Juhász Ferenc Versek és époszok 9-631510-23-9 725 Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest 1978 Juhász Ferenc művei 0 Javított, végleges verzió 1 14500 juhasz00001a
Juhász Ferenc
Versek és époszok
Szárnyas csikó
1946–1949
5 6
Arany
Gyér haja kontyát babrálja
az asszony, aztán hangosan fölnevet,
széttárt, mocskos praclijukba
kanalat ad és kenyeret.
A sok cingár nyak, mint
víz fölé a rózsák
a párolgó tányérra hajol,
illatokban füröszti piros orrát.
És míg e ködben szemük csillaga
ragyog, mint tíz külön világ,
lent a levesben
úszkálnak az arany-karikák.
7
Ezüst
Az utazó csak áll a nagy hidegben,
körülötte csipás és álmos öregek.
Bajusza jégcsap, pillája ezüst
félgömb, mint másnak senkinek.
Csak áll, az állatokat nézi,
ahogy fölporzik a hó a paták alatt,
a millió bolygóval teleszórt
csillogó és véges tejutakat.
Két füle ezüst, haja is ezüstből.
A lovak sörénye, farka lobog,
bársonyos orrlika, tompora füstöl.
8
Halak is vannak
Hínárnak látják már a füstöt,
víznek a felhőt és eget.
Szálkavékony bordájuk ketrecében
hólyag van tüdő helyett.
Üstökük széthull, szemük kimered.
Tátogatnak az éhes porontyok,
orrlikuk, szemük, szájuk szinte
bugyborékol, s mint a pontyok
néma és riadt csordája libegnek.
Hiszen csak víz a világ!
És mint óriás buborékok
fölszállnak a házak és a fák.
9
Mária
Mint hasas tehénke, együgyűen
bámul és álldogál a réten,
az ég alján az ezüsthasú
hold apadni készül éppen,
apadni készülnek a tengerek.
Eszébe jut a sok gyerek,
akik a szobába zárva bőgnek,
az ablakrács kockáin kidugják
fejüket és leskelődnek,
pillájuk véreres rózsaszirom.
Lassan elindul, hallgat,
mint hasas tehénke rózsaszín
hátulját ringatva ballag,
fölötte sziporkáznak a csillagok.
Szíve szörnyű hangosan dobog,
de ezt maga sem érti,
megáll, magára néz: belülről
apró lábak rúgásait érzi.
10
Álmából fölsír a csecsemő
Az asszonyka pillája lobog,
mint függöny a szélben, fölül,
kibontja mellét, mosolyog.
Aztán susogni kezd, édesen
susog, mint a hűvös pálmák
a bimbón csámcsogó fejecske fölött.
Mikor meghozta szuszogó álmát
s az aranyos csöppségnek két
csipkés szeme leragad,
hangosan ásít! Pár pillanat
és hallgatózva elalszik megint.
Alszik a vasrács, fűszálon
a lepkék. Örök törvények szerint.
11
Öregek
Apám vért köp és mosolyog,
nem ismeri a bánatot,
tüdejét kőpor ette meg.
Anyám akár az őszi alkonyok.
Ülnek a padon, öregek,
két hulló vadrózsaszirom.
Sziporkázó fényességben
üldögélnek, mint egy csillagon.
12
Isten tehénkéje
Megellett az Isten tehénkéje,
papnak szült most fiút a cselédje.
Káromkodnak három szűz legények,
fölnéznek a hegyes jegenyékre.
Márika szoptat, fiacskája döfköd, a pofácska
horpad, dagad, ahogy a tej bugyog.
Jézus lovon lekocog az égből,
a csillagok lucskos pata-nyomok.
Kényes csillag fényeskedik bután,
messziről jöttek a három királyok,
nevetgélnek, s fejük búbján
csillog-villog aranykoronájuk.
Istállószagot hozott a János,
Miska túrócskát, kicsike lisztet,
az öreg Ábel pipára gyújt,
s kék füstkarikákat pöfögtet.
13
Ibolyaszemű
Ibolyaszemű kishúgommal
megüzentem, hogy hazamegyek,
rendbehozom a kerítést is,
bekötözöm a rózsafákat.
Mondják, anyám kalácsot sütött,
összeszitált egy kicsike lisztet,
zsák aljából, fiók fenekéből,
lisztes kötényét leporolta.
Az asztalra mosott terítőt tett,
bögrébe meleg kecsketejet,
fehér ingem fényesre vasaltan,
kiterítve várt az ágyon.
Apám leveles dohányt vágott,
eregessek bodros füstöt,
kórót, faháncsot kosárba szedett,
befűtött, hogy ne dideregjek:
hidegtől nem véd fehér papiros.
Már kora reggel a kapuba álltak,
toporogtak és köhögettek,
az eget nézték, az utca végét,
a csordás gyerekre ránevettek,
csokorba szedtek dermedt őszirózsát.
S hogy nem jöttem, dérütötten álltak,
sóhajuk hullott csak zizegve,
fejükre sűrű zuzmót hintett
a bokrosodó őszi szél.
14
Rozika
Mikor hazamentem, kukoricát fosztottak éppen,
leültem én is fosztogatni, pirosodtak a kukoricák,
este volt, a tyúkok elaludtak a kerítésen,
macskánk ölembe ült, kezemet nyalogatta.
Vacsorára főtt krumplit ettem, sót és kenyeret,
megkérdeztem: nagymama hogy van, haja fehérül-e szépen?
Azt mondták, nemsokára dér lesz, dunyhaciha
kellene, meleg takaró, s havazáskor feltétlen hazajöjjek.
Eres kis lábait áztatta anyám, tyúkszemesek és dagadoznak.
Mama, mondtam, megmosnám a lábad,
s fölnéztem rá könnyes szemekkel.
Öreg harmonikámat is előkotortam, kicsit nyekergettem,
aztán Rozika jött, a szomszédba hívott csicseregve.
Én dalolni kezdtem, őszirózsát téptem a hajába,
mert hajnalig beszélgettünk az eperfa alatt.
15
Csikóellés
Májusi rózsák nyíltak éppen,
bodza bomlott és orgonák,
mikor a ló elleni készült.
Sokszor pihent, döcögve járt.
Pöttöm legényke jártatta lassan
virágos réten és dalolt.
Mire fáradtan hazaértek
az ég kék vállán ült a hold.
Az istállóban, puha almon,
tajték verte ki, remegett,
szuszogtak, fújtak, fekve nézték
szétterűlt hasú tehenek.
Amikor a kazlak is aludtak,
s a göncöl rúdja délnek állt,
a ló megellett. Sokáig nyalta
leragadt szemű csikaját.
Anyja mellett aludt a jövevény,
dunnából kiszakadt pehely.
Sose terűlt a szalma szebben,
nem aludt így a hó, a tej.
Piros kalappal jött a hajnal,
intett és aztán elfutott.
A csikó fölállt, csomós kis lába
reszketett, akár a habok.
S hogy az ablakon bedugta kék orrát
a reggel, s rájukszagolt,
anyja hasát döfködte vidáman,
hamvas pofával megszopott.
Lombok susogtak össze-vissza,
tyúkok kotortak, boldogok,
irígységükben elhervadtak
az arany-szirmú csillagok.
16
A hajnal fagyos rózsái nyílnak
A hajnal fagyos rózsái nyílnak,
lehullt a bádog hold az égről,
a kakas taréja lila láng,
vonat sípol a messzeségből.
A lovak farára dér csapódik,
ezüst bodor a lehelet,
kóró, bogáncs lehajtja fejét,
meghalni készül, s megremeg.
Zörögve hullnak le a lombok,
szállnak a szélben a levelek.
Szerelmünk lombjait fosztogatják
a csípős őszi hidegek.
Akár a fák, égbenyúló karral
állunk majd, s hogy ez ne fájjon,
a jeges szépség, meg a tél
fehér gyapjat növeszt a tájon.
A villanydróton fecskecsorda.
Most hirtelen magasba röppen.
Cineg a drót, mi lesz veled? A fecskék
örvénylenek a kék ködökben.
17
Aranyborjú
Szakállas Mózes, mikor negyven
nap után Sión hegyéről lejött,
két kőtáblával a hóna alatt,
s a bujaságon megütközött,
mert amíg ő éhesen véste ott a sziklát,
verejtéke, mint babszem gyöngyözött,
tülekedve, meztelen imádták
a felvirágzott homlokú dögöt,
vad haragjában a csőcseléket
a táblával csatázva verte szét,
letörte a kis bika heréit, bár Áron
fölfújódott, mint a szappanbuborék,
szétzúzta az öntött aranyborjút,
megátkozta a büszke főpapot!
Halljátok, e hegyen voltam én is,
megtisztúltam, és most itt vagyok.
A parancsokat kőtáblára írtam,
összetöröm a múlt bálványait.
Építő világot hirdessen a dal,
mire a munka és népem tanít!
18
Névtelen ének
Apjukat még sohase látták
Anyjuk krumpliért futott
A konyhában ültek összebújva
Robbant rezegtek az ablakok
Apjukat még sohase látták
Tizennégy éves volt a kislány
Öccse dundi szőke kis bolond
Fürödni készült a virágot
Meglocsolják majd a harmatok
Tizennégyéves volt a kislány
A fazékban sírt sírt a víz
A gőz a födőt már feszegette
Az ajtó bedobbant hol van apád
Rémülten néztek a gyilkos szemekre
A fazékban sírt sírt a víz
Apámat én még sose láttam
Ne hazudj ringyó bestia
No gyere csibém lefektették
Anyja még most se jött haza
Apámat én még sose láttam
Meredt szemében tükröződtek
Fényes puskák esti fények
Zokogott gyűrték meggyalázták
Részeg zöld-arcú legények
Meredt szemében tükröződtek
Az egyik ordított ne bőgj gyerek
Ne bőgj mert a vízbe fojtlak
A sikoltó kölyköt a fazékba nyomta
A locska csöppek sustorogtak
Az egyik ordított ne bőgj gyerek
19
A szőke fürtök fönt lebegtek
Sírt a víz az ég hallgatott
Csöpp orrlikán sötét véres hab
Buggyant ki már nem sikított
A szőke fürtök fönt lebegtek
A fortyogó nagy cínfazékban
Ki látta mint a répa úszott
Ki látta hogy kis tüdejéből
Szálltak a véres bugyborékok
A fortyogó nagy cínfazékban
Nyíltak az őszi margaréták
A lányt a dunapartra vitték
Hörgő vonagló halmok között
Röhögve a lépcsőre lökték
Nyíltak az őszi margaréták
Öreg pléh-Krisztus nézte őket
Mind az öt sebe kivirágzott
Mind az öt sebe könnyet ejtett
Körül a föld vérben ázott
Öreg pléh-Krisztus nézte őket
Mikor leszállt az esti harmat
Élve-holtan még ott hevertek
Nyöszörgött a melle vérzett
Legyek csordában zümmögettek
Mikor leszállt az esti harmat
Aztán mi volt már nem is tudom
Csak egyszer sírt fel a néma éj
Anyám szívemben még egy szív dobog
Anyám dagadok mint a kenyér
Aztán mi volt már nem is tudom
20
Mondják egy deportált-vagónban
Szülte meg kínnal gyerekét
Mellette mész vödörből klozet
Görcsben egy hulla fogta a kezét
Mondják egy deportált-vagónban
Akkor már tél volt nagy hideg
Szappanos víz és húgy habja megfagyott
A csupasz lábak ostyásra fagytak
Megdermedtek a csillagok
Akkor már tél volt nagy hideg
Az ablakon drótrács-bokron át
Szőrös arcok tág éhes szemek
Bámultak míg ő szoptatott
Nézték a futó kék eget
Az ablakon drótrács-bokron át
Kutyák csaholtak föl a holdra
Gránát pukkant bomba zuhant
A békét várta aki menekült
Elevenre is hullott már a hant
Kutyák csaholtak föl a holdra
Már béke van a házak pipálnak
A földben érik az új kenyér
A gyárkémények füstös ujja
A fodros fellegekig ér
Már béke van a házak pipálnak
Tavaszi szellő bontja selymét
Milliók mennek egy ütemre
Milliók együtt énekelnek
Mintha a vas mind lábrakelne
Tavaszi szellő bontja selymét
21
Sokat szenvedtem sírtam én is
Mégis őt néztem hátha látom
Aki apját még sose látta
Túl van-e vagy innen halálon
Sokat szenvedtem sírtam én is
A májusi menetben ott ment ő is
A májusi menetben a zászlót vitte
Viaskodott a szél a lobogóval
Megfeszült szép erős teste
A májusi menetben ott ment ő is
Milliókkal együtt a fényben
Menetelt s míg énekeltek
Szabadok vagyunk proletárok
Jövőjük felé meneteltek
Milliókkal együtt a fényben
22
Te ekével, te kalapáccsal, tollal
Te ekével, te kalapáccsal, tollal,
a rózsa, amely a kórházak
udvarán terem,
igen, a rózsa illatával,
te ekével, te kalapáccsal, tollal,
a gőzfűrész ferde fém-fogával,
a vas az erejével,
a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek,
a föld azzal, hogy kenyeret terem,
teljes erejéből,
ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,
a rózsa, amely a kórházak
udvarán terem,
igen, a rózsa illatával,
kinek karja van, a két kezével,
kinek karja nincs, a mosolyával,
a nap csobogó sugarával,
teljes erejéből,
kinek fényes a lelke, szép szavával,
akire hallgatnak a vizek,
az dalával
szelidítse meg a vizeket,
az erős gyúrja meg a fémet,
adjon lelket a lelkes anyagnak,
teljes erejéből,
ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,
építse, építse, építse ezt a hazát!
23
Görögök
Kisfiát a szívére szorítja,
fut az asszony, nem tudja hova.
Motor bőg a fémszínű magasban,
bomba hull és jól tudja, hova.
Füst-lombok és láng-rózsák az égen,
bekormozott lábos ott a nap,
kövekből és apró háztetőkből
fölcsaptak most a szökőkutak.
Rakáson, mint elhullott legyek,
kezek, törzsek, ágakon belek,
habzó pofájú autók, tüzet
okádó házak és gépfegyverek.
Harmatos virágok, rügyező sebek
nyiladoznak itt szanaszéjjel,
piros zászlók lengenek: a felhők,
lobognak a sziklák fölött vérrel.
Hellasz földjén készűl a szabadság,
gyerekhadnagy fekszik a búzában,
oldalához öleli a puskát.
Halántékán halványkék virág van.
24
Kis dal
Lányok fürödnek a folyóban,
a mellük bimbónyi még,
két gyönge domb trikójuk alatt.
De a szemük az csodaszép!
Ülnek a vízben, énekelnek.
Ezek a lányok gyárba járnak,
s megszépülnek vasárnapra,
fürdés után a fűre feküsznek,
kiteregetik hajukat a napra,
s jövendő gyermekeikről álmodoznak.
25
Ének hazámról
Meleg, sós könnye hiába hullott
azoknak, kik bűneid zokogták,
kinek kezéből kitépted a tollat,
te konok Magyarország.
Mámorban hörgő vak uraid
testedet naponta eladták,
s te osztoztál velük a vigalomban,
te bűnös Magyarország.
Idegen érdekek hirdették fennen,
hogy ím, itt a szabadság.
Germán lobogók keresztje alatt
görnyedtél Magyarország.
Szabad volt megdögleni éhen,
siratni összezúzott bordát,
s mikor a csürhe szívedbe tiport,
jajongni Magyarország.
Szuronyok hegyén fönnakadni küldted
a katonákat, s mint a csordát,
a védteleneket a halál karámaiba
terelted Magyarország.
De ím, a fehérlő csontok mezejére,
elsöpörve a sötétség-hordát,
keletről jött, miként a nap,
szabadságod Magyarország!
Szívünk nehéz volt, mint a vasharang,
most zeng, dalolja sorsát!
Szabad vagy hazám, újra épülő,
ifjúdó Magyarország.
Hazám, lobogj, miként a csillagok,
mikor szikra-kelyhüket kibontják.
Lobogj és égess konok tüzeddel,
te szabad Magyarország!
26
Katonák
Csákójukon rózsával mentek
meghalni mind a vitéz katonák.
A számított halál kaszája suhant,
s lehulltak rendre, mint a búzák.
Búcsúzáskor püfögtek dobok,
rikoltoztak rézkelyhű trombiták,
asszonykák zsebkendőt lobogtattak,
mert meghalni mentek a katonák.
Én tudom, csapzott szívekkel
dőzsölt akkor a lakkcsizmás világ,
virúlt a csőd, bánat és nyomor,
s meghaltak mind a katonák.
Ott alvadt rózsa volt a szív,
a csatatér szétfröccsent málnaág,
madár dalolni vastövisre ült,
hol szótlan hevertek a katonák.
A gőgös rend letiporva kushad,
s megvédeni ezt az új hazát,
föltűzött szuronnyal menetelnek
a halál ellen mind a katonák.
Hej, más most a sorsuk, mosolyognak
a rózsás arcú fiatal bakák.
Puskájuk csövén játszik a napfény.
Fényesedik az igazi világ!
27
Fecske
A tintakék égbe,
mint suszterszögecske
fúródik a kemény
magasba a fecske.
Csapkod, cikkan, s ahogy
megvillan a teste,
elolvad, mint kézben
jégeső-szemecske.
Szabadság madara,
bársonyszárnyú lélek,
ó, de boldog vagyok,
hogy szabadon élek.
Nézem most a fecskét,
kiáltok repesve:
ni, hogy cikkan, röpdös,
testvérem a fecske.
Anyám, kinek gyönge
szívéből szakadtam,
rabnak szült: már dalom
szállhat szabadabban.
Este, mikor szagos
párnámra feküdtem,
s nyakig az örömbe
bújva elmerültem,
az ablakon át, mint égő
búzaszemecske,
csillag szállt az égről
kemény tenyerembe.
Vele beszélgettem,
halkan, énekelve,
s megláttam, a tükrön
ott alszik a fecske.
28
No, te égi pajtás,
gyermeke a rendnek,
fészek helyett most a
szívemen pihensz meg?
Szóltam, s odavettem
magamhoz az ágyba,
pötty szívével vert a
szívem dobogása.
Reggel, ahogy lángban
lobogott az ablak,
a fecske kiröppent,
nekiszállt a napnak,
S én szóltam, szabadság
forró szerelemben,
soha, soha, soha
ne veszíts el engem!
29
Tíz hold föld
Tíz hold földet kapott a földosztásnál
Madár bácsi, az öreg cseléd.
A szerelemgyerek, béresek fattya
deresedő fejjel csak most született.
Első vetését nézi, megáll, lehajol,
a búzák szállnak a szőke szélben,
mosolyától derül még az ég is,
a felhők cipóként dagadoznak.
Kis tehene, ekéje, kocsija van,
egy kisleánya, aki vakon született,
s mint szarvacskáival a csiga, tapogat,
s álmos rózsákat szagolgat a kertben.
Költők, Madár bácsiról énekeljetek,
s csodaszép dalt fakaszt citerátok!
Bár helyettetek, mint anya nagyfiát
dícsérhetné őt a szövetkezet.
30
Dal a traktorról
Hulljatok térdre jámbor lovacskák,
a szövetkezet új traktort kapott.
Egy zöldrefestett, 30 lóerős,
gumikerekű nagy motort.
Vasárnap még körülállták, mosolygó
szemmel nézték az öregek,
simogatták, vas-nyergébe ültek,
forgatták a kormánykereket.
Hétfőn már szántott is vidáman,
egyszerre négy ekét húzott,
fényes orrából párolgott a víz,
füstkarikákat durrogott.
Hulljatok térdre jámbor lovacskák,
csillagos fejű kis lovak.
Tüzes vascsikó a traktor.
Benzint eszik, meg olajat.
Szántunk most a hamvas földön,
fölöttünk pacsirta énekel,
felhők futnak a kék szélben,
s a szívünk vidáman énekel.
Dél van, pihenünk a traktor meg én,
homlokomra kék virág hajol.
Egy foltos kis tehén jön a rétről,
megáll mellettem, s megszagol.
31
Örömének
Bözsike szőke fiatalasszony, fonalkészítő a gyárban,
sokszor pihen és sokszor mosolyog mostanában.
Reggel vonatra ül és vonattal megy haza este,
lassan bizony a szíve alatt a ruhába dagad már a teste.
Reggel vonatra ül, nézi a töltésen pirosan lecsorgó virágokat,
a lökdösődve hömpölygő tehéncsordát a zengő vashíd alatt.
Este vonatra ül, s amit vágyott, ti szöszke gyöngyök,
az ég lágy szövetébe tűzve hogyan tündököltök!
A szomszéd fülkében szájharmonikáznak a szövőlegények,
a szerelemről szól, s a buksi holdról az az ének.
Itt az idő már, itt az idő már, hümmögnek a vének,
itt az idő már, énekelnek a lágy szövőlegények.
A sínek zúgnak, sikoltoznak, a sínek énekelnek,
hogy szülessen meg, szülessen meg már az a gyermek!
32
Gyerekkor
Éhes vagyok, szóltam.
Éhes vagyok, éhes vagyok én is,
gagyogott öcsém.
Mama ránknézett szomorú szemével,
suttogott:
kellene kenyér is,
tüzelő, ruha, télire cipő.
Kikutatta még a szekrény alját,
de semmit se vett elő.
Megnézte, hol tudta,
semmi nincsen,
s keze már ott volt
a kilincsen:
menjetek játszani, majd
ha este hazajöttök,
az asztal telve lesz mindenféle jóval,
könnyezett,
no, menjetek drága kölykök.
Dél volt,
szóltak a harangok,
a szomszédban kanál csörömpölt,
zsírszag terpedt,
a kocsmában itták a fröccsöt,
s az égen vattákat,
fehér boglyákat sodort a szél.
Játszani kedve kinek van,
ha éhes,
s ki ne játszana, ha gyomra tele van?
Tépett, marcangolt, megcibált az éhség,
gallyacska csontom, nyakig-nőtt hajam
volt, s a könnyűségtől
azt hittem, mindjárt
a kék egekbe szállok.
Öcsém kis kezét kezembe vettem
mondom, most világgá megyünk.
Sírt a kis boldogtalan.
S mentünk,
suhogó kukoricaföldeken,
krumplitáblákon át,
33
aztán sokáig tapostuk
a perzselő országút porát,
meztelen kis lábunk csillagnyomait
homokkal futotta be a szél.
A rétre értünk.
Tenyérnyi nagy virágok között
kóboroltunk sírva, éhesen,
vállunkig ért a virágtenger,
hullámzott lágyan, édesen.
Széttárt kelyhével néha egy virág
arcul csapott,
s könnytől, himportól maszatosan
lerogytunk,
szemünkben gomolygó szürke ködök,
s tányérnyi sárga virágok
libegtek,
hajladoztak a fejünk fölött.
De ím, mi ez?
Valahol messze, vagy talán közel,
lágy szuszogás.
Mi rémített meg pihegő kis szívem?
Összebújtunk,
kicsire, mint a búzaszem.
Jaj!
A szuszogás fölállt!
Egy kecske volt, szakállas, öreg,
s aztán lefeküdt újra.
Virágok között talált fekhelyet.
Egy kecske, suttogtam remegve,
egy kecske, felelte öcsém.
Szopjuk meg!
Szopjuk meg, volt a visszhang,
de te kezdd, én nem merem.
Te bolond, mitől félsz,
hisz nem látja senkisem?
Dél volt,
az égen vattákat,
fehér boglyákat sodort a szél.
Lassan odakúsztunk,
hát itt a zsíros, édes kenyér!
Lágy hasára szinte odatapadtunk,
s szívtuk a drága eledelt,
a telt, habzó csöcsöket szoptuk,
boldogabb nálunk ki lehetett?
34
Mint mohó gyermek
a teli anyaemlőt,
habzsoltuk, faltuk, mint bort a részegesek,
fuldokolva ittuk a fröcskölő,
ömlő, édes tejet.
S mikor már orrlikunk is habzott,
s mint a csecsemőnek,
szánkon kibuggyant a tej,
vánkosnál puhább vánkoson aludtunk,
a tőgyet ölelve aludtunk boldogan.
Éreztük, a béke
szívünkre lép egy percre, s elsuhan.
A nap messze szállt,
aranymadár,
pihenni megállt két hegy között.
Aludtunk.
S tányérnyi sárga virágok
libegtek,
hajladoztak a szívünk fölött.
35
Két öreg
Bodrokban száll a kék füst,
hallgatag úsznak a felhők,
micsoda gyöngy-madárhad
viszi az éjt suhogva!
Mama az ablaknál foltoz,
papa már alszik a széken,
zizegve hull az ujság
megfakult kezéből.
Eliszkolt innen az ínség,
a múlt köhög a széken,
álmában unokák ülnek,
ölében játszadoznak.
Gyomlálja haját a fésű,
mama kinéz az égre,
tündöklő tollú sereg
viszi az éjt suhogva.
36
Te gyermekasszony
Te gyermekasszony, ha hazajössz este
fénnyel telik meg a szoba körben,
mintha csillag suhanna leülni a székre,
csupa fény az asztal vacsora közben.
Ha lefutsz a lépcsőn, zsákkal a fáshoz,
mert sötét van már, nem lehet holnap,
a lépcsőházban a vasvirágok
derengenek és föllobognak.
Az edényeket, ha rakosgatod,
azok tűnődve fölragyognak,
amikor este megveted az ágyat
a párnák fényesen dagadoznak.
Micsoda lélek lobog tebenned,
micsoda szerelem, az áldott?
Vettem neked, mert szeretlek nagyon,
nézd, egy csokor szenvedést, virágot.
37
Rogyásig vagyok
Rogyásig vagyok szerelemmel,
ez a nagy bőség egész betemet.
Rogyásig vagyok ragyogással,
alig bírom már gyémánt tüzemet.
Hajnali réten megyünk, kéz a kézbe,
lobog a hajad, pedig szél se jár,
rogyásig hulljon rád a harmat,
te boldog asszony, te csupa nyár.
Jaj, milyen nehéz cipelni bennem,
ahogyan ver, ver a szívem.
Mint a harang kongat: szeretlek!
Ging-gang, kongat szüntelen.
38
Részegen
Augusztusban, mikor születtem,
a ködös nyári ég
hullatta ezer csillagát.
Fénylett a vidék.
Mint zsákból a búzát, az ég
öntötte ezer csillagát.
Ahogy hullt, csengve, zúgva
mind a földre szállt.
A küszöb, az ablak, a kerítés
mind csillaggal lett tele,
az ágakra szállt a kéklő égi fák
gyémánt levele.
Éjfélig mosott anyám, s mikor
a teknő mellől jajongni ágyba húllt,
e ragyogásban szült meg engem,
nagyobbik fiút.
Így születtem, tudjátok-e?
Nem fénytelen!
S aludtam emlői barna csillagán
a tejtől részegen.
39
Ballada a tizenkét rózsaszálról
Zörögtek. Mint alvadt érc állt megmeredve.
Aranyhold úszott a habzó kék vizekben.
Az asszony sikoltva omlott ki az ágyból.
Csendőrtoll libbent. „A gyerekre vigyázol!”
Aranyhold úszott a habzó kék vizekben.
Csokorba kötve álltak tizenketten.
„Barmok!” Puskatus zuhant a koponyákra.
Az egyik elesett. Fölcibálták. „Nem éltünk hiába!”
Elindultak, szuronykerítés hasított a holdba,
tizenkét szál rózsák, vért harmatozva.
„Holnap a gyalú hiába vár, az asszony keze gyönge,
görcsös a fa, sikong könyörögve.”
„Elvtársak, a kínok kit gyötörnek?”
S már zúgott is: „Föl, föl: ti rabjai a földnek!”
Tizenkét szál rózsák rogytak le hörögve,
fény esett akkor, láng a fagyos rögre.
A gödörből Bencsik még fölkiáltott:
„Harcoljatok! A végsőkig, proletárok!”
Fogni a fegyvert, gyalút, kalapácsot,
mint a vasak állunk, proletárok!
40
Minden virágok nélkül
Minden virágok és hatalmas szavak nélkül
mondom, hogy szeretlek, te fáradt kicsi asszony,
nézem, ahogy nehéz napi munkád után
fekszel az ágyban, s pillád már készül lecsukódni.
Kemény idő, s kemény munka szerelmét
adta jutalmúl nekünk ez a század,
hogy már fényben szülessen meg eljövendő gyermekünk.
Szeretlek, s lásd, nélküled immár olyan vagyok,
mint fegyverük nélkül a kemény katonák!
Mert harcosok vagyunk minden dolgozók itt,
akikre a jövendő nagy korok feküsznek.
Hát aludj most, s reggelre vidáman ébredj te fáradt,
kicsi asszony, folytatni a szerelmet, a harcot tovább.
Mert van, aki szépségünk eltiporná gazúl!
De azok számára nincsen kegyelem!
41
Ének az esőhöz
Eső, eső, te szálashajú,
csöppekre osztod szét magad,
testvéreid, zúgnak a fák is.
Hullj csak, hullj csak,
jaj, csak zuhogjál,
öntsd szét éltető nedveidet,
a búzákra, kukoricákra,
fészkelő kotlós krumplibokorra.
Ó eső, te ezüsthajú asszony,
itasd meg a csecsemő földet
csordultig telt emlőid tejével.
Ó hullj, ó zuhogj nehezen csapódva,
te omlóhajú, könnyes szerelemben.
Kicsattanó, tömött bimbóidra várnak
a göröngyök, mint a tátottszáj-babák.
Eső, eső, hullj, zuhogj csak,
legyen kenyere, termése bőven
ennek a szabad, harcos, építő hazának!
42
Szárnyas csikó
Szárnyas csikóm, Pegazusom tegnap
nyihogni kezdett,
piros orrlikai fújtak, remegtek, gyémánt
patái szikrát vetettek.
Hátára kaptam, s szinte szédített
ahogyan suhant,
mint csillag röpültünk a kék űrön át,
fölzúgva boldogan.
Nyakához símultam, le ne hulljak,
hogy süvített a fény!
S ahogy lenéztem, szívem ragyogni kezdett,
majd meghasadt szegény.
Mint anya gondos kezétől a gyermek,
földíszítve a sár:
gyapjas fej sem sűrűbb a hajtól, mint itt
gyapottól a kopár.
Folyók kék pántlikái fölött csillogtak
tömör, nagy hidak,
s mint háló fogták össze a tájat
a vasútvonalak.
Csikóm leszállt, alig bírta szusszal
ezt a nagy utat.
Miféle bolygóra kerültél költő,
kérdeztem magamat.
E sok, egyformán fénylő sárgolyó közt
tán eltévedt lovad?
Mi vagy te, lélegző göröngy, esendő földi szív,
hogy ily sok csoda fogad?
Körűlnéztem, az utcák villanyfényben úsztak,
közben este lett,
traktorok jöttek dübörögve,
egész sereg.
43
A házak előtt fény-árnyban játszó
özön virág,
s ott láttam meg a húszezredik
állami iskolát.
Egy házba kopogtam. Az asszony dalolva
altatta kövér gyerekét,
s a szekrényen megláttam Marxnak, Leninnek
minden kötetét.
A gyermek rámnézett, de soha még ennél
ragyogóbb szemet,
megláttam szétnyíló mosolyában
jövendő gyermekemet.
Leültem, s akkor vettem észre,
hogy otthon vagyok.
Feküdj le Ferkó, szólt rám feleségem,
már a nap ragyog.
S mint a nap, elöntött az öröm, hogy ez
nem álom csupán.
Hisz tudod, megvalósul
az első ötéves terv után!
44
Egy költőhöz
Barátom voltál, egy ágyban aludtunk,
kiabálsz, hogy mindez nem haszon.
Ködből varrtál ruhát magadnak,
szétfoszlott, most itt állsz csupaszon.
Panaszkodsz, hogy földi dolgok vernek,
szeretnél a világ szemébe köpni.
Boldogtalan vagy? Nem én akartam
jégvirágot koszorúba kötni!
Mi bajod hát? Egy a fontos: népünk
jövője, gondja, boldogulása!
Pegazusa roggyon össze annak,
kit nem érdekel épülő hazája.
Vaksi kis gebéd ágaskodik, horkan,
fölrepülne, de tört már a szárnya,
gőzfelhőt fúj két rózsaszín orrlikából.
Elsöpri egy csillag ragyogása.
45 46
A Sántha család
1950
47 48
Hajnaltól estig
Hajnalodik. Harmat koppan a levélen,
megrezzen a nyárfa hűs hajnali szélben.
Kék-szürke derengés ömlik el a tájon,
a fényre fölúszó zöld kukoricákon.
Izzó gyöngyszem ragyog lóhere-levélen,
földereng a pipacs lángoló szívében,
ért csöppként csillog az ezüstös kalászon,
gyémánt tüze ragyog meszes csigaházon.
Állok itt a dombon. Végre ideértem.
(Vonatfütty hal el a ködlő messzeségben.)
Kis kék füst csavarog, majd eloszlik lassan.
Csak egy madár kering iszonyú magasban.
Nézem ezt a tájat. Ó, ismerős érem!
Itt hancúroztam át kora-gyermekségem,
itt szedtem virágot, nagy csokorba kötve,
izzó nap égetett tulipán-vörösre.
És alig, hogy (csöppecske,) fölcseperedtem,
(nem tudom, nyolc, talán tízéves lehettem,)
borsót szedtem olcsón a nagy uraságnak,
lettem megátkozott kölyke a kasznárnak!
Hátamon ott érzem még ostorcsapását,
arcomon a szégyent, fogam csikorgását!
Könnyeim maszatos kis öklömbe martak,
– amikor, a rossz erőt! haza zavartak!
Ó, ha akkor tüzet fakasztani tudok,
vagy varázserővel égig magasodok:
azt a gőgös kasznárt holtig elemésztem,
ostor ne suhogjon többet a szegényen!
Mentem hazafelé, húzta kín a vállat,
görnyesztett a szégyen, meghajtott a bánat.
Tarló fölvérezte, sebbé verte lábam,
tüske hasogatta, csalán tüze állam.
49
Mint most itt e harmat, vérem csöppje csillant,
reszketett a torson, míg kéken megalvadt.
Akkor úgy láttam én, gyönge vérem árad,
sötéten a táj zöld peremére szárad.
Otthon! Pironkodtam. Megmondjam? Ne mondjam?
Míg végűl jó anyám ölében zokogtam.
Apámban pirosra forrt akkor a méreg!
Homlokát veti már csipke-szemfödélnek.
Az a pár fillér is jó lett volna babra,
kenyérre, sóra, hamvas őszibarackra,
teltebb lett volna a hámló, sárga szekrény.
Pirosodtunk volna ropogós cseresznyén!
Reggel, mikor csiga-csordát legeltettem,
nedves lapuk, mályvák között kint a kertben!
Mintha én is tömött jószágot terelnék,
kövér tehéncsorda birtokosa lennék!
Micsoda játék volt, micsoda izgalom!
Fűszállal, virággal érintém homlokon:
s tíz csiga egyszerre behúzta a szarvát!
(Hát tudnának ilyet az igazi marhák?)
S mint ha kamasz-rügy szűz vérlánggal földuzzad,
mint begyűrt kesztyű-ujj, ha fúvod, kiduzzad:
tarkó-hőmérőit kifújva dülleszti,
s higany-szemgolyóit száron fölereszti.
S ha érinted visszatódúl begyűrődve,
zajtalan omolva szétálló két tőgye,
majd bugyogó peremmel magát fölontva
a kicsücsörödő bélés lesz két gomba,
s fölszáll az agy a csápvégi koponyába,
a here fölúszik fölfúvódott zsákba,
s riadtan alászáll, majd fölrebben száron,
mint kiszívott tojás héja vízsugáron,
s megtelik a torony-hagyma szemgolyókkal,
mint lopótök eres hólyagja kék borral,
kúszik föl a szárban, tökfejben növekszik,
s hólyagot kitöltve végig megüllepszik,
50
majd meg a szem vissza zúdulva iramlik,
a gomb beszívódik, gyűrű beáramlik,
s szem után a tornyok önmagukba vonva.
Ó, hányszor figyeltem félelmük szorongva!
Az első szerelem! Itt ért, itt e tájon!
(Csitítgatom a szívemet, hogy ne fájjon.)
Mint a zsenge fácskát, meglepett virággal.
Ó, hogy megbékültem akkor a világgal!
Dalolva fürödtünk pucéran a tóban,
néztük a kék eget, hanyatt, elfutóban,
a szálló felleget aranyozott égen,
a szívünk vele szállt tollasodva kéken.
Kéz a kézben, együtt mennyit csatangoltunk,
erdőkön, tó mellett mennyit barangoltunk,
csipkedtünk virágot, kergetőztünk réten:
a csillagos ég volt Mariska szemében.
És azok az arcok! Soha nem felejtem.
A széltől cibáltan, vad esőtől verten.
És azok a kezek! Tuskósak, kemények,
repedezettek, mint fán a barna kéreg.
Öreg Lajos, mint kiszáradt eres hártya,
akinek folt hátán folt volt a kabátja,
szederfa alatt állt, támaszkodva botra,
körülötte kéken szállt a pipa bodra.
Csinált nekem ustort, csattogót, sudárral,
kis seprűt és jármot, rézből vert csigával.
Este, ha a jószág bőgve-tülekedve
porzott hazafelé, s megjött a vén kedve,
leült a kispadra, a ház árnyékában,
(micsoda illat volt akkor a pipában!)
a nyomorról mesélt, megállva, szuszogva,
szemét irányítva a zöld csillagokra.
És a többiek is, fölmerülő arcok.
Veletek vívtam meg ezt a kemény harcot!
(Tollas kis hajak a gallérra hajolva.)
A sírból szép hangjuk mintha most is szólna.
51
És azok a házak, a szalmatetősek,
az ég ereszére rakott fecskefészkek!
A tetők is rájuk ferdén odacsapva,
mint a részeg kocsis megbillent kalapja.
Szép Pistát, emlékszem, egyik téli este
a két kakastollas halálig kereste!
Meg is fogták akkor, (valaki besúgta.)
S indult Pista, indult a jézusi útra.
Pista a két zsandár bika-válla között,
ment az árva, a hős, ment a megkötözött.
Két tollas árnyék a házat betakarta,
szuronyuk a hideg csillagot kavarta.
Konok, kemény arcok utána fordultak,
keserűség lobbant, mikor megszólaltak.
Kicsordúlt a könny is, törölték titokban.
Mért meleg az arcom? Hát az enyém csurran.
A nap, aranykakas, berzenkedik éppen,
sarkantyúja villog a hajnal gőzében,
elindul egy felhőn, csillagokat szedve,
mintha gyémánt-héjú búzát csipegetne.
Megy az ég tetején láng-tollal ropogva,
megy a kék mezőben, egyre tollasodva,
arany farka-tollát mégis csak elejti,
hol a tó vizében, hol réten felejti.
Alkonytájt, mikor az árnyak sokasodnak,
a völgyek, az erdők kéken árnyasodnak,
s csillag-óra szerint vége már a napnak,
ő is a szürkület hamujába hamvad.
De hová sietek? A reggel szaporán
nyargal át a réten rózsaszínű lován.
Itt-ott gőzöl a föld, csip-csup köd göngyölög,
az első szekér köd-úton elhömpölyög.
52
A sürüdző fénybe, párolgó lucsokba
néha egy-egy madár hangja belecsobban,
az égbe pacsirta fölsajog, ott megáll.
Rámpattan egy tücsök és zengve tovaszáll.
Aprócska szél indul, megborzolja fürtöm,
(e széllel dalomat a világra küldöm,)
alattam aranyvállbojtos kukoricák,
példás rendben állnak, mint a kis katonák.
Száll, verdes a búza, áttört csipkekendő,
dombról le a völgybe, borzolja a szellő.
Kalászok verődnek érccel súlyosodva,
magok dagadoznak, mint lány pironkodva.
Ott, egy veteményest körülszegve körben,
napraforgó-nénik fodros főkötőben.
Mint kofák, ha szótlan a vevőre várnak,
kezüket kötényük alá dugva állnak.
Ott egy patakocska. Ficánkol, megugrik,
hol egy mohos kőbe, hol kóróba botlik,
partjain, szétszórva a bársonyos gyöpre,
a kamilla, ezer fejét fölvetette.
Túl a bársony réten egy szép sárga pejkó,
dús sörénye, farka kövéren leomló,
füvet harap, bőre megrángó viola,
tompora aranyhagyma-templomkupola.
Most fölüti fejét, horkan, rengve repked,
vérbuján viháncol, aztán füvet csipked.
Gólya rebben onnan, lassú szárnycsapással,
úszik a magasban kiterjesztett szárnnyal.
Fecskék bukfenceznek a kék levegőben.
Repülőgép jön, már egyre dörmögőbben.
Repülőgép? Talán már valahol traktor
búg íly kora reggel, rózsa-virradatkor?
Távolabb, karéjban, idekéklő hegyek,
fölöttük a vonuló bárányfellegek,
átütve látni még az ezüst-fül holdat,
ahogy a fellegek utána loholnak.
53
És közelebb a tó villódzó nagy tükre,
szinébe a fecskék karikákat ütnek,
locska kis hullámok lanyhán fodrosodnak,
hol a smaragd-pikkelyű halak ragyognak.
Szélein hápogó kacsák lubickolnak,
billentve a farkuk, a víz alá buknak,
szép zsíros tollukról, mint a gyöngy pereg le
a kék víz szikrázó számtalan kis csöppje.
Tó mellett a falu, már piros-cserepes.
Füst tünődik kéken. Kihajt a tehenes.
Szekér porzik, ló nyög a kanyargó úton.
Ott egy lány vizet húz, elpihen a kúton.
Most látom csak, túl a dombon három traktor,
pöfög nagy vidáman, de nem úgy, mint akkor!
Rázkódik az ég is, (füstölheti püspök!)
mint zászlót, lengeti a fekete füstöt.
Állok itt a dombon, nézem ezt a tájat,
hallgatom énekét nyíló pacsirtának.
Az ég deszkáiba, mint szög beledermed,
s énekel. Hát az ő szíve nem reped meg?
Állok itt a tájon. Dalolni szeretnék.
Mint az a pacsirta! Ha úgy énekelnék!
Rólad drága népem és rólad szabadság!
Azokról, akik a szabadságot adták.
Az ébredő világ ezer moccanással,
ezer zizzenéssel, ezer suhanással
ér el a szívemig, millió varázzsal.
Nyüzsögve kisér a szikrázó madárdal.
Egyszerre úgy érzem, mintha szárnyam nőne,
emel a boldogság föl a levegőbe!
Mert nem csak a tájat, az egész hazámat
látom magam alatt. Hogy zúgnak a szárnyak!
54
Ó, hazám, te drága, te gyönyörűséges,
boldogság fényétől tündöklő, te fényes,
munka szép lázában pirosodó, ékes,
virágzó alma-ág, gyümölcsosztó, édes!
Mint mikor sas kering a nap közelében,
hol elmerül, hol meg fölbukkan a fényben:
így szállok fölötted, kertje az örömnek!
Szavaimmal, (mondd hát!) neked hogy köszönjek?
Hazám! Hazám, csuklódon tartom kezemet,
hallgatom, hogyan ver, ver-e az ütered?
Ha gyöngén, töprengek egyre komorabban,
ha tisztán ver, egy nép van a mosolyomban.
Fájó sebeidet lassan kitapintom,
ujjaim hegyével megérintem titkon.
És fölgyúlok! A sebek szépen beforrnak.
Költő, ideje lesz, fogj a boldog dalnak!
Elindulok lassan, mint a vándorfelhő.
(Szivacsos ingem nem szárítja a szellő.)
Tömör arany bika a nap fönt az égen,
fúj, okádja tüzét, veszi verejtékem.
A vetések között az útra letérek,
hűs eperfa vár ott, árnya tömény zöldnek,
patak vize csobban, lehűteni arcom,
hideg kortya belsőm. Csöpörög a bajszom.
Patak fodra között, a kákicsos foncsor
mutatja az arcom, alatta fény-foszfor.
Ó, mennyi, de mennyi ránc fut rajta által!
Több vagyok magammal, kevesebb apámmal.
Mennyi év, mennyi nyár, vidám-borús reggel
vonult át szívemen dübörgő sereggel!
Hol virágos ágat tartott a kezében,
hol meg szomorúság, lobogója szégyen.
55
Megyek már az úton, ismerősök jönnek,
integetek nekik, ők visszaköszönnek.
Asszonyok batyuval, kocsik egymásután,
bottal öreg Sándor, fehér-hajú cigány.
Megyek a nap alatt, szétvetett kabáttal,
mint régen, ha mentem, vállamon kapával,
húnyó tüze alatt haza-bandukoltam,
lábam recés nyoma ott maradt a porban.
Már a falu első házait is látom,
meszelt kis oldaluk visszaveri lángom.
Az ismerős házak mind szemembe tűnnek.
Rozzant jelei a régi, nehéz bűnnek.
Az ablakok itt még vályúból kivágva,
ráhajlik az eresz rothadt gerendája.
Kerítés? Az nincsen! Ide minek kellett,
amikor még rongyra, cipőre se tellett?
Terpedt-lombú nyárfa áll itt az útszélen,
alatta a dudvák száradt sűrűjében
poros szarkalábak, silány kis virágok.
Köztük csibe pityeg, öreg kotlós károg.
Félig korhadt kereszt rádől az útszélre,
Jézus rászögezve, bodza nő szívére.
Lábaihoz kötve száradó virágok.
Körülötte vasrács, lapu-lepett árok.
A libák a rácson bedugják fejüket,
tépdesik a füvet, elejtik pöttyüket,
vagy árnyat keresve, mint hófoltok ülnek,
szárnyat szétterítve ott letelepülnek.
Az öregebbek meg hosszú türelemmel
nézik a kék eget, ferdén tartott fejjel,
néha rikoltozva lomhán fölrepülnek
és nagy port kavarva ismét csak elülnek.
Pelyhes kicsinyeik fényes pocsolyában
tocsognak, csicsegve turkálnak a sárban,
talpukkal a sárba arany-csillagokat
nyomkodnak, az fénylik a kis tócsa alatt.
56
A falut átmetszi innen a Fő utca,
Horthy út volt régen, most Szabadság útja.
Közepén a rácsos Szentháromság térrel,
megszórva szalmával és tehénlepénnyel.
Szentháromság-szobor! Öreg galambfészek.
Oszlop, kőgalambbal. A szálló szentlélek!
Alul a kőszentek mogorva csoportja
ácsorog és néz föl galambpettyes arccal.
Búcsú idején itt sűrű fehér sátrak,
verklik, dinnyés kocsik sokasodva állnak.
A vak cigány itt ül, elcincogat estig,
a hold-fényű fillért kalapjába ejtik.
Itt ámúlnak lakzit, temetés-gyászfüstöt.
(Csomóba verődnek az asszonyok, prücskök,
a férfiak meg a borbély ablakából
néznek ki nevetve, mint másik világból.)
Az iskola, templom, régi községháza,
a kocsma, a pék és a pap sárga háza
jegenyesor mögött mereng egymás mellett.
Hangya-bolt helyén: Földművesszövetkezet.
És a Kastély rézből kivert cifra tornyán
már a szabadság szép lobogója ormány.
Az iskola-ablakból politikus-kép
plakát-üzenete mosolyog feléd.
Már egy csillag reszket a nyugati égen,
mint mikor bogárka vergődik a vízben,
piciny lábaival evickél és közben
körötte fut a víz, szétnyíló körökben.
Ő az első csillag, a Hajnalka-bálvány.
Aranyhajú, kedves, sugárzó kis szűzlány.
Utána a többi is föltűnik lassan,
rengeti kis csöcsét sejtelmes magasban.
57
Csillagocska, kedves, hajnalka-virágom,
aranyszemű csillag, arany virágszálam,
ó, ha onnan téged letépni tudnálak,
gomblukamba tűzni harmatos virágnak.
Nézem rebbenését, nézem lángolását,
szende szőkefényű, szelíd ragyogását,
a barnával futott dombok fölött repdes,
mégis milyen közel táncol a szívemhez.
S ott a dombon félig alvadó sötétben,
félig fölragyogva a hűs csillagfényben,
ökrös szekér ballag lassan hazafelé.
Áthallik a szó is: „Hó, te Julcsa, Csálé!”
Sántháékhoz megyek, keresztelőt adnak.
Látom már messziről, világít az ablak.
Vacsorára, borra, kis beszélgetésre,
hajnalig is tartó kedves szóbeszédre.
Ó, de nagyon régen, talán már öt éve
nem tettem kezemet széles tenyerébe:
Józsi bácsiéba, Juli néniébe,
Rózsika nem futott nevetve elémbe.
Vajon mi lett velük, talán meg is haltak,
vagy az örömükről szólni nem akartak?
Úgy megyek, szorongva, mint haza a gyermek,
aki elcsavargott, s most érte üzentek.
Gondolataimra mért nem kötök béklyót?
Zsebemben őrzöm a kedves borítékot.
Benne kúsza írás, melengető pár szó:
„Keresztelő van ma, gyere haza Ferkó!”
Csillagfényes este. Árnyék-sokaságon
lépek át. A tyúkok alusznak a fákon.
Néha fölkárálnak. Mit álmodnak, szépet?
Hetven csibét, bolyhos, tojással telt fészket?
58
Ismerős zajt hallok. Kanna verődése.
Vályúnál a barmok nehéz szürcsölése.
Kisajtó nyikorog, legény fehér ingben
fut a lányhoz, szótlan merengni holdfényben.
A tehenek, lovak csillag-kását isznak,
reng-ráng a víz, ahogy lágyan rászuszognak,
aztán ringatózva istállóba mennek,
kérődzenek, állva reggelig pihennek.
Orrukra és bársony-rózsa orrlikukra
rátapadt sok csillag, az angyal tűz-tolla,
ha fújnak, ha vicsorogva felröhögnek,
föllángolnak, vagy mint levél lepörögnek.
Most feljön a hold is, kemény lesz az árnyék,
(mintha erdő mélyén egymagamban járnék,)
mint egy köcsög tejet, fényét önti széjjel,
az szikrázik már az akácfalevéllel.
A ház előtt percre tűnődöm, megállok,
(a benti beszéd a holdfényre szívárog,)
hajam bizony most is szamár-sörény, kócos,
mint kölyökkoromban, angyal-boglya, drótos!
Aztán bekopogok. „Tessék. Bújj be. Lehet.
Nyomd le a kilincset, mért remeg a kezed?”
Az ajtó kinyílik világító szájjal:
Józsi bácsi áll ott, átfog mosolyával.
Micsoda lobogás volt az ölelésben,
micsoda mosolygás hunyorgó szemében,
micsoda bíztatás erős tenyerében,
micsoda melegség mellem közepében!
Juli néni barna, napszítta arcáról,
micsoda szeretet szállott a szavából!
A kis Pisti ugrott rögtön a nyakamba.
Hogy megnőttél gyerek! Tornyoztam magasra.
59
Jani csontos arcú, az idő nagyújja
viasz orra-alját bajuszosra gyúrta!
És Ábrahám bácsi! Erzsike ó-asszony!
Ölelem már őket, szívemen marasztom.
Kondor Ferkó? Hát te? Fölragyog vidáman:
„Már két éve vagyok Rózsika-igában.”
És Rózsika? Csönd, csönd, benn van a szobában!
Tán alszik a babos keresztelő-ágyban.
Lábujjhegyen, mintha galambok tipegnek,
úgy megyünk be, ahol szundít a lágy gyermek!
„Rózsika! Te, Rózsa, meg sem ismernélek,
ha szemed gömbjei nem delejeznének!”
„Csitulj már, te Ferkó,” – oltogat az ágyból,
fehér, csipke-fodros újabb otthonából.
„Nem látod, hogy alszik, tőgyet döfölt éppen!”
Nézi, s pirúl, mint a Jézus szíve, képen.
Juli néni ott áll, nevet, az ágyvégen,
Józsi bácsi füstöl, pipa a kezében.
Fölfortyan az asszony: „Menj már a pipával,
árt neki, hogy vessz meg azzal a dohánnyal.”
„Hát a szenteltvíztől, mit a pap rádöntött,
öklömnyi fejére mormogva ráöntött,
attól nem izzadt meg?” – vág vissza nevetve
a büdös öreg bak lilát pöfögtetve.
„Istenem, te pogány nem szégyelled magad?
Hogy úton-útfélen, mindíg rámszóljanak?
Hogy verjen az Isten? No már megint kezded,
deres ágyékkal az eszedet vesztetted?”
Alszik? Dehogy alszik. Nézzétek csak, rámnéz.
Lány! Micsoda szemek! Kormos csillag ám ez!
De már sír is, habzik nyál a kopasz szájban,
anyja oldalánál sikít a pólyában.
És Rózsika lassan fölül most az ágyban,
(a csillaghalmazok érett mosolyában!)
emlőjét az ingből szótlan kibuggyantja,
a kis erőszakos fejet rászorítja.
60
Rágja, elereszti, eljátszik a csöccsel,
mint bálnából a gőz, cici-tej felszökdel.
Néha meg-megrebben hosszú szempillája,
megáll, újra mozog habos kicsi szája.
Mint méhecske ha száll kitárúlt virágra,
döngicsélve bukik illatos porába:
túrja a nagy kupac csipkebogyós ikrát.
Az anya-tenyérben göndör, puha fejhát.
Nem ismeritek ti Sántha Ábrahámot,
aki elindúlt, hogy lássa a világot?
De visszakergették, ne tanuljon, lásson!
Gyökig meghajolva köszönjön alássan.
Itt ül az asztalnál, mint hófödte hegység,
(csupa erő, szőrhab, zordon elevenség,)
mint hegy, ki homlokát üti a felhőnek.
Szólván hangja dördül, akár a mennykőnek.
Úgy hordja vállán huszonhatezer estjét,
(most is utána néz lágyan a hevesség,)
mint zsákot. Könnyedén birkózik a téllel.
Haját az festette vastagra fehérrel.
Mellette, mint pöttöm fa a sziklaparton,
felesége, ráncos Erzsike ó-asszony.
Foga mind kihullott, alig van már kettő,
bosszantja is néha Pisti, a tekergő.
Szeme le-lecsuklik, szinte észrevétlen
ül itt a férfiak testes seregében.
Két kis virág-kezét, az elfonnyadókat,
kulcsolja az ölén, hallgatja a szókat.
Ülünk az asztalnál, gazdag terítéknél,
keresztelő-ünnep, vidám estebédnél.
Kondorné nászasszony, Kondor Ferenc gépész,
férjek, feleségek, (tizennyolc nehéz kéz.)
61
Emlékezünk, kortyolva néha a borból.
Bánat virágai, megfosztva a portól!
Mint viasz-lép mézzel, kis cellákba fejtve:
tele múlttal az agy milliárd agysejtje.
Bor! Dús fürtök csöppje, aranyszínű áldás!
Csobog ahogy öntöd, fürge gyöngye szálldos.
Mint a szőlőszemek naptól megrepednek
és a cukros csöppek levélre peregnek:
kezemre úgy perdül most csöpp a pohárból.
Nézem ezt a csöppet, míg gördül, aláhull.
Nézem, (elmerengek,) de nem hagy magamra,
Juli néni csődör-csikó fejem fogja.
Mögöttem áll, szól már: „Fiacskám, de régen
nem láttalak.” Látom, könny ül a szemében.
A bor szeme csöppen, vagy a könnye koppan,
vagy csak az a macska moccant a sarokban?
Pisti ujja zsíros, orra hegye fénylik,
evett a sült húsból vagy három tenyérnyit.
Pupillája rátágul a szemfehérre,
mint szűz korom-csillag, hümmög a beszédre.
Gazdag nagy csomókba száll a füst a mennynek,
eloszlik, füst-pálmák újra tekerednek
a pipából, mintha a madár a tűztől
rikoltoz és rebben parázsló fészkéről.
A görcsös asztalon tömpe, vaskos kezek.
Megmoccannak néha. Nehéz rönkök ezek!
Bütykök, repedések, áldottak, kemények.
A válladon mégsem érzed azt nehéznek.
Ó, hányszor, de hányszor bíztattak erősen,
(most is felém nyúlnak, szótlan, ismerősen,)
állam fölemelték, intve ostoroztak,
nehéz lendülettel kenyeret osztottak.
Kondor bácsi, igyunk! Jani, koccints velem!
És a poharamat magasra emelem.
Igyunk hát e szép nap legszebb örömére:
legöregebb és legifjabb Erzsikére!
62
De Ábrahám bácsi int roppant kezével,
szól, mint ősi tölgyek beszélnek a széllel.
Föláll és poharát úgy fogja marokban,
hogy azt hinnéd, rögtön száz szilánkra roppan.
Pohara a tenger világítótornya!
Fölénk magaslik, mint hegyek jeges orma.
Áll, a fölcsillanó bort rendülve nézi,
szemöldöke, látom, a múltat idézi:
„Igyunk? Igyunk, igyunk arra a csöppségre,
igyunk a ragyogó fekete szemére!
Hogy mondjam el nektek, mi van a szívemben,
milyen is az érzés, hogy dédapa lettem?
Igyunk? Igyatok, a bortól én se félek,
iszom, ameddig csak szuszog itt a lélek.
De az örömről nem szólni volna vétek,
amely úgy beborít, mint zöld a vidéket,
amely úgy behímez, mint virág a fákat,
tavasszal és híre az az ifjúságnak!
Hisz én öreg fejre csak most tavaszodtam,
lélekben emberré csak most magasodtam.”
Szólt és a pohár bort fölitta egy szuszra,
(a bor gyöngye ráült a fehér bajuszra.)
Erzsike ó-asszony rezgőn, mint a kender
rázta fejét: jaj, mit csinál ez az ember?
Az öreg meg leült, fölvette pipáját,
megmarkolta görcsös, vékony, hosszú szárát,
markába a vén hamut kiveregette,
s aprított dohánnyal jól teletömködte.
Gyufa lobbant és már pici felhő-bodra
szállt a pipának, de elillant a fodra.
Újra sercent és robbant kéken a lángja,
mint a hullócsillag arany-trombitája.
Hallgatag ült, sűrű füstöt teregetve.
Pisti báván nézte, szemét kidüllesztve,
mint ha tapsifüles nyúl komor hegyet lát,
s fönt a verőfényben szikrázik a hegyhát!
63
Ült, mint aki nem szól többet életében,
hatalmasan, zordan, vakító-fehéren.
Ült, mint hatalmas hegy, amely téli, fehér
üstökével a szűz csillag-térdekig ér.
Vastag füst gomolyog szerte a szobában,
pipák forrósodnak a tenyér-kupákban.
A dohány füstje száll, kéken tekerődve,
a homlokok táján csüng már sűrű tőgye.
Józsi bácsi hosszan rámnéz és már mondja:
(tuskódad kezével bajszát simogatja,)
„Édes fiam, költő vagy te, író ember,
a fejed dolgozik, akár a gőzhenger,
írjál már meg minket, a mi életünket,
(hát mit írtok, költők?) a görcsös kezünket,
hogy mi történt velünk, élünk boldogabban!
Rólunk ne maradjon semmi leíratlan!”
A szegénysoron
Körűl lángban állott egész Magyarország.
Egyetlen temető voltál Magyarország.
Aki nézett, annak szeme megtelt könnyel.
Csak a gyilkos horda tépett még közönnyel.
Fölvágott erekkel hevert már az ország.
Hej, ezek a lángok az eget nyaldosták,
hej, ezek a lángok a csillagig értek,
a tejútig csapott áradatja vérnek!
De seregét küldte a Keleti fáklya,
ó, Hazám, azóta borúltál virágba!
Úri világ bűnét, söpörni a szennyét,
lecsuklott fejedet emelni, magyar nép!
64
A házak tetején hó-taraj üveglett,
(a kéményekből füst szakállt nem eresztett,)
mint kis kupak ült meg a kerítéslécen
a hó csillagszirma és a kútkeréken.
A hótól terhes ág hajlott-mozdulatlan
lógatta le szárnyát, legyező alakban.
Halott, üres utca, töpörödött házak,
a szűz hó szőnyegén a bolyhok szikráztak.
Fagyasztó a csönd is. Holt táj, holt vidék ez?
A rigó se rebben ablak ereszéhez.
Mintha csak egy kihűlt csillag zord vidéke
vetné téli arcát a jég-szemű égre.
Az egyik ház mellett, óvatosan, lassan,
(mégis élnek itten!) most egy fej kibukkan.
De visszahúzódott másik pillanatban,
a zord űrtől, mint az angyal megriadtan.
A szomszéd kapuban ráncoktól vert arcot
villantott meg a nap, tömött, ezüst bajszot.
Amott meg egy kislány göndörödő fürtjén
ömlött el hidegen aranysisak-napfény.
Most egy pötty legényke, (rongyokban a lába,
veréb-láb hóport szórt horpadt kalapjára,)
kimerészkedett az utca közepéig.
A nagy hóba puhán belesüppedt, térdig.
Aztán egy vén okos, mint egy kimúlt rendjel,
jött ki a ház elé pislogató szemmel.
Botorkált a bottal. Köhécselve, lassan
átment a szomszédhoz. Csak kívül nyugodtan!
De azért az utca benépesűlt mégis,
(most talán melegebb lett a téli ég is!)
„Itt az orosz.” „Láttad?” „Akkor honnan tudod?”
Tárgyalták topogva a nagy pillanatot.
Most az utca végén, (hát lakik itt élő?
a széttaposott hó szótalan-beszélő!:)
egy katona tűnt fel, jött az úton erre,
de már ekkor embert nem láttál semerre.
65
A géppisztoly ferdén melle előtt függött,
a sapkája alól egy hajfürt kicsüngött.
Megállt és egy kapu felé intett aztán.
A csillag deres volt a ferde kis sapkán.
Fölnevetett, intett, kezével mutatta,
mutatta, hogy szomjas, hogy inni akarna.
„Vodu” – mondta. Újra csak nevetni kezdett.
„Vajon mit integet? E szó mit jelenthet?”
„Vizet kér.” S egy öreg asszony elhalóan
vitt egy bögre vizet csoszogva a hóban.
Lötyögött a bögre hervadt kis kezében.
vajon mit is forgat gyászkendős fejében?
„Én már öreg vagyok, már nem is kár értem,
életemet az Úr kedve szerint éltem.”
Zöld csupa-ránc szája ezt motyogta egyre,
amíg odaért és nyújtotta remegve.
„Mamka, mamka”, – szólt a kékszemű katona,
és úgy futott szét az arcán a mosolya,
mint amikor a víz gyűrűzik a tóban,
tágas nagy körökben, simúl szétfutóban.
Mintha simogatna aszalódott almát,
simogatta az öreg szűz aszott állát.
Az meg földerűlt, mint havas rét napfényben.
Nagy szeretet volt e simító tenyérben.
Már ő is mosolyogott, (ó, azok a ráncok!)
Arcán ezernyi ránc járt öreges táncot.
„Szomjas vagy, katona?” – szólt és a szavában,
egy könnycsepp reszketett a szeme sarkában.
Körülöttük bozsgó, élő koszorúban,
(észre alig vették futó mosolyukban,)
a fejek fürtjei, fölragyogó arcok:
nézték a katonát, fölmérték a harcot.
66
Megfogták a karját, élő, eleven ez!
Nézték az érmeket. „Ezután már jobb lesz?”
Ő, mintha értené, (zengett mint fém a szó!)
nevetve válaszolt: „Harasó. Harasó.”
Ó, a tavasz, a tavasz is megjött végre,
sugárzó lábával rálépett a jégre,
nagy arany ujját a kis tetőkre tette
és a hó megroggyant, lecsúszott recsegve.
Jégcsapok tüskéi szikrázva csöpögtek,
a csöppek a hóba likakat ütöttek.
Sürűn szállt a felhő, lágy szelek hajtották.
Lágy tavaszi fényben ocsúdott az ország.
Az emberek itt-ott már munkához láttak,
fürészeltek, ástak, szöget kalapáltak,
toldozták-foldozták, mint hiányt a bánat,
az ólat, ablakot, háztetőn a nádat.
Csak a Józsi nem jött, csak nem akart jönni,
csak nem akart végre ő is beköszönni.
„Talán már meg is halt. Tán el is temették,
vadidegen földön nyirkos lukba tették?”
De egyszer mégis csak zörögtek az ajtón.
„Jézusom, ki lehet?” Már leszállt az alkony.
„Julis, meg se ismersz?” Ők már a nyakában.
Sántha József állt ott halszagú ruhában.
„Leszereltél? – mondd csak.” „Nem, hazaengedtek.”
„Kik?” „Hát azok, akik rajtam csak nevettek.”
„Tavasz van.” „Már béke.” A szót így osztották.
„Te, ezek nekünk a tavaszt is elhozták.”
Borús volt a reggel, de a nap egyszerre
göndör felhő-nyáját északnak terelte,
mint juhász, ha nyája farát a botjával
ütögeti, úgy ő arany-dorongjával.
67
Torlódva-tolongva tódultak a felhők,
az ég mezőiben szanaszét tekergők.
Gyapjuk lágyan fénylett, zsírosan szikrázott,
le-lemaradoztak az apró bárányok.
Harang kondúlt és a harang bronz-könnycseppje
szamárbőr-dörejjel keveredett össze.
Ütő pörgött, mint a zápor falevélen.
Hivatalos fény a kisbíró szemében.
Az ütő most megáll. Széles papirost von,
szavalja az írást, mint ujságot otthon:
„Akinek föld kell, az jelentse be rögtön,
holnapután osztás lesz az úri földön.”
Szólt és csontos ujját a magasba lökte,
zsíros kalapját a tarkójára bökte.
Ment odébb egy utcát, ahol megint verte
a kis dobot. Hangját haranggal keverte.
„Föld! Föld! Te iratsz? Hát én bizony nem mernék!
Nem jó végű lesz ez! No miért ne vennék?”
Csomókba verődve imígy tanakodtak,
hol már mosolyogtak, hol meg marakodtak.
Mint méhek a virágzó szilvafaágon,
utcán összegyűltek, egy sziromba három,
zsibongtak, hemzsegve lökdösték tagjukat.
Töprengték a jövő jó, vagy rossz napokat.
„Föld? Föld? A máséból én bizony nem kérek,
inkább maradjak meg örökké szegénynek.
Hogy majd elvigyenek, mint hajdan Szép Pistát?
Mit is akarhatnak majd a kommunisták?!”
„Föld! Föld! Végre nekünk is jut már hely azon,
hisz eddig nem éltünk, csak korpán, meg babon!
Föld! A tiéd! Enyém! Nem az uraságé,
a jó fekete föld a szegény világé!”
68
„Föld! Hát asszony értsd meg, lesz majd kenyér bőven,
dagaszthatod reggel kis hársfateknőben.
Többé nem bámulunk könnyet keseregve,
mint csillag egymásra, s az üres levesre.”
„Föld! No, kéne ingyen az a koszosoknak!”
A módosak egymás között így morogtak.
„Föl se tudják túrni, ha nem az orrukkal!
Mehetnek is azok a piros rongyukkal!”
Sántháék is este ültek a szobában,
szótlan és súlyosan, eltűnődve, lágyan.
Józsi bácsi a holnapot ábrándozta,
könyökére dűlve bámúlt az asztalra.
Juli néni meg a sűrűsödő gondba
készűlt már betörni vérrel háborogva.
Mint zápor csapkodni ezen a vad tájon,
tisztúljon a por, dús taréja ne szálljon.
A nagy szótlanságot addig-addig nyelte,
míg egyszer csak fölsírt az urára törve,
bár előbb úgy hitte, szép szó a jó henger:
jaj, csak föl ne mérgesedjen ez az ember!
„Mért irattál földet? Rossz vége lesz ennek!
Hogy sohase legyen nyugta az embernek?
Nem szeretem én azt, mire nem szolgáltam,
megöregszünk úgy is, a rendes munkában!”
„Megszolgáltuk mi azt! Julis hidd, ha mondom,
Ne kárálgass mint a kotlós csibe-dombon!
Elég verejtékünk hullt az uraságnak,
neked, nagyapádnak, az ő nagyapjának!”
„Jézus! Vérrel, vízzel teleszívott spongya!
Kommunista lennél, más urak bolondja?!
Hát te sose akarsz tisztességes lenni,
dolgozni, vasárnap a templomba menni?”
„No, most aztán hallgass, érthettél a szóból,
ha neked, hát nekem elég volt a jóból!”
Juli néni most már hallgatna is régen,
látta, vihar készül, az ember szemében.
69
Józsi bácsi mérgét ajkába harapta,
fogta a kalapját, kiment az udvarra.
Cigarettát csavart, ezüst horgonyokat
fújva nézte a nagy, hűvös csillagokat.
Harmadnapon reggel a piaci-fénnyel
összegyűlt mindenki, aki csak igényel.
Volt ki foltozottan, volt ki ünneplőben,
mások szép fényesre vasalt fehér ingben.
A gallér a nyakon piros csíkot vágott,
fölállt suta szárnya, de a gomb világolt.
Érzik is a gallér ilyen izgalomban,
ilyen országos, nagy szívreható gondban!
Ott feszengtek füstölögve füsttel, szókkal,
elnyűtt kalapokban, baltákkal, karókkal.
A karót szeliden úgy fogták az ölbe,
mintha mindegyikük gyereket ölelne.
„No emberek, menjünk, megjött a bizottság.”
Elindúltak, hogy a földeket kiosszák.
Ezt a drága földet, ezt a bőven termőt.
A jussukat végre, mindnek elegendőt.
Ó, éreztél-e már, valamikor, régen,
mikor gázoltál az ősi gyermekségben,
ha láttál virágzó hegyet, vagy vidéket,
vagy viharban nyögő, árva jegenyéket:
valami szorongást, belűl a szívedben,
valami reszketést torkodban, kezedben,
valami nagy tüzet, rajtad végigsöprőt,
valami mosolygást, mégis olyan gyötrőt?
Mintha virágzó fát a májusi szelek
verik, a fa borzong és szirma lepereg:
e férfisereg most úgy áll itt a szélben,
most virágját-bontott, első-életében.
70
Áll, majd könnye csordul, nézi ezt a tájat,
szeme, mint a csikó torpan, táncol, vágtat.
Szíve döng. A sereg áll szótlan, meredten,
kiáltana már, mint boldog szerelemben.
Tél nem renget így meg komor fenyőerdőt!
(No, költő töröld le könnyed, a csöpörgőt!)
Ki kezét lógatja, szívére szorítja,
ki meg mozdulatlan a tájat mutatja.
Levetett kalappal állnak egy csapatban,
új honfoglalók, mint bronzcsoport a napban.
Kis lobogók! Hajak. Barnák, hol fehérek,
ágaskodnak, taréjt formálva a szélnek.
És az arcok. Ó, a szikárak, kemények,
tar fejek, homlokon kerék-nyoma fénynek!
Nézik diadallal a legyőzött sárkányt,
az üszkös ugarból ívelő szivárványt.
Állnak moccanatlan. Fiatalok, vének.
Mint rakéta fölszáll szívükből az ének,
sisteregve fénylik, bejárja a földet,
a csillagpályákat: „Föl rabjai a földnek!”
Már osztják a földet, mérik szét a tájat,
mint szövetet szabó, ha szab ruha-vállat.
Hajolva, megállva, homlokuk törölve,
aztán megint oda-görnyedve a rögre.
Szétmetszik a tájat, rendezik, beszélik,
maguk-készítette mércéjükkel mérik.
Micsoda erővel, milyen biztonsággal
birkóznak a gazvert, hatalmas határral!
Suhan a kisbalta, ezüst fénye villan,
a cövek remegve megáll a talajban.
Aki a magáén áll már, az szünetlen
nézi csak a földjét, pillája se rezzen.
71
Józsi bácsi is ott áll a földje szélén,
majdnem a nyugati ég vörheny szegélyén.
Eltűnődve, nyaka is a mosoly ága,
mintha arca lenne a nap fény-virága.
Lehajol, egy marok földet nyögve tép fel,
morzsolgatja lassan, nehéz töprengéssel,
S nehéz ujjai közt lassan átcsurgatja
bütykös tenyerébe, reszkető kupacba.
„Jó föld” – és zsebéből papirt és meglágyúlt
dohányt kotor ki, megcsavarja és rágyújt.
De ni csak, az úton lassan lépegetve
Juli néni jön és mintha integetne.
Ideér az asszony, kosarát leteszi,
kendőjét leveszi, a kosárra teszi.
„Egyél.” „Ez a földünk.” Ennyit szólnak ketten,
haragos-csituló, kurta szerelemben.
Juli néni szemét szétviszi a tájon,
az ezüst-madárként csattogó baltákon.
Ameddig a szem lát, hosszú láncban állnak
az újgazdák, foglalói a határnak.
Alkonyodik, hűs lesz, a madár elhallgat,
koppan nemsokára, hull az esti harmat.
Eresedik az ég roppant szemealja,
rezes tajték dagad, isten vére alvad.
A szétosztott földön, (így igaz a törvény!)
állnak a szegények, (most-fölkerült örvény.)
Az utolsó osztók kis csoportja, messze,
mintha a nap izzó korongjába veszne.
„A mi földünk?” – kérdi meg az asszony végűl
és már félrefordúl, nem birja vitézűl.
Köténye sarkával a szemét törölni,
ökle hátával a könnyet leemelni.
Ráncaiban bujkál, hogy már nem is bánja,
talán ezt a két nap civódást is szánja,
hogy már az övé is a töviskes hét hold,
hogy ez talán mindíg is csak az övé volt!
72
„A mienk.” És a szemükkel úgy vigyáznak,
mintha bölcső fölé hajolva állnának.
Nehezen tűnődve állnak, tervezgetnek:
ide mit is raknak, oda mit is vetnek?
Földbe tojást-ontó vén zöld strucc-csoportot,
madár-hessentőnek szélre napraforgót,
ide herét, oda töklevél-esernyőt,
zöld habban hemzsegő kukorica-sellőt.
Józsi bácsi fogja a kis jelzőtáblát,
ráköp és ujjával szétkeni a nyálát,
körömhegyig érő tintaceruzával
rója nagy betüit, befestve a nyállal.
Ráírja a nevét. A karót leszúrja.
Hazaindulnak, de megfordúlnak újra.
Nézik a kis táblát, (milyen pillanat volt!)
csak nézik: Sántha József újgazda 7 hold.
Fordúl a barázda, fekete hullámok.
Csontos tehenével Sántha József szántott.
Ballagott, rádűlve az ekeszarvára,
hóha, szólt szeliden olykor a jószágra.
Kalapját ferdén szemöldökére tolta,
ment az eke után, napfényben botolva.
Néha megállt, szusszant, homlokát törölte,
a homloka gyöngyét a barna ökölre.
A fényben a legyek zizzenve cikáztak,
megcikkantak zölden, a tehénre szálltak,
nagy, nedves orrára, vér-szirmú farára,
szeme köré nyüzsgő csípős karikába.
Hegyes farát nézte az árva tehénnek,
szólott volna, el ne sodorja, a szélnek,
el ne döntse itt a szántás közepében!
Mekkora aggódás ifjúló szívében!
73
A barmot elől a kis Pisti vezette,
de ő inkább fákon madárfészket lesne!
Nem is tudja, mi van az apja eszében:
a magáén először szánt életében!
És a vetés! Mikor először vetettek!
Mennyit tanakodtak, mennyit veszekedtek!
Szótlan körül-ülték a vacsora-jászolt,
fejük zöld árnyéka a falakon táncolt.
Józsi bácsi súlyos ujjával mutatta
az asztalon, mintha térképen mutatna,
számolta mi lesz itt, oda mit vet, mondja,
mint akinek egész ország már a gondja.
Még be sem vetette, beszél a föld-ínynek,
látja, mint szög-sorok zöld fogak kijönnek.
Magában komoran vizsgálja az eget,
a szelek hoznak-e hűs esőt, eleget?
Reggel, még kormos volt pereme az égnek,
harmat-hűs és nyoma semerre a szélnek,
vén kötényét a nyakába akasztotta,
búzát öntött bele, nagyot fohászkodva
belemarkolt és egy széles lendülettel
hintette a magot, vigyázó szép szemmel.
Szórta meg-megállva, hulltak gyolcsszalagok.
Kezéből nőtt, elhalt arany-pávafarok.
Zengő hajnali hír verte föl a csöndet,
égre-tátott torkú kakasok köszöntek.
Itt-ott jószág bődűlt, ló nyerített, fecske
surrant, és az eget fércelte-metszette.
Jani itatott már, (egy tehén könyörgött!)
Ki-kiloccsantotta lábára a vödröt,
Józsi bácsi villán hordta ki a trágyát,
Pisti most húzta föl az ingét, gatyáját.
74
Rózsi magot szórt a kotyogó tyúkoknak,
(billegve-totyogva köréje futottak,)
Juli néni kenyeret, hagymát, szalonnát
csavart egy kendőbe, Pistinek két almát.
„Jaj gyertek már enni,” – habzott mérge forrva
és habzó tejet mért a három csuporba.
Kenyeret tördeltek a tejbe, kanállal
meregették, falnak támaszkodva vállal.
Sárit befogták, s a hűs reggeli csöndbe
nyikorgott a szekér, (csörömpölt a vödre.)
Ment a lassú szekér, szikrát vert kevélyen
a nap köszörűköve a kaszaélen.
A tó mellett, ahol a kaszálók állnak
kikötöttek, fenték élét a kaszának,
Jani, Józsi bácsi. Pisti a tehenet
fogta ki és majszolt egy karéj kenyeret.
„Kösd a saroglyához a Sárit, te Pisti,
ha szárad a harmat, hadd legeljen, oldd ki,
fara faggyasodjon, szügye jól megteljen,
hisz ő a mindenünk, eleget tejeljen.”
És már nekidűltek a nedves, nagy fűnek,
suhantak a kaszák, néha megpendűltek.
Dűlnek szagos rendek, a csomós szár sercen,
sorakoznak, mint írás gyerek-füzetben.
De Pisti nem birta a nagy nyugodalmat,
(sipkáján, kézfején csillogott a harmat,)
lefutott a tóhoz a békákat lesni,
a parton nyáladzó csigákat keresni.
Mint babaszem, égő, nagy a harmat gyöngye,
mint isten száradó lábánál szűz könnye,
a tök sárga kürtjén, érdes töklevélen,
a krumplilevelek bársonyos tövében.
A tehén szuszogott, csapkodott farkával,
kirúgott és harcolt a böglyök hadával.
Megrázta a fejét, farát megringatta,
a gyöngéden font istrángot eloldotta.
75
Farát legyezgetve messze elcsatangolt,
valahol a kövér herében bitangolt,
dögig ette magát a lucskos zöld lánggal,
fölsistergő elektromos arany-ággal.
Mire észrevették, kocsihoz vezették,
már fölfújódott, mint a szappanbuborék.
Libegett, mint levegővel telt hab-gömbök,
eres hasa majdnem a földig lecsüngött.
Dinnye-gyöngy szemében rózsa, csillag zendűl,
tőgye szétduzzad, mint fölfújt gumikesztyű,
mint szelepen a nyál sírva buborékzik,
a dülledt csöcsökön a tej kihólyagzik.
Hirtelen felbődült, fordúlván a szélnek,
nedves fénye kihűlt zöld-alma szemének,
s fölfordúlt, patáit az ég felé verve.
Oldalt kilógott nagy, piros-szivacs nyelve.
Beborúlt. Tündöklő-póklábú villámok
vastag nyalábokban megszőtték a záport.
Nyikorgott a zöld toll, tószéli jegenye,
sűrű buborékot lángolt a tó vize.
Ők meg gubbasztottak, mint a hal hasában,
kopoltyúszörcsögésben, zöld, rideg nyálban.
Eres halhólyag a templom kettős gombja,
tócsán buborék-domb, mint nagy halom ikra.
Ott ültek a csurgó kocsi alatt hárman,
nézték a hűlt dögöt: nagy feje a sárban.
S mire szempilláján fönnakadt az eső,
a tejút űrbe nőtt, mint kukoricacső.
Azóta háromnak, vagy talán négy évnek
suhant el fölöttünk szárnya, az időnek!
Mintha galamb szárnya suhog el fölötted,
fölnézel, de már csak az ég van körötted.
76
Megállsz, föltekintesz: galamb szőke szárnya
hol verdes a fényben? Nem látod, hiába.
Intesz, már megérted, az idő az, ami
szíveden legyintett, zúgását hallani.
Megtapintod lassan kezed, szemed, bajszod,
nem az vagy, ki voltál, nem a régi arcod!
Más az ég, más a táj, fénye más a napnak.
Csipogása másképp szól a madaraknak.
(Én is a férfikor tájaira értem,
meghatódva állok, föllobogva nézem;
virágzó korok, dús tájak és vidékek
fogadnak és érzem, boldog, boldog évek!)
Nem! Az idő nem azt hozott, öregséget!
Népemnek viruló férfi-teljességet!
Kushadj kuporogva, legyőzött vén idő!
Hazám nem vénülő. Újuló-építő!
No, de Sántháékról miért nem beszélek?
(Kezemből kihullott fonalad, te ének?)
Ennyi év! Nagy idő! Hogy elszállt fölöttünk!
Hogy éltek, amíg én nem voltam közöttük?
Az ősszel megülték Rózsi lakodalmát.
Most már pirosodik, mint lomb közt az almák,
mint a hasas korsók: gömbölyödik szépen.
Fényvakító lángok örvénye szemében!
Otthon tesz-vesz, intéz apró-cseprő dolgot,
foltozza az inget, fölvarrja a gombot.
De neki mégis csak ő a legtöbb gondja,
aki hamar eljön, nevén szólítgatja.
Nézi a kis inget, főkötő kis sátrát,
madárcsontok zsákját, cinkeláb-harisnyát.
Hogy ilyen picinyke lehetett ő régen?
El se hiszi, ahogy tartja a kezében.
77
Mikor elsőt döfött térdével a magzat,
szíve alatt moccant, fészkelődött, rugdalt,
hajnalig figyelte az eresz csurgását,
hallgatta a férje vashab-szuszogását.
„Istenem, megrúgott,” – szólt egyszer nevetve
az anyjához, vödör vízzel cipekedve.
De látszott is rajta, sokkal inkább sírna,
mályvás arca, mint a pipacs érett szirma.
Rászólt Juli néni: „Tedd le azt a vödröt,
meg ne nyomd a félig megérett gyümölcsöt!
Miért cipekednél, mint én, ó, te boldog,
amikor az apád teveled beoltott.”
És mikor a földön először arattak!
(Költő, légy tanuja te a pillanatnak!)
Suhogtak a kaszák: arany-százlábuak
rángtak, hemzsegtek és rúgdosták lábukat.
Titkos borzongás, te hajló kalász, kedves,
kövér szép fejeddel bújj a tenyeremhez.
(Józsi bácsi magában ezt mormolgatta,
amikor a kalászt széjjelmorzsolgatta.)
Ezt mondta magában. (Nálam egyszerűbben!)
Valamikor régen jaj, de keserűbben!)
Mennyi biztonság volt már e mozdulatban,
mennyi öntudat e szikár, szép alakban!
A rend végén megállt egy-két szusszanatra,
inge ujjával a gyöngyét fölitatta.
A csöcsös korsóból ivott, nézte árnyát,
a marokszedőket, köröző sas szárnyát.
Mikor Juli néni először dagasztott,
(gyér gyertyavilágnál, mezitláb dagasztott,)
könnyezve a lisztet szitálta-osztotta,
még a hulló könnyét is bedagasztotta.
78
Lassan befejezném. Megfáradt a tollam.
Életükről mindent, mindent eldaloltam?
Nem! Nem, ne aludj ki csillagom! Ragyogj még!
Új tűzzel lobogj föl hervadó fényesség!
Mintha valaki hegy tetejére ér fel
és nem tud betelni a lenti vidékkel:
úgy nézem életük legszebb állomását,
a tudatos jövő gazdag ragyogását.
Mint harangvirág kelyhe, borúlt rá az ég
a falura. A tavon páfrányos kékség.
Május volt, habos, kék májusi vasárnap.
Lágyak a langy szélben reszkető fa-árnyak.
A nap-szitakötő szállt gyémántzománccal,
kotorta a vízet sokszorozott szárnnyal,
mint gálya-evezőktől a víz fodrai,
elektromos szikrát lőttek hab-csokrai.
Vasárnap reggel volt, Erzsi néni éppen
a templomba készült, pipiskedve szépen.
Az elrongyolt szélű imakönyvet fogta,
ment is már köszönve, vén hattyú, totyogva.
Ábrahám bácsi meg a kapu elé ült,
megtömte pipáját, könyökölve révült,
nézett a fodros tó aranyláng vizére,
hol a tóra, hol a magasságos égre.
Juli néni főzött, Rózsi haját mosta,
Pisti csatangolni ment az Iharosba.
Ferkó, (Rózsi férje), traktoros ruhában
egy könyvet olvasott a tiszta szobában.
Józsi bácsi meg az árnyék közepében
asztal mellett ült, a körtefa tövében.
Fente borotváját, előtte tükör volt,
tördelt-szélű, akár csak a csorba félhold.
79
A tükörből visszanézett rá az arca,
pattogzó fehér hab az álla, a bajsza.
„Julis” (szólt feszengve kis mozdulat közben,
fénypontok táncoltak a vedlő tükörben,)
„este oda voltam, sokat gondolkoztam,
az éjjel magamban meg úgy határoztam,
ott az én helyem is, (légy szállt el donogva,)
bemegyek én is a termelőcsoportba.”
„Te! Még mit nem képzelsz!” Felelt kiabálva
felesége, már a küszöb előtt állva.
„Csajkára! Közösbe? Rögtön olyat mondok!
Ne járassad velem, öreg, a bolondot!
Megkaptad a földet, most meg odaadnád,
hízlalnád a mások hízott öreganyját?
No, ti aztán jó kis kommunisták vagytok,
mindíg valami mást, újabbat akartok!”
„Hát persze, hogy újat, mindíg jobb világot,
a fiadnak göncöt, neked boldogságot.
A Sári megdöglött, igám nincs, se pénzem,
ezután a traktor szánt majd az egészen.”
„Boldogságot? Hát nem ver veled az Isten?”
Sustorgott mint gyujtózsinór láng-hevesen.
Ferkó lapozgatott, ő már régen tudja,
hogy hova is vezet Józsi bácsi útja.
Rózsika a kezét hasán összefonta,
szél-árnyékban ült és mindíg mosolyogva.
Haját szárogatni kiült a melegre,
kanca-haját vállán széjjelteregette.
Apja nézte érem-kopott, rezes állát,
nevetett és összecsukta borotváját.
Lódarázs dörmögött, a lomb szivacsfején
átszívta zöldüveg tűz-csápjait a fény.
80
Tizenkét tehene volt már a csoportnak.
A kopott szemgolyók fényben dúslakodtak
nézvén a jószágot: tizenkét kövér nap!
Büszkeségük az a tizenkét nap-csillag!
Esténként, ha jöttek haza árnyék-árván,
Sántha József, Szikra Sándor, Juhász Ádám
és Szomorú István, (nevük fölsoroljam?)
szelíden pipázva ballagtak a porban,
a nagy istállóba de sokszor betértek!
Szólni mit is kellett ott a tehenésznek?
Mennyi tejet adtak, kaptak-e bő almot?
Szinte szemükkel is hízlalták a barmot.
Símogatták őket érdes tenyerükkel,
tomporuk verdesték görcsös, nagy kezükkel.
„No, te, te bolondos” – becézgették őket,
ha egyik kirúgott, vagy megcsapta őket.
Ott álltak szép sorban, tarkák meg fehérek.
De jó kedve van annak a feketének!
Megrázta a láncot, oldalát megnyalta,
a többi meredten bámúlt a jászolra.
Egyik este éppen az udvaron álltak,
(a csillagok alatt denevérek szálltak,
rikoltva csapkodták a bársonyos estét,
hol a holdat, hol a kalapot verdesték,)
kiáltás hallatszott: „Megindult a Kajla!”
„Gyertek már!” – szállt újra. Tán senki se hallja?
Hogy futottak oda, milyen izgalommal,
(jaj, baja ne essék!) micsoda nagy gonddal!
Kajla lefeküdt és hosszan hátranézett,
újra fölállt, szarván megcsúsztak a fények.
A többi tehén nagy zöld szemét lecsukta,
kérődzött, vagy gyűrűs sarát potyogtatta.
„No, húzzátok” – és a karok megfeszültek,
(hatalmas szerencse, most ne hagyj el minket!)
A zajtól kirebbent sár-kasból a fecske,
csivogatott és a nyugalmat kereste.
81
Végre megszületett! Ott gőzöl a szalmán,
most-terített szalma szagos csillag-halmán.
Anyja a nyelvével fésülgette sírva,
korpával behintett szőrét szárogatta.
„No, no, már fölállnál!” – kis farát földugta,
föltérdelt és fölállt, lassan, rogyadozva.
De csak visszahuppant a nyálkás szalmára,
vér-tölcsér orrlikán kis köd pántlikája.
Sűrűn körülállták a csoportbeliek,
ámulták a borjút. „Nézzétek, hogy liheg.”
Dicsérték, nevették, de boldogok voltak!
A kis újszülöttel ők is tántorogtak.
Belül a torokban, a gége csövében
valamit éreztek, gombot a tövében.
„A mienk.” Mint kő hullott ki nehéz szavuk,
hiszen ő az első közös tulajdonuk.
Szőrös, kemény arcok, napégett mosolyok:
nézték a kis borjút, figyelték, hogy szuszog.
Kizendűlt a földből a tavasz zöld kése,
szívükben a jövő gyönyörű vetése.
Hajnali zápor
Éneklő madarak köszöntik a hajnalt,
rigók, cinkék, fecskék, egyre nagyobb jajjal.
Kakas kukorít és rá visszafelelnek
a többi kakasok, harmatján a kertnek.
Állok a ház előtt, várom hajnal jöttét.
Bent súlyosan alvók, gőzölgő verejték.
A békák a tóban vígan zengedeznek,
csillagfények között vartyognak, brekegnek.
Nem tudnék aludni. Ó, hogy zúg a szívem!
Milyen öröm feszít és telíti szívem?
Állok a ház előtt, fölsejlenek csodák.
Előttem a táj; a tó, a domb és a fák.
82
De hirtelen felhők futják be az eget,
egy villanás és már a zápor megered!
Hulló ezüst hajával száll a tájon át,
rágja a szél sűrű, fehér asszonyhaját.
Kövér hólyagokat, sűrűdző karikát
hány a tó, zöld lándzsáit meghajtja a nád.
Szétporlik a lombon az ég vizelete.
Rángó buborékok, rakás hólyag-pete.
Elhallgatnak, s újra koppannak a csöppek,
a hulló szálaktól levelek zörögnek,
csipkézik a tócsán az elfutó eső,
madár rebben, az ég füst-gyapjába vesző.
Zúg a zápor! De ahogy jött, már el is áll.
Gőzöl fehéren a tető, kert, a fűszál.
A nap, piros csődör, tök-zsákja rengve jár.
Nyitja arany-rojtú szemhéját föl a nyár.
Babszemnyi kis békák lepik el az utcát,
csiga indúl lassan, s jelöli az útját
csillogó ezüst nyál a lapulevélen.
Fecskék bukdosnak a fönti, párás fényben.
Most ébred a falu. Az álom lehámlik.
A távoli hegyek csúcsa ködbe mállik.
Szívemmel látom: a hegyen túl a földek
termő-ágyékába a nappalok dőlnek,
látom a tanyák és a falvak százait,
látom habarcs-városaid, fény-halmaid
Hazám, s veszi konok, nehéz lélegzetét,
s újúl újabb tettre szorgosan ez a nép.
Látom: sustorog, forr, tajtékzik szüntelen
sorsod, kicsi Ország, erő és értelem!
A legkisebb édes fiad szól most neked:
hallom, hogy ver, csattog, zúg óriás-szíved!
83 84
Apám
1950
85 86
Megidézés
Köhögnek az őszi ködben.
Piros-eres levél röppen,
elémhull a szederfáról.
Kukorít a kakas messze,
füstölgő ganaj-rakásról.
Köhögnek, megint köhögnek,
száraz levelek csörögnek.
Léptek alatt, vagy a széltől?
De hisz szellőcske se rebben,
kopaszodó ág se moccan,
csak a kezem kezd remegni,
a szívem ver egyre jobban.
Távol megint köhögetnek,
elfutok a kerítéshez,
megfordulok, már mögöttem
zengenek a köhögések.
Ő volna itt, ő járna itt,
apám volna, aki lassan
imbolyog e köd-havasban?
Már az ujjam hegye reszket
a sűrű szívdobogástól,
futkosok, mint anyját-vesztett
csibe sírva-csipogatva.
Bolond gyerek, bolond gyerek,
itt keresed az apádat?
Leülök a fa tövéhez,
nézem a köd-havas fákat.
Mint a pamacs ritka szőrén
a havasan habzó szappan,
állnak a fák köd-habosan.
Reszketeg és mozdulatlan.
Mellettem egy fonnyadt virág
csipke-csontváz koronája,
bogárka zúg, s iderebben
az elszáradt bogos ágra,
rezeg még kis hártya-szárnya.
87
A ködön túl szekér zörög,
kutya ugat távolabbra.
Harangszóval hív az isten.
Harangoznak vasárnapra.
Lassan megint köhögetnek,
kopogás jár a nyomában.
Fölriadok, eh, bolondság,
cigány járhat kinn az utcán,
botorkálva görcs-botjával.
Föltekintek, ekkor látom,
fölmerűl a ködből arca,
ő az, ő az, ő jön erre,
látom, épp a pince felől
int, hogy jön már, csak egy percre
dolga van még, hogy megvárom.
Fölmelegszem mosolyától.
Hogy repdes a szívem mostan,
mint a köd fölött a fecske!
Botját lassan kopogtatva,
jön már lassacskán bicegve.
Fején a vén micisapka,
jön egy bolyhos, bő kabátban,
térdig érő kék kötényben,
torka jól bebugyolálva.
A hordókat nézegette,
botjával megkocogtatta,
fején kicsit félrebillent
a tört-ellenzőjű sapka,
hosszú, fehér ujjai meg
ráfonódnak a vén botra.
Papa, Papa, még megfázol,
magadra mért nem vigyázol?
Jön, s csak int: „Te csacsi gyerek!”
Lehajol egy picit nyögve,
s fölemel a fű közül egy
aranyhátú falevelet.
„Nemsokára szüretelünk,
csak ez a köd, ez ne lenne!”
Leejti, s az billegetve
libeg a fonnyadt füvekre.
88
S fölemeli fehér ujját:
várj csak, fiam, megmutatom,
mit tudok még, s huncutkásan
fölborzolja szemöldökét.
Elindul a szoba felé,
megáll, köhög, lassan bólint,
mint egy kedves nagy gyerek, kit
rajtakaptak a csaláson.
S jön már vissza nagy vidáman
az öreg harmonikával.
„A mamának meg ne mondjad,
mit csinált a vén bolondja!”
Nyakába veszi a szíjat,
s billentyű-soron egy vígat
végigfuttat ujjaival.
S kezdi egy vidám danával,
a mama kedves dalával,
s énekel hozzá rekedten,
ebben a nagy őszi ködben,
vérét hullató fa alatt
énekeli önfeledten,
suttogva és meg-megállva:
„Szép az akácfa virága…”
Ráhajol a vén szerszámra,
húzza szomorú-vidáman,
egyre szomorúbban húzza,
egyre messzebb néz a ködbe,
beteg hátát nekidöntve
szederfa mohos törzsének,
néz a messzi fehér tájra,
s imbolyogni kezd fölötte
a vén fa tar koronája.
Eszébe mi juthatott most?
Ködös-napos ifjúsága?
Az a híres lakodalom,
s hajnalodó éjszakája?
Túl a dombok lágy hajlatán,
nem is nagyon messze innen,
januárban ültek lakzit,
muzsikálni őket hívták:
az égből a hó patakzik.
Őket, mint másokat inkább.
89
Híres volt a lakodalom,
micsoda egy vígadalom!
Szorongtak ott több, mint százan,
a négy nyitott nagy szobában,
éjfél felé sűrű párok
sutyorogtak a tornácon.
A ház előtt a szegény-nép
toporgott a hóesésben.
A falu ikrás rimája,
s a leggazdagabb legénye
lett egymás örök szegénye.
Csak a legénynek szegénynek
púptól dúdoros az inge.
A menyasszony gyönyörű volt,
szebb, mint a fönt fészkelő hold,
ezüst udvarát, ha szépen
hordozza a nyári égen.
Arca színe olyan pozsgás,
rózsapír mellette rozsdás.
Csipke-zuhatag fehérben,
telten, mint a buja rétek,
ült a roskadásig rakott
asztalfőnél és hallgatott.
Méla, finom pillantással
nézte a fiatal papot.
Mellette a gazdag gazda
szörcsögött, úgy kanalazta,
a levest, szálas tésztával.
Zsír csillant a bajuszában.
Vacsora után, hogy ültek,
hegedűsök hegedültek,
kidűlt a bor, szétszivárgott,
mint a vér a terítőkön.
Hadd ömöljön, nem kérték azt
senki bérestől se kölcsön!
Az ablakra rátapadva
a szegénység csak úgy falta
a vígalmat, a kurjantást.
Látni bizony alig láttak,
jég-pávafarkak, páfrányok,
bolyhos, sűrű dérvirágok
verték szirmuk a hidegben
az ablakra egyre többen.
90
Feketülő vércsöpp alvadt
a jéglapra, szegény-szájuk,
úgy meredtek, odafagyott
az üvegre szempillájuk.
Egyikének izgett-mozgott
szíve minden porcikája,
másikának pedig lassan
fehér rózsát csókolt a fagy
kisündörgő lábujjára.
Aztán sor került apámra,
kujtorgó harmonikára.
A menyecskét megpörgették,
buja farát megcsipkedték.
Elterpedt a kövér gazda,
a nádszékből majd kibuggyant.
Bíbor-gallér ült nyakára:
három-gyűrődés tokája.
Apró felhőcske kipöffent
a rézkupakos pipából.
Kavargott a vígadalom,
csodálatos lakodalom,
a menyasszony sokszor eltűnt,
dolga sűrűn akadt máshol,
egyre barnább pillantással
jött vissza a táncosokhoz,
szeme alatt egyre kékebb
árnyék szitált vérhálóban,
mint ha a nap fénye után
a kék este szétszivárog:
mély, sötétkék szarkalábak.
Gondolja az öreg egyszer,
hajnal felé járhatott már,
megkeresem a papomat,
beszélgessünk egy kicsikét.
Mulatozók elpihentek,
részegen a székre dűltek,
a zenészek is egymással
csipkelődtek boroskásan.
Keresi a papot, s előbb
nézi magát a tükörben.
Mint gyűrűző víztükörben,
91
ha megnyugszik a víz lassan,
s a villódzó képszilánkok
összeállnak egy világgá:
látja a hátsó szobában;
ezüstöző félhomályban,
ölelgeti a menyecskét
isten fölkent ifjú papja,
a menye meg kacarász, langy
nevetéssel-sikolyokkal,
s a pap fülét csókolgatja.
Visszatotyogott a székhez,
guta ütötte ott menten,
ült, mint fölfúvódott varangy
a megszeppent csődületben.
Eliszkolt a rokon, vendég,
ablak mellől a szegénység.
Elég volt a vígalomból,
asszony-csókból, habzó sörből.
Egymaga ült a szobában,
bíbornál is bíborabban.
Mint valami bűvös tóból
nézte magát a tükörből.
A zenésznek befogtak,
azok is eltakarodtak,
pedig förgeteg-idő volt,
fütyülve szállt az ég szirma!
Apám odaült a bakra,
a többiek vigyorogva
a szán derekába rogytak,
fagyos szalma melegére,
egymás hortyogó szívére.
Vágtatott két táltos-kanca,
gőzölgött a hóviharban,
apámnak most jött a kedve,
kurjongatni, énekelni,
úgy a szívből részegedni.
Mellén föltépte az inget,
a kabátját hátradobta,
s muzsikált a hóviharnak,
harmonikán sírt a nóta,
muzsikált a hóviharnak,
a sikoltó hófelhőknek,
92
énekelt és nem is hitte,
a halálnak húzza mostan.
Melle hó-gyapjat növesztett,
szempillája már jég-csipke.
Csilingelt az ezüst csengő,
a szán őket búgva vitte,
hópor szállongott nyomában.
Míg eltűntek a viharban,
hajnalodó éjszakában.
Már a szemem tele könnyel,
szivárványos mosolygással,
mennyi halál, mennyi élet
birkózik meg itt egymással!
„Gyújts rá, hallom, füstölgődre,
helyettem is a pipádra.”
Persze, egész elfeledtem,
jobbízű a csönd utána.
S fölnyúlok, hogy kedves kezét
szótlanul megsímogassam.
Jaj, de csak a nedves semmit,
a gomolygó aranypárát
fesülgeti bomlott ujjam.
Szétoszlott a semmiségbe,
itthagyott, vagy itt se volt tán?
Eltűnődök, hisz az előbb
játszott a vén harmonikán?
Fölállok, s a fényességben
állok, mint ki megvakultam.
Még az előbbi hab-kazlak
arany-tócsákká olvadtak.
A szilvafák ág-bokrai
kirajzolódnak az égre,
mint rézlapok, a levelek
mocorognak békességben.
Ökörnyál úszik fehéren,
s megakad a kerítésen.
Meglegyen a kívánsága:
rágyújtok hát a pipámra,
pipám füstje kicsi felhő,
száll, ahogy nézek utána.
Fönt a tűnő kék egekben
kering, kering ezer fecske.
93
Szétrebbennek, föltorlódnak,
hívják a szívem repesve.
Hullámzanak, keringenek,
mint szélben a falevelek,
búcsúznak az őszi tájtól,
a fészektől, ifjúságtól,
aztán nekivágnak délnek.
Ág-eres fejét a sok fa
ingatja az őszi szélnek.
Megkarcolja a kék eget,
kifeslik az, s kis felleget
ereszt, göndör, lágy pihéket.
Szállnak, mint a tűnt remények.
Estefelé
Hogy szállnak az őszi egek,
hogy röpülnek a fellegek!
Gazdag csordában a fecskék
szállnak, s meghozzák az estét.
Innen nézem az ablakból,
arcom két öklömre hajtom,
ahogy megy a délután és
lassan, ahogy jön az alkony.
Kazaltűz a nap nyugatra,
ködlő kék hamvakba roskad,
befestődik a szoba is
estét hirdető pirosra.
Kukorica-sereg veti
tollas sipkáját az égre,
piroslik sok cső-fogsora,
bólog árnyék-kerítése,
míg a csillagok szitálnak
aranyat a levelére.
Hegy-nagyságú parázs a nap,
előtte egy szekér zörög,
a kerekek, meg a lovak
hosszú árnyékokat vetnek,
parázsból a küllő-közök.
Az országérző nagy csöndben
hallom zaját a szívemnek.
94
Mennyi emlék, mennyi emlék
kering-köröz a szívemben,
menni készül, mint a fecskék.
Seregük magasra rebben.
Mintha madár a csőrével
csippenti a víz kék bőrét,
vagy a szárnyával suhintja,
a lelkem úgy bodrozódik.
Lelkem minden pillanatja.
Emlékek, ti kedves fecskék,
el ne szálljatok még tőlem!
El ne fussatok előlem,
míg odakötözi tollam
a tinta kék fonalával
lábatok a papiroshoz.
A szívemhez, a bolondhoz!
Nagyanyám most gyufát lobbant,
látom, megfénylik az arca,
hunyorog a fény-aranyban,
az üvegpocakú lámpa
ágyékszőrét föllobbantja,
rak oda láng-pávafarkat;
a rézcilindert kotorja,
ágaskodik és a lámpát
a fal-szögre fölakasztja.
Ráncok ezer pókhálója
szövi arcát át, meg által.
Megáll, fejét inogatja,
hangosan beszél magával.
Szemét olykor le-lehúnyja.
Ezer selyem-gyűrődéssel
vibrál fehér szemehéja.
Olyan, mint a töppedt almák,
amik ott a szekrénypolcon
ráncosodnak, illatoznak.
Kontya kis fehér csomócska,
árnyéka is, mint a cinke,
hogy azt hinnéd, mindenestül
elférne a tenyeredbe.
95
De nem botladozik bottal,
futása mint fiatalnak,
eldicsekszik vele minden
süldőlánynak, vénasszonynak.
Azt a kedves pillanatot
soha nem tudom feledni!
Kondította a harangszó:
„Hívő, misére kell menni!”
Azokat a sóhajokat,
azt a bájos rémületet!
Kisszékre ült cipőt húzni,
ránc-csomó keze reszketett.
„Megbolondultál te cipő?”
„Te is dagadozol, lábam?”
„No, hát én is készülhetek
fiatalon a halálba.”
Ráncigálta a szűk cipőt,
csóvált, sóhajtozott váltig.
„Úgylátszik, megöregedtem.”
„Istenkém, ha nincsen másik.”
Lába nem fért a cipőbe,
húzogatta, de hiába.
Makk-bütykös lábfeje, lába,
mint a húsvéti szentgyertya,
arany-dióval kirakott
rózsaszín-eres faggyú-fa.
Mikor aztán észrevette,
hogy ez nem az ő cipője,
a lányáé, úgy mosolygott,
meleg lett a szoba tőle!
Úgy elillant, olyan gyorsan,
olyan csöndes boldogságban,
mire néztem, fényes porban
repkedett az országúton,
az ezüst-kéve sugárban.
A falon festék-virágok,
világoskék kelyhű álmok,
porosodott sarkú képek,
üveg alá zárt beszédek.
Elém más képet idéznek.
96
Nagyapám egy fakó képen,
világháborús emléken,
tört kerekű társzekerek,
még-füstölgő ágyúk között,
bojtos kardját előrántva,
ágaskodó paripán ül.
A ló széles szügye előtt,
szétálló két lába között,
iszonyattól hátracsukló
három cári közlegény nyög.
Zubbonyuk a vértől piros,
a havas föld tőlük véres.
Csakhogy az a kép nyomtatvány,
alul germán aranyírás
és a huszár feje helyén
karikában egy kivágás.
Oda meg a nagyapámnak
fényképe van beragasztva.
Gyönyörűszép pödört-bajszú
nagyapám néz mosolygósan,
komoly szeme felém csillan,
mintha mondaná a képen:
nem én vagyok, aki tiprat
a nem-is-volt ellenségen.
(Ugyanez a kép van ott kinn,
réztokban a temetőben.
Fölhólyagzott, elmosódott
mosolya a sok esőben.
Mintha pedig örök volna
az a sírkő, örök őre:
megkövesült kagyló, csiga
ősvilági temetője.)
Mellette egy csorbult szélű,
farózsás kis képkeretben:
Mária a Kisjézussal,
szűz galambnál szelídebben.
Kicsikéjét most szoptatja,
égi arccal megitatja,
97
tejjel habzó mellbimbóját
két ujja közt fogva tartja,
duzzadt kis szájba gyömködi.
Szebbek, mint a friss virágok,
világít a glóriájuk.
Falra szögelt öreg naptár
bóbiskol a fél-árnyékban:
kéményseprő szurtos arcán
csillám-fehér nevetés van.
Ujjbögy zsíros rece-rajza
a felgyűrődött lapokban.
Nagymama most kosárkát vesz,
odamegy a fényességhez,
petróleumlámpa-fénynél
keresi a tűt, a cérnát,
rázogatja a kosárkát.
Arcát fölhajtja a fénynek,
azt a kedves fehér arcát,
őszirózsa a nap felé
fordítja így arcocskáját,
nyújtogatja bóbitáját.
Próbálja a tűt befűzni,
sűrűn pislog a lámpára,
mint a zápor fonalában
a gúnárok metszett szárnya,
csapkod, verdes könnyek között
töredezett réz-pillája.
Repedt, tömpe ujjaiban
úgy tartja a finom fémet,
mintha faágak közt látnál
gyémánt-csillám jégszilánkot.
Kezét egészen fölnyújtja
a sugárzó üveg elé.
Nézem e két bütykös kezet:
átderengnek rózsaszínben,
mint reggel az ablaküveg.
Mint a járomban cammogó
tehenek, oly nehézkesek.
Nyújtogatja szirom-arcát,
igazítja föl a fénynek,
megnyálazza, rágja, pödri
sudarát a cérnavégnek:
98
borzolja az kotlós-tollát,
föltaréjlik kis sörénye,
nem bújna át a tű fokán,
nem, az egek istenének!
Két göcsörtös árnyék-kezet
látok a falon mozogni:
most elsiklik a tű mellett,
mint ravasz kígyó, a cérna.
Ágaskodik, kunkorodik,
hurkokat vet, dudorodik,
mintha csak egy kígyó volna.
Nézem viaskodó kezét,
meglapulok féloldalvást,
látom, a fény hóporában
gyűlik benne a haragvás.
Egyszerre csak idelobban,
olyan kedves-haragosan:
„Nem hagyta ezt szegény apád,
kínlódjon az öreganyád,
becsülte ő az öreget,
akinek a keze remeg,
szótlan befűzte a cérnát,
nem kellett őt kérni arra,
vele nem ért ilyen szégyen!”
S sóhajtott a szép emléken.
Apám? Mint a harangkongás,
zendül bennem a szorongás.
Apám? Mintha bennem lakna:
a kezemben, homlokomban,
egy-egy teljesebb szavamban.
Hogyha szólok, ő szól bennem,
vére iramlik szívemben,
szemeimet tőle kaptam,
mosolyát is tőle loptam.
Akarjátok tudni, ki volt?
Lessétek meg a tűz-mosolyt
csillag-jelű szemeimben.
Nézzétek meg kezeimet,
tapintsátok meg az arcom,
szemöldököm sűrű ívét,
selyem-érintésű bajszom.
99
Mindúntalan ráébredek:
ő vezeti életemet,
hordom jegyét száz alakban,
élőn és megfoghatatlan.
Lehajolok: ő hajolt így,
fölnevetek: hangja csendül,
fát hasítok, fűrészelek:
karom, mint az övé, lendül,
futok hitvesem elébe:
mintha ő futna anyámhoz!
Ezer mozdulatból, szóból
rakódik ki kedves lénye.
Hogy hasonlított fiához!
S belémhasít a fájdalom,
legnehezebb pillanatom!
Férfivá én akkor értem,
azon a dermedt éjszakán!
Ott feküdt a ravatalon,
szemfödő alatt az apám.
Hej, te virágos szemfedő!
Hej, te hímzett, fehér fátyol!
Utólszor hadd szóljak neki,
menjetek ki a szobából!
Meglibben a mécs kis nyelve,
hajlong sárga fény-rózsája.
Ez utolsó mulatsága!
Homloka komor redőkben,
szája körül mosoly játszik.
Ki érti e kettős titkot:
miért ez, ha ott a másik?
Mintha emelkedne melle,
szeme, mintha rámszegődne.
Mondd apám, hogy bolondság ez,
hogy így egyedűl maradtam.
A koszorúk mért zörögnek
tavaszesti fuvallatban?
Ó, negyvennégy éves halott,
te tűnődő gyerek-férfi!
Rozsda-szőrű kórócsontváz
a szívemből mért nőttél ki?
100
Gyökereid, nagy körmeid
a múltamat behálózzák,
csontlegyezős csontágaid
a jövőmet beárnyazzák.
Ravatal fölött egy fénykép,
ezüst-kagylós díszű keret.
Elszáradt virágot tűztek
oda e már kihűlt kezek.
A szerelmes ifjúságé
ez a kép, a boldogságé!
Hátúl a kép hátterében
festett kastély csipketornya,
elől anyám ül egy széken
rejtett-sugárzó-mosolyban,
fehér ruhában, cipőben.
A ruha bodrai oldalt
leomlanak bő redőkben,
mint a kőangyalok szárnya,
Nike hártyamárvány-leple,
mint a gótikus Madonnák
ezer-ráncú kő-ruhája.
Mögötte áll délceg apám,
sudár kőműves legény volt,
pihe-fények korom-haján,
hófehér a nyakkendője.
Egyik keze anyám vállán,
a másik a szék karfáján.
Fénygyűrűk anyám szemében,
sejtelmesen szíve alatt
sejlik már a domborulat.
Szíven talán akkor rúgta
első-rúgással az élet,
amikor ezt csináltatták,
négy hónappal a pap után
az esküvői fényképet.
S átfutja testem a sejtés,
mint vihar jele a kertet!
Te iszony-mosolyba dermedt:
én voltam az első gyermek!
101
Tíz év
Tíz éven át csak köhögött,
köhögött hajnali ötkor,
álmában is úgy köhögött,
mint este, vagy virradatkor.
Nem kellett a csörgő-óra,
pontosabban, mint a csörgés,
köhögéssel jelezte, hogy
ideje van, föl kell kelni.
A kakas is akkor rikkant,
mikor ő köhögni kezdett,
a szárnyasok lesuhogtak
a kerítés sorfaláról,
csak azután harangoztak,
ahogy betegen kizengett
a tüdeje a szobából!
Anyám fölkelt, rőzsetűzön
melengette meg a tésztát,
a vacsora-maradékot,
a legízesebb falatot.
Bizony az volt, az a legjobb!
Apám leült az ágyszélre,
a párolgó dunna mellé,
onnan nézte, az udvaron
bíborban fut a derengés.
Ott fűzte be a cipőjét,
rázta hátát a köhögés.
Rágyújtott még ott az ágyon,
s elmerengett a világon.
Tán azt hitte, az ő vére
gőzölög az udvar alján,
az ő vére harmatozik
a fahasábon, a baltán,
az ablak vér-ködös tőle,
az csapódik le cseppekben
a pirosló óltetőre.
Addigra mi, az öcsémmel
már az ágyában kucogtunk,
hentergőztünk toll-özönben,
a vele való örömben.
102
Aztán kiment a konyhába,
mi meg, usgyé, ki utána!
Úgy röpködtünk ágyról-ágyra,
az öcsémmel székről-székre,
mint a borzas, arany-csipás
kis verebek, csak gatyában.
Hűlhetett már álmunk fészke!
Mellünkön a barna virág
összeráncolódott-fonnyadt:
mit nekünk a hideg világ,
aki benn marad, bolond az!
A köhögés-szünetekben
förgeteges vidám kedvvel
dudorászott, fütyörészett.
Fogadta a madár-népet.
Gubbasztottunk ott a széken,
s csücsörögtünk pötty-szájunkkal
mi is fiók-madár-képpen.
Tükröt az asztalra tette,
öcskösömmel ketten fogtuk,
borostáján szappan habzott,
borotváját odaadtuk,
ruháján a mély ráncokat
símogattuk, lapogattuk,
kotorásztunk a zsebében:
filléreket, rossz gombokat.
Dohány meg verejték-illat
keveredett a ruhában.
Ki fürdött már izgalmasabb,
férfiasabb boldogságban?
Mama addig fésülködött,
haja leért derekáig,
vastag fekete-vízesés
lezuhogott az ölébe,
lefolyt az asztalra, székre,
hattyú-vállán végigömlött,
végiggöngyölgött érc-karján.
Zenélt hajában a fésű,
fölszikrázott a lámpafény
fésűt forgató csuklóján.
103
De füttyögött már a vonat,
széttúrta a hajnal fényét.
Apám fogta a csomagot
és görnyedten elballagott.
Hallottam lassúcska léptét,
a hetedik utcából is
hallottam a köhögését!
Estefelé hogy futottam,
köhögését meghallottam,
robbantam vígan elébe!
Milyen boldogan cipeltem
én a csomagot helyette.
Kalapját kicsit fölbökte
öklével, bal-szemöldöke
fölállt, mint a kakastaréj.
Anyám futott a ház elé,
már messziről integetett.
A könnyű akácok zúgni,
zokogni kezdtek fölötte.
Vonattal járt Budapestre,
altiszt volt egy festékgyárban,
tíz éven át onnan hozta
haza a mocskolt ruhákat!
Festék-alvadt kabátokat,
csupa-vérfolt törülközőt.
Tíz éven át más szennyesét
cipelgette ferde vállán,
tíz éven át a hó-tisztát
vitte hajnalonta vissza.
Ötvenkilós csomagokban,
köhögve, nyögve, szuszogva.
Nem volt az a törülköző,
nem volt Veronika-kendő!
Nem Krisztus vér-harmat arcát
mutatták a gyűrött rongyok.
Az arany vérétől foltos
kezet törültek azokba.
Anyám meg csak mosta, mosta.
104
Fonnyadt ujjából estére
lassan kiserkedt a vére,
a lúgtól csipkésre rágott
körme tövén vér szivárgott.
Ha rágondolok kezére,
szennytől fehér tenyerére:
vízhólyagok, vérhólyagok
koszorúit látom abban.
Elmerülnek a sok habban.
Rotyogott a nagy cinfazék,
ültem egy szennyes-kupacon,
a venyigét tördeltem és
raktam a láng habja közé.
Sírt a görcsös kis venyige,
sírt, mint a hegedű-ének,
buborékot szült a lángban,
hogy nyüszített zöld kínjában!
Most is hallom, tíz éven át,
ahogy betölti a szobát
a sikáló-kefe hangja,
a víztócsák nehéz fénye.
Anyám ott áll a tócsában,
sikálja a ruhát estig,
sűrűdző gőzben verekszik
a mocsokkal egész estig.
Én az ezüst vizet hordtam,
kidöntöttem az udvaron,
az égen meg ámuldoztam:
ott is vastag szappanhabok.
A sikáló kefe, mint egy
sárga, ezer-fogú állat,
a szennyest fehérre ette,
s ette lassan az anyámat.
Futkosott, mint a százlábú,
mállt, mint a tengeri-csillag,
mint rágomolygó polipok
halat hártyásra kiszívnak,
tenyerére rátapadva
szívta, mint a kövér pókok:
telt-asszony karját fonnyadtra,
105
hátát gyertya-eltűnőre,
hervadt rózsába a mellét,
szívéből a vért kiitta,
szemét karikásra szívta,
éj-haja fakó lett tőle.
Néztem, ahogy rí és futkos,
gyökér-lábával rikoltoz
a szappanozott ruhákon.
S este, mint egy sárga hernyó
terül el a teknő alján,
kövér-fényű szőrös-sárgán.
Anyám fölött gőz-szivárvány.
Mosás után a kékítős
dézsában mennyit fürödtünk.
Kisöcsémmel, mint zöldbékák
a széliről betoccsantunk,
s a szennyes-kék vízi-mélyből
bugyborékot eregettünk.
Ruhát mennyit teregettünk,
olyankor aztán nevettünk!
Csattogtak, mint fehér zászlók
szanaszét a fonalakon.
Egyszer elszédűlt a gáztól,
anyám, a sok vasalástól.
Feküdt a kövön meredten,
én sikoltozni se mertem,
csókolgattam fakó arcát,
nyitott kezét húzogattam,
csukott szemét símogattam.
Kint a varjak gomolyogtak,
az alkony ér-rendszerében,
leszálltak a szilvafákra,
károgtak és fölrebbentek,
belepték az egész kertet,
csattogtak fekete nyállal.
A kis ablakon betódúlt
a tejút zöld foszfor-nyájjal.
106
Aztán fölkelt, vizes kendőt
kötözött a homlokára.
Vasalt tovább, néha-néha
a vasalót meglóbálta.
Már ekkor a csönd sötét volt,
a vasaló orrlikain
sercegett az izzó parázs.
Mintha egy láng-belű lovat
fogna anyám, az óriás!
Olyan volt, mint nyáron a tűz-
sudarú csillag-suhanás.
Ruha-havasok szikráztak
mindenütt az egész házban:
széken, a szekrényen, ágyon,
s a bölcső-ruhakosárban.
Tíz éven át apám hozta,
anyám a ruhát kimosta,
kivasalta, apám vitte,
s másikat hozott helyette.
Micsoda lánc! Négy pengőért!
Az emberibb levegőért!
Apám a bort de szerette,
de sokszor jött inni kedve!
Ki tudná, hogy mért lett részeg?
Szorították nehéz évek!
Reszkettünk, mint tócsán csillag.
Ki tudná már elzokogni
fájdalmunkat, kínjainkat?
Egyszer a cseresznyefába
sebet vágtam gyermekésszel,
aranyat könnyezett a fa,
gyantát csipázott sebéből.
Szúnyog repűlt arra éppen,
beleragadt cérna-lába,
zizegett, míg belefulladt
szeme, hangja, selyem-szárnya.
De a fa csak sírt, sírt egyre,
könnye buggyant a tetemre,
míg a hasadás beforradt.
És most a megkövűlt mézben,
ott a szúnyog a kő-méhben,
107
olyan, mintha most is szállna,
koponya toll-bóbitája:
mint két kőpihe-kőrózsa,
aranydrótfésű-tölgylevél,
mint két homlokból-nőtt gyík-kéz,
síron kristály-pikkely cédrus,
iker sárga pikkelypamacs,
két kristályszálka-halcsontváz,
az áttetsző méz-aranyban,
maga is már kővé válva!
A fájdalmak is így vannak,
jönnek, aztán megkövűlnek,
mint gyantában a szúnyogot,
látod még, de tudod, nincs már:
az élet nagyobb a kínnál.
Tudod, hogy élt, de már köves,
golyóival föl nem sebez,
tudod, hogy fájt, de már nem fáj,
már nem ríkat, nem is éget.
Igy hordjuk mi, megkövülve,
idő-kristályba temetve,
dologban és szerelemben
a fájdalmakat szívünkben!
Tíz év, többet nem idézlek,
Nyugodjatok, elmúlt évek,
maradjatok, békességben.
Én pedig más emlék után
kutatok a messzeségben.
Három emlék
A vihar
Ifjúkoromban de sokszor
beszélgettünk a bor mellett,
koccintgattunk olykor-olykor,
apám lassan énekelget.
Gyöngyözött a bor szép lassan,
őszidőben, tavaszonta,
a madarak a magasban
sikoltoztak, kavarogtak.
108
Lám, az én bajszom kiserkedt,
a te hajad őszbe-hervadt,
szájam fölött arany-selymek:
kiütköző vércse-tollak.
A fejeden elvegyültek
fehérrel a sötét szálak,
gyémánt hóporral behintett
sövény szemöldököd szára.
A szemedben fakó pettyek
alvadt csillagot idéznek,
az enyémben csillag-kövek
tüzelnek, mint réz-hegységek.
Tavasz, meg ősz így ül együtt,
hó, s az éjfekete holló:
én sarjadó, te a begyűlt
deres réthez vagy hasonló.
Borozgattunk, beszélgettünk,
csitítgattuk egymás kedvét,
vagy a csönd beszélt helyettünk,
s vártuk a közelgő estét.
Arany-reszketés a nyárfák
zizegő, nagy koronája,
cigarettafüst kis fátyla
göndörödött a világra.
Beszélgettük apám álmát,
a volt, s a jövő időket,
a gazdagok boldogságát
és a sokszor köhögőket.
De sokszor mesélte nékem
azt a vihart, volt-időben,
nevetgélt, bár a szemérem
pirította arcát bőven.
Gyerek volt még akkor apám,
holtáig is emlegette,
hogy csöndes vacsora után
poharát rám emelgette.
Vacsora-csillag eljöttén
hadd szóljak hát a viharról!
Szavak varázslója lettél
fiú, pörgesd ki ujjadból
a fekete förgeteget,
109
dörgést, villám-bokraival,
idézd meg a múlt éveket:
gomolyogj hát elő, vihar!
Szebb lenne, ha te mondanád,
akadozva, meg-megállva,
a tűnődés szép nyugalmát
terítve, mint füstöt szádra.
Szájadban már föld és füvek,
rajtad harmatos virágok,
átszőtték hajszálgyökerek
szíved, s a szemgolyó-lángot.
Izzó parázs a régi nyár,
sorvad a lomb, lanyhán kókad,
olvad, gőzölög a határ,
az árnyékok zsugorodnak,
mint a megperzselt szőrszálak
göndörödnek a fűszálak,
bőg a barom, sír a vad kos,
szimatol, búj bak a bakhoz.
Vakít, szinte elszáll, reszket
láng-ködökben a messzeség,
elvesznek az útkeresztek,
röptében lepereg a méh,
mint égett bőr, fölhólyagzik
a föld, pattog, cserép-bimbó,
tücsök cirregése csapzik,
már esőt hívó harangszó.
Beleszáradnak a tóba
a zöld-szeplős pettyű békák,
ráncba töpped, sült bogyóba,
meredt szemük. Aszalt tócsák
ráncos bőrén só virágzik.
Lecsüng arany-tüskés háza
a búzának, földre hajlik.
Izzik az arany-koponyák
tű-bajsza, gyökér-szakálla.
Alszik vékony árnyék-rácsa.
A porba még csöpp se hullik,
érzik, bár levél se rebben,
hidegével már ott búvik
a vihar a levelekben.
110
Néni kijön a ház elé,
a fehér egekbe kémlel,
keresztet vet, megy befelé,
siet pettyegetett-lépte.
Csipogatja a csibéit,
kötényével hessentgeti,
a kotlós kék csőre fénylik,
kering, szárnyát teregeti,
csipegeti a földet, a
nyakát borzolja, rikoltoz.
Sötétűl már az ég alja,
fekete alvadt-vér foltos.
Mintha kékes madár-árnyék
riadna közelbe, távol,
látja a csősz, rápipál még,
gombát fúj ki a pipából:
moccan és megleng könnyedén,
bizsergeti a lomb magát,
majd hánytorog a sok levél,
rázza ezer zöld taraját.
Mintha óriás kakasok
tollát borzolná a vihar,
repkednek a fák, kavarog
tollazatuk, karmuk kapar.
Nyög és sikongat tekergő
koronájuk égig dörög,
részegűlt a nyárfaerdő,
s zöldből ezüstbe hömpölyög.
Emlős-sárkány hányja-veti
magát: a bősz kukorica,
eres szárnyát zizegteti,
arany a tőgy kúp-fogsora.
Habzó álom örvénylik ott,
a búza, fa körött csurran,
föl-fölcsapnak szálkás habok
a fa körűl koszorúban.
Az a kis fa menne, szállna,
elvágyódó-madár-képpen,
egyszerre teljesül álma,
fönt gyűrűzik már az égen.
111
Veri a szél fehér haját,
görnyed a csősz szörny-időben,
imával éleszti magát
a kunyhóba elmenőben.
Tereli juhász a nyáját,
jönnek a hegyről gomolyban,
lökdösődik a sok bárány,
béget a fölkavart porban.
Pillantásnál jobb iramban
kövér gyapjával elömlik
a vihar, s a szennyes habban
dörgés dörgésre könyöklik.
Piszkos szőrcsomó-hasával,
mint egy megbőszült vad kecske,
ráhasal az egész tájra,
hánykolódik, morog teste.
Döfköd villám-szarvaival,
gyémánt-ágú vad fejével,
hirtelen itt-ott is csattan,
sistereg a dörgő szélben.
Tömött tőgyét rázza, rázza,
s habzik-fröcsköl a tetőkön,
vastag fehér tej-sugárban
az eső, a szikkadt földön.
Langy tócsa gyűlik, s a színén
buborék pattan, s elúszik,
elbődül hosszan egy tehén,
hátát a vad ég öntözi.
Föltúrja a kis falucskát
a gyémánt-csápú szőr-állat,
kimásznak a földből a fák,
összeroppannak a házak,
a tetők, mint foszló baglyok
elszállnak nyikorgó kéjjel,
kazlak égnek, az állatok
rínak, futnak szanaszéjjel.
Ott egy asszonyt görget a szél,
mint egy dinnyét, nincs már tusa,
a feje már ütődött-vér,
mint a dinnyebél vér-húsa.
112
Ott valaki lopakodik,
milyen ismerős az arca,
gyerek még, hogy iparkodik,
széllel mekkora a harca!
Az intéző kertje felé,
nincs isten, hogy most meglessék!
A kert az esőtől fehér,
szél táncoltatja kis testét.
Már ott van az almafánál,
tépi az almát sietve,
pedig a földet bő-sárgán
a szél almával beverte.
Leveszi a gatyát, inget,
alul összeköti szárát,
riadtan körűltekintget,
abba szedi be az almát.
Pucér rózsaszínű testén
fröcsköl a víz, fénylik szára,
suhog, mint a korbácsütés,
csattogó tej-fonalával.
Mint a tyúkok teli bögye,
az ing dereka kibuggyan,
s iszonyatos dörgés közben
tündökletes szikra lobban.
A levelek cakkos széle
élesen kirajzolódik,
villám földöntúli fénye
mutatja a kert lakóit:
csigát karóhoz tapadva,
lecsuklott-kelyhű virágot.
Föllobogott az almafa,
arany-csipkebokra lángolt.
Futott a gyerek ruhátlan,
otthagyta a gazdag zsákmányt
a zengő arany-sugárban,
feledve vélt boldogságát.
113
Virtuskodók
Rázta őket a nevetés,
virtuskodtak ott a téren,
virágzottak a hársak és
felhők kószáltak az égen.
Tej-arcú és szakáll-ütött
legények pörge kalapban,
mezítláb, a nadrág fölött
kékstráfos ingük kibuggyan.
A nadrág madzaggal, szíjjal
majd a mell-rózsáig kötve,
virágbanyílt alma-ág van
kalapszalagjukba bökve.
Kezük zsebben, úgy nevettek,
álltak vastag karikába,
a gyűrűben napon edzett
legény, szétterped a lába.
Térde roggyadt, arca fölfújt,
játszik rózsából lilába,
kocsitengelyt emel, fakúlt
száján buborékzik nyála.
Már a feje fölé nyomta
a vastengelyt, cingár karján
ránganak, mint sózott béka
izomcsomók, s hóna alján.
De hirtelen végigreszket
vékony testén a gyöngeség,
s lehull a vas lassan zengve.
Viselheti már szégyenét!
„Mutasd a nadrágod koma,
kimoshatja, menj anyádhoz!”
Csapkodják a térdüket, a
foguk közűl fény szívárog.
Egyszerre csak befagy szájuk,
mint hártyázó tócsa télen.
Setteng irigység és ámúlt
vágy a legények szemében.
Egy-egy fütty röppen magasra,
surrantja gyorsan a nyelvük,
szájaszélit végignyalja,
fölcsetteget némelyikük:
gyönyörűszép lovat vezet
feléjük egy gazdalegény.
114
Kék mellénye majd szétreped,
csizmáján elporlik a fény.
Egész a ló pofájánál
markolja meg az istrángot,
peckes a ló, foltos hátán
napfényből font piros lángok.
Tágul a kör, táncol a ló,
nyihog, kapál, visszahőköl
a tömegtől, tűzből való
barna-fehér foltos csődör.
Fehér farán barna szeplők,
háta fehér-pettyes, tarka,
lábán, a patája fölött
szakáll-sarkantyú rőt rojtja.
Megereszti a kötelet
a legény, ujjával csettint,
körbefut a csődör, nevet.
A legényen feszül az ing.
Kering a hosszú kötélen,
fölágaskodik, megtorpan,
láng a szempillán, sörényen,
vicsorog a nagyhajú kan,
reszket orrlika fehéren
a füstölgő ezüst porban.
„No, ki ülné meg a lovat?”
Szótlanok a mezítlábak.
„Egy pengő-forint jár annak!”
– dünnyög kedve a csizmásnak.
S mellényzsebből cigarettát
húz elő és rágyújt lassan,
ereget kék füstkarikát.
Füstgyűrű széled a napban.
„Hát én megülöm a csődört!”
A többiek fölnevetnek,
alig ült rá, már a földön
csücsült a harmatos gyermek.
Most az a kékszemű legény,
aki a vasat emelte,
ül a lovon, szeme kemény,
de rázkódik már a lelke!
115
Fejét a szügyébe vágja,
horkan, fölmered sörénye,
forog a ló, farát hányja,
duzzad buja vérerszénye.
Toporzékol, ágaskodik,
söpri a földet a farka,
kövér combja dudorodik,
nyakát veri jobbra-balra.
Két lábra áll, úgy cicázik,
hogy a mellsőket leássa,
rubint-uborkája játszik,
reng zacskós iker-tojása.
Kering, fut a téren körbe,
kis terhével viaskodik,
tajtékos már combja töve.
Köröttük por kavarodik.
A virágzó hársfák mögűl
lányszem villan, csak egy percre.
Fut a teli-tarka csődör,
de a legény észrevette!
Dehogy bírná már ledobni,
vértűz-testéről lehányni!
Levegőtől dagad az ing,
égszínkék szeme világít.
Lassan szelídül az állat,
fakó feje lejjebb konyúl,
zenélnek a tömött hársak,
piros a por, lealkonyúl.
Tántorog a pettyes-szügyű,
aranykoronás-szemű ló,
a csillaghínár-üstökű,
csődör-haja véres zászló.
Lépked körbe-körbe lassan
a csődör a legénykével,
virágos kis alma-ág van
kalapján, láng a szemében.
Megáll a ló, csillag-tű-fény
szikrázik az alkonyatban.
Rajta ül a legszebb legény,
mezítláb, s pörge kalapban.
116
Kezek
Már a harmadik emléket
én is éltem, én is láttam.
Visszaforgatok öt évet:
ülünk a hideg szobában.
A hóporos dombokon túl
új falut szülnek a lángok,
fölötte nagy füstkoszorú:
temetik a múlt-világot!
Lódögök, füstölgő romok,
a nádasban lehányt ruhák,
vízzel beszívárgott nyomok
kanyarognak gyöngy-jégen át.
A dombokon hóval befújt
csoport hever, volt-katonák,
vak szél lobogtatja hajuk,
kezek görcsben, merev-lilák.
Az egyik tört szemüvegén
fehér-rajzú jégvirágok,
alvadt vér-rózsa a fején.
Fölűl varjú-sereg károg.
Leszállnak a holt-csoportra,
kukoricaszárra ülnek,
sírnak, feketén lobogva,
a levelek hegedűlnek.
Vadnyúl, meg őz együtt futnak
át a dombon, meg-megállnak,
itt is, ott is őzek, nyulak
csordába verődnek, állnak.
Megszagolják a holtakat,
karikát fújnak a hóba,
lövés csattan, ágaskodnak,
s elsuhan a nyúlszív-csorda.
Füstöl a hópor utánuk.
Nem is látni már az eget,
fekete falkában károg.
Éhes varjú-felhő lebeg.
Mondanád most is nevetve,
hogyha élnél, a fiadnak:
„Emlékszel a gyerekekre,
vajon ők most hol is vannak?”
117
Nevükre már nem emlékszem,
hárman voltak, három barát,
jöttek egy kis teher-gépen,
jöttek a vidám katonák.
Puffogott, s zötyögve torpant
a kis autó az udvaron,
azután még egyet horkant.
Néztük őket hallgatagon.
Apám oltottmész-fehéren
mosolygott és szűzdohánnyal
kínálgatta őket szépen,
mutogatós-tudománnyal.
Ők a tenyerüket fújták,
integettek az apámnak:
vágja a fát, sokkal inkább
használ azzal a világnak!
Elkezdett hát fűrészelni,
tüdeje sípolt erősen.
Hogy tudott ott énekelni,
a fűrész a fagyos görcsben!
Vascsipke-fogával ette,
falta a fát a vén szerszám,
s fűrészpor csillag-permetje
sárgált a kézfejen, baltán.
Sírt a fűrész, s a tüdeje
zenélt hozzá, szörnyű ének!
S egyszerre csak köhögetve
dűlt a havas kerítésnek.
Hogy ugatott, a verejték
kiütődött homlokára!
Szomorú az a fényesség,
halál-közelt jelző pára!
Ők hárman már ott teremtek,
csitítgatták, támogatták,
aszpirinnel integettek,
megcsinálják ők a munkát.
S vágták már a fát helyette,
ölben hozták a szobába.
„Emlékszel a gyerekekre?”
Rájuk úgy, mint az apámra!
118
Arcukra már nem emlékszem,
a nevük hiába kérded!
De a kezükre egészen,
azok lecsüngve meséltek!
Az a hat kéz a szívemben,
mint kőben őshüllő nyoma,
ősrák-címer a kőzetben,
csontváz, ősember-koponya
ott él már örök-időtlen.
Szívem e hat kéz otthona.
Mennyit beszéltek e kezek,
történelmet, mégis szótlan.
Visszanéz az emlékezet,
lehalkulva, mosolygóban.
Az egyiket szóba öntöm:
láng-szeplőkkel pettyegetett
tömpe kezek, kagylós körmök,
az ujj-tövek rézvörösek.
Egyszerűek, mint kalapács,
vaskosak, mint öreg tölgyek,
a kérgük csupa hasadás,
olaj-foltosak a völgyek.
A másikat fölidézem:
zsengék, mint a fű tavasszal,
jegygyűrű csillog a kézen.
Gyermek-kezek, tej-patakkal.
Csecsemő-arc, márvány-felhő,
halántéka hitvesemnek,
kék erekben átderengő,
mint e nem-felejtett kezek.
Bal mutatóujja csonka,
mint a görcsnél letört faág,
körül lecsurog, mint gyanta
az ujj-tőre a forradás.
Most a harmadikat mondom:
húsgyökér-forradás-csillag
a tenyéren, s a kézháton
kék vadhús-tengericsillag.
119
Magát nem tudja becsukni,
rövid ujjai vastagok.
Kinyílnak rücsök-szirmai,
mint a rózsa, gyöngy-polipok.
Este, mint egy szelíd család
ültük körűl a nagy asztalt,
a hat kéz, a három barát,
lefekvés elől marasztalt.
Mutogató kezünk beszélt,
néha kísértük csak szóval,
ékesebb volt az a beszéd,
mint a leggyönyörűbb szózat!
Tenyér, ujj, ököl mutatta
a szív-küldte szép szavakat.
Meggörbűltek, hajlongtak a
mondatok kő-súlya alatt.
Apám megtört szirom-kezét
odanyújtotta eléjük,
úgy mutatta, mint szégyenét,
amiről ne is beszéljünk.
Kezéből ezt olvashattad:
„Halál, nyomor: ez a tőke,
rothadunk, mint ázott asztag,
korom szállott a tüdőre.”
S ráfeleltek: „Tévedsz papa!
(A kéz-ábra kristály-sáska!)
Ez a hat kéz idehozta
a csönd gyertyáit e tájra.”
Így beszéltünk a kezekkel,
magunkat még most is látom,
szónál biztosabb jelekkel,
első szabad éjszakánkon.
120
Vergődés
Dáliák és őszirózsák
között ült, sugaras őszben.
Körűldöngte méh a fejét,
ült egy széken, nagykabátban,
krákogott és köpött néha,
játszadozott a botjával,
álmodott egy unokával.
Ölében vastag könyv, olykor
lapogatta, olvasgatott,
köszönt az utcán menőknek.
Egész napokat hallgatott.
Könyvet addig nem olvasott.
A Tolnai Világlapját
hozta haza szombatonként,
abban is csak a képeket
nézte, s máris elfeledte,
énekelt inkább helyette.
Táncolt inkább, s a fröccs-gőzben
hallgatta a rezesbandát.
Mit neki a betű-hadak,
hasas-szarvas nyüzsgő hangyák!
A könyv sose volt az élet!
Hazugság az: rongy beszédek,
köd-alakok, könnyű álmok,
le-nem-téphető virágok.
Az élet: a munka, a bor,
a szerelem, tiszta ének,
a gyerekek jövendője,
a küzdelmek vér-esője,
verejtékes ing, háború,
beteg tüdő, a koszorú,
orvosok és tiszta egek,
fák, virágok, tél, fellegek!
Apám! Hogy tudott szeretni,
rekedt-szépen énekelni,
hangszer-billentyűket túrni,
füstből karikákat fújni!
Dolgozni mindünknél jobban.
Munkában ő volt az első!
121
Ha kapáltunk, lemaradtunk
ötven lépésre is tőle.
Pedig mi is igyekeztünk,
ő csak futott, ment előre.
Mikor fölállt, s körülkémlelt,
visszanevetett, hogy mi csak
ott tartunk még az anyámmal.
Serénykedtünk, de hiába,
soha nem értünk nyomába!
Vele öröm volt a munka,
s belűl egy picinyke szégyen.
Ha szögelt, milyen örömmel
adtam neki szöget, lécet.
Munka közben fütyörészett.
Vele soha nem fáradtam,
vele csak vidám maradtam,
vasárnap, ha egész estig
ástuk a zöld-inas kertet,
vágtuk a fát, fölsöpörtünk,
s meg-megálltunk egy-egy percet,
akkor megkínált dohánnyal,
éppúgy, mint a férfiakat!
Szívütő volt a pillanat!
Éremnél nagyobb dícséret,
a legnagyobb fizetség ez!
Hogy nem kellett már titokban,
bújva, mint gyermekkoromban,
vadgesztenye-héj pipából
kukoricabajuszt szívni.
Hanem tőle, az apámtól
a dohány jutalmát bírni.
Láttam őt nagy állványokon,
fejem égnek fordítottam,
ott csapkodta a habarcsot
a pirosló téglafalra.
Kőmívesnek is a legjobb,
köztük is a legelső volt!
Láttam őt a kártolóban,
állt a habzó vatta-hóban,
villanylámpák fénykörében
libegtek a gyapjú-pelyhek.
122
Láttam hajnali háromkor:
öleli a buja gyapjut,
s akkor is csak énekelget.
Soha-el-nem fáradóan
állt a fölcsillámló hóban,
bolyhosan a fehér száltól,
fehéren az éjszakától,
tömte gyapjúval a gépet.
Zabálta az a vas-állat
a habkönnyű eleséget.
Ott is ő volt a legelső,
a legjobb munkás apám volt.
Féltüdeje énekelt, mint
őszi szélben piros bokrok.
Szóljak-e rólatok, évek,
két tétlen év, keserűség?
Elég keserű az ének!
Inkább nap-meleget vinnék,
fényt hordanék a dalomban,
hegyeknél nagyobb halomban.
Megakad a tollam, mint a
kerékagyig sűllyedt szekér.
Gyerünk lovam, Pegazusom,
gyerünk derűsebb ég felé!
Fröcsköl, tocsog a sár-tinta,
szárnyas lovam nem tud szállni,
verdes a köd-ló két szárnya,
vergődik, lobog ezüstben.
Jutsz-e melegebb világra?
Szívemben úgy tolonganak
az emlékek, sűrű rajban,
dobogva, mint réműlt barmok,
mikor rájuk ég a pajta,
a szűk ajtón kitörnének.
Üszkösödnek, benne égnek.
Szóljak-e rólatok évek,
két tétlen év, keserűség?
Hol találok menedéket
előled, te két szörnyű év?
123
Mi lett belőled óriás
zöld-szárnyú fekete cédrus!
Gyöngykagyló-kérgű ágaid
a habos eget tartották,
zöld vas-szövevény szárnyaid
világ tüdején a bordák.
Félvállasan meggörnyedtél,
hátad jobbfele behorpadt,
bordáival olyan volt, mint
denevér esernyő-szárnya.
Mintha hordanál keresztet:
válladon a világ fája.
Láthatatlan gyökerével
kapaszkodva szívbe, májba,
hátadból kinőtt a halál
égigérő üvegfája.
Üveg-lombja űrben reszket,
benne madarak, angyalok,
sasok, keselyűk és pávák,
sármányok, harkályok, csókák.
Levelei: ősök arca,
bajszos anyókák, apókák.
A százezer ősarc-levél,
mint kép a tiszta szobában
ünnepélyesen kifakul
keretezett mosolyával.
Ott fészkel a sárkány-csikó,
a rák-sógor, hüllő-testvér,
gomolyog ős-gyöngykorbácsod.
Ágain a jelenések,
arany-kürtökkel ítélő
aranyszárnyú véres kések.
Lombjaiban hét mennydörgés,
hét csillag, hét gyertyatartó,
ott a harag hét pohara,
három jaj, hét trombitaszó,
a tizenkét pecsétes könyv,
s a könyvet-megevő János.
Ott ül a négy lelkes állat,
sír a fehér ló, veres ló,
nyihog a sárga halál-ló,
üvegtenger partján zokog
titok-arcú asszony-csorda,
124
s a hét-szemű bárány körül
isten-hárfás angyal-horda.
Nem csoda, hogy meggörnyedtél,
ha cipeled a világot,
csontváz-arcú csontszárnyakat,
óriás gyökér-keresztet.
Mi lett belőled, te árva?
Előbb még kint az udvaron
dolgozgatott meg-megállva,
fél-tüdejét a láz ette,
kedvét sorvasztotta bánat.
Szöget ütött kerítésbe:
„Hej, ha építhetnék házat!”
A fal repedését tömte,
cinegetve a kanállal:
„Emeletes palotákat!”
Magot szórt a kiscsibéknek:
„Itt kell csipognom halálig!”
Söprögetett estelente:
„Jobb lenne, ha elpusztulnék!”
Amikor kiült a napra,
messziről könnyezve néztem,
ült, derékig meztelenűl
a gyógyító napsütésben.
Háta, mint besüppedt sírdomb:
piros kagylóhéj-horpadás.
Ránőve a halál szárnya:
fekete-tollú forradás.
Mert egy óriási sebhely
hímezte rá virágait,
az elmúlás ráhelyezte
tüskés vérkorall-ágait.
Lapockától a csípőig
rózsaszínű sebhely-páfrány,
fekete-fogsorú fésű
nőtt a horpadás határán.
Ó, iszonyú fogsor-nyomok,
ó, elmetszett-tollú bordák,
mint fogatlan száj az a hát,
mint egy lápba-sűllyedt ország!
Féltüdejű viasz-virág,
kétéltű ős. Ült, mint akit
krokodílus harapott át:
125
Ragadozó-Magyarország,
Krokodílus-Magyarország!
Jaj, fuldoklás, jaj féltüdő!
Jaj, hűtlen szerszámok, dolgok!
Nem énekelt, már csak morgott,
sóhajtott a munka után,
néha könny gyűlt a szemébe,
sírt magában, sírt az apám.
Szombatonként pártnapokra
el-eljárt lassan köhögve,
s aztán reggelig mesélte
anyámnak a hallottakat.
Jaj, rekedt-mámorú szavak!
Levelet írt a fiúknak,
göcsörtös betűkkel írta.
Nézem most a leveleket,
könny-mázas, olvadt a tinta.
S aztán lefeküdt az ágyba,
mint műanyag-héjú óra:
szervei már kitetszettek,
üveg-sír mélyén ketyegtek.
S úgy olvasott, mint akinek
olvasás a mestersége.
Hej, te a halált megsejtő
tulajdonság változása!
Ült az ágyban, nyakán kendő,
háta alatt kövér párna.
Hangját elvesztette régen.
Már csak szájával formálja
a szavakat, s a szemében
hervadnak a puha fények.
Én itt a városban éltem,
de itt is csak félig éltem,
félig otthon az apámmal,
vele éltem én egészen!
Köhögését, suttogását
hallottam vad éjszakákon,
láz-tejútról hívott engem
ibolyán-túli szavakkal.
126
Mikor lefeküdni mentem,
a tücsök-cirpelő csöndben,
nem tudtam, az én szívem ver,
vagy ő suttog a szívemben?
Mikor hazamentem, szemmel
ölelt meg, mint más karjával.
Láttam, ő már nem is ember.
Betelt isten mosolyával.
„Hogy vagy fiam?” Suttogott. Várt.
„Ülj le ide az ágyamra.”
S kicsit elhúzta a dunnát,
s finom-pikkelyű kezével
simította, lapogatta,
figyelt gyermeki szavamra.
Mosolyogva nézte arcom,
mint a saját boldogságát,
kérdezte, hogy nem haragszom,
amiért nem tud beszélni?
Hogy tudtam akkor remélni!
Intett, nyissam ki az ajtót,
vacsora-gőzt kiszellőzni,
mutatta, hogy mit is olvas,
úgy kérlelt, mint okos gyermek:
olvassam neki a verset,
beszéljek a nagyvilágról,
munkáról, politikáról.
Én csak ültem az ágyszélen,
a könnyeim belűl folytak,
láttam: hatalmas a lélek!
Szótlan szavai ragyogtak,
lelkét gyújtották a vágyak,
mint kölykök a szénakazlat.
Mint egy lobogó, nagy fáklya,
amely önmagát emészti,
öntudata és halála
láng-bokrokban falta testét.
Már nem ember, egyetlen vágy,
halál-előtti tűz-ének,
az volt apám ott az ágyban,
elénk bomló csillag-élet.
127
Én csak ültem az ágyszélen,
nagy léggyökér-kezét néztem,
az óriás üveg-pókot,
légbe-mozgó üveg-ágat,
óriás tarajosgőte
gumikezéhez hasonló
kezét néztem, ahogy száradt.
A nagy-körmű halál-ollót.
Kezére a készülődés
celofán-kesztyűket húzott.
Én csak ültem az ágyszélen,
benne már a halált néztem,
a halál egyszülött fiát,
a fűgyökeres koponyát.
Néztem verejtékes haját,
izzó kristály-kehely-szemét,
fekete-kérgű fogsorát.
Magát mikor kitakarta
létemben-reszketve néztem,
szalmából-font bábú-ember
feküdt a verejték-fészken,
lüktető óriásgyík-bőr:
törékeny sejtcsipke-ruha,
hártyával-bevont üresség,
a négy fölfújt pikkely-kesztyű,
s a dobogó hártya-toka.
Jáde-gyökér-csokor volt ő,
óriás-denevér csontváz,
denevérszárny-csontkezei,
mint óriás-madár lábak.
Néztem, az alkonyi zöld űr
gyötrött Veronika-kendő:
apám vér-arcát mutatja,
a megváltó-halhatatlant.
Megváltó-megválthatatlant.
A halálod, s a halálom.
Az alkony vad, véres álom:
apám eltorzúlt vér-arca
végigcsorog a világon.
Jaj, hogy kimondani mertem!
128
Fehér kezét nem felejtem,
nehézkesen állt a tollhoz.
Sárga-erű viasz-virág
sírta görcsösen-remegve
legszebb versét életemnek:
„Fiacskám, vigyázz magadra!”
„Ügyelj mindegyik szavadra!”
„Építsetek olyan házat…”
„Gyógyítsátok a világot!”
„Nekem messzire kell menni…”
„Ne felejtsd soha apádat…”
„Gyerek dolgozni akarok!”
„Az embereket szeretni…”
„Most jönnek a legszebb napok.”
„Anyátokat szeressétek!”
„A szívemben féreg lakik…”
„Fiam, nagyon szép az élet…”
„Botom tedd a koporsómba,
tudod, amit még te hoztál…”
„Engemet már nagyon várnak…”
„Tüdő, szappanhab leszárad…”
Jövendő
A dombokról könnyű felleg
sodródik és tiszta ének.
Rubint-ménesek dörögnek,
hűvösek a kaszált rétek.
Nehéz volt e harminc napom,
már az emlék-húr elhallgat.
Állok itt és dúdolgatom
én is e kis dalt magamnak.
Könnyű az ég, könnyű, bennem
lassan elcsitul a lélek,
üres, bár melegét érzem,
szívem, mint a madárfészek.
Repűlj madár, repűlj messze,
szólok, tenyerem nyitva ki,
s ujjaim között szememre
hullnak a fény szalagai.
129
Gyermekláncfű fejét tépem,
ráfújok és messze nézek,
pihe-koszorúja szépen
elszáll, mint a volt-emlékek.
Fájdalmaim, már e versek
soraihoz kötve vagytok,
mint kőbe a félig metszett,
derékig kibontott szobrok.
Deréktól a kőbe forrva
rejteztek el az anyagban,
a kéz, a fej, szív csiszolva
él örök-megbonthatatlan.
Maradj hát te kettős szépség:
tapintható, s láthatatlan,
őrizd a fájdalmak képét
láthatóan és titokban.
Veled már nem maradhatok,
nekem más útra kell mennem!
Készűlj szerszám, már új dalok
fogantak meg a szívemben.
A réten túl épületek
bomlanak a habos égre,
vas-állványok íve lebeg,
csillog finom erezése.
Kőművesek fönt a fényben
sürögnek, rakják a falat,
száll a vödör a kötélen,
kiloccsan az ezüst-habarcs.
Dohog a gép, küldi egyre
szalag nyelvén föl a téglát,
mintha vércsöppeket vinne,
vértadó-nép ajándékát.
Ránt az öröm forgószele,
s pörget föltoronyló lázban:
épűlj hazám üveg-szíve,
épűlj országos nagy házam.
Napfényben aranyló szobák,
épűljetek munkatermek,
gyárak, kórházak, iskolák,
munkából fakadt szerelmek.
Épűlj áttetsző szép ország,
sorsommal én megáldalak!
130
Mondjam nem-köhögő sorsát.
Mondjátok el téglafalak!
Kőművesek, kőművesek,
drága építő apáim,
ne legyen itt többé beteg
senki, senki e hazában!
Odafutok, akkor látom,
fönt a fény-ködös magasban
most veszi le a kabátot,
fölnevetve, sugarasan,
s rakja már a téglát apám,
keni a maltert kanállal,
fönt az állvány fény-havasán,
rakja a falat vidáman.
Fém-pókháló erezésű
állványokon hajol bátran,
a sugarak, mint a fésű
végigszántanak hajában.
Föl se néz, csak rakja, rakja,
kezei: galambok, szállnak,
meg nem állnak pillanatra,
csak forognak a kanállal.
Fehér kezei suhannak,
haja meglobog fehéren.
Elmerülnek, fölvillannak
kezei a ködlő fényben.
131 132
A jégvirág kakasa
1951
133 134
S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg?
Hegyezd füledet
Kiváncsi világ!
Lantom neked elzengendi: mi van meg?
Ó nagyon is jó szívű közönség,
Különösen ti,
Szép lyánykái hazámnak,
Kiket annyira szeretek én,
Hanem akiktől
Nem nyerek egy makulányi szerelmet,
Ha szépen kérlek benneteket!
Ugye nem fogtok haragudni reám.
Ne kárhoztassátok a jámbort!
A gondviselésnek
Választott embere ő.

Petőfi Sándor: A helység kalapácsa

135 136
Első ének
amely nyúlfarknyi csak, de elég ahhoz, hogy a költő fohászkodjon egyet
Hol is kezdjem hát történetem? De
tán innék előbb, hisz
hosszúra nyúlik beszédem, mint
a nyári napok, s kibírná
egy becsületes férfi száraz torokkal
a tikkasztó melegben csak egy napig is?
Nekem pedig boldogabb, szabad
életünkről kell zengeni most,
gyönyörű dalt, tanúságúl
jövendő koroknak, hogy ükunokáim,
ha megérem azt az időt,
s mint az őszi bogyók, levelek,
ráncba zsugorodva, töpörödve,
megfáradt karral ülök a nap sugarában,
s az álmos őszi legyek dongását
hallgatom,
mondom, ha majd a világ
minden népe szabad lesz,
s a kommunizmus emberi fényében fürdik
a föld,
ükunokáim akkor, vigyázva, hogy
arcomra
árnyékot ne vessen
a testük;
azt mondják nekem: „Öreg,
éneked most is teljes fényében ragyog,
s mulatságúl szolgál, s meséd
igazsága igazunk ma is.”
Jobb hát, ha megöblögetem
torkomat, hogy
lemosogassam
a füstöt, a nikotint, a nyál
buborékos hálóit, mint
a friss tavaszi zápor a kémény
137
kormát, pókhálóit.
Jobb, ha lemosogatom, mielőtt még
nekilátnék, ha megadom
neki is, a Toroknak,
ami jár,
s a sör virágzó habját
szopogatva
elmerengek egy percre a hőseimen.
Rágyújtok még egy cigarettára,
eregetek egy
kis ezüstöt.
Ne féljetek, azután nekilátok!
Második ének
amelyben Szilveszter éjszakáját énekli meg a költő
A hold, mint óriás
rubint korong
kereng a zajtalan égen,
s rózsaszín ködöket süt a tetőkre.
Gyökig jár a gyalogos a hóban!
Ott is! Átevickél valaki
egy hókötegen,
s mintha sercegő szappanhabban
járna,
dereka körűl perceg
bokra a hónak.
De ni!
A kocsma előtt megáll,
aminek
ablakain, mint
tizenkét tömör aranykocka
ugrik ki a fény,
s némi zene is szívárog.
De hisz a szövetkezet
jónevű kocsmája ez! Ahol
ropog a talp a szilveszteri bálban.
Benyit az ivóba,
s mintha tűz volna odabent,
feketén csap ki a füst
a fehér éjszakába.
138
Persze, hogy tűz van! A
jókedv tüze
ropogtatja, mint a gallyat, a csontot,
s a szesz
lángjaitól fő a koponyákban
az agy.
De sebaj!
Húzzák a füstös cigányok!
Mint fekete tücskök:
cirreg
az öt hegedűs.
Mint szénaszállal a füsti
fecskék, röpdös kezük a vonóval,
hogy a hangok szálaival
fölépítsék a hangulat épületét.
A cimbalom veszettűl
pönög,
s a nagybőgő, mint
egy óriás barna varangy
ümmöget:
umm-ümm-umm-ümmögi egyre!
Ropog a tánc,
porzik a padló,
gomolyog a por
csillag-világa a fényben,
s a lehelet borízű gőzei
tolongnak.
Fényes bakancsok, csizmák,
cipők topognak egymás mellett,
s a verejték csillámló
gyöngyszemei
nőnek a
halántékokon.
A legények ingben ropják
a táncot, kabátjuk az ablakra akasztva.
Ingük egy lucsok,
már a nadrágtartójuk is
átfényesedett
a verítéktől.
Kanyarítják a cigányok,
s a vállak,
139
mint reggeli széltől rengő
víz mozognak,
s mint egy-egy tátogó
hal
csapódik a bicegő fejek fölé a kurjantás.
A pénztáros lesi, s kajánúl
elcsípi
a titokban besurranókat,
akik fanyalogva
kotorják elő a motyóból
a forintot.
Fiatal házasok
surrannak titokban
ki az ajtón
s pilledt mosollyal
térnek vissza a táncba.
S észre sem veszik, hogy
mindent elárúl
a hátukon rezgő
aranyos szalmaszál.
A mennyet
rengeti
a vidámság,
vagyis a mennyezetet,
mert sokaknak
már
csillagnak látszik
a villany
sziporkázó
üvegbuborékja!
De miért ne látszana, hiszen
jó munka után
mulatnak itt,
az ó-évet siratni nem kell,
sem az újat, amelyik, ím, egy
traktoros képében az ivóba lép!
Nagy elhatározások hozták ide
Török Ferkót,
nemcsak a mulatság!
140
Amelyek, amíg
ide nem ért
pezsegtek benne, mint
a must,
amikor borrá érik, vagy a
szódavíz gyöngyszeme.
Az álmodozás ilyen gyöngyszemei
szálltak lelkében
fölfelé, kergetve egymást,
hogy aztán eltűnjenek
a valóság
komor gyomrában!
Teca Kati kezét jött megkérni ő,
úgy táncközben megmondani neki,
hogy szereti, s végül is
feleségűl szeretné.
De ami künn, a roppantó
hidegben csiklandva részegítette,
az itt, a füst melegében
úgy lehűlt,
hogy köszönni is alig tudott,
mintha bedagadt volna a gigája!
Mert bár a legjobb traktoros
büszke nevét viseli
Török Ferkó,
a szerelem dolgában olyan
gyámoltalan a
komám,
mint az először fürdetett csecsemő.
Az ivóban összecsomósodott a
sok ember, mint a halikra,
kezükben csillog
a pohár, s kilocsog.
A füst kékes vattája az orrlikakat,
füleket betömi.
Szent Laji, a bolond,
akit gyerekkorában tűz perzselt
simára,
s most koponyája, mint a tojáshéj,
a pultnak dűlve
pislog szőrtelen szemhéjaival.
141
Nézi a csöpögő csapot,
a sörhabot, ami, mint
tálból a tészta, a korsóból
fehéren kidagad,
s hogy a zengő ricsajok
közepette ő is tegyen
valamit,
két szippantásra tövig
szívja bagóját, s füstköröket ereget.
Ferkónk
megszeppenve áttolja öles alakját
a füstön, s embereken,
s hogy a terembe lép,
szíve megfagy,
mint a
télire ittrekedt fecske,
s mélyre
lekoppan.
Katija ott pirúl a táncban!
Arany-füsttel átszőtt haja,
mint hajnalban
az arany-levelű bokor reszket,
s most feléje vet egy emésztő
pillantást!
De pillantása fekete pillangója
már másfelé csapong
kacéran.
Ferkó
a gyámoltalanság
gipszbe löttyintett szobraként
áll,
vár még vagy három táncot,
addig komoran körűlnéz.
De méltán elvigyorodik, amikor
feléje tartván, az ősz Öreg
Balázs
Kocsis Bözsi
feszes körte-felét
meglapogatja.
142
Csak nézi Katit, s látja,
Mamója
a kályha mellett szunyókál.
Arca áttetsző, s eres, akár a
megérett őszi levél,
s úgy összegyűrte az
idő
ujja, mint a
reszelős ujjak a
cigarettapapírt.
Aztán hordósra szívja
mellkasát levegővel,
s a negyedik táncnál lekéri
a lányt.
Csak látnátok ezt a délceg legényt!
Meredt szemekkel néz
Kati nyaka mögött a
semmibe.
Bár
látja a lány nyakán
a kis állatként pihegő erecskét,
s testét átfutja a bizsergő áram, ami
Kati telt derekából a szívébe szalad.
Egy szót sem tud kinyögni,
s amikor Katalin
megszorítja kicsit melegebben a vállát,
s szemével a szemét keresi,
őszi-vörösre pirúl, szíve
a tarkóján próbál kiugrani.
Mit tegyünk most e szemérmes
legénnyel, hova bújjunk
szégyenünkben, mi,
az asszonyok perzselő
pillantását bátran kiálló
férfiak?
Ferkónk feszeng, izgúl, mint
a robbanni készülő rakéta,
hogy sisteregve
elfüstölögjön.
143
De reménytelen jókedv mindenütt!
De mégis! A pillanat
szeszélyes fortélya megadja nekünk,
hogy Ferkót egy tollvonással
férfihoz méltó
cselekedetekben mutassuk, hogy
előttünk szégyenben ne maradjon,
s lesújtva azt ne mondjuk végűl:
„Micsoda szende glóbuson
született
szűzi,
szelíd
szegfű ez a szerelmes?!”
Hirtelen női sikolyok,
férfi-kiáltások förgeteges lávája
buggyan a terem közepéből,
szétömlik az utolsó zugig, sőt
behömpölyög az ivóba,
s a melléktermek füst-kévéibe is.
Az öt hegedűs reszket, mint
nyárfák az alkonyi szélben.
Pohár csattan, s tán a bicska
villáma is cikkan fehéren.
S a zsivajgó, nyakakat
nyújtogató csődület gyűrűjében
két suttyó legényke
ugrál és topog,
borzolt taréjjal,
mint a fiatal kakasok.
Jó alkalom ez! Ferkó,
Katiját eleresztve
átfurakodik a karikába
csomósodott embereken,
s két tenyerét a torzsalkodók
vállára rakva megkérdi:
„Mi baj?”
Fortyog, buborékzik a vészes
hangulat, mint az üstben
a paradicsom, de Ferkó öles
alakjától lassan lenyugszik,
144
bár a két toporgó kakas szemével
hunyorgó csillag-jeleket küld
egymásnak: „Tán
együtt ugornánk
e behemót legénynek,
amiért dolgunkba
avatkozik?”
De egy roppantás a vállpereceken
s szemének fölöttük tündöklő,
derűt sugárzó csillag-jegyei
megértetik:
„Kakaskodni itt lehetetlen!”
Ha tudná traktorosunk,
Teca Kati milyen
féltő szerelemmel
kíséri útját!
De alig sejti!
S azt még kevésbé sejti barátunk,
hogy Katalin féltő szeme mögött
két tüzes szempár
öleli vállas alakját.
Kié ez a két homlok, amely alatt
e szerelmes szemek tüzei ragyognak?
Nem áruljuk el előre,
hiszen
e szemek tündöklő üstökösei
láng-csóváikkal
föllobognak még
a homlokok konok égboltja alatt.
Lesz idő még beszélni róluk eleget!
Annyit elárúlhatunk talán, hogy
sötét, fondorlatos tervek
mérgezett üstje az egyik,
s az ártatlanság
szelíd kék bogyója a másik,
mint a harmattól hamvas kökény.
Visszatér-e Katihoz Ferkó?
Nem!
A szappanhabként foszló csődületet
odahagyva elkomorúl újra,
s kifelé indúl.
145
Ám Gereben Lajos, a párttitkár
mosolyog messziről feléje, s integet,
S Ferkónk már
derűl, mint
az esőcsöppektől
szikrázó rét, ha
kibukkan a nap.
Kezet ráz vele,
s asztalhoz ül.
Koccintanak,
s máris országos dolgokról folyik a beszéd.
Hiába, ilyenek ők!
Legelőbb ezt forgatja meg a
nyelvük.
Terveket szőnek, nagy álmokat
gomolyítanak, s mérlegelik
a múlt, s a jövő esztendők erejét.
Ferkónk meg, búját
feledve
könyököl,
s terveiből
hegyeket
épít.
De feszegeti már ragacsos tokját,
mint a rügy, megint
a szomorú szerelem,
s a szótlanság mézgája újra
bevonja aranyával.
Mit tegyen?
Jobb, ha lefekszik.
Föláll, elbúcsúzik,
s bánatát rejtve
haza indúl.
Zizeg a hó, s a mulatozók
is kurjongatva hazatántorodnak.
A csiccses férfiak sárga
jeleket írnak a hóba.
A magasban, mintha ludakat
kopasztana, a fagy
jég-keze
146
tépdesi a kövér felhők
gyönge
tollát,
s a földre leszórja.
De a zizegő tollpihék sűrűjén már
átüt a derengés.
Ferkó túrja a havat fütyörészve,
kezét Katalin
ujja-nyoma perzseli, mint a sebek.
Szíve helyén csalánbokrokat
érez,
amelyek csipkés levelükkel
hólyagosra égetik a
mellét.
És mi fogadja otthon
a legjobb traktoros büszke nevét
viselő Török Ferkót?
A búra megint csak öröm!
Apja, az öregebb
Török
le se feküdt tán?
Karjára dűlve bóbiskol
az asztalnál.
A félig már hamvadt pipából
kis kék göngyöleg
kanyarog fátylasan,
mint az üszkös házak
romjaiból a füst.
Keze, mint ropogós
dohánylevél,
az asztalon kiterítve.
S Ferkó koponyáján átcikkan
a sejtés:
„Számolt az öreg!”
Az asztalon kockás füzetlapokra,
újságszélekre
nyállal rászáradt ceruzafesték.
Számok.
147
Virágok, levelek, a kajla
szarvú tehén, kéményeikkel füstölgő
kicsi házak csillogó rajza.
Még az ablak jégvirágain is
körömmel rótt
számok gyöngyei.
S a jégvirágok kristály-levelén
körömmel karcolt
repkedő-farkú, csipkés-taréjú kakas
kristályosodik
újra
virággá.
Dúlt csatatér a konyha!
Nyomai szanaszét.
A nyál, s ceruzafesték alvadt
vércsöppjei,
az áthúzott számok puffadt
hasú hullái hevernek a tájon.
S a betűk törött kerekű
ágyúi
rokkantan feküsznek
a papíros havas
mezőin.
Hej! Nagyot kurjant Ferkónk
az örömtől,
s az öregebb
Török,
a kisgazdaság vesztes hadvezére
fölemeli fejét,
körűlnéz,
s hogy visszadöbben,
hogy immár végleg legyőzetett: fiára
fortyog mogorván, míg
bütykös ujjával halántékát
tapogatja:
„A számítás azt hozta ki.
Belekényszerítik az embert a
közösbe.”
De Ferkó már hányja magáról
a ruhát,
s nevetve a hűs ágyba huppan,
148
míg kintről a tehénke kis piros kürtje
hívja a reggelt,
s a kakas kukorít,
totyog gatyásan a hóban.
Szerelmesünk
meg az orrlikak harsonáival
jelzi, hogy megtalált
kedvesével
cicázik
az álom mezőin.
Harmadik ének
amelyben a költő sokáig altatja hősét
A sötétség deszkáit
gyémánt-szögekkel verte az éj a tájra.
Beszögezte a völgyet, mint
valami ládát. De
a hajnal a nap arany fejszéivel
szétforgácsolja, hasogatja
a sötétség ropogó deszkafödelét,
hogy a szögek is elkajszúlnak.
Csak úgy zeng,
harsog a táj e küzdelemben!
S a reggel, mint egy piros tehén
a völgybe ballag,
s érdes nyelvével pirosra
nyalja az ablak üvegét,
rászuszog
a fákra,
s a virágzó körtefák szirma
lassan lepereg.
A kútban, a pocsolyákon,
a vályú vizén úszkál a fehér szirom.
Ferkónk forog az ágyban, de
valamibe döccen!
Behúnyt szemekkel fölül, csontjait
ropogtatja, aztán pilláit
fölnyitja óvatosan.
149
Pislog vagy kettőt, s szeme kerekre
mered.
Teca Kati telt, asszonyi karját
pillantja meg derekához közel.
Kócos fejét a párnákba fúrva
alszik,
tarkóján csillog a szőke pihe.
A csodát maga sem érti! Tán
álmodja az egészet, vagy
megfordúlt vele a világ?
S vaskos nagyujját, amire
a munka örök anyajegyét írta
az olaj, lassan Katalin hátához
érinti
és gyorsan visszahúzza.
Katalin süt, mint a kályha!
Aztán aranyló fejét
traktorosunk oldalához
dúrva
lélegzetének két kis fujtatójával
szítja férfiúnkban
a szívet,
a szerelem parazsát, s szempilláival
verdesi oldalát, mint
vizet a fecskeszárny.
Te, e versek olvasója, ne
mulass ismét jámbor
barátunkon, azt se hidd,
hogy vele valami csoda
esett.
Csodák hívői, s hirdetői
nem vagyunk mi,
sem égi jelek, bódító csillag-képletek
jegyesei!
Hirdeti azt falunk bővérű papja
eleget!
Aki most ájtatos reggelijét
költi éppen.
150
Lágy tojás, főtt kolbász, ecetes
torma csiklandozza kegyes kis
orrát, rándítja arcát, tar
üstökét, amire úgy ráfeszűlt
a bőr,
mint uborkásüvegre a celofán.
Mondom, feje akár a szárított
tökhéj,
csak a vérbő erezet áttetsző
pókhálója tarkítja, mint
valami kék
pamutból kötött
hálósapka.
Papunk nyakára
szalvétát csomóz
s csipegetve nekilát
az eledelnek.
Légy száll az asztalra.
S szerelem-részegen döng rá a másik.
Ülnek. Szárnyuk gyémántos, bolyhuk
csillog a fényben. Villog
óriás, dülledt szemük.
Ó, részeg pillanat töredéke!
S már szétszakad kettős árnyuk.
Kristóf atya mosolyogna,
de dühében hirtelen elfúl,
öklétől csattan
az asztal.
A tojás sárgája kilottyan, s a kolbász
szortyogva nagyot ugrik.
Vasárnap lévén, eszébe jutott,
hogy kevesen voltak
a reggeli misén.
S ha így megy tovább is, a közöny
mocsarába fúl tanítása!
Pukkadozik, aztán földerűl arca,
ájtatosan vet egy keresztet,
fölkel,
s a harmóniumhoz ül.
Nevetnek a sípok, s papunk
elandalodik
a keringő lágy ütemén.
151
Olyannyira, hogy
a széket hátra taszítva
két ujjal fölcsippenti oldalt
reverendája
fekete szegélyét,
s megbillent fejjel pörög
kecsesen.
A szentek egymásra kacsintanak
a falon,
s vigyorognak a nap melegében.
De Kristóf, a bővérű pap,
hirtelen elvörösűl,
lábával toppant a padlón és
a gőg szalmaszálán
fölfújja a gyűlölet, mint a
szappanbuborékot.
Ám haragja úgy szétpattan, mint
ez a sokszor használt hasonlat,
amikor
Kocsis Bözsi
tolja be gyönyörű
termetét az ajtón
Kezében jácint-csokor, s iszonyú
tűz a szemében.
„Dicsértessék” – köszön a láng-szemű
leányzó
és tekintete ájtatosan
a papra tapad.
S Ferkóval mi van?
Ne mulass ámulatán
betűt böngésző
barátom!
Csak mi altattuk íly hosszú
ideig Török Ferkót,
ki falujában a legjobb traktoros
büszke nevét viseli!
Kiérdemelte ő a becsülést
megint!
Míg mi a költészet
mákonyával altattuk
hosszú időn:
nem aludt ő igazában!
152
Hatalmas holdakat írt tele
a puffogó masinával,
barázdált meg az ekékkel,
mint szorgalmas költő
tolla a
papírt.
A tavasz is megjött azóta,
ragyogva roskadt a hó,
zsírosodott
a rög.
Az átlátszó erdők tisztásain
már a nap
arany csikói legelésztek,
a rügyek tojáshéját
feltörte a nedvesség
lágy ujja
és pelyheztek a barkák sárga
csibéi.
Az öregebb Török is befogta lovát,
kis tehenét a saroglyához kötötte.
A szekér elindúlt, s mintha
a szívét húzná
kesely lova,
oly bánatosan baktatott a tavaszi
sárban.
A tehénke búsan trombitált
kapura.
Török Ferkó apja, az öregebb
Török, csak szívta pipáját
a bakon,
s elöntötte a
szomorúság, mint
vadvizek a tavaszi rétet.
„No, húzd csak te
kesely, ne szomorkodj,
röhögj a pofáddal, mert
a szívem szakad, ha
így látlak!
Ma vagy utoljára az enyém,
az öreg Töröké!
153
Te se bőgj Suska, szőke
kis tehénkém, ne sirass,
hogy így egyedűl maradtam.”
Igy beszélt az öreg,
s tán a könnye is csordúlt
titokban.
De csak szívta pipáját,
s nézte a ló
füleit.
Alkonyúlt, s a
fölízzó parázstól
arca piroslott.
Az öregebb Török így
ért a szövetkezetbe!
S ott ki fogadta?
Teca Kati, a szövetkezet első
brigádosa!
De nézzük Katalint!
Egyre csak Ferkó jár a fejében.
Szóra hogyan bírja,
az asszonyi csel
milyen fogójával húzza ki
belőle a
vallomást?
Vagy ő szóljon neki, vallja
meg szerelmét?
Ez a szégyen csak nem esik
rajta?
Micsoda jámbor legény!
Katalinban forrni kezd
a szerelem, s már
olyan veszettűl
csapkodja kapáját
a földbe,
hogy a vas alól
lomhán fölrebbennek
a por szürke
madarai.
Bezzeg Katalin nem álmodozott! Nem
szőtte az álmodozás
ködpuha fátylát
154
a merengés
szövőszékén!
Nem azért hívták Teca Katalinnak,
nem azért hasította szilánkká a
fahasábot
egyetlen dördülő csapással
a férfiak
ámulatára!
Nem!
Szóra bírja még
szemérmes traktorosunkat!
S nála az elhatározást mindíg
a tett követi!
Így fonta, csomózta
a csel
hálóját
egy kora reggelen is,
munka előtt még, a szövetkezet
kihalt udvarán.
Hajnali madárka volt
Katalinunk,
arca is olyan, mint a
hajnalmadarak
szárnya.
Hajnalban kelt, nézte a harmatos
leveleket,
s a munkáján
tűnődött.
És akkor mit lát?
Az öregebb Török lopakodik
suttyomban
az istállóba.
A gőzölgő ajtóban megáll, körűlnéz,
s megnyugszik.
Csak a tyúkok kárálnak, verebek
csivognak,
kacsák hápognak zenekarban.
Behúzza maga után az ajtót
mosolyodva.
Katalin pedig csöndben
odalopakszik,
s az ajtórésen figyeli az
öregebb Törököt.
155
Apónk Suska tehenét
keféli
mély áhítattal.
Becézi, döcögteti a tehenet,
a szügyét, a lapockáját,
a nyakát
simogatja gyönyörködve.
Mintha a kefe helyett
szíve volna a tenyerében,
úgy tisztogatja
a magáét.
Suska meg nyalint
egyet
az öreg kezefején,
örömében, hogy ím,
kifényesedett, mint a lámpaüveg.
Aztán lovához megy, orron
döccenti kesely
paripánkat,
s ott folytatja a műveletet.
Ha szólni tudna a többi ló,
s tehén!
Bizonyosan irígykedve
mordúlnának
az öregre, aki most
lopva megint körűlnéz,
aztán két vella zöldet
szór
Suskának, s a paripának.
S jóízűen megpödri bajuszát,
amikor ropogtatni
kezdik a tiltott eledelt.
(Éva
harsogtatta
így az almát
a paradicsomban!)
Hümmög egyet, megveregeti
a csillagok
ragyogó farát,
s kifelé indúl.
156
Katalin sem állja mosolygás
nélkül
a látottakat, de homlokát
redőkbe rántva
benyit.
Állnak egymással szemben
a küszöbön.
„Hát te?” – motyog az öreg.
„Tán előre
dolgozik kend?” – felel Katalin
szigorúan.
Pironkodik az öregebb Török,
vakarja kopasz
fejebúbját,
s az udvarra lép.
Sokáig beszélnek még
az udvaron, s apónk
csak pirosodik
Katalin szavai
sugarától,
mint nyári naptól a paradicsom.
Mint fölfújt tollú galambok,
fehér virágban
állnak a fák, s szirmuk
Kati hajába pereg.
A tehenész itatni
tereli
állatait.
Szörcsögve iszik
a barom,
lehelletével
megolvasztja
a vizen
a szirmok habzó
hókristályait.
S mikor cuppogva
fejét emeli,
orrára, orrlikába
a szirmok kis lepke-szárnya
ragad.
157
S a lágyan mozgó szájakról,
mint az olvadt üveg,
csillogva szálazik a nyál, s leng, mint cérnaszakáll.
Mint a jégcsapok
kristályosodó tű-szakálla,
szálkásan lenyúlik a vízbe, ott hurkosan ragyog.
Szemük kék tojása égő gyertya!
Szemük sarkából kövér
arany csorog,
mint az olvadó gyertya
üveg-méhű lávája,
mint Krisztus lándzsavert szívéből
a vér-víz sárga pépje.
S egyikében
légy dönög
veszettűl.
Szempillák,
farkak,
fülek
legyeznek.
Pirongatja Katalin az öregebb
Törököt,
de az nem állja,
hogy úgy féloldalt
föl ne mérje
Teca Kati
rengő
termetét.
Hogy történt mégis,
hogy erről
másutt szó sem esett?
Ki a megmondhatója?
Ára volt ennek is!
Mondom, csak mi altattuk
a legjobb traktoros
büszke nevét viselő
Török Ferkót íly hosszú ideig!
Most ül az ágyban,
158
s ámúldozik
szerencséjén.
Ámúldozik?
Viháncolnak ott, mint a
csikók.
Katalin
az ágyból kipattan,
s nevetve akkorát csap
Ferkó széles
lapockájára,
hogy cseng a szoba tőle.
A konyhában
az öregebb Török
áll a tükör előtt, s magát
illegeti.
Csonthegyet szántogat csontekével.
Vagyis fésülködik.
Mert feje, mint a kopár
szikláktól csontos hegy,
olyan.
Csak ritkán terem ott
a hajzat giz-gazza,
az is oly satnyán,
mint sziklán a virág.
A csontekébe akasztja
ujjainak szikár
lovait,
s nekivág a dúdoroknak.
Ó, nincs mit szántani azon, nem
termi az már a haj
barna gyapját!
Így szántogatja a hajszálak
gyér barázdáit,
s hirtelen a tükörből
meglátja Teca Kati rengő
alakját.
Nyel egyet, s bajszát pödörinti.
De Zsófia néném, aki észrevette
ezt a pödrést,
nyelintést,
hangosan ekképp bölcselkedik:
„Vén trotty!
159
Vedlett kakas! Talán
még te is csipegetnél
a húsosából?”
S berzenkedve
kitotyog a konyhából,
mint egy kotlós.
„Vén trotty?” – dohog
magában az öreg
Zsófia néném nagybecsű
jelzőjén.
„Vedlett kakas?” – hogy ő,
az öregebb Török
volna az?
Így becézi őt az asszony,
akinek megadott minden
becsülést, szerelmet?
Majd megmutatja még,
hogy nemesebb,
férfiasabb
bece-szók koronázzák
tarlott fejét!
S derekát kihúzza, ingeujját
fölgyűri legényesen,
a kertbe megy,
s pipázgatva nézi a
virágzó fákat.
S lám, Kocsis Bözsi
csapja be a kisajtót!
A paptól idejött
egyenest.
Katalinnal kíván beszélni
ő
a brigádról.
Persze igazi szándéka nem ez!
Megáll a kiskapuban,
testén lágyan babrál a napfény.
Könnyű ruháján
átver a nap sugara, mint
a ködön, hogy
megsejlik combja, fölizzanak melle
160
domborulatján
pattogzó, szőrpihés fekete tálban duzzadó
csecs-rózsái.
Csak nézi az öregebb Török
Kocsis Bözsi érett
alakját.
Derekát kifeszíti,
kéken lombozik pipája.
Bözsi megremeg lágyan, mint a
levelek, s szemével falja
az öreget.
Sötét, fondorlatos tervek mérgezett
üstje a szeme,
amelybe még apónk is
belekábúl.
Talán az utolsó lobbanás ez! De
bánja is ő!
Szíve, mint az üszkösödő fahasábok
a széltől,
lángralobban,
s ez a láng szétcsap
ereiben.
Mint a tűz piciny virága,
amely fölperzseli az öreg erdőt,
úgy lobbantotta föl öregünkben
Bözsi szeme
a szerelmet.
S mint az öreg erdő, amelyben
már csak a közelgő
újabb gyerekkor madarainak
szelíd csacsogása hallik,
már ropogva, zengve égett az öreg.
S mint a füsttől kergetett
őzek, nyulak, madarak:
agyából csörtetve robogtak,
csapongtak visongva
józan gondolatai.
Ám, hagyjuk őket, s fejezzük be
dalunkat rövidesen.
Le is raknánk mi a
tollat
161
hamarosan, de Ferkó házassága
titkát kutatjuk.
Ki tudná megmondani nekünk,
szende barátunk felesége
hogyan lett Teca Katalin?
Hej, ezt a titkok koporsófödele födi!
Mi is csak annyit mondhatunk,
hogy egyszer
fölvirágzott traktorokkal
vonúlt a násznép
a lakodalomra.
Püfögött, verte a port
a hat masina.
Húzták a cigányok!
Török Ferkó, aki falujában
a legjobb traktoros büszke nevét viseli,
olyan mereven ült
Teca Katalin, a szövetkezet első
brigádosa mellett,
mint egy rozsdás
csapszeg!
S Katalin, szemének
oldalsó pillantásaival
olajozta néha ragyogóra.
Ki tudna többet? Tán az
öregebb Török? Ám ő
szótlan, mint a pünkösdi rózsa.
Vagy Szent Laji.
De Laji feje sose
termékenyűl meg.
Nincs abba a termékenység
csírája!
Lajosunk fejét,
amely akár a
tojáshéj,
sohasem töri föl a gondolat
csirkéje,
hogy a világra csipogjon.
Mert Szent Laji feje örökre
néma, mint a
záptojás.
162
Negyedik ének
amelyben a költő Ámor rabszolgájaként futkos
Ó, fut az idő!
Elfáradna, ha ujjain
számlálná az ember a napokat!
S minek számolná
tűnődve,
s meg-megállva ujja görcsein,
a futó napokon?
Ha csak nem azért, hogy
kiderítse:
mikorra lesz az aratás?
Mert reng a búzatábla,
s zöldből aranyba alvad
a kalász.
Szárán, s hegyesedő szakállán
e kettős keverék.
Mint őszülni kezdő férfi, kinek
félezüst már a bajsza,
haja, szakálla:
így ez is!
Egyik tüskéje már arany,
míg a másik,
mintha árnyéka lenne: zöld.
S a tejes szemek
már ércesednek
az ásványok,
esők,
a nap
parancsára.
Mint az ökörnyál finom
pántlikái,
elnyúló, szálkás felhők
tömörödnek
márvány-fejekké
az égen.
S egyhangúan cirpel
a prücsök.
A pipacsok tűz-arca
bólog.
S mint mézben a muslica,
163
a kocsonyásra olvadt
ég üvegében
áll a gólya.
Párja a tó mocsaras
szélén merevűl, lába,
mint két piros fonál.
Most csőrére szögez egy békát,
s lomha szárnycsapással
útnak indúl.
Elnyúlva kering a magasban.
S a tóban tükörképe
vele köröz.
S a láncfűpehely kis
szálkagömb-csontváza
zörög a meleg fúvallatban.
Katalin is úgy telik
meg az új élettel, mint
napsugarak
tűz-örömével a gyümölcs.
Szeme ragyogó, akár
a napsugár ecsetétől
fényesre lakkozott
meggy.
Büszkén hordja gyönyörű
terhét, a Legifjabb
Törököt.
Mert fiú lesz bizonyosan!
Kemény, kis barna
kölyök!
Mindnyájuk szemefénye!
Boldog egük
vörös,
sistergő-bömbölő
csecsszopó-csillaga!
S lám, még itt sincs a
haszontalan, máris
előre küldi
eljövetele
jeleit!
Mint vízalatti növények
szirma, levele
a tóba néző arc
szelíd tükörképe mögött,
164
Katalin arcán úgy
sejtteti magát a Legifjabb
Török.
Mert Katalin arcán a májfoltok,
szeplők, barna pettyek
áttetsző rajza sejlik.
Mozgása lágyabb,
s pillantása
a mindenséget pólyába
göngyölő.
Most már egy szóra is pirúl.
S mellének barna
virágain
a tej harmatcsöppjei
nőnek,
s átütnek ingén,
ruháján sárga liliom-folttal.
Mert oly gazdag ez a forrás,
habzó, édes itallal
feszes tömlő, hogy
bőven csorog majd Legifjabb
Törökünk
torkába.
Még nincs itt a
szomjúhozó,
de már ki-kiserken ez a
forrás
fehér italával!
Ó, hányszor nézi Katalin
az ágy szélén ülve
este
Őt,
aki már látható,
s mégis
láthatatlan!
Olykor a lámpa, s a tükör
között vizsgálja
magát, mint
tojást a gyertyaláng
előtt!
Hátha átviláglik!
165
Hátha meglátja őt,
homályosan
a tükörben!
Teca Katalin, a szövetkezet első
brigádosa
az ágyban ül, s merengve
nézi magát.
Mint a magokkal áldott föld,
amelyben
a búzaszemecske feszeng,
mozog,
hogy a napra törjön,
mozog benne a kicsinyke!
S Katalin, ahogy tenyerével
lágyan kitapintja,
magában hangosan beszél:
„Ez a pici lába,
ez a homloka,
ez a kis feneke itt.”
Ezalatt a férfiak, már
úgy a korosabbak,
a szövetkezeti
tehenészet udvarán
ülnek
a nagy diófa alatt.
Pipáznak,
köpködnek szótlanúl.
A pipafüst
ezüst
virága
nyílik,
s a füst bojt-rózsával,
szőr-ágával, kék pihepamacs-levelével
a lomb közt
bámészkodó holdig
nyúlik.
Óriás ezüst-pók a hold!
Csillagokból hálót
köt az égre,
s ha egy-egy csillag leszalad,
az egész háló belereng,
166
s mint ősz hajszál,
csillogva hull az űrbe
a tűzsugár.
A csillag-pókhálóba akadt
denevérek visonganak.
Lüktet az ég,
száll a pipafüst.
A tehenek rázzák
nyakukat,
láncuk csörög.
A holdfényben
ezüst oszlop
áll szúnyogokból.
Apónk is, az öregebb
Török, ott ül, pipázgat csöndesen.
Nem szól.
Csak fülel.
De a lomb se moccan, levél
se rezeg. Csak a bőregerek
bársonyos suhogása
kavarja lágyan
a csillagfényt.
Mint ludak a port.
S most? Most földerűl arca!
Valami suhog! Denevér?
Ó, másfajta suhogás ez!
Szoknyák csöndes zenéje!
Lombsusogásnak hinné az ember!
S a kazal közelében
egy szempár iker-bolygója
sugárzik?
Vagy tán a szentjánosbogarak
egymást kergető zöldkristály parazsa
száll ott
donogva?
Apónk markába veri
pipáját,
a hamut szótlan leszórja,
s föláll.
„Jójcakát” – mondja,
s lassan elindúl.
167
Ó, részegítő szerelem!
Ó, bolondító nyár!
Ó, szerencsétlen költő!
Minek is idézte bolond tollad
ezt a történetet!
Minek is szegődtél Ámor
vesszőhordozójának?
Te, aki előre látsz már az idők
szövedékén,
miért nem vágtad tollad
az asztalba, hogy
hegye szétnyíljon, mint a
fecskefarok!
Átkozd ostoba fejedet, döngesd
konok koponyádat dühös
ököllel!
Mert percegő tolladból
most menthetetlenűl
megszületik
a tragédia!
Már téged is hatalmába
kerített ez a mérgezett rózsa-nyilakat
lődöző rózsaszín,
duzzadó, csipkekoronás
iker-körteként szétálló csöcsű
bestia!
Most már tombolni akar!
S csak surrantja
szerelem-mézzel mérgezett nyilait.
Bánja is ő, hová! Csak nevet
és haja röpköd a szélben. Szemét
behumja, s szórja
nyilait. Röpűlj kicsi
vessző, ki tudja, hol
állsz meg! Ki tudja, hová
ütődik balzsamos
tüskéd!
„Te Gyöngy-izmú Szűz,
Szerelem Gyermeke, állj meg,
ha mondom” – kiáltok,
de szeme már vérben
forog.
Sikítanak a nyilak!
Tüdőm kiapad,
168
szívem meglazúl,
térdeim rogyadoznak,
de ő csak
tombol nevetve.
S én futkosok, s hordom neki
a vesszőt.
Rózsaágat metszek
bicsakommal,
s hordom tegzébe nyalábbal.
Ó, kicsi Harmat Annus!
Most a te szívedben
állt meg egy vesszőcske
remegve.
Rezeg még a vessző
aranyos farka-tolla,
mint a gyertyaláng
Ó, kicsi Harmat Annus!
Akinek az ártatlanság szelíd
bogyója a szeme,
mint a harmattól hamvas kökény.
Miért kerültél
tollam elébe?
Mert toll van a te kezedben is!
Bolond poéta; tedd hát
a Parancs szerint.
Szólj, s engedd láttatni őket,
de magad ne mutatkozz!
Fölcsapom hát a varázslat
köd-süvegét
kobakomra,
vállamra kanyarítom
pára-subámat, s hopp! – már
pára-semmivé
foszlott alakom,
mint a nap sugarától a vízcsöpp.
S Annuska háta mögűl
kukkantok
a papirosra.
Rágja a tollszárat a kicsi
lányka, mint őzek
a zsenge hajtást.
Csak eszi róla a zománcot!
169
De uramfia! Mit ír?
Szerelmes levelet!
S kinek?
Török Ferkónak! Ferkónknak
bizony, aki falujában a legjobb
traktoros büszke nevét viseli!
Előbb csak egy darab
papirosra
rajzolja kövér betűit;
a levelet.
De hiszen még csak a címzésnél
tart a kicsinyke!
Hányféle megszólítás:
„Kedves Ferkó!”
„Drága Ferkó!”
„Szerelmem!”
„Kedves Török elvtárs!”
S áthúzva mind egy tünde
vonással
és csokorba kötve
a tinta kék madzagjával.
Most fölugrik, a tükörhöz
szalad,
s nézi magát.
Arcát oldalt; babrálja haját,
s a homlokára legyez egy
gyűrűs tincset.
S zsenge melleit símogatja,
nőnek-e már?
Inge alá néz: asszonyossá mikor
érik cicikéje,
gyönge, tejes kukoricához hasonló
kicsi teste?
S a tükörhöz úgy
odahajol, hogy
lélegzetétől bepárásodik az ezüst-arcú üveg,
mintha a fagy
a tó ikrás tükrére lehel.
Pedig az első
tavasz ő,
Annácska,
Harmat Anna!
170
S a párás tükörre írja
rózsás ujjacskáival:
„Ferkó+Anna.”
„Szeretlek.”
És egy szívet is rajzol mellé,
átlőve nyíllal,
éppúgy, mint az udvar vén
körtefáján, amire
apja írta késsel hajdanán
a szerelem
örök jegyét.
Aztán gyűrűs-ujjára néz,
amin olcsó,
mű-köves vasgyűrű
csillog fáradtan.
Még a búcsúba vette.
Ó, ha az karikagyűrűvé válna!
Aztán újra a tükörbe.
S most az írás közében
egy piros rügyecskét
vesz észre
homlokán.
S mégegyet.
S újra kettőt.
Mert homlokán, mint
az égbolton este,
tolongva virágzik
a süldőkor rózsaszín csillag-világa.
Ó, te csillag-ködökkel terhes űr,
te szikrázó búborék,
amit a teremtés fújt a Föld,
e ragyás sárcsomó köré,
hogy a légzőszervekkel
megvert halandóknak
lelke legyen,
miért nem szakadsz a
tollat görcsösen hajszoló
kezemre,
mért nem pattansz szét,
171
hogy sípolva, hörögve
száradjon
bogyóvá létezőivel a Föld, mint
ereivel az aszú cseresznye!
Te az űr vizében céltalan
kódorgó üstökös,
gyémánt-kopoltyús, csillag-köd-sűrű-
uszonyú, s farkú,
mindenható
Harcsa,
miért nem rohansz ide,
egeket rengető
uszony-csapásaiddal
megkavarva a világmindenséget,
hogy bekapjad a Földet,
mint egy megmerevűlt békát,
vagy, mint béka
a legyet!
Mért is maradsz nyugodtan
e reménytelen,
s ártatlan
gyermeki szerelem
láttán?
Neked is, szószátyár
költő;
mit ér a szavad itt?
Szólj neki, világosítsd föl
ártatlan elméjét
a csöppségnek!
De mit tehetnék?
Köd-köpönyegem tőle eltakar,
s szerelmes vagyok magam is.
Szerelmes bizony!
Most Annának elgörbűl
kicsi szája,
s egy könnycsepp
potyog
a tükörre.
172
S újra az asztalhoz ül.
Szipog még, ruhája
ujjába törli
orrát.
De mit tesz a gyermek!
Fölnevet, s arcán
a bosszú, s a cselszövés
asszonyi
felhője fut át.
Előveszi a trafikban vett
dohányszagú
levélpapirost,
s karcolja már buggyos
betűit. Mintha
a betűknek lenne csillogó, rojtos,
kék bugyogója.
Íme a levél:
„Édes Ferkó!
Én még sohasem mondtam
neked, de tudhattad
volna, hogy
szeretlek.
Szilveszterkor is annyit néztelek
a bálban. Te észre se
vettél, mert büszke vagy
arra, hogy a legjobb traktoros vagy.
És elvetted feleségűl
a Katit,
aki olyan kövér, mint
egy kopasztott lúd.
És azt is tudom, hogy édesapádnak
Kocsis Bözsi a szeretője.
A múltkor láttam, amikor
ment a temetőbe.
Ott várta a Bözsi a kálváriánál,
a Jézus alatt. Pedig
az a pap szeretője is. Ezt onnan
tudom, hogy csipkés szélű
bugyogót csináltatott magának.
És a varrónő mondta.
173
És biztos te is
annak a candrának
vagy a szeretője. Szégyelljed
magad.
Olyan én is vagyok.
Ezt nem mondom meg Zsófia
nénémnek, ha
eljössz a tó mellé
szerda este.
Csókol örök szerelmed.”
De a nevét már nem írta oda.
Nézte még a telerótt
papirost.
S két galambot rajzolt
a címzés fölé, ahogy
csőrükkel
csókolódzanak.
És kuncogott magában.
Aztán a levelet a borítékba
tette vigyázva,
megnyalta, leragasztotta,
s futva vitte
a melegben óriás
szívként remegő,
piros
postaláda felé.
Mit tegyünk most? Zárjuk le
pilláinkat
sietve,
míg a gyötrő álom
teríti ránk
tenyerét.
Addig ismételjük el sűrű
egymásután: „Nem igaz!”
Míg magunk is elhisszük,
avagy az álom
elhiteti velünk, hogy tán
nem is volt igaz
az egész.
174
Ötödik ének
amelyben a Sors a kártyákat teljesen összekeveri
Lám, mi történt, amíg mi
aludtunk?
Az öregebb Töröknek
megfájdúlt a foga.
Iszonyúan sajog az a
bütyöknagy zápfog
a száj
sarkában!
Zsófia néném csicsíjgatva
felkötötte
állát
egy zsebkendővel az öregnek,
s így szólt: „Ülj ki a napra apó.
Ott tán eláll a sajgás.
Jó lesz a nap melege, hisz
a vénség eszi már csontjaidat,
mint a szú az ágy
lábát.”
Fölmérgesűlt az öreg erre,
s kalapját a vedlett fejebúbján
ágaskodó görcsre csapva
elment a szövetkezetbe.
S ott ült a napra.
Mintha madarat őrízne
a fején,
a kalap alól
csücske kilógott
a zsebkendőnek. Mint
a kókadt galambszárny.
„Bolond asszony! Csak járatja
száját.
Beszélhet a fejének! Úgyse
soká hallgatja már
ezt.
Mert elveszi Bözsit feleségűl.
Új életet kezd hamarosan.
Mint az öreg fába az új hajtást,
életébe úgy
oltja Bözsit.
Tán terem az még ifjú gyümölcsöt!”
175
Ült egy farönkön,
s töprengett szerelmén.
Egy száraz ágat vett
föl a földről,
s vele a porba írta
Bözsi nevét.
S körűlnéz óvatosan:
nem látta valaki tettét?
De senki közel.
Csak az istállóból száll ide
emberi hang.
Nézi merengve azt
a nevet.
Kezére katicabogár száll.
Föl-fölcsapja pettyes szárnyfödelét,
mozgatja lemezes barna csáprózsáit, aztán
hártyaszárnyait kilövi s
elrepül zúgva.
Öregünk néz utána.
S töpreng tovább:
„A szövetkezetből is kilép!
Mert nem élet ez! Itt
semmisem az övé.
Azelőtt ura volt magának,
most neki más parancsol.
A koldusok!
De sebaj!
Új házat épít
Bözsivel, lesz tehene,
földje. S a földjét
maga
műveli.
Hisz mi történt még
tavaly is?
Mi lett a közösen termelt
dohányból? Elkótyavetyélte
azt valaki.
A dohányfelelős!
Míg a többiek fáradoztak
a kenyérért,
ő a dohányföld szélén
176
feküdt a fa alatt;
pipázott.
S két nagy dohánylevéllel
legyezte arcát
két kicsi lány.
Hajtották
a levegőben
csillagként rezgő
nagy
arany-zöld
dongókat.
Fiai meg otthon:
ültek a szobában,
s a legszebb sárga
levelekből
óriás szivarokat csavartak,
s szivaroztak
hajnalig.
ült a szobában
a két suttyó
a földön,
eregette a füst
fehér
fáit.
Míg megsárgult mindkettő!
Talptól a hajszálakig
olyan sárga
lett a két lókötő,
mint a sárga lép.
S két napig okádtak!”
„Neki bíz nem kell a közösből!
Megvolt azelőtt is.
Jobb egyedűl! Amit
termel az legalább
a magáé.
Veszi, eladja kedve
szerint.”
S ahogy így tűnődik öregünk,
elréved
a pávák szerelmén.
A szövetkezet büszke
két madarán.
Kújtorog, szalad a nőstény,
s hímje utána topog.
177
Reszket karcsú fején
a tollkorona.
Majd az első letorpan,
földugja arany farát, s kakasa
körötte táncol
kecsesen.
S rábukik szerelemben.
Szivárványos farkát szétlegyezgeti,
szárnyát, rajzos zománc-páfrány
farka-tollát, mint a
szerelem jeleivel telehímzett fátyolt
szétteregeti
e remegő szerelemre.
Ó, ifjú, bolond szerelem,
ne tépd most öregünk
szívét!
Apónk nézi a két
madarat,
s a porban az írást.
Foga fájása
eláll.
De gyerünk dologra.
Ott valaki jön.
Az írást
eltapossa vigyázva.
De a fog,
vagy a szív:
megint csak elkezd sajogni.
De hagyjuk bolond
apónkat,
hadd járjon az álmodozás,
a hűtlenség
fellegeket habaró
lován!
Amíg az igazság,
s a józan ítélet orron
nem koppantja
kemény ujjával!
Ohó! Megállj csak öreg,
szól majd,
szigorú szemöldökét
összevonva. És apónk, az öregebb
178
Török pirúlva
elóldalogna. Csak hagyjuk!
Eljön még ez a
pillanat is!
Míg
e sorokat róttuk
tele szorgalommal
és kesernyés
mosollyal,
zord
csillagrendszerünk is fordúlt
egyet, mint az óra
számlapján a mutató.
Mert olyan az is, mint
egy óraszerkezet:
az égitestek finom fogaskerekei
egymásba kapaszkodva
zajtalanúl
forognak az űrben.
S az óra számlapján, a földön,
a világosság és sötétség
mutatják
az időt.
Alkonyodik. Az emberek,
az állatok,
a gépek a földről
lassan hazatérnek.
Csak Szent Laji őgyeleg
kint a határban.
Bámúlja
a természetet. Mit is
tehetne mást?
Ott kódorog most a tó
partján, a réten.
Néha megáll,
lehajol,
fűszálat tép, szájába
teszi.
Tán ő is szerelmes?
Ki tudja?
Ne kérdezzük!
179
Lila-habos az ég, megnyúlik
hosszan az árnyék.
Zsong a mező. Párjukkal összeragadt
bogarak röpűlnek,
zúgatják az alkonyi
csöndet.
A fű közt, s a fűszálakon
pettyes és halálfejes
rajzú
piros temetőbogarak ülnek
összetapadva.
A szerelmes
békák, mint kétfejű,
zöld kristályok ragyognak.
A víz fölött, mint
röpködő gyémántok,
összeragadt szitakötők
rezegnek.
A gémek szárnyukat
lobogtatva
állnak a nád közelében.
Csőrükkel csípnek a nap
aranyából,
vagy rózsaszín
tollukban bogarásznak.
Vadréce sír,
a párját hívja
a nádban.
És a rét, a rét!
Csillagos eget játszik!
Kigyúl, sistereg, ragyog.
Itt-ott is sejtelmes,
villogó, szikrázó, parázsló kék, piros, arany
pettyek.
Mintha milliárd villogó
szem nyílna ki most.
Mintha a virágok szárán
kehely helyett
csillogó szemek
néznék Lajit.
Mintha láthatatlan mozdony
robogna át a tájon
szikra-égboltot köpve:
180
falkában zúgnak a szentjánosbogarak.
Gőzöl a föld a kövér
csillagokig.
Szent Laji bámúlja
e csodát,
s érzi, ahogy az este
sötét hamuját a tájra
szórja.
Feljön a hold, s foncsort
ken a tó
lapjára.
Laji a partról a vízre
hajol:
bámúlja
hegyes
fejét.
De hirtelen
oldalt a nádasba
lép!
Mi történt?
Megijedt kománk?
Vagy tán tündér lejt a homályban
errefelé?
Nem tündér bizony az!
Kocsis Bözsi
jön dudorászva.
S jöttében nádszállal
borzolja a vizet.
Lajiban megáll a szív,
szeme,
mint napfogyatkozáskor
a nap,
elhomályosúl.
Áll a pocsogós vízben,
a nád közt,
mint elvadúlt tájon
egy régi szobor.
Nadrágja combig fölgyűrve,
térdein parázsló zöld vizilencse-koszorú.
181
Néha hal ütődik
a nádtorsnak alúl,
s zizegni kezd a nád
bojtja,
levele.
Lába körűl vartyogó lepedék.
Békák úsznak csomóban.
Lebuknak,
kidugják fejüket
újra.
Rémséges pokol!
Mint kis ördögök
bugyborognak a vízben.
Kidülledt szemük
villany-gyümölcs.
Laji csak áll mereven.
Figyel!
Bözsi megáll,
nyújtózik egyet,
s hangosan nevet.
Ruháiból lassan
kibújva, bugyogóját lehúzva
a vízbe lép.
Nevet újra.
S megy tovább a vízben
dudorászva.
Aztán karjait
a hold felé emelve
nagyot sóhajt.
Áll ott kétszeresen:
megduplázódva
a tó tükrében.
Magában gyönyörködik.
Vizipók szalad el,
hajszálredőket
kotorva, nyitott biztosító-tű-lábaival,
s csillámlik, mint salétrom
a gyűrűző, finom redő-háló.
A lány most kicsit
sikolt;
hal surrant el szőr-rózsa szívtövű combjai között
üveg-érintéssel,
182
ütődött derekának
gumi-szájjal.
Aztán nyakig
a tóba ereszkedik,
s nézi a holdfényben
párázó vizet.
Majd föláll,
két tenyeréből
csészét formálva
mer a tóból,
s a magasból
kemény csecseire locsogtatja.
Telt alakja
szikrázik, mint
a só.
Ó, komor végzet!
Ó, szörnyű véletlen!
Minek hozod
barátunkat,
Török Ferkót
errefelé?
Térdre hullva esengek hozzád:
állj elébe, tömören
fölmagasodva a holdig,
s szólj traktorosunkra:
„Itt megállj!
Ne tovább!
Fordítsd két fakódat
másfelé,
s úgy térj hitvesedhez haza!”
De nem!
Nem szól, s Ferkónk, aki
falujában a legjobb traktoros
büszke nevét viseli,
jön, s fütyörész.
Illetve megáll.
Megmered.
Mint az enyv.
A csodálat enyve
ragasztotta talpát
a talajra.
183
Az a kép:
a tó,
s a tóban a lány,
aki már kifelé gázol
a hold ezüstjében.
Két csöcse: iker-aranyserleg.
Ágyékszőre: harmatos húsevő virág.
Csapkodja a bőrére
pihéző szúnyogokat.
Kiér, fölveszi ruháját,
s haját fésüli. Bugyogója kezében.
Ferkónk megembereli magát,
lassan odaléptet,
s köszön:
„Jóestét.”
„Jaj! Mit akar!” – sikolt a lány,
de aztán hangja
meglágyúl, traktorosunkhoz
közelebb lép:
„Te vagy az, Ferkó? Hát
mégis csak
keresel engem?”
S ujja már
ámúldozó
barátunk
hajában
kotorász.
Szegény Laji! Izgalmában
nyeldekel, s törli
verejtékét.
Ropog a nád
kemény markában, s pépesre
rág egy vizililiomot.
Most megdühödik,
a töltésről
egy rögöt emel, hogy
odavágja.
De arca eltorzúl hirtelen,
homlokán a verejték
újabb koszorúja!
184
A rögöt elejti, s mint aki
parázsba markolt, s az hólyagosra
szívta tenyerét:
sziszegve rázza kezét.
Göröngy helyett kövér
varangyot markolt
a kománk.
Réműlten kitör
nem-sejtett rejtekéből,
s karjait lóbázva futni kezd.
A part alján,
nyirkos büdösbürkök,
s lapulevelek közt
bukdácsol lihegve,
s fölfújt, szerelmes varangyok
durrannak lába alatt,
mint a disznó hólyagja,
vagy az elhasznált villanykörte
és csigák ropognak nyálasan,
mint az éretlen dió,
vagy a mézes-üveg.
Kicsi Harmat Anna!
Miért vagy tanúja
te is e pillanatnak!
Te, aki első,
s ártatlan találkádra
jöttél a tóhoz.
Mondd, mit zúg az ezüstnyárfa
csillogó lombja?
Mit susog a fű
megtépett
lelkednek?
Annuska a nyárfa ezüst
törzsének
dűlve
zokog.
S fönt a levelek vele
zokognak.
Vele sír
a hold fényében
185
ezer lapjával
evező
ezüst levél.
A fölriadt vadkacsa
háp-ja is vele zokog,
s csapkod szárnyával
a csillagokkal zsongó
magasban.
Megfordúl hirtelen
kis Annánk
és sírva szalad
a semminek ő is, halállal.
Mint a hulló csillag.
Mert szívében úgy
szétolvadt most a remény,
mint a nap
arany-csókjaitól
tavasszal
a hóember.
Hatodik ének
amely csonka maradt, de keserű fohász nagy hallgatás után
Uramfia!
Szentséges ég!
Ördög és pokol!
Most mit csináljak?
Micsoda kavarodás! Mindezt
kibogozni lesz-e erőm? Rendet
tenni e belső gomolyban? Mert
ítélni kell, bölcsen, s józan
megfontolással. Kit erre, kit
arra, már a becsület
törvénye szerint.
S a java csak most következik!
De lusta voltam. Lusta
bizony! Öt hónapig sárgulni
hagytam a papírt,
a sarokba vágtam a tollat,
tintám beszáradt,
asztalom a pók tanyája volt.
186
Most aztán fogom a fejem. Kapkodok
ide-oda, mint kutya
a légy után.
S még csak nem is panaszkodhatok:
munka, meg család, meg miegymás.
Hát micsoda költő
vagyok én, ha efféle dolgok
megállítják
kezemben
a tollat?
Hűtlen elfeledtem hőseimet.
Most aztán ők is elhagytak engem,
mint madarak az őszi
vidéket.
Mert ősz van immár, finom
őszi csillogás. Lepergő lombok
és hűvösség.
S csak a bolond kiabál az
őszi szélnek: „Hol van a tavasz?”
No, meg a költő.
Hát hol vagytok, hőseim:
Teca Katalin,
Török Ferkó, Zsófia néném, Szent
Laji és a többiek?
Szívemben micsoda
kavarodás volt! Micsoda tenger!
S mit tett vele
az idő?
Most sziklás pusztaság belűl.
Mint az őskori kőzetekbe
kristályosodott
csigák, halak, virágok
korát a kövek:
őrzi neveteket.
Megéledtek-e újra?
Kopogtatom, kongatom,
tapogatom a kő-halmot: szívemet.
Legyetek elevenné!
Kövekbe zárt lelkek: feszítsétek
szét e börtönt!
Idő! Fordítsd vissza napokkal
megrakott
taligádat!
187
Mi lesz velem? Mi lesz
veletek?
A kétségbeesés partján
állok, mint
Ádám
a madáchi álom után.
S már-már a semmibe
vetem
magam.
De ni!
Valami belső moraj,
pezsgés, ropogás, a kövekből
meleg
áramlat
indúl az égnek.
Porzik, ropog a kő, eleven
csillogás
vidítja szemem; s itt állnak
már előttem újra;
ki, ahogy volt,
csak a nyári naptól
kicsit pirosabban.
Hogy volt?
No, folytassuk szaporán!
Hetedik ének
amelyben különös dolgok történnek és hervadni kezd Kristóf atya királysága
Szent Habakuk! Elmondjam-e
ami ezután következik? Még
magam se hinném, ha
nem Zsófia néném
pergő nyelve
irányítaná a tollat. De megmondta:
ki ne feledjem,
mert megpacskolja az
én szájamat is papucsával, mint
Kristóf-papét.
Mert megtette bizony azt; dagadtra
verte az ájtatos-szemű
szentatya száját
188
Öreg Balázs hosszú századokig
híres temetésén!
Úgy bizony!
Csak úgy csattant a papi szájon
a papucs, mindenki rémületére.
De előre szaladtunk
nagyon.
Előbb
is akad mondanivalónk.
Erről a napról; hisz a temetés csak
koronája e napnak!
De micsoda koronája!
Zengő harsonák, a magasság
iszonyú
dörrenései, bődült
trombiták és cintányércsattogások
közepett tétetett
e nap fejére,
hogy aztán messzi időkig
hirdesse:
e faluban ki élt, mi volt?
Már kora délután kövér
falkában gyülekeztek a felhők
az égen.
Apróbb morajok
zavarták a rekkenő csöndet,
mintha,
a fellegek sűrű, fekete
kóca mögűl
disznócsorda készülne
kitörni.
A levelek fonnyadtan lógtak
az ágakon,
a tetők
szinte füstölögtek
a melegben.
Alacsonyan
kavarogtak
a fecskék.
189
Kristóf, a pap, litániára
harangoztatott.
Sok dolga volt most neki!
S micsoda tervek fűtötték ördögi
lelkét!
Munkája mennyi!
Nyakig ül a maga fundálta
sok dologban, mint
az üdítő forró vízben.
Mik is?
Kocsis Bözsit gyóntatja meg majd.
Litániát tart.
Azon a bűnös
emberi nemről beszél zengedezve.
S utolsó útjára kíséri Öreg
Balázst, akinek furcsa
halála volt, mondhatom!
Suttogják szanaszét: nagy
bűne lehetett öregünknek, hogy
ily csúf halállal
verte meg az ég.
Hogy neve így lett az emlékezés
fényes könyvébe arany-tollal
beleírva!
Mert jámbor ember volt az öreg,
mint a tücsök.
Csecsemő-korában is csak akkor
szopott,
ha hárman kínálták neki
a nagy-diós anyaemlőt.
Ha közben el nem aludt. Hát
ilyen szuszimuszi férfi volt
Öreg Balázs.
Asszonyt is úgy kommendáltak
neki, s olyan
szótlan volt
a szegény
megnyúlt életében, mint
e versben itt. Hisz
csak az elején említettem valahol,
eddig nem volt mit mondani
róla.
De most!
190
Nagyhírű halott lett,
el nem feledhetem. Ilyen is
minden száz évben
akad egy!
Hej, sor kerűl mindenkire!
Ő is kiadta lelkét. Illetve
kétszer szállt
lelke
a magasba,
ahogy mondják.
Mert tetszhalott volt először. De
holtnak találta a falu doktora őt,
s a szomszédék
tudós öreganyja is odatartotta
a tükröt
hűlt szája elé.
Nem párázta be azt a lehelet!
Hiába! Mint kirohadt-állatú
üres csigahéj,
lélek
nélkül a száraz test már!
Megmosták,
ráhúzták molyrágta,
aranyzsinóros,
kék huszárdolmányát.
Fogai hártyásak, sárgák,
végükön reszelős kis-fogsorral, mint a kacsák csőre.
Körmei sárgák, hajlottak,
mint az öreg ló foga.
Kezei, mint a vén libák lába:
csontszalmák, bütykök, porcogók,
hártyák, ásatag kagyló-karmok kőlegyezője.
Sajnálták nagyon,
de a krumpli-nagy zsebórát
is becsúsztatták a lajbizsebbe.
Így rendelte még életében
az öreg. Tudni akarja
ott is az időt.
S aztán a koporsóba tették.
A tükröt is betakarták
fekete
kendővel.
191
Mécset is tettek feje mellé.
Szenteltvizet a borospohárba.
A vízbe rozmaring-ágat.
S amíg öregünk
bajszán, szigorú
arcán a szenteltvíz
csöppjei szikráztak a
szemfödél alatt,
a virrasztók csöndesen
iszogattak
bánatukban.
A kéményen kiabált a halálmadár.
S a lajbizsebben
finoman
ketyegett
a zsebóra.
De mozdúl a halott! Fölül!
„Addide Julis a pipámat.”
Rettenetes sikoltozás,
kavarodás
kezdődött erre. Ajtók
csapódtak, lábak dobogtak, hörgés,
nyöszörgés dúlta az éjjeli
csöndet.
A holt is úgy megijedt
attól, hogy él, hogy
pukkantani kezdett, mint az
ágyúlövés.
Hogy végül is, hátúl szállt
ki belőle a szusz
maradéka.
Rémületében kifingotta a lelkét.
Elég! Elég! – mondod
majd e sorok láttán, Te, a
versek
széplelkű olvasója! De mit
tegyek, ha e komor
fekete napon
a szíveket csapás csapásra éri
a nagyvilág ámulatára?
192
Nem hagyhatja abba, míg
pennát markolni
tud e kéz,
míg meg nem mutatja neked
is a valóság fondorlatos,
tekergő,
s az igazság tündöklő kapujába
torkolló útjait.
Nyugodj meg: gyújts rá, ha pipázol,
vagy tekerj egyet a
dózni szálkás aranyából,
melegítsd tenyereddel
a borospoharat, hörpintsd föl
egy szuszra fenékig, s ha már
testedben szétszívárgott
a tűz,
s komoly szemedben is növelte a
lángot, kezdj újra hozzá!
Gondold meg: mit ér a pohár, amibe
csak nyelved hegyével nyalhatsz,
mit ér a dal, ha abbamarad?
Különösen az oly furcsa,
esendő, mint az enyém?
Mondom, amíg Kristóf
atya Öreg Balázs
hosszú századokig híres halálán
tűnődött,
csak szólt a kis harang:
bim-bam-ging-gang-bim-gang,
csalogatta
a szelíd lelkeket
ájtatosságra.
Az ám! Csodálatos papunk
lelkében is nagy elhatározások értek!
Újra teleülteti ő
az Úrnak Szelíd Kertjét
a hívő lelkek
könnyektől harmatos
virágaival.
Mert lassan már csak
egy-két vénasszony
lézeng
az isteni tiszteleten!
193
S a persely piros bársonyzacskója is
egészen lappadt már, mint a
koplalós
tyúkok bögye!
Csavaros terveket eszelt ki
ezért papunk!
S ezentúl
reggeltől estig kongat
a kicsi harang.
Nyalja a mázsás bronz-nyelv
a harang érc-szájaszélét
és zeng a vidék!
S velőt, agyat, szívet, a gyomrot
összerázó,
a fáradt lelkeket reggelig
háborító, hatalmas
prédikációk
döngetik mostanság az ájtatos
templomi csöndet.
És suttogják szanaszét a
faluban, hogy a szövetkezet
a bűnök
buja
barlangja!
Hogy ott mindenki mindenkivel!
Mert ami közös, az közös!
Reszketős vénasszonyok sutyorognak
az utcasarkon
összehajolva.
Ingatják fejüket, mutogatnak.
S tiszta életüket
idézik.
Ha lábdobogást vélnek hallani
valamerre,
fölkapják csontos fejüket,
mint öreg
lovak a neszre.
194
A falu volt hentese is
ott áll a kiskapuban
pipáját
szortyogtatva,
s a kapukeretet egészen
kitölti.
Arca, mint a frissen-boncolt állat tüdeje:
hártyás, nyálkás, szinte lucskos a vértől.
Áll, pislog, liheg
a melegben
a hársfa alatt,
mint egy hatalmas piros varangy
a lapu
zöld árnyékában.
S megszólítja az arramenőket:
„No, kell a közös?”
Szuszog és nevet, hogy
reng kármin
tokája.
És zsibog az egész falu! Mint a
hangyák, ha
otromba láb a bolyra lépett.
De várjunk!
Még szól a kicsi harang.
S az ég fényes
homloka egyre komorúl!
Temetetlen még Öreg Balázs!
Szent Laji kódorog
csak az utcán
egyedűl.
Meg a kántor kutyája.
A jegenyénél megáll,
jelzi, hogy itt járt.
Laji gondol egyet, s a templomba
megy.
Hűvösebb ott a templomi
csönd.
Lélek alíg.
195
S a gyóntatószékbe ül.
Ott még hűvösebb.
Ott alhatik egyet!
A templom üres.
Csak az örökmécs
hunyorog
arany-szemével.
A fényesre csókolt lábú
Antal
mereng
magában.
S fogja pocakját.
Fején már rozsdás a glória.
Pattogzik
a fakó
freskó.
Még a reggeli tömjénfüst
nehéz illatát ontják
a Máriás-lobogók.
Csak a sekrestyéből hallatszik
valami ropogás!
A két ministráns ropogtatja
ott a jóízű
ostyát, mint az
abrakot a csikók.
Szájuk szinte habzik, s csillog
gyermeki szemük,
ahogy fogaik közt ropog az
isteni eledel.
S nagyokat húznak rá
a szentelt borból.
A sekrestye szentéletű
kezelője hagyhatta
a szekrényben a kulcsot
két lurkónk legnagyobb örömére.
Habzsolják habos szájjal az ostyát, s már az
üvegben alig kotyog
a nedű!
De fölhajtják még, fejüket
hátsójuk felé dűtve, hogy a szalagzó szent bor
egész a köldökükig
csurog.
196
Azonban dörrenve becsapódik
a templomajtó!
Lépés
kopog
a köveken.
Mi lesz most?
Két csínytevőnk
szíve
a gyomornál lejjebb szalad, a kis tökzacskóba,
reszketni kezdenek a térdek.
Micsoda vacogás!
Bűvölten állnak egy percig,
aztán:
iszki
az oltár mögé!
S egymást
lökögetve
a pókhálós
deszkák közé
bújnak.
De mi ez?
Egy zsák!
Egy tömött zsák!
Illata varázsos!
Megtapogatják.
Ropog.
Tán ostya?
Szagolgatják.
Dohány!
Ráhajtják fejüket,
s már hortyog
is az egyik, míg a másik
laposakat pislant e férfi-szagú
rejteken.
De már az ő szemét is leragasztja
az álom mézes taknya,
s lelke szárnyakat bontva
lebeg a mámor
verejtékező, ökrendező egében.
197
Kocsis Bözsi volt
az ajtó dörrentője. Megáll,
körűlnéz óvatosan, aztán a
rácsos gyóntatószékhez lépdel
lábujjhegyen. Letérdepel, fejét
a rácshoz hajtja, s hallgat.
Csönd.
Bözsi feszeng, szeme lesütve
áhítatosan. De testén remegés fut
át a belső indulattól.
„Atyám” – szól száját
csücsörítve.
Felelet nem jön a széki
homályból.
De ott az a kéz, az a kedves!
No, nem baj, jön még onnan is
válasz búgó
szavára!
„Atyám! Lelkem bűnökkel teljes.
Sok az én vétkem
nagyon.
Nem tudtam eloltani a test
tüzeit.
Mert bennem iszonyú
nagy a vágyakozás.
Többekkel vétkezett az én
esendő testem.
De a legtöbb szövetkezeti
férfiú volt.
Csak Szent Lajira nem vitt
rá a lelkiismeret.
A két Török is leszedte már az
örömök virágát. Pedig nagyon
öreg az öregebbik.
De az mindíg csak szedni
akar.”
Csönd.
„Úgy érzem, vétkeztem sokat.
Bár Te mondtad, kedves
lesz ez az Úrnak.
Mégis éget a bűn
lángja engem.
198
Oldozd föl a te lányod,
hisz Te az Úr földi
helynöke vagy.”
Rebegné tovább is lelke
tisztulását Bözsi, de
érintést érez a vállán. Ki
meri háborítani ilyenkor?
Hátranéz lassan, s látja: egy szikrázó
ujj pihen vállperecén. Tán isten
intő ujja lenne az? – kérdi
a szív, remegve picinykét,
s már arca pirúl, de mikor
följebb emeli fejét, egy
ájtatos arc kerek holdvilága
mosolyog le rá.
A Kristóf-papé!
„Lányom, mit teszel itt?”
„Gyónok” – hebegi elhűlten
a megrettent leányzó.
„Kinek, te legédesebb gyermeke
a Teremtőnek?”
„Atyámnak én, aki az előbb
még a rács mögött hallgatta
bűnös szavam.”
„Én?” – fordul meg a nagylelkű
atyában a világ, s hirtelen kirántja
vaskos ajtaját
a gyóntatószéknek.
Szeme kitágúl és iszonyodva
hőköl egy darabig. Aztán előrelép,
megtántorodik, mint akit
ménkű ütött.
Majd a méreg bíborba
önti füleit, tokáját, mint a
szárított paprikát.
Lehajol, s megrántja az édesdeden
szunnyadó
Laji
lábát.
199
Laji szemhéja vibrál
szemgolyóján, mint gyűrt aranycsésze szemhéja
a bódúlt csirkének a napon. Elmosolyodik,
de amikor
meglátja az átoktól fuldokló
szentatya
paradicsomszínű fejét, a döbbenet kék
darazsa szívébe
mártja fullánkját!
Ugrana, ám hova? Bújna, de
hova? Mit tegyen? Ijedtében
vet egy keresztet.
Kristóf atya ütésre emeli
illatos jobbját, lelkében Krisztus
és a kalmárok példázata
háborog. Mégis, leereszti
kezét: nem teheti. Ki tudja miért,
de dühe csillapúl, mint
bugyborgó pezsgése a vizesfazéknak,
ha a kályháról a
földre teszik.
Lajinak
ajtót
mutat!
Laji behúzott
nyakkal
kifele indúl.
A férfiszem gyönyöre: Kocsis Bözsi
pedig aléltan
rogy
a gyóntatózsámolyra.
Naca néni, a csodalátó
öregasszony
hátrafordúl
a padban.
De addigra már
eloszlott a jelenés!
200
Visszafordúl hát,
s révületében
nézi tovább
az imakönyv sárga
lapjára préselt
muslicát: az aranyhajszálcsipkevázat,
az aranyfonálcsillagpáfrányt.
Papunk meg mázsás
lépteit
kongatja
a százados
köveken,
s a sekrestyébe siet.
De mi ez? Megkergűlt az egész
világ? Ahogy belép, térdrehull a
sekrestye szentéletű kezelője, két
kezét magasba emelve
jajongani kezd: „Atyám
az ostyát megették! Megitták az
Úr fölszentelt vérét! Kiraboltak.
Ördög dúlta e házat!” – s hunyori
szeméből patakzik a könny.
„Még csillog itt a kövön a csurgás,
mint a kiskutya vizelete.
S szanaszét a drága ostyatörek,
akár a polyva. Ó, hogy az Úr!” – de
Kristóf vállonragadja, rázza a jámbor
ostyaőrt, hogy két fogsora
összekoccan.
Az csak sír
és locsog
a kövekre
a könny.
Aztán elereszti
és egy iszonytatót rúg
hátúljába
a sekrestye
szentéletű kezelőjének.
201
S dühében
pattog,
mint egy
óriás
kövér
bolha.
Folytassuk-e rajzát a pap
sekrestyebeli
dühöngéseinek? Rövidesen
végét kanyaríthatnánk
e történetnek, s vele a kenetes
lelkű Kristófot is a
betűk sírjába temetnénk, ha
máskép rendezi a sors!
A Sors? Nagy Rendező! Huncut
Mester! Nem foghatok ki
rajta! Ha nem akarom, hogy
keserű torzóként
meredjen rám
az ostoba
befejezetlenség!
Mert ő mindíg teljes
sorsot ad szereplőinek!
Bővérű papunknak is akad
helye még e történetben.
S micsoda helye!
Reszket még az indulattól,
mikor a szószék
lépcsőjét recsegteti.
A nagyorrú kántor
búgatja az
orgonát.
Kórusban mormognak az
oltáriegylet tisztes
aggszűzei.
Papunk a szószékről
körűlnéz.
202
Egy-két tar fej, megfáradt
öreg kéz
tarkítja csak
a szűzeken kívül
a padsorokat.
S a sekrestye megrúgdosott
kezelője
járja a padsorokat
a csengettyűs
persellyel.
Csöng az aranytorkú
kis csengettyű,
s a jámbor
sekrestyeőr
a botra szerelt
csöngettyűs zacskót
a hívek
orra alá
dugja.
A hívek
szótlanúl
beledobják
a fillért.
Dolga végeztével
az oltárhoz megy,
letérdepel, két kezét
összeteszi,
s dülledt-szemű zöld imádkozó-sáskaként
mered a feszületre.
A Megváltó szögekkel
átvert lábaira.
Mert rézsút arra
esik a nap
sugara.
203
De csak egy pillanatig, mert
hirtelen besötétűl.
Az ég begyömködte
az ablakokat kénszagú fekete
rongyaival.
Fölkel hát és meggyújtogatja
sorra az oltár
gyertyáit.
Zokog az orgona sípja,
nyomogatja a kopott
billentyűket
a nagyorrú kántor,
s épp énekbe
kezdene, mikor
a szószékről ideszúró
két sörény-dús szemöldök
megállítja ujjai
komor játékát.
Ének helyett így csak
orrlikát fúvogatja;
nagyokat trombitál
a kockás zsebkendőbe.
Kint dörög! S hogy teljes
legyen az összhang,
papunk is dörgedelmes szózatba
kezd. Csak úgy visszhangzanak
a falak. Arról beszél, hogy a
Sátán
tiporja patás lábaival
most ezt a világot. Mi lesz
veled, te bűnös emberiség? Aki
szótlanúl hagyod letaposni
istennek
szelíd virágoskertjét. Aki elveszed
másét, mondván, tőled
bitorolták
ezt eddig! És merész
fordulattal ecsetelte a Föld
parányiságát.
204
Hogy a porszemek milliárdjaiként
nyüzsgő mindenségben
milliárdnál
milliárdabb
picínységű a Föld! Kevés ez neked,
bűnös lélek! Mert csak az Úr teste
osztható örökké, s az mégis
oszthatatlan! Ezen már csak
az isten segíthet.
Úgy talán, hogy a Teremtő
egy hűlt kráterbe dugna
hatalmas szalmaszálat, s fölfújná
a Földet, mint a szappanbuborékot,
hogy nagyobb legyen!
Naca néni fölzokogott
a padban, már
látta az Urat, amint
teli tüdővel
fújja a földet!
De töprengésre ideje nem volt,
mert iszonyú csattogás, dörgés
következett erre!
A szószék alja
recsegve levált, s sűrű
port eresztve a templomi
kőre zuhant.
Kristóf atya pedig, hasonlóan
az összecsukott szárnyú
denevérhez,
ott lógott a szentlélek
fába faragott galambszárnyaiba
kapaszkodva,
fekete lebernyegével
a mennyezeten.
S kétségbeesetten pislogott
az alatta
ugráló, zokogó, sikoltozó
csődületre.
205
Most látszott csak, micsoda hűség
rejtezik lelkében
a sekrestye szentéletű
kezelőjének! Fuldokolva rohant
a helybeli tűzoltóság itthon
őrködő tagjaiért. De oly zavarosan
hadarta el
a szörnyű csapást, hogy
azok hasukat fogva
nevettek.
Összetett kezekkel könyörgött a
jámbor, hisz azóta tán
a tűz borjai
nyalják már
isten házát! – hogy azok is megszeppentek
kicsinykét,
s réz-tarajú csákójukat fejükre
csapták, fölráncigálták
piros
zubbonyukat, s rohantak
isten háza felé nagy léptekkel, mint a kakasok.
Csak az úton vették észre a pillanat
hősei, hogy
a csizmát otthon feledték!
De a templomba érve újra
beléjük bújt az
ördög,
s nevetni kezdtek veszettűl.
A fényes templomi
oszlopnak dűlve
röhögött
a helybeli tűzoltóság
három vezére.
Meztelen talpuk csattogott
a kövön,
réz-tarajú csákójuk szikrázott,
mint csillag
a homályban.
Menjünk tovább, hisz nem
értünk még történetünk hegycsúcsára!
Innen már látni ugyan
206
a csúcs mindenképp ünnepi
fönnségét, de nagy még az út
odáig! Percnyi veszíteni való
időm sincs, bár lélegzetem
kifogy e kapaszkodón. Zihál
a tüdő, mégis, nincs megállás! Majd
ott a hegy tetején, ahol immár
derűs szemmel figyelhetem
a lenti világot, s a legyőzött
magasságot! ott majd
megpihenhetek!
De itt? Sietni kell! Feketén
háborog az ég, kavarja
a szél a port, dörögnek
a nehéz
lombok.
Az iskola kéményén
nyikorog,
pörög
a rozsdás szélkakas!
A ludak is
megbolondúltak. Futkosnak,
csapkodnak szárnyaikkal. Viszi
a kihullott tollat
a szél! A béka-zenekar is
elhallgatott a tóban. Csak az
eperfa ágaskodó, csipkés
levelei között énekel
a levelibéka.
Óriás, zöld
esőcseppként ül egy levélen,
fölfújja sárga
tokáját,
s hirdeti a vihart! A villámfényben
villog a levelek sejtes zöld fonata.
Az öregebb Török is azon
tűnődik, elmenjen-e
a temetésre? Veszett idő ez!
Jobb otthon ilyenkor! Hisz
a határból is jönnek
már a szekerek! A tisztesség
viszont mégiscsak tisztesség. Meg
kell adni az Öreg Balázsnak!
207
Különben sem lehetne
tovább a ravatalon már. A jég
nem használ a koporsó
alatt. Nyár van! Az ember sem
áll el mostanság
sokáig.
Megromlik, mint a hal.
Szaga lesz, mint vízben a virágszárnak.
Kalapot, szoknyát fogva gyűlik
már a temetési népség
Öreg Balázs
megárvúlt háza
udvarán. Pislog a magasság
felé a gyászoló közönség, hümget,
rázza fejét. Nem jó vége
lesz ennek!
Csattog a koszorúkon a fekete
szalag.
Nézi öregebb Törökünk is a
hömpölygő eget; gondol
egyet, mégis elindúl.
Jobb is! Jobb is, hogy elmegy
öregünk! Nagyobb vihar
paskolná itt fényesre
borotvált arcát. Mert készűl a
leszámolás! Mintha az idő is
egy kis haladékot
adna apónknak!
Mert ahogy eltűnik alakja
az utca
porában,
jön a postás. Beadja épp
csak a levelet, köszön,
siet tovább. Kihordja még
ami van. Tán
eljut még ő is a
temetésre.
Ki kapta meg a levelet? Mit
gondolsz, Te, e sorok tisztes
olvasója?
208
Teca Katalin, a szövetkezet
első brigádosa, (tán még el
nem feledted?) felesége
Török Ferkónak, aki falujában
a legjobb traktoros büszke
nevét viseli.
Mért kapta volna más? Természetes
dolog ez! Így írták mindíg
a regények, én sem töröm
meg hát a törvényt. S tudom
magamról is:
sose kapta meg szerelmes
levelem kedvesem. Volt
hát példa, tanúlság
elég!
Katalinunk épp lábait
mosta, s elmerengett
a nagyujjára nőtt
szivárványszínű
iker-buborékon.
De hol van Zsófia nénénk?
A sipogó csibéket
tereli
az ólba.
Katalin fogja a levélkét. Nézi:
mi lehet ez? Aztán föltépi
gyors mozdulattal.
S olvasni kezdi.
Ó, szégyen ilyenkor a költő sorsa:
mit tegyen, ha e
pillanatot leírni ereje
kevés? Hogy
mondjam el, mi töltötte
be Katalinunk lelkét egy
pillanat alatt?
Elsápad először, elpirúl,
újra sápad, újra
pirúl. Nincs erre hasonlat!
Keze reszketni kezd,
a levelet a szappanos
vízbe ejti.
209
Majd egy könnycsepp szalad
pillái alá,
s onnan a vízbe
pottyan.
„Megfojtom azt a cafrát!”
„Kikaparom a szemét!”
„Ó, én szerencsétlen!”
„Eddig tartott csak a szerelem?”
„Jaj, én bolond!”
„Jobb, ha a kútba ugrok.”
„Az a vén disznó!”
„Hát ezért aludt mostanában
annyit az a csirkefogó?”
„Megyek, fölakasztom magam!”
„Szerencsétlen porontyom!”
„Az a ronda kis béka?”
„Ezt érdemeltem csak?”
„Az a híres traktoros!”
„Az a vén fullajtár!”
Zokogni kezd, abbahagyja,
újra zokog.
Lelke oly szétdúlt, mint
jégeső után a vetés.
S pörögnek könnyei, mint
jégvert kalászokból
a búzaszemek.
Temetésre szól a harang, idáig
elszáll a szélben a
gyászének. Zsófia néném lép
most a konyhába nevetve. De
elkomorúl, látván
Katalin
vörösre dagadt szemhéját,
könnyektől deres
arcát.
S csodálkozva megkérdi: „Tán
félsz a vihartól?”
De Katalin újra csak
sírni kezd, az asztalra
borúl.
210
Zsófia nénénk áll tehetetlen,
vígasztaló szókat
keres magában, s észreveszi
a lavórban
a levélkét.
Fölveszi, olvassa a mázas,
habos írást.
Egyszerre csak az asztalra csap,
hogy cincogva
ugrálni kezdenek
a fiókban a kanalak,
a vellák, mint a szöcskék. Még a szú
is abbahagyja ijedtében
a fában a rágást.
„A vén disznó! Így csúffá
tenni engem! Még kell neki
a hececáré! Majd adok
én neked, te trotty
lókötő! Így megszégyeníteni
tisztes fejem! Munkában,
becsületben
öregedtem én meg,
nem a farom ringattam,
mint az a céda! Na
megállj csak!” Se szó, se
beszéd többet, pördűl egyet,
s már a kiskapú csapódik
utána;
már a harmadik utcában
csattog
nagyhírű papucsa!
Ó, Véletlen, mit tegyek, ha
úgy rendezted, hogy a kicsi Harmat
Annus, szoknyáját összefogva
épp itt szalad
hazafelé?
Követem hát útjaidat! Kis zöld
káposztalepkeként sodorja a
szél Annuskát a magányos
utcában. De most olyat
dörög, s villámlik hozzá,
hogy ijedtében
211
a legközelebbi
házba szalad. Hová?
Törökékhez bizony, szíve még
nagyobb
rémületére!
Futna már inkább
a viharnak, de Katalin
kinyitja az ajtót.
Ó, te ártatlan kicsi
jószág!
Mi lesz most?
Sárgával szegett szájú fecske szíve nem ver
ily hangosan, gyorsan,
mikor már tudja,
hogy nincs
menekülés!
Annuska reszketve
áll a küszöbön.
A frissen
esett hónál
fehérebb.
Katalin rámered a
kis szűzre, aztán elfordul.
„Gyere be. Még megfázol.”
Annuska
belép.
Meglátja
ázott
levelét
az asztalon.
Most elpirúl, hogy
szűzecske-pattanásai
fehér szeplőknek
tetszenek
arcán.
De már sír is: gyémántos szitakötő-vállát
rázza a vad
zokogás.
212
„Kati néni, én
olyan szomorú
vagyok,” – csuklik az
angyali gyermek.
Már Katalin szemében
is fénylik a könny,
gömb-emlői alá vonja
Annuska
fejét.
S ketten sírnak.
Ám Annuska fölemeli
copfos fejét,
arca
ragyogni kezd, mint
a harmat a hajnali
naptól.
„Rúgott,” – mondja
mosolyogva.
Az anyaság napja
ragyogtatja
Harmat Annus
Katalin szíve
alá harmatként
csöppent
gyémántszív-szitakötőfejét.
De hova lett Zsófia nénénk?
Nagy iramban siet a temető
felé.
„Megszégyenítem én azt a
gazembert mindenki
előtt. Elverem, világ
csúfjára, ha már így szégyenbe
hozott!” Így motyog öregebb
Törökünk
felesége. S mint a felbőszített
pulyka, ha bőr-szakállában
a bíbor
méz duzzad, s tolúl, hogy szinte lucsog, mint
213
a hentes kezében a tüdő,
s kurrogva a kölyköt zavarja:
szalad anyónk.
Mert a menet már a temetőbe
ért. S Zsófia néném
keresi szemével
öregét. De szeme a pap
tekintetével találkozik. Elmosolyodik
nyájasan a falu bővérű
papja, s anyónknak odaszól:
„Lányom, mi történt veled?” De az
volt ám a válasz! Hosszú századokig
híressé tette ezt a napot! Zsófia
nénénk még jobban megdühödött
erre, már maga sem
tudta, mit tesz. „Még te kérded,
csirkefogó!” – fújta ki mérgét, s papucsát
leemelve Kristóf atya
szájára vert vagy kettőt! Aztán
még kettőt, s már záporozott
a papi szájon a kemény
papucs!
Kristóf atya csak állt,
vörösödött,
mint cékla-lében a torma,
de nem merte
eldobni
a keresztet.
Múzsám, most adj erőt! Döbbenetes
csönd fogadta Zsófia néném
nagyhírű tettét.
A gyászolók összenéztek,
kacsintottak, egymást
böködték könyökükkel. Majd
a menet végiben
vihogni kezdett valaki. Úgy
terjedt át ez a röhögés, fejről
fejre, mint szél, ha
a fákra hajol, s teli szájjal
fújni kezdi az erdőt. Előbb
a szélibe borzong, majd végigszalad
214
a fákon. Már rengette is az
egész menetet a harsogó
nevetés.
Csak a sekrestye szentéletű
kezelője nem nevetett.
Hű testőrként állt ura mellett.
Jámbor lelkében pezsegni
kezdett a düh, s szembefordúlt
a dülöngélő
menetnek. Orrával
majdnem megbökte az
egyik lámpavivő
orrát. De az röhögött, hogy
jámbor sekrestyeőrünk ájtatos
légypotroh-arcát
teliföcskölte tűfoknyi
nyálbuborékkal.
Arca vértelen volt,
mint az éhes szúnyog hasa.
De a lámpavivő
orrába
mélyesztette tekintete
szívócsövét,
s teleszívta magát
a düh pirosával,
mint a szúnyog
vérrel.
S arcán átizzott
a piros méreg,
mint a szúnyog áttetsző
potrohán a vér.
Sekrestyeőrünk iszonyatos erejű
pofont kavart a lámpahordó
fejére.
No, lett erre ribillió! Dulakodás
kezdődött menten.
„Te lekvár! Te ostyafaló! Te
fapofájú!” – csattant a
vissza-pofon. „Igaza van!” „Üsd
ahol éred!” „Lépj a nyakára!”
„Hol egy kereszt?” – zúgott
a kiáltás, puffant
az ütés.
215
Már egyetlen fekete
gomolyagként
kavarodott
a gyászközönség.
Az ég is nevetni kezdett
e csodára.
Rezgett
a táj a nevetéstől.
Nevettében kicsordúlt
a könnye:
zuhogott az eső!
De nem maradt abba a
verekedés! Öreg Balázst
feledve verte egymást a tömeg.
Fejfákat téptek a
sírokról, azokkal ütötték
egymást, s letaposták
a sírok
virágait.
A rettenetes erejű sírásó
pedig fölkapta
Öreg Balázs híres
koporsóját
e gomolygásban, mint
hangya a bábot. S gyorsan a
sírba eresztette. Ám most ő is
kapott egy hatalmasat a nyakára,
megfordúlt hát és tépázni kezdte
a népet.
Csak most jön a ráadás!
A gyászkocsi
kocsisa, akinek nagy,
kidülledt szeme volt, mint a
szitakötőnek,
kiemelte a farzsebből
a pálinkásbutykost.
Nagyot húzott a gyémánt-harmatból,
s vigyorogva nézte a csatát.
Ő pártatlan maradt! Bár
szakadt az eső, a kabát
alatt rágyújtott a pipára. Csak
216
ez kellett az égnek! Cikkanó
villámot küldött
sistergés, rotyogás közben,
egyenest kocsisunk
pipájába!
A koporsó! Az még befödetlen!
Zeng tetején
az eső. Szinte libeg már,
annyi a sírban a víz. Kopog
a koporsófödélen a vízcsöpp,
s buborékzik, fröccsen
a síri tóban. Kis
varasbéka kapaszkodik a hantra,
onnan a koporsótetőre
ugrik.
Épp a rászögezett, domborított aranypapír-feszületre.
Ott pislog a viharban.
A két ló meg kocsisát
a sárban hagyva iramlik
a koszorúkkal,
s a gyászkocsival.
Itt-ott elejt
egy
koszorút.
Vágtat a két gyászhajú
gyász-kanca
át árkon, mezőn, s megáll
a búzában.
Egyetlen kék kristály-habzás köröttük
minden. Térdüknek, a fekete
kerekeknek csapódik
a kalász. Hátukról, farkukról, fejükről, farukról
vastag sugárban
ömlik a víz. Halottas bóbitájuk,
mint az ázott
kakasfarok.
217
Ropog a gyászkocsi leple,
s a vihar ezernyi
ezüst ujja
a koszorúk virágait
tépdesi.
A lovak csak állnak,
nyihognak,
gőzölögnek
a búzában.
Villog és forog
kidülledt,
tűzszeplős,
vérarany,
tojásnagy szemük.
Nyolcadik ének
amelyben zeng már a győzelem kéttorkú harsonája
Hol van a nyár? Azok a híres
napok? Megőszült azóta
a vidék! Mint az öregek.
Fehér hajjal állnak a fák.
De nem tavaszi
virágban! Nem is a méhek rajzanak szőrös
gyémánt-rögként csillogva körülöttük. Nem!
A hópihék darazsai
zizegnek sűrű
rajokban. A kútnak is szakálla
nőtt. Jégből. Kövér csapokban
csordul a jég
a káváról. Az ablakokon
újra jégvirágok
nyitnak reggelre. S olvadni
kezdenek a melegtől, vagy
ha ráfúj a gyerek.
A tó! Mint tejszínű csipke
mered! Megfagytak ágaskodó
kis taréjai. S a domb! Aszott
csontos archoz hasonló. Amin
kiütközött a sűrű fehér szőrzet.
Hej, soká lesz még,
218
hogy leborotválja azt a
nap fényes borotvája!
S a tavaszi eső
rápermetezi
frissítő szagosvizét!
Hol van a nyár? Hol a nyári
vihar? Elült. Megnyugodott.
Mi lett a szívek szerelmet-ökrendő,
villogó dárdáktól ütött
mély sebeivel?
Beforrtak. Még fölszakadoznak
néha a hegek, de mi ez
a kínhoz,
ami akkor volt?
Az idő belemártotta a feledés
balzsamába
jótevő mutatóujját, s bekenegette
a sebzett
szíveket.
S azok lassan begyógyultak,
mint az elmetszett
ujj.
Öregebb Törökünk se gondol
már a szerelemre. Nagyon
megcsöndesűlt azóta! Fejére
több ezüstport szórt
az öregség. Bajusza is megnőtt.
Majdnem az inggombig
ér. Mirigyes, piros-foglalatú galamb-szeme is
könnyes mindíg, mintha tavaszi
tájakon feledett
ifjúságát
siratná.
Ott hajtja most a csikorgó
kocsiúton
a szekeret. Ropog a kerekek
alatt a fagyott hó. Szalmát
hord az öreg a határból
a szövetkezet
219
udvarába. Mert még most is
töpreng öregünk: hol jobb?
Itt, vagy ott?
De nem gondol már az új
házasságra! Rég bölcsebb
annál. Megérttette
vele az idő, no meg
Zsófia néném, hogy
mi a bolondság!
Hullajtja a szekér
a szalmaszálat, a ló a füstölgő
zöld széna-tojást.
S a verebek
zsibongva örülnek.
Apónk ballag a
szekér mellett, szájában
pipa. Most előveszi gyufáját,
lobbant egy szálat,
s tódul a füst
a magasba.
Hol van a nyár? Mi lett
hőseinkkel?
Mit mondhatna még a tarka
események jámbor krónikása?
Torka berekedt már, s lassan
letéteti vele a tollat a
gyorsan pergő
befejezés.
Mert gondolhatod, Te,
a dal oly híres fordulatán
szörnyűlködött olvasóm, hogy
Öreg Balázs hosszú századokig híres
temetése után
minden kiderűlt. Mint
ha a háló egy szeme kipattan,
s a többi már magától utána
szalad,
így történt a faluban is.
Nekem
elhiheted!
220
Hajnalig bömbölt még a vihar
a temetés után.
Marták a szél bőszűlt
komondorai a fákat, recsegtették
a tetőket, mint
a csontot. De hajnalig
nevetett az egész
falu. Csak a két gyerek
nem volt sehol!
Keresték
őket, az esőnek
kiabálva. A zuhogó
víz ezüstfalába
viharlámpákkal verve arany
éket, kiabáltak:
„Pisti! Lajos!”
Végűl mégiscsak
horogra kerűlt
a két
halacska.
Reggel a templomi
ajtó bunkós kilincsét
feszegette,
s vacogott a két
kijózanodott ostyaevő!
Még most is rémíszti
őket az éjjeli élmény.
A bagolyhuhogás
a toronyban!
Krisztus foszforos bordái, horgas
csontváz-ujjperecei!
Rettenetes vacogás,
pislogás közben
vallotta be tettét
két apróbb hősünk.
A dohányt is!
221
Kristóf atya hiába
bizonygatta a helybeli rendőrség
jókedvű tagjainak, hogy
csoda történt. Hogy a
dohányt
a mennyből alálebegő
angyalok tették oda. Hogy
az Úr tette próbára
őt. Látta papunk már a történet
kigomolygását!
Kocsis Bözsi is hiába várta öregebb
Törökünket harmadnapon
a temetődombon. Csak
állt a két lator között, a
Jézus alatt. Kezében
rózsa.
Hátha eljön?
De Bözsi elszontyolodott,
mint akinek szájában
epe és ecet.
Mint óriás gyémánt-légy
fölszállt a hold a hegyek mögűl.
Amerre szállt,
az űrbe csillagokat
petézett.
Messzire elnyúlt a három
kereszt árnyéka
a dombon.
Az ércből öntött
két Megkötözött,
s az Odaszögezett
villogott a holdfényben.
Ekkor megszólalt
a lélekharang. Bözsit verni
kezdte a hideg. Futott
hazáig. Reggelig
vacogott az ágyban!
Reggel pedig? Röpűlt
a szövetkezetből! Hullócsillagnak
sem reménytelenebb a
zuhanása! Hiába sívalkodta
222
sírva a férfiszem gyönyöre, hogy
bár ő sincs fából, Kristóf atya
bujtogatta bűnös
cselekedetre.
Kristóf atya? Érte harangoztak
az este. A méltó büntetés
elől jobb létre
szenderűlt. Legendaként hirdeti
ugyan az Úr Naca néni
porhüvelyébe bújt angyala, hogy
Ő vitte el Őt
e zord földi pokolból.
Ő látta bizony a két
angyalt is, mikor
a papházba
mentek. Égő szárnyuk a földig
leért.
Jeleket írt a porba, mint a gúnárok
lelógó, nehéz szárnya.
Aztán elsuhogtak a csillagok
felé Kristóf atya
üdvözűlt
lelkével.
És Törökéknél?
Szavam kevés
leírni azt a vihart!
Földúltan, tépett kabáttal
robogott
haza az öreg Török,
hogy
számonkérje Zsófia néném
vészes
cselekedetét.
De hagyjuk!
Kevés az erőm!
Bolhává zsugorodott
benne menten az
elefánt-önérzet, hogy
hazaért!
S váltig erősgette
Zsófia nénémnek, hogy tudta
ugyan, mégis kipróbálta: ki jobb?
223
De akkora pofont kapott
feleletűl a lekvárkeverőkanállal
ártatlanság-bizonyító öregünk,
hogy egy hétig
duzzadt-vörös-eres volt félorcája,
mint a véreshurka.
Zsófia nénénk csapkodott,
dúlt hetekig még!
Aztán? Megnyugodott. Legyőzte
a múlt, meg az emlék benne
a haragvást. Mondjuk el,
mi történt vele?
Mondjuk!
Minap is, feküdt este
az ágyban, de nem tudott
aludni. Aztán elszenderűlt
mégis. Örege mellette pipázott
a másik ágyban,
öreg
szokás szerint. Mondom,
elaludt Zsófia nénénk
hosszú
hánykódás után. De megint
csak fölébredt nyugtalanúl.
Odakünn
zúgott az őszi
szél.
Idebenn vert,
bongott
a falióra.
Zsófia nénémnek eszébe
jutott ifjúsága.
Ifjú szerelme. Mikor még
csak érte
lobogott
ez a vén csapodár!
Meglágyúlt anyónk
szíve nagyon, s immár teljes
volt benne a megbocsájtás.
Gondolta, megsímogatja
lassan bűneiért bűnhődött
224
öregünk
hátát.
S átnyúlt a másik
ágyba. De az ágy
üres!
Hol van örege? Dolgára
ment? Vagy megszökött
megint? Az ágyból
kilépett,
s a sötétben a gyufát
kereste. Meggyújtotta a
lámpát.
Senki!
Csak a macska dörgölődzött
dorombolva papucsos
lábához. Villogtatta
zöld, arany-sarlós
szemét.
A lámpa mellett
lógott
a tükör.
Zsófia néném meglátta
benne
arcát. A ráncokat. Fehér
haja téli lobogóját.
Szemhéjain a sűrű, halmazos
vérpettyeket.
„Öreg vagy te már, Zsófi!”
sóhajtott
szomorúan, s tán
könnyét is törűlte.
De megfordúlt benne a
gondolat,
hirtelen kendőt terített
vállára, s elindúlt öregét
keresni.
Ott találta az öregebb
Törököt a
kamrában. Olvasott a
gyertya mellett. Nem is
olvasott: aludt. S kezében
225
a szívütés ujjhegyig futó
áramától
reszkettek és zizegtek a
könyv lapjai, mint öreg
fa lombja a szélben.
És Ferkóval mi volt?
Gereben Lajos alaposan megmosta
fejét barátunknak!
Meg bizony! Pirúlt, szégyenkezett
a párttitkár előtt
barátunk,
Török Ferkó, aki falujában a
legjobb traktoros büszke nevét
viseli.
Kati előtt lesütötte
szemét, járt-kelt szótlanúl
hetekig
a történet után. Később
szomorú szemmel
kereste Katalinunk fekete
pillantását, de mindíg
elsiklott előle az a gyászholdas gyászarany
tekintet.
De most? Már köztük is
békesség!
Hisz apa már Török Ferkó!
És micsoda apa! Két lánygyermek
apja! Két apró szuszogás melegíti
most apai szívét, ha
a munkából hazatér
este.
Mert ikreket szült Teca Katalin
a táltos-fogával fákat
roppantó december középső
napján.
Ferkó a konyhában ült, homlokáról
a verejték szikrázó borsószemeit
törülte.
Az öregebb Török meg vágta
a fát rendületlenűl.
226
Végre! Vékonyka sírás
jelezte a szobából, hogy
megszületett!
Nagyot kurjantott a boldog
apa, s épp a szobába
indúlt, amikor Zsófia néném
kiszólt az ajtón
sietve: „Várj még!”
Miért? – kérdezte volna barátunk,
ha e pillanatban
száját be nem varrja, nyál-cérnával,
villogó tűjét
csillantva a megrőkönyödés!
Mert most újabb cingár torkocska
zengette, hogy az első
nincs egyedűl! S a szobából
kijött a szomszédasszony. Nap
nem ragyog úgy, ahogy
az ő arca!
„Két lány!” – tündökölte
megdermedt traktorosunk
felé, s cuppogó csókot
nyomott
orcáira.
Ferkó szédűlni kezdett,
s nagy léptekkel a szobába ment.
Öregebb Törökünk pedig,
aki nagy sejtelmektől indíttatva
abbahagyta a favágást
és deres bajusszal a konyhába lépett,
a hír hallatára káromkodni
kezdett, mint a
jégeső.
„Hogy őt ilyen szégyen még nem érte!”
Megfordúlt, becsapta maga
után az ajtót,
s vágta a fát morogva. Be se
jött estig.
Piszmogott inkább,
a rönkre
ült, pipázott.
227
Nézte a rubint-fejű
kakast, ahogy kergeti
a kendermagosokat
a hóban.
Cicerészik, aztán
megrázza szárnyát,
rikkant.
Topog, csillag-jeleket
nyomva a hóba.
Hol van a nyár? Öreg Balázs
hosszú századokig híres
temetése után
ő sem élt sokáig. Lassan
sárgulni kezdtek a lombok. A porban
megfáradt lepkék lihegtek,
öreg hernyó szőr-kérdőjele
hullámzott, halódó
bogarak pórusos háta csillogott
utoljára.
Aztán rőt-pettyes lett a
fák levele, mintha valaki
telepontozta volna
őket piros tintaceruzával.
Ritkúlt az erdő,
mint a vének
haja.
Az elszáradt dudvákon
üres csigahéjak zörögtek, mint kis koponyák.
A diófa foszlott lombja közt
ugrált a veréb, s lezörgette
a leveleket. Elmentek a
fecskék, a vándormadarak.
Jöttek a varjak! Az örvénylő varjú-koszorúk!
És jött az őszi köd! Csöpögtek a ködtől
nyálas fák. Ha veréb repűlt,
se láttad, csak a
szárnyzsurrogásból tudtad:
veréb volt.
És jött az őszi eső! Megteltek a
keréknyomok vízcsipkével, vízbuborékkal,
az úton, csillogott a lovak,
tehenek pata-nyomában
a víz.
228
És jött a dér! Halcsontvázként
meredtek az akácok.
Alattuk az ezüst
pikkely.
Dermedtek a piros
ecetfák.
És jött a fagy! A tócsákon
bőrzött a víz, mint a
tej, ha kihűl, s levelesre
fagyott
a keréknyomokban, mint
a hájaspogácsa.
A tó fölött
fehéren
sírtak
a sirályok.
És most itt a tél!
De kanyarodjunk vissza e hosszú
kitérő után öregebb
Törökünkhöz,
aki tán ezeken gondolkozik,
míg ballag a szekér
mellett pipázva.
Fújja a füstöt, s játszik
az ostorral
a hóban.
Megáll a ló most, ingatja vörösréz-sétálóját
és sustorogva eregeti gőzölgő,
vastag arany-sugarát.
Fütyül az öregebb Török
a heréltnek,
csillog az arany-habos
tócsa az úton.
Apónk gondol egyet,
a kerék felé fordúl,
a likgatni kezdi
ő is a letaposott havat
a küllő-közön
az aranydróttal.
229
De ismerős szoknyasuhogás
riasztja
öregünket. Rámordúl
a keselyre, indúl
a ló,
apónk utána,
s nézi a csizma hegyét.
Kocsis Bözsi
pirúlva
sompolyog a sötétnek.
Mondom, fölszakadoznak néha
a szerelem-hegek még, de minek
ezt emlegetni? Az öregebb
Török is gyorsan elfelejti
nehéz
pillanatát. Más foglalja
le most fejét
egészen! A holnapi
disznóvágás! Mert az lesz
holnap! Torkába böki a kést
reggel a kocának. S mesteri torral
ünneplik a méltó ünnepelnivalót:
a két csecsemőt!
Hadd mondjam el ezt is, mielőtt
végleg letenném a
tollat, s fáradt fejemet
a nyugalom csalogató
párnáira hajtanám,
ezt az estét!
Pillám rózsaködbe ragad olykor, s már
kéménynél feketébb
lehet
légzőcsövem a füsttől,
de ehhez
összeszedem még
maradék-erőm!
Hosszú csillag-pilláim megnyálazom,
szájamba teszek egy kis
füstrudacskát.
230
Nagy nap volt az! Már kora
hajnalban sürgött az
egész ház. Gőzölgött az üstben a
víz, az asztalon sorban
a köszörűlt
kések.
S kivonúlt a ház népe az ól
elé. A koca, mintha megérezte
volna a Végzet Ujját, ami
rövidesen a torkára szorúl! Hiába
csalogatták, nem akart kijönni
az ólból.
Zsófia néném csalétekűl kukoricát
szórt az ól elé a kötényből. Ez
volt veszte
kocánknak! Mert erre kijött!
Elkapta öregebb Törökünk bal
lábát a göndör
Örömnek, s a földre
döntötte. Sikoltozhat már! Gyorsan
leborotválta a torkáról
a szőrt, s aztán!
A szomszédék
kisfia mezítláb,
s ingben kifutott
a sikoltásra a hóba.
Leguggolt a kerítés
mellett, s fölcicomázta
a havat piros zsinórral, mint
a mézeskalács-huszár
sárga hab-lovát, nadrágját, sipkáját,
mentéjét piros hurok-csontvázzal
a cukrász.
Nézte szorongva
a nagy eseményt,
füstölgő barna-csillagos,
alma-piros
fenékkel.
231
„Jézusom, jössz be!”
kiáltott
anyja a gyereknek,
s futott feléje.
Zsófia néném a vért
kavarta a fazékban.
Ferkó szalmát
teregetett.
Már a láng arany
bokraiban pirúl
a disznó. S mikor rózsásra
sült a bőre és ropogós
pirosra a fülek,
a farok,
a rémfára akasztják.
Hassal kifelé,
fejjel
a földnek.
Sürög az öregebb
Török,
mosolyog
jókedvében.
A disznót
rózsa-erszénytől tokáig,
csöcstől a fejig
egy vágással
fölmetszi. Serceg
a szalonna, s a
belső-rész a kis
teknőbe
gőzölve kifordúl.
Így szorgoskodtak estig, de
én azt el nem
mondom! Elégedjünk meg
ennyivel is. De este! Micsoda
terített asztal várt a dologban
fáradt
gyomrokra! S a vendégekre! Mert
jöttek a sógorok, komák, testvérek,
232
meg az új
keresztszülők. Topogva verték a
havat a csizmáról, cipőről,
lapogatták a kendőről, kalapról,
s köszöntek. Széles kedvvel
dörzsölték tenyerüket a jószagok
isteni bódulatában!
Mi kerűlt az asztalra! Micsoda
ajándék az ínynek, a pazar
örömökre éhes gyomornak! Leves, amin
a zsír aranypénzei sűrűzve úszkáltak,
mint nyüzsgő aranyhalak,
főtt hús gőzölgött a tálban, mellette ecetes
torma. Majd a sültek! A rézragyogású
hosszú kolbász tekervényekben, véres és
májas hurkák: kövér
ragyogással tespedő Buddha-szobrok.
Sistergett még
a tepsiben a zsír, ahogy
az asztalra tették. A pirosarcú
bordák, karajok mellett a harmattól
teljes ecetes paprika, meg a ragyás
uborka! Micsoda ünnep! Végűl:
a hamvas, leveles hájaspogácsa! Meg
a túrósrétes! Ropogósan fölkunkorúlt
finom levele, mint Síva istennő sok arany-keze,
omlósan kicsordúlt
a kapros túró. S kövér gyöngyökben
reszketett rajt a zsír,
meg a tejföl.
Falt a lakmározó népség
vidáman, s dicsérte a szakácsok kezét.
Az öregebb Török
egyre sűrűbben
szaladt a pincébe
a kancsóval.
Más nem mehetett oda!
De mindíg pityókásabban
jött vissza
a rövid útról
a párás boredénnyel.
233
Csillogott
a kancsó csillag-ködén
az ujj rózsa-erezete, erezet-emlékpajzsa.
Épp a lakoma közepén
tartott az ikreket íly dúsan
megünneplő rokonság, mikor
bizonytalan topogás zavarta meg
az ajtó előtt
a csöndet.
Ki lehet az? Ferkó
kimegy, s bevezeti nevetve
a két vak kosarast. Mert ők
voltak a bizonytalankodók! Járják
a házakat: „Kell-e kosár?” Itt
hogyne kellene a két
újszülöttnek? Leültetik
hát vígadozva a komákat
az asztalhoz. Hely még
nekik is jut. Egyenek! Esznek is
somolyogva. Fagyos fülük
lila lesz a melegben,
mint fagyon a hattyúk hártyás talpa.
Könnyes
szemhéjuk
tátog
kármin-béléssel,
mint a hal kopoltyúja,
ahogy isznak,
s a borgőz
arcuk finomítja.
S ekkor? Fölsír a két csecsemő
a szobában. Mint a győzelem kéttorkú
harsonája zeng
a két pólyás. Katalin
szoptatni
bemegy. Hol az egyiket, hol
a másikat csitítja,
emeli
a vastag, pihés tőgyecskékhez. Arcán
a szent verejték! Ferkónk is
234
besündörög a szobába, leül
a kályha
mellé. S nézi a dupla
csatát.
Katalin
kis tejet föccsent
arcukra most:
szépüljenek.
Zsibog a tor népe, a vakok énekelnek, s kint
zizeg a hó. Az ablakkereszt
keretezte fény, mint
nyolc arany-ceruza ír az utca
havára
boldogságot.
Harmat Annuska kapkodja
lábait
fázósan, s összehúzza
a kendőt magán. Az ablak
előtt megáll egy percre,
s tovább siet.
Szent Laji is most megy
éppen
hazafelé.
Hóna alatt
képeskönyv.
A villanylámpa alatt
megáll, s a szikrázó magasba
néz. Sűrűzve
rajzanak az ég
kristály-darazsai.
Rágyújt,
leveszi kajla kalapját,
s tojáshéj-fejére
száll a kristály-darázs.
Szikrázik bolyhos potrohuk.
Mint méhecske,
ha mákgubóra
ül pihenni.
235
Zsong, zümmög,
dünnyög
a magasság.
Laji fölteszi kalapját,
elindúl. Már
el is tűnt
a villogó hó-sötétben.
Nagy lábnyomát
lassan
belepi
a hó.
Kilencedik ének
amelyben a költő hálát ad a Mindeneknek és leteszi megvékonyúlt hegyű tollát
Bevégeztem hát nagyhírű
munkámat! Ki tudja, lesz-e még
ilyen erőm? Lesz-e még ekkora
hatalmam a történet
kanyarításában, s a szavak fölött?
Nyugtalan mégse
vagyok! Napként ragyog bennem
a bizonyosság:
sem a rozsda-feledés,
sem az emlék-penész,
sem az idő-por
nem lepi dalomat vastag
közönyével soha. S ha majd
múló porhüvelyem fölött
itéletet mond
a halál, s ami élt, lüktetett,
a dal örök-emésztő tüzében égett:
a szívet mord ujjával
örökre porba rontja, s lázas szemem
gyémánt-tekintetétől harmatként enyész,
s testi-mivoltom
emlékét is hamuként szórja szét a szél:
a halhatatlanság derűs egébe
emel dalom nem-múló
szárnyaival.
236
Mégis, mielőtt végleg letenném
megvékonyúlt hegyű tollam s a száraz,
füstös gégét megöntözném férfimódra
egy kis itallal, hogy a nagy munka
után verejtékes ne legyen
az álom: hálát hadd mondjak én
a Mindeneknek
búcsúzóúl!
Hála nektek Testvéreim: fű, föld, virág, csillag,
növényi, állati, s csillag-világ,
akik pazar kézzel hoztátok elém
a hasonlatot!
Hála neked Idő, Szabadító Erő, aki
megengedted, hogy történetem
suta torzó ne maradjon!
Hála neked Hamvas-fiatalság,
aki lelket, s erőt adtál e sorokhoz,
s áldás nektek Apám, s Anyám,
akik
az űri szelek közt
porszemként pörgő
bolygóra
nemzettétek
dal-kedvű fiatokat!
Hörpintek egyet,
s lefekszem.
Jobb is!
Bár a hold rézkiflije
még ablakomba
lóg:
keleten már
hajnali derengés.
237 238
Óda a repüléshez
1951–1953
239 240
Új versek
241 242
Tájkép, 1951
A dombokon az őszi hervadás,
harmatosak a roskadt zsupptetők,
fészkébe tér a nap, arany-darázs,
felhőt habarnak fönn a repülők.
Az úton fekete kő-Krisztusok,
a porban terélő, gágogó libák,
a dombokon túl vontató pufog,
a kis tanítónő veri a zongorát.
Jönnek a krumplis, sarjús-szekerek,
a tehenek himbálnak, a kerék nyekereg.
Vezetik szikkadt, szótlan magyarok.
Köszönnek, s mennek. Arcuk poros márvány.
De szívükben a thermopylei csatánál
is vadabb küzdelem kavarog.
243
Freskórészlet, 1951
A petróleum-lámpa kormoz, füstölög,
az asztalon fröccs, üveg sörök,
rum, kétdeci. Az asztalra csap
valaki: „Gyöngyvirág van a kala..p..p”
– s abbahagyja. „No, halló, picike,
töltse meg újra, Gizike, Gizike!”
A helybeli kovács, a bognár, az ács,
szótlan parasztok, s a félcédulás
Pista bácsi hajlong, csuklik, remeg,
bömböl, kavarog, s a füst szennyes és meleg
tajtékjában már csak csontos, nagy kezek,
szőrös arcok, meztelen lábak, tar
koponyák, szakadt ingek, forradásos kar,
kalapok merülnek el, s buknak föl újra.
Egyik táncol, a másik a magáét fújja:
szó-bugyborékok, dal-torzók, sóhajok, nevek,
a szőke Gizike kacsint és nevet,
a föllobbanó gyufa belobogja
a bajszokat, orrokat, de már gomolyogva
a füst újabb tömege tódul a füst
közé az orrlikakból, mely szálkás cseppkőként csügg
a mennyezetről, s meg se rezdűl.
Percnyi csönd, s hallani, míly veszettűl,
míly rémülten, szinte félelmesen nyekereg
a tücskök őszi dudája, s az ajtókeret
négyszögében a csillag, mint milliárd bogár zsizseg.
S most, mint komor angyalok: látni e bűnt,
betömik a keret-fogta űrt
feleségek, lány-arcok, s lábuknál a kört,
hol még a bűzhödt fény szilánkja kitört
a tiszta éjbe, szoknyába fogódzó gyerekek.
Ártatlan szemük, mint a szitakötő szeme dülledve mered.
Szólnának, de csak, kezüket a kötény alá dugva,
mint akik kővé váltak nyomban,
néznek e füstben, gőzben, nótában, szitokban,
parázsban villogó, sistergő, mennydörgős pokolba.
244
Dombormű, 1944
Füst, korom és iszonyú villogás
és tűz és tűz és tűz, réműlt
bégetés, ugatás, az iszonyat mekegése.
A házak, mint megtépett hajú,
lucskos, betört koponyák.
Tűz és tűz és tűz, kavargó
füst, lábak dobogása! Lángoló
juhok robognak tülekedve. Fölfúvódott
barmok, áttetsző viasz-merev
arcok, kezek hevernek szanaszét.
A havon sötétlő rozsdafoltok.
Fölfordult ló, lábai égnek merednek,
deresek óriás szempillái.
Tűz és tűz és tűz, ropogó nyalábok,
s az úton a sötétnek döntve fejét, mint
vakok serege torlódva, tolongva, kis
motyójukat csomóba kötve, rozoga
kordékkal, dunnás tragacsokkal vonúl a nép.
S most megáll, fönt repülők! a tűz
rezes fényében, mint dombormű megmerevedve!
A sötétből fél-karok, görcsbe fúlt arcok,
batyutól görnyedő nénikék, kibuggyant
emlőkre tapasztott csecsemő-fej,
ökrök szelíd fara, botra
fonódó eres kézfejek állnak ki kővé-
váltan, s az iszonyat érc-hidege
önti őket bonthatatlan-eggyé, mint
a téboly rángó-merev dombormű-csoportját.
Repülő hull le lángolva, pörögve.
E tájba öntve állnak mindörökre.
245
Őszi táj, traktorokkal
Mint izzó égi rózsa,
aranykelyhű virág
kisüt az őszi nap,
ragyognak már a fák.
Megcsillan a tócsa,
arany lángot vetve,
fű hegyén a vízcsöpp,
benn az ég rezegve.
Ökrös szekér viszi a
kukoricaszárat.
A kis ökrök párologva
trombitálnak.
Amott meg egy asszony
cuppog a nagy sárban,
boldog jövendőjét viszi
fehér batyujában.
Őszi felhők jönnek,
őszi felhők mennek,
a hegy csúcsán, mint a juhok,
nagy csomóba gyűlnek.
Nyolc nagy traktor indúl
csillogva, zörögve,
mintha még az ég is
velük dübörögne.
Olajosan, büszkén,
fordúlva a szélnek,
nyolc traktoros dalol.
Hogy száll az az ének!
246
Fekete a szántás,
hó majd betakarja.
Napraforgó árván
fordúl a magasba.
Itt már a nép keze
gondozza a földet!
Lesz is aranycsipketornya
a kis búzaszemnek.
Egyik traktoroslány
föláll most a gépen.
Aranyhaja zászló:
száll a nedves szélben.
247
Nagymama
Ó, milyen fiatal
nagymama, a drága,
pedig nyílik körülötte
kilenc unokája.
Futkos, mint a szellő,
ki hinné, a kedves
közeledik már a
hetvenkilenchez.
Reggel, mikor fodros
rékliben mosakszik,
amikor a ház még
hortyog, mélyen alszik,
s az ég kék ingéből ugrálnak
a csillagok, mint bolhák,
a nap az ablakhoz
nyomja tüzes orrát,
begyújt, föltűzdeli
kicsi, fehér kontyát,
sürög, forog, gyorsan
fölmossa a konyhát,
repked ki az ajtón,
megfejni a kecskét,
feje fölött bukdosnak,
csivognak a fecskék.
A ház előtt a kukoricák
kardjai csörögnek,
a kotlósra kiált: „Te,
a babot ne edd meg!”
Pelyhes kis csibéi
kiáltoznak: csíp-csép,
s a kéklő pocsolyába
hímezik a csipkét.
248
Egész nap kapálgat,
krumplit, kukoricát,
kötözi a szőlőt,
megszídja a kutyát,
szusszant, sóhajtozik:
„Jó uram, szegényke,
jaj, csak szállhatnék már
hozzád föl az égbe.”
Mikor hazamegyek,
őszidőn, ha járok,
s fogadnak a kertben
dérverte virágok,
elémfut nevetve:
„Te csavargó fölhő,
csókolj meg már kócos
kommonista költő.”
249
Hova tűntetek gyermekkori tájak
Hova tűntetek gyermekkori tájak:
te zúgó erdő, s ti zengő vadlibák?
Már férfi vagyok, mögöttem
csillag-ködökben száll az ifjúság.
Húsz évem könnyen elsuhant, nemrég
még mezítláb futkostam a réten,
rózsaszín tehénkét legeltettem estig,
s fölnevettem minden semmiségen.
Hova lettél te, rokkant kis Mariska,
ki mankón bicegtél, s fogtad a kezem,
mert, mint Mózes lángoló csipkebokra
szívünkben kigyúlt az első szerelem?
A szőke búzatáblák közt, hajolva, s meg-megállva,
nagy csokor pipacsot téptem énekelve.
Mint reszkető szívet vittem nagyanyámnak,
ki az élő fáról már a gallyat szedte.
Már férfi vagyok, ifjú és erős.
Köröttem sorra zeng az érces férfiének.
Ó, boldog, ezerszer boldog itt az ember,
akit egy nép vall édes gyermekének!
250
Áll még a ház, ahol születtem
Áll még a ház, ahol születtem,
hol anyám dajkált és szoptatott,
állnak a kéklő, görcsös szilvafák.
S fürtökben fönt a csillagok.
Két szülőm fejét a tél már behavazta.
Ha megölelnek, mint nagy fiút,
nézzük a lombot és a kicsi kertet,
s az útat, amely messze fut.
Ők szültek dalra, s a dalt már sose adnám!
Szívemből szakad és egy velem.
Ó, amíg élek, zengjen énekemben:
szabadság, munka, öröm, szerelem.
251
Délnek húz a fecske, délnek
Délnek húz a fecske, délnek.
Feszítik szárnyuk a szélnek
az őszi vándormadarak.
Kövér rajokban égre kelnek,
s az őszi légben énekelnek
a lassan szálló ég alatt.
A fű kiégett, ősz van újra,
s az ember újra megtanúlja
becsülni a meleg nyarat.
A ködben úszó völgytorokban
a csorda bőg, s az ezüst porban
a hegynek fölfelé halad.
De fájt a szívem mindíg ősszel!
Most nem sajdítja ismerősen
szívemet ez a fájdalom!
A dér bolyhait hogyha látom
mályvalevélen, rózsafákon,
szempillákon és bajszokon.
Az idő itt az őszt mutatja.
De népem minden mozdulatja
az ifjúságot hirdeti.
Hömpölyöghet a piros erdő,
s hullhatnak mohos, tekergő
ágai közt levelei.
Népem és én egy vagyunk már,
szebbek a legbuzgóbb tavasznál,
virágzók és egy akarat.
Hiába húz a fecske délnek
és sikolt az esti vadlúd-ének,
hirdetvén jeget és havat.
252
Kövér rajokban égre kelnek,
s az őszi légben énekelnek
az őszi vándormadarak.
Keringenek még a magasban.
Nem a tél jön, itt tavasz van
és mindörökre az marad.
253
Az ablakon át, látod: lobban a tűz
Az ablakon át, látod: lobban a tűz,
bemennél kicsit melegedni,
de fagy terít fátylat az üvegre.
Csönd van. Egy asszony kendőbe csavart
gyerekét viszi,
lehelete, akár a füst, kavarog.
Feleséged, aki félig gyerek még,
babos párnák közt alszik.
Álmában ki tudja, merre jár?
Áldott egy asszony szerelme,
mondod, s munkába sietsz,
halkan fütyörészve.
Fölötted, ahol tegnap még
kék vásznakat fodrozott a szél, most
fehér hegyek, hallgatag havasok magasodnak.
Kis csoportban tehenek mennek,
lepényük potyog, füstöl a hidegben.
Mint most a szíved, olyan szelíd ez a táj
és a távol.
Asszonyodra gondolsz és észre sem veszed,
hogy nagy pöttyökben hajadba száll,
a földre ül, a kazlak tetejére
a magasság szirma.
Esik a hó.
254
Növények hadjárata
A völgyben hogy sorakoznak,
délcegen magasodnak
a kukoricák!
Zöld egyenruhában,
bajszosan, feszes vigyázz-ban,
mint a bakák.
Szuronyuk csillog-villan,
tüzel az arany napban,
villantja élét.
Szőke bab nézi őket,
mint falun átmenőket
a fehérnép.
Mellettük krumplibokrok,
mint muníciós-oszlop,
bársonyos-kövér had.
Arany kürtjükkel tökök,
a megfáradt kürtösök
módosan kocognak.
Aztán a napraforgók,
a megfigyelő-golyhók,
a fényre éhesek!
Állnak rengeteg sorban,
csipke-gallérral, zordan,
e hadsereg.
Meghajlott fejjel, vállal,
érces kecskeszakállal
az öreg rozsok.
Bíbor-dolmányú hadsor:
répák, csákójukon toll,
zöld levél ropog.
255
Végül millió szárral,
zúgva, bár nem halállal,
sűrű fényporban,
a búza megindúl,
bronz-tarkója megrándúl,
a csatasorban.
Hát menjetek csak, rajta!
A végső viadalra
hű katonák!
Bő vérig jutó harcra,
könnyekig ható sarcra
készül e világ.
Foglaljátok el a város,
a falvak kicsi, sáros
szobájú házait.
A fazekak, a konyhák,
a táskák, a tarisznyák
homályait.
Mint parancsnok, dombon állok,
könnyezve kiabálok
a seregemnek.
Fények kardja közt, dombon
állok, fúj a szél bolondon.
Indulnak, mennek!
Asszonyom átkarolva,
köszöntöm őt dalolva,
áldott népem.
A poron, mint arany ködön
át nézem őket. Gyönyörködöm
a menetelésben.
256
Húsz éves voltál
Húsz éves voltál, most alig
két éve volt,
hogy a szerelem, mint lomb a patakra,
föléd hajolt.
Meglátta benned tündöklő arcát,
üszkét a nap.
Úgy verted vissza, mint a lélek harcát
esendő szavak.
Elfújta volna lámpását a nap is,
nem lehetett!
Tündökletes-szép fénnyel koszorúzta
a fejedet.
Pihéivel futkosva-szállva,
zölden a rét,
telt örömével hogy szállt fölöttünk!
S a gyapjas ég!
Kiderűlt-beborúlt arcod, szíved.
Gyötrelem-öröm
vívódtak benned. Verejték hamva lepett
meg, s a közöny.
Mellettünk a rozs ringatta fejét,
tajték-ezüst.
Az úton villanó-combú lovak röpültek,
s a pata-füst.
Mint záporverte táj, zengett tested.
A szerelem!
Karjaid, mint pihés virágszárak
vergődtek szüntelen.
257
A gyűrt füvek között, akkor,
mint csata után,
reszketett-csillant piros harmat.
Könny is talán!
Piros nyoknyádat elrendezted, aztán
mentél a réten át.
Vissza se nézel. De mégis, megállsz, intesz
és mész tovább.
258
Mint tollfosztó néni a tollat
Mint tollfosztó néni a tollat,
lekopasztotta a fákat az ősz.
De gyémánt porával a tél beszórta
csöndesen a tájat.
Madár hasítja ketté az eget.
Egy villanás, s a téli nap ragyog.
A hegyek szikláin szikrázik
keményen december.
Piros a nap. A pásztor
juhait hajtja a hegyről.
Bégetve hömpölyög a nyáj,
arany-köd fölötte.
Kemény tél, s komorabb szerelem
tájaira értünk. Nézz szét a tájon.
Micsoda roppant tűz ropog
ifjú szívünkben?
259
Beszélgetés
Aranyos ősz szitál a tájra,
vedlik a lomb, lassan kopog,
levél táncol és röptiben
megkoccantja az ablakot.
Az égen felhő nincs semerre,
aranytábla az ablaküveg.
Hatan üljük körűl az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
Szálas füst foszlik fátylas tej-köddé,
sok bokra súlytalan libeg,
gyufa sercen, lobban, s elalszik,
olykor a szekrény, a szék recseg.
Mennyit beszél e szótalanság,
egymásnak e kedves szivek!
Hatan üljük körűl az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
A tükör fölött egy öreg fénykép:
mint csibéivel, nagyanyám
az öt gyerekkel ül merengve,
az első temetés után.
A tükrön rajzos pávatollak,
ezüstje hólyagos, pereg.
Hatan üljük körűl az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
Tuskós öklét most fölemeli
és könnyet dörzsöl szét szemén,
a többiek meg egyre jönnek,
lefutnak állán, a kezén.
Megülnek a napos szakállon,
mint torson a harmatszemek.
Hatan üljük körűl az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
260
Értjük ezt mi, jaj, nagyon értjük,
nem kellenek ide szavak.
Bólintunk sorra, mintha szélben
a virágok meginganak.
De már a mosoly szemről-szemre
fut, mintha tócsán nap remeg.
Hatan üljük körűl az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
Csak ülünk így estig szótlanúl.
Tücsök cirpel az ágy alatt.
Dohány parázslik néha-néha,
s rézbe önti az arcokat.
Csillagsugár a messzi űrből
a füstön át fehéren rezeg.
Hatan üljük körűl az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
261
Tündér, varázslat
A hosszú úton, zörgő szekéren
mentünk a párás hajnali fényben,
ostor pöccintette néha a lovat,
nehéz por fröccsent a paták alatt.
Arany-vállrózsás kukoricák,
kövér lapuk, poros útmenti fák
kísérték a lassú szekeret.
A nap fölött nagy réti sas lebegett.
A kocsis pipált, én meg azalatt
lestem a kis katicabogarat.
Mint kiserkedt vércsöpp ült ujjam hegyén,
fátyol-szárnyait rezgetve könnyedén.
Elszállt! És ahogy utána néztem,
egy traktort láttam, lány ült a gépen.
A gépet vezette. Gondoltam, intek.
Mosolygott rám és visszaintett.
S megcsapott ekkor, hogy tán varázslat
volt ez az egész, látomás csak!
Az a kis vércsöpp, ki ujjamon volt,
s elszállt: géppé, lánnyá bomlott!
Vércsöpp kristályúlt rubintkővé,
a rubintkő éledt elevenné,
katicabogár szállt, s mint mesében:
lett belőle lány a gépen!
Ha akkor tudom, hogy mit vesztettem,
bizony megfogom, nem eresztem!
Mert aki ujjamról elrepűltél,
az voltál, szív-rabló, modern tündér.
262
A kanca horkant, ágaskodott, hőkölt,
a szekér billegett, fogtam a lőcsöt.
Mit bántam én! Mint szivárványra
bámúltam a tündér-lányra.
Tündér, varázslat, megfoghatatlan!
Az ujjamon ült bogár-alakban.
S mint az a madár az ég ködében,
eltűnt a párás hajnali fényben.
263
Üstökös-látók
Egy vak-nyugalmú nyári éjszakán
kocogtattak a házunk ablakán:
„Halljátok, gyertek, gyertek hamar,
az égen valami nagy csoda van.”
S ugrottunk ijedten, mi is lehet?
Valami titkos, égi üzenet?
Én megfogtam anyám meleg kezét,
tenyeremben éreztem riadt szívét.
Mezitláb, ingben, fehér gatyában
álltak a szegények a hűs éjszakában,
a réműlt anyókák álom-fehéren
dermedtek a csudálatos fényben.
Utcára tódúlt mind a szegény-nép,
asszony a mellén összefogta ingét,
roggyadt térddel néztek föl az égre:
testet öltött jóslatra, mesére.
A domb fölött, a csillag-köves égen,
kazaltűznél is nagyobb fényességben
gyémánt-hajú szárnyas csődör áll,
arany csődörfején tűz-sörény, vér-uszály.
Én szorongattam anyám kezét,
még most is érzem teste melegét,
apám ujjával mutatta fönt
az elgomolygó csődör-tűzözönt.
Elszállt a házak fölött kevélyen,
mi csak álltunk fény-bűvöletében,
s utána még nagyobb lett a sötétség.
Üstökös-sors, káprázat, reménység!
264
A vén fa alatt
Hogyha élne, ma negyvenöt éves
lenne és én hajolnék kezéhez,
eres kezét hosszan simogatnám,
megcsókolnám, kezemben forgatnám.
Szótlanul, vagy egyszerűbb szavakkal
szólnék hozzá, pörölve magammal.
Itt ülnénk a vén fa alatt ketten,
anyám meg ott motozna a kertben,
estefelé, öntözne, dúdolna,
s lazán omló fehér fonalakban
permetezné a víz a virágot,
s habos fejjel túrna apró árkot.
Az asztalon, mint annyiszor régen,
a levelek árnyék-sűrűjében
bor csillanna a csorbúlt pohárban,
villogna az alkonyi sugárban.
Mosoly ülne apám kék szemében,
s mennyivel több volna az enyémben.
Megbeszélnénk a világ sok dolgát,
mindannyiunk teljesedő sorsát,
s orrunkból kék füst-növényt növesztve
ülnénk, míg ő lassan fölnevetne.
Estig ülnénk, s én elnézném hosszan,
ahogy ökle az asztalon moccan.
A poharat sűrűn kocogtatnánk,
az is lehet, hogy eldalolgatnánk,
öregesen, hümmögetve, lassan,
míg a Göncöl fénylik a magasban,
s tűnődnénk, hogy szívünkből az ének,
mint könnyű füst emelkedik égnek.
265
Néha egy-egy gyümölcs hull a fáról,
nagyot toccsan, amikor aláhull,
kárál a tyúk, kapirgál a dombon.
Keserűség fojtogatja torkom.
Mintha apám köhögne a ködben,
figyelek a szívverés-közökben.
Nem, bolondság, tavasszal temették,
azóta már hűsebbek az esték,
azóta már szigorúbb az ének,
de a hangom nélküle szegényebb.
Erő kell, hogy magam kidaloljam.
Égitestek vezessétek tollam!
266
Mácsonya
Szedtem a borsót az úrnak,
a perzselő határban.
Most is érzem, hogy szúrnak
tüskéi a virágnak.
Szedtem huszadmagammal,
mácsonya erdejében,
zörgött, mint kavics a borsó
az aszott kis tok-tenyérben.
Tüskéi szőrzetével,
mint tűhegyű ráspolyával,
csapkodta levelével
a karjaim, a vállam.
Korbácsolta az arcom,
végigreszelte hátam.
Már nem is a borsóval,
birkóztam mácsonyával.
A tüskék a bőrömbe álltak,
mint a sün, olyan voltam,
orrlikam, fülem, szájam,
szempillám nyiluktól borzas.
Százezer picinyke seb nyílt
testemen, vért szivárgott.
De tépni kellett a borsót,
mosolyogni a ráspolyt.
Szedtem huszadmagammal,
de hirtelen eső jött,
s már a kukoricás vak
pengéi közt füstölgött.
Emlékszem, csigát találtam,
vérszemcsés kezemre tettem,
a csiga bevonta nyállal,
hogy házából kiénekeltem.
267
Szemét a homlokából,
mint bunkós öklöt kigyűrte.
És fátylazott a zápor,
a levelek pönögtek.
Csókolta hűsével testem,
a rögön bugyborékolt.
Az élet egy pillanatra,
az élet ott de szép volt!
S koppanva elhalt a zápor,
szivárvány nőtt az égre,
a borsóföld közepéről
ívelt a hegy ködébe.
Mint ötpántú tűzabroncs,
az ég homlokára verve.
Néztük, a szivárványban
egy réti sas keringett.
Az álmokból szőtt híd volt,
könnyekből kirakott út!
Elmegyek, gondoltam, rajta,
tán szebb lesz a hídon túl.
De mordúlt a cseléd csősze,
s faltak újra a lángok.
Cibáltuk, ki sem látszott
testünk a mácsonyából.
268
Juhász Gyulához
Az én fáim is a jegenyék,
az én egem is ez a csillagos ég.
A tápai lagzi, a bőgő brummogása,
az én földemen is zúgott zokogása.
Testvér-neved nekem a hűség,
nekem a példa, az egyszerűség.
Hányszor volt nekem intő üzenet
képen lehajló szép szakállas fejed!
Dalaid rőt rőzse-lángja mellett
melengettem az elzsibbadt lelket.
Körűl a fagy roppantott egy népet:
csontot, velőt, nehéz emberséget.
Dózsa kínját te hányszor elsírtad,
nevét vérrel homlokomra írtad.
Szívig ette magát az írás,
ne feledjem, mi volt az a kínzás!
Egyhangú volt, mondják, a nóta,
a tücsöké is egy-jegyű kóta,
de tőle zeng az alkony, az arany,
de mégis örök és ezer színe van.
269
Merengő
Tüdőszín csillag-darazsak
zúgnak, zsonganak, rajzanak.
Ülök az udvar közepén,
körben a fehér lámpafény.
Ropogós dohánylevelet
morzsolgatok és tördelek,
elrévedve megcsavarom,
megnyálazom a papírom.
Lámpaüveg karimáján
megszívom, míg a füst szitál.
A fákra esti szivárvány:
kévékben száll a holdsugár.
Könyökölök az asztalon,
a cigarettámat szívom.
A füst a sötétet bontja,
kibomlik ezüstös kontya,
szétesik hártyás köddé,
volt és már nincs is többé.
Körűl a lámpa fénye
olvasztja a sötétet.
Reszket a diófa lombja,
megcsendűl lágy harangja.
Fönt a csillagok zsongnak:
tüdőszín darázs-falka.
Látom az árnyék-résen,
ott túl a kerítésen:
megcsillámlik a gaz, a por,
a bársony salátabokor.
S ahol egy marok holdsugár
ikrás tömbje remegve áll,
ott tódulva hömpölyögnek,
mint a fölszikrázó pelyhek
és nekimennek a fáknak,
mint gyémánt-hegedűk, szállnak
a szúnyogok, rengve cicáznak
és sírnak és muzsikálnak.
270
A hitves messze van, messze.
Ó, hogy éri őt az este?
Fölsóhajtok, nem is tudom,
s már kedves dalát dúdolom.
Nem alhatok én nélküle,
hisz olyan egy vagyok vele,
ha derekát nem ölelem
és nem piheg a szívemen.
Ülök itt inkább reggelig,
füstölgetek és dúdolok,
amíg arannyal megtelik
a föld. Pirulva földobog.
Nélküle csak nyirkos gödör
az ágy, jeges tűzzel gyötör.
Vele csókok nyíló bokra,
csikó-kedvünk kél birokra.
S azután de szép az álom,
járni léten-túli tájon,
s azután de szép a reggel,
kelni csillogó szemekkel!
Piros virág a láng, libeg,
kis fuvalom jön melegen,
muslicák, meg dongó legyek
percennek meg az üvegen.
Tekerek, újra rágyújtok,
szívembe új erőt gyűjtök,
mert úgy rakódik rá a kín,
mint ujjamra a nikotin.
Dünnyögök, de abbahagyom,
felbőg helyettem a barom.
Mi is lenne velem, hogyha
sohase jöhetne vissza?
Nem csitítna, símogatna,
intene asszonyi szóval?
Könyökölök egymagamba,
kínommal, a roskadóval.
271
A lámpára harmat koppant,
kormos üvege elroppant,
a fa is, mintha ősz volna:
lepergetett egy tyúktollat.
A Göncölszekér fölöttem
kifogva áll. Meglepődtem.
Észre most vettem először,
hogy a rémület előtört:
hát hol a ló, hol a kocsis?
Ősidőktől fogja a kannát
és itatja azóta is
a két örökszomjú kancát.
272
Az út
Gyémánt-foga kihúllt a kuvasz-hidegnek,
vad szőre vedlik, ideje lejár.
A köd kis rongyai libegnek,
párás a tó, a tors tavaszra vár.
Kopasz bokor, tarlott faág
árnyéka áll a párolgó vizen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Mint gyöngyöző ablakra, ha télen
merengve rajzolsz kúsza rajzokat;
a tófenéken, vagy talán az égen
találhatsz mohos fa-rajzokat.
Áttetsző koronájuk közt a kékség
bodrot vet néha, játszik, s elpihen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Csörög az ősz avar, madár csivít,
s ha átlibeg a ködgöngyölegen,
hulló levélnek vélnéd szárnyait;
gallyától válva pörög csöndesen.
Sikoltva surran a tófenéki fák közt,
s árnyéka száll a kék egen?
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
273
Zörög a kék avar gyors léptei nyomán,
a százados fák zúgni kezdenek,
imbolyog, zeng a szél a koronán,
a víz színén gyöngy-pelyhek rengenek.
A tóparton megáll, pihen,
nevet a fákra és tovább megyen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
A víz partján megáll, pihen,
kontyot babrálnak fehér ujjai,
szoknyája: lángpiros kehely,
harmatos, mint a hajnal kútjai.
Követ hajít, s a gyűrűs fodrozás
arany-pókhálót feszít a vizen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
A felhők fehér rózsái virúlnak,
a habos szirmok vízre csüngenek,
tavasz készül, a napra tódúlnak
nagy, zöld bogarakként a rügyek.
A szűzi fűz barkái, mint bolyhos
csibék, szoronganak az ághegyen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Gőzöl a tó, mint lovak az esőben,
tollasodnak a lekopasztott fák.
Lábnyomát a harmat remegően
várja, a víz, illegesse magát.
S ha elment már, alakja fénybe tűnt már,
szivárvány nő a harmaton, vizen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
274
Csontos paraszti kezed
Apró kezed a könyveken,
zendűl a toll, a ceruza.
Csontos paraszti kezeden
tintafolt, szeplő, forradás nyoma.
Ráncokon, pihén, ereken
a fény szilánkja szendereg.
Ujjaidban a rejtelem:
százhúsz csivitelő gyerek.
Látom, krétával száll a táblán,
mint fecske csapong, verdes az ujjad;
s mint hajnal, dereng a sejtelem.
S a gyermek-agyak pezsegnek, forrnak.
S formát kap, vésőtől a márvány,
a jövő: a munka, értelem.
275
Fáklya
A diákjai nagyobbak nála,
szűz mellükig ér ibolya-válla.
Azok a lányok először most gyúlnak
a szerelemre, az ifjúságra.
Lobog kiscsontú termetével,
a padsorok utána hajolnak.
Közöttük ő látszik gyereknek,
s a lányok megtelt asszonyoknak.
Bár zsenge kis mellük csak most keményszik,
bennük a tűz csak most növekszik,
a copfot, csábító bodorba,
most eresztik titokban fodorba.
És ő, az érett, tiszta asszony
egy percre megáll, kinéz a tájra.
Füzetlapok zenéje közben
gondol az első ifjúságra.
Az ablak alatt mozdonyok tolatnak,
sűrű gőztől felhős most az ablak,
de látni már a távoli hegyek
kék álmait, s a gyárkéményeket.
S ő verset olvas, hangja hogy árad!
A huszonhat copfos, csitri lánynak,
a szerelemről, a szabadságról,
amit Júliának mondott egykor Sándor.
S lángban a terem, tavaszi lángban,
méhektől koppan az ablaktábla.
Már nem is ő, egy fáklya áll ott,
lobogni jövőt, ifjúságot!
276
Százhúsz szűz hegedű
Mint térképet néztem eddig a kezed,
de titkát megfejteni csak ma tudtam:
a bogok, a görcsök, a hálós erezet
csöpp csomóit a lányos hajlatokban.
Mint ménes, ha horkanva vágtat a pusztán,
s útján a füvet ragyásra tapossa,
köd-seregével így robogott az idő puhán,
pata-nyomát a kezedre taposta.
Eddig csak engem zendítettek egyszerű
és konok paraszti-ujjaid,
most egy nemzedéket, hány szívet, koponyát!
Vasöntők, kövezők, ácsok lányait.
Ujjaidtól naponta százhúsz szűz hegedű
cseng kristály-dalt. S zeng fél-évszázadon át.
277
Koraesti ének
Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl
a kar és komor háborgásaiban elcsitúl a lélek,
könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói
mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek.
Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből
vert levelek lélekzetét hallom, s köztük, mint szív kigyúl,
s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel
rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl.
Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta,
fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti
homálynak, s figyelem, ahogy röpűl, mint pici lámpás,
s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni.
Keresni téged, így indúltam én is, a mellemen átparázsló
szívvel, vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak!
Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,
testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.
Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni,
hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,
a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan
szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó vadmadárnak.
278
Tág napló
Bia, 1949
Szülőfalum, te: görbe utcák, fák, sárból
ragasztott házak, ferde tetők sokasága!
A tar, dérverte jegenyék, mint menyasszonyok
futnak a kék ég elébe.
Feljön a nap! S most a láng arany-
tócsáiban fürdik a táj. E kék-arany
lobogásból ökrösszekér fordúl
lassan az útnak. S fagyott göröngyökön
porzik a kecskenyáj tovább.
Tülök szól, kondúl a harang zuhogva.
Falum, te: ki húsz éven át
ringattad emlőiden fiad,
fogadj magadba, légy, mint második anyám!
Magasra tartva, te is, mint tenyerén
apa fiát, derűlsz e boldog időben.
Körűlfognak a fények, s egyre tisztább,
egyre magasabb fények felé nyújt
hazám, míg magad is
fényleni kezdesz e teljes ragyogásban.
Tavasz-elő
Habosra elbágyadt
a jégfényű ég,
olvadt ragyogásban
a lenti vidék,
a kopasz faárnyék
kéklik a havon,
friss patak csillámlik
a kocsiúton,
a kakas a hóban
rikkant egy nagyot,
piros farka tolla,
mint rubint ragyog,
279
olvadoz a zuzmó
a fűszál hegyén,
s rengedez már csilló
harmat a helyén.
Fekete taréjú szántás
Fekete taréjú szántás,
aranyos taréjú felhő,
friss füvek, rügy az ágon,
tócsákat ringat a szellő.
Foltokban hó a földön.
Ibolya ömlik a völgybe:
mintha csak kék zománccal
lenne a domb leöntve.
Fiatal házasok, virágzó fák
„Nézd az alkonyt, a hegyek üszkét,
a tajtékos fák fehér-ezüstjét
hordja a szél, a sok virágot.
De szeretem az ifjúságot!”
Emlékszel? Álltunk ott a szélben,
részegűlten még, s hófehéren,
együtt már negyven évesek!
S tűnődtünk, lassan megöregszünk?
Évek? Új hazát teremtünk!
S ki sajnálná, hogy haja fehér lesz,
ha egy nép ifjodik meg vele?
Hallod, énekelnek a biai legények
Hallod, énekelnek a biai legények,
csapatban mennek a lányok után.
Május van, csillagig száll most az ének:
„Sej orgona nyílik, meg sej tulipán.”
280
Megrakott szekér ring az út porában,
kinyújtott nyakkal húzzák a bivalyok.
Mint villára tűzött almát viszik
szarvuk hegyén az arany napot.
Hej, trilla-tralla, harmonikáznak.
Mennek a lányok és visszanevetnek.
Rózsaág hajlik át a kerítésen,
vállára épp a Fekete gyereknek.
Születésnapomon
Ha készűlnek, hogy lefogjanak
a végső ujjak, két szemem,
s a halál lovai nyihognak
ajtóm előtt a vér-gyepen,
s a tollal telerótt lapokat
utoljára megforgatom,
azt kívánom, ó, nem sokat,
csak adasson ezt mondanom:
„Emberfia meg ne sirasson!
Életem nem volt délibáb,
mert harcunkról egy igaz sort,
egy örök sort írtam legalább.”
Áldás
A fáról a körte lehull,
toccsan a földön kövéren,
a fákon a körte pirul,
terped az árnyék kövéren.
Totyog a kácsa a porban,
nyomot hagy, habot fehéren.
Hápognak, danásznak sorban,
villog a tolluk fehéren.
Csattog a körte a földön,
aranyban áznak a dombok,
puffan a körte a földön,
körtéket ráznak a lombok.
281
Süldőlány szedi kosárba,
hajlong, a combja fehérlik,
húzódik könnyű ruhája
egész a combja feléig.
Esthajnalcsillag
Csak sír és mosolyog
majdnem egy hete már,
mikor Heszpérosz föllobog,
majdnem egy hete már.
Azt a zöld-kedvű csillagot
majdnem egy hete már
nézi és sír és mosolyog,
majdnem egy hete már.
Mire December beköszönt,
addigra, ki tudja, már
valaki sír és beköszönt,
valaki jól tudja már.
Mikor Heszpérosz föllobog,
majdnem egy hete már
nézi és sír és mosolyog,
majdnem egy hete már.
Táj
Hangya-ember az óriás szervezetben,
állok e tájon megbűvölt-meredten
az ég roppant mellkasa alatt,
s átsejlenek, mint roppant csontozat
részei, a nyálkás sziklafalak,
s a csomós, ágas, kacsos, fekete
fák: e test idegzete, erezete,
s a tüdő bizsergő, habos fürtjei,
lüktetnek, libegnek levegővel teli:
a táguló-roskadó, s újratáguló
felhők, s a szél, a tovafutó,
e szervezet gigászi lélegzete.
282
Csillog, ég, lüktet, vibrál, csobog,
pezseg, forr, hűl, kigyúl, zsibog,
habzik, szárad, fúvódik, bugyog,
reng, rezeg, füsttelen lángban ropog
minden itt, s vagy száz lépésre ide,
amitől e szervezet mozog,
a völgyet betöltőn sistereg, ragyog
az alkonyi nap, a föld parázsló, óriás szíve!
Esztergom
Csöpögve száll a gyapjas ég,
vergődnek a kopasz jegenyék,
eső csillan a fonnyadt levélen,
varjú kavarog fönn, a szélben.
Bivalyok, szügyig süllyedve a sárban,
a mennykő a kocsis ostorában!
Ráfújnak a fénylő pocsolyákra,
gyűrűzve fut a víz, karikába.
Óriás eső-buborék: a Bazilika.
Egy régi világ van temetve oda.
S a dombon túl, gyakorlatozó katonák
fegyverén villog az új világ.
A kertekre leszállt a dér
A kertekre leszállt a dér,
kékűlten pereg a levél,
rozsdásra váltak a rétek,
üres a madárfészek.
Lassú, nehéz esők jönnek
és megcsapkodják a földet,
s ha a vén felhők elfogynak
a sárban barmok tocsognak.
283
Nézd, ez az ősz. De jön a tél.
Hulló tollától a föld fehér.
Hártyás a víz, ez már a jég.
Kék füst száll, csöndes a vidék.
Szemlőhegy utca, december
December 14. Házasságom napja.
Ez már a harmadik tél, bizony a harmadik.
A zord december csak fújja ködét
a hegyre. Ködben a házak, a fák.
Az ágak csillogva, dermedt-fehéren, mint
rongyokat a kéz, tartják a ködöt.
Omlatag fehér, s csikorgó hideg: a táj!
Szemetes kordé fordúl
most az útnak. Fújtat a ló,
gőzöl a konok hidegben.
A postás deres bajuszát megtörli, megáll,
aztán elindúl. Fölfelé tart a hegynek.
284
Játék az ősszel
Utólsó vihar
Vihart fest az alkony a tájra,
villám-ecsetét huzigálja.
De dörög az ég, kékülten rivall,
letörli a fényt felhő-rongyaival.
Komor szélben dörögnek a lombok
Komor szélben dörögnek a lombok.
Ez mi lenne más,
mint az ősz, az ősz elleni bomlott,
örök tiltakozás!
Reszket az ezüstnyárfasor
Reszket az ezüstnyárfasor,
szikrázó tollazattal
rebbenne, szállna a hold előtt
elhúzó vadludakkal.
A nyárfák zokognak, zokognak,
rázkódik gyenge vállok.
Asszony-sorsot siratnak így
vert-ezüst hajú vénleányok.
Zsarnok
Mint beteg zsarnok csördíti ostorát,
a szél és dühöng és fúj és vért okád,
s borzolt arannyal, vinnyogva, remegve
bújnának a fák ködökbe, fellegekbe.
285
Himnusz
A réten, a réten fölzendűl este
az ős-zenekar, föld lelke: tücsök!
Ős-himnuszát zengi, s rá feleletre
csillag-fátyolával az este köszönt.
Bőregér riog, csapong, ráng, levélnek
csapódik, a levelek, mint fémlapok zenélnek,
ereszkedik harmat a füvekre,
s fönt vadliba ver ezüstből ködöt.
Fut a hajnali ég fehéren
Fut a hajnali ég fehéren,
a könnyű akác is int a szélben,
poros levele hullni készen.
Neki már mindegy: reggel, este,
lazúltan billeg kicsi teste.
Az ősz pipázva ül egy dombon,
esőhajtó szelekkel játszik,
azért csak ül és néz, pipázik,
mereng az égett barna torson,
s a csonttá aszott tehénlepényen.
286
Levéltöredék a távoli hitveshez
Suttyó-korom nyáréjszakái,
a hűs fuvalmak, vasárnap-esték,
azok jutnak eszembe ismét.
Sejtelmes, fehér ragyogással
a holdfényben futó országút fái.
Ó, hányszor hittem: valaki vár ma,
epedve értem, s tiszta szemekkel
néz a szikrázó éjszakába,
mert füstöl, serceg a csillag-fáklya.
Sejtelmes, fehér ragyogással
hallgat a táj, gőzölve száradnak
eső után a szénakazlak.
Ott állok én, hajnalig várom,
álmodva őt, s vad dobogással,
kit annyi arcból, annyi szemből
formáltam magamnak öntudatlan:
húsból, szavakból, fellegekből,
álmaimból és a szívemből.
Álmodva őt, s vad dobogással,
a hársfák nehéz illatában,
hajnalig várom, de hiába,
csak nem jön értem az az asszony!
S én sóhajtok a sűrű hárssal,
hazamegyek, vacogva, fázva,
mert már a kakas kukorít akkor,
harmatos szárnyát a holdfénybe rázza,
s tűzvészt hoz kukorékolása.
Mert már a kakas kukorít akkor,
szivárvány-tollán csillog a harmat.
S a fülledt nyári éjek halnak,
s születnek újra. Nélküle mindég!
Kilép a vágy a gyermek-alakból:
így álmodlak ma újra téged,
aki vagy, s mégse vagy, mert távol
ködök sűrűje födözi fényed,
s legyőzni nem tudom a messzeséget.
287
Tenélküled mi volnék magam?
Két arc voltunk, kétfajta szándék,
meteorok, melyeken más ragyogás ég,
másszínű tűz, de összefonódni vágytak,
mert magában mindkettő boldogtalan.
Két üstökös-csillag összefutott,
egy-sorssá olvadt az ég delelőjén,
kettős-futásuk egy ívbe jutott,
s hulltuk is egy lesz, egy mélybe suhog.
Te a távol, alföldi alkonyon
merengsz most a hold özönében,
míg én itt, a zord városi fényben
neonok között lesek az égre:
eligazodni a csillagokon.
A csillagok ott is nagyobbak?
Őrködni ránk mi küldtük őket!
Úgy égnek, szinte ropognak,
fűzöld üstökkel lobognak.
288
Vihar, délibáb
Tanyák. Bivalyok. Poros csipkefák.
Mesét ringat a messzi délibáb.
Libát pásztorló gyerek őgyeleg.
Felhők álmodnak Alpeseket.
Ott, lágy remegés tüzes ködében
a csorda lebeg, a távoli fényben.
Por szállong, biciklin öreg kaszások,
pipázva hajtanak, peng a kaszájuk.
Alföld. Méla csönd. Jegenyék.
Pocsolyán békák gyémánt-feje ég.
Harang szól. Ló horkan. Zörög a kocsi.
Béke. Telt nyár. De micsoda vihar
dúl itt e tájon: e pipás magyar
lelkében is! Harc. Héroszi!
289
Rozsdás lombot ráz az őszi alkony
Rozsdás lombot ráz az őszi alkony,
messzi egek szárazon dörögnek,
réce sír a nádban, a magasból
arany-legyek: hűlt csillagok pörögnek.
Aranyszőrű csorda megy a porban,
a szívemet sajdítja kolompja.
Hej, ifjúság, ifjú, aki voltam,
lányok, dalok jókedvű bolondja!
290
Az erdőkből a hűvösség a rétre hömpölyög
Az erdőkből a hűvösség a rétre hömpölyög,
imbolyognak egekig tömött, fehér ködök,
a süppedt kazlak sora is fáradtan gőzölög,
a disznócsorda hazafut, tolong, robog, röfög.
Az erdőből, mint búborék, lassan fölszáll a hold,
ki fújta, milyen óriás, milyen tüdeje volt?
Legény kaszál a hegy alatt, a sarjú hogy ropog!
Kaszája, mint az evező, a rendek, mint habok.
Ökrös szekér ring, döcögős, mikor ér a faluig?
A barmok szarva űrbe szúr, árnyékuk messze nyúlik.
A szekér előtt öreg paraszt, pipázik, bandukol,
a szekér mögött leány, mezítláb, a két szeme pokol.
Forog a táj fölött a hold, szikrázik már a rét,
az erdő lassan zúgni kezd és önti hűvösét.
Meleg a por még, s a szekér oly módosan zörög.
Gomolyognak egekig tömött, fehér ködök.
291
Az ősz a rétre kék tavat varázsolt
Az ősz a rétre kék tavat varázsolt,
pedig tegnap még csupa hamvadás volt,
kikericsek, kikericsek kékje
borzolódik, néz a hamvas égre.
Libák ülnek benne, mint a tóban,
ringanak és alszanak csomóban,
csillag-szemmel a napra vigyáznak,
vagy a tollaik közt bogarásznak.
S ím, egyszerre rikoltva zendűlnek,
mit tudom én miért? fölrepűlnek.
Lobognának, de nehezek, lomhák,
hasukkal a fodrokat sodorják,
s csillog, habzik, gőzöl, mint a víz,
lábaiktól a sok kikerics.
S csillog, habzik, gőzöl, mint a víz,
szárnyaiktól a sok kikerics.
292
Kikericsektől lila most a rét
Kikericsektől lila most a rét,
kikerics, kikerics, utolsó üzenet!
Libegnek könnyedén a könnyű jegenyék,
vacognak álmosan a zsibbadt levelek.
A párás őszi légben fecskék koszorúja,
a rét kinyitja még ezer szemét,
kikerics, kikerics, kék lángba borúlva
ropog a rét és füstöl a rét.
Mint óriás arany-lúd száll a nap,
örök vándor, örök vágyakra éhes
és szór a tájra arany tollakat,
a reggel-tojásból kibúvó estére vén lesz!
A kikericsek közt a réten át
szekér jön, ballagó jámbor tehenek,
csipegetik a füvet a libák,
gyerek kiált: „Kikericsek, ni, kikericsek!”
Vadlibák gág-ja fönt az őszi fényben,
s felelnek rá a lenti libák,
nyújtott nyakkal, ők is szállni készen
lebegtetik szárnyukat és szól a gág, a gág!
S fölrebbennek lomha szárnyveréssel,
az égbe vágyó tolluk hogy zizeg!
S csobbannak, mint a víz, ha éjjel
vadlúd veri: a kikericsek, a kikericsek.
293
A rezi várban
Itt ülök a rezi várban,
alattam a fecskék gyűlnek.
Látcsővel figyelem őket:
hogy cikkannak, hogy röpűlnek!
Lent a szelíd, sárga tájak,
jegenyék és kaszált rétek,
lombhullató öreg erdők,
köderesztő messzeségek.
Lesi a bukdosó fecskét
megnyúlt szemgolyóm két csápja!
Látcső lencséjébe fogom:
igézetes üveg-várba.
S csodálatos varázserő,
modern mágusi varázslat!
Oly közel jön, hogy már szinte
pupillám verik a szárnyak.
Már itt bukdos, már itt merűl,
ível, forog, zuhan, lebben:
egész-bennem, könnyedén, s a
széltől egyre részegebben.
Érzem a tüdő mozgását,
motorját a könnyű szívnek,
csontozatot, tollat, farkat:
szabályozóit az ívnek.
Nem is ő, már én repülök!
Mit is tehet ez a lencse!
Én kavargok, én merülök,
néző-magamat feledve.
Már én vagyok a kis fecske,
aki pörög. Ó, ti fecskék!
Engem emel, engem ölel
mérhetetlen végtelenség.
294
Az én szívem nőtt madárrá,
tollasúlt meg, kapott szárnyat,
hogy én is a végtelenség
áramai között szálljak.
Csodálatos repülés ez:
boldog, fájó, könnyes, édes.
Forog a szív, nincs határa,
egyre közelebb az éghez.
S érzem, őt még ez is köti,
a látcső merev, nagy szeme,
szabadúlna ettől és már
csőrével mintha intene.
S kiszakadt a lencse-körből
egy óvatlan pillanatban.
Hol vagy fecske, hol van a szív?
Messze húznak már csapatban.
S kutatom a végtelen, kék
semmit látcső-mozdulatlan.
Körűl csak a végtelenség.
Mi az! Szív nélkűl maradtam?
295 296
Óda a repüléshez
297 298
Óda a repüléshez
Munka közben kinéztem
ablakomon, a kavargó hószilánkok
sűrűjébe, s az üvegen át is hallottam,
hulltukban sustorognak, s egymáshoz ütődve
zengnek a jégpihék: s eszembe te jutottál
barátném, mert a szirmokkal roskadó magasban
repülő búgott, valami árút, vagy utasokat
szállító repülőgép. Barna barátném, eszembe te jutottál:
férjed pilóta, s mesélted szerelmes rettegésed!
S míg elképzeltem fönt a gépet, ahogy
a légcsavar a havat szikrázva kavarja,
s a gép vezetőjét, aki műszereire, majd
a fehér éjbe tekint; vad gyermekkorom
lobbant föl újra szívemben; mert
pilóta akartam lenni én is! Repülő, aki
nevetve legyőzi a lét, a föld vonzerejét.
Ó, én is az akartam lenni, mint a te férjed!
Repülő, egeket szántó, hatalmas! Hány
játék, hány fulladt kisérlet, hány füzet
őrzi jegyét? Szállani én is akartam;
már az iskola udvarán, ahol kitárt
karokkal, berregve futottam, nagyobb
port rebbentve, mint a libák!
S hogy bongani kezdte az iskola-harang
a tudomány aznapi befejeztét, haza is
kitárt karokkal szálltam. Ó, hányszor is!
S a padlás pókhálói mögűl előkotort
rossz esernyővel, mely mint
a bőregér szárnya feszűlt szét,
a dudvás, lapuleveles pincetetőről,
mint nagy denevér huhogtam alá,
s már azt hittem, az űrben kavargó vad
madár vagyok, a percnyi zuhanásban.
Míg a lazuló kövek fekete réseiből
előbújt izzadó varangyosbéka nézte
suta kis repülésem, tyúkok
299
figyelték, az éter húrjain henytergő
fecskék, suhanó nagy galambok!
De észre nem térített a földrecsapódás!
Nem volt nyugalmam! A kácsaszárny szerkezetét,
amivel anyám a tojásfehért mázolta
szét a húsvéti kalácson, igen, azt figyelve,
kipergett lúdtollat gyűjtve halomba; s tollaim
két szárnnyá ragasztva szurokkal; gondoltam,
lomha, nagy csapással útnak indulok,
s fönn, a meteorokkal sistergő magasban
kristály-homlokkal repülök, zúgva, tündökölve,
új meteorként az űr orkánjaiban.
Új Ikarusként fölszállni vágytam a tiszta egekbe!
S ha ez sem sikerűl, hát sárkányt ragasztok,
fából, papírból, hozzákötözöm magam
dróttal, zsineggel, s vele szállok legalább a holdig!
S később, hogy államon kiütött már a
zsenge fű és sebhelyes homlokomon
a rakéta-erővel telített kamaszkor pattanása:
ó, hogy figyeltem, milyen izgalommal a legyek,
méhek, szitakötők párafinom rece-szárnyát,
míg kint kóboroltam a tavaszi rétek,
virágzó szőlők, a nyári erdők hűvös rengetegjén,
s este, otthon, a vacsorát be sem fejezve,
a kamra lámpa-rózsálló ködében
izgatott tervek, számítások, suta algebra-
tételek között rajzolgattam új madaram
szárnyát, alakját, s rajzaim úgy hordtam
aztán izgatott szívem fölött, mint
a szomszédban Laci a szerelmes levelet.
S később! Ó, ti oly nehezen összekuporgatott
fillérek, melyekre az apai verejték sója
tapadt! Ó, ti szaklapok, a repüléstechnika
könyvei! Ó, ti izgatott vasárnapok!
Óh, apám, te emlékedben áldott, aki büszke
mosollyal hoztad a lapokat havonként
madártestű, madár-szívű fiadnak; mert
csontozatom is oly finom, könnyű volt,
300
mint a madárnak. Ó, hogy ismertem én
a gépek fajtáit, a motorokat, olajokat,
az irányító szerkezetet, ideges műszereket,
a repülés egész történetét!
S terveztem új rakétát, mely a végtelent
bejárja, de le sose száll a földre velem.
Ködgyűrűs, harmatos csillag sose lesz
dörögve suhanó gépem kikötője:
csak száll, suhan, gyönyörű ívben repűl,
s tán pillanatra néha lebegve megáll;
kinyitom a rakéta gömb-ablakát, s hallgatom a
csengve összekoccanó csillagok zenéjét,
s ha ott halok is, a mindenségben
suhanó koporsóm legyen a rakéta,
s hűlt szívemmel, csontvázammal,
porommal szántsa az űrt időtlenűl.
Ó, repülés! Ifjúi vágyam! Erősebb a
tűz-szerelemnél! De megigézted a lelkem,
s de nagyot zuhantál! Mint porban hangya-nyom,
a szívben csak annyi maradt belőled!
Mikor a rideg repülő-orvos a buta test
vizsgája után elvágta reményem!
Tíz év vágy-repülője zuhant keserű ívben
akkor a földre! S hányszor mondtam
azóta a kiégett, füstölgő roncsokon
elégiát? Romjain hányszor zokogtam?
Csak a test? Miért nem nézte a lelket,
a vágyat? Az esztendők erején
izmosodó vágyakozást?
Hát nem lettem pilóta, de költő!
S már nem fáj úgy, nem éget vágya
a testi repülésnek! Nagyobb szárnyakat
kaptam azóta. Bár nem nő ki vállaimból,
tollait, pihéit nem látjátok begyűrve az ingem alatt.
A Múzsa adott szárnyakat nekem, a Múzsa!
301
Ó, hányszor merengtem azóta a kalászba
fakadó nyári ég alatt, hallgatva
éteri zizegését. Hányszor tűnődtem:
az a vágy miért volt? Hajnalig heverve
az udvar gyepén, hányszor
gondoltam ifjú koromra? Miért
akartam elrepülni innen, micsoda vággyal,
hogy azt hivém, boldog akkor leszek csak,
már ha a földet gőzökben kerengni
látom alattam, nyomorú, vak csillagot,
ahol vad elnyomás, butaság, gőg
ül vérrel bemocskolt trónján,
s a szégyen a koronája!
S átkoztalak is, repülőgép! Keserű
átkokat nyüszítve a ropogó
egekre, vacogtam, megszégyenűlt,
tehetetlen állat; a fölborzolt idegzet,
a félelmükben elszabadúlt, kifordulni akaró
szervek, a borzalom ökrendezése
még mindíg kisért! Csontjaimban érzem még
a bombák sikolyát, s azt a képet recehártyámról
le nem törüli senki: a szelíd kukoricák közt
a bombázó romjait; s előbb még a lángolva
szétfröccsenő gépből, mint könnyű búborékok,
kifoszlottak az ejtőernyők,
sodortatván a hömpölygő egektől. S a földön,
a napraforgók tövében csomósra összesűlt
katonák, üszkös facsonkok, égett hús,
perzselt szőr szaga száll, s mint a nap
arany verejték-csöppjei, tömzsi kis darazsak
dörmögnek a napraforgók között,
potrohukon bolyhos, fekete karimával.
Ó, hogy átkoztalak akkor, te vad kór,
ifjúi vágyam: repülőgép; nem akartam
hallani se rólad!
Hát nem lettem pilóta, de költő!
S már nem sajnálom a magam-nem-akarta
cserét! Mert nem lettem volna soha költő.
Ó, nem akartam én költő soha lenni!
302
A Múzsa adott szárnyakat nekem, a Múzsa!
Eget is ő adott, vad csillagzatokkal teltet!
S most, hogyha szárnyrakelek, hatalmas
suhogással, útam nem állítja
semmi! Úgy repülök az emberek
lüktető szív-csillagai közt, hogy szárnyam
zeng a forró szélben! Szívről szívre,
mint vadméh a virágra, szállok, fölszedni
termékenyítő porát, mást termékenyiteni véle!
Repülök gyönyörű suhogással, ha néha
felhőbe, ködbeveszőn is, a dal
szárnyain, s hirdetem, az eddig
meg nem ismert, de most már megértett
hatalmad, szabadság!
303
Áprilisi elégia
Égetik a kertekben, temetőkben a tavalyi gazt,
a tavalyi lombot, a krumpliszárat.
Asszonyok, sírásók gereblyézik a sírokat, ágyasokat,
fekete rudakban nyúlik a füst, akár a bánat;
a fekete rudakat szétzilálja az alkonyi szél,
a gyors eső előtt a földre csapódnak verdesve, leomolva,
fekete madarak szárnyaként a kertekben, temetőkben,
a ropogó máglyák lombjai, a madarak tolla;
nehezen tavaszodik, de ezen a tavaszon már
a szó is nehezebb, mint a só, kristályokban
a szívre rakódik az elhallgatott, a kimondhatatlan,
s epévé válik a kenyér a szájban, a nyál a torokban;
s a félelem is, hogy lassan megöregszünk, s mit se tettünk,
hisz tavaszodik újra, s hol van a tegnapi tavasz, a régi?
A tegnapi kamaszok lázasan csókolnak ma este,
a tegnapi fruska szája ma vérmes, csókjait cseréli,
s új rügyek ülnek a fákra, az új homlokokra,
rózsaszín-lilás gyűrűivel tekereg az úton a giliszta,
madarak bandája zeng már a hajnali kertben,
s virágban a barackfák, a kert a tavaszi harmatot issza;
s halnak az öregek, a tegnapi délceg férfiak sorra,
az asszony-falók ma már a napra ülnek, a szájuk pepel csak,
a tegnapi bűnök a semmibe szállnak, a tegnapi öröm
elvirágzott, a fájdalom is, el a tegnapi vágyak;
a tegnapi holtak csontjai ma már a partra hányva,
a koponyán hangya-karaván hurcolja tojását; forogtak
a tegnapi égitestek, ma már az űrbe omolnak,
a tegnapi sírásók helyett ma új sírásók dalolnak;
a tegnapi szó ma nehezebb már, kimondani
a kínt nehezebb már, az álmot, s a valót,
a velőben a félelem akkor apad csak,
ha görcseit oldja a hitvesi csók!
304
Ó, hova lettek a tegnapi álmok, a gyönyörök,
hova vitték a gyerekkori drága nyugalmat?
Hamu-vázként leromlottak a húsz évig épített
mese-várak, rothadnak a tündérek, a tegnapi fogalmak.
Nehezen tavaszodik, de már a barackfa kivirágzott,
nagy máglyafüstök feketednek, szállnak az égig,
a keserű füstben már a barackfa illata érzik.
Csak a lélek komorlik süketen, üresen, véresen, mint tavasz előtt
a barbár hordáktól gázolt üszkös, dérvert mezők.
305
Komor dal
Harangszót hoz felém az alkony,
nyáreleji meleg fuvalmat,
friss fű szagát görgeti lassan,
a fűszagban áldott nagy nyugalmat.
A kertész leteszi kapáját,
kislány öntözi a palántát,
öregember a ház elé áll, az égre sóhajt.
Az udvar gyöpén kurrogva sétál,
hátát görbíti a fekete macska,
barlangjából a tücsök kibúvik,
gyúl a gyepen sok sugaracska:
a szentjánosbogár útrakél,
röpdös, sípol a denevér,
s áradva gyertya gyullad ki a magasba.
Csöpög a viasz, serceg a csillag-kanóc,
mint óriás koporsófedőn.
Nagy sárga tűz-virág a hold,
kinyílt a szomszéd háztetőn.
A macska nyivákol, szerelmes,
a kémény fölött a bagoly verdes,
magányos kutya kóborol a holt, fehér mezőn.
306
Ősz, szüret előtt
Mint elfáradt kis üszők,
mert húzza őket a tőgy,
állnak püffedt csülökkel,
legyeznek zöld fülekkel.
A szélben a levelek:
százezer fül lebeg.
Roskad szinte a tőke,
kék porba ér a tőgye.
Ragyog a duzzadástól.
Őrzi őket a pásztor:
a kettős-szemű égbolt,
a láng-nap, a zord jég-hold.
Álltukban mocorognak,
mint farkok, kacsok mozognak.
Zsurrogó, lila szárnnyal
köztük a szöcske szárnyal.
Mint zöld kristály szilánkja,
az áldozatát várja,
összetett kezekkel állva
az imádkozó sáska.
Az égen héja kering,
árnya a forrásba ring,
hol is zöld csobogással,
lapuló csillogással,
villámló pikkelyű vad-
ként fickándozik a hab:
buggyanó patakocska.
Füvet nyalint a fodra.
A mohában a békák,
mint a ragyás uborkák.
A vízben vizi virágok,
mint ingben fürdőző lányok.
307
Lovacska legel a parton,
illatozik az alkony.
A szőke szénakazlak
kúpjai sugaraznak.
Itt meg a diót verik,
zúzzák a leveleit,
a fiú odatoppan,
hol a dió lekoppan.
Valahol hordót mosnak,
a hegyek visszhangoznak.
Dünnyögve, dörmögve jár
lódarázs, szarvasbogár.
Aztán a lovat befogják,
a zsákot a kocsira dobják,
hazafelé poroznak,
vége a mai dolognak.
A fáradt kis üszők is,
legeltek tavasztól őszig,
duzzadva, feszűlve egyre,
készűlnek a szüretre.
Már ezalatt az este
a tájat befestette,
vándormadarak szólnak,
a darvak kiáltoznak,
rikácsolnak a csókák,
sandán osonnak rókák,
a baglyok is huhognak,
röptükben suhognak,
s a holdsütötte réten,
téli hóesésképen,
szúnyogok gomolyokba
szikráznak gomolyogva.
A holdsütötte réten
ballag, botja kezében,
megáll, toporog, elidőz,
s baktat tovább a csősz.
308
Novemberi elégia
A józanság szörnyű mérce! Nem gondolok másra.
Lelket bénít az őszi eső sívár kopogása.
A nyúlós őszi eső a repkény kocsányain szálkás
csöppekben ül: ég, föld, házeresz nyálkás,
beteg, köhögős. Nehéz idő, nem-sejtett idő!
Nem tudok elaludni, az elme, a sasszárnyú velő
parázsban, láng a lepedő, takaró,
hánytorgok kínban, s lent, a Dunán sípol a hajó,
s az utcai lámpa vörhenyes, révűlt lobogása
lombokat rajzol a falra, a székre, a kályhán a rácsra,
s a képkeretből kilépteti, az egyik fölnyerít,
egy jóbarát festette kép csontos lovait.
Átölelve a feleséget készülök megnyugodni már,
s ujjaimban a vers ritmusa, az ő lélekzete jár,
ütemét számolom meg-megállva a szív-robaj alatt,
de az álom se jön, a ritmus is sánta, félreszalad.
Ideje nincs most az álomnak, a könnyű tiszta dalnak:
végig-nem-gondolt eszmék, át-nem-élt forradalmak,
lázak, emlékek, vágyak örvénylenek a szív csatakos
mélyeiben, ellentmondások patája tapos!
Mint kénszagú nyáréji vihar után a növényzet
páráz kövéren, fülledt a föld, úgy a lélek.
Fölugrok, az ablakhoz állok, morajlik tompa dübörgés,
s mintha hallanék csecsemő-sírást, jajongást, állati hörgést,
s bokrokban villog a város üllepedő füstje alattam,
s most érzem míly egyedűl, míly egyedűl maradtam.
Csak villamos-szikra volt, éjféli villamos a hídon,
ami dübörgött, ami villogott, hogy jelt az esőbe írjon.
S most, mintha valaki lassan menne a szobán által,
kasza ütődne a falnak. De semmi, csak a fülem csal.
Lefekszem újra. Pihenni kéne. Erő a hajszolt
agynak, idegeknek. A szívnek is, a szívnek is, bolondnak!
Ég a szemem, nem tudok elaludni. S ha elalszom
is, ki tudja, mire ébredek holnap?
309
Betyárok sírja
Ledőlök porosan, szomjasan a süppedt sír füvére,
arcomra árnyékot vet a sírkő elfeketűlt lapja,
onnan nézek a szikrázó, fellegtelen égre,
sólyom repűl magányosan, szárnyait lassan mártogatva.
A hegyen a várrom: köd-ménjeiken ott hajkurásszák
a rablott asszonyokat a barbár urak, suhognak korbácsütések.
A tarlón az árva búzaszálak földbeszúrt arany-lándzsák,
vagy lecsüggő fejű Jézusok, vagy szakállas vén vitézek.
S mint gyors zápor búborékjai a tó szinét rajozva,
a rétet ellepik, kinyílnak, s foszlanak már
a kikericsek s a leheletnyi szélben sokasodva
e sok kék hajócska egymást löködve úszkál.
Betyárok csontjai lázas és nyughatatlan szívem alatt,
s tán a csontok mellett a rozsdás, tölcséres csövű puska.
És cirregés a réten, a zenélő-szárnyú bogarak
elnémúlnak, s rákezdenek egy vad, vihar-előtti tusra.
És lódobogás rengeti a földet, látom, vágtatva jönnek
át a mezőn, csapzottan, villogó szemmel a betyárok,
a szakadt ing alatt a húsban véreb-körömnek,
vadrózsatüskének sarkantyú-nyomából vér szívárog.
Hajuk zsíros csomókban csüng nyakukra, a szőrös arcon
forradás, lóharapás kettős félholdja világit.
Hőkölnek, nincs kiút semerre! Hát veszni kell a harcon?
Körűl dübögni hallják pandur-lovak patáit.
Pandur-lovak? Zsandárok pisztolya körben? Tegnap még
Vak Illés múlatott, a félszemű, a bort kurjantva itta,
mint lámpást ölelte a terebélyes, világító-húsú Billege Böskét,
s szabadon kószált csikajával a szomorú Kölykes Pista.
Pandur-lovak? Málnaszín és szalmaszín csikók,
tajtékos mennykövek, a pusztulást a hátatokon hordók,
megnyergelt sátánok, hát mit hoztok? Bitót,
golyót, vagy inakat rothasztó, kőből rakott koporsót.
310
Mint páncélos, bajuszos sáska-fej (csupa él, szöglet, kidülledt szem,
csőr-áll, sziklás halánték) zsandár-arc ragyog a napon.
Dörrentsd el homlokodon a pisztolyt! Nem! De mégsem!
Vágd a fokost szívedbe, de halj meg szabadon!
Ó, az az arc! S egy régi kunyhó, esti tűz emléke sajog,
zúg a nád, s rojtos fekete kendő száll az égen: vándormadarak.
Zsandár-arc? Mint őskori lávaömlés, kő-özön, szikla-zuhatagok!
– de iker-láng. S pisztolyát a földnek fordítja a betyár, a fiatalabb.
Egy-csecs gombját marcangoló testvér-gödölye, mi lettél?
Vadászsólyom! Vaskesztyűs úri kézről röppenő. Sólyom? Dögkesely!
De téged is az nevelt, az a csont-torkú tél, az a pusztai szél!
És elkomorúl a betyár és lő, arcát füst lepi el.
Zsandár-fejek? (Lapúl az áruló a sásban vacogva, nyögve.)
Dögöljetek meg! S hosszú kék láng csap ki a pisztoly csövén.
Feleselnek egymással a fegyverek füstölve, dörögve.
Ó, erdő, farkas-magány, seb-gyógyító csönd, elérhetetlen remény!
S az erdőben a harc zaját riadva az édes őszi légbe szimatol
egy falka szarvas, gubanc-agancsú bika, meszelt-farú ünő,
s gázolva egymást, futni kezd, úszik a sárga habon,
míg összecsap a láng, a láng mögötte, az őszi, zizzenő.
Meghalni, hisz ez lehetetlen! A jószág követ nyal,
éhség, üszkös rongy, kíntól legörnyedt táj, amerre látsz.
Az úr kölyke játszik lófejnyi rubinttal, arannyal,
a mienk meg könnyű, s üresbelű, mint magtalan kalász.
Meghalni? S az egyik betyár a ló nyakára omlik
és vérbe mázolódik megőszült hajatincse.
A ló fehér hasán a fekete tasakkal, tátott pofával föltoronylik,
mint roppant sas, ha szállni készűl, s elzuhan nyerítve.
S égbe szökik a kövér ló, a másik, kapál, merev farkára ül,
s úgy pörög a betyárral. Füstölgő fustély a kézben,
amíg a földre hull és elfakúl, a betyár-szem kihűl,
s lova nyihog, a szemgolyó-fehérje látszik, kering a réten.
Egy dörrenés, a győztes, az utolsó. A pandur a levegőbe lőtt.
Füstcsíkot húzva száll a golyó a néma űrön át.
Ledöntve már a meg-nem-alkuvók, a szabadság-szeretők,
a megszelidűlt vad fejek nagy, véres, bomlott dáliák.
311
Az ellobbant vulkán-szívűek, habvert futó szablyái
az emberi reménynek, az úri szügybe dúló lándzsák,
a nyomor kelyhét örömmel beporzók, a szegénység ordasai,
kik egy testbe gyúrva hordozták a föld nyögését, zokogását!
A betyárok, puszták sólymai, mennydörgési a rengetegnek,
a reménytelenségnek komor máglyákkal üzenők,
csillagsugarak kévébe kötői, rozmaringoktól-kegyeltek,
csüdig gazdag rémületbe gázolók, szeretők keblén pihenők!
Egy dörrenés. Szívem volt? Autó az úton? Vadász az erdőn? Semmi?
Betyárok… ifjúság… szerelem… nyár… erős nép!
Fejemet fölkapom. Izzik a himlőhelyes rét, a fű elkezd zizegni,
s az alvadt égen átsuhan egy lökhajtásos repülőgép.
312
Téli földek
A téli földeken
jár a szél mérgesen,
kóró suhog,
bogáncsok sziszegnek,
vadkaktuszok.
Jeges a hó, palás,
bádogos villogás
a jégfedőn.
Eperfa karmolász
a dombtetőn.
A kukoricaszár
zörög, ropogva száll
a levele.
Hánykódik a szélben
réz-címere.
Nyúl tapsikol, mered.
Fölül, füle lebeg,
megy, tovább fut.
Bogyó ott a havon
és lilás luk.
Rebben a nagy madár,
lebeg, károg, leszáll,
szárnya verdes.
Ugrál a göröngyön,
szemet keres.
Vacog, nyüszít a táj,
dörög az ég kopár
kopassza.
Emberek, gondoltok-e
a tavaszra?
313
Búcsú az ifjúságtól
Nem az évek teszik az ifjúságot:
a tizenhat, a húsz, a huszonhat!
Az ifjúság selyemszövésű báb volt,
rostjai oszladoznak.
Hernyó, vagy lepke? Hímes virágú?
Mi vagyok hát, hogy fényre értem?
Rágcsáló csak, vagy könnyű szárnyú
futó lepke? Mi hát az érdem?
A felelősség, mi a koponyagömbből
a szívig borzong és kering:
mint dióbélből, a velőből
a hullámzó borda-ágakig ring
a nedvesség! No, látod,
a férfinak már az a dolga!
Nem az évek teszik az ifjúságot,
a húsz éves is a férfit lobogja,
ha gondja, baja nemcsak a magáé!
Mert férfi-kar, férfi-szív kell ahhoz,
hogy álld a sarat, akkor is, ha bármi
erő késztet: légy hűtlen magadhoz!
Nem az évek teszik az ifjúságot!
A férfikort se! Nem! Nem a negyven!
Ifjú fővel is deres lángok
rejtőzhetnek a szemedben!
Egyedűl te tudod ezt, aki voltál
hűs ér, ha pihegve lerogytam.
Ha sírtam, akkor átkaroltál,
s szemedbe könny jött, ha robogtam.
314
Nem! Nem az évek! A felelősség
szól a gyerekre: ez férfi immár!
A valóság választja ki hősét:
s egy perc alatt férfi-úton jár.
De úgy élj, hogy nem mindegy neked se,
se a világnak, ha nyomorgat
majd a halál: bűzös zsír föccsen belőled,
vagy szárnyadról ujján aranypor marad.
315
Alkonyi tópart
Vastag aranypor gomolyába
mekeg, döbög a kecskecsorda,
ottmarad hasított patája
nyoma a lisztes nyári porba,
ím, leszáll az alkony.
Tömör tőgyüket rengve rázzák,
úti szekérre ágaskodnak,
a saroglyán a bíbort rágják,
zöldjét zabálják a bokornak
a kecskék a parton.
Ringatja bársonyos bunkóit
a buzogány, lebben a sás is,
sünként lapúl, bokrokban izzik
smaragd tüskéivel a kákics,
vadgalambok krúgnak.
Derengnek a szelíd vadrépák,
üvegcsipke-tányéruk lázban,
a sekélyesben kecskebékák,
sűrűn, mint a lencse a tálban,
fuvalkodván búgnak.
Rezes füstként püffed a nádas,
égig dagad, fújódva szállna,
mérges gőzöket lehel árnyas
mélyeiből a magasságra,
szállnak szitakötők.
Lehull a nap, millió csövével
sziszegve csap rá, szívja, rágja,
loppad, aszik, fakúl a napfej,
ragyog a nádszál, rubint-pálca.
Lebbeg a laputök.
316
Terpedt lábbal futnak a kecskék,
duzzadt tőgyük tejet csorogtat.
Áll a kanász, hívja az estét,
tülkébe fúj, hívja a holdat
és a hold elindúl.
Hirtelen, tán a tülökszóra,
sippogó madarak némúlnak,
faluban üt a toronyóra.
Megy a kanász, már tülke hallgat.
Foszfor-csorda vonúl.
A fűz alatt horgász a fényben,
moccanatlan zsinegje, botja.
Vízrengés a zsineg tövében:
kirántja. Üres. Visszadobja
a horgot sugárba.
Pirceg a tücsök: cirr, hiába!
Messze vödör ütődik kútra.
Falkában szúnyogok danája.
Ül a horgász. Parázslik kurta
rózsafapipája.
317
Templom Bulgáriában

A batak-i templomban 1876-ban 4000 bolgárt öltek meg a törökök

Földbe-szőtt kő-koporsó ez a templom,
soha-el-nem-oszló kő-buborék:
mely fölszállni vágyna könnyed libegéssel,
de önnön súlyától a talajba szakadt,
s míg szilárd anyagát hajszálgyökerekkel
rágja, magához is köti az anyaföld.
Mint eleven díszétől megfosztott lófej,
vigyorgó fogsorú múlt,
amit a húmusz még el nem födött egészen,
a húmusz, a föld, a tojás-alakú termőtalaj,
amely pörög velünk, robog az űr izzó porában.
S mit őriz magában, mit hord magában,
akár az emberi szívbe, oda mi van betemetve,
mit hurcol magában kimondhatatlan
év-milliók óta szótlanúl, panasztalan?
Csontot, csigolyát, koponyát, önnön verejtékét,
páfrányokat, szenet és érceket
és ismeretlen rétegekbe kristályosúlt ősállatokat,
hajdani virágok, halak rajzát a kövekben,
régi himnuszokat és elfeledett époszok töredékét
és megint csak csontot, csigolyát, koponyát
és hány milliárd porhanyós szemet,
őshalak rothadékát, gázokat, olajokat,
leomlott városok szobrait, márvány-cirádáit,
avas és új rétegekben, hogy szinte már kiszúrnak a földből
és lávát, folyékony tüzet, amit kedve jön néha kiokádni.
Termeli, s leszárítja újra, mint gondolkodó fő
a verejtéket, roppant agy gondolatait,
határtalan időkig.
Föld, amin állok, véráztatta kőpadlózat itt,
nem ások lejjebb, nem kutatom én tovább a te múltad.
Elég a tanúlság, amit a vértől korhadt gerenda mond,
az ember-ész fújta kő-koponya, s a terhétől meggörnyedt falak,
amik, mint ősz öreg vállai, már sűllyednek
a föld fele újra, oda, belebukni. Ahonnan vétetett a kő,
318
meg az ember, oda, ahonnan hajdanán kivetődött, mint
vízből a hal, s fölötte a por elsimúl rezzenéstelen,
fodrot nem vet, gyűrűt se, csak legörög dübörögve.
Mert itt is: csontok, csigolyák, koponyák egy tükör-
belű márványkoporsóban sárga halomban,
csontok, csigolyák, koponyák. És látni van itt, mint
apró vízgyöngy, mész-bugyborék: fehér csecsemőfej váza,
öregemberé, mely mint a fekete göröngy,
picíny lábszárcsont, mely görcsös és
üres és sárga, mint a szalmaszál, kövér és szuvas
csigolya-csillag, ujjperecek bütykös maradéka,
koponya, golyóktól átlukgatott, mely, akár
a féreg-fúrta gyümölcs, csomós pálcához
hasonló szűzecske térdfej, szálkás kupacban,
mint cölöpökre hányt kazal a tó közepén,
mert a koporsó gyomor-fala, a tükör,
ezerszer visszavetíti, egyetlen tanúlságként
a csontot, csigolyát, koponyát.
Hát mi volt itt? Mit példáz ez a jelvény,
mit hirdet itt a templom közepén ez a hajdanán
lélek, s velő-lakta diadém?
Az önzés, a hatalom, a gőg őrületét! És fenségét
a dacnak, a meg-nem-alázható szerelemnek,
érted, te föld, te a bensőből ki-nem-szakítható
Szabadság!
A dacnak, mely pillantását a sziklába fúrja,
de nem mosolyog a zsarnok előtt.
A gyönyörű és oly emberi dacnak,
amely nyelvét inkább habosra harapja,
de a nyomorúságért nem mond köszönetet.
A hősiességnek, mely lány-mellét inkább kitárja,
mellét, amely ember-nem-járta havas csúcsokhoz hasonló,
kitárja villogó handzsárnak, jatagánnak,
de kimondja még, hogy: „Átkozott vagy gyilkos!”
A becsületnek, mely bozontos mellét odatartja,
férfi-mellét, mely izmosabb a ló szügyénél,
odatartja a golyónak, de tekintetétől retteg az uralom!
E templomban reszketve fejbúbig állt a vér,
piros gőzétől lett harmatos a kupola, az ablak,
e kiszáradt belsejű szitakötő-szem,
319
itt állt fekete kocsonyában a félelemből
leöldökölt hazafiak vére:
asszonyoké, férfiaké, gyerekeké, akik
hallgattak, s összevont szemöldökkel figyelték
a hatalom dáridóját.
Mert sokat kibír az emberi szív,
de vaspántjait nem tudja viselni örökre:
s egyszercsak lobot vet, mint a csillag,
haragja, mint a tűzhányók mérge villogva kitüremlik!
Ezt tették ők is, az örökre-elnyomottak,
karjukat, tekintetüket fölemelték az elnyomóra!
Ó, tudta már az, hogy a játéknak vége,
a játszma elveszett, a kocka halálosra fordúlt!
Hát mielőtt réműlve a lósörényre borúlna,
s eliramlana a hajsztól kimeredt-orrliku, csupa-ér,
borszínű tajtéktól csöpögő paripákon menekűlve,
végső tort rendezett itt, iszonyú lakomát!
Mert azt akart még, emberhúst zabálni, párolgó
rubint-italtól lenni részeg, az egy-bendő Táltos.
És telecsurgatta, mint áldozati kupát e kő-kelyhet vérrel.
s ó, azóta történelem lett e barbár hörbölés, e kő-áldozat!
Ó, fölperzselt falvak, lángoló viskók
kardokba döntött szűzek, márvány-asszonytestek,
rombusz-alakú dárda-sebektől éktelenítettek,
bemocskolt liliomok,
lucskos szilvaként csillogó kiszúrt szemek!
Úgy vonúltok már egy későbbi század gyermeke előtt,
mint csillámaival a végtelen tejút.
S most itt csontok, csigolyák, koponyák halomban,
szent emlékeztető és tanúlság
e kővé iszonyodott templomban előttem.
Csontok, csigolyák, koponyák! Elég! Eszméletem,
bírod-e még, hogy befogadd tobzódva
rakásra dobott képeit e borzalomnak?
Hát van-e még a testnek porcikája,
melyet az undor át nem itatott?
Van-e a léleknek egy csöppje is, amelyet
föl nem emelt ez a nagyság?
Hát van-e még benned egy porszemnyi szégyen,
költő, hogy szégyelld magad,
aki itt állsz fehér ingben, nyári fehér ruhában
e templom kövén, 1952 augusztusában?
320
A halhatatlanságra vágyó királyfi
Mesék
1952–1953
321 322
A csillagszemű juhász
1
Végtelen a puszta, ahol a juhász élt.
Most már száraz kórót rázogat ott a szél:
csontvázát hajdani levélnek, virágnak,
örömét egykor a juhász szamarának.
Közepén egy akác tűnődik magában,
kis halom mereng az akác árnyékában,
a halmon egy madár, tolla deres, vásott,
nézi a ködöktől nyomott pusztaságot.
Itt élt a juhász egy szamárral, egy bottal,
bámulta, hogy az ősz a lombot lefosztja.
Már föld a subája, föld a feje-alja,
csontjait talán e kis halom takarja.
Ennek a juhásznak, így van a mesében,
az esteli csillag lángolt a szemében:
két szeme csillag volt, máglya-lobogás, vad,
mint nyáron a legszebb ragyogású csillag.
Nem lehetett annak közepébe nézni,
szemével akárkit meg tudott igézni!
A mezei vadnak, égi madaraknak,
szemével parancsolt lepkéknek, halaknak.
Alkonytájt kedvese gyalogolt ki hozzá,
hogy étel-italát másnapra kihozná:
s hitte, jánosbogár szelíd sugárzása,
pásztortűz távoli, révűlt lobogása,
vacsorafüst-esti Vénusz-csillag ég ott
messze. De a földre költözött az égbolt?
Pedig csak a juhász két szeme világolt,
hiszen a sötétben kétszeresen lángolt.
323
A juhász a pusztán állt, vagy heverészett,
(szamara ezalatt vígan legelészett,)
csudálta tájait túl a délibábnak,
vagy földi szikráit a szíksóvirágnak,
s amíg mohó nyája a füvet harapta,
tolúlva fehéren, mint zöld tenger habja,
karját botra dűtve nézte a világot,
vagy ha kedvesére gondolt: furulyázott.
Mérhetetlen nyáját szemével terelte,
reggel a fa alól, a fa alá este.
Hánykódott enélkűl a nyáj a pusztában
mint csillag s tű nélkűl hajók óceánban.
A rágott mezőről ha arrébb tódúltak,
hol a fű húsosabb, más nem maradt ott, csak
ganéjuk, körömnyom tiporva ganéjba,
hol vasszínű szöcskék sisteregnek sírva.
Terelte a nyájat szeme sugarával,
alkonyidőn ha tért nyugodni a nyájjal.
A fa alatt állt és onnan nézett messze,
s indúlt a vezérkos csillagtól vezetve.
S ömlik már a többi, kövéren, mint láva,
farkát leszorítva, a másikra állva,
kigyűrődik a gőz lapos orrlikából,
mint a csiga szarva puha homlokából.
Világít a szeme, s a fa föllobogva
piroslik, akár a tüdő egyik bokra,
s apad-árad a nyáj, irányítja szemmel,
akárcsak a holdtól lélegzik a tenger.
2
Bősz buborék-fi volt az ország királya,
uralmától népe reszketett, mint nyárfa,
folyton fuvalkodék, átalkodott ördög,
nyelve egyre járt, mint tűzkor a harangtök.
324
Amolyan szikár volt, ritkás a szakálla,
ezüstös szakállán átfénylett az álla,
mint dértől nehezűlt nádas alatt a jég,
vagy mint szálkás alkony-felhők mögött az ég.
A király öröme, s egyben bosszúsága,
orra volt, arcának egyetlen rózsája.
Sarlós orra, mint a fogyó-hold magában,
mint hóban a rózsa, úgy égett arcában.
Mint ha nagy mezőben kis parázs-domb virít,
s körűl az ég ejti kék kristály-szirmait:
arca hó-pusztáján úgy izzott az az orr.
Boldog és szomorú ezért volt a botor!
Szomorú azért volt, hogy ilyen orra van!
Boldog is azért volt, hogy ilyen orra van:
mert ahányszor prüszkölt, pedig sokszor prüszkölt,
küldött népe közé több falka vad testőrt.
Csillogva, dobogva, szúnyogsűrű rajban
száguldott a hadnép (tán valami baj van?)
hírűl vinni: újra tüsszentett a király!
S az ország népe már tudta, erre mi jár!
Ahol a paripák fújva megtorpantak,
s vérüktől égetve prüsszögtek, forogtak,
a toronyló testőr szavát meg se várták:
„Jó egészségére!” – gyorsan kiabálták.
Mert aki nem mondta, annak már vége volt,
iszonyú bűnéért rút halállal lakolt!
Igy hát valahányszor prüszkölt a nép feje,
egy ország zengte, hogy: „Jó egészségére!”
3
Ősz volt már, bizony ősz, csillogott a puszta,
a Tejútat egyik reggel csak lehúzta,
kásánál sűrűbb köd hömpölygött a fűre,
nem látszott a messzi torony I-betűje.
325
Kopasz az akácfa, magtokja zörög csak,
a juhász hallgatja: madarak vonúlnak,
madarak a ködben, szárnyuk ki se látszik,
hallgatja: suhognak, énekük virágzik.
Áll a fa törzsének dűlve egymagában,
mellette hó-szőrű szamara vidáman,
körötte a nyája béget és tülekszik,
a szőrük nedves, hisz a köd rátelepszik.
Egyszer csak dobogás dúlja föl a csöndet,
köd-ikra gyűrődik, a bárányka csönget,
az utolsó levél lepörög a fáról,
mint ha egy gyufaszál hirtelen kilángol.
Gyűrűzik, topog a birkanyáj bégetve,
ezer fej-buborék, mintha eső lenne,
nyüzsög, alámerűl, emelkedik ismét,
gejzírként tornyosúl a sok szuszogás itt,
s előbb két gőzoszlop melegétől félnek,
azután egy lófej, aztán a lótérdek,
azután a ló-szügy, aztán a ló háta
zúdúl ki a ködből kövér lovasával.
S megkövűl félúton a kanca remegve,
mintha hátsó fele neki nem is lenne,
nyakán, a combjain kiállnak az erek,
mint a levél hátsó falán az erezet.
Szól a kövér lovas, a király szolgája:
„Tüsszentett a király, add áldásod rája.
Mondd: Jó egészséget! Másra nincs is gondom.”
Fölnéz rá a juhász: „Ugyan dehogy mondom!”
Ahogy a juhász a vad vitézre nézett,
rosszúl érezte az magát íly kövérnek.
A ló és a lovas perc alatt lehűltek,
mint kutya a csonttól, úgy megszelidűltek.
A harmatos füvet a ló nyalni kezdte,
a lovas meg bámúlt nagy szemet meresztve,
de eszébe jutott a király parancsa,
fejet fordított és lovát megugratta.
326
Ő maga most ködben, most már rikolt, bömböl,
hisz csak a ló-tompor látszik ki a ködből.
„Megkeserülöd ezt!” – s elvágtatott fújva,
a vastag ködbe a lóval lukat fúrva.
4
Délben, hogy a köd már lassan szerteszéledt,
a fű is fölszáradt, a szél is megéledt,
fura lovascsapat iramlott a fához!
Iramlik, de megáll, nem jön a juhászhoz!
Vérmes lovaikat megfordítják zajjal,
jönnek már, de hogyan: nem fejjel, de farral!
Látni, hogy a csapat szörnyű bosszút forral,
hőkölteti vissza lovait tomporral.
Hernyó-lassan másznak a hátúl-vitézek,
hátukon a páncél pikkelyei égnek,
mint a hal oldalán a pénzek ragyognak.
Farolnak a csikók, már-már bokrosodnak.
Húsz lófarok verdes, ahogy közelednek,
a vitézi nyakak bambán merevednek,
hátra egy se néz, hisz tán villámlás támad!
Majdnem nekimennek hátsótól a fának.
Lecsúsznak most lassan sorra a nyeregből,
a pusztát bámúlván vitézi-merevűl,
menedéket a ló-has alatt keresnek,
s a hátsó combok közt vigyázva kilesnek:
hát a juhász ott az öreg fa tövében
édesdeden alszik, alszik csuda-mélyen.
Tán úgy aludt el, az ég hattyúit mérve,
a tar ágak között az eget szemlélve.
Kis kancáik alól négykézláb és hason
odakúsznak hozzá. (Hogy nyugton alhasson!)
Nyelnek, vörösödnek, a szemek düllednek,
hisz nem szuszognak, még pihegni se mernek.
327
S hátulról a juhász álmodó fejére
egy fekete zsákot ráncigálnak félve.
És már a nyak körűl szorúl a zsák szája,
fekete zsákban a juhász koponyája!
A juhász fölsóhajt, persze hogy fölébredt!
Bolond táncot járnak körűl a vitézek.
Reng nagy nevettében a mord, hájas hadfi:
„No juhász, érdemes volt-e, mondd, hallgatni?”
„Viszünk a királyhoz, odaviszünk téged,
sirathat a babád, vagy a feleséged.
Még ma este leszel a halál babája!”
Emelték, s szamarát hajtották alája.
A fehér szamáron, feje zsákba kötve,
kocog a juhász, a testőrök körötte.
Nem látja, csak hallja, magasan fölötte
zokog egy kis madár, zokogás a röpte.
A fekete szövet érdes, sűrű rostján
átsüt a szeme, mint gyertyaláng a rostán.
Mint kormos üvegen át a napot nézed,
fényét úgy láttad csak derengni szemének.
Arra gondol, hova züllik most a nyája,
s szívének miféle föld lesz a tanyája?
Alkonyúl, rózsaszín lesz a lovak szőre.
Keresheti már a juhászt szeretője!
A lovak ügetnek, fújtatva, dübögve,
Tejútként parázsló bogarat söpörve
vad lélegzetükkel, mint komor tűzhányók,
tűzesőt köpködvén, fuvallván a lángot.
Keresheti már, szét hiába tekinget,
messze parázslanak a páncélos ingek.
Tán sejti, a könnye azért kezd kitörni,
kedvesét ott viszik, a rabot, megölni.
Áll a fa alatt, sír, a távolt kutatja,
hogy valami jelt a nagy puszta mutatna.
Messze a sárkány-kan véres foga villog,
dög-agyar, kard, vértvas, tűzkorona, csillag?
328
5
Hajnalra értek el a királyi várba,
a hús-rózsa-orrú király alig várta
jöttét a juhásznak, tüsszögni alig mert:
„No, most ne éltessen, ha ismer egy istent!”
Fél éjjel virrasztott és az utat leste,
szeme körűl a bőr tottyadt levelesre,
mint öreg tyúkoknak, a bőr-taraj sárga
a mirigy-szemhéjon, mint egy fej saláta.
Hozták is a juhászt, porosan, vitézűl,
hogy a csillagait elrabolták végűl.
A lándzsahegyekkel böködték, löködték,
szamarát meg egy kőszoborhoz kötötték.
A király a juhászt fogadni nem merte,
a szomszéd szobából szóval ezt üzente,
prüsszögve háromszor: „Az isten segítsen!
Mondd, juhász: a királyt éltesse az isten!”
„A nyájam őgyeleg árván a pusztában,
hol is csatangolhat aranyszőrű nyájam?” –
felel a rab. Hápog, sipog a bíborban
fuldokló király: „Én nem ezt parancsoltam!
Vigyétek, dobjátok a medve-tömlöcbe,
de vad táltos-szeme ne legyen bekötve,
hadd lássa a fickó, mint kapja meg jussát,
a medve hogy tépi csontjáról a húsát!”
Vitték is, dobták is, utána is köptek;
lakóját döfködték karddal a tömlöcnek.
Tápászkodik már a medve mordúltában,
foga szikrázik a fekete pofában.
Szakállas karjait lóbázva, kinyújtva,
mintha egy mohos, vén tölgyfa megindúlna,
tappog, bőg az állat, de megtör a fénytől,
a juhász szelíden sugárzó szemétől.
329
Totyog nagy zavartan, hátrálni igyekszik,
azután a juhász lába elé fekszik,
kezét nyalni kezdi, menten a haragtól,
szelídre bűvölve a két ős-csillagtól.
Az meg előveszi kedves furulyáját,
fújja, fúvogatja kedvese nótáját,
olyan szépen fújja és olyan vidáman:
a cseléd-nép szeme fölragyog a várban!
Rőt, szőrcsomós testét ringatja a medve,
föláll, táncol már, a dallal ingerkedve,
a furulyaszónak ellent úgyse állhat,
hogyan a ráhulló két vad csillag-lángnak?
Cselédek, testőrök mind odatódúlnak,
a táncoló medve láttán elámúlnak.
De a juhász csak a furulyáját fújja,
billeg a síp-likon, táncol varázs-ujja.
6
A király pedig most újabb üzenettel
űzi katonáit: „Meg úgysem menekszel
a haláltól, míg nem éltetsz, ha tüsszentek!
Te csoda-juhász, egy gyilkos kútba vetlek!”
„A rózsám hol lehet, nem fakad örömre,
talán már a pusztát elöntötte könnye,
szeretője nélkűl merre is kószálhat,
kedve, mint lomb ősszel a fáról, leszárad.”
Lohol a mord testőr, kifúlva meséli,
urának a hallott dolgot elbeszéli.
Az csomókat tép a gyönge, gyér szakállból,
mint tollat forrázott lúd arany-pajzsából.
Dűti nyálkás, sárgás, eres szemgolyóját,
habog, alíg tudván nyögni mondókáját,
rázza kicibált, ősz, vércsöppes szakállát,
mint őszi szél deres galagonya ágát.
330
„Messük, szabdaljuk szét darabokra testét,
juhászt kasza-gyomrú átok-kútba vessék!”
S szemüket lesütve, mellre ejtett fővel
lökték kasza-kútba, iszonyú erővel.
Halála nem esett, baja ott se történt!
Csak a kútból láttak szállni sötét örvényt.
Mert csomókban, mint a pilledt falevelek
lógtak a kút falán alvó bőregerek.
Mert csillag-szemétől oly ragyogás támadt:
a szárnyas egerek cincogva fölszálltak.
Füstöt sóhajt a fal, az egér kilobban,
mint füst száll a kútból, fekete oszlopban.
Fekete bodrokban vijjogva és sírva
csapongtak a fönti fénytől megbódúlva,
töklevél-nagy pernyék kavarogtak rángva,
fürtökben csapódtak rá a csupasz fákra.
Szenes levelekként visongtak az ágon,
vad, fekete lepkék lihegtek a fákon,
mint a tiszavirág meteorköd-útja
hulltak fára, falra szörnyedve-tódúlva.
A királyt s cselédit a hideg kirázta,
rémítette a föld nehéz sóhajtása,
hogy a könnyű égbolt e nyögéstől párás.
Szörnyű „tavasz” volt ez, fekete virágzás!
Világított szeme a szegény juhásznak,
így hát látta, híja hol van a kaszáknak,
úgy kalimpálódzott, oda esett éppen.
Ül nagy szomorúan, álla tenyerében.
Füle cseng, borongja ezt a fene sorsot,
dohánya nincs, így a pipa nyállal szortyog.
Baja ott sem esett, csak ahova pottyant
lába alatt a föld erőseket pukkant:
az ütéstől a kút szeplős uborkái
durrogtak és kezdtek nyekkenve elmállni,
vizenyővel, léggel tömlős kis pukkantók,
zöld ékkövek, tömzsi, ótvaros varangyok.
331
Fölnéz a magasba, ugyan ott mit láthat,
az eget csak egy kis kéklő karikának!
Ríkatni kezdi hát újra furulyáját,
a szíve szomorú, keserű nótáját.
Kesereg kis sípja, bámúl a magasba,
jobb lenne talán, ha lelke megszakadna!
Bámúlt, míg az égkör, kék szabadság-rózsa
vált tűzvészpirosra, később csillagosra.
Ha valaki most a gyilkos kútba nézne,
hinné: ott az ég és fönt csak a visszfénye,
vagy a hűlt ős-erek új vizet csurgatnak,
a csillag-árnyékok ott azért lobognak.
Amíg a juhász a bánatát kisírja,
búját leheli a kis faragott sípba:
szomorú szamara a szobornál ásít,
nyalogatja a kő-tündér lábikráit.
Mint egy havas bokor, hógyapjútól áldott,
álldigált a szamár, egymagában állt ott.
Gazdája penészes, mély verembe lökve,
maga egy kő-asszony lábaihoz kötve.
A kőlábak előtt füleit lesúnyta,
de a szobor magát szótlanúl nem únta.
Ordított a szamár, ordított, s a csorba
vártorony tekerte kő-nyakát köd-gyolcsba.
7
Akármilyen bősz volt az ország királya,
annál talán nagyobb volt a hiúsága.
Legszebb daliának, karcsú tündér-hősnek
tudta ő magát, vad asszony-szédítőnek!
Hitte: úgy ragyog, mint meteor, ég-lámpás,
vére süt, a lénye végtelenség-izzás,
tekintete bűvöl, szava a sors szárnya,
pillogása bájol, mint rovart mécs lángja.
332
Hitte: tündökletes, akár a verőfény,
a Szűzanya mellett lehetne ő vőfély,
bő mámorba bódúl, ha ki látja testét,
hitte, benne forog az egész mindenség!
Magát nézegette reggeli időben
egy titkos szobában, a doboz-tükörben:
padló, mennyezet és a falak tükörből,
szabadúlni alig tudott a bűvkörből.
Orrát látta ekkor harmatos rózsának,
magát hóval lepett délceg fenyőfának,
egyik szemét napnak, a másikat holdnak,
nagy füleit égő vadrózsabokornak.
Itt piperkézett, mint egy szende kisasszony,
hogy aki majd látja, az könnyet fakasszon,
arcára rizsport szórt, szakállát fésűlte,
úgy csodálta magát, szinte megkerűlte.
Nem is kellett neki magát megkerülni,
száz alakban látta testét tündökölni:
fejtetőn és talpon, búb-nézetben, törpén,
száz király mosolygott, nyitott legyezőként.
Alíg pitymallott még, a kakas alíg szólt,
deres szárnyát rázva kétszer kukorékolt,
mint a tótükörben tollait a páva,
cicomázta magát a tükörszobába.
Aranyhímes, bíbor palástja a vállat
súllyal lehúzta, mint póknyál darázs-szárnyat,
fején koronája ült salak-fehéren,
mint bél-mocskos gólyafészek a kéményen.
Mint finom jéghártyán, lépdelt a szobában,
valami dalt dúdolt maga-ámúltában,
mikor egy vitéze jelenti, s egy másik;
„Nem halt meg a juhász, ott lenn furulyázik!”
„Furulyázik, él, ki állt be cinkosának?
Szemébe nézek én annak a juhásznak!
Hozzátok ide, s ha az igaz nem leszen,
nehéz pallossal ma fejeteket veszem!”
333
Parancsa süvöltő: lángolva rohannak,
pedig a vitézek talpig vasban vannak.
Iszkoltak, testükön gyűrűs vashüvellyel,
vas-árnyékuk szinte előttük futott el.
8
A juhász nem tudta, kötelet mivégre
eresztenek kasza-pokla fenekére?
Miért, ha nem azért, hogy rajta fölmásszon?
Föl a harcra, fényre, mint pók a fonálon!
Világít a szeme mohát, kő-varangyot,
rázza a kötelet, mint a pók a hálót!
Mikor fölér, rikkant, körűlnéz vidáman:
de mintha csak maga állna a pusztában.
Üres az udvar, a fák deresen állnak,
a kőkockák közűl kiserkedt fűszálak
szakálla is őszűl, a varjú kiáltoz.
Kiáltanak neki: menjen a királyhoz!
Fürgén megindúl hát a lépcsőn kaptatva,
a visszhang a léptét kétszer visszaadja,
előtte, mintha csak maguktól nyílnának,
csikorogva lapozódnak ajtószárnyak.
S fütyörészve belép a tükörszobába,
köszön, s szemét veti az álnok királyra:
az meg futna, de csak áll, liheg esetten,
sikoltana, de már nincs amit tehessen!
Sűllyedne a földbe, illanna, mint pára:
átlát ez a húson, a csontot is látja!
Hisz ez a szív barlang-nyirkát kikutatja,
pince-lámpásként a hüllőt megmutatja!
Didereg a király, a juhász-szem éget!
Görnyed, forog, nem lel sehol menedéket,
mintha űrben lógna, súlytalan libegve,
s láng-foltok, tej-fürtök, köd-csigák körötte.
334
Mint hat köré-dagadt szitakötő-szemben,
száznyolcvanezer tűz-sejtű fényveremben,
a tűz aranytüske-bozót-barlangjában:
vergődött a juhász-szemű tűz-szobában.
„Eresszétek, menjen” – nyögte s összeroskadt,
tüdejét, bordáit vak lelke, a poshadt
alíghogy mozgatta, a feje lecsuklott,
szakálla, mint mésztej, a tükörre csurgott.
A juhász elindúlt, belűl dudorászott,
csillag-tüzű szeme most duplán sugárzott,
tűzkristály-bolygó: cikázott pillantása,
a testőrt mert jó lesz, ha mégis vigyázza!
De azok szép sorban a falnak fordúlva
lapúltak a félsztől szörnyen megindúlva.
Nézték, kő mit izzadt, eső rá mit rajzolt?
Ős-százlábúak a kőre tapadt bajszok.
A szamár, hogy urát kijönni meglátta,
örömében hát egy iszonyút kiálta:
jobb a pusztán szalmavirágot harapni,
mint e kőszív-asszony gőgjében tikkadni!
Igaz, a puszta most, mint szikkadt, ősz sörte
aggastyánarcon és burkolódzik ködbe.
De a szabadságot nem lehet feledni,
öröm csak a pusztán, csak ott tud teremni!
Fölűlt szamarára, s farát ütögetve
elporoszkált lassan a juhász a ködbe.
Ahol járt, a zúzos fák is zúgni kezdtek,
aszott karjaikkal hosszan integettek.
335 336
A szegény lány, aki arany virágot lépik
1
Volt egy szegényember, a temetővégen
nyűtte a napokat mély keserűségben.
Ontotta porontyát sűrűn a feleség,
mint arany-könnyeit az augusztusi ég.
Alíg szült az asszony, temetett az ember.
De a Kaszás nem bírt a két legkisebbel.
Úgy virúltak ki a gazverte nyomorba,
mint besüppedt síron liliom és rózsa.
Tegnap az asszonynak ásták meg a vermet,
a nyers koporsóba útipénzt is tettek.
Egy szál csipásodó gyertyánál siratták,
s másnap szikkadt testét át a földnek adták.
Vitték a koporsót, kinn a temetőben
nyesték rá a földet nehéz zöld esőben,
a sírgödör füstölt, hogy a hant legörgött,
koporsón rög s eső váltakozva zörgött.
Egyik sűrű vékony, vastag hang a másik.
Súg az eső, még a szomszéd sír se látszik.
Öklendte a vizet, mint eresz szakálla,
az ember kalapja, ázott a két árva.
Amikor elment a súja az esőnek,
szivárvány kötötte két csücskét a földnek.
Kövér a sárgája, így ez esztendőben
kukorica lesz a termésben majd bőven.
De nem a szegénynek! Tudniillik annak
reményei csak a szivárványban vannak!
Szárazon áll a két tehene egy éve,
szivárvány múltával elfoszlik vetése.
337
Alighogy hazaért, s égette a szalmát,
amin felesége nyerte el nyugalmát,
jött egy özvegyasszony, önmagának pósta,
kövér, mint egy tojás, szép, mint a csicsóka.
Az ember meg nézi: ezt mi lőtte épp ma?
Ilyen időben mi lehet jötte célja?
Tán részvétet hozott, tejet a kölyöknek?
Hozott azt is, ámde ennél sokkal többet!
S szólt az özvegyasszony: „No, te özvegyember!
Feleséged lennék teljes mindenemmel,
gyerekeid tejbe és vajba fürösztöm.”
A beleegyezést meg is kapta rögtön.
„Ha maga a Sátán, a sánta Pulútó
ajánlkozna, attól sem futnék, a rúttól!
Nem rád alkalmazom, özvegy, én e példát,
magyarázom tetted gyönyörűszép voltát.”
Mert eszébe jutott a megözvegyűltnek,
gyerekei eddig min is kövérűltek?
Levegőn s harmaton éltek, mint a lepkék,
tán az esti fehér réti ködöt ették.
S az új család szépen élt, a boldogabbik,
gyereket amíg szült az új asszony, addig.
S akkor azt mondotta az urának egy nap:
„Törd ketté a szárát e két liliomnak!”
S hogy az nem értette a rejtett beszédet,
rondán ráförmedt, a jobb megértés végett:
„Pusztítsd el a lányod, a fiad is menten,
különben a víznek megyünk mind a ketten.”
Nézte, neki fának jó lesz tán a kútág,
könny verte ki testét. (Ricsajgott a rútság.)
Befogott hát lassan, s amit sose tett meg,
orrába rúgott a bamba teheneknek.
Fölültette lányát, fiát a szekérre,
csaholva a kutya tolúlt a kerékre.
Az öreg Kóró-nyak a szégyentől vérdús.
Vonta a szekeret a Hattyú, a Cídrus.
338
Az erdőbe vitte elveszteni őket,
s ahhoz közeledvén szíve vert erőset.
Mint barlang az erdő, sűrű a homálya,
s közepén ráakadt egy vén kalibára.
Oda csukta őket, fehérűlve, mondván:
„Rakok egy derék fát, addig várjatok tán.”
S hazafelé tartott szekerét megrakva.
A fejsze fokával a fákat csapkodta.
Hogy azt higgyék, fát dönt, azért ez a lárma:
ugatott az erdő agyatlan kutyája!
A roppant zöld csöndet rettegve botorgott,
s lassan pettyezték a barmot arany foltok.
S azontúl úgy járkált, mint az Orbán lelke.
Ült, mint a csigahéj, összetekeredve.
Látta az erdőt és szűz mosolyba révedt,
s kis bolyhos légy dúlta szét a tiszta képet.
A lány s a legényke éldegélt magában
a rengő lomb alatt, rozzant kalibában.
A lány teljes szépség, ifjú virágos fa,
a fiú arcában anyját visszahozta.
Egy nap az erdőben duplán kóborolva
ráakadtak egy szép fényes kaszálóra,
Közepén egy boglya, oda kiköltöztek,
s mint két fehér hattyú, a napban fürdőztek.
Este boglya-tőnél langy almon pihennek,
egymás kezét fogva szépen énekelnek.
Nagy, nehéz sáskáktól nyög a rét, vadlúd húz,
kék lángot fúj Sánta Kata: a Szíriusz.
Egyszer a királyfi egymaga vadászott,
fölverték az erdőt pata-ropogások.
Csörög a lomb, csörtet a vad, nyí és retteg,
vékony csaholása karcsú-fejű ebnek,
hallik őz futása, a kürt rivalgása,
menekülő medve habos szuszogása.
Habos futócsillag: kis őz-far elvillan,
s királyfi egy réten lovával megtorpan.
339
Gondolta, pihenni jó lesz ez a boglya.
A busa csikót az érzés odavonta.
Hökken vissza a ló, ámúl a királyfi,
neki ily szépet még nem volt módja látni:
alszik egy lány, s mellén, karjaiba zárva,
mint liliom kelyhén tűz-bundás bogárka,
mint hófúvás alján aranygyapjas kis kos,
tejen bodzacsillag, szendereg az öcskös.
Térdfején egy hangya vonúlt a bábjával,
mint sátoros szekér torzonborz lovával,
mint kóborló cigány hómezőn magában,
tiporva a puszta szikrás szűz havában.
Fölnyerített a ló, fölijedt a kislány,
az öccs szótlan pislog láncsa, csikó láttán.
„Mező lilioma, légy a feleségem”;
így szólt a királyfi pirosodva szépen.
Erre a liliom lett azonnal rózsa,
s szólt, hogy ne maradjon a szónak adósa:
„Nem lehetek én a maga felesége,
nem hagyhatom itten a kedves öcsémet.”
S elővett egy fából-kifaragott fésűt,
s hajából két arany virágot kifésűlt.
Talán két szál lángot, egy kicsit, egy nagyot.
A virág a napnál vérzőbben ragyogott.
S az arany virágot a vadásznak adta:
tegye a pohárba, azzal az ablakba,
s hogyha másnap jönne érte a vadász úr,
vele menne, s vinné öccsét hozományúl.
2
Másnap jöttek is, de másnap az már ősz volt,
iker-udvara a holdnak esőt jósolt,
tőcsmadár kiáltott, az is csak kiáltott,
nem várta meg ő sem az üveges záport.
340
Másnap jöttek is, de közben egész évszak,
amit takar a két vers-szak közti hézag:
egy kis háborúval. A harci seregek
páncélos ménjei, mint kalász zizegtek.
No és a királyfi régóta járt jegyben,
boszorkány lányával készűlt élni frigyben.
Ezt elrendezni sem tellett kis időbe!
Ezért, hogy a vadász visszajött, de őszre.
Mikor az erdőbe fordúlt a sok fegyver,
cifra ló és cifra hintó, cifra ember,
megeredt az eső, hűvösen, vastagon,
szétrobbant a fákon, hintókon, lovakon.
Roskadt a tarka lomb csomókban lemállva,
sújtotta a fehér víz őszi sas-szárnya,
eltűnt az esőben a lánykérő menet,
nyögve rázta a fa a piros levelet.
S elvitték a lányt és el a testvéröccsét,
hogy a lakodalmat már szárazon töltsék,
hisz a hideg eső ömlik tán egy évig,
nemhogy vékonyodna, de inkább megérik.
Mentek, mintha minden volna most már rendben.
Csakhogy a boszorkány ott volt a menetben
és az erdő szélén (a köd is segélte),
lányát a másikkal gyorsan kicserélte.
Lányára adta a szegény lány ruháját,
a királyfi mellé ültette a lányát.
A kábúlt kis szűz két tűz-szemét kivette,
tejes testét meg egy nádashoz kötötte.
Minden hajaszálát egy nádhoz csomózta,
a lány hajával a nádast behálózta,
óriás pókhálót kötött a hajából.
S fölzúgott az eső rémes kacajától.
Hajával a nádhoz szőtt lány fölsikoltott,
a szélben a nádas megdőlt, föltajtékzott,
zizegve hullt a víz, mint a sárga szalma,
s a cifra násznépet végleg betakarta.
341
S otthon a menyasszonyt, már a kicseréltet,
nagy csődület várta, lakodalmi étek.
Ám a kiérdemelt lakoma előtt még
azt a fésülködést látni is szeretnék!
A nagy trónteremben egymáshoz szorúlva
az ember, akár a kévében a búza.
A lány reszketve a fésülködést kezdi,
az egy tömeg ezer szemét kimereszti.
Fésülködik a lány, sárga haja repdes.
„Pisz” se volt egy percig. Azután: „A tetves!”
Mert a kis menyasszony kövér tetűt fésűlt,
tépte haját, mígnem viasszá fehérűlt.
Majd sötét vér tolúlt lassan az arcába,
s rikoltva csapkodta a fésűt hajába,
potyogtak a tetvek, mint a fenyőtobzok.
A násznép márvány lett, majd nyersen fölhabzott.
S mint a sas, ha földhöz verdesi a szárnyát,
szilajon rikoltva, szétlegyezve tollát:
a lila lány rikácsolva átkozódik,
reng a dúlt üstök és sárgán föltoronylik.
De azért a lagzit megtartották mégis.
Duhaj a királyfi, mulat csakazértis!
Vijjogva röpdösött tánca, mint a héja,
lángot köpve csengett sarkantyú-taréja.
S hogy lecsillapúlt a királyi ház kedve,
búsúlt a királyfi, búvott röstelkedve.
„Tán beteg, motyogta, tán mindezt álmodtam,
rózsabimbó helyett kórót szakasztottam.”
A nádhoz kötött lány pedig sírt azóta,
csurgott szemgödréből a könny a kis tóba,
mert a nádas mellett egy zöldlángú tó volt,
ahol késő őszig a béka kuruttyolt.
De már bőrbundáját degeszre nem fújta,
ott ült dülledt szemmel a mocsárba bújva,
kásásodott a víz, a buzogány pölyhe
csomókban hullt, mint az öreg kutya szőre.
342
Eddig szúnyog csípte, ráforrtak mohóan,
úgy álltak a bőrén, mint gémek a tóban,
vöröshasú ménes legelészett karján,
szőlőtőkként értek vulkánok hegyalján.
Most a hódarától őszűlt a nád foglya,
ködöt szőtt a hajnal, s a fákra aggatta.
Szólt a tél villogó ezüst trombitája,
s fehér hattyú-sereg telepűlt a tájra.
Most a tél gyalázta, a leányt ellepték
kristály-bolhái, rápattogtak és csípték.
Fölötte vadludak keringtek zajongva,
hasukkal a havas nádbojtot súrolva.
Rítt a lány lobogva, ha a nád hullámzott,
pókhálóban a légy jár ily hoppsza-táncot!
Vajon ki ne félné a tél vonítását,
ki hallaná a lány árva zokogását?
Egy roskadt, vén kovács járt ide halászni:
(télen meríteni, nyaranta pecázni,)
a lányt ő vitte el, ölében, mintha csak
vinne levegővel-telt csontú madarat.
Ő vitte el a lányt. Állt a ködös parton,
haja fehér kazal a céklaszín tarkón.
Délceg torony volt ő, még ifjú erőben,
most, mint havas kunyhó a téli mezőben.
Áll a ködös parton, megy a ködös jégen,
s csöndes zokogást hall a köd sűrűjében,
fut csúszva-botolva, piros orra gőzöl,
s mint egy kígyófészek előtt, visszahőköl:
ott röpköd a nádas, sziszeg a magosba,
mint egy fészek arany-dárda-testű kobra,
s fönnakadva egy lány deres szövevényben,
nem is lány, egy gyertya lobog ott fehéren!
Fehér inge rongyban, látni szívszakasztó,
a két kicsi vulkán, tej-lángot fakasztó,
pőrén kiviláglik, (behavazott mályva.)
Vállába mart a tél hó-szőrű kutyája.
343
Reszkető vén ujjal üstökét eloldta
a lánynak, (irháját a köd is elhordta,)
rálehelt szívére, parazsat így szított,
lágyan döcögetve a csúcsos kis tornyot.
Aztán becsavarta a lányt a subába,
s földet alíg ért rossz, márvány-izmú lába.
Mire hazaért, épp a déli harang szólt,
s az udvar havában húsz ló toporzékolt.
A nádtól elkötött sápadt, vak virágszál,
itt élt a szegény lány a szegény kovácsnál,
a műhely-melegben érezte a lángot,
mit a parázsból a fújtató kiváltott.
Nem látta, csak tudta a kesernyés szagból:
pörköli a patát az izzó vaspatkó.
Arcára ha szikra hullt, úgy megremegett,
mint a föld, ha rá az égből csillag esett.
Mint borzolt kis madár az ablakpárkányon
gubbaszt és a hóban háromágú lábnyom:
vak arcát szorítva a műhely-ablakra
ült a lány, s a kovács szótlan símogatta.
Kezén a vasszilánk, a szén bőre alatt
ült, mint szikla hegyben, mint szén a föld alatt,
szikra úgy fúródott húsába füstölve,
mint a meteorkő lángolva a földbe.
Egyszer a szegény lány kért vala egy fésűt,
s hajából két arany virágot kifésűlt,
napnál nagyobb-fényű két arany virágot,
üveg-arca tőlük kapott szinte lángot.
„Táti (úgymond a lány), vigye a városba
ezt a két virágot: tolong majd úr, szolga,
ha szekér aranyat is igérnek érte,
de váltságúl csak a balszememet kérje.
Mondja: a báránykám sétált az erdőben,
kiütötte szemét egy kis sziklakőben,
aki balszemet ad az én báránykámnak,
tulajdonosa az lesz a két virágnak.”
344
S elindúlt az öreg, volt kövér havazás,
kezében a virág fénylett, mint a lámpás.
Hull a hó, a tar fák meresztik magukat,
égre fölfordítják borzas szakállukat.
És úgy történt éppen, ahogy a lány mondta,
csődűlt köréje az izgága úr, szolga.
Egymást licitálták topogva a hóban,
de az öreg egyszer sem mondta, hogy „Jól van.”
A virággal ott állt az embercsomóban,
az meg üvöltözve alkuszik mohóan.
A csődület egymást tapodta és hágta,
volt, ki fújt, mint a cet, s gyapját markolászta.
Meghallja a hírt az öreg boszorkányné,
s fut lányához, hogy a virágot megvenné:
„Nincs itthon az urad, szerencse ért minket,
azt hiszi majd, hogy a fejedből fésűlted.”
Egyszer alkuszik a királyasszony: ím, ma!
Hebeg, igér vagyont, sír, lepi láng pírja.
„Báránykám balszemét kérem én cserébe.”
Igy az öreg, az meg mered a kezére.
Két szolgáját küldi anyjához az asszony.
A boszorka veszi a kemence-sutból
balszemét a lánynak, akit kiraboltak.
A szolgák a szemmel üvöltve loholtak.
Üres a tér, a sok hóember elolvadt.
A kovács a szemet nézte, mint a holdat:
a nagy szemgolyóban arany-bércek voltak,
kristály-kráterek, alvadt tűz-tavak szóltak.
Az öreg a szemről a port lecsókolta,
picit rá is pökve kicsinosította,
s zsebkendő sarkába kötte, mint a fillért.
S fehér téli éjben hazaindúlt tüstént.
Történt pedig ekkor, fele éjféltájban,
a szegény lány apja vacogott az ágyban,
egyszer csak fölugrott, szaladt a kamrába,
onnan egy lámpával ki a havazásba.
345
Rohant, feje fölött a lámpát kinyújtva,
körűl a havazást rózsaszínre gyújtva.
Messziről úgy látszott lüktető kis lángja:
kis fénybogár akadt a pók hálójába.
Az erdőben megállt, kiáltozott sírva,
a lángszemű farkas ráfelelt vonítva.
Futott fától fáig, a kristályban gázolt,
a fény pupillája megszűkűlt-kitágúlt.
Udvarában a hó szikrázott nyüzsögve.
Megállt az ember a kíntól lenyügözve,
s fagyos leheletét, mely mint kövér tejzsír,
föl-föllövellte, mint víztornyát a gejzír.
Cikázó árva fény, kölykeit kereste,
űzte a lélekhang: „Te ocsmány, te beste!”
Kutatta nyomukat a fehér parázsban.
Aztán elveszett a nehéz havazásban.
3
Mikor hazatért a zuzmós-bajszú posta,
szemét a vak lány egy könnycseppel megmosta,
a helyére tette, s hétszer szebben látott,
s örömében lépett két arany virágot.
Azontúl jó kedve volt a szegény lánynak.
Február épp akkor mondta Januárnak:
„Ha oly erőm volna, mint neked, egy éjre,
megfagyasztanám a borjat a tehénbe.”
Tehát múlt a tél és tűnt a szomorúság.
A lány kettőt lépett, tüzelte bolondság,
két arany virágot lépett a szegény lány,
szirmuk, mint a Vénusz, kövér szikrákat hány.
„Táti (úgymond a lány,) vigye a városba
ezt a négy virágot, eseng majd úr, szolga,
tíz szekér aranyat is igérnek érte,
de váltságúl csak a jobbszememet kérje.
346
Mondja: a báránykám sétált az erdőben,
kiütötte szemét egy kis sziklakőben,
aki jobbszemet ad az én báránykámnak,
azé a négy virág, nem adhatom másnak.”
Markába szorítva a négy szál virágot,
ment a kovács: s itt a szem, a madárlátott.
Most is csak úgy történt a piaci alkú!
Ne szaporodj, mondat, vers légy kurtafarkú.
Ám az utolsó éj hosszabb volt egy jajjal,
mint özönvíz előtt Noénak a hajnal,
ki nem fogyott a lány a mély sóhajtásból,
ablakon jégvirág rajzolódott abból:
„Szóljatok, kakasok, isten trombitái,
zúgjatok, kakasok, Szent Péter bikái,
csengjetek, kakasok, mennyei harangok!”
S öklendezének már tüzet a kakasok.
Mikor a jobbszemét vér-gödrébe tette,
virradati lángban úgy megnőtt a kedve:
hívta a kovácsot, hívta az anyókát,
táti feleségét, kedves fele-sorsát.
S szólt: „Édes szülőim, megfizetek nektek,
de előbb titeket szépen megpörgetlek.”
S mint a búgócsigát a gyerek tavaszkor,
pörgette őket a lány: az aranyostor.
Mint a pók a dongót potroha nyálával,
betekerte őket csillogó pólyával.
Csak amíg a pók a belső-részt kiszívja,
a lány csontjukra a múlt-időt csavarta.
Nagy suhogás hallott, ahogyan forogtak,
köröttük ködgyűrű, mint a Szaturnusznak.
Amikor szédűlten egymásra rábuktak,
összecsókolództak: húszévesek voltak.
S a lány az udvarban lépegetni kezdett,
nyomában a virág sűrűsége rezgett,
végűl annyi virág kócodott ott egybe,
mint a zsír csillaga a gazdag levesbe.
347
Ugrott dupla lábbal, kis veréb módjára,
s arany-liliom nőtt pettyegő nyomába,
táncikált egylábon, ringott mórikálva,
s iker-aranyrózsát fakasztott a lába.
Aztán páros lábbal a konyhába ugrált,
sarka virágot lőtt, szirmaiban duplát,
s nagy arany-virággal ragyogott a konyha,
mintha a Tejút az égről ide folyna.
Ráadásúl edényt, teknőt, szalmazsákot
telefésűlt, rázta az arany virágot.
Zsenge kis almafa rázza bő virágát:
ilyennek látta az ifjú pár vett lányát.
S akkor incselkedve fordúlt a friss párhoz:
„No, Nyanya és Táti, fogjunk búcsúzáshoz,
van miből élniük öreg napjaikra.”
S búcsúvétel után indúlt a városba.
Ahogy odaért a király kapujához,
kiszólt a szakácsné az őgyelgő lányhoz,
(a szakácsné zsíros, mint a juhászbunda):
„Elszegődhetnél te a mi udvarunkba.”
El is szegődött, de öröme leplezett,
a zsíros szakácsné mellett segédkezett.
Egyszer a főzésnél, majd kibökve titkát,
kérte, hadd süssön ő is egy palacsintát.
S az ő süttetébe titkon begöngyölte,
a királyfitól nyert gyűrűt elhelyezte,
s mivel az a fiú elé kerűlt éppen,
annak farkasfoga kicsorbúlt az ércen.
Az a gyűrűt veszi, fűti a pirosság,
a konyhába fut le, büntesse a rosszát!
Átkozta a tolvajt, kezét a gonosznak:
„Megérdemelné, hogy fésüljék a Rosszak!”
Kérdi az asszonyt: „Te főztél palacsintát?”
A szakácsné bólint és kinyögi: „Én hát.”
„Senki más?” „Hm, csak én.” Végűl is bevallja,
a lány sütötte meg, ami maradt alja.
348
Ekkor a királyfi a lány fele fordúl,
s mint valami ágyú, hátrálva fölmordúl:
„Te is főztél, kislány?” Ráfelel az: „Én nem.”
Erre egy pofontot kapott tőle bőven.
A szolgáló pedig nevetett erősen,
s kétszer kettőt lépett piros jókedvében.
Hát a nyoma után négy arany virág nőtt,
földi szem nem látott soha olyan fénylőt.
A lányt a királyfi menten megismerte,
kartőn fogta párját, s az asztalhoz vitte.
A boszorkányt s lányát nyomban kifaggatták:
vajon a szegény lány öccsét hova rakták?
Kőfalban a fiú, be oda falazták,
begubászkodott már, fájt a hosszú hapták.
Azonnal a nyirkos oduból kivették.
A két csúf boszorkányt pedig elégették.
Volt hát sürgős lagzi, csók, tanács, ajándék.
Megindúlt a menet, rikoltott násznép.
Kakas orrlyukába fűztek madzag-gyeplőt,
az haladt az élen, kukorítva kettőt.
Köröttük, mint bolha ugrál a sok rajkó,
a füstös putrikból visongva kirajzó.
Arany virág szagát érzi már az orra,
szeme fényes, mintha ki vón suvickolva.
Lesik a menyasszonyt, arany-léptű jön ma!
A vőfély rézpénzt szór, azt szedik csalódva,
mert a lány nyomában nem fakadt ott semmi.
Ezért kezdett egy kis füstös pityeregni.
Erre a szegény lány lépik egy erőset,
lépik egy virágot a kis pityergősnek,
arany-liliomot, lapulevél-szirmút.
Föcskölt föl a porból, mint arany-szökőkút.
349
Az tűzzel-átsütve áll a liliommal.
Zeng körűl a rajkó, keveredik porral,
a vaskos sziromhoz kapkod, mint a lánghoz.
Hol is a nászmenet? Már hasának áldoz!
A szakácsné ragyog, mit egy tiszta lámpa.
Finnyás a menyasszony, kotorász a tálba.
Kappanhúst is ehet, csak lakodalmába
hurkát ne egyen, mert eres lesz a lába.
350
A Nap és a Hold elrablása
Ős-ezerráncú szoknyában,
ottlakó fehér bolhában
volt egy vár, annak királya:
bajszától nem látszik szája.
Csillag-szép volt a családja:
három fia, három lánya.
De nem örűlt a fiúknak,
lányra, ha néz, egyre búsabb,
valahányszor rájuk pislant,
hull a könnye szakadatlan.
Odaborúl az asztalra,
könnyeit a deszka issza.
Kérdik tőle: „Mért sír, apjuk,
okát miért nem tudhatjuk?”
De nem felel rá az öreg,
sír, vállán palástja remeg,
szemhéja már dagadt, piros,
bajusza a könnytől csomós,
könnyzacskói megpüffedtek,
piros pettyel pettyesedtek,
pufók arca összelottyadt,
vér-hínár bőre beloppadt,
tar fején kis aranyvára:
csáléra állt koronája.
De a szeppent faggatásra,
hogy arcát egyik se lássa,
szól az öreg, int az ujja:
„Országom a Sárkány dúlja!
A lányokat követeli,
bendője még nincsen teli.
Az egyiket első napon,
másikat a másodikon!
Mind elfogytak már a lányok,
a dög szemén nincsen hályog,
titeket kell odaadni,
árván kell nekem maradni!
A Sárkány megfenyegetett,
mind fölhörböli a vizet,
ha lányt nem kap vacsorára.
351
Igy szólt a dög a királyra!
Oda titeket nem adlak,
inkább cukromba tikkadjak,
rászáradjak csontvázamra,
mint magra az aszalt szilva.”
A lányok sorra ájúltak,
a mozaik-kőre hulltak,
pötty szájuk alíg lihegett,
keblecskéjük nem pihegett.
Amikor föllocsolódtak,
rittak, összecsókolództak.
A három lány egymáson nyög,
könnyből nőttek gyöngyfüggönyök.
Apjuk fejük símogatta,
lapickájuk lapogatta,
fejét csóválva, szepegve,
majd a földig meggörnyedve,
a szines, nagy ablakokon
átderengő fényfoltokon.
Reggelre források, kutak,
szárazak voltak a tavak,
a pocsogós tófenéket
hemzsegték és evickéltek,
vonaglottak nyálkás halak,
s ami kevés víz megmaradt,
elpárolgott egy nap alatt,
s a tátogó békák, halak,
teknőcök, csigák, piócák,
kék ragadozó szem-rózsák,
búvárharang-pókok, kagylók,
szitakötő-lárvák, siklók,
álcák, taknyos ebihalak,
páncélos vizibogarak
száradtak, sűltek rakásra,
fortyogván, akár a kása.
Fátylas-foszlósra aszúltak,
mint pókhálók ráfeszűltek
a száradó sárra égett
indák, hűs vizinövények.
A kútban üresen kongtak
a vödrök, hüllőt kotortak,
hozták a víz maradékát,
nyálat, tüzeshasú békát.
352
S mást a király mit tehetett,
sárkányszájnak szűzlányt vetett,
gidát, tejszirmú planétát,
s táncos-léptű büszke pávát
utolsónak a bús sorban,
s apa-bú ázott a borban!
De negyedik nap a Sárkány
falánkabb volt, mint a sátán,
bömbölt tizenkét torkával,
üzent tűz-arany-orkánnal:
„A király, rusnyája, restje,
adjon új lányt, itt lesz este!
Ha nem ad, hát ma vagy holnap
elviszi a napot, holdat,
mint a hangyász a hangyákat
fölszippantja, el se fárad,
a tűz-arcú csillagokat,
lángjuk a gyomrában lohad.”
Ekkor a királyfik, látván,
hogy dúl, pusztít itt a Sárkány,
a fejüket összedugták,
s rövid idő múlva tudták,
mint csinálnak: halnak inkább,
de a nagy dögöt kiirtják!
Első nap elment az egyik,
a délceg, a legnagyobbik.
Kardot kötött, fogott kopját,
pejcsikaján elporoszkált.
Azután a második nap
a középső is elnyargalt.
Amikor elment az első,
kerekedett sűrű felhő,
s mire elfoszlott fehéren,
a nap már nem volt az égen.
A földre áradt a kékség,
szurokként csurgó sötétség,
a népek vaksin topogtak,
kovából szikrát csiholtak,
futkostak, donogtak, sírtak,
fáklyákkal sötétbe írtak.
353
Amikor a második ment,
segítségűl kérve istent,
látták meg a kerek holdat,
tetők holdfényben ragyogtak,
útra dobták sokasodott
árnyukat a szélkakasok,
az úton a pata-vert por
meglebbenő ezüst-fátyol.
És a holdat sisteregve
elnyelte a Sárkány kedve,
a csillagok sustorogva
dűltek a sárkány-torokba.
Botorkált az ember, állat,
madarak nem kiabáltak,
csak a baglyok, denevérek
böngtek, sorvadt a növényzet.
Nem jött fel a nap, se a hold.
A két fiú is rég megholt.
Amikor a legkisebbik
készűlt venni gyilkos kedvit,
mint üstökös, az ég hátán
megjelent a sötét Sárkány.
Tohonya, behemót teste.
megállapodott lebegve
a vén király háza fölött,
minden feje lángot lökött,
szétterpedt pikkelyes szárnya,
farka lecsapott a fákra,
a lombot zúzta, kavarta,
ütött pikkely-dorong farka.
A tüzet köpte, okádta
a tornyos királyi házra,
s a tető most lángot fogott,
cserép hólyagzott, pattogott
az iszonyú pörzsöléstől,
a gomolygó kénes gőztől
a fák izzadva megsűltek,
zsugorodva keserűltek.
Üvegbőrük varangyos lett,
szemük üregükbe töppedt,
égtek és sültek sercegve,
háromszorosra püffedve
pukkantak, mint a petárdák,
354
a fán a levelibékák.
Gyapjas füst és korom, pernye
tódúlt lánggal keveredve.
A király a házban égett,
vele sültek a cselédek.
A királyfi futott, futott,
magáról tán nem is tudott.
A Sárkány meg mikor már a
tüzet okádni megúnta,
s földig pörzsölte a házat,
lomhán csattogva elszárnyalt.
A királyfi futott, futott,
mígnem egy erdőbe jutott!
Botorkált mezőn, vetésen,
hegyen, völgyön, sziklarésen
csúszott hasmánt és zokogva,
vak módjára tapogatva
nyirkos sziklát és reves fát,
harapta a lucskos mohát,
gyökerekben, göröngyökben,
gázolt patakban, jegesben,
folyót úszott át vaktában,
kortyolt vizet fulladtában,
vadrózsatüske a vállát,
csalán harapta bokáját.
Vergődött őspók-hínárban,
porvihar zord szakállában,
ezer-ágú jég-körömben,
vízözönben, tűzözönben.
Alig pihegett már szegény,
daganat-búbok a fején,
futott, zokogott magában,
az örökös éjszakában,
csak a fülét, tapintását
használva, őz-inú lábát.
Nap nem jött, se hold, se csillag.
Vége nem lesz kínjainak?
Futtában egyszer csak hallja,
finom bongást üt a talpa.
Lába alatt a föld csendűlt,
vagy csak sarkantyúja zendűlt?
Nekiütődik egy fának,
az ütéstől zene támad,
355
leheletfinom kék zengés,
lágydallamú, hosszú pengés!
Áll, tűnődik, szikrát csihol,
s torkában a csuklás csahol:
ezüsterdő, amiben volt,
azért, hogy oly szép zene szólt.
Csipkefinom ezüstlombok,
ezer ezüsttücsök dongott.
S előtte egy ezüstpajta,
ezüstből a szalma rajta.
Pajta előtt ezüst őz áll.
A pajtából ezüst gőz száll.
Ajtót nyit most félve, lopva,
fáradtában majd lerogyva,
újra kohol egy kis szikrát,
hátrahőköl, vajon mit lát?
Ott egy ló a csikajával
ezüstszalmát kevert nyállal,
ropogtatta, harsogatott.
Farkuk ezüst legyet csapott.
A királyfit régi búja
zokogtatni kezdte újra.
Nekidűlt a ló farának,
dűlt a könnye, rítt magának,
homlokát sírva görgette,
a ló farán hempergette.
Szusszal, könnyel alig bírta,
a lovat lucskosra sírta.
Kérdi a ló: „Mi bajod van?
Segíthetnék a bajodban?”
A fiú szipogva hallgat,
hangot nem ad ki a garat,
kétség csípi, mint a bolha,
búját lónak panaszolja?
Neki a ló nem segíthet
megölni a sárkány-istent,
testvéreit visszahozni,
napot, holdat égre dobni.
De aztán mégiscsak mondja
a sírástól fuldokolva:
„Országunkat Sárkány dúlta,
házunkra bősz lángját fújta,
356
a lányokat elragadta,
kis hugaimat befalta,
vizünk szürcsölve fölitta,
ember, állat hörög, tikkad,
a nyirkosabb sarat nyalja,
őrzi azt a gödrök alja.
Elvitte a napot, holdat,
azóta sötétben borzad,
topog vaksin barom, ember,
nyitott, mégis levarrt szemmel!
Alszik, sorvad fű, fa, termés,
nincs az égen csöpp derengés.
A hidegben kövűl, reped
a föld, kifagynak gyökerek,
levél helyett fán a dér lóg,
ágat földig húzó csimbók.
Elfogyott a faggyú, szurok,
mivel a nép világított.
Hogy tudnál te segíteni,
országunkat megmenteni?”
A ló a kis királyfinak
így válaszolt: „Homlokomat
ha háromszor megcsókolod,
én, mint a nap, világítok:
árasztok ős-fényt egész nap.
Ha meg a vedlő csikómat
friss szalmával megtisztítod,
s szemére adsz három csókot,
csikóm éjjelente ragyog,
akár a hold s a csillagok.”
A királyfi úgy tett, mint a
táltós-ló azt parancsolta:
a pajta elé kilépett,
a tetőről szalmát tépett,
a csikót megcsutakolta,
a ló fejét megcsókolta.
S lett olyan nagy ragyogás benn,
akár az isten szemében!
Nap volt a jászolhoz kötve!
Fényét a táltós-ló lökte,
vakított a fény-kristály ló,
a patája is sugárzó,
orrlikából a fény tódúlt,
357
fülében is fényesség gyúlt,
minden szőrszála derengett,
körötte tűz-mámor lengett,
aki csak a lóra nézett,
szeme hólyagosra égett.
A királyfi úgy elszédűlt,
megtántorgott, a falnak dűlt,
tenyerét szemére csapta:
megvakúlt tán? Nem is tudta.
S ujjrése közűl figyelte
nap-lovát, holtra ijedve.
S szeme előtt tenyerével,
árnyékot osztva a fénnyel,
bár ingó volt még a világ,
s táncoltak kis tűzkarikák,
kivezette a nap lovat:
s röpűltek, mint a gondolat!
Úgy cikáztak ide-oda,
mint a villám tűz-ágboga,
világ-újító reményben,
elektromos létezésben.
S fölújult a szemre süket,
vakok dörzsölték szemüket,
támolyogtak vak-bódultan,
pislogtak félig vakúltan,
hunyorogtak csirízes-vak
szemek, gyulladásos héjak.
S föléledtek csipás, dagadt
szemű állatok, madarak,
gyíkok, bárányok és lovak,
kutyák, sündisznók, bogarak,
rókák, sasok, bikák, nyulak,
pacsirták és százlábúak.
A gyökér-fogú apókák,
a pók-szakállú anyókák
ölelték, egymást csókolták:
kiszakállasodott fejfák.
A legény a sötét csűrben,
suhogott az üres űrben:
nappal a nap-lovon nyargalt,
éjjel a hold-csikón nyargalt.
358
A királyfi fáradtságát
rágta, nyelte ájulását,
táltost ült ő éjjel-nappal,
küszködött a sugarakkal:
hogy a fény legomolyogjon,
lóból csikart hold borongjon.
Lett is mindíg világosság:
lángjuk a táltosok osztják.
Sokáig ez nem tartott így,
a gonosz Sárkány is irígy,
fújódik a leffedt mirigy,
bíborzik nyakain, s emígy
ordít vén csont-bőr anyjára,
büdös-tollú boszorkára:
„Hozd el a két táltos-lovat,
félik ők a hatalmadat!”
A királyfi is elfáradt
és a fény-sörényre bágyadt.
Most már az emberek láttak,
de ő indúlt vakulásnak,
égette a táltos háta,
mint átforrósodott lámpa.
Elfáradt a két fény-bója:
a táltos és a csikója,
a legénynek nincs ép porca,
szőrös mész-álarc az arca,
vért ereszt a lába körme,
keze vér-fa, vér a könnye,
két combja véresre törve.
Iszonyú álmosság ölte.
A ló-fény nem melegített,
nem élesztett gyökereket,
attól felhő nem sűrűdött,
víz nem fakadt, bárhogy sütött
(a fiút ez szomorgatta,)
ez csak a halált mutatta:
(világ ettől meg nem éledt!)
fagyott, aszott, holt vidéket.
S lelvén egy-éji sírjukat,
lecsukták szempillájukat.
Hajnalfelé, hajnaltájban
elaludtak mind a hárman.
359
A boszorkány, Sárkány anyja
fölkapott a piszkavasra,
s heherészve, fölkacagva,
maga után nagy bűzt hagyva
átrepűlt a mindenségen,
s leszállt az alvóknál éppen.
Fölneszelt a táltos nyomban,
de a fiú mély álomban.
S a banya a lovak lángját
lecsavarta, mint a lámpát,
s táltosok körűl röpdösvén,
mint denevér holdas estén,
cikkant, nyelvet öltve rájuk:
eztán ő lesz az arájuk!
S kötőfékjüket megfogta,
ráugrott a piszkavasra,
s kénes lángokat pukkantva
elsuhant a Sárkány anyja.
A két engedelmes táltos
elszállt vele a Sárkányhoz.
Hajnalt nem adtak, hold-éjfélt.
Lőn újra verem-sötétség!
Fölugrott a huhogásra,
de lovait nem találta
a királyfi, szólt, kiáltott,
hangja a sötétben elfolyt,
föld elnyelte, lég megitta,
vissza nem verte azt szikla.
Rítt egy sort, aztán megfordúlt,
óvatosan lépve indúlt,
a lovat, csikót keresni,
nap-holdat visszaszerezni,
bátyáit, három szűz hugát,
büszke lányok elrablóját,
a Sárkányt megölni végűl!
Szíve azzal meg is békűl.
Alig mehetett egy órát,
lát egy világító rózsát.
Tömött feje körűl sárga
karimában a fénypára,
feje ide-oda libben,
úszik zöldtűzű fényködben.
360
Odamegy, hát látja, egy sír,
ami fölött a rózsa sír,
a fejfa szivaccsá korhadt,
s lent a rovar is elrothadt,
őszűlt gaz, csóvány a síron,
csigahéjak a csóványon.
A sziromhoz ér, de onnan
tüzes füst száll, kék láng lobban,
szárát töri, de nem hajlik,
a tüskéből könny patakzik,
töri, de a tövisekből
a könny annál inkább fröcsköl.
Húzza, de nem jön, hiába
tépi, rángatja, cibálja!
Gyökerét tán ördög fogja,
csont-kézzel halál markolja?
Föcsögött a könny, míg végre
a rózsát tőből kitépte.
Csuda-erejű a rózsa,
a királyfit rántja, húzza.
Ujja forrt rózsa tövéhez,
rózsatő a tenyeréhez.
Szívja a legényt tüdővel,
hatalmas mágus-erővel.
S így mennek az éjszakába:
földet alig ér a lába
a fiúnak, megy sebesen,
szakadék fölött és vizen
Jézus-lábbal átgyalogol,
rózsával lihegve lohol.
Elől a kis fénybogár száll,
a tenyérhez forrt rózsaszál:
tüdő-csillag, rózsa-fáklya,
hervadatlan fényű gyertya.
Mehettek vagy három napot:
rózsából láng kiropogott,
könny bugyogott a tüskéből,
s kihúllt a fiú kezéből.
A királyfi ámulatban:
rózsa ragyog hervadatlan!
S ameddig a derengés ér,
ott a rózsafény szélinél
egy kő-pántú vasajtót lát,
361
ajtón vaskos vaskarikát.
Az ajtón vert vasvirágok:
vicsorgó pikkelypáfrányok,
göndör-körmű kan-sárkányok,
vasfüst-mellű oroszlánok,
emberevő tündéranyák,
vas-agyarú virág-banyák!
Tátott szájuk elvigyorúl,
bő vasnyáluk csak úgy csordúl.
Lehajol nagy izgalomban,
fölnyitja az ajtót nyomban,
s szívének kél bizodalma:
ez a Sárkány birodalma!
Előtte, mint kripta tátog
zord sötétség, mord morgások
morajlanak föl a mélyből,
s tódúl a dohos sötétből
kénszag, füst, bűz, gomolyogva,
a fiú orrát facsarva.
Veszi a rózsát és indúl,
kardját markolászva döndűl
a lépcsőkön. A fény kósza,
alíg világít a rózsa.
Elszántan lefelé dördűl,
sarkantyúja cincog-rendűl,
lábát csúsztatja síkosság:
kígyók, varangyok, gyíkocskák
sziszegnek, tappodnak, másznak,
tapos rajtuk, kaparásznak.
Sárban cuppog, őszidőben
úgy, mint most e dög hüllőkben.
Néha izzó szembogarak
gyúlnak, aztán elvillannak.
S végén a hemzsegő éjnek
óriási fáklyák égnek,
sercegnek, mint áram-központ,
nyers lángjuk sziszegve ráront
az útra: hőséget hánynak,
védelméűl a Sárkánynak.
362
De a rózsától a láng-vad
sok-ágú rácsa megalvad.
Kettéválnak, merevűlnek,
rézrojtokká hidegűlnek.
S a láng-szikla hasadékon,
mint szakadék-mélyi úton
vadászt ha csikója röpít,
rózsa úgy a kis királyfit
könnyedén átröpítette,
láng-koszorún átemelte.
Ő pedig a rézlángot a
kardjával megkocogtatta.
S túl a búrjánzó rézlángon,
ott áll, tornya hetvenhárom,
ott a Sárkány ólomvára,
hová a nap van bezárva,
nap, hold, csillag, három huga,
két gyöngyzuzmó-arcú bátyja,
halomban, mint rovarbábok
moccanatlanúl a lányok,
göndör hajuk lágy halomba,
mint madár hátán a tolla.
És a nap-hold helyettesek,
fogja őket istráng, cövek:
üszkös kukoricacsövek,
fogukról a tajték csepeg!
Ahogy a lángból kilépett,
szállt fülébe csuda-ének,
ujra bömbölt a lángorkán,
odaugrott a boszorkány,
nyakán lila-méreg-kassal,
kezében egy vaskakassal.
De a rózsa lánnyá vedlett,
a banyának szótlan intett,
s tátogott nagy iszonyodva,
megkövűlt a vén boszorka,
kővé váltan tárta karját,
kő-átkait már nem hallják!
A vaskakas kukorékolt,
isten-hangon háromszor szólt,
vas-szárnyait csattogtatta,
vastaraját lobogtatta,
363
s kettérepedt, mint a dió:
kakashéjban a táltos-ló,
akár a bél a dióban,
ott a ló, csikó a lóban.
Egymásból hogy kiugrottak,
nyerítettek, ficánkoltak.
A Sárkány a kakas-hangra
fölébredt fújva, szuszogva,
tizenkét fejét kidugta
tizenkét ablakon, mintha
meredne tizenkét kobra,
hold-nagy szemeit forgatta,
hörgött, bőgött, lángot pökött,
várból pikkely-láva kitört.
A táltos a királyfinak
szólt most: „Gazdám, orrlikamat
szippantsd csak meg hamarjába,
s azután menj a Sárkányra!”
Ugrott a királyfi, szája
tapadt táltos orrlikára,
tüdejét degeszre szívta,
táltos erejét megitta.
S táltos-erejű lett menten,
tűz robogott az erekben,
kirántotta kardját, és a
feje fölött suhogtatta,
s jól használva az ércpengét:
elvette a Sárkány kedvét
nap-rablástól, el örökre!
Rohant a behemót dögre,
láng nem fogta, vágta, döfte,
pillantás alatt megölte!
A nagy dög utolsót szusszant,
végsőt hörgött, majd ellopadt.
Kardheggyel hasát döfködte,
pikkely-hónaljait bökte,
ráállt zöld szemgolyójára,
mint egy hordó kocsonyára,
mint egy óriás-almára
a tűz-eres pupillára,
arany gyökér-koronára,
364
megalvadt nap-robbanásra,
süppedt a pupilla-mézen,
mint gyerek tavaszi jégen,
vágta, mint korcsolyaéllel,
csizma arany-levelével
a szem-tojás lágy zöld jegét:
sercegett, fröcskölt szanaszét.
Botlott kiálló szem-érben,
mint gubancos fagyökérben,
csimpaszkodott pillaszőrbe,
azt cibálta: végleg holt-e?
De a Sárkány már nem moccant,
füstölögve elnyúlt hosszan.
Röpűl a fiú a várba,
mintha volna neki szárnya,
a pincéket sorra nyitni,
rabokat szabadítani!
De nem találja a kulcsot,
s már kedvét veszítve kullog,
mikor is megszólal a kulcs:
„Hé, te, mellettem el ne fuss,
pókhálók közt, a sarokban
nem tudom, mióta lógtam,
itt vagyok, lásd, s mellettem a
telhetetlen mély tarisznya.”
Mikor az elsőt kinyitja,
majd megvakúl, hőköl vissza!
Kardja hirtelen elolvadt:
ott látja a napot, holdat!
Tenyérbe köp, napot veszi,
s holddal tarisznyába teszi.
Mikor nyitja a középsőt,
csurog, elönti a lépcsőt
a csillag: a láng meglódúlt,
a királyfi majd elbódúlt.
Ott ráng a fénytajték-tömeg,
gubanc aranypolip-hegyek.
Mennyezetig fölpúpozva,
akár a csűrben a búza,
ragyog, tündöklik a csillag,
sziporog, hunyorog, pillog.
Lapáttal azt is behányja
a fiú a tarisznyába.
365
És a harmadik barlangban
hevertek pőre kupacban
az országból rablott lányok,
belőlük egy sem hiányzott,
hajuk égő selyem-boglya,
a kék csöndet belángolta,
ágyékszőrük aranypókok,
hónaljszőrük aranyzászlók,
csecseik kis aranylabdák,
térdeik kis kristály-almák.
Ott horkolt a két vitéz is,
a három gyümölcsös szűz is.
Őket föl is ébresztette:
fölültek, szemet meresztve.
Akkor a királyfi fordúlt,
nappal, holddal hazaindúlt,
fölűlt a nap-huga ménre,
a világ-megváltó fényre,
a rózsa-lányt ölbekapta:
haja a mént betakarta,
mint harci mént füstgomolygás,
feledhetetlen tűz-omlás,
csatában az ágyúk füstje.
Nem is látszik táltos-teste.
A testvérek a ló-öccsre
pattannak, mint nagycomb-szöcske,
nőttek pikkelyfák csikóra,
s a lányok rózsa-lány szóra
váltak könnyű madarakká,
csivitelő víg csapattá,
s szálltak haza boldog ékben,
mint a vadludak az égen,
két lobogó pántlikában,
a két táltos-ős nyomában.
S amikor hazajutottak,
szárnyak, mint hab lefoszlottak,
s a királyfi füttyent olyat,
mint a mozdony, mikor tolat,
s földobja a napot, holdat,
dobálja a csillagokat.
A csillagot úgy dobálja,
366
markolván a tarisznyába,
mint tyúknak ha magot szórnak.
Ujjai közűl a csillag
kipottyant néha a földre,
s ugrált a porban pönögve.
Egy tyúk rácsavarta szemét,
fölcsípett egyet, de bögyét
kiégette egy perc alatt,
s füstölgő böggyel elszaladt.
A másik is nyelt csillagot,
fehér lángcsipkés tűzmagot:
abból meg a tűz kidagadt,
húsából a láng-áradat,
s lett arany-kérgű ős-dió,
tűz-buborék, nagy fénygolyó,
az űr-éjszakába mászó
óriás arany-sündisznó!
Dobja, dobja a magasba,
szállnak sírva, sugarazva,
zümmögnek, mint a darazsak
tűzgomolyok, tűzsugarak.
Susog, pezseg a magasság,
ébred álmából az ország,
nézi: nap, hold, csillag végre
illeszkedik a helyére.
Áradnak föl tűztengerek,
fény-ősök, világszigetek,
izzó mindenség-halmazok,
tűzgömb-csomók, foszfor-rajok,
terhes világ-apák: dagadt
szülni kész hím csikóhalak.
A Fiastyúk újra fénylik,
hívja sipogó csibéit,
bátran csillagzik a Medve,
a Rák hátrál az egekre.
Két űrt betöltő testével,
tűz-kesztyűs asszony-kezével
száll az ősvilágok őse:
tűzpettyes tarajosgőte!
Rohan sziporkázva, égve,
most egy üstökös az égre,
világnagy kristály-ebihal,
farka még földi port kavar.
367
A vak világra fény omlott,
s akik eddig, mint vakondok
éltek, vaksin pislogattak,
most örömükben zokogtak.
A barmok az égre bőgtek,
vastag felhők sürgölődtek,
madarak vígan csapongtak,
bogarak cikázva zsongtak,
víz bugyogott, eső zúgott,
tócsa újra buborékzott,
kutak, tavak vízzel teltek,
folyók újra hömpölyögtek,
bennük halak fickándoztak,
vérbarlangok tátogattak.
Az erdők megtollasodtak,
hatszor több levelet hoztak.
A gombák, mint sziklafalak,
hús-kalapjuk csöndje alatt
pihentek az őzek, nyulak,
medvék és az égi vadak.
A fű, mint a kukorica,
kukorica, mint a cserfa.
A növényzet repedt, lángolt,
kék hús-lángokkal burjánzott.
A föld, mint a vulkán gőzölt,
az élő kábán ődöngött.
A szőlő most már nem töpped,
levelei, mint a töknek,
annál nagyobbak lehettek,
elefántfülként lebegtek.
Fürtök, mint a bivalyfejek,
almánál is nagyobb szemek
zsíros bőrén dereng az ér,
s a mag, kering a hűs zöld vér.
A tegnap sorvadt diónak
lapu-levelei lógtak,
akár a dinnye a dió,
a dinnye, akár a hordó,
babhüvelyek, mint a kardok,
a tök-nagy paradicsomok,
mint óriás-testben a kék
máj, a szív, a tüdők, vesék
lilán dagadozva lógtak,
vér-arcuk a porba kókadt.
368
És a napraforgó-fejek?
Mint óriás-rovar szemek:
ős-szitakötő-koponyák
figyelték a nap uszonyát.
Krumpli született rakásra,
mint az ősmadár tojása.
S másnap reggel, csuda fényben,
(smaragd harmat tőn, levélen,)
királyfi a tündérlánnyal:
egybekelt az érc a lánggal!
S férjhez mentek, mind ahány volt,
a sárkány-rablotta lányok.
Ökrök sültek, új-bort hoztak,
zsírban malacok rotyogtak,
nyalták a lábost a lángok,
rózsák húsosodtak: fánkok,
kürtök búgtak, ríttak fruskák,
durrogtak ünnepi puskák.
S csaptak, mint kik sose halnak,
kurjongatós lakodalmat!
369 370
Fábólfaragott Antal
Sírnak a fán a levelibékák,
a smaragd-kutyák mélyen vakognak.
Eső készűl. Farag egy kis fejfát
a napszámos, beszél a csibuknak.
Felesége ríddogál, s a kertet
járja, csipkedi a petrezselymet.
Mint ezüst bogár, halk koppanással
esőcsöpp száll az új levelekre,
ott ül csillogó, áttetsző háttal,
s már susog, sustorog közel, messze.
S támad a vízcsöppek porbafúltán
a porban füstölgő ezer vulkán.
Koppan a csöpp levélre remegve,
újra koppan súlyosan a másik,
perc, s a földet bokáig ellepve
kupac ezüst bogár hemzseg, mászik.
Mint ezüstsarkantyús galamblábak,
a tócsán ezüstszálak ugrálnak.
Fut az asszony, fut a zengő kertből,
könnye sűrűbb, mint ez a vízfátyol,
kezében a szagos levelekből
harmatos csokor, rőzsét nyalábol.
Sír a férje is, bajuszát tépi,
az eső-csavargó fecskét nézi.
Tavasz van, de ők csak búslakodnak,
a bánattól szívük egyre kókad,
száraz kóró módján szomorkodnak:
foganatja nincs náluk a csóknak,
nem áldódik meg az asszony magja,
virág nélkül zörög, mint száraz fa.
371
Füstöl, döng a zápor a tetőkről,
de reggelre már a tető füstöl,
tündöklik a kert, a vén kút gőzöl,
mintha gőz türemlene rézüstből.
Csőrök nyögnek, tollak kunkorodnak,
hártyatalpak lágyan nyikorognak.
Reggelre a szomorú napszámos,
kacsintott, vidáman fütyörészett,
nevetett az asszony, az urához
szólván többször, az meg heherészett.
Bugyborgott a nevetés magától:
nincs gyerek? Hát farag egyet fából!
Tarisznyát vett, fogta a kisbaltát,
a kis bicskát a zsebébe dugta,
ősz fejére tette vén kalapját,
s elindúlt a nagy erdei útra.
Lábujja közt a sár levelezik,
gilisztanyomok a sárt erezik.
Nem messze a hegy, mint bivaly gőzöl,
mered, páráz fekete bozontja,
háta itt-ott foltos csak a szőrtől,
szikla-fejét fellegekbe nyomja.
Gondol egyet, átvág itt a réten:
megy köldököt verő vad füvében.
Ahogy gázolt fűben és virágban,
maga után ezüst útat hagyva,
beszélgetett, nevetgélt magában
a fa-ember készülődő apja.
Kövér lepkék, darazsak cikáztak,
bibékbe túrtak, s együtt cicáztak.
Az erdőben szarvasbikák futnak,
avar zörög, a moha páráló,
madár-kiáltás, galambok búgnak,
szikrázik a harmatos pókháló.
Lassú zöld zsongás az egész erdő,
gomba pezseg, a levél csepergő.
372
Levél-résen, ág-közön át látja,
tűz lobog nem messze, egy tisztáson,
pipacskehelyként rezeg szét lángja.
Széthajtja a lombot, jobban lásson:
a tűz körűl favágók hevertek,
falatoztak, pipáztak, pihentek.
Elrévedt egy percig, mit csináljon,
lába fényes nagyujját figyelve,
vakart egyet a borostás állon,
az ezüst-szőr dúlódott sercegve,
mintha öt bivaly tiporna tarlón,
öt ujja így a rég-kaszált állon.
Odamegy, hát látja, a favágók
nem a földön, levegőn hevernek,
a föld fölött susognak a lángok,
pipáznak, a levegőn lebegnek.
Kolbászt húznak ki a levegőből,
nagy cipót a lángok közepéből.
Réműlten lekapja a kalapját,
ijedtében gyürmöli kezében,
köszön, hebeg. Azok meg csak hagyják,
mondja a magáét, hadd beszéljen.
A napszámos meg elmondta sorra,
mit keres itt, mi is az ő gondja.
ldquor;Egy hasáb fát, ha nekem adnátok,
nektek én azt nagyon megköszönném,
hadd faragnék magamnak családot,”
s szégyenkezett kicsorduló könnyén.
Bámúlt árván a likas kalapra,
körmével a zsírját vakargatta.
ldquor;No, atyafi, kaphatsz fát mitőlünk,
az a hasáb épp jó lesz fiadnak,”
szólt az egyik, ki a levegőn ült,
a többiek egy fára mutattak:
csomós, görcsös, vizes, öreg fára,
lucskos fűben, jövendő fiára.
373
ldquor;De itt éjjel kell azt kifaragnod,
a sötétben csillag-fáklya nélkűl!
S ha nem tudod, kétszer kell meghalnod,
ha sikerűl is, meghalsz te végűl.
Lelket fújsz fa-fiadba te otthon,
megéled a fa, te halsz, ha mondom!”
Rágta bajszát az öreg napszámos,
öreg szeme szárazon parázslott,
szíve ledöfött orrszarvú, bukdos,
ezer ránc nőtt arcán és virágzott
szeme alatt ibolyaszín csillag,
nagy jele az iszonyatos kínnak.
Könyörögni kezdett a napszámos,
azok meg csak pipáztak és ettek.
Az egyik, mint aki nagyon álmos,
szundított. Rá se hederítettek.
Áll az öreg és lassan elhallgat.
Orra előtt lebegtek a talpak.
Mit tehetett, fogta a hasábfát,
sóhajtott és elkezdte faragni.
De amikor hasogatta háncsát,
vihar kezdte a fákat csavarni:
nyögött az erdő, a bokrok sírtak,
a fűszálak kígyókká változtak!
Hajlongtak, gyűrűztek és sziszegtek,
lábujjai köré csavarodtak,
lábszárán, combján föltekeredtek,
ágyékáig fújva kavarodtak.
S sűrű, nehéz sötétség lett nyomban,
mintha elsűllyedt volna szurokban.
Eltűntek a favágók, s a máglya:
csali-csillag, a semmibe oszlott.
A napszámos hasította, vágta,
s sikoltozni kezdett a faoszlop!
Sírni, mint a csecsemő magába
magára hagyva az éjszakában.
374
S iszonyodva a dühödt gonosztól,
faragta a vén fát rendületlen.
Ám ekkor, mint orkánban a kis toll,
megpörgetve, szörnyű lendületben:
fölkapta, pörgette zöld légörvény,
s szállt a fát a szívéhez ölelvén.
De ölelte, de nem eresztette
a fát, röptében is csak faragta,
s cibálván, az ujjait metszette.
Vonaglott a fa, karvaly harapta
szíve táját szutykosra röptében.
Eleven lett a kés a kezében.
S lezuhanván, a kettős ütéstől:
a földtől, s a fától, elbódúlva,
s csillagosra szurkálva a késtől,
sípoló tüdővel, nyomorúlva
szorította melléhez a kincset,
karja, ujjai, mint a bilincsek.
S ekkor, mintha száraz levél hullna
őszidőn, az őszi szélben szállna,
rikoltott, habargott megvadúlva
a bőregér, arcát verte szárnya,
mint százezer, bűzös, rút lebernyeg,
s ocsúdott az ütéstől elernyedt.
Faragta a fát tovább az éjben,
s fa, kés mint a szénparázs sütöttek.
Ujja hegyén, öreg tenyerében
szenes bütykök, tűzhólyagok nőttek.
Most meg valami kéz fujtogatta,
mint dió, ropogott gégeporca.
Most meg, mintha télen a jég durrog,
megrepedt a föld, hörgés, jajongás
örvénylett föl lába előtt: fortyog
lába alatt a vérátok romlás!
Egy lucsokban, vakon is faragta,
tapodván a fát, ember-alakra.
375
Tapogatta: lába, feje, orra
formálódik már a szenvedéstől!
Alakúlnak egymás után sorra
a fülek is a konokabb késtől.
S hajnalra, a favágó bár félholt,
forgácsok közt szobor-fia kész volt!
Sakkló-fejjel, csigaház-fülekkel,
csomós, ragyás, vastag krumpliorral,
bütykös, csipkés kézzel, tuskó-törzzsel,
cincér-álca, szúrágta tomporral:
ott a fia! Búbtól talpig rajta
csomók, erek, az évgyűrűk rajza.
Hajnal-harmat ragyogott a fákon,
a madarak vígan énekeltek,
aranylepke lihegett virágon,
a fényben rézbogarak rezegtek.
A kíntól a csontokig megrágva
a napszámos ráborúlt fiára.
Zokogott, mint hegyi sziklaforrás,
zokogott, mint vihartépte erdő,
zokogott, mint nehéz sziklaomlás,
zokogott, mint orkán-űzött felhő,
zokogott, mint meggyalázott asszony,
zokogott, mint hófúvásos alkony.
Haja fehérebb az első hónál,
bőre csontjára tapadt, mint hártya,
szíve, gyomra nehezebb a sónál.
Körötte véres a fa forgácsa.
A ruhája cafat, ujja égett!
Testén, kezén ezer éji bélyeg!
S föltérdepelt, lassan körűlnézett,
nyoma sehol a vad éji harcnak!
Túl az erdőn a birkanyáj béget,
hallatszik nagy érce a harangnak.
S fiát átölelve elvánszorgott:
kínszenvedett, boldogtalan boldog!
376
Hazatántorgott a fa-fiúval,
nyalábolván roskadozva vitte:
öröme párzik keserű búval,
az éjszakát tán még most se hitte!
Kecmergett a fűben és az úton.
Réti sas pihent a gémeskúton.
Amikor már vinni alig bírta
fiát, húzta, mint a száraz ágat.
A fa-ujjak sárga betűt írtak
a porba, nyikorogtak a lábak.
Kő, kavics reszelte, ette, nyeste
a lábakat villogó fényesre.
A kis ember a nap aranyában
evickélt az áldott fa-teherrel,
pillék keringtek lassú nyomában.
Száraz Krisztus emberfa-kereszttel!
Meg-megállítva térde rogyását,
cipelte, mint hangya a tojását.
Mire hazaért, a déli árnyék
araszra rövidűlt és a fecske,
rovar után csavarogni vár még,
sár-odujában pihent pihegve.
Háza előtt sűrűzve, tolongva
az ember, mintha temetés volna.
Susogtak, trécseltek és rajoztak,
mint a napra gyűlt halak a tóban,
a fényhártya gyűrűzött, ahol csak
nyüzsgés támadt, testben, akár szóban.
S hogy az utca végén jönni látták,
elnémúltak, lássák a csodát hát!
Meredt ezer szem a napszámosra:
méreg-tüzű, s áhitatos csillag.
Az a fejét mélyre horgasztotta,
az a fiát érezte most kínnak!
S most, mint kakas-szög a puskaporban,
egy röhögés és láng-golyót robbant
377
a megkövűlt csődület nyers kedve:
röhögés, nyerítés, vihogás és
hahaházás lobbant az egekbe,
a lombokat pörzsölte e zengés!
S mire lángja roskadt, füstje oszlott
a gúnynak, már Orion virrasztott.
S jött az éjjel, a legnagyobb próba!
Az asszony még szipogott az ágyban.
Kettejük közt feküdt, csak famódra,
a fiú, nem szuszogott magában.
Tücsök sírt, szú percegett a tokban,
hálóját pók szőtte a sarokban.
A napszámos szeme égre tárúl:
lomb-közben egy csillag sziporkázik.
Zöld-bozontú csillag, dobog, lágyúl
lángja, keményedik, fakúl, játszik.
Mozog a lomb, ragyog kúpja, széle,
néha levél száll csillag elébe.
Nézi azt a csillagot, hisz tudja,
utoljára látja azt ma éjjel!
Nem is nézi, a csillagba hullva
búcsúzik, számot vet életével.
Nézi, nézi, tört pillája verdes,
s örvénylik egy sóhaja, keserves!
Nézi azt a csillagot! Egyszerre
futni kezdett, nőni az a fényszem!
Szén-hamu-köd-árnyékot perzselve
süvített az ablakhoz keményen.
Oly hatalmas zöld fénnyel kiáltott:
a szúnyog szív-lüktetése látszott!
ldquor;Fiadnak most életet kell adnod,”
szólt, s a hangja fehér kristály-orkán.
ldquor;Nem volt elég azt csak kifaragnod!”
süvöltötte ős-zöld csillag-orkán.
ldquor;Leheld emberré!” S lett újra fényszem,
pislákoló tűz-pont ott az égen.
378
Fölzokogott a napszámos ekkor,
fa-fiát maga fölé emelte.
Más véget gondolt magának egykor!
Rázta, rázta a fát keseregve.
S aztán: ldquor;Nohát, e fát miért rázom.
Talán játék, őrület ez, álom?”
S csókolni kezdte fiát, a száján,
de ajkát a fa már nem engedte,
rátapadt mint pióca. Szivárvány
nőtt ekkor, s köröttük állt lebegve.
Szívta a fa, szívta a napszámost,
annak orrlikán a lélek rángott.
S egyszerre a fa párázni kezdett,
sisteregni, sírni, mint a tűzben.
Bronz-lángok között így énekelnek
a hasábok. És az ember-tűzben
sárga tajték a fiából áradt,
majd egy pillanat alatt elszáradt.
S aztán, mintha apró vulkán lenne
a szív táján, elkezdett remegni
a fa: s lassan, mintha jegesedne
a víz, vagy a jég, ha kezd olvadni:
a holt anyag változott élővé,
ami fa volt, most hússá, velővé!
Mint béka-has, varangy-toka, lassan
pihegett, dobogott mellkas, hastáj.
S föllángolt a szem fény-kocsonyásan,
előbb fa volt, fa után lett kristály.
Hajzat serkedt, ujjai mozogtak,
üterei lassacskán doboltak.
S sikoltva elvált az öreg szájtól,
sírt hiszen már élő csecsszopó volt!
Fölriadt az asszony, s a csodától
észre sem vette, hogy ura rég holt!
Lámpát gyújtott kapkodva, remegve,
sírt, s a fiát csöcseire tette.
379
Szólt urához, nevetgélve, vígan,
s mérgelődött, hogy tán nem is hallja?
Megérinti ujjával, hát uram
isten! ura könnyű, mint a szalma!
Mint gyíkbőr, mint üres lárva fekszik,
mint a szappanbúborék áttetszik.
Lódarázs ilyen, ha csak a héja
marad meg a rece-erű vázon,
repülőgépmodell-vázon cérna-
hálózatú ráfeszített vászon!
Sikoltva, zokogva kifutott hát
a házból és fölverte az utcát.
A napszámost másnap eltemették.
Oly könnyű volt, mint az arany toklász,
szét ne törjön, könnyeden emelték.
Gyászra öröm, örömre jutott gyász!
S keresztelték a fiút is annak,
apja után: Faragott Antalnak.
Csuda fiú volt ám ez az Antal:
csupa ér, bütyök, csont, májfolt, lencse!
Csunyácska, no! Pillantása kancsal.
Itt se kedvezett neki szerencse.
Ami fában ér, bütyök, rücsök volt,
az kék ér lett, csontbütyök és májfolt.
Feje, lába, orra bár otromba,
anyja mutogatni nem rühellte.
Antal nőtt, mint eső után gomba,
szinte látszott, nyúlik, telik teste.
Mirigyei, míg aludt, nagyjában
dolgoztak combtövén, hónaljában,
s füle mögött. És három nap múlva
suttyó legény lett a fából-éledt!
Nézte magát egyre komorúlva
a vályú-tükörbe, míg sötét lett.
Beszéde, mint öregemberé, ki
már a hetvenedik nyarát éli.
380
S negyedik nap kért özvegy anyjától
nyolc fillért, s elment a kardmesterhez.
S olyan vidám lett a műhely-lángtól,
mint madár, ki bogarakért repdes.
A fujtató nagy bőrtüdejével,
túrta a lángot leheletével.
Réz, opál-petty, zafír-csík, rubint-ér
burjánzott a lángok levelében,
tűz-darázs szállt és mire földet ért
szén-darázs lett a szikra a fényben.
Kalapács hullt, vas hűlt, üllő csengett,
a tűz-dongó sziszegve keringett.
A kovács, szakállas öreg mester,
kérdi, mi járatban volna erre?
ldquor;Első kardját szeretném én Mester,
nagy szükségem volna a fegyverre!
Az elsőt, mit még ifjúkorában
kalapált, tán annál is korábban!”
ldquor;Arany, ezüst, gyémánt-kardot kaphatsz,
ingyen adom, minek az az első?
Szőrös vashab-rozsda eszi már azt!
Nézd csak ezt!” s egy pompás, csillag-esőt-
szóró kardot mutatott Antalnak.
De csak az a vaskard kellett annak!
Igy hát előkeresték a kardot,
kardok közűl első-kalapáltat.
Ropogott, mint bádog, mikor hajlott,
bőrköténye a vén kardkovácsnak.
Széthányta, mint tollat, a kardhalmot:
s ott találták tokjával a kardot.
Antal fölkötötte derekára:
mintha csípőjéből serkedt volna!
Megfizette. Búcsúzott. És már a
sátánokat szelte a pokolba.
Gondolatban, persze! S hazaindúlt,
s rikoltott, hogy a kapun befordúlt:
381
ldquor;Anyám, anyám, menjünk a vásárba,
ilyen sokadalmat sose láttam!”
ldquor;Menjünk?” s rámosolygott csúf fiára
az özvegy. Sipogtak a kosárban
apró csibék. Napra vitte éppen.
ldquor;Mehetünk, csak fölveszem kötényem.”
Nyüzsgött, zsivajgott a hetivásár:
fazekasok, rőfösök, a pékek,
kalaposok kiabáltak. Rászáll
légy a húsra, suttyomba petéket
rak. Durrogás, szamár-bőgés, por száll,
aranygomolyban a népség kószál.
Libák nyakat meresztve sziszegnek,
kölykök cukorkakasokat nyalnak,
karóhoz kötött gidák mekegnek.
Trombita szól. Vitézek nyargalnak.
Vak citerás cincog, szája reszket,
cigánypurdék görögdinnyét esznek.
Mint nagy lepke-szárnyak, ott a sátrak.
Faros kis menyecskék szeme villog,
a legények, persze, aki bátrabb!
topogják őket, mint kangalambok.
Lacikonyha-gőz ínyre habot csal,
sistereg a tepsiben a sült hal.
Pukkantó szól. Hajóhinta lendül.
A körforgó kering nyikorogva,
festett fa-lovain mereven ül
lány, legénnyel. Pislognak szorongva.
Egyszóval itt akkora a sürgés:
kavarog test, illat, ökörbőgés!
De a legnagyobb csődület ott volt,
vad tolongás a vásári zajban:
löködték, taposták, egymást orron
bökték könyökkel ott a ricsajban;
egy kis tisztás körűl, ahol árva
diófa állt, s aranypettyes árnya.
382
Mint légypapír édes ragacsában
zizeg, evickél, bozsog, vonaglik
legyek tűköteggömb-szeme, szárnya,
egymás hegyén-hátán zeng, fuldoklik:
ideragadva itt annyi ember!
Karimában zúg, rezeg, nagyot nyel:
a fa alatt kövér aranyláncon
két aranyökör egymáshoz kötve!
Ficánkolt mindenki, ő is lásson,
hápog a nép, levegőben ökle.
Mint két izzó villanykörte, úgy áll,
csontvázuk az elektromos fényszál.
Aranyszügyük, széles aranyhátuk,
göndör arany-szőrük a homlokban,
arany-csülkük, arany-vaszorájuk,
tekert szarvuk végződik gombokban.
Gerincük ragyogott arany-tűzben,
még lepényük is arany a fűben!
Aki kettévágja ezt a láncot,
egy-ütéssel, egy kardsuhintással:
azé a két ökör! Ó, hogy játszott
az izgalom higanya, nagy lázzal!
Törtek a kardok, a tömeg hörgött:
s kullogott a megszégyenűlt ördög.
Mert már a tört pengék, hegyek, végek,
mintha sásban állnának az ökrök,
a tömör arany-szügyekig érnek!
Most egy legény meg, markába köpköd,
iszonytatót suhint! De ez is csak
pirúl, fejét csüggesztve elballag.
S lám, most Antal áll oda elébük!
Hökkent csönd. Mit akar ez a nyápic?
A vad arany-lángban hogy megszépűlt!
Ez is kard? Ez szúnyog-láb, ez kákics!
Az ökörfej: mint két mohos szikla,
a lánc, mint a szakadék-mély hídja.
383
Homlokával alig ért a láncig,
pedig ő sem egy-két centiméter!
Rozsdás kardját emeli és látszik
nem ügyel, nem számol erejével.
A négy óriás orrlik fölötte
forró gőzét arcába sütötte,
lassan ködlött, mint négy arany-kráter.
Egyet vágott, könnyedén csak, mintha
pölyhet fújna. De könyelmű fráter!
Node, mi lehet ennek a titka?
S indúlt előbb erős csengés-bongás,
majd sziszegés, ámúldozó morgás.
Úgy elvágta Antal azt a láncot,
mint pamutot, vége hát a frigynek!
A lánc-csengés tengerig hallatszott,
s bacillusként szapora irigynek
acsargása is, a renyhe, restnek!
S dicsérő szava az öregeknek.
De sok szűz-szem tapadt most Antalra,
de sok tenyér veregette vállát!
Barnalencsés, csontos arcát anyja
csókolgatta, sírt a mosolyán át.
De egy pillanat és megfordúltak,
eget, földet rengetve robogtak
az ökrök, mintha földrengés támad,
fújva, fejük fölszegve, kevélyen.
Antal, usgyi! Anyja is utánuk.
Félfüllel hallották, épphogy-éppen
a volt-gazda hangját: ldquor;Hát, ne vess meg,
öcsém ezek csak parazsat esznek!”
Hátrafordúlt Antal, intett: érti
szavát, nem is fogja elfeledni!
S látta, a diófa alatt férfi
férfit cibál, porköd tódúlt, semmi:
s guggolván, négykézláb kavarogtak,
a maradék kincsért civakodtak.
384
Mire hazaértek, már az ökrök
az udvar-gyöp szőnyegén szuszogtak.
Körülöttük donogtak a böglyök,
bronz-golyókként röpdöstek, forogtak,
mert a nyugati ég hajlatán nyál,
alig csillogott valami fényszál,
az is eltűnt, s rózsaszín, mélybíbor,
sötétlila, mélykék lett, s ezüstre
vált a mennyhártya, a pásztor-síp szólt,
lassan fölszállt a mezők zöld füstje,
s jött a hold, s udvara is köréje,
mint a tojás sárgája, s fehérje.
S amennyi fát össze tudott szedni
Antal, mind egy nagy halomba hordta.
Máglyát gyújtott, s mikor szenesedni
kezdett a fa: rönk, kerítés-borda,
a parazsat, csurgott bár a háta,
vödrökkel az ökrök elé hányta.
S a két ökör ette, falta, nyelte
a parazsat, mohón fölzabálta.
Turkálta, mint a szénát, csemcsegve,
csillámlott szálkázó arany-nyála.
S fölharapták egy pillanat alatt
a pattogó, ropogó parazsat.
S mikor a parazsat mind megették
és körbe a füvet is fölnyalták,
az üszkös fű füstölt, sercegett még,
s szájuk szélét, orruk körűlnyalták,
már behemót testük vált parázsra,
a két aranyökör, mint vaskályha
hóförgeteg-decemberben, izzott,
felbőgött a ködoldó nagy holdra,
maga körűl hirtelen megforgott.
S megindúltak döndűlve, robogva,
egy-útú iker-üstökösök, csak
egyik keletnek, másik nyugatnak.
385
Reggel, mikor a napkorong forgott
hajnalködben, s indúlt ki a csorda,
tülkölt a kanász, s a nehéz porból
tehén-fej, borjú-far szúrt ragyogva
ki, mint hal-fej, hal-uszony a vízből,
s bogár éledt a hűvös nap-tűztől,
Antal nyújtózott és anyját hívta:
odamentek a kapuhoz aztán,
mosoly-szótlanúl és Antal itt a
nagyujjával a kapu két sarkán
lukat ütött a fekete fába,
mintha kést döfne disznó-tokába!
S a likakból éles, sűrű ívvel
fröcskölt a lé, sustorogva ömlött,
mint sziklából, ha hegyesen ível
a víz, úgy tódúlt, szinte füstölgött.
Az egyik luk-szájból vörösbor jött,
szomszéd fa-torok pálinkát köpköd.
ldquor;Anyám, édesanyám ide mostan
asztalt tegyen, poharakat, korsót,
ihatik itt, aki akar, hoztam
italt, míg nem látja a koporsót!”
S ugró-röptében fogott egy szöcskét,
de nem nyomorgatta meg a testét.
S odament az ólmelletti szánhoz,
az ősz asszony réműlve utána,
szólni nem is tudott a fiához,
talán a kicsurgó szeszt is bánta!
S ott két combjánál a nagy zöld szöcskét
összefogta, lába le ne essék!
S így szólt: ldquor;Anyám, akárcsak a darvak
hűvösödő ég alól elszállnak,
megyek én is csillag-útamon, csak
megyek, amíg hordoznak a lábak.
Lök, taszít valami végtelenség,
kívánjon hát anyám jószerencsét!
386
Ezt a szöcskét tegye az asztalra,
pohár alá, ott hadd muzsikáljon,
ha már fa lesz üveg-teste, bajsza,
s nyikorog csak két pettyes facombon,
ha ez a szán az ajtó elé áll,
s mint a kutya az ajtón kapirgál,
s a két kapu-lik magát átváltja,
s a bor helyett sűrű vér csobog majd,
pálinka helyett epe ikrája,
anyám, édesanyám tudja a bajt,
akkor én már holt vagyok, dög-szívvel,
sirasson meg anya-szerelemmel!
Üljön föl a szánra, s az elhozza
oda, ahol kő-mereven fekszem.”
Antal anyja búcsúzott zokogva:
ldquor;Jaj e bútól meg nem is menekszem?”
S adta fia a szöcskét, a kincset.
S elindúlt. Az útról visszaintett.
A borszagra összegyűlt a népség:
nagyüllepű, vastagtorkú vének,
cigányok, csavargók, ringyók és még
isten tudja kicsoda-szegények!
És az is, kiben hűlt már a lélek.
Ittak, mint a száraz föld. Gödények!
Pohár, kancsó, tökhéj, köcsög, bögre,
lábos, vödör telt, csurgott a szeszlé.
Gagya-dana, kurjantás, hörögve
kiszakadó részeg sóhaj: testvér!
Este gyertya, mécs-láng mellett ittak,
a kapu-lik bizony el nem tikkadt!
Akinek nem jutott merőszerszám,
az a földre hasalva szürcsölte,
akik nyüzsögtek ott többezerszám,
mint patak vizét, a szeszt hörbölte.
Mert hát arra már a bűn se gondolt,
amikor itt vak gúny-vihar tombolt!
387
Csak az asszony nem tudott nyugodni,
torkán nem csúszott le szesz egy csöpp sem!
Férje után elkezdett vágyódni,
fia után pedig különösen!
Pedig lassan már az ősz is megjött,
a bivalyhegy fölött az ősz ködlött.
Emlékei: vadmadarak szállnak,
őszi fényben, mint elhúzó darvak.
Tiszta égen csattognak a szárnyak,
nyakat nyújtva lomhán elsuhannak.
Sírva nézi darvak vonulását,
hallgatja, hogy jajgat a magasság.
Nagy aranya lobogott az ősznek,
köd borongott, levél hullt merengve,
gyönge szarva elhullott az őznek,
rétek fölött a bikanyál lengett.
Hírt nem hozott a közel, a távol
semmit, fábólfaragott fiáról.
Zörgeti az őszi szél a lombot,
űzi a szél, hajtja a levelet,
csattognak, mint a penészes csontok
az ágak, ezüstkürt a lehelet.
Antal azóta ki tudja hol jár?
Édesen alszik? Nyomában por száll?
Összecsap két öreg tölgy a szélben,
csattog, kopog száraz koronájuk.
Reng a föld is és habzik fehéren
a magasság. Ereje meglágyult.
Mint két szarvasbika dúlakodnak,
az ág-csontok hasadnak, ropognak.
Vándormadár elszállt, hogy itt volt, csak
üres fészek mutatja a fákon,
a nádasban, tövén a rézrúdnak,
bolyhos, fehér tollpihe a nádon,
rézlevélen száraz mésztej-pettye.
Róka sunyít éhes-settenkedve.
388
Fogyott az ősz, megjött a tél lassan,
de az iszákosok bíz nem fogytak!
Ittak szélben, jégben és csatakban,
mígnem belső-gyulladtan lerogytak:
ezer szőrös, püffedt, részeg sárkány,
kék szájukból tűz lövellt, kék szeszláng.
Lenyírta a nap aranyszakállát,
borotvával símára kaparta
a fagy, fogná rózsaszínű állát
a nap, de a keze jégbe fagyva.
Az özvegy a jégvirágos ablak
előtt álldogál, szöcske-szót hallgat.
Áll, mereng, fejét rázza hitetlen,
lehelet-holdat fúj jégvirágra,
az olvadás-holdon át meredten
néz a hóban hentergő világra:
a kutyák is részegen csaholnak,
a kakasok őrűlten forognak.
De, mint szaru horzsolást, benőtte
a jégvirág újra azt a foltot.
Lehelt újra és a gyásztól őszre
töppedt özvegy lángolva sikoltott!
Látja: a zenélő pettyes betű
fa már, a zöld ősüveg-hegedű!
Pohár alatt a fa-szöcske húzza,
fa-combjait reszeli fa-tollhoz,
fa a szárnya, feje, csáp-bajúsza,
nyikorog az asszony bánatához:
szárny-ere fa-reszelő, fa-olló
csattog. Szántól kaparog az ajtó.
Bomlottan kifutott az udvarra,
de már sehol a közelben ember!
Réműlten eliszkolt a jó borra,
pálinkára szomjas sok gazember!
Sötét vér fröcskölt az egyik lukból,
zöldes epe nyálzott a másikból,
389
mint mézga a fa-sebből. Szörcsögött
a két fa-torok, vadúl okádta
a vért, s epét. A kopasz fa mögött
piros nyúl-szem a nap karimája.
A likakat a bűnnel pörölve,
kukoricacsutakkal betömte.
Mert Antal új legény-szíve abban
a percben állt meg, akár az óra-
ketyegés, ha hajszálrugó pattan.
Jós-szava miért is vált valóra?
Ott ő is a vércsatakos réten,
nyiszált testek között holtfehéren!
Mert amikor vándorolni indúlt,
csúf bolygócska, nyughatatlan csillag,
s elért már hetvenhét városon túl,
alkonyodott, szállt alkonyi illat,
mint a hal karmazsín kopoltyúja,
ha liheg, a sziklacsont mögött a
nap dobogott. S Antal egy erdőben
lepihent, az úton szedett gombát
sütögette. Végleg lemenőben
a nap. Antal nyálszárító szomját
oltani egy forrást keresett és
hallgatta, az alkony csupa zengés:
rádöntötte parazsát a fákra,
s attól kezdett füstölni, ropogni
az erdő. Az ág, levél parázsban,
s tüzének nincs égetése semmi!
Fekete füst gomolygott az égig.
Nem is füst az! Nem! Csak már sötétlik!
És hömpölygött, mint a zöld csillagok
új tejútja: a szentjánosbogár!
Vak, világító-szívű vándorok
új-szerelemre vágyó hada jár.
Koppannak a fatörzsön, levélen,
zöld harmatként csüngnek fű hegyében.
390
Ült a tűz mellett és lassan köd-zsák
nyelte el, s tán félig már bóbiskolt,
s a tűz másik oldalára kő-zsák
roskadt: egy vitéz. Ez honnan iszkolt?
A nagy lihegéstől még beszélni
is alig tudott a borzas férfi.
ldquor;Katonáim verik a csatában,
mint a kaszált sarjú, rendre hullnak!
Új seregért futnék, de a lábam
nem bírja már! Ó, hogy szabadúljak
a szégyentől? Gyerek segíts rajtam,
vidd hírűl, hogy elhullottunk rajban!”
Antal válasza pár röpke szó volt:
ldquor;Bátyám ne jajgasson semmi percig!
Elintézem hamar ezt a dolgot,
rövid idő, s ellenség nem lesz itt!”
Verejtéktől puhúlt a vért-vas meg,
mire a vérlatyak-völgyhöz értek.
A völgyben zúg, kavarog a harcos,
a völgy-tölcsért félig töltik holtak.
S hull bár a hó, nehéz, ferde-kardos:
győzelem-rivalgások, doboltak,
rikoltottak a győzelmi kürtök,
sárga a sok hulla, mint a sülttök.
S Antal kirántotta rozsdás kardját,
a lator-fejeket nyeszetelte,
mintha rázna fáról piros almát.
Szíven, derékon, nyakon metszette,
aprította, mint a marharépát,
az ldquor;ellenség” öntelt ivadékát.
S indúlt a völgyben újra nagy bolygás,
kardcsattogás, rogyadozás testben,
hó-förgetegben szörnyű zsivajgás,
koponya-gömb, mint a tojás reccsen.
S ellepte a havat a fej, mint a
sekélyest békalencse, halikra.
391
S Antal nyakig szemgolyóban, térdben,
szív-cafatban, velőben és bélben,
kardja ropog e kocsonya lében,
mint mocsári fűszál leng a szélben:
ködöt kaszál, az éjszakát metszi,
rozsdás élét a szélben füröszti.
Mikor kardja eltört, fölkiáltott,
mint a sáskacombokat, úgy tépte
a föléje ömlő sokaságot:
kart, lábakat. De őt is elérte
a halál: feje nyakáról elvált,
mint szalmáról hab-búborék elszállt.
S akkor változott otthon a szöcske
fává, kaparta a szán az ajtót,
a két kaputorok akkor köpte
holt-jeleit. Már nem szeszt, nem óbort!
S anyja akkor szaladt ki sikoltva,
hogy a vérző kapufát eloltsa!
Fölűlt a szánra és az megindúlt,
röpűlt, mintha köd-keselyek húznák!
Anya-szívben vas-sereglő kín dúlt!
Röpűlt a két nagy köd-csődör, úgy szállt
a szán, mintha fehér szárnya lenne.
S köd-ló-nyakban mintha csöngő csöngne.
Hogy röpűlt a ló-nem-húzta szánkó,
rúdján a vasalás fölszikrázott!
Szikrázva szállt, s örvénylett kék porhó
röpte után. Itt-ott kánya károg.
Völgyön, dombon, havas, nagy mezőben
futott a szán, nem roskadt erőben.
S ekkor, tán a nyugati ég alján,
nagy hótölcsér sziszegett pörögve,
mint taréjos ősgyík, fehér sárkány,
ahol szálltak, lezúgott a völgybe,
s szőrzsák szájával őket lenyelte,
püffedt, dagadt, hánykódott sziszegve.
392
Gyomrában a szánkó és az asszony!
Szédűlt az a szörnyű csavarástól!
S hogy az özvegyből könnyet fakasszon,
még vadabb lett a bősz kavargástól.
Tű-orkán, gomolygó darázsfészek
a hó-gyomor, hasogató kések!
Egy perc alatt jól körűlgyömködte
nagy torony hó-vattával a vihar:
rángott fuldokolva a hó-ködbe,
mint légy pamacspárna-lábaival,
a szán. S lett az ég is fehér márvány.
Eztán odábbgörgött a hó-sárkány.
Az asszony kimászott a hóhegyből,
kukac módján alagútat fúrva
a kásában, mint féreg a meggyből,
köpte a havat, prüszkölve túrta.
S látja, a hóhavasok tövében
csipkebogyó-bokor reng a szélben.
Nyúl tapsikolt el a bokor mellett,
öreg varjak keringve röhögtek,
a nap-gőz, mint vak aranylehelet,
néha a bogyók földre pörögtek.
Hát aranyszivacsú, aranycsipkés,
aranyszegélyű a hó amott és
a bokor körűl megroskadt, olvadt,
mintha kirágott kenyérbél volna.
S látja, a bokron levél se sorvadt,
a bogyók füstölnek, párolognak.
S látja, azok nem bogyók: vércsöppek!
Reszketnek bársonyosan, lüktetnek.
Szól a nyúlhoz: ldquor;Mondjad csak nyulacskám,
fábólfaragott fiam nem láttad?”
Kérdi a varjútól: ldquor;Madaracskám,
holt arcát nem érintette szárnyad?”
De a nyúl csak továbbfut dobogva,
károg a varjú is gomolyogva.
393
De mikor a bokorhoz szólt volna,
a vércsöppek sorra kiabáltak:
ldquor;Itt van. Itt van. Itt van!” Apró torka
ad íly hangcsipkét tökös madárnak.
S a bokor egy domb felé hajlott, mint
ha a szél döntögetné ágait.
Derékig besűllyedve a hóba,
mint kagyló homokba, tófenéken,
elindúlt az özvegy, föl a dombra,
szemvakító téli verőfényben.
Ment, a hóban gyémánt-útat vágott,
mögötte a táj vas-kéken lángolt!
A dombtetőn szörnyű gyász-világ volt,
a völgyet pereméig megtöltve,
feküdtek, mint havas fahasábok
a holtak, jeges a szakáll, sörte.
Mint deres szalma, fehér kupacban.
Söpört a szél rajtuk nyughatatlan.
Mint gyermek, ha valamit elvesztett,
s sírva keresi az úti porban:
az özvegy is sírt, kotorni kezdett
a hóban, a holt-fehér pokolban.
Emelte, mint jeges fahasábot
az egyiket, a másikat: ám ott
megtalálni fiát ki is tudná?
Ebben a nagy fehér temetőben?
Remény-vesztve állt, nézte a pudvás,
szőrös arcokat a gyász-mezőben.
Foltos köténye szélben csattogó
fekete zászló, vad gyászlobogó.
Ám ekkor, mintha nyári menny dörren,
s az ég márvány-tömbjei repednek,
mint két arany-mennykő csattog, csörren
a két aranyökör. Fújva jönnek.
Lerobognak a fényhabos égről:
egyik nyugatról, másik keletről,
394
mint két kövér, szuszogó meteor,
két fénypetty, két darázs, szikla-bálvány.
Bálna-vízsugárként lövellvén forr
orrukból a gőz, két pára-páfrány.
A néma völgyperemig robognak,
az ég kárpitjai szakadoznak!
S szarvukkal a völgyet túrni kezdik,
zizeg a holt, mint a fagyos szalma!
És a túrás-nyom alján ott fekszik
Antal. Ráhull, sikolt, zokog anyja.
Feje külön és külön a törzse,
mint a körtecsutak és a körte.
Most az egyik ökör lassan így szólt
a másikhoz: ldquor;Hát te mit tudsz pajtás?”
ldquor;Én összeragasztom!” ldquor;Én meg a holt
lelkét élesztem, mint fagyos hajtást!”
És az egyik összeragasztotta
Antalt, a másik a lelkét hozta.
S egyik ökör sziklatömb-patája
a fejet a nyakcsonkhoz görgette.
Nyálzott mint pók-potroh, sűrű nyála
csurgott nyak-csonkra, fej-alja sebre.
S a beforrt seb aranycsipkelánca:
buggyant aranypép, az ökör nyála.
A másik ökör az égbe búgott,
örvénylett ég-tartó két füstoszlop!
Arany hasa, oldala fújódott,
mint ősisten-varangynak, ráomlott
szájával a tátott kopasz szájra,
s a lelket a fiúba okádta.
Az asszony meg csókolta, ölelte,
remény-vesztett fiát könnyel mosta.
Fagyos szívét melegre lehellte,
mellén átsütött: hályogon rózsa!
Az ökrök, mint pihébe betúrták
fejüket a hóba, égig fújták
395
a hó-alpest a befulladt szánról.
Elé-álltak. Fölült Antal, s anyja,
s elrobogtak. Dűlt az ökör-szájból
forró pára az alkony-hamvakba.
Körülöttük izzó sugárkéve:
szárny nőtt csillag-ökrök gerincére.
Mi az ott? Két villanykörte lángja?
Alkonyúl. Hóra csillag-láng csöppen.
Ereszkedik sűrű köd a tájra,
kövér a köd, mint tej a köcsögben.
Mire oszlott, eltűntek az éjben.
Tán ők a négy, csillag ott az égen.
396
A halhatatlanságra vágyó királyfi
Mikor született, se a nap, se a hold
jelt nem adott. Csak királyfi volt.
Üstökös-fényszót nem írt az ég,
láng-szózatot a csillag-messzeség.
Növekedett a királyi várban,
mint az ország jövendő királya.
Szerette nézni az őszi ködöt
a vár mögött, az erdő fölött.
Bolyongani az őszi nádasokban,
szerette hallgatni, ámúlni titokban
a nádcső-roppanást, levélzörejt,
madár-örvényt, csobbanó vizet,
különösen a rézveretű nádban,
ha köd göngyölög, az ősz-homályban
deres pókhálót, rezgő bóbitát,
hallgatni, hogy a vadlúd hogy kiált,
nézni, merre száll a könnyű alkonyatban,
merre suhog a vadvizek vad lelke
a táj fölött, hol mint üllepedett
méz, ikrás-szárnyú már a napfény,
kristály-sárkány növekszik: az alkony,
s följebb áttetsző fénye lebeg
a halott napnak, a nyugati parton,
s a hold kirajzolódik a nagy-pórusú űrön,
mint halvány ceruzarajz a bőrön,
s mikor már a tócsillám se látszik,
hogy az ég felé a pásztor-füst virágzik,
vagy télen a lehelet ezüst ágát,
pillanat-nyíló ezüst-virágát,
ha szirmát, levelét kibontja,
s oszlik, mint a füst virág-gyapja.
De azért mindíg vidám volt,
múlatott, nyargalt és táncolt.
Látta ezt apja, a vén király,
s hogy valamit tenni kéne már,
tudta azt is, s úgy határozott,
tanuljon a fiú tudományt, jogot,
könyvlapokba-szedett bölcseséget,
397
tapasztaljon két, vagy három évet.
S a királyfit más országba küldte,
s azóta a szívét bánat ülte.
S ott a királyfi három évig
tanult, kóborolt. S míg lelke érik,
s a szűz koponya lassan beépűl,
mint ős-vidék frissen-rakott házzal,
filozófiával, tudománnyal,
orra alatt lány-szív-ejtő ékűl,
dús, fekete bajusz fakadt ki,
hó-keblecske érte meg tudott szakadni!
Tejes csontjai megkeményedtek,
vonásai is kiteljesedtek.
Az időtől mohos lett az arca,
a nagyvilág emberré avatta.
S visszajött három nagy láda könyvvel,
az uralkodás iránt közönnyel,
bánat-szemmel, szomorkás mosollyal,
mindíg-ráncos, kérdező homlokkal.
Tünődött, búsúlt a király, az öreg,
sorvadozott a gondtól megütötten:
világjárt fiának baja mi lehet,
lelkét mi rágja, miféle szándék,
szívét milyen bánat-dögkeselyek
dúlják, s a gazdag téli ködben
miért is kószál, mint a farkas-árnyék?
A hóviharban kószál egyedűl,
ha bogáncs süvít, száraz gally repűl,
tar fa sikít, bokor suhog,
ember, állat búvík, vacog
és láng mellett múlat kedvesével, dallal
más ifjú. Vagy vérmes, kövér lovakkal
citerát verve szánon suhannak
lányok, vitézek a kristály-verőfényben,
s az arany-arcú hajnal vár piros sáska-mellényben,
s a penge-hidegben a lovak pofája,
lányok pillája, fiúk bajuszkája
dér-sós lesz a fagyott lélekzettől,
a zúzmara-szárnyú temetés-ünneptől,
mint akik cukorba mártva vannak.
S nyak, fülecske, orr, tokácska,
398
mintha répából volna kivágva,
vagy parázsból gyúrva, rézből verve:
izzik az ifjúság tűz-kelyhe.
S mikor a vitézek vadra vadásznak,
ő a bronz-darázsnak figyelgeti röptét,
mikor szöcske-léptű lovakon cicáznak
vitézi tornán, hogy egymást böködnék,
izmokat-buggyantó kő-nehéz dárdával
ő a csillagoknak ámulja nyüzsögtét;
paripák pattannak porfürtös patával,
merev lovasukkal Ájtatos Manóként,
kövér, mázsás combjuk sáskacomb-rugalmú,
tombolnak feszülő farokkal, tomporral,
s villog a sisak-búb, rajt-repkedő tollal,
s sisak-rostély mögűl villogó-nyugalmú
szemek pattintanak szikrát a nagy éjbe,
s öltöznek a lányok csipke-harang fehérbe,
s lobog a bő köpeny, feketén-fehéren
a szökve-tusakvó kő-karú vitézen,
pezseg a bírákból gyűrűben az „éljen”
a holdat sápasztó öblös fáklyafényben:
ő a múlandóság ábráit kutatja,
egy lepkeszárny rajzát, pikkelyét múlatja.
Mikor a legények röhögése nyers-nagy,
s állati szerelem-lakomán vidúlnak,
s a lángoló-szájú pejkó diadalma
kigyűrődik mint a csigabiga szarva,
s a tajtékos lovat két szolga vigyázza:
kötél foszlik, véres zabla-karikája,
s szőr alatt az izmok vas-kötege játszik,
s lúdtojás-nagy szeme, mint a hold szikrázik,
s cicomás vitézek vihogó bandában
bámulják a részeg, ágaskodó csődör
diadalát a rengő-farú kancán,
mikor az rubint-dárdával előtör,
s orrlikából a gőz ütemesen robban:
ő a levélhullást figyeli titokban,
s elmereng a harmat könnyű csillag-arcán.
S ha a várudvarban buja vígalom van,
s borvirágos-orrú, puffadt, vén szakácsok
fácánpecsenyéje ragyog ott halomban,
s a rézbozont-mellű vad csaposlegények
görgetik a hordót; s nyársra-rántott tulok
399
vér-máglyaláng fölött sisteregve izzad,
s kemény, hegyes csecsű vígadalmi lányok
torkából patakzik sűrű-vérű ének,
s visongva futnak, ha gömbjüket markolni
dévaj-lángtól bódúlt ijjász is fölugrik:
tömött csöcsük reng, mint fiatal kecskének;
s vastagon kicsurog a párás kancsóból
a sörhab a fakó, százéves szakállra,
csurog, mint a viasz, ahogy a vén kortyol,
s piros orra, mint a kanóc hegyes lángja,
s mikor deli ifjak kecses-párosával
hegedűvel, síppal, dobbal és dudával
csikart összhang mellett lejtik a szép táncot
a tág oszlopcsarnok márványkő-kockáin,
mint sakktábla páros-színű figurái:
ő a vártoronyban a nagy, hártya-lombú
könyvet lapozgatja, pingál betű-láncot.
Múltkor is, fiát ott találta
a toronyszobában, mikor a kakas szólt.
A láng a gyertyát már csonkig lerágta,
homloka gondtól sugaras volt:
a rácson át a messzi ködbe nézett,
mint árbóckosárban a tengerészek,
a hold, mint fövenyre-vetett tengeri-csillag: száraz,
s nézte, a ködös vidék, mint hold-arc
nehéz gőzökben borong, gomolyog,
s villogó tüske szúr ki abból, gyémánt
tornyok merülnek, arany-mosolyok
buggyannak, mint bővízű forrás.
Egy sas keringett, azt nézte némán:
alámerült, s fölbukott oldalvást.
Persze a királyt a tömérdek
kiváncsiság, mint almát kicsi féreg,
tölgyet vas-állkapcsú álca:
keresztűl-kasúl fúrkálta, rágta.
S elindúlt a fiát kifaggatni,
róla, mint csúf köpenyt leszaggatni
a bánatot, a nem-királyi gondot,
s vett dühhel a vártoronyba rontott.
De a fiú helyett csak üresség
fogadta tág, beszuszogó testét.
Olvadt gyertyacsonk, remegve
400
viaszba ragadt kis éji lepke.
Mint szenesre sűlt fekete féreg
a kanóc, görbítvén az éj kérdőjelének
sűlt izeit; pipa-hamú, dohánypor dombja,
a királyfi egyik köpenye-gombja
az asztalon, s egy viaszból gyúrt, zord
cseppkő-szakállas ember-szobor.
S egy papír is volt ott kiterítve,
rajta az írás gonddal kerekítve:
„Nem tudtam a szívemet megcsalni,
azt hazudni, nem fogok meghalni,
mikor minden emberre halál vár,
halál-tűzben mállik az ember-sár,
mikor élet-lovam istállója
a jövendő nagy koponya-tornya,
mikor szívünkben lapul az ármány,
a halál, a jég-tüdejű sárkány!
Ne keress apám, meg úgyse találnál!
Találok én jobbat a halálnál!
Nem kell nekem asszony, kincs, királyság,
elindúltam, hogy szemeim lássák
azt a földet, ahol nem hal senki,
(vajon onnan lehet-e üzenni?)
halandó az örök élet halmát,
a halhatatlanság birodalmát!”
A vén király nagy búja kiáradt
torkán, porig döngölte alázat,
üvöltött a fájdalomtól, pörgött
kínjában, jajongott és süvöltött,
verte, (zúgott nem-emberi szóval,)
szíve-táját a gyertyatartóval.
Futárokat küldött, s azok sorba
visszajöttek, megtörve, lefogyva.
A fiú már nagyon messze járhat.
Maradt utána iszonyú bánat!
Ment a királyfi rendületlen,
eleinte még egy-lendületben,
s lassan elhagyván a lakott vidéket,
valamilyen nagy sivatagba tévedt.
Fejét csüggesztve gyalogolt és éhen
és szomjan, sivatag-bíró teveképpen
ringatta testét a süppeteg homokban.
401
Föl se nézett, nem is tudta, hol van.
Nem látta, hogy ritkul a növényzet,
egy-két bokor feszűl csak a szélnek,
s ritkás fűcsomó leng, (lassan az sincs,)
mint borotvált fejen hagyott hajtincs.
S elmarad az is, csak homok és homok,
redőzött aranypor süti ki konok
tüzét és tüzel föntről az ég,
s láng-tollat növeszt az arany dombvidék.
Megy a királyfi, íly útnak készületlen,
semmit-tudón és boldog-révületben,
s nem érzi, hogy kiszáradt torka porhínáros,
mint szikkadt agyag, szíksótól virágos,
ajka és nyelve cserepes, sebes,
hogy karja, lába már csontváz-üveges,
a fényt szúrják a bordaszögek,
mint szöcske lábszár-tüskéi, s a mellkas-csontszögek,
pórusain a vízgyöngy kipezseg,
s apad róla a hús, s lassan csak az erek
csomós, kiálló hálója tartja
(mint kötélzet körűlcsavarja
a lábszárat, combokat, karokat, nyakat
és őrülten lüktet a csontokra-tapadt!)
e csont és bőr és szőrzet-hordó lelket,
aki immár láztól énekelget!
S térdrehull egyszer, eldől a porban,
e láng-robbanó por-arany pokolban
és naptól-aszult fejét fölemelve,
mert szájába dagadt rügyes agyagkorsó-nyelve,
fölzokog, látván, hova jutott.
S ím, a közelben óriás kaktuszok!
És odakúszott a homokot habarva,
testét, mint kígyó tekerve, csavarva,
fekete ujjaival az izzó elemet
kaparván csúszott és evezett,
a homokba porfelhőt lihegve,
tűz-lombú por-fát hörögve.
S az óriás tüskékbe kapaszkodva
fölhúzta testét, megállt rogyadozva,
s valahogy tőből egy húsos levelet
lemetszett, mint egy szőrös, nagy fület.
S a vérző-gödörben fölgyűlt levet
szürcsölvén, enyhűlt a csontig-elepedt.
402
És meglátott akkor ott egy koponyát
a kaktusz tövében, s bordacsontokat.
Fölvette: szem-gödrön, nyak-likon át
pergett a homok, mint sótartóból a só!
S hogy kirázta a gömbből a homok-agyat,
fölkiáltott: „Te írtóztató
halál!” S az agy, a szemek hajdani házát,
az eszmélet hó-vigyorú vázát
a csigolyalukon az ujjára tűzte,
megpörgette, s beszélt, mint a tűzbe:
„Hatalmad hova lett te csont-buborék,
amit a teremtés fújt vala a nyakra,
szappanhab-gömbnél is romlandóbb agyag,
hova lett világ-rendező agyad?
Pitypang pelyhét a könnyű szél, a tűz-ujjú nyári ég
nehezebben rontja szét, mint téged az idő,
az ember-szívet megkeserítő!”
S aztán a hab-héjat a kaktuszhoz csapta,
s indúlt új erővel a tűz-sivatagnak.
De már kis csücske látszott csak a napnak,
s rá vacogtató nagy éjszaka szakadt.
Körötte a puszta, mint tenger-fodrú só,
fölötte a hold, mint lassú tündérhajó.
S ment tovább, térdig a sóban, a hóban,
bizakodván az égi hajóban.
De reggelre újra csak lerogyott,
s vergődve alighogy továbbjutott.
És egyszer csak rettenetes nagy árnyát
lebbentve föléje, ott lebegett,
kitárva ronda, nehéz szárnyát
a dögmadár. Keringett, s fölnevetett.
És vijjogva és dögszagot ontva
lecsapott a nagy madár a porba,
a homokhoz verdeste kő-szárnyát,
büdös tollai, mint a hasábfák.
Két lába, mint két pikkelyes dárda
befúródott a királyfi-vállba,
sarlós, toll-szakállas sarkantyúját
a lapocka-alji lágy részekbe túrta,
s meglebbentve szárnyát a nagy útra,
rikoltott és emelte a zsákmányt.
Elalélt a királyfi, a zúzott,
403
a madár meg csattogva elúszott.
Nyakát kinyújtva szállt az égen,
majd eltűnt a felhők sűrűjében,
s a felhők fölött, a végtelenség
tűz-köreibe mártva testét
csak szállt, csak úszott, boldogan keringett,
arany-nyálban fürdetve a kincset,
amikor a napból, (azt ki tudja?)
tollaranyrögként süvítve, lebukva,
előtte kőkérgű-csőrével fölmered,
csillagkarmú-szárnyait kitárva lebeg
egy másik madár! S már csap is fejével,
mint rönkre favágó fejsze-éllel,
a toll-karimás kesely-szügybe,
a szőr-koronás kesely-bögybe
és tépi róla nagy cafatokban
a tollat, a húst, s mint szirmot a rózsa,
a fej a véres tollat ejti,
a pikkely-szakáll vércsokrot lövell ki,
s a mellkast marja a köröm-tüskerózsa,
s a toll libegve száll, alvadt csomókban.
Egyetlen tollas, bűzhödt gomolyag
a két madár, rikolt és harap.
Egymást szárnnyal ölelik, csőrrel marják,
s szorítván egymást eszik, csavarják.
S ím, lazúl a szörnyű kapocs a vállban
és hull a királyfi nagy sugárban,
felhőt-átütve hull a meggyötört,
ki előbb még a homokkal pörölt,
ki előbb még ott szállt az ősgyíknyakú-sassal,
összenőve a kesely-hassal:
egy szalmakazal közepébe,
s a kazal durrogva, zenélve
füstöt vet, zengő arany-lángot,
mint tó, mibe a ménkű vágott.
A suhogásra kifutott a háznép,
a baromfi sipog, kotkodál még,
a ludak szárnyukat suhogtatva
táncolnak, görbűlten fúj a macska,
kutya szőrét fölborzolva vinnyog,
istállóban a ló idegesen tappog,
futkos a virágzó fák alatt a páva,
404
úszik utána kan-hímű palástja,
tódul ki a házakból a nép, köp:
mi hullt, angyalkönny, isten-vércsöpp,
tűz-rög, az ég ejtett kormos követ?
Találgatják, hogy mi lehetett?
Behorpadt-szemhéjú vak koldusok,
falábon-bicegő vén harcosok,
rongyos csavargók, szikár kőművesek,
szikkadt sírásók, hájnyakú hentesek,
iparosok zsírtól fényes arccal,
púpos banyák ritkás, nagy bajusszal,
bőrszagú tímárok, gyantaszagú ácsok,
szikra-kráteres kezű kovácsok,
s egy kolduló barát is jön totyogva,
mint kétlábú nagy gyík, szuszogva,
mint pipacs kelyhében a fekete bibe:
golyva-rózsán ül napégett feje.
S ahol legikrásabb a sok csődület-hős
áll, mint a hold, a szivárvány-gallérú emlős:
a kocsmárosné, az asszonyok éke,
hisz kocsma ez itt, a bánat menedéke!
Húsa fehér, orcáin pirosság,
a fülei Krisztus-képű ostyák,
kontya lazán a nyakára omlik,
orrtövén egy-két szeplő piroslik.
S körülötte hökkenten-vidáman
zúg a népség, nagy ámulatában.
S rikkant egyet az egyik csavargó:
„Nézzétek csak, füst száll a kazalból!”
Valóban, a mohos kazal felett,
apró, aranyrojtos felhő lebeg.
S már özönlenek is, a létrán tolongnak,
mint akik várat ostromolnak,
néznek a füstölgő kazal-lukba,
ott a királyfi, fejjel lebukva.
A kocsmárosné, (hogy kihúzták onnan,)
a királyfiba szeretett nyomban,
bár csúf volt kesely-tépetten, barnán:
a töprengés-tűz átsütött szőr-álarcán.
Rongyait róla levetette,
sebeit tejföllel kenegette,
borbéllyal szakállát nyiratta,
fejét emelve maga itatta,
405
borogatta töretett testét,
itatott vele tyúkleveskét,
fehér húsát a gyönge tyúknak
szálakra tépte a fiúnak,
s tetézte mindezt vörösborral.
És virágot tett az ágy mellé csokorral.
S mikor már sebei beforrtak
valamelyest a királyfi-vándornak:
nappal a kertben vetett neki ágyat,
árnyékában az almafának.
Feje habos párnákba süppedt,
a puha toll körűl fölpüffedt,
testére árnyék-levelek lebegtek,
fehér szirom-cserepek peregtek,
s korona-bóbitás fejjel a hím-páva
rikoltott és rengett nehéz gyöngy-ruhája
az ágy körűl. Lehúnyt szemén
rezgett és táncolt az aranypetty lombszűrte fény.
Egyszer még föl is nevetett:
egy féllábú kereplősáska bicegett
a takarón, mozgatta állkapcsát, mint a kecske,
lihegett és sántikált bicegve.
Düllesztve sokszögűre köszörűlt piros kristálytojás-szemét
megállt, s szájszerv-kopoltyús rózsaszín csuka-fejét
forgatta mereven, majd egy roppant
ívben, kékpettyes félcombját kirúgva elpattant.
De ára volt ám a nagy jóságnak!
Mikor a varratok leszáradának
a sebekről, s könnyed volt újra lépte
a fiúnak, az asszony odaállt elébe.
A kertben álltak, az esti lobogásban,
a rejtelmes árnyék-suhogásban,
zengett a fű közt a hars-torkú alkony,
cincogott az űrben kék denevér-bársony,
óriás-árnyéka volt a virágoknak,
levele izzott a ribizkebokornak,
egy-egy bogár szállt még vakon a fénybe,
bódúltan kerengett, búsan zöngicsélve,
egy tehénke bőgött, gőzölt a föld lassan.
Ott állt a szép asszony szendén, illatosan,
s nézte a királyfit, majdnemhogy fölitta,
pilláira a könny víz-bogyóit csalta,
tüzelt a szerelem gyönyörű szemében,
406
fátylával nem födte mélyét a szemérem,
átizzott telt testén remegve, fehéren,
mint az esti láng a nagy eperlevélen.
„Maradj égi küldött, csillag-fi, angyaltoll,
nem kérdem ki voltál, születtél akárhol,
tán a napnak vagy te arany-robbanása,
tán a hajnalcsillag üvegtüske-lába,
talán a világfa letört arany-ága,
tán a hold könnycseppje, a mindenség lángja,
maradj velem!” Szólt és a kezét kereste,
nagy buja lángokat lövellt szeme, teste.
A királyfi bámúl megigézetten,
a fa törzsének dűlve, az asszony előtt,
körűl gőzöl a növény halál-mérgezetten,
szagosan lihegi ágyék-tüzét a föld,
az égre tojást vert az este:
udvarával a sárga holdat,
arany-nyál csurog a levelekre,
füvek, virágok mocorognak.
Mint óriás cserebogár csápja:
réz-levelekkel zizeg a kis nyárfa.
Nézi az asszonyt, mintha kénes lángok
közé révedne, de bele kell hullni:
vadkanca-szeméből nőttek arany-karmok.
Szíve így vergődött, félt megszabadulni!
A hús, a hús örvénye ilyen még sose volt,
nem igézett így kórost a hold,
bűnöst a bűn, öngyilkost folyó,
hazudozót a nem-hazudozó!
Csókolja az asszony, sebez kanca-csókja.
Denevérek szállnak visongva a holdra.
De kitépi magát a nyers ölelésből,
futna, mint akit kerget a halál
és részegen még a láng-dühöngéstől
tántorog lihegve, s bódultan elindúl.
„Nem maradhatok itt, ne tartóztass engem,
nekem messzire kell mennem,
messzebbre, mint az az izgága csillag,
ahol a halhatatlanok laknak,
engem egy nagyobb vágy vándorútja vár!”
Felel a fiú, s a kapun kifordúl.
407
A kocsmárosné szemét zöld villámok
erezik, de sóhajtva így felel,
s szava hidegebb, mint az üveg-virágok:
„Nem tartalak, a szívem viszed el!
Te angyal-csődör, hogy néha eszedbe jussak
egy csizmát adok, lábadra azt vedd:
Sárkány szíve-bőréből készítettet,
Sátán fitymájából készítettet,
Halál-asszony szűzhártyájából szabottat,
Óriás szemhéjából kiszabottat,
Víziszellem úszóhártyájából varrottat,
Ördög-anya dobhártyájából varrottat!
Te kesely-hányadéka, sas-okádta csillag,
lehetnék árnyékod, forró tajték-lepled!
Árnyékod lennék, ki nő, töpörödik,
s megkettőzi magát, ha a fény úgy kivánja,
a hosszú úton veled ki törődik,
kertem égből hullott rózsaszála?”
A hold-csiga az űr szélére kimászott,
nyújtva a semmibe négy fényvirág-csápot,
s a holdezüst-nyálas, harmatos fűben,
asszony láb-kar-gyökerektől szabadúltan,
nőstény-polip gyöngy-ölelésétől szabadúltan,
szabadságtól részegűlten
ment a királyfi a jegenyék alatt,
az űr terített rá csillag-szárnyakat.
Lábán új csizma. Nekiütődtek,
tejútként nyüzsgölődtek
hemzsegve, zúgva tűzarany-vadak:
a zöld kristályfényt izzadó szentjánosbogarak.
Ment a királyfi dalolva a porban,
arcát fürdetve a napban, a holdban,
gyalogolt völgyeken át és városokon,
hóförgetegben szikrázó ormokon.
S ím, érzi egyszer: süt a csizma szára,
talpa vas-kagyló, éget a varrása!
Leül, de abban a pillanatban
döndűlve két talpára pattan,
mint jancsiszög, ha oldalára döntik:
vastű-szárával megint fölágaskodik!
Megállna, de a csizma megy tovább,
égeti, szorítja, rágja, mint a láng,
lecibálná: ha hozzáér, tüzet köp,
408
mint vulkán, fölcsinált anya-ördög,
térde körűl a csizma szára
lángot lő, mint a sárkány pikkely-szája.
Vas lett a csizma, ami bőr volt nemrég,
pörzsöli belűl e rettenetes emlék
és viszi tovább és meg nem áll vele,
gyötri, a húsát sorvasztja le
a befelé-ágú vastövis-csizma,
a vastüske-csizma szaggatja, marja,
mint két ezer-fogú habos, forró szájban
vonaglik a csizmák páncél-fogsorában,
mintha két krokodil-fej rágná lábaszárát,
az ágyékig nyomva csőr-állkapcsát,
csupa harapásnyom a comb, a lábszárhús,
falánk a csizma-vaskrokodílus!
Eszi a lábát, a teste egy lucsok,
a vér a csizmából fölül kibugyog,
mint elvágott tehéntorok
gégenyílásán vérkéve sustorog,
mint fölszakadt ütőér-kehely:
a csizma-száj vér-zsurlót lövell.
Fut a vérpettyes csont-zsiráf,
fut a csizma és vele a láb!
A gyopár-szakállú koponya-kölyök,
mint kókadt kalász, száradtan zörög,
A csizma most már sziklán dübörög,
hogy borzonganak a barlangi dögök,
szikláról sziklára ugrál, mint a zerge,
s onnan lerohan a csizma a völgybe,
fut a pusztán, át a vetésen,
úton és úttalan idegen vidéken.
A vascsizmából kifröccsen a vér,
a királyfi már megváltó-fehér,
szakálla sárgúl, fut a vérüveg-kan,
habos szájjal fut a boldogtalan.
Már csak két bütykös üvegbot a lába:
pókháló fut ott vascsizmába!
Fut a vérsörényű, a sárkány-szívbőre-csizmás,
az átok-harisnyás, sátánfityma-csizmás,
halál-asszony szűzhártyájából-varrt-csizmás,
óriás-szemhéjából-varrt-csizmás,
viziszellem-úszóhártya-csizmás,
az ördöganya-dobhártya-csizmás.
Arca tűzhólyagos, szőrei szén-zászlók,
409
vesszőjéből vér dől, a szájából átok!
Futtában alszik, mint a vak lovak,
kínjában füvet rág, faháncsot harap.
A semmihez fordúlt kegyelemért,
mikor egy gazdag vidékre ért,
s egy patak partján ájultan lerogyott,
fél-arccal a mohos vízbe bukott,
s míg kortyolt a száj, a sárgára pállott,
a csizma kristálybot lábáról lemállott.
Alkony volt most is, a réti madárhad
futkosott a fűben, borzolva a szárnyat,
hold-szerelemtáncot lejteni a fényben,
kakas-viadalmat fogyó-hold tüzében.
Izzott a varangy, a sündisznóhátú föld.
Elhalt a vízalji növény remegése,
kocsonya-zászlós ebihal, tarajosgőte tüzes toka-pihegése
élt csak a vízben, a tűzpontú vad és sűrű zöld
párát ontott a rét, a sáslepett víz fölött zömök
üvegszárnyú arany-gombostűk szálltak: a szitakötők.
Hajnalban ocsúdván fölül dideregve,
söpri magáról a harmatot merengve,
s szeme a meggyötört lábakra téved:
két lába két korcs fa, sziklákból kitépett,
zöld-körmű csont-gyökér, vérmohás pikkelyfa,
nagykarmú Jézus-láb, kereszten aszalva!
Lábfején fürtösen lógnak az erek,
mint hullán csontszakáll-fűgyökerek,
a lila érgubanc feszűl és lüktet és dobog,
mint egy fészek toboz-gyíkhas, gyíktorok.
Ujjain bütykök, most-fakadt rügyek, csontcsomók,
fehér gyökér-pupillájú pikkelykorsó-szemgolyók,
ujjait, talpát sűrűn beborítják
a tyúkszemek, mint kis sárga rózsák.
Lábát áztatja a zöld-szakállas patakban,
sebeit dúdolva mosogatja,
s tűnődik lassan, merre, hol van
a halhatatlanság birodalma?
Locsolgatja a láng-kelyhű sebeket,
szisszen és nyög és dúdolgat rekedten,
egyszer fölnéz és meglátja az eget:
tengerzöld az és ebbe beleretten!
410
S a dombról, a mocsaras réten át
tömzsi lovakon vágtatva jönnek
a hírhozók, s harapdálva a lovak dagadt farát
utánuk a sáskák özönölnek.
Suhognak, mint a Hír jaj-szárnyai, a Bánat viharszele,
s a mezőn a lovak kagylós patanyomát,
mint szemet a könny, vadvíz futja be.
Rettegi már a föld a Büntetés sáska-fogsorát!
Csapzott lósörényre borúlva száll a görnyedt
hír: „A sáskák, a sáskák, meneküljetek!”
S mögöttük harsogva, ropogva ömölnek
a sáskák, méregzöld szájszerv-felhő lebeg.
A tömzsi lovak robognak a réten,
szügyük habos, rajtuk a lovas fekete zászló!
Zöld Angyalt retteg a gyászbóbitás ló.
A kancák, csődörök tajtéktól fehéren
versenyeznek a Rettenettel.
A zöldszárnyú Óriás-angyallal, páncélsisakú Sáska-Itélettel.
Iramlanak, szinte időtlenűl,
most őskori barlangfestményeken a szarvasok.
A szem véresen kidagad, mint eres csőr előre szúr a fül:
mögöttük iszonyú sáskahad ropog.
A kantár, a nyereg, a haspánt-aranyabroncs izzad,
szállnak a lovasok tépett lobogóként.
A lovak vicsorgó pofája hab-rózsát potyogtat,
eres combjukon, derekukon tekeredik a tajték,
mint arany-kígyó kúszik sietve,
mint fát a folyondár, oszlopot a repkény,
szederinda-bozont: őket csavarodva belepte.
Hab-kígyó, tajték-gyík hemzseg a Rémület testén.
Zúgnak az óriás sáska-tollú szárnyak!
Zokog a hírhozó véres-arcú Bánat,
s a csődörök vesszője habosan csattog a tokban,
vagy csomós véggel fityeg a tokból,
mint görcsével fekete cérna tű-fokból.
S a sáska-orkán a tájra lobban.
Röpülnek a lovak és nyomukban a sáskák,
tomporukon csípik, eszik a szőrt,
lobogó, tömött farkukat rágják,
nyihog a réműlt ló, a lovas üvölt.
Mert az Ítélet jött el, a zöld-koponyájú Harag!
A sáskák, mint viadalhoz fölkészített lovak
és fejükön karcsú arany-koronák
411
és kezük karoló smaragdtüske-ág
és arcuk akár az emberek arca
és homlok-bajszuk két arany-giliszta
és hajuk akár az asszonyok haja
és foguk, mint az oroszlán foga
és puha szügyükön tüskés vas-mellvértek
és térdük, mint a csontváz-térdek
és szárnyuk zúgása, mint vasszárnyú hadak
és szemük két óriás kristályrózsa-daganat
és skorpió-farkuk van és fullánkjuk
és mint a csecsemőknek, lágy a gigájuk
és fejükben csontállat-rózsák mozognak
és füstöt és tüzet és kénkövet szuszognak!
Szállnak, szállnak a lovak az izzó réten át:
fekete kürtök, véres harsonák,
zuzmarás jajongó halál-hegedűk,
vinni a hírt, az özönvizi-bűnt!
A Rémület trombitái a gyors lovasok,
víjjogva-hörögve elhúzó sasok,
az édeni tájat gyújtogató jelenés-szikrák,
félelem-lábú rohanó pók-sziklák.
Fekete gyászének, fekete jajongás, fekete zokogás ez,
s ahova érnek, a táj zöld ropogás-lobogás lesz.
Suhan a hat tömzsi ló, hat puskagolyó,
fütyűl a légörvény-zsák mögöttük,
pukkan a föld a párosan-ropogó
paták alatt, izzik verejték-szárnyú röptük.
Ó, lovasok, lovasok, a Pusztulás vérbojtú gyászdalai!
Ó, paripák, paripák, az Átok habvert kis fekete lovai!
Amerre ti fecske-mód átlebegtek,
fölszállnak a búzatáblák, a csöcsös venyigék, a kertek!
Ó, lovak, a nyereg alól fekete vér szívárog,
a sarkantyú-sebből is, mint kezéből a Megfeszítettnek.
Megváltást-sohasem-hozó lovak, hajdani cigányok:
az orrlyukak habzó fekete szőr-kelyhek,
s a szügy, a szív-alakú, az izomkévékkel-kidagadó,
az eres has, az érhínáros tompor csupa hab, habzik az izom-dió.
Testükön alvadtvér-páncél, mögöttük őrület-sörényű zokogás,
véres a fű, a föld vérhabos, a lovason tajték-palást.
A lovasok! Mint roppant gyöngy-köpeny, zöld fátyol,
lobog mögöttük a sáska-vész:
zöld tűzvész, húsüveg-robbanás, köpeny pusztulásból!
Lerogyna már a ló, a szívük oly nehéz!
412
S ím botlik a ló, lerogy, nagy fogsora villan,
majd fölszökik reszketve, új futásra,
de lávaként (milliárd merev szem csillan,)
fortyogva köréjük ömlik a sáska, a sáska!
Szikrázva pattog a föld, az ég, a sáska-tömény,
zöld füst, zöld jég, zöld sár a világ,
potroh, csáp, mozgó-száj hínár-szövevény,
fejszék esője: nyüzsögve ráng.
Zöld örvényben kavarog a fekete ló,
lovasa nyakára borúlva hörög,
míg elönti végleg a sáska-folyó!
S társ-paripák robajától reszket a rög.
S a lóra, lovasra ráborúl az Angyal,
a Hatalmas-arcú, vicsorgó fogakkal,
fodrozódik eres gyöngy-hártya szoknyája,
vergődik zöld-tejút sáska-tollú szárnya,
növényfátyol-inge fölgyűrve combjára,
fénylik tőr-fogsorú csontoszlop-lábszára,
koponya-kévéje, nagy csápkoronája:
aranygyökér-haja ráhull a világra!
Őshajó-potrohán lélegző-ablakok,
roppant borda-ívek közt rezgő bőrdobok,
zöld dongák, szelvények hernyója hánytorog,
zöld gumi-tokája páncélok közt dobog,
óriás-potroha, mint vulkán-hegysorok,
zöld szőr-kráterekből cukros zöld nedv bugyog,
mint égig-nyúló zöld kukoricacsövet,
beburkolják zöld kukoricalevelek,
s mintha nemzené a földet csődör-tűzben:
lüktetve vonaglik tompora az űrben,
s angyal-kanca feje már a lovast rágja,
a fej százmillió páncél-bokor szája,
forgatja a lovat üveg-kezeivel,
szorítja nyikorgó farönk-térdeivel,
a zöld Sáska-asszony minden része sáska,
minden sejtje sáska, minden moccanása,
mint zöld vas-szögekből forrasztott ős-szobor,
dörgő vasszög-szárnya tűz-gömbhalmazt kotor,
a zöld Sáska-angyal, az Úr Óriása:
százmillió gyomor, csont ló-ajakcimpa,
százmillió torok, toka-páncél, szárny-fog,
a test minden része harap, nyel és csámcsog,
413
az Óriás-fejű a lovast forgatja,
lüktetve dolgozik milliárd állkapcsa,
a combja is eszik, lábszára is eszik,
a hasa is eszik, a nyaka is eszik,
csupa láb-koronás száj a koponyája,
matat az állkapcsok lábszár-koronája,
a gyomra csupa száj, ráng szuszogva, nyelve,
harap, rág milliárd gyöngylapát-szájszerve,
kicsüng nagy szájából a piros nyál-hínár,
bél, húscafat, sörény, szőr, köröm és szakáll,
óriás-szeme mint zöld zománc-kupola,
csiszolt zöld tüzének nincs könnye, mosolya,
nincs abban gyűlölet, indulat és szándék,
meg se rebben mikor borzongva továbblép,
leforrt kristály-rózsáit nem forgathatja,
mereven dűlled, mint sziklára nőtt szikla,
s a Halált-petéző, az Óriás-asszony
lép tovább, keresni amit fölhabzsoljon,
zöldlevél-szoknyáját fodrozva riszálja,
erei fénylenek, mint a villám ága,
mögötte ürülék, pillaszőr, köpenyrojt,
szép fehérre rágott embercsont és lócsont,
potroha alatt a pusztulás vigyora:
ember-koponya és fehér lókoponya.
A királyfi fölpattan, de lerogyik sziszegve.
S ömlik a tájra suhogva, zizegve,
mint megbőszült tenger zúdúl a tájra
ropogva, harsogva, zabálva a sáska.
Csattog, nyekereg, akár a kereplő,
recsegve csap le a zöld sáska-felhő.
És nem únja az ég, prüszkölve dobálja,
falkáit a vadnak hörögve okádja.
Ellepve mindent, mint a kiáradt
gonoszság, a pöffeteg útálat.
S ki teremtette őket ekkorának?
A pusztítás zöld páncél-lovának?
Zörögnek, mint hegyen a szekerek.
A páncélos fejek, e háromszögek
összeütődvén csattognak, pörögnek,
mint nehéz vasakkal pántolt kerekek.
Páncél-szoknyában dübörögnek.
Villog a szemük, mint a csődöröknek.
414
Mint szökdelő kukoricacsövek,
a még zöldek, tejesek, éretlenek,
mint lábrakelt zöld kukoricatábla
ugrik és röpköd és árad a sáska.
Zabálnak és döglenek rakásra.
Izzó kard-suhogás combjuk villanása.
És esznek és falnak, amit csak találnak,
a füvet, a szőlőt, a tököt, a lombot,
almát és fakérget, ugrálva zabálnak,
lezabálják a kalibákról a zsuppot,
eszik a szalmát, háztetőn a nádat,
epret, virágot, temetőkben a fákat,
borjakról a szőrt, kósza libákról a tollat
és lerágnák az égről a Napot, a Holdat!
Ugranak, ülnek, falnak, ugranak,
két lábuk közé fogván a zöldet, mint a nyulak
és utánuk csonk és üszök marad
és mindez szinte egyetlen pillanat!
A királyfi sikolt és réműlve látja,
előtte épp egy botnagy sáska
habzsol vad, részeg önkívületben,
összetett szemei csillognak meredten:
a soha-le-nem-húnyható gyémántvese-szemek,
a szempillátlanok, a szemhéjnélküliek,
a zöld csontsziklán nőtt csiszolt-sejtlapú kristálygombák,
a szemüreg-nélküli merev hatszöglet-üveghalmaz facetta-rózsák,
s a mellékszemek is, mint gombostűfejek,
amik díszítik a korona-fejűt, a páncélsisakos koponyát,
mint drágakövek a koronát,
s a szemgolyó mellett kinőtt csáp rezeg,
az űrt tapogatja a két csont-köcsögből fakadt bajusz-szál:
a homlok-nádszálak hajlongva szimatolnak,
a sok-ízű arany orrlikcsövek, a csápvégi orrlikak szagolnak
és zsugorodik a táj a mozgó állkapocsnál!
Nézi a lókoponya-alakú fejet,
s a kopoltyúként lihegő szájlebernyegeket,
a viaszrózsa-száj sziromállatként-szétnyíló ajak-páncéllemezei
közé a torokba eszelősen a tájat tömi,
mindent a mozgó fésű-fogsorok közé habar,
gyömködi torkába a tájat a száj kristálylevelibékakéz-pótlábaival,
mint mohó gyerek a foszlós kalácsot
és majszol mereven e jól-megácsolt
415
szerkezet, a gyöngy-tüskés mellkasra ölelve
vadzab kalászát, sohasem-betelve,
e szájig-homlok, ez eleven-rostú vassisak,
e kerge csont-láng, ugráló zöld bádog-bak!
Nézi, hogy mozog az orrliktalan-arcú zöld gumi-pontyszája,
az üvegpajzs-arcú vasálarcos csataló-koponyája:
tátog-becsukódik a zöld üveg-gumi-csontzsák,
az alsó és felső állkapcsok, az üvegkagyló-ajakcimpák.
És mozognak póklábak: a száj zöld üvegszakálla,
az állkapcsokat koszorúzó üvegkorona sokbütykű üveg-ága,
a fej több-izű üvegujjai, a koponya szájkörüli üveg-töviskoronája,
az alsó és felső, az oldalállkapcsok üveg-harapófogói,
a szájszervek sokcsuklós gyöngykerítés-karói
tömik a létet a zöld csontrózsalevél-alkatú szájba:
a gége-agancsok, toka-ágak, állkapocs-gyökerek,
bütykös üvegrudak, a szájnyílás polipkarjai, sok-könyökű pálcák,
hajlékony csuklós agyarak, lombtalan üveg-fák,
mint csuklónál levágott karok, kézfej-nélküliek,
a szájlábak bunkós üvegcsuklói a salátarózsa-szájat etetik,
mint csonka alsó-karú katona, ha eszik,
két csukló-bütykével fogja a falatot,
tömik a szájat a kéznélküli zöld üvegcsontvázkarok.
Nézi a szögletes, pántos-csatos fejet,
a kard-élű szárnyakat, a lábszár-töviseket,
a szemöldök-nélküli homlokot, fodros salátalevél-ajkait,
a felsőkar csontrügyeit, likacs-sorait,
s a mohos gallér, a csonttető alatt
a dobogó, puha zöld hártyanyakat.
Nézi a doboz-alakú, orrcimpátlan fejet,
fölül a lófülként mozgó füleket,
alul a csőrszerű rágószerveket,
honnan a levél nyálasan kifityeg.
Nézi, hogy villognak részeg
tüskés áglábak, csonttövis-ölelések!
S a tor gyűrűi, a csuklók, a forgók mozognak,
a ló-szájban a levelek ropognak,
s a potroh gyűrűs zöld dongái kinyílnak,
majd pikkelyesen összetapadnak,
a potroh fém-ize lazán kitágúl,
majd beszívódván összezárúl,
vájódnak a földbe zöld tövis-talpai,
sebzik a világot nagy sarlós-karmai,
csücsül a zöldháncsú, nagy kukoricacséve,
hónaljból szögell föl háromszög-pillére,
416
liheg a dög, akárcsak az ember,
lüktet a potroh, a cső-alakú szív ver,
s a szárny-ablakok csillognak meredten
és zabál és fal vad önkívületben!
S a halhatatlanságra-vágyó, a jajgató szégyen
vacogva elbújik a patak vízében,
mint téli-álmú hal, fehér halál-lárva
befúrja magát a vízmélyi vak sárba,
de még így is látja az űrbe földagadt
Világot-majszolót, Üvegcsontváz-vadat,
a Hártyaköpenyest, Zöldhernyó-potrohút,
A Föld-urát, zöld-eres Hártyalevél-szárnyút,
a Zöldüveg-testűt, dühöngő üveg Rovar-óriást,
redős legyezőszárnyain zöld pergamen-palást,
látja, ahogy eszi a tejútat, mint lombot,
rágja mindazt, amit a teremtés kigondolt,
hat lába hat csuklós tüskés üveg-oszlop,
a térd-izületet, a zöld könyök-csontot,
látja a bőr alatt az üveg izomfonadékot,
bőrben a sejtrendszert, kis légbuborékot,
tüzel az izgatott, a többször-ujjászületett, az áthasonúlt, a vedlett,
ahol kőgyökér-lábai a has és oldallemez-csatlakozásnál izesülnek,
s a lábak izei: a csípő, tompor, comb, lábszárcsontok,
a több-izű lábfej, a karom-izeken az üreges karmok
ragyognak, mint izzó zöld égi jelenések,
a hátsó-comb-belsőn a csapos kitinlécek,
ragyog a szárny-fogsor, a cirpelő-ér üvegfogacskái,
ragyognak a külső lábszár-él tüskéi,
a csontfürészek, szárnyak, áttetsző comb-izmok,
a szárnyfedő tövén az érszegélyű bőrtükör-dob,
látja a potroh-vég zöld-zománc fűrészfogú kardja,
fölmered ragyogva, mint a sárkány taréjos sarló-farka,
látja a zöld-bordás potroh dobog lágyan,
rángatja izgatott, lüktető, forró vér-áram,
az első szelvény két oldalán két fül van:
dobhártyák feszűlnek csontüveg-kagylóban,
látja a hatalmas zöld üveg-dög testében
kering a zöld vér, ezer gyökér-bolyhú véredényben,
a Nyitott-érrendszerű testében hogy él, hogy zubog
a nyálmirigy, idegrendszer, a szív, áramlanak a hormonok,
dagad a bélcsatorna, a mirigyes középbél, a zúzógyomor,
(belső felületén százezer kitinfogacska-sor,)
417
dolgoznak a légzésközpontok, mozgásközpontok, bél-idegek,
a garat-alatti dúcok, hasdúcláncok, Malpighi-edények,
lüktetnek a repülőizmok, a torban ráng a csípőizomzat,
izzanak a szárnyba-nőtt idegek, csapkodnak a hártyalevél-tollak,
dolgoznak aranygyökerek, kristálygyökerek, kristálygyökérfonadékok,
lüktető aranyfák, gyémántvenyigék, érc-kígyók, arany-gyökérgubancok,
látja a világ zöld pépje áramlik le a tápcsatornán
és ürít a Világ-evő, fekete salak-kukac gyűrűzik ki a bélcsatornán,
s látja a mohó, a vad, az óriás Zöld Üveghús-állat
testszelvényein a hunyorgó, zárható, lélegző-stigmákat,
mint halak oldalvonalát: az átlyuggatott pikkelyeket, pikkelynyílásokat,
az oldalcsatorna pórusait, köröcske s pontsorozat-orrnyílásokat,
roppant testének légzőnyílásait, légcsőrendszerét,
ahogy szétágazik halál-húsában a légcsővezeték:
minden légzőnyílástól lefelé, oldalvást, fölfelé,
egyre finomodva, egyre titkosabb rétegek felé,
testében szétágazik a rengeteg kopasz zöld üvegcső-fa,
mindíg finomabb légcsövekké ágazódik üveg-ága,
s a legvékonyabb üveg-ágak, mint kis legyezőcskék
a szervekbe üveghajszálcső-gubanccá bomlanak szét.
És látja nyakán az óriás zöld orrszarvú-koponyát,
az arany-patkányfarok-csáp szimatolgató orrlikát,
a homlokcsontra-forrt arany-csontkesztyűből kiágazó szagló-karokat,
a homlokcsontdudorból kinyúló csigolyás orrlikat,
s a csontra-nőtt kristály-daganatot, a szemhéjnélküli oldal-szemet:
a zöldgyémántszíveken a millió hatoldalura csiszolt sejt-felületet,
ahogy a homlok gyémánt-rügyei izzanak: a stemmák,
az óriás zöld facetta-napraforgók fölött a kristály-levelibékák,
s látja a nyakpajzs zöld zománc-gerincét, a tarkó páncél-nyergét
és látja a zöld tokát, a bőrre tapadó gégét,
mint öves páncélosegér-csontváz far-páncélja: zöld zománccsődör-arca,
rejtelmes és szótalan, mint azték napisten arany-álarca.
És látja a fej mohó kagylóit, a nyílókat-bezárulókat,
a csont-ajakcimpákat, az alsó és felső állkapocs-pajzsokat,
mint Siva-isten hónaljból-nőtt karjai a szájlemez-pótlábak,
dolgoznak az arccsontba-gyökerező zöld-koszorús kukoricaszárak,
zabál a Zöld Templom-állat, Állat-katedrális, Sáska-Notre-Dame-csoda,
a kő-rost, kő-ág, kő-rügy, kő-gyökér üvegablak-kupola
és látja, hogy átrágta magát már egy másik világba,
csillaghalmazokat ropogtat csontlevél-állat szája
és mint az áttetsző Zöld Ítélet, mutatja belsejét és érzi,
ez a mindenséget, a halhatatlanságot is megemészti!
Érzi tüdeje elpukkan, szeme kidurran. Kimászik a patakból.
És fölzokog, amit lát, elege van abból!
418
S a patakba ugrik újra a királyfi,
arcát a hűs, néma mocsárba rejti,
de szusz fogytán fejét kidugja,
s reszketve lebukik a víz alá újra.
Madár, földi vad sikongva menekűl,
a vakond a földben a tűz-asszony felé merűl,
emberek az eget átkozva zokognak,
bottal vervén a sáskát, hadakoznak.
Sátánt fenyegetnek, istent megátkoznak.
Körűl iszonyú nagy tüzek lobognak.
És habzsolnak zengve, ropogva a sáskák,
ülnek meredten, mint kisebb zöld hasábfák,
mozaik-szemük kidűlled, mint a lovaknak,
hemzsegnek, ránganak, híznak és harapnak.
S röpítik őket a szörnyű combok,
s pusztít e részeg áradás, e bomlott,
a sáskák, a sáskák, sodródó zöld levelek,
föltámadt, s megfiadzott egyiptomi istenek,
csőr-fejű kajánok, agár-fejű rémek,
lüktető harmonika-hasú zöld mének,
a sáskák, a sáskák, a sáskák, a sáskák,
rágcsáló botok, emésztő zöld pálcák,
szakállas zöld manók, dühöngő bolondok,
szárnyas bendők, páncélos zöld gyomrok,
suhogva röpködő zöld kardok,
szökellő zöld kések, ugráló zöld torkok,
harsogva perzselő zöld lángok
eszik és falják az egész világot!
Merednek a földön, mint sünön a tüskék,
s a hasakba vonúl a növényzet tüstént,
tömik az örökre-zabálni-kész testet,
nyelik a zöldet, egy se tesped!
Izgága ménes, tengernyi zöld ló,
vándorló gally-mámor, a földet letarló.
Mint egyetlen Ítélet millió zöld fogai
tépik, hasogatják, ahol még van valami,
nyüzsögne, az útat eltorlaszolják,
s tébolyúltan már egymást falják
és emberhez hasonlít ez isten verése:
a ziháló gége alatt a potroh pihegése!
Villogó fogak, szárnyas koporsók,
pezsegve egymást lökdöső orsók,
amik zúgván magukra pörgetik
az eleven tájat, fölgöngyölgetik!
419
És üszköt és csonkot és torsot és halált
hagy ez a zöld horda, amerre járt.
Nyomort és bűnt és kárhozatot
e csupa-gyomor, csupa-szem botok!
Mikor a királyfi újra kidugta
fejét, egy kis sáska-szagú szuszra,
rendekben ott hevert a sok falánk,
(némelyiknek még szárnya, feje ráng,
s combja tüskéje nyálzik letörten,)
mint kaszált csalamádé, dögölten.
Zabálván egyszercsak kimúlt,
s a maradék suhogva elvonúlt.
És elindúl a szomorú vidéken,
a letarolt földön, a fölhabzsolt réten.
Biceg, a térde meg-megcsuklik,
olykor egy sáska-kazalba botlik.
Fehér fák, levélcafatok, rostok,
csonkok, meredő, árva csontok!
És sír a fiú, mi volt itt, jaj, nagy ég!
Húsos és buja, lágy reszkető vidék,
a gyümölcsösöktől az ég is szagos volt!
Helyette itthagyták ezt a poklot!
S elért egy faluhoz bicegve,
mint egy gubancos-szőrű kecske.
Jajgat a nép, jajong a madár is,
rútnak érzi magát a szűzlány is.
Komor a férfi, sír, jajong az asszony,
tömődik az ég a keserű panasztól.
Villákkal boglyába hányják a sáskát,
s hallgatják a lángban zsíros pattogását
a páncélos dögöknek: akik a lángokban
föltaréjosodnak, s eldurrannak nyomban.
Bőrük fölhólyagzik, testük zöld daganat,
zöld fátyluk elolvad, arcuk lángban rohad,
a tűzarany-fogsor eszi már a sáskát,
nagy szemét kirágja, a potroh-dobhártyát.
Merednek a tűzbe a szegény parasztok,
olvadnak, fúvódnak, mint üvegpalackok
a sáskák a tűz vad vér-leheletétől!
Elvette ami volt az ég a szegénytől!
Egyik tébolyúltan elrohan nevetve,
csak a kányák ülik a tort, csipegetve
420
egy fejet, egy szárnyat. Sír a rigó, cinke,
virág nincs, amire rászállna a lepke!
De lepke sincs, azt is megette a sáska,
élőt, holtat vágyott óriás-harapása.
Egy lány foltos göncét letépi testéről,
sikoltoz, nem is tud a meztelenségről,
szalad a semminek, hogy e bűnt megváltsa,
hosszú combjával ugrálva, mint a sáska.
Bűzlenek a máglyák, száz fekete oszlop
tódul az ég felé, sírnak a parasztok.
Szekerekkel hordják a sáskát a lángra,
van ahol térdig jár a ló a sáskába.
Van aki földjén a dögöket beszántja,
ami büntetés volt, legyen zsíros trágya.
Sántikál lassan a fiú, szinte görnyed,
szíve alig bírja viselni e terhet,
amikor egy öreg megfenyegeti,
s könnyeit nyeldesve odaszól neki:
„Hé, te fiú, merre haladsz itt,
mért nem jajongsz, mért nem maradsz itt?
Ránk az Ítélet nagyon haragszik,
a Pusztulás ült itt ma lagzit!
Hallod, odébb még hallatszik,
mint jégverés, ami itt parazslik!”
S egy asszony kiált feléje, rázva öklét:
„Tán undorában hányt ki az öröklét,
hé, te nyomorfi, te bámész,
hová bicegsz, mondd, hová mész?
Téged is megrágott, s kiköpött a bánat,
s azután újra lenyelt az útálat!
Tán a Sátán vagy te, szemedben nagy a láng,
tán te hoztad ezt a pusztulást miránk?”
A királyfi megállt, majd leroskadt,
nem szólhat ő, nem is zokoghat,
ha mondaná, hogy szívét jég-gyökerekbe fonva
jeges marokkal, a bánat szorítja,
ha mondaná, hogy benne milyen gond van:
vasvillákkal kergetnék meg nyomban!
Egy nép, akit pusztított a sáska,
nem vágyik a halhatatlanságra!
Hát mit tegyen végűl?
Jobb, ha hallgatván, velük kibékűl.
421
S elsántikált szőrösen, fehéren,
rogyadozván, megbillenvén térdben.
Körűl a pusztulás van fölírva,
bicegett a kis királyfi sírva,
könny-ragacsos, sáska-büdös szőre kóca lángja,
zúzott lábú madár, mint ama kabóca, vagy kereplősáska.
Meg nem állt, csak ment. Megjött az este,
sötétjével a fiút keresve.
Könnye füstöt lobbantott a porban,
arcát megmosta a csillagokban.
Ki tudja, hányszor ballagott a Medve,
a Kos, meg a Rák az égbolton át,
hányszor váltotta föl apró fillérekre
ősarany-pénzét a Nap: a csillagokra?
Hányszor kalapálta sarlóvá a Holdat
az idő kovácsa, a csillag-szakállú?
Hányszor ejtett az űr izzó arany-tollat,
mindenség-szárnyából, az ősmadár-árnyú?
A királyfi fejét-csüggesztve sántikált,
rá-rádűlve egy zöld, frissen-metszett botra.
Kedve holt, a tájra nemigen tekintget,
nem tudta ő, hogy a nappalt, az éjszakát
váltogatja a Föld, mint halandó az inget.
Csak ment, csak ment, s már nagymesszire ére,
mikor föltekintett egy fa tetejére.
Illetve fölnézett, a fa még messzi volna,
tán az ég csúcsáig ér kövér, zöld tornya,
s tetején a fának tán a nap pihenne,
vagy a torony-csúcson aranysas libegne?
Óriás gyertyaként lángol a hatalmas
ős-fa, dühös lángja ropogó aranysas.
Közelebb megy, látja, a roppant zöld oszlop
tetején aranysas rugdalkózva csillog.
Szárnyával, tollával olykor elborítja,
(mint tenger-tajtékban elmerűl a szikla,
s újra csak kibukkan,) tetejét a fának,
föllebben, s sodrával újra nekitámad.
Forgácsokban az ág, nagy pernyékben, törve
hull a levél, sastoll pengve áll a földbe.
Ágak és levelek rongya között itt-ott
sastollak, a földből kilövellő lángok.
422
Lábával rúgdossa a fát, a sas ottan,
szárnyával szaggatja, farkával veri,
csőrével dúlja. Zokog a fa, cafatokban
peregnek zöld könnyei: levelei.
Ám lebukik a sas, a királyfi előtt
emberré változik, sas-volta leforr,
vénember-lénye álcáját leveti,
lefoszlik a csőr, a karom, a toll.
És ott hever véres gőzölgő kupacba:
toll-ruha, toll-sisak, nagykörmű pikkelycsizma,
toll-szakállas csőr-álarc, a fejből-kinőtt.
És rézszínű szakállát símogatva
(félkeze szőrhabban nagy-makkú csődör-csengőjét rejtegeti,)
kérdi a fiútól, akárcsak az apja:
„Te bőrdob, szőrzsák, eres disznótökzacskó,
csontvirág, gyümölcsként megaszalt tacskó,
csonthegedű, a halál citerája,
mit bámúlsz itt, hol hányt ki a föld?
Mint a sovány gyíknak, gyűrve lötyög bőröd,
mint a vén törpéknek, fehér ágyék-szőröd,
tested csiga-kéreg, füled sáskamell-zöld,
mi dolgod erre? Hasonlítsz a halálra!
Ha te volnál az, boldogan üdvözöllek,
tán előbb kapok kedvedtől kegyelmet!”
Szólni se tud a hökkent vándor,
csak néz a szakállas, kedves öregre,
aki nem irtózik, íme a haláltól,
várja, hogy a csontja előtte zörög meg.
Sírni-nevetni volna mostan kedve.
Mi teremtménye lehet ez a földnek?
Aki pőrén bújt ki a vér-szagú sasból,
mint krokodíl-kölyök krokodíl-tojásból,
csecsemő-ráncosan, rojtos bak-szakállal:
s máris találkozni akar a halállal!
„A halál elől futok jó öreg,
mint árvíz elől a megréműlt vadak.
Hova is fussak, ki mondaná meg,
hogy el ne érjen a csontkezű-pillanat?
Neked ami jóság lenne, nekem átok,
ami neked börtön, szabad ég nekem,
befutottam már a fél világot,
de azt a földet sehol sem lelem!
423
Kerestem a halhatatlanságot,
de eddig csak a szenvedést találtam,
de ha már a combtövemen járok,
akkor sem nyugszom meg a halálban.
Tán az öröklét hírnöke vagy,
korcs reményem első szép virága?
Szívj magadba, mint harmatot a nap,
ha tested nem hallgat a halálra!”
Így válaszolt a fiú az öregnek,
a kötekedő, sas-volt vénembernek.
És a vénség felelt a fiúnak,
aki fejét csüggesztette búnak:
„Harmatnak koszos vagy, kecskének okos,
büdös vagy, mint virág, min mezei poloska párzott,
rétegekben áll húsodon a kosz,
de szemedből a csillag a szívemre mászott!
Fény nem vagyok, de már csak derengés,
leheletemtől lángot nem vet asszony,
mint parázsló fa, erőm kevés,
hogy belőlük virágot fakasszon.
Sas-képében kell szétdúlnom e fát,
porrá zúznom, mint sulyok márványtömböt,
s addig élek és nem hal a család
és elkerűl messze a kaszás ördög.
Míg tövestől ki nem rúgdostam innen,
a halál nem fogja irhám elvinni!
Maradj velünk, nem élünk ingyen,
csak egy dolgod lesz: enni-inni!
Hatszáz évig tart a sas-fa harca,
ítéltettem hosszú kárhozatra.
Hatszáz év! Addig pudvás lesz a lélek!
Itt a kezem, többet nem beszélek!”
„Azután mégis csak meg kell halni.”
Felelt a fiú. „Nem maradhatok!”
„No, azért gyere, valamicskét falni,
megnyírlak és egy rend ruhát adok,
s egy aranytollat, ha két ujjad közé fogod,
repűlni tudsz, mint a lángész-gondolat,
olykor talán még használhatod,
hogy a halálnak el ne add magad.
S ha rostjaid kis zsírt szoptak magukba,
mint levéltetű rózsalevél cukrát,
424
mint hangyák levéltetű cukor-tőgyét szopva,
eredj tovább te nem-ember-szívű,
halál-elől-futó, tűzvész-tekintetű,
keresd az öröklét birodalmát.”
S a vén, faduló sas házába értek.
(Elől a pucér király-bogár, leng óriás hőscincér-bajusza,
két tenyere alatt gyöngyruha-ágyék-baziliszkusza.)
Ott elmúlatott szépen a királyfi.
Csinosodott. A nagy ivások, evések
után füstöltek a férfiak pipái.
A legkisebb lány úgy megszerette,
hogy alig bírt aludni este.
De a fiú szíve mástól részeg,
bizony nem a szerelemtől félszeg!
S egy reggel, mikor a kertet járta,
(harmattól görnyedt a virág, a mályva,
a gyümölcsfák, tűzvirág-szökőkutak,
s a szomorúfűz növény-kecskebak,)
egy virággal épp a kezében
megállt a harmatos fényben.
Szíve elszorúlt, dobta a virágot,
s vette a tollat, a szelíd arany-lángot,
két ujja közé csípte, mint szalmát a fecskék
csőrükbe és kifeszítve testét
búcsúzás nélkül az űrbe fölugrott.
A lombot súrolva fölugrott a napba.
(A gyümölcsfa harmat-ingecskét leoldott.)
Zsugorodott már a Földgolyó alatta!
Kifut a kislány, reszket még a lomb,
nézi a virágot, pereg a szirom.
Szívére szorítja azt a kis virágot,
s nézi zokogva a fénykő-magasságot.
Akár a gondolat, annál sebesebben,
röpűlt a királyfi, fogta a toll-lángot,
cikázott az égen, mint csuka a vízben,
húzott maga után fénybuborék-zsákot.
Aki az előbb még bukdácsolt göröngyben,
száll mint izzó bolygó tűzarany-gyűrűkben.
Őszi vándormadár száll íly suhogással,
fütyűlve a vadlúd, sípolva a szárcsa,
szív-bénító, könnyes, édes csattogással,
425
mikor az ősz-eget evezi a szárnya.
Röpűlt puszta fölött, árnya ott a földön,
párás rengetegek fölött elbódulva,
ahonnan a lomb-gőz örvénylett tömötten,
útjából vadmadár menekűlt rikoltva,
röpűlt esőben és röpűlt márvány-ködben,
tavak fölött kettős-testtel, át a völgyön,
viharban villámok közt ragyogva szökkent,
füst és mennykőszagú fekete rongyok közt,
villám-gerincű nagy bivalyok közt röppent,
utánozván ősasszony-hajú üstököst,
mint apró zöld légy és nem akart leszállni,
ha csak nem a Napra, a bivaly egy szemére,
röpűlt míg egy roppant nagy hegy fölé ére.
S látja ám, a hegyről nagy kosárral hordja
egy kopasz vénember lefelé a földet.
Ásóval, kapával a kosarat pakolja,
a celofán-manó ropogva meggörnyed.
Leszáll itt, gondolta, legyen is akármi!
A kopasz lihegve jött föl az ösvényen,
s szólt a fiúhoz, ki ott csücsült a földön:
„Tán egy sas pöttyentett ifjú szép vitézem,
hogy azt bámulod, az időm mivel töltöm?
Tán angyal fosott ki, tündérlány röptében,
s madár-ürülékként áthulltál az égen,
s idetottyantál te véres csattanással,
sorsom elé hulltál meszes lottyanással,
talán kiökrendett a Griff-anya szája,
vagy a Hattyú-asszony piros bőr-rózsája?
Mit koslatsz itt, hol a madár is ritkán száll,
ember-ganéj, akit csak a lélek táplál,
rózsaszín mocsok, ki eteted a lelket,
a benned furakvó szusz-itatta férget!
Ne bámulj ha mondom, (rikkantott mérgesen,
s kosarát lecsapta,) mert a fejed veszem!”
A királyfi ezen jót nevetett,
pipáját megtömte, s fújta a füstöt.
Múlatta a tappogó, károgó öreget,
aki nagy kosarát csapkodva dühöngött.
Feje kopasz és nagy, nagy szeme kidűlled:
mint ezer kis szemből épített fény-bástya,
pikkelyes mellvértje zöld-ezüstben sűllyed,
426
áttetsző vér-fátyol füstből-szőtt palástja.
Olyan volt, akár egy nagy szitakötő.
A királyfi mellette gyökeres, sárga kő.
Mint fátyol-uszonyú tömpe szem-hal tátog.
Majd a kosárra ül, rágyújt a pipára,
öltöny-pikkelyén kis kék fényrobbanások,
körötte vér-ködként terűl a palástja.
„Uram vérmes csikó tánca csak ilyen gyors,
akit perzsel, hevít, cukros sűrű vére,
a te arcod szottyadt, kezed is varangyos,
mért nem parancsolsz hát lelked vak dühére?
Csak bábod csillogó, ahonnan a lélek,
mint fekete lepke, kiröppen az élet.
Bámulom, mit teszel, mért hordod a földet,
szürkével mért födöd odalenn a zöldet?”
Így a vidám kérdés, s a felelet rája:
„Ne hergelj te pimasz! Tejfölös a szája,
mint a kis verébnek! Puha még a csőröd,
pállott-sárga, csipás, lucskos veréb-kölyök!
Meg nem halhatok én, amíg el nem hordom
ezt a hegyet innen, azért lóg az orrom,
dühöm azért bőszül, mint pulyka bosszantásra,
mirigyem és tollam azért fuvalkodik!
Amúgy király volnék, egy ország királya!
Nyolcszáz év, az ember bárhogy iparkodik!”
S mérgében pipástól a levegőbe pattant,
s fátylával zizegve lassan visszahuppant.
A királyfi mostan még jobban elámúlt,
szava lassacskán, mint kő vízben, aláhúllt!
„Azt az országot keresem én,
ahol a halálnak nincsen hatalma,
szívemben levelet bont a remény,
talán te tudod az útat arra?
Életem, akár a szárított tökhéj,
amiben gyertyát visz a gyerek!
Bozontos koponya-barlangomban csillag-éj:
fényével betölti a héj-üreget.
Csak oda vágyom, az az én szerelmem,
uram irányíts hát amaz útra engem!”
427
„Lucskos tök, tökfej, az vagy vitézem!
Bár ott feküdnék a rög-alatti mélyben!
Te meg a halál elől szaladsz!
Élhetsz, bolond, ha itt maradsz,
legalább segíted kapálni a földet,
amit addig isten rám nem görget,
míg el nem hordom ezt a nagy hegyet.
No maradsz? Vagy az ég veled!”
S kabóca-inakkal fölpattant újra.
„Sietni kell, lassan, már megfújja
esti tülkét a kanász a lapályon,
s pásztortüzek füstje száll a tájon.”
„Nem maradhatok!” Felelt a királyfi.
„Akkor menj!” Bökött oda az öreg,
s a kosárral kezdett a völgybe-tántorogni.
De megállt. „Várj, haláltól-futó, mert szíved didereg,
egy gyűrűt adok, ha ujjadon megfordítod,
ott leszel éppen, ahol akarod.”
A gyűrűt odaadta, s futott a kosárral,
hogy lent kiborítsa, s itt fönn újra-töltse.
A királyfi a gyűrűt kisújjára húzta,
nézte: nő a völgyből az est növény-füstje,
lent a pásztor már a kürtjét meg is fújta,
s hemzsegett a zöld űr szőr-arany-virággal.
Melléből egy nehéz sóhaj kiszakadt,
a gyűrűt megfordította kisujja-tövén,
behúnyta szemét, s egy pillanat alatt
a világ végén volt, egy város közepén.
S megszólíta ott egy embert
a bozsgásból, épp egy őskékhajút:
„Mondd uram, sorsom hová vert,
s hová visz innen az út?”
„A kék király országa, ahol te vagy,
s ez az ország fővárosunk volna,
királyunk meghalt, a hajdani, nagy,
most a népet a kisasszony uralja.
Gyönge nyakát a korona lehúzza,
mint gólyahír szárát szirom-koszorúja.
Ő a holt király egyetlen leánya.”
„Hát hol van a kisasszony rezidenciája?”
428
„Ott ni, ott a tér túlsó felén,
ahol fénybóbita reng a tornyok aranybuborék-fején,
hol égbe szökik, mint könnyű füst, az oszlop.”
S eltűnt a férfi, mint aki eloszlott.
A királyfi mentéjét megpaskolta,
csillagport a szövetről lesodorta,
űzte a verejték, s mennykőszagot,
s lassan az épület felé ballagott.
Kő-liliomok tartják moccanatlan
a félgömböt, kockát, háromszöget,
kő-zsiráfnyakon a kő-koponyát,
kő-halak kő-bordás kő-uszonyát,
kő-elefántok kő-fülét, kő-majompofát,
kő-pávát, kő-párducot, kő-halált,
kő-orrszarvút, kő-vizilovat, kő-alligátort,
kő-indát, kő-levelet, kő-papagájt, kő-virágot,
a kupolát, tornyot: az épületet,
sok lándzsa-toronycsúcsa szikrázik a napban.
A lépcsők alján megállt, visszanézett,
egy kő-sellő kőpikkelyzsák-derekára ült merengve,
s szemét bűvölte a tér, mint az igézet:
ibolyafoltként libegve-rengve
kéklett az ember-tér kék hajjal, kék kezekkel,
kék ruhában és kék szemekkel.
A lépcsőkön, tűnődve, fölfele menet
csak a szikrázó, villogó követ
bámúlta. Árnyéka megtörve
púposan lopakodott mögötte.
Szívében kis fájdalom sajgott,
mintha a fogban az ideg rothadni kezd:
az otthoni ház, az otthoni halmok!
Érezte, boldog most már sose lesz!
„Ki vagy te idegen, ködként belopakvó,
kisasszony-szívemet mért vérzi föl jöttöd?
Ki vagy te mormogó, merengő, haragvó
csillagporos-ingű, hol ringott a bölcsőd?
Magányom kőhéját egy ujjal lerontod,
mint tajték-várkastélyt: e díszes szikla-vermet,
s mint ház-nélküli csiga pucéran borzongok.
Ki vagy, hogy előtted nagy lázban didergek?”
Csengettyű szól talán? Fölnéz a királyfi,
a grádicson a kis király-asszonyt látni,
429
árnyékban ül, védve az aranyszájú naptól,
a bőrre pettyeket sütő tűz-bozonttól.
Hímvarrószékén nyugszik kezecskéje,
szemében tűzkagylók: gyűrűinek fénye,
kék gyöngyháló tartja nyakán a kis kontyot,
kék gyíkbőr-mellény a két kicsi tej-tornyot,
kék gyönggyel taréjos apró cipellője,
csipke-árnyékot vet szempilla-seprője,
megismernéd őt a sok kapu-szoborban,
s pirúl, mint az abrosz, ha megázott borban.
Harangvirág-kehely ruháját a térde
kiböki picinykét, s kis gömbölyűsége.
„Szavam, mint nagy éj alatt a bogár-láng
erőtlen, holt fényével szépséged hogy dicsérje,
kisasszonyom ne nézz, mint gyász-szivárvány
haragvó szemmel a vándor-szegényre.”
Bókol a királyfi, s rá a kisasszony:
„Hazudsz! Hazudsz! Én nem haragszom!
Hadd esengek inkább édes idegen,
légy te uralkodóm, maradj itt velem!”
„A vándorút hosszú volt, kínokkal kövezett,
vad tövissel ékes, amíg ideértem,
urad és szolgád nem lehetek.”
Felelt a királyfi, főhajtva, térden.
„A halhatatlanságra vágyom én,
ahol sose lesz petyhűdt a bőr, a hús nyüves,
a szemhéjból sose rothad ki a pillaszőr, a szívből a remény,
s nem lesz a test földbe-pólyált, gyökér-köteges.
Ahol a koponya az elme súlyától lehorgad,
mint kalásztok a kövér búzától.
Ahol a halhatatlan ének szára sarjad,
s a halál élet-mögötti messzeségben lángol,
mint lárva-szájú csillag, mérgét csak mosolygom.
Bocsáss meg érte, hogy ezt itt kimondom.”
A királykisasszony ekkor a fiút
egy roppant, oszlopos terembe vezette,
a padlóba ott millió leszúrt
tű szikrázott, a napfényt rezegtette.
Úgy tele volt szurkálva a deszka,
hogy habzott a napfény a tenger-tűsörényen.
A terem tű-szakállas arca
mint hulla-arc fölmeredt keményen.
430
„Fagyos leheletével nem töppeszti testem
törtre, kocsonyásra, mint fagy a virágot
a halál, amíg el nem használtam
e sok tűt, s bár ujjam nem jár resten,
ezer évig tart e munka nálam,
csókomban lehet, meg is találod…”
S már hüppög, szipog a lány félreállva,
rázkódik, mint gyönge lomb a válla.
„Bocsásd meg, hogy betértem hozzád tündérrózsa,
szűz csillag, csalfa fényre virágzó barackfa.
Gyöngytoll-szavad lelkembe taposta
lényed, mint galamb lábnyomát a hóba.
De a hó sem őrzi örökre e tiszta rajzot:
fölnyalja a tavasz arany-nyelvével deres szívemről arcod!
A tavasz-tűzgömb halhatatlan vágyam!
Nem nyugodhatok meg a halálban!”
„No menj tűzarany csillag-szagú, ha szív helyett
fehér cseppkővirágot növesztett mellkasod.
Cseppkőrózsa-szívű, nem kaptál szívet,
de sárkány-köröm-nyomú, ősbordás, rákbajszos kőzetet,
a boldog vér, mely élni éltetett,
nem embert táplált, de vándorcsillagot!
Fehér üstököshöz hasonló a mag,
mely összecsap a testben, s megfogan.
Akit a köldökzsinórtól anyja sírva elharap
üstökös lesz és boldogtalan!”
S a lány a fiúnak egy kis pálcát adott:
ha megsuhintja, az ember-alak
változik azzá, amivé akarja:
lesz hüllő, vagy madár, vagy teknőc hasa-alja!
S egy csókot is, szelídet, homlokára.
S egy folyónál volt a fiú nemsokára.
A folyónál már leereszkednek
az ég kárpitjai, a tűz-selymek,
vastagon redőzik a kék függöny,
madár nincs, amely tovább repüljön,
bogár át nem rágja azt a fátylat,
ideje nincs ott csillaghullásnak.
Folyómentén megy föl a vándorló,
fehér köpenyt kap a pókhálótól,
rágicsálja a kákics új zöldjét.
431
Hol leli most az öröklét földjét?
Megy a folyó partján, kövér nádban,
evickél a zöld kard-tolulásban,
örvénylik a zöld növényhab-dárda,
térdig habzik föl a béka nyála.
A kis öböl, mint arany szűzhártya,
izzik körűl dudva-koronája,
a zöld vízlap: redőzés, sustorgás,
sikló tekeredik: foszfor-írás,
s sütkéreznek a nagy halak lomhán,
uszonyuk kilátszik fűrészformán,
a parton zöld kövek melegednek,
aztán lábuk nő, vízbe csöppennek:
kecskebékák, reng a vízi-élet,
szitakötők vígan cicerélnek,
a sekélyest merengve gázolja
rezgő tükörképpel egy vén gólya.
Aztán továbbmegy a folyóparton
és elámúl, amikor az alkony
holdja a folyóban, a kárpitban
hármas tükörképpel sárgán csillan.
Vagy, ha csillag hull, az nekikoccan,
s onnan megint e világra pattan,
s ha a madár vakon nekirepűl,
tört szárnyakkal ide visszaperdűl.
Egy reggel egy harmatos ligetben
pipázgatott, heverészve, csendben,
nézte, hogy a lomb alatt az ingó
füst míly furcsa foszló kacskaringó,
s tűnődött, hogy most mitévő lenne,
azután, hogy kicsit megpihenne?
Elindúlt és hogy a tömött lombok
kupolájából kilépett, romlott,
kedve földerűlt csudásan, bőven:
egy várat látott a levegőben!
Ott lógott a folyó fölött éppen,
árnyéka meg ott rezgett a vízben.
A kis aranypálcát megsuhintá,
s átváltozott gatyás gyöngygalambbá!
Fölrepűlt, só-szárnyát csillogtatva,
s leszállt a néptelen várudvarba.
432
Épp akkor nézett ki az ablakon
a királyné, reggeli álmából kelvén,
megtetszett neki a galamb nagyon:
villant a nap gatyás lába pelyhén.
S adott vala szigorú parancsot:
hozzák eléje a szép galambot!
S futottak katonái pikkelyes ruhába,
pikkelyesen, mint a kakas lába,
nagy hálókkal, hogy majd ráborítsák,
a galambot csapdába szorítsák.
De az magát emberré pörgeti!
Röhögnek a vár vas-legényei,
bökik ujjal a lapocka táját,
rángatják hitetlen a ruháját,
körűljárják, félszemmel sandítva:
s viszik már, a hálót ráborítva,
mint nagy harcsát, négyen, meggörnyedve,
fickándozik a királyfi benne.
A királyasszony előtt a királyfi
előadta ember-származását:
s tette pedig azért vándorútját,
(legyen a hölgy véleménye bármi,)
lázas szemei, hogy megpillantsák
a halhatatlanság birodalmát.
Csudálkozék a gyönyörű fehérnép,
s meghajtva könnyedén királynő-térdét,
a fiú fejét megsímogatta,
s a termen túl is körűlmutatva
szólott a vándornak válaszaképpen:
„Te űzött-szívű gyermekem, s cselédem,
aki úgy vágytad a halhatatlanságot,
hogy nem döglesztette meg e boldogtalan lángot
rühes reménytelenség, bűzös szenvedés,
mert e vágyat ölni ez mind kevés,
ki úgy akarja, nem fogja enyészet,
se vascsizma-fogsor, se zöld sáska-végzet,
se vérbozont asszony-öl, se gyöngyház-térdek,
célodat hát immáron elérted:
én az Élet és a Halhatatlanság
433
királynője vagyok, s itt a birodalmam!
Halld úrnőd egyszerű parancsát:
élvezd örökre nem-haló hatalmam!”
S a királyfit alkonytájt körűlvitte
birodalmán, hogy az megtekintse.
Hat lovas vont fölibük sáfrányszínű sátrat,
piros paripákon, aranyoszlopokként.
S ők megülték a vérszínű, ideges paripákat:
tomporuk bársony-belsejét, mint levelet erezték
a duzzadt idegek, hátukra arany-háló terítve,
arcukon arany-álarc, hajuk aranyporral behintve.
Csattogott a köveken a patkó,
s a patából szemfogként kihajló,
s visszagörbített patkószöget
kis holdnak hitték a kongó kövek.
Az éjszakát szépen elmúlatta
a királyfi, a vágyott-honába-tért.
Lángolt millió karóvastag gyertya,
cseppkő-ága csurgott, megalvadt fehéren,
mint borjak orrlika, szivacs-rózsa szája
nyálzott a sok gyertya, fénylett nyál-szakálla.
Táncolt a fiú a füstös fényben,
vígadván annak, hogy végre hazaért.
Ezer évig élt itt idejét múlatva,
s az elröpűlt, akár egy pillanat.
Ám egyszer álmot lát: „Pipázik az apja
fehéren az ágyban, csöndeskén múlat,
királyi anyja bütykeit áztatja,
a macska dorombol az ágy alatt.
S fönn a toronyban, annak ablakára
rászállott egy hímestollú páva,
s csőrével kétszer bekocogott,
s elszállt énekelve, libegett utána
kövér farkatolla, pávaszemű fátyla,
énekelt, s holtan a nádasba bukott.”
S fölül az ágyban, rettenetes sajgás
marja a szívét, rágja belül:
látja, a vár mögött ring a tömött sás,
a nádiveréb zöld-szeplős tojására ül.
Apja totyorász az udvaron morogva,
434
a kerti fák susognak, bókolván a szélnek,
füstöl az esti rét, száll tücsök-zokogva,
valahol egy síp szól, s méla lassú ének.
Nyihognak, röhögnek a kövér csődörök,
a konyhából gőz száll fodrosan, mint a bél,
s a libák szétlegyezett szárnya könyvlapként zörög,
érzi: zsíros illatával meglegyinti a szárny-levél.
S anyja zöldpettyes, fakuló-színű szemét,
a fénytelenedőt látja a sötétben,
s hogy kikericsektől sebhelyes a rét,
s a piciny jegenyesort a bivalyok szemében!
S látja magát is, ruhátlanúl
nyargal egy sárga csikón
és meztelen-csiga-szájú lányok terelik, ott túl
az úton a nyájat, csillagpermet fénylik a kocsiúton.
Megfoghatóbban a kőnél, az agyagnál
tapinthatóbban vonúlnak a képek.
Jön a belső hang is: „Mondd, hova szaladtál,
mért futottad meg e messzeséget?”
S utólérte a hazavágyódás,
annyira, hogy kiugrott az ágyból,
levelet írt, percegett a róvás,
repűlt a toll, szinte már magától:
„A hiúság úgy kihullt a szívemből,
mint kalászból a mag, mit bottal vernek,
nekem a halhatatlanság nem köll,
hazamegyek, királyné, embernek!”
S fölmászott a kőpikkely-toronyba,
mintha mászna a sárkány nyakában,
s kiállt a kőrózsa-toronyablakba,
mintha állna sárkány orrlikában.
S nem nézve az árnyék-vártaréjra
a hold felé ugrott, mint a béka.
Lent zsivajgás, fáklyák tülekedtek,
körülötte tüzes nyílvesszők sziszegtek:
hogy fölszögezzék, mint keresztfára,
arany-szögekkel az éjszakára,
mint ajtóra denevér moharongy-szárnyát,
drótlegyező bársony-istent, éj hártya-virágát.
Izzott a holdsarló C-betűje,
ágyában a toll elűlt kihűlve.
S a királyfi, a százszor megcsudált,
az aranytollal a földre visszaszállt.
435
Mikor a kék ország fővárosához ért,
gondolta befordúl egy kis italért.
Hát üres a város, kongó és visszhangzó,
fű sarjad a falból, nagyszőrű virág-kancsó,
ikra-fejű dudva, vérpettyes gaz leng merengve,
zizeg a vaskos, vas-álmú lomb lengve.
A királyi rezidenciában
pókháló, por, akár egy malomban,
a hálókban mohó szőr-csillagok ülnek,
nyál-harangban, csipke-toronyban csücsülnek,
nagybundás karokkal, táltos-szakállú szájjal,
lúdtojás-potrohhal, gyémánt-köves szőr-koponyával.
A lépcsők is kagylósra koptatva,
a kő, akár a föld kitaposva,
mint tenyéren a ráncok, vágások:
a talp-tálakban a fehér kő-rostok.
Belűl a vár bársony-gyászruhába,
lüktet a fal vak fekete nyála:
denevér-gyászposztó nyafog, vinnyog,
ránganak szemhéjak, kutya-orrok, karmok,
vastag-eres bőrfülek, szőrkagylók,
hártya-ernyős denevér-vakondok.
Lepi a falat rengeteg-csöcsű gyászrepkény-ruha,
bordás hártya-csomó, kutya-fogsorú moha.
A kisasszonyt a hímvarrószékre
borúlva a fiú ott találja,
foszlik a szép hímzés bárány-legelése.
Rút vénség lett, kezei kitárva.
Álla, mint az asszír kőszobroknak:
kő-halfarok. (Itt érte a halála.)
Orrából a földig szőr-patakok zuhognak,
ezüst gyökér-függöny vénasszony-szakálla.
Melle száraz varangy, kő-uszony mellkasa,
kiszáradt moha-kút kő-gyűrűs kis hasa,
hónalj, s ágyékszőre medúza-uszállyal
gyűrűzik a padlón, göndör csobogással,
eres kő-kopoltyú szőr-kút orrcimpája,
rothadó egérláb karmos szempillája,
kő-kagyló füléből szőr-szoknyák omolnak,
szőrvödör-szájából cseppkő-agyarak csorognak,
bütykös törpe kő-fa csont-gyökeres lába,
horgas lábujjai kő-rügyes kő-ágak,
436
oszló papucsát a láb-körmök áverték,
a szaru-gyökerek sarjadva kidöfték:
s mint óriás rugók, összegöndörödve
mennyezetig dagadt húsz köröm-tekercse,
a köröm-göngyöleg óriáscsiga-héj,
őskori tekercs-könyv, betekert kőlevél,
haja, mint az ősfák léggyökér-bozontja
a hatalmas termet fehéren befonta,
a púpos kőtörpe nagy szőr-koronája.
Gyökér-szökőkút kő-dió koponyája.
A koponyán ülő selyem-rózsa-állat
csápkévéivel a teremben szétárad.
A kő-fejből óriás gyermekláncfű nőtt ki,
fehér pihe-gömbje a termet betölti,
mint palackban a pók háló-gombolyagja
a várban gomolyog haja gyökér-lombja,
s a várablakokon kitörve leszakad
a repedt falakra az ősnyál-zuhatag.
S a tömpe ujjakon nagy hús-gombák,
dagadt, köves pikkelykörte-formák,
teknőc-nyak ujjakon kőpikkely-teknőc-csőrök:
csigaházként tekeredő körmök,
a pupillán hályog-borsó szárad,
bazsarózsák az ujjvégen, lencsék,
akárcsak a levelibékának.
S ott millió tűszúrás, lila kráterecskék.
Nemrég járhatott itt a halál.
A hüvelykujjból a végső tű kiáll,
mint szigony a bálna oldalából.
S millió moly szikrázik fehéren,
mint a hópehely a lámpafényben.
Fut a királyfi, fut a néma várból!
S az aranytollal a nagy hegyig repűlt,
hol egykor a bősz királlyal vitázott.
De a hegy helyén csak üszkös és kisűlt
pusztaság maradt, a bógáncs virágzott.
Ott fekszik a vén kopasz haptákban,
száradt varangy-keze katonásan
rásimúl a kék nadrágvarrásra.
Penészesen fekszik, mint deres hasábfa.
Zöld porladás haja, bajsza és szakálla,
szemhéja tengeri-csillag száradása.
437
Lábai pikkelykés galamblábak:
kék-kagylósak, horgasak, kopárak.
Mint önmagába-alvadt tócsa, melynek
zöld nyála porzik már, repedtre kiszáradt,
teste szőrhabszobor a kopasz királynak!
Redvesség, omlás, korhadás, kő-szivacs és restség!
Nézi a királyfi! Balján a kapája,
csonkig sorvadt a vas, kosara a jobbján:
rostjaira hullt szét. Körűl tücskök zengnek.
Egy zenélni kezd a király rothadt-gomba orrán,
dörzsöli két combját, csiholja a testét,
száll szárny-gyökerének fűrész-muzsikája:
talán a bánatnak kell most hangot adni.
Indúlt a királyfi, nem tudott maradni!
Az éj már behabzsolta ropogtatva, puhán,
mint denevér-száj hártyás bogarat,
a napot. Szállt a fiú újra,
égitestek tűz-ingébe bújva
bolond és bohó álma után,
szállt a csimbókos, roppant ég alatt.
De azt a nagy zöld tornyot se látja
hajnalban, csak forgácsai vannak!
Fekszik a sas, kiterítve szárnya,
foszladoznak immár a vas-tollak,
köztük a fű átüt, kihajt kéken.
Csőrét a földbe bevágta mélyen,
húsa foszlik kukac-erjedésben,
dorolják a legyek gyöngy-nyüzsgésben,
egymást csiholva, nyűve zöld csomókban.
A sas van a földdel örök csókban.
És ment tovább zord útján a fiú,
fejét lehajtva, paskolta a bú,
sehol egy ember, csak rengeteg-magány,
csak ment, csak ment, úgy az „orra után.”
S valami nagy pusztán látott egy lovat,
ott legelt szelíden, mint eszmén gondolat.
Vad gyapja nőtt a csontos öreg lónak,
ős-sörénye, farka a földet söpörte,
ringott a nagy fűben, mint zöld-nyálú csónak,
ős-békaszakállal rojtos hasa, csülke.
438
Deres combjai közt véres manó-szakáll.
Ropogtat a ló, a fiú megáll.
Nézte, aztán, hogy társa legyen,
fölpattant rá és elkocogott:
s zöld korall-szivacs ős-rengetegen
rágódott át az életet-lopott!
Sűrű volt itt a levél, az inda, a bozót!
Evickélt a ló, mint óriás tojáshéjpocakú pók!
Ám, amikor egy tisztáson fújtatva megálltak,
megúnván a lassú utazást,
eszébe jutott a gyűrű: a láthatatlan-szárnyak!
A gyűrűbe rejtett röpítő-palást!
És földerűlt arca, a tüskéktől szöges!
És megfordította a gyűrűt az ujján,
s tövis-robbanásként, mint a villám
a ló hátáról, szörny felhő-álmokon
áttörve, hazaszállt egyenest.
Nagy hóba csapódott az elmúlás fia,
mint égből hullott aranyliliom.
Az űrből izzó aranydrót ér a földig: röpte-nyoma.
Bömbölt a hóvihar, hó-lángja harapta
az otthoni tájat, földig hajolt a fa,
karmolászta nyögve a földet, sikongva.
Itt fölépűl a hó taréjos fény-tornya,
onnan meg ellebben, mint szikrázó fátyol,
s alázkodik a fű a szél haragjától.
Idegsokkos törpék vacognak: a bokrok,
a királyfi havat nyelve csetlett-botlott,
ami régen volt itt, nyoma sem maradt meg,
nyoma sem az élő, a vér-rózsás testnek.
Vak könnye lecsurgott, megfagyott szakállán,
előtte várfal nőtt hóból, mint a márvány,
s ellebbent jajongva, nézi a királyfi:
ami itt volt, abból már semmit se látni,
amit a ló tiport, a patanyomokban
kiütközött a fű, jégkérgű csomókban,
mint vén fülkagylóban a szőr mész-pamatja.
Ki tudja hol porlad anyja, édesapja?
A fán üres kosár a madarak fészke,
az eget nem böki a vár komor csücske.
Megy közelebb oda, elszakadt ahonnan,
könnyezve, lihegve, tű-örvény hóporban.
439
A vár fölbesűllyedt apástól-anyástól,
helyén egy hatalmas kénköves tó lángol,
kék lánggal ég, mint a szűz szilvapálinka,
hóval viaskodik a tó kék láng-fátyla.
Mint nagy lúdláb nyoma, bőrözve arannyal,
az elsűllyedt vár ős-lelke lobog jajjal.
Mint őssárkány nyoma, befolyva kék jajjal,
talpa nyomcsillaga elmúlás-hajnallal.
S ott egy kövön, éppen a kénes tó partján
ül a Halál, a hó átzúg köves csontján.
Csontkezén jégkesztyű, ágyékszőre: jéglomb,
hótollas gyöngy-sisak a csontbuborékon.
Lábánál egy kóró bukdácsol a szélben,
sziszegve szállnak rá fagy-dongók fehéren.
Ül a keshedt csontváz, borda-harangjában
kristály-méhcsaládok rajzanak vidáman.
Rá szikrázó, kövér hó-darazsak szállnak,
mintha porát kérnék a vén csontvirágnak!
Csontjain hó-taréj, vállain hó-szárnyak,
fogát aranyozzák a hideg tűz-árnyak.
Ott áll a királyfi a tó túlsó partján.
Rámorog a Halál foghegyről, mogorván,
s hangját nem győzi le a fehér-szívű szél:
„No, Haláltól-futó, ideje, hogy jöttél!
Éppen ezer éve futkosok utánad,
s most az ős-lúdlábnyom lángjainál várlak,
apád-anyád csontját a föld már kiköpte,
most elviszlek végre, betömlek a földbe!”
„Nem úgy Kaszás!” „Öcskös fél-bolond vagy!
Hol az Élet-asszony, akihez most szaladj?”
Rohant a fiú, a Halál ugrott rája,
vad gyémánt-suhintás világszél-kaszája,
vicsorgó Csont-tigris fújva rávetődött,
az öreg tél-medve toporgott és bőgött,
kavarogtak a kövér hópihék,
már messze volt a tó, a láng, a kék!
Talán egy tűz-szárnyú angyal szállt a tájra?
Nem! A tűz-suhogás: a Halál kaszája,
de rendekben szeli csak a havat!
A királyfi köpenyét eldobva szalad,
s utána a Halál, a gyászos Csont-öreg.
440
A királyfi megáll, köpköd és liheg,
veszi a tollat, száll, akár a sólyom,
mögötte a Halál fütyül, mint az ólom,
mit puskából lőttek a királyi vadra,
s űzi a Halál, a hóvihart elhagyva
a büszke fiút, az Ezer-évig-vártat.
Most zörögve, csattogva vágtat
a földön a Kaszás, méz-koronás réten.
A tollat vesztette a nagy űzetésben
a fiú, s a Halál már mögötte nyekereg!
Gondolja, a Csontost hadd tréfálja meg!
A kis aranypálcát megsuhogtatta,
köd lett hirtelen, s átszaladt rajta
az Üldöző. A királyfi visszaváltozik,
s nevet a Halálon: hogy csalatkozik!
Hogy, mint a liszt a szitákon
átfolyt az ostoba Halálon!
Ám a csalást a Halál észreveszi,
megfordúl és üldözi újra.
Röpűl a Bánatos, az iszony élteti,
lángbuborék-csokrot az űrbe kifújva!
Már sziklás, kopár vidéken szaladnak,
a fiúról izzó habfátylak szakadnak,
mint hajszolt lovakról, ha úsznak elnyúlva,
s orrukból a vérgőz ömlik ki tolúlva.
A sziklák között futnak tekeregve,
fut az Élni-vágyó, mögötte a Kerge,
ezer-villám-tollú fegyverével csapkod,
szikrát üt a kőbe a penge, kipattog.
S amikor a Halál félig utólérte,
a fiú a pálca segítségét kérte:
s lett az Árva, a Halált-búsongó
arany-bundás, gyász-szalagos dongó.
A moha-mellkasú szárnyas kis arany-rög
a csontszikla körűl zöngicsélt, dörmögött,
kristályszív darázsház-szemével mereven figyelte,
s gyűrűző hang-nyállal múmia-bábbá tekerte.
Ott cicázott a Halállal
kis arany-posztó kabátban,
a kulcs-csontjára ült, mint kis tábornok:
vállbojttal, arany-paszománttal.
Szőr-kráter hunyorog potrohában,
kék zománc-csikó-arcán ember-gondok.
441
Mint sziklák között arany-vihar,
mint cseppkőbarlangban a fáklyaláng,
keringett csontjai között
a Halált-utáló, az Üldözött.
A bordacsontok közt ki-be-ráng,
pihenni: ott a likacsos lapocka-fal!
A Halál kereste, mérgesen kapkodott,
de csak a semmit markolta, szorította,
csörrenve fejére csapott,
de a dongót őrzi varratos csont-kalicka!
Onnan az orrcsont-szakadékon a koponyába röpűlt,
s a koponya-buborék pórusos csont-éj belsejében
keringett, mint csillag a mindenségben.
A Halál mérgében egy sziklára ült,
zúgó fejét csont-kezébe hajtotta.
A királyfi pedig a szemgödrön át
kiröpűlt egy ködös sziklafokra.
S visszaváltozott és nevette a Halált.
Onnan a gyűrűtől segítve
a Tejútra szállt, utána a Halál is loholva!
S ott robogtak csillagot fröcskölve,
térdig csillag-lávában gázolva.
A Menekülő lábát égeti
a csillagsűrűség, de meg nem áll!
Véres csillagport rúg, s az ellepi
a megbőszűlt, az üldöző Halált.
Ellepik a lábszárat, a bordát
a fénypettyállatok, égi arany-bolhák.
A Csontos Mindenség-kaszája kicsorbúl
a gyémánt-tengeri-sün csillagokban,
de csak kaszál, de csak rohan zordúl:
mögöttük meteorok fény-falkája robban.
Sose volt még ilyen csillaghullás!
Futnak csillagpor-fényesen,
kocog a Halál csontja, a pudvás,
nem fojtja az űr arany-örvénye sem!
Tűztajték-dühöngés csap rá a Halálra,
s éget szén-gödröket az Ős-koponyára!
Arany-állkapoccsal a csontot harapja,
s eloszlik sötéten imbolygó gyász-farka.
Csattog ős-állkapcsa, az űrt bezabálja,
a Csont-átok a fényt üríti, vizeli, okádja.
442
Szikla-szakadék-orrából verejték-gőz zubog:
nagy-lázú csillag-permetek!
Redves csontváz-tornyán az űr átzuhog:
Csillag-halmazok és Naprendszerek.
S végűl, mint lőtt madár, lebukva
zuhan a királyfi, a Megégett-büszke.
Mögötte a Halál gőggel-vigyorogva,
a csontja kormos, büdös a füstje.
Ott már a vár, a világvégi fény,
az Élet-asszony ott vár elhagyottan,
a Halhatatlanság, az Elhagyott-remény
árnyéka rezeg a kék üveg-habokban.
Az aranyvessző híd lesz most előtte,
rohan át rajta, de visszatekint.
Nyomában a Halál, kaszáját ellökve
nyújtja csillagmohás, kormos karjait.
A várat övező kőfalra ugrik,
egy lába ott benn, kívűl a másik!
Megfogja a Halál. De íme, leintik!
De azért győztesen kacarászik!
A cítrusfák alatt, a nagy fal tövében
öntözgette éppen kedves virágait
a vár királynője, kis kanna kezében,
s guggolván csípkedte a gyom vér-szálait.
Mögötte karéjban sorakozva álltak
rózsa-csöcsű lányok, kő-combú vitézek,
pengették a citromszínű citerákat,
párázott torkukból zöld aranyfüst-ének.
„Megállj csak, enyim vagy!”: felbőgött a Csontkürt.
A dudvás fal mögűl csont-zene hallatszott.
Megszeppent az ének. A királyfi ott ült
a kőfalon, arcán verejték patakzott.
Csizmáján csillag-sár, lucskos haja lombja,
de mögötte a vak Halál is kibukkan:
óriás csont-kalász, hajlik, zörög csontja.
A királyfi üti, majdnemhogy elpukkan
a kőpont-hólyag a szálkás csigolya-ágon.
Fölnéz a királyné, elpirúl és toppant:
„Nagyon büszke vagy már Halál, én úgy látom!”
„Megfogtam a fiút, hozzá már jogom van!”
„Fele országomban!” „A másik markomban!”
443
S egyességet kötöttek egymással:
fölrúgja most a hetedik égbe
az asszony a fiút egy rúgással,
a szűz Hajnalcsillag köldökébe.
Útját oda-vissza mutatja foszfor-nyom,
várja Halál-ország, Élet-birodalom.
Ha a falon kívűl esik vissza,
vigye hát a fiút el az Alkony,
ha a várudvarba esik vissza,
vigye hát a királyfit az Asszony!
S kis lábát a combközbe illesztve
fölrúgta a királyfit az égbe,
s nézték egymást félve és remélve:
hova hull majd, kié a szerencse?
Köztük kőfal, farkasszemet néznek,
egymáson így mérik a világot!
A Halhatatlanság a Halálra nézett,
a Halál nézte a Halhatatlanságot.
444
A tékozló ország
Egy ismeretlen vándor-költő krónikája 1514-ből
1954
445 446
Ezekért sírok én; szememből, szememből víz folyik alá,
mert messze távozott tőlem a vigasztaló, aki megélesszen
engem; fiaim elvesztek, mert győzött az ellenség.

Jeremiás siralmai I, 16

447 448
Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni?
Galambok, sasok, gödölyék, titeket ki fog elsiratni?
Ó, vassal-átvert-szívűek, ki fog titeket elsiratni?
Kő-csülköktől zúzott venyigék, ki tud titeket elsiratni?
Földbe visszataposott kalászok sírjatok magatokért!
Gubancos, tarackos árva földek sírjatok magatokért!
Fák, erdők, kiket nyársnak hegyeztek, sírjatok magatokért!
Kiket sátánok röhögve fölsebeztek, szűzek sírjatok magatokért!
Dárdanyelek, lándzsafejek, kicsorbult kardok szálljatok magasba,
kaszák és bunkók, érccsillagok, nyílhegyek rebbenjetek föl,
letaglózott fejek huhogjatok szakállasan, áradjon fény a szemekből,
fekete szálló tornyotok csavarodjon a nap felé, magasba.
Mint az istentől-űzött vándormadarak, jajgató, sötét oszlopokban,
kiket a belső-láng zavar és suhanni kell a rokon-tűz felé,
szálljatok el, megülve fákon, templomtornyokon az út felén,
ne lásson többé senki itt titeket, elnémult honotokban.
Sírjatok hazám lányai, vénei, lágycsontú, báva csecsszopók,
tejes virágok sírjatok, harmatos-vállú, árva kicsinyek,
hóhér-bárd villog felénk, sarkunkban nagyfogú sárga eb liheg,
ha kihajt e tar föld, virágai: hegyes, zöld karók.
Hadunk kardhegybe döntve, hitünk lealázva, földünk bevetetlen,
fölmagzik a növényi gonoszság eres, borzas levelekkel kövéren,
gyomok és indák, tüskék és nádak bozontos sűrű gyökerében
kering a fájdalom, s szívárog szét a reszkető levelekben.
Magányos ordasok vagyunk, ködös őszi erdők gőgös vándorai,
ki-kicsapunk még a síkra rikoltva, kócosan, szakállosan,
az üres falvakban hemzseg a róka, a mezőn bíbic fut magányosan;
halálra ítélt meteorok, még magunknak se merjük bevallani.
Állok a szirten fakó lovammal, sugarak súlytalan aranylemezei alatt,
mint lágy, dermedő üveghegy közepén, a csönd lávájába fúltan,
nélküled, remény, a magány teljes lángjától megvakúltam,
lovam eleresztlek a szélnek, vagy a szügyedbe mártom kardomat.
449
Legyen hüvelye tested, a karcsú, az engem hűséggel hordozó.
Minek a kard, az íjj, a könnyű dárda, a hirtelen-halált-hozó?
Majd befödi őket a lomha avar, a moha, a szigorú hó.
Indulj lovam, szükség van rád, lehetsz még éhes, fáradt igahúzó.
Gőzöl lent a mocsár, böffen bezabáltan, villog a bőre néha,
kúszik a moha, lencsefű, világít kürtös sziromba rejtezett lángja,
itt-ott egy talp, láb kiáll, mint a láp csontokra vedlett vázú virága,
mocsár-alatti-fejre csatolt, elhullott sisak a meleg sár nagy buboréka.
Zöld hínár-szakállasan, moszat-nyálasan csontváz ül kis nádszigeten,
róla a szenvedést fekete madarak zajongva, gyorsan leették,
nyesve a húst, mint fejszével ácsok a gerendát, belepték,
ragacsos vésőkkel kifaragták kocsonya-görcsödet, szem.
S a lágyabb, finomabb részt hagyták a dongóknak, legyeknek, bogaraknak,
akik fogókkal, csipeszekkel, reszelőkkel, állkapocs-fűrészekkel boncolták,
mozgó templomok, fénylettek torony-gömb szemek, tágultak picinyke bordák.
Iszonyú tor! Boldog zsibongása nagy volt a mámoros hadaknak.
Nincs rettenetesebb, mintha látsz emberhúst faló kicsi hangyát.
Feszülnek, tapadnak, ránganak, mozognak könyökök, csuklók, izomcsomók,
s kimetszik a hús-tömböt a fejbe ágyazott parányi páncélos ollók,
s a falattal a merev-szemű, szörny-erejű daruk az embert tipegve elhagyják.
S megy a boldog hír, csáp-antennákon, eleven-test-szülte áram küldi felétek
ti többiek, a boly-vár lakói, rajta hadi-népek,
hús, hús, emberi hús, védtelen hús vár, hogy bevegyétek,
hajcsárok, gürcölők, s indulnak már a búvársisak-fejű gépek.
Ime, a pusztulás! A befejezés! Magányos társaim ez lenne a mi sorsunk?
Sárga virágos láp ne kényszeríts engem e csontváz-feleletre.
Ne esküdjetek e légbe, rovar-gyomrokba széthordott testre.
Nem lehet, nem igaz, nem, hogy mi a halál elébe loholtunk!
Íme, a halál! Reszket a láp fény-fátylas, lüktető bőre.
Mélye, mint óriás anyaméh, telve iker-oszlású embrióval:
fegyverrel, katonával, szekerekkel, kölykökkel, fölpáncélozott lóval,
s ágyugolyóval, mely a mocsár-lét fölszálló vas-gyöngye.
Ó, nádas, bóbitás, bicegő, részeg csipogás tölti be mélyed.
S a szilánkos víz alatt állkapocs, koponya fekszik,
mint barlangba medve, szemgödrébe tüzeshasú béka menekszik,
a áttetsző, lüktető lárvákat rejtenek a foszlányos gyökér-szövevények.
450
Kis tocsogó, nádas-mély égbenyíló ablakai, a halál edénye:
a csigolyák csipkés alagútjában, oszlopok, pillérek közt lebeg
a kis tarajos, pettyes, cápa-pofájú hüllő, boltívek,
vízbe sűllyedt városok tornyai, kupolái fölött sáska ugrik a fénybe.
S mint széttárt kéz árnyéka a hóra, nagyító esti fényben:
a vizipók árnyéka lencsevégű küllős kerékként terűl,
oda épp, ahol réz karperec, s lánycsukló szenderűl
a víz alatt, nyílvessző vastollával a csukló kékszájú hüvelyében.
Ó, képzelet ne bontsd szét porcikákra ezt a néma tájat,
mint nagyító üveg, ne lássam minden boldogtalan titkát,
ne szőjj be pókfonaladdal, mutasd derűsebb sugarad útját,
ne dermesszen meg a halál-kobrától bűvölt nyúl-alázat.
Mert boldog az anyag felszíne, mélye, boldog a magasság,
párzás, osztódás, megtermékenyülés, peték, tojások, virágporok
hirdetik, hogy bensőnkben a mindenség tüze háborog,
szívünkre bár a némaság nagytalpú kő-gúláit rakassák.
A lét öröme húsos szirmokba türemlik, szinekben, száz alakban,
te boldog nemiség, szemérmetlen, bűntelen őskorok tiszta láza,
ember-előtti lét tudatlan, buja szerelmes magánya,
nekünk csak visszasajgó töredék-tudás, nekünk kimondhatatlan.
Csobog a nedv a sejtek között a tapintva-tudatos növényi szárban,
levél levél fölébe tolódik, rügy duzzad, mint anyaemlő,
húscsipke-tálból a légbe szökik rézsút millió fehér küllő
és kis üvegtenyerek ablakozzák be a félgömböt szivárvány-sugárban.
Boldog ez az építkezés, önmaga kőmívese, mérnöke, lakója,
önmagát tervezi, építi a mag szarkalábnak, fűnek, kutyatejnek,
tetők és kúpok, törzsek és lombok születnek, leomolnak, születnek,
egy sejtben milliárd madár-szív dobog, bombaként viszi magát a kis légi bója.
S új csillag épül, tömörűl az elporlott anyag, termékeny anyaméh lesz
és boldogan kering a boldog űrben, fordul a fény után,
boldog a kristály magánya, cseppkő-szakáll, a fény-kupán
boldog a habzó űr, hozzátartozik a boldog egészhez.
Boldog a láp, a hegy, az elhagyott, kigazosodott föld,
virágzik, magzik, szederinda, iszalag fonja be fejét,
liliom, sás lepi el a csobogók, patakok csillámló tejét.
Az elnyomott szabadság belőlük robbanva, kúszva kitört.
451
Részegen zsong a bogár, füvibolha, szöcske, szerelmes lepke.
Fal a hernyó, hernyót a gyík, gyíkot a vascsőrű karvaly.
Redőzik a toka, tágul a torok, pillog az elégűlt tolvaj.
A virágra kövér darázs süllyed dörögve-lebegve.
Kinyílt méhű csillag-kehely, kitárult szemérem boldogan fogadja,
bibék, porzók, mint havas fák, mint malom lisztes oszlopai,
lisztes fejű molnár a darázs, arany-harangok poros lábai.
Karcsú üveg-s-fém-masinák cikáznak hangtalan a magasba.
Ó, részvétlen, újratermelő zabálás, önelégűlt növényi zöld!
Csak az ember boldogtalan, látván az ember-alatti létet.
Mint borzas csavargók, behorpadt hassal alszanak az ugarok, rétek.
Boldogan, mert ölni akartak éhesen, de végül egy se ölt.
Hol az ember e tájról? Kihalt. Ha él, hát önmagába rejtve.
Miben higyjek még? A szabadság megperzselt, embertől-zabált húsában?
Csak puszta állati, növényi lét embertelen materializmusában?
Ösvény nem ismeri, talpa rögtől, növénytől-elfelejtve.
Hol az ember? A művelő, a gondozó, a rendező okosság?
Nyögi a göröngyöt holt szíve, borzongja a lenti sötétet,
körmét növeszti kard-hosszúra, hogy kikaparja magát elébed
ezrivel, néma vetésként, – hetyke butaság, gőgös gonoszság.
E táj, ha nézem, jobban éget, mint a nap, az arany-pupilla,
e táj, ha nézem, megfájdítja, vakítja szerelmes szemem:
gaz perlekedik az éggel, embercsont, zöld kardvas, lótetem,
s némán fölmagasodik, lánymellig ér zöld-lángú kínja.
Hemzseg az egér, futkos vidáman, éli a tort, a lagzit,
mozog a föld vakondtól, a fekete túrás, mint sátrak tábora,
sikló tekereg, s a homokban a tojásból kikelt fiak gyűrű-sora,
üres gyíkbőrön férfi-velőn elhízott rubint-légy mosakszik.
Falkában jár a nyúl, nem fél a csönd-léptű senki-vadásztól,
patakszélen, réteken üveg-rögökként békák milliárdjai párzanak,
s arany-pillanat! a tó arany-pillantásaként fölvetődnek a halak,
bár bottal üthetnéd a kövér madarat, nem fél a nincsen-vadásztól.
Vadkacsa, fácán, vizityúk: fekete táblák, fekete kúpok, fekete lombok;
zizegnek, sírnak, szaporodnak; a boldog kakasok kora ez,
egy asszonyért nem lesz taréjuk vérharmatos, nyakuk sebes!
Szaporodnak a rókák, farkasok, sasok, vakondok.
452
Trágyás tomporukkal kiszorulnak az erdőből a szarvasok is,
vessző-szakállukon, hús-szirmukon a húgy cseppkövei, bőgnek, szimatolnak,
ezres hadakban mozgó, tarka bozótként vonulnak.
Micsoda bőség, özönvíz-előtti, az ember bűne ez is!
Hol az ember? Magányos lovas, ha néha itt elrobog,
van akkor menekülés, özönvizi, szarvak gubanca, lihegés, torpanás!
De, mit is az ember! Hebeg a nemes szív, ellanyhul a futás
és nyugalmat hoznak, szerelmet a félelem-nélküli alkonyok.
Ó, csak akkor, csak akkor lesz emberivé e bakszagú táj,
ha alkony után indul a hold mosolyogva,
ha hajnal előtt ring a hold mosolyogva,
ha az űrben a félhold, mint szomorú fehér hattyú száll.
Ha a hold süt, csillogni kezd az árva, vad, néma ugar,
hajt fény-levelet, higany-kalászt, a virág jáspis, opál,
dereng a csülök-nyom, elhullott patkóvas, mint éji lepke száll,
ha a hold süt, smaragd tuskó a rög, mereng a csönd üveg-lombjaival.
Ha a hold süt, nagy, buja rózsákat nyitnak a kertek,
s a karókon szőlőfürt izzik föl jövendő-lángú borokkal,
s az üszkös házfalak megtelnek fénytáblás ablakokkal,
ha a hold süt, a gyöpös udvaron köd-húsú tündérek lebegnek.
Ha a hold süt, derengve röpködnek a tálba a répák,
lomb közül gyerekszem világít, hallsz pici hangot,
ha a nap süt, a füstös cserépen pislognak a bagzó varangyok,
tücsök alszik, a szemek izzó gyönggyé varázsolt levelibékák.
Ha a nap süt, a rögök a vér megalvadt, fekete csomói,
a karókon csecsemők feje szárad, leng fekete ruhafoszlány,
földúlt tűzhelyet lát az ablakon benéző bunda sörényű arany-oroszlán,
a falból gaz sűrűdzik, kő-fürtként csüggnek a szeder bogyói.
S lát meztelen asszonyt, aki nem födi pucér szemérmét,
köldökén katicabogár, haja virágban, dárdával van leszögezve,
mellén gálya ring, csigabiga, szem-árbócait a semmibe meresztve,
öléből pipacs hajt, s fűárnyék sakktáblázza be márvány térdét.
Nagy tábla csönd a bodza fehér virága, illata terjed a fényben,
szikla-bozontot idéz, de megreng a madárka-lábtól,
görnyed a fényből jött súly alatt, ragyog a füvön a virágpor,
kis pikkelyes madár-láb látszik csak, csivogás terjed a fényben.
453
Ó, hol az ember, a holtat sirató? A jajgató Jeremiás, az átkozó hol van?
Vén kecske lépeget, a holtat szagolja, telizabáltan elterűl.
Leng, reszket a bodza lepényvirága, s aranyba dermedve elcsöndesűl,
örvénylik a fény, amerre szállt, a madár láthatatlan.
Ember? Ne higyjetek neki! Káromlás, aljasság, nevetség!
Ember volt az is, aki e telt, fehér emlő alá vágta a dárdát,
repedt a hús-szövet, habos tüdő-vér buggyant, ropogtak a bordák.
Milyen hit éltet? Csak az, hogy ember és ember közt van különbség!
Hol a szabadság, az emberi? Csak percnyi volt, villám-fehér!
S jött utána a másik, a zöld tékozlás, az ember elleni,
szabad a paréj uralma, szabad a szarvastehénnek gidát elleni,
fogan a nőstény, s apró fogakat, csontokat épít a növényi láng, a vér.
S búvik az ember verembe, föld alá, s elbúvik önmagába,
mint remete a hajdani sziklaörvényből magasúlt kőpalotába,
mint madár az ős-cet megdermedt, bazalt-sípú fuvallatába,
mint a szem-torony a csigába, mint az ösztönös hús tekergős csigaházba.
Riadtság, rémület, s dac a szemekben, de több a néma alázat,
a félelem lombosodik, görnyeszti a vállperec gyönge ágát,
mint kígyó tekereg bennünk a döbbenet, viseljük a kín töviskoronáját,
pallosok tüze villan, ágyasul jegyzett minket a vasmellű bánat.
A szél, a szél karóbavertek hosszú, keserves jajgatását hozza,
kerékbetört parasztok csontja hasad a húsban szilánkra,
harmatos tüskéket hajt a lábszár, mint rózsafa ága,
vonítanak a keresztrefeszítettek, mint kutyák a holdra.
Én csontjaim, ti hasadoztok a küllők közt a tébolyúlt keréken,
én kezeim, ti vagytok nagy ácsszögekkel a szálkás gerendára szögezve,
én szemhéjam, téged gyaláz meg a csont-orrlikú, sárga madárcsőr csipegetve,
én lábaim, ti száradtok, mint tökinda a fehér napsütésben.
A szél? Ó, árva isten, nem a szél hozza e hörgést fülembe,
Zápolya mulat, mosolya fölött jérce-emlő, vállfodor csipkéje habzik,
mint pókháló csüng a karón a csontváz-mellkasú utolsó paraszt is,
s alatta lehullott ízei intenek a nagyobb fegyelemre.
De itt zúg örökre bennem, az érverés áramában e jajongás,
a málló lapocka hangját gerincem hordja örökre,
a végső pillantások rámtapadtak, mint kagylók a kikötő-cölöpre
és húsomban reszket a csatában fölszakadt újszülött-jajongás.
454
Hallom Dósa szavát, a keserűt, hallom sülni gyönyörű testét,
pupillámban hordom az izzó vas-trónt, rajt Dósa testét,
pupillámban hordom szakállas, koronás fejét, öklét, s jogarkeresztjét,
mint pupilla-tükrében a gyermek az ablak üvegtábláit, s keresztjét.
Ha a szemembe nézel, nem téged mutat a fekete lencse,
Dósát mutatják a fényes, fekete gömbablakok,
madár, ha köröz magasban, szememben belőle mit mutatok?
Egy keresztes teste csügg ott, kereszten aszalódva, kicsinyítve.
A szél? Majd esőt hoz, s ködöt, majd deresednek a hajnalok,
deresednek a rongyok a lábon, repedtre kifagynak a szegények lábai.
Fehér méneken jön a tél, zizegnek páncélos hadai.
A szél most dögszagot hoz, dögszagot hoz és virágszagot.
A szél? Beüvegezi majd az erdőt, kiszakítva lombfalait,
a tar ágak szeszélyes keretébe rak hűvös, kék üveget,
ablakkal teljes kupolák lesznek a fák, a törzsek közt táblaüvegek
eresztik át a fényt, mutatják a vadon elrejtett szentélyeit.
Ó, áttetsző erdő, szövevénye a sok kopasz, fekete ágnak,
rajtad át mutatja magát a végtelen, s a derengő erdei sötét,
az isten vonja el tőlünk tebenned végleg a szemöldökét,
tar erdő üvegcsarnoka: lámpája a kopónak, árulója a betyárnak.
Ó, őszi, téli erdőmély, kivilágosodsz, mint lánggal a lámpa:
föladva a benned, a körötted rejtező szakállas vadat,
farkas helyett az embert, szarvas helyett a maradék harcosokat.
Üvegbörtönné finomúl a bujdosók, a bujdosók rengő, zöld magánya.
Ó, jaj a betyárnak az üvegvár, az üvegpalota, az őszi erdő!
Az utolsó áruló! Ha felzúg a hitszegő, a tiszta őszi szélben,
azt mondja csak: itt vannak ők, a toprongyosok, itt, áttetsző szívében.
Ó, jaj neki, ha süt a nap, ha a hold derengve feljő.
Ha a virág tajtéka foszlik, s csak tüskés szerkezete marad,
küllők és gerendák esernyőváza s rongyok, cserepek törmeléke,
hol lesz akkor a bujdosó-magányosak, az árva-büszkék menedéke,
ha látni már a messzi várost a fák mögött, s a sugárzó csillag-oszlopokat?
Ha a nap a fák közé lerakja fény-dúcait, arany-pilléreit,
s így építi fel a zengő égi kupolát, fény-talpas templomát,
ha a hold a fák közé lerakja vaskos, fehér oszlopsorát,
mi lesz veled maradék-tisztaság, végső-dac, magadban-lobogó-hit?
455
Mert élni így is rettenet, e lázongó zöld szerelembe rejtve,
megadva magunkat a legcsöndesebb, fegyvertelen, növényi lázadásnak,
nézni higanyát a gyorsan növő, a fénybe toluló kalásznak,
zsíros rongyokban, elvadult szőrrel, csontváz-fejünket leejtve.
S míg fölépül bennünk a példa, nézni a szerelmes sáskát:
fémlemez, s üveg-gép öleli nagy vastöviskarokkal buja társát,
s eszi mohón a nő a hím fejét, mellkasát, hallod a csont ropogását,
nézni a pillátlan szem tüzét, a kérődző szájat, a csáp-dúcos fej bádogos villogását.
Igy fal minket is a magány, van velünk nagy szerelemben,
szerelmes áldozatok, pusztulunk magunkat odaadva,
roncs-apákká, szörnyek-szülőivé, szörny-roncsokká apadva.
Hátunkra feszül mereven a halál, s részesít nemző-kegyelemben.
S látomásként fölvázolja az égre a gyönyörű harcot a láz,
de a győztes csata képét szétrombolja egy fényben tántorgó pille,
s harmat esik üszkösödő, tüzes késsel kimetszett sebeinkre,
s már nem is tudjuk, dárdaseb az, vagy csak kígyómarás?
S szikkadt húsunkban a nyílhegy vándorol vas-szakállal,
mint tengerben a kardhal, mint az űr húsában az üstökös,
fáj, ha moccanunk, mert robbanva-kúszva szívünk felé lökös,
hogy találkozzon ott egy boldog pillanatban a halállal.
S rosszul forr össze a csontunk, ujjaink kampókká merevednek,
kaszát nem tud fogni már kezünk és forgatni soha kardot,
megszaggatott izmainkból a vadhús csúf levelet hajtott,
ércbunkótól bezúzott koponyánk: mint halma tarfüvű mészkőhegyeknek.
Az asszony? A gyerek? Ránk is, mint vadra vadásznak,
ha vadmacska-szem világít, hisszük sátán-pupilla tágúl,
ha őz sír (tán vadász-síp az?) nyögünk a keserves futástúl,
bicegve, nyögve, szőrösen lohol a maradék-had.
Büdös, fekete kacat a testen, kivillog a hát, a bőr, a borda:
tüskebozót az, bevonva őszi ökörnyál finom szövetével.
Fut a sánta, a béna-nyakú, a deres-szakállú kaszálva kezével,
fut mezitláb, lobogó tüskebozótként a rongyos, megriadt űzött-horda.
S van, ki csak magányosan, végső-bőszen bújja a sűrű nádast,
ha zörejt hall, odasújtja a dárdát az izompántokkal-sovány kar,
s van, aki törten megadja magát, meghibbantan csak bűnhődni akar,
s van, aki kiront még urat kaszálni, s hujjogva üli a tajtékos hátast.
456
Ó, ne lássátok e sereg-törmeléket, e végsőkig kifosztott ördögöket,
mint meteor szilánkjai a földön, feketén feküsznek az izzó-sors után,
az egy-test kigyúlt, suhant boldog-fényesen a lánggal-vidám!
Ó, ne lássátok e zülleni kényszerűlt fekete hősöket!
Hortyog az egyik, s bőre alatt kirajzolódik nyúlt-állú koponyája,
eget néz a másik, havas melleszőrét morzsolva-cibálva,
a harmadik a vízben áll, bámul szótlan a patakágyba,
fogna halat, hogy pikkelyestűl, uszonyostúl, pukkantóstúl bezabálja.
S egy keszeg csoport lefejtve épp az íjjal ejtett öreg szarvas bőrét
a testre mered; hártyától lakkos a kék hús, kiállnak szemgolyói,
a száradó bőr kék erei, mint térkép kúsza, bőráncú folyói.
Lakmározik, rajzik, zenél a boldogan pezsgő légy.
De kutya csahol, cserje ropog, kutya üvölt a bujdosó szagára,
prüszköl a ló, a tüdőbe nyílvessző vág, jött hangtalan suhanva,
s ugrik ezerfelé a hajszolt paraszt, a torzonborz banda.
A kopasz szarvas, a bőr, meg a holt az ottmarad magára.
Ez a hajsza! Ilyen sose-volt rettenetek! Az isten-átkozottak menekülése!
Vad sose félt így, üldözőt sose szorított így a belső-iszonyat prése,
sose volt büszkébb a menekülő, nem volt nagyobb a rend rettegése,
gyávább a büntető, konokabb az uralom vas-ölelése.
Mint szőlő a sajtolóban, e vaspánt-szorításban az ország,
kisajog leve majd, a rend kelyhében habzó cukros, édes alázat,
nyögjük a ránkfonódó érc-indájú, páncélbordázatú vázat.
Jaj, élni nekünk érdemes-e, vagy élni nekünk csak bánat és botorság?
Zápolya büntet. Tán még király lesz? Lehet belőle még király is!
Arany trónszéken ülni fog, belengi tömjénfüst, fény és dicsőség,
bearanyozott lábai alatt háborog a vér és az átokban-bőség.
Zápolya büntet. Lépte nyomán megüszkösödik még a virág is!
Aki ha jó, ujjával virágot fakaszthat, annak a madarak csicseregnek,
s nézik a halak, a felszínre dugván fejüket, a sasok a vállára szelidülnek.
De ő leheletétől a bő-mézű bimbók is szenesre összesülnek,
s a zöldtejű levelek ráncosan, sorvadtan, feketén leperegnek.
Zápolya pusztít, (haj nem volt elég?) inak és izmok, erek szakadnak,
a részeg tombolás fáj a holt, s az eleven anyagnak,
fáj a halálnak ez a szövetség. Sebek, vér-gejzirek fakadnak,
sebek és kínok, holtak és könnyek ki nem apadnak.
457
Fáj a vasnak, ha nyakszirtbe sujt, fáj a karónak, ha belekbe dúl,
fáj a nyílhegynek, ha a rengő szív kamrái, billentyűi közt megakad,
fáj a dorongnak hallani a csillag-zuhanásnál süvítőbb csonttörés-hangokat,
a föltépett tüdő csecsemő-sipításától a lándzsa-érc fölindúl.
És undorodik a légy, s a fehér hullabogár, csömörig jóllakott már,
s a medve fölborzolódik a zsíros, emberszagú erdei méz illatától,
a sujtásos, hímzett palástú lepke kábul a virág hulla-szagától:
bűzös abrosz ez a föld, a haza barbár áldozati oltár!
Fut a paraszt, a hajszolt betyár, fut a fekete, sánta gubancos,
ropog a csönd előtte-utána, freccsenti csengő szilánkjait,
tövis fúrja ki facsont-csőrrel széles, repedezett kérgű talpait,
fut a keresztes, a dac szeretője, feje a fény-gallyas éggel agancsos.
Fut ezerfelé a tíz nyomorúlt: a tisztás körül a sűrű csalitban,
mint megriadt hangya-csapat, ha rá a talp árnya vetűl.
Futkoz réműlten, kitudja-merre, neki-neki indúl tehetetlenűl
az egyik tétova, a hiába-mohó, s érzi a társak gerince-gégéje roppan.
De merev a térde, a húsban jeges szaggatás lángja, hiába serény,
hát fölüvölt hörögve hosszan a napsugarak ketrecrácsaiban,
(fölmered ágaskodva az óriás szem-gömb, csáp, mellcsont-gépezet, karjaiban
a semmi) ló-tekintet villan, ló-orrlik reszket, lobog a lósörény.
Bércfalként körötte az elzárt remény, föléje épűlt a döbbenet vára,
kék sziklák, tornyok rézkakassal: a lovak bóbitája,
s kiront az űrből a déli nap négy borjúnagy aranykutyája!
Ablaktalan magányban, fényfalak közt sziszegve vár a halálra.
S mint a zöld csillag-állat, önmaga parittyája, a kristály-létű szöcske,
bár féllába van csak, mert a másik combtőből leszakadt, olyan
iszonyút ugrik; ferdén a légbe zúdúlva üveg-rakéta-gép suhan;
mert a félcomb röpíti, e roppant parittya-gép, száll gyíktorok elől szökve:
ő is a csillagok felé ugrik, de lefogja vadrózsa-szövevény,
a tövig-metszőfog indabozót, e tekergő halál, mely a testén hordja fogát,
s nyáltól csillogó fogsorral rontanak rá a hatalmas kutyák,
s tág pupilla-poklok, nyelvek, eb-gőz örvényében forog a szökevény.
S már mit se lát, csak érzi, ágyéka körül csobog a láng,
szemgolyót pukkant, mirigyes szájlebernyeget tép a hüvelykujj bütyke,
s mint Krisztus keze szöggel, ő tenyere kutyafoggal átütve,
s a mellkas pinceboltját bontja már a másik, a szívre-falánk.
458
S ím, egyszerre elviharzik a sok csaholó sátán, messze lágy patadobaj
és ráhajol anyja, be különös ez, fogy a levegő, fogy a fény,
s ő ott áll csillogó vérttel, diadalban a győztes seregek elején,
majd csönd, majd moccan, bizsereg, tappog a talaj.
Nagy, leveles indákkal épít föléje a csönd boltozatot,
hallja, ahogy nő, kiserked, teljesedik semmi-lombja,
csönd-állatok lépegetnek körötte, megállnak rászagolva,
s vállára teszik mancsukat lágyan és csőrüket is a csönd-alakok.
S még egyszer a látás a pupillán vastag kévében kitódul:
látja, fölötte villámlón reszket a bolyhos hasú legyek zöld szőnyege.
A többiek, az egy-társ férfiak? A többiek? Az ég teteje
sziporkázni kezd ezüstösen, tűzcsík az űrbe lódul.
A többiek? Már az se fontos. Emlék? Jövő? Terjeng a sötét.
Mint roppant agancs a csillag-bozontú ég kinő a homlokából,
fény-ágak, láng-hegyek, csillag-görcsök időtlen gubanca világol.
Mint isten tartja homlokán a mindenség kecses fémszerkezetét.
Fekszik a magányos, mint beomlott épület, tetőtlen fal az éjben,
beomlott remények, tetőtlen vágyak megalvadt szívében,
szakállából a vér buzog, sárga csillagsugár konok szívében.
Settenkednek, lopakodnak a többiek is, magányosan az éjben.
Aludni volna jó, de őrködik a még szabad, lassankint hulldosó,
ha odvas fa foszforeszkál, vetve derengő könnyű fényt,
már rettegik a kölcsön-izzású, satnya, faalji növényt,
s a fénybogárt, nem fülel-e a mély ölén a felbőszült kopó?
És el-eltünődnek hallgatagon, büdösen, szőrösen, mezitláb:
törni a rögöt, vetni, nemzeni fiat volna érdemes inkább,
asszonyöl-máglyán hamvadni el, fakasztani csípőből rozmaringfát,
törni szagos cipót, kötni az ágra gyereknek könnyű hintát.
De így éljünk tovább? Hörögve, fuldokolva a némaság rétege alatt,
mint az élve eltemetettek, rángva, mint perzselő homokon halak,
mint hálóba bukott ünők, mint árvíz-időn a mezei vadak,
a templomtoronyba szorult lakók, a keresztre menekült madarak?
Dárdával ütünk le fácántyúkot, s gyöngyöző röptű apró cinegét,
kis várából kiszopjuk a csigabigát, hűs húsát, kitoluló szemét,
málnát, madártojást, s kitépett lepkeszárny tövén a méz gyöngyszemét,
s az ujjak recéi közt a csillogó szárnypor mutatja sorsunk szégyenét.
459
Ó, ki tette ezt velünk, miért vagyunk mi íly magányosak?
Ki hozta ránk e pusztulást? Felelj, egek szép Asszonya!
Az úr, az úri rettenet, s megváltó-fia: Zápolya!
Nem, nem voltunk mi íly esettek, hajdanán íly magányosak.
Hadak és hitek? Atomokra züllött menekülők, csiga-bátrak, szegénylegények.
Fölfaltuk Dósát, s széthullott az utolsó sereg is, a maradék.
Karók és bitók görbülnek ropogva, jajongva forog a kerék,
égő falvak fekete füstje borzolódik, kis pásztorkalyibák durrogva égnek.
Gida és bárány, galamb és fehér nyúl leöldösve feküsznek,
kis jérce, zsenge csecsű, zsendülő füvön nőtt fiatal anyakecske,
kőszáli sas és medvebocs, akinek kéne még a tejecske,
átfúrt szüggyel a szarvas, – a tejútat mossa szennye a füstnek.
Fekete kosok hempelyegnek a réten, habos nagy ludak szállnak:
a füst, a füst ez, fehér-fekete gyapjak és szárnyak,
küllők fölött, karók hegyén átkozott Jézusok kiabálnak;
a nagy Tor füstje ez, az urak vígadnak, a nemesek zabálnak.
Eszik a szegényt, tehetik újra, az is megette Vezérét!
Marja a szégyen! Nem az urat, a kócos lázadót magát.
Mért tódult ki a fényre, s aztán mért nyelte enmaga húsát?
Mért vágta le a sok rubint-fejű urat, mint az arany-ragyás bőrű jércét?
A paraszt? Gyáva rabló – így mondta a vajda, a fiatal Zápolya úr.
Az utolsó törmelék-hordát hogy lőtte szét a jószívű Gosztonyi úr?
Ronggyal és fűvel, szalmával lőtte szét őket püspök Gosztonyi úr.
S tapsolt vaskesztyűs tenyerével, mint a kislány, Zápolya úr.
Ó, sírni, sírni e szégyen után! Férfiak sírni ne szégyelljetek!
Gosztonyi úr szalmát, rongyot, füvet tömetett ágyúiba,
s a tömzsi ércbikák szalma-lángot, rongygombócot böfögtek oda,
ahol nem is voltak már a köd-paripájú köd-seregek.
Csak ennyi volt? Csak ez volt? A lázas velőben zúg a fájdalom.
Fű-lövedék zöld csomója rombolta szét az álmainkat?
S a nyárvégi nádas ágyúfüstöt, köd-lepedéket ingat,
s hálót sző a nád közt a vizenyős-testű, krisztus-jelű, kristály-lábú barom.
Te szent Lobogás, országos nyomor ágyékából feltört gyönyörű tűz,
termékeny veled csak a halál, a fekete-keblű lett?
Te szent Kavargás, emberi-Örvény elültél? Ti dinamit-hitűek
hova lettetek? S te, a magány-magzatát-kihordó, hova menekülsz?
460
Gyomrunkat üli a szörnyű falat, s csak így élhetünk tovább?
Rángó gyomorral, s cseppkő-nehéz szívvel, megalázva?
Nehezebb áldozatot ki hozott ránk? Testével felruházva
mint anyák nyögünk, magyarok, árvák, mostohák.
Ki élhet Vele, s Nélküle? Sólyomszárny, vasszarvú-járom,
köt és emel az áldozat, a léleknek gyötrő csöndje támad.
Kis mécs mellett, barlangba bújva, borzasan siratom hazámat,
magányosan, kiszikkadt szemmel, süvöltő éjszakámon.
Kis sárga mécsláng, elér az ulicsi mezőre fényed tiszta ága,
arany-lüktetés mögött, a láng méhében látom a nyári mezőt:
mocsárgőz terjeng lassan, mágusok füstje az áldozat előtt,
pöfög a sár, renyhe gyűrűket vet meleg, virágzó lazasága.
Gőzöl fehéren a láp ragyás, fekete bőre, füstölögnek az ingoványok,
vadvizek alján növényi füst, hínár, imbolygó halak,
nyüzsög az állati-lét: rovarok, kétéltűek, jeges tapintásúak.
Mocsaras erdők, nádasok, erecskék sejlenek, különös virágok.
S a két folyó is, s ahol összeér a két test boldog ölelésben,
ott a vár, a dacos erőd, a fekete-arcú issza a hajnali fényt,
kis léha felhőkre mutat temploma-bástyatornya isten kő-ujjaként,
bástyafokok, terraszok, szőlők nagy lomha levelekkel, boldog kiteljesedésben.
Mint fűben heverésző óriás asszony villogó két combja:
a két folyó, s a találkozásnál, ahol a buja ágyék gyapja után elindúl
lágy kapaszkodó, napfény-erezések, s a tetőn, a gyönyör édes lankáin túl
a vár, a kő-csókra éhes köldök; kőből rücskös pereme, gombja.
Köd lengi körűl, harmat és pára, csípőjén lenge ködfodor,
kő-pártában tündöklik a magasban a fekete kő-kisasszony.
És lent a mező és lent a mocsár, a tavalyi haraszton
leng az új fű, smaragd-rétegek redőzése a fű, a nádas, bokor.
Ott táborozott a had, a perzselő-diadalmas. Ott táborozik
a nyüzsgő-buborékzó emberi láva, a mélyből a fényre gyötört.
Zörögve, rikoltva, tódulva, áradva, lüktetve ide is betört
a sátánok sáskahada, a gubancos-fejű, kecskepatás pokol ott vígadozik.
Rettegve nézi a vár embere a füstölgő, hemzsegő óriási kört,
lándsájáról a fény villám-jelet küld vissza az űrbe,
lova fölnyihog, orrlikát növeszti, beleszagol a fölfele tóduló füstbe.
Vitázik szívével: „Ez az a horda, mely Budától Temesig mindent elsöpört?”
461
Lent fekete hemzsegés, nyüzsgő kupacokban a zsíros, csimbókos üstök,
sátrak, kalyibák, ágyúk, szekerek, lovak, ürük, szürke nyájak,
a folyóban asszonyok mosnak, sárgaréz-vértű zsoldosok dárdát hajigálnak,
a vár alatt vasba-öltözött lovak, lovasok ugrálnak, mint a fekete tücskök.
S a térben egymás mögött, egymást lepve, takarva végűl,
gyűrődik a végtelenig, mozog, lüktet a fekete tábor
és ködbe vész ki tudja mennyi még, mi tör elő a köd-nyalábból,
s szárnyat kap-e a vár, e kőmadár, hogy más földre szálljon menedékűl?
Kis füstgombák nőnek odalent, lovak isznak a víznél, habos nagy kortyolással,
vas-ingek állnak a füvön, ragyogván, mint kis templomok,
meztelen-mellű vitézek mosakosznak, Apolló-homlokú bika robog
hágni kis ünőt, az reszketve bőg, orrlikát nyalja, betelik virágzással.
S küld feleletet a vár embere, a gőgös úr, a kő-pokolba zárt:
levágott fejet kopjahegyen, csontkelyhű, fekete bóbitát.
Kis körszakáll, barna sörtesövény köríti az arc kúsza rajzolatát,
eres kő-csuklya födi a két szemet, rózsaszín agyag tapasztja át.
A hosszú haj a nyak alá leér, mint törpén fekete palást;
leng, mint a lófarok, a kopjarúd köré gyűrűzik csigákban,
e szörnyű gyertya viasza csorog, megalszik vastag erekkel, lávásan.
Nyújt-e a kő-koporsó tetszhalottinak e gyertyaláng vígasztalást?
Vígasztalást? Még bíztatást se ad! Új sírgödör fölött a fejfa az.
Önáltatás, a bűn kis fátyla, a dacra-ítéltek éneke.
Halottas ének száll majd nemsokára, zsoltár fekete, vad lebernyege.
És ömlik majd e sírgödört temetni, a tömzsi vas-kosokból majd a kő-vigasz!
Halotti máglyák füstje csap a gyöpre, gomolyog sötéten,
mint víjjogó sötét madár bolyhos, nehéz, fekete uszálya,
halotti füsttől borzong majd a fű, fuldoklik majd a kővirág, a sáska.
S fölzeng a győztes síkvidék, nagy örömtüzek közt énekel a réten.
De ott a várban még Báthory az úr, s küld feleletet úr-volta miatt:
„No, lázadók, ez lesz a béretek, tűz-bélűek, kén bűzét lehelők,
mint káposztákkal, letaglott üstökökkel ültetjük be a legelőt.
Ne mulassatok oly nagyon, ne vígadjatok csordában őgyelgő sátánfiak!”
„S te fej, egy suhintással elorozott, friss-szakállú, selymes megváltó-arc,
oly gyönge még, hogy ér-, s gégecsöves tövéből tán tej csobog, nem a vér,
neked mindegy már a pézsmarózsa, kankalin, kakukkfű, pipitér,
kis lovászfiú, jobbágygyerek, lovaid sírnak, te már sose szólhatsz.
462
Nagy emlők szagát, lágy fövenyét, a barna rózsát homlokodba zártad,
a tejhab ott szárad még a bajszodon, az őstengeri tajték
és nő majd új csikó, s nem láthatod, nő hattyú, liliom még,
de nem lesz szeretője, prüszkölő lovacskája sem a vén bakó fiának!
Mert addig kő lesz, kő-kopár e fönti gőg, villog a holdsugárban,
kő, kő, kő és csont és vas-üresség, egy-két száradék növény, virág!
E lágy belsejű, kő-szirmú rovart feltöri majd a dühödt kő-láng.
Elpusztúl ez, kő-ujjal eltöröljük, mert hinni kell a pusztulásban!
S csontvigyorod, az állkapocs-nélküli, hű őre lesz e némaságnak,
szikrázva leng a tél a kopjafa körül, kavarog hó-íbisze,
s a kopjafán nőtt csont-gomba lesz e kő-kert drága dísze.”
Igy üzent Dósa tekintete vissza a vár felhördülő urának.
Ó, ez a tekintet, a pupilla-űr, benne a mindenség reszket, füstölög pokla mélye,
benne a vár kőcsipkehabja, sok tornya, bástyája, meredélye,
s a tar, s őserdő-bozontú fejek százezer buborék-reménye,
ménesek futnak abban, érc-paták fénye villog, dörög sötét csülök-zenéje.
Mert most egy ménes fut Szeged alól, azt nézi gyönyörűséggel:
egymásra tóduló fejek, mint zengő kalász-özön vad lobogása,
nyak nyakra hajlik, fej fej fölött, tátikavirág-orrlikak lélekző égrenyílása,
nagy, kiálló szemek meleg, párolgó fénye vonul részeg rémületével.
S most a párás messzi tájat mutatja a fekete pupilla-kör:
mint ködből kitörő szirtek, áll Lippa, Solymos vára, a megalázott,
reszket a jegenyenyár, páfrányfenyők és felleg-állat-vonulások,
s a mocsár-úton súlyos sátras-szekeret von két fekete-szakállas vesszőjű ökör.
Áll Dósa, födetlen fővel, csillag-homloka fénylik, mint a bádog,
nehéz sisakél piros vonása metszi át az arccsontokat, a halántékeret,
áll ingben, pipázva a suttogva-annyiszor-megölt, a halál-után-is-rettegett,
szakálla loboncában kis piros-mozaikú lepke háborog, ken virágport.
S a lángocskát, a lüktetve-lihegő kis szent-József rajzú templomi lobogót
a poros indák közül a legnagyobb-síkú fényre szabadítja,
hólyag-szíve fölött megfogja málló-vakolatú szárnyát és kinyitja
két ujja roppant fogóját: s az tántorog, csapkod a fényben, mint a vakok.
Szabadság! Te egyetlen isten, az ész tág tartománya, te legvadabb mámor,
mi alázott szívünket fölemelő, mi perzselő vágyakozásunk,
kivont szablyánk tűz-érce te, mi húsunkba eddig befelé nőtt szárnyunk,
ellened mi les a pusztára épült pára-városokból, köd-palotákból?
463
Mikor ideért a milliárd lábú paraszt-üstökös, a lomha, nehéz eső elvirágzott;
a kelő nap a bádogfonál-zuhatagot, a gyöngy-omlást elvágta arany-ollajával,
s megtelt az ég virágok, rovarok, állati bőr, növény szagával,
s kéltek a légben párából lovak, s nagy, fehérkelyhű virágok.
S az elcsigázott nép gubbasztva ült egy percig itt a síkon,
fejét lógatva, remegő lábbal, döngve dőlt el a nedves füvön a barom,
s fönt áttetszett a vár, a kő húsa is, mint viasz-arc ravatalon,
s kinőtt a sűrű légből forgó kacsalábon az oltottmész-fehér semmi-rokon.
Kis torzonborz lovacskákon, nagycsontú barna méneken jött a sereg,
nagyfejű, pamat-sörényű kancákon, ökrökön, szamarakon
ömölt az éji áradat; csacsi húz kordét, suttyó ül fekete-szőrű bivalyon,
imbolygó-fejű ökrök visznek nagy, vaskoskerekű, vasalt szekeret.
Tömör szürke szügyükben mozog a faggyú, a csont, a zsír, az izom,
nagy leffedt bőrük a gégétől a szügy aljáig, e gályák vitorlája,
a szikes sárba lóg a szakállas vesszőtok szénnel odarajzolt szára.
Mint márvány-hajók úsznak lassan a süppeteg, lágy puszta-úton.
És cirpel a kerékagy, mint a tücsök, felhorkan egy ló néha-néha,
s a fényes esőbe bőg az állat, cuppog a nyúlós éjjeli szurok.
Esőtől fényes hajú anya ölében alvó vaskos-ikrájú csöppség szuszog.
S fölvillan messze hátul egy kaszaél, egy fémsisak gömbje-taréja.
Szekér, ló, ember végtelen pántlikában kígyózik át a pusztán
és ömlik az eső, özönvízkor volt tán íly duzzadt-emlőjű az ég
és víz és csapzott, lelógó szőrű barom, hemzsegő vassisak, mint esőbuborék
és vízfalak, harmatos szakáll-bokrok, előredőlt fejek az esőben úszván.
A sziklás, széles pofacsontok fölvillognak néha, s a fehér fogak,
csomókba összetapad a haj az asszonyok, vad-szemű férfiak fején,
a rongyokon, gatyákon, a csigolyáig lenőtt tarkóhajakon esőfény,
s alusznak a lovasok a lovon, s alszanak, lehúnyt szemmel mennek a lovak.
Alszik a jámbor ökör, lehúnyt szempillával ring a lomha bivaly
és ömlik csak az eső, a gyöngy-özön, alusznak vánszorogván a mezitlábasok,
s odvukba rozsdásodnak a tücskök is, a kis fekete gép-alkatok,
mint asztmás nyög a sátras szekér, csörög a laza mellvért, fegyveri zaj.
De az eső végtelen végekben omló, zöld üvegből szőtt szövetét
a hajnal szabója lemetszé, s lőn világosság újra, s derű,
s párolgott buján a laska levél, tollas, zöld szolga-fejét emelte a fű,
s akkor megállt a tábor az ulicsi mezőn, s körülhordozá roppant tekintetét.
464
Egy percre leroskadt – s új életre ébredt, megbolydúlt a tábor,
gőzölgött a rongy a vállon, a barmok teste, a csimbókos, barna koponya,
gőzölt a szekér-fa fehéren, s a mocsár, a virágzó zöld kocsonya,
kinyílt a virágok szemérme, száradt a méhek bolyhos farára tapadt virágpor.
Az ember-bozont kinőtt a síkon: teszi dolgát, ki ezt, ki azt.
Gunyhó épül, száradék gally lángol, tulkot nógat a jobbágy-sarjadék,
álgyúba csiszol kő-golyót a másik, hajába törli kőporos kezét,
s karéjló kurucok közt citerát bolygatva éneket mond egy vak, öreg paraszt.
Íme az ének:
„Szagos sarjú-fűben, félkönyökre dűlvén,
a tegnap-időket bolyongja az elmém.
Ím, a nap felszárnyal,
nyúl arany-ujjával
habos szakállomba – habos szakállomba.
Ha szememhez ér, e virágtalan tőhöl,
a tejes ujjacska onnan visszahőköl,
odva harmatozik,
vizet virágozik
a bánatok kútja – a bánatok kútja.
Vascsőrrel kivájták az én látásomat,
fonállal levarrták tuskós szemhéjamat.
Bár azóta látok
egy másik világot,
akár a próféták – akár a próféták.
Vasfejű madarak karma dúlt fejemen,
vas-torkú hahota dobzódott könnyemen,
kő-tű-lomb lakója,
zöld águnk hernyója
kövér parancsára – kövér parancsára.
Asztalán füstölgött gyér világú mécse,
tenger-zajlása volt a láng sercegése.
Homloka gyöngyezett,
kőpadon serlegek,
fekete olajjal – rózsa-szagú borral.
465
Krisztust is te vontad, csürhe-fi, keresztre;
az úr szöllőfáján, elhamvadt gerezdje,
a tőke kiszáradt,
szíve alá vágtad
sokszögű lándsádat – sokszögű lándsádat.
Gyöngyvirág-illatú testét kifacsartad,
eres disznóbélként napon szárítottad.
Te ezt tennéd újra
sátánfia-kurva, –
hörgött a nemes úr – hörgött a nemes úr.
Találsz te majd benne szelíd égi társat;
készítsetek neki tüske-csúcsú nyársat!
Előbb megvakítjuk,
fénytől elszakítjuk, –
s szemeim kifúrták – szemeim kifúrták.
Ám ekkor zsivajgás fülem megütötte,
s fölzokogtam, arccal a porba ledőlve.
Keresztesek jöttek,
sebeimre töttek
csókot és kenőcsöt – csókot és kenőcsöt.
S láték újra fényben, hadat és virágot,
úr-szakállt perzselő, zajló sokaságot,
az szegény-világot,
az Magyarországot
tejútként csobogni – sok ércben csobogni.
Hisz eddig mit ettünk? Gyökeret és sáskát,
néztük a vadludak őszi vonulását.
És csak töpörödtünk,
jajgattunk és nyögtünk,
nagy búslakodásban – nagy búslakodásban.
Robotban apadtunk, úr-csóktól száradtunk,
kereszten fonnyadtunk, csömölig jóllaktunk!
Hattyú-nyakú lovat,
szép kövér tulkokat
nékiek hajtottunk – nékiek hajtottunk.
466
Valamennyi lányunk: vas-illatú rózsa,
drága olaj fakad bőrükből a csókra.
De a nemes urak
metszőfogaikat
nyak-húsukba vájták – nyak-húsukba vájták.
S termő méhük kihűlt, mint a madártojás,
mert fertelmes néki az emberfogdosás.
Vagy bőven ontottak
félvér porontyokat,
mint béka petéket – mint a hal az ikrát.
Alig vastagodott magzataink csülke,
alig faggyasodott szűzeink szűz telke,
kaptak járom-rácsot,
s rágtak szálkás kórót,
mint szent-hátú szamár – isten-nyergű szamár.
De most a fizetség Budáig ellátszik,
a paraszt kaszája holdfényben szikrázik,
kő-lándsáink árnya,
a kastélyok lángja
el Budáig látszik – el Budáig látszik!
Sápadt virág-feje most a karón szárad
a nagy nemes úrnak, a jobbágy-pasának,
mint kő-lábak alatt,
kő-szenvedés alatt
a kék búzavirág – a kék búzavirág.
Jobb nekie ottan, mint a lányunk keblén,
jobb nekie ottan, mint szűzünk ágyékán!
Elszárad és zörög,
mint a napon a tök,
már nem gyaláz minket – már nem gyaláz minket.
Őseink kis, gyapjas paripákon jöttek,
apró ménjeiken új hazát szöröztek,
hazát mindnyájuknak,
harcosnak, hajdunak
egyaránt szöröztek – egyaránt szöröztek.
467
Lova csak az úrnak, a dölyfös nemesnek
van már újidőben, azok mézet esznek,
azok tejet isznak,
azok könnyet isznak.
Halljátok magyarok – tudjátok magyarok.
A nemes két karja gyönge bujaságtól,
bendője, mint hordó, borköves a bortól,
ágyéka kiapadt,
tokája megdagadt,
eres, mint a hurka – eres, mint a hurka.
Lábát megmosatja tejszagú lányunkkal,
bütykeit megtörli nagy, fátylas hajukkal,
régi példa szerént,
áhitatosan, mint
Jézus Magdolnával – Jézus Magdolnával.
Illatos olajat kenet a hajába,
török ellen kopját hajítani gyáva,
a vassisak alatt
úgy lekonyul a nyak,
mint láng kő-kalaptól – mint láng kő-kalaptól.
Zabál arany kácsát, orra csupa pára,
zsírtól fényes, ragyog buja nagy szakálla,
hágat csikó-lovat,
ráköt szent-szobrokat
csődör-kalapjára – virágkalapjára.
Fölkelt nép pusztítsd hát az urat vidáman,
gyomláld ki e földet mérgező fattyától,
írmagja se legyen,
se völgyön, se hegyen
a gonosz sátánnak – a gonosz sátánnak!
Szent dúlásod áldom, nagy lázad lemérem,
nap-csillagként izzik a te lázad, vérem.
Torkom már kiszáradt,
leteszem kifáradt
öreg citorámat – öreg citorámat.
468
Látomásaim vannak a te nagy jövődrűl,
mondok majd éneket a vár-dúló hősrűl,
az keresztesekrűl,
az gyalog-parasztról,
mint a folyam sodra – mint szél háborgása.
Vak szemembe zárva hordom én a várat,
a kő-ludat; tajték-fürtös paripákat,
arcok gyöngy-játékát,
buborék-virágát
a fölszálló mélyből – a mocsár-sötétből.
E hús-ajtó mögött ott a végtelenség:
érc-gőböleivel a tülekvő mennyég,
habos mezők, szőlők,
csecse-alakú fölyhők,
s édesanyám arca – édesanyám arca.
Vak arcom, előtted fekete űr játszik,
látó ujjaimtól homlokom sugárzik.
Nem a szemem őrzi,
ujjam hegye őrzi
fiam ábrázatját – fiam ábrázatját.
Szakálla kiserkedt, vas-mellényű harcos,
mióta csak bévűl világít a lámpás.
Káprázat-valóság,
kristály-lombú rózsák
dermednek szívemben – derengnek szívemben.
Ti hoztatok ide rajzó magatokkal.
Hadd derüljek én is a győztes napokkal.
Egyetlen nagy szem lesz,
egész lényem lát majd
titeket mindétig – titeket mindétig.”
S öreg keze a húrokról lehervadt, szem-odujából indúlt a könny csergedezése,
szakállát verte a friss szél, arcába zúdította a nap virág-esőjét,
homloka fényes volt, akár egy istené, – s ekkor Dósa szólította őrét:
adjon lovat! Portyára indult, kitudni azt, kikél-e majd a bosszú szép vetése?
469
Mikoron visszatért habzó paripáján, izzott melle vas-sátora,
vas-ingében a vezér szállt tajtékos, kicsi ménen,
vas-ízelt baljában őzgidát hozott, s a síkos tarisznya-mélyben
zsíros testű halat, s oldalán császármadarak fürtje bóloga.
Robog a kicsi mén, dübörg az érc-toronnyal, húzza fehér hab-uszályát,
megtorpan, áll és tátogatja feketebársony-belsejű, habzó virág-pofáját,
hátán az érc-lobogó: Dósa, vas-jegenye veti hosszú árnyát,
piros zománcozású legyek csillagzanak, lepik a ló fekete szeme-karimáját.
Felsír az őz, ver szeplőtelen szíve a vastenyér alatt,
a fejükbe zúdult vértől bódultan pihegnek az elfeketűlt taréjú madarak:
arany hold-vidékét, sátora-mélyét mutatja a sűrű-lombú nyak,
szemhéjuk föl-lecsukódik, billeg a szemgolyón, mint sárgarézkupak.
S a portya-zsákmányt leoldja gyorsan, asszony gondjára bízni,
dobot riaszt, kürtöt fuvat, sátorába hívja vezérit:
Lőrincet és az alvezéreket, s Gergelyt, testvér-ágát, anyja-szíve-vérit,
hivatja őket, gondot gondolattal, vágyat okos tervvel tetézni.
Jön a medve-tarkójú pap, a galamb-léptű kis szőke fiú,
a sátorlebernyeg lebben lágy lüktetéssel sorba,
s gyűlik a sátor méhiben a sok vezér: a tegnapi szolga,
bádog-mellényben a harctudó zsoldos, s csalán-ingben a rücskös-inú.
Leülnek, állnak, gubbasztanak, ki-ki néz magába, másra.
Ítélet ez a kép: ércben, szemekkel kivirágzott sátori mély,
arc arc mögött: csontig leszikkadt, virág-szelíd, urakra-kevély,
a másik tömzsi-nyakú, vas-arcélű, lemez-borítású, mint a sáska.
Egy arc: lapos, tömpe orr, fekete szakáll-hab, a szemvágat ferde.
A másik: csonttalan szinte, kékszemű, aranyban virágzó nagy pupillák.
A harmadik: mint bazalttájon sziklahordalék, vérpettyes szemhéjú pillák.
A negyedik: csontkúp az, s setét szurok zubog a vállnyeregre.
S Lőrinc: nyúlánk, fürge-tekintetű, homloka szirtfal.
És Gergely: zömök kis székely, kerekarcú, fénylik csepp szőke szakálla,
bokától ágyékig vasgyolcsba tekerve kövér-izmú lába,
nyak-ere ráng, dagad, elhólyagzik, mint kígyó, ha békát fal.
És Dósa a hallgatag emberi kör közepén: fekete kőszál,
fekete haja csigákban göndörödik nyakára, tiszta homlokára,
kihabzik az a sisak alól, nem fér szűk belső-borulatába.
Székelyföld fekete rózsája ő, pillantása a magány mélytengeréből fölszáll.
470
Okos, barna szemében derű, egyszerűen, lassú szóval mondja:
„Ez ingovány-vidék seregünk őre lesz, a telet ittfoghatjuk,
e kő-tetvet szétmorzsoljuk, két körmünk közt megroppantjuk,
Báthory muslinca-sírását majd a mi fülünkbe zsongja.”
És szól Gergely, ki úgy ült, térdeit felhúzva, mint a tücsök,
fölugrik könnyedén, s látszik, izmos, vaskos combja van, mint a tücsöknek:
„Elleneink tán nemsoká vasban e réten feldübögnek,
méltón őket kaszáljuk, ha e mezőn kivirágzanak a vas-üstökök.”
Egy vezér: „Igaz!” Gergely: „György, csak lepjük körül a várat,
öntsük köré a teljes bénaság szótalan vasfalát.”
Egy alvezér: „Se ki? Se be? Csurgassuk rá a bosszú kő-zuhatagát.”
Egy barát: „Báthory onnan utat csak Belzebúb honába találhat!”
S föllebbenté ekkor Dósa a sátor lenge selyemajtaját,
a vár felé mutat, áll szótalan, csak áll meredten:
alkonyodék, zöld-sárga gőz tódúl az ég felé ernyedten,
sipol, zeng, sír, jajgat a táj, alig bírja el az ég a madarak zaját.
Nagy falkában kavarog a vadlúd, récék fekete habja tölti az űrt,
sír a vizityúk, jajong a bíbic, rikolt a fácánkakas rekedten,
fekete várak épülnek fel, s omlanak el az űrben ijedten,
lüktet, szikrázik a rét: csöpp fény-lovak párzanak, búgnak kos-hegedűk.
A vezérek arcán réz-villogás, aztán csend. Néma a vár, a rút.
Buján virágzik a láp, az ég e roppant szerelmes nyárban.
Elcsöndesűl a széles tábor is. A vezérek virrasztanak hadi-tanácskozásban.
S átlövell az űrön, mint a szűz isten magömlése, a tejút.
A holnap? A jövő? Fény-híd, lávafüst, virágszag,
szenesre pörkölt kos-göndör fej, tündöklő kehely; ki-ki szívében.
Hajnalra pedig riad a százezer szunnyadó, az éden
várományosa. S vágyainak Dósa medret és határt szab.
„Hidat verünk a kis folyón, a vár mellye alá özönlünk,
a víz-övet öléről lecsatoljuk, derekát tesszük szabadnak,
álgyúink majd a büszke dög húsába marnak,
s a vár mögött kinyitja kapuit jövőnk, érc-ölű földünk.”
Terv tervet födöz, vágy vágy fölébe száll; – s hidat ver a nép,
hullhat özönnel a várból a szakállas golyó, a vaskalász,
gázol a vízbe, fúl a vízbe, tódul a hídra egy helyébe száz
és százat nyom sürögve tízezer keresztes: ömlik ember, hadigép.
471
A legnagyobb tett: a fegyelem! Ez az erő, a verhetetlenség.
Ezt meg kellett tanulni! Hisz az ember nem arra született,
hogy szétlobbanjon vágyai szerint, mint csillag-gőz, vagy repedt
tömlő ezer tűfoknyi vízcsápja. A halál: a szertelenség!
A halál: megadás, a csonttalan vágyak pondróhada.
A halál: a korláttalan lét, a tobzódó öntudatlan.
De ők az élet! S zuhog a várra már szabályos-szakadatlan
a kő, a vas. S tolong a túlsó partra lándsa, sisak, gőböl megtorló garmada.
Árad a nép! Hasal a vízben a hordóláncolatú híd,
mint óriás fahernyó hullámzik, gyűrődik a tömeg alatt,
hordó-ízei tágúlva-szűkűlve nyögnek, tömör, kristályos hab
lebben a magasba, mint fehér madár, kő-bomba visít.
A várból kő-béka ugrik a vízbe: ont sűrű vízpetét, szül vízoszlopot,
s kalimpál asztmásan tátogó hal, zöld nyál a vízkehelyben,
s visszahull az önmagából kitörő, buborék-lomb rebben,
száll föl a mélyből, a nádban eltévedt kis réce zokog.
Vasgolyó kövér tulkot üt homlokon: az szinte béget,
megugrik könnyedén, mint az üveg-álom szöcske, sokakat legázol,
s már bugyborog a lélek fehér hólyagokkal szivacsos-rózsás orrlikából,
dög-teste vízben hempelyeg. Urak, búsuljatok, ez: ostrom és ítélet!
Ostrom és ítélet! És ezentúl zuhog a kő. Egy hónapon át.
Meddig? Csak zuhog, csak zuhog, csak zuhog a várra,
kő-esőt küld az összegyűlt harag, félelmes zuhogása.
Hinnéd, a mindenség ellen lázad e megtébolyúlt világ.
Pedig a felnőtt értelem veri a vár elaggott fejébe a kő-logikát,
konokan, mint tanár az egyszeregyet a hülye gyereknek.
Szabályos ütemben a kő-magyarázat szavai peregnek,
mert nehezen lehet oktatni jóra a korcs szülők fiát.
Kő, kő, kő: hát nem értitek, utat míly egekbe vág
az alap? E tételekből oly nehéz a következtetés?
Nem értitek, hogy új nemzet javára érik kenyérré ez a kő-vetés?
De a Vár hallgat, pislog bután, elzárja vizenyős agyát.
Dósa ágyúi köpik a követ, istenem, míly csönd volt az elébb!
Lesöprik a tornyok bóbitáit, tépik a várfal kő-szövetét,
a fellegek felszíne fölé száll az ágyúk torkából a kő-bugyborék,
elbódúl a vár, amikor beszívja a sík kő-leheletét.
472
Nincs kegyelem! S tódúl a dombokon a nép, a várat bevenni:
loboncos fejek, dárdák, kasza-csápok, ekevas-orrú pikák.
S az ostor kő-sudara, a korbács kő-nyelve, ami odavág,
e fönti kutyát lapulva szolgálni, tisztességre nevelni!
Nincs kegyelem? Ha lenne, miért? Aki e haragot fölidézte,
csak szorítsa most szívére lánymellen elpuhult kezit.
Megadatott most a szolgálat bére, az úri derű most temetkezik.
De Báthory kiront érc-falkaként a várig-lombosodó merészre.
A vár is, mint sün, ezernyi kő-tüskét ereszt, csurgatni vért,
hull a falakról kő, vas és gerenda, nyílvesszők sziszegnek,
s puskagolyók hosszú füstcsíkot húzva az űrben ellebegnek.
Önmagáért hős ott fönn az úr is. Önmagáért. Nem a nemzetért!
Hemzseg a dombokon fölfele a keresztes, suhog a vadzab,
kiegyenesített kaszák örvénylő kígyója tekereg fenekedve,
ezer fémcsillámmal kúszik fölfelé, hogy megroppantsa rátekeredve
kő-testére, s lenyelje majd ez a csillámló-táguló, ezerszemű fekete madzag.
S lebukik vérben sok keresztes, lőporfüstös melle kivirágzik,
virágon vérberagadt bogár fuldoklik, készül a végső iszonyatra:
szárnyait, potrohgyűrűit, csáplemezeit zengetve-nyitogatva.
A légben füstpamatok úsznak. Testek emésztődnek. Nyakakról sok fej hiányzik.
Sisakos fejek gördülnek le a dombon, pillájuk mozog, szemük fehérje,
golyó csapódik, pattan el, perzsel fehér homályt a csillogó mellvértre,
rongy lobogók repkednek, kürtös hull kürtje rezére,
a várfalról bádog-vitéz szökik, hogy a magasban urát elérje.
És kő és kő és kő hull a várra, a lenti erősek áldomása,
rettenetesebb beteljesedéssel, mint János apostol látomása,
ontja a zúgó alvilág a fehér kő-petét rakásra,
derékig ér, nyüzsög az úr szöllejében a kereplő kő-sáska.
Isten kő-átka érte ezt a várat; a büntetést ki kérte?
Csurog fejére a vihogó sátán kénszagú kő-vizelete.
Kő-ikra: egyétek! Kő-tej: igyátok! Ez a föld kő-felelete!
Rátok a felforrt valóság rettenetes kő-ítéletét mérte.
Ezernyi kő-kecske ugrál a várfalakon, kőbak hág kőgidát,
tapos kő-patákkal, kő-legyek rajzanak, dúl a kő-vihar,
s milliárd kő-béka ugrál, ellep kertet és kutat vágyaival.
Ám, Dósa még nem készül lezárni e roppant nagy vitát.
473
Vitát? Ítéletet! Hisz ítéletre megérett e satnya és önző puhányság.
Mit akar még? Mire él? Örömet kinek oszt? Magának?
Vasbéklyói ők, nem sasszárnyai a magasba áhító hazának.
Ha szegik, kire szegik, míly húsba, csontba verik a kardot, a lándsát?
György megül kicsi ménjén, homlokára tapadnak a sisakból kinövő kacsok.
Föl-fölvágja karcsú fejét a mén, körötte füstbojtok, lángpamatok.
Zablájáról zöld hab csepeg, inyére húzza orrlyukas ajkát, nyerít, topog.
Orrán vasálarc, kidülledt szemeit kimutatják, körítik forró vasablakok.
Ahogy ott üli lovát, s nézi az ostromot moccanatlanul a Székely,
a gyeplőt visszafogja, a lófejet fölpeckeli vasszorítású kezével,
hogy nyitva a száj, mint a kancsóvirág, dühe csurog, mint alvadó fehér tej
és száguldana, de érc-kalodában a test, fém-lábak lakatában a derék pej.
Hát csak áll mereven. A lovas a füstölgő, gyötrődő várfokokra néz.
Tán a múltba, a jövőbe tán, érik az eddig ki-sose-mondott
gondolat, kint ember, füst gomolyog, belül emlékek, gondok,
s a kettő között Dósa a híd, s közeledik-e a beteljesedés?
E táj lesz a győzelem öle majd, vagy a remények lágy temetője?
E vár az élet kelyhe lesz, vagy a kudarcok sírköve majd?
Nem, nem, a halál nem rájuk méretett, e mocsárból kihajt,
e dús televényből a még kimondhatatlan tisztaság, az emberség jövője,
Szabadság! S ha itt vész valamennyi? Fel tud-e még éledni e nép?
Lesz még magyar, hordozni rejtett kincseit, ki nemzeni nem gyáva?
Vagy kövéren, a végső lélekzetét felböfögve összenő a láva
feje fölött, s feledik majd, mit rejt a mély, nem őrzik emlékezetét?
Hisz pusztul, árad, nő ez a sereg és rajzik szét e hazában,
győztesen, leverve, s újra győztesen az ölni-keseredett szegény.
S egy tetté összefogni őket lesz-e szabály, emberi, kemény?
Gubacsról jött a hír: holtak ezrei úsznak, mint nagy ecsetek a Dunában.
A vas-tajték a mezétláb-hadra zúdult, a nehéz lovasság,
jött, mint ezer egymás-hegyén-hátán nyüzsgő, bicegő-bólíntó gyerekjáték,
ami rugóra jár, mozog, bólogat szögletesen, jött a hemzsegő vas-árnyék;
s a parasztok belét a homokba, kalászba keverve taposták.
S hullt térdre ezerszám a megrettent lázadó és úgy könyörgött,
gyalázta magát, csókolta a földet, a vas-lovak patáit,
a király-küldötte urak csillogó, vassal-bekagylózott lábikráit.
S mi volt a felelet? Nincs kegyelem gyáva, gyalázatos ördög!
474
Futott a zöld bádoglevelű, nagyeres-lombú kukoricásban,
a maga-se-tudja-mért alázatos, a lét alá szorított könyörgő,
s döfte, buktatta őt a mennyekből nehéz zajjal ledörgő.
És csillant vér, szikkadt, fekete tarkó, üveges szem a fém-vonulásban.
Gyáva volt? Csak esett. És jaj, drága vérüket a föld hörbölve itta.
De gyalázat nem őket érte, de titeket Tomori Pál és Bornemissza.
Időkbe-látó szemetek nem volt, de kezetek, hogy a hazát a sírba taszítsa.
Jobb lett volna büszke vezérek gondolni erre, önző dühötök elcsitítva!
Irtástok irtóztató volt! Vasban zúdultatok védni a gyalázat jogát.
Nyestétek barbár kézzel a kivirúlt fa ezernyi rügyező ág-bogát.
És akadt áruló is, kis felkelő-vezér, ki megsarkantyúzta lovát
a vas-felleget mikor hempelyegni látta, futott és – megadta magát.
De futott a paraszt is, futott szegény a perzselő, sűllyedő homokon,
futott a víz felé fölemelt karral, mint lihegő, fekete vadon,
egymásra hágott nagy rémületében a vízben is, egymást tapodva agyon
és befogadta őket a zöld koporsó, vízberogyottakat kövér víztető nyom.
Egymásra bukva rángó rétegekben fekszik a keresztes alant,
hínár tekereg válla köré, zöld háló borítja, nyugtatja vizi hang,
lebeg fölötte pezsgő levegő-gömb, reng a víz, mint óriás harang,
mint vastag ezüst szögek, a bordák alá furódnak a halak.
Az emberi vértől hájasra hízott halak uszonyos hasa fehérlik,
átdereng a zúgó koporsófedő, zöld vizi-indák kúsznak a víztetőre,
búvár-csík bukik a felszín alá, vinni a hírt, ülvén a víz-szeretőre:
odafönt még a megalázottakat, a csillám-lelkűeket metélik.
Vízalatti rózsafák, megerednek majd, rövidesen kiújulnak,
ha a húst lemarta már a víz, s a halak is pukkanásig laktak;
a csontvázakra pikkelyes-sűrűn kagyló-tüskék tapadnak,
lesz rózsa-ág a csont, s hegyén a világító halak kis rózsái kigyúlnak.
Lent virágzás. De fönt a táj? Az a gubacsi táj: egy temető!
Törten lobog a legázolt kukoricás, a homok emel kis tornyokat,
láthatsz beomló láb- és patanyomokat, karókon ember-lombokat,
mint óriás varangyok sokasága pillog, ül a földön a levágott emberi fő.
Hogy azt hiszed egyszercsak tappogva megindul ez a vizenyős-vakarcsos menet
és elárasztja sűrűn a várost, e tündér kő-tüneményt!
Hogy azt hiszed, szíved szakad és üvöltenél az isten követeként!
Rekkenő nap aszal hólyagos-kunkorosra falevelet, áttetsző emberi fület.
475
Ott aszalódnak a karókon a paraszti hadnagyok: diákok, papok, csizmadiák,
hörögve, sírva, ordítozva, kiszakállasodva a keresztfán,
mint az az árva kis zsidó, a vastag-orrú, buja-ajkú emberi magány.
A kókkadt, lecsüngő lábak elfonnyadnak száradékká, mint a tökindák.
Ó, testvér-szenvedés, megváltó-verejték, hideg gyöngy-zápor!
Emberi szőlőtők, csepegtessétek lecsüngő fejemre borotokat.
Szívembe-kövesedő sóhajok, hordozzam örökre izzó kínotokat,
mint a föld az érc-ereket, kristályok ragyogását, messze a világtól.
Ó, légbe-markoló karmok, görcsös-ujjú kezek a nyári fényben,
ó, légy-lepett, darazsaktól fürtös, elvékonyodott arcok, légy-domb a térden!
Kínotok oldja szenvedésem, hisz a szegényen nem segít az a szégyen,
hogy legyek lepték Jézust is a fán, ott bozsogtak átvert tenyerében.
Lábak, amikre ágyékig úgy tekeredik az erezet, mint a szederinda,
besüppedt, kagylósra száradt medencék, korhadó dongájú mellkasok,
porcelánná száradt fülkagylók viselői: sziklákhoz kötözött sasok,
üszkös rózsák, hasig-fölhúzott-térdű magzatok, bólog a szörnyű hinta.
Mákszemnyi és babszemnyi színes legyek a szem körűl dulakodnak, szedik a harácsot,
zengenek kupacban a sebeken, mint a fosztogatók, gyors tudománnyal,
bolyhos bundába ágyazott szemekkel, dülledő, gyapjas koponyával,
tapadó-lencsés kezüket összedörzsölik, mint az elhízott uzsorások.
Ó, szörnyű légypapír: kiöltött nyelv. Fekete napraforgók, megnő az árnyuk,
a homokra vetődnek verdeső, repkedő, csüggedt hosszú rácsok.
Fekete cseppkövek a tenyerekben, az arcokon lila veríték-ragyogások
és szikkadván csúsznak lefelé, miközben nő körmük és szakálluk.
Ó, ez a nyögő liget a barka-potrohú, gyász-szalagos darazsaknak is ünnep!
De vihar söpör végig a tájon, a karok vibráló felhőkbe merülnek,
villám csókol szenesre jajgató fiút, a rabló-falkák menekülnek,
tátognak az esőben a holtak is, a még-elevenek felüdülnek.
Fölnyihog a ló, sárga füst borítja el, fojtja György révületét.
Arca egyre élesebb, szögletesebb, szeme alatt kék fájdalom holdudvara nő,
a szemgolyóban fölragyog a holdbeli kráterek kopár világa, palakő
csillám-szirterdeje mutatkozik, ahogy a füst visszaadja a fény helyét.
A lélekben is fény aranyozza be a füstöt, homályát kiszorítja,
fénytábla közepén áll a másfajta-harcok lankája, mezeje már,
jutnak eszébe a végek, hajnali portyák: ott még a régi-hűség embere jár
csepp sereg élén, híre hájasodóban, szépsége, karja-ereje ritka.
476
Jutalmat, bíbor-ruhát neki a király adott, asszony-szíveknek gyönyörűl,
lovagi bugyogót, málnaszín palástot, de nyelvet rajta köszörűl,
de hecc-kedvelő ficsúrok, gőg-vértű nyalkák dongták csipkedve körűl,
s gúnyolta-dorgálta Csáky is, a püspök, rablónak nevezé, nem könyörűl.
Rabló? Ti léha-nyálasok, ti harcolni-gyáva leányka-bóditók,
csöpp buja asszonyok perzselő ágyékát vadúl versengve hódítók,
szűzek oltár-ajtaját gyöngyözve, barbár-örömmel bezúdítók,
arany-csődört rajongva imádó kövér kanok, csecs-rózsát szagolók!
Férfiak? Szemetek körül csak a gyönyör kék Szaturnusz-gyűrűje örök,
szemetek buja-sötét, fénytelen, mint napfogyatkozáskor a láng-ostya,
fuvola-szóra billegő, hegedűszóra hörbölő sok lágy-izmú kanocska,
miféle gúny jogosa vagy te, az udvar kő-lombja hűsén pezsgő sok majom-kölök?
A te léted is védtem, te csipkebokorba-öltözött-nyakú, golyvás kukac,
te, a verejtékünk állóvizében tenyésző, zsírtól üveges húsú szúnyoglárva!
Téged nem harc robaja vidít, de zsíros böfögés, a részegi lárma,
legföljebb szűzek vére, nem a töröké, amit ujjadon fölmutatsz.
Krisztus könnye érted is hullt, Krisztus vére érted is csepegett?
Ne gyalázza őt a férfi, aki megvívott epeirosi Alival:
egymás fele pattog a két mén, lendül a lobogós kopja, a kétnyelvű zsivaj
hökken, s felgomolyog karikában: a két kopja suhogva ellebegett!
Nehéz szablyát villogtat Dósa, a török görbe nagy jatagánt,
a tébolyúlt-szemű mének ágaskodva egymást átölelik,
s már a földön ráng, mint besózott békaláb a vas-hernyó, látjátok ott Alit
félkarúan, sírva lerogyni, fehér lova elrobog bőszen, toronyiránt.
Dósa fejét veszi, dárdahegyen Ali feje már! Mikor is volt e viadal?
Még átlátszó erdők ón-csöndje mögött láttad a hold süvegét,
az enyhülés sakktáblát rajzolt a tájra, kockákat: fehéret, feketét,
hidegebb vizekre szállt a tél, február játszott a várak kő-sakkfiguráival.
De a föld szaga a szívet szorította, kábított az alkonyi lilában,
ha a tocsogók sebei behegedtek, s jéggé alvadt estig a víz csillogása,
de a derékig jégbefagyott füveknek már gömbölyödött viaszos kalásza,
s zöld rács övezte a nádat, edződött a téli rozsda-lángban.
És nedvek lágy illata, tavaszi fűszer, arany-gőz, terhes, édes-éden
lávája szédité a szeretni-kész világot, elég a dermedésből!
És cinke szólt, frissen festett bundájú méhe lövődött ki méz-hüvelyéből,
viasz-templomát elhagyva kóborolt az álszent lovag, sárga-csíkos öltözetében.
477
S a rügyek a napra ültek, lila tokával, mint kis püspökök,
pelyhedzett a kamasz föld, sajgott a gyönyörre-áhító patak
és megsűrűsödtek vágyaikban a levegőbe szagoló lovak,
s zsírosan omlani kezdtek, kövéren felragyogva a rögök.
Mit érzett ez a föld, hogy oly vadúl villódzva készült a tavaszra?
Hogy sikoltva szinte, sietve dobta le nehéz téli ruháit?
Jöjjön a tűz csókja, láng ölelése, bár a csontig lemállik
teste a nyers szerelemben? Hogy tán ez az utolsó teljes pillanatja?
Mit érzett ez a föld, e pőre csont-magány, e csont-bozót,
e csont-kelyhű messziség, e csont-villogású táj mit érzett?
Hogy zöld csipkét aggatott magára, eresztett mirigyeiből mézet,
sarjasztott illatos mosolyt a csont fölébe, áldást, szerelmet-hozót?
Mint megejtett kicsi szűz, duzzad a kutyatej lombja sárgán,
a tej-erek megdagadnak, lüktet az emlő a tej-zubogástól,
az őskor üzen százezer pettyes torokból az újraszületett sásból,
s páfrányok réz-cirádája, rézből hímezett tolla reszket a szilfák árnyán.
S míg alszik a madár, vagy fésüli búbját, nyak-köpenyét csőrrel,
benne kis házat épít az isten kőmívese, mész-kastélyt,
benne az anya-láz cellát növeszt a hold köré, meleg estét.
S lázadva feszíti a lomha föld sötétjét az arany-láng csíra-tőrrel.
S zöld, kék üzenet, lila örvény, láng-tócsa, zománc-hab minden,
csorog a völgybe, lobog a fákon, üli meg a dombok hajlatát,
a szikla se meddő, zöld ágat ereszt, tar fejére parókát, mohát,
büszke a kis fűz, illeg a víznél, zöld selyemingben.
Ez a föld mire készült? Virágot érzett itt az is: a holt kő, a kóc!
Roskadásig telt gyönyörrel a táj, mint serleg izzó gyönggyel.
Mit érzett ez a nép, hogy tódúlt, a szívből a szemekbe fölszálló könnyel
a kereszt alá, mikor kihirdeté a szent háborút Bakócz?
Gyűlt, gyűlt, gyűlt villám-szóró szemekkel, mint a fergeteg,
özönlött Rákos alá, megfakúlt templomi zászlók nyomában:
a megbolydúlt iszap-világ a méz-szagú mezőn, félig ruhátlan,
kötéllel átkötött ingben, bőrsisakkal, nagy zsíros üstökökkel pezseg.
Szúrágott, vén, fekete fa-Krisztusokat cipelve áradt a szenvedő:
fejükön virágkoszorú, az eres, fekete fa-lábakon szines pántlikák libegtek.
Mint vén sasok, nagy Krisztus-árnyak úsztak át a réten és megpihentek,
töviskorona árnyékában szoptatta kicsinyét egy tojás-csecsű kicsi nő.
478
Mária volt minden bizodalmuk:
„Urunk szülőanyja,
gyönyörűség fája,
Betlehem virága,
csillag-érc anyája,
Mária segíts,
Mária segíts.
Isten palotája,
ékesség vizsgája,
szépség arany-ága,
alabástrom ágya,
Mária segíts,
Mária segíts.
Termékenység völgye,
Jézusunk tömlője,
vas-derekú tölgye,
isten egy csepp könnye,
Mária segíts,
Mária segíts.
Te hűség csonttornya,
tisztesség jég-orma,
te Salamon lánya,
kristály-méhű bánya,
Mária segíts,
Mária segíts.
Vakok szeme-fénye,
könnyeink edénye,
te galamb epéje,
magyarok reménye,
Mária segíts,
Mária segíts.
Elefántcsont-ostor,
hold-keblű apostol,
rózsa csillagokból,
hínár arany-kacsból,
Mária segíts,
Mária segíts.
Vérző arany-kanca
szenvedésünk anyja,
jóság televénye,
anyák példaképe,
Mária segíts,
Mária segíts.
479
Te szeplőtelen szűz,
te megtisztító tűz,
erős trónodon ülsz,
bűnösön könyörülsz,
Mária segíts,
Mária segíts.
Isten citerája,
csodálatos hárfa,
tiszta méz kancsója,
tej-forrás kávája,
Mária segíts,
Mária segíts.
Te Jézust kihordtad,
bár bűnbe nem estél,
istent befogadtad,
mint víz napsugarat,
Mária segíts,
Mária segíts.
Te őt fölnevelted,
szájadból etetted,
mellyedből szoptattad,
csont-lombbal fésülted,
Mária segíts,
Mária segíts.
Te őt elsirattad,
holtan eltemetted,
lábait csókoltad,
a szöggel átvertet,
Mária segíts,
Mária segíts.
Oda rágörnyedtél,
a száradék lábra
és nem undorodtál
te a halál-szagtól,
Mária segíts,
Mária segíts.
Szomorúság lombja
te meg nem rázkódtál,
eres bőrre, csontra
gyöngyöt harmatoztál,
Mária segíts,
Mária segíts.
480
Fene török ellen
erőt adj karunkba,
izmunkat növeszd meg,
félelmünk fékezd meg,
Mária segíts,
Mária segíts.
Pogányt úgy levágni,
mint az öreg ökröt,
török tar fejével
vígan gurigázni.
Mária segíts,
Mária segíts.
Adj érc-inat nékünk,
bocsásd meg, ha vétünk,
őrizd cseppnyi létünk
a nyögő viharban.
Mária segíts,
Mária segíts.
Bátran el is vészünk
Jézus-istenünkért,
megváltó-fiadért
te csepp istenasszony.
Mária segíts,
Mária segíts.
Adj kenyeret nékünk
elszáradt hasunkba,
ne legyen mi gyomrunk,
mint égett kemence.
Mária segíts,
Mária segíts.
Fiunk, ha megérik,
mint a fekete kos,
lányunk kövéredvén
tehozzád hasonló,
Mária segíts,
Mária segíts.
Lovunk, hogyha bagzik,
barmunk üdzekedik,
legyen dupla csillag,
mikor virágozik.
Mária segíts,
Mária segíts.
481
Nemest zabolázd meg,
urat adóztasd meg,
halált tőlünk foszd meg,
kínod velünk oszd meg,
Mária segíts,
Mária segíts.
Roskaszd venyigénket,
jéggel ne veress meg.
Török szöllejében
búsán szüretelni.
Mária segíts,
Mária segíts.
Légy mi közbenjárónk,
te délceg fiadnál,
győzvén, térjünk vissza
messze tengerektűl.
Mária segíts,
Mária segíts.”
A lélek is, mint a tavaszi táj, hol fényben, hol barna borulatban.
Fénylik, ami édes, zordon, ami fáj! Vad áradás, hold-ezüst apály,
béna sziklavidék, habzó tengeráram, virágos völgy, siket aszály
villant egymás után; a halál, az élet Dósa szívében, megbonthatatlan.
Ó, ez a szövetség! Az egymást kiegészítő árulás-hűség,
a bűn, s kiengesztelés összefonódott gyönyöre-telje,
a magában-mindegyik-hazug, a csak egymást-átölelve
létezhető nagy szerelem, bonyolúlt-egyszerű, haragvó termékenység!
Virágok szaga alatt nem érzed-e a rothadás enyhe-édes illatát?
S a holtak árnya mögött a virágpor illata-olaja édes.
S ha csókkal érsz holt apád derengő, kék-eres, viaszgally-kezéhez,
a borzadályt? S hogy fiában győzte le a halál romlás-szagú gyalázatát?
Holt anya nem szült gyermeket még, de eleven belehalt már a szerelembe.
S fölsírt a vérben-lubickoló picíny, s a csillag-köd megalvadt,
temette anya fiát; a halálból jajongva kisarjadt
az ember, felnőni készen a szabad értelemre.
Kimondhatatlan titkú szépség: átzuhogsz te az időn,
gyöngyözve-habzó, csillogó, lángoló-hűs, robajló zuhatagban,
az anyaméhből a sírba, istenné teljesűlsz magadban.
És nincs több! Ez a legtöbb: az ember örök sugárt ver át a halál-ködön.
482
Az ember: a beteljesűlt szépség, értelme a világnak.
Az ember: a valóság megfogalmazója, a halál szügyébe vert dárda.
Az ember? György fölnéz a megtépett-szirmú, szikrázó kővirágra:
csepp lovon csepp harcos ül, a vár egy kő-levelén, mi holtakra vet árnyat.
Vértje szikrázik, sisakján szélkakas forog, mint a bűnös ég nagy csillaga,
zöld smaragd-szakállú fénnyel kakaskodik felhők magasában.
És reng a föld, s izom feszül tízezer paraszti lábban,
s konok arccal néz Erdély felé, Buda felé néz Báthory szatrapa.
Te kő-kalicka foglya, rabmadár, tán az égbe nyilalsz,
ha zárkád ajtaját kinyitja a szabadító bűn fekete angyala?
Báthory úr, csak lelked száll pacsirta-könnyedén! Száll? Hova?
Lebukik feketén. Nem védi úr-szíved se kő, se tűz, se pajzs!
Már egyszer megfutottál, habzó lovacskád eres nyakára borulva,
égett Csanád, szállt a tág egekbe szét az adós-levél, sorvadó pernye,
mint kaktuszlevél kimeredt tüskés-zölden Csáky, Telegdy nyelve.
Lám, nem-méltatlan az adósság-fizetés a szenvedésért szakállas kurva.
Mint köd-ménest a nyers őszi szél, a gyémánt-szabályok hírhozója,
a fákat földig görnyesztő, a vérszeplős száraz lombot az űrbe sodró,
mint a gyűrődző bőrű zöld tej, a tenger, homokvárat habjával lebontó:
szétfújtuk mi az úri hadat, s már Csanádra tűzve a láng lobogója.
Ej, az a harc; egymásra tóduló lovak, mint rángó kacsok sokasága,
nagy, zöldszemű idegek gubanca borzolódik feléd magasság,
villogó-hamvadó emberi-állati szemek buborékos lávája lüktetve ráng,
nyihog, sír, reszket a sík. Metszi a lovak védtelen hasát a felkelők kaszája.
Omlik a bél, a gyomor gőzben, kifordul a csontváz-kosárból,
velőt kever füvekkel egybe az eget-földet karcoló lópata,
mint vas a kovakőből, szikrát csihol égbe-csapódó villanata.
Vas-meteor pöccinti Báthoryt, rézsisakja tarkójába horpad, lefordul lováról.
Aztán csönd, derengő hold-magány, kisérteti táj, kvarc-fény,
patkós patafoglalatban emberszem csillog, mint gyűrüben ékkő,
sóhajok, tücskök, győzelmi hurrogás, csillag-kövek, s a kéklő
éjszakában döglovak fogsora csillan, holtak nemiszerve, a gesztenyehéj-erszény.
A reggel! A lovak dermedt, lila orrlika harmatos, darazsak, legyek dongják,
lándsák, kardok, vértek ezüstös folyama kövül a síkon.
S kúszik tejútként reszkető-sűrűn az ember-fém-kása az úton,
dárda, sisak, kaszahegy, lófej Temes felé. Hogy ott a végső szót kimondják!
483
Mint rajzó szárnyas hangyák özönöltek, rezesen csillogva, meteorsugárral:
fekete angyalok zúdultak ki az űrből, kezükben izzó virággal,
a kő-édent, Csanádot megostorozták tüzes rozmaringgal, tüskés vasággal,
e kőváza kőcsokrát eltaposták rettenthetetlen fekete lábbal.
S eltűnt a gőg vártemploma, por lett és hamu a bíbor büszkeség,
vele nem lett üresebb a föld, vele nem lett kevesebb az emberiség.
Mint hamvadó seb, ha vérben fölszakad, parázslik a város üszke még,
füstöl a cserepes föld, mint a kemence, aranylik füstben a rom-maradék.
György, a tengerszívű székely ítéletet ül, hozatja Telegdyt, Csákyt,
örvénylik dárda-kerités, jön a két rab, akinek nem jutott ló-menedék,
láthatod lüktetni, mint hőségben levelibékát a püspök zöld halántékerét,
a másik tántorog szinte. Egy sovány kutya légy után kap, leül, ásít.
Az érc-liliom homloka felhős, tüzel kékes-olajos göndörsége.
Körül hallgatag keresztesek, mint őszi kórók, cafatban, rongyban,
erekre, gégére-tikkadt nyakak, sebhelyes arcok, láng a szemöldökbozótban.
S kezek fonódnak, agyagból gyúrt, kiszáradt, otromba fogók a kaszanyélre.
Csönd. És újra csönd. Cikkanó tekintetek, suhanó arany-nyilak, pillantások.
Morajlik messziről a vonuló sereg, fém zörgése, paták dobogása.
És újra csönd, szemekkel-sűrű csönd, mint az űr, a mindenség lakása,
mint a föld sötét belében ásványok tüze, kéneső, tébolyúlt égitest-zuhogások.
De Csáky fölzokog könnytelenűl: „Váramat lealáztad, népemet lealáztad,
szívemet lealáztad, ki voltam az ország tartóoszlopa.
Te székely-vezér, pórhadak fekete arkangyala, nélkülem soha
csillagod föl nem ragyog! Bűnös volnék? Az isten is hibázhat!
Te isten trombitája, légy könyörületes, s szolgállak halálig,
jószágom legyen tiéd, elébed öntöm bőségem tekergős szarujából:
s hull lábad elé ökör, arany, hájas föld, nagycsöcsű asszony a javából,
csücsülhetsz a sűrű aranyiszapban, míg csontodból e fájdalom kiválik.”
Dósa fölemeli olajos fekete csigákba gyűrűződő gyapjas fejét,
s bíbor tűz szivárog fel a nyakába, a harag ad rá piros inget.
Némúl a püspök, lázas, kiálló béka-szemmel ide-oda tekintget.
Távol dobok peregnek, igazítják az elvonulók lába-ütemét.
„A néped? Fölemeltem! Az magát emelte!” „Föl, a bűn magasára!”
„Bűn? Testedben zsírba-pólyázva renyhülnek a csontok, a rostok!
Hitvány varangyok, ország-urak, kik az igazat szolgálni mindíg haboztok!
Szent hattyúszárny a nép, száll patyolat-tisztán a jövő hűs ormára.”
484
„A jövő? Nem győztél Dósa te még! Hova készűlsz, mit akarsz te?
Azt hiszed megbocsájt neked isten-király, s az ország-bíró nemesség?”
„Fecsegj csak püspök úr, korcs szavaid harcosim hadd nevessék.”
„Mefisztó-szárnyad e föld szennyét-bűzét az egekig keverte!”
„A jövő? Áldja majd minden szülőanya, világra-nyögve magzatát,
bátor karunk, s a tapodatlan-keblű szűz, ki gyönyörben most vétkezik.”
„Mert kanját mindegyik tebenned sejti, ha gömbölyödvén, levetkezik!”
S Csáky lábheggyel megpöndörinté az elébe sündörgő kutyát.
„Rabló voltál, háborgatád a szászokat, a bűn zsoldosa voltál,
s ország-rablóvá serdült föl szíved, nemes-sarjadék Dósa!”
„Te takony-szívű, púpos-lelkű, százezreket sanyargató, jobbágyok vérszopója!
Rabló az úr valamennyi, te anyád emlejéből is csergő aranyat szoptál!”
Ekkor egy tömzsi vén keresztes bök egyet lándzsaheggyel a püspöki vesén.
Az fölsipít, mint a csibecsőr-koppantástól a kis varangyosbéka:
zöld agyaggá merevűl, fölhólyagzik lila-pettyes tokabuboréka,
vakarcsa-ragyája kigyúl, mint a csillag, sikít az emberlábú ősállat-csökevény.
Üvölt: „Kutyák zabálják föl szíved, isten rohassza le szemérmed!”
György felhörög tág torokkal, zúg az ámulóknak: „Korpázd az bestyét!”
S vasbunkókkal megtöretik, s karóba vonják habzó, gyenge testét,
orrcimpája mozog, mint elmorzsolt pille szárnya. Telegdy a lúdtollnál fehérebb.
Ökrendezik a humanista, epét a kíntól, a látomástól:
tótágast sír a püspök, nagyfüstű szakálla arcára visszaborúl.
A perzselt földön satnya virágok merengnek, fölkunkorúl
hártyás ablakokkal a paréjlevél, zörög a nyáralji szélsuhogástól.
Nagy nyár, elevent emésztő, lángok abrosza, tikkadt pusztaság!
Zenél a földszin ropogós-száraz megadással, pattog eszelősen,
a puszta-vizek szinén megannyi ékkő, s porladó zöld nyál a gödörben,
ahol csordák után, mint rózsaszirom fölhajlik a sár, délibáb-csodák!
Sárga holdacskák a virágok, sáska hánykódik, milliárd,
óh, istenem, légtornász-hegedűk lengenek a semmi trapézain!
Telegdy elfog egy párducként lendülőt, az lüktet ujja kis melldombjain
szinte szerelmesen, rózsaág-lábszárát kirúgja, mozgatja csápidegdúcát.
A tudós feje sápadt, látása iszonyatos, szavában bolyongó őrület, s tudás:
„György fiam, mire törsz te? Istent, s hazát feledve
e romlott csőcselék vezére lettél, e szennyes tajtékra, istentelenekre
építve lelkedet? Nem látod, végzetünkbe visz a belső-marakodás?
485
Egymást faljuk föl, harapva, összetekeredve, mint a kígyók,
s harci-sziszegésünk csak a töröknek édes huri-zene!
Csak pusztulunk, s majd elveszünk, s nem lesz férfi, ki nemzene
boldog fiat, anyát jövendő nemzedéknek, fajtát, szárnyalni-bírót.
Mit akarsz te? Tökéletes világot? Ezekkel itt? Nem lehet gyöngy a sár!
Istent megcsúfolod, gőgöd hazátlan, hisz földi uralmunk csak képletes.
Gyarló az ember, de isten a legkisebb művében is tökéletes.
Nézd ezt a sáskát, a fejét, isteni-mértan alkotta ezt, emberentúli szabály.
Ez orrliktalan fej, e bádog emberarc, e kaucsuk álarc, guminyak,
a szemek: gyöngy-gombok, templom kettős gyöngykupolája, sziklán!
dupla gyöngy-torony: a csápok! A lángeszű emberi mű is mily hitvány!
S lejjebb, a pontosan záró csapóajtók, ahol beáramlanak
az anyagok a fej-várba, a homlok szirtfala alatt a csuklós várhidak!
S a tokából kifakadó gallyak, agancsok, amik a szájnak segítenek,
s a száj körül pici lábak: a száj kerítése, a szájat koszorúzó tenyerek
dolgoznak sebesen, ez üveg-lúdláb-örvény is segél éhes ámulat.
S bent egymást-metszve-mozgó csontgereblyék, csontkefék
szabdalják szét az isten ajándokát, rezegnek gyors fogsorok,
lehetetlen-pontos masinaként az egymásba-illő szaru-uszonyok.
Ó, kimondhatatlan-titkú arány, isten műszere, te, isteni-szép!”
„Ne folytasd háborult-agyú! E kicsiny barmot én is ismerem,
paraszti jószág, méla hegedűnk csillag-zúdító nyárvégi éjszakákon.
Ne bódíts meg szó-bűvöleteddel, mágiádat nincs idő kivárnom,
pusztítani teremté ezt az úr, a te istened nekem már nem istenem!
Urak, szószátyár fecsegők, törökre menni roggyant-ülepű vének!
E sáska-példa a pusztítás jelképe csak, az volt már az ősi imákban.
Ti urak, ti sáska-gyomrúak, zabáltatok, zabálni tudtatok hibátlan.
Mint a poshadt gyümölcs elmállik húsotok, ti bűzös boredények!
Nagy rajokban szálltatok életünkre, ti öncélu-zabálók,
a telhetetlen bendő csak korgott szüntelen, el-elbődűlt,
mint vad bika és dúlt a sáska-faj, az ember-alja, s az őrült
lakomákon a lányingek lándsára tűzve, mint diadalmi zászlók.”
„Európa összefog! Európa megvédi jogunk! Nem bocsánatos a vétek!”
„Szétrágtátok a nemzetet ti rondák. Béletek kavarja vaskanál.”
„Mit tudnék szólni, tenni még, ha el nem pusztítanál…”
A holt sáska kihull szikár Telegdy kezéből. Dósa: „Vigyétek!”
486
Igen! Meghalt nem-könnyű sebben! De micsoda vád
érheti haragos szívét, parancsot-osztó, büszke akaratát?
Micsoda nyomorúlt vádaskodás mocskolná e hattyú-hím tollazatát,
ki suhan az űrön át, követve isten-szépsége sugallatát?
A tegnap? Nyomor és megaláztatás, pusztulás és szótlan szenvedés,
a csontig-rothadt, korcs-eszményű vének dáridója,
éhhalál, karó, kettős-félelem, egyház és földesúr adója
és bujdosás, betyár-sors, ha tiltott vad szügyébe hullt a kés!
Mert vad az annyi volt, mint hajdanán a szelíd paradicsomban,
zöld, barna, veres csordákban, a holdig púposodó részeg rajokban
hömpölyögtek-szálltak földjeinkre, cafatos-zsoltáros károgó bolyokban,
s törvény tiltá öldösni őket, ha öltük, hát lesi-módra, titokban.
Égettünk trágyát, s ültünk reménytelenűl a ködös pusztaságban,
marta szemünket a füst, de odafönt a kő-darázsvárban
habzott a ser, a zsíros bor drága-mívü serlegekben, ónkupákban,
Bacchus imája szállt a hólyag-ablakú cellákból, csak mi voltunk hazátlan.
A török? Gondoltak ők a törökre? Meghalni egy se akart,
e posvány-lelkű népet élni csak egy tüzelte: a kapzsiság,
mondják, a fajta arany-ága ők, de elsorvadt már e szikrázó arany-ág,
bennük nem ismered föl Árpád, István fiát, a hajdani magyart!
Igen, a népben lesz erő, megvíni a török handsár-viharával
és lesz erő új évezredek felé törni fény-teli, nagy ablakot,
csak nélkületek romlott-hitűek, giliszta-létűek, a kéjtől púposok!
Bosszú? Bocsánat? Válasz a kemény ítélet, vita az istennel magával!
Igen! Édes borzongás, s hollószínű sejtés suhog át az ostromot-irányítón.
Ó, kévébe kötött pillanatok, mikben az ősidők mélyei sugaraznak.
Mióta tart e harc, egy perce csak, egy hónapja tán, e várra mióta havaznak
követ, vasat fellegei a szabad förgetegnek, az eget elámítón?
Mit hordoz az ember örökre magában, milyen hadat,
hogy le nem roskad észvesztő, lebírhatatlan óceán-legétől!
Az időt, a múltat, s a majd-eljövőt, mely a magasság felé tör.
Székely föltekint, feléje a füstön-ködön át egy katona szalad,
megáll, liheg, hasa szelvény-szívként mozog, mint a lélekző szöcskének,
jelenti, Erdélyből követ érkezett, mikor a füstből előrobog törpe
habos lován Gergely, dárdáját rázza, fut nagy-ívű körbe
nyihitva a ló, s megtorpan csepp fejét szügyébe törve. Hogy megörül öccsének!
487
A vaskos lovacska sörénye oly kövér, mint a cigánylányok zsíros kontya,
fark-uszálya kontyban, hasa habos, viasz-orrlyuka dupla hold, fehér,
a nyaka, a lába vastagon erezett, mint belső felével a töklevél.
Ropog az öccs válla, ragyog a szakálla, mikor az ölelésből magát kibontja.
A nappali fények tokjukba bújnak, az est citerái dalra kinyílnak,
a két ló is összehajlik, harap puha szájjal; röhögnek, egymásra fújnak,
György a viháncoló paripákat nézi, Gergely mosolya kivirrad,
csepp szakálla fénylik, mint a félhold, csepp szakálla ragyog, mint a csillag.
Vastag hamut szór az alkony a lombra, megüllepszik a hamvadás,
sötétlila, zöld, sárga, piros rétegek rakódnak egymás fölébe,
lassan a puszta mélye földereng, fölúszik a lárva hold az égre,
dobokon szamárbőr nyög, a rézkelyhet riogatja a méla trombitás.
György pihenőt fuvat, legyen idő a holtakat temetni,
legyen idő holtakat számbavenni, sebet kötözni, a gondokat feledni,
legyen idő a szerelem húmuszába olajos rózsamagvakat bevetni,
legyen idő sírásra, cicázásra, ürü-sütésre, a múltakat nevetni.
Hajnalra majd Lőrinc is visszatér, a lázító-útról, lobogva.
Gyönyörű lesz a fénylő kisasszonynak harmatos, szűzi virradása!
Elnyugszik a harc füstje, zaja most, a hold-idő kell örömre, másra.
Mint végtelen százlábú bogár vonul a holdfényben Dósa sok hadifoglya.
A roncsolt, üszkös várban Báthory virraszt magányos-árván,
az ezüst csönd vizén ringatódzó kő-hattyú hasában,
köpenyébe burkolódzva ül a tömjénittas, füstfoltos kápolnában,
fölötte Jézus Krisztus lebeg, vasból vert karjait, mint szárnyakat kitárván.
Fölcsillámlanak a szentek, kis faggyumécs vet a sötétbe sárga glóriát,
vihog a kuvik, suhog a denevér, az oltár mögött varangy kaparász,
könyököl Báthory, szakálla fekszik oltárasztalon, zörög, mint száradó kalász.
Nézi a csipkés lángnyelv köré fonódó szivárvány-karimát.
Töppedt, öreg arcán, tömpe, kanalas orrlikú orrán fény-tajték.
Beszivárog az ablakon sülthús-illat, pata-robaj, haldoklók nyögése,
gyomráig kavarog a vérszag, s a húsos virágok mérges illatömlése.
Világító állatkák röpdöznek, fénnyel ereződik a sívár isteni hajlék.
Levelet ír Zápolyának, a pöffeszkedő, törtető útálatosnak,
legyen hát béke köztük, de jöjjön az éltető, a fölmentő segítség,
s a királynak is, a pipotyának, mert egymást faljuk föl, akkora az ínség,
a pokol-tenger hullámai már e sziget szikláin átcsapdosnak!
488
Mert eszik a lovakat sorba, hadiméneket, igásokat, gyenge csikót,
lóbőr szárad a vár kőudvarán, eszik a verebet, levelibékát,
isszák a lóhugyot, csődörök tejét, eszik a büdös húsu sáskát,
s cafka áru lett, mirigyet lobbasztó, undokságot fakasztó az asszonyi csók.
Cseléd és céda-nemesasszony nincs nap hogy vígan ne hágnának,
bujálkodnak hajnalig, összetapadva, mint a csigabigák,
szikkad a gyönyörben a fehér liliom, égeti kór, bujaság,
vérpettyes combja belseje, mint az egyiptomi sáskának.
Mert lohad a hit már az emberekben, köpnek a feszületre,
mert gyáva, rongy a nemes is, ki e csőcseléket dúlni hagyja,
mert megérdemli, ha ez az istentagadó gyülevész-mocsok learatja,
esküszik, esküszik akár a vért-vizet folyató krisztusi sebekre!
S kitántorog a kápolna-homályából, hullákra, lerágott lócsontokra hág,
foszforos fényt vet a csonka, kútra-horgadó öreg diófa,
isten kis rézciterái sírnak, fölhallik a tánc-dobaj, víg ricsaj, a móka.
Fönt sárgán áll a hold, s lent ragyog, vibrál, mozog a mélytengeri világ!
Ó, micsoda mélység, a lét mélytengere tódulna föl szörnyeivel,
ez a nyomortól elváltozott, sötétben tündöklő valóság,
kiket a felszini halak aláhulló lombja, hamuja táplál és ravaszság.
Az éjszaka víztáblái alatt nyüzsög, világít csodálatos-alakú lényeivel.
Különös fényben él ott lent a mélység, növény-állatok csöndje:
tengeri csillagok, állat-tollak, tengeri rózsák, tengeri szekfük,
tűztestűek, reszkető liliomok, s medúzák, világít puha testük,
ezüstös bárdhalak libegnek, eleven kovatűk rubintpiros kürtje.
Csápvégek lámpásai kigyúlnak, szikráznak-sugaraznak suhanó pettyek,
violaszin, narancsvörös, gyöngyházfényű, világoskék pontozások.
Te titokzatos, te félelmetes lenti világ, ibolyaszín-ragadozások,
te rózsaszín-csönd, te halál-ölű csábítása a tündökletes pálcikakötegeknek!
Te kígyó-karú förtelem, medúza-nép, bénító mérget lövő torzsák,
te csupa-száj szörny, szemed a fél koponyát betölti, te csillag-átok,
az áldozatra szájadon kitűrt gyomrodat ráhúzod, mint a zsákot,
de lenyeled, s bőröd kitágúl, hogy látszik a gyomorban fél Magyarország.
Te, kinek lábát, ha tűfüggöny-fogsor letépi, azt gyorsan újranöveszted,
de megél a letépett láb is, szeme nő, tüdeje lesz annak akkor,
s megélsz úgy is, ha kell, hogy belső szerveid kilököd magadból!
Óh uram, míly teherrel versz meg, mit raksz ránk, milyen keresztet?
489
Elsűllyedünk, mint Atlantisz egykor, s