Bella István
Sárkeresztúri ének
Verseim élére
Köveket, nyírfakéregéjt Szibériából,
egy hósivatagirkát, s pár télláncolt virágot
fehér síkjai közt, hova nem ír, nem másol
senki – én sem! – semmi elképzelt világot,
csak az Ő kihűlt testük hagy valami fagymaszat
írást maga után…
De nem magát a világot
akartam írni mindig: fa-fát, láng-lángot,
a lehetetlent, tilos- és hiánymagamat?!
Írnék én nyírfakéregre is, ha azt lehet.
Mint a fegyencek. De bárha nyárfa lenne
– én, boldog – minden versem. Úgy inná a telet,
hogy meg se rezzen levele, csontja csendje.
Ólom, tinta helyett jobb, ha az ég csobban,
s földalatti számum erei
ütnek át a papíron minden szó-rostban,
s nem toll: ég, föld indul föltetszeni.
Azt szeretném, ha nem lenne szavam
a semmire, de minden meg-énedne.
A csönd, ha csönd, konduljon hangtalan
de üsse át a földet harangnyelve.
Kongat a szív is, öröklét-telente,
az emberéjben, ha ég-föld jaj-piros…
Dobd el, emberfia, a versem. A kezedben
füstöl, föllángol, éget – tőlem! – a papiros.
Sárkeresztúri ének
Szanaszét széledt ujjaimmal
elveszett koponyám most megkeresem,
szanaszét széledt ujjaimmal
elveszett koponyám most
elveszejtett arcom elé emelem,
– hadd nézzék egymást!
Egyiket a másik.
Szólal az egyik, de melyik?
(Nem tudom én sem.)
Szólal a másik is, de melyik?
(Nem tudom én sem.)
Mondom hát én
magam, magammal,
(mintha tükrök között beszélnék:)
Tél után,
keserves tél után,
s milyen keserves tél után,
tavaszos, nyaras, őszös tél után,
sárosan, hófoltoktól lucskosan,
sarasan, pocsolyáktól foltosan,
ködös erdőként – lassan,
napos erdőként – lassan,
talán kiteleltem én is,
bátyáimmal, fivéreimmel
talán kizöldelek én is.
(Egyik szemem kinyitom félig.)
Most anyám már mosolyog újra,
hótól lucskos haját kibontja,
sártól saras haját lebontja,
s a végtelen-kék tekenőben
mossa a fényes levegőben,
mossa, virággal szappanozza,
tavalyi lombjával lúgozza.
(– Másik szemem is kinyitom félig. –)
Nézem a koponyám – külön van,
nyakam tapogatom – külön van,
kezemet keresem – külön van,
elszéledt ujjaimat küldöm
elszéledt ujjaim után
– az is külön van!
Tavalyi-levél-szemhéjam
lehunyom inkább,
tavalyi-pörzsölt-fű-szempillám
leeresztem inkább.
(Vissza,
csak vissza,
vissza a gyökerek közé,
a vak virágok közé,
a temetetlen szomjúság közé,
ereim kőlenyomatához,
a testembe préselt kőkori virághoz,
mit nem mutat ki röntgen és kés se,
vissza,
csak vissza,
vissza a csöndhöz, a csöndbe,
csöndkishúgom édes öléhez,
kistestvérem édes öléhez.)
Nem akarok látni!
De bátyámfám nem hágy nyugodnom,
napfényes tükröket tolultat,
késes tükröket leveledzik,
borotvafény vagdossa arcom;
Fűfivérem se hágy aludnom,
szemhéjam alá föltüremlik,
fiakat füvell maga mellé,
fölpöckölik nehéz szempillám.
(Mindkét szemem kinyitom újra)
Mindkét szemem maga az égbolt,
a láthatár egyik karéja,
úszó szigetei nap és hold,
(szemem színét szitakötők hozzák.)
Anyám már a haját szárítja,
földszagú haját szárogatja,
haját most öklére csavarja,
bátyámfa karjára aggatja,
lábam nagy ujjára aggatja,
elszéledt ujjaimra teríti,
elveszett koponyámra teríti.
(Hova hajszálai hullnak,
koponyám nyakamra forrad,
ujjaim tenyeremhez forrnak,
anyám magamhoz visszaforraszt)
Mert látnom kell,
nekem kell látnom!
– Szanaszét széledt ujjaimmal
elveszett koponyám most megkeresem,
Szanaszét széledt ujjaimmal
elveszett koponyám most
elveszejtett arcom elé emelem,
– Hadd nézzék egymást!
Egyiket a másik.
– Hát, te, mit csináltál?
– Hát, te, mit csinálsz itt?
– Síró sírásomat sirattam,
– fujtó fájdalmamat fojtottam,
– nagy szégyenemet szégyeneltem,
– ehetetlen szívemet faltam.
Oszip Emiljevics Mandelstam éjszakái
1
Fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
2
Ki ültetett a torkomba rigót?
Ki rakatott madár-sípokkal bélelt
torkomba borotvapenge-fészket,
kés-sugaras, halálig dáridót?
3
Nem a lantot, a láncot pengetem;
hangszalagjaim csörögnek, mint a láncok,
vagy mint a csillagok odafenn,
a gravitációs, vasba veretett világok,
béklyóban-földek,
mintha a szívem.
4
Ó, végtelenség, világ Szibériája,
vak kalodám…
5
A hó
a tél
holdja.
6
Én, a pétervári bőrös zsidó
egyszülött fia,
aki fának születtem,
mért vagyok kő most, kőtömbből-éjszaka.
7
És megtanítom az emberi beszédre
az újraszavakat, az énekelnifákat,
megtanítom a madarakat az égre…
8
Suttogásom hullhatatlan levél,
levélzik lombhatatlan, pedig már avarló
avar mögöttem minden, minden árnyék,
zsíros humuszba, süppedek hanyatt –
árnyamba vissza, árnyak magam is
– mégis vagyok: a száj előtti szó,
zizegő levél lombok és fáktalan,
a járás maga, láb és kerék előtt,
vagyok a nélkül jövőideje…
9
(Hogy silbakol a holdsisakú éj.
Benéz belőlem, rám-oltja magam.
Fénylik,
vigyorog az arca.)
10
Úristen! Denevér ország a szemem.
Szempilláim lábbal lefele
csimpaszkodnak,
mint maga az éjség.
Adjátok vissza a nap
bitófáit
legalább!
Fényt!
11
Fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
fehér
12
Koszlott kabátban, mintha bíborpalástban,
vörös hajammal, mintha koronámban,
– „Tábornok, tábornok!” – kiabálnak utánam
a gyerekek az utcán, megállok.
Ők az én rendjeleim, mosolyuk
váll-lapom, kezük a kardom,
születésük jövőm
kitüntetései.
13
Gyertyák, gyertyás jegenyék lobognak,
torkomba tömve verseim lobognak,
fehérlap reggeleim kormohodnak,
csöndpernyék görcsberántva koromodnak.
– Feketén ég el az írás, mint a vér.
14
Fehéren suhog, mint egy arc a csöndből.
15
Fehér
fehér
fehér
fehér
Szeretkezéseink
1.
Nincs ű, nincs í, az é csak élene,
nincs v, nincs d, a d csak délene,
csak krí, csak krű, csak a hangok szíve,
félkék, félzöld, a színtelen zene:
NINCS HANG
É É nélkül
V V nélkül
Hang hang nélkül
Csak a zene színe
Nincs hang
Fény sincs, nincs fény, a fénylés csak fénylene,
nincs kék, nincs ég, a kéklés csak églene,
nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,
csak fél-í, fél-ű, csak a zene színe:
NINCS FÉNY
Fény fény nélkül
Kék kék nélkül
Zöld zöld nélkül
Csak a zene színe
Nincs fény
Éj sincs, nincs éj, az éjlés csak éjlene,
nincs mély, mély sincs, a mélynek nincs hol mélylene,
nincs fönt, nincs föld, a föld csak földlene,
köd sincs, nincs köd, a ködlés csak ködlene:
NINCS FÖLD
Éj éj nélkül
Mély mélység nélkül
Föld föld nélkül
Csak a lenni lehelete
Nincs föld
Csönd sincs, nincs csönd, a csönd csak csöndlene,
nincs ő, nincs én, az én csak őlene,
nincs tér, idő, csak időtérlene,
nincs nincs se, a van, az is csak nincslene:
NINCS SINCS
Csak Te, az ige: a lenni lehelete!
2.
Tíz szán siklik a meztelen havon.
Tíz szablya szánt tüzet a hátamon.
Csónak suhan bőrömön. Hallani:
Fölcsap a hó egész hónaljamig.
Tűzhasáb csördül. Szálló kút gyanánt
– forgókésszélként – huss! elszáll szememből földanyám.
Eke szánt jégen. Apámban megakad.
Mozdonyokkal fűtik hasamat.
Nap fehér ringben. Szakadó kötelek.
Meztelen öklök döngölik szívemet.
Augusztus forró ege, ostorok.
Olvadt nyárfák, törzsük rámcsorog.
Zuhanó pilóták, égő, hanyatt-
vágódó föld. Ejtőernyő-hajad.
És csönd. Mozdulat nélküli füvek.
Egy szempilla érinti az eget.
3.
Szeretlek, – hallod? – s ha hallod, érted-e?
Tudod milyen a vas lélegzete?
Tudod milyen minden kő meztelen?
Láttál te már holtat elevenen?
Szeretni, enni, menni – még szabad!
Nem szögesdrótháló a te hajad?
Szeretni, enni, menni – még lehet!
Kinek melléből áll ki a kezed?
Kétszázhúsz voltos éj – de mennyi van
– Úristen – ereim huzalaiban!
4.
Mit csináltál velem, hogy szemöldököd,
mint bilincs kattan szemeim fölött?
Láncból vagy, drága, s lánccal ölelkezel,
hogy csörömpöl ruhád, ha vetkezel?
Dollár vagy tallér fényes köldököd,
vagy láncszem az is, hogy fénylik és csönög?
S ha lábad, a gyönyörűt, szétnyitod,
mi dönt le, drága, tank, kard, gumibot?
Vaságyon, búza közt, rizsföldeken,
és hogy fekszel? Holtan, elevenen?
5.
A nőstény, ha üzekszik, a kan, ha szeret,
kit húz karóba, milyen ősöket?
Kinek égő húsa csókod, öl gyanánt,
kinek készít szép lábad kalodát?
S harapásaim szöges ostora
milyen nép lovának patkónyoma?
– Hát vigyázz, vigyázz, jól vigyázz velem:
történelmembe zárva vetkezel.
Vigyázz, vigyázz, hajam vad tábora
lehet neked még tüzes Dózsakorona.
Kigyulladhatnak ágyad piacain
derekad alá hordott csontjaim,
hasad sáncán, melled dómja előtt
ácsolják, hallod-e, a levegőt,
s mi lesz veled, ha én is elhagyom
facölöpváram, cölöpvár-mellkasom,
ha elhagylak, kiéhezett sereg
utolsó végváramat, testedet?!
6.
Hát mi vagyunk mi, drága, hányfele
tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete,
hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene:
mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme,
az idő terén, a turista világ napszemüvege
előtt Európa égő csuvas-szerzetese.
Ha azt mondom, Vesi, még érted-e,
szádat friss vízként fölkínálod-e?
Ha azt mondom, kosza, görbítesz-e
kaszát karodból, hogy megölelj vele,
s ha szólok, hegycsúcs, mellecskéd kis csecse
kék melltartódból kitakaródzik-e?
S ha azt mondom, eke, fölszántod-e
ékes magad, hogy engem vess vele?
7.
A nagy időbe zárva, meztelen
lánc, csörgő láng, szeress szerelem.
Földim vagy, s földem. Minden föld. Te vagy
maga a föld is, hát ne csúfítsd el magad.
Szakadt szempillám lásd meg, a szemem
az apámon foszló lyukas katonaköpenyen.
Fűcsomóanyám lásd meg, mert bele-
markol a föld és elinal vele.
Hajcsomószavunk lásd meg, mert kihull,
és magtalanul és számlálatlanul.
Hajcsomómagunk lásd meg, és ne hagyd,
hogy kicseréltessen a szív s az agy.
Hogy kiheréltessen a szem, s a kéz.
Szeress minket, nagy idő, ölelés.
8.
Szeress, szeress, a meztelen havon
tíz szablya szánt, tíz boldog fájdalom.
Csónak suhan hajamon. Jég etet
vállamon hömpölygő mezőtüzet.
Fény hull. Kés hull. Szempilláim mögött
havazik: pillantásaidba ütközök.
Reszkető tér. Pillék és levelek.
Augusztushasú nyárfaéj remeg.
Ejtőernyőbe csavarva, hanyatt-
fekszem az ágyon, elborít hajad.
Fölöttem, hallom, suhan kezed.
Szempilláimmal érintem az eget.
Ezt az éjt csak a szemed oltja ki.
Ezt a fényt csak a kezed mondja ki.
Ezt a színt nem lehet fölbontani.
Ezt a kínt nem lehet kioltani.
Ezt a földet nem lehet mondani.
Ezt a csöndet nem lehet hallani.
9.
Nincs ű, nincs í, az é csak élene,
nincs fény, nincs kék, a kék csak églene,
nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene,
nincs ő, csak én, az én csak őlene:
Csak te, az ige, a van lehelete!
Halotti beszéd

néhai Bella István
karpaszományos honvéd
sírtalan sírja fölött

Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Ha elsírjuk róla a havat, ha a földet
elhányjuk róla, talán találunk
kardbordát, csontsípot, csigolyagyöngyet,
s talán találunk a szíve helyén
Északi Fényt, s fekete csöndet.
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Az itthoni eget, leheletünket
emeljük szájához, mint a tükröt,
hátha bepáráll, hátha él még,
hátha elfelhősül a kék ég,
hátha fölül, s hátha ránkümmget,
csöndbozontú szája ránkmordul,
szakállából, havas hajából
kifésüli a férget, a földet.
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz,
Te, a hadiárvagyöp, én, a hadiárvaföld!
Menjünk – füvekként araszolva,
vakondként a földet púpolva,
menjünk – sírokként hullámolva,
sírbarázdákként ringva, ringlódva,
új temetőként kiáradva,
ó-temetőként kiszáradva,
süppedt sírokként apályolva –
menjünk Donkanyarapánkhoz,
Voronyezs-Donkanyar-apánkhoz,
Isonzó-Galícia-apánkhoz,
Világos-Temesvár-nagyapánkhoz,
Ob-Jenyiszej-öregapánkhoz,
Volga-Káma-szüleapánkhoz,
vén-sír-Atlanti Óceán-apánkhoz,
a Szabadság Szobor-kopjafához,
a Fáklya-ravatali gyertyához,
gyere szanaszét-apánkhoz,
szanaszét-szívű, szavú apánkhoz!
Egyik lábunk Északnak menjen,
másik lábunk Delelő Délnek,
Balsors-véres-kard kezünket
nyargaltassuk kopjás Keletnek,
Koponyánkat, Gellért hordóját,
gurgassuk keresztes Nyugatnak!
– nincs zöld, hol ne füvelltünk volna,
föld, hol ne röglöttünk volna,
ég, hol páránk ne egesedne,
ág, hol porunk ne leveledne
eleven ekékkel a tengert
szántottuk sírokkal a tengert,
fölszántottuk sírral a földet
eleven sírokkal a földet,
s vetettünk bele élő embert,
búzaunokát, rozsszüléket,
s arattunk láncot, láncos lángot,
üszög-időt, pipacsigéket.
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Gyere velem,
Fiam!
Himnusz
Aki fölszabadítottál,
földet, eget osztottál,
magaddal fölvirágoztál,
magammal fölvilágoztál,
Áldott légy, Mária-Márta.
Magamba kivetett tél
voltam, s te nem nevettél,
szántottál, bevetettél,
árnyamtól elszerettél,
Áldott légy, Mária-Márta.
Mintha anyám, úgy adtál
engem, hogy velem hagytál,
szerelmemre szavaztál,
világra velem hoztál,
Áldott légy, Mária-Márta.
Karddal kirakott méhben
megrezzenni is félten,
már az elveszejtésben
ébren és éhen éltem,
Áldott légy, Mária-Márta.
Ahogy szempillám zárult,
úgy tágult a hiány, tágult,
úgy rácslott, rácsolt és rácsult
a világ, vissza visszáult,
Áldott légy, Mária-Márta.
És már csak csikorogtam,
vasakként vicsorogtam,
rozsdás vasat vasadtan
vérembe varasodtam,
Áldott légy, Mária-Márta.
De te világra löktél,
s életedhez öleltél,
életemre élettél,
életeddé kötöttél,
Áldott légy, Mária-Márta.
Minden, mihez jogom volt,
s van, fajtám s fajomból,
előre s visszagondol
jövőmből és múltamból,
Áldott légy, Mária-Márta.
A köd, ki egykor voltam,
a kő, ki visszahulltam,
a rög, aki megmozdultan
jövőmmé szaporultam,
Áldott légy, Mária-Márta.
Minden, mi élni s halni
lett, s lesz, mi társadalmi
tulajdonom lett: lenni
vállalni és szeretni,
Áldott légy, Mária-Márta.
A szó, mi magyarrá tett,
és széppé igazzá lett,
fajtám, legyen bár rögnyi
mégis földi és földnyi,
Áldott légy, Mária-Márta.
Áldott légy világ világa,
világom világossága,
áldott légy Mária-Márta,
Légy Áldott, Mária-Márta.
Testamentom

Vén-cigány Mihálynak

Az Elégetett Versek milyenek voltak?
– Az Előszó után, a fölégett föld után.
A mécslángba fujtottak, a borba-fúltak?
– A virradat után, Világos után.
S átbuggyant-e az írás kormán a vér,
mint a szegfű a vértanúk nyakán?
S hogy betűzték a mécs bugyrából derengő
szót a bor s bú-békós barátok: jövendő?
Ahol elég a szó, elég a lélek is,
ahol pernye a vers, ott már korom az ország,
elapad a velő, a nők méhe is
karddal kirakott kút, a jövőt dögkútba dobják,
s téved-é a pusztába még egy kereskedő,
hogy Józsefet, a zsenge holnapot kihúzzák,
s megvevén vérét csecsebecsén meg kelmén,
javasnak, s helytartónak fölneveljék.
Félig üköm, s fiam, a föltársult agyagban,
hol tél van és csend és hó és halál,
zokog a malom, zuhol, ágyban, ágyúban, agyban,
Vén-cigány Mihály, vers-urna, úr-királ,
s hol a közösség fonákja a kiváltság,
agg föld és ifjú fő nem parókára vár.
Nem ott ássák a sírt, ahol megássák,
ha összekeverül igazság és álság.
Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek,
se lángpernye a vers, az ember, ha magyar,
ne legyen világ korma, se lucska a létnek,
mit az idő a világ méhéből kikapar,
soha ne zengjen más-ajkon szerzetesének,
a föld fölött, mely ápol s eltakar:
Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk,
isa por és homu vogymuk.
A levegőbe írt zene

Vujicsics Tihamér emlékének

Ha sírni tudnék,
siratnálak fehérrel,
ha volna mezős könnyem,
a réti dérrel,
havasokat ha sírnék,
a holdteli hóval,
behavaználak,
bepólyálnálak,
begyolcsolnálak egészen,
nem így, nem így,
ahogy a vas sír
a tűzdög szívében,
nem így, nem így,
ahogy az izzó fém
nedvedzik a tűz
bögyében,
nem így, nem így,
ahogy a lelőtt repülőgép
csillagszórója izzik
a sötétség kezében,
mert nem olthatom el a
lángod, a lángod, a lángom
– barátom, barátom, barátom –
Mért csak a holtakra lesz
az élők szíve bátor,
mintha szájunkba, szívünkbe, szavunkba
temetkeznétek,
a száj, a szív, a szó
ilyenkor
persze fölnyílik,
fölnyilall magától,
fölsírlunk, megtemetődzünk:
tömegsír-kannibálok!
Nem írod meg
a levegőbe írt zenét
(levegőbe írott zene, Te)
se az Emlékezet halhatatlanságát,
Ó, az emlékezet halhatatlansága, Te.
ki hangolja fel
mindig-poros,
lehúrolt zongorád,
– talán az álom?
vagy megtanulsz játszani
fényen,
dobolni holdvilágon?
tengeren cimbalmozol,
tavakon citerázol?
Tudtál te minden zenét,
ami csak a molekulák
didergéséből rezeg, szivárog.
ha akarod: kiegyenesíted a holdat,
s azon harsonázol;
ha akarod: minden csillag kiég,
a sötétség a zenekari árok,
és te állsz az Űr pulpitusán,
de nem vezényelsz:
testeddel éled
– éled, eléged
a zenét!
Jaj, ott ültünk négyen – Márta, Pisti, Péter és én –
az Operettben, épp mit annyira szerettél,
hogy nemcsak írni, írni – veszekedni, köpködni is odajártál,
ha azt akartad néha, hogy láthatóan és mégis szeressenek,
tudjanak, lássanak, tudják: most balettzenét írsz
– Ó, Gyagilev, Gyagilev, Gyagilev – a holdbéli cári balettnek,
most Csongorral és Tündével beszélgetsz éppen,
most Rákóczi-indulót mész kutatni Teheránba,
a perzsák földjére, ahonnan – így hitted – valók volnánk,
augusztus volt és napfény és meleg, hűs sörök,
ott ültünk a Nagymező utca párizsias terén, a
vászonredőny alatt, a presszó placcán, amikor
arra gurult a futballdrukker fröccsöntő, akit annyira
nem bírtál, s a fehér korlátnak dőlve hájfejébe döfte a tölcsért,
jó nagyot nyalintott a fagylaltjából, s aszonta a felszolgálónőnek:
„Hallotta, Rózsika?” – nyalintás – „Meghalt a Vujicsics!” – nya-
lintás – „Most mondták be.” – nyalintás – „Lezuhant a gépe a Vörös”
– nyalintás – „Tenger fölött.”
Bennünk égő sötétség, majd kapkodás,
kutakodás telefon-érme után és telefon, telefonok a sebtiben
előkapart ismerősökhöz – MTI, Rádió – igaz-e vagy
mégis ostoba rémhír, hiszen nem lehet, nem lehet, negyvenhat
éves vagy, élsz, ott ülsz épp az U Flekuban, Prágában és
sörözöl, jókedved van, szőke söröket iszol és rozsdás
konyakot, és énekelsz – három nyelven, és zenélsz krigliken,
hamutartón, gyufán és lekésed, lekésed – goszpodi pomiluj! –
lekésed a gépet, mert valakit odahívtál, mert meg kell a zenét
várnod és aztán csak a nem, a nem, a nem: a gyászhír igaz!
És ömlik, szakad az ének a hársak és platánok fölött,
– Goszpodi pomiluj! – zuhog a szentendrei székesegyház fölött,
– Goszpodi pomiluj! – kerek gyerekszájak a ministráns ingeken a lukak,
– Goszpodi pomiluj! – pillog a betört ablakszem, pókhálós szentek inganak,
– Goszpodi pomiluj! – propellerezik a platán virága és lezuhan
a kis növény-helikopter, s füstölög, ég a fű, porosan.
És hadd mondjam el, Tihamér, torodon, a borpincében megtört kenyeret,
amit a pomázi rácok osztottak szét Krisztus teste helyett,
egy töret – vele fociztál, egy töret – kölcsön adtad
a palatáblád, egy töret – kidaloltad,
egy töret – úszni voltál, egy töret – mit beszéltél
amikor még gyerek voltál, amikor velük éltél.
És elmondjam-e, ott hagytam halotti torodat,
s visszamentem friss sírodhoz, még nem ment le a nap
a platánok fölött, a templom falánál, virágaid fénye
előtt egy fekete, hosszú hajú lány térdelt,
s haja halálodig ért és fekete napként vérzett…
Ha volnék fehér, fehér
siratnálak a fénnyel,
ha réti dér,
mezős könnyel,
holdteli hó ha –
havasokkal télfényben,
behavaználak,
bepólyálnálak,
begyolcsolnálak egészen,
nem így, nem így,
ahogy a tűz sír
a vas szívében,
nem így, nem így,
ahogy a tűz
nedvedzik az izzó
fém bögyében,
nem így, nem így,
ahogy lelőtt repülőgéped
csillagszórózik
a sötétség kezében
mert nem olthatom el a
lángod, a lángod, a lángom:
Sírj, világ! Sírj, tenger!
Oltsd el
könnyeiddel
égő,
elégő barátom!
József Attila

Koczkás Sándornak és a Tiszta Szívvel
szerkesztőinek és szerzőinek

Világ Világa! Mi lesz magával, ha irgalmatlanok
a kerekek és ellökik és ott marad egyedül, egymaga,
szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,
és csontjaira csak a csillagos ég borul, nem a szemfedő-Magyarország,
az a vasúti térkép?
De hiszen
élni
él még!
A két csendőr, aki az ájuldozó Jolánt estében fölfogja,
íme haptákol, s odaáll maga mögé, s már viszik is
arra az útra, honnan a jegenyék is kivándoroltak,
s holtak deresére húzva vergődik síkság és hegyvidék,
mert minden sír deres itt, s rajta, mint megbotozott
csecsemő, verődik egymásra hullva-háborulva
múlt, jelen és jövő.
DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT
BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT
ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT
MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT
…és bolond ki vágyna rogyván a perzselt délelőtt
s nyárvégi zöngne lassan a szél-ösvény előtt
és Fanni Der springt tudnám és szent hinni szabadja
és sárral kevert száradt vér noch auf Abda
töltés: fényben fürdőző fűzes Golgotacsönd
és fényben förtelemben fuldokló anyaföld.
Világ Világa! Mi lesz magával, ha irgalmatlan a
golyó, és ott marad egyedül, egymaga, szemközt
az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,
és viharkabátjára csak a napfényes ég borul, nem a
tömegsír-Magyarország, az a maga megásta
laza, porhanyós mélység?
De hiszen
élni
él még!
Otromba gyilkosai előtt föld-fűruhában
megy tankhányadékban, páncélökölnyálban,
útbelek, bélsártavak, szétfröccsent erdőhátak
között lába nyomában nap fakad, virág árad,
mert fényt lép, napvilágot… De feje felett,
látja-e, hogy sodordnak a napfényből kötelet,
s hogy vetik a nyakába, mint eligazgatott
hurkot, a sugarakból megcsomózott Napot…
DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT
BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT
ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT
MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT
és íme elkezdődik az országos dáridó
és beismerő vallomását harsogja minden néprádió
minden betű és ólom minden ma-kínzott holnap
és minden szem kulcslyukából dögkeselyűk danolnak.
„Az ön nagyapja Reich volt! Hogy lett „a”? A kereszt-
levélben még „á”! Egyszerűen „a” betűt vett az ékezet
elhagyásával… Szóval ezt törvényesnek tartja…
Nézze… az anyakönyvi kivonat! Született 1909 március Az apja
Rájk József és fia: László! Tehát ön ezt a nevet
törvényellenesen…”
(felmegy-megtekint-visszaad-a-mikrofon-elé-visszamegy)
Világ Világa! Mi lesz magával, ha irgalmatlan
a kötél és ott marad egyedül, egymaga
szemközt az elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyták,
és tetemére csak az iszamos ég borul, nem a
gyűjtőfogház-árka-hajnali Magyarország, az a
maga vallotta
védtelen készség?
De hiszen
élni
él még!
Most szüli meg a bitó a maga elgyötört testét
és bitót gyakik újra, és bitót szül és nemz ismét,
rácsot ellik a rács, s a cella cellát fial,
börtönt bagzik a börtön, a szögesdrót láncot, lánctalpasaival,
maga meg – köldökzsinórfény csavarodva nyakára
didereg, hajnalkisded, halálába pólyálva.
És ratatacsönd a városon a csönd a csönd
végig a városon lovak láncok paták a városon
lánctalpas csöndek át a városon a tratata
csöndek a városon át és végigárnyak a városon
a bal-jobb szájak át a városon a vonulások
át a városon vonul vonul vonyít vonít a csönd
Világ Világa! Mi lesz magával, ha irgalmatlan
tank, davajgitár, utcakő, lámpavas, és ott marad
egyedül, egymaga, szemközt a százféle, elvetélt halállal,
azzal, hogy él, él, él, mert ver a szív, szíve, mert
meghalni élni hagyták, és száz és száz testére csak
ez az egyetlen ég borul, az az egyetlen Magyarország,
az a maga álmodta
szabad, emberi-éhség?
De hiszen
élni
él még!
És „Lődd le!”, „Kaszáld le!”, „Tépd ki a…” Földön mászó egek
kitépett lábú fák, szétcsapott karral fekszenek,
ragacsos-lódenkabát-park van dobva tetemükre,
gombóccá gyűrt felhők, égő csillagok üszke,
szétszéled akácos, nyíres, félholt, aki marad,
fehér bádogbiléta, billeg a dögcédula-Nap.
DE HISZEN ÍGY IS TÖRTÉNT
BETÖLTÖTTE A TÖRVÉNYT
ÉS PARANCSRA VAGY ÖNKÉNT
MEGCÁFOLTA AZ ÖNKÉNYT
Most dobja a kukába a maga elkékült testét
a Keleti mögött az anyja, meg ne szülessék
még egyszer, s ha mégis: fogával szaggatja széjjel
kisded ütőerét egy másik, a fiatalkorúak börtönében,
részeg ököllel verik hülyére fejét a szülei,
Betlehem oda!, a jászolt az üresség leheli
az üres égen át – s mégis? megszületik?
megszületett már, Maga, lehet: a HATMILLIÁRDEGYEDIK?
József Attila! Mi lesz magával MA,
ebben a kettéhasadt, felemás világban,
ha itt marad egyenkint, egyedül, szemközt
hatmilliárd elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él,
mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyják,
és kisded testére a világűr borul,
nem ez a csillag-kisded földgolyó-ország:
a véges végtelenség?
Születni,
élni
lesz még?!
Vagy a halál kapui erőt vesznek magán?
:„Ó, emberiség, kit törött anyám
szenvedni szaporított és nem értett,
nem rettenek születni újra érted,
te két milliárd párosult magány.”
Hármasoltár Illyés Gyulának
I.
Hegyi beszéd
(Illyés Gyula a rádióban)
De jó volt hallgatni Téged, szent és bölcs öreg,
egy héten át, hallani zárt és nyílt e-idet,
azt a melence-melegű, föld-meleg
öblű, kismamahas-fényű zöngést, ami oly kerek,
hogy gyereket lehetne füröszteni benne, vagy kenyeret,
kikeletet dagasztani, ősz- és télnyarából és tésztás és anyás
kézzel kifogni belőle a mindenség-kovászt
a holnap-kenyérhez, valami eföldi ragyogást.
És jó volt hallani azt az élesebb
fényesebbet is, a nyíltat; jégcsapok csengenek,
februári fényüllők a szél pörölye alatt;
egy egész tábla napraforgóvirág csivog, s az anyanap
sugarai csőrükben fénnyel a hangos fészkekre szállanak;
pohár csattan, kard csörren, birka béget hűen,
hullócsillag, kavics sír földi nyelvén a fűben.
De nemcsak hangodat, beszédes szavaid
is jó volt hallani, s falni, mint a hazait
egykor Fehérvárott, mikor valami
csomag jött, levél, s benne – mint ráragadt, árva
pampucska-szirom, udvarunk akáca-virága –
egy-egy sárrétei szó: csuport (összeaszott,
verébtöppedt sárrög), egyszer főbecsapott
ilyennel a Főső, vagy: szesszió (szőlő, kert a rommalom mögött),
hol szeretők heverésztek, gőzmozdony dödögött,
s a sorok alján – mai mondatba illik-e? –
a mézillatú szó: „jól van a szülike”.
Így osztod – Hegyi Beszéd, Te –, s mióta már, Magad.
Jóllakatod – századokra előre – megmaradt
néped: a szét nem térült tavat, halászt, halat.
Pedig maradhatott volna a Puszták Fia
párizsi költő, és modern – a fél francia
avantgarde tanú rá: Tzara, Aragon, Éluard…
De hívóbb és kihívóbb volt a honi sár,
s mindennapi kenyerünk, a nyelv… Egy-egy karajt
vágtál a világnak is, majszolják ahajt,
s volt ki jó szívvel vette, s volt, ki várt, mit akar
európaiak közt egy nigger, egy magyar?!
II.
I.N.R.I.
„J.A.-t elvágta a vonat,
Ő meg vonatra szállt, vonatra”
– kattogja hány rozsdás, rohadt
vonatkerék-száj, ki visszavonatna
mindent, mi élő s magyar volt itt,
és élő maradt újra és újra –
hazudik János Vitézből Horthyt,
lesz Szálasi Tündér Iluska.
Mert nagy volt az Ő bűne: mert élni,
s mert élni mert, halottnak hitték
volna inkább a bátrabban félni
nem merő hős agykák, sors-pitykék,
a sokaság jövő-jogán
– szelleme, szerelme a munka
volt – minden Pimodánt
megcáfolt, mert nem vált javunkra.
Gyilkos, öngyilkos hit között
volt a dolga, hogy élten éljen,
s legyőzze a daganat-dögöt
népe halál-eszméletében.
Ott volt mindenütt: Adyt
temetni és – kamasz-baka –
a vörösök közt, Tisza-híd
védni, mert az volt a haza.
„Magát védte csak!” – katt-katt, véli
a vonatkerék-száj serényen –
„Mást se!” – De ki volt az a férfi
Rákosi Mátyás börtönében
ezerkilencszázhuszonötben
a L’Humanité tolmácsaként?!
„Hogy majd a Dísz-könyvbe zöngje!”
– Írt bele, igaz. De: a tényt,
s hagyott egy mondatot, ami
annyira mai
és holnapi,
hogy hazát, európait
lehet rá alapítani.
„Túlélő!” Élt, földet osztott,
s verőfényt, Petőfiét.
És Versailles-ban is, hol eloszlott
fél évtizednyi ezredév,
ott volt: látta szégyenvasban
szívünket, s fölszegte fejét
– élt, állt: Golgota a magasban.
Félt? Bátrabban mindenkinél.
III.
A világ színe előtt
Visz, nem Szekszárd felé
– föld alatt –,
Világ Színe elé
a vonat.
Visz, mintha minden sejt
és atom
egy-egy vagon lenne,
egyazon
Földszív szerelvénye:
fekete,
korhadt és süppedt fény-
menete.
Zökög a koporsó,
zakatol,
bevagonírozva,
ami volt,
molekuláiba
a haza:
bakák, kopasz foglyok
vagona,
cigányok, zsidók, nyírt
fürtjüket,
forró szél sírja szét
füstjüket.
A kicserélt ezrek
– mozdonyuk –
magyar, sváb, tót füttye
kavarog.
Zökög a koporsó:
hány haza,
hány bűn, hány tömegsír
iszonya.
Don-kanyar, Szárazajta,
Újvidék
szövi szögesdróttal
sír-sínét.
Zuhognak a holtak:
egyre több
eleven, beszélő
bűngöröngy.
Földnél nehezebb már,
fújtat a
fekete szerelvény
egymaga.
S mégis fölfele száll
– húzza a
Világ Színe elé
a haza.
Száll, nem Szekszárd felé,
– föld alatt –,
Világ Színe elé
a vonat.
Száll Kölcsey Himnusz-
génjei –
balsors, víg év – sínjén
fényleni.
Száll – napvilág-szene,
motora
Vörösmarty zordon
jóslata.
Száll vele és benne
utazik
– testvér, apa: Lőrinc
és Babits.
Kikönyököl, ég is,
csillag is,
a leszakadt vállú
József is.
Tó, víz, hegy, domb, fű, fa
vadkapor
fújtat, kaptat – föl, föl! –
zakatol.
Viszik – nem az utat,
temetőt,
viszik a magasba
a jövőt.
Viszik, Világ Színe,
elibéd
egy nyelv, egy föld jövő-
idejét.
Azt, ki a jövőbe
rejteti,
a világ szívébe
temeti,
lássák – legbelülről –
mit akar
európaiak közt
egy magyar.
Képriport és ima Illyés Gyula temetésén
Esik. Mint akkor. Március
örökködikén.
Kiderül, beborul, megered
– hol az ég, hol a fény –
s megered az a szívünkbe vetett
egyetlen létremény,
az a dal, az új Talpra magyar,
szívünkbéli nevén.
Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!
Zászlószívekbe takard
a hív-nek rendületlenül
hazává lett magyart!
Esik. Az esernyők fölött
fények, kardok, kaszák
esküszik ama költő-kölök
hazátlan hazaszavát.
Dobpergéseső! Verd csak a szemfödőt!
Mit dobogsz most: csatát?
ítéletet? Fújtató lótüdők
márciusmondatát?!
Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!
Zászlószívekbe takard
a hív-nek rendületlenül
hazává lett magyart!
Teteme az a vers! Bezárva
deszkái börtönibe.
Emberi nemléte cellája
rabigájában az Ige.
De ne üsse a hivatal-pecsétet
szívére senki se,
hogy: Nincs már! – mert föléled
a földcsönd, hogy nincs szíve.
Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!
Zászlószívekbe takard
a hív-nek rendületlenül
hazává lett magyart.
Eseget. Ide-idepörköl
egy-egy sorozatot
az a gitár még. Föl-fölzörömböl,
hátha a tömeg, s a Halott
eltámul, s visszahőköl,
s nem az iszonyatot,
azt teszi, ami az Őstőtől
eleve ránk rovatott.
Süss föl Nap! Gyolcsolj, jó idő!
Zászlószívekbe takard
a hív-ként rendületlenül
hazává lett magyart.
Székely Dózsa György imája
Íme, lángol a trón, láncon, láncon az ország,
láncot ellik a láng, hol a lélek kihal,
íme a koronám, magát a napot hozzák
világ elemésztő robbanásaival.
Mi volt az én vétkem? Új és ifjú ország!
Szabad pór és polgár szülte Holnap-Haza!
Ó, hajnalléptű lány! Jövő-fényű orcák!
Koronás homlokom a holnap iszonya.
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,
meggyötört testemet mikor fölnégyelik,
nem én – Magyarország lesz szétszaggatott,
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
Szögezzétek csak ki Budavár kapujára
és Pestre két karom, kard és kenyér az ott,
Gyulafehérvárra s Váradra két lábam,
Szegedre koponyám – a jövő én vagyok.
Írmagunk se marad, te vaksi toportyán,
ordas Werbőczy, te és te, gyihos gyaur,
Szapolyai János, ha ránk tör az oszmán,
s nem nől ki a karom a vér és mész alól.
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,
meggyötört testemet mikor fölnégyelik,
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
De élek: beszélek, én, Székely Dózsa György,
magyar Krisztuskirály, jövő-fejedelem,
e forradalmakban megszentelt magyar föld
szabad jövendőjét újra elrendelem.
Ímé: nyerít a láng, trónom elragadják,
mint Illyés szekerét a kozmosz csikai,
haza szállok, haza, lángom bebalzsamozzák
Erdély-szülőföldem izzó havasai.
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,
meggyötört testemet mikor fölnégyelik,
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
Ó, Uram, ki testünk föleteted a földdel,
ordas kanok közé beesett csecsemőt,
s ki most undorító bendőjükbe földelsz,
miért falatsz föl engem, ehetetlen jövőt?
Akadjon torkukon a tüdőm, a májam,
köpjék ki a szemem, hányják ki sok szavam,
s mert bűnösök vagyunk mi mind, mindahányan,
irgalmazz Nekik is, s végy magadhoz, Uram!
Nem engem téptek szét, a Haza-Holnapot,
meggyötört testemet mikor fölnégyelik,
nem én, Magyarország lesz szétszaggatott,
múltját és jövőjét szanaszéjjel szedik.
Tavaszi levél szülőfalum szederfáira

Balázsaimnak

Nem akartam én más lenni: felnőtt
gyerekember, és költő és magyar.
Pára-számról magyarul libben a felhő,
por-számon magyarul zizzen az avar.
Ahogy magyarul nyí a kutya, s épp most: a
macska is magyarul nyafog, s magyarul nyerít
a ló, nő a fű, s magyarul mossa
a futóhabfényű éj gigászi köveit.
Magyarul, s itthon – Sárkeresztúriul!
– Ó, ti lelkembe lelkedzett szavak:
„Lazsnak, tutyi, csuport, szülike”.
Halhatatlan, te! Ne csitulj, ne csihulj!
Zengj, zúgj Kárpát-időknél hatalmasabb
emberanyanyelvem édes tengere!