben, mint a só, anélkül, hogy visszatükrözött volna valamit abból, ami már születése előtt emberré tette.

Mindez miért? Izgalmamért? Nyugalmamért? Önzésemért? Azért, hogy egyetlen életemet, mely rövid, s amelyben sok a hétköznap, kitágítsam? Hogy fejemre zúdítsam mások határtalanságát és örömét, hogy a magamét megtoldhassam? A vallásokban megfogalmazott túlvilági élet meséje költészet volt. Az emberiség több szólamra megfogalmazott lírai verse. Amit ebben vesztettem el, azt keresném most Shakespeareben, Apollinaire-ben, József Attilában és kortársaimban?

Ezt is, és azt is, amiről Sartre, ez a nagy felelősségű író beszélt a moszkvai békekongresszuson. A kultúráról szólva, a költészet szerepét is emlegette. A tudományos pontosság mellett a költészet pontosságáról beszélt, melyre azért van szükség, hogy egyensúlyban tartsa értelmünket, a fejlődésben levő tudatot. Sartre túlontúl tárgyilagosan fogalmaz. Szerintem nem azért van rá szükség, hogy egyensúlyban tartsa, hanem, hogy megmentse. A világ szétzúzásában ugyanis mindent föl lehet használni: asztallábat és golyószórót, tüzet, követ, kést, repülőgépet és 212atombombát. De nincs olyan nagy és igazi dantei vagy vörösmartys vers, mely ilyen célt kiszolgálna. Mert a legpusztítóbb vers is csak arra jó, hogy megváltsuk vele magunkat, hogy a háborút mindenekelőtt saját magunkkal vívjuk meg.

1962
Az olvasás műfaja

Népmeséink általában csöndes szerződéskötéssel kezdődnek. A mesemondó az első lélegzetvételkor megállapodik hallgatóival, hogy amit elmesél, nem igaz, jobbik esetben is agyafúrt játék a képzelettel. Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, az üveghegy tetején, a kristálypalotában. A megegyezés létrejön, a feltételeket közösen elfogadják. S ettől kezdve a mese kanyargásaiban, tündérkedésében oly izgatottan vesznek részt, mintha a megtestesült igazság színeváltozásait figyelhetnék. Változzék bár egy ember békává, kéményördöggé, vaskirállyá, legyen belőle világnagy pocsolya, szélsüvítés, senki nem akad fönn a képtelenségeken. A legagyafúrtabb nagyotmondás, a leghajmeresztőbb álom nemcsak hogy hihető és cálfolhatatlan, de a legemberibb igazságok ébresztője is. Lelkesítő, a szó köznapi értelmében. A jég alatt alvó madár tavasz jöttével csattogva száll föl a folyóból, hogy a darabokra vagdalt kis kanász testét összeillessze. A lángökör amerre elmegy, a gonosz király erdei elszenesednek.

Tudjuk, a mesében minden megtörténhet. Ahogy az életben is. A fordulatok, a véletlenek, a kis és nagy csodák, az elképesztő bukások és talpraállások tehát nem a mese valóság fölötti dramaturgiáját követik, hanem a valóságét. A hallgatóság hozzájárulása, bizalma nélkül a mese hőse gyámoltalanul ott maradna az árokparton. Nem lovagolhatna fűszálon, akár a világ végére is, nem utazhatna bivalyfülben babszemjankóként, nem alázhatná porig a behemót sárkánykirályt, ki olyan birodalomban uralkodik, ahol minden a legnagyobb: a fák is, a bolhák is, a székek is, a folyók is. A mese hősét nem a kardja, nem is a tündérek zsebkendője segíti tehát győzni, hanem a mindenkori hallgató igazságérzete. Vakmerőségét, furfangos eszét, korláttalan szabadságvágyát ugyancsak tőlük kapja.

Azokra a folyton föllángoló kérdésekre, hogy: mi az irodalom, hogy mi az írói alkotás szerepe, vagy hogy milyen lehet, illetve milyen legyen az olvasó viszonya a megalkotott művekhez, válaszolni legvilágosabban a mesékkel tudok. Mert a mese nemcsak íráselőttiségével őspélda, de a föntiekből valamennyire már kitetszhet, hogy a lényege szerint is az.

A hol volt, hol nem volt kezdőmondat – játékossága ellenére is – tudatos figyelmeztetés, hogy művészi teremtés kezdődik szemünk láttára, fülünk hallatára. Hogy a továbbiakban mindennek más értéke lesz, 213mint a valóságban. Szárnyuk nőhet a fáknak és a vizeknek, arcunk előtt meghalhat egy csillag. Persze csak akkor, ha van érzékünk a gyászhoz, akkor, ha a fákat és a vizeket nem az északi szél, hanem a mi képzeletünk röpteti.

Ennél fontosabb és eredendőbb törvényt semmilyen másfajta művészi alkotás kapcsán se fogalmazhatunk meg. Se Szophoklész, se Tolsztoj keze munkáját figyelve. Az alkotás elvont művelet, inkább csak egy esély, egy lehetőség megvillanása, hogy mű születhessen. Madách nagy történelmi álma, a Tragédia, személyes álom is lehetne, ha mi, ébrenlétünk tudatával, nem szegődnénk Lucifer nyomába, s nem botlanánk el Éva fátylaiban.

Hogy a műhöz való olvasói hozzájárulás nélkül egy mű mennyire csak esély és lehetőség, mennyire csak egy elképzelés vázlata, ismét a mese példájával tudom érzékeltetni.

A szavak eredeti jelentőségüktől legmesszebbre épp a mesékben távolodnak el. Ha valaki a mesék értelmét belőlük akarná kihámozni, egy tótágast álló világ elvarázsolt tükreivel találná magát szemben. Csupa kancsalítással, ködös végkifejlettel, örök lakodalmakkal. A mese mondanivalóját, igazi erejét tehát a szavak ellenére kell a hallgatónak vagy az olvasónak megfejtenie. A szavak mögött megsűrűsödő csöndben, a szavak kioltását követő sötétségben.

Vajon nem hasonló munka vár-e a Hamlet nézőjére, Dosztojevszkij olvasójára? Hamlet töprengéséhez mi szolgáltatjuk a nyersanyagot: a bosszúállás vágyát és parancsát, a hiábavaló cselekvés gőgjét, s végül mi adjuk kezébe a tőrt. Raszkolnyikov is a mi beleegyezésünkkel vagy beleegyezésünk nélkül veri agyon baltával az öregasszonyt. Tehát semmiképpen se nélkülünk.

Ezért telitalálat Sartre meghatározása: az olvasás – irányított alkotás. Irányított annyiban, amennyiben figyelmünket az író valahova odairányítja. Alkotás annyiban, amennyiben a szavak révén föltárt világot nekünk kell újraalkotnunk. Ha nincs elég képzeletünk, tapasztalatunk, látomásunk a lét dolgairól, ha nem ismerjük a hétköznapi csönd s a fintorok közt meghúzódó poklot, fölösleges követnünk Dantét az alvilágban, József Attilát az értelemig és tovább. Ha nem éltünk át soha semmilyen kiűzetést: a paradicsomiról végül is elhisszük, hogy isteni eredetű.

Aki kinyit tehát egy könyvet, mindenekelőtt önmagát nyitja ki. Nem az író s nem is az író által teremtett alakok fájdalmába vagy reményébe ütközik, hanem saját magáéba. Ezért tartom meghatónak és magasrendűnek azt a sokszor elhangzó és sokszor kinevetett olvasói dadogást: hogy ezt a könyvet én is meg tudtam volna írni.

Ilyesmit persze mondhat egy fellengzős, hányaveti vagy éppenséggel műkedvelő olvasó is, de véleménye még így is leleplező, mert vagy a művet, vagy önmagát leplezi le.

A fönti megjegyzések egytől egyik közhelyek. Illetve azoknak kéne lenniük. Az olvasás műfajának néhány alapszabályát idézik föl. Ezt is 214azért, hogy fölibük emelkedve láthassuk, mit hagyunk magunk mögött. Mert bármennyire rendíthetetlenek is ezek a szabályok, korunkban olyan új árnyalatokkal s változatokkal bővülnek, amelyek nem intézhetők el egy ásítással.

Miről van szó. Arról az egyszerű tényről, hogy idők folyamán nemcsak az írói stílus, de az olvasói stílus is megváltozik.

A tizenkilencedik századi regény, szerkezetében, leírásaiban azonos volt magával az élettel. Páratlanul gazdag képet festett a világról: az eszményektől a mellénygombokig, s bízott abban, hogy a szemlélődésnek föltáruló világ birtokba vehető és átgyúrható. A szenvedélyt szenvedélyesen, a tragédiát megrendítően ábrázolta. Az olvasó – hajdani és a mai – ezért is igazodik el elég könnyen Balzac vagy Flaubert, Mikszáth vagy Ibsen világában, mert még a meghökkentő ellentmondások is világos és egyértelmű „történés” révén tárultak föl. Ha az „erkölcs” és az „erkölcstelenség” helyet cserélt is Karenina Anna vagy Nóra esetében, sose veszítette el fennköltségét. Az olvasó részvétele a művek megteremtésében így mindenekelőtt az átélhetőségben és az ítélkezésben fejeződött ki, vagyis klasszikusan. A varázskör is ennek rendje-módja szerint zárult. Az olvasó elolvasta a férjét megcsaló Anna Karenina történetét, s vagy csodálta és irigyelte az asszonyt, vagy sajnálta. Egyértelművé s nyitottá váltak a regénybeli helyzetek – az olvasó is egyértelműen dönthetett. A kötelességtudat és a szerelem, a tisztesség és a szabadságvágy tolsztoji összeütköztetéséből egy irányba mutattak a jelzőtáblák. A tragédiák villanófényében egyébként is mindig egy irányba mutatnak.

A huszadik században összekuszálódtak ezek a tiszta döntéseket követelő alaphelyzetek. Az átélhetőség, a megrendülés emberi mozzanatát mintha kiszorította volna az idegenség élménye. A bűn és bűnhődés ma már nem úgy tartozik össze, mint Dosztojevszkij világában, nem a klasszikus dráma és lélektan törvényei szerint. A föloldás, a megtisztulás ellenfeleként megjelenik a csömör,a közöny, az abszurditás. József Attila rendkívüli érzékenységét jelzi, hogy Sartre és Camus előtt már őt is megborzongatja ez a hideget hozó áramlat.

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam,
Csak az zavar e semmiben,
miért nincs bűnöm, ha van.

Egy kevésbé ismert versében pedig ezt írja:

Igaz, József Attila végsőkig küzd a sorsától való elhidegülés ellen, de a szorongató ellentmondásokat még ő is tragédiával tudja csak föloldani. Nem is a művén belül, de kilépve belőle.

A második világháborút követő évtizedek jelentős írói alkotásai közt viszont alig akad olyan mű, amely ne egyidejűleg fogalmazná meg szabadságunk igenlését s föladásának kényszerét. A tragédia értékeinek viszonylagosságát. Egyidejűleg és egyforma komolysággal.

Ez az új közérzet, ez az új állapot az olvasótól is újfajta érzékenységet kíván. Az eddiginél is nagyobb odaadást és figyelmet. Tanúskodás helyett gyakran megerőltető munkát. Nem azért, mert az irodalom vált intellektuálissá, magyarul gondolatibbá, mint ahogyan sokan hiszik, hanem azért, mert a világ lett hozzáférhetetlenebb.

A kínálkozó irodalmi példák közül Semprunét említhetem leginkább. Nemrég olvastam Ájulás című kisregényét. Már az első mondatokból megéreztem, hogy Semprun munkatársává avat. A könyvet velem, az olvasóval együtt akarja megírni. Erre formailag is előkészít. Nem folyamatos történetbe kezd, hogy kíváncsiságomat fokozatosan fölcsigázza – ellenkezőleg: tudatosan szakítja meg az elbeszélés menetét, nehogy még véletlenül is a regényesség utcájába vezessen. Az Ájulás jelkép. Ugyanúgy, ahogy jelkép volt annak idején a sartre-i csömör és camus-i közöny is. Egyetlen ember vonatból való kizuhanásával egy korszak zuhan ki az időből, reményeinkből, elképzeléseinkből: a háború után ocsúdó Európa. Ezer oldalról lehetne árnyalni s körültáncolni a témát, de Semprun szerint nem érdemes. Mert újramondani azt, aminek a megakadályozásához nem volt erőnk – azonos a mesével, az önbecsapással. Nekünk, saját bukásunk tanúinak, másra kell törekednünk. Szembe kell szállnunk az elbeszélés csábításával, s olyanná kell válnunk a dolgok fölidézésének pillanataiban, mintha olvasás közben újra alkalmunk volna megbirkózni mindazzal, ami kizuhanásunkat s ájulásunkat előidézte. Mintha alkalmunk volna a jóvátevésre: lakhatóvá tenni, ha nem is a nappalt, de legalább az éjszakát.

1968
A teremtő nyelv

Erdélyből érkező barátaim sorra panaszolják, hogy nagyon sok anyaországi magyarral találkoznak, aki elképedve néz rájuk: úristen, ti még nem felejtettetek el magyarul? Semmi zökkenő, semmi idegenség a hanghordozástokban!

Mit lehet erre válaszolni? Legföljebb nyelni egy nagyot, pironkodni a csodálkozók helyett, és beszélni tovább tisztán, világosan a megszégyenített, kitagadott nyelven.

A megszégyenítés attól súlyos igazán, hogy magyaroktól ered. Mert aki épp az erdélyiekről nem átall ilyesmit föltételezni, saját tudatlansá216gát üti dobra. Mit tudhat az ilyen ember az anyanyelvről, a történelemről: Mátyásról, Dózsáról, Bethlen Gáborról, Apáczai Cseréről, a Bolyaiakról, s mit Adyról, aki nemcsak a zsoltáros nyelvet tanulta Erdélyben, de jószerével mindent, ami magyarságtudatát megalapozta, s egyetemessé tágította. Mit tudhat az ilyen ember a székely népballadákról, a siratókról, a kövek, a hágók, a szakadékok, a fenyvesek, a gyilkos tavak, a hegyi legelők, a havasi temetők évszázadok óta tartó nyelvleckéiről. A szavak zsarnoki, édes rémuralmáról.

Óvakodjunk persze az elérzékenyüléstől. Az anyanyelvet valóban el lehet felejteni. De nemcsak külföldön, idegen nyelvek uralkodói légkörében vagy szomszédságában – el lehet felejteni idehaza is. Ha nem arra használjuk, amire való, a nyelv meghanyatlik. Ha nem az igazat fejezzük vele ki, s ha nem a legsürgetőbb, legizzóbb álmainkat bízzuk rá, elsorvad, mint szerelem híján élő nők.

Erdélyben járva, épp azt tapasztaltam, hogy szégyellnivalónk nekünk, anyaországiaknak lehet. Mintha magyarul nem ők, inkább mi felejtettünk volna el. Hozzájuk képest zörgő, aszályos nyelven beszélünk. A dombvidékiek, a betonon járók egyhangúságával, a hegyvidékiek változatos, széljárta, magaslati szökdeléseivel szemben.

Egy menasági asszony életét panaszolva, ilyen mondatokat ejtett: „akkora bánatra jutottam, hogy faltól falig sírtam… már-már ártatlanságomból is kitagadtam volna magamat.” Kicsi fiáról szólva meg ezt: „Mit tudhat még egy suhanc ág?”

Faltól falig sírni? Kitagadni magunkat ártatlanságunkból? Ráfoghatnánk, hogy véletlen elszólások, hogy egy nagy lélek rejtett kamrájából való kincsek. De ahol mások nem ugyanígy, vagy nem hasonlóan „szólják el” magukat, ott senki se beszélhet ilyen lélekre támaszkodó boldog és boldogtalan nyelven. Mert ha igaz, hogy a történelem mindnyájunk önarcképe – elmondhatjuk ezt az anyanyelvről is. Az asszony egyéni följajdulásában a történelemé is kicsordul, amely a szavakat kölcsönözte neki. Idézett mondatában a falak nem pusztán a látható falak, nemcsak egy parasztszoba falai. Egyúttal a láthatatlanok is: a bezártság, a tehetetlenség ütközői. Az ártatlanságból való kitagadás képzete sem a valláserkölcs fogalmával függ csak össze, hiszen az ilyen sűrűségű nyelv sosem a töredékes, az egyetlen élménybe zárt sorsot, hanem a teljes embert fejezi ki. S nemcsak az egyedit, de a közösségit is. Néha egyetlen mondatba sűrítve össze egész életét.

A tanulság ezen a ponton már nem is csak azoknak szól, akik ártatlanul ámuldoznak, ha egy anyaországon kívüli magyar döccenők nélkül és habogás nélkül szólal meg magyarul, de mindnyájunknak, akik nem a fönti szabályok szerint lélegzünk együtt az anyanyelvvel. Mert beszélhetünk folyékonyan, szépen, választékosan, akár gyöngyöket szórva is szét mondatainkban, ha nem a nyelv belső tartása, igazságérzete, jelleme indít bennünket útra. Szókincs? Csak akkor ér valamit, ha értéke elsősorban a gondolatnak van, amit közölni akarunk. A menasági asszony elej217tett mondatában nincs különleges szó, meghökkentő cifraság, csillogó előkelőség, mégis ismeretlen mélységek tárulnak benne föl. Ha csak annyit mond, hogy volt idő, mikor nagyon sokat sírtam, akkor is az igazat mondja. Pontosabban szólva: nem hallgatja el az igazságot. De hogy azt mondta: faltól falig sírt – a leghétköznapibb szavaknak olyan kiterjedést, tágasságot és erőt kölcsönzött, amely a legpazarabb szógazdagságnál is lenyűgözőbb.

Illyést idézem: „A stílus: maga az ember? Akkor az anyanyelv: maga a nép.” Toldjuk meg Illyést azzal, hogy a nyelvvel törődni tehát semmivel se jelent kevesebbet, mint magával a néppel vagy az igazsággal törődni.

Mindig is ezt jelentette, de manapság mintha súlyosabbak lennének a nyelvre nehezedő körülmények.

Az írásbeliség előtt – bizonyítják a tudósok – az uralkodó érzékszerv a fül volt. Hallani annyit jelentett, mint hinni. A nyelv ekkor még egyeduralkodói szerepben tündöklött a többi érzék fölött. Sokat változott a helyzet az írásbeliség után, sokat a könyvnyomtatás következtében, még többet a huszadik században a fényképezés, a film és a tévé fölfedezése óta. Egyre kényszerítőbben annak hiszünk, amit látunk. Magyarázatokat is ehhez fűzünk általában. A nyelv így, ha észrevétlenül is, de veszített önállóságából, majdnem azt mondtam, kiszolgálója lett a szemnek. S mi, akik a szemünk révén „fogyasztói” leszünk a világnak, nem is vesszük észre, hogy fogyasztóivá válunk az anyanyelvünknek is. Készleteiből élünk, elraktározott értékeiből, semmit se vagy csak nagyon keveset törődve jelleme edzésével, érzékenysége fokozásával. Ellustulásunkkal magunkhoz lustítjuk.

Nem volna aggasztó a folyamat, ha mindaz, ami szemünk elé kerül, beszédesebben fejezné ki a világot, mint a nyelv. De nem fejezi ki. Sokszor azért, mert nem is fejezheti. Ami tilos gondolatnak, tilos látványnak is. A kényes és bizonyító fényképek, a leleplező filmhíradók korunkban ugyanúgy tíz-húsz éves késéssel kerülnek felszínre, mint a tilalmasnak számító gondolatok.

S van még valami, amiről nem feledkezhetünk el soha: nemcsak föltárni s bemutatni kell az igazságot, hanem megkeresni. Elibe menni, nyomába szegődni; meghallani hegyeken túli dobogásait vagy sóhajait a kövek alól. Jelenlevővé tenni ott is, ahol még árnyéka sem látható. Milyen más szellemi eszközünk volna épp a legfontosabbhoz: a folyamatok, a szembesítések szakadatlan közvetítéséhez.

Látni, annyit jelent, mondják, hogy engedélyünk van rá: ne gondoljuk el a dolgokat, hiszen látjuk. Vagyis a kép fölibe kerül a szónak, a nyelvnek, mert nemcsak értelmünkhöz szól, hanem hatalmába is kerít.

Ki tagadná ezt?

De hadd kérdezzem meg rögtön, van-e múlt idejű kép vagy jövő idejű?

Csak jelen idejű van!

218

Lehet, hogy ez a sűrített jelenidejűség robbanóbb hatású, mint a nyelv töprengéseket és fájdalmakat sodró ereje, de nem bizonyos, hogy végeredményében is az. Már csak azért sem, mert a kép jobban ki van szolgáltatva az időnek: föltárul, megmutatkozik, aztán kihuny. A nyelv árnyaló és megkülönböztető képessége viszont épp az időben teljesedik ki igazán. A nyelv szakadatlanul építkezik és rombol, kapcsolatot teremt ember és ember közt, ok és okozat között. Képes elválasztani a gondolkodást a cselekvéstől, de ugyanúgy képes összekötni is. Hogy a nyelvet pedig a sorrendiség, az időbeliség, az elbeszélés logikai kényszere akadályozza? Csak abban az esetben, ha torlaszok és forgalmi akadályok a gondolkodásunkat akadályozzák.

A képek sose hagynak bennünket magunkra, sose engednek egyedül maradni. Elveszik tőlünk a magányt, egyik lehetőségünket. És mert kívül peregnek rajtunk, ritkán ösztönöznek cselekvésre, többnyire tanúvá avatnak. A világ moziszékekből vagy otthon, családi karszékekből nézi az eseményeket. Nézi önmagát.

Egy pillanatra se gondolja senki, hogy látási műveltségünk térhódítását a nyelv szerepéhez viszonyítva szerencsétlenségnek tekintem. Inkább törvénynek. Ha csak átmeneti erejűnek is. Mert a képi műveltség előretörése arra kényszeríti majd a nyelvet: haladja meg jelenlegi állapotát, s hódítson meg új területeket. Meggyőződésem, hogy végül is csak az a nyelv süllyedhet a képmagyarázatok színvonalára, amely képtelen kitágulni az időben, uralkodni rajta, amelynek nincs ereje fölidézni, földúlni, ünnepelni a valóságot, és átváltozni valósággá.

1968
A meghasonlás világos háttere

Mihelyt megtanulnék élni, lemondanék az irodalomról. Meggyűlölném a fehér papírlapokat, melyek mint meszesgödör a halottat, naponta elnyelnek, testestül-lelkestül. Olvasni se olvasnék semmit, mert nem volna szükségem mások megszépített emlékezetére. A kő kő volna; a madár madár, nem pedig ennek vagy annak boldog vagy boldogtalan jelképe. A verseket testem írná – maga a létezés volna a költészet. Hosszú, elégikus verssorok az alkonyati utazások, midőn a vonat, az idő kiválasztott pillanatában hűvös rétek közt fut el, s a fák, mint Isten állatai, szétszéledve legelészgetnek.

De hát ez képtelenség. A kő sosem lehet csak kő, a madár sosem lehet csak madár, mert amelyik a férgek és bogarak egykedvű gyilkosa, az ember számára gyöngédség, virradati kiáltozás. A létezés se lehet költészet, mert a létezés minden: önmaga és önmaga tagadása.

Az irodalom nélkülözhetetlenségét semmi se bizonyítja jobban, mint az írókban feszülő örökös meghasonlás: írni azért, hogy megszűnjék az 219irodalom. Rakni egymás mellé a szavakat, a mondatokat, az eszméket, igazságos és igazságtalan indulatokat, hogy megépülhessen egy világ, amely már nem önmaga.

E nyilvánvaló ellentmondás az írói munka egyetlen s képtelen alapfeltétele.

Nyomban megszűnne a tudathasadás, ha a mű azonos lehetne végső céljával, de még a remekművek is csak elképzelések, fölvillanó jelzőlámpák, és a legjobb esetben is csak kiindulópontjukkal azonosulhatnak.

A mű korlátozottsága – tragikus csőd, félút, félmegoldás, de a kudarc feszültsége miatt előkészület is a csőd megszüntetésére. Ezen az átfordulási ponton válik az írás korlátozottsága a cselekvés eszközévé: a csönd kiáltássá, az istenkáromlás emberi imává, a költészet valóságos érzelemmé és értelemmé.

A sokat emlegetett ihlet tehát nem más, mint az örökös határmezsgyén való tartózkodás idegfeszültsége. Se nem titok, se nem csoda, hanem drámai készenlét.

Régebben a költészetet a csodálkozás eszközének tekintettem, világhoz kötő aranylácnak. Jóllehet, a csodálkozni tudás is kapcsolat, de ma már gyerekesnek ítélem ezt a fölfogást. Aki csak csodálkozni tud, kicsit mindentől távol marad. Állapotokat segít létrehozni, áhítatot és kielégülést, és ezzel lelassítja a világ vérkeringését. A költészetet ma már mindennek látom: várakozásnak, búcsúzásnak, jövőnek, gyöngédségnek, tudatlanságnak, harcnak, ítélkezésnek.

Ezek nélkül nincs tárgyilagosság.

Tárgyilagosságon persze nem az ügyintéző bírák elfogulatlanságát értem. A tárgyilagosság az én szótáramban a drámaiság fogalmával azonos. Lehetőségek és lehetetlenségek szembeállítása; a hiánynak és a szükségesnek fojtott párbeszéde.

Bárhonnan közeledjek is hivatásomhoz vagy mesterségemhez, csakis oda lyukadok ki, hogy az író igazi otthona az otthontalanság, a minden dolgok közé való száműzetés állapota; kiegyensúlyozottsága pedig a dráma.

E félreérhető gondolatok csupán azokat ejthetik zavarba, akikben a dialektika helyett tisztelet él az írók iránt vagy hősies rokonszenv, és a gondolkodás helyett megavasodott előítélet. Az írónak nem részvétre vagy rokonszenvre van szüksége, hanem az olvasók szabadságára. Ezt kiharcolni ismét csak úgy tudja az író, ha erőfeszítés közben szünteti meg saját alanyiságát, s alakítja át más számára is „felölthető” személyiséggé. Én – az mindig más – írja Rimbaud. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy szabadnak lenni annyi, mint mást fölszabadítani. Az íróra és az olvasóra vonatkoztatni ezt a törvényt nem szójáték, nem szellemes fordulat, hiszen egy mű megírásához semmivel sem kell kevesebb erőfeszítés, mint bármihez, ami az ember életét megváltoztathatja. „Azzal az erőfeszítéssel, hogy mű szülessen – írja egy jugoszláviai író, Gotovac –, minden teljesen megtörténik.” Természetesen abban az esetben – kere220kíti tovább a gondolatot –, ha a műről alkotott tudat maga a teljes ember.

Mióta így tekintek az irodalomra, megfosztva minden sallangjától, legfontosabb műfaji gondnak azt tartom, hogy az írás közben kifejtett erő hogyan alakítható át közvetlenül és veszteségek nélkül köznapi cselekvéssé, erővé. A gyakran emlegetett kísérletezés fogalmát is erre korlátozom tudatosan. Éppen ezért legszívesebben tanulmányokat írnék mindenről: egy arcrándulásról ugyanúgy, mint a történelemről, a szerelemről ugyanúgy, mint az elfáradás erkölcséről vagy erkölcstelenségéről, a szükséges reménytelenségről ugyanúgy, mint az ábrándjaitól megfosztott képzeletről. Mindenekelőtt azért, mert a tanulmány s az esszé számomra nem a költészet vagy a próza kiegészítője, hanem előkészítője. Megfogalmazza azokat a kérdéseket, melyekre a végleges választ versben, prózában vagy amihez egyre nagyobb erő sodor: drámában kellene megadni.

1964
A kiegyensúlyozottság ára

Hogy milyennek látom irodalmunk pillanatnyi helyzetét?

A válasz előszörre mélyről jövő sóhajt indít útnak, s rögtön utána egy közhelynek számító gondolatot.

Kezdjük ez utóbbival.

Sosem rózsás az irodalom helyzete, ha már ilyesféle kérdésekre kell az íróknak válaszolniuk. Mindnyájan ismerjük a lakodalmi filozófiát: egyél vagy távozz! A lendületes jókedv nem kíván magyarázatokat.

Aki dolgozik, az a munkán töpreng, akinek pedig nem megy a munka, azon, hogy mért nem megy. Jobbik esetben: mért nem úgy megy, ahogy mehetne.

Irodalmunk jelenlegi helyzetére ezt a látszatra kedvezőbb változatot érzem érvényesnek. Hogy mért csak látszatra kedvezőbbet? Azért, mert a valóságban ez a „jobbik eset” a legrosszabbal is érintkezik. Ki tagadná, hogy aránylag nem elég jó az irodalmunk? S ki merné állítani, hogy nagyon jó? Ami jó benne és ami nem, valamiféle higgadt kiegyensúlyozottságban találkozik.

A kiegyensúlyozottság pedig kolonc az irodalmi életen. Ami felemás: lefokoz. Állapotot rögzít, amiből nehezebb kimozdulni, mintha valami egyértelműen rossz volna.

De hagyjuk az elvont okoskodást.

Induljunk ki a tényekből. A hatvanas évek elején csapatostul jelentek meg azok a művek, amelyek öt év után is jobban foglalkoztatnak bennünket, mint a manapság megjelenők. Illyés Kegyencére, Juhász és Nagy László költői csúcsteljesítményére gondolok elsősorban: lenyűgöző 221verskatedrálisaikra, melyek nemcsak arányaikkal, látványosságukkal törtek magasba, uralták a terepet, de lényegükben is hordozták a nagyság igényét, a nagyság arányait. Mellettük prózairodalmunk is emelkedni kezdett. Másféle rendeltetéssel, másféle izgalmakkal csigázva érzékenységünket, másféle lökésekkel indítva el bennünket a nemzeti önismeret útján. Fejes és Sánta regényei, Cseresé, Somogyi Tóthé; Szakonyi, Moldova, Galgóczi, Csurka novellái és másoké is, Mészölytől Mándy Ivánig, Hernádiig; Csák Gyula, Mocsár Gábor társadalomrajzai szinte egyidőben jelezték a társadalmi, a politikai és erkölcsi földmozgást.

A könyvek, szándékok, műfajok egymástól váltak izgalmasabbakká, s árnyalataikkal azt a közös igazságot fejezték ki: ha egy korszak irodalma izgatott: a korszak föladatokat lát maga előtt. Azért is részletezi sokféleképpen, hogy majd annál pontosabban elvégezhesse. Annál körültekintőbben.

Jóllehet, gyakrabban voltak irodalmi botrányok, félreértések, de több érték is született. Nézzünk csak át a kerítésen: ugyanez volt a helyzet a lengyel és a szovjet irodalomban is.

Tekintsük ezt véletlennek vagy inkább törvénynek? Egy regényalakot befolyásolhat a sors, más útra téríthet a véletlen, de – mondjuk – egy kor regényirodalmát csak törvények szabályozhatják. Mindenekelőtt a társadalom mozgása.

Az irodalom jelenlegi „kiegyensúlyozottsága” a társadalomét tükrözi tehát?

Sajnos, igen.

Ez pedig többszörösen is leleplező. Mindenekelőtt azért, mert mozdulatlanságával tükrözi. Még pontosabban szólva: azáltal, hogy csak tükrözi: úgy azonosult vele, hogy lényegében magára is hagyta. Nem talál ki semmit, nem javasol semmit, nem kér számon semmit. A hatvanas évek elején megjelenő társadalmi rajzok, regények, tanulmányok azt készítették elő – ha mással nem, izgatottságukkal –, ami a gazdasági élet átszervezésének a gondolatát érzelmileg is megérlelte.

Azóta mintha kimerült volna az irodalom. Szám szerint ugyanannyi könyv jelenik meg, mint akkor, de eseménynek tekinthető mű – eltekintve néhány összegyűjtött verskötettől – sokkal kevesebb akad. Vagy ha mégis akad, hatása erőtlenebb, mert egyedül érkezik, nyugtalan, zsörtölődő társművek kísérete nélkül. Az a bizonyos trombitaszó, melyet Darvas oly biztatónak, lelkesítőnek hallott azokban az években, mintha a föld alól hallatszana, egyre mélyebbről, egyre rekedtebben.

Olyasfélét érezhet mostanában az ember, mintha az egykor lejáratott eszmények után az irodalom ráunt volna a valóságra is. Ráunt volna, vagy nem tudna vele mit kezdeni. Nem a hiteles beszámolók, az oknyomozó riportok megcsappanását hiányolom, nem is a nyomukban támadt forgószél porfátylait, hanem a kíváncsiság és a kutatás izgalmát, amely kísérte őket.

A kutya otthagyja a csontot, ha lerágta.

222

Ez történt az irodalommal is?

De megtörténhet-e vele ilyesmi egyáltalán? A szellem nem ismeri a befejezettséget, csak a folytonosságot. Ami kész, máris átadja helyét a készülőnek. „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág…” Lehetséges, hogy az irodalom sem azért torpant meg, mert befejezett valamit, hanem azért, mert nem fejezett be?

Azt hiszem, ezen a csapáson kell továbbindulnunk, hogy a magyarázatot megtaláljuk.

1956 óta jó néhány kényesnek mondható témát bolygatott meg irodalmunk. De ötvenhat drámai ábrázolásával máig adós maradt. Olyan ez, mintha egy drámában csakis a mellékszereplők mondatai hangoznának el, s csak fojtott, részleges utalásaikból sejdíthetnénk, hogy a főszereplők miféle vélt vagy valóságos eszmék nevében csaptak össze. Holott annak, amit félig írtak meg, amit félig mondtak csak el, a másik fele elintézetlenül ott iszaposodik a valóság alján, a tudatunkban, a történelemben. A tizenkét év idestova már múltnak mondható. Ha ezt a múltat mi sem ismerjük alaposabban, mint ahogy ez a múlt önmagát ismerhette, be kell vallanunk: csak időben és csak formailag haladtunk rajta túl. Ötvenhat már rég nem politikai jelentésével és kiterjedéseivel azonos. Sokkal inkább jelképe lett egy nép történelemből ismert ösztönös, heves, kényszerű megnyilatkozásainak. Tanulságai tehát az eszmék, a gondolkodás, a nemzeti lélektan világába tartoznak. S mindenekelőtt az irodaloméba.

A csomót összes görcsével kibogozni férfias próbája lenne irodalmunknak. Mostani vesztegléséből, szerintem, egyedül ez a föladat mozdíthatná ki. Ötvenhatban minden megtörtént: az is, ami bekövetkezett, s az is, ami nem. Lejátszódott bizonyos értelemben a múltunk, és lejátszódott bizonyos értelemben a jövőnk is. Nagyságra és törpeségre, szégyenre és félelemre, bizonytalanságra és hűségre, országos megingásokra egyaránt akadt példa. Ha volt a szocializmusnak hamleti pillanata, akkor ez a pillanat ötvenhat volt. Hogy idejét múlt e korszakot emlegetni? Ha igen, akkor mindnyájan idejétmúltak vagyunk, akik túléltük és dolgozunk, mert így vagy úgy, ennek a történelmi pillanatnak a katarzisa hatott és hat taglejtéseinkre, ítéleteinkre.

Az irodalomnak még akkor is ezzel kell szembenéznie, ha pillanatnyi bezárkózásában netán a történelmiség nehezékeitől készül megszabadulni. Amitől szabadulni akar, az is meghatározza további sorsát.

Nyilván akadnak, akik a fentiekről is és az irodalom jelenlegi megrekedéséről másként gondolkodnak. Magam is ismerek olyanokat, akik azzal csöndesítik magukat, hogy az irodalmunkból kiszorult érzékenység, robbantó kedv, csapatszellem az utóbbi években a filmeseknek adta át a stafétabotot, s a bottal ők messzebbre szaladtak. Lassan ötödik éve dolgozom együtt filmesekkel, tehát jogom van néhány ponton megkér223dőjelezni a gondolatot. Épp a határszélek s a magaslati pontok kijelölésében. Filmjeink sikerét és hatását nem téveszthetjük össze azzal az igazsággal, amit kifejeztek. Meggyőződésem, hogy egyik filmünk se jutott messzebbre társadalmi gondjaink föltérképezésében, mint irodalmunk. Nem jutott messzebbre se tisztánlátásban, se gyötrő problémakeresésben. Amit láthatóvá tettek filmjeink, irodalmunkban valamilyen formában már évekkel előbb jelen volt. Jelen volt mint indulat, mint megformált gondolat, mint drámai helyzet. Szellemi életünkben tehát nagyhatású filmjeinkkel sem új fölismerések, nem új igazságok születtek, csak a meglévő vagy a meglevőkkel azonos értékűek fejeződtek ki árnyaltabban. Sánta Húsz órája semmivel se mondott kevesebbet, mint a belőle készült film. Jancsó, Kovács, Gaál, Kósa különböző indíttatású, de egyaránt nyugtalanító s remek filmjei semmivel se halmoztak föl több erőt, megrendülésre méltó igazságot, mint például költészetünk. Sőt, Juhász néhány eposz erejű verse, Nagy László A Zöld Angyala, Menyegző-beli emberpárja, mintha kíméletlenebbül pöröltek volna magunkért, magunk ellen; mintha szigorúbb törvények tudói s kivallói lettek volna. Kovács András szépítgetés nélkül kiteregette elénk a társadalmunkban fölépült valóságos és látszatfalak alaprajzát. Jó néhány költőnk pedig már évekkel előbb csákányt emelt ezekre a falakra. Hogy hatásuk mégis észrevétlenebb és esendőbb volt, mint filmjeinké? Kizárólag a költészet műfaji korlátaival magyarázható. Ezt azzal is árnyalhatnám, hogy amit nem végzett el az irodalom – a saját világán belül a saját eszközeivel –, egyelőre a film sem végezte el a mozivásznon. Ötvenhat drámai – tehát egyetlen lehetséges – ábrázolásával ugyanúgy adós, mint a novella, a regény vagy a színház.

Megjegyzéseim, magam is tudom, bizonyos fokig egyoldalúak. Túlságosan a tartalom, a mondanivaló, a közéletiség határhelyzeteit tekintem kiindulásnak. A kifeszített célszalagra nézek, ahelyett hogy a pályán zajló verseny izgalmát követném.

Erre az elfogultságra a beavatott szurkolók visszafojtott lámpaláza késztet. Semmi sem szomorítana annyira el, mintha filmművészetünk is, hasonlóan az irodalomhoz, a szalag átszakítása előtt fulladna ki.

Megvan ennek a veszélye? Ugyanúgy megvan, mint ahogy a veszély elkerülésének a biztató jelei is megvannak.

Nézzük előbb a veszélyeit.

Minden jelentős filmünk, két-három kivételével, történelmi ihletésű. Hátrafelé fordulva kíséreli meg fölvázolni, összerakni egy nép mozaikokra esett önarcképét. S ezzel egyidejűleg a történelmi s politikai mítoszok porát is elfújja róla. Ez átmenetileg szükségszerű és fölbecsülhetetlen, mert önmagunkra: tévedéseinkre, erőfeszítéseinkre döbbent rá. A veszély mégis ennek a szükségszerűségnek a falrepedéseiben rejtőzködik. Ha mindent a múltba vetítve vizsgálunk – és nem is a közelmúlt legizzóbb pontjára összpontosítva –, fölismeréseink könnyen átcsúszhatnak morális vigaszokba, a szembenézések drámája helyett az önigazolá224sokét éljük át, hiszen az emlékezés ritkán jár együtt a szenvedéllyel. A múlt és a jövő kérdései bonyolult érzéseket kelthetnek bennünk – írja Kazimiers Brandys –, de csak a jelent lehet egyszerűen szeretni vagy egyszerűen gyűlölni. A folytonos múltba fordulásokért ugyanúgy a jelenkor hiányával fizethetünk, mint ahogy, volt rá példa, ezzel fizettünk a megható jövőbe fordulásainkért is.

Filmművészetünk, a jelek szerint, valóban elkerülheti ezt a veszélyt. Sajátos ellentmondásként épp a formai erényei segíthetik ebben. Két-három év alatt olyan esztétikai, nyelvi, képi eszközöket teremtett, amelyek egy napon, akarva-akaratlanul is, a modern ember érzékenységét fogadják mindenekelőtt magukba, a jelenét élő világét.

1968
Álom a fiatal kritikusokról

Még soha ennyi fiatal költőt Magyarországon! Nem múlik el se hét, se hónap, hogy ne jegyeznénk meg egy-egy porondra lépő nevét. Mintha boldog és duhaj tengerimalac húzkodná ki cédulájukat valamilyen Sors-föliratú, tömött dobozból.

Hát még a sorbanállók, a kilincselők, a fölbujtogatottak, az okkal vagy ok nélküli gőgösek, a tülekedésből jó ízléssel kiszakadók.

De a jelentkezés, a megjelenés még hagyján. Hanem ami utána következik. Jön a kínos forgolódás a dobogón minden lehetséges égtáj iránt. Jön a félig-költő, a félig-ember állapot: a kéz helyett uszony, a láb helyett pata; jön a szánalmas dobogások és rugdalózások hajnala, éjszakája.

A jogos és a jogtalan rugdalózásoké.

Igen ám, de ki dönti el, illetve ki döntheti el: mi jogos és mi jogtalan a jelentkezők tarka seregének? Mi, felnőttek? Mi, örökös zavarodottságban felnövők, visszanyesettek, ifjúságunk mögött kocogó Sancho Panzák? A tapasztalataink alapján, nem vitás, akár lángelmék is lehetnénk. De épp a költészet löki el magát leghevesebben az elraktározható tapasztalatok hombárfalától. Természetéből következik, hogy tapasztalatot előz – azaz új tapasztalatokat készít elő. Korszakos, új, meglepő és megrendítő csakis olyan költészet lehet, amire senki se várt, senki se számított.

Jönnek a fiatal költők, de nem jönnek – vagy nem jöhetnek – új értelmezők: a kritikusok. Holott a fának csak sötétben nincs árnyéka, kiterjedése. Napfényben igen. A jól működő irodalmak is mindig fölnövesztik saját kiterjedésüket, hasonmásukat.

Az Új Írás egyik régi számában Szabó György jóvátevő szándékkal, szinte már bűntudattal ír az irodalom peremén kóválygó, izgalmas, do225hogó, sérülékeny fiatat verselőkről, akik vannak s még sincsenek; akik dobhártyát recegtetve röpködik körül a szerkesztőségek mennyezetlámpáját. Szép, szép, de bármelyikünk bűntudatánál fontosabb lehetne – egy-egy fiatal kritikus vallomása: ők hogyan látják.

Vallomásuk?

Fontosabb és gondolatszikráztatóbb lehetne még a tévedésük is. Mert mi az, ami nem zavarral és nem kuszasággal kezdődik a világon? Rimbaud, a költészet legfiatalabb csodalénye az érzékek és az érzelmek tudatos összezavarására sóvárgott, hogy valami soha-sem-volt újat gyűrhessen maga alá.

De hivatkozhatok más példákra is. A fiatal ökölvívók sem idős mestereikkel versenyeznek a nyilvánosság előtt. Ez a fölállás igazságtalan és méltatlan lenne mindkét részről. Legalábbis az első jelentkezések idején.

Az ifjú költőhad nyomán vagy az ifjú költőhad táborhelyei körül ott kellene sürögniük, tűnődniük, acsarkodniuk az új bírálóknak is. Az ifjú kérdezőknek, a rajongóknak, a még gyanútlan kétségbevonóknak s bujtogatóknak: „Fiúk, a szavak vonatok, hozzák az egykedvűség cementjét vagonszámra, ne rakjátok ki őket! Sztrájkoljatok az unalom ellen, mert a soronkövetkező napszámosok ti lesztek!” Vagy tárgyilagosabban: „Fiúk, ahol sok a vers, kevés a vér. Kevés a költészet is, mert pótszer csupán. Némelyitek átválthatná a verset lapátra vagy drámára, udvarlásra vagy haragra. Netán prózára, cikkre, az emberi, a nemzeti, a társadalmi önarckép megteremtésére.”

Mert a kritika nemcsak a művek utóélete lehet, hanem a nemzőjük is. A környezetük. Értékeik tolmácsa, váltóőre. Értelmezés nélkül manapság épp a legmélyebbre ereszkedő alkotások maradnak távlat nélküliek. Épp azok homálya vastagszik, amelyek a homály ellen születtek. Mert az eseményeket értelmüktől és céljaiktól beláthatatlan távolságok választják el. Áttételek és feszültségek. A két pont között egyenes vonalat húzó kritikusok boldog mesterségének véglegesen befellegzett. Persze ugyanígy befellegzett az „ámbátorok”-nak, a „nohátok”-nak, az egy igen-nek és az egy nem-nek. A jóra és rosszra fölosztott gondolkodás önkényes elfogultság csupán, semmi köze sincs sem a valósághoz, sem az eszmékhez.

George Steiner írja valamelyik tanulmányában: a művész kormányozhatatlan erő. Jó, fogadjuk el a közhely emlékezetes megfogalmazását. De kérdezzük meg máris: a kritikusnak nem a művészekkel párban kell-e bejárnia az előre nem látható utakat? Méghozzá kivetítve az eseményeket, a kalandot, a veszélyt, a súrolt vagy az elkerült tökéletességet; a feszültséget, amely a szemlélő és a szemlélt között már csak a helyzetből eredendően is kilobban. Azaz: a vérbeli kritikusnak ugyanúgy hasfelmetszést kell végeznie, mint a vérbeli költőnek. Jövendölni 226sem a költő nemes szerveiből jósolhat, mint régi madárjós-leszármazott, hanem a sajátjából.

Manapság különösen, amikor nemcsak a világ-magyarázatokat és világ-elemzéseket sajátítja ki a tudomány, a közgazdaságtan, a politika, hanem a nyelvet is. A nyelvet, amely még a bibliai veszedelmek napjaiban is képes volt Noé bárkájává változni s befogadni minden emberi értéket.

És ahogy a költészet nem élhet meg a gondolkodás, a nyelv történeti szabadságharca és újabb kori mozgalmai nélkül, ugyanúgy a kritika sem. Nem engedheti meg, hogy élet, halál, szerelem vagy a hajnali elfáradások ködét egy váratlan rendelet elsöpörje. A sokféle értelmezés világában a kritika végül is költészetté válik: megfogalmazza saját szenvedését, kételyeit, saját ellentmondásait, saját tudása mellett tudatlanságát. A nyitott vers fogalma mellé írjuk már oda végre a nyitott kritika fogalmát is, amely középiskolás fokon és egyetemi szinten túl is azt jelenti, hogy nem valami-ről kell írni, hanem a bírált művet föl kell nyitni, mozgásba hozni, idegeit átfújatni a széllel, saját elképzelésünk részévé avatni, meghosszabbítani, hiszen, ha az író saját műve kritikusa, amikor írás közben építkezik, töröl, alakít és átalakít, ugyanígy a kritikának is meg kell teremtenie saját költői többletét: ami már szépirodalom. Az olvashatóság s a nehezen közölhető gondolatok miatt maga a műfaj egyre inkább rá is kényszerül erre.

És kitől várhatná ezt az ember, ha nem a fiatal költőkkel együtt izzó vagy szégyenkező, egy füstöt, egy lángot beszippantó fiatal kritikusoktól?!

1973
Találkozásaim az anyanyelvvel
I.

Arra, hogy a kokast kakasnak, a szómát szalmának, az ustort ostornak, a föcskét fecskének is mondják, tizenkét éves korom tájt döbbentem rá végérvényesen. Akkor, amikor a hat osztályt kijártam, s elkerültem hazulról. S hogy valaki a nyílt utcán, nagy csődület előtt, nem lepökte, hanem csak leköpte haragosát, erre is ugyanakkor.

Ez az utóbbi fölismerés olyan elemi erővel hatott rám, hogy szikrát csiholt ki belőlem. A pökhendi szó mintájára egy új szó pattant ki az agyamból: köphendi. S ettől kezdve, ha fölvágós, ha nyegle, ha gőzös fejű, ha beképzelt, azaz ha pökhendi alakokba botlottam: a megvetés, az utálat első szirénahangja után rögtön beugrott saját gyártmányú szavam is: köphendi. Kiejteni, hangosan sosem ejtettem ki. Leírni is csak most, harminc év elmúltával írom le először. Pedig hány gödrön, zökkenőn, kátyún átsegített – s talán épp ezzel a nem létező létével. Megtanított mosolyogni. Nem kifelé, hanem befelé. Megtanított arra a veretes 227fölényre, mely fedezetét a visszafogottságtól kapja. A pökhendi alakokat még jó szívvel, úgy istenigazából le tudtam volna pökni. A köphendieket viszont istenigazából kinevettem. Mert magától a szótól szemvillanásnyi idő alatt mulatságos lényekké törpültek. Hasonlítani kezdtek a prüszkölő, a pukkancs hörcsögökre, a mitugrász kengurukra, kiknek három szál bajszuk nő ki hirtelen az orruk alatt, jobbra is három szál és balra is három, s nem tudnak vele kezdeni semmit.

II.

Aztán sokáig nem érdekelt a nyelv.

Pontosabban úgy érdekelt, hogy zavart. Szemlesütve jártam a közelében, mint pattanásos arcú kamaszok anyjuk körül.

Ha beszélni kellett, persze beszéltem gátlástalanul. Ahogy jött, hányavetin. Mondat mondatra: kanyarok, árkok, emelkedők, amerre az isten terelt. Amerre a kedvem. A gimnáziumi nyelvtanórákat azonban nemcsak hogy rühelltem, de úgy ültem végig, mint akit kalodában görnyesztenek. Százszor inkább számtanórát, földrajzot, irodalmat, mint az ikes igék bozótosát. Ha fölszólított a tanár, hogy mondjak egy bővített, alá- vagy mellérendelő mondatot, kivégző osztagot éreztem közeledni. A módhatározókról s a föltételes módokról hallva, ugyanígy elfogott a létbizonytalanság. Én, aki mindent érteni akartam, minden elém kerülő gondolatot átlámpázni, máig se értem, hogy mért rándultam görcsbe az anyanyelv pőrére vetkőztetésétől.

Ez volt az én tudat alá szorított Oedipus-komplexusom?

III.

Másodszori odafigyelésemet az anyanyelvre Csanádi Imrének köszönhetem, ki földim, falumbelim, vagy az otthoni fennebb stílus választékosságával élve, szintén zámolyi illetőségű.

Azt, hogy Csanádi verseket ír, már kiscsizmás koromban tudtam. Mégpedig a legmegbízhatóbb hírforrásból: a húga és a nővérem nagylányos susmogásából. Azt viszont, hogy egyik legeredendőbb költőnk, csak akkor tudtam meg, amikor már én is beálltam torkot köszörülni a sorba.

Első kötete, mely a háború, a hadifogság s egyéb viszontagságok miatt is későn jelent meg, valósággal fejbekólintott. Nemcsak a versekben föl-föltünedező táj volt az utolsó fűszálig ismerős; nemcsak a szőlőhegy, a szőlőhegy alatti forrás, a zuggó, a Kerekszenttamás, a temetődomb; nemcsak a mélyutakon ropogó szekerek zaja, a dudvatüzek füstje; nemcsak a kapaorrú segédjegyző, ki a fizetni nem tudó parasztoknak Grönlandot ajánlotta új hazául, hanem az én nyolc diák-esztendőm alól napvilágra kibotorkáló nyelv is. A leszegett fejű, a sunnyogó, a ki-kölke-verebe-mámeg-ez-az-izé hetykeségű. A zsoltáros nyelv, a csakazértis nyelv, 228a rozmaringgal égre ágazó. Ugyanaz, melyet ha nem is költői emelkedettséggel, a sógorok beszéltek, az ángyikák, a komák, a körösztapák, a kummogó, pipaszárt-szopó öregek. Melyet egy parasztibb Berzsenyi beszélt volna, ha másfél századdal előbb Zámolyon látja meg a napvilágot.

Lábamban már fölgyűlt a megfutamodás kényszere: egy faluból még egy költő is sok, hát még kettő! És hát Csanádi Imre „öreg utcai” nyelvéhez képest az enyém csak amolyan „új utcai” nyelv: nehézkes, színtelen, lompos.

S hogy mégis másként kerekült, bonyolódott az életem, a másodvirágzású Csanádinak – tudtán és akaratán kívül – újra köze volt hozzá. Erőt abból merítettem, ami leginkább kétségbeejtett. Emlékszem az ezerkilencszázötvenötös évre: Csanádi egymás után írta s jelentette meg az olyan remekléseit, mint a Hajnali káprázat, a Bornemisza Péter, a Lagzi múltán, a Baglyok mámora, a Halottvivők éneke című verseit. S ekkor támadt föl bennem is valamiféle vért sarkantyúzó becsvágy. A megszólalásig hasonló élmények arra ösztönöztek: induljak más irányba. Induljak, mert ami zámolyias íz, nedv kicsavarható a nyelvből, Csanádi azt már kifacsarta. S mivel se nyerseségben, se mennyei gorombaságban, se csiklandós pogánykodásban nem előzhetem meg, jobb, ha mielőbb fölkötöm az útilaput.

De távolodásomban épp a nyelvtől kaptam útravalót. Látszólag apróságot: azt a két szó között összeszűkülő teret, ahol a Csanádi-versekben mindig megkeményedik a szél, a levegő; azt a szavak közti keskeny Gibraltár-szorost, amelyen áthajózva, nagy erőtereket lehet megsejdíteni.

Magyarán szólva: a nyelvünkben rejlő sűrű, földúsítható erők mozgósításához kaptam indíttatást. Mesterfogást és fortélyt. Mert kimond vagy leír az ember egy szót, egy mondatot, s kedve szerint már engedné is át magát a következőnek. A csírázó, a buja, a sejtszaporaságú beszéd lendületének. Egyik nádas után a másik nádas; egyik forgószél után a másik, a harmadik, a tizedik. Meglódul a csillagok közti hinta, s nehéz megállítani.

Csanádi nyelvi világában az ilyesmi elképzelhetetlen. Nem azért, mert ez eleve jó vagy rossz, hanem mert ott más törvények uralkodnak. Ő ha ír, ha beszél, s ha erőt akar a versben fölhalmozni, kiszorítja előbb a tüdőből a levegőt, az agyból a párás képzeteket, s mikor már a szemfenék is megtelik vérrel, akkor kezdi lassan, fokozatosan beszívni újra a levegőt, beereszteni az agyba a megkínzott képzeteket. Mondatai s versbeli képei nem modernek akarnak lenni elsősorban, és nem is maradiak. Azt az állapotot keresik, amelyben a szó és a világ a fölcserélhetőségig azonosak; azt az állapotot, mely ugyan bezáruló kör, de épp feszültsége révén mutat túl saját határain. A Halottvivők énekének a nyelve, ha úgy tetszik, tegnapi nyelv, de furcsa és fanyar légköre – mindenkori. A kovakőszavakból kipattintott szikrák is azok.

229
Sár, sár, sár e világ. Minden a sírba tér.
Rúttá mindeneket ront a kevély Halál.
Gőgös némber ölén vaksi gyökér toroz;
megroppan szeme csillaga.
Ó, ó, – vétkül az Úr rójja nekünk nehogy:
jó kis bőr vala rég, atyafiak, kinek
romlandó, tetemét rossz derekunk, szuvas
vén vállunk nyögi! – jaj bizony.

Vagy a Bornemisza Péter című versének utolsó szakasza példaként:

Mitévő légyen, nyelvén akinek
szavak dagadoznak?
fojtja torkába: oldalán is ki
sebbel fakadoznak, –
feltátja száját, félvén is hősen
támad a Gonosznak.
IV.

Nem árulok zsákbamacskát: írás közben, sőt beszélgetés közben is kerülöm az idegen szavakat. Kezdetben kínosan kellett vigyáznom, mint annak, aki tarlón lépked meztéláb, de ma már oda se hederítek. Megrögzött magyarkodó vagyok – mondják rám ezért sokan. Még nyíltabban: választékos ökör, ki csak a Nagy Magyar Alföldön tudná elbődíteni magát kedvére, pedig a tősgyökeret már ott is kiforgatta a traktor. Azaz: a gép-eke.

A túlzásaimat elismerem, a vádat azonban mégis visszautasítom. Micsoda elmés képtelenség! Micsoda önellentmondás – dörmöghetnek ugyancsak jó csomóan. Azt persze nem gondolnák, hogy feleennyire se volnék finnyás, rátarti, kényes, ha csak feleannyi idegen szó szennyezné nyelvünk légkörét, mint amennyi szennyezi. Belelapozok az újságokba – ott is! Kinyitom a rádiót – ott is! A tévéadásokban szintúgy. Már nemcsak a tudósok, a hivatalnokok, az üzemvezetők használják őket önfeledten, hanem a téeszkanászok is. Az aktuális szó talán százezerszer is elhangzik naponta. Helyette csak a becsavarodott csodabogarak használnak ilyen szavakat, hogy időszerű, mai, esedékes, kényszerítő, sürgős, sürgető, alkalomszerű, púp a hátunkon, napirenden forgó és így tovább és így tovább.

Időhúzás, nehézkesség, lassú, lefokozott élet mindenfelé, amerre csak ellát a szemünk. De ugyanakkor az aktív szó boldog mézesheteit éli. A manipulált szó is alighogy fölserdült, már mindenütt ott nyüzsög, lábatlankodik, riszálja magát. Valahányszor a szemem elé kerül, nehéz eldöntenem, hogy álarcos szerepei közül most éppen melyiket játssza. 230Mert aki manipulál: egyik pillanatban becsap, átráz, mesterkedik, kicselez, fondorlatoskodik; a másik pillanatban csak befolyásol, néha a hasznomat keresve, sűrűbben a káromat; a harmadik esetben – röviden és velősen szólva: gyalázatosan hazudik, lóvátesz, a bolondját járatja velem.

Szőrszálhasogatás ez? Vagy mindannyiunk nagy tanárát, Kosztolányit idézve: bakafántoskodás? Evezzünk át az ellenkező partra, s máris kiderül, hogy sokkal inkább országos lustaságról, nyelvi nemtörődömségről van szó. Hiszen a vaskalapos, a begyöpösödött, a tokbabújó, a szemellenzős, a megkocsonyásodó alak nyelvi tunyaságunk miatt legtöbbször doktrínér lesz. Az ellenszenves, a gőgös, a nagyoló, a beképzelt, a visszataszító, a béka-pillogású férfi vagy nő – unszimpatikus. Pedig mi minden más is lehetne még, úristen! Lehetne hatökör, kukorékoló tetű, tündi-bündi, langyos tarhonya kevés hússal a közepén, lehetne a szürkék hegedőse, bóbitás bölény, kockafej.


Ezek a rögtönzött fordítások és behelyettesítések: játékok. Ha ennyin múlna, még tán kiköszörülhetnénk a csorbát. Valamivel nagyobb figyelem és a mostaninál erősebb nyelvi öntudat, s amire van szavunk, azt magyarul mondanánk, amire nincs, használnánk helyette a jövevény szót vagy az idegent. De azt hiszem, ezzel a módszerrel már csak helyileg tudnánk a sebeket gyógyítani. Ideig-óráig, aztán újra fölfakadnának. Van bőrbetegség idegeredetű is. Az idegen szavak mértéktelen elszaporodását is egy ilyen mélyben munkáló idegbetegség okozhatta. Gyógyítani ilyenkor az egész szervezetet kell. Magyarán szólva: az idegen szavakat úgy lehetne könnyedén kikerülni, ha mondat-, illetve gondolatfűzésünknek nem lenne rájuk szüksége.

Eszembe jut egy eléggé szélsőséges példa. Öt vagy hat évvel ezelőtt egy csíkszentdomokosi néni sírva mutogatta húszesztendős halott leánya fényképét: „Szép volt, szép esze volt, szép beszéde, viruló, mint az élet, de a betegség három hét alatt végzett szegénykémmel.” Mi baja volt? – kérdeztem sután. Az asszony megzavarodott, nem jutott eszébe a szó. Várt, várt, s könnymaszatos arcát keze fejével letörölte. „A fehér vér a pirosat megkerülte benne” – mondta ki hirtelen látomássá változott fájdalmát.

Milyen szóra kellett volna emlékeznie?

Arra, hogy leukémia?

Záradékul azért még tanúskodjék itt az igazság másik fele is: az idegen szavak valójában csak akkor idegesítenek, ha egyébként is megnyomorodott, semmitmondó nyelvvel keverednek, s fölöslegesen döngetik a mellüket. Mert se Pázmány, se Apáczai Csere, se Bethlen Miklós, se Csokonai, se Ady, se Nagy László nyelvében nem zavarnak. Ellenkezőleg – olyan többletet jelentenek, amelytől tágasabb lesz az égbolt, té231kozlóbbak az élmények, a gondolatok, törhetetlenebb a hit. Nyissuk ki, ha csak egy pillanatra is Nagy László olvasztókemencéjének az ajtaját. Négy rövid mondatot idézek a Kondor-kiállításon elhangzott megnyitójából. A négy rövid mondatban három „idegen” szó. Három fölcserélhetetlen szó: „Ez itt a júdásfa, már teljesen kivirágzott. Ez itt a manipulált fülemüle. S bizony már alkonyul. Már a denevér-girlandok alatt bál van, combok és drapériák, hasonlókat karcoltál rézbe.”

Bizonyságul talán ennyi is elég.

V.

Utánam üzent egyszer Erdei Ferenc: hálás lenne, ha elkísérném képviselői körútjára. Mennénk Csongrádra, Makóra, Hódmezővásárhelyre, Szőregre, Szentesre, s ezeken kívül ahová még az időnkből futná. Ne ijedjek meg, nem akar belőlem politikust faragni, egyszerűen önzésből kér. Töméntelen munkája mellett nincs ideje odafigyelni minden fontos dologra, épp ezért rendkívül kíváncsi, hogy egy magamfajtájú fiatal író hogyan gondolkodik a világról. Hogyan a politikáról, az emberekről, a művészetekről, az ifjúságról, a nemzetről, a nőkről vagy arról a múltról, mely az ő nyakukra többször odaillesztette a hurkot.

Örömmel mentem. S egy álló hétig reggeltől éjszakáig mindig csak vele. Gyűléseken és magánházaknál. Autóban és népünnepélyeken. A Maros partján és a makói temetőben, ősei, rokonai sírjánál szintén. Én mindig és mindenütt magyarul. Ő kissé fáradtabban, bölcsebben; én vizslán, mint aki nyelvére s becsületére egyformán kényes.

És jöttek a városok, a faluk egymás után. Téeszek, állami gazdaságok, kertészetek. A városokban cementből épült víztornyok, a faluvégeken, a gazdaságok körül pedig fém csillogású hidroglóbuszok.

– Na, ezzel mit kezdesz, ezzel a hidroglóbusszal? – fordult felém kajánul. – Ha szó szerint lefordítod: víz-gömb. Érdektelen és alkalmatlan szó. Nem fogadja el sem a paraszt, sem a tudós társaság. Ahogy kiejted: szétpukkan. Hagyjuk mi is szétpukkanni – javasolta.

És hagytuk.

Két nap múlva úgy adódott, hogy népköltészetünk „szürrealisztikus” erezetéről beszélhettem Erdeinek. Nyelvünknek arról a képességéről, amely nem az ábrázolásban, nem a tükröztetésben ad – szó szerint is! – képet a valóságról, hanem úgy, hogy fölibe lendül. Idéztem egymás után a szövegeket. Közismertet és olyanokat, amikbe én botlottam bele.

Annyi bánat a szívemen,
Kétrét hajlott az egeken.
Ha még egyet hajlott vóna,
szívem ketté hasadt vóna.
232
Elment, elment az én párom;
világgá ment egy fűszálon.
Ha elment is visszavárom,
ölelő karomba zárom.
Bánat, bánat, nehéz bánat,
mért raktál szívemre várat?
Kinek nincs kedve itt lakni,
menjen mennyországba lakni.
Építsen az égre házat,
ott nem éri semmi bánat;
építsen az ég szélire,
ott nem éri semmiféle.

Aztán olyat is – Lükő Gábor példatárából –, amely jelképes ugyan, de „szürrealista” sugárzású is egyben.

Luca Panna bársony nyereg,
nem ül arra minden gyerek.
Aki ráül, úgy megülje,
hogy a jáger le ne lüjje.
Három sárga kendőt veszek,
ha felkötöm, sárga leszek,
Sárga leszek, mint a halál,
elröpülök, mint a madár.

Erdei teljesen átparázslott. Mindig sajnáltam, mondta, hogy a költészet messze elporzott tőlem. Akadt az „életemben vigyáznivaló elég, legkevesebb erőm a nyelvre jutott. Pedig örök mondás: nyelvében él a nemzet. De neked azért elárulok valamit. Van egy mindennapos fogalom, szó az életünkben, amely talán nélkülem nem volna. Épp jelen voltam egy tanácskozáson, ahol nevet kellett adni annak a vállalatnak, amely mos, tisztít, vasal. S a Tefu, a Mavad, a Mahart mintájára valami szóösszevonáson törték a fejüket az egybesereglett körösztapák. Kezelába nincs szavak pattogtak ki a koponyájukból. Nevezzétek el Patyolatnak – ajánlottam rögtönözve. Szép, szép, mondták, de nincs benne a szóban, hogy a vállalat micsoda, mifán terem. Majd benne lesz, erősködtem. És elfogadták. Azóta Patyolat a Patyolat. Hogy honnét pattant rám a szikra? Nekik azt se árultam el, mert sóbálvánnyá meredtek volna ott helyben. Hogyan is van az a szép Ady-vers?

233
Meghurcolt a Vér, ez a Pokolba
Bomolva, romolva
Vágtató, tüzes fogat
S most lenget utánam jelt
A Patyolat.
---
Minden volt dolgom egy-egy átok,
Szégyen:
Boldog, ki Isten kegyelmében
Fehérre aszatja magát.
Tíz-húsz, szent bőjtű kámzsás barát
Szép árnyéka táncol körül:
Be boldog aki nem örül:
Jaj be piszkos ruha az Élet
S a Vér be nyomorult, be ronda.
Harmincnégy esztendős, vén koromba,
Mindenek túlján,
Undorodván s szépen butulván,
De, jaj, mégis tudván sokat,
Sírva nézem, hogy kendőt lenget
Késetten az én bűnös lelkem…

és így tovább – hagyta félbe a verset. Nem különös?” – emelte rám meggyötört, nomád fejedelemre emlékeztető arcát.


De különös. A nyelvről beszélek, s egy ember életének a melegsége jár át. S rögtön utána egy ember hiányának a betöltethetetlen űre. Látom magunkat ülni az autóban. Látom a Tiszát, a tanyákat, a városokat. Látom ugyanazokat a hidroglóbuszokat, melyek remekül beilleszkednek a tájba. Surrog az autó, beúszik, visszaúszik egy-egy népdalsor, szavak, mosolyok érintenek: vízgömb, vízgyöngy, víztartály, víztorony, gömb-kút. Micsoda? Magam is meghökkenek. Hidroglóbusz helyett gömb-kút? Igen! Miért ne! Gémeskút. Gömbkút. Falusi és ipari is egyszerre. Népi és „szürreális” is.

Boldog lennék, ha talpraállhatna ez az új szó, ha útjára indulna, s magával vihetné egy meggyötört, egy feledhetetlen arc jóváhagyását.

VI.

Százesztendős, faragott kaput nézegetünk. Csodáljuk, körüljárjuk. Roskatagon már tákolmánynak hat, szó se róla, de méltóságos tákolmánynak. Verte a havasok felől érkező eső, szárasztotta a havasok felől fújó szél. Oszlopos dúcai talán már szívesen orrabuknának, de még mindig van bennük eleven ideg. Most látom csak, hogy a fa is megőszül, mint az ember. A napszítta deszkák színe galambszürke, illetve sószürke.

234

Olyan, mint a házigazdáé.

Ott áll hajadonfőtt, maga is nyolcvanévesen, a faragott kapu félárnyékában. Mondja, meséli a történeteket: a kapuét, a családét, a magáét. Viszi az esze, el, vissza a múltba, rángatja végig a nyolc évtized tüskeboronája fölött. Az első háború, a hadifogság, a román király kenyere, aztán a vándorlások munkáért, mert errefelé „olyan köves a föld, hogy még a só se virágzik ki közte”, aztán az új háború, az új nyomorúságok, az új kopárság – ki is csináltatna már efféle szép kapukat! „A népnek a kedve, uram, hatalmasan elment” – mondja a nyolcvanéves névtelen, mintha ezt hagyná rám, az ismeretlenre, örökségül.

Alig kapok levegőt. A népnek a kedve hatalmasan elment! Mintha József Attila félelmes erejű elszólásainak a párját hallottam volna. „Az erőszak bűvöletében, mit bánja sok törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk!”

Egy Holdat és egy Napot éreztem fölemelkedni a szívem fölé.

VII.

Ady is elsiratta és Kosztolányi is elsiratta zülledő, árva, elkallódott, régi szavainkat. A kitaszítottakat, a lenézetteket, az árokparton elhullókat. Tíz körömmel kikaparták volna őket a föld alól, holtak összeszorított foga közül akár, de csak a kétségbeesésig jutottak: nincs föltámadás. „Lett tehát a magyar nyelvből – írja Ady – egy álmagyar nyelv, színtelen, alkalmazkodó, csigerszerű, más nyelvekből fordított s csak néha komikusan magyarkodó nyelv. Még tán ilyen sincs, mert ezt a nyelvet is minden ember átdolgozta a maga számára… Majdnem bűnt követek el, de politizálok, mert a magyar nyelv tragédiája ugyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna demokratikus államreformokkal fölsegíteni a színre, fórumra a jól beszélő magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús magyar nyelv… Most már késő, ezt tudom, hogy öt szót is milyen bajos, elfogadtatva, komplikált lelkű, új lelkű, kultúrás magyarok lelkévé, sajátjává tenni. Mint a legendák alvó daliái alusznak a legigazabb, a legszebb magyar szavak.”

Épp Ady mondja ezt? A magyar nyelv egyik óriása, teremtő lángelméje? Bizonyára keserűségében túloz – gondolhatják a ma élők közül sokan. Vagy adys nagyotmondásában.

Nincs jogunk kételkedni, mert a veszteség nagyságát is csak a legnagyobb tehetségek foghatják föl a maga teljességében.


Szavak… elfelejtett, kisemmizett szavak. A névtelenség Duna vizével, Tisza vizével, Szamos vizével elsodortatott szavak! Rólatok legalább megemlékeznek. Mert ti foghatók és tapinthatók voltatok. De ki ad nevet a megnevezhetetlen hiánynak? Annak, aminek ti csak jobbágyai, szolgálólányai, nyílt eszű napszámosai voltatok?

235

Ha manapság elkezd valaki egy mondatot, könnyű megsejteni a végét. Titkot, erőt, lenyűgöző leleményt nemigen rejteget már a nyelv. Gondolatot még csak-csak, de életet, amely hitelesítője, társa lehetne a gondolatnak, mint nő a férfinak, alig.

Magam se tudnám, hogy mekkora ez a – szavak elvesztésénél is nagyobb – veszteségünk, ha az utóbbi öt-hat esztendőben nem részegültem volna meg jó párszor olyan mondatoktól, melynek minden íze őrzi még hajdani nyelvünk természetét. Őrzik a szavak, a szavakból kibomló képek, a mondat-bujkálások, őrzi a szavak közti csönd, a lélegzet melege, a véré. „Annyi verést megettem, hiszi-e? – néz rám egy fekete ruhás gyimesközéploki asszony. – De úgy vagyunk, ha nincs ember, nincs semmi!” Két mondat, s belefér az egész élet. A közlésből megtudom, hogy rossz sorsa volt, hogy verte az ura. Aztán azt is megtudom, hogy az ura meghalt. Vagy inkább elhagyta? Nem! A többesszámban a közösség hangja is megszólal. Az életről vallott fölfogás. „De úgy vagyunk, ha nincs ember, nincs semmi.”

Ezeket nyugodtan elnevezhetnénk létmondatoknak.

Kallós Zoltánt évek óta szeretném rábeszélni, hogy ne csak balladát, népdalt, népzenét, lakodalmi csujjogatót s imát gyűjtsön, hanem ilyen mondatokat is, melyeknek egyetlen s igazi műfajuk van: az élő beszéd. Az egyszeri, megismételhetetlen, a visszahozhatatlan. Száz mondatból talán csak egy vagy kettő akadna fönn a rostán, de annyi is megérné. Mert a közmondásoknak, a szólásmondásoknak, a tökéletesen kiérlelt fordulatoknak épp a tökéletességük és véglegességük folytán – nem volt, és már nem is lehet olyan eleven hatása nyelvünkre, mint a gyeplű nélkül világgá futó mondatoknak. Egy temetési menetben azt hallottam a halottról: „Már öregember volt, de a menyecskék örökké ott csiripoltak a derekában.”

Soha méltóbb búcsúztatót egy távozónak!

Egy fiatal lészpedi csángó „fehérnép” tízesével, húszasával szalaszt világgá ilyen mondatokat: „Ha pénzed van, élő napod is van, mondtam az uramnak, jól megtudd.”

Kép, hangsúly, érzelem, magatartás, szemlélet teljessége egyetlen mondatban. Ráadásul az a bujkáló izgalom is, amely a gondolat rejtélyét a legutolsó szóig feszültségben tartja. Mi hogyan mondanánk? Talán így: „Ha pénze van az embernek, nincs problémája.” Talán másként.

Befejezésül ide kívánkozik még egy másik mondat is. Ugyancsak Lészpedről, az előbbi forrás közeléből. Egy anya beszél a legkisebb lányáról. Ezt mondja: „Annának olyan ura van, tedd a sebre, meggyógyít.”


Úgy írom ide, mintha egy ismeretlen népdalt, vagy mintha egy ismeretlen balladát másolnék le izgatottan.

1973
236
Tengert fölébresztő mondatok

Olvasok. Regényt, novellát, cikket, filozófiát, közgazdaságtani összefoglalásokat, verseket. Olvasok, mint aki utazik, mint aki nyomoz, mint aki bizonyítékokat keres, vagy leltárt készít – ceruzával a kezemben. Ami kiugrik a szövegből, aláhúzom. Néha csak egy érzékeny, idegbeteg jelzőt. Máskor kemény és érdes szókapcsolásokat; ellentétes világokat összeötvöző nagy csillagközi képeket, metaforákat, tengert fölébresztő mondatokat. Ha régi, halott oktatóim közül bárki is visszatérne, könyveim láttán szomorún csóválhatá a fejét: hát, barátom, ez bizony malacmunka.

Én persze, tiszta lelkiismerettel tudnék bólogatni: az bizony, tanár úr, méghozzá a javából. De nekem így tetszik, mit csináljak? Épp elég volt tisztelni a könyvet diákkoromban, bekötni mindig, szinte pelenkázni. Tartottam is magam az előírásokhoz.

Azóta a kezembe kerülő könyvekkel összeütközöm, összekeveredem, együtt hálok, megszököm. Némelyikre ráborítom az asztalt, némelyikkel megrészegszem. Emlékszem Semprun Nagy utazására, szégyenem volt és titkos diadalom egyszerre. Nem tudtam, mert nem tudhattam, és még most se tudom, elviseltem volna-e mindazt, amit a történet elbeszélője megélt, végigkínlódott a fogság és a halál természetellenesen mozgó világában, kívül a körülményeken s belül a körülményeket húszéves fiúpillantásokkal térdre kényszerítő helyzetekben. De ha ezt nem is tudtam, azt viszont igen, hogy még soha senkinek a keze járását, az esze járását, a szeme járását, a váltakozó derű és a halál visszafogott méltóságában nem éreztem olyan közelinek, mint az övét. Hó és üvegszilánk havazta be a tájat, a sebeket, az idegeket. „Szép dolog a gondolkodás, de egyelőre csapdába estünk, mint a patkányok… Szedd össze magad, pajtás.”


Ezt hallom gyakran azóta is. Szerelmesek és halálraítéltek firkálják teli a falakat úgy, mint én a könyveimet.


Olvasok tehát, és mozgásba lendülök. Élek. Néha a történetekkel, a fejtegetésekkel, a képzelet sejtszaporodásával párhuzamosan; néha farkasvicsorítással – ellenükre. Ejtőernyőzve szállnak le a könyv oldalaira a kérdőjelek, s a mogorva aszkéta felkiáltójelek. De mások tévedése – ami persze lehetséges, hogy csupán az én mértékem szerint tetszhet annak – sohasem ütött vitézzé. A köztünk támadt feszültséget jobban szerettem és becsültem, mint a köztünk húzódó szakadékot. Ismét csak hó és üvegszilánk együtt. Szerelem és háború. Emlék és újraélés. Gondolat, ami gondolatot szüntet meg úgy, hogy sarjaszt. Walter Benjamin írja: Baudelaire bizonyos verseit azért írta, hogy másokat, melyeket előtte írtak, szétzúzzon vele.

237

A költészet egész története belefér ebbe a mondatba. Kétszázötven ragyogó oldal sűrűségéből időnkint ennyi is elég. Hiszen legtöbbször úgysem az egész fontos, hanem a rész; nem a tudás, hanem a tudás fölé feszülő szivárványhíd, a láz és izgalom gyönyöre – az a megnevezhetetlen valami, amire ez vagy az a titok fölfeszít bennünket. Különben is: „A lelkünk nem tudattalan. A lelkünk ismer bennünket. Lelkünk, amelyről nem vettünk tudomást, tud rólunk” – mondja R. D. Laing angol lélektudós.

És mert mondja – vele örülök. Vele, a tudóssal mert a tetszetős fogalmazás egy füst alatt bozótirtás is az újra és újra elvaduló vidéken.


A könyvet dicsérni ma? Épp ma, amikor sokan megcsöndítették már fölötte a lélekharangot? Amikor hitelesnek, megrázónak, szükségszerűnek ítélhető látomások egy új vízözönt emlegetnek, mely hullámnyelvével benyalint a könyvtárpolcokra, s viszi szemünk elől a könyveket: maradék morzsáit egy letűnt kultúrának?

Marshall McLuhan izgalomba sodró rémüléseire gondolok elsősorban. Az írás volt a civilizáció körforgásos korszakainak alapmetaforája – állítja –, de a gondolkodó gépek korszakában makrokozmikus jelbeszéddel állunk szemben, vagyis egy új kultúra megjelenésével. Egyszóval: a könyvek nem megbízhatók többé, s az írás korszakának a letűntével új metaforára van szükségünk. Mi mást mondhat erre az ember, aki olyan világban él, ahol sem a szóbeliség, sem az írásbeliség, sem az érzékelések másfajtájú képessége nem jutott túl a dadogáson, mi mást mondhat, mint hogy éljenek a nagy kétségbevonók, a jövendő vőfélyei, éljen McLuhan is, a sziporkázó szellemű kikiáltó.

Mondom, de csak dörmögve magam elé. Mert ki tagadná, hogy a tömegtájékoztatási eszközök révén az emberiség váratlanul belépett saját jelenébe, s hogy tapasztalataink már nem a logika sorrendjébe, nem az egyenesvonalúság láncolatába illeszkedve hatnak ránk, hanem az egyidejűségek többszólamú súlyával. 1972 decemberében például ugyanazokat a képeket látja – láthatja vagy láthatná – a kubai paraszt, az osakai munkás, az angol felsőházi képviselő, mint egy fiatal magyar értelmiségi vagy egy izraeli tornatanár.

De amilyen ostoba és káros lenne ezt tagadni, ugyanolyan káros lenne kizárólagossá avatni. Mert az emberiség ebbe az újszabású jelenbe is csak múltjával együtt tud átlépni.

Az új csillagképek mellett megőrzi a Gutenberg-galaxis szétrobbanthatatlan értékeit is.

Még akkor is, ha némileg átrendezve.

Mert mi volt eddig a könyv? Élők és holtak legyőzhetetlen nyelve. Bányamélyek és sóvárgások nyelve. Istenek nyelve. Nem látható zugok nyelve. Hártyákon végigcsorgó vér nyelve. Kivégzés, összeesküvés, ellenállás nyelve. Egy könyv, szemközt a rémuralommal! Az anyaghoz való közeledés és távolodás nyelve. A hité és a hitetlenségé. A mindenütt 238jelenvaló szellem üzenete, amely behatolt az egyiptomi sírkamrákba, odacipelt az inka emberáldozatok szertartásaira. Nyelv, amely beszámolt a fájdalomról, s mondta a mondhatatlant. Szembesítette Tolsztoj és Dosztojevszkij világát, a személyiségen átszűrt világok kölcsöncsodáját és érvényességét; megmutatta Raszkolnyikovot és Julien Sorelt, két égtáj szomorú világosságában; József Attila arcrezdülését, amikor ezeket a sorokat írja:

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

Mondjam még?

Gyakran azt is pótolta a „valóságból”, ami hiányzott belőle, de szükség volt rá; ami elgondolható volt ugyan, de elbeszélhetetlen.

A könyv múlt is volt. És távlat is. A lehetőségek és lehetetlenségek emlékezete.

Tagadhatatlan, hogy a helyéről kimozduló ember-emberiség az írásjelekről, a betűkről igencsak kezdi átemelni tekintetét a látható világ képeire, mozgalmasságára. Nagyon sok helyen a szóbeli kultúrákból lépve át a mai látó-halló-érzékelő korszakba. Utazások, filmek, tévék, képeslapok, rádióadások Niagara-vízesését hallgatva és szemlélve, úgy látszik, mintha az ember valóban szemtanúvá és résztvevővé válna.

De azzá válhat-e!

Vajon az érzékelési mezőnkbe nem tódul-e be annyi új valóságelem, valóságösszefüggés, valóság-tuskó, valóságfüst, hogy a fölfoghatóságnak ugyanolyan akadályaival kerüljünk szembe, mint ahogy az írásbeliségről kinyilatkoztatja McLuhan.

Illetve elszemélytelenítve: a mcluhanizmus, amely engem önkéntelenül a futurizmus korai korszakára emlékeztet. Gyakran még a szóhasználat, a gondolkodás olvadékonysági foka is azonos. Hogyan is fogalmazott Marinetti? „A századok legkiemelkedőbb csúcsán állunk!… Miért kellene hátranéznünk, ha ki akarjuk tárni a Lehetetlen rejtelmes kapuit? Tegnap meghalt az Idő és a Tér. Már a teljességben élünk, miután megteremtettük az örök, a mindenütt jelenlevő sebességet.”

Akkor még a sebesség, a fölgyorsulás, a kihívó mozgás volt a kartácsként szétröppenő jelszó. Ma a gondolkodó gépek, a hírszerzés, a hírközlés forradalmai. Tehát elsődlegesen mindig valami technikai előrehatolás. Mindig, ami fejleszthető, finomítható, sokszorozható, civilizációgyökerű.

Ízetlen dolog volna a mcluhanizmusról ugyanazt megjósolni, mint amit a futurizmus virulásáról, szerepéről, részeredményeiről mi már tudhatunk. Nyilván más lesz a röppályája és a megtermékenyítő hatása is. De annyit azért mégsem hagyhatok szó nélkül, hogy a századforduló 239nagy hiedelmei közé tartozott, hogy a civilizáció tényei elsöprő módon mindent megújítanak. Társadalmakat, létformákat, művészetet. A gépek s a nagy városok új érzékelésképességet fejlesztenek ki az emberiségben. Aztán a gépimádók s a száguldás megszállottjai mögött kezdtek föltünedezni a népélet tudósai: a néprajzosok, a régi kultúrák előkaparói, a Frazerek, a Bartókok, a Henry Moore-ok s kiderült, hogy ez utóbbiaknak semmivel sem volt kevesebb érdemük a század értékeinek megteremtésében, mint amazoknak. Épp a legidősebb dolgokat tűzbentartók egészítették ki az újdonsághajszolókat.

És ez ma sem, holnap sem alakulhat egészen másként. A kerék valaha lángelméjű találmány volt – mondja McLuhan –, de napjainkban már divatjamúlt… a repülőgép lassításánál használja.

Remek, de inkább csak sziporkázó hasonlat. Mert a kerék ismét csak technikai érv. De az írásbeliség, amit ott sejtet mögötte, csak részben technikai. Egy könyv, például, ha befogadják, megszűnik könyv lenni. Egy könyv lehet maga az egész világ. Lehet jelenlét és búcsú. Lehet a nem létező valóság, amelynek a neve: teremtés. Lehetek én, aki itt úszkálok most is a szavak felszíne alatti áramokban, s lehetsz te is, aki épp becsuksz egy könyvet, hogy amíg élsz, sose csukódj be.

1973
A panaszos hangról

Nem irigylek senkit, aki kötelességből, kíváncsiságból vagy magánszorgalomból hétről hétre, hónapról hónapra végigolvassa irodalmi lapjainkat és folyóiratainkat. Már a mennyiség miatt is megerőltető teljesítmény, hát még az érzelmi hatások miatt! A legtöbb megjelenő írás – legyen bár vers, novella, kisregény, dráma, cikk – vérrel szennyezett, keserű levet ereszt, mint szapulóban a hús.

Olvasom az Élet és Irodalmat: szellemi életünk „könnyűlovassági” lapját. Kezdem az utolsó oldalon, Szekulity Péter gördülő, színes riportjával. Gyors mondatai látszólag a felszínen futkároznak, de mire végükre ér az ember, a szája íze megkeseredik. Csupa fintor a világ. Zavarodottság s tehetetlenség minden vonalon. Szélhámosság, komolytalanság, farát riszálgató csőd. A riportalanyok közt szóba kerül a becsület? Mintha gyermekláncfű bolyhát fújta volna világgá a szél. Volt, nincs, ne is keressük. Üres a szem, a lélek s a társadalom tonnás kérdéseiről papagájok beszélnek… Soraiból azt hámozhatom ki, ha nagyon akarom, hogy bal oldalunkon itt rángatózik egy jobb sorsra érdemes ország, szája sarkában torz vigyor, talán egy görcsoldó segítene rajta, de nincs kéznél semmi.

240

Lehangoltságát Szekulity olyan finoman s olyan iskolázott előkelőséggel csomagolja be a stílusba, mintha szétvágott disznófejet göngyölgetne selyempapírba.

Nem megszépíteni akarja a valóságot, csak elfogadtatni. Szalonképessé tenni a fölháborító dolgok fölötti morfondírozást.

Félre ne értse senki: nem pályatársamat ugatom meg, csak arról beszélek: milyen remekül megtanultunk fogalmazni és sikamlóssá válni a megkérgesedő viszonyok között. Az ötvenes évek „irodalmi pesszimizmusa” főbenjáró bűn volt. A bevallott rosszkedv: hazaárulás. A jelenkori kiábrándultság, csüggedtség, pocsék hang már-már az erkölcsi tartás jele. Az igazmondás tartozéka. A meglágyult forradalmiság az idők múltával roppant nagyvonalú lett: bearanyozott nyelven akár undorodhatunk is! Karunkon ringathatunk mocsarakat, fertőzött földrészeket, mint Juhász, és a nagyarányúságtól elfogadhatók, sőt lenyűgözők is leszünk.

De nézzük tovább a lapot. A fiatal írók helyzetéről kezdeményezett vitát. A hozzászólások hangja ugyanolyan fátyolos, fanyar és keserű, mint amilyen Szekulityé. Mintha nem is vitatkozó írásokat olvasnék, hanem panaszos üzeneteket. Megannyi Mikes Kelemen-i levelet valamilyen jelen idejű száműzetésből. „Nem vagyok fiatal író – írja Kurucz Gyula. – Nemzedékem tagjai sem azok. Önfenntartási küzdelmekbe, dacba, ügyeskedésbe, bizonytalanságba fáradt generáció a miénk. Fiatal az az irodalom, melynek szerzői valóban fiatalok…”

A rodostói hang kertelés nélkül tör a felszínre. Mert vallani már régóta szabad: morogni, óbégatni, gúnyolódni, akár napestig. Elismerni a leveretésünket; elismerni azt, hogy halál kacérkodik velünk a nyári délutánokon, s gyöngék vagyunk az ellenkezésben, de megkérdezni, hogy kiért s miért maradtunk lelkileg angolkórosak, már nem ajánlatos. Illetve, ami még ennél a helyzetnél is rosszabb: a számonkérő hang eszünkbe se jut.

Pedig a folyóiratokon túl, az önálló szerzők is műről műre halmozzák föl a zavarba ejtő kérdések sokaságát. A megemésztetlen, a szégyellnivaló, az elképesztő életek roncstelepi hangulatát, Aki például figyelmesen elolvasta Galgóczi és Hajnóczy kisregényeit, Csurka drámáit, Fekete Gyula töprengéseit vagy Moldova késheggyel írt szociográfiáit, elhűlhet a lehangoló jelenségek tömegétől: a közérzet, az erkölcs, a mélyre süllyedt remény állapotától. Mindegyikőjük könyveiből az kristályosodik ki összegzésül, hogy a hetvenes évek Magyarországa – a derűsebb ellenpontok: életszínvonal és szabadabb mozgás ellenére is – beteg lelkületű ország. Kallódók, meghasonlottak, önpusztítók szédelegnek a társadalom minden rétegében. Becsapottak, igazságnak fölesküdött alkoholisták, a szocializmus kikosarazott vőfélyei, koravén bölcsek, legyintők, egykedvű állampolgárok, akik az ország albérlőinek érzik magukat. Hivők s vonzó megszállottak? Ilyenek nincsenek. Vagy ha mégis 241akad belőlük néhány, előbb-utóbb megcsomósodik bennük az akarat, a csak azért is remény izomzata, s elijednek önmaguktól.

Moldova könyve: A szent tehén nemcsak példaműnek, hanem az ország lelkiállapotát illusztráló műnek is tekinthető. Minden sora a textiliparról szól, de maga a könyv jóval több ennél: hajmeresztő dolgok ördöghintájaként forog, hiábavalóságok búcsúi zsivajában. Százezer példányát úgy kapkodták szét a vasipariak, a tanítók, az építészek, az óvónők, a hivatalnokok, mintha egy zöld utat kapott pornográf regényt vehettek volna kézbe, teli csiklandós, pajzán, sőt ordenáré fejezettel.

Mi mást leplez le az olvasók szemérmetlen mohósága, mint azt, hogy a társadalmi igazságok iránti szomjúság ott tart napjainkban, ahol a szexualitás homályba tartott képzetei és ingerei lappanganak: már az is kielégülés, ha beszélhetünk róluk!

Az irodalom időről időre kiadja magából még a legkeserűbb epét is, de az olvasó eközben csak a „lelkigyakorlatig” jut el, mert épp a valóság legpőrébb kimondásakor éli át az ideggyötrő tapasztalatot: beszélni lehet, de érvényt szerezni a szavaknak, a fölismeréseknek alig-alig. Az ilyen egyoldatú lelki cselekvés vagy az illúziókat hizlalja, vagy gátlásossá teszi az egyént. A nemi élet zavaraihoz hasonlóan, zavart okozhat ez a világgal való kapcsolatunkban is. Hisz aki nem gyakorolhatja a mindennapi, értelmes igazmondást, fokozatosan rákényszerül arra, hogy a nyilvánvaló igazságokat is kikerülje. Ezzel kiöli magából a közösségi élet, a közösségi érzés, a közösségi vállalkozás minden csíráját, s törvényszerűen elkertelődik. A magára maradó ember pedig kizárólag saját önzése, alkalmazkodása, kiegyezései révén jut előre. Ez az a pillanat, amikor elkezd morzsálódni a társadalom, és széthullik egyedeire. Hazudok, csalok, ügyeskedem, álarcot öltök, legyintek, s a jövőmet semmiképp se egy közösen jóváhagyott elképzeléshez igazítom, hanem a magaméhoz.

A rész – ily módon – nem része, ellenkezőleg titkos vetélytársa marad az egésznek.

Nem kell tehát föltétlenül másik megszervezett erő ahhoz, hogy egy országban „kettős hatalom” alakuljon ki: elég a lelkekben lejátszódó meghasonlás. Elég, ha az egyének – nyílt szembeszegülés helyett – elszakadnak a központi akarattól, és más értékrendet alakítanak ki magukban, mint a hivatalos szervek. Más értékrendet a munkában, a tisztesség fogalomkörében, mást a szavak és a cselekvések megsérült viszonyában. A néma bírálat azonban csak félmegoldás, mert abból, amit hagy magában megbukni az ember, nem lesz igazi győzelem soha: fáradtság lesz, közöny, meddőség, tanácstalanság.

Ne szépítgessük: a kortárs magyar irodalom ennek a társadalmi közérzületi állapotnak a csüggesztő beszámolóit írja. Rossz álmainkat, melyekben barátot siratunk korai haláláért, vagy késsel rohangálunk a városban meztelenül; iszunk, dühöngünk, olajos ronggyal tömik be a szánkat, aztán földobnak bennünket egy teherautóra döglött halak közé.

242

Lelkiállapotunkon persze ébredésünk se sokat segít, mert idegbajunkat ugyanolyan adottságnak tekintjük továbbra is, mint eszkimó a végtelen hómezőket.

A bőrömön érzem, a satuba szorult idegeimen, hogy az önkorlátozás hosszú távon – a lét korlátozása is. Az élet változatos lehetőségeinek a megtizedelése. Unalomszülő eszme. A panaszos hang bővített újratermelése már-már akaratunktól függgetlenedik.

Íróként s olvasóként is aggódva figyelem a mai magyar irodalom égalját: közeledik-e valamiféle változás? Íródik-e könyv, szerkesztődik-e folyóirat, amely az igazság raktárra való termelésén túl megvillant valami egyebet is? Erőt, kedvet, részegségig fokozódó vallomásvágyat. Valamit, ami emberfölötti vagy ember alatti, de a lélek belső végtelenjéből szakad ki. Ady, József Attila, Móricz, Németh László vagy Szabó Lőrinc azért adnak nekünk személyes ajándékot, mert a társadalom kínálta keretekből kitörve mindig az emberi lét magasából nézték a társadalmat. Panaszkodásuk így nem puszta panasz volt, hanem létszemlélet. Bizakodásuk sem leegyszerűsített bizakodás, hanem az ember üdvösségkeresésének a föltétele.

Ortega szerint minden nemzet más szellem. Tehát más kultúra is – tegyük hozzá. Más érzés és más gondolkodás fölismerhető rendszere. Ez az első hallásra nacionalistának tetsző megállapítás nem több, mint ha gyümölcsökről beszélve azt mondjuk: ez húsos, ez magvas, ez csonthéjú. Az ilyen megkülönböztetés önmagában még sose jelent különállást.

Legföljebb önazonosságot jelent, amely nélkül egyetlen nép se élhet felnőtt nép módjára.

Az irodalmunkat én azért látom a borús tengődés állapotában vergődni, s kiemelkedő értékeivel is csak félsikerig jutni, mert ha egy nemzet nem közös vállalkozás, akkor minden mozdulatában ott van a bizonytalanság reflexe. S ott van ez a szellemében is.

A mai kormányzatnak láthatóan és elsődlegesen gazdasági céljai vannak. Azt hiszi, hogy a gazdasági eredmények majd maguktól értetődően átváltoznak nemzeti értékekké. Nem változnak át! Sőt az is megtörténhet, hogy az ismerős példázat érvényesül a mi esetünkben: a szépen fölépített házban rossz közérzettel ülünk, esszük a hideg málnakrémet, és hallgatjuk a meddőségünkről szóló híradásokat.

A saját keserű levében forgó irodalomnak a siránkozásokon s a botrányos leltárkészítéseken túl meg kell tanulnia föllázadni a cselekvés jogáért küzdő élet nevében. „Az ember egy módon használhat a világnak, ha rendbejön önmagával” – tanúsítja egy élet bölcsességével Németh László.

De önazonosságra nemcsak az egyénnek – egy nemzetnek, egy nemzet irodalmának is szüksége van.

1980
243
Forgácsok a földön

Építkezni csak jó lelkiismerettel lehet. Ez mindenre vonatkozik.

Hinni valamiben még nem megoldás, de a megoldás kezdete.

Régi tapasztalat, hogy a fiatalok azokat az igazságokat fogadják el végül is, amelyeket előszörre érdemes kétségbe vonni. Mert a kétségbevonhatatlan igazságok hidegek, fölényesek, még kötözködni sem érdemes velük. Ráadásul unalmasak is.

Úgy dolgozom, ahogy élek: reménytelenül. Amikor leülök írni, sose tudom, hol kötök ki. Reménytelenségemet épp ez a kockázatos és bizonytalan kaland képes csak föloldani.

Amikor már az embernek semmije se marad, csak a reménye, az már a tökéletes reménytelenség maga.

Az aranybányászok – ha csak olvastam is róluk – mindig rokonszenvesebbek voltak, mint az ékszerészek. A képzettársítás és a további összehasonlítások tetszés szerint folytathatók.

Felejteni sokféleképpen lehet: úgyis, hogy nem a lényegre akarunk emlékezni.

A gonosz ember legtöbbször kényelmes. Idő után már ezzel is pusztít.

A hatalommal bármilyen emberi gyöngeség összefonódhat, mert a hatalom önmaga megismerésére fordít legkevesebb figyelmet és erőt.

A hatalmon lévőknek mindig lehet érvük ellened. A legkezdetlegesebb érv, amely mindenkor beválik, az, hogy te hangosabb vagy a kelleténél. Ezért szeretik, ha belesodorhatnak mindenféle kényes vitába, mert ilyenkor az indulataidat jobban megfigyelhetik, mint az érveidet.

Hogy mi a véleményem az író közéleti szerepléséről? Röviden csak annyi: ha bent lehetek valamiben, legyek a közepén. Ha pedig nem, akkor legyen meg a jól kiszámított távolság.

244

Az emberiség legnagyobb szabadságharca az lesz, ha belekezd abba a küzdelembe, hogy saját vérengző múltjától elszakadjon.

Aki fél valamitől, csakis elvontan tud gondolkodni!

A költészetben is csak a legnagyobb erőfeszítés hozhat meglepő eredményt, akár a súlyemelésben.

Szerencse, hogy a lángelméknek nincs igazi önismeretük. Ha volna, eleve reménytelennek látnák a munkájukat, mert tudnák, hogy amit ők akarnak, azt mások nem akarhatják, mivelhogy képtelenek rá.

A félművelteknek mindig kapóra jön egy-egy tetszetős fogalmazás. Például: „szép az, ami érdek nélkül tetszik”. Kevés fölháborítóbb gondolatot ismerek ennél. Vajon lelkesíthette-e, fölgyújthatta-e József Attilát, ami Horthynak, Weis Mannfrédnek, Teleki Pálnak, Gömbös Gyulának érdek nélkül tetszett? Különben is egy milliomosnak vagy egy hatalmon lévő politikusnak semmi se tetszhet érdek nélkül, még ha megesküszik is rá, hiszen már eleve az érdekei korlátozzák.

De függetlenül a társadalmi és a politikai tagolódásoktól, amelyek meghatározzák az ember érdekeit, mondjuk Bartóknak érdek nélkül is mást jelentett a szépség, mint Hitlernek, Churchillnek, Sztálinnak.

Mi lenne, ha tudatunkban cselekvőbb gondolatoknak adnánk szállást. A sok közül – rögtönzésként – csak egyet írok ide: „Szép az, ami megváltoztat; ami földúl, megrendít, fölszabadít; ami szembesülésre kényszerít magammal.”

Szabad nem lehet az ember egyedül. De szenvedni egyedül kényszerül.

Egy előítélet attól sem értékes, ha veretes múltja van.

Aki többet ért meg a világból, mint amennyit egyelőre szabad vagy tanácsos, többnyire tragédiát okoz valakinek vagy saját magának.

Az a gyanúm, hogy a fájdalom szüli mindig a leggyakorlatiasabb filozófiákat.

Az ember nem hagyja el szívesen ellenfeleit, míg le nem győzi őket. Ha más győzi le helyette, kielégületlenséget érez. Bűntudatot.

245

Az értelem és a pénz sok erkölcsi gondot segít megoldani vagy enyhíteni. Egyszerűen azzal, hogy a dolgok valódi állapotát megszünteti, vagy más oldalról szemlélteti őket.

A halálnak is van stílusa. Többnyire zagyva, visszataszító és érthetetlen. Kivételes pillanatban viszont egyenesen avantgard.

Semmilyen élőlény nem torzulhat el annyira, mint az ember. S így az életet, a valóság képét se tudja senki és semmi annyira eltorzítani. Gondoljunk csak a háborúkra, a koncentrációs táborok szörnyű képeire, a mosolygó tömeggyilkosokra.

A közönség mindenben szereti a titkot, a titokzatosat, amit nem ért. Szereti a bűvészmutatványokat, a rejtvényfejtést, a bűnügyi filmek talányait, de a költészetben kifejeződő titkokat nem szereti. Bennük ugyanis a saját létével kellene szembesülnie.

Fiatalok, sose felejtsétek, hogy az ajándékba kapott világ az ajándékozóé marad!

Vannak jó cselekedetek, amelyek épp a nyilvánosság kizárásával fordulnak fonákjukra.

Azt mondod: nincs kis igazság és nagy igazság, csak igazság van. Szép és nemes gondolat, amíg kimondod, mivel az eszmék világában is a demokrácia mércéjével mérsz. De próbáld meg a végéről végiggondolni ugyanezt. A helyrehozás igényéből. S meg kell látnod, hogy a véleményed kissé sántít, mert egy kis igazságtalanságot mégis könnyebb helyrehozni, elsimítani, rendbe tenni, mint egy nagyot.

Íme, egy újabb példa arra, hogy minden gondolat csak a kiterjedéseivel igaz és teljes.

A gondolkodó általában a múlthoz fordul, mert jövőt tételez föl. A cselekvő viszont a jövőhöz, mert azáltal, hogy cselekszik, már szakított a múlttal és a szemlélődéssel. Mindkettőtől eltérően a költészet: egyetemes érdeklődés és cselekvés. A jelenidőt a múltra és jövőre is kitágítja.

Egy fiatal nő mondja férfi ismerőséről: „Nem az a baj, hogy ilyen vagy olyan hibái vannak. Azokat valahogy elviselném. Sokkal riasztóbb és lehangolóbb, hogy nincsenek erényei.”

246

Ami formátlan, ami alaktalan, ugyanúgy kiábrándít, mint ami tartalmatlan és üres.

Az embereknek azért van szükségük „nézetekre”, mert az eszmékhez vagy erőtlenek, vagy nem is értik őket. Továbbá azért, mert az eszmék ellentmondásosak, a nézetek viszont szilárdnak tűnnek.

Csak jellemes embereket szabad izgatni. Bennük nem torzulhatnak el az indulatok, a célok, s nem torzul el a gyakorlat sem.

A legfontosabb föladat tehát – még a sorrendiségben is az –, hogy jellemes embereket neveljünk.

Ahol a munkamegosztás fejletlenebb, ott az emberi kapcsolatok melegebbek, bensőségesebbek. Mert egymásra utalva és egymást felváltva végzik az emberek a munkát. Ma én kazalozok nálad, holnap majd te kazalozol nálam, te zsákolsz, te ölöd meg a disznót.

Úgy látszott sokáig, hogy az igazi társadalomra jellemző munkamegosztás a szabadság egyik feltétele. Méghozzá: a legfőbb! Ez az elképzelés csak ésszerű gondolat volt, de nem életszerű!

Vannak fogalmak, amelyeket csukott szemmel tudok csak leírni. Ilyen fogalom a probléma is. Nem kapcsolódik a tudatomban semmilyen képzethez. Nincs gyöke, magja, emlékezete, ős-moccanása bennem, mint például a látomásnak, vergődésnek, a sajdulásnak. Ha elfogadom is, idegen marad. Ha pedig lefordítom, érzem, hogy magyar jelentései: gond, talány, megoldásra váró kérdés, titok, ágbogas föladat, megoldandó vagy megoldhatatlan rejtély, satöbbi, csak tanácstalan tipródások a fogalom körül. Azonos értékű szó hiányában a filozófia magyarázatát engedem belemaratni az agyamba. Nicolai Hartmann írja: „A probléma – a nem tudott tudása”.

Ez legalább – ha nem is a nevét – a lényegét árulja el.

A nyelv maga is elkötelezettség. A nyelv maga is erkölcs. Tisztátalan lenne a lelkiismeretem, ha belenyugodnék abba, hogy azért a nyelvért, amelyen lázbeteg vagy mohazöld szavakkal verset írok, másoknak, bárhol éljenek is, bűnhődniük kell.

Semmilyen eredetkutatással, családfakutatással nem foglalkoztam eddig. Őseim közül, akik szemhatáromon belül mozognak, egyedül apám dédszüleiről hallottam. Telek nélküli jobbágyok voltak, s ezt onnan tudom, hogy amikor 1848-ban az új szelek lengedezésére kertnek való földet osztott szét jobbágyainak a gróf, ő maga bátorította apám dédap247ját: ne szemérmeteskedjen, hasítson csak ki nagyobb telket a családjának, még majd áldani fogják érte. A dédapa szót fogadott, s a grófnak, aki a zámolyi temető boltozatos nagy kriptájában pihen, igaza lett. Bármikor hazamentem Pápáról vagy Pestről, az első utam szertartásosan ebbe a kertbe vezetett. Az udvar, a kút, a szérű fölismerhetőbben az otthonom volt, nekem mégis a kert kellett: a ribizlisövény, a krumplisorok, a golyó luggatta körtefa, a pillangózó mák, a széttekintés tágas színhelye. Ha keletre néztem: a református templomtornyot láttam fehéredni, s kissé jobbra tőle a katolikust. Még távolabb a temetődombot, a középkori templommaradvánnyal. Északra pedig a Vértest, a szőlőheggyel. Nyár volt vagy ősz, én a küszöb átlépése előtt mindig a kerttel kezdtem. Talán azért, mert hazaérni én nemcsak anyámhoz, apámhoz akartam, de a diólevélhez, a gyalogútra boruló rozshoz, a nyúl-megrágta káposztatorzsákhoz is. Sőt mintha minden emlékem külön haza akart volna érkezni velem.

Ha eredetemet kutatnám egyszer, a természetről kellene beszélnem. S mindenekelőtt a kertről, ahol a természettel közelebbről megismerkedtem.

Illyés 1940-ben adta ki Összegyűjtött versei-t. A kötetet a háború után egy fiatal költő-teológus barátom, Bajusz Benő ajándékozta nekem. Fölütöttem a könyvet, és szakaszokat szemelgettem belőle. Egyszerre csak ezt olvasom:

Előbb a kalapot, aztán a kabátot,
aztán nyakkendőmet tettem le a székre.
Hazaértem. Anyám gyors főzéshez látott,
hallatszott a tojás vidám sercegése…
Nyitva volt az ablak, künt liba csapkodott
a házvégi ólban, ugattak a kutyák.
Ültem csak merengve, az ismerős zajok,
hozzámnyúltak s lágyan vetkőztettek tovább.

Furcsa. Átmelegedtem a soroktól, mintha nem is verset olvastam volna, hanem mintha beszélne hozzám valaki. Nem, nem is valaki, de közvetlenül a költő: a fiatal Illyés. Folytatnom kellett az olvasást.

Ez az: a téli alma illata! A szoba, a világ, a szegénység, a hazaérkezés hasonlíthatatlan élménye egyetlen pillanatba belezsúfolva. Az én világom!

Később, amikor már Proustot olvastam, a hársfateába mártott süteményről szóló részt, utólag még inkább megértettem, hogy mi történt velem. Megértettem, hogy egy íz, egy illat micsoda titkos erők mozgatója lehet. Micsoda emlékezetrobbantó ősélmény. A „madeleine” ízére Proustban az idő hatalmával szemben az eltűnt gyerekkor támadt föl hatalmasan. Egy harmatcseppekre épített rejtelmes palota, egy vasárnapi harangszóban megkonduló emlék: a vidéki Franciaország! Illyés téli almájának az illatában én nemcsak a magam gyerekkorára, a magam szegénységére, a szegénység jótékony légkörére ismertem rá, hanem a közösemlékekre. Ami másokkal összeköt.

A későbbi válogatásokban újra és újra föllapoztam ezt a verset. Megnéztem: a helyén van-e? Többnyire ott volt. Talán hihetetlen, de engem ez, a verset is belengő téli alma illata indított el a költő és a prózaíró Illyés nyomdokain szétnézni a világban és az irodalomban is.

Egy levél. „Kedves Barátom, régóta gondolok arra, hogy meg kellene változtatnod a neved. Az új név az észjárásodat, a viselkedésedet, a politikai szerepléseidet is tökéletesen jellemezné. Hogy mi lenne az a név? Keresztapai ihletem szerint: Dr. Utólag.”

A jónevű színésznő földúltan érkezik haza egy új darab tizedik próbájáról. Áttüzesedve panaszkodik férjének, hogy színésztársai kelletlenek, unják a „művészetet”.

– Biztosan azért – mondja –, mert itt Magyarországon lassan mindenki mást csinál, mint ami a dolga volna. A filmrendező horgászik, a mérnök kutyát nemesít, a költő dudafejet és vésőnyelet farag. Sőt, ezt-azt bütyköl még a politikus is. Általában – országos hírnévre áhítozva – szakácskodik. Ezek után, drágám, arra kérlek, vegyél nekem egy fémsatut a születésnapomra.

Aki megszállottan és eltökélten akar valamit az életben, annak még az erőszakra hajló világ is ki van szolgáltatva.

Minden tehetetlenség megtalálja a saját mentségeit. Vagy azt, hogy a cselekvés a mi korunkban önáltatás: tengeri csata egy fürdőkádban, vagy azt, hogy a rosszat segíti az, aki egy esélytelen korban cselekedni akar. S lám, nemcsak mentségeket talál, de ráadásul még erényekre támaszkodva is érvel, akárcsak az a pap, aki testsúlyával a szószékre dőlve prédikál.

249

F. E. íróbarátom szigorúan korhol, amiért én még a fölleltározott ellenségeimet se tudom gyűlölni.

Csepülését töredelmesen, sőt irigykedve hallgatom. Igaza van: hiányzik belőlem a lendületes, a mámoros gyűlölködés tehetsége. Fölgyújt a harag gyorsan, de néhány óra múlva már a pernyéjét is elfújja belőlem a szél. Inkább sajnálom az embereket, mint gyűlölöm. Talán egy nagy indulatokat mozgósító korban, mely a gyűlöletben is fölkínálja a nagyság esélyét, mint Dantonnak, Marat-nak, Adynak, magam is a bosszú és a düh kiválasztottja volnék, de a kicsinyeskedések lankasztó korában a gyűlölet csupán gyűlölködés. Álmomban már verekedtem dögnagy sasokkal, de szúnyogokkal még nem.

Amit akarok, azt szeretem és féltem is. Ezért bocsátkozom ritkán utcai verekedésekbe az irodalomban és a közéletben is. Legtöbb ellenfelemhez mosolyogva közeledem: hadd lássák, hogy nemcsak az érveimmel kell megbirkózniuk, hanem az érveimet tápláló derűvel és nyugalommal is. Politizálásom hátterében egyetlen erő táborozik: jó lelkiismeretem.

Haynauról, az aradiak hóhérjáról ezt mondta Radetzky: „Haynau olyan, mint a borotva, használat után el kell tenni.”

Zseniális – tüzesedik át a találó megjegyzéstől egyik író barátom.

Mintha kést vágott volna belém, belülről összecsuklok. Zseniális az lett volna, ha Radetzky tábornok ezt mondja: Haynau olyan, mint a borotva, tehát nem szabad elővenni.

Vannak nyelvteremtő és nagy formateremtő költőink: stílus- és szókincs-fejedelmek, akik a kifejezés irodalmának ugyanolyan korszakos uralkodói, mint akármelyik nagy történelmi uralkodónk. Ilyen például Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Arany, Ady, József Attila, Weöres, bizonyos korszakaiban Juhász és Nagy László. De ütemteremtő, ütemalakító költőnk már jóval kevesebb akad. Jó, ha négyet-ötöt fölsorolhatunk a kezdetektől máig. Mondjuk: Balassit, Szenci Molnár Albertet, Berzsenyit, Adyt, Nagy Lászlót. Ők azok, akik nem átvett formákhoz igazították hozzá elsősorban a nyelvüket, hanem akik nyelvünk belső energiáit ismerve, szabadítottak föl belőle olyan hajlamokat, amelyek leginkább kifejeznek bennünket. Egy közismert példa talán jobban megvilágosítja a gondolatot: ahogy a görögség természetének a homéroszi hexameter s a belőle nemesített ütemváltozatok feleltek meg leginkább: a magyar nyelv természetének – a Németh László által oly sokat emlegetett tagoló ütem. Ez mutatta meg nyelvünk jellegét, jellemét, izomműködését, szívdobogását.

250

A magyarság keresztény hitre térésével – ha lassan és észrevétlenül is – kettős nyelvhasználat kezdődik el. A tanultak és a tanulatlanok nyelve érhető okokból másként alakul. A tanultakét átszínezi a német, a latin. A nyelv két ágra szakadása, magától értetődően, a tagolásban – a versbeszédben – is két ágra szakad. A regösénekek, a mondókák, a ráolvasások, az apokrif imák üteme még, jó ideig átlüktetett a középkori vallásos énekeken, jó példa erre az Ómagyar Mária-siralom is, de az egyre általánosabbá, „egyetemesebbé” váló latin kiszorítja a barbár ütemezést. Ami pedig nem hivatalos, csak természetes, hol maradhatna másutt otthonos, mint a nép körében? A virágénekeket s a lator dúdolásokat szidalmazó prédikátorok, hitvitázók haragjából érezheti meg az ember, hogy mi minden termett és tenyészett a törvényesség kerítésein kívül. Sylvester János, a 16. század nagy magyar humanista írója egynémely rejtelembe akaratlanul is beavat bennünket. 1541-ben készült bibliafordítása utójegyzetei között arról ír, hogy a virágénekek nyelve rendkívül hasonlatos a Biblia képekben fogalmazó nyelvéhez. „Az illyen beszéddel tele a Szentírás, melyhez hozzá kell szokni annak, az ki azt olvassa. Könnyű kediglen hozzászokni az mü népünknek, mert nem idegen ennek az illyen beszédnek neme. Íl illyen beszidvel naponkid való szólásában. Íl ínekekben, kiváltképpen az virágínekekben melyekben csudálhatja minden níp a magyar nípnek elmijinek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb, hanem magyar poézis.” Sylvester persze még hasadt lelkű szerelmese nyelvünknek. Fél a rágalmazóktól, a hurrogóktól, a „fennkölt” szellemek pocskondiázásától. Ugyanis mentegetni kényszerül magát. Így folytatja. „Mikoron illyen felsíges dologban, illyen alávaló píldával ílek, az ganéjban arant keresek, nem azon vagyok, hogy a hísságot dícsírjem. Nem dícsírem azt mirül az illyen ínekek vadnak, dícsírem az beszídnek nemesen való szerzísit.”

Ilyen előzmények után érthetjük meg Balassi költői forradalmát. Nyelvi, formai, tartalmi újításait egyképpen. Bornemisza Péter zord homlokráncolása neveli a fiatal ifjút a költői toll forgatásában. Kezdetbeli mesterével együtt egy német vallásos könyvet fordít, aztán zsoltárokat ültet át magyarra, de huszonöt évesen kiszakad belőle a magyar költészet – dadogások utáni – tiszta hangja.

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!
------------------------------------------------------
Neked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Ez a vers – erőteljes tagolásával – visszautal még Bornemisza Siralmas énnéköm tetüled megválnom kezdetű versére, de a benne feszülő 251erő az egész magyar poézis gazdag hévizét fakasztja föl. Balassi latin, horvát, lengyel, török, oláh, német, olasz nótákra ír verset, de a mintául kiválasztott verseknek csak a rímelését és szótagszámát követi, azaz a külsőségeit, a belső dobogásában ugyanazt a magyar tagolást engedi érvényesülni, mint a későbbiek közül Berzsenyi, Ady, Nagy László. Ezt az erőt már Szenci Molnár Albert is észreveszi. 1607-ben kiadott zsoltárai előszavában három magyar éneket említ nagy elismeréssel. A három között is legékesebbnek Balassi alábbi versét érzi:

Bocsásd meg Úristen, ifjuságomnak vétkét,
Sok hitetlenségéi undok fertelmességét,
Teröld el rútságát, minden álnokságát,
Könnyebbíts lelkem terhét.

Szenci szóhasználatában a legékesebb nyilván a legteljesebb, a legformásabb, vagyis a legmagyarabb. Zsoltárfordításaiban ezt a mélyben munkáló lelkületet juttatja szóhoz minden rímbeli és dallambeli megkötöttség ellenére.

Az embereket te meghagyod halni,
És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Légyetek porrá, kik porból lettetek!
Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint a tegnapnak ő elmúlása
És egy éjnek rövid vigyázása.

Németh László Adyban látta föltámadni, sőt századok után kiteljesedni nyelvünknek ezt a sajátos lobogású, a görögtől és a nyugat-európai ritmusoktól elütő, tagoló feszes ritmusát. Azt, ami a sejt-rendszerében is jellegzetesen magyar. Természetesen Németh László ebben a jellegzetességben nem a korlátozó, hanem a fölszabadító erőkre szavazott. A hajszálcsövek és a lombkorona áramló erővel összehangolt működésére. Sajnos, a magyar ritmusról írt törvényerejű észrevételeit ugyanúgy nem dolgoztuk föl, mint sok egyéb, jövő-távlatú gondolatát. Pedig a ritmusteremtő és -alakító Nagy László költészete, mely ősének tekintheti Adyt, Berzsenyit, Szenci Molnárt, Balassit, a regősöket, a magyar és bolgár bájolókat, újra napirendre tűzhetné nyelvünk és az új helyzetbe került magyar versformák megvitatását. Hiszen az egyre elterjedtebb szabadvers, anti-vers, prózavers, mint költői alakzat, elválaszthatatlan a nyelv alkatától. Aki például a manapság megjelenő tömérdek vers közt csak külső idomok alapján próbál tájékozódni, föltétlenül zavarral küzd. Én azt hiszem, oszlatná a zavart, ha a nyelv legősibb és legállandóbb eleme: a ritmus segítségével is megpróbálna ítélkezni. Ehhez azonban éreznünk kellene a nyelv földmélyi szívhangjait, méghozzá azzal az abszolút hallással, amellyel ez kivételes tisztasággal Balassi, Berzsenyi, Ady, Nagy László költészetéből kihallgatható.

252
Egy könyv előszava

Ezt a könyvet már rég be kellett volna fejeznem. Bátortalan elképzelésem szerint is legalább a múlt év augusztusában-szeptemberében. De nem lett belőle semmi. Elmúlt az ősz, a tél, a világpolitika néhány zúzmarás eseménye, s a tavaszi hónapok is leszegett fejjel kerekeztek el mellettem, mint bősz bicikliversenyzők a kormányra hajolva.

Lusta voltam tán? Lassú? Kiégett lelkű szerző, és hagytam porosodni az íróasztalomat? Inkább csak a régi, szolgálatkész bolond, akinek a kezéből ismerősök és ismeretlenek kapkodják ki a napokat, s írásra csupán morzsányi ideje marad. „Levág az Újság, nem ejt rajtam sebet, mellékesen űzöm a költészetet…” – írta epésen és daccal a negyvenéves Illyés. Visszhangként az ő szavára epésen, de dac nélkül, ráadásul ötvenhat évesen, én azt írhatom, hogy nemcsak a költészetet s a próza-írást űzöm mellékesen, hanem az egész életemet! Időm legnagyobb részében hivatalnok vagyok, ügyintéző, gondolatközvetítő, útegyengető, frontkatona, békebíró, áldozat; diplomata magyar és magyar között; néha kinevezett ellenzéki, máskor valóságosan is az; egy csodatevő férfi hamis dublőrje; politikus, akinek újra és újra belevásik a foga minden politikai kísérletbe; lap nélküli ingyen kritikus. És még számos, más álarcban föllépő „közéleti napszámos”.

Bezárkózhatnék és elzárkózhatnék persze én is, előkelően, mint legtöbb pályatársam. Magamra húzhatnám a hivatás finoman csattogó redőnyét, s mögötte zavartalanul végezhetném a dolgom. Az íráshoz azonban nemcsak papír kell, s csönd, nemcsak élmény, érzés, gondolat, kifejezőkészség s teremtőerő, hanem légkör is. Kultúra. Nagy művek szellemileg sivár vagy letarolt vidéken egyszerűen nem születhetnek meg. Ismerve a görögség életrajzát, tudjuk, hogy még egy-egy életerős műfajt is az életszükséglet teremtett meg, s tartott fönn addig, amíg volt benne vér. Az eposzt, a drámát, az ódát, a szónoklatot, a lírai hangulatot szétpelyhező pásztoridillt s a többieket. És ha ez így van a műfajokkal, mennyivel inkább így van ez az egésszel: magával a kultúrával. S a kultúrán belül természetesen az irodalommal is!

Írótársaim pontosan tudják, hogy ezek – a föltevésekre és körülményekre vonatkozó törvények – vastörvények, mégis úgy viselkednek sokan, mintha nem tudnák. Kialakítják saját világukat, ahová külön bejárata van a sorsnak: életnek, halálnak, politikának, a hétköznapok törpe eseményeinek, s várják, hogy ezekből a kétszemélyes, meghitt találkozásokból egyszer csak kilobban a korszakos nagy mű.

Sajnos hiába várják, mert nem lobbanhat ki. Vagy csak elvétve, ritkán.

Ahhoz, hogy jelentős művek szülessenek, nem csupán az alkotónak kell ihletettnek lennie, hanem bizonyos tényeknek és gondolatoknak is. A valóság egy-egy tartományának, részletének. Fölfűtött légkör nélkül a könyvekben ábrázolt helyzetek hatástalanok. Míg a levegőtlen korszakok ábrázolása is csak akkor szorítja össze az ember mellkasát, ha megérződik rajta a kritikai sugallatok forrósága.

253

De fölfűlik-e egy korszak csak úgy, magától? Fölfűlik-e az érzelmek, a szándékok magányos tűzrakásaitól? Soha. A szellem világában egy-egy pásztortűz is csak romantikus jelenség marad. Nem véletlen, hogy az irodalom nagy korszakait mindig a csapatostól föllépő tehetségek teremtik. Vérbeli nagyság is csak közülük válhat ki.

Korunk: hullámtörő kor. Óriási kő- és betontömbök akadályozzák meg a tehetség együttes partra áradását. Jönnek egymás után a nemzedékek, suhognak, ütköznek, és szétloccsannak. Akinek netán sikerül átjutni a gáton, magányosan lódul tovább, s közben így vagy úgy, de eltorzul. Érvényes ez valamiképp olyan kortárs szerzőkre is, mint például Ottlik, Mándy, Juhász, Dobai, Esterházy, s természetesen érvényes rám is.

Nekik, ahogy én messziről látom, elég az irodalmi élet mély megvetése ahhoz, hogy írói életet éljenek; segíti őket ebben kultúrájuk, hagyományaik, kimondott vagy kimondatlan arisztokratizmusuk. Irigylem néha finom fölényüket. Tudom, hogy nekem is szükségem lenne már végre hasonló méltóságra, tartásra, sőt: idegenségre, erre azonban képtelen vagyok. Számomra szerves irodalmi közélet a tagadás nemes gesztusa révén sem létezhet. Sokra tartom az iróniát, sokra a szellem kalapácsos emberét: a gúnyt – belőlem azonban mindkettő hiányzik. Talán ezért is vagyok lótó-futó embere az irodalomnak. Lapot akarok, műhelyeket, nyilvános protestálásokat, hogy gondolat és tartás együtt halmozódjék föl bennünk. Politizálni is ezért politizálok többet, mint amennyire kedvem és ízlésem volna? Ezért!

Nem titok: huszonöt-harminc évvel ezelőtt indulhattam volna más irányba is. Magasztosabb csúcsok felé. Már akkor átfutott rajtam az a bölcsességgel szövetkezett gondolat, mely szerint az ember többet érhetne el akkor, ha félrevonulna, és elmélyítené kérdéseit, mint ha megpróbálna válaszolni rájuk. De ha vonzott is ez a lehetőség, nem éreztem egészen testre szabottnak. Folyton ott táncolt előttem egy lidérces árnykép: a magyar irodalom jogfolytonosságát komoly veszélyek fenyegetik. Ha például nem szerzi vissza elveszett önállóságát a politikától, nem lesz többé képes megújító nagy művek kihordására, hiszen ahol a bírálatot – intézkedések és művek bírálatát egyaránt – korlátozzák, vagy éppenséggel elfojtják, ott az alkotások meg se születnek, illetve, ha megszületnek is, eltorzulnak. A nagyság nem a „természeti” és „szellemi tünemény” lesz, hanem engedélyezett nagyság.

Minden irodalmon kívüli sürgésem-forgásom, boldogtalankodásom hátterében egyetlen titkos erő munkált és munkál: valahogy fönntartani magamban a magyar irodalom közismert szerepének a folytonosságát. Ha nem lehet mindig írásban, akkor az írástól ihletett gesztusokban és cselekedetekben. A mellékesen űzött költészet és prózaírás ma egyébként is több szabadságot ajándékoz az embernek, mintha csak író volnék mindenestől.

1986
254
Változó idők és változó erkölcsök

Némely kritikus milyen népbírósági szigorral ítélte el, különösen az ötvenes években, a l’art pour l’art művészetet és követőit. Kosztolányi, sőt Babits ellen is csattogtak, mennydörögtek.

Ma már mosolygok idomítható vakságukon. Egy előítélet foglyaként hadakoztak egy másik előítélettel. Nem beszélve arról, hogy acsarkodásaik közben tökéletesen elfelejtették: nemcsak l’art pour l’art művészet létezik, de van ilyen élet és magatartás is! Nem a pörösködésért mondom, inkább csak a történelem furcsaságai miatt, hogy ugyanaz a szocialista politika és eszmehatalom, amely egykor sanda szemmel nézte a művészet a művészetért fölfogás híveit, ma az idők szelídülése folytán, szavak nélkül is szívesen támogatja azokat az állampolgárokat, akik a l’art pour l’art élet és magatartás követőivé váltak. Ők azok, akik nem politizálnak, nem erősködnek, a tévét naponta önmagáért nézik, s az élet vonzó formáit minden szívsajgás nélkül ügyesen kisajátítják maguknak.

1986
Várakozás

Ülök a földön. Várok. A „sárga angyalt” várom a Rózsadomb alatti Autóklub udvarán. Már egy órája késik. Kilencre ígérte, s most éppen tíz óra múlt két perccel. Halálpontosan ott leszek húsz perc múlva – mondta a telefonban, s határozott hangjától megnyugodtam. Úgy tetszik, elhamarkodott ítélet volt. Ha arra kér, várjak másfél órát, mert dolga van, előveszek egy könyvet, s elütöm vele az időt. De így csak egy száraz gesztenyefaággal rajzolgatok a homokba. Macska. Tulipán. Hattyú. Aztán egy szörnyeteg mohácsi busófej, csámpás fogakkal s kosszarvval fölékesítve. A rajzokon, mint összevissza-városokon háborús katonák, hangyák masíroznak át. Öten-hatan elhullott kalácsmorzsát cipelnek, nyilván a szemétláda környékéről… Negyed tizenegy. Érezhetően melegszik a betonparkoló, a betonkerítés, a szomszédos rendőrség délre néző téglaépülete is egykedvűen sugározza rám a meleget. Mintha büntetésjárulék volna ez is a hétköznapi türelempróba mellett.

Törülgetem a homlokomat, a nyakamat, s latolgatom, mi történhetett a finoman ellopott időben. Karambolozhatott az én sárga angyalom? Vagy elcsípte valaki útközben? Jobb üzletet kínálhatott neki, mint az én fékkilazításom? Netán túl melegnek érzi az időt, beült valamelyik budai presszóba, és ottfelejtette a piszmogásokhoz szokott szemét a fölszolgáló hölgyek hátsó fertályán? Fél tizenegy. Tehát már másfél óra. De semmi méltatlankodás. Valaha harcias puritanizmussal azt hirdettem: egy lírikus járjon gyalog! érezze talpa alatt a köveket, a göröngyö255ket, a holdat! Sokáig hű is voltam ehhez az elvhez. Hűtlenségemért, lám így bűnhődöm, ilyen közönségesen.

Fölállok, kisétálok a kapuig. A portás, mint egy kitüntetett, finom szervezet megbízottja, mosolyogva utánam kiált: nyugodjak meg, percek múlva itt lesznek. Visszamosolygok: tizenegy óra lesz hat perc múlva. Érzem, azt kellett volna mondanom neki: kétórai várakoztatás után nem az autóm, hanem én vagyok már a betegebb. Szétzilálódtam mára. Legszívesebben hazaballagnék lábujjhegyen, s Adyt olvasnék otthon, az árnyékos szobában. Talán Az eltévedt lovast. „Volt erők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak”. És köd és ingoványok és bozót. Valaki épp feléjük lovagol. Feléjük, de mégis kellő távolságra tőlük. Kellő távolságra a fölfogható és érzékelhető dolgoktól. A bizonytalanság közegében… Soha senki nem tudta eddig magyarul úgy kifejezni mindenkori eltévelyedésünket, mint Ady. Soha, soha senki a hiábavalóság balladás romantikáját. De az eltévedt, ügető lovas nemcsak a magyar sors jelképe, hanem az űr betyárja is. A borzongató semmi lovasa. Csupa vérzés és csupa titok mögötte. Csupa függőben maradt remény s bujdosásra rákapatott halál! Petőfi híres, nagy tájversében, A puszta télenben a betyár még markáns motívum. Rokonszenvet ébresztő kivert ember, aki láthatóvá teszi magát az üldözöttséget, a kitaszítottságot. Ez a betyár erkölcsileg épp azzal van bent saját társadalmában, hogy gyakorlatilag kitaszították belőle. Az Ady-vers nem ennyire időhöz kötött. Túl van rajta. Helyesebben: mögötte van az időknek. A közege nem a táj és nem a történelem, hanem a mi pszichénk. Az eltévelyedésékre hangolt lelkiségünk… Fél tizenkettő. A portás már nem jön ki vigasztalni, csak bentről, az ablak mögül mosolyog és integet. Egy fej az egymásba tükröződő üvegtáblák zűrzavarában! Ahogy az egyik ablak szárnyát mozgatja a huzat, úgy bújócskázik ez az elgyávuló fej tekintetem elől. A sárga angyal neki is megígérte, hogy jön. De hát ő hivatalos közeg, nem hajlandó csalódni. Nem hajlandó a részvétre sem. Ha sokáig itt maradok, talán még meg is gyűlöl. Végül is milyen jogon emlékeztetem én őt, testi valómmal, az egyesület kudarcára, vagy műveltebb fogalmazásban: megbízhatatlan erkölcsére? Neki semmi köze az autómhoz, se a sárga angyal mezébe öltözött szerelőhöz. Ő csak vigyázkodik, tájékoztat és közvetít. Másfél óráig még futotta is a türelméből, s tartotta bennem a lelket, de másfél órán túl tűnjön mindenki a pokolba, aki beárnyékolja az ő délelőtti közérzetét. Oka lehet egy portás ilyen hanyagságnak? Ugyan! Nahát!

Eszembe se jut, hogy számon kérjek tőle bármit. Jólesne persze pár szó arról, hogy ő se érti az egészet, és hogy az intézménye nevében sajnálja is, de sajnos egyre megbízhatatlanabb a világ, nem beszélve Magyarországról, ahol mosolyogva csapja be egyik ember a másikat, miközben egyikük se fogja föl, hogy a sok becstelenség összegyűlik, országos lesz. Nem fogják föl, hogy az elharapódzó becsapások, átverések olyanok, mint a radioaktivitás: lehet, hogy csak a fű fertőződik meg tő256le, de a füvet lelegeli a tehén, s baja a végén majd csak annak lesz, aki a túrós palacsintát megette.

Jólesne, mondom, a figyelem, de mi már erről is leszoktunk. Minél rosszabb egy társadalom, annál személytelenebb. Az egyén akkor tud helytállni, képviselni valamit, ha bizonyosságokhoz kapcsolódhat. Felelősséget vállalni is csak úgy, ha a társadalom többi tagja is azt vállal. Mihelyt bármely közösségben szétrongyolódik ez a finom hálózat, megszűnik az értékek rendje. Gondoljunk csak az olyan régi becsületbeli dolgokra, mint az adott szó fogalma. Adott szó, amely köt és kötelez? Ugyan, ki vesz manapság Magyarországon komolyan ilyen elavult emberi dolgokat! Senki se áll szilárdan a maga sorsában – hogyan is erősíthetne másokat? S különben is, mindenki ott keresi a maga hasznát, ahol a legdúsabb alkalom kínálkozik neki ehhez. Az, hogy nemcsak csupasz gazdasági haszon van a világon, de erkölcsi is, már-már alig merül föl valakiben. Holott e kettő nem áll föltétlenül szemben egymással. Sőt, ha magasról és távlatosan nézzük őket, a legtökéletesebben éppen ők segíthették egymást. Hiszen azzal, hogy az erkölcsi haszon jó közérzetet teremt, és szabad emberi kapcsolatokat, nemcsak az emberi elmét csiszolja, de folyamatosan cselekvésre is késztet. Magyarán szólva: az erkölcs még rossz helyzetekben is a legjobban kamatozó befektetés. Hosszú távon mindenképpen. Hogyan is írja Berzsenyi? „Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.” Tudjuk, hogy így volt, így van, s így lesz, de legyintünk rá. Szerencsénkre, ez az intelem is régi, újabbak viszont nem kopognak és nem dohognak körülöttünk. Hogyan is dohognának! Ha nincs megbízható ember, nincs megbízható igazság se. Sok, sok gondolatra lenne szüksége egy embernek, s természetesen a nemzetnek is, hogy egyik-másik megfoganjon benne, kilombosodjék, és termőre forduljon. De hol vannak ilyen gondolatok ma Magyaroszágon? Hol van ilyen politikai, erkölcsi, és hol van ilyen létgondolat? A két világháború közti ország írói – Móricz, Szabó Dezső, Babits, Kassák, József Attila, Németh László, Illyés, Veres Péter, Halász Gábor, Erdei Ferenc, Szerb Antal, Tamási Áron, Márai Sándor, Cs. Szabó, Kodolányi és még sokan mások kevesebb időt kaptak a sorstól, a történelemtől ezerkilencszáznegyvenig, negyvennégyig, mint ötvenhat óta mostanáig mi, de a rövidebb idő alatt is százszor annyi sorsmélységű kérdést neveztek meg, és százszor annyi szellemi energiát halmoztak föl! A fönti írók munkáiból három olyan gondolatválogatást ismerek, amely a földből föltörő hévizek jótékony hatását utánozva, jelenidejűen is lenyűgöz. Az egyik egy hordalékaitól megtisztított Szabó Dezső-breviárium; a második egy Németh László-szövegválogatás történelmi, nemzet-lélektani fölismeréseiből és filozófiaszintű megfogalmazásaiból; a harmadik pedig egy Illyés-könyvecske. Mindegyik életműsűrítmény, ott lenne a helyük vitára késztető könyveink között. Sajnos a Szabó Dezsőé egyelőre csak kéziratban 257van, a másik kettő pedig külföldön jelent meg, természetesen az itthon kiadott Németh László- és Illyés-művek fölhasználásával.

Vajon húsz év múlva melyikünk életművéből lehetne egy-egy breviáriumra valónyit kicsemegézni? Erős a gyanúm, hogy egyikünkéből sem. Hígabbak és butábbak volnánk náluk? Már eredetileg annak szült anyánk? Vagy erkölcsileg vékonyított hitvánnyá bennünket a korszak?


Háromórás késés után egyszer mégiscsak idesuhog szó nélkül, elkéri majd a papírjaimat, s elvárja tőlem, hogy én se szóljak, mert egy fél szó is elég lenne a megsértéshez. Igen, részvétet érzek, mert a becsapó is becsapott: nem képes önmaga lenni. Szegényes illusztráció egy sorsunkról íródó könyvben.

1986
A világ érzéki metaforája

Két hete adtam át a kiadónak új verseskötetem kéziratát: hatvan verset, az utolsó három év termését. Nyugodtnak kéne lennem, mint amilyen csöndesek és átszellemültek kertemben a leszüretelt, nyár végi szilvafák és a porhanyósodó levelű cseresznyék.

Írói pályámon ez a három esztendő volt az első – már-már magamnak is különc – időszak, amikor nem csábított el a verstől semmi: sem a film, sem a széppróza, sem a tanulmányírás. Három év egyvégtében a múzsa szoknyája mellett? Szinte hihetetlen! Még ma is egy tagolatlan idő állampolgárának érzem magam: jobb kezem felől zuhog, szakad az eső, hajat mosnak benne a fák, a bal kezem felől pedig már a nyár égeti morzsalékosra a földet, az idei nyár hanyatt esett bogaraival, melyek úgy aszalódnak a hőségben, mint afrikai szárazságban egész tehéncsordák. S bármilyen furcsa, de ebből a három esztendőből nem a hatvan versre emlékezem, hanem a világra, amely ott zöldült, mennydörgött, vérzett, vagy ott fényeskedett mögöttünk. Becsukom a szememet, és ki merem mondani: nem a verseket kaptam ajándékba a világtól, épp fordítva: a világot kaptam ajándékba a versektől. Ajándékba vagy szükségleteim szerint, ezt most nem is érdemes firtatni, ez fogalmazás dolga, annyi azonban bizonyos, hogy ami évekig, évtizedekig ismeretlen otthonosság volt számomra, attól a pillanattól kezdve, hogy belekerült egy versbe, ismerős otthonossággá változott. Neve lett, hangulata, története, emléke, amely elindította a jövő felé. Bölcselkedés helyett hadd mondjak rögtön egy érzékletes példát. Sok sündisznót láttam a kertemben az elmúlt években is. Mulatságos, szent állatkáknak tekintettem őket mindig, ormótlan tüskéikkel, csöppnyi és hosszúkás orrukkal, de miután egy nagyvárosról szóló versemben váratlanul fölbukkantak, azt éreztem, az ősvilág küldötteiként jelentek meg a helyszínen, az ősvilág üzeneté258vel. Mocorgásuk mögött egyszerre ott volt a modern világváros minden zaja, és ott volt az őserdőkkel, ősbozótokkal beszélő múlt is! A köznapi valóságot tehát, mint mindenkori részletet, így helyezi vissza a költészet az egyetemesnek mondott Egészbe.

Vallomásom elején azt írtam: nyugodtnak kéne lennem, hiszen befejeztem és leadtam egy kedvemre való kötetet. És mégse vagyok az! Ellenkezőleg, nyugtalan vagyok. A versek nincsenek itt velem, s légüres tér keletkezett körülöttem. Ha átlapozhatnám őket, talán egy pillanatra elhinném, hogy valami összeállt, kikerekedett, valami befejeződött. De lehet, hogy ez a megnyugtató pillanat is túl gyorsan elhamvadna. Mert az írás, és mindenekelőtt a versírás, nem véglegesít igazán semmit: inkább újabb és újabb ösztönzést ad, mivelhogy a költészet szakadatlan kezdés, örökké ismétlődő szeretkezés. Ha láttatni akar valamit, sohase a vége felől akarja bemutatni, hanem a keletkezés mámorában. Hogyan is vélekedett erről Paul Éluard? Azt állítja, hogy „a költő az, aki inkább ihletet ad, mintsem az, aki ihletett”. Ne bonyolódjunk vitába a nagy franciával, hiszen amit mond, az is inkább csak sugalmazás, mint végérvényes gondolat.

Költészetről beszélek egy közönséges nyár végi napon, az érdektelenség világnapján. Kissé feszengve beszélek róla, mint aki álarcos emberek között a nyílt tekintet méltóságáról dadog. A szemek hatalmáról, amikor egyetlen szem se néz vissza szemünkbe. De hát a látszat mindenképpen az, hogy korunkban végleg bealkonyult a verseknek, mert ma az embereknek nem költészet kell, nem „líra”, hanem repülőjegy, csapongó, színes képesújság, tévéizgalom és tévébosszúság; apró görög szigetek kellenek, ahol a régi nagy kultúrák helyén mezítelenül lehet kóborolni a mezítelen idegenek között; ahol a napsütés ír verset a nők csípejére, combjára, mellére. Másként kifejezve: semmi se kell, ami megfoghatatlan, csak ami megragadható, megehető, elfogyasztható; semmi, ami túlságosan talányos, ami távolról jön és távolra megy. A „modern ember” nagyarányú dolgok közt él kisszerűen. A bőrén kívül csupa meghökkentő esemény zajlik: szörnyűségek, háborúk, holdat körberöpködő csodák; a bőrén belül pedig többnyire egy összezsugorított egzisztencializmus hétköznapi kérdései kavarognak. Élni akar hétfőtől keddig, keddtől szerdáig, berendezett és fölporszívózott világában, élni társadalmi lényként, mintha sohasem lett volna természeti lény. S minél inkább megnőtt ennek a társadalmi lénynek a környezete, szellemi és érzelmi igényei annál szűkebb körbe szorultak vissza. A nyertes lassan elveszíti saját magát. Érintsünk meg egy kirívó példát: a hit kérdését. Az Isten az európai ember számára évszázadokon át nemcsak a felettes én volt, de mérce és mérték is. A nagyság serkentője. Rangjától és jelenlététől nagy távlatok nyíltak előre-hátra az időben, s az egyén a vég259telenség huzatát érezhette önmagán átáramolni. S napjainkban, az Isten meghanyatlásával, nem csupán a vallásos hit, az istenhit csappant meg a világban, hanem az az őshit, amely száz változatban is a mozgatónk volt. Bárhogy mentegessék is némelyek a tudományt, azt hiszem, cáfolhatatlan, hogy ateizmusával párhuzamosan, sajnos, az emberhitet is alaposan szétzilálta.

Megrongált hitűek között hogyan is beszélhetne fesztelenül az ember a költészetről?

Pedig a feladat elháríthatatlan. A költészet helyzetéről beszélni, a mi európai földrészünkön, egyértelműen azt jelenti, hogy az ember, illetve az emberiség helyzetéről beszélünk. Ugyanis a klasszikus és a keresztyén világszemlélet a nyelv évszázados egyeduralmára támaszkodva nevezte meg és szervezte meg legfölismerhetőbben a valóságot: a tapasztalatot, az emlékezetet, a reményt. Amit a nyelv nem tudott leírni, szinte nem is létezett, hacsak nem fél-létezésben. S ennek a főszerepre jutott nyelvnek a lényege a költészetben lobbant ki legsűrítettebben. Igen, a költészet sűrítés. A világ gomolygó tűzmagja. Érzéki metaforája.

Vannak persze akik tagadják ezt. Azt állítják, hogy a huszadik századi valóság „sarkalatos összefüggései ma már a verbális nyelven kívül kezdődnek” (George Steiner). Minden látszat feltétlenül őket igazolja. A természettudományok olyan „objektivitással” büszkélkedhetnek, s olyan szellemi apparátussal, amely a költészet nyelvét – a tények lehengerlő erejével – könnyedén félresodorja. S ezenkívül maga az összegabalyodott történelem olyan eseményeket zúdított és zúdít ránk folyton, melyekhez gyöngének bizonyul a költői szó.

A merevség azonban még nem halál, s a visszaszorulás még nem önfeladás. Tagadhatatlan, hogy a század második felének a költészete lelki zavarral küszködik. Mégis az elviselhetőnél többen hagyták magára, hátat fordítottak neki, sőt kigúnyolták. S épp olyan korszakban történt ez, amikor a költők először láthatták egészen tisztán és mindenségarányúan az emberiség és a világ együttes szerencsétlenségét. És ezt a drámai szemlét nem a képzelet, nem a reménytelenség befolyásolta, hanem a tények. A fegyverkezés, a civilizációs elvadulás és a gyűlölködés tényei. Természetesen nemcsak a körülöttünk lévő világ tényei lehangolóak, hanem a belső világunké is. A költőknek először kellett átérezniük, hogy a huszadik század emberisége sokkal képzettebb és erősebb műszakilag, mint erkölcsileg. Mintha az emberiség végleg „objektivizálni” akarná önmagát a földgolyón, mintha természeti lény mivoltát lépésről lépésre hántaná le magáról.

Ez bizony komoly megrázkódtatás volt a költészet számára. Talán így érthető is a lelki zavar. Érthető, hogy a költészet mostanában inkább önfenntartásra rendezkedett be, s nem ikaroszi röpködésre. Rengeteg a vers most is; köztük sok a jó, korszakos költemény, de minden költői 260életmű mögött a század eleji szürrealisták, expresszionisták emléke villog, a formalizmusokba csúszó avantgardistáké, és csak bátortalanul jelentkezik itt-ott egy-egy eredeti hang, amely a költészet egyetemessé vált zavarában a vereségek fölé igyekszik emelkedni.

Az utolsó három esztendőm nemcsak versírásra adott alkalmat és erőt, de arra is, hogy a költészet szerepéről, idegfájdalmairól eltűnődjem. Az első tapogatózásaim közben a nyelvbe botlottam bele, amely fölött már évtizedek óta hangos siratás folyik. S rá kellett ébrednem, hogy az értelmiségi közhelyek, amelyek ott gomolyognak ebben a siratásban, és amelyek megrázóan közvetítik a csődöt mondott nyelv korszakos szégyenét, csak akkor igazak, ha mi ellenállás nélkül elfogadjuk ezt az igazságot. Az igazság helyett végzetet is mondhatnék, tudniillik a legtöbb európai s amerikai hangadó értelmiségi lefegyverző logikával saját magának is bebizonyította, hogy vége a nyelvnek, hogy a szavak sokkal kevesebbet értetnek meg velünk a világból, mint amennyi tudásra, ismeretre az életünk fönntartása érdekében szükségünk volna. Sőt, a végzetes baj nem az, hogy a nyelv nem tájékoztat bennünket, hanem az, hogy félretájékoztat, mivel korunk két nagy hatalmi istene: a politika és a civilizáció azzal bénítja meg legsikeresebben a tömegeket és az emberi személyiséget, hogy szótárában összecseréli a tegnapi szavak értelmét: a háború békeharcot jelent, a szellemi és anyagi függetlenség pedig zsongító kiszolgáltatottságot.

El kell ismernem, hogy az életünk felső rétegeit ez a nyavalya már csakugyan átitatta. De emberi létünk magjáig ez a betegség nem hatolt le. Lehetséges, hogy divattömegek vagyunk, divat-személyiségek, és előrecsomagolt igazságok szorgalmas vásárlói, rohanásainkban és csillogó fecsegésünk alján ott van mégis valami csönd, valami számunkra is ismeretlen ígéret: a vásári körhintából egyszer ki fogunk szállni, csak azért is kiszállunk, és a hányingeres kábulat után, mint emberi történetünk során annyiszor, újra végigtapogatjuk a világot: ez itt kő, ez itt kökényfa, egy halott búcsúlevele, harangkötél, villanyoszlop, számológép; ez itt a te kezed, a te arcod, a te mindennapi végtelenséged, s ezek itt az újra megtalált szavak, melyek a nyári estéken zöld nedvet eresztenek, ha megforgatod őket a szádban.

Ez az ígéret, ez a tagadhatatlanul romantikus remény maga is költészet már, de tévedés volna azt hinnünk, hogy a csoda megtörténhet a nyelvvel, ha ezt a csodát nem mi készítjük elő. Az elkárhozott, a kiüresedett nyelvet ugyanis még a legnagyobb jóakarattal sem lehet megtisztítani vagy újjáteremteni. Újfajta nyelv csak ott sarjadhat ki, és csak ott bokrosodhat el, ahol új hit, új erkölcs keresi a maga mondatait.

A költészetnek a nyelv megújításában nemcsak földerítő, de rohamozó és hódító szerepe lesz majd ismét.

Kell hogy legyen!

261

Szép nyárutói nap a kertemben. Búcsúzkodnak tőlem a lepkék, miközben én Rilkét olvasok minden előzetes cél nélkül. Versek és lepkék? Külső és belső élmények játszanak egymásba elégikusan, s adnak egymásnak sajogtató távlatot. Nem ismerem ennek az érzésnek a nevét, de jó, hogy vannak ilyen, az ember belső univerzumát betöltő érzések. Nélkülük adathalmaz és eseménysor volna csupán a világ, kavargó helyszín, vagy egy dermedt múzeum, ahol külön kiállítási tárgy volna egy alvó tűzhányó, egy ember, egy lepke, egy zsiráf. Lehetne persze gondolatok és történések forgatagos színhelye is, de vajon tudnánk-e örülni itt a földön eseménynek vagy gondolatnak, amelyet nem érint meg a zsigerek felől fújó szél, és amelyet nem jár át a „termékenység lehelete”. A modern ember egyre sűrűbben döbben rá arra, hogy elragadó, de meddő formák között él. Mintha tojások fehérlenének körülötte, amelyekből nem kel ki semmi.

Wilhelm Lehmann német költő mondja egy beszélgetésben: „Szubjektív hozzájárulás nélkül nincs már világ. Minden talpalatnyi szellemi létezést úgy kell meghódítani.”

Az „én” elbizonytalanodásának szűkös esztendeiben kissé ábrándosnak, sőt elavultnak hangozhat ez a vélemény. Mert hogyan járulhat hozzá a világ életben tartásához az egyén, ha a társadalmi rendszerek, akár politika, akár más magas szervezettségű önkény révén, egész testsúlyukkal épp az emberi személyiséget nyomják el?

A kérdés másoknak talán szónoki, a költőknek azonban húsukba vágó. Nincs műfajunk, nincs eszközünk – sem a tudományban, sem a művészetben –, amely olyan kizárólagosan és egyértelműen az énnel forrt volna össze, mint a költészet. A vers mindig az énre kérdez rá – hirdetik a köznapi esztétikák is. Az időbeli, a mulandó énre. Arra a belső magra, amely az objektívnek nevezhető világ szubjektív ellenpontja. Nemcsak általános stílus nincs, de általános valóság se. Az igazi, a mozgó, a termékeny valóság mindig az ember saját valósága. Az én könnyem hull, az én torkomat fojtogatja a világhiány, és így tovább.

A századelőn kikristályosodó személytelen költészet valamiféle általános alanyt keresett – Nemes Nagy Ágnes szavával szólva: a világ-ént –, amely a romantikus költőegyéniség helyett egy látszatra szenvtelenebb, de jóval összetettebb alanyként fejezte ki a világ szubjektivitását. Rilke vagy Eliot – a maga korának megfelelően – azt tartotta a költészetről, hogy „a költészet nem a személyiség kifejezése, hanem a személyiség megszüntetése!” Kimondva, kimondatlanul is egy dantei érzet alakította fölfogásukat.

Anélkül hogy ennek az elvnek az időszerűségét és érvényét egy felhőnyi kételkedéssel is eltakarnám, azt gondolom: ma, amikor a földünkön nem az egyéni hajlamok túltengésének a veszélye fenyeget, hanem a hiányuk, én a költészet, de az ember érdekében ugyanúgy, a minden ízében fölismerhető, személyes hangú költészet pártjára állok. Annyira rosszul állunk egymással s önmagunkkal, hogy a közlés hitelességéhez a 262személyes sors, a személyes tartás hitele is hozzátartozik. Akárcsak Villon vagy Baudelaire esetében.

Van még a költészetnek egy kevéssé ismert és ritkán hangoztatott tulajdonsága, amely a mindenkori nélkülözhetetlenségét épp a mi korunkban bizonyíthatná be legmeggyőzőbben gondolati és erkölcsi érvekkel. Már réges-rég kiderült mindnyájunk számára, hogy az abszurditásig túlhajtott fegyverkezés korában a huszadik század emberisége világméretű kompromisszumok korlátjai között feszeng. Országok, birodalmak, földrészek élnek így egymással, egymás mellett örökös, alkut kereső feszültségben. Lassan a jövő új neve is: kompromisszum, mert miközben a kényszerű egyezkedés rongál bennünket, fékez és gyanakvóvá tesz, a világmindenség holnapi napját kizárólag ez a „fogcsikorgásos” egyezkedés őrzi meg. Nem a kitárulkozás, nem a barátkozás, hanem ez az önkorlátozó fegyelem. Ezt persze nem úszhatjuk meg büntetlenül. A nagy kompromisszumok legkisebb egysége is kompromisszum. Itt, Közép-Európában, talán közvetlenebbül és nyersebben érezzük ennek a mérgező hatását, mint a Nyugaton élők. A vérünkben, a csontunkban, az idegeinkben észrevétlenül halmozódik a fontolgatás, a túlzott aggályoskodás radioaktív szennye. Ami valamikor, a hidegháború éveiben, félelem volt bennünk, életmentő reflex, mára sokakban észrevétlen gyávaság lett. A politikával és az élettel megkötött „külön békék”, „külön alkuk” ragálya tanúskodhat erről.

A megbomlott egyensúly visszaállításához, sőt a helyzetből való kiszakadáshoz itt nyújthatna lelki segítséget a költészet.

A jó vers ugyanis nem ismer el semmiféle kompromisszumot. Nem ismer el a halállal szemben, nem ismer el a politikában, sem a szerelemben. Számára nincs kidekázható gyönyör, kicentizhető végtelenség. Nincs megfontolás, és nincs semlegesség. A kívülről és a belülről korlátozott ember az igazi versben visszaszerezheti szabadságát, képzeletét, saját maga illúzióját. Visszanyerheti természetes és szabad lélegzetét, amely rokon a fákéval, a madarakéval. „Amikor alkotok: igaz vagyok” – írta le Rilke, szinte elszólásként. S ha csak ez az egyetlen mondat dongna is bennünk, fölöttünk, ebben a csitíthatatlan világzajban, akkor is ezt kellene ismételgetnünk magunkban: élünk, vagyunk, költészet nélkül azonban minden, de minden meghamisítható ezen a földön.

1984
Természet és líra

Megyek a mélyúton föl a zámolyi szőlőhegyre. A magas partoldalakról csihatagos bokrok hajolnak fölém s tartanak árnyékot. Itt-ott egy-egy elbitangolt meggyfa, szilvafa és diófa lombja is begomolyog az 263út fölé, s ettől még sűrűbb, még áthatolhatatlanabb a zöld boltozat. Az az érzésem, hogy nem is közönséges dűlőúton kaptatok fölfelé, hanem egy szelíden kanyargó zöld barlangban, ahová csak hellyel-közzel szüremlik be kevéske napfény.

Suttyókoromban is ezt a szőlőhegyi mélyutat szerettem a legjobban a határ sokféle dűlőútja közül. Különösképp nyáron. Ha jöttem mezítláb a hegyre cseresznyéért, szilváért, barackért, vagy ha ebédet hoztam apámnak és a nénémnek, itt mindig elfogott az áhítat. Mintha templomba léptem volna. A bolthajtásszerűen összeérő lombok alatt egyszerre csönd lett. Az egész hegyben visszhangzó karóverés lármája ide nem hatolt be. Seregélyek, lepkék, rigók itt nem röpdöstek. Méhek, dongók, rózsabogarak, szitakötők itt nem zsinatoltak. S maga az agyagos út a legperzselőbb nyárban is hűvös maradt, mint a templomok földje és köve. S a fű is délig, délutánig harmatos.

A meghatódás tehát nem is egészen lelki eredetű volt bennem, hanem testi: a meztelen suhanc talp élt át előszörre valamiféle neki való, édeni üdvösséget s az idegvégződések révén az közvetítette ezt a már-már vallásos élményt a test minden porcikájának. Tovább fonva a hasonlatot, rezzenés nélkül állíthatom, hogy a megperzselődött legelő, az átforrósodott por és az átforrósodott mészkövek világa után ez a mélyút maga volt a vigaszt kínáló túlvilág.

Akkor még tíz-tizenkét éves fejjel, gyanútlanságom szűz korszakában, egyáltalán nem sejtettem, hogy valamikor majd verseket fogok írni. Verseket, amelyekben a természet az érzékiség titkos hatalmával versenyezve jelenik meg, hol üdén, hol fülledten s elégikusan, hol egy dúvad tombolásával. Negyven év elmúltával ma már tudom, hogy így van. Tudom, ha kísért, ha zsarol, ha fenyeget a világ, az érzékeimen át űzi ezt velem. És lekenyerezni is így szokott. Mintha egy kis Rousseau kuporgott volna a bőröm alatt serdülő koromtól kezdve. S negyven év után ma már azt is látnom kell, hogy ez az érzékenységet mozgósító fogékonyság itt, ebben a lombokkal hajazott mélyúton foganhatott és izmosodhatott meg bennem, mert járhattam én azóta őserdőkben, narancskertekben; Kuba, Amerika, Kanada, Svájc, Grúzia, Erdély, Lengyelország magas hegyeiben, járhattam Finnország vándorsziklái között, melyeket a lustán mozgó gleccserek toltak maguk előtt: csodálkozásaim és az égbe nyúló képzeteim alján, a természet ősélményeként, ennek a mélyútnak a hűvössége és ünnepélyessége támadt föl sejtjeimben újra és újra. Mintha nem a fejemmel, hanem a talpammal, a bőrömmel emlékeznék és gondolkodnék.

Lehet, hogy kissé útszélien hangzik, de a bennem munkálkodó lírai érzék kialakulásában a kultúránál is fontosabb szerepet kaptak a nagy hatalmú ingerek: a föld és a láb érintkezése s ennek nyomán minden más érintés. A verseimbe ma is csak olyan ecetfa, diófa, fű, bokor, sóskalevél, lapulevél, árvalányhaj s bazaltkő kerülhet bele, amelyet láttam, körültapogattam, kézbe vettem, sőt nemegyszer megízleltem.

264

Az a panteizmus tehát, amelyet oly gyakran emlegetnek verseim kapcsán a kritikusok, hol a nyárszeretetemet, hol a hóőrületemet emelve ki, távol áll minden filozófiai rajongástól vagy széptani eltökéltségtől. Távol a Zöldek természetvédelmi és politikai küzdelmeitől is. Eredendően élményszerű és tapasztalati. Amiről én csak tudok, mert olvastam vagy hallottam róla, nem tudok igazán. Megtanulni csak azt tanultam meg, aminek örültem már, vagy amitől szenvednem kellett. Sajnos a képzetem is túlontúl földhöz-, akarom mondani tárgyhozragadt. Ott képes csupán fölemelkedni, ahol kapaszkodót talál. A Jákob létráját persze bármikor magam elé képzelem, de csak galambősz színűre kifakulva és olyan létrafokokkal, amelyeken én lépkedtem föl a fészerpadlásra tyúktojásért vagy zsúpkévékért. Ezek a létrafokok akácfából vannak, apám faragta őket gömbölyűre.

Ha átszitálom magamon verseimet, egyetlenegyet se találok köztük, amelyiken ne surrant volna át egy rigó, egy fecske, egy galambcsapat; amelyikben ne verődnének össze piros szőlővesszők a szélben, vagy ne sütne óriási nap, és ne szakadna a hó. Hogy mitől és miért van így, eddig még nem foglalkoztatott. Annyi bizonyos, hogy amit az a sokat emlegetett mitológiai múzsa súgott, sose volt több homályos érzésnél. Annyi volt csak, mint egy ablakmegkoccantás vagy titkos kongatás a szívben. De ahhoz, hogy a múzsa súgása ne maradjon puszta érzet, bebábozódó töredék, ellenkezőleg, fejlődjék és egészüljön ki, az anyagot és a tápanyagot is, a helyszínt, a díszleteket, a tárgyiasság csöndes mámorát általában a természet kölcsönözte nekem. Ha örömöt, ha gyászt, ha elragadtatást vagy ha kozmikus érzést szerettem volna kifejezni, sose bíztam rá magamat dagadó vitorlájú nagy szavakra, inkább olyan megfogalmazásokat kerestem, amelyek szemmel is fölfogható áhítatot jeleznek. Például nyári éjjelekről olyat, hogy: „Hold röntgenezi éjszakánként a nyúlánk mákot.” Vagy: „jegenyefáim csúcsáról belátni az égbe”. Sőt, az elvonatkoztatás pereméig imbolyogva olyat is, hogy a „lelassuló szív alól elköltöznek újra a fecskék”.

Mit is akarok ezzel sejtetni és bizonyítani? Azt, hogy még a halál közele, az idő múlása vagy a nagy térbeli távlatok érzékeltetésekor is első, ösztönös mozdulatommal a természethez fordulok. Ő az én mércém, viszonyítási rendszerem, példatáram, metaforabányám, metaforaraktárom, érzékenységem közege. A nyelvet üdén tartó harmat is valahonnan a hajnali egekből ereszkedik alá.

S éppen ezért néha magam is elcsodálkozom azon, hogy a természet, ez a roppant érzéki száj, ez a forgató és táncoltató örvény nem nyelt eddig magába. Pedig a romantikából kifejlődő természetlíra időről időre új költőket fog magának kötéllel, klorofillzöld zászlai alá. S amikor toborzókedve épp föltámad, sose véletlenül és sose szeszélyből támad föl, hanem veszélyérzetből. A befogott költők kivonulnak a társada265lomból, s tüntetően hátat fordítanak neki. A természet ilyenkor szelíd vagy nyers idillek otthonává változik, mint Csokonai A tihanyi ekhóhoz című versében, de megesik az is, hogy búvóhellyé, nádassá, Bakonnyá vadonodik, ahogy különböző korok szegénylegényeinek a valóságban is azzá vált. Hisz semmi sem alkalmasabb nála elrejtőzésre és szimbólumteremtésre a lírában.

Legjobb példája ennek a tizenhatodik és a tizenhetedik századi virágének-költészet. A finomabb fajtája egyenes folytatása még a trubadúrköltészetnek, amelyet valamiféle keresztény romantika szült, a vaskosabbja viszont már újabb hajtás.

A kor: a reformáció kora. Válságok és megújulások gyötrető ideje. A lelkek fölött két egyház: a nagy hatalmú katolikus és az ellene föllázadt protestáns háborúzik egymással. Ezen belül többféle istenfelfogás, Krisztus-tan, üdvösségeszmény. Az élőknek vagy így, vagy úgy, hitbelileg és erkölcsileg is, választaniuk kell. Könnyű választása természetesen senkinek sincs, mert minden döntés ellendöntés is egyben. Vérre menő kihívás. Ilyen időkben – saját tapasztalatainkból is tudjuk – törvényszerűen megszületik a terror. Az egymással hadakozó felek hatalmasai árgus szemmel figyelik alattvalóik életét: nem érik-e tekintetükben árulás; laza és feslett erkölcsi életükkel nem csúfolják-e meg választott közösségük eszményeit, tekintélyét.

Ilyenkor csak kicsit is kihúzódni vagy elmenekülni az életellenes fegyelem alól, csupán egérutak kínálkoznak.

Ilyenféle menekülési módnak ítélhetjük az egész virágének-költészetet. A világiasodó városi polgárság egy része s a társadalom peremén élő diákság torkig töltekezett már mindenféle kárhoztatással és tilalommal. Megelégelve az egyház szigorát, csöndes szabadságharcba kezdett saját érzelmi jogaiért. A virágénekek e szelíd földalatti harcnak a dokumentumai. Az énekeket szerző neves vagy névtelen költők nemcsak a könnyen gyanúba keverhető szerelmi szenvedélyt tudták fák, virágok, madarak nyelvén elmondani, hanem még a testi vágyakozás bűnös suttogásait is:

Éva, szívem, Éva,
most érik a szilva,
terítve az alja,
szedjük föl hajnalra.

A virágénekekben a természet inkább csak álarc volt, hasonlóan azokhoz a valódi álarcokhoz, amelyeket később, a rokokó korszak farsangi mulatságain az arisztokrácia és a polgárság viselt.

Vagyis nem totalizálódott oly módon, ahogy az esztétikailag jól körülhatárolható, modern természetlírában.

Karl Krolow, a kortársi német líra egyik vezető alakja hosszú és alapos tanulmányt szentel a modern költészetben lezajló elszemélytelene266dési folyamatnak s ezen belül a végletekig csigázott természetlírának. Ő ugyanis szoros összefüggést lát közöttük. Ha a költő valami miatt nem akar önmagáról beszélni, kivetítheti minden érzelmét, minden lelki félelmét vagy zavarát az élő és élettelen természetre. Kivetítheti, és személyiségét elveszítve föl is oldódhat benne. Saját énje helyett megkapja ugyan a világmindenséget: ásványok, fémek nyelvét; sárga borostyánkő koporsóként, amelyekben millió éves bogár fekszik dermedten, és a millió éves idő, de a versben előbb-utóbb bekövetkezik a meghasonlás, mégpedig végzetesen, mert minél mámorosabban a vegetációt beszélteti a költő, annál inkább összezsugorodik az ő világa. Végül mindennek lesz sorsa, küldetése: a tengeri uborkáknak, a csikóhalaknak, a mezei poloskáknak, a háborús lovak elrothadó térdének, a mocsár zöld fátylait emelgető kezeknek, csak neki nem.

Látszatra tehát bármilyen gazdag lehetőséget kínál is a természetlíra, gazdagsága aprólékosságba vagy éppen patetikus leltározásba torkollik. Egy ideig így is lenyűgözhet bennünket, de a lírai énről leszakadó természeti versekben, közegellenállás hiányában, törvényszerűen bekövetkezik az elrákosodás folyamata. Nem lévén központi erő, a kis különálló szerkezetek kristályfegyelme megszűnik, s az egész szelleme helyett a részletek veszik át a szót, s ezek a részletek aztán osztódással szaporodnak.

Az európai költészet olyan irányzataiban, mint amilyen a szürrealizmus, a futurizmus vagy az expresszionizmus volt, ha kétségbeesve, ha dacosan is, cselekvővé vált az egyén. A huszadik századi európai természetlírában viszont a természet vált azzá, s az egyén pedig az elszemélytelenedés felé halad.

A magyar költészetben, talán azért is, mert az idők folyamán kevesebb költői „ideológia”, manifesztum született, mint a franciáknál vagy a németeknél, egyértelműen körülhatárolható természetlíra, egészen a század közepéig, nem eresztett mély gyökereket. Azóta is egyedül Juhász Ferencet fonta be eltéphetetlen, vaskos indáival.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy igazi és hatalmas ellenállásból született meg az ő őserdő-természetű költészete. Az ötvenes évek sorvasztó szaharájával ő a boldog és boldogtalan tenyészet milliárd gyökerű, milliárd rezdülésű világát fordította szembe. A burjánzó világegyetem-csodát, a „magna naturát”, amely nem ismeri a kopárságot; amely szakadatlanul lüktet, rügyezik, ráng, morajlik, hervad, párolog, óceáni organizmusokkal ad hírt magáról, de amely a meghitt, emberi csodák kigyöngyözésére képtelen.

A Tékozló országban ez a természetlíra prométheuszi cselekedet. Ő nem a tüzet, hanem a látomásokat lopta le számunkra az égből. Ennek s még néhány hatalmas arányú művének volt hőse: ő maga. Dózsa-akarat, Dózsa-tűz, Dózsa-fájdalom, Dózsa-őrület, jéggel beablakozott erdők mindenség-csillogása, a Történelmet kardjával fölszántó halál. De a Gyermekdalok főhőse már nem ő, hanem ha jól sejtem, egy vers-világ267egyetemet létrehozó eltökéltség. Istent utánzó gesztus, amely istenkísértésével mindenkor lenyűgöz, de amelyből az emberi arányok teljesen kimaradnak. Illetve Juhász mindezt átutalja a természetre: a makrokozmoszra, a mikrokozmoszra s a bennünk szétolvadó kultúra nyomelemeire. Mintha a mindenségben lejátszódó omlások, romlások azonosak volnának az emberi lélekben lejátszódó drámákkal. Az emberen kívüli katasztrófák sose válnak katartikussá. Azokat csak elgondolja az egyén, de nem éli át.

Juhász a fogalom zárt, esztétikai értelmében nem természetlírát teremt, hanem mindenség-lírát, de a nyelvi vegetációtól kezdve a növények, ősrovarok, fémcsillag-lemezek mámoros katalogizálásáig vagy a tűzözön-izzású képzetektől a személyiség fölfalatásáig pontról pontra a természetlíra módszerét követi, már-már öntudatlanul is. A mitológiai kimeríthetetlenség bűnébe esve Juhász olyan emberfölötti célokat tűzött maga elé, amelyek bármelyik lángelmének a dicsőségére válhatnának, miközben el is torzítanák a legszívósabb lángelmét is. Juhász az idegeiben, a sejtjeiben, a kivételes tehetségében feszülő csodát hagyta elburjánzani, dantei méretű félreértések közben. Lemondott lírai énjéről, erről a legkiszolgáltatottabb emberi adottságról, mert azt hitte, hogy a hatalmas objektivitás majd közelebb viszi őt az istenüléshez. Sajnos csak a méretek növeléséhez vitte közelebb, s valamiféle fennkölt monotóniához.

Nincs és nem is igen lehet Juhásznak nagyobb tisztelője nálam. De talán szomorúbb kritikusa sem. A világ egyik legtékozlóbb költőjét kell látnom benne, aki úgy bánik anyagával, kincseivel, mint a huszadik századi fehér civilizációjú emberiség ezzel a földgolyóval: halmozza rajta a megbámulni való dolgokat, de közben kiírtja róla a csöndet, a meghittséget. Fogyasztja s rontja az élethez szükséges levegőjét, s ezzel a fonák mohóságával saját fuldoklását készíti elő.

Juhász természetlírára alapozott mindenség-lírája egy Pierre Reverdy-gondolatot idéz emlékezetembe jó harminc esztendő távlatából. Ezt olvastam valahol tőle, s mélyen magamba is véstem: „A művészet és a költészet azért van, hogy a természetből merítse, amit a természet nem hoz létre.”

Köznapi nyelvre lefordítva: ne versenyezzen vele, s ne is utánozza eltökélten, mert a végletekig hajszolt naturalizmus akkor is naturalizmus marad, ha kilép a föld nehézkedési köréből, vagy ha a sáska fölbontható szemébe költözik bele.

A magyar költők közül Ady az egyetlen, akit nem érdekel a természet. Ha egy egész orgonásdomb illatozna is ablaka előtt, vagy ha őszi erdők cézári vöröse tárulna elé országnyi nagy területen, ő akkor is átnézne rajtuk. Unottan? Fásultan? Álszent közönnyel? Mindenesetre meghökkentő érzéketlenséggel. Benne egy nádassal övezett tó, egy bo268londító hársfasor, egy szemet lenyűgöző hegylánc sose érzéki képzeteket ébreszt. Még csak nem is tárgyszerűt, kopárat, de mindig szimbólummá alakulót.

Ennyire élmény nélkül nevelte volna föl s engedte volna el a szülőföldje: a hepehupás, vén Szilágy, a versekben megénekelt Avar-domb, a pocsolyás Ér és az ős-dicsőségű Kraszna-árok? Szinte hihetetlen. Lehet, hogy magasba emelő tájélménye nem volt, se komor, se veszélyt ébresztő, se fenséges, de természetélményének mindenképpen kellett lennie. A Májusi zápor után című versében fölpáráll valami kamaszkori, üde és eredendő érzékiség, amelyet nemcsak a kapáló asszonyok térdig meztelen lába indít el benne, hanem a nagy messziről ködlő Bükk és a záporverte mező fülledtsége is. Ehhez hasonló, áttételek nélküli természetvallomással egész költészetében nem találkozunk. Ő, a paraszt-Apolló, a nyár fia, a dionüszoszi megmámorosodások szent ügynöke, a tapintás, a simogatás, a recehártya boldog kalandjai nélkül jár-kel a világban. Egyik közismert versében a Hortobágy poétájának mondja magát. A versben csordát emleget, délibábot és alkonyatokat, de ez a csorda és ez a délibáb csillagtávolságnyira esik Petőfi vagy Arany heverő gulyáitól és délibábjaitól. A két költőelőd úgy ír verseket az Alföldről, ahogy például az „öreg Brueghel” fest le őszben, nyárban, télben egy-egy németalföldi tájat, a hitelesség nemes biztonságával. S leírásaikban nemcsak a látvány pontos, nemcsak a részletek: a kopár szik sarja, a heverő göbölyök csoportképe s a káka közt lépkedő gémek, de a tájra és a természetre rávetülő lelkület is. A múlt századi nemzetszemléletünk, szabadságeszményeink s a múlt századi társadalmat fokozatosan átfűtő népi szemléletünk. Ezért lehetséges, hogy a százvalahány esztendős magyar vidékek – a Kiskunság, a Nagykunság, Bihar tájai – ma is úgy úsznak elénk s pöröghetnek felejthetetlenül tova, mintha csoda folytán eleven dokumentumfilmeket néznénk.

Adytól teljesen idegen ez a kívülre vetülő, szemléletes realizmus. Ha bármilyen tájon halad is át – hazain, francián, svájcin –, úgy viselkedik, mintha bóbiskolna. Mintha becsukott szemmel vitetné magát a vonat bársonyos ülésén mindig valami szívet zaklató cél felé, s ha egyszer-egyszer mégis fölnyitja szemét, csupa álomba hulló töredékeket lát: égignyúló giz-gazokat a mezőn; kacagó szelet; tajtékos, pányvás méneket vagy éppen száguldó, vörös szekeret a tengeren. Egyszóval: baljós jeleket, zsúfolt jelentésű látomásokat.

Adynak ezt a természetet elutasító tulajdonságát, mint annyi más képességét, elsőül Németh László nevezi meg és írja le a legpontosabban: „Ady Endre Kiskunságára és Koltójára nem kifelé fordul a szem. Ady egyetlen látomása a tulajdon lelke… Aki illusztrálni akarja őt, feledje el a szivárványt, s ha mégis színeket keres, ne használjon más színt, csak a világtalanság színeit: pirosat s feketét; vonalaira is úgy vigyázzon, hogy 269utána ne hajoljanak a világ telt idomainak, mert ha Ady fákról és hegyekről írt, nem a világ fáit és hegyeit látta, hanem a fák és hegyek ösztövér, lélekbeli jegyét.”

Ady tehát ebben is egyedülálló sorból kilépő alakja költészetünknek. Hisz nem csak az előtte járók voltak – Balassitól Petőfiig s Aranyig – kisebb-nagyobb mértékben „természeti költők”, hanem az utána megszületők is: József Attilától Illyésen, Radnótin, Nagy Lászlón át Bella Istvánig s még tovább. Például líra és természet József Attila költészetében a létezés egymáson áthullámzó erői, egymást kiegészítő föltételei. Érdemes néhány sorát idéznem:

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat –
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban –
nem a fűben, nem a fákban,
hanem az egészben.

Ha egyedül csak Adyból hiányzik ez a természeti hang, vajon mi lehet ennek a tüntetésszámba menő különállásnak az oka?

Az, amit – másokkal összhangban – Németh László állít és bizonygat: Ady kivételes gondolkodói képessége?

Első hallásra kételkedés nélkül elfogadhatnánk ezt az érvelést, hiszen verseiben és prózáiban nem csupán lírai fölfedezésekre bukkanhatunk, hanem olyan gondolkodói készségre, olyan történelmi és mélylélektani fölismerésekre, amelyek magánlétünk és nemzeti létünk hasadásos, elvadult, gyötrő vagy épp föltámadásos kérdéseit érintik sorsszerű beavatkozásként. Akadnak még olyan értelmezői és magyarázói is, akik a hiányzó filozófiai gondolkodás hőforrásait vélték fölfakadni benne. Ezt a gondolkodói készségét alkatmeghatározó okként – főként ős-okként – bajos volna elfogadni. Adyt különállóvá, az egyedüliek közt is egyedülivé, elsősorban talán nem is intellektuális adottságai tették, hanem megfordítva: a szituációja tette őt mély gondolkodóvá. Saját szóhasználatával élve: az idők beteljesülése, muszáj-parancsa. Éppen úgy, ahogy annak idején Petőfit is a társadalomban, a szellemi életben fölhalmozódó erők összjátéka és önkénye szorította véglegesen bele vállalt szerepébe.

Ha csak röviden is, de nézzük, milyen volt Ady pályakezdő, illetve sorsot meghatározó szituációja.

270

Első széttekintéskor a millenniumi Magyarország hatalmon lévő vezetőinek aranysujtásos magabiztosságát láthatta szétindázni mindenfelé a láthatáron. Az ezer esztendőt megélt állam operaházi díszleteit.

Ezer esztendő roppant nagy idő a történelemben, s egy nemzetnek, amely ekkora időszak viszontagságát átvészeli, okot adhatna igazi önérzetre is. De a kiegyezéses állam, amely 67 után egyre feledékenyebbé vált, épp ennek az eszmei s erkölcsi önérzetnek volt a legnyilvánvalóbb cáfolata: nem önmaga volt már, nem az eredeti büszke leszármazottja, hanem egy alku eredménye. Egy finoman bearanyozott hamisítás.

A nemzet és a nemzetet eltaposó birodalom meghitt idillje „boldog békeidőket” keretezett ugyan; komoly ipari s polgári fejlődésnek adott lendületet, a pántlikákkal betemetett alku tényét azonban csak a rövidlátó szemek elől lehetett valamelyest elrejteni. A századfordulóra világvárossá fölserdült Budapest, utcáival, városnegyedeivel, látványos palotáival, a földrész első földalattijával nem hamisítás volt, hanem kápráztató valóság. De ennek a valóságnak komor árnyéka nőtt. Az a furcsa közjáték, hogy a magyar uralkodó osztály az aradi vértanúk kivégzését „hallgatólagosan” jóváhagyó Ferenc József császárral és királlyal hidat avattat Budapesten, mégpedig a róla elnevezett Ferenc József hidat, a mélylélektan fölfedezőjének, Sigmund Freudnak is kivételes csemege volna, ha gyónódíványára az egész magyar arisztokráciát és a pénz új urait odafekteti.

Sok egyéb lehetőséggel együtt ez a hét országra szóló gyógykezelés is elmaradt, s Magyarország lelki-szellemi helyzete törvényszerűen romlott tovább. A millenniumi közérzet, igazolva magát a hatvanhét óta megindult gazdasági fejlődés dús tényeivel, a nemzet politikai állapotainak a megmerevítésére törekedett. Mintha csak efféléket susogtak volna maguk elé a parlament felé robogó hazafiúi szívek: „Semmi, semmi baj a nemzettel, semmi, semmi baj a magyarsággal, elélünk mi újabb ezer évig, különösen akkor, ha az utolsó harminc évhez hasonlóan tovább gyarapszunk. Az, hogy nem vagyunk önállóak és függetlenek, persze nagy gond, de minden megérik lassan. Nemsokára például a tiszti kardbojtok nemzeti színűek lesznek. És különben is lesz harmincmilliós magyar állam, és Balkánon a magyar hegemónia megteremtődik végre!”

Adynak ez ellen kellett föllázadnia: „Megölnek bennünket a haza nevében – szakad ki belőle a vád egy újságcikkben. – Betapasztják szemünket, s bevattázzák fülünket. Extra Hungariam non est vita… A haza nevében bedugaszolt lelkű embereket adnak a szegény hazának.” Másutt pedig így panaszkodik: „Ez a piros-fehér-zöld özönvíz még azt a kevés kultúrát is megemészti, ami volt ebben az országban. Szomorú itt élni, ahol Nessi Pálok a hatalom s a Pósa Lajosok az írók.”

Nyilvánvaló, hogy ilyen helyzetben egy világosan látó, de tehetetlenségre kárhoztatott fiatal magyar értelmiséginek mindennel szakítania kell. Szakítani a türelemmel, a belátással, a haza hamis fölmagasztalásával. Szakítani a Nessi Pálokkal, a Pósa Lajosokkal, a Rákosi Jenőkkel, 271Jókai Ferenc Józsefet is magába fogadó ibolyaszemével; szakítani a finomka érzelmekkel, az álnépies helyzetdalokkal, szavakkal, ütemmel, válltartással, mindennel, amit a mozdulatlanság, a petyhüdtség és a kizsarolt anyanyelv már homokszürkére fakított. Sőt, szakítani még a fákkal is, amelyek ott bólongatnak családiasan Arany János verseiben. És meg kell tagadni minden érzékelhetőt, ami szöszös, bársonyos, andalító, s amihez tegnapi kézzel hozzá lehet érni.

Szerintem a mindennel való szakítás logikájából következik, hogy Ady a magyar költészet nagy csábítójának, a természetnek is hátat fordít.

Még le se írtam a gondolatot, máris megéreztem a mondat fölületes, könnyű siklását. Megéreztem az egyszerűsítést. Ady és a természet viszonya ugyanis ennél jóval feszültebb, bonyolultabb, drámaibb.

Nézzük előbb az egészet a fonákjáról: micsoda kivételes aszkézisre van Adynak szüksége ahhoz, hogy éppen ő, a legváltozékonyabb személyiség, a leggazdagabb emberi természet mondjon le a természet fölmérhetetlen gazdag birodalmáról. Lemondjon a mindennapi testvériesülés szent élményéről, napsütésben, havazásban, vagy amikor nyílik a katáng! Ady úgy viselkedik a természettel, mint Káin Ábellel – elpusztítja. Magába öli. De a következő pillanatban már dolgozik benne a bűntudat, az önvád, a megtisztulás vágya és a megigazulásé. Akinek füle van hozzá, kihallja ezt a különös, hideglelős sajgást az olyan verseiből, mint amilyen a Párisban járt az ősz vagy a Fedjük be a rózsát című verse.

Egyikben sem a természet a főszereplő, hanem az elmúlás, illetve az elmúlás elleni védekezés titkos életparancsa. A „témák” mögött én mégis ott érzem, mégpedig erőteljesen, a természet-elfojtás kényszerét, bűntudatát, a valóságos őszök mélytudatba lehúzódott, érzéki emlékét.

Lehet, hogy az én érzékcsalódásom ez? Az én túlzásom? Annyi bizonyos, hogy Ady egyik kulcsszava a dac: a különbözés gyönyörű hitéből fakadó érzet. És ha ez az érzés fejétől a talpáig mindenét átitatta, miért ne itatta volna át az ösztönvilágát? És mért ne hatott volna a természettel kapcsolatos irodalmi előítéleteire, sőt magára a külső élményekből összeálló valóság értelmezésére is.

Ady számára egyébként is csak az a valóság, amit ő hisz annak, ami az ő lelkéből szakad ki. Ő nem lepárolja a világot magának, de a mákszemtől a parasztzsályáig, a héja-násztól Istenig saját rendjébe illesztve megteremti. Más élményeket gyűjt a világból, ő élményekkel ajándékozza meg. Amikor az Elbocsátó, szép üzenetet írja Lédának, a kíméletlennek mondott versben nem csupán a szakítás legfőbb indítékait árulja el volt-asszonyának, de mellékesen elárulja élete s költészete teremtő titkát is:

Így „látott meg” s így teremtett ő természetesen mást is. Így teremtette meg a Magyar Ugar felejthetetlen, lelkiismeret-borzoló képzetét, a Muszáj-Herkulest, a Csók-palotákat, a Hóvár-bérceket, Csaba új népét. Szaknyelven szólva: így teremt összefüggő szimbólumrendszert, mintha földrészeket, vizeket s tüzet teremtene.

Költői szimbólumaiban semmi sem érzékletes, semmi sem fogható, semmi sem természeti. Ellenkezőleg, minden erősen stilizált, művi. A holdfény, a Halál-árok, az eltévedt lovas ügetése. Stilizáltak még Léda ajkai is. Mégis ezek az adys kitalációk, adys ráfogások az életre a legtöményebb tárgyiassággal vetekszenek. Pontosan úgy viselkednek, mintha tények volnának.

Valójában azok is: lelki tények.

Ady vaskos paradoxonjai közé tartozik tehát az is, hogy ő a legvallomásosabb magyar költő, és verseiben nincs semmi megragadható konkrétság. Az embernek néha az az érzése, hogy szentek bízhattak csak annyira a lelki tények sugárzásában, mint amennyire Ady bízott a magáéban.

Művészi módszerét ezért se merném vaskalaposan csak a szimbolizmus korszellemet földúsító hatásával magyarázni. A francia és a német szimbolisták föltétlenül megtermékenyíthették, de egész költészetéből az a széptani tapasztalat süt, hogy a szimbólumokban való gondolkodás nem egyszerűen ilyen vagy olyan izmus járuléka, hanem az, hogy maga a szimbólum természeti forma és természeti erő. Az emberi agy, az emberi idegrendszer magnéziumlobbanással fölvillanó képessége. Bizonyság lehet erre a Biblia tömérdek jelképe, az őskultúrák mítoszai, amelyek zsenge formájukban maguk is szimbólumok lehettek.

Szimbólum és nyitottság, szimbólum és végtelenség: a lélek és a szellem egymást megsokszorozó erői. Ady, aki egybe akarja látni az egész életet: születést, halált, elmúlt időt és eljövőt, otthont és otthontalanságot, a történelem akaratát s az Istenét is, nem köthette le magát sehova. Lebegnie, gomolyognia, csapongania kellett szabadon. Háborognia két ország: Élet és Halál fiaként.

Ha nem a dacon alapuló szituációja kényszeríti ebbe az irányba, robbanó tehetségével legföljebb az Istent helyettesítő panteizmusig jut el. A fordulatról azonban ő maga számol be nekünk:

A Bartóki disszonanciát, amely nemcsak egy ember, hanem egy szellem érvényre jutása is, a teljesség igénye szülte. A feszültségek és az ellentmondások egyensúlyban tartásának a kényszere. Mintha a több évszázadra szétgyűrűző szellemi életünkben Ady egész műve ilyen értelmű ellenpont volna: a teljességet – a disszonancia révén – egyensúlyban tartó különös hangzás, különös erő.

Úgy vágtam neki ennek az írásnak, mint a szőlőhegyi mélyútnak, mindenféle terv nélkül. Az elején még fogalmam se volt arról, hogy egyszer csak Juhásznál kötök ki, s a végén pedig Adynál.

Hogy milyen ösztön taszigált errefelé, most se tudom. De talán nem is olyan fontos. Egyszerűen, csak jó volt lépkednem a fölém hajló lombok és a fölém hajló költők égboltja alatt. Valójában az se izgatott: jól látom-e őket, s nagy tükreikben magamat. Egyáltalán: jól látom-e a lírát a természettel való változékony viszonyában.

Úgy voltam hosszú ideig ezzel a kérdéssel, mint a lélegzéssel: nem figyeltem. Még akkor sem, amikor kapkodva szedtem a levegőt. Annak, hogy most ösztönösen fölkaptam rá a fejem, s izgatni kezd, valamilyen nyomatékos oka lehet. Egyetlen okra gyanakszom határozottan. Arra, hogy az utóbbi évekig eltökélt városlakó voltam. Azok közül az új hitre tért parasztszármazásúak közül való, akik nemcsak felejteni és hódítani akartak, hanem jól is érezték magukat a fővárosban. Szobák, könyvtárak, éttermek, mozik, kavargó presszók légkörében nekem nemigen hiányoztak a fák, a szittyás és csuhés folyópartok. Nem hiányoztak, mert ha akartam, egyetlen hátrafordulásra magam előtt láttam a réti folyókat, a szőlőhegyet, a présházak fehér homlokán ékeskedő napórát, a bitang természetű lódarazsakat, melyek meg-megjelentek a nyárban a fejem körül, mint a levegő sobrijóskái, részegen duhajkodva.

De valahogy az utóbbi időben megritkultak régi emlékeim. Mint akinek a levegője fogyott el. És arra döbbenek rá újabban, hogy örülök, ha leülhetek egy bokor mellé lélegezni, vagy ha megleshetem a feketerigót alkonyatfelé, amikor az elszáradt cseresznyefa legfelső ágára ül, és éktelen rikácsolással hoz valami halaszthatatlan közlendőt a világegyetem tudomására.

Ez az erőteljes madárkinyilatkoztatás engem néha mindennél jobban megnyugtat. És úgy vagyok vele, s más, hasonló módon visszaköszönő élményeimmel, mint az apai házba visszatérő tékozló fiú: azt is csodálkozva nézem meg, amit szerettem és nagyon is ismertem egykor.

A múlt évben ismét jártam Finnországban. S egyik üres estémen végignéztem a televízióban egy dokumentumfilmet a finn erdők állapotáról. A film „orvosi látlelet” volt. Kiderült belőle, hogy itt-ott a finn erdőket is megtámadta a civilizáció számos nyavalyája. A hír országos rémületet keltett. Másnap mindenki arról beszélt, hogyan lehetne elhárítani a bajt.

274

Erős bűntudat lepett meg ekkor: én vajon kétségbe tudnék-e még esni hasonló hazai hírek hallatán? S ha igen: kétségbeesésemben nem azzal a romantikus hűséggel és sajgással írnék-e verset továbbra is a természethez, a természetről, mint azok a múlt századi költők, akik tüdőbeteg kedvesükhöz írtak szerelmi ódákat a végső elsiratás biztos tudatában?

Vannak természetvédő próféták s pártok, akik már évek óta Jeremiás hangján jövendölnek a pusztulásba döntött folyókról, erdőkről, óceánokról. Minden mondatuk ezerszeresen igaz és drámai. Tudom, hogy hozzájuk kéne csatlakoznom, mint egyedüli párthoz, amelynek a programját föltétel nélkül elfogadnám. De mert Magyarországon nincs ilyen párt, az ember marad magának, s a természethez való viszonya személyes és meghitt viszonyként lombosodik benne. Mintha Istenhez keresne valaki utat papok nélkül…

Az asztal, ahol e szabadon tenyésző sorokat írom, egy szabadon tenyésző kert közepén áll. Hátam mögött akácok, diófák, mogyoróbokrok, cickafarkliget. Jobbra tőlem vadon nőtt cseresznyefák, satnya őszibarackok, bodzasor. A telekhatár szélén daliás vadcsalánok, bürök, lapu, útszéli bogáncs. Úgy érzem magam köztük, mint az a nyelvész, aki szótárban lapozgat.

De az egészet most, váratlanul, áthangolja egy semmiből ideérkező, dohánysárga színű lepke. Leszáll egy koponya nagyságú kőre. Előbb csak áll, összezárt szárnnyal, aztán elkezd billedezni rajta, mint Picasso artistái a hatalmas cirkuszi labdán. Mintha a világmindenség titkos és kényes egyensúlyát ebben a percben ő keresné.

Nézem a lepkét, s valami kozmikus melegség jár át. Valami befelé, a lélek belseje felé terjedő mosoly. És ha időről időre magam is elhiszem magamnak, hogy a talpam és a föld érintkezése lehetett minden erőteljes természetélményem eredete, s hogy ez az „ősi érzékiség” volt később költészetem izgató eleme is, ilyen „lepkés pillanataimban” azonban fölsejlik valami magamon túli bensőség. A természet ehhez a bensőséghez képest csak köznapi ügy: megszólítható és versbe írható valóság. Susog, esőzik, mennydörög, s köveket lágyít holdsütésben.

1985
Műfajok őrségváltása?

Az első gyomorszájütést három évvel ezelőtt a belváros egyik legrangosabb könyvesboltjában kaptam. Gyanútlanul léptem be az üzletbe vásárolni, s legalább tizenöt éves beidegzettséggel most is, mint mindig, a versek polcához indultam egyenesen. Elias Canetti nevén akadt meg a szemem. Csak nem? A Nobel-díjas prózaíró a verseivel is előrukkolt? Sose tudtam, hogy azokat is írt. Aztán Virginia Woolf Pille halála című 275kötetének a borítója szürkült felém. Itt valami tévedés lehet. Valaki leemelte a regényt, s rossz helyre csúsztatta vissza. De az R betűnél se Rilke volt, vagy Radnóti, hanem Filip Roth. Hát igen: mióta nem jártam itt, nyilvánvalóan átrendezték az üzletet. Sétálok tovább. Gyermekkönyvek. Ifjúsági könyvek. Képzőművészeti albumok. Filozófia. Politikai irodalom. Történelem. Mi történt? Eltűntek volna a verseskötetek? Eladták? leárazták? elégették őket? Netán megkapták az úttörők, s a papírgyűjtési hónap hamis versenyében elcipelték volna valamennyit a MÉH-be?

Tapintatosan megkérdem az egyik ismerős eladónőtől: hol találom a költőket? Magyarázkodás nélkül megindul előttem, s pár lépés után leguggol a bolt közepén húzódó pultsor legalsó rekeszeinél, s ujjával finoman végighárfázza a tömötten álló köteteket: tessék, itt vannak!

Annyi lélekjelenlétem még maradt, hogy megköszönjem a segítségét, de rögtön utána kiszaladt belőlem a vér. Ady, Apollinaire, Borges, Celan, Eliot, Jebeleanu, József Attila, Herbert, Pilinszky, Paszternak, Szabó Lőrinc a földön. Vörösmarty, Villon és Whitman szintén. Lejjebb már nem is rakhatták volna őket, hacsak a föld alá nem!

Tudtam, hogy a nyugati irodalmakban már rég lezajlott a műfajok őrségváltása. A verseskötetek nem egy-két könyvüzlet polcairól kerültek le a legalsó helyre, hanem magából a kultúrából szorultak ki. Legelőször, ha jól emlékszem, még a hatvanas évek végén, Tornai József számolt be arról a megrendítő élményéről, hogy Bécs, Párizs, München, London könyvüzleteinek a kirakatában ott sorakoznak a klasszikus irodalom és a jelenkori világirodalom regényei, emlékiratai, esszéi, drámakötetei, az útleírások, a társadalomtudományi és filozófiai művek, de verseskönyveket csak elvétve látni. A költészet kint szektaüggyé süllyedt. Rangjavesztetten úgy emlékeztet hajdani nagy korszakaira, mint a holland királynő vagy a svéd király az európai királyságok fénykorára. Verset már kamaszok és szerelmesek se igen olvasnak.

Tornai élményét azóta magam is átélhettem jó párszor nyugat-európai és amerikai utazásaim során. Valahogy mégis nyugodt maradtam. Nyugodt és rezzenéstelen. Arra gondoltam: minket, magyarokat, ez a nyavalya már csak azért sem érhet utol, mert kultúránkat s lelki immunrendszerünket évszázadokon át épp a költészet alakította ki és edzette meg. Versünk mindenre volt, mint gyógyfüvünk. Ha nem az írásos költészetben, akkor a szóbeliben: a népköltészetünkben. S a vers tehát nem alkati különösségünkre utal, mint ahogy sokan hiszik, vagy hinni akarják, hanem a körülményeinkre.

A középkorban nem volt magyar nyelvű irodalom, csupán latin, de a Halotti beszéd,az Ómagyar Mária-siralom s a nemrégiben előkerült apokrif imák arról tanúskodnak, hogy valamiféle „irodalmon kívüli” irodalomnak kellett lennie, mindenekelőtt költészetnek, amely nem a görög és nem a latin verszenéhez és versformához idomította nyelvünket, hanem a tagoló magyar hangsúly törvényeihez. Azaz: a keresz276ténységet megelőző idők versbeszédéhez. Azok a letagadhatatlan elemek – például a regölő- s a ráolvasás-rigmusok –, amelyek csontvázként tartják a nyelvemlékeknek elkeresztelt verseinket, egyértelműen azt igazolják, hogy a szóbeli kultúrában mindennapos kenyerünk volt a költészet. Versek hangzottak el karácsonykor, óesztendő napján, István napon és az áldott, szép pünkösdi ünnepeken; versek a lakodalmakban, szellemes csujjogatók a táncmulatságokon. Talán ha István király nem csap oda olyan kemény durunggal a pogány énekeket éneklő magyarok szájára, a kétféle kultúra: a nomád és a keresztény más nyomokon indul el, másféle nászban olvad össze. Az istváni tiltás erős hagyomány maradhatott, mert még Anonymus is vadul suhintgat a keresztény világnézeten kívül csámbolygó énekmondók, meseszövők és bájolók felé. A keresztény egyetemesség magasából ítéli el, ami tegnapi, ami barbár, ami apokrif, ami magyar. Írni ő is latinul ír. A csácsogók viszont magyarul beszélnek. Nélkülük ma nem volna nyelvünk!

Az úgynevezett „magas kultúrán” kívül volt tehát egy „alacsonyabb”, egy rögzítetlen, nyelvre és élőbeszédre alapozott. Ennek a kultúrának főszereplője a vers volt, akár imádság, akár köszöntő formájában. A vers, amely állandóan „kéznél van”, amely érzelmi információkat tárol: vígságot, szenvedéseket görget tovább; áhítatot, derűt, sőt pajkos huncutkodásokat. Egyszóval életet.

„A magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás” – állapítja meg Németh László. Vagyis: Mohácsnál. Szerinte az első nagy írói tárgya ennek az irodalomnak: a halálos veszély, a török jelenléte, a bűntudat és a magunkba szállás iskolája. Tökéletesen igaza van, különösen azokkal a pozitivista irodalomtörténészekkel szemben, akik Janus Pannoniusban látják a kezdetet, de azt hiszem, a Németh László-i igazságot is árnyalnunk kell: már Mohács előtt is léteznie kellett valamilyen szintű irodalomnak, mert Janus Pannonius reneszánsz latinja fél évszázad múlva semmiképp se lehetett volna igazi alapköve a reformáció elterjedésével kialakuló magyar nyelvű irodalomnak, ha nincs élő magyar nyelv, s ha nincsenek meg benne a szóbeli hagyományokban kicsiszolódott formák. Hogyan születhetett volna meg Balassi lírája és a protestáns bibliafordítás e nélkül? S akár az egyik, akár a másik oldaláról nézem a nyelvet, arra kell gondolnom, hogy igazán pallérozottnak kellett lennie, mert ha nem az, rég összeroppan a nagy életű végvári költő rázuhanó alakjától vagy az ószövetség látomásos prófétáinak a mondataitól. A Biblia és a magyar nyelv találkozása: vizsga. Valójában egy „népnyelv” összeborulása az egyetemes, nagy költészettel. A Biblia egyik része mítosz, a másik része dráma, a harmadik novella, a negyedik bölcselet, de a nagyobbik fele zaklató és zaklatott vers. S nemcsak az Úristen nyelvén, hanem a villámok, a vizek, az állatok nyelvén is. A kétkezi ember tapasztalatáén. Micsoda időszerű költészet lehetett ez a jeremiási vers a folytonos török dúlások idején:

277
Mert feljött a halál a mi ablakainkra,
bejött a mi palotáinkba,
hogy kipusztítsa a gyermekeket az utakról,
az ifjakat az utcákról.
Szólj! ezt mondja az úr, és az emberek
holtteste hever, mint a ganéj a mezőn,
és mint a kéve az arató után, és nincs,
aki összegyűjtse.

S egy nyelvben nemcsak szavak öröklődnek, de érzetek, fájdalomhangsúlyok, szavakhoz tapadt sejtések is. És öröklődik maga a vers. Zamata, emelkedettsége, a génekbe beleivódó elégikussága.

Ha nincs Mohács, ha nincs török, ha nem szakad három részre az ország, a reformáció nyomán kialakuló nemzeti kultúra ugyanúgy műfajokat teremt, mint a nyugati országokban. A hitvitázó írások mellett az esszét, az epigrammaszerű bölcseleti följegyzéseket, a lírai verset, az emlékiratot. Erdély különállása jól példázza, hogy alig néhány, munkával eltöltött évtized elég, s földereng az „aranykor”. Bethlen Gábor, a „machiavellista” fejedelem, föltehetően saját tapasztalata és okossága szerint alakítja ki „kétkulacsos” politikáját, de jogunk van föltételezni azt is, hogy közvetítők révén ismerte az olasz politikai bölcsész elképzeléseit a hatalomról, a hatalom erkölcséről, a szükségszerűségek titkos parancsairól. Gyulafehérvár, Nagyenyed: Európára nyíló ablakok. S nem pusztán csak a művelődéspolitika szempontjaiból ítélve meg a kort, hanem egy szervesebb társadalom léte felől is. Egy olyan társadalom léte felől, amelynek már tudatosan kiépített gazdaságpolitikája és kereskedelempolitikája is van.

Amikor mi jóleső hangsúllyal az erdélyi emlékiratokat emlegetjük, a vallomásos, a részletező, a tárgyilagos próza mestereit és kismestereit, föltétlenül gondolnunk kell erre a háttérre. Ahol cselekedni lehet, ott a történetek és a gondolatok is megérhetnek. Van elejük, végük, jelentésük, fedezetük, kiterjedésük. S ilyen helyzetekben – mint reflexió, mint elbeszélő igény – törvényszerűen megjelenik a próza.

S ha Erdély aranykoráról gyors váltással átugrunk most a háborúk idejére: a kuruc kor évtizedeibe, szinte belefehéredve kell látnunk, hogy a magyar művelődés csúcsára megint a vers kerül. A vers, amely leginkább és legrejtettebben bennünk van; amihez már-már papír se, toll se kell, csak az ember belső remegései és a nyelv.

A költészetről beszélve azért emlegetem föl ezt a kort, mert az egész magyar művelődés szempontjából nézve megvilágító jelentősége van. Annak a bizonyos önvédelmi immunrendszernek a természete itt mutatkozik meg a legpőrébben: a válság pillanataiban a költemények fehérvérsejtjeit indítja harcba. Harminc-negyven évnyi időszak szüli meg ezt a költészetet, melyhez hasonlót alig találni más nép múltjában, hacsak a bolgárokéban nem. Romantikusan vagy irodalomtudósi tárgysze278rűséggel szoktuk fölidézgetni magát a korszakot. Holott jóval többet érdemelne ennél! Talán nem is a versek ragadják el az embert, hanem a hang. A lecsupaszodó – a szélnek, a halálnak, az otthontalanságnak kiszolgáltatott hang. Az európai pásztoridillek s a hullámos parókák korszakában, a selymek, a legyezők, a krinolinok suhogásában úgy hat ez a kuruc költészet, mint egy főúri bálon összeroncsolt arc vagy átvágott, hörgő torok. Ha panaszos, ha nekikeseredő is, sose mesterkélt. Egyébkor pedig a faragatlanságában is üde, mint a népköltészet. A versek többé már nem Vénuszokhoz szólnak, hanem hús-vér Zsófikhoz, Zsuzsákhoz, Pannákhoz. Akasztófahumoruk pedig egyenesen merész, „forradalmi”; nem politikai, hanem esztétikai értelemben. Érződik ezen a sajogtató humoron, hogy egy nyakatekert világ valóságos poklát és meghittségét szívta egyszerre magába.

Innét, a mi korunkból nézve, számomra olyan ez a költészet, mintha egyetlen nagy lírikus műve volna. A hiányzó láncszem, amely a török időket és a végváriak korát összeköti Csokonaiéval.

Sajnos a kuruc kor verseiből is csak annyi maradt ránk, amennyi vártöredék és romtöredék a török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc leverése után fölrobbantott magyar várakból. De ami megmaradt, a töredékességével is sorra azokat a témákat pendíti meg, amelyek későbbi költészetünk főszólamában erősödtek föl igazán. Végtére is ki tudta úgy elsiratni a hazát s védeni szerelmetes szavakkal, mint a kuruc költők? Kinek volt annyi kénköves, kurvaságos szava a németre s az áruló magyari urakra, mint nekik? Ki nézett olyan csapzott, tragikus, elfüggönyözetlen szemekkel sorsunk elé, mint ők?

Egyes-egyedül a magyarság legegzisztenciálisabb költője, Ady Endre!

Nem véletlen, hogy épp ő támasztja föl kurucos verseivel a korszak lelkületét. Egyetlen történelmi időszakhoz se kötődik erősebb kötelékkel, mint ehhez.

Azért tartom fontosnak mindezt ennyire célzatosan kiemelni, mert öneszmélésünk tizennyolcadik századi pillanatát minden érettségizett diákunk a magyar nyelv ügyével kapcsolja össze: a nyelvújítási küzdelmekkel. Új kiindulást persze én se jelölnék meg, de a nyelv ügyét – az eddigi közhely-tudásunknál árnyaltabban – összekötném a költészetével. Már csak azért is, mert aggyal – bármilyen eltökéltség fűti is – nem lehet szervesen megújítani semmit. A nyelvet legkevésbé! Érzelem, lelemény, képzelőerő, fájdalom, szabadságakarat, népismeret, s ki tudná elsorolni, hogy még mi minden kell hozzá! Amíg Kazinczy – nem a késői, remek prózaíró, hanem az irodalmár – kizárólag a nyelv kiművelésére törekszik, azt az írót béklyózza meg, amelyiket éppenséggel röptetni akar. Németh László szerint Kazinczy legjobb írónak a legjobb stilisztát tartja. A széphalmi mesternek az a véleménye, hogy előbb meg kell teremtenünk az új stílust, fordításokon s másolásokon kipróbálni, és ha kész, utána kezdhetünk csak eredetit írni. Csokonai, az istenáldotta köl279tő, jó ösztönnel kapja el fejét az ilyen mesterkélt elgondolások bumerángja elől.

Ő nyelvet versírás közben újít. Ritmus, képzelet, érzelmek, hagyomány együttesen segítik ebben.

Sírhalmok, óh ködlepte kertek,
Te szívborzasztó éjszaka!
Te alvilág vakablaka!
Ti hóltak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
Setétes völgyei…

Vagy egy önkényesen kiemelt költői sor, amit Ady a Csokonairól írt versébe szó szerint átvesz:

Mint lenge párák éjjeli csillaga…

Ha az ember ilyen sorokat, szakaszokat olvas, rögtön megvilágosodik számára, hogy az új stílus ezekben a költői remeklésekben készült el, s nem az irodalmi laboratóriumokban. Valószínűleg túlzás, mégis kikívánkozik belőlem, hogy Csokonai totalitásra törekvő költészetével – ezen belül is olyanokkal, mint A tihanyi ekhóhoz, A reményhez, Az én poézisom természete, a Lilla-versek, A magányossághoz –, minden fölsorolható és történelmileg értelmezhető irodalmi tény ellenére, inkább volt irodalomalapító, mint Kazinczy Ferenc. Csikorgó hasonlításhoz folyamodom. Véleményem szerint a széphalmi mester úgy volt szigorú, konok, engesztelhetetlen „avantgárd” író és irodalomszervező, ahogy Kassák Lajos. Csokonai pedig úgy, ahogy József Attila. A debreceni poéta múltvonzalmai talán nem annyira tudatosak, mint a kortársi világirodalomhoz való kötődése, de annál lenyűgözőbbek. Lilla-dalaiban a virágénekeink, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz írt versében vagy a Szegény Zsuzsi, a táborozáskor címűben ott van a kuruc kori versek visszfénye. Ott van az a „versben bujdosó” személyes hang, amely a tiszta én nevében szólal meg Balassiban és a népköltészetben egyaránt.

Álljunk meg ennél a romantikusan hangzó költői énnél egy pillanatra. Szervesen alakuló társadalmakban, ahol nemcsak az áruk, hanem az eszmék cseréje is kielégítően zajlik, az én nem kényszerül rá olyan mértékben a kiválásra és az elszigetelődésre, mint bizonytalanul döcögő rendszerekben. Ilyen körülmények között az elszigetelődés nem elzárkózást jelent, a kiválás sem elkülönülést, hanem öntörvényűséget. Csokonai lírai énje a sok személytelen megszólalás után a legkorszerűbb előrelépés. A polgárosodás és az egyetemesség irányába. A rokokó és a parasztdal összeforrasztása semmivel sem volt akkor rövidebb lépés, mint Bartóké, aki az európai zenét és a népzenét hullámoztatta egymáson át, vagy Piacasso lépése, aki az európai festészetet az afrikai maszk-280ábrázolások mágiájával alakította. Ha van akkor városi életünk, polgárságunk, Akadémiánk, színházi kultúránk, megtörténhet, hogy a lírikus Csokonai mellett jóval nagyobbra nő a drámaíró és a szatíraíró Csokonai!

De mindezek híján Magyarországon csak a költő kereshette elszigetelődése közben is a maga egyetemességét.

Tudom, sok versnek meg kellett ahhoz születnie a tizennyolcadik században – Faludy Ferenc, Amadé, Virág Benedek, Szentjóbi verseinek –, hogy Csokonai megteremthesse művét, de a magyar tizenkilencedik század nem lesz a költők százada Csokonai lírikusi egyetemessége nélkül. Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany – teljesítménye ez a magyar szellemnek néhány évtizeddel a harminckét évesen elpusztuló költő után!

Hogy mért a költők törik ebben a nagy században az „irtást”, részben már céloztam rá. Próza, dráma, filozófia ott gyökeresedhet meg s lombosodhat ki tartósan, ahol mozog, változik a társadalom, s vitákban tudatosulhat az ízlés. A vergődés, az önmarcangolás, a cselekedni nem tudás erkölcse inkább az érzelmeket és az indulatokat forrósítja át. A lírai ént. A költőket. De meg ezen kívül is: a prózához idő kell, rálátás a történelemre, jellemek ütköztetése jellemekkel, jól kézben tartható, átlámpázott valóság. A költészethez viszont elég az a történet, amely a költő lelkében lezajlik. Elég az a Nagy László-i képzet és álom, melyben odaszorítja a költő könyökét saját oldalához, rátámaszkodik a levegőre, s már érzi is, hogy kimozdult, hogy emelkedik, hogy sorsa van.

Nem ilyen energiák sűrűsödtek-e össze Berzsenyiben, Vörösmartyban, Petőfiben és a Toldit író Aranyban? És nem ez a levegőre könyöklő erő és akarat röpítette föl előbb a reformkor, később pedig a szabadságharc erkölcsi magaslatára nemzetünket? „Forr a világ bús tengere, ó magyar!” – kiáltja bele kortársi fülekbe Berzsenyi. Aztán a végkövetkeztetést is: „…Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csoda dolgokat.”

A költők! A költők!

Nem kérkedés ez, hanem adottság. Még csak nem is az elsőszülöttség joga, inkább szerencsétlen átok. Kevés nemzet kultúrájáról lehet elmondani, amit a mienkről ír le Németh László: „A nagy romantikusok akármivel foglalkoznak, elsősorban költők. Széchenyi alkotásai se mások, mint a nemzet tudatába beléragadt költemények.”

Tagadhatatlan, hogy maga a megfogalmazás is kissé romantikus, de ezzel együtt mélyen belevilágít abba az egyezményes fogalomértelmezésbe, amely Magyarországon a költő, a költői, a költészet szavaink köré lerakódott.

A legalsó polcra száműzött verseskötetek láttán én ennek a mi különlegesen kialakult múltunknak a megtagadását éltem végig két-három perc alatt. Hiába ismertem Gulyás Pál ideillő gondolatát, miszerint „Édesanyánkon túlemelkedhetünk agyban – ez a dolgok rendje –, de szívben soha”, megkapaszkodni nem tudtam benne egy pillanatra sem.

281

Azt éreztem: az alapozást, a fundamentumot, az eredet logikáját támadta meg az új idők szelleme.

Az élmény azóta is egyre gyakrabban eszembe jut. S már nemcsak kísért, mint elfelejthető álom, de valóságosan is hurkokat dobál nyakamba. Alig múlik el hét, hogy ne hallanék elmarasztaló, sajnálkozó megjegyzéseket a költészetről. Tegnap egyik társadalomtudós ismerősöm állít meg rövid kézfogásra az utcán: „Rég hallottam rólad, mit csinálsz, hogy élsz, azt se tudom, miket írsz mostanában?” Most éppen esszéket – válaszolok neki kurtán, hogy elterelhessem magamról a szót. „Esszéket? Nagyszerű! Azoknak van velejük és közönségük is! A versek? Lejárt lemezek. Már megbocsáss, hogy így beléd harapok itt az utcán…” – Szót sem érdemel – ütöm el kényszeredett mosollyal hegyes mondatát.

Vers vagy tanulmány? Ismerős ez a szembeállítás más korszakokból is. Például a két háború közötti időkből. 1935-ben a fiatal Boldizsár Iván jelentet meg a Keresztmetszetben egy felemás hangulatú tanulmányt arról, hogy fontos, persze hogy fontos a költészet, de az ifjú nemzedékek azért többre becsülik az esszét. „A vers olyan, mint a szerelem – írja Boldizsár –, örökkön-örökké időszerű. De aki éhezik, az a legszenvedélyesebb szerelemből sem tud megélni. Annak időszerűbb egy meleg ebéd, egy jó állás kilátása. A tanulmány: út ezekhez az átvitt értelemben vett ebédekhez és állásokhoz. Mi valamennyien, költők és nem költők, ilyen szerelmesek vagyunk: reménytelen szerelmesei a versnek. Tudjuk, hogy boldogok csak akkor lehetünk, ha ismét diadalmasan, ittasan, gyönyörűen szól az ének. Ennek az útját készítjük elő az essay-vel…”

Boldizsár írásán egyszerre érződik valamilyen eretnekszag, hiszen harsány krákogással lépeget el a költészet temploma előtt, ugyanakkor valamiféle áhítat is átlengi sorait. A bujkáló ellentmondást ő maga így oldja föl: „Vers vagy tanulmány? Nem. Előbb a tanulmány, aztán a vers. E percben az a helyzet, hogy a tanulmány időszerűbb, érdekesebb és fontosabb, mint a vers. Ide kell a több energia, ide a frissebb tehetség, ide az új meglátás.”

Tökéletesen értem Boldizsár Ivánt a maga szituációjában, a maga jelen idejében. De az alánk dombosodó idő tetejéről hátrafelé nézve le kell hajtanom csöndesen a fejemet. 1935-öt írunk. József Attila már négy éve megírta a Munkásokat, az Áradatot; három éve a Mondd, mit érlelt, A hetediket; sőt 1933-ban már elkészült a Téli éjszaka, A város peremén, az Elégia, az Óda, 1934-ben az Eszmélet, a Falu, s a fönti Boldizsár-írás megjelenésének az évében pedig a Kései sirató. S két év múlva az egész életmű lezárul – tragikusan és nagyarányúan.

Innen, a mi korunkból vizsgáztatva a múltat, meg kell kérdeznem: jutott-e valaki messzebbre, magasabbra vagy mélyebbre az akkori idők 282tanulmányírói közül József Attilánál? Rendkívül fontos gondolatok kerülnek felszínre a harmincas években, társadalmiak s történelmiek, de az a gyémánttű, amellyel József Attila karcolta belénk a korszak közérzetének beszédes hieroglifáit, a vers műfaján kívül csak a zenében szikrázik föl. Bartókban és Kodályban. Nem véletlen, hogy József Attiláról szólva nemcsak a költő személyéről beszélek. Ha róla beszélnék, akaratlanul is azt állítanám, hogy a korszak egyetlen lángelméje ő volt, a többiek két-három fejjel alacsonyabbak voltak nála. Ez túlzás lenne. Nem, nem: a műfajnak legalább akkora szerepe van az életmű rangszerzésében, mint a szerzőnek. József Attila ugyan új arkhimédészi pontot talált a város peremén, ahonnét kimozdította a világot, de ha a magyar irodalom legkicsiszoltabb műfaja nem a vers, akkor ő se lett volna Magyarországon költő-Münchhausen, akármilyen tehetséges is. Frivol kedvvel írom le, de még elképzelni is szörnyű: mi lett volna, ha a tanulmányírónak is kiváló költő meghallgatja a fiatal, buzgó, jó szándékú Boldizsár Iván javaslatait, s esszéket kezd írni, mert azok nagyobb hatásúak.

Történelmietlen megjegyzésemmel még utólag sem akarom árnyékba lökni a fölboncolandó kérdést. Valóságos kérdés lehetett ez akkor is, hiszen Boldizsár töprengései – szándékosan vagy szándéktalanul – vitát váltottak ki. Olvasmányemlékeim alapján két jelentős író hozzászólása éled meg bennem. Elsőül Szabó Lőrinc mondta el a magáét, s utána Németh László. Kis elfogultsággal azt mondhatnám, hogy Szabó Lőrinc csak a költők nevében beszélt, némi időtlen fölénnyel, Németh László viszont a mindenkori magyar írók, olvasók és gondolkodók nevében. Szívesen idézek írásából: „Én, sajnos, egyikükkel sem tudok egészen egyetérteni. Sem a költővel, hogy a vers mindig több volt a tanulmánynál, sem a tanulmányíróval, hogy ma a tanulmány több a versnél. A műfajok nem állandó tantárgyai a népeknek. Azt, hogy az óda okvetlenül fontosabb a szónoklatnál, közel sem lehet olyan bizonyossággal állítani, mint hogy a latin fontosabb a görögpótló rajznál… Vers vagy tanulmány: nem érték kérdése tehát, hanem időponté. A tizennyolcadik századnak például épp a tanulmány vált a vezérműfajává. Még a regény és a líra is hozzáidomult, gondoljunk csak Pope-ra, Fieldingre, Voltaire-re. Szinte jelképes, hogy a századnak Goethe előtt legnagyobb lírikusa, Rousseau, sosem írt verset.”

Higgadt, megfontolt szavak. Elméletileg kikezdhetetlenek, de az elmélet alkalmazása itt-ott kikezdhető. Amit a tizennyolcadik századi tanulmányairól ír Németh, tökéletesen igaz a franciákra, az angolokra s részben a németekre, de például nem igaz ránk, nem igaz a lengyelekre és a csehekre sem. Azonban nyugodtan tekintsünk most el az „al-igazságoktól”, pontosabban az árnyalatoktól; Németh László nem szorul rá az én kiegészítésemre. Az általános igazságot fölénk írja, s utána rögtön az időszerűnek is helyet keres. Ha már aláhúzta az időpont fontosságát, meg is magyarázza, hogy a harmincas évek elejétől a közepéig miért rúgtatott a tanulmány a többi irodalmi műfaj elé. Okfejtése szerint: 283nagy műveknek – legyenek azok regények, drámák, lírai életművek – nagy, egyenletesre lehordott alap kell. Olyan megmunkált szellemi talaj, „ahol érzésben, ízlésben, felfogásban legalább egy tisztásnyi térségen valami kis közmegállapodás jött létre: az alkotónak nem kell magának végezni a földmunkát is”. És mert nálunk ez az elegyengetett talaj hiányzott, a tanulmánynak ezt a hiányzó, férfias munkát kellett elvégeznie. Másutt, a Tanú beköszöntőjében, így ír a tanulmányról: „Folyóiratom ihletője a kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek. Nem akarok tanítani. Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem…”

A vers vagy tanulmány múltbeli vitáját kizárólag időszerűsége miatt idézem föl. Lássuk magunkat s helyzetünket tisztán. De van ebben a mostani kihantolásban valami szégyenféle is: milyen átkozottan meg tudunk feledkezni réges-rég megrágott kérdésekről. Tudniillik, ha ennek a fél évszázados vitának az emléke s még inkább a tanulsága benne élne a tudatunkban, nem kéne most elejétől a végéig, a kályhától a csillagok felé indulva előadni a műfajok fölötti rágódásaink történetét. Legföljebb csak azt, ami a jelen időre vonatkozna belőle. Mert ha ma sokakban ugyanúgy fölborzolódik is a vers kérdése és a tanulmányé, mint akkor, fél évszázada, a szellemi körülményeink egészen mások. Mások az írás feltételei: a belsők és a külsők egyaránt. Az író zsugorított lélekkel ír, s mintha kezén, vékony ónláncon, egy vasgolyó csüngne, amit írás közben a papír fölött vonszol lapszéltől lapszélig. Megszokta? Meg. A golyó zajtalan követi a csuklómozgást, de néha legördül az íróasztalról, nekikoppan a fiókoknak, az asztal lábának, ilyenkor a zajra fölocsúdik az író, magára eszmél, gyors bűntudat szállja meg, fölméri helyzetét, hol is tart ő, mit végzett el, mit nem, és szirénázni kezd benne a lelkiismeret: lemaradtam. S valóban lemaradt. Valóban lemaradtunk. Az egész irodalom élete ma sokkal görcsösebb, gátlásosabb, alakoskodóbb, mint amilyen a harmincas években volt. Illyésnek, Németh Lászlónak, Veres Péternek, Tamásinak, Cs. Szabónak, Kodolányinak, Szerb Antalnak, Erdei Ferencnek s másoknak tíz év se kellett, és rájuk figyelt az ország. Földreform, egyke, a régi magyarság viszonya a Trianon utánihoz, nép és nemzet tragikus hasadásának a kimondása, a minőség forradalmának a meghirdetése s még húsz másik kérdés habzott, tarajlott a papíron szántó toll nyomán. Nézzen csak bele valaki a könyvekbe: a Magyarokba, a Készülődésbe, A minőség forradalmába, Az értelmiség hivatásába, s ne nézzen mást, csak azt, hogy mennyi örvényes gondolat, európai sugalmazás, eszme és terv kavarog bennük, a bőségtől már az első félórában kimerül. Évek, évtizedek múlnak el, ha mi végigmondunk egy olyan drámai monológot, mint amelyet Illyés a Pusztulásban, Németh László a Szárszói beszédében végigmondott. Nem állítom, hogy nincs jó irodalmunk, de ami az irodalomban csak jó, csak illedelmes, csak kulturált, a korszak elmúltával könnyen kiderülhet róla, hogy alig 284volt más, mint szabályos profi munka. Szabályos? A jelző nem véletlenül csúszhatott rá a nyelvemre. Ugyanis korunk egyik fő veszélyét én abban látom, hogy manapság nagyon kevesen tudnak és mernek különlegesek lenni. Nem bohócok, nem botrányhősök, hanem igazán nagyok és különlegesek. Pedig az emberi kultúra története egyértelműen azt igazolja, hogy a legértékesebb erkölcsi törvények nagy részét olyan emberek hagyták ránk örökül, akik ismerték, mondjuk, a görög vagy a keresztény hit s a rájuk alapított államrendszerek lényegét, és bizonyos idő után képesek voltak föllázadni ellene. Föllázadni, vagy roppant erőfeszítéssel túlnőni rajta. Mi, maiak, általában belenövünk a keretekbe, mert a mi legbiztosabb távlatunk az alkalmazkodás.

Az ember élete – vallják a bölcselők – erkölcsi erőfeszítés nélkül nem élet, hanem álom. De mihez kezdjen egy mai ember, egy mai író, ha épp ebből az egyént megnövesztő erkölcsi erőfeszítésből lát maga körül és önmagában is keveset. Lihelünk és loholunk rengeteget. Sápadtak vagyunk, idegesek, önfeláldozók, de ha létünket nem mint kockázatot vagy szabad játszmát éljük át, hiába dolgozunk érte akár rogyásig, a világhoz nem adhatunk hozzá még egy mosolyt se. Leválik róla, mint kötőanyag nélküli vakolat a falról.

A század nagy csuszamlásai közben mi, közép-európaiak, még valami alattomos aránytévesztés áldozatai is lettünk valamennyien. Valami sunyi relativitásé. Olyan saraboló, fenyegető, véres időket éltünk át az utolsó ötven évben is, hogy ha egy-egy zordabb korszak után kicsi enyhülés következett, már azt hittük, túlvagyunk minden rosszon. Valahogy úgy voltunk a sorssal, mint az a világba kivert ember, aki harapós hidegből langyos helyre érkezik, s máris megbékül helyzetével. Az efféle mértékvesztésből egyetlen torzulás következik logikusan: a létfönntartás további esélye és technikája fontosabbá válik az ember számára, mint a kultúra.

Már ebből a rövid gondolati közjátékból is kitetszhet, hogy a vers vagy tanulmány kérdése ma nem elsősorban műfaji gond, s nem is pusztán az időponté, ahogy Németh László hitte, hanem drámai kérdés: a lenni vagy nem lenni kérdése. Azé, hogy teremtünk-e mi is kultúrát, vagy csak föléljük a maradékot, mint a civilizációs emberiség a föld természeti kincseit? Ha nem tévedek, Sartre írta valahol: a világ nagyon jól meglehet irodalom nélkül is, de ember nélkül még inkább meglehet.

Az abszurdnak hangzó sartre-i mondat nagyon is világos. Azt hiszem, ördögi hangsúlyát magyarázat nélkül megérthetjük. Vesztésre álló emberek beszélnek így, amikor a vesztés drámai pillanatát mindenképpen el akarják kerülni.

A vers vagy tanulmány egzisztenciális kérdését magam is így akarom végiggondolni.

285

A végiggondolás érdekében szét is választom őket, hadd mozogjon mindegyik külön a saját pályáján.

Nézzük előbb a költészet egzisztenciáját.

Tagadhatatlanul megingott világszerte s ámulatom ellenére hazánkban is. Ha régen a líra halálát jósolták keserű kritikusok, rögtön akadtak harcos védelmezői. Érveik magasan csattantak a fejek fölött: „Ami meghal, nem a líra, csak amit ma lírának érzünk.” De mintha ma a kardok kiestek volna a kezekből. Nem az olvasó, nem a kritikus búcsúzik lazán a verstől, gyakran éppen a költők. Spiró György ezt írja egyik vallomásában: „A szűk baráti körön kívül verset nem olvas senki. Megszűnt a vers mint műfaj… Évek óta nem olvasok verset a lapokban, és bizony kötetet is alig.” Szilágyi Ákos, ha belátóbban is, mégiscsak hasonló módon vélekedik: „Verset olvasni olyasvalami lett, mint templomba járni… Az olvasó vagy hallgató, akit a hagyományos líra célba vett – többé nem létezik: míg odafönt a dobogón a lírikus belefeledkezett a deklamálásba, lent a padsorok csöndesen kiürültek. A költő számára adva van saját tevékenysége és a tevékenység megkérdőjelezett értelme…”

Ez bizony késszúrásos mondat: komoly meghasonlásra mutat.

Vajon hogyan következhetett be ez a gyors és látványos szerepvesztés épp a magyar irodalomban, ahol a műfajok rangsorában a költészet állt a legmagasabb dobogón?

Nem csodálkoznék, ha az izomsorvadás az ötvenes évek elején döntötte volna le lábáról a költészetet. Hisz a költészet akkor csúszó-mászó állapotba süllyedt. Elfelejtett beszélni, ragyogni, ördögszekeret űzni a végtelen felé; elfelejtette továbbsugarazni a zseblámpák fényét a kilincseken, a baljós fényszórókét a temetőkön. Az elhülyítésbe azonban mégse hülyült bele. A rövid, néhány éves emlékezetkihagyás után megrázta magát, és kitisztult a tekintete. „A Nap jegyese” lett újra. A „tékozló ország” lidérces tanúja. És előkerültek a hallgatás rétegéből olyan apokrif versek is, mint amilyen Pilinszkyé: maga az Apokrif című vers. Aztán Illyés Bartókja, Egy mondata, Szabó Lőrinc Huszonhatodik éve, Nemes Nagy Ágnes folyóban csiszolódott kövekhez hasonló költeményei. S máris helyreállt a kizökkentett és megbetegített lírai világrend. És nemcsak helyreállt – működni, hatni kezdett! Toborzódott mellé közönség is. Nyugodtan állíthatom, hogy például A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában nemcsak egy fiatal költő – Juhász Ferenc – bartóki pillanata volt, hanem egy egész országé a személyi kultuszos idők némasága után.

A korszakváltás tehát most sem a politikában kezdődött el, nem utcai lázadással, hanem a költészetben. A költészetben, a nyelvben, a stílusban. Természetesen Juhász és Nagy László váratlanul kirobbant versei nemcsak közvetlenül az előző évek kopársága ellen vonultak föl tüntetni, s nem csak a diktatúra ellen, de megjelent bennük az a katasztrófaélmény, amely nem fejeződhetett ki magyarul a háború idején, 286sőt megtetézve még a hidegháború félelmeivel is, csak gyűlt, csak gyűlt elvékonyodó idegeinkben.

Aki nem élte át ezt az időszakot, el se tudja képzelni, micsoda hihetetlen erőket szabadított föl a költészet! A politika gödrei közt és a hétköznapokban botladozgató ember nem volt egyéb, mint egy szürke szemináriumfüzet illusztrációja. Az új költészettel összetalálkozó ember viszont már a világmindenség polgára lett egyik napról a másikra. Emlékszem az olajos szagú párthelyiségek hangulatára: a föliratokra, a zászlókra, a vörös sarok megfélemlítő mágiájára; a padlórepedésekből valami idegen, ázsiai doh száll föl, ugyanakkor a versekben Európa képzetei nyargalásznak: szivárványvadonban őrült szemgolyók s nagy, nikotinos kezek a hóhullásban. De mit soroljam őket? Természet, halál, történelem, maghasadás és lélekhasadás, a civilizáció új fuvallata – ez mind, mind a költészetben jelent meg elsőre. Nem a zenében, nem a festészetben, nem a filmben, nem a prózában s nem az esszékben. A versek hatására nemcsak új stílus, nemcsak új valóságtartományok keletkeztek, de új múlt is. A nyelv hátraszaladt hódítani, s mindent magához csatolt, ami régi balladákban, versekben, dalokban kókadozott.

Ezerkilencszázötvenöt-ötvenhattól kezdve legalább két évtizeden át érezhettük, hogy a költészet halad továbbra is elöl. Mindegy, hogy az anyag, a lélek, a kozmosz belsejébe kell-e behatolni, vagy egy fölgyújtott házként égő szégyen belsejébe. A költők ezt, persze nem úgy élik át, mint egy olimpiai futóversenyt. Egyáltalán nem dicsőségként, hanem a hagyományhoz illeszkedő természetes kötelességként. Lemaradtunk számtalan dologban Európától s a nagyvilágtól, költészetben azonban soha. Illetve, ha a tizenkilencedik században volt is időbeli lemaradásunk, hisz Baudelaire és Arany kortársak, a huszadik században már jóval keskenyebbre szűkült ez a szakadék. József Attila egyetemes árvasága, létmodellt teremtő költészete mindenki másnál megrázóbban és korszerűbben fejezte ki az emberiség két háború közötti szituációját. De ugyanezt elmondhatjuk néhány Weöres- és Juhász-versről, a Regét, A Zöld Angyalt, a Menyegzőt író Nagy Lászlóról is. Auden A szarvassá változott fiú kiáltozásáról – fordítás után is – azt jelentette ki, hogy a század egyik legnagyobb s legújszerűbb verse. Várhatjuk, hogy a Menyegzőről is hasonlót állapít majd meg valaki: egy világirodalomra rálátó költő vagy kritikus.

Ilyen erőteljesen fölrajzolható előzmények után újra és újra azt kérdezi szónokian az ember magától: mi történhetett a verssel? A költőkkel, a versolvasók, a verstisztelők tömegével? Talán az fordult visszájára, ami hosszú időn át az előnyünk volt? Úgy jártunk a verssel, mint Kuba a cukornáddal? A monokultúra ellentmondásai halmozódtak föl, s azok idézték elő a csődöt? Mert az egyoldalúság nálunk is addig tartott csak, amíg az úgynevezett információs forradalom nem alakította át életünket? Ebben a változásban a világ s a valóság hírré vált. Napihírré. Fölbontott események szédítő sorozatává. Úgy látszik, atomrobbanás 287nemcsak az anyag belsejében történt, hanem magukban a történésekben is. Részletekben látjuk, amit egészében kellene. És minden pillanat szemünk elé lök, tálal, hajít valami meghökkentő újdonságot: fölrobbantott felhőkarcolót, tengeren menekülő családokat, diktátorok mosolyát, kígyót nyúzó kínai hentest, versenyautók bősz farsangját, halottakat, halottakat, ismeretlen nők érzéki mozdulatait az óceán tükre előtt, bevonuló hadseregeket. Lassan már nemcsak Földünket fenyegeti a túlnépesedés folyamata, hanem az agyunkat is! Felejtünk, rostálunk, asszimilálunk reggeltől estig. A fél, a negyed történeteket szinte kényszeresen kiegészítjük, mint ókori régész egy csorba amphorát, vagy ahogy egy-egy talányos fényképhez is elképzelhető történetet kerekítünk.

Lehet, hogy ez a sugallatok nélküli, töredékes világ van ott az okok mögött? Az egyetemes silányulás és elferdülés? A magasztos roncstelepek elképesztő idillje? A föllazulás? A fölpuhulás? Csakugyan: hogyan is írhat a költő olyan világban verset, ahol az igazság helyét a szavahihetőség foglalja el, a konok tényekét pedig azok a szóbeli ügyes állítások, amelyek hitelesnek hangzanak, s legtöbbször azért, mert nem cáfolja őket nyíltan senki. Prózát és esszét írni ilyen körülmények között jobban lehet. Mert lehet ábrázolni és értelmezni a dolgokat. Körbetopogni őket lábujjhegyen vagy gólyalábon. Írhat az író színdarabot is. Az abszurd színjátszás, az abszurd dráma, az abszordoid – Becket-től Mrožeken át Páskándi Géza műveiig – ezekből a léthelyzetekből fakad.

Ám az abszurd vers számomra elképzelhetetlen. Fából vaskarika. Írhatnak ötöt-hatot, hatezret a világon, de költészet nem lesz belőle. Ugyanis a költészet méltó ellentéte a csönd, a súlyos elhallgatás, s nem pedig valami nyelvi fenomén, ami agyalágyultan, cinikusan vagy eltökélten dadog.

A mai avantgárd csoportok szerte a világon, és idehaza is, másként gondolkodnak a költészet esztétikájáról. Hitük szerint a lírai költészet elaggott, elmeszesedett. A benne keringő érzelmek se mások, mint az idült elérzékenyülés következményei: a múlt idők szem- és orrcsöpögéses megidézése. El kell tehát pusztítani végleg. Ki kell söpörni a kultúrából. Jöjjön az antilíra! A fölszámolás leghatásosabb módját a nyelv „gyökeres” átalakításában látják. Ami csak szebbik neve a pusztításnak és a vérengzésnek. Akárhogy latolgatom is tervüket, a nyelv vörösgárdistáit képzelem mögéje. Egy időszerű föladat ideologikus túlcsigázását.

Széttrancsírozni a nyelvet? Rendben van, tegyék. De kegyetlen történelmi és társadalmi élményekkel a koponyámban, szerényen kérdem tőlük: hova jutunk ezzel? Oda, ahova a kínai kulturális forradalom hívei? Könyvoldalak és versalakzatok tódulnak elém: bennük a nyelv kambodzsai irtózatban és káoszban.

288

Páros beszéd: eltávolodtak egymástól kegyes térdeid egy i betűvel kezdődő igém citromfény a szemközti tűzfalon – lakkozott lepény az ablakkeretben reggeli téglasor (écartement critique de fissuration) Csokonai tanár úr! te kis kurva! fagylaltos céltábla lesz belőled! satírozott árnyék hónod alatt (tá-tá) a farmeres kisgyerekeknek megint cselédje van költőink csáb-csicseregnek – siratják a tejen nevelt kisbocit – – a formájukra, tanár úr! a formás a pénzelő miegymás gyere most lovagolj VAGY VARRAT LEGYEN-É NYAKAMON? BELŐLEM SOHA NEM LESZ PÜSPÖK (ladány ludányi) de túlteszek egyszer a térdein: megkóstolom combja tövén a fodrozó sóskát tilos? FÖLGYÚJTOTTAM A CSIPKEBOKROT HOGY BOKÁDTÓL MELLED HEGYÉIG A FŰTŐHÁZ ELŐTT IS LÁTVA LÁSSALAK

Nem a gyakorló költőktől, hanem az elméletgyártóktól szeretném hallani: hova fejlődik innen a nyelv? A szavak maradék élete? Tudom, a költészet ideig-óráig megélhet nyelv nélkül is, mivel nem azonos vele, de meddig? Amíg le nem írják! Mihelyt a föntihez hasonlóan leírják, megszűnik. Mert jóllehet a nyelv a költészetben több, mint eszköz és több, mint a közeg, de önmagában: csak önmaga emléke vagy árnyéka! Az ént, a szubjektumot semmilyen alkotásból nem hagyhatjuk ki, még a személytelennek mondható nyelvből sem, mert ha kihagyjuk, romhalmazt hozunk létre. Ha valaki a telefonkönyvből vagy a virágnevek szótárából óhajtana kieszelni valamilyen avantgárd művet, a létrehozó személye a különleges alkotás minden sorát meghatározná.

289

A költészet és a nyelv ellen lázadó személyeket sose tekintettem én született költőknek. Sokkal inkább nyelvészeknek tekintettem. Egy szűk körben topogó nyelvújítás agresszív megszállottjainak. Vagy hasonlítással élve: olyan laboratóriumi munkásoknak, világillusztrátoroknak, akik a társadalmi, az esztétikai, a filozófiai VAN ellen lázadnak, de semmilyen nyelv-tüntetéssel és nyelvi terrorral nem juthatnak messzebb annál, hogy a jelenlegi VAN-t illusztrálják. A világ értelmetlenségét. A világ szétesésért. A zűrzavar metafizikáját. Messzebbre nem is igen juthatnának, mert az újítást, miként a tudománnyal szeretkező civilizációt, kizárólag az eszközökhöz és a technikához kötötték.

Ha többet nem, azt föltétlenül elérték, hogy az önmagától és a költészettől elfordult közösség úgy mutogasson rájuk, mint kacifántos madárijesztőre a dombtetőn. Hát igen: ez a modern költészet? A kusza szövegek, a képrejtvények, a képversek? A szonett formát kitöltő kérdőjelek, fölkiáltójelek és pontosvesszők? Az ablak alakúan csoportosított ó betűk, amelyek egy kis fehér négyszöget vesznek körül: a végtelenbe tekintés szimbólumát?

Ok és okozat, bármilyen tetszetős retorikával fűszerezik is viszonyukat, fölcserélhetetlen. A költészettől nem csak a történelmi avantgárd nyomába lépő második, harmadik avantgárd nemzedék riaszotta el az olvasókat, számtalan más hatás is. Többek között a semmitmondó, zagyva, vagy a minden sorukban értelmes, de egész létükkel mégis a hiábavalóság holttengereit megidéző költemények. Fájdalmasan írom le, bűnösen későn, hogy a zseniális Juhász agyonírt, túlírt műveit is a nyelv tizenkétfejű sárkánya tartja fogságában. Az bűvöli, az súgja neki a rózsa-kocsonya-remegésű csodákat, a szörnyűségeket, s a behemót arányokat is az írja elő. A világirodalomban nem volt még Juhászhoz hasonló költő. Úgy, ahogy van, emberi csoda, de amivel küszködik, csak ritkán képes megküzdeni vele. Valamiképp világillusztrátor marad ő is, aki a mindenség rángását, lüktetését, forrását, örömét, perverz kéjét idézi elénk gigászian. De sajnos az az erő, amellyel ezt a mutatványt végzi, a művelet végére fölemésztődik. A fölösleges sorok tömege fölzabálja a kiválókat, a soha le nem írt metaforák tömegét. Hasonlóan ahhoz, hogy az eltömegesedés mindenütt elpusztítja az elitet. Megrendülésünket többnyire nem a katarzis okozza, hanem a katarzis elmaradása. A bőség ellenére: a hiány! Juhász költészetében minden lehetséges, mert nem emberi méretek közepette zajlik benne a lét, hanem egy bomladozó kozmosz léptékeihez igazodva. Ezen a túltelített mítoszi színtéren a térdkalács mozdulása is mítoszi. A gyűszűvirágé és az Óceáné egyaránt. Drámaiság? Helyette minden katasztrófaszerű. Gyönyörű népballadánkban: A halálra táncoltatott lányban Sallai Szép Kata pontosan tudja, mi történik majd vele a táncban. Tudja, és mégis elmegy. Juhász azonban minden közegellenállást kikerül, mert kikerüli önmagát. A belsejében lakó lírai ént. A saját szemét kiszúró Oidipusz látomásai nyilván szikárabbak, mint a mindenséget megmérő, megérintő és fölleltározó királyé, 290de mennyivel megrendítőbbek és mítosziabbak. Juhászt, aki az európai kultúra felségterületén se akárki, azt hiszem, senki se tudná Oidipusz királyként szembefordítani önmagával. Talán még egy Isten-erejű végzet sem.

Bármilyen cikcakkosan szökdelek is fától fáig az okkeresés vadonában, újra és újra az alapkérdéshez jutok vissza: miért hanyatlott oda a költészet, ahová alázuhant? Némelyek a szabad vers megjelenésében látták az ördögöt. A rímek és a klasszikus formák hűtlen elhagyásában. Az efféle vallásos okoskodásra nem érdemes szót vesztegetni. A szabad vers nemhogy hanyatlás nem volt, ellenkezőleg: a költészet fölényes tehetségét mutatta. A modern korhoz való alkalmazkodás rugalmas képességét. Végeredményben: amit elveszített, mondjuk a rímekkel, megnyerte jócskán a többrétegű, telített metaforákkal. Emlékeztetőként most azok „csöngnek” össze. Vagy amit a hagyományos költészetben a kötött forma ereje és fegyelme jelentett, a szabad vers azt az emberi beszédre, az emberi lélegzetre hangolt sorok szabad mozgásával helyettesítette. A külsőségek körül tipródó vélemények azért is felszínesek, mert a szabad vers jött, látott, győzött, de most ugyanarra a mostohásodó sorsra jutott, mint a hagyományos formákban élő, modern klasszikus líra.

Vannak sokan, akiket nem is a formák, nem a rímelés, nem a ritmus változatos válságai izgatnak, hanem a kiüresedett lírai tartalmak bomlásszaga. Az érzelmek elkocsonyásodása, limonádéíze, miegymás. Filozofikusabban fogalmazva az, hogy a hagyományos költői formák és témák mezében pástra lépő személyiségnek már semmilyen jelenkori igazság nem felel meg, ezt a személyiséget tehát újjal kell felváltani. A lírikust egy antilírikussal. Az egész lírai költészetet az antilírával.

Mi a lényege ennek a célratörő elképzelésnek? Röviden előadva az, hogy az antilíra képviselői azzal semmisítik meg a lírai költészetet, hogy minden megélt és megélhető érzetet, minden tárgyat aggálytalanul líraivá avatnak: a hasra eséstől, az orrfújástól kezdve a fésületlen vénuszdombig, a bakelit cipőkanálon át a légypapír orphikus zengéséig a nyárutói délutánban.

Mint elvont esztétikai elv – elképzelhető. De mint költői gyakorlat már kissé nehezebben. Egyszerűen azért, mert az antilíra túlontúl eltökélten juttatja a versben uralomra a profanizációt, a paródiát, a groteszket, az iróniát. „Az antilíra tagadásának, azt hiszem – írja Szilágyi Ákos –, mégis legadekvátabb formája a kierkegaardi értelemben vett irónia, az ironikus szubjektum, akinek az a feladat jut osztályrészül, hogy a régit teljes tökéletlenségében szemlélve, végül kiszorítsa a valóságból.”

Magyarra fordítva ez azt jelenti: görbe tükörben nézni meg mindent. A szerelmet, a halált, a parti fövenyen döglődő óriásbálnákat, a puskatussal szétvert arcokat. És ugyanígy görbe tükrön futtatni végig a hóhar291matot, amely piros csizmák nyomán gurult végig a magyar századokon. Mert ha valami totalitásra tör, annak a múltat is meg kell újra hódítani. A groteszk, az irónia azonban sose hódíthatja meg teljesen azt, ami tragikus volt, ami csonkolt a múltunkban, és amit se értelem, se fölényes nevettetés nem tehet jóvá soha.

Emlékszem a hatvanas évek közérzetére. Belső viszonyaink: lassú, esetlen oldódásunk s a külső világhelyzet be-beköhintésének a hatására a magyar költészet fölé is odatáncolt az irónia, az új modernség egyik, levegőben sétafikáló nagykövete. Megjelenése olyan volt, mint a kisváros főtere fölé belibegő kötéltáncosé: derűs és lélegzetelállító. Attól, hogy nem zuhant le, polgárjogot szerzett, s megőrizhette hozott fölényét. Jelenléte a második pillanattól kezdve áldásosan hatott. Megkontrázta jó öreg pátoszunkat, az új költészet oromzatát díszítő ornamentikát, kuncogva s udvariatlanul kapargatta a körmével. Új szájtartást ismertetett meg velünk, és új valóságlátást.

Erről az újdonságról én élményszerűen is beszélhetek, mert akkortájt Orbán Ottó verseiben jelent meg legrangosabban ez az irónia, az asszimilálható értékek méltóságával. Juhász, Nagy László, Pilinszky, Nemes Nagy, Kormos mellett kezdetben úgy hatott Orbán, mint az az alkoholista, aki ecetes poharával koccintgat. De nemsokára azt is elérte, amit elméletben én elérhetetlennek tartottam volna. Csokonai versében még a múlthoz is úgy hozzá tudta keverni az iróniát, hogy ezzel ne alakítsa át a múltat, csak a róla való tudásunkat igazolja a jelenben egy fájdalmas arcot mutató tükör előtt is. Tudom, szokatlan egy esszében egész verset idézni, de én most örömmel hágom át a szabályt. A sok aggyal írt, groteszk vers között Orbán Ottó verse kivételes remeklés:

De nemcsak a kezdés, a folytatás szemtanúja is voltam. Az irónia, a groteszk érezhetően új színt hozott Ladányival, Eörsivel, Petrivel, később a fiatalok egész csapatával, Parti Nagy Lajostól A költészet másnapja című gyűjteményben megjelent fiatalokig.

Változtató és megváltó hatása azonban nem volt. Nem, mert a magyar költészet mélyére nem hatolt le. A belső magig. Sőt egy idő után azt vettem észre magamon, hogy nem igazán érdekel már: tüskés borostaként ütközött ki rajta didaktikus szándékoltsága.

A groteszk eszközként jelent meg a színen, és céllá vált. Valamit széttörni indult, s maga töredezett darabokra. Az antilíra csillagzata alatt született verseken, kivétel nélkül mindegyiken, ott van a költő lélekjegye, de valami zománcos személytelenség is ott csillog felszínükön. A versbe került ötletek szellemesek, eredetiek, megdöbbentők vagy éppen útszéliek, de a versekből hiányzik az a személyes sors, amellyel azonosulhatunk, amely önfeledtem ismeri be magáról, hogy élő emberi szellem, nem pedig történelmi melléktermék, a politika szövettani metszete vagy kancsal robotgép leszármazottja.

A kifáradást még olyan költő esetében is érzékeltem, mint Orbán Ottó. Az irónia kezdett túltengeni a verseiben, s már elnehezítette őket, mint a mesterien mesterkélt nyelv- és látomásrendszer Juhászét. Egy profi irodalmár arca jelent meg elegáns rémképként előttem. A sors azonban közbeszólt. Orbánt, mint mérgezett esernyőheggyel dolgozó terrorista, megérintette a Végzet, s az irodalmi mesterből szembetűnő gyorsasággal izgalmas költő lett. Külső újdonságok helyett belső megrendüléseket közöl. S költészetében mára csak annyira van jelen az irónia, a groteszk, mint József Attila személyes és egyetemes érvényű verseiben a kültelkek hangulata.

A rég írt Csokonai verse után most egy egészen újat másolok ide bizonyságul: az Egy estém otthont. Célzatosan ezt, mert ebben a versében is, a Petőfire való hökkenetes utalás révén, a hagyomány és jelen idejű lélegzete együtt járják át sorait:

Lassan valami kezd megvilágosodni előttünk. Valami kikerülhetetlen alaptörvény: bármilyen sokat számítanak is a költészetben az eszközök, a szavak, a formák; bármennyit az olyan döntések, hogy beengedem-e az iróniát a versbe, vagy kirekesztem-e belőle, számítani igazán csak az számít: van-e fölismerhető, megragadható, „kölcsönözhető” sorsa a költőnek? A sorson természetesen nem villoni vagy rimbaud-i kalandosságot értek, hanem olyan, lélekben lezajló történeteket, metafizikai eseménysort, amelyben a lírai én egyedül találkozik össze boldog havazással a hegyekben, egyedül a hó alól fölmeredő, halott katonaököllel a Don-kanyarban; romvárosok utcáján kocogó árva lóval; egyedül a halott szerető arcával egy félreeső koporsóban. Máskor pedig egy erdővel, erős, szélfújásban, amikor fától fáig lopakodik a kék ég, s amikor nem tudja eldönteni az ember, hogy Istenben hisz-e, vagy csak egy madár mosolyában.

Várom a hangos közbekiáltásokat: mit akar ez a gyorsvonatról lemaradt lélek? A lírai ént emlegeti itt újra, amikor már a század elején igen jelentős költők akadtak, akik a maguk számára is kevesellték? Elvékonyult irodalmi énnek tartották. Túl szűk mellénynek, amelyet még a romantika szabott rá Európa költőire.

T. S. Eliot szinte epigrammatikus tömörítéssel fogalmazza meg ezzel kapcsolatos gondolatát. Ezt írja 1919-ben: „Egy művész fejlődéstörténete: örök önfeláldozás, a személyiség örök kioltása… A költészet sem a szenvedélyek zsilipjeinek a fölnyitásából áll, hanem elzárásából. Az persze magától értetődik, hogy csupán azok tudják, miben áll ez a megszüntetés, akiknek van személyiségük…”

Nemes Nagy Ágnes Rilkéről írva hasonló fölismerésre jut: „…egy bensőbb, titkosabb eszközváltást hajt végre: a költői én kiemelését a vers középpontjából. Véghezviszi, hogy saját versének mellékszereplője, sőt nem-szereplője legyen, akit a különféle névmások egymásba fonódó labirintusai, a vers különféle síkjai bújtatnak, és ugyanakkor véghezviszi, hogy ez a személytelenített vers kivételes érzelmi súlyokat hordozzon…”

Mindkét költő, egymástól függetlenül, de az európai kultúra öntörvényű logikáját követve jutott ugyanarra a fölismerésre: az én-világot megfordította, s egy világ-ént munkált ki helyette magában. Az előbbinél általánosabb és emelkedettebb ént. Eliot fölfogásában a költő nem is egyéb, mint médium. Lecsukott szemhéjú, de sugárzó közvetítő. Új esz294tétikájuk mögött ott vannak fedezetül a versek. Rilkénél a Duinói elégiák, a Szonettek Orpheuszhoz, Eliotnál pedig az Átokföldje, a Négy quartett, az Est Coker és a többiek.

Mióta megismerkedtem költői gyakorlatukkal s a személytelen költészetük furcsa, paradox és izgató elméletével, valami egyfolytában berzenkedik bennem. A kizárólagosság. A felsőbbrendűség tudata. A távolságtartás tagadhatatlanul finom, kiművelt, de mesterkélt európaisága. Ha olvasok, vagy ha hallok róla, mindig arra gondolok, kényszeresen, hogy a mi hazai, romlott urbánus-népi rangsorolásunk mintájára léteznie kell egy világ-urbanitásnak is, amely a poésie pure után a személytelenség eszményi elvét emelte magasba, s tette meg mércének. Kóros képzet ez, tudom, de csak ha kimondom, akkor tudok szabadon beszélni arról, hogy a költészet környékén semmilyen plátóian tiszta gondolat nem ölthet kézzel tapintható testet, mert ha azt ölt, rövidesen sóbálvánnyá változik. S mivel a költészet nemcsak ihletett, de ihlető is, szerintem olyan elképzeléseknek van létjogosultságuk ott maradni a költészet közelében, amelyek súgnak csupán, mint a hajdani múzsák. Hiszen ha másként értelmezzük a személytelenség esztétikai „aranybulláját”, mit kezdhetünk az olyan költőkkel, mint Apollinaire, Lorca vagy József Attila. Bennük a lírai én sose személytelenül él, és közben nem válik romantikussá se. Idézzünk csak föl magunkban néhány József Attila-verset, amelyekben az én mozgó forma, s bármikor képes nem-énné átváltozni:

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
--------------------------------------------------
A világ vagyok – minden, ami volt, van…

És így tovább, az egyedüli emberi példány első személyben írt verseinek a sokasága:

S a legutolsó is:

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

A személytelen költészetnek, mint tudjuk, nem pusztán az elioti, rilkei változata jött létre a században, de létrejött e mellett az egyetemes igényű mellett a kollektivitás harcias igézetében megszülető személytelen költészet is. Beletartoznak ebbe az izmusok: a dadától a szürrealizmuson át az expresszionizmusig, a naturalizmus és a biológiai realizmus szintúgy. Természetes, hogy ezek között az izmusbozótokon termett gyümölcsök között számtalan jó ízű vadgyümölcs is termett, amelyeket később keresztezni s nemesíteni lehetett, de a legtöbb ilyen költői termésnek egyetlen közös tulajdonsága volt: hiányzott belőle a csonthéjas mag. A lírai én.

Úgy látszik, az első háború táján, de főképp utána, a költészetet is megszállta valamilyen civilizációs őrület. A technika bűvölete. A szótechnikáé, a mondatalakítás technikájáé, a szerkezetteremtés aggyal való véghezvitele. Jöttek egymás után az újabbnál újabb megoldások. De mintha senki se gondolta volna végig, hogy ami ennyire fontos – a technikára célzok –, az már talán hiába is fontos! A technika voltaképp még történelmi értelemben is csak töredéke annak, amit az emberi szellem megteremtett a földön. Hogyan is vállalhatná át a rész, a részlet, a nyilvánvaló eszköz a mozgalmas egész hivatását? A szemünk előtt születő s kihúnyó avantgardizmusok lírai én nélkül inkább a kritika, mint a teremtés hatóövezetébe sorolhatók. És bizonyos értelemben az erkölcsébe is. Hazug világban és hamis válságokban vergődünk. Ezt az avantgárd kifejezi, s kíméletlenül küzd is az álságok ellen. Az én igazi bajom vele mégis az, hogy miközben erkölcs: rombolás is! Valahogy annyira beleszeretett – vagy beleszokott? – a tegnapi dolgok elpusztításába, hogy a világhoz való viszonyában csak ezt a kalapácsos-harapófogós ösztönt őrizte meg. Tehát megint csak arra a következtetésre jutok, ha a vers mögött nincs ott a lírai én, a világmindenség szubjektív átélője és fegyelmezője, mint minden más művészet, a költészet is az eszközök, a célok, az artisztikumok hálójába zuhan bele.

296

Hogy ennyit bajlódom a lírai én és a személyesség kérdésével, annak nyomós oka van. Első fokon a költészet, másodfokon az életünk szempontjából is. Gottfried Benn-nel és mindazokkal tartok, akik azt vallják, hogy „a vers mindig az énre kérdez rá, és a válaszba beleszól az összes szfinx és szaiszi képmás”. Más szóval: a lírai költő önmagához van kötve, vagyis egyetlen emberhez, de ennek az embernek az önmagántúliságához is! Az eredetéhez és a végtelenségéhez. Filozofikus szóhasználattal: a transzcendenciájához. „Egy docensnek, aki kétezer évvel ezelőtt használt rézötvözetekkel foglalkozik – írja Benn –, az 1860–1948 közötti időből analízisek állnak rendelkezésére, szám szerint négyezerhétszázhuszonkilenc analízis… A nemzetközi könyvtári szolgálat útján megtudakolja, mi a véleménye Cambridge-nek ma a fakóércről. Véleményt cserél, levelez – megbizonyosodik, bebiztosítja magát –, aztán esetleg egy fél lépést lép előre, ezt a fél lépést megrakja bizonylatokkal, soha egymagában és csupaszon meg nem jelenik. Mindebből semmi sincs a művész esetében. Magányosan áll, némaság és nevetségesség prédája lehet. Önmagáért felel… Belső hangra hallgat, amelyet senki se hall.”

Talán soha nem volt ennyire fontos fölerősíteni ezeket az egyénre fényszórózott szavakat, mint manapság. Ha csak a költészetben indult volna el az a bizonyos személytelenedési folyamat, amit Eliot és mások is emlegetnek, az európai szellem jutott volna általa magasabbra, de sajnos vele párhuzamosan elindult egy másik is. A közismert eltömegesedés a termelésben, a fogyasztásban, a gondolkodásban, illetve a gondolattalanságban. Mindezeket magától értetődően követte a Nagy Személytelen Esemény: a második világháború; követték az Auschwitzok, a hadifogság s a tömegsírok szenvtelen személytelensége. Csontsovány emberhullákat tolnak kordékon. Kik azok? Mért ők? Fityegnek a karok, a lábak, a nemiszervek; a nők ágyékán a hét szűk esztendő cinikus személytelensége. A romokon, az égen ugyanaz.

Igen, a tudás mellett mennyi, de mennyi nem tudás! A személytelenség mellett mennyi felelőtlenség! Egyebek közt a személytelen tudományé is, amelynek elsősorban az eredmény fontos, s a következmény már sokkal kevésbé.

Egyszóval: társadalom, politika, irányító és elnyomó hatalom még tán egyetlen korban se gyűrte maga alá ennyire az egyes embert, mint napjainkban. S mit jelent ez az emberiség szemszögéből nézve? Azt, hogy ma nem az egyéni hajlamok túltengése fenyegeti az embert, hanem a hiányuk. Lassan már azt se tudjuk: kik vagyunk mi, és mit akarunk. Sem azt, hogy kik a kortársaink: az-e, aki rikácsol, érvel, vagy éppen magába néz. Összemosódás, jellegtelenség minden „arcvonalon”. A személyiség mint fölszikrázó metafora egy versben, képes láthatóvá és átélhetővé tenni a sorsot.

Ez azonban nem föltétlenül azt jelenti, hogy csak az életrajzilag érdekes költő hódíthatja vissza a költészet visszaszerzett rangjával együtt az olvasókat a maga narcisztikus bátorságával. De azt mindenképpen, hogy nem elég csak fölismernünk a verset, a költőt jellemző stílust, a vers mögött föl kell ismernünk azt a költői alakot is, akire angyalok és belügyesek egyaránt ráismernek. Villon-, Puskin- s Petőfi-sorsú lírikusokra gondoljunk példakép gyanánt? Nyugodtan gondolhatunk olyan polgárköltőkre is, mint amilyen a mi Szabó Lőrincünk, aki nem élt a fölsoroltakhoz hasonlóan regényes életet, de az európai ember szabad, feszült és csodákra képes individualitásának minden időkre szólóan fölismerhető arcot kölcsönzött. Odaadta a maga egyszeri mulandó arcát. És gondolhatunk olyanra is, mint Radnóti Miklós, aki a háborús korszak világ-ént igénylő éveiben mindvégig fölcserélhetetlenül személyes maradt. Ott forgott s lángolt körülötte a pokol, alá vagy fölé keveredhetett volna, de képtelen volt arra, hogy csak tragikusan sugárzó médium maradjon. Az Erőltetett menetben halálra ítélt tömeg vánszorog, lökődik. Mégis mintha csak ő támolyogna egyedül, legföljebb még egy arctalan társ, de a nyári csöndre, a kihűlt szilvalekvár ízére csak is ő emlékezne maga. És az otthoni perzselt szél, a hanyatteső otthoni házfal is csak az ő képzete volna kizárólag. A stílus az ember legtitkosabb énje – így szól az egyik esztétikai alapfölismerés. Radnóti oly mértékben személyes élményként éli végig a háborút (– Mellézuhantam, átfordult a teste…), hogy stílusa a pusztulás pillanatáig hajszálnyit se változott. Írtak már s nyilván magyarul is írnak még háborús regényt vagy emlékiratot, de meggyőződésem, hogy sem eddig, sem ezután nem írhatnak olyant, amelyik az utolsó Radnóti-verseknél megrázóbban idézné föl a tébolyt, a „mélyben néma, hallgató világok”-at. Személyességének még külön nyomatékot ad egy összetéveszthetetlen lélektani személyesség: Radnóti úgy írja le a világban történő szörnyűségeket, ahogy azok átsöpörtek rajta, de mintha nem hinné el, hogy vele történnek meg. Ez a nem-hit, ez az ártatlan hitetlenség az ő legegyénibb humanizmusa!

298

A költészet háttérbe szorulásához nagymértékben hozzájárult az, hogy a versírók képtelenek ennyire személyes ügyként kezelni világunkat. Pedig ideje volna újra megtanulnunk, hogy minél személyesebbek merünk lenni, annál inkább ébresztgetjük magunkban a fejbe vert európai szellemet, amelynek elmaradhatatlan eleme volt az egyéni lelkiismeret, az egyén világteremtő képességének a folyamatos elismerése. Nézzünk szét magunk körül: iszonyú fogyatkozások! A kivételes, a hiteles, a lenyűgöző személyiségek száma egyre csökken. Kivesznek lassan a kultúránkból, mint nemes, nagy vadak a természetből! Pedig hiányuk nemcsak egy-egy nemzetet silányíthat el, de korszakokat is beárnyékolhat. „A római köztársaság nem azért volt hatalmas – érvel Leo Tolsztoj –, mert polgárainak módjukban állt züllött életmódot folytatni, hanem azért, mert sorai közt voltak dicső polgárok.”

Ha a verset csak a jóléti társadalom embere tolta volna félre, könnyebben megértenénk a műfaj hanyatlásának okát. Azt mondhatnánk, hogy ezekben a társadalmakban az egyén – ha van pénze – a modern világ átmeneti tulajdonosa lehet. Nem munkása, nem teremtője – tulajdonosa. Szabadságát ugyanúgy megvásárolhatja, mint bármely más fogyasztási cikkét vagy luxusholmiját. Jöhet, mehet, utazhat, saját metafizikai szükségletét megvásárolhatja egy távcsővel, egy alkonyati tengerparttal. S mivel vágyai megtestesülésének az útja igen rövid, a világ nem benne zajlik, hanem látványként pereg le szeme előtt. Fordított Oidipusz lesz, ki soha nem önmagába, hanem csak a világba néz. Minek is kellenének neki a versek? Ha pedig a nyomasztó egyoldalúságtól egyensúlya fölbomlik, és megbetegszik, a legszemélyesebb művészethez: a költészethez akkor sem fordul, elmegy inkább a pszichiáterhez, mivel az emberek rég elsorvasztották magukban azt az igényt, hogy egyedül legyenek úrrá gondjaikon.

Ezt mondhatnánk tehát nagyjából, de nem mondhatjuk, mert a jólét és a költészet ilyen plakátszintű szembeállításának teljesen ellentmond a kultúrák története.

De azért se mondhatjuk, mert a költészet a jóléti társadalmakban lezajlott meghanyatlása után – ha kissé másként s ha nem is olyan nagy mértékben – a szocializmus országaiban is meghanyatlott. Netán a jólét hiánya miatt? Vagy amiatt, hogy a kiégett, fásult, korlátozott és a korrupció csókjától elbódított egyén nem áhítozik költői szóra? Miként a sok deviáns alkoholista és öngyilkosjelölt se?

Akár a Nyugat, akár a Kelet térfeléről vizsgálja is az ember a jelenséget, csak részleteket állapíthat meg. A költészet szerepzsugorodását én a kultúra és a személyiség általános romlásának a következményeként látom. tömegek váltak cinikussá a léttel szemben. Volt idő, amikor az emberek, vérbeli drámahősként, állandóan azt forgatták magukban, hogyan győzhetnék le életük nehézségeit. Ma sandán és ügyeskedve azon 299munkálkodnak: hogyan tudnák túlélni őket. A régi értelemben vett műveltség csápjai nem csupán a tudás égtájai felé nyúltak ki tapogatózva, érzékenyen végigtapogatták a jellem, az erkölcs belvilágát is. A mai új műveletlenség egyetlen mércét ismer el: a sikerességét. Elég ma tévébemondónak lenni, a csodálat máris kijár az illetőnek. Enzensberger egyik tanulmányában rosszkedvű szellemességgel, másodlagos analfabétizmusban marasztalja el korunkat. A nézővé süllyedt állampolgárt látja maga körül, az idomított lényt, aki nem mércének, de szabad prédának látja a kultúrát is, mivel ez a föllazult állapot egyik válfaja a szabadságnak.

Ilyen világban ki nyúl föl a polcra egyetlen verskötetért?

Vers, vagy tanulmány? egyre világosabban látszik, hogy ami a harmincas években pusztán időpont kérdésének érződött, ma az egész, a kultúra kérdése már. Azaz: létkérdés. A műfajok versenyezhettek eddig egymással, föladatot is cserélhettek, de nem semmisíthették meg a másikat soha.

Szerintem most sem tehetik. Hiszen ahogy van drámai helyzet, ugyanúgy van lírai is! Fanyar, elragadtatott, meghitt, szikár, tagadó, halált sóvárgó, halált elutasító, mindenfajta. S ez a lírai állapot elsősorban mégiscsak a vershez kötődik. Hiszek a prózában, az esszében, a drámában, a bennük is kibontakozó monológ erejében, de nem hiszem, hogy József Attila az Ódát más műfajban is meg tudta volna írni, mint versben:

(Milyen magas e hajnali ég.
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

Ezt a kozmikus sajgást a próza ilyen tömören, végérvényesen nem fejezheti ki. Ugyanígy Pilinszky versbeszéde is fölcserélhetetlen másra:

Mit is ír a már többször idézett Eliot? Azt írja, hogy a költészet örökös emlékeztető mindazokra a dolgokra, melyek csak egyetlen nyelven mondhatók el. Vallomását észérvekkel így indokolja: „A költészet dolga mindenekelőtt az érzések és az érzelmek kifejezése; és hogy az érzés meg az érzelem egyedi, a gondolat viszont egyetemes.”

Nem állítom, hogy azok, akik a líra fölöslegessé válásáról hitelesebben fogalmaznak: a líra pusztulásáról beszélnek, és feltétlenül sakállelket növesztenek magukban. De azt igen, hogy rossz bajelemzők. Vajon teljes maradhatna-e az ember, az emberiség, ha csupán csak egyetemes érvényű értelmi képességei fejeződnének ki, s az ami benne egyedi – érzés és értelem –, mostantól kezdve elpusztulna?

Elképzelek egy jövendő esszéistát, aki Dantéról, Shakespeare-ről, Schillerről, Adyról készül tanulmányt írni. Olvassa, jegyzeteli a verseiket; belelapoz a vallástörténetbe, filozófusok írásaiba, de minél többet tud műveikről, annál elkeseredettebben nézi csak a kopár mennyezetet. Valami rettenetesen hiányzik ahhoz, hogy írni tudjon róluk. A kortárs versekből fölpárolgó líraiság! Az eleven visszhang! Mert ne higgyük, hogy ha húsz-harminc év múlva netán elnémulnának a költők, s csak prózaírók, drámaírók és tanulmányírók küszködnének a lét dolgaival, az akkor élő olvasók megértenék a múlt nagyjait. A kortárs költészet elsorvadása a klasszikus költészethez fűződő viszonyukat is szétroncsolja.

De hasonlót tudok elképzelni egy jövendő nyelvészről is! Szavakat vizsgál, mondatokat robbant ki a nyelv sziklás tömbjéből; jelzőket világít meg zöld fénnyel vagy pirossal; rostál, keresztez, szószerkezeteket nemesít – egyszóval végzi a maga dolgát. De ugyan végezheti-e, ha már nem lesz vers? Ha a szavak s ha a nyelv ritmusa nem edződik meg többé a költészet kohótüzében? A vers az emberré válás közben született meg, elpusztulni csak az elembertelenedés közben pusztulhat el.

A vers válsága tehát egyetlen percre se választható el még a tanulmányírás gyakorlatától sem. Az irodalom élő szervezet. Egy vesével még élhetünk, de máj és szív nélkül nem. Lehet, hogy felületi tünetek alapján sokan lemondtak már a versről, s azt hiszik, le is lehet róla mondani végképp. Sajnálom őket – az irodalom felszínes, könnyed ateistái ők. Én, aki egyszerre bajoskodom verssel és tanulmánnyal, Magyarországon csak árnyalati eltéréseket látok a műfajok „helyezésében”. Árnyalatit és időlegeset. Bárhogy keresem is a versíróknál különb prózaírót vagy esszéistát, nemigen találom. A költészet földre rogyására mutató ujj rámutathatna a tanulmányírás zavaraira is. Az esszékből ugyanúgy hiányzik a teremtő szubjektum, mint a versek mögül. Mert hol is vannak valójában a lázba hozó, korszakot és embert megpendítő esszék? Itt van körülöttünk, alattunk, bennünk a múlt. Itt van a félelem, a fölöslegesség égig örvénylő tudata. A fölöslegesen okozott fájdalmaké és halálé. Tükörbe néz az ember, s egyszer csak arra döbben rá, talán elvesztené az életét is, ha ismerné magát. Hol az esszé a határokon átkelő ember gyomorremegéséről? A szomszédunkban zajló lélek-301gyilkolásról, amit a vattával bedugott fülünkkel is hallunk? Hol a történelem szétdarabolásáról, amelyet úgy mérnek ki, mint egy kényszervágásban leölt ökör húsát? Nem esszét írunk, még akkor sem, ha tudnánk. Beszélünk csak és fecsegünk. Vagy interjút adunk nyakra-főre. Talán soha ennyi kérdés-felelet műfaj! Kötetek jelennek meg egymás után: Bertha Bulcsu beszélgetései kortárs írókkal. Simon Istváné az „írószobákról”. Kabdebóé a háborús és a háború utáni időkről. Mezei Andrásé, Nádor Tamásé, az Élet és Irodalom Látogatóban… című kötete. Egyik gyűjtemény tartalmasabb, mint a másik. Színesek, tárgyszerűek, fűtöttek. Helyenként érdekesebbek, mint az eredeti műfajban végzett teljesítmények. Szinte mindegyik beszélgetésben ott parázslik három-négy esszé lehetősége is. De ha nem kopogtatnak be a szerzőkhöz a kérdezők, talán az is homályban marad, ami a beszélgetés folyamán föl-fölcsapódik.

Nem egészen értem: a kor embere számára mért kell a vallomásokhoz harapófogó? A helyzet- és a korszakelemzésekhez mért kell gumivégű mankóra támaszkodni? Hogyan is mondja Ady? „Vallani: volt életem dolga!” Vagyis kötelessége. Szó sincs tehát öncélú magamutogatásról az ő esetében. Ami narcisztikusnak tűnhet, inkább csak eszköz.

Vajon hova tűnt ez a belső, vallomásos kényszer az íróból? Mintha egyedül félne nekivágni a sötétségnek, az ismeretlen és kínos dolgok bozótosának! Mintha a másikra bízná magát, akivel megoszthatja a félelmet és a felelősséget. Mintha megnyugtató volna számára, hogy a nehéz titkokkal majd ketten szembesülnek. Ketten a kimondott igenekkel és a kimondott nemekkel fölvértezve!

Mi lehet e mögött az interjúelszaporodás mögött? Az újságkorszak finom rémuralma? Beszéd- és beszéltetéskényszer? Személyiségzavar? A vérrel elkeveredett cenzúra és öncenzúra makacs vírusai? Az egyén eljelentéktelenedésének történelmi ténye?

A kérdések elsősorban persze magamhoz szólnak: hiába szeretnék, még mindig nem tudok, illetve nem merek menthetetlenül személyes lenni én sem. Pedig jól tudom, hogy velem azért történhetett meg néhány dolog – többek közt politika, barátság, szerelem, kisebbségi-ügyek –, mert egy veszedelmesen elszemélytelenedő korban alanyi ember kívántam maradni. Kötetlen, szabad, esendő, naiv, aki a saját élményeiből, de a filozófiáéból is, azt szűrte le, hogy „még a közösségi szellemet se közösségi tudat hordozza, hanem individuális”. (Nicolai Hartmann)

Vers vagy tanulmány? Nekem ez hamis választási feltétel. Egy tanulmány például sose lehet démoni vagy angyali. Félálomszerű vagy – mint Pilinszky alvó szege a jéghideg homokban – végzetszerű. Ilyen csak egy költemény lehet. Ugyanakkor semmiféle tökéletes vers se állhatja el a napot az olyan esszék elől, amelyekben száműzött meggyőződés töri az utat, vagy a kételkedés sötét vakondja araszol előre. A vers vagy tanulmány lehetősége helyett én a vers és a tanulmány ikerlehetőségét vá302lasztom. Ha tetszik: a lírát és az élményszerűen átélhető ismeretelméletet együtt.

A századokon át líraközpontú magyar irodalomban játszódjék csak le a hierarchiabomlás. Mondjanak csak le a versről az olvasók, sőt maguk a költők is! A nyelv nem mond le róla. Hiszen ha a világ megjelenése, mint ahogy Heidegger mondja, nem következménye a nyelvnek, akkor nem csupán „mi rendelkezünk a nyelvvel, hanem bizonyos értelemben a nyelv is velünk”. Még az se lesz baj, ha a költő már csak a maga számára ír verset. A költészet ebben az ínséges állapotában is megőrzi a világ újrateremtésének személyes titkát.

1987

Sándor Iván helyzetfölmérő előadását nemcsak világosnak, elszántnak, de lelkiismeret-ébresztőnek is tartom. Finom tűszúrásokkal és áramütésekkel arra akar ráhangolni bennünket, hogy évtizedes fáradtságunk, közönyünk ellenére, sőt a történelmi szócséplések ellenére is vegyük észre a korszakváltás visszafordíthatatlan pillanatait.

A finom tűszúrások és áramütések közé időnként egy-egy kalapácsütést is beiktat meggyőzésül. Ilyennek érzem például a Bergyajev-gondolathoz fűzött megjegyzését. A kitaszított orosz filozófus még a huszadik századi politikai válságsorozat indulásakor, közvetlenül az első világháború és októberi forradalom után kijelenti, hogy: „…maga a szellemi élet lehetősége is mélyen kérdésessé vált.” Ijesztő gondolatnak ez is elég volna mostani helyzetünkben, Sándor Iván azonban néhány lépcsővel lejjebb merészkedik Bergyajevnél. Ezt írja: „Nekünk ma már a szellemi élet kérdésessé válásának a következményeivel kell szembenéznünk.” Az új az, hogy a gondolkodás szörnyű szituációja magát a kultúrát tette mélyen kétségessé.

Ha mai irodalmunk rendbe rakásának a szándéka hozott is ide bennünket Debrecenbe, ezt az egyetemes, ezt az egész korszakot elsötétítő árnyékot nem ugorhatjuk át. Már csak azért sem, mert az árnyék a külső világgal együtt belső világunkat is meghódította. Remélem, nem teljesen.

Hadd álljak hát meg itt egy pillanatra.

Azt gondolom: bármilyen veszedelem fenyegeti is a világot, benne a kultúrát – a civilizációs ártalmaktól a politikáig –, a kultúra nem irtható ki, nem tüntethető el. Mert a kultúra a halottak műve is, akik fölött 303az élőknek nincs hatalmuk. Legföljebb arról lehet szó, hogy az embertelen rázattatás miatt mi zuhanunk ki a nagy és végtelen hagyományból, mint csontig lesoványodott halottak a háborús vagonokból.

De ha már a figyelem ilyen szigorúan ránk terelődik, döntési helyzetünkről is beszélnünk kell. A választás kényszeréről, illetve szabadságáról. Arról, hogy ebben a romlásról szóló darabban, amit a század történelme írt meg számunkra: színészek leszünk-e, vagy nézők?

Előadásában Sándor Iván is célzott ilyesmire, de a válasz megkeresésébe nem bonyolódott bele. Érezhetően ő inkább a külső körülményeket járta körül, vázolta föl: a politika és a történelem láthatóvá vált testmozgását kelettől nyugatig, belső viszonyainkban pedig a hatalmi erők és az irodalom folyamatos egymásnak feszülésében.

Magaslati objektivitását én azzal szeretném most kiegészíteni, hogy a nagy mozgás mellett az egyénre: az irodalom és a kultúra alanyára próbálom ráirányítani a lámpák fényét. Ráadásul sokak meghökkenésére politizálni fogok.

A Magyar jellemről szóló tanulmányában azt írja Babits, hogy magyar tragikus hősök bűne legtöbbször nem valamilyen félresiklott cselekedet, hanem mulasztás. Az, amit nem tettek meg.

Egy korszak lezárásakor és egy lehetséges új korszak kialakulása előtt nekünk vajon nem azt kellene-e legelőször tisztáznunk, mi az, amit az elmúlt évtizedekben elmulasztottunk?

Bevallhatjuk: a leltár elszomorító tétetekkel kezdődik. Írók voltunk, a szellem emberei, s bár jól tudtuk, hogy az írás szabadságától elválaszthatatlan az állampolgári szabadság, mégis úgy viselkedtünk, mintha elválasztható volna. Hosszú időn át nem az olvasóinknak s nem a lelkiismeretünknek írtunk, hanem a cenzorainknak. A főcenzoroknak és segédeiknek. Nem véletlenül vezeti be Sándor Iván se a neoudvari irodalom fogalmát. Fal mellett haladva némelyek persze így is eljuthattak a csillagokig; akik eljutottak, épp a neoudvari légkör miatt túlzottan vigyáztak arra, hogy megmaradjanak saját sávjukban, s ne kockáztassák eredményeiket. Mi tagadás: én a szakma hagyományára támaszkodva sokkal érzékenyebb, önfeláldozóbb, vérmesebb politikai készséget vártam volna pályatársaimtól, mint amit a legutolsó időket is beleszámítva, tapasztaltam. Mert egy írónak akkor kell igazán politizálni, amikor nem lehet. Amikor tilos. Amikor a szabadabb gondolat mindenhonnan kiszorul, s csak a nyelvben találhat magának menedéket. Most, hogy visszatekintek arra a múltra, amelyet Sándor Iván föltérképez, szégyenkezve vallom be magamnak: hányszor, de hányszor nem nyitottam ajtót száműzetésbe szorult érzelmeknek és gondolatoknak! Féltem talán? Nem hiszem. Inkább csak a rossz reflexeknek engedelmeskedtem. Például határozottan tudtam, hogy a szellemi életben is szükség van olyan emberekre, akik elvállalják az ésszerűtlen viselkedés következményeit, legtöbbször mégis 304megmaradtam – ha kívül is! – a korlátok közelében. Egyszerre voltam így büntetett és gyámolított. Akit zaklattak, de közben csábítottak is. Ez az állapot, ez a perverz eldöntetlenség kifelé még csak leplezte magát valahogy, de bent rengeteget pusztított. Zavarodottságom okát akkor értettem meg végérvényesen, amikor belebotlottam John Stuart Mill egyik mondatába. Ezt írja: „Korunk főveszélyét az a tény jelzi, hogy milyen kevesen mernek különlegesek lenni.” És nem úgy van-e ez már régóta, barátaim? A mi bátorságunk, ha van ilyen, nem a létezés bátorsága, nem is a nagybetűvel írható Politikáé, legfeljebb egy-egy politikai helyzeté. Az egész helyett, az egyetemes helyett – a részleté. Ebben kell keresnünk kisszerűségünk gyökereit is. Aki mindig meg akarja menteni és védeni magát, rákényszerül arra, hogy mosollyal keretezett, kis szituációkban is ezt tegye. A „kis szituációk” pedig, mint ahogy a tapasztalat erősíti, nemcsak erkölcsi érzékünket törpítik el, de életösztönünket is.

A fentiekből talán kiderülhet, hogy amikor az irodalom és a kultúra szó társaságában politikát emlegetek, sose a napi politika vak cselekvéseire gondolok, hanem morális készenlétre és a lélek függetlenségére. A laposabb valóság helyett a konfliktusoktól feszült, teltebb valóságra. Meggyőződésem: ha a nyolcvanegyes közgyűlés után önállóbbá válik az írótársadalom, s néhány vezetője nem áll át a hatalom oldalára, az irodalmunk ma fűtöttebb, teltebb, áradóbb. Egyrészt azért, mert nem a rossz megosztottság darabolja föl, hanem a jó, amelyre minden irodalomnak szüksége van; másrészt azért, mert hét év óta sokkal felszabadultabbak volnánk belül, márpedig a belső szabadság és az ihlet közvetlenül is föltételezi egymást. Lehet, hogy a ránk kényszerített civakodásban győztünk, közben azonban jó adag ihletünk elpárolgott.

Kultúra. Politika. Irodalom. Minden jel szerint ma zúzmarás térségek választják el őket egymástól. A háborúk, a fasizmusok, a szocializmusok, a gumikesztyűben dolgozó Civilizáció jól összevérezte mindegyikőjüket. Titokban mégis azt tételezem föl, hogy ez a közös megbecstelenítés előbb-utóbb új kapcsolódási igényt ébreszt föl bennük egymás iránt. Rokon vonásaik egyébként is nyilvánvalóak: a kormányzás művészete alapjaiban nem üt el az alkotóképesség más változataitól. Egy teremtő államférfinak például ugyanolyan szüksége van jó megfigyelőképességre, megfontolásra, leleményre, képzeletre, gyötrődni tudásra, sugallatokra, mint Goethének vagy Illyés Gyulának.

Lehet, hogy ez az összeboronálásos utópiám magánutópia marad, de korszakváltás előtt, amelynek a lázrózsái csakugyan megjelentek a Szovjetunióban, Kínában, Közép-Európában, a Baltikumban, mindenképpen újra kell gondolnunk bizonyos folyamatokat s bizonyos szerepeket.

Mindent megelőzve épp a politikáét. Már csak azért is, mert tisztán kell látnunk, hogy a politikának még sose volt akkora befolyása a történelemre, mint korunkban, különösen a második világháború óta. Földrészek politikája helyett világpolitikává terebélyesedett. Félelmetes és érzékeny ideghálózattá. Olyasféle szerephez jutott, mint a középkorban 305a vallás. Hatalma akkor csökkenhet csak, ha új értékek sorakoznak föl mellé ellenpontul. Mint a vallás mellé a reneszánsz világiasságával és a protestantizmussal. Mi más léphetne föl hasonló súllyal, mint ami klasszikusabb időkben mindig is föllépett: a kultúra és a művészetek.

S innen hajlok vissza kiindulásom lényegéhez: az íróknak ma sokkal inkább, mint eddig – politizálniuk kell. Illyés azt írta egyszer: politizálnunk a legnehezebb, a legveszélyesebb módon kell: hibátlan műveinkkel.

Eszményi célnak közülünk se tudna különbet mondani senki. De ahhoz, hogy a hibátlan művek megszülethessenek, olyan szellemi légkört kell még teremteni, amelyben a szabadság az író számára nem föltétel, hanem lelkiállapot; amelyben a mulasztásainkért erkölcsileg bűnhődnünk kell.

Ki teremtse meg ezt a légkört nekünk? A politika mai „ateistái”, legyenek bár nihilisták, legyintgetők vagy homo estheticusok, csak nagy sokára érhetnének el tartós eredményt. Bármilyen közhelyes is a mondat: az idő sürget bennünket. És a körös-körül tapasztalható zavarodottság is. A magyar társadalom már többször bebizonyította, hogy messzebb lát irányítóinál. S hogy politikai érzékenysége és tudása is árnyaltabb. Ha az irodalom eddig szerény eszközei ellenére segíthetett neki, néhány új eszköz, új lap kiharcolásával még inkább segítenie kell.

1988
Meztelenül, mint Ézsaiás

Az idén februárban úgy készülődtem Jeruzsálembe, mint aki virágvasárnapi kirándulásra indul. Már hetekkel az elutazásom előtt fűtögetett a remény, hogy nemcsak a silány, hazai tél elől szökhetem el tíz napra, hanem a reggeltől estig tartó, politikai kényszermunka elől is. Az előadások elől, a tagtoborzó és a választási gyűlések elől, s ráadásul végre íróként mozoghatok majd lengyel, francia, német, orosz, amerikai, kínai, szlovén, chilei, spanyol, ausztrál, török írók között, lazán, természetesen egy olyan országban, ahol az emberiség történelme Jézus sarujával lépeget át az időn, a cserepesre égetett bibliai tájakon. A bennem érlelődő jóérzést még külön táplálta az a tudat, hogy semmi különösebb kötelezettségem nem lesz a találkozó hat napján, legföljebb egy-egy irodalmi esten verseket kell majd felolvasnom. Azokat is magyarul.

Várhat-e ennél ígéretesebb tíz nap az emberre?

A megérkezésem ötödik percében azonban kiderült, hogy a felhőtlennek ígérkező izraeli vendégeskedésem elhamarkodott ábránd volt, mert a tanácskozás harmadnapján előadást vagy előadásfélét kellett tartanom, mégpedig egy kényes témáról: A költő mint forradalmár címmel.

A magamfajta nehézkes ember ilyenkor percek alatt összeomlik. Előadást tartani csak úgy, gátlástalanul, rögtönözve egy nemzetközi írótár306saságnak és érdeklődő izraeli értelmiségieknek? Odahaza még egy írószövetségi fölszólalás előtt is össze szokott rándulni a gyomrom, hát akkor idegenben! Megpróbáltam kibújni a váratlanul rám zuhant föladat alól, de a szervezők bátorító, sőt engesztelhetetlen mosolya lefegyverzett.

Másnap egy ültő helyemben írtam meg az alábbi vázlatos szöveget. Rossz kedvemet csak az enyhítette, hogy ha már belekaptam ebbe a rám kényszerített vallomásba, egyszer talán szabadon, gondos fölkészülés után, terjedelmi korlátok nélkül elmondhatom a magamét.

Íme, a jegyzetfüzetből kimásolt fölszólalás:

A költő mint forradalmár?

Ez a fölkínált téma, illetve témakör – akarva-akaratlanul is – két irányba indítja el a képzeletünket. Az egyik irány az esztétikum világa, a másik a politikumé. Ez az a két jól elkülöníthető tartomány, amelyben a költők újító és forradalmár szerepét vizsgálhatjuk. Említsük meg példaként Rilke nevét és Majakovszkijét. Mindketten a költészet forradalmárai. Az első sokkal inkább az esztétikum zárt világán belül harcolja meg s teljesíti ki a maga forradalmát, más szóval: a vers idegrendszerében, a vers mélytudatában; Majakovszkij viszont az életet közvetlenül megváltó és megváltoztató politika erejét engedi szétáramolni a vers testében, csontrendszerében, napkitöréses tudatában. A Majakovszkij-vers gyakran maga is tüntetés, verekedős forradalom.

A két egymással szembefordítható költői arcél talán túlzottan is szemlélteti a fönti tételt. Az esztétikum és a politikum kétfelé ágazása azonban csak nagy ritkán érzékelhető ennyire iskolásan. Vannak olyan költői életművek, amelyekben szétválaszhatatlanul fonódnak össze.

A kínálkozó példák sokaságából nagyítsuk ki Baudelaire pillanatát. Baudelaire 1857-ben írja meg legemlékezetesebb versét: az Egy dögöt. A vers, természetét tekintve, szerelmes versnek mondható. A mezőn bomladozó dög látványában megjelenik előtte kedvese széthulló teste. A profán vízióban történelem és szépség szembesül egymással. Az elmúlás érzéki átélése és a múlhatatlanság, mivelhogy a szerelem fölibe magasodik a legrondább pusztulásnak is. A versben még egy kisikló hasonlat sem utal a társadalomban élő ember jogi, politikai vagy erkölcsi gondjaira. Baudelaire mégis költő-forradalmárként áll elénk, mert rátalálva a modern ember életét meghatározó ambivalenciára, a meghasonlás borzongató emelkedettségére, új sorslehetőségekre nyitja rá tekintetünket. A szörnyűségek átélésére kényszerít bennünket, és egyidejű túlélésükre is.

Ha a tizenkilencedik századtól elszakadó modern korszakunk magaslatáról vizsgáljuk meg ezt a maga korában vakmerő, szemléletet forradalmasító verset, túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy Baudelaire költeményében – szinte prehistorikus formában – az játszódik le, amit a huszadik század embere a háborúk, a haláltáborok egyetemessé táguló meghasonlásaiban sorra átélt. Gondoljunk csak Adorno lélegzetelállító 307mondatára, mely szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Adornónak morálisan igaza volt, de a létezés egészére kitágítani ezt az igazságot, ezt a törvényt, lehetetlen. Ahogy Baudelaire versében a bűzlő, a bomló dög tárgyiasult látványát legyőzte a szerelem testi és metafizikai érzése, úgy az élni akarás hatalma épp az elborzadás pillanatában kezdte legyőzni a hullaként bomló huszadik századi történelem hatását.

A meghasonlásainkat kifejező baudelaire-i érzékenység csak egyik példája annak a költői forradalomnak, amely közvetetten, érzelmi és lelki áttételek révén anélkül képes átalakítani az életünket, hogy egyetlen lázító szót is ejtene a politikáról, a társadalmak mélyén munkáló forrongásos erőkről.

Baudelaire forradalmasító költészete mellett rögtön megemlíthetjük Walt Whitmanét, Rimbaud-ét, Apollinaire-ét, aki megközelítően se politizált olyan küldetéses szenvedéllyel, mint Ady Endre, de aki az Égöv című versében időélményünket az egyidejűség hatalomra emelésével visszafordíthatatlanul forradalmasította. A világban szétszórtan zajló történetek nem egy följegyzésre méltó eseménysor, eseményhalmaz részletei többé, hanem látomások. És több bennük az ihlet, mint az adatszerűség, több a filozófiát tápláló érzékenység, mint a leltározó hajlam.

Bármilyen vonzó és kalandos lenne is elindulni ebbe az irányba – az esztétika irányába –, s föltárni, hogy a stílus, a nyelv, a képzelet átalakítása révén hogyan járultak hozzá a költők az élet folytonos átalakításához, azt hiszem, most nem ezt az utat, hanem a másikat kell választanunk. Annak a megbeszélését, hogy a költő az esztétikai közvetítések mellett, illetve azokon túl, lehet-e és milyen formában lehet a társadalomban forradalmár?

Mielőtt azonban nekivágunk az útnak, kérdezzük meg komolyan magunktól: szükséges, hogy a regénynek, a versnek, a drámának, egyáltalán bármilyen irodalmi alkotásnak irodalmon túli föladata is legyen.

Azt hiszem, a kérdésre nem válaszolhatunk egyértelműen. Néha szükséges, máskor nem. Hely és idő, történelmi helyzet és történelmi idő alakítja a választ. Vannak irodalmak, ahol ezeket a kérdéseket az elavult kérdések közé sorolják, de abban a térségben, ahonnan mi jöttünk ide néhányan – lengyelek, csehek, szlovének, szerbek, oroszok –, ez még mindig létfontosságú gondot jelent. Hisz olyan országokban, ahol évtizedeken át még a lélek se lehetett független, az írásnak mindent kell váltania. Az összezsugorított lélek helyett nagy lelket kell – ellenállóként – fölnövesztenie magában. A diktatúrák a mi tájainkon mindenütt provinciálissá tették az életet. Azzá a képzeletet, reményt, a kezdeményező akaratot. Vajon megteheti-e az író, hogy finnyáskodó arisztokratizmussal hátat fordít ennek a tapasztalatnak? Ha megteszi, az irodalom létét ássa alá. Ugyanis mindig erkölcsi züllésbe torkollik, ha nem vesszük észre, vagy ha nem akarjuk észrevenni a morális problémákat. Ki merné például tagadni, hogy a hagyományosan nagy és gaz308dag orosz prózairodalom nem a rosszul értelmezett alkuk és elhallgatások miatt hanyatlott-e meg olyan ijesztően a szocializmus korszakában?

De nézzük más oldalról is az írók szerepét a diktatúrák országaiban.

Mit vesz el elsül minden elnyomó hatalom az alattvalóitól?

A nyelvet.

A szabad beszéd esélyét.

Nem véletlen tehát, hogy a megsértett igazságösztön oda húzódik vissza, ott keres menedéket, ahol a nyelv mindig a legnagyobb ellenállásra képes: az irodalomba. Hogy mondja az Ótestamentum? Kezdetben vala az Ige. Azaz: Isten világot teremtő szava. Értelemszerűen ez azt jelenti, hogy mi a szó szülöttei vagyunk. A szó leszármazottjai. Aki tehát ezt veszi el tőlünk, az eredetünktől szakít el minket. Egyszóval: a valóságunkat és a létezésünket tagadja.

Sokan tán furcsálkodva fogadták, hogy a politikai és társadalmi rendszerében megújuló Cseh-Szlovákia elnöke író lett. Továbbá azt is, hogy a politikai mozgalmak élén Magyarországon, Romániában, Jugoszláviában, sőt Szolzsenyicinre gondolva kezdetben még a Szovjetúnióban is, írók álltak. Nincs ezen semmi ámulnivaló. A nyelv ellenállása és titkos képességei miatt az irodalom halmozta föl életünkben a legtöbb emberi, társadalmi konfliktust. A legtöbb dühöt, kétségbeesést, dacot és reményt. A szabadság milliméterről milliméterre haladva előre, az irodalomban terjeszkedett a legszívósabban. Régi tapasztalat, hogy aki tiszta feszültségektől telített konfliktusokkal gazdagítja a valóságot, az a szabadság útját egyengeti.

Az író Közép- és Kelet-Európában nemcsak azáltal keveredett életveszélyes szituációba, hogy írt vagy épp tüntetőleg hallgatott, de kényes szituációba keveredett az életével is. Műve hitelesítéséül gyakran politikai nyilatkozatokat írt alá, utcára vonult tüntetni, sőt börtönbe vagy száműzetésbe. Azt mondhatnánk, hogy a testével is politizált. A testével, mint az önök ószövetségi költő prófétája, Ézsaiás, aki meztelenre vetkőzve járta a város utcáit, hogy a Bibliából ismert súlyos vádjainak és jóslatainak emlékezetes nyomatékot adjon.

Sajnálnám, ha bárki félreértene. Nem ilyen harsány s tüntetően politizáló forradalmárnak képzelem el korunk költőjét, de ha összezárul körülötte a világ, ilyennek is elképzelem. Idézzük csak föl egy pillanatra a másik prófétaelődöt: Jónást. Ő se ment önként, magától Ninivébe, kiáltani a város ellen, a bűn ellen, végül mégse tehetett mást, mint hogy megadja magát sorsának és elszenvedje még a Cethallal való találkozását is.

Bevallom, hogy én eddig is, ezután is szívesebben hallgatom a Jónás-Szolzsenyicinek, a Jónás-Havelek történeteit, mint azokat a négy égtáj felől érkező, fáradt híreket, hogy vége a költészetnek, és hogy az utolsókat rúgja. Sőt nemcsak a költészet haláltusája zajlik, hanem általában az irodalomé. Ha így „haladunk előre”, talán még az a cinikus fölfogás is meggyökeresedhet tudatunkban, hogy az emberiség történetében nem 309mindig volt irodalom, tehát nincs is rá föltétlenül szükség, legalábbis az idők végezetéig.

Ezzel szemben én épp azt gondolom, hogy civilizációnknak soha olyan nagy szüksége nem volt még az irodalomra, a költészetre, mint ma. Hisz naponta kell kínosan ráébrednünk, hogy szellemi, lelki, hitbeli képességeink egyre jobban kimerülnek; hogy nincs a mai életnek egyetlen pontja sem, amelyet a józan értelem ne kérdőjelezett volna meg. Múlik a század, vele együtt a második évezredünk is Krisztus után. Mi az, amit a legutolsó kilenc évtizedünkben lecsupaszított mondatokban egyértelműen elmondhatunk? Azt mindenképpen, hogy több volt benne az erő, az erőszak, a mefisztói logika, mint a hit, a megértés. Több a gonosz zsenialitás, mint a zsebkendővel integető kéz. Nem beszélve a tömegőrjöngésekről, a tömegsírokról, a személytelenség folyamatos offenzívájáról. Ha jól emlékszem, épp Czeslaw Milosz írt arról – aki sajnos, most nem lehet itt közöttünk –, hogy korunkat az egyes számból a többes számba való menekülés is jellemzi. Ami egyértelműen azt jelenti: elveszett az alany szerepe a világban. A személyiségé. Hogy mondta valamikor Descartes? Gondolkodom: tehát vagyok. S hogy tágította ezt ki egy huszadik századi magyar költő, József Attila? „A világ vagyok, minden, ami volt s van.”

Igen, a költők akkor lesznek, lehetnek, pontosabban fogalmazva: akkor forradalmárok, ha az elszemélytelenedő világban, a száműzetésbe hajszolt alanyt hazahívják, és minden, apránként elvett jogot visszaadnak neki.

Ne felejtsük el: a világot manapság inkább csak bemutatják nekünk. Televízión, újságokban, képeslapokon. De többnyire a zavarodottság, az érdekesség, a szétesés állapotában. Csak elvétve teremtődése közben. Ezzel szemben a költők mindig a saját világukat teremtik meg és mutatják be, fölcserélhetetlen képekkel, érzelmekkel, műként kidolgozott sorsukkal. És ha filozófiailag igaz az, hogy még a közösségi gondolat is csupán az egyéni tudatban fejlődhet és fejeződhet ki a legtisztábban, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy mindent, ami szellemi, ami tárgyiasult és egyetemes ebben a világban, a legátélhetőbben a lírai én tudja kifejezni és közvetíteni.

1990
A Magyar Kultúra Háza Moszkvában

Nekem ma egy házat kell fölavatnom: a Magyar Kultúra Házát, itt Moszkvában. Szeretném, ha szavaim csak annyira lennének ünnepélyesek, amennyire egy fölemelt, baráti kéz is ünnepélyes lehet, vagy két összetalálkozó emberi tekintet a májusi verőfényben.

310

Hadd kezdjem rögtön a közepén. Lehet, hogy ennek a háznak már réges-rég meg kellett volna nyílnia: tíz éve, húsz éve, harminc éve, hiszen a mi huszadik századi történelmünk megrendítően összevérzett, összekevert és összemocskolt bennünket. Közös dátumaink sötéten néznek ránk az első világháború éveiből, a másodikéból, aztán 1956-ból, 68-ból és későbbről is. A háttérben őseseményként, természetesen ott komorodik az 1849-es év, amikor ellenséges érzelmek nélkül, puszta hatalmi számításból, Európa békéjére hivatkozva, I. Miklós cár seregei földbe taposták Magyarország szabadságharcát. Következményeiben, Mohács után, ez a leveretésünk volt a legvégzetesebb, mert ettől az eseménytől kezdve érlelődik meg a magyarság Trianonnal bekövetkezett tragédiája, mely a több századon át jelentős európai nemzetből mára egy körbenyirbált kis országot hagyott ránk örökül.

Mit szerettem volna ezzel a gyors leltárral fölidézni? Mindenekelőtt azt, hogy bár sorsunk a történelmi lét mélyrétegeiben is összefonódott, mi mégis egymás katonáit és halottait ismertük és ismerjük inkább, mint egymás gondolatait, stílusát, szellemét.

A durva tájékozatlanság leghajmeresztőbb példája talán Nyikita Szergejevics Hruscsov úr egyik ártatlannak tetsző elszólása volt. Valamikor az 1956 utáni időkben Miklós cár föntebb emlegetett, magyarság elleni merényletéről beszélt. Beszédében nemcsakhogy elítélte a múlt századi nagy orosz birodalom bűnét, de utólag meg is követte miatta a magyarságot. A megkövetésben azonban nem volt köszönet. Az 1956-os szovjet beavatkozást ő jóvátételként értelmezte. Miklós cár hátba támadta az osztrákokkal küzdő magyarokat, ezzel szemben a Szovjetúnió baráti segítséget nyújtott nekik, hogy az ellenforradalmat leverhessék. Ekkora tévedések csakis olyan világban születhetnek meg, ahol az élők és a holtak logikáját egy nagyhatalmú ideológia szabja meg; ahol a valóság nem valóság, a történelem nem történelem, hanem a vérengző tudat látomása.

Ha már rég működött, pontosabban működhetett volna egy ilyen ház Moszkvában, amelyet most az önök jelenlétében avatunk föl, talán sok gomolygó félreértést segíthetett volna eloszlatni vagy finoman kiigazítani. Tudniillik ez a Ház nem a politika háza lesz, nem az államé, nem az alkalmazkodni kényszerülő diplomatáké, hanem a saját hatalmát visszakövetelő szellemé. Azé a szellemé, amely a szétszórt jelenségeket szeretné egyben és együtt látni, amely nem ellenségeket keres egy másik gondolatban, kultúrában, világképben, hanem a rokon vonásokat keresi. A közös csodát; a mozgékony, a sokarcú igazság eredetét. Mondjuk ki nyíltan: évtizedek óta nem a szellem, hanem a propaganda terrorja alatt éltek s élnek még népek ma is ebben a térségben. S ez a terror semmivel sem okozott kevesebb szenvedést a tudatban, sőt a mindennapi életben sem, mint amit a hadseregekkel körülabroncsozott, látható diktatúrák okoztak.

311

Hogy mondta Bacon? A tudás: hatalom! Az elkövetkező időkben nekünk újra érvényt kell szereznünk ennek a leronthatatlan gondolatnak. Vagyis: a többszólamúságot nemcsak a hadakozó pártok között kell kialakítanunk, hanem a politikai és a szellemi hatalmak egymást fegyelmező világán belül is.

Utópia ez?

Lehet.

Annyi azonban bizonyos, hogy az emberiség a századvég utolsó évtizedében visszavonhatatlanul új korszakba lép át. Szellemes vagy inkább szellemeskedő újságírók szerint: új kísértet járja be a földet. A kivérzett kommunizmus kísértete helyett a demokrácia kísértete. Számolni a jövőben ezzel kell majd, mint a tizenhatodik században a reformációval, a tizennyolcadikban pedig a fölvilágosodással.

Az új kísértet azonban – valljuk be – nem makulátlan. Kimagasló erényei mellett olyan alkati hibákban szenved, amelyek bizonyos esetekben még a létét is megkérdőjelezhetik. Elég, ha csak a jómódban élő demokratikus társadalmak felszínes és gondolat nélküli közéletére gondolunk. A népszerű sajtó törvényszerűen olyan alternatív kultúrát hoz bennük létre, amely nemcsak az értelmiséget teszi fölöslegessé, hanem magát az évezredek hagyományára támaszkodó kultúrát is. Ma már világosan látjuk: minden demokrácia egyoldalú, amely a test és a lélek szétválasztásának mintájára rangsort állapít meg az anyagi értékek javára a szellemiekkel szemben. Éhes hassal, persze – miként egy magyar szólásmondás tartja – nem lehet himnuszt énekelni. Toldjuk meg ezt az igazságot annyival, hogy kiégett, sivatagi lélekkel sem.

Ha közhelyek is ezek az utóbbi mondatok, el kell ismételnünk őket. S épp egy ilyen szellemet szolgáló ház megnyitásán, hiszen a magunkfajta kis nép semmi másban sem lehet egyenrangú az olyan nagy népekkel, mint önök, oroszok, csupán erkölcsiségében, magatartásában s a kultúrateremtés önfeledt izgalmaiban.

Kedves moszkvaiak! Itt állunk ebben a teremben egymással szemközt. Arc arccal, szem szemmel is beszélgetve. Azt hiszem, nyugodtan bevallhatjuk egymásnak, hogy a kommunizmussal mindketten egy gonosz kört futottunk be. Többet mondok: háborút éltünk végig. Egy absztrakt háborút, amelyben az értékek ugyanúgy tönkrementek, elpocsékolódtak, mint a valóságos háborúkban. S nem a test, hanem a lélek halt meg az ütközetekben. Ennek a háborúnak önök is, mi is egyaránt vesztesei vagyunk. S ami a történetben a legfélelmetesebb: ki-ki önmagát roncsolta szét és verte tönkre. Szolidaritásunk alapja így leginkább tán végső kimerültségünk és halálos fáradtságunk lehet.

Hogy, mint népekkel, mi lesz velünk a továbbiakban, nem tudjuk. De azt igen, hogy a Birodalom most zajló drámai változásával párhuzamosan előítéleteink is megváltoznak, sőt megszűnnek, és összezsugorodott kíváncsiságunk is megnő. Azt persze megjósolhatom, ha el akarja valaki hagyni Magyarországot, szerencsét próbálni nem ide települ ki önök312höz, hanem Hamburgba, Párizsba, Los Angelesbe, de ha valakit, mondjuk, a szenvedésben megigazult élet mélységei vonzanak, megeshet, hogy minden idegével az önök kultúrája felé fordul. Mert ha egyelőre az orosz irodalom nem tesz is föl olyan kérdéseket, amelyeket a múlt században Dosztojevszkij föltett magának, azaz az emberiségnek, bizonyára eljön az idő, amikor a maiak vagy a holnapiak majd újra fölteszik maguknak és mindnyájunknak. Hogy miért hiszek ebben ilyen erősen? Azért, mert tudom, hogy az a mérhetetlen sok gyötrelem, amelyet ennek a hazának a lakói forradalmakban, háborúkban, Gulagon és a diktatúrák fojtogató hétköznapjaiban végigéltek, nem múlhat el nyomtalanul. A végleteivel is művészi alkotásokért kiált. És még valamiért. Az érdek és a hasznosság kultúrájával szemben ismét meg kell erősödnie egy olyan kultúrának, amely a vallásoktól függetlenül is szentnek meri majd újra nevezni az életet: metafizikai tüneménynek. Talán egyetlen nép művészetében sincs olyan erős hagyománya ennek, mint a határokat vakmerően messze túllépő orosz művészetben.

A feszültségek közt születő jövőben a Magyar Kultúra Háza hídfő szeretne lenni az orosz és a többi itt élő nép szellemisége és a magyar szellemiség között. Az egyenrangúság és a kölcsönösség alapján. Ha ezekre a frissen meszelt falakra emlékeztetőül fölírhatnék egy mondatot, ezt írnám föl: csak az az ország, csak az a nemzet marad fönn a történelem számára, amely kultúrát tudott teremteni.

1990
Kutyaugatás

Kutyaugatásra ébredek, de az első, zavaros pillanatban még nem fogom fel: az álom folytatódik-e velem vagy a valóság. Sőt azt se, hogy Zámolyon vagyok-e vagy kint Esztergomban. Kinyitom kábán a szemem s körülöttem egy nagy, idegen szoba, elárasztva ikrás fénnyel, mintha a tegnap esti tévézés után valaki elfelejtette volna kikapcsolni a készüléket. Lassan eszmélek rá, hogy a kékes fény nem mesterséges fény, hanem a Holdé. S mire teljesen föltisztul az agyam, az is kiderül, hogy nem vidéken vagyok, hanem idehaza, Budapesten. A magam megnyugtatására ki is nézek az ablakon, a Sashegy lejtőjének a bokrait ugyanaz az ikrás fény ezüstözi, mint a szobát.

Közben fölcsattan újra az előbbi kutyaugatás. A hang jöhetne egyenesen a Holdról is. A monológ árnyalt, sejtelmes és drámai. Egy sor panasz, öt sor dühös kifakadás, két sor tűnődés.

Az egész világegyetem a rendíthetetlen fölszólalóra figyel. A házak, a kémények, az árkon túli galagonyaerdő. Őrá figyelnek a Farkasréti temető halottai is. A csönd szüneteiben nagy terek csúsznak közelebb egymáshoz – azok is hallgatóznak.

313

Eltéveszthetetlen falusi hangulat! Gyermekkorom hány ilyen nagyra növesztő éjszakája raktározódott el bennem, Zámolyon! Süt kint a telihold, ugat vagy vonyít egy magányos kutya s én a talpamtól a fejem tetejéig azt élem át, hogy minden moccanásnak, fénynek, zajnak szédítő távlata van – s hogy nemcsak a szünetekkel fölszabdalt kutyahangok érintkeznek a végtelenséggel, hanem én is.

Negyvenvalahány esztendő után most ugyanezt érzem. A tágasságot kívül, belül.

De hogyan lehetséges az, hogy mindezt egy kutyaugatásos éjszaka fakasztja föl bennem s nem egy vers, nem egy regény, nem egy előző este látott dráma, melyben vergődő emberi szívek között sétál föl-alá a megfiatalodott végzet? Sohase voltam megszállott könyvolvasó, de öt-hat évvel ezelőtt nem történhetett meg velem, hogy legalább másnaponként ne kondult volna meg bennem egy-egy József Attila-sor, egy-egy Szabó Lőrinc-vers, Pilinszky, Rilke, Éluard, vagy hogy ne halljam meg újra és újra Semprun Nagy utazásának a vonatzaját a hóval és halál előérzetével telített Moselle völgyéből. Lótottam-futottam akkor is, szervezkedtem és politizáltam, de mintha egy ablakon kibámuló női arcban előbb megéreztem volna Csehov drámáinak mindenkor időszerű üzenetét, mint ma: az unalom társaságában a tébolyt, a tehetetlenség szomszédjaként az eszelősséget és az önpusztítást. Regények, versek, színdarabok? Kétségbeesve kell bevallanom, hogy egyre messzebb ügetnek tőlem is, mint Ady eltévedt lovasa a ködben.

Mi történt velem, velünk? Egyszerűen csak az, ami a Nyugati Ember civilizációtól áthangolt életében lejátszódott? Nevezetesen az, hogy az élet körülményei, eszközei fontosabbakká váltak számára, mint maga az élet, s hogy a kultúrát egyre kevésbé tekinti tájékoztató, szervező és összetartó erőnek, mint régen, mivel a „készen kapható élet”, a „készen kapható szabadság” sokkal pontosabban működik, mint az, amit a saját verítékével ő maga teremtene meg? Szó sincs ilyesmiről! Hol vagyunk mi még ettől a gondosan megszervezett fényűzéstől?!

Az irodalomtól, a művészetektől, egyáltalán a szellemi élettől történt eltávolodásunkat mi két okra vezetjük vissza: az életünket túszul ejtő politika zsarolására és az idő sürgetésére. Azzal csitítjuk, például, romló értelmiségi lelkiismeretünket, hogy a történelem ritkán kínál föl olyan alkalmakat Magyarországnak, mint amilyet most tár elénk, s ha ezt elmulasztjuk, soha többé nem ismétli meg ajánlatát. Ebből pedig az következik, hogy regényírás vagy önfeledt regényolvasás helyett nekünk a valóságban kell új regényhelyzeteket megoldanunk, s ezt nem szemlélődéssel, hanem önfeláldozó testbedobással érhetjük csak el.

Az első perctől kezdve tudjuk, hogy amennyire igaz ez az érvelés, legalább annyira kenetteljes és hamis. Felemás. Rövid távon célszerű, hosszú távon meghasonlás, és mi mégis rendszeresen odabújunk mögé. Olyasmi ez, mintha erkölcsileg nehéz helyzetben úgy egyezkednénk ma314gunkkal, hogy ne mondjunk le jellemünkről, de bizonyos célok érdekében ideig-óráig szüneteltessük.

De lehet-e szüneteltetni a kultúrát? Fölfüggeszthetjük-e akár napokra, akár órákra is tetszés szerint?

Ideje lenne ráébrednünk, hogy épp a legválságosabb helyzetekben tehetjük meg a legkevésbé. Hisz mi más a kultúra, mint az élet legpontosabb és legizgalmasabb értelmezése? Sőt ha a politika közhelyeitől eltávolodom, még azt is meg merem kockáztatni, hogy maga a szabadság is a kultúra egyik változata, elvégre lelki függetlenségünk mindenkor függ attól is, hogy mennyire vagyunk műveltek, világot befogadók.

Azt mondják, ha egy állat ösztöne összezavarodik, ez az állat előbb-utóbb belepusztul a bizonytalanságba. Érvényes ez a megfigyelés az emberi közösségek életére is. Ha, mondjuk, egy nemzet irodalma, külső vagy belső bajok miatt meggyöngül, a bajok nem csupán a versek, a regények, a kritikák színvonalán hatalmasodnak el, hanem az élet minden területén. A gondolkodás és a társalgás stílusán, el egészen a szavak köznapi létezéséig. Mert ilyenkor a szavak ugyanolyan gyorsan szegényednek, nincstelenednek el, mint rosszabbodó társadalomban a legkiszolgáltatottabb rétegek.

Az író és az olvasó eddig, tehát még a közelmúltban is, az igazmondás és a halhatatlanság iránti titkos vonzalmában forrt össze egymással. Elég fölidéznem a hatvanas-hetvenes évek egynéhány emlékezetes szerzői estjét – mondjuk Nagy Lászlóét és Pilinszkyét –, amikor ez a viszony nemcsak az olvasás klasszikus csöndjében, de szinte látványosan is kifejeződött. Az esteken tömeg szorongott, s a színpad és a terem levegője érzékfölötti eseményektől izzott: angyalok léptek mellénk utcai ruhában, összeesküvők, boldogok, dacosak, boldogtalanok; máskor pedig kutyák ugattak meg bennünket a világvégi kutyaólak mellől.

Manapság ilyen összehangolódás, feloldódás és fesztelenség elképzelhetetlen az irodalom háza táján. Az élet, a halál, a túlélés, az erkölcs kérdései s másfajta transzcendenciák is a napi hírek álarcát öltik magukra és gyorsan kihunyó képekben sodródnak elénk. József Attila vagy Baudelaire „maradandó hírei” helyett a New York Times vagy a Magyar Hírlap napi újdonságaira figyelünk. A nagypolitikákra és a kicsikre egyaránt.

Az irodalom pedig eközben vesztegel, veszít. Tragikus népességcsökkenésünkhöz hasonlóan ijesztően csökken a jó könyvek száma. Az ihletett, komoly könyveké.

Bűntudat ugraszt ki az ágyból: a magam felelőssége. Tudom, hogy Magyarországnak soha ilyen nagy szüksége nem volt az irodalomra, az irodalom feszültségteremtő s -oldó tisztességére, mint ma s én megint háttal élek neki. Mit is jegyeztem föl egykor biztatásul magamnak? Azt, hogy a művekben megfogalmazott igazságok mindig teret kérnek maguknak a műveken kívül is! Elfelejtettem volna?

315

Péter többszöri árulása jut eszembe a Bibliából, miközben odalépek az erkélyajtóhoz. Épp most ereszkedik alá a Hold a szomszéd telek csupasz diófájára. Az ágak feszesek és mozdulatlanok. Ugatni kezd ismét a kutya. Hatalmas kört fut be az űrben a hangja. Amikor elhallgat, az egész világ súlyosodik el a csöndtől.

1991
Századok megcsonkított teste

Töredelmesen kell bevallanom, hogy ezt az ökumenizmus jegyében fogant kiállítást, melyet Rónay Lászlóval közösen nyitunk meg, Önökkel együtt, én is csak most látom először. Egy héttel ezelőtt ugyan jártam itt, ezekben a termekben körülnézni, de akkor még mindegyik, kiállításra várakozó tárgy: kép, szobor, feszület, ikon, úrasztalterítő, szentségtartó s Károlyi Gáspár Óbibliája a maga külön csendjében feküdt a padlón, vagy félig kicsomagolva árnyadozott a múzeumi dobozokban.

Nem titkolhatom el, hogy az első pillanatban zavart, sőt bántott is ez a raktári zűrzavar, mert hogyan méltasson majd és hogyan értelmezzen az ember olyasmit, amit nem ismer; de néhány perces ténfergés után váratlanul épp az összevisszaság, a kihívó formátlanság kezdett izgatni. Mai helyzetünk nagy metaforáját fedezhettem föl benne. Azt a politikai, érzelmi s filozófiai rendezetlenséget, amely súlyosan megterheli életünket. Hisz bárhova nézünk, bárhova magunk köré, a legfontosabb dolgaink a földön hevernek: századok megcsonkított teste, kitakartan vagy takaratlanul, mint padlásra földobált, pókhálós Krisztus-szobrok. Ugyanígy szellemi korszakok is, stílusok, események, eligazító gondolatok nélkül, a történelem félhomályában. Történelem? Múlt? Mint lélegző valóság? Érdemes tán egy fél percre fölidéznünk a nemrég lezajlott, nevezetes napnak: június harmincadikának a hangulatát. Hogy készülődött az ország heteken át az előzmények nélküli, kivételes ünnepre! Végre fölszabadulunk! Végre négyszázhatvanöt év után a jövőnket többé nem egy másik nép, nem egy másik nagy birodalom oldalán kell elképzelnünk, hanem magunkban! S mi lett a készülődésből? Ernyedt, mentegetőző és fásult szónoklatok. Leengedett vállak. Mintha nem is százados betegségből lábaltunk volna ki, hanem egy közönséges, tavaszi náthából.

Természetesen, nem a vad harangozást hiányolta az ember, nem a gátlástalan, nemzeti hejehuját, inkább csak azt a csöppnyi hitet, amellyel újra lehet kezdeni az életet s elrendezni magunk körül, ami elrendezetlen.

Igen, ez az árnyék is itt feküdt rám akkor, a terepszemlén s amíg Dávid Katalin, a kiállítás rendezője, a föltámasztásra várakozó tárgyak kö316zött tovább kalauzolgatott engem, hirtelen azt éltem át, hogy én már nem csupán a szakrális művészetek vonzáskörében mozgok, nem csupán a magyarországi ökumenizmus Golf-áramlatainak az enyhületében, hanem egy sokkal tágasabb körben is: a történelemében.

Nem túlzom el egy ilyen célzatosnak is tekinthető kiállítás jelentőségét? Nem ruházom föl olyan jelképes tulajdonságokkal, amelyek pillanatok alatt lefoszthatók róla? Végül is mi csiholható ki egy misét szolgáló régi kegytárgyból vagy egy úrvacsorai kehelyből ezerkilenszázkilencvenegy nyarán? Ugyanaz, ami egykor a keresztény és a keresztyén szóból? A gyűlölködés emléke? A vallásháborúké? A lélekben is több részre szakadt Magyarország ismétlődő drámája? Vagy az ateizmus politikai farsangja után már ennyi se?

Azt hiszem, ez az a pont, ahonnan körülnézve, a szokásosnál többet érthetünk meg történelmünk és kultúránk, másokétól elütő természetéből.

Vannak országok, ahol ezer esztendős várak, többszáz éve fönnálló s „működő” katedrálisok, gótikus udvarok, épen maradt reneszánsz termek tartják ébren az emberekben a múlttal való összetartozásuk tudatát. Nálunk szinte semmi se maradt meg a maga szervességében, s az időtől külön is megnemesedő csodájában. Legföljebb foghíjasan. Csupán a részletek részlete élte túl a századokat. A torzók. A töredékek. A franciák, az angolok mindig valóságos várakat, templomokat restaurálnak. Mi viszont többnyire csak a tudatunkban megmaradt várak, katedrálisok, toronyszobák, tróntermek, udvarházak szellemképét állíthatjuk helyre. Egy-egy véletlenül előkerült láncing vagy öklelőrúd körül a lovagkort, s Mátyás visegrádi csipkés kútja körül az egész magyar reneszánszot. Valahogy úgy vagyunk mi a történelmünkkel, mint Pilinszky az elszegényedett anyanyelv néhány alapszavával: az éhség, a megérkezés, a búcsúzás, a szeretet, a remény szó boldog vagy boldogtalan tériszonyával. Mindegyik mögött a világ lüktet. S a kevés szó mögött semmivel sem kisebb világok, mint a hömpölygő szavak mögött. Persze csak akkor, ha mi magunk vagyunk a szó, a képzelet, az akaraterő s a világteremtő ösztön.

Aki ezzel a folytonos kiegészülést kereső tudattal néz szét ezekben a termekben s nézi meg a karizmatikus idő feszültségével körülvett tárgyakat, külön-külön és együtt, szinte az egész magyar történelmet megidézheti magának. De legérzékelhetőbben talán a mohácsi vész utáni időket, a reformáció korát, az ellenreformációét, amelynél sem addig, sem utána nem voltak nagyarányúbb és termékenyebb évszázadai a magyarságnak. Meggyőződésem, hogy még a múltszázadi reformkor se volt nála lázasabb és magasabbra törő. A korszak hőse: a hittel élő, megrendíthetetlen ember. A küzdő, a vergődéseiben is tiszteletet parancsoló jellem. Bizonyára nem véletlen, hogy a magyar irodalom, igen a magyar nyelvű irodalom ennek a korszaknak a legmaradandóbb alkotása. Megszülője tagadhatatlanul a protestantizmus. Természetesen, ha a protes317tantizmus Magyarországon csak vallás lett volna, nem szárnyalja túl önmagát s legföljebb a teológiát gazdagítja. De az első perctől több volt ennél! A reformációval a magyarság nem csak a külsőségektől megfosztott hithez tért vissza, hanem a hit által s a fölfedezett nyelv által saját magához is! A legbensőbb kérdéseihez: bukása okától kezdve a nekivaló ízlésen át a megújulás elkerülhetetlen föladatáig. A protestantizmus – ne tagadjuk – bizonyos értelemben a szabadság neve is volt a XVI. és XVII. század magyar világában; és a magyar szabadságharcok sorában az első szabadságharcé.

Ezekben a termekben akad néhány „kiállítási tárgy”, amely ennek a szabadságnak és roppant erőfeszítésnek a gyümölcse. Legelső helyen Károlyi magyar bibliájára gondolok. A tizenhatodik századi Magyarországnak talán ez a Szent Könyv volt a legmagasabb hegylánca. A megmásznivaló Himalája-csúcs! Itt lehetett és itt kellett kipróbálni, mire képes a nyelvünk, a képzeletünk, az igazságérzetünk. A korszak nagy záró és egyúttal nyitó képét: az Utolsó Ítéletet Michelangelo is az Isten házának festette meg: azért, hogy a kétségbeeséstől a hit által megválthassa magát az ember. Károlyi Gáspár hasonló szerepet szán a Bibliának. Ezt írja: „szabad mindennek az Isten házába ajándékot vinni. Egyebek vigyenek aranyat, ezüstöt, drága köveket, én azt viszem, amit vihetek… magyar nyelven az egész Bibliát…” De Károlyi mellett rögtön meg kell említenem a zsoltárfordító Szenci Molnár Albertet is. Négy évszázad magyar reformátusait kötötte össze lélekben munkájával. Emlékezetemben, gyerekkorom óta, mindegyik zsoltára ott szól. Míg énekeltem őket, sose gondoltam arra, hogy egy igazi költő szövegét engedem magamon átáramolni vagy átsöpörni.

Ma már tudom.

Az embereket Te meg hagyod halni,
És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Légyetek porrá, kik porból lettetek!
Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint a tegnapnak ő elmúlása
És egy éjnek rövid vigyázása.

Enélkül a hang nélkül nem csak Ady vallásos költészete nem születik meg, de maga Ady sem.

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az új hit lehet emberi csoda, a reformáció lehet új erőforrás, de a protestáns magyarság kultúrája mögött mindenestől ott volt a középkor keresztény magyar műveltsége. Pázmány Péter titáni katolicizmusa, sőt magyarsága, bármennyit erősödött is protestáns ellenfeleitől, sose ért volna el olyan magaslatokat, mint amilyeneket elért, ha nem abból a középkori örökségből táplálkozik. E korszakot Németh László jellemzi legtalálóbban. Ezt írja: „Tisztelendő és prédikátor uraimék szidhatták egymást: magyar 318műveltségükben egy ostorszíj két szálaként voltak ők összepödörve, amíg csak a Habsburg-hódoltság kora a magyar katolicizmust az idegen elnyomás fellegvárává nem tette.”

Úgy gondolom, hogy a mostani magyar ökumeniának ez a XVI-XVII. századi drámai összefonódottság az ősképlete. Akkor a harc, ma a béke adhat értelmet és távlatot ennek a különbségeket tisztelő összetartozásnak.

Ez a kiállítás pedig legyen néma, ugyanakkor történelmi sugárzású pecsét a közös szándékon.

1991
319 320
A balsors ellenfelei
321 322
A balsors ellenfelei

Egy régi naplójegyzetében arról ír Illyés Gyula, hogy a nagy művek nemcsak fölemelik, de néha el is takarják alkotójukat. Ez történt Kölcsey Ferenccel is, akit a Himnusz nélkül sokkal jobban, sokkal bensőségesebben ismerhetnénk, mert a nemzeti imává avatódott költeménye, a maga erőteljes fénycsóvájával, szinte egész életművét, gondolkodói és erkölcsi magatartását háttérbe szorította.

Illyés kikezdhetetlen gondolata úgy hevert eddig előttem, mint egy elmozdíthatatlan bazaltkő. De úgy látszik, a remekművek, a nagy személyiségekhez hasonlóan tevékenyek és kiszámíthatatlanok. Csöndben is munkálkodnak s újabb és újabb helyzeteket teremtenek. A Kölcseyt eltakaró Himnusz most, a mi tanúskodásunk mellett kezdi lassan és szorgalmasan megadni a költőnek a késői elégtételt.

Ebbe a jóvátételi sorozatba illeszkedik bele a Magyar Kultúra Napja is. Gondoljuk csak el: találhattunk-e volna ehhez a naphoz illőbb időpontot, mint a Himnusz megszületésének dátumát? Illőbbet s ugyanakkor drámaibbat is? Hisz mi más a kultúra, mint a végzet, mint a balsors ellenfele? Mi más, mint a mindenkori édenekből kiűzött ember tapasztalata, óhaja, igénye és dacos eredetisége? Az a bizonyos többlet-képességünk, amellyel saját magunkból teremthetjük meg azt a másvalakit, aki különb nálunk.

Manapság az ember szorongva mond és ír le ilyen mondatokat, mert az ezredvég fennkölt zűrzavarában épp azzal kell leginkább számolnia, hogy nemcsak a munkájából, elviselhető közérzetéből s erkölcsi meggyőződéséből űzetik ki, hanem magából a kultúrából is. Ki ne olvasott volna már kétségbeesett vagy száraz jóslatokat arról, hogy hamarosan vége a művészeteknek, vége a könyvkultúrának; hogy az írás és az olvasás klasszikus pillanatait bocsánatos hóbortnak fogják tekinteni? Még olyan hidegvérű jövendölés is elhangzott, hogy a hagyományos szellemi élet ideje lejárt a történelemben s helyette különféle szabadság-technikák, tájékozódó és tájékoztató módszerek ideje következik. A célszerű, okos gyakorlaté, amely a démonitással is kacérkodó szellemet ellenőrizni tudja.

Bármennyire szeretnénk is, ezeket az „intellektuális zöldségeket” nem sodorhatjuk könnyedén félre, hiszen számos elemük itt van már körülöttünk: a valóságunk részévé vált. Valóságos „természeti környezetünkké.” Például a rádiók, a tévékészülékek folyamatosabban hangoskodnak körülöttünk, mint a madarak, mint a szélben sutyorgó fák, vagy a barátaink. Nem beszélve az iparkodó újságokról. Ránk zizegnek reggeltől estig, öntik elénk a híreket, az újdonságokat mértéktelenül. Azt akarják, hogy tudjunk mindenről: a hajnalban kilőtt rakétákról, a postarablásokról és a csirke nevelésről egyaránt – lehetőleg minél gyorsabban és minél színesebben. Ha így megy még sokáig, az újságírás könnyűszerrel a kultúra örökébe léphet.

323

Rémkép ez is?

Bárcsak az lenne!

Leonardo mester még azt merte bizonygatni, hogy aki nem szemlélődik eleget, minden idejét elfecsérli. Hol vagyunk mi már ettől? Éppenséggel az ellenkező oldalon!

A század második felének embere szemlélődés helyett nézni és bámészkodni tanult meg inkább. Valljuk be mi is töredelmesen egymás előtt, hogy mennyivel könnyebb ez, mint belemélyedni a könyvekbe. Egy jó könyv majdnem olyan erőfeszítést kíván az olvasótól, mint az írójától.

A kultúrából való egyetemes kiűzetés fenyegető légkörében ugyan mit akarhatunk, mi, mai magyarok a Kultúra napjának a fölpártolásával elérni?

Azt, amit Kölcsey a Himnusz-szal! A szétzilálódott tudatunkat, érzelmeinket ráncbaszedni. A megbűnhődött múltat s jövőt. Sőt, ezúttal már a megbűnhődött jelent is! Mert azt hiszem, az utolsó másfél esztendő politikai marakodásai elegendők voltak ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra megértsük: ha a szellem emberei egy közösségen belül nem képesek termékeny életet élni, finoman megromlanak. S velük romlik az ország is.

De van még más ígérete s föltétele is ennek a napnak. A magyarság legdrámaibb, ugyanakkor legvonzóbb arcképe nem a történelemben, hanem a kultúrájában készült el. Szent István Intelmeitől Bartók Béla Concertójáig. Nekünk ezt az arcképet épp az egyetemes kultúra érdekében nem szabad hagynunk kifakulni. A magunk megerősítésére szeretném fölidézni Németh László egyik eltemetett gondolatát. Ezt írja Németh: „Minden nép egyéniség. Egyénisége jussán a legkisebb is mondhat olyat, amit a legnagyobb soha.”

Most, amikor a világ ismét rakétakilövő ágyúkkal és tankokkal filozofál, érdemes magunkba vésni erősen, hogy amit a magyarság önmagának és a világnak mondhat, mindenek előtt a kultúrájában mondhatja.

1990
Egy csokonais pillanat

Előttem az egész nap, hasznosan kellene eltöltenem. Pihenni, pihenni. Most érzem csak, hogy ez nem is olyan könnyű. Feküdjek a napra? Olvassak? Sétáljak? Bonyolódjak szóba a betegekkel? Tiszta, emelkedett szellemű a Mátra levegője, emelkedettnek kellene lennem nekem is.

Kellene?

Persze megint a kötelességek. A muszájnyavalyák tünetei. Úgy látszik, aki zsákoláshoz, gerendacipeléshez szokott hozzá, feszengve, mereven billegne végig a Riviérán is. Nagy gonddal ügyelne testtartására. Mint valami fantomterhet, magam is nyomasztónak érzem a hátam mögött maradt világot.

324

A végtelenség érzéséből könnyű az embernek gazdálkodnia, de a betegség riasztása után, a megsejtett végességből már bajosabb. Illene beosztani az időt, megválogatni az elolvasandó könyveket, finoman elhárítani a meghívásokat, melyeken többnyire csak fennkölt szócséplés folyik. Ezenkívül rákapatni magunkat a mozgásra, fölfedezni újra a természetet, egyszóval: hadat üzenni a civilizációnak. Csöndes, de férfias hadüzenetet, amely nem társul holmi divatos elméletekhez. A saját laboratóriumunkban kikísérletezett morál egyébként is megbízhatóbb iránytűnk lehet ilyen ügyekben, mint a boltban vásárolható, szabvány „műszerek”.

Legokosabb időtöltésnek maradt tehát az erdei séta. Én is jól járok, az orvosaimat is megnyugtatom, ugyanakkor már a jövőbeli terveimhez is edzem magam: az életembe visszacsalható természethez.

Mennyit gyalogoltam én ifjú fejjel és ifjú lábakkal. A szőlőhegy négy kilométerre volt a falutól, az irtások földje hatra, a Pátkai-dűlő hatra, s hányszor megjártam ezeket a távolságokat kapával vagy ebédes kosarakkal. Ott volt előttem az egész határ, lábam alatt a dűlőút pora, az árokparton a lekaszált fű; ott zörömbölt közelemben egy kukoricatábla, fönt, a magasban pedig egy pacsirta végezte megszokott mutatványát. Nem is tudom, hogy szerettem-e akkor gyalogolni. Természetes volt. Nem is tudom, hogy tetszett-e nekem a nyitott ég, ahogy a Vértes felől apró felhőket vár – természetes volt ez is. A gazok, a gyomok, a vadfüvek, a vadvirágok jobbágyi türelemmel ott burjánzottak a közelemben. Egyiknek-másiknak a nevét is tudtam: ez a pipitér, a papsajt, a paré, ez a földiszeder, a csollyán, a lapulevél, a szerbtövis, a kákics; azt is tudtam, melyiket szeretik a malacok, melyiktől fintorognak. Sok fű- és vadvirágfélét nem ismertem, de ez nem zavart. Sarjadtak, virágoztak és kész. Most, hajhullató koromban viszont röstelkedem a tudatlanságom miatt. Itt van előttem egy négyzetméternyi terület, zsúfolva csalánnal. Árvacsalán? Vadcsalán? Foltos levelű erdei csalán? – vajon melyik lehet a három közül? Szavak rebbennek meg ilyenkor az emlékezetünkben, fölszállnak, röpülnek egy kört, de tétován s gazdátlanul ereszkednek vissza a helyükre, mert nem tudjuk őket társítani ahhoz, amit jelölnek. Székfű, kék mályva, madársisak, holdviola, juhsóska, koronafürt és a többi erdei-mezei virágnév nyüzsög csak az emberben elszórtan, fejetlenül.

Pedig micsoda találat-nevek! Micsoda lángelméjű nyelvkészség a megkeresztelésben: fátyolkavirág, ördögmák, ördögszekér, szarkaláb, gólyahír, téltemető, bakszakáll, sóvirág, békaliliom, harmatkása, gyöngyperje, farkasalma, dudafürt… egy vaskos szótárt megtöltő nevek, amelyek egyúttal pontos jellemzések is.

A nyelvújítással kapcsolatban kétszáz esztendeje Kazinczy neve ugrik be tudatunkba. Úgy emlegetjük a nevével jelölt mozgalmat, mint a magyar szellemi életet átrendező földmozgást. A folyamatosnak és termé325szetesnek tekinthető „népi nyelvújításról” azonban egyetlen tudatosító szót sem ejtünk. Pedig ahogy a kiragadott példák is bizonyítják, találékonyságban és érzékletességben semmivel sem esendőbb ez a nyelvújítás az irodalomtörténetinél. Már-már hajlok arra, hogy Fazekas, Földi, különösen pedig Csokonai a füvészkedésbe, egyáltalán a botanikába nem is annyira a rousseau-izmus, mint inkább a bolondítóan szép virágnevek miatt szeret bele. Pezsegtetik szájukban ezeket a metafora értékű neveket, mintha verssorokat mondogatnának. A gyönyörködés mellett megérzem bennük a dacot is. Debrecen és Széphalon különbségét.

Nem szeretnék régi pört ébreszteni, de a magam számára fontosnak érzem újramondani, amit a különbségről gondolok.

A Kazinczy nevével fémjelzett nyelvújítás szerepe valóban korszaknyitó. A török hódoltság miatt megkésett ország a magyar fölvilágosodás éveire gyűjthetett össze magában annyi önbizalmat, hogy szomorú lemaradását megkísérelje bepótolni. Valójában majdnem egy évszázad kellett ahhoz, hogy szellemi aléltságából talpra álljon. Rákóczi bukott szabadságharca után az ocsúdást a lélekben s a nyelvben lehetett csak elkezdeni. A szakadások ebben a kettőben látszottak legsiralmasabbnak, hiszen ha meggondoljuk: a reformáció nyelve még mindenre alkalmas eszköz volt. Mindenre, ami európai eszme, európai gondolat. De fokozatos magába zárulása miatt megkérgesedett. Szükség volt tehát a fölfrissítésre. Sajnos, Kazinczy megújító szándéka nem a belső tulajdonságainkból indítja hullámait, hanem a nyilvánvaló külső értékeket akarja benső tulajdonságunkká avatni. Ha kell, erőszakkal is. A jozefinizmus másolatát szeretné belemaratni a magyar koponyákba. Túl a Vérmezőn, túl a fogsága évein, még hősiesnek is nevezhetnénk igyekezetét. De ez a hősiesség egy irodalmáré elsősorban. Csokonai a hajlongásaival, a bátortalankodásával együtt is másféle hősiesség képviselője. Ő belső hajlamaink szerint akar változni és változtatni. A Dorottya elöljáró beszédjében ezt írja: „Akárhogy ítéljen ezen igyekezetem felől kedves nemzetem: én azzal nyugtatom meg magamat, hogy jobban szeretek középszerű originál lenni, mint elsőrangú fordító…”

Amit mond, jelképes. De kéretlen válasz a félelmetes széphalmi Mesternek is. Ha Kazinczy megérezte benne a gyalogköltőt, mért ne érezhette volna meg Csokonai is Kazinczyban a „fordítói szellemet”. Az utánzás hívő prófétáját. Elvégre ő is nyitott füllel hallgatózik Nyugat felé. Eszményített Russzóját még az egyik legszebb magyar versbe is beleírja, de hatását bámulni való, deákos átiratban önti elénk. A Nagy Francia exhibicionizmusa helyett a derűs, a kópés, a garabonciás hangot vállalja. A szabadságot, a szükségszerűségeket, a nyers politizálást is inkább csak „magyarosan”, suba alatt, csínyként, ahogy a tiltott pipálást a tanítványaival. Érzelmeket akar újítani ő is, és új gondolatokat meggyökereztetni, de ehhez neki nem egy németes mintára kiesztergált, kiművelt, irodalmi nyelv kell, hanem a teljes magyar nyelv. Tehát a nép nyelve is. A szakadatlan nyelvújításnak minden leleménye. Rousseau 326nyomán indul el botanizálni a természetbe s a szellem világába, és közben a saját természetére talál rá. Még tágasabbra nyitva szét a gondolatot: a természet előtti hódolatával együtt egy irodalmon kívüli nép természetére. A rousseau-ista Csokonai a gyűjtő és tudós Bartók előfutára, hiszen a tizennyolcadik századi, rokokós Európa kertje alatt olyan mezőket is bejár, amelyekre a kezdődő romantika nyájas demagógiával hivatkozott csupán. A magyar népiség első, igazi termőága hajt ki ezen a mezőn Csokonaiból. Az a népiség, amely a későbbiekben Petőfitől József Attiláig, Nagy Lászlóig mindig alkalmas oltóága lehetett az európai szellemiséget képviselő költészetünknek.

De volt még más hozama is ennek a hazai földhöz kapcsolódó, természet iránti vonzalmának: az érzékletessége és a tárgyiassága. Lehet szomorú, dévaj, csípős, emelkedett, finomkodó, világpolgár és paraszti, érzelmeit mindig ott indáztatja a tapintható világ tárgyai között. Aki annyi szóval képes magát kifejezni, mint Csokonai, annak nem a szókincse, hanem a belső világa gazdag elsősorban.

Nem tudom, a rózsák, a violák, a jázminok mellett a sétámat megállító csalánokat beleírta-e valamelyik versébe? A tölgyfákat, a cserfákat, a szőke bikkfákat, melyek megszűrik fölöttem a napfényt, igen. A setét lombokról csüngő madárkákat szintén. Itt lengnek, hintáznak előttem pihentetőül, miközben A magánossághoz című versének sorait rakosgatom össze diákemlékeimből. Égi üzenet helyett egy költőelőd üzenettel fölérő biztatását:

Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyánok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nymphái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.
----------------------------------
Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erdődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kíséred és apolgatod;
Magát magával biztatod.
1979
327
Beszél a fákkal a bús őszi szél

Ez az érett s minden ízében Petőfire valló vers hasonlóan kezdődik, mint a költő fiatalkori népdalutánzatai. Rögtön az indító természeti kép is azokra emlékeztet. Folytatásul is inkább helyzetdalt, vagy szomorúságba süppedő éneket ígér. A semmiből elinduló szél azonban a vers végére már földrészeket sodor, vérpanorámákat lenget. S mindez olyan magától értetődően s villámgyorsan játszódik le szemünk előtt, mintha csakugyan népdalt vagy helyzetdalt írna a költő.

De szemfényvesztésre mégse gyanakodjunk. Mert a szemfényvesztés ugyanolyan idegen volt Petőfinek, mint a szolgaság, a léha képzelődés, a gyávaság, mint a babérkoszorún elalvó fej. Megítélni és félrelökni nemcsak káprázatokat tudott „… én az az ember vagyok, aki az igazért a szépet is föláldozom. Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó, és szerintem szép is…”.

Ha tehát arra kell választ keresnünk – mai fogalmazással élve –: miért szép a Beszél a fákkal a bús őszi szél, azt kell inkább kutatnunk: milyen igazság feszül benne, mitől erőteljes, mitől képes még ma is magával ragadni bennünket.

Fokról fokra haladhatunk csak előre, ahogy a vers is sorról sorra emelkedik a semmittevésből az emberiség legmagasabb álmáig: a szabadságig.

Lényegtelennek látszó aprósággal kezdem: a vers keletkezésével. Tudtommal a magyar irodalomban, de talán a világirodalomban is Petőfi az egyetlen költőm, aki versei alá ugyanúgy odaírja keletkezésük helyét, évszámát, hónapját, gyakran még a napot is, mintha elismervényt, tanúvallomást, végrendeletet írna. Az eszmék s érzelmek hűsége mellett a körülményekhez való hűségével is a hiánytalan igazságra törekszik.

A Beszél a fákkal a bús őszi szél alatt is ott a keltezés: Koltó, 1847. szeptember. A mézeshetek időszaka ez, Teleki Sándor gróf kastélyában.

Az első meglepetést épp ez a körülmény okozza. Egy álló esztendeig folyt a háború ország-világ előtt Júliáért, és a megnyert ütközet első verse, mint ahogyan többen állítják – mégsem a szerelemről szól.

Eddig még minden Petőfi-értelmező és -kutató fönnakadt ezen a képbe nem illő fordulaton. S a verset magyarázva egyöntetűen megegyezett abban, hogy a mézeshetek első versében a szerelem csupán ürügy, kiindulópont. Mert ha jelen van is Júlia – alszik. S nemcsak testi valójában, de lélekben is. És alszik vele a szerelem is, becsukódva. Jelenléte – még Illyés szerint is – alig több az érzékelhető csöndnél, amely alkalmat és indokot ád a költőnek, hogy nagy művészi erővel egy mennydörgő s földrengető motívumot pianóban játsszon el.

Ha kizárólag a verset tekintem kiindulásnak: soraiból, fölépítéséből valóban ez a magyarázat következik. De ha a vers helyett a költő sze328mélyiségét állítom középpontba, az értelmezésnek sokkal tágabb, bonyolultabb rétegein hatolhatok át.

Magyarán szólva: én tagadom, hogy ebben a versben a szerelem csak ürügy és csak alkalom. Mert lehet-e ürügy, amit föl lehet áldozni? Hogyan is írta egész életét keretbe foglaló önvallomásában?

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

Annyira külön élő versként égett belénk ez a néhány sor, hogy sose mertük annak tartani, ami: vázlatnak, alapszólamnak. Pedig nemcsak Petőfi egész életművét meghatározó módon kínálkozik annak, hanem egyetlen versére vonatkoztathatóan is. Mintha a Beszél a fákkal a bús őszi szél csöndből, szerelemből, villámokból, szentséges jóslatokból fölépülő öt szakasza nem volna más, mint a Szabadság, szerelem hat sorának beethoveni nagyzenekarra írt változata. Lényegük ugyanaz, csupán a hangszerelésük más. Ami a Szabadság, szerelemben még csak célirányos, de elvont vágy, a Beszél a fákkal a bús őszi szélben már részleges beteljesülés. A két nagy éltető közül a szerelem már meghódított tartomány. Biztonságot nyújt. Csöndességében van az ereje. Nem okoz léthiányt, nem fekszik rá a láthatárra.

A vers eddigi magyarázóit talán az zavarta meg, hogy pillanatnyi benyomás szülöttének tekintették. Sorról sorra, szakaszról szakaszra alakuló rögtönzésnek. Igen ám, csakhogy ami rögtönzésnek hat Petőfi verseiben, már rég ott munkál benne a külsőségek és látszatok alatt. Nemcsak múltja van, de már előre meghatározott jövője is.

Azt is mondhatnánk tehát, hogy a szerelem nem puszta ürügy ebben a versben, inkább csak a helyére kerül. S hogy jelenléte még szunnyadó voltában is mennyire valóságos és eleven, más érvekkel is erősíthető. Voltak költők, akik úgy tudtak csak az eszmék költői lenni, hogy tagadták a valóságot. Petőfi pedig úgy, hogy minden porcikájával vállalta. Ahhoz, hogy az égről beszéljen, szüksége volt a sárra. S ahhoz, hogy a szabadságról: szüksége volt a látható, a bejárható Alföld távlataira.

Ha a Beszél a fákkal a bús őszi szél érzelmi-tartalmi előképét – a Szabadság szerelemben fedezhetjük föl, formai, szerkezetbeli előképét kissé merész képzettársítással – A négyökrös szekérben. Az eszményi szerelem ebben a fiatalkori versben – mint tudjuk – a csillagok közt lépdel. A szekeret húzó négy ökör viszont – újra csak Illyést idézve – a legvaskosabb magyar valóságban. A szerelem mennyei kirándulását egy valóságos kirándulás ellenpontozza s hitelesíti. A folyton visszatérő két329soros ismétlés, a ballagó négy ökörrel: a valóság és az eszmény közös diadala.

A Beszél a fákkal a bús őszi szél visszatérő ismétléseiben is ugyanígy a valóságnak és az eszménynek ezt az együttes összjátékát érezhetjük. Enélkül elröpülne a vers, és a jövendő kor jelenései is, mint egy mennyei bábjáték rongybabái, az ürességbe hanyatlanának.

Mindez azonban csak a titok földerítése, s nem a nyitja. Okfejtés, amelyből épp az a szenvedély hiányzik, amely a verset nyugalmi állapotából fölragadja.

Másutt kell tehát kutatnunk.

Van egy nehezen megközelíthető rejtélye Petőfinek: az átváltozások és átváltoztatások képessége. Tűnődő, csendes verset ír például a Tiszáról. A vers csupa szemlélődés. Már-már önmagába zárul, amikor aztán a Tisza vizével együtt az érzelmek is zúgva-bőgve szakítják át váratlanul a gátat. Vagy gondoljunk csak a Levél Arany Jánoshoz című versére. Csupa köznapi dolog, baráti ugratás a költemény háromnegyed része. Jókedvű hanyattvágódások a múzsáknak kijelölt libalegelőn. De elég egy elszólás, egy megbicsakló tréfa, és a lélekből előtörő forgószél máris fölkapja a verset, fölkapja a világot, s emeli olyan magasságokba, ahol már az istenek is szédülnek. A suhancévődés természetesen vált át a legtisztább himnikus hangra: a százszorszent égi szabadság dicsőítésébe.

Hogy miért természetesen?

Azért, mert ami annyira meghatároz valakit, mint Petőfit a szabadság, az bármikor megnyilvánulhat. Lappangó helyzetéből a legváratlanabb pillanatokban is fölszárnyalhat. A kutyák és a farkasok dalából ugyanúgy, mint a költőbarátnak írt levélből vagy a pamlagon heverő feleség mellől.

Ez az örök készenlét azonban nem vérmérsékleti adottság, mint ahogy többen is el akarták és el akarják hitetni, hanem egy nagyon fiatalon kiharcolt magasrendű állapot eredménye. Aki mélyére nézett ennek, észre kellett vennie, hogy Petőfi nemcsak azt feszíti egymásnak verseiben, ami eredendően egymásnak feszül: a rosszat a jóval, a szabadságot a szabadság hiányával, hanem az emberileg elért jót a még el nem ért, de megszerezhető emberi szükségletekkel. A szabadság és a szerelem is azért került életművében már-már kifejezhetetlenül tiszta feszültségbe egymással, mert a legmagasabbrendű emberi értékek e kettő találkozási pontján szikráznak föl.

Halála is ezért változott át rögtön eleven életté.

1972
330
A népköltészet és Petőfi

Egy szétrongyolódott, század eleji folyóiratban véletlenül akadtam rá Sebestyén Gyula, nagy hírű tudósunk Petőfi népdalgyűjtéséről szóló tanulmányára. „Felolvastatott a Kisfaludy Társaság folyó év április elsején tartott ülésén.” Azt, hogy a fölolvasás 1914-ben történt, egy tagsági, illetve egy előfizetési díjról kiállított nyugtából derítettem ki.

Sebestyén írásának már a címe is fölvillanyozott. Csokonai, Berzsenyi, Arany népdalgyűjtéséről tudtam, amit tudni lehet, de Petőfiéről csak annyit, hogy Erdélyi János Népdalok és mondák 1846-ban megjelent kötetében a fölsorolt 95 gyűjtő között Petőfi neve is szerepel. De hogy mit gyűjtött, hol és milyen módon, arról nem tudtam semmit.

A feledésbe merült, illetőleg a szakemberek, szaktudósok hálójában megrekedt tanulmányból minden apró részletre fény derült.

Sebestyén közli az évtizedekig elveszettnek hitt Petőfi-kézirat fényképmásolatát. Egy négy rétre összehajtott fél ív papír első három oldalára öt dalt jegyzett le Petőfi, de még mielőtt elküldte volna Erdélyinek, az öt közül egyet ő maga húzott át. Egy másik papírlap két oldalán pedig még négy másik, egymástól elkülöníthető versszakot olvashatunk. Ezek a versszakok is töredékesek, hiányosak. Csonkaságukból érezni lehet, hogy Petőfi emlékezetből írhatta le az anyagot.

Valljuk be: ez a néhány bizonytalan eredetű szöveg nem egetverő teljesítmény. Hát még ha a végeredményt is ismerjük! Erdélyi Petőfi gyűjtéséből mindössze nyolc sort emelt ki s tartott közlésre érdemesnek. Nyolc sort, amely ha népi eredetű is: egy összekuszálódott zsiványballada töredéke.

Rongyos csárda, nincs teteje.
Zsidó asszony lakik benne.
Zsidó asszony, a lelkedet,
Hova tetted a pénzedet?
Zsidó asszony, a lelkedet!
Hova tetted a pénzedet?
A ládába van galambom:
Csak az életem maradjon.
Tetejiben a rézkongó,
Fenekin van a sok bankó.
Közepiben arany, ezüst;
Arra kérlek, főbe ne üss.

Lehetséges, hogy Erdélyinek ennyi is elég volt, mert neki talán nem is Petőfi gyakorlati közreműködésére volt szüksége, hanem a nevére. 331Arra, hogy diadalmasnak ígérkező vállalkozásában a népies irányzat legtehetségesebb képviselője lélekben is jelen legyen. De a sovány eredmény magyarázatául ugyanígy elképzelhető, hogy a botfüléről és a fahangjáról híres fiatal költő nemigen tudott népdalokat. Hallhatott bár sokat, mégsem fújta őket fejből. Megelégedett azzal, hogy titkukat belső mozgató erejüket, párájukat ismeri: a fölöttük átvonuló felhőt és napot. A hangra figyelt csak oda igazán, a lényegre, amihez talált ő szavakat bőven a saját szótárából is; s helyzeteket és hangulatokat a saját élethelyzetéből.

Érik a gabona,
Melegek a napok,
Hétfőn virradóra
Aratásba kapok.
Érik szerelmem is,
Mert forró a szivem;
Légy te aratója,
Édes egyetlenem!

Vagy hogy egészen személyes hangút, petőfis lelkiállapotút idézzek:

Ki vagyok én? nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek.
Pedig ha rám ismernének,
Legalább is felkötnének.

A hangra való rátalálás persze nem ment olyan könnyen, mint ahogy mi látjuk az azóta eltelt idő közhelyekkel körüllengett magasából. Bajza például hittel és tiszta meggyőződéssel arra akarta rábeszélni a bordalokkal jelentkező fiatal költőt, hogy népdalokat is időmértékes ütemre írjon. Petőfi a szófogadó fiú alázatával megfogadta a tanácsot; neki is veselkedett, de kudarcot vallott. Szót sem érdemelne ez a kis irodalmi kitérő, ha nem utalna arra, micsoda félreértések donghattak, zsibonghattak a népköltészet, a népies költészet, a műköltészet fogalma körül. Semmivel se ártatlanabbak, mint manapság a modern költészet megítélésében. A klasszicizmus márványdugói ott feszültek még a fülekben. Kazinczy íz, csín, tűz szavai égtájat jelző szavak maradtak még nagy tekintélyű irodalmárok fejében is. Nem csoda hát, ha Petőfi szamaras verse jelképesen is ugyanolyan botránykeltő lett a negyvenes évek elején, mint Ady A fekete zongorája a századforduló utáni években.

A zavarról maga Petőfi is beszámol. Az 1847-ben megjelent összes költemények előszavában ezt írja: „…a magyar mérték és rím még nincs meghatározva.” Bevallja, hogy ő sem lát tisztán, csupán az ösztönére hagyatkozik „…s ahol… rím és mérték dolgában a legnagyobb 332hanyagsággal vádolnak, talán éppen ott járok legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformához”.

Ma már tudjuk, hogy a magyar versforma – ütem és rímhasználat – egyik lehetőségéhez valóban ő jutott legközelebb. Különösen népdalszerű vagy népdalt utánzó verseiben. Akadnak ezek között a dalai között olyanok, amelyek szinte éneklésre kínálkoznak. Nem kell zeneértőnek lennünk ahhoz, hogy ütemükből, belső hangulatbujdosásaikból közvetlenül is kihallhassuk az énekelt népdalok hatását.

Mert Petőfi nemcsak a versformát, a kötetlenebb rímelést tanulta el a népdaltól, hanem mindazt, amit csupán közhelyszerű fogalmakkal tudunk jelölni: a nép esze járását, csöndjét, elborulásait, lélekbeli s alkati egyéniségét.

A lényegre: a hangra való rátalálás, mint tudjuk, oly tökéletesen sikerült, hogy jó néhány verse, kikerülve az irodalom naprendszeréből népdallá válik. Például a Hortobágyi kocsmárosné című még azon melegében. Megjelenése után két-három évre Erdélyi közli is a Népdalok és mondák kötetében.

Terbe Lajos 1930-ban megjelent Petőfi és a nép című tanulmánya szerint 51 Petőfi-vers vándorolt át a szájhagyomány világába. Ezek egy része dallammal. Egressy Béni, Szénfy Gusztáv s mások megzenésítésében. Még Arany is négy Petőfi-versnek szerzett dallamot. Természetesen a nép közé került szövegek és dallamok a szájhagyomány sodratában ugyanúgy alakultak, csiszolódtak, töredeztek, koptak vagy bővültek, mint eredeti népdalaink.

Az utóbbi időben fellendülő erdélyi népdalgyűjtés során még mindig előkerül egy-egy újabb népdallá változott Petőfi-vers.

Két esztendővel ezelőtt Almási István kolozsvári gyűjtő a Bukarestben megjelenő Művelődés című folyóiratban kisebb fajta szövegszemlét tart a szóban forgó Petőfi-versek-népdalok fölött.

Izgalmas rejtély szomszédságába kerül, aki a dallammal együtt közölt népdalokat Petőfi eredeti szövegével összehasonlítja. A már említett Hortobágyi kocsmárosné öt szakaszából csupán két szakasz maradt meg a hagyományban. Ez is csak cserepekben, azaz alaposan kiforgatva. A Petőfi-vers harmadik szakaszát emeli ki a nép, s idomítja saját ízléséhez.

Nézzük előbb az eredeti vers két egymást követő szakaszát:

S mit választ ki ebből a szájhagyomány? A magyargyerőmonostori s a csíkrákosi változat közül az utóbbit írom ide:

Kocsmárosné, de savanyú a bora,
Olyan, mint a valóságos vadalma.
Kocsmárosné, cukrozza meg savanyú borát,
Még ma éjjel elszeretem a lányát.
Kocsmárosné, mit ugat a kutyája,
Nem jöttem én lopni az udvarára.
Kocsmárosné, kösse meg a hamis kutyáját,
Ne ugassa meg a lánya babáját.

Hasonló történik a Hegyen ülök című versével is, ami a részletek kiemelését illeti. Van olyan falu a Mezőségen, ahol az első, a második, a negyedik szakaszt éneklik, s van, ahol, mint például Homoródalmáson, csak az utolsót. Petőfi így fejezi be versét:

Szeretném, ha vadfa lennék erdőben,
Még inkább: ha tűzvész lenne belőlem;
Elégetném ezt az egész világot,
Mely engemet mindörökké csak bántott.

S a népdal négy sora pedig így hangzik:

De szeretnék az erdőben fa lenni,
Ha engemet meggyujtana valaki.
Elégetném ezt az egész világot,
Közepébe meghagynám a babámat.

Utoljára hagytam egy olyan népdallá változott Petőfi-verset, amelybe eddigi ismereteim alapján, elsőül én botlottam bele. Kallós Zoltánnal és Marosi Júliával együtt jártam a Mezőség egyik lenyűgözően érdekes falujában: Széken. Ismerősöknél voltunk. Átüzent hozzánk egy fiatalasszony, hogy ő is szeretne Kallós hangszalagjára énekelni. Az ismeretlen dalok között egyszer csak ismerős sorokra kaptam föl a fejemet: Petőfi-vers! Méghozzá egyik legsikerültebb a koraiak közül. A Temetésre szól az ének sorait hallottam vissza. A verset Petőfi Debrecenben írta, 1843 decemberében. Nem is egészen szerepjátszásból, mint ahogy az efféle korai verseiről bizonygatni szokták. Nem, mert a vers írásakor valóban elkeseredett volt a végsőkig, beteg és elhagyott, Pákh Albert vendége, aki koronatanúként igazolta a nyolc sor szó szerinti hitelét. Míg a fiatalasszony Kallós kérésére újra elénekelte a dalt, fölidéztem emlékezetemben az eredetit:

334
Temetésre szól az ének,
Temetőbe kit kisérnek?
Akárki! már nem földi rab,
Nálam százszorta boldogabb.
Itt viszik az ablak alatt;
Be sok ember sírva fakadt!
Mért nem visznek engemet ki,
Legalább nem sírna senki.

Igen ám, de a két szakasz előtt még két másik szakasz is elhangzott. Két olyan, amely egyetlen Petőfi-versre sem emlékeztetett. Az önmagában is tökéletes Petőfi-vers tehát – ritka kivételként, a nép alakítóműhelyében ezúttal – bővült. Kár, hogy csak dallam nélkül nyújthatom át a szöveget, de bizonyos vagyok abban, hogy ez a ma is elevenen élő, szájhagyományba beilleszkedett Petőfi-vers igazi meglepetés lesz a népdal híveinek és az irodalomtörténészeknek egyaránt.

Temetőben kék ibolya,
Nem leszek szerelmes soha.
Láncot veretek szívemre,
Megmutatom, bírok vele.
Temetőben kék ibolya,
Szívem gyászba van borulva.
Nem egyébért, csak teérted,
Mert én tiltva vagyok tőled.
Temetőben zeng az ének,
Vajon, oda kit kísérnek,
Akárki az, nem földi rab,
Nálamnál százszor boldogabb.
Most viszik az ablak alatt,
Minden kislány sírva fakad.
Bárcsak engem vinnének ki,
Engem nem siratna senki.
1973
335
Egy mítoszi alak

Újra egy évforduló és újra a szokásos, tükör-előtti fésülködéseink. Ing, nyakkendő, ünnepi arc és komoly, ünnepi gondolatok. S közben a körlevelek udvarias zizegése a hátunk mögül: Mit gondol ön Petőfi Sándorról ezerkilencszázhetvenkettőben? Időszerűnek tartja-e költészetét? S véleménye szerint: utat találhat-e ez a költészet a mai fiatalokhoz? Vagy az ő számukra Petőfi már csak puszta név, tananyag, eget fenyegető, köztéri szobor? Már csak egy elföldelt mítosz csontváza?

A kérdések úgy hatnak, mintha valódi volna bennük a robbanótöltet, de mire végighallgatja őket az ember, kiderül, hogy inkább csak a füstjük valódi. És csakugyan: miért épp most lettünk rájuk ilyen fölhevülten kíváncsiak? Évekig ültünk, bársonyszékben vagy pocsolyában, évtizedekig az idő csárdaromjai közt morogva, feketén, anélkül hogy bárki föleszmélt, s megkérdezte volna: mi közünk Petőfihez? Mi közünk eszméihez, fejtartásához, kíméletlen ítéleteihez vagy megfordítva: mit szólna hozzánk ő, a legistenibb Fiú, a bőrébe sose férő, a besorolhatatlan, az örökmozgó szeretet, a harag lángelméje, akit még lobogónkul is emlegettünk? Mit szólna begyakorolt jámborságunkhoz, begyakorolt, szabályos életünk unalmához? S mit az egykedvűség finomra csiszolt sisakrostélyához, melyet a kötelező reggeli mosdás után sietősen az arcunkba húzunk?

Ilyesmivel, persze, kár is áltatni magunkat. A kérdőívek csak zizegnek, de a helyéről ma se pattant föl senki. Nem pattan föl, és nem szól. Mert okosak, bátrak, osztályozhatatlanok, kíváncsiak – egyáltalán valakik! – mi már csak akkor tudunk lenni, ha fölszólítanak bennünket. Enélkül még az igazi nagyok is összehúzódnak, hogy nagyok maradhassanak. Ugyan, ki szólíthatta föl annak idején Adyt, hogy megírja a magyar irodalom egyik legizzóbb, legmámorosabb vallomását a „mennyeien nagyságos suhancról, a lázas, a csúnya, a diákos magyar Apollóról… a zenebonás népköltőről, ki tízmillió embernél jobban látott, tisztábban látott”. És kicsoda Illyést, Németh Lászlót. Vagy József Attilát, aki ha tanulmányt nem is, sőt verset is csak fiatalon szentelt a nagy elődnek, de aki szellemét a magáéba engedte ömleni. Hisz költészetében nemcsak Petőfi élet-jelszava ver visszhangot – a szellem és a szerelem szinte szó szerinti átvételében –, de ha követni tudjuk a mélyebb áramlások útját is, észre kell vennünk, hogy a Külvárosi éj, a Holt vidék, a Téli éjszaka, A város peremén, a Tiszazug alatt ott lélegzik A puszta télen, a Kiskunság, a Kutyakaparó természetet és társadalmat egymáson átvetítő, azonos költői szemlélete. Valami nagy folytonosság, hullámokban érkező erő.

Hogy a tízes, a húszas, a harmincas években más idők jártak Magyarországon? Hogy a forradalomnak másféle lábdobaját lehetett hallani, mint korunkban? Hogy Petőfi akkor még szikrázóan bent volt az ide336gekben, a levegőben, illetve, hogy ő maga volt a levegő – ki tagadná? Ki tagadná, hogy aki őt idézte, mindig valamiféle sürgetés, robbanásig feszült várakozás nevében idézte? Valami előtt – mindig hadüzenetként. Ady, Petőfi nem alkuszik írásában Ady nem alkudott. És Illyés Petőfi-je se költői életrajz vagy tanulmány-remeklés, hanem röpirat. Ugyanabból a mélységből szól föl, ahonnét a Puszták népe.

Vajon egy mai Petőfi-tanulmány lehetne-e adysan keserű, dühös, kihívó, büszke, hódoló, hajthatatlan? Vagy akár Illyésesen kemény, világos, célratörő?

Nem lehetne!

De nem azért, mert Petőfi lett időszerűtlen, hanem mert mi vagyunk azok. Mi, jólnevelt utódok, beszűkültek, sebtapasszal leragasztott vezúv-szájúak, mással s magunkkal kiegyezők. Persze, ne higgye senki, hogy ezerkilencszázhetvenkettőben Petőfi sétapálcáját irigylem, amelyből kissé babonásan, de isteni mutatóujjként, szárnyas tőr repült elő egy márciusi napon. És azt se higgye senki, hogy őt irigylem, s véres napokról óhajtok álmodozni. Petőfi forradalom nélkül is forradalmár tudott lenni. Ismerjük ezernyolcszáznegyvenhatos keltezésű versét: „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit!” A huszonhárom éves költő akkor írja ezt, amikor már alapjaiban megújította a magyar költészetet. Honnét, miért ez a világot körülfelhőző sóvárgás? Sóvárog, mert igazi hódító alkat. Ha belekezd valamibe, nem hagyja abba. A siker igazolása is csak arra kell neki, hogy túlléphessen a sikeren. Végül is örülhetne: egy új, egy sosem volt költői irányzat, a népiesség győz általa; hogy a múzsák egyetlen intésére költöztek le a Helikonról, béresek, pásztorok, betyárok és vándorszínészek mellé szegődve. De előtte – a magyar irodalom legnyitottabb költője előtt – csak annak van igazi értéke, amiről mi dönthetjük el: mivé legyen. Ezért a dolgokkal való örökös szembesülése, összeszikrázása. Semmit se hagy ítélet nélkül, mindent átlelkesít, mintha ősgondolkodó gyanánt vallaná, hogy az ember nem más, mint a természet maga, azzal a különbséggel, illetve ráadással, hogy az ember tudja is ezt.

Érdemes lenne kiválogatni s egymás mellé tenni azokat a verseit, melyekben – mint például a Megúnt rabságban, a Dalaimban, a Lennék én folyóvízben – képzelete, idegállapota egyik természeti képről a másikra, a harmadikra, az ötödikre, a tizedikre ugorva tör a teljesség felé. Saját kiteljesedése révén az emberi teljesség irányába.

Petőfit ez a csillapíthatatlan mozgáskényszer, ez a végig befutott utak mámora mutatja olyan forradalmárnak, mint amilyennek a Nemzeti dal szavalása vagy a sajtószabadság kikiáltása közben elképzeljük. Különösen, ha leállás nélküli célratöréséhez magunkat mérjük hozzá; magunkat, akik többnyire csak félutak hősei vagyunk, akik csak kezdeni tudunk nagyszerűen, de a befejezést már elkapkodjuk, és a végzetnek engedjük át.

337

Már csak azért is vallom, hogy Petőfi legforradalmibb képessége nem a politikusi volt, nem a népfelséget hirdető vagy a csatadalt fújni tudó, hanem a teljességet akaró ember szenvedélye és hite. Az idő minden pillanatában ugyanazzal a fűtöttséggel létezni. Tágulni, jelen lenni, kapcsolódni, mert önmagában semmi se megnyugtató. Talán ő tudta egyedül, hogy március tizenötödike fabatkát sem ér az egész ország forradalmasítása nélkül. S ki az, aki a legnagyobb fényű jelenbe se vakult bele? Ő, a Huszonötéves. Először teremtett a történelmünkben múltat – romantika nélkül. A forradalmi időkhöz méltó előidőt. A nemesi, a nemzeti történelem helyébe népibb, nyersebb, szálkásabb, egy egészen más kiindulású történelmet – Dózsát és Rákóczit állítva eszményképül. Még ma is fölfoghatatlan, hogy ez a minden ízében élményköltőnek számító fiatalember milyen módszeresen, milyen tudatosan és tévedhetetlenül teremt hagyományt. Hallgassuk csak, mit ír negyvenhétben Aranynak: „…Én Dózsát a magyar történet