Bella István
Tudsz-e még világul?
Összegyűjtött versek
Szaggatott világ
1956–1964
5
Csak aki olyan fiatal
Csak aki olyan fiatal,
hogy testétől meggyullad inge,
tetteinek is szárnya van,
és tüzes nyílként elrepülne,
Csak aki olyan tiszta már,
hogy a levegőn is átverődik,
húsz évén, táltos paripán
rugaszkodik tágas mezőkig,
Az érzi csak, micsoda súlyos
ragyogás forr a mellkasunkhoz,
milyen óriás szerelemmel
A gyerekkor tájai
A gyerekkor tájai
1
Forrósodik a levegő,
lázakat üzemel a nyár.
Lombokból aranyeső
szivárog: méhek csapata száll.
Puha dünnyögés permetez,
omlik hársak oldalán.
2
3
Dél, aranyeső, nyugalom.
A világnak most semmi dolga.
A rakoncátlan riadalom
cseresznyézni bebú a lombba.
Fény villan, fecskevillogás.
Fölvirít glottgatyája foltja.
Tömött nyarakat markolász,
ingét begyes duzzadtra rakja.
4
Kazlak mögött az etetők,
hátuk a csupasz falnak döntve
hüssölik az ebédidőt.
Sapkájuk lehúzzák szemükre.
Mezítelen mellükre száll,
s álommal, porral elvegyülve
megtelepszik rajtuk a nyár.
Sós izzadtság szikje, ezüstje.
5
A nap is ott lábatlankodik
közöttük, ő is lehüssölne.
Elliblábol a vályúkig,
nézni magát a víztükörbe.
Az eget magára öntené,
minek ragyog a kék vödörben.
Ingét a rezgő fák fölé
hajítja, megmosdik a csöndben.
6
7
Álomból csukló zokogás
félig ébren, innen az álmon,
hozzám vissza minek találsz,
megszépült arcú adósságom.
Húztam, vittem a töreket.
Csupa sár, lucsok lett a számból.
Most mégis, mint jó álmot fejtelek
le a bábbá vált, csupasz világból.
Maradj velem
Ceruzasorok
Melled alatt tenger lakik,
abban mosdik fekete hajnal,
abban mosdik életem, szép dél,
abban mosdik setét halálom.
Egyik tenger színe öröklét,
másik tenger színe örömzöld,
a harmadik megfejthetetlen.
Néha haragvó, néha alvó.
A kutak is elnémultak,
amikor a folyó mellett
blúzod sötétben széthúztad,
s a nagy víz megnézhette melled.
Hát én mért nem hallgathatok,
hisz számmal nézlek és eszemmel,
mikor a semmibe zuhogok,
s az leszek, láthatatlan tenger.
Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
szempillám, barna szirmom elfagy.
Dús lombom, koronám lehullik,
magamon tipródhatok holtig.
Születésedkor hajadat
szempilláimba beleszőtték.
Teveled nézem magamat,
mint embert munka, szerelmet hűség.
35
Másokról előbb ruha hullik,
én belül vetkezem, hogy meglásd,
milyen is valóban szemem,
ha nem szürkül benne szorongás.
Boldog félszben, a nyugtalan állat
szűkölő békéjével teli
nézem, ahogy meztelen vállad
halálom lefegyverezi.
Le kéne szemhéjamat varrni,
hajnalod foglya ne legyek,
száz életet meg kéne halni,
hogy egyszer ne szeresselek.
Halántékod nem üti be
a magány vasa, csak megcsikordul.
Szádon a tél lehelete,
az élesre fent fény is kicsorbul.
Én májusom, májusfa, mályva,
minek nősz bele éjszakámba,
mély bányáimban mért világítsz,
ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?
Én úgy tudok szeretni,
hogy magamat el tudom feledni.
Tél van, a fagyott telkeken
fák bámulnak az égő gazba.
Szerelmes, rád gondol kezem,
mint az almafák a tavaszra.
bőrödtől megfeszül hasam,
izzó vassá gyullad a lágyék.
Teveled, tőled ittasan
csak ilyen szabadságban járnék.
Csak az a jó, ha – meztelen lombok –
zúgunk a nyári förgetegben.
Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –
nem csitulunk el tehetetlen.
Tékozló meztelenség
Válasz nélkül
Milyenek, mondd, a földi itatósok,
a föld-, bogár-, gyökérágyás milyen?
S az erecskék, hol tested fölszívódott?
Levegő vagy, kék gyöngy a semmiben?
Elszelídültél, s most azért nem haragszol,
csak fekszel némán a föld alatti vackon,
ami megilletett
negyven évre, megmerevíted állad,
fogat, körmöt növesztesz és szakállat,
véded, mi még tied?!
Nincs olyan ég, évmilliárdos visszfény,
bolygó, tejút és nincsen olyan csillag,
ki olyan messze lenne innen, mint én,
az üres ég üres bölcsője ringat.
Magam vagyok és magányt nemz magányom,
én tapogatom domboruló halálom,
növök, terhesedek.
Segíts hát dolgaimhoz eltalálnom!
Törd szét e semmit, mielőtt kitalálom,
megszülni nem lehet.
Az erecskék, a földi itatósok
fölszívták tested, mint itt ez a papír
a szavakat, a tintát, ahogy megfogamzódott,
kicsapódott e szálkás tiszta kín.
Minek hazudjak, hiszen te is tudod már,
mindegy lenne az is, ha nem is szólnál,
hiszen nem is veled
beszélek én szüntelenül magamban,
de magammal, hogy értsem, megválaszoljam
azt is, mit nem lehet.
Én nem tudok belenyugodni többé,
hogy örök tiltás legyen életem,
hogy szám előtt kéz, s szívem fölött örökké
mellkaspáncél és vasborda legyen,
a boldogságot akarom kitakartan
dobogni, messzeföldre halljam,
mint ver külön szívem
a bordátalan, csupaszív világban,
s a világ bennem, ahogy helyébe zártam,
verjen hűségesen.
Hát segíts, szólj, aki csontomban bujkálsz
– huszonnégy éven át bújtattalak –,
te néptanító, te szívalatti munkás,
illegális száj, szem és gondolat,
mert rám a levegő is úgy nehezedik,
mint csontodra a halál, én érzem terheit,
akármilyen súlytalan.
Lélegezhetem, már ki nem elégít
ez a szabadság, akárhogy is, de én itt
nem érzem jól magam!
Hát válaszolj, számra nehezülő
sejtéseimben érd tetten a tolvajt!
Válaszd szét, a szívben settenkedő
s az odakünn ólálkodó idegbajt!
Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek,
hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek,
miféle félelem
szorongatja szívem, s milyen ítélet
feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek,
habár nem éhezem.
Nem válaszolsz? Hallgatsz? De igazad van!
Halott még-halandón úgysem segít,
vagy csak úgy, mintha a világ szappanhabban
mutogatná a maga törvényeit.
Mint önmagamon én, rajtam te sem segíthetsz,
csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez,
ha az ész habozik,
mondjam a jót, a többi nem a dolgom,
nekem elég, ha kisajgom és kimondom,
mire a csönd tanít.
Az ifjúság múzeuma
1961–1968
53 54
Hát itt vagyok
Hát itt vagyok, itt vagyok újra,
félmeztelen,
jeges novemberi szél fújja,
szítja szívem.
Nem tudok mást, pusztulok, bomlok,
már szaga van
gondolataimnak, mit mondok
hajléktalan.
Beérném én már, kitaszítva,
akárkivel.
Bordáiba, meleg barlangba
búna szívem.
Jó volna, amíg tart a tél,
medvék, vadak
módján kitelelni az éj
szíve alatt.
Anyanyelvem vagy
Az ifjúság múzeuma
Megkéselve
A Lánchídon
Mostanában megint későn jövök
haza, éjfél és egy között,
vitáim, veszekedéseim dühét itt csitítom
olcsó cigarettával a Lánchídon,
meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell
a víz, végtelenül és közönyösen.
De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között
hideglelősen fölrítt egy tücsök,
a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,
hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,
s honvággyal teutánad.
És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel,
ha megnő a magány és magának énekel.
Bár az is lehet, nem is a tücsök
jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött
belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami
a mélyben, (egy cső, acélváz), s ki kellett mondani,
ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,
egyetlen jajdulással a maga bajait.
Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök
leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,
bordáim, ereim vasszerkezeteiben
ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.
Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,
pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,
pedig kitárt kezemben, két part között a híd,
itt a hazatalálás, itt van végre a rím,
s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett,
csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett
áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt
az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,
s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat
az ember, a vassal, búzával nehéz uszályokat.
De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött
sírjak, s fénytől rettegjek, mint az áramütött,
milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira
s veretett meg fénnyel, hogy nem megyek haza,
csak ácsorgok itt a hídon, míg árammal megtelik
a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,
és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza
fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!
Aztán néztem a várost, s láttam, hogy nyugodt
lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,
és elindultam lassan, álomra hajtani
valahol a fejem, s aludni hajnalig,
mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?
Autóval az éjszakában
Robog velem az autó a múltba.
Kint a jelen.
Sötétül.
Behunyom szemem.
Hullok feneketlen kútba.
Szempilláim, szálas jegenyék
árnyai
zuhognak a fény elébe, az útra.
Mi lesz velem?
Mi lesz velem?
Robog az autó velem
Világszéli parasztkonyhában,
a föld vizespadján álló
zománcos bádogvödör az ég.
A langyos, lanyhán remegő sötét víz
lassan gyűrűző levegő.
Egy gyerek fölébred, a vizespadhoz oson.
Belekortyol az égbe. A vödörben
fölzizegnek hártyás szárnyaikkal
fuldokolva úszó, feketés csillagok.
Köhög, elfogja az undor.
Én nem utálkozom.
Ez a fiú, az a mezítlábas
legkisebb öcsém, gyerekkorom.
Robog az autó az úton.
Kátyúk, pocsolyák.
Cérnázó öregasszony nyálazza, pödörgeti,
befűzi az utat az esőbe a szél.
Fut, fut a kocsi velem.
Falu. Hunyorgó tyúkok.
Reflektorfény alatt
kutya kullog.
Nyár van. Lehúzott zsalukra bámul.
Alvók szeme fehérje a házfal.
A háztető ráncos szemhéj, rándul.
Bent, kint ósdi dunnák,
szakadt felhők alatt
átizzadt, csatakos testű földek alszanak.
Kerüli őket az álom.
Kihullott hajuk, holdfény,
vagy szélfútt szalmakazal
ragyog szálankint a kukoricásból.
Nekem
szívemen alszik ez a táj.
Vállamra hajtja fejét a dombsor.
Engem – apátlan férfit – hazavár
a szülőföld. Haza, mint anyám,
engem beszél és reám gondol.
Félretesz a tavalyi borból.
Dombokon fehérrel megterít.
Mézt kínálnak remegő ágak.
Kutakban csönd hűl, friss ebéd,
gyors vizek ifjúdást kívánnak.
Cigarettadóznik, kattannak
a földek, vegyek hát illatot,
szívjam halálig, mi voltam s vagyok
– amíg a szívemre nem ég –,
míg udvaromba nem vet az ég
bukfencszelet vagy virágmagot.
Komor szárnyakon
Csönd
És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság, arcba fagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek-e méhek?
Lesz-e még valaki – ember –, ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?
Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben
Más nincs
Romváros, nyárrom, romkenyér.
Fénypernye, homályszájak.
menetel, csupa láb a szél.
A búzát behívják bakának.
Tank-hold. Rozsszuronyok vasa.
Villanó, hideglelős fényben
a sárgadinnye kis hasa.
Remeg a reménytelen reményben.
Jegenyekatedrálisok.
Óngyertyák, szurokének.
Olvadt ólomviasz, csurog
derekukról földig a kéreg.
Más nincs, csak csont, húsrács mögött
sétáló sivatag, vadállat
hamu és homok, tükrözött
s vállalt szégyen, fényes gyalázat.
Fák, vízparton
Megfeszül s elernyed a szél. Tovább!
Előredőlve, oldalra bukva,
a fagyott földet sarabolva
vontatják a tavat a fák.
Pedig hol a tó! Csonttá fagyott
jégparkett-palota, heresás-
vigalom, néma nádsuhogás.
S Ők maguk – eszelős rabok.
De húzzák, éjszakáról éjszakára
megmarkolják, derekukra kötik
a sodronyszelet, a fényt és viszik,
viszik a világot a napvilágra.
Tél van
Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő.
A laza bordák, letört ághegyek
mögött a völgy, nyitott, fölhasadt bendő.
A keskeny utak megfagyott belek.
És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak,
szalmába tekert éj és vizelet-
meleg homály, nagy mezők, borostásak,
fagyott lábujjak, püffedt gyökerek.
Sehol egy kút, egy kert. Foszló kazalra
bámul a világ végén egy barackfa,
hallgat farönk, hóból sárgáll a nap –
S mint oltott mész, zuhog a farakásra
a fény, s az ágakat csontig lerágja,
s még nyöszögnek a mélyben, hullámlanak.
Mint az ítélet
Tenyerem kétélű balta,
a virágot lenyakazza.
Vijjogó, gyerekkel viselős
nők szállnak. Hasas repülők.
Suhancok, süvítő aknák,
a csöndet fölrobbantják.
Káin szédeleg. Iszonyodva
bámul a világvárosokra.
Ez szerelem volt, odaát
az a csonthamu a család.
Ábelföld nyüszít, mint az állat,
tudja, bűnére nincs bocsánat.
És komor szárnyakon, mint az ítélet,
kivándorolnak a földről a gépek.
In memoriam Babics Mária
Lassan három órája már hogy nem vagy
És lassan három napja már hogy nem vagy
És mindegy már három napja vagy évszázada mert nem tudod hogy nem vagy
És akár örök időktől fogva lehetnél mert nem tudod hogy nem vagy
Elegendő-e a föld szeretete a gyökércirógatás
Elegendő-e a rovarok szerelme a nyüvek násza
Megitat-e a földbe lecsorgó eső
Ád-e enned gyökereiből a bokor megfelezi-e veled kenyerét
Szól-e hozzád megigazgatja-e ágyad a fa ne aludj álmodj
Elaltat-e jó bölcső-e az anyaföld
Anya-e valóban vagy mostoha csak
Árva Babics Mária nagyanya
Álltam a gödör szélén s a kapát néztem a csákányt az ásót
a keresztbe tett rudakat a pléhszájú papot
néztem a deszkaágyat a lebegő selymet s befele folyt
befele folyt szárazon mint homok a könnyem
beszakadt sivatag voltam a homok eltömte tüdőmet számat
eltömte a szemem s nem láttam mást csak az emberi gépet
az emelőként mozduló kart a forgó vállat a kapát a csákányt
Ölbe kellett volna kapnom téged kis öregasszony
s ellopni innen elragadni innen a látók közül a járók közül
az éhesek közül a szomjasak közül verekedők és szeretkezők közül
105
Ölbe kellett volna téged kapnom nagyanya
elvinni az ingem alatt csempészáruként a határon
elvinni innen mindegy hova a mesébe talán csak el innen el
És már kétszemű tüdő négyszájú szem mankós szív döcögő ágyék
és már csupa rángás lüktetés verítékezés széteső szervek szakadó idegek
és már fölágaskodott benned apád hogy megöleljen
és már anyád és unokád voltál
Hol volt a te semmi-hajad a stadionban szétmálló cigarettafüstben
az átizzadt mezekről csorgó vízben hol volt a verítéked
az eltorzult ziháló mellekben hol volt a te kapdosó tüdőd
Immár csak a bőröd él a hajad sejtjei a csontok a mész molekulái
só vagy már víz vagy mész vasak és foszfor
az elemek együtt és külön külön
Koponyád ahol elfért a Tejút kicsiny egy fagyökérnek
Szemgödreid ahol a föld úszott s fehér tenger egy kicsiny egy virágmagnak
Vállad ahol a világ vasait vihetted nem bír meg egy madárt sem
Aludj békében Aludj Szederfák őriznek s a szívem
Ne félj Őriz az anyag mi lettél Őriz az anyaföld
Aludj
A rakparton
Az ember fölnő hirtelen,
s fölfedezi: ez a világ,
megcsapja önző gyötrelem,
s ha hisz, golyóért kiált,
inkább, mintsem maga legyen.
Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Íme, olvadó, fényteli
délben mentem a Lánchídon,
s elkezdett az ég fémleni,
elkezdett a víz fémleni,
s az ég alól, mint itt maradt,
kilépett lapítva a magány,
kilépett feszesen a parancs,
s hallottam újra: Hátraarc!
– a víz elkezdett fémleni,
s az ég alól, a föld alól
senki nem jött megvédeni.
Ne mondjátok, hogy nem igaz
– Nyár volt, lustán nyúlt el a part,
kilépett a sárga magány,
kilépett a dögzöld parancs,
s hallottam újra: Hátraarc!
Csattant a csend és – Indulás! –
nyílt nappal bordáim közé
bökték a „félj” géppisztolyát,
s hogy kiszegesedtek csupaszon,
vállak, mell, fehérlett a láb,
én átláttam lengő águkon
verni a remegést magát.
Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Nyár volt, gyöngyházfényű idő,
a vízen pillegett szemem,
áttetsző, szép szitakötő,
elkezdett az ég fémleni –
Tarkóra szorította kezét,
két suhanc kísérte a Délt,
az égről a Duna felé,
– Vetkőzni! – Hogy a Dél megállt,
s vetkőzött, úgy reggeledett
visszafelé a halálravált
idő, már nem szégyenkezett,
lehullt a kartondélelőtt,
karjáról fénykarperecek
csörögtek, a szellő-cipőt
lerúgta, lemeztelenedett,
ott állt az idő csupaszon
– nyirkos hajnal volt, mellei
töppedten lógtak a hason,
csontig száradtak kezei.
Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Nyár volt, szemfényvesztő idő,
elkezdett az ég fémleni,
deresedni kezdett a kő,
Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Nyár volt, könnyű gyöngyház idő,
elkezdett a víz fémleni,
sisteregni kezdett a kő,
egy csattanás, kisiklott az ég,
mint vagonajtó kiszakadt
a fémlő felhő, s elgurult,
hajak zuhogtak, hajak,
szemek zuhogtak, hajak,
hajtűk, villámok – megeredt
beszélt a magára maradt
vagon: esett és esett,
s hogy gyűltek az apró karikák
a vízen – jaj, gyűrűző idő –
üres szemüvegkereten át
nézett a százezer eső –
Ne mondjátok, hogy nem igaz –
Nyár volt, szikrázó, lángidő,
mellemre rátapadt az ing,
vert, belülről vert az eső,
s tódultak mindenfelől,
topánkák, félretaposott
szandálok, körömcipők, saruk,
bakancsok, csizmák, papucsok,
mentek, láb nélkül, lefele
a lépcsőkön, s hogy az áradat
körém ért, s rám nézett keze,
szégyelltem szemem s lábamat.
Ne mondjátok, hogy nem igaz,
kitanultam én a magányt,
és felnőtt lettem hirtelen,
kitanultam én a halált,
s bár tudom, ki ember, kitelel,
nem roskadt hó, új fű a vágy,
de addig értem ki felel,
ha jóváhagyom a fagy jogát?
Az ember fölnő hirtelen.
Fölfedezi ez a világ,
megcsapja önző gyötrelem,
s ha hisz, hát golyóért kiált,
inkább, mintsem maga legyen.
Az ember nem lehet hontalan,
sem önmagába száműzött,
sem önmagának idegen.
Az ember maga a szerelem,
szabadságának dolga van
mindenkivel. Veled s velem.
Ha elmegyek
Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek,
elsuhanásom meddig őrzitek –
Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,
útszéli fák, porlombú csillagok –
S ha megyek, utánam néztek-e még,
kihúzott távcsöveim, jegenyék?!
Lefényképeztétek arcomat,
kutak, elő a negatívokat!
Forrás, fölszökő celluloid-
szalag, víz filmje, arcomat vetítsd,
s te szólalj, helyettem, hangomon,
forgó, síkos szél, te ősmagnetofon!
Ha elmegyek, ha sehová leszek,
a láthatatlan tenger, az leszek.
A földalatti tenger, az vagyok.
Periszkópjaim kutak, kavicsok,
a te szemed, és fák, és levelek.
Radarernyőm a virágképzelet.
Úszom a földben, de addig, idefent,
mi ez a búvárruha szívemen?
Mi ez az áttetsző búvárharang?
Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?
S milyen súly zúzza be mellemet,
a levegő? Kövek vagy képzetek?
Cseng a világ, verődik, zendülök,
mint pohárral leborított tücsök. –
Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad
nagy mindenség, s beverem szájamat. –
Cseng az anyag és gőgösen figyel,
tapogat távoli fényeivel,
körülvesz, néz s én zúgok, szédülök
szabadság, látszat, lét és törvény mögött.
Nem halok én meg, csak elhalkulok,
csak ha a szemed végképp rám csukod,
csak ha rám csukják pilláik a fák,
kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,
Hetedik kavics
1968–1973
117 118
Vonul a hó
Családi fénykép
A hetedik kavics
Sárkeresztúri ének
Szeretkezéseink
1
Nincs ű, nincs, í, az é csak élene,
nincs vé, nincs dé, a dé csak délene,
csak krí, csak krű, csak a hangok szíve,
félkék, félzöld, a színtelen zene:
NINCS HANG
É é nélkül
Vé vé nélkül
Hang hang nélkül
Csak a zene színe
Nincs hang
Fény sincs, nincs fény, a fénylés csak fénylene,
nincs kék, nincs ég, a kéklés csak églene,
nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,
csak fél-í, fél-ű, csak a zene színe:
NINCS FÉNY
Fény fény nélkül
Kék kék nélkül
Zöld zöld nélkül
Csak a zene színe
Nincs fény
NINCS FÖLD
Éj éj nélkül
Mély mélység nélkül
Föld föld nélkül
Csak a lenni lehelete
Nincs föld
Csönd sincs, nincs csönd, a csönd csak csöndlene,
Nincs ő, nincs én, az én csak őlene,
nincs tér, idő, csak időtérlene,
nincs nincs se, a van, az is csak nincslene:
NINCS SlNCS
Csak te, az ige: a lenni lehelete!
2
Tíz szán siklik a meztelen havon.
Tíz szablya szánt tüzet a hátamon.
Csónak suhan bőrömön. Hallani:
Fölcsap a hó egész hónaljamig.
Tűzhasáb csördül. Szálló kút gyanánt
– forgókésszélként – huss!, elszáll szememből földanyám.
Eke szánt jégen. Apámban megakad.
Mozdonyokkal fűtik hasamat.
Nap fehér ringben. Szakadó kötelek.
Meztelen öklök döngölik szívemet.
Zuhanó pilóták, égő hanyatt-
vágódó föld. Ejtőernyő-hajad.
És csönd. Mozdulat nélküli füvek.
Egy szempilla érinti az eget.
3
Szeretlek – hallod? – s ha hallod, érted-e?
Tudod milyen a vas lélegzete?
Tudod milyen minden kő meztelen?
Láttál te már holtat elevenen?
Szeretni, enni, menni – még szabad!
Nem szögesdrótháló a te hajad?
Szeretni, enni, menni – még lehet!
Kinek melléből áll ki a kezed?
Kétszázhúsz voltos éj – de mennyi van
– Úristen – ereim huzalaiban.
4
Mit csináltál velem, hogy szemöldököd,
mint bilincs kattan szemeim fölött?
Láncból vagy, drága, s lánccal ölelkezel,
hogy csörömpöl ruhád, ha vetkezel?
Dollár vagy tallér fényes köldököd,
vagy láncszem az is, hogy fénylik és csönög?
S ha lábad, a gyönyörűt, szétnyitod,
mi dönt le drága, tank, kard, gumibot?
5
A nőstény, ha üzekszik, a kan, ha szeret,
kit húz karóba, milyen ősöket?
Kinek égő húsa csókod, öl gyanánt
kinek készít szép lábad kalodát?
S harapásaim szöges ostora
milyen nép lovának patkónyoma?
– Hát vigyázz, vigyázz, jól vigyázz velem!
Történelmembe zárva vetkezel.
Vigyázz, vigyázz, hajam, vad tábora
lehet neked még tüzes Dózsakorona!
Kigyúlhatnak ágyad piacain
derekad alá hordott csontjaim,
hasad sáncán, melled dómja előtt
ácsolják, hallod-e, a levegőt,
s mi lesz veled, ha én is elhagyom
facölöpváram, cölöpvár-mellkasom
ha elhagylak, kiéhezett sereg,
utolsó végváramat, testedet?!
6
Ha azt mondom, Vesi, még érted-e?
Szádat friss vízként fölkínálod-e?
Ha azt mondom, Kosza, görbítesz-e
kaszát karodból, hogy megölelj vele?
Ha szólok, Hegycsúcs, mellecskéd kis csecse
kék melltartódból kitakaródzik-e?
Ha azt mondom, Eke, fölszántod-e
ékes magad, hogy engem vess bele?
7
A nagy időbe zárva, meztelen
lánc, csörgő láng, szeress szerelem.
Földim vagy, s földem. Minden föld. Te vagy
maga a Föld is, hát ne csúfítsd el magad.
Szakadt szempillám lásd meg, a szemem
az apámon foszló lyukas katonaköpenyen.
Fűcsomóanyám lásd meg, mert bele-
markol a föld és elinal vele.
Hajcsomószavunk lásd meg, mert kihull,
és magtalanul és számlálatlanul.
Hajcsomómagunk lásd meg és ne hagyd,
hogy kicseréltessen a szív s az agy.
Hogy kiheréltessen a szem, s a kéz,
Szeress minket, nagy idő, ölelés.
8
Csónak suhan hajamon. Jég etet
vállamon hömpölygő mezőtüzet.
Fény hull. Kés hull. Szempilláim mögött
havazik: pillantásaidba ütközök.
Reszkető tér. Pillék és levelek.
Augusztushasú nyárfaéj remeg.
Ejtőernyőbe csavarva, hanyatt-
fekszem az ágyon, elborít hajad.
Fölöttem, hallom, suhan kezed.
Szempillámmal érintem az eget.
Ezt az éjt csak a szemed oltja ki.
Ezt a fényt csak a kezed mondja ki.
Ezt a színt nem lehet fölbontani.
Ezt a kínt nem lehet kioltani.
Ezt a földet nem lehet mondani.
Ezt a csöndet nem lehet hallani.
9
Nincs ű, nincs í, az é csak élene,
nincs fény, nincs kék, a kék csak églene,
nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,
nincs ő, nincs én, az én csak őlene:
Oszip Emiljevics Mandelstam éjszakái
1
Fehér fehér fehér fehér
fehér fehér fehér fehér
fehér fehér fehér fehér
2
Ki ültetett a torkomba rigót?
Ki rakatott madár-sípokkal bélelt
torkomba borotvapenge-fészket,
kés-sugaras, halálig dáridót?
3
Nem a lantot, a láncot pengetem;
hangszalagjaim csörögnek, mint a láncok,
vagy mint a csillagok odafenn,
a gravitációs, vasba veretett világok,
béklyóban-földek,
mintha a szívem.
4
Ó, végtelenség, világ Szibériája,
vak kalodám…
5
A hó
a tél
holdja.
6
7
És megtanítom az emberi beszédre
az újraszavakat, az énekelnifákat,
megtanítom a madarakat az égre…
8
Suttogásom hullhatatlan levél,
levélzik lombhatatlan, pedig már avarló
avar mögöttem minden, minden árnyék,
s mint zsíros humuszba, süppedek hanyatt-
árnyamba vissza, árnyak magam is
– mégis vagyok: a száj előtti szó,
zizegő levél lombok és fáktalan,
a járás maga, láb és kerék előtt,
vagyok a nélkül jövőideje…
9
(Hogy silbakol a holdsisakú éj.
Benéz belőlem, rám-oltja magam.
Fénylik,
vigyorog az arca.)
10
Úristen! Denevér ország a szemem.
Szempilláim lábbal lefele
csimpaszkodnak,
mint maga az éjség.
Adjátok vissza a nap
bitófáit
legalább!
Fényt!
11
12
Koszlott kabátban, mintha bíborpalástban,
vörös hajammal, mintha koronámban,
– „Tábornok, tábornok!” – kiabálnak utánam
a gyerekek az utcán, megállok.
Ők az én rendjeleim, mosolyuk
váll-lapom, kezük a kardom,
születésük jövőm
kitüntetései.
13
Gyertyák, gyertyás jegenyék lobognak,
torkomba tömve verseim lobognak,
fehérlap reggeleim kormohodnak,
csöndpernyék görcsberántva koromodnak.
– Feketén ég el az írás, mint a vér.
14
Fehéren suhog, mint egy arc a csöndből.
15
Fehér fehér fehér fehér.
Sárkeresztúri ének
Szanaszét széledt ujjaimmal
elveszett koponyám most megkeresem,
szanaszét széledt ujjaimmal
elveszett koponyám most
elveszejtett arcom elé emelem,
– hadd nézzék egymást!
Egyiket a másik.
Tél után,
keserves tél után,
s milyen keserves tél után,
tavaszos, nyaras, őszös tél után,
sárosan, hófoltoktól lucskosan,
sarasan, pocsolyáktól foltosan,
ködös erdőként – lassan,
napos erdőként – lassan,
talán kiteleltem én is,
bátyáimmal, fivéreimmel
talán kizöldelek én is.
(Egyik szemem kinyitom félig.)
Most anyám már mosolyog újra,
hótól lucskos haját kibontja,
sártól saras haját lebontja,
s a végtelen-kék tekenőben
mossa a fényes levegőben,
mossa, virággal szappanozza,
tavalyi lombjával lugozza.
(Másik szemem is kinyitom félig.)
Tavalyi-levél-szemhéjam
lehunyom inkább,
tavalyi-pörzsölt-fű-szempillám
leeresztem inkább.
(Vissza,
csak vissza,
vissza a gyökerek közé,
a vak virágok közé,
a temetetlen szomjúság közé,
ereim kőlenyomatához,
a testembe préselt kőkori virághoz,
mit nem mutat ki röntgen és kés se,
vissza,
csak vissza,
vissza a csöndhöz, a csöndbe,
csöndkishúgom édes öléhez,
kistestvérem édes öléhez.)
Nem akarok látni!
De bátyámfám nem hágy nyugodnom,
napfényes tükröket tolultat,
késes tükröket leveledzik,
borotvafény vagdossa arcom;
Fűfivérem se hágy aludnom,
szemhéjam alá föltüremlik,
fiakat füvell maga mellé,
fölpöckölik nehéz szempillám.
(Mindkét szemem kinyitom újra)
(Szemem színét szitakötők hozzák.)
Anyám már a haját szárítja,
földszagú haját szárogatja,
haját most öklére csavarja,
bátyámfa karjára aggatja,
lábam nagy ujjára aggatja,
elszéledt ujjaimra teríti,
elveszett koponyámra teríti.
(Hova hajszálai hullnak,
koponyám nyakamra forrad,
ujjaim tenyeremhez forrnak,
anyám magamhoz visszaforraszt.)
Mert látnom kell,
nekem kell látnom!
– Szanaszét széledt ujjaimmal
elveszett koponyám most megkeresem,
szanaszét széledt ujjaimmal
elveszett koponyám most
elveszejtett arcom elé emelem,
– Hadd nézzék egymást!
Igék és igák
1971–1976
177 178
Az a jegenye, az a jegenye
az a se ága, se ege,
az a se lombja, levele,
se koronája, gyökere,
csak törzse, csak fölnégyelt teteme,
megvarasodott öt sebe,
gödre kopoltyú-lebenye,
tátongó fekete sebe,
megbőrösödött láng-hege,
az a csonk múmiazene
Az a jegenye, az a jegenye,
ott az út szélin, elfele,
ahogy futosott fölfele
és le a láng, az a keze-
lába-se csecsemő-feje,
ahogy futosott fölfele
a hangyák fekete serege,
bogárkörberágta szeme,
az a nyüvesedő zene
megfeketedő levele
mintha a láng is bűzlene
a koromtól s vérzene vele
Az a jegenye, az a jegenye,
ott az út szélin, elfele
a határból, a hadi út fele
Az a jegenye, az a jegenye,
ott az út szélin, elfele
a határból, a hadi út fele,
Fehéruváru meneh
Az a maga alá vizelő
befagyott tócsákat lehelő
herélt-miskárolt férfinő,
az idő mocskából kinőtt
Conterganbébi idő,
Az a jegenye, az a jegenye,
az a se nyara, se tele,
se hazája, se istene,
csak perce, megcsonkolt ideje,
kiherélt órája és tere
földből kifordult gyökere,
lehántott kérge, levele,
fölmetszett koponyateteje,
sírtátogó agyürege,
múltködlő röntgenlelete,
istendaganata s leve,
benne az árvaság neve,
a kivetettség szigete,
Az a jegenye, az a jegenye,
hol van elhullott ideje,
elhullott tükre levele,
hogy játszana a szél vele,
citerázna a fény vele,
az az ősztsúgó nyárzene,
rigós szelek részegese,
országutak énekese,
Az a jegenye, az a jegenye,
a mindenség mindenese,
a csillagok kisbérese,
a Nagy Göncöl szekerese,
az idő kicsapott ménese,
örökké nyargaló levele,
ha egyszer kardokat ellene,
borongó fényeket ellene,
ki támadhatna ellene
Szitakötő, mit kötsz
Napló
Világom világossága
Himnusz
Aki fölszabadítottál,
földet, eget osztottál,
magaddal fölvirágoztál,
magammal fölvilágoztál,
Áldott légy, Mária-Márta!
Magamba kivetett tél
voltam, s te nem nevettél,
szántottál, bevetettél,
árnyamtól elszerettél,
Áldott légy, Mária-Márta!
Mintha anyám, úgy adtál
engem, hogy velem hagytál,
szerelmemre szavaztál,
világra velem hoztál,
Áldott légy, Mária-Márta!
Karddal kirakott méhben
megrezzenni is féltem,
már az elveszejtésben
ébren és éhen éltem,
Áldott légy, Mária-Márta!
És már csak csikorogtam,
vasakként vicsorogtam,
rozsdás vasat vasadtan
vérembe varasodtam,
Áldott légy, Mária-Márta!
De te világra löktél,
életedhez öleltél,
életemre élettél,
életeddé kötöttél,
Áldott légy, Mária-Márta!
Minden, mihez jogom volt,
van, fajtám s fajomból,
előre- s visszagondol
jövőmből és múltamból,
Áldott légy, Mária-Márta!
A köd, ki egykor voltam,
a kő, ki visszahulltam,
a rög, aki megmozdultam
jövőmmé szaporultam,
Áldott légy, Mária-Márta!
Minden, mi élni s halni
lett, s lesz, mi társadalmi
tulajdonom lett: lenni
vállalni és szeretni,
Áldott légy, Mária-Márta!
Áldott légy világ világa,
világom világossága,
áldott légy, Mária-Márta.
Légy Áldott, Mária-Márta!
Halotti beszéd
néhai Bella István
karpaszományos honvéd
sírtalan sírja fölött
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet
elhányjuk róla, talán találunk
kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet,
talán találunk a szíve helyén
Északi Fényt, s fekete csöndet.
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Az itthoni eget, leheletünket
emeljük szájához, mint a tükröt,
hátha bepáráll, hátha él még,
hátha elfelhősül a kék ég,
hátha fölül, s hátha ránk ümmget,
csöndbozontú szája ránk mordul,
szakállából, havas hajából
kifésüli a férget, a földet.
Egyik lábunk Északnak menjen,
másik lábunk Delelő Délnek,
Balsors-véres-kard kezünket
nyargaltassuk kopjás Keletnek.
Koponyánkat, Gellért hordóját,
gurgassuk keresztes Nyugatnak.
Nincs zöld, hol ne füvelltünk volna,
föld, hol ne röglöttünk volna,
ég, hol páránk ne egesedne,
ág, hol porunk ne leveledne,
eleven ekékkel a tengert
szántottuk sírokkal a tengert,
fölszántottuk sírral a földet,
eleven sírokkal a földet,
s vetettünk bele élő embert,
búzaunokát, rozsszüléket,
arattunk láncot, láncos lángot,
üszög-időt, pipacs-igéket.
Emberi délkörön
1977–1981
223 224
Nem verset írok
Mióta megtudtam, azóta
úgy fénylenek a levelek;
mióta megtudtam, adósa
vagyok mindenkinek.
Neked is fű. És neked is levél.
Neked is, gyatra gyom.
Megitattál, megetettél,
s levél sár, árny-alom.
Neked is föld. És neked is színek.
Részeim voltatok,
mégis egyszerre veszitek
vissza, ami vagyok.
Törlesztgethetném máshogy is.
Vénperc percentesen.
De félek, egyenkint elfogy, és
semmim sem leszen.
Ezért nem verset írok itt,
de adóslevelet
romló testemről, amit
nekem hitelezett
Sugárúti strófák
Egy nap: két Nap

Lázár Ervinnek

Tegnap meglestem a Napot
estefele; napozgatott
munka után, nyújtózkodott,
minden sugara ropogott.
Itt lenn, persze, már este volt.
Esett és fújt, se nap, se hold,
csak álnok árnyak a kövek
között és fekete füvek.
Rá is szóltam hát: „Hé, komám,
mért hagysz itt minket ily korán?
Szél fúj, s ráadásul esik.
Bennem is beesteledik.”
„Hát jó! Ma kedvemnél vagyok –
morrantott – csak még fölkapok
valamit.” – aztán csobogás,
surrogás, felhősuhogás,
fényzirrenés: mosakodik,
törülközik, simakodik.
Így lett, hogy tegnap hét után,
„tizenkilenc óra után”
– ahogy azt a mai lapok
írták „rémhírtől harsogott
minden tévé és rádió.”
S: „Riadó! Riadó! Riadó!”
Mert öt perccel este után
fölkelt a Nap, itt, Pest-Budán
újra, a Gellért-hegy mögött
jött visszafelé, dünnyögött,
dudorászott is valamit
bajsza alatt, ő tudja mit.
És: „Szemfényvesztés! Mágia!”
És: „Belé kell vakulnia…”
És: „Menjek melózni?” „Hülye!”
„Nem látja maga se, ugye?”
És „Mentőt! URH-kocsit!”
S a részegek: „Haver! Proszit!”
Ő meg sugara mentiben
megállt és nagy sebtiben
megállt mindennek mindene:
a fák és a havak szíve,
az órák és a vonatok,
egy eb hangtalan ugatott…
Én meg egy falevél mögött
sírtam, mert úgy dübögött,
döngött, zörömbölt szívem,
menten kiszakad, azt hiszem.
Világít azóta, tudom.
De néha szemem behunyom.
Elrácsozom pilláimat,
hogy keljen fel újra a nap
bennem. Hogy ne legyünk magam.
Tudom, sokan vagyok, sokan.
Tudsz-e még világul?
Anyám, édesanyám,
fölnevelő dajkám,
földnevelő dajkám,
az éj közepéből
véled hogy is szóljak?
Ha virágul szólok,
csak virágod érti,
ha levélül szólok,
lengő lombod érti;
szólhatnék mezőül,
csak a fű figyelmez,
égi legelőül,
csak eső, földpára,
s a füvező tenger,
meg a napnyüves hó,
s az a fönnen járó
űrlegelő csillag.
De te nem is hallasz,
talán meg se hallgatsz,
mintha nem is szólnék
hallgatvást is hallgatsz.
Virágul ha szólok,
fagyszádszéle elfagy,
ha ég-föld-rengésül,
tested odébb úszik.
Hajadul ha szólok,
oszló füved hallja,
ha égi mezőül,
csak váladék-párád.
Színedként ha szólnék,
a kérődző bomlás
büffenő bugyrából
szállasz föl, szivárvány.
De te, hófüst, hallgatsz,
puskatus-test, hallgatsz,
virágtajga, hallgatsz,
megfagyott tél, hallgatsz.
Anyám, édesapám,
földbölcsőm, éjfélfám,
és te édes fényfám,
főmtül való fejfám,
szerelmetes fiam,
én kitek is volnék?
Ha a földnek szólok,
csak ringat, csak renget;
éjfélnek, ha szólok,
holdlombja inog csak;
ha fénynek: géntükröt
tart elém, én-tengert.
Három-édenhazák,
ti is, ti se szóltok,
csak hallvást hallgattok,
mint az űrbéli jajjt,
földpulyácska majmot,
meglett lelkű lények.
Apám, édesapám,
én-zúgó éjfélfám,
magamvágta napok
év-ágas grádicsán
fölmegyek most hozzád
a holtak hajába,
naplomb koronádba,
sejtem sudaráig.
Ha innenül szólok,
halálod is meghal.
Halálul ha szólok,
írmagod se hallja,
szólok hát életül,
hetedízig óta,
hetedíziglenig.
Anyám, édesanyám,
földbölcsőm, én-hazám,
aki csak most születsz,
most születtetsz bennem,
mit tettek tevéled,
tested, hogy kihordtam
humuszszerveimben,
s szültenek halállá.
Váltál vérből vérré,
vérből félő dérré,
dérből élő érré,
elvetélt kenyérré,
kit faggyal szántottak,
tél-télbe vetettek,
jéggel boronáltak
tél-gyökereztettek;
kín- s bűncsíra-konvoj
kalásza is konkoly,
akit úgy aratnak,
mintha aratnának
télben deli búzát,
élni érdemtelent,
mert szála is üszkös.
És te, édes fényfám,
főmtül való fejfám,
szerelmetes fiam,
kit, napvilágföldid,
magyarul szólítok,
hogy beszéljek véled?
Siketnémák-jellel?
Ég-föld mammogással?
A vak végtelenség
csillagmilliárdja
braille-írásával,
bolygók betűivel?
Tudsz-e még világul,
Földül, Európául,
Édenemen tudsz-e,
tudsz-e még hazámon:
„ólom, alom, álom,
élem”; s ha döglégyként
döngök, mondd, meghallod
élő elhullásom,
föld-dongódög hangom?
De te, fényfám, hallgatsz,
génemtükre, hallgatsz,
éntengerem, hallgatsz,
te elektronbéklyós
te Szaturnusz-gyűrűs
világvőfély, hallgatsz.
Holdsarjúja voltam,
napvilágsarj voltam,
űrvályog gödrében
sárló por, megszálltam.
Vizem eget gyűjtött,
földem port és napfényt,
sugarával a nap
megköpdöste testem,
a mezitlábas hold
meg csak megtapicskált,
hogy lehetnék vályog
a világ aljában.
Telne is egy házra.
De ki lakna benne?
Szanaszét-szócsontok,
csönd és elmálló éj.
Emberi Délkörön
Kettős köszöntő

A Boldog vérem költőjének

Vagy hagyjuk a jókívánságot a fákra?
A virágmagvas madarakra?
Aranypántlikás csöngettyű: naplátszat,
illik csak kiscsikónyakakra!
Fölszerszámolva, a halálra
fölhámolva, míg a szánkon
ostor pattog, s csíkos az ég is,
virágtajtékmező a hátunk,
– a rúd mellett, mégis, mégis
a boldog béklyót, s igaz igát
kívánom istvános-napunkra.
…Hattyú és karvaly viaskodott a párnán.
Keselyű-éj és jövőfehér nappal.
Derékig a földben László Szent Vitéz
gyilkolódik a napvilágrabló kunnal.
Övé a fény! Nem homálylunk hát árván,
ha fölsír a sötét, Őtőle elenyész.
Csak bírd, bírjuk szerelmetes kínnal!
Ím itt a toll, a tinta s a tiszta kéz,
és ott a most, az ami-nincs-egész!
Ránk vár, hogy mondjuk! Szánkon fekete sármány
az újraszó, ki lélek is, meg sár is.
Kettős köszöntőm mi mással zárnám:
Éltessen, éltessen minket az élet!
S éltessen minket a halál is!
Szomorú szavak N. N.-nek

Kormos István emlékére

Amikor még élt
Az a két táska a szemed alatt…
Mit kuporgathatsz? Van-fényt? Nincs-könnyet?
Szahara-szökőkutakat?
Virágmagvat szűkös időknek?
Sírnál? Hát sírj! S ha nem tudsz sírni,
majd sírok én, azt kell kinyírni,
ki árva, árva, árva, árva,
s géppisztoly tőgye, tankok csánkja,
műholdak hasa alatt játszva
ül a Föld fölkavart porában
– s nincs anyja sírni, hazavinni.
A sírnál
Hát elkezdtél élni, Pista.
De a rigók elhallgattak körötted,
de a nyárfa elvillámlott nyárdörögve,
már nem egyenesedik soha vissza.
De mit tekereg szíved körül a kötél,
s miért tűröd, hogy deszkádhoz dörgölőddzön?
Hát minden ember annyit ér,
amennyit kiszorít a földből?
„Aludj, repülj és nyughass” – üzente
néhai rokonod egykor Hispániából
az iszkázi táltos tüzes nyelvén: lángolj!
„Ó, a tenger is meghal.” Tente, tente.
Elmenőben
Nem idevalósi voltál,
valami Ágboris rétre.
Ha nem eföldön nyugodnál,
dörmölhetnéd, megérte.
Dücög egy ütött talicska
kereke hozzád örökre.
Betlehemi pléhcsillag
egy elhajintott bögre.
De te csak fekszel árván.
Magadban dideregve.
A Göncöl saroglyáján.
Hideg szalmafény fed be.
Utószóféle levél
Írsz-e most verset, Pistánk,
vagy mint máskor is, hallgatsz.
Most is magadban bízván,
mint aki meg nem halhat.
Se ég, se palatábla.
Csak föld. Élő gyökérrel
betlehemi deszkádra
– belülről – új eget vésel:
Izensz. Az ibolya, nárcisz
szavakká szaporodottan
nől ki, s te mindre ráírsz
egy színt, új olvasatban.
Emberi Délkörön
Egy gyerek gyufásdobozában
kaparásznak völgyek, hegyek,
csillagok, idők összezárva
virágzanak és vérzenek,
világoznak, bevégzenek.
Most füléhez tartja, összerázza
– fél arca vén, fél meg gyerek –
s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg,
nyilall az idő muzsikája,
hogy rágja egymást, hogy danássza
kínját a katicaképzelet.
Mert minden szabad akar lenni.
Az is, ami az emberi
nyelven nem tud szólni, szeretni,
csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni,
csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni,
mert minden maga akar lenni
szabaddá: szín, fény és süket
csönd, maga akar lehetni,
nem rácsokként rácsokat szeretni,
szabadság helyett képzetet.
Én a más vagyok. A vétlen véletlen,
aki te is lehetnél: élni-egy.
De másként megismételetlen,
és másképp, másként egyetlenegy.
Mert a más vagyok. Hiába látszom
magadnak, magaddá nem tehetsz,
másikam lehetsz csak, másamnak se másom,
mert mint mind, magaddá egyetlenedsz.
De adni akarok. Mindent odaadni
annak, kié. Csupa másból vagyok.
Vissza a földnek a földet, ragyogni
a fényt a fénynek, haragnak a dacot.
Vissza az énnek az ént, s mert halni
születtem, halálból vagyok,
a halált is vissza kell adni
a halandóságnak, ha meghalok.
De amíg élek, visszalehelem
a levegőt, tágítom az eget,
a föld terhes hasát; számból etetem
a növényt, itatok esőt, tengereket,
fiammá fogadom, s fölnevelem
a munkát, a nevemet
neki adom, szépnek keresztelem,
ami még nincs, ami még szerelem.
Reggeledik. Babafény kaparássza
a rácsokat, az éjszakafedelet.
Moccanászik a rét rovarzó lába.
Füvek emelik – föl! föl! – az eget.
Meglátszik körülem a lehelet.
Zászlózik, int, jelez a pára,
hogy itt vagyok, élek és lehetek
egyetlenegyszer és utoljára.
Áni Máni mesét mond
1975–1991
265 266
Áni Máni szomorú
Élt egy angórarigó, s egy
delfinmacska is vele.
Csak hát az egyiknek az ég,
a másiknak az igazi kék
tenger volt tengere.
És szólt a delfinmacska így:
„Ó, rigóm, hercegem!
Ne szálldoss ott, ne légy irígy!
Szállj le hozzám, játszani vígy,
és játsszál csak velem!”
És szólt az angórarigó:
„Csak árnyam láthatod,
az a tiéd, s a trillió,
fény, hang és árnyéktilió,
s amit képzelni tudsz!”
És így szállnak azóta is.
Fönt szárny és árny alant.
Tükreivel verdes a víz,
s minden vízcsepp szájában visz
egy árnyékmadarat.
Bukfenc-kalendárium
Beköszöntő
Az Áni Máni naptár
nem afféle napkaptár,
ahol úgy zöngicsélnek
a napok, mint a méhek.
Nem is kalendárium,
se évszak-almárium,
hol egymás hegyén-hátán
porlad hó, szél, szivárvány.
De: ingyom-bingyom dáridó,
És: dini-dana rádió,
minden hóban három nap van,
s három hónap minden napban.
Napja, holdja este kél,
éjfélkor kondul a dél,
és bár sose esteledik,
minden estje reggeledik.
Január
Jársz az utcán, somolyogsz,
lisztes mancson sompolyogsz,
jégkarmodat behúzod,
csak azt halljuk, hogy szuszogsz.
Néha a hónak hahózol,
visszhangjában ringatózol,
egyik talpad a Bakonyban,
másik a Tiszában csobban,
mancsod ama napkeleti
ég kerekét megtekeri,
nyekeg, sugárzik a nap:
ledarálod a havat.
Február
Február, február,
mért nem vagy te febuár,
hogyha febuár volnál,
fene fenevad volnál.
De csak játszanál velem,
nagy szádba dugnám fejem,
föl is lépnénk Irkutszkban
a Szökőév Cirkuszban.
Minden házon minden ablak
plakát, mit a falra raktak,
láthatatlan ez áll rajta:
„Szenzáció! Csak ma! Csak ma!
Március
Március, március,
meztéllábas Dárius,
te álruhás királyfi,
ki hozzánk jössz megszállni,
ruhád ugyan ringyes, rongyos,
jéggel fércelt, hóval foltos,
de én tudom, lábnyomodban
arany gyullad, virág csobban.
Rossz gúnyád, ha leveted,
fölruháznak az egek,
válladra a kivirágzó
aranyeső sző palástot.
Jobbodban ág: jogarbarka.
Balodban nap: aranyalma.
És mert fénylik és ragyog:
koronád a homlokod.
Április
Április, április,
te eső- és nappisis,
te szivárvány-csoboló
égi-földi csoda tó.
De az még oly messze van,
ég, föld meg bevetve van
ég-makkal, meg föld-maggal,
szöcske- és fényflikflakkal.
Én is tótágast állok:
új világot csinálok.
Alul ég, fölül a föld.
Fönt a lent és lent a fönt.
Május
Május, májust májusolsz,
dolgozik a nyárfasor,
üzemelget a hárs is,
illatgyár az akác is.
Minden fa zöld baldachin,
benne az ég fia ring,
azért az a nagy sátor,
hogy fölnőjön magától.
Egekből most földrefut,
s itt virágzik a Tejut.
Ó, ha az az almafa
vállaimra hajlana,
Június
Június, június,
a világból ki ne fuss,
ábécé és egyszeregy,
virágbécé s meggyszeregy.
Ha akarsz látni szépet,
rekesszük el a rétet,
mint a tenger, nől, dagad
fűtó és gizgazpatak.
Előbb még bokádig ért,
most térdedig ér a rét,
pitypangbuborékokat
fúj szélszálakon a nap.
Te meg, ha jót is akarsz,
meríts ki egy sugarat.
Fújj rá, mondjad: „Ersze már!
Szállj el, katicasugár!”
Július
Július, július,
te görögdinnye-piros
holdárus és napkofa,
ráspolyhangú naspolya.
Reggel aztán mindent kiraksz,
kinyit a napvilágpiac.
„Ilyen még sohase volt,
ingyen van a nap, a hold!
Jöjjenek jó emberek,
fényességet vegyenek,
a ráadás egy csupafüst,
szegény, holdbéli hegedűs!”
Augusztus
Augusztus, augusztus,
búsaknak vígságpasszus,
bár bukszánk csak bukszus-
levél, nem élni luxus.
Nappal tóbárka ringat,
éjjel csillag vidítgat,
én űrtornázom, úgy ám,
a göncölszekér rúdján.
S az a sok hulló csillag,
mi szemedbe villantgat,
mind enyém és az álom
partján én kacsázom
Szeptember
Szeptember, szeptember,
elindul a kisember,
csudálgat: mennyi ákom-
bákom betű a fákon.
Jó a fának – ezt sírja –
se tolla, se papírja,
levelét teleírja,
szél a szagos radírja.
Olvasni is tud: lombja
az eget szótagolja.
S hogy számol: hatszor három
veréb csücsül az ágon.
Ha én egyszer fa lennék,
iskolába nem mennék,
az ég lenne az irkám,
mindennel teleírnám.
Október
Október, október,
te vidám, sose sóher
fiú, dúsak közt gazdag,
boldog, ki ad, mert adhat.
S ha már nem marad semmid,
nekiállsz föstögetni.
bokrot és fát pingálgatsz,
minden kert őszi tárlat.
Picasso ámul: „Ó, mester,
mennyi szép pacni, hó-este,
lilanyár, kislibasárga
tavasz van palettájába!”
November
November, november,
megérik a ködkender,
a dér is learatva,
pereg a zúzmara magva.
Csupasz karok a gallyak,
rászáradnak a varjak.
Vacogó fekete rongyok
lobognak, mint a gondok.
Minden fa lélekvesztő,
munkátlan madárijesztő.
A nap is, fejükbe húzva,
eldobott, ócska kucsma.
December
December, december,
földreszáll a hóember,
az utcán az első hópár,
Ádám és Éva lófrál.
Ádám fehéren izzik.
Éva hűvös és pisszig.
„Mit legyünk az Édenbe?
Menjünk inkább Ádenba!”
Ádám bosszús, de hallgat.
Vesz vállára siralmat.
Örökös körforgásra
vettetik, szegény pára,
Áni Máni mesét mond
Áni Máni és a méhek
Áni Máni, ámbár megért
több hónapot és öt kerek évet,
nem ismerte a döngicsés,
fullánkos, virágporos népet,
sem a méhkast,
és épp ezért
nagy dérrel-durral
megdöngette épp azt,
egy durunggal.
Lőn kasrengés, méhzúgás odabent:
száz nyalka vitéz zúdul fenekedve
a vár kapuján ki, a szúrásra fent
szablyákon szikrázik a nap deli kedve,
megdöfni a merészt,
jaj, épp azt,
ki dérrel-durral
döngetgeti a méhkast
egy durunggal.
S lőn rettenetes visítás, aminőt
nem hallott sem az ég, sem a kertek,
a nap belesápadt, s egy felhő mögött
reszketve esenge kegyelmet,
elinalt a merész,
jaj, épp az,
ki dérrel-durral
megdöngette a méhkast
– az orrán –
egy nagy durunggal.
Szóltunk eképp: „Gyere közelébb!”
– s ő macskaként settengve, loppal
betömte elébb az odú üregét
hóval és tavalyi lombbal.
„Nem jönnek ki?” – döngicsél a merész,
épp az,
ki dérrel-durral
megdöngette a méhkast
egy durunggal.
Most itt látható a vásári kép,
a négy vigyori, meg egy, ki gyanakszik,
mert csalafinta az a nyári nép,
nem mindig alszik, aki alszik,
de itt a négy,
s aki félrenéz,
épp az,
ki dérrel-durral
döngette meg a méhkast
egy durunggal.
Áni Máni boltba megy
Áni Máni venni ment,
minden neve vele ment,
egy egész regiment.
Legelöl ment, mint a vicc,
három bohóc: Ic, Mic, Fic.
Utánuk két primadonna,
sétafikált: Ani, Anna.
Majd egy mágus: Ánesz Mánesz,
aki mindenkit lóvá tesz,
s nemcsak lóvá, vasalóvá,
olló, holló és Zuglóvá.
Majd egy mosoly és grimaszka-
idomár ment: Ancsa Pancsa,
s két macskája: Ancsur, Pancsur,
ebdolmányban Pindur Pandur,
végül, de láthatatlanul,
egy igazi Ünnepi Nyúl.
S ja, de nem szabad kifigurázni,
elöl és hátul a Fáni.
Áni Máni csak nevetett,
vezette a seregletet,
mindenki odalett,
aki nézte a menetet.
A rendőr majd hasra esett,
összevissza integetett,
a füttyös sípja megrepedt,
megrepedt és berekedt.
Az újságos szava elakadt,
tátogott, mint a halak,
minden hírlapja megmaradt,
s a filmsztárok, miniszterek,
focisták, híres kipszerek,
az újságokból majd kiestek,
ahogy a betűkből kilestek.
Az ószeres úgy meglepődött,
elejtette a sok göncöt,
a sok kabát mind kézen állt,
a likjain kikandikált,
a nadrág meg lábujjhegyre állt,
és összevissza kiabált,
s mind azt mondta: „Nahát, nahát!”
A képárus úgy elképedett,
hogy megvették a képe helyett.
Mindenki egyet kérdezett:
a rendőr, a virágárus,
az ószeres, meg az újságos,
a bekeretezett képárus:
Hát ez hogy lehet?
Áni Máni csak nevetett,
vezette a menetet,
s még kényesebben lépkedett.
Mert lehet-e gyereknek
fontosabb dolga,
mint hogy elmenjen
a boltba,
a boltba,
a boltba!
Áni Máni, a zoknihalász
Majd minden reggel kitör a frász,
mert a konyhában ugrál, hadonász
a söprűnyéllel a zoknihalász.
Fönt igazándi igaziból
lebeg és locsog egy igazi tó,
zöld zsinór-tarajú fregoli-tó.
Hullámai közt – pihe hattyúcsapat –
hat hófehér gácsér-gatya halad,
blúz-bólyák, vitorlás-ingek inganak.
A zoknihalász meg meresztgeti
a szemét, a tavat méregeti,
söprűnyelét hova vetheti ki.
Tátog a tó, megiramlanak
sűrű rajokban a zoknihalak,
szájukkal nagyokat cuppantanak.
Megcsobban a víz, kiröpült a csali,
de nem követi diadal-hallali,
sőt! – néha néma vihogást hallani.
Az a szegény lent mit is tehet,
fintorog, mint aki meszet evett,
s kiveti újra a söprűnyelet.
A zoknihalak meg – Nahát! Nohát! –
meg-megpöckölik a csalit magát,
csúfolják, bökdösik odébb, s odább.
De most az egyikük megkönyörül:
megszánja a zoknihalászt cefetül,
kiugrik a tóból önként, egyedül.
A zoknihalász – ujjé! – szárnyra kap,
és fönt a magasban – mint a huzat –
röptében elkapja a zoknihalat.
És zirr-zörr az ajtó, csitt-csett a kilincs,
lám, az jön be épp, aki idebe nincs,
egy igaz tanú, egy igazi kincs.
A zoknihalász megnyújtja magát,
két karja – hosszabb, mint egy nagykabát
két ujja – mutatja a nagy-nagy csodát.
Most pissz, ti mind! Fény és tó moraja,
zoknihalak figyelő csapata.
Csitt, nagyvilág! Hallga, mit mond maga!
Áni Máni balladát sír
Él hát ágy alatt, asztal alatt,
szekrény sarkában és szekrény alatt.
Él
És zenél
a javából!
A pormacska pormiákol,
a poregér porcincog,
és a poreb porugat:
pengetik porbajszuk,
zengetik porfogukat,
hogy csak úgy zing-zong,
illegetik magukat.
A pormacska porfarkát
görbítve porlantol.
A poreb poráriázva
porvonít parlandón,
a poregér
porcintányérozva
porcincogat.
Jön is a nap! Fülel, meg-megáll,
odaérve
teledobálja fénnyel,
csöngő aranypénzzel.
Ebből majd
mind a három,
a porkupicákból,
porokat borogat.
(Jól érzik saját porukat!)
Kipróbálják torkukat.
De néha poruljárnak,
azaz: póruljárnak,
mert kiporolják őket,
hogy csak na!
Ám rá se rántanak,
nagyokat alszanak,
burkolva
pókhálópaplanba.
Csak egy nagy hirtelen vész
fenyegeti hármukat,
ha egyszerre nyitva marad
minden,
s rájuk tör mindenünnen
három tucat
porebrendész,
porgyepmester,
porpecér:
S megzendíti, mint sok
rendőrsípot,
egyszerre a kulcslyukakat:
ZENG A HÁZ!
süvít és sivít
és fütyül és visít,
fütyül minden lakat;
s a Három Igazi Nyüszögér
– uccu neki, vesd el magad! –
úgy fut körbe-karikába,
hogy saját nyomába
ér.
Legelöl fut a poregér,
a pormacska utána,
annak a sarkába
meg
a poreb.
Nyomukban meg,
mind közelebb
húzat
a huzat!
A pormacska jajcincog,
a poregér jajnyávog,
s a poreb jajugat:
jajjogat.
De nem ez a nagy baj!
Ó! Ó! Ó! Ó! Ó!
Oly szörnyű,
hogy el sem mondható,
Nincs már
a porcincogó,
a pormiákoló,
a porugató.
KITAKARÍTOTTUNK!
Az arcom visszakérem
1982–1988
299 300
Világot írni
Köveket hoztam haza Szibériából
meg nyírfakéregéjt, s pár száműzött virágot
lepréselve egy könyvben; hósivatagából
kivesztek a szavak, s csak a télláncolt virágok
kihűlő teste hagyott valami fagymaszat
írást maga után…
De bárha kiszakadt
lélegzeted a szó, nem magát a világot
akartad írni mindig: fa-fát, láng-lángot,
a lehetetlent, tilos- és hiánymagadat?!
Írnék én nyírfakéregre is, ha azt lehet.
Mint a fegyencek. De bárha nyárfa lenne
– én, boldog – minden versem. Megéli a telet,
s élő fény marad minden levele, sejtje.
Ükére üt vissza: az emberi nemre,
így előre: az egyetlenegyszer egyre
– rám, rád, őrá – ki milliárdszor lehet,
de csak most él, most hal, és most szeret,
végtelenét a mostba lehelve.
Ezután csak nyárfáim szeretem.
Az októberes fákat. Csontmagányuk.
Szikkadt mosolyuk. Őszös, levéltelen
lombjaikat. Szájtalan susogásuk.
Ezután csak csontjaik ölelem.
Akár a földben ölelném apámat.
Porlik az idő. Malmok: könyörtelen
kötvények s rigók bérlik koponyámat.
Azt szeretném, ha nem lenne szavam
semmire sem, és minden megénedne.
A csönd, ha csönd, konduljon hangtalan
de üsse át a földet harangnyelve.
Kongat a szív is, öröklét-telente
az emberéjben, ha ég-föld máglyapiros…
Mese az emberiségről
Zuhogó föld
Nem barátaim,
az nem én vagyok!
Nem az a
szíjács-párnán
nyugvó, elnehezült fő.
Nem az a két
bronzharang-szemhéj,
amit
hiába kondít meg a fény,
nem zeng!
Hol az a pitypang-rebegésű szemhéj,
az a gyermekláncfűvirág látás?
Ki fújt rá,
hogy mint fehér áttetsző ejtőernyő,
tekintetem
elszállt és vele
minden szín és fény
rétek zöldje,
ég kékje,
föld feketéje,
s a láthatatlan színek
csengése is.
Tudatom:
köröztethettek,
kerestethettek,
már nem vagyok sehol.
Pedig már
bele néztetek a koponyámba
– nem voltam ott
már az agyamba túrtatok szikével, durva fénnyel
– nem voltam ott
Arcomra fordított fejbőröm mögé nyúltatok,
hátha odabújtam épp
Kipakoltátok a gyomromat,
a beleimet
– nem voltam ott
Megnéztétek a májamat, a vesémet
az epém,
heréim nap-robbanás színképét
– nem voltam ott
Csak az a
vasmázsa-fej,
mészkőhegy-homlok,
bronzharang szemhéj –
és újságpapírgombóc,
géz, tampon
az agyam helyén,
újságpapírgombóc,
géz, tampon
a gyomrom helyén,
beleim helyén,
elkeveredve velem.
De nem velük voltam tele mindig?
Betűvel az agyam,
tévével a szemem,
szónoklatokkal a szám?
Forduljatok hát el Tőlem!
És ne nézzetek vissza,
csak ha tudjátok:
ki tette ezt!
Akkor majd
meglódítom a lábam,
megmozdítom a karom:
és visszarakom
magamba
magamat.
Lehetünk újra
együtt!
De addig:
„Agyő!
Édes úr!”
Zárt kapud előtt
Királyok völgye
Hármas oltár Illyés Gyulának
Hegyi beszéd
(Illyés Gyula a rádióban)
De jó volt hallgatni Téged, szent és bölcs öreg,
egy héten át, hallani zárt és nyílt eidet,
azt a melence-melegű, föld-meleg
öblű, kismamahas-fényű zöngést, ami oly kerek,
hogy gyereket lehetne füröszteni benne, vagy kenyeret:
kikeletet dagasztani, ősz és tél nyarából és tésztás és anyás
kézzel kifogni belőle a mindenség-kovászt
a holnap-kenyérhez, valami eföldi ragyogást.
És jó volt hallani azt az élesebb
fényesebbet is, a nyíltat; jégcsapok csengenek,
februári fényüllők a szél pörölye alatt;
egy egész tábla napraforgóvirág csivog, s az anyanap
sugarai csőrükben fénnyel a hangos fészkekre szállanak;
pohár csattan, kard csörren, birka béget hűen,
hullócsillag, kavics sír földi nyelvén a fűben.
I.N.R.I.
„J.A.-t elvágta a vonat,
Ő meg vonatra szállt, vonatra”
– kattogja hány rozsdás, rohadt
vonatkerék-száj, ki visszavonatna
mindent, mi élő, s magyar volt itt,
és élő maradt újra és újra –
hazudik János Vitézből Horthyt,
lesz Szálasi Tündér Iluska, –
mert nagy volt az Ő bűne: mert élni,
s mert élni mert, halottnak hitték
volna inkább a bátrabban félni
nem merő hős agykák, sors-pitykék,
gyilkos, öngyilkos hit között
volt a dolga, hogy élten éljen,
s legyőzze a daganat-dögöt
népe halál-eszméletében,
ott volt mindenütt: Adyt
temetni és – kamasz-baka
a vörösök közt, Tisza-híd
védni, mert az volt a haza,
„Magát védte csak!” – katt-katt véli
a vonatkerék-száj serényen –
„Most se” – De ki volt az a férfi
ama népbiztos börtönében
ezerkilencszázhuszonötben
a L’humanité tolmácsaként?!
„Hogy majd a Dísz-könyvbe zöngje!”
– Írt bele igaz, de a tényt,
s hagyott
egy mondatot,
ami
annyira mai,
és holnapi,
hogy hazát, európait
lehet rá alapítani.
„Túlélő!” Élt, földet osztott,
s verőfényt, Petőfiét.
És Versaille-ban is, hol eloszlott
félévtizednyi ezredév,
A világ színe előtt
Visz, nem Szekszárd felé
– föld alatt –,
Világ Színe elé
a vonat.
Visz, mintha minden sejt
és atom
egy-egy vagon lenne,
egyazon
Földszív szerelvénye:
fekete,
korhadt és süppedt fény-
menete.
Zökög a koporsó,
zakatol,
bevagonírozva,
ami volt,
molekuláiba,
a haza:
bakák, kopasz foglyok
vagona,
cigányok, zsidók, nyírt
fürtjüket,
forró szél sírja szét,
füstjüket.
Zökög a koporsó:
hány haza,
hány bűn, hány tömegsír
iszonya.
Donkanyar, Szárazajta,
Újvidék
szövi szögesdróttal
sír-sínét.
Zuhognak a holtak:
egyre több
eleven beszélő
bűngöröngy
Földnél nehezebb már,
fújtat a
fekete szerelvény
egymaga.
Mégis fölfele száll
húzza a
Világ Színe elé
a haza.
Száll – nem Szekszárd felé,
föld alatt
Világ Színe elé
a vonat
Száll – napvilág-szene,
motora
Vörösmarty zordon
jóslata.
Száll – vele és benne
utazik
– testvér, apa: Lőrinc
és Babits.
Kikönyököl, ég is,
csillag is,
a leszakadt vállú
József is.
Tó, víz, hegy, domb, fű, fa
és bokor
fújtat, kaptat – föl, föl! –
zakatol.
Viszik – nem az utat,
temetőt,
viszik a magasba
a jövőt.
Viszik Világ Színe,
elibéd
egy nyelv, egy föld jövő-
idejét.
Azt, ki a jövőbe
rejteti,
a világ szívébe
temeti
A levegőbe írt zene

Vujicsics Tihamér emlékének

Ha sírni tudnék,
siratnálak fehérrel,
ha volna mezős könnyem,
a réti dérrel,
havasokat ha sírnék,
a holdteli hóval,
nem így, nem így,
ahogy a vas sír
a tűzdög szívében,
nem így, nem így,
ahogy az izzó fém
nedvedzik a tűz
bögyében,
nem így, nem így,
ahogy egy lelőtt repülőgép
csillagszórója izzik
a sötétség kezében,
mert nem olthatom el a
lángod, a lángod, a lángom
– barátom, barátom, barátom –
mért csak a holtakra lesz
az élők szíve bátor,
mintha szájunkba, szívünkbe, szavunkba
temetkeznétek,
a száj, a szív, a szó
ilyenkor
persze fölnyílik,
fölnyilall magától,
fölsírlunk, megtemetődzünk:
tömegsír-kannibálok!
Nem írod már meg
a levegőbe írt zenét
(levegőbe írott zene, Te)
se az Emlékezet halhatatlanságát,
(ó, az emlékezet halhatatlansága, Te,)
tengeren cimbalmozol,
tavakon citerázol?
Tudtál te minden zenét,
ami csak a molekulák
didergéséből rezeg, szivárog,
ha akarod: kiegyenesíted a holdat,
azon harsonázol;
ha akarod: minden csillag kiég,
a sötétség a zenekari árok,
és te állsz az Űr pulpitusán,
de nem vezényelsz:
testeddel éled
– éled, eléged
a zenét!
Bennünk égő sötétség, majd kapkodás,
kutakodás telefon-érme és telefon után, telefonok a sebtiben
előkapart ismerősökhöz – MTI, Rádió – igaz-e, igaz-e vagy
mégis ostoba rémhír, hiszen nem lehet, nem lehet, negyvenhat
éves vagy, élsz, ott ülsz épp az U Flekuban, Prágában és
sörözöl, jókedved van, szőke söröket iszol és rozsdás
konyakot és énekelsz – három nyelven és zenélsz krigliken,
hamutartón, gyufán és lekésed, lekésed – goszpodi pomiluj! –
lekésed a gépet, mert valakit odahívtál, mert meg kell a zenét
várnod és aztán csak a nem, a nem, a nem: a gyászhír igaz!
És ömlik, szakad az ének a hársak és platánok fölött,
– Goszpodi pomiluj! – zuhog a szentendrei székesegyház fölött
– Goszpodi pomiluj! – kerek gyerekszájak a ministránsingeken a lukak,
– Goszpodi pomiluj! – pillog a betört ablakszem, pókhálós szentek inganak,
– Goszpodi pomiluj! – propellerezik a platán virága és lezuhan
a kis növény helikopter, s füstölög, ég a fű, porosan.
És hadd mondjam el, Tihamér, torodon, a borpincében megtört kenyeret,
amit a pomázi rácok osztottak szét Krisztus teste helyett,
egy töret – vele fociztál, egy töret – kölcsönadtad
a palatáblád, egy töret – kidaloltad,
egy töret – úszni voltál, egy töret – mit beszéltél
mikor még gyerek voltál, amikor velük éltél.
Ha volnék fehér, fehér,
sírnálak a fénnyel,
ha réti dér,
mezős könnyel,
holdteli hó ha –
havasokkal télfényben,
behavaználak,
bepólyálnálak,
begyolcsolnálak egészen,
nem így, nem így,
ahogy a tűz sír
a vas szívében,
nem így, nem így,
ahogy a tűz
nedvedzik az izzó
fém bögyében,
nem így, nem így,
ahogy lelőtt repülőgéped
csillagszórózik
a sötétség kezében,
mert nem olthatom el a
lángod, a lángod, a lángom:
Sirató
Visky Árpád élő ravatalánál
Woyzeck, szabad vagy! Szabad, akár az isten!
Mint újszülött halott, aki most születik meg.
Meggémbedt testedet leveszik keresztfádról,
fektetnek a földre, félrenyaklott fődet
visszaegyenesítik, s mintha szavaidat,
megnyúlt nyelved visszagyömködik a szádba,
eltört nyakcsigolyád reccsen valamit még
halálod membránján át, mintha te akarnál
telefonálni – túlról – most nem hallunk és nem értünk.
Mért adtad föl magad, mondd, mért jelentetted föl
a dögvésznek életed, s mért adtad föl, miért?
Ha már tilos volt játszni szín, deszka – játsztál volna,
Woyzeck, a madaraknak, a siketnéma fáknak,
a csikasz farkasoknak, medvéknek a havasban,
kupica-fényű csillagokból ittál vón verset,
Ady-remegésű negyvenhétévig-félés,
mért játszasz most ott, hol vallató vaku villog,
taps helyett föld dörög, s bonckés súgja a végszót –
Öt éve itt, a gyermekszínház aulájában
játsztál, Nekünk, fogoly, ítéleted előtt
gubbasztottál áttetsző üvegtömlöcöd alján,
sírásában hempergő ön-sarát evő néma,
kinek szava se, nyelve, háza se, földje sincs már,
kinek nyüszítésétől meggyullad a szalma,
s hiába, mert a nézők előadásra várnak,
s csak az őrjárat talpa: tamm-tamm, tamm-tamm.
Most még megvallatnak, még egyszer, utószor,
megnézik koponyád belülről, mit dugtál,
utas, agytekervényeid közé, mit rejtettél
nem a szemhéjad, a szemed, a látásod mögé,
mit ettél, mit ittál utószor, a veséd,
gerinced mit gondolt, mit érzett, mit mondott.
Aztán majd összevarrnak, visszavarrnak halottnak,
visszavarrnak, kiadnak, mi hazaviszünk magunknak.
Asszonyok, havasok jönnek, fölkapnak mint a könnyet,
megmosdatnak, hogy könnyebb legyen szegény szívünknek.
A föld majd ringat, renget. A föld majd ringat, renget.
Harangszó Nagy László ünnepén
A Holdharang szava
Nagy László hatvan éves
Nagy László hét éve meghalt
A Szaturnuszról nyarat hoz
mosdjon meg benne az ember
mint a májusi hóban
s legyen szeplőtelen: szép
a Vénusz kanca-habját
vizekre szerelmesíti:
hogy fölizgul a tenger
s minden kút égboltot ellik
A Napharang szava
Bastille-ok omlanak porrá
Nagy László hatvan éves
Tyrannok tegnap-poronttyá
Nagy László örök éves
Ha a heródesi szablya
balatonszárszói sínpár
vasbárd a szemesi égbolt
villámpika a szívben
a vers: világkardiogram
Nagy László Betlehem-éves
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló
Az iszkázi harangok szava
Nagy László hatvan éves
Nagy László hét éve meghalt
Hogy kondul jaj-teli játja
a gyásznapon: „Erzsike néni!
Nagy néni, Nagy néni, ne sírjon!
Úgy kiharangozom én a
mi drága Lacikánkat,
belereszket a templom,
még Pestre is elhallik:
Lackó-Lacikánk-László”
A Földharang szava
Nagy László hatvan éves
Nagy László hét éve meghalt
Mégis övé itt minden
fény fagya fű szisszenése
búzamag jaja a napnak
mert ő maga a Magtár
Napvilág magfúziója
a hasadó halált – élet-
erőmű – csapdába ejti
s gyújt napot földbélieknek
virágot fényarcúaknak
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló
A Hazaharang szava
Az öröklét Nagy László éves
mégis: bár köztünk élne
itt botozna közöttünk
amihez hozzáérne
ahová odalépne
változna villámló ujjá
botja lombos viharrá
az ég kiscsikó könnyé
a halál kihordhatóvá
az élet viselhetővé
Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló Nagy-Lász-ló
József Attila

Koczkás Sándornak
és a Tiszta szívvel szerkesztőinek
és szerzőinek

… és ha irgalmatlanok
a kerekek és ellökik és ott marad egyedül, egymaga,
szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,
és csontjaira csak a csillagos ég borul, nem a szemfedő-Magyarország,
az a vasúti térkép?
De hiszen
élni
él még!
A két csendőr, aki az ájuldozó Jolánt estében fölfogja,
íme haptákol, s odaáll maga mögé, már viszik is
arra az útra, honnan a jegenyék is kivándoroltak,
s holtak deresére húzva vergődik síkság és hegyvidék,
mert minden sír deres itt, s rajta, mint megbotozott
csecsemő, verődik egymásra hullva-háborulva
múlt, jelen és jövő.
DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT
BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT
ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT
MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT.
… és ha irgalmatlan a
golyó, és ott marad egyedül, egymaga, szemközt
az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,
és viharkabátjára csak a napfényes ég borul, nem a
tömegsír-Magyarország, az a maga megásta
laza, porhanyós mélység?
De hiszen
élni
él még!
Otromba gyilkosai előtt föld-fűruhában
megy tankhányadékban, páncélökölnyálban,
útbelek, bélsártavak, szétfröccsent erdőhátak
között lába nyomában nap fakad, virág árad,
mert fényt lép, napvilágot… De, feje felett,
látja-e, hogy sodornak a napfényből kötelet,
s hogy vetik a nyakába, mint eligazgatott
hurkot, a sugarakból megcsomózott Napot…
DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT
BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT
ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT
MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT
Most szüli meg a bitó a maga elgyötört testét
és bitót gyakik újra, és bitót szül és nemz ismét,
rácsot ellik a rács, a cella cellát fial,
börtönt bagzik a börtön, a szögesdrót láncot, lánctalpasaival,
maga meg – köldökzsinórfény csavarodva nyakára
didereg, hajnalkisded, halálába pólyálva,
De hiszen
élni
él még!
És „Lődd le!” „Kaszáld le!” és „Tépd ki a…!” Földön
mászó egek
kitépett lábú fák, szétcsapott karral fekszenek,
ragacsos-lódenkabát-park van dobva tetemükre,
gombóccá gyűrt felhők, égő csillagok üszke,
szétszéled akácos, nyíres, félholt, aki marad,
fehér bádogbiléta, billeg a dögcédula-Nap.
DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT
BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT
ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT
MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT
És ratatatacsönd a városon a csönd a csönd
végig a városon lovak láncok paták a városon
lánctalpas csöndek át a városon a tratatata
csöndek a városon át és végigárnyak a városon
a bal-jobb szájak át a városon a vonulások
át a városon vonul vonul vonyít vonít a csönd
De hiszen
élni
él még!
Most dobja a kukába a maga elkékült testét
a Keleti mögött az anyja, meg ne szülessék
még egyszer, s ha mégis: fogával szaggatja széjjel
kisded ütőerét egy másik, a fiatalkorúak börtönében,
részeg ököllel verik hülyére fejét a szülei,
Betlehem oda!, a jászolt az üresség leheli
az üres égen át – s mégis? megszületik?
megszületett már, Maga, lehet: a HATMILLIÁRDEGYEDIK?
József Attila! Mi lesz magával MA,
ebben a kettéhasadt, felemás világban,
ha itt marad egyenkint, egyedül, szemközt
hatmilliárd elvetélt halállal, azzal hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyják,
és kisded testére a világűr borul,
nem ez a csillag-kisded földgolyó-ország:
a véges végtelenség?
Születni,
élni
lesz még?!
Vagy a halál kapui erőt vesznek magán?
Az arcom visszakérem
Arccal a földnek
1988–1991
361 362
Meghalni csak úgy?
Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne!
Úgy hagyni itt az életet,
mint egy harmadosztályú krimót, észrevétlen:
az ember már fizetett,
megy ki az ajtón magában
– a pincér nem köszön –,
megáll künn a rosszul gombolt kabátban,
s tűnődik, hány söröm,
hány borom is volt valóban,
s hány életem,
– egy csak! – becsaptak-e, s ha igen, halóan
mégis mért élvezem
ezt a savanyú lőrét,
ezt a megpohosodott
sárbólsütő fényt,
s ha tudtam, valaki meglopott,
mért nem vágtam a képébe rögtön,
azt, amit kiadott s kihozott:
azt a felényi adagot?!
Szolgává tettek? Ha igen, életszám
ki fogta be,
hogy nem mondom ma se: nem, non, nye, nyet, nájn,
mintha hiányozna a luciferi ige
szavaim közül, helyében lám,
maradt volna az igenek igene,
s közben mint valami hűségreklám
alatt az aláfestő zene:
Szavak a palatáblán
Egy ideje

Dr. Simon Jánosnak, tűnődve, egy boros beszélgetés mécseként

De fura is, hogy visszakerül elébem
minden, mit elhagyok.
Elfutó életem már úgy nézem,
mint egy halott.
De nagy visszapillantó tükröm vagy, Élet!
S én mozgásom fényéből, bentemből nézem
ahogy
kívülem, magam-szélen
élek
s halok.
Mert itt van, visszaköszön minden, hol boldog
voltam valaha
s boldogtalan… Fű néz rám, borong akác-homlok,
Keresztúr, Aba,
Fehérvár… s ahogy visszapillantok,
úgy remegnek, lúdbőrzenek a hantok
bennem, ahogy föl-fölreng, holdat hangol
gémeskutakban a
tenger
ős-sejt-mosolya.
Búcsúzik ez a nap is? Azért özönlik vissza,
mert elrekesztették valahol
az időmet, s csak a végső kulissza
nyitva félig alól,
hömpölygök, patak, perc beissza
sejtjeimet, s hoz naptiszta
tükröket, a sár sejtését: hogy a zsilip nyitja
ama egy pásztor s egy akol
testvériség, ama végső alól.
Búcsúzzak én is? Próbáljak jönni s menni
a pillanatig, amikor kivált,
ellentétébe átfordult a semmi,
a világ önmagába visszaállt,
akárhogy is, nem kezdek perlekedni,
se búcsúzkodni, se integetni,
magam magammal mit kezdjek vitát:
jó volt veled lenni és lehetni,
hát viszlát, viszlát napvilág-világ.
Krónika

Csoóri Sándornak

Kicsinél is kicsikébb voltam,
amikor egyszer Isten voltam.
Háború volt. Hegyek görögtek,
villámlottak és mennydörögtek
az Öreg-utcán.
Asztal alá bújtam,
a legyet néztem, fényben, félholtan
forgott a hátán körbe, körbe
a konyhakőn.
Szárnyával löködte
magát, hogy fordulna már hasra,
s fölszálljon a fénybe. Szabadba.
De csak becsúszva a konyhát,
magát lökte arrébb és arrább,
s míg a világ recsegett, rengett,
sírása a lüktető csendet
fölverte, hogy hallani kellett
– kint is – ahogy sír magába
a szárnya, segítségező lába,
szem-mákszeme, míg, csak úgy csattant,
egy mozdulattal agyoncsaptam.
És én végignéztem,
hogy fuldoklik, cikákol kéken,
lilán a csöppség.
S hogy vége lett, vége,
fuldokló anyámnak megígértem,
hogy apám majd hoz a frontról még egy
Ili-babát.
Lesz egy új. Másik.
Később a harangozó bácsi,
Herbst János átjött.
A húgom testét
egy Hitler-szalonnás dobozba tették,
egy marmelád-lekváros dobozba.
S mintha betlehem-barlang lett volna,
kivitték éjre az istállóba.
Jászolba, szalma közé tették,
hogy kisded-halottnak megszülessék.
Nem volt jószágunk.
Hideg testét
a fagyos falak melengették.
Ha valami letérdelt elébe,
csak a létra féllábú léce.
Pásztorok, Három Királyok
helyett a kapa, csákány, ásó
hoztak neki – nem mirrhát, gyöngyet,
tömjént – fekete sötétségkönnyet.
Nem jött a betlehemi csillag.
Az égen fekete fények nyíttak,
Sztálin-gyertyák lidérce libbent
az égre, s a fénylő jeladásra
nem angyali seregek szárnya,
katyusák zúgtak a világra.
Aztán reggel a napkeletnyi
csöndben nagy-gyorsan temetni
mentünk.
Meg-meggörnyedten
mentünk a kertek alatt. A földben,
a földön alvó varangyok: aknák,
gránátok közt tapogatták
lábaink az utat.
Laczó plébános
ment legelöl. Majd Herbst János,
anyám húgommal kezében,
és én. Belécsimpaszkodva, félve.
Néha el-elfütyült fölöttünk
egy-egy golyó.
Aztán föltűnt
a temetőnk, s a temetőben
a Fa-Krisztus, a földre lőve.
Hogy odaértünk – tán csak az emlék,
de fölkelt – és odaállt mellénk,
jött velünk.
Messzibb, nagyra tátva
a háromfejű sárkány szája
lángol. A sárga földet fújja.
Majd rákezdtek a Miatyánkra,
s a Kyriére… Értetlen szavakkal.
Én meg húgommal maradtan
egész kicsivé zsugorodtam.
Szárnyam lett, zizegő, hártya-szárnyam,
gömbszemem. A fagyott sárban
forogtam hátamon…
Hogy hátha!
De hiába! Hiába! Hiába!
Forgott a fényes ég is fölöttem
én meg csak a ragacsos csöndben.
Aztán egyszerre csattant és csattant
a föld húgomon.
Én föntmaradtam.
Fönt. Lassan betelt a nincsen.
És azóta nem voltam Isten.
Hódolat W. S. mesternek
Egy kakasnak órája
Egy kakasnak órája
elromlott az órája.
Most egy kakasóramestert
hívna, dehát sehol sem lel.
Hát a kakasórajavszert
hívja, s kér egy óramajsztert,
de egy hang nyeglén így nyekken:
„Majd holnapután kiskedden.”
Másutt meg egy más azt mondja:
„Menj a kutyagumiboltba!”
Ott „aszongyák” az órára,
„kutyagumi az orrára.”
Már a toronyóraboltba
menne, hogyha ilyen volna,
már maga fúrná, faragná,
földhöz csapná, abriktolná,
de ahogy mozdít valamit
a kakasóra fölvisít,
Még el se ütötte: „éjfél”,
álmában kukorít: „Dél, dél!”
Hajnalban hátára fekve
kukorékol: „Este! Este!”
Közben kint zörög, zakatol,
majd elszabadul a pokol…
Kizökken az idő, senki
se tudja helyére tenni.
Az emberek szaladgálnak,
összevissza járnak gyárak.
A FŐIDŐ HIVATALban
hétfőn kedd, szerdán szombat van.
Reggel este. Délben nyitnak
mindenek. Megbolondítnak
mindenkit: még nem is vásálsz,
már azt hallod: zárás! zárás!
Ebédszünet. Dél van, dél, dél!
Pedig órádon épp éjfél.
Nyár. Aratás. Nyári zápor:
ki se látsz a havazásból.
Jégvirágos nyitott ablak
mögül nézed, hogy aratnak.
szállnak recsegve-ropogva
jégbúzamag kalászukba.
Most meglódul, megcsikordul
az egész Föld, és megfordul.
Afrikában fejre esnek
a feketék, s kifehérednek.
A rézbőrű indiánok
sápadt bőrű lordok, cárok,
itt meg – nézzél csak magadra –
ez fekete, az meg barna –
ha meg elkezdsz kacsintani
– szakasztott, mint egy kínai.
De most! Mi ez? Uramfia!
Egy álkakas haramia:
egy tyúk battyog a toronyba,
nagy gőgösen karattyolva.
Úgy köszörüli a torkát
mint egy toronykakas-órát.
Hangot is ad: kottkoti-kú!
Kot-kotty, kot-kotty, kottykorikú!
Hát nem látják, hát nem hallják
ál-tollait, vánnyadt hangját?!
Akkor se lesz kikeleti
kukurikú, kikirikí!
Akkor se lesz más: kotkodács!
Minden napra egy-egy tojás.
Sose lesz rend a világon!
De jó is, hogy mindez álom.
Játszom Istennel s ő velem
Csönd és szó
Székely Dózsa György tűnődése Cegléd előtt
Hiányom vagy jövő, mert egyre messzebb
mind, ami van:
vélt győzelmeiden csak vesztek,
s vesztem magam,
csak nézem, hogy készül
idült oltárképen a szent hecc:
az igaz hamisan.
Jövőm, hiányzol! Hiába tudatollak,
akár a túlvilág
is lehetnél. Hiába magollak,
mondlak, mint a diák.
S nem mindegy-e, elholnapodó Holnap,
hogy messzidő mennyedbe majd kik tolulnak?
Latrok? Jók? Unokák?
Hitetik: a Holnap harsonái szólnak.
Pedig csak a gyomor
s az agy kordul akkorát, hogy beléfintorulnak
új papság, s protokoll,
hisz’ nem illendő tudni – ó, mi nyomorultak! –
hogy kínunkból, léthangjainkból hogy foganhat:
fegyver
s új villasor.
És előjog a fényre… Ó, idegördül az ég,
százezer lándzsahegye
villog, csillagok kovácstüze ég;
mintha kaszákat egyenesítene,
kikalapálja a holdfényt a messzeség.
Kél már a holnapok holnapja-menedék,
a nap: a reggelek reggele.
A nap kél-e fel? Vagy izzó vastrónus
világít fehéren, s azon
én, eleven jövőt lobbanó hús,
én élek, s uralkodom,
a kín a koronám, és ugar a jogarom?
Mégis: enyém minden jövőt jussoló juss!
Hát tűnj el, tűnődés! Izzó látomás – huss!
Süss fel, Nap! Fényes Nap! Légy
kardom és sisakom!
Szolid kérelem
Bocsáss meg nékem, Ecetfa, te drága,
hogy a tévében
annyira bután és ostobán
annyi ember előtt
akácnak neveztelek!
Pedig csodafa vagy te,
a csuda maga
amaz uraktól levetett,
úri göncökbe öltözött
egykori öreg bérház,
s a szűk, kölcsönöltönyben feszengő
új OTP-ház
Nagymező utcai udvarán.
Pedig összetéveszthetetlen a sorsod,
árva proletárfa,
elhagyott asszonyok
gyerekükkel egyedül küszködő
félárva rokon, te!
Téesz elől menekülő
szabolcsi segédmunkás
röghöz kötött ikertestvére, te!
Albérletről albérletre hányódók,
udvari szobakonyhák
– WC hátul a lépcső mellett –
tükörmása, te!
Tettél te annyi jót,
adtál – levélszádból – levegőt
nekünk, levegőtleneknek;
A száddal, tüdőddel, leveleiddel
elittad előlünk
a bűzt, a port, az éjt.
Enyhet is adtál, ha kellett.
Hányszor legyezted
elefántnagy füleiddel
az izzadt öregeket,
csecsemőket.
És az ég madarai!
Hány és hány alkalmi vendég!
Mennyi ágyrajáró vándormadár,
ideiglenes albérlő: stiglic, csíz,
arany máringó-Köbcsi,
Hát bocsáss meg nékem,
öreg ecetfa,
s ha gondolod,
igyunk rá egyet a napból, az égből
vagy a lecsorgó őszi esőből,
s ha egyszer kérdenének felőlem,
mondd azt előbb, igen, ismertem ilyest,
itt élt valaha, itt járt,
Nagymező utca
új ház, II. emelet,
jobbra a folyosó végén,
s ha még kérdik, mondd meg, mondd meg,
mondd meg Nékik a nevem.
Egy utcafához
Csak nézem, hogy mállik az utca.
S a lélek. Az embervakolat.
Krisztus sebébe Tamás ujja:
mélyed a falba egy-egy ki-tudja-
ki-húzta géppisztolysorozat.
Negyvennégy? Negyvenöt? Ki múltja?
56-os ujjlenyomat?
Nem tömbtatarozott házak.
Se lelkek. Nincs jövő-belég
a holnapra. Egy kisiskolásnak
különórát tart a szemét
esztétikából; azt magyarázza
húgykígyó, emberi ürülék,
kapualj fogatlan szája,
milyen szép szép is a szép.
Most ontják ki épp a belét.
Nem a Holnap, a Másnap Kovácsa,
két alkoholista kotorássza,
vallatja kuka-velejét,
kuka-bendőjét. Hátha! Hátha!
De nincs üres üveg elég.
Csak pár pakundekli, újság, száraz
kenyér az álombetét.
Kiürült a holnap tárháza.
És két forint mire elég?
Ha ide jöttél, itt maradsz.
Arra telt ennyi éven át,
hogy megéld málladásodat,
és elfelejts minden csodát.
Most hugyozza össze magát
fényes nappal az utcán a nap.
Bambán inog. Maga alatt
csurgó, csatakzó patak,
csorog sárgán a napvilág,
végig folyik combja tövén,
lábaszárán, cipője hegyén,
s fölhabzik az utca kövén.
Csorog a csatornába a fény.
Lesz-e hajtása, homloka,
lesz-e levele, lombhona,
ékesíti égkorona
fölszabadítható fiát?
És írd ki a falra válaszát,
ha szól.
S ha nem, legalább
állj meg, és légy magad a fa!
Gyökerezz át a köveken,
s míg körötted ömlik a szenny,
vér, sár, mocsok, nap: fénytelen,
borítsd be emberlomb csillaga
gyökereiddel odalenn,
csillaglomboddal odafenn
ezt a nappali éjszakát!
Székely Dózsa György imája
Íme, lángol a trón, láncon, láncon az ország,
láncot ellik a láng, hol a lélek kihal,
íme a koronám, magát a napot hozzák
világ elemésztő robbanásaival.
Mi volt az én vétkem? Új és ifjú ország!
Szabad pór és polgár szülte Holnap-Haza!
Ó, hajnalléptű lány! Jövő-fényű orcák!
Koronás homlokom a holnap iszonya.
Szögezzétek csak ki Budavár kapujára
és Pestre két karom, kard és kenyér az ott,
Gyulafehérvárra s Váradra két lábam,
Szegedre koponyám – a jövő én vagyok.
Írmagunk se marad, te vaksi toportyán,
ordas Werbőczy, te és te, gyihos gyaur,
Szapolyai János, ha ránk tör az oszmán,
s nem nől ki a karom a vér és mész alól.
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,
meggyötört testemet mikor fölnégyelik,
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
De élek: beszélek, én, Székely Dózsa György,
magyar Krisztuskirály, jövő-fejedelem,
e forradalmakban megszentelt magyar föld
szabad jövendőjét újra elrendelem.
Ímé: nyerít a láng, trónom elragadják,
mint Illés szekerét a kozmosz csikai,
haza szállok, haza, lángom bebalzsamozzák
Erdély-szülőföldem izzó havasai.
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,
meggyötört testemet mikor fölnégyelik,
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
Akadjon torkukon a tüdőm, a májam,
köpjék ki a szemem, hányják ki sok szavam,
s mert bűnösök vagyunk mi mind, mindahányan,
irgalmazz Nekik is, s végy magadhoz, Uram!
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,
meggyötört testemet mikor fölnégyelik,
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
1985
Dorombolások
1974–1990
421 422
Nagyfényű páva
Nagyfényű páva lépdel szívemben,
vérem mezőiben, és arról énekel,
van egy nő, egy nő, aki megölet engem,
van egy nő, egy nő, ki megölhet bűntelen.
A szeme színe dél, a szeme színe éjfél.
Ő lépi ki időm, hamupercet fakaszt,
hol minden egyszerre születik, hal meg és él:
a hó elvirágzik, a virág elhavaz.
Egyik melle napbölcső, másik holdéj csalitja.
Egyikben születek, másikban meghalok.
Ha majd mind a kettőt végtelenné nyitja,
öröktől fogva és öröktől vagyok.
Cigánymeggyfamadonna
Dorombolások
Arra lettél, hogy simogassanak.
Örökös kölyökmacskának születtél.
Simogatásból szőtték magadat,
hogy egyetlen simogatás lehessél.
Játékaim jósága te lehettél,
nem aki voltál, de aki ma vagy.
Csutkalovam tüzet rí: szeressél.
Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.
szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,
egy másikhoz magaddal közelítesz.
Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.
Arra lettem, hogy simogassalak.
Egy örök kölyökmacskáért születtem.
Hogy körbedoromboljam hátadat.
Hogy simogatásom hasad lehessen.
Játékaid jó fényét én leheltem,
s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz
rólam. Csutkalovam le ne vessen,
nem táltosló, de táltosan szabad.
Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?
Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?
Elvesztheti a tengert a hajó?
Csak ha meghalnál! De semmit senkinek
mindenségünkért! S ha elveszítelek
magam veszejtlek. Én vagyok bakó.
És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?
Csak az én holdam, csak a te napod.
Azért még kihavaz, hoz az akác
szemed fényéből egy-egy csillagot.
Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.
Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.
Halálzok, halálzol és halálsz:
élsz. Én is. Addig él, ki halott,
az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:
fénygödröcskédző, elszelídült tenger,
nyújtózkodó, őstejút-sohaság.
Az éj és a nappal
Vásári ballada
Egy cigánymeggyfa, meg egy japánakác,
egy fekete fényfa, meg egy vándor danász,
maga elől magát addig rejtegette,
mígnem a másikat megszerette.
Mineműségére nézvést a cigánymeggyfa madonna
volt (és gyönyörű), a japánakác meg bonc lett volna,
de annyira csélcsap volt, hogy véle bevásált
volna Buddha is, hát úgy szólt, nem csinál rossz vásárt,
danásznak adja inkább, mondván, ott kevesebb
bajt csinál, mint másutt, majd megénekli az eget,
hetet-havat összehord csillagról, földről, holdról,
s addig, addig gajdol vadul és bolondul,
míg nappallá nem bolondul.
No, persze, Buddha jó volt, nem hagyta üres kézzel
elmenni, megrakta kaviccsal, csillagfénnyel
a fiú zsebeit, kezébe egy-egy napot, holdat
adott, meg szívrengő-szót, hogy majd szív-, s szódobolhat.
A cigánymeggyfa felől meg Buddha azt rendelé,
hogy terítsenek augusztust lombjai fölé,
a nappali ég legyen bőre égbolt-színe,
az éjszakai meg szeme, haja szene.
A japánakác meg csak gajdolt, gajdolt,
erről, arról, földről, óceán-sóhajról,
csillagrengés-fútta ember-levélről,
mit egy csillag szele sodort le az égről.
Gajdolt, gajdolt, gajdolt, mivel gyönyörűség volt.
De íme elakad. Az égen új égbolt,
augusztus kelt föl épp: fényes üstökösök,
hulló csillagok suhogtak, combjaik között
a Tejút pöndör lángja zúgott, hömbölödött.
Buddha meg úgy döntött, világosság leszen,
napláva kettejük közt, ha majd reménytelen
nézik – éj s nappal egymást – napvilághabja
tükörképeik egymástól elragadja,
s a másiknak odaadja.
Ezért: bár éjjel éj, ezért: bár nappal, nappal,
az augusztusi éj éjjel is mintha nappal,
az augusztusi éj, mintha nappal lenne,
zúg, fénylik, morajlik, partján egymással szemben
két fa ég, leveledzik, az éj és nappal szerelme.
Töredék-ódák az augusztusi éjhez
Azok a szemek,
azok a szemek,
azok a fekete Afrika-szemek,
azok az augusztus-éhe szemek,
azok az augusztus-szomja szemek!
Azok a szemek,
azok a szemek,
azok a karddal kirakott szemek,
azok a kaszával kirakott szemek,
azok
az augusztus-szemek!
Azok a szemek,
azok a szemek,
azok a dögkút-szemek
azok az óceán-késes, éj-méhű, halálig elérő
csordakút szemek,
azok a kihegyezett karókkal,
jajgatás-fénnyel teli várárok szemek!
438
Ilyen szemekbe ölték magukat
a megesett summáslányok
az első aratás és az első szerelem után.
Ilyen szemekbe veszejtődtek
az egyedül maradt, holdvilág szerelmű legények,
elepedve, sírva a szerelem után.
Az ilyen szemekbe döglött macska és
hulló csillag hullik,
kilukadt dél és kályhakönyökcső rozsdáll,
kiégett sparhelt és fekete éjszaka füstöl.
Az ilyen szemekben koldul és kántál
napfényt kondul a hold,
napkrajcárjait csörgeti – még! még! –
százezer napraforgó.
Az ilyen szemekben
fekete tulipánok
párbajoznak örökké:
kardjuk csöngése puha csönd,
cseppenként elhullajtott vérük
hajnali harmat, lila árnyék
árvácskás szemedalján.
Ki látott már olyant, hogy úgy kel föl az éj,
mint a hajnali nap, vagy a hold,
s leszen éjkelte, éjnyugta, éj-dél,
úgy, ahogy nyitod és csukod a szemed,
s fölnézel, égi verőfény,
augusztusi éj!
439
Nézz föl hát!
Arcodban egyszerre két éjszaka kél:
napvilágbéli az egyik,
szívrendszerbéli a másik.
A harmadikat – az igazit – te álmodod a Földnek.
A napvilág-sarja Földnek.
S megszégyenülten sompolyog el
reggel, dél és este,
mert nappaloknál gyönyörűbben sütsz te,
gyönyörűm!
– Hogy szeretem a szemed!
Azok a szemek,
azok a szemek,
azok az Afrika-szemek,
azok a karddal kirakott szemek,
azok a dögkút-szemek,
azok a fekete-tulipán csöngésű szemek,
azok a fölkelő éjszaka-szemek,
azok az augusztus-éje szemek!
– Hogy szeretem a szemed!
Ó, istenem! Augusztus!
Hogy szeretem a szemed!
Ábel a sivatagban
1991–1999
441 442
Ima az anyaföldhöz
Hervay Gizellának
Állampolgári „esküvőjét” felidézve
Gizikém,
tudod-e,
meghaltál, eltemettünk,
aztán egy nagyot ettünk,
tettünk, vettünk, tettettünk,
de téged nem jól szerettünk.
De téged nem jól szerettünk,
csak tettünk, vettünk, tettettünk,
és előttünk és mögöttünk
ott feketéllt fölöttünk
árnyékod, hát fölettünk,
felettünk és megettünk,
de téged nem jól szerettünk.
Násznagyod, Magyarország,
sírt és odaállt hozzád,
vőfélyed, nyoszolyód a
Himnusz és a Szózat
– zsolozsma és zsoltár –
és te voltál az oltár,
fölfele magasultál,
földfelé magasultál,
és sírtál és sírtál és sírtál,
(és sírt a vér, a fény, a fű):
Most úgy nézem a felhőket,
mint kitett lepedődet.
Van azon tiéd-vér, sok is,
Kobak és Domokos is,
és Visky és Szabédi is,
minden jó szabadok is,
kiket is,
sós vízbe tesznek,
onnan is kivesznek,
mély kútba tesznek,
onnan is kivesznek,
kerék alá tesznek,
onnan is kivesznek,
mind míg meg nem vesznek,
mind míg ki nem vesznek,
amíg mind kivesznek.
Holnapfogyatkozás
A Tervező álma
Most tervezek ennek a
gyönyörű családnak,
ennek a kétgyerekes családanyának,
ennek a kétcsaládos családapának,
tervezek, tervezek ennek a
négy tagú családnak
egy gyönyörű-gyönyörűbb-
leggyönyörűbb lakást.
Az első szoba
– Legyetek üdvözülve! –
legyen a szabadság.
A második:
biztonság,
nyugalom,
munka.
A harmadik:
barátság, testvériség,
szeretet.
Ez a szoba itt
legyen majd a Napból,
legyen a nappali.
Ez a puha éjbársony éj
legyen a hálószoba.
Ez a napvilág-virágos
délelőtt-délután rét
legyen a két gyermeké.
Az este-szobában meg
motoszkáljanak,
szunyókáljanak,
szülessenek újjá
a szülike-öregek.
No de
mi ez a pazarlás?!
Mi ez az őrület?
Hisz ez a gyönyörű
négy tagú család,
ez a kétgyerekes családanya,
ez a kétcsaládos családapa
tökegyedül van.
Ennek a gyönyörű családnak,
ennek a kétgyerekes családanyának,
ennek a kétcsaládos családapának
nincs is gyereke.
Ennek a gyönyörű családnak,
ennek a kétgyerekes családanyának,
ennek a kétcsaládos családapának
senkije sincs.
Ez a gyönyörű,
négy tagú család
egyszál maga van.
Minek akkor ennek a gyönyörű, négy tagú csalásnak,
ennek a kétgyerekes csalásanyának,
ennek a kétcsaládos csalásapának
ekkora hely?!
Untig elég lesz nékik
ez is:
a hosszúsága mondjuk két méter,
a szélessége nyolcvan-száz centi,
s a magassága meg
– de mit magassága! –,
a mélysége
kettő vagy
kettő és fél.
A földben.
Bal-jobb, bal-jobb
Fején zöld-barnás őszi rét,
alóla foszladozó, szürke
ökörnyál-uszadékok;
nyakában koszlott,
két ágra szakadt kiapadt folyó,
egy kiszáradt kígyó bőre,
csallóközi Duna constrictor netán;
testén lötyögő, függőleges szántó,
barnás-feketés télikabát,
tört gombgöröngyök, ráncolat-hasadékok;
lába pamutharisnyás húgycsatorna,
sárga eső futos, pászmáll
a gyűrődések alól;
s végül két flaszter-gravitáció,
fekete, kitágult bolygó,
két cipő béklyózza a földhöz.
Megjön, odaáll, ott áll napestig,
és megy, megy, egyhelyben jár,
láblendítés nélkül, csak a sarkát emeli,
– föl-le –, – föl-le –,
csak a két térdét rogyasztja,
– bal-jobb –, – bal-jobb –,
csak a vállát váltogatja,
– föl-le –, – föl-le –,
csak a törzsét billegteti,
– előre-hátra –, – előre-hátra –.
Néha megáll önmaga önmaga előtt,
szája mozog, mintha mindig motyogna,
protézise zörög, mintha egyfolytában rágna,
és a zötyögő trolik, dög-teherautók, bűzhödt kocsik közé
leszáll egy Isten-helikopter,
magány Paradicsom-gép.
Díszlépcső gördül,
Ö fellép és lenéz, magáról önmagára,
s lentről és fentről látja, ahogy
tova és tova, valahova és valahová.
És közben:
egy-kettő, egy-kettő,
bal-jobb, bal-jobb,
föl-le, föl-le,
előre-hátra, előre-hátra,
eltűnik, hogy ne is keressük,
címe nincs, ha van is valahol:
egy-kettő, egy-kettő,
bal-jobb, bal-jobb.
Az én zenekarom
Jóravaló Joó Jeromos

Rákos Marcsinak

Marcsi álmából rakott
egy igazi remeterák-lakot.
Az alja csorba égbögre:
a Vörös Tenger öble.
Körfala tükrök havából
kerekedik, a sivatagi sugárból.
Tornya csavaruló
csudabiga-csoda,
afféle mindenségpalota.
Szép, szép! De minek?
Ha nem lakja senki.
Marcsi kezde is
nekikeseredni.
Majd kiszakított
a tengerből
egy fehér irkalapot:
egy gyűrött hullámot,
kisimította és legott,
egy hirdetést fogalmazott.
Ígyen. Majd a hirdetést
a leggyorsabb hírügynökségre:
rábízta a fényre,
és várt. Várt!
Hogy: végre. Végre. Végre.
És végre!
Kocogtatják az ablakot.
„Bocsánat, jó helyen vagyok?
Jóravaló Joó Jeromos vagyok.
Kegyed az a Rákos Marcsi, nemdebár,
aki egy hajléktalan remeterákra vár?
Igen?
Drága Marcsisága,
olvastam szíves sorait
a Tengeri Föveny Újságban,
s rögvest rohantam,
ahogy a hat lábam
baktatni bírt
remeterákhalálában,
hogy le ne késsem.
Marcsi bólintott, rendben,
hisz e remeterák-lak kész jurta, vándorsátor,
beköltözni se kell, szinte megy, megy magától.
Marcsi most tűnődget, milyen az a világ,
hol is baktatgathat a remeterák.
Egyedül hallgatja tenger mormolását
mint Mikes Kelemen remetesége mását?!
„Bár minden Holnap Ma lenne,
bár Holnap lenne Most!
Még ma viszontlátná
a vándort:
Jóravaló Joó Jeromost!”
Ábel a sivatagban
Káin próféta első levele a Cainus-beliekhez
Carissime,
ha valakit meg akarsz ölni,
ha valakit örökre el akarsz veszejteni,
hogy még a halála is megölődjön,
Ne öld meg!
Miért is,
hiszen a vízszintes kígyó,
a meggyilkolt ember árnya
hirtelen fölmered,
megfüggőlegesedik,
s magasabbra ér föl,
hangosabban kiált az égre,
mint az Ábeli-füst.
Épp ezért,
ha valakit meg akarsz ölni,
ha valakit örökre el akarsz veszejteni,
ha írmagjáig ki akarod irtani,
Öld meg a halottait!
Irtsd ki,
hetedíziglen a temetőit,
a sírokat, a jövendő-rengő bölcsőt,
dúvasd föl,
a csontokat vesd a kövek közé,
őröld csontfehér lisztté,
és égesd el oltatlan mész és
víz elegyével!
Emeltess helyükbe százezer kicsiny Bábelt!
A megmaradottakkal, a tébolygó
felkiáltójel-magokkal
meg hitesd el,
hogy nincsenek, s nem is voltak!
Ha mást vallanának mégis,
nyelvüket ne tépd ki!
Mondd azt nekik
jelbeszéddel mutogatva,
hogy némák! Nincs nyelvük!
Másoknak meg fönnhangon sajnálkozz,
hogy nem akarnak beszélni!
Ha néha mégis valami hangot adnak,
az nem emberi szó.
Nem édeni füleknek való.
Meglásd,
előbb-utóbb vagy magukat ölik meg
vagy elevenen eltemetkeznek.
Te pedig mondhatod tiszta szívedből,
tiszta szájjal: „Íme, beteljesedett, ami írva vala.
Áldassék, áldassék az Úr neve!
És legyen meg az Ő akarata!”
post scriptum:
„Halálnak halálával holsz”… „Látiátuc… szümtükvel… Isa
por és…” Vajh mit jelenthetének? Ki tudná ezt az ugatást
megfejteni?
Én nem.
Te pedig, édes fiam, ne ölj
Tedd a dolgod!
Néhány szó az olvasóhoz

Ez a könyv eddigi verseim legteljesebb gyűjteménye. Szinte valamennyi megtalálható benne, amit eddig írtam, és ami könyveimben megjelent. Egy-két verset, főleg az első kötetemből, elhagytam, mivel zsengék voltak vagy más költők közvetlen hatására íródtak. Egy számomra nagyon fontos és kedves, 1961-től 1985-ig írott versemből, a József Attila címűből egy szerkezeti elemet kihúztam; aki szerette ezt a verset, az eredeti birtokában eldöntheti, igazam van-e. Három rövid verset, mint zenei elemet, másutt is fölhasználtam. A könyvben öt eddig nem publikált költemény található. Az első kamaszkori: az 1956-ban íródott Kollégium. A többi négy – Virágrög, Zokszófejtés, Dorombszó, Zoknipofájú vers – 1999-ből való. Több címet megváltoztattam, az eredetit a tartalomjegyzékben zárójelben találja meg az olvasó. A könyv ciklusai – némi változtatással – az eredeti kötetek szerkezetét követik. Egy-egy verset – amelyek különböző okokból később jelentek meg – visszahelyeztem „születése” idejébe. Kivéve a Szeretkezéseink címűt, ami 1968-ban íródott, de csak 1975-ben, harmadik könyvemben volt olvasható. Pár versnél, ahol fontosnak éreztem, megjelöltem, mikor írtam.

Most, vers-életem összegzésekor nem mulaszthatom el, hogy elmondjam, mekkora hálát és szeretetet érzek mindazok iránt, akik életemet és költészetemet valaha is segítették. Hálásan és szívszorongón gondolok mindazokra, akik sejtjeim és verseim génjeit magukban hordták, megőrizték és nekem adták. Hálám és szeretetem Ünnep Margité, elsős tanítónénimé, aki a betűvetésre és az olvasásra megtanított; Tanka János költőé és néptanítóé, aki első mesterem volt a poézisben; tanároké és könyvtárosoké, akik a gyerekben is tudták a költőt. Barátaimé, akik velem és mellettem voltak: Pisti, Ervin, Bálint, László, a korán elment Vili, és a „Páhi-egyetem”, akik már rég nem élnek: Karcsi, Laci és Zoltán. És – sorolhatnám még! Hálám és szeretetem Hegedős Máriáé és Koczkás Sándoré, akik 499a magyar irodalomtörténetben ugyan nem szokatlan módon, de az utóbbi négy évtizedben mégis hihetetlennek tűnő szeretettel és gondoskodással óvták az elveszésre és elveszejtődésre ugyancsak hajlamos ifjú (és öregedő) poétát. A Tanár Úr Radnóti-könyvével és tanulmányával már 1955-ben meghatározta a gimnazista költői ihletét. Megismerkedésünk vagyis egyetemista korom óta mindmáig atyai jó barátom; Mara pedig minden egyes verseskönyvem mellett ott állt lektorként vagy szerkesztőként. És – bár tudom, manapság ilyet nem illendő se mondani, se írni – negyed évszázados köszönetem, hálám, szeretetem és szerelmem „társ-életemé”, aki nélkül már rég nem élnénk: sem a verseim, sem én.

Budapest, 1999 novemberében

Bella István

500