Tudsz-e még világul?

Tudsz-e még világul?

Összegyűjtött versek

Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011

Szaggatott világ

Csak aki olyan fiatal

Csak aki olyan fiatal,

hogy testétől meggyullad inge,

tetteinek is szárnya van,

és tüzes nyílként elrepülne,

Csak aki olyan tiszta már,

hogy a levegőn is átverődik,

húsz évén, táltos paripán

rugaszkodik tágas mezőkig,

Az érzi csak, micsoda súlyos

ragyogás forr a mellkasunkhoz,

milyen óriás szerelemmel

szül minket naponta ezerszer

szebbnek, merészebbnek a század:

hogy elfogadhasson fiának.

A gyerekkor tájai

Apám elúszott észrevétlen,

nyújtott testtel, mint a szarvasok,

átszökkent a nagy tétlenségen,

s az idő fenyvesébe futott.

Anyám itt van még, mind fehérebb,

begyolcsozza a bánatot,

s az elmúlással beszélget,

mint a megháborodott.

Én, az öklömnyi gyerekember,

kettőjük közt ágaskodom.

Anyám veszekszik szép szememmel,

apám dörömböl hátamon.

A nyurga égnek tükröt tart a lék,

s a kövek alól menekvő halak

már érzik, amint meghajlik a jég

a sugarak roppant súlya alatt.

Ezüstfarú jércék sikonganak,

kapkodnak a dőlő sugarakért.

Örömüktől elszabadul a nap

– leperzseli a fagy szemöldökét –

Holnap kicsap az árkokból a víz,

kavargó vadvizek kémlelgetik

a végtelent, fehéren habzó barkák,

vizükre kölykök futnak, combukig

csapkod a szagos szél, s már rúg, ágaskodik

izmaikban a fékevesztett szabadság.

A tájból kicsap a fű.

Micsoda tavasz!

Virágok: szökőkutak

robbannak rögökből, földből.

A kövekből szikáran zúdul a gaz.

szikrázó rügyeket robbantanak.

– szétvetik az eget,

olyan hatalmasak.

Micsoda gyönyörű harag!

Magvából kiroppan a mag,

fellövell, egyre magasabb,

– már a fény bokájáig ér –

kiömlő dac, a zab.

Hej, fiatalság, forradalom,

zúduló évszak, csak el ne hagyj!

Megfojt e súlyos ragyogás,

amit torkomra ráfon

e nyári ítélethozás

sugarakból, virágból.

Szomjuk nem lehet oltanom.

A nagy forróság földönt.

Az ég, a kéklő oltalom,

itt züllik a mezőkön.

Befele lát már csak szemem,

de így is egyre látom:

tétova lepke, szerelem,

izzik egy zöld faágon.

A nyár, bokáig meztelen,

kövek parazsán lépdel.

Közelről asszonyarca van.

Mint te, olyan egészen.

A gyerekkor tájai

Forrósodik a levegő,

lázakat üzemel a nyár.

Lombokból aranyeső

szivárog: méhek csapata száll.

Puha dünnyögés permetez,

omlik hársak oldalán.

S ím, harangozni kezdenek,

három sovány akácfa húzza

a napból lógó kötelet.

Leng, leng vadul a nap harangja.

Rebben az elpilledt a meleg,

lepkeként inni száll a kútra.

Kövér bivalyok döglenek.

Fejük visszahajtják nyakukra.

Dél, aranyeső, nyugalom.

A világnak most semmi dolga.

A rakoncátlan riadalom

cseresznyézni bebú a lombba.

Fény villan, fecskevillogás.

Fölvirít glottgatyája foltja.

Tömött nyarakat markolász,

ingét begyes duzzadtra rakja.

Kazlak mögött az etetők,

hátuk a csupasz falnak döntve

hüssölik az ebédidőt.

Sapkájuk lehúzzák szemükre.

Mezítelen mellükre száll,

s álommal, porral elvegyülve

megtelepszik rajtuk a nyár.

Sós izzadtság szikje, ezüstje.

A nap is ott lábatlankodik

közöttük, ő is lehüssölne.

Elliblábol a vályúkig,

nézni magát a víztükörbe.

Az eget magára öntené,

minek ragyog a kék vödörben.

Ingét a rezgő fák fölé

hajítja, megmosdik a csöndben.

Anyám is itt leveledzik,

a semmiségben folytatódva

áttetszővé lesz egy kicsit,

sziromtestű, égbőlvaló fa.

Arcát kezébe temeti,

a laza szél vállán lecsusszan,

egész térdéig befedi

hosszan zuhogó alkonyattal.

Álomból csukló zokogás

félig ébren, innen az álmon,

hozzám vissza minek találsz,

megszépült arcú adósságom.

Húztam, vittem a töreket.

Csupa sár, lucsok lett a számból.

Most mégis, mint jó álmot fejtelek

le a bábbá vált, csupasz világból.

Szaggatott világ

Anyám hajnalban kelt, tüzet rakott,

megfőzte a nyomorúságot,

a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret.

A vézna tűznél véznább volt árvasága.

Ázott csutkák, vizes tengeriszárak

tüzén melegedett gyermekkorom.

A kódorgó füst kékellő tulipán lett,

s megrázkódó virág köhögető anyám.

Engem ilyenkor vertek föl, menni kellett,

egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért

énekeltem a megfeszített Jézust,

kilencéves, árva evangélista.

Innen hoztam az éneket magammal,

és most, mikor már Istennel semmi dolgom,

ők énekelnek, szorítják össze mellem,

hatholdas Jézus, napszámos apostol.

Ezért ne csodálkozzatok nagyon rajtam.

Emlékeimben egy gyerek kuporog,

üres tenyerét foltos nadrágjára szorítja,

s a csöndben jó szóért: kenyérért énekel.

Kigyöngyöznek a fák és a vizek,

zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar,

zöld vízesés levélzik és zizeg

az ágakon s a víz lombjaiban.

Kigyöngyözik az ég is, madarak:

szálló vizek vonulnak dél felől.

Kövér galambjégtáblák zajlanak.

Olvadnak földre kék-szürkés esők.

Árad a föld: az egy medrű idő

partjai közt száz elemű folyam:

habzó vetés, lombvíz, mohos tető

csapkod, kavarog, zöldell súlyosan.

Egy nő a zajlás szélén álldogál.

A vizet nézi, néz időtelen.

Két szeme két bukdácsoló sirály.

Hallgat. Nincs arca, talán teste sem.

Kölyökkutyák, kis jószágok, juhok,

jöjjetek hozzám, meleg testetekkel,

gyöngy párátokkal melengessetek fel.

Bokrok és fák: bojtárok, pásztorok,

nagy meleg tüzet rakjatok köröttem,

s döntsétek rám, nagy tél van szívemben.

S ti, éhes borjak, fogadjatok engem

magatok közé, íly számkivetetten

nem élhetek én, hiszen nem vagyok

se kő, se gép és nem arra születtem,

hogy halált faljak acélbetlehemben,

és így hihessem, egyszer jóllakok.

Álarcot ölt a tél, játszódna zöld idővel,

gizgazon heverész, tűnődik elmenőben,

vállán tétova szél, töpreng: megkösse-e?

Szinte a földig ér a sugarak kötele.

Cigány dünnyöget, hangja elguruló, kerek.

Motollán köszörüli kényesre a delet.

Fények pattognak, kés sír, derülnek lábasok.

Párja pipázik, részeg. Foldozza a napot.

Izmindi József, a birkapásztor

meg Herbst András a postasorról,

meg Horváthék az Öreg utcán,

a Vén Meszó arca koromból

– ennyi örökség jutott rám.

Ők töltik meg úti tarisznyám,

ha éheznék a messze útban,

mert nincsen hamubasült pogácsám,

kerek arcukból falatozzam.

Így élek, s ha egy éjszakán majd

kihullnak szép számból örökre,

elásom magam mélyen a földbe,

hogy arcuk, szájuk megtaláljam.

Izmindi József

Csizmáját le sem vetette,

csak hanyatt vágta magát ruhástól,

Izmindi József, a birkapásztor,

méltósággal ment át a végtelenbe.

Úgy, ahogy élt, hallgatag tette,

nem félhetett a számadástól,

kilencvenkilenc évét rendre

átterelte az elmúláson.

Mit sirassam, néha irigylem,

mert látják, megy a kerteken innen,

barna virág, fű fut utána,

a szél térdére ugrik: itt van!

S körébe tódul, tolong száz pitypang,

a rét hömpölygő birkanyája.

Dödögő, cigányhercegem,

kit én is csak te-vel aláztam,

s akinek nem volt neve sem,

engedje meg, hogy most magázzam.

Fönn a mennybéli putriban

úgyse vitte többre a lelke,

mint hogy ráülhet sutyiban

a külön isteni illemhelyre.

Hát tudja meg, tartson méltóságot,

mert méltóságos proletár volt,

nyűtt gönceiben úgy feszítsen,

hogy magának, mint senkinek sem,

– lekapva fejéről a világot –

előre köszönjön az Isten.

Augusztus van, agancsosodnak

szarvasok, bikák dulakodnak.

Parázson ágaskodó mének

harapdálják hasát az éjnek.

Rezes sugárral gőzölögnek

a csillaggal bevetett mennyek.

Hold párállik – aranyló trágya –,

mit elejtett az éj bikája.

Az égi vetésben ezüst nyúl,

néha egy-egy csillag megindul,

iramlik füstölgő szántókig,

a mindenség fényekben porzik.

Égi búzák nőnek, megnőnek,

fénnyel, harmattal telítődnek,

fejüket a földig lehajtják,

magukat megadón megadják,

mert a hajnalban vörös képpel

szuszog a nap nagy cséplőgépe,

sovány akácok, üres zsákot,

bogozzák, oldják a világot.

Ballada a kovácslegényről

Mondják ma is, ha este lett,

s emlékeznek a vének,

vitéz legény volt, csudagyerek,

vasat tört, tüzet tépett.

Léptétől, így mesélik,

megdőltek minden falak.

Hát földbe vetették derékig,

hogy inai hamvadjanak.

S mondják, már gyűltek a varjak,

zöld halál kiáltozott,

de megvívott vélük, harmadnap

hajnalra átváltozott.

Lába érc, izzó gyökér lett,

a mélyben a szív megeredt,

dereka ágakat vérzett,

lángokat levelezett.

És mondják, madarak szálltak,

szárnyukon négy ég felett

hordták a csudafának

magvát, az embertüzet.

S ím, szikrázik, dől a madárhad,

az ég is kitollazik,

Hatalma támad a lángnak,

kő, csillag hamvadozik.

Mondják, azóta sarjad

az a fa, rügyei megerednek,

mert újra kigyújtják minden nap

a lázba, kínba vetettek.

Ím, én is, ki az örök nyártól,

fogantattam az ifjúságtól,

s bordáim között, így születtem,

világszaggató szerelem ver,

elhamvadok, de el nem égek,

az idő feketébbre éget,

s ha nem leszek, csak füst, korom, sár,

őrt fogok állani síromnál.

Szél zúdít…

Szél zúdít rozsdás csillagot,

szélben bogáncs vöröslik.

Osztozkodnak az évszakok.

Iszákjuk földre öntik.

Pönög az elmúlás szele.

Hangja hulló darázsé.

Levélszó didereg, zene.

Már a hangtalanságé.

Nagyapám, túl az éjszakán,

repedt lócáján horkol.

Csillag zúzódik bajuszán,

tüsszög a csillagportól.

Az apjának nem volt se háza, se lova.

Kis tehenük, bárányuk se lehetett soha,

a fiú így, vékony árnya volt ostora,

a jószág helyett a fákat hajthatta csak haza.

De milyen csorda volt az, hogy porzott, dübögött

végig az Öreg utcán a tehenek között,

illattól, sűrű szagtól lecsüngő lombjukat

– dús tőgyük – irigyelték is az igaziak.

Istálló lett az udvar, a gádor jászoluk,

a kanász – tülkös hajnal, s a fiú – pásztoruk,

levelük ha csak rándult, a bogárzó eget

is elhessegette volna ingével a gyerek.

De az igazi az volt, mikor az alkonyat

leült megfejni nehéz, csönddel telt lombjukat,

s párálló fehér holdfény – a friss fejés szaga –

verte föl álmom, és azt ittam fél éjszaka.

Házam földúlva, fáim leölték farkasok,

fehér kavics, zörgő virág a fogsoruk,

fölnőttem: hátamon házam, kezemben kenyerem.

Állok életre szántan, halálig éhesen.

Kit földbe vetettek derékig,

hogy fölsírt és vért izzadott,

azon a darazsak érzik

a megváltozott kárhozatot.

Kinő a szikes magányból,

fa lesz és messzire lát.

Testvérként érti a jámbor

füvek zarándoklatát.

S mit érzékeink nem értnek,

megsejti érdektelen,

az érdemben mennyi az érdek,

a rokon hol idegen.

Kit földbe vetettek derékig,

ízekre osztja magát.

Eljut az őszinteségig.

Füvekben lázad tovább.

Kint katonák menetelnek.

rabjai lettek a rendnek.

a falról a lepkecsönd rebben,

fojt el az ész a szívemben.

Ha már egy haver se szeret,

s le kell lécelnem végül

e Lordok Házának nevezett

körtéri népbüféből,

kiiszom magányos söröm,

mit heccből nekem rendelt

egy nő, ki aztán elköszönt,

rám testálta a cehhet,

s ha már teljesen este lesz

– szívemig besötétül –,

zsebrevágom a kezemet.

Lelécelek a létből.

Talán nem is káromkodok.

Ki az utcán éjszakázik,

– az éjtől – kérek egy csillagot,

és elszívom hazáig.

Hajnalban leülök bezárt

szívetek elé a földre,

megvárom a kapunyitást,

mert nem lesz egy vasam se,

s reggel, mikor az ablakok

kicsattannak a fényre,

nagy sikkesen beslisszolok

szívetek albérletébe.

Ártatlan egy dal ez, bizony,

nem kendőzi el orcám.

Kívül gyöngy, befele iszony.

No, de kinek volt köze hozzám?!

A ligetben ma újra láttam

A ligetben ma újra láttam,

vérszaggal terhes este volt.

Csak állt a kopott kiskabátban,

vérében haldokolt a hold.

Felhuhogott egy ócska fegyver.

A félelem szívemre dobta.

Élet vagy halál? Szerelemmel

néztünk a célzó csillagokba.

Mikor a világba vágnak

a rozsdás pengék, a fények,

s mint a galambok, elülnek,

a gyűrűző remegések,

a hűvös hátú vizeken

csak álmos hullám botorkál,

szívemben akkor versz te fel,

mint szúnyogdal, vízi zsoltár.

És lassan fellüktet a föld,

érzem: az érverésed,

a fákról menekül a zöld,

hűvös szemedre téved,

elbólongnak az árnyak,

alkonnyá szenesednek,

reszket vállamon vállad,

mint vízen az égitestek.

Szilánkok, szögek

Szilánkok, szögek

csapódtak számba:

Szétforgácsoltad nyelvemet.

S most némán, jelekkel,

tagolatlan ős-állat neszekkel

tanulok beszélni.

Feld Gézának

A rózsa fölrobban, kinyílik.

Szirmok sárga szilánkja száll,

rügyek géppuskatüze izzik,

leveleket lyuggat a nyár.

Zöld füvekbe hal a halál.

Kattogó sorozatban fény dől,

különleges repülőgépről

bombázza a földet a nyár.

A fák virággal pörkölődnek.

És csönd! És ég! Micsoda nyár

készteti rám a képzeletnek

képeit, kényszerzubbonyát,

hogy harc, halál a kékellő ég,

arcbalőtt vasgolyó a szem,

a nyár bombázó repülőgép,

belőtt bunker a szerelem.

Szelíd ég! Tündökölő meggyfák,

de benn, a szív üregeiben

egy rózsa fölrobbant! Ölelj át!

Ne vessen szét a félelem.

Estétől hajnalig

Ha bénultság verné le szám,

s némább lennék, mint a halak,

torkomat fölszakítanám,

hogy véremmel láthassalak,

nyitott sebemmel, megvakultan

tested világgá sikoltsam.

Hajnal zuhan rád, pőre ing,

alvó holdsarló, fénylesz.

Reflektorok a térdeid,

hullámverés szemérmes

lüktető érverésed.

Köldököd kelő-nap-fészek.

A melled dalolni tanít,

s már estétől hajnalokig

él bennem tested, felszakít

e nyughatatlan karének.

Tenger vagy? Azért remeged

a tenger remegését?

Tengeri gyöngy, zöldell szemed?

Üde mérged a mélység?

Barnuló hínárlomb hajad?

Csapdosó sötétség?

De vizeidtől elloptalak,

szépséged ne hullám-szavak,

érzékeim dicsérjék.

Egész testemmel énekellek,

szememmel már nem is látlak,

Téged hegedülnek idegek,

zsigerek zönögnek lágyan.

Külön hallom a kezeim,

lábaim vegyeskórusát,

lázas dobverők: ereim

lüktetnek bőrön, húson át.

Az egész testem zenekar,

a testedre hangszerelt ének,

hogy a mindenség belehal,

belehal és újra feléled.

Ha télütötten csügg a szám,

némább leszek, mint a halak,

az idő korallzátonyán

érzékeim szétszállanak,

hullámra hullám, vízre víz,

létembe halál menekül.

Én énekellek akkor is,

visszaadlak testetlenül

a tengernek, téged énekeljen,

a fénynek, terólad daloljon,

ha én már végképp becsukódom,

a némaság mélyére lefekszem.

Elmegyek én is…

Elmegyek én is a madarakkal a magasság mentén

s a tél csúcsain hol életem s szerelmem újravirágzik

a tél csúcsain túl lefekszem a meztelen földre egy lánnyal

egy lánnyal aki nem hagy el és aki laza hajával

egészen anyámig betakar

Egyszer majd elmegyek hozzád

megmelegítem az ágyad

mellemmel búvok melledhez

s nem jövök el soha többé

Dobol az eső Hogy esik

Maradj velem még reggelig

akad talán számodra ágy

szék is rárakni ruhád

Mellém is fekhetsz Fekhelyem

mert itt vagy puhábbra vetem

csönddel bélelem boldogabb

holdakat gyújtok mint a nap

És hallgatok mert jól esik

hallgatom szívveréseid

mint csitul némul el a harc

amíg hajaddal betakarsz

Már nem is kéne mondani

csak hallani és hallani

Dobol az eső Hogy dobog

Benned zuhog Bennem zuhog

Utóirat egy szerelemhez

Reggeledik odakünn és bennem

lassan felkél a nap.

Kirajzolódik arcod, és szerelmem

lepkéi kirajzanak

a fényre, hol a tollászkodó bánat,

késő madár, az égbe hamvasul,

s megőrzi a magányt, mit magának

se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Hó hull vállamra

Hogy van az milyen tétova

csodálkozás riasztott engem

Megyek zuhogó szédületben

Megyek és nem tudom hova

Hó hull vállamra Orgona

virága kong mégis időtlen

a decemberi levegőben

a tél a tél káprázata

A zsuppos házacskák sora

a tündökléstől sorra kigyullad

Zúg az éj Bordái sípolnak

mint egy hatalmas orgona

A tél s a téli nyár hada

maga dalol zuzzos füveknek

Azt kéne mondanom szeretlek

és tudom – nem mondom soha

Hát hagyj el Ócska mágia

ez az egész télről tűzvészről

Annyi az igaz az egészből

magam vagyok mint még soha

Madár repül a föld felett

Madár repül a föld felett,

arcát, szelíd árnyát elejti.

Ez a madár a képzelet,

aki most magát elfelejti.

Nyithatom, csukhatom szemem,

mondhatom Klára meghalt, elszállt,

a nálam tisztább végtelen

gondolatára bízta arcát,

de nem bírom megérteni,

milyen, milyen furcsa madár az,

ki így száll, ilyen fényteli

napon, mint ahogy te szállhatsz

árny nélkül, s az is, milyen arc,

mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?

Lélek? Képzet? Te belehalsz,

s ez nélküled is tovább száll még,

szempillám, szemhéjam alatt

rezdül tovább és egyre mélyebb

köröket ír, már gondolat,

hasonlít már a szívveréshez.

Madár repül a szívem felett.

Arcát, szelíd árnyát elejti.

Ez a madár a képzelet.

Nem tudja magát elfeledni.

Már csak azon csodálkozik,

hogy lehet, hogy össze nem roppan

az agy, de tovább gondolkodik,

érez és parancsol nyugodtan.

Vagy hogy nem dőltem össze én is

az első, óvatlan döbbenetben,

mikor csak megsejtettem félig

ki szeretett és kit szerettem.

Ha lenne föld, ki fölfogná s belehülyülne,

hogy terméketlen, magtalan világ,

s örök sodrásban, ölelve-menekülve,

haláltalanul gyújtja meg magát,

s ha lenne ember, ki ölelve, szégyenülve,

túlélné magát a pusztulást,

akarhatna-e, vágyhatna-e többre

és jobban, mint én – lakatlan, senki-földje –

súrlódok, gyúlok a szerelem után?!

Ha nem lennél, rájönnék s kitalálnám

egymás után az arcod, a szemed.

Ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván

megmintáználak, mint az ember az isteneket,

s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek:

megszülnélek magamnak, mint a föld az embereket.

Azt akarom, mert szeretsz, benépesüljek.

Legyen füvem, mézem, csorgó borom.

Mezők szaggassák arcom, gyöngyözzön liget

szememen, gyötörjön gyönge gyom.

Szökjön föl felhőkarcoló-hajnal, híd-alkonyat,

s ha mellemben a dél időm elveri,

bennem emberek éljenek-haljanak,

s legyen, aki arcom, munkám, szerelmem

megőrzi és tovább műveli.

Szebbnek szültél

Együtt születhetett szívem

szíveddel, ezért vagy ilyen,

mint én, mert ugyanaz a fa

ágán sarjadtunk valaha.

Ugyanaz, ugyanaz a vér

vert arcodért, vert arcomért.

Ugyanaz, ugyanaz a tej

delelt melleden, mellemen,

s az a kéz, ugyanaz a jobb

etetett meg és mosdatott.

Hát milyen álnokság, mi volt,

mi tőled így elpusztított?!

Mit vétett, mit vétkezhetett

szívem, hogy így száműzetett

tőled, hogy csak találgatom,

ki vagy, honnan vagy rokonom.

A hang, a hangod ismerős,

itt volt a torkomban előbb,

s ahogy beszélsz, a haj, a szem

– jaj istenem, jaj istenem,

testvér, csak testvér szólhat így,

ha tükrével találkozik.

S ahogy lépteid hallani,

bennem lépdel így valaki.

De rád néz és fölujjong kezem:

Te vagy kezem! Te vagy kezem!

Rád néz és fölujjong a szám:

Arcod hazám. Szemed hazám,

és minden szerv: külön-külön

beszél, beszél: öröm, üröm,

fagy, kín, elkezd kiáltani:

Magad magamnak vallani.

Hallgasd csak, milyen hangzavar:

gyöngyzörej, jéghang, csodajajj,

hajnal bánata, születés,

gyöngyvirág-verítékezés.

És mind szólal, és mind beszél,

a sírás, a csukló nevetés.

Tenned kéne már valamit,

el kéne halkulni kicsit,

halkulni, arcvonásnyira,

csupán csak dobbanásnyira,

csak te halld, csak te értheted:

éltem és csak most éledek.

Hát szólj rám: ne mondja ki szám:

Szebbnek szültél, mint az anyám!

Mit mondjak neked

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem,

napjaid hogy édesítsem,

ha elgazosodik a száj,

s a szerelmet is, mint egy talált

szép kavicsot,

gyanakvón csörgetem kezemben?!

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?

– Hordalékával átcsapott fölöttem

a hús forradalma, a nyár.

De mint tavaszi vadvizek, hirtelen itthagyott

s nem hagyott mást,

csak sárgás iszapot, döglégyfekete sárt.

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?

Egy kéz ráz örökké, világrögeszme-zokogás,

s hiába tudom: nem vagyok száműzött,

úgy fekszem melled, combjaid között,

mint lovak, temetetlen dögök

tetemei közt izzadt és sáros katonák.

Fejem fölül elszáll az ég.

Fagy ver, ólmos eső ijeszt.

Ha mostan hozzád szállanék,

eltemetetlen vállamért

világgá hessenne szíved.

– Ha a szerelem elhagyott,

te ölelj, nagyobb szerelem.

Zöld ágyak, kültelki padok,

ha már így idekünn vagyok,

ti adjatok szállást nekem.

Aki ilyen, hova legyen,

ha apja nincs, s az anyja is

így ég, füsttelen, jeltelen

mocsaras, tőzeges földeken,

s mint fia, kisded maga is?

Aki ilyen, ki várja még?

Tud szólni még, kiáltani?

Vagy tűri csak, ahogy szívét

kivési a csillagos ég:

az éjkorszak szerszámai?

Gyötört már…

Gyötört már engem szerelem,

hogy azt hittem, beledöglöm,

de soha oly keservesen,

hogy sírjon, rázkódjon az öklöm.

Tudtam, megkeserül a száj,

ha csak a kényszer ránt magához,

s előbb vet ráncot a vágy,

mint a lepedő vagy a vánkos,

de nem hittem, hogyha meztelen

maga a szerelem mellém fekszik,

az a vágy is, az esztelen

ölelkezés is kettéfeslik.

Nem hittem, hogy az sem segít,

ha szinte halálig betakarhatsz.

Nem vetkezik, ölelkezik –

magányom befordul a falnak.

S mi csak fekszünk tovább, ziláltan,

életfogytiglan, évekig.

Sírás rázza a vállad, vállam:

Ki ez az idegen itt?!

Melled alatt tenger lakik,

abban mosdik fekete hajnal,

abban mosdik életem, szép dél,

abban mosdik setét halálom.

Egyik tenger színe öröklét,

másik tenger színe örömzöld,

a harmadik megfejthetetlen.

Néha haragvó, néha alvó.

A kutak is elnémultak,

amikor a folyó mellett

blúzod sötétben széthúztad,

s a nagy víz megnézhette melled.

Hát én mért nem hallgathatok,

hisz számmal nézlek és eszemmel,

mikor a semmibe zuhogok,

s az leszek, láthatatlan tenger.

Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,

szempillám, barna szirmom elfagy.

Dús lombom, koronám lehullik,

magamon tipródhatok holtig.

Születésedkor hajadat

szempilláimba beleszőtték.

Teveled nézem magamat,

mint embert munka, szerelmet hűség.

Másokról előbb ruha hullik,

én belül vetkezem, hogy meglásd,

milyen is valóban szemem,

ha nem szürkül benne szorongás.

Boldog félszben, a nyugtalan állat

szűkölő békéjével teli

nézem, ahogy meztelen vállad

halálom lefegyverezi.

Le kéne szemhéjamat varrni,

hajnalod foglya ne legyek,

száz életet meg kéne halni,

hogy egyszer ne szeresselek.

Halántékod nem üti be

a magány vasa, csak megcsikordul.

Szádon a tél lehelete,

az élesre fent fény is kicsorbul.

Én májusom, májusfa, mályva,

minek nősz bele éjszakámba,

mély bányáimban mért világítsz,

ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?

Én úgy tudok szeretni,

hogy magamat el tudom feledni.

Tél van, a fagyott telkeken

fák bámulnak az égő gazba.

Szerelmes, rád gondol kezem,

mint az almafák a tavaszra.

Megyek az utcán egyedül,

puha árnyékod nem simul rám,

de nyíltan és szemérmetlenül

szeretkezek veled az utcán,

bőrödtől megfeszül hasam,

izzó vassá gyullad a lágyék.

Teveled, tőled ittasan

csak ilyen szabadságban járnék.

Csak az a jó, ha – meztelen lombok –

zúgunk a nyári förgetegben.

Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –

nem csitulunk el tehetetlen.

Csak az a jó, ha – szív és halánték –

testünk halálig hisz, dörömböl.

Rajtad kívül nincs más világrész.

Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.

Tékozló meztelenség

Mikor először

Mikor először teremtettek,

szívembe rengő követ tettek.

Homlokomra, mert rút és szép volt,

vastollú páva szállt, az égbolt.

Sárga ként, s olajat öntöttek

szemembe, égjek, tüzesedjek.

Ezért lettem halálos, gonosz,

hűtlen-arcú, s így varázslatos.

Mikor másodszor teremtettek,

szívembe förgeteget tettek,

förgeteg-, halálhozó arcot,

elhajnalodót, megfogamzót,

ám e hajnal is halandó volt,

lánnyá változott, elfúvódott.

Harmadszor, hogy megteremtődjek,

nekivágtam a zöld időnek.

Zöld időnek, világároknak,

hova a kövek megálmodtak.

Útszélről meg beszélő ágat,

husángot metszettem hű társnak.

Ha néha szerelemben ázik,

boldog időt hajt, megvirágzik.

Néha meg farkassal bolondoz,

megbokrosodik, zöld vihart hoz.

Ha magam egyszer földbevetem,

bordáim közé őt ültetem.

Beszélő életem hadd töltsem

levelében, az évgyűrűkben.

Legyek vele kék derű, jó íz,

fanyar gyümölcs, keserű jó íz.

És mégis édes, mégis magvas.

Minden évszakon diadalmas.

Istenem, jutott nekem elég

vagányság, s annyi fiatalság,

hogy ne kelljen rettegned azért,

ha éhenkórász életemért

éveim rajtad bevasalják.

Lehet, könnyelmű tékozlásom

szétfoszlik a földi magasban,

de egy maroknyi tisztaságot,

egy marék tüzet viszek magammal.

Csak annyit, ami már elég,

hogy teljesen el ne adósodjak.

Egy marék tűz, szemrésnyi ég,

egy tenyér víz a szarvasoknak.

Csak annyit, amit örökös szomjad,

a szám szélét szüntelen verő

nagy víz, a semmiség sem olthat.

Sem bárki semmirekellő.

Föltartott szikár tenyeredben

így izzok a hajdankori

férfiaknál szerelmesebben.

S pucérul, szentségtelenebben,

mint bármely addigi világ

tűzhányó asszonyai.

Istenem, jutott nekem elég

vagányság, s annyi fiatalság,

hogy ne kelljen rettegned ezért

a csavargó, nyugtalan tűzért,

ahogy szívemet szólíthatnád.

Kültelki gesztenyefák

Kültelki gesztenyefák,

rázza a szél az éjszakát.

Pislákol kigyúlva-kifúlva,

ágaim piros gyertyacsonkja.

Mint a meggörnyedt gondolat,

mint megroskadt öreg paraszt,

földbe szúrva botomat,

állok az éjszaka alatt.

Tíz fehér ujjam csonkig égett,

tíz életem tövig tenyészett,

mintha a sötét leveledzne,

suhog testem százezer sejtje.

Mért késel szabadító hajnal,

mért hull korom, ha ez már a hajnal,

mért sír madár, ember a lombba’,

mintha már sohse hajnalodna.

A lélek kültelkén lobogva

izzik csak szívem gyertyacsonkja,

az árvaság külvárosában

meggyökerező éjszakában.

Ige, igézlek, adj fegyelmet,

énekemhez vulkánmély mellet,

életemhez vulkánmély torkot,

tüdőt, tüzeset, tűzben forgót!

Ha ének, tetőtől talpig élet,

ha élet, szívtől homlokig égjek,

ne meneküljek, ne henyéljek,

örökös nagy hűségben éljek.

Kőből és vasból elevenné

változzak tőből szerelemmé,

akkor is, ha véremet venné

váram: Kőműves Kelemenné.

Forró szó szárítsa föl utam,

forró szél utánozza ujjam,

induljak irdatlan vadonban,

magamat erdőként kigyújtsam.

Magamtól ments meg, merjek merni,

ösztökélj, hinni és szeretni,

a kemény bölcsőből te vess ki,

taszíts ki: osztódni, születni!

S add meg, teremtsd meg ikerarcom,

a belőlem való tükörasszonyt,

ki érti s ki bírja a harcom,

és kész, hogy magába falazzon!

Jaj annak, kiben rettenet

rákosodik, idegbeteg

szeme a fényt is úgy lesi,

halálra mikor sebezi.

Jaj annak ezerszeresen,

ki fél, s nem tudja mit tegyen,

mert maga ellen vétkezik,

ha kicsorbítja késeit.

Így egyedül, mert nem bírom,

megdermeszt zuhogó kínom,

hangot adnék, de már kevés,

mint egy befagyott vízesés,

én sem hallom már magamat.

Fekszem torlódó tél alatt.

Hajam szuronyos fagyba lóg.

Körülvettek a jégcsapok.

Aki ivott az ég vizéből

Aki ivott az ég vizéből,

felhőt evett kenyér helyett,

önmagát vette feleségül,

s egész világot éhezett,

aki csillagokra térdelt,

ha a folyókban térdepelt,

arcát kimosta a szégyen,

kavicsként kifehéredett,

lassan az időből kiszédül,

magával ragadja az út,

inni a mindenség vizéből,

s betelni múlhatatlanul.

Amikor szárszói szobrát ledöntötték

Te már túl vagy a léten,

minket még köt a föld.

De naprendszerek közé fehéren

álmaink kötözöd.

Pokolra akartál menni,

pokolibb égre szálltál.

Csillag kényszerülsz lenni,

ki mindig ember voltál.

Téged milliárd ember

kötözött itt a földön,

most sugárkötelekkel

megkötve dörömbölsz

az égen és a földön,

már nem is te kiáltasz,

a mindenség dörömböl,

dübörög, mert csak álarc

a neved, áruvédjegy.

Te józanul legbolondabb,

szegényként legszegényebb,

lásd, most is a sínre dobtak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Tehervonatok tolatnak az égen,

csillagok, lehulló meteoritrajok.

S te újra megállsz a kék pályaudvarszélen,

s nézed, ahogy a halál feléd robog.

Fejed lehajtod az ég vassínére,

halál után is így váltsz meg minket a haláltól.

Te, kinek csak a halál volt munkabére,

s kit hűsége a világhoz, szüntelen összegázol.

Juhász Ferencnek

Majd a húsodba harapunk mi is,

az elmúláshoz már ez is kevés lesz,

kikészítjük a tűz trónusait,

a vaskoronát, jégjogart, hogy megéghess.

Még tusakodsz, még fölnyúlik kezed,

ágért, kötélért magadba kapaszkodsz,

de visz a világ, és szíve megered,

az őrület vizében mossa arcod,

hogy kifehéredsz, mint a kavicsok,

s minden pénzed: szemeid szétgurítod:

a mindenség testére alkuszol.

Látom: földet, füvet morzsol ajkad,

s már gyűlnek, gyűlnek arcod fölött a varjak:

marakodunk foszló árnyékodon.

Nagy réten foghatták el egyszer,

ott csodálták piros csikók,

kipányvázták szerelemben.

Szájára köttetett a csók.

Könnyű bilincsben toporzékolt,

most állig vasban, vasban reszket.

Hát csapjatok rá halálos béklyót,

öleljétek meg, mert elmegy.

Maholnap így is elbitangol

– viharból van, viharba száll csak –

Ördögfüvet, tüzet harapjon

a boldog, ki utána vágtat.

Megkövült idő

Mintha kihaltak volna az évszakok,

megdermedt zöldben fürödnek a fák.

Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok,

megkövült idő, haláltalan világ.

Nem merek élni, lélegzeni sem,

azt hiszen néha, nem is ver szívem,

csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog.

Rettenetes nehéz az idebenn.

Hát élek, félek, alakoskodok.

Szél ömlik, szél csikordul, szél –

Késő telek virágot falnak.

Nem való vagyok én

csak ordasnak, veszett fiatalnak.

Szívemben háborúság, harc.

A vadság hadai seregelnek.

Kinő a szerelem a számon, a kihalt

állatok metszőfogai kinőnek.

Talán, ha lenne valaki,

ki magához kötözne engem,

föl tudna szabadítani,

s én nyűgeim, arcom levedlem.

De ím, ki hall is, magát tagadja.

Alkudozik, s hogy tetten ne érjem,

szelídít: kegyelem kenyéren

tart, hogy ne fussak vadonba.

Mert nincs kezem már, emberi arcom,

a földön fekszem, követ harapva,

állati szőr lep el, állkapcsom

minden élőbe belemarna.

Válasz nélkül

Milyenek, mondd, a földi itatósok,

a föld-, bogár-, gyökérágyás milyen?

S az erecskék, hol tested fölszívódott?

Levegő vagy, kék gyöngy a semmiben?

Elszelídültél, s most azért nem haragszol,

csak fekszel némán a föld alatti vackon,

ami megilletett

negyven évre, megmerevíted állad,

fogat, körmöt növesztesz és szakállat,

véded, mi még tied?!

Apám, most újra, újra hozzád szólok,

rég nem vagy már és rég vagy, jól tudod,

a szeretet bennem mindig szabódott,

s mire meglelted, rögvest elfutott.

Most szükségem van rád, mert nem tudok mást,

mint vállalni a dalban szertefoszlást,

ami rámméretett,

tudva, míg más éltét szabadon éli,

nekem ez jutott, kínlódni és megélni

költészetemet.

Nincs olyan ég, évmilliárdos visszfény,

bolygó, tejút és nincsen olyan csillag,

ki olyan messze lenne innen, mint én,

az üres ég üres bölcsője ringat.

Magam vagyok és magányt nemz magányom,

én tapogatom domboruló halálom,

növök, terhesedek.

Segíts hát dolgaimhoz eltalálnom!

Törd szét e semmit, mielőtt kitalálom,

megszülni nem lehet.

Az erecskék, a földi itatósok

fölszívták tested, mint itt ez a papír

a szavakat, a tintát, ahogy megfogamzódott,

kicsapódott e szálkás tiszta kín.

Minek hazudjak, hiszen te is tudod már,

mindegy lenne az is, ha nem is szólnál,

hiszen nem is veled

beszélek én szüntelenül magamban,

de magammal, hogy értsem, megválaszoljam

azt is, mit nem lehet.

Én nem tudok belenyugodni többé,

hogy örök tiltás legyen életem,

hogy szám előtt kéz, s szívem fölött örökké

mellkaspáncél és vasborda legyen,

a boldogságot akarom kitakartan

dobogni, messzeföldre halljam,

mint ver külön szívem

a bordátalan, csupaszív világban,

s a világ bennem, ahogy helyébe zártam,

verjen hűségesen.

S ím, a világ rámszól, kinyitja öklöm,

megeteti s megmosdatja szívem.

Tiszta vizű, de varangy ül a gyöngyön,

kitakart szívembe belevizel.

Árulás, hitszegés, vad hitetés ez?

Vagy csak magány, ami közösségé lesz,

és szüli a magányt?

Vagy az sem több még „emberárulásnál”,

s mint mindenütt, kettőn áll a vásár,

ember s ember gyanánt?

Hát segíts, szólj, aki csontomban bujkálsz

– huszonnégy éven át bújtattalak –,

te néptanító, te szívalatti munkás,

illegális száj, szem és gondolat,

mert rám a levegő is úgy nehezedik,

mint csontodra a halál, én érzem terheit,

akármilyen súlytalan.

Lélegezhetem, már ki nem elégít

ez a szabadság, akárhogy is, de én itt

nem érzem jól magam!

Hát válaszolj, számra nehezülő

sejtéseimben érd tetten a tolvajt!

Válaszd szét, a szívben settenkedő

s az odakünn ólálkodó idegbajt!

Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek,

hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek,

miféle félelem

szorongatja szívem, s milyen ítélet

feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek,

habár nem éhezem.

Nem válaszolsz? Hallgatsz? Lassan hűlő

futóárokba bújsz, elsüllyedsz, válasz nélkül?

Csak katonaköpenyed, az elmálló mezőt

húzod magadra, hiába-fedezékül?

Rézgombjaid, a csattos csillagok

elárulnak úgyis, le sem tagadhatod,

úgy világít szíved.

Vagy ez a válasz? A hűség? Hogy tehetetlen,

kifosztva is, higgyek oly szerelemben,

mi nem jut itt senkinek?

Nem válaszolsz? Hallgatsz? De igazad van!

Halott még-halandón úgysem segít,

vagy csak úgy, mintha a világ szappanhabban

mutogatná a maga törvényeit.

Mint önmagamon én, rajtam te sem segíthetsz,

csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez,

ha az ész habozik,

mondjam a jót, a többi nem a dolgom,

nekem elég, ha kisajgom és kimondom,

mire a csönd tanít.

Tékozló meztelenség

Koczkás Sándornak

Egyszercsak el kell hagynom mindent,

hogy teljesen magam lehessek,

Le kell tépnem utolsó ingem,

hogy őszintén higgyek és szeressek,

Az özönvízelőtti szabadság

sápad bennem, a hold rézpénze,

Be kell, hogy testemet avassák

minden meztelen szenvedélybe.

Se magány, se a tiszta éhség,

nem tarthat itt barát, se asszony,

E világ nem oly szerelmes szépség,

hogy térdéhez kelljen kuporodnom,

Legkisebb fiúnál sutább:

álruhás ember leszek ismét,

Szédítő ing lesz a ruhám,

ingem tékozló meztelenség.

Az ifjúság múzeuma

Hát itt vagyok

Hát itt vagyok, itt vagyok újra,

jeges novemberi szél fújja,

szítja szívem.

Nem tudok mást, pusztulok, bomlok,

gondolataimnak, mit mondok

Beérném én már, kitaszítva,

Bordáiba, meleg barlangba

Jó volna, amíg tart a tél,

módján kitelelni az éj

Jó volna, amíg künn a föld

zúg, hánytorog,

hinni, a világ anyaöl.

S még nem vagyok.

Anyanyelvem vagy

Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,

számodra örökre nyitva vagyok,

megnézheted a szívemet,

nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,

mezítelen bőröd alá,

felöltheted életemet,

lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,

nyarak lógnak benne, minden ruhád,

tüdőm tükrében lásd magad,

halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!

Én már semmit se akarok,

csak szólni, szeretni, nyugodni.

S gyönyörűen, mint egy halott,

nyílt szemedben késként forogni.

Esik a hó, gyorsul szívverésem,

kócsag sétál sűrű hóesésben,

mintha nem is a hó, vérem hullna,

egyenest a szívemből tolulna,

úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,

– el akar ragadni mindenestül.

Esik a hó, lassú hintózással,

nem is hintó, szitakötőszárnyak,

nem is szitakötő, a verőfény

hunyorog, hunyódik eltűnődvén,

az se, hópénz: föld szitál szememre

– én hunyorgok halálra neszelve.

Esik a hó, ólomsörét hullik,

az a kócsag el akar indulni,

az a szitakötő szállna egyre,

pupilláim léggömbjébe veszve,

az a föld itt keringne szívemben

– ne hagyj földre hullni, szeress engem!

Ahogy a fűbe lehasalt,

s levette szemüvegét,

körbe, mint középkori lant,

megpendült füvenként a rét.

Ahogy megrezzent szeme,

s ide-oda, mint cimbalom-

verők, villant tekintete,

hullani elállt a lomb.

S hogy mozdult, kényesen feküdt,

árnyát, mint ügyes muzsikát,

finom, törékeny hegedűt,

állukhoz szorították a fák,

ekkor… Ekkorra elaludt,

s a fák, a levegő, a rét,

szelíd, megjuhászodott

vadak, nézték a zenét,

a zenét, mi nem is volt zene,

csak arc, csak kéz, csak a csecs-

szopó kisbabák üteme:

csend, szuszogás és újra csend.

Mint a világ, én úgy vágyok szeretni,

s mert szeretlek, világgá lenni vágyok,

ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni

a hülye, halott anyagtól a halhatatlanságot.

Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested,

lélegzik a szád, élni forradalomban.

De ember vagyok, és mint az időt a percek,

csak másolom önmagam, s meghalok alattomban.

Kezed akarok lenni, arcod alatti vánkos,

kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.

Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos

erdőd az égigérő, örökös virradatban.

Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok.

A forradalom szívemből mért szivárog?

Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok

ereimbe rétek, eljövendő virágok.

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna

– becsukja szemét –, de csak magába mélyed

az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,

mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

mikor már este van, s megmosakodtam

– megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek

mindennapos szutykát számról letörölted.

Megfürösztötted homlokom a hajadban.

Mikor már este van, s nem tudok, akarok

csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan

a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy

a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

Beszélgetések

Születtél volna-e, a testedet

nem lett volna jobb emésztő tűzre vetni,

ha csak magunkért, s csak magunk helyett

kellene élni és egymást szeretni?

Fölnőttél volna-e, fémes hajad

kivetnéd-e fényes tűkként az űrbe,

meggyűrűzni a földet, ha csak megzavart

szívverését hallgathatnád örökre?

S én lennék-e, és élnél-e velem,

ha kiderülne, nincs menlevelem

senkitől sem örök fiatalságra?

S nem követei, ifjúságszökevények

lehetünk csak. Arcunk, a fényes lélek,

csak az áltatás pléhmedáliája?

Anyanyelvem vagy

Hát milyen szót keressek hozzád?

Égből, búzából válogassam?

Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád

kígyózik minden kapualjban?

Így mondjalak, a népmesék

tűzből mentett, fölsíró gyíkja,

ki a dadogót a fák, az ég,

az állatok nyelvére megtanítja?

Vagy ez lennél, fényes nevetés?

Tánca ficánkoló lovaknak,

kiket a szerelmes szeretés

szomjas mezőire kicsaptak?

Mióta eszemet tudom,

mióta a földre kicsuktak,

beszélő szívemben te beszélsz,

megálló szívemben te hallgatsz.

Ott állsz kinyitott szememen,

lélegzetem mezőin sétálsz,

vérem vermében vetkezel,

– napos ág, sárga széltől mézgás.

Jóra eszmélő énekem

megébredsz bennem, én mosolygok.

Sírásoddal bevérezel.

Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok.

Már én idegenek közt élek.

De úgy törsz fel ösztöneimből,

ahogy szitok, káromló lélek

álmomban is csak magyarul sír föl.

Anyanyelvem vagy, odakötsz

a porszemhez is, eszméletével.

Ének a semmiből, fekete rög.

Elemésztő lélegzetvétel.

Most csupa vászon a kert, nyersen

ropognak a margaréták a fényben.

Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.

Leveleiket kiteregették száradni a fák.

Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:

ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,

odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés –

tolongnak szekfűk, tulipánok.

Téged utánoz itt minden, utánad

szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.

Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,

hogy rád tekintsen.

Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt,

ilyen reggelt? Mindenütt lépdelsz.

Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták –

összepöndörödik a fény.

Szarvasok futnak az utcán,

százezer pata, csülök,

százezer pattogó vulkán

krátere cseng, füstölög.

Fölfutnak a falra, a bádog

tetőkön ropnak tova.

cserép csikordul, tátog

az ablakok fényes sora.

Átfutnak a vízen, mitugrász

fácskákon, görcstereken.

Sarlózik a híd, szaglász.

Futna velük szívesen.

Fölfutnak a holdra, szerencsét

kívánva megzendül a kert:

összeütődő cseresnyék,

páros csillagok özöne zeng.

Csak egyszer bírnám hatalmát

az együgyű Firenzei

Barátnak, száguldó falkát

mennék szelídíteni.

Beállnék közétek, zápor,

elfutnék akárhova,

tengert legelni, nádból

inni, s nem múlni soha.

Nélküled lelassul szívem

Nélküled nem ismerek magamra

Nélküled csak nézek magamra

Tűnődök honnan ismerem

Nélküled nem is én vagyok

Csak valaki lézeng helyemben

Ki voltam lakhelye ismeretlen

Másik földrészre távozott

Százezerlukú furulyát

illeget szája szélén május,

kiebrudalt senkifia.

Bőrig áznak a gabonák.

Egy ember, keshedt fűrészbakon

dolgozgat, hirtelen elárvul

a magabiztos és vakon

bűvölő eső mosolyától.

Ilyen muzsika kellene

mindig, ilyen aszályeloltó,

embert, vetést gyógyító zene.

Falvakat fürdetne a portól.

De tudja, gyerekes képzelés.

Jégverés kereng a magasban.

veszi a fűrészt, fütyürész,

egykedvűen, falsul, szaggatottan.

Reccsen a fém, fababák

sírnak, verejték dől a fáról.

Hajlong, jég veri homlokát.

Dolgozik, bármit és akárhol.

medret váj az éjbe

Sárga fényhasáb.

Porszemek, molekulák

– lebegnek benne levelek, ágak.

Kettészelik az éjszakát.

A folyó vásznára vetít

gyors holdat, rugdalódzó árnyakat.

Fülüket hegyezik,

nézik örökké felhők és kutak.

Hát neked mit mutat?

Ejtőernyőt, zuhanó hajadat,

hátracsukló pőre templomokat,

gyors késeket, villanó arcodat,

kalimpáló kalodát, lábadat –

és magamat, a bedőlt ég alatt.

Mosolyod árnyékában napozik, aki él.

És bebugyolált engem az isten illatos levegőbe,

füvet teremtett, madarat, gyönge állatot, hogy játsszak,

teremtett virágokat – tőlük tanuljam el a nevetést,

elrendelte a tüzeket – szenvedjek, szerelmesedjek.

Mielőtt megszülettem, egyetlen anyaméh volt a világ.

Este van, csutkalovaim kiitták a délután fényes pocsolyáit,

s belenyargaltak a tűzbe, a sparherd kormos mezőibe;

ez vizet forralt, piros kenyeret hozott hátán a másik,

a harmadik csak lehajolt hozzám, tüzet evett tenyeremből, melegített.

Felnőttem. Mint megrögzött labda, elpattan tőlem a szabadság.

Már fénylik a csönd, édesem, este van, bontsd meg az ágyat,

a gyűrött szántókat simítsd el, rázd fel a rétet,

igazítsd el a kemény, dagadó dombokat és a csikorgó,

vassodronyos éj peremén ülj le és szólj rám:

Ez itt a világ széle, te bolond, nézz rám, s hazatalálsz.

Egy sárga körfűrész néhányat perdül

az égen – hallgatok.

Nyakamba hull a fény, közelről

érzem a fűrészporszagot.

Annyi suta harc, félszeg hadakozásom

után hát itt delel

a madárlátta béke ákom-bákom

nyarával, papírrepülőivel.

Csönd van csillagban, csontban, porszemekben.

Elnyúlva, jóízűn

napoznak izmaim, ing nélkül, csupasz testtel

a friss, jó levegőn.

A munka csöndje ez, csak ennyi: félig-

szítt cigarettám eldobom.

Teremtés előtti tűnődés fénylik

számon s a szerszámokon.

Néha kék kartonruhában

Néha kék kartonruhában, néha a

lassan zuhogó ég zöldjeiben,

látom: terhes, kicsi nő, sétál, döcög a föld

– mintha talicskát tolna –

vigyázva, nehézkesen.

Várják mosatlan csillagok, csorba

tányérok, egykedvűn kopogó idő.

Leül, s a párából, fű leheletéből kifejti ujjaival

– évezredek óta ugyanúgy –

a kopogó, nagyszemű esőt.

Este a sötétség ajtaját sarkig kitárja,

szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől

az ablakon, tág szemmel néz a holdra

– sokáig áll e homályló

éjkorszakbeli réztükör előtt.

Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák

ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek.

Elevenek és holtak – ágkarcolások.

Háborúk, lövészárkok – behegedt sebek.

Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán

a sivatagok sárga májfoltjai

– mintha mozdulna már –, reng a szárazföld, rezdül

az óceán, a tenger – ruhája fodrai.

Hallgat. Olyan nehézkes már, hogy sírnia kéne,

de boldog, csak a másik szívre figyelget:

– Ó, elkéne már nekünk egykéknek, apátlanoknak

az a születő apa és anya, az a szerető.

Ó, elkéne már az a boldog szerelemgyermek.

Az akácfán már szárazon zörögnek

a barnuló magok. – Meghalok, szeretlek. –

Árvácskák. Azt hiszik, szállanak,

földhözragadt pillék emelik szárnyukat.

Nem töprengenek szabaduláson,

a futórózsák tekergőznek a rácson.

Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök,

megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd.

– Oda kéne tán dobni a napot

a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot.

De a nap, eleven fájdalom,

kipukkadva lóg az ágakon.

Hát megyek így, s hogy mégis messze űzzem

szomorúságuk, mosolygok együgyűen.

De egyre több a kegyetlen fehér.

Szájam sarkában szikkad a tél.

Törd el, mielőtt elmégy, lábadat,

ne mocorogjanak a lépteid

a kövezeten, szemhéjam alatt –

Irtsd ki, a hátad mögül, árnyadat,

mert ráég arcra, kőre és virágra,

romtenyeremre, arcom külvárosára –

De jól vigyázz, ha szöksz, menekülő,

úgy szökj, ahogy tüdőmből levegő,

földből a fény, ahogy

a világűrből az elektronok,

és tudd: a világ végén én vagyok,

két lengő hegy, két tér, két állkapocs:

őrlöm a liszt-időt.

Hát fuss, szaladj!

S vigyázz! Oda ne kapd a sarkadat!

Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,

de homlok a homlokon, váll a vállra,

úgy fekszünk itt, olyan hiába,

mint két zsoldos, ki egymást halálra

szúrta, kaszabolta és vágta,

s most itt fekszenek, egymás kardjába

dőlve, mégis egymás karjában,

szívük, tüdejük, agyuk kitárva

a szemérmetlen napvilágra,

fekszünk pucéran a hiába-

harcmezőn, elárult, árva,

nyomorult zsoldosok sokaságában,

oly egyedül, hogy sírásra

görbül a test; egyetlen száj csak,

temetetlenül –

De életem véresre harapva

rá tudok-e nézni magamra,

káromkodva és felzokogva

– mellemhez szögezett szívemmel –

ki tudok-e állni a napra?

Föl tudok-e ébredni reggel,

ha nem kell megvívnom szemeddel,

ha a mindennapért nem veled kell

pusztulásig megverekednem?

Halálos ellenségem, szerelmem,

ne hagyj magamra!

Mert nő és ember vagy, szájig bezárva

a társadalomba, biológiába,

s halált tűzve a puska tusára

őrzi az anyag szíved és

szerelmekkel fölcicomázza,

sír tested fegyvertelen, árva,

milliárdnyi köztársasága

– nincs számodra üdvözülés,

örülj, hogy bennem megszülethetsz,

hogy bennem szabadon lélegezhetsz,

van-e – fegyencnek a fegyenchez –

szívemhez, számhoz más közöd?

Gyűlölködhet a rügyre virága,

a gyökér gyűlölködhet magvára,

gyűlölködhet a mag magára

– bennem magadat gyűlölöd.

Mint erdők, egyetlen magházba,

apámba, anyámba vagy zárva,

oly időtlen mélyre leásva,

– hogy félek tőled, ha rád tekintek,

mert ez is és az is kegyetlenség,

ha szeretsz életre-halálra,

s nem latolgatod, mi az ára

– csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

Késsel és napsütéssel

Édes, mert szeretjük egymást,

s jobb az egyedül alvás,

halálos napsütéssel,

essünk egymásnak késsel,

drótokkal, huzalokkal,

halálos áramütéssel,

fehér jégzuhataggal

essünk egymásnak foggal,

szemmel és babonával,

a lélek lézersugarával,

a csupasz kötelet, karunkat

hurkoljuk lábunkra, nyakunkra,

s gyújtsuk föl, mert ehhez értünk,

szép embertelenségünk.

Hallasz-e engem?

Miért tündöklenek a téli ágak?

Az ónlemez levegő megfényesül,

ágak tükrében te futsz ruhátlan,

gyümölcsöt eszel meztelenül.

Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon,

te laksz mindben és te nyitsz ablakot,

s te hajolsz ki mindből tavaszruhásan,

a levegő zúgását hallgatod.

Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben

növök körötted, meg is halhatok,

azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken

szívem: kavics sír, félős fény vacog.

Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom.

Tél fed, de lélegzetem átfűti

a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol.

Olvasd el betűit!

Sír egy gyerek

Hajadnak sírós színe van

Gesztenye havaz pirosan

Mesebeli melled meleg

két hegye közt sír egy gyerek

Egyszer káromol – gondja van

másszor enne már – de hamar

harmadszor fuldokolva sír

Élve és holtan téged ír

Az ifjúság múzeuma

Ej, te zene, te zene, te táltos

énekek aranyfedezete,

életünk húsa, világos

napra tárt, szívmélyi bánya –

Ej, te zene, te zene, te láncos

pipacsban, proletár szélben

zúgó, szökellő,

táncba cipelő,

fűszálak lélegzete –

Hol vagy, te zene?

Te zene, te zene, te sáros

bakancsok, kiszakadt csizmák,

talpasok, mezítlábas

május elsejék serege –

Te zene, te zene, te lángos,

füstölgő sírok, csalános,

csoszogó temetők, tüntető,

nincstelen tömege –

Hol vagy, te zene?

Micsoda befagyott bordák,

Északi-Jeges-tengerek

mögött dörömbölsz,

hol vagy, hogy akkorát döndülj,

hogy egy percre elálljon

– nem a föld, az ég –

az emberek lélegzete.

Hol vagy, te zene? –

Hol dobogsz, hol versz, ifjúság,

világrészek szíve?

Az ifjúság múzeuma

Az volt a jó az ifjúságban,

hogy nem tudtam, ez az ifjúság.

A szerelemben is az volt a jó,

a sejtés, hogy nem volt neve sem.

Most már tudom: van ifjúságom.

S ez annyi: elmúlt. Elmúló

észvesztésekben sírva játszom,

ami még megjátszható.

Kék szerelmet, jácint dühöt,

de betelvén, egyre éhesebb,

sajog szívem, gyűlölködök,

szerelmekben szégyenkezek.

Jó volna semmiben sem hinni,

s mielőtt még elégetik,

földdel, kővel elcsitítni

ifjúságom kellékeit.

Nem, inkább leszek rühös vadállat,

mintsem csordába csapott

bigott birka, érdek s alázat

szénáján meghasasodott.

Nem, inkább a veszett farkasok,

a kivesző, deres magány,

csikasztelek, jégnádasok.

A megdöglés, magammarás.

Voltam én tisztaszívű kisded

férfiként is, de kisemmiztek,

önmagam húsával etettek,

s már csak e vadság emberi –

De szökjek bár vadonba a vadonból,

szűkölök és félek magamtól,

mert ordasszájam, késfogam, torkom

saját szívemet éhezi.

Jöhet a tenger értem

Ifjúság, gyönyörű szerszám, hol vagy?

Rám szólnod még illenék.

Kikalapálni a holdat

Sört iszom. Orromig fölcsap.

Gyanakszom, nem kéklik-e

– a számon a remegő sörhab

nagyapám lélegzete.

Temetők párzanak, sírok

osztódnak, tudom a helyem.

Most már mindent kibírok.

Meg tudok halni nélküled, édesem.

Jöhet a tenger értem.

Hétmérföldet lépő, hajdani

csizmájába fogódzva léptem,

hülye Hüvelyk Matyi.

Betemethet csúszós hajával

a föld is, förtelmesen.

Meztélláb, száraz lábbal

kelek át hűlt helyemen.

Az Ezüstfenyő téren

Az Ezüstfenyő téren,

ahol életem élem,

másodmagamban,

az egérsivatagban,

csönd van. A forradalmak

s mamutok itt kihaltak,

akkor is unnák,

ha pénzért mutogatnák.

Rekedt rádió buffog

a réten, labda puffog.

S míg zenél a klozetszag,

virágok balettoznak.

A holdon, kis mütyürön,

kék-csipke, tv-függöny,

repedésránc, fénymigrén

a levegő állótükrén.

Itt merd a lehetetlent!

Önts a lavórba tengert!

Vizét szántani

hullasd hajszálaid!

Szemeid, két bors-ökröd,

űzd szét, törjenek tükröt,

s vessék be búzaszemmel

végre: ésszel, kezekkel!

Itt nem lehet szeretni,

se halni, se születni,

csak lenni, vanni, várni.

Szájat és körmöt rágni.

Álmomban fogam csikorog.

Feleségem fölijed.

Úgy beszélek, hogy hallgatok.

Csukott szájjal énekelek.

De mint holtak száját a kés,

szám szétfeszíti szenvedés.

Zendül a fehér xilofon;

szél kopácsol fogaimon.

Anyám megszült és így elhagyott.

Beszélő szívét már nem hallhatom.

Apám is kitagadott – halott.

Csak a saját szívemet hallgatom.

De egyedül, mert már nagyon kevés

vagyok magamnak, szégyenkezem.

Lefoszlok, mint a fák, a hűvös ég

szétrágja földig lecsüggő kezem.

Megvallat minden hatalom.

Bárki is légy! A virágok

megröntgeneznek. Egy napon

meglásd, bőrödön átszivárgok.

Törvénytelenek százada:

lábamba gyökerek fogódznak.

Én lobogtatom éjszaka

bádogcímerüket, a holdat.

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

világosságból a világosságnak,

magas falakkal, hajnallal, csupa déllel,

megterített asztallal, az asztalon virág kenyérrel –

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

nevessen a kanál, örüljön a leves jó szagának,

vicceket sustorogjon a víz, a tányér kerek képe elvigyorodjon,

s legyen aki hallgatja, elmosolyodik, legyen a hajnalból asszony –

Olyan szép ez a reggel, gyere építsünk belőle házat,

négymilliárdan a négymilliárdnak –

– ám ekkor így szólt bennem egy arramenő:

Micsoda nyomorúságban lehetsz, te szegény,

hogy mindezt így kitaláltad.

Míg utcahosszat

Míg utcahosszat ácsorogtál,

fél éjszakákat csámborogtál,

mással, magad – huszonnégy évvel,

mire mentél csak szenvedéllyel,

igazság, szép szó mire ment?!

Párolhatod a végtelent.

Azt hitted születni elég lesz

zűrzavaros őszinteséged,

s mert szabadságot szabadalmaz

az új világ, te is szabad vagy,

hol van a híres regiment?!

Párolhatod a végtelent.

Hát mit ácsorogsz itt, mire vársz,

mielőtt mindent kitalálsz,

lódulj meg; tán még hazaérsz!

Fél életed a kapupénz!

Kocsma-pantheon

A Tiszta szívvel szerzőinek

Kérdőjel szél töpreng:

hová is tettem,

há a csudába?

Elszelelt! Béke poharára!

Búgó, zenélő kiscsiga,

pörög a porondon Zsiga,

pörgeti, hajtja.

Mert él még, s nem lehet bronzból.

U. J. a null-nullon brunzol.

Nem kell nékünk vasszerszám.

Éljen az agy, Asperján!

Én seggpapírra írom verseim,

nincs ónveszély így, és édes a kín,

s ha erre Ön netán azt mondaná… –

kérem, feküdjön ceruzám alá.

Barátaim, ha a dudás dudál,

a halhatatlanság is talponáll,

s hogy pallératlan, nyerjünk némi csínt,

Water Closet zongorál Für Elise-t.

Goethe költő volt, s német. Az a csend,

az allen Gipfeln-é is „überelt”,

s messze esik-é, isten ne ments,

az Über alles-ségtől az a Mensch!

Hát nézzétek el, hogy néha alant,

alul, s balul pendül meg a lant,

s koccintván, higgyétek: istenít –

igyatok ifjúságunkból kicsit.

Ég és búzavirág

Hogy lehet az, hogy aki maga volt a szabadság,

az is elpusztul egyszer,

hogy lehet az, hogy aki szerelem s ifjúság lett,

azt is elérte a golyó?!

Jöttetek sárosan, fáradtan kölyök-katonák,

szátokban véres virág volt a dal, véres fűcsomó kezetekben.

– Ki számolta össze az elesett szerelmeket?

Fehér csontotok áll őrt minden nap főterén,

minden éj mellkasában.

Én nem állítok nektek emlékművet, katonák.

Fémbe és vasbetonba nem szorítom az arcot.

Kőbe, fehér cementbe nem sulykolom a mellet.

Búzával vetem be sírotok, szőke rozzsal.

Hadd harmonikázzon melleteken örökre a szél,

hadd muzsikáljon a rozs,

hadd nevessen örökre szemetek szabadon:

az ég és a búzavirág.

Szergej Jeszenyin

Mit mondanak róla, kik azt hiszik,

hogy csak odébbállt, s most egy új csapszékben,

új barátokkal zöld tengert iszik,

a sárga ég kotyog kabátzsebében?

Mit mondanak, kik szerették, a nők,

kik úgy dajkálták: édes gyermeküknek

fogadták volna, talált egy szeretőt,

kivel a világ végéig feküdhet?

Mit mond a kés? A vasszög, honnan leszedték?

A vérrel írt vers, a szederjes arcú esték,

Mesebeszéd csak? Nem igaz mégsem?

A falu mit szól? Hümmög, visszajön,

csak álldogál még előbb odakünn,

rendbeszedi magát a sötétben?

– Egy ujj a ravaszon, a jövő hátterében.

József Attilához

Egy akác mosdatta meg szegényt,

de nem védte meg, csak magába morgott,

csizmát húztak a jegenyék,

bricsesznadrágot, rendőrzubbonyt.

De íme, szétgurult csigolyái

élükre álltak és most dombok.

Homloka fennsík: hazatalálni.

Gerincére ország rakódott.

A Duna szívéből zubog.

Szíve körül két ország fekszik:

cseléd Dunántúl mosolyog,

napszámos Alföld melegszik.

Nézem feleződő szívét.

Nehéz rádium, sugárzik

a föld alól is, tépi az éjt:

a kettészakadt emberiség

földkéregsűrű éjszakáit.

Mikor első körmét kitépték

egy perccel sötétebb lett az égbolt

Aznap hogy tizediket tépték

tíz perccel hamarabb sötét volt

És amikor nyelvét kitépték

a nappal elszáradt gyökerestül

S mikor tetemét szóra bírták

akkor zuhant ránk a sötétség

Csillagos ég, te messzi,

te történelem-feletti

kőkorszakbeli ország,

mi közöm van tehozzád.

Lobogsz, lobogsz fölöttem

bibliás gyolcs-ködökben,

mint nők melle, pucér ingben,

mit fájdítod a szívem.

Mit kezdjek tájaiddal

így, megmunkálatlan,

hisz annyira jövőm lettél,

múltam is lehetnél.

Csillagaid csak álcák,

kőből pattintott lándzsák,

kőből pattintott kések,

sugárzó törmelékek.

Tócsák, kanálisok kezén

mint a köröm, a jég kinő.

Forradt sebhely az út, fehér.

Sárbütykös, fagyott tenyerű.

Deres a nád, a buzogány,

bepólyált cimbalomverők.

Eszelős nádas csépeli

a húr nélküli levegőt.

Árok sír. Púpos partokon

bámul, szenvtelen az akác.

Árnyéka, tűéles szigony,

beszúr a víz körme alá.

Pergamenbőrű ég nyakán

mint ádámcsutka, ráng a hegy.

A köd csuklik, mászik a ránc,

tekergőző fények, erek.

Eltorzult arcot lát a mély,

mohos pilláit fölveti.

Csupasz földön mászik az ég

vinnyogó telet elleni.

Tudom, ez a tél, és makacs.

De ezek a fák, s ezek a bokrok

röptetnek körhinta nyarat,

nyitnak zsibvásárt, madaras boltot.

Zöld hangár a vidék, a sima

rétek, betonfehér tavak

keskeny kifutópályáira fényes,

zúgó törzsű sugarak siklanak.

Fák csúcsán, ezer emelet

magasan, mégis szív felett,

ejtőernyők, fényes szelek,

bóbiták csapódnak, nyílnak, lengenek.

Kitódul, aki él. Gyerekek

– gyors vágyak – röptetik a napot,

papírrepülők lengenek,

sárkányok, tüzes léghajók.

Körülöttük én hallgatok.

Szabad röptér a szívem, szédítő

vashangár, csikorgó állkapocs,

tárulj, mellemre zárt idő.

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,

elkékülnek az útszéli tüzek,

a szerelem is elfullad, csupa zápor,

de a fák még a szádtól füstösek.

A nyár a földről lehámlik, mint a lélek

a koponyáról, ha elalkonyul.

Ráncosodik a levegő, mint az érett

szilvák bőre, s a férges ősz lehull.

Most kellenél, az akácos harákol,

száz fa köhög, köpdösi a ködöt,

ragályos csönd száll, e tébécés tájból

nem futhatok el, csak ha megszűnök.

Most kellene a meztelen varázsló,

ki ellen bármily rettenet kevés,

ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,

s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

Éggel megrakott uszályok a folyók.

Medrükbe dőlnek hegyek és zenés

zöld árnyai a rétnek, fújtató

tehéncsordák, villanydrótzizzenés.

Övig merülve, mélyen a part alatt

úszik a tenger láncain hazám.

A koszos, hinaras gőzös megszakad,

köves falvaktól fullad a kazán.

Ha nekem itt a virágpor is nehéz,

egy lélegzet, s ez a föld elsodor,

kivájt fatörzset, elfektet a szél

egyhelyben ringó zöld hullámokon.

Iránytű nélkül vontat engemet

a füvek árja, az idő, de a nyár

tépett vitorlaingembe szeret.

Lábamra por száll s katicabogár.

A kútban üres réztányér kering

A holtaknak egy kígyó kéreget

Megcsörrennek a réghullt levelek

a földön És én meghalok megint

Csak zsír, kenyér, hús, só, petróleum és

zsír, kenyér, hús, só, félkiló krumpli, cipő.

Ők szeretnek már, mindenek ellen, kifosztott

félárva édesanyám.

Sunyin és otrombán így szoktat előre

testéhez a múlás, megjelölt vagy már,

félkiló krumplik, cipők, tolongás, tülekedések

ágyasa, szeretője.

Galád szerelem ez így. Rívó csecsemők

foganőtt napok falják így fel az embert.

Velük töpörödsz, fogysz el, velük kevesedsz,

együtt a megszegett kenyérrel.

Lábadnál ülök, húsz éve már, tehetetlen.

Irgalmas füvet keresek, tüzet, virágot vagy kötelet,

mi megmenekít, eltilt örökre a szótól:

– Mire is éltél?

Levél hazulról

Vasak, kövek japánakáca,

idegen házban, idegen portán –

csillagok albérlője, te,

egyedül csak méhemben boldog.

Én már tükrök kazlában mindig.

Tükrök melegében melegszem,

a fényt, mint a szotyolaszárat,

szálanként szedegetem föl már.

Csak az emléked melegít.

Mintha kabátba, burkolódzom

kicsikorodba, mosolyod

kötöm államra, mint a kendőt.

Jaj, őszifolyó-ereim,

meglassudnak és megalusznak,

hozzák két kicsi hugodat,

apád véres köpenyét mossák.

Én már csak arcuk fövenyén,

hajuk hínárában, a mélyben.

Hulló szavad nem ér el hozzám,

csak a harangok zúgnak egyre.

Vess vérembe rézkenyeret,

a kenyérholddal kerestess engem,

égő gyertya, gyúlj meg, fiam,

majd az ének megtalál engem.

Ó, én, ha nem leszel nekem,

fiammá fogadom a földet,

estjét megmosom, s tiszta reggelt

készítek néki minden este.

Arckép anyámról

Ki nyűtte el kenderhajad?

Milyen szél szárított, hogy egyszer,

egyszer csak szemed elapadt,

s bokádból elfutott a tenger.

A tenger? – Csalános kutak.

Csöpögő vízcsap a konyhából.

Bádoglavórod kilukadt.

Az eső, a zománcos ég elárul.

Hallgatlak. Szivárványfiad.

Kő hengerül mindkét szemedre.

Csönd van, de az is megriad.

S már nincs aki elhengerítse.

Egy önarckép vázlatai

Gyerekkoromat két halott őrzi,

nyárfák tenyere, siratók keszkenői,

vénasszonyok kenyerükbe sütötték,

ezért is édes szívemnek,

hogy mint a gyerekeknek,

arcomba fut a vér, és tudom: nincs halál.

Majd jön az éj,

és setét szíved zugában,

a kifeszített erek fényszálain,

föl s alá szaladgál a vérszopó nap puhányan,

s nesztelen, mint pók, és mint a kín, sunyin.

Mért, hogy himbálódzó hegedű a testem,

mint akasztottaké, de ha a föld haló

bőrömhöz ér, feszes idegeimben,

mért zendül úgy, mint síró, egyedüli

kitalált hegedű,

gyönyörű gyermeki szó?

Ha igazoltatnak – ne félj!

Törékeny vállperced a fény.

Foghatatlan. Ezért kemény.

A vers születése

Az első szót a föld mondja ki.

Az anyaföld, de aztán a dermedt

tél térdei, limlomjai

közül beszélni kezd a gyermek.

Beszélni? – Nyivákolni, sírni.

Csecsemő még csak, nézni az iszonyat

magas lábú fát, telt szájjal inni

a fröcskölő fényt, falni a havat.

Enni a fagyos homokot, a szürkés

égről lekapart, hólyagzó meszet.

S mozdulni: beszélni. Kesernyés

arccal rázni a csörgő vizeket.

De lassan meghasadnak a hantok.

A fagyott föld lassan fölenged.

Jönnek az első boldog hangok:

hóvirág á-k, ibolya m-ek.

Majd újabb kínok, jégfehér kések,

fények fogzása, olvadás

gyors cséi, csöngő csettintések,

feszes ték, rügyfakadás.

És újra az izmok igéi,

az első dadogó mozdulat.

S egyszerre elkezd minden élni:

föld, ég, levegő, kutak.

A kamasz jelzők zöld dagálya,

füvek, erőtől duzzadó

lombok, ágak spartakiádja.

Virágok, dobverők, lobogók.

S aztán? – Már világhatalom,

férfi és szerelmes a vers.

S az elmúlás? – Még nem tudom.

De nem is érdekes.

Mostanában megint későn jövök

haza, éjfél és egy között,

vitáim, veszekedéseim dühét itt csitítom

olcsó cigarettával a Lánchídon,

meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell

a víz, végtelenül és közönyösen.

De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között

hideglelősen fölrítt egy tücsök,

a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,

hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,

s honvággyal teutánad.

És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel,

ha megnő a magány és magának énekel.

De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,

rídogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,

és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd

csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp

vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált

csillagok közt vert, cirpelt, dobogott volna a fekete nyár.

Bár az is lehet, nem is a tücsök

jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött

belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami

a mélyben, (egy cső, acélváz), s ki kellett mondani,

ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,

egyetlen jajdulással a maga bajait.

Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök

leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,

bordáim, ereim vasszerkezeteiben

ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.

Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,

pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,

pedig kitárt kezemben, két part között a híd,

itt a hazatalálás, itt van végre a rím,

s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett,

csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett

áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt

az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,

s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat

az ember, a vassal, búzával nehéz uszályokat.

De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött

sírjak, s fénytől rettegjek, mint az áramütött,

milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira

s veretett meg fénnyel, hogy nem megyek haza,

csak ácsorgok itt a hídon, míg árammal megtelik

a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,

és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza

fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!

Aztán néztem a várost, s láttam, hogy nyugodt

lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,

és elindultam lassan, álomra hajtani

valahol a fejem, s aludni hajnalig,

mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?

A hídon rám találhatsz, éjfél és egy között.

Fénylik a nyár

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a nyárban,

de fehér törzsén már sír a bogár,

s a fűrész foga fölsír a fában.

Ifjúságom, szerelmeim,

mind, mit föléltem én magamtól,

játszik, susog – hányféle szín –

az ezer tükrű, szájú falombon.

Csobban és lassan gyűrűzik

a levegő, mintha a hűsben

hal úszna el, sugár tűnik

a súlytalan levélsűrűben.

Fény, fény és fény. Mintha a nyár

hajával fonná be a földet,

s az, mint a léghajókosár

vinne, szállana egyre följebb.

Fény, fény és fény. Mintha mohok,

finom szájak szőnék át testem,

legyen egy sejt, ha zuhanok,

s ne kelljen nagyon mélyre esnem.

Fénylik a nyár. Gyöngy és homály,

tán azért gyönyörű, mert látom,

addig talán, amíg megáll

a szem a moccanatlan szájon.

Nyár van, hogy zúg a nyár, a nyár,

harangok konganak a fában,

de fehér törzsén már sír a szám,

s a fűrész foga fölsír a számban.

Hálóval, szerszámaival,

jön a távolban a vihar.

Megáll, válláról leveszi

a likas esőt, kiveti,

s lassan, majd megszakad bele,

húzza, ereszti lefele.

Lenn ficánkol, elsiklana,

borzong az akác, a tuja.

Villan a tükörlevelű

nyárfa, s nagy gyorsan lemerül,

csak a morc teknőc, a falu

lapul meg mozdulatlanul.

De már feszül, elnehezül

a háló, már húzzák odafönt,

s szállnak – ahogy a vén keze

engedi, s húzza – fölfele

házak, kutak, sikátorok.

A füsthinaras házsorok.

Ki állhat ott? Nem érdekel.

Érzem, hatalmas kéz emel,

nem akarok lenni, csak az

ő foglya, szelíd kishala,

s szállni, benne, az ismeretlen

fényű és sötétű vizekben.

Autóval az éjszakában

hetedhét határon túlra

robog az autó velem.

Röntgenernyő,

fehér ing feszül mellemen.

Robog velem az autó a múltba.

Behunyom szemem.

Hullok feneketlen kútba.

Szempilláim, szálas jegenyék

zuhognak a fény elébe, az útra.

Robog az autó velem

Világszéli parasztkonyhában,

a föld vizespadján álló

zománcos bádogvödör az ég.

A langyos, lanyhán remegő sötét víz

lassan gyűrűző levegő.

Egy gyerek fölébred, a vizespadhoz oson.

Belekortyol az égbe. A vödörben

fölzizegnek hártyás szárnyaikkal

fuldokolva úszó, feketés csillagok.

Köhög, elfogja az undor.

Én nem utálkozom.

Ez a fiú, az a mezítlábas

legkisebb öcsém, gyerekkorom.

Robog az autó az úton.

Az útszélen állva, álmok nélkül alszanak

árok elé kötött

akácok, szedrek, jegenyék.

Harsogva ropogtatják az odavetett

Topognak, néha meg-megcsikordul

egy-egy vasdarab patáik alatt,

járomszög, félpatkó, lerúgott hold.

Rángó bőrük idegesen hessenti

a hátukon bogárzó csillagokat.

Kátyúk, pocsolyák.

Cérnázó öregasszony nyálazza, pödörgeti,

befűzi az utat az esőbe a szél.

Fut, fut a kocsi velem.

Falu. Hunyorgó tyúkok.

Reflektorfény alatt

Nyár van. Lehúzott zsalukra bámul.

Alvók szeme fehérje a házfal.

A háztető ráncos szemhéj, rándul.

Bent, kint ósdi dunnák,

szakadt felhők alatt

átizzadt, csatakos testű földek alszanak.

Kerüli őket az álom.

Kihullott hajuk, holdfény,

vagy szélfútt szalmakazal

ragyog szálankint a kukoricásból.

Fut, fut az autó velem.

Tanyák, kéményeken

lélegzetmozi, álom.

Mutogat képet. Embernek gépet,

csodatévő traktort, boronát,

gyereknek fürge vonatot, mutat

elektromos nyulat.

Tanyai iskolát, kollégiumot.

szívemen alszik ez a táj.

Vállamra hajtja fejét a dombsor.

Engem – apátlan férfit – hazavár

a szülőföld. Haza, mint anyám,

engem beszél és reám gondol.

Félretesz a tavalyi borból.

Dombokon fehérrel megterít.

Mézt kínálnak remegő ágak.

Kutakban csönd hűl, friss ebéd,

gyors vizek ifjúdást kívánnak.

Cigarettadóznik, kattannak

a földek, vegyek hát illatot,

szívjam halálig, mi voltam s vagyok

– amíg a szívemre nem ég –,

míg udvaromba nem vet az ég

bukfencszelet vagy virágmagot.

ríni egy nép helyett,

mert egy nő nem szeret,

és apád itt hagyott?

szólni mindenki helyett,

ha se több, se kevesebb

nem vagy, mint azok?

Igaz, a szavakért,

úgy kapsz, mint régen ételért,

de nemcsak azért,

azért ragaszkodsz

a gondos gondolathoz,

hogy a magvasabb gondhoz

ne legyen semmi közöd?

Mert mi lennél

meztelenül és teljesen pőrén,

Ha lemállanak rólad a szavak!

Maradnál-e még

érték és emberi mérték,

mi nemcsak szép, s ravasz formát

szólni jogot is ad,

hittel s hitellel,

mint az uradalmi kovács,

ki élt földbe vetetetten,

meghalt lova után kötötten,

Keresztúron, tizenkilencben.

De tudnál-e valami,

kaszát ragadni, kapát

és azzal vallani,

mint ők, azok,

kikben csak múlás viszolyog,

s a felejtés nem is halál?

Vagy csak azért beszélsz,

hogy élj, élj,

ha a föld megzabál?

S az is mit ér?

Mit ér, boldogít-e a tudat,

hogy tán egy nép, egy osztály

magáénak fogad,

belőled mindent, ami nem ő –

szülő és születő,

nő és csecsemő,

minek is mentenéd magad?

Komor szárnyakon

És majd besüpped az ég,

megroskad, összetöpped,

s mint elhagyott sírokon,

elgazosodik a földön az éj.

Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,

mert nem lesz, mi mérje a csöndet,

csak zajtalan némaság, arcba fagyott lehelet, csönd.

Hol lesz akkor barátom a porhadt

temetők nyugalma, lesz-e ember,

síró nénike a fák közt, mekegő

kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?

Lesznek-e méhek?

Lesz-e még valaki – ember –, ki a bomlást

elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók

– zajtalan keringő bolygók –

a Föld felett.

Romváros, nyárrom, romkenyér.

Fénypernye, homályszájak.

menetel, csupa láb a szél.

A búzát behívják bakának.

Tank-hold. Rozsszuronyok vasa.

Villanó, hideglelős fényben

a sárgadinnye kis hasa.

Remeg a reménytelen reményben.

Jegenyekatedrálisok.

Óngyertyák, szurokének.

Olvadt ólomviasz, csurog

derekukról földig a kéreg.

Más nincs, csak csont, húsrács mögött

sétáló sivatag, vadállat

hamu és homok, tükrözött

s vállalt szégyen, fényes gyalázat.

Fák, vízparton

Megfeszül s elernyed a szél. Tovább!

Előredőlve, oldalra bukva,

a fagyott földet sarabolva

vontatják a tavat a fák.

Szinte egyhelyben járnak, szinte

már négykézláb másznak, szinte már hason

kúsznak előre a csíkos havon…

– de húzzák, hátra se tekintve.

Pedig hol a tó! Csonttá fagyott

jégparkett-palota, heresás-

vigalom, néma nádsuhogás.

S Ők maguk – eszelős rabok.

De húzzák, éjszakáról éjszakára

megmarkolják, derekukra kötik

a sodronyszelet, a fényt és viszik,

viszik a világot a napvilágra.

Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő.

A laza bordák, letört ághegyek

mögött a völgy, nyitott, fölhasadt bendő.

A keskeny utak megfagyott belek.

És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak,

szalmába tekert éj és vizelet-

meleg homály, nagy mezők, borostásak,

fagyott lábujjak, püffedt gyökerek.

Sehol egy kút, egy kert. Foszló kazalra

bámul a világ végén egy barackfa,

hallgat farönk, hóból sárgáll a nap –

S mint oltott mész, zuhog a farakásra

a fény, s az ágakat csontig lerágja,

s még nyöszögnek a mélyben, hullámlanak.

Mint az ítélet

Vacogó kivégzőosztag,

fogaim fölsorakoznak.

Tenyerem kétélű balta,

a virágot lenyakazza.

Vijjogó, gyerekkel viselős

nők szállnak. Hasas repülők.

Suhancok, süvítő aknák,

a csöndet fölrobbantják.

Káin szédeleg. Iszonyodva

bámul a világvárosokra.

Ez szerelem volt, odaát

az a csonthamu a család.

Ábelföld nyüszít, mint az állat,

tudja, bűnére nincs bocsánat.

És komor szárnyakon, mint az ítélet,

kivándorolnak a földről a gépek.

Megkéselve ne késlekedj,

élesítsd meg az életed,

vetkőzz le, légy oly meztelen,

mint vaságyakban a szerelem,

pucér és kiszolgáltatott,

mint mosdatás előtt halott,

mint vallatás előtt rabok,

még szíved sem takarhatod,

hiszen izzik az, mintha fém-

szivárvány lebegne helyén,

hiszen izzik az, mintha csak

nap volna és nem lenne rab.

Megkéselve ne késlekedj,

élesítsd meg az életed,

vagy ülj le és csak várd meg itt,

míg minden megbizonyodik,

míg terólad is kiderül:

mért születtél meztelenül,

míg megvasalják tagjaid

őreid, megszokásaid,

s szíved mellé új cellatárs

kerül, a link megalkuvás,

kis szélhámos, olcsó pali,

ki azt sikkasztja csak, ami

társadalmi tulajdonod:

hűséged, szerelmed, jogod –

Megkéselve ne késlekedj,

élesítsd meg az életed,

ülj le, találj ki valamit:

ködöt, ami nem józanít,

s kibírod, hogy a van s a tett

között hogy süllyed a lehet,

a lehetne jobb és emberibb,

a győzelem, ami csak veszít,

míg nézed, hogy harc nélkül a had

hogy rohamoz légvárakat,

s hogy vár ránk, mint egy sérvkötő,

a jobb, szebb, jövendőbb jövő.

Megkéselve mit is tehetsz:

őszinte vagy s belegebedsz.

In memoriam Babics Mária

Lassan három órája már hogy nem vagy

És lassan három napja már hogy nem vagy

És mindegy már három napja vagy évszázada mert nem tudod hogy nem vagy

És akár örök időktől fogva lehetnél mert nem tudod hogy nem vagy

Elegendő-e a föld szeretete a gyökércirógatás

Elegendő-e a rovarok szerelme a nyüvek násza

Megitat-e a földbe lecsorgó eső

Ád-e enned gyökereiből a bokor megfelezi-e veled kenyerét

Szól-e hozzád megigazgatja-e ágyad a fa ne aludj álmodj

Elaltat-e jó bölcső-e az anyaföld

Anya-e valóban vagy mostoha csak

Árva Babics Mária nagyanya

Álltam a gödör szélén s a kapát néztem a csákányt az ásót

a keresztbe tett rudakat a pléhszájú papot

néztem a deszkaágyat a lebegő selymet s befele folyt

befele folyt szárazon mint homok a könnyem

beszakadt sivatag voltam a homok eltömte tüdőmet számat

eltömte a szemem s nem láttam mást csak az emberi gépet

az emelőként mozduló kart a forgó vállat a kapát a csákányt

Ölbe kellett volna kapnom téged kis öregasszony

s ellopni innen elragadni innen a látók közül a járók közül

az éhesek közül a szomjasak közül verekedők és szeretkezők közül

Ölbe kellett volna téged kapnom nagyanya

elvinni az ingem alatt csempészáruként a határon

elvinni innen mindegy hova a mesébe talán csak el innen el

És már kétszemű tüdő négyszájú szem mankós szív döcögő ágyék

és már csupa rángás lüktetés verítékezés széteső szervek szakadó idegek

és már fölágaskodott benned apád hogy megöleljen

és már anyád és unokád voltál

Hol volt a te semmi-hajad a stadionban szétmálló cigarettafüstben

az átizzadt mezekről csorgó vízben hol volt a verítéked

az eltorzult ziháló mellekben hol volt a te kapdosó tüdőd

Immár csak a bőröd él a hajad sejtjei a csontok a mész molekulái

só vagy már víz vagy mész vasak és foszfor

az elemek együtt és külön külön

Koponyád ahol elfért a Tejút kicsiny egy fagyökérnek

Szemgödreid ahol a föld úszott s fehér tenger egy kicsiny egy virágmagnak

Vállad ahol a világ vasait vihetted nem bír meg egy madárt sem

Aludj békében Aludj Szederfák őriznek s a szívem

Ne félj Őriz az anyag mi lettél Őriz az anyaföld

Ne mondjátok, hogy nem igaz,

kitanultam én a magányt,

és felnőtt lettem hirtelen,

kitanultam én a halált,

s bár tudom, ki ember, kitelel,

nem roskadt hó, új fű a vágy,

de addig értem ki felel,

ha jóváhagyom a fagy jogát?

Az ember fölnő hirtelen,

s fölfedezi: ez a világ,

megcsapja önző gyötrelem,

s ha hisz, golyóért kiált,

inkább, mintsem maga legyen.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Íme, olvadó, fényteli

délben mentem a Lánchídon,

s elkezdett az ég fémleni,

elkezdett a víz fémleni,

s az ég alól, mint itt maradt,

kilépett lapítva a magány,

kilépett feszesen a parancs,

s hallottam újra: Hátraarc!

– a víz elkezdett fémleni,

s az ég alól, a föld alól

senki nem jött megvédeni.

Ne mondjátok, hogy nem igaz

– Nyár volt, lustán nyúlt el a part,

kilépett a sárga magány,

kilépett a dögzöld parancs,

s hallottam újra: Hátraarc!

Csattant a csend és – Indulás! –

nyílt nappal bordáim közé

bökték a „félj” géppisztolyát,

és vittek a rakpartra le,

hol parancsra vetkőztek a fák,

lábukhoz helyezve precízen

a koszos és elnyűtt gúnyát,

s hogy kiszegesedtek csupaszon,

vállak, mell, fehérlett a láb,

én átláttam lengő águkon

verni a remegést magát.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, gyöngyházfényű idő,

a vízen pillegett szemem,

áttetsző, szép szitakötő,

elkezdett az ég fémleni –

Tarkóra szorította kezét,

két suhanc kísérte a Délt,

az égről a Duna felé,

– Vetkőzni! – Hogy a Dél megállt,

s vetkőzött, úgy reggeledett

visszafelé a halálravált

idő, már nem szégyenkezett,

lehullt a kartondélelőtt,

karjáról fénykarperecek

csörögtek, a szellő-cipőt

lerúgta, lemeztelenedett,

ott állt az idő csupaszon

– nyirkos hajnal volt, mellei

töppedten lógtak a hason,

csontig száradtak kezei.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, szemfényvesztő idő,

elkezdett az ég fémleni,

deresedni kezdett a kő,

veresedni kezdett a kő,

s a szürke és bekormozott

égen megrándultak a felhők,

a csukaszürke vagonok,

s zökögtek számlálatlanul,

s a rácsokhoz – az emberremény –

csak itt-ott szorította vézna

gyerekujjait a fény.

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, könnyű gyöngyház idő,

elkezdett a víz fémleni,

sisteregni kezdett a kő,

egy csattanás, kisiklott az ég,

mint vagonajtó kiszakadt

a fémlő felhő, s elgurult,

hajak zuhogtak, hajak,

szemek zuhogtak, hajak,

hajtűk, villámok – megeredt

beszélt a magára maradt

vagon: esett és esett,

s hogy gyűltek az apró karikák

a vízen – jaj, gyűrűző idő –

üres szemüvegkereten át

nézett a százezer eső –

Ne mondjátok, hogy nem igaz –

Nyár volt, szikrázó, lángidő,

mellemre rátapadt az ing,

vert, belülről vert az eső,

szaporodni kezdett a kő,

a szurokból és kőből kinőtt

egyhelyben topogó lábnyomok

cipők lettek, amőba-cipők –

s tódultak mindenfelől,

topánkák, félretaposott

szandálok, körömcipők, saruk,

bakancsok, csizmák, papucsok,

mentek, láb nélkül, lefele

a lépcsőkön, s hogy az áradat

körém ért, s rám nézett keze,

szégyelltem szemem s lábamat.

Ne mondjátok, hogy nem igaz,

kitanultam én a magányt,

és felnőtt lettem hirtelen,

kitanultam én a halált,

s bár tudom, ki ember, kitelel,

nem roskadt hó, új fű a vágy,

de addig értem ki felel,

ha jóváhagyom a fagy jogát?

Az ember fölnő hirtelen.

Fölfedezi ez a világ,

megcsapja önző gyötrelem,

s ha hisz, hát golyóért kiált,

inkább, mintsem maga legyen.

Az ember nem lehet hontalan,

sem önmagába száműzött,

sem önmagának idegen.

Az ember maga a szerelem,

szabadságának dolga van

mindenkivel. Veled s velem.

Füstöl a szó

Füstöl a szó, a szám kigyullad,

holnap meggyújtják homlokunkat,

Füstöl a szem, véreres, éget,

mennyboltja vörös, szelet érez,

Füstöl a csont, bűzlik a lángtól,

feketedve gyullong magától,

Füstöl a hús, tűz fut ijedten,

gyújtózsinór – hajszálerekben,

Füstöl a szív, retten magában,

halálos-harangkongatásban.

Füstöl a föld.

Elvetélhet a nyár? Hozhat

olyan időt, hogy az ég beledördül,

s nem kalászok – glédában álló csonthad

meredezik füstölve az üszöktől?

Elvetélhet a föld? Hozhat

olyan aszályt, hogy kiszárad a testből

csöppig a vér, s a szív, a kiszikkadt

mellből, mint a mag, üszkösen kiperdül?

Elvetélhet a világ? Hozhat

olyan magányt, hogy a szerelem beleőszül,

s csak a hazudók, a hülyék, csak a holtak

hebegése marad meg az időből?

Honnan szökött hozzám a nyári éj?

Szájában ezüstzabla, rágja a holdat.

Hallgat. Emberi nyelven nem beszél.

Csak rúgkapál, csak dobog,

csak szólongat.

elkaszálhat a szél,

elfűrészelhet a nap.

Zölden, szabadon kinövök a földből.

Csigolyáim fölszállnak, mint a harmat.

Gyöngysor leszek a nap nyakában.

Nők szájában fehér nevetés.

Nincs mit szégyenlenem.

A jövő fehér fala előtt

álltam és éltem.

Úgy képzelem, nem meghalok,

csak egyszer sejtjeim megunnak,

és mint a sátoros cigányok,

másik ég alá vándorolnak.

Elindulnak toronyiránt,

amerre önmagukat sejtik,

s bejárják ifjúságukért

négy égtáját a szabadságnak.

Addigra én már kormos föld leszek,

lucskos tűz, esőtől eloltott.

Csak nézem, lábamnál hogy dülöngnek

a vetések zöld tüzei.

Úgy képzelem, ha meghalok,

csak olyan lesz, mintha egyszer

arra ébrednék, nem szeretsz,

s most világgá kell mennem újra.

Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek,

elsuhanásom meddig őrzitek –

Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,

útszéli fák, porlombú csillagok –

S ha megyek, utánam néztek-e még,

kihúzott távcsöveim, jegenyék?!

Lefényképeztétek arcomat,

kutak, elő a negatívokat!

Forrás, fölszökő celluloid-

szalag, víz filmje, arcomat vetítsd,

s te szólalj, helyettem, hangomon,

forgó, síkos szél, te ősmagnetofon!

Ha elmegyek, ha sehová leszek,

a láthatatlan tenger, az leszek.

A földalatti tenger, az vagyok.

Periszkópjaim kutak, kavicsok,

a te szemed, és fák, és levelek.

Radarernyőm a virágképzelet.

Úszom, bálna, a zöld füvek alatt.

Rozstengerek locsolják hátamat.

Vasak, fémek, ásványok, kőzetek

között apám szívéhez közelebb.

Úszom a föld hasában, mintha a

földnek lennék porontya, kishala.

Néha a lassan szikrázó eget

súrolják uszonyaim, a hegyek.

Buborékaim, mint zöldlombú fák

pattannak ki, és elszállnak tovább,

s mint nagy körök, lomha testem fölött,

gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.

Úszom a földben, de addig, idefent,

mi ez a búvárruha szívemen?

Mi ez az áttetsző búvárharang?

Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?

S milyen súly zúzza be mellemet,

a levegő? Kövek vagy képzetek?

Cseng a világ, verődik, zendülök,

mint pohárral leborított tücsök. –

Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad

nagy mindenség, s beverem szájamat. –

Cseng az anyag és gőgösen figyel,

tapogat távoli fényeivel,

körülvesz, néz s én zúgok, szédülök

szabadság, látszat, lét és törvény mögött.

Nem halok én meg, csak elhalkulok,

csak ha a szemed végképp rám csukod,

csak ha rám csukják pilláik a fák,

kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,

s elporlad, mint én, pőre göröngy

a semmi markában, az anyaföld.

Úgy írtam én

Úgy írtam én eddig a verset,

ahogy csak népmesék születtek,

a valót mondtam, nem a világot,

a szelet, nem a mozduló ágat,

csak úgy, ahogy a semmibe nézett

egy – ki tudja ki – és megébredt,

s ahogy fölnéz, hát sírástól

bugyborékol a rét, tűz táncol,

s zöld ág, leveles hasú kígyó

forgolódik, sziszeg a kíntól.

E dalokat el kell temetnem,

hogy dallá magamat tehessem –

ifjúságom kell megtagadnom,

hogy fiatal, s egyetlen maradjon –

mert várjon virág, vagy csak a föld,

nem mindegy, hogy mit örököl:

csak, ami voltam, az leszek.

Nincs szebb és rettenetesebb.

„Tél fn. Telet, tele.

A leghidegebb évszak, amelyben a növények ált. nyugalmi állapotban vannak.

Az idei, a jövő, a múlt, a tavalyi tél.”

(Magyar értelmező szótár)

Vonul a tél végig a városon,

lovak, láncok, bakák – senki se hallja,

a fagypatát, nehéz bakancsokat,

mintha pokrócba, puha szélbe csavarta

a sumák tél: vonul a hó…

Tompán csattog a kő.

De én hallom a marsot.

Vonul a fehér ezred.

Bal, jobb! Bal, jobb! Bal, jobb!

Vonul a világ végig szívemen:

a voltam, voltál. Meg se rezdül arca.

A döggödröt, a holnapférgeket

gyolcs elmúlásba, fehér

zászlókba csavarja.

Hull, hull a hó.

De én hallom a marsot.

Vonul a tél, a tél!

Bal, jobb! Bal, jobb! Bal, jobb!

Vonul a hó végig a városon

a hó a hó végig a városon

lovak láncok paták a városon

lánctalpas szelek át a városon

tratatatacsöndek a városon

át és végig árnyak a városon

a bal-jobb szájak át a városon

a vonulások át a városon

vonul vonul vonyít vonít a hó

Esik a hó Fehér rácsok zuhognak

Esik a hó Esik és nem olvad

rácshó fémhó fehér fémek zuhognak

van vashó kőhó rézhó és nem olvad

a fehér fém Rácsok rácsok zuhognak

Vasrács havaz Belülről szimatolgat

a szív nem mert rácsol ott is és nem olvad

a fehér fém Rácsok rácsok zuhognak

Hó vagy te is Vonulsz sohase olvadsz

Ha kavicsok csikorognak

Mégis, milyen bölcsőt képzelhetek

magam köré, ha már kitaláltam

a lábam járni, kalimpálni kezem,

a nyelvem, a szám, hogy szabadon oázzam,

milyen rácsot és milyen kezeket,

ha – mert fölálltam és kiegyenesedtem –

körémrács óv, s köröttemkéz lök el

attól a földtől, akiben megszülettem.

Marokkal tömöm számba a reményt:

a gyolcs jövőt, ahogy gyerekkoromban

faltam az első havat, mintha akácfehér

virágot nyárzana a fagy fekete lombja

– de mire számhoz ér, már el is olvad,

sáros hólét nyeldeklek fuldokolva:

roszog a jövő rossz fogam alatt.

Ezután csak a fákat szeretem,

az októberes fákat, csontmagányuk,

szikkadt mosolyuk, őszös, levéltelen

lombjaikat, szájtalan susogásuk,

ezután csak csontjaik ölelem,

akár a földben ölelném apámat.

Porlik az idő, malmok: könyörtelen

kötvények s rigók bérlik koponyámat.

Ifjúságom virágot mondó lány volt,

nem szavak, égő rózsák buktak a számon,

réteket léptem, szivárványzenét,

jajjnárciszt, ibolyazenét

szökkentett föl a lábom,

most boldog vagyok, ha kavicsok csikorognak

barlangtorkomból, s ha szikes időm bejárom.

Mégse siratom vissza ifjúságom.

A borosüveget a májusfákon,

s a vak szallagokat mind megutáltam.

Megutáltam a mosolyt az orgonákon.

Jég, jégember, ember előtti isten,

mint barlangban, szikkadt mocsárban,

néha rá-rálelek magamban

kőagyaradra, koponyádra,

s a Váli csöndre is szívemben.

Elevenen egy nő szemében,

s egy országéban: tetszhalott-tenger.

– Úristen, ha egyszer fölengedsz,

Sírföldrész, Magyar Északi Sark,

mihez kezdünk özönvizeddel?

Köröz a griffmadár-idő.

Vaskarma, csőre népeket áhít.

– Élne egyetlen fűszál itt,

s beszélne-e, ha te eloltod

homlokod ravatalgyertyáit?!

Az örök semmi Bakonyában

virrasztó, virággal világos

szemedre most levelek hullnak,

s mint síró erdő, mosdat a vérem,

konok és Jóbos Vajda János.

Valamit megint elvesztegettünk,

ami miénk se volt még.

Elnézem – nem is kell temetnünk –

tömegsír-barátaimat.

Emlőgödrök. Hullámló, holt ég.

Ennek szájából csügg a lába.

Annak már csak a haja látszik.

Eszelősen zsonglőrködik

egy vak – szemefényét dobálja.

Magát gyújtaná meg a másik.

Szájukban nyírfák üde törzse

élt. Most jégből, tükörtavon,

mered fogaik tönkje, s köztük

egy piros kutya, s árnya a szó:

nyelvük nyüszít, tutul, zajong.

Harminchárom éves vagyok, lassan

egyaránt megérek, mint már annyian,

a föld és a fény

harminchárom év, lassan

zuhanhatok fölfelé én is,

mint a madár, a kőből lett álom,

vagy mint az apám…

Nyár van odakint, mondják, de én csak

szívemre figyelek, s hallgatom,

hogy húz odakint, mint a repülőgépek,

rajokban a hó, s hogy robajlik

a tél, a tél, a tél,

– a lét hangrobbanásait

számolom szívemben,

– egy-kettő, egy-kettő –

menetelnek a percek, de ki vezényel,

ki masíroztatja körbe és körbe a vérem

négypitvarú kaszárnyaudvarán…

Augusztus hetedike van, ma egész nap

koromsötét éjszaka volt, mondtam,

s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát,

mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig…

Harminchárom év, hajamba lassan

fehér hollók települnek,

s mind sűrűbb rajokban,

pedig azt mondja az írás:

„ritka, mint…”

Ki egyre kevésbé leszel az enyém,

s ki ismered már

a hanyattesett bogár bánatát:

– „Segítségezik a katica” –

végy a tenyeredbe,

vigyél el apámhoz,

vagy százezer lábra akár.

Télen is milyen szomorúan

szépek a fák – nem érezik,

haptákoló fejszéken túlnan

írmagjuk is elvérezik.

Csupasz bőrrel, a fehér börtön

mélyén is, bárhogy havazik,

– hó, nyaktiló csusszanva döndül –

nem tiltakoznak tagjaik.

Cella mindegyik. Különlő tömlöc.

Csak belül, a rácsoló üreg

erein kopog a begöncölt

láng, a tititás rügyek.

Döngnek gyolcsgyanútlan a téli

földre. Mint mind, ki halni él.

Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –

kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.

Indulók idején

Hogy születnek a katonák?

Miféle anya szüli őket,

hogy nem érzi bakancsa vasát

a rugdalódzó megszületőnek –

Hogy nőnek fel a katonák?

Milyen népek nevelik őket,

hogy nem látják szemük szuronyát,

hogy kezüktől át nem döfődnek –

Hogy szeretnek a katonák?

Tudja-e, ki öleli őket,

méhében menetel tovább,

csak kapcák és csizmák cserélődnek –

Meghalnak-e a katonák?

Megemészti-e a föld őket,

vagy csak, kezével szorítva hasát,

szüli, szüli,

csak elli őket?!

Még gondolat se voltál, apám, s a koponyádon

már megjelöltetett vörös tintával az a lyuk,

a szurony és a csákány élesítették foguk,

mozdult a gyalogsági ásó is, hogy elásson,

még lábad se volt, apám, s a zsaruk, tábornokok

már mértéket vettek rólad, ennyi meg ennyi,

ilyen bornyút, sírdombot bírsz a hátadon cepelni,

mezőből zubbonyt szabtak, kővel ki is gomboztatott,

s még szíved se volt talán, de első zörejeddel,

az első dobbanással eldördült az a fegyver,

születtél, lábra álltál mégis, mentél tovább,

harmincnyolc éven át vitt a tested átlőtt fejjel,

s anyád se vette észre a többi hányszázezerrel:

„jaj, meglőttek fiam…”

Díszszemle X-ben

Mert a trombiták berekedtek,

dobokból jég vert hang helyett,

jobb híján egy tábornokot

fújtak derekukra tekerve

a lelkes és bősz őrmesterek.

De így is vigyázzba meredtek,

s az elléptető levegőt

hurrázgatták és éljeneztek

a kivezényelt fakeresztek,

sírjuk lengető temetők.

Isten egy kiskutyával játszott,

mely később megkecskésedett.

S a bokrok alatt megszokásból

nagypapákat és nagymamákat

csinálgattak a kisdedek.

Harminc körül

Kalandok? – Csak karambolok.

Csodák? – Csődök, csődörszerelmek.

Álljak az országútra és

másé-éveknek integessek?

Kezem lassan karónak sem jó,

a szemem arra se, hogy lássak,

– ideje beállnom gödörnek,

helyet csinálnom a sírásnak,

mert megjön úgy is. A sás szaga,

sár, föld már kisusog a számból.

Füveik liliputi hada

dereslik, kúszik koponyámon.

Maszatos fényű levelek hullnak

mintha az erdő, az öreg isten,

az istenöreg roncsszirma hullna,

lódarázs-szemhéja havazna,

körözne egyre, s kinőne újra.

Támasztom, mintha homlokodnak,

az ablak üvegének fejem,

hogy hűvösödjek, havasodjak,

– lángok, lángok, lángok lobognak –

ídösöm, ídös, ídösöm,

engem már hova bujdokoltatsz.

Leszáradt kezeim ropognak

lábam alatt, mosolyom lesárgul.

Csak a sírás fényei hullnak.

Vénülő erdővállam

lombot álmodik újra:

levelenként fújja

a nyarat koronájára,

mert havazik erősen.

Embertelet tapodva

baktat bennem a balta.

Célosan, ráérősen.

Mondhatnám magamodva:

„Fejjel lefele élek,

miképp a denevérek,

lábammal akaszkodva.”

Erdőt vénülő vállam

álmodik nyarat ébren.

A levegő jegében

reccsenő árnyát csodálja.

Csönd, fény, kés

Játszani kell a csönddel,

a csendbe bele ne haljon,

fölhúzott, halálig-szívünket

neki kell adni, játsszék,

autózzon, motorozzon.

Játszani kell a fénnyel,

föl kell dobni magasra

a fényt, szemünkét, ne féljen

a sötét sötétben hagyva.

Játszani kell a késsel,

néki kell adni halálunk,

ha már torkunkon térdel,

ne halhasson utánunk.

Havak hámlanak

Most nagyon jó, mert süt a nap.

A hóhér tél szemefehérje

hályogol. Havak hámlanak.

Rézfényt kapirgál egy jérce.

Vaksi ág szemét dörzsöli.

De álmos még, így ki se nyitja.

Gyűrt levegőjét gyömködi

feje alá, megfordul egy fa.

Rügyek, kisbabák alszanak.

Szájuk szélén, akár az álom,

hólé fénylik. És süt a nap.

Hunyd le a szemed, hogy ne fájjon.

Hollóerdő. Világgáment kezem

mintha szárnyak, a mélykék, mélyzöld között

setétjében, koromágak alatt,

csőrfák, csőrerdők, és csőrlevelek

rengetegében járna egymaga,

már nem menekszik, magát nem védi meg,

lát madárfényt, verőércsivogást,

őzvillámlást a vér medreiben,

fénylő tükrök: a váll mély gödrei

között önmaga múlását bevárja,

akár a fény. És csak az éjszaka.

Hollók, hollók. Rigók, rigók, rigók.

Csak az első szavakat nehéz, csak az

első hangot, csak az

m nyéltelen gereblyéjét a száj

gyepedző árokpartja fölött,

csak az a éjmosta gödrét

a süppedő földben, a szájban,

szívig furakodó féreggyökerét,

magam, magam, magam

S a többi már

megy könnyedén.

A fenekedő nincsen ellen

Szél virágzik, eső virágzik,

a habos szélben isten ázik,

ázik a lombtalanul lombban,

az őszös, szeptember alomban.

Ázik a föld, ázik az isten,

a gyökérhajú, földhajú nincsen,

szeptember szivárványa-semmi,

ázik, és nem tud megeredni.

Ázik, áznak az istencsontok,

a messze mezőn meszes fényfoltok,

szanaszét-szemek, deszkaárnyak,

áznak, síró testemben áznak.

Ázom én is, fekete lombban,

az arcomból hullongó koromban,

feketén havazó ezüstben,

kötelekként tekergő füstben.

Jaj, ki eddig magamban voltam,

hulló eső, magamban hulltam,

magamból ki és visszanőttem,

magam fölé magam tetőztem;

egy szál ingben: lélegzetemben,

indulnom kell – ahogy születtem –

a feneketlen semmi ellen,

a fenekedő nincsen ellen.

Fanyűvő rímek

Fanyűvő rímek, kengyelfutó

versek, szélfúvó óriások

tudtok-e erdőt irtani,

s megmunkálni, fölszántani

félnap alatt a nagy világot.

Vagy mese, versek, a hírös erő,

hogy világ pörög mindegyik ujján?!

A kacsalábú kastély nem forog,

vadászok jönnek, párducok,

s a költő lélegző léken csúszkál;

örül, hogy él. De vers, mit ér

a rím, ha nem úgy ölelkezik,

mint meztelen testek az ágyon,

ha nem úgy értik egymást a sorok,

mint a jobb ujjai a szerszámon?!

Óriások unokája, vers, csak egyszer,

egyszer tudnám rólad elmondani:

fölkelsz hajnalban, mint a pékek,

s neki gyürkőzöl, nem fényből, sárból,

– lisztből, kovászból, kenyeret dagasztani.

Már egyre inkább bent és odakint,

már egyre inkább jóra és rosszra készen,

nézek át a szükölő kerítésen:

lélegzetem szűkülő résein.

Valaha nádi farkas

voltam, csak énekeltem.

Lett így vétkem hatalmas:

vérebbé nem vedlettem.

Rozsdás szőröm kihullott

az első tejfogakkal.

Bátorságomba bulldog

ősz és kuvasz tavasz mar.

Földönfutó csikasznak

belőle – amíg élek –

ordas szívem maradt csak:

a tiszta, szabad ének.

Ideges nádasban háló,

itt hál most idegeimben.

Horkan, fut a haláltól.

Mély vermet kapar bennem.

A címzett ismeretlen

Apám, bárhova hajthatom

fejem, csak benned nyughatom.

Hunyd hát rám, erősen, szemed.

Szemhéjaid öleljenek.

Mint a lepkék, a madarak,

megleszek szempillád alatt.

Vagy pupillád árnya alá

is elrejthetsz, apám, akár.

Mint óriási levelet

borítsd reám a tenyered.

Végy kezedbe: éjek-napok

közé rejts el, mint egy magot.

A világok közötti tér

eljön úgyis a szememért.

A bordáid, bolygóidat

feszítő, verdeső anyag.

A szádon, szelíd álladon

csorgó, névtelen fájdalom.

A se-ide és se-oda

minek-idő, mindegy-hava.

S fázó, szomorkás szerelem

csuszkál meztéláb szememen.

Csak addig éljek,

amíg egy nő szemében

megnézhetem minden nap arcomat.

amíg egy gyerek kezére

rábízhatom – vezesse! – voltomat.

míg akad egy kő, egy tiszta homlok,

egy mosoly, amire még írni lehet.

Míg tudom tisztán,

bár hangosan sose mondom:

halni is érdemes.

Amikor írni kéne

vívni, sikongni kéne,

anyám késsé vált mosolyát,

a hófejszét, derűbaltát

belevágni a télbe.

Amikor írni kéne,

sziszegni, sírni kéne,

a jeges földben apámmal,

a zubbonnyal, csontjaival

szeretkezni kéne.

Amikor írni kéne,

nem írni, inni kéne

– sírkereszt-barátaimat

kitépni, s belevágni

a jövőkbe, a mesékbe.

De mikor írni kell:

a földet vinni kell!

Vinni: a lábunkra forrott

vasbéklyót, vaskoloncot –

fölbukva, csörömpölve

vinni: egymáshoz kötve –

mint álnok álmot az állat.

Vinni – mint koponyánkat.

Családi fénykép

Nagy csönd van, a csend is elült.

Anyaméh, mély barlang a föld,

– perc percre – fényév cseppkövek

növesztik földig fényüket.

Hold sárga szalmát terít,

puha boglya, melenkedik

Mária, mellén tátika

kalingyál, virág-fia.

Körmét házacskák: tehenek

fújják. Füstnyelvük meleg.

Jégcsontú, vén kút, letérdepelve

hajol fölébe, hogy lehelje.

Patás, de azért illedelmet

tudó szél farkával legyezget.

De boldog és így meg nem állja:

titokban magában iázgat.

József ünnepélyes, komoly.

Az állatoknak szónokol.

Haján pöndör fény, gyalu-

forgácsa, fehér, napszagú.

Három felől, rojtos talppal

három meztélábas talpal:

akác, nyárfa, s valahol

egy szerecsen bodzabokor.

Bodza tenyerén gyöngyöket,

akác nyakláncot, fürtöset,

nyárfa meg madarakat,

nyarat hoz az inge alatt.

„Békesség, Néked, Mária!

Békesség, Néked, Tátika!

Nyarat hoztunk, gyöngyöt, virágot,

takard be kezeddel a világot!”

Csitt, csatt, csutka, csütörtök,

kisült-e már a sülttök?

Ha már kisült a sülttök,

én akkorát süvöltök,

hogy rögtön lecsücsültök.

Balázska, a kisördög,

idefut, meg odafut,

jól bevágja a kaput,

elviszi a sülttököt:

fújhatjuk a früstököt.

Volt egyszer egy szeleske

ugri-bugri kiskecske,

amolyan semmirekellő

maszatos, májusi szellő,

akácleveles-szájú,

akácvirág-szakállú.

Ha a síró fákhoz ért,

utánozgatta a délt,

ha a barackfákra szállt,

épp olyan lett, mint a nyár,

este – mindenki látta –

holdfény volt a patája.

Most meg, látod, itt suhan:

Fuss utána, fuss, rohanj!

Ajjajjajjajj, jajajajj!

Balázséknál nagy a baj!

Mért ez a sápítozás?

Hiába trónol Balázs?

Rí a tesó, rí a kesza,

a csoszika, a kiscica,

hites hívők, ateisták,

imádkozik a rokonság.

„Kicsi Jézus, arra kérünk,

tégy egy kicsi csodát nékünk,

ne kínlódj szent keresztfádon:

segíts inkább a Balázson!”

Három gyerekrajz

Ágh István, Ágh,

világos világ,

világot világol,

világol-világ.

Ágh Jutka, Ágh,

virágos világ,

világot virágol,

világos virág.

Ágh Eszter, Ágh,

virágos virág,

virágot virágol,

virágnyi virág.

Csodák és csudák

Julian Tuwim után

Egyszer júliusban

kéken havazott,

ebcsivitelésre

Füvek kék tavára

tehéncsorda szállt,

sárga égen zöld nap

kék dalt kóricált.

Virágok torkába

lepke fészkezett,

s mindez még egy percig

se történhetett.

Félig leeresztett

szempillámon át

néztem, ámuldoztam:

De csuda világ!

De hogy kinyitottam

szemem, a csoda

eltűnt, s minden szürke

lett és mostoha.

Minden fény s varázslat

köd lett, s jeltelen…

De azóta gyakran

behunyom szemem.

Gyönyörű, gyönyörű az idő!

Piros kiscsikó a nap,

most bukik elő.

Végigfut az égen

a kék füvű réten,

szép nevetése

csapdos utána…

Pattanj piros huszárom

vágtass, vágtassunk

– macska volt.

Hiszen még most is

a kutyák és kutyuskák.

Ha ott ül kevélyen

az ágak hegyében,

vagy: hátával sarlóz

a kémény tövében,

vagy: gebeszkedik a

lombok begyében;

hát még, amikor puhán

– macskatalpon –

átsettenkedik a

holdfény a szobán

vagy az udvarokon

a hold-világa.

Futnak is a kutyák,

az iramló holdfény

az égigérő fára,

hiszen mi mások

a vöröslő csillagok,

mint megvarasodott

macskaköröm-nyomok,

miket körbeforrt

fekete háncsa.

csak összegömbölyödik

és mosolyog, mosolyog

Ficerének

Mi’ csinál a bikfic

Csorba csőrét csutakolja,

tollát-borzát föltorzolja

foltos nyakát mutogatja:

itt is, meg itt is.

Mi’ csinál a szeles

A fűszálat ajnározza,

kengyelezi, kantározza.

Sáska után sásvárosba

– sirr, surr –

– sirr, surr –

messzire indul.

Mi’ csinál a búbos

Iját, fiját babusgatja,

esővízzel mosdatgatja.

nem gondolnak ők holnapra

semmilyen búval.

Mi’ csinál a kis

Barackot nyom kobakodra:

Vers Balázsnak

Van az éjben egy vén juhász,

a csillagokat tereli,

furulyája is van neki,

vele együtt ki lalaláz,

danolni ki segít neki?

Te vagy, Balázs!

És van a hajnalban egy lovász,

ki a reggelt kivezeti

az éjből, fényt velláz neki,

– napszőre gyémántvillogás –

ki csutakolja, nyergeli,

itatni ki segít neki?

Te vagy, Balázs!

És van a délben egy halász,

ki árnyékát merítgeti

a fénybe, likakkal teli

hálója csupa villanás,

fényt fogni ki segít neki,

a hálóját ki emeli?

Te vagy, Balázs!

És van énbennem egy vadász,

csöndjeimet csettingeti,

orvkezét félre ki löki,

hogy nem talált, hogy nem talál?

ki nem hajt fejet neki?

Te vagy, Balázs!

A zöld pizsamabéka

A zöld pizsamabéka

egy paplanban lakik,

s akármi fura, néha

mindent bepaplanít.

Ilyenkor zöld a párna

és zöld a lepedő,

zöld lesz a kék, a sárga,

s a fehér is zöldellő.

A zöld pizsamabéka,

ha alszik, csupa sás

a sötét is, kikél a

zöldpuha szuszogás,

bicikliküllők árnya

forog a falakon,

mintha a nap hintálna

a tükrös habokon.

A zöld pizsamabéka

magát elfeledi,

a hold, a langaléta,

kis létrát hoz neki,

s ő úgy megy azon égig,

törékeny léceken,

ahogy az ember végig

a vékony éveken.

A zöld pizsamabéka

jósolni is szokott:

jó időt, margaréta-

mezőt, meg jó napot,

annak, ki komor felnőtt,

varázsol éghabot,

borotválkozni felhőt,

buborékpamacsot.

A zöld pizsamabéka

jósolna még sokat,

de hajnalra elég a

lajtorjahold foka,

álma egyre fehérebb,

nagyot bukfencezik,

kuruttyol még, felébred,

kislánnyá változik.

Hova fut a nyári szél,

a tavaszi szellő,

ha hullik a falevél,

az idő őszellő.

Hát te, fázós, hova mész?

Te erdő-didergő?

– Most nyit a nagy OTP,

aranyverő erdő.

Hát te, öreg, hova mégy,

a fényt fölkavarva?

– Tele van a föld s az ég

hullongó arannyal.

Aki egy falevelet

elkap, szerencsés lesz,

boltba mehet, mindent vehet

a szerencséjéhez.

Cigijére parazsat,

cicijére lángot,

ha a tél hómadaras,

jégvirágvilágot.

Napbansütött kenyeret,

hajnalhéjú verset,

mosolygós sírás helyett

sírásos jókedvet.

Fogd meg a füled!

Így! Így! Így!

Hojszra és tüled!

Úgy, úgy, úgy!

Fogd meg az orrod!

Hüm, hüm, hüm!

Azt a lelógót!

Fogd meg a vállad!

Félre, ki ványadt!

Böm, böm, böm!

Fogd meg alulról

Fogd meg a hm, hm,

hüm, hüm, hüm,

böm, böm, böm.

Családi fénykép

Jó a nyári esőnek,

mert elmehet esőnek,

ugrándozhat, leginkább

féllábon és mezítláb.

Ha én egyszer nagy leszek,

nagy, lakli eső leszek,

minden nagy rétre elmegyek,

minden nagy térre kimegyek,

minden utcán végigmegyek,

minden házba bezörgetek,

minden háztetőt megverek,

s azt kiáltom mindenkinek:

Itt van a zuhé!

Balázs mondja:

Jó a napnak is nagyon,

gurigázhat szabadon,

ha csak egymaga játszik,

egykapura cicázik.

Ha én egyszer nagy leszek,

pirosló, nagy nap leszek,

minden nagy rétre elmegyek,

minden nagy térre kimegyek,

mindenkinek füttyögetek,

s a ház alól, a kert alól,

a madarak szárnya alól,

a dél s a délután alól

más se szól, csak

gól! gól, gól!

Jó az estnek módfelett,

egész este fenn lehet,

a nyüzsgő-bozsgó álmokat

nézheti, a világokat.

Ha én egyszer nagy leszek,

egész este est leszek,

s ha egyszer odafönn eloltják

a hold kerek monoszkópját,

a felhőt magamra huzom,

de lábam nagyujját kidugom,

s amíg el nem jön az éjfél,

olvasok a csillagfénynél!

Miért nem szabad, ami jó!

Balázs dicsekedik

Mihozzánk meg minden reggel

eljön egy bohóc,

arca gyűrött vánkos álma,

haja kócba-kóc,

pizsamában odaáll a

rozsdás fény elé,

állát, arcát tapogatja,

s fintorog belé.

Én a mosdókagyló és a

fürdőkád között

várom, nézem, s jó előre

jókat göcögök,

mert ha arcát lisztbe mártná,

nőne rajta hó,

– téli, nyári – az se lenne

jobb produkció.

Ilyenkor halkabban jár a

hangos villamos,

áramszedővel kukucsál

be a trolibusz,

a nap is fölnyúlánkodik,

kancsít egy nagyot,

szemükből kidörzsölik az

éjt az ablakok.

Ő meg, mint egy fontos ember,

– most más dolga van –

kenegeti képét gonddal,

húz fehért fehérre, habra

habot, mázra mázt

– én meg lelkesen nézem e

meg-megváltozást.

Most állát hadvezérbüszkén

fölszegi, s merész

szemmel végigméri tükrén

azt, ki szembenéz,

alsó ajkát begörbíti,

aztán csücsörít,

arcát feszesre feszíti,

jobb- és balfelit.

Néha megvágja magát, és

mond olyanokat,

amiket hallanom nékem

még most nem szabad.

Rá is szólnék, de felejtem,

hogy mi is tilos,

úgy nézem a vérállító

újságpapírost.

És mikor oly jó szagú, mint

minden reggelem,

nagyfényesen meghajolna,

de nem engedem,

a nyakába csimpaszkodok,

hajam a haján,

mert – mondjam-e? – ez a híres

bohóc az apám.

Dirirí és Derere

Volt két testvér: Dirirí,

s ikerbátyja, Derere,

Egyik hars kikirikí,

másik haris-nyenyere.

Néha úgy rítt Dirirí,

mint kinek nincs kenyere,

Derere is belerí,

se nyara és se tele.

Volt egy rívás: Dirirí,

meg egy sírás: Derere,

az egyike csupa í,

a másika csupa e.

Fáni fönn a fán,

ül a Fáni-fán.

Mondhatná M is

Halántékunknál repülőgépek zúgnak.

A levegő megreped.

Pelenkákkal föllobogózom az udvart.

Virágot teregetek.

Szépek a lobogók és szépek a virágok,

de nekem legszebb ez a

zászló, ez a magában mosolygó vászon,

ez a fehér haza.

Mert nem a megadást remegik e vétlen

zászlózó morzejelek.

Csak ennyit: itt egy síró sejt él, de nékem

világrész. Egyetlen egy.

Ó, rettentő titkok tudói, ha odafönt jártok,

emlékeztek-e még:

hold kélt ott, csillag támadt, valahai álmok

volt az a néhai ég.

Ha föltöritek, mint írva van, az utolsó pecsétet,

s mint János Jelenései

lapjain, föliszonyul az ítélet,

fölzúgtok bevégzeni

a törvényt, a pőre parancsot, lesz-e idő meglátni,

itt lent mi vérzik el,

mi vész el, amiről erőtlen prófétálni

Jeremiás és Ezékiel?!

Csak ezek a hangtalan hadráló szájak,

s a siketnéma fák,

kik mutogatva köréjük állnak,

mondják el: volt világ.

A hetedik kavics

Három szerelmes sor

Három szerelmes sor? Hát ím: legyen!

Három szavadban elfér életem.

Mit bánom aztán: legyen, ne legyen!

Madaram, madaram

hova hullsz, hova szállsz,

mi ez a magasan

sólymozó zokogás,

mi ez a hajnalig

vetkező vízesés,

élni se, halni se,

szakadó szívverés,

nézem az arcodat,

s kétkedve kérkedek,

széthulló arcomat

tartja-e még kezed?

Madaram, madaram,

hova hullsz, hova szállsz,

mi ez a magasan

sólymozó zokogás?

Barnuló, nagy rögök,

szemem földje helyett,

lennék kék örömöd,

szitakötő szemed,

elmásolnám magam:

ne legyek barna lomb,

megmásítnám magam:

csak nézz rám, hajnalodj!

Madaram, madaram,

hova hullsz, hova szállsz,

mi ez a magasan

sólymozó zokogás?

Takard be szememet,

vakságom bevakold,

félelem fenyeget,

véremmel hál a hold.

Itt vagyok, itt vagyok,

szálló mezőtüzed.

Szíthatod, szidhatod,

kihalok nélküled.

A csönd, a hallgatás nagyobb világ,

hogy egyedül cipelni lehetne,

nagyobb földrész a szerelem,

hogy egyedül bejárni lehetne,

éhesen, világra éhesen

nyílt tájaidra így vetődtem,

bejárni ami kénytelen,

visszatalálni szülőföldem,

a vér nádasa lobog itt,

ártatlan vizek, tükröző nyárfák,

zsombék-öl, fű-haj boldogít,

egy tükör nekem adja árnyát,

hogy vissza ne találjak, esik,

s elmos mindent a nyomomban,

hulló csillagok keresik,

s hiába, azt, aki voltam.

Mire meglelnek – nyár vagyok,

és ősz és tél és újra lángzó

tavasz, mert beléd változok,

földem, vándorló virágszóm.

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,

behunyja szemét, de csak magába mélyed,

az ég és a folyó úgy néz egymásra vissza,

ahogy csak én szoktalak magamban nézni téged,

mikor még nem volt este, csak a sárgaréz kupakos

nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,

mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,

vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,

mikor még nem volt este, csak a neoncséphadarók

surrogtak a város fölött, és – szem a szemre –

úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok

szájából a mag: fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,

s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam

még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen

a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,

hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.

Emlékszel még? Fagy, tél, bemeszelt szél.

Friss számra, bőrömre emlékszel-e szívem?

Valamikor keshedt köpenyemben is szerettél,

nemcsak mezítelen.

Kivel fekszel le velem, te magam-árva,

s ki rád néz, lát-e, és aki megölel,

szeret-e úgy, mint az én hársfa-

színű szemem?

Idegenek idegeneként én is.

Kenyerem mások szájából eszem.

Értem a mások szerelmét, beszélik.

De nem anyanyelv az nekem.

Talán ha szólnék Hozzám, s visszaszólnál,

s látnám: látod, kellek: nem-idegen,

de meg sem születlek, beléd sem halhatok már,

csak magam s magad közt.

Ébren, elevenen.

Fény és levegő nélkül

Add, Uram, el sose múljon tőlem

a keserű pohár.

Ha már terített asztalodhoz vetődtem,

hajtsuk föl, ami vár.

Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól

a nap is megriad.

De arcom tenyered vizébe mártom,

s vagyok a Te fiad.

Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem

azt, aki szeretett.

De arcom benne, mint otthagyott rönk a földben,

kihajtott, késeket levelezett.

Fény és levegő nélkül, mint a verőér,

bőröm alatt, nyakamon

zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,

fojtogat, s gyomosodom.

De nem kell a szerelem se, ha börtön.

Ha nem vagyok szabad.

Fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt

étel, mit egykedvűen hörböl a rab.

A szeretet se kell, a fura fegyver,

ha megaláz, sárba tapos.

Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen

se nyálzok alázatot.

Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,

Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,

Kerül majd bor, könyv, néhány léha

nő is. Hallgatunk hosszasan.

Te, ki nem is vagy, s én, aki néha

magamnak hiszem magam.

A hetedik kavics

Mert mindent elfeledtél,

amit elfeledhettem,

mert mindent elfeleztél,

amit elfelezhettem,

mert ami volt, vélt szándék,

s ami van: nincses nincsem,

temetőárokágyék-

ba földelt, önös szerelmem,

mert a lenne is látszat,

s a lesz rég voltos volna,

hasadékod – mind – áltat,

halálom halálolja,

– ki nem akartam, s akartan,

más lenni egykor, csak te,

most gyémántra varangyban

nézel, bennem-nevedre,

ki nyár egykorhavából

voltál – most telesedve

két sűrűdő aszályból

jégzöl, ráhűlsz szememre,

rám halsz, s bár minden ágom

rád hull, kezdek sajogni,

– szeretném nagyon látnom

magadat mosolyogni.

Mégis, bár egyre messzebb,

talán, talán lehet még,

hiszen hiszem – lehetlek,

s én se vagyok még emlék,

és élj-se és halj-se, és én-se,

csak csöndös, hetediziglen

tetszhalott levél, az élne,

s mégse te-én-tömlöcben.

– Most hová a fagyos lángból,

gyökerem-koronádból,

ha hó havazik a szádból,

ha te havazol a számból.

Kettős sötétben

Bolyongtam benned, asszonyhavasban,

ugrált szememben fekete láng,

lábnyomom, szívem is fák alján hagytam,

valahogy meg ne találd!

Csak játssza, hogy forrást foganna,

aszályt és havakat almol.

Mind lombból, ha vérzik az alma,

nap bugyog, hold huhol abból.

Kettős sötétben, éj éjhez kocódva,

– gyújtózsinórerem csupa szándék –

elől s mögöttem égő kanóccal

ott áll az isten, de nem mozdul, vár még.

Futva, megrogyva, néha féltérden,

a káprázó télben és sorsban

belémlőtt szívemet nehezebbnek érzem

a földnél, s tudom, hogy robban.

Csak koponyám, ha a földé lett végképp,

ihatsz belőlem, hogy bátran megőrizz:

ha összegyűlt szememben az ősz és a kék ég,

mint őzpatanyomban az őszi esővíz.

Már megint esik az eső, már megint

csupa kék-zöld harapás a szívem,

vörös, zöld, sárga neonjaidban ázom

Hitted volna-e, hogy megnősz, mint a hajam,

mint a szél a fákban.

Te vagy itt minden romos fal,

minden mécses te vagy, minden parázsló,

tisztelgő rózsa,

s te vagy itt minden új ház,

minden új emelet.

Szorítom arcomhoz hajad, de laza a szél,

kicsúszik ujjaim közül,

nem marad más, csak a hátráló ég,

egyre nehezülő szívem,

közted és köztem,

föld és ég között,

ejtőernyő nélkül szállva,

Majd a kések, a jó anyák,

öled helyett is megneveznek,

megölelnek balták, kaszák,

mintha te – mellém heverednek.

Nem vér, virág hullik a számról.

Havazik mint… És szeretlek.

Csönög a szél. Árnyamhoz láncol.

S már soha többé nem eresztlek.

Nélkül és volnaéletem

Élni-halniból madarak

Megjön a sírás Megmarad

Szélből folyó száll szélesen

Klorofill-alagutak alól

a sárga a kék kitolat

Jaj apám-anyám várhatom

vonatomat virágomat

Kereked alá tulipán

hajthatnám hajdani fejem

Bújhatnék ég szoknyád alá

Öle rejtsen el és legyen

Katonák s kurvák Elszökik

körülem minden Laza part

Emlékeim nem üldözik

Megjön a holt és betakar

Válla és irgalma fölött

egy viola ketyeg örökké

Tigris szempillarács mögött

Nem nézek szeme közé többé

Talán kapdosó mosolyod

talán ideges gyors beszéded

Talán talánod Talán méged

Száll a sírás és mosolyog

Sárkeresztúri ének

Szeretkezéseink

Nincs ű, nincs, í, az é csak élene,

nincs vé, nincs dé, a dé csak délene,

csak krí, csak krű, csak a hangok szíve,

félkék, félzöld, a színtelen zene:

Vé vé nélkül

Hang hang nélkül

Csak a zene színe

Fény sincs, nincs fény, a fénylés csak fénylene,

nincs kék, nincs ég, a kéklés csak églene,

nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,

csak fél-í, fél-ű, csak a zene színe:

Fény fény nélkül

Kék kék nélkül

Zöld zöld nélkül

Csak a zene színe

Éj sincs, nincs éj, az éjlés csak éjlene,

nincs mély, mély sincs, a mélynek nincs hol mélylene,

nincs fönt, nincs föld, a föld csak földlene,

köd sincs, nincs köd, a ködlés csak ködlene:

Éj éj nélkül

Mély mélység nélkül

Föld föld nélkül

Csak a lenni lehelete

Csönd sincs, nincs csönd, a csönd csak csöndlene,

Nincs ő, nincs én, az én csak őlene,

nincs tér, idő, csak időtérlene,

nincs nincs se, a van, az is csak nincslene:

Csak te, az ige: a lenni lehelete!

Tíz szán siklik a meztelen havon.

Tíz szablya szánt tüzet a hátamon.

Csónak suhan bőrömön. Hallani:

Fölcsap a hó egész hónaljamig.

Tűzhasáb csördül. Szálló kút gyanánt

– forgókésszélként – huss!, elszáll szememből földanyám.

Eke szánt jégen. Apámban megakad.

Mozdonyokkal fűtik hasamat.

Nap fehér ringben. Szakadó kötelek.

Meztelen öklök döngölik szívemet.

Augusztus forró ege, ostorok.

Olvadt nyárfák, törzsük rámcsorog.

Zuhanó pilóták, égő hanyatt-

vágódó föld. Ejtőernyő-hajad.

És csönd. Mozdulat nélküli füvek.

Egy szempilla érinti az eget.

Szeretlek – hallod? – s ha hallod, érted-e?

Tudod milyen a vas lélegzete?

Tudod milyen minden kő meztelen?

Láttál te már holtat elevenen?

Szeretni, enni, menni – még szabad!

Nem szögesdrótháló a te hajad?

Szeretni, enni, menni – még lehet!

Kinek melléből áll ki a kezed?

Kétszázhúsz voltos éj – de mennyi van

– Úristen – ereim huzalaiban.

Mit csináltál velem, hogy szemöldököd,

mint bilincs kattan szemeim fölött?

Láncból vagy, drága, s lánccal ölelkezel,

hogy csörömpöl ruhád, ha vetkezel?

Dollár vagy tallér fényes köldököd,

vagy láncszem az is, hogy fénylik és csönög?

S ha lábad, a gyönyörűt, szétnyitod,

mi dönt le drága, tank, kard, gumibot?

Vaságyon, búza közt, rizsföldeken,

és hogy fekszel? Holtan? Elevenen?

A nőstény, ha üzekszik, a kan, ha szeret,

kit húz karóba, milyen ősöket?

Kinek égő húsa csókod, öl gyanánt

kinek készít szép lábad kalodát?

S harapásaim szöges ostora

milyen nép lovának patkónyoma?

– Hát vigyázz, vigyázz, jól vigyázz velem!

Történelmembe zárva vetkezel.

Vigyázz, vigyázz, hajam, vad tábora

lehet neked még tüzes Dózsakorona!

Kigyúlhatnak ágyad piacain

derekad alá hordott csontjaim,

hasad sáncán, melled dómja előtt

ácsolják, hallod-e, a levegőt,

s mi lesz veled, ha én is elhagyom

facölöpváram, cölöpvár-mellkasom

ha elhagylak, kiéhezett sereg,

utolsó végváramat, testedet?!

Hát mi vagyunk mi, drága, hányfele

tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete,

hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene:

mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme,

az idő terén, a turista világ napszemüvege

előtt Európa égő csuvas-szerzetese.

Ha azt mondom, Vesi, még érted-e?

Szádat friss vízként fölkínálod-e?

Ha azt mondom, Kosza, görbítesz-e

kaszát karodból, hogy megölelj vele?

Ha szólok, Hegycsúcs, mellecskéd kis csecse

kék melltartódból kitakaródzik-e?

Ha azt mondom, Eke, fölszántod-e

ékes magad, hogy engem vess bele?

A nagy időbe zárva, meztelen

lánc, csörgő láng, szeress szerelem.

Földim vagy, s földem. Minden föld. Te vagy

maga a Föld is, hát ne csúfítsd el magad.

Szakadt szempillám lásd meg, a szemem

az apámon foszló lyukas katonaköpenyen.

Fűcsomóanyám lásd meg, mert bele-

markol a föld és elinal vele.

Hajcsomószavunk lásd meg, mert kihull,

és magtalanul és számlálatlanul.

Hajcsomómagunk lásd meg és ne hagyd,

hogy kicseréltessen a szív s az agy.

Hogy kiheréltessen a szem, s a kéz,

Szeress minket, nagy idő, ölelés.

Szeress, szeress, a meztelen havon

tíz szablya szánt, tíz boldog fájdalom.

Csónak suhan hajamon. Jég etet

vállamon hömpölygő mezőtüzet.

Fény hull. Kés hull. Szempilláim mögött

havazik: pillantásaidba ütközök.

Reszkető tér. Pillék és levelek.

Augusztushasú nyárfaéj remeg.

Ejtőernyőbe csavarva, hanyatt-

fekszem az ágyon, elborít hajad.

Fölöttem, hallom, suhan kezed.

Szempillámmal érintem az eget.

Ezt az éjt csak a szemed oltja ki.

Ezt a fényt csak a kezed mondja ki.

Ezt a színt nem lehet fölbontani.

Ezt a kínt nem lehet kioltani.

Ezt a földet nem lehet mondani.

Ezt a csöndet nem lehet hallani.

Nincs ű, nincs í, az é csak élene,

nincs fény, nincs kék, a kék csak églene,

nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,

nincs ő, nincs én, az én csak őlene:

Csak te, az ige, a van lehelete!

Oszip Emiljevics Mandelstam éjszakái

Fehér fehér fehér fehér

fehér fehér fehér fehér

fehér fehér fehér fehér

Ki ültetett a torkomba rigót?

Ki rakatott madár-sípokkal bélelt

torkomba borotvapenge-fészket,

kés-sugaras, halálig dáridót?

Nem a lantot, a láncot pengetem;

hangszalagjaim csörögnek, mint a láncok,

vagy mint a csillagok odafenn,

a gravitációs, vasba veretett világok,

béklyóban-földek,

mintha a szívem.

Ó, végtelenség, világ Szibériája,

vak kalodám…

Én, a pétervári bőrös zsidó

egyszülött fia,

aki fának születtem,

mért vagyok kő most, kőtömbből-éjszaka.

És megtanítom az emberi beszédre

az újraszavakat, az énekelnifákat,

megtanítom a madarakat az égre…

Suttogásom hullhatatlan levél,

levélzik lombhatatlan, pedig már avarló

avar mögöttem minden, minden árnyék,

s mint zsíros humuszba, süppedek hanyatt-

árnyamba vissza, árnyak magam is

– mégis vagyok: a száj előtti szó,

zizegő levél lombok és fáktalan,

a járás maga, láb és kerék előtt,

vagyok a nélkül jövőideje…

(Hogy silbakol a holdsisakú éj.

Benéz belőlem, rám-oltja magam.

vigyorog az arca.)

Úristen! Denevér ország a szemem.

Szempilláim lábbal lefele

csimpaszkodnak,

mint maga az éjség.

Adjátok vissza a nap

Fehér fehér fehér fehér

fehér fehér fehér fehér

fehér fehér fehér fehér

Koszlott kabátban, mintha bíborpalástban,

vörös hajammal, mintha koronámban,

– „Tábornok, tábornok!” – kiabálnak utánam

a gyerekek az utcán, megállok.

Ők az én rendjeleim, mosolyuk

váll-lapom, kezük a kardom,

születésük jövőm

kitüntetései.

Gyertyák, gyertyás jegenyék lobognak,

torkomba tömve verseim lobognak,

fehérlap reggeleim kormohodnak,

csöndpernyék görcsberántva koromodnak.

– Feketén ég el az írás, mint a vér.

Fehéren suhog, mint egy arc a csöndből.

Fehér fehér fehér fehér.

Sárkeresztúri ének

Szanaszét széledt ujjaimmal

elveszett koponyám most megkeresem,

szanaszét széledt ujjaimmal

elveszett koponyám most

elveszejtett arcom elé emelem,

– hadd nézzék egymást!

Egyiket a másik.

Szólal az egyik, de melyik?

(Nem tudom én sem.)

Szólal a másik is, de melyik?

(Nem tudom én sem.)

Mondom hát én

magam, magammal,

(mintha tükrök között beszélnék:)

keserves tél után,

s milyen keserves tél után,

tavaszos, nyaras, őszös tél után,

sárosan, hófoltoktól lucskosan,

sarasan, pocsolyáktól foltosan,

ködös erdőként – lassan,

napos erdőként – lassan,

talán kiteleltem én is,

bátyáimmal, fivéreimmel

talán kizöldelek én is.

(Egyik szemem kinyitom félig.)

Most anyám már mosolyog újra,

hótól lucskos haját kibontja,

sártól saras haját lebontja,

s a végtelen-kék tekenőben

mossa a fényes levegőben,

mossa, virággal szappanozza,

tavalyi lombjával lugozza.

(Másik szemem is kinyitom félig.)

Nézem a koponyám – külön van,

nyakam tapogatom – külön van,

kezemet keresem – külön van,

elszéledt ujjaimat küldöm

elszéledt ujjaim után

– az is külön van!

Tavalyi-levél-szemhéjam

lehunyom inkább,

tavalyi-pörzsölt-fű-szempillám

leeresztem inkább.

vissza a gyökerek közé,

a vak virágok közé,

a temetetlen szomjúság közé,

ereim kőlenyomatához,

a testembe préselt kőkori virághoz,

mit nem mutat ki röntgen és kés se,

vissza a csöndhöz, a csöndbe,

csöndkishúgom édes öléhez,

kistestvérem édes öléhez.)

Nem akarok látni!

De bátyámfám nem hágy nyugodnom,

napfényes tükröket tolultat,

késes tükröket leveledzik,

borotvafény vagdossa arcom;

Fűfivérem se hágy aludnom,

szemhéjam alá föltüremlik,

fiakat füvell maga mellé,

fölpöckölik nehéz szempillám.

(Mindkét szemem kinyitom újra)

Mindkét szemem maga az égbolt,

a láthatár egyik karéja,

úszó szigetei nap és hold.

(Szemem színét szitakötők hozzák.)

Anyám már a haját szárítja,

földszagú haját szárogatja,

haját most öklére csavarja,

bátyámfa karjára aggatja,

lábam nagy ujjára aggatja,

elszéledt ujjaimra teríti,

elveszett koponyámra teríti.

(Hova hajszálai hullnak,

koponyám nyakamra forrad,

ujjaim tenyeremhez forrnak,

anyám magamhoz visszaforraszt.)

Mert látnom kell,

nekem kell látnom!

– Szanaszét széledt ujjaimmal

elveszett koponyám most megkeresem,

szanaszét széledt ujjaimmal

elveszett koponyám most

elveszejtett arcom elé emelem,

– Hadd nézzék egymást!

Egyiket a másik.

Igék és igák

Az a jegenye, az a jegenye

az a se ága, se ege,

az a se lombja, levele,

se koronája, gyökere,

csak törzse, csak fölnégyelt teteme,

megvarasodott öt sebe,

gödre kopoltyú-lebenye,

tátongó fekete sebe,

megbőrösödött láng-hege,

az a csonk múmiazene

Az a jegenye, az a jegenye,

ott az út szélin, elfele,

ahogy futosott fölfele

és le a láng, az a keze-

lába-se csecsemő-feje,

ahogy futosott fölfele

a hangyák fekete serege,

bogárkörberágta szeme,

az a nyüvesedő zene

megfeketedő levele

mintha a láng is bűzlene

a koromtól s vérzene vele

Az a jegenye, az a jegenye,

ott az út szélin, elfele

a határból, a hadi út fele

kivetve az út szélire,

az irgalmas idő szélire,

kapkodó, kéregető nesze,

fölalamizsnázó sebe

rábízva az idő kedvire,

az idő jegedző kérgire,

amputált szavai nesze

gégétlen ripacséneke

mutogató gyomra, bele

Az a jegenye, az a jegenye,

ott az út szélin, elfele

a határból, a hadi út fele,

Fehéruváru meneh

Az a maga alá vizelő

befagyott tócsákat lehelő

herélt-miskárolt férfinő,

az idő mocskából kinőtt

Conterganbébi idő,

Az a jegenye, az a jegenye,

az a se nyara, se tele,

se hazája, se istene,

csak perce, megcsonkolt ideje,

kiherélt órája és tere

földből kifordult gyökere,

lehántott kérge, levele,

fölmetszett koponyateteje,

sírtátogó agyürege,

múltködlő röntgenlelete,

istendaganata s leve,

benne az árvaság neve,

a kivetettség szigete,

Az a jegenye, az a jegenye,

ott az út szélin, elfele

a határból, a hadi út fele

Fehéruváru meneh,

szanaszétszaggatva-meneh,

mintha egy írás vérzene

az a se zöldje, se heve

csak korma, csak pernyefekete

üszke, tűz-ette levele,

mintha az írás vérzene

a máglyán, indái, ere

kacskaringós betűjelene

a hamuból visszakéklene,

tintállana, lélegzene,

vissza a földből vérzene,

hogy valaki olvassa le,

vakon is tapogassa le,

Az a jegenye, az a jegenye,

hol van elhullott ideje,

elhullott tükre levele,

hogy játszana a szél vele,

citerázna a fény vele,

az az ősztsúgó nyárzene,

rigós szelek részegese,

országutak énekese,

Az a jegenye, az a jegenye,

a mindenség mindenese,

a csillagok kisbérese,

a Nagy Göncöl szekerese,

az idő kicsapott ménese,

örökké nyargaló levele,

ha egyszer kardokat ellene,

borongó fényeket ellene,

ki támadhatna ellene

Az a jegenye, az a jegenye,

Szitakötő, mit kötsz

Esős, esteli szavak

Óráját fölhúzom este – társnak.

Szívdobogását hajnalig

hallhassam, mint annak a másnak,

aki már nem velem lakik,

ki szuszogását másnak adta,

fényei, ébredései

– mintha nem is kelne a nap ma –

nem nekem kezdenek fényleni.

Verítékzik vaséjt a reggel,

vasporizzadtság kiveri,

vakog az asszonyidőember,

s belőlem hullanak percei.

Estéll, esőz bennem a nemrég,

mesél, de szuszog, mostoha.

Úgy alszom el, mintha nem lennék.

S nem ébresztene csak – soha.

Kaszás vetésben

Búzás, rozsos reggeli fényben

lapul szívem kaszás vetésben

– mint fürj rebben, mint nyúl riad.

Ha csak egyetlen kaszás jönne,

vigyáznánk szívemre, a földre,

s kihagyná fészkem, vackomat.

De ez a sötétséghernyótalpas

dromedár kinek irgalmaz?

Milyen mézes halált kínál,

ha szűköl a szív, s eltolvajodva

szökik a szó, a szabad szolga

– s gyün, jön, füstöl, fújtat, zihál.

Reggelre csupa csőr a tarló,

csupa fényszőr, árnyláb, és tarkón-

lőtt fény, elmetszett árnyú nap –

s vérben totyog végig a földön

az első ragyogásba göröngyölt

sárga kislibafénycsapat.

Tájkép, tigrissel

Fölpuffadva az alkonyattól,

estvizenyősen, alkoholkéken,

mégis: rét legel számból, erdő lombol,

éhüket elveri éhem,

az anyaföld, mint egy kéjenc

nagy macska, lábamnál dorombol,

fényeivel mancsolja térdem,

közben setéten arra gondol,

hogy egyszer majd elnyel egészen.

Megtalált vers

Mert szívemet élesre fentem,

de csak magamba merítettem,

hát forgolódik menthetetlen,

mint a halál az emberekben.

Mellemből, ha ki merném húzni,

valaki mást kéne leszúrni,

megkéselni, de mindegy most már,

isten leszek vagy döglégyzsandár.

Élek, s a halálra gyanakszom,

itthágy ő is, mert ő is asszony,

s ha magam agyammal fölfalattam,

halálom is meghalhatatlan.

Félek, még azt is túl kell élnem,

hogy kilöki szívemet vérem,

s a fényes kés – zúgva, surrogva –

megáll vaskérgű csillagokba.

A gaz, ami a sírjukon kékell,

az ég, ami sírjukból terem,

megtermi külön életével

ami még bennük végtelen.

Így tanulok én is halkulni,

leszek csönddel, éggel teli,

és nagyon, nagyon földöntúli,

és nagyon, nagyon emberi.

Lemállik rólam a lehet.

Szerelmeim elrongyolódnak.

Lassan meztelenebb leszek,

mint a hívogató holtak.

Mégis, magam el sem fedem,

hagyom, hogy a szívemig lásson,

aki akar, azt szégyellem

csupán: tűröm, hogy megbocsásson.

Vesztőhelyszáj. Bakóölek.

Minden szó egyéb és csak talmi.

Itt már meghalni se lehet.

Ebbe már bele se lehet halni.

Csak múlni, mállni, lassan elhullni,

levelesen, ahogy a zápor

laskáll, pereg, foltokban hullik

rozsdás ég horpadt bádogáról.

Eljön majd rendre az is, mint ez az ősz.

A diákok, s diktátorok homlokában

megáll a mutató,

tengerek árkaiban

egyetlen idő lesz csak, szemedé.

„Mosolyod árnyékában napozik, aki él.”

Míg nem voltam, amíg aludtam,

valami nagy rengő követ

varrtak belém; elordasodtan

cipeljem, amíg lehet,

most ez visz valami folyóhoz,

valami vashideg hídig,

hol se isten, se emberfogódzó

nincsen, csak én, hetedízig,

mint egykor, fölegyenesedtem

előtt, visz engem, s én viszem,

de egyre több kő csörömpöl bennem:

kő-meghalok, kő-képzelem,

félek, annyim marad az énből,

dönthetek, megválaszthatom:

magamra nézek vissza a mélyből,

vagy vicsori kővé változom.

Szólnál? Takard be magadat!

Fázol? Minek, nincs aki égne.

Nem kúsznak összébb a falak.

Nincsen jogod a gyöngédségre.

Világtalan nappalok

néznek a világtalan égre.

Vakok, vakok szeme fehérje

vacog, vakog a vállamon.

Már őszöl, őszül, pedig ide se ért

a busa évszak. Alszik a láng a fákon.

Alszik, aluszik odafönn a kék,

a zöld az ágakon pislákolva zsarátol.

A nagy hamvadások ideje jön el?

Fáradtan gondolok nőkre, versre, italra.

Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen,

hogy az idő ingem varjakkal kivarrja.

Egy volt-karácsony

Karácsony, karácsony, karácsony.

Rozsda rózsáll a rácson.

Szent József keresztfát ácsol

önmagából, az ácsból.

Mária tíz ujja – gyakd meg! –

vaskampó, vérrozsdás vasszeg.

Tenyere szögesdrót-pólya.

Jézuskát altatja, óvja.

Égen és földön jönnek

három napkeleti bölcsek,

jönnek, de nem köszönnek,

földúrnak eget és földet.

Reményestül, szalmástól

darabokban a jászol,

mundérban béget a bárány,

homlokán véres szivárvány.

Fut Mária, József, a pásztor

botja is fut a világból.

Hebeg a csöngő, a pára

ráfagy a csacsi orrára.

Nézem a sebet, sebemet

a kezemfején, hogy nől, siet

nőni a bőr, szül és temet,

szüli azt, ami elveszett,

a széttrancsírozott, veszett

ebmarta szövetek helyett

dühödten-élni sejteket;

nézem, ahogy a vér siet,

siettet, új és új hitet

hordva, hozva, hogy nem lehet,

de kell élni! – Mert beheged!

De kit segítnek? Engemet?

Fenét! Nem is tudhatnak rólam,

csak magával gondol, (ha gondol)

mindegyik, s magáért örül,

(ha tudja, mi is az öröm,)

azt se hallják, hogy dödögöm:

„Jól van, húgom, bátyám, jól van!

Hív közönyötök, köszönöm!”

Havon hálok, apám, a nyitott téli éjben,

hálóval takarózom, de hasztalan vagyok,

mert ódonmívű testem ezer sejtlánc-szemében

nem akad fenn a fény, sem a gyilok,

fölsérti homlokod.

Keríts – hó, halál és bálozó homok

hálójába szorítva – te halott, legalább

egy női térdet, egy gyerekhomlokot,

– egy hamis tanút –

mindegy: bárkit! – csak vallja, a tetem: lepkebáb.

Szembe a semmivel. Ezt hagytad. Csupasz sírba

kapaszkodik a vers, nem a papírba,

gyökerek mohó száján szólal föl tilos

és szabad nyelven, hogy én is, elhullva

– mert erdő, rizsföld tánca, gyönyörű munka –

susog, sustorog, lángol tőlem a papiros.

Fűszáltól fűszálig

Szitakötő, mit kötsz,

míg bukdosol, röpködsz

Mintha báli jégen

át a nyári légen

fűszáltól fűszálig

húzol, alig látszik-

fényeid befűzöd

sás közé és fűzöld

torzsra, nádbugára

zsenge ágbogára

Csupa zöldláng-fullánk,

minden, ahol munkálsz

Szitád, ha elkészült

likjait befűzöd

s ha elunod azt a

holdszegre akasztod,

– bár gyerek –

lesz egyszerre férfi,

Telet foghat véle,

foghat mindenféle

Földre, ha borítja,

Égre, ha borítja,

Kékellő, zöldelgő

szitakötő-szeplő,

Színeiddel szájalsz,

az eget szitával

Amire te, csélcsap

nem szitálhatsz fényt, csak

és ha még se, végül

Megtanul-e égül

Mielőtt még szétszed

dobd el az egészet!

majd hullajt magától

szanaszét szivárgó

apád helyett álmot,

anyád helyett ólmot,

neked csőre-töltött

szanaszét tört tükröt,

Örülj hát, hogy szállhatsz,

mint a borostyánba

örülj hát, te, árva,

mint a borostyánba

Ebben a félhomályban

Ki ül itt, ki ül itt,

ebben a félhomályban,

a halált gyakorolja talán,

hogy csak van, nyílt szemmel,

leesett állal,

testéből sarjad a félhomály,

nyüzsgő, eleven óra, akibe

a halál és árnyéka visszajár

születni, s meghalni újra,

se ide, se oda, sehova már?!

Emlékeim lassan akár a hó

Nem ismerem emlékeimet

emlékeim elfelejtenek engem

Nem ismerem már a növények nevét

elfelejtenek engem

A virágok fák nevét sem ismerem

elfelejtenek engem

virág-virágok

De én én akarok maradni

De én egyetlen egy akarok maradni

Idő Griffmadáridő vaskarmaiddal

Már megint tizenegy óra van,

ma sem találtam meg magam,

ma se lettem legszebb halott,

csak éltebb, voltabb, megvagyott.

De kinek az akarata vagyok,

hogy meghalok, s mégis vagyok,

egy senki, semmi, senkié?

Mindenkié? Minden kié?

Ahogy minden megérik magára,

úgy halálosodsz; magadsz.

Elhagy az alkalom, a talán, a hátha

voltnál bizonyosabb.

Ritkulnak a kötőszavak, barátok.

Jobb így! Megszokhatod.

S ha kezed után leválna lábad,

mímelhetsz művégtagot.

Járhatsz láb nélkül, kéz nélkül írhatsz.

Semmid se a tiéd.

Szólhatsz száj nélkül. Mindent kibírhatsz.

Van példa rá elég.

Ki ragozza el magyarul az időt?

A szótövek, félmondatok

ideje jő. A sunyi ponté. Minden kidőlt

felkiáltójel kopjafa. S te vagy a halott.

Levél, hova is?

Már berúgni se tudunk, barátom.

Rögökben szakad le torkunkról a szó,

– megdöglött fákról a kéreg.

Nem énekelünk,

nem danolászunk,

nem futunk ki a hóba mezítláb,

se pucéran a nyárló folyóba.

Pedig valaha lábadra ráforrt

a rét, a virágzene, a virágpor,

nekem a testemtől gyulladt meg az ingem,

nem az ifjúságtól.

A gyertyák égnek el így,

lecsorgó lánggal táplálva haláluk.

Mégis, mégis ez a föld.

S ez az ég is.

Még a szél is

ágainkba kapaszkodik,

ha azt akarja, hogy

szélcsendet csináljon.

Két hiány közt

Kossuth Rádió Budapest,

Pontos időjelzést adunk…

Két hiány közt

két halál közt,

egypartú árok

– apám csalánujjai,

margarétapillantású fiam

növik be lélegzetem

keskenyülő medrét.

Az vagyok, ami nincs.

Álló óra, mely naponta kétszer

pontosan mutatja az időt.

Mindig ugyanazt.

Mert nem érdekli, mi van odakünn.

Boldog, ha akarja, hiszen

naponta kétszer

szívéhez igazodik a világ.

Így megyek el majd akkor is,

dolgavégezetlenül,

félébrenlétek,

féllélegzetvételek,

féléleteimbe burkolódzva.

Te ülsz az ágy szélén,

fehér cérnával – mosolyoddal? –

Ezt az inget még megvarrom.

Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn.

Semmi az egész.

Én fölveszem utolsó ingem.

milyen kutat bíztál reám,

s micsoda vödröt

– magamat, téged –,

hogy megmerülvén az

árnyhinaras sötétben,

éj-békák, homály-sziszegések közül

fényt húzok fel:

csobogó, tiszta fényt.

De mért nem ügyelsz rám, uram,

hogy magam után ne zuhanjak.

Hoztam s elviszem magamat

tőlem-hazából, tőled-hazába.

Enyim-tiem-övém magányba

holnapi tegnapjaimat.

Viszem, mintha egy másik bolygó

várna, mintha egy másik földre

– anyaölből az anyaföldbe –,

hol férgel a fény, s percel a pondró.

Sírnom kellene? Vagy röhögni?

Hogy örökségem csak ilyen rögnyi,

hogy ezt hagyom – s öröklét helyett –,

ami enyém se volt az enyémből,

hogy lettem: a világ köldökéről

leszáradó életemet.

A katonai térképeken

a Fehér bognár háza

s feltehetőleg

megvan a kút is

a kert végiben,

a kukoricásban,

s valamelyik titkos

záradékban már

az Öreg Temető

mekkorákat göcöghet

az özvegy Fehér bognárné

a célzásra emelkedő

fehér csövek láttán.

– Hogy az én házam?

Meg az a kút ott…

Rég elemésztette a tűz azt,

a kút is – bangó volt szegény –

Eltemették, mint engem,

kormos, görbe ecetfát,

kit csak a macska,

meg az a gyerek szeretett

a ház elejéről.

Most is miket firkál!

De jöjjön csak ide,

majd megcsikarom az arcát,

s megkínálom egy karéj

virágporos széllel.

A hadászok talpát meg

megcsiklandozom alulról:

nyüszítve fussanak világgá

a nagy ijedelemtől.

Egy kis poécica

haránt kacsint-

va rám csacsint

és meglegyint,

s fölrémlik a

rímlek, mint a

megint, megint:

nem vagy te ló

se vagy kicsim,

csak kis csacsim,

fölszállni és

viháncni kész

bogáncsvitéz,

Iá, ia, iá, ia!

Első és egyben utolsó ének

Ha föllármul egy bősz torok,

felgárgyulnak a lektorok,

s bár ujjuk nem szokott marokra,

csak marékra, sose murokra,

egyenest, s ügyesen a torokra

marnak, mintha bridzsre, tarokkra

mennének, úgy kelnek birokra.

Legszebbek a szép lektűrök,

lektorognak a lektorok,

ha lektűrt ír, lesz megtűrt, torokra

is hívják, joga van fintorokra,

nem kell labancra-törökre

mennie, mosolyhat örökre

a szent és halhatatlan karokra.

De ki a szállni-szép ragokra

vágyik, s nem holmi rögtönökre,

inkább a madárzó rögökre

bízza magát, mint kész egekre,

inkább a földre, mint Önökre,

s bár fonódhatna torkotokra,

tarik, Uraim, tarkótokra.

Vigyázó szavaim most figyelmezzétek,

sóskát a spenóttal meg ne egyétek,

mert csontjaim – ha véget vetnek a zenének –

a bádogtepsiben is fölzörömbölének:

Skizó, skizi, skizike

kettő leszek izibe –

Öngyi-gyöngyi, öngyikék,

öngyilkoljunk kicsinyég!

S mit szól absztinenciád?

Kik ezek? Nohát, nahát!

Egy szerkesztőségben

A „Magyar Papir” munkatársainak

Csöndes lapzárta-délelőtt

Az eső gépel odakünn

lesem eme fehér mezőt

hátha valami idegyün

De nem száll erre semmi se

csak egy biopon-denevér

szárny-lehelete lengi be

a papirost mely hófehér

mint téli puszta sőt telebb,

s pusztább oly hasonlatos

– mert nem tápászkodik föl beteg

a toll, az elszánt gyalogos

s hiába köröznek a szavak

nem szállhat egyik se ide

Elriaszt minden madarat

a papír puszta tekintete

A Fő-utcán két sm., s egy mészsovány

malteros lány áll szinte földbenőtt

lábbal. Szemközt – átadás előtt –

egy új ház. X-ek az ablakok során.

Nézik a házat, amely nem az övék.

Az egyikük – lehet épp szülőfalumból –

talán az izzadtságra, s a pénzre gondol,

s hogy kiissza a föld minden sörét.

Nézik a házat. Fürdőszoba. Víz. Csempe.

S egy irodából – mintha ablak csörrenne:

„Micsoda idő! S az ember itt rohad!”

Egy káromkodás vág rajtuk végig.

A ház meg egyre fényesebben fehérlik,

mint az ég, izzik a friss vakolat.

nem arra valók,

hogy díszzsebkendők legyenek

holmi múltba öltözött

jelenek csikkzsebében;

– nem dekorációk, s nem is unt jelszavak,

melyeket, mint a szentek

szájából vöröslő írást,

nem mázolnak többé a falakra,

se a szívekre.

– Nem is templomi zászlók, amiket

kiosztanak minden Nagyszombat este

lobogtatni a húsvéti körmenetben;

– nem hallelujázok, a baldachint

nem viszem. Vagyok, aki voltam:

egy a tizenegy közül,

a tanú, aki tudja:

a szívek sziklaüregében fekszik

a megfeszített jövő.

Még nem támada föl

Fölnövesztők

Vajon a pöttömök,

a virágmagszívűek

miért cipelnek magukkal mindig

egy rókát, egy nyuszit

vagy medvét, zsiráfot, őzet.

Félnek talán közöttünk,

s meg kell védeniök valakit,

hogy ne félhessenek,

hogy ne féljenek?!

Vagy szeretni akarnak csupán

– ártatlan kések –

esendőn, védtelenül, vértelenül?

Ezért szorítják

arcukhoz a mackót,

szívükhöz a mesét?!

a térdalatti világban,

a minkalatti világban,

kicsi és kisebb,

esett és esendőbb,

át a szörnyeket ziháló úton,

a zúgó, hörrenő, szirénázó úton.

Kifordított tenyerük kicsi tárcsa,

kifordított tenyerük kicsi zászló,

S megáll minden!

A dii-dú, dii-dú,

a néé-nó, néé-nó,

az egész fújtató, ziháló,

szörnyülő világ.

világgá megy a világ?!

Ha elvérzik a mese,

kihull a szalmából a jászol?!

a szó, a szín, az ének?!

Ó, virágmagszívűek!

Ártatlan szívű kések!

Nagy hitetekért

segítségezem.

Növesszétek fel,

neveljétek föl

– nekünk –

Világom világossága

Gázel, István nevére

Jövőt kéne inni, nem inni magamban,

dalomat kiinni, és inni magamban,

magamat meginni és inni magamban,

mint az áldott porban, mint az anyaföldben,

a dögöt kiinni és inni magamban

István valék, INRI, setét koszorúmban.

Fújtam volt ellobbant alkonyban lehelve,

félálomalomban, falombban lehelve,

magamos mákonyban, magamban lehölve,

nem a zúgó malmot, bölcsőszemfedőket,

nem így kiáltomban, mostomban elölve,

István vagyok, élni setét énekömben.

De a fölszülető temetők rám szóltak,

földet, füvet ellő esendők rám szóltak,

haláltelevenlő leendők rám szóltak,

nem azt, ami kellő, de mi élő nincsen,

s én, a halálemlőn felnőtt jövősmagzat,

István, bírom, s mondom magyarul magunkat.

Mondhatnálak én is, tavasz.

Fény feslik. Szellők cicerélnek.

Gaz visít. Elégetik az

összegereblyélt tavaly-igéket.

Csak ez a márciusi hó

ne lenne, ez a ledér

menyasszonyi fátyol, Szabó

Pistának szemernyi szemfedél.

Elásták élve a kenyeret,

s ő nem tudott élve megvénhödni,

földet majszolt, mint egy gyerek,

bűnhődni mellé ment feküdni.

Nem tudok susogni mezőül

hozzá a havazó vetésben.

Csak nézem: március megőszült,

mint sohase. Mint minden télben.

Köszöntő a tisztának

Zászló: Nagy Lászlónak

Csak csipogjanak a verebek

a fölszálló nagy mén után.

Lócitromsasok, lehesek,

ácsingjanak fara után.

Bőre egyetlen villámlása

hessent bögölyt, hamis tanút,

de a tisztákat úgy vigyázza

az éjben, mint a csillagot.

Patája nyomán tulipán

fakad káromkodón, s gyöngéden.

…S ha nem marad senki igán,

magát fogja a Föld elébe.

Jövendő Gyűrűfűinek

Hogy beásták ide magukat, ebbe a

melence-melegű földbe mélyen.

Zörgő nóta, vak rezeda

zörög sírok közt, árokszélen.

– S jönnek, jönnek a regruták.

Mit védenek még most is, hát aki

itt élt, s ide halt, itt se menekülhet?

Meghal, s bevonul. Felölti a földet,

mint a katonaruhát.

Mit védenek még most is? A lehet

gyászát? Azt, ami elvégeztetett?

– Üres udvar az ég is, a sugarak,

a láthatár kilazult lécei,

ahogy fújja a szél, ide

s oda lengnek, lengenek.

Beleforrva a földbe – előírásosan

mint hadgyakorlaton – fekszenek, felül,

fejük előtt kis földkupac a sírjuk.

Csak kiáltanom kellene: Roham!

S futnának, puszta kézzel, fegyvertelenül

Gyűrűfű Jövendő Bakái.

Csak kiáltani kellene… Roham!

De hallgat a virág, a fű, s a siket

csöndben hallgatok én is, s hallgat kihűlt

szájuk és szívük, és hallgat hideg

bádog szájával a megfeszített.

S hallgat az írás, mint az utolsó lehelet.

„Éli, Éli, lammá sabaktáni!”

Három szál szegfű Reviczkynek

Fagyos lesz a föld, ha meghalok,

a sírásó káromkodni fog,

míg zsebében a pálinka röhög,

gyémántokat szitkozódik a rög.

De ha szívem, az istentelen,

füstöl, mint a tőzeg, odalenn,

kigyúl az ég, s fehér havak helyett

vörös rózsát hoznak a fellegek.

Az isten églő tenyerén

lehettem-volna fény ragyog.

De az a kéz nem az enyém.

S az ég, a kék se én vagyok.

Csak ez a nincsliggatta fa,

ez a lincselő fényhiány.

Valaki-kéz moccanata

csillaggerincem-furulyán.

Ez hát a lesz? Kifolyt szememben

látszódik a látás maga.

Dőlt álmok, dűlt fagyökerekben

rügyek bilincslő állama.

Kivégezték a délibábot.

Csak a holnap a szerelem.

Tagadok tótágas-világot:

a jövőre emlékezem.

Kiért szól a harang?

Holtakat menstruál a hold, a

kutyák szája, mint a beléndek,

vonzza a sírokat, mért vonzza

a szívem körül keringő ének,

hogy vizeket, temetőt áraszt,

sír sírra fut, turzik, tarajlik,

az idő habzik, megnő, kiárad,

gömbként el és visszapatakzik.

Ködök ugatnak, kuvikolnak.

Had elől elásott harangok:

kicsiny-domb hegyeink kondulnak.

Ki kongat velük? S kiért harangoz?

Ez az anyátlan anyaföld?

Elvetélt sírok árva népe?

Füvekért rimánkodna-zöld?

Levegőért elkékült-kékek?

Eljön a dömper-isten értünk.

Csontunkkal a földet besózzák.

Meg se halunk, mert nem is éltünk.

Dögök hullnak ránk, döglégyrózsák.

A Három Holló emléktáblája alá

Harmincöt év. Sunynak a lángok.

Ki föltámasztá Lázár-országot,

Ady ilyenkor már a Kaszás

Kísérővel kocsmázott, kaszázott.

(A kert alján aludtak a szolgák)

Az idő torkában még csak parázsolt

a tűzrikoltás, ez a Péterország

nem tudta még, hogy megtagadja,

s lesz így elárult, elárvult.

(A fát már kiválasztották az ácsok)

Ült, komorlott a Vén Rokon balján,

a pecsétes, borfútta vitorlát,

a lefegő abroszt nézte, s a füstben

hullámló asztalt, vörösbor-bóját.

(Künn csörrenő, vasban-világok)

Girlandos agyak, nótázó elmék,

de benne: szögesdrót, lövészárkok,

rossebb-bakák hordják halomba

tetemüket, hiába-hadisarcuk.

(Írmagjáig kiirtott haláluk)

Ült, komorlott a Vén Dölyf jobbján.

Elfiatalodva, volt-vidámos

testtel. És ivott. S aztán: „Egy konflist!

Egy hintót!” – majd, röhögve: „Kordét!

Debrecenből a Hortobágyot!”

(És fegyveresek verték föl a csöndet)

A kocsmába a délibáb bedübben.

A négyégtájkerekek nyöszögve

forognak a sárkoloncos füstben,

a rúd mellett fekete lángok

rínak, prüsszögnek, nyihorásznak.

(Húzzák a kordé-Hortobágyot)

A Vén meg pislog, heherészget

a bakon. Mint a befagyó lángok,

Ady úr reszket, fázik és részeg:

„Kocsis! A Koponyák Hegyére!”

(Kivégezték a napvilágot)

Latinovits Zoltán

Akiért nem jön el a Göncöl,

sem Illés tüzes szekere,

az magát, mint begöngyölt

zászlót, maga viszi a földbe le.

Elrejti, mert nem bízza másra,

mivel abban sem bízik,

aki világra hozta – anyjára,

apjára is gyanakodik.

Így Ő, akin lánctalpas hantok

élveznek, fű paráználkodik,

a semmi rétjén talált kardot

visszadöfte markolatig.

Mert hol a fény férgesebb a földnél,

jobb, ha a föld emészti meg

az emberfiát, mintha Ő ölné

meg az anyaföldszívet.

De előbb – vágóhídra-élet!

De előbb – a bárdot lélegezni.

A mozdony, láncon, csak arra tévedt,

ellökni magától, úgy szeretni.

Most föld zabálja és fény gyalázza.

S nem tudja: mindig lesz, aki

majd megcsókolni megtalálja,

és maga mellé fekteti.

Aki fölszabadítottál,

földet, eget osztottál,

magaddal fölvirágoztál,

magammal fölvilágoztál,

Áldott légy, Mária-Márta!

Magamba kivetett tél

voltam, s te nem nevettél,

szántottál, bevetettél,

árnyamtól elszerettél,

Áldott légy, Mária-Márta!

Mintha anyám, úgy adtál

engem, hogy velem hagytál,

szerelmemre szavaztál,

világra velem hoztál,

Áldott légy, Mária-Márta!

Karddal kirakott méhben

megrezzenni is féltem,

már az elveszejtésben

ébren és éhen éltem,

Áldott légy, Mária-Márta!

Ahogy szempillám zárult,

úgy tágult a hiány, tágult,

úgy rácslott, rácsolt és rácsult

a világ, vissza visszáult,

Áldott légy, Mária-Márta!

És már csak csikorogtam,

vasakként vicsorogtam,

rozsdás vasat vasadtan

vérembe varasodtam,

Áldott légy, Mária-Márta!

De te világra löktél,

életedhez öleltél,

életemre élettél,

életeddé kötöttél,

Áldott légy, Mária-Márta!

Minden, mihez jogom volt,

van, fajtám s fajomból,

előre- s visszagondol

jövőmből és múltamból,

Áldott légy, Mária-Márta!

A köd, ki egykor voltam,

a kő, ki visszahulltam,

a rög, aki megmozdultam

jövőmmé szaporultam,

Áldott légy, Mária-Márta!

Minden, mi élni s halni

lett, s lesz, mi társadalmi

tulajdonom lett: lenni

vállalni és szeretni,

Áldott légy, Mária-Márta!

A szó, mi magyarrá tett,

és széppé, igazzá lett,

fajtám, legyen bár rögnyi,

mégis földi és földnyi,

Áldott légy, Mária-Márta!

Áldott légy világ világa,

világom világossága,

áldott légy, Mária-Márta.

Légy Áldott, Mária-Márta!

Halotti beszéd

néhai Bella István
karpaszományos honvéd
sírtalan sírja fölött

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!

Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet

elhányjuk róla, talán találunk

kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet,

talán találunk a szíve helyén

Északi Fényt, s fekete csöndet.

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!

Az itthoni eget, leheletünket

emeljük szájához, mint a tükröt,

hátha bepáráll, hátha él még,

hátha elfelhősül a kék ég,

hátha fölül, s hátha ránk ümmget,

csöndbozontú szája ránk mordul,

szakállából, havas hajából

kifésüli a férget, a földet.

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!

Te, a hadiárvagyöp, én, a hadiárvaföld.

Menjünk – füvekként araszolva,

vakondként a földet púpolva,

menjünk – sírokként hullámolva,

sírbarázdákként ringva, ringlódva,

új temetőként kiáradva,

ó-temetőként kiszáradva,

süppedt sírokként apályolva –

menjünk Donkanyar-apánkhoz,

Voronyezs-Donkanyar-apánkhoz,

Isonzó-Galícia -apánkhoz,

Világos-Temesvár-nagyapánkhoz,

Ob-Jenyiszej-öregapánkhoz,

Volga-Káma-szüleapánkhoz,

vén-sír-Atlanti Óceán-apánkhoz,

a Szabadság Szobor-kopjafához,

a Fáklya-ravatali gyertyához,

gyere szanaszét-apánkhoz

szanaszét-szívű, szavú apánkhoz.

Egyik lábunk Északnak menjen,

másik lábunk Delelő Délnek,

Balsors-véres-kard kezünket

nyargaltassuk kopjás Keletnek.

Koponyánkat, Gellért hordóját,

gurgassuk keresztes Nyugatnak.

Nincs zöld, hol ne füvelltünk volna,

föld, hol ne röglöttünk volna,

ég, hol páránk ne egesedne,

ág, hol porunk ne leveledne,

eleven ekékkel a tengert

szántottuk sírokkal a tengert,

fölszántottuk sírral a földet,

eleven sírokkal a földet,

s vetettünk bele élő embert,

búzaunokát, rozsszüléket,

arattunk láncot, láncos lángot,

üszög-időt, pipacs-igéket.

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!

Vén-cigány Mihálynak

Az Elégetett Versek milyenek voltak?

– Az Előszó után, a fölégett föld után.

A mécslángba fujtottak, a borba-fúltak?

– A virradat után, Világos után.

Átbuggyant-e az írás kormán a vér,

mint a szegfű a vértanúk nyakán?

Hogy betűzték a mécs bugyrából derengő

szót a bor s bú-békós barátok: jövendő?

Ahol elég a szó, elég a lélek is,

ahol pernye a vers, ott már korom az ország,

elapad a velő, a nők méhe is

karddal kirakott kút, a jövőt dögkútba dobják.

Téved-é a pusztába még egy kereskedő,

hogy Józsefet, a zsenge holnapot kihúzzák,

s megvevén vérét csecsebecsén meg kelmén,

javasnak, s helytartónak fölneveljék.

Félig üköm, s fiam, a föltársult agyagban,

hol tél van és csönd és hó és halál,

zokog a malom, zuhol, ágyban, ágyúban, agyban,

Vén-cigány Mihály, vers-urna, úr-királ,

s hol a közösség fonákja a kiváltság,

agg föld és ifjú fő nem parókára vár.

Nem ott ássák a sírt, ahol megássák,

ha összekeverül igazság és álság.

Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek,

se lángpernye a vers, az ember, ha magyar,

ne legyen világ korma, se lucska a létnek,

mit az idő a világ méhéből kikapar,

soha ne zengjen más-ajkon szerzetesének,

a föld fölött, mely ápol s eltakar:

Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk,

isa pur és homu vogymuk.

Igék és igák

Csak bongani csapongani

ütött harangként bongani

tűzverte bronzként brongani

borzongani borongani

Mit is akartam mondani

félrevert földként kongani

elmondani kimondani

magamat széjjel-mondani

mindent magammá mondani

minden magamat mondani

mindenki magam mondani

mindenkivé kimondani

a földnek visszakongani

hogy nem akarok bomlani

hús füstjeként elomlani

megrohadni megromlani

vissza a létnek szólani

hogy nem igazság oszlani

húsfüstként elrózsállani

füstrózsaként elmállani

a kéznek: a muszáj-hordani-

-béklyót szétroppantani

kell-templomot lerontani

nem tűrni föltoronylani

a lábnak: el kell hordani

s harmadnap fölállítani

a kardnak: ne legyen szolgai

szerszámmá szabadítani

a szájnak: szabad szólani

szabad szavakkal szállani

szabad szívekként szállani

szabad madárnak látszani

Csak bongani csapongani

harang szavaként szólani

borzongani borongani

mit is akartam mondani

mindent magammá mondani

magamat mindenné mondani

mindenkivé kimondani

elmondani kimondani

Mit is akartam mondani

Félrevert földként bongani

A földnek visszamondani

hogy nem akartam bomlani

Emberi délkörön

Nem verset írok

Mióta megtudtam, azóta

úgy fénylenek a levelek;

mióta megtudtam, adósa

vagyok mindenkinek.

Neked is fű. És neked is levél.

Neked is, gyatra gyom.

Megitattál, megetettél,

s levél sár, árny-alom.

Neked is föld. És neked is színek.

Részeim voltatok,

mégis egyszerre veszitek

vissza, ami vagyok.

Törlesztgethetném máshogy is.

Vénperc percentesen.

De félek, egyenkint elfogy, és

semmim sem leszen.

Ezért nem verset írok itt,

de adóslevelet

romló testemről, amit

nekem hitelezett

egy árnyék, kiről csak azt tudom,

hogy fény, fű és levél.

Kinek meghalni tartozom

már az életemért.

Sugárúti strófák

Falevélen talált sanzon

Igen, és egyszer meghalok

és nem leszek, csak puszta név,

vagy az se, falevélvacok

résekből egy szín visszanéz,

nem lát meg ember, se madár,

te sem, pedig: súgom „vagyok”,

– bár torkom sincs, s hangom, akár

az augusztusi csillagok,

elég a lombbal, mielőtt

szólhatnék… Fű, hamu dadog.

Simítsd meg majd a levegőt

testeddel, s tudd, hogy az vagyok.

Egy fordítás álma

Ősz szöszmötöl,

ködöt szöszöl,

Szellőzködik,

Csak olyan lesz, apám, ha meghalok,

mintha bezárnál, s én, kamra-sötétben

pókhálós-fények, teknőc-limlomok

hallgatásában egy fénycsíkhoz lapulok,

s tudom, nem jössz többé soha értem.

És olyan lesz, fiam, ha meghalok,

mintha elbújnék, s te, folyamsötétben

iszamos fények, homályidomok

zúgásában kiáltgatsz, hol vagyok,

s nem érted, hogy én miért, miért nem.

És olyan lesz, anyám, ha meghalok,

mintha visszafogadnál, s én, élő sötétben,

lélegző fények, homály-liliomok

világűrmélyén szívedhez lapulok,

s hallgatom visszhangját a földnek: éltem.

Sugárúti strófák

Ahogy zörög a levél lábam alatt,

s a reves ágon elnyállik a nyirok,

hangtalan, kölyökkutyaszavakat

hömbölygök alád, nagy csizmatalp-titok.

Lehetnék levél is, nyivogó-falka-lomb,

csönd is. Hogy lélekké rendeződten

más lény vagyok, véletlen. Csak alkalom,

hogy tudjam magam, s eldelejeződjem.

Füstöl, mintha tűzben, a fasor. A köd

kabátomhoz, hajamhoz dörgölődzik,

szerveződöm egy mágnes vasmag-szíve körött:

– Elélhetek-e vajon ősztől őszig?!

Zörögsz, sárga tükör, lábam alatt,

irtózatra és gyönyörre igézöl,

nézem magam, s lassan lehúzom a nyarat,

mint egy szemfödelet, a kihűlő télről.

Hatalmasabb már udvara a szememnek,

mint a télteli holdnak.

Holnapom, te, holnap hűvös idő jön,

engem, téged is megcsikorogtat,

megtelesedtet halandó őszöm.

Holdtajték hajamon havak habognak,

meghidegedem, meghidegesznek

szerveim, számból ki-kihajolnak,

kikiabálnak, kikiáltoznak,

hívnak, hazahívnak a holtak:

duzzadt málnaágra két vércsepp,

két húgom szám szélére mászik,

nagyanyám, esőcseppbe bútt jácint,

bebábozódik ősz hajába,

síró kisujjával bubázik.

Szívem csücskére ül egy vércse,

úgy néz a hebegő fogolyra,

mintha pityegő foglya volna,

nem is bordazsombékban élne,

apám ő, s már viszi is élve

valami hugomos, nagyanyámos rétre,

hol minden végsőt virágzik végsőn.

Rozsnevetésű az egyik,

a másik búzagomolygás,

sírásuk árnyát, ha vedlik,

gyémántol zöldgyíkmosolygás,

a mese akkor se hagyja

el őket, ha kihal az ének:

ha fejük mélyre lehajtva

kaszára, kenyérre megérnek.

Egy nap: két Nap

Lázár Ervinnek

Tegnap meglestem a Napot

estefele; napozgatott

munka után, nyújtózkodott,

minden sugara ropogott.

A Nap napozik? De mivel,

ha nem a maga fényivel?

Irigyeltem is, jó neki:

ha kell, hasát süttetheti.

Itt lenn, persze, már este volt.

Esett és fújt, se nap, se hold,

csak álnok árnyak a kövek

között és fekete füvek.

Rá is szóltam hát: „Hé, komám,

mért hagysz itt minket ily korán?

Szél fúj, s ráadásul esik.

Bennem is beesteledik.”

„Hát jó! Ma kedvemnél vagyok –

morrantott – csak még fölkapok

valamit.” – aztán csobogás,

surrogás, felhősuhogás,

fényzirrenés: mosakodik,

törülközik, simakodik.

Így lett, hogy tegnap hét után,

„tizenkilenc óra után”

– ahogy azt a mai lapok

írták „rémhírtől harsogott

minden tévé és rádió.”

S: „Riadó! Riadó! Riadó!”

Mert öt perccel este után

fölkelt a Nap, itt, Pest-Budán

újra, a Gellért-hegy mögött

jött visszafelé, dünnyögött,

dudorászott is valamit

bajsza alatt, ő tudja mit.

Mondják: új overálban volt,

s hogy új bakancsban bandukolt,

fején munkavédősisak,

új ég vakított, (mint a Nap,)

úgy villogott és vakuzott,

ahogy azt délben szokta volt,

hogy az emberek szeme

beléfájdult, s lett oly fene

zenebona, ria-, soka-,

forradalom mint még soha.

És: „Szemfényvesztés! Mágia!”

És: „Belé kell vakulnia…”

És: „Menjek melózni?” „Hülye!”

„Nem látja maga se, ugye?”

És „Mentőt! URH-kocsit!”

S a részegek: „Haver! Proszit!”

Ő meg sugara mentiben

megállt és nagy sebtiben

megállt mindennek mindene:

a fák és a havak szíve,

az órák és a vonatok,

egy eb hangtalan ugatott…

Én meg egy falevél mögött

sírtam, mert úgy dübögött,

döngött, zörömbölt szívem,

menten kiszakad, azt hiszem.

Világít azóta, tudom.

De néha szemem behunyom.

Elrácsozom pilláimat,

hogy keljen fel újra a nap

bennem. Hogy ne legyünk magam.

Tudom, sokan vagyok, sokan.

Reggeltársam és estetársam

délelőtt- és délutántársam

este- és újra-reggeltársam

ki nélkül reggel is este lennék

fényes délben is est lehetnék

este is csak estvéledhetnék

reggeltársam és estetársam

délelőtt- és délutántársam

este- és újra-reggeltársam

ki nélkül reggel is este lennék

fényes délben is este lehetnék

este is csak estvéledhetnék

reggeltársam és estetársam

délelőtt és délutántársam

este- és újra-reggeltársam

Néha meg kéne halni

néha meg örökké élni

Jó volna élnihalni

Jó lenne halniélni

Fűszálon csiga mászik.

Ezüstnyálat húz a csillag az égen.

Folytatja egymást a másik.

A lehetnét a régen.

Alszik, rügyekbezárt öklét

szájába dugva alszik a fa.

Hihetnéd, csecsemő öröklét.

Pedig a hant hasonlata.

Íme az írás! meguntam fölszedegetni

azt, ami nincs. A szalmaszál-esélyt.

Jövőbe ment harang, mohamúlt lep be, semmi-

szívem csak akkor zendül, ha megzendít a szél.

Minden napom kivégzés! Mint a nyaktiló

zuhan az álom a lemeztelenült agyra,

s elkezdődik a fehér, hol a karvaly és a pirók,

a visszhang és fény fejét egymás nyakára hajtja.

S ez még irgalmasabb, mert hányszor, már-már a hányás

görcsével számban, mint akasztott a kötelen,

feszülök félig ébren, míg végre, egy boldog rángás

és elnehezülök és megmerevedem.

Hogy ez a halálgyakorlat mire, egyik napom se kérdi,

csak megy egymás után, önként, őr se kíséri

a sort, de nincs szökevény, s ki a sorból kilép,

magát pisszegi vissza, hiába uszítom.

Ó, magán-Hirosimám, magány-Auschwitzom!

Mikor lázadsz föl értem, én-te-emberiség?

Világtalan monológok

„Csönd, csönd, te, csönd! Kinek az árnya vagy te?

Zöld zizegésből és hulló lilákból szőtt tükör,

tükre az ősznek,

hullását nézi benned, s visszaszökik a sarjadó levél,

visszanövekszi magát a fű, visszatavadzik a rét,

a zöld tó, a fekete, földalatti nyárba.”

A csíra elindul megcsalni a létet.

Elindul becsapni a csóva a lángot.

Dagadozik a kalász.

Hízik a kéve.

Ragyogás pöffen.

Vigyorgás böfög.

Kisüt az est.”

„Csönd, csönd, te, csönd! Az üvöltés mankója vagy te!

Hab a halottak száján, a megcsonkítottak

végtagjainak bizsegése az egykori agyban.

Csönd, te, csönd, te! Tankok, katonák nyomában

fölmagzó fekete felhő. A bicegő világ botja.

Lábatlan csoszogás.

A kezein csúszó-mászó világ nyála.”

Vasrudak zuhognak.

Sugarak orgonasípjai. Vaskarók.

Kihegyezett végű fények.

A föld körül világmély ragyogás.

Átgázolhatatlan semmi.

Kisüt az éj.”

„De jó, hogy megvakultunk!

A fény lakatjai szájon és szíven.

Iszonyú mágnes vonzza üres

szemgolyómat s a Vazulföldet.

Csitt, csittel a világ.

Lezuhognak a rácsok.”

„Világrészek hamva, csönd!”

„Megtanítod-e a jajt járni,

beszélni a szót?”

„Mondd utánam!”

„Hangosabban, hangosabban!”

Elfúható havú ősz!

Nem őrzöd te meg

a jávorbika csapását,

köd büffen, sár fortyan,

és a földről

ezer levelével

– kivert szemeivel –

Lassan gurul a hold a földön,

mint vaskerék az elítélten.

Íjak: halálba kikötött fák,

lábujjhegyen. Szájrepedt szélcsend.

Néma kínzó és kínzatott, de

megreccsen minden égtájcsontom.

És zene szól: fölnégyelt szavak

játszanak bárdon, szögesdróton.

Éjalatti kazamatákban

most tüzesítik fehérre

az izzó napot, most égetik

a meztelen nappal mellébe.

Fönt hadak és lánchangú dögvész.

Csillag poroz. Kiscsikós, rémhedt

szemében ropogó jobbágyfalvak,

világítnak a világrészek.

Egy szál hegedű

Egy szál hegedű állt mögém,

egy szál hegedű, hulló hajjal,

mintha csak az idő tövén

csimasz, csupaszra beretvált hajnal,

naptetovált, reggel-ragyás

csillag, aki mintha még élne,

ráigézi magamagás

fényét az emberi sötétre.

Hátrafordulok és sehol.

Mögém és mögém, újra és újra.

És valami suhogás súrol.

Minden ízem bebujdokolja.

Megvilágít minden homályt,

rávetít apámra, anyámra.

Születéseimből kivált,

rákopíroz minden halálra.

Előre s így keveredek

mindennel, mi lettemben voltam.

Sarjadó holnaplevelek

hullanak minden pillanatomban.

Mikorra egy leszek velük,

senki se mondja meg, melyik

volt fény, föld és hegedű.

Csak a zene feketedik.

Tudsz-e még világul?

Anyám, édesanyám,

fölnevelő dajkám,

földnevelő dajkám,

az éj közepéből

véled hogy is szóljak?

Ha virágul szólok,

csak virágod érti,

ha levélül szólok,

lengő lombod érti;

szólhatnék mezőül,

csak a fű figyelmez,

égi legelőül,

csak eső, földpára,

s a füvező tenger,

meg a napnyüves hó,

s az a fönnen járó

űrlegelő csillag.

De te nem is hallasz,

talán meg se hallgatsz,

mintha nem is szólnék

hallgatvást is hallgatsz.

Apám, édesapám,

én-holt édesapám,

én-hold édesapám,

a föld közepéről

véled hogy is szóljak?

Virágul ha szólok,

fagyszádszéle elfagy,

ha ég-föld-rengésül,

tested odébb úszik.

Hajadul ha szólok,

oszló füved hallja,

ha égi mezőül,

csak váladék-párád.

Színedként ha szólnék,

a kérődző bomlás

büffenő bugyrából

szállasz föl, szivárvány.

De te, hófüst, hallgatsz,

puskatus-test, hallgatsz,

virágtajga, hallgatsz,

megfagyott tél, hallgatsz.

Anyám, édesapám,

földbölcsőm, éjfélfám,

és te édes fényfám,

főmtül való fejfám,

szerelmetes fiam,

én kitek is volnék?

Ha a földnek szólok,

csak ringat, csak renget;

éjfélnek, ha szólok,

holdlombja inog csak;

ha fénynek: géntükröt

tart elém, én-tengert.

Mostanul ha szólok,

múlt-nyelvem makog csak,

a Rima-óceán,

jövőtőgyű tenger,

a világ-világa-

ringyó-idő néma.

Három-édenhazák,

ti is, ti se szóltok,

csak hallvást hallgattok,

mint az űrbéli jajjt,

földpulyácska majmot,

meglett lelkű lények.

Apám, édesapám,

én-zúgó éjfélfám,

magamvágta napok

év-ágas grádicsán

fölmegyek most hozzád

a holtak hajába,

naplomb koronádba,

sejtem sudaráig.

Ha innenül szólok,

halálod is meghal.

Halálul ha szólok,

írmagod se hallja,

szólok hát életül,

hetedízig óta,

hetedíziglenig.

De te csak magadban,

magad-rengetegben,

csak a halálmohás

derekad mutatja

merre is van az én

hiányom hiánya,

hiányaim híja,

az a hajnalcsillag.

Anyám, édesanyám,

földbölcsőm, én-hazám,

aki csak most születsz,

most születtetsz bennem,

mit tettek tevéled,

tested, hogy kihordtam

humuszszerveimben,

s szültenek halállá.

Váltál vérből vérré,

vérből félő dérré,

dérből élő érré,

elvetélt kenyérré,

kit faggyal szántottak,

tél-télbe vetettek,

jéggel boronáltak

tél-gyökereztettek;

kín- s bűncsíra-konvoj

kalásza is konkoly,

akit úgy aratnak,

mintha aratnának

télben deli búzát,

élni érdemtelent,

mert szála is üszkös.

Duhog a hó, duhhan,

lánctalpa csikordul,

és iszonyú szája

fal embert és fajtát,

engem is emésztget,

s nől hasas télasztag,

hóemberségpelyva,

töreklélek füstöl,

fuldokol, ki éli,

s ha nem: hóság fujtja.

És te, édes fényfám,

főmtül való fejfám,

szerelmetes fiam,

kit, napvilágföldid,

magyarul szólítok,

hogy beszéljek véled?

Siketnémák-jellel?

Ég-föld mammogással?

A vak végtelenség

csillagmilliárdja

braille-írásával,

bolygók betűivel?

Tudsz-e még világul,

Földül, Európául,

Édenemen tudsz-e,

tudsz-e még hazámon:

„ólom, alom, álom,

élem”; s ha döglégyként

döngök, mondd, meghallod

élő elhullásom,

föld-dongódög hangom?

De te, fényfám, hallgatsz,

génemtükre, hallgatsz,

éntengerem, hallgatsz,

te elektronbéklyós

te Szaturnusz-gyűrűs

világvőfély, hallgatsz.

Földbölcsőm s éjfélfám,

szerelmetes fényfám,

főmtül való fejfám,

hazámban hazámul,

földemben földemül

száműzettek engem

én-szibériámba.

Holdsarjúja voltam,

napvilágsarj voltam,

űrvályog gödrében

sárló por, megszálltam.

Vizem eget gyűjtött,

földem port és napfényt,

sugarával a nap

megköpdöste testem,

a mezitlábas hold

meg csak megtapicskált,

hogy lehetnék vályog

a világ aljában.

Telne is egy házra.

De ki lakna benne?

Szanaszét-szócsontok,

csönd és elmálló éj.

Meg az az egy fűszál,

ki kinőtt belőlem,

hold lábujjközéből

az éj közepibe.

Emberi Délkörön

Megpróbálni a lehetetlent

Megpróbálni a lehetetlent,

szanaszétszaggatva élni –

hátha kinő a szívem fejemből,

kezem láb lesz, a csukló térd is,

s élhetek úgy, mint aki él is.

Próbálták ezt már kis országok,

kis népek, kis hazák, kis bolygók,

próbálta a Szaturnusz is:

szült magára sisera-gyűrűt,

dereka körül forgódó sorsot.

Ha próbálhatom is, csak így:

szanaszétként, fény- és földszájjal.

Ahogy a rengetegben a gyík-

zöld forrás el-eltűnik,

s ha jég roppan rá, ha eltömik,

a jég alatt csörömpöl tovább

– nem törődik a szivárvánnyal –

vájja a medret, hol majd a pára

– s halála – föld fölé szökik.

Szájában késsel

Vers egy vándorló, tassista képre,
avagy egy bicegő kocsmapult alá

„Már szívéhez szorította a kést,

már csak meg kell taszítani…”

Mit? A kezét? A könyökét?

Kinek? Nekem? Neked? Neki?

Az ítélet napját az önként

bakólkodó nem mondta ki.

S azt se, mitől önként az önkény,

a kínt ki kalapálja ki.

De figyeljünk a dikcióra…

Ahogy fájongnak, sziszegnek

a kígyózó, kígyószisz esszek:

„Szívéhez szorította…” Oh, a

jajj-a-k, kín-í-k… Beh stíl! Be szép!

Íly előre csak itt temetnek

íly gyönyörűn… s lesz üledék

a szépből, hüllő: igaza-vedlett.

Mert így kezdik deszkánk gyalulni,

szemöldökünk megkenik mésszel…

Sátánodni vagy angyalulni?

Mindegy: én is, te is így mész el,

még élve elkezdik bevakolni

szemünket, s bár szájában késsel

ott az angyal – jobb halottolni

gyöngyházbicsakkal, szóbeszéddel.

Herceg! Ha hozzád ér a hír,

hogy hallgatunk, akár a sír,

s hírünk, akár az utcahír,

ne örülj még! Mert a papír-

fajzata mindent kibír,

s legyen bár bére dögbabér,

nem fogja sem áldás, sem átok.

Napvilágrekord

Az izgága súlyemelők,

a vasból vert eget

mellükig emelik,

s egyetlen szusszanással

Zöld verejték hull.

Dörög a fény.

Két ige a lengyel–magyar szótárból

1.	felemel, felszed, felhajt, gallért felhajt, felemel, felvesz vmit a földről, megment vkit a hanyatlástól v. a nyomortól, felszedi a leszaladt (harisnya) szemet, lélekben emel vkit, lelket önt vkibe.
2.	felemel, felvon, felemeli a láda tetejét, fellebbenti v. felemeli a függönyt, meg- v. felemeli a szoknyáját, vitorlát bont, szemeit emeli, kezet emel vkire, felemeli a fejét, lerázza az igát. 247
3.	felemel, felemeli a fizetést, felemeli a lakbért, felemeli az árat, emeli a munka termelékenységét, kiáltozni kezd, felemeli a hangját v. szavát, hangját hallatja, lármát csap, kiáltozásba v. kiáltozni, kiabálni kezd, zajt okoz vkinek, vminek a méltóságára emel vki, vmit.
4.	felvet, javasol, felvet, felhoz vmit a beszélgetésben, javaslatot tesz, javaslattal jön elő, felteszi v. felveti a kérdést.
5.	szít, felkelést szít, v. támaszt, fellázít,
6.	hatványoz, hatványra emel,

II. Felemelkedik

1.	felkel, felkel v. feláll a székről, felkel a földről, felgyógyul, felépül betegségéből, felkel, felemelkedik a bukásból,
2.	emelkedik, felszáll, megkel, égnek állt v. meredt a haja, emelkedtek az árak, emelkedett, felment, felszökött az ár(a), a tészta megkel, felszállt a köd.
3.	(átvitt értelemben) örül a szíve, lelke.

Cicelle-köszöntő

Szántó Piroskának névnapjára

Iáz is, meg oáz is

a Cicelle-oázis.

Ha nagy franc lennék, s francia,

nem rivallna szia-ia,

de kis parisienne oá,

s ráadásul quatre fois.

Dokument is jeszty! Voilá!

„Nous parlons Saint-François!”

Ami magyarul ígyen perdül:

„Beszélünk (Assisi) Szent Ferencül!”

– S mellékesen ó-felkredencül.

Meg fűül, fául, és virágul,

egy kicsit Szántó Piroskául,

tájszólásban Vasul s Istvánul.

S ha egy madárcseresznyefán

bagolyul tanulna netán,

vagy délutánul, odúul,

vadludas alkonyatul,

nem csodálkoznék – pourquoi?! –

hogy a csodát kuporgatá,

hisz alig vannak legfelül,

kik megtanultak emberül,

csodául és Cicelleül.

Ezért aki hiszi-piszi,

annak írásban adom, ici:

(esküdve a fő verstani

lényre, ki tud csacsintani,

csín- és kacsintalantani)

az igazat fogom vallani:

„A Cicelle-oázis

iáz is, meg oáz is.”

Szigliget, 1977. január 18.

Tévétorna Radnóti Miklós emlékére

Kezünket emeljük magastartásba!

Helybenjárás: egy-kettő, egy-kettő!

Ujjainkat kulcsoljuk össze a tarkón!

Kezünkkel végezzünk ásó mozdulatokat!

Lépjünk a kiásott levegő szélére!

Dőljünk előre!

(Ha a gyakorlatot

kellő történelmi tapasztalat által

megedzett elmével képzeljük el,

a szőnyeg visszaváltozik fűvé,

a fal kő lesz és kopár szikla,

a levegő, mint a gödör,

s az ablakon át, mint az oltott mész,

zuhog ránk a hold.)

Egészségükre!

Csak viduljanak

Ha meg is rohaszt mindenkit a világ,

s meg kell rohadni elevenen,

a kreppvirág-mezők, konzerv-dáliák

idején, bár tudom az anyaföld igazát,

az eleve rothadást mégse hiszem.

A handabandázó száj, a kocsmai

szkander-agyak fölött elnéz szemem.

Bár szemhéjam látszatra félig lehunyva,

mintha rám bronz-ráncos harang borulna,

minden génemmel látok, s valami sehonnai

májusos jövőre emlékezem.

Mert jött, jön, mezítláb, ifjúi-módra,

megszállják az aszfaltot a fák:

jön az akác, a nyír, rigó és galamb a lombja,

szikráznak a levegőzománcos koronák,

farmernadrágban jön a nap: pokolba!

szenteltvizes hadovák.

Csak viduljanak az új millenium-lovagok,

a borban rozsdálló agyak, pókháló-mentés elmék!

– Én nem úgy akarok születni, mintha temetnék,

meghalni se így tartja a kedvem, s ha meghalok,

nem teszek úgy sose, mintha születnék.

Ha egyszer meglelem azt az embert,

ki életemet éli helyettem,

nem szorítok szívéhez fegyvert,

megfojtom puszta két kezemmel;

csak egyszer leljem meg azt a másik

másikat, aki úgy él föl engem,

hogy engemet él, engemet játszik,

ítél s ítélkezik nevemben;

nem vagyok én, ki volnék, szabadon jár

a fényes napon; jussolt jövőmben dúskál,

s napjaim, éveim roncsát úgy veti

elém, mint nyálzó kutyának a koncot;

ne lássam örvem, lábamon a koloncot,

s tudjam magam mindennap újra elleni.

Milyen mélységből emelem

föl a fejem, hogy nem látsz engem,

Uram, s nem látod a szemem,

s nem látlak én sem a szememben.

Hány ezer éves perc e mozdulat-

kudarc – és saruid se látom.

Lábnyomaid, forró kutak,

elcsobognak a pusztaságon.

Gaz és dudva fölitta fény

csöng csapásodban, tengereknek

aszály-medre, lánc-televény.

Koponyádból előperegnek.

Ha vagy is, tudom, nem te, csupán

a múlás formái időznek

el bennem, és én tűröm, tunyán,

hogy születés, halál meg-megelőznek.

Mégis, ha néha megszüli

magát a nincs, s kiáltok: Ott van!

Ott vagy! – otthagysz egyedüli,

egyetlenedő árnyékomban.

Mássá leszel. S én életemen,

jón, rosszon, bűnhödt igazságon

innen és túl, ahogy élemedem,

csak a saját árnyamat látom.

De rám hagytad hiányod, fényed,

hogy szemmel tartsam, mit csinálok.

Szempillám közt nincs-gyűrűzések,

fekete forgószél tátog.

Hány nap és hány éj múlott el jeltelen,

míg magamat, mintha a kőbe,

a csönd mélyébe beástam,

s bár lett volna szólnom, és kinek,

– tilalmat parancsoltam a számnak.

tilalmas magzat,

maszatos csillag,

nemlétező kezemmel figyeltem a kezem,

nemlétező szememmel néztem a szemem,

tüdőm se volt még, de már lélegeztem,

szívem se volt még, de már dobogtam,

lélegzéseim a fényes égé,

lüktetéseim a fekete földé.

Így voltam, valódtam,

mintha csak lennék, csak úgy lehetnék,

csak úgy magamban.

kezem a kardom,

szemem a szablyám,

szívem a szárnyam.

Kezdődjön el a fény!

Aki Ady Endrét idézi

Aki Ady Endrét idézi,

az irdatlan időt igézi,

az irgalmatlan szívekbe földelt

dob-némaságot, lármálló csöndet.

Aki Ady Endrét idézi,

a végvári vitézt idézi,

szabad igék szent partizánját,

vágtató vétók non coronat-ját.

Aki Ady Endrét idézi,

a magyar pegazust idézi,

a béklyós-mént, ki csak úgy szállhat,

ha kard a sörénye, kard a szárnya.

Aki Ady Endrét idézi,

láncok lidérceit idézi,

ködkígyók, ködorcák, ködország

ködsárkányölő ködlovagját.

Aki Ady Endrét idézi,

az új és új haragot idézi,

üzekvő fagyok, far-riszáló

tüzek ellen március-zászlót.

Aki Ady Endrét idézi,

a halált virággal vérzi,

bevérzi a halált virággal

halál-hitű föltámadással.

Eléred-e még?

Ó, Ér, ha letartóztat december,

ha kényszerzubbonyba kötöz a jég,

hiszed-e, hogy van tenger,

s eléred-e még?!

Levél az alvilágba

Dylan Thomasnak

Előbb megölték a rózsák,

aztán az alkohol?

Vagy fordítva? A szirom-tőrű valóság

minden világszívben otthonol?

De elébb volt-e a lovaknál a lóság,

ki csillagot, s szerelmet abrakol?

A halálnál az, aki haldokol?!

Ó, vers, testem, ha elaltattatol,

ringass, ringattass, ringassatok ti, rózsák,

világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol.

Kannibál sírú bölcső ez a föld.

Megrág mindenkit és kivet

magából mindent, aki élnijelölt:

kiköpi, kihányja a vulkáni emberkövet;

esik, egyformán esik az eső arra, ki anyaölt

keres, s arra, ki anyaföldet ölet.

Ó, vers, testem, ha elaltattatol,

ringass, ringattass, ringassatok ti, rózsák,

világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol.

Mégis, gyönyörűn kell, te fiú-Orpheus,

te világra visszarévült szív-zene,

farmernadrágos ihlet, szűzpatás száj, ki a hiúz

alkoholsárga szájában is szelídítene,

bár fölhurkolt estéiddel, ha a setétbe simulsz,

nem lesz bárány a farkas, a tanktalp se eke.

Ó vers, testem, ha elaltattatol,

ringass, ringattass, ringassatok, ti rózsák,

világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol.

Partizán pillanat

Telefonpóznán doktor kopogtat.

Férgeket faldos a harkály.

És muzsikál a fa, zenét bozsogtat,

hírekkel teli kaptár.

Irgalmas idő, te történelemdoktor!

Az lenne valami,

ha az igaz szót a fényes hazugoktól

el tudnád választani.

Ha kiirtatna minden hamis és tolvaj

diktátum, törvény, talán

kicsillagozna a pózna, s virággal, deli lombbal

állna, mint hajdanán.

Kettős köszöntő

A Boldog vérem költőjének

Kinek a szíve negyven éve

maszatos a vértől, a portól,

kaszához kötve, mint a kéve,

kalászra és kenyérre gondol,

testvérem, István, nem a vérben,

ikerbátyám, nem vér szerint,

de testvér a téltükrű létben,

a sors, a vers, az érv szerint,

ebben a hullongó tavaszban,

ahol úgy halálol a fény,

mintha villámlana magasban

sárgaráncú gyerektenyér

– rézpénz a szemre? Szeptemberlevél? –,

ebben a szájig érő gazban

éltessen, éltessen

minket az élet!

Vagy hagyjuk a jókívánságot a fákra?

A virágmagvas madarakra?

Aranypántlikás csöngettyű: naplátszat,

illik csak kiscsikónyakakra!

Fölszerszámolva, a halálra

fölhámolva, míg a szánkon

ostor pattog, s csíkos az ég is,

virágtajtékmező a hátunk,

– a rúd mellett, mégis, mégis

a boldog béklyót, s igaz igát

kívánom istvános-napunkra.

Mert egyre nehezebb a szekér.

Derékig rakva már halottal.

Oldalán véres vonatkerék

kel föl, a Hold, az Alföld kiloccsan;

a búza és kukoricatáblák

meglódulnak, akár a tenger,

és szállnak – másznak! – az akácfák

– mennyi magyar Ikaruszember! –,

mondjam, kik? Szájuk széle árny már,

varangytól és virágtól hemzses,

mégis e föl! föl! – zuhanást

kérem életed- s életemhez.

…Hattyú és karvaly viaskodott a párnán.

Keselyű-éj és jövőfehér nappal.

Derékig a földben László Szent Vitéz

gyilkolódik a napvilágrabló kunnal.

Övé a fény! Nem homálylunk hát árván,

ha fölsír a sötét, Őtőle elenyész.

Csak bírd, bírjuk szerelmetes kínnal!

Ím itt a toll, a tinta s a tiszta kéz,

és ott a most, az ami-nincs-egész!

Ránk vár, hogy mondjuk! Szánkon fekete sármány

az újraszó, ki lélek is, meg sár is.

Kettős köszöntőm mi mással zárnám:

Éltessen, éltessen minket az élet!

S éltessen minket a halál is!

Sztyeppék, szavannák

Meghalni készül az isten,

lenni se akar lenni,

tátog kiásva a nincsen,

padmallik fekete semmi.

Nézi az emberi Földet,

Yorick poronty-koponyáját,

lefújja lehével a zöldet,

az óceán kék moháját.

Homloka sivatag-sárga

álmai elé-dübögnek,

s kivillan puszta szája,

a sárkányfog-szárazföldek.

Sztyeppék, szavannák, tundrák

omlanak fölizzó porrá,

a Sarkok, a jeges turhák,

megremegő takonnyá.

Meghalni készül az isten,

de tétova, maga se tudja:

összeroppantson-e mindent

vagy mindent teremtsen újra.

Fény és árny fehérré foszlik

meghal a fegyenc de meghal-e valóban

csíkjai letekerednek róla

az édeni fáról

elgörbülnek a rácsok fénylő pontok az űrben

kezébe veszi diszkoszglóriáját

és többé nem engedi el

Szomorú szavak N. N.-nek

Kormos István emlékére

Amikor még élt

Az a két táska a szemed alatt…

Mit kuporgathatsz? Van-fényt? Nincs-könnyet?

Szahara-szökőkutakat?

Virágmagvat szűkös időknek?

Hiszem inkább: a violák

havak idején ideszöknek

arca gyopárosai alá

– veszésül láncnak, bikacsöknek.

Sírnál? Hát sírj! S ha nem tudsz sírni,

majd sírok én, azt kell kinyírni,

ki árva, árva, árva, árva,

s géppisztoly tőgye, tankok csánkja,

műholdak hasa alatt játszva

ül a Föld fölkavart porában

– s nincs anyja sírni, hazavinni.

Hát elkezdtél élni, Pista.

De a rigók elhallgattak körötted,

de a nyárfa elvillámlott nyárdörögve,

már nem egyenesedik soha vissza.

De mit tekereg szíved körül a kötél,

s miért tűröd, hogy deszkádhoz dörgölőddzön?

Hát minden ember annyit ér,

amennyit kiszorít a földből?

„Aludj, repülj és nyughass” – üzente

néhai rokonod egykor Hispániából

az iszkázi táltos tüzes nyelvén: lángolj!

„Ó, a tenger is meghal.” Tente, tente.

Nem idevalósi voltál,

valami Ágboris rétre.

Ha nem eföldön nyugodnál,

dörmölhetnéd, megérte.

Susogna csillagi nyárfa,

ringatna nyárból vájt teknő.

Akác, fűz körülállna,

lehölne böccefelhő.

Dücög egy ütött talicska

kereke hozzád örökre.

Betlehemi pléhcsillag

egy elhajintott bögre.

De te csak fekszel árván.

Magadban dideregve.

A Göncöl saroglyáján.

Hideg szalmafény fed be.

Utószóféle levél

Írsz-e most verset, Pistánk,

vagy mint máskor is, hallgatsz.

Most is magadban bízván,

mint aki meg nem halhat.

Se ég, se palatábla.

Csak föld. Élő gyökérrel

betlehemi deszkádra

– belülről – új eget vésel:

Izensz. Az ibolya, nárcisz

szavakká szaporodottan

nől ki, s te mindre ráírsz

egy színt, új olvasatban.

Csorog kormos esővíz.

Ködök is korhadoznak.

S te lefordítod a kőris-

rívást a madaraknak.

Emberi Délkörön

Egy gyerek gyufásdobozában

kaparásznak völgyek, hegyek,

csillagok, idők összezárva

virágzanak és vérzenek,

világoznak, bevégzenek.

Most füléhez tartja, összerázza

– fél arca vén, fél meg gyerek –

s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg,

nyilall az idő muzsikája,

hogy rágja egymást, hogy danássza

kínját a katicaképzelet.

Mert minden szabad akar lenni.

Az is, ami az emberi

nyelven nem tud szólni, szeretni,

csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni,

csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni,

mert minden maga akar lenni

szabaddá: szín, fény és süket

csönd, maga akar lehetni,

nem rácsokként rácsokat szeretni,

szabadság helyett képzetet.

Én a más vagyok. A vétlen véletlen,

aki te is lehetnél: élni-egy.

De másként megismételetlen,

és másképp, másként egyetlenegy.

Mert a más vagyok. Hiába látszom

magadnak, magaddá nem tehetsz,

másikam lehetsz csak, másamnak se másom,

mert mint mind, magaddá egyetlenedsz.

Fönt és lent, belül és kívül

egyszeri s változó, özön,

része mindnek, mi megkövül,

s lehel újra örökösön

ugyanegy új és volt körön,

– számomra nincs rajtam kívül

hely az emberi délkörön.

Szabadságom és börtönöm

én vagyok egyesegyedül.

De adni akarok. Mindent odaadni

annak, kié. Csupa másból vagyok.

Vissza a földnek a földet, ragyogni

a fényt a fénynek, haragnak a dacot.

Vissza az énnek az ént, s mert halni

születtem, halálból vagyok,

a halált is vissza kell adni

a halandóságnak, ha meghalok.

De amíg élek, visszalehelem

a levegőt, tágítom az eget,

a föld terhes hasát; számból etetem

a növényt, itatok esőt, tengereket,

fiammá fogadom, s fölnevelem

a munkát, a nevemet

neki adom, szépnek keresztelem,

ami még nincs, ami még szerelem.

Reggeledik. Babafény kaparássza

a rácsokat, az éjszakafedelet.

Moccanászik a rét rovarzó lába.

Füvek emelik – föl! föl! – az eget.

Meglátszik körülem a lehelet.

Zászlózik, int, jelez a pára,

hogy itt vagyok, élek és lehetek

egyetlenegyszer és utoljára.

A többi föld. Katicaképzelet.

Áni Máni mesét mond

Áni Máni szomorú

Élt egy angórarigó, s egy

delfinmacska is vele.

Csak hát az egyiknek az ég,

a másiknak az igazi kék

tenger volt tengere.

És szólt a delfinmacska így:

„Ó, rigóm, hercegem!

Ne szálldoss ott, ne légy irígy!

Szállj le hozzám, játszani vígy,

és játsszál csak velem!”

És szólt az angórarigó:

„Csak árnyam láthatod,

az a tiéd, s a trillió,

fény, hang és árnyéktilió,

s amit képzelni tudsz!”

És így szállnak azóta is.

Fönt szárny és árny alant.

Tükreivel verdes a víz,

s minden vízcsepp szájában visz

egy árnyékmadarat.

De néha sírást hallani,

mindkettő megremeg,

mert odafutnak játszani

a sírás kék hullámai,

ahol az ég ered.

Bukfenc-kalendárium

Az Áni Máni naptár

nem afféle napkaptár,

ahol úgy zöngicsélnek

a napok, mint a méhek.

Nem is kalendárium,

se évszak-almárium,

hol egymás hegyén-hátán

porlad hó, szél, szivárvány.

De: ingyom-bingyom dáridó,

És: dini-dana rádió,

minden hóban három nap van,

s három hónap minden napban.

Napja, holdja este kél,

éjfélkor kondul a dél,

és bár sose esteledik,

minden estje reggeledik.

Január, január,

te hómolnár jaguár,

(ahogy Karinthy Frigyes

s Micimackó híreli ezt.)

Jársz az utcán, somolyogsz,

lisztes mancson sompolyogsz,

jégkarmodat behúzod,

csak azt halljuk, hogy szuszogsz.

Néha a hónak hahózol,

visszhangjában ringatózol,

egyik talpad a Bakonyban,

másik a Tiszában csobban,

mancsod ama napkeleti

ég kerekét megtekeri,

nyekeg, sugárzik a nap:

ledarálod a havat.

Február, február,

mért nem vagy te febuár,

hogyha febuár volnál,

fene fenevad volnál.

De csak játszanál velem,

nagy szádba dugnám fejem,

föl is lépnénk Irkutszkban

a Szökőév Cirkuszban.

Minden házon minden ablak

plakát, mit a falra raktak,

láthatatlan ez áll rajta:

„Szenzáció! Csak ma! Csak ma!

Február huszonkilence-

dikén, négy évben csak egyszer,

Áni Máni Idomár,

s a Félelmes Febuár.”

Március, március,

meztéllábas Dárius,

te álruhás királyfi,

ki hozzánk jössz megszállni,

ruhád ugyan ringyes, rongyos,

jéggel fércelt, hóval foltos,

de én tudom, lábnyomodban

arany gyullad, virág csobban.

Rossz gúnyád, ha leveted,

fölruháznak az egek,

válladra a kivirágzó

aranyeső sző palástot.

Jobbodban ág: jogarbarka.

Balodban nap: aranyalma.

És mert fénylik és ragyog:

koronád a homlokod.

Április, április,

te eső- és nappisis,

te szivárvány-csoboló

égi-földi csoda tó.

Hogyha benned gázolok,

mindenfélét álmodok.

Mosolygok meg sírok is.

Bölcső lesz a sírom is.

De az még oly messze van,

ég, föld meg bevetve van

ég-makkal, meg föld-maggal,

szöcske- és fényflikflakkal.

Én is tótágast állok:

új világot csinálok.

Alul ég, fölül a föld.

Fönt a lent és lent a fönt.

Május, májust májusolsz,

dolgozik a nyárfasor,

üzemelget a hárs is,

illatgyár az akác is.

Minden fa zöld baldachin,

benne az ég fia ring,

azért az a nagy sátor,

hogy fölnőjön magától.

Egekből most földrefut,

s itt virágzik a Tejut.

Ó, ha az az almafa

vállaimra hajlana,

fehér ködei között,

mintha éj s nappal között

mennék, zúgna a csoda-

zenés orgonabuga.

Június, június,

a világból ki ne fuss,

ábécé és egyszeregy,

virágbécé s meggyszeregy.

Ha akarsz látni szépet,

rekesszük el a rétet,

mint a tenger, nől, dagad

fűtó és gizgazpatak.

Előbb még bokádig ért,

most térdedig ér a rét,

pitypangbuborékokat

fúj szélszálakon a nap.

Te meg, ha jót is akarsz,

meríts ki egy sugarat.

Fújj rá, mondjad: „Ersze már!

Szállj el, katicasugár!”

Július, július,

te görögdinnye-piros

holdárus és napkofa,

ráspolyhangú naspolya.

Míg a világ hajcsizik,

hold-görgetsz és nap-gurítsz,

a sötétbe, sűrű zsákok-

ba kötöd a napvilágot.

Reggel aztán mindent kiraksz,

kinyit a napvilágpiac.

„Ilyen még sohase volt,

ingyen van a nap, a hold!

Jöjjenek jó emberek,

fényességet vegyenek,

a ráadás egy csupafüst,

szegény, holdbéli hegedűs!”

Augusztus, augusztus,

búsaknak vígságpasszus,

bár bukszánk csak bukszus-

levél, nem élni luxus.

Nappal tóbárka ringat,

éjjel csillag vidítgat,

én űrtornázom, úgy ám,

a göncölszekér rúdján.

S az a sok hulló csillag,

mi szemedbe villantgat,

mind enyém és az álom

partján én kacsázom

minddel a sima éjben.

Oldalt hajolva nézem,

ahogy kavicsként pattogva

szállnak a tükrös habokba.

Szeptember, szeptember,

elindul a kisember,

csudálgat: mennyi ákom-

bákom betű a fákon.

Jó a fának – ezt sírja –

se tolla, se papírja,

levelét teleírja,

szél a szagos radírja.

Olvasni is tud: lombja

az eget szótagolja.

S hogy számol: hatszor három

veréb csücsül az ágon.

Ha én egyszer fa lennék,

iskolába nem mennék,

az ég lenne az irkám,

mindennel teleírnám.

Október, október,

te vidám, sose sóher

fiú, dúsak közt gazdag,

boldog, ki ad, mert adhat.

Szakítsz fényízű fürtöt,

pincéink teletöltöd.

Bár fogytán fényed a földön,

meleget, napot adsz kölcsön.

S ha már nem marad semmid,

nekiállsz föstögetni.

bokrot és fát pingálgatsz,

minden kert őszi tárlat.

Picasso ámul: „Ó, mester,

mennyi szép pacni, hó-este,

lilanyár, kislibasárga

tavasz van palettájába!”

November, november,

megérik a ködkender,

a dér is learatva,

pereg a zúzmara magva.

Csupasz karok a gallyak,

rászáradnak a varjak.

Vacogó fekete rongyok

lobognak, mint a gondok.

Minden fa lélekvesztő,

munkátlan madárijesztő.

A nap is, fejükbe húzva,

eldobott, ócska kucsma.

Hallgat, elhallgat minden.

Hallgat a csönd is a szívben.

Elijed, inal fiastul,

lélek és fény és vadnyúl.

December, december,

földreszáll a hóember,

az utcán az első hópár,

Ádám és Éva lófrál.

Ádám fehéren izzik.

Éva hűvös és pisszig.

„Mit legyünk az Édenbe?

Menjünk inkább Ádenba!”

Ádám bosszús, de hallgat.

Vesz vállára siralmat.

Örökös körforgásra

vettetik, szegény pára,

most hó, aztán eső lesz,

meg dér, fűszálon könnycsepp,

így köröz föl-le, föl-le,

földről égbe, égről a földre.

Áni Máni mesét mond

Áni Máni álmot lát

Azt álmodtam álmomban,

hogy álmomban álmodtam.

Álombéli foltkutyám

elfutott a hold után.

De előbb a tappancsom

megkérte: majd vakkantson.

A két vitéz strázsára áll:

és – dib-dob, dob-düb – strázsikál.

„Bal, jobb! Bal, jobb! Jelszót! Mehetsz!

Vii-gyázz! Cipőfűzőt szegezz!”

Hát ott, uramfia, mi jő?

Egy sündisznó s egy sündisznő!

Két villámgubanc förgeteg,

tüskés gombostűgörgeteg.

Fölöttük – „nyussz és tilió” –

dalmog egy angórarigó.

A konyhából meg ráadásul

a szalmiákszesz szalmiákol.

De hol az őrség? Eldobál

mindent, uzsgyi, az ágy alá.

Jönnek is, egyre közelebb.

Legjobb lesz, ha fölébredek.

Áni Máni és a méhek

Áni Máni, ámbár megért

több hónapot és öt kerek évet,

nem ismerte a döngicsés,

fullánkos, virágporos népet,

sem a méhkast,

és épp ezért

nagy dérrel-durral

megdöngette épp azt,

Lőn kasrengés, méhzúgás odabent:

száz nyalka vitéz zúdul fenekedve

a vár kapuján ki, a szúrásra fent

szablyákon szikrázik a nap deli kedve,

megdöfni a merészt,

ki dérrel-durral

döngetgeti a méhkast

S lőn rettenetes visítás, aminőt

nem hallott sem az ég, sem a kertek,

a nap belesápadt, s egy felhő mögött

reszketve esenge kegyelmet,

elinalt a merész,

ki dérrel-durral

megdöngette a méhkast

– az orrán –

egy nagy durunggal.

És megjött a tél és fehér pihék

rajzottak sűrűn, mint a méhek,

szánkázni menve megálltunk egy hét-

rét fánál, a fényképészkedés végett,

négyen, mi mind,

ki dérrel-durral

döngetgette a méhkast

Szóltunk eképp: „Gyere közelébb!”

– s ő macskaként settengve, loppal

betömte elébb az odú üregét

hóval és tavalyi lombbal.

„Nem jönnek ki?” – döngicsél a merész,

ki dérrel-durral

megdöngette a méhkast

Most itt látható a vásári kép,

a négy vigyori, meg egy, ki gyanakszik,

mert csalafinta az a nyári nép,

nem mindig alszik, aki alszik,

de itt a négy,

s aki félrenéz,

ki dérrel-durral

döngette meg a méhkast

Áni Máni mesét mond

Volt egyszer egy tökmag,

egy tökhéj-palota,

sárkánygyíkok laktak.

Hogy fértek el benne, hogy nem,

ott éltek, tökmagot ropogtattak.

Sárk csipegette a tökmagot,

Ángyi tüzet fújtatott,

Kok meg kuktáskodott.

És mind a három,

tökmagot ropogtatott.

ropogtatták a tökmagot,

megnőtt a héj,

de hogy-hogyan nem,

már nem fértek bele.

Sárk megfútta a tökdudát,

Ángyi tökszáron harsonált,

Kok tökvirágon trombitált,

vágtatott oda.

Egy lángheges,

A három sárkány lóra kapott,

s háromfele rúgtatott.

Sárk az égen terpeszkedik,

napnyugattól napkeletig.

Ángyi a roppant tengerek

rengő ágyában hempereg.

Kok meg az égre kaptatott,

Ő fújja, hogy égjen, a napot.

Mi történt vele?

Úgy elfogyott,

Áni Máni ábrándozik

hogy ez a perec,

csupa-csupa lik,

és csak alig-alig

nem igyekeznék,

hogy körbefonjam

a végtelen jelével:

elhasalt nyolcasokkal,

megbilincseljem

perec-paragrafusokkal,

de sütnék olyan perecet,

nem tehetek egyebet,

megtöltöm a begyemet,

megeszem a perecet,

és közben arra gondolok,

hogy ez a perec,

csupa-csupa lik,

alig-alig perec.

Áni Máni boltba megy

Áni Máni venni ment,

minden neve vele ment,

egy egész regiment.

Legelöl ment, mint a vicc,

három bohóc: Ic, Mic, Fic.

Utánuk két primadonna,

sétafikált: Ani, Anna.

Majd egy mágus: Ánesz Mánesz,

aki mindenkit lóvá tesz,

s nemcsak lóvá, vasalóvá,

olló, holló és Zuglóvá.

Majd egy mosoly és grimaszka-

idomár ment: Ancsa Pancsa,

s két macskája: Ancsur, Pancsur,

ebdolmányban Pindur Pandur,

végül, de láthatatlanul,

egy igazi Ünnepi Nyúl.

S ja, de nem szabad kifigurázni,

elöl és hátul a Fáni.

Áni Máni csak nevetett,

vezette a seregletet,

mindenki odalett,

aki nézte a menetet.

A rendőr majd hasra esett,

összevissza integetett,

a füttyös sípja megrepedt,

megrepedt és berekedt.

A virágárus belepiroslott

az izgalomba, mint a csokrok.

Az újságos szava elakadt,

tátogott, mint a halak,

minden hírlapja megmaradt,

s a filmsztárok, miniszterek,

focisták, híres kipszerek,

az újságokból majd kiestek,

ahogy a betűkből kilestek.

Az ószeres úgy meglepődött,

elejtette a sok göncöt,

a sok kabát mind kézen állt,

a likjain kikandikált,

a nadrág meg lábujjhegyre állt,

és összevissza kiabált,

s mind azt mondta: „Nahát, nahát!”

A képárus úgy elképedett,

hogy megvették a képe helyett.

Mindenki egyet kérdezett:

a rendőr, a virágárus,

az ószeres, meg az újságos,

a bekeretezett képárus:

Hát ez hogy lehet?

Hogyan fér el,

kérem szépen,

egy nadrágban,

nadrágszárban,

épp egy párban,

hogyan fér el,

kérem szépen,

ennyi egy gyerek?!

Áni Máni csak nevetett,

vezette a menetet,

s még kényesebben lépkedett.

Mert lehet-e gyereknek

fontosabb dolga,

mint hogy elmenjen

Panka levelet ír Áni Máninak

Most rajzolok egy rajzlapvilágot,

rajzlaprétre rajzlapvirágot,

rajzlapvirágra rajzó méhet,

színeket, bozsgó fényességet.

Rajzlaprétek nagyon esősek,

rajzlapréten nagy esők nőnek,

földtől égig növők fakadnak,

földtől égig kalászosodnak.

Kell egy nap is, suhog, aranylik,

fénye lombja földre lehajlik,

hűsén egy jószívű, ártatlan

farkas alszik virágkalapban.

Áni Máni augusztust álmodik

Csupa ég-, csupa máglya-

rét, a katáng virága

kigyúl, s a világszéli

est-tájakat bevérzi.

Mintha a hold gallya volna,

fűzfa hintál, a tócsa

vizében zengő aranynak

a bokrok utána kapnak,

állnak teli tenyérrel,

fénycsurgató levéllel,

ágbogaik: kisujjuk

köze is csillag, holdlyuk.

Ki siklik azon az ágon,

talán fény, talán álom,

tán égi-földi égkő,

talán én, talán te, talán épp ő.

Áni Máni muzsikál

László Évának

Egyszer a szél volt a fésűm,

de inkább szájmuzsikám volt,

nap-zizegésbe takartam,

emeltem selymesen számhoz,

szája szélébe zönögtem:

zön-zene-zön-zene-zön,

álma szálába zonogtam:

zon-zana-zon-zana-zon.

Hát mit látok a világban?

Táncol a porszem a fényben,

táncol a csillag magától.

Táncolnak párosával:

a rügy a virággal,

a gyökér fejfalombjával,

a sejt sugár-sudarával,

milliárd temető járja

milliárd égő világgal.

zön-zene-zön-zene-zön,

zon-zana-zon-zana-zon.

Áni Máni vekker lesz

Áni Mánit megkértem egyszer,

hogy ébresszen fel pontban, mivel

én el-elkések, ő meg vekker,

de most nem késhetek el,

nem késhetem le a vonatot, mert

maga a víz vár, Szigliget:

a ház, fák, baglyokkal kirakott kert,

ösztörűs rózsalonc-színek.

Aludni is mentem ahajt,

hogy ezzel is segítsek neki,

és friss legyek, gyors, fürge, ha majd

nekikezd ébreszteni,

de tán az álom, vagy talán a

nagy izgalom, mi nőve nőtt –

felébredtem magamtól, jócskán az

ébresztgetése előtt.

Mosdottam már, s mit hallok: „Rusnya

béka ki az ágyból, mi lesz?

Te lusta béka-szégyen, ugorsza!”

– majd sápadt csönd és semmi nesz,

az ajtófélfa mögül egy félig

sírós száj azt szepegi:

„Jaj, mit tegyek most, el fogsz késni,

nem tudlak fölébreszteni,

ha már fölkeltél. Hiába

keltegetlek, ha fönn vagy, magad,

vész az igaz igyekvés kárba,

hacsak – mosolyodott el – hacsak,

csak ha vissza nem fekszel újra!”

S én mit tehettem, fél-vizesen,

hogy fölébresszen, ágyba bújtam.

De, igaz, nem is késtem el.

Áni Máni messze néz

Láttad-e már, hogyan vonulnak

hegynek a fák, hogy bandukolnak

elébb odalenn,

majd hárman-négyen,

többen és többen,

rengetegnél is rengetegebben,

mennek egyetlen nagy tömegben,

egyetlen erdőrengetegben,

horhosban, szurdékban, völgyben,

földsánc mentén, följebb és följebb,

majd újra csak egyek és kettek!

Vannak, kik előresietnek,

és nekivágnak egyedül, újra,

s lesz, ki egymaga ér a csúcsra!

Kívánom: érj föl te, és örülj!

De ha fölértél, nézz körül,

s gondolj reám, ki elrejtettem

lábam nyomát a rengetegben,

Bár visszafelé meg nem találod,

tudd: itt járt sok jóbarátod,

ki mind te vagy, mert benned élnek.

Ints hát nekik! Lehet, fölérnek.

Áni Máni eltűnődik

Házunk homlokán hetyke hósityak,

ki se lát az eresz-simléder alól,

de szembogarai föl-fölizzanak,

falaira a friss fény vígságot vakol,

csupa sár az utca, kormos hó, latyak,

hideg jár idekint, jó meleg odabent,

meg-megállsz tűnődve a topogó fák alatt,

– mert már a hinta leng.

Körüle senki se, de leng, leng… mintha csak

ősz óta lengene, a tavalyi ég

lökte volna meg és – jaj, berozsdált ajak! –

nyikorog, nyekeg, nyí… Még ilyen zenét!

Ki lehet ez a láthatatlan alak?

– kérdezik idekint, mormolják odabent.

Meg-megállsz tűnődve a dohogó fák alatt,

– mert már a hinta leng.

A nap hintázik ott, a februári nap

játszódik, rugódzik. Ég és föld közül

ő rúgja el magát, s véle mi, hű fiak,

sugarait fogva szállunk, egyre föl,

míg alattunk a tavak, s a hegyek látszanak,

s hallani szívünket idefent, odalent.

Meg-megállasz tűnődve a lobogó fák alatt,

– mert hát a hinta leng.

Áni Máni, a zoknihalász

Majd minden reggel kitör a frász,

mert a konyhában ugrál, hadonász

a söprűnyéllel a zoknihalász.

Fönt igazándi igaziból

lebeg és locsog egy igazi tó,

zöld zsinór-tarajú fregoli-tó.

Hullámai közt – pihe hattyúcsapat –

hat hófehér gácsér-gatya halad,

blúz-bólyák, vitorlás-ingek inganak.

A zoknihalász meg meresztgeti

a szemét, a tavat méregeti,

söprűnyelét hova vetheti ki.

Tátog a tó, megiramlanak

sűrű rajokban a zoknihalak,

szájukkal nagyokat cuppantanak.

Megcsobban a víz, kiröpült a csali,

de nem követi diadal-hallali,

sőt! – néha néma vihogást hallani.

Mert ügyesen, fürgén elsiklanak

egy villanással a zoknihalak,

a zoknihalászra vigyorganak.

Az a szegény lent mit is tehet,

fintorog, mint aki meszet evett,

s kiveti újra a söprűnyelet.

A zoknihalak meg – Nahát! Nohát! –

meg-megpöckölik a csalit magát,

csúfolják, bökdösik odébb, s odább.

De most az egyikük megkönyörül:

megszánja a zoknihalászt cefetül,

kiugrik a tóból önként, egyedül.

A zoknihalász – ujjé! – szárnyra kap,

és fönt a magasban – mint a huzat –

röptében elkapja a zoknihalat.

És zirr-zörr az ajtó, csitt-csett a kilincs,

lám, az jön be épp, aki idebe nincs,

egy igaz tanú, egy igazi kincs.

A zoknihalász megnyújtja magát,

két karja – hosszabb, mint egy nagykabát

két ujja – mutatja a nagy-nagy csodát.

Most pissz, ti mind! Fény és tó moraja,

zoknihalak figyelő csapata.

Csitt, nagyvilág! Hallga, mit mond maga!

Elhalkul a tó, a fény csendre int,

ő ott áll középen, kizengi a hírt:

„Hű, mekkora zoknit fogtam megint!”

Áni Máni válaszol

Ha elbujdokol a nyár,

hova lesz, hova lesz?

Ha az egész határ

láng-üres, nyár-üres?

Az a szegénylegény

hova rejtőzhetett,

ha puskacső a fény,

és a vasrács hideg?

Nem a nyár, nem a nyár

– mi megyünk, messzidünk

messzire, hogyha már

hullni kell, ne legyünk

csak mi, csak mi magunk,

mi lássuk szégyenünk:

pucér bordánk, agyunk,

meztelen életünk.

A fák, a pőre fák

is azért csupaszak,

világtalan világ

vaknál azért vakabb,

mert látnak minket, úgy!

És – űzött vadakat –

úgy rejtenek el, hogy

ránk hasonlítanak.

Áni Máni balladát sír

Egy pormacska, egy poregér,

s egy porabbnál porabb

– Három Igazi Nyüszögér –

él minálunk, és megél,

lakja a lakászugokat, zugolyokat,

minden sarkot és sutot,

minden zeget és zugot,

mindenüvé ahonnan

Él hát ágy alatt, asztal alatt,

szekrény sarkában és szekrény alatt.

A pormacska pormiákol,

a poregér porcincog,

és a poreb porugat:

pengetik porbajszuk,

zengetik porfogukat,

hogy csak úgy zing-zong,

illegetik magukat.

A pormacska porfarkát

görbítve porlantol.

A poreb poráriázva

porvonít parlandón,

porcintányérozva

Mint fényes promenádon,

úgy sétafikálnak

át a szobákon.

porcelán tányérjaikat,

s akik hallgatnak a zenére,

Jön is a nap! Fülel, meg-megáll,

teledobálja fénnyel,

csöngő aranypénzzel.

a porkupicákból,

porokat borogat.

(Jól érzik saját porukat!)

Kipróbálják torkukat.

De néha poruljárnak,

azaz: póruljárnak,

mert kiporolják őket,

Ám rá se rántanak,

nagyokat alszanak,

pókhálópaplanba.

Csak egy nagy hirtelen vész

fenyegeti hármukat,

ha egyszerre nyitva marad

s rájuk tör mindenünnen

a Huhuhú-huzat!

S megzendíti, mint sok

egyszerre a kulcslyukakat:

süvít és sivít

és fütyül és visít,

fütyül minden lakat;

s a Három Igazi Nyüszögér

– uccu neki, vesd el magad! –

úgy fut körbe-karikába,

hogy saját nyomába

Legelöl fut a poregér,

a pormacska utána,

annak a sarkába

A pormacska jajcincog,

a poregér jajnyávog,

s a poreb jajugat:

De nem ez a nagy baj!

De az a sötétben lapuló,

spájzokban megbúvó,

sarokban szunnyadó,

vámpírként vérszopó,

nagy és rettenetes,

szörnyű és rettegett,

hörgő és zörgő,

dörgő és pörgő,

forgó és korgó,

porgó és morgó

nagy óriáskígyó

Ó! Ó! Ó! Ó! Ó!

hogy el sem mondható,

a pormiákoló,

KITAKARÍTOTTUNK!

Az arcom visszakérem

Köveket hoztam haza Szibériából

meg nyírfakéregéjt, s pár száműzött virágot

lepréselve egy könyvben; hósivatagából

kivesztek a szavak, s csak a télláncolt virágok

kihűlő teste hagyott valami fagymaszat

írást maga után…

De bárha kiszakadt

lélegzeted a szó, nem magát a világot

akartad írni mindig: fa-fát, láng-lángot,

a lehetetlent, tilos- és hiánymagadat?!

Írnék én nyírfakéregre is, ha azt lehet.

Mint a fegyencek. De bárha nyárfa lenne

– én, boldog – minden versem. Megéli a telet,

s élő fény marad minden levele, sejtje.

Ükére üt vissza: az emberi nemre,

így előre: az egyetlenegyszer egyre

– rám, rád, őrá – ki milliárdszor lehet,

de csak most él, most hal, és most szeret,

végtelenét a mostba lehelve.

És mentem ott. Ég alatt. Föld felett.

Hogy megtaláljam. Ne hagyjam a földben.

De nem moccant. És nem adott jelet.

És nem mozdult egyetlenegy göröngy sem.

Csönd és napfény zuhogott. Fölöttem

homokpergő ég, napsárga márga.

Körben a tajga. Némán. Szuronyos-zölden.

Mint rettenetes, fölzúgó kaszárnya.

Ezután csak nyárfáim szeretem.

Az októberes fákat. Csontmagányuk.

Szikkadt mosolyuk. Őszös, levéltelen

lombjaikat. Szájtalan susogásuk.

Ezután csak csontjaik ölelem.

Akár a földben ölelném apámat.

Porlik az idő. Malmok: könyörtelen

kötvények s rigók bérlik koponyámat.

Azt szeretném, ha nem lenne szavam

semmire sem, és minden megénedne.

A csönd, ha csönd, konduljon hangtalan

de üsse át a földet harangnyelve.

Kongat a szív is, öröklét-telente

az emberéjben, ha ég-föld máglyapiros…

Dobd el, emberfia, a versem! Kezedben

füstöl, föllángol, ég a papiros.

Mese az emberiségről

Mondják: lejöttek a fáról. De én is

velük mentem. Láb nélkül. Én, a fa!

Gyökereim az utat velük mérik.

Göcsörtjeik időim ág-boga.

Viszem őket koronámban végig.

Ott makognak, sokadnak, szapora

fajként nyüzsögnek, tetvészik

egymást, sok hülye majompofa.

Elhagyom-e őket? No iszen!

Ha elengednék egyszer a kezem,

ha kibújnának lombomból valaha;

Én vagyok Ők, s Ők maguk a Fa.

Törzsem törzsük, s a történelem

– idegrendszerem – bűnök bolyhozata.

Nézz körül jól Ez a fa árnya

És ez a fa De lehet: Te vagy

mind a kettő Hát nézd magad

Nézz jól körül fa és fa-árnya

A föld sebére

A vetésbe beletaposhatsz,

hiába hiszed, hogy nyomot hagysz,

addig élsz, míg a vetés vérzik,

míg az a seb föl-fölfakad:

halálod a kalász túléli,

benő a seb, benöveszti,

behegeszti a búzamag.

Vogul könyörgő

Szél-apó, szél!

Hófejű fütyülő napot

Gyökeres fád gyökere rengedezzen,

ágas fád ága lengedezzen!

Összetekert drága selymed

széltibe kiterítsd!

Kék szöveted drága vásznát

hosszába kiterítsd!

Szélfejű fütyülő napot

Hófejű fütyülő napot

Az új tavasz jávorbikáját

néked terítem le.

Holnapsírokkal beszélgetve

Egy újsághírre

Hát megvolt az első tömegsírgyakorlat.

A legelső a földön. Bár e sártekenő

sírkötelesei párszor megtanultak

porlani, s tömeghalni mindenek előtt.

Volt egy-két előtanulmány is. Holtak.

Kőbalta-reglamák. Semmi gödrébe lőtt

nemzetek. Ábel arcok. Kik is voltak?

Szuronyra fűzött gyöngysor csecsemők.

S volt egy-két közös gyakorlat: Hitler, Sztálin,

az Apokalipszis lova patáin

csüggő ebkolera; magánzó pestis.

Száll fölfele az én-te-mi tömeg-felhő,

s a minket villanó föld megjelenti

fényével: ennyi egy emberiségöltő.

Mese az emberiségről

Fehérvár felé

Kidőlt ó-temető:

dülöng a dombon.

A gyapjas sírkövek

– ahogy elrendezte őket az idő –

egymás hegyén-hátán

nyaklanak, döglenek,

ahogy eltervezi a fű,

megengedi a föld.

– keresztről leszállt

Krisztus király –

Két karja összezárva

Majd karját kitárja,

mintha fölszállna,

s az lenne a szárnya.

lesz majd a keresztje.

Fölröppenésére szegezve

magasodik a tájba.

De még nincs este.

Véres töviskoszorújával

csak most koronázza

meg az alkonyat.

szíve csendje:

most kalapálják benne

– kampóvá –

A tűz megfagyott,

ne is akarjon fellobogni,

kivitték lópatkók, lidérces ángyok,

ködmönös mesék közé

a kamrába porosodni,

s fölszögezték a falra,

mint egy denevért,

a vakablak alá, hogy aki látja,

higgye, egy odakent véres tenyér

röntgenlelete,

egy ütlegelés megdermedt tenyérkópiája

És ne is gondoljon

Csak a zuholásra,

és a zuhogásra!

És eljött a mész uralma,

A nyaras, a nomád színek népvándorlása

után elkezdett hullni

előbb a jég, a dér,

s az ég lombjait, a gyönge hajtású fényt,

a fehérre meszelt törzsű

sugarakat földig lerágta.

És eldőlt a házfal. És a kert

télporral, apróra zúzott cserepekkel,

és férficsikorgást,

húzott fel napvéres kútjából

minden nap, minden reggel.

Mindenütt, amerre csak a szem elér,

fehér, fehér és fehér.

Megfagyott, fölpüffedt a fagy is,

didereg a lélek is,

nemcsak a tél.

megkelsz-e valaha,

Föld, sorsosom

Úgy élek itt,

mintha örökké élnék.

S mintha örökké élnék,

már nem vagyok.

Ha nyakadba veszel,

ha, mint apám hajában

hogy le ne essem,

minden füvedben

megkapaszkodom.

Hát ne sziszegj!

az nem én vagyok!

szíjács-párnán

nyugvó, elnehezült fő.

mészkőhegy-fennsík homlok.

bronzharang-szemhéj,

hiába kondít meg a fény,

Hol az a pitypang-rebegésű szemhéj,

az a gyermekláncfűvirág látás?

hogy mint fehér áttetsző ejtőernyő,

elszállt és vele

minden szín és fény

rétek zöldje,

föld feketéje,

s a láthatatlan színek

köröztethettek,

kerestethettek,

már nem vagyok sehol.

bele néztetek a koponyámba

– nem voltam ott

már az agyamba túrtatok szikével, durva fénnyel

– nem voltam ott

Arcomra fordított fejbőröm mögé nyúltatok,

hátha odabújtam épp

– nem voltam ott.

Kipakoltátok a gyomromat,

– nem voltam ott

Megnéztétek a májamat, a vesémet

heréim nap-robbanás színképét

– nem voltam ott

mészkőhegy-homlok,

bronzharang szemhéj –

és újságpapírgombóc,

az agyam helyén,

újságpapírgombóc,

a gyomrom helyén,

beleim helyén,

elkeveredve velem.

De nem velük voltam tele mindig?

Betűvel az agyam,

tévével a szemem,

szónoklatokkal a szám?

néztek és láttak,

nevettek és szerettek

Forduljatok hát el Tőlem!

És ne nézzetek vissza,

csak ha tudjátok:

meglódítom a lábam,

megmozdítom a karom:

és visszarakom

Lehetünk újra

Vitorla csobban a kékben.

Hallani: megfordul a nap

maga körül. A sugarak

– ég és föld tolózárai –

fémesen egymásba siklanak.

Boldog vagyok. Mint a berepülő

pilóta zuhanás előtt.

Vagy mint az őslétbe merülő

sejt és sejtelme: az ember.

Az öröklétsalak.

Arany János után

Én éltem-e, amit éltem,

vagy valaki más,

ha én éltem, nem én éltem,

hanem az a más,

mert ha épp én éltem volna,

miképp az a más,

éltem túl nem éltem volna,

miképp az a más.

A legszebb sakkvers

Szabadság, szerelem!

A legszebb verssor

El hulla! Virág! El iram! Lik az élet!

A legszebb költő

Burokban született?!

A legszebb nemzedék

Ohridi versezetek

Amatőr fénykép

Ha bemész az Ohridi Tóba,

olvasd a hullám-írást, odalent

íródik épp a fövenyen.

Egymás után, sor sorra rajzolódva.

Mennyi áttetsző ábra!

Darazsak munka-hieroglifája:

fénysejtek hatszögű sátra

karistolódik át a vizen.

Összekeverül való és valótlan.

Mintha a valóban:

mégy az Ohridi Tóban,

s – mintha tükörben járnál, meghasadóban –

megnyílik éj s nap, világ és végtelen.

A két kárpit közt te mész.

Ősember-meztelen.

Költői est a hídon

Ó, Sztruga! Sztruga!

Fékszáron vezetett Drim,

hídnyerges, toporzékoló,

zöld habú, hang-tajtékos Múzsa!

Ó, Sztruga! Sztruga!

csillagot rúg a

ha az ég gazos,

sötétség-zabos,

s nem csillagos.

Devecserit megidézve

Oh, Ohrid! Ohrid!

Mennyi új és ó-hit!

Te is, sztrugai jó híd,

csoda, hogy le nem lódí-

tod csudálóid,

a sok-sok gajdolót itt,

csoda, hogy le nem szakadsz

a sok dalnok alatt,

ki folyton folyvást ordít,

csillagról földre fordít,

s közben a köz-csöndre

nem sok gondot fordít.

Képeslap a Szveti Naum kolostorból

T. B. tábornoknak Nagykovácsiba

A tavon, odalenn, egy hajó. Az orra

– mintha sebességéből (s H₂O-ból) sodorna

kétfelől kötelet –

kettéhasítja a vizet.

Sirül, pödrődik, sodródik a sodra.

Kétoldalt kicövekelik a hegyek.

Húrja izzik, megfeszül, remeg,

ahogy a hajó orra

– saját maga előtt tolja –

a sodrás-kötelet.

Mint egy nagy íj: öbölnyi már!

Idege, a látóhatár

íve most van elszakadóban.

Aztán semmi… Zöld nyíl remeg:

nagy V a messzeségbe fúródva.

És hánykódik az ég.

Vizek vérzenek

V. I. sör- és sírverse

tűnődő findzsa,

mint hát-folt:

A régi, régi álmok

eltűnnek mint akár

a régi, régi álmok,

és akár az akár,

a régi, régi álmok

már nincsenek sehol,

akár a régi álmok,

és akár a sehol,

mert minden széthaldokló

és széthulló akár

– béget mint a toklyó

szájában a kalász,

csak te maradsz mindig

mindegyre énnekem

hogy vinni visszaintik

mindiges énekem:

A régi, régi álmok

eltűnnek mint akár

a régi, régi álmok,

és akár az akár,

a régi, régi álmok

már nincsenek sehol,

akár a régi álmok,

és akár a sehol.

Lécek nappalból – éjszakából

belépsz egy sötét

elhagy az árnyad

Bizony, Nagyasszony

a magyar költőnek még mindig

trágya szaga van,

és vaspor szaga van,

és izzadtság szaga van,

és ráspoly szaga van,

és apjaszaga van,

és anyjaszaga van,

és nádtetőszaga van,

és folyosó szaga van,

és petróleumlámpa szaga van,

és villanykörte szaga van,

néha ég és szivárvány szaga van,

reggel kaszálta sarjú csillag szaga van,

és munka szaga van,

és szerszám szaga van,

és Ön, Nagyjóuram,

hiába teszi föl

foncsorozott szemüvegét,

hiába tesz föl bármit:

vagy egy új holdat akár,

csak visszaveri hidegen

Születésnapi vers

Bertók Lászlónak

Ötven év! Ha holdban

számolom: kulákbirtok

s kétszeresen is! – De hol van

az ötvenes évek?! – A holdban!

(Hál’ Istennek, kibírtuk.)

De ez a te-félszáz, hol van,

László, melyik föld-holdban?

Konok koponyacsontban?

Hogy – aknaszilánkhold –

vándorolsz élő húsunkban:

jelenben, jövőben, múltban?!

Egyik feled ihol van

előttünk, tenmagadban,

egy tagban, tagosítatlan,

igaz, tagbaszakadtan

kissé – de egy birtokban:

emberi mivoltodban.

A másik meg? Ne számold össze!

Beadtad versekként a közösbe,

hogy veled jussunk többre

s te velünk légy egyszerre

birtokos s birtok is egybe

– és – vers versre, rög rögre –

a mi jussunk növessze.

Mid maradt, se tiéd már,

hiszen eleve ránk száll

mindaz, mit nekünk adtál,

hogy magadra ne maradjál:

Vése, Nagyatád, s Marcaltájt

világűr tárgyak a szívben:

Éltessen érte az Isten!

Költők, amíg csak bírtok,

van tollatok, papírtok,

s míg: sörtök, bortok, írtok,

köszöntsük: Éljen Bertók

László! Örök költői birtok.

Két perpetuum mobile

Öröklét játék T. D.-nek

Oda-vissza fény

Őszed irodna Tandori Dezső

Egy bűvös kocka síkvetülete

Ő	s	z	e	d	i	r	o	d	n	a	T
s											a
z											n
e											d
d											o
i											r
r											i
o											D
d											e
n											z
a											s
T	a	n	d	o	r	i	D	e	z	s	ő

T. D. karácsonyfája alá

De jó is tudni hogy

De jó is tudni hogy van valaki

Van valaki odaát a havas háztetők alatt

Ott túl a rakparti háztetők alatt

Van valaki a havazásban ott túl aki tudja

Tudja hogy tudom: tudja

Virágokat szelídít Ő: rétszavakat

A röpülés villámló hiányjeleit

Örök aposztrofjait az égnek

Létszavakat szelídít Ő: virágokat

De mit virágokat!

Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot

A rét-gyepszótár útszélremagzott

Gizgaz-szavai-gyomokat

És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat

De mit madarakat!

A tél pohos pontosvesszőit

Terek kövein fák promenádjain virityelő

Izgága madárcigány-népet nyárseftelő

Ó távol Fű- és Fabarátom!

Virág- és Verébszavú

Assziszibeli szerzet!

Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!

Öltsd fel ködcsuhádat

S indulj a város alá a falakon túlra!

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét

Mögötted micsoda népek

Micsoda processzió!

Sárkánygyík-Duna és királysága

Csúszómászó népe

Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok

sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza

Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd

S más hidak: jámbor tigris, oroszlán

megjuhászodott párduc

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét

Menj hát Szelídszavú!

– mint egykor –

Az fordolt világot:

„Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

Nyomjuk, mint süket a csöngőt,

költők, mi: emberiség-köldök-

mint aki holnap született.

Zárt kapud előtt

Megtalált dal, 1959-ből

Egy este csak úgy leheveredtem

egy lánnyal a csillagokkal szemben,

s csak úgy magamtól, kibetűztem

szeméből, szájából a világ,

a madarak ákom-bákomát.

Most jó lenne mindezt elfeledni,

és egész analfabéta lenni,

és újra legelőször szeretni.

Mint csodálatos ábécés könyvet

felütni minden mosolyod, könnyed,

és szótagolva az eget, a földet

betűzgetni így: „tö…e…te.”

És rádismerni: „te, te, te!”

Milyen szerelem volt, milyen!

Akár a vízbefúlók harca,

– meg nem marad a fövenyen,

magát elfedi, kitakarja,

mint a víz, meghal szüntelen.

Milyen szerelem volt, milyen!

Két késdobáló hideglelése,

– de hol a kés, hol a porond már,

s mégis: köröttem, homlokomnál

rezeg szemed lángoló kése.

Milyen szerelem volt, milyen!

Két idő, egymásba akadva!

Két megválthatatlan igen,

remegő fa, remegő balta

szűnik, születik szüntelen.

Mégis szerelem volt, igen!

Víz, fény szakadó szívverése –

mit kidobogtam, kidobogtál,

ami nincs még és ami volt már,

igen és nem. Mégis és mégse.

Szegfű utca 23.

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!

– Hogy illatozott esténkint az olajfa,

kérge alatt bábjait babusgatta a hangya,

a falban tücsök rítt, fekete tititás!

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!

– Hogy sütött a kő, mikor a gangra

kiültünk szellőzködni, s a hold az ágakba akadva

megpengette a fákat, zengtek a kert-citerák!

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!

– Lehettem volna virágaid vitéze, Kardvirág-hadnagy

vagy a tulipánok között hajlongó szél-karnagy,

ahogy a gyökereknek s a zengő rügyeknek dirigál!

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!

– Beszélhettem volna a Kézzel, kinek nyelvén balta,

gyalu, véső is érzett, s az oázó vas, ha ő akarta,

elszelídült s az elalvó tűzzel elcsicsikált.

Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!

– Volt ott egy kút, világ-kávájára hajolva

a messzi tengerek testvére lehettem volna,

hétmérföld-időt lépő kútcsizmás óriás.

– De hajnalra mindig elfordult a föld,

a virágok tüzes torka berekedt,

a kútban láncok csörögtek, s csupa elölt

álmot húztak föl nyikorogva a napvödrű reggelek.

Hallgatod-e még, mondd, s nélkülem mit csinálsz?!

Ha nem alszol velem,

meghalok, úgy hiszem,

le se hunyom szemem,

elfog a félelem,

oly csönd, oly jégverem-

nagy csönd lesz hirtelen,

hogy azt is hihetem,

megállott a szívem,

s valaki végtelen

szem néz rám hidegen

és rezzenéstelen,

és csak a Nem, a Nem,

folyik át hűvösen,

hidegen eremen,

a semmit nézdelem,

nézem a semmiben,

ahogy valamisen

néz a valamiben

valami semmisem,

hát ne hagyj énvelem,

aludj mindig velem,

életem életű

életem éIete,

Egyetlen Kérelem,

ébredj mindig velem!

Jaj, jaj! – az őszriadt lélek rikoltoz,

oá! – verődik csont a csonthoz,

oá! – tapad hús a húshoz,

vacog, bújna az ember is –

Ősz, ősz! – riad a jaj, harangoz,

de bennem még fénylik az arcod,

és érzékeim: élni riasztott

vadludak, nyaraik keresik.

Zúgasd csak, ősz, jajos harangjaid!

Rianj fény! Ég!

Ha hajad megvakít,

minden jajom magadba temeted.

És: nyár, nyár! Meztelenül elomlik,

s nem a levegő: lombtól lombig

gyűrűzik, gyújt tekinteted.

Mártának, névnapjára

A nyárfa árnya átér a vizen.

Vagy a nyáré? A hold átmegyen

rajta. Az éjszakán? Vajon átérek-e?

A nappal fényleni megérek-e?

Csonka mondatok

Jön valaki. Belép az ajtón.

A fénybe bámul. Tükröm kinyitja.

Otthagyott boromba belekortyol.

Otthagyott poharam elejti.

Nem gyűlölöm. Helyettem-társad.

És talán ő se gyűlöl engem;

ki rég a rég kivágott hársak

szeme színében melegszem.

Tüzed s tüzem

Sírok, mint az elfogyó

tűz, sírok magamban.

Zokognak csontjaim. Fagyott

füst kígyóz hajamban.

Születtem. Születtél. Hogy boldog

veled legyek. S te velem.

Legyünk egymásbaojtott

két láng: tüzed, s tüzem.

Zárt kapud előtt

Bár bőrömet kiveri a szík,

nyelvemet elemészti fűrozsda,

föld-énem: porom is emlékezik

valami gyönyörű tilosra.

Mint kinek nincs keze már, és sziszeg,

jajog, mert ujja is viszket és fázik,

fáj vissza minden elveszített

szó, perc, ami rólam leválik.

Fáj, mint a fának a levél.

Levélnek a fa, ha magától

– dac-propeller! – hadar, beszél;

Hullik: Előre visszaszámol.

S fáj minden, amit már nem tudok,

nem tudhatok, nem ismerhetek meg.

Holnapok Holnapja! Éden-titok!

Zárt kapud előtt égek, didergek.

Királyok völgye

Hármas oltár Illyés Gyulának

(Illyés Gyula a rádióban)

De jó volt hallgatni Téged, szent és bölcs öreg,

egy héten át, hallani zárt és nyílt eidet,

azt a melence-melegű, föld-meleg

öblű, kismamahas-fényű zöngést, ami oly kerek,

hogy gyereket lehetne füröszteni benne, vagy kenyeret:

kikeletet dagasztani, ősz és tél nyarából és tésztás és anyás

kézzel kifogni belőle a mindenség-kovászt

a holnap-kenyérhez, valami eföldi ragyogást.

És jó volt hallani azt az élesebb

fényesebbet is, a nyíltat; jégcsapok csengenek,

februári fényüllők a szél pörölye alatt;

egy egész tábla napraforgóvirág csivog, s az anyanap

sugarai csőrükben fénnyel a hangos fészkekre szállanak;

pohár csattan, kard csörren, birka béget hűen,

hullócsillag, kavics sír földi nyelvén a fűben.

De nemcsak hangodat, beszédes szavaid

is jó volt hallani, s falni, mint a hazait

egykor Fehérvárott, mikor valami

csomag jött, levél, s benne – mint ráragadt, árva

pampucska-szirom, udvarunk akáca-virága –

egy-egy sárrétei szó: csuport, összeaszott

verébtöppedt sárrög, (egyszer főbecsapott

ilyennel a Főső), vagy: szesszió (szőlő, kert a romhalom mögött),

hol szeretők heverésztek, gőzmozdony dödögött

s a sorok alatt – mai mondatba illik-e? –

a mézillatú szó: „Jól van a szülike.”

Így osztod – Hegyi Beszéd, Te – s mióta már, Magad.

Jóllakatod – századokra előre – megmaradt

néped – a szét nem térült tavat, halászt, halat.

Pedig maradhatott volna a Puszták Fia

párizsi költő, és modern – a fél francia

avantgarde tanú rá: Tzara, Aragon, Éluard…

De hívóbb és kihívóbb volt a honi sár,

s mindennapi kenyerünk, a nyelv…

Egy, egy karajt

vágtál a világnak is, majszolják ahajt,

volt ki jó szívvel vette, volt ki várt, mit akar

Európaiak közt egy nigger, egy magyar?!

„J.A.-t elvágta a vonat,

Ő meg vonatra szállt, vonatra”

– kattogja hány rozsdás, rohadt

vonatkerék-száj, ki visszavonatna

mindent, mi élő, s magyar volt itt,

és élő maradt újra és újra –

hazudik János Vitézből Horthyt,

lesz Szálasi Tündér Iluska, –

mert nagy volt az Ő bűne: mert élni,

s mert élni mert, halottnak hitték

volna inkább a bátrabban félni

nem merő hős agykák, sors-pitykék,

a sokaság jövő-jogán

– szelleme, szerelme a munka

volt – minden Pimodánt

megcáfolt, mert nem volt javunkra,

gyilkos, öngyilkos hit között

volt a dolga, hogy élten éljen,

s legyőzze a daganat-dögöt

népe halál-eszméletében,

ott volt mindenütt: Adyt

temetni és – kamasz-baka

a vörösök közt, Tisza-híd

védni, mert az volt a haza,

„Magát védte csak!” – katt-katt véli

a vonatkerék-száj serényen –

„Most se” – De ki volt az a férfi

ama népbiztos börtönében

ezerkilencszázhuszonötben

a L’humanité tolmácsaként?!

„Hogy majd a Dísz-könyvbe zöngje!”

– Írt bele igaz, de a tényt,

hogy hazát, európait

lehet rá alapítani.

„Túlélő!” Élt, földet osztott,

s verőfényt, Petőfiét.

És Versaille-ban is, hol eloszlott

félévtizednyi ezredév,

ott volt: látta szégyenvasban

szívünket, s fölszegte fejét

– élt, állt: Golgota a magasban.

Félt? Bátrabban mindenkinél.

A világ színe előtt

Visz, nem Szekszárd felé

– föld alatt –,

Világ Színe elé

Visz, mintha minden sejt

egy-egy vagon lenne,

Földszív szerelvénye:

korhadt és süppedt fény-

Zökög a koporsó,

bevagonírozva,

bakák, kopasz foglyok

cigányok, zsidók, nyírt

forró szél sírja szét,

A kicserélt ezrek

magyar, sváb, tót füttye

Zökög a koporsó:

hány bűn, hány tömegsír

Donkanyar, Szárazajta,

szövi szögesdróttal

Zuhognak a holtak:

eleven beszélő

Földnél nehezebb már,

fekete szerelvény

Mégis fölfele száll

Világ Színe elé

Száll – nem Szekszárd felé,

Világ Színe elé

száll – Kölcsey Himnusz-

balsors, víg év-sínjén

Száll – napvilág-szene,

Vörösmarty zordon

Száll – vele és benne

– testvér, apa: Lőrinc

Kikönyököl, ég is,

a leszakadt vállú

Tó, víz, hegy, domb, fű, fa

fújtat, kaptat – föl, föl! –

Viszik – nem az utat,

viszik a magasba

Viszik Világ Színe,

egy nyelv, egy föld jövő-

Azt, ki a jövőbe

a világ szívébe

lássák – legbelülről –

európaiak közt

Képriport és ima Illyés Gyula temetésén

Esik. Mint akkor. Március

örökködikén.

Kiderül, beborul, megered

– hol az ég, hol a fény –

s megered az a szívünkbe vetett

egyetlen létremény,

az a dal, az új Talpra magyar,

szívünkbéli nevén.

Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!

Zászlószívekbe takard

a hív-nek rendületlenül

hazává lett magyart!

Esik. Az esernyők fölött

fények, kardok, kaszák

esküszik ama költő-kölök

hazátlan hazaszavát.

Dobpergéseső! Verd csak a szemfödőt!

Mit dobogsz most: csatát?

Ítéletet? Fújtató lótüdők

márciusmondatát?!

Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő!

Zászlószívekbe takard

a hív-nek rendületlenül

hazává lett magyart!

Teteme az a vers! Bezárva

deszkái börtönibe.

Emberi nemléte cellája

rabigájában az Ige.

De ne üsse a hivatal-pecsétet

szívére senki se,

hogy: Nincs már! – mert föléled

a földcsönd, hogy nincs szíve.

Süss föl Nap! Gyolcsolj jó idő!

Zászlószívekbe takard

a hív-nek rendületlenül

hazává lett magyart.

Eseget. Ide-idepörköl

egy-egy sorozatot

az a gitár még. Föl-fölzörömböl,

hátha a tömeg, s a Halott

eltámul, visszahőköl,

s nem az iszonyatot,

azt teszi, ami az Őstőtől

eleve ránkrovatott.

Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!

Zászlószívekbe takard

a hív-ként rendületlenül

hazává lett magyart.

A levegőbe írt zene

Vujicsics Tihamér emlékének

Ha sírni tudnék,

siratnálak fehérrel,

ha volna mezős könnyem,

a réti dérrel,

havasokat ha sírnék,

a holdteli hóval,

bepólyálnálak,

begyolcsolnálak egészen,

nem így, nem így,

ahogy a vas sír

a tűzdög szívében,

nem így, nem így,

ahogy az izzó fém

nedvedzik a tűz

nem így, nem így,

ahogy egy lelőtt repülőgép

csillagszórója izzik

a sötétség kezében,

mert nem olthatom el a

lángod, a lángod, a lángom

– barátom, barátom, barátom –

mért csak a holtakra lesz

az élők szíve bátor,

mintha szájunkba, szívünkbe, szavunkba

temetkeznétek,

a száj, a szív, a szó

persze fölnyílik,

fölnyilall magától,

fölsírlunk, megtemetődzünk:

tömegsír-kannibálok!

Nem írod már meg

a levegőbe írt zenét

(levegőbe írott zene, Te)

se az Emlékezet halhatatlanságát,

(ó, az emlékezet halhatatlansága, Te,)

ki hangolja fel

lehúrolt zongorád,

– talán az álom?

vagy megtanulsz játszani

dobolni holdvilágon?

tengeren cimbalmozol,

tavakon citerázol?

Tudtál te minden zenét,

ami csak a molekulák

didergéséből rezeg, szivárog,

ha akarod: kiegyenesíted a holdat,

azon harsonázol;

ha akarod: minden csillag kiég,

a sötétség a zenekari árok,

és te állsz az Űr pulpitusán,

de nem vezényelsz:

testeddel éled

– éled, eléged

Jaj, ott ültünk négyen – Márta, Pisti, Péter és én –

az Operettben, épp mit annyira szerettél,

hogy nemcsak inni, írni – veszekedni, köpködni is odajártál,

ha azt akartad néha, hogy láthatóan és mégis szeressenek,

tudjanak, lássanak, tudják: most balettzenét írsz

– Ó, Gyagilev, Gyagilev, Gyagilev – a holdbéli cári balettnek,

most Csongorral és Tündével beszélgetsz éppen,

most Rákóczi-indulót mész kutatni Teheránba,

a perzsák földjére, ahonnan – így hitted – valók volnánk,

augusztus volt, és napfény, és meleg, hűs sörök,

ott ültünk a Nagymező utca párizsias terén, a

vászonredőny alatt, a presszó placcán, amikor

arra gurult a futballdrukker fröccsöntő, akit annyira

nem bírtál, s a fehér korlátnak dőlve hájfejébe döfte a tölcsért,

jó nagyot nyalintott a fagylaltból, s aszonta a felszolgálónőnek:

„Hallotta, Rózsika? – nyalintás – Meghalt a Vujicsics!

– nyalintás – Most mondták be. – nyalintás – Lezuhant a gépe

a Vörös – nyalintás – Tenger fölött.”

Bennünk égő sötétség, majd kapkodás,

kutakodás telefon-érme és telefon után, telefonok a sebtiben

előkapart ismerősökhöz – MTI, Rádió – igaz-e, igaz-e vagy

mégis ostoba rémhír, hiszen nem lehet, nem lehet, negyvenhat

éves vagy, élsz, ott ülsz épp az U Flekuban, Prágában és

sörözöl, jókedved van, szőke söröket iszol és rozsdás

konyakot és énekelsz – három nyelven és zenélsz krigliken,

hamutartón, gyufán és lekésed, lekésed – goszpodi pomiluj! –

lekésed a gépet, mert valakit odahívtál, mert meg kell a zenét

várnod és aztán csak a nem, a nem, a nem: a gyászhír igaz!

És ömlik, szakad az ének a hársak és platánok fölött,

– Goszpodi pomiluj! – zuhog a szentendrei székesegyház fölött

– Goszpodi pomiluj! – kerek gyerekszájak a ministránsingeken a lukak,

– Goszpodi pomiluj! – pillog a betört ablakszem, pókhálós szentek inganak,

– Goszpodi pomiluj! – propellerezik a platán virága és lezuhan

a kis növény helikopter, s füstölög, ég a fű, porosan.

És hadd mondjam el, Tihamér, torodon, a borpincében megtört kenyeret,

amit a pomázi rácok osztottak szét Krisztus teste helyett,

egy töret – vele fociztál, egy töret – kölcsönadtad

a palatáblád, egy töret – kidaloltad,

egy töret – úszni voltál, egy töret – mit beszéltél

mikor még gyerek voltál, amikor velük éltél.

És elmondjam-e, otthagytam halotti torodat

s visszamentem friss sírodhoz, még nem ment le a nap

a platánok fölött, s a templom falánál, virágaid fénye

előtt egy fekete, hosszú hajú lány térdelt,

a haja halálodig ért, és fekete napként vérzett…

Ha volnék fehér, fehér,

sírnálak a fénnyel,

mezős könnyel,

holdteli hó ha –

havasokkal télfényben,

bepólyálnálak,

begyolcsolnálak egészen,

nem így, nem így,

ahogy a tűz sír

a vas szívében,

nem így, nem így,

nedvedzik az izzó

fém bögyében,

nem így, nem így,

ahogy lelőtt repülőgéped

csillagszórózik

a sötétség kezében,

mert nem olthatom el a

lángod, a lángod, a lángom:

Sírj, világ! Sírj, tenger!

elégő barátom!

Visky Árpád élő ravatalánál

Woyzeck, szabad vagy! Szabad, akár az isten!

Mint újszülött halott, aki most születik meg.

Meggémbedt testedet leveszik keresztfádról,

fektetnek a földre, félrenyaklott fődet

visszaegyenesítik, s mintha szavaidat,

megnyúlt nyelved visszagyömködik a szádba,

eltört nyakcsigolyád reccsen valamit még

halálod membránján át, mintha te akarnál

telefonálni – túlról – most nem hallunk és nem értünk.

Mért adtad föl magad, mondd, mért jelentetted föl

a dögvésznek életed, s mért adtad föl, miért?

Ha már tilos volt játszni szín, deszka – játsztál volna,

Woyzeck, a madaraknak, a siketnéma fáknak,

a csikasz farkasoknak, medvéknek a havasban,

kupica-fényű csillagokból ittál vón verset,

Ady-remegésű negyvenhétévig-félés,

mért játszasz most ott, hol vallató vaku villog,

taps helyett föld dörög, s bonckés súgja a végszót –

Öt éve itt, a gyermekszínház aulájában

játsztál, Nekünk, fogoly, ítéleted előtt

gubbasztottál áttetsző üvegtömlöcöd alján,

sírásában hempergő ön-sarát evő néma,

kinek szava se, nyelve, háza se, földje sincs már,

kinek nyüszítésétől meggyullad a szalma,

s hiába, mert a nézők előadásra várnak,

s csak az őrjárat talpa: tamm-tamm, tamm-tamm.

Hervay Gizi jött, még akkor hazátlan árva,

s mintha az arcodat, megsimogatta kintről

tömlöcöd áttetsző falát, s te, a rab, fölálltál,

a simogató árnyhoz szorítottad magad,

és visszasimogattad a benti nincset… Így

látlak azóta is; köztetek csak a semmi,

csak az áttetsző kék ég, a két kéz… szabad vagy, Woyzeck,

jaj, szabadok vagyunk mi is, mindörökre.

Most még megvallatnak, még egyszer, utószor,

megnézik koponyád belülről, mit dugtál,

utas, agytekervényeid közé, mit rejtettél

nem a szemhéjad, a szemed, a látásod mögé,

mit ettél, mit ittál utószor, a veséd,

gerinced mit gondolt, mit érzett, mit mondott.

Aztán majd összevarrnak, visszavarrnak halottnak,

visszavarrnak, kiadnak, mi hazaviszünk magunknak.

Asszonyok, havasok jönnek, fölkapnak mint a könnyet,

megmosdatnak, hogy könnyebb legyen szegény szívünknek.

A föld majd ringat, renget. A föld majd ringat, renget.

Harangszó Nagy László ünnepén

A Holdharang szava

Nagy László hatvan éves

Nagy László hét éve meghalt

A Szaturnuszról nyarat hoz

mosdjon meg benne az ember

mint a májusi hóban

s legyen szeplőtelen: szép

a Vénusz kanca-habját

vizekre szerelmesíti:

hogy fölizgul a tenger

s minden kút égboltot ellik

Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló

A Napharang szava

Bastille-ok omlanak porrá

Nagy László hatvan éves

Tyrannok tegnap-poronttyá

Nagy László örök éves

Ha a heródesi szablya

balatonszárszói sínpár

vasbárd a szemesi égbolt

villámpika a szívben

a vers: világkardiogram

Nagy László Betlehem-éves

Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló

Az iszkázi harangok szava

Nagy László hatvan éves

Nagy László hét éve meghalt

Hogy kondul jaj-teli játja

a gyásznapon: „Erzsike néni!

Nagy néni, Nagy néni, ne sírjon!

Úgy kiharangozom én a

mi drága Lacikánkat,

belereszket a templom,

még Pestre is elhallik:

Lackó-Lacikánk-László”

Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló

A Földharang szava

Nagy László hatvan éves

Nagy László hét éve meghalt

Mégis övé itt minden

fény fagya fű szisszenése

búzamag jaja a napnak

mert ő maga a Magtár

Napvilág magfúziója

a hasadó halált – élet-

erőmű – csapdába ejti

s gyújt napot földbélieknek

virágot fényarcúaknak

Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló

A Hazaharang szava

Az öröklét Nagy László éves

mégis: bár köztünk élne

itt botozna közöttünk

amihez hozzáérne

ahová odalépne

változna villámló ujjá

botja lombos viharrá

az ég kiscsikó könnyé

a halál kihordhatóvá

az élet viselhetővé

Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló

Nagy László Nagy László Nagy László

Koczkás Sándornak
és a Tiszta szívvel szerkesztőinek
és szerzőinek

… és ha irgalmatlanok

a kerekek és ellökik és ott marad egyedül, egymaga,

szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,

mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,

és csontjaira csak a csillagos ég borul, nem a szemfedő-Magyarország,

az a vasúti térkép?

A két csendőr, aki az ájuldozó Jolánt estében fölfogja,

íme haptákol, s odaáll maga mögé, már viszik is

arra az útra, honnan a jegenyék is kivándoroltak,

s holtak deresére húzva vergődik síkság és hegyvidék,

mert minden sír deres itt, s rajta, mint megbotozott

csecsemő, verődik egymásra hullva-háborulva

múlt, jelen és jövő.

DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT

BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT

ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT

MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT.

… és bolond ki vágyna rogyván a perzselt délelőtt

s nyárvégi zöngne lassan a szél-sövény előtt

és Fanni Der springt tudnám és szent hinni szabadja

és sárral kevert száradt vér noch auf Abda

töltés: fényben fürdőző füzes Golgotacsönd

és fényben förtelemben fuldokló anyaföld

… és ha irgalmatlan a

golyó, és ott marad egyedül, egymaga, szemközt

az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,

mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,

és viharkabátjára csak a napfényes ég borul, nem a

tömegsír-Magyarország, az a maga megásta

laza, porhanyós mélység?

Otromba gyilkosai előtt föld-fűruhában

megy tankhányadékban, páncélökölnyálban,

útbelek, bélsártavak, szétfröccsent erdőhátak

között lába nyomában nap fakad, virág árad,

mert fényt lép, napvilágot… De, feje felett,

látja-e, hogy sodornak a napfényből kötelet,

s hogy vetik a nyakába, mint eligazgatott

hurkot, a sugarakból megcsomózott Napot…

DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT

BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT

ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT

MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT

Most szüli meg a bitó a maga elgyötört testét

és bitót gyakik újra, és bitót szül és nemz ismét,

rácsot ellik a rács, a cella cellát fial,

börtönt bagzik a börtön, a szögesdrót láncot, lánctalpasaival,

maga meg – köldökzsinórfény csavarodva nyakára

didereg, hajnalkisded, halálába pólyálva,

… és ha irgalmatlan

a kötél és ott marad egyedül, egymaga

szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,

mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,

és tetemére csak az iszamos ég borul, nem a

gyüjtőfogház-árka-hajnali Magyarország, az a

védtelen készség?

És „Lődd le!” „Kaszáld le!” és „Tépd ki a…!” Földön

kitépett lábú fák, szétcsapott karral fekszenek,

ragacsos-lódenkabát-park van dobva tetemükre,

gombóccá gyűrt felhők, égő csillagok üszke,

szétszéled akácos, nyíres, félholt, aki marad,

fehér bádogbiléta, billeg a dögcédula-Nap.

DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT

BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT

ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT

MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT

És ratatatacsönd a városon a csönd a csönd

végig a városon lovak láncok paták a városon

lánctalpas csöndek át a városon a tratatata

csöndek a városon át és végigárnyak a városon

a bal-jobb szájak át a városon a vonulások

át a városon vonul vonul vonyít vonít a csönd

… és ha irgalmatlan

tank, davajgitár, utcakő, lámpavas, és ott marad

egyedül, egymaga, szemközt a százféle, elvetélt halállal,

azzal, hogy él, él, él, mert ver a szív, szíve, mert

meghalni élni hagyták, és száz és száz testére csak

ez az egyetlen ég borul, az az egyetlen Magyarország,

az a maga álmodta

szabad, emberi-éhség?

Most dobja a kukába a maga elkékült testét

a Keleti mögött az anyja, meg ne szülessék

még egyszer, s ha mégis: fogával szaggatja széjjel

kisded ütőerét egy másik, a fiatalkorúak börtönében,

részeg ököllel verik hülyére fejét a szülei,

Betlehem oda!, a jászolt az üresség leheli

az üres égen át – s mégis? megszületik?

megszületett már, Maga, lehet: a HATMILLIÁRDEGYEDIK?

József Attila! Mi lesz magával MA,

ebben a kettéhasadt, felemás világban,

ha itt marad egyenkint, egyedül, szemközt

hatmilliárd elvetélt halállal, azzal hogy él, él, él,

mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyják,

és kisded testére a világűr borul,

nem ez a csillag-kisded földgolyó-ország:

a véges végtelenség?

Vagy a halál kapui erőt vesznek magán?

„Ó, emberiség, kit törött anyám

szenvedni szaporított és nem értett,

nem rettenek születni újra érted,

te két milliárd párosult magány.”

Az arcom visszakérem

Sóhaj és tükör

Köldökzsinóron lóg a föld?

Vagy közönséges kutyaláncon

kikötve kering föl-le, föl,

hogy a csillagok közt kilásson?!

A világűr korcs ebe? Az Úr

„magánszorgalmú kutyája”?

Tengert nyálzik? Őrjöng? Tutul?

Szabadságát a holdra hányja,

– saját kutyatálába – mit a

gazda elibe hajintott,

s joga van fényesre nyalnia,

szabad akarata az indok?

Vagy: – mert munkára és gyönyörre

teremtődtünk – nem holmi lánchoz:

a halottakhoz van odakötve

és minden élőhöz, hogy szálljon?!

Magánbeszéd a sötétből

A levegőben huzalok, drótok:

kibelezett nap-vezetékek.

Kunkori, összevissza fények.

Ahogy kidőlt. Kiokádódott.

Nem működik a föld. Megállt.

Mint fűben felejtett karóra

ciripel egy-egy űr-kabóca.

S.O.S. Bipbipel. Tititál.

Kinek segítségezik? Magának?

Istennek? Egy másik világnak?

Nekünk küld valami zenét,

hogy – hang hang után tapogatódzva –

ujjbegyünk vakon is visszatolja

a világ kiakadt tengelyét?!

annak, aki 1982. Karácsonynapján a Nagymező utca sarkán összeesett és meghalt

Csak az utcán meg ne haljak, Uramisten,

vagy villamoson, vonaton!

Meghalni szégyen úgyis, s én, e szégyenes nincsen

csak föld- és fűmagammal osztozhatom.

Árvább, kiszolgáltatottabb úgy sincsen

annál, ki nincs már, s mégis: ugyanazon

vonat, föld viszi tovább, mintha Isten

halna meg, s föltámadna minden isten-atom.

S ha közös járművünkön meghalunk minden,

a közösen örök földön, lesz-e a mozgó minden

olyan – nem emberi! – irgalmú legalább,

hogy a hallgatag űrök, néma galaktikák

között továbbodó tetemeinkkel,

hogy meghalhassunk végre, megálljon a világ.

Akinek már nem súg az Isten

Akinek már nem súg az isten,

virága vak, füve siket,

visszaveszik az élők minden

világrészeiket.

A fény árnyékká töpped vissza,

a szó csönddé: szinte vakít,

setéten magába issza

érzék-sivatagait.

Mint ős-sejt – fut vissza magától

aminek csak okozata…

S a fövenyen, túl a talányon,

csak az idő bordázata,

meg az örök tarajú tenger,

és pergő, csillagfútt Biblia.

A percre róva. Dűnék. Egy ember.

Nincs kinek szólnia.

Borotválkozás közben

Minden reggel, mintha egy másik földről térnék

meg éppen, ismeretlen, rideg

vagyok magamnak. Összegyűrt térkép.

Testnyi tükre valami semminek.

Hogy milyen hely is, ahol épp csak megalszom,

s minden nap mégis itthon ébredek,

még nem tudom.

Elsimítom az arcom.

Hogy rám ismerjetek.

S ne féljetek.

Sötétebb a sötét

Kardos György emlékére

Megszokott elalvásgyakorlat:

fekszem a sötét szobában,

hunyt szemmel, már egyedül,

amikor megérzem, odaát kialszik a villany,

és én nem értem, hogy látom,

hogy láthatom, hogy bennem

sötétebb a sötét.

Így ért halálod híre is, barátom.

Szólt a telefon, hirtelen

elfénytelenedett a fény,

szemhéjam mögött

sötétebb lett a sötét,

és én azóta se értem,

hogy halhattál meg

A mesternek igaza van!

Kísérletezik a Nap! Nem és nem!

Nem hiszi el az elektromosságot.

Galambokat, papírdarabkákat szór a vetésbe.

Megfésülködik a széllel, s fésűjét a szántó-

föld fölé tartja:

a fehér fecniket odarántja

S lám: mintha parancsra,

megrebben a galambraj.

– egyszerre s együtt –

a mester homlokához.

Na és este is igaz-e?

– dörmöl a Nap, kísérletképpen

benyit a szomszédhoz, a sötétbe,

s odaáll fésülködni egy igazi

nagy tükör: a fekete éj elébe.

(Egyenest az éjek éjjelébe.)

Nyüstöli haját a széllel.

Odatartja fölébe, s lám,

meglibben, szikrát hány, pattog

Mintha millió villanykörte,

száz és száz csillag

gyúl ki fejébe.

A mesternek este is igaza van

– dörmögi maga elébe.

S visszajön mielőtt

a fényétől elégne.

Az arcom visszakérem

Igen: az arcom porból, hamuból.

Igen: hamu és por a fényem.

De ha már visszahazudol

a földbe, az arcom visszakérem,

Ocsmány Halál, s visszaadom

annak, aki lobogni voltam:

s élek zászló-fiatalon,

a halálból örökre kiholtan.

Gyerekkoromat két halott őrzi,

nyárfák tenyere, siratók keszkenői.

Vénasszonyok kenyerükbe dagasztották,

s egy újságcetlire

– földtől égig –

ráírták a nevem.

Két epitáfium

Föld, fény, elrohanó víz.

Voltam. Sötétben élek.

Ahogy sötétben éltem,

Föld-, Fény- és Ti-koromban.

Az eső a virágot leverte.

És elcsobogott mosolya.

Nyomában – a földön – forrás-szerte

az akácfák kivert foga.

Mint lőtáblák suhannak fák és bokrok.

A szemem céloz, s elvéti. Nem talál.

Most a végtelenbe keres célpontot.

Ne mozdulj, láthatár!

Sokat fekszem most félsötétben.

Vízszintességem poromig betölt.

Nehéz vagyok. Új gravitációm érzem.

A mázsás idő húz le.

Gyertya és padmaly

Tudom már: nem volt bölcsőm,

mert én voltam a bölcsőm,

magamat adtam kölcsön

– ledérül s milyen olcsón! –

fájául, ringatásául,

de lesz majd jó koporsóm,

az is persze magamból,

deszkája: ásványi lényem,

gyertyái génjeim fénye,

padmalya beomló hangom.

Hogy meghalok, hát meghalok!

De hogy a Föld, a Fény,

s a Világ is… hát akkor,

Virág, mért éltem én?!

Amikor nem látja magát a sóhaj,

mert akár a holdé:

visszhangtalan a tükrön az esendő pára –

És amikor nem válaszol a tükör,

mert siketnéma a holt fém,

a sóhaj lakmuszpapírja át nem színeződik;

holdja be nem páráll –

Visszaverődő csönd.

Sóhaj és tükör.

Bizony, az volna jó,

hullani, akár a hó,

esőkkel egy alomban

lengedezni a lombban.

Ha szólnak: „Este van, hol vagy?”

– hinnék, maga a hold az,

csillagot cseresznyézget,

köpdösi a sötétet.

Apám arra jönne,

bordáim csücskibe ülne,

ott ringatóznánk – eggyen,

szívhang és csillagkezekben.

Csak lógálnánk a lábunk,

nyár sütné a hátunk.

Nem mennénk esteledni,

nem halna meg semmi, senki.

Szavam és szívem

Hogy dadog, hogy hebeg, hogy hadar,

– mégis a magáét mindegyre mondja

ez a motyogó, beszédes élet-radar:

szanaszét lökött sejtjeimmel,

szótagjaimmal: vérjeleimmel

a makacs halált szívem

hogy tapogatja, hogy puhatolja.

Minden sejtem egy radar-ernyő,

van szárazföldje és van égboltja,

van óceánja, fölötte felhő,

van napja és kerengő holdja,

van magánya és horizontja,

lüktetései vak jelével

ezt tapogatja és puhatolja,

s amit fölír, le is omolja:

elorozza és elosonja,

letörli: mint vízről a léket,

lefújja, mint eget az este

a vízről, szemről a világkéket,

letörli a szó-rongy, csönd-spongya.

Már kihajoltam félig időmből.

Világűr szájában a Föld forgat.

Holnapjaim elrágja tőből.

Emléktelen péppé romoltat.

De szavaim, ti Fekete Lyukak:

gravitáció-sebek az Űr testében,

visszalöktök-e, ha a föld ellohaszt,

fénynek, az emberforgó-vetésbe?!

Vagy – izzó elektron-szemek –

a nyitvafelejtett időben

nőttök, s néztek csak: – volt s nem lehet! –

a szempillák közt áramló kőben.

Köztem és köztem

Mintha kihaltak volna az évszakok,

megdermedt zöldben fürödnek a fák.

Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.

Megkövült idő. Haláltalan világ.

Nem merek élni. Lélegezni sem.

Azt hiszem néha, nem is ver szívem,

csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.

Rettenetes nehéz az idebenn.

Hát élek, félek, alakoskodok

Köztem és köztem ott áll a világ,

mint a tükör arcom és mása közt.

Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt.

Örömet búra, bút örömre föst.

Telet játszom: hajamat behavaztam,

de velem szemben a tükörben tavasz van:

hó hullatja szirmát vagy meggyfa-ág

Tejútja leng, az Androméda-füst

ködöl, görgeti fényét sár, virág.

De jó is, hogy nem lehet ugyanaz

soha, ami magamagának látszik.

Hogy halandóban halhatatlan havaz,

hogy a mindenben esendő-én halálzik.

De ha majd szájam elé tesznek orvul,

s mosolyom dermedő jéggé csikordul,

mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít

ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt

az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít.

Arccal a földnek

Meghalni csak úgy?

Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne!

Úgy hagyni itt az életet,

mint egy harmadosztályú krimót, észrevétlen:

az ember már fizetett,

megy ki az ajtón magában

– a pincér nem köszön –,

megáll künn a rosszul gombolt kabátban,

s tűnődik, hány söröm,

hány borom is volt valóban,

s hány életem,

– egy csak! – becsaptak-e, s ha igen, halóan

mégis mért élvezem

ezt a savanyú lőrét,

ezt a megpohosodott

sárbólsütő fényt,

s ha tudtam, valaki meglopott,

mért nem vágtam a képébe rögtön,

azt, amit kiadott s kihozott:

azt a felényi adagot?!

Szolgává tettek? Ha igen, életszám

hogy nem mondom ma se: nem, non, nye, nyet, nájn,

mintha hiányozna a luciferi ige

szavaim közül, helyében lám,

maradt volna az igenek igene,

s közben mint valami hűségreklám

alatt az aláfestő zene:

„Pofa be! Pofa be! Pofa be!”

Vagy ezért élhettem ennyit?

Hogy lássam a holdat, a napot

a földben, s az emberben eddig.

Ahogy részemmé feslik

mind, ami nélkülem magává

boldogodhatott.

Szolga voltam? Éltem. Szemernyit.

Bár fulladozó sejtjeim keveslik

a szót, a dühöt, a jajt – maradok

a néma nem, ki bár némának tetszik,

hallgatva beszélt,

beszélve hallgatott.

Szavak a palatáblán

Dr. Simon Jánosnak, tűnődve, egy boros beszélgetés mécseként

De fura is, hogy visszakerül elébem

minden, mit elhagyok.

Elfutó életem már úgy nézem,

mint egy halott.

De nagy visszapillantó tükröm vagy, Élet!

S én mozgásom fényéből, bentemből nézem

kívülem, magam-szélen

Mert itt van, visszaköszön minden, hol boldog

s boldogtalan… Fű néz rám, borong akác-homlok,

Keresztúr, Aba,

Fehérvár… s ahogy visszapillantok,

úgy remegnek, lúdbőrzenek a hantok

bennem, ahogy föl-fölreng, holdat hangol

gémeskutakban a

ős-sejt-mosolya.

Mosolya? Mocsola inkább, ahogy palócföldön

mondják a morotvás vizet,

a kenderáztató gödröt… kölök-nyaramat töltöm

Litkén, pille-árnyékom libeg

a virágok színén, gázolok át a csöndön,

az Ipoly patakján, és fuldoklok az örömtől,

mert puszta kézzel fogom a vízként özönlő

napfénypikkelyes keszegeket.

Búcsúzik ez a nap is? Azért özönlik vissza,

mert elrekesztették valahol

az időmet, s csak a végső kulissza

nyitva félig alól,

hömpölygök, patak, perc beissza

sejtjeimet, s hoz naptiszta

tükröket, a sár sejtését: hogy a zsilip nyitja

ama egy pásztor s egy akol

testvériség, ama végső alól.

Búcsúzzak én is? Próbáljak jönni s menni

a pillanatig, amikor kivált,

ellentétébe átfordult a semmi,

a világ önmagába visszaállt,

akárhogy is, nem kezdek perlekedni,

se búcsúzkodni, se integetni,

magam magammal mit kezdjek vitát:

jó volt veled lenni és lehetni,

hát viszlát, viszlát napvilág-világ.

Hatalmas hegy te!

elfüggönyzött barlangodban

elbújnom olvasni

annyira jó volt,

szépen kérlek,

zöld lián-terítős

barna ebédlőasztal,

légy újra heggyé!

félelmes várfok,

meredélyed széléről

a hősi halálba

– új Dugovics Titusz –

annyiszor haltam meg egykor,

szépen kérlek,

hatalmas ebédlőszekrény te,

óriás várrá!

holdvilág-fényű

gyöngyvirágfény-tó!

Benned lámpaoltásig

angyalok laktak meg tárgyak:

az asztalhegy, a várfok,

ha magam megnézni

elébed álltam,

szépen kérlek,

két ajtós, fehér

fehérneműs szekrény,

villámrepedéses nagy tükörajtód

gyöngyvirágfényű tóvá!

Susogj, sustorogj,

csattogjon gyöngyvirág-tükrödben

a bútorok angyali szárnya!

És ti mind, kicsikék:

Székek, asztalok, sámlik,

ajtófélfák, ajtók, küszöbök,

kilincsek, kulcsok,

söprű és partvis,

fölmosórongy, vödör, szemétlapát

kinyitott ablak,

legyetek újra azzá:

Legyetek óriás újra!

Vagy álljatok arrébb magatoktól,

álljatok útjából el,

meg ne botoljon,

el ne zuhanjon,

össze ne törje magát

kicsi-gyermek anyám!

Boldog, ó, boldog éden-idő, amikor még azt hittem, a lélek

láng és fény, fény és láng, nem pőre égéstermék csupán,

s nem tudtam, hogy – örök gyehenna! – élő tűzre vettetve

él minden élő „harminchat fokos” pokla tüzében,

hogy ami fény volt – az a fölszálló füst lenge lázliliomja,

és ami vala láng – az korom és sár hamuhodása.

És mégis, amikor még hiányod tavában álltam,

és szétterpedt ujjaid közül az árvaság csorgott fejemre,

akkor lettem a te olthatatlan lángod, apám, a te eleven fényed,

mert magaddá kereszteltél halálod égő kezével,

s míg – árva, megneveződtem, meghasadt fölöttem az égbolt,

eleven szavak szálltak megszólalni a számra, szívemre:

„Hallgassatok el fák és füvek, földek és tengerek, íme

ez az én szerelmetes fiam, akiben nekem kedvem telik.”

Csoóri Sándornak

Kicsinél is kicsikébb voltam,

amikor egyszer Isten voltam.

Háború volt. Hegyek görögtek,

villámlottak és mennydörögtek

az Öreg-utcán.

Asztal alá bújtam,

a legyet néztem, fényben, félholtan

forgott a hátán körbe, körbe

Szárnyával löködte

magát, hogy fordulna már hasra,

s fölszálljon a fénybe. Szabadba.

De csak becsúszva a konyhát,

magát lökte arrébb és arrább,

s míg a világ recsegett, rengett,

sírása a lüktető csendet

fölverte, hogy hallani kellett

– kint is – ahogy sír magába

a szárnya, segítségező lába,

szem-mákszeme, míg, csak úgy csattant,

egy mozdulattal agyoncsaptam.

Aztán pár nap, s anyám kezében

húgom meghalt.

A pappincében,

a „bunker”-ban tífusz dúlt, s éppen

a kicsik közt.

És én végignéztem,

hogy fuldoklik, cikákol kéken,

lilán a csöppség.

S hogy vége lett, vége,

fuldokló anyámnak megígértem,

hogy apám majd hoz a frontról még egy

Lesz egy új. Másik.

Később a harangozó bácsi,

Herbst János átjött.

A húgom testét

egy Hitler-szalonnás dobozba tették,

egy marmelád-lekváros dobozba.

S mintha betlehem-barlang lett volna,

kivitték éjre az istállóba.

Jászolba, szalma közé tették,

hogy kisded-halottnak megszülessék.

Nem volt jószágunk.

a fagyos falak melengették.

Ha valami letérdelt elébe,

csak a létra féllábú léce.

Pásztorok, Három Királyok

helyett a kapa, csákány, ásó

hoztak neki – nem mirrhát, gyöngyet,

tömjént – fekete sötétségkönnyet.

Nem jött a betlehemi csillag.

Az égen fekete fények nyíttak,

mint kutyánk kint.

S mint anyám itt bent.

Sztálin-gyertyák lidérce libbent

az égre, s a fénylő jeladásra

nem angyali seregek szárnya,

katyusák zúgtak a világra.

Aztán reggel a napkeletnyi

csöndben nagy-gyorsan temetni

Meg-meggörnyedten

mentünk a kertek alatt. A földben,

a földön alvó varangyok: aknák,

gránátok közt tapogatták

lábaink az utat.

Laczó plébános

ment legelöl. Majd Herbst János,

anyám húgommal kezében,

és én. Belécsimpaszkodva, félve.

Néha el-elfütyült fölöttünk

egy-egy golyó.

Aztán föltűnt

a temetőnk, s a temetőben

a Fa-Krisztus, a földre lőve.

Hogy odaértünk – tán csak az emlék,

de fölkelt – és odaállt mellénk,

Messzibb, nagyra tátva

a háromfejű sárkány szája

lángol. A sárga földet fújja.

A Gallaiéknak is volt kishalottja,

s még másnak is.

Néztem a három gödröt,

ahogy földet hány, füvet köpköd,

ásítozik fogatlan szája.

Majd rákezdtek a Miatyánkra,

s a Kyriére… Értetlen szavakkal.

Én meg húgommal maradtan

egész kicsivé zsugorodtam.

Szárnyam lett, zizegő, hártya-szárnyam,

gömbszemem. A fagyott sárban

forogtam hátamon…

De hiába! Hiába! Hiába!

Forgott a fényes ég is fölöttem

én meg csak a ragacsos csöndben.

Aztán egyszerre csattant és csattant

a föld húgomon.

Én föntmaradtam.

Fönt. Lassan betelt a nincsen.

És azóta nem voltam Isten.

Kútunk, távolról

Amikor kútba néztem,

mindig a tengert láttam,

Gulivert Liliputban,

a perc-kötözte időt.

Mikor tükörbe néztem,

mindig apámat láttam,

évgyűrűimbe hulltan

az elörvényedőt.

Kutam, tükröm is nincsen.

Föld hullámzik bennem,

szaggatom – óceánember –

köteleim, a fényt.

Kút-távcsövét, az Isten

megfordít engem egyszer,

megnézi hogy lehettem

előbb, mint voltam én.

Üdvözlet a hazatérő Bartók Bélának

Széttépett föld,

százszor és százszor

száműzött ország,

a nagyvilágból

nem a nagyvilágot

szíve és szava,

ő lángol, napvilágol

a százszor és százszor

elárult országok

elárvult jövő-jaja,

a beszédhez a száj,

a dobogáshoz a szív,

az énekhez a tüdő maga,

jön az éghez a föld,

földhöz a fű,

fűhöz az ég maga,

a levegő, a szabadság magzata,

a szó, a fény, a nap,

hogy együtt szólana

az édes mostoha,

s a kitagadott haza

jön, hogy legyen élnünk,

jön, hogy legyen halnunk,

jön a haza haza.

Napvilágvándor, köszöntünk!

Legyünk örökre otthon

Anyanyelvem édes tengere vagy

Balázsaimnak

Nem akartam én más lenni: felnőtt

gyerekember, és költő, és magyar.

Pára-számról magyarul libben a felhő,

por-számon magyarul zizzen az avar.

Hogy magyarul nyí a kutya, s – épp most – a

macska is magyarul nyafog, magyarul nyerít

a ló, nől a fű, magyarul mossa

a futóhabfényű éj gigászi köveit.

Magyarul, s nekem: sárkeresztúriul!

– Ó, lelkembe lelkedzett szavak:

„Lazsnak, melence, csuport, szülike”.

Halhatatlan, te! Ne csitulj, ne csihulj!

Zengj, zúgj Kárpát-időknél hatalmasabb

emberanyanyelvem édes tengere.

Takáts Gyula születésnapjára

Ki tudja, hol van Drangalag?

A tejút vagy Becehegy fele?

Egyszer elfér egy hant alatt.

Másszor a nap holdlevele.

Egyik határa végtelen.

Mindig ott van, ahol megállsz,

s tűnődsz a szívverés-réseken.

Honnani ez a zuhogás?

Másik határa sincs sehol.

Az idő szív-változata.

Egy-egy somfa. Bodzabokor.

Hol fény, hol árny-corpuscula.

S ki lakja e földet, ami

egyszerre város és folyó?

Berzsenyi? Csokonai?

Homálynoki? Sanyi Manó?

A zene költözött ide,

Csu Fu, a lant és hang-hada:

venyige, kacor, tőtike,

gyalog- és hurulókapa,

toll és rajzszerszám. Fény, vonal,

szín és napmécses. Fény-irón.

S valami napszállat-zsivaly

ég és föld hullámaiból.

Bölcs Bátyám, te vagy Drangalag.

Te is lész örökös ura.

Ég óvja birodalmadat,

és Tégedet, Takáts Gyula.

Köszöntő helyett

Ágh Istvánnak

Még élünk, Pista, a szavak, a verssorok

örökké vándorolnak könyveinkben,

mint az életbe szerelmes atomok

remegnek boldog-kielégületlen,

húznak, mint a csillagnyálú csigák

ezüstcsíkot az éjre és hajunkba,

mint a selyemgubó-teret, belülről szövik át

fényükkel az időt, mit bebáboztunk magunknak,

csak, ha már nem leszünk, ha a galaktikák

szíve átlátszik rajtunk, és a föld alól

havazó hó lesz élet-eledelünk,

állnak meg szavaink, s veszik át,

szájunktól, ami többé nem mondható:

általa voltak, s mi általuk leszünk.

Mile Nedelkoszki sírása Nagy László halálán

Nyáron, a nyárban, a nyárra – vaséj –

fehérsótűzvész: lángol a mennyei bánya,

az ég eresztékeiről sós lé cseperészget –

Sírj, Erdély, sírj, édestestvéred halt meg!

Ne gondolj semmivel –

se a jajos fagyokkal, se a hóvésszel,

és azzal se már, hogyan haldokoltál földre döntve

a csontjaidban fúvó fagyoktól,

amikor nyáron, a nyárban, a nyárra – csontéj –

fehérsótűzvész: lángol a mennyei bánya,

az ég eresztékeiről sós lé cseperészget –

Sírj, Erdély, sírj, édestestvéred halt meg!

Pikával szívében született

valami segesvári síkon.

De se lópaták, se szúrt sebek.

Élni csak azért született,

hogy az élő halálban bízzon.

De rét lesz-e a lepedő,

ha nem vér: verejték-Szamos.

És elrejt-e, menekülő,

a kukoricás-levegő,

ha csak tüdődtől iszamos.

Dsida Jenő, én értelek.

Minden dobbanásszavad

enyém. Megérintettelek:

ujjam begyén a te teled

tündérei villámlanak.

Nemsoká már színről színre.

Én elkezdem, s te folytatod:

„A fűzfa behajlik a vízbe”,

és száll a szó szívről szívre,

s a Léthe lábunknál locsog.

„Zuhanások”

Hervay Gizinek,
ide- és odaátra

Mért titkoltad, mikor kő, hold is tudta,

nincs gravitációd: élsz, zuhansz fölfele.

Mélységes mély, nem a múlt, a jövő kútja,

s nem a tegnapba, a holnapba halsz bele.

Zayzon Béla emlékének

… Hová? Hová? Vén Föld, Öregapó?

Be akarod tán fogni a napot,

azért lóbálod likas kalapod,

a kilukadt eget kezedben? – Hahó! Hahó!

Ott ragyog most megszökött méhrajod

a nap, a kerítés tövinél

fölhabzó spireácska tetején,

ott sugarazik, sárgáll, ott bozsog,

tolakszik, tolong a gömbbé-zsugorodott

nap-életözön, s úgy vakít, úgy ragyog,

mintha maga volna minden élet-magod:

a te minden megszökött éjjeled, s nappalod.

Azóta, Apó, sugár vagy magad is,

befogott, befogadt a nagy kaptár-temető,

a sepsibesenyői napvilág-tekenő,

ott dagasztódnak napsejt-hamvaid

apád, anyád porával, s játszópajtásaid

élő jajával egybe, s a hajdani szeretők

havasi esztenákból lebegő

gömbvillám nyarával;

Ó, lesz-e erő

föltámasztani kopjafa-logikád:

a kiduvadt négy égtáj, földed feliratát:

„Uzoni Zayzon család”;

Kimosolyodik-e, mint a kisülő

kenyér, napvilágsírodból a jó idő?!

Szavak a palatáblán

…És beírtalak Benneteket a tenger fövenyébe,

téged is napvilág szolgálólánya,

árva Babics Mária, nagyanya,

és téged is vízkérincsélő, égkoldus

Joó Sándor nagyapám,

és téged is csillagpalatáblás tanító,

néhai Bella István apám,

búza vagy kóró

az ukrán humuszban talán,

és téged is háborúnapszámos,

halál-csépelő élet,

Joó Sarolta anyám,

és titeket is Bellák, Balások, Piliárok

és titeket is, szeretteim:

MáriaMárta, Áni Máni és Tüske,

MagdolnaMárta és Balázs,

és titeket is Dömdödömszívű dobogások,

napsugárfészkű Pistinke-cinkék,

Bilincs-Bilintke, Tihamér és János,

és mind, kikről csak ennyit:

szerelmek, szeretők, barátok, barátság.

És tégeteket is, édeseim,

kikről csak azt tudom,

kisujjam görbülete vagytok,

összepöndörödő hajszálaim vagytok,

a hajam és szemem színe vagytok,

kaszává görbülő

ölelésem vagytok.

Így lássatok hát, ha látni akartok:

ég és föld között,

szemközt a végtelennel

egy kisember áll,

lábával jeleket ír a porba:

a sarka a pont, a vonás,

a talpa a vessző.

És a vak Homérosz, a tenger

elejti lantját, az időt,

ki-kinyúl minden kezével,

s hullám ujjbegyével

hangosan elolvassa,

elmormolja és elmorzsolja mind.

Hódolat W. S. mesternek

Ember-idős vagyok

Ember-idős vagyok. A világhoz képest

semmi-éves. Bár világszor öregebb

minden, mint én, nem szomjas, nem éhes,

nem öl, nem él. Van. De csak én lehetek.

Csak ne kéne havon ébrednem egyszer,

széthasgatott fehérekben, fagyok.

De egyszerre ring bölcsőm a veremmel,

és fénysötétben vacogom: vagyok.

Karácsonyi levlap Weöres Sándor kórházi ágyához

Hát számodra sincs Sándor, irgalom!

Se holdfűszálon hintó-csigabiga,

se csillagrücskös, őshüllő Tejút!

Lomhán pilledsz milliárd év-alom

szalma fényén, Betlehem. Az elaludt

percüstökös nem vesz pille szárnyaira.

Csak az a fehér kórházi ágy üget

alattad. Bicegő, táltos nyihaha.

A sárgaházban sír egy gyerekszoba.

A csecsemők bezárják öklüket:

Ejtőernyőöröklét Pitypangbóbita,

ujjaik bimbó selymében szenderedsz.

Halandó s halhatatlanra hasadt földi ég,

atomjaid közt ha örök-tündököl,

ahogy széttört tükörből a nap, százféleképp

szólítasz. Föld vagy! Fény! Gyermekláncfűököl.

És úgy leszesz a Földink, égiképp,

hogy hozzánk halandódsz, meg mégse ölsz.

Hát hadd legyen ma lucfenyőnk igéd.

Szeretet-fényfánk a minden és soha.

Hol világaid verssor gyertyája ég,

gyermekmosoly minden ősbűnprotuberancia.

Nem a Lángpallos veszejti el a vészt, de Psychéd:

az őszi éjben izzó galagonya.

És szólt a szó

És szólt a hegy:

– Ha alvó kő leszek,

hogy felébredjek,

kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:

– Ha már nappal leszek,

hogy megvirradjak, szemed

S a csillag szólt:

– Ha már csak fény leszek,

szemhéjad alá, látni

És szólt a tó:

– Ha tűz gyöngye leszek,

egy fűszál sóhajában

És szólt a szó:

– Ha kucorgó fény leszek,

a szájad szélén, hogy megláss,

egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Egy kakasnak órája

Egy kakasnak órája

elromlott az órája.

Most egy kakasóramestert

hívna, dehát sehol sem lel.

Hát a kakasórajavszert

hívja, s kér egy óramajsztert,

de egy hang nyeglén így nyekken:

„Majd holnapután kiskedden.”

Másutt meg egy más azt mondja:

„Menj a kutyagumiboltba!”

Ott „aszongyák” az órára,

„kutyagumi az orrára.”

Már a toronyóraboltba

menne, hogyha ilyen volna,

már maga fúrná, faragná,

földhöz csapná, abriktolná,

de ahogy mozdít valamit

a kakasóra fölvisít,

most meg ugat és miákol,

és – rettenet! – kotkodákol.

Még el se ütötte: „éjfél”,

álmában kukorít: „Dél, dél!”

Hajnalban hátára fekve

kukorékol: „Este! Este!”

Közben kint zörög, zakatol,

majd elszabadul a pokol…

Kizökken az idő, senki

se tudja helyére tenni.

Az emberek szaladgálnak,

összevissza járnak gyárak.

A FŐIDŐ HIVATALban

hétfőn kedd, szerdán szombat van.

Reggel este. Délben nyitnak

mindenek. Megbolondítnak

mindenkit: még nem is vásálsz,

már azt hallod: zárás! zárás!

Ebédszünet. Dél van, dél, dél!

Pedig órádon épp éjfél.

Nyár. Aratás. Nyári zápor:

ki se látsz a havazásból.

Jégvirágos nyitott ablak

mögül nézed, hogy aratnak.

Hóban hóesést kaszálnak,

dőlnek a havas hószálak,

szállnak recsegve-ropogva

jégbúzamag kalászukba.

Most meglódul, megcsikordul

az egész Föld, és megfordul.

Afrikában fejre esnek

a feketék, s kifehérednek.

A rézbőrű indiánok

sápadt bőrű lordok, cárok,

itt meg – nézzél csak magadra –

ez fekete, az meg barna –

ha meg elkezdsz kacsintani

– szakasztott, mint egy kínai.

De most! Mi ez? Uramfia!

Egy álkakas haramia:

egy tyúk battyog a toronyba,

nagy gőgösen karattyolva.

Úgy köszörüli a torkát

mint egy toronykakas-órát.

Hangot is ad: kottkoti-kú!

Kot-kotty, kot-kotty, kottykorikú!

Hát nem látják, hát nem hallják

ál-tollait, vánnyadt hangját?!

Kottkotikú – kottkotikí –

le kell elébb fordítani.

Akkor se lesz kikeleti

kukurikú, kikirikí!

Akkor se lesz más: kotkodács!

Minden napra egy-egy tojás.

Sose lesz rend a világon!

De jó is, hogy mindez álom.

Echó a Nagy Fal előtt

– Tengerszem!

– Mert ember vagyok,

egyetlenegyszer.

– Egyszer és

– Te sem vagy tenger.

– Bátyám, ha fölissza

hangod: gyere vissza!

Emberszem leszel, ember,

s nem halandó-ezerszer

A világ születése

Megcsobban a láng.

Kavics hull a tóba.

Elkezd lenni a lenni.

És a fény árnyai,

a semmibe gyűrűző

fölgyűrődnek remegni

A gyerek lehajol újra,

és csillagot lel az ujja.

Körkörös karikák.

Minden mintha mozdulna:

önmagán áttolulva,

előtt és után tolva,

átbucskázva, áthullva,

önmagába átbukva

tolja, tolja és tolja

az első molekulát.

Láng csobban, ég ég újra.

Születik a világ.

Egy hindu szoborra

Lángon lovagoló,

lovon lángolódó,

két fejű pár

összegabalyodva,

egymásba-robogva,

jéggel-sarkantyúzva,

éggel kardlapozva,

nappal gyilkolódva,

holddal föltámasztva

fölibe száll.

Szállj, szállj, szállj,

soha el ne szállj,

táltos paripám,

szárnyas paripám!

És elébb megfeketedtek a vizek.

A fönt szálló szárnyas esők, és a

lenti, lábujjhegyen járó harmat.

Majd elapadtanak mindenek:

A kutakból kígyó patakzott,

a tenger és óceán, mint döglődő,

öngyilkos bálna hevert

önmaga kiszáradt partján.

És egyszercsak kigyúlt az ég.

A levegő, a föld levele,

mint égő irkalap,

megcsavarodott maga körül,

s az elvékonyult, hamuszínű hártyán

feketén és vörösen világítva,

mint az írás,

az öt világrész.

De már nem volt, ki pápaszemét

– az idő végtelennyolcasát –

előre buktatva orrán

elolvassa, Isten.

Csak analfabéta bolygók,

közömbös űrök.

ekkor egy farkas elsírta magát:

kibuggyanó könnye volt

az egyetlen tiszta

Balszeméből lassan kigördült a föld.

Jobbszeméből kigördült az ég.

Hódolat W. S. mesternek

„Csíja, csicsíja, rózsa,

csicsíja, mályva.”

Hej, a zöld mezőben

mi csacsog, ki csacsog,

száz láng-igen, tűz-nem:

pipacsok, pipacsok.

Mint zászló-fútt fölhő,

lobognak, lobbognak,

táltos május-bölcső

bólognak, bólongnak.

Tűznyelő tél issza

a lángot, a lángot,

úgy okádja vissza

a virág-világot.

Zöld mező a szája,

a torka tánc-havas,

úgy köpi világra

a virágszavakat.

Száz tűz-bölcső lángol:

pipacs közepibe

reng, ring Weöres Sándor:

tél-porzó, nyár-bibe.

Benne meg a világ ring,

mindenség és Tejút,

Csung Kuo, France Micrájim,

Buddha és Jézus-út.

Térdig kopott a lábuk,

a Föld, a Hold, a Nap,

jönnek Három Királyok,

hogy hódolhassanak.

Jóságot hoz a Föld,

a Nap tüzes tejet,

Hold-tülök tündököl

tükör-szemhéj megett.

„Ó, ha én ott lehetnék

– szól a szó, fölragyog –,

homlokára terelnék

üstököst, csillagot”,

„Betlehemi pásztor

lennék, nem kankalin.”

„Én lehelném a jászolt”

– rí egy pintypang-bari.

Nézi az isten, nézi

– arca perc-sivatag –,

hogy fér el, nem érti,

csepp bölcsőben a nagy,

csöpp világban az ember,

emberben a világ,

a könnycseppben a tenger,

Tejút-molekulák.

Nézi W. S. az istent,

és mosolyog nagyon,

tavaszt fintorog, tüsszent,

csudákat csudakol,

balkezében a nincsen,

jobban a van-világ:

úgy teremti a mindent:

mint a minden magát.

Játszom Istennel s ő velem

Hogy didereg a hó

Hogy didereg a hó, s a hóban

az eszméletlen fehér.

Mintha hullana a valótlan:

sárgaráncú gyerektenyér;

rézpénz a szemre, szeptemberlevél.

Hogy didereg a tó, s a tóban

a fehér ráncai.

Mint egy kihűlő fény elaluvóban,

nem akar látszani

másnak, mint ami.

Hogy didereg a jó, s a jóban

az, ami emberi.

Mint egy eltévedt űrhajó,

ahogy a Föld, e Trójai Faló

velünk: foglyaival

a végtelent szeli.

Árnyjáték halandóknak

Tegnap volt ma, vagy ma lesz tegnap?

Ma van holnapelőtt?

Mint Idő, kit mozgása elhagy,

állok magam előtt.

Végtelen voltam? Változatlan?

…hatatlan, mint az Úr?

Most minden napom száz alakban.

Születik, ami múl.

Föld lennék? Elmállani szállnék?

Ha a Föld is, nem én.

Árnymozi: öröklét játék

a hold ember-felén.

A fényeket mindég szerettem.

Gyöngéd gyíkjai az égnek.

Egyszer egyet kezembe vettem.

Fénye eltört. Bennem sötét lett.

Árnyteremtmény, azóta félek.

Napom gyűrött, éjem vetetlen.

És úgy fekszem önnön-kezemben,

ahogy lélegzetemben a lélek.

Nyolc sor meg egy

A fényeket mindég szerettem.

Gyöngéd gyíkjai az égnek.

Egyszer egyet kezembe vettem.

De kettétört. Bennem sötét lett.

Fényteremtmény, azóta félek.

Nappalom éj, eltemetetlen.

Csak árny és árny. Egyre és egyre.

És úgy fekszem gyilok-kezemben

ahogy lélegzetében a lélek.

Először kettő voltam

Először kettő voltam,

azután lettem egy,

de egyedül csak fél,

majd lettem ketten egy,

végül por, fény alakban

egész magam maradtan

lettem ezerszer, ezerszer, ezerszer

ezerszer egyszer-egy.

igazolom, hogy élek.

Bevallom, hogy vagyok,

és egyszer: – voltam.

De élek: beszélek.

Ha nem szólhatok,

mindig meghalok.

Wack Gergőnek, cserébe és szeretettel

Minden gyerek tudja,

hogy a számokkal

egyszerűsíteni

Na és a szavakkal?

Itt van például

részben-részben inni,

részben-részben magát

álomvilágba vinni

egy kicsi kucsma.

Ő talán részeges?

Egyszerűsítsünk!

Csak részben-részben.

csak részleges,

Szervác mester mondja:

Vagy ott van az a

S az a beborozó

Egyszerűsítsünk!

Aki borosan orgonál

Itt van például

az a híres művész,

a neves orgonista,

ha borozna néha,

lehetne belőle is szópélda

– mondjuk –

„fusson, akinek nincs bora!”

S ha egy sörivó orgonál,

Egyszerűsítsünk!

de sörgönél!

De elég is mára!

És aki rájön a megoldásra,

írja a legelső

kocsma falára!

Vers arról, van-e kiwi?

Van. Csak nem az isten,

Lávázávár Evervivin

Ó-újévi vers

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek,

s tudod, hogy tudom, szeretsz,

már nem a csillagok közt kereslek,

de ott, ahol lehetsz,

konyhában, ágyban – nem holdfényparton

de ott, hol megjöhetsz,

mégis, egyetlen csodámnak tartom,

hogy szeretlek és szeretsz.

Társ-életemnek

Havazik a fény – mondhatok-e

többet születésről, halálról?

A fény havazik – mondhatok-e

bármit a bennem telelő nyárról?

Telel a dél – forgathatom

bárhogy a szót – annyit tesz: ének.

A tél delel – s én behavazom

visszhangtükrömet; sóhajlok: élek.

Majd ha így mondjuk: „Ó,

elfordult a föld, aludj,

Édesem, este van…”

Majd ha az Ő-bolygó

Én lesz ugyanúgy,

mint minden naprendszer-magam.

Majd, ha úgy hajaz a

mindenség minden énre,

ahogy a közös égre

a közösség-fény kihajt.

Majd, ha a majd nem ama

Holnap menny-üdvössége,

de a Ma most-igéje…

Ó, majd ha… Jaj, ha majd…

Karácsonyesti vers

Istennel játszom. Már mióta

játszik az Isten velem.

Karácsony este van. Ezer év óta.

Ülünk egy csöndes szegleten

valamelyik világ zugában.

Játszom Istennel s ő velem.

Csillagok, játékvonatok

futnak közöttünk, körbe-körbe.

A halál áll és szalutál.

Vén bakter, háborúkkal megtömte

föld-csibukját, s most nem pipál.

Áll a halál és szalutál.

Talán most kéne neki szólni.

De szívem szúr. Torkom szorul.

Adja vissza! De a szám néma:

halálul, se gyerekkorul

nem tudok. Nincs csoda-morféma.

Torkom szúr. Szívem szorul.

Minthacsak értene, megmozdul

Isten. A végtelen hiány.

A világűr helyébe a nincsen

valami mássá visszaáll.

Katonaköpenytejút, s egy szó.

Fekete luk a homlokán.

Közben az idő zuhog zölden.

Karácsony van. Mint valaha.

De valami szívemben csörren.

Ránézek. És már sehova.

Előttem, mögöttem, köröttem

felemelt karral áll a fa.

Doleo, ergo ero

Itt vagyok, itt. A fönti jégre

– párámra – ráírok valamit

– fényt? kéjt? és éjt? – hogy mivégre

más minden minden, mint ami.

Hogy mindenki mássága pokla,

ha nem tenger és nem virág.

Ha nem halnék meg egyszer, elfogyna

lábatok alól a világ.

Történek hát. Halálzom dolgom.

Hizlalom holnapom tovább.

Bilincs-szememmel elorzom

a gyermekláncfű mosolyát:

Tél jön. Téltank. S az ember árva:

hó, jég lánctalpa hengerül

szájra, szóra. A lény – hiába! –

szeretne legalább legbelül

lenni: a föld vakablakába,

az éjre leheli az eget.

Jégvirágkarc nől jégvirágra.

Doleo, ergo ero: leszek.

Egyesegyedül a félhomályban.

Rádió-hangverseny. Egyenes

adás. Bach. Szólószonáta.

Hirtelen megrezzenek, hátra

kapom a fejem: miféle nesz ez?

Valaki aprót köhint a hátam

Vajon ki lehetett?

Testemen kívül hallom szívemet.

Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! –

Csak a zene jár, a némaság virágórája.

De a szoba nem akar kiszínesedni.

Majd mint villám: a hangverseny árnya:

ott, akkor köhögött az, aki bárha

van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz

és mégis, örökké így fog megjelenni,

Úristen! De nehéz is, ami nincs,

örökre észrevenni.

Mint Krisztus sebébe Tamás ujja,

mállad a tükörbe a fény.

Mélyül, mintha rög-kútba hullna,

vagy a világűrbe hatolna,

és mégis, még meg se karistolja

se odaát, se a felszínén.

Játszik visszáján és színén,

búzaszem-pupilla peremén,

világűr-kútkáván az én.

Mintha mi lesz, visszahajolna

a voltba, csobban a jövő múltja:

a jelen, önárnya peremén

átbucskázva kirajzolja

önmaga árnyát a fény.

A napvilágot a költemény.

És csobog a föld. A fekete fény.

Visszhang vagyok,

– csak akkor szólok vissza,

ha megszólítotok,

szívhang vagyok,

– csak azt dobogom vissza,

amit ti mondotok,

hangszív vagyok,

– hangom a Föld beissza,

s ha leszek, a ti hangotok.

Kilóg a lába a halottnak.

A halottnak kilóg a lába.

Meztelen talpú halottak

mennek egy más világba.

Nem mozdulnak mégse. Halottak.

Mennek egy más világba.

Kilóg a lába a halottnak.

A halottnak kilóg a lába.

És elkezdődött egyszer a dobogás

valami valótlanban valahol,

elkezdődött az élő és csuda-holt

világ s a világon kívüli zuhogás.

Elkezdődött, hogy rajtam kívül éltem,

még önmagam előtt, apám s anyám előtt.

Fényvonalzók zurrogtatták a levegőt

a körbeforgó kölyök-tükrök kezében.

És elkezdődtem én is, mintha

a naprendszer dobogna atomjaimban,

szívhangom fény-dobaj, s a két szemem

mintha a nap és a hold csónakja lenne,

a halál és halhatatlanság evezne

valami kiolthatatlan tengeren.

Már balszemem megbilincselte

mély karikával a halál.

A jobb szemem nincs még bilincsben:

letartóztatására vár.

Ki eddig bűntársam volt, a testem,

most tanú: vádol és megítél,

eleven koncepciós perben

vall rám mind, aki velem él.

Rám vall a tüdőm és májam,

a szívem – hebeg és habog –

összefüggés nélkül darálja

azt az egyetlen mondatot.

Pedig a bűnöm annyi: élek.

S az egész itt komédia.

Idő óta kész az ítélet.

És se isten-, se emberfia.

Csak földtömlöc. Földmagánzárka.

A féreg és gyökér-verem.

Szerelem: mindenségbárka,

te vígy át a végső vízen.

Elrejtettem arcomat,

mert meghalnom nem szabad,

mert meghalnom nem szabad, nem,

az arcomat elrejtettem,

mert nem szabad meghalnom,

elrejtettem az arcom,

talán, talán meg nem talál,

rám nem talál, meg nem tanál.

Mint a gyerek, behúnyott

szemhéjam mögé elbújok,

hisz, ha a szemem becsukom,

a félvilágot becsapom,

mert ha mindkét szemem csukott,

azt hiszik, hogy nem is vagyok,

mert nem látnak, mert nem vagyok,

meghalni meg se halhatok,

csak vagyok, vagyok, vagyok, vagyok,

vagyok, vagyok, vagyok, vagyok.

Lecsukni szempillám elég

rám csukódik rögtön az ég,

rám csukódik rögtön a föld,

a dél-, s a délutángöröngy,

reggel- és este-rögök

villámlanak pillám mögött,

úgy mennydörgetik mellemet,

mint a koporsófödelet.

A szék, asztal, szekrény alá

elbújtam én akárhová,

akárhová, az én alá,

az én alá, a gén alá,

a hold, a nap árnya alá,

az évszakok szárnya alá,

hátha így meg nem talál,

hátha így rám nem tanál,

talán, talán, talán, talán,

talán, talán, talán, talán.

Most már fölveszem arcomat

mert már meghalnom szabad,

apám, anyám megengedik,

hogy meghaljak én is kicsit,

hogy meghaljak, mint a nagyok,

játszhassam azt, hogy meghalok,

hogy meghalok, mert már vagyok,

vagyok, vagyok, vagyok, vagyok.

Csönd és szó

Enszer ennedik évem elején

Enszer ennedik évem elején

úgy süt a hó, hogy elolvad a nap,

bár nincs is hó, s az égi televény

közepén nap sincs, a sötétség jegén

csak az ég kék lékei hullámlanak,

csak sár és köd és januársalak:

a fázás vacog a világ tenyerén.

Ki emeli föl mégis a kezét,

ki tartja föl magasra a napot,

ki nyitja föl szempilláját, a fényt,

hogy a sírás alól is kiragyog,

a szó, a szó, az emberinem remény,

az él, beszél, eteti a dacot:

hogy kisül egyszer a napvilág-kenyér,

és annak, aki vetett s aratott.

Egy TV-híradó nyomán

Míly könnyed kéjjel libben a tank,

tánca egy gárdatisztcsizma bája,

– hangolnak a holtak, hantol a hant –

walczeroz minden oroszok cárja.

Megrebben a fácska. Dehogy akart

íly deli tánccal menni a táncba.

Dürrög, vörösül, tipeg a tank,

figuráz élő gödröt a sárba.

Ural-utcabál. Habzik a hang.

Géppisztolygirland. Fény-maszkaráda.

Páncél bizsereg. Emlékszik a tank

csárdásra, polkára, mazurkára.

Elleng a fácska. Állong a tank.

Lomb- és fénycsupasz csönd némasága.

Reflektor-konfetti hull az alant

rugdalódzó nadrágra, kabátra.

Míly könnyed kéjjel libben a tank.

Tánca egy gárdatiszt csizmasága.

Hallgatnak a holtak, hallgat a hant.

Walczeroz minden oroszok cárja.

Úristen, kik ezek, kik ezek?

Ezek a fényszörnyetegek?

Ezek a földszörnyetegek?

Nem szárnyak! Lábak, kezek, szemek.

Ezek az, ezek az emberek?

Ezek az, ezek az emberek.

Úristen, ki vagyok, mi vagyok?

Ugyanaz, ugyanaz vagyok.

Földből nőtt fekete fény vagyok,

fényből szőtt fekete árny vagyok,

Nem szárny, kéz, láb és szem vagyok,

ugyanaz, ugyanaz vagyok.

Mégis, mi ragyog, mi ragyog

bennem, ha nem a ti arcotok,

a ti arcotok és hangotok,

hogy bár hamu, föld vagyok:

belül verdeső láng emel.

Belül lángoló ég emel.

Élet-albérlet

Kiadták nekünk albérletbe az áldott

munkát és az imádott szerelmet,

hogy csináljunk gyereket, s csináljunk,

nem a semmiből, az újból új világot.

És elvették szűzességünket, de életet

nem adtak helyette, csak kikapart

szerelmeket, elvetélt nappalt és éjjelt,

ál-terhességet, ál-szülést, ál-halált.

És kutyák vonyítottak az ablak alatt. Kutyák?

Vérebek a hajnal alatt, a nyüszítés

bekúszott a fény repedésén, odabútt az ágyba, az

ember lába alá, s a reggel csupa árny-szőr és napcsiganyál.

És mégis: nem a kitüzesedett vaskályha, de te

világítottál egész éjjel, amikor nappalod ledobva

fölizzottál szűk cellánk mélyén, a vaságy

hajnalig sikított, mormogott, jajogott gyönyörűségeink alatt.

És most én vagyok a kiebrudalt munka, aki

munkára vár, s nem kínra, kínpadra termett, ahogy a neve mondja,

te meg a kifosztott szerelem arca vagy, gyönyörűm,

és tudom, nem élünk soha-soha többé.

És mégis, ha a jövőből hozzám hajol az emberi szabadság,

s megkérdi iker nyelvünkön, mi éltetett, amíg éltem,

makogó számítógépjeleimmel ezt mondom néki:

Munka és szerelem. Munka és szerelem.

Székely Dózsa György tűnődése Cegléd előtt

Hiányom vagy jövő, mert egyre messzebb

vélt győzelmeiden csak vesztek,

s vesztem magam,

csak nézem, hogy készül

idült oltárképen a szent hecc:

az igaz hamisan.

Jövőm, hiányzol! Hiába tudatollak,

akár a túlvilág

is lehetnél. Hiába magollak,

mondlak, mint a diák.

S nem mindegy-e, elholnapodó Holnap,

hogy messzidő mennyedbe majd kik tolulnak?

Latrok? Jók? Unokák?

Hitetik: a Holnap harsonái szólnak.

Pedig csak a gyomor

s az agy kordul akkorát, hogy beléfintorulnak

új papság, s protokoll,

hisz’ nem illendő tudni – ó, mi nyomorultak! –

hogy kínunkból, léthangjainkból hogy foganhat:

s új villasor.

És előjog a fényre… Ó, idegördül az ég,

százezer lándzsahegye

villog, csillagok kovácstüze ég;

mintha kaszákat egyenesítene,

kikalapálja a holdfényt a messzeség.

Kél már a holnapok holnapja-menedék,

a nap: a reggelek reggele.

Fölkél-e vajon? Ó, lesz-e holnap holnap?

Vagy mint véres szigony

vágódik szívembe az első napcsóva,

hogy elönt a vér és iszony,

s mint Krisztus szomját az ecettel teli spongya

ama izsópon, Jövendő-szomjam a Holnap nem

mert izzó halált iszom?!

A nap kél-e fel? Vagy izzó vastrónus

világít fehéren, s azon

én, eleven jövőt lobbanó hús,

én élek, s uralkodom,

a kín a koronám, és ugar a jogarom?

Mégis: enyém minden jövőt jussoló juss!

Hát tűnj el, tűnődés! Izzó látomás – huss!

Süss fel, Nap! Fényes Nap! Légy

kardom és sisakom!

A gyerek megjegyez mindent, átlát

minden mondaton, minden szószitán.

Ha hadiárva volt, csinál békeárvát:

elválik, iszik, él, el-exitál.

Így nyomtatódnak arc helyett ábrák.

Nap helyett fényálca, s legkivált

tegnap-ma-holnap idő. Ámbár

forog a Föld. Nappalra éj szitál.

Az eredendő bűn él? Az ős-énnek

lánc-magfúziója? „A halált emészted

arcod verítékével?” Tovább és tovább.

A gyerek szeme kés. Az egek égnek.

Felkiáltójel-füst. Szállj föl, Káin-ének,

te légy jó e vak csillagon legalább!

Szolid kérelem

Bocsáss meg nékem, Ecetfa, te drága,

hogy a tévében

annyira bután és ostobán

annyi ember előtt

akácnak neveztelek!

Pedig csodafa vagy te,

amaz uraktól levetett,

úri göncökbe öltözött

egykori öreg bérház,

s a szűk, kölcsönöltönyben feszengő

Nagymező utcai udvarán.

Pedig összetéveszthetetlen a sorsod,

árva proletárfa,

elhagyott asszonyok

gyerekükkel egyedül küszködő

félárva rokon, te!

Téesz elől menekülő

szabolcsi segédmunkás

röghöz kötött ikertestvére, te!

Albérletről albérletre hányódók,

udvari szobakonyhák

– WC hátul a lépcső mellett –

tükörmása, te!

És mégis, mily sudaras vagy!

Mily sugaras lettél!

Milyen magasra nőttél!

Túl három emeleten, szinte az égig.

Törzsed, mint a tömbházmesterné dereka,

ágaid, mint a szálfa.

Leveleid, nyár-szilveszteri konfettik,

késes tükrök, villogva libegnek.

És mintha gyökereid

tartanák össze

föld alatt kinyitott tenyered

tartana minket.

Tettél te annyi jót,

adtál – levélszádból – levegőt

nekünk, levegőtleneknek;

A száddal, tüdőddel, leveleiddel

elittad előlünk

a bűzt, a port, az éjt.

Enyhet is adtál, ha kellett.

Hányszor legyezted

elefántnagy füleiddel

az izzadt öregeket,

És az ég madarai!

Hány és hány alkalmi vendég!

Mennyi ágyrajáró vándormadár,

ideiglenes albérlő: stiglic, csíz,

arany máringó-Köbcsi,

s az állandó lakók:

galambok, rigók, gerlék.

Azok a vén varjú-veszekedések!

Veréb-tereferék.

Hány és hány nappal tornászott ágaidon.

Mennyi kölyök-reggel mászott föl rád,

mennyi eltépett gatyájú dél.

Hát bocsáss meg nékem,

igyunk rá egyet a napból, az égből

vagy a lecsorgó őszi esőből,

s ha egyszer kérdenének felőlem,

mondd azt előbb, igen, ismertem ilyest,

itt élt valaha, itt járt,

új ház, II. emelet,

jobbra a folyosó végén,

s ha még kérdik, mondd meg, mondd meg,

mondd meg Nékik a nevem.

Csak nézem, hogy mállik az utca.

S a lélek. Az embervakolat.

Krisztus sebébe Tamás ujja:

mélyed a falba egy-egy ki-tudja-

ki-húzta géppisztolysorozat.

Negyvennégy? Negyvenöt? Ki múltja?

56-os ujjlenyomat?

Nem tömbtatarozott házak.

Se lelkek. Nincs jövő-belég

a holnapra. Egy kisiskolásnak

különórát tart a szemét

esztétikából; azt magyarázza

húgykígyó, emberi ürülék,

kapualj fogatlan szája,

milyen szép szép is a szép.

Egy kuka tart bevezetést

a köznapi filozófiába.

Most ontják ki épp a belét.

Nem a Holnap, a Másnap Kovácsa,

két alkoholista kotorássza,

vallatja kuka-velejét,

kuka-bendőjét. Hátha! Hátha!

De nincs üres üveg elég.

Csak pár pakundekli, újság, száraz

kenyér az álombetét.

Kiürült a holnap tárháza.

És két forint mire elég?

Ha ide jöttél, itt maradsz.

Arra telt ennyi éven át,

hogy megéld málladásodat,

és elfelejts minden csodát.

Most hugyozza össze magát

fényes nappal az utcán a nap.

Bambán inog. Maga alatt

csurgó, csatakzó patak,

csorog sárgán a napvilág,

végig folyik combja tövén,

lábaszárán, cipője hegyén,

s fölhabzik az utca kövén.

Csorog a csatornába a fény.

Hát ide jöttél. Sehova.

De kérdezd meg legalább a fát,

az utcafát. Napláng a kova?

Visszakapja-e valaha

szabad növése sudarát?

Nappali napjai sorát?

Lesz-e hajtása, homloka,

lesz-e levele, lombhona,

ékesíti égkorona

fölszabadítható fiát?

És írd ki a falra válaszát,

S ha nem, legalább

állj meg, és légy magad a fa!

Gyökerezz át a köveken,

s míg körötted ömlik a szenny,

vér, sár, mocsok, nap: fénytelen,

borítsd be emberlomb csillaga

gyökereiddel odalenn,

csillaglomboddal odafenn

ezt a nappali éjszakát!

Székely Dózsa György imája

Íme, lángol a trón, láncon, láncon az ország,

láncot ellik a láng, hol a lélek kihal,

íme a koronám, magát a napot hozzák

világ elemésztő robbanásaival.

Mi volt az én vétkem? Új és ifjú ország!

Szabad pór és polgár szülte Holnap-Haza!

Ó, hajnalléptű lány! Jövő-fényű orcák!

Koronás homlokom a holnap iszonya.

Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,

meggyötört testemet mikor fölnégyelik,

nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,

múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.

Szögezzétek csak ki Budavár kapujára

és Pestre két karom, kard és kenyér az ott,

Gyulafehérvárra s Váradra két lábam,

Szegedre koponyám – a jövő én vagyok.

Írmagunk se marad, te vaksi toportyán,

ordas Werbőczy, te és te, gyihos gyaur,

Szapolyai János, ha ránk tör az oszmán,

s nem nől ki a karom a vér és mész alól.

Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,

meggyötört testemet mikor fölnégyelik,

nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,

múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.

De élek: beszélek, én, Székely Dózsa György,

magyar Krisztuskirály, jövő-fejedelem,

e forradalmakban megszentelt magyar föld

szabad jövendőjét újra elrendelem.

Ímé: nyerít a láng, trónom elragadják,

mint Illés szekerét a kozmosz csikai,

haza szállok, haza, lángom bebalzsamozzák

Erdély-szülőföldem izzó havasai.

Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,

meggyötört testemet mikor fölnégyelik,

nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,

múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.

Ó, uram, ki testünk föleteted földdel,

ordas kanok közé beesett csecsemőt,

ki most undorító bendőjükbe földelsz,

mért falatsz föl engem, ehetetlen jövőt?

Akadjon torkukon a tüdőm, a májam,

köpjék ki a szemem, hányják ki sok szavam,

s mert bűnösök vagyunk mi mind, mindahányan,

irgalmazz Nekik is, s végy magadhoz, Uram!

Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,

meggyötört testemet mikor fölnégyelik,

nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,

múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.

Csönd és szó

Tankok, tömeggyilkosok nyomában

mindig megy egy – ki tudja ki:

áldozat? bűnös? – csöndje és árnya,

hogy megjegyezze, s majd mondja ki

azt, ami történt, ami volt.

S bár nem lesz soha élő a holt,

hogy volt, el fogja mondani.

Igen, a csönd vagyok, s ha voltam

volna valaha is más, nem én!

Nem én lélegeztem, daloltam.

Ahogy lóg szögesdróton a fény

buborék-lék száll a jég alól.

Ahogy egy siketnéma dalol

egy bombatölcsér peremén.

Arccal a földnek

Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,

Órám tisztességes, csak légyen utolsó.

Akár farkas, akár emésszen meg a holló:

Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.

(Zrínyi Miklós)

Arccal a földnek, ahogy éltem,

élek, élő, a föld alatt,

fekete kátránypapír-éjben,

hol nem megy le, s nem kel fel a nap,

mert ragyog örökkön örökké

földdel teli szívem helyén

napvilág-hallhatatlan rögökké

fényesedett ember-remény,

fejjel lefelé nőnek, égnek

a füvek, lombozik a fa,

és földben száll a földnek, égnek

minden csillaga, madara,

a föld alatt fordult az égbolt,

változik nappal, éjszaka,

a fönti ég csak sötétség volt,

vagy a napvilág látszata,

kátránypapír-fekete éjben,

hol nem ment le, s nem kelt fel a nap,

arccal a földnek, ahogy éltem,

élek, élő, a föld alatt.

Nagyfényű páva

Nagyfényű páva lépdel szívemben,

vérem mezőiben, és arról énekel,

van egy nő, egy nő, aki megölet engem,

van egy nő, egy nő, ki megölhet bűntelen.

A szeme színe dél, a szeme színe éjfél.

Ő lépi ki időm, hamupercet fakaszt,

hol minden egyszerre születik, hal meg és él:

a hó elvirágzik, a virág elhavaz.

Egyik melle napbölcső, másik holdéj csalitja.

Egyikben születek, másikban meghalok.

Ha majd mind a kettőt végtelenné nyitja,

öröktől fogva és öröktől vagyok.

Nagyfényű páva lépdel szívemben,

vérem mezőiben, és arról énekel,

van egy nő, egy nő, aki megölet engem,

van egy nő, egy nő, ki megölhet bűntelen.

Cigánymeggyfamadonna

Játsszunk mást

Macska vagyok. Pupilládban élek.

Ha nem hiszed, szemhéjad fölnyitod,

szemed sarkából magad is megnézhetsz,

ahogy verőfényedben napozok.

De jobb, ha szemed rám húnyod, úgy nézesz,

legbelőled. Épp nyújtózkodom,

a szempillámmal cirmolászlak. Nem vérzesz,

de fújsz, prüsszögsz és élvezed nagyon.

S most játsszunk mást! Te lész macskapupillám,

én meg – pupillamacskád – épp elinnám

előled lényed: fényed kortyolgatom,

hogy – mancsommal mancsod arrébb taszítván –

elnyúljak a leggyönyörűbb hintán,

halhatatlan hullámú hasadon.

Mert oly vékony a bőröd,

hogy a születésedig látni,

áttetszik rajtad az ég,

szeretem olvasni

ereid hieroglifáit,

az ó-egyiptomi macskák

időtlen üzenetét!

Vagy valami fenevad karma kéklik?

mélyén föl-alá, végtől végig

jár egy gyönyörű, fekete

párduc: a véred,

és szívedtől a mindenségig

sóhajtja vissza azt az égit

járása lázas, lüktető üteme?!

Vagy – tűnődöm tovább a sok kéklő ábrán –

csillagképekkel van tele

a bőröd: hasadon farkas és bárány,

hátadon oroszlán s gödölye,

és köldök-sarkcsillagod alatt,

mint hajótörött matróz-ábránd,

ágyékod Göncölszekere.

Vagy világ előtti palatábla?

Az első? S az isten firkálta tele

csillaggal a hasad, a hátad,

mikor világtanulni járt önmagába,

még az idők kezdete

előtt, ő rajzolt tele kék lánggal:

írt rád hold-betűt, nap-ó-t, üstökös-s-t,

és hasadra zsinórírással

hullámos tengert, hogy egyszer,

olvassa el és betűzze le!

Vagy nem is égbolt? Külvárosi házfal?

Szerelmes kamaszok üzenete

kél versenyre csillaggal, napvilággal,

s hirdeti szemérmes lánggal:

„Kutyu szereti Csókát”, „Álom és násfa”

azt mondja mindegyik szívek szíve:

„Szeretem!” „Szeret-e?” „Szeret-e?”

(Mert oly vékony a bőröd,

hogy a születésedig látni,

áttetszik rajtad az ég,

szeretem olvasni

ereid hieroglifáit:

az ó-egyiptomi macskák

kékjeidben megőrzött

időtlen üzenetét!)

S ha fiú lennék? – Akkor is szeretnélek.

– És ha te lány? – Akkor is.

S ha mondjuk rét? – Kiscsikó, legelnélek.

– És ha por? – Porod is.

„Hiányzok, hiányzom, hiányzok”

– ragozgatom. Órám rám bámul.

Egy napja tanulom hiányod.

Még egy nap, s beszélek halálul.

A hiány hét napja

Ma még tegnap van, ma még itt vagy,

holnap ma lesz, még el se mentél,

harmadnap: mért ment el, ha itt hagy,

a negyedik nap eleven tél,

az ötödik késekben ázik,

a hatodik jég, de mintha égne,

hetedik: hiányzik, hiányzik, hiányzik.

És: itt van, itt van! Földön. Égen.

Lehet, magamért szeretlek.

Lehet, hogy magadért.

Lehet, színéért szemednek.

Lehet, a hajadért.

Lehet, azért, mert nyár van.

Lehet, mert van kezem.

Mert élő meghalásban

élek, élsz, életem.

Most csak melléd fekszem és nézlek,

de nem szememmel, nézlek a számmal,

nézlek bőrömmel, kezemmel,

nézlek kigyúló szempillámmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.

A föld az eget így betűzi.

Így tapogatják világtalan fények

csillagok borzongó betűit.

Dal, két tükörre

Chopin e-moll prelűdjére (0p.28.)

tedd a melledre kezem.

ilyen lángot mint te,

Bánthatsz akár,

egyedüli nyár vagy

a mindenségben,

lángol, s leveti már

Lobogó, meztelen

Hasadon szánkózni

Hasadon szánkózni de jó volt,

mikor domb voltál, én meg gyermek,

szemeidből fekete hó hullt,

fekete pilleraj kerengett.

Most újra hasadon szánkózom,

siklok számmal. Elédenedtetsz,

míg meg nem kondulnak az ódon

tornyokban az emberi vermek,

s kiűzetünk egymásból újra;

a lángpallosú angyal ujja

kitilt belőlünk. (Még ma! Még ma!)

S mi lógó karral, fej-lesúnyva

megyünk első bűnösként, bújva

egymás mellett: Ádám és Éva.

Megalázva és meggyötörve,

véres fejjel, széthasadt szájjal,

szégyennel, hogy bújnék a földbe,

és mégis: csodával, csodával,

kéne már meghalni örökre,

angyali helyett emberi szárnnyal,

– csak te szeress, ne hagyj a földben,

támassz föl, egyetlen pillantással.

Tudom: bűnös vagy, bűnös én is,

s mert bűneim javát megettem,

holnap beomlik bennem az ég is,

majd te éggé leszel fölöttem,

Te, örök rög, fekete fény és

Földnap, éltetsz felejthetetlen.

Mióta szeretlek ég az ég,

és föld a föld, és fű a fű.

Mióta szeretlek csak az ég

bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek Te vagyok.

Arcod arcom. Kezed kezem.

Magamra mint feltámadott

mozdulatra emlékezem

mozgásodban: be ismerős!

Ki is? Testvér? Barát? Rokon?

…Ahogy nyarakban hull az ősz,

fény fut át a hulló havon.

Ha égek, elégek

Bach Esz-dúr szvit triójára

Ne szólj, ne közelíts!

Nem hó hull, tűz esik.

fölgyújtnak szemeid.

Ha szó, majd elakad,

ha hó, majd elapad,

csillag a derekad.

Oly jó, hogy újra vagy.

kigyullad a nap.

Hajnal, hajnalj!

És soha el ne hagyj!

Ha hó volt, leesett.

Ha szó, a közeled.

nézzem a szemed.

Arra lettél, hogy simogassanak.

Örökös kölyökmacskának születtél.

Simogatásból szőtték magadat,

hogy egyetlen simogatás lehessél.

Játékaim jósága te lehettél,

nem aki voltál, de aki ma vagy.

Csutkalovam tüzet rí: szeressél.

Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.

Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.

Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,

hogy hol vagyok: szívedből dobogás,

szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,

egy másikhoz magaddal közelítesz.

Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.

Arra lettem, hogy simogassalak.

Egy örök kölyökmacskáért születtem.

Hogy körbedoromboljam hátadat.

Hogy simogatásom hasad lehessen.

Játékaid jó fényét én leheltem,

s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz

rólam. Csutkalovam le ne vessen,

nem táltosló, de táltosan szabad.

Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?

Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?

Elvesztheti a tengert a hajó?

Csak ha meghalnál! De semmit senkinek

mindenségünkért! S ha elveszítelek

magam veszejtlek. Én vagyok bakó.

És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?

Csak az én holdam, csak a te napod.

Azért még kihavaz, hoz az akác

szemed fényéből egy-egy csillagot.

Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.

Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.

Halálzok, halálzol és halálsz:

élsz. Én is. Addig él, ki halott,

míg ez a halandó állatfaj, az ember.

Kihaló föld, űr. A csak egyszer-

sötétségfények. Egy virágos ág,

az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:

fénygödröcskédző, elszelídült tenger,

nyújtózkodó, őstejút-sohaság.

Az éj és a nappal

Vásári ballada

Egy cigánymeggyfa, meg egy japánakác,

egy fekete fényfa, meg egy vándor danász,

maga elől magát addig rejtegette,

mígnem a másikat megszerette.

Mineműségére nézvést a cigánymeggyfa madonna

volt (és gyönyörű), a japánakác meg bonc lett volna,

de annyira csélcsap volt, hogy véle bevásált

volna Buddha is, hát úgy szólt, nem csinál rossz vásárt,

danásznak adja inkább, mondván, ott kevesebb

bajt csinál, mint másutt, majd megénekli az eget,

hetet-havat összehord csillagról, földről, holdról,

s addig, addig gajdol vadul és bolondul,

míg nappallá nem bolondul.

No, persze, Buddha jó volt, nem hagyta üres kézzel

elmenni, megrakta kaviccsal, csillagfénnyel

a fiú zsebeit, kezébe egy-egy napot, holdat

adott, meg szívrengő-szót, hogy majd szív-, s szódobolhat.

A cigánymeggyfa felől meg Buddha azt rendelé,

hogy terítsenek augusztust lombjai fölé,

a nappali ég legyen bőre égbolt-színe,

az éjszakai meg szeme, haja szene.

S hogy a hulló csillag ne égjen semmivé,

csillag-csúszdának a Tejutat lehelé

a hasa alá, a lábai közé.

A japánakác meg csak gajdolt, gajdolt,

erről, arról, földről, óceán-sóhajról,

csillagrengés-fútta ember-levélről,

mit egy csillag szele sodort le az égről.

Gajdolt, gajdolt, gajdolt, mivel gyönyörűség volt.

De íme elakad. Az égen új égbolt,

augusztus kelt föl épp: fényes üstökösök,

hulló csillagok suhogtak, combjaik között

a Tejút pöndör lángja zúgott, hömbölödött.

Buddha meg úgy döntött, világosság leszen,

napláva kettejük közt, ha majd reménytelen

nézik – éj s nappal egymást – napvilághabja

tükörképeik egymástól elragadja,

s a másiknak odaadja.

Ezért: bár éjjel éj, ezért: bár nappal, nappal,

az augusztusi éj éjjel is mintha nappal,

az augusztusi éj, mintha nappal lenne,

zúg, fénylik, morajlik, partján egymással szemben

két fa ég, leveledzik, az éj és nappal szerelme.

Cigánymeggyfamadonna

Aki a most vagy a mostban,

ki tegnapom, holnapom se lehetnél,

mert szeretve-nem szeretve is szeretnél,

de jó, hogy megbújhattam

meséző mosolyodban.

Jó ez a meleg sátor.

Hogy nem szégyen: élnem, s alélnom;

S az a fekete zápor,

ahogy a hajad mosdat: elmos mögülem,

bennem mindent, ami vérnyom.

Kopók és kürtök acsarognak,

és acsarogna, csaholna

tőr, hurok, s minden, mi ölhet.

Vigyázz! Te is megölhetsz,

ha nem mosolygod el belőlem a földet,

gyönyörűs záporom,

cigánymeggyfamadonna.

Kardok, kaszák

Kardok, kaszák közé a kútba

zuhanok, hullok, fekete lánggal

húz a szemed, karóba húzna,

vár, várat virágok szigonyával.

Sziszegnek északos tulipánok,

egy egész erdő, hogy már halna,

dögölne meg tentélő számon

a dal, mert nem enyém, csak dajka,

csak szoptató, annak se jó,

fröcsköl a számba hamis nézet,

higgyem az apadt reményt égnek,

nyughassak már, mákonyodó

hiteim közt aludjak, éljek.

Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak;

de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom,

ha párhuzamosaimmal – a napot, a holdat –

s ujjaimat – a világ végén valahol –

összekulcsolom.

Maria Pawlikowska-Jasnorzewska szomorú éneke a szerelemről

Már egy hónapja nem láttalak.

Más nincs. Most kissé fehérebb,

szótlanabb vagyok. Kissé álmatag.

Lehet hát levegő nélkül élni, élek.

Itt az eső, de nem téged hozott,

nem forró léptű, őszi és hideg,

vaslánc zuhog az égből, bilincs csorog,

csörömpölnek rozsdás esőszemek.

Lehetne nyár is persze, a megszokott

őszi őszben. A mienk. De minek?

Számban vak villanyégő nap roszog,

sugarai késelik ínyemet.

Morzsálljam szét a napszilánk-halált,

vagy mint a gyerek, engedjek neki,

hisz csicsedli jégre, apróra vált

úgyis, aki esőim kezében csörgeti.

Ha örökre együtt lennénk,

örökre egymásból ennénk,

örökké egymásból innánk,

egymásónk lenne a hintánk,

együtt szállnánk örökre

rólunkról ránk, egyőnkről egyre.

Már kottázzák az őszt a fecskék,

dalba írják, én olvasom

a sok, fekete hangjegyfejecskét,

a kottát a villanydrótokon:

dó, re, mi, lá; ti, dó, re, szó, szó

– dúdol a fa, elszolmizál,

egyszer csak arany-hárfaszó szól:

és peng, rezdül levélgitár,

szín-xilofon. Az őszi kékek?

Nap-húrok? Cimbalom-Balaton?

Fénydalt ver a barkafehérbe

pólyált szél a turzó habon?

Egyik se. Csak ez a pár szó.

Számról pergő nélküle-tél.

Lecsap a nap: alkony-start-zászló.

Fecskék, nyár, rajt! Huss, falevél!

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,

és nézz reám este, ha lehunyod,

engem nézz, mikor hó suhog,

mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán!

Első és utolsó mozdulatod

engem nézzen, mikor már szó vagyok,

s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod –

éj-nap nyakába vetve, ellobog.

Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.

De nézz utánam, s én visszafordulok,

átkelek újra érted az éjszakán.

Töredék-ódák az augusztusi éjhez

azok a fekete Afrika-szemek,

azok az augusztus-éhe szemek,

azok az augusztus-szomja szemek!

azok a karddal kirakott szemek,

azok a kaszával kirakott szemek,

az augusztus-szemek!

azok a dögkút-szemek

azok az óceán-késes, éj-méhű, halálig elérő

csordakút szemek,

azok a kihegyezett karókkal,

jajgatás-fénnyel teli várárok szemek!

Ilyen szemekbe ölték magukat

a megesett summáslányok

az első aratás és az első szerelem után.

Ilyen szemekbe veszejtődtek

az egyedül maradt, holdvilág szerelmű legények,

elepedve, sírva a szerelem után.

Az ilyen szemekbe döglött macska és

hulló csillag hullik,

kilukadt dél és kályhakönyökcső rozsdáll,

kiégett sparhelt és fekete éjszaka füstöl.

Az ilyen szemekben koldul és kántál

napfényt kondul a hold,

napkrajcárjait csörgeti – még! még! –

százezer napraforgó.

Az ilyen szemekben

fekete tulipánok

párbajoznak örökké:

kardjuk csöngése puha csönd,

cseppenként elhullajtott vérük

hajnali harmat, lila árnyék

árvácskás szemedalján.

Ki látott már olyant, hogy úgy kel föl az éj,

mint a hajnali nap, vagy a hold,

s leszen éjkelte, éjnyugta, éj-dél,

úgy, ahogy nyitod és csukod a szemed,

s fölnézel, égi verőfény,

augusztusi éj!

Nézz föl hát!

Arcodban egyszerre két éjszaka kél:

napvilágbéli az egyik,

szívrendszerbéli a másik.

A harmadikat – az igazit – te álmodod a Földnek.

A napvilág-sarja Földnek.

S megszégyenülten sompolyog el

reggel, dél és este,

mert nappaloknál gyönyörűbben sütsz te,

– Hogy szeretem a szemed!

azok az Afrika-szemek,

azok a karddal kirakott szemek,

azok a dögkút-szemek,

azok a fekete-tulipán csöngésű szemek,

azok a fölkelő éjszaka-szemek,

azok az augusztus-éje szemek!

– Hogy szeretem a szemed!

Ó, istenem! Augusztus!

Hogy szeretem a szemed!

Trikóját néha magán hagyta,

úgy szeretett, félmeztelen.

De meztelen volt a szeme alja.

A szájaszéle. A két kezem.

Meztelen volt az ágy. A párna.

A levegő. Meg a sötét.

…Csak az Isten volt ruhában.

De elfordította fejét.

Ábel a sivatagban

Ima az anyaföldhöz

Ima az anyaföldhöz

Két idézőjel közt némuló idézet:

születés és halál igézetében élek,

csak azt nem tudom, kinek az igéje

vagyok – csöndé? fényé? – vagy az istené-e?

Valamikor apám szerelmes szava voltam,

anyám szája szélén övémként mosolyoltam.

Apám, anyám a földé, de ki fogadt örökbe

engem, a szó, a fény-e, és percre vagy örökre,

hogy ha el kell hullni, ha el kell halkulni,

szó és száj nélkül is – a hallgatáson túli

Akkoron – akkor és addig beszéljek,

amíg fű, föld, gyökér, kő meg nem értnek,

s mit bűntelen ütöttem, a testemnyi sebet,

megbocsájtja fölöttem az anyaföld s beheged.

Öreg a szívem, öregebb nálam,

öregebb nem is lehet.

Idősebb volt már az anyám hasában,

mióta megszületett

– bár ikerbátyám – külön. Magában.

Én baktatok. Ő meg lohol.

Hol énelőttem. Hol énutánam.

Fúj, fújtat. Valahogy. Valahol.

Megállunk egyszer. Hagyja: bevárjam

az utat, mely mindenkié.

Elnyugszunk együtt, a föld hasában

hallgatni anyánk szívét.

Vers a versről

Az első hang az volt, lábra álltam,

a csörgőt ráztam, vagy csillagokat

– oly egyremegy: színeváltozásában

az örök rács velem nőtt, rám-magadt.

Az első szó: megindultam, s megálltam

apám, anyám – az ég és föld előtt.

Az első jaj: a zaj a zuhanásban,

s hogy zuhanásaimnak szárnya nőtt.

Az első mondat: futottam, beszéltem,

valami felé (s-hez), halál- s élet-étlen.

Lábamon földkolonc. Számon szó: napsömör.

S az első vers: mintha csak vízen, jártam

a levegő színén, moccanatlan lábbal

…És sár, kavics, fák, tenger, holdgödör.

Kalász László sírjába

Perkupa, Szalonna, Perkupa,

máshova soha, sehova,

nem is jutottál messzire,

csak a végtelen végire.

Minek is? Csillagmiriád

volt minden szalonnai virág,

ha kinyitottad verskapud,

udvarodba tért a Tejút.

Az egész világegyetem

fénylett szavadon, szíveden,

és annyi, annyi emberi gond,

amennyi nap, amennyi hold.

Most földbe vet, le is arat,

fénnyé őröl, zsákjába rak

a Gazda: ami vagy, az legyél.

Kalász voltál. Most már kenyér.

Fényhedt karácsony

Karácsony, fényhedt karácsony.

Jobb lenne lenni máshol.

Ott ahol közel és távol,

Édesanyám, szíved a jászol.

Nem kell még semmit akarnom,

csak kettőnk dobaját hallnom,

magadhoz még úgy szorítasz,

ahogy a fényét a csillag.

Szájam is néma. Pirinkó,

dacoló oá-tilinkó.

Hallgat. Ha rákezdi: sírt ás.

Megszületik, meg, a sírás.

De most még csak Te. És én, én.

Ég árad számban. És fény. Fény.

Én-mosolyogsz. Jövős eleimben

szövi rám szád kicsi ingem.

Karácsony, fényhedt karácsony.

jobb lenne lenni máshol.

Édesanyám, szíved a jászol.

Édesanyám, szíved a jászol.

Betűz a nap az ablakon.

Betűket betűz a napon.

Figyelek, szájáról olvasom

sugarát. Leírom, lerajzolom.

(Mint egykoron. Keresztúron.)

Most saját sugarába kap

mutatóujjával a nap,

és sebten, mert megégeti,

fújja, hideggel leheli,

szája sarkához emeli.

(Ez a föltartott ujj az I.)

Most mint egy kerek almafa,

a tenyerébe hajlana,

az arca, egyet alszana.

(Az álmos almaarc az A.)

Ásít is, mintha mondaná:

(az ásító A meg a nagy Á.)

Most őszi nap. Szöszög, sziszeg.

Utánozza a szeleket.

Minden ujja zönög, zizeg.

Viszi a faleveleket.

Zözögnek is: zönö-zözö.

(A zözögés a Zö betű.)

Kis, piros, pöttyös napcsoda,

a régi, osztatlan oskola

pattogó labda-mosolya.

Írni, olvasni tanított.

Szeretem Ünnep Margitot.

Sze-re-tem Ün-nep Mar-gi-tot.

Csak az a fény

Már nem érdekel a láng, a lobogás,

csak az a fény, mely pólyál, melegít,

csak az a Nap, mely világít: anyás.

Visszaadja sugarát, melleit.

Nem érdekel a tüzek tüze sem.

Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaás.

Bekormozódó életüvegemen

nézem, mint málló napfogyatkozást,

messzi magam: ahogy tolul, tolul

elém, körülem egy feketeség,

elfed előlem, s azt súgja botorul:

kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.

Ez a késődőn lobbanó,

gyúlongva gyúló, gyullanó

akarat-szál, mért kell, hogy égjen?

Mért lobban fel, ha tudja, elég,

és mért tűnődik gyúlni elébb,

ha tehetetlen és vétlen?!

A fa, a foszfor, meg a kén:

részei remegése, a soha-én

molekula félsze, a semmi

készteti magát lánggá remegni,

égni, félni, ugyanúgy, ahogy

gyújtó, gyulladok, gyulladozok

napról napra. Elégni. Lenni.

Kell, hogy legyen

hogy legyen egy szem,

megláthatom magam.

hogy legyen egy kéz,

ketten vagyok magam.

hogy legyen egy száj,

elmondhatom, vagyok.

hogy legyen egy szó,

Ének, nem én vagyok.

Ahelyett, hogy hozzám simulnál,

s mégis: azt mondanád, szeretsz,

süt belőled a gyűlölet,

és gyűlölséged visszahull rám.

Sose voltam épp az, ami.

Csak valami köldök-kötélen:

kisbaba-bitón csüggtem, épen.

Éppen az voltam, aki.

Írni? Én nem akartam írni!

I. N. R. I.? Én nem akartam hinni.

Mozdony s keresztfa zakatol

magán magányaimban fojtón.

Inni csak azért ittam: otthon

lehessek valahol, ahol…

Szigligeti fénykép

Zöld a fény, zöld a fény

a jegenye köldökén.

Magzatzsinór-sugaron

ling-long-leng a Balaton.

Rengedezik, hullámlik,

gén-szivárványt oázik.

Hídján, hogyha felmegyünk,

se ott, se itt nem leszünk.

Elnyel minket, védtelent,

a seholsem-végtelen.

Sírunk mint a kisbaba,

akit nem szültek haza.

Ötven év és ebből tizennyolc együtt

– azaz harminchat: (ha kivonsz, összeadsz)

tizennégy éves kislány vagy, (s ha így vesszük)

én meg tizenhét éves nagyfiú, kamasz.

Moziba járunk, egymást majd megesszük,

úgy szeretjük a szerelmet, (hol van az?)

De Rákoskeresztúron ha elejted a kesztyűd,

én Sárkeresztúron fölveszem neked azt.

Vasárnap van. És épp be vagyok zárva

a kollégium Héttornyú Tilalmába,

s te hajaddal, csípőddel integetsz:

(föl-alá jársz ott lenn. Hogy ne legyek árva.)

Most úgy nézek vissza az idő-visszaságba:

de jó, hogy akkor megfogtam kezed,

mikor még mindenki másban sejthettelek.

Új „Hálaáldozat”

„Szememnek Ady nyitott új mezőt”,

hol páva hált, szökőkutak fogantak,

úgy szeretkeztek a szavak, fogalmak,

mint fény és árny születésük előtt.

Új ősrobbanás volt. Kisded szívekbe nőtt

harang. Zsoltár. Rossebbakák rekedtes

sír-rohama. És jövendő-szerelmes.

Mint lantját dobta elé a temetőt.

De a Győző jött. Taposott, tiport.

Megszaggatta a Bibliát. S a gyarmati port,

az űrt lerúgva, lant és mén ellovantak.

– Mint ropogó hárfahúrok a máglyán

fölvérzett egy föld alatti szivárvány:

„Babits tanított ízére a dalnak”.

Baudelaire Albatrosza

Mulatván néhanap, hajózók víg világa

tőrbe ejti az ég nagy vándormadarát,

világfi Albatroszt, ki egykedvűn csapázza

a sós örvényeken csatangolók nyomát.

alighogy leteszik hajójuk padlatára,

az Égfönség Madár bús lesz, rút, elesett.

A légi evezők, két óriásnagy szárnya,

csüggedten söprik a hajófedélzetet.

Ott fenn szabadon szállt, itt csetlőn-botlón szédelg.

Röhejes pojáca az előbb még merész.

Egy matróz, nagy csúful, csőrébe pipát ékel,

egy másik billegi a böte bicegést.

A költőnép is ez Égfönség Madár mása,

kit villám nem vakít, vihart viharra esd.

De száműzik ide a földi hahotába,

és szárnymagába botlik, ha egyszer járni kezd.

Önéletrajz, 1996

Tóth Bálintnak

Ötvenhat éves vagyok.

születésem után születtem.

Utána életfogytiglani

életvesztésre ítéltek.

Ebből lenyomtam

harmincvalahány évet.

Azóta szabadlábon vagyok.

De nem tudok mit kezdeni magammal.

Hiányoznak a falak, a rácsok,

a „bebádogozott” ablakok.

Az édes cirklit se pótolják

a kívül és bennem kémlelő csillagok.

Még szerencse, hogy néha-néha,

egy-egy smasszer, foglár

szembejön velem az utcán,

s fő-főmercédeszén olykor

maga a főbíra is el-elsuhog.

Különben azt hihetném,

idekünn vagyok.

De ha szabadulok,

ha ítéletem végképp kitöltöm,

s e fölrózsadombozott földön

jut még egy testnyi cella legalább,

azt írjátok fölébem:

halt ennyi vagy annyi évet,

élt tizenhárom napot.

Csak annak a népnek élete a múltja,

akinek soha sincs jelene.

Kinek múltja mindig volt volna,

jövője csak: lehetne-e!

Hervay Gizellának

Állampolgári „esküvőjét” felidézve

meghaltál, eltemettünk,

aztán egy nagyot ettünk,

tettünk, vettünk, tettettünk,

de téged nem jól szerettünk.

De téged nem jól szerettünk,

csak tettünk, vettünk, tettettünk,

és előttünk és mögöttünk

ott feketéllt fölöttünk

árnyékod, hát fölettünk,

felettünk és megettünk,

de téged nem jól szerettünk.

– Ott voltam esküvődön,

sírás sírt égen és földön.

Sírt a násznép – mi, ketten,

Mártával – tanúk is egyben,

sírt a hazaűződött

váradi anyakönyvvezetőnő,

és keresztben a vállán

a földvér-, fény, fűszivárvány

esküt tettél,

hogy újra magyar lennél,

magyarból magyar lehetnél,

hisz arról nem te tehettél,

arról nem te döntöttél,

hogy árvának születtél,

amikor úgy döntöttél,

hogy magyarrá lehessél.

Násznagyod, Magyarország,

sírt és odaállt hozzád,

vőfélyed, nyoszolyód a

Himnusz és a Szózat

– zsolozsma és zsoltár –

és te voltál az oltár,

fölfele magasultál,

földfelé magasultál,

és sírtál és sírtál és sírtál,

(és sírt a vér, a fény, a fű):

„Én, Hervay Gizella, hű

leszek…” majd hárman

egy Krúdy-volt-kocsmában

a menyegzőn, s láthatatlan

a haza, mécsláng alakban,

kisüsti, vadas, jó bor-szó…

Tudtad már, hogy utolszor?

Tudtad, hogy soha többet?

Hogy megöleled a földet?

Hogy körötted és fölötted,

előtted és mögötted

megágyazták a földet?

Hogy elmész lefeküdni?

Urad-földed szeretni?

A földdel szeretkezni?

A földet földként szeretni?

Most úgy nézem a felhőket,

mint kitett lepedődet.

Van azon tiéd-vér, sok is,

Kobak és Domokos is,

és Visky és Szabédi is,

minden jó szabadok is,

sós vízbe tesznek,

onnan is kivesznek,

mély kútba tesznek,

onnan is kivesznek,

kerék alá tesznek,

onnan is kivesznek,

mind míg meg nem vesznek,

mind míg ki nem vesznek,

amíg mind kivesznek.

Öldöklő angyal

– Egy újsághírre –

Kuczka Péternek

Meghalt egy kisfiú. Egy kisfiú meghalt.

Véletlen. S védtelen.

Ha én lennék az apja, az anyja helyében…

Rám tör a félelem,

mert kitörném a kezét, a nyakát tekerném ki

az angyalnak, aki

fölvette azt a követ a földről,

s el tudta hajítani.

„Ki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel!”

De nevetséges vagy is,

Krisztus, ez ősi kivégzésmódhoz képest,

ha épp egy kő a Nemezis,

s magát a kenyeret veri szét zuhanása!

Hogy legyen jó a kenyér,

hogy dobja magát vissza, ha már alaktalan

agypép és nem él!?

Miért született? Hogy élhessen hat évet?

S meghaljon, csak úgy,

mert egy másik kenyér követ vett a kezébe?

Mondd meg Isten, ne hazudj!

Vagy ott ólálkodsz Te is, a világűrszélen,

mindenség-vonatok

fölött, csillagot csörgetsz kezedben,

s néha felénk, a földre hajítod?

De hát mi vagyunk azon, Istenem, nem érted?

Mi, emberek megyünk azon,

kik születünk, szeretünk és szeretünk születni,

és szeretünk szeretni nagyon.

Egy világrándítás csak? Egy vak vállé?

Ember- és csillagközön

mindegy egy fiú vagy egy világ halála?

Nincs hozzá közöd s közöm?

Meghalt egy kisfiú. Egy kiskenyér meghalt.

Egy másik ölte meg.

Kanász vagy kalász? Ölt. Öldöklő angyal.

Ne büntesd, Istenem, ha lehet!

De tedd: egyszer, ha belenéz fia szemébe,

s elkezd káprázni az ég,

egy visszaszálló kő árnya nézzen szemébe,

s ne fordíthassa félre fejét!

„Ittenem, Én-Ittenem!”

– szólongattalak Istenem,

pösze és pöttöm évesen.

(Mert nem figyelt rá senki sem.)

Tán megszomorult szívem

dobbant: toppantott mérgiben,

hüppögés helyett dühiben.

(Egyedül volt. Mindenkiben.)

Most göröngy s gödör évesen,

bevont zokszó tüskéiben

hömbölödik eléd, igen.

(Múlandósága medriben.)

Te Oltalom és Intelem,

Onnan még innen, Innenen

már túl: figyelmezz. Ints nekem.

(Simogasd meg a semmiben.)

Minden Ottanon, Ittenen

légy otthonom, légy ittenem,

ottanomban is ittenem,

(ittenem, én-ittenem.)

A világ végén

A világ végén végül is ketten maradtak:

az árva, árva ember

meg az árva, árva, árva

fönnhangon kiáltozván

az ember az emberiségben:

„Hol vagy barátom, hova lettél?”

fönnhangon kiáltozván

az emberiség is az emberben:

„Hol vagy barátom, hova lettél?”

tekergőztek egymás

üregeiben, járataiban,

a világ végezetéig.

nem tudott emberiségül,

és az emberiség

nem tudott emberül.

Holnapfogyatkozás

Megszólalsz-e még?

Nem kell a vers? Hát nem kell verset írni!

Nem verset kell írni: valami vadonás

valahai újat. Valami mai mást.

Vers nélkül verset, ha a versben nem lehet hinni.

Nem kell a szó? Hát nem kell semmit rábízni!

Éljen a metanyelv. A mutogatás.

Az elemek párbeszéde. Az ősmakogás.

Jelentés helyett a jeltelen jelbiznisz.

A jel se kell? A jelentések némák?

Hát jöjjenek az ős némaságmorfémák:

ahogy jajdul az A. Az Ő nyög. Ó, Ú ugat.

De ha a hangokat is elnémítod,

megmoccan-e újra az ősatom titok?

Megszólalsz-e még, első elektronmozdulat?!

(Sz)ázalék (sz)ámítás

Hogy hősölnek most is! Mint mindig. Bagóért.

Ez két igen közt biccentett egy nemet,

bolgárul. Ez félkéztapsolt. A köznapi hóhér

könnyeivel kente a kenderkötelet,

mikor fölhúzá… (Föl, föl, ti rabj…) Mennyi óhé-

ber hablaty, hadova, agyhúgykő-hegyek

sódere… Hogy kilóg, nem a lóláb, a lóvé.

Szennylé szivárványzik. Tócsák tengerzenek.

Van tengerünk? A „Kék tó, tiszta tó” Rt.

kész óceán már, és nincs, aki kimerné.

Széchenyi új szlogent gyárt: „Kosztengerre magyar!”

Evezz, evezz, a világ vályúd vágya.

Míg hullámlik, hánytorog alattad a trágya,

dahaloholj, hisz mindegy, féhény vahagy szahar.

A Tervező álma

Most tervezek ennek a

gyönyörű családnak,

ennek a kétgyerekes családanyának,

ennek a kétcsaládos családapának,

tervezek, tervezek ennek a

négy tagú családnak

egy gyönyörű-gyönyörűbb-

leggyönyörűbb lakást.

– Legyetek üdvözülve! –

legyen a szabadság.

barátság, testvériség,

szellemi, szerelmi

gazdagság, bőség.

legyen majd a Napból,

legyen a nappali.

Ez a puha éjbársony éj

legyen a hálószoba.

Ez a napvilág-virágos

délelőtt-délután rét

legyen a két gyermeké.

Az este-szobában meg

motoszkáljanak,

szunyókáljanak,

szülessenek újjá

a szülike-öregek.

mi ez a pazarlás?!

Mi ez az őrület?

Hisz ez a gyönyörű

négy tagú család,

ez a kétgyerekes családanya,

ez a kétcsaládos családapa

tökegyedül van.

Ennek a gyönyörű családnak,

ennek a kétgyerekes családanyának,

ennek a kétcsaládos családapának

nincs is gyereke.

Ennek a gyönyörű családnak,

ennek a kétgyerekes családanyának,

ennek a kétcsaládos családapának

Ehhez a gyönyörű négy tagú családhoz

nem jön soha senki,

Ez a gyönyörű,

négy tagú család

egyszál maga van.

Minek akkor ennek a gyönyörű, négy tagú csalásnak,

ennek a kétgyerekes csalásanyának,

ennek a kétcsaládos csalásapának

Untig elég lesz nékik

a hosszúsága mondjuk két méter,

a szélessége nyolcvan-száz centi,

s a magassága meg

– de mit magassága! –,

kettő és fél.

Dolgozik, mint a gödény

Auguszta főhercegnő újra itt van,

kapualji kukákban kotorászik,

száraz kenyérhajat, penészhedt

cipőket gyűjt, szakadt göncöket,

vadászik üres üvegekre, visszaviszi,

újabb üres üvegeket iszik:

dolgozik, mint a gödény.

Auguszta főhercegnő újra itt van,

féllábát előre meresztve

ül a hűs kövön, az aluljáró nyarában,

félmeztelen vállát rángatva-rázva

reszketteti magát, mintha

madárka szállna rá, s lenne Ő

parkinson-kóros bokor, előtte

kiesett csicsedli-fészek

az apróval teli sapka.

Auguszta főhercegnő újra itt van,

félszelet húst vesz a hentesnél,

gondosan leméreti, elgyönyörködik,

százhúszat költ szappanra,

s fogkrémre egész évben,

a kidobott újságokat és a narancsládákat

hazaviszi a közért elől, megfőz velük,

volt nyarával melengeti magát.

Auguszta főhercegnő újra itt van.

– Holnap érmelegítőt, kesztyűt,

fülvédős sapkát, sálat

köt a kihűlő földnek,

– a fényből? szívünkből? –

Bal-jobb, bal-jobb

Megjött ma is,

pontosan hét harmincnégykor,

menetrendszerűen

és odaállt a szemközti ház elé

a magas öregasszony.

Fején zöld-barnás őszi rét,

alóla foszladozó, szürke

ökörnyál-uszadékok;

nyakában koszlott,

két ágra szakadt kiapadt folyó,

egy kiszáradt kígyó bőre,

csallóközi Duna constrictor netán;

testén lötyögő, függőleges szántó,

barnás-feketés télikabát,

tört gombgöröngyök, ráncolat-hasadékok;

lába pamutharisnyás húgycsatorna,

sárga eső futos, pászmáll

a gyűrődések alól;

s végül két flaszter-gravitáció,

fekete, kitágult bolygó,

két cipő béklyózza a földhöz.

Megjön, odaáll, ott áll napestig,

és megy, megy, egyhelyben jár,

láblendítés nélkül, csak a sarkát emeli,

– föl-le –, – föl-le –,

csak a két térdét rogyasztja,

– bal-jobb –, – bal-jobb –,

csak a vállát váltogatja,

– föl-le –, – föl-le –,

csak a törzsét billegteti,

– előre-hátra –, – előre-hátra –.

Ugyan hova megy ez a sehova-se-menő,

hova gyalogol ez az egyhelyben járó,

hova lép, hova jár, kihez és mihez,

kivel találkozik és miért, ha soha?

Néha megáll önmaga önmaga előtt,

szája mozog, mintha mindig motyogna,

protézise zörög, mintha egyfolytában rágna,

és a zötyögő trolik, dög-teherautók, bűzhödt kocsik közé

leszáll egy Isten-helikopter,

magány Paradicsom-gép.

Díszlépcső gördül,

Ö fellép és lenéz, magáról önmagára,

s lentről és fentről látja, ahogy

tova és tova, valahova és valahová.

egy-kettő, egy-kettő,

bal-jobb, bal-jobb,

föl-le, föl-le,

előre-hátra, előre-hátra,

eltűnik, hogy ne is keressük,

címe nincs, ha van is valahol:

egy-kettő, egy-kettő,

bal-jobb, bal-jobb.

Üvegvisszaváltó

Álmok állnak sorba itt.

Egyhelyt suhanó álmok.

Rácsok, ráncok sorba itt.

Csorgó, leszáradt láncok.

Reggel hattól este hatig.

Szemgödör-temetőárkok.

Állnak: máj- és bukszazsugor.

Szájbiggyedt naplemente.

Likas ózonlyuk-gyomor.

Lift-gégék: fel-le, fel-le.

Csuklik, megcsörren egy szatyor.

Inna egyet, ha lenne.

Álmok: óceán, utazás.

Smár, ölelés-napszállat.

Állnak: lakásban nyaralás.

Lavór apály s dagálya.

Vacogó vakablak-bagázs.

Valami napvilágra.

Szabolcsból jött akácapó.

Gyüttment bozgorvasárnap.

Valaha mind jóravaló

kéz, tenyér, munka-vállak.

Itt áll a kés, balta, karó,

boxer-ököl vadállat.

Itt az Isten is, a siket.

Most tanul halni, sírban állni.

Tegnapszatyrában csörgeteg

csillagok kiürült éjszakái.

– Jaj, Uram, nem az üveget,

világod kéne visszaváltni!

Itt a költő is, avítt

versgöncében, mint a másnap.

Számolgatja verssorait,

a csicsedlivé lett csodákat.

Bekormozott hajnal a hit.

Nem Nap-! Holnapfogyatkozás van.

Estére kiveresednek

a ráncok, a láncok, az árkok.

Elébb egymás torkának esnek,

majd egymás ölének az álmok.

Kés a késben lefeküsznek,

kéz a kézben elasznak, csesznek,

álmukban álmot isznak, esznek,

örülnek, ürülnek, öklendeznek,

kihányják, kihányják, kihányják

magukból magukat, a világot.

Két idézet egy gyerekdalhoz

„Elhamarkodott lépés volt.”

Mondta a tizenötéves gimnazista,

aki egy elszökő éjszaka után

nyaralójukban lelőtte apját

annak vadászfegyverével.

Az a tizennyolcéves lány meg,

aki a harmadmagával elkövetett

rablógyilkosság során

túlélte, ahogy a fiúja

szenet tapos a torkonszúrt,

ágyából kizuhant öregember

mert az nem akart meghalni,

túl sokáig nyüszített, hörgött,

vergődött a padlón,

ez a fiatal lány

a Kék Fény kérdésére,

hogy gondol most a fiújára,

nem olyan pozitív

a véleményem róla”.

De szóba állt-e

valaki velük?!

Megmondta-e nekik

hogy van bűn is a földön,

bár megbocsájtható,

visszafordíthatatlan.

És egyáltalán:

mióta Isten becsukta szemét,

mióta a világ

világosságra,

mondott-e nekik

hogy felkeljen bennük a nap,

s megvilágosodjék a szó:

„Süss föl nap,

Kertek alatt a ludaim

Azóta zeng a ház

„Nyáreste volt.”

Egy kis csótány

„Nanika néni, drága!

Gyüjjék velem, de tüstént!

megyek Európába!”

„Nem menek, nem menek,

Te Szölke Pillangó!

Hogy is hogy hagyhatnám itt

szép szobakonyha-villám,

lavórfürdőszobámat,

kis közösségi vécénk

ott a folyosó végén,

szartársaim a gangon,

akikvel odajárok

a szent s nagy célok út-

„Ha nem, hát nem! Én akkor

és menendek!”

„Dehogy, dehogy menendesz,

nagy rössel meglenge.

A dalnok potroha meg

halk pukk-val kipukkant.

Kipukkadt, ám dal-lelke

elszállt, akár a léggömb.

Most ott reszket a közvécé

tartálya tengerén.

Azóta zeng a ház.

Mert valahányszor meghúzzák

a lehúzó madzag-láncát,

dalra fakad a fal is.

Minden taknyos falikút,

csöpögő orrú vízcsap,

csövező cső a falban

ezt szörcsögi, dalolja:

„Ej, haj, száll az ének,

zeng az ének, szép az élet.”

Π-csasztuskák

„Hej, te bunkócska, te drága!”

Kezdetben volt a bunkócska.

Ebből lett a bunkó.

A bunkóból a Bunkók.

A Bunkókból a bankó.

A bankókból a bankocska.

Hej, te drága bunkócska!

Egyenlőségeskedések

Az egyenlő egyenlőek

egyenlőként egyenlőbbek,

s az egyenlőbb egyenlőek,

Egyenlőkém, egyenlőnek,

egyenlőnek, agyonlőnek,

így egyenlők s egyenlőek.

Az utca-ucca Jézuskája

A kenyér éhes volt, és

hangosan oázott.

Sírt, azóta sírt,

hogy a küszöbre kitették.

A kenyér szerelemgyerek volt,

születése szerint törvénytelen.

Törvénytelen, mint minden

anyakönyvezetlen jövő.

A kenyért újságpapírba pólyálták.

Csuklója körül kicsiny bérszalagok.

A kenyérnek játékai is voltak:

üveggolyó nap, holdgomb, papírcsillagok,

csörgő szerszámok és selyembúzaföldek.

És szurony és rohamkés a keze ügyében.

Egyszer egy Petőfi-ember már megtalálta.

Azóta magyarul így hívják: március.

Azóta is kidobjuk a történelem-kukába,

hiszen mi másra való a napvilág, Kenyér?

Székek a fal előtt

Székek. De vajon azok-e? Lehet, elhaszná-

lódott életek, beteg, megrokkant nyugdíjasok,

elhagyott, magukra maradt öregek. Ülnek, velünk

szemben a napon, egy vak, elfeketült ablak

alatt. Zsörtölődnek és zsémbeskednek, vágynak

egymásra, a szeretet és a gyűlölet megszokott

játékaira, mint a gyerekek. Most épp azt élik,

amit mindig szerettek volna, ülni. Üldögélést ját-

szani. Nem robotolni: – vasakat és gépeket

nyeret szülni, tüzet etetni – ülni és játszani. Kacsin-

tóst, papást-mamást, haragszomrádot.

Csak most már: ön-

ként. A maguk kedvére!

Csak az a háttér ne lenne! A vicsorgó fal, a ma-

gatehetetlen borona, a kővel teli bendőjű vödör,

roskadt jászol. És hol az a gyermek? A jászolban

szalma fényei közé fektetett? Nem is volt talán?

Bicegjünk haza hát, Aase anyó és Lear király!

Ugyancsak esteledik.

És fölsír a vers

Nem kell a vers? Hát nem kell verset írni!

Nem verset kell írni, valami mai mást.

Csizmát az asztalra, valahai mázt.

Hittelen hitet, ha hittel nem lehet hinni.

Nem kell a szó? Hát nem kell semmit rábízni!

A Semmit kell rábízni, elektronmakogást,

az Istent majmoló bip-bip-papásmamást.

Jöjjön jeltelen jelű jövő-biznisz.

A hang se kell? Vers, szó, hang, visszhang-néma?

Éljen a siketnéma világmorféma,

ahol tutul a fa. Kő nyög, föld, ég ugat.

S bár, Élendők-mi, eltűnünk élet-étlen,

mégis: mindig éled lélek- s földanyaméhben

egy síró rúgás, az első hangmozdulat.

És fölsír a vers:

Az én zenekarom

Egy fagyott hal

Egy fagyott hal nagy falumban

fagyoskodik egy falombban,

télen, nyáron didereg,

megjátssza a siketet,

bár köztudott, hogy egy fagyott hal

általában véve nagyot hall.

Most egy tiszti ordonánc,

egy tiszta rím asszonánc

fut arra, hogy nagy titokban

versvarsával halam kifogja.

Hű, mekkorát is fogott!

Épp úgy nyafog, mint egy fagott.

Trallalázó Lalalászló

Julian Tuwim után

Dallalában, híres egy hely,

Vidám utca huszonhárom

alatt él egy híres dalnok,

Trallalázó Lalalászló.

Neje – Trallalilla Csilla,

lánya – Trallalali Vali,

fia – Trallalalér Valér,

a kutya is trallalutya.

Hát a cica, a kis cica?

A cica is trallalica,

s van egy vicces papagáj is,

Trallalalár Mamagáj is.

Minden nap reggeli után

összegyűl a hív dalárda

elzengni a kedvenc daluk

a mester hódolatára.

Ha a trallalálca pálca

pisszt int a maesztró kezében,

csönd lesz – s egy pillanat múlva

fölzeng – zümm – a zengő ének:

„Trallala lalla Tralla lalla

Trallalalla tralla tralla”

A csodás kórus Maesztró

Trallalázót magasztalja.

Dallaláznak, trallaláznak,

a mester is abbahagyja

a vezénylést, dalra gyullad:

„Trallalalla, lalla Tralla.”

A konyhából, a garázsból

zeng a dal a szent gazdáról,

már minden lakótárs fújja,

minden járókelő, utca,

Trallalurka Sofőrgyurka,

meg a Trallaluktakukta,

meg a Trallalaxistaxis,

még a kisegér is,

a trallalegér is,

bár fél a cicától,

a trallalicától,

sunnyadoz a sutban,

setét trallalutban,

így cincog az incifinci:

„Tralla, tralla, trallalinci.”

Zoknipofájú vers

Különös állat.

A vége a feje.

A dereka a sarka.

Sose bírtam vele.

Pedig a nagymama hogy tanított!

„A szája szélét meglazintod,

széthúzod, aztán zsuppsz! Bele!”

helyére a helye.

annyi harc után, bölcső

és sír közt, meg lehet szokni.

Mit várhatni egy bölcstől,

ha agyilag zokni.

A sün? Dörgött!

S elsündörgött.

Hegyszomszédjához, a holdhoz

a magas csúcsról bezörge.

Annyira elázott:

hogy nem őzött,

de ízett és ázott,

majdhogynem iázott.

Elment az ürgeboltba

egy egér-üregér.

Nem egész öregért!

Hát a borz? Borzongott,

s dalolt egy borz-szongot.

Hát a kuvik? Kuvikolt:

Egy fekete fán

Fityiszkedések

Julian Tuwim után

Egyszer az egyszeri légy legyeskedni kezdett,

rakonczátlan rák a mák arákkal kikezdett,

elfajdzott a fajdkakas, mint akit besóztak,

ükkeselyű kese lőn, baglyok begolyóztak.

Tikk-takkolva járt a tik, mint egy órakészlet,

nyalánk nyúl nyúlánkodott, a csibe csibész lett,

bikmakk-bak bakot tartott, a berbécs bocs-bocskort,

orrszarvú orrt orrontott, orromra megorrolt.

Jóravaló Joó Jeromos

Rákos Marcsinak

Marcsi álmából rakott

egy igazi remeterák-lakot.

Az alja csorba égbögre:

a Vörös Tenger öble.

Körfala tükrök havából

kerekedik, a sivatagi sugárból.

Tornya csavaruló

csudabiga-csoda,

afféle mindenségpalota.

Szép, szép! De minek?

Ha nem lakja senki.

Marcsi kezde is

Majd kiszakított

egy fehér irkalapot:

egy gyűrött hullámot,

kisimította és legott,

egy hirdetést fogalmazott.

„Hajléktalan remeterákok!

Hahó! Halihó!

Egy csoda remeterák-palota

magány-okokból

jutányos áron kiadó!

A tengervíz bevezetve,

puha homok-nyugágyak benne.

Csillagokig vezető csigalépcső.

Holdtévé. Sose kiégő képcső.

Fogható rajta minden csatorna:

Napvilág, Mars és Plútó.

A Szaturnusz kilenc holdja

meg a Föld. Igaz, néha sötéten,

amolyan félárnyékképpen.

Legfőbb értéke a kies laknak,

hogy minden ablaka vakablak,

azaz: sehova néz.

Így itt egy nehéz-

szívű, szomorú remeterák,

akinek túl tág és víg a világ,

a világ végéig boldogan ellakhat.”

Ígyen. Majd a hirdetést

a leggyorsabb hírügynökségre:

rábízta a fényre,

és várt. Várt!

Hogy: végre. Végre. Végre.

Kocogtatják az ablakot.

„Bocsánat, jó helyen vagyok?

Jóravaló Joó Jeromos vagyok.

Kegyed az a Rákos Marcsi, nemdebár,

aki egy hajléktalan remeterákra vár?

Drága Marcsisága,

olvastam szíves sorait

a Tengeri Föveny Újságban,

s rögvest rohantam,

ahogy a hat lábam

remeterákhalálában,

hogy le ne késsem.

Ó, akkor ha lehetne,

kivenném e lakot egész

harmadik évezredre.

Ki is fizetném. Bármilyen valutában:

tenger színében, égben.

Csekkel: nap-nyugtával.

Az aláírás rendben.

Igazi. Nem hamis.

Mindenütt elfogadják.

Csak egy a baj. Ha sokáig vagyok

egyhelyütt, kissé nyughatatlan vagyok.

Ezért hol itt, hol ott!

Ezt írta föl a doktor.

De nyugodt lehet Kegyed,

az első évezred alkonyatkor

itt leszek, pontosan háromezeregyben.

Ha így is megfelelne…”

Marcsi bólintott, rendben,

hisz e remeterák-lak kész jurta, vándorsátor,

beköltözni se kell, szinte megy, megy magától.

Marcsi most tűnődget, milyen az a világ,

hol is baktatgathat a remeterák.

Egyedül hallgatja tenger mormolását

mint Mikes Kelemen remetesége mását?!

„Bár minden Holnap Ma lenne,

bár Holnap lenne Most!

Még ma viszontlátná

Jóravaló Joó Jeromost!”

Vers Lilikének

Hogy lalaláztak

a virágok valaha?

Biz egymás közt

Lalala, lalala.

minden virágszálban

s ha danolásznak,

így lalaláznak:

Lilili, lilili,

lilili, lilili.

A költő délutáni dörgedelme gyermekeihez

Ne igyatok a tenyeretekből!

mielőtt a csapra hajoltok,

nézzetek hátra!

Mert egyszer csak

árnyzizzenve a sötét,

mintha puha mancsok tapodnák,

fényetek a földön,

mire föleszméltek,

egy másik arc néz vissza

minden vízcsepp

szembogarából.

„Ég a házad”

Csigabigát: csalogattam a holdat,

ahogy mászott fölfelé egy fűszálon,

fénylő szarvacskáit hogy kitolja

gyöngéden nékem…

Ó, gyerekkori álom!

Most recseg az ég.

A holdmaszat csizmákon

kenődik szét.

És mindenem csupa lábnyom.

Egy gyerekrajzra

A szivárvány-leány földtől égig ér,

a szivárvány-fiú égtől a földig,

a szivárvány-leány suhogása pipitér,

a szivárvány-fiú réti csöndeket zöldít.

A szivárvány-leány haja églassú folyó,

pávaszem-bilincs-csobogású zene,

két copfja csillagcsúszda, zsibogó

hullócsillag-raj csuszkorál rajt lefele.

A szivárvány-fiú haja földig ér,

dől ki belőle madár-zuhatag,

fejénél felhő-nép döngicsél,

cseresznyemag szívű nap fakad.

A szivárvány-leány dereka nád,

hátrahanyatlik: nyugattól keletig,

s ahogy hídba ereszti le magát,

a halált a haján áttereli.

Ki tudja, miket gondol

egy macska, ha dorombol.

Ki se látszik a gondból.

Kiugrana karomból.

Élete kész karambol.

Szőrből van és koromból,

sok völgyből, kis halomból,

két ég-pupillagombból,

mit – bárki bármit gondol –

ha a lét begorombol,

mindig magára gombol.

Bár a világ künn tombol,

halál csahol a lombból,

úgy néz az álomalomból,

tudatalatti limlomból,

létanalízis-akolból,

mint fény egy csillagatomból.

Messze-magában borongol.

S egy kicsit eldoromblón

igazít a dorombon,

halálból hangokat hangol,

és dorombol és dorombol.

Ábel a sivatagban

Ábel a gyilokról

a durungot, a kést?

Csak a hülyék,

a győzelem-buzik.

A maguk helyett

áldozati füsttel

gyilkolódtatók,

gyepű-népeket

homokzsák-országokat

lövészárkolók.

De ha lesz győzelem,

ha marad még egyetlenegy

élő egyáltalán,

hogy a belőle kinőtt

Júdás-lombú fényre,

a saját beleivel

fölakassza magát?

Isten halottkém-jelentéseiből

Halott, kinek hiányzol?

Talán a fogkefédnek.

Tükröd is fényt fényre gányol.

Nem leli tükörképed.

Cipőd tudja: üres még.

Aztán fölveszik mások.

Hogy mi ez az üresség,

nem érzi nagykabátod.

Eltűntél. Megtörténtél.

Magadból ki se látszol.

Nincs az a világtündér,

aki visszavarázsol.

Szó voltál vagy csak szótag?

Vakablak vagy földabrak?

Mindegy. S mindegy a hónak,

hogy rád már nem havazhat.

S mindegy lombnak, esőnek.

Meg sem kérdezik, hol vagy.

Körmeid, hajad nőnek.

Egész jó kis halott vagy.

Nem szól a föld, az ég se.

Illedelmesen oszolsz.

Magad sem veszed észre,

holtadból is kiholsz.

Emlékfoszlány Isten időbárkájából

Kezdetben a kéz jó volt.

A tenyér fölásta a földet.

A marok bevetette.

Az ujjak elboronálták.

Az ököl elsimította,

a tenyér simogatott.

Cirógatott a kézfej.

a kéz megmeste a kenyeret.

vizet merített.

a lesújtó durungtól

a kéz eltanulta

A tenyér vassá vált.

Az ujjak hurokká lettek.

Aztán megszületett a kés.

A kés elárulta a kezet.

Elárvította a tenyeret.

Vajon lesz-e még

Ábel álma álmairól

Az álom gravitáció. Ismeretlen álla-

gú bolygó kering a szív és agy között.

Az álom az idő súlya. Tömege vonz és taszít

mindent, amit megélsz vagy élni véltél, és ami

– emberré ellett állat –

képzelmeidből elméddé sűrűdött.

Az álom ólom. Pitypangkehelyég-semmi. Színekként lebeg

földi agyad felett, ember, de rádszakad, amint

az első kés kinő kezedből, és búzamag szemed helyett

az első puskagolyó kinéz köldöködből

és születés ősörömödből

a nemzés és szülés egynemű ürege rád kacsint.

Az álom idő-alom. A betlehemi bölcsők

szénája, és a forgáccsá hasgatott

krisztus-keresztek szíjácshaja, amivel kölcsön

párnádat, a földet, kitömik utószor,

– most és mindörökkön –

emberiség halott.

Az álom félelem. Lélegzetgombafelhő.

Robogsz, rakéta-lény, görcsösen markolod a Holdat,

egy fény árnyt sodor épp ujjperec-perceivel, és

– elhagyott anyaemlőd –

a levegő lobban a szádban, s ahogy napszél,

csillagsuhogás a földre,

úgy hullasz, por és hamu, őshumuszodba vissza,

táplálni a Voltod, a Voltat.

Az álom én-elem. A magzatvíz óceánvágya.

Hogy a halálban hullámzódóra az egyszeri tenger,

az anyaméh árapálydagálya, visszamosolyog egyszer,

s visszasodorja, hol volt, hol nem volt, volt egyszer

végtelen önmagába.

Káin imája Ábel fölött

de sokat vétkeztél, ellened s ellenem,

nem szerettelek és te sem szerettél,

életemben eleven eltemettél.

ne nézd el, hogy nem nézel, s nem néz rád szemem,

hogy életem jussáért pöröl életeddel,

– ami nem volt enyém, tőlem ne vehedd el.

csillag ujjbegyeiddel mért nézesz, mintha vak,

s mért nem látsz meg, hisz isten vagy eleve,

Űr-szemhéjad alól mért csorog rám méz és epe?

mért messzülsz el közelemből, közel, ha van,

mért távolodsz a távol távoltól távolabb,

mért álmodod ólmos álmomba álmodat?

Uram, ha vagysz,

előre megfontolt szándékkal meg mért halatsz,

mért ily sunyin, mért nem hirtelen felindulásból,

mért teszed, hogy ami lesz, előre visszaszámol?

itt állok fölötted, gyilkos, gödölye-kisdeden,

kifordult szemgolyód az ég, kékesfehér,

földszembogaradból csorog reggel- és estevér.

Csurog és csörög – láncszemből láncra lánc –

világok világából hamu-por-dobogás.

Így ismétlődöl Bennem, minduntalan,

hadd nézzelek mégis, büntetlen, istentelen.

A füst elszáll. A láng szíve kihagy.

És nem tudom, ki is vagyok, s Te ki vagy.

ne mérd rám mégse örök husáng-penitenciám.

Az élő meghal. De nem hal meg a holt.

Halántékom hűlt háló. Kezem izzó dorong.

Kő-szájjal, durung-kézzel

És egyszer csak hol-volt, hol-nem-volt élet.

Isten nem vette észre, még csak magára figyelt.

Nézte a kinti, s a benne megkettőződött létet:

a fák-ikre, madár-ív-tükre égi-földi jelt.

Azt hitte, örök osztódás sorsa minden.

Hogy ami ott kívül, az benne is örök.

Osztódik, születik Ő is itt benn.

Ha ott kinn megmozdul, benne is rúg a rög.

És akkor meghalt a szó. Világon túlra

hullt mindkét madár, a szálló és a talmi

árny: eggyé árvult a hang, hanga, láng és lángjel…

És mászva az atomok közt, a csillagokon átnyúlva

egymás szívszerinti arcát kezdte tanulni

kő-szájjal, durung-kézzel Káin és Ábel.

Káin próféta első levele a Cainus-beliekhez

ha valakit meg akarsz ölni,

ha valakit örökre el akarsz veszejteni,

hogy még a halála is megölődjön,

hiszen a vízszintes kígyó,

a meggyilkolt ember árnya

hirtelen fölmered,

megfüggőlegesedik,

s magasabbra ér föl,

hangosabban kiált az égre,

mint az Ábeli-füst.

ha valakit meg akarsz ölni,

ha valakit örökre el akarsz veszejteni,

ha írmagjáig ki akarod irtani,

Öld meg a halottait!

hetedíziglen a temetőit,

a sírokat, a jövendő-rengő bölcsőt,

a csontokat vesd a kövek közé,

őröld csontfehér lisztté,

és égesd el oltatlan mész és

víz elegyével!

A fejfákat, az élő sírköveket,

főképp ha levakarhatatlan róluk

a rovás és az írás,

égettesd el, zúzasd szét

és vesd a szélbe!

Emeltess helyükbe százezer kicsiny Bábelt!

A megmaradottakkal, a tébolygó

felkiáltójel-magokkal

hogy nincsenek, s nem is voltak!

Ha mást vallanának mégis,

nyelvüket ne tépd ki!

Mondd azt nekik

jelbeszéddel mutogatva,

hogy némák! Nincs nyelvük!

Másoknak meg fönnhangon sajnálkozz,

hogy nem akarnak beszélni!

Ha néha mégis valami hangot adnak,

az nem emberi szó.

Nem édeni füleknek való.

előbb-utóbb vagy magukat ölik meg

vagy elevenen eltemetkeznek.

Te pedig mondhatod tiszta szívedből,

tiszta szájjal: „Íme, beteljesedett, ami írva vala.

Áldassék, áldassék az Úr neve!

És legyen meg az Ő akarata!”

Ezt a levelet valami régi pergamenre írom, amiről

szorgos kezek lemosták és levakarták az írást.

Ám egy-egy szó néha, mint fölhasított mellkasból a

szív, ki-kidobban hideglelősen; meg-megráng, mint ama

törzséről lemetszett békaláb is ama leendő – (vagy már volt?)

kísérlet során az idő elektron-jövős tégelyében. Ide má-

solom néked, mosolygásul:

„Halálnak halálával holsz”… „Látiátuc… szümtükvel… Isa

por és…” Vajh mit jelenthetének? Ki tudná ezt az ugatást

Te pedig, édes fiam, ne ölj

Káin próféta második levele a Cainus-beliekhez

Hogy hantoljuk el anyánkat?

Ne várd meg, amíg meghal!

Ha lehet, már tegnap.

A születésed előtt.

Ábel a sivatagban

Nem a halál háborít, csak az, többé nem élek.

Hitem szerint soha. Se másképp. Semmiképp…

Nem leszek a szemedben langyuló őszi kép.

Hogy nem vagyok, azt sem én veszem észre.

A füvek, az ott fönt motollázó szikék

még teszik, amit kell. Fogyasztanak a férgek.

Fekete vatta, tolul a föld odébb-idébb

benned, fölitatná fehér ürességed.

És – ennyi. Se fű. Se fa. Még a

föltáplált féregnek se lész váladéka.

Se Isten-ürülék. Csak anyag az anyagban.

Néha föltámadsz, míg Andromédák beszélnek.

Aztán kihal a szó. A nyelvnyi lélek.

Az háborít, hogy csak a halál halhatatlan.

Amikor megszületsz, halálod kezded el

építeni – percekből piramist –

s ahogy magasulsz, úgy törpedsz magad is,

amíg önmagad mélyébe rejtezel.

Megkövült ereid labirintusa visz

hozzád, bepólyált szív, de bentjeiden

fölírva mind, mi voltál, s fölírva az is,

ami megtörtént és az is, ami nem.

Micsoda magzat vagy, kívülődő halott!

Együtt kés, korsó, kenyér. Megszülöd a napot:

megtörténsz. Élő gyolcsod múlt, jelen és jövő.

Kirabolnak néha? Széthordnak? – Tagadod.

Fölkel s lemegy az Isten. Sötétülsz, kiragyogsz.

Mint nem múló sivatag, hullámzik melledben az idő.

Csak a bárány

Káin és Ábel ügyében

még senki nem beszélt.

Maga az Úr sem!

A Bírák Bírája!

Pedig ő látta az esetet

s tanúsíthatná,

hogy Káin és Ábel fölcserélhető.

Mert Káin lehet Ábel.

És Ábel lehet Káin.

Csak a bárány,

aki mindig ugyanaz.

Meg az áldozati füst.

Az áldozat nem ítélhet!

Megyek a kiontott szélben.

Megyek a kiontott lángban.

Megyek. Abban, hogy léptem.

Lépteim hamujában.

Két kezem üszkölő kések.

Két lábam lángnyű durungok.

Megyek. Abban, hogy élek.

Én, a hamvakba ojtott.

Én teremtém meg halálom.

Több vagyok, mint Te, Isten!

Éltem. Öltem. Halálzom.

Én teremtém meg a nincsent.

Megyek. Lépkedni látszom.

De léptemmel lép béklyóm is:

lábam húzza halálom,

a kolonc földgolyóbist.

Tudom, mert fajomat fojtám,

magom majd füsttel adózza.

S lesz a föld halandó fajtám

hamv-gravitációja.

Fénnyé fogok-e válni?

Léptem lerúgom-e egyszer?

Megszületik-e szállni

újra az első ember?

Vagy mindig: kiontott szélben.

Vagy mindig: kioltott lángban.

Vagy mindig: öltem, éltem.

A mindég hamujában.

Káin modellt ül a Gondolkodónak

Csontig lapogatom koponyámat.

Ha lerohad, leszakad róla a hús,

ujjbegyeimmel lássam – s most! –

lényege; mi ez a sok túl gyanús

mellékkörülmény: bőr-, ér-, izomrost-,

idegek nyalábja-vázlat,

mi élő poromig fedi el azt a vázat,

mit – vala – csak a Mester,

meg egyszer az láthat,

ki fölemeli majd, s az üszök-darabkákat

– a salak-gyökeret, vasszar virágszárat –

kirázva, mint egy kihűlt csontkályha

lélekterét, kiganéz, kihamuz,

s ajkalebiggyesztvén ezt pittyegi kis szája:

„Hát ez a Te fényes orcád

Káin bocsánatot kér

Bocsásd meg anyám,

hogy nem öltelek meg,

nem öltem meg minket,

mielőtt megszülettem.

Ha megöllek téged,

nem élném, mit élek,

nem élnénk, mit éltél,

csak volnánk, lesszek lessze,

méhed s késem előtt.

Majd én is megbocsájtom,

ami nincs, ami történt:

két üzekvő halál-tél

közt születés-tavaszt.

Megyek is már utánad.

Halálod lesz a sálam.

Azzal kötöm föl állam,

hogy megbocsásd magad.

Ábel fölsóhajt

De jó volna most játszani:

a világ vérző árnyai

között levélnek látszani.

De jó volna úgy hullani,

lebegni, lenni, múlani:

megóvnak anyám ujjai.

S ha lent a Lentben, a levél

lúdbőrző hold-erezetén

dideregne valami fény:

hinni, hogy apám tenyerén.

Vascsizma a szívem hegyén.

Csizmavas a szívem helyén.

Néhány szó az olvasóhoz

Ez a könyv eddigi verseim legteljesebb gyűjteménye. Szinte valamennyi megtalálható benne, amit eddig írtam, és ami könyveimben megjelent. Egy-két verset, főleg az első kötetemből, elhagytam, mivel zsengék voltak vagy más költők közvetlen hatására íródtak. Egy számomra nagyon fontos és kedves, 1961-től 1985-ig írott versemből, a József Attila címűből egy szerkezeti elemet kihúztam; aki szerette ezt a verset, az eredeti birtokában eldöntheti, igazam van-e. Három rövid verset, mint zenei elemet, másutt is fölhasználtam. A könyvben öt eddig nem publikált költemény található. Az első kamaszkori: az 1956-ban íródott Kollégium. A többi négy – Virágrög, Zokszófejtés, Dorombszó, Zoknipofájú vers – 1999-ből való. Több címet megváltoztattam, az eredetit a tartalomjegyzékben zárójelben találja meg az olvasó. A könyv ciklusai – némi változtatással – az eredeti kötetek szerkezetét követik. Egy-egy verset – amelyek különböző okokból később jelentek meg – visszahelyeztem „születése” idejébe. Kivéve a Szeretkezéseink címűt, ami 1968-ban íródott, de csak 1975-ben, harmadik könyvemben volt olvasható. Pár versnél, ahol fontosnak éreztem, megjelöltem, mikor írtam.

Most, vers-életem összegzésekor nem mulaszthatom el, hogy elmondjam, mekkora hálát és szeretetet érzek mindazok iránt, akik életemet és költészetemet valaha is segítették. Hálásan és szívszorongón gondolok mindazokra, akik sejtjeim és verseim génjeit magukban hordták, megőrizték és nekem adták. Hálám és szeretetem Ünnep Margité, elsős tanítónénimé, aki a betűvetésre és az olvasásra megtanított; Tanka János költőé és néptanítóé, aki első mesterem volt a poézisben; tanároké és könyvtárosoké, akik a gyerekben is tudták a költőt. Barátaimé, akik velem és mellettem voltak: Pisti, Ervin, Bálint, László, a korán elment Vili, és a „Páhi-egyetem”, akik már rég nem élnek: Karcsi, Laci és Zoltán. És – sorolhatnám még! Hálám és szeretetem Hegedős Máriáé és Koczkás Sándoré, akik 499a magyar irodalomtörténetben ugyan nem szokatlan módon, de az utóbbi négy évtizedben mégis hihetetlennek tűnő szeretettel és gondoskodással óvták az elveszésre és elveszejtődésre ugyancsak hajlamos ifjú (és öregedő) poétát. A Tanár Úr Radnóti-könyvével és tanulmányával már 1955-ben meghatározta a gimnazista költői ihletét. Megismerkedésünk vagyis egyetemista korom óta mindmáig atyai jó barátom; Mara pedig minden egyes verseskönyvem mellett ott állt lektorként vagy szerkesztőként. És – bár tudom, manapság ilyet nem illendő se mondani, se írni – negyed évszázados köszönetem, hálám, szeretetem és szerelmem „társ-életemé”, aki nélkül már rég nem élnénk: sem a verseim, sem én.

Budapest, 1999 novemberében

Bella István