Németh László Negyven év – Horváthné meghal – Gyász 765 Magvető Könyvkiadó Budapest 1969 Németh László munkái 0 Javított, végleges verzió 1 21020 nemeth00001
Németh László
Negyven év – Horváthné meghal – Gyász
Negyven év
Tájékoztató pályámról s munkásságomról
5 6

Amikor a francia Iszony Párizsban megjelent, egy kiváló francia író megtisztelő levélben keresett fel, sőt nevét is odaadta, hogy a drága regény borítószalagján az olvasók figyelmét fölhívja rá. Az ő érdeklődését akartam ezzel a Tájékoztató-val kielégíteni. Ez magyarázza meg számos sajátságát. A Novellák-ról írva, ezért indultam ki a francia Iszony előszavából; Veszprém helyett, ahol a Nagy család-ot bemutatták, ezért mondok vidéki egyetemi várost; a Puskin-könyv s drámai szilánkja, a Csapda ezért nem szerepel az áttekintés végén: később írtam őket, mint ezt. De tán épp az, hogy az ismertetés viszonyainkban tájékozatlan olvasót tételez fel, teheti alkalmassá arra, hogy újabb nemzedékek kezében, akik pályámról, kibontakozásom körülményeiről éppoly keveset tudnak, úti vezetőül szolgálhasson.

Azt, természetes, már írás közben láttam, hogy tájékoztatóm terjedelmesebbre nőtt, semhogy lefordíthassuk és elküldhessük. De meg a francia Iszony is hiába fogyott el csakhamar, az öreg akadémikus tetszését, úgy látszik, más vélemények, befolyások ellensúlyozták, s a kiadó sem új (zseb) kiadást nem rendezett belőle, sem újabb könyvért nem fordult hozzám; úgyhogy franciaországi kopogtatásomnak s a legnagyobb kartársi jóindulatnak, mellyel pályámon találkoztam, ez az írás – a Negyven év – lett egyetlen gyümölcse.

7 8
1
Első tanulmányok

Az első két tanulmányt, melyet munkáim közé már fölvennék, 1925 nyarán írtam. Mind a kettő friss orvosi műveltségem s írói hajlamom közt kereste az összeköttetést. Az egyiket, melynek a tudományos Új szempontok a status praesens felvételében címet adtam, akkori főorvosomnak nyújtottam át, engedélyét kérve bizonyos vizsgálatok elvégzésére. Ebben azon mesterkedtem, hogy az akkoriban divatba jött alkattan segélyével mint lehetne ébredező írói emberlátásomat a betegek leírásában biológiai fogalmakkal rögzíteni. A másik – Az Ady-vers genézise –, melyet a Nyugat folyóirat tanulmánypályázatára készítettem, ugyanezt az utat az ellenkező irányba járta; egy hatalmas biologikum, Ady alkatának nyelv- és versformáló munkáját próbálta verstani forradalmának a követésében grafikonra venni.

Novellák

Pályámon azonban nem ezek a tanulmányok indítottak el, hanem egy korábban írt novella, a Horváthné meghal, melyet a tanulmánypályázattal egyidőben meghirdetett novellapályázat húzott elő papírjaim közül. Hogy ezt a novellát pontosan mikor írtam, ma már nem tudom megállapítani; – későbbi kedves modellem, nagyanyám halálát írom meg benne (s a nagy parasztcsaládot szétszaggató pört), 9de nem úgy, ahogy történt, halála után, hanem jóval előbb, ahogy bekövetkezhetett volna, 23-ban vagy 24-ben.

A történetnek váratlan sikere lett: a háromszáz novella közül olyan műértők, mint Osvát Ernő és Kosztolányi Dezső méltatták az első díjra, s negyven év múltán, egy mai magyar novellagyűjteményben még mindig ezzel a munkámmal akarnak szerepeltetni. Ezzel kezdi, a pályadíj átvételéhez fűződő anekdotával a francia Iszony előszóírója is bemutatásomat. Ezekben az anekdotákban a szokásosnál nem több az igazság (a dolgot Íróvá avatnak címen néhány év múlva magam is megírtam). Tévedés például, hogy Osvát Ernőt, a Nyugat szerkesztőjét első találkozásunkkor azzal a kijelentéssel hökkentettem meg és szomorítottam el, hogy novellát pedig nem írok többet. Irgalom című regényem, melyet hatvanhárom éves koromban fejeztem be, abból a novellából nőtt ki, amelyet következő találkozónkra vittem el neki, s bár a novella műfaja fejlődésemből később kiesett, az a kötetnyi, folyóiratokban megjelent vagy kéziratban maradt elbeszélés, amely könyvfedelet sosem látott, szépírói munkásságom legősibb része.

Harmadik Magyarország

Osvát Ernőt nem mint szépíró felfedezőjét érte bennem a csalódás. Ő az én írói, sőt költői képességeimnek, ahogy megjegyzéseire visszaemlékszem, jó diagnosztája volt. A csalódást egy levelem okozhatta, melyet Bécsből, nászutamról, a díj átvétele után írtam neki, s amelyben szívemből s terveimből, krónikussá vált rossz szokás szerint, többet mutattam meg, mint bölcs lett volna. Ebbe a levélbe csúszott bele a fiatalos mondat, hogy a „magyar szellemi erők organizátora” óhajtok lenni. Osvátot azonban, aki bizonyos területen az volt, valószínűleg nem ez a távoli konkurrencia idegenítette el tőlem, mint akkor hittem. Az jelentkezett már ebben a levélben is, amit néhány évvel később egyik írásomban (melyet egy jobboldali lap adott vissza) Harmadik Magyarország-nak neveztem. Ez a Harmadik Magyarország akkoriban nem volt még sehol, semmiféle párt, intézmény, csoport nem képviselte. Az a meggyőződés szülte, hogy 10a két Magyarország, sem a Horthy restaurációt végrehajtó, sem az ellenzékbe szorult polgári liberális, nem az igazi; az igazit, az elődök sugalmazását megértve, a többség érdekét vállalva, nekünk, íróknak kell a magyar népből megidéznünk. A Harmadik Magyarország így jobban hasonlított egy platóni ideához, melyet egy nem politikára született ember a földre akar húzni, a valóság mélyebb vagy mennyei természeteként előcsalni, mint használható politikai programhoz. A különös, hogy ez a platóni Magyarország, a következő évtizedekben, ha hivatalos képviseletet nem talált is, az eseményekbe, a nemzet s főként az értelmiség közérzetének az alakításába mégiscsak beleszólt.

Készülődés

Ennek az „igazinak” érzett Magyarországnak az előhívását, pályám első hat-hét esztendejében, néhány alkalmi cikktől eltekintve, szinte kizárólag irodalmi tanulmányokban kíséreltem meg. Nemcsak, mert erre volt módom, azért is, mert túlbecsültem az irodalom lehetőségét, mely Magyarországon viszonylag valóban nagyobb, de mégsem akkora, amint én képzeltem. 1926–31 közé eső tanulmányaim, melyek jóval később Készülődés címen jelentek meg, célomnak megfelelően három területen mozogtak. A régibb magyar hagyományokból, de főként az előttünk járt nemzedék, a Nyugat íróinak a munkáiból igyekeztem kiolvasztani, amit ebben az új országalapításban (melyet a történeti Magyarország szétesése bizonyos fokig időszerűvé tett) használhatunk. Ady Endre és kortársai után ekkor kezdtek fölbukkanni egymást keresgélve egy új, csaknem olyan jelentős nemzedéknek a zavaros időkben különös, egyéni utakat megjárt tagjai: ezeket szerettem volna új lovagrenddé, magyar kerekasztallá összehozni. Végül, hogy az új Magyarország ne csak az igazi, de a legfrissebb, legmodernebb is legyen, mely a kor sugallatait a maga javára használja, s eleven anyagcserében eredményeit is tovább tudja adni, nyelvet nyelv után tanulva, több nagy tanulmányban mértem föl olyan írókat, mint Pirandello, Gide, Freud, Ortega, s kritikai naplómban egy-egy könyv kapcsán tucatjával mutatva meg másokat, mint Joyce, Valéry, Claudel, Huxley, Lawrence stb.

11
Emberi színjáték

E korszak írásai közül a legmaradandóbb nyomot egy csomó olvasó szívében mégsem ezek a tanulmányok hagyták, hanem egy szépirodalmi munka. 1928 nyarán megtakarított filléreimből nagyobb utat tettünk Olasz- és Franciaországban. Ezen az úton nemcsak az derült ki, hogy nem utasnak születtem; Párizsban a Luxembourg-kert s a Louvre közt ingva, az Hôtel Montesquieu-ben töltött egy hónap alatt olvastam el Proust tizennégy kötetét. Hazatérve még egy hónapom maradt (ekkor lettem iskolaorvos) az iskola megkezdéséig: ezalatt írtam meg az Emberi színjáték első hat fejezetét. Amíg én magam nem számoltam be róla, sem ezen, sem későbbi regényeimen senki sem vette észre a Proust-hatást. Később nagy tanulmányokat írtam módszeréről és világáról, egyikből sem vettem át jóformán semmit sem. Mégis ő figyelmeztetett, hogy másképp is lehet regényt írni, mint nálunk divatban volt; hogy a 19. század nagyregény igénye s a 20. század művészibb érzékenysége összeegyeztethető.

A regény tulajdonképp ironikus műnek indult; azt akartam megmutatni, micsoda testi-lelki fogyatkozások lappanghatnak a szentség mögött. Modellje egy földim, egyetemi kollégám volt, akit neuraszténiája nemcsak a nőktől zárt el, de vizsgái letételében is meggátolt. Hazamenet a falunkban mint kuruzslónak széles pacientúrája támadt a külső sori szegények közt. Ezt az alakot növesztettem én meg „impotenciája” felől már-már krisztusi méretekre. A téma azonban bosszút állt; írás közben derült ki, hogy nem a betegség határozta meg a szentséget, a szentségre rendelt emberi természet az, amit mi betegségnek látunk. A hős a maga lábára állva kibújt az irónia pányvájából, melyet az írói szándék vetett rá, s bár egy csendőrgolyó terítette le, szinte úgy illant a mennybe a szilasi szőlőhegyen köré gyűlt tanítványai közül. Amikor a regénynek címet adtam, egy pillanatra sem gondoltam Balzac Comédie Humaine-ére (amelyet én inkább Emberi komédiának fordítottam). Amire a cím emlékezett, s amivel vitázott: az Isteni színjáték volt, szerkezete, mint azé, hármas: Pokol, Purgatórium, Paradicsom (legföllebb arányuk más: széles alapról indulva, fölfelé párlódott, vékonyult), s bár szentről szólt, kihagyta az Istent s a kegyelmet; azt mutatta meg, 12amit több késői művem (regényben az Égető Eszter, Irgalom, drámában a Nagy család), hogy a vallást tápláló lelkierők mint építhetnek föl a vallás hiedelmei nélkül a régi szentekével versenyző életet.

Gyász, Bodnárné

A Készülődés korának utolsó két éve: görög korszakom. A Szophoklész-napló (L.: A minőség forradalma) tán képet ad, miféle vonzódás vitt a görögök felé. E vonzódásnak mértéke lehet, hogy mint állásban levő orvos, családapa, még az egyetemre is beiratkoztam, hogy klasszika-filológussá képezzem át magam. A görög hatás azonban nálam mást jelentett, mint a 18. század németjeinél. A görögökben én nem az eredményt, a klasszikus formát szerettem: a meredek utat, a kötélhágcsót, amelyen a semmiből a dolgok tetejébe léptek. A zsenialitás útja volt ez, nem egyéni, hanem népnyi méretekben. Pajtáshagyománynak neveztem példájukat, mely civilizatorikus merevedésünkben a teremtő dilettantizmus ugrásaira bátorít. A görög szellemet Hérodotosz testesítette meg előttem: az akkori óvilágot bejáró, csillogó ifjú figyelmével; Arisztophanész századunk művészetének lehetne olyan sugallója, mint Shakespeare az előzőé. A legnagyobbat, nőalakjaimat azonban Szophoklésztől s tán Olümpia szobraitól kaptam: attól a férfiak fölé nőtt női nagyságot (mely szép egységet kínált a bennem levő férfiszenvedélynek s nőies érzékenységnek), ezektől a becsvágyat, hogy az emberi külsőhöz ragaszkodva isteni lényeget teremthessenek. Az első mű, amelyben ez, amennyire korunkban lehetséges, sikerült is: a Gyász volt. Indítást rá első kislányunk halála adott, záró képét, a temetőjáró szép fiatalasszonyt férjét-fiát vesztett unokanővérem történetéből kaptam. A regény helyes címe mégis inkább „Büszkeség” lehetne; ez dermesztette bele a falu szemétől ellenőrzött parasztasszonyt, aki méltó akart a csapáshoz maradni, a vágyakozó élet egy-egy moccanása után, mind vadabb elzárkózásba, míg csak élő szobor nem lett belőle. A Gyász-t sokan legtökéletesebb regényemnek tartják; az biztos, hogy jóslatszerűségiben (bár vannak versenytársai) mindet fö13lülmúlja; a Kurátor Zsófi lelke (hiába írtam Égető Esztereket, Kertész Ágneseket) halálig erősebb maradt.

A Gyász-szal egyidőben készült (aránylag hosszú drámaírói múlt után) első drámám, melyet gyűjteményembe felvettünk. Ez is parasztasszonyról szól, de idősebbről, aki szíve elfogultságára tanult városi fia iránt akkor eszmél rá, amikor a cselédsorba nyomott idősebb, a Kainná tett, öccsét meggyilkolja. A szophoklészi lecke ebben a darabban (bár újabban vannak méltánylói), úgy látszik, nem adott olyan szerencsés ötvényt, s nem üt el úgy a magyar parasztvilág megszokott ábrázolásától, mint a regény. Előadására annak idején gondoltak; a sötét harmadik felvonás, az anya, aki a halott fejét szétlőve, maga tünteti el a gyilkos mellé állva a gyilkosság nyomát: visszariasztotta a színházi embereket.

A Tanú

Az a törekvésem, hogy kortársaimból az új Magyarországért küzdő kerekasztalt hozzak össze, igen hamar hatalmas ellenfeleket támasztott, akiknek a kiváló költő s kevésbé szerencsés irodalmi vezér Babits Mihály is köztük volt (ekkoriban a Nyugat szerkesztője, egy busás díjakat osztó alapítvány kurátora s hatalmas baráti kör feje); de maguk a kortársak sem igen értették: mihez s milyen jogon toboroz ez a kritikus, aki nekik legalább még egyenrangúságát sem bizonyította be. Az irodalmi vezér s a legtekintélyesebb kortársak szövetsége megpecsételte elszigeteltségemet: 1931 nyarától nemhogy kiadóm, folyóirat sem volt, ahol megjelenjek. Én jól viseltem ezt a kitaszítottságot. Akkor már tudtam, amit egész pályám bizonyít, hogy nekem a homály az elemem, legnagyobb lépéseimet mint író az ismeretlenségben tettem; a Gyász, Bodnárné s egy csomó elveszett vers is ebben a végtelennek és véglegesnek látszó homályban keletkezett. Ekkor jelent meg Gulyás Pál, a debreceni költő, későbbi barátom, tanulmánya egy eldugott felekezeti lapban. A magyar szellem „új orientációját” látta bennem, s levelezésünkben a csend megtörését követelte. Erre csak egy mód volt, amelyre folyóiratjaink szűk szempontjai közt hányódva gondoltam már: ha én indítok 14folyóiratot, s azt egyedül, az idő szükséglete szerint, esszékkel írom tele.

Az előző években ismertem meg a spanyol gondolkozó, Ortega munkásságát. Neki volt ilyen maga írta esszésorozata: az Espectador. Ez a keret s a cím, sajnos, nem az egyetlen, amit Ortegától kaptam. Az elmúlt két évtizedben (minthogy egy nagyobb tanulmányt is írtam róla) sokat emlegették a „reakciós”-nak minősített íróhoz fűződő kapcsolatom. Valóban, Ortega hatása is olyasféle volt, mint Prousté, nem a gondolatait, módszerét vettem át: annak a lehetőségét láttam s kívántam meg benne, hogy egyetlen elme a kor teljes szellemi látképét fölrajzolhatja. A múlt század nagy regényírói a jelen történészei voltak. Itt olyan gondolkozót ismertem meg, aki az esszé fogalmi nyelvén írta kora történetét. Mint természettudományi képzettségű s történeti érdeklődésű író, aki akkor már az oroszt és spanyolt is beleértve, az európai nyelveket olvastam: eszközeim bizonyos fokig megvoltak ehhez a feladathoz. A cél azonban, amely felé az új feladatkitűzéssel törtem, egész más volt, ahogy a helyzet is, mint Ortega esetében. Több mint harminc év múltán úgy látom, hogy a magyarság százados pusztulásának a tüneteként, előbb a helyzetérzést, majd a tudatot is elvesztette, mellyel egy nép új történeti körülményei közé jutva, irányt és teendőt talál. Én ettől a nemzeti amnéziától szenvedtem úgy, mint kortársaim közül tán senki sem, s ezt a tudatot akartam dilettáns módra, a végszükségtől igazoltan, újraszőni. „Múzsám a szorongó tájékozatlanság”, mondta folyóiratom bevezetője. Ezt a szorongást próbáltam egy nálunk eddig példátlan vállalkozásban eloszlatni, s a helyes életcélt magamon át olvasóimnak is megtalálni. Kísérletembe így morális elem is került: az „új enciklopédia” a cselekvés helyes módját segített volna felfedezni. A folyóirat címe: a Tanú is ezt fejezi ki; az Espectador-ral, Szemlélővel (mint az Isteni színjáték esetében) inkább vitázva, mint másolva azt.

15
A minőség forradalma

A Tanú-ból négy és fél év alatt tizenhét kötet jelent meg, több mint száz ívnyi anyag. Pályámnak ez volt a legnagyobb ugrása. Akik a Tanú megindítását a Babits Mihály s köztem támadt ellentéttel magyarázzák: nézzék meg az első évfolyamot. Épp fordítva volt: az ellentét azért támadt, mert e folyóirat igénye s anyaga bennem volt, s az az irodalomra szűkített Nyugat-ban sosem talált volna medret. Babits Mihály alig tévedt nagyobbat, mint amikor első számai alapján a Tanú-t mint eltévelyedést rótta meg. Harminc év múlva, amikor a német kiadó tanulmányaimból válogatást csinált, én magam a Tanú-t megelőző írásokból (tán túl szigorúan) egyet sem mertem ajánlani: ő viszont harminc év anyagából kétharmad részben a Tanú első évének az írásait vette fel. Mint tanulmányíró tán csak betegségem első hónapjaiban, ötvenhárom esztendős koromban álltam hasonló magason; szép bizonyítékául, hogy a cél nagysága, a helyzet pátosza nemcsak a líra, szépirodalom, de az esszé szintjét is megemelheti.

A politikát ennek az első, tájékozódásra szánt évnek az anyagából teljesen kizártam. Volt szó a kapitalizmus végéről, az új fizikáról, Korányi Sándorról, a belgyógyászról, alkattanról, a clunyi zsinat koráról, de azt, hogy korunk politikája milyen legyen, inkább csak negatívumokban jeleztem, elválasztva magam, különböző mértékben persze, a kínálkozó világnézetektől. A határozottabb politikai állásfoglalást a második évben egy erdélyi lap támadása kényszerítette ki, mely a marxista tanokat kérte számon írásaimon. Engem meglepett a támadás s az értetlenség, mellyel a haladó író egyedülálló vállalkozásomat nézte, s tán élesebben feleltem, mint utólag kívánnám. A cikk címét és tételét (Marxizmus és szocializmus) azonban harminc év múltán sem tudnám egészen megtagadni. Eszerint a marxizmusnak, ha a huszadik században győzni, uralkodni akar, új, korszerű fegyvereket kell kovácsolnia. Azt tehát, amit elvben a kommunisták is elismernek, amikor a marxizmus alkotó továbbfejlesztéséről beszélnek.

Számomra ebben a tanulmányban (amely később éppúgy, mint a Sztálin és Lenin közt különbséget tevő Leninizmus kérdései: idült 16vádpont lett ellenem) a szocializmus s a „minőség forradalmának” az összekapcsolása volt a döntő. A szocializmust, melynek követelésit osztottam s vállaltam, a minőség-elv beoltásával szerettem volna ruganyosabbá tenni. Minőségen akkor azt a ragyogó, nyugtalan éterlángszerű szellemi elemet értettem, mely a görög s a nyugati civilizációt a többitől elválasztja; ennek a szabadságával, vállalkozó kedvével akartam a mi lomhább szocializmusunkat beoltani. Ezt az összekapcsolást, mint legtermészetesebb kohótól, kezdetben a Nyugattól vártam; majd az irredentizmussal szembefordulva Duna-Európa programjává tettem, kis népei közt a barátság szükségét négy nyelv s irodalom tanulásával s tanulmányozásával bizonyítva; végül a megpezsdült magyarországi reformmozgalmat próbáltam az új, huszadik századi „minőségi szocializmus” porondjává avatni.

Az 1933-as év ugyanis, amely Hitlert Németország urává tette, nálunk ellenkező irányú védekező mozgalmat gerjesztett; írók, szociográfusok (azok is, akik, ha politizáltak, a kapitalizmus közelinek érzett összeomlására őrizték minősítésüket) a konkrét nemzeti bajok felé fordultak; s a világkonjunktúrától függetlenül a magyar állapotokat vizsgálva, széles szociográfiai alapot adtak annak a tudatteremtő munkának, amelyre a Tanú vállalkozott. Egy ilyen mozgalom közelében én sem őrizhettem meg laboratóriumi elszigeteltségem. Az „új enciklopédia” egyre inkább a „mozgalom” fegyvertárává vált, annak az európai tájékozottságát, szintjét iparkodott biztosítani. Amikor egy időre a Rádió irodalmi vezetését is elvállaltam, rádió fizetésemből, hogy ezt a mozgalmat szíthassam, egy új folyóiratot bocsátottam rendelkezésére; a Tanú egyik számát (szaván fogva a reformjelszavakat hangoztató új kormányfőt) a Reform-nak szenteltem (a szerény cím alatt voltaképp a minőség-szocializmus magyar programját adva meg); Európa és Magyarság című könyvemben, a nyugati civilizáció rövidre fogott történetét rajzolva fel hátterül, a minőség átragyogtatásával igyekeztem a levegőben úszó jelszavaknak fényt, méltóságot adni s messzebb látó elitet nevelni. Végül ebben az időben keletkezett a Magyarok Romániában című útirajz is, mely a román királyságban élő kétmillió magyart, az új diaszpora legnagyobb foltját, ennek az új szocializmusnak a terjesztőjévé akarta volna aktiválni.

17
A Medve utcai polgári

A minőség forradalma nemcsak irodalmi vagy épp politikai program volt; eszme, az életben is érvényesíthető s érvényesítendő. Természetes, elsősorban az én magánéletemben. Először csak a munkámat akartam „egészében” minőség-munkává emelni. Ha valami, a Tanú megfelelt ennek a követelménynek. Csakhogy én a kenyerünk nem írással kerestem (épp a Tanú éveiben alig volt irodalmi jövedelmem), a nap felében, akkor már hatodik éve, iskolaorvos voltam. Bár az iskolát s főleg az egészségtan órákat szerettem, ezt a lenézett, jobbára adminisztratív munkakört idáig a szükséges robotnak tekintettem, melyen a délután s éjszaka, írás és közlés szabadságát megvásárolom. Egy minőségi életben, úgy éreztem, nem szabad ilyen robot szekveszternek maradnia. De átalakítható-e az iskolaorvosi munka minőség-munkává? Ami mögött kezdettől ott lappangott a kérdés: átalakítható-e bármely munka, akár a levélkihordás is, minőségi munkává? Főorvosom jóváhagyásával az egyik budai polgáriban összetett vizsgálatsorba kezdtem, mely az iskola történetén, leírásán kezdte, s a szülővilág szociográfiáján át ért el az orvosi részig (a pubertás élettana, az alkati típusok kialakulásának a megfigyelése), hogy az értelmiségvizsgálatokon, az egészségtan órán szerzett tapasztalatok felhasználásával az osztályok mikroszociológiai megtervezéséig jusson. Nemrég egy fiatal tudománytörténész kimutatta, hány azóta támadt vagy felserdült tudományág kezdetei voltak együtt a vizsgálatokról kiadott első nagy összefoglalóban: A Medve utcai polgári című, jó százoldalnyi tanulmányban. Énnekem azonban nem a tudomány volt a fontos, hanem a kérdés, amelyre könyvemmel megfeleltem. S bár a vizsgálatokat a beszámoló megjelenése után csakhamar betiltották, úgy éreztem, hogy a feltett kérdésre jóhiszemű igennel felelhetek. S ha az iskolaorvosi munkával néhány év múlva föl is hagytam, ettől fogva virtusomat helyeztem belé, hogy mindazt, amit az élet, nemcsak mint kenyérkereső robotot, de mint terhet, kötelességet vagy épp csapást mért rám, a Medve utcában megkóstolt kísérletező kedvvel laboratóriummá, huizingai értelemben vett játékká alakítsam.

18
Bűn. Társadalmi drámák

Sajnos, a magam munkájánál ellenállóbb anyag is volt, melyet a „minőségnek”, ha komolyan vettem, át kellett járnia: a család. Az, hogy első gyermekünk halála után három, majd egy negyedik gyermeket szólítottunk a világba: már nemcsak az élet és apaság daca volt, bizonyítás és példa az egykéző országnak, hogy a család mekkora biztonságnak, örömnek lehet a forrása. Most azonban tovább kellett lépni. Ahogy akkori hitem szerint a magyarságnak csak mint a minőség elvével áterjedt mintanépnek lehetett az életre reménye, a családból is mintacsaládot akartam csinálni, amely kis körben szemléltet nagy általános követelményeket. Hogy ez a modell milyen legyen, a minőség igényén túl, három körülmény szabta meg: a környező nyomor, mely a gazdasági válság csúcspontján az iskolában, de az utcán is körülfogott; a meghirdetett „reform” szélhámos eldurrogtatása, mely egyre határozottabban állított szembe a fennálló renddel; a sztálini időkben viszont marxistává se tudtam lenni, hisz azzal, úgy véltem, a virtuális huszadik századi szocializmust adtam volna fel. Mindez azt kívánta, hogy a magam társadalmából kiválva, állásomat feladva, a nyomorgókhoz közelebb kerülve: egy nagy családdá bővülő közösségben, a „minőség-szocializmus” piciny szigetét teremtsem meg. Egy kis tanyát, vagy ahogy akkor mondtam, farmot akartam venni, azon a minőség-földművelés, kert-Magyarország sejtjét rendezni be, olyan munkásokat véve fel, akik egyben tanítványaim is. A terv nem volt egészen levegőbe ugrás: épp akkor egy kis pénzünk szabadult fel, elég egy tanya megvételére, a Gyász megjelenésével irodalmi jövedelmeim is csordogálni kezdtek; három gyerekkel, két tapasztalatlan embernek mégis kockázatos vállalkozás, a feleségem, a városi lány s bősz anya visszarettent tőle. A pénz egy pesti családi házba épült bele, melyből mire elkészült, villa lett. S én kézirataimból felocsúdva, mint a nyomasztó, négy-ötévi jövedelmemet kitevő adósság törlesztője, ugyanakkor „rózsadombi” villatulajdonos: kettős kelepcében találtam magam. A verem mélységét s szögeit semmi sem mutatja inkább, mint hogy az 1935 és 40 közé eső években hány művet sebzett ki belőlem.

Az első ezeknek a sorában a Bűn volt; egy vidékről fölsodródott 19parasztfiú története, aki a fővárosi munkanélküliségben hányódva, egy villa építésénél talál munkát, s amikor az felépül, kerti munkásként marad a háznál, s ott ismeri meg lassan, a maga korlátolt módján a tulajdonosok, az építtető asszony s az új villában magát rabnak s árulónak érző férfi közt a világnézeti harcot s a lelkifurdalást, mely az utóbbit a szép házból, szép családi köréből mint öngyilkost viszi ki a mentőkocsin. Még be sem fejeztem a regényt, már egy új dráma terve pattant ki belőle, nemcsak társadalmi drámáim közt az első, de az újabb magyar drámának is első kísérlete. Ugyanez a harc forróbb környezetbe, a magyar faluba helyezve. Az orvos, akit sötét, napi tapasztalata naplóíróvá, a beleolvasó újságíró pedig szociográfussá tett, külső élete s középosztályi lelkiismerete közt csökkenteni szeretné a gyötrő diszharmóniát. Feleségével, a jómódú megyei lánnyal száz holdat örökölt, melyet a föld olcsósága még gyarapított. Az orvos a falujabeli helyzet feltárása után ingyenrendelést kezd a szegényeknek, de ez sem nyugtatja meg. Komolyabbat akar, kis kórházi osztályt, a tulajdon birtokán, szívbetegeknek. Felesége, aki egy ideig követte fantazmáiban, itt megtorpan, a boldog házasság állóharccá alakul. Ebbe a vihar előtti szélcsendbe toppan bele a jegyzőlány, aki a svájci nevelőintézetben gyerekből gyönyörű hajadonná lett. Imre bácsi, a hajdani mintaférj, dúvad-apjának az ellentéte, az íróvá avanzsált orvos, akinek a híre már eljutott hozzá, első próbája lesz szépsége erejének, majd hogy komolyabbra fordul a dolog: női öntudatra ébresztője. Az orvos, akiben a nem várt megértés, kibeszélés izgalma szenvedéllyé lobban: e szenvedély „villámfényinél” látja meg a sivár tájat, amelyre jutott. Hogy az éretlen lány nem társ a jövőre: csakhamar belátja, de családjában sem tud megmaradni többé, otthagy feleséget, gyereket, birtokot, hogy a szegények orvosává legyen.

A tervbe vett farm felbomlását írja le három évvel a Villámfénynél után a gazda s fái nevét ötvényező Cseresnyés. A bomlasztó itt is a nő s idea összeférhetetlensége. A családanya több évi alkalmazkodás után, legkisebbik lánya boldogságának az ürügyén kitör; a vőlegényjelölt – harminckilencben vagyunk – egy Németországot járt s a hitlerizmushoz szító növénytudós, aki nemcsak Cseresnyés kertjét, de nézeteit is elmaradtnak tartja, a kislányt s vele anyját 20megszökteti. A középsőt, a legérzékenyebbet, aki ezt a bajkeverő Wundert a telepre hozta, s szerelmes is volt belé, a szétszakadt család s a kétféle vonzalom öngyilkosságba hajtja. A legidősebb, az eszmébe legberögzöttebb lesz az, akivel az elkábult apa a szétszéledt közösséget, az ellenállás jelképét újra alapítja. Az utolsó ezek közt a darabok közt: a Győzelem volt, melyet 1940 karácsonyán, alig néhány napi dégi tartózkodásom alatt írtam. Sóhajtás inkább, mint darab. Az egyetemi tanár apát, aki rég föladta, családjába, betegségébe temette ifjúkora kedves gondolatait, kisebbik lányának váratlan szerelme az okos népfőiskola-szervező parasztfiú iránt ragadja ki a balatoni villából meghalni, de a fiatalokon át mégiscsak győzni, a népfőiskolává alakított rozoga majorban.

Lazábban függ össze ezeknek az éveknek szinte kényszerképzetszerű témájával az 1938-ban írt Papucshős, s a 40-ben koncipiált, de csak évek múlva megírt Mathiász panzió, e korszak (1935–40) legjobb darabjai. A Papucshős a belátás s az önfeláldozó szeretet hősét mutatja be a szánalmas régészben, robotos kenyérkeresőben, a nevetést a nevetők ellen fordítva: így bántok el vele, híres keresztények, ha egy igazi keresztény akad közöttetek. A Mathiász panzió a vér szerinti s szellemi család első szembeállítása drámáimban. Hőse a néprajzos, aki ráhangolt tanítványa helyett egy szép, érzéki lányt vesz el, s tudósi bukása, feleségének halála után: két fia nevelésében keres kárpótlást. A kisebbik fiú, a kedvesebb: eleve rossz alany, s a nagyobb, a meghasonlott magántanár-jelölt is csak látszatra tudja apja becsvágyát kielégíteni. Az elhagyott bölcsésznő külföldön utazik, nyelvtanárnősködik, s amikor minden vagyona elfogyott, Zalában, apja birtokmaradványán nyit egy kis panziót, amelyet a megőrzött ifjúkori hatás egy kis magyar elit találkozóhelyévé tesz. A nagy szőlészről elnevezett panzióban három lány nevelkedik: a vénleány anya fogadott gyermekei. A két családot a kisebb fiú zalai kirándulása hozza kapcsolatba. Beleszeret a hozzáillő harmadik lányba, s azon az ürügyön, hogy itt tud a legjobban tanulni, lent tölti minden szünidejét. A jogi szigorlatok így nem tevődnek le, az utolsó évben már be sem iratkozik. Az apát a felfedezés és fölháborodás hozza le a Mathiász panzióba, a nagyobb fiú, mint a darabot dudaszóval nyitó autó vezetője: rohan sorsa, a 21középső lány vibráló, gyújtogató természete felé. A négy felvonás egy színen, egy nap leforgása alatt játszódik le, a hármas egység törvénye szerint. Az apa nemcsak az igazi, a szellemi társsal s annak az alkotásával kerül szembe, de tulajdon nevelői csődjével is, melyet a nagyra tartott fiú öngyilkossága pecsétel meg.

Utolsó kísérlet

A Tanú-t 1937 tavaszán hagytam abba. Írói elszigeteltségem közben még nagyobb lett, főként, mióta rádió állásomat (három más embert ékelve helyemre) otthagytam, s a kihívott haraggal szemben az utolsó hatalmi fegyvert is kiadtam kezemből. Ekkor kezdődtek a támadások, melyekben nemcsak a különféle irodalmi és politikai hatalmak emberei vettek részt, de szinte minden számottevő magyar író, olyanok is, akiknek tisztelőjük, első méltatójuk voltam. A sebek, amelyeket pályámon s magánéletemben kaptam, egyre kívánatosabbá tették a szépirodalom tisztító öblítését. A Bűn, a drámák ennek a megtisztulásvágynak voltak kiszorított alkalmai. 1936 őszén meg is betegedtem, a később karditisznek bizonyult baj, melynek a páncélját ma is ott hordom szívemen, az idea-kutak sorrajárása után, ami a Tanú volt, egy összefoglaló mű felé szorította apadónak hitt életerőm. A legnyomósabb ok a Tanú megszüntetésében mégis az volt, hogy a történelem szökőárja megindult felénk, az a boldog kor, melyben a Duna-vidék kis népei azt hihették, hogy maguk választják sorsukat, s az olyanféle novum organum, mint a Tanú, ezt a választást befolyásolhatja, mint illúzió sem tarthatta magát. De ami elveszett mint politikum, nem menthető-e meg mint művészet, regény? Ha az én kísérletem az utolsó volt is, történetét s értelmét nem lehetne-e megnövesztve egy regényben, regényciklusban, épp Utolsó kísérlet címen a közelgő sötét időkre rögzíteni? A regény hőse jöjjön mélyebbről, a dunántúli kisparasztságból, s jusson magasabbra az elitben érlelődő cél felé. Miután vágyát, az iskoláztatást kivívta, a katolikus vidéki városon át Pestre jut, az egyetemen az ellenforradalmat megszemélyesítő történész lesz a mestere, s a vele vívott párbajban (közben párt is szerezve) jut el a Kísérlet kü22szöbére. Az egyetemet otthagyva, könyvesboltot nyit a Belvárosban, mely az elit találkozóhelye, kerekasztala lesz. Az itt összeverődött társaság építi föl egy megnyert mecénás segítségével a kecskeméti homokon (ahol egy időben nekünk is volt telkünk) rendházul, tágabb Cseresnyésül a Magyar Intézetet, melyben nemcsak az új Magyarország, de az új Duna-Európa, a 20. századi szocializmus is szövődik-terveződik. Azok a centrifugális erők, melyek ifjúságom szétszedték, természetesen a Magyar Intézetet is felbontották, s amikor a hős, akinek neve Jó is és Péter is, előbb családjából, majd családját elhagyva magából akar a jövőnek spórát csinálni, a kétségbeesett feleség egy családirtással állja útját, s az összezúzott ember szülőfalujában várja be az országra özönlő, a regény foganása idején még csak feltételezett német inváziót. A hét részre tervezett regény torzó maradt. Első része, a gimnáziumba küldetést kiküzdő parasztfiú története (Kocsik szeptemberben), még 37 őszén elkészült; a következő nyáron a püspöki város s a kamaszkor képe és drámája (Alsóvárosi búcsú); 39-ben a harmadik rész (Szerdai fogadónap) első fele: Mester és tanítvány viszonya, 40-ben a második rész: a Másik mester címen a házassághoz vezető szerelem regénye jelent meg. A könyvesbolt a Szerb utcában azonban már nem jutott túl első fejezetén. Az elkészült tetralógiát persze lehet fejlődésregényként, az én Wilhelm Meister-emként is nézni; két része, a Kocsik szeptemberben s a Másik mester pedig mint önálló regény is megáll.

A történelem árnyékában

A regényt az a szökőár szakította félbe, amely ellen készült, s egész másképp ütött ki, több alkalmat adva a védekezésre, mint elképzeltük. Az 1938-as év eseményeit már Tanú nélkül, az irodalmi világtól elszakadtan izgultam végig; folyóiratom sem volt, amiben kommentálhattam volna őket. 1939 tavaszán azonban, Csehszlovákia megszállása táján, egyik vezető folyóiratunk négy közéleti előkelőség mellett engem is fölszólított, hogy a fiatalabb nemzedék nevében az akkori idők megdöbbentő jelenségéről, a német származásúak nyílt, tömeges visszanémetesedéséről, a disszimilációról írjak. A fél 23ívre tervezett tanulmányból egész kis könyv lett, sok tekintetben hibás, amelyben azoknak a hónapoknak minden töprengése, zaklatottsága utat talált (Kisebbségben). Ugyanezen az őszön, már a lengyel hadjárat után, a nagy regényíró, Móricz Zsigmond vette át a Kelet Népe című folyóirat szerkesztését, s könyvem alapján maga mellé fogadott, adjutánsul. Most már nemcsak írnom kellett, de vele vagy helyette az országot járni; a vihar köldökében támadt csöndet a nemzeti tudat megerősítésére kihasználni. A következő évben maga a kormány indíttatott, suba alatt persze, a német Signal ellensúlyozására Zilahy Lajossal egy képes folyóiratot, a Híd-at, amelynek főmunkatársa lettem; az egyetlen, aki minden számba beadta penzumát. Egy társaság a magyar nácik – nyilasok – mozgalmát próbálta ellensúlyozni; az ifjúsági szervezetek németellenes csoportjainak író előadó kellett; egy jogi jegyzetek kiadásán felcseperedett kiadó, aki száznál több korszerű kiadványa közt tanulmányaim tíz kötetét is kiadta, konferenciákat szervezett, melyeken meg kellett jelennem. Az Utolsó kísérlet írójából publicista s vándorelőadó lett: egy a négy-öt ember közül, aki az ifjúság s a jogos elégedetlenség átállását a német oldalra megakadályozta. Ugyanekkor azon voltam (ez később persze bűnömnek számított), hogy az ébredő magyar öntudat autonómiáját az akkori baloldallal szemben is megőrizzem, s a magyar jövő a Tanú programjára nyitva maradhasson. Csupa olyan munka, melyre inkább polgári kötelességből, természetem s írói céljaim ellenére vállalkoztam.

A cikkek, előadások tengerében keletkezett azért két-három tömörebb sziget is. A megkapaszkodás, melyre a nagyobbnak s főként hosszabbnak képzelt hitleri veszély kényszerített, most tesz történésszé. Első irodalomtörténeti munkám a preromantika nagy költőjéről, Berzsenyiről, még 1937-ben készült; elhagyott előszava, mely német tanulmánykötetembe is belékerült, jobban elárulja, mi izgatott a megírásakor, mint maga a kötet. Olyan népeknél, melyeknek nincs spontán támadt, százados mederben folyó irodalmuk, az irodalomalapítás: választás dolga is. Hogy folyt le ez a választás, milyen hibákkal, a 18–19. század fordulóján, s hogy maradt ki belőle olyan nagy lehetőség, mint amit Berzsenyi tehetsége jelez? A Kisebbségben mélyén az útvesztés kérdése ül szélesebb történeti táv24latban; amit Ady úgy fejezett ki: hogy veszett el a magyar a magyarban, hogy bomlott fel, amit újraszőni szerettünk volna: a nemzet öntudata. Ennek az öntudatnak a védelme s teremtése címén szálltam vitába az ellenforradalmi kor nagy történészével, Szekfü Gyulával, aki egy Habsburg-restauráció javára írta át igen nagy készültséggel s művészettel egész újkori történetünk. Valóban Dávid–Góliát harc volt: ezen a hatalmas munkásságon könyvről könyvre, fejezetről fejezetre végigmenni s azt a régi kuruc–labanc antinómiából kiemelve, a kelet-európai történelem részeként a pusztulásból fölpislogó új tudat iskolájává tenni. E korszak legjelentősebb történeti műve mégis a nagy reformátor születésének 150-ik évfordulójára írt: Széchenyi. A romantika nem egy nagy alakjának volt álma, hogy mint Amerikában Bolivár, új országot alapítson. Széchenyi, aki mint a napóleoni háborúk katonatisztje, külföldön utazgató, elnémetesedett főúr, harmincöt éves koráig édeskeveset tudott hazájáról, ezt az álmot Európa közepén váltotta valóra. Ha irodalmunknak nincs is olyan nagy, egy névben összegezhető alakítója, mint Puskin, Mickiewicz, vagy akár Lessing és Herder, az országnak van – ő. S ez az államférfi, aki a nemzet képzeletét olyan nagy, szimbolikus tettekben foglalkoztatta, mint jövedelmének a felajánlása a megalapítandó Akadémiára, az adófizetést megtörő Lánchíd építése, megőrülése s az őrültek házából a Bach-rendszert csúffá tevő Blick kicsempészése, de még öngyilkossága is: egy negyven évet átölelő, páratlanul őszinte, a romantika nevű betegség kórtanába mélyen bevilágító naplót hagyott maga után, melyben a históriai tettek a fonákjukról olvashatók.

E könyvek írása, anélkül hogy elszakadtam volna tőle, a szorongás és hányódás fölé emelt, amelyben akkoriban éltünk. A másik ilyen emeltebb sziget a színházi kritika volt. Ennek is megvolt a gondolati összefüggése tudatébresztő, ébren tartó tevékenységünkkel. Az irodalom rádiusza sehol sem nyílhat tágabbra, mint a nemzeti drámára rákapatott tömegekben. Nemzedékünkben több olyan író tűnt fel, aki a magyar színpadot jó darabokkal láthatta volna el. Az én három színművem s mások bemutatása azonban arról győzött meg, hogy a színházi Felhőkakukkváron, mely az író s tömegek közé épült, mégsem törhetünk át: a színház, ha egyáltalán műsorra 25tűzi, a nemzeti dráma jövője szempontjából legfontosabb darabokat mellékmunkaként kezeli, az úgynevezett színházi világ, kritikusok, pletykalapok meg határozottan ellenségesek vele szemben. Amikor színházi kritikák írására adtam magam, ezen a torlaszon akartam, a magam drámaírói pályáját föladva, rést ütni. De ahogy haladt az idő, egyre jobban lohadt bennem az arkangyali harag, s egyre jobban megkapott a színház világa, a színikritika csillogó ökonómiája. Van ebben valami a szonett bravúrjából: egy-két oldalán egy Grillparzert, Giraudoux-t jellemezni, a darabba írt előadástervet a rendezőével egybevetni, alakításokat néhány sorban megítélni, közben a mesterséget is tanulni. Kár, hogy egyik régi darabom (Cseresnyés), mely az egyik sértett igazgató kezében volt, gyenge bemutatásával s a körötte rendezett botránnyal ebből a paradicsomból is kiszorított. A harmadik fontos terület, most, hogy a történelem többféleképp is összeugrasztott bennünket, a Duna-gondolat, a szomszéd népekhez fűző kívánatos barátság volt. A Híd megindulásakor egy Most punte silta című cikkben, mely a három kelet-európai nyelvcsalád, szláv, román s finn nyelvén ismételte meg a „híd” szót, a kelet-európai népek összetartozásáról írtam; a tejtestvérséget, a sors teremtette közös vonásokat a Duna-medencéről egész Kelet-Európára kiterjesztve. A Híd a Dráván pedig, Ivo Andrić híres regénycímét előlegezve, néhány héttel azelőtt jelent meg, hogy a németek országunkon át Jugoszláviára zúdultak. (Mindkettőt l. a Kisebbségben IV. kötetében.)

Az értelmiség hivatása

1942 őszétől világos volt (amire naplóimban már 1941 nyarán is van célzás), hogy Németország a háborút elvesztette. Az is kiderült, hogy Magyarország szovjet fönnhatóság alá kerül. A baloldalt ez a lehetőség persze felduzzasztotta; az írók közt is bírák jelentek meg, akiknek aggódva lesték a szavát, hogy egy utolsó ítéleten nem is annyira a megítélt érdeme, mint saját indulatuk szerint jobbra vagy balra állítanak-e. Minden okom megvolt, hogy a Rákosi-korszak elkerülhetetlenségét látva, hazámért s magamért aggódjam. 26S mégis, aki kezébe veszi az 1943–44-ik évből összegyűjtött írásaim: Az értelmiség hivatásá-t, meglepetve látja, hogy soha, tán még a Tanú első számaiban sem dolgozott ilyen derűs színekkel a tollam. Az öröm nemcsak a német hübrisz bukásának s az elvonult viharnak szólt – a darabka felhőtlen égnek, amely alatt már megint lehetett, mint annyi magyar fiatal tette, tervezni, aranykort álmodni. S bár a többiekkel ellentétben semmi kétségem sem volt, hogy ez az „aranykor” egyelőre nem fog bekövetkezni, mint az álreform idején az igazi reformért, megint fölemeltem a képét: a 20. századi szocializmust sosem hirdettem meg ilyen kívánatosan, mint amikor már nagyon valószínű volt, hogy a marxizmus eltorzult formája, a sztálinizmus lesz nálunk is évekre az úr. Épp A Medve utcai polgári írása, a népfőiskolai mozgalmak egy új gondolattal gazdagították a régi programot, ez adta az új kötet címét is, amely az utolsó pillanatban tompult Értelmiségi társadalom-ból Az értelmiség hivatásá-ra. Amikor mindenki munkás vagy legalább paraszt akart lenni, s a „középosztály” likvidálása súlyosabb alakban, mint ahogy bekövetkezett, magától értetődő közmegegyezés volt, én akkor mondtam ki, hogy a jövő az értelmiségé, s az osztálytalan társadalom csak mint értelmiségi társadalom valósulhat meg. Értelmiségen persze nem a régi középosztályt értettem, amelynek nem volt nálam keményebb kritikusa, hanem az újat: amelynek a kialakulásáért szinte első soromtól harcoltam, s anélkül hogy tudtam volna, egyik képviselője voltam.

Az eszmének e napfelkelte mellett: egyéni szorongássá vált a felénk hömpölygő háború s a magamat fenyegető veszély. 1943 nyarán már biztos volt, hogy a nevemmel kapcsolatban egyre többet emlegetett „harmadik út” a bűnösök közé sorol. Ha az előző évi Balaton-parti konferencián épp az én beszédem hangolta össze az odagyűlt népi írói kört, a fiatal értelmiséget, 43-ban már csak azért mentem le, hogy az előző évi barátok közül jövő fenyegétésekre a történtek áttekintésével, a megnyíló lehetőségek képivel s az írókra nehezedő felelősség szemükre lobbantásával válaszoljak. Azokat persze, akiknek kizárásomhoz kellett az ürügy, a beszéd erkölcsi pátosza nem rezdítette meg.

27
Magam helyett

A fenyegetések (szocialista hitem új megfogalmazásán kívül) még egy művet váltottak ki: 1943 telén életrajz írásába kezdtem. Egy életrajzi jellegű munkám, a Tanú-években még, megjelenésivel nem csekély mértékben növelte magányomat. Ezt a régi munkát – az Ember és szerep-et – Jugoszláviába szakadt barátainknak szántam segítségül; ők kértek rá, hogy tengődő folyóiratukba adjak valami számról számra menő munkát, amely érdeklődést támaszthatna. Arra gondoltam, hogy pályatörténetemben az itteni irodalmi világot mutatom be – alakokat és törekvéseket –, így kapcsolva keringésünkbe az elszakadtakat. Más munkáim mellett vasárnaponként írtam, mint a kisebbségbe szorult magyarságnak szánt adót, nem is gyanítva, milyen vihart érlelek magam ellen. Az Ember és szerep csak a Tanú megindítását megelőző hét évet ölelte fel, mint címe is mutatja, azt a szakaszt, mely alatt az író az irodalom bugyrain végigmenve, a maga szerepét megtalálja. A folytatásokat akkori kiadóm szinte orvul adta sajtó alá. Később, amikor már úgyis nyakamon volt a vihar, a folytatásnak, a Tanú-évek-nek is nekivágtam, akkorra azonban olyan érzékenységek mozdultak meg, amelyeket sem kímélni nem volt kedvem, sem provokálni. Harminc év távolából az Ember és szerep-ben, úgy hiszem, senki sem fedezi fel többé sem a bántás szándékát, sem a megalomániát, melyet akkor, még akinek tetszett is, kórosnak minősített. Az emelkedő lélek könnyű mosolyával írt útirajz, a szeretettel rajzolt arcképekbe csöppentett írónia nem kíméli a szerzőt sem.

Az életrajz, amelybe most kezdtem, más természetű volt. Bár gyermekkorommal indul, ez se a műfaj sablonja szerint készült, alcíme – „Tanulmány az életemről” – jelzi, mit akartam: nem lélekfeltáró regényt (arra ott voltak szépirodalmi műveim), hanem egy esszésorozatot – a gyors elbeszélés láncára fűzve – problémákról, melyeket az életem elém vetett. Hogy erre mért volt szükség, a főcím – Magam helyett – mutatja meg. Sötétenlátásom nemigen bízott benne, amint ma is csodának érzem, hogy a ránk szakadó időket átvészelhessem, s ebben a rövid enciklopédiában akartam azt, ami voltam s lehettem volna, a történelemmel versenyezve, az új időkbe 28átmenteni. A történelem, persze gyorsabb volt: a szöveg csak házasságomig, íróvá avatásomig ért el; az 1943-as év könyvnapján megjelent rész csak a 19-es kommün kitöréséig. De minthogy az Ember és szerep épp itt vette föl a mesét, s ment 1934-ig, az utána eltelt tíz évről meg a Tanú lírai cikkein kívül olyan emlékezések számoltak be, mint a Móricz Zsigmond halálára írt kiskönyv, a Lányaim-ról a Híd cikkei: az életrajz e töredékeken át voltaképp az új idő küszöbéig jutott.

Később, főleg 57 után megint elővettem, s 45-nél kezdve vásárhelyi éveim s fordítókorom írtam meg, addig, amíg 56 november 4-e hajnalán a házamból kicsúszok. Ha meggondoljuk, hogy a Hipertónia-levelek-ben betegségem története 62-ig, sőt 64-ig benn van: időpocséklás, szófecsérlés lenne e harminc év alatt, különböző időpontokban készült munkákat egybeönteni. Így, heterogén darabokból – az idő ragasztóanyagával a részek közt –, tán érdekesebb is lesz, mint utólag egy látótérbe hozva. A Homályból homályba cím, melyet nemrég adtam a gyűjteménynek, nemcsak a tényt rögzítené, hogy a Mű, melynek az életem csak keletkezéstörténete, valóban szinte teljesen homályban készült, de azt is, hogy alkotója, mondhatnám a mű maga is kereste a homályt.

2
Sámson

A magyar irodalomnak alig van jelentős nemzedéke, melynek a pályáját nemzeti katasztrófa ne tépte volna ketté. A felvilágosodásét: a Ferenc-kori reakció kivégzései, bebörtönzései; a reformkorét az 1849-es szabadságharc s az azt követő megtorlás, a Nyugat-ét a Horthy-restauráció. E cezúrák közt volt olyan, mint az 1795-ös, mely egy nagy nemzedéket szinte teljesen megölt, szétdobott, s új viszonyok közt új kezdésre szorította a megmaradtat s fölcseperedőt; s olyan, mint a 19-es, mely az írók egy részének még jót is tett; a tizes évek kalandozásai után kristályosító nyomás alá helyezte az olvadt tehetséget. A 40-es évek elején, amikor világos volt már, 29hogy a mi pályánkat is ilyen történeti cezúra fogja kettészelni, nemcsak én tettem föl a kérdést: vajon melyikhez fog hasonlítani? Volt idő, főként 1950 körül, amikor úgy tetszett, hogy a változás eltaposott bennünket. Beállt az enyhülés, s más lett a kép. A kortárs írók, mint Szabó Lőrinc, Kodolányi János, Illyés Gyula, Veres Péter, lenn vagy fönn, ezalatt is tovább értek. Ha 44 óta készült, vagy azóta betetőzött munkásságomon végignézek, bár hat-hét év a fordításra esett, s felét betegségben, másik felét félelemben, száműzetésben töltöttem, a két fél közül aligha merném, bár a Tanú erre hív, ifjúságom termését választani.

Az új korszak elején mindjárt olyan munka áll, mely, bár csak a csoda őrizte meg, nemcsak legjobb drámáim közé számít, de bizonyos fokig jelképe is lehet annak, ami következett. Amikor 1945 tavaszán, mindazon átesve, amin Buda ostromában az ember áteshetett, egy romba dőlt házzal a hátamban, maradék holminkkal kiadóm hívására, szülővárosába, Békésre megérkeztünk, két érzés volt bennem. Egyik az ocsúdásé, a visszatért erőé: egy jómódú ház vendégeként élvezhettem, hogy gyerekeim megint iskolába járnak, magánvizsgákra készülhetek velük, a könyvespolcon talált filozófiatörténetet olvashatom, sőt lassacskán írok is. A másik: a méltatlanság, megaláztatás érzése. Míg írótársaim, akikre szükség volt, magas állásba kerültek, én olyan írásokért, melyeken ma sincs szégyellnivaló, a börtön kapujában álltam. Ez a két érzés kapcsolódott össze Sámson drámájában, akinek a kinőtt haja belső mitológiámban eddig is jelképe volt kivételes megújhodó képességemnek. Most a gúnyolódó filiszteusokat is megkaptam bukásomhoz. A darab a malomban indul, ahol a kitolt szemű óriásnak, mint a baromnak kell hajtania a követ. A haja kinőtt már, s ő érzi s rejtegeti visszatért erejét. Hogy jut el ez a megcsúfolt óriás (akiben csak Delila szimatolja a titkot) addig, hogy Dágon ünnepén, amikor félzsidó őre a szabadulás útját is megnyitná előtte, a filiszteusokra dönti a palotát: erről szól a három felvonásnyi vers. A dráma ugyanis nemcsak a sámsoni háborgást dobta ki belőlem, egy rég halogatott verstani kísérletre is alkalom lett. A magyar verselés problémája: föladott költőségem hagyatéka volt; sajnáltam, hogy ez a lehetőség, mely Ady versében megnyílt, a jambusba visszazárkózó költőinkre újólag 30elveszett. Néhány éve egy kis kötetnyi tanulmányban (Magyar ritmus) próbáltam ennek a verselésnek (mely a nyelv természetes szünetjeleivel gazdálkodva bontotta férfias dobbanású tagokra a sort) az elveit főként a költőkkel megértetni; de csak vállvonás volt a válasz: verstan versek nélkül? A Sámson minden kötőanyag nélkül, a ciklopsz-építkezések módjára – teljes csupaszságában mutatta be a formát, mely annyira illett a hőshöz és szöveghez. A kézirat több mint tíz évet hányódott olvasatlan; egyes lapjai, azt hittem, el is kallódtak már; egyik lányom kezdte el betűzni, s szeretett belé. Családomban ma is ezt tartják a legkülönb darabomnak. Amikor 57-ben megjelent (bár újabb verselésünkben a forma kezdett megint helyet kapni), a költők megint csak a válluk vonták: túl dísztelen, szittya volt nekik ez a dikció. Amióta azonban a rádióban, kitűnő rendezésben, bemutatták, a színészek s hallgatók megérezték, amit a céhbeliek nem; magam meg vagyok győződve, hogy a Sámson-vers olyan vívmánya lehetne, ha egyáltalán lesz ilyen, a magyar verses drámának, mint Marlowe blank verse az Erzsébet-korinak.

Lányaim

A másik munka, amin a riadalmakkal meg-megszakított békési idillben leheletem erejét próbálgattam, a lányaimról még 1942-ben megjelent könyv továbbírása volt. A Gyász megjelenésekor 1935 karácsonyán a kiadó házi folyóirata, a Tükör olyan írást kért, amely a komor könyvhöz vidámabb aperitifül szolgálhat. Ekkor támadt az ötletem, hogy három lányomról írok, akik közül a legnagyobb akkor négy, a legkisebb másfél esztendős volt. Az arcképek tetszettek, s amikor néhány év múlva a Híd főmunkatársa lettem, megint az azóta iskolássá cseperedett lánykákat szedtem elő, hogy az új lapot kelendő olvasmánnyá tegyem. Eközben kezdtem a műfajt komolyabban venni. Ahogy az iskolaorvos kezében ott van egy-egy ifjú tizenöt éven át vezetett törzslapja, úgy foghatja be az orvos és író apa följegyzéseibe, sokkal több részlettel, három-négy gyerek teljes fejlődését. Úgyhogy amikor új, ötödik gyermekünk született, azt kezdettől a megfigyelés tárgyává tettem. Aligha élt háromhó31napos csecsemő, akiről olyan nagy tanulmányt írtak, mint én Kiskatáról. Az egykén sopánkodó korban, úgy gondoltam, még nemzeti értékük is lehet az efféle cikkeknek: íme, egy ember, aki nem közigazgatási intézkedéseket sürget, hanem a gyermek megkívántatásával küzd az egyke ellen.

Amikor a könyv 1942 őszén megjelent, Kata néhány hete már halott volt, s az előszó éppúgy, mint az útjára indított hatodik gyerek: a haláleset szította dacról vallott. Most, a budai pokolból kiszabadultan, a tanulással, házimunkával, a kis testvér gondozásával elfoglalt család körében: kínálkozott, hogy ezt a kedves, könnyű témát vegyem megint elő. A halott gyermek első szavait jegyző Kata beszélni kezd a Csilláról szóló Mondat születésé-ben folytatódott, s hogy összehasonlítsam, mit változott a három nagyobb az első arckép óta eltelt kilenc év alatt, mi az, ami vérmérsékükben, emberi atmoszférájukban már akkor kész volt bennük, új fényképet készítettem róluk, melybe az utolsó két év hányódásai, Buda ostromának a borzalmai is belevillantak. Ezek közt a békési tanulmányok közt a legfontosabb: A gyermekeink diáktársaként volt – az öröm (s részben csalódás) története, mely az utolsó hat-hét évben egyre szenvedélyesebb pedagógust csinált belőlem.

Gyermekeim oktatására voltaképp a házban fel-felbukkanó német kisasszonyok kényszerítettek rá, akik kevés német tudást, de annál több zavart hagytak gyors távozásukkor maguk után. Esti meseként a német Grimm-mel kezdtük a tanulást, eközben fedeztük fel Magda meglepő nyelvérzékét; Kata hosszú haldoklása alatt, akkori bénaságomban, Judit is behozta hátrányát, 43-ban egy Bocskay-kerti nyáron matematikai tehetsége derült ki. Mezőszilason, ahová az angolszász repülők elől vittük a gyerekeket, már egy kis tündérsziget lebegett tehetség ébresztésből, brillírozó gyermekidomításból a ránk váró borzalmak fölött. Az új békési idill beszámolóit kiadóm már nem adhatta ki, s csak több mint tizenöt év múlva láttak napvilágot. Vesztemre akkor már az az újabb négyes arckép is belékerült, amelyet 1953-ban kizárólag házi használatra, feleségem kérésére s születésnapjára írtam. Ez az asszonyokról s nagylányokról szóló tanulmány az, amelynek alapján még jó barátaim is (az áldozatokról nem beszélve) apai kegyetlenséget vetnek 32a szememre. Én viszont olyan biztos voltam benne, hogy ha apai szeretet volt is nagyobb az enyémnél, irodalmi emlékben az soha így be nem bizonyíttatott, hogy el sem tudtam képzelni az akusztikát, mely fogadta, s az érzékenységet, mely annyi bajt hozott rám.

Óraadók királysága

Az új világba mint munkanélküli mentem át. Az iskolaorvosságban még 43-ban nyugdíjaztattam magam, írói keresetre nem volt kilátás, A tanügy rendezése című brosúrámnak, melyet a Parasztpárt adott ki, nem lett folytatása; egyelőre a kiadó, Püski Sándor segített a devalvációban gyorsan olvadó előlegekkel – vagy utólagokkal. Kenyérkeresetre egyre gondolhattam, ha mint iskolaorvos vagy tanár, menhelyünk közelében állást kapok. A vásárhelyi református gimnáziumé az érdem, hogy ezt az állást, óraadói minőségben felkínálta. Kezdetben csak az illetékességem körébe eső tárgyakat tanítottam: biológiát, magyart s mert nem volt rá tanár, filozófiát. A második évtől a parasztpárti miniszter engedélyével más tárgyakat: történelmet, vegytant, gazdaságtörténetet, átmenetileg nyelvet, matematikát, fizikát is. Munkám méltósága is javult: „pedagógiai kísérleteket” végeztem, s egy ideig mint a Népi Művelődési Intézet megbízottja, a felnőttoktatás ügyében is memorandumozhattam. Akármilyen igazságtalannak tartottam is kizárásom abból, amit akkoriban kezdtek szocialista építésnek nevezni, ott, ahol engedték, kész voltam akkor s azóta is segíteni. A nemzetnek, úgy gondoltam, bármilyen rendszerbe kerül, élni, fejlődnie kell, különben elpusztul. A magyar írók sosem élhettek olyan rendszerben, amellyel egyetértettek volna, s mégis dolgoztak a magyarságért. Én ezzel a célokban még egyet is értek, szocialista vagyok, s ha a módszerért nem szívesen osztoznék is a felelősségben: ezt nem is kívánják, sőt szerencsére eltiltanak tőle. Működésem, akárhol állok munkába, minőségével úgyis a kívánatos 20. századi minőség-szocializmus felé tolja a meglevőt, s a pedagógia az a terület, ahol erre a legtöbbet tehetek. A második világháború után nyilvánvaló volt, hogy a nyugati s a bénult keleti civilizációkat egy új világcivilizáció 33váltja fel: gyarmatosítás s gyarmati felszabadulás folyamatának ez lesz a legfontosabb eredménye. De milyen legyen, s milyen ne legyen ennek a civilizációnak az embere, mit mentsen át, mit ne a Nyugat szelleméből, mennyit adjon hozzá a kitágult civilizációba betódult népek örökségéből: ennek a kikísérletezése minden népnek jogában áll, s az olyanok, mint a magyar, különösen alkalmasak lehetnek rá.

Látszólag az új tananyag felépítésével voltam elfoglalva, valóban azonban az új embert, a világcivilizáció emberét akartam a tananyagot megszabó új igényrendszerben megépíteni. Első tanulmányom, A tanügy rendezése főleg ezeket az igényeket vonultatta fel: az iskola legyen sűrített életdarab, mely az egész életre, munkák, foglalkozások körképére nyújt kilátást, s a testvériséget a magasan nivellált, egymás foglalkozását megbecsülő emberek társadalmában akarja megvalósítani. Itt hallott először a magyar közönség az ipari és mezőgazdasági gyakorlat tanrendbe iktatásáról, melyet persze csak akkor méltattak figyelemre, amikor politechnika címen mint import jelent meg. Az Óraadók királysága annak az írásnak volt címe, melyben első vásárhelyi félévemről számolok be. Az Iskola Kakaskúton: iskolautópia, azoknak a vizsgára készítő tanfolyamoknak egyikébe horgonyozva, amelyeket a közlekedés nehézsége hozott létre a háború utáni első esztendőkben a világtól elvágott alföldi falvakban. A vásárhelyi évek fő célja persze a tanított anyagok lejegyzése lett volna, s ezeknek a kiegészítése révén a Négy könyv (Történet, Természetismeret, Matematika és alkalmazásai, Nyelvek) megírása. Ezekben egyrészt a tankönyv új modelljét akartam bemutatni (elöl az áttekintő esszé, az, amit tudni kell, utána az érdeklődést fölkeltő kis tanulmányok, végül a könyvtár, az olvasmányok felé átvezető tájékoztató, bibliográfiai s lexikonrész); másrészt mint egy Noé bárkájában a nyugati civilizáció megőrzendő, általános műveltség elemeit s még inkább fényét, ruganyosságát átmenteni. Sajnos, épp a Négy könyv az, amelyből bár a legsúlyosabb fordító években is dolgoztam rajt, csak töredékek készültek el.

34
„Szerettem az igazságot”

A vásárhelyi évek állandó lázas tanulásban teltek. Sem az egyetemi évek alatt, sem fiatal íróként nem tanultam annyit, mint most, hogy diákjaim előtt óráról órára helytállhassak. S mégis mint író is ekkor álltam tán a legmagasabban, sem előbb, sem utóbb nem írtam ilyen rövid idő alatt ennyi érett művet, szép példájaként, hogy azokat nem idő, szorgalom hozza létre, hanem a szellem megnőtt feszültségéből pattannak ki.

Az első két vásárhelyi évben – 45 őszétől 47 tavaszáig – drámák voltak a pedagógusi kohó melléktermékei. Vásárhelyre érkezésem heteiben a Mathiász panzió-t fogalmaztam újra, a következő évben az egymással versengő két helyi folyóirat (akkora volt ott a szellemi égés!) két régi témám íratta át és meg: a Puszták népé-nek a Pusztuló magyarok című vígjátékot adtam oda; a Délsziget-nek az Erzsébet-nap-ot, a Bodnárné mellett másik parasztdrámám. A korszak igazi eredménye azonban: a történeti dráma, e halottnak tartott műfaj aktualizálása, hozzáidomítása a magam sorsához s fokról fokra a nemzet helyzetéhez. Első történeti drámámat, a VII. Gergely-t még 1937-ben, akkori betegségem alatt írtam. Tárgyához egy elvetélt s nyomot csak töredékekben hagyó vállalkozás segített: szerkesztő és kiadó barátom világtörténeti áttekintést akart íratni velem. A kútfők azonban olyan csábítóak voltak, hogy túlságosan is leragadtam bennük. Így a VII. Gergely levelezése is, az a hatalmas szenvedély, korlátozottság, mely együtt mindig annyira vonzott. A róla írt esszéhez lefordítottam néhány bekezdést, a fordítás magyar archaizmusával emlékíróink legjobb helyeire emlékeztetett. Ki volt keverve a nyelv is hát, a betegség megadta az indítást: a drámát hattyúdalnak, utolsó szavait (szerettem az igazságot, gyűlöltem a hazugságot) síriratnak szántam.

Most, majd egy évtized múltán, az akkor megtalált műfaj – történeti tanulmány s egyéni indulat összekapcsolása – három új drámát vetett ki egy év alatt. A Széchenyiről írt könyvem utolsó fejezetében már meg volt vetve a drámai kelepce, melybe a Bach-rendszert kipellengérező röpirat, a Blick kicsempészése ejti a döblingi elmegyógyintézetbe menekült államférfit, s amelyből csak az ön35gyilkosság vághatja ki. A helyzet, amelyben ő vergődött, egyre ismerősebbé vált, bár mint annyi más esetben, most is csak a mű megírása után néhány héttel próbáltam ki igazán az aggodalomból jóslattá vált mű gyötrelmeit. A másik két dráma egy fölszólításra volt válasz, hogy régibb műveim vonjam vissza; ahogy egy barátom kapacitált: az ember ne hordja púp gyanánt a múltját. Husz János írásait még a 30-as évek elején ismertem meg, a pesti cseh követség tragikus sorsú attaséja küldte meg, cseh tanulmányaimról hallva, s a kétrészes, Prágában s Konstanzban játszódó dráma 1938-ban egész közel állt a megíráshoz. Most ez a fölszólítás, a visszavonás követelése újra kívánatossá tette, s a konstanzi zsinatra zsugorította a történetet. Nagy hatással volt rám egy akkoriban kezembe került cseh könyv, amely azt vitatta, hogy Husz János nem az a szenvedélyes, szakállas alak, aminek a romantika elképzelte; egyetlen hiteles képén: jámbor, szelíd arc, asszonyok gyóntatója, akit hőssé az tesz, hogy nem meri az igazság kezét elengedni. A másik válaszul készült dráma: az Eklézsia-megkövetés Misztótfalusi Kis Miklósról, a 17. századi erdélyi nyomdászról szólt, aki Hollandiából pottyan vissza a hazai szűkfejűségbe, intrikákba, megaláztatásba, s akit igazságfeltáró magamentségiért az Eklézsia a maga megkövetésére szorít, amibe bele is hal. Az igazságszeretet újabb, tragikus áldozata tehát. 1957-ben, amikor történeti drámáim megjelentek, elsősorban erre a négy műre (s a később írt Galilei-re) gondolva akartam könyvemnek a VII. Gergely idézetet („Szerettem az igazságot”) címül adni. Akkor ez nem volt lehetséges; most azonban, munkáim történetében, ezt a négy darabot mégis ezen a címen könyvelem el.

Iszony

47 tavaszán, amikor az első érettségire vitt osztályom volt a legfőbb gondom, szerződést kaptam Pestről, melyet az egyik kiadó vezetője, pályám hű végigkísérője csikart ki a vállalat ügyeit intéző üzemi bizottságtól: Iszony című regényemet kellett őszig befejeznem. A feladat, bár anyagi okokból nem térhettem ki előle, nem lelkesített. Az Iszony első egyharmada 1942-ben jelent meg, a nagy 36regényíró, Móricz Zsigmond folyóiratában. Móricz akkor már beteg volt, s újév napján azzal hívatott magához, hogyha regényt nem indítok a lapban, nem folytatja tovább. Énnekem a Széchenyi-t kellett a könyvnapra befejeznem, más munkák is nyomasztottak. – Honnét húzzak elő egy regényt? – szabadkoztam. – Egy valamirevaló író fejében – mondta ő – mindig kell egy regénynek lennie. – S alig két hét múlva valóban sürgönyben gratulált az első folytatáshoz.

Amennyire visszaemlékszem: az Iszony-ból, amikor vállalkoztam rá, csak egy mozdulat volt meg, a kedélyes, önelégült férfi, amint ebéd utáni ejtőzésében kényelmesen, szinte rátehénkedve paskolgatja nemesebb szövésű, idegenkedésével küzdő élettársát. Ezt a mozdulatot, viszolygást rejtettem bele egy atyafi-asszony, gazdatisztlány, házasságának a történetébe (akiből a leírt érzés azonkívül, hogy férjét nem nagyon szerette, teljesen hiányzott); az iszony lélektani rajzába pedig, amiről már nekem is volt tapasztalatom: az érzékenység és kiválóság szenvedését a közönségesség zsíros ujjai alatt. A Széchenyi-könyv hézagaiban, lapzárta előtt írt részletek szeptemberig folytak a Kelet népé-ben; akkor meghalt Móricz Zsigmond, megszűnt a Kelet népe, s vele a regény is. Azóta öt év telt el. Hogy fogom az egész más körülmények közt kezdett munkát új célok közé, új környezetbe, új társadalomba esve úgy folytatni, hogy ez meg ne lássék rajta. A regény első terve szerint három részből állt: az első azt mondta el, hogy a pusztai gazdatiszt-lány, apja halála után, hogy csúszik bele a kedve ellen való házasságba, a második rész: a házasság története, az iszony kibontakozása, növekedése, a férj életébe kerülő éjszakával, a harmadik (melyet eredetileg jóval hosszabbnak terveztem) a házassága poklából kiszabadult, Akteonját széttépett lélek magára találása egy új artemiszi életben s munkakörben. A Kelet népé-ben az első résznek sem jutottunk végére. Most a második részt egy új regény hangütésével kezdtem el, s amikor azt (milyen más természetű izgalmakkal tartva az egyensúlyt) végigírtam, akkor fejeztem be az elsőt. A műtét sikerült; a regény egyik francia kritikusa épp ezt emelte ki: mintha egy éjszaka írták volna.

Az Iszony keletkezése, sorsa igen feltűnő módon üt el más mű37veimétől. Azokat szinte egytől egyig a magam makacssága, a mások ellenállása ellenében, szinte szögként ékelte bele a világba; az Iszony-t, kis túlzással azt mondhatom, úgy húzták belőlem ki. Móricz az első perctől nagyra tartotta, más írótársaim is nógattak a befejezésére, az olvasók követelték, a kiadó szerződést tukmált rám, s attól fogva, hogy az új folytatások a Válasz-ban megindultak, számról számra kaptam a biztatást. A regény megjelenése még azon a jégpáncélon is olvasztott valamit, amibe akkor már évek óta be voltam fagyva, magánbeszélgetésben a főideológus kulák-ábrázolásom magasztalta. Külföld felé is ez törte, amennyire törhette, az utat. Csak én nem tudtam (tán épp, mert akik művemet elvetették, ennek a dicséretében mutatták tárgyilagosságuk) igazán megszeretni. Az valószínű, hogy a nemi élettől csak vadabbá váló szüzességről s ezen át a világgal keveredni nem tudó tisztaságról aligha készült hasonló írás, a regény lélektani s mitológiai, realista s irreális része, a történet, a belőle kinövő szobor, legföllebb a Gyász-ban vagy abban sem illik így egymásba. De ha valamilyen művészi ítélőszék előtt egy művemmel kéne megjelennem, mégis inkább vinném azt magammal, amelybe a következő nyáron fogtam, s amelyet az Iszony tökéletességét kereső művészek bizonyos csalódással tettek le, a közönség azonban a belőle áradó életpélda, melegség, gazdagság miatt, velem együtt mégis jobban szeret.

Égető Eszter

Az Iszony megjelenése után, 1948 tavaszán, úgy látszott, mintha a regényírói pálya mégiscsak megnyílt volna előttem. Nemcsak az Iszony kiadója, de utolsó rúgásai közt egy magánkiadó is szerződést adott. A tanév végeztével előbb ezt, a könnyebb feladatot akartam megoldani. Hogy nyugodtabban írhassam, elfogadtam a sárospataki kollégium meghívását, s ott a porta melletti szobácskában láttam hozzá a Drága jó nyolcadik (egy tragikusan végződő diák–tanár regény) penzumaihoz. De a történet túl közel volt hozzám, írás közben sehogy sem tudtam megszabadulni a hatástól, melyet szereplőiben, olvasóiban kiválthatna, úgyhogy néhány hét után, a könyv negye38dében-ötödében hirtelen abbahagytam, s temetői sétáim egyikéről egy új regény tervével tértem vissza, s utaztam haza már másnap Vásárhelyre, minthogy egyedül ott írhattam meg.

A regény témája rég bujkált bennem, s az utóbbi időben mind keservesebb, mondhatnám világméretű tapasztalatommá vált: az Éden ott van az ember előtt, látszólag egy hajszál választja el tőle, de épp ez a hajszál az, amit nem léphet át, mert ez az emberi természet, vagy ahogy akkoriban nevezni kezdtem: az őrültség. Épp itt, Vásárhelyen, ahol osztályaimmal mégiscsak sikerült egy-egy ilyen kis szellemi édent elővarázsolni, fájóbbá váltak a meg nem valósultak; úgy éreztem, én is az édenalapító, az életet boldog játékká varázsló természetek közé tartoznék voltaképpen; az őrültség volt az, részben a magamé, ami kertjeim sorra elrontotta. Magyarországon ez az őrültség a szokásosnál is sivatagibb, s az oázisteremtés vágya épp ezért olthatatlanabb, kétségbeejtőbb. Kerestem hát a hőst, akin a kis oázisok s a sivatag harcát bemutassam. Csokonaira, a nagy magyar vándorpoétára gondoltam, aki, bármerre vetette rövid élete, a szívéből csurgó báj, szépség körül mindenütt egy kis mozarti szigetet teremtett, amelyet a sivatag újra s újra elvett tőle. A magyar szellem olyan típusa ő, úgy éreztem, mint Faust a német titok-ostromlásnak, intellektuális telhetetlenségnek. A róla írandó drámai költemény azonban távoli, egyre továbbsöpört terv maradt, amint az ma is. Itt jutott eszembe, Vásárhelytől kissé távolabb kerülve, nem írhatnám-e meg ugyanezt a témát mai emberről, arról a nőről például, akinek három éve a védelmében éltem, s aki a szívéről eresztett szálból annyiszor próbálta a boldogság hálóját megszőni. Vásárhely bőviben volt a különc, rögeszméik után futó embereknek, s háziasszonyom családtörténetébe is jutott belőlük néhány. De én, egyik fiát kivéve, csak képről vagy arról sem ismertem őket, élettörténete nagy vonalakban volt előttem. Vásárhelyre érve először a régi, ötven év előtti újságköteteket hurcoltam haza, esténként meg a háziasszonyommal kezdtem a verandán csendes emlékezésekbe, amelyeknek a célját nem is gyanította. Egy hét múlva, július közepén írtam a regényt, amelynek szeptember közepén, amikor lányom leköltözése megszakította, a jobbik fele készen volt már.

A regény terve igen egyszerű volt: kilenc fejezet s egy epilógus; 39a három első fejezet ellenalakja az apa, a három középsőé a férj; az utolsóké a fiúk. Két-két fejezet közt az Eszter gyermekségétől nagymama koráig öt-öt év esett (a nyolcadik s kilencedik közé csak kettő), s minden egyes fejezet egy-egy szonátaformában szerkesztett háromtételes kis regény: egy édenalapító kísérlet s a ráváró bukás története. A három nagy résznek körülbelül egyformának kellett volna lennie; a harmadik azonban akkora lett, mint a másik kettő együttvéve. Ezt azzal magyaráztam, hogy azon az őszön tanácsosabbnak éreztem az iskolát otthagyni; Pesten elég nehéz, az írást akadályozó körülmények közé kerültem, s a nehézség nálam többnyire terjengősségben mutatkozik.

A regény másik, sokat vitatott tulajdonsága, hogy Méhes Zoltán alakjában magamat is berajzoltam a regénybe. Valóban ez volt a szándékom. Nemcsak azért, mert az utolsó fejezet s az epilógus idején csakugyan a ház vendége voltam, s a regény modelljeinek, a család körül fölsorakozó „őrültek”-nek is elégtételt akartam szolgáltatni, hogy magamhoz sem vagyok enyhébb, mint hozzájuk; de ábrázolói virtusból is annyiféle művemről mondták, hogy magamat írtam meg benne, mutassuk meg egyszer igazán, hogy milyennek is látom én magamat. Ez persze nem sikerült. Író nemcsak kulcsregényt nem írhat, de kulcsalakokat sem; Méhes képét ebben az esetben is megszabta a regényből ráeső világítás. A hősnővel szemben, aki a lélek, a megértés szerepét kapta, ő lett az intellektus, az elemzés, a Kelettel szemben a Nyugat. Az egyik felem tehát, hisz világos, hogy a másik fél, az eszteri, ugyancsak én vagyok. Méhesnek azonkívül Eszter fejlődésében is megvan a szerepe; a vele való barátság lassú párbaja emeli őt maga fölé, tudatosítja értelmében is, amit odáig csak a közérzetével tudott.

Az írás logikája s varázslata azonban nemcsak a kép aljára odabiggyesztett festőt emelte, dolgozta bele a képbe; menet közben az „őrültek” jellege s minősítése is megváltozott. Az történt itt is, ami az Emberi színjáték írásakor, ahol az „impotencia” igazolta magát. Itt e sajátságos alföldi betegség, a regény színhelyéről csomorkányizmusnak nevezett kórkép, a legmagasabb rétegek végzetes morbus hungaricusa talált mentséget s méltóságot. Őrültjeim, ha betegek s pusztulásra ítéltek is, rokonszenvesebbek, mint a regényben fel-40feltűnő okosok, józanok, sikeresek; a szerző a befejezéshez jutva bizonyos büszkeséggel sorolta magát is közébük. Így aztán nemcsak célszerű, de helyes is volt, hogy a regény eredeti címét, majd tíz évvel a megírása után, a lektor tanácsára Őrültek-ről, a hősnő nevére, Égető Eszter-re változtattuk.

Gályapadból laboratórium

Az Égető Eszter 1949 tavaszán készült el, a legépeléssel késtünk egy fél évet, s amikor karácsonytájt első fele nyomdába került: már túl is voltunk azon az időn, melyben még megjelenhetett. A kulturális ügyek egyik fővezérének a beszéde után a meglevő szedést szétdobták, a kézirat a minisztériumba került, ahonnan sose kaptuk vissza. Néhány korrektúra-nyaláb szerencsére megőrződött, ezek nélkül a regény kéziratban s folyóiratpéldányokban heverő részét hét-nyolc év múlva, amikor a kiadásra mégis sor került, nem lehetett volna kiegészíteni. Az Égető Eszter letiltásával megint foglalkozás nélkül maradtam, arra, hogy ennél elfogadhatóbb regényt írjak, mint azt az Írószövetségnek be is jelentettem, nem volt remény, a vásárhelyi óraadást már előbb abbahagytam. Családom szerencséjére azonban akkorra, már az ötven felé, egy harmadik foglalkozásba is beletanultam, mely a következő évtizedben az életünk biztosította.

Fiatal éveimben, nyelvtudásom ellenére, sosem fordítottam. Az első könyv, amelynek átültetésére vállalkoztam (még nem szükségből, inkább mert tetszett) Wilder Caesar-ja volt. Ekkoriban indultak meg özönnel az orosz fordítások. Oroszul értő fordítónk azonban viszonylag kevés volt, író alig valaki. Az Iszony kiadója, aki tudott orosz nyelvismeretemről, így bízott meg a Karenina Anna fordításával, egy másik kiadó Groszman szovjet író Sztyepán Kolcsugin-ját osztotta ki rám. A 49-es évet ennek a két regénynek a fordításában töltöttem. Néhány hónapon át azonban mind a két fordítás s vele fordítói pályám is veszélyben volt: az orosz fordításokat egy kiadónál összpontosították, s ott kézbe sem akarták venni a munkámat. Veres Péter közbenjárására értük el, hogy a Karenina 41Anná-t végre lektorálták. A fordítás az orosz lektor véleménye szerint hibátlan volt. Az irodalmi szerkesztő szerint mint magyar szöveg döcögött, át kellett írni. Azt ma már nehéz elképzelni is, hogy ez mit jelentett. De 1950 könyvnapjára megjelent végre az új magyar Karenina Anna, alighanem a legolvasottabb magyar nyelvű könyv, s minthogy a fordítást az irodalom akkori irányítója is megdicsérte, ha voltak is akadékoskodások, szerződéssel most már el voltam látva, s a következő évben, egy igen gyenge szovjet könyv fordításáért, a pártfőtitkár beavatkozására József Attila-díjat kaptam. Így, miután legjobb regényeimet, az Iszony-t s az Égető Eszter-t megírtam, 1949–57 közt egész könyvtárnyi orosz, cseh, majd nyugati munkát fordítottam, amelyek közt volt olyan remekmű, mint a Karenina Anna, Tolsztoj Elbeszélései, Alekszej Tolsztoj I. Péter-e, később három Shakespeare-, három Ibsen-dráma, több érdemes orosz, cseh, német mű, de sok, amelyeknél magam, ugyanannyi fáradsággal, különbeket írhattam volna.

A tanulásban s alkotásban tobzódó vásárhelyi évek után valóban gályapadra, a kenyérkereset egyhangú, napi tizenkét-tizenhat órát igénybe vévő robotjához vasalódtam. De a recept, mellyel az iskolaorvosságot, majd az óraadást a kísérletező kedv kalandjává változtattam, most is bevált, s egy csomó fordítói jelentés, hozzászólás, a prózafordítással foglalkozó szakosztályi beszámoló, a javító tollat követő, a javítás irracionális homályába bevilágító lélektani, esztétikai elemzés, a fordítás rácsain kikandító gondolat őrzi az elmebénító robot s az önmagát védő szellem hosszú párbaját, írói pályám legkeservesebb, végül a betegséget rám hozó éveit. A bizonyos fokig egész életemre kiterjeszthető cím, Gályapadból laboratórium, ennek a kornak az írásait köti egybe.

Galilei

1952 tavaszán a főideológus: Révai József (akinek kétszeresen is hálával tartozom; 1945-ben ő mentett meg ellenségeim, írótársaim kezéből, 1949 után pedig ő adott kenyeret a fordításban), midőn egyik fordításomat megküldtem neki, válaszlevelében azt kérdezte: 42nem volna-e kedvem eredetit is írni? Néhány nap múlva a Nemzeti Színház dramaturgja keresett föl, megtárgyalni, mi lehetne az az eredeti. Nem a mondanivalóimra, a lehetőségekre gondolva latolgattuk, mi az, ami (mert szabad s mert vállalkozhatom rá) megírható. Így dobódott fel a szó: felfedező. De ki? Galilei például, mondtam találomra. Galilei történetét mint tanár ismertem meg, amikor vegytan-biológiai óráimhoz előkészítésül, hogy bizonyos fizikai alapfogalmakat mulatságosan ismertessek meg, az újkori fizika történetét mondtam el bevezetőül. Arra eddig, hogy drámát írhatnék róla, nem gondoltam (még kevésbé tudtam Brecht Galilei-drámájáról); Giordano Bruno neve, akinek a Candellaió-ját lefordítottam, vagy Semmelweisé, aki már a polgári iskolában is olvasmányunk volt, éppúgy kicsúszhatott volna a számon. Galileit azonban pöre közeli rokonává tette más hőseimnek. Ő is az igazságszeretet áldozata volt; ahogy Széchenyi az őrültek házából a Blick-et, úgy írta meg s csempészte a világ szeme elé, a rászabott tilalom alól Discorsi-jában az elítélt tant, s mint Széchenyit a bögyibe nem férő igazság az öngyilkosságba, úgy juttatta Galileit az elítélt s mégiscsak kimondott kopernikuszi igazság az inkvizíció börtönébe.

Így aztán, minthogy a dramaturg is kapott rajt, a hajdani fizikaóra hőséből drámahős lett. Nagy élvezet volt annyi év után megint egy eredeti mű tervén bíbelődni; sok más könyv közt a húszkötetes olasz Galilei-kiadvány is lakója lett az asztalomnak. A drámát fordításaim miatt azonban csak egy esztendő múlva, 1953 tavaszán, Sztálin halálának a heteiben írhattam meg. A dramaturgnak, akivel közösen fogantuk, tetszett, s a rákövetkező hetekben, szentendrei menhelyemen (egy igen keserves fordítás estéin) az akkori idők szokása szerint brigádmunkában vitatgattuk meg vele s az azóta szörnyű véget ért rendezővel a darabot. A dramaturgiai problémák alatt persze mind a hárman éreztük a veszélyt. A Galileit maga elé szólító inkvizíció s az akkori ÁVH közt kétségkívül volt hasonlóság, az is elkerülhetetlen, hogy az elmúlt tíz év félelmei, indulatai a párbeszédekben szelepet ne találjanak. Én azt gondoltam, hogy ha a színház ráadta az áment, Révai Józsefnek küldöm el a drámát: ő szólított föl eredeti mű írására, ő döntse el, hogy használhatja-e. De a Rákosi-kormány s vele Révai épp aznap mondott le, amikor a 43kéziratot postára adtuk; így aztán még csak választ sem kaptam rá soha.

Maga a dráma azonban (bár másfél év telt el még, amíg ismertté vált) dolgozott s csinálta körülöttem a másik drámát, a Galileiétől nem egészen elütőt. A színháztól a mű előttem ismeretlen fórumokhoz került, amelyek visszaadni nem akarták, elfogadni még kevésbé, hanem új és új módosító javaslatokkal tolták ki az elhatározást. A darab mostani negyedik felvonása egy ilyen javaslatnak a gyümölcse. Galileit eredetileg a visszavonás szégyenébe merülten látjuk viszont a felvonás elején; a Torricelli beszélgetésben azonban rájön, hogy ez a visszavonás csak azokra szégyen, kik kierőszakolták: természeti igazságokat nem lehet visszavonni, az ő „becsülete” épp azt követeli, hogy a tudomány harcát föl nem adva, új természettörvényeket fedezzen fel. Ez volt a történeti igazság, ez felelt meg a helyzetnek is, amelyben éltünk: a merev, nyaktörő igazságszeretetet az igazság fele húzódás váltotta föl. Csakhogy így mindenki mondhatná, hallottam, hogy fontosabb dolga van a földön. Ebben volt valami igaz, s én ráálltam, hogy Galileiből félig-meddig bukott embert csináljak. Az efféle javítások persze nem nyugtathatták meg a kínos érzést, melyet a „haladó hagyományt” képviselő mű a reakciós eszközök alkalmazóiban keltett. Nyilván volt köztük egy ellenségem is, aki úgy érezte, ezzel a darabbal az ő páncélkesztyűjükbe adtam a kezemet, s összeroppanthat, térdre nyomhat vele. A szegény rendező, dramaturg, de az igazgató is a tavaszi elmélkedések után egyre képtelenebb javaslatokat volt kénytelen képviselni. Ugyanakkor egy másik front is alakult mögöttem; író barátaim, akik a darabról csak azt tudták, hogy Galileiről szól, s megtortúrázása áll a gyújtópontjában, azt kezdték hajtogatni, hogy kommunista megrendelésre antiklerikális darabot írtam, a földön levő egyházat tiprom; én, aki az előző rendszerben VII. Gergelyt magasztaltam. A vádakon az sem enyhített, hogy kettővel közülük a darabot elolvastattam. A közhangulat még a családba is betört. Ugyanez az év egy igen gyötrő fordításban telt el, s a rosszindulatú lektor még vissza is utasíttatta a kiadóval. Munka és izgalom így egymás hátán hozta a betegséget, amely ellen én, erünniszeimnél szembefordulva, két drámában próbáltam védekezni.

44
Dráma és betegség

Oly gyors egymásutánban írtam őket, hogy ma már azt sem tudom, melyik készült előbb. Az Áruló-nak Görgey, a 48–49-es szabadságharc tábornoka a hőse; harminckét éves korában olyan hadvezér, amilyen a Hunyadiak óta nálunk nem született. Kossuth azonban a világosi fegyverletétel után a harc elvesztésének az ódiumát is rája dobja. Ugyanerről a témáról néhány évvel előbb Illyés Gyula is írt drámát; az én darabom azonban nem az övével vitázott, mint első olvasói hitték, nem is a két nagy ember párbaja érdekelt, hanem hogy miképp lehet egy olyan vádat, melynek piciny részét a túl érzékeny lelkiismeret is igazolja, egy hosszú életen át mégiscsak elviselni. A dráma nem is a szabadságharc alatt játszódik hanem utána, Görgey internáló helyén, Klagenfurtban, s abban a pillanatban veszi kezdetét, amikor az osztrák kormány Görgey tábornoktársait, az aradi tizenhárom vértanút fölakasztatja, s az orosz fővezér közbenjárására kegyelmet kapott Görgey ráeszmél, hogy vele kapcsolatban az első kérdés, akármeddig él s halála után is az lesz most már, hogy áruló volt-e vagy sem.

Mint látni fogjuk, ez a dráma is jóslatdrámáim közé tartozik: a klagenfurti helyzet néhány év múlva súlyosabb alakban tér vissza az életembe, mint a Galilei-pör kapcsán. A magyarázat, amit a darab Görgey elmarasztalására ad: bizonyos fokig az én esetemre is alkalmazható. Görgey, ha követett is el hibát, nem volt áruló; bűnbakul azért kiáltották ki szívesen, mert a szabadságharc vezérkarában senki sem szerette: a romantikus táblabírák közt őt, a vegyészt, már a természettudomány szelleme érintette. A romantika önbírálatát, amely Európában s nálunk is 48 után következett be, ő 48-ra elvégezte, s ez a romantikus szívre erőltetett fegyelem, „blazírtság” volt az, amit mint pulykacsibét a tyúkalj, a nemzet az áruló szó rávetésével vert ki maga körül.

Az árulás-vád megfejtése átvisz a másik drámába: a Szörnyeteg-be. Mi az oka, hogy egy ember, aki kapcsolatokban lélegzett, barátság, szerelem, apaság, mester-tanítványi viszony gyökereivel akart az életbe kapaszkodni, java erejében elmagányosodik, mint alkotó hamvába hal, ahogy a többiek érzik és gúnyolják: szörnye45teg lett. A válaszra nem kereshettem történeti hőst, hisz a darab a kor betegségéről szól, az emberi kapcsolatok sorvadásáról, az elatomosodásról, mely azt bünteti a legjobban, aki legkevésbé beteg. A darab azonban mégsem lett igazi társadalmi dráma, amit már az is mutat, hogy hősét a Horthy-korszakba helyeztem, azoknak a bölcsészeti katedráknak az egyikére, amelyek a mogorva Sárkány Béláknak olyan jó sárkánybarlangul szolgálhattak. A történet: a professzor előadásaira betévedt vegytan hallgatónő, aki más karról jön, s parasztlány létére más fizikumú is, mint megszokott bölcsészei, fölfedezi őt, megérzi, s egyszer utoljára még ki is gyújtja benne a lángot. Az így keletkezett kapcsolatot azonban ez a lány sem képes elviselni, rövid házasság után megszökik belőle. A dráma szerint a szörnyeteg (ha a hosszú éheztetés túlzóvá teszi is) tulajdonképp a normális ember, aki az emberi kapcsolatokat még úgy akarja élni, ahogy kortársai már nem bírják, s a visszautasítás, vagy inkább kifulladás az, ami barlangjába újra és újra visszaűzi.

Mint látható, mindkét dráma a közelítő baj feltartóztatására készült. De hiába magyaráztam meg bennük, ami körülvesz, hiába sikerült Illyés Gyula közbelépésére a Galilei drámát (az acélkézbe szorult, vértől csöpögő kezet) egy sötét elhatározás előestéjén visszakapnom: a betegség már itt volt, a hipertónia, mint örök vendég megjelent szervezetemben, s a védekezés drámái után újfajta drámákat csoportosított a Galilei köré.

Betegségem – a diagnosztizált – első hónapjában írtam meg a II. József-et. A hőshöz egy regényterv juttatott: – az erdélyi Hóra–Kloska lázadásban egy román paraszthoz erőltetett nemeslány megmerülése a mélységekben –, ekkor kellett a II. Józsefre vonatkozó okmányokkal megismerkednem. Az új helyzet, a betegség teremtette, a táborból halálra ítélten hazaérkező császár utolsó esztendeje fele nyúlt, hogy a befejezetlen (sőt bomlásra ítélt) Mű s a kétségbeesetten dolgozó, ideáihoz ragaszkodó ember küzdelmét (hátralevő időm fizikáját) előrevetítsem. Másképp kapcsolódik a Galilei-hez a Petőfi Mezőberényben. Annak a heccmorálnak, amely Galileitől azt kívánta, hogy megégesse magát, Petőfit sikerült dolgavégezetlen (mint engem a betegségbe) a halálba hajtani. – Gyilkosok, sóhajt a Berényből Erdélybe, életből halálba döcögő kocsi után a darab 46utolsó szavával egy öregasszony. Végül, bár egy évvel később írtam csak meg, ezek közé a drámák közé sorozódik búcsúm a pedagógiától: az Apáczai. Az év őszén készült el a terve Vásárhelyt, ahol magam is részesedtem abban az örömben, amelynek nálunk a 17. századi magyar pedagógus – első enciklopédiaírónk – a jelképe. A regény utolsó jelenetében a haldokló Apáczai azt mondja, amivel én vigasztaltam magam, ebben a művemet kötetlen kéveként szétejtő esztendőben: a Jó egy ügy, s ha mi elbukunk benn, mások bosszút állnak értünk.

Maga a Galilei dráma, amely ennyi új darab s még több téma (matematikus nyelven szólva) sűrűsödési helyévé vált: a visszavétellel nem nyughatott meg. 54 őszén a Nemzeti igazgatója újra megpróbálta műsorra tűzni, hogy egy új politikai hullám megint lesöpörje. 55 elején a Csillag szerkesztője vállalta végre a kiadás kockázatát. Most már legalább mindenki olvashatta. A barátok, akik a betegségbe hajszoltak miatta, persze nem voltak sehol, sőt most mindenki az ÁVH ellen írt pamfletként olvasta. Az írók és művészek nyilatkozatába is belékerült, a párt főtitkára külön kihallgatáson okolta meg: mért nem engedheti meg a bemutatást. Újabb egy évbe telt, amíg 1956. október 20-án bemutatták. A harmadik előadás szüneteiben az utcai harcok híreit hozták be a színházba a nézők. A következő évben azonban még több mint százszor adták.

3
Levelek a hipertóniáról

Az új helyzet, melybe a betegség dobott, e drámákon kívül, melyek hangulatát dolgozták fel, két másik vállalkozást inspirált, melyek gondolatilag küzdtek meg vele. A kísérletező kedv, mely az iskolaorvosságot, majd a vásárhelyi óraadást, az utóbbi években pedig a fordítást próbálta laboratóriummá alakítani, eléggé bevált, hogy ezt az új, mindnél nagyobb próbát első perctől vele akarjam végigküzdeni. Amikor a betegségről beszámoló leveleimet (minden hónapra egy jutott) elkezdtem, nem gondoltam arra, hogy a baj gyorsnak 47ígérkező lefolyását megváltoztathatom: megfigyeléseimmel, a szervezetemnek föltett kérdésekkel, a kapott válaszokkal inkább csak az ész méltóságát iparkodtam megőrizni; attól a pániktól, mellyel a halálos baj az emberek egy részét megrohanja, a természettudomány fegyelmivel elszigetelni. Végre is ezt a betegséget orvosok ezrei figyelik, laboratóriumok százai dolgozzák fel a betegekről nyerhető adatokat; hogy remélhetem én, hogy szinte minden segédeszköz nélkül, a kölcsönkapott öreg nyomásmérővel rejtélyét megfejtsem, s magamat a hurokból, amely fogott, az elemzés segítségével kihúzhassam.

Az elemzés azonban, civilizációnk megteremtője, megjutalmazta hitem, s egyre meglepőbb eredményeket hozott. Az első fontos lépés az volt, hogy az egymást váltó tevékenységeket nap mint nap végigkutatva rájöttem, hogy betegségem foglalkozási betegség, a vérnyomást a fogalmazás (írásban vagy szóban), ami megemeli. Amit idáig senki sem tett, a második évtől a lázgörbéhöz hasonló grafikont vezettem, annyiszor mérve a tenziót, ahányszor új tevékenységbe kezdtem (illetőleg az előzőt abbahagytam), s ez egész világossá tette, mi a megterhelés s mi a könnyebbedés állapotomban. A másik fontos, kockázatosnak tartott lépés az volt, hogy a gyógyszeres kezeléssel teljesen fölhagytam; igaz, elég drasztikus figyelmeztetést kaptam, hogy ezek a szerek a legjobb esetben elfedik a bajt, máskor azonban (hatnak vagy sem), ártanak is. Azon a két hónapon kívül, amelyet 1957 elején a balatonfüredi szívkórházban töltöttem, az első fél esztendő után gyógyszerrel nem éltem, ott is inkább kísérleti célból, hogy hatástalanságukról orvosaim is meggyőzzem. Ehelyett a tréfásan agydiétának nevezett napirendet vezettem be, mely tevékenységeim úgy állította össze, hogy a vérnyomásfokozók közé egy-egy vérnyomáscsökkentőt iktattam. Így, hacsak az élet extra ingerekkel nem szolgált, a görbét sikerült egy elég keskeny (50 Hgmm-es sávba) szorítani, s a szellemi munkára napi négy-öt óra időt kicsikarni. Nagy könnyebbség volt, hogy 1957-től lányomék itthagyott balatoni házikójába költözhettem, mely ezeknek az extra ingereknek egy részét kiszűrte, s mint véletlen kiderült, klimatikus hatással is volt.

Közben a folyton csiszolt feltevések betegségemről is egyre tisz48tább képet adtak; a bevett elméletekkel ellentétben a hipertóniát, legalábbis az enyémet, egyes agykéregrészek, illetőleg a hozzájuk vezető kis erek betegségének voltam kénytelen tartani. A foglalkozásommal járó állapot, az úgynevezett ihlet, nyilván ezeket az ereket viselte meg, szűkítette be úgy, hogy az általuk ellátott agysejtek oxidációja erősebb igénybevételnél zavart szenved, s olyan folyamatok helyettesítik, melyeknek a vérbe került bomlástermékei (vagy a sejt más idegi vészjele) a vérnyomást megemelik. A hipertónia eszerint egy kialakult állapot jelentkezése, melyet a munkára fellépő magas vérnyomásról veszünk észre. Az agydiétával azonban elkerülhető, hogy ez a vérnyomás fölöslegesen magassá váljon, azaz hogy a nyomást a szükséges s a fölösleges közti keskeny sávon tartsuk.

Hogy ez az aránylag egyszerű eljárás milyen eredményekre vezet, kórtörténetem a példa. Betegségem első heteiben az orvosok 195/135-ös vérnyomást mértek. 135-ös diasztolés nyomás: súlyos prognózis. A füredi kórházban – az 56-os izgalmak után – még 270/180 is szerepelt a törzslapomon. S a betegség tizenegyedik évében még mindig élek, s nemcsak élek, egyre többet dolgoztam is, hatvanharmadik évemben alig kevesebbet s tán rosszabbul sem, mint a harmincharmadikban, a Tanú idejében. S mindezt olyan izgalmak, lelki megterhelések közepette, melyekben az egészséges hipertóniát kap. Azt persze bajos bizonyítani, hogy ha megmaradok az orvosok kiszabta vérnyomáscsökkentők mellett: mi lett volna a sorsom. Énnekem azonban semmi kétségem, hogy művem jó egyharmadát a Levelek-ben leírt küzdelem mentette meg. Optimista, minthogy az utóbbi évben egy állítólagos agyvérzésen kívül két szemfenéki vérzésem is volt: nem lehetek. S bár azok kivételes megterhelésnél következtek be, nem lehetetlen, hogy az erek jóval lassabban, de ennél a kezelésnél is tönkremennek. De ha így lenne is, egyetlen munkámra nem vagyok olyan büszke, mint erre, és semmi sem értette meg úgy velem a Pest utcáin futkosó, állapotos nőket megszólító Semmelweis szenvedéseit, mint az a tudat, hogy nagy áron szerzett tapasztalatom én sem tehetem betegtársaim áldásává, annak ellenére, hogy mint a legfrissebb belgyógyászatokból látom, a hipertónia kórtana ma sem sokkal világosabb, mint a gyermekágyi láz volt az ő korában.

49
Megmentett gondolatok. Magyar Műhely

A betegség telt aggyal ért. A fordítói korszak sok befejezetlen munkám, tervem mélyhűtötte, s az öt-hat néma év (mely csak a tollat vette ki kezemből, az elme szekrécióját nem szüntette meg) ezekhez újakat adott. S most itt volt váratlanul az idő előtti szüret, a halál. Hogy menthetném meg előle, nem a műveket, a gondolatokat legalább, melyeknek ki nem mondása legjobban nyomasztott. A betegség hangban s a kifejtés méretében szerénységre s takarékosságra kényszerített; azt gondoltam, napi teendőimhez kapcsolódva vetek egy-egy összefoglaló pillantást az örökre otthagyandó mezőkre. Egy költőnő a verseit küldte meg, s adósa voltam a felelettel: ehhez fűztem a Líráról szóló tanulmányt, mely nemcsak a líra helyét, feladatát keresi természettudományos sugallatú civilizációnkban, de az újkori civilizációról tervbe vett könyvem fő tételeit is odalopta a húsz-harminc oldalnyi szövegbe. Fordítanom kellett – szerencsére Tolsztojt –; ez adta a kiinduló pontot a Tolsztoj inasaként című tanulmányhoz, amely megint az egész klasszikus orosz irodalomról, keleti lélek s nyugati módszer szintéziséről szólt, s hogy mi azt, a világcivilizáció kialakulása korában, hogyan folytathatjuk. Lányomék kihozták a Buda körüli nyaralótelepre, ahová első ijedtünkben menekültünk, a szép rádiójukat; a sok, rendszeresebb zenehallgatás gyümölcse volt: a Bartók és a 19. századi zene; nem is annyira a bartóki mű, mint annak a kultúramodellnek a fölmutatása s átfogalmazása a mi számunkra, amellyel ő a századforduló zenéjét, a folklórban megnyílt Európa alatti világot s a bachi építkezést összekapcsolta. A megbetegedésem köré csoportosuló drámák, drámatervek közt volt egy – József és testvérei –, melyben (mint a Szörnyeteg-ben az emberek) írótársaim közti helyzetem s annak a fájdalmát akartam megérteni s lereagálni. Ehhez volt készület egy német teológusnak az ószövetség teológiájáról szóló könyve, s lett eredménye az Ószövetség olvasása közben című írás – a Négy próféta drámaterve –, és a keresztény s természettudományos erkölcs mellett tett vallomás. Adyliget után néhány hetet Vásárhelyen töltöttem. Itt készült el a Vásárhelyi séták címen összefoglalt két tanulmány, egyik Pedagógiai kísérleteim-ről s az eközben felmerült újkortörténet tervéről; 50a másik filozófiatanárságom emlékeként a filozófia jövőjéről, hogy pótolhatja-e a vallást a filozófia. Közben a Nóra fordítására készültem; harminc év múltán megint norvégül olvastam. Mi a kis irodalmak szépsége, jövője, mi a mérlege az őket életre szólító kultúrnacionalizmusnak: tettem fel a kérdést Nóra ürügyén. Vásárhelyről Debrecenbe vetődtem, egy hetet halott barátom szobájában, visszamaradt versei, tanulmányai közt töltöttem, az emléke iránti adósságból törleszt a Gulyás Pál szobájában. Hazajőve még egy párbeszéd készült el a Vallási türelem-ről; nem a régiről, a felekezetek köztiről, hanem arról, amellyel hivőknek s hitetleneknek kell eltűrniük egymást. Hogy meggyőzőbb legyen, a hitetlennel mondatom el a hivő, s a hivővel a hitetlen igazát. A kilencedik tanulmányt (mert hisz kilenc a múzsák száma) Az én cseh utam-at csak évek múlva írtam meg, ez persze a Duna-medence című szellemi tartománytól lett volna búcsúzkodó; egyik írótársunk valóságos cseh útjával állítva szembe az enyém: a nyelven s könyveken át tettet.

A Megmentett gondolatok a háború után írtak közt tán a leggazdagabb tanulmány-gyűjteményem. Egyelőre azonban csak a bágyadtságot éreztem, mely írása közben elfogott (s az utóbbiakat később kiadásukra készülve valóban tonizálni kellett) s a tehetetlenséget, hogy az agy tartalmát nem lehet, mint a gyomorét, ilyenféle szondázással egykettőre kivenni. Két év múlva azonban, ötvenhat nyarán, amikor a szerződések egyik napról a másikra elárasztottak: a Megmentett gondolatok-at megmentő zöld füzetek is előkerültek. Én, bár előnyét élveztem, némi bizalmatlansággal néztem az országot lázba ejtő erjesztés konjunkturális, újságírói jellegét. Akik, legártatlanabb írásaim megjelenését egy évtizeden át letiltották, azok léptek fel, hogy az új szelet a szabadság bajnokaiként vitorlájukba fogják, s az írásokban, melyekért a közönség az újságárus bódékat megostromolta, a szabadabb hangon kívül, kevés volt az igazi tartalom. Azt gondoltam, medret kéne ásni ennek a vadvíznek, komoly irodalmi s politikai célok felé terelni a lelkesedést, s ez annál sürgetőbb volt, mert épp ekkoriban egy új, sokat ígérő nemzedék lépett fel, megint fürtszerűen. Állítsunk össze nekik s rajtuk át az egész ifjúságnak egy könyvet, amely komolyan venné az annyit 51használt tapasztalatátadás szót – tapasztalataink s egyben ideáink átadását, a sötéthez szokott, tétován tájékozódó fiatal szemeknek. A könyv első fele a Megmentett gondolatok lesz, az eszmények átadása; második fele, mely Műfaji kérdések címen a dráma- és regényírásról, verstani kérdésekről, műfordításról írt tanulmányaim gyűjtötte össze: a mesterségbeli tudásé. Az egész kötetnek bevezető tanulmányáról a Magyar Műhely címet adtam; – magyar műhely, úgy, ahogy a 17. századnak volt egy francia, a 18. századnak egy angol, majd német, a 19-nek egy orosz műhelye, amelyben a nemzeti feladatok az egyetemes algebra szerint az egész világ használatára oldódnak meg. A kötet anyaga, mintegy negyven ív, ötvenhat őszén jórészt már együtt volt, s ha akkor megjelenik, később megjelenhetik: tán a nagy igény fújtatójaként élesztheti az álégésben a nemesebb parazsat.

Sajkódi esték

Az ötvenhatos felkelés vidéken ért, ahová a Galilei-bemutató izgalmai után húzódtam. Mint beteg embertől senki sem kívánhatta, hogy annak a tíz napnak a forgatagába beledobjam magam. Két félelem vitt föl – az utolsó négy napra. Az egyik, hogy a magyarság bevérzi a kezét. Az elmúlt néhány évben sokan és rettenetesen szenvedtek; félős volt, hogy ha mód nyílik rá, ehhez mért bosszút állnak. A másik félelem, hogy a fürdővízzel kiöntik a gyereket: a romlott szocializmussal magát a szocializmust. Én viszont úgy éreztem, hogy még az eltorzult szocializmusnak is vannak (főként pedagógiai téren) értékes vívmányai, melyeket a magyar nép nem adhat ki a kezéből, s ha valóban gazdái leszünk a helyzetnek, azt nem a kapitalizmus fele vissza, hanem a 20. századi szocializmus fele, előre kell továbbfejleszteni. A két félelem, mely publicistává tett (a négy nap alatt írt hét cikkből három jelent meg), fölösleges volt. Az oroszok visszajövetelével a kétes kimenetelű küzdelem – kapitalizmus vagy szocializmus – elmaradt. Az én cikkeim azonban némi meghökkenést keltettek azok közt, akik hallgatásommal visszaélve, a maguk fútta fantommal igyekeztek azonosítani. Ennek köszönhet52tem, hogy a fordulat után néhány dicsérő cikk jelent meg rólam, s a füredi kórházból kikerülve (ahol az átélt izgalmak után kerestem menedéket) a Kossuth-díjat is át kellett vennem.

A helyzet azonban sokkal bizonytalanabb volt, semhogy az odadobott labdát elkaphattam volna. Megtörténtek az első író-letartóztatások, ellenségeim is hamar magukhoz tértek megszégyenülésükből; Togliatti, az írók szerepével foglalkozva, engem pécézett ki főbűnösül. A következmények is igazolták tartózkodásomat. Széchenyi-drámám bemutatása – a közönség viselkedése, mely a Toscá-t is tüntetésre használta ki – megadta a jelet, s a népi írók ellen indított harcban első számú vádlott lettem. Mindez kívánatossá tette a gazda nélkül maradt Balaton menti tanyát, melyből lányom és vőm 1956 novemberében biciklin vágtak neki új, tengerentúli életüknek.

1957 márciusa óta az év nagy részében itt lakom, eleinte a telet is itt vészeltem át. A kitartást kívánó szépirodalmi munkáknak sem az én állapotom, sem az országé nem kedvezett; a fordítás mellett így adtam magam a tanulmányírásra. A Lorca- és Dürrenmatt-tanulmány, amely még megjelenhetett, arról az izgalomról számol be, melyet a szellemi vasfüggöny felhúzódása után az új nyugati dráma látványa váltott ki a hazai viszonyok közt más, zordabb utakra szorult drámaíróból. Ahogy azonban a megjelenés lehetősége elvész: témában kalandozóbbá, a kidolgozásban restebbé válok. Most írom először igazán montaigne-ien az esszét, a vallásháborúk menhelyén, érdeklődésem ugrálását követve, a publikálás közvetlen sarkallása nélkül. Egy fiatal könyvtáros ismerősöm, a Pest és Sajkód közt járó bőröndben megküldte a kívánt könyveket, egy másik látogatásával tudománytörténeti érdeklődésem csiholgatta, a tétlenségben a hajdani tanuló kedv is elkap, s új tájakra ver (Őstörténeti, Tudománytörténeti munkák). Vásárhelyi tervem, az új korról írandó könyv is feltámad, néma falaknak kezdek órákat tartani: Hogy tanítottam Vásárhelyt a történelmet? A félbehagyott órák folytatásába esik a Macaulay és az „angol műhely” az újkor angol laboratóriumáról: hogy látta a történetíró, s hogy mi. Egy tanítónő, aki elég jó novellákat is írt, azzal keresett fel, hogy adhatna ő a fiának vallásos nevelést, mert maga ugyan nem hisz Istenben, de gyereke neveléséből azt a kultúrát, amit a vallás ad, nem szeretné kihagyni. 53Erre a furcsa, de megértett kérdésre egy száz gépelt oldalnyi tanulmány lett a válasz, melyet sohasem küldtem el. E búvópatak élet utolsó szakában keletkezett: Az én cseh utam, beszámoló cseh olvasmányaimról, fordításaimról, s a Csehov-levelezés, melyet egy fiatal orosz diplomata Szocsiban kívántatott meg. Ez a két tanulmány már megint a publikáció lehetőségével készült s annak megfelelően kidolgozott. A többi befejezetlenül, átírást kívánóan várta évekig az állapot s hangulat visszatérését, amely éppolyan alkalmas legyen a befejezésre, mint az első sajkódi telek a megírásra. A Sajkódi esték címen megjelent kötet tökéletlenül fedi azt, amit ez a cím füzeteimben takar.

Az utazás

1959 nyarán meghívást kaptam egy öthetes útra a Szovjetunióba. Bár kivételes erőpróba volt, nem akartam kibújni alóla, már csak azért sem, mert a népi író viták után a béke felajánlását jelenthette, s érdekes próba is volt: a fejemben kialakult s a tényleg végigjárt szembesítése. Utazásom a hruscsovi korszak legreménykeltőbb szakára esett: a sokon átment lakosság, a szocialista kísérlet áldozatvállalója, mérsékelt jólétben az életörömmel ismerkedett; az első szputnyikok, mint egy új teremtő korszak, a békés verseny röppentyűi szakították el a gravitáció zsinegét, a kínai felhő pedig még alig-alig mutatkozott. Úgy láttam, itt az idő, melyben a lakosság óhaja, az új közműveltség s az ésszerűség, a „huszadik századi szocializmus” útjára szorítja, csábítja a kommunista gyakorlatot; a gyarmati népek erre keresik érvényesülésüket, s a két tömb sikerei visszahatnak a kapitalizmus szülőföldjére is.

Bár nem számítottam rá, hogy ott kinn cikkírásra, nyilatkozásra szólítanak fel, amikor ez megtörtént, elérkezettnek láttam az időt, hogy a sündisznóállásba szorult hazai kedélyeket a megnyílt történeti lehetőségek kihasználására bátorítsam, vendéglátóim figyelmét pedig – a Szovjet Írószövetségben mondott búcsúmban – egy másfajta magyar értelmiség létére hívjam fel.

A moszkvai út hatása az volt, amire számíthattam: baloldali „barátaim” ahelyett, hogy költött fantomuk hamis voltát belátták volna, 54a változás, a törés nagyságát iparkodtak kételkedő mosollyal hangsúlyozni; a jobboldaliak átvették a labdát, itthon s külföldön árulásról írtak és beszéltek. Az én első mozdulatom az volt, hogy feladtam a tervbe vett szovjet útirajzot, visszabújtam Sajkódra, szépirodalmi munkáimba. A láthatár azonban gyorsan világosult, s amikor mint más íróknak, nekem is alkalmam nyílt, hogy közéleti kérdésekhez hozzászóljak, nem éreztem jogosnak, hogy ha mód van rá, erre a derengésre a magyar szívet kedvre, alkotásra serkentő perspektívát föl ne rajzoljam. Főleg az iskoláztatás, a közműveltség, a szellemi dolgok iránti érdeklődés emelkedése volt az, amibe fáradhatatlan reményem vetettem. Ha a gondolkodó emberfők száma megtízszereződik, az a nemzet öntudatában s vezetésében is érvényesülni fog. A 61-es év könyvnapjára megjelent Sajkódi esték-ben a befejezetlen, lassan érő tanulmányok helyét fele részben ezek a publicisztikai cikkek foglalták el. Az olvasók skorbutos ínye kapott is a világnézeti vitaminon, a literátorok gúnyát, rágalmait pedig egy magamnak írt vígjátékban intéztem el, melynek a címe is Utazás lett.

Az öreg vidéki tanár, akit állásából elmozdítottak, s most a helyi múzeumban a régészeti gyűjteményen babrál, váratlanul egy szovjet útba pottyan, s hazatérve naiv tárgyilagossággal számol be jóról-rosszról, amit látott; – a ravasz újságírók s reakciós barátok aztán gondoskodnak róla, hogy a becsületes beszámolóból kétoldali pokol váljék, melyen a kényszerű utas egy agyvérzéssel (azaz, minthogy vígjátékban vagyunk: érkrízissel) tud csak átlábolni. A cselekményt elindító ötletet két újságíró adta: amikor orbáncosan hazatértem, szinte az ágyból ugrattak ki, hogy a telefonmegbeszélés szerint interjúkérdéseiket átadják. A hosszúra nyúlt beszélgetés végén, amikor a kérdéseket kértem, ők álltak fel azzal, hogy erre már nincs szükség: a „kötetlen” beszélgetés jobban hat majd az interjúban. A csel, melynek én nem (vagy csak félig) dőltem be, lesz a vígjátéki tanár veszte, akinek egy nagyhangú propagandacikkben kell valóban mondott tanári megjegyzéseit visszakapnia. A darab az utazás komédiáján át a gonosz, elfogult akusztika ellen támadt, melyben a valóság felmérése s a helyes viselkedés lehetetlenné lesz. A hatás azonban, amikor a darab megjelenhetett, sőt elő is adták, épp az el55lenkezője lett; okos emberek nem haboztak, hogy a vígjáték kirajzolta szerepekbe belépjenek; legnagyobb újságunk a darab kéziratát bemutató előtt tilalmam ellenére elorozta, s „legkompromittálóbb” részletét, a tanár és tisztelő beszédét megcsonkítva, több százezer példányban kiadta, a disszidens írók meg, élükön a legelőkelőbbek, sorra felvonultak, hogy az árulás bélyegét rám süssék.

A Bolyaiak

A szépirodalmi műnek, melybe a moszkvai út után temetkeztem, sugallója egy erdélyi származású tanárnő volt, aki fejébe vette, hogy a hazájabeli két nagy matematikusról, Bolyai Farkasról s lángeszű fiáról, Jánosról, a nem euklideszi geometria egyik felfedezőjéről, drámát kell írnom. Hogy rávegyen: elküldte a két tudós kiadatlan levelezését, melyet nyugdíjas apja az Akadémia könyvtárában másolt, gépelgetett ki. Inkább csak udvariasságból kezdtem a kéziratnyalábot forgatni, de a levelek, melyeket a pályájába, életébe belebukott apa küldözget egyetlen reménye, a nagy matematikussá nevelt csodagyerek után a mödlingi mérnökkari iskolába: nem hagyhatta közönyösen az apatársat, aki egy időben maga is mint gyermekei nevelője próbált élete verméből a jövő felé tapogatózni. A színhely – Erdély – is vonzott; bár magam a szélén szinte csak megszülettem, s városait később éppen hogy átfutottam: az erdélyit tartottam a magyarság legértékesebb s legtragikusabb ágának, egyetértettem a történetíróval, hogy 16–18. századi történelme tragédiaírók bányája lehetne; pusztulása pedig, melyet egyre embertelenebb pusztítás siettetett, már csak mint jeladás is, a sötét családi történet fele húzott, mely egyszerre idézte az itteni s otthoni emlékezetbe Erdély két legnagyobb fiát, s az egymást rágó összeférhetetlenséget, mely nézetem szerint e tehetséges nép romlásának egyik fő oka volt.

Első fölmerülésem a tárgyból egy tanulmány volt, amely az élő nemzedékek emlékezetéből már-már kihullott s szélesebb rétegekben ismertté nem vált esetet elevenítette fel: az apa tragikumát, akinek sikerült, ami óriási többségünknek nem: lángészt nevelnie, s neveltje tehetsége első próbájaként azt a problémát oldja meg, amelyen ő 56maga elvérzett, hogy aztán egy negyedszázadon át állandó cívódásban kelljen figyelnie testi, szellemi tönkremenetelét. A tanulmány végén, inkább a megírás elhárításaként, két drámatervben mérlegeltem a buzdító kívánságát: egyik az időben széthúzva, epikaian (ha úgy tetszik, shakespeare-in vagy brechtin) dolgozta fel a két egymásba kapaszkodott lélek meghasonlását, a másik szokott (görög–ibseni) módszerem szerint: az idő szűk terepére összevonva. A két módszer előnyeinek s hátrányainak az összehasonlítása régóta izgatott – a Galilei-t, ha a magam drámájává nem válik, megírtam volna egy huszonegy képes költeményben is, s most, amikor a tanulmány fölkavarta érdeklődés mégiscsak nekihajtott az öt éve nem próbált, s hitem szerint erőmet meghaladó drámaírásnak, hogy a megszokott módszer meg ne szabadítson a témától, az epikai megoldáson kezdtem, János tehetségének gyermeki kibomlásától, tizenöt képben menve a haláláig. A keserű cím – Apai dicsőség – a késő elégtételre célzott, a dedikációra, mellyel János őrültsége főművét halott apjának ajánlta. Minthogy a színház a változattól húzódozott, igen gyorsan, alig két hét alatt megírtam a rövidebbet is; ötven esztendő drámáját, meghasonlásuk s János lányszöktetéssel kezdődő vadházasságának az évére szorítva. Arra, ami a kísérlet célja lett volna, hogy a két módszert a színpadon játékban is egybevessük, nem került sor. A rövidebb változat, a Két Bolyai, bemutatva, rendezők s színészek jóslata ellenére, kétszáz előadást ért, s feledésbe merítette a hosszabbat.

A Bolyai-téma egy régibb tervet is fölelevenített. Fiatalon színházi kultúránk meddőségét látva, arra gondoltam: én is nyitok egy színházat, papíron persze, amelyben nemcsak kézirataim adják elő, de párbeszédekben a rendezés, játék gondját, a színre vitel módját is megbeszélik. Minthogy ez a dramaturgiai oktatás népes színháztudományi intézeteink ellenére sem volt felesleges, a Két Bolyai-hoz utólag jó felvonásnyi megbeszélést írtam, egy képzelt vidéki bemutató előtt, amely a magyar színházak bírálatát is magában foglalta. S minthogy a Két Bolyai sikere a filmeseket is megbolydította, bár nem sok remény volt rá, hogy a felszólításból film legyen: két filmvázlatot készítettem a témáról, melyek közül az elsőt egyszer még tanulságos lenne leforgatni. Az egész anyagot (a tanulmány, a 57két darab, a képzelt beszélgetés, a filmvázlatok s a Két Bolyai megírását megelőző munkánapló) Változatok egy témára címen „kísérleti dramaturgiaként” adtam ki, s több hasonló kiadványban akartam folytatni. A pedagógiai hatás azonban, a drámaírói gyakorlatban s elméletben, oly csekély volt, hogy felhagytam vele: művek kibírják a negyedszázados késést, ötletek, ha jók is, úgy látszik: nem.

A Nagy család

Gyötrelmesebb, de tán szerencsésebb végű másik, ebben az időben készült színművem regénye. Ha a Bolyaiak esetében (életemben először) idegen akarat terelt a téma felé; itt előbb volt meg a színház, amely bemutassa, a rendező (1957-ben a Széchenyi kitűnő rendezője) s a színésznő, legjobb drámai színésznőnk, Nóra-fordításom alakítója. Női főszereplő: ilyen még nem volt a színpadomon. Regénybe, az élet mindennapi részletei közé előszeretettel állítottam nőhőst; a színpadon azonban férfifelemmel vívódtam. A gyötrelem oka most is az volt, hogy regényhőst, regénytémát akartam színpadra vinni: folyamatot s nem kirobbanást. Szocialista világunkban a nő tragikuma: fölszabadítása gyümölcseként két műszakban dolgoztatják, állásban s családban, és ha mindkét helyt eleget tesz, idő előtt elnyűvődve más, virgoncabb hivatali nők férjét is lelkiismeretfurdalás nélkül elszedik tőle. llyen asszonysorsot osztottam ki én is színésznőmre: egy fizikusnőét, akiben a hazulról hozott paraszt szívósság keményebben védi a felbomlás közepette a kis családot: a hűtlen férjet, a kor betegségében szenvedő tehetséges fiút s a könnyelmű, felületes, élvezeteken kapó leányt. Ezer és ezer asszony éli meg, kevesebb kiválósággal, észrevétlenül ezt a sorsot; de hogy éli meg a magas intellektusú, mély ösztönű, akinek erkölcsiségébe egy virtuális szent van zárva. A Mathiász panzió alternatívája kínálkozott; a vér szerinti s a szellemi család, a fölbomló kis család helyett az erkölcsi erő felszabadult vegyértékeit lekötő nagy; a hősnő köré verődő véletlen családtagokkal, mint a volt tanár és férfiideál, a lemorzsolódni akaró egyetemi hallgatónő s annak cukrász barátnője, az 56-os albérlő – nyelvész különben – s főnöke, a „kor hőse”, a 58villanyszerelésen, technikumon át emelkedő parasztfiú, a kommunista házgondnok, régi mozgalmi ember, s a mosókonyha magasából lejáró segéd-házfelügyelőnő, volt apáca; képviselőiben az egész társadalom. A dráma arról szólt volna, mint találja meg (gyermekeit is beléfogadva) a fölbomlott kis család összetartója a nagy családban erkölcsi ereje lekötőjét.

De amilyen jól sikerült az első két felvonás, az asszony összetörése, a másik kettőt – a nagy család kialakulásáról szólót – újra és újra át kellett dolgozni, egy ötödik felvonást iktatva közbe, s a dráma még mindig nem volt kielégítő. A kezdet és a vég közé egy kambiumszerű sarjadzó rész iktatódott be: a regénytéma bosszúja a rosszul választott műfajon, a folyamat, amelynek le kellett folynia. A kézirat egy évet pihent; az Utazás bemutatója után vettem elő, hogy a korhoz szóló s mégis időtlen anyagot valahogy megmentsem, s az Utazás-sal kísérleti dramaturgiám új köteteként adjam ki. Szorultságomban arra szántam magam, hogy kétrészes, két estén játszandó drámát csinálok belőle. Az első rész a kis család felbomlása, addig a percig, amíg férjének a válást megadva, a családanya is feladja. A második: a nagy család kialakulása, a hősnő közösségbe falazása, egy kései szerelem gyors elfojtásában. A két darab, az Utazás, Nagy család az ironikus Mai témák címén (a kritikusok állandóan mai témát követelnek az írótól) megjelent; a kritika a kétrészes drámát a szokottnál is élesebben vetette el, a színház nem tartott rá igényt.

Egy vidéki színház igazgatója vette észre, hogy az első rész önmagában is megáll, s kiharcolta a bemutatót. Ez az igazgató, aki egyik egyetemi városunkban tisztán prózai műsornak tudott közönséget toborozni, olyan együttest gyűjtött maga köré, s olyan kitűnően rendezte meg a darabot, hogy annak szinte egyetlen rossz szereplője nem volt, s nemcsak megyéjiben ért el kivételes sikert, de a fővárosba is fölhozták, s ott nemcsak irodalmi, de színházi eseménynek is számított. A darabnak persze volt egy nagy szerencséje, a főhős alakítója, a vidékre szorult színésznő (aki 25 évvel ezelőtt mint felsőgödi villánkban nyaraló kislány, tanúja volt fiatalságunknak) a magyar színpad egyik legnagyobb tragikai tehetsége, akit ez az óriási szerep (mint más darabjaim a férfi hősöket) képességei kibon59tására kényszerített. Neki köszönhetem a Nagy család végső megoldását is, melynek a „második estéje” még mindig elég satnya appendix volt. Az előadásról jövet (melyre a darab jó híre kényszerített) a bakonyi autóúton jött a gondolatom, hogy a történetet halálig vigyem, a két estés darabból trilógiát csináljak, melynek pokla a Kis család, az egyéni vágyakat leégető purgatóriuma: a Csendes szoba (az új közösség olvasóterméről); paradicsoma pedig a maga életéből már kilépett, a másokért boldogságban felőrlődő hős emlékké, eszménnyé illanása: a Pihenő. Az új átdolgozásra ekkor nem volt időm, de amikor az évad végén az igazgató azzal fenyegetett, hogy a második részt a közönség kívánságára régi, tökéletlen alakjában bemutatja: a középső rész fele s a trilógia harmadik darabja alig egy hét alatt elkészült. Így is mutatták be, az első résztől egy évnyi távolságban, az elnéző közönség jóvoltából az elsőhöz hasonló sikerrel.

Ha én lennék miniszter

Az Utazás torz visszhangja s az újra meginduló szépirodalom nem vonta el figyelmem az országban folyó s egyre kritikusabb szakba érő kultúrforradalomról, sőt épp a Mai témák összeállításával egyidőben tettem eleget kultúrpolitikus ismerősöm régi biztatásának, hogy írjam meg véleményem az ő működésükről. Kritikára nem vállalkoztam, ahhoz nem volt meg az áttekintésem, de fölajánltam, megírom: mire törekednék én, ha miniszter lennék.

A levélnek indult írásból száz gépelt oldalas tanulmány lett: nemcsak az ötletek bősége duzzasztotta meg (hisz voltam én tanár, író, kritikus, rádiós, belekóstoltam újságba, filmbe, színházba, egyetemi hallgató lányaimon át a felsőbb oktatásba), a pillanat komolysága is. Magyarországon a diplomák száma állandóan nőtt, egyre több ipart kötöttek érettségihez, főiskolához, az általános iskolát végzettek fele tovább tanult, az esti tanfolyamok, szabadegyetemek zsúfoltak voltak, s az értelmiségnek ez a duzzadása meglátszott az olvasóréteg, kiállítás-, koncert-, színházlátogatók megduzzadásán is. Mindez azonban csak az éhséget, a kultúra mezőire betört emberek 60érdeklődését jelentette s nem azt, hogy a befalt asszimilálódott, nemzeti műveltséggé, öntudattá vált.

A műveltség kétértelmű áldás. Vagy teret kap tevékenységünkben vagy stagnál, csömörré erjed, a legjobb esetben hobbyk hajszolásává válik. Azt szerettem volna hát megelőzni, hogy a pangó műveltség a nyugati irodalom erjesztőivel beoltva, cinizmussá ecetesedjék, s az anyagi javak terjedő hajszolása, autószerzés, gépek, utazások láza, az érdeklődést egészen maga felé terelje. A szellemi éhségnek s az azt ellátó rétegnek próbáltam programot adni, megmutatva, mi az, amit itt is vagy éppen csak itt lehet megcsinálni. A mai nyugati művészet a közönség elleni dacból él, innét iróniája, az ínyenceknek szóló meglepetéshajszolás, a fogyasztással circulus vitiosusba kerülő elzárkózás. Nálunk épp fordítva, ebben a percben még igen s holnap már nem, milliók tájékozódási ösztöne, problémákra megnyílt esze, kiművelést kérő képzelete várja egy széles, demokratikus művelődés alkotóit és terjesztőit.

A címzettet a terjedelmében s igényiben nagyra nőtt levél kissé meghökkentette, de némi habozás után jó képet vágott hozzá. A Kortárs folyóirat dogmatikus hírben álló szerkesztője utolsó hőstetteként egész terjedelmében közölni akarta. Zsebemben ott volt a miniszteri engedély, mellyel bármely egyetemünk, iskolánk, színházunk, kultúrintézményünk sorra látogathatom; irodalmi adósságaimon, betegségem figyelmeztetésén túltéve magam: egy országjárás ügyében leveleztem, amely a magyar művelődés lappangó s előszólítható harcosaiból akart (ahogy nálunk mondják) kádert készíteni. Megint csak az ellenségeim mentettek meg. A levél ügyében összehívott kollégiumi megbeszélést lefújták, a Levél folyóiratban sem jelenhetett meg, s makacsságomnak be kellett látnia, hogy megszámlált órák pazarlása minden gondolat, amelyet efféle dolgokra vesztegetek.

Gandhi halála

A közéleti obsitot megkaptam, s azóta írói adósságaimnak élek. Itt volt a tél, a sajkódi ház körül őr gyanánt a harminc fokos hideg: dolgozhattam. Decemberben a Gandhi halála készült el. Romain 61Rolland Jeune Inde-jét, Gandhi cikkeinek a gyűjteményét még mint egyetemi hallgató vettem meg. Nagy intermissziókkal újra vissza-visszatértem hozzá; mintaképemmé a második világháborúban vált. „Európának egy aktívabb gandhizmusra van szüksége”, írtam ekkoriban. Meggyilkolása az Égető Eszter (akkor még: Őrültek) írásának idejére esett, s a regény utolsó oldalaira az emberi őrültség klasszikus példájaként veti rá árnyékát. De még ekkor sem gondoltam arra, hogy drámát írjak róla. Az életdiadal hősének s nem tragikus alaknak tekintettem, s amikor később mégiscsak fölmerült bennem mint színpadi hős, az emlékezetembe ragadt ifjúkori olvasmány akkor is inkább egy drámai legendát rajzolt elém: a polgári engedetlenség meghirdetésének, lefújásának, Gandhi bebörtönzésének a hónapjait. Csak amikor önéletrajzából s a nyolckötetes Mahatma kiadványból (Krishna Menon ajándéka a Széchényi Könyvtárnak) igazán megismertem az életét, akkor ismertem fel a tragikus vonásokat. De még ekkor is egy trilógia járt a képzeletemben: 1. Dél-Afrika, a szatiagraha felfedezése s diadalmas alkalmazása. 2. A nagy test, India megmozdulása, polgári elégedetlenség, megtorpanás (az első drámaterv szóval). 3. A felszabadulás, hindu-mozlim vérfürdő, a szatiagraha alámerülése az emberi indulatokban, Gandhi meggyilkolása.

Az ötvenes években a Gandhi-dráma egy másik drámatervvel kapcsolódott. Apáczai ellenfele az erdélyi udvarban egy angol emigráns volt, I. Károly udvari papja, s hogy az alak történelmi előzményeit jobban megismerjem, foglalkozni kezdtem az angol polgárháború korával. Így jutottam el Cromwellhez. Az ő esete egy lényeges ponton hasonlít a Gandhiéhoz; ő is üdvösségharcban álló erkölcsi ember volt, akit katonává, majd politikussá Isten ügyének a védelme tett; ugyanakkor, mint Gandhinak, nagyszerű érzéke volt nemcsak a harcmezőn, a politika mezején is a sikert biztosító módszerek megválasztásában. Az ilyen emberek élete kikerülhetetlenül fölveti a kérdést, hogy a sikeres történeti eszközök megválasztása összefér-e a magas erkölcsi igénnyel, vagy a politika csakugyan külön szabályú tudomány, ahogy Machiavelli tanította, amelyben még a nagy cél szolgálatában is célravivő eszközöket kell használni. Cromwell és Gandhi kétféle válasz erre a kérdésre. Cromwell úgy 62érezte, nem engedheti, hogy Isten ügye elbukjék a földön, s használta a célravezető eszközöket. Gandhi a szatiagrahában az erkölcsi igényt s a politikai eredményességet egy módszerbe kapcsolta, s a dél-afrikai siker után az indiai szubkontinens szabadságharcában minden jövendő politika harcmodorává akarta tenni. Mind a ketten másképp buktak el: Cromwell sikert sikerre halmozva, önmagában; a puritán erkölcs s a machiavellista módszer kortársaira is a képmutatás benyomását tette, s tulajdon lelkiismerete keserves haláltusában dobta Isten elé a választottsága tudatában kardot rántót. Gandhi megőrizte lelkét s összhangját azzal, amit Istennek nevezett; módszeréről, a szatiagraháról derült ki, hogy puszta passzív rezisztencia, India, ha felszabadult is, kettészakadt, s Gandhi épp a győzelem perceiben az emberi természet vadságát látta hazáján elszabadulni.

Az átélt évtized megtanított a történelmi eszközök már-már cél fölötti primátusára, s azt gondoltam (papírszínházam harmadik kötetében), elgondolkoztatóul ezt a két drámát rakom egymás mellé. 62 nyarán A történelem eszközei címen megírtam a bevezetőt, s most, hogy én magam a történelem, vagy inkább történelmecske-csinálásból végleg kiszorultam, a Gandhi befejező részét, a Gandhi halálá-t vettem elő. A Cromwell lett volna a könnyebb, az is volt érettebb állapotban, de akkori vázlatában túlságosan emlékeztetett más történeti darabjaimra, míg a Gandhi halála szélesebb kidolgozást, tizenhárom képnyi freskót kívánt, s az Apai dicsőség nem adatta fel a reményt, hogy ez a szélesebb módszer a vívódást bizonyos esetekben még fokozza, megrázóbbá teszi. A dráma a következő nyáron, a hindu–kínai határviszály idején jelent meg, s a szerkesztőnek a külügyminiszterig kellett mennie, hogy a közlésre engedélyt kapjon. Ami nemcsak a politikai ellenőrzés jele, azé is, amire nyugaton nincs példa, hogy milyen nagy nemzeti esemény egy irodalmi mű megjelenése vagy meg nem jelenése.

63
Irgalom

A tél hátralevő keményebb részét rég vajúdó regényemre, az Irgalom-ra szántam. Amikor 1925-ben a Nyugat novellapályázata földobott, az első kézirat, melyet a szerkesztőnek vittem: a Télemakhosz című novella volt, mely akkor még egy fiatalemberről szólt, aki olyanformán várja haza fogságban sínylődő apját, egy kevésbé ellenálló Pénelopé mellett, mint Télemakhosz Odüsszeuszt. A novellát a szerkesztő szerencsére visszaadta, így a téma alakulhatott, s 1931-ben vagy 32-ben a Gyász megírása táján, görög korszakomban ez is görög formát öltött. Hőse egy lány lett, harmadéves orvostanhallgató, a Gyász elektrai hősnőjével szembeni antigonei alak, aki a hazatért apa iránti felelősségérzetben kap lényét kibontó feladatot. A regényből akkor csak hetven hasábnyi készült el; a Tanú megindulása az erőmet szívta el, a közelálló modellek a bátorságomat.

45-ben házunk pusztulásában ez a töredék is elkallódott, s az Irgalma-t 1957-es lábadozásom idején vettem újra elő, amikor az Égető Eszter megjelenése egy évtized után újra regényírásra ösztönzött; a megcsappant erő, elzárkózottságom viszont kimunkált téma, jól ismert életdarab felé nyúlt. Ezen a tavaszon halt meg anyám is, akit minél gyengébb, védtelenebb lett, annál kevésbé akartam érzékenységében megbántani. A téma a foganása óta eltelt negyedszázad alatt, bár nem sokat, fejlődött: a szülők s lányuk történetében most kapott határozottabb körvonalat a két férfi, két világnézet sűrítője, akik közt a hősnő irgalomra beérő szíve a rászorulóbb fele hajlik; új részként most iktatódott be a hősnő és mesterségének találkozása az elfekvő kórházban is, mely (a világot is elfekvőfélének néző) irgalomnak lesz felsőbb iskolája. A regény témája eredetileg is a nyers, fiatalos, kicsit tüntető erkölcsi szigor belátássá érése volt. Most azonban, hogy a tíz hónap alatt lejátszódó történetben négy évtizednyi lelki fejlődést kellett rekapitulálnia, a regényből kinövő szobor méretre, tartalomra is nagyobbá lett. Nyugtalan körülményeim azonban most sem engedik meg, hogy a lassan medret ásó regény negyedén, harmadán túljussak, s ha képzeletbeli miniszterségem olyan rosszul nem üt ki, alkalmasint nem is vállalkozom többé a hátralevő erőpróbára. A tél s kora tavasz azonban nagyot lökött 64a regényen, melynek most készültek el döntő fejezetei; be is fejezem tán, ha a remény, hogy külföldön élő lányommal találkozhatom, bele nem ránt egy nyugati útba. Így még jó százötven gépelt oldal maradt megíratlan.

Amikor 63 őszén a megerőltető út, az agydiéta elhanyagolása s más családi bajok egymás után két szemfenék-vérzésben figyelmeztetnek bajom rosszabbodására: a befejezetlen regény a legnyomasztóbb, legfájdalmasabb adósságom. De a bemutatók közjátéka miatt csak a következő tavaszon ülhetek hozzá. Az első ívek írása közben kapom meg agyvérzésem. Egy-két hétig úgy látszik, hogy a regény sok más munkámmal együtt befejezetlen marad, de a lézió aránylag kevés nyommal gyógyul, s május végére, hét évvel a tétova kezdés után, irgalmatlan iramban, megvan az Irgalom: a négy nőszobor közül Medici-kápolnám leghajnalibb alakja.

Újabb drámák

1947-ben, amikor drámáim tervbe vett kiadása elé már előszót is írtam, azt ígérem, hogy olyanféle társadalmi-történeti drámát, mint amilyenekből az akkori gyűjtemény állt, nem írok többé, most már igazán az arisztophanészi elem: a komédia s a vers uralkodik színpadomon. Ez az elhatározás nem csömörből vagy szeszélyből fakadt; a Tanú Arisztophanész-tanulmánya a jel, hogy már akkor ilyenféle drámákra készültem, mint ahogy Nyugaton arisztophanészi irányba ment is a drámaírás. Az ember azonban nem azt írja, amit korszerűnek, művészinek, mulatságosnak tart, hanem amit muszáj. S éghajlatunk e bejelentés után még vagy tíz olyan darabot íratott velem, amilyentől e kötettel s előszavával búcsút vettem volna; a komédiákból s verses drámákból pedig (a fél-vígjáték Utazás-on s a már meglevő Sámson-on kívül) egy sem látott napvilágot. Pedig megvoltak – címük, hősük, beosztásuk –, csak a kivetítés maradt el, a képzelet színpadáról a papirosra. A Pusztuló magyarok-on s a kéziratban maradt Szépítő-n, a másokat megszépítő ember tragikomédiáján kívül még vagy öt vígjáték várta, hogy legalább papíron bemutassam. A Sámson-nak is nőttek árny-öccsei, amelyeknek a kü65lönböző civilizációkból kellett volna a közös emberit, a világcivilizáció humán alapjait felszínre hozniuk. De bár csábítóbbak voltak, mint ami valóban elkészült, nem tudtak olyan követelők lenni. Most a vérezni kezdő hipertónia sürgetésére az Irgalom mellett a műveknek ebből a két csoportjából szerettem volna legalább egyet-egyet felmutatni. Mielőtt az Irgalom-nak nekiültem, a Harc a jólét ellen című vígjátékot írtam meg; az Irgalom befejezése utáni gyáron a Négy próféta című verses drámát.

Hogy a Harc a jólét ellen mikor fogant: elárulja az első felvonás, melyben az atombomba ledobása még friss élmény, de a kvékerek, akiktől én is kaptam egy mellényt vagy kabátot, már jártak Hódmezővásárhelyt; alkalmasint 46-ban tehát. A darabnak nemcsak a témája akkori, de az alakjai, felvonás-, jelenetbeosztása is. 63-ban a leírás csak a távlat növelést adta hozzá, ami a későbbi – másodszori, harmadszori – megírásnak az előnye szokott lenni. Főhősében a vásárhelyi különcséget, a filozófus történeti típusát s önmagam reagálásmódját olvasztottam egy alakba. Tölcséry Mihály szerint az emberiséget, legalábbis a fehéret, a jólét fogja tönkretenni, s e bölcselői hitén nem változtat a háború utáni nyomor sem, melyben a cukorpótló melasz új vívmány, s a téli fát a város tisztviselői saját kezűleg vágják ki a Tisza-part füzeseiben. Az atombomba híre is ezért rémíti meg: a gőz, villanyáram kora után itt van az atomkor, s vele a jólétnek az eddigieknél is pusztítóbb hulláma. A favágásból megjövő barátok (két másik különc: a mindentudó, s mindent szervező) az emberiség baján kotló embert lelnek a szegénysége közepette is nagyobb bajt neszelő családban. Nem azért tisztelők s különcök, hogy mesterük gondja át ne ragadjon rájuk; s a veszedelem oly nagy, hogy a szervező javaslata: most, amíg tart a nyomor, szervezni meg a jólét elleni harcot, a filozófust is a cselekvés mezejére csalja. Ekkor toppan be segélyszállítmányával a kvéker (persze, Magyarországról kivándorolt zsidó), aki azért irányítja karavánját az alföldi városba, hogy meghálálja a jóságot, amit boldogult Sári nénje az üldözések alatt Tölcséryéktől kapott. Ez nem nyugszik bele a nagyobb dolgokkal elfoglalt filozófus elutasításába, az asszonyokon át igyekszik ruhaajándékait becsenni, sőt egy disznót is terel a házba, melyet a böllér szomszéd a tanácskozók híre nélkül vág le. Így ala66kul a jólétellenes liga első nagygyűlése, melyen a meghívott helyi különcökön kívül a kvéker misszió teológusnője is részt vesz, s a jólét ellenszeriül a nemesebb igények nevelését tűzik ki célul: disznótorrá, ahol a villanytalan estében csak a bölcs kap sovány falatokat, a többi résztvevőt a rég ízlelt javak s a pálinkával kevert bor sorra lehúzzák az alacsonyabb igények szférájába.

A Négy próféta: Hosea, Jesaia, Jeremia és Ezékiel. Hosea idejében még megvan Izrael is, Jesaia idejében már csak a kis Juda áll s fogja fel Jeruzsálem alatt az asszír áradatot. Száz év múlva Jeremia már Judának is behódolást javasol, az eltűnt asszírok helyett a káld Nabukadnezár előtt; Ezékielt azon a napon ismerjük meg, amelyen a Város elestének a híre a már rabságban élő zsidókhoz Babilonba megérkezik. Az első egyfelvonásosban még csak a prófétafül hallja a kis népek perpatvarain túl a világtörténelem dörgését; az utolsóban Dávid királyságának végső szegletkövét is elmosta, s a szétszórt Izrael után a szívósabb Judának is fogság lesz osztályrésze. De a pusztulással együtt nő – prófétáiban – a kicsiny nép lelke, a birodalmak áradásával, ami az utolsó ókori birodalom romjain, mint kereszténység fog fölcsapni. Hosea tulajdon irgalmában házasságtörő felesége iránt, akit a rabszolgasorsból vált ki, ha nem is a szerető mennyei Atyát, de a szánakozó Istent fedezi fel, patrióta bújára vigaszul, a kérlelhetetlen büntetőben. Jesaia látja először Isten tervének a történelmet, melynek végcélja, ha nem is egy Civitas Dei, de a megpróbált s megtisztult nép uralma a világ felett. A behódolást ajánló s a pusztulást megérő Jeremia Isten s ember egyéni kapcsolatát fedezi fel, ha nem is a protestánsok imakamráját, de a minden szívben fölállítható oltárt, a pusztulásra ítélt közös helyett. A legfogasabb prófétám Ezékiel volt. Ő a fogság prófétája, a visszatérés, Salamon dicsőbb templomának az ígérője: a nemzeti bezárkózás, a feloldásnak ellenálló hitbeli gőg, a judaizmus képviselője volt, a diaszporában spórai ellenállást nevelő. A későbbi zsidóságra jellemzőbb, de nem oly távlatnyitó, mint a fél századdal későbbi Deuterojesaia, aki szintén pogányok közt, tán Tiruszban élt, s elsőül nem az elzárkózást, hanem a térítést, a népeket egy épület pilléreivé fogó szellemi templom építését prédikálta. Hogy a két alakot, a prófétai korból kétfele ágazó utat összehozzam, az estébe, melyen a je67ruzsálemi lovas a rossz hírrel Tel Avivbe ér, egy tiruszi zsidót (a hajóscéh ügynökét, karavánvezetőt) állítok a jós némaság után vigasztalásra megszólaló Ezékiellel szemben. A darab kettejük párbeszédivel, vagy inkább egymás mellett folyó monológjával, jóslatával végződik: az egyik az új Siont ígéri, a másik a pogányok Istenhez térítését tűzi ki célul.

Elvágott kötelek

Azokban a hetekben, amikor a hipertónia először adta tudtul, hogy vérezni akar, egy riporter keresett föl, s „terveimet” kérte. Az interjúból ugyanaz a makacsság szólt, ami kilenc évvel előbb a Megmentett gondolatok-ból s a Levelek a hipertóniá-ból. Ha zavar a szememben táncoló vérrög: lekötöm, s az ötéves tervek helyett öthónapos, ha kell, öthetes terveket készítek, de már csak sportból sem hagyom kiszámoltatni magam. Az interjúval egyidőben jelent meg R. Gy. bírálata a Kísérletező ember-ről. Ebben nem a felhozott érvek voltak a bántók, hanem hogy a fiatal írók nagy többségének a véleményét mondta a szemembe. Arról, hogy egy-egy öreg író segítsége milyen hatással lehet a fiatal pályájára, szinte minden életrajz hoz föl példát; az, hogy öreg íróknak tán még nagyobb szükségük van a fiatal biztatására: – érdemes, érdekes, amit írsz, nem estél ki az időből – nem ilyen köztudomású. De akármilyen fájdalmas volt az ellenszenv, mely a léha hangnak tapsolt, nem az első fiatal nemzedék volt, mellyel ezen a próbán átestem, s ellensúlyul ott voltak az olvasók, akik nem engedték sem a könyvet, sem akkoriban bemutatott legnehezebb darabom, ahogy a kritika akarta, megbuktatni. S ha a bírálat súlyát növelte is, hogy mint (épp a magam teóriája szerint) agykéreg-betegségben szenvedő író, gyanakodni tartoztam magamra, ezt is közömbösítette a tudat, hogy a betegségben eltelt tíz évnek épp a második felében új virágzást értem meg: a Bolyai, Gandhi halála, Nagy család, az Irgalom, sőt a megbírált tanulmánykötet sem volt méltatlan pályám jobb szakaszaihoz.

Szervezet s világ támadása nem tört meg hát, más volt, amitől a hitem, mint egy futballgumi, észrevétlen engedni kezdett. Tanulmányaimon is utólag vettem észre, hogy mindenben az utolsó szót 68teszem le. Ha a két kultúra (humanista, természettudományos) vitájában szólalok föl, ha a drámáimról szóló tanulmányt igazítom ki, ha egy zenei folyóirat kérdéseire felelek, iskolaavató beszédet tartok, a filmrendezőt, a II. József együttesét látom el tanáccsal, vagy az új szerkesztőnek ajánlok segítséget: mindeniken érzik, anélkül hogy ez lett volna a szándékom, hogy amit mondok, utolsó áttekintés, lezáró hozzászólás ebben a kérdésben, olyan emberé, aki utolszor szedi össze magában, nem az erőt – a hitet –, hogy mielőtt műve léggömbjében továbbszáll, inkább magának, mint a hallgatók megértésében bízva, még egyszer felöltse régi szerepét, s áttekintse az életet jelentő lehetőségeket. „Elvágott kötelek” – adtam, a léggömbhasonlatra gondolva, az utolsó közleménynek a címet, s ez lehet az egész kis gyűjteményé is. Tíz éve a Megmentett gondolatok írásakor az élet készült elröppenni, s a gondolatok, a hit, ittmaradni. Most a mű van elröppenőben, s a hit száll emberétől elváltan tovább. Miért? A válasz túlmegy ezen az áttekintésen, s tán nem is illene munkásságomba. Én az agónia korában szinte gyermekesen a hitet, az életösztönt képviseltem. Ha voltak is kollapszusai, egy kis konc – sokat nevettek érte – rögtön megindította az élet, a remény tervezgetését. A kötelek elvágásával nyilván ehhez a szerephez akartam, ahogy még lehet, ragaszkodni.

Certosa

A publikálás nekem sohasem volt öröm. Azok közé az írók közé tartoztam, akiknek a könyveiről később derült ki, hogy nem is olyan rosszak, megjelenéskor egyre növő ellenséges kar azt zúgja: na, most kompromittálta magát – úgyhogy ami másnak csendes elégtétel, a két födél közé került szöveg, az én fülembe a vesszőfutás suhogását hozza. A harmincas években már kétszer is felmentettem magam (a Tanú megindítása s az osztrák Anschluss előtt) a fölöslegesnek érzett megalázás alól, hogy a kötelesség, a mulasztás vádja egy-egy évnyi hallgatás után nagyobb erővel dobjon a porondra. Persze, ezek az évek se voltak némák, sőt az a tudat, hogy annak, amit írok, nem kell megjelennie, bátrabbá, termékenyebbé tett, két ugrás: a 69Gyász s VII. Gergely köszönheti ennek az elhallgatásnak a létét, s ebben duzzad föl a Tanu első évét tápláló bőség is.

Nem a nem írásra teszek fogadalmat most sem, amikor az Irgalom odanyújtásával publikációim sorát lezárom. Élettevékenységeim közül szinte csak ez maradt épen, öngyilkosság volna a mozgásban tartó motort leállítani. Csak irányát változtatom meg. Utolsó vásárhelyi évemből maradt fenn egyik naplóm borítékán a Chartreuse de V. felirat. Vásárhelyi Certosa. Egy fiatal barátom, különben kiváló művész, értelmes, rokonszenves ember látogatása hagyta bennem az elhatározást, hogy ha úgysincs a beszédnek értelme, hagyjunk hát föl vele, s éljünk, mint a karthauziak, fölfele alkotva meg egy-egy napunk. S éltem így vagy két hónapig. A karthauzi fogadalom persze akkor sem mechanikai némaságot jelentett, csak hogy semmi olyanról nem beszélek, ami nekem fontos. De akkor még nem voltam érett erre a szerzetességre; családom viszonyai is hazaszólítottak. Azóta betegség, a környezet közönye, elszakadás mindazoktól, akik szívesen hallgattak, megvalósította fogadalom nélkül is a Certosát körülöttem. Mind ritkábban történik meg, hogy a mondanivaló áttörje a szavakat pötyögtető csöndet, s ha megtörténik: dadogóvá váló hangom, az arcok elidegenedése figyelmeztet, hogy fájdalmaimra nincs fül, gondolataimra felvevő szerv. A mű volt az egyetlen nyelv, melyet még beszéltem, most, hogy ez is megszűnik a közlés szerve lenni: a Certosa teljesen bezárult, s az írás, ha gyakorlom, olyan lesz, mint az imádkozás.

Albert Schweitzer okolja meg Bach-könyvében a környező közöny, meg nem értés s a bámulatos, boldog termékenység szomszédságát azzal, hogy Bach nem embereknek, Istennek komponált. Annak, aki már nem hisz, mint ő, a lipcsei karnagy, a személyes Istenben, ez nehezebben megy majd, később is fogott hozzá. De ha Istennek a világ mögött álló, abban csak részben megvalósult s bennünk is a megvalósulásért küzdő lehetőséget tekintjük, akkor a világtól elhagyva, de lelkünkben meg nem törve, amíg bírjuk: ennek a lehetőségnek tömjénezni, mégiscsak olyasvalami lesz, mint a karthauzi imája Istenéhez.

1965
70
Horváthné meghal
Novellák
71 72
A Novellák elé

A novella nem tartozik azok közé a műfajok közé, amelyekre hivatástudatom eszközeként vagy a magam megértésére, belső egyensúlyom belyreállítására okvetlen szükségem volt. Írói pályámon – s ezen át életemben – mégis a végzet szerepét játszotta: egy novella volt a sorsjegy, amelyen nevemet az íróvá avató húzáson kihúzták.

Amikor ezt a novellát – a Horváthné meghal című paraszttörténetet – a levélszekrénybe bedobtuk, az akkor új tudománynak számító alkattanban már megtaláltam a nyelvet, melyen mint belgyógyász az emberekről való tudásom és sejtéseim rögzíthettem, s amikorra ezt a novellát a Nyugat folyóiratban mint pályázatnyertes művet viszontláttam, lezárult az a sok éves alkimista kísérlet, melyben az alkatomhoz illő – görögös lendületű s ómagyar tagolású – versformát megtaláltam, amelynek számba illő fölszabadító lejtése, ha nem is tett volna „befutott” költővé, az imádkozást, melyet hitetlenségem tiltott, ösztönöm megkívánt, akár egy életen át pótolhatta volna. De másképp történt: a Horváthné-t kihúzták, s én odáig csak távolról csodált írók méltatásában olvashattam írásom érdemét.

De akármilyen találónak látszhattak (a stílus magyar gazdagsága, a realizmus ökonómiája) a dicséretek, bennem ott volt a gyanú: nem történt-e itt valami tévedés, valóban én vagyok-e, akit evvel a novellával a semmiből kiemeltek. Hisz én ezt a novellát elég régen, legalább egy, de inkább két éve írtam, s magam sem tudom, 73milyen unszolásból, hisz novellát ezen az egyen kívül találni sem lehetett többet a papírjaim között. Fölfedezőmet, Osvát Ernőt próbáltam is figyelmeztetni: egy levélben a pályázatnyeréssel felbökött nemzetmentő törekvéseimet öntöttem elé, mint kéziratvivő rövid időközökben két füzetnyi verset raktam az asztalára. Vittem persze novellát is. Ha már mint novellaírót fedeztek fel, abban is ki akartam elégíteni a várakozásukat.

S ekkor jött a fölfedeztetés boldogságával egyenlő nagyságrendű sérülés: akik a fényre emeltek, mint néhány hónap alatt kiderült, csalódtak bennem. Ennek a csalódásnak a természetén azóta is sokat gondolkoztam. Volt irodalmi oka is, biztosan. Gellért később felidézte egy beszélgetésük Osváttal: hátha ez a fiatalember sosem fog többé olyat írni, mint az a novellája! (Micsoda tragédia! mondhatta egymásnak a szemük.) De voltak, úgy hiszem, más természetű okai is, s engem most már az életösztön is arra szorított, hogy azokba kapaszkodjam. Egy természetem ellen való kenyérkeresetre szorítva, magát fényre dobó halként a mélybe visszaesve, meg kellett kísérelnem a fellebbezést. S erre az alkalmat megint a novella, kisregény nyújtotta. A Nyugat megismételte előző évi sikeres pályázatát, s én arra álnevek alatt (bosszúból tán, hogy elvettetésem nem irodalmi okát rájuk bizonyítsam) rövid idő alatt vagy öt-hat novellát szerkesztettem össze; a Pantheon Kiadó pedig regényre hirdetett pályázatot – erre írtam meg az Akasztófavirág-ot, melyből három novellaszerű részletet ebbe a gyűjteménybe is felvettünk.

De ha első epikai munkáim ihletése nem is volt a legnemesebb; fölöslegesek mégsem voltak: bennük szálltam meg az életdarabot, amelyet a Horváthné meghal csak kijelölt; bennük vált írói feudumommá a mezőföldi falu, a nagy család, s ami vele ott összefüggött. Az elmondott történetek, a legjelentéktelenebb s a legvalószínűtlenebb éppúgy, mint az Akasztófavirág epizódjai, megtörtént dolgokon alapultak, s ha a novellákat órák alatt vágtam is össze, az eseteket sok lenn töltött szünidő szedte össze, sok családi emlegetésben alakultak novellává. Az itt fölvillanó alakok embermitológiám törzsalakjaivá lettek, s az Emberi Színjáték-ban, Gyász-ban, Utolsó kísérlet-ben, sőt az Iszony-ban, Irgalom-ban is visszatérnek. A történetek közül többől regénytémám is lett: a papi család tragédiája, 74mely A kurátor ítélkezik-ben kapta meg első rögzítését, még az Irgalom megírása után is foglalkoztatott. Tán éppen, mert az emlékezetemben őrzött világ nem volt sem túlságosan tágas, sem népes, amit megfogtam, nem engedtem el, s tovább dolgoztam rajta. Első megfogásuk itt folyt le, ezekben a novellákban.

De itt kezdődött a kitörés is, a témakör tágítása. Az a novella, melyet Osvát is látott, a Télemakhosz, már ilyen kitörés volt, ha a család vonalán is s az Irgalom mellé állítva képet adhat róla, mit fejlődött a téma negyven éven át. Egy ciklus bevezetőjéül készült a Kórházi éjszakák; a Lázadás a bolondházban félbemaradt externistaságom beszámolója a János-kórház elmeosztályáról; ezért is térnek vissza alakjai a második feldolgozásban – Boda Zoltán elmekórtani kalandjában. Ezt a tágítást, epikai besorolást végzik a 27-es év novellái is. Az Anyóka Rómában egy öreg zarándoknő társam szemén át mutatja be, amit mint a budai cserkészcsapat orvoskísérője láttam szentévi utunkon; A botanikus révbe ér fiatalkori szenvedélyem, vagy inkább nosztalgiám ürügyén visz a Budai-reálba (hőse az Irgalom-ban is feltűnik) s a Kakukkhegy lejtőire; az Aurél a Kékesre megy egy siroki nyaralás emlékeit sűríti első íróismerősöm alakja köré. Ezeknek a novelláknak már megint volt némi sorsirányító szerepük is, nekik köszönhettem azt a viszonylagos elbeszélői tekintélyt, amely a Napkelet szerkesztőit az Emberi Színjáték közlésébe beugratta.

Ha a pályázatokkal kudarcot vallottam is, a csomósodó epikai világ most már a hivatásomul elfogadott tanulmányírói alkalmak özönében sem volt hajlandó feladni magát. A tanulmányíró tekintélye beprotezsálta a novellistát, a novellaíró meg a kritikus tekintélyére volt tekintettel; novelláim Lelkes László álnév alatt jelentek meg: a Hajójegy, a Protestáns Szemlé-ben, az Anyóka Rómában, A botanikus révbe ér, az Aurél a Kékesre megy a Napkelet-ben. Az utóbbi volt, amely a Napkelet munkatársai asztalánál mint hiánycikk, méltánylást talált, még Halász Gábornak is volt rá dicsérő szava. Minthogy a felsőgödi szomorúfűz alatt akkor már készült az Emberi Színjáték, említést téve róla, kaptak rajta; valami olvasmányos regényt vártak benne szegények.

Ezzel a klasszikus értelemben vett novella el is játszotta szerepét 75az életemben. Az Emberi Színjáték mellett vagy a Tanú viharában furcsa is lett volna Horváthné meghal-szabású novellákat írni. Egyszer a Móricz Zsigmond kedvéért vállalkoztam rá; a Kelet Népé-nek írtam a Cselédek-et. De ha a novellaírás szándékával nem is fogtam tollat, más hajlamaim, viszontagságaim rügyeztek egy-egy írást, amelyet novellának lehetett minősíteni. Az a kényszerképzetszerű ösztönzés, amely egy kis életdarabon – szigeten – a mintaélet forradalmát szerette volna megvalósítani, esztendőkkel a Cseresnyés s a Mathiász panzió előtt olyanféle utópiákban kérte, tapogatta az életet, mint az Adalékok egy „újnemes”-szekta történetéhez vagy sátorkői szentivánéji álmom, a Kapások; sőt jóval később az Iskola Kakaskúton is egy ilyenféle utópiába öltöztette a pedagógiával ült nászom elképzeléseit; novellának volt tekinthető azoknak az írásoknak egy része is, amelyekben lányaim fejlődéséről számoltam be, s tán nem erőszaktétel egyet közülük (Műtét a családban) ide emelni át, mint ahogy Illyés is ezzel képviseltetett egykori elbeszélésgyűjteményében. Az Öregek-et inkább politikai okokból, igazságtevő védelmül s előlegezett intelmül írtam meg újra Haldokló kulák címen. A 36-ban rám tört betegségnek köszönhette a létét a Giliszta a torkunkban, amint ide volna számítható az Árnyékvilág, a hipertónia-levelek egy része is, a Sótlan diéta például, amely a Kísérletező ember-be már nem jutott bele. A Segédmunkás a 43-as Bocskay-kerti nyár írásaiból ad mutatót. A Fakutyá-t későbbi lektorom találta meg a Törökvész úti ház romjai közt, s nyújtotta át húsz év múlva mint tökéletesen elfeledt művét a szerzőnek. A balatonkenesei esetre emlékszem, de hogy ezt a naplóimba kívánkozó epizódot (újabb gazdag novellabánya) miért írtam meg ebben a formában, nem tudnám megmondani. Hézagosságában is kitölt talán egy hézagot, amely a házassággal foglalkozó írásaimban olvasónak és filológusnak többször is fejtörést okozott.

Ez a terjedelemre nem nagy gyűjtemény így jellegükre eléggé elütő írásokat foglal egybe; de tán épp ezzel jelezheti, mint adja fel a maga törvényeit követő élet egy műfaj bevált, iskolás eredményeit, s mint teremti újra őket a maga igényei szerint.

76
Mezőföld
Horváthné meghal

Vargáné a sifon előtt állt, és ki-kikandított a konyhába, ahol az ura nagy krákogva-hümmögve csoszogott a sut és az asztal közt, pipatömést mímelve vagy már tíz perce az idegesen remegő mutatóujjával. Az első szoba, ahol az asszony öltözködött, hűvös volt és homályos, érzett a levegőjén, hogy ide csak minden sátoros ünnepen tolakodott be valaki, akkor sem paraszt, hanem valami kiurasodott atyafi. A szekrények tetején befőtt sárgállott, az asztalon meg a kis kászlin fotográfiák, élő és holt rokonoknak a felismerhetőség határán megörökített fizimiskája.

Vargéné óvatosan rakosgatta ki a különféle ruhadarabokat; a szoknyát, a pruszlékot, a réklit, a fejkendőt, a kötőt, és lassú, falusias mozdulatokkal aggatta magára egyiket a másik után. Közben gömbölyű, öregen is piros képét ünnepélyesre vasalta, de azért a szeme zugán ott settenkedett egy jó adag csatakészség a kinn botorkáló hitestársa ellen.

– Hát te hova a fenébe mész? – fakadt föl az ember, amikor a felesége a kendő csücskét is bogra kötötte, és két nyalka fület húzott mellé. Nagyon jól tudta, miről van szó, de az elején akarta kezdeni. Az asszony egyelőre szelíden, panaszkodó fejhangon vette föl az odadobott kesztyűt.

– A nyanyához. El kő nézni hozzá. Itt vót a szógáló, aszongya, nem áll meg abban már semmi. Kihány mindent, meg amit ki nem hány, amúgy folyik el tüle.

77

Nagyokat sóhajtott, könnyezőre pirosította az orrát, a száját is meg-megrángatta, és ennyi előkészület után jogosultnak látta a frissen vett zsebkendő használatát, amit kotorászó mozdulatokkal halászott elő a mély-mély szoknyazsebből. Az ember még nem találta elérkezettnek az időt, hogy utasításait a felesége fülébe rágja, azért inkább a pipaszárral kalapálgatott a tűzhely oldalán. Az asszony tovább sopánkodott.

– Itt vót nála a simontornyai doktor, de az is csak aszonta, ja, az öregség. Írt valamit neki, de nem ér semmit, ha csak egy kanállal beszed, már kifordul belőle. Talán a hónapot sem éri meg. Aztán hát hívatott.

Varga rá se nézett, de a konyultas bajsza, a bozontos szemöldöke, még a csizmája orra is rosszallta a dolgot. Egy éve már, hogy a felesége ajtót se nyitott arra a házra, és most tartott tőle, hogy az egész halódás megint csak a sógora csalafintasága.

Az asszony a tromfhoz nyúlt.

– El kő menni. Mégiscsak az anyám.

– Hát jól van, ergye! – villámlott ki a férfiból. – De azt megmondom, ha valaminek aláírsz, haza ne gyere. Az én házamtul akkor sipirc.

– Hát hogy írnék? Hogy gondúsz ilyet? Olyan butának nézöl te engem? – És méltatlankodása már-már támadás volt.

– Na, csak azér – dörmögte Varga engedékenyebben. – Az a te bátyád mindenre képes. Telenyafognak, hogy szegény nyanya így, szegény nyanya úgy, aztán ti ríttok, és minden rendbe van. Törődtök is ti a gyerekekkel. Hogy azoknak gyut-e. Csak jaj, a nyanya meg ne haraguggyon. Mert mi lesz akkor a világgal, ha a nyanya meg nem csókugat titeket. Ti, vén bolondok.

– Má megin elkezdi. Má megin rágyütt a bónája – panaszkodta az asszony a plafonnak. – Hát már az anyám ágyához sem mehetek temiattad? Van neked szíved? Van benned érzés? Az anyám halottas ágyához?!

Evvel sikerült is magát a sírásba belelovagolnia. Most már elemében volt. Mint fölágaskodó rossz lelkiismeret, úgy meredt az ura felé, de az rá sem hederített. Túl voltak az ezüstlakodalmon.

– Mondom én, hogy ne menj? Bújj beléjük, ha teccik. De a gye78rekeim jussát nem hagyom. Van a bátyádnak elég, mit ehül a tietekére? Ti meg olyan hülyék vagytok, hogy amit a Sándor mond, meg amit a nyanya mond, az szent. Ha azok tátintanak egyet, ti csak álltok, mint a cüek, azt se mongyátok bá. Másutt a lyánynak van a több esze. Nézzétek a Takácsékat, milyen élelmesek voltak ott a lányok. Azok kikövetűték a magukét. De ti? Nincs tibennetek egy szikra ész sem. Úgy meredeztek arra a kapzsi bátyátokra, mint valami ótári szencségre. Én meg a János sógor meg a Cseresnyés, mi senkik sem vagyunk. Csak a Sándor, jaj, csak a Sándorunk. A mindent jobban tud, annál minden csupa cukmis, mert az a ti bátyátok. Mi csak olyan katakönyöke vagyunk.

Évtizedes vetélkedések keserű utóíze csordult a nyelvére, és végehosszítlan sugárban bugyborékolta az asszony felé. Ez a hallgatag ember, aki napokat elszótlankodott, most maga volt az élő vád, és huszonhét év minden feltorladt haragjával fecskendezte az asszonyát.

– Juj, hogy milyen ronda vagy te! – sopánkodott az Achilles-sarkán megsebzett asszony. – Te csak cáfuni tucc engem. Neked én vagyok a legrosszabb, a legalávalóbb. Hát tudd meg, hogy igenis elmegyek. Nem bánom, ha el is ölsz a háztól. Elmegyek, tudd meg.

Az ember képe besötétedett. Csak csöndeskén vágta oda:

– Ergye.

Leült az asztalhoz, a lájblizsebből ókulát kotort elő, és nekiterpeszkedett a patikáruséktól átkölcsönzött Budapesti Hírlap-nak. Ha mérges volt, még újságot is olvasott.

Az asszony rosszat szimatolt. Az ilyen szélcsönd jobban megviselte a legádázabb háborúságnál. Azt látta, hogy békével már úgyse válnak el, hát váljanak el veszekedéssel, csak ilyen fojtott viharban ne. Tovább sipákolt, félig magában, félig az urának.

– Ezt érdemültem? Hát én csak erre vótam jó? Hogy a kölkeit neveljem, meg a belüket tömjem? Én csak csibéskata vagyok neked? Az istenit ennek az életnek, inkább elemésztem magam. Ha nekem még annyi becsületem sincs, hogy az anyámat a halottas ágyán meglátogassam.

A férfi fölállt. Megmarkolta az éjjeli lámpást, amelyik még előző 79estéről ragadt az asztalon, jó dobósra nyújtotta a karját, és túlzottan szelíd, kérlelő hangon szedte ráncba az asszonyát.

– Nem megmondtam, hogy elkotródj. Ha azonnal e nem kotródsz, ez a lámpa mingyár elkárhozik.

Vargáné nagy zokogva somfordált ki, és a küszöbön kétszer is elkiáltotta:

– Juj, istenem: jujistenem.

Az ura utánaförmedt:

– Hanem ha aláírsz, haza ne gyere.

Azzal visszamélyedt az újságjába, s a legnagyobb közönnyel eresztette el füle mögött az udvarról visszaömlő sírászuhatagot.

Mikor Vargáné a kiskapuhoz ért, mintha elvágták volna a sírhatnékját. A képe kiünnepélyesedett, kisimult, és merev parasztasszony testtartással iparkodott az anyjáék felé.

Délután ötre járt, de a júniusi rekkenő éppoly elszántan perzselte a bőrt, mint délben. A levegő ezüstös hullámokat vetett, és szemközt, a patika falánál különösen jól látszott az imbolygása. A feketébe öltözött néne mint egy turpi árnyék húzódott át az izzó piactéren.

A kútnál épp a Juhászné húzta a vödröt.

– Hova, szomszédasszony? – tudakolta illedelmesen, bár maga is tudta.

– Megyek a szegény nyanyához – rebegte Vargáné, és arca a legfeketébb gyászba öltözött.

– Igaz, hogy olyan rosszú van?

– Bizony igaz – sóhajtott Vargáné. – Szegény nyanya. Már az a kis lé sem áll meg benne.

– Ajjaj – sajnálkozott a szomszédasszony. – Hát mégis igaz? Ez az Örzsi leány mondta ám, de gondútam, talán csak úgy beszélik, mert a télen is hót hírét kőtötték. Szegény Horváth néni. Aggya át neki tisztületemet.

– Köszönöm, majd átadom, szomszédasszony.

Elváltak. A posta előtt egy másik, hasonlóan begyászolt arcú és külsőségű asszony került Vargáné mellé. A nénje volt, Jóné.

– A nyanyához mész?

– Ahhó.

80

Egy ideig némán tipegtek, a két pár cúgos cipő egyhangúan kattogta végig a csontkeménnyé száradt falusi járdát. A zsidótemplomnál Vargáné észrevette, hogy a nénje visz valamit a kötője alatt.

– Mi az? – tudakolta mohón.

– Egy kis konyak. Gondútam, jó lesz neki. Annyira ét-hat érte mindig.

Vargánéból kicsordult a búbánat.

– Látod, én még azt sem vihetek. Ettül a büdös embertül még azt se lehet. A fene enné meg, hogy ebbe milyen természetet szorított az Úristen. Eppeg nem szívelheti azt az öregasszonyt. Istenem, istenem, én még egy kis pálinkát sem vihetek neki.

Ez a nagy panasz Jónéból is kicsalta a magáét.

– Juj, ne sopánkoggy, Mariskánk. Asziszed, a János másféle? Az is azon csármázik dél uta. Hogy így meg úgy. Hogy ő nem hizlalja a Sándort. Hogy elég hájat huncutkodott az magára. Meg hogy lefölözte az már eddig is a miénkét.

– Mind egyforma ez a büdös sok férfi – állapította meg Vargáné. Hogy a Juliskáéknál sincs jobban, szerfölött ínyére volt, egész megvigasztalta.

– Mindnek csak azon a rohadt pénzen jár az esze. Hogy az emberlányának anyja is van, ük azt nem tuggyák főgundunyi.

– Hagyd el, Mariskánk – vette pártfogásába Jóné az urát. – Azért ez a Sándor a főbűnös. Nem kapott még eleget az osztályból? Még a házat is magának akarja? Nahát, ronda béle van annak is! A szegény anyánkat meg csak az orránál viszi, mer hogy ő az egyszem fiú. Aszongya, hogy mindent ü dolgozott, mi meg csak pipeskedtünk. Ü szerzett mindent, még a stafirungunkat is ü fizette ki.

– A végin még szegény papát is ü csinálta – robbant ki Vargánéból a méreg, de mindjárt a szájára is rakta az öklét, gyúrt egyet rajta, és szép rövidecskét kuncogott.

– Juj, de bolondokat beszélsz te, Mariskánk – pirongatta Jóné, de maga is egy széles mosolygás volt.

– Hát igaz is; az embert kihozza a sodrábul. Mit akar avval a házzal? Van neki elég. Mit szégyenkedik?

– Én csak szegény nyanyát sajnálom – zökkent vissza Jóné az 81ünneplős kerékvágásba. – Minden gyerekivel összeharagudott érte. Azér annak is fáj ám az. Csak bele kő gondúni tunni.

– De az ám. Hisz mégiscsak az anyánk.

Ezen aztán eltöprenkedtek, és békén tovább topogtak, mint két szegett szárnyú varjú.

Jóné és Vargáné az öreg Horváth Sándor asszonylányai voltak. Az öreg két éve halt meg, de szerencsétlenségre végrendelet nélkül. A vagyon javát már évekkel ezelőtt szétosztották a szülők, csak a ház várta még a gazdáját. Az öregasszony a fiának szánta, mert eddig is az lakott velük, a vők azonban egyenlőn akartak részesedni, mert a fitestvér az első osztálynál úgyis megvette a dézsmát. Ebből aztán hét falura szóló kalamajka támadt. Az egész atyafiság összekapaszkodott, még a lányok sem látogathatták meg az anyjukat. A pör megjárta Győrt, Pestet, de a Kúria is csak a vőknek adott igazat, úgyhogy az öreg Horváthné halála után, ami már egy esztendeje ott lógott a levegőben, a fiának jó summa pénzen kellett volna megvásárolnia a fedelet, amely alatt már vagy harminc éve mint sajátja alatt gazdálkodott. Ez a sérelem szörnyen forralgatta az epéjét, úgy hogy a sógorok gyanakvása nem volt épp indokolatlan. Ismerték az asszonyaikat is, hogy milyes bálvány azok előtt a bátyjuk, de ismerték a Sándort is, hogy az ugyan nem nézi, mivel vesz rá valakit arra, ami neki kedvez. Ebben a halálhírben is valami kelepcét gyanítottak, és ha a feleségükből előrimánkodó gyermeki hűségnek nem is mertek elleneszólni, jónak látták egy kis csetepatét rendezni, nehogy a bátyjuk közelében megtántorodjanak. Az asszonyok maguk is sejdítették, hogy valami ostromféle készül a szívük ellen, azért rajta voltak, hogy rendületlenné keményítsék.

A Horváth-ház nagy csöndességgel fogadta őket. A frissen súrolt tornácon egy lélek sem ődöngött, a konyha dupla ajtaja, a külső fa, a belső üveg, mindkettő betéve. A konyhában is félhomály és szokatlan súlyos némaság, ami úgy ült rá a két látogató lelkére, mint a halál nyirkos misztériuma. Egészséges hátukra kiborsózott egy nagy-nagy nyugtalanság, amelyben ijedtség és meghatottság hajkurászták egymást.

– Te, Juli, én erívom magam – motyogta Vargáné, és habozott a továbbmenetellel.

82

– Gyere csak, no – noszogatta Jóné, aki kettejük közül a bátrabb volt. A végső elszánáshoz segítségül jöttek a bentiek, akik meghallották csoszogásukat. Az öregasszony szobája ajtaján egy fej bukkant ki, azután egész emberi pompájában megjelent a fiatalabb Horváthné, a Sándor tölgyfaterebélyű felesége. Zsíros, jó lélektől sugárzó arcát most ő is megilletődötté csucsorította, és elkámpicsorodott hangon tessékelgette a sógornőit.

– Gyertek. A Cseresnyésné is itt van.

– Hát a nyanya? Hogy van? – tudakolta az ijedős Vargáné, hogy előkészítse lelkét a látandókra. Sándorné a fejével intett, hogy nincs remény.

A két asszony besomfordált a kis szobába, lehetőleg annyi rést hagyva csak az ajtón, amennyin egy asszonycsípő átpréselhető.

A kisszoba az öregek szobája volt. Amikor a gazdaságot az ifjabb Sándor vette át, ideszorult a két kiszolgált emberroncs, itt zsémbeskedték el az élet utolsó békaegércsatáit. Két év óta egymaga lakta az elözvegyült vénasszony, innét üzengetett a lányaira meg a vejeire, hogy térjenek eszükhöz, ne üldözzék avval a pörrel az ő Sándorát. Keserű esztendei voltak azok az életének, amikor látta, hogy a regula megbomlott, és ő nem az, aki hajdan, amikor a vagyon még az apjuk kezén volt. Lassan a nyavalya is elővette, és egy hosszú, dologba sanyarodott élet után keserűen hanyatlott a halál felé.

Most ott feküdt a csíkos cihájú vánkosai közt. Nyolcvan esztendős, ezer ráncú arca maréknyira sorvadt, a levegőt is akadozva szedte, nagyokat hápogva, mint a darazsat nyelt kacsa. A két jövevény szemébe olyan fájdalmasan hullott bele az összetöpörült haldokló, hogy minden elszánásuk ellenére fölsírtak; különösen Vargáné, aki hosszú, zokogó hörgéssel esett az anyja faágszerűen összeszáradt ujjaira, kezet csókolni.

Az elöntött könny, mint egy ragadós betegség, végighullámzott a szobán, a visszanyomott sírhatnék előpatakzott, és egymás fájdalmától meg a szomorú helyzettől megittasodva, átengedték magukat neki, mintegy biztatva: sodorj, ahova tetszik.

Cseresnyésné, aki a legurasabb volt köztük, mert nemesemberhez ment nőül, és kalapot hordott, minden rátartiságról megfeledkezett, jó kövér paraszti könnyeket törülgetett le a kipirosodott orra 83mellől. Horváth Sándor, akit a gyakori szeszelés tett gyönge szívűvé, a cserépkályhának dőlt, és ott ontotta ki a megilletődésit. A felesége őt nézte, és azon pityeredett el, hogy milyen jó ember is az ő ura. De mindeniken túltett a mi két újdonjöttünk, akikre friss volt a benyomás, és azért nagyobb vehemenciával is tudtak válaszolni rája.

Csak az öregasszony nem sírt. Maga is járt elnyűvődött életében százszor és százszor házaknál, ahol egy-egy rokon, ismerős, koma körül ugyanaz az áhítatos elérzékenyülés hullámzott föl, amely most őkörülötte verte habjait. Azokat az embereket két-három nap múlva kikísérték. Tudta, hogy őrá is ez vár. Nem is nagyon bánta. Az a nyolcvan esztendő oly lassudan emésztette meg, hogy a halál már csak az utolsó grádicsnak tetszett abba a nagy pincébe, amely a megsemmisülés. Szinte elbámult, hogy ennyire minden különösség nélkül van halódni. Semmi kínt sem érzett, csak nagy-nagy gyengeséget.

– Hát elgyüttetek – kérdezte révedezőn járó szemmel, három részben tolva ki a szót. – Már asszittem, meg se látogattok.

– Dehogynem. Hogy gondul olyat a nyanya? – védekezett Vargáné az orrát nyomkodva.

– Asszittem, má egész megutáltatok. Hát a Péter hogy van? – tolakodott elő szegény betegből az illendőség, hogy gyűlölt veje felől érdeklődjön.

– Hát csak megvan – bólingatott Vargáné.

– A János is? – fordult most Jónéhoz az egyenlőség kedvéért.

– Az is.

– Hát maga hogy van, nyanya? – szepegett föl Vargánéból a látogatás célja.

– Láthatod, lányom. Sehugyan se.

– Majdcsak megsegíti az Isten a nyanyát, sose búsuljon.

Erre már Horváth Sándor is beleszólt:

– De az ám.

A beteg megingatta a fejét:

– Má énrajtam semmi sem segít. Ehiheted, nem is kívánom. Ölöget kevickütem én ebben a világban. Minek má nekem az élet. Amikor az ember már csak ilyen dibdáb, jobb akkó, ha nincsen.

84

Mély, magára öltözött megadással beszélt, amint már az öregek szoktak. Az anyja is ilyesfélét beszélt, amielőtt meghalt, az anyósa is, az anyjának az anyja is. Ezeket mondogatják már száz esztendők óta, és ő is kötelességének tartotta, hogy alázatos mondásaikon általessék, mint valami kálomista utolsó keneten.

A többiek figyelmesen hallgatták, gyöngéd ellentmondással a hallgatásukban. Jól magukba vésték a szavakat; hogyne, hiszen amikor unalmas lesz az este, vagy valahol összejönnek, és nem lesz mit beszélniök, milyen szép lesz kiteregetni maguk fölé ezeknek a szavaknak a sátrát, hogy emlékárnyukban mélabússá andalodjanak. Minek már nekem az élet? meséli majd Cseresnyésné a gimnazista lányainak, ha hazajönnek vakációzni, mi már nekem az élet, mondta a szegény nagymama. Őneki, szegénynek, nem volt öröme benne. Horváth Sándor a tisztelendő urat hallotta, amint az udvaron a koporsó fölött végigdörög belőle a bő kálomista mondat: aki pedig kételkedne a mindenható Isten végtelen irgalmában, tekintsen erre a tisztességben megöregedett asszonyra, aki a halál kénkövektől lobogó tornácában is így sóhajtott fel: Istenem, nekem már nem kell az élet, legyen a te akaratod szerint. Mert a haldokló szava csudálatos köpenyeg, mindenki azzá forgatja, amivé jólesik.

Amíg ezeket végiggondolták, a beteg pihent egyet, azután újra nekibuzdult.

– Én nem is káromulom az Istent. Énhozzám kegyelmes vót; a gyerekeimből embert tudtam neveni, a vagyont is csak gyarapítottuk, senki sem hányhatja, hogy ilyenek vagy amuanok vótunk, mi ölégséget tettünk mindenkinek. Csak azt adta vóna az a Jóisten, hogy ezt a csúfságot ne kellett vóna megérnünk. Hogy az én gyerekeim ügyvédhő mennyenek igasságér. Hogy az én családomat így kicégérezzék. Elhihetitek, ez akárminél jobban bántott.

A lányok összepislogtak, és pillantásaikban félénk rebbenés volt: jaj, most megostromolja a szívünk. Eszükbe jutott az ember, a fenyegetések, és minden erejöket összegyűjtötték, nehogy az anyjukkal szemben elárulják a maguk szűkebb családját.

Sándor az anyját csitítgatta.

– Sose eméssze magát avval. Ami megvan, az megvan. Megle85szünk mi így is. – De a hangjában biztatás volt: addig üsd a vasat, amíg meleg.

Az öregasszony most már taposott úton volt. A családi szégyen, a hír hátára kapott Horváth név, a maga érdemei és a gyerekek vélt háládatlansága újra szétpatakzott a szívén; elfelejtette a halált, a helyzetét, és két év óta számtalanszor begyakorolt tempóval dobta magát panaszaiba. Az akadozó melle most egész tisztességesen működött, a szemei kielevenedtek, és a csöpp múmiaarcát is pirosság futotta be. A legérzékenyebb passzusára zendített rá.

– Hát mongyátok meg: céda vótam én, vagy italos, vagy cuhados? Énrám senki nem foghatja. Én jó anyátok vótam, én mindeniket szerettem. Mér gyalázkodtok hát énrám? Mér hírlelitek, hogy én csak a fiamat pártullom? Hát nem jó állapotba segítettem mindegyiket? No, mongyátok!

A lányok szemében felvillant a gyerekkor. Az esztendős harag ködén át előragyogott a régen elhagyott család, amelyiken a maguk három évtizedes házasságának minden fájdalma csak csiszolt, fényesített. A megaszott vénasszony kihúzódott, az a délceg, erős akaratú matróna volt, aki szeretettel, de kérlelhetetlen akarattal uralkodott a famíliáján. Mint akkor, most is érezték nagy-nagy fölényét, amely a Horváth nevet fölragyogtatta, és a gondolataik, az emlékeik megint a régi engedelmességgel hajbókoltak feléje.

– Hátiszen tudjuk mi azt – nyugtatta meg Cseresnyésné. – Arról nincs szó. – A másik két lány vele bólogatott.

– No, láttyátok. Akkor mit ölitek ezt a bátyátokat? Nem e dógozott a legtöbbet? Nem e vót itt a gazda? Szegény apátok, az sokszor három napig is ekódorgott, aztán féhótt részegen került haza. Ez meg má két órakor fölkelt, kinn vót a határban, ott robotút a béresekkel együtt. Enélkül már rég elúszott vóna minden. De ez nem pazatt, ez nem kőtött heába. E még a katonaságtúl is pénzzel gyütt vissza. Most mégis ez a rossz. Mégis kihúznátok alula a fődet, evennétek a házat, amibe gyerekségtül lakik. Hát van tibennetek emberség?

Bálványozott fiának az érdemei ékesszólóvá tették. Ebbe ölte ő minden büszkeségét. Az urában nem sok öröme telhetett, az ugyan a maga jóvoltából nem vitte volna sokra. Hanem a fia! Amit az 86csinált, azt a kerek világon éppen csak a Sándor csinálhatta úgy. Az egyetlen, a legszebb, a legerősebb, a legokosabb. Hát nem látják be ezt azok a vők? Nem érik föl ésszel ezek a leányok?

Szegény leányok. Érezték már, hogy itt erősebb hatalmak dübörögnek, mint amik ellen fölfegyverkeztek. Az anyjuk Sándor-imádata beléjük is átszivárgott, és ha irigyelték is, maguk is a legkülönb embernek tartották, a férjemuramnál mindenesetre különbnek. Az érdemeinek nem is mertek ellene szólni, annál inkább, mert maga is ott volt, az ágy kávájára támaszkodva, és látható jóérzéssel hallgatta az erényeihez intézett ódát. Hanem azért a Cseresnyésné csak kibökte.

– Ha neki akarták hagyni, mért nem írattak a papával végrendeletet? Minekünk most már kutyakötelességünk, hogy a gyerekeinket védjük. Mi az ő érdeküket oltalmazzuk. Mi nem tehetünk másképp. Ez a kötelességünk.

Szép, nóblisan beszélt, az ura környezetében ráragadt modorban, ami mindig nagy respektust csalt elő a nénjeiből, akik parasztok maradtak. Most is alázatosan szegültek a nyomába. A kötelesség, az érdek, az oltalmazni: mint egy-egy érdekükben eldördült sortűz esett a fülükbe, és úrias hangzásával bátorságot öntött beléjük. Mozdulatlanul ültek, de mindhárom asszony testtartásán érzett, hogy ők egyetlen, rendíthetetlen tömb, akiket a közös érdek emelt a haldokló ágya ellen.

– Végrendület? – horkant föl az öreg Horváthné. – Tuggyátok, milyen vót apátok. Attul fét, hogy ha ő végrendüközik, meg is kő hania. Nem írt vóna az alá az Istennek se. Hanem a házat Sándornak akarta. Az élő Istenre mondom, hogy annak akarta. Ne nyughassak a fődben, ha nem úgy van.

Az eskü megdöbbentette az asszonyokat. Ők maguk semmiféle közelebbi viszonyban nem álltak az Úristennel, de az anyjukban nagyra tartották a vallásosságot. Az még az utolsó években is elcammogott a templomba, onnét fújta a rag alól Dávid zsoltárait, vékony, sipító hangon, amint arrafelé az öregasszonyok közt dívik. Tudta is valamennyit, de még az öregbibliát is átböngészte, amiből ők csak a csiklandósabb verseket kerisgélték ki éretlen süldő korukban. Úgy a lelkük fenekén derengett is olyasféle, hogy a család sze87rencséjében ennek a jámborságnak is része van. Épp azért, ha az anyjuk vallásos színezetű beszédbe bocsátkozott, az mindig megnyilatkozás volt nekik, ami előtt alázatosan illik viselkedni. A halál előredobott árnyékai, a beteg remegő izgatottsága, a hűvösen sötétre spalétázott szoba is csak lovat adott a megilletődés alá, melyen a nagyszavú eskü a lelkükbe nyargalt.

Sándor látta a hatást, és megengedett néhány mentegetőzést, amire idők múltával majd hivatkozhat.

– Mit izgatja magát, nyanya? Még aszongyák, hogy én tán készakarattal heccültem föl, hogy beszéljen. Pedig hát én egy szót se szótam.

Az öregasszony oda se figyelt, csak megismételte az esküt:

– Ne nyughassak a fődben, ha nem úgy van.

De ezt már nem bírta a Vargáné szíve. Nagyot csuklott a kitörő sírástól, úgy böfögte fel:

– De anyám, mi nem tehetünk másképp. Lássa be, hogy nem tehetünk másképp.

Az öregasszony nem látta be. Mereven nézte a lányait, mintha idegenek lettek volna. Aztán kisvártatva megszólalt:

– Akkor haggyatok békin. Eriggyetek. De azt megmondom, a koporsómhoz se álljon oda egy se. Ha ezt se tuggyátok megtenni, ott se ríjon egy se.

Minden zsilip elszakadt. A három asszony könnyzáporban úszott. Ott vergődtek fájdalmas kis asszonyi dilemmájukban, anya és család között. Vargáné a fejét szorongatta, és úgy sikongott:

– Meg kő keverenni. Istenem, meg kő keverenni.

Jóné mindenről megfeledkezve könyörgött:

– Mongya meg, nyanya, micsináljunk. Hát mongya, mit akar tőlünk?

– Semmit. Ha csak ezt érdemütem tületek, akkor semmit.

– Csak mongya meg, nyanya. Nem bánom, ha mingyár megfojtanak érte. Én megteszem, csak mongya, hogy mit.

A Sándor szeme győzteset villámlott. Az öregasszony bágyadtan odaintett neki.

– Hun is van, fiam, az az írás?

– Melyik?… – Nagyon jól tudta ő, hogy melyik, ki is készítette 88a másik szobában, még tollat is hozatott a magyar bótból, de illett egy kicsit vonakodnia. Ne mondhassák, hogy az a kapzsi Sándor meg már a zsebiben rejtegette az írást. Nagy cammogva előkotorta a kis papírt, ami ebben a drága világban néhány milliócska volt. Nem hamarább, mint amennyi pauzát az illendőség kíván, nem később, mint amennyi idő alatt az elkámpicsorodott asszonyok magukhoz térhettek volna. Odarakta az asztalra, még a tollat is bemártotta. A három asszony egymásra nézett, aztán a papírra, aztán az anyjukra. Két örvény közt álltak. Egyik a Horváthné szemiben kavargott, másik a papirosra rótt betűkben. Sándor és a felesége mereven figyelték őket.

Cseresnyésné törte meg a jeget. Újra bemártott, és keresgélt a papír alján. Sándor a repedt körmű hüvelykével odabökött, ahova írnia kellett. Aláírta. A többiek utána.

Az öregasszony megnyugodva motyogta:

– Most má legalább békesség lesz köztetek. Csúnya az, ha a testvérek egymást ölik.

Nem szólt többet. A nagy drámai jelenet kimerítette. Még egyszer utoljára megmutatta, mit tud. Győzött a vejein. Mégis ő a nagyobb hatalom, aki engedelmességet szoptatott a lányaiba. Most már elégedetten várhatta a halált. Ő elvégezte a hivatalát. A ház, a szép, régi nemesi ház, amit az urával szereztek az egyik tönkrement megyei úrtól, nem kerül idegen kézre, nem lesz licitáció: a fiáé lesz, a vérié, ahogy ő azt annak idején kitervelte.

A szobán nagy-bús csönd gyújtózott végig. Órák hosszat ültek így, eszükbe sem jutott, hogy társalgást kezdjenek. Egyszer az egyik lány megkérdezte: – Hogy van, nyanya? Az nem felelt, még csak a fejét sem rázta. A fejekben tétova gondolatok kelebaláltak, s a három asszony szürke ködön át leste a mozdulatlan eseményeket.

Este kilenckor az öregasszony rúgott egyet: sóhajtott és meghalt. A lányai elvégezték körülötte, ami a kegyelet feladata, azután hazaszedelőzködtek. Cseresnyésné befogatott, mert ő a szomszéd faluban lakott, a másik kettő gyalog bandukolt. Sándor kikísérte őket a kapuig, közben a temetésről és az építendő kriptáról beszéltek. Az írás szóba sem került.

Egész a postáig némán zötyögött a két ijedt lelkű asszonyka. Az 89utcán félhomály volt, s ők a járda hepehupáin el-elbódultak, össze-összekoccantak, mint két egy kézben fogott borosflaskó. A postánál Jónénak le kellett volna térnie. Hanem a búcsúzkodás sehogyan se ment.

– Te, Juliskánk, én félek. A Péter csúnyávul fog tenni.

– Hát Istenem, mit tehetünk? – sóhajtott vissza Jóné. – A halálán nem bánthattuk meg.

A Vargáné csak szepegett.

– Ez a Péter, elhidd, uan ronda tud lenni, hogy. Máskor uan e, mint a falás kenyér, de ilyenkó… Istenem, istenem.

A Jóné is csak ilyen kilátások elé nézett, de bízott a csatakészségében. Azért hát ő vigasztalt. Ha ketten félnek, az egyiknek vigasztalni kell.

– Ne mondd el. Ráértek avval, jókor lesz az a temetés után is.

Vargáné csak a fejét csóválta.

– Nem tunnám. Kiolvassa ez a szememből.

– Hát akkor meg kő mondani. Csak nem esz meg érte. Vót nálatok már máskor is égzengés, azt mégiscsak megvattok.

– Igaz – bólogatott Vargáné, és ebben megállapodtak.

A két asszony még egyszer összepislogott, jócakát köszöntek, és megindultak, ki-ki a maga portája irányában, új harcok, új veszekedések, új szenvedségek felé.

1925
90
A hajójegy

Hamar gazda a Hitelszövetkezetből jött, ahol a béresnép betétecskéit könyvelgette. Ezen a vasárnapon ő volt az inspekciós. Annyi számot írt dél óta, hogy a palánkokon is nullákat meg kilenceseket látott, a levegőben még úgy cikáztak a legyek, mintha nem is december, hanem kánikula volna. Új ókulát kell íratnom, gondolta, s ez a gondolat kihibbantotta hivatali ünnepélyességiből. A szemorvosokat nem állhatta. Minden ókulájuk új fok az öregség lajtorjáján, amely az égbe visz, akár a Jákóbé, csak az a hibája, hogy nem olyan hosszú.

Elkedvetlenedve böcöllézett a nyirkos mohájú kerítések alatt. Dereka előreejtette szikár testét, s lábaiból kiállt a rátartiság. Az idő is milyen lélekrothasztó! A sár az úttestbe mosta a járdát, s a patanyomokban meggyűlt tengerszemecskék álmosan tükrözgették a korán beállt téli alkonyat széljóslón vörhenyes egét. Szívesen vette volna, ha valaki hozzá szegődik, de csak az utcára nyíló udvarokon lézengett egy-egy lovat itató kocsisgyerek. Ahogy a községháza előtt a túlparta gázol, valaki csak rákiált, hogy várj meg, sógor. Varga János volt, a felesége bátyja. A gyűlésből jött meg. Unta az elöljárók vitatkozását.

– Annyit győzködnek. Az ember nem tudja kivárni – motyogta, míg a sógora bütykös ujjai közé tette a maga szélesebb és barátságosabb kezét. – A tél is elmúlik, az utat mégse hordattuk föl.

– Legjobb rájuk hagyni – mondta Hamar Péter, aki mint bank91ember, mélységesen lesajnálta az idő vonatjáról lekapcsolt, múlt századbeli elöljáróságot. Ő volt a Hitelszövetkezet lelke. Ő mérte föl az emberek hitelképességét, kölcsönöket szavaztatott, Pestre utazott, főemberekkel tárgyalt, volt pénztárnok, könyvelő, bankdirektor, böcsüs, s büszke volt rá, hogy hatiskolás gazda létire akármelyik skriblert lepipálja. A községházbeliekről nem is beszélt másként, mint azok a faltámogatók vagy szópusztítók.

Varga János kiérezte a sógor hangjából a megvetést, s fordított a szón.

– Örzsi meg itthon van!

– Az Oroszné?

– Az.

Hamar Péter szemének sűrű eresze alól harminc esztendő beidegzett gyanakodása kandított elő. Ha az Örzsi itthon van, oka van rá, hogy itthon legyen. Nem azért költségeskedik, hogy az ő oldalcsontjukat megszorongassa. Tudta ezt a két sógor, s épp ezért úgy cserélték ki a pesti asszony jötte hírét, mint szövetkezett indiántörzsek a vészjelző csatakiáltást.

– Valami váltórul beszél – magyarázta a sógor. – A Szövetkezettől akar pénzt fölvenni. Mondom, az bajos lesz. De ő így, meg úgy, hogy azonnal átmegy hozzád. Az Elemért köll hazahozatni.

– Az Elemért? – kajánkodott el Hamar Péter szájaszeglete. – Azt tudtam, gyarmata van eddig.

– Van a fenét. Semmit sem tudott takarítani. Szegény Örzsinek kell hazahozatni.

– Akkor annak sem ütött be a cukornád – nevetett Hamar Péter.

Oroszné a Varga János asszonynővére volt. Szegény Örzsi már lánykorában is kiütött a családból. Ahelyett, hogy valami rendes polgárhoz ment volna, csendőrőrmesterné akart lenni, s az is lett, mert kutyaakarata volt már akkor is. De hogy az urát csak nem vették semmibe, addig bezzegette a nyomorultat, míg az Pestre nem protezsáltatta magát, valami írnokfélinek, mert jó írása volt. Na, meg is bűnhődtek a nagyralátásukért. Harminc esztendeje húzzák az igát, de többet gondolkodtak, mint ettek, csakhogy az urat adhassák. Azt el is érték, hogy a két öregebb leány úrféléhez került, hanem maguknak nem volt egy nyugodt éjszakájuk. A rokonok ré92mei voltak, s ami a legnagyobb bűn számba ment, az örökség javát is elpazarolták. Sokszor úgy volt már, hogy mindenük dobra kerül, de valahogy megint talpra álltak. Az Elemér, az egyetlen fiuk, az lett volna szegény Örzsi főtromfja a jövendővel szemben. De ennek sem volt nyughatása, akár az anyjának, a háború meg egészen elrontotta. Kölyökfejjel lett hadnagy, főhadnagy, s hogy hazakerült, nem fogta a feje a betűt. Volt pilóta, autóügynök, ki tudja, mi nem, aztán megint csak visszairatkozott az egyetemre, de amikor a legelső vizsgáján másodszor is elbukott, fogta a tiszti végkielégítést, s egy barátjával kiutazott Holland-Indiába. Nagy garral ment ki, hogy vagy ott pusztul, vagy meggazdagszik. Egy ideig küldözgette is a fényképeket, hadd ámuljanak a rokonok. Hol egy nagy kókuszfa alján vetette le magát, hol valami kígyófélivel a sétapálcáján. Egyszer aztán elhallgatott. Hát ehun, az Örzsinek kell hazahozatni.

A két sógort vidám jó érzéssel járta át a kalandor öcs kudarca. Mégiscsak van valami pógár igazság az égben, hogy az Elemér-félék nem kerülhetnek a garasok higgadt egymásra rakói fölé. Csöndes szavakat pötyögtettek az Örzsiék pazarlásáról. Ilyenféléket: mit ér az a cifra gönc, ha az ember a más koncán él. Meg: inkább legyen két disznóm a füstön, mint zongorám a szalonban. Most persze hozzánk jön, de amikor a feleségem Pesten volt, elrőtötték a vendégek elől.

– Aztán mennyi az a hajójegy? – érdeklődött Hamar Péter.

– Valami húsz milliót beszél.

– Húsz millió! – szörnyülködött föl a Szövetkezet zsebe. – Tizenkettő már van a földön s most húsz millió váltóra. Nem lehet, s hol a fedezet? Az a tíz hold?

– Mondtam is az Örzsinek: te Örzsink, mit bajlódsz vele. Megveszem én a földedet, legalább tisztán állasz, még marad is valamid.

Hamar Péter mintha csak megbiccent volna, egy pillanatra megállt, rátámaszkodott a botjára, s a szeme két sarkát a sógorára reszkírozta. Kinyitotta a száját, de már vissza is riglizte. Jó, hogy elvakkantottad magad, gondolta. Csöndesen lépegetett, aztán engedelmesen ráfelelte:

– A végin úgyis el kell adnia.

93

– El hát. De az a boldogtalan mindig számít, mindig reménykedik. Szegény feje, majd éppen ő törlesztheti vissza.

– Maguk se tudják ezek, mit akarnak – zárta le Hamar Péter a diskurzust, s a két pár csizma ínyenckedve cuppogtatta a sarat. Ők beszéltek a gazdáik helyett is. A Hamar ház előtt a sógorok jóestét köszöntek, a vaskos kéz a göcsörtös ujjak közé szorult, János egy kutató tekintettel világította végig a sógora arcát, de az nyugodt volt, mint a gránitkő, úgy, hogy a kis, tömzsi ember maga sem tudta, hányadán van vele, amíg tanakodva hazafelé ballagott.

Hamarné a konyhában ült, és tollat fosztott. Nem gyújtott ki, a rostélyon kisávozó láng fényiben tépegette a tavalyi libák tollát. A fia Pesten tanul, annak az ágyneműjébe kell a toll. Írja, rosszul fűt rá a szobaasszonya, s fázik a pokróc alatt. Márpedig az meg ne fázzon. Kiért irigyelik őt a testvérei, ha a kirakatba való fiának baja talál esni. Anyai áhítattal gyömöszölte a lefosztott tollat az anginpárnákba, meg-meggyömködte, hogy több férjen bele, s hasa pelyhit is kevert hozzá, hogy puhább legyen. Közben nagy, fehér pelyhek kerekedtek a munkája fölé, ott úszkáltak a fény éles csíkjaiban, s zúzmarával ülték meg az anya fekete fejkendőjét.

– Hát te mit tüzelsz? – kérdezte a férfi adjon Isten helyett, mert hideget szoktak vacsorázni, svártlit meg kocsonyát, s nem értette, mire jó a tűz.

– Az Örzsit várom. Itt volt ebéd után. Estére visszajön. Mondok, készítek neki valamit.

Hamar megállt a kis, falba épített kaszni előtt, kinyitotta, egy kis bádogkancsót kotort elő, mértékletes ember lévén, csak két ujjnyit lottyantott a sokszögű, vastag üvegű pohárba, aztán színig szódázta, leült a konyhaasztal mellé, s míg a pohár hidegét melengette, félvállról vetette oda:

– Mondta, mit akar?

– Mit akarna szegény? Az Elemért kell hazahozatniok. Maláriás, oszt se dógozni, se élni nem tud. Nyár ótátul a kórházban van. Hej, szegény testvérem, ennek is meggyűlt a baja öregségire.

De a férj nem akart elérzékenyülni, s azon volt, hogy a felesége szíve rocskáját is visszabillentse. Az asszonynak úgyis csak olyan szemerősítő a sírás. Komolyabb dolgokról van itt szó, mint az Ele94mér maláriája, ne sopánkodjanak hát, hanem vegyék elő a jobbik eszüket. Fennhangon mondta:

– Mit erőszakoskodik avval a váltóval? A régi kamatját se győzi fizetni, aztán csak gyűlik az adóság. Adja el a földjit, akkor az adóságtól is megszabadul, a fiát is hazahozathatja.

– Bizony, bizony – sóhajtott az asszony. – De hát szegény testvérem is ragaszkodik a vanhoz. – Föl se nézett a tollról, de az esze aljáról ezer gondolat indult el az ura szándékának a keresésire.

– A János is megvenné a földet – dobta ki Hamar gazda a tök ászt. Az asszony egy pillanatig csöndben állt, mint a villám találta fa, aztán piros lángokba csattant, s egy mély lélegzettel egész pihefelhőt kavart maga elé.

– Meg? – csattogta izgatottan. – Még az is köllene neki? A szodéj! Csak azt tudnám, kinek kuporgat? Annak az egy sanyaró lányának? Már én a helyedben nem hagynám annyiban. Ha eladó, vedd meg te.

A férfi bölcs közönnyel állta, hogy az asszony mondja ki a gondolatát. Az ő testvére! Neki ne hányja pörülés közben, hogy a testvéremmel is így tettél. S hogy a dolog ódiumát egészen lebillentse magáról, fölhörpintette a poharat, fölállt, a konyhaajtóhoz ment, s kinézett az est alvadó sötétjibe.

– Azazhogy nem eladó. Az Örzsi kölcsönt akar, s ha én indítványozom, az igazgatóság meg is szavazza.

– Kölcsön! Kölcsön! – türelmetlenkedett az asszony, aki már látta az Örzsi földjit, amely épp az ő fecskefark-forma Balog-tagjuk ékkivágása volt. Milyen büszkén mondaná az egyetemi sipkás fiának, ha karácsonyra hazajön: Örzsi nénéd részit is megvettük. Hibádzott a tagból. Ez a kép egész megbokrosította, s már nem ismert lehetetlent.

– Mit akar a nyomorult a kölcsönnel? Elemészti magát a sok kamattal. Már rég több a kamat, mint az árenda.

Hamar gazda bölcsen alá s felezgetett.

– Tudod, nem szeretem az ilyesmit. Most jó az ember pénze, de ha egy kicsit rendbe jönnek, még ők hirdetik, hogy hogy megzsaroltam őket. Ismerem én a te Örzsikédet.

De Hamarnét már repítette a kívánatos álom. A szakajtóba sö95pörte a kötényében levő tollat, lesimította elődomborodó hasát, csípőre tette a kezét, s úgy vagdalta az urát.

– Ha te nem teszed meg, megteszi a János. Jobb neked, ha a János gyerekié lesz? Én nem tudom, hova tutyimutyiskodsz te? Amikor fiatal voltál, úgy kellett visszatartani a földtől, mindenbe belekaptál. Most meg csak tötölyézel, csak hímelsz-hámolsz. Csak annak a büdös Szövetkezetnek élsz. Pedig ha urat csináltál a fiadból, gondoskodj is róla. Azt hiszed, olyan világ van ma a tanult emberre! Lesz helye a fiadnál a te nyomorult vagyonodnak!

Hamar Péter bajusza alá egy jupiteri mosoly terpeszkedett. Ezt ugyan nem láthatta az asszony, mert a homályban az egész ember egy mozdulatlan dúc volt, de amint csöndesen azt mondta:

– Lesz, lesz, csak nem szeretem az ilyet – akkor ő is észrevette, hogy egy vágányon vannak. Nem is erőltette az embert, inkább az Örzsiéket szapulta, hogy milyen gőgösek voltak vele is. Harminc esztendő kifényesedett érveivel bizonygatta, hogy az Örzsi megérdemli a sorsát. Annak mindig a csendőrtoll meg a szalon meg az India kellett.

Negyedóra múlva Oroszné csakugyan beállított. Kikoszosodott prémű, ócska kabát volt rajta, a kalapja afféle hajdankori ereklye. Nem mintha Pesten is ebben kísérte volna az elsütendő lányát jégre, színházba, zsúrra, de ismerte a falusiak gyengéit, ide külön falujáró ruhát tartott, a lehető legszegényebbre tompította magát, úgyis fáj nekik az úri kinézete.

Parasztszokás szerint kétfelől arcul csókolta a húgát, s a mutató- és középsőujja hegyét odatette a sógora csontmarkába. Hamarék rítus-szívélyességnél is melegebben tessékelték a sifonér tetején glédába álló alaktól illatos első szobába. Az asszony kigyújtotta a mennyezetre srófolt petróleum csillárt, amit még a boldogult báró árverésén vettek, s mentegetőzött, hogy a cserépkályha nehezen fűlik ki. A férfi régi jó szokásból kettőt-hármat csosszantott a küszöbön, levette a kalapját, s hogy a lámpacilinder fölvilágosult, azt mondta: jó estét.

– Hallom, ebéd után is kerestél – fordult a sógornéjához.

– Igen, mondta Éva, hogy a szövetkezetben vagy. Van sok dolog? – kérdezte a közelítő mondókájára gondolva, miközben az egy96kori díványára ült, amelyet akkor adott el Hamaréknak, mikor a lányai eladók lettek, s a kikezdett örökség első tíz holdján háromszobás bútort vett a vőlegénycsalogató új lakásba. Az egész első szoba az ő bútoraiból került ki, minden azon mód, ahogy az ő régi ebédlőjében, csak a sifonér: hagyaték, s a kredenc tetejéről szedték le a rácsot, mert nem fért a mestergerenda alá.

A dívány hangos nyikkanással üdvözölte volt tulajdonosát. A támlájára kiállított fotográfiák hősei előrebuktak, s a keresztöltéses védő a vendég dereka alá gyüremkedett.

– Dolog, az akad – szólt a sógor –, csak pénz nincs. Ma is el kellett utasítanom egy szegény hadiözvegyet, hiszen ismered, a Pordánnét.

A városi asszony nem szólt. Azon tűnődött, hogy bökkentse ki, mit akar. A haja őszes volt már, hajdan ételhordásban megbarnult arca most ápolt s korához feltűnően sima. Vadonatúj hamis fogai fiatalosan villogtak elő keskeny ajkai közül. Senki sem mondta volna, hogy nem egyike azoknak a vidéki, tönkrement nemesasszonyoknak, akiknek a fia már postamester, sőt villamoskalauz, de ők még tartják a színt, amíg a halál minden színleléstől megváltja őket.

– Pedig én is ilyesforma ügyben jövök – szánta rá magát végre a vallomásra. – Szegény Elemér a nyár óta beteg. Hol kijön a kórházból, hol visszafekszik. Ami megtakarított pénze volt, elúszott, s most gyötri a honvágy. Azt írja, örömest csinál idehaza akármit, csak egyszer hazajöhessen.

– Szegényke – sóhajtott föl Hamarné, aki gömbölyű hasára kulcsolt kézzel figyelte a nénje uras száját. – Hogy is mehetett olyan messzire? Juj, én egy napig sem maradtam volna meg.

– Ez a malária érte utol – magyarázta Oroszné. – Tíz kilót lefogyott.

– Hú, az csúnya betegség – bizonykodott a sógor is. – A Kis Kovács fia is abban halt meg. Albániában kapta.

– Én is attól félek – magyarázta Örzsi. – Olyan rossz álmaim vannak. A minap is mit álmodok? Mintha az Elemér egész kis gyerek lenne, s én a régi gyerekkocsijában tologatnám. Egyszer csak rám szól a Zsuzsikánk, a Jóné, hogy mit tologatod azt a gyereket, 97nem látod, hogy meghalt. Mondom én reggel az uramnak: te György, én nem sajnálom a pénzt. Ha mindenem rámegy is, ezt a fiút nem hagyom ott pusztulni. – Úrias arcára az örök anyabánat facsarta ki a hajdani, gyér és meleg parasztkönnyeket.

– Az ember a gyerekiért mindent megtesz – bólintotta Hamar Péter. – De az ám, duplázott rá a felesége is.

Orosznét fölbátorította a két feléhajló hang. Abbahagyta a sírást, s anyabánata mélyiről előkotorta a meghatott pillanatot kihasználó üzleti érzékét. – Gondoltam, veszek fel itt nálatok váltóra – szaporázta ki egy szuszra. – A testvéreim csak jótállnak értem.

Hamarné térült-fordult, hogy ő készít valamit, s a konyhából be is hallatszott a szöszmötölése.

– A váltó, az bajos – mondta hosszas hallgatás után a sógor. – Mert ki írja alá? Én aláírnám, de én igazgatósági tag vagyok. A János is aláírhatná, de ő nem bolondult meg, hogy aláírja. Ne adja Isten, hogy meghaljatok, a legkisebb gyerek még kiskorú, az ember nézheti, amíg megkapja a pénzt. Aztán a váltó csak három hónapig érvényes, s minduntalan meg kell újítani… Ugyan, ha három hónap múlva kifizetitek? – tette hozzá csöndesen.

– Három hónap múlva! – hörkent föl Oroszné, mint akit valami gyalázatossággal gyanúsítanak. – Ugyan miből? Fizesse ki a fiam. Ez az ő adóssága lesz.

– Akkor a váltó bajos – ismételte a sógor.

– A betábláztatástól meg félek. Amikor a tizenkét milliót fölvettem, félmilliót fizettem a ráíratásért.

– A betábláztatáshoz nincs is sok bizalmam. Az igazgatóság alig szavazza meg. Húszmillió sok pénz, és tizenkettő már van rajta. Tudod, mit ér ma a föld? Semmit. Négy-öt millióért hajítják utánad. Már mondtam is az anyjuknak, te, én eladom az egész cakumpakkot, s beteszem a takarékba. Urasan megélek, s a cseléddel se kell mérgelődnöm.

– Harminckettőt akkor is megér – makacskodott Oroszné.

– Meg. Ma meg. De a holnapra is kell gondolni. Ki tudja, milyen világ jön. Gondolhatod, én melletted leszek. De amilyen nyakas parasztok ezek! Meg azután, nédd-e, mennyi árendát kapsz te? Tíz mázsa búzát, az három millió, s akkor még te fizeted az adót. 98Tudod, mi lesz a kamatja annak a harminckét milliónak? Évi ötmillió. Ráfizetsz az árendára. Én különben nem bánom. Csak ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.

– De hát mit csináljak? A fiamat csak nem hagyhatom – tördelte Oroszné, s két kérdőre kifordított tenyerét tanácskönyörgőn rakta a sógor elé. – Legalább ti segítenétek! De a János is mindjárt azzal állt elő: megveszi a földet, de pénzt nem ad.

– Mit akar a János azzal a földdel? Neki semmit sem ér. Kiesik minden jószágából. Nekem, ládd, megérné. Ha volna pénzem, meg is venném. De hát mi is csakhogy föl nem veszünk. A Sanyi taníttatása mindenünket fölemészti.

– De én nem is adom. Az a Juci hozománya. Azt nem herdálom el.

– Mért herdálnád el? Kifizeted az adósságodat, s megveszed a hajójegyet. Talán még hatvan milliót is megkaphatsz érte, ha kivárod. Fönnmarad harminc millió. Azért kijárok neked tíz százalékot. Többet kapsz utána, mint az árenda.

Az asszony szeme szétbizonytalankodott a zugaiban alig derengő szobában. Eladni, megkönnyebbülni, új tőkével gazdálkodni. S ma a pénz beszél! A mérnök veje mondta, hogy ma néhány millióval egzisztenciát csinál, aki ügyes. Sima kis arcába fölrózsállott a vér. Az a hajdani lány jött föl a szíve tapasztalattal lepecsételt kamrájából, aki a csendőrcsákó alá is odahajlította szüreteletlen ajkát. Kikéklő szemében fölszökött a menyecske, aki az urát Pestre hajszolta, s gyorsabban emelkedő melliben ott feszengett a kalandor anya, aki fiát a mesebeli Indiának nekieresztette. Zavarodó hangon hebegte ki a rászakadó kaland örvényiből:

– Gondolod, hogy odaadjam a Jánosnak?

– A Jánosnak nem ajánlom. A János nem adja meg az árát. Mintha mondta volna is, hogy legfölebb negyven milliót szánt rá.

– Negyven milliót? Nem vagyok bolond.

– Hát azért. Bízd rám. Keresek én rá vevőt, ne búsulj.

Férfias homlokán az a biztos életfölény ült, amely a fűhöz-fához kapkodó asszonynépet annyira szuggerálja. A vergődő asszony látta ezt a kimozdíthatatlan dúcot, s szerette volna hozzákötözni a maga 99föl-lehányt ladikját. Segélyt keresett, s hogy kapjon, maga vált nagylelkűvé.

– Ha már odaadom, a legszívesebben neked adnám – mondta szokatlan melegen.

A sógor mintha nem is hallotta volna. Nekidűlt a sifonérnak, kifútta az orrát, többszörösen és nagyokat tülkölve, négyrét hajtotta a zsebkendőt, s nagy gondosan visszatette a zsebébe. Közben Hamarné is befordult a szobába. A hóna alatt agyonkeményített damasztabrosz, a kezében a pecsenyéhez való savanyú uborka. Hamar szokása ellenére maga is elrakott egyet-mást az asztalról, mintha a terítőnek segédkezne.

– Hallod, mit ajánl a sógorasszony – fordult végre a feleségihez. – Uszul, hogy vegyem meg a földjit.

– Nincs nekünk ahhoz tehetségünk – szerénykedte az asszony, aki a konyhából a társalgás egy szavát sem veszítette el.

– Sokba jön a Sanyi – tódta rá a gazda.

– De az ám. Meg öregek is vagyunk mi a gyűjtéshez. Gyűjtsenek a fiatalok.

Behozta a vacsorát. Szép pirosra sült kolbász, egy kis májas hurka, fehérpecsenye. A kredencből befőttet vett ki. Fölpusztította a hólyagpapírt, lekanalazta a szalicilt, s üvegtálba öntötte a cseresznyét, pirosat, fehéret vegyest.

– Az első ölés – magyarázta a disznóságra mutatva –, ilyenkor csak megvagyunk, de novemberben nem győztem mivel tömni a vénember bélit.

A vénember ezalatt ceruzát vett elő, fölrakta a pápaszemét, s a notesze kockás papírján számolgatott.

– Tudod mit, Örzsikénk? Hogy neked se legyen bajod vele, hát megveszem. Ötven milliót nekem is megér, meg a te fiad is kétszer ott hal, amíg többet kapsz érte. Úgyis én árendálom a földet, velem az átadás is simán megy.

– Öt milliót egy holdért? Én azt hallottam, hat-hét a föld!

– Hat-hét – mosolyogta le a sógorasszony értesülését Hamar Péter parasztfölénnyel. – Én nem erőltetlek, Örzsike. A végin is azt hiszed, be akarlak csapni.

– Dehogy hiszem – rökönyödött meg Oroszné, akin most már 100Nesszusz-ing volt a föld, s a kalandoralkatok elvakultságával iparkodott tőle s rajta át a régi életétől megszabadulni. – Tudom én, hogy jobb szívvel voltatok hozzám, mint a tulajdon testvérbátyám. Hanem azért azt keveslem.

Olyan bizonytalanul mondta, hogy Péter gazdának egyszerre sürgős lett a bor. A feleségit is maga után intette a konyhába. Egy perc se telt bele, s Éva asszony azonmód tutyiban csoszogott az istállók felé, hogy a szolgagyereket a két vőért, a Sömjén Janiért meg a Dani Jóskáért szalajtsa, mert hátha tanúra lesz szükség.

A vacsorát az Elemér indiai élményeinek szentelték. Hogy nem szóltak ellene, Oroszné is mindjobban belekeveredett. A fiának már tízezer holland forintja volt, úgy is volt, hogy jön haza, amikor a betegség utolérte. S szegény asszony csakugyan hallotta is a tízezer forintot, amint a fia kofferjéből holland jovialitással kigurulnak, s ráköszönnek: itt vagyunk, Orosz néni, hozzuk a nyugodt vidéki házat, a tejgazdaságot s mindent, amit penzióul kívánt… Hamar Péter jóindulatú „mit ér, ha a vége rossz” sóhajtása szólította vissza. Már a mézes tésztán is túl voltak. Péter sógor szivarra gyújtott, s várta a vejeit. Sömjén Jani, a nagy, vörös képű, kicsit mindig italos, de italosságában is mindenki eszén túljáró vő állított be elébb.

– Hallod-e, mibe vágta fejszéjit apátok? – kezdte Hamarné a legpirongatósabb hangját. – Meg akarja venni Örzsike nénétek földjit.

– Nagyon kiuzsorázott tag az. Édesapám csak megtrágyázza, de a régi bérlő mindig kukoricával gyötörte, s egy szikra ganét sem adott bele.

– Látod? Apátok meg ötven milliót beígért érte.

– Ötven milliót? Meggondolja azt édesapánk! Már megbocsásson, Örzsike néném, ha rontom az üzletit.

– Ej, ez nem olyan dolog – mondta Hamar Péter. – Öléggé megsegélt engem az Isten, nem kereshetem mindig csak a magam hasznát. Ha egy-két garast rá is fizetek, a feleségem testvérin segítettem. Meg a gyerekin. Szegény Elemér, nagy sor az ott a világ túlsó végén.

101

– De az ám. Tíz kilót fogyott – magyarázta a vejének. – Csak föl kell gondulni. Sok az egy anyának.

– Hát én nem bánom, Péter – bökte ki a döntő szót Oroszné. – De hamar kell a pénz. A délelőttivel utazom.

– A húszmilliót akár most odaadom. Az a foglaló, a többit majd tavaszra. Izenj csak át – fordult a feleségéhez – a Jóskáért, mindjárt meg is csinálhatjuk a kontrektust.

De a Jóskáért nem kellett átüzenni. Átüzentek azért vacsora alatt. Csak nem ért ide. Tíz percbe sem került, ő is bekászált. Hosszú, igyenes, szőke ember volt. Fölfelé nősült, amikor Hamar lányt vett el, s úgy becsülte a kitüntetést, hogy meg se mukkant, ha a felesége famíliájába került. A sarokba gubbadt, hallgatta a sógora figuráit, bevárta, amíg az apósa az egyezséget megszövegezi. Akkor maga is alákanyarította a nevét.

Tíz órára járt, amikor Oroszné hazacihelődött. Az egyik vő ajánlkozott, hogy hazakíséri. A másik is elköszönt, hogy ő is hazanéz az asszonyhoz. Az öreg házaspár magára maradt. Az asszony az asztalt szedegette, a férfi szivart húzott ki, s annak a végit faragta szájba. Ő szólalt meg elébb:

– Ma legalább a János is elmondja a Miatyánkot.

– El – mosolygott elismerően az asszony. – Mégis a Sanyié lesz a föld. Az talán nem hajókázza el.

– A Sanyi, az nem – mondta rá komolyan az ember. – Az inkább szerez hozzá. – S büszkén gondolt a fiára, aki lám, tanult ember, az nem afféle habajdos, Indiában reménykedő. Rendes, komoly eszű gyerek az, aki Pesten folytatja, amit az apja meg a nagyapja Petelén elkezdett.

1926
102
A pajta előtt

A béresné összekulcsolt kezében ott fityegett a bögre, amibe egy kis téjfölt jött kunyerálni. Az asszony a tyúkól előtti, elrekesztett udvarkában ült, egy tik fehérítette pokrócon; a térde alól egy rakoncátlan lúd sivalkodott elő, nehezen szokik a tömésbe. Jókutiné tekintetes asszony nagy szakértelemmel működtette a combját, ahogy már a tömő asszonyok tudják, hogy agyon ne nyomja a libát, de ki se szaladjon azért. Mintha észre se vette volna a béresnét, hagyta, hogy ott köntörködjön a derékmagas palánknál. Haragudott rá a minapi mosás óta, hítta szappanozni, s azt üzente, beteg. Na jó.

Regenáné tudta a bűnit, de ismerte a tekintetes asszony szíve kulcsát is.

– Most fogta be a tekintetes asszony? – indította meg egy szigorúan szakbeli kérdéssel a beszélgetést. Jókutiné föl se pillantott, csak a ludat szorította a combjai alá, s a hangja éneklős lejtésével jelezte, hogy nem fog diskurálni.

– Már a múlt héten, s annyi baj van még vele.

– Hát az Örzsi?

– Elküldtem a faluba, szellőzze ki magát. Mostanában nem tudom, mi leli, csak rí, gornyadozik. Mondom neki, ergye, vasárnap van, flangálj egyet.

Új, serény tömő mozdulatokkal jelezte, hogy ezt a szószaporítást is sokallja, s ha az ünnepi magányosságban fölgyűlt mondhatnékja ki is billentette a sértődött zárkózottságából, már visszanyerte az 103egyensúlyát. De Regenáné már tudta, merre tartson. Az Örzsi a Prikkelné lánya, s a Prikkelnével a gyóntatókenyérbe készített lisztet is ki lehet a tekintetes asszonyból szedni. Egy pillanatig habozott, a vállát és a könyökét föllebbhúzta, úgyhogy a bögre a hat gyerek kiugrasztotta hasára került, ez a mozdulat jelentette nála a fontos mondanivalót.

– Nem csuda, hogy rí. Akinek olyan anyja van! Velük lakom, hát tudom, folyton gyűlölködnek. Az Örzsi mindennek elszidja az anyját, az meg üti-veri. A múlt Boldogasszonykor is, hogy otthun hált a lány, egész éjszaka verekedtek. Az udvaron szaladoznak, az Örzsi sivított, az anyja meg káromkodott. Büdös asszony az.

Jókutiné hallgatott, de már a lecsúszott tutyija is egy nagy fül volt. A Prikkelné ura a kocsisuk volt, de hogy ott veszett a háborúban, az asszony a napszámosnéjukká ragadt, s csakhamar cifránál cifrább pletykák kerekedtek róla meg az uráról. Jókuti körömszakadtáig tagadott, de az asszonyt se küldte el, s egyre jobban kihidegedett a családból. A koravén feleség hárítgatta egy ideig a szóbeszédet, s adta, hogy nem érdeklik a mesék, de lassan-lassan belecsúszott a pletykaingoványba, s a hírhordó asszonyok ugyancsak kihasználták a gyengeségit.

A béresné tovább űzte-fűzte.

– Ez a lány pedig igen szemérmes, s éppen nem állhatja érte az anyját. A többiek még csúfulják érte. A minap is azt mondja a Pordán Zsófi a Jó Ferinek: az Örzsit vedd el, te, az jó fajbul van, az anyja is vicetekintetes asszony. Elbőgi magát a lány, akkor volt, hogy úgy összeakaszkodtak.

Jókutiné kifortyant.

– Maguknak kellene helybehagyni az ilyet.

– Az ám. A Dózsa Gyuri csak annyit beszélt el, hogy a kukoricában együtt látta a tekintetes úrral, s menesztették a csőszségből. Úgy vezényel ez, mintha ő volna a gazda. Meg is mondta…

Elhallgatott, mint aki nem tudja, kibökheti-e. Jókutiné szemei csatázóra nyíltak. Ez megint valami üzenet.

– Mondja csak, Regenáné. Nem ijedek meg egy utolsótól.

– Bizony, azt hangoztatta a Juli, hogy beleül ő még a Jókuti házba.

104

Jókutiné befejezettnek érezte a tömést. Kapta a ludat, s az ólba hajította, kijött a baromfiudvarból, s amíg bereteszelte a pállott lécű kisajtót, a férje ellen fordult.

– Ezt érdemeltem én tőle. Hogy a dajnáját rám szabadítsa. Én, a felesége?

A béresné elérkezettnek látta az időt.

– Bizony, a tekintetes úr is meggondolhatná… Igaz, ha volna egy kis téföle a tésasszonynak, ez a büdös ember majd megveszekszik a téfölös gombócért.

Jókutiné messze kalandozó gondolatokkal csörtetett a ház felé, s mint számba sem jövő csekélységet vetette oda a pártján állónak.

– Gyűjjön csak, Regenáné, az előbb hoztam föl egy köcsöggel.

A tornácon a Jókuti búcsúztatta Répást, a bérlőt. A két szomszéd össze-összejárt, Jókuti mokány, zsírból és izomból kurucosra gyúrt ember, a Répás időnap előtt elkeszegesedő emberke, aki alázatosan hehetézett a szomszéd úr goromba tréfáihoz. Most is valami disznóságról folyhat a szó, mert Jókuti ugyancsak bökögette a barátját, aki nevetős félelemmel szabadkozott az anekdotázó pusztai úr bütykös hüvelykje elől.

Jókutiné csóvás kedviben volt, még csúnyát tesz vele a vendégje előtt, inkább beiszkol látatlanban; a férjinek az a szokása, hogy idegenek előtt hízelkedik neki, ő pedig tán pofon veri, ha hozzányúl. A béresné is odasunyt a falhoz, ki ne tudódjék, ki heccölte föl a bolondos vénasszonyt.

De Jókutit széles vidámságra hangolta a dicsekvő elbeszélés, melyből napnál világosabban derült ki az ő férfiúi ereje s szerelmi fölénye az esetlen emberke fölött. Hogy bemutassa, milyen úr ő a maga portáján, az asszonyt kezdte birizgálni.

– Itt jön az én házisárkányom. Hát terajtad még vasárnap is tutyi van? Maholnap az egész asszony egy tyúkszem lesz. Hogy kire fajzott ez?

A rossz fajzással a maga kilépéseit mentette, s szinte magyarázta a Répásnak: ne csudáld, hogy én kanos ember vagyok, s olyanokat teszek, mint elébb dicsekedtem, de a feleségem rossz vér, csak ludat tömni jó. Azért én kedves vagyok vele, nézd-e, most is ölelgetem, de ő nem érti a tréfát. Csakugyan, átölelte az asszonyt, s a vál105lán át tréfás kamaszjeleket intett a másik vén embernek, közben az asszony fájós lábujjait tapodta, úgyhogy az egyre hátrált, végül is mellbe lökte az urát, és a konyhába futott.

– Bomolj az öreganyáddal.

Jókuti az ártatlanul megsértett ember kárvallott ábrázatával intette utána.

– Látja, szomszéd úr, ilyen. És akkor maradjon hűséges az ember. Olyan az asszony, mint a kutya, ráfekszik a szénára, hogy az ökör meg ne egye, de neki se köll. Sajnálok minden szoknyát, amit föl nem emeltem.

– Eleget fölemelt maga – hízelkedett távozóban a bérlő.

Ebben a mondatban megint tenyészállatnak érezhette magát, s a hiú gyerek kacajával nyugodott bele, hogy ő, ha pusztai úr és ötven esztendős is, nem akárki fia. Puha csizmáit sarokkal vágta a folyosó kövére, széles alapú, elszánt lépésekkel tért meg a szobába, ezekben a lépésekben is a közeledő ötvennel dacoló férfiasságát kopogtatta.

A szobában az egyszem lányuk várta, a szeme fénye. A téli tüdőgyulladás után hazahozatta Pestről, a gimnáziumból, de azóta se iperedett neki, az orvos azt mondja, tüdőcsúcshurut. A fene tudja. Szomorú dolog ez, s a saját vére megmaradt fölöslegének örvendező apa egyszerre összeesett a belőle származott élet sivársága előtt.

Föl-alá járkált a szobában, a hüvelykjit a mellénye vállkivágásába akasztotta, s csomós csontú ökle előrefityegett; az ember nem hitte volna, hogy azok a pókláb ujjak az úrias, sárga paplan fölött vérségi összeköttetésben állnak ezzel a nyakkicsavarásra készített ököllel.

A lány orv ellenségeskedéssel figyelte az apját, amint nagy komolyan végig-végigszántja a megereszkedő padlót. Az anyja gondoskodott róla, hogy ne lásson tisztes családfőt benne. Sarokba húzódó epéskedéseikben együtt szapulták a zsarnokot, ha ugyan maguk közt haragba nem voltak.

De a férfit elérzékenyítette az ő kis betege. Ő egy fél óra múlva kimegy, őrzi a gyümölcsöst, s a ráváró öröm árnyékában érzékeny részvétet mozdított meg benne az örömtelen életecske iránt a lelki106ismeret. Odament hozzá, s asszonynak gügyögő hangon kérdezte, csak épp cirógatás nélkül, hiszen nagy lány ez már:

– Hogy vagy, kis bogaram? Nincs lázad?

A lány megvonta a keserű vállát.

– Majd én mindig a lázam méricskélem. Legföllebb meghalok.

Az apa gyöngédsége visszatorpant. Már egy vád volt a családja ellen, s jól is esett, hogy az lehetett, hisz igazolta a másikat. Tovább rótta a szobát, de most már a felső állcsontja elé csúsztatta az alsót, s a vörös szemei megpárásodtak.

Az asszony is beszivárgott. A lányának sopánkodta, hogy nem érdemes kimenőt adni a cselédnek. Lám, az Örzsi még mindig nem került vissza, pedig már vacsoraidő. Közben mind a ketten az apát figyelték, s amikor háttal marsolt nekik, összemosolyodtak, a gyatra emberek fanyar elégtételével, hogy megbosszintottuk ezt az ősbikát. Jókutinak a vacsora kicsalta a külön meséjit. Egy lépést abbahagyott, s mintha most kapott volna észbe, szokatlan előzékeny, gazdasági dolgokat megtárgyaló hangon vetette oda.

– Te anyjuk, a csalamádét meg kikezdték. Mutatom elébb a Répásnak, mennyi lett, s látom, hibádzik az oldalából. Nem hiába ugattak az este a kutyák, az emberről a tetőt is lebontja ez a bitang pusztai nép.

– Ha lebontja, lebontja. Te még egy tolvajt se fogtál a nagy őrzéseddel.

– Bolond te, ha látja, hogy őrzik, nem lop. Azért virrasztok, hogy lássa, hogy őrzik.

Az asszony gonoszul megmakacsodott.

– Őrözheted azt.

A férfi látta, itt hanggal kell győzni. Műdühre fortyant.

– Nem, majd prédára hagyom. Ha hordják, hát hordják. Ott egye a fene, csak tinektek gönc legyen, ugye. Elprédálnátok ti, csak én hunyjam le a szemem.

Az asszony gúnyos gonoszsággal nyugodott bele.

– Na ergye, csak őrözd. Szaladj, el ne késs az őrzésből.

A férfi már fejébe nyomta a zsíros kalapját, bekecsébe bútt, s vállára akasztotta a puskát. De ez a gyanúsításként hangzó gúny egy pillanatra visszamarasztotta. A lánya miatt. Az előtt tisztán kell 107állnia. Az asszony rég beavatta minden pletykába, ez volt az édes külön bosszúja, hogy ő a különb a lányuk előtt, de a férfi még bizakodott, az Ilonka semmit se tud, s ezért még hajlott egynémely kezességre. Most is visszacsiggatta a dühét, s atyás fölénnyel magyarázta.

– Én nem értem, milyen vagy te. Mintha én passzióznék avval. Én is az életemmel játszom, úgy ledurungulhatnak, ahogy nekik tetszik. De neked nincs belátásod. Nem éred föl ésszel, hogy mindent csak értetek teszek. Vigyázz, hunyjam le a szemem, meglátjátok, mi lesz belőletek.

Annyi családfői becsületességet produkált a hangja, hogy a fölhúzott asszony is belezavarodott. A szemlehunyással meg ne ijesztgesse. Mi lenne belőle itt a pusztán, még szétszednék. Akármilyen az ember, mégiscsak férfi. Hogy az meghaljon.

– Te csak ilyenekkel hozakodsz elő – motyogta fanyaron.

A várható legenyhébb hangnem volt ez a mondat, s Jókuti fölhasználta, hogy egy elintézést jelentő no látod-dal kivonuljon.

A két nő összenézett a behúzott ajtó mögött. Az asszonysírás és mosoly közt révedő ajkbiggyenéssel:

– Megy őrizni.

A lány fejletlen volt, és rettentőnek tűnt fel, amit az apja avval a béresnével elkövethet. Könnyetlen szemei mintha izzó parázsból néztek volna a szörnyűségeket termelő világba, amely, ím, az apjában gyalázza meg őt. Így kuksoltak egy tízpercet. Az asszony föl-alá járkált.

– Hogy ez nem tud olyan lenni, mint más ember! Istenem, mivel érdemeltem ezt!

A támadt csöndbe gyanús nesz tört a konyha felől. Valaki mocorgott, vatatott, a székláb nyikorgása csosszanó cipők lágyabb zajába ütődött.

– A! – fülelt föl Jókutiné. S hidegleléses félelemmel nyitotta ki az ajtót. Húsz éve került a pusztára, de azóta se szokott le a borsódzásáról; a rendezett falu lánya kannibál szigetnek érezte ma is az otthonát. A konyha sötét volt. Újabb szünet, végül egy vacogás szaggatta hang.

– Örzsi, te vagy az?

108

– Én.

Ott szepegett a konyhaszéken, s amint öklére borult, szemét az asszonya felé emelte, sírás és düh dúlta ábrázata még rútabbnak tűnt, mint máskor.

Az asszony megnyugodva táncolt át halálfélelemből hirtelen jóakaratba.

– Hát te meggyüttél? Észre se vettelek.

A lány a sírását nyelte. Jókutiné az anyjára gondolt. Most legalább együtt becsmélhetik, biztos az ríkatta meg.

– Hát neked mi bajod?

A lány nem szólt, csak visszaejtette a fejit az öklibe, s új sírásroham vonított elő a melléből. Az asszony megrázta a vállát.

– Örzsi!

– Hogy én nem tudok megdögleni!

– Mi lőtt? Anyád bántott?

Az anyád szó kitörésre érlelte a lány rettenetes mondanivalóját. Nagy csuklások közt gyúrta le a sírást, horgadt feje támadósra feszült, úgy bugyborékolta:

– A tésasszony is jobban tenné, ha a tésúrra vigyázna. Hogy lehet olyan egy asszony. Hát nem maga a felesége? Hagyja, hogy az egész puszta magát röhögi.

– Örzsi!

– Igenis mondom. Most is a pajtában vannak. Utánuk lestem, tudni akartam. Kimegy őrizni, az ám. Az anyám, az a büdös majd megmondom, mi, meg a kukoricán át settenkedik be. Hogy a kutyák meg ne ugassák. Hogy mér ad az ilyennek gyereket az Isten! Akkor rúgta volna meg a ló, amikor engem viselt.

Az elégikus óhaj ellankasztotta támadó erejét, új zokogásba horgadt. Az asszony megkövülve állt ott. Épp eleget hallott, hogy tudja, hogyan áll. De most a pajtában vannak. Rajtaérheti őket. A szíve mélyén volt egy ostoba remény: talán mégse igaz. Most ezt is kitépetik. A bizonyosság a perc magaslatára emelte. Nyugodtan mondta, nem természete szerinti, inkább az értelmesebb rokonasszonyoktól tanult elszánással.

– Te, Örzsi, én kimegyek, de ha nem igaz, vigyázz a csontjaidra.

– Tőlem kimehet! De úgyse mer.

109

Az asszony a berlinerjét szedte. A küszöbön visszatorpant. Juj, kimenni! Napszálltával a szobába húzódott, nem szedte ki őt a tűzveszedelem se, annyira félt az éjszakától.

– A pajtában vannak? – kérdezte időnyerésül.

– Ott hát.

A leány az ágyból kiáltozott.

– Anya, ki ne menjen. Mit ér vele?

A cselédlány fölvillanó bosszúval ingerelte.

– Ha asszony, kimegy.

Az asszony dühét a küszöbön megtárult éjszaka visszahiggasztotta. Egerek, denevérek és tolvajok keringőztek a fantáziájában, de már nem tágíthatott. Holnap az egész puszta tudja. Rajtérhette volna az urát, és félt a sötétségtől.

– Kimegyek én! Kimegyek én – tüzelte magát harciasra, s életében először nekivágott a szérűnek, megvédeni a becsületét. A házból a bűnös öregek rút és engesztelhetetlen gyermekei füleltek utána, a kisasszony és a cselédlány.

Az augusztusi éjszakák legcsillagosabbja volt. A kert drótkerítésén áthajló körtefa csúcságait megvilágosította a hold. Három torzsátlan körte himbálta ott vakotás testét az idegen hevű sugárzásban. A nyitott jászolok mellett láncaikat csörrentették a csámcsogó ökrök, a behordott termés sötét kazlai kolosszális egyiptomi építményekké váltak a szepegő asszony előtt.

A tehenes kutyája elvakkantotta magát, de Jókutiné nevén szólította, s a kis kócos kuvasz farkcsóváló meglepetéssel settenkedett mögé. Ott állt a pajta előtt. A tett előtti várakozás döbbenetében állt. Nem hallott semmit. Talán nem igaz. Megkoccantotta a behajtott deszkaajtót.

– Lajos!

Hirtelen nyikkanás, utána béna csönd. Kintről is érezte, hogy ezek egymást nézik néma tanakodásban. Most már benne volt, nekibátorodott.

– Lajos!

Valaki fölállt, s az ajtó felé lépett.

– Te vagy az, Mariska?

A házaspár farkasszemet állt. Fölöttük ravasz csillagok hunyo110rogtak; mindent megpróbált, elnéző aggastyán szemek. A férfi megkísérelte a komédiázást.

– Valami baj van?

S hogy az asszony nem szólt:

– Rég kiáltozol? Én meg elszundítottam itt a szénán.

Rutinnal és meggyőzőn hazudott. Nem először vágta ki magát ilyen helyzetekből. De az asszony most biztosra ment. Nem lehetett kifizetni.

– Erissz be.

A férj megdöbbenve nézte. S hogy az asszony a pajta felé tolakodott, kitárta a karját.

– Lajos, eressz be.

– Nem lehet.

– Kit rőtögetsz? A szeretőd van ott.

Jókuti megzavarodott. Most már ostobán hazudott.

– Ne kérdezd, miért nem lehet. Esküszöm, senki sincs benn.

– Akkor eressz be.

Új rohamot kezdett, de a férfi erős karjai visszapöndörítették. Mézédesen s mégis zavartan kérlelte:

– Mariskám, légy okos.

Az asszony látta, hogy fölülkerült. Minden könyörtelenségével volt feleség, jogait számontartó kódextigris. Már nem is az urát kereste. A másikat. Aki ott benn lapul. Aki idestova tíz éve lapul az életük garádján.

– Na, híres, elbújsz? Most kerülj elő, tekintetes asszony. Könnyű ott benn kuksulni. Ide állj ki, az igazi asszony elé.

Jókuti csiggatóan dadogta:

– Ne légy bolond.

De a feleség az egész tízezer esztendős embererkölcsöt a háta mögött tudta, s mosdatlan szájjal öntötte a benn lapuló vetélytársra házasélete jégveréssé nőtt haragját.

– Te ülsz az én helyembe? Te béresfattyú. Hát merészkedj elő. Ott vagy csak asszony, a szénán, a sötétben. Gyere a világosságra, te mindenki törülközője.

A férj majd kővé vált a megdöbbenéstől. Bentről gyors, ugrásszerű mozdulat nesze. Valaki a szénatartóhoz ütődött, egy károm111kodás, most már bentrül löködik az ajtót, valaki hátulról tolja félre, s ott áll a beeső hold fényességiben Prikkelné, nekikotlósodva, mint aki mindjárt embert öl.

– Itt vagyok. Nahát. Akarsz valamit, te szárazság esztendeje? Félted az uradat? Mit keressen rajtad. A csontjaidat számulgassa, vagy a pókos lábad kenegesse. Tehetek én róla, ha inkább a göcsös héjú szivafát ölelgeti, mint téged. Te vagy a tekintetes asszony? A béresasszonyok is csak Álmos Marcsának hívnak. Az urad felesége? A legszebb hízott récédet odanyomod, aki az uradat gyalázza előtted. Én legalább megvédtem az életit. A komonizmus alatt élve ássák el, ha én pártjára nem kelek. Te? Te csak gátolni tudsz, az ellenségei útját igyengetni.

Jókutinét elpillesztette a hirtelen föltámadó düh. Még tegezni meri őt? S még szárazság esztendejének hívja? Az első asszonyt a pusztán. Elképzelhetetlen volt a puszta etikettjébe szokott lelkének ez a támadás. Megsunyó kutya kisompolygását várta, s farkas csahol elő. Pedig csak tegnap is milyen alázatosan köszöntötte. Hápogva kapott levegő után, hogy túlvisíthassa. A férjinek rontott.

– Ide jutottam. Hogy egy utolsó személy mindennek elgyalázzon. Aki a sánta lábú kanászgyerekkel is összeadja magát. Akit a tulajdon leánya elátkoz. Ennek adtál te merészséget? Még ma elpusztulok a házadtul. A bátyáim nem úrfélék, de meg tudják különböztetni a szógálót a feleségüktől. Élj vele, a cafattal. De a lányodat se fertezed meg eztán a leheleteddel, arra esküszöm.

Jókuti itt állt a válaszúton. Érezte ő a béresasszony igazát. Nem volt soha ölelni való a felesége. Pedig szeretetből vette maga mellé. De csak lassú parasztvér volt az, kifagyott, kinehezedett a karjaiból. Milyen más ez a föld leánya. Tizenhárom esztendős se volt, hogy a masinánál a gépésszel érték. Hát aztán? Nem szűzfiú ő, hogy szüzet akarjon. Az élet izzította ilyen harapós csókúra, negyvenéves, de éget a bőre, mint a katlan. Darázsderekú, sütőslábú. Hanem a másik a felesége. Az apja bennefeledkezett pátriárka komolysága, az egész rend, amin a kétszázholdas uraság épült, iderángatta az asszony mellé, aki a nevét hordta, s a gyermekét viselte. A béresasszony tovább replikázott.

112

– Nem is volna kár értetek. Az almafa is szebben virágozna, ha ti nem lehülnétek rája. Két ilyen göthös.

Elvadult gyűlöletében a beteg lányt is hozzáfogta az asszonyhoz. Az egész ház ellen tombolt. Szerette ezt az olümposzi magosról érte hajolt urat, s annak mégiscsak az a ház volt a fényesebb élete. De Jókutit szíven ütötte a göthös. Kiszállt belőle a tízesztendős szeretkezések széna- és gyümölcsös-szaga, csak a béresasszonyt látta, aki göthösnek meri hívni az ő hétszilvafáról magzott leánykáját. S mert amúgy is rendet kellett teremteni, odamordult.

– Elég legyen, Juli.

Prikkelnében már nagyon is elrepült a sulyok. Számító esze elvétette a percet. Jókuti a hatalmában volt. Hajlíthatta, mint kovács a megizzott vasat. De nem most. Egy rugó ellene billent, s ő nem vette észre. Mohón forszírozta.

– De nem elég az. Most már én is látni akarom, ki az igazi asszony. Ha Álmos Marcsa nem osztozik, én se. Vagyok annyi, mint ő.

– Mit mer az orcátlan! – sivalkodott Jókutiné, aki rávigyázott az ura ingadozására. – Most láthatod, mit keres rajtad. Az én spejzom köllene a pákosztos hasának.

– Menj haza, Juli, és ne erőszakoskodj – szolgáltatott igazságot Jókuti. Most, hogy az egyik párthoz szegődött, visszanyerte férfi határozottságát.

Julit fölbőszítette ez a dorgáló hazamenesztés. Egész pozícióját kockára vetve horkant vissza.

– Úgy? Hazamenjek? Így igaz a te úri szavad? Hogy én vagyok az igazi feleséged, a másikat csak a gyereked kedviért tűröd. Belém rúgsz, mint a kutyába. Zörgetsz te még az ablakomon, Jókuti Lajos.

A vér hatalmi tébolyával zúgtak a fenyegető szavak. Jókutinén érthetetlen szerelmi gerjedések ömlesztették át idegenperzselésű szelük. Mivel tartja ez kezében az urát, ez a bűbájos? Jókuti mélységesen megalázottnak érezte magát ebben a függetlenségét támadó fenyegetésben. Mintha a vérség férfitapodó testibe akaszkodott volna, a béresnének ugrott, akivel alig negyedórája szerelmi elfeledkezésben gügyögött a szénán.

113

– Még te piszkolsz engem, te cseléd. Neked göthös a gyermekem?

Jókutiné győztesen vijjogott.

– Kimutattad a fogad, édes farú Juli.

Ez volt a csúfneve. A béresasszony visszalökte Jókutit, aki úgyis inkább a maga heccelésire támadott, mint komoly ütésre szántságból, s kiköpött a két úrféle elé.

– Pfuj, te vagy az úr? Ezután cigányokat hívatok be szerelmeskedni, azok is úribbul viselkednek, mint te.

Még hallották a vetemény kukoricába csapódó szoknya sutyorgását, azon át rohant a béresház felé, leforrázva és engesztelhetetlenül. Büszke teremtés ez, akár egy gróf, nem békél többet. Jókuti most érezte csak, mi szakadt ki a melle közepéből. Minden távolodó lépés az elhagyott, öregség fenyegette pusztai élet egy embertárson csiholt örömének az illanását jelentette. Játékos, örök kamasz vére belefagyhat a család jegestengerébe. Unott, métermázsákat cipelő mozdulatokkal támasztotta be a pajta ajtaját, ahol a széna még a szeretkezés súlyos szagával nyomasztott.

Jókutiné tudta, hogy most szerezhetné meg az urát. Valamit mondani kellene, amitől hozzáhajlik. De olyan mondattalanná koptatta a pusztai magány s a lélekmarcangolásból vénes dohogássá hűlő, sokéves ellenségeskedés.

– Most láthatod, ki volt – kente az urához az erőltetettség mézitől csöpögő hangját. A férj minden gyalázkodása alatt sem érezte magát oly távol tőle, mint ebben a lelketlen odakínálkozásban. De még türtőztette magát. Egy kinn feledt vellát nagy gondosan visszaállított a szénatartó mellé, a puskájáért külön ment vissza.

– Nem gyüssz be? – szepegte az asszony.

– Nem. Soha többet. Itt lövök magamba, de nem fekszem vissza melléd.

Az asszony nem értette. A szeretőjét elzavarja, vele meg nem békél. Mint valami idegen gépre, megindulás nélkül bízta a torkára az előre várható istenkedést.

– Térj meg már, Lajos. Nem való az egy ilyen emberhöz. Nem vagy te már gyerek. Nagy lányod van. Légy olyan, mint más ember.

114

Semmi sajnálkozás azon, amit ő tett vagy nem tett. Csak ez a család érdekében kipettyentett, megbocsátó könyörület.

– Igen? S hát te olyan voltál, mint más asszony? Mint egy nekem való? A darahordó szakajtót vettem én feleségemül, aki megeteti a csibét és azontúl semmi?

– Mit akartál tőlem? Nem voltam tisztességes? Énrám senki se szólhat.

Igen, tisztességes, az volt. Az anyja is a tisztességivel űzte kocsma mocskává az urát. Tisztességes, az volt. De asszony?

– Rakok a tisztességedre. Lettél volna céda, de szeretni való. Tudd meg, ennek a béresnének a körme piszkában több asszonylélek volt, mint a te egész gőgős parasztfamíliádban.

– Lajos.

– A tisztesség? Avval jössz elő. És az élet? Nektek én csak a fejőstehén vagyok, akiből az esztendei három rokonlátogatástokra rongyot lehet fejni. De egy hízelkedő tekintet, egy kis kedvesség. A lányodat is sajnálom, hogy melletted tanul nőiességet. Bár tudtam volna én az édesanyja lenni.

Feneketlen tárna volt a gyűlölete. A feleség zokogásba görnyedt a dühe előtt, mintha most nyílt hasadékból sivítanának elő az emberledöntő forgószelek. A gyönge kis agya zugán földerengett, hogy ezt már semmiféle megtérés, istenkedés jóvá nem teszi. A férfi elkeseredetten szorongatta a puskáját, mohó lépésekkel döngölte a szérűt, meg-megállt, oda-odavetett egy gyűlölködő szót, s tovább lóstatott. Még kárt tesz magában. Szepegve kérlelte.

– Gyere be, Lajos, Lajos, gyere be.

A férfi emberölő dühvel ordított.

– Soha.

S mert épp előtte vitt el a strázsasétája, az arcába is belehajolt.

– Értetted? Soha.

A ház felől egy gyöngeség és félelem fullasztotta hang sipákolt.

– Anya, jöjjön. Mi van magával?

Ilonka állt, egy szál ingben az udvarról a szérűre nyíló kisajtóban. A félelem hajtotta ki, tán meg is ölték az anyját. A tehenes kutyája mohó vakkantgatásokkal ugrott neki. A konyha küszöbjéről a cselédlány szólítgatta vissza a kisasszonyát.

115

A két szembekerült emberből elemi erővel hőkölt fel a szülő. A tüdőbajos gyerekük rétüngben.

– Ilonkám, Ilonkám! – S már mind a ketten ott tolakodtak az izgalomtól köhécselő gyermek előtt. Az apa zokogásig indultan simogatta.

– Kisbogaram, hogy tehetsz ilyet?

De a leány irtózva húzódott az anyja hóna alá. Jókutit a leglelkében metszette meg ez a mozdulat. De azért minden igyekezete a gyermekére veszett. Csak ezt lássa minél előbb ágyban. Az utolsó bábujától elütött férfigyermek átka mintha el se hangzott volna. Buzgón adta vissza fölszegett fejét a legkérlelhetetlenebb járomnak, a családjának.

1926
116
A kurátor ítélkezik

Kurátor Kis Béla az ünneplőjét kefélgette. A szolgáló a konyha sarkában gugyorgott, s a rámás csizma tükrét szorgalmazta. Ketten voltak a konyhán, az asszony a kertben kapálgatott, gyerek nincs a háznál, fönn iskoláznak Pesten.

Kurátor Kis Béla bajszpödörintő jókedviben volt, s nem nézhette a leány szöszmötölését. Ehun-e, csupa könny a csizma. Így van az, ami a férfinak öröm, baj a lánynak.

– Te, Juli, puculd csak le a hátam.

A leány ahelyett, hogy föligyenesedne, még alább hajolt a kötője fölé, s csak hogy a csücskit elkapta s loppal ledörgölte a szemit, ejtette ki az öliből a csizmát. Lesütött szemmel a gazda mellé sedrélt, s hol kefélte, hol a körmivel szemezte a fényes fekete mándliba kapaszkodó pihét.

– Mit csámporogsz, te? – vetette oda Kurátor Kis Béla. – Azt hiszed, anyád különbül járt?

A kis mezítlábas, alig tizenöt esztendős gyereklány, a kefefogó keze csuklójával nagy piszokbarázdát törült a fölázott szeme alá, s három tagban sóhajtotta ki a maga disputaképtelen jaját. Még a derekában volt a strájfa, aminek a tésúr nekiszorította. Hogy mért is nem jött ki az asszonya fejni, akkor mindez a csúnyaság nem történik.

– Jaj, mi lesz velem!

– Elszolgálhatsz itt hótodig – nyugtatta Kurátor Kis Béla, s kedv117telőn mustrálgatta a vaskos kis karját meg az egybeszabott kartonruháját döfködő mellecskéjit. Fajbeli lesz. Az anyja is az volt. S már örült is, hogy Zsófi férjhezmentivel ezt vették ide. Ezt még úgy formázza, ahogy akarja, s legalább a balsó asszonya legyen kedvire való, ha az igazit föl is veti a háj.

A kabáton az ókula se találhatott már piszkot, a gazda lerúgta ház körüli cipőjét, s odalöttyent a konyhaszékre.

– Húzd csak, kis szógám – mondta barátságosan a lánynak. Az nekidurálta magát, a csizmának a szárát a két kezével, a sarkot a hasával erőltette a gazda széttaposott lába fejére, s mikorra ama láb is a csizmába kottyant, a könnye is fölszikkadt a nagy erőlködésben.

– Így na – csipkedte oldalba szokása ellenére a lányt. A tulajdon szolgálóival sose hancúrozott, azokkal mindjárt a végin kezdte. Az a dolog nem rontja a tekintélyt, annál jobban a bizalmaskodó kisálkodások. De ez még vadóc egy kicsit, kézhez kell szoktatni, különben kárt tesz magában. Még az álla alá is odanyúlt, hogy nevetni ingerelje.

– A sipkám – vetette oda befejezésül. – Az asszonyságnak mondd meg, hogy templomba mentem, és nehogy metélt tésztát tegyen a levesbe, mert kiborítom.

A hajnali szűzkóstoló jó emlékivel lépdelt végig a gangon, s ugyancsak meghúzta a kopogós lépéseit. Harmincöt éves, derék ember volt. Van egy vasrúd a Molnárék udvarán, azt egyedül ő tudja fölemelni. Ezért is tekintély, meg a vagyonáért is. Meg az özvegyasszonyokba is többnyire belepákosztoskodott, kibe legénykorában, kibe az asszonya mellől, az is növeli a férfibecsületét.

Izmait egy mély légvételbe nyújtóztatta, s szétókumlált az utcájukban, nem jön-e valami ismerősféle, akihez hozzászegődhetne. Kovács Péter sógor jődögélt nagy böcöllézve, negyven sincs a sógor, de már megtámolyodott a lába, pedig nem italos ember, csak a nénje fogta őt szigorúbban. Időnap előtt megrágja az embert a férji tisztesség, gondolta, amíg bevárta a gyorsító rokont.

– Templomba?

– Arrafelé. Nem tudom, bekerülök-e.

– Az este nálunk volt a Rozi.

118

– Panasszal, ugye? Összezándorodtunk egy kicsit.

– Mondta.

– Ha már ü elmondta, hát én is elmondom, sógor. Úgy volt ez, tudod, kinn szántottunk a helyfődben, s arra kerül ez a locsfecs gépészné. Hogy mi lőtt bele, mérges volt-e, amért az urának ebédet kellett vinni, mert ott van egy kis rozsuk a partban vagy mi a fene: no, fölkötőtte, hogy én meg az egyik kukoricatőtögető lány, hisz ösmered a Juhász Zsuzsit. A félfaros! Gondúhatod a Rozit. Azóta nincs nyugvásom tőle. Éccaka is a Zsuzsit emlegeti.

– Mondtam is neki: mit törődsz vele, a föle löttyen félre.

– De elhiheted, sógor, énnekem eszembe se volt – mentegetőzött Kovács Péter.

De Kurátor Kis Béla a herkópáternek se hitte volna el ma az ártatlanságát. Inkább szétsokszorozta volna a kihágását, hogy minden férjnek jusson belőle, s valami megnyugtató cinkosságba kerüljön velük.

– Sose mentegetőzz. Az én feleségem nem győzi bekumni a szemit. Neked is van magadhoz való eszed, nem takarod be, aki kitakaródzik.

Most, hogy a férfivoltára utaltak, a sógor se tiltakozhatott, belenyugodott a meg se szolgált dicsőségbe, a fene egye meg ezt a gúzséletet.

Alig fordultak ki a nagyutcára, Bognár Györgybe botlanak. A felvég fele tartott.

– Mi az, György, vége a templomnak? – kötekedett a kurátor.

De a sógor közelebb húzódott, ildomos jónapottal diskurzusra fordította az odavetett szót, a sógorok látták, hogy mondatot tartogat, csak a hatásos kipettyentésre vár.

– Mi újság arra alá? – tudakolta Kovács Péter.

– Újság, az van – mosolygott a hírtudó.

– Megbornyazott a postamester? – viccelt a kurátor. Szegény postamester olyan rosszul lett húsvét innepén, úgy kellett a templomból kivezetni. Persze ráköltötték, hogy részeg volt.

– Az nem, de más igen.

– Más?

A két atyafi a György komoly higgadtságán is átsejtette a szen119záció méreteit. Nem akárki lesz az. Egy szolgálót föl se vesznek, egy gazdalánnyal meg se történhetik. Valami úrféle. Kurátor Kis Béla, aki az úrilányokat is végig-végigsandította, nagyot villant.

– Csak nem a Savanyú Emmi?

Most meg György nézett nagyot.

– Hát te honnét tudod?

– Hát az?

– Az. Most mutatja a jegyző a matrikulát. Persze, az fúj a Savanyúékra, kirakja a gyűlésterem asztalára.

– Azért néztem én – bólogatott a kurátor. – Nyivászta kis személy volt, egyszer csak nekihúsosodik. Mondom a múltkor az Ángyánnénak, az vasal nálunk, a Savanyúéknak meg bejáró asszonyuk, mondom: de gömbölyödik a maguk kisasszonya. Aszongya – az ám, mintha állapotos volna. Voltak már orvosnál is vele. Biztatta, hogy elmúlik magátul. Hát jó, még beszéltük, hogy talán vízkórsága van.

– Mit mondanak, ki volt? – tudakolta Kovács Péter.

– Elhiheted, nem tartja föl az ujját.

– Nagyon sokat jártak förödni – rosszalkodott a kurátor. – Ki hallott olyat, fiatalemberekkel förödni. A Savanyú is inkább arra vigyázott volna.

Savanyú Imre nyugalmazott százados volt. Leesett a lóról, a csípeje miatt nyugdíjazták. Hazajött Hódosra gazdálkodni. De ha még csak gazdálkodott volna. Eszébe vette, hogy megreformálja a falut. Odaszerencsétlenkedett a községházra, a Bozótot is lecsapoltatta volna, meg hogy ő téglagyárat alapít s fittyfene. Pedig tudhatta volna, úgyis hiába: katolikus emberre itt úgyse adnak, de meg a Bozótban nád nyől, vetni se köll, csak aratni. Persze hogy nem állhatták. Külön dicsőség volt a Savanyút letromfulni. A községházán, követválasztáskor, mindenütt. Most letromfulta a lánya. Az se szégyenkezik ezután az emberek közé. Akárki lányán történik, nem szolgál ilyen örömükre. Hanem azért csak csóválgatták a fejük, mintha bánkódnának, hogy ilyen is megeshetett.

– Ahun a Csintalanné, az majd többet tud – örvendezett meg Kovács Péter a községi bábának. Vörös képű, bibircsókokkal és ormókkal virágzó asszonyság átabotált az úton át feléjük.

120

– Mi az, Csintalanné? Gyarapodik a falu?

– Az ám. Maholnap a rektor mellé szerződtetnek, olyan jókor kezdik a leányok.

– Azt széna, szalma?

– Bögyörője van a szívemnek, csak apja nincs, aki örüljön neki.

– Ott az öregapja.

– Tüzelőnek se kéne az, szétdobná a kályhát.

– Haragszik?

– De még engem is kipofozott volna. Nem hitt a szónak. A szolgálók szalajtottak értem, a lepedőn volt már a gyerek.

– Akkor ennek se csapunk körösztölőt.

– Nem bizony. A nyomorult férge. Az anyja is tegnapi választás, alig tizenhat esztendős.

– De tizenöt is éppen hogy megvan. Az én Józsimmal adták föl Fehérvárra. Most lenne ötödikes, csak itthon fogták.

– Magántanuló. A tisztelendő úr tanította.

Kovács Péteren áttámolygott egy gondolat, de már szégyellte is magát. Hanem a Bognár Györgyre pislant, annak az arcán is ugyanaz a gondolat kukucskál, de az is elszégyellte. A bába nem volt olyan szégyenlős.

– Csak nem erre tanította?

– No, no. Nem mindenki kőtt a Cigánysoron – intette meg a szabadszájú asszonyt a kurátor.

– Jól van no – vihorászott a bába. – Valahunnét csak lett, s ezt nem kenhetik a cigánysoriakra. Kivilágosodik az, a Savanyú nem hagyja a szégyent. Hogy eljöttem, épp vallatta a lányt.

Duzmadtan iklatott tovább, mint a sértődött kotlós. De a világért nem adta, hogy az urak közt ilyen is megesik. Minden nyikkanását el fogja mesélni, hadd tudja a leggyüvejdébb nép is, hogy szül az úri kisasszony.

– Az köll, hogy a tisztelendő urat is belekeverjék – mondta Kovács Péter a sógorának, hogy Bognár Györgytől is búcsút vettek.

A kurátor nem szólt, csak egy szórakozott affenével ütötte el a dolgot. Hanem azért elállt a kedve a találgatástól.

A piactér sokszínű élettel nyüzsgött. A kerekes kút köré az árusító asszonyok rakták ki holmijukat, szép nevendék csirkék, spenót, 121az első zöldborsó, no meg csodáltatóba néhány szem barack. Egy erre vetődött vándorfazekas a péknével vitázott, a lábosok árfolyamáról volt külön értesülésük. A posta előtt surgyé legénykék vagdosták a fal mellé a bicskájukat, pótlékául a háború előtti fej vagy írásnak. Odébb a Doberdót állott legények vitatták al- és fölszeg problémáit, hogy melyik a különb kocsma: a Girisich, vagy a Felvinczyné, s megtaksálták a Lécium Vargáék kapuja előtt magas nyakú, rózsaszín rékliben templomba készülő leányságot. A Horváth Esztin meg úriforma ruha hivalkodott, a zsoltára is amolyan városi, papindekli kötésű, nem mint az itteni, szép zománcos borításúak. Fönntartja az a piszéjit. Az adóügyi jegyző köllene neki. No, ezen megint eldonogtak vagy tíz percet. A községház előtt fényes, fekete ünneplőjű parasztok állingóztak. Okos fejű, dunántúli nép. Látható izgatottság nélkül bukták a báránysüveg alól a Savanyú ügyet méricskélgető mondatokat.

A két nagy gazdát mindenfelől megsüvegelték. Ilyenkor érezte a kurátor is, ki ő. Amint a hosszú, szabályos árnyékot rajzoló júniusi napban a községháza ámbitusára lépdelt. A tekintélyesebbek oda-odaszóltak neki, ő vissza.

– Nől a pápistaság – mondta a pénztárnok, hogy a gyűlésterembe léptek.

– Váljék tisztességükre – adta vissza Kurátor Kis Béla.

Tíz, tizenöt polgárember tárgyalgatott a gyűlésterem hosszú asztala körül. Itt nem voltak szem előtt, nagyobb pászmákban jött belőlük a szó, meg a hangjukat is meg-megemelték, tekintve, hogy a Girisichhez is átszalajtottak egy kis énekcsináló sörért. Odébbad a jegyző körmölte két pusztai kölyök hirdetési adatait, összeházasodnak a boldogtalanok. Bezzeg nőtlen marad ő a górlábával meg a kerregő torkával, pedig kerülgetik a környéki leányok.

– Nem volt az úri nép – magyarázta a szikár és fontoskodó öreg Pintér János –, csak olyan hopprongyos család. A leányt se vették be, se a doktorék, se az állatorvosék, pedig azoknak is olyanforma a lánykájuk.

– Persze – szólt bele a deres Bodor Vince, aki arról volt híres, hogy vén fejével is szeretett hopláskodni, a lakodalmakban régimódi, ostoba fölköszöntőket tartott. – Az Emminek csak a kóri122cáláson volt az esze. Úgy hordta márég a kis farát, mintha abba rőtötték volna a Dárius királyfi nagyobbik gyémánt pipáját.

– Most szedhetik a kacatjuk – állapította meg Kovács Péter –, amilyen randa nyelvű a falu, kibeszéllik innét.

– Én csak azt nem értem – szegődött közébük a dolgavégzett jegyző –, hogy lehet olyan buta egy apa. Ő volt vele, látnia kellett. Ha helyében vagyok, elküldöm a rokonaihoz, a faluban meg se tudják.

– Hú, de mit gondul a jegyző úr, az ü lánya! – kajánkodott a kurátor. – A Csintalanné meséli, ott volt a lepedőn a gyerek, mégse akarta elváduni. Hogy úgy orozták oda. Egy Savanyú, aki a Bozótot is lecsapultatná!

Csaknem teljes számmal itt volt az elöljáróság, mind nagyot kacagott, de legnagyobbat a jegyző. Neki volt leginkább útjában a dolgaiba belemártakodó tanult ember. Ezekkel a parasztokkal még kijön, csak megkedvesuramozza őket, de ha egy ilyen fanatikus ráveti magát, őrözze az Isten.

– Csak azt tudnám, ki volt? – sopánkodott föl egy széltibe készített bácsi a malátasör fölül.

– Tán ő maga se tudja. Mind ott fördött vele, ahány kani diák lebzsel a faluban.

– A tanító úr sem különben – bökkente ki Bodor Vince.

A jóképű, fekete gyerek hangos hahotára fogta a pírfölhajszoló zavarodottságát.

– Fázok én a vízben.

– No, pedig ott kőtt az a templom körül – szólt ki a jegyzőbül a sör.

– Nem jó az olyanon még viccölni se – fogta komolyra a kurátor. – Fölkapja ez a szegénynép.

– De nem is olyan ember az. Nem úgy szereti a családját. Meg amúgy is.

A többi paraszt is rábólogatott. Tetszett nekik, hogy így ráncba szedte a sógor a könnyű szájú jegyzőt. Az is visszatáncolt.

– Hiszen csak tréfa. De amilyen rossznyelvű ez a mostani nép, nem lenne csoda, ha kikezdenék. Abban az időben ő tanította.

123

– Karácsonyig – mondta a tanító. – Akkor otthon fogta a Savanyú.

– Igen, mert a tisztelendő úr is a szabályozás ellen volt.

– Ángyánné – rikkantott ki az utcára a jegyző, aki a rendreutasítás után az ablakhoz húzódott –, Ángyánné, jöjjön csak be. Egy pillanatra. – Ez majd tud valamit – fordult a gazdákhoz.

Harminc körüli menyecske lépett a terembe. Illemtudón az ajtónál maradt, de egy szájtátintásból kiolvashatta az ember, hogy helyén van a szava, s nyelviben hordja az asszonybugylit. Sok karban meghemperedett nőszemély, de olyan, aki mindenikből csak még rátartibban pöndörödik ki.

– Juj, nem időzök ám, főjegyző uram. Sietnem köll, el kell érnem a délit.

– Csak nem a Savanyúék küldik. Tán paszitába hívják a rokonyokat.

– Nem a, hanem a gyereket viszem dajkaságba.

– Elküldik?

– El ám. Az úr egy percig se szíveli. Azért is győzködött, hogy a Csintalanné bejelentette. Mondok, azért ne is haragudjon a tekintetes úr, annak az a kötelessége, előbb köllött volna azt fölgonduni.

– Dajkaságba küldi?

– Az. Van egy nénikém Rákoson. Az abbul él, hogy ilyen orozva kőtt gyerekeket nevel.

– Annyi, mintha elemésztené – mordult közbe Kovács Péter.

Pillanatnyi csönd támadt. A perc pódiumára emelt fehérnép fontoskodva állt a körékoszorúzott férfi arcok előtt. Minden arcban ugyanaz a kérdés settenkedett. A Bodor Vince nyelve fékjit vágta el legelébb a kíváncsiság.

– Aztán kit tiszteljünk a szerkesztéssel?

Az asszonynak egyszerre sietős lett.

– Hogy milyeneket kérdeznek tőlem. Ott voltam én? Kérdezzék meg tőle magátul. De puskát is vigyenek a gyóntatáshoz. Az apja is azzal szedte ki belőle. No de sietek, isten megáldja őket.

– Ne siess, Kati – tartóztatta a kurátor. Mindenfelül pattogott a kérdés.

124

– Hát kivallotta?

– Puskát fogott rá?

– Te is hallottad?

– Mit mond, ki volt?

A jegyző karjánál fogva tartotta az asszonyt. Szenzációéhes mozdulatok sürr-forró lázában szabadkozott. Alig várta, hogy mindent kitálaljon Savanyúéktól jöttiben, két helyt is kibeszélte a titkát, de itt a fők előtt szabódni akart.

– Juj, nem mondhatom én azt. Megnyuvasztanának érte. Meg az ilyen bajba jutott lány mindent összehord. Ki ad arra? Nem lehet azért egy ember becsületibe taposni. Kiváltég egy olyanéba. Hát mondják, elhiszik azt maguk a tisztelendő úrról? Ugye, nem olyan ember az?

Az enyves légyfogón veszkődő legyek zavartalan gyönyörködhettek a hattyúdalukban. Ángyánné is a maga újra megindult siránkozásában.

– Egy papi személy, akinek hozzá gyereke is van meg olyan derék felesége. És ki mondja? Egy szajhácska. Nem szabad az ilyet azonnal meghitülni. Ond-mond az ilyen mindenfélét. Tán azt hiszi, így jobban megbocsátják.

Nevetni próbált, de senki se követte. Csak a kurátor fél oktávval leszállt hangja bátorkodott elő a vészjósló csöndből.

– Az apjának vallotta?

– Annak. Puskával ment a leányszobába. Minket meg kizárt. Persze hogy kihallgattuk. Ordított az úr, akár az egzecírplaccon. A lány meg csak nyögdelt. Egyszerre elkajintja magát az úr. – Hát a pap volt? A dögön bőgő? No, katakult aztán, mint az egerszegi mennykű.

Így az Ángyánné. S mert a támadt csöndben kényelmetlenül érezte magát, megkotorta a városias cipőjű lába hegyével a padlót, úgy motyogta.

– Hát így volt. Na, nem aggatok tovább. Isten megáldja üket.

Csak a jegyző kappanhangja szólt vissza.

– Isten vele, Ángyánné.

A parasztok is szedelőzködtek.

– Elmenjünk? – kérdezte Kovács Péter a sógorát.

125

– Menjen a rossebb – rikkant bele a hebehurgya Vince. – Nekem ne prédikáljon a paráznaságról.

– Lassan, sógor – intette rendre a kurátor.

– Az ilyen fehérnép elmásálja a szót – mondta az ámbituson a szikár Pintér János.

– Nem is – kezdett valami maga megnyugtató mondásba a kurátor, de nem végezte be. A többiekben is bennragadt a szó.

Szótlankodva húzódtak a templom felé. A Savanyú ház lezsalugáterezett ablakai előtt még az a kevés beszéd is beléjük fagyott, ami itt-ott a közel húsz főnyi embercsoport masina voltát cáfolhatta. A lehető legkevesebb mozdulattal mentek, csak a báránybőr alul kilopakodó pillantásuk mágneseződött a vakult ablakokra.

A katolikus mester fordult ki a kapun. Szőke, tótbul idefajzott ember, akiről dunántúli ember el se hinné, hogy kolbászt is evett életében. Hosszú, lötyögő csontokat s a magányosok aszkéta dölyfit hordta a szeplő vakotázta, vörhenyes bőriben.

Olyasféle arccal jött, mint amilyet a Polgári Olvasó október hatodiki emlékbeszédéhez szokott felölteni, csak a Damjanich-sirató szája szegére gugyorodott ki a más parókia kárán örvendő pápista kajánság. Előre köszönt. Így tanulta, és így tanította. A kurátort szemelte ki mint kolompost.

– A templomba, Kis úr? – Sose hítta kurátornak, avval a másik felekezet intézményeit ismerte volna el.

– Arra alá.

– No, kíváncsi vagyok a Borbát lelkész úr mai textusára.

– Az ü dóga – röffent vissza Kurátor Kis Béla. De a villámló szeme a sógorát kereste: ládd-e, így vagyunk, hegyibénk jön a pápistaság.

– No, nemcsak az övé. A református egyház is beleszól, ki prédikálja az ő külön erkölcstanát.

– Az egyház, az igen.

– Én is ezt magyaráztam a Savanyú úrnak. Hagyja a presbiterekre. Megteszik azok a följelentést, ha tudtukra adja. De szegény embert elvakítja a harag. Rögtön leült, s beadvánnyal fordult a Székács püspök úrhoz.

126

– Azt olyan biztos a dolgában? Nagy sor az, ilyen följelentést tenni.

– Ugyan, kérem. Lélektani képtelenség. Egy alig serdülő gyermekleány az adott helyzetben. Hogy az egy ártatlan, s hozzá korra és társadalmi pozícióra olyan távol álló emberre keni a más bűnét. Nem gondolják az urak?

– Mi csak azt gondoljuk, tanító uram, hogy ez a reformátusság dolga – felelt kurtán a kurátor.

– Természetes, ezért is hozom Kis úr tudomására. Kis úr a kurátor, az én fejem nem fáj miatta. Nálunk ilyesmi elő sem fordulhat. Én csak a szegény apát és gyereket sajnálom.

– Sose sajnáljon egy olyan… – akarta megnyomni a porig alázott kálomista dölyf a szót, de csak visszaharapta.

– Isten áldja, tanító úr.

Alig értek ki a mester fületávolából, a néma csoport heves vitatkozásba gajdult. A szembejövő béresnép se feszélyezte őket, annyira megkeverte a gyalázat.

– A vármegye csúfjai leszünk – konstatálta Pintér János.

– A rühes cigánysoriak kipöknek a templomunk elé. És igazuk lesz, én mondom, hogy igazuk lesz – tüzeskedett Bodor Vince. – A veszprémi püspök misét mondat, hogy ilyesmi történt rajtunk.

– Amilyen ez a katolikusság – bólogatott Kovács Péter.

– Hátha nem is igaz – röffent bele a jóakaratú, széltibe nőtt Kertész, de a többiek lehurrogták. Ismerték ők a férfi természetet, nem olyan lehetetlen az. A kurátor is csak legyintett: eh. S valahogy a Juli szolgáló szurtos fejit látta. Hanem azért benne vágott legmélyebb borozdát a fölháborodás.

– Hogy tehet ilyet egy pap? Már a megyegyűlésre se bátorkodhatok oda. Ott is evvel szekéroznak majd.

A templom másfélszáz esztendős tornyából vadgalambok ezüst és szürke színek ezreit szikrázó o betűje röppent a ragyogó júniusi égbe, mintha a toronyórjás fútta volna mulattató füstkarikául őket a falu fölé könyöklő felhőcskék felé. Pünkösd utáni első vasárnap volt.

A parasztok megkerülték a templom főbejáratát, amelyiken az asszonyok meg a kórusra gubbasztó fiatalság szivárog be egymást 127csodálni. A kis kapu elé kanyarodtak, ahol a tisztelendő úr s az éltesebb polgárnép kerül be. A papház és a templom közti udvaron tanácskoztak.

– Ezt nem lehet annyiban hagyni – állapította meg a kurátor, és szétnézett az egyre sűrűbben gyűlő parasztokon, akik ma véletlenül se feledkezték a Girisichnél a templomidőt.

– Úgy van – szólt közbe a bíró, egy komoly, vörös arcú ember, akiről az hírlett, hogy a menyecskék juttatták bíróságba. – Ha nem tudta megbecsülni magát, lássa.

– Vissza köll szólni neki, ha a paráznaságot emlegeti – bolondkodott Bodor Vince, aki személyes támadásul vette a farsangi prédikációkat. A többiek lehurrogták.

– Nem az – kiáltotta elhatározottan a kurátor. – A templomunkban nem civakodunk. De nem engedjük be.

A parasztok hökkenve néztek össze. Nem történt ilyesmi a környéken emberemlékezet óta. Nagy sor az, a papot kicsukni. A szikár Pintér János szólt elsőnek.

– Béla öcsémmel tartok. Nem köll beereszteni.

Most már mindenki helyeselt.

– Legalább elmondhatjuk, hogy rendet csináltunk a templomunk körül – bizonykodott a kurátor.

– Úgy igaz, Béla sógor. Te vagy a kurátor, neked köll szólani.

– Szólok én – csillapodott tettreszánásba a kurátor. – Az asszonynép menjen csak be, mi kívül maradunk.

Az elszánás megfojtotta a szót. Csakúgy állingóztak a kis kapu oszlopos pitvarfa körül, mint más vasárnapon. Épp hogy a harmadikat is elharangozták, mégse cihelődtek be. Az asszonyok meg a legények a hosszú hatvanötödik zsoltár minden versét kinyújtóztatták, a tisztelendő úr is nézelődött az irodaablakból, az emberek mégse mentek be. Végre is megsokallta: nem halaszthatja délutánra a prédikációt, vette a talárt, a bibliát és az imádságoskönyvet, s kilépett a gyönyörű júniusba.

Kövezett járda vitt az irodaajtóból az oldalsó templomkapuhoz. Azon jött a pap. A pap korabeli férfi volt, oldalt kopaszodott már, de csak mintha a homloka csúszott volna föllebb, csak a markáns férfiarcát nyújtotta meg a kezdődő kopaszság. Olyan volt hatalmas 128csontokat sejtető, bokaverő talárjában, mint a legfiatalabb apostol. A nyugtalanító parasztcsoportot a figyelem merevebb tartásába kényszerítette. Mint a testet öltő intelligencia szállt a parasztok közé. A kurátor a mennydörgő hangját hallotta, amint láthatatlan tudósokkal és az életet marcangoló, aposztrofált szellemekkel birkózó orgánumát a gyülekezet fölé csördíti.

Mintha a hangja öltött volna testet, amint a nap csillogtatta talárjában feléjük tartott. Kurátor Kis Béla a pitvar egyetlen lépcsőjin állta el a tisztelendő úr útját.

– Akar valamit, kurátor uram? – kérdezte komolyan, a katedrára siető pap gyanútlanságával.

Kis Béla lelke nekigyűrkőzött. A tiszta homlok egy másodpercre visszahökkentette. De most már benne van, kutyafékta papja, különben vége az ő becsületinek. Elég annyi, hogy elficcantja a szót, holtig avval taksálják, a tisztelendő úr előtt is csak habogtál. Szándékánál sötétebben fogta.

– Forduljon vissza, tisztelendő uram. A rektor majd imádkozik. Tisztelendő úrnak itt nincs keresni valója, amíg nem tisztázza magát.

A pap bozontos szemöldökéből ráncok gyűrűztek a feje tetejére. A vére a lábába szaladt, de a hangja a gégéjire.

– Mit beszél? Ember! – És megragadta a kurátor karját, mintha ébresztené. Az kirántotta, mint akit vesztegetni próbálnak.

– Tisztelendő urat megvádolták. Olyan bűnnel, ami a papsággal nem fér össze. Amíg nem tisztázza magát, a templomunkba be nem engedjük.

– De hát miféle bűnnel? – hördült fel Borbát tisztelendő az álmában igálkodó ember lidérckergető hangján.

– Tudja azt a tisztelendő úr! – rikkant közbe Bodor Vince. A többiek visszahúzkodták a mándlijánál fogva. De azért ez a gyanúsítás rúgta ki a parasztok tisztelete alól a gyékényt. A taláros jelenés varázsa megtört. A kurátor ütésre emelte a hangját.

– Ha nem tudja, azt is megmondhatjuk. A tisztelendő úr szedte ki belőlünk. A Savanyú Emminek az éjjel gyereke lett, a tisztelendő úrra vallott.

A papban helyet cserélt a vér a hanggal. Az arcára gutaütéses 129láz futott, de vagy egy percig szótlan maradt. A pillanatok tizedei is érezhető idő voltak. Minden arcrándulása más indulat felé cibálta a lelkét. Volt ott tiltakozás, Jézus templomtisztító korbácsa, emberi megalázottság, összetört szeretet. A falu gúnyosan nézte. Kirobbant.

– Ez az én templomom. Csak a hatóságom mozdíthat el innét. Ne akasszanak meg a kötelesség teljesítésében.

S jobbjával félrenyomta a kurátort. Erre senki se számított. Hogy erőszakoskodik. A kurátort elöntötte a maga duráló harag. Lesz, ami lesz.

– Ez a mi templomunk! – és visszalökte a papot. Egyedül emelte föl a Molnárék vasrúdját, s ezt a pap is érezte. Az öles férfi hátralépett. A bejáró lépcsőjén megcsúszott a sarka, és zsupsz, végignyúlt a járdán, amelyen tíz év előtt ujjongva lépdelt az első beszédjét megtartani. A parasztok mozdulatlan nézték.

Kurátor Kisék konyháján Juli szolgáló a vasárnapi palacsintát kente, s borsónyi könnyeket potyogtatott a kicukrosodott ribiszkelekvárra.

1926
130
Öregek

Hamar Györgyné az ablakot is beakasztotta, hogy kipihenhesse magát. Sok ez már neki is. Negyedéve az ipát ápolta ki, tavaly a napát, míg csak az idejük ki nem telt. Most az urán a sor; karácsony óta furtonfúrt beteg, s csak güzmölődik az ételen. Az ő lábai sem bírják, a válla is hasogat, Hévízre vagy Pestre, a Lukácsba kéne vinni. De idén már alig kerül el, jövőre meg az ura nélkül, föl se lehet azt gondulni. Éjszaka is csak fél szemmel alszik, a másik az emberén, minden ágynyikorgásra felrezzen. Nám, most aludhatna, azt sem tud. Bennemocorog a baj, mint gyufásskatulyában a bebörtönzött csibor. Pedig belenyugodott már, napjában tízszer is elmondja, hol a gyerekeknek, hol az érdeklődő vidékieknek: szegény uramnak megváltás volna már, de azért csak nem megnyugvás az. Ott köntörködik a legszebb pillanatban is, ami eljövendő. A minap is a Pistike, a lánya esztendős kisfia örvendeztette meg. Az ölibe vette, ott kacsmargott a parányi féreg, s egyszer csak utánamondja a szájába könyörgött szót: nammama. Hogy örült volna máskor, most mintha kő lógna a szíve akasztóján. Hát azt kinek mondod, hogy nappapa?

A kertablakra aggatott berlinerkendő résecskéin erőszakos augusztusi nap tolakodott a szobába, s arany csipkét vetett a vásott, keresztöltéses asztalterítőre. A bennszorult legyek elégedetlenül dönögtek föl-le a szokatlan hűvösségben, s Hamar Györgyné már azt sem tudta, ők aggatják-e az elszundításban vagy a bánat.

131

Forgolódott, hánykolódott, szinte jól jött, hogy kopogtak, legalább végképp fölkeltették.

– Zavarom a sógorasszonyt?

– Dehogy, sógor úr, csak tessék.

A dívány húsz év és három gyerek nyűtte rugója nagy sóhajtással engedett a Hamarné fölkászálódó iparkodásának.

Kertész József bíró úr bevárta a sógorasszonyát, amíg kifirhangul, eleresztett egy udvarias „sose vesződjön, sógorasszonyt”, s csak amikor végre leültették, s botját az ágy kávájára akaszthatta, hozakodott elő a jötte értelmivel.

– Mondok, elgyüvök, megnézem a sógort. A cséplés is letelt a délután, ráérek.

– Lett-e sok? – erőltette föl Örzse asszony a kidukáló arcot a maga szarkalábokkal kékülő, megtört ábrázatára. A sógora is meghökkent, mivé esett össze ez a termetes, pattanós bőrű asszony. De csak a tárgynál maradt.

– Olyasforma, mint tavaly.

– Könnyű sógoroméknál, ahol gazda van. Mi még a takarodást se végeztük el, néhány edény zab holnapra marad. Elhiheti, büdös ez a cselédnép, ha nincs mögötte férfi, az istennek se mozdít. Csak egymás közt cicódnak. A múltkor oda is mondtam Bagyurának. Micsoda emberek maguk, én titkolom a bajt, csakhogy szegény uram semmit meg ne tudjon, maguk meg álló nap neszeznek. Na, akkor elröstölködött, de máinap mán megint.

– Így van az – bólogatott Kertész József. – Nem olyan ma már a cseléd se, mint régen. Hát a György? – terelte vissza, a diskurzust. Szeretett volna átesni már a beteglátogatáson. Mondják, nagyon odavan a sógor, azt mivel vigasztalja férfiember az ilyet.

– Kiült a kertbe. Amióta beteg, igen szereti a kertet. Szegénykém egész életiben se időzött kinn annyit, mint most ezen a nyáron. Tegnap vót-e, nem, hetfén – megyek ki érte, mondok, meghűti magát, mert már esteledett, hát hol az én uram, sehol sem lelem. Megijedek, há lett ez el, attúl féltem, valami baj érte. Hát csak beszól az utcáról, hogy nédd-e, kigyüttem, ezeket az őszirózsákat nézem, sose voltak ilyen szépek, mint az idén. S szinte úgy elgyönyörködött bennük.

132

Vékony, szép metszésű orra kipirosodott, ajkait nehéz rángatózásba csücsörítette a kikívánkozó pityergés, annyira meghatotta a visszahítt kép: az ő erős, szerző lelkű ura, amint az őszirózsákban gyönyörködik. Ebben a képben babusgatja majd el az embere betegségit, ez lesz az utolsó napjairól rajzolt festmény; iparkodik is elmondani, egyszer, tízszer, így csiszolódik meghatóbbá, mind meseszerűbbé.

A sógor maga elé meredt. Maga is hatvanon át hajlott, de még daliás, szálas ember, ilyenkor azonban egykettőre kikezdi az embert a baj. Lám, a sógora is, hogy keménykedett, hogy buzgólkodott, még egy esztendeje is. Most meg a kertbe ül, mint valami vénasszony.

– Elgyütt a mi időnk, sógorasszony. A Feszli mit mond?

– Nem mond az semmit. Rák, nyelőcsőrák. Imádkozzunk, hogy hamar túlessen rajta.

– Hallom, hogy enni se tud.

– Nem az. Ahogy beveszi, ki is bukja. Egy kis kávé, ha lemegy, a tojás már megakad neki. Lenyelni: lenyeli tudja, sógorom, de csak egy percig marad benn, aztán már gyün is vissza. Mondom is a lányomnak, sose hittem, hogy az ilyesmit megszokjam. Azelőtt, még ha egy állat tett is úgy, hát mentem és utánoztam, most meg vele eszek szegény galambommal, nehogy azt higgye, utálom, s bizony tízszer is megesik, de én csak letörülgetem.

– Azt mennyit jósul a Feszli?

– Legföllebb ezt a hónapot.

A sógor értelmes férfiarca még jobban bespalétázott, látszott rajt, tanakodik valamin, de redőnyök mögött. Végre is kiböffentette.

– Végrendület van-e?

– Nem köll ide, sógorom, nem olyanok az én gyerekeim.

– Láncon kezes az ördög. Én megíratnám, ha rajtam állna.

– Nincs nekem ahhoz szívem. Hogy én szóljak neki.

– Tudja ő azt. Nem olyan ember, hogy ne tudná.

– Nem tudja, elhiggye, sógorom. Én is csak ezen csodálkozom. Nem hallottam én annak a szájából, hogy így vagy úgy, meghalok vagy mi. Inkább egyre tervül, hogy az ólakat elviteti a ház mögé, a 133kutat is átcsináltatja szivárványosra. Pedig szegény igazán láthatná már. Nincs azon egy girizd hús se.

– Én nem szólok bele, sógorasszony. De azt tudom, ahol nincs végrendület, ott vége a testvériségnek. Gondoljon csak a Molnárékra. Milyen köztiszteletben álló család volt, azt összeakaszkodtak, mint a cigányok.

– Igaza van sógor úrnak. Más is mondta, de nincs szívem hozzá. Ki tudja, meddig elél, azt abban a tudatban.

– A sógor elmegy, de mi itt maradunk.

– Istenem, mit csináljak? – tépelődött a megszorított asszony. – Ha sógorom szólna. Vagy célozna legalább.

– Bajos az ilyesmi. Ha a magam családja volna. De így, még ki tudja, mit föl nem kőtenek, hogy tán ezért vagy azért tette.

Szabadkozott, de befele eltökélte, hogy szól. Mégiscsak ő volt a barátja, a nénje ura, tartozik vele a gyerekeinek. Hanem azért nem ígérte meg, hátha nem sikerül, ne mondhassák, hogy nem elég ügyes. Fölkelt.

– Kinézzünk, sógorasszony. Eltelik az idő.

Megkerülték a házat, ki a kertbe, amely széles L alakban kerítette az öregapák építette, mohás hajú házat. Ott ült a gazda a fehér kerti lészán, vakmeredésű szemmel nézve el az estére záródó nebáncsvirág, a tömött violák, nyugtalan verbénák s a szomorú gerepcsinek fölött. A keze a térdén, mint aki épp föltápászkodni készül, de előreesett vállai hosszú mozdulatlanságot hordtak.

Hamar György a lépések felé erőltette a szemét, de másodpercekbe került, amíg a néző szeméből kivirágzott a meleg fölismerés.

– Ülj le, sógor – s helyet csinált mindkettőjüknek a lészán. A gazda akart lenni; ő az, aki itthon van, még nem annyira haldokló, hogy a házbeli otthonosságát megcáfolná az életbeli idegensége. Kertész József leült, s a régi, szőlőhegyi hangján tudakolta:

– Hogy vagy, sógor?

– Köszönöm, tegnap meg ma valamistég jobban.

– Majd csak megjavulsz.

Hamar György nem szívesen beszélt a betegségiről. A beteg nyűg, a betegség szégyen, ebben nevelődött, s szíves-örömest legénykedett volna, csak ne sápítozzanak fölötte.

134

– Időbe kerül az.

S mindjárt el is másálta a szót.

– Hát a faluban mi újság?

– Megvagyunk. A hősök szobrára ötven milliót szavazott meg a község.

– Ötven milliót? – A beteg föl sem tudta gondolni a túlságos számot. Egy szoborért.

– A Molnár Pista erőszakoskodott, hogy pont Ángyád legyen a legutolsó, másutt már el is felejtették, hogy szobruk van.

– A katonáknak már mindegy.

– Igaz, a Pistáék ügyében meg megvolt a főtárgyalás – vetette oda a sógor csak úgy félvállról, mintha épp eszébe ötlött volna, pedig ravasz haditervet gombolygatott, fejtegetett. A beteg erőltette a fejit.

– A hagyaték?

– Az. A tanult fiú is azt kapja, amit a másik. A bíróság semmibe se veszi. Nyolc év Pápán, négy az egyetemen, az semmi. Eszi a méreg Pistit.

– Bizony, az baj.

– Nem is értem Molnár sógoromat, ő nem vót olyan, mint a régi öregek, azok az istennek nem végrendülköztek volna. Ez mai ember volt, azt így hagyni itt a családját. Én csak eltüsszentettem magam a télen, már elhívattam a jegyzőt.

– Te?

– Az ám, amikor te a vért hánytad – hazudta kegyesen a sógor. Hamar György elértette a szót. Kutatott valamit a sógora tekintetében, s hogy megtalálta, lekumta a magáét.

– Igazad volt – pusmogta, s már a zab felől érdeklődött, hogy hány mázsát adott.

Meghiúsult a roham. Kertész József maga sem volt tisztában vele, mire ment a Györggyel. Kérdés és válasz mind ritkábban pötyögött, végül is fogta a kalapját, s elballagott. Mikor Hamarné a vendégtisztelő kikésérésből visszacsoszogott, az urát behunyt szemmel találta. Azt hitte, elbólintott, s óvatosan settenkedett az ágyások közti pici utacskákon; a lészára telepedni nem mert, félt, hogy reccsenéseivel fölzavarja.

135

– Örzse!

– Nem alszol?

– Csak elgondukoztam.

– Micsodán?

– Hogy milyen jó vagy te hozzám. Ládd-e, eddig a nagy robotban, igálkodásban észre se vettem. Most sokszor elspekulálok, hányszor megbántottalak.

Az asszony a padra telepedett, s nagycsöndű szavakkal leplezte a szakadozó sírást.

– Kár arrul beszélni. Emberek vagyunk.

– Igaz. De azért sok másképp lehetett volna. Mindennek a szerzés az oka. Nem is gazdálkodom én többet, ha meggyógyulok sem. Tudod mit, hazahívjuk a fiunk, gazdálkodjon ő, eleget nyomorgott a másén.

– Nem lehet azt. Hogy él meg az ötven holdból, ami ráesik?

– Nem is abból él meg. Az egészből. A lányokét meg a mienket is ü munkálja, mintha bérlet volna. Egy mázsáért odaadjuk neki.

– Bajos az – vacogott régi, kedves terviért az anya. – Mi sem élünk örökké. Azt akkor szétmegy a bérlet.

– Igaz. Azért kellene végrendületet csinálni. Abban is kikötném, hogy a bérlet a Gyurié.

– Ráérsz te a végrendeleteddel – félősködött Hamarné.

Az ura az arcába kémlelt, és elhallgatott. Egy árnyék csöndjiben tépődött a két öreg. Végül is az ember az asszony ölébe nyúlt. Megkereste a kezét, és megszorította.

– Édes párom. Mondanék valamit.

Annyi gyöngédség szoronkodott a torkában, mint soha. Amíg férfi volt, a mohó élő és szerző erő viharzott benne, ő feküdt rá először a nemesek szétparcellázott birtokaira, húsz év előtt ő vette az első cséplőgépet, ő alapította a Hitelszövetkezetet, volt elöljáró, presbiter, kiállításon kitüntetett lótenyésztő, csatangoló hím, de gyöngéddé csak a halál előtt horgadt, amikor a betegség mérgei kilúgozták minden mohóságát, s maradt az örök emberi alapszövet.

Az asszony megsimogatta a halántékát, amely mélyre esett az ezüsttarkás fürtök alá. A férfi zavartan hebegett, mint aki kíméletes akar lenni, de tudja, hogy úgyis hiába.

136

– Örzse, ez a Feszli nem az igazat mondja. Más bajom van nekem.

Az asszony összerezzent, szinte sikoltva tiltakozott.

– Há gondúsz? Pesten állapították meg.

– De nem, amit ü mond. Aszongya, görcsöt fog a torkom, azért nem tudok nyelni. Hát akkor mért vót véres a klinikán a szonda? Beszélhet nekem.

Az asszony a keze közé fogta a zokogással küszködő fejet. S mintha láthatatlan rossz angyalokat hessegetett volna, csuklott és tiltakozott.

– Galambom, képzelődöl.

– Nem, nem – makacskodott a beteg, bőbeszédűen most már, mert percnyi megkönnyebbülést okozott, hogy a zárkózottság odvaiból elengedhette a maga kétségbeesését.

– Tudom én, édes párom, már Pesten a kórházban tudtam, csak nem akartam, hogy te is tudd. Mert úgy volt, hogy jövök én a röngönyözésbül, de nem tudtam, ehetek-e ebédet, vagy böjtülnöm kell, mert délutánra is be voltam rendelve a bélröngönyözés miatt. Mondok, megkérdem a segédtanárt, mert igen barátságos magyar ember, szívesen elbeszélgetett; mindig avval fogadott, hogy vagyunk, Hamar bácsi. Hát az iroda ajtaja meg nem volt becsukva, csak éppeg betéve. Megállok én a küszöbön, és hallgatom, hogy a Csiki, mert így hívták, épp telefonál. Hát éppen azt telefonálta, hogy rákja van, sajnáljuk, nem segíthetünk rajta.

– Másról mondhatta.

– Nem is volt ilyesforma betege. Meg délután bejött a Gyuri. Mondok, te telefonáltál, mert mondja a segédtanár, hogy valaki telefonált. Hát csak megmondja, hogy ő.

Az asszony tehetetlenül zokogott, a halál udvarában is pontos érvelő előtt.

– Az még májusban volt. Azóta tudom. De nem akartam, hogy te is tudd. Elég jókor…

A szája zokogásba futott, és odaroskadt az asszonya vállára.

– Csak egy évet élhetnék még, édes párom. Hogy veled szemben is jóvá tehetném…

137

Az asszony görcsös rángatózásban cirókálta a szárnyai alól kicsúszó férfiember fejét.

A kertajtó felől apró sikongások kerekedtek. A Pistikét hozta az anyja. A gyerek böcölléző lábakkal szaladt a két öreg felé. Az öregek visszakeményítették magukat. Örzse asszony az ura ölébe csúsztatta a gyereket, s biztatgatta:

– Mondd, kezit csókolom, nagypapa.

A gyerek szétjártatta világoskék szemét, s a tizedik biztatásnak utánaszótagolta:

– Nappapa.

És belekapaszkodott a rákos ember bajuszába.

1926
138
A kalap

– Isten megáldja őket – mondta a sofőr a konyhaajtóban, és uras kezét beledugta a jövendőbeli anyósa mereven előrenyújtott ujjai közé, úgyhogy éppen csak az ujjaik hegye érintkezett.

– Isten áldjon meg, Feri – mondta Sebestyénné, aki már az eljegyzés óta tegezte a sofőrt, bár ha lehetett, inkább eltessékelte vagy elharapta a bizalmas megszólítást. De hát hiába, ő szánta meg Marit, az ő lelkén szárad a házasság, neki kell barátságosabbnak lennie.

– Isten áldjon meg, fiam – mondta maga a gazda is, akinek idáig mindig a napszámosokkal volt dolga, ha a jövendőbeli véletlenül a szobában érte. Ma azonban kiböjtölte mellette a délutánt. Ha már az övé lesz a Mari, meg kell adni neki a becsületet. Ne mondhassák, hogy azért nem becsülte meg a lányt, mert az apja így meg úgy. Mert hogy nem fogja megbecsülni, afelől bizonyos volt. Ki hallott ilyet, hogy egy derék pógárlány soférhoz menjen. Kapott vóna ez, amilyen szép szál, magához valót is, de hát ilyen a fehérnép. Ő már nem bánja. A lány kereste magának. Ő csak sajnálja, mert ez volt a hét gyerek közt az utolsó, és más jövendőt gondolt neki.

Megszorította a sofőr öklit, végigsimogatta a leánya megsoványkodott, kerek cigányarcát, s valami olyat érzett, amit ha szavai lettek volna, így fejez ki: hát kirepülsz, én kis galambom, s azzal már rá is neszezett a lovakat itató szolgalegényre, mit sajnálja a derekát, nem látja, hogy nincs a lovak előtt víz.

139

A fiatalok nevetgélve mentek végig a tornácon, ki a kisajtóig. A lány a kisajtón belül maradt, ahogy illett, a fiú kívülről könyökölt rá a kapu fájára, így diskuráltak egy darabvást. Az örömanya, amennyire már örömanya volt szegény, a konyhaajtóból nézte a veje délceg járását; ha nem is nagyon volt ínyére, hogy a Mari soférné lesz, az asszonyféle helyesölte a választást. Még a karját is milyen akkurátusan teszi a Mari derekára, érthet hozzá, az ilyen kitanult. Csak sofőr ne volna. Hanem hát nem olyan mindennapi sofőr ez, s ebben megnyugodva maga alá kerítette a kissámlit, ölébe vette a vájdlingot, hámozta a krumplit, s a legényfiaira gondolt, hogy azoknak milyen feneketlen a gyomruk.

– Aztán szép lesz-e az én kis asszonykám? – kérdezte a sofőr azon az indokolatlanul is huncutkás hangján, amivel a parasztlányok szívét megejtette. Szép, fekete, ösztövér fiú volt, s a kötekedő bajuszkája alól két nedves, piros ajak ingerkedett a világgal. – Mert azt akarom, hogy a gróf is elkápráddzon tőled.

– Hát csakugyan a gróf lesz a tanúd?

– Hát! Talán azt hitted, viccülök. Nem úgy szeret az engem. Úgy teként az engem, akar a barátját.

– Én azt hittem, csak úgy mondod.

– De komolyan. Már a hízót is beállította. Azt mondja: azt akarom, hogy meg legyen velem elégedve az asszonyka. Hát csak azért mondom, hogy te se hozz rám szégyent.

– A fehér ruhámat együtt vettük. A polgárira meg az lesz rajtam, az a szürke selyem.

A fiú összeráncolta a homlokát, és elgondolkozott. Ruhaügyekben, az elegancia kérdésében ő volt az illetékes.

– Amelyiket Fehérvárt vettétek?

– Az.

– Az jó lesz. Ahhoz a kalapod is passzul.

– A kalapom?

– Az.

A lány elnevette magát. Csengőt, jóízűt nevetett, de úgy, hogy átérzett a csengésin az a parányi zavar, amit betakart vele.

– Csak nem gondulod, hogy kalapba megyek a községházára? Ki is csúfulnának.

140

– Már mért csúfulnának ki! Ezután úgyis kalapban fogsz járni.

– A kastélyban, az más. Itt kicsúfulnának a lányok. Hogy nekik akarok hencegni.

– Mit törődsz te a lányokkal? Csak nem vihetlek a gróf elé hajadonfőtt. Nem vagy te summás vagy szolgáló.

A leány csillogó szemét bepárázta a zavar. Nem merte tovább feszegetni a dolgot, de tudta, hogy itt valami nem klappol. Abba az apja is beleszól, de még az anyja is, pedig az nem húzódozna a divattól. Igaz, nem olyan nagy dolog az a kalap, ha ő úgyis úriasszonyféle lesz. De ismerte az itteni népet. Az asszony testvérei búgnának össze legelébb, hogy hú, a Mari meg már nem tudta bevárni, amíg a kastélyba kerül, már itt a fejére tette a kalapot. De hát a vőlegényit sem akarta megbántani. Ha nem is árulta el, de a szíve fenekén nagy respektusa volt előtte a sofőrnek azon felül is, amit a szerelem csöpögtetett belé. Sőt, talán ez a respektus volt a nagyobbik. Mert hisz szép, derék legény udvarolt neki más is, az Erdélyi Jani tán szebb is volt, hanem a sofőr, az más. Már maga a gróf gyönyörű sárga autója, amin ki tudja, miféle országokon suhantak át. Meg az is, hogy a gróf annyira megbecsülte. Mintha csak a titkárja lett volna. Mondják, az apja a kommunizmus alatt a gróf életét mentette meg, hát a fiának akarja visszahálálni. Három szobájuk lesz, a bútort is a gróf adta bele, neki csak a hálót kell belevinni. Egész úriasszony lesz a Jani mellett. Az Erdélyi Jani, az valóság volt, a Feri az álom. S ő már a falu új nemzedékéhez tartozott, amelyiknek legalább az asszonyfele lassan-lassan fogékony lett az álmok iránt. Hogy őt egy kérges ujjú paraszt simogassa. A Feri még az olajat is lemossa a keziről, benzinnel mossa le, és manikűrözteti az ujját. Hanem a kalapból, abból baj lesz.

Feri a Mari hallgatását elintézésnek vélte, nem is akarta tovább feszegetni a dolgot, hadd szokja meg az asszony, hogy itt az ő szava ellen nincsen apelláta. A Mari nem mert szólni. Semmi sem olyan nehéz egy nőnek, mint azt bizonyítani, hogy ő nem olyan úr, mint amilyennek a vőlegénye tartja. Tűrte, hogy a Feri bolondságokat suttogjon neki, s míg a legény torka átforrósodott, az ő fejét, mint vasabroncs, szorította a kalap, ami holnap nem lesz rajta.

Még vagy egy negyedórát sutyorogtak, akkor Feri megcsókolta a 141Mari kezit, ez is olyas bolondság volt, amit az apja nem állhatott, de amire a Mari határtalan büszke volt, s nagyokat csapva pálcájával a puha bőrcsizmára, nekivágott az országútnak. Mari visszatámolygott a konyha elé, odatámaszkodott a pitvar meszelt oszlopához, és nézte az anyját, amint a krumpliról az S és E betűk mindenféle változatát hámozgatta.

– Édesanyám – szólalt meg kisvártatva a leány bizonytalanul, mint aki egyszál csónakban a viták beláthatatlan óceánjára ereszkedik.

– Mi az, Mariskám? – kérdezte Sebestyénné, aki a krumplihámozás monotóniája közben lassan beleringatta magát abba a megilletődött, siránkozó, kikísérős hangulatba, amiket temetésre vagy férjhez menő lányuk búcsúztatására öltöznek fel öregebb parasztasszonyok. Máskor csak Mari volt a lánya, most Mariskám. Máskor „tedd ezt”, vagy „mit háborgatsz”, vagy „hol maradsz már” jött utána, most egy bánatos sóhajtás, amilyet mészárosnak küldött bocija után sóhajthatna a tehén, ha tudná, mi történik a magzatával.

– Édesanyám, tudja, mit akar a Feri?

– Mit, édes leányom?

– Azt mondja, hogy a gróf lesz a tanúja. És hogy a gróf elé nem állhatok, mint egy summáslány vagy szógáló.

– Dehogy állsz, galambom. Elbocsátunk mi téged úgy, hogy elvádulhat.

– Az ám, de…

– Nem elég finom a ruhád? Száz pengőbe gyütt métere. Különben is ő választotta. Apád mondta, menjen ű is el, nehogy panasza legyen. Bizony, az Örzsi meg a Juli ura oda se szagolt a stafírungnak. Az kellett volna! De mondok, egy ilyen sofőr.

– Nem is a ruhával van a baj. A kalappal.

– A kalappal?

– Az. Azt akarja, hogy kalapban menjek a községházra.

– Kalapban?

– Abban.

– No hát, arról csak tegyen le. Apád a világból is kiöl. Meg igaza is van. A mi házunkból mi úgy eresztünk el, ahogy fölnevel142tünk. Minekünk kalap nélkül is jó voltál. Ha neki kalappal kellesz, mi megvettük a kalapot is, de ebben a házban föl nem teszed.

– Jaj istenem, ebből baj lesz. Ha a Feri megharagszik.

– Dehogy haragszik, Ha a kalap kellett neki, akkor ne kért volna parasztlányt.

– Nem is ővégette. A grófért. Neki így is jó vagyok. De hát a gróf lesz a tanú. Én azt hittem, csak bolondéroz, és a végin is az ispánt híja el, mert avval volt jó barát az apja. Hát most mondja, hogy a gróf lesz.

– Az?

– Az. És a gróf megsértődne. Vagy azt mondaná: hát csak ilyen lányt tudtál szerezni, Feri, akinek még kalapja sincs?

Az öregasszony leejtette a kis kést a tálba, fölállt, a vájdlingot a tornác könyöklőjére tette, s a krumplihajat kisöpörte a kötényéből. Az öreg Sebestyén is bebotorkált az istállóból. A sárvason lepucolta a csizmáját. Jó soká pucolt, s nagyokat hümmögött közbe, oldalt-oldaltpislantott a leányra, szeretett volna valami becézőt mondani, hogy holnapután este ki lesz az ő legkisebb bogara, de a fene egye meg, nincs ínye szerint a házasság, mit beszéljen akkor róla. Hogy visszajöhet, ha elveri az ura? Hát csak az asszonynak szólt oda:

– Elüzentél a böllérnek?

– El. Kora hajnalban levágja a disznót.

– Hát csak azért.

Azzal beballagott az első szobába, hogy elrakja az ivószerszámot, amivel a jövendő vejét traktálta. Mari oldalba lökte az anyját.

– Most kérélje meg.

– Én?

– Maga. Hogy nem a Feri, de hát a gróf miatt.

S olyan igazi gyermekszorongás volt a hangjában, hogy az asszony szó nélkül utánafordult az urának. Igazis, még holnap ország-világ előtt kapnak össze.

Mari egyedül maradt a tornácon. Az anyja sámlijára ült, és a kezét tördelte. Megrebbent lelkiben már látta a két férfit, amint egymásnak esnek. Hát neki még az az öröme se lehet meg, ami más lánynak, hogy békességgel menjen ahhoz, akit szeret. Szinte haragudott az apjára. Mért is ellenezte a Ferit? Csak amért nem paraszt, 143mint ő? Hát mindennek úgy köll maradni, ahogy volt. Hja mert a régiek! Mert a régiek azt mondták. A régiek így csinálták. A régiek azt se tudták, mi az autó, meg mi az a sofőr. Nem maradhatott ülve; ide-oda téblábolt csak a tornácon. Az anyja se tud a sarkára állni. Biztosan csak köntörfalaz az apja előtt. Hogy hát bizony, Jóska, igazad van, de ha ez a lány már annyira akarja. Meg én is mondtam neki. Mert, jaj, hogy ő ki ne essen a becsületből. Ahelyett, hogy megmondaná. S hirtelen olyan kíváncsiság lepte meg, hogy a háta is beleborsódzott. Odasomfordált az ablak alá, s mintha a tornác könyöklőjire futó sarkantyúvirágot vizsgálgatná, hegyezte a fülit, hogy mi szivárog ki bentről.

– Tőlem a herkópáter is idejöhet – kiabált az apja. – Ebben a házban én parancsolok. Állt volna össze valami szobalánnyal. Arra minden elhányt rongyot ráaggathat. De hogy engem is nyújtóztattak volna ki, amikor rád hallgattam! Hogy a más cselédjinek a szógálója legyen a leányom. Ki parancsul abbul, hogy megy a községházra? Ahogy az apja elbocsátja.

– Hát persze hogy úgy – sopánkodott az asszony a meggyőzés igen kis reményével. De a férfi tovább föcskendezte a fél év óta belé torlódott keserűséget. – A lányom nem köll hajadonfőtt. De a föld, amire mezítláb járt ki, az köll neki. Van esze. Utálom, amelyik férfi így riszálja magát. Látja az urától, azt ő is úgy csinálná. De belőlem nem csináltok falu csúfját. Így is eleget röhögnek rajtam. Azt hiszed, más nem veszi észre, hogy mért pártul annyira a gróf egy nyomorult sofőrt. Azt hiszed?

– Mért? Hát az apja miatt.

– Az ám. De mást beszélnek.

Mari elborzadva húzódott vissza az ablaktól. Az udvar felül valaki hangos jó estét köszönt. A bátyja jött meg a barátja, az köszönt oda neki. Nem leskődhetett tovább. Ugyan, mit beszélnek a Feriről. Persze, irigyülik őt a büdös parasztok, amért a gróf úgy segélli. Megrontanák az örömit. Mert lakást vett nekik, és hízót állított be, egy svájcert is ígért, s nászajándékul rádiót kapnak tőle. Hát kell, hogy beleköpjék a boldogságába a maguk nyálát. Igaz, a minap a Kovács Erzsi is mit mondott, amikor dicsekedett neki. Hogy talán fia a grófnak a Feri. Elgondolkozott. És ha az. És ha az! 144Mari az új világ leánya volt, s szinte beleborzongott, hogy a Feri talán igazán a grófnak a fia.

A pince fölé hajló szederfa mögött kialudt az alkonyi ég utolsó parazsacskája is. A fa, a pince, a pince melletti farakás egyszerre megsúlyosodott, bizonytalan lett, s a bozót felől hosszú sóhajtás hallott. A konyhában fölsrófolták a petróleumlámpát, a négy fiú s a szolgalegény totykos csizmáikkal a konyhaajtó elé csoszogtak. Mari is bement, hogy föltálaljon nekik. Az apja még nem jött ki. Az anyja a tűzhely mellett állt. A karikával babrált, s a lyukon át kicsapó láng bíborában káromkodott. Olyan volt, mint egy boszorkány. A fiúk a kanalakat csörgették, valamelyikük valami bolondot mondott, s nagyot kacagtak rajta.

– A Ferinek köll engedni – motyogta Sebestyénné, míg a fiúk krumplikásáját a jó hagymás zsírral végigcsurgatta. – Tudod, milyen apád. Hajaj, ölöget veszkülődtem vele. Beszélj a Ferivel, mihást idejön. Az is belenyugszik. – Többet már nem is mondhatott, sürgette a kása. S aznap nem is esett szó a kalapról.

Mari ezen az éjszakán nem aludt a szüleivel, mint idáig. Az első szobában vetettek neki ágyat. A sublódra kikészítették a menyasszonyi ruháját, a fogason ott csüngött a selyem ünneplője. S amint a fejét a tarka cihás párnába fúrta, a gyertya hol szűkülő, hol táguló fényinél a sublód előtt álló brókátcipellőre bámult. Azokban a cipőkben fog ő a templomba menni. Eszi a lányokat a penész, olyan szép lesz. Minden olyan jó volna, csak a kalap! Még hallotta az ablak alatt elnyikorgó első takarodó szekereket, amikor virradat felé egy órára elaludt. Azt álmodta, hogy gyerekek megint, és bótost játszanak. A szalmakazal aljában. Tök volt a marhahús, homok a cukor, és sárból formált gombócok a kenyér. A Pali öccse meg az Erdélyi Juliska meg az Erdélyi Jani voltak a vevők. Akáclevél volt a krajcár, az eperlevél a koronás. S ő már minden pénzüket elnyerte. S akkor ő azt mondja: eriggyetek, nem játszom veletek, én királyné vagyok. S fogta a fél tököt, és a fejére nyomta, hogy az a koronája. És szaladt föl a háznak, hogy ő a királyné. De a házban akkorra tenger nép volt. Szegény Palit temették, aki közben mintha meghalt volna. Épp a tisztelendő úr imádkozott a koporsó felett, s mindenki őt figyelte, amikor odaért. Az anyja kumkod, meg min145denhogyan pirongatja, hogy vegye le azt a tököt a fejiről, de ő nem tudja. Akárhogy erőlködik, a tök a fején van. Akkor az apja is elé áll, s a nagy harcsabajusza alól, amelyik most megint olyan nagynak tűnt fel, mint gyerekkorában, szidja őt, hogy erre volt eszed, a tököt a fejedbe dugni, te cábár, meg más ilyesmit. Ő térdre esik, csuklik, sóhajt, úgy könyörög, hogy csak most bocsásson meg neki. De az apja hajthatatlan. S csak megmakacsul benn, hogy hagyják a fejin a tököt. Úgy kell neki, minek akart királyné lenni.

Arra ébredt, hogy kétségbeesetten szorongatja a fejit, az anyja meg kőtögeti.

– Mit rísz, Mari?

Mari zavaros szemekkel bámul az anyjára.

– Hát hogyne rínék, édesanyám. – Majd egyszerre elneveti magát: – Látja-e, mit álmodtam? – Aztán megint csak elkomolyodik. – Hány óra?

– Hat, kis szógám. Hat óra van – s ezen meg Sebestyénné pityerkedik el. – Hát ennek a napnak is föl kellett virradni – motyogta kenetesen. – Ezt is meg kellett érnem, én kedves galambom. – S odaborult a lánya vállára, és nagy hápogások közt sopánkodta. – Hogy téged is leszakítsanak rólam. – Mari ott feküdt az anyja karjaiban, de nem tudta átengedni magát a zokogás édes áramának. A kalap motoszkált az agyában. Juj, csak ezen legyek túl, gondolta. S mindgyárt hozzágondolta: csak ebbül a büdös házból kikerüljek.

Megfeledkezett róla, hogy utolszor ébred lányfővel, és utolszor találja magát a szülői házban. Csak a kalapra gondolt, s az elkerülhetetlen veszekedésre. Hagyta, hogy az anyja fölöltöztesse. Még a didergős lábára is az anyja húzta a lakkcipőt. Szegény kis virágom. Sose lesz ilyen dolgod, sopánkodott az asszony. A lánytestvérei is eljöttek, az Örzsi meg a Juli, s azok is nagy rívással estek a nyakába, hogy szegény testvérünk. De már azon minutában a lakkcipőjét nézték, hogy az milyen jó lakk, meg a selyemruhája selymit tapogatták.

– Én a jegyző elejbe is abban mentem, amiben a templomba – mondta Örzsi. – Akkor még nem volt ilyen világ.

146

– Mért mentél paraszthoz? – zsörtölődött a Juli. – Mentél vóna te is ilyen úrhoz, mint a Marink, akkor neked is került volna.

Mari süketen állt a szánalom és irigység záporában. Máskor piros arca viaszsárga volt, s parazsas szemei meghideglelősödtek.

– Azért nem kell úgy félni – motyogta az Örzsi, aki a rosszabb szájú volt. – Mink is voltunk ilyen helyzetben, azt mégis itt vagyunk.

– Juj, de ronda vagy te, Örzsink – motyogta Juli, s a szája elé gyűrte repedt körmű, cserzett öklit.

– Az ám – kezdte az öreg Sebestyénné –, a Feri meg azt akarja, hogy a polgári esküvőre kalapban menjen.

– Kalapban? Hát igaz, aki nagyságos asszony lesz – gúnyolódott az Örzsi.

– De én el nem megyek veled – háborodott fel Juli.

– Az apjuk sem engedi – vigasztalódott az öregasszony. – A Ferinek le kell tenni róla.

Azonszóra szép, úri homokfutó állt meg a kapu előtt.

– A Feri – lelkendezett Örzsi –, de hogy ki van agyusztálva.

Csakugyan a Feri jött, szmokingban, a gomblyukában egy kis mirtuszág, mintha maga a gróf volna. Nagy fehér csokrot hozott a menyasszonyának, csupa La France rózsa, a gróf virágházából. Mari reszkető kézzel babrált a csokorral, azt se tudta, mit kezdjen vele, egyre a kalappal vesződött.

– Hát egy csókot se kapok – kérdezte az uraktól tanult hangján a sofőr. A leányoknak, de az öregasszonynak is kívül akadt dolguk.

– Aztán szólj ám neki – súgta Sebestyénné –, nehogy induláskor kapjatok össze.

– Ejnye, de sápadt az én kis galambom – mézeskedett a sofőr, gyöngéden átkarolva a menyasszonyát. Mari meg se mukkant. Kinn haragosan dudált a szél.

– Rossz idő van. A nap süt, a szél meg fú.

– Te, Feri!

– Mi kell, galambom?

– Édesapám nem engedi a kalapot.

– Nem engedi? Mesebeszéd. Majd beszélek vele.

147

– Az istenért, csak te ne. Azt mondja, ha így szerettél meg, hát így is vigy el.

– Lárifári. Itt nem rólam van szó. Hol van édesapád?

Az öreg nem sokat kéretett magára. Ha már elkezdte, tisztességgel kellett befejeznie. Hozta a pálinkát, hogy megkínálja vele a vejét. Az a koccintás után kirukkolt.

– Hallom, édesapám ellenzi, hogy Mariska kalapban esküdjön.

Az öreg fölütötte a fejét. Hogy az ő házában vonják őt felelősségre, hogy mit ellenez, meg mit helyesöl. Ez a cseléd! Akinek csak a földért kell a lány, meg hogy polgárnak számítson. Végigmérte a fiatalembert.

– Ellenzem.

– Márpedig értse meg, édesapám. Nem énértem, de…

Az öregnek ez az „értse meg” még jobban a szívibe ütött. Hogy ez a taknyos biztatja őt, hogy értse meg. Mintha ő nem értené úgyis, amit ez meg akar értetni vele. Hát miféle buta parasztnak gondolja őt, hogy így merészkedik vele. A konyhában a főző asszonyok kacarásztak, csupa sógorné meg komaasszony. Visszagyúrta a haragját. Hogy hirdessék a faluban.

– Értem én, fiam. A te asszonyod, te rendülközöl vele. Ha kalap kell, hát kalap lesz a fejin. Az ajtóm előtt fölteheti a kalapját, de az ajtómhoz vissza ne gyűjjön benne.

De erre már a vőnek is arcába szökött a vére. Micsoda buta állat ez, hogy juszt is, csak azért is. Hogy megmutassa, ki az úr. Ha most enged, sose lesz becsülete a felesége előtt. Fölvonta a vállát, és ingerülten vetette oda:

– Nevetséges.

No, de erre az öregben is elszakadt a gát.

– Nevetséges vagy nem nevetséges, megmondtam. Te vagy a gyerek. Ehhöz tartsd magad.

Mariska nem bírta tovább. Azt hitte, most mindjárt egymásnak esnek. Szaladt ki, zokogva, a főző asszonyok közé. Az anyja vállára esett, úgy sikította.

– Hogy édesapám is milyen! Hogy édesapám is milyen!

A sofőr is kijött. Nagy ágálva magyarázta az igazát. S hogy ő most már azért sem enged. S nem hagyja magát kinevettetni. A főző 148asszonyok, testvérek egy szálig az apa pártján voltak, de egyikük sem mert meg se mukkanni. Hátha csúnyául tesz velük. S már előre viszolygott a hátuk a botránytól, milyen nagyszerű lesz vasárnap délutánokon, ha összejönnek, a Mari esetjit tárgyalni. Sebestyénné bölcshöz illőn fogta föl a helyzetet. Odaintette az asszonylányát.

– Hozd ki, Örzsi, a kalapot. A kalap kell neki, itt a kalap.

Sebestyén Mari szép ezüst ruhája fölött szerény krémkalapban lépett a tornácra. Igen egyszerű kalap volt. Ruhából, harisnyából, cipőből a legpazarabbat vetette meg, de a kalappal óvatos volt. Az éppen csak hogy kalap volt, de épp elég kalap ahhoz, hogy a mézesheteit megkeserítse. Az udvaron ott állt a Petheséktől kölcsönzött hintó, küllője, s lehajtott födelének a széle, de még a szerszáma is fölvirágozva. Hej, nem így készült ő ebbe a krizantémus hintóba szállni! Majd elalélt. A tornácon szélroham dudált végig, Mari úgy érezte, mindjárt elkapja, olyan gyönge volt.

A kocsiban még egyszer nyakába borult a sofőrnek.

– Feri, gonduld meg magad.

De a férfi ingerülten hárította el magáról az esdeklő testet. A Pali gyerek, aki a bakon ült, bosszúsan hátraszólt:

– Nem érünk rá.

S belecsapott a lovak közé. Így indult el Sebestyén Mari, a sofőr felesége, az esküvőjire.

1926
149
Akasztófavirág
Részletek
Népítélet

A két pár bakancs nagy cuppogva dömöckölte a sarat. Néhány száz lépést taktusra marsoltak, akkorra a hátulsó, kisebbik annyira elmaradt, hogy egy darabkán szaladnia kellett, míg az illő távolságot újra fölvehette.

– Nem szalad el a falu, te górlábú – dohogta lihegve, bár maga is siettette az utat. Kutyája sincs a faluban, szolgalegény ő, de kívánja, mint a Fehérvárig futtatott ló hazajövet az istállót.

A másik nevetett, és a tükrösi dombokra akasztotta a szemét. A kanyarnál, a Bozót fölött, két hegy ú-jára vesszőül ütve megvillant a torony. Egy szóval se lelkendezett, csak konstatálta, és gyorsított. A másik meg még nagyobbakat liheghetett.

A szürkületet még nem futotta alá a hajnali piros. A novemberi eső minden patanyomból tengerszemet csinált, az út engedékeny, puha kása volt, egy-egy átcsobogó kocsi újra térképezte. Jobbra a ködgubás Bozót sóhajtozott, balra az uradalmi szántás végtelen nedves fekete rögei, dombok és vápák.

Kocsi nyikordult mögéjük. Kerekek, lőcsök és saroglya szétkívánkozó muzsikájából a sárral küszködő húzójószág fájdalma rítt. Az egyik ló fölnyerített, s hallatszott, amint a hátát a farkával végigveri.

– Ez meg az őrmester úr. Nem is jó a négy lába, kocsi kő elejbe. Vigyázz, Pór Pisti, leszállsz most te is a kórusról, civilek vagyunk.

Pintér Jani hátramordult:

150

– Mi bajod vele?

Volt baja neki is, kutyakomisz őrmester, a földijét szekálta leginkább, de mi ez a szürkületben, fél kilométerrel a falu alatt?

Az őrmester is megismerte őket. A kocsi épp a Hordóvölgyből kapaszkodott ki, lépést tartott a gyaloglókkal, szóba elegyedhettek.

– Szervusz, Jani – rikkantott szokatlan barátságosan az elül ballagóra, aki innét-onnét unokatestvére. – Messzi-e a messzi?

– Messzibb annak a sőrének – bökött Jani a feléje eső lóra. A jómódú, sok lovas parasztcsalád gúnya ült ki a hangjába. A Pór Pisti apja csak nyugalmazott tanító volt. Gazdálkodásra vetemedett, de olyan gazda se lett, mint a tanítók általjában. Ez a két lovuk van, mégis lezavarja a fia elé. Van az ő apjának tíz, mégse küldött, igaz, nem is lett volna képe sürgönyözni érte.

– Bizony, leküldhette volna János bátyám a Kesét vagy azt a csonkafarkút. Olyan gömbölyűek, majd kipukkannak, mondtam is a nyáron.

Janit bántotta ez a „majd kipukkannak”. Az ő családjuk éremmel kitüntetett lótenyésztő. A kövér ló meg nem ló, akár a menyecske.

– Én bizony nem tudom, milyenek; nekem nem jutott szabadság. Tőlem meg is dögülhettek a három év alatt.

A frontévek irigysége csapott ki belőle. Ez a disznó Pór Pisti minduntalan hazalógott, mindenféle nesszel. Négy gimnáziumot végzett gyerek, az ötödikből csapták ki. Azzal sokra vitte a katonaságnál; a tiszturak egész magukhoz emelték, azért is tiport úgy a bakán. Nincs a tizenkilencesek közt, aki jó szívvel emlegetné.

Ki tudja, mivé robban a gyúlékony diskurzus, de szerencsére fölértek a hegyre.

– No, nem ülsz föl? – kérdezte Pór Pisti, de csak a Janit. – Nem, hátha szűken lennénk – mondta az elutasítón.

Ez már a tükrösi határ, az út is jobb karban van, ereszkedik is, a kocsi zörgésre váltotta a nyögést, s a lőcs karikáit bolondcsörgőként rázva megugrott most a gyaloglók mellől.

A szolgalegény utánakáromkodott.

– Meg se látja az embert, a nagyra látó fejét. Vége ám a bundás világnak. A faluban én is egy legény vagyok, meg ü is egy legény. A dögönbögő apját, ahány sarzsi van.

151

– Én is sarzsi vagyok, te.

– Az más.

Egy picurka meleg se érzett a szolgalegény szaván, mégis mögötte volt minden ragaszkodása. Együtt bilickéztek az iskola udvarán, a néhai rektor együtt hordta le őket, amiért a Hamar Marit megugrasztották. Később, hogy a Lak Feri a Pintérék kocsisa lett, egy istállót almoztak, egy dekkungba lapultak, mikor az olasz gránát kereste a tolmeini sziklák közt lapuló bakát. Ez a sok „együtt” elmosta az ég–föld távolságot, hogy az egyik gazdagyerek, a másik szolgalegény, az egyik káplár úr, a másik meg gyógyíthatatlan közvitéz. Hiába szapulták Janit, hogy béressel barátkozik, ő csak ilyennel jött ki, aki alatta van, s mégis ragaszkodik hozzá. Ferit pedig megnyújtotta a gazdafiú barátsága. Mindenkivel izgága volt, a Janival szemben nem volt kritikája.

– Bolond vagy te, Feri – zárta le Jani az osztályvitát.

Elcsörtettek a temető alatt, a falu peremházaihoz értek. Feri megcövekesedett.

– Szervusz, én lerakodom az ángyomnál.

– Rakodsz a fenét.

– Le én. Majd csak ad szállást, amíg helybe állok.

– Hozzánk jössz, punktum.

– Van a te apádnak bérese, meg nem is szível engem.

– Szível a kedvemért.

A szolgalegény tétovázott, aztán utánaeredt a barátjának. Mind a ketten számítottak erre a jelenetre, tudták, mit mond a másik, de csak lejátszották.

A hosszú utcán néhány vénember, miegymás lődörgött, utánabámultak a legényeknek, de amikor nehezen kihámozták a latyákos csukaszürkéből a Pintér Janit meg a Lak Ferit, s az első tanácstalan jóreggeltnek egy-egy felismerést, „te vagy az, Jani?”-t utánaeresztettek, messze járt a két obsitos. A kurátorné, akit a hátfájása már virradat előtt a ház előtti falócára zavart, beszaladt a szenzációval. Örült, hogy ezzel is fölverheti az urát, aki most alussza ki a nyári fáradalmát. A tisztelendő úr is átreszkírozott a palánkon néhány öblös papi szót, pedig épp a kocsisával pörölt, aki szomjasan hajtja be a lovat a vályútól; letörik a dereka a vödörhúzásban. Nagyon 152örült, hogy a végzet vagy inkább az Úr kegyelme hazavezérelte őket szeretteik közé. Kútra járó asszonyok lerakták kannáikat, és elkönyvelték, ezek is itthon vannak. Néhány nap óta özönlik a sok katona, s a falu elégedetten számolta be őket, mint kapufának támaszkodó gazda a kondáról hazasorjázó malacokat.

A két legény szemén meg becsurgott a falu. A látás emlékezés volt; a boldogság egy frázisfoszlánya sem libegett bennük, nem is gondolkoztak, csak a sárhuzatos lábbelijük lett könnyebb, s mintha a levegőből tűnt volna el a köd.

Ahol a cigánysor az országútból kikanyarodik, süldő lány csapott át srég előttük.

– Nédd, a Mari.

– Az ám.

– Marikánk. Te!

A lány odarebbent, megismerte a bátyját, behúzott nyakát kidugta a nagykendőből, s begyászolt képe természetesre tavaszodott.

– A Jani! – motyogta.

Összecsókolódtak. Nem túlságosan, de örvendezőn. Aztán nézték egymást. A lány megtudakolta.

– Most gyüttetek?

– A hajnalival.

– Örül majd édesanyám.

– Hát te há mész erre?

Mariba visszaszállt a megbízatása és beárnyékolta.

– A Tót Kűművesékhez. A Katiért.

– A Katiért?

Pintér Janiban megállt az ész. Az ő húga a kűműves Katiért. Hisz az az öccse szeretője. Ő ugyan azt se tudja, miféle, nem ismerős ő itthon, a háború előtt töltötte le a három évit, akkor még pelyheske se volt, a szabadsága alatt meg nem került útjába. De a Jóska sokat regőlt róla. A San Michelén egymás mellett feküdt az ő cukkja meg az öccsié; akkor átlógott hozzá egy éjszaka, a képét is megmutatta. Persze, csak olyan fénykép volt. Panaszkodott, hogy az öregek tiltják tőle. Aztán spitálba került a fiú, írták, hogy beteg. Hogyne, amikor minden kotyvalékot összeivott, csak hazakerüljön. Mi a fene viszi ezt a lányt a Kűművesékhez?

153

– A Jóska meg nagyon rosszul van – magyarázta az. Kicsit nyálas lányka volt, s amint hadart, egy-egy csöppecske fröccsent az ajkára. – Már alig lehül, egész nap harákul meg káromkodik, a lába meg megkelt, mint a kenyér. Édesapám nem is tudja, csak édesanyám zavart el. Aszongya: te Mariskám, ergye, hídd el a Katit, hátha attul megkönnyebbszik. Így gyüttem egy szál berlinerben, öltözködni se hagyott.

Jani viszontlátásra enyhült ábrázatát visszakeményítette a szülőház ráváró fájdalma. Eltervezte, mit kér az anyjától; hájas pogácsát süssön; keresse elő a békebeli csizmát. Megmosdik, tiszta kapcát vesz, s lehever a viaszkos díványra az elsőszobában. Mindebből semmi sem lesz, a Jóska beteg, az anyja rí, az egész ház ispotály.

– Olyan rosszul van?

– Hát nem tudod? Megírtuk. A doktor is letett róla. Már csak a természet segít.

Nagy, fekete szeme vörösre ereződött, s a zuga meggyöngyözött.

– Szegény Jóska.

Jani nem kérdezősködött tovább.

– Ergye, kis szógám – motyogta szokatlan szelíden. – Hídd csak el – és otthagyta a húgát. Az utánuk fordult, amíg a sarkon el nem tűntek, s némi kis szívszorongással nekivágott az expedíciójának.

Feriben mocorgott a kényelmetlenség.

– Te Jani, én visszamegyek az ángyomhoz.

– Mégy a fenébe.

Ebben maradtak, s meg se mukkantak hazáig.

Idősb Pintér János épp akkor kukkantott ki a tehénistállóból. Az istálló előtt talyiga, arra hordta az almot. Nem kellett volna, ott a szolga meg a legkisebb fia, de sajnálta a Jóskát, ez volt a legdolgosabb, az ő fajtája, tett-vett, hogy ne kínozza a rágondolás. Észrevette és megismerte a legényeket, de azért csak odanyomta a ganés szalmát hullajtó vellát a talyiga tetejébe; két oldalánál megsulykolta a púpot, leállította a vellát az istálló fájához, úgy ment köszönteni őket.

Jani a Ferire mutatott.

– Elhoztam a kamerádomat is. Elkél a háznál.

– El – bólintott az öreg. – Szegény Jóska nagyon odáig van.

154

– Hallom. Találkoztam a Marinkkal.

– Kettő se dógozik a helyett.

Feri elódalgott az istállók felé, Jani az anyját tudakolta.

– Várj, majd kihívom. Ez a Jóska egész megkeverte; ha most te is beállítasz, még baja lesz, úgyis panaszkodik, hogy majd kiszakad a belsőrésze.

– Jó is lesz.

De az öreg csak nem mozdult. Töpörgött, hümmögött, aztán kibökte.

– Én is úgy vagyok ám, hogy ha nem köll, nem megyek be. Nem jó azt nézni. Az anyád is elkoptatja a kendő csücskét, amíg bemerészel.

Újból nekidurálta magát, lepucolta a csizmát a sárvason, benyitott a homályos konyhába, s majd belekoccant a feleségébe, aki az ajtó mögött a sámedlin pityergett.

– Hát te itt kuksulsz? Nédd-e, ki van itt?

Az asszony könnyein és messzi gondolatokon át rebegte: – Kicsoda? – Oda se figyelt, csak valami gépezet tudta az esze alján, hogy ezt kell válaszolni. Amikor kimondta, sem tudta, ő mondta-e vagy más. Csak a kényelmetlenséget érezte, hogy megzavarták. De az ajtóban túl szálas volt az árnyék. Valaki áll az ura mögött, s Pintér Jánosné felsivított.

– Jani, Jani!

Ráömlött a fiára, mint az árvíz. Egy életben kétszer-háromszor adódik, hogy parasztanya így zuhanjon a férfigyerekére. Ha meghal, vagy ha a halálból jön vissza.

Nem is mert rágondolni; egyre-másra rajoztak haza az ezredbeliek; ő nem várta. A János még nem jöhet; evvel zárta le anyafájdalmainak Jani nevű kamráját, hogy egész a Jóskába veszhessen. Hanem azért ott kísértett benne, mint nyirok a kriptában. Most gondjainak egy nagy bokra egyszerre megoldódik, a rettegés fölhúzott rugója leszaladt, s nagy indulatok szakadtak el benne. Jani volt a kedvence. Okosabb, noblisabb, mint a másik; tizennégy éves se volt, s megszökött Pestre kertészinasnak. Gyűlölködött is vele az apja, ő antul inkább fölkarolta. Jani itthon van. Megfordult minden, a Józsinak is meg kell menekednie.

155

– Gyere, nézd meg szegény Jóskát, tán azon is segít az öröm.

Jani szabadkozott.

– Ilyen hirtelen! Elébb átöltözöm.

De az anya nem hagyta. Becipelte, a fia legyen a fia orvossága. Ahogy neki használt, annak is használ. Csak a haldokló láttán józanodott vissza.

Az első szobának két ablaka volt, mind a kettőt beakasztották éjszakára, de a beteg ágya felőliről félrehúzták a kendőt. Amennyire a novembertől telik, kireggeledett; elég világosság szűrődött be, hogy a beteg a poharat vagy a keszkenőjét megtalálja, több meg minek, nincs szegényben mit gyönyörködni. Úgyis sok petróleum elabázolódik a virrasztásos éjjeleken; legalább hajnaltájt meg este spóroljon az ember.

Jani a küszöbre meredt. Csak a sötétet látta, meg a sarokban a frissen húzott cihát. Hörgő légvételek mutatták, hogy az öccse ott vergődik. Az asszony a másik ablakkendőt lerántotta. Jani a betegágyhoz lépett.

Három párna polcolta a fejit, de még azokról is előrehajolt a vívódó. A könyökét a térdire, állát a tenyerébe támasztotta. A nyaka, a feje, az egész teste lélegzett; de minden levegő kevés volt, egyre vadabbul kapott utána, szinte dühösen, amíg ki nem merült belé, akkor csak pihegett, hogy egy szempillantás múlva újra meglóduljon.

A szoba, a szipogó anya, a testvéri érzés részvétet parancsolt, de Jani elfogultságán áttört a kíváncsiság. Elég haldoklót látott a fronton, de ez az öccse. Izmosabb fiú volt nála, bár bumfordibb. Az ő arca hosszú, fekete, vékony vonalú, úri arc; az öccse igazi paraszt, kerek fejű, nagy csontú, vastag beszédű. Jó testvérek voltak, de rossz barátok. Szerették egymást, de nem keresték. Hát ez lett belőle.

A beteg hallotta, hogy idegenek vannak a szobában, de nem akart a helyzetén változtatni; hosszú tapasztalás vezette rá, hogy így a legkönnyebb. Az asszony kissé lehűlten nógatta.

– Nédd-e, meggyütt a Jani.

A beteg fölvetette a fejét, Jani nagy óvatosan megcsókolta; s gyorsan visszahúzta a fejét. Veríték és aláeresztett vizelet szaga csapta meg.

156

– Akkor neked má jó – hápogta a beteg.

Az anya minden reménye elillant. Ez nem az öröm sóhaja volt – az irigységé. A bátortalan irigységé, amely alig különbözik a személyhez nem kötött kétségbeeséstől.

– Majd megsegít téged is az Isten!

– Engem má nem. Dög vagyok én már. Ért vóna ott a srapner, nem veszkölődnék ennyit.

Az anya fölzokogott.

– Józsi; ne káromudd az Istent.

– Mér ne káromuljam? Engem már nem tehet csúfabbá. Káromulok én mindenkit; még a földet is, amibe beledugnak.

Nem mondhatott többet, a melle lélegezni hítta. A ritmikus erőfeszítés lecsillapította. A bátyja katonaruhájáról harctéri gondolatai támadtak. Hogy várta ő is a szabadságot. Most mindenkinek szabadsága van, vége a háborúnak.

– Kivel gyüttél?

– A Lak Ferivel. De mind gyün már. – Neveket sorolt, akikkel együtt utazott. A beteg előtt fölvillantak az arcok s a keserű tudat: ezek élni fognak.

– A Pór Pisti is itthon van. Kocsin hozta az apja, itt ért be Hordóvölgynél.

– Az is megkerült – förmedt föl a beteg. – Hun az Isten, ha az is megkerült. A gyalázatos. A nyakamban volt a szívem, úgy elővett a betegség, mégse engedett hátra. Forverc, Pintér. Fenyegetett, hogy beárul, amiért elrontottam magam.

– Kár is volt – tört ki Janiból a rosszallás. Már a fronton is röstellte, hogy az öccse kuruzsló szereket iszik, csakhogy megszabaduljon. Mire való az?

– Hazakévánkoztam. Én paraszt vótam, nekem nem vasárnap a háború, mint tinektek sarzsiknak. A Pór irigyelte tülem a nyavalyám. Neki köszönhetem, ha megdöglök.

– Dehogyis – dadogta a káplár. Csak most vette észre, hogy az öccse valami kendőt markolász. Szép selyemkeszkenő, amilyet a templomba hordanak a lányok.

– Miféle keszkenő az? – kérdezte, csakhogy elterelje a szót.

Az öccse elhallgatott, a kendőre nézett, maga elé terítette, s mint157ha védené, ráfektette a jobbját. A másikkal az állát támasztotta, és pihegett. Amennyire bírta, csiggatta a mellét, szégyellte magát a bátyja előtt.

Pintérné hátraintette a fiát. Ott szipogott a cserépkályhának dűlve. Félhangosan rebegte, hogy a beteg meg ne hallja, s bánatos arckifejezése önkéntelen is átcsúszott abba a másikba, amit az újság tudó asszonyok öltenek föl.

– A Katinak szánta. Még Pesten vette, amikor fönn feküdt, de nem jutott hozzá. Az apja éppeg nem szívelte a lányt, ü meg hogy hazakerült, harmadnap ágynak esett.

Kopogtak.

Pintérné fölriadt: – Tessék.

Valami asszonyféle állt a konyha felől megnyílt világosságban. Szép-e, fiatal-e, nem lehetett látni, de vékony volt, az biztos. Jani kitalálta: a Tót Kűműves lánya. Mögötte a Mariska borzas feje, meg még vagy két asszonyszemély, akiket a szenzáció terelt a kőműves lány mögé. A félig nyitva maradt ajtó jó kilátást engedett az ágyra, éhesen leskelődtek, mi történik itt. A férfiak a kályhához szorultak. Pintérné néhány szót motyogott.

– Jól tetted, Kati, hogy elgyütté. Már nagyon számított rád.

Sokba került a nagygazda feleséginek, hogy ennyit is rápazaroljon, de az anyaság rávitte. Kati tétovázón tekingetett. Lépésiben, arckifejezésiben nyoma se volt szenvedélynek vagy gyásznak. Az élő rítus volt, előírásos látogató. Az ünneplő ruháját vette föl, nyakát befödő pruszlék, szeméig húzott kendő, illedelmes arc. Merev derékkal lépett a beteghez, a négy ujját előrenyújtotta, a hüvelykjét a tenyerébe nyomta, a beteg csak az ujja hegyit szoríthatta meg. Így köszönnek a parasztlányok, ő sem köszönhet másképp.

– Hát mégis elgyüttél?

A beteg hangja mélyire nyomta a pihegést; egy rebbenés se árulta el, mi történik benne.

– El. Hát maga hogyan van?

– Köszönöm…

Nem folytatta. Mit tegyen hozzá? Az első estére gondolt, amikor a kórházból hazakerült. A kerítésükön mászott be, megugrasztották, ötszáz lépést szaladt és összeesett. Meddig heverhetett a kukoricá158ban? Késő éjjel kecmergett haza. Azóta nem is látta. Három hónapja fekszik. Képek villantak föl benne; egy este a Széchy-részen a kepék alatt, egy a házuk mögött a lucernán, egy fönn a szőlőhegyen, a présháznál. Nem voltak ezek kiképzett képek, hisz egyszerre látta mind a hármat, s ugyanakkor a fekete „sohá”-t, ami a képek mögött ült.

A lány idegenkedőn szemlélgette a hápogó legényt. A bűz is émelyítette. Nem érzett semmi közösséget a készülő hulla s az akácos tavaszok ölelő hűs órjása közt. Mintha egy jövevény ágyához állították volna.

Néhány percig csöndben maradtak. A diskurzus petyhüdtségén is átütött a helyzet végtelen fájdalma. Egyszerű szavak potyogtak el, egy arc sem leplezte le magát, s az ajtórésen bekukucskáló figyelem mégsem csalódott; a látvány hökkentő szenzáció volt. Jani Doberdó-látott lelkét is elsodorta a hangulat, kíváncsisága a lányra tapadt: ez hát, aki az öccsének rendeltetett. Egyszerű, szőke, tótos arc, vizenyős szemek; de a perc a szerelem győzelmes arcává magasztalta. S ő úgy fogadta a lányt, ahogy a jelenés nyújtotta, s Kűműves Kati ebben a pillanatban valami szentféle volt.

– Jobbulást kívánok, Jóska… – motyogta a lány, s a négy ujját nyújtotta.

Jóska felriadt. Emelésre készülő keze alatt megérezte a zsebkendőt, és elmosolyodott, ha ugyan mosoly egy szégyenlős grimasz.

– Keszkenő, nédd… Még Pestrül hoztam! Gondutam, első innepen karácsonykor…

Könyörgőn nézett a lányra. Az habozott, hogy elfogadhatja-e; de a kinyújtott kéz, benne a világoskék selyem, oly alázatosan nyúlt felé. Elvette.

– Köszönöm, Jóska. A viszontlátásra.

Amint kifele támolygott, egy oldalpillantása a Janira esett. Megzavarodva tért ki a komoly férfiszem elől.

Pintérné Jóskára nézett, hogy nem hal-e meg mindjárt. Pintér a sutba húzódott. Jani kísérte ki a vendéget.

A gáder szokatlanul világos volt. A novemberi ég megreszkírozott egy kis napot, s még kacérkodott is a támdúcokra futtatott vad159szőlő száraz indáival meg az ágasra aggatott köcsögök sokszínű fénymázával.

A lányt meleg hullámmal öntötte el a megkönnyebbedés. A szertartásból kibújt a nő, s néhány mozdulata egész fesztelen volt.

– Szegény Jóska – mondta Jani –, nem sok remény van hozzá.

– Szegény – motyogta a lány, de minden bensőség nélkül. Jani örült ennek a szívtelenségnek, de maga se tudta, hogy örül.

Katiból kikívánkozott valami.

– Maga egészen hazagyütt?

A bőre másféle volt, mint az erre valósi lányoké, másképp játszott a vér rajt, most például foltokban gyúlt ki, mint a gyümölcs, ha vakotás. A savós szeme is megkékült, mint a hajnalpírban játszó nefelejcs. Jani helyeselte az öccsét.

– Egészen… – mondta, és egy centiméterrel föllebb szorította meg a csuklóját.

Szemben, a községháza előtt nagy csomó gazda állt, a Pór Pisti elbeszélésit fülelték. Az őrmester csizmaszárából nádpálca kandított ki, s amikor a Kűműves Kati lesütött szemmel elinalt mellettük, utánafordult, kihúzta a pálcát, és a puha bőrcsizmára ütött. Jani összeszorította a fogát.

Jóskát másnap virradatra kiterítették.

A Korocsoner kocsma hangosabb volt, mint valaha. Karácsony másodünnepe. Az emberek elunták az otthoni dibdáb szenteskedést; elég abból egy nap. A levegőben lógó izgalmak is társas életet parancsoltak, no, meg a fölszabadulás, amit eleinte hinni is bajos volt, hogy ez nem szabadság, de béke, a háború megdöglött, legénykedhetünk.

Az x-lábú nagy asztal fölött, mint kidöntött tejre szálló dongók, legények zsibogtak. Fele fényes fekete ünneplő civilben, a más fele katonaruhában. Nehéz a visszavetkezés; a polgárgyereknek megőrzik a göncit, vagy ha el is hordta az öccse, telik az eldugott búzából, de miből húzódjon ki a béresfiú?

Valamennyi háborút állott. A fölmentett gazdacsemeték megsunynak otthon, nincs a többi közt maradásuk; de különben jól meg160fér parasztság, szegénység, a háború összemosta őket, s a falu még csak most kezdi szétválogatni.

Sokadik már a pohár, fölfőtt a képük, s mindenik túllicitál a másikon. Egy alattomos képű, aki úgy ereszti el a szót az orra alatt, mint más a pipafüstöt, a Lak Ferit ugratja.

– A Ferinek is befírhangoztak.

– Mégpedig nagy fírhanggal – hahotázott bele a Lepsényi gyerek, aki mindig a maga ötletén nevetett, s épp ezért nem ment férfiszámba.

A Nagy Fírhang afféle háborús özvegy volt. Talán onnét szedte a nevét, hogy napközben is befüggönyzött, mert éjszaka nem győzte az udvarlóit. Volt egy Kis Fírhang is, az unokahúga, mind a kettőnek Szibériában felejtődött az ura, az itten maradtak nem kis gyönyörűségére.

– Irigy ember a Pór Pisti; itt is magának tartja a feketekávét, akárcsak a fronton.

Nagy hahota, a Lak Feri hadonászik, de kukkot se hallani. Még az öreg Horváth Sándor is kacag. Nyolcvan esztendős vénség; a fia első gazda a faluban, de ő javíthatatlan kocsmatöltelék. Az orra csupa bibircs meg cinóber; nyakára csúszott, ritka körszakálla széles és bárgyú mosolygást rámáz. Most elemiben van, a sok imposztor közt egész visszafiatalodik.

– A fene az olyan feketekávét; kipállasz attúl.

Új röhögés. Egy mély hangú, zömök magzsák is megpróbálja a viccelést.

– Aszongyák, kiástad a ház falát, mert a kapun nem eresztenek be.

A Tót Kűműves is beleszól, suta arcú iparosember, aki télen is salavárit hord, az arca meg csupa szeplő. – Ü lesz a polgárőr atyaisten.

Feri már éktelen dühös. Úgyis hörcsög; itt meg reputációról van szó, ha le nem licitálja őket, még nevet akasztanak a nyakába.

– Félek én? Egy ilyen Pápáról ugrasztottul? Se úr, se paraszt, mi hát?

– Őrmester – bökte bele Pintér Jani, hogy elfordítsa barátjáról a közhumort.

161

– Őrmester – okoskodott a helybeli bognár. – Megszűnt a!

– Maga is benne van a polgárőrségben – vágott vissza a Tót Kűműves, akinek májára ment a polgárőrség. – A polgárőrség is csak katonaság.

– Az ám. A Horváth bácsi unokája lesz a generális.

Az öreg Horváth védte az unokáját, aki jogot tanult, s mint hadnagy trénkedett a háborúban.

– Mondtam is az onokámnak; ne állj közibük, elemészt ez a sok ingyenélő.

– Inkább a hadnagy úr – előzékenykedett a Lepsényi gyerek –, mint az az ótott lábú Pór Pisti.

– Itt is kommandérozni akar.

– Maj megmutatom én neki – bizonykodott Lak Feri.

Épp jókor, mert belódult az üvegajtó; egy katonás szárazságú „jó estét”, s ott állt a szálka, aki a falu szemébe esett. Az Eliz kisasszony, a boldogult Korocsoner vénlány utódja, nagy alázatosan visszahajbókolgatott. A legények komoran ültek, de megcsöndesedtek. Pór Pisti, mintha ott se lettek volna, kiszemelte a Janit. Ellentmondást nem tűrő lépései végigkopogtak a padlón, ránézett a fiúra, és a szomszéd asztalra bökött.

– Jani, kérlek.

Jani réges-rég elhatározta, hogy pökhendi lesz vele; kije neki, van ő annyi, mint akárki. Kóválygott is valami ilyesmi benne, hogy „itt is helyben vagyok”, vagy „én ültem le elébb”, de a lábába itatott respektus fölállította, oda ült a másik asztalhoz, belenézett a Pisti szürkefagyú szemébe, s bár bosszankodott rajt, érezte, hogy tisztelettudóvá merevedik az arca.

A polgárőrségről volt szó. Az őrmester kapacitálta Janit.

– Minekünk, gazdafiúknak kell összefogni. A mi vagyonunkról van szó. A létszámnak meg kell lenni. Mi lesz, ha cigánysoriakkal töltjük be a keretet. Az a nincstelen beáll, de nemhogy megvédene, inkább kirabol minket, ha arról van szó.

Pontosan, könnyen és okosan beszélt. De ez a hideg, határozott fölény kihívta a vérmérséklet ellentmondását. Riválisok voltak. Ez az uraktól támogatott, ő a béressel cimborázó. Ez a különb, s ő 162mégis a több. Nem gondolta végig, csak tudta. Ellentmondott, bután.

– Megvédem én a magunkét. Elég a vakparádé.

Az őrmester nem vesztette el a türelmét. Számolt a megváltozott viszonyokkal, s újból elmagyarázta. Pintér Janiban megakadt a nincstelen szó; ezen rágódott. Ó nem tudna ilyet mondani. Már dacosabban tiltakozott.

– Bánom én, menjen, aki ráehült; kommandérozzátok a cigánysort, én megélek az apám földje után.

A nyugalmazott tanítóra vágott. Mintha a Pór Pista rászorult volna. Az őrmester elértette, egy hullám csapott át a homlokán, de nyelt, és tovább beszélt.

A nagy asztalnál egy mondatot se eresztettek el a diskurzusból, bár adták, hogy trécselnek, adomáznak. Lak Feri nekidurálta magát, most megmutatja, ki ő; fölemelte a hangját, és kibökte.

– Minek az a polgárőrség? A nádpálcát suhogtatni?

Célzás volt a Pisti vesszőjére, amit a bricsesz mellett a csizmaszárban hordott. A legények megmozdultak, mint a felrebbentett raj; de halkan; fél szemmel az őrmesterre sunyva. A Lepsényi gyerek megreszkírozta:

– Hozzányő az emberhő az a sok csillag.

– Hát bajosabb is az ökört terelni, mint a bakát.

– Meg az ekét emelgetni.

– Különöstig az olyan magtalan földben.

Célzás volt az a Pórék kukorica kiuzsorázta tagjára. Az őrmester odanézett, Lak Feri vissza.

– Az beszedi a magot, de nem fiaddza. Bezzeg az állam minden pofonért forintot ád.

– Csak vót az.

– Olyik ma is azt hiszi.

Az őrmester megszakította a beszélgetést, linkszsautot csinált, és egy fél percig mereven szemlélte a bérest. Lak Feri elvörösödött, megvárta, amíg Pintér Janihoz fordult; aztán még hepciásabban:

– Kár úgy fikszérozni. Fikszérozza a dajnáit. Egyéb dóga sincs, csak a fehérnépet kerülgetni. Arra kő a mundér.

Pór Pisti fölállt.

163

– Nekem mondtad?

Lak Feriben hunyászkodott a béres múlt, de már benn volt a forgatagban.

– Neked.

Pór Pisti körülnézett a kocsmában. Ellenséges, lázadó arcok. A Janié is. Megingott a föld. Nemcsak őalatta, a tekintély alatt, ami ezeknek elsősorban ő volt. Ha mozdul, tán széttépik. Életében először habozott. A béresgyerek észrevette, s az izgágaság elborította. Ráröhögött, és elébe köpött. Egyesek vele röhögtek, mások megjegyzéseket tettek. Pór Pisti elvesztette a szabad akaratát, de megtartotta a számító képességét. Nem rohant rá, mit érne vele, de bosszút fog állni; fagyos és mégis vad vendettát.

– Ezt megkeserülöd – mormogta, hátat fordított, becsapta az ajtót.

Mint eloldott szélvész szabadult fel a diadalmámor. Kacagtak, ordítoztak, Feri volt a nap hőse. A ledöntött bálvány alól fölfüstölgő porként öntötte el őket a kérkedés. Szidták a zupásokat, a tiszteket, a jegyzőt.

Jani idegenül állt ebben az indulatzáporban; esztendőkön át káplárkodott, odaszámította magát az uralkodók közé, s itt a mindenkori sarzsik ellen gőzölt a gyűlölet. De az őrmester őbenne is feluszított valami romboló pogányságot, a szégyenének is örült. Illegális úton, de ő lett az első legény; természetes rátartisága megőrizte, hogy üssön az elbukotton, de bukásának örült. Eszébe jutott a lány. Fizetett s elódalgott.

Szegényke, lesheti már. Ide jár a Francznéhoz, valamit tanul, a kelengyéjét öltögeti, meg miegymást. Olyan ügyes, még varróné is lehetne. Ma másodünnep van, bejött-e vajon? Már nem tartotta olyan csudának, mint az öccse halálos ágya fölött, pláne, hogy a tulajdonába ment át. Mert csakugyan úgy szállt rá, mint egy zsebóra vagy gyűrű. Itt-ott néhány szót vetett neki; egyszer a szőlőből jövet szembeakadtak a pallón, ami a Bozót erén visz át. Ő engedte, hogy a Kati rálépjen, akkor maga is ráugrott, majd a derekánál fogva átpöndörítette, a combjába is belecsípett. A lány vissza se nézett, csak elinalt a szőlő felé. Attól fogva forrt a képzelete. Kitudta, hogy van egy kis csutaföldjük a falu végén, ott vágták a csutát az 164inasgyerekkel. Valamelyik ismerős gazda, akinek a majszter kireperálta a kerítését, vállalta a hazaszállítását. A fiú fölkéredzett a szekérre, ő visszaszólította a lányt. Amikorra a szekér a dűlőről lefordult, Kati egy ott feledt csutakévén feküdt.

Amennyire a két hét alatt kiderült, szelíd és engedelmes szerető volt, nem lángolt, s mégis megmaradt újnak, volt valami úrias, idegen rajt.

Ott kuncsorgott az Erzsébet-kert palánkja alatt. Amikor észrevette Janit, kibútt a ciprusok árnyékábul, csak egy pillanatra, de annyi is elég a legénynek. Hármat ugrott, átcsobbantott a feneketlen sarú országúton, s már húzta is be a mostoha miliőbe kárhozott platánok és ciprusok alá.

Fél hét lehetett. Ki vetődik ilyen késő este, locspocs időben a falu nagy lelkesedve megcsinált s egyre garázdábbra hagyott sétahelyére. Jani bizton érezte magát. A lány háta mögött jobb csípejére csúsztatta az öklit, szelíden magához húzta, s ugyanebben a pozícióban a kert egyetlen, ledűlt támlájú padjára csücsültette, azzal a túlzott gyöngédséggel, ahogy az udvarló bakák szokták.

Kati panaszkodott, hogy mennyire félt. Jani gügyögve kérdezte:

– Féltél, kis mókuskám. Mitű féltél? – Megszorította a derekát, és a szemébe nézett, Kati hátrahúzta magát s fölkuncogott. A fiú megcsókolta, leheletszerűn, hisz a csók nem bevezetése a szerelemnek, hanem finomkodó helyettesítője. Itt úgyse lehetne; a pad is vizes; a fa is megrázkódik s nyakukba hullatja didergő csöppjeit.

– Bizony, félek. Szemtelenek az emberek. Megkeverte üket a háború.

– Na né…

– Alig van nap, hogy valamék ne próbálkoznya.

Jani kacagott, mint aki biztos a dolgában.

– Biztos kelleted magad.

– Reggel is, hogy megyek az asszonysághoz, a Francznéhoz, megszólít valaki: „Na Jutka, van-e szeretőd?” Mondok, én Kati vagyok. Azt mondja, mert ha nincs, nála különbet úgyse találok. Megnézem a szemtelent, derék ember, igaz, de én egy szót se szótam, csak elkezdtem sietni, a meg nevetett, azt mondja, mész te még 165lassabban is, Kati. Franczné mondja, hogy a Pór tanító fia, az őrmester.

Janiban fölindult a vér. Már erre is kihegyezte a fogát. De az ő sajkájába bele nem zabál. A Lak Feri gyűlölete bömbölt belőle. Ellökte a lányt, hogy majd lepottyant a pad másik felén.

– Mert te is céda vagy.

Kati csak bámulta figyelmesen, s el se mukkanta magát. Az apja italos ember, megszokta, hogy ne firtassa a férfiindulatot.

– Valamennyien cédák vagytok; a nádpálca imponál meg a kisztihand. De kiirtom a güzüt, csak somfordáljon a garádomon. Ráviszem a falut a…

Egy lövés tépte ketté a mondatát. Közelbül jött, mannlicherből. Janit határtalan izgalom reszkettette meg. Mintha őt lőtték volna le. Még nem is gondolkodhatott, mi történt, s már érezte, hogy személyes ügye ez a lövés. Csak egy másodpercig támolygott. Bát se mondott a lánynak, a kerítésből hiányzott egy záp, azon át szökött ki. Röpült, mint egy válaszul szánt golyó.

Amint az úttesten átugratott, a Lepsényi gyerekbe ütődött, majd föllökte. Mi az, kérdezte, s bennhagyva a választ, úgy száguldott tovább. Mindenfelől férfiak rohantak, kiabáltak. A fiatal Vargáné kabátjánál fogva tartóztatta az urát. „Te, meglőnek!” Az ember mellbe nyomta, és fölvetett, készenlétbe helyezett testtartással vágtatott a többiek után. A Polgári Olvasó felé sűrűsödött a tömeg. Egy asszony, aki odamerészkedett, szemét befödve jött vissza, s vékony fejhangon visítozott: jesszusom, anyám. A ház előtti padot sereglették körül. Jani mint új veszedelem csapott a harminc-negyven főnyi tömegbe; hatalmas tempókkal utat nyitott, s ott állt a padra hanyatlott test előtt. A sebzett háta a kerítésnek feszült, a feje a válláról előreesett, mint aki szunyókál; a medencéje és a lábai elcsúsztak a padtól. Ahogy nagy ügyetlenül odatámogatták. A kovács a mándliját bontogatta, hogy szabaddá tegye a mellit. Más ajánlkozott, hogy orvosért fut, megint más a gyilkost kereste.

– A mejjibe lőtt – magyarázta az egyik.

– Mán a kocsmában is gyűlölködtek.

– Be kő a házba vinni.

– Egy rongyot. A sebjit bedugni.

166

Jani egy másodperc alatt átvágta magát. Minden hangot összetett, megsokszorozott, s már meg is értette a történteket. Egy pillanatig roppant világosság lángolt a fejében, mintha az egész élete átzúdult volna az agyán. Ölbe kapta a legényt; cipelte a házba. A fiú feje az ő nyakára esett; az orra az arcát súrolta. A sebesült szuszogott egyet, s a szuszogása kis örvényeket kavart a bőre pelyheiben. Várta a második szuszogást. Nem ő, a bőre. Semmi. Roppant aggodalom szállta meg. Nem aggódó gondolatok; az aggodalom testi érzése. Szorongott, s meglúdbőrzött. A Polgári Olvasó házát egy özvegyasszony bérli. Annak a díványára rakta a halottat. Ott állt a tetem fejitül az asszony, a konyhai akasztós petróleumlámpával, ő a jobbját tapogatta. Mögötte a homályból emberek furakodtak; a Tót Kűműves megkerülte, s lábtól bámulta a Ferit. Mind a hárman visszahúzódnak a testtől.

– Ennek kampec… – mondja a kőműves.

Jött az orvos, tuszkolja ki a népet. Jani is kinn ácsorog az eszterhéj alatt. Izgatott beszédfoszlányok. Egy huszárlábú, verejtékező kis legény mesélgeti.

– Mukkot se szót, csak belelőtt. Én vele vótam. Csöndesen diskuráltunk, a Pisti oda állt elénk; megnézi a Lakot, oszt lű.

– A puskáért ment haza.

– Mért nem fogtad meg?

– Fogd meg, bolond, puska vót nála.

Egy sóhajtó káromkodás:

– Hej, Pór Pisti; ezt megkeserülöd.

A Tót Kűműves is beleröffen:

– Kap egy esztendőt, a felit elengedik, oszt jobban feszít, mint idáig.

– Úgy van, az urak kimentik. Űértük lűdöz.

Jani a meghalt öccsét látta, amint a hápogó melliből kibúg az indulat. Hát ez is megkerült. De ebben a haragban benn volt a cigánysori jelenet is, ahogy a Katit csábítgatja meg a Lak Feri véres árnya is. Meleg ködön át érezte az embereket; mint a zúgó Adriát félálomban, amikor épp a parton volt a succgrabéjuk. Csak a szenvedélyei voltak ébren. Fölrikoltott.

– Nem addig. Itt mi teszünk igazságot. Elő kell keríteni.

167

Az emberek helyeseltek; az óvatosabbak elódalogtak, de a megürült kocsmákból vad, nekiszánt pofák tolakodtak a helyükbe. A cigánysorra is kifutott a hír, onnét már fegyveresen szivárgott be a leszerelt katonaság.

– Majd mi elbánunk vele.

– Arra fő láttuk menni.

– Úgy ment, mintha spacérozott vóna.

– Biztos a dógában, de most rajtaveszt.

– Az öcsémet is ő zavarta a halálba. Meg hány legényt, aki ma is élhetne.

– Az én testvéremet is. Mert mindig sturmúni akart, hogy csörögjön a mejje.

– Meg kő keresni.

– A Bozótba bújt.

– Rágyújtjuk. Úgyis a gazdáké a nád.

Már kinn lármáztak az utcán. Jani a középen. Tőle várták a vezényszót. Fölbőszítette őket, hogy kicsúszhat a kezük közül. A várakozás minden perce meghatványozza a szenvedélyt.

– A Medve gyerek is csak egy évet kapott.

– E még azt se kap.

– Elevenen kő elásni.

A tömeg szélén új bibircs csődület támadt, az emberek kezdtek odafigyelni, akik hallották, a többinek kiáltozták.

– A községházán van. Az áristumban van.

Az egyik kisbíró szaladt le a hírrel. A Lak Feri barátja, őt jött látni. A Pisti följelentette magát; épp ott volt a községházán a bíró, mindjárt be is csukták az áristumba. Egyenes, katonás eljárás, de a népet fölbőszítette.

– A törvénybe takarózik.

Tót Kűműves, aki a Népszavá-t járatta, felordított:

– Mi vagyunk a törvény.

A mondás belemarkolt a felzaklatott agyba.

– Szétrúgjuk az áristumot.

– Őrzik a csendőrök.

– Az a két szál csendőr.

– Gyerünk – adta ki Jani is a jelszót.

168

A tömeg mint lomha, vörös szemű krokodil mozdult meg a benépesedett utcán. Gyanús alakok szivárogtak elő. Szótlan béresgyerekek, cigányok, a faluba befajzott napszámosok. Az öreg Sági János is ott volt. Hallgatag kocsmatöltelék, akit a kikapós felesége haragított össze az élettel. Csak annyit tudni róla, hogy megbízható munkás, és mindennap elpáholja a gyerekeit. Még senkivel se beszélt öt percet egyhuzamban. Most sötéten ballag; a vállán fejsze, a katonasapka a szemében.

A tömeg morajlott, de csillapodott is. Mintha a megindult tett lekötné energiáját. Az indulat vörös rikoltásai megritkulnak. A fekete elszánás konok színfoltjában hömpölyögnek. A gazdák során úgy haladtak végig. A jóléttől szilvakék polgárok visszahúzódtak szobáikba, a vadászpuska töltve, a lámpát lecsavarták. Az asszonyok a szegénységet szidták, a férfiak a Pór Pisti hirtelenségét.

Janinak nem volt egy gondolata sem. Csak az éjszakát érezte, a tömeget s a fellegekben sunnyogó holdat. A csizmája nagy cuppokat vert, s a fejében hallotta a szíve verését. A düh értelmi forrásai eldugultak, magános, vizes pocsolya volt, tartalmatlan érzés.

Az útra se ügyelt; nem tudta, hol jár, a délutáni pinceszer, az esti borozás megindította a mámort, a harag befejezte. Az elázottság érzése volt ez, érzékek tájékozatlansága, gondolatfoszlányok kelebalálása, homályos, mint az álom, egyhangú, mint a fűrészelés s mégis indulat.

Amint a Pintér házhoz közeledtek, fölserkent benn az ismerősség érzése, de nem adott számot róla. Egy asszony ugrált előtte.

– Há mész? Jani, Jani! Gyere onnét.

Egy morgó hang, a Kűművesé.

– Kejjen onnét.

Az asszony a ruhájába kap; azok föllökik. A csizmájába csimpaszkodik.

– Jani fiam.

Valami belérebbent, hogy talán az anyja, de a kötelező megrökönyödés elmaradt. A tömeg a községház udvarára lódult.

Az áristum a községház gádere végin húzódott meg, szűk, magtárszerű szoba, oda csukták a garasos tolvajokat, a mezőcsőszök fülönfogottjait, asszonyokat, akik csévét gyűjtögettek a kötőjükben, 169kamaszokat, akik a szőlőkben imposztorkodtak. Oda került Pór Pisti is. Reggel majd fölkísérik Enyingre. A bíró, aki két-három elöljáróval a községházán diskurálgatott, a közeledő neszt meghallotta, rögtön kitalálta, miről van szó. A fiú szegről-végről rokona is volt; kinyitotta a tömlöcöt.

– Na Pisti, amerre szemed látja.

Maga is oldalt lépett, a kapun beözönlő hordába veszett, az elöljárók is, ki merre tudott. Az őrmester a telek mélye felé futott. Ha kijut a hátsó kapun, ott a határ, hajnalra Enyingen ül. De a hátsó kapun is özönlött a nép. A cigánysoriak egy foszlánya erre került. Villogó fejszékkel, kiáltozással lódult be. Legázolták a faiskola növendék almafáit; mások a palánkot döntötték be, pedig a kapu is tárva volt.

Pisti, a hideg, számító, fegyelmezett katona megkeveredett. Elöl tűz, hátul tűz. Fegyvertelenül a lincselők válogatást nem ismerő halálnemei közt. A szomszéd telek felé ugrott, át a farakásokon. Jani látta őt. Újra föllobogott benne a tudat. Hogy került fegyver a kezébe? Ki nyomta oda neki? Az Olvasótól hozta? Vagy itt tépte ki a szomszédja markából?

– Ahun fut – rikoltozott a nép.

Megszökik. Megszökik – ő is ezt érezte, s mint hajtóvadászat izgalmában a lövésre álló puskás, kötelességinek tudta, hogy lőjön. Nem morális, forradalmi vagy milyen, egyszerűen vadászkötelességének.

A bokáját zúzta szét. Kalimpálva zuhant a hasábfák alá. Jani érezte, hogy elhagyják. Amíg célzott, alakok rohantak el körülötte. A tömeg lógósai közt imbolygott. Az elülsők, a dolgozók a hasábfák árnyába hajoltak. Mint disznóöléskor, ha kopozzák a forrázott hullát; emberek toporogtak valami alacsony körül. A hold egy fölemelt fejszére csillant. A Sági fejéről lecsúszott a katonasapka; beretvált feje volt, mint a fegyenceknek.

Hátul kiabálás támadt. A csendőrök.

Elébb még átgázoltak volna a csendőrökön is. Két szál tollasból állt az őrs. Ott vonult el a laktanya előtt a falu, s ők meglapultak. Mit tegyenek? Minden harmadik suhancnál mannlicher, talán még handgránátjuk is van. Amíg vért szomjazott, az ő vérük is jó lett 170volna a felmoccant szörnyetegnek. Hogy kilakott, rémtette árnyékaként riadt belé a csendőrszó.

– Erősítés gyütt Enyingről – ordítozta egy kishitű.

Az emberek oszladoztak. Erre is, arra is, le-levált egy csoport. Ságiék is megindultak, a három-négy legelszántabb. Minden sietség nélkül, a hátsó kapu felé. Az a húscsomó már nem is mocorgott. Nyugodtan hevert, mint egy lecsúszott tuskó.

Jani polgárgyerek volt, s mélyen élt benn az ő kiforrott társadalmának a tisztelete. Rettenetes űr hasadt a tett és az ember közé. Hihetetlennek tűnt föl, hogy ez az igazi Tükrös falu, s az idő, mely a községháza megürült telkét felbolygatta, az ő életét himbáló ugyanazon idő. Állt, mint a cövek.

Egy puha test csúszott hozzá. Kendőbe burkolt kis asszonyi valami.

– Gyere innét – hallotta.

Az ökle odacsúszott a derekára, bakásan, mint elébb az Erzsébet-kertben. Gépiesen követte. Egy holdvilág fehérítette arc dermedt szeppenése reszketett a hóna alól. Hátra tartottak ők is, a cigánysor felé, összebúva, mint szerelmesek.

Hogy elült a nesz; a csendőrök is előmerészkedtek. Üres volt a telek. Csak a fahasábok alatt csillogott egy tócsa.

Ezer szem pörzsölte az arcát. Az egész templom őt figyelte. Szemből a vékony kis tisztelendő asszony, aki csak időnként merte rászalasztani a rebbenős tekintetét. Oldalt tőle a trabális Siposné, a molnár felesége, aki kitartón falta, mint valami cirkuszi mutatványt. Mögöttük a párhuzamosan álló selyemkendők száza, az árnyakból előmeredő, mozdulatlan pillák. Szemben a kóruson, a harmónium körül a fújtató kamaszok meg az iskolás gyerekek, lenn az Úrasztalt szegélyező padokon a fészkelődő iskolás lánykák. Mindenki őt bámulta. Kiprédikálták.

Először ült a férfiak közé. Eddig, ha szabadságra hazavetődött, vagy a kóruson lapult meg, vagy a vásártéren évődött a templomkerülőkkel. Ma betelepedett. A második padba, a tanult emberek mögé, hadd lássák, hogy szembenéz akárkivel. Tíz napja a Pór Pisti 171szörnyű kimúlásának, de a levegő is megváltozott körülötte. Az emberek falon át beszéltek vele. Mintha egy láthatatlan cellát hordott volna magán. Nyirkos egyedüllét fojtogatta.

Beülök a templomukba. Nem ijedek meg senkitől – dacoskodott a felszínen. Odatartozom a templomukba. Tán visszafogadnak – szorongott a mélyen. A kiközösítés előtt álló reménykedés hozta ide, s most kiprédikálták. Vak daccal ütötte föl a nyakát, sötét arca meghajnalodott, szép volt így, selyemszálú kis bajszával, a finom vonalú arcába behulló, tömött, sötétbarna haj alkalmas volt, hogy vonzóvá tegye a bámész iskolás lánykák előtt a bűnt. Mintha nem is hozzá intéződne a prédikátori szó. Nyílt szembogárral meredt a gyülekezetre. Csak belül szorongott beszorult kuvaszként a kétségbeesés. Hát hova tartozik ő, ha nem ezekhez? Minden atyafija, az egész családja, baráti köre itt ült. Kik közt lesz ő ember, ha ezek kitaszítják?

Ne ölj! Milyen kurtán esett a templom padjaira a textus. Mint egy kard, amely az ő fejét is magával gurdította. Hogy rárándultak a szemek. A szomszédja, a nagy, szögletes fejű Demjén, szembefordult vele.

Még most is annak a percnek a döbbenete fogta. Fönn állt a tisztelendő úr, elmondta a könyörgést, s végigszemlélődött a gyülekezeten. Akkor fedezte föl őt. Összeakadt a szemük. A pap kihúzta a szép, merkelt jelzőjét az evangéliumi részből, és előrelapozott a Mózes könyvihez. Ott cserélte meg a szószéken az igét.

– Azok a szent igék, amelyekről ez ünnepi órán elmélkedni kívánok, írva találtatik a Mózes II. könyve 20. része… 13. versében, ahol is a nevezett szent helyen, Mózes II. könyve, 20. része, 13. versében a következő szent igék találhatók: Ne ölj!

Fél órája ennek, s azóta a zuhogó körmondatok s a rászegezett hökkenés szikraesőjében ül. Ül-e, áll-e, vagy lebeg?

„Senki sem tolhatja föl magát a bírói bölcsesség ítélőszékébe, s még kevésbé azon fényesebb ítélőszékbe, honnét az Úr ítéli meg az emberi cselekedetet. A zavaros idők viharzásában megzavarodik az ember tévelygő lelkében a jó és rossz határa, s kérkedőn emeli fejét az igazságtevés öltönyébe emelt Sátán, de a vihar elül s Hóreb hegyéről örök fényességben tündököl cselekedeteink örök mértéke, a 172tíz parancsolat. Aki kardot emel, kard által vész el. Jöhet bármely irány és bármely eszme, egy sem állhat meg, ha figyelembe nem veszi ezt a legelemibb parancsát az isteni Gondviselésnek; melyet mai elmélkedésem textusául választottam. Amen.”

Lábdobogás. A gyülekezet fölállt, a pap bevárta, amíg az öregek is visszanyerik a föltápászkodásban megingott egyensúlyukat, s helyrecsusszantják suttyogó csizmájukat. Ma az öreg Varga bácsi sem aludt el, pedig az ő nyolcvanöt esztendős templomjáró buzgalmát veszedelmesen kikezdte az aggastyáni szender. A pap lemorzsolta az imát, leballagott a katedráról, s nagy fejlökéssel nógatja előre Dávid fölharsant zsoltárát, melyet végtelenbe nyújtanának, s nagy sorvéghúzással cifráznak a konzervatív öregek. Az orgonából is ki-kisiklik a szusz, megbicsaklik, mint tétova láb; a szelíden zsolozsmázgató hajadonok orcáján ki is üt a káröröm; elvétette a rektor. Amióta megnősült, a Horváth Sándor Zsófika leányát kapta meg, nincs becsülete.

Pintér Jani ködön át látta, hogy áll föl az úriasszonyok padja. Mímelik, mintha imádkoznának valamit, és kisietnek. A következő sornál a parasztlányok vonultak ki… azután az asszonya, vénebbje. Már csak a férfiak borízű torkából bugyogott az ének.

Perelj, uram, perlőimmel
S harcolj én ellenségeimmel
Te dárdádat ragadd elő
Segedelmemre állj elő.

Pintér Jani még reménykedett, hogy történik valami, odaáll elé a tisztelendő úr, és helyreigazítja magát, de az csak noszogatja a „ragadd elő”-t. A ráncos homloka a feje tetejére fut, s bátorítón néz az öreg Kertész bácsira, aki nagy gyönyörűséggel érzi, mint marad el a többi vénember „ő–ő”-je az övé mögött. Már egyedül reszket az ürülő templomban. Közben az úri férfiak padja is fölállt, Jani tudta, rajta a sor. Végigsétáltatta szemét a megszokott bútorokon, az úrasztal 1857-es dátumú, vásott aranyozású terítőjén, a szószék baldachinján s a sok sípú orgonán, melynek az első szólamlása kimondhatatlan lázba borította tízesztendős érzékeit. Vette a kalapját leszur173kolta az ajtó mellé tett tányérba a maga kétkoronását, és kilépett a csikorgó havú télbe.

Segedelmemre állj elő –

húzta a gyülekezet.

A templomudvaron csizmák és cipők csikorogtak a gázolásra sem olvadó havon. Módosabb gazdák, a kurátor és a presbiterek várták az utolsónak kijövő tisztelendő urat. Ez a komáját, az az apósát. Már az apák és fiak külön verődtek.

Jani egyedül lézengett a fényes fekete ünneplők közt. Meg-megnézték, de elég volt visszanéznie, összeröffentek, mintha a községi pálinkafőzdét tárgyalnák, csak közébük ne elegyedjen. Pedig nem is akart. Átvillant rajta, ha leütné a papot. Mire menne? De akkor mit lődörög köztük? Szégyellt kisomfordálni. Megszeppenését, elhagyott ügyefogyottságát paraszt truccba burkolta: juszt is itt maradok.

Az adóügyi jegyző lépett mellé.

– Jó napot, Pintér úr. Jó már kikerülni. Nehezen gyeplüzi az öreg a szót.

Jani nem tudta, piszkálódni akar vagy vigasztalni. Mogorván várta, hogy visszavágjon. Berényi nem zavartatta magát, sőt fölemelte a hangját.

– Most firtatják a tíz parancsolatot? Emlegették volna a háború alatt. Akkor senki se mondta, hogy ne ölj.

A szomszéd csoportok megütődve fordultak oda, s összehunyorítottak. Na lám; a Berényi. Meglett parasztok egymás kordovány arcbőréről betűzték, mi lehet e mögött! Alkalmazkodó, nyelvük értő ember volt ez a Berényi. Elborozott velük, és mindenkinek igazat adott, hajhászta a népszerűséget. Oka van annak, hogy így oltalmába veszi a Pintér Janit.

– Jegyző akar e lenni – látott át a szitán Varga Béla, a pénztárnok; kinyílt eszű, suttyom beszédű ember.

– A Janival ölné el az öreg jegyzőt – toldotta meg a másik.

A Jani gyámoltalan árvasága boldogan kapott a nyújtott kéz után, s nem latolgatta a tendenciát.

174

– Nem ám. A biblia is csak arrul jó, hogy a gyengébbnek a fejéhez vágják.

A parasztok morogtak. Kertész bácsi már cihelődött, hogy megleckézteti a keresztfiát. Az élelmes Berényi beérte ennyi tüntetéssel, s megelőzte az idő előtti összecsörrenést.

– Arra alá tart, Pintér úr? Én is a községházára megyek.

Jani hálás volt ennek a futtában ismert úrfélének, aki kiemelte a fajtája közül. Elkerült közülük, s mégsem szaladt meg.

– Rosszlelkű nép ez az itteni – magyarázta az adóügyi jegyző. – Örül, ha rúghat a fajtáján. Mi, erdélyiek, megértőbbek vagyunk. Énelőttem a tisztelendő úr is levizsgázott. Nemhogy egy pap, egy intelligensebb ember is őrizkedne hasonló esetben a más feje fölött pálcát törni. Persze, kell neki az újság, így nem alusznak el a hívek. Magyar ember mindenkit pártol, aki a fajtáját fojtogatja.

– Bennem göcsre talált a fejszéje – fakadt ki Janiból a hencegéssé szabadult megkönnyebbedés.

– Higgye el, Pintér úr, abban a napszámos emberben több jó érzés van, mint a nagygazdákban. A mód kevélyíti meg ezeket.

Jani az apját látta. Hogy botorkál az is körülötte. Mint egy meglógott fegyenc körül. Szinte örül, hogy beigazolódott a jövendölése. Mindig jósolgatott, hogy nem lesz ember belőle. Hát nem lett, gyilkos lett, s az apja jár elöl a megbotránkozásban.

– Fölfuvalkodott parasztok – süvített ki belőle a tudatosra vált gyűlölet. – Visszaadom ezt nekik.

Valami nagyot akart tenni ellenük; elsősorban az apja ellen. Az öreg évek óta már, hogy oda se szagolt a templomba, mégis mintha ő rendezte volna az egész megszégyenítést. Az ő szelleme röhögött a fényes dolmányukról, amint gőgösen elfordulnak tőle. Az apjáé, akivel surján kora óta hadilábon áll. De most föllázad ellene.

A porta előtt néhány iparosember pletykázgatott, köztük a Tót Kűműves. Mint villám csapott belé a haditerv. Megkéri a lányt. Elveszi a Katit, akitől az öccsét is féltették, akitől őt is féltik. Szégyent hoz rájuk, lőjje őket a hideg.

Elköszönt az idevalósi parasztnép gyöngéit taglaló jegyzőtől, átvágott az iparosokhoz, s ráköszönt a jövendő apósára.

– Egy kis beszédem volna a mester úrral.

175

– Tessék.

– Sétálnánk kicsit.

– Lehet.

Némán ballagtak vagy kétszáz lépést, akkor kibökte.

– Majszter úr, elveszem a Katit.

– A Katit?

– Azt.

A Tót Kűműves rezes képire kikandított az óvatos ravaszság. Találgatón mustrálta lebocsátott pilláin át a legényt. Kifigurázza? Komolyan beszél? Van valami suskus a Kati körül. Jóakaró szomszédnék figyelmeztették is rá. Nem hallotta meg. A lányában föltétlen megbízó atya pózába bújt, hogy annál gondtalanabbul élhessen rokon szenvedélyeinek, az italnak és a politikának. Mért is hótt el az anyja? Ő férfi létére szépen fölnevelte, az vigyázott volna, hogy el ne kehesedjen.

– Nem kötik tehén mellé a csikót – vágta vissza erőltetett népiességgel; bár a béle is beleremegett, hátha.

– Azt hiszi, viccölök?

– Nem egyezne abba a Pintér úr apja. Igazuk is van az öregeknek; ki-ki a fajtájából.

– De én kiguvadtam a fajtámból.

A Tóth Kűműves arcából győztes káröröm csapott ki, de már rá is szórta az értelmes nyugodtság hamulátszatát. Hát innét zörög a haraszt?

– Az igaz. Pintér úr nem közibük való. Nem akarom megsérteni az atyafiait, de több emberség van benne, mint a falu valamennyi gazdalegényiben.

Janit megütötte a szó. Egy hónap előtt még megtorolta volna. Sértette a majszter vállveregetése. Mintha azt mondaná: te még csak megjárod, de az apád meg a többi paraszt; jobb volna a Bozótba fojtani őket. Csöndesen felelt.

– Nem arrul van szó. A lányt kérem.

– Énnekem mi kifogásom lenne? Nagy tisztesség, amivel Pintér úr a lányom megbecsüli. Nem a vagyonért, arra én nem adok. A saját személyiért. Az egész köznép úgy tekint Pintér úrra, mint vezérére. S ha nem vaklárma ez a forradalom, első embert csinálunk 176magából. Mi, a szegénység. Hanem meg köll fontuni. Hirtelen szó, hosszú szégyen.

– A szégyenen túl vagyunk, majszter úr.

– Akkor látná meg, ha a rokonai molesztálgatnák.

– Nincs nekem rokonyom, aki szót vesztegetne velem. Már a papjuk is kiprédikált. Hát ők.

Nevetve mondta, mintha fittyet hányna rájuk is, a papjukra is, de a szíve befátyolozta a kacagását.

– Kiprédikálták?

– Egy teljes óra hosszat. Furtunfúrt rólam dumált. Ilyen nevezetes személy vagyok.

Tót Kűművesből kiütötték az akonát, öntötte a templombecsmérlő frázist.

– Embere támadt a népnek. No, összefogni gyorsan. Nem pofozhatjuk, nem rugdoshatjuk, mán a Pór Pistit is vérbe köpülték érte. Még hegyibénk gyün a cigánysor. Kondítsunk hát a harangon; föl a szószékre, onnét uszítsunk az új Dózsa Györgyre.

– Nem vagyok én Dózsa György, mester úr. Kiszolgáltam hét esztendőt, egyszer se mondtam, hogy kevés a menázs vagy lopnak a zupások. Pedig kevés is volt, meg loptak is. Nem szeretem, aki váltig ölégedetlen. Mire jó a? Sopánkoggyanak az asszonyok. Most történt először, hogy ez a Pór Pisti, szegény feje, kihozott a türelemből. Meglakult érte. Én is meglakulok. A tulajdon tette pusztította el. Rám kenik. Bánja az ördög. Megvagyok én a falu nélkül is.

– A parasztok nékül.

– A falu nélkül is. Megnősülök, dógozok, eszek karom után, szólok eszem szerint. Kinek mi köze hozzá. Nem igaz?

– Igaz.

A községház előtt álltak, szemben a Pintér ház hógubás zsúpteteje, a szarufába tűzött címert fehér bóbitává bagyulálta a hó.

– Isten áldja, majszter úr. A többit majd megbeszéljük.

Kezet fogtak. A levegő napfény, kékség és hideg kemény öntvénye volt. Az apósom – gondolta Jani, és elszontyolodva ment át az országút csapásán, amely megolvadt, s újra jéggé fagyott a sűrű községházjárók csizmái alatt.

177

Immel-ámmal fordult a szülői házba. Háromszor is végighúzta a csizmát a sárvason, még le is topogta, a konyhaajtó elé fektetett rongyba is belecsoszogtatta, pedig tiszta volt az úgyis, elrúgta a lábbeli a havat. Előbb még csupa láng volt. Így megmondja a magáét, úgy nem ad a duzzogásukra. De mindjobban elcsúszott a lélek a szándék alól. A várható tusa az ösztönön át bágyasztotta az elmét.

A konyhaajtó egy ablakocskája még a minap kivágódott; élénk vitatkozás szivárgott ki a töltött káposztás fazék fölül. Jani visszadermedt. Hátha tudják már. A Mari nem volt templomban, de a barátnéja. Az ilyet egykettő elszélesztik. Mit gondol felőle az anyja. Őt szidja vagy a papot? Röstellte magát, de fülelt.

– Az kéne még, hogy egy mesterember lányával barátkozz. Különöstég, aki a bátyád dajnája vót.

– Csak fosztani híttam. Gondutam, szépen kézimunkáz, megcsinána egy-két futót a straférungomba.

– Rá is vagy szoruva. Ide egyszer tette be a lábát. Nem bájolja el a másik fiam is. Éppeg fosztani. Elhancúrozna a zsírmécs mellett. A kő neki; a sötétség meg a sutyorgó. Avval bolondította el szegény Jóskát is.

– Ha elbolondította, elbolondította. Nem esik hiba a fiában.

– Mit tudod te? Bűvös fajzat ez. Az anyja is olyan vót, az anyja testvérje is. Még a menyemmé hízelkedi magát.

A Mariska jóízűt kacagott.

– Több esze van a Janinak. Még az üngit se hordja el a Józsinak, aszongya, bacilusos; hát a szeretőjét.

Jani benyitott. A két nő nem hallotta neszét; nem tudták, hallgatózott-e, vagy csak osonva jött. Pintérné zavarodottan ráncigálta a töltött káposztás fazekat, amelynek a födelét fölemelték az öklömnyi gombócok. Elhúzta a tűzhely karikáját, a kicsapó láng vérével födözte az arca pirosságát. Mari is belebukott a krumplis veidlingbe, s olyan akkurát S-eket hámozott, mintha a vőlegényit készülne kivetni.

Janiban is lassan szaggatta pórázát a mondanivaló. Ide-oda hümmögött, de csak odamondta.

– Hát igazán nem bírná el, édesanyám, a Kati leheletét?

Pintérné szelíden, de határozottan felelt.

178

– Az én házamban nem, édes fiam.

– Akkor telek után kell nézni.

– Mért kellene? Megférünk mi itt.

– Mert én elveszem a Katit. Amilyen igaz, hogy itt állok.

Pintérnében leszállt a vér, mint alagcsövezett földben a talajvíz. De diplomatább volt, semhogy felhorkanjon. A fazekakat tologatta, és elpityeredett. A homlokán hatalmas horzsolás hegje. Nem beszéltek róla, de Jani tudta, hogy akkor szerezte.

– Még csak ez köllött – motyogta. – Az Isten verje azt a háborút, mit csinált belüled.

– Gyilkost, mondja ki – dühösödött föl Jani, inkább, hogy magát keményítse. – Tudom, hogy annak tartanak. Épp ezért köll valaki, aki embernek néz. Mert maguknak csak egy leütnivaló bitang vagyok.

– Ne neszezz, te – csiggatta Pintérné az első szoba ajtajára pislogva. – A jegyző van apádnál, behallatszik.

Ez még jobban felbőszítette a fiút. Szentül hitte, hogy a jegyző is csak uszítja az apját. Vizslák közrefogta nyúl ő, mindenki ellensége.

– Bánom is én. Hát itt van, itt van. Amíg ki nem tiltanak, megmondom a magamét. Zavarjanak el, ha pironkodnak értem.

– Jani, Jani – sopánkodott az anyja; míg Mariska rémült szemében romantikus tüneménynek járó csodálat ült.

Fölpattant az első szoba ajtó. Az öregedő jegyző köpcös termete gurult ki, mögötte a házigazda. A jegyző odaköszönt a tűzhely körülieknek. Pintérnére még megjegyzést is tett, hogy vénségére fiatalodik. Jani a sut felé fordult, s durcásan nézte az öccse bevágott lábbelijét.

Amíg idősb Pintér János a vendégét búcsúztatta, s a hosszú locs-pocsra köszöntő havat dicsérgette, Pintérné könyörgőre fogta a dolgot.

– Csak most ne bántsd az apádat. Hónap is ráérsz, ha elszántad magad. Ma amúgy is dühös.

Hallatszott az öreg toporgása, amint visszakészülődik. Jani mogorván hallgatott.

– Csak most ne szólj, Jani.

179

Az öreg visszajött, bement az első szobába, hogy elrakja a kancsót. Vendéglátó képe visszamorcult. Azóta nem látták másmilyennek. Jani utánalépett. A két nő még hallotta, amint megszólal.

– Édesapám, egy szóra.

Azután behúzta az ajtót. Némán vesződtek az ételeikkel; gondban az anya, lázban a lány.

Mint ugrani kész komondor telepedett a két férfi közé a csönd. Az apa odaigazgatta a kászlira a jegyző meg a maga poharát. Az övében maradt egy korty, azt visszalottyantotta a kancsóba. Hümmögött, krákogott, minden figyelme a kászli rendjére veszett. A fiú kihúzta a széket az asztal mögül, maga elé emelte barikádul, és ránehézkedett. Megzavarta őket a következő perc árnya; tudták, hogy veszekedni fognak, s inkább a föld másik végin kapáltak volna. Az apa a fiú teli férfiságát, a fiú az apa szó mélységes visszhangját respektálta.

– Valami rágja édesapámat.

– Engem?

– Veszem észre. Csak sündörög, az étellel is csak gyüszmölődik. Se helye, se nyugta. Eszi valami.

– A Jóska. Ütet sajnálom.

– Nem ütet. Egész jól megvolt a halála után. Csak amióta… Miattam eszi magát.

– Ha tudod, mit firtatod.

– Éppen mert tudom. Nem akarok édesapám szégyenére lenni.

– Ami megvan, megvan.

– Ne rőtögessen édesapám egy gyilkost. Én ugyan nem vagyok az, de maguk annak tartanak. Gondutam, nekem is, édesapáméknak is jobb, ha külön költözünk.

– Akkor is a Pintér Jani vagy.

– Hát az vagyok; de maga legalább fölütheti a silápos kalapját. Szemükbe nézhet az embereknek. Az öreg Pintér János kitagadta a fiát. Kiadta a részit és eltiltotta; nincs közöm a Pór Pisti gyilkosával. Ha nem is mondaná, az emberek azt hinnék. Azt maga legalább tiszta vóna a dologbul.

Az öreg ember könyékre támaszkodott, s belegondolkozott a do180hos levegőbe. Igazi első szoba szaga volt az alacsony, soha napján szellőztetett helynek. Kényelmetlenül is érezte magát benn.

– Aszondod, kiadta a részit?

– Azt.

– Miféle részt?

– A harmadrészt. Hárman vagyunk testvérek, amióta szegény Jóska meghalt.

– És én?… Mi az anyáddal csak a ti részeteket takargattuk? Azért szereztünk, hogy életünkben szétmarjátok. Rágyün a bóna, és kikéri a fertályt. Mi vagy te? Mesebeli királyfi?

– Magának is kiadta az apja.

– Én megnősültem.

– Én is megnősülök.

Az öreg hökkenve bámult vissza a tromfra, de már vissza is nyerte a higgadtságát.

– Én egy fi voltam, és az apám csak egy félrészt adott ki. Pedig akkor az övé volt már a Stundinka. Csak a hótta után kaptam meg, amit kaptam. Eleinte csak az a rész volt, meg ami az anyáddal gyütt.

– Aggyon, amennyivel elkezdhetünk.

– Aggyon az ipad.

– Az ipam szegény ember.

– Akkor bajos dolog.

Fúrta a kíváncsiság, de egy hanggal se kérdezte, ki is az illető. Mondja meg ő.

– A Katit veszem el.

– A Bicskey Katit?

– Nem, a Kűműves Katit.

– Azt?

Ellenségesen hallgattak. Az öreg dühös is volt, de örült is, hogy ilyen fölényes helyzetbe került. Innét könnyen ledorongolja a fiát. Nem akad az az iskolásgyerek, aki ne neki adna igazat. Még tréfára is fogta.

– Akkor hordhatod is a küet meg a maltert. Minek oda főd, megél a nászom a mesterségibül. A Droppáék ólja is mán bedűlt; abból is megéltek egypár hétig.

181

Janit elborította a vér. Érezte ennek a gőgös gúnynak a fölényes jogosságát. Igen, ő ki van tálalva ez elé a konok, irigy vénember elé. Semmi sem lehet nélküle, legföllebb maltert hordó legény. Mintha a Tót Kűműves epéje szállt volna belé, a világban szétszaglászott iparosé, aki mindig csak féreg marad a bálványhatalmasságok árnyékában.

– Maga se a maga emberségiből lett pógár. Magát is az apja teremtette. Aggya vissza, amit kapott, és a hírem se hallja.

– Ha én így kezdtem volna az apámnál, pofont kapok, nem fődet.

Kisvártatva, kiszámított taglócsapásul.

– Azér aggyam, hogy parragon maradjon.

– Megdolgozom, mint akárki.

– A dutyiból?… Vagy azt hiszed, ítéletnapig tart ez az istentelenség. Se törvény, se csendőr. Azt ütöd agyon, akit akarsz. Számunyi köll ezér; ha ma nem, hónap. Minek akkor a főd? Még elkopozzák. Odaaggyák a Pór Pisti apjának.

– Ki beszélte ezt magának?

– Akárki. A jegyző is mondta.

– Hát azér jár ide? Magát heccülni? A fene a kani hasát. Mert magának mindent bebeszélhet. Elemésztené a gyerekit, csakhogy a jegyző úr vállon veregesse. Számunyi kő neki; a potrohosnak. A menyecskéket elszerette, a vénasszonyokat legelni küldte. Lesz még neked nemulass, Zoltán Béla.

– Tán azt is agyonvernéd.

– Agyon én. Az egész frekvenciát. A sok büdös parasztját. Nem kár vóna rájuk gyútani a falut.

– Kikerül tüled. Nagyobb híred van, mint Sobri Jóskának. A cigánysoron hozzád fohászkodnak. Nagyra vitted, Pintér Jani.

– Inkább a cigánysoriak, mint maguk. Kemény a szívük, mint kinn a fődön, ha megfagy a hant. A gyerekükben is csak a robotost sajnálják. Meghal a Jóska fiuk. Juj, hun találok még ilyen kapást. De én nem leszek a szógájuk. Inkább a téglát rakom.

– Ergye.

– Megyek is. De vigyázzon. Lát még a küszöbjin; csak nem lesz benn köszönet.

182

– A küszöbig gyühetsz, beljebb csak rajtam át.

– Isten álgya.

Pintér Jani kifordult a szobából. A konyhában egy csukló árnyék szakadt a nyakába.

– Mit tettél? Gyerekem, mit csináltál?

– Erisszen. Maga is csak sopánkodni tud. De a száját kinyitni, azt nem. Maga engedte, hogy az a vén szakállas paraszttá törjön… Most meglátja, mi lesz belőlem.

Kitépte magát az anyja bolyhos kendőjiből, amelyet tavasztól őszig áldott nap a mellére csavartan viselt, s már kinn is állt az udvaron.

Az öccse a lovakat itatta. A pince tetejére rátűzött a déli nap, s egy öklömnyi hógöröngy kásává váltan csoppant a pinceajtó elé.

Jani nagyot lélegzett. A leszámolás üres lapját érezte maga előtt. Dobbantott egyet, és nekilódult az utcának.

Jancsik pap elemében volt. Jobbra-balra felelt, meg-meglépett a rácsimpaszkodó asszonynéptől, s boldogan nevetett, hogy megint lefülelték. Nélkülözhetetlen portéka ő, napról napra nő a fontossága.

– Csak még ezt mondja meg, tisztelendő uram.

– Engem hallgasson, aranyom.

– A fiam már tizennyolc lesz az őszön, az után is osztanak fődet?

– Hát az ipam után?

– Tehetetlen ember a maga ipa, még annak is követűne.

– Mi köze hozzá? A tisztelendő úrtól kérdem én, nem magátul.

Mint fészekülő darazsak dongták körül a szikár férfit, akiből a cigánysori nyomor s a korral hatalmasodó eszelősség sem irthatta ki a hajdani papot. Húsz esztendeje, hogy Somogy megyei parókiájából hűtlen pénzkezelésért kidobták. Ide nősült a cigánysoriak közé, de pásztorabbnak érezte magát, mint valaha. Szabadkozva nyugtatta az asszonyokat.

– Ki ne tépje az Ángyánné haját. Jut a maga urának is. Ott az Eszterházy négyezer holdja, azt mind kiparcellázzák.

– Az ám, de én a falunál szeretnék.

– Majd Ozorára járhatunk kapálni.

183

– Mindent tekintetbe veszünk, asszonyok. Népkormány van most. Ez a nép javát akarja.

– A fődet lássuk.

– Csak jelentkezzenek. Én számba veszem magukat, és megírom a kérvényt.

– Ha már kérvényezni kell! A Horváth gazda is azt mondta, sose bízzon maga, Treszka, abba a fődbe, amit a Jancsik pap járál ki. Egy sütet krumplija se lesz abbul.

Egy málé kamasz, aki nem átallta a fehérnép közé keveredni, elröhögte magát. Jancsik a népbujtogatók rutinjával védekezett.

– A Horváth Sándor! Arra ad maga? Tán majd megbolondult, hogy a napszámosait földhöz juttatja. Ki kapálja akkor az ő kukoricáját? Persze hogy azt mondja, nem lesz abból semmi.

– Az igaz. A parasztok irigyülik az osztályt.

– De ha nekik osztanának!

– Meg is gátulják azok.

– Ne legyen olyan kishitű, Juhászné. Nem értik, hogy megváltozott a világ. A nép az úr, nem az urak.

Juhászné kishitűsködött.

– Az úr az úr.

Petrásné, aki örült, hogy valami jót is ér életében, megmakacsodott a föltétlen bizalomban.

– Ne prédikáljon maga a tisztelendő úrnak. Tudja azt a tisztelendő úr. Járálja csak ki, lelkem. Olyan libát nevelek magának, hogy félkilós lesz a mája.

A széles út másik oldalán alacsony, ingadozó léptű gazdaember ballagott a falu felé.

– Ahun a Horváth Sándor.

Jancsik pap újra kievickélt a némbertömegből. Régi ellensége volt a jómódú gazda, aki mint községi elöljáró sokszor szóvá tette a bujtogatásait. Még nem érezte szilárdnak a talajt. Még a gazdák kezén a hatalom. Be is csukathatják, hogy bolondítja a népet, hiszen az egész kérvényezés mese, arra jó, hogy a tisztelendőné éléstárát töltse. Az ügybuzgalom gazdasági hátterét ugyan maga előtt se vállalta, de a rossz lelkiismeret, ripsz-ropsz, elpárologtatta. Jó hangosan, hogy a paraszt is hallja:

184

– Erisszenek már, asszonyok. Mi vagyok én, csodatevő Jézus, hogy mindent tőlem várnak. Ott a törvény, kielégít az mindenkit.

Nagy nehezen lemálladozott a falka, szétoszlottak a cigánysor gurba sikátoraiban, négyesivel előbb; kettesivel utóbb, majd fölszítta őket a konyha: hogyne, hisz feljött a vacsoracsillag. Treszka a Horváth gazdához pártolt; neki számolta be a Jancsik pap ígéreteit; olyan volt, mint a folyóiratok disputa rovata, objektív szószátyársággal vonultatta egymásra a hamis véleményeket, s tán májbajba esik, ha véletlenül megkapja a földet, örökre elesik a kifogyhatatlan vitaanyagtól.

Jancsik pap hazafelé loholt. Sajátságos féloldalasan járt, akár a fiatal vizslák, s ez a járás is, meg a holtomiglan nyurgaság, kamaszossá tette. Viskó volt a háza, nem különb a környező proletárnegyed sárfalas, alacsony házikóinál. Szinte csodálkozott az ember, hogy bírja el a cukorszerűvé fagyott havat.

A kalitkának is szűk szobában a falak nyirkos lehelete küzdött a megsűrűsödött sötétséggel. Kinn már érzett a hosszabbodó nappalok februári könnyebbedése, de itt benn megragadtak az összefolyt téli éjszakák, mint száradó tenger kiszakadt tó pocsétái; álló nap szürkült vagy alkonyodott.

Egy magtárra illő ablakocska volt a roskadt ház szeme. Az is rácsos, s mint sűrű pillaszőrök, ízléstelen gyöngyfüggöny maradványai hunyták el a benn ülők elől a fél ötig kiböjtölt világosságot. Jancsik erőltette sunyorgó, messzelátó szemét. Mind a három szék emberi tömegtől súlyosodott. Két kendős fej, az aszott, hegyes a feleségié; de ki az a terebélyes? Bár árnyék, érzik rajta, hogy fiatal. A harmadik férfi, alkalmasint a Jani, újabban el-ellátogat. Óvatos jóestét köszönt, árulják el a jövevények maguk.

A három szék megfészkelt, nagy csöndet törhetett meg az a jóestét, szegény tisztelendőné olyan szótlan, amilyen locsifecs az ura. Pedig úrilány, az angoloknál tanult, de hol és milyen emlékezet azok az idők. Öt gyereket nevelt csak azért is úrrá; ki jegyző, ki írnok, ki patikus, és kiböjtölte a legnagyobb gyereket, az urát. Mi maradt belőle? Magtalan, kipirgált és megszáradt babhüvely. Háziállat.

– Jó estét, tisztelendő úr – harsant vissza túlzott nyájassággal az 185ismeretlen árnyék. – Várjuk már. Hoztam egy kis tojást a tisztelendőné asszonynak. Mondok, nem tojnak a tikok, azt nem lesz jó hangja a tisztelendő úrnak, ha visszaválasztják.

– Maga már azt is kitudta, Szabóné asszony? – A ravasz asszony jól odapiszkált a titkos álmaiba. Ha őt még visszaválasztanák. Ki tudja, forradalom van!

– Tudom én, ki kell annak világosodni. Nem keresem én, hogy vót meg mi vót, de nem lehetett az rossz pap, galambom, aki olyan jótevője a szegénységnek, mint maga, tisztelendő úr. Magában van itt mindenki bizodalma. Mert irigy kutyák az emberek. Nám, kinek vétettem én, mégis, hogy sálik a szájuk a kis szerencsémtől. Mer főd dukál nekem, mivel hadiözvegy vagyok. De képzeljék, mit mond a tanító. Aszongya, úgyse kapsz te, menyecske, fődet, meg van írva, aki feslett életet él, elesik a fődtől. Gondukozom én, csak gondukozom. Megtudakolom én a lelkem tisztelendő úrtól, mi igaz a dologból. Hús és vér az ember meg nem is mind igaz, amit rákőtenek, nem teheti azt a törvény, hogy elorozza a szegény igényjogosult elől, ami az övé. Na, nem igaz?

– Akkurát igaz, Szabóné asszony. Kisfia van magának, azt kell fölnevelnie. Ami jár, az jár. Nem világít a Nagyatádi a maga madracára. – Világosságot, szívecském – súgta a feleséginek. Az asszony kérdő csodálkozással nézett vissza.

– A zsírmécsest – bólintott a férfi.

Jancsikné kiindult. Meghitt gyöngédség volt ennek az izgága vénembernek a harminc év után is a házasélete. Kinn durrogta el az élet keserűségét, befelé az egy ólba hurkolt komondorok barátsága vigasztalta a nyugtalant. Mint két magdeburgi félgömböt a roppant atmoszféra, rettenetes nyomással szorította őket jó házasokká az ellenséges élet.

Bekerült a zsírmécs. Egy subickos katula, abból nyúlt ki a zsírba merülő bél. Inkább bűzlött, mint világolt.

– Mire szorul az ember – mentegetőzött Jancsikné.

– Bezzeg nem szorulnak a parasztok. Van ott becserélt petróleum, arra takargatták a búzájuk. A Horváthné kávét fölöstökömözik, meg rizskásával köríti a vasárnapi kacsát.

Amíg pufogott, odasandított a szomszéd széken tespedő legényre. 186Megférfiasodott, amióta hazakerült. Izgató, sötét tűz gyűlt a bőre alá. Még ha nyugszik is, mintha káromkodna. Új házas, azt milyen durcás. Minap látta a magyar boltban, épp kefét vett, ez meg ott állt a pultnál. Rögtön bekönyvelte a számító hímek közé.

A legény tartotta magát. Ne higgye ez a híres, hogy kíváncsi rá. A Nagy Firhangra, mert ő volt. Hanem csak belekerült a szemébe. Mit ettek rajta? Mint egy nagy tehén. Szinte liheg a hústól. Szegény Lak Feri, amilyen totykos legény volt, elveszhetett a szoknya korcában.

– Hát Pintér úr, mit búslakodik? – vonta bele a pap Janit is a diskurzusba.

– Búsul a devla.

– Új házas, azt veri a cöveket, mint a bóbiskáló vének.

– Elfáradt… – kacagott bele Szabóné, s kis meleg hangok sikonkáztak elő a fehér fogai mögül. A fölényes asszony állati gúnya csapta szembe Janit. Forró szélroham volt, de ő szembenézte.

– Itt aztán van jókedv – köszöntött be Berényi, az adóügyi jegyző. A kis fekete, lumpképű ember mindenütt otthon találta magát; a Nagy Firhang régi ismerőse. Kényes, ideges asszonyka a felesége, tiszta öröm ki-kiruccanni mellőle.

– Meghízol, menyecske. Tudod-e, hogy járt a Kunné is? Annyira fölfútta a zsír, hogy akarva, nem akarva az erény útjára kellett térnie.

– Ne féltsen engemet. Rég vótam én kiskapu a nagy szekérnek.

Janinak a homlokába hágott a vér. Sose volt ő ilyen. Amióta házas, minden trágár szó lángba borítja. Mit is nyaggatja azt a szegény asszonyt. Csak magát süllyeszti vele. Lám, most is közbekérdez:

– Szekere válogatja.

A némber boldog elragadtatással tágította a szeme bogarát. Az ajka szétnyílott, durva, állati ajkak; rágni lehetne velük, akár a fogakkal.

– Ritka a takarodó szekér.

Kényelmetlen érzés szegült a szóban bujálkodók mögé. Jancsik pap szerette a mókát, de a felesége fülit féltette ma is, mint harminc év előtt. A két paraszt észbe kapott. Szabóné szedelőzködött.

187

– Leraknám a tojást, tisztelendőné asszony. Ideje hazakecmeregnem.

Vette a fonottas, füles-fedeles kézi kosarát, s jóccakát köszönt, és utánaindult a papnénak. A három férfi szomjasan kancsalított a kemény hátsó fertályára. De amint rajtkapták egymást, komoly témába kanyarodtak.

– Mi újság a községházán, jegyző úr? – tudakolta a pap.

– Meg van neszülve az öreg. Zavarják a jegyzőket, fél, hogy rá is rájár a rúd.

– Az ám, a topáninak is bugyrot kötöttek.

– Nem kell félteni, megél holtáig, annyit harácsolt.

– De a házat is rágyújtották.

– Nem gyújtják az igaz emberre. Magára, jegyző úr, biztos nem gyújtják rá.

– Se házam, se holmim. Mit gyújtsanak rám? Amim volt, Háromszékben maradt. Amikor először tört be a román, kirabolta, szegény édesanyám csórén maradt ott. Most, ami megmaradt, azt is elszedhették. Semmit se tudok, se róla, se a bátyámról, pedig az udvarhelyi pap, amilyen kuruc, tán föl is akasztották.

Egy berecki bábaasszony fia volt a jegyző, minden vagyonuk a bábatáska; a pap testvér, a románok elszedte vagyon, nagyzoló fillentés. Ő maga is csak négy gimnáziumot járt, volt ripacs, betűszedő, írnok. A jó svádája meg a háborús szükség segítette be egy segédjegyzői állásba; így a katonaság alól is kihúzta magát. Amikorra Tükrösre helyezték, már az adóügyi jegyző címet hordta, s oly ügyesen lábatlankodott nép és főjegyző közt, hogy mindenik a maga emberének hitte.

– Hát, öcsém, a hű bokrokat mezgereli az Isten. Nézzen meg engem. Hollandiában voltam ösztöndíjas, héberül és görögül beszélek, olyan pap voltam, hogy a falu nem eresztette be az utódomat. Mégis kidobtak. A szószékről vágtam oda az öspörösnek a magamét. Az fájt nekik. Rám küldték a számvizsgálatot. Beste pap, akinél örebb hiba nincs, elcsaptak. El, az igazmondásomért. Így jár itt az igaz ember. Hanem én odaálltam a templom elé, a nép meg körém gyűlt, úgy prédikáltam nekik. A csendőrök zsuppoltak el. De 188megmondtam akkor is: bemegyek még a templomukba, ahogy maga is lesz még főjegyző, édes öcsém.

– Nincs nekem olyan ambícióm.

– Ne is legyen. Van nekünk, igaz-e, Pintér úr?

Janit megnehezítette a töprengés. Ez a két úrféle egész a bizalmába vette. Estéken át hallgatott mellettük. Ki-kiteregették tudásuk csökevényeit; elregélték saslódásaikat. Szinte csekélynek találta mellettük a maga balsorsát. Ő a gazdák soráról csúszott a cigánysorra. Jancsik pap a teológiai katedra mellől ebbe a putriba. Pedig nem utolsó ember, ha bónás is a híre. Mintha egy rokon fátum süllyesztené ezeket az urakat is mellé. Ugyanaz a kevélysége a lelkeket elrúgó világnak. Illedelmesen felelt.

– Ha rajtam állna, inkább a Fecske cigány, mint a Zoltán Béla. Rossz, szodéj ember az. Sok tyúkot bezabált a fölmentettekéből.

Berényi az öreg pártjára kelt. Színből persze, hogy nemesnek látszon.

– Az asszony a szodéj. Azt rángatja folyton a giliszta. Soha olyan telhetetlen némbert. Nem elég a száz szép holdjuk, bérest csinál az írmag fiából, tolvajt a férjéből. A maga csűribe szopná a fél falut; azt mi haszna belőle, áldott nap lohol, a munkásokra les, a béresekkel csármáz, nincs a fenekinek nyugta, és még a fia is utálja. Ő a rossz, az öreg kenhető, mint a vaj.

– És ilyen nyámnyám ember vezeti a falut? – fordította vissza a pap az odakínált rudat.

Janiból is kifordult a gyűlölet.

– Rossz az az asszony nékül is. Mi haszna vót az apámat rám uszítani?

Az elveszített család bánata csordult ki a száján, mint őszből az ökörnyál. Gyűlölte az apját, így parancsolta a tromf; ha bűnbakot keresett, akiért gyűlölni kell, így parancsolta a szív. Le is tudná ütni, de a bunkóját is megtoldaná egy mentséggel: fölheccelték.

Észrevette magát; hisz ez a szíve volt, ami a nyelvére csúszott, s már vissza is nyelte a paraszti szemérem. Jancsikban fölvillant a taktikus.

– Ő heccelte föl?

– Ő.

189

– Most visszaadhatná a kölcsönt. Ha most nem, hát soha.

Berényi is belealamusziskodott.

– Fél is ám Pintér úrtól az öreg. Azt mondja, amíg ez a Pintér Jani szabadon jár, nincs rend a faluban. De a szolgabíró sem meri elfogatni. Fél, hogy fölzúdítaná a népet.

Pintér Jani mellében megdagadt valami. Hát Enyingen is tárgyalnak róla. A szolgabíró, maga a szolgabíró nem meri elfogatni. Szinte csodálkozott, hogy került ő erre a polcra. Vagy ő ázott néhány hónapja azokban a Piave melletti lyukakban?

Jancsik tovább tüzelt.

– Bőrre megy, Jani. Vagy mi, vagy ők.

Janiban féktelen parasztösztönök ágaskodtak. Amilyen szelíd, szeppent gyerek volt az egyik pillanatban, úgy nekiháborodott a másikban. Kicsi volt a szoba, kikívánkozott a följött csillagok alá. Cihelődött, s mentében nyomta oda.

– Lagzira cibere, tisztelendő uram. Idáig fej volt, ezután írás lesz.

Komoly ígéretként zuhant a két nyájtalan pásztorra a parasztfi példázatosan nehézkes szava. A nép volt ő, akit megnyertek maguknak. Berényi sietett tovább férkőzni hozzá, ajánlkozott, hogy elkíséri. A pap kikísérte őket. A papné kinn kuksolt a sötét konyhában egy fonott szalmaszéken. Amikor az ura visszajött, leakasztott a kamra rúdjáról egy darabka kolbászt, bevitte, elnyomta a mécsest, s a koromsötétben csöndesen eddegéltek. A férfi tervezgetőn, az asszony gondolattalanul. Ahogy világéletükben.

– Szeretem a téli éjszakákat – mondta a jegyző a parasztfiúnak. – Mintha a végtelen csillagok lehelnék ide magányosságuk hidegjét. Nyáron nehéz elhinni, hogy üres és kongó fagy a világ. Nyáron úgy ragyog a sok csillag, mint sötét virágú kert fényes üveggömbjei. Ilyenkor a testvéreimet érzem a csillagokban. Didergő, kitett párák, mint mi is valamennyien.

Mint fölhintett só csikorgott talpuk alap az út hava. Hat-hét óra; de a házikókban már éjre horgadt az élet, az emberek behúzódtak, s a testszagú dunyháik alatt éberen fetrengtek, majd csak megkönyörül az álom. Az ég tisztán és közömbösen fordult el a dombvánkosába furkózott falu fölött. Kicsi volt az ember és végtelenségit 190sejtető a világ. Kutyák vonítottak, s valamelyik távoli utcáról idecsörgött a doktorért szaladó kocsi.

A jegyző suttyom poéta volt, s örült, hogy kiüríthette hirtelen megnyílt szívét a némán lépkedő paraszt előtt. Jani földagadt önbizalmát áhítatos mámorrá olvasztotta a korlát hullató természet. Megváltozott az utóbbi időben. Amióta eldobta a nyáj, szét-széttekintett a magányos mezőkön; segítségül kereste a világot az ember ellen. Nótafaragó ősei tüdejével szítta a csöndes éjszakákat. Vissza-visszaszállt belé egy kósza nótasor, s azon kapta magát, hogy dúdol. Néhány hónap előtt tán megvonja a vállát, s kehint egyet a jegyző áradozására, most fülelte, mint pallérozottabb testvére rokon zokszavát.

– Hej, milyen kis rovar is az ember, s mégis, hogy kapaszkodik az élethez, akár hernyó az ághoz – fűzte tovább a jegyző. – Néha elgondolkozom, Pintér úr, minek is van az ember. Egy durranás, benyomnak a földbe, s leszek féreg és hant vagy a sírokat befutó liliom. Nem butaság, kérem, így kapaszkodni önnönmagunkhoz? Mert mi az az én? A lelkem, mondják a papok. Az agykérgem, mondják a tudósok. Tizenhárom gramm, ennyit nyom az egész fejedelmi éned. Ez a tizenhárom gramm gyűr maga alá hetven kiló másik, egészséges anyagot. Megsanyargatja, fájni tanítja, miért? Hogy visszaszélessze sóvá és nedvességgé. Ha ez a vég, nem jobb siettetni?

Felületesen petyegett; észszikráztatásul, ahogyan olvasta, s fürge eszével továbbkombinálta. De a magányos fiúban visszhangot vert a beszéd; mint frázis, amely százak agyán átcsörög, s a százegyedikben zuhatag lesz. Ő még sose gondolta el, miért is minden. Most beleesett, s minden visszakiabálta: miért? Miért? De a jegyző már más bokorra ugrott.

– Pedig szép ez a huncut élet. Csak kevés embernek az. Gondolja el, Pintér úr, egy-egy tökfej multimilliós, egyéb gondja sincs, utazik, országokat lát. Ahány nő, elé görnyed. Ahány látnivaló, megnyilatkozik. Ennek megéri az a hetven év, amit a nemlétből kikanyarít. De nekünk? Pedig milyen kevésből boldogulhat az ember. Teszem, Pintér úr is, lenne annyija, mint az édesapjának, nem meg191elégedne? De nincs. Vének és komiszak kezén a vagyon, s aki élni tudna, éhkopp kínozza.

– Ilyen a világ.

– De nem kellene ilyennek lenni. Az egyik tehénnek ötven hold lucerna, a másiknak egy harapás fű se. Kiszámították; kétszer annyit terem a föld, mint amennyiből a lakosság jóllakhatna. Hova vész az a többlet, s hova a hiány, amit a szegénység szájából kihúznak? Elfecsérlődik. Látja, ezen kell változtatni. S változtatnak is. Azért az a sok forradalom.

Pintér Jani némán ballagott. Ezen se töprengett még soha. Egymás után nyilalltak bele a nagy emberi problémák. A jegyzőnek visszakérődzött olvasmány voltak, de az ő betűszűz lelkén parlagba mélyesztett eke.

– Nézze meg Tükröst. Tizenhatezer hold határ négyezer lélekre. De a tizenhatezerből tízezer urasági, a másik hatezer néhány száz gazdáé. Én nem irigylem a gazdákat. Az ő módjuk volna a minimum. De osztanák szét a tízezret a háromezer éhenkórász közt, hadd lenne azokból is gazda.

Janiból már kikívánkozott a józan ellentmondás, hogy ki lesz akkor a béres, de Berényi tovább tervezgetett.

– Persze, a polgárnépet eszi az irigység. Amit ő verejtékkel szerzett, a béresnek a markába nyomják. De azért vagyunk mi itt, felvilágosultak, hogy ellensúlyozzuk az ő maradiságukat. Pintér úr különösen sokat tehetne. Az ilyen pantallósra, mint én is, gyanakodva néznek; Pintér úr közülük nőtt vezér. A polgárságból vált ki, az igazság vezette a nép oldalára. Az ilyen embert vakon követik.

Ott álltak a Tót Kűműves drótkerítéses háza előtt. Különb volt a többi cigánysori háznál. Látszott, hogy iparos lakja, kertnek való hely is van az ablakok előtt, a teteje cserepes.

Jani összeszedte magát, hogy okosan feleljen.

– Megutáltam a fajtám, jegyző úr. Az apámon, a rokonaimon utáltam meg. Megkeményíti őket a pénz meg a büszkeség. Énnekem nem fáj a cigánysoriak feje, de inkább az övék legyen a falu, mint a parasztoké.

Elbúcsúztak. Kis kuvasz csaholt Jani döngő csizmái elé. Amíg messze volt tőle, harciasan, amint közeledett, szűkölve-hátrálva, 192csak amikor megismerte, ugrott rá boldog vakkantgatásokkal. Az udvar havát végigfolyta a hold, a levegő megcsípősödött.

Bezörgetett. Borzas szőke fej kukkant ki a félembernyire nyílt ajtó résén; a huzat az ingét is kilebbentette. Térdig meztelen didergő lábszár villant a hó és hold játékától villódzó éjszakába.

– Ergye az ágyba – tuszkolta Jani.

– Nem köll vacsora?

– Köll a fenének.

Lerugdosta a csizmát, lehajította a mándlit, nadrágot, s odacsúszott a felesége mellé, a csíkos cihájú paplan alá. A másik ágyban a majszter horkolt; két méterről is idebűzlött a pálinka.

– Beszopott az öreg? – tudakolta Jani.

– De még milyen csúnyávul tett – borzonkodott a Kati, akinek még ma is az az érthetetlen szörny volt az apja, ami négyéves korában, mikor a kehes anyja hóna alul kukucskált a káromkodós ténfergésére.

– Engem nem szidott?

– Nem.

Olyan vontatott nem volt, hogy egy igen is megtért benne.

– Fölhányta, hogy ő tart?

– Azt nem, ippeg. Csak emlegette, hogy jó volna munka után látni. Vagy legalább fát szereznél, amivel tüzeljünk. Úgyis irtják a temetőt, te is elhozathatnál kettőt, a Jó Sándor odakölcsönzi a szekeret.

Jani nem felelt. Berényire gondolt, meg hogy ő vezérnek született. Majd bolond lesz fát cipelni. Történnie kell valaminek, ami a munka fölé rántja. Nem tudna beleszokni a robotba. Nagyon is ráadta magát a gondolkodásra.

Az asszony azt hitte, haragszik. Oda fészkelt a hóna alá. A férfi hanyatt feküdt, összekulcsolt kezei a feje alatt, a tarkóján. Kati a melle partjába fúrta a fejét, összekucorgott, s térdit a csípejihez nyomta.

A férfi nyitott szemmel nézte a sötétet. Az oldala lett figyelmes a hízelgő melegre. Lassan az agy is odaeszmélt. Megcirógatta az orrát csiklandó hajat; szembefordult az asszonnyal, s a bal karját átcsúsztatta a derekán. Suttogott, gügyögött neki, de nem tudta 193miért, nagyon is törékenynek, nagyon is puhának találta, akár egy szepegő fióka. Egy erősebb szorításnál a Szabóné forró húsossága csapott át rajta, mint mohó lávahullám. Már a karjában is érezte. Szegény Kati mire vélje az ura hirtelen indulatát. Szomjas haraggal gyömisztette a megrebbent asszonyt.

A tízméteres szoba másik résziből is konstatálhatták, hogy kemény tollat használ az adóügyi jegyző. Csak úgy vakarta a szőrszálakat engedő hivatalos papírt, amire a végeérhetetlen adókimutatásokat körmölgette. Nagyon elmaradtak az idén, megártott a sok ramazuri, ideje már munkához látni, adminisztráció nélkül még a forradalom is bedöglik. Lesunyja hát a fejét, a számoké az esze, pedig máskor a legtüzesebb munka mellől is odavetett egy-egy bolykavaró szót a benémuló parasztoknak, hadd rágódjanak rajt; ha elhallgatnak, szolgál ő új témát. Ma még hangját se vették, valami sürgős ügy, az atyafiak akaratlan is respektálták. Suttogni nem tudtak, hát dörmögősre fékezték a torkuk.

Ott gubbasztottak az eskető asztal körül, a terem innenső végin, mindjárt a bejáratnál. Dani János, a bíró, Horváth Sándor elöljáró és Varga Béla, a pénztárnok.

– Kilopnák ezek az Isten szemit is – morogta a bíró, aki az érelmeszesedéses ötvenen is túlmentette betyáros ifjúságát. Tíz év előtt a falu kanja, de még az utolsó téglalopási incidensnél is inkább a menyecskék terelték javára a közhangulatot.

Horváth Sándort amúgy is megrokkantotta az ambíció és a szesz, a forradalom meg egész eláporította, a folytonos aggodalmak galambdúca volt. Most is kesereg.

– Elhiheted; már ki se nézek a határba. A temetőbül is micsinyáltak. Csupa tuskó. Az agárcák meg keresztül-kasul a sírokon. El se hordja, de kidűti. Csak rombúnyi, pusztítani, e kő nekik. Ide gyűjjön a Károlyi, ezekbül akar ü gazdát csináni.

A pénztárnok, a falu esze, nem állhatta meg, hogy a mélyebb motívumokra oda ne fricskázzon.

– Az ám; a te főded szélit is megritkították.

194

– Hun? – kérdezte Horváth Sándor, noha egyre az lebegett előtte.

– A Helyfődnél. No, legalább jobban nyől a többi.

– Azt miből mérek én konvenciót? Mer a konvenció fát megkövetelik. Csak tudnám, ki tehette?

– Az államtitkár úr döntögetett ott, épp, hogy arra mentem. El se röstellte magát. Mondok; rádűl a fa, Kűműves úr, nem ért maga ahhoz. Vissza se mordut, csak tovább zuhétotta a fejszét.

– Nem tart ez így – bizonykodott a bíró. – Segítünk mi rajta.

– Kezdj velük. Az Isten is a pártjukra állt. A miniszterek biztatják fel üket.

– Dehogyis biztatják. A miniszter is tudja, hogy aki lop, nem dógozik. Ha meg nem dógozik a nép, hát nem eszik. Enni meg a miniszter is akar.

– Eszik a miénkből.

– Nem kő úgy hitetlenkedni, sógor. Letörik ezeknek is a szarvuk. Elébb, mint remélnék.

– Nem hiszem én, sógor – makacskodott a pénztárnok, mert látta, hogy tart valamit a Dani a bögyiben.

– Nem?

– Nem én, sógor.

A bíró nyelt egyet. Lenyelte a hivatali titkot, de a másik percben már vissza is kérődzte. Odahajolt a kinn feledt matrikula fölé, a másik két kobak is odamozdult. Dani János intőre emelte az ujját, a szemüvegit titokmondásra tágította, s a lehelete melegen reszketett bele a Horváth Sándor májszínű képibe.

– Megerősítés gyün.

– A csendőrséghöz?

– Oda. Tizenöt csendőrt ígért a főszolgabíró.

– Ígért, ígért.

– Hónapra itt lesznek.

Horváth Sándor megkönnyebbülten pislantott körül a befüstölt hodályban, mintha egy tízakós hordó gurult volna alá a melliről. De még a pénztáros gúnyos nyugalma is fölengedett.

– Úgy is köll. Ezek elpörzsűnék a falut.

– Lesz kapsz a fatolvajoknak – hősködött Horváth Sándor.

195

– Már itt is az idézés – sutyorogta a bíró.

– Itt?

– Inkább amazokkal végeznének. Addig nem lesz békesség Tükrösben.

Az amazok a Pór Pisti fölkoncolói voltak. Mind a hárman egyre gondoltak, de Varga Béla fogalmazta meg.

– Hogy egy pógár fiatalember így elzülljön.

– Pedig nem vót utolsó legény.

Úgy gondoltak rá, mint egy halottra. Útravált közülök. Nincs az a temetőbeli kűfejfa, amely súlyosabb betűkkel hordhatná a Pintér Jani elhamuhodását, mint az ő föllebbezhetetlen ítéletük. Ágálhat, gyilkóhat, meghót.

A főjegyző külön kis irodájából egy vöröses, asztmás nehézségekkel küzdő, de tokával rámázott arc bukkant az úgynevezett ülésterembe.

– Kolléga úr – fordult Berényihez –, magánál vannak az idézések?

– Az idézések?

– Az asztalfiókban hagytam, s most hűlt helye.

– De hisz azt tetszett mondani…

Berényi jámboran állt, mint aki megette a bajuszpedrőt. A jegyző kövér feje rettentő gyanúval töltődött.

– Csak nem küldte szét?

– Úgy értettem, főjegyző úr.

– Hát nem megmondtam, hogy csak akkor küldheti szét…

Berényi a parasztokra bökött, hogy meghallhatják. A jegyző kijött a sodrából.

– Ne böködjön nekem, úgyis tudja a fél falu. Világosan megmondtam, hogy csak akkor küldheti szét, ha a megerősítés beérkezett. Szarnak ezek Enyingre menni; ide csődíti hegyibém.

Berényi kétségbeesetten hebegett:

– Bocsánat, főjegyző úr… Tévedés… Én igazán…

A három paraszt meredt pillákkal figyelte az eseményt, s rögtön átértették, a segédjegyző csínja világos volt; csak a jóhiszemű főjegyző vakoskodott. Őt a forradalom a házába száműzte, mit gyanította ő a bojtárja üzelmeit. Varga Béla a sógorára nézett, az vissza. 196Föl kellene világosítani az öreget, de hogyan? Tartóztatta őket a soklikún ravasz Berényi.

A jegyző kétségbeesésiben hozzájuk fordult:

– Képzeljék, Enyingre idéztettem a fatolvajokat, s a jegyző úr szétküldte az idézést, mielőtt a kellő csendőrség fölött rendelkeznék.

– Hiba – bólogatott a pénztárnok.

– Ezek széttépnek engem – sopánkodott a jegyző, és segélykérőn végigjártatta a szemét: jaj, cáfoljátok meg.

– De még minket is – nyugtatta meg Horváth Sándor.

A kisbíró érkezett, jelentette, hogy széthordta az írásokat, mind a tizennégyet.

– Zúgolódtak ám – kente oda sunyi ravaszsággal.

– A Pintér Janit otthon találtad? – tudakolta a jegyző; nyugodtan, hogy megtartsa a kisbíró előtt a fölényit, de közömbös hangján is átremegett a melle reszketése.

– Otthon ám.

– A Janit is megidézték? – vakarta a fejit a pénztárnok. – Az pedig nem lopta a fát, röst az ahhó.

– Lopta az ipa.

– De nem ő.

– Mondta is – sunyorgott a községi őr, akit majd szétpukkasztott a följebbvalók dermedt ijedelme.

A jegyző hivatali tekintélye alól kididergett a megszorult ember vacogása.

– Mit mondott?

– Hogy csak nyaggassa őtet a jegyző úr. Elmegy ő, csak idézgessék, de nem lesz benne köszönet. Még mást is mondott…

– Jól van, Józsi, elmehetsz – rivallt rá Berényi. – Nincs szükségünk a te mondáidra.

A kisbíró hökkenve nézett az adóügyi jegyzőre, aki még velük is cimborázott. Mi lőtte ezt? De a Berényi szeme szöglete oly barátságosan világlott, hogy megértette, huncutság van ebben is. Összecsapta a sarkát és lelépett.

Az öreg jegyző tanácstalanul állt a nagy terem közepin, nem is futtatták meg, mégis lihegett. A szeme beereződött; s nedves párán 197át kandikált a veszedelmesen elborult világba. A bíró szenvedélyesen esett a segédjegyzőnek.

– A jegyző úr se ma kőtt a tik alul. Tudja, mi mire van. Rafanérozottabb ember a jegyző úr, mint hogy ilyesmit tévedésbül tenne.

A főjegyzőre nézett, helyesel-e; de azt fontosabb gondolatok foglalkoztatták, mint a szemrehányás. Szinte kivált a csoportból, mintha spekulálna.

– De bíró úr, kérem. Én magam is csodálkoztam. A főjegyző úr másképp gondolhatta; de így mondta, az úri becsületszavamat teszem rá. Principális végre is principális. Én egy nyomorult kisegítő vagyok, énnekem kuss a községházán.

– Beszélhet a jegyző úr.

– Aki tetu a Pintér Janival.

– Hát ezt hol szedték?

– A szegénységgel cimborál.

– A végin még néptriumbunná ütnek.

– Csúfolkodhat. A jegyző úr jóságából él, azt így hálálja meg. Még lakást se kap, ha a jegyző úr nincs.

A pénztárnok szétnézett, erre már csakugyan szólhatna az öreg. Csakhogy az elillant, mint a kámfor. Fölhasználta a tumultust, rebegett néhány exkuzáló szót, amit a veszekedők úgyse hallhattak, s átszaladt a lakásába, menteni, ami még menthető.

Hanem a parasztok nélküle is lehiggadtak. Nyílt az ajtó, Pintér Jani köszöntött rájuk. Már az ajtó nyitása se volt a régi. Sose szemérmeskedett ő, nem nézhették beódalgó ebnek, de a módit is megtartotta, s annyi idő alatt nyílt elé az ajtó, mint polgárember elé épp szokás. Bezzeg puffant most, sarokig kitárult, s oly sebbel, hogy a gyér olajozás ki sem próbálhatta magát. A kalapját is csak benn kapja le, siláposan hordja, mint a dzsentrik kocsisai, akiknél nem futja libériára, de mégiscsak urasági kocsisok vagy mi a fene. Puha, redős csizmára tett szert, s a csizmaszárban mi suhog? Nádpálca. Pont, mint a Pór Pistinél. A harctéri nyírt bajusza is kipörgésedett; az arcára pöffedt önbizalom terpedt, csak a mély árnyú szem hirdette az elásott jó fiút, akinek mufti a politika, csak jól egyen, jól szeretkezzen. Hogy elfeledje a szenvedő kitagadottat, a duhajjá ját198szotta ki magát, s lassan az esze is hozzá igazodott. A Berényi is beleprézsmitálta a hivatást; lassan valódivá dagadt az önérzete, s nem fogódott el, amint a falu három legtekintélyesebbje konokul oldalba nézte.

Berényi úgy fogadta, mint egy triumfáló vezért. Most már nem kólintják fejbe a parasztok. Tessékelte, még a széket is leporolta neki. Az elöljáróság kőarccal vonta le az utolsó konzekvenciákat.

– A jegyző urat keresem.

– Rögtön itt lesz, csak az imént ment ki.

– Jó, én várhatok.

Az udvarról lárma; nyüzsgő emberek topogása hallott.

– A! – fülelt föl Horváth Sándor. – Ezek meg kicsodák?

A bíró, aki az ablak felől ült, meg úgyis a temperamentumot képviselte, kitekintett.

– A cigánysoriak.

– Az ám – mondogatta a pénztárnok gúnyos nyugalommal. – Jobb lesz, ha nekik hagyjuk a községházát.

– Jobb is – röffent közbe Jani.

A parasztok, mintha a kályha nyikkant volna; számba se vették; tovább célozgattak.

– Az ám, sógor, én nem szégyenkednék tovább a bírósággal. Micsoda bíró vagy te? A Tót Kűműves is zsebre tesz.

– Bizony, dicsekedett, hogy tavasztul ő lesz a bíró.

– Na nédd. De spicces volt egy kicsit?

– Dehogy vót. Uan hatalmas ember, azt spicces.

– Az igaz, hatalmas ember a majszter.

Pintér Jani berekedt ennyi vakmerőség láttán. Ez mégiscsak tekintélyes emberek elszánt tiltakozása perjeemberek előtörése ellen. Téltúlról rokonai is. Névnapi vacsorákon hányszor téblábolt közöttük, elfülelte a katonaélményeiket, különösen a Horváth Sándor tudott sokat a szandzsákban töltött esztendőről. Később is úgy tekintett rá, mint a Montenegró széli hegyekre, ahova annyi üggyel-bajjal juttatták föl a huszárok a lovat.

Kinn irtózatos fölzúdulás, nyomában egy lázadozó gége.

– Hallod – szólt a pénztárnok. – E meg a te aratógazdád.

– Az ám – nyugodott bele Horváth Sándor. – Az Ádám Gergő.

– Ez is miniszter akar lennyi.

199

Pintér Janiba visszacsapott a kevélység, a redős csizmáját ütögette, akár a Pór Pisti, még el is füttyentette magát.

Berényi segített neki:

– Elmarad a jegyző úr. Majd előkeresem.

– Jó is lesz.

Kevélyen búgott a parancs. Berényi kifordult; a parasztok csak a meredt arcukkal adták egymás tudtára: baj van ám Köpecen, különben nyugodtan diskuráltak. Csak a téma halkult mind óvatosabbra, amint kinn fölzúgott a szegénység. Elébb az aratási szerződésekre, aztán az őszi vetetlen tagokra, majd a háborús termésekre, a ruszkikra, akik egész tisztességes emberek voltak. Pintér Jani hetykén suhogtatta a nádpálcáját…

Odaát a jegyzőéknél nagy volt az égedelem. Amikor Zoltánné megtudta, mi készül, az urának esett.

– Maga a mamlasz. Volnék én jegyző. A fejire csinál a csőcselék. Ott van Dég, ott van Sári, történt ott ilyesmi. De mit csinál maga? Nyáron hűsel, télen melegszik. Csak a kis borocska meg a kis kvaterka, a szógáló lánytól kell megtudnom a falubeli híreket. Bezzeg én robotulhatok; nekem meg nem áll a lábam. Idehaza cseléd, odakinn gazda, még jó ha a fia segít egy kicsit.

Keservei régi malmában darált, erre zendített, akármi érte. A férfi vért izzadt, hogy megértesse magát.

– Most nem erről van szó, édes. Ha itt maradunk, ránk gyújtják a házat; vagy még rosszabb is érhet. Ránk vadult a nép.

– Mert megmondtam, rendeljen csendőröket ide. Annak a Pintér Janinak rég kötélen a helye. Most megkapta. Romlásba viszi magát is, az egész családját.

– De értsen meg már. Kapja a kendőjit, azt el, ahova lehet.

– Itt hagyjam a házam? Azért rendezkedtem be nagy kínnal, hogy a Pintér Jani dúlja szét? Itt ez az ebédlő. Csak a kredenc egy tinó árába került. Meg a szervizeim, meg az ólban a kocák, azért is mennyit hajszolom, hogy adja már el. De magátul. Mit kapni magátul? Vegye tudomásul, én nem megyek el. Ha férfi, védje meg az otthonát.

– De ne povedálj már, az istenedet. A Pór Pisti különb férfi 200volt, mégis agyonverték. Azt akarod? De tudd meg, téged még nálam is jobban utálnak.

A csármázó asszony meghiggadt az ura fölcsattanó hangján. Ritka eset ez Zoltánéknál. A Pór Pisti vesztét az udvari ablakból lesték, rettenetes éjszaka volt, ha az rajtuk ismétlődne. Kis majomképin elülepedtek a káromkodó ráncok, egy pillanatnyi szélcsönd, s már új, jajveszékelő förgeteg kerekedett rája: eleme volt az indulat.

– Istenem, mi lesz velünk? Itt hagyni a drága szép hajlékomat. Ó, hogy ide juttattál; Isten.

– Inkább a kocsiba fogasson – förmedt rá szilvakéken a férfi. Az asszonyra hagyta a kasznárságot, neki tán nem is engedelmeskedik a cseléd.

– A kocsiba? De mikor kinn vannak a lovak. Ganét hordanak.

A Jenő is kinn van, a szolga is.

– Persze – pattant föl a köpcös férj-kuli. – Kizavarni ebben a pocséta időben. Szakadjon meg a ló is, a fia is. Csak ő kasznárkodhasson. Most nesze… Vegye a berlinert, azt gyerünk.

Az asszony engedelmeskedett. A férj a menekülés útjain töprengett, csak Huszárékig érjen, eldugják azok, régi nemes família, az ő fajtája, nem olyanok, mint a felesége paraszt ijafia.

A vatatás, tépelődés pillanatnyi csöndjin átnyüzsgött a község udvarára becsődült embertömeg vitatkozó zűrje. A jegyző az ebédlő rácsos ablakához állott.

– Na, szépen vagyunk.

A jegyzőlakás két kijárata közül az egyik az utcára, a másik a községház udvarára nyílt. Csak a községház telkin át menekülhettek volna, az odafarolt a falu szélső utcasorára. Huszárék is ott húzódtak meg, amikor a négyes fogat jegyében zajló életük a szép ötszáz holdjukat a bérlők kezére szalasztotta. De kótyagos, handabandázó férficsoportokon kellett volna áttörtetniük, olyik az idézést lobogtatja; csak magukra bőszítették volna a végzetet.

A reménytelenség térj-meg-utcája háborodásig zúdította az asszony könny- és átokrohamát. Valahogy a Berényibe akadt; s most azt gyömisztette az egész élet helyett, mint dzsungeli tigris egyet a hajtók százaiért.

– Mert vak maga. Odagyűjti a Berényi-féle sunyori pofákat. 201Tömi, totojgatja őket, s csak hüledez, ha kirántják alóla a széket. Mindig mondtam, fegyencet dédelget. Pedig egy szempillantás is elég, még a veséje is álnokságból van annak. Az borította magára a falu ocsúját. Hanem megállj, Berényi, ver az Isten. Iszol te még a tükrösi Bozótból.

Kicsapódott az ebédlő kis, kukkantós ablakú ajtaja, s Berényi hosszúra nyúlt képe sokszorozta eléjük a meglevő veszedelmet. Szegény, összetörte az izgalom, még a haja is megpemetésedett a halálverítéktől.

– Nagy baj van – hebegte.

Az asszony gyűlölete védőszenteknek kijáró esdekléssé horgadt.

– Jaj, segítsen, jegyző úr. Mi lesz velünk? Jaj, jegyző úr, magára hallgatnak. Maga tehetne valamit. Kis Jenőkém, csak téged lássalak még egyszer.

– Nagyságos asszonyom, én se viszem el szárazon. A jegyzőket keresik. Igaz, főként a főjegyző urat. Rettenetes, piszkos nép ez. Bánom, amit a javukra tettem.

– De hát mit akarnak velem? – hápogta a halálra keresett.

– Tudja a jóisten. Hogy nem a fáért van az egész. Hanem így csalnák Enyingre a Pór Pisti gyilkosait. Hogy ott már haditörvényszék működik. Akasszanak föl – bömböli a Pintér Jani –, de kikészítjük a jegyzőt.

– Istenem, istenem – sápítozott az asszony. – Mit tegyek? Mit tegyek? – A férje, harminc éve községi jegyző, elvesztette gondolatai folytonosságát. Ötletszilánkok merültek föl benne, de összefüggéstelenek, s egyik a másikat temette. Szédült és émelygett, sötétedő látása előtt mintha régmúlt esztendők robognának el, ezerszeresen pörgetett filmként.

Berényi megkockáztatta:

– Talán ha lemondana a jegyző úr.

Az asszony belecsimpaszkodott a szalmaszálba, a férfi szétzilált esze is új fókuszt kapott. Minden porcikája tiltakozott a szégyenletes megfutás elől.

– Engem nem a cigánysoriak választottak.

– Az életedről, a vagyonodról van szó – esdekelt az asszony. – 202Béla, Béla… – S ráborult az ura vállára, legalább tíz éve nem tette.

A múlt század végi sok tornyos, sok sarkos diófa bútorok dohos levegője együtt szepegett az asszony pihegő mellivel. A férfi érezte, hogy döntő pillanat szakadt rá; valamit meg kéne fontolnia, de a gondolatai szétrebbentek, mint villám találta nyáj. Dermedten tapadt Berényi ijedt arcára és gyötrelmes hangjára.

– Még a lemondás sem lesz elég. Megszagolták, hogy megerősítést kértünk. Azt is vissza kellene rendelni.

Mintha most csapott volna belé a megoldás; örömtelin homlokon kopogtatta magát.

– Hopp; ez az egy, ez tán lecsillapítja őket. A főjegyző úr átjön az irodába; föltelefonál Enyingre, hogy lemondott az állásáról, s ezzel a forrongást lecsillapította.

– Nem teszem meg – ágaskodott föl a jegyzőben a hivatali méltóság.

– Béla, gondold meg.

– Én méltányolom a jegyző úr idegenkedését. Ha nőtlen ember lennék, venném a vadászpuskám, s védekeznék az utolsó cseppig. Nem is kapacitálom a jegyző urat. Srétet az ebekbe… Hanem kálvinista létemre is azt mondom, imádkozzunk elébb.

Az asszony szinte fojtogatta az urát.

– Béla, ne tégy tönkre… Béla, a fiunk.

A főjegyző az ösztöneiben már réges-rég határozott, csak a tudat mímelte még a habozást.

– És ki garantálja, hogy ha lemondtam, nem ütnek agyon?

– Azt csak az Isten garantálhatja, jegyző úr, de minden székely furfangom megmozdítom, hogy kivágjam önöket. Hisz jótevőim.

– Bízd a jegyző úrra magad – repesett lelkendezőn az asszony. A jegyző fejébe nyomta a kis zöld, karimátlan vadászkalapját; Berényi utána. Az asszony az ebédlőben maradt, noha kálomista, letérdepült, még keresztet is vetett, hátha úgy jobban ráfülel az Úr.

Kis, kallantyús ajtócska nyílt a jegyzőék telkiről a községház udvarára. Zoltán hájaskás keze rátapadt a fareteszre, de nem vitte rá a lélek, hogy kikattantsa. Berényi toszogatta át.

Az udvaron vagy huszonöt, harminc ember őgyelgett, kiáltozott, 203csupa régi kontrabont lélek, a jegyző személy szerint is fölismert néhányat. Különösen a Mózes Dani bajusztalan képit, csak a nyáron képelte föl, mert kukoricát sütött pont az ő földje lábában.

Már az udvar közepén jártak, mikor az emberek észrevették. A beidegzett tekintély megkésleltette őket. Várták, hogy valaki elkezdje a morgást. A morgásból néhány hangosabb megjegyzés lohogott ki. Végre a Székely Pisti, akit ontorácnak is csúfoltak, mert hibázott belőle a nők iránti hajlam, odakanyarította a jegyző mögé vásott kappanhangját.

– Kűdesz-e legelni, Zoltán Béla.

Most már sűrűbb burjánként csapott föl a népdüh és néphumor. De a két jegyző révet ért, a tornácon kongott a csizma meg a cipő, s már be is nyikordult mögöttük a főjegyzői iroda ajtaja. Majd megadja ott neki a Pintér Jani!

A főjegyzői iroda odanyílt az elöljáróság tanácstermire. Berényi át is kukkantott, persze csak azért, hogy nyitva felejtse az ajtót: hadd hallják azok is a telefonbeszélgetést. Pintér Jani és a három paraszt mozdulatlanul nézték a levegőt.

– Azonnal, Pintér úr – motyogta az adóügyi, s már vissza is ugrott, hogy a telefondiskurzust a tükrösi és az enyingi postán át egyengesse.

A négy falubeli feszülten figyelte, mi történik a szomszédos szobában. A pénztárnok savószeme a Horváth Sándor barna szemeszékjibe ragadt; fölény és nyugtalanság élénk párbeszéde volt a merev farkasszemük. Fölcsörrent az öreg jegyző hangja.

– Főszolgabíró úr?… Köszönöm, már nem kell a megerősítés… Én voltam a lázóngók útjában. Lemondtam inkább, legalább békesség lesz.

Kis pauza. Vajon mit szól rá a Babek? Kutya gyerek ám az… Az öreg nem érti, mert a Berényi diktál. Biztos ő fogja a másik kagylót.

– Teljes jószántamból… – recsegi Zoltán Béla… – Alászolgája, főszolgabíró úr.

Pintér Jani oldalt vetette a fejit; gyerekesen kegyetlen örömet érzett, mint amikor a fronton az első fedezékből kicsászkáló digót 204hasba durrantotta. No, bálványok… villant a matrikula fölé a kiviláglott szeme.

– A többit elintézi – hallatszott a szomszédból az öreg jegyző összetört hangparódiája.

– Ha meg tetszik bízni?

– Meg.

Berényi Alajos, Tükrös megbízott főjegyzője mosolyogva sietett a vontatottan föltápászkodó Pintér Jani elé, míg a principálisa összeroppanva; s mégis megkönnyebbülten esett a plüsshuzatú, tekintélytartó karosszékbe.

– Hallotta, Pintér úr – szívélyeskedett a jegyző. – Az ügyeket én intézem. Azt a kis idézést megetetem az enyingiekkel.

– Rendben van, főjegyző úr. – Megrázta kis szélhámos kezét, és ügyet se vetve a parasztokra, kifele dobogott.

– Én se teszem be ide a lábam – dübörgött föl Dani János vére, de Horváth Sándor oly jelentőset nyomott az oldalába, hogy a készülő lavina a torkán ragadt. Némán várták, amíg a csőcselék elhúzódik; legjobb ilyenkor a vacokban.

Kinn győzelmesen emelkedett ki a február hógubája alól a március, mint karneváli éjfélen az aggastyán jelmezéből az ifjú királyfi. A déli nap megizzasztotta a maradék havat. A lejtős községházudvaron apró erecskék indultak kanyargásnak, s a frissen csináltatott bádogcsatornán hangosan kocogott alá a nekiindult víz. Pintér Jani mellényiről a gáder kövére pattant egy pityke.

A szegénység Jani köré csődült. Ő flegmát erőltetett.

– A jegyzőt letettem. Berényi visszavonja az idézést.

A megszédült triumfátor gőgje izzította az arcát. Megjelent, és lemondott a jegyző, jószántából; mannlicher nélkül. A szelíd fiú kirohadt belőle, mint csigaházból a megdöglött csiga. Új ember volt.

Gyermekcsínytevés zajongásával tódultak a csatakos országútra. Szemben a szülőház. Az apja épp bort hoz a pincéből. Pintér Jani karját kinyújtotta a dölyf.

– Erre is rákerül a sor.

Az emberek hahotáztak, és éltették a Janit.

205

A jegyzőlakás ablakában egy almányi majomarc jelent meg. Amikor meglátta, hogy a szegénység elhúzódott, abbahagyta az imádkozást, s vad káromkodásban tört ki.

Apa és fiú

Pintér Pali a lovakat itatta. Amíg a nehéz vödröket lódítgatta, a Lécium Vargáék szivárvány kútjára gondolt, milyen bőven adja az, pedig mennyivel könnyebb hajtani. Kicserélhetnék ők is a gémeskutat, de az apja mindent ellenez, hátramaradó ember, nem úgy, mint a Horváth Sándor bátyja, annak már aratógépje is van. Hej, ha ő lenne a gazda. Lesz is. A Józsi, szegény, meghalt, a Jani, a büdös, akasztófára jut, azt az egyszem lányt majd csak elsütik, vesznek egy-két kasznit, sublódot, miegymást, s a vagyon az övé marad. Lepipálja ő a Horváthokat. Az nagyralátó ember, kioskoláztatta a fiát, el is veri mind a százötven holdját, csak hunyja le a szemét. A lovaik már rég szebbek, pedig a kiállításon még a Sándor bátyja Keséje kapott medáliát. Gyönyörködve nézte a szép sárga háromévest, amint okos fejét a zöld mohás vályúra hajtja. Kár, hogy herélt. Egy ilyen kancában! Micsoda lódinasztiának válna az néhány év alatt az ükanyjává.

– Későn itatsz, gazda – mordult föl a Lepsényi gyerek nevetésbe hajló hangja a kapu felől. Kerek, vigyori képe az alázatoskodó ugratás nagy jóindulatától olvadt. Ő húszon túl, a Pali surján tizenhét; de azért respektussal kezelte, nagy gazda lesz abból, több is néz rá, mint őreá, meg máris mindentudó, olyan lókupec, csak rákacsint a lóra, s megmondja, hányad hónapos. Eleven matrikula ez, előbb tudja, mire keresztelték a falu túlsó végin a kiscsikót, mint a tulajdon gazdája.

– Későn ám. De megnézheted, mi van az istállóban.

– Megellett a Citrom?

– Meg ám. Bikabornyú, akkora, mint egy egyhónapos.

– Nehezen lett meg, mi?

– Álló éccaka nyomta.

– Mért nem híttad a Gerencsért?

206

– Köll is ide a Gerencsér! Többet értek én annál.

– Édesapád merre van?

– Alszik. Sokat szédölög mostanában. Ez a franc kommunizmus egész megkeverte. Tegnap is csak elvágódott a gangon. Azóta hebeg-habog.

– Pedig egy kereket akartam kérni. Tudod, az a rohadt bognár, egy hete oda a jobbik szekerünk, mégse szedte rendbe. A nyü, ahány iparos van. Most meg ez a rozoga is eltört. Megesz velük a méreg.

– Adok én kereket – büszkélkedett a Pali, hogy ő teljhatalmú gazda. A fészerbe fordult, kikeresett egy rezervát, s hozzátette:

– De el ne vacakud ám.

A Lepsényi gyerek nagyot ásított; akkorát, hogy a szeme két sarkán kicsordult a könny.

– Én se aludtam az éjjel.

– Tán bakoztál?

Közönylárvás irigységgel kérdezte. Ő még nem próbálta, pedig ütközik már a bajsza. A Lepsényi gyerek élt a fölényivel, suttogóra fogta a hangját. Nagy kamaszforrongások izzították a gégéjét, ezt a tüzön átvezetett csövet, s a szemébe visszaszállt az emlékek parázna csillogása.

– Jó dög ez a Kis Firhang. Már éjfélkor el akartam gyünni, de csak fogja az üngöm, még egyet, no még egyet. Hát hajnalban kecmeregtem haza. Már lehetett hat is. De fél hét is.

A Pali szívén reszkető hidegség babrált. Ha fehérnépet emlegettek, mindjárt elfogódott. Pedig nagy kívánságok mocorogtak benne, de valami letiltotta a markát, hacsak nőhöz akart érni. Az a ribanc is a múltkor a góréban, szinte hítta, úgy ráfeküdt a kukoricás zsákra. Na, de legközelebb igazán nekidurálja magát.

– Tudod, kivel tanálkoztam? – ötlött az éjszakai kóricálóba. – Ott leskődök a Kis Firhangék kerítése mögött, tudod, a Léciumnál. Lehetett kilenc óra is. Hát ki lép el mellettem? A direktor úr.

– A Jani?

– A hát. De így vót, mint te tülem. A Kis Firhang mondja, hogy a nénjéhöz jár. Meg, hogy el is veri a Katit és a Nagy Firhang lesz a direktorné.

207

– Összepászolnak. Elébb a Tót Kűműves viskója, most a ribancputri.

– De nem oda megy ám.

– Hát?

– Ide. Aszongya, kihányat titeket.

Pali elgondolkozott. Igaz, máris ráüzent az apjára. A részit követeli. Azért is tébláb meg káromkodik az öreg. Hanem mit kösse a Lepsényi gyerek orrára. Csak örülne neki.

– Nem nézed meg a bornyút?

– Az ám.

Letámasztotta a kereket az istálló falához. Irigykedve pislogott körül a trágyaszagtól és megrekkent párától tele istállóban. A leghosszabb gazdaistálló ez a faluban, két sorban állnak az állatok, harminc darab nagy jószág. Ott a sarokban, elrekesztve a Citrom. A pokla még mellette, de a bornyú már ágaskodik, el-eléri a hasát, döf rajta, azt megint térdre bicsaklik. Gyönyörű állat, tarka, mint az anyja, de igen cifra tarka. A homloka közepén egy forsriftos csillag.

– Na?

A Pali szeme a hivatás büszkeségétől tágult. A Lepsényi gyereknek is rá kellett hagyni.

– Megvan nyolcvan kiló.

– Fő bírnád emelni?

A Lepsényi gyerek dulakodni kezdett a bornyúval, de nem ment. Pali jóízűt nevetett.

– Hát ez a té meg minek van itt? – villant a gazda szemébe a tanító kisasszonyról elkeresztelt Dudus alatt a sajtár. Megcsóválta a fejét.

– Szegény édesanyám, ez is elfeledkezik mindenről. Nám, a fejőszéket is itt hagyta. – Odagugyorodott a tehén mellé; megnyomkodta a tőgyit, vajon kifejte e már.

De az istállóajtó hirtelen világosságába emberárny sötétedett, s végignyúlt a tehenek hátán átvetődő oblongumban. A Mariska ugrott a küszöbre, nagy lélekszakadva, mint akit friss újság szalajt. Naptól káprázó szeme összemosta az istállót. Ott, a Dudus alatt kucorog valaki. Nyáltól szörcsögő lélegzetek közt újságolja.

208

– Gyüjjön, édesanyám. Itt a Jani. Szemben a községháza előtt. A Kertész sógorommal beszél. A pince mögül lesem.

De az anyja előrohanó, megtört árnya helyett a Pali káromkodása kanyarodik felé.

– Még te is őt heccülöd. Nem eleget rí. Megbolondított a büdös bátyád. Hu, a direktor elvtárs. Akkor leskedj a pince mögül, ha akasztani viszik.

– Juj, te ronda – csattant föl a magához ocsúdott Mariska. – Az kéne neked, hogy fölakasszák. Hogy minden a tied legyen.

– Elhallgass, mert betapasztom a pofád.

– Na, üss meg. Gyere, üss meg.

A kis jérce nekirontott a bátyjának, az visszaugrott. Csak ne volna irmag lány, de lekenne egy pofont. Ennek is csak a bátyja imponál, amilyen bolond a fehérnép.

Csakugyan, a Mariska nem volt polgáriasult lélek, sőt anarchista volt, mint általában a nők. Ölt, jegyzőt zavart, cigánysori vajda lett a bátyja, ő csak a fekete arcában hitt, amely a mögégyújtott tüzektől egyszerre finomult és durvult, az egyik másodpercben fájdalmas emésztődés, a másikban pöffeszkedő harag. Hozzá szelíd. A múltkor összeütköztek. Megszólította: Há mégy, Mariskánk? Ő válaszolt. Pedig hogy tiltja az apja. Még ma is borzong, ha eszébe jut.

Pintérné a nagy csatázásra ért vissza. Két sajtárba fej, s csak az egyiket bírja, külön kell szaladozni értük, úgy elgyengült szegény. A hang is vékonyabban serken a nagy berliner alól, pedig most erőltetné, hisz semmiért sem haragszik úgy, mintha a gyerekek gyűlölködnek.

– Ne neszezz, te… Az isten ebbe a házba. Nem elég bajom van.

A Pali hátrább húzódott, nem akarta az anyját ingerelni, s csak olykor dohogott közbe, amint a Mariska a maga igazát firtatta.

– Ű az apám. Majd ű szabja meg, lessem-e a Janit, vagy ne lessem. Az apám megpofozhat érte, de ez elé a taknyos elé nem járok oskolába.

A nagyobb nyomaték kedviért elrítta magát. Pintérné a fejéhez kapta a tenyerét, úgy szorongatta. Visítozva menekült a tejes sajtárral.

209

– Büdösök, meggyilkoltok. Jaj istenem, úgyis kiszakad a belsőrészem.

A Mariska rácsimpaszkodott, mint egy igazára éhes bögöly, s vele rohant jajveszékelve a ház felé. A Lepsényi gyerek fölhasználta a zavart, és eltűnt a kerekével; s míg hazagörgette, a Mariskán morfondírozott, derék lány, kár, hogy olyan nagy természetű. Pali a bikabornyú mellett vigasztalódott, megveregette, játszott vele. Nem olyan bizalmasan, mint a borjúkkal is kacér városi kisasszony. Csak leereszkedőn, mint a jövendőbeli gazdája.

A konyhában összetorlott a tejre váró szegénység. A hátrakulcsolt kezekből bögre fityeg alá, bögre mellett a piros kétkoronás, az egy liter tej ára. Ott a Mikesné is, a cipész felesküdött lidércnyomása. Az mindig rág valamit, nyáron tökmagot, télen át szotyolát, s amíg rág, locsog, s két mondat közt pöködi a héjat, csupa disznóság, ahol megáll. Siet is kiszolgálni őt Pintérné, de az elhárítja a kitüntetést.

– Adja a Sági Bözsikének. Én ráérek.

Pintérné, mit tegyen, átloccsantja a neki szánt fél litert a Bözsike fölhólyagzott zománcú edényibe, hozzá még egy kortynyit, ennyivel jobb szívű ő a Horváthnénál, akinél jó, ha híja nincs a tejnek, azon mód habosan méri. A szemek ráragadnak a Pintérné hátrahajló ujjú kezire; a telő mértékre, a bögrébe csorduló tejre, kit mennyire szeret az asszonyság.

Pénz leszurkolás vagy mentegetőzés, hogy holnap; egy suttogó jónapot, a háziasszony hasonló, benyelt jónapotja. A tejmérés szertartásán nem változtattak a fölfordult napok.

De a Mikesné kifogyhatatlan.

– Kérem, én szegény iparosné vagyok, de nekem nem kellene a másé. Én tudatlan asszony vagyok, de azt mondom, asszonyság, nem lesz jó vége ennek. Hogy a községházán heccüljék egymásra az embereket. Mire való az? Juj, lelkem; maga is beszélne a fia lelkére. Kár azért a fiatalemberért. Így megfeledkezni magáról. Egész eltekerték az eszét. Hát nem ahhó a ronda Szabónéhoz jár. Az a gereben alá való, az uszítja maguk ellen is. Tudja, mit beszélnek a faluban? Én édes istenem, még fölgonduni is. Hogy a Jani kihajtja magukat innét, s ő ül be ide. Hogy a Nagy Firhang mérje innét a 210tejt. Juj nekem. Nagyon szeretem a kávét, de páljék ki a szám, ha annak a rondának a keze után megiszom. Még rágondúni is.

Pintérné is hallott már ilyesmit rebesgetni. Nem lehet az, csak fölkőtik. Nem olyan fiú a Jani. Hanem azért megszorult valami csomó a melliben. Pedig amúgy is, mintha a bárzsingjában akadt volna a falat, hasogatja, szorongatja az aggodalom. Sok az egy anyának! De kinek ríjon? Majd a Mikesnének tálal ki, hogy széthurcolja a faluban. A szomszéd kapuban úgyis a parasztokat szidja, már azt is ráköltötte, hogy fölözi a tejet. Csendesen felelt.

– Sokat beszélnek.

S beleloccsintotta a tejet a bögréjébe.

A konyha megürült. Maga maradt az anya. Odaroskadt a fonott székre, rákönyökölt a konyhaasztalra, a feje a tenyerébe csuklott. Nem sírt, csak gondolkozott. A Mariska nagy csutaköteget sleppölt a tűzhely mellé. Benn az ágyból kitápászkodó férfi krákogott, vatatott.

– A! A Kertész sógorom – örvendezett föl Mari a csutatördelésből. Az asszony is visszameredt a jövevényre; magatartása egy pillanat alatt átgyúródott, a vendéglátó háziasszony volt, némi szomorúsággal fátyolozva, nem többel, mint amennyit köztudomású bánata megengedett.

– Itthun a János? – tudakolta a hatalmasra hízott, kékespiros vendég.

– Itthun, de csak most kászolódik. Nem tudom, avval is mi van. Tegnap viszem ki a récéknek a darát, de nem itt benn hagyom a palláskulcsot. Na, szaladok vissza, e meg oda van dűlve a gáderoszlopnak. Azt se mondja, bá, csak a szemeit forgatja. – Hát veled mi van? De nem szól ez. Azt hittem, mingyár meghal. Na, visítozok, hogy János, János. A Pali szalad oda. Az segélte a díványra. Ríttam ám, szegény napom gyutott az eszembe, az is így járt, föl se kelt többet. Hát, amint dörgüjjük ecettel, itt két oldalt a halántékán, egyszer csak tekinget, mint aki ocsúdik. Estefelé mán evett is, egy kis borlevest habartam néki. El is aludt tőle, hallom, most cihelődik.

– Ajaj – sajnálkozott a sógor. – Jobb vóna akkor eltenni hazurul. Ez a Jani bele akar kötni.

211

– Istenem, istenem.

– Most beszétem vele. Mérges az apjára, mert nem adja ki a fődjit. Meg mert vasárnap is azt kiabálta a templom előtt, hogy huncut az is, aki a fia nyakáról a kötelet levágja.

– Ez a vén ember se foghatja a száját. De az a bolond is. Az övék az egész falu, mit piszkálja az apját.

– Aszongya, az apja rontotta meg az életét! Hogy nem taníttatta. Meg amikor elszökött kertészinasnak, visszazsuppoltatta.

– Ilyen butaságokat hány föl! Majd világcsavargójának hagyjuk.

– Köpi a markát, hogy átgyün. Kicsikarja a részit. Mondok, mit erőszakoskodsz, öcsém. Hisz kommunizmus van, attól is elszedik a fődet, akinek van, te meg még jussolni akarsz. A jegyző is mondja; hagyja azt a fődet, Pintér elvtárs, eltartja magát a vörös haza (így mondta a disznó), de ennek a Janinak a fejibe szállt a vér, megy ez, mint a kan, ha meglövik, pedig milyen jó magaviseletű fiatalember volt.

– Az a rohadt háború, sógorom. Elszoktak a dologtul.

A diskurálásra Pintér János is kikukkantott. Rétümögben, egy szál gatyában, a gatya korca is rendetlen, pedig adott magára, a ház körül se látták ilyen béresöltözetben. Hanem nagyon kiment a formájából szegény. Az az egy nap úgy meghúzta, ha nem az ő házában vannak, tán rá sem ismer a sógora. A feje fölpuffadt, az egyik szájszöge elhúzódott, ha beszél is, akadozik, mint akinek kő van a nyelve helyén. Háromszor is szétvizslat a konyhában, ráhunyorgat az idegenre, s mintegy gyanakodva ismeri föl.

– Te vagy az, sógor?

– Én ám. Hallom, beteg vagy.

Pintér János nem értette a szót, a vendégfogadás begyakorlott szertartása mozdult meg benne.

– Mariskám. Egy kis bort a sógorodnak.

A lány is sógorának hitta, pedig az elhótt ángyának volt a férje. Nosza a falikászlihoz, előkotort egy tálcát a sótartó és a szegfűszeg közül, kihalászott két gyanúsan szürke poharat, s le a porcelán kancsóval a pincébe. A Kertész sógor szabadkozott:

– Nem iszok, köszönöm. Éhomra nem szoktam.

Tréfásan átbökött a népházára, s mert fájt a szesztilalom:

212

– Még becsukatnak érte.

Pintér Jánosban megmozdult valami emlék.

– Az ám. Én meg mit álmodtam? A Jani belevágta a hordóba a fejszét. Fótt a szép siller, teli lett a pince, fótt ki a pinceajtón, a Marink meg ott dibláb az ágasnál és nevet. Mondok, mit nevetsz te, szegény, ez a te lakodalmi borod.

Mint hosszan elnyúló árnyék esett a sógor és a feleség arcába a különös álom. Az asszony a köcsögökkel babrált, a sógor nyugtatgatta; hogy álomból bolond ítél. De az érzékeiben megrokkant férfi tovább járatta örök egy gondolatai malmát.

– Még éjszaka se hágy a büdös. Mondtam már, mit izent?

Hogyne mondta volna, a választásra virradó reggel óta, amikor ráizent, százszor is elhajtogatták meg méregették, de ő kiesett az időből, s ez az izenet, mint múlttalan aktualitás, egyre gyarapodó frisseséggel volt új neki.

– Jobb, ha ráhagyod, sógor. Nem tart ez örökkétig. Húshagyóra hamvazó, vége lesz az elvtárs világnak; te is visszaveheted tüle.

Pintér János megpróbált belegondolni, de a szavak héjáról lecsúszott az esze. Egy pillanatra elmélázott, aztán annál vadabbul csapott ki a gyűlölsége. Ebben a szenvedélyben még érezte, hogy él. Betanult szitkai záporában aktív embernek tudhatta magát, hullatta is, hogy az asszony befogta a fülét, s a két tenyere közt himbálta a fejit, jajtalan kétségbeesésben.

– Inkább a sátoros cigánynak, mint neki. Ha egy karéj zabkenyér húzná ki az éhendöglésből, inkább a kutyámnak vetném. Dögülj meg, dögülj meg, büdös. A fődem köll? Gyere, vedd el; gyere üss le, azt vedd el.

Az arcán, a homlokán nagy piros foltokat hajtott a vér, a dús, konyultas bajsza alól, színtelenül, hápogva folyt a káromkodás. A Mariska rontott be. Minden szín kiállt az egészséges, dundi arcocskájából, a korsó mint inga himbált a kezében.

– A Jani…

De a gangon már dobogott is a lépte. Nagyokat tiport a kövön, hadd hallják, hogy jön.

Öregebb Pintér János a küszöbre ugrik. Ott torpantak össze, mint két összevadított bika. Az apa a nemzője ellen támadó gyilkost, a 213fiú a vérét elvető szörnyet látta. Úgy pillantottak egymásra, mint aki a végzetével került szembe. Egymásban személyesítették meg az életüket mezgerelő rosszat. Gyűlölték egymást, ahogy az ember csak az életét gyűlölheti.

– Ide be ne gyűjj! – ordított bele a farkasszembe az apa.

– Kívül is beszélhetünk. Nem vágyok a társaságukba.

Kiléptek a pitvar világosságába. Bentről a két asszony zokogása hallott. A sógort a küszöbre szögezte a párviadalnak kijáró tisztelet.

– Nincs beszédem veled. Nem vagy a fiam. Ha jussod van, csapj agyon. Gyilkos vagy úgyis; verd az apád is agyon.

– Tán ivott, hogy úgy habog?

– Mi közöd hozzá? Vellát ide! Hé, Pali, vellát! Hadd szúrom keresztül.

– Elment az esze, vén szamár.

Egy magából kifordult ember állt Jani előtt, s ez a gyámoltalan düh lehűtötte az övét. Csak a fölényit érezte; jeges hólabdaként dobta felé a gúnyt. A két asszony, a sógor is az öreget fogta, hogy nyughassék. De abból a lefogás új dacot vert föl. Kitépte magát, a fiára rohant, de mielőtt megvághatta volna, eltámolyodott. Jani fölnevetett.

– Látja, hogy részeg…

Hidegen vágta az apa meredő szemibe.

– Nincs mit veszekedni. A Széchy-rész az enyém. Oda ki ne hajtsa az ökrét, mert lelövöm. Aggyonisten.

Sarkon fordult, mint aki elvégezte a dolgát. Roppant hörgés fordította vissza, Pintér János ott hevert a sógora karjában, Pintérné hosszú, szívszakadásos sikítása.

– Jaj, vége van.

Az istálló felől két trappoló csizma; nagyok lehetnek, mert a láb meg-megcuppan bennük. A Pali rohan a nagy visításra. Az apját a kőre fektetik; meglőtte vagy megszúrta a Jani? A tejképű, erős, szőke gyerek előtt elfeketül a világ; s már össze is tört a szelídség ketrece, Janira ugrik a tigris.

Jani pillanatnyi megdöbbenését vakdühbe gyújtja a személyes támadás. Lefejti nyakáról a markot, megmarkolja az öccse mellin a 214mándlit; s szegény suhanc már ott szepeg a kitámasztott konyhaajtóhoz tapadtan.

– Tacskó.

Pintérné most a Palit csiggatja. A kölök új rohamra készült, s az anyja alig-alig tartja.

– Hagyd, fiam. Megveri őt az Isten. Nem lesz jó órája ebben az életben. Ne is legyen. Én, a szülőanyja kívánom.

Lélegzetfogó volt a hulla fölött az átok. Az asszony fejhangja minden paraszti konvencióból kitörten az ős asszonyfájdalom volt. Pali az anyja mellé bújt, Kertész sógor a halottat dörgölgette a Mariska ecetjivel. A rongy mellett a homlokához ért a hüvelykje. Máris hűlt; de csak dörgölte konokul.

Jani túl volt a fokon, mikor az ember még megilletődhet. A dulakodás agyára zúdította amúgy is higanyeleven vérét, s a vér iszapkiöntése volt minden gondolatja.

– Mit kotkodácsol? Maga is részeg? Beivott, és megütötte a guta. Persze, rám kennék ezt is. Jól van, én öltem meg. Legyen igazuk. Nem köll a maguk szeretete. De takarodjanak innét. Ez a ház az enyim. Vigyék ezt a dögöt is.

Erre már a nehézkes Kertész sógort is elhagyta a béketűrés. A joviális emberek nehezen kelt, de erős haragjával förmedt az öccsére.

– Hát el is visszük. Jöjjön, sógorasszony. Gyertek, gyerekeim. Ott az én házam, gyertek mint magatokéba. Szaladj a kocsimért, Pali. Nálam ravatalozzuk föl. Legyen minden az övé. Úgy áldja meg az Isten.

Pintér Jani ott állt a konyhaajtóval szemben, nekidőlt a pitvar oszlopának, s nézte a családját. Az asszonyok szipogva sürögtek. Kertész keresztapja is tevegetett. A hulla meg ott feküdt kinyújtózva a kövön. Egyszer a Pintérné megszólalt.

– Föl kéne kötni az állát.

Felkötötték. Kocsi állt a ház elé. Pali egy szekéroldalra szalmát rakott, arra gördítették az apját. Fejtül a Pali, lábtól a sógor vitte, szegény, nem emelt ekkorát, mióta megpotrohosodott. Kinn a kocsinál kérdezősködő emberek verődtek össze. A hír szétszaladt a kör215nyező házakban, innen is, onnan is kíváncsiskodók szállingóztak, egyesek az udvarba is bemerészkedtek. A házbeliek a holttest hegyébe hordták a ruhát. Fehérneműt és tarkát vegyest. Pintér Jánosnak már csak a csizmája hegye fityegett ki. Az asszonyok a nagy sürgésben elfeledték a sírást, csak azon voltak, a göncük ott ne maradjon. Pintérné fölsopánkodott.

– Jaj, hogy szedjük le szegényről a ruhát.

A kerítés előtt egy újdonjöttnek újságolták:

– A Pintérék elkőtöznek. A Jani kiveri őket.

– Hát az öreg?

– Ott van a kocsiban.

– Meghalt?

– Meg. Mérgiben.

– Én istenem, én istenem.

Jani érzékeire ködöt vert a hirtelen elszigeteltség. Mint aki vízbe bukva hallja az emberek beszédét. Mint aki sűrű záporon át nézi a távol mocorgó személyeket. Talán oda kellene roskadni közébük. Minek? Nincs visszaút. Ő már sosem lesz nyáj, külön marad, ha százszor Dózsa György is. Népvezér? Buta szó ennek a megsemmisítő kitagadásnak a visszfényében. De konokul állt; tehet ő mást, mint hogy konokoskodik? Már mindent kihordtak. Az anyja, a keresztapja, a Pali, a húga kiindulnak. Az asszony zokog. Az őgyelgő népek is zokognak. Ott a nagyszájú Mikes suszter törülgeti a szemét. Már robog is a kocsi, s abban a pillanatban meghúzódik a déli harang.

Jani egyedül maradt a telken. A kíváncsiak a költözködőket követték, két szaladó láb riasztotta vissza gondolattalan merevségiből. A húga. Uzsgyi a szobába, egy perc, s már robog is vissza. A kezében a Józsi katonasapkája meg egy fotográfia. Az anyja küldte vissza. Gondolnak-e rája, ha meghal? Az ő fényképivel. A haldokló Jóskát látta. Fél esztendeje eszébe sem jutott. Annak jó már. Gondolta, megszólítja a húgát. Már mozdult is, de a tekintete a lányéba ütődött. Hogy tud egy szem annyira irtózni. Jani bénán érezte a kedves lábak sebesen távolodó dobaját, amint a kőbe, a kőből az ő lábába, onnét föl a szívébe terjed.

216

Az istállóban a bikabornyú végre-valahára elkapta az anyja tőgyit, s ártatlan állati kortyokban szítta az életet. S ez mégiscsak ugyanaz az élet volt, ami a Pintér Janié.

Csendőrcsel

Kati nem állhatta már. Kijött. Az apja, amióta fölébredt, káromkodik. Agyonöli a Janiért. Még a gyereknek se hágy nyugtot, aki a szíve alatt mozog. Legalább azt ne átkozná. Amíg józan, csak csapkod, és a késit vágja a tányérba, de ha beiszik, nincs megállása a szitok zuhatagnak. Ide is kihallik az istenkedése.

– Az én házamban ugyan nem költöd ki azt a vörös tojást. Keress más vackot neki. Menj a Bozótba, ott mindjárt belefojthatod.

Nagy fehér lett az öreg. Az az egy hét, amit a hűvösön töltött, hitelesítette az ellenforradalmiságát. Még a tartózkodóbb gazdák is szívesen itatták, csak meséljen egy sort az átélt borzalmakból. Mint tűzből menekült asszonyok, gyerekes fantáziával növelték a leghiggadtabb parasztok is az elhárult veszélyt, s a Tót Kűműves értett hozzá, hogy új és új rettenetességekkel borsóztassa a mindjárt meg is könnyebbülő polgárhátakat. Feketelistákról rebesgettek, hogy augusztus elsejére minden tehetős embert lemészároltak volna. A hiszékenység még a szószékre is fölcsapott. Maga a tisztelendő úr célzott rá nagy karimájú körmondatokban.

Egy szeplője volt a Tót Kűműves fehér ártatlanságának: a készülő Pintér unoka. A legokosabb taktika: átkozta a lányával együtt. Ha csak céloztak rá, a legmérgesebb mondatokat bugyborékolta rájuk, nehogy valami közösség gyanúja maradjon közte s az egyetlen hozzátartozója közt.

Szegény Kati százféle szorongással volt asszony. Falta az újságot, hogy elfogták-e az urát. Hallja, díjat tűztek a fejére. Leste a gyerekét, mozog-e az árva. Volt egy nap, meg se moccant, szinte örült, hogy halva születik.

S míg a gyér edényeket mosta, s a tányérokban is a Jani fekete fürtjeit kereste, óvatos pillantásokat vetett a morc apja felé, vajon mi jön ki abból.

217

Ott állt a sarkantyúvirággal befutott tornácon. Ápolt növénykék leptek el minden kihasználható zugot. Télen a Kűműveshez hasonlított a ház, nyáron a Katihoz. Iparosembernek nincs lova, beültetheti az udvart. A tornác fakorlátja előtt két kis ágyás, cifra üveggömbök gömbölyítik meg a belenéző arcot, odébb három bekerített kis körtefa, az egyiken már terem is az idén. Milyen szép lenne minden, ha a férfiak meg nem bomolnak.

Fogta az öntözőjét, meghajtotta a kerekes kutat (ezt még az anyja életében furatták, rendes ember volt akkortájt a Kűműves), s kiment a ház előtti kis kertbe, ott nem hallja az apját, aki a konyhából átkozódott, s pipakiverés neszével még a konyhaajtót is kicsapta, csakhogy kárba ne vesszen a szava.

Kora reggel volt, a fölszeg felől a Horváthék cséplője, a Magyar Állami búgott, a Tófenék felől a konkurrens Magánjáró. A munka a határba és a szérűkbe szippantotta az embereket. A néptelen utca felől sem zavarta gonosz tekintet az öntöző leányt.

Virág simogatós szemmel nézte az ágyások tarka díszeit, a hatalmas dáliákat, a törökszegfűt, verbénát, s a télre nevelt szalmavirágot. Szerette a növényeket; nem elhatározásszerűen, hogy én jó ember vagyok, szeretem a növényeket. Egyszerűen a rokonuk volt. Köztük volt otthon, magára ismert bennük. Az idegen alakban rezgő tiszta élet inkább az övé volt, mint a hasonló alakot hordó emberek furcsa, soklázú vergődése. Az elhagyottság és megvetés hónapjai még jobban kiszitálták az emberek közül. Mint kisleány, rá-rávillant egy-egy gőgösebb legényre, s meg-megkívánt egy különös ruhadarabot. A két Pintér fiú kivezette őt az asszonykívánságok hívságaiból. Társadalmon kívüli lény volt, s a társadalmon kívül keresett barátokat. A szíve is vele csordult az öntöző kannával.

– Menyecske.

Egy árnyék nyúlt a kerítés melletti violaágyba. Kati fölütötte a fejét. Pénzes Pali hajolt a drótsövényre. Akaratlan is megkönnyebbedett. Akárki más szólítja meg, nő a rettenése, ez a nyílt, jóindulatú arc elillantotta. A növényeihöz hasonlított a fiú, magának való életiért sokszor megsimogatták a gondolatai. Ha ő ilyen férjet kap! Fölös, kalandor vérét lecsapolta a fogság, s hogy hazakerült, tiszta 218elszánással állt a föld mellé, nyugodt életet kérni tőle, és eltartani az édesanyját.

– Nem kések sokat; nehogy meglássanak. Adonyból jövök. Édesanyám küldött, nézzem meg a nénjit. Magános leány, azt baja van a feles emberivel. Hát ahogy gyüvök az állomásra, ki szólít meg: a Jani. Alig ismerni rá, olyan girhes. Azt mondja, még Adonyban látott meg, de nem volt bátorsága megszólítani. Meglesett, amikor a vonathoz indulok. Mondok, én ugyan föl nem adlak. Mi hasznom abbul? Panaszolja, hogy régóta nem evett, sült kukoricán meg krumplin él, de a gyújtója is elfogyott, pénz meg nincsen nála.

– Gyújtót kért?

– Azt. Nem merte mástul. Gyanús az ilyen csavargóféle.

– Mást nem mondott?

– Mondott az. Ha a Kati nem haragudna rá…

Az asszony csodálkozóra nyitotta a szemét. Haragudott ő valakire? Pénzes Pali látta, hogy kibökheti.

– Hogy szeretne Németországba szökni. Új életet kezd. Téged is kivitet. Csak most az egyszer segíts rajt.

Nagy, tehetetlen fájdalom árnyalta be a Kati savószemét. Az egész teste egy meddő kérdésbe roskadt: én?

– Pakk kéne neki. Pakk meg pénz, amiből tengeti magát. Ma meg hónap délután is kinn vár a vonatnál. Ami Simontornyáról fél négykor indul. Öt óra tájt érkezik Adonyba. Ott fog állni a harmadosztályú váróteremnél…

Katit szédületbe pördítette a rázuhant, szokatlan megbízás. Pénz, vonat, Adony. Amikor Lepsény volt az Óperencián túlja.

– Istenem.

– Elmégy? – kérdezte a legény.

– El.

– Akkor én megyek, mert ehun a Treszka. Ez mindjárt sokat tud.

Csakugyan, a Treszka csosszanton el a kerítés előtt. Nagy úr ez, mert a fia kiállt az iskolából, azt szerezte be a masinához, ő vakációzik. Most Horváth gazda izeneteit hordja a Jancsik paphoz, jeléül a megfordult időknek. Boldog jónapotot köszönt a Pénzes Palira, s már hallotta a maga cuhadosan sutyori hangját: Azám, most meg ki 219kerügeti a Katit? A Pénzes Pali. Kár azért a derék fiatalemberért.

Kati nyugtalanul állt a virágai közt. Tenni kell. Nem a veszedelmektől félt, de maga a szokatlan helyen való mozgás rémítette el. Az akasztófa alatt se doboghatott jobban a szíve. A gyerek hátha az úton lesz meg. Már kilenced hónapos. Rettenetes históriák kóvályogtak benn.

Az apja akkor fordult ki a kapun. Rég volt ilyen munkaalkalma. Az uradalom neki adta az új bivalyistálló építését. Egy pesti vállalkozó olcsóbban és jobban megcsinálná, de jutalmazni kell a megbízhatóságot. Már föl is vette az előleget; ötszáz korona, a fele a Korocsonernél van.

Katiba szöget ütött a pénz. Ott van a sublódfiókban, a fölsőben, ahol az okmányait, az anyja mirtuszát és a katonaemlékeit őrzi. Elrémült. Tudta, hogy egyre hevesebben fog rágondolni, s a most elhessentett gondolat a torkát fogó marokba szorul. A csomagon törte a fejét, hangosan mondogatta: szalonna, kenyér, a sonka vége, az egyik tyúkot is kirántom, de egyre a pénzre gondolt. Már a feje is belefájdult s a pénz meg mindig ott kísértett. A Janinak magyarázta. „Pénzt, azt nem tudok. Lopni kellett volna.” De a Jani véres, barna szeme előtt elsúlytalanodott a „lopni”. Hát aztán?

Órák hosszat elténfergett a konyhán. Nagy viaszosvászon szatyorba pakolgatta az élést. Hol kivett valamit, hol visszadugta. Ja, só is köll, ez az óma sok helyet foglal el; a csirkéhez egy kovászos uborkát. A tyúk háromszor is kiugrott a markából, amíg elvágta a nyakát. De örült, hogy kiugrik, avval is telik az idő. Ímmel-ámmal kopozta, s a zsigerekkel kihajított szívért külön tusába elegyedett a macskával. Az is eltartott másfél percig.

Mi lesz azután? – kérdezte a sülő hús orrbirizgáló illataiba hajolva. – Csak éjfélre kerülök haza. Az apám csúnyául fog tenni. Egy elpattant zsírgömböcske a szemébe sercent.

Igaz is, az apja! Ha nem visz ebédet neki, még hazaront, és fülön csípi. Átcsalogatta a Sárköziék kis Lajos fiát.

– Nédd, körte – és megmutatta a kis, bekerített fa írmag ékit – Köll?

A tapasztalt cigánygyerek hitetlenkedve vigyorgott.

– Elviszed a mester úrnak az ebédet? Ha visszajössz, megkapod.

220

A gyerek elhúzta a száját, s széles mosolygással rázta a fejét. Kati elpirult: igaz, hol lesz ő akkor.

– Megkapod mostan, de elvidd. Elveretlek, ha el nem viszed.

A gyerek csodálkozva forgatta a nagy, kissé még éretlen zöld gyümölcsöt. Sose volt ilyen a kezében. Szinte szégyellte a szurtos öklében látni, hol a balba, hol a jobba vette. Megbabonázva követte asszonyt. A Kati részletesen magyarázott.

– Tudod, hol van a kastély?

– A sárga kastély?

– Az.

A gyerek intett, hogy tudja.

– Na, oda viszed, és az új bialistállót kérded. A majszter urat megismered. Ha kérdi a majszter úr, miért nem én hozom, mondd, vasalok. Érted?

– Ehen.

Jólesett ez a kimerítő oktatgatás. Amíg az apja ebédjét összekészítette, nem gondolt a pénzre. De megkondult a harang. Délre húzták. Ijedten rakta be a levest az ételhordóba. A gyerek „jónapot”-ot köszönt, és kiosont. Kati nem bírta a magányt. Visszahítta a gyereket, kirámolta az ételhordót, és még egyszer meghintette a káposztás lebbencset. A gyerektől szokatlan kedvesen búcsúzott.

– Vigyázz, kisfiam, ki ne löttyenjen.

Megcsókolta, és kikísérte a kapuig. Ott még odasúgta. – Anyádnak nem köll ám szólnod.

Reszketősen szédölgött vissza. Neki is indulnia kell. Simontornyáig jó két óra; a szatyor is nehéz, a gyerek is, hozzá a kánikula. Aztán a jegyváltás. Még sosem ült vonaton. Mindent bezárt, a kulcsot a konyha kis ablakocskájába rakta, a légyfogó mellé, az ablakot csak behajtotta, hogy hozzá lehessen férni. Ez volt a házirend. A gangon állt lába mellett a szatyor, de csak nem tudott elmoccanni. A fehér arca megvakotásodott, nagyot lélegzett, a kisablakhoz ment, kihalászta a kulcsot, és kinyitotta az elébb bezárt lakást. A sublódfiókhoz futott; zárva volt. Nem mintha félt volna az apja, tiszta kezű lány ez, csak hogy a bizalmatlanságát fitogtassa. Kati sikertelenül ráncigálta a fiókos szekrényt, hiába. Fejszét fogott, a fiók felső kávájára és a fölsőbb polc közé szorította, reccs, a zár ki221ugrott a fából, előtte a pénz. Most már megvadult. Összevissza hányt mindent, még a pallórongyra is került. Az anyja mirtusza.

Megkönnyebbülten fordult ki az udvarból. A fiókot se tolta vissza, az ajtót se zárta rá. Mintha cigányok bitangoltak volna át rajta, az tárva-nyitva állt. De kezében a szatyor, melle alatt a pénz.

Lesütötte a szemét, úgy rótta a homokká száradt utcát. Nem kellett félnie, hogy elmulasztja a köszönéseket. Az emberek még csak el se fordították a fejük; fél méterrül bámészkodtak a képibe, ha nem is vihogtak, arcátlan kíváncsiság meztelenkedett a nézésükben. Jólesett megmustrálni ezt a fehér, nem idevalósi arcot, amely minden megtörtsége ellenére is különös, szinte úrias volt.

Kati érezte az utána tekerült nyakakat. Tűzön járt, és szorongást lélegzett; jaj, ha valaki föltartóztatja. De az emberek az hitték, az apjának viszi, s csak a hasára célozgattak.

Csakhogy kiért. A temető akácai közül ecetfák és ciprusok bólogattak. A Helyföld hosszú, vékony jobbágyföldjein sárga tarlók és zöld kukoricák zebra rácsaival fárasztották az agyonsírt szemét. Az útszéli cikóriát és vadborsót felismerhetetlenségig csuklyázta a por. Még a Hordóvölgyhöz se ért, s már citerázott a megviselt lába.

Ott, a Bozót mellett lőcskarika csörrent, parasztszekér kapaszkodott a hegynek. Két csendőr ült a hátsó ülésben, az egyiket ismerte, a régi őrsvezető, a másik, derék tagbaszakadt férfi, tán az új őrmester, mivel a régit elhelyezték. A kocsi lassan haladt el mellette. Az új ember szemügyre vehette. Elébb csiklandósan nézte, de megértette az állapotát, és csodálkozva kérdezett valamit a szomszédjától. Kati egy villanásban látta az egészet, már le is ütötte a fejét, majd elszédült a rája csimpaszkodó szemük alatt. Rég elcsörrent a kocsi a falu felé, s még mindig a hátán érezte a vizslató kíváncsiságuk. Akármilyen fáradt volt, meggyorsított, s Topánon szinte lélekszakadva szaporázott át. Hallotta is, hogy két menyecskeféle mögéje röffen.

– Hát ez az állapotos asszony hova szalad?

Az egyik még utána is kiáltott.

– Ráér a vonathoz. Mit siet, lelkem?

A falu végén le kellett ülnie. Az árokszélre dűlt, és gondolattalan nézte a sárga sugaraktul villózó, augusztusi kék eget. Aztán az eget 222se látta, csak piros karikákat, a karikák is megfeketedtek, mint a kovács izzó patkói hűlőben.

Teherkocsik nyikorgására riadt. A béresek az ökröket nógatták. Észre se vették az elhenteredett asszonyt, Kati megrémült. Ezek a vonattól jönnek. A tehervonatot nem ismerte.

Új elszánással kapta a szatyrot, de minden tíz lépésnél váltania kellett. A simontornyai állomásra egy jószívű vasúti segítette be. A váróterem utasai elszörnyülködtek.

– Mit utazik egy ilyen asszony maga?

– Mennyi idős, lelkem? – kérdezte egy halvány ajkú iparosnéféle, aki a budai Sósfürdő kedviért készült föl Pestre.

De Katit csak a vonat érdekelte. Még jó fél óra volt. A messzi falukból összesereglett utasok megszagolták a szenzációt, és nyaggatni próbálták az asszonyt. Kati azonban nem felelt, nehogy elszólja magát. Szerencsére nem volt több tükrösi, a megorrolt vidékiek meg elhúzódtak a különös menyecskétől. Az egyik azt mondta: beteg, a másik: buta, a harmadik: jóféle, aki a lelencet utazik boldogítani.

Katinak eszébe jutott a jegy. Nem mert kérdezősködni. Kihúzódott az előcsarnokba, ott őgyelgett a nagy százados mérleg körül, s az újdonjötteket leste, hát azok hol váltják.

Épp egy biciklis férfi érkezett. Iparosforma, ki más jár biciklin, de szabónak, suszternek nagyon is derék. Tán gépész. Ismerősnek tűnt, de nem jött rá, hol látta.

A férfi a falhoz támasztotta a biciklit, mondott valamit a málházónak, és bejött az előcsarnokba. Barátságos „jónapot”-tal köszönt, Kati vissza. Az ember a mérleghez dőlt, és nagy jóakarattal nézte az asszonyt. Kati már nagyon nyugtalan volt, hogy hol kapja a jegyet. Ez bennfentesnek látszott, hisz az őrrel is beszélt, szerette volna megkérdezni, de nem merte. A férfi segített.

– Soká adják a jegyet.

– Itt adják?

– Itt. Ahun, húzzák is a kis ablakot.

Kati tanácstalanul állt, és a keszkenőjibe csomózott saját pénzit guberálta. A férfi megszánta.

223

– Adja ide, majd megváltom. Nem jó magának tolakodni. Hova utazik?

– Adonyba.

– Adonyba? Hisz akkor egy helyre tartunk. – És odafurakodott a jegyváltók közé, akik egykettőre elözönlötték a pénztárt.

Katit fölbátorította ez a szívesség. Az élelmes ember egykettőre hozta a jegyet. Kicihelődtek a sínekhez. Az ember segítette a szatyrát. Mentőangyal ez. Amikor az ember a váróterem előtti padra csücsültette, és megtudakolta: kihöz mén, egész őszintén kigyónta: az uramhoz. Csak a kimondott szó rezzentette meg. Nézte is amazt, hogy ismeri-e az urát, de annak a bajsza se rándult, csak még mézesebben beszélt.

– Hát maga há való? – tudakolta az idegent, hogy egész megnyugtassa magát.

– Én nem vagyok idevalósi. Kovács János Fokszabadibul…

Óvatosan körülpislogott, az asszonyhoz hajolt, szájat is alig nyitott, úgy pusmogta:

– Nagy bajban vagyok én, de köztünk maradjon.

Még titokzatosabban: – Meglógtam.

Kati szíve nekimelegedett. Most értette, miért vonzódott úgy hozzá.

– A kommunizmus miatt?

– Az. Gyüttek a fehérek. Minden vöröst összeszedtek. Kit lelűttek, kit fölkötöttek. Pedig nem is tettem semmit. Szegény kisfiam. Csak azt lássam élve.

A Kati szeme megkönnyezett. Nem tarthatta tovább, oda kellett dörgölni ehhez a szerencsétlenhez a maga baját. Az is vigasz.

– Az én uram is…

Nagy dübörgés szakasztotta meg. A vonat. Ide-ide tuszkolgatta a férfi; előbb őt magát, aztán a szatyrát adta föl.

A nagy harmadosztályú kocsi zsúfolásig telt. A fölheccelt napok meghatványozták a szokásos közlékenységet, kofák, gazdák és kupecek vitatták az országos politikát. A férfi még helyet is szerzett. Egy diákocskát nézett ki magának, azt kérte meg, nem állna föl ennek a szegény menyecskének. Ő maga az asszony elé terpedt, mintha csak udvariasságból szólna.

224

– Aztán hol várja az ura?

Kati már belátta, hogy nincs mit titkolóznia.

– A váróteremnél.

S eloldódott benne a közlékenység. Szerette volna, ha ától cettig mindent elmesélhet ennek az egysorsú, erős férfinak.

– Tudja… – kezdte magyarázni, de az ember a szájára tette az ujját, s még hunyorított is, hogy ne mukkanjon.

A szomszéd ülésen egy húsos ujjú, vörös képű marhakereskedő kínálta szivarral a szomszédját; egy nehézkes, kevés szavú gazdaembert. A szivar mellől pöfögte a szenzációkat: – Minálunk az állatorvost is felakasztották. A Klájn kocsmárost meg elvitték, se híre, se hamva azóta.

– Úgy is köll – tüzeskedett egy fiatal menyecske, aki tojást szállított a Lehel térre. – Ez mind gróf akart lenni.

– Hát az igaz. Nem férhettek a bőrükbe – vélekedett a gazda.

– Csak Pestre mehessünk be – óhajtozott a marhakereskedő, aki a veszedelmes konkurrenciát szerette volna likvidálni.

Egy tejképű, széthúzott nemzetes asszonyforma regényes szerelmi históriába kezdett. Hogy az egyik vörös, egy községi orvos, a gróf tizennégy éves lányát tette csúffá, s a fehérek, mielőtt fölkötötték, a bűntény legközvetlenebb okozóján, hogy és miféle bosszút álltak. A szelídebbek, különösen az asszonya, visszaszörnyedt, a vérmesebbje látatlanban is szankcionált. Az öreg, nehéz fejű polgárnak nagyon tetszett az ötlet, soká elmulatott rajt.

– Sokba került az a kis kecemice.

A tojás-árusítónő újfajta tajtékzásba rázkódott.

– Úgy köll. A sok büdös férfi. Mindét levágatnám.

A férfiak selmásan hahotáztak, a fölényes bűnös örömével. Csipkedték az asszonyt, hogy ki haragította a férfiakra. Tán az ura? Vagy valami pesti strici? A diskurzus általános és örök emberi témák közé kanyarodott, annál dühösebb politika vonított föl a kocsi másik sarkában.

Katit egyre növő vacogásban tartotta az a sokféle rémség, amit összehordtak. Most értette csak, mi vár az urára. Segélykérőn nézett a férfira, de az elfordította a fejét, az üres tarlókat vizsgálgatta. Mintha meghidegedett volna. Kati félelemre magyarázta, hogyne, 225ezek a rémregények. Szegény ember, vajon mi van a családjával, talán azok bűnhődnek helyette.

– Adony következik – mondta egy állomás után a férfi. Az asszony ijedten nyúlkált a szatyorja után, de a férfi magához vette.

– Majd viszem én, menyecske.

Kinn zötyögtek az utolsó kocsi peronján; Kati az emberre nézett, s valami megfagyott benne. Akarta kérni, hogy hagyja csak a szatyrát, maga szeretne lenni az urával, de a férfi ellentmondást nem tűrőn szorította a kincsét. Ha leugrana a kocsiról.

A férfi látta a rebbenését, és csiggató hanggal hajolt az ijedelmére.

– Nem a Pintér Jani az ura?

Az asszony szeme szűkölt, mint verés előtt a kutya. Nem felelt.

– Ismerem, együtt szolgáltunk a tizenkilenceseknél. Örülni fog nekem.

Olyan jó pénzként csengett a hangja, a szuggesztió-érzékeny asszonyka már majdnem megnyugodott. Csak az arca mögött ne kajánkodott volna egy másik arc, gúnyos és rosszindulatú.

Pintér Jani a váróterem ajtó sarkába húzódott, onnét vizslatta a vonatváró népet. A ruhája hónapokkal nyűvődött a két hét alatt, de így is megjárta, júliusban csináltatta az öreg Kácsával, jobbmódú polgárlegénynek tetszett. Csak az arca kelthetett gyanút. A friss serkenésű szakállon látszott, hogy ápolatlanság burjánoztatta, az arc meg kifogyott a sűrű szőr mögül. Csak a szemei világítottak a meghajszolt vad reszketésivel.

Alig volt jártányi ereje. Amikor a Pénzes Palival összeakadt, már föladta volna magát. Egy falat kenyérért. Most új reménység lobogtatta. Minden hiába, de mégis elpusztulni, időnap előtt. Az öccsét látta a halottas ágyon, amint rikácsol: Az is megkerült. Az is megkerült. Igen, más élni fog, de ő. Éhen hal vagy fölkötik. Ha a Kati megszánná. Igaz, komisz volt hozzá. Hogy is vetemedett el úgy. Grádicsról grádicsra. Ha a Lak Feri nem izgágáskodik, semmi sincs. Ő húzta ki a lavina alól a követ. Hogy feküdt szegény a lócán, az Olvasó előtt. És a Jóska! Iszonyú, ezek a halottak. Hát egy akasztott ember! Ha pisztolya volna, hogy magába lőhetne.

A vonat bedohogott. Kati a váróterem ajtót kereste. Egy szőrös 226ember áll ott. De a szeme: – Jani, Jani! Kinyújtotta a karját, úgy esett a Jani tétova karjaiba. Egy pillanatig boldogok voltak.

Jani könnybe borult szeme alig bontakozott ki a párás ölelésből, valami rettenetesbe botlott. Egy férfi állt a Kati mögött. Rögtön megismerte. A Kajári csendőrőrmester, híres, ravasz ember, ez fogta meg a lótolvajokat is.

– Mit tettél velem? – támadt a Katira.

Az asszony hátrafordult. Most találta meg a barátságos ember arcában a másik kegyetlen arcot. A Hordóvölgyben, a csendőr a kocsin.

Az volt. Mihelyt meghallotta, hogy a szembejövő menyecske a Pintér Jani felesége, gyanút fogott. Behajtatott Tükrösbe, civilbe öltözött, és utánabiciklizett, ki az állomásra. Erős emberek nyugodt győzelemtudata világolt az arcán… Kati mentegetőzve hebegte:

– Ez is…

De a csendőr minden kétséget eloszlatott. Láncot vett ki a zsebéből.

– Ide a kezedet, Jani.

Jani engedelmesen nyújtotta oda a két faágszerűvé aszott kezet, amivel a gyerekkorában olykor-olykor imádkozott is.

Gyors csődület verődött közéjűk. Valaki hangos csaholással mondta:

– Egy terrorfiú.

A haragosan pirosló nyerssonka szeletek fölött, amelyeket gusztusos, de kissé avas kolbászkarikák kerítettek, úri vidámsággal csörrentek össze a vastag üvegből nyolcszögletű poligonná képzett bumfordi parasztpoharak.

– Éljen a király! – mondta Liebschütz százados, aki a kétfejű sas árnyadó szárnyai nélkül veszedelmes, vörös ribilliónak érezte a fehér forradalmat is. Fia Horváth Sándor udvariasan bólintott, de nem éljenzett. Református főgimnáziumokban bukdácsolt a maturáig. Egyetlen tanárideálja, a nagykőrösi történelemtanár az akkor uralkodó Habsburgokról csak így emlékezett meg: a gyászos emlé227kezetű Habsburg-család. Első, politikai megvilágosodása a Polgári Olvasó Kossuth-képe alatt történt. Ő négyesztendős hátulgombolós, az öregapja kicsit kapatos; nagy duhajkodva mutat a képre: ládd-e, ha ezt el nem ölik, az Eszterházyét is mi szántjuk. Ez egy grófot is fölakasztatott. Az árulásáért kivégzett Zichy grófra célzott, ez volt a környék legmélyebb nyomú negyvennyolcas emléke. Érthető, hogy az udvarias házigazda még e lojalitástól csöpögő napokban is a bólintásnál maradt.

Bakos Imre még csak egy fejvetést sem kockáztatott meg. Mereven figyelte a zöld ernyős petróleumcsillárt, amely városi rokonoktól mustrálódott a Horváthék első szobájába. Egy öreg katolikus pap neveltette. A gazdasszonya fia volt, az asszony bemondása szerint a papé is. Már a fölszentelés előtt állt, amikor kiugrott. A harcteret választotta, úgy utálta a csuhát. A főhadnagyságig vitte, más megélhetése nem volt, szilaj idők, szilajkodnia kellett. A fattyú volta nagy méregmirigyet ültetett belé, mindenre káromkodott, de legkivált a papokra és a zsidókra, s mert kicsiny, mokány, torzonborz ember volt, minden illetlenségét kurucságra magyarázták.

Liebschütz százados megütődve neszelt föl a fényes cvikkere mögül. Ezt a két tisztet megjegyzem magamnak. De már új, barátságos mosoly ült ki a keskeny vértelen ajkára. A híres Kárász Jócón élcelődött.

– Mi van a Jócóval? Az megint tisztogat?

– Itt alig talál valamit – vélekedett Horváth Sándor, aki tegnap este csapott föl harmincadmagával. A zsidó tanítót meg a Ságit elszállították, a Pákász Gergő megúszta huszonöttel. A jegyzőnek és a neves Pintér Janinak se híre, se nyoma.

Liebschütz a névtelen följelentések közt kotorászott. A tárcájában hordta. Amint beértek egy faluba, kidoboltatta, hogy aki valakinek a kommunista voltáról bővebbet tud, szolgáltassa be az adatait. Iparkodott is mindenki a szomszédja bemártásával. Előfordult, hogy a feljelentett is tett feljelentést.

– Jancsik Ferenc volt református pap. Földosztással biztatta a népet, és a helybeli pap ellen lázított.

– Később megcsöndesedett.

– Tót Kűműves?

228

– Az a legnagyobb fehér, Veszprémben is ült.

– Kis Béla, kántortanító. Az Internacionálét taníttatta a gyerekeknek, s menhelyül akarta elkommunizálni a Durnác-kastélyt.

– De kérlek; a sógorom.

– Az más.

Liebschütz elégedetlenül babrált a papírok közt. Tükrösnek volt a legveszettebb híre a Mezőföldön, s egy akasztást se statuálhatnak.

Néhány cigánysori nagyszájú gyerek volt az összes préda. Valaki emlékezett rá, hogy el-elrikkantották maguk a Kun Béla javára.

– Ezek az átkozott csendőrök mit sietnek úgy! Elhalásszák őket az orrunk elől. A bíróság négy-öt évet akaszt a nyakukba, és hazajöhetnek lázítani. Mi elintéztük volna.

– Mi van a zsidókkal? – böffent ki Bakos Imréből a főszólam.

– A Vörös Móric, annak egy népbiztos rokona volt, de időnap előtt Pestre szökött. Elijesztgették őket a béreslegények. Egy este összeverődtek, s végigpofoztak minden zsidót; amelyik fizetett, azt nem. Mondják, a Vörös Móric kinn bujdosott a sógora pusztáján, a felesége meg szájaskodott velük, no, azt hagyták helyben a legjobban. Erre mind összerezelte magát, s usgyi föl Pestre. Csak a sakter maradt itt, meg a Fraklinék, a két legnyomorultabb, de azoknak is megígérték, hogy amint helyet találnak nekik, fölhozatják őket.

Bakos Imre nagyot káromkodott. Ez a káromkodás külön specialitása volt, öt percig tartott, s különös, szadista fantázia cikornyázhatta ilyenre.

– Szegény parasztokat akasztunk, a zsidók meg megugranak.

Liebschütz fölfortyant:

– Mit parasztok! Kommunista, az kommunista. A paraszt rosszabb, mint a zsidó. A parasztok miatt vesztettük el a háborút. A magyar paraszt koplaltatta ki Németországot.

Bakos Imre beszívott ajka nagy kurucságnak vált gyönge závárára. Szerencsére megérkezett a gazda, az apa Horváth Sándor. A fia rögtön látta, ez hírt hoz. Széles, barna képe újságmondástól fénylett. De a tiszturak respektust parancsoltak. Levette a kucsmáját, mindenikkel kezet fogott. Liebschütz hányavetin kezelte. Bakos a Tiborcoknak kijáró melegséggel. Meg is szerette őt Sándor gazda: igen barátságos ember, s hu, ahogy az káromkodik.

229

– Hogy tetszett aludni, százados úr?

– Köszönöm.

– Tükrösön meg nagy újság van. Elcsípték a Pintér Janit.

A három tiszt fölugrott.

– A postamester mondja. Most telefonált az új őrmester, akit Sáriból tettek ide. Tennap jött, s már megcsípte. Simontornyárul telefonálták. Adonyban fogták meg, még tegnap délután. A felesége, akitől elvált, az vitt pénzt meg élést utána. Ez a büdös őrmester arra lett figyelmes, há megy ez az állapotos asszony? Mert találkoztak a Hordóvölgynél. Az őrmester a déli vonattal jött, a Kati meg a félnégyeshöz készült. Én ugyan nem tudom, az őrsvezető beszéli, aki vele vót. Nahát, ez a büdös őrmester kapja magát, civilbe öltözik, és utánabiciklizik az asszonynak. Hát ehun, elcsípte a Janit, pedig az őrsvezető sem bízott benne. Értelmes, ravasz ember ez. Ez a fáimat se hagyta volna kivágatni, meg szegény Pór Pisti öcsém se jár úgy, ha nem az a gyámoltalan van itt.

– Simontornyáról telefonált?

– Az, hogy az őrsvezető menjen le elejbük. De még a hajnalban. Mert a Katit is hazakísérik!

Győzelmesen pislantott szét az izgatott tisztekre. Mintha ő fogta volna el a Janit, kisajátította a hírt. S mert részleteket is tudott, azokat feszegette.

– A menyecske meg mit tett? Az apja fiókját feszítette föl. Onnét lopta a pénzt. Kétszáz koronát; annyit kapott a bialistállóért, amit az uradalomnak csinál. Mert a Tót Kűműves az apja. Na, átkozza is. Az ő házában ugyan nem kölkezik – meg ilyeneket kiált. Mert az is ronda ember, többet forgatja a poharat, mint a vakoló kalánt.

Liebschütz türelmetlenkedett:

– Nem történhetett ez huszonnégy órával előbb. Álló egy napja vesztegelünk itt. A hatóságok minden vöröst elmentenek előlünk. Legalább a Dunántúlt tisztítanánk meg.

– Itt lesznek azok mindjárt – szólt közbe apa Sándor. – Az őrsvezető már hétkor elébük indult.

A százados adta az elgondolkodottat, pedig csak a német hasnak szokatlan kolbász gyötörte. A tisztek és a gazda respektálták a föl230jebbvalót, s úgy csüggtek a homlokán, mintha a leütött vörhenyes ferdesík súlyos elhatározást gomolygató felhőket hordana. A nagy csöndben közeledő kiáltozások szakadoztak.

– A! Hozzák is – fülelt föl Horváth Sándor.

Az első szoba ajtón egy pirinkó fej kukkant be. Alig résnyire nyitotta ki a szegény öregasszony. Nagy szó az, ha ilyen tiszturak jelenlétiben ő csak a vékony reszkető hangját is betolja. Valami rendkívüli történt.

– Sándor!

Apa Sándor az ajtóhoz ugrott, s nehéz testivel szinte elfogta a kilátást a tiszt urak elől. Régimódi parasztasszony az anyja, mit süllyessze avval is a fiát, hogy ilyen öreganyja van.

– Mit akar a nyanya?

– Te, hozzák a Pintér Janit. Most szalad a Treszka.

– Hát aztán. Tudjuk mi azt.

– Az új őrmester kíséri, a népek meg kiáltoznak utána.

S már huzogatta a fejkendőjit, előre a szemibe, ősi reflex volt ez nála, ha utcára sietett. Sándor a konyhába lépett, onnét kiáltozott utána. – Há fut, nyanya? – De az már a szérűn át iparkodott le a Nagy utcának.

Rosszallón rázta a fejét, s a tiszturakat a kulcslyukon leső feleségnek magyarázta.

– Juj, ez a nyanya. Hát nem lemén bámészkodni, azt a nénjének az unokája.

A tisztek is fölcihelődtek.

– Siessünk, mert a Jócó nem hagy belőle – mondta Liebschütz.

Fia Sándor kimentette magát.

– Bocsáss meg, százados úr. Ez egyszer nem tartok veletek. Megérdemli a sorsát, de falumbeli; innen-onnét atyafi is, hisz falun mindenki rokon.

– Ahogy tetszik – mondta a százados, s hideg arca mögött ítéletté fagyott a rosszallás. Ahány paraszt, mind egyforma. Legalább három úri őst mutattatnék ki avval, akinek tiszti csillagot adok. Fúj, diese Magyaren.

– Erre, százados úr – dirigálta Bakos a kapuban a parancsnokát. Ő már kiismerte magát, s nem akart a csődületbe keveredni. Mit 231lássa, hogy nyúznak egy magyart. A hátsó soron vezette, arra is bejutni a községházára.

Öreg Horváth Sándorné még jókor ért a Nagy utcára faroló zöldségeskert palánkjához. Megzötyögette a nyolcvan esztendejét, egy káposztafejben majd elbukott, de látta a Pintér Janit, amint az új őrmester a községházára kísérte. A Janit is meg a Tót Kűműves lányt is, a Katit. Mert az is velük jött. Azt az őrsvezető; a Janit az őrmester kísérte. Az őrsvezetőn egyenruha, mellette az őrmester civilben. Kétoldalt ők mennek, középütt a Jani és az asszony. Az asszonyon nincs lánc, az úgyse szökik el, hisz jártányi ereje sincs. Meg ki bilincsülne meg egy állapotost? Hát a Jani meg van? Csak épp összeteszi a kezit. Ilyen, akit megbilincsűtek. Öreg Horváthné súlyos koloncokat várt. Ni, a Tót Kűműves meg hogy ugrál előttük! Mint a lovat csaholó kutya. Mérges mondatokat mar beléjük. Nem tesz válogatást, hol a lányát, hol a Janit szidja. Horváthnéban fölsistereg a gazdagőg. Ott jön a Mikes suszterré, annak veti oda.

– A majszter meg mit kiáltoz? Űk rontották meg. Rendes ember volt ez, amíg a Katival össze nem adta magát.

– Az igaz, asszonyság. Szegény Jóska fiút is az vitte a sírba. Azt a sírba, ezt az akasztófára.

– Hát fölakasztják? – Horváthné szemeiből rokonérzés mosta ki a kíváncsiságot.

– Hu, de föl ám. Nem lehet ezt föl nem akasztani. Miért? Mert gazdagyerek? A szegény, tudatlan bérest föllógatják, ezt meg nem. Nem kerülheti el a sorsát. Gonosz ember volt ez. Mindenkit elemésztett volna.

– A Jani?

Mikesné utánavillant a tova haladó csoportnak, melyből már csak egy-egy gyöngébb inú gyerkőc látszott, mint kibontott zászló tépett foszlányai. Utánuk loholjon, vagy a vénasszonyt rémítse? Sokallta a távolságot, s végleg ott felejtkezett.

– Megtalálták nála a listát. A maga fia is rajta van.

– Juj, ez a Jani!

A két asszony összeborult a mohos palánk fölött; hosszan sutyorogtak. Horváthné a pirinkó fejit csóválgatta, Mikesné minden új rémségnél közelebb húzódott.

232

Jani megdöbbentő élesen látta a körötte csapzó, szenvedély és kíváncsiság rázta embertömeget. Mindenik arc külön markolt bele. Ez a Tót Kűműves, ez a csendőrőrmester, a Lepsényi gyerek, aki a pálinkafőzde mögé bújik, a Kertész körösztapja. Egyik ordít, a másik néz, a harmadik elfordul. Százan is lehetnek. S mindez érte. Sorolgatta, hogy mit is tett. Mivel érdemelt ki ennyi szenvedélyt? A Pór Pisti, az apja, a koporsó. – Mennyi idegen. Árthatott nekik? Ha ártott, köze van hozzájuk. S ő csak ismeri őket. Ezt a rogyadozó asszonyt, a Katit is éppen hogy ismeri. Ennek is rövid a kötője. Az a gyerek az övé. Semmi meghatottságot sem érzett. Az éhség elnyűtte, a végveszély kiélesítette; az esze megnyílt, de a temperamentuma kihamvadt. A tényeket látta, s a színező érzelem elfutott a tények mögül.

A szülői ház. A Pali kiállt a kapu elé. Egy asszony rohan ki a szobából. Sivalkodik. Csak nem veti a nyakába magát. Nem. A Pali visszalöki. Gorombáskodik vele. Ilyesfélét, hogy pusztuljon be, mert rázárom a magtárt. Most őfeléje ordít. Milyen komolyan veszi az ordítást. „Gyere, Jani, rúgj ki a házamból.” Persze hogy ő üldözte el őket. Most a Palié a ház, a birtok, az élet. A Marit férjhez adja, elviszik olcsón, mert csinos is, dolgos is. Minden az övé. Irigykedjen rá? Szegény Jóska, hogy irigykedett. Gyűlölte őt, amiért életben maradt. Megyek már, Jóska. Milyen puffadt az akasztott ember arca.

Befordultak a községház udvarra. Köpcös, lakkcsizmás katonafiú jön elé. Sarkantyúja is van, azt bakatiszt. Hisz ez a szomszéd nagybirtokos fia. A Jócó. Te is hátul kuncsorogtál a fronton, most elöl vagy, híres. Na, üss meg vele.

– Hát hurokra kerültél, Pintér Jani? – borzalmaskodott a kis ember, és tekintélynövelő korbácsát belevágta a megviselt férfiarcba. Olyan nagy különbség volt a Pintér Jani mindenen áthullott férfisága s a Jócó éretlen gyereksége közt, hogy az őrmester szája is megvonaglott. Benyelte a taknyost. De Jócó tovább legénykedett.

– Hát megdöglött a burzsuj? Kivitettél a dögtemetőbe, de a te hullád a fán fog száradni.

Új ütés. Jani megtörülte a helyét. Jócó a Katinak esett.

– Te szajha! Erre köllött az apád pénze.

233

Tót Kőműves is előreugrott; a lányát fenyegette; pálinka bűze dögledt a leheletéből.

– Fölfeszítetted a fiókomat! Te hasas!

Belevágott a Katija arcába. Kati fölsikoltott. Jani csavart egyet az öklén, lánc volt rajt. Hatalmasat rúgott a Tót Kűművesbe, úgyhogy az a kőlábnak henteredett. Egyszerre csapott rá az őrmester ökle, az őrsvezető puskatusa és a Jócó korbácsa. A parasztok merev érdeklődéssel meredtek a látványosságra.

Szerencsére odaérkezett Liebschütz és Bakos. Az elpáholt Janit a tanácsterembe vitték. A vésztörvényszék munkához látott. A három tiszt a jegyző asztalához ült, középütt Liebschütz, balrul Bakos, jobbról Jócó, de az minduntalan fölugrált és közberikoltozott. Mögötte a csendőrőrmester, mellette a Kati, oldalt Dani, a községi bíró. A parasztokat kinn rekesztették, de meghagyták, hogy el ne moccanjanak, hátha tanúra van szükség. Bár egész fölösleges.

– Pintér János – mondta a százados. Jani előlépett. A hét éven át beidegzett baka volt, még a kezét is a sujtásra szorította.

– 1918. december huszonhatodikán föllázította a népet, megostromolta a községháza mellett elhelyezett tömlöcöt, és fölkoncolta Pór István őrmestert, több kitüntetés, köztük a német vaskereszt tulajdonosát.

Egy pillanatra megállt. Bakos a jegyzőkönyvet írta. Jani az elnök szemébe nézett, de nem szólt. Liebschütz tovább diktált. – Vádlott beismerő vallomást tett. Február 28-án a fölizgatott csőcselék élén távozásra kényszerítette Zoltán Béla községi jegyzőt. Március 23-án direktóriumi elnökké választották; programbeszédében kínzásokkal fenyegette a hazájához hű polgárnépet.

Jani eltátotta a szemét, s önkéntelen is kikottyant belőle.

– Ez nem igaz.

– Nem? Bíró úr, igaz?

– Kérem, a Dudás Pisti, az emlékszem.

– Igaz vagy nem igaz?

A Liebschütz hideg szeme belesodorta az „igaz”-ba. Ha nem is úgy volt, a Janinak úgyse árt. A Jani rácsodálkozott a bíróra. Aztán eszébe jutott, hogy ez nem komoly dolog, pihenj állásba lazult, és lehorgasztotta a fejét.

234

De a Jócó nekitámadt.

– Itt ne hazudozz, büdös. Kitépem a nyelved, azt etetem meg veled, ha hazudsz.

Liebschütz a jegyzeteiben kotorászott.

– Mint direktóriumi elnöknek első teendője az volt, hogy Pintér János tiszteletre méltó polgárt, különben édesatyját, hajlékából kiűzte. Midőn az ősz férfi tiltakozott, agyonütötte.

Bakos Imre fölszisszent. Beléfájdult ez a fajtájabeli arc. Kibontakozott a jegyzőkönyvből.

– Így volt?

Pintér Jani Bakosra nézett, aztán Liebschützre, aztán a Jócó serkedő bajuszkájára. Csöndesen mondta.

– Mit komédiáznak? Akasszanak föl, azt nyughassanak.

Jócóban szétröpült a lőportorony.

– Akasszanak föl? Az csak úgy megy? Megszenvedsz előbb – és rugdalni kezdte. Liebschütz intette vissza. Bediktálta a május elseji sérelmet, az apróbb gonosztettekre nem tért ki.

– Azt hiszem, ennyi is elég – fordult tiszttársaihoz. Bakos nem szólt, Jócó heveskedett.

– Sok is.

– Kötél általi halál – hirdette ki Liebschütz. – Az ítéletet azonnal végrehajtjuk.

– Hát ez? – mutatott Katira Jócó.

– Ugyan, mit okoskodsz – förmedt rá csaknem fennhangon Bakos. – A gyereket akarod kirázni belőle?

Liebschütz a heveskedő Bakosra nézett. Hát így vagyunk? Unod a hóhérságot. Intett az őrmesternek, hogy a Kati, az szabad.

– Kocsit! – rendelkezett Jócó. – A szertartás, az az én szabadalmam – s majd letaposta a Jani csizmája sarkát; oly közel gesztikulált a szeméhez.

– Biztosítlak, hogy nem vagyok olyan humánus, mint Bali.

Az őrmester jelentkezett, előállt a kocsi. Janit kivezették. Egymaga állt a kocsi hátuljában, a kocsi körül a tisztek; két oldalt négy-négy baka. Az egész különítmény.

– Hová? – kérdezte a Kertészék megszeppent kocsisa.

– A falu végire, a legelső akácfára.

235

– Az az enyim – szólt Varga Béla a Dani bíróhoz. – Akkor én is veletek tartok, pedig nem akartam. Hadd lássam, melyik az a fa.

– Gyere csak, sógor, nem mindennap látni ilyet. Ez se kímélne téged.

A menet elindult. A jobbérzésűek hazakotródtak, nem szánalomból vagy hogy nem kíváncsiak, inkább szeméremből. Azt ne mondhassák; ez is ott akart lenni. A nép alja zajlott Jani körül.

Janiban állati félelem szűkölt. De a maradék lélek nyugalmat parancsolt. Konokul állt, mint egy Munkácsy-betyár, kémekre emlékezett, még az orosz fronton kötötték fel őket, vonítottak, mint az agyonvert kutya. Hogy lenézte érte. Tán ártatlan is volt köztük, de mit nyüszít, segít avval? Volt, aki birkózott a hóhérokkal. Igaz, az is nyereség. Egy perc. De ő nyugodt lesz. Ne mondhassa a falu, parancsuni tudott, megdögleni félt. A Varga Béla bátyja is elgyütt. Na paraszt, nem nevetsz rajtam. Hüh, a nyakán a kötél. Sokáig fog tartani? A fölvég, az utolsó ház. Ott a dombon a zsidótemető. Magas deszkakerítés védi. Mint gyerek bemászott egyszer, bizgatta a fantáziáját. A kocsi megállt. Hisz ez a Béla bátyja földje. Nyiszla ágak, még letörik alatta.

Letuszkolták a kocsiból. Jócó a fákat válogatta. Varga Béla is beleszólt:

– Az gyönge lesz, zászlós úr. Ez inkább.

Jócó nem hagyta magát.

– Ne féljen. Megbírja ez is. Ebben én szakértő vagyok. Na, kutya, imádkozz, addig én megcsinálom a hurkot. – Vastagabb istrángot vetett át az ágon, futó hurkot fabrikált rája, nagy fatönköt hengerített alá. Jani sötéten nézte a készülődést, s eszébe sem jutott imádkozni.

– Állj föl, és dugd bele a nyakad.

Jani szétnézett. Ha ölre menne velük. Most nincsen rajta lánc. Ezt a kis nyálast megszorítná. A Varga Bélára esett a szeme: ne mondhassa, hogy dulakodott. Beletette a fejét. Jócó babrált valamit a tarkóján. Jani elképzelte, ahogy a hurkot szorítja. Valami olyasmit gondolt, hogy nem így kell akasztani. Még ahhoz sem értenek. De a zászlós már leszállt. A fatönköt kihúzták. Az ág reccsen és mélyre hintál; a lába a földet éri, de megint fölemelkedik. Néhány ingás, 236s csak a szorító hurok. Az utolsó agy erőfeszítés a Jóska megpuffadt arcát hívta a szétesett öntudatba.

Az emberek érdeklődve nézték a kalimpáló s egyre kékülő tetemet, aki egy perc előtt a Pintér Jani volt. Az a néhány kíváncsi asszony, aki kimerészkedett, visítozva tett eleget a női gyöngébb szívűségnek. Jócó büszkén nézte a tetemet, s a bíróhoz fordult.

– Reggelig itt lóg.

– Szép kis akasztófavirág – kedélyeskedett Liebschütz. Bakosnak elnehezedett a szíve: így hal meg a paraszt.

A tisztek visszaindultak. A csőcselék érdeklődése megoszlott köztük és a hulla között. De az akác alatt ácsorgók is elunták a nézést; egyre többen szállingóztak haza. Már oly kevesen voltak, hogy mindenik megijedt: juj, egyedül hagynak az akasztott emberrel, s egyszer csak mind megindult.

Egyetlen asszony maradt ott. Maga vacogott a fekete virágú fa alatt. A községházáról elzavarták; jött a menet után, messzirül, hogy meg ne dobálják. Jött és szipogott. A meleg meg a por elmajszolt tócsákban ülte meg az arcát. A vetemény kukorica szélibül leste a kivégzést. Tehetetlenül, mert mit csinálhat. Talán nem is igaz az egész, és fölébred. Amikor mindenki elkotródott, odasompolygott. A Jani volt az; egész biztosan ő. Fél araszra csüggött a föld fölött. Kati térde megbicsaklott, a fa alá roskadt. A hasába mintha kést döftek volna. Az első szülőfájás.

A fölkerekedett szél meghimbálta a fát.

1926
237 238
Táguló témakör
Télemakhosz

Pali szívét már a csengő is megfagyasztotta. Aznap reggel vagy ötödikszer. Az agyával percre tudta: tizenegy tíz, akkor robognak be a Keletire. Horthy is ott lesz, nem jöhet se előbb, se utóbb, de az idegei, a gyomrát, szívét, a gégéjét fogó gyeplők semmit sem tudtak, várakoztak csak résen álló nagy feszültséggel, hogy minden hangra, érintésre felágaskodtassák paripáikat.

Kálmán dugta be magát, a nagybátyja, három aranyrozettás vasúti, most karhatalmi parancsnok. Asszonyosan molett alakját tartalékos tiszti strammság sámfázta ki. Huszonegy őszén vagyunk.

– Mit szólsz hozzá, beszéltem az öreggel. Felhittam az amerikain a kollégámat, ismered a Reiszet, Győrben forgalmista, mondja, hogy épp ott áll a fogolyvonat. Kapok rajta. Te öregem, mondom, nem hívnád ide a sógoromat, Horváth József tanár, a legöregebb a transzportban. Rátalálsz, az egész feje kopasz. Egy perc múlva ott volt az öreg. A borbélytól húzták elő. A szakállát nyíratta le, mert az Irma megírta neki, hogy szakállal haza ne jöjjön. Szegény öreg. Isten bizony, én nem vagyok érzékeny, de majd elsírtam magam. Tizennégyben éppen így telefonáltam Homonnára neki, emlékszel, amikor a Kárpátokba vitték. Néz az őrnagyom, mi az, Kálmán, te sírni is tudsz. Ismer, hogy milyen nagy bohém vagyok, nem tudta elképzelni, mi ütött belém, hogy belebőgök az amerikaiba… Igaz, reggel beszéltem az öreg Sándor bácsival.

– Na, volt Csóton?

239

– Igen, minden további nélkül beengedték. Megmondta, hogy a bátyja, és beengedték. Itt adtunk randevút, csak a lánya bútora után néz. Azt tudod, hogy a Juliska menyasszony?

Pali türelmetlenül, hogy ez is érdekelhet valakit: – Hogyne… Mit mond? milyen apuka?

– Hát megöregedett, de azért nem olyan rettenetes.

– Igaz, hogy alig jár?

– Afenét… Egész rendes, csak hét év nagy idő, az meglátszik rajta. Rajtunk is meglátszik. Ő meg majd miránk mondja, hogy megöregedtünk.

Móra Kálmán szeretett optimista lenni; ez megkímélte a sopánkodástól, ami ártott az étvágyának. Pali a fonákja volt. A színöröm kuglófában is megtalálta az aggodalom keserűmanduláját.

– Nem tudom, nem haragszik-e, hogy nem utaztunk le Csótra?

– Igen, az megint anyád eszméje volt, senki se merészkedjen Csótra. Az öreg Sándor bácsival is összeveszett, hogy minek mászkál oda, úgyse engedik hozzá. Vesztegzár, így meg úgy. Attól félt, hogy pletykálkodni fog. Csak nem képzeli, hogy valaki hét év után első nap ilyennel traktálja az öcsét.

– Hagyjuk ezt, Kálmán.

– Jól van, én nem rontom el a te ünnepi hangulatodat, isten őrizz. De ahogy az Irma gondolkodik, nem tudom, mi lesz itt. Neked kéne a lelkire beszélni. Az ember reménykedett, hogy legalább most, most végre, felhagy avval a tacskóval. De nyakra-főre együtt látni azóta is. Azt hiszi, nem kerül az ura fülébe? Mitőlünk ugyan nem, hiába gyanakszik a feleségemre. A gyerekeim boldogságára mondom neked, Pali, a Terus meg én is csak szépítjük a dolgot. Az embernek végre is nővére. Nekem se dicsőség, ha az asszonynővéremet a Zugligetben látják avval a nyálasszájúval. Bocsáss meg, Pali, téged se értelek. Férfi vagy, vagy nem vagy férfi? Én a te helyedben leszámoltam volna avval a kölyökkel.

Pali tehetetlenül szégyenkezett.

– Ugyan, mi közöm nekem ahhoz?

– Mára, remélem, eltűnik a tisztelt úr? Amilyen tolakszi, még bedugja a képét.

Az előszobaajtóban megfordult a kulcs – Horvátné állt a lábtör240lőn. Előbb az egyik, aztán a másik szatyrot nyomta az előszobába. A gumikabátjának a manzsettája beleakadt a kilincsbe, dühösen ráncigálta, így meg a könyökét vágta a másik ajtószárnyba.

– A kutyaúristenit!

– Így kell káromkodni, amikor az urad Szibériából hazatér? – feddte meg tréfásan az öccse.

– Bele kell dögleni a büdös sok szatyrozásba. Ez a három emelet, azt hiszi az ember, sose ér föl. Sokra megyek az urammal. Nekem ezután is főzni, takarítani kell. Csak eggyel több, akit kiszolgáljak.

– Magad se gondolod így, csak a szád jár. Olyan ember, mint Jóska.

– Olyan ember, olyan ember, abból én nem haraphatok. Kétezer korona, meg lehet abból élni? Meg ám, majdmegmondommi. Hazajön, és egy darab rongya sincs. Mind elhordta a fia. Miből öltöztetem föl? Abból a kétezer koronából? Abból egy nadrágra se tellik.

Kálmánt elöntötte a szimplán jólelkű ember fölháborodása.

– Na, ami azt illeti, arról cseveghetnénk. Elvégre, aki zsúrokat tud adni…

Ez érzékeny pont volt. Horváthné arca dühbe, az orra hegye meg a szemhéja sírásba vörösödött.

– Azt tudom. Azt irigyelitek. Hogy egyszer én is jól mertem lakni. Hét éve veszkődöm egyedül. A legjobb hét esztendőmet. Gyönyörű fiatal asszony voltam, amikor az uram itt hagyott. Nem tudom, ültél volna te Szibériában, viselkedett volna-e úgy veled a feleséged? S most, hogy egy kis pénzhez jutottam, már irigykednek. Bánja a fene, ha elúszik is, amit a mátyásföldi házamért kaptam, én nem nyomorgok többet. Eleget strapáltam magam. Fürdőbe kellene járnom, tönkrementek a lábaim a lépcsőzésben. Keres annyit az én uram? Bánja a fene, megesszük, amink van, aztán elmegyünk legelni.

Ruganyosan járkált ide-oda, konyhából kamrába, külön vájdlingba rakta a húst, kerek szakajtóba a tojást, tálcára az almát. Negyvenegy éves, de nagyszerűen konzervált nő volt, csak az arcát savanyította el örökölten beteges lelke, az idomai frissek, csaknem leányosan gömbölyűek.

241

– Azt, hogy van egy kis társaságom – azt irigyelitek? Ne félj, tudom, hogy a fiamat is a feleséged heccelte fel. Hogy én zsúrokat adok, neki meg menzázni kell.

Pali utálta a diskurzust. Szégyenkezett. A bátyja előtt az anyjáért, az anyja előtt a bátyjáért és magáért mindenki előtt.

– Engem hagyjon ki. Engem senki sem heccelt fel. Engem nem lehet fölheccelni.

– Ne beszélj. Figyelmeztettek rá. Úgy látszik, féltékeny rám a Teri. Láttam, rosszul esett neki, hogy Lackovics a zsúron velem foglalkozott.

– Féltékenységről kár beszélni. Lackovics, elég szégyen, a barátom volt, megfordult nálunk, bár rúgtuk volna ki. De hogy a feleségem törődött volna vele… Több az esze, semhogy egy ilyen taknyossal szóba álljon. Egy modortalan, hencegő, jellemtelen fráter.

Horváthné fejében jól megfért egymás hegyin a szenvedély eksztázisa és a körültekintő okosság. Nem kelt Lackovics pártjára, csak odavetette:

– Lackovics nem rossz fiú, nagy gyerek, nem az, aminek hiszitek.

Amint kiejtette a nevét, lányos szelídség gyúlt ki rajta. Palinak jobban fájt, mint az előbbi dühroham.

– Mért nem mentek be – szólt Horváthné békülékenyebben. – Van egy kis cserribrendim, Kálmán, te szereted.

Kálmán csakugyan szerette a cserribrendit, két kupica snapsz közt még a testvérnénje viselt dolgait is hajlandó volt más színben látni. Meg is indult az ebédlő fele, az ajtóban megkérdezte: erre, noha mindennapos volt Irmáéknál, nyelvét csettegette, az öccsét paskolta, egész lénye a kiengesztelődés csillagzata alá csúszott, amikor a csöngő a kellemes perspektíva elől váratlan elcsavarta.

Lackovics volt egy demizsonnal. Legalább ötliteres.

– Hát maga mit hoz? – örvendezett föl Horváthné. Azt a legkellemesebb hangját szedte elő, melyet csak Lackovics és a bejárónője tudtak reszelősen maradt gégéjiből kicsalni.

– Egy kis toroköblítő, a gríz egye meg – Lackovics a szája fölé feszítette a tenyerét, olyanformán, ahogyan a tengerészek szokták 242a homlokuk fölé; amúgy is harcsaszáját a füléig húzza, s gömbölyű fejét a jól sikerült fiú mosolya öntötte el.

– Ugyan, és maga cipelte? Menjen, maga gyerek.

– Gondoltam, kérem alázatosan, abból az örvendetes alkalomból, hogy nagysasszony kedves férjét ismét körünkben tisztelhetjük, én is hozzájárulok a családi ünnepély fényének csekély emeléséhez.

Széltiben nőtt, parton magas emberke volt, abból a fajtából, akit úgy dicsérnek, kicsiny a bors, de erős. Képe pestiesen szőrtelen. Modora a cirkusz-zoli és a nagyvilági gavallér modorának keveréke. A nők jópofának hítták, azaz sokat megengedtek neki. Szavait mosoly kísérte, amivel kétlelkűségét húzta egészen fölöslegesen alá, ilyesformán: én úgy beszélek, mint egy udvarias, felnőtt fiatalember – legjobb családok gyermeke, de alapjában vidám, sőt ötletes fickócska vagyok, akivel komázni is lehet.

– Igazán kár volt fárasztani magad – akart dühösködni Pali, de úgy jött ki belőle, mint tisztesség elhárítás.

– Ne besz – torkolta le Lackovics. Legvirágosabb kedvét ragok elhagyásával szokta kimutatni. – Elvégre és utóvégre.

– Hagyjad, hadd hozza. Van nekik elég – hangolta össze a kedélyeket Horváthné, aki büszke volt Lackovicsék állítólagos svábhegyi villájára és a hatalmas pincékre, melyekről barátja nem győzött beszámolókat rögtönözni.

– Szóra sem érdemes, nagyságos asszonyom. Na, de kérem… – Széles és rövid kisujját a szája szegletéhez illesztette, ami a szégyenkezés paródiája akart lenni. Horváthnét következetesen nagyságos asszonyozta, a bizalmasság árnyát se tűrte, sőt hódolón illemtudó volt, míg Horváthné őt a családnevét becéző Lackóval anyáskodta le.

– Gépről már gondoskodtam – fordult Kálmánhoz. – Három felvételt készítünk. Egyet, amikor berobog a vonat, nagysasszony kedves férje leszáll, a karok kitárulnak, függöny. Egyet a Keleti előtt: rokonok és a hazatért hős, családi együttes. A harmadikat itthon, ünnepi lakoma, a hős eszik, muri nagy gömbölyű.

– Jójó – torkolta le őket Horváthné. A harmadik felvételről eszébe jutott az ebéd és Kati, a bejárónő, aki még mindig nincs itt. – Hogy én egy büdös segítséget sem kaphatok. Nincs az embernek senkije, de senkije.

243

– Na, nee… – mosolygott rá Lackó, kerek fejét félrehúzta, és úgy nézett rá, mint valami haragos kutyusra, akinek lánc van a nyakán. Hatott.

– Menjenek már be. Annyi a dolgom, azt se tudom, hová nézzek.

Nagy, tisztán tartott szoba volt a Horváthné ebédlője. Kilencszáz körüli, soktornyú bútorok, a kredenc egész várkastély. Falvédők, terítők, futók, goblenek, perzsa- és szmirnaszőnyegek, párnák, függönyök rogyásig. Rákóczi elfogatása, mert a tanár úr történelemtanár, pompás fényképek egy idősebb, diplomata külsőségű úrról, az Irma édesapja, kiállításon kitüntetett fényképész. Egyik sarokban gyöngéd vízfestmény, virágcsendélet. Lackovics ajánlotta fel a nagyságos asszonynak szerény megemlékezésül. Saját. Zsúfoltság, rend és tisztaság. Míg Lackó meg nem jelent, a lakás volt Horváthné mindene. Olyan az Irma lakása, akár egy templom, mondták a rokonok. Egy-egy ügyesebb takarítónő valósággal szerelembe ejtette. Volt azoknak kávézás, dugdosás. Lackovics is nem utolsósorban a villanyszerelés körül kifejtett érdemei révén került a belső titkosok élére. Mindenre használható volt.

A három férfi, a világ három sarka, odatelepedett a plüssterítős asztal mellé, a bőrkötéses album köré. Kálmán, aki idült közlékenységben szenvedett, sehogy sem akadt rá arcraktárában a hidegen elutasítóra, a közönyös-szórakozottat volt kénytelen kikölcsönözni, azt, amelyiket társaságon kívül, önmagával szemben szokott hordani. Lábát szétvetve ült, kis gömbölyű kezeit a combjára nyugtatta, székét az ablak felé fordította, és a madeira-angyal szárnyáról találgatta, mi lehet. Pali konokul, leütött fejjel, rosszakarattal sunyított. Lackovics nem zavartatta magát. Megbirkózott ő elszántabb hallgatásokkal is. Palit firtatta.

– Na, boldog vagy? Hány éve nem láttátok egymást? – S hogy nem kapott választ: – Hét? Micsoda kis srác lehettél. Hányadikos voltál? Másodikos, ugye? Kis, rövidnadrágos kölök, és ma? Büszke lesz rád az öreg, a gríz egye meg.

Egy kis pauza. Kálmán rést hagyott a két fogsora közt, s közelítve-távolítva levegőt fútt ki. Búgott, mint egy igen halk sziréna vagy az ablak közé szorult dongó.

– Bizony, Palikám, rettenetes ez a háború. Mi is hárman voltunk 244fiúk a harctéren, az apánk meg ezredes. A Mackensen vezérkarába volt beosztva. Az anyánk reggeltől estig pakolt és drukkolt. Az volt az anya! Engem fölmenthettek volna, a Gaszton Gerő, a nagybátyám, országgyűlési képviselő, több ezer holdja van a Bácskában; de az anyám nem engedte. Lépést se tégy, Gerő. Legyen ő is ott, ahol az apja. Az igaz, hogy rosszabb helyen voltam, a gríz egye meg, a Doberdón és fenn Volhyniában, nyakig ültünk a pocsolyában, de hát jó anyag, kezicsókolom, ma is itt vagyok.

Szétmosolygott az urakra, csodálkoznak-e, hogy itt van. Két faszent. De a támadt csöndben az előszobából izgalmas párbeszéd ütött az ebédlőbe. Már amennyire Horváthnéval párbeszélni lehetséges volt.

– Nem bánom, én azt se bánom, ha mind odacsődülnek is. Tudom, hogy sok mondanivalójuk volt egymással. Énfelőlem összedughatják a fejüket, az én lelkiismeretem tiszta. Ha nem tetszik az uramnak, segíthetünk rajta.

Mély, rekedtes falusi hang.

– Na, felőlem nyugodtan alhatik az Irma. Én nem beszéltem semmi olyanost.

– Avval se törődőm, ha beszélt. Majd felvilágosítom én az uramat, ki az ő rosszakarója, én vagy a besúgói.

– Besúgó, besúgó! Maga mingyár azt tételüzi föl az emberrül, hogy nem tudom én, mi. Pedig elhiheti, Irma.

Őszinte, felháborodott tiltakozás ritt ki a szavából; a női hang is alábbhagyott.

– Nem mondom én magát. Ki mondta, hogy éppen maga. De vannak, engem figyelmeztettek rá.

Pali válla közé húzta a fejét. Ki figyelmeztette? A lelkiismeret?

– Sándor bácsi – örvendezett Kálmán. Segélycsapat érkezett. – Tessék beljebb kerülni, Sándor bácsi – és kitárta az ebédlőajtót. Olyan örömmel üdvözölte a sógora bátyját, mintha nem is aznap reggel találkoztak volna. A nála vagy húsz évvel öregebb gazdáról Igar jutott eszébe, ahol még hajdani, haj, boldog ifjúkorában vakációzott, amikor az érettségin elhasalt, s a sógora készítette el pótvizsgára. Volt egy lány, az csak parasztot engedett magához, ő felöltözött kocsisnak, és az igazi kocsis megugrasztotta. Így történt-e, 245elbeszéléseiben élménnyé így alakult, és hálás volt érte az igariaknak.

Paliban felszikrázott az öröm. Szerette ezeket a barna, meleg embereket. Zömök, vállas férfi volt a bátyja. Szesz és kommün eltétovították a járását, a haja is deresedett, de húsz év előtt a falu Széchenyije volt, úttörő és kezdeményező, s ez rá volt írva, mint hajóroncsra a hajdani óceánjáró neve. Pali az apjáról akart érdeklődni, de Lackovics beékelődött. Ceremóniásan, mély tisztelettel mutatkozott be, akárcsak a miniszterelnök állt volna előtte.

– Lackovics.

– Horváth Sándor vagyok, Igar községből. – Az öreg végigleste a fiatalembert. Micsoda kis dugasz – gondolta. Nem talált különbet az Irma. Naiszen. Ravasz gondolatok sétáltak a homloka mögött, hogy ez meg az Irma, ez a kis totykos. Akár a tök alsó a kártyából. Egy vicc jutott eszébe: az öles asszonyon erőszakot követett el a kis ember… Nem gondolta végig, még elneveti magát.

– Horváth urat már van szerencsém hírből ismerhetni. A kedves lánya sok kedveset mesélt róla. Apropó, hogy van a Juliska? Hallom, menyasszony. – Ez már a sebesféle volt Horváth Sándor úrnak. A nyáron fenn időzött a leány Pesten, a nagynénijénél, hogy majd szereznek neki valami jó partit. Össze is kerítették evvel a Lackoviccsal, az csapta is a szelet, Juliskának is tetszett, de a nagynéni „rági babának, eszi magának”, s Juliska azon kapta a szerelmes szívét, hogy a nagynéni elhalászta az udvarlóját. Hazautazott, s ott telesusmogta az atyafiságot, hogy ő nem konkurrálhat az Irma nénjivel, és eljegyezkedett a jegyzővel.

– Az ám – felelte Horváth Sándor kurtán.

– Na, és milyen ember a vőlegény? Remélem, megértik egymást?

– Szép szál ember – formulázta meg Horváth Sándor csendesen kétélű véleményét. A kis ember süket volt.

– Fő a megértés, kezicsókolom.

– Igaz, beszéltem apukáddal – fordult az öccséhez Sándor gazda. Olyan hirtelen rázta le nyelviről a kellemetlen témát, mint csizmáról szokás a sarat.

– Hallom. Megrokkant, ugye?

– Hát azt nem mondhatni. Akkora a szakálla, akár egy kozák246nak. Mondom neki: te Jóska, nincs ebben valami? Aszongya, abbizon meglehet, Sándor.

– Nem panaszkodott?

– Nem az. Csak örült, hogy itthon van.

– Mégis, mit beszélt?

– Nem beszélt az semmit különöstég, csak hogy sokat nélkülözött. Meg kérdezősködött rúlatok.

Pali látta, ebbül ugyan nem szed ki semmit. De muszáj volt az apjáról beszélnie.

– Csak egy picurkát térjen magához, nagyszerű karriert csinálhat. Kilenc nyelvet beszél, az összes turáni nyelvekre rákapott valamelyest. Új elmélete van a magyarság eredetéről.

Az utolsó mondatra Horváthné is beserdült. A kredencet vatatta, de elkapta a szót, és nem állhatta meg, hogy vissza ne dobja, mint valami kigyulladt füleslabdát.

– Az, az. Azok a büdös turáni eszmék. Neki mindig előbbre valók voltak az eszmék meg az egyesület, mint a családja. Nekem megmondták. Már tizennyolcban hazajöhetett volna. De neki valami expedícióba kellett keveredni. Az őshaza. Maradt volna az őshazában, ha az előbbrevaló, mint én meg a fia.

– Ugyan, hogy tudsz ilyen meséknek felülni – csitítgatta Kálmán, kissé bizonytalanul, mert a sógor csakugyan furcsán komoly és lelkiismeretes ember.

– És ha úgy is volt – kapta fel Pali lelkesen a legendát. – Jól tette. Mikor kerül ő megint Mongóliába? Ha valakinek valami nagy fölfedezése van, semmitől sem szabad visszariadnia. Én csak tisztelem érte apukát.

– Akárki mondta is, Irma – vágta közbe Sándor –, nem jóakarója egyiküknek sem. Nem is olyan ember a Jóska. Jobb is, ha nem macerálja ilyesmivel.

– Ismerik őt maguk? Annak mindig a családja volt a legutolsó. Én éltem vele, én tudom.

Kálmán az óráját nézte: – Tíz óra öt. Cihelődhetünk. Inkább a peronon várjunk. Nagyszerűen kilobogózták, elsőrendű a büfé.

A karaván elindult. A három férfi már a lépcsőházban botorkált, az asszony még beszólt a konyhára, a kappansütés részleteit tár247gyalta meg Katival, aki nála is jobban tudott mindent. Pali rá várt. A torkát nehéz drukk markolta. Irtózott mindentől, amit mások ellenében kellett megtennie vagy kimondania.

– Csak arra kérem, mamám, apuka előtt ne mondjon ilyeneket. Legalább ma ne.

Kicsiny, de fényes könnyei mögé két szorongó szem nyitotta a fájdalom fekete égboltját.

Horváthné habozott: támadás vagy könyörgés? Könyörgésbe burkolt támadás?

– Semmi közöd hozzá. Azt mondom, ami jólesik. Lackó – kiabált a férfiak után –, a kulcsaim magánál vannak?

– Parancsára, nagysasszonyom.

A villanyoson Pali Kálmán mellé került. A keserűség alól előcsíráztatta a maga kis hóvirágait.

– Akárhogy van, mégis ez az életem legboldogabb napja. Lesz végre valakim. Elmondhatom a terveimet, megoszthatom a reménységemet. Lesz két szem, amelyben méltón tükröződhetek. Gyerekkoromban is nagyszerűen megértettük egymást. Egy párt voltunk az anyám ellen. Amikor elvitték, egy őszibarackot evett utoljára, a magját becsomagoltam, ma is megvan. Azóta is, ha csirkecsontot törtem, vagy kártyában ki is jöhetett egy kártya meg nem is, föltettem a kérdést, hazajön apuka vagy nem. Egy kocsi hajtott előttem, ha elérem a sarokig, hazajön, ha nem, ott marad, és rohantam, mint az őrült. Ha páros a lépcső, hazajön, ha páratlan, nem. Mennyi drukkolás, amíg levél jött. Másfél évig egy sor sem. És most mégis itt van. Háromszáz név volt az újságban, a Rigába érkezettek névsora, én rápillantottam, és azonnal és csak az övét láttam. Képzelheted, az a boldogság! A bölcsészet folyosóján történt. Megszólítottam Kornis professzort, neki újságoltam el; addig sose beszéltem vele. A kollégákat is egész megbolondítottam. Történhetik itt akármi, van apám, művelt, nagy látókörű ember. Segítségére leszünk egymásnak. Az ő nyelv- és történelem tudása és az én írótehetségem. Úgyis királydrámákat akarok írni. Végig Szent Istvántól az utolsó erdélyi fejedelemig, tíz trilógia. Apuka összegyűjti az anyagot, én feldolgozom. Ma még föl sem tudom mérni az ő hazatértének a jelentőségét. Nem igaz?

248

– Hogyne, mindenesetre – bizonykodott a jóakaratúan semleges karhatalmi parancsnok. – Itt vagyunk, végállomás.

– Hogy elfecsegtem az időt.

Pali most jött csak rá beszéd és hallgató ég–föld távolságára. Kipirult, közlésre nyílt arcára rászaladtak a zavar rolettái. Egy óra múlva itt az apja, annak majd beszélhet.

A Keletit teleaggatták lobogókkal. Zöld gallyakból is csináltak néhány füzért, de azok elvesztek a kőcsarnok kongó ürességiben. Úgy aránylott az a fogolyfogadó egy-két zöld ág a nagy ürességhez, mint a magyar társadalom érdeklődő szeretete a háború csinálta közönyhöz. Az érkezési oldalon dobogó állt, a miniszterelnök, a társadalmi egyesületek és a püspöki kar képviselői onnét lejsztolják le tízórai virsli és ebédbifsztek közt fogadó szónoklatukat. Egy másik pódiumról a zenekar zúdít majd meghatottságot a rokonokba, akiket kordonnal tartottak vissza a peron elözönlésétől. Csak az ég ne lenne olyan ólmos.

Lackovics elmagyarázta a részleteket. Itt fog állani Horthy, itt a miniszterelnök, itt vonulnak ki a hazatért hősök. Az a sok asszony és gyerek! Van, aki nem ismeri az apját. Lesz itt sírás, kezicsókolom.

– A Budai Dalárda fog énekelni – hozott új híreket Kálmán.

– Igazán, ne mondd – örvendezett reszkető hangon Horváthné. A Budai Dalárda is! Színház nevelte idegeiben már ott volt a felhangzó ének, és meghatottság pirította ki finom orrcimpáit. Sándor bácsi zavartan szűkölt, mint a falusiak ekkora tömegben.

A kordonnál ismerősökre akadtak. Móráné, a Kálmán felesége meg Linder úr, a koma, hős és neje régi cimborája. Móráné még fiatal, de a pesti átlagnál testesebb nő, mellére fűzött hassal; gyanakodó pillantásokkal méregette a családias csoportot. Linder úrból fesztelenül folyt közvetlen természete.

– Szervusz, Irmus, hová mentek nászútra?

– Miféle nászútra? – Savanyú, biggyesztő mosoly somolygott ki a Horváthné szája csücskire: én ugyan mosolygok, de alapjában az élet tragikus áldozata vagyok, aki csak ilyen eredeti vén rókák kedviért engedek letargiámból, mint te is vagy, Linder koma.

– Illik egy kicsit nászutaznotok. Mindent újra kell tanulnotok. 249Szegény Jóska, kiéhezett ott Szibériában, nincs az a vőlegény, aki versenyezhetne vele. Hacsak valami burját menyecskét nem fogott magának.

– Ki is rúgom őt a menyecskéjével együtt. – Kormányozható kedély volt, ha valaki nem átallotta léhaságával terelgetni.

– Mi az, Lackovics, maga itt van? – helyezte el viperanyálát Móráné. – Eljött a családfőt fogadni?

– Mint a család őszinte tisztelője, hiszen tetszik tudni. Pardon, a fényképezőgép. A vonatnál találkozunk.

A bennfentes Kálmán átsegítette őket a kordonon. Néhány irigy megjegyzés röpült utánuk. A peronon előkelőbb nép sétált. Nagyon sok volt az idősebb, csúnya, vörös orrú hölgy, a karjukon is vöröskereszttel voltak megjelölve; arisztokraták lehettek, mert fiatal fiúkkal galoppoztak le-föl, mintha fontos dolguk lenne. A vonat a külső B-re fut; még van huszonöt percünk, állapította meg a szakmabeli karhatalmas.

Paliban sajátságos dolgok történtek ezalatt. Izgatott volt, de anyja vére, mint egy színházi gukkeren, figyelte is az izgalmát. Itt a pályaudvar. Félórán belül begördül a mozdony. Kiszáll az apja. Szibériában sínylődött, ahol ötvenfokos a tél, és az emberek az orrukra is kesztyűt húznak. Atlétamellű, ragyogó homlokú férfi, amilyen ő sohasem lesz. Milyen jó imádni egy ilyen nagy embert. Ő már hét éve imádja s már gyermekkorában is. Apuka mindent tud, az etruszkoktól a szumir nyelvészetig, de vív is, s a magas nyújtón megcsinálja a saslengést. Most talán nem csinálja meg. Hisz skorbutot kapott, egy évet sínylődőtt a tömlöcben, korpakenyéren és moslékon. Túsz volt, a haza áldozata. Megrokkant férfi, de a szelleme ép. Új elméletet hoz az őshazáról. Ott áll a Turáni Társaság egyik oszlopa. Talán épp érte jött ki, hogy lestoppolja az elméletét. Még egyetemi tanár is lehet belőle. S ő rögtön a karjaiban lesz. Nem vagyok árva. Van édesapám, van édesapám.

Többször elismételte, csak hogy felzaklassa az idegeit. Nem találta elég feszültnek, izgatottnak magát. Gondolatai félrecsúsztak a fő témáról. Egy hordár és egy nagysága nézeteltértek, s ő megértette a diskurzusukat. Micsoda kis lélek ő! Most, amikor egyetlen érzés lobogásában kellene lennie. És ő méltatlan a szituációhoz. Megjön 250az édesapám, mormogta félhangon. A homlokához nyúlt. Az ujjai jégcsapok, a feje sütő vas, Hogy támadhat ugyanabban a szervezetben ekkora hőmérséklet-differencia. Végre is ugyanaz a szív, ugyanaz a vér. Térdei s hátán a bőr citeráztak. Nagyokat kellett sóhajtania, és vizelési ingere volt. Ő pedig azt hitte, a szíve fog csődöt mondani. Egy kicsit dobbanóbb, igen, a nyakán át a fülébe hallja a dobogását, mintha lovak ügetnének, de ez mégsem az igazi. A szívfájás egész más lehet. Mi lenne, ha elájulna. Gyerekkorában koronázáskor elájult. De most nem lát piros-kék korongokat, amint fekete alapon forognak. Pedig most több oka lenne elájulni. Van édesapám, van édesapám.

– Jesszusom, ez a fiú rögtön összeesik – szörnyülködött föl Horváthné, amikor tekintete a bolondozó-udvarló Linderről Palira csúszott. Őszi fű színe volt a gyereknek, a szemgolyói percek alatt beestek, az orra kihegyesedett.

– Pali, Pali – rázta meg Linder is.

– Rosszul van a boldogságtól – szögezte le Móráné, és örült, hogy ezt is látta. Majd elmesélheti. Mindenki megilletődött, csak Horváthné lamentált. Úgyse tudta, melyik lelki kosztümjében állapodjék meg erre a kínos pillanatra. A tudat alatt megtörtént a választás: a fiáért aggódó anya.

– Fiacskám, ne veszítsd el az eszed. Tudod, hogy nem szabad fölizgatnod magad. Még alig lábolt ki a tüdőcsúcshurutjából. Minden úgy megárt neki – magyarázta a többieknek, és cirógatta a fia haját.

Hangosan beszélt, a járókelők is hallhatták. A tizenkilenc éves langaléta ország-világ előtt megsajnáltatott. Egy vöröskeresztes asszonyság tokajiért szaladt. Az apja jön meg, mondták az emberek. Rosszul lett a boldogságtól.

Pali szégyellte az anyja hangoskodását, de meg is vigasztalódott, hogy az ő fiúi szeretete annyiak emlékezetében megöröködött. Hagyjanak, kutyabajom sincs, és csakugyan ruganyosan kivált a csoportból.

A peronon zúgás hullámzott végig: a kiválasztottak, akik kiborravalózták vagy kiprotekciózták magukat, kifelé áradtak. A kordonon kívül, a tömegben lökések indultak el, s amikorra hátulról 251előre értek, a katonákat is megtántorították. Azok nem káromkodhattak, mert tudták, miről van szó, csak ugyanakkorát löktek visszafele. Mindenki előre-hátra ingott; az anyák „jaj, a kislányom” kiáltásokkal könyörögtek kíméletet. Mindenki a szomszédját tette felelőssé, az meg tovább hárította. Háromszáz fogoly érkezett.

A katonabanda belezendített. A Himnusz észrevehetően megtöltötte a csarnokot, az üvegtető mintha emelkedett volna, mint fekvő ember szegycsontja, ha sóhajt. Tömeg és zene összemosták az egyéneket, a csordaember csapott ki mindenkiből, valami gátlás elnyomta ember, mert nagy megkönnyebbedés volt a kiszabadulás. A Keleti előtt, ahol semmit sem látni, egyesek felágaskodtak, majd kiesett a szemük, köztük öregek is, kik máskor egy pillanatot sem tudtak volna lábujjhegyen állni.

A vonat lépésben pöfögött be, s egyeseket annyira lenyűgözött ez a méltóságos ritmus, hogy ugyanolyan méltóságosan lépkedtek eléje. Mások előrefurakodtak, és neveket kiabáltak.

– Nédd, Pali, ott gyün apukád – bökte oldalba Sándor bácsi a tétova öccsét. A nehéz felismerés egy tizedmásodperce; s Palit mint nyilat lőtte ki a boldogsága.

– Pali, vigyázz magadra. Az istenért! – sopánkodott mögötte az anyja.

Egy tétova kar állította meg Pali rohanását. Püffedt szemhéjak alól két bizonytalan szem; hatalmas, százfoltú bekecs, ormótlan cipők, kimustrált katonasapka. Ölelés közben érezni lehetett a bekecsbélés dohosságát. Egy tétova ember állt Pali előtt, aki hagyta, hogy történjenek rajta az események. Paliból a készülő nagy mondások eredője egyetlen kezicsókolomba buggyant ki. Apa és fiú ködben álltak, egyik az értelem, a másik az érzelem ködében.

A hadifogoly udvariasan erőlködött, hogy a helyzetbe beletaláljon.

– Ni, a Pali. Nagyot nőttél, de nem sokat változtál. Még ugyanaz a gyermekarc. Én kiszakállasodott, vállas férfinak gondoltalak.

Pali elpirult. A szakáll a kényes oldala volt.

– Pali, te ne izgasd magad – aggódott az anya.

A fogoly a fiától az asszony felé fordult. Hét magányos év imádságos tiszteletével, melyet csak kutyásabbá tett az utolsó év szellemi leromlása.

252

– Az Irmus. Még mindig a régi. Akár a képen. A bolsevikok szedték el Moszkvában. – Nem merte megcsókolni az asszonyt, csak a karját fogta. Két évig papucsot gyártott, és parasztasszonyok előtt hajlongott, hogy megvegyék. Két évet a moszkvai börtönben koplalt. Az ilyen nők, mint a felesége, természetfölötti lények; ő szegény plenni, hogy kerülnek ők össze.

– Csak ezt a bekecset ne látnám magán.

A bekecs kedves volt Horváthnak. Evvel telelt ki hét telet. A bekecset nem hagyta.

– Jó szolgálatot tett ez. Még ugyanaz, amit Kálmán a Kárpátokba utánam küldött. Ni, hisz itt is van. Szervusz, Kálmán.

Az ismerősök előnyomultak, kissé zavartan; nem hasonlított a régi Jóskára. Csak Linder volt fesztelen.

– Hol a burját menyecske, Jóska?

A fogoly nagy szemeket nyitott, és gyanakodva nevetett.

– Azt hallottuk, egy burját menyecskét hoztál.

– Burját menyecskét? – Horváth udvariasan és alázatosan nevetgélt, ahogy egy rosszul sikerült élcnek szokás, ha nagy úr mondja.

– Nem értünk mi arra rá.

Lackovics is befejezte a fotografálást. Odatolakodott a kijárat felé haladó csoporthoz, egyenesen Horváth mellé.

– Tanár úr, nem méltóztatott Krasznojarszkban lenni? Volt ott egy unokabátyám. Csuda dolgokat mesélt. A csehek belehajtották a vörös foglyokat egy gödörbe, összegéppuskázták, és leöntötték mésszel. A manuszok még mozogtak, és már a nyakukban volt a mész. Nálunk is így kellett volna elintézni a diktatúrát. Gondolom, tanár úr is beleegyezne? Kibántak tanár úrral is a mókusok. Egy évig tetszett túsz lenni? Mi is túszok voltunk a kommün alatt. Az apám és három fiú. Az apám Mackensenhez beosztott vezérkari ezredes volt. Az ilyenekre spóroltak, kezicsókolom. De én beadtam nekik a deftert. Egy Lenin-fiúnak eltörtem a kulcscsontját, és meglógtam. Három hetet barangoltam a Bakonyban.

Szaporán hadart, csak hogy a tanár úr bizalmába ékelődjék. A hadifogoly rá-rápislogott, udvarias helyeslés és ijedt csodálkozás közt ugrált a tekintete. Néha a környezete felé sandított, szinte segélykérőn. Pali leütötte a fejét, és különösen hátizmaiban érezte a szé253gyent. A lapockái a tarkójára szaladtak. Kálmán műszórakozottsággal nézelődött. A felesége oldalba bökte Lindert: figyeli? Csak az asszony könnyebbedett meg. Ő kívánta, hogy együtt mutatkozzanak; naivitásában ártatlansága legjobb bizonyítékának vélte, ha Lackóját is kisétáltatja az ura elé.

A Keleti mellett, a barakkokban, a honleányok szendviccsel kínálták a hazatért hősöket, és szerencsi csokoládéjuk maradékával tömték a fiatalabb tiszteket. Lackovics nem készíthette el a második képét, Horváthné nem volt hajlandó az ura mellé állni, amíg ez a bekecs van rajta.

– Pedig a szakállam levágattam – engesztelte a hős, és rágatlanul nyelte a szendvicseket.

– Jó étvágyad van, Jóska – konstatálta Linder.

– Igen, a skorbut óta. A cipőtalpat is megenném.

Pali néma boldogsággal vizsgálgatta az apját. Milyen kevés szavúan örvend, akár Ferenci Béla, a híres esztétikus, aki a nyolcadik óta férfiideálja. Kissé gyűrött arc, de a régi nagy karakter. Csak ez a Lackovics ne lenne. De ő majd bedobja magát a másik serpenyőbe. Bálványozásával helyreüti az anyja ridegségét.

Odakint javában szónokoltak. Eső szitált. Most énekszó. A Budai Dalárda.

– Ne egyen már annyit – szólt az urára Horváthné. – Otthon is ehetik – és cipelte ki az esőbe. A fogoly sajnálkozva bámult a szendvicsekre. – Kitűnő kis vajas dolgok – motyogta. A nevükre nem emlékezett.

A miniszterelnök beszélt. Átlag intelligenciára és rögtönzésre valló mondatok. Pali a református templomra gondolt, ahol tavaly legátus volt, és a foglyokról prédikált. Állhatna ő is a pódiumon! De lám, az apjának tetszik. Lábujjhegyen áll; tisztelettudóan odamered. Lackovics megmagyarázza: a miniszterelnök.

– A miniszterelnök? – illetődik meg a tanár úr, és hallgatja az országúttá járt frázisokat. Ráismer a fiatalkorára; megmozdul a kritikátlan önképzőkör. „A hazának szüksége van rátok.” Úgy van, bólint a fogoly is, úgy van.

Másodszor is a Himnusz. A fogoly is leveszi a sipkáját, paraszt gesztussal, ahogy az útjavító munkások szokták, ha urasági hintó 254elől kell félreállni. Nagy lélegzeteket húz, úgy énekel. Az egész emberen respektusos áhítat, de a szemhéjai nem emelkednek, az arc zsibbadt, álmos.

Az ünnepélynek vége. A társadalom visszakönyvelte háromszáz elkallódottját; farizeus örömmel, mert vissza illik adni az állásukat, s jaj, ki kerül helyettük bé-listára. Asszonyok szorongtak; kit kell ölelnem; gyerekek szűköltek: miféle szőrös-bűzös apuka jött haza Oroszországból.

A villanyoson a fogoly a bátyja mellé került.

– Hát édesanyánk hogy van?

– Csak megvan. Már nagyon számít rád. Meghagyta, okvetlen elgyűjjetek ám. Mindig azt mondta, csak ezt az egy fiamat láthassam a családja mellett, nem bánom, ha tüstént meghalok.

– Szegény nyanya. Hát a Juliskáék?… És így tovább. Ugyanaz a beszélgetés, amit Csóton is lefolytattak. Annál jobban esett. Kérdések és válaszok kitaposottak, nem kell kínlódni rajt. Meg nagy nyugodtság is Igarra gondolni. A hét év hányódás kikoptatta a fogolyból férfikorát. Nagy árvíz volt, lemosta a felső geológiai rétegeket, maradt a gyerekkor, Igar. A Köröndnél megkérdezte: – A Kálvin tér? – De az igari utcák utolsó házikóját is látta, amíg Sándorral diskurált.

Horváthné idegesen figyelte, hogy az ura és a sógora meghitten tárgyalnak. Messze ült, nem hallotta, mit. Biztos felőle. Az a paraszt mintha épp most magyarázná: ez az a fiatalember. Az ura mindent tud; hát tudjon, ő nem ijed meg, de azért csaknem zokogásig zaklatódott. Lindernek magyarázta.

– Látod, a bátyjával tud beszélni. Én egy jó szót sem kaptam tőle. Ezért várjon az ember hét esztendőt. A legszebb asszonykorom, és annyit sem tud mondani, nahát, eb vagy kutya.

– De Irmus!

– Hagyd el, neki mindig a rokonai voltak a fontosak. Jaj, csak az igariak. A gyerekét eladta volna, csak hogy az igariaknak többjük legyen. Hiába veszekedtem: mit hordod te a Dunába a vizet. Ha az igariakról volt szó, ingre vetkőzött volna. De bánom is én, bújjon beléjük. Csak minek vártam én rá hét évet tisztességben.

Horváth József, a hazatért hős, odahaza, az előszobában érzéke255nyült el először igazán. Egy fiókos tükör márványlapjáról a táncos csikós és csikósné, a huszonöt esztendeje ott álló csecsebecsék szöktek a szemébe. – Ni, a kedves régi dolgok. Fölvette őket, és megsimogatta, a nedves ajkait szétnyitotta, s a mosoly, mint áprilisi úttestre a nap, nedves fényt dobott szemére, ajkára és a pofacsontjaira.

A hétéves fogság távlata meghatottságot lehelt az együgyű jelenet köré. Móráné a könnyein át mosolygott. Pali elfordult, és sírt.

– Újra kell ismerkednem a holmikkal – motyogta a hős. – Ni, a Juli.

– Nem a Juli, nagyságos úr, a Kati – igazította ki a bejáróné, aki valamikor a szakácsnéjuk volt.

– Persze, persze, összetévesztettem.

– Rég találkoztunk, nagyságos úr.

– Hát bizony, bizony. – Megint csak a csikóshoz menekült: milyen kedves, régi dolgok. Nagybányai tanárkoromban vettük. Hogy kitartanak a régi holmik.

– Na, befele, befele – lökdöste a felesége. – Át kell öltözködnie.

Pali ráhunyorított az anyjára.

– Mit hunyorgatsz; csak nem fogunk itt ácsorogni.

A hálószobában tiszta fehérnemű és civil ruha várta a hőst. Pali segített neki az öltözésnél. A meleg alsótól nem akart megválni. Nagyon jó szolgálatot tett. A cipő befűzése felbosszantotta. Micsoda időrabló szokás. A gallérnál végleg elhagyta a türelem. A nyakkendőkötés sehogy sem sikerült, a tű is makacskodott. Remegő ujjai idegesen babráltak az ádámcsutka körül. – Mennyivel okosabb a mi plenni öltözetünk! Nahát, ilyen marhaságot! – méltatlankodott, mint aggok és gyerekek.

Amikorra elkészültek, a vendégek már a leves gőzét szagolták. Linder a villájával dobolt: – Tyű, itt nagyszerű szagokat érzek. Gyere, Jóska, csészét kell a szám alá rakni, úgy csorog a nyálam. – És valami disznóságot súgott Móránénak.

– Lackó, maga a borokat kezeli – mondta Horváthné. – Maradjon mellettem az asztalvégen, segít a szervírozásnál.

Móráné Lindert fikszírozta, s egy figyelmetlen pillanatban eleresztette: szegény Jóska!

256

Jóska az evés gyönyöreibe merült. Most már körültekintőn és tudatosan. – Ni, csiga – örvendezett a levestésztának. – Hányszor eszembe jutott a börtönben, amikor a moslékot elénk vágták. A mennyország legtündéribb kéjének tűnt föl egy darab kenyér. Volt velünk egy lett, azt kívülről kosztolták. Egyszer egy fehér cipót küldtek be neki, tyű, hogy irigyeltük érte. Voltunk vagy húszan, az mind körülállta, még az állkapcáját is figyelték azok. Képesek lettünk volna agyonütni érte. Hát amikor Rigában az első virslit bekebeleztük. Virsli zafttal. Emlékszik, édes, a Rathauskellerre?

Rámosolygott a feleségire. Az asszony türelmetlenkedett: – Emlékszem, emlékszem. – A férj a virsli elfogyasztását részletezte. – Az ember érezte, amint a jó falatok a gyomrába csúsznak, szinte beleizzadt a hasa. Hát ez a kappan például! Azt nem lehet számokban kifejezni, mit ér ez Oroszországban. Egyszerűen nem létezik. Ez ott olyan pazarlás, hogy…

– Na, most nincs Oroszországban, csak ne emlegesse a pazarlást – vetette oda Horváthné. – Majd azt tartjuk számon, hogy volt a fogságban. Örüljön, hogy van mit ennie.

Pali szerénykedett elő a kényszeredett csöndből.

– Az írásait meg tudta menteni, apuka? Az elméletét? – bökte hozzá magyarázólag, mert az apja elnyitotta a szemét.

– Minden odaveszett – nevetett a plenni. – Egye fene, jobb is, nincs rá gondom. – Nyilván örült, hogy nem zaklatják vele. – Ez a kis cukros holmi igazán kitűnő.

– Úgy van, Jóska, te csak egyél most. Neked az a dolgod, hogy meghízz. – A derék Kálmánt őszintén meghatották a sógor haskeservei. Brr, még elgondolni is.

– Bizony, még hat hete mankón bicegtem. No, a jó hazai majd csak…

– Ne higgye ám, hogy mindig így lesz – csattant fel a téveszme ellen Horváthné. – Ez most kivételes dolog. A maga fizetéséből krumplira sem elég. Kétezer korona. Abból ugyan nem hizlalom meg.

– Ne ijeszd meg szegény Jóskát, még visszamegy.

– Én nem ijesztem, csak megmondtam, hogy állunk. Nehogy Eldorádóba képzelje magát. Bizony, itt dolgozni kell. Az én lábaim is 257majd leszakadnak néha. Az a sok cepelés meg mosogatás. Nem arra neveltek, hogy mosogassak. Most meg nap nap után csak gürcölni, a legnyomorultabb cseléd is beledöglenék. Persze, más asszonynak ma is van cselédje. Velem? Törődik a fene. Forduljon föl. Ott a Vince, az már a hatodik fizetési osztályban van, mégis különórázik. Déltől estig. A felesége így is alig bír kijönni.

– Csak nem zavarnád az uradat különórázni. Még meg sem melegedett, hét év után.

– Érdekes! Nekem nem volt hét év a hét év. Nem veszkődtem többet, mint három béresné. Bugyorban hoztuk fel Igarról a lisztet. Télen abban a fagyban, a kocsi lépcsőjén. Én talán szórakoztam itthon. Ő kényelmesen vakációzott, ráért nyelveket tanulni, mi éreztük, akik itthon nyomorogtunk.

Belepirult az érvelésbe. Az ura bólintott: – Igaz. Mi is mondtuk, az otthoniaknak még nehezebb.

– Fő, hogy köztünk van, kedves tanár úr. Majd minden jóra fordul – lépett közbe kegyesen Lackovics. – Mit is mondott a kabai asszony?

Ittak.

Linder megint előkotorta az aznapra fölvett alapigét.

– Aztán úgy őszintén, Jóska, hogy is állunk azokkal a burját menyecskékkel?

– Menyecskék? Rájuk se gondoltam. A hét év alatt egyszer sem. Ilyen öreg már kibírja.

– Olyan öregnek érzed magad?

– Itt az öt iksz. Ilyenkor a kályha mellé kívánkozik az ember. Igaz-e, Irmus?

– Maga, lehet. Én még fiatal vagyok.

– Nana, az a fiatalság. – Alázatos bizalmassággal nevetgélt a feleségére. Azt elöntötte a bíbor.

– Ha magának nem is imponál, akad, aki megbecsülje. Igenis, fiatal vagyok.

– Éljen az ifjúság – rikoltott bele Lackovics.

A feketézést befejezték. Kati és az asszonya elszámoltak. A diskurzus megenyhült. Horváthné a konyhán sírta ki, hogy az urától egy jó szót sem kapott, csak gorombáskodik vele. – Azért féltem, 258ahány még hazakerült abból a büdös Szibériából, mind olyan, akár a pokróc. – Kati úgy találta, hogy a nagyságos úr megzavarodott.

Odabenn Moszkváról, a kommünről csevegtek, Linder-Lackovics modorában. A leforrázott Pali Victor Hugótól Szabó Dezsőig minden romantikus jelmezt fölpróbált, csak hogy keservét irodalmon át lássa. És a nagy ember, az apja, tűr, egyre némábban, mint a mártírok. Hogy mutassa ki neki az ő ábrahámi izsák-áldozó imádatát. Most nagyokat ásít. Unja ezt a gagyogó népséget; embertársat kíván, akivel megoszthatja kiábrándulását. Ha a kezét, a lábát megnyalhatná.

– Dőlj le, Jóska, ne zsenírozd magad – biztatta Móráné a hőst. – Tudjuk, hogy kimerültél. – Horváth a homlokát simogatta. – Bizony, az jó lesz.

Pali átkísérte a hálóba. A fogoly kinyújtózott; aoá, néhány hármashangzatot ásított, ahogy falusi vénasszonyok szokták, megrázta magát, s a duzzadt szemehéjait nyomogatta. Egész emésztő szervezete a sezlonért könyörgött.

Palinak a torkára dobbant a szíve. Itt a pillanat. Elfogultan hebegte: – Apuka, mielőtt ledűlne… Egy kis meglepetést készítettem erre a napra.

A fogoly szeme megcsillant. Talán egy doboz jó dohány. Na… És a sezlon szélire gubbadt.

– Már Csótra írt levelemben is jeleztem, hogy irodalomra adtam a fejem.

– Veszedelmes, veszedelmes – hajtogatta csalódottan az apa. – Jelent meg valamid?

– Semmi – vallotta be szégyenkezően Pali.

– Itt a hiba. Csak olyannal szabad foglalkozni, aminek pozitív haszna van. A mai világban csak az ér valamit, ami pénzre váltható. Tajmizmani, mondja az angol. Mi, plennik, megtanultuk.

– Majd idővel. Az inasévek termését kár a nyilvánosság elé vinni. Én ráérek. Különben úgy érzem, nincs messze a kiteljesedés… Emlékszik Pénelopé történetére?

– Pénelopé, Pénelopé. Hogyne, sokszor gondoltam rá. A régi görög nevekkel sokat foglalkoztam; egységes eredetre vezettem vissza a turáni és árja neveket. Magam is egy kicsit Odüsszeusz vol259tam. Sokat mulattunk rajt Pápán, a gimnáziumban, amikor az öreg Kovács, meghalt szegény, mély basszus hangon szavalta: kétfele dobogott a szív szőrös kebelében. Ennyiből nem voltam Odüsszeusz.

– Ezt a témát dolgoztam fel én is. Ötfelvonásos dráma, a címe: Pénelopé.

– Tyű. – Inkább a csendes őrültségen való elsajnálkozás, mint a csodálat tyűje. Pali boldogan hadarta:

– Igen. Rövidre fogva el is mondom a tartalmát.

– Ha úgy gondolod.

– Első felvonás: Odüsszeusz hazaérkezik bolyongásaiból, az isteni kondás kunyhójában összeakad fiával, Télemakhosszal, aki már hónapok óta keresi apját. A fiú elbeszéli, mint üldözik anyját a kérők. Közös tervet eszelnek ki, hogy Pénelopé hűségét próbára tegyék. A második felvonás: Odüsszeusz háza. Pénelopé mindenféle ürüggyel menekül kérői elől; de nincs kiút, estére választ kell adnia. Télemakhosz tanácsára nagy vacsorára gyűjti udvarlóit. Koldus érkezik. A kérők elzavarnák, de Pénelopé sajátságos vonzalmat érez iránta, megvendégeli. A harmadik felvonásban Pénelopé föltárja a vándor előtt szorongatott helyzetét. A vándor biztosítja, hogy Odüsszeusz él, s megígéri segítségét. Télemakhosszal hárman eszelik ki, hogy pusztítják el a kérőket. A negyedik felvonás a kérők lenyilazása. De ott a vándor, ő maga is kérőként lép fel. Pénelopé nehezen, de visszautasítja. Odüsszeusz leleplezi magát, teljes a boldogság. A kis családi szentháromság helyreállt.

Persze, ez csak a cselekmény váza. A lényeges a lélekrajz. Amint Odüsszeusz és Télemakhosz egymásra ismernek. Pénelopé szorongása. Hogyne, hiszen húsz éve özvegy, és a kérők csinosak, fiatalok. Télemakhosz félelme, kiállja-e az anyja a próbát; nem dobja-e oda magát az utolsó percben. Pénelopé kétségbeesése egyre növő vonzalmán, melyet a vándor iránt érez, boldogsága, amikor Odüsszeuszra ismer. És milyen mindent bearanyozó Télemakhosz öröme, hogy szüleit egymás karjában látja. Mindent beleadtam ebbe a drámába, különösen Télemakhoszba. Ez az első igazi művem.

– Nagyon kedves. Nem gondolod, hogy az antik miliő kissé unalmas nekünk, modern embereknek?

– Nem, nem, ez modern darab. Majd meglátja. Ha megengedi, 260felolvasom egy részét, ahol Télemakhosz felismeri az apját. Annyira a mi szituációnk.

Mohón esett a szekrényinek. Rég kikészítette a keresett részt, kartonba göngyölte, mint valami okmányt. Külön másolat, apró gyöngybetűk, miniszterpapíron. Háromszáz hibátlan jambussor: ez az ő ajándéka és vigasza. Majd meglepődik az öreg! Persze, fűzfapoétának tartja. De ha meghallja zengő magyarságát, az örök emberi érzések klasszikus, hellén tisztaságát.

Odüsszeusz hasa, mint egy roppant szivacs, minden vérét magába szítta, vértelen agyában álmosan kódorgott néhány facér gondolat. Jó ruganyos lehet ez a sezlon. A feje oldalt billent. Igaz, a fia. Micsoda butaság, felolvas. Mi ez? Uránia? De hát nem sértheti meg. Végre is pompás ebédet adtak. Nem kosztolt így tizennégy karácsonya óta. Akkor Debrecenen át vitték a Kárpátokba. Kitettek magukért a cívisek. Mindnyájan berúgtak.

– Ha megengedi, apuka?

– Hogy? Fel akarod olvasni? Jó, nem bánom. Hosszú lesz?

– Csak egy jelenet. Odüsszeusz már tudja, hogy közeledik a fia. Télemakhosz betoppan. Megindul a beszélgetés.

Reszkető hangja nekilódul a jambusáradatnak, mint valami szelíd lejtésű hullámvasútnak. Szép, ruganyos mondatokban ered meg a szó. Az ifjú Télemakhosz végigbolyongta az Égei-tengert. Apját keresi. A sós tengeri szellő és a nap egyenletes melege sugározza és hajtja sorait. Odüsszeusz kiforrott, fondor öreg. Kicsalja az otthoni titkokat. Pénelopé éjszakánként felbontja a szőttest; de így sem térhet ki kérői elől.

A szomszéd szobából hangos, visító kacagás csapott be. A kacaj tetején Lackovics recsegő hangja: murinagy gömbölyű. Horváth felfülelt. Pali térdére csúsztatta a kezét: – Pardon, hogy megzavarlak. Ki az a fiatalember?

– Lackovics, egy barátom – füllentette Pali, és gyorsan tovább olvasott.

Lackovics! Valamit beszélt a bátyja. Jó volna egyet ásítani. Ez a gyerek még mindig olvas. Mit olvashat? Kívánkozott, hogy ráförmedjen, mint délben a nyakkendőre. Nem, nem szakíthatja meg. Végre is jóindulatból teszi. De micsoda buta ötlet!

261

Télemakhosz minden bánatát kisírta. Csak Odüsszeusz nyomára jutna. Az apjában minden reménye. A szelek és a tenger a tanúi, hányszor hívta atyját, amikor árván csatangolt a hallgató szigetek közt.

Pali elérzékenyült. Könnyködön át olvasta a betűket. Szerencse, hogy kívülről tudta. A torkát forróság szorította, és mintha csuklania kellene.

Hosszú, elnyújtott horkolás szakította félbe. Odüsszeusz édesdeden aludt. Az állkapcsa leesett, úgy szedte a levegőt. Pali fölugrott, az apjára meredt. Az ebédlőből Lackovics, majd az anyja kacagása. Odüsszeusz horkol.

Leejtette a papírt. A szemei szárazon égtek. Hosszú, nehéz búgás bukott ki a melliből.

– Télemakhosz.

1926
262
Kórházi éjszakák

Egyetlen körte égett az egész harmincágyas kórteremben. Arra is kendőt borítottak, hogy ne bántsa a méltóságos úr szemét, aki viszont a főorvos úr jó barátja, és szemben fekszik a lámpával. A fény szűkös kúpjába csak a gyógyszeres asztal egyik csücske meg az íróasztal furakodtak be. Amelyik beteget nem hágy nyugton a nyavalyája, elnézheti a virrasztó nővért, amint az asztal fölé hajol, bóbiskol, vagy a nyitva hagyott kórtörténetek rejtelmeit betűzi. A terem többi része legalábbis félsötét. Annál kísértetiesebb a különböző zugokból felbugyborékoló krákogás, nyögés, sóhajtozás. Valamelyik elkezdi, a többi éber megkívánja, s némi vártatva megadja a maga válaszjelét. Az alvók koruk szerint lélegzenek, szuszognak, húzzák vagy horkolnak. A gutaütött vezet, aki két napja eszméletlen, csak fekszik elplattyanva, egyszer eláll a szusza, hogy a szomszédja keresztet vet, majd megint rákezd, ráspolyozza a levegőt, máskor mintha gurgulázna, még a hasa is beledermed az embernek, no, most fullad meg. A hörgtágulásost is elő-előszedi a köhögés, csípi a melle bőrét, úgy könnyebben kiokádja a slejmporcióját, három decit egy rohamra. Hogy ki nem szárad! De iszik is, akár a homok. A terem felső végén fekszik, két ágy híján a falnál. Abban a két ágyban nem is hunyják le a szemük. A nővér nehéz fülű, meg ki is esnek a központból, halkan eldiskurálnak. Két kultúrember.

– Nehezen szokom meg a kórházi éjszakákat. Nappal még csak feledtet az ember figyelme, itt is, ott is el-elkap valami karakterisz263tikumot; arcokat, beszédeket, de éjszaka, szemben önmagunkkal, a sorssal és a betegséggel, ez kibírhatatlan.

Alig egyméteres emberke, angolkóros törpe, de költő, nem kertek alatti, de valódi, folyóiratokban jelent meg verse; leckézteti is a mondatjait, figyelem, úgy viselkedjetek ám, mint egy költő mondatjaihoz illik.

A másik ágy is nyikorog.

– Csak egy cigarettám volna. Egész érdekes egy ilyen kórterem. Múzeuma a betegségeknek. Többet tanultam két hét alatt, mint négy esztendőn át az egyetemen. Az orvos is csak akkor érti meg a beteget, ha köztük sínylődik. Nagy sor az: drukkolni, drukkolni, istenem, mi lesz velem. Ez a góc a jobb csúcsban. Hányféleképp lesem, találgatom, mi történhetik benn. Például itt egy ér, tegyük fel, félig felmaródott már, egy paraszthajszál, és megreped. Ki biztosít, hogy a következő pillanatban nem melegszik neki a mellem, már zubog is habosan, végeérhetetlen bugyborékokban a vér.

Ösztövér, barna gyerek volt, aki beszélt, sovány, nőző-dohányzó arcú. Elfogyott a pénze, előszedte a jobb oldali tompulatát, befeküdt, itt készülgetett a szigorlatára. Az ere felől nyugodt volt, de hadd imponáljon a kisemberkének.

– Igen, önöknek, orvosoknak még iszonyúbb. Szemük előtt látják a saját mellüket, gyomrukat; a gerincüket suvasztó kórt, mint én a készülő regényem kompozícióját. Ütőerükre tett ujjal várják a komplikációkat.

Naiv, költős fogalma volt az orvosokról. A másik belélubickolt a naivitásába. Cinikusságba csapott.

– Kérem, Fekete úr, mi úgy összebarátkozunk a halállal, hogy végül a magunké se borzaszt. Én egész szépen odaképzelem magam a hullaasztalra. A szolga most fejti a nyaki szerveimet, az asszisztens bediktálja az adatokat: a jobb tüdőcsúcsban gyermekökölnyi kaverna. Mindhárom lebenyben elszórt, gümős gócok. Talán rajtam is tanul valaki.

– Swifti kegyetlenség. Én nem tudnék orvos lenni. Látja, itt az én öv-érzésem. Éjjel-nappal töröm a fejemet, mi lehet az. A lapockám alá és a jobb combomba sugárzik. A főorvos úr sem mond semmit. Gondolja, hogy a sztrihnotonin segít rajtam?

264

A medikus óvatosan elzárkózott. Egy incifinci szó is elég, hogy Fekete úr panaszaiból kihúzza a dugót. A főorvosnak félórás előadást tartott a betegségéről. Egész paff volt az öreg. Összenéztek az alorvossal, ilyen ékesszólást még Korányi se produkál. Az öreg türelmesen végighallgatta, s amikor odébbment, legyintett; az alorvos kötelességtudóan odapingálta a nagy N-et a lázlapjára, jókora N-et, mert a főorvos így szereti. Neuraszténia. Hát ez csak olyan neuraszténiás. Majd bolond lesz az aggodalmait csiggatni reggelig.

Szerencsére a költőbe is új benyomás markolt.

– Nézze az öreg Kvaznicskát. Megint rossz éjszakája van.

– Rossz is lesz, amíg él. Lefogadok, hogy nem húzza egy hétig.

Mindketten könyékre támaszkodtak, félig ülve, félig fekve bámulták a szemközti ágyat. Úgyis függőlegesre párnázott fejaljáról még előbbre hajolt a nyomorult vívódó. A homályon is átérzett föl-le járó melle, hol hozzádagadt a kemény vászoninghez, hol visszacsúszott mögötte. Nagydarab ember volt, nagy bajszos, nagy szemöldökös, a melle is teméntelen, csak a szív romlott el benne. Sóhajtás és légzés egyre ment nála. Minden harmadik-negyedik levegő után kapkodó küzdelminél egy halk jajistenemet eresztett el.

– Valóságos rodini alak – mondta a költő, miután a művészszimpátia konok ridegségével rámélázott. Valami versféle után kapkodott magában. Kórházi éjszakák, a kórház readingi balladája.

A medikus tünekedett: Rodin? Rodin? Ahá, beszélgetések Rodinnel, olvasta ő is. Párizsi szobrász, valami boulogne-i szobron időt hozott ki a térbe, ennyit jegyzett meg róla. Mit tolakszik ez a kis rahitiszes a saját szűkebb kaptafájával, ez végre is orvosi téma. Hogy brillírozzon:

– Gyönyörű ökörszíve van az öregnek. Egy normális szív háromszáz gramm, az övé meglehet kilencszáz. Sok ilyet boncoltam. A múltkor az alorvos úrral kikopogtattuk, kérem, a hóna alá ér a szívtompulata.

A beteg ökrendezni kezdett. Eleinte mintha böfögne, később mint a tűzhányó. A mellén egymásnak szaladtak a nehézlégzés és a hányás erőfeszítés hullámai. Rángatózó hússzikla volt.

– Kedves nővér – nyögte két böffentés közt.

A nővér nem hallotta, a méltóságos úr ripakodott rá. Kálomista 265bácsi, otthonról se szívelte az apácákat, itt meg épp fölgyűlt a panasza ellenük. Szerencséjére basáskodhatott rajtuk. A gyomorbajos fölförmedésére kedves nővér Szabina is fölütötte a fejét. Jó, menyecske külsőségű asszony, kicsit öregecske, a falusi legények így is sajnálták, hogy apácaságra vetemedett. Amikorra Kvaznicskához kecmergett, a szomszédja már tartotta a tálat.

– Kedves nővér, nagyon rosszul vagyok.

– Biztos behoztak valamit. A lánya.

– Nem, kérem, dehogy.

A szomszéd hunyorított, hogy igen. Szegény Kvaznicska ötödnapja volt almakúrán, egy kiló alma egy napra, egy csipetet se mást, hogy attól lelappad a sok duzzadás rajt, hát persze hogy behozatott.

– Nem ettem én mást különben, csak ezt az almát. De olyan savanyó ez; attúl van.

A kedves nővér szemet hunyt. Embertelenség is ez az almakúra. Hagynák meghalni. Fogta a beteg fejét, gépiesen, az agya üres volt, méccsel se találni abban egy gondolatot. Várta, hogy az öreg majd kiadja, ami kikívánkozik, aztán hátradől, a kimerülés elnyomja egy-két órára.

– Mi az, hogy az öreg egyre-másra hány? – tudakolta a költő. – Hisz szívbajos.

– A gyomorbeli pangás – magyarázta a medikus.

– Igaz, igaz, ha a szív rossz, oda a motor. Félek, nálam is a szívben van a vég ok. Ezek a folytonos szorongások. A megsemmisülés érzése, doktor úr. Mit szól ehhez?

– Kedves nővér, én nagyon rosszul vagyok – pihegte a beteg. – Mindjárt meghalok.

– Dehogyis hal. Nem adják azt olyan könnyen, Kvaznicska bácsi.

– De kedves nővér. Ha a doktor úrnak szólna. Mindjárt meghalok.

– A doktor urat se lehet mindenért molesztálni. Mi lenne, ha a betegek rákapnának, hogy fáj a fejem, zavarjuk fel a doktor urat. Ott a reggeli vizit.

Pörölés és anyáskodás közt libegő lénye most dorgálgató volt. Kvaznicska mereven bámult, két üveggolyó volt a szeme, a rémü266letet forrasztották belé, arcbarázdái mélyek, lefelé konyulók, az orrszárnya a melle taktusára járt.

– Mégis, a doktor úr… A doktor úr nem haragszik meg.

– Hívja le neki – súgta a szomszéd. – Itt fullad meg. A végin magának lesz baja.

A szomszédnak kifele állt a rúdja, holnap beteszi a kórházkaput, nem akart utolsó éjjel is hulla mellett feküdni. Elég volt az Antal, a gyomorrákos.

A kedves nővér habozott: – Én lehívom, de ha a doktor úr dühös lesz, maga teszi zsebre.

– Igen, igen. Lehívni.

A nővér felkerekedett. Az ajtónál az értágulatos, akinek a szegycsontja nyilallt, meginterpellálta: – Mi az, kampec az öregnek?

– Á. Csak fél.

A hatalmas teremben kifeszültek a kedélyek. Olyan mellszorító volt a várakozás, hogy az alvókat is fölverte. Csak Hanzi, a budakeszi fiú szuszogott rendületlenül, és a gutaütéses gurgulázott. Találgatások eredtek, mit szól a doktor úr. Még a hörgtágulatos is beleelegyedett.

Öt perc. Nyílik az ajtó, tutyicsoszogás, visszajött a kedves. Végig a hosszú termen, a kő sutyorog, a szoknya sziszeg.

– A doktor úr azt mondta, lejön, de ha hiába verte föl, nem köszöni meg. Nagyon haragszik. Múlt éjszaka is inspekciózott, ma is tizenkettőkor feküdt. Az nem megy így.

Halálos csönd. A betegek az ajtóra tapadtak. Az idegeikben érezték a doktor fehér köpenyét, amint belibben, és végigúszik a homályon, a határozott cipősarkát is hallották. Félcipőt hord, de fene nyikorgósat.

– Tisztelet az orvos uraknak – suttogta a költő –, de a Reisz doktor úr túlságos kemény. Jó, én respektálom, a tömeget fegyelmezni kell, de van annak enyhébb módja is.

Kvaznicska elfelejtette a nehézlégzést, már csak a doktorra gondolt, aki haragszik és jön. Múltkor a cukorbeteget is majd fölpofozta azért a néhány barackért. Rettenetes nagy úr a doktor úr! Mért is haragította meg? Ő írja az orvosságokat, cseppeket, porokat, az ő kegyességén lóg az élete. Ha még egyszer visszaülhetne a 267portásszobába, a minisztériumban. A legkisebbik kilenc éves, hogy lesz abból ember? Jaj, a Reisz doktor úr elveszi a sztofantint vagy hogy hívják, pedig mintha iperedne tőle. Iperedik a fenét. Meg fog dögleni. Pedig lehetne tenni még őérte. Volna pénze, az orvosok is összefognának. Jaj, csak egyszer innét kikerülni. A Reisz doktor úr dühös. Most. Hallja a lábát, hű, de keményen lép. A lépésin följajgat a kő. Már az öreg tanár előtt lehet, harmadik ágy. Megállt, őt nézi. A beteg összerakja a kezét, mint a jó gyerek, ha este imádkoztatják. A szeme eléjuhászodik, csínyen ért, verésváró kutya a szeme. Az ötvenhárom esztendős férfi reszket és szepeg.

– Mi baj, Kvaznicska? – Objektív, de viharhordozó kérdőmondat. Kvaznicska elveszti a fejét. Rimánkodón susog és piheg.

– Semmi, doktor úr, csak…

Reisz doktor az eloldott ösztönök örömével csimpaszkodik ebbe a semmibe. Hát persze hogy semmi. Fölráncigálják az első álmából, kizüllesztik az emberi mivoltából. Mi ő, a kórház roncsa. Az alorvos, a főorvos szabadságon, lubickolnak Füreden, talán tyúkozik is a disznó Répás, az ő nyakában az egész istennyila. A lábai majd kiszakadnak, le a lépcsőkön, fel a lépcsőkön, furtonfurt. Az a sok laboratóriumi marhaság, széklet, vizelet, meg a sok injekció. Mint az állatorvos sertésvészkor. Meg vizit délelőtt, vizit délután. És mi evett beléjük, egy hete folyton hullanak, a kórboncnok már csúfolja érte. Tegnap éjjel is két öregasszony. A különszobásokkal se lehet bírni. Azt képzelik, inas az orvos. De most már a férfikórterem is rákap. Mégis disznóság; hát ha nehezen hápog, ő nem adja vissza a szívét. Szépen nézünk ki, ha minden ijedős beteggel együtt kell virrasztani. Egy hét, őt is a hideg klinikán trancsírozzák.

Derék svábvér fiú volt. Az apja budakeszi tejes ember, szimpla ész, de határozott modor. Majd a bőrét repegette a méltatlankodás.

– Semmi? Hát ezért vert maga föl? Mi?

– Doktor úr, nagyon rosszul vagyok. Nem érem meg a reggelt.

– Ezt már hallottam egypárszor. Mégis itt van. Szégyellje magát, visszaél az ember jóságával…

– Doktor úr, nagyon rosszul vagyok.

– Kutya baja. Unja magát meg képzelődik. Mit gondol maga, 268én fogom szórakoztatni. Kedves nővér, a fecskendőt. Kétszázalékos emó.

– Doktor úr, ne tessék haragudni. Annyira félek…

– Más is fél. Én is félek, hogy megbolondulok maguk közt. Mit gondol, hány betegem van nekem? Ha az mind hegyibém jön. Mégis gyalázatosság.

A fecskendő odaért, az orvos benyomta a morfiumot. Szakgondossággal, ahogy a véribe ment.

– Doktor úr, most az egyszer…

– Többször elő sem fordulhat. Ha ez még egyszer megtörténik, nézze meg magát, mit kap. Vén csirkefogó. Kedves nővér, öt csepp dionin.

A vizit véget ért. A hatalmas teremben egy pissz se volt. Csak a méltóságos úr dőlt csálról hajszra. A medikusból kikéredzett a társadalmi hovatartozóság. Nagy alázatosan odadörgölőzött a kollégához, aki épp előtte totyogott.

– Nehéz pálya a miénk.

A doktorban felötlött: hopp, vissza az agarakkal. Egy szakmabeli, még elhíresztel. Kartársi bizalmassággal mentegetőzött.

– Móresre kell tanítani őket. Ha a fejemre nőnek, én döglök bele.

– Fél szegény.

– Fél, fél. Kérem, kolléga úr, én nem cserélhetem ki a szívét. Diszpnoéja van, istenem. Másnak is volt, és nem zavart föl. Persze, maguk az egyetemen idealisták, orvosi önfeláldozás és fittyfene, de csinálja meg, amit én csinálok egy nap, más véleménye lesz az orvosi önfeláldozásról.

– Bizony, bizony, a kórházi orvosok sorsát csak a szamár irigyli.

Reisz megnyugodott, innét nem fenyegeti veszedelem, a többire meg fütyül.

– Na, folytassuk, ahol abbahagytuk. Jó éjszakát, kollégám. Mit csinál a csúcsa?

– Köszönöm, semmi új.

A bezárult ajtó mögött felzümmögött a kritikus párbeszédek sora. A kedves nővér a fecskendővel babrálva, odavetette: Ugye, megjósoltam Kvaznicska bácsi?

269

A törpe költőből felpatakzott a humanizmus.

– Kérem, kimerültség ide, kimerültség oda, egy haldoklóval embertelenség így gorombáskodni. Én azon se csodálkozom, ha szegény pára az egész épületet fölveri a maga félelmivel. Végre is meg fog halni. Meghalni. Ember, belenéztél már öt lépésről ebbe a ténybe.

– Az orvos se pusztulhat el könyörületből. Nem lehet ezt az incidenst az emberiesség magas nyújtójáról elintézni. Számolni kell az orvos idegeivel.

A költő meggondolta magát. Még a Reisz doktor fülébe kerül. Isten őrizz, hogy őt is kilendítse. Úgyis a bögyiben van, képzelt betegnek tartja. Inkább nyel és hallgat.

– Látja, az is igaz – motyogta meggyőzötten, és szokása ellenére benémult.

Az incidens hullámai elültek. A betegek horkoltak, nyögtek, forgolódtak. Beburkolózva a szidás támasztotta magányosságba, Kvaznicska még előbbre dőlt az ágyán, tenyerébe hullatta a fejét, a könyökére támaszkodott, úgy nézte a daróctakaró vetődésfiguráit. És lihegett.

1926
270
Lázadás a bolondházban

– Ide közöny kell, kollégám – mondta az alorvos a háta mögött tétovázó segédorvosnak, akit most helyeztek az elmeosztályra, s még nem szokta meg a handabandázó, rikácsoló betegek tarka hangzavarát. A kezelő alig volt nagyobb egy lakószobánál, s tíz-tizenöt nőbeteg protestált, vonakodott vagy figurázott az injekcióosztó orvosok körül. Némelyik holtra váltan curukkolt a fecskendő elől, ezeket markos ápolónők lökték az alorvos gyakorlott kezébe. Mások a tű tisztaságát vitatták, mérgezésre gyanakodtak.

– Mindenki ugyanazt kapja? – csodálkozott az újonc.

– Lötty – fejezte ki megvetését az alorvos. – Az öreg marhasága.

Hatalmas, fekete ember volt, látszott, hogy pompásan keres. Apja lehetett volna érzékenyebb arcú, rosszabb idegű kollégájának. S mert háttal ülve is érezte, hogy a naiv fiatalemberben valami orvosi kiábrándulásféle, a foglalkozás szerelmi csalódása riadoz, sietett elvágni a romantika útját.

– Ezeknek mindegy.

A segédorvos rejtett tamáskodással nézte az eléjük lökött s visszarángatott betegek sorát. Némelyik egész fegyelmezetten viselkedett. S mind halálraítélt. Persze, az orvosoknak a pénz a fontos. De majd ő. Ő megfordítja a circulus vitiosust, ami a szerencsétleneket örvénybe kapta. Csak türelem és szeretet kell hozzá.

Utolsóul jó megjelenésű, fiatal lány került az alorvos elé. Elébb nyugodt arca egy másodperc alatt dühös kétségbeesésbe viharzott.

271

– Doktor úr, fáj a térdem.

– Jól van, Toncsi – szólt az alorvos –, csak borogassa. – S hátraszólt a kollégájának.

– Semmi baja a térdinek.

A lány meghallotta, s a megmart állat dühével horkant vissza.

– Semmi? Az egész éjjel nem aludtam. Persze, mit a doktor úrnak egy közös szobás beteg. Ez még fizetni sem tud. Én nem tehetek róla, hogy az anyám céda rongy volt. Az isten az olyan asszonyt, akinek előbbrevaló a selyemcafat, mint a gyereke.

Vonítva rontott a folyosóra, és sorra átkozta a társadalom életébe nyúlt egyedeit.

– Mi a baja? – érdeklődött a segédorvos.

– Semmi. Moral insanity. Tizenkét éves korában az utcára került. Tizenhat éves korában mindenét kioperálták, agyonfertőzte magát. Valami jótékony nőegylet vette pártfogásába. Ott lopott. Hozzánk küldték. Az ellopott holmik fejében a ruháját is visszafogták. Egy bibliát hagytak neki, azt persze összetépte. Ki se mehetne innét.

Közömbösen mesélte, mint kopófélben levő kuriózumot. S miközben a fecskendőt az alkoholba rakta, a méltóságos asszonyra gondolt, akit agyvérzéssel szállítottak be. Ha meggyógyul, csinos tiszteletdíj néz ki.

A folyosón már ketten lármáztak. Hitzerné, a paranoiás, belegubancolódott a Toncsi rágalmaiba.

– Igaz. A doktor úr nagyon laza erkölcsi alapon áll. Egy kis pénz, és a férjek megszabadulhatnak a feleségüktől. Amelyik férfinak útjában van a felesége, csak a Szent Miklós kórházhoz forduljon.

S mert a doktor úr megjelent a folyosón, neki ortályozta.

– Mondhatom, doktor úr, amit önök tesznek, nem használ a kórház reputációjának.

– Mit teszünk, nagyságos asszony?

– Mit? Nagyon jól tudja azt, doktor úr. Majd én fogom a doktor úrnak megmagyarázni.

Egyik bénult arcfelét a természet zsugorította vissza, a másikat ő próbálta gúnyos mosolyra húzni. Hahotázni akart, s rosszindulatú 272ugatássá buggyant férfias gégéjiben a kacaj. A gyanúsítás és lázítás démona volt.

Toncsi is belekiabált.

– Nem szánnám megütni a doktor urat. Hogy lehet egy ember ilyen szívtelen. Egész éjszaka nem aludtam.

– Toncsi, jön a pakolás – figyelmeztette az alorvos. A lány megrugdalt kutyaként húzódott odébb, s megint új betegeknek sutyorogta a maga bánatát. Az alorvos a Hitzernét magyarázta.

– A gyermekágyban jött rá. Nem volt teje, s a gyermeket mesterségesen táplálták. Egyszer a konyhába osont, az ura akkor hígította a tejet. Gyanút fogott, hogy megmérgezi a gyereket. Hiába magyarázták, hogy a tehéntejet higítani kell, egyre új vádakkal gyötörte a szerencsétlen embert. Szanatóriumba csukták. Onnét a lapokat verte föl bámulatos dialektikával írt s rafináltan kicsempészett levelekkel. Ide kellett hozni. De alig van nap, hogy gyufaskatulyában, narancsban, dobozokban levelet ne hajítana ki, hol a főkapitány, hol a kormányzó címére, amiben a kórházat, a kezelőorvosokat és a férjét jelenti föl.

– Hát Mariska, maga mért olyan komor? – fordult hirtelen egy széles vállú, föl-alá sétáló, alacsony nő felé.

Mariska megállt, s gondolataiból kiocsúdva fényes kutyameleg szemeket vetett az orvosára.

– Hagyd el, atyus. Emberré akartalak tenni, s te a lányok combjaira pazarlod ifjú életerőd. Különben hol tettél szert erre a szüzikére? – S a segédorvosra mutatott.

– A doktor úr lesz az új orvosotok.

– Olyan, mint a remegő érzékenység. Neked nagy jövőt jósolok, atyus – fordult fölvillanó érzelmességgel a segédorvoshoz. – Őgyelegj a miniszterelnökség körül s lesd ki a világ sorát intéző szajhák gondolatait. Különben a tüdővészellenes szérumot is föltalálhatod. Igaz, Konrád – tért vissza az alorvoshoz –, írass ki. Unlak már benneteket. Nekem tér kell, ahol az energiákban tobzódhassak. Én, aki Korányi professzor előadásait jegyzeteltem, és Petőfi felesége vagyok, nem rostokolhatok ennyi középszerűség közt.

– Petőfi felesége?

273

– Igen, ő Petőfi felesége – magyarázta az alorvos. – Schwarz Júliától vette az ötletet. Az Széchenyinének nevezi magát.

Szikár, meszelőforma nőre mutatott, aki a sarokban dörzsölgette a kezét, s maga volt az elborult aggodalom.

– Elég jól megtalálta az alkati különbséget – mosolyodott el a segédorvos. Mennyi ragyogó intelligencia kallódik el ebben a nőben, akarta mondani, de már új csatázó apokalipszisi jelenség viharzott feléjük. Szétcsapzott hajú öregasszony, a homloka súlyos bánkódással ráncos, de a két vádra nyílt ajka nagy sárga agyarat villant. A segédorvos az öreganyja vénlány nénjire gondolt, az lóstatott ilyen gyámoltalan haraggal, amikor a kazlukat fölgyújtották.

– Engem mért tartanak itt? Nekem családom van, doktor úr. Negyedik hónapja vagyok itt. Mért nem engednek haza? Hisz úgy vagyunk itt, mint a rabok.

– Jól van, Kondor néni, hazaengedjük, csak a fia jöjjön be.

– Mindig csak áltat a doktor úr. Háromszor is benn volt a fiam. Nem jó vége lesz ennek, doktor úr. – Vén boszorkány dühvel gesztikulált a doktor szeme előtt. De a zokogós szeme kétségbeesésében ott szorongott a minden ember édesanyja.

Schwarz Júlia is előkerült a sarokból, s a ruháit követelte.

– Mégse járja – mondta fölényes méltatlankodással, de szobormozdulatlanságban, egy erősítő gesztus nélkül. – Az ápolónők visszatartják a ruháimat. Itt fagyoskodom, s nem kapom meg a bundát. Mit packázik ez a cseléd velem?

– Egy Széchenyinével – akarta az alorvos demonstrálni a bajt.

De Schwarz Júlia félrehúzta a száját.

– Nem elegyedek a doktor úrral a gótai almanachra vonatkozó polémiákba. A doktor úr beképzeli, hogy az, aki. Én az vagyok, amivé kiképzelem magam.

A segédorvos nem soká örülhetett ennek az expresszionista életprogramnak. Nagy testű, nagy mellű nő furakodott mellé. Diónyi vörös szemek ugrottak ki a csapott homloka alól. Mézédesen, úri gyerekszobában ráragadt finomkodással dörgölőzött a fiatalemberhez.

– Mondja, maga itt marad minálunk?

– Igen.

274

– Nem adna egy kis előleget?

Nagy, nevetős szája megselmásodott, s egész testével hozzásimult az áldozathoz.

– Miféle előleget? – húzódozott a szuttyongatott fiatalember.

– Istenem, milyen előleget adhat egy férfi egy nőnek. – Imbecillis tekintetében szerelmi ravaszság ütődött össze türelmetlen csodálkozással. Gulliver találkozása a yehu nővel.

A nagy közös szoba ajtajában álltak, s míg a segédorvos a küszöbön tétovázott, Hitzerné a maga föllázított hadával utánanyomult a besiető alorvosnak.

A közös terem fülszaggató ricsajjal fogadta őket. Húsz-harminc beteg kiabált, rikoltozott a nagy munkaasztal körül.

– Nyugtalanok a betegek – fordult az alorvos a főápolónőhöz.

– A mániás bolondította meg őket. Mindenkihez hozzácsapkodja a papucsát. Kádárné már el is verte, mert az arcába cuppogtatott. Azt hitte, csúfolja. A kedves nővér vette ki a keziből. Tán agyon is üti máskülönben.

– Most meg a szívbajossal veszekedik – magyarázta egy idősebb néni, aki különös jóindulattal kezelte az orvosokat, s minden szavát ravaszkás összehúzódással színezte, mintha kitűnő élcet sütött volna el. Dévaj hallucinációi voltak, s azokra fülelve öltötte föl ezt a sajátságos derült mimikát, amely a kamráikban malacságot sutyorgó parasztasszonyok sunykodására emlékeztetett.

– Utálatosak ezek az epilepsziások – fakadt ki az alorvos, aki pedig rinoceroszbőrrel vérteződött a kórházi handabandák ellen. – Ahova egy epilepsziás bekerül, vége a nyugalomnak. – S rendcsinálón vágott a rúgódó lábak és magyarázó kezek összevisszájával kápráztató tömegbe.

A munkaasztal mellett hatalmas, széles arcú, keskeny homlokú némber tajtékzott. Vele szemben egy alig tizenhat éves, apró lány, aki komikusan sleppölte a hosszú kórházi ruhát, s fütty és cuppantás közt álló hangocskát csucsorított az ordítozó felé. Szeme alatt ökölcsapások sárgakék karikája, de arcán önkéntelen derű, s bizonytalan figyelme összevissza ugrált, hol az ellenfelét ingerelte, hol a párviadalt figyelők valamelyike felé kapott. A komor, keserűségteli asszonyok betegségük szerint feddték, káromolták vagy mogor275ván elhúzódva figyelték. Az epilepsziás szakadatlan huzamban könnyítette a belső feszültségét.

– Mit heccül engem? Nem tud nyugton maradni? Te, ha a kezem közé kerülsz. Ez kórház? Hisz itt megbolondítják az embert. Gyalázat, bolondok közé csuktak.

– Mit törődik vele? – nyugtatta az alorvos. – Neki ez a betegsége.

– De engem nem azért küldött kórházba a férjem, hogy ilyen taknyosok gyalázkodását tűrjem. Tegyenek engem különszobába. A férjem különszobát fizetett. Persze, az orvosok sikkasztók.

– Tedd őt külön szobába, atyus – bökte meg Mariska az alorvos könyökét. – Nem látod, hogy nem normális. Igaz, mikor íratsz ki?

Hitzerné a maga szólamát fújta.

– Mondja, doktor, meddig tart ez még? Nem gondolja, hogy egyszerűbb volna egyszerre végezni. Egy kis méreg, és beteljesült a férjem óhaja.

Kondorné lökte félre.

– Doktor úr, az istenért, mikor engednek haza?

Toncsi is előmerészkedett.

– Doktor úr, a térdem!

A hülye sutyorgós hangja is méltatlankodóvá lobbant.

– Miféle férfiak maguk, egy kis előleget se adnak?

A másik sarokból a kedves nővér furakodott elő. Nyomában hájaskás arcú, vöröses hajú nő, akit odakinn mindenki a polgárerények kegyelt edényinek nézne.

– Doktor úr – panaszkodott a kedves nővér –, tessék valamit tenni. A Rózát már nem lehet kiállni, amilyeneket mond. Hogy egy paptól hat gyerekem van a lelencben.

– Igenis, ettől a pápaszemes kígyótól nem fogadom el a kenyeret – lármázott a pödör kis teremtés.

– De kedves nővér – csiggatta az alorvos –, csak nem veszi föl a betegektől.

– Beteg, beteg – tiltakozott a legmélyében fölkavart apáca –, ilyet mégsem lehet tűrni. Máskor is mondtak ilyet, de megbüntettük, és rend volt.

276

Az epilepsziás továbbföcsögte elvadult szájából a nyálat.

– Az orvosok sikkasztók.

A segédorvos körülvizslatott. Vádoló, prézsmitáló szájak gennyokádó záporában álltak. Négyen: a két orvos, a főápolónő és az apáca. Idegen, ellenséges elemben érezte magát, amely az ő lelke parányaiból tevődik össze, s mégis végzetesen másvalami. Hiába gyűrte magát, szepegése az arcára is kiült.

– Ezt meg kell szokni, kolléga úr – mosolygott az alorvos. – Majd rendet teremtek én. Egy pakolást neki – mutatott az epilepsziásra.

– Igenis – motyogta a főápolónő –, hívom a Katit. Kettőnknek is elég lesz. – S szemügyre vette a trabális asszonyt, akinek az izmos testén úgy hintált a kis feje, mint vastag i betűn a pont.

Az epilepsziás fölordított.

– Pakolást, nekem!

Az alorvos otthagyta őket, a sürgető, fenyegető uszály mögötte. Egy magányos, szenvedélyes vénasszony felé fordult, aki a zajongó tömegen kívül rekedve, egyedül dulakodott belső indulataival. Homlokán a gondok omegája, bénult héjú szemét a földre süti, csak időnként méri velük végig a szólogatót. Bulldogforma szájában meg-megrándul az előretolt alsóállkapocs. Már azt hihetni, káromkodás csúszott ki belőle, de megint csak visszaharapja.

– Hogy vagyunk, Barta néni?

A kitörő indulat zaklatott pózában álló asszony elismétli a maga milliószor félbemaradt kitörését.

– Évek óta nem szól – magyarázta az alorvos. Barta néni rávetette a szemét, mintha most mindjárt megcáfolná, de csak visszanyelte az arcában vibráló átkot. Mintha azt mondaná: nem érdemes.

– Nagyon rossz, mogorva – nevetett a hallucináló asszony, és odébbiszkolt a fenyegető arc elől. Betegek ordító gyűrűje szorította a különzárka felé az orvosokat.

Az alorvos végigmérte a könyörgésre és fenyegetésre nyújtott karok mozdulataiban élő tömeget. Nap nap után volt dolga izgatott betegekkel. Csoportokra különült társadalmuk hol itt, hol ott kívánt rendcsináló elégtételt, de nem emlékezett rá, hogy a csoportok dühe így összefolyt volna: aki öt perc előtt őrjöngött, s ruháit szaggatta, 277élces kíváncsisággal figyelte a szomszédja átokrohamát. Újabban nagyon sok végletes lélek került közébük. Lázító tehetségek, akik nem süllyedtek még el a maguk szenvedéseiben, eleven kínjuk társat keresett, hogy tükröződni lássák a rajtuk esett méltatlanságot. Ez a mai nap szinte egy nyájjá kavarta őket. Nem ártana a férfiosztály ápolóit is áthívatni. De röstellte magát az új kolléga előtt. Ő, a trabális ember s ezek a gajdult asszonyok. Egymaga széthányja őket. Tetszett, hogy a rendíthetetlent játssza az izgatott, szőke fiú előtt. Belső nyugtalansága fölé tudós objektivitást lárvázott. A különzárkára mutatott.

– Most nyissa ki a szemét, kollégám. A legérdekesebb kázus, amit évek óta láttam. Alig húszéves lány, a testvérei a félvilági élet hírességei. Őt egy bank pultja mögül ragadta ki a tőzsdei hossz. Férfias eréllyel vagyonokat gyűjtött. De nem tudott elvegyülni a környezetében. Morális undora, túlzott szemérmessége kihúzta a családjából, bizalmatlan lett, a vagyonát úgy elrejtette, máig sem jöttek rá a nyomára. Mindinkább befele élt, a világ felé szeszélyes kinyúlásai vagy dühös rúgásai voltak csak, s ezek juttatták ide. A műveltsége megdöbbentő, jó óráiban férfit megszégyenítően érvel, de csak amíg a belső élete engedi. Akkor elszótlanodik, vagy indulatba robban. Tegnap az ablakokat vágta ki, ezért van különzárkában.

Nagy erőfeszítéseibe került, amíg a lármázó nőket a cellaajtón kívül rekeszthette. A szobácska egyetlen ágyán kócos, kerek fejű, barna lány ült. A doktorok beléptekor mosolygást erőltetett. A bemutatott új orvosnak a társadalmi életet élő nők fölényes gesztusával kínált helyet.

– Hogy vagyunk, Ida?

– Köszönöm, doktor úr, az igazán nem fontos most, hogy én hogy vagyok. Beszéljünk olyan dolgokról, amik a mi közös problémáink.

Akadozóan beszélt. Az ember látta, hogy a gondolatai kicsúsztak a mondatai mögül, s a saját elakadt hangján fölrebbenve fűzi tovább a beszédet, a kevesebb erőfeszítést kívánó beszédszólamok favorizálásával.

– Arról van szó, doktor úr, hogy én itt gondolkoztam a mi helyzetünkről. A hat órai pakolás alatt elég időm volt gondolkozni, 278ugyebár, doktor úr? A doktor úr gondoskodik róla, hogy gondolkozhassak. De most nem erről van szó. Nem mintha szemrehányásokat akarnék tenni.

S mert elfeledte a fölvetett témát, a segédorvos felé fordult, s ideges vékony ujjakba ágazó tenyerével megveregette az asztalt.

– Na, mért akaszt meg a doktor úr. Miről is beszéltem?

– Mi az a papír a kezében? – kérdezte az alorvos.

– Ja igen, éppen ez. – És átnyújtotta az újság széliből letépett papírszeletkét. Ennyi állt rajta: Hála d. K.

– Mi ez? – kérdezte az alorvos.

– Ez azt jelenti, helyesebben ez azt mondja, hogy én beláttam, hogy nem viselkedem úgy, ahogy kellett volna a doktor urakkal szemben. Nem tanúsítottam elég hálát, és ezért bántak el úgy velem, ahogy épp elbántak.

– És mi az a K?

– Az a doktor úr nevének a kezdőbetűje.

– Szóval ön megbánta viselkedését, s ezentúl szeretni fogja a doktor urat – segített neki a könnyen lelkesedő segédorvos.

– Hogy én mit érzek a doktor úr iránt, az igazán nem tartozik ide – mondta fölvillanó szemmel a leány. – Én dokumentálni akarom az én megbánásomat, s ennek fejében elvárom, hogy a doktor úr is dokumentálja a jóakaratát.

– Engedjem haza? – ismerte föl az alorvos beszélgetéseik egyre nagyobb kerülőkkel körülsettenkedett vezérszólamát.

– Van a doktor úrnak még különös oka, hogy ne engedjen? Most, hogy megaláztam magam. Nem gondolja, doktor úr, hogy ez elég nehéz lépés volt részemről a történtek után.

Kintről az epilepsziás brutális bömbölése csapott a cellába.

– Nézze, ez nem énrajtam áll, Ida. Ha a nővérei hazaviszik – szólt befejezőn az alorvos.

– De igenis, a doktor úron áll. Milyen céljai vannak velem a doktor úrnak? Mindketten intelligens emberek vagyunk, remélem, és tudjuk, hogy nekem semmi bajom. Azaz van bajom, de nem olyan, amit itt meg lehetne gyógyítani.

– Erről most ne beszéljünk, jó? – szólt kifelé indulóban az al279orvos, akit nyugtalanított a közös terem egyre éktelenebb hangzavara.

– Ne? Jól adja a doktor úr? Doktor? Fehér ruhába öltözött porkoláb. Hol hagyta a piros libériáját, doktor úr? A hóhér libériát?

A segédorvoson mint a villám szaladt át ennek az infernói beszélgetésnek az egész értelme. Ez a belső szenvedéseibe belétoppant beteg, aki hálát hazudik gyűlölt orvosának, csak hogy kiszabaduljon karmaiból. Micsoda tragikus erőfeszítés: egyszerre erőltetni szavakra szavaktól elszakadt lelkét s kendőzni hálává feneketlen gyülöletét. Milyen lelki válságok gomolyognak ezekben a beteg rabokban, s milyen hóhérmunka itt orvosnak lenni.

De nem ért rá tünekedni. Falakat remegtető, bestiális ordítás harsant a lelkébe. Az orvosok kiugrottak. Az epilepsziás küzdött az előkerült szíjak ellen. A Kati, a behívott ápolónő a földön hevert, a mániás a papucsával paskolgatta. A főápolónőt most fojtogatta a hatványozott erejű asszony-Sámson. A vészjelző felé rohanó apácát a kis, hájas vörös ellenfele tartóztatta föl.

– Üssétek a szemüveges kígyót! Hat gyereke van a lelencben. S minekünk imádkozik.

A kirohanó orvosokra vagy hatan vetették maguk. Elöl a kis Horgas Mariska.

– Nézd, atyus. A nép háborog. Tenni kell valamit. Zsarnok, add vissza szabadságunkat. Mért nem irtatsz ki? Mennyit ugassak neked? Azt kívánod, hogy pofon üsselek?

S már föl is ágaskodott, s beleütött a fekete arcba. Az orvos, mint indákat szaggatta magáról a nőket, de azok rákullancskodtak. Nem tudott a főápolónő közelébe férkőzni. Hatalmas reccsenés fordította vissza. Ida állt a különzárka küszöbén. Tehetetlen dühében a szoba egyetlen székét röpítette a távozó orvosok után. A segédorvos halántéka fogta föl a nekiszánt ütést. A fiú jajszó nélkül zuhant a földre. Amott az epilepsziás emelkedett föl a főápolónő összegyömisztett gégéjéről. Más betegek az apáca főkötőjével nyargalásztak föl-alá, a mániás egy lúdtollal birizgálta a vériben nyöszörgő Kati ápolónő orrát.

Konrád alorvos elvesztette a lélekjelenlétét. Vakon csapkodott maga körül. Összemosódó arcok fotografálódtak az elboruló agyára. 280A Hitzerné gúnyröhejbe torzult rútsága, a társadalmi izgatás vitriolját fröccsentő prostituált lány, a boszorkány agyarát villogtató Kondorné, az imbecillis, amint az elesett segédorvost cirógatja, s ajánlatokat tesz, a küszöbön meghökkenve álló Ida s a véres szemekkel közelgő nyavalyatörős, s a körülöttük rikoltozó, csellengő papagájok hada, már nem is különálló életek, de egyetlen, sok karú polip, a bolondház számba nem vett lelke, amely závárait kitépve, elpusztítja tömlöcőreit. Még hallotta a Mariska patétikus hangját.

– Istenné akartalak emelni, de te alacsony éned nyűgös rabja maradtál. Fölszabadítottam rád a szellemeket. Hallod, atyus, Goethe vagyok. Mit szólsz hozzá, te Zauberlehrling?

– Kellett ez a doktor únak? – röhögött Hitzerné.

– A pofáját! – ordította Toncsi.

A némberörvény a Bartáné sarka felé szorította az alorvost. Az öregasszony izgatott állrángatása egyre szaporább lett, szemei az ugró komondor tüzével kapaszkodtak a tülekedésbe. S mikor egy váratlan lökés az orvost hozzá lódította, megtört a varázs, passzivitásából kitörve esett esztendős ellenfelének, akiben a sorsa testesült meg, s a bulldog az orvos tarkójába marta. Hegyén-hátán hevert a sok embertest s legalul az orvos.

Mint utolsó ítélet jele, kondult a dulakodás fölé a harang, Schwarz Júlia egy sarokból nézte a csőcselék borzalmaskodását. A Petőfiné tüzelő szerepében kajdácsoló Mariska fölriasztotta benne a Széchenyinéhez illő aggodalmat. A vészharanghoz futott, s míg rángatta, a hon viharában kétségbeesetten őrködő géniusznak érezte magát.

A férfiosztály átrohanó orvosa és ápolói csak a kis Mariskát találták magukkal szemben.

– Mit akartok, ti cár kozákjai? – petyegte álpátosszal. – A népszabadságot jöttetek eltiporni?

A betegek zöme áldozatáról visszahúzódva, csínytevő ebként szűkölt a sarokban, s a pakolás szíjait érezte húsába marni.

1926
281
A botanikus révbe ér
1

Az öreg botanikus a táblának fordult, és miséző áhítattal írta az egyszikűek családjait. Bizonytalan keze annyi gyöngédséggel vezette a krétát, hogy betűi már nem is írásnak tűntek, inkább hallatlanul finom pókhálónak, mellyel a pókok céhmestere vonta be a kiállott példák emlékei alatt undorodó falitáblát. Az egyszikűek voltak Mezey tanár úr kedvencei. Ő, aki a virágos növények nagy határozóját szerkesztette, bizonyosan tudta, mért becsülte többre őket gazdagabb, kétszikű testvéreiknél. Talán kevésbé voltak parvenük s még növényebbül növények, mint azok. Mintha bennük vált volna gyökérré, szárrá és kocsánnyá az a gyöngédség, mely Mezey tanár urat, a debreceni cívis-család hetedfiát a botanika felé vonta. Elfeledte a háta mögött handrikázó osztályt, a vegytanterem nyitott ablakán berikkantó tavaszt s az udvaron tornázó fiúk kiáltásait. Csodálatosan megépített szárakon ingó óriás kalászok és kacér szüzekként elékonyuló virágok himbálóztak előtte. Sajnos, csak a nagy, közismert családokat írhatta föl, azokat, amelyek az ötödikesekre tartoznak. A fölírt latin szavak közt roppant rések tátongtak. De Mezey tanár úr képzelete betömte ezeket a réseket. A fehér betűk rácsán át a trópusok kihagyott családjai burjánoztak és susogtak felé. S még amit fölírt is, mekkora világ! A pázsitfélék töméntelen neme: a réti nyúlbajusztól a jóltevő búzáig, a liliomfélék hol mérget izzadó, hol hóvirág ártatlanságot tündöklő dekadens famíliája, a lomposságában is fejedelmi irisz s az orchideák Kleopatra-dinasz282tiája. Mezey tanár úr boldog volt, hogy beszélhetett róluk. Annyi mást kell tanítania egész éven át, vegytant, sőt földrajzot is, ami nem is az ő szakja. Pedig ő öreg ember, akinek már csak a növényei maradtak, s akkor él, ha ezekről szólhat. Ahhoz lett volna kedve, hogy elmondja barátságát az egyes virágokkal. Hol tépte az első Salamon-pecsétjét, hol ismerkedett meg a dádorkával s hogy tanulta megkülönböztetni a nőszőfű négy honi családját. A legszívesebben kivitte volna a fiúkat a hegyekbe, ott magyarázta volna el, melyik növény mi s mik a szokásai, hol szeret, hol pusztul el, bánatos-e vagy huncutkodó, milyen toalett-titkai vannak, s a pártájának miféle kis sávocskája különbözteti meg tévesztésig hasonló ikertestvéreitől. Tavaly ki is vitte őket, de a villanyoson botrányt csaptak, s az igazgató betiltotta a természetrajzi kirándulásokat. Ide volt kárhoztatva a vegytanteremre. De az egyszikűek ide is behozták a természet ünnepét! Mint lelkes papban az ige, úgy szállt föl benne a beszélő meghatottság, midőn az utolsó családot is leírva, a lármázó osztály felé fordult, hogy magyarázatába kezdjen.

Az osztály, mint egy Delacroix-kép, csupa mozdulat volt. Fönn, a hátsó padokban, ahol azok az ismeretlenek ültek, akik Mezey tanár úr szemüvege mögött csak homályos tömböket jelentettek, s akiknek a nevét sosem tanulta meg, a legfantasztikusabb helyzetekben merevedtek meg a rájuk tévedt tanári szem előtt. Egy kölyök a szomszédjának feszítette a hátát, s azon volt, hogy kinyomja a padból. A szorongatott szomszéd az ablakdeszkának vetette a lábát, s ereje fogytán kuncogott. Egy másik, korán bajszosodó, hórihorgas fiú, a pad lapjára térdelt, onnét olvasta, mit ír a tanár. Mások léniával párbajoztak. A második padbeli Balkay hátrafordult, s mellbe vágta a mögötte ülőt. Az észrevette a feléjük forduló tanári pápaszemet, s a diák sunyiság odamerevítette a pad hátához. Balkay győzelemre magyarázta ezt a merevséget, s új ütlegekkel tüzelte magát. Az alattomos várakozásba dermedt osztály egész figyelme ráveszett. Mezey tanár úr is őt figyelte. De a pattanásos képű Cveics, hogy a feszültséget megoldja, a táblára írt utolsó szót kezdte hangosan olvasni. Kos-bor, tagolta énekelve, mint aki önmagának diktál. Miféle bor, replikázott egy kamasz. Az osztály egyfele az időközben fölocsúdott Balkay tanárra rökönyült meghök283kenésén mulatott, a másik a Cveicsék viccén. A két kacagásszikra kétfelől gyújtotta ki a lelkeket, s egy pillanat alatt az egész osztály a röhögés lángtengerében állt.

Mezey tanár úr, aki most tért vissza a tőzikék és a dádorkák országából, zavarodottan ütődött ebbe az oktalan jókedvbe. Mint ostoba darazsat, úgy hessegette volna el maga elől. Bosszúsan legyintett, s olyasfélét mondott: ugyan, ne értetlenkedjenek. Érezte, hogy Balkayt meg kellene intenie, de nem tudta a nevét. Fölhajtotta az osztálykönyv padrend rovatát, s ott keresgélt. A fölhajtott osztálykönyv a másodfokú megrovás árnyékát vetette az osztályra, s egy másodperc alatt minden lárma elült. De ugyanekkor új hangok szikráztak a kacagásinger benzinével leöntött kobakokba. Az udvarról a tornatanár boros basszusa reccsent szét az egész épületben. Valaki belerondított a menetgyakorlatokba, s ő bokaőrmesteres pattogással pocskondiázta agyon, el nem hagyhatva a hagyományos „ne fecsegj, ha én beszélek” intelmét, melyet a diákhumor réges-rég „ne beszélj, ha én fecsegek”-re csavart. A becsapó patália fölhozta az osztályba az udvart, a tornamozdulatok vidámságát, a szabadjára hagyott izmokat, s az előbbi kacagáshullám újra végigzúdult a termen, de most már túlzottan: a fiúk egymásnak dűltek, a hátsó padok bömböltek és hörögtek, csak hogy még föllebb korbácsolják a vidámság anarchista viharát.

Mezey tanár úr intett az első pad fehér képű jelesének, hogy tegye be az ablakot. Érezte, hogy haragosra kell csucsorítania az arcát. Minden erejét összeszedte, hogy bozontos szemöldöke alól, mely olyan volt, mint egy barátságos házikóra boruló roppant házhéj, a lehető legsújtóbb villámokat nyilazza szét. Zömök teste a szigor paródiájává keményedett. Az osztály félénkebbjeiben újra fölködlött az igazgatóraport s a diákinkvizíció vadabb rémsége, de a pszichológusabb elem, amely rég kiszimatolta Mezey tanár urat, tovább folytatta üzelmeit. Mint mocsárból feltörő buborék, hol itt, hol ott pöffent el egy-egy kitörő vihogásgomoly, egy-egy sületlen közbeszólás.

Jó időbe került, míg Mezey végre megszólalhatott. De már nem imbolygott előtte sem a pázsitfűfélék számtalan neme, sem az amarillisz-félék Dul-leányai. Mikorra levasvillázta a tengert, fáradt Po284szeidon, nem találta a maga fogatát. Egy pillanatra elsötétedett előtte a világ, mint szónokok előtt, amikor úgy érzik, nem tudják folytatni. Végre-valahára, nagy messziről, még nagybányai tanár korából, beléütött a mondat, mellyel mint helyettes tanár az egyszíkűeket bevezette: „A mocsarak gázlóin áthaladva, ki nem látta a sás közt a zöldellő békalencsét, ezt a csúf, nyálkás, egész alacsonyrendűnek tetsző növényt, s nagyvárosok pálmaházaiban ki nem csodálta meg az orchideák káprázatos formáit. Hinnők-e, hogy ez a két növény mégis rokon, ugyanannak a családnak legmagasabbra emelkedett s legmélyebbre züllött tagjai.”

Széttekintett az osztályon, s látta a tulajdon mozdulatát, amint a közömbös fejek fölött tovagördül, nekiütődik a szemközti falnak, onnét visszavánszorog hozzá, s holtan esik a katedra elé. A fiúk jókedve passzív rezisztenciába vonult, s a padok alatt tombolta ki magát. Tűrhetetlen csoszogás verte föl a termet. Ez a legaljasabb diákfegyver, mely az árgusabb tanárokat is csúffá teszi. S mikor látták, hogy Mezey tanár úr mégiscsak tovább beszél, már dobogtak is, tollal pöcögtették a tintatartó fedelét, az előttük ülő mögé hasaltak, s az orrukat fújták. Mezey tanár úr egy ideig csak magyarázta a család közös stigmáit, de a mondatai összekúszálódtak, már csak a beszéd kényszere élt benne, a megkezdett magyarázat, amelyet folytatni kell.

– Mi lesz itt? – tört ki végre. – Miféle csirkefogó tempó ez!

Most már igazán bosszankodott. Nem a diákok dühítették föl, a maga tehetetlensége. Eszébe jutott, amit Környei mondott, a fiatal matematikatanár, amikor a diákok fegyelmezetlenségére panaszkodott. Fegyelmezettek ezek is, attól függ, ki fegyelmezi őket. De hát mi ő, inkvizitor? S már megint azt érezte, amit a felesége halála óta annyiszor, hogy a világ gonosz, ellenséges matéria, amelybe hiába kiabál, nem értetheti meg magát. Mintha kőfallal körülvett sikátorban egyre új falaknak verődne. Fölcsattanó hangja önkéntelen rimánkodásba tompult.

– Nem tudom, miféle diákok maguk. Mi érdekli magukat, ha ez sem.

Az osztály jobbjai csöndben ültek a szavakból kisikoltó emberfájdalom előtt. De valahol hátul megint csak akadt egy arcátlan, aki 285közbedörmögte: a futball. A nevetésre kitaplózott lelkek talán akaratuk ellenére is lobbot fogtak. Mezey tanár úr a szíven rúgott ember fájdalmával és dühével állt az osztály fölött. Megfogta a széket, amennyire erejéből telt, megmarkolta, hogy nekik rohan s üti, akit talál. Úgy állt ott, mint az élő felháborodás. De ebben a szokatlan föllobanásában öregedő életének minden apró fonáksága meghatványozódott. Nagy pápaszeme az orrára csúszott, harcsabajsza komikusan rángott, s a cipője sarkát verő, lötyögő nadrágjában siralmasan csuklottak előre reszkető térdei. Semmi sem állíthatta meg a diákok durva röhögését.

Mezey tanár úr egy pillanatig a gyilkosság és gutaütés dilemmájával vívódott. Hirtelen a dobogó elé rúgta a széket, s kirohant az osztályból.

2

A kihalt folyosó térítette magához. A szomszéd negyedik béből a fiatal matematikatanár hangja szikrázott ki, mint frissen pattogatott kukorica a szitából. Mintha üres teremben tartott volna monológot, az osztály elenyészett a hang alatt. Mezeyt halálos szégyen fogta el, s nem tudta, mihez kezdjen. A folyosó nagy fali órája háromnegyed egyet mutatott. Ezek a csibészek szétszedik az osztályt. Mit szól az igazgató, hogy magukra hagyta őket. Elfogódva állt meg a tanári szoba ajtajában. Mindegy, be kell mennie a kabátjáért. Szerencséjére csak a szegény Horváth kolléga ült a faragott székekkel körülrakott, hosszú asztal mellett. A fejét a kezébe ejtette, s a másik kezét a szívére téve, a szívdobogását figyelte. Ez még nála is nyomorultabb. Gyógyíthatatlan szorongását és halálfélelmét hurcolta a kegyetlen lurkók közé, akik az egészség vidám közönyével készítették a tanszéket a beteg ember fiatal utódjának.

– Én is a te sorsodra jutok – hebegte Mezey tanár úr. – Olyan rosszul lettem, ki kellett jönnöm az óráról.

Horváth szemében valami elégtételféle cikázott fel.

– Utólér ez mindenkit ezen a bitang pályán.

Az utca az öreg vároldali házak fölé terpeszkedő ragyogó kékséggel fogadta. A gömbölyűre mosott utcakövek közül előpelyhező fű286szálak, ezek a kis makacs és hiábavaló akaratocskák, meghimbálóztak a levegő egészséges mozgásában. Az iskolakert egyetlen fügebokra, melyet Mezey tanár úr ambíciója kísérletezett elő a gótikus épület tövén, vidáman nyújtotta ujjas leveleit, mint egy egész tenyerével jelentkező diák. Mezey tanár úr öreg bőre odaadta magát a szellőnek nem nevezhető levegőmozgás finom ujjainak, oda a fény ajkának, mely csakolyan csókokat pötyöget az öreg emberre, mint a fiatalra. De belül nagy sötétség szorongatta. Mintha a világ végire ért volna, s lábai ott lógnának a nagy óceán sziklapartján. A fiatalkorára gondolt, mikor még Nagybányán tanárkodott. A feleségével két hold szőlőt kapott. Ott nyúlt el a Morgó oldalán. Az alma kilenc változata versenyzett benne, pármenek, kormosok, valamennyi nemes faj. A szőlőt egy-két év alatt valóságos szőlőiskolává tarkította, a kis botanikus kertjéből, mely a hegyoldal egyetlen szelídgesztenyéje alól szökött a város felé mutató teraszra, nem fogyott ki a virág. Úgy élhetett volna itt, mint Fazekas Mihály, az ő híres földije, az első Füvészkönyv írója, megirtózva a világi dölyf hagymázától, kertésszé szelídülve. De orrára csöppent a professzor-álmok méze, s ő szaladt utána egyenesen Pestre, idecibálta az asszonyát, a született vidéki asszonykát, s otthagyta a csöndet, a kedves embereit, a pátriárka öregséget. Szegény boldogult felesége sosem szokott meg idefönn, s ő is csak a János-kórházi vámon túl érezte otthon magát. Nem neki való a város. S öregségükre jött a nagy háború. Szegény Erzsikének jobb is, hogy belefáradt, s egy örökkévalóságra való nyoszolyát keresett magának a Farkasrét gyönyörű hálóházában. Nincs azóta itt semmi a rendjén. Még a lelkében volt a nagybányai fiúk leesett álla, tüsszenteni sem mertek, ha ő magyarázott. S micsoda ünnepnap volt, ha a kis kertjébe ötös, hatos csoportokban kijöhettek. Még a haszontalan Grodescu is, akiből azóta román főispán lett, még az is milyen megilletődötten állt a növények alá ültetett jelzőfácskák elé, melyekre a génusz és a família volt fölróva, gondos redisz betűkkel. S még a budai fiúknak is milyen öröm volt eleinte, ha kivitte őket a Pilisbe vagy a Kakukkhegy virágos lejtőire. Hónapszám kunyeráltak a lurkók egy új kirándulást. De a háború óta mindennek vége. Az Isten tudja, milyen fiatalok ezek. Csak a sportra van eszük, futnak, rúgnak, vívnak, de melyiknek van herbáriuma, 287melyik jön ki óra előtt a nyálkás avar alól kihajló kökörcsinnel, megkérdezni, tanár úr, milyen virág ez?

S ha legalább a családjában volna öröme. Volna egy kuckó, ahova a szeretet nosztalgiájával kívánkozhatna vissza. Minél közelebb ért a nagy Széna téri bérházhoz, annál jobban elsúlyosodtak a léptei. Ahogy egy nyirkos, kéngőzös barlangba vonakodva lépünk, ő is halogatta a hazaérkezést. Megnézte az Apolló-mozi plakátjait, föltekintett a régi János-kórház ablakába, ahonnét egy szegény vérbeteg mutogatta sebes kezét, s hogy még mindig ne kelljen a maguk kapuján befordulnia, végigsétált a sportpálya előtti kofabódék során, megcsodálta a fényes-barna kigyürkésedett cipókat, a hatalmas medencében ugráló halakat s a zöldséges kofák tarkabarka pultjait. Vett néhány csomó piros hónapos retket s az unokájának egy tábla szerencsi csokoládét.

Az unokája volt az egyetlen fénysávocska az életében. A fia meg a menye, tudja Isten, mifélék. A háború kavarta meg őket. Fiatal házasok voltak, hogy a fiát kivonszolták az újonnan alapított családból. Egyenesen Szibériába vonszolták, ahonnét hét évig nem volt visszatérés. Az asszony a hét évet elviselte. Sárgult, a fejét fájlalta, a gyerekét verte, de elviselte. Hanem amikor az ura hazajött, kellett neki valaki, akin a hét évi tisztességet megbosszulja. Szegény ember, alighogy bedugták valami állásba, már megindult a noszogatás, a pénzhajsza, a szekatúra, a veszekedés. Sose ismerték ők ezt, másfajta volt az ő örege. Szegény fia hogy kikeseredett mindenből. Heteket eljárnak egymás mellett, és nem szólnak. Pedig semmi nagy bajuk. Egészségesek, kenyerük is van, a világ is egyre szebb. Mindenki megtalálhatná, ami fontos. De ez valami újfajta élet. Igényeket teremt, s az igények kiszopják a férfiak csontjaiból a velőt s az asszonyok szívéből a kíméletet. Mi lesz abból a kislányból is? Olyan, mint az amarillisz, fehér, hajlékony és tüzes. A múltkor figyelmeztette a menyit: nézd, egész mint nagyanyja. Hogy fölförmedt a szívtelen! Apus mindenkit a nagymamához hasonlít. Persze, a menye csak az ő öreg, szétment, májbeteg Erzsikéjét ismerte, de milyen volt az lánykorában. Talán egy kicsit rusztikusabb, mint Gizi, de mégiscsak olyan. Gizit már megpörkölte Budapest. Az apja fölfordulhat, de neki bérletjegy kell a jégre, ruha a mulatságokra, s nyáron für288dőhelyre kell mennie, mert a háziorvosukba belebeszélik a tüdőcsúcshurutot. De az anyja hibája. A szívét kellene nevelni, szeretetre tanítani. S mielőtt az előszoba kulcsát a zárba tolta volna, megtapogatta a kabátja zsebében a csokoládét, s arra gondolt, vajon csak ránevet az unokája, vagy a nyakába is veti a karját, vagy föl is kapaszkodik a szőrfölverte, öreg képihez, melynek idő kimosta hepehupái fölött nem nagy öröm lehet az ő lányajkának csókkal átfutnia.

A lehető legnesztelenebbül sompolygott az előszobába. A cselédszobát alakították át neki. Ott babrálta a régi jegyzeteit, kedves öreg könyveit, s csak ebédre lábatlankodott be a családja közé. Most kettős óvatossággal somfordált a maga kis zugába. Már reggel észrevette, hogy a fiatalok közt kitört a háború, a legszívesebben le is mondott volna az ebédjiről, csak ne kelljen a morc arcukat látnia. De az ebédlőből szenvedélyes hangok csaptak át, elkeseredett vita szögezte állóhelyébe.

– Nyúzzatok meg – kiáltotta a fia. – Ugyanis csak az van hátra.

– Még te panaszkodsz – rikácsolta az asszony. – Minden kollégádnak van mellékese, pont neked nincs. A családját sem tudja eltartani. Mit nősül meg az ilyen. Azt a vén akadékoskodó apját kell a házamban tűrnöm, csakhogy betevő falatunk legyen. Egy lépést se tehetek tőle, hogy meg ne botránkozzon.

Az öreg botanikus olyasmit érzett, mintha valaki megigazította volna a szívébe szúrt kést, csakhogy biztosabban megálljon benne. Már nem is volt felháborodva. Ahogy a jégeső csak eleinte üt, később már csak zuhog, ő sem érezte a szavak élét, csak tompa, lábáról leverő súlyosságot. Visszasompolygott a folyosóra, behúzta kívülről az ajtót, s halkan becsöngetett.

A fia nyitott ajtót. – Elfeledtem kulcsot vinni – mentegetőzte halkan, s belenézett a fia tompa, szürke szemébe. Ösztövér, feszes és fáradt ember volt. Milyen másképp nézett ő ki ennyi idős korában. De nem is ment át ennyi mindenen. Szerette volna megcirógatni a szemével, egy emberi szót hajítani a lelkébe, hogy megkönnyebbüljön. De a fia elfordult, bosszantották az apja részvéttel rajtafeledkező szemei.

Néhány perc múlva Gizi is beállított. Táskája szíjába két szál nárciszt fűzött, s kék szemeiben még ott volt a kötődés, mellyel a 289kis jogászt, aki hazakísérte, agyoncsipkedte. Nagy, szeles mondókába kezdett, de a düh és fájdalom szántotta arcok megállították. Behozták a levest. Rizses leves volt. Mezey tanár úr kedvence, de úgy szürcsölte, mint a borsózott epét. Egyszer-egyszer fölvetette a szemét. A menye gonosz, harapós arccal ült és nem evett. A fia tompán nézte a kanál föl-le járását, s nem tudta, hogy a kanalat ő használja. A kis tizenöt éves kacagás tudomásul vette a helyzetet, mint a dolgok természetét szokás, s derülten jártatta a szemét az asztalon, melynek ezüstjére és porcelánjára fényes filléreket vetett az április átlyuggatta madeira függöny.

– Lemegyek a Majorba – mondta Gizi, míg a darás tészta utolsó szálait is fölvillázta a tányérjából. De az asszony dühösen csattant föl.

– Nem mégy. Apád úgyis azt mondja, hogy miattam züllesz el. Vedd tudomásul, nem mehetsz ki többet egyedül.

Mezey tanár úr az ablakra nézett. A függöny mögött a Kissváb-hegy kopasz feje tolakodott a sportpálya fölé boruló égre. S hirtelen vad menekülési ösztön fogta el. Ki, ki a hegyekbe, ahol növények pótolják az emberiséget, s szelek szegődnek a szegény Lear mellé Cordeliául. Kiragadni ezt a nyomorult lányt is, hogy nagyot szívhasson a világból, s ne ez a dühből és keserűségből összeállt atmoszféra nyomja a dohos ebédlő sötét díványára. Már nem törődött a menye rosszalló szemével, kimondta:

– Elviszem én a Gizit. Ilyen szép szombat délután mégse üljön otthon.

Az asszony gúnyosan vetette oda:

– Ha a Gizinek kedve van.

Gizi ránézett a vizeskancsóra, mely az eget odagyűjtötte fényes potrohára, s két rossz közül a kisebbiket választotta. Inkább elmegy a nagypapával, legalább megdolgozza egy kicsit. Egy krémköpenyt szeretne a nyárra, s azt csak a nagyapa zsebpénzéből lehet előteremteni. Erre egy délutánt úgyis rá kell szánnia, mért ne a mait, amikor otthon kell ülnie.

290
3

Amikor leértek az utcára, Mezey tanár úr, mint aki süllyedő hajóról menekült meg, boldogan fölkacagott. – Tudod mit, fölülünk egy nyolcvanegyesre és neki a hegyeknek. Estig haza sem jövünk. – S hogy az unokáját is a tervhez békítse, kihúzta zsebéből a csokoládét, s odanyomta neki.

Gizi el volt tökélve, hogy ezt a délutánt kisínyli a nagyapa mellett, s olyan kedves lesz, amilyen csak lehet. A csokoládét leereszkedő mosollyal fogadta. Ő ugyan a rumos meggyel töltött bonbont szerette, aminek egy pengő tízdekája, de időtöltésül a szerencsi is jó. Vidáman ugrott föl a kocsiba, ruganyosan lépdelt végig a tömött padok közt, s a nagyapa boldogan látta a fejeket mögéjük fordulni. Még a kalauz is mosolyogva kérte a jegyet, s egy gyászruhás asszony, aki szembeült velük, könnybe lábadt szemmel nézte az unokájával kiránduló nagyapa idilliumát.

A legtöbben csak a János-kórházig mentek. A beteglátogatók hosszú sora rajzott ki a dupla kocsis villamosból. Egyesek szatyrokkal, mások a hónuk alá dugott kis csomagokkal siettek a nagy, vörös épület felé, ahol kétezer beteg lesi ilyenkor, jön-e látogatója. Gizi láthatólag jól érezte magát a megürült villamosban. Előszedte a csokoládét, kibontotta, egy apró táblácskát erőszakolt a nagyapja szájába, a többit maga szopogatta. A kocsi túlsó felén egy raglánkabátos legényke ült. Pesties hanyagsággal vágódott a pad sarkába. Gizi a nagyapja vállán át oda-oda nézett, s elégedetten állapította meg, hogy a fiú lassan-lassan kiegyenesedik, s a negyedik-ötödik odapillantásnál már egész kis kakasságát kipeckesítette.

Mezey tanár úr, mint egy öreg gavallér, elfogultan keresett beszédtárgyat. Emlékezett a fiatalkorából, mily utálatos, ha az öregek a fiatalokra erőltetik a maguk kis érdeklődését. Olyasmit akart mondani, ami nem botanika. A virányosi villák alatt szaladtak el. A virágzó gyümölcsfák közül apró tornyocskák hunyorogtak elő, díszecskék, amilyenekkel a házépítő beamterlelkek növelik a maguk kis önérzetét.

– Itt akartunk mi is telket venni – magyarázta az unokájának –, de nem tudtuk idejekorán eladni a nagybányai szőlőt. Akkor épült 291ez a telep. Potom pénzből szerezhettünk volna házat. Milyen más lenne itt kinn lakni.

Sietne a mama itt lakni, gondolta a kis strici lány, hisz a Széna teret is gyűlöli. De nem akarta a nagypapát megbántani, s csak ennyit mondott: – Ilyenkor szép, de télen hogy járnék be az iskolába.

– A tél egy-két hónap. Novemberben még gyönyörű itt minden, s február végén már megint mocorognak a rügyek. Mindig sajnálni fogom, hogy nem voltam ügyesebb. Legalább néhány gyümölcsfám volna, amit gondozhatnék.

A villamos, mielőtt nekiszaladt volna a zugligeti kapaszkodónak, egy darabon minden fiatalságát kibocsátotta. A vezető, alig gyapjadzó bajszú legény, nagyokat csöngetett a győzelmes áprilisban. A kalauz sietett lecsöngetni az utastalan feltételes megállót, s a ficsúr belemosolyodott a Gizi szemébe. Gizi a nagyapa vállán át visszaadta a mosolyt, hisz nem kellett tartania, hogy megszólítja. Az öreg botanikus merengve nézte közeledő birodalmát.

– Innen is megismerem, melyik gyümölcsfa micsoda. Csak az alma igazán fehér, a barack rózsásan árnyalt, a szilva zöldeskésen fanyalog.

Befutottak a zugligeti végállomás kedves katlanába. Mezey tanár úr hamarosan letért az útról, s meredek vízmosásokon kapaszkodott fölfelé. A maga világában volt, s fejedelemmé kevélyedett. A zöldellő fák most borultak erdővé. A bükkfák frissen kibomlott levelén még rajta a levélrügy ragacsossága, s a nyugtalan lombú tölgyeken át nagy, fehér csokrétaként tűnt át egy-egy vadkörtefa. Minden fát, minden bokrot, minden gyomocskát ismert, mint jó brigádparancsnok a katonáit. S anélkül, hogy a nevüket elsorolta volna, anélkül hogy az alakjukat külön szemügyre vette volna, tudta, hogy ismerősök közt van, vele egy szívverésű társaságban.

Gizi elkérte a botját, előreszökellt, bolond jókedvében meg-megcsúszott, s hogy a vízmosást keresztező szerpentinre ki-kikapaszkodott, a bot kampós felét nyújtotta a nagyapjának, hogy majd ő felhúzza. S közben akkorát kacagott, hogy a tavaszi pletykákat sutyorgó fák is fölfüleltek. Az öreget nekividámította a mellette hancúrozó kis virág, akit mintha a nagy vadkörtefáról kapott volna el, s kavarna előtte az áprilisvégi szél. Kihalványult belőle a fiúk állati 292vihogása s a menye gonoszul becsukódott arca. Mint hal, akit visszatettek vízbe, visszaocsúdott a jó emberek örök ifjúságára.

Vasrácsos villák közelébe értek. A kertből kutya ugatott elő, s a legelevenebb kék színüket öltött, árnyékon nőtt csengettyűkék kukkantak ki a cirádás juharfák alól. A boglárkák tízféle nemét sárgálló rétre értek. Hetyke Adoniszok közt kígyószemű Veronikák rosszalkodtak. Mezey tanár úr megállt és visszanézett. Lent kinyílt a láthatár. Buda egy darabja villant a szemébe. A Vár, mint egyetlen sok részből összetoldott cifra épület állt a sötét Vérmező felett, s tornyai megszikrázták a napot. Közvetlen alóluk a Zugliget, Budának ez a fákkal kibélelt sútja dorombolta föl édes meghittségét. Amott a gesztenyesorban egy raglánkabátos fiatalember kapaszkodott utánuk, födetlen fővel, a kezében sétapálca. Bizonyosan valami egyetemi hallgató.

Áthaladtak a Disznófő udvarán. Néhány városi kiránduló s egy bokor budakeszi legény sörözgetett a zöld asztalok körül, melyek mintha csak vörhenyt álltak volna ki, nagy pikkelyekben hámlották festéküket. Az udvar mélyéből vidám csobogás hallatszott. A nevezetes disznó bukta a vizet.

Gizi szinte kacéran fürge volt. Hogy a nagyapja kedvébe járjon, virágokat tépett, s mindeniknek megkérdezte a nevét. Mezey tanár úr mindent megbocsátott, még azt is, hogy semmit sem tudott. A boglárkát sem ismerte, és somnak nézte a galagonyát. Mit tud az ilyen városi gyerek. De majd rákapatja ő. Még sosem volt ilyen eleven. Ugrál, dalol, egy fiatal hárs áll az útfelen, az ágai közé kapaszkodik, s ingerkedőn lóbálja a lábát. Csak egyszer jöjjön meg a kedve hozzá. Milyen öröm lesz, minden héten együtt jönnek ki. Ő rakja rendbe a kislány herbáriumát, s a virágok alá, mit a kicsike összehord, ő kanyarítja oda a misztikus latin szavakat. Ki akarta használni ezt a nagy összemelegedést, s megeredt szívéből hirtelen szavak pötyögtek, mint langyos tavaszi zápor.

– Hát nem szebb ez mindennél? Milliókat költötök, hogy eljárhassatok olyan helyekre, ahol egymást pukkasztjátok, s egy villamosjegy árán a paradicsomban vagytok.

Gizi, aki néhány lépéssel az öreg előtt ment, visszafordult. Mezey tanár úr megállt, hogy egy elsőül jelentkező tüdőfüvet tépjen az 293unokája kis csokrába, s lehajolva is tovább beszélt. A leány, halk sztakkató kacagást hallatott, s a hirtelen fölemelkedő öreg mintha valami beszédet kísérő jelet látott volna arcáról lehalványodni. – Szóltál valamit? – kérdezte. – Dehogy – nyugtatta meg a lány.

Már a Normafa barátságos gyepét tiporták. Mezey tanár úr is hozzáidomult az unokája szökdeléséhez. Beszélt neki a hajdani színészekről, akik idejártak, s lelkesedve mutatta az apácák kertje felé hajló lejtőt s mögötte Isten céhmunkába készült tájképremekjét. Leterítette a tavaszi kabátját, s kiült a lejt párkányára. Ő egész a szélére, Gizi valamivel hátrább, s a gyűjtött virágokat kötötte fűvel csokorba. Csak a vállaik értek össze, s Mezey tanár úr szívét végleg föloldotta a völgyből fölkapaszkodó fák ifjú rohama s háta mögött a virágokat kötözgető unoka, amint bele-belepetyeg a szavába.

Beszélt mindenről: a gyerekkoráról, az édesanyjáról, aki a virágok szeretetére rákapatta. Hét húsos fejű fia közül ez a hetedik ütött rá, s ketten kertészkedtek a mákvirágokat himbáló konyhakert elkerített zugában. Beszélt az egyetemi éveiről, olaszországi tanulmányútjáról, sétáiról a gyönyörű Borghese-kertben s a szicíliai eukaliptusz erdőkről. Már Nagybányánál tartott, az ő régi, kedves szőlőjénél, mely a nagy piktor vásznára is rákerült, amikor észrevette, hogy Gizi válla elmozdult tőle. Visszafordult, hogy megkeresse a vállait melengető, beszédoldó puhaságot. De visszaforduló szeme valami zavaróban akadt meg. Alig húsz lépésnyire tőle, egy fa villája közül, szemtelen képű suhanc gesztikulált. A fa alatt egy szürke raglán hevert, ugyanaz, amelyik a Disznófőnél is nyomukban volt. A fiú észrevette az ő mozdulatát, s ágáló kezei megakadtak. Mezey tanár úr befejezte a fejével megkezdett ívet, és ijedten tapadt az unokájára, aki kacagva állt az arcára csipkét verő lomb alatt, s mindkét kezével szikratávírózott. Mezey tanár úr visszakapta a fejét, s belenézett a hirtelen elszürkülő Zugligetbe. A fák, amelyek előbb mintha győzelmes ifjúsággal rohantak volna fölfelé, most megfordultak, s mint a moszkvai visszavonulás foszlányai, kotródtak lefelé. Mint akiből hirtelen kicsapolták a vért, elbágyadt, s szemei előtt makacs legyek ugráltak, akkorák, mint egy-egy szarvasbogár. Nem lázadt föl, de mintha a koporsójában ülne. S még ő hitte, hogy neki 294szól ez a pajtáskodás. Ő hitte, hogy valaki az ő szíve kopott gyufaskatulyáján dörzsöli emberré magát. Látta a jámbor nagyapót, akinek becsapott feje fölött egymásnak int két szemtelen fiatal. És nekik van igazuk, mert ő öreg, öreg, elkopott mihaszna.

Kettétört egy keze ügyébe eső száraz gallyat, s nagy hümmögések közt fölállt. Kifújta az orrát, téblábolt, éppen csak rásandított az unokájára, s szomorúan vetette oda: vigyázz a kabátomra, hozok néhány sósperecet. A lány kíváncsian nézett körül, de sehol sem látott perecest. Vissza akarta hívni a nagyapját, ki tudja, mit látott. De meggondolta, hadd menjen. Végignyúlt a nagypapa kabátján, lehúzta a hatalmas szomorúfűz egy lehajló ágát, s a hosszú, keskeny leveleken át csillogó szemmel bámulta a fiút. Az lekászált a fáról, s úgy vetette maga alá a raglánját, hogy öt-hat lépéssel megint közelebb került Gizihez. A lány a lábait a levegőbe emelte, s bolondos motollajátékba kezdett a szürke harisnyába bújtatott két kis remekművel.

4

Mezey tanár úr nekivágott az erdőnek. A János-hegyre vivő úton túl hirtelen kinépesedett a fák alja. A szombat délután kirándulói rátapadtak a nagy emberjárta helyekre, s még a bokrok alól is egymást figyelték. Gimnazista lányok és egyetemi hallgatók kerülgették egymást, hogy egy délutánnyi szemmel való kötődés emlékeit vihessék haza, s a hivatalszolgák kövér feleségei a vidéki rokonoktól kapott füstölt kolbászt majszolva kritizálták a lányok festett száját és üléshez elégtelen szoknyácskáit. De alig száz lépésnyire ettől a természetbe telepített társadalomtól már csak néhány szaggatott kiáltás törte az erdő hirtelen kialakult csöndjét.

Mezey tanár úr ment, ment, s csak arra lett figyelmes, hogy megfehéredett körülötte az erdő. Az ő kedves gyertyánosa volt, alig néhány holdnyi terület, de az egyetlen gyertyános folt a budai hegyekben. Sziget, mely visszahozta belé nagybányai emlékeit, barangolásait a Rozsály oldalán s a legerdőbb erdő hangulatát. Hófehér páncélú törzsek emelték maguk fölé a levelek távoli mennyezetét. 295A fák közé szorult csönd a legapróbb nesznek is reliefet adott, s a fentről zizegő haraszt, s egy-egy letört gally reccsenése eseményévé vált az egész erdőrésznek. Mezey tanár urat az ókeresztény bazilikák, a római Pál templom magasztosságára emlékeztette máskor ez a kis liget. De most mint egyetlen nagy fehér folt hullott a lelkébe. Nem tudott kiterjedni ebben a fehérségben. Mintha nagy, vakító díszletek alatt suhant volna el, s ezek a díszletek csak arra volnának jók, hogy benne is kihozzák törött élete szürke árnyék voltát.

Útkereszthez ért. Fedett menhelyféle előtt a turistatársaság táblái mutatták az utat, s hogy hova mennyi idő alatt ér el. Mária-Makk ötven perc, olvasta az egyik táblán, Farkasrét egy óra tíz perc, olvasta a másikon. Farkasrét, gondolta, s fölnézett egy tölgyre, melynek kicsipkézett levelei közé kaptárforma fészket ültetett az emberi gondosság. A szomszéd fa koronáját fagyöngy kezdte ki, s a mogyoróbokrok közt valahol már nyílt az első epervirág. Farkasrét, olvasta az öreg botanikus, s mintha távoli harang kondult volna meg. Elmaradt mögötte az iskola, a fia nyomorult családja s a kacér kis unoka. Nekivágott a lejtnek, s ment nyugodtan s biztosan, mint aki úgyis odaér, ahol várnak rája.

Lassan megritkult körülötte az erdő. A farkasréti lejtő kacskaringós, bevájt útjain böcöllézett. A virágok teméntelensége rajzott a déli nap alá nyúló lankára. A jövevény pillangósok csaknem teljes számban ott tolongtak: sárga koronilla és piros bükköny keveredtek. Egy kősövény fölött, lenge indahintán vadborsó himbálózott. A keresztesek és ernyősök paraszt nemeiből egy-egy kényeskedő virág ütötte ki fejét. Itt a gólyaorr piros kelyhe tüzelt; nem gyanította még, milyen groteszk figurává torzítja közeledő anyasága. Amott a mécsvirág fehéredett elő a galagonya alól. Egy-egy emberlakta zug mellett gyümölcsfák álltak talpig virágban, s lompos farkú kutyák merészkedtek elő a kidőlt kapuk mögül. Egy dombon apró vityilló állt, néhány darab terméskőből és lécből összerótt épület. De már laktak benne, s egy hajlongó asszony kapálgatott a földön, melyről még csak ő tudta, mit rejt magában. Madarak repültek át az út fölött, s egy nyugtalan fecske majd beleverte a fejét Mezey tanár úr bütykös cipője orrába.

296

S szegény tanár úr, mintha túl lett volna az életen, úgy haladt át a rokokóföldnek ezen a Watteau-álmán. A szomorúság átitatta őt, szétbomlott benne, úgyhogy minden kis porcikájának jutott. Elvesztek számára a részletek: virágok és madarak ezer neme s az ég fölhömpölyödött angyalkái. Távoli, napos kert volt a világ, mely lelke mély kertkútjába alig vetett egy csillanásnyi fényt.

Hátulról került a temetőbe. Egyszerre csak ott botorkált a gyalult keresztek közt. Egy frissen hányt sír idétlen, tavaszellenes tüntetésként hordta zörgő levéllé száradt koszorúit. Amott egy sír földjébe ásott cserép szegfű haragoskodott. Egy agyongondozott, nyesett füvű sír kőkeresztjén üveggel védett ovális kép őrizte a kislány arcát, aki közel tíz éve szállt a sír rögei alá. Az egész temetőn, mint langyos aranytajték csapott át az utolsó jókedvét kiadó nap.

Ott állt az asszony sírja mellett. Ősz óta nem volt künn, s a télvíz megint nagy kárt tett a sírban. Hegy felőli oldala besüppedt: egy nap, mint vérbajos ember orra az orrüregben, az egész sírhányás eltűnik kimosott gödrében. A keresztet már átjárta az idő, de még nem korhadozott. Még olvasható volt a felírás, csak az évszám utolsó betűje kopott le. Annyi erővel lehet ötvenkettő, mint ötvenhárom. A sírkő árát is elvitte a család. Kellett a fiának a segítség. De megvan az Erzsike így is.

Egy darabvást nézte a málló halmot, némán és tompán, a visszahozhatatlan múlt nosztalgiájával. Aztán hirtelen fáradtságot érzett, visszahúzódott a közeli fasorba, ott van egy támlátlan pad, arról a sírig látni. Két tenyerét szétvetett térdeire támasztotta, a dereka előregörbedt, bozontos feje a mellére esett. Az ég, mint színházi alkonyatok elején, percek alatt lett árnyalatokkal sötétebb. Nem sóhajtott, és nem könnyezett. Merőn nézett az utolsó ablakra, melyen át az ő régi életébe visszalátni. Itt van a gyógyíthatatlan öregség. Minden szál elszakadt. A beszédnek nincs értelme, a hallásnak nincs öröme. S már tudta, hogy a növények sem kellenek neki, legalábbis azok a növények, amik ma virítanak. A közöny óceánja alatt ült, a magány búvárharangjában. Az az élet, amit felülről, a múltból kap, s nemsokára az is elszakad. Szegény Erzsike, gondolta, s egy élet tódult föl a sírra tapadt szemei mögé.

297

A nap beleesett a tulajdon véréből hullatott pocsolyába. A bizarr gyertyájú gesztenyék fölsóhajtottak, s a távolabbi sírok összebújtak, hogy egymás közelében legyenek a beálló estében. A fasorra ereszkedő, lila ködön át szatyros asszonyok húzódtak hazafelé, makacs gyászolók, akik meg akarták unni a halottjaikat, hogy megint élhessenek. Mezey tanár úr utánuk nézett. Hallotta a város felé vágtató villamosok csörömpölését. Haza kellene menni, gondolta. Az agy ki is adta a parancsot, de az elernyedt inak visszafeleseltek. A kivetett roncsnak nem volt több keresnivalója a tengeren.

1927
298
Aurél a Kékesre megy
1

Egyik egyéniségedet napszám nyüvöd, de a másikat tokban őrzöd, mint öreg hivatalnok a cilinderét. Kesserüné is kivette magát a múlt drága dobozából, megtörölte a hajdani úrinőt s ni, olyan fényes, mintha nem is neki volna kifőzése a Mester utcában. A Keleti pályaudvaron még csak a ruhája volt tartózkodón finom, a vonaton az arca is előkelőn egykedvűvé merevedett. Kálkápolnán egy pengőt adott a hordárnak s a csatárfürdői autóbuszos, akinek kitűnő rangszimata van, méltóságosnak titulálta.

S miért ne? Került ki őközülük kegyelmes is. Egy Jókuthy lány a szegénységben is Jókuthy lány marad. A törvény igazán tehetne róla, hogy ilyen nagy család gyermekét, ha kifőzőt nyitott is, minden vicéné le ne nagysádozhassa. De a törvény is a megtollasodott libásasszonyokért van.

Hanem ami azt illeti, Kesserüné nem szorul a libásasszonyok törvényére. Itt sétál a fürdőhely sétányán, hallgatja a délutáni zenét, akár a többi méltóságos, s ember legyen, aki göndörre bodorított ősz fürtjei alatt észreveszi a piszkos munkásvendégek körmére vigyázó asszony krajcárgondjait. Van valami vontatottság benne. Talán ő is szívbeteg szegény, aki az eleven kislányát is azért hozta magával, hogy legyen valaki, akit orvosért szalajt, ha az asztma utoléri. Mintha volna is valami a járásában a szívbetegek kínos rátartiságából. Vagy csak az előkelőségtől ilyen? Divatfölötti fekete selyemruhája az idősebb úri hölgy örök viselete. Közönytől bágyadt 299szeme fölényesen tér ki a fürkésző tekintetek elől, mintha fölhányná: mit botlotok belém.

Már a kislány nem ilyen disztingvált. Bizonyosan ő a legnehezebbik „esete” szegény Kesserünének. Hiába, ez a gyermek nem emlékszik a Fehér megyei kúriára, ahol a két idősebb nővére oldalán csetlett-botlott. Az özönvíz utáni gyerek ő, aki a Ferencvárosban ébredt a világra, s minden szülői gondosság ellenére van benne valami a Népliget lánygaminjaiból, akikkel a polgári iskolában összebarátkozott. Térd alá érő szolíd krémkosztümjét, finom szabású antilopcipőjét, fehér kesztyűit anyja Baár-Madasban nevelkedett ízlése rendezte össze. De az öntudatos úrileány jelmeze mögül egy perfid szoknyácskájú, masnis vászonblúzú, fiús testű és fiús tempójú ördög készül minden pillanatban kiugrani. A szeme jár, mint a csík. Az öreg néniket tekintete vellájára szúrja, s az örökké újságot olvasó Bárány úrnak utánafordul és megjegyzi: nézd, mama, a hentesreklám.

Ezeket a kis gonoszkodásokat persze senki sem hallja, s a sétány öreg hölgyei elismerő meglepetéssel figyelnek föl a kellemes jövevényekre. Igazi finom úrinő, mondja a kritikus báróné, lornyonját az ölébe ejtve. De a kicsike eleven, véli a társalkodónő. Istenem, fiatal, s a bárónő a német regények koboldnaiváira gondol.

De Kesserüné elégedetlen. Csupa vén banya, mormogja. Alig látni egy fiatal arcot.

2

Milyen csendes hely! A vicinális négy kilométernyire áll meg, s a legkétségbeesettebb füttyentése sem hat el a legmátrább Mátrának ebbe a halott katlanába. Az országút is megkerüli a fürdőtelepet, az üveggyárba szalmát szállító palócoknak tíz percet kell keringőzniük, hogy a fürdőközönség nyugalmát meg ne háborítsák. A szállodák szétszórt fióktelepei apró játékházak a hatalmas platánok és vadgesztenyék közt. A kanyargós parkutakat a fenyő vörös és pudvás gallyhámlása s a megrozsdásodott tűlevelek fövenye borítja. A csosszanó öreg lábak el-elgördítenek egy-egy fekete magvú tobozt. Az emberek úgy elvesztik egymást a beugróba lapuló fehér padokon, az 300utak tekervényein, hogy szinte meghökkennek, amikor megint egymásba botlanak. Mintha azért volna ilyen csöndes, hogy az elvásott szívbillentyűjű öregek jobban hallhassák a mellükben dobogó halált.

– De hisz ez egy kripta! – szörnyülködik Kesserüné, aki az egyik lányán Siófokon, a másikon az Adria mellett adott túl. Már bejárták az egész telepet, és sehol fiatalok. Csak a hántatlan bükkgallyakkal kerített Mária-kép előtt imádkozik egy áttetsző arcú lány, s a teniszpályán ügyetlenkedik néhány fiatal s kövér zsidó fiú. Ezen a klinikán költsem én a pénzt? Erre írta az a csirkefogó Feri, hogy igazi előkelő hely, itt csak jó társaságba kerülhetünk? Köszönöm ezt a társaságot, holnap pakolunk.

Ez a csirkefogó Feri Kesserüné egyszem fimagzata, télen másodéves gépész, de nyáron cserkészsegédtiszt s szuverén rajparancsnok. Az idei nyarat itt koplalják és napfürdőzik át a közeli Galyatetőn, látta Csatádfürdőt, s nem győzte invitálni a mamát, hogy idejöjjenek. Kesserüné nem érti, hova tette az a szamár a szemét, de Aliz nagyon is érti, nem fakad ki, nem kesereg, ludasan hallgat, s a holnap pakolunk vezényszóba kissé belesápad. Úgy látszik, titkos szépségei is vannak Csatádfürdőnek, melyeket Kesserüné még nem fedezett föl.

Majd csak lesz valahogy, gondolja, s érdeklődve néz szét a tejcsarnok teraszán. Az uzsonnát ugyan nem vették föl a költségvetésbe, de Kesserünét mindenhová beszimatoltatja a kétségbeesés. Az öreg hölgy és lánya itt is feltűnést keltenek, s egykettőre lefegyverzik a kis fehér bóbitás kiszolgálólányt. Nem, nem, csak magadnak, Aliz, tudod, hogy nekem nem szabad, mondja Kesserüné, s a fehér bóbita a világért sem gyanakodna az egy adag gyümölcsös rizsre, melyből a méltóságos asszony éppen csak egy kanálnyit fog megkóstolni. Ez a kis mosolygó kreol nem élhet meg rajongás nélkül, s a hölgy és a kislánya olyan kedvesek, sürög-forog, hogy kiszolgálja őket, s elhanyagolja a gyümölcsös rizsért a sorát. Ott legalább egy hölgy fennhangon türelmetlenkedik: mégiscsak bosszantó, mondja, s egy férfihang is beletercel: kisasszony, a fagylaltunkat.

Ez az első, hamisítatlan férfihang, s Kesserüné kanalával a szétnyomott meggy fölött odareszkírozza a szemét. Egy pillantás, s már lefényképezte a korlát melletti kis asztalt, beveszi a meggyet, és 301gondolkozik. A gyorsfénykép egy huszonöt-huszonhat éves fiút s egy tíz-tizenöt évvel idősebb asszonyt mutat. A férfi fekete, tüzes arc, mégis szembekiáltóan férfiatlan, van rajta valami vattában ápolt, örök csecsemőszerű. Az asszony csupa hegy, él és szöglet. Hegyes és hosszú az orra, hegyes és hosszú az álla, s a könyökét is úgy tartja, mintha ki akarna vele valakit lyukasztani. Nem csúnya, de egzaltált. Eleinte, úgy látszik, a nő volt türelmetlen és ingerült, aztán magával ragadta a fiút, s most a fiú dühös és ő csillapítja. A fiú úgy dühös, ahogy a rosszul nevelt vakarcsgyerekek, s az asszony úgy csillapítja, ahogy kifáradt és elgyötört anyák csillapítják kissé debilis gyermeküket.

Kesserüné tűnődik. Nem az anyja, semmi esetre sem az anyja. De a felesége sem. A fiú föltétlenül úrféle, van benne valami tájékozatlanság, amely messziről elárulja a nagyúri családok költőszekrényben lett csemetéit. Rokonok? Kesserüné egy új pillantást kockáztat meg. A kisfiú, úgy látszik, megnyugodott, türelmesen szopogatja a fagylaltját, s az epervörös kehely fölött Alizt nézi. Kesserűné tovább sétáltatja a szemét, s pillanatnyilag érdeklődő tekintetét visszamenőleg is hideggé merevíti. Aliz ebben a pillanatban végzett a rizses gyümölccsel, amely nyilván ízlett neki, mert az anyja kétszer is rászólt: „Aliz, nem vagy a Népligetben.” Szegény kislány, a vasútra szánt tízórai szalámit ebédelte csak, s mi egy fiatal szervezetnek egy adag rizses gyümölcs, ha még olyan protekciós is. Hiába lassított az utolsó kanálnál, a rizsnek végérvényesen vége, igazán bosszantó. S ezt a bosszúságot éreztetni kell valakivel. Kesserűné valami hallatlant lát: Aliz, aki csaknem szemben ül az ideges párral, fölhúzza az orrát úgy, hogy ezer apró redőcske gyűl a kis fitosa köré, a száját csomóra szedi úgy, hogy az ajkai szinte belefehérednek a nagy ráncolásba. Ez bizony egész közönséges strici grimasz, s itt nem oly stílszerű, mint a Francstatt-pályán.

Kesserűnének az őseire kell gondolni, hogy Alizt nyakon ne üsse. „De amikor olyan bambán bámul” – vihog Aliz, aki az üres tányér fölött nemcsak bambának, de kiállhatatlannak is találja az idegen fiú kicsorduló szemét. „Nézd, ómama is észrevette.” S csakugyan a korlát melletti asztal fölött megint megmoccannak a szenvedélyek. A csupa él nő valami szemrehányás félét rebeg, mert a fiú fölpat302tan, majd eldönti a kis márványasztalt, s egész hangosan kiáltja: „Kérlek, ne taníts engem, ki nem állhatom a folytonos gyámkodásod.” Mire a nő megfogja a kezét, és visszahúzza. Egész lénye egy rábeszélés. A fiú leül s mint aki legyeket hesseget, bosszúsan kapkodja a fejét, s felhörpinti a fagylalt mellől a vizet. Az asszony gesztusai arra vallanak, hogy megnyugtatásból új szemrehányások felé lendíti magát. A szívére teszi a kezét, és méltatlankodik. Ez a mozdulat azt látszik mondani: én nem tartalak, mehetsz, ha ennyire nem becsülöd meg az én áldozatkészségemet, mehetsz. Mire a fiú bűnbánóan hallgat, s olykor Alizra pislant, mint a gyerek, akinek azt mondták, ne gondoljon a krokodilusra, s most csak azért is rá kell gondolnia.

Kesserűné úgy hiszi, érti a helyzetet, és fizet. Az kellene, hogy ez a bolond nő belékössön. De amint a teraszról lefelé ballag, nem az elutazásra gondol, hanem a fiú pókláb ujjait látja, amelyek legalább háromszáz esztendővel voltak degeneráltak. Javíthatatlan Kesserűné!

3

Némelyik ember annyira fél a szakadéktól, hogy beleugrik.

Radicsné mindenáron meg akart ismerkedni Kesserűékkel. Ott ólálkodott a parkban, s leste, mikor szólíthatja meg valamelyiküket. Mit akart velük? Kitől félt: Auréltól, az idegenektől, önmagától? Ismerni akarta őket. Tudni, mit várhat tőlük. Ha vihar, legyen vihar, de nem bírta ezt a feje fölött lógó bizonytalanságot. Aurél észrevette a kis csitrit, nemcsak meglátta, észrevette. Ó, Radicsné ismeri az Aurél szemét, s a gonosz most ott forgatja az agya legtitkosabb zugában, meghempergeti mindenféle bolond illúzióban, egész tündér a kis impertinens s ez épp elég ok, hogy Radicsné számára ő legyen a világ legfontosabb teremtménye. Nem is törődik vele Aurél? De hátha törődik? Ez a hátha elég nagy szó ahhoz, hogy Radicsné rászánja a nappalait és az éjszakáit.

A leányt szólítsa meg? Nem, a hangja elárulná. Lám, az öreg hölgy ott ül a jegenyefenyők szegte kis köröndön, fölteszi a szemüvegét, és olvas. Egész rokonszenves úriasszony, az ember szinte 303sajnálja, hogy nincs mellette egy társalkodónő, aki megkímélje az olvasás kínjaitól.

Radicsné hóna alatt egy vázlatfüzet fityeg. Igazán nincs olyan hangulatban, hogy rajzoljon, az egész festősége nem komoly, nem volt komoly már akkor sem, amikor az urával élt, most meg egyáltalán nem az, de ez is valami, egy titulus, amihez hozzájutott: Radicsné, a festőnő, s ezt a címet igazán kár volna elhajítani. Azért hát rajzol olykor, s a vázlatkönyvét ki nem eresztené a hóna alól. Ez a vázlatkönyv idestova tizenhét éves, csak a végén van néhány üres lap, de aki elkéri, azt hiszi, csupa friss vázlat, s csodálkozik, hogy a művésznő mennyit dolgozik. Most azonban a könyv is kapóra jön.

Patak fut el a sötét fenyők alatt, a ráhajló kaszálatlan fű egészen eltakarja, csak a csörgése árulkodik reá. A patak fölött kissé nagyképű fahíd. Radicsné odatámaszkodik a korlátnak, és rajzol. Félig háttal áll Kesserűné felé, mintha észre sem venné. Hirtelen becsapja a vázlatkönyvét, mint aki nincs megelégedve a témájával, közelebb húzódik a padhoz, kiszemel egy jegenyefenyőt. Ó, ez a jegenyefenyő bizonyosan gyönyörű példány, kár, hogy nincsenek itt a pasztellkrétái, milyen virtuozitással rétegezné fává a bágyadt ezüst, kék és sötétzöld színeket. Áll és nézi a gallyakat; nem, így nem jó, túl közel áll hozzá. Hátrál. De talán ülve kényelmesebb volna. Ni, hisz itt pad is van. „Szabad?” – kérdi hirtelen mosollyal a kedves, öreg hölgytől, akiben nyilván nem ismerte föl a tegnapi incidens egyik szereplőjét.

Kesserűné látja ezt a manővert, és gondolkozik. Fél ettől a hóbortos asszonytól, viszont talán jó volna megismerni. Belesandít a vázlatkönyvbe: ó, egész jó. Kesserűné ért valamit hozzá még a Baár-Madasból, s meglepetve látja a szürke papírból a valódinál kissé csapzottabban kibontakozó fenyőfát. A rajzoló azonban nagyobb igényű, ő nincs a rajzával megelégedve, felsóhajt, összecsapja a könyvet, és odaejti a padra, oly ügyetlenül, hogy lesodorja az idős hölgy munkakosarát. Radicsné magához tér, és vigasztalhatatlan az ügyetlenségeiért.

– Bocsásson meg, asszonyom, paradoxon, de amikor rajzolok, vak vagyok.

304

– Igen, a művészi munka leköti az embert. Különben is: nem történt semmi.

De Radicsné a világért sem ejtené el a beszélgetést. Hogy hivatásos-e? Igen, rajztanári diplomája van, és ki is állít. Különben csak időtöltésből űzi, nincs rászorulva.

Kesserűné elkéri a vázlatkönyvet, s megemlíti, hogy az intézetben ő volt a legtehetségesebb rajzoló. Sajnos, az élet kimagvazza belőlünk a legszebb ambíciókat is. De Radicsné más véleményen van. Aki egyszer belekapcsolódott a művészet áramkörébe, élve nem szakadhat ki belőle. Ő azért vált el az első urától, mert nem méltányolta a talentumát. Márpedig előbb lemond a levegőről, mint legszentebb ösztöneiről. Épp ezért veszi magát lehetőleg művészekkel körül. Csak a művészek igazán fiatalok, s az ember ne szalassza el a fiatalságot. Itt is egy kedves kis költő az egyetlen társasága…

Kesserűné hallgatja, s időnként lovat vált alatta. Érzi, hogy ennek az asszonynak ki kell beszélnie minden titkát, különben megfullad. Mérlegeli az egzaltált mondatokat, és rekonstruálja az igazságot. Az igazság nem reménytelen, de vajon csak művészete és fiatalsága van a vattában ápolt ifjúnak vagy egyebe is?

A két asszony már össze is barátkozott. Radicsné megnyugszik, hogy igazi úrinővel van dolga, akinek a lánya is tiszteletben fogja tartani a tulajdonjogot. Megkönnyebbülése ujjongó mondatok s megokolatlan szeretetnyilvánítások tajtékát hányja. Végtelenül örül, hogy ilyen szimpatikus úrihölgyre akadt, ezek a fürdővendégek igazán kiállhatatlanok. Egyedül van? Nem, a kislányával? No, ennek nagyon örül, biztosan jó barátnők lesznek. Ó, ő nem öreg ahhoz, hogy a kislány barátnője legyen. Úgy ugrál a föltápászkodó Kesserűné körül, mint egy kis bakfis. Elveszi a munkakosarát, fölszedi a lepottyant könyvét, a karját kínálja. Mintha csak a vagyonára váró unokahúga volna.

Közben Aliz is előkerül. Az oldalán egy férfi, alacsony, vállas, bizalmaskodó arckifejezésű ember, olyan, akinek megörülünk, hogy íme, egy gyakorlati ember. Kesserűné megpillantja a gyakorlati embert, s szemöldökei egyetlen homlokára csúszott szőrpamacsba futnak. Hát ezért kellett nekik Csatádfürdőre jönniök. Ezért az alacsony, teniszdresszes, „kicsiny a bors” emberért igazán kár volt az 305útiköltség. Aliz is érzi a pillanat rejtett veszélyeit, s megszeppenését színlelt elfogulatlansággal palástolja.

– Képzeld el, kivel találkoztam!

– Látom – feleli megsemmisítőn Kesserűné, aki sehogy sem érti, hogy került Csatádra a kis, facér bankhivatalnok. De azért mézédes hangon mutatja be lányát Radicsnénak.

A fiú is meghajol: – Halász Antal.

– Ó, a tréner urat már ismerem.

Radicsné bizonyára egész elfogulatlanul mondja ezt, hisz ő túltette magát a társadalmi előítéleteken, s egy cigányfuvolást is megölel, ha Aliz lovagjául szegődik, de Aliznak ez a tréner a lehető legrosszabbkor jön, mert anyja szemeiben Mózes két kőtábláját s az Ótestamentum kegyetlenségét látja megvillanni. Megtanítja ezt az asszonyt. A legédesebb hangján vág vissza.

– Hisz mi láttuk már egymást, tegnap a tejcsarnok teraszán. Hallod, hogy milyen fiatal urad van.

Radicsnét mintha piros tentával öntötték volna nyakon.

– Nem az uram – hebegi, s Kesserűnéhez fordul, aki mint röptében megfagyott ostor mered a lánya felé, de a ráfordult szemek előtt oly hirtelen alakul vissza disztingvált úriasszonnyá, hogy lényének ez a hirtelen föltárt kettőssége jobban megdermeszti Radicsnét, mint Aliz nyilazó impertinenciája.

Hogy Radicsné ijedelme teljes legyen, Aurél is feltűnik a szomszéd útkanyarulatnál; sunyi boldogsággal somfordál feléjük, hogy barátnője új ismerőseinek bemutatkozzon.

– Gerenday Aurél.

– Nagyon örülök.

4

Délután beborult. Az ég tarka márványa szaggatott felhőktől volt habos. A felhők alsó, álló rétege fölött ziláltabb és sötétebb gomolyok vonultak. Egyszerre egyetlen szürke bolt volt az ég, s az eső, mint aki megfontolt, hosszú munkára készül, nekieredt. A fenyők felfogták az első cseppeket, lassan átnyirkosodtak, zöldjük meg feketedett, a vastagabb ágak vége kis csurgót eresztett, a vékonyab306bak kövér cseppeket potyogtattak a zápor finomabb szitálásába. A fába és fűbe ütődő cseppek monoton nesze töltötte be a völgyet. Az utak előbb átnedvesedtek, aztán pocsolyákat hánytak. A pocsolyákon át egy-egy hatalmas ernyő sietett a vendéglő felé.

A vacsoránál többen voltak, mint rendesen. Akik ettek, nem siettek le tücsök-szerenádot hallgatni, egy-egy szelet torta mellett ott ragadtak; a hétkor vacsorázók összekeveredtek a kilenc óraiakkal, ismerős családok összetolták az asztalaikat, s a pincéreknek egyre új cselhez kellett folyamodniok, hogy az újonnan jötteket is elhelyezhessék.

Gerenday Aurél bocsánatkérő mosollyal oldalgott új ismerősei asztalához. Azok már a tésztánál tartottak, s mintha szívélyesebbek lettek volna, mint délelőtt. Aliz rá-ráfüggesztette a szemét, s a tisztelettudó tekintet alján kópémosoly huncutkodott, mint kristálymedencében a beléhajított rózsa. Néhány pillanat múlva Radicsné is beevezett, meghökkenve látta, hogy Aurél Kesserűek asztalához telepedett, de a másik pillanatban már viharos szenvedélyességgel üdvözölte a kedves öreg hölgyet és bájos gyermekét. Aliz szemei befagytak, csak időnként villant meg rajta egy-egy gúnyos szikra. Hallgatott, de hallgatása beszédre ingerelt.

Radicsné azok közé a nők közé tartozott, akik, minél kevesebbet szólnak mások, annál görcsösebben iparkodnak a feszélyező csöndet benépesíteni. Ma egyebet se tett: Aurélt féltette, s most megmagyarázhatatlan kényszerből Aurélt kezdte magasztalni. Mintha a tulajdon félelme szuggerálta volna, nyilvánvalóan túlzott, valószínűtlen jelzőket használt; szegény Aurél szemérmesen büszke ábrázata szinte élő cáfolata volt viharos epitetonjainak. Volt abban valami tragikus és megható, ahogy üveggyöngy-kincseit épp a vélt tolvajok előtt esküdte briliánssá.

Csodálja, hogy nem ismerik Gerenday Aurél nevét. Már első kötete: a „Túlcsordult Kehely” is óriási föltűnést keltett, a „Revü” hét versét hozta egyszerre, s a legelső nevek írtak róla elismerőleg. Persze, Aurél költő, s nem tudja magát értékesíteni. Irigy törtetők, akik szemére hányják, hogy vagyonos ember létére az ő karajukba harap, vállveregetéssel intézték el második kötetét, a „Szatír307szarvak”-at, amely a magyar líra legnagyobb eseménye Ady halála óta.

Kesserűnét ebből az egész biográfiából csak az irigy törtetők szemrehányása érdekli. Valóban őt is meglepi, hogy egy vagyonos ember éhenkórász írókkal kel hálátlan versenyre.

– Látszik, hogy nem művész, méltóságos asszonyom. El se képzeli, mire képes a művész, a költő, hogy az emberek szívéhez férkőzzön. Ó, Aurél egész élete egyetlen áldozat. A méltóságos asszony nem tudja, mit hagyott ott Aurél. A Bóna név fogalom Zalában.

– Bóna Ferenc Aurél édesapja – teszi hozzá Kesserűné kérdő pillantására –, Gerenday csak költői álnév.

– Nem álnév – igazítja ki Aurél, aki nyilván nem szereti, ha az ő nagyságát és mártíriumát a mindennapi diskurzus sarába rántják, viszont az előadás pontosságára kínosan ügyelt. – Nekem nincs szükségem álnevekre. Én nem rejtőzködöm. Egyszerűen utálom az apám nevét.

– Hát nem álneved – ismeri el Radicsné is –, Gerenday az édesanyja neve, voltaképp nem is Gerenday, hanem Zserandé, mert Aurél anyai ősei francia márkik voltak, akik a hugenotta háborúk idején vándoroltak Németországba.

– Szóval, nincs köze a Gerendához – böki ki Aliz.

De Aurél nagy lélek, akinek tüstént meg kell mutatnia, hogy ősei ellenére is demokrata.

– Nem értem, Emma, mit hozakodik elő az őseimmel. Annyit törődöm velük, mint az elveszett kabátgombommal. Gerenday vagy Bóna, a fő, hogy itt vagyok, s fütyülök a famíliámra.

– Az ember ne vesse meg a családját – véli Kesserűné, aki az idősebb és ifjabb Bóna anyagi kapcsolataira lenne kíváncsi.

De Aurél úgy találja, hogy kiléphet szerénysége fátylaiból.

– Nem vagyok krumpli, hogy azzal büszkélkedjem, ami a földben van. Vagyok annyi, mint az őseim együttvéve, ha még olyan márkik voltak is. Különben is nem márkik voltak, mert duc de Gerenday, az körülbelül a mi hercegi címünknek felel meg. Herceg minden szamár lehet, de írták volna meg a „Szatírszarvak”-at!

Aliz elkacagja magát, már két perce fojtogatja egy bolond bruhaha. Aurél a tükörből ellenőrzi a gesztusait, nyilvánvalóan szép308nek találja magát a demokrata főnemes szerepében. Ha még egy percig késik a nevetésürügy, botrány lesz, mert Aliz belepukkan a költő képibe. A „Szatírszarvak” azonban felbökik a jókedv tömlőjét, s megrázott szőke fürtjei boldogan csengettyűzhetnek.

– Igenis – szavalja a fiatal poéta. – Otthagytam az egész korhadt osztályomat. Fütyülök a kétezer holdjukra, ha a költőt akarják megfojtani bennem. Az ember legyen szabad, és mondja ki az igazságot. A költő a szabad szó katonája. Én szakítottam az apámmal, de a szabadságomat nem hagytam. Erre mutasson valaki példát a magyar irodalomban.

Kesserűné igazán nem akar erre példát mutatni. Ő különben is fáradt, a szíve is beteg, korán kell lefeküdnie. Az eső elállt. Gyerünk, gyermekem, haza kell mennünk. Nem, a nagyságos asszonyék csak maradjanak, igazán nem engedheti meg, hogy miatta zavartassák magukat.

S míg a súlyos cseppeket hullató fák alatt hazafelé csúszkáltak, kedvetlenül latolgatja az eshetőségeket. Tehát kitagadták. Az apai kitagadások nem halálosak. Vajon egyke-e? Nem, nem menne simán. A fiú könnyen gyúl, de nehéz melegen tartani. Sivár kilátások. De a ruhája határozottan finom. Selyemharisnyát hord s a nyakkendőtűje briliáns. Kesserűnének jó szeme van az ilyesmihez.

A szoknyáját fölfogva, gyorsan, előrehajtott derékkal siet a kvártélya felé. Minél előbb paplan alatt lenni és gondolkozni, gondolkozni. Ebben a szótlanul loholó, csatakos árnyban ki ismert a kimért léptű, szívbeteg méltóságos asszonyra?

Aliz is eltűnődik. Nézi a szétszakadó felhők közül kimosolygó csillagokat.

– Mama – kiáltja hirtelen –, ez a Radicsné nem is annyira művész, mint mecénás.

5

Kesserűné szemeit fölpeckelte a gond.

Történnie kell valaminek. A kifőző egyre rosszabbul megy. A környéken új vállalkozók szorítják le az árakat, le-le az egy pengő alá. Hogy versenyezzen ő velük? Altisztek feleségei, akiknek az uruk is 309keres. De ő? S még a Feri előtt is hosszú három év. S akkor is mit kezd a diplomával? Istenem, mennyi facér mérnök! Ez a nyaralás a legutolsó. Ha most nem üt be, vége: Alizt fölszívja a Ferencváros.

Ha legalább a másik két lánya segítené. De szegény Matildnak is oly élhetetlen az ura. Egyetemi karriert jósoltak neki, s a Bakonyban körorvoskodik. Persze, a házassága. De a házassága nélkül nem lehetett volna a Matild ura. Így gáncsolja el egyik érdem a másikat. Lujzára viszont gondolni sem szeret. Az a szemérmetlen kihalászta a maga fogkefegyárosát, s azóta meg sem ismeri őt. Pedig mennyibe került az abbáziai nyár, motorcsónakos kirándulások a Quarneróban, vacsorák a vendéglők teraszán. Tavaly ajánlkozott, hogy meglátogatja őket, még sosem volt Bécsben, s mit ír az a ripők veje? Várom a mamát s a hozományt. Ezt írta. Nem baj. Azért úriasszonyok lettek. Boldogult Jókuthy nagyapjuk nem dohog, ha csillagokkal kivert karosszékéből rájuk tekint.

Istenem, olyan boldogság után ennyi baj. Dezső, Dezső, szegény uram, csak te ne hagytál volna az én fiatal kelekótya fejemre mindent. De neked csak a fácánokra volt gondod, s amikor a fácánokat kiirtottad, a foglyokra. S amikor az utolsó foglyot is lelőtted, én az utolsó hold földet is elprédáltam. Százötven hold föld – mi az? Te persze simán kicsúsztál a bajból. A foglyok után egy hajnalban önmagad. De meghalhattam-e én?

Az ablakon befülelő vadgesztenye megrázta a fejét: nem. A gesztenye mögött a szürkület nyújtózó leányai sóhajtoztak. Az ablak nyitva volt? Igaz, ő nyitotta ki még éjfél tájban. Nem bírja a csalánforró ágyneműt, a keresztfának támasztotta a fejét, nézte a szálló előtt hunyorgó lámpát, hallgatta az esőcseppeket rázó fákat, s az ablak nyitva maradt. Nem baj! senki sem láthatott be: emeleti szoba a fiókpavilonban.

Brrr, hidegek a hajnalok. Aliz nem fázott meg?

Nem, Aliz nyitott szájjal szedi a levegőt, átöleli a párnáját, elmosolyodik, s hirtelen mimikája hangtalan szavakat kísér. Olyan eleven ez a mosoly, hogy Kesserűné hallja a szavakat. Vajon kinek vágott oda?

Bizonyosan ezt a gyerekét szereti a legjobban. Vásott, komisz kis Aliz, csak a te gaminságodat keretezhessem be a fényes parti arany310rámájával. Te majd eligazodsz azokban a felsőbb körökben is, noha csak a Népligetben nevelkedtél. Úgy szállsz ott fölfelé, ahogy a Ferencvárosban szállnál lefelé. Csak ennek a fickónak látna a begyébe! Hol van a Kesserűné híres anyai sugallata. Valami jelet, ami útbaigazít! Minden nap húsz pengő, a húsz pengő ötven menü haszna.

Betette az ablakot, betakarta a lánya kicsúszott mellét, magához vette a Horváthnéhoz írt levelét, és kiment a ragyogó augusztusi reggelbe. Horváthné a húga volt, az egyetlen Jókuthy lány, aki szinten maradt. Pedig hogy lenézték, amiért a simontornyai paraszt fiához hozzáment. De a parasztfiú iparkodott, s ma törvényszéki bíró. Micsoda irónia: Horváthné az egyetlen igazi méltóságos köztük. Nézte a borítékot, a maga fagyos és dölyfös betűit. Ebben a levélben csupa apró semmiség volt, Horváthné talán nem is felel rá, elvből nem felel. Mégis: nem dobta a levelesládába, ajánlva fogja föladni. A méltóságosnak szóló leveleket ajánlva szokta föladni.

Harmadszor sétált el a posta előtt. A hivatal nyitott ablakán át tésztás bőrű, szemölcsös vénlány állt, a csomagokat rakosgatta. Szegényke makacson iparkodott fiatalos és régi szabásúan úrileány lenni, de petyhüdt arca, kontyba tűzött gyér haja, merev dereka az elszaladt ifjúságot siratta. Mintha egy haszontalanul ellobbant élet hamvváza lett volna. Észrevette Kesserűnét. Ó, Kesserűné előkelő asszony, s a postáskisasszony vonzódik az előkelő idősebb hölgyekhez, akik kedveskedve jegyzik meg, milyen tökéletes úrileány, igazán jobb sorsot érdemelne.

– Hogy parancsol-e valamit? Nem, hiszen még nincs hivatalos óra, majd később visszajön.

– Nem tesz semmit, csak tessék – s a retesszel is bezárt ajtóban megfordult a kulcs. Az öreg hölgy igazán bizalomkeltő. A kisasszony elveszi az ajánlott levelet: Méltóságos Horváth Józsefné, Budapest, mondja, s a vevényre is ráírja: méltóságos.

– Már ilyen korán munkában, kedvesem.

– Ó, igen. Olykor tízig is dolgozom. Persze, csak nyáron. Télen alszunk, akár a medve.

– Nagy sor, az ilyen fiatal lánynak. Nem unatkozik?

311

– Nem, dehogy. Ez nem olyan unalmas foglalkozás. Az ember megtud egyet és mást… Ó nem, nem úgy…

De Kesserűné nem érti el a postáslány gyónással fölérő zavarát. – Teszem a sürgönyök, ugye?

– Nemcsak a sürgönyök, a sürgönyök a legkevésbé. Egy halálhír, egy férj, aki hazarendeli a feleségét: mindez semmi. De olykor egész váratlan dolgokat tud meg az ember. Egy előkelő, puccos úriasszony, aki minden héten csomagot kap. A csomagon ez áll: ruhanemű. De a ruhanemű átázik, s a papíron zsírfoltok ütnek ki. A hölgy nem étkezik a vendéglőben, nem, ő a szobájába hozatja az ételt. S egy este elutazik, anélkül hogy számláját kiegyenlítette volna. Sok különös ember fordul meg itt. Néha hetekkel előbb tudom, amire a rendőrség vért izzadva jön rá.

– De hisz ez nagyon érdekes. Azt hittem, ide csak halálos unalmas és beteg emberek jönnek.

– Á, dehogy. Bankárok, képviselők, költők.

– Költők is?

– Tessék – mondja a kisasszony, s elpirul. A „Revü” egy kifordított száma, a kifordított oldalán egy vers, a vers címe „Csatádfürdő”. Ilyesmi is lappang a kisasszony fiókjában.

– Ez az a Gerenday, akit azzal a szőke nővel látni.

– Szőke? Vörös. Az a nő annak a fiúnak az átka. Pedig nagyon tehetséges. Ó, nagyon. De az a nő belevájta a karmait. Őszintén megvallva, a kisasszony azt hiszi…

Ebben a pillanatban egy szállodai boy lép be, a kezében fölbontatlan sürgöny.

– Kisasszony, a Szedlacsek úr azt üzeni, ilyen nevű nincs a szállodában.

– Nincs? – kérdi a meglepett kisasszony, átveszi a sürgönyt, és szfinx-arccal rendelkezik. – Ezt a két csomagot a Terézia-lakba. – S amikor a boy a két csomaggal kikószált Kesserűnéhez hajolt. – Hát nem érdekes? Egy órával ezelőtt vettem föl. A sürgöny így szól (ugyebár, köztünk marad): Atyád javadra végrendelkezett. Azonnal jöjj, Anyád. S az illető nem is lakik itt, nincs is a fürdőhelyen. Ki tudja, milyen fontos érdekek forognak itt kockán – suttogja a kórosan kíváncsi, fürkész lelkek szenvedélyességével, s el312révült arcán öt Sue-regény egymást lerontó bonyodalmai kavarognak.

Kesserűné a rejtélyes borítékra néz. Egy szempillantás, s a lap már vissza is hullott az asztalra. E szempillantás alatt három dolgot lát: egy Au betűt, aztán az egész Aurél szót, s amikor a sürgöny eltűnt a szeme elől, szinte ott ég a retináján a bizonyosság: Bóna Aurél. S most ő villanja át egy perc alatt az ezeregyéjszakát. Persze hogy nem találják, a költői nevén jelentette be magát: Gerenday Bóna. A kis Gerenday ebben a pillanatban kétezer holdat ér. Szeretné fölvenni, megnézni, megtapintani ezt a papirost. De nem meri. Kiejtené a kezéből, összeesne.

A ketyegő faliórára néz: fél kilenc, a lányom vár. Nagyon örültem, kisasszony, s már szalad, tele kavargó gondolatokkal, mint egy fiatal poéta, aki megivott fél liter feketét, megírta élete legjobb versét s nem tud elaludni.

6

Azonnal jöjj! Miért jöjj? Haldoklik vagy csak megbocsátott. De akkor mért azonnal! Ebből a két szóból a halál kacag. De hát akkor mért nem így: ha életben akarod látni, azonnal jöjj. Így az ő számára érthetőbb volna, de Gerenday úgyis tudja, miért kell jönnie. Az anyjával bizonyosan jó viszonyban van, az anyja titokban értesíti őt, ő dugja pénzzel is. Pfuj, s ő benne milyen aljas gyanú motozott Bóna Aurél nagybirtokossal szemben, szinte röstellte magát.

Jól, jól tette, hogy nem kottyantotta el magát. A titok így is minden pillanatban kipattanhat. A postáskisasszony fecseg, akad valaki, aki tudja, hogy Gerenday és Bóna ugyanaz. Hogy rohanna az a vén cirmos a sürgönnyel: Gerenday úr, egy szomorú hír, fogadja részvétemet. S fuccs, Gerenday Aurél már el is utazott, s Bóna Aurél minden ujjára kap egy Alizt.

A szálloda előtt nyulánk, tejképű cserkésztisztecske értekezik Szedlacsek bácsival, a világot járt portással, aki hét nyelven kíván jó reggelt, s a szakállát ferencjóskára vágja. A fiú egész megokolatlanul faképnél hagyja Szedlacsek bácsit, s az üveggyárhoz induló társasautó mögött keres fedezéket. De Kesserűné nem tűnődhet 313olyan intenzíven, hogy a retinájára rajzolódó homályos árnyak közt a fia holdképére föl ne riadjon. Feri! – kiáltja a fiú után, aki fél testével már az autó mögött van, s ez a felkiáltás az ifjú parancsnokból a gyermekkori engedelmesség ősreflexét csiholja ki. Iszkolni akar, de máris hátrafordul, s mint veréstől félő, szűkölő, de azért farkcsóváló komondor sündörögve az anyjához, s túlzott boldogsággal esik fekete kesztyűjére, míg drótostót kalapja a nyakába csúszik.

– Aliz hol van? – kérdi az anyja, aki Feri viselkedéséből látja, hogy a két testvér találkozott már. Komisz Aliz, különös öröme telt benne, hogy a bátyja nyúlszívét megtáncoltassa.

– Úgy hiszem, a tenisznél – makogja engedelmesen Feri. – Megkeressem?

– A tenisznél – vonja össze Kesserűné a szemöldökét, mintha váratlan akadályra bukkant volna. No, de ez a kisebb akadály. Ha ő egyszer kiadja a parancsot, hogy kedves lenni, szeretné azt a kölykét látni, amelyik nem vigyorog. Mondd meg neki, hogy azonnal jöjjön. A hallban várlak, de már itt is vagytok.

Beleveti magát az előcsarnok nagy nádfotelébe. A kis fonott asztalon a fürdőhelyet dicsérő prospektusok hevernek; orvosprofesszorok és kémikusok nyilatkozatai, a híres csatádi víz összetételét igazoló analitikai táblázatok. Széndioxid, kén, hidrogén, olvassa Kesserűné, s lassan tekercsbe sodor egy fényes papírú füzetet. Egy nyitott lapon a kékesi kilátó fotográfiája, a másikon az új szanatórium terve. Hirtelen abbahagyja a tekercs sodrását, s megáll, mint akinek a csákánya keménybeütött.

– Végre – förmed Alizra, mikor a két gyerek melléje telepedik. Elég közel, hogy beszélgetésük foszlányait a reggelizni siető vendégek el ne kaphassák, elég messze, nehogy az a látszata legyen, hogy sugdolóznak. A gyerekek látják Kesserűné izgatottságát, s tudják, hogy valami rendkívüli előtt állnak. Aliz arcán még ott a teniszparti s a partit fűszerező enyelgés édes évődése, de szemeit tisztelettudóvá redőnyözi, s nedvesen csillogó ajkait komolyra biggyeszti. Feri buksi fejéből az elnyomott és halvérű fiúk köteles jóindulata kandikál.

– Gerenday apja meghalt – szólt Kesserűné, mert tiszta helyzet 314elé akarja állítani a lányát. Meghalt, pont, ez ellen nincs apelláta. A vagyont Aurél örökölte: kétezer hold, tessék gondolkozni. Ő véletlenül tudta meg a halálhírt, néhány óra kérdése, s Aurél is tudja, akkor elutazik s ők itt maradnak.

Aliz hallgat, a pilláját kigyöngyözik a könnyek, nem mer tiltakozni, csak ennyit mond: – Biztos ez, mama? S azután mintegy szövetségest keresve, a bátyja felé fordul, aki tátott szájjal várja, hogy megmagyarázzák neki a helyzetet. – Ez a Gerenday egy majom – szepegi durcásan.

– Gerenday? Csak nem a költő Gerenday – kérdi Feri, aki a férfierény tűzpróbáit ecsetelő novellákkal és versekkel árasztotta el kora valamennyi szerkesztőjét s a legkriptogámabb pályázatok bírálóit is. Nincs az a zugfolyóirat, amelynek az évente egyszer megjelenő poétáját ne ismerné, s Gerenday, akinek minden két hónapban jön verse a „Revü”-ben, egyike azoknak a távoli fényes sorsoknak, akiket időnként epésen bírál, de elérhetetlen üstökösként figyel.

– Az – szól Aliz. – A pincérek úgy hívják, Mestergerenda.

– Ne viccelj – csattan fel Kesserűné, aki nem tűri, hogy Aliz ostoba szójátékokkal rontsa a jövendő vőlegénye tekintélyét. – Labdaszedő akarsz lenni? Vagy bankot nyitsz a facér udvarlódnak?

Aliz az asztalt nézi, s a környék nevezetességeit reklámozó füzetet lapozza.

– Nekem ne lapozz – förmed rá Kesserűné, aki ebbe a füzetbe vetette horgonyát. – Légy okos – teszi hozzá maximális szelídséggel. – Gondoskodni akarok rólad, s ennek a fiúnak kétezer holdja van. Grófnő vagy mellette, és kenyérre kenheted. Ha száz évig maradsz tizennyolc éves, ilyen nem akad több.

– Igaz – bólint Feri is, aki tudja, hogy ha mamája vállalkozása meghiúsul, őt tépik meg a csatádfürdői nyaralásért, de meg a költőmilliárdos sógor is új perspektívákat tépett föl benne.

– Meg kell előznünk ezt a halálhírt – folytatja Kesserűné. – Gerendaynak még ma nyilatkoznia kell. Érted? Legalábbis el kell vesztenie a fejét. – Aliz egy könnycseppen át az anyjára néz, s alig észrevehető mosollyal honorálja a nőügyességébe vetett bizalmat.

– Mi ez? – bök Kesserűné a prospektusra, s a cserkésztisztre néz.

315

– Ez, mama, a kékesi kilátó. Ezertíz méter, gyönyörű panoráma, északra Salgótarjánig, keletre Miskolcig, délre a Tiszáig.

– Mennyire van ide?

– Ó, gyalog nagyon sok, de a kaparóházig kitűnő kocsi- és autóút, onnét másfél óra séta a csúcs.

– Ide figyelj. Megismerkedsz ezzel a Gerendayval. Megmondod, hogy Aliz öccse vagy, és kipuhatolod, nem jönne-e el velünk délután. De egy nővel van, azt el ne hozza. Az autóban csak egy fölösleges hely van.

Feri ismeri a rendes csomót, a dupla csomót, a halászcsomót, tud szabadtüzet csinálni, és tudja az ábrázoló geometriát, de még soha életében nem ismerkedett meg senkivel, ha csak szolgálati úton nem. Nyel egyet, elvörösödik, s ezt mondja: – Igenis, mama.

– Fél tíz. Tizenegykor indulunk.

7

Ismertem egy női szabót, aki a magyar Rougon-Macquart-ot írta, s világosan ítélkező bírák a legbadarabb verseket őrzik a fiókjukban.

Halász Tóninak azonban még én sem merném a szemébe vágni, hogy igenis, barátom, maga is költő. Elölről: ügynök, hátulról: artista, oldalról: fogorvos – de költő? S nem is volt költő a szó klasszikus értelmében. Viszont kitűnő gyakorlati érzéke van, s ha pillanatnyilag nincs is elhelyezkedve, a kilátásai nem rosszak. Volt bankhivatalnok, próbálkozott a tőzsdén, hallgatta a sajtófőiskolát, nyaranta aktív tenisztréner: ha egy ilyen ember leül, és operettet ír, a darabjai nem soká fognak színpadot keresni. Mindenesetre ismeri már a nyomdafesték gyönyöreit. Számos riportja jött a „Pesti Aretinó”-ban és a „Színházi Szenny”-ben. Elég kedves és elég vitriolos dolgokat mond ahhoz, hogy a jövője elé kellő bizalommal nézzen.

Kissé különös, hogy Kesserű Feri épp ezt a Halász Tónit hívta félre, aki pedig a húgának megrögzött udvarlója s így Gerenday versenytársa is. Ebben nemcsak a gyáváknak az a görcsös szemtelenség-tisztelete vezette, mellyel ezt az életre született embert bálványozta. Furcsa, de az a titkos óhaj is ott motoszkált benne, hogy a 316meghívás kényelmetlenségét a trénerre tolja. Ezt persze magának sem vallotta be, ő végre is bemutatkozik Gerendaynak, de itt nemcsak Alizról van szó: Gerenday maholnap irodalmi hatalom, új Baumgarten, s nincsenek-e szegény, érvényesüléstől elzárt költők, akiknek tehetségét épp az ő barátsága óvhatja meg a pusztulástól? Homályosan azt is érezte, hogy a tréner fölényes férfi, aki Aliz karrierjét se buktatja el, ha azzal a magáén lendít. Minderről azonban nem ért rá intenzíven gondolkozni, s nagyon is becsületes volt ahhoz, hogy őszinte legyen. Majd kialakul minden a beszélgetés során, hisz ő sem ügyetlen fiú, ismerősökkel szemben határozottan ötletes, csak idegenek előtt zavarodik meg, s Tóni végre is a barátja.

– Tudod, hogy Gerenday is itt nyaral – fordult fontoskodva a trénerhez, aki akkor fejezte be a cukorbeteg Schwarz mama tizenkét éves és hatvankét kilós Terikéjének a meddő ugrándoztatását, a pálya melletti zöld pad támlájára ült, s cigarettára gyújtott.

– Beszéltem vele.

– De azt nem tudod, hogy ez az ember hallatlanul gazdag?

– Igen, a papa kitagadta. De ez csak frázis. Kelleti magát a kis apuci. Ki hagy ott, fiam, egy kastélyt?

Feri fogja a rakettot, megkotorja a piros salakot, s alattomosan, minden szót külön szürcsölve mondja:

– Márpedig gazdag. Az apja mindenét ráhagyta. Kétezer holdat, fiam.

Tóni fölnevet.

– Szamár vagy, kedvesem. Az apja él, a múlt héten küldte vissza a felvágatlan „Szatírszarvak”-at.

– Meghalt. Tegnap halt meg. A mama mondta.

– A nagyságos asszony? – fülelt föl elkomolyodva a tréner, fölállt, s a pad deszkáján elnyomott cigarettacsutkát a pálya közepére dobta. Ha Kesserűné mondta, magva van a szónak.

– Még Gerenday sem tudja – élvezte tovább önmagát Feri. – Mindent ő örökölt, s még nem tudja.

– Nem?

– A mama is véletlenül értesült róla. – S elmesélte a Gerenday-Bóna sürgöny történetét.

Tóni föl-alá járkált, és gondolkozott.

317

– Ez a Gerenday belepistult az Alizba. Aliz panaszkodott, hogy reggel is zaklatta.

– Igen.

– Voltaképp nem utolsó dolog kétezer holdba beleülni… Mit gondolsz, revüt vagy napilapot fog alapítani?

– Gerenday? Úgy hiszem, revüt.

– Lesz olyan ostoba. Te egész jól elhelyezheted majd a dolgaidat. Alapjában nekem sincs kifogásom egy megfelelő állásocska ellen. Mondjuk, az adminisztratív ügyek intézése.

– Igen, neked kitűnő gyakorlati érzéked van, Gerenday jól járna veled.

– Kár, hogy nem voltam szívesebb hozzá. Be fogják lepni szegényt az irodalom legyei.

– A mama azt gondolja, ki kellene rándulnunk a Kékesre.

– A mama kitűnő turista! Persze, Aliz is jön.

– Igen, Aliznak is szüksége lehet összeköttetésekre.

– Hogyne. Tulajdonképpen még én se voltam a Kékesen. Gondolod, hogy a nagyságos asszonynak nem lesz kifogása ellenem?

– Nem. Talán… Ámbár… Különben azt is mondhatod, hogy Gerenday hívott.

– Természetesen nem Aliz kedvéért megyek, megnyugtathatod a mamát. Sőt, ezt Aliznak is megmondom. Te barátom vagy, előtted őszintén beszélhetek. Aliz nagyon kedves lány, s engem igazán kitüntet az ő kedvessége, de mért gáncsoljuk el mi egymást, amikor egymás segítségére is lehetünk. Mi lennénk mi együtt: két gályarab, hidd el, fiam, két gályarab.

– Körülbelül.

– Látod. Énvelem lehet beszélni, ismerem az életet, s nem lövöm szíven magam. Nem gondolod, hogy át kellene iratkoznod a Gazdasági Akadémiára?

– A Gazdasági Akadémiára?

– No igen, egy kis jószágkormányzóság.

– Ugyan, te komolyan hiszed, hogy Gerenday elveszi Alizt?

– Gerenday ilyen – mutatja Tóni, s ívbe hajlítja a nádpálcáját. – A kedves mama meg ilyen – s megmutatja a rakettje nyelét. – Mikor indulunk?

318

– Tizenegykor.

– Akkor hát ne mamlaszkodjunk. Meg kell főzni a kis öreget. Talán jobb volna, ha én beszélnék, úgy nem olyan föltűnő.

– Igen, te sokkal élelmesebb vagy – hebegi Feri. Örül, hogy nem kell neki beszélnie, de az anyjától is retteg, mit szól az, hogy Tónit is beavatta.

– Radicsnéval mindenesetre számolni kell – mondja Tóni, s karját a kis cserkésztiszt vállára öltve, elindul, hogy az ifjú örököst megkeresse.

8

Gerenday Aurél csodálkozva nézett a két fiatalember után. Semmi kétség, az ő ideje is elközelgett. Vannak, akik lelkesednek érte, ifjú szívekben él s mindig tovább.

Milyes különböző volt a hódolatuk s mennyire egy igazság lángolt mindenikben! A tréner úgy beszélt, mint egy férfi, aki nem tehet róla, de meg kell hajolnia. Nehezére esett a vallomás, de épp ezért volt becses. A kis szőke viszont belepirult, s úgy rebegte el szerelmét, mint egy visszautasítástól reszkető leány.

Pedig milyen rosszul indult a nap! Fejfájósan ébredt, annyira kimerítette Emma esteli rikácsolása. Rettenetes tud lenni! Fölmagasztalja őt, s otthon nekiesik: na, kedvesem, kidicsekedte magát, a kicsike igazán meg lehet hatva, hogy a nagy Gerenday ennyire kelletőzött előtte. S ha még csak ezt mondta volna, de nincs az a buddhista imamalom, amelyik gyorsabban lejárná a tibeti miatyánkot, mint Radicsné a maga sérelmeit. S akkor az engesztelgetés. Legalább kibékülni ne kellene!

És Aliz? Hát elhiheti? Milyen hideg volt reggel, mintha csak le akarta volna rázni. Hogy is mondta a tréner? A mester „burokban született”, s hunyorított is hozzá. Gúnyolódott vagy igazán irigykedett? De mit jelent akkor a meghívás? Ó, a hölgyek tudta nélkül nem hívták volna. A mester burokban született: nem, ebben a mondatban árnyéka sem volt a gúnynak. Vagy a mester megszólatás is gúny? Nem ismételték-e ezt a szót többször is, és szinte kigyúlt arccal?

319

Fölfedezte őt Aliz? Vagy a reggeli hidegségével is csak hirtelen szerelmét páncélozta el? Aurélnak voltak tapasztalatai, ha fiatal lányokkal szemben kissé passzív volt is. Némelyik nő akkor a legfagyosabb, amikor görcsösen kell összeszorítania az ajkát, hogy szerelmére árulkodó szavak ne robbanjanak ki mögüle. S nem volt-e Aliz arcán valami elgyötörtség? Mintha szórakozott lett volna. Idegesen felelt, s a feleletének nem volt értelme.

De akkor milyen szamár ő, s megtapogatta a kabátja zsebében zörgő papirost. Ahelyett, hogy ujjongott volna, az erdőbe vette magát, s egy keserű levelet rágva, hosszú orral ballagott föl az egyenes sudarú bükkfákat tükröző Halas-tóig. Voltaképp arra gondolt, hogy legjobb volna az egésznek véget vetni. Úgy tartják őt, mint egy rabot, s az igazi nők elhúzódnak tőle, kigúnyolják. Ó, ostoba pesszimizmus! Hányszor megfogadta, hogy nem alázkodik meg a sorsa és önmaga előtt. Milyen jó lecke volt ez. Elveszítheti-e ő minden tartalékját? Nem rejt-e ezer meglepetést az élet? Minden férfi egy leleplezésre váró barát, minden nő egy megnyilatkozni óhajtó szerelmes. Még mindig nem gyógyult ki a „crainte de déplaire” betegségéből? Mindenhez joga van! Zörgessetek és megnyittatik, mondja a biblia. S ő azon sopánkodik, mit gondolnak a zsalu mögött. Hát nem ő írta az „Ódát a Szemtelenséghez”?

Különben mindegy, tette hozzá azzal a szimpátiával, amellyel csak költők viseltetnek kiállt szenvedéseik iránt. Az érzés szép volt és igaz. A vers is az, de nehogy a kabátja zsebében hagyja, mert Radicsné megtalálja, s az megint egy roham. Kivette a papírt, a mellénye bélése egy helyütt felfeslett, apróra hajtotta, s odagyömöszölte. Itt senki meg nem találja. Egyszer majd ezeket a verseket is ki fogja adni, akkor derül ki, hogy nem volt ő olyan egyrétű ember, mint a kritikusai hirdetik.

Jaj, Radicsné! S már a délutáni kirándulást sem látta oly ragyogónak. Hogy szökik meg tőle? Át kellene öltözködnie. De ha fölmegy, rákullancskodik, s le nem rázza estig. Ó, ezek a veszekedés utáni pásztorórák! Most könyörülj rajtam, Odüsszeuszi Ravaszság!

– Gyuri! – kiáltott rá a szálloda kapujában ólálkodó boyra. – Szaladj föl a nagyságos asszonyhoz, Gerenday úr kéreti, sétáljon föl 320a Halas-tóhoz. De el ne áruld, hogy itt beszéltél velem. Még reggel hagytam az üzenetet.

Behúzódott a hallra nyíló biliárdterembe, onnét leste, mikor megy el az asszony. Negyed tizenegy, fél tizenegy. Végre! Fölsurrant a szobájába, átöltözött. Közben arra gondolt, mit szól Emma, ha nem lesz a randevú helyén. Jaj, de jó kedve van ma, hogy ezt is mulatságosnak tartja. De nincs-e az ő napja fölkelőben? Nem értékelik-e őt egyre többen? Mi ő, hogy egy asszony kalitkában tartsa. Csak azért is. Csínytevő diák ma. Meg fog pukkadni. Meg fog pukkadni, ujjongta gyilkos kárörömmel, beledobta magát az ágyba, s fölkacagott.

De a tulajdon kacagása megijesztette. Százszázalékos bizonyosságként tudta, hogy Radicsné nem is ment el a Halas-tóhoz. Itt őgyeleg a szálloda körül, lesi őt, s abban a pillanatban csap rá, amikor autóba szállnak. Háromnegyed tizenegy múlt öt perccel. Csak most segítse le az Istenke! Csak most jusson át a féltékenység sárga drótsövényén.

Reszketve szaladt le a lépcsőn. A forgatható kapu üvegkalitkáján egy bordó női ruha foltja derengett át. Visszahúzódott a lépcsőházba. Nem, nem Emma volt. Már kinn áll a szálloda előtt. Nem bírja a várakozást. Mindenünnét az Emma szemei vöröslenek. Lemegy a garázshoz. A kapuban egy indulásra kész kocsi.

– Kiket visz, barátom? – kérdi a fiatal, szőrtelen arcú, nikotinos ujjú sofőrt.

– A tréner úr fogadott meg.

– Akkor maga az én emberem. Mondja meg a Kesserűné méltóságos asszonynak, hogy itt várom őket.

– Igenis – feleli a sofőr, aki hozzászokott, hogy semmin se csodálkozzék.

Gerenday Aurél egy fölfordított kocsimosó dézsára ült, és várja az autót. Csak benne ülne már. Még mindig jöhet valami, Emma kiszámíthatatlan. Vajon ezek a Kesserűék gazdag emberek? Ha ő egy rendes családba bekerülhetne! Szívesen letenné az utolsó jogi vizsgálatait is; Kesserűék összeköttetése révén állást is kapna. Utálja ugyan az ilyesmit, de hisz ez úgyis provizórikus. Egy-két év, s a legelőkelőbb kiadók versengenek a regényeiért.

321
9

Az autó csak négyüléses, de a visszaülés is kényelmes, párnázott. Aliz az édesanyja és Feri közt szorong. Szemben velük Aurél és a tréner. Aliz bal térde Aurél lábát éri, a jobb a trénerét. A bal térd mozdulatlan, de a jobb, mint halálraítélt rab, segélyért kopogtat. De Halász Tóni érzéketlen, ő nem is ismeri az S. O. S. jeleket. Sőt, hogy fitogtassa a maga semlegességét, Kesserűné felé húzódik. Aliz széjjelebb teszi a lábát. De a tréner ma a mama kedvence lesz, mentegetőzik, hogy szűk a hely, s egészen oldalt rakodik.

Aurél nézi az Aliz bájos kis arcát, amely megint egészen új. Mintha váratlan mélységek nyilatkoznának rajta. Szürke szemeit összehúzza, mintha a szembefúvó szél ellen védekezne. De Kesserűné is széllel szemben ül, s mégsem húzza össze a szemét. Az autó a gyöngyösi úton kapaszkodik, lassít és berreg, igazán nincs mit hunyorgatni.

Milyen gyönyörű is ez a gyermekarc! Egy-egy izmocska megvonaglik rajta. Hogy került ez az izmocska oda. Az ember nem is hinné, hogy ez alatt a patyolatsima, egybeöntött arc mögött valami különálló és különélő is rugódozhat. Az a bőr mintha közvetlenül a lélekre lenne vonva. Piros hullámok kergetőznek rajta, alig észrevehető borzongások. Lám-lám, már meg egy porszem esett a szemünkbe. Pedig az autó csaknem áll, a motorja berreg, de annál lassabban halad. Ez a gyöngyösi út legmeredekebbje. De Aurél udvarias. Ő nem veszi észre, mi megy végbe a kis Alizban. Vigyáznia kell a szemére. Ő tízéves korában az Északi-tengeren nyaralt a szüleivel, a vasúton egy égő szikra ment a szemébe, majdnem megvakult. Aliz Aurélra néz, s kimondhatatlanul szomorú. Aurél legszívesebben leszállna, és megírná élete legszebb versét, a címe ez volna: Ó, szűz szemek árulkodó szomorúsága.

De a trénernek nincs érzéke a szűz szemek árulkodó szomorúsága iránt. Megértőn és megértetőn mosolygott vissza a Kesserűné fürkésző tekintetébe, s iparkodik olyasmit mondani, ami az anyának és Gerendaynak egyaránt kellemes.

– Úgy érzem, mester, hogy az ön mámorversei mélyén egy családszomjas szív kiált segítségért. Ne gondoljon valami kispolgári 322nyálkásságra. A legönállóbb lélekben is ott dorombol a kivert ember boldogságéhsége.

Milyen lángvörös lesz Aliz. Fölegyenesedik az ülésben, s kiáltani akar. Az ember azt hinné, megátalkodott düh lobbant föl benne. De Aurél érti: az elevenére tapintottak. Szegény kicsike, aki a felszínt nézi, azt mondhatná, frivol. A teraszon talán ebbe a látszólagos frivolságba akadt bele a szeme. Pedig milyen mélyről jön a lelke minden hullámverése!

– Lehet, hogy igaza van – feleli szerényen. – Sokszor én is úgy érzem, hogy a mostani életem belém fojtja legjava erőimet. Roppant lehetőségek zsúfolódtak belém. De nincs égboltja az életemnek, nincs Sarkcsillaga.

– A mesternek lapot kellene alapítani.

– Épp énnekem – mosolygott Aurél, mint akinek a szíve pedáljára léptek.

– Igen, mester. Én sajtófőiskolai hallgató is vagyok, gyakran latolgatjuk a kollégáimmal, hogy nincs olyan revünk, amely a fiatalságot fejezi ki. Törjük a fejünket, ki lenne a legalkalmasabb ilyen lap szerkesztésére, s újra s újra mesterben állapodunk meg.

– Én is hallottam ilyen véleményt – kockáztatja meg a cserkésztiszt.

Aurél nem tartja lehetetlennek, hogy annak is eljön az ideje. Ő is vette észre, hogy kezdik méltányolni. Aliz fölkacag. Kissé fátyolozott ez a kacagás. Van valami erőltetett benne, ahogy Aurélra néz, s azt mondja:

– Remélem, szerkesztő úr, felfogad titkárnőül.

Aurél csak a jövendő titkárnő párás szemét látja. Gondolhat-e rá, hogy ezt a párát nem az ő napja szívta föl azokból a tószemekből. S hogy e kacagás mögül dühös kétségbeesés kartácsa röpül egy közömbös fiatalember szenvtelen arcába.

Kesserűné a sarokba húzódik és néz. Talán nem is bánja már, hogy a tréner is közébük tolakodott. S talán Feri is elkerülte, ezúttal másodszor, az anyai pofonokat. Ó, Kesserűné sok mindent észrevesz, amint az autó sarkába gubózva, barátságos arca mögül kikémlel a fiatalokra. Tétova fiatalok, akik fölött csak egy bizonyos van, az ő akarata.

323

Aurél azonban semmit sem lát, csak Alizt, a jövendő lapot s az útra hajló tölgyfák cifra és réteges levélzetét. Az autó fölért az első hullám ormára, s nekiereszt. Száz méternyire alattuk buja hegyi legelő, a pillangósok lilájába a boglárkák sárgája ír szeszélyes cikcakkokat. Egy botot faragó fiú körül húsz-harminc tarka svájci cselleng. Aurél nem bírja tovább. Föláll, lekapja a sipkáját, kilóbálja a tehenek felé, s elhurrázza magát.

A meglepett sofőr fékez, hátranéz. De nincs semmi baj. A méltóságos asszony a sarokba húzódik és mosolyog. A cserkésztiszt alázatosan hehetéz. A kisasszony ül s a tréner urat nézi. Csak a bolondos Gerenday lengeti a sipkáját, s kiabál a teheneknek.

10

Negyed egy. Kékesi kaparóház. Tízpercnyire szépen kikövezett forrás körül csinos körönd, öt-hat pad. A kultúra a Kékest is megmássza.

Feri kufferjéből egy sonkászsemlyés stanicli kerül elő, öt percnyi csámcsogással elegy tohonya diskurzus következik. Még Kesserűné is vidáman nyeli a nyolcvan filléres pilulákat. Egy zsemlye két menü haszna, de haj, befektetés nélkül nincs vállalkozás. Aliz csillogó szemekkel, vadul harapja a sonkát, mint egy kis ragadozó, mintha a nyakát harapná valakinek. Aurél most megint egész másnak láthatná, ha nem a maga kiszabadult ifjúságával volna elfoglalva. Fölugrik a padokra, a támlájukon egyensúlyoz, noha azt gyermekkorában is csak a síneken merte megtenni. A forráshoz guggolnak, isznak, s ő beüti a Feri összenyomható poharát. A cserkészkalapot helyettesítő vászonsapka, a zöld nyakkendő csuromvíz, az alig serkedő bajuszkán fényes gyöngyöcskék ülnek. Szegény Feri alig győz elég széleset vigyorogni: ezt a kitüntetést honorálni kell. Kesserűné is ezt tartja a kirándulás legjobb élcének, gyönyörködő szemei elnézően mosolyognak. A tréner is elért valamit: Aurél letegezte.

A kilátó innét másfél óra, de ha Kesserű mama tempót lassít, kettő. S mért ne lenne kettő? Gyönyörű bükkös mélyén kanyarognak fölfelé. A földben kivágott törzsek félig friss tönkjei. A lom324bok óriási mozaikjából kiesett kockák helyén ujjongó fénynyalábok törnek a tavalyi haraszttól aranyos földre. Sárga csipkét vernek a levélzet zöld csipkéire, s hirtelen fölnyúló oblongumokkal ragyogják be a fák világos sudarát. A lejt elég meredek. A mátrai esők kimosták a százados fák gyökérzetét fedő talajt, s kar vastagságú, messze futó gyökerek kínálkoznak a kapaszkodók elé lépcsőfokul. Itt-ott szokatlanul sötét színű csengettyűkék himbálják harangjaikat, s kócos ágak közt a kecskerágó vörös termése mutatja a sebzett nyár vérnyomát.

Kesserűnének kevés a fia ehhez a kapaszkodóhoz, s a tréner tudja, mi a kötelessége. Aurél is odanyújtja a turistabotját, Aliz zergelábainak ugyan egy szökés ez a kapaszkodó, de elfogadja a botot, nagyokat kacag, s a magas sarkú cipőjének a sarka ki-kibicsaklik. Csupa tűz ez a lány. Fecseg, hahotáz, együtt hahóz Auréllal. Izzik, mintha valakinek a szívét akarná megszakajtani. Előreszöknek, egy mohos sziklára telepszenek. Aliz a mécsvirág szirmait szaggatja, Aurél a tökéletes térdeket nézi, a fulárd ruhába vesző merész idomokat. Így várják be a többieket.

Kesserű mama előre-előreszól a fiatalokhoz, s a kis társaság megint egybeverődik, hogy egy új kapaszkodónál megint szétszakadjanak. A diskurzus is szeszélyesen öltődik, oldódik. Aurél elemében van. Alizzal az olaszországi útjáról beszél, a trénernek a verseit magyarázza, Feritől a botanikát tudakolja. Gerenday angyalian nem ért a botanikához. A fagombát a fák kinövéseinek nézi, az eperlevelet nem ismeri meg. Pedig a „Szatírszarvak”-ban a természetleírások üdeségét dicsérte meg a kritika. Feri észreveszi a „Szatírszarvak” Achilles-sarkát, de a világért nem szól. Inkább a mester ellenségeiről mond gyöngéden megróvó véleményeket, amelyeket a tréner a gyilkos szatíra bő levére ereszt. Aurél szívesen beszélne ezekről a dolgokról, de Aliz ott fönn áll, húsz méternyire fölöttük egy sziklaperemen, s nem tud lejönni szegényke. Le kell segíteni, s vajon ki hozhatná le a megriadt őzikét, ha nem Aurél.

Végtelen kapós ő máma. Hogy nem találkozhatott elébb ezekkel a kedves emberekkel. Elfeledkezett Radicsnéról, élete gondketrecéről, az egész ember a jövő felé kilőtt nyíl. Már a hegygerincen járnak. Innét nemigen emelkedik az út, sőt helyenként hullámokat 325vet. Délre tőlük Gyöngyös palatetői csillognak, s a lanka táncoló levegőjén át távoli falvak imbolyognak. Az út egy nagyobbacska vápájánál Aliz megfogja Aurél kezét, szaladjunk, mondja, s ők szaladnak, édesen és vadul. Gyermekkora óta nem volt ilyen könnyű a szíve. Talán az Északi-tenger mellett, amikor a kis Helgával épített alagutat a strandhomokba.

Hopp, kiáltja Aliz, és hirtelen megáll, de Aurél tovább rántja, s csaknem felbukfenceznek. Ezen mind a ketten kacagnak. Aliz visszanéz, az öregek még messze jönnek. Ni, mintha a trénernek is elkomorult volna egy pillanatra az arca. Aliz jókedvével senki sem bír. Vad és szilaj. Munkásasszonyokkal találkoznak, a hónuk alatt szakajtó, a szakajtóban málna. Hát málna is terem a Kékesen? S csakugyan, a fák alatt érdes szárú, nagy levelű málnabokrok. De letarolt kocsányaikon csak itt-ott akad egy-egy szem éretlen, fehér és kemény bogyó. De Aliz málnát akar szedni. Egyre beljebb csörtetnek, helyenként gázolni kell a sűrűt. Feri is velük tart, s a három csengő torok megállítja a fütyörésző rigót. Szorgalmas madár, csak akkor venni észre, amikor elhallgat!

Kesserűné és a tréner az út partjáról figyelik a fiatalokat, s közben egymást kémlelik.

– A fiam hívta magát? – kérdi Kesserűné.

De a tréner a tárgyra tér:

– Nem szeretném, ha félreértenők egymást, asszonyom. Író vagyok, és Gerenday úr lapot alapít.

– Író is? – kérdi Kesserűné, s befelé azt gondolja, majd adok én tinektek lapot. Ezt a vejit nem ereszti ki a karmai közül.

A kilátótól két-háromszáz lépésnyire ütöttek tanyát. Feri, a főszállásmester, nagy lapos követ választott asztalul. A mama egy öreg bükk kivájt gyökerei közt talált karosszéket, Feri és a tréner törökülésből is elérik az asztalt, de Aliz és Aurél egy vízmosás alacsony partján kényeskednek. Feri kufferjából tojással töltött borjúhús, sült tyúk, sajt s egy szétnyomott puncstorta vándorol elő. Aurél minden új fogáshoz új kannibáltáncot jár. Kesserűné elégedetten állapítja meg, hogy jó helyre fordította a pénzét: Aurél, mint minden férfi, a gyomrán át is megközelíthető. Pedig különösen a tyúk nagyon 326sokba került. A töltött borjú a tegnapi vacsorától maradt, de a gyors tyúksütésért meg kellett kenni a szakácsokat.

– Sokat gondolkoztam, mi lehetne az új lap neve – szólt Aurél, miután egy csirkecombot szétízesített. – „Szabad Szó”, ez lenne a legmegfelelőbb.

– Igen, „Szabad Szó”, ez az, amit belénk fojtanak – lelkesül Feri.

De a tréner valami hangzatosabbat javasol. Budapesten sok a sváb, s ezeknek egy idegen szó jobban megfelelne. Mondjuk, Tusculanum vagy Boreas, böki ki hirtelen, mert ezek a szavak ragadtak meg benne középiskolai latin olvasmányaiból. De Aurélnak a Boreasról nagyszerű ötlete támad. Ciklon, ez lesz az igazi. Ciklon, amely végigsöpör ezen a korrupt országon, és összedönti a hazugságok ingó pagodáit.

Ezt a gondolatot Kesserűné is gyönyörűnek találja, s a tréner egy üveg bikavért szed elő a Feri kufferjából. A társalgás egyre lelkesebb lesz. Gerenday egy gyöngéd ellenvetést kockáztat meg, ő igazán nem tudja, mikorra teremtheti elő a kellő összeget. De a tréner megnyugtatja: potom ötvenezer pengő, garantálom, barátom. Kijelölik a fő- és almunkatársakat. Aurél nagy örömmel hallja, hogy Feri is költő, bizonyosra veszi, hogy ügyes dolgokat ír. Különben épp nála van a „Szatírszarvak” egy kötete, nagyon szívesen felolvasna. Kesserűné, sőt Aliz is épp kérni akarták a mestert.

A bükkfa gallyán egy cinke cseveg, a kilátótorony felől kirándulók sivítozása hallik, de a kis társaság mozdulatlanul hallgatja végig az első, második, tizedik verset. Szonettek és szabad versek. Aurél ezt a két formát kedveli. A szonettet, mert nemcsak szabad verset tud írni, a szabad verset, mert ha akarja, korlátlan lélek ő, nem mint egyes rímötvözők. Amióta él, ilyen figyelemmel sosem hallgatták. Öreg hölgyek nem fogékonyak az új magyar frazeológia iránt, de Kesserűné lehunyt szemekkel hallgat, a versek végén fölsóhajt, s meghatottan rebegi:

– Ez nagyon szép volt, kedves Aurél. Igazán hálás vagyok, kedves fiam.

Aliz véget vet a felolvasásnak. Elég az irodalomból, Aurélnak nincs minden délutánra egy kötete. Fogócskázzunk, s már rá is üt 327Gerendayra, s elszalad. Feri és a tréner buzgón statisztálnak ehhez a játékhoz, melynek egyetlen törvénye, hogy Aurélnak Alizt s Aliznak csak Aurélt szabad megfognia. Egyetlenegyszer került a tréner Aliz kezei közé.

– Utállak – súgja villogó szemekkel –, utállak – és ellöki magától a fiút.

De Kesserűné szikratávíró szeme új botanikai érdeklődésre ösztönzi Ferit. Eszébe jut a Saxifraga aizoon, amely Jávorka meghatározója szerint a Mátra erdeiben honos. Halász Tóni is megkedvelte ezen a kiránduláson a botanikát, ő is elindul a lassan árnyakat bocsátó erdőbe, hogy az érdekes növényt megkeresse.

Aliznak eszébe jut, hogy még nem voltak ott fönn a toronyban. Nemsokára beesteledik, s Aliz szereti a kilátást. A torony istenkísértő szálfaalkotmány, szédítő lépcsőkön ér az ember a tetejébe. Aurél voltaképpen fél a magasban, ha valaki kihajol egy emeleti ablakon, ő a szoba másik sarkában legugyorodik. De megtagadhatja-e Aliz kívánságát? S ni, ez az út nem is olyan félelmetes. Aliz megy elöl, Aurél néhány fokkal mögötte. Aliz minden lépése új kinyilatkoztatás: a kurta szoknyácska harangjában csodálatos harangnyelvek himbálnak előre-hátra. Aurél nem szédül már. Vagy ha igen, más dimenzióban.

Egész bátran áll a legfelső emelet alacsony párkányához. Nem az élet tornya ez, ahonnét a világ gyönyörűségét mutatja meg az ő kedvesének? Kár, hogy nem tud tájékozódni. Az a nagy tömör hegysziget talán a Bükk. S komolyan magyaráz, mint akinek a kisujjában a geográfia. De a magasban csípős szelek lökdösődnek. Aliz közelebb kerül Aurélhoz. Csak egy ponton érzi a leányka testét, a csípője ér egész hálványan hozzá, de ott mintha titkos bőrlebeny feszülne az ő teste s a lány teste közé, híd, amelyen annak az egész csodálatos élete az övébe árad.

– Mintha nem is a Mátra csúcsán állnék, hanem az életén – kiáltja, s egyszerre csak átölelte Alizt. De Aliz eltolja magától, ez az eltolás heves, mondhatnók lökés, de a hangban hirtelen megbánás reszket, azt is mondhatnók, engesztelő megszeppenés. Aliz szemben áll a feljáróval, s egyszerre csoda történik, ő borul Aurél mellére, zokogva szinte, mint aki heves tusa után győzte le szemérmét.

328

Amikorra kibontakoznak, Aurél meghökkenve érzi, hogy hárman vannak. Kesserűné gondos garde, s a beteg szívét is fölhozta a fiatalok után. Aurél megzavarodik ezek előtt a csendes, dióbarna, leckéztető szemek előtt, s ilyesmit hebeg:

– Én természetesen…

A fiúk is szedelőzködnek. A tréner a borosüvegeket csomagolja, s egy árnyalattal sötétebb az arca. Amint lehajol, meglöki Alizt.

– Bocsánat – mondja, és fölugrik.

– Én megbocsátok – mondja Aliz, és különösen kacag. Ez a kacagás egy temetéssel ér föl. De mintha valami új kezdődne benne.

11

A tréner megy legelöl, száz lépésnyire a többiek előtt. Feri gallyat, köveket dobál, fütyörészik. Aurél és Aliz anyai engedelemmel simulnak egymáshoz. A fák közé bocsátkozó este hideg ujjakkal nyúlkál a kis fulárd ruha alá. Aliz melle meglúdbőrözik, Aurél odaadja a lódenköpenyét.

– De mi marad akkor magának? – kérdi a lány, s különös bágyadtsággal néz a fiúra, s a vállára teríti a köpeny egy sarkát. Így mennek, és érzik egymás lépéseit. Darabvást mögöttük Feri támogatja az anyját, Kesserűné a Zala megyei birtokra, Feri a Ciklon nevű folyóiratra gondol.

A megcsendesedett erdő avara izgatottan tiltakozik a lépések ellen. Apró rovarok trillázzák ki a csöndet. Az Alföld fölött dekorációszerű kék és piros, mozdulatlan felhők állnak. Aurél úgy érzi, hogy ma született s királyfivá. Mintha egy kimondhatatlan bőségű forrást elzáró kő lett volna az eddigi élete, amelyet ma emelt félre a sors. Váratlan mélységek nyílnak meg benne, szégyenkezik a múltjáért. Hangja, amelyben van valami izgatott, tetszelgő és hatásoskodó, most komoly és egyenletes. Szegény hegedűs, milyen rég nyikorgatja a fáját, s most váratlan divinációval fölfedezi a hegedű lelkét, s úgy érzi, jól játszik önmagán.

– A mai naptól számítom az időt. Ha a francia köztársaság megtehette, én is megteszem. Hogy röstellem a múltamat. Ki voltam 329én még tegnap is! Mindent el fogok mondani, de ma nem akarom bepiszkítani az erdőt. Aliz, kis Aliz, ugye, minden másképp lesz. Ha legalább gonosz lettem volna. De csak kárbament, hulladék ember voltam. S váratlanul egy horgony száll elém. Szép, virágos horgony, akit az ég bárányfelhői közül engedett fölém egy drága kéz. Én hiszek a Gondviselésben. Van erre a napra másféle magyarázat? Huszonhat éves vagyok, s nem találtam embert. S most egy napon négyen, négy drága ember, akik úgy látnak, ahogy talán csak a természet elgondolásában élek. Nem csodálatos? Az apám csak a birtokkal törődött. Olyan volt, mint egy felemelt nádpálca, lecsapott, ha a nevelőim bevádoltak. Az anyámra alig emlékszem, a feje fájt, s egy szófán feküdt. A nevelők csinálták a lelkem. Húszéves koromig azt se tudtam, mi a világ, cselédek hízelgéssel elegy gyűlöletén át ért hozzám minden. S akkor elveszett alólam a föld. Nem volt tető fölöttem, jött ez az asszony és fölvett. Ó, ez a művészi elragadtatással kendőzött cédaság, ez a legundorítóbb…

Aliz csodálkozva hallgatja ezt az ifjúsága árnyékában panaszkodóvá nyíló gyermeket. Mintha egy óceán másik partjáról verődne hozzá a hang, de mégiscsak van benne valami, ami megindítja a lappangó anyát. Elfelejti az egész komédiát: a sürgönyt, az anyja parancsát, a kétezer holdat, a tréner közönyének belétört tüskéjét, s csak az estét érzi s ezt az este mélyitől fölsiránkozó gyermekpanaszt, amely fölé oda kell hajtania a szívét. Megcirógatja a fiú homlokát, s együgyű virágszavakat hullajt. Hogy ezután minden másképp lesz. Ó, ő tudja már, hogy Aurél élete forduló előtt áll. Nem kell soká gyötrődnie. Kis angyalokkal találkozott, azok súgták meg neki. Nem hiszi? No, fogadjanak, egy hét múlva olyan nagy úr lesz, hogy még szóba sem fog Alizzal állni.

Aurél mosolyog, mint egy csecsemő, akit gonosz cselédek összeráztak, s most anyukája veszi a karjára, s dúdol-duruzsol neki. Csak félig érti a szavakat, de megtapintja a szavak mögött a szívet.

– Az amerikai nagybácsi hagyja rám a petróleumfinomítóit? – kérdi mosolyogva.

– Ki tudja – feleli Aliz titokzatosan, mint akit beavattak a Gondviselés szűkebb titkaiba.

Az alkony üstjében lassan szénné feketedett a parázs. Hátuk mögött 330anya és fiú halk beszélgetése hallik, tördelt szavak, s anya és fiú mögé harmadik kísérőül odaszegődik a hold. Előbb csak az ég lesz egy árnyalattal teljesebb. De hirtelen kibontja a haját, s a bükkös sötétjiből aranygallyak válnak ki. Egy lapos kő vályújából a tegnapi zápor vize tart tükröt a ráhajló vadkomló alá. A délelőtti erdő s mégis egészen más. Mintha fehér és arany fáklyák vezetnék őket egy gótikus csarnok kincsrejtő mélyei felé.

A tréner messze elöl jár, siet, hogy a sofőr ott ne hagyja őket. Nyolc óra már, hétre beszélték meg, de ezek a fiatalok hihetetlen lassan járnak. Talán az ő szívébe is beletört valami. Az ember mégsem lehet egészen gyakorlati, különösen ilyen szép augusztusi estén, amikor a csillagok is belekontárkodnak az életünkbe. Nótára gyújt, s a hang útjába álló bükkfagallyak s az elsúlyosodó levélzet csodálatosan elszűrik a dalt.

Aurél úgy érzi, hogy a feszes izmokat játszató csípő s a határozottan emelkedő és süllyedő mellecske sokkal önkéntelenebbül adja magát az ő oldalának, mint elébb. A leány dereka köré fonja a karját, és fogadkozik. Azonnal hozzáfog a jognak, hisz abszolvált, fél év, nem, két hónap alatt lerakja valamennyi vizsgáját, s majd csak kap valami állást. Kilincsel, ha kell, gyilkol, ha kell, de boldogok lesznek. Aliz kacag, s egy csókkal tapasztja le a száját. – Sose tanulj – te kis öreg, majd megélünk úgyis. – Aurél azt hiszi, elértette a célzást és tiltakozik. Nem, ő nem akar senki kegyelméből élni. Elég volt. Nem mondja, élhetetlen volt idáig, Istenem, költő, de most megmutatja, mit tud. Dolgozni fog, s nincs az a vaksors, amelyik elgáncsolja. Különben ne féljen Aliz, az állás csak provizórikus. Regényt fog írni, s egy regényen rengeteget lehet keresni. Ó, azt, a regényt nem adja száz millió alatt. S beszél hihetetlen példányszámokról. Egy spanyol író egyetlen kötete százhúszezer példányszámot ért. S csak Spanyolországban! De a jó könyveket a világ minden nyelvére lefordítják. S ő tudja, mihez tartsa magát. Majd meglátja Aliz, becsapja ő a világ valamennyi könyvkiadóját. De Aliz csak kacag s azt mondja: mi szükséged van neked erre, butikám. S már nem haragszik Kesserűnére.

Negyed kilenc, amikorra az országútra érnek. Keresik az autót, de az autó a forduló mögött vár. Aurél kiáll az útra és hahóz. A tré331ner visszahahóz. Aurél a hölgyeknek kiabál, s ebben a pillanatban pöf-pöf, egy motorbicikli ront ki a kanyarból. Aurél ugrik balra, ugrik jobbra, a motorbicikli fékez, s a két férfi ott áll halálsápadtan. A motorbiciklis káromkodik, az oldalülésből egy ijedt női hang: Jesszus, Aurél, mi az? Semmi, feleli a férfi, ez az úr elmamlaszkodott. Még egy mérges pillantást vet a névrokonára, megindítja a motort, s elrobog Csatád felé.

Ha babonás volnék, azt mondanám, van ebben valami sorsintésszerű – mondja Aurél kényszeredetten a körésereglő társaságnak. – Nem is lett volna rossz tréfa, hogy életem legboldogabb estéjén egy másik Aurél elgázoljon.

Aliz kacag, de a kacagásában van valami csalódottság. Egy férfi, akit a Mátra tetején üt el egy bicikli. Mégiscsak furcsa férj lesz ez. Mintha elillant volna valami a gyönyörű séta hangulatából. De Kesserüné vigasztalhatatlan, s miközben az autóba helyezkednek, háromszor is megkérdi a jövendőbeli vejét: – Igazán nem történt baja?

Aurél megilletődik ennyi szívjóság előtt. Kesserüné csuklójára hajol:

– Méltóságos asszonyom olyan jó, mintha az édesanyám volna.

– Szereti az édesanyját? – kérdezi mosolyogva Kesserüné, mint aki a családi viszonyokkal is tisztába óhajt jönni.

– Az édesanyám meghalt. Tizenkét éve halt meg, alig emlékszem rá.

Kesserüné a sürgönyre gondol, s elzsibbad a szíve. Tizenkét éve, s még kérdezni akar valamit, de a sofőr gyorsít, s csak kiabálva értethetné meg magát.

12

Emmának rossz napja volt. Rosszabb, mint valaha. Aurél nem volt ott a Halas-tónál. Várt egy negyedórát, várt egy félórát. Talán a környéken kószál, nem számított rá, hogy ilyen friss lesz. De fél tizenkettő, s Aurél még nem került elő. Pedig úgy megörült az üzenetének. Este kibékültek ugyan, de azért nem hunyta le a szemét. Millió aggodalom sanyargatta. Találgatta, mi van a fiúban, de nem 332ment semmire. Eh, mit törődöm vele; az enyém! hördült föl, csakhogy a szívét elhallgattassa. De nem tudott ebbe a nyers, hatalmi szóba belenyugodni. Ezer apróság szivárgott elő az emlékezetéből. Mégiscsak vonzódik hozzám, motyogta, párnáján fölkönyökölve; Aurél egy nyájas mozdulatára gondolt s elmosolyodott. Nem engesztelte-e őt az este is. Visszaidézte az esti vihar minden mozzanatát, s nem volt megelégedve. Máskor meggyőzőbb volt, most csak a kötelességét teljesítette. Ó, odaadná mindenét, csak igazán szeretné. Mit tudja ez, mi a szerelem. Kis kölyök, aki elmegy minden cukros stanicli után.

A kis boyt majdnem összecsókolta. Hát mégis csak hiányzik Aurélnak? Látni akarja, visszaemlékszik rá, hogy kíméletlen volt. Voltaképp nem is csinált semmit. De mért ült Kesserüék mellé. S mért dicsekedett? Igaz, ő kezdte. De az más, ő önmagát gyötörte. De mit akar Aurél? Mindegy, megbánta. Nem a lány után futkos, hanem őt hívja. Gondosan kiöltözött, valamivel több parfümöt löttyentett magára, csakhogy Aurél fiatalnak érezze.

De ki nincs a Halas-tónál? Aurél. Bekukkantott a tótól szétágazó utakra. Megtett kétszáz lépést, de Aurél talán a tónál áll s türelmetlenkedik. Visszafutott. Senki. S egyszerre egész határozottsággal érezte, hogy elkerülték egymást. Szegény fiú, tűvé teszi érte az egész telepet, s ő ott lézeng. Lélekszakadva rohant vissza, a szálló elé. A lelke emeletén egy makacs hang kattogta: szegény fiú, biztosan türelmetlenkedik. De lenn kétségbeesett gyanúsítások maradtak. A sétányra rohant. Aurél sehol. Talán a boy csacsiskodott. Talán nem is a Halas-tónál, hanem a Szent László-forrásnál kell találkozniuk.

A boy a szálló oldalkapujánál áll, s a jégkirakodásra ügyel.

– Mit mondott neked a Gerenday úr? Hogy a Halas-tónál várja a nagyságos asszonyt?

A fiú megzavarodik. – Nem. Csakhogy mondjam azt, hogy ő még reggel beszélt velem.

– Hát nem akkor beszélt? Nem, közvetlen azelőtt, hogy fölmentem.

Az emelet hangja elhallgat. Radicsné a gyanú ördögeié. Kicsalt a Halas-tóhoz, s ő itt lebzsel a szálló körül. Zavartalanul akarnak találkozni. De mit gondol ez rólam? A kis pincsi! Lerohan a tenisz333hez. Ó, ha most együtt teniszeznek, rögtön összekarmolja. De a pályák üresek, merőlegesen tűz beléjük az augusztus déli nap.

Kesserüék sincsenek sehol. Legalább őket látná, rögtön nyugodtabb lenne. De nincsenek. Kitépték a kezei közül, elrabolták. Mit akarhatnak vele? A karórájára néz: fél kettő. Az ebédhez sétáló szívbajos nénik megbotránkozva nézik a loholó, magában beszélő asszonyt. Fuzsitos, fuzsitos, mondja egy nyugalmazott őrnagy. Más neve van annak, bólint vissza a felesége.

Mit tegyen, ő is behúzódik a vendéglőbe. A húslevesben sok a bors, a rántott csirkén olyan a prézli, mint a homok, a forgókban véres a hús. Pincér, ez ehetetlen. Hoz másikat? Neki ennyi is elég volt. Sose fárassza magát. Ő tisztában van ezzel a hellyel. Különben is nem enni jött ide. Ezt már magának mondja, s századszor is megfordul, hátha ők léptek be. Feketét hozat, kavarja, kavargatja. A fekete rég kihűlt, a teteje piszkosan opaleszkál, s ő még mindig kavarja. Az utolsó fürdővendég is megebédelt. Csak egy elkésett kiránduló körül sürgölődik a kedvetlen pincér. Mit keres ő itt? Valahonnan előbilleg a főúr, fizet, s már kinn áll a vendéglő előtt.

Beszélni, beszélni valakivel! De nem ismer senkit a telepen. Ezek a vén hivatalnoknék csak a rendezetlen viszonyát látják. Hopp, a postáskisasszony! Kisasszony, nem jött pénzem? kérdi, noha nem is jöhetett, s ha jön, azonnal értesítik. De ha nem beszélhet, megbolondul.

– Ismeri Kesserüéket? – böki ki kereken, s oly rekedten, hogy a kisasszony visszahőköl.

– Azt a göndör, kora ősz úriasszonyt gondolja?

– Azt. Képzelje el… – De maga sem érti, mit kell elképzeltetnie. – Csak azt tudnám, hol vannak – mondja inkább magának.

– Kesserüék? A Kékesen. A tréner is velük ment, beszaladt bélyegért, mielőtt indultak.

– A Kékesen – üvölt föl Radicsné, úgy, hogy a kisasszony segítség után néz. – Tudtam, tudtam. Megszöktették tőlem, a piszkosok.

A kisasszony körülbelül tudja, ki az, akit megszöktettek, s ő is a szökevények ellen hangolódik. Ki gondolta volna, hogy ilyen erőszakos népek. Egy nap jönnek, s a másikon megszöktetik Gerendayt. Az ember sosem tudja, kivel van dolga. Volt itt egy hölgy. A 334legfényesebb toalettjei voltak az egész telepen. De minden héten kapott egy csomagot, a csomagon ez állt: ruhanemű, de a papír átzsírosodott…

– Hagyjon engem a sületlen históriáival – ordítja Radicsné. – Hogy micsoda emberek vannak – s kirohan a hivatalból.

Nem néz sem Istent, sem embert, a melléből nagy, nehéz, zokogással vegyes böffenések szaladnak föl. Vonítva, hörögve rohan föl a szobájába, azután a szomszéd szobába. A szoba üres, az ágyon Aurél sötétkék ruhája. Beleveti magát arccal az ágyba, s rángatódzik, az ágy remeg, s az ablak is belerezzen a ritmikus rángatózásba. Egyszer csak eszébe jut a mellény, végigtapogatja. Már egy hete fölfedezte ezt az alattomos kis rejtekhelyet. Egy hete gyötörte a szívét ezekkel az elhúzó versekkel. Hiszen nem is voltak olyan bűnös versek! De egy-egy halovány panasz, elégedetlenség, elég ahhoz, hagy Radicsnét megőrjítse. Megint egy, s reszketve bontja ki a papírt. Borzasztó, borzasztó. Összegyűri, a fogával is tépi. Az ágy remeg, s a remegésnek nem akar vége szakadni.

Besötétedik, amikorra magához tér. Nem akarja, hogy Aurél itt találja. Átmegy a szobájába, megmosdik, púderkéreg alá temeti vörös foltos bőrét, s lemegy a szálló elé. Még nem tudja, mit fog csinálni, de valami retteneteset. Hogy nincs nála semmi, amivel megölhesse őket, egyszerre mind a hármat! Idegesen sétálgat a Kékesre vivő úton. Legjobb volna, ha az autó elé vetné magát. Látja magát, amint kihúzzák a kerekek alól, s ő megátkozza a lányt. Most szeresd, ha tudod, nyomorult. Ez a kép meghatja egy percre, de már megint magán kívül van. Nem, nem adom olyan könnyen.

A fasor nyírt bokorsövényéből tücskök ciripelnek, az égről sok millió éves csillagok hirdetik a szenvedés viszonylagos voltát. De Radicsné egyedül van a lelkével, s ez a lélek megállapodástalan kataklizma, minden tárgy elvesztette régi formáját, s minden anyag új, megjósolhatatlan formák felé zuhan.

Egy autó reflektora csap az arcába, megvakul, támolyog. Elébe akar ugrani, de a gép elrobogott már. Nem ők voltak, de ők is lehettek volna. Hogy röhögjenek rajta. Megfordult, szalad, bukdácsol, csakhogy elébb érjen a szálló elé. Az egész világ hallatára mocskolja le őket. Megint egy autó, de ezek ők. S megint elkerülték. Fél térdre 335esik, föltápászkodik, tovább rohan. Az autó lassít, harminc lépésnyire tőle megáll, a kocsik és autók fészere előtt. Elébb egy testesebb nő száll ki, azután sorra három fürge fiatal. – Aurél – kiáltja kétségbeesetten.

Aurél visszafordul. A hold fényinél is látni, hogy pipacsvörös.

– Asszonyom – mondja csendesen –, a mi ügyünknek vége.

– Aurél – hörgi az asszony, s közel van az ájuláshoz.

Aurél örül ennek a gyengeségnek, ő egészen mást várt. A szívtöréses hang meghatja kissé, de nem tért-e jó útra, s nem kell-e megvédenie a boldogságát?

– Értse meg, asszonyom, nekünk nincs beszélnivalónk.

– Nincs! – horkan föl Radicsné, s elnyújtott kiáltása kettémetszi az eget. – A kerítők. Megetették a kerítők!

De Aurél műdühbe gurul: – Nem tűröm, hogy így beszéljen. Érti! A kisasszony a menyasszonyom.

– A menyasszonyod? A te menyasszonyod. Te öleb.

– Nem tudom, mi jogon beszél így – fejlődik csatavonalba Kesserüné is.

– Nem tudod? Te kerítő, nem tudod? – S ki tudja, mit vijjogna a türelmes éjszakába, ha egy kar hátulról át nem fogja, s egy kéz a szájára nem tapad. Szegény Radicsnét férfiizmok tanítják szendeségre. Úgy sétál ki, ki, a szállóval ellentétes irányban, mintha csak egy szerelmes asszonyka volna. A tréner az. Ez a legnagyobb szolgálat, amit a barátjának tehet. De Radicsné nem tűri, hogy lefogják, összeszedi magát, kiugrik a férfi öleléseiből, s nekizuhan az útszéli kavicskúpnak.

13

Radicsnét lassan magához térítették. A tréner kísérte föl a szobájába. A nagy roham kimerítette, engedelmesen, szédelegve követte az erős férfikart, egy áruló mozdulatot, egy hevesebb megjegyzést se tett. Fölvánszorgott a szobájába, beleesett az ágyába, s elaludt.

A fiatalok átszaladtak a vendéglőbe, tíz óra volt, de talán haraphatnak még valamit. Kesserüné nem ment velük, kifárasztotta a kirándulás, s a gondolatai is rendezetlenek. Hihetetlen, mi minden 336történhetik egy nap alatt. Szegény Aliz, vele is mi minden történt, s milyen okosan viselkedett. Alapjában sekélyke lány ez az övé, kedves, nagyon kedves, de próbálták volna meg őt az urától eltéríteni: ölt volna, s mégsem enged. Ilyenek ezek a pesti csitrik. Olyanok az érzéseik, mint a homok, mint a víz, minden edénybe betölthetők.

Voltaképp boldognak kellene lennie, hisz Radicsnét is elintézték. Ez ugyan telekürtöli a telepet, de ki törődik vele, különben is elutaznak. Szóljon-e Aurélnak? Nem, majd csak ráakadnak: az anyjának is eszébe jut a költői neve. Az anyjának? De hisz az anyja meghalt. Mi van e mögött? Nem Bóna Aurél állt a sürgönyön. S van-e még egy Bóna Aurél Csatádon. Nevetséges! Különben nem találtak egyet sem. De mi van akkor az anyjával? Mostohája van? Mit érdekel egy mostohát Aurél örökösödése? Valamelyik anyai pózokban tetszelgő nagynéni becézteti magát így. Családban talán, de sürgönyön? Még ma este megkérdi. Talán él az anyja. Egy hízelkedő ötlet volt, csakhogy Kesserüné szabadabban anyáskodhasson rajta. Egyik megoldás sem kielégítő. Mi lappang e mögött? Bánta már, hogy nem ment le a vendéglőbe, a vacsora fölött megkérdezhette volna, most már joga van hozzá. De legalább Alizt figyelmeztette volna. Nem, haszontalanul rémíti magát. Rossz tréfa lett volna a sürgöny! De kit akartak megtréfálni? Túl skrupulózus vagy, Sarolta. S föl akart állni, hogy megsétáltassa előérzeteit.

De mégiscsak ülve maradt.

– Szervusz – szólalt meg valaki közvetlenül a háta mögött. – Te is itt vagy? – Vontatott, hanyag orrhangján is átütött némi meglepetés.

– Amint látod.

– Mikor érkeztél?

– Másfél órája.

– Nagyszerű. Egyedül?

– Nem. Lili is itt van.

– Meddig maradtok?

– Lili a színházi évad kezdetéig. Csöndre van szüksége. Én meg ma éjjel utazom.

– Nono.

337

– Az öregem hivat.

– Hát kibékültetek?

– Az öreget két hete megütötte a szél, s az ember ilyenkor nem ér rá haragot tartani.

– Szóval az Izraelita Árvaház hoppon marad.

– Úgyse volt komoly az egész kitagadás. Megtámadtam volna a végrendeletet. Szegény mama kerített nagy kázust belőle. Éjjel-nappal ott sirdogált az öreg ágyfejénél, azt szerette volna, ha én a szomszéd szobában várom az atyai áldást. De ki tudja, mikor gondolja meg magát az ilyen öreg. S Lili idegei nem bírták Pestet. Szegény mama, úgy látszik, még az elutazásom estéjén kicsikarta a döntést, mert engem reggel már itt várt a sürgöny. Úgy volt, hogy mink is tegnap este érkezünk, de Hatvanban nekimentünk a báró kerítésének, a motor behorpadt, s ott rostokoltunk egy napot. Koromsötétben érkeztünk ide. Lili nem győzött sopánkodni. Különben a kaparóháznál majdnem elütöttünk egy marhát. Képzeld, kiáll az út közepére, s ott monologizál. Hogy micsoda pasasok vannak!

– Szóval az öregek nem harapnak.

– Nem. Soha ennyi apanázsom nem volt, a mama nem győzött tömni.

Lili tehát szalmaözvegy.

– Talán egy hétig is. Udvarolhatsz neki.

– Dohány kell oda, fiam. No, nem tartalak.

Kesserüné ott ült a karosszékben, hallgatja ezt a cinikusan halálos ítéletet, hirtelen föláll és megfordul. Egy sportruhába öltözött, kissé hanyag, de elegáns, huszonöt év körüli zsidó fiatalembert lát. Mit törődik most az illemtudással és az előkelőséggel. Odaperdül a fiatalember elé, s az izgalomtól bedagadt torokkal kérdi: – Hogy hívják önt, uram?

A férfi eltátja a szemét, nem érti, mit akarnak vele, azután köteles udvariassággal:

– Róna Aurél.

– Róna? Nem Bóna?

– Nem, Róna – feleli kissé türelmetlenül a fiú, s nem tudja, mit kezdjen ezekkel a rádöbbenő asszonyszemekkel. – Szolgálhatok valamivel?

338

– Nem, semmi – feleli hirtelen Kesserüné, és elfordul. Róna! Egész közönséges zsidó név. S most újra látja a fatális címzést. Elébb az Aut, aztán az Aurélt, aztán az egész nevet. Most már ő is tudja, hogy Róna Aurél volt.

De mi lesz akkor Bóna Auréllal?

14

Az ablak alatt bókoló vadgesztenye és az ablakban virrasztó méltóságos asszony ezt a második éjszakát is átvitatkozták. Soha ilyen izgatott párbeszédet! A lánya jegyese egy fiatalembernek, akiről most már igazán semmit sem tud. Ha nem volt igaz a sürgöny, igaz-e a Radicsné múltkori kijelentése. Csakugyan olyan nagy vagyont hagyott ott a fiú, vagy hisztérikus művészhazugság ez is? Ha kitagadta az apja, ha volt miből kitagadnia, akkor még van remény: befektetés, de kamatozhat.

Így vigasztalta magát szegény asszony, de nem soká. Az egész ügynek hullaszaga van. Egy fiatalember, akinek az apja kétezer holdat ad össze s von ki, nem ilyen. Nem mondta-e, hogy dolgozni fog, hivatalt vállal? Viszont az ujjai, a hosszú, keskeny keze: ebben van valami úri. Az egész emberben van valami vattában ápolt, ez volt az első benyomása is. Nem, ez nem egy kis házmester vagy egy tizedik fizetésosztálybeli adótiszt gyermeke. Az Északi-tengeren nyaralt, s angol nevelője volt; a Bóna birtok nem mese. De ha mégis az? Vesztegetheti vele a napjait? Itt maradhat-e Csatádon, ahol úgyis lehetetlenné tették magukat? Radicsné nem nyugszik bele a csatavesztésébe. Az az asszony ért hozzá, hogy megkeserítse az életüket. De az igazi Bóna fiút kiengedheti-e a kezéből?

Semmi teketória, Auréllal fog beszélni. Egyszerűen megkérdi, miből akarja eltartani a lányát. Félig-meddig jegyesek, joga van hozzá.

– Aliz – szól halkan, s megrázza a leánya vállát.

Aliz nyújtózik egyet, földobja magát, a paplan lecsúszik, s félig kitakarózva esik vissza az összegyűrt párnákra. Olyan, mint egy eldobott tulipán.

339

– Aliz.

– Igen. – A szempillák alatt kicsinyke rés nyílik, épp annyi, hogy a tekintet kiszaladhat rajta.

– Mi a holnap délelőtti programotok?

Aliz szempillái, mint az alvó babák szeme, hirtelen becsukódik. De az anyja megrázza.

– Program, program? – Ehhez fel kell ülni. Aurél érte jön kilencre és teniszeznek.

– Idejön?

– Igen.

– Beszédem van vele. Amíg vissza nem jövök, itt maradtok, te is, Feri is – s a fiára néz, aki a vendégsezlonon húzza a rókabőrt.

– Szép kis cserkész – mondja Aliz és nevet. – Voltaképp mi bajod a kis Gerendával. Tudod, hogy fogom őt hívni? Dudus. Olyan kis szopós.

De Kesserüné még nem tudja, lesz-e alkalma őt akárhogy is hívni. Visszanyomja az ágyba, megveregeti az arcát. Aludj még egyet. Ez olyan kedveskedés, amit a kifőzősné évente egyszer enged meg magának. Aliz elkapja a megszelídült kezet, behúzza a párnái közé, ráfekszik és csókolgatja. Te olyan okos vagy, mama. S ebben a megnyugtató tudatban elalszik. A mama átsóhajt a kis szőke, nyírott haj fölött, s eltűnődik, hogy valóban olyan okos-e ő. Vagy nem ő olvasta Bónának a Rónát. Ó, végzetes könnyelműség!

A kis pavilon előcsarnokában néhány összehajtott nyugszék áll, kiemel egyet, s kiül a gyönyörű trombitás fa alá. Egy munkás hatalmas gumicsövet hurcol, a canna indicás virágágyak fölött megindították az önműködőt. Egy-egy elkapott csepp Kesserüné arcába csap, s nedves szellők hozzák felé a reggel illatnak nem nevezhető frisseséget. Két lökdösődő fenyőfa válla közt a Galyatető sötét tömege látszik…

Aurél izgatottan ébredt, mint kisfiú, aki hosszú nadrágot kapott, s minél előbb meg akarja sétáltatni. Végignyargalta már az egész telepet, s még mindig csak nyolc óra. Hátha Aliz is fölkelt, milyen kedvesen elfecseghetnének. Lám, kit talál itt. – A méltóságos asszony ilyen friss? Gyönyörű reggel, nemde. Ő is a reggelt szereti legjobban. Aliz még alszik?

340

– Igen. Aliz még alszik.

Ez úgy hangzott, hogy nemigen lehet tovább firtatni. Miről beszéljen idősebb hölgyekkel az ember? Hja igen, a reggel. Amikor még szegény húga élt, ó, akkor még nagyon kis gyerekek voltak, minden reggel megfürödtek. Volt a parkban egy tó, nem tó, inkább csak medence, abban fürödtek. Igazán pompás volt.

– Szép a parkjuk?

– Igen, a kápolnási park nagyon szép volt.

Kesserüné gondolkozik ezen a volton. Mért volt? Neki volt, vagy az egész Bóna családnak volt.

– Sajnálja, hogy nem látogathatja meg az apját?

– Nem. Furcsán hangzik, de sosem szíveltük egymást.

– De a birtokot csak szeretné látni. Ott nőtt föl, ugye?

– A birtokot? A birtok már nincs meg.

– Nincs?

– Elúszott. Még a tőzsdei bessz idején. Az Oszkár bátyja a hibás. Nem volt állása, és bankot alapított, a papa nyolcmilliárddal ragadt a kísérletben. Egészen tönkrementek.

– S ön miből él azóta – kérdi Kesserüné, s ez az „ön” olyan, mint egy szívnek fordított szurony.

– Én? – hebegi zavartan Aurél. – Őszre az államvizsgát is leteszem, s állásba megyek. Különben is egy nagy regényen dolgozom.

– Úgy? – mondja taglózó gúnnyal Kesserüné, s nem érez semmi szánalmat ez iránt a szerencsétlen flótás iránt, akit még ki sem tagadhattak. – De csak nem gondolja, hogy abból fog megélni?

– Nem – rebegi Aurél. Azaz, hogy mellékkeresetről is fog gondolkozni. – Ő most már mindenre képes. Tegnap óta óriások erejét érzi… De Kesserüné homloka könyörületlen. Aurél végképp megzavarodik, s másodszor is megkérdi: – Aliz még alszik?

– Igen, Aliz alszik. Aludni is fog, amíg ön el nem megy.

– Hogyan, a tegnapiak után?

– A tegnapiak után nem így kellene beszélnem. Ön volt olyan könnyelmű, hogy facér létire a lányomat megcsókolta. Úgy viselkedett, mint akinek fedezete van. Csak nem képzeli, hogy én egy ilyen senkit az én Alizom közelébe engedek.

341

De erre Aurélt is elborítja a méltatlankodás. Hát nem Gerenday Aurél ő?

– Asszonyom, ön durva materialista.

– Lehet. Egyelőre azonban nincs több beszélnivalónk…

Kell-e mondanom, hogy ezen a délelőttön Feri is megkapta a hátralékos két pofonját. Az egyiket, mert Csatádfürdőre bolondította a mamát, a másikat, mert a trénernek mindent kikotyogott. Csatád a legutolsó hely, csak vén banyák kuruzsoltatják itt az elnyűtt szívbillentyűiket. A tréner sötét alak, aki tőkét kovácsol a felsülésükből.

– Ennek a kisdedósnak pedig megmondd a magadét. De úgy, hogy a nevedet se merje az újságban elolvasni.

– Igenis, mama – feleli az engedelmes Aliz, és semmi kifogása sincs a megbízás ellen. Hol van a tegnap esti meghatottsága?… Talán nem is a kis Dudus hatotta meg. Talán az erdő, talán az este, talán a maga szerelmi bánata.

– Reggel utazunk.

15

Aurél és Radicsné kibékültek. Gerendaynak nem is kellett sokat könyörögnie. Ó, ő kiábrándult az emberekből, mégiscsak Emma az egyetlen, aki jó szívvel van hozzá. Radicsnét megtörte az utolsó két nap, öngyilkosságra gondolt, s Aurél első bűnbánó szavára a nyakába borult. Miért is olyan vak az ő kisfia? Hát nem tudja megkülönböztetni a szerelmet az otromba kalandorok érdekhajhászásától?

S a révbe ért Aurél elgondolkozik az élet fölött. Látja a tényeket, s nem látja a motívumokat. Látja a tetteket, s nem látja az okokat. Mi volt ez a csodálatos nap? Úgy szökött föl az életből, mint egy gejzír, és nincs tovább. Kesserüné anyai önzése előtt csak dühbe jött, de Aliz lebunkózta. A kékesi tündér komisz kis vipera. Hogy beléharapta a maga alattomos nyálát! Mit akar, masnit a nyakába, maga kis pincsi, ezt mondta, s ez bizonyosan nem az ő kérdésére volt válasz, de azért szíven találta. Mi történt ebben a leányban? Hát ennyire ezerféle az ember? Az oldalában még ott volt a tegnapelőtti séta, a testivel ingerkedő izmok csodálatos játéka s azok az édes macskavállak a karjai alatt. Minden jó lesz, beszéltem az angya342lokkal. S ugyanaz a száj harapott az ő kiegyenesedő ifjúságába. Radicsné miatt? De a vacsoránál nem pihent-e Aliz lába szorosan az ő lábai mellett. Ó, elinalt boldogság. Futsz, de otthagyod árnyékodat a szíven.

S a rajongó fiatalok! Ez az, ami talán még jobban fáj. Hát az egész nap tréfa volt? Az ellene dolgozó erők pokoli csínye. Bánatában a trénerhez futott, szívet keresett, akiben legalább nagynak tükröződhet. S mit mondott az a szörnyeteg? A revü? A maga revüjéhez venni kell az előfizetőket. S hogy ő csak bámult, még ezt is: Tudja mit, ha új kötetet ad ki, annak már csak Szarvak legyen a címe. Nem „Szatírszarvak”, csak Szarvak.

S csakugyan, szegény Gerenday Aurélban nem sok szatírság maradt. Itt kószál a tölgyes alatt, a réten vadvirágokat szed: kerepet, cickórót, katángot. Emma örülni fog, s eggyel kevesebb zokogásrohamot produkál. Szegény Emma, mennyit szenvedett érte, s mily förtelmes volt azon az estén. Mennyi szenvedés s az ember egyre förtelmesebb!

Kesserüék is elutaztak. Ki tudja, mit visznek magukkal. Miféle emberi szorongás lappang az ő förtelmességük mögött. A tréner azt mondja, nem is méltóságos asszony, csak kifőzősné. Ki ismeri ki magát? Ki ismeri ki magát az egész életben? Aurél nem. Valaki lekaszálta egy darabvást a mezőt, de nem hordta még be. Aurél odadől a hűvös szénarendre. Az arca kipirul, az ujjai izgatottan járnak, ajkai közül meg-meghibbanó és újra kiegyenesedő mondatok erednek: „Ó tettek, ti harapó véres ajkak. Mely titkos okok marnak veletek.”

A gyöngyösi úton egy autó tülköl. Vajon kit visz az Kékesre?

1928
343 344
Későbbi novellák
Giliszta a torkunkban

Nyáron, egy délután, magam dolgoztam odahaza. Hogy magam vagyok, csak a csöngetésről tudtam meg; újra és újra beleberregett a házba, de nem mozdult kinn senki. Egy darabig azt gondoltam: én sem vagyok otthon, de a szívós csöngetés megtört. Súlyos, gyötrő hazugság egy ilyen csöngetés elől elrejtőzni. Kinézek: a kis suszterfiú dolgozik a csengőn. – Mit hoztál, kérdeztem a kezére eső pillantással. De nem volt nála semmiféle cipő, sem apró gyermektappancsok, sem karcsú női topán. A kisfiú nem a lábbeli-emésztő család szállítójaként érkezett. – Apukám kéreti, tessék eljönni hozzánk, anyukát megvizsgálni – mondta érzelemmentesen, a rábízott mondat hű visszaadására törekedve. A kezemben maradt tollra pillantottam. – Csakhogy én nem járok betegekhez, fiam. Nézd, rendelőm sincs… Hirtelen lett rosszul édesanyád? – Nem, már régen fekszik. – Akkor hívjatok talán mást, nekem idehaza felszerelésem sincs. – A kisfiú engedelmesen visszafordult. De ahogy a hazafelé tartó hátacskáját néztem, valami belém nyilallt. Ne higgyék, hogy azért nem megyek ki, mert nem tudnak fizetni. – Te fiam! – kiáltottam a gyerek után. A gyerek megállt. – Mondd meg édesapádnak, tíz perc múlva átmegyek, talán tudok valami tanácsot adni.

Egy régi, elhanyagolt házban laktak a suszterék, melyet a kültelki útrendezés a föld alá süllyesztett. A gödörben az utcáról benéző piszkot, rozsdás csatornát, levált vakolatot és igen sok gyereket láthatott az ember. A cipész egy konyhafélében talpalt; bőrdarabok vol345tak körülötte s egy férficipő a mellének szegezve. Meglepett, hogy föl sem állt. Majdnem ellenségesen utasított, hogy vizsgáljam meg a feleségét… – Tőlem alapos vizsgálatot ne várjon, mondtam, csak a szomszédság kedvéért jöttem át, útbaigazítani magukat, hová forduljanak. Mi a baja a feleségének?… – Azt tessék őtőle megkérdezni – bökött az ajtóra. – Én csak azt akarom tudni, hogy föl bír-e kelni vagy sem… Jobban megnéztem őt: értelmes arcú ember volt; iparos, a régi, tanultabb fajtából. Nem faragatlanságból bánt ilyen kurtán velem, hanem mert egy elkeseredett hangulat dacossá, szűkszavúvá tette. Ez a dac a felesége betegsége ellen forrt, az orvosra, mint a betegség járulékára csapott ki. Nem akartam bemenni, amíg ezt a keserűséget beszédre nem bírtam. – Mióta beteg a felesége? – kérdeztem állhatatosan. – Ilyen ez már régen. Abból, ahogy azt mondta „ilyen”, láttam, nem is tartja betegnek. – Orvosnál volt vele? – Vittem én mindenhová: előbbre egy fél évet volt kórházban, aztán két hónapot összevissza vizsgálták, tükrözték, röntgenezték, szurkálták, de nem találtak semmi baját. Most is a kórházba kívánna menni. De a családja nem akarja, mert rajtuk vették meg a kórházi költséget. A házukat már azért kellett eladniok.

A szűkszavú válaszok megnyúltak, s kibontakozott lassan a történet. Egy Heves megyei faluban foltozgatták a csizmákat, s hozták világra a gyerekeket, amíg a felesége baja egészen el nem rontotta az életüket. Úgy látszik, ide Pestre is elsősorban őelőle menekült fel a múlt őszön. Az asszony azonban megszülte hetedik gyerekét, s utánajött. Nem bírta ki a testvérénél. Azok is megunták már, ahogy a férfi mondja. Most itt van a nyakán a hét gyerekkel, s egész nap fekszik. Nem lehet rávenni, hogy fölkeljen, azt mondja, nem bír. Ő, a férfi, hetek óta nem jut meleg ételhez, kenyéren meg túrón élnek. Azért hívott engem, tudatja kívánságát, hogy rászóljak. Mégsem lehet egy családdal így bánni… Szóval egy elfajult házastársi háborúba kerültem döntőbírónak. – Mikor látta őt doktor utoljára? – Még odahaza, lehet már hat hónapja. – S az sem talált semmit? – Semmit. – S mit mond, mit érez?… A férfi bever egy szöget a talpba, csakhogy rám ne kelljen néznie; látszik, szégyelli, ami következik. – Tudom én, giliszta van a torkában, ilyeneket képzelődik. A sötét homlokán látom, hogy most már igazán be kell mennem.

346

A folyosóforma szobában egy ágy, egy szekrény, messze elöl egy ablak. Az ágyban a beteg mellett négy-öt hónapos gyerek, a padlón azonkívül még két leányka játszadozik. Időbe kerül, amíg a legnagyobb leánygyerek testvérkéit kituszkolja, úgyhogy csak a gőgicsélő dundi marad az ágyban a beteg mellett. Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha az asszonyt, de ő ismerősként üdvözöl, s azonmód rákezd. A legkikoplaltabb rákosok közt sem láttam ilyen sovány nőt soha. Karja: bőr és csont, álla és bordái közt a sovány nyak föl-le jár amíg beszél. De beszéde a nehéz légzés ellenére is folyamatos; lelkes, csillogó szemében láng ül, amely a lélegzet akadályain erőt vesz. Zuhog belőle a panasz, de nem úgy, mint egy elnyűtt szenvedőből, inkább mint egy költőből vagy mániásból. A szörnyű lesoványodás és a küszködő lélegzet mégis megzavar. A szem és a szó egy hisztériásé, a mell és a nyak egy tüdőbetegé. – Azt akarja, hogy fölkeljek? Tessék megmagyarázni neki, hogy nem bírok. Dehogy tudnék én még egyszer a lábamra állni. Tessék, milyen a lábam, s kidugja a dunyha alól. Aztán a karját is megmutatja. – A gyerekeim, egyik szebb, mint a másik. Tessék megnézni ezt a kicsit itt mellettem; mint az alma, pedig már betegen hoztam a világra. Csak bennem nincs semmi erő. Megkérdem, izzad-e éjjel. – Hogyne, kérem, tiszta latyak az ágyam, szavalja lelkesen s mosolyog közben. Akármit kérdek, kap mindenen. Győzelemittas mosollyal bizonygatja, hogy köhög, a háta fáj, étvágytalan, hasmenése van, véreset köp. – S a torka? A torkára nincs panasza?… De, kérem, giliszta van a torkomon – mutat a gégéjére éppolyan lelkesen, de éppolyan magától értetődően is, ahogy a hátfájást vagy a köhögést állította. Az egész a gilisztával kezdődött. Volt kórházban, de a gilisztán az orvosok sem tudtak segíteni…

A kórház nyilván kedves hely volt neki, mert amíg a hőmérő a hóna alatt van, a különféle vizsgálatokra és szakvéleményekre emlékezget. Kiveszem a hőmérőt: 38,8. Kissé szurkolok, hogy becsap a hisztériás bőbeszédűségével. Nem hűlt meg mostanában, kérdem. De igen, két hét előtt meghűlt, attól köhög most erősebben. Talán csak influenzás, gondolom, miközben az ingét lehúzatom vele, s még egyszer a kékes szemfehérű, föllelkesedett arcba pillantok. 347Hisztériás, ahogy a kórházban mondták neki, s a higanyt valami heveny baj tolta föl. Odahajolok a mellkasra: csupa szörcsölés, fütyülés, búgás: egy egész kórtani kiállítás. Mégsem lehet kétség: amelyik tüdő ilyen hangokat ad, nem soká fog lélegzeni. – Hát itt mégiscsak van valami szervi baj is – mondom neki. – Ugye – csattan föl minden megrendülés nélkül, inkább hálásan, hogy akad egy orvos, aki mellette vallott. – Majd szólok az urának, nyugtatom meg, hogy ne erőltesse a felkelést. Legjobb volna, ha szanatóriumba mehetne – nézek a mellette mosolygó, kicsattanó babára. – Tessék megmondani neki, hogy meghalok én úgyis hamarosan, ne bántson addig már – kap ő a szón, minden megrázkódás nélkül, boldogan inkább, hogy a pártjára álltam, s nehogy rosszat gondoljak a házi cipészemről, megvédi az urát, hogy rendes ember az, szép munkája van, csak meleg ételt szeretne enni. Ha meghal is, a kuncsaftot nem akarja elveszíteni.

A konyhában a férj ugyanazon a cipőn szegelt, leütött fejjel. Nézze – mondom –, az igaz, hogy a maga felesége idegbeteg, de azonkívül előrehaladott tüdőbaja is van. – A férfi fölnézett rám a cipőről, s végigmért, hogy megbízhat-e bennem. – Magas láza van, s a tüdejét is meghallgattam. – Egy kis megrendülés érzik a hallgatásán; mégiscsak hét gyereke született tőle. – Megmondták ezt neki a doktorok – mondja kis hallgatás után. – Ha így tesz, előbb-utóbb igazán rámegy. Ahogy azt mondja, így tesz: abban még mindig rengeteg a szemrehányás. S nincs-e igaza? Ezek közt a nehéz körülmények közt az idegbaj nem betegség, hanem bűn, könnyelműség. Előadom, hogy én felületesen vizsgáltam csak meg, biztatom, vitesse le az asszonyt a tüdőgondozóba. Ha lemennek, adok egy levélkét az intézet vezetőjéhez. Onnan valószínűleg elhelyezik, hisz a gyermekek közt hagyni igazán merénylet. Kérdem, van-e taxira pénzük? Megtudom, hogy a napokban feljön az asszony sógora, annak lesz. Türelmetlenségében, úgy látszik, azokra is ráírt az ember. Miért volt szükség énrám? Mért kellett volna „rászólnom”, ha úgyis hazaviszik: nem firtattam. Az indulatnak annyi megoldásra van szüksége, ahányszor fellobban. S ebben a keserű otthonban a sógor után az orvos sem volt fölösleges.

348

Eltelt tíz nap, s nem hallottam a gödörbeliekről semmit. A levélkéért sem jöttek el, nyilván nem vitték le az asszonyt a tüdőgondozóba. Lehet, hogy otthon van már Hevesben, megszöktették a kórház elől. Nem is nagyon akartam érdeklődni: egy indulat megnyitotta előttem az otthonukat, a magábaszállás becsukta; nincs közöm hozzá. Cipőpusztító családom azonban nem lehetett olyan tartózkodó, mint én; egy kis tappancsot le kellett küldeni hozzájuk. Apuka csak holnap jön haza – mondta a kisfiú. – Hát hová ment? – Lement anyukánkhoz. – A másik lakónétól tudta meg a lány, hogy valóban az anyjukhoz ment le a férfi, a temetésire.

Ha novellista volnék, itt abbahagyhatnám; ha társadalomtudós, elkezdhetném. Én azonban egyik sem vagyok, s az ilyenféle emlékek némán röpködnek körülöttem; önmagukért nem örökítem meg őket, a társadalom ellen nem fordítom. Bennem kell valaminek történnie, hogy a közömbösen keringő emlékek közül egy-egy átdelejesedjék, s új állapotomhoz odahúzódjék. Abból, ami előbb csak kép volt, ilyenkor jelkép lesz; sorsomból s a másik ember sorsából sors-metafora.

Néhány hónap óta egyre gyakrabban kellett a mellemhez kapnom. Már tavasszal, mikor az új kertben a földet kubikoltam, el-elállította bennem egy sajdulás a kertészlelkesedést. Nyáron, az alatt az öt hét alatt, amíg a Bűn-t írtam, a felsőgödi öreg ingaórákon kívül, mellemben egy hús-óra mérte az időt: reggel szabad volt, a delet apró szorításokkal jelezte, estefelé az írásban szabad kezem időnként a mellemre szívta, nyomással csillapítani a súlyosodó nyomást. Az úszás sem ment úgy, mint régen: tavaly Verőcétől Felsőgödig tizenöt kilométert úsztam egyfolytában, most egy kilométertől lüktető kopoltyúvá változott a torkom. Mintha a lelkem is a szívembe gubózott volna; minden kínja, elégedetlensége, félelme ebben a szűk lakásban tombolt. Elég volt a beadott postára néznem, hogy szívem, mint a forráskutatók varázsvesszeje, megránduljon, s jelezze, van-e fájdalomokozó anyag, rágalom, támadás, bűnvádi feljelentés bennük. Az őszön, mint egy beteg állattal, már el kellett menekül349nöm vele életem izgalmai elől. Nihilista elrévülésben jártam a bakonyöbli és kemenesalji tájat, csakhogy a fölizgatott hús némi nyugalmat találjon.

Minderre ma már igen jól emlékszem, s betegségem régibb nyomaira is vissza az esztendőkben. Akkor tudatomnak csak azzal a lefoszló részével vettem észre, amely minden pillanatban leválik, elmarad a létünket jelentő tudatrésztől. A kertásás közben jókedvű, erős munkás igyekeztem lenni, hogy családomat a gyűlölt középosztályi életből a kertészsorsba átcsábítsam. A Bűn-ben egy egész bűnös társadalmi rétegért vezekeltem. A posta az a kard volt, amely a Himnusz-ban az üldözött felé nyúl barlangjába, s dunántúli útirajzomba, hiába fogott ki ziháló mellemen a sziklás sümegi vároldal, a Berzsenyi megtört pályájáról, a magam megtört pályájáról, magyar sorsról, kora magyar öregségről s más ilyenekről filozofáltam. A kezem oda-odakapott a mellemhez, de eszméim eltakarták őt előlem.

Valamiképpen ezen a cipésznén át kezdtem ráeszmélni. Már rég ott rothadt a hevesi temetőben, amikor egyszer-egyszer váratlan eszembe jutott. Keserű, búcsúzkodó cikkemet írtam a magyar közélettől, s három-négy hónap feledésén át egy lelkes-idegbeteg szem s egy pihegő, aszott mell lüktetett felém. Mi volt az ő gilisztája? Valami agyszülemény. Olyasmi, mint nekem a farm, a „bűn”, a tanúság, a magyar fátum. Négy vagy öt évet küzdött vele, s az utolsó fél évben szétesett a giliszta alatt a tüdeje. Nem ez történik-e velem is? Olyan régen vagyok kiméráim betege, hogy a betegség végre csakugyan szavamon fog, s elpusztítja a gilisztám alatt a szívem. Az orvosok rég megjósolták ezt, ahogy a mord mester mondta a feleségéről.

Az elmúlt csütörtök nehéz napom volt. Délelőtt polgárista fiúkat vittem egy messze fekvő múzeumba. Tizenkettőig gyalogoltam, ácsorogtam, futottam vagy húsz kilométert; tizenkettőtől háromig pedig a kereskedelmi iskolában tartottam egészségtanórát. Otthon vendégek vártak; kilenckor kerültem az íróasztal mellé. Új színdarabomnak egyik hiányzó jelenetét írtam meg, azt, amelyben hősömet 350az ifjúsággal jól megtiportatom. Eleinte nehezen ment az írás, kellemetlen emlékek tartottak vissza ettől a jelenettől, de aztán elkapta a tollat a szent düh, s beledőltem az írás szolgaságába. A derekam kissé hátra kellett szegeznem, mellem bal oldalát felfúva s jó tágan hagyva, ahogy a fájdalom erre már réges-rég rászoktatott. Három-négy arasz volt a szemem s a papír közt – messzelátók olvassák így szemüveg nélkül az újságokat –, s derekamba szegelés állt a ferde peckességtől. Tizenkettő tájt kész volt a lecke; lefekhettem. A darabon morfondíroztam egy-két percig, majd puha, szürke buckákon himbálóztam tovább. Tíz-tizenöt percet szundíthattam, de az agyam még nem volt bespalétázva egészen. A mellemben ekkor valami váratlan történt. Mint amikor az ember a villanykapcsoló lyukacskáiba dugja az ujját, s könyökébe szalad az áram. Ugyanez történt velem, csakhogy a mellemben. A villámcsapás kivetett az ágyból, keservesen elordítottam magamat. – Végem van, rebegtem rémülten lekászáló feleségem felé. Teljesen mereven álltam a szoba közepén, a fájdalom elmúlt már, de sem lehajolni, sem mozdulni nem voltam képes. Magam sem tudom, mi tartott így kifeszítve: a félelem-e, hogy a villám egy mozdulatra újból belém csap, vagy nehezen lélegző mellkasom, mely fölfújva mereven és felületesen pihegett a kímélt zsigerek fölött. Az üvegedény érezheti így magát, amikor elreped.

Mihelyt kissé föllazult ez a merevség, levegőre törekedtem. A síró asszony úgy adta rám a fehérneműt, hogy álltomban alig mozdultam. Végre kinn voltunk a ház előtt az utcán. Messze élünk a lakott világtól, telefonunk nincs, gyalog indultam meg az őszi latyakban, mereven tipegve, sápadtan, reszketőn, a járművek irányában. Egy óra múlva orvos barátom jó meleg fülét s borostáit éreztem a hátamon egy hirtelen kivilágított rendelőben. Aztán hazajöttünk, a bróm összebékített a rossz emlékezetű vízszintes helyzettel, s másnap reggel egy kórház gépei kezdtek el dolgozni rajtam. A mellemben rezgő villámlásból e sokféle művelet közben emlék lett, s a halálfélelem feloldódott a betegség tudatában. Tegnap délután, a diványon fekve, már jegyzeteket készítettem, s megírtam egy rég esedékes válaszkártyát Párizsban élő barátomnak. Felemlítettem benne 351rohamom is: „Most büntet a Tanú” biggyesztettem a hírhez, az utolsó évek irodalmi harcaira célozva. Amíg leírtam, nem tűnt fel ez a mondat, de amikor később a kártyát átolvastam, elmosolyodtam. A cipészné jutott eszembe és a gilisztája. A szív nem tud annyira villámlani, hogy villáma több lehessen, mint egy tünete, érve a rögeszmének. Az olyan ember, mint a cipészné, vagy én is, kiköpi a tüdejét, tönkreteszi a koszorúsereit; belehalni azonban csak a gilisztájába tud. A gilisztába, amely a torkunkban van.

1936
352
Műtét a családban

A mi családunkban Ágnes az utolsó személy. Nemcsak azért, mert ő a legkisebb, hisz vannak családok, amelyeken a legkisebb uralkodik. Ágnesre az egész család vigyáz, hogy utolsó legyen. Neki nem lehet semmit elismerni, érezzük mindnyájan. Mi lenne, ha még dicséretekkel is táplálnánk az önérzetét? Elég öntelt, pökhendi, tiszteletlen anélkül is! Biztos kis öntudatcsomó, amely kétely nélkül tekinget és csámpáz a világban, s a megrovások záporában is talál okot, hogy megdicsérje magát. Az anyjának szenvedélye, hogy ő töri belé leányait az elsőosztályos zsinórírásba. Ennél nehezebbet úgysem kell tanulniuk a szakvizsgáig. Ha ezt jól beléjük korrepetálja: tanulók lettek, mint az egyszer jól megült csikó hátasló. A két nagyobb gyerek – Ágnesnél jóval okosabbak – nem is esett át rajt egy kis zsinór-mélabú és Luttor-idegbaj nélkül. Ágnes önérzetét azonban a legkeservesebb írólap sem tudta megtörni. „Milyen az az m-betű megint?” hallom föntről, s látom a posszibilis pofon előtt félrevont nyakát s morc pillantását. „Van szíved ilyen m-betűt írni? Hát egyforma annak a két lába? Nézd, az eleje egy tehén; a vége egy bolha. Most jól vigyázz, mert ha…” Az ember azt hinné, a gyerek már csupa bíbor, s elmosott könnyein át látja csak az írólap „Mici”-jét. Talán így is van. De elég egyetlenegy i-betű, melynél a vállára hajló végzet néma marad, s ő megáll a ceruzával. „De ez az i, ugye, gyönyörű, anyukám? Ugye, boldog anya vagy, hogy most 353ilyen i betűt írtam? Ha még két sort ilyen gyönyörűen fogok írni, olvasol nekem a Boldog világ-ból?”

Az ilyen gyerekkel nem lehet mást csinálni, érzi a család, mint nyomni. Ebből a nyomás nem nevel neuropatát; előbb ő a családból, ha nyomatlan hagyják. Okot könnyű találni rá, hogy mért legyen utolsó. Ebben a szellemi üzemben, ahol a tudás minősít: Ágnes a tudatlan. Ágnes semmit sem tud, amit a testvérei tudnak. Azt sem tudja, amit azok ennyi idős korukban rég tudtak. „Én ennyi idős koromban már Arany Jánost olvastam” – mondja Judit. S igaz: Ágnesnek eszébe sem jut, hogy a Betűország kényszerű betűin kívül valamit elolvasson. Még az utcatáblákat sem, pedig az a szellemi ambíció legalsóbb faja. A testvérei ott tanulják őmellette a nyelveket: angolt, németet. Ő nem irigyli meg őket. Németül csak Ilonával, a nyírcsaholyi lányunkkal beszél. „Géson forda”, küldik egymást tovább, s nagyokat nevetnek. Gigi buta, még egy verset sem tud. Mikor fog ez verset írni, mint a nővérei. Azonkívül milyen rossz. Minden fiókot összetúr, minden ollót elrejt. Ami a házban elvész, igen átlátszó okon, csak ő tudja előadni. Ha ő otthon van, házunk, mely a halk pusztai esték s az oroszlánbőgés közt zajegységekben körülbelül a középen áll, erősen a sivatag felé tolódik. Adjátok ezt a Gigit örökbe, kívánták testvérei, amikor még alig két-hároméves volt. Ez az óhaj, új alakban, azóta refrénje a gyerekszobának; anélkül, hogy Gigiben ábrándos sérelmeket ébresztene. Ágnes tudja, hogy hibáink legjobb menlevele, ha elismerjük őket. Inkább maga is butának mondja magát, mint hogy tanulásra erőltessék. Dorgálóinak régi segítője. Úgy, úgy zárjatok csak le a pincébe, hadd egyenek meg a patkányok, támogatta már mint csöppség anyja felháborodását. Van valami szimata arról, hogy „nem utolsónak” vagy épp „elsőnek” lenni: a felnőttek csalétke. Egy élni tudó lélek az utolsó helyen is megcsinálja a maga birodalmát. Az anyja sem érzékeny rá, hiába kedvence. Csak nyomjátok, tudósok, úgyis jobb dolga lesz az életben, mint nektek. S ő is segít még utolsóbbá nyomni, hogy annál biztosabb első lehessen.

Hogy ez hogy fog történni: erről a család is kap néha egy kis előszelet. Ágnes időnként meg-meglep bennünket. Már csak azzal is, hogy mások szeretni tudják. Azok a tulajdonságok, melyekből 354otthon egy hordónyi fejfájást és kábulást okoz, gyűszűnyi adagban, egy kis szakasznyi úton, a gödi vonatban, egy nagyapai kacsmargás során: gyermeki bájnak minősülnek. – Te, ezt a gyereket már megint majd megették az úton – jön haza az anyjuk a három kék kabát, kék sapka kivonulásából. S nemcsak a bácsik és nénik „eszik meg”, de a gyermekek is. Kenesén a szomszéd házikóban két kisfiú nyaralt. Reggel arra ébredek, hogy mint a birkák, bégetik a kerítésnél Gigi nevét. Hogyne, Giginek kerékpárja van; állva vezeti, elereszti a kormányt, átvetve rajta a lábát, a fiúkat ő tanítja biciklizni, rosszalkodni. Nincs egy boldog percük sem Ágnes nélkül. A nővérei irigy fanyalgással újságolják, hogy Ágnes már megint Zajoséknál van, ahogy éjjel élő szomszédainkat nevezzük. Gigi epitetonjai közé így kerül be a sok rossz után egy kétesebb előjelű: az ismerkedő. Amíg csap óvodabeli társai kiáltozták a ház körül, hogy „Németh néni, kérem, hol van a Németh?”, gúnyolódni lehetett ezen a társadalmi népszerűségen. De most, hogy Zajosék után a gyönyörű Fekete-villában is meghívott vendég, a Fräulein jön érte a két gyerekkel: ez már más. Ez azt mutatja, hogy az emberek nem egészen a házi értékrend szerint becsülik a gyermeki erényeket, s ebben a Gigiben mégiscsak van valami, amiért habos kávét adnak neki, s a nyírt gyepen szabad kiabálnia, míg mi csendben arramegyünk a kerítés alatt.

No, de majd az iskola! – Anyukám, ezt a Gigit ki fogják csapni az iskolából – jósolják a testvérei. S az előjelek csakugyan ijesztők. Egy reggel az ágyban a hónapok neveit akarjuk megtanítani neki. Az április ötvenedszerre, századszorra sem jön ki az összegyötört, ásítozó agyból. Ősszel, miután hátára tettük a nénjei táskáját, félve kerülgetjük az első lányosztály tájékát. Az ő elemijükben is én vagyok az iskolaorvos. Még szemvizsgálatra is alig merek bemenni, nehogy épp rosszalkodásban vagy büntetésben találjam. Amikor két hétig nincs sem intő, sem üzenet, sem bizalmas félrehívás: beküldöm az anyját. A tanítónő nem mond semmi rosszat. Az Áldás utcában azonban egy kislányt találok a földön, a sapkája néhány méterre tőle; Gigi verekedett egy fiúval. Ugyancsak az utcáról érkezik a hír: Gigi ki volt ma állítva. Ágnes már négyszer-ötször ki volt állítva, hozzák a hírt a nővérei, akik évek során még fölállítva sem voltak. 355Az anyai balsejtelem újból megindul az iskola felé: „Egész jó kislány, napokig észre sem veszem.” A kiállításról szó sem esik. – Te, ez úgy látszik, a tanítónőjét is megfőzte – mondja az anyja. Direkt félti tőlünk. Karácsony előtt kajánul mutatja a kiskönyvét: tiszta egyes. – Ezt csak azért kaptad, mert én vagyok a iskolaorvos – mondom neki. Különben is ezt számegyesekkel írták; nézd, a nővéreid betűvel kapták a kitűnőt. – Valamit csak mondanom kell ennek a kajánságnak.

Legjobban azonban mégis a műtét ugratta ki Ágnest az utolsó helyről. Egy reggel panaszkodott, hogy fáj a hasa. A reggel minálunk az iskolába készülő ruhadarabok, egymásra szórt fogkefék, egymás kezéből kikapott szappancsonkok, összekevert és feldöntött kávék, pirított kenyerek, tulajdonjogukat elvesztett törülközők, elátkozott zsilettpengék, a rádióból hangzó torna és az ágyból hangzó anyai vezényszók, tankönyv vagy harisnyaidéző bőgések s honvédindulók keveréke. – Hagyjatok engem. Már hét óra harmincnégy – téptem ki magam Ágnes kezéből, aki előző nap a lyukas tejfogát hordta utánam, ma pedig reggel fél nyolckor a hasát hozná. A nővére néhány nap óta beteg, azt irigyelte meg, gondolom, s már a szakfelügyelőn van az eszem, aki néhány napja hiába keresett. Nem marhaság? Azért a néhány perces zsibbadt fekvésért három kilométert loholhatok. Az anya, mint utólag kiderült, lelkiismeretesebb volt az orvos apánál. Lefektette Ágnest, és megtapogatta a hasát. Ágnes azonban feszített. Ahányszor a hasához értek, megfeszítette úgy, hogy nem lehetett kitapogatni. – De anyukám, énnekem igazán fáj – mondta, amikor az anyja összeszidta. A szeme azonban, nem tehetett róla, úgy csillogott, mint aki maga is huncutságban tudja magát.

Így zavartatott el Ágnes az iskolába. Délben a lányaim azzal a titokzatos mosollyal fogadtak, amellyel a gyerek borzong s örül a házba költözött rossz újságnak. – Apukám, a Gigi sír odafönn. Sírva jött már meg. A táskáját is a Marika mamája hozta haza az iskolából. – Hogy az imposztor Gigi az, akinek a hasa fáj, még mosolygósabbá tette a mosolyt, s még biztosabbá a hitet, hogy furcsa változások azok, amelyek ránk virradtak. Én már nem is emlékszem a reggelire; úgy kell előhívni később a sok mindent elnyelő s kiadó 356emlékezetből. Fölugrok, a gyerek kabátostól a diványon kuporog s nyöszörög. Amikor meglát, szemrehányóan támad rám. – Apukám, vetessétek ki a vakbelemet. A Marika mamája azt mondta, hogy hat nap múlva kijöhetek a kórházból. – Ugyanúgy mondja, ahogy tegnap a tejfogai kivételét követelte. Erre ijedtemben is ráismerek: anyai vonás. Nem bírják, hogy valami hibás legyen rajtuk; egy lyukas fogon órákat eldolgoznak. Ha a közérzetükben valami rossz, idegen van, a legszívesebben mindjárt megoperáltatnák magukat. Épp fordítva, mint én, aki tanulmányokat tudok írni a legdühösebb pulpitisszel, s inkább vagyok fakír, mint hogy másfél órát üljek egy orvosi előszobában.

A kis has kifejlik a kabátból, ruhából; ez bizony ott fáj, ahol a vakbél fájni szokott. Megmérem a lázát: harminchét három. No, ez kellett nekem, amikor ennyi előadás, cikk, utazás van a nyakamon. Ágyba dugom a gyereket, s telefonálok orvos barátomnak, akinek az a hálátlan szerepe, hogy felelős lehet, ha a házamban betegség van. Megállapítjuk, hogy ez bizony vakbélroham. Amikorra a feleségem a városból hazaér: ő is ott van. A gyerek kissé szeszélyesen jelez; a mellcsontja is fáj, ha az orvos próbaként odanyúl. Az a benyomásunk, hogy mindenáron operáltatni akarja magát, szabadulni a fájdalomtól. A láz harminchét nyolc. Egy éjszakát várhatunk. Az egész csodálatosan könnyen és vígan megy. A nagyobbaknál a mandulagyulladás jobban ránk ijeszt. Az, hogy Ágnes beteg, aki idáig még sosem volt: a betegségét is elkomolytalanítja. Ő maga operációról beszél: – Én azt mondom, anyukám, operáltassatok meg. Elaltattok és kész. Nem? – A testvérei hozzák a vizes ruhát, adogatják a hőmérőt, s nevetnek.

A hőmérő azonban szembeszáll az optimizmussál: biztosan ballag fölfelé. Délután egy rajzoló jön ki hozzám: valamelyik pletykalapnál keres a fejemmel néhány pengőt. Amíg rajzol, föntről megérkezik a rémhír: harminckilenc három. Vakbélgyulladásnál ez annyi, mint műtét. Alig várom, hogy a vízből kihúzott hullafej, amely alá még a nevemet is oda kell írnom, elkészüljön. Újra felhívom a felelőst: ő a kórházat, ahol barátai vannak. Öltöztessük fel a gyereket; üljünk taxiba; amikorra odabenn a vérsejteket megszámolják, a belgyógyász is beér. Az anya sóhajt egy-kettőt: – Csak azt kértem, hogy 357addig ne legyen betegség, ameddig ez meglesz – céloz arra, aki Giginél is kisebb, s mindenhol vele van. Én férfihoz méltóan az öltözködőket sarkallom. Az egész azonban korántsem olyan drámai, mint lehetne.

A legnagyobb baj nem is Ágnes, hanem hogy a két nagyobb gyerekkel mi lesz. A lányt ugyanis elengedtük, magukra kell hagyni őket a lakott világ szélén egy kis lakásban. Az autóban is róluk folyik a sopánkodás. – Anyukám, te menj vissza – ajánlja Ágnes –, mi majd megoperálkozunk apukával. – Idegességünkben is nevetünk, gyönyörködünk. – Még szerencse, hogy Ágnes az – mondja az anyja. – Kétszer ilyen rémült volnék, ha Magda vagy Judit lenne. – Ebben egy kis büszkeség is van: hogy ha a „te fajtád”. A büszkeségnek igaza van: én is régi autós bevonulásokra gondolok. Így vittem be az anyját is szülésre. Egyszer épp vasárnapi táncolgatás közben, rádiószónál lett rosszul; másodszor egy nappal az eltökélt császármetszés előtt a moziban. Harmadszor megkéstünk egy kicsit: Arany János-cikkemet kellett befejeznem. Ő is így ment: majdnem mulatva rajta, hogy ilyen fontos személy lett, akinek a féltésére mindenki összefut, holott úgysem történhet semmi. Ez az igazi bátorság, óvom ölemben a kocsi rázkódástól a nagylázas kisleányt. Az ősi, az igazi. Hisz én is voltam néha olyan, hogy bátornak látszhattam, de így talán csak egyszer, mikor első szerelmemben a román posztokon átszöktem. Mert az igazi bátorság ez: ott lenni a halál árnyékában, anélkül hogy a képzeletünkre tudhatna tódulni. Amit mi csinálunk: az erkölcs erőszaka a képzeleten s a gyávaságon.

A kórházban tovább csodálhatom, hogy erényeink és hibáink, melyekből egy emberjellem épül, mennyire készek egy ekkora gyermekben. A kórházi osztályon egy ápolónő fogad, majd az orvosok is előkerülnek. Egy ilyen esti műtét nem nagy öröm, de a lázas gyerek cseveg, kérdez, tudakozódik. Ledarálandó kórházi anyagból aktív erő lesz, aki körül meggyorsul a vizsgálat, diagnózis és előkészület. Egy félig kivilágított rendelő spanyolfalai közt tapogatják, hosszú folyosókon futnak vele, liftbe emelik, új szobát kap, ismeretlen nők vonulnak be, furcsa szerszámokat, tálakat hoznak. Csak a beöntés vált ki rövid habozást inkább, mint vonakodást. Kinézünk az ablakon; ott lesz a műtét, ahol odalenn most fölnyílik a villany. Ágnes 358érdeklődik: – Jól elaltatnak, ugye? És csak kössenek le, hogy ne tudjak mozogni. – Lentről telefon: a karaván megindul vissza; liften, folyosókon. Az ápolónő előrefut, a gyerek már benn van a műtőben, amikorra odaérek. Én a szomszédos szobából hallgatom. Nem keres bennünket, csak az altatást sürgeti, miközben lekötik. – Mikor altatnak már el? – Az anyja sír: neki a folyosóról kell hallgatnia az éterrel küzdő gyerek nyögését. Énrám köpenyt adnak, s a sebész könyöke mögül nézem a műtétet.

Semmi nagyképűség, sem a helyiségben, sem a sebészekben. Piciny szoba, elég rossz a világítás. – Ezt sötétben is el tudjuk végezni – mondja az asszisztens. A gyerek sápadtan hörög. A sebész meg-megbiztatja az altatót. – Mondom, hogy nem alszik – s a kosárra új étercsöppek esnek. Évek óta nem voltam nagyobb műtétnél. Ahogy a lejódozott bőr a kés alatt fölhasadt: egy pillanatra megszédülök. Ez mégsem „appendektómia”, ez a gyermekem hasa, amit itt előttem felnyitnak. De a hideg szakemberi mozdulatok, a szabatosan fölrakott érfogók lassan kiküszöbölik, ami ebben a helyzetben személyes. A gyerek nagyokat nyög. Tompa nyomás járhat a hasában, amitől indulatosat nyög, mint vendégjárások után, amikor a bő vacsora dühös kutyákká, rosszindulatú testvérekké vagy épp zsinórírási gyakorlatokká válik, s nekünk át kell menni a gyerekszobába, hogy testvérei álmát a hadakozó Ágnestől megvédjük. Így nyög és hörög ő most is, a rossz álommal is harcolva a passzív szenvedés, tehetetlen nyöszörgés, ájult pityergés minden jele nélkül. Nem ijeszt, inkább sarkall ez a nyögés, mint az anyjáé szülésnél. Az „altassatok el” után „dolgozzatok rajtam”, „vágjátok”, „szabadítsatok meg a betegségtől”. Nem az apához szól, hanem az orvosokhoz. Én is csak jobban figyelem tőle a munkát, ahelyett hogy őrá figyelnék.

A hasizmok széthúzott résében belek csillannak föl: a sebész benyúl, s megforgatja a vastagbélcsomót, hogy a féregnyúlvány felülre kerüljön. Micsoda groteszk helyzet, érzem még futólag: egy apa, amint gyereke beleit forgatják előtte. De már erősebb a szakmai emlék: ahá, ez a tipikus vakbélkereső mozdulat, így láttam annak idején Manningeréknél is. Most már a kis hosszú bélfüggelék is itt van előttem. Szinte meglep, ahogy elém kunkorodik. Pedig elég boncolásnál láttam; most mégis groteszk szinte, hogy csakugyan hosszú 359és kunkori. Nem gondoltam volna, hogy egy kislány testében is ilyen hosszú legyen. Egy bélpaprikajancsi szinte, amint megjelenik. – Úgy látszik, inkább a vége lesz infiltrált – mondja a sebész, aki elébb ismeri fel egy pillanattal. Én nem merek szólni. Szinte halvány ez a nyúlvány, az egész hasban ő a legfehérebb. A vérpiros beleken csak ő lóg vértelenül. A sebész is észreveszi: – Ezek a belek belövelltebbek, mint szabadna lenni. – Megfogja, kiteregeti őket. A bélfodorban duzzadt mirigyek. Csaknem vele tapintom, amíg mutatja őket. A gyerek nagyokat nyög; de minket csak a felvágott has orvosi látványa érdekel. Mi van a babában, akit játszó gyerekként belülről megnéztünk. S a másik kényesebb kérdés: föl kellett-e vágni? Iparkodom elrejteni a gyanúmat, de a sebész arra is rávág, mint a féregnyulványra. Holnapra elgennyedt volna. Bizonyára egy bélsárrög vagy egy bélféreg van benne. A nyirokcsomók már reagálnak. Én a mandulákra gondolok. Azokon is átsurran néha a fertőzés, anélkül hogy maguk elgennyednének. A nyaki nyirokcsomók gyúlnak be, mint a vakbél mandulája fölött a bélfodorbeliek. A sebész most köti le, most nyisszenti el a mulatságos kis szervet. Az asszisztensnő már adja is a tálat, amin műtét után az olló majd kigyóntatja. Hiba nem történt – „klinikailag ez vakbélgyulladás volt” – jut eszembe a szakművelet hatása alatt ez a réges-rég nem használt orvosi formula. A törlők kikerülnek, a hashártya bezárul; csak most nézek újra a sápadtan nyögdelő gyerekre, aki fokról fokra megint az én gyermekem már.

Ott kinn, a sötét folyosón az anyja fogad sírástól pirosan s harmatosan. Egy lezárt ajtó mögött állt s hallgatózott. Ami énnekem bél, pensz és fonál volt: őneki hörgés és nyögés. Nem rettegésből, hanem részvétből sírt, ellenállhatatlan anyai couvade-ban. A sebész odahív a féregnyúlványos tálhoz, a fölvágott belecske belülről éppúgy hallgat, mint kívülről. Lehet, hogy kioperáltuk a bajt, de lehet, hogy csak megoperáltuk. Ahogy azt Gigi kisürgette. Amikorra a folyosókon, lifteken, fehér olajú ajtókon át megint fölérkeztünk, a belgyógyász is ott van: most érkezett meg a műtét előtti konziliumra. Látom, nem érti, miért kellett ennyire sietni. Én értem, mindnyájan túl akartunk rajta lenni.

Ágnes bámulatos gyorsan ocsúdik. Alig egy-két perce vagyunk a 360szobában, s már nyílik a szeme. Valami gyöngédet akarok mondani neki. De ahogy morc képiben a kék szem rám nyílik, nem tudok szentimentális lenni. – Na, Gigi, nagyon bátor voltál. Ezért elengedem neked a perselyt és a szvettert. – Ágnes nem válaszol, csak néz sápadtan és morcul. A persely: az iskolai persely, amiben az elemisták gyűjtik a filléreiket. Minthogy a nővérei perselyével baj történt (kinn hagyták, s valaki fölfeszítette), neki nem volt szabad az iskolából perselyt kérni. A zsinórírás azonban sok egyéb közt arra is jó, hogy az ember a szülőkhöz küldött kérdőívre nagy merészen ráírja: igen. A szvetter amolyan kis házi lopás volt, jó szívből. A szegény gyerekeknek küldött szeretetcsomaghoz lopta hozzá a maga garderobjából. E két önkényes tett bizonyos megszorításokat hozott Ágnes életébe: nem mehetett a testvéreivel vendégségbe. Az éter nem engedi meg értelmének a mimikát; az első szót a műtétről mondja: leszíjaztak. Amikor egy félóra múlva hazamegyek, az anyjával is közli, amit tőlem hallott. – Apuka elengedte a szvettert meg a pörsölyt, mert bátor voltam. – Az anyja ismeri ezt. Amit egy férfi egyszer megígért, azt nem szabad elfeledni.

Ami ezután következett, az a hat vagy hét nap, Ágnes életének a fénykora volt. Minket ugyan még két napon át foglalkoztatott a hőmérő, melyen a kivett vakbél nem őrölt le egy tizedfokot sem, Ágnes azonban minden jóslatot megcáfolva várta ágyában a látogatókat. Küldte haza gazdag rokonként nővéreinek az ajándékcsokoládét, s olvastatta az anyját, ahogy még soha. Ágnesnek nem fájt a műtét után a hasa, nem volt baja a megindult belekkel, nem törődött a kapcsokkal, s hogy a gyulladt mirigyek is elszunnyadtak benne: a mi jókedvünk is társa lett az ő ünnepének. Mégiscsak okosabb volt megoperálni. Egy ilyen lányt, mint Ágnes, akár minden két hónapban meg lehetne operálni.

1940
361
A haldokló kulák

Abban az időben, amikor még a szovjet ötéves terve volt a legfrissebb világcsoda, nálunk is megmaradt néhány műszóvá előlépett orosz kifejezés. Ekkoriban akasztották a mi ötven-százholdas, jobbára református parasztjainkra is a kulák nevet. A parasztságot ábrázoló könyvekben, füzetekben minduntalan föl-föltűnik ma is egy fénykép – dunántúli kulákház, kulákasszony ünneplőben, kulákok Eger környékéről s más efféle.

S nemcsak a szó tapadt meg, hanem a hozzátartozó gunyoros, becsmérlő íz is. A kulákság az új szélben is gonosz, önző, földharácsoló, magzatgyilkos, banyauralom alatt senyvedő népfaj maradt. Ahogy a kuláknő a fényképeken mindig vén s azonkívül még valami gonosz hatalmaskodás is van az ajkára vasalva; a szociográfiai füzetekben s az úgynevezett parasztregényekben az egész osztályból sem marad meg: csak a vénség s a hatalmaskodás.

Engem mindig bántott ez a beállítás. Én magam is kulákcsaládból származom s más fotográfiákat hordok az emlékezetemben a nagyszüleimről, nagybátyáimról, ángyaimról, unokatestvéreimről. Tanulmányaimban zúgolódtam a torzítás ellen, szépirodalmi műveimben próbáltam kiigazítani. Hasztalan! Nemegyszer épp az én regényeimet hozzák fel bizonyítékul. Én is a „paraszt lét döbbeneté”-t, a falu „kibírhatatlan atmoszféráját” éreztetem állítólag. A Gyász legelőzékenyebb bírálója még a mű fogyatkozásait is a kulákokkal menti. Igaz, hogy ebben a regényben az életnek csak a sötét, sivár 362fele látható, arról azonban nem én tehetek, hanem a népréteg, amelyet ábrázolok. A bíráló is ismeri őket: ilyen sötét, sivár az a csontja velejéig.

Attól tartok, hogy az ábrázolás sötétsége vagy világossága mégiscsak inkább az író vérmérsékletétől függ, mint az ábrázoltak emberi értékétől. Ha nem így volna, Kemény Zsigmondnak meg kellene vetnie Erdélye komor államférfiait és katonáit, Herczeg pedig nagyra becsülhetné a Kék róka modelljeit. Én mást, mint tragikus főhőst állítani nem tudok. A tragikum az én mindent összegező élettapasztalatom, s természetes, hogy ha a kulákságból választom hősömet, ezt az osztályt is csak mint a kiválóság kínzókamráját tudom ábrázolni. De azt jelenti-e ez, hogy megvetem? Szophoklész megvetette tán a thébaiakat, akik Antigonét élve kősírba zárták? Nem, sőt akinek van valami érzéke a tragikum iránt, az mindig szívesebben pusztítja el hősét nagy szenvedélyű, komor emberpéldányokkal – mint híg fecsegőkkel. S a kulákság, ahogy én azt megismertem, minden mai magyar csoportnál alkalmasabb tragikum-televénynek. Ha életbeli élményeimhez a történelmieket is hozzávetem, én erre a televényre ilyen sűrűségben talán csak három helyen bukkantam idáig: a Szokratész előtti, VII–VI. századi görögségben (Szophoklész drámáiban, Olümpia szobrain), a XI–XII. század katolicizmusában (Roland-ének, VIII. Gergely, román székesegyházak) s Erdély XVI–XVII. századi krónikáiban.

A három hely elég messze esik. Pogányok, katolikusok, protestánsok; nemcsak század, nemzetiség, klíma, de még a felekezet is más. S negyedikül most – fekete mándlis parasztokat vágok azokhoz, akik legalább valamennyien előkelők voltak. Pedig e négy elütő életképben mégiscsak van valami elvitathatatlanul közös, épp amit én szeretek: az archaikus lélek. Mi ez? Szoros formák közt hatalmas indulat; korlátoltságban nagyság; etikett mögött szenvedély. Ha a dunántúli parasztcsaládtól, Erdély főurain s a románkor pápáin át Szophoklész felé hágok, a korlátoltság egyre inkább mértéktartás lesz, a nagyság sötét fényét azonban a legkorlátoltabbakban: a kulákokban is megtalálom.

Ez az én „kuláktiszteletem” nem újkeletű ellentmondás, nem is az irodalom vezetett rá. Régibb a legrégibb irodalmi emlékeimnél 363s alighanem az első összehasonlítások eredménye, melyeket ember és ember közt tettem. Mint gyerek a telet városban töltöttem, úriemberek közt, a vakációkat, csaknem valamennyit, falun, egy kulákcsaládban. Föl kellett tűnnie a különbségnek. Nem az, hogy egyik jobb, a másik rosszabb, egyik tanult, a másik tanulatlan. Ruha, háztáj sem számított, a gyerek nem állandósítja a kuriózumokat, mint az írók. Ami odalenn más volt, még csak újság sem volt: előbb megszoktam, mint észrevettem. A nagy különbség, aminek föl kellett tűnnie, az önuralomban volt. Odahaza az önuralomhiánytól szenvedtem, a környezetemétől, s mert az ilyesmi ragályos – a magamétól. A kulákéletben az önuralom hatott megnyugtatólag. Kimértebben, méltóságteljesebben viselkedtek; volt valami formája az érintkezésüknek. Pedig bennük is volt erő a kitörésre – indulat, sérelem, vetélkedés több, mint mibennünk. Nemcsak csodálatos vasrudakat tudtak felemelni, de igyekezetben, féltékenységben, büszkeségben is hatalmasak voltak. Erejük azonban csak egy szoros szertartás-élet páncélján döböghetett át, mint egy Berzsenyi-vers mért lábain az emésztő szenvedély. A régi nemesség helyébe benőtt nagyjobbágyok voltak, akik súlyosabb parasztvérükhöz merevítették az ellesett kisnemes szokásjogot. Elütők a zsellérnéptől s elütők az uraktól: kulákok. Ragaszkodtam hozzájuk, mint ahogy a gyerek mindig ragaszkodik a különbekhez. Az egyetlen ember, akit harmincnyolc éven át változatlanul tudtam szeretni – az apám sem a tanári tudományával, hanem kuláktermészetével hódított meg. Több volt, amit abból a lenézett kultúrából hozott, mint amit ebben, a mohón felkutatottban – talált.

Különösen az asszonyaiknak köszönhetek sokat. Ha ezeket a gyűlöletesre fotografált kulákasszonyokat meg nem ismerem, talán mint nőgyűlölő halok meg. Ők tanítottak meg rá, hogy nőiesség és nagyság nem zárják ki egymást, s a női nagyság ma csak azért ritka, mert présben készül, nem a férfizsarnokság, hanem a formák nyomása alatt. A nőnek kis tér, biztos cél s vitathatatlan rend kell; ebben nő meg a lelke. Őneki nagyobb szüksége van a közösség őspántjaira: az igazi, frobeniusi „kultúra” szorítására, mint nekünk, férfiaknak. Ha ezek elpattannak, a nő szétfolyik, elzüllik, s jön, amit a középosztályban láttam: a „felszabadult” nő, a népesség egyik fele – teljes 364anarchiában. A kulák asszonyok emléke mindig megóv attól, hogy a hajatlan Sámsonok és esztelen Delilák mai látványában: „nemek harcát”, „a férfi kiszolgáltatottságát” vagy más ilyen modern kelekótyaságot keressek. Eltévelyedés ez, nem több. A nő legjobb természete szerint olyan, mint az én nagyanyám, a bibliabetűző protestáns lélek volt; Isten előtt alázatos, magatartásában szelíd, elhatározásában (amely azonban a családnak inkább csalhatatlanul érzett, mint latolgatással kiokoskodott érdeke volt) szívós.

Mint író, ilyennek láttam én a nőt, s ahogy első nyomtatásban megjelent művem, egy elbeszélés, is róla szólt már, az ő akaratáról, melyet haldokolva is rákényszerít a leányaira; azóta is ő az anyja, nagyanyja minden hősömnek, akár VII. Gergelyről írok drámát, akár Szilasbalhásról parasztregényt.

Asszonyi bölcsesség, fájdalom, büszkeség, ha beszélni akarok róluk, mind gyermekkorom kulák példái felé fordítanak. Egyik nagynénémre gondolok: az ura papnét akart a lányából csinálni, az egy tanítót szeretett. Hogy eltalálta a határt, meddig lehetett az urával a lánya ellen – az ambíció útján, s mikor kellett vitorlát fordítani, s a családot a lány akarata alá hajtani a tragikus mezsgyén, amikor a szerelem végzetes erejét bebizonyította neki. Egy másik nagynéném úgy kapott szobrot az emlékezetemben, ahogy a „gáderben” este a mellét fogja, s csendesen panaszkodik. Három fia volt a harctéren, s neki három annyi dolga a gazdaságban. A „belső részéről” beszélt, hogy miket érez a fiai miatt, egész nap, munka közben a „belső részében”. Akkor én még nem tudtam, hogy „belső részem” is van. Azóta megtanultam az érzéseket, amelyeket száraz paraszttárgyilagossággal leírt. A zsigeri idegrendszer állandó szorongásai ezek szívben, belekben, bőrön: vad, állati szenvedés, amelyet mégis az tanul csak meg, aki nagyon ember. Akik körülöttem élnek, éppúgy nincs belső részük, mint énnekem akkoriban, s ha panaszkodni akarok, az ő emléke felé fordulok: – Nekem is „majd leszakad a belső részem”, Juliska néném. A ő leánya a Gyász hősnője. Ott áll ma is, ha rágondolok, a kisfia drága fejköve mellett: gyönyörű, karcsú alak, csupa fekete és fehér. Az ő duzzadt mandulái közül jött ki a fájdalmas, meghasonlott, büszke nevetés, amely e legszívemheznőttebb műnek titkos mottója lett. S ahány udvar – élők és halot365tak udvarai –, mindenikből ki-kilép egy fekete fejkendős alak, mint zománcos zsoltáraikkal sáros szilveszter délután, erre sorjáznak elém tanúságtenni a kulákméltóság és -felelősség mellett.

Újabban a halálukra, haldoklásaikra gondolok sokat. Montaigne, akit halálfélelme a szépen halás bölcselőjévé tett, a Szokratészéhez hasonló méltóságot a halálban csak a környékbeli parasztokban talált. A pestisjárvány alatt maguk ásták meg gödrük, s betegen beléfeküdve, zokszó nélkül várták az utolsó percet, a bekaparást hagyva csak hozzátartozóikra. Olyan mutatós példát, mint Montaigne, én a kulákhalálra felhozni nem tudok. Egy éjszakai beszélgetés azonban, két elcsendesült ember közt, akik az öreg ágy helyett rég a kripta vermében fekszenek, penészes érckoporsóikban – sokszor eszembe jut mostanában.

Azon a karácsonyon, amelyiken esküdtem, Péter bátyám gyomorvérzést kapott. Amikor a feleségem januárban a rokonokhoz levittem, ott lenn a betegsége hírével fogadtak. A vállas, vérmességtől ibolyaszín ember egy díványon feküdt lesoványodva és elsárgulva. Később úgy hallottuk, hogy meggyógyult: hízik, jókedvű, vállalatokba fog. Tavasszal egy nap aztán ott ült az asztalunknál; vizsgálaton volt a kórházban, s hozzánk jött ebédre. Szerettük volna jól tartani őt, mint afféle új házasok, akiknek az is büszkeség, hogy végre ők kínálhatnak, ő azonban meg sem érinthette a fogásokat. Ott ült velünk szemben összeesetten, feketén – egy pohár lágytojással. De még a lágytojás is sok volt neki, meg-meg kellett állnia vele, egy részét visszabukta. Én akkor már tudtam, mi baja. Ez a két lágytojás minden orvosi vizsgálat nélkül is megmondhatta volna – ha a kórházban előzőleg nem is érdéklődöm. Kínosan tömtem szóval a csöndet, csakhogy vergődéséről a figyelmet elvonjam. Szívszorító ellentét volt: a nagy asztal egyik oldalán két összehúzódó fiatal házas, a férfi újgazda, az asszony első másállapotban, s az ürmös és a csillogó poharak túlfelén egy szégyenkezve vergődő, riadtan tekingető s illemtudón válaszolgató ember, akit a nyelőcsőrák lassú, hónapos éhhalálra ítélt. Ennek az embernek én valaha bámulattal hallgattam a huszártörténeteit, s most ő ül velem szemben mint szegény, enni nem tudó gyermek, s hallgatja, amit ifjú orvosi hevemben tágult visszerekről, sebzsugorodásról összehazudok neki.

366

Harmadszor megint odalenn találkoztunk. Egyformácskán volt; ha lehet, még aszottabb s még halványabb. A betegségéről nemigen beszélt, a kötelezőnek hitt vigaszt meghallgatta, de nem felelt rá. A családja elmondta, hogy legszívesebben a kertben van: tavasszal fiatal fákat ültetett, azokat gondozgatta. Később már csak egy nyugszékből nézegette az őszirózsákat, amelyekből minden nyár végen virított néhány ágy a kertben. Sokféle terve volt, majdnem mind a kerttel. Régebben alig törődött vele; falu ügye, politika, kinti gazdaság, névnap, bor és vér dolgai érdekelték. Most, hogy a rák leszívta testéből az indulatokat: a napról napra szelídülő ember a kertben volt leginkább otthon. Gyanítja-e, hogy meg kell halnia? Egy szava sem árulta el, a családja sem tudott biztosat.

A temetésen megint lenn voltam. A nagynéném akkor mondta el annak az éjszakai beszélgetésnek a történetét. Tizenkét éve, az elbeszélés szavai elvesztek, magára a jelenetre sem igen gondoltam hosszú időn át; a lelkem azonban megőrizte, munkált rajta, s ma jobban a szememben, fülemben van, mintha a tanúja lettem volna. A két összetolt ágy ott áll derengő, homályos dunyháival, a nyári konyhából nyíló ajtó mellett: az ablakok terítőfélékkel „befirhangozva”. A sötétben hol az egyik ágy reccsen, hol a másik – az utánakövetkező ingás arra is jó, hogy egy-egy sóhajtást elnyeljen. – Éva! Fönn vagy? – szólal meg a sötétben az ajtó felőli ágy. – Bajod van? Kigyújtsak? – ül föl hirtelen egy derengő hálórékli. – Nem, maradj… Csak mondanék valamit… de meg ne ijedj ám… Odaát csak a csönd kérdez remegőn… – Eddig nem szóltam. De most már neked is el kell készülni. Érted, mit gondolok?… – Az asszony hallgat. A megindulás, hogy az ura arról akar beszélni, nagyobb, semhogy azonnal letorkolhatná. – Hogy jut ilyen most egyszeriben az eszedbe? – rebegi ültében megmerevedve. – Már a tavasz óta tudom. Amióta Pesten voltam. Már amikor a szonda véresen jött vissza… – Az asszony meg van döbbenve. Egy véres cső az ember gyomrából: ez az ő szemében is rettenetes bizonyság, nem tud felelni. – S utána a tulajdon fülemmel hallottam. A röntgen után ott felejtettek a laboratóriumban. Ahogy ácsorgok, a szomszéd szobából valaki telefonál. A városból hívhatták, vagy a főorvos… A néném nem kérdi, hogy mit hallott – ül csak, s csendesen lehúzó367dik. – Ki tudja, kiről beszélt az – mondja halk, tiszta hangon, csak az arcizmaival pityeregve… – A bátyám tudja, hogy ez az érv nem kíván választ. – Azóta tudom – ismétli el a sötétnek. – Gondoltam, most már neked is megmondom.

Így folyt-e le valóban ez a beszélgetés, vagy hogyan, ha nem így – ma már nem lehet eldönteni. Négy év özvegység a néném is elvitte, javakorán. Az azonban biztos, hogy ez a szegény kulák öt hónapot haldoklott úgy, hogy egyetlenegyszer célzott a halálára, amelyben kezdettől biztos volt. S akkor is csak azért, hogy a másikat váratlanul ne érje. Nem tudom, az ő lelkierejét csodáljam jobban, vagy az asszony tapintatát, aki úgy tudott mellette élni, hogy azt hihette, neki kell felvilágosítania őt – kíméletesen, mint nagyon szeretőt és nagyon gyanútlant. Aki látta, hogy hal meg, miféle hazugság, hisztéria és közöny közt egy magunkféle úr, annak szép emléke az emberszívről és emberméltóságról ez a haldokló kulák.

1941
368
Segédmunkás

Kinn gépelek a diófa alatt. Ez a munkám még otthoni adósság; az agyammal rája vigyázok, de a bőröm az áprilisi szőlő felől már az új életemet ízleli. Egyszer csak jön a vincellérné: – Egy fiatalember van itt; Debrecenből küldték ki, a kutat csinálni. Azt mondja, kéne valaki neki. De hát most mindenki dolgozik. Hol vegyek ilyenkor segítséget.

Hátramegyek az udvarba. A fiatalember már kipusztította a kutat; a földön kibontva a táska a szerszámokkal; a bicikli nyerge alatt egy odaszerelt lábos s a zöldhagyma. – Segítség kellene? – kérdem. – Az. Ki kell emelni az egész kutat. Olyan helyen ereszt, ahol nem tudok hozzáférni. S míg barátságos markában fogja a kezemet, hozzáteszi: – Rendesen megfizetem a fáradságát. – Énbennem nincs meg a tréfához kellő lélekjelenlét. Zavart nevetéssel hárítom el: – Hiszen nekem csinálja. Ettől az ő barna arca is veszít átlátszóságából. – Az mindegy – mondja. Csak a vincellérné előtt pironkodik később, hogy meg akart fizetni. Őneki azt mondták, nincs a házban, csak egy rossz kút, meg egy házaspár szőlőmunkás.

A segédlet tovább tart, mint vártam. A kék zubbonynak állandó szüksége van egy civil nadrágra. A kutat rég nem húzták meg, hiába eresztjük belé a létrát, nem éri fenekét. Azt jól ki kell kötni. A kötelet a kerítésdúccal ketten biztosítjuk. A szivattyú alatti részt akarjuk leszerelni, de picik a csavarok: szerszámokat kell adogatnom. Aztán az alsó részt tartom egy kötélen, amíg ott lenn megerő369síti. Majd a szivattyút próbáljuk kiemelni; a kút húzóját is leszereljük, hogy azzal is könnyebb legyen. Én némi lámpalázzal hajtom végre az utasításait; nem szeretnék szégyent hozni az értelmiségre. A harapófogót meg a kulcsot még csak megértem. Az alátétre is rájövök valahogy, de amikor a stefet kéri, mindent bemutatok neki, a végén derül ki, hogy az a rozsdás szögféle az, amit a másik markomban feledtem. A szivattyút nekem kéne a kút tetején kihúznom. De nem megy; őneki kell kimásznia a kútból. Hála Isten, neki sem megy; visszamászik, lecsavar róla valamit s úgy valahogyan kiráncigáljuk. Olyasformán érzem magamat, mint cselédkönyves koromban, amikor az operáló alorvos mellett tartottam a méhkanalat. Az én kútbeli műtőm szerencsére jobb indulatú. Nem zavar bele szándékosan a lámpalázba.

Először a kúttal melegszem össze. A mi vízvezetékes életünkben a kút: gyermekkori rém. Már nem félünk tőle, hogy a kútkáván át is beszív valahogyan, de azért csak egy nagy, gonosz, idegen lyuk maradt. Az ilyen szivattyús kút meg még titokzatos is. Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha kibontva. Na, most itt van, itt dolgozom egy iszamlós gerendán fölötte, s ahogy nézem, percről percre kisebb s jámborabb lesz. Az emberi munkának ez a legvarázsosabb tulajdonsága: amibe beleakaszkodik, az rögtön kezesedni kezd s zsugorodni. Ez a kék mackós ember úgy jár le-föl a himbáló létrán, mint egy tornaszeren. Hogy jobban hozzáférjen a csavarokhoz: keresztbeül a kútban; a keresztcsontja az egyik falán, a talpa a másikon. Az eszközeit a kút falába nyomja, két tégla közé. Egyáltalán nincs semmi ördöngösség benne, ahogy ott dolgozik. Ha nem szégyellném: lekéredzenék mellé. Legalább a létrát szeretném kipróbálni; a keresztbeülést, azt előbb egy hordóban gyakorolnám.

Hanem az ilyen összebarátkozás is csak egy határig megy. A kút még a kútásónak is kút marad. Megvan még egy létramély, nem volna jó megfürödni benne, mondja, miközben a létrát a maga kútásó csomóján kipányvázza. Az eszközeire is rászól: – Az kellene, hogy beleessél. – S látom, más gonddal fogja őket, mint aki műhelyben bánik velük. – Mit csinálnak, hogy ha beleesik? Kimerik a kutat? – Azt már merhetjük. Volt úgy, hogy megpróbáltuk, de elnyeli nyomtalan az iszap. A körültekintés épp a kútban nem a 370leghelyénvalóbb szó, de ez a fiatalember épp az ösztönébe ivódott körültekintésben különbözik, mondjuk, egy lakatostól. A föld fölött is így fog meg mindent, mintha nem volna szabad leejtenie. Ettől olyan lassú és rendíthetetlen a munkája. Mérlegelem, hogy mennyire nehéz. Egy ideje mániám ez: a különféle munkák összehasonlítása. Amióta a kétkezi munkások iránt mindenképpen jogos bűntudat föltámadt bennünk: magára a „testi munkára” is hajlandók vagyunk ezt a bűntudatot átvetíteni. Egy tanár, aki négy egyfolytában végigtanított óra után keringőzve jön le a dobogóról: elhiszi, hogy négy óra talicskázás ennél nagyobb „testi” munka. Ez biológiai butaság. De én sem mint biológus fogtam gyanút; mint talicskás. Hanem amit ez a fiatalember csinál ott lenn: az a kemény munkák közül való. A szellemi és testi része is (minden munkában van mind a kettőből) igénybe vevő. Diagnózist kell csinálnia olyan szerkezetben, amilyet tán most lát először, s a kórismének jónak is kell lennie; különben nem folyik a víz. Aztán a tervezés, átgondolás: ha egyszer húzni kezdjük a kutat, nem szabad visszaesnie. A mozdulatok dupla beidegzése, a kényelmetlen tartás, lenn a levegőtlen „műhely”, mind kimerít. S a vas! A vasnak, hiába, súlya van. Ha még jajgatna is: ez volna olyan nehéz munka, mint a fogorvosi.

Kétórai munkába kerül, amíg a kiemeléshez elérkezünk. A kútnak akkora hibája van, amekkora egy kútnak csak lehet. Egy nagyon jó szívós-nyomós kút volt ezen az aknán, de a gazdája azt a szőlőjénél jobban szerette, s mielőtt áruba bocsátotta, elvitette innét. Idehozta helyette ezt az őskori lényt, azaz két őskori csonkot, mert az egybeöntött felsőrész meg a szivattyúháza két különböző őskútból van összeszerelve. Ahol egy vaspánttal összepászították őket, ott dűl most a víz. Azt a helyet kell nekünk most itt fönn tömítenünk. A fiatalember fáradtan jön föl a kút mélyéből. Csinos, barna arca fölött ott van a kimerítő munka facies hippocraticája, az elkínzott, szürke szín, melyet fárasztó rendelésekről, átfeketézett éjszakákból a tükörből ismerek. Most odaáll a kút mellé, s megemeli, hogy lássa a súlyát. Éppen hogy megmozdul. Ma már nincs ekkora súlya egy szivattyús kútnak – mondja, a súlyával tanakodva. S mindenik rész külön jár, külön lehet kivenni s megjavítani. Én mint a szörnyeteg gazdája, bűntudattal nézek a megizzadt fiatalemberre. A legna371gyobb baj, hogy megfogni sem tudjuk ketten; csak egy embernek van mellette hely. A diófára nézek; itt hátul is van egy diófa: ha annak az ágán vetnénk át kötelet, én majd ráakasztom magam, s amit ő kúton emel, azt én a diófán továbbrántom. Mint egy iparkodó asszisztens, úgy várom, hogy a professzor mit szól hozzá. Ő a gondolatot is úgy fogja meg, mint a franciakulcsot, de végül is jónak találja. A hosszú, háromméteres alkotmány megindul a levegőbe. Én ott csüggök hatvanhét maradék kilómmal s ami erőm van, a kötél végén. A katonai szívleletemre gondolok. Írók közt szenvelegtem vele, de inkább belehalok, mint hogy ennek a fiatalembernek arra hivatkozzam. A diófa azonban nagyszerű segédmunkás; a szörnyeteg már dől kifelé a kútból. A vincellérné is odakapaszkodott a csőrére; közben Évikét hessegeti, a kis lelencünket. Olyan a hangulat, mint Szilason, amikor a kétmázsás kant ölték. A szerkezet végre kinn fekszik a gyepen. A fiatalember még egy kartondobozt kér, amivel a két csonk közét eldugítsa, s visszabocsát az írógépemhez.

Amikorra megint szükség van rám: a vincellérünk is itthon van ebédidőre. A visszaeresztés még nehezebb, mint a fölhúzás; most már arra is vigyázni kell, hogy az összepászított részek szét ne bomoljanak. Én megint a kötelet húzom és lazítom, aszerint, hogy ők hogy birkóznak a kútgödörrel. Közben megfigyelem, hogy beszélt egymással a két szegény ember. Ha hanglemezre kéne venni: mi legyen a különböző társadalmi osztályok közt a magyar „gentlemanlike”; a kútásó modorát tenném példaképpé. Ez az, amit egy úr ritkán talál el; leereszkedő kedvében különösen. Érzik rajta, hogy tudja, milyen jólesik ebben a nagy nyomású társadalomban egy kis szakmai méltóság, s a gyengébbnek is juttat belőle. Gazdának szólítja, holott a gazdának lova s földje is van. De ez nem hízelgés, csak testvériség. Amikorra a kút helyrezökkent, s a vincellérnek mennie kell: az asszony is megjött a félliter borral. Úgy hozatta, mintha magának kéne, s most meg sem kóstolja: nem szabad innia. Egy félliter bor, az pengő negyven; elég gavallér volt. Én akkor egy litert is megszolgáltam.

Amíg mindazt, amit délelőtt kicsavart, fönn és lenn visszacsavarja: a mesterségéről beszélgetünk. Elég nehéz mesterség. – Tessék nézni, én még csak harminckét éves vagyok – s mutatja a kezét; ha 372kinyújtja, reszket. Persze, a vállának nincs hely, mindent a keze szárából kell csinálnia. S hogy szánta rá magát erre a pályára? Nehéz elképzelni, hogy egy tizennégy éves fiú a kútba kívánkozzék. – Én is pékinas voltam előbb, tetszik tudni, de az még rosszabb volt. Ebben azután megmaradtam. – Persze, folyton a vidéket járja; hisz benn Debrecenben vízvezeték van. S belegondolom magam a helyébe: tíz kilométert biciklizni ebben a szép áprilisban, mint nagy orvos állni a beteg kutak mellé, s a háziasszonyok tűzhelyén megfőzni a kis lábosában. De őket ritkaság, hogy kutat javítani küldjék. Tavaly Dés mellett fúrtak az államvasútnak, idén Debrecenben csinálnak légvédelmi kutakat. Azaz, a költészetet itt is megette az üzem. Többé-kevésbé minden foglalkozás nehéz, mondom; a szellemiek is. S megint a fogorvosságra gondolok. Én csak négy évig voltam fogorvos, s olyan lúdtalpat szereztem belé, hogy most is arról énekelnek Pesten a lírai költők. – Önállósítania kellene magát? Az öregnek az való: kijön, megnézi a bajt, s küldi maga helyett a fiatalt. Csak mosolyog. – Ahhoz berendezés kell. Tessék elgondolni, mibe kerülnek a fúrógépek.

Három órára már a faburkolatot is visszaszegeztük. A víz folyik. Azt azonban mind a ketten látjuk, ő is, én is, hogy nem soká. Új kutak áráról beszélünk. Már száznegyvenért egész rendeset kapni; pláne, ha a régit becseréljük. Akkor kár volt ezt negyvenért tömíteni, bököm ki a munkája díját. A verejtékből kimosakvó ember nem szól, de látom, hogy egy árnyék megy át az arcán. A bicikliúttal együtt lehetett vagy hat munkaórája. Mit kap ő ezért? Mondjuk, tizenkét pengőt. Azért vesződött ott lenn az ócska csavarokkal, azért emelte az iszonyú koloncot. A huszonnyolc pedig a mesteré, mert üzletet tart, mert gumit adott, s mért egyszer kinn volt a beteget megnézni. A kizsákmányoló, gondolhatja ő. A rabló, gondolhatom én. S emellett még a mesternek is rosszul mehet: lehet, hogy most készül visszaadni az iparengedélyét. Mennyivel egyszerűbb lenne: ha volna Debrecenben valami kútásó szövetkezet, s az bicikliztetné ki a kútásóit. Az a negyven pengőkből gépeket is tarthatna, a tagjainak osztalékot adna. Még az öregebb kútásóknak is spórolhatna egy szőlőt, amikorra nagyon remeg a kezük.

Erről azonban már nem beszélünk, nem illene. Inkább a vincel373lérnét kérem meg, hogy adjon egy jó uzsonnát neki. A feleségem egy kis szál kolbászt küldött a születésnapomra; mondom, vágja le a felit. Amikor elment, megkérdem: – Na, ízlett a mesterünknek az uzsonna? – Csak a kávét ette meg. A kolbászt elvitte a feleségének; már régen nem láttak ilyesmit.

De nemcsak a kútásóknak nem jut itt segédmunkás. Vasárnap azzal jön meg a vincellérünk a hadházi piacról, hogy nem kapott embert. Úgy gondolta, ha kettesben metszhet, elvégez nagypéntekig. De nem volt senki; a sógora tizenhat emberrel szokott dolgozni, s négyet kapott; de még az is nagy kérdés, hogy eljönnek-e. Nagyon csavargós ez a hadházi nép, mondja; most is elmentek Erdélybe, mert ott nagyobb a napszám. – Hát majd segítek én; kapok rajt (ha már benne vagyok a segédmunkásságban). Úgy is meg akarom tanulni a metszést; Gulyás tanár úr már a harmadik szőlészeti könyvet küldi Debrecenből. – Hát isz a doktor úr is megtudja, hogy ha megmutatják – mondja az emberünk nem nagy bizalommal.

Egyelőre azonban nincs ollóm, s két napba kerül, amíg Debrecenből az megérkezik. Addig csak őt kísérem, s elmagyaráztatom, melyik a cser, melyik az éves vessző; aztán előremegyek, megcsinálom a következő tőkén a magam haditervét, s várom, hogy az ő ollója hogyan csattog. Ez a szőlőmetszés azonban olyasvalami, mint a sebészet, csak késsel a kézben lehet megtanulni. Este bezárkózom a szobámba; amióta itt vagyok, először: lámpát gyújtok, s nekifekszem a szőlészeti könyveimnek. Erről egy külön könyvet kéne írni, hogy miért rossz minden ilyen munka. Ahhoz más módszer kéne, egy gyakorlati természettudományt könyvből megtanítani. Ezek nem merik úgy előadni a szőlő metszését, ahogy az az ő fejükben van. Azt a képet szégyellik; azt neki a, b, c, szét kell analizálni s mindent, amit a tudomány tud, belécsapni.

Másnap is odagugyorodok az emberem mögé; most már a könyv betűjét hasonlítgatom az olló kedves csattogásával. Azt már értem, hogy ebben a szőlőben énnekem csak napszám fog teremni. Tavaly feles művelésben volt, s a feles „jól ráhagyott”, hogy minél több legyen a termővessző; a lehúzásnál már nem iparkodott úgy, s ami le nem volt húzva, odakapta a tavaszi fagy. Ezt értem; a metszést azonban még mindig nem. Azaz, a költészetét már nagyon is. – Van 374ennél szebb munka is a szőlőben? – kérdem a vincellért. – Ennél nincs. – S csakugyan, úgy veszi lába közé a tőkéket, mint kis, egy évre rendbe hozandó lelkecskéket. Mindenik mást ad föl neki; amíg kiássa, a harmatgyökereket letisztogatja róluk, gondolkodhatik, milyen sorsot készítsen nekik a jövő esztendőre. Újra érzem, hogy mennyire tarthatatlan testi és szellemi munka közt a határvonal. Mennyivel erősebb testi munka ennél, mondjuk, a tanítás, s mennyivel szellemibb ez: mondjuk, a gépmásolásnál. – Ez nem is annyira testi munka – mondom a vincellérnek. – Ez nem, érti meg azonnal ő is.

Aznap este az asszony húga meghozta az ollót. Jó tömzsi olló; szinte élvezet a rugóját nyomorgatni. Másnap délelőtt nagy sürgető levelek jönnek rám Pestről; délután azért mégiscsak kisomfordálok a szőlőbe. Ők ketten a lugast metszik; annál az asszony is segít. Én kiválasztok egy sort: – Most beülök ide; aztán, ha végigmentem rajta, maguk majd kijavítják. S úgy is ülök oda, mint diákkoromban a dolgozatíráshoz. A tőke azonban súg valamiképpen. Amíg az ember pucolgatja, megérti, mi volna ennek a jó. A szemek is nagyok, a vessző lében van, csaknem kipattannak; nem lehet az élőt a fagyottal összetéveszteni. Hát ez nagyon szép munka; csak úgy emészti az időt. Legföllebb a tőkétől tőkéig csúszás okoz némi égető nyugtalanságot. Megnézem a bakon a magam nyomát: én külön-külön hagyom minden tőke alatt a legkerekebbik nyomomat. A vincelléré összefolyik. Valami hiba van még a technikámban; ők félkönyökön csúsztatják magukat tovább. Hanem mi ez ahhoz a hátszaggatáshoz képest, amit egy félórai gépelés után érzek. Vagy a rendelőben: a negyvenedik leventevizsgálatnál. Szép, nehéz tudomány lenne ez: a különféle munkák minősítése. Egy szocialista államban: ez volna a számvevőségi hivatal. Azt a marhaságot, hogy testi meg szellemi, egészen el kellene dobni. Még a bútorhordozásban is van szellem, s az írásban sem az agyammal, hanem a testemmel fáradok bele. Már nagyobb szempont: mivel bánik az ember. Az élő, sarjadó növény a legszebb, a legengedelmesebb; az ember a legkomiszabb, a legfárasztóbb. Az állat, az anyag, a holt anyagszerű növény valahol középütt vannak. Kapálni lehet heteken át tizennégy órát, de próbáljon meg valaki ennyit tanítani.

375

Tanáraim odaállnak fölém, s én erre szorongva mutatom a dolgozatomat. Ezek előtt még jobban szégyellném magam, mint tegnap a kútásó előtt. Az ember elnéző; de az asszony nem hagyja benn a hibámat. A szálvesszőim hegyéből le-lecsíp, egy-egy vén csert, amit bennhagytam, kidob; a haszontalan tőkefejeket levágja. Megkönnyebbülten jövök be: a legrosszabb esetben kétharmad. Másnap este már megint a balra csúszó ember mögött fejezem be a napot. Erre nagyon vén, agyas, fejes tőkék vannak, a körmöm is beletörik, amíg ásó nélkül kikaparom őket. Ezek meg éppen bölcsek, szinte félhangon tanácsolgatnak. „Nézd csak, engem milyen szép kehely formára nevelhetsz. Az ilyen régi, fás részben forgasd úgy az ollót, mint szájban a fogót.” No, az biztos, hogy én ehhez hasonló élvezetes munkát soha nem folytattam. Az a sok bridzsbe pállott agy hogy megüdülne benne. S most már a csúszás fáradságát sem érzem. Ha egy óra szőlőmetszés fáradsága: 1, akkor a kubikolásé, adminisztratív munkáé: 1,5, az orvosi rendelésé, korrepetálásé 2, a tanításé 3, a fogorvosi munkáé 5, a „kitartó”, hajszolt írásé 8. Persze ez egyéni; ebben az emberek megállapodni soha, de soha nem fognak. Lehetetlen is: a kizsákmányolást teljesen megszüntetni. A társadalomnak mindig lesz kulcsa, amely szerint a munkát méltányolni fogja. A feudalizmus túljutalmazta a katonai munkát; de mi is lett volna egy középkori népből nélküle? A kapitalizmus a vállalkozást jutalmazta aránytalanul. Az új kollektív társadalmak a szervezést, az ellenőrzést, a fegyelmezést. Komplikálja a dolgot, hogy a munka bére nemcsak az érte kapott pénzből áll, hanem a vele járó tekintélyből, szerepből s örömből is. A szocializmus csak a munkajutalmak felhalmozódását akadályozhatja meg az utódok kezében. A művészek, tudósok hősibb része ott is kizsákmányolt lesz, s jaj neki, ha szíve örömében nem kapja meg üldöztetése ellenszerét.

Megmutatom tanáromnak a soromat. Az enyhe vincellér nem talál benne hibát. Másfél óra múlva a vasúton van dolgom. Fél nyolc, s ő még mindig ott ül a tőkéivel szemben. – Maga még ilyen későn is dolgozik? – kérdem meglepetten. Ő meg, látom, énrajtam lepődik meg. – Még igen, mondja, s a vörös napkorongra néz. Látástól vakulásig, jut eszembe Veres Péter kedves kifejezése. Ők is a nap376hoz szabják a munkanapot. Ha a nap nő, a munkanap is. (Az idén, igaz, a napszám is.) Egy óra szünet délben, fél óra reggel; akkor is fennmarad napi tizenkét munkaóra. Ez bérmunkának akkor is sok, ha könnyű. S akkor is, ha hat pengő helyett tizenkettőt fizet. Nem lehet élni tőle, a mezőgazdaság pedig sosem fogja elbírni: a hat vagy nyolcórás nyári munkanapot, mert az téli kétórásat jelent. Mi itt a szabadulás vagy a könnyebbség legalább? Csak az, ha az ember félig-meddig mégis a maga tőkéjét metszi. Ha nem alkalmi munkása annak a szőlőnek, hanem sok éves gazdája. A tőke is ezt szereti. A feles ember ráhagy, a sürgetett napszámos, ahogy a vincellérünk mondja, megmetszi a három-négy csapját, s már megy; a gazda azonban a jövőre gondol s alakít. A szenvedély, szóval.

Mialatt ezt írom, jön a vasúti: egy szekrényem van az állomáson. Ez az öreg családi kredenc lesz. Valahogy elcsellengett a többi lomtól, amivel engem Bocskayba kiházasítottak. Most itt van; fuvarost persze nem hozott magával; az állomásról magunknak kell estéig elvinni. Csöndes tanakodás után megindulunk a széles taligával. Kilencvennyolc kiló; végül is nem sokkal nehezebb egy búzás zsáknál.

Az öreg bútor csakugyan ott áll egymaga a szellős raktárházban. Ő az egyetlen, aki első lakásomból, az Attila utcából, ide az utolsóba is elkísért. Akkor még barokk hasa volt, angyalok voltak rajt fakandeláberekkel. De azokat úgy megsértette egy szobrász vendégünk, hogy feleségem leszedette róluk. Most itt áll, megszögletesítve s alul elrepedten, nézi, hogy tesszük rá a taligára. Az asszony a taliga elé fogja be magát; mi meg majd felváltva toljuk, támogatjuk Nehéz? – kérdem az embert, s alig várom, hogy rám kerüljön a sor; szeretnék meggyőződni, hogy csakugyan nem nehéz. De jön a homok; rossz haditervet is csináltunk: egy dombot akartunk kikerülni, s egy homokfolyót kaptunk. Amíg arról az útra kiérünk, abba bele kell szakadni. Az asszony, amikor én tolom, hamarébb áll meg, hogy váltsunk; de a száz méter így is fölér egy kilométerrel. Mintha nem is a karommal, hanem közvetlen a szívemmel húznám. Egy küszködő öröklét, föl az országútig. – Itt már elszalad – mondja a vincellér; de az én lüktető nyakamnak most már a beton is homok. S még hátra az utolsó keserves darab. Föl a szőlőn, a háznak. Na, itt kiadod a párád, vén igás, biztatom magam a váltásnál. S a leg377végén: a fal és a nyesett bokrok közt még emelni is kell. Csak az asszonyt látom, piros és gőzölög. Úgy esünk be a házba, mintha a pokolból estünk volna ki. Soha én még úgy egy vizespohár bort meg nem ittam, mint amit velük koccintottam.

Hát ez a borzasztó. Nem a testi munka, hanem amikor nincs hozzá test. S a szellemi, amikor mint a lyukas futballból a levegő, lassan kimegy belőlünk a szellem. Ettől mentsen meg minden anginás takarítónőt, rokkant hordárt és beteg írót a halál vagy az emberi könyörület.

1943
378
Cselédek

Boris ott ült a nyitott ablakban, a félrevont függöny mögött, s az ablakdeszkára kirakott zokni- és harisnyacsomókkal tanácskozott. Az úr harisnyáit jobban szerette; szinte jólesett az erős selymükbe az öklit beledugni. Az ember is barátságosabb volt hozzá. Az asszony meg a kisasszony diónyira összecsavarható pókhálói még itt – hatalmába esetten is – rosszra emlékeztették. A kimosott keze háta, ahogy a felbomlott szemet kereste, durva kék rózsákkal ütött át rajtuk. Rövid, ellenséges vezényszavak ültek ezekben a harisnyákban, amiket úgy vetettek neki, hogy rá sem néztek.

Már kinn az udvarban sem volt egészen világos. Nagy átjáróházban laktak; az udvarban is volt néhány bolt – vasas meg kárpitos –, s azok most zuhintották alá botjukkal a rollót. A szemközti kapun munkások meg varrodai lányok siettek ki-be. Csak a takarítóember táncolt tovább az átelleni ablakfán. A munkája után privát dolgozik itt; kintről keni az ablakot, s le-lekiált az udvaron átjáróknak. Csuda sok barátja van neki: ahányszor hátranéz, talál valakit, akibe belekössön. Boris egy éve szolgált már Pesten, s még mindig bámult csak ezeken a városi fiatalembereken. Egy falusi fiatalember nem tenne ilyen beszédet. Meg munkát sem. Az Annusuk, az már bátrabb velük. De ő csak a függönyön át meri figyelni, mert hátha csúfot tesz. Tudja, hogy egy kicsit magas, körteforma a feje, s az arca se játszik úgy, mint az itteni lányoké. A múltkor is 379képébe kiáltotta egy gyerek, hogy: mééé. Otthon a guzsalyosban neki is akadt, aki mögéje állt. De ezek a városi fiatalemberek…

Mögötte, a besötétedő szobácskában csak az öregasszony lélegzete osztotta a csendet. Ott feküdt az ágyban éjjel-nappal; csak az evéshez meg a végezéshez kellett föltámogatni. De most már az is hiába: mert átrakni is nehéz, s hiába ültetik át a bizonyos székbe, akkor ereszt el mindent, amikor visszateszik. Amióta ő itt van, már ilyen tehetetlen. Mondják, hogy valamikor nagy üzletasszony volt; lenn a kávéházat is ő nyitotta. De amióta ő ismeri: csak ilyen magával tehetetlen. Ha az a gyönge lélegzete nem volna, azt lehetne hinni, az ő ágya is szét van dobva, mint a felírónőé, akinek itt van velük a lakása. Azt is be kéne ágyazni; úgy van azon rendetlen, ahogy délután kikelt belőle. Az öregasszony vacsorájáért is letelefonálhatna; ezek elfelejtik ott lenn. De kintről olyan jó levegő jön be; a kémény körül piros felhők bodorodnak a darabka kékségben. Meg ez a takarítóember is. Arra kell gondolni, milyen sokféle is a férfi. Tavaly aratáson még otthon volt. A földön egy csúnyább lány is megmutathatja, mit ér a keze. De jó is, amikor a korsót odaadja az ember, s a legény az inge szárával a homloka mocskát megtörli.

A szobában most megnyekkent valami; vagy az ágyak, vagy az öregasszony. Boris letette a stoppolófát, és visszafordult. – Akar valamit, nagymama? Nagymamának hítta őt mindenki, a kisasszonyon kívül, akinek csakugyan a nagymamája volt. Az nem hívta sehogy; be sem jött; nem bírta a szagot. Az ágyból nem jött válasz; nem is lehetett várni, hogy válasz jöhessen. Csak valami mozgás, kapargálás a párnákon; a testit már nem tudta elhenteríteni, de a kezével még szokott kaparni, keresni. Most nyöszörgött is egy kicsit. Boris fölállt: még egyszer fölpillantott a kéményre, aztán jól megszívott tüdővel, visszaereszkedett a három ágy sötétjébe.

Ott voltak egyedül, az asszony a párnák közt, ő fölötte. Egy ember, akin neki van hatalma. Azt csinálhat vele, amit akar, nem tudja bepanaszolni. Először az ingerültségét eresztette ki. Amikor kinn olyan jó otthoni levegő van, s neki ezzel a testtel kell bezárva lenni. – Mit kapar? Mindig csak vatarász? Megint becsunyított, biztos. Hogy én pucoljam, ugye? – mondta, csakhogy neki is jussa legyen korholni valakit. Aztán hogy ez is megvolt, s az öregasszony 380vatató keze az övére ért, s értelmetlenül belekapaszkodott; a másik hatalma szaladt a szívére; hogy ez még nála is nyomorultabb ember, akivel ő, a cselédlány is jó lehet, s megsimította a homlokát. – No, mi az? Hozzunk vacsorát, nagymama? A vacsorát, igen? – hajolt egészen rá. Az öregasszony elébb a kezéből kiszökött kezet kereste meg, s amikor az megvolt, csendesen megismételte: – A vacsorát. Így felelt mindig, hogy megismételte, amit mondtak neki. S közben szemérmes-tétován mosolygott. Most is, a homályon át is, érezni lehetett, amint a szája, a régi, messziről hozott s eltétovázódott mosolyával elhúzódik.

Boris kezét a csöngő szakította ki. Az üres lakásba vadul belecsördülő előszobacsengő, amelyik mintha mindig azt mondaná Borrrrris. Azt csinálod-e, amit meghagytunk, Borrris? Biztosan az asszony. Színházjegyük van, jön föl átöltözni. Mialatt a kis udvari szobához vivő folyosón kirohant, még berúgott a szekrény alá egy cipőt, s betett egy szekrényajtót. De nem az asszony volt, hanem Annus, a húga. – Hát te? – kérdezte, amikor az ajtó kukkantójában kerek, fényes bőrű fejit meglátta. Az egész Budapesten nem lehetett volna még egy fejet találni, amelyik ennyire hasonlított az övéhez. Csak a bőre volt még fényesebb, akár az olvadó szalonna. Ez a hasonlóság egymaga elég volt, hogy a kukkantó két felén a két testvér arc a mosolygástól szinte elpukkadjon. – Átküldtek? – eresztette be őt Boris, s csak állt és örült neki, anélkül hogy megfogta vagy megcsókolta volna. – Át, egy kis vajért, mert odaát nem kapni. Meg a kifőzött kávéért; azzal csapjuk be a gyerekeket. – Én már épp eluntam magamat – mondta Boris. Maradhatsz kicsit? – Mondták, hogy ne időzzek, de az autóbusz is késhetik. Nem igaz?

Boris mosolygásába most egy kis merevség állt. A lépcsőházból bevilágító gázlángnál is meglátott annyit, hogy Annuson új kabát van, tavaszi, piros színű. Biztos az asszonyától kapta. Azért is jött benne: az időtől jöhetne kabát nélkül. De ezzel jött dicsekedni. Az előszobaajtó már becsukódott, de Borisnak a sötét folyosón is csak a kabát pirossága lángolt a szemében. Annus az úrék asszonylányánál szolgált, s annak az a szokása volt, hogy minden megunt ruháját az Annusnak adta. Tetszett neki, hogy nála a parasztlányok milyen hamar kikupálnak. Ez az Annus is egész kisasszony mellette; 381lám, az új kabát is milyen lapos, úrias fart csinál neki: egy pillantás elég volt rá, hogy elcsípje. Amellett még haza is többet küldhet nála. S most itt van, hogy fájlassa őt a szerencséjével. Ezért olyan fölpozsdult. Mert ezt is észrevette egy pillantásra, hogy a rendesnél is nagyobb kedvben van. Dámának tudja magát; a villamoson a kalauz megszólította. Hanem ő nem mutatja, hogy bántja. Nem is illene, hogy a testvérhúgára irigykedjék.

– De sötéttel vagytok – állt meg Annus a személyzeti szoba ajtajában. De Boris nem nézett rá vissza, csak fölgyújtotta a villanyt, s ment az ablakot betenni, harisnyát elrakni. Addig is készíti a szemét, hogy irigység nélkül tudjon az Annus kabátjára nézni. Ha levetné legalább, hogy nem kéne észrevenni. De azt senki se várja az ő Annusuktól. – Stoppoltam – mondta, a lyukasan maradt harisnyákat az ágya fejébe benyomva, mert ott volt a legbiztosabb. – Hát a nagymama? – kereste meg Annus a párnák közt a kékes szájszélet s az őszes, lucskosan összetapadt hajat. Kíváncsian nézte a tehetetlen testet, amelyet rangja miatt tisztelni kellett volna, de állapota miatt csak sajnálni, nevetni lehetett. – Kezicsókolom, nagymama – lépett egy kicsit közelebb az ágyhoz. A tisztelet, hogy ez egy nagysága, s a bizsergő tudat, hogy ennek már esze sincs, ezzel packázni is lehet, egyaránt ott volt a kezicsókolomjában. – Jobban van, nagymama? – léptette elő magát beteglátogatóvá. Az öregasszony csak nézte a piros nőt, és utánarebegte a kérdést. – Jobban van? – Azt mondják, most már meg kell neki halni – mondta Boris a kész harisnyákat egy dobozba rakva. Ha Annuson rajta nincs az a szép tavaszi kabát, tán ő sem mondja ily fennhangon. Hanem Annus még nem szokta meg, hogy ez előtt a szegény előtt így lehet beszélni. – Te – rezzent a nénjére, s odalesett, hogy az öregasszony nem értett-e meg valamit mégis a szavukból. – Attól már beszélhetsz – rakodott tovább Boris. – Tegnap már a fiát sem ismerte meg. Azt mondta: az apja.

– Phü, de meleg van itt – csapta hátra Annus a kigombolt kabátját. Boris elértette, hogy most már igazán észrevehetné a rongyát. De azért sem, mert annyira dicsekszik. – Teneked írtak hazulról? – pillantott fel a dobozából. – Az öcsénk azt írja, nincs napszám; a lapos részek még mindig víz alatt vannak. – Pénzt kér382nek-e? – Gondolhatod. Az asszonyom mondja is: elég bolond vagyok, ha küldök. Vegyek vásznat magamnak; vagy stafírungba valót. – Tudja is az. Buta az ahhoz – mordulta el Boris. – Azt hiszi, világlátásból jöttünk el hazulról… A piros kabát tette-e: jólesett, hogy az Annus asszonyát butázhatja. Pedig inkább a magáét kellene szidni, aki még az eldobott göncét sem akarja a cseléden látni. Mintha őneki lenne kisebbsége.

– Hadd el, annak is igaza van. Otthon eddig is megvoltak, mi meg csak lenyűjjük Isten napszámában a fiatalságunk. Te kapsz szabadságot? – Úgy mondják, ha a nagymama meghal. Addig nincsen aki mellette legyen. – Jól jártak veled, hogy van, aki pucolja – mondta Annus. – Én nem pucolnám; nem én… – Mit csináljak? Engem már megszokott… – fogott neki a Boris a felírónő ágyának. Voltaképp azt kellett volna mondania, hogy könnyű teneked felvágni, akit így kiöltöztetnek. De azért sem. Egy jó testvér, az inkább elrejtené a boldogságát, hogy a másiknak ne fájjon. De az Annus mindig ilyen volt, most is majd kilöttyen a nevetés szemin, száján.

Attól, hogy az Annus ilyen rossz testvér, még jobban megfájdult a szíve az anyja meg az otthoniak után. – Ha legalább Péter-Pálra meghalna – nézett morcul az öregasszonyra. – Hogy rozsot aratni már otthon lehetnék. A te asszonyodék mikor mennek a nyaralásba?… – Annusnak a nyaralás volt az, ami neki a nagymama halála. Az Annus gazdái, úgy hallatszik, penzióba mennek nyaralni, s akkor őt hazaengedik fizetéses szabadságra. Amilyen boldog ez az Annus, annak meglesz a szabadsága. Pedig nem is ígérték biztosra. Őneki meg ez az öregasszony átvacakolja a nyarat s azért, hogy kinn a sárban törje a kukoricát, nem vesztegeti az útiköltséget. – Mennek – mondta Annus, s az a nevetés, amit a piros kabátban hozott, most már kiböffent belőle. Nem mondta meg, hogy mit nevet, csak nézte és nevette Borist. Lőtte rá a boldogságot a vizes kék szeméből. Az ember szinte gyanút fogott, hogy más is van még a kabáton kívül.

A csengő választotta szét az egymásba akasztott szemük párját. – Juj te, én is megyek ám – szökött Annus is kifelé Borissal, hogy ha itt érik is, menőfélben legyen. De a csöngetés nem lehetett az 383asszonyé. Az nem tréfál így a csengőn: egy hosszú, három rövid, aztán megint két keményebb, mintha valami nótát akarna kicsöngetni. – Lentről lesz valamelyik gyerek – nyugtatta meg Annust. Úgy is volt: a nagymama vacsoráját hozták. Egy ismeretlen pincérfiú volt, minden héten volt itt egy új belőlük. Ez még a járást sem ismerte. Csak állt a tálcája mögött, s nézte, merre nyomuljon vele a sötétbe. De a folyosóra már nekibátorodott. – Ha most leguggolna, elhiszi, hogy átesnék magán – mondta Borisnak – szorosan a hátában, mert azzal fedezte magát a sikátor bútorai ellen. – Meglenne a formánk – mondta Boris, ahogy itt Pesten hallotta. Attól, hogy a húga itt volt a sötétben, ő is bátrabban mert megfelelni. – Talán nem is haragudna érte – szólalt meg most Annus hangjával az ajtófélfa, amelyikhez az elébb oda szűkölt.

Ez váratlan volt, hogy itt az árnyéknak is hangja támad, de ez ügyes kis fiatalember volt: nem hozta ki a sodrából. – Maguk hányan vannak itt erre az egy kis vacsorára – s úgy nézett körül a sikátorban, mintha még mögötte, a nagy szekrényben is emberek volnának. – Mi csak ketten – vette volna át Boris a küszöb világosságában a tálcát. De a fiú addigra már Annust is fölmérte a piros kabátjában. – S melyik kettejük közül az öreg nagysága? Mert azt mondták, vigyem föl az öreg nagysága vacsoráját. – Az öreg nagysága, az ott fekszik az ágyban – vette át Annus az évődés irányítását. – Menjen oda, és köszönjön neki szépen. Kérdezze meg, mit ad magának borravalót.

A fiú az ágyra nézett, s hogy abban csakugyan feküdt egy öregasszony, a lányokat vizsgálta meg, hogy mért mernek így beszélni. Azok meg csak nevették őt, ahogy ott tartotta a levegőben a pohár sört meg a krumplipirét, s az ő arcukról akar okosabb lenni. – Süsü? – kérdezte végre, s a homlokára mutatott. Érthették úgy is, hogy ők a süsük, de úgy is, hogy az öregasszonyról találta ki, hogy micsoda. – Kérdezze meg tőle, hogy ki maga? – biztatta őt Annus, aki elébb még tartott kicsit az öregasszonytól, de most a fiatalember előtt minden tisztelete odalett a pajkosságban. A fiú kíváncsi vigyorgással nézte a beteget, de azért nem szólt: ki tudja, mire ugratják be ezek a lányok.

– Nagymama, ki ez? – mutatott Annus a pincérre. A beteg 384szeme fönnakadt a fehér kabáton, s nagy szemérmesen s tétován mosolygott. – Ki? – ismételte meg a kérdést. – Épp azt akarjuk tudni, hogy ki? Mondja meg maga. – Az öccse? – szólt közbe a tálcát elvéve Boris is. Volt itt egy pincér, arra azt mondta: az öccse. – Nem az öcsém – tétovázott a három arc közt. Az, hogy nem hagyta rá: nagy szellemi éberség volt nála. – Hát kicsoda? A fiatal báró úr? – kérdezte Boris. Mert azt is szokta mondani. Az apja, úgy mondják, egy báróéknál volt kertész. – Ki vagyok? A báró úr? – jött meg a bátorsága most már a fiúnak is. – A báró – suttogta az öregasszony, s hogy azok hárman annyira kacagtak, az ő bárgyú mosolygása is egy kis ravaszkás fényt kapott. – Hát ezt ismeri, öreganyám – tartotta az orra elé a sörös poharat. – Nézze, ilyen szép barna, meg habja van. Mi ez. Pálinka? – A ravaszkás fény még határozottabb lett a beteg szája körül; most már a szemébe is jutott belőle. – Nem pálinka… – Hát mi? – Látszott, hogy harcol a szóért, s egyszer csak megvolt. – Sör. – No látja. A főnök úr küldi. Azt mondta, várjam meg, ameddig megissza… A sört azért megismeri még – fordult a lányokhoz.

– No, keljenek innen, hadd ültetem föl – tolta el őket Boris, kissé sértődötten az ágy mellől. Ez rájuk vall, hogy a pincérrel őriztetik az öregasszony sörit. Pedig ő még soha el nem itta. A vacsorájuk az közös, de a sör, soha bele sem nyalt; csak amit ott hagyott. Elébb a lábait csúsztatta ki az ágyból; aztán fölé hajolt, s a nyakára kulcsoltatta az öregasszony kezét. – Hó-rukk – vezényelt hátulról a mókás pincér, mialatt Boris a derekát átfonva az ágyszélre kiemelte. – Azért elég ezt egész nap vonszolni – tolta elébe Annus, aki már ismerte ezt a szertartást, a kis gördíthető asztalt. A pincérfiú most kezdte észrevenni, hogy orra van. Ahogy felültették, minden szag feljött a teste alól. – Erős kölnije van a nagyságos asszonynak – fintorgatta az arcát. Olyan mulatságos volt, hogy Boris is megint nevetni kezdett. Kimert egy kanállal a tálból, s az öregasszony szájára kente. Közben maga is kicsípett a két ujjával egy darabkát a fasírozottból. – Nem marad meg szegényben már semmi – magyarázta. – Csak elkenem a száján, meg letörölöm. – Úgy is volt, éppen hogy nyámogott egy kicsit azzal a krumplival. – A sört nézi – mondta a pincér. – Adja azt neki. Öreganyám – mutatott a sörre, 385s a feje mellé tette a kezét, mint aki mulat. Még ugrott is hozzá egyet-kettőt. Az asszony megértette a mozdulatot, mert a szája is elnyílt a ravaszkás mosolygástól. A két lány nevetett, hogy a mókás pincér így eltalálja a nyelvit. Az Annus feje csak úgy olvadt a fényes kacagástól. – Maga jól elszórakoztatná – habogta. A nevetés úgy kisámfázta az amúgy is feszes bőrit, hogy beszélni sem tudott értelmesen tőle. Boris sem bánta most, hogy a pincért itt ragasztotta. A piros kabát elmegy, de az ő ismeretsége megvan a pincérrel. Máskor is elidőznek majd.

Még egy darabvást elszórakoztak a beteg körül. Annus a piros kabátban rázta magát; Boris, két ujja közt a fasírozottal, a családot magyarázta. Hogy a főnök úr, az mindennap bejön, de a menye csak az ajtóban szokott megállni. A pincérfiú a sör fogyását kísérte mókával, s elmagyaráztatta az öregasszony lábán a sebet. Ahogy ott fekszik, egyik bokája éjt mint nap a másik bokája mellett, hát a maga testit töri fel szegény. Azt is neki kell bekenőcsözni. Ha az étvágya el nem megy egészen, abban is meg kell halnia, hogy föltöri magát. Az öregasszony összerogyott gerinccel lógott az asztalkán. A három fiatal meg nézte. A csiklandós meleg, hogy kétféle nem van a világon, gerincükben összetalálkozott a pusztulás borzongásával. – Elkaszinóznánk így, ugye, nagymama? – nyilallt végre az üzlet a pincér eszébe. – Te még nem mégy? – szólt vissza Boris a húgának, mialatt a sikátoron kivezette, s a mókás fiú minden kaszninak, ládának nekiment szántszándékkal. – Nem. Mondok még valamit – kiáltott utánuk Annus az előszobába.

Borist úgy kizökkentette ez a kis férfiinger, hogy nem is talált hirtelen belé: mit akarhat ez mondani. Csak amikor visszajött, s az Annus ott áll, s még a piros kabátja is vemhes a boldog közlenivalójától, akkor ért rá a szorongás. – Na mondd hát – rakott egy párnát a beteg háta mögé. – Nem fekteted még vissza? – nyert egy pillanatot még Annus, mint aki meg is ijed kicsit, mire kimondaná, a titkos boldogságától. – Nem, még le kell mosnom éjszakára a gumiját. Látom, megkaptad az asszonyod kabátját. – Meg. Kedden meg utazom – bökte ki Annus. – Te? – fordult vissza a betegtől Boris. – Vasárnap, hétfőn takarítok utánuk; kedden azt mondták, hazautazhatok. – Márég? – mondta Boris, csakhogy a szívét körül386fogó szorításból legalább egy szónyi utat vágjon. – Az úr most vette ki az egész szabadságát. Csak augusztus elsejére kell hazajönnöm. – Akkorra? – gyömködte meg még egyszer a párnát az asszony mögött, csak hogy legyen hová a szeme fájdalmát eldugnia. – Gondoltam, fölszaladok. Ha izensz valamit édesanyánknak – mondta most már Annus csendesebben, mert a nénje szótlan gyömkölődéséből ő is megértett valamit. Csak az öröm hiszi, hogy az egész világnak vele kell táncolnia; Boris még bele is feketedhed az ő örömébe. – Mit izenjek? Látod, milyen sok élvezetem van – mondja most is, s csak az anyja kedvéért teszi hozzá. – Mondd meg, hogy csókulok mindenkit s majd írok.

Alig várta, hogy magára maradjon. Valami fekete bugyog föl az emberben ilyenkor, s az az egyetlen könnyebbség, ha azt az ember bugyogni hagyja. Az öregasszony még ott görnyedezett az ágy szélén. Boris elvette előle az asztalt, s hozzáfogott, hogy kitakarítsa. Ez az ő fiatalsága, hogy húzhatja alóla a gumit. Ehol, most is ráfolyt a lepedőjére. Vonhatja, moshatja azt is. S ez így lesz az egész nyáron. Mert dehogy hal ez meg. A hátáról is lecafatolódik a hús; a felírónő megmondta, hogy ennek az szokott a vége lenni. S még mindig nem hal meg, itt rothad elevenen, s neki nyakába kell akasztania a száradó kezét, és húzni, vonni. Mert ő még a pesti cselédségből is ezt tudja kifogni. Már a második vasárnap nem volt kimenője. Mert ő csak akkor mozdulhat ki ebből a sírboltból; ha a felírónő szabad, és kedve van itt lenni. Ha most mindjárt meghalna, akkor sem mehetne el már kedden az Annusukkal. Ma csütörtök; szombaton lenne a temetés. Ez volt minden vigasza, ez, hogy otthon az új nyersselyem blúzában megy föl a templomba. Az Annus még ebben is szerencsés. Hogy van az, hogy olyikhoz csak úgy ragad a boldogság.

Egy batyúba göngyölte az összekent ágyneműt, s vitte ki a fürdőbe, beáztatni. Az öregasszonyt otthagyta az ágy szélén. Ahogy a lepedőt kiráncigálta, még a párnákat is eldobálta a háta mögül. Most ott lógatja a sebes lábát, s a melle a térdinek esik; várja, hogy visszarakják. Ha most tenne az a Jóságos valamit. Hisz ennek már úgyis egy kín csak az élete; ő pedig az anyján is segítene azzal a kis maggal, amit megkeresne. Hallott már ilyet, hogy az öregeknek egy387szer csak megpattan a fejükben valami. Ahogy most támasz nélkül ül. Senki őrajta azt meg nem kérhetné. S keddre már a szobát is kimeszelné, fölsikálhatná a boldogult után… Brrr… Az ördög adja ezeket a gondolatokat. Az a jó, hogy a gondolatoknak nincsen hatalmuk. Ha hatalmuk volna: most egy imádságoskönyvre való könyörgés sem tudná szegény nagymamát megtartani. A szegény jó anyjának meg öccsinek kéne a lelkiért könyörögni.

Az ágyneműt beáztatta már, a gumit is leöblítette, de azért nem akaródzott visszamenni a szobába. Csak fülelt, fülelt, hogy történik valami, s közben a Boldogságosra próbált gondolni, aki a templomuk falában tartja az utca felől a kis Jézust. Meg kell ágyaznom; a kisasszony vagy az úr feljöhet, és nincsen megágyazva. De ez is csak azért volt, hogy az ottmaradjon az ágy szélén, s annak, akivel benne most a rossz szövetséget köt, ideje maradjon megtenni. Sunyi rémületben ment be a hálóba, s a körme karcolását is érezte a selyempaplanokon. Milyen gyönyörű egy ilyen paplan: csupa pihe; a selyme mély varrással barázdált. Kiterítette a két hálóinget. Az úré lábszárig érő selyem; látta reggel, úgy van rajt, mint egy nyakáig érő, pötyögő harisnya. Az asszonyé meg valami hálóvászon, a melliben csipkebetét, úgyhogy mindene átlátszik rajta. Mit gondolt ez az asszony, amikor azt a csipkét odavarratta? Az éjjeliszekrényen orvosságok. Mire köllhetnek ezek? nézte meg őket is századszor. Ez a sok lila ebben a skatulyában? Meg ez a csöppentőféle?

Az udvari szobában most zuhant valami. S utána azonnal: a csöngő. Egy pillanatig mozdulatlan fogta a csöppentős üveget. Az a zuhély az ő fejéből jött: a csöngetés meg, ahonnét mindent láttak. A gondolat csinálta: ereje volt a gondolatának s azon szóra nyakán a büntetés. A két hang úgy húzta, az egyik erre, a másik arra, hogy lehetetlen volt megmozdulni. Végre is: arra rohant, amerre a bűn volt. De közben másodszor is megcsördült a csengő, s szólt egyfolytában. Az udvari szobájuk ajtaja be volt téve, de ablakos ajtó volt, s az ablakán be lehetett látni. Nem volt ereje rányitni, csak állt, az arcát betakarva. A csengő még berregett; az úrnak volt szokása, hogy így nyomta egyvégben, ha nem nyitottak mindjárt. Ez a csengőszó erősebb volt nála; húzta maga felé, s közben azt gondolta, talán bemegy a maguk szobájába.

388

– Na, de soká nyitsz, tán aludtál? – mondta az úr, hogy a kulcsot végre megfordította. – Nem… nem hallottam – motyogta ő, s csak nézte, hogy a főnök úr merre veszi az útját. Hála isten, a szobájuk felé. Jó gyorsan, mert ez a lakásban is sietni szokott. De az ajtónál megállt. – Te, az öreg nagyságának fölhozták a sörét? – Igen, föl… – És megitta? Enni már nemigen eszik, ugye? S aztán, mint akiben föltámadt a szíve, hogy utánanézzen a nagybeteg anyjának, megfordul, s megy az udvari szobának. És maga sem tudja, hogy ki fordította meg.

Boris ott kinn maradt az előszobában. Csak állt, mintha egy másik Boris lett volna a feje zugában, aki onnan figyelt, mint egy idegen, hogy hogy indul reszketésnek a lába, a bőre, az állkapcája. – Ó, te… – akart a Szűzanyához imádkozni, de nem jutott tovább egy sóhajtásnál. – Te Boris – kongatott most belé az úr hangja. – Látod, milyen haszontalanok vagytok. Itt hagyod a nagyságos asszonyt az ágy szélén. A földről kell összeszednem… A földről, de te még nem tudod, hogyan, vacogta Borisban a bizonyosság. De azért megindult, s ment, ahogy az úr hangja követelte.

– Igen, igen. Biztos épp a gumiját szedted ki, s amikor csöngettem, itt hagytad – szólt föl hozzá az úr a földről a küszöbre. Boris a fölnyalábolt tetemre nézett. – Fiam – jött ki abból egy panaszos nyöszörgés. – Hozd gyorsan azt az ágyneműt – mondta az úr, a nyöszörgő testet fölemelve. – Máskor, ha ilyen hanyag leszel, majd kapsz egy pofont tőlem. – Boris hidegrázós ujjakkal nyúlt be a szekrénybe, s szedte a lepedőt. Most megint nőtt, áradt, bugyogott benne valami; de ez már a megkönnyebbedés volt. – Él, él; az úr beszél hozzá. Azt mondja: fiam. Nem bánta már, ha az egész nyáron itt kell a szagában hervadnia. Csak a lelke maradjon tiszta tőle. Csakhogy a gondolatának nem volt hatalma szegényen.

1940
389
Fakutya

Reszketés, zsibongás volt a hasában, testében, ahogy a balatoni pályaudvar előtt a kavicsot nyikorgatta. Röstellte is magát a letöréséért, a használhatatlan idegzetéért; de lámpalázas öröm is volt benne, mialatt a szomszéd állomás jelzését számlálgatta. Azért jött ide, a befagyott vízsivatag mellé, hogy számot vessen magával. Most eldől: vállalkozhat-e rá, amit várnak tőle. S ott motozott benne, hogy jól fog eldűlni. Volt egy barátja, annak átlőtték a háborúban a combidegét. Évekig boton vonszolta magát: észre sem vette, hogy az ideg titokban összeforrt. Egyszer aztán valami halk bizonyosság kezdett szövődni benne is, hogy neki csak el kellene dobni a botját, fohászkodni egyet, összeszedni nagy csendben a lelkét, s leszámolhat az évtizede hordott, s véglegesnek hitt bénasággal. Ő is ilyesformán jött ide a lelkével. Néhány napi nagy hallgatás, éjjeli séták a Sárkány és a Göncöl alatt, a szikrázó jégcseppekkel körüldobált mólón, s ő is indulhat, járhat úgy, mint a rokkantság előtt.

S most itt várja a feleségét, s mialatt a kanyar fái fölött már másodszor hiszi egy felhőfoszlányra vagy csak a szemén átlebbenő árnyékra, hogy a vonat füstje: szégyenkező vallomást forgatgat, készítget, ami örök pontot tesz az ő nagy szándékai s a kettejük háborúja mögé is. Ennek a hisztérikus letörésnek is megvolt a haszna. Provokálta, hogy meglássa magát. Ha Gizi levelében megjön a kanál orvosság: ő talán tovább írja bölcs életelveit a naplójába, s tovább készítgeti a tervbe vett vállalat számadásait. De hogy egy el390maradt levél, egy magánosan töltött karácsony ekkora rémülettel, szorongással tudta őt körülvenni: ez igazibb lélekvizsgálat volt, mint aminőre készült. Ezt Gizinek is meg fogja egész őszintén mondani. Dobjanak ki mindent, ami közöttük volt. Ez réges-rég egy bűnbakkeresés csak. Okolnia kellett valakit azért, amit maga nem tudott megcsinálni. Most meglátta: kicsoda, vagy inkább, mi maradt belőle. Elég nulla, hogy boldog lehessen. Ezt vagy ilyesmit mond majd. Ez a megalázkodó, kivérzett vallomás az ára annak a csillapítószerét váró, diákos izgalomnak, amellyel a szomszéd állomás jelzése s a kanyarból a Balaton fölé kimocorgó mozdony füstje közt a perceket sokallja. Leromlott idegrendszerek számára minden méreggé, narkotikummá válik. A gyereknek: az anya estéli csókja; házasembernek: a házas üzem, a gyerekek szétszórt könyvei s a fürdőszobában a legázolt törülközők. Fulladozik, ha megvonják tőle.

Gizi is egy kis lámpalázzal szállt le a vonatról. A friss náthájára hivatkozott; még este sem volt biztos, hogy le tud-e jönni, a feje is fáj, a torka is be van dagadva. S az arca csakugyan égő és felpuhult volt. De az ura a náthás borzongásán is átérezte az asszonyi megszeppenést, hogy most azonnal ki fog kapni. A támadásokat iparkodott szipogásával, borzongásával megelőzni. Amikor az ura minden zokszó nélkül vette át a kézitáskáját, s a jeges levegőben a szálló felé csendben elindultak: kissé megoldódva kezdte a mentegetőzést.

– Én nem is gondoltam, hogy téged ez annyira felizgat. Azt mondtad, úgy jössz le, mint aki egy hétre koporsóba fekszik. A karácsonyi ajándékodat is átadtuk, amikor eljöttél, s tudod, én hogy vagyok: nem tudom megállni, hogy a levélben mindent ki ne tálaljak. Nem tudok olyan „hogy vagy, jól vagyunk” leveleket írni. Minden kis pletykát meg kell írnom. Gondoltam, minek izgassalak most velük. Aztán kimondhatatlan: mit futkostam össze egypár nap alatt. A gyerekek, anyusék, a tizenkét keresztgyerek. Huszonhárom ajándéktárgyat kellett kihoznom, s te csak száz pengőt hagytál rá. Aztán a bolt is engem nyomott.

A férj boldog ellágyulással érezte ebben a mentegetőző hadarásban a régi család-injekciót a testébe folyni. De a vallomásával azért most már, hogy Gizi itt volt mellette, nem akaródzott előállni. – A levelemből érezhetted volna.

391

Gizi megkönnyebbülten s már egy kis sündörgő kacérsággal mentegetőzött tovább. Hát persze abban olyasmi volt, hogy a következő karácsony talán megint együtt, úton találja őket, mint régen, az első hőskorukban. – De hát a levél, azzal is baj volt; csak szenteste délelőtt hordták ki. Akkor még gondolkoztam, hogy sürgönyzök neked. Azt írtad, hogy fél kettőig vársz: ha sürgönyzök érted, felutazol. De a postán azt mondták, fél kettőig kizárt, s vonalat is bajos karácsony előtt kapni. De azért képzelheted, megpróbáltam volna: ha nem írsz olyasmit, hogy te itt zavartalanabbul gondolsz ránk, mintha anyukáékkal kell a fa alatt ülnöd.

Ez igaz volt; ezt még első kevélységében írta, amikor azt hitte, hogy Mohamed barlangja lesz ez a balatoni szálló. – A gyerekekkel azért írathattál volna! – jött elő egy kis hamis apai szentimentalizmus is, csakhogy a vallomására sor ne kerüljön. – Hát az igaz – szorította meg Gizi a kezét. – De tudod, olyan hajszában voltam. – No, hisz voltaképp nem is volt baj – jött fel végre az elkészült vallomás, persze egy kis férfivádba burkoltan. – Legalább megláttam, milyen rossz idegeim vannak. Már mindent elképzeltem: hogy Pityu haldoklik, vagy megtaláltad a naplómat, amibe kétségbeesésembe szoktam a dühömet harapni. Hát persze, hogy abszurdum a semmitől ennyire letörni. De épp ez a circulus vitiosus. Én mindenáron össze akartam magamat szedni. S akkor a kétségbeesés, hogy egy ilyen kis hátbatámadástól minden nyugalmam elhagy! A végin már azon estem kétségbe, hogy kétségbe vagyok esve. Tulajdonképpen hálás vagyok neked. Még ma megírom Nyárinak, hogy mást kell keresniük a tőkéjükkel. Ez társadalmi gyűjtés. Nem lehet egy ilyen idegroncsra rájabízni. – Sss – tette Gizi a szájára a kezét megkönnyebbülten, hogy a szemrehányás ilyen sirámformában jött, s boldogan, hogy mégiscsak ilyen fontos az emberének.

Az ebédnél még mindig egy kicsit elfogódottan ültek egymás mellett. Gizinek koszorúformán volt föltéve a haja; a kemény szálú, szőke haj alul lágy hullámokban simult el az erős csontos, kerek arc fölött, amely ilyenkor különösen puha tudott lenni. A teremből legalább tízszer annyi pillantás kereste őket, mint amíg egyedül vellázta itt a sonkás kroketteket. Ez furcsa volt: egymás mellett mind392ketten jobban érvényesültek. Őkörülötte valami hideg, embertaszító légkör volt, amit maga is érzett, és jelentéktelenné zsugorodott benne. De ha Gizi itt ült mellette: szólhatott vele, mosolyoghatott rája, a lelke kályhája őt is átmelegítette, emberivé tette. És Gizi is ilyesformán volt vele. Az ő ötgyermekes biztonsága nélküle valami vezénylő tábornoki élt kapott, nyersebb, slamposabb, darabosabb volt. Ha azonban: színházban vagy étteremben így mellette ülhetett: egyszerre fiatalasszonyi báj, gondosság lágyította föl, mintha új bőrbe, új húsba göngyölték volna. S ez legsötétebb viszályaik idején is így volt. Aminthogy ez a viszály sosem terjedt át köztük a húsra. Inkább csak egy makacs elhatározás volt: hogy Gizi nem követi őt, rajta játszotta el az igazi férfi pályát, s ő nem ölelheti többé a lelkével. Az asszony számára meg épp ez a visszatartott lélek volt: a háborúság.

Ma azonban más is volt köztük, mint máskor. A férfiban ott motozott a megszégyenülés, a megkapott orvosság öröme s valami lágyság, hogy annyi év után ennek a meleg, koszorús fejnek megadhatja magát. Az asszonyban pedig: a levél, vonatbeli drukk s az a szemrehányással kevert elérzékenyülés, amelyben az ura fogadta. S mialatt az otthoni újságokat mondta, ez a náthás, várakozásos láz annyi szerelmi gőzzel vette körül érett fejét és szeszélyes híreit, hogy a teremben vacsorázgató penzionált urak figyelme mind ő feléje fordult.

„Nagyon édesek voltak a gyerekek. Jancsi fölment a kiserdőre, s egy gallyat tört, arra koszos kis gyertyákat aggatott. Hat tálacskát vett s nekem egy borítékba öt pengőt, amit a nagymamáktól spórolt össze. A borítékra ezt írta: anyúnak kesztyűre. Margit egy csokoládés skatulyából csinált varródobozt. Képzeld el, egy vászondarabot kellett rávarrni; csupa seb lett a keze. A tetejét kitömték vattával, s egy iskolai mintát hímzett rája. Amikorra hazajövök, be van zárva a szoba.” „Nyári telefonált, hogy ő visszavonja a tízezret, ha nem te adminisztrálod a napilapot. Gézával is beszéltem. Ő azt mondja, nem alkalmas a perc. Imre azzal rémít, hogy a konkurrens napilapok nagyobb honoráriumot adnak az íróknak. Voltam benn a diákszövetségnél: azok ezer előfizetőt garantálnak.” „Képzeld el, 393Pityuka tapsol már. Menni még nem tud; de megáll az ágyában. S ha kér, tapsol.” „Végigmentem a körúton, a kiadványaink persze sehol sincsenek kinn. Úgy kell kiharcolni őket a kereskedőktől. De kérem, én egész biztosan tudom, hogy önök húsz példány »Bújt az üldözött«-et átvettek. Az lehet, kérem…” „Igaz: Béla is ott volt nálunk, ő most Sárospatakon tanár. Egész vasárnap délelőtt vele járkáltam, ruhát venni. Mondja, hogy Sárospatakon is csak a mi könyveinket keresik. Húsz kalendáriumot vitt el tőlünk. Pityunak is hozott egy csörgőt.” „Én azt mondom, most már így vagy úgy neki kell mennünk. Az ember érzi maga körül a boa constrictort. Ha ki nem vágjuk magunkat: egy év alatt megfojtanak…” „Mielőtt eljöttem, megvolt az első jelenet Annuskával. Az volt csak a dolga, hogy a kályhát ne hagyja kialudni…”

A férfi egy-egy korty sört hörpintett nagy szertartásosan minden falatjához, s közben boldogan nyelte a családot, a zavart, a nyugtalanságot, amelyből menekült. Megpróbált letargikus lenni. A reggeli eltökélését mondani. – Én, sajnos, nagyon keserű leckét kaptam itt magamból. Aki így meg tud egy levél miatt bokrosodni. – De az asszony egykettőre átnyargalt a bágyadt ellenvetéseken. Látszott, hogy a lelkessége izgalmas ajánlkozás is: hadd lássa az ura, mennyire egyek már, ő mutatja, merre hívja a géniusza. S a férfi is olyasmit érzett, hogy ez most komolyabb, érettebb dolog, mint amikor az öszvér makacsságával azt a néplapot akarta. Hátára venni a nyomdát, mint a reformátorok; a nép Misztótfalusijának elmenni. – Látod – mondta csendesen –, miért nem tudtál öt éve így gondolkozni. Ez a sebességkülönbség: ez a nagy baj az emberek között. Ameddigre meggyőzzük egymást, az egyikünk tönkremegy.

Ebéd után egy percet tétováztak. – Lehozzam a kabátjainkat? Vagy alszol inkább egyet? Az asszony majdnem hogy szemérmes színleléssel adta a magában tanácskozót. – Egy kicsit fáradt vagyok, reggel ötkor keltem, a nátha is elkábít… – kapaszkodott megint a náthájába. De utána, ugye, még ki lehet menni a Balatonhoz? Látni akarom a jégen a naplementét. – Lehetni lehet. Ha nem alszol túl soká – zavarodott meg szeme kajánságától a férj is. Rég nem érzett elfogódottsággal ültek ott fönn az ágy szélén: Gizivel nem volt pon394gyola, a férje kabátjába bújt, hogy befödje magát. A férfi meg épp csak a vállát fogta át: úgy beszélgettek. Mintha valami új defloreálandó lenne ezen az ötgyermekes anyán, amit kímélni kell; amire az ember borzongó tisztelettel áhítozik. A feloldott tilalom volt rajta: hogy megint az övét, lélekkel, ölelheti. Ezt várta ő már a levélben is. Azért tört ki rajta a hisztéria. Ezért kellett Gizinek leutaznia.

Még világos nap volt, amikor a gyengén behavazott, szinte csak besózott parkba kijutottak. Nem dőltek egymásnak iskolás, előírásos gyöngédséggel, mint a szerelmespárok: de egymást ruganyosan súroló testükben komoly vidámság volt. Ez a csöndes, boldog lépdelés az összefagyott sóderú úton, a bokrok rőt vesszői közt: váratlan és mégis sok-sok év szenvedéseivel megszolgált ajándék volt, amely lassan már a reményeikből is kihalt, csak a hiányát tartotta számon sebzett közérzetük és nyugtalanságuk. S most itt viszik magukban, egymás mellett: s szinte szólni sem mernek, csak az időt, a levegőt dicsérik, nehogy elrebbentsék. Gizi, mint egy elővigyázatosabb Polükratész, áldozatot akart hozni a boldogságának. – Nem lenne jó, ha még ma este az esti posta előtt, felelnél Nyárinak. – Hogy elfogadom? – kérdi a férfi meggyőzötten. – Hát persze. Amíg mást nem gondolnak. – A férfiban semmi sem maradt a reggeli aggodalmaiból. S ha nem szól, a Balaton miatt van, amely mint egy végtelen sivatag állt előttük, befagyottan.

Egy pillanatig szótlanul bámultak belé. A férfi százszor is kifutott mellé, mialatt a levelet várta. A repedések zaját hallgatta. A jég hízásáról beszélt közömbös emberekkel. Most azonban ő is a boldogságuk szemével nézte ezt a beállt tengert, melynek a túlsó végéről nyomtalan tűntek el a hegyek. A göröngyös jégen fehér turzások futottak ide-oda, megfagyott tajtékként, s a partra kitornyozott jégcserepek halma az álló víz lassú munkájáról beszélt. Mintha őnekik kellett volna ezt az egész pusztát a boldogságukkal bevetni s virágba borítani. Gizi még sosem látta a Balatont befagyva, s egy pillanatra szinte meghökkent tőle. De az öbölben nyakba tekert sálak korcsolyáztak, s a sárga hordszékekben idősebb urak tolták magukat két szöges bottal a befagyott jégen. Ez az embertől nyüzsgő kép elvonta figyelmét a természetről. – Ezt muszáj kipróbálnom. Van 395még takarója? – alkudott már a csónakossal, aki most télen mint fakutyás göngyölte be vendégei lábát a pokrócba. – Te csak bocsáss jégre, kedves – mondta begöngyölten az urának –, s menj, írd meg a levelet.

János még egy darabig ott maradt a parton, hogy a felesége első lökdölőzésében gyönyörködjék. Eleinte minduntalan elfarolt balra a fakutya, meg kellett szoknia, hogy mind a két kezével egyformát lökjön. Jól kivörösödve ért vissza az öböl bejáratából. Még panaszkodott a göcsökre, de már rájött a mulatság ízére. – Te még mindig itt vagy? – kiáltott ki az urára. A férfi intett neki, s megindult befelé, virgonc rohamlépésekkel. A fasor végiből még egyszer visszafordult, hogy az asszony képivel érjen vissza az írógéphez. Gizi akkor már messze benn járt a kunkori orrú székén. Az öböl végin még az előző nap, amikor hízott a jég, táblákat állítottak fel, hogy meddig tanácsos menni. De ma már messze azon túl is keringtek a fakutyások. Gizi is egyre gyorsabban siklott kifelé. Benn, úgy látszik, simább volt a jég és erősebb a szél, s Gizi gyorsuló iramban száguldott a táblákon túl. János megállt, nem tudott bemenni, ameddig meg nem fordul.

Mellette két méltóságos úr a Balatont magyarázta. Az a sötét sáv Akarattyától Füred felé: a rianás. A csónakos azt mondja, hogy erre is van egy ága. János egy pillanatig megdöbbenten állt. Aztán Gizi egyre kisebb pont lett a befelé száguldó jégszánjával. Hát persze, rianás, Gizit senki sem figyelmeztette a rianásra. Ijedten rohant le a partra, s kiáltozni próbált. De Gizit vitte a boldogság, s az ő hangja elveszett ebben a távolságban. A rianás, magyarázta a figyelmessé lett embereknek. S még nem tudta, kimutathatja-e, mennyire megijedt; nem egy újabb hisztéria ez, amit nem szabad elárulni? De a nyugtalansága egy perc alatt megsokszorozódott. A csónakosnak kiáltoztak, a rianás helyét kérdezték, s néhányan utánaindultak a szökevénynek. János egypár lépést tett, hogy maga is a kis sárga szán után rohanjon a jégen. Ilyen könnyelműséget, hallotta maga mellett az előbbi méltóságos úr roszallását. A sárga szánból most már semmi sem látszott. Csak a jégmezők fehérsége nőtt az ő tehetetlen megcsúszott lába s az asszony elszáguldó boldogsága között.

396

Elmegy. Nem fogják utolérni. Nem térhet vissza. Mialatt maga a csónakos is fakutyába szállt, s még néhányan nekiindultak a bealkonyodó mezőségnek, s ő maga a kezét törte, pénzt ígért, szánkót kért: egész biztosan érezte, hogy Gizit nem hozza senki sem vissza. Hogy így védte meg magát ez a csodálatos, érett szerelmükkel telt óra: kiröpítette, kifakutyázta őt az eszmék világába, a végtelenségbe.

1942
397 398
Utópiák
Adalékok egy „újnemes”-szekta történetéhez*1
1
Bevezetés

A történetírás azokkal az eseményekkel foglalkozik, amelyek egymás szájából véve ki a szót, a népek sorsát fejezik ki. A kortársak, ha nem is értik egészen ezeket az eseményeket, felfigyelnek morajukra. A sors mondanivalóját nem tudják kihallani a változásból, de annál görcsösebben lesik a változás mozzanatait, mint ahogy a beszélő ajkát szoktuk nézni, aki idegen nyelven hadar, félig értett szavakat.

A hallani akaró süketeknek ez az igyekezete, mely a sajtó arcjátékára annyira jellemző, néha nevetséges, sokszor bosszantó, de mégiscsak megvan az az előnye, hogy a történelmi eseményeket, mint egy gramofonlemezen, elteszi számunkra, s ránk bízza, hogy idők múltán értelmüket kihüvelyezzük. Egészen más a sorsuk azoknak az eseményeknek, amelyek inkább jelképeseknek mondhatók, mint sorsdöntőknek, s a történelemnek nem annyira a haladását jelzik, mint hajlamait. Ezeket, mivel nem a történelem lármájával szakadnak ránk, a sajtó s az alkalmi filozófusok tolla elkerüli, hacsak nem a jelképes események egészen alacsony válfajáról van szó, kéjgyilkosságokról és miniszteri panamákról, melyekből a közönséges elme előszeretettel szokta levezetni a kor jellemvonásait.

Pedig ezek a jelképes események sokszor fontosabbak a történész399re, mint a népek szeme előtt és feje fölött folyó parádés történelem, mert (mint ahogy azt az olvasó a Bot Károly szektaalakítási kísérletéből látni fogja), ha nem is érik el a történelmiség küszöbét, kicsiny méretek közt, egyének sorsában elrekedve, népeket átalakító eseményeket rajzolnak elő. Az ilyen jelképes események néha hatalmas méretekben ismétlődnek meg, s őseivé válva fontos történelmi változásoknak, visszakapják azt az erkölcsi súlyt, melyet a balsiker eredetileg elragadt tőlük, máskor egyáltalán nem ismétlődnek meg, alvó rügyei maradnak az időnek, s csak az alaposabb történészt érdeklik, aki a törekvések rajzával lágyítja el, s teszi emberibbé idő és siker kegyetlen kiválasztó munkáját.

Hogy Bot Károlyék kísérlete a jelképes események melyik csoportjába tartozik, ma, öt évvel a szerencsétlen szektaalapító halála után alig állapítható meg. Az „újnemes”-gondolat itt is, ott is felbukkan fiatal írók és mozgalomszervezők írásaiban, de ki tudná eldönteni, hogy több lesz-e belőle egyszerű jelszónál, melyet egyik évtized felvet s a másik elfeled. Nos, ha így lesz, ez inkább az ideák tünékenysége mellett tanúság, mint Bot Károly sekélysége mellett. Ő ezt a gondolatot komolyan vette; nem irkálni akart róla, hanem az élet hatóerői közé iktatni, s amikor a társaság, melyet szervezett, szétzüllött, s ő maga börtönbe került, nem sanyargatás és betegség ölte meg, inkább az elvesztett életértelem.

Engem épp az egy tétre feltett életnek ez a hitele indított, hogy Bot Károlyék kicsiny csoportját történelmi kutatás tárgyává tegyem. Bot Károly erős egyéniség volt, igazi vezérszellem, néhány fennmaradt írásánál nagyobb bizonyíték erre az az erkölcsi felsőbbség, melyet társai fölött gyakorolt. Hiszen e társaság nem állt jelentéktelen emberekből, s azok ketten, akik azóta a közéletben nagyobb szerephez jutottak, egyik mint politikus, a másik mint tudós, talán nem is legkiválóbb tagjai voltak a szektának, inkább a legszerencsésebbek, akik az ifjúkori élményt, mely Bot Károlyhoz fűzte őket, bár aligha heverték ki, legalább hasznukra fordították.

Az ember azt hinné, hogy egy ilyen közeli és kis területű mozgalomnak a feltárása, mely alig tíz-tizenegy év előtt kezdett szövődni az ifjúság elmélkedéseibe beletörődött kávéházi asztalok mellett, vagy hármashatárhegyi kirándulásokon, s valójában később is 400alig terjedt túl ezen a körön, nem járhat különösebb fáradsággal, s aligha veszi igénybe egy történetíró apparátusát. Az igazság, sajnos, az, hogyha a negyvenes évek egyik titkos társaságát vagy a Martinovics-féle összeesküvés körülményeit akartam volna felkutatni, sokkal megbízhatóbb kútfőkből, kevesebb utánjárással, világosabb képet nyerhettem volna, mint így, hogy a Bot Károly rejtélyes sorsához kerestem az eszmei kulcsot, s a mozgalom résztvevőinek a felfogását és szerepét iparkodtam megállapítani.

A végzet nem volt barátságos ehhez a társasághoz; maga Bot Károly a börtönkórházban halt meg, inkább az éveken át marokba fojtott heroizmus elernyedésében, mint az orvosi bizonyítványban szereplő influenza utáni szívizom-gyulladásban; legkedvesebb barátja, aki a társaságot fölrobbantotta, s feleségét eltántorította, öngyilkos lett; ketten kivándoroltak, s akik itthon maradtak, értelmük és társadalmi helyzetük szerint nagyon különbözőképp alakították át a szektára vonatkozó emlékeiket. Bot Károly nem követett el semmi olyat, ami miatt barátainak szégyenkezni kellene; (a rendőrség a külföldre szökött Haberhauer Ottó helyett fogta el őt, aki a szektán kívül számításból vagy türelmetlenségből még egy kommunista sejtbe is beszervezkedett), de a félévi fegyház, amelyet kapott, s a mozgalomhoz tapadt hírnév elég ok volt rá, hogy közéleti pályán boldoguló résztvevői ifjúkori kalanddá minősítsék az egész csoportosulást, amelybe ők éppen hogy belészagoltak.

Négy évvel Bot Károly halála után a mozgalomnak az emléke is be volt kaparva; a bennfentesek hallgattak vagy elkallódtak, akiket pedig csak a szele érintett, pesti ismerősök s az egresi „törzsfarm” szomszédjai, ha fel is rémlett bennük valami, úgy gondoltak rá, mint a tavalyi hóra. Én magam is egész véletlenül jutottam rá Bot Károly nyomára, mint az ekevas alól kiugrott csontot forgató földműves a régi sírra, s ha a múlt év novemberében az új lakásomban jelentkező két bejárónő közt az eszem és nem pillanatnyi szánalmam választ, az első magyar „újnemes”-mozgalomra vonatkozó adalékaim aligha látnak napvilágot.

401

Mint agglegény, nem szeretem a kotnyeles és túlságosan rendtartó takarítónőket, akik azt képzelik, hogy egy magános férfi csak örülhet, ha a gyermekeik első ministrálásáról, vagy az új és régi kaucsuk szájpadlásuk közti különbségről fecsegnek, s akik úgy érzik, hogy nem szolgálták meg a fizetésüket, ha legalább az íróasztalon levő mappát ki nem szabadítják a könyvek és írások avarja alól. A két takarítónő közül, akit ajánlottak, az egyik egészséges volt, dundi, feltűnően lassú észjárású, amellett a vice lánya, megannyi mellette szóló tulajdonság; a másik egy angolkóros nyomorék, púpja fölött vékony, hosszú arc; a hangja repedtes s piszkos ruhája körül a népkonyhák és tömeglakások szaga. Én a szociális lelkiismeret gyors sugallatának engedve, a nyomorékot választottam, teste kis tömegével s légylábaival vigasztalva magam, miután már fölfogadtam. De mennyire tévedtem! Az angolkóros asszonyka mögött, akinek a fogyatkozását én összeférhetetlennek tartottam a házassággal és szerelemmel, másnap egy férfi nyomult be a keskenyre nyitott előszobaajtón, akit, mint mondta, segíteni hozott magával. Az asszonyka nem bírt fát felhozni a pincéből, az asszonyka térdei nem bírták a vikszolást, az asszonyka nem szeretett a hideg konyhában mosogatni. Az ura, aki munkanélküli volt, mindezt megtette, azontúl velem is szívesen szóba ereszkedett. Valóságos mindentudó volt ez a „Te, Petik”, ahogy az asszony hívta, értett a csengőhöz, villanyzsinórokhoz, kályhacsőhöz, vízvezetékcsaphoz, a gázsütőhöz, fürdőszobakályhához, az árnyékszék-tartályhoz, s mintha csak az istenek játszottak volna össze vele, mindaz, amihez értett, néhány napon belül elromlott, szétdőlt, kiugrott, folyatni kezdett, úgyhogy nekem állandóan éreznem kellett az ő potom-gondviselését, s hallgatnom a szakszerű tárgyalásokba becsúsztatott életrajzi adalékait. Az volt a benyomásom, hogy lakásom üzemi berendezésének nem is azért a néhány fillérért kellett boszorkánytáncba kezdenie, melyre ő lecsillapításuk közben szert tett, hanem inkább ezekért az életrajzi adatokért, melyekkel az én meleg szobám, bécsi szeletem és könyveim s az ő borostás arca s nyakába tekert rongya közt akarta a távolságot áthidalni. Míg a kályhacsövet összeállította, megmutatta a frontharcos igazolványát; fahordás közben a veséjéről beszélt, melyet maga Verebély vett ki; nővéremék stájer nevelője előtt, aki a kishúgaimat hozta 402el hozzám, a német tudományával remekelt; hja, kereskedőembernek tudnia kell németül, s ő nem mindig volt ebben a helyzetben, mint most, életében, sajnos, háromszor bukott meg. Volt valami rendszer az ő életrajzi offenzívájában; két hétbe került, amíg emlékeinek abba a rétegébe vezetett, amelyben először találkoztam Bot Károllyal és barátaival.

– A szellemi szükségmunkához bekerülhettem volna – mondta; Sóvágó államtitkár régi jó barátom, már be is hozott, de tífuszt kaptam, s mást nyomtak a helyembe. – Száraz, fázós ujjai közt gondosan törülgette a csöpögő tányért, s rám pillantott, hogy megütődöm-e. Várta, hogy belekapaszkodom a szellemi szükségmunkába vagy legalább egy fintorral fejezzem ki kételyemet a barátság fölött; de én megtanultam már, hogy a kételkedés leghalványabb mozdulataiért is hosszadalmas bizonyítgatások büntetése jár, s minden figyelmemet a cipőmnek szenteltem, melyet elmenőben a konyhazsámolyon szoktam ledörgölni. – Az ember nem szívesen nyaggatja a nagyúri barátjait – folytatta –, pedig volt idő, hogy dinnyeéréskor éjszakaszám együtt csőszködtünk Karola-telepen. De tetszik tudni, hogy van az, ha valakiből lesz valami. Elfelejti, kik indították útnak… Alázatos tisztelettel, tanár úr – köszönt utánam a folyosóra, mikor látta, hogy otthagyom, s fekete, dohányos fogai fölött tisztelettudó mosolygással húzódott szét a száj. Miután tudtomra adta, hogy múltunk nagyon is kibírja az összehasonlítást, beszélgetéseink végén mindig visszatért a valósághoz, helyreállítva tanár úr és munkanélküli sors szabta viszonyát.

Kollárt, a klasszika-filológust, a Filológiai Közlöny tartalomjegyzékének az átböngészése közben fedezte fel. A délutáni postát, mivel abban az időben mosogattak, rendesen ő hozta be, s a félperc alatt, míg a könyveket és folyóiratokat átvette s az íróasztalomra tette, gyorsan átmustrálta, hogy nem talál-e valamit, amihez egy sokat sejtető megjegyzést fűzhet. – Látom a Kollár is ír ebbe a lapba – jegyezte meg sunyian. – Most úgy látszik, a tizenhatodik századdal foglalkozik (Plutarkhosz tizenhatodik századbeli fordítóiról szólt a tanulmány); akkoriban a régi görög színdarabokat nyaggatták a Gazdával. Jó fiú volt, nagyon szeretett a virágházban maszatolni, amikor ledoktorált, nem kapott mindjárt állást.

403

Bár szótlanul vettem át a füzetet, ez a megjegyzése szeget ütött a fejembe. Kollárnak csakugyan van egy egész fiatalkori kis könyve a görög drámáról. Ezt a könyvecskét én sokkal eredetibbnek tartom újabb dolgozatainál, melyekben, mintha a könyvcímek és idézetek ciliciumát vállalta volna magára, talán, hogy első merész munkájáért megbüntesse magát. Honnan tudja ezt ez az ember, és miféle telep volt az, amelyen ő, a Sóvágó államtitkár és a Kollár társaságában csőszködött s vincelléreskedett? Kollárt elég jól ismertem, havonta egyszer-kétszer megfordult ő is a Sz. professzor asztalánál, mert noha nem történész, szeret történeti kérdésekről beszélni, s nekem is többször bebizonyította már, hogy nemcsak az antik történet kútfőit ismeri, de Machiavellit, Guicciardinit, sőt a francia emlékirat-irodalmat is. Legközelebb is épp mellém telepedett le, s az ő sajátságos társalgó módszerével, melyet az olvasottságok birkózásának lehetne nevezni, VIII. Károly olaszországi hadjáratával kapcsolatban puhatolt ki. Nem állhattam meg, hogy elő ne hozakodjak az én barátommal. – Nem ismer, kolléga úr – kérdeztem –, egy Petik nevű embert? – Kollár felütötte a fejét, a szemembe nézett, bocsánatot kért a szomszédjától – noha nem láttam, hogy meglökte volna. – Petik? – ismételte a nevet, s úgy tolta el maga előtt a kiflis kosarat, hogy tekintetével a kifliket kísérte. – Mért kérdi, kolléga úr? – Nagyszerűen van tájékozódva az ön ifjúkori munkássága felől. – A Bot Károly köréhez tartozott, úgy rémlik, emlékszem rá. Vigyázni kell rá, mit mond, nem megbízható ember. – Bot Károly? – kérdeztem én; sosem hallottam róla. – Kollár olyanformán mosolygott, mintha egy budai találka-kocsma volna az, amelyről bevallottam, hogy nem ismerem. – Nem? Pedig érdekes eset: egy sztoikus szektaalapító századunkban. Persze, kolléga úr néhány évjárattal előttünk járt. Ha fiatalkori emlékekről van szó, öt-hat év áthidalhatatlan korkülönbség. – Én vártam még, hogy mond valamit az „érdekes eset”-ről, de ő a szemben ülő két archeológus vitájába avatkozott.

Volt valami szokatlan a Kollár viselkedésében, ami arra ösztökélt, hogy most már én dobjam föl bejárónőm férje előtt a Bot Károly nevét. Petik boldogan kapta el a kérdést, s elsősorban a maga részvételét és jelentőségét sietett megállapítani. Ő volt a Gazda jobb keze, ő tartotta a lelket az egész farmban, ha Bot Károly ráhallgat, 404s elébb kiteszi az Orbán doktor szűrét, nem jutnak ide. Ma talán az egész ország az ő kezükben van, egy magyar Mussolini lehetett volna abból az emberből, s akkor mi ketten sem így beszélgetünk, hanem talán én kérem őt, hogy protezsáljon be valamelyik egyetemi tanszékre vagy akadémiába. Eleinte bőven és mohón beszélt Petik, de amikor látta, hogy én nem kezdem szokásom szerint a könyvet lapozni, hanem újabb és újabb kérdéseket teszek fel, tartózkodóbb lett. Megérezte, hogy a kíváncsiságom fel van keltve, s ő valami olyasmit hordoz az emlékezetében, aminek a megszerzéséért én talán áldozatokat is hoznék. Most már takarékoskodott a közléseivel, meg-megjelent körülöttem, jelentőségteljes meghajlással tette a fűszeres nyugtáját az íróasztallámpa alá, de rögtön vissza is vonult, bevárta; hogy én szólítsam vissza az ajtóból. S engem csakugyan egyre hevesebben érdekelt, amit ő Bot Károlyról és köréről elmondott, úgy, hogy másoknál is faggatóztam már, sőt a húszas évek elején megjelent folyóiratokat is átnéztem, hogy nem fedezem-e fel bennük Bot Károly nevét. Ahogy nőtt az én érdeklődésem, úgy nőtt a Petik talányossága és szemtelensége is. Most már nem is leplezte, hogy különb embernek érzi magát nálam, s csak a fonák sors űzte az én takarítónőm mellé, akivel különben esze ágában sem volt megesküdni. Néha már borszagot is éreztem rajta, s dohányos ujjai újra kisárgultak. Az előszobán ő jött be elém, s hangos vezényszavakkal kormányozta a kis nyomorékot: – Anyukám, melegíts egy kis teavizet nekünk, Anyukám, kérd el azt a régi Hubertust a tanár úrtól. – Az anyuka elragadtatott szemmel engedelmeskedett; bennem pedig fogamzott már ez a munka, úgyhogy nem bírtam kitenni őket. Egyik ebéd után aztán mindketten elmaradtak, három nap takarítónő nélkül voltam, a kész kakaót magam vettem át a tejesfiútól, s a déli vendéglőmben vacsoráztam. Negyednap beállított az asszony, s elmondta, hogy az ura eladta a szmokingom; a házbeli cselédlány társaságában leitta magát, s nyoma veszett. Egy idő óta a könyvecskéimből is szépecskén hordott az antikváriumba, s mikor ő akadékoskodott, azzal vigasztalta, hogy a könyvlopás urak közt nem bűn. Most mit tegyen? Itt van hely, kenyér nélkül, s én bizonyára nem bocsátok meg neki. Mit tegyek, megbocsátottam.

405

Petiket attól fogva nem láttam, de Bot Károly sokkal állandóbb problémámmá vált, semhogy a kutatást abbahagyhattam volna. Aki nem vetette még magát rá egy másik ember nyomára, nehezen értheti meg, hogy tudott engem a Bot Károly talánya életem szertartásos menetéből kiforgatni, új ismeretségekre zaklatni s idegen érdeklődési területekre átcsábítani. Azt hiszem, minden szenvedélyben van valami a detektívéből, sokak szerint maga a szerelem sem egyéb, mint a képzelet detektívmunkája egy idegen egyéniség körül. Elébb csak Kollár kivallatására helyeztem el csalétkeket, fölhasználva a görög drámáról szóló könyvének néhány részletét, melyek túlmutattak az ő egyéniségén, mint például A leláncolt Prométheusz utolsó jelenetéhez fűzött kommentár, ahol az önmagunkhoz való hűséget az isteneknek járó engedelmesség fölé helyezi, s néhány gyönyörű mondatot ír le a tragikus erkölcsről. Később egy politikai asztaltársaságba is befurakodtam, ahol a fiatal Sóvágó államtitkár, a „haladó kormánypártiak” reménye, újabb európai mozgalmak legfrissebb műszavaival szokta a Bethlen-rendszer általános irányelveit igazolni, meg-megcsillantva az új nemzedék előtt a reményt, hogy e rendszer korszellemhez méltó átfestése rá és ifjú barátaira vár. Én a huszadik századi barokktól az érdekképviseleti rendszer és a magyar felsőház összeolvasztásáig minden tőrt megvetettem neki, csakhogy Bot Károly viszonyát az ő elitgondolatához kipuhatoljam. De fölkutattam a Kubában elveszett Petényi Ödön hozzátartozóit is, egy külföldön élő mérnök osztálytársam révén Haberhauer újságcikkeihez jutottam hozzá, bizalmasa lettem az öngyilkos Orbán doktor vénlány nénjének, s ismételten leutaztam Egresre, ahol a régi Karola-farm egy részén még ma is egy szektabeli gazdálkodik.

Nagy segítségemre volt Bot Károlynak néhány fiatalkori cikke, melyeket elég különös folyóiratokból szedtem össze, de ennek ellenére is megbízható Ariadné-fonalat találtam bennük, hogy az életére vonatkozó adatok és vallomások közt elindulhassak. Abból, amit megtudtam róla, egyre vonzóbb arca rajzolódott ki a tragikus végű fiatalembernek, aki megundorodva a világnézeti hánykolódásoktól, aranyfedezet nélküli jelszavaktól, a régi uralkodók álláspontjára helyezkedett, kik nem úgy, mint az újabbkori inflációs államférfiak, hatalmas aranykészletet halmoztak fel, mielőtt háborúba kezdtek. 406Ha a kezembe jutott adatok alapján szabad ilyen általános jellemzést megkockáztatnom, Bot Károlyban egy mélyen tragikus életérzés keveredett gyermekesen biztos mozgalmi optimizmussal. A régi görögökkel azt tartotta, hogy jobb nem foganni, mint foganni, s jobb idejében elvetéltetni, mint megszületni. Az élet kelepce, melybe szüleink csókja ejt, s melyből csak a halál kínja vált ki. Az emberi élet egyetlen értelme s méltósága: a helytállás, ki kell tartanunk amellett, amit a belénk áthozott erők akarnak velünk; ez az a tragikus erkölcs, amelyről első művében Kollár Dénes is ír. De ha ember és világ viszonyában nem is jutott túl ezen a szív összeszorító reménytelenségen, az ember s főleg a tragikus erkölccsel eltelt ember tevékenységi terét s hatalmát szinte határtalannak látta, olyan erős meggyőződése volt, hogy az erkölcs, ha igazán az, a gyakorlatban is hatásosabb fegyver, mint a „gyakorlatiasság” és a hajlékony alkalmazkodás. A tragikus erkölcsű ember olyan, mint a tőkeerős vállalkozó, aki kibírja s átlábolja a veszteségeket, s függetlenülni tud az árfolyam-ingadozásoktól. Ki bírná ki a mai híg időkben, amikor a legkülönbek is napról napra élnek, s barométerei lettek a napi értékingadozásnak, egy ilyen tőkeerős lélek versenyét? Egy megjegyzéséből tudom, hogy megvetette a tehetségeket, akik csak tehetségek. – Mit várhatunk – mondta – a zsenialitás napszámosaitól? Az igazi tehetség, akinek szabadsága van a költekezésre és a koplalásra. Szabadság alatt ő valami színes aszkézist értett; aszkézist a lemondásban, de aszkézist a fényűzésben is, a lélek elszántságát, hogy sorsa belső udvarába húzódjék, ha kell, s addig terjessze ki befolyása körét, ameddig lehet. A szabad ember összenyomható, mint a gáz, de összenyomva is benne van, potenciálisan, a kiterjedés. Szektájával ő egy magas légnyomású zugot akart létesíteni ebben a légritka országban, s nem volt kételye, hogy erről a magas légnyomású helyről szelek és viharok indulnak ki. Az erkölcsből úgyis mozgalom lesz, de hogy lesz a mozgalomból erkölcs? Megvetett minden szervezkedést a lelkek szervezkedésén kívül. Ő maga korán abbahagyta az írást; nem annyira csalódásból, mint hite bizonyításául, ahogy feltevésükben megrögzött orvosok mérges szérumokat oltanak magukba, csakhogy ártalmatlanságát bizonyítsák. Egy erős embernek akkor is meg kell mozgatni a lelkeket, ha nem ír; a nagy nyo407másnak nem kell toll ahhoz, hogy vihart támasszon. Élt és beszélt, s úgy érezte, hogy példája és szava terjedésében kell kipróbálnia magát. Alkotta és ajándékozta magát, s talán épp önmaga megalkotásának ez a szakadatlan erőkifejtése s az ajándékozó kedv állandó csorgása vonzotta hozzá baráti körét. Mint lépcsőzetes medencéjű szökőkútban lejtett körülötte lélekről lélekre a víz, s buzogtak föl új kisebb tritonfejek. Lehetséges, hogy ez a víz ne jusson el mindenkihez?

Karola-telep, melyet sokan az ő leglényegesebb alkotásának tartanak, inkább jelképes hely volt, az a lelkünkben levő vár, amelybe mindig visszavonulhatunk – kivetítve a valóságba. A bölcsészetre iratkozott be, de nem végezte el, diáktanításból élt, meg abból a kis zsebpénzből, amit apjától kapott, aki egresi tanító volt. Egy volt képviselő árváját vette el, aki akkor már évek óta vendéglőkben felírónősködött. Szerény, vízivárosi szobában laktak, de úgy látszik, az asszonyt is bele tudta zökkenteni az észjárásába, mert sosem nógatta őt újabb jövedelmi források fölhajtására; talán rá is átragadt az ura megvetése, aki zsarnok életkörülményeiket a sült krumpli és margitszigeti vacsorák, ószeren vett ruhák és drága hangversenyjegyek szeszélyes váltogatásával gúnyolta ki. A Karola-telep tulajdonképp apai örökség volt. Bot kántor mellől sorra elhaltak a lányai, aztán a felesége is; az iskolából kiüldözte a sok modern nyavalyás, süketnéma-módszeres tanítónő; kellett neki valami gond, hogy össze ne dőljön; mint takaréki könyvelő, ő vállalta el a környéki Huszárpuszta parcellázását, s amikor a belsőségre a szegénység közt nem akadt vevő, megtartotta olcsó pénzen ő magának. Tíz év alatt kellett volna letörlesztenie a vételárat, de rá tavaszra meghalt. Bot Károlynak ilyesformán volt harminc nagy jószágra való istállója, egy számtartó-lakása, pajtája, kocsiszíne, három góréja, négy hold szőlője (harmadéves amerikai vessző), egy csomó zsenge gyümölcsfája, körül huszonöt hold földje – de alig valami pénze, kevés barma s annyi adóssága, hogy a törlesztésén kétszer ennyi földet bérelhetett volna. Bot Károly kevéssel előbb írta a Vagyonról szóló cikkét, amelyet az írásbeli dokumentumok közt majd megtalálhat az olvasó, s ebben a váratlanul elébe hullt örökségben valami próbatételfélét láthatott, mintha a sors hívta volna ki elméletéért.

408

Az egresi ismerősök azzal biztatták, hogy ne vegye át az örökséget; senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy örököljön; márpedig ez az örökség ráfizetés. Bot Károly kiment a telekre – nem talált ott senkit, csak az apja emberét, egy facér kertészt, aki még a Huszárék idejéből maradt itt mindenesnek. Ezt az embert Huszárék akkor vették fel, amikor a fehérvári hizlaldájuk már bukóban volt, spárgát meg gombát akartak termesztetni vele, azon többet lehet keresni, mint a búzán. De a hizlalda elébb megbukott, mint a spárgatelep begyúlt, s a gombapince az öreg Botra szállt a lefokozott kertésszel együtt. Bot Károly meghallgatta ezt az embert, s három hét múlva a feleségével, Petikkel meg Petényi Ödönnel tért vissza. Petik akkor bukott meg másodszor, ez alkalommal mint kép- és műbútorkereskedő; Orbán doktor ajánlotta őt be a truppba, aki még az ideggyógyászati klinikán fedezte fel, s egész legendát költött az ezermester alkoholista köré. Petényi akkoriban jogász volt, azonkívül a Hitelbank hivatalnoka s egy kávéházi zenekar tagja, de mivel a bankban leépítették, a jogra úgysem szokás járni, nem volt semmi akadálya, hogy az éjjeli kávéház füstjét a huszárpusztai marhaistálló lámpájának a füstjével cserélje fel. Az első tél átvegetálásához szükséges pénzt Orbán doktor adta, aki mint kórházi alorvos ebben a társaságban mecénásszámba ment. Birtoka, melyet Bot Károlyné tiszteletére Karola-telepnek kereszteltek el, telekkönyvileg a Bot Károly nevén maradt, de az ő vagyonról alkotott felfogása s a telepalkotmány értelmében (melyet Bot Károly írásiszonya miatt senki sem jegyzett fel) tulajdonképp a rend vagy még inkább az ügy vagyona lett, s Bot Károly csak a vagyon „hatalmi kisugárzását” irányította.

Haberhauer Ottónak a cikke (lásd az írásbeli dokumentumok közt) a telepalapítást úgy állítja be, mint egy polgári csoport kísérletét a „szövetkezeti termelés” bevezetésére. Persze, könnyű kimutatni, hogy a kapitalista termelési rendben ezek az „anarchista kooperációk” hamar fölbomlanak. Nem tudom, hogy Haberhauernek ez a beállítása őszinte-e, de ha igen, akkor az ő félreértésében kell keresnünk e „felbomlás” egyik legfontosabb okát. Karola-telepnek, vagy ahogy ő nevezte, Karola-farmnak kutatásaim alapján nem sok köze volt a szövetkezeti termeléshez. Ez a telep, azt mondhatnám, 409inkább metafora volt, mint termelőszövetkezet; szellemi erők termelésének anyagi mása; a lelki és fizikai vagyon merész összekapcsolása egy jelképben. Bot Károly szerint minden ember forrás; forrása messziről összeszivárgott, kikutathatatlan szándékú erőknek. Az emberhez méltó, diszciplinás élet ezt a forrást segíti, tisztítja – s vezeti el vizét a többiekhez. A vagyon erkölcsössége vagy erkölcstelensége nem attól függ, hogy egyesek vagy szövetkezetek kezében van-e, hanem hogy forrásnak lett-e foglalatja vagy pocsolyának. Bot Károly szemében a vagyon az élettel ránk szabott fegyelem anyagi része, s Karola-telep azért volt oly kedves neki, mert e harmincholdas folton s az innen kiáradó anyagi erőben a maga és társai tőkéjének a kisugárzását látta. Természetes, hogy akik a telepen éltek, Bot, Karola, Petik, a kertész, két és fél éven át Petényi, egy-egy éven át Kollár és Sóvágó, ettek, ruházkodtak, de eszük ágában sem jutott, hogy például a jövedelem arányos felosztását, vagy munkájuk „teljes értékét” követeljék. Ebből a jövedelemből épp azok „kaptak” legkevesebbet, akik a legtöbb munkaórát dolgozták, Bot Károly, Barna, a kertész és Karola, aki míg Petényi meg nem nősült, egymaga volt asszony a telepen. A jövedelem nagy része épp a külső emberek felé folyott, ők kapták meg, de ők sem magukra, hanem a szerepre, melyet a felserkent erő teremtett körülöttük, s ha talán többet költekeztek is, mint az otthoniak, költekezésüket a szerep szabta meg, s nem az ő igényük.

Sietek megjegyezni, hogy ez a kifele folyó apanázs nem volt valami nagy összeg, sőt még állandó sem. Aki művésze a kertészetnek, tudja, mit sajtolhatott ki négy-öt évi munkájával a válság előtti években egy ilyesféle csoport szorgalma és zsenialitása. Bot Károlyék ennél kevesebbet szorítottak ki, mert azonkívül, hogy termeltek, piaci szempontból sok hiábavaló munkát is végeztek (volt istállókból lakást, a szérűkből kertet). Az újonnan ültetett gyümölcsös egyelőre legföljebb az asztalukat látta el, s a törlesztés is meg-megvágta őket. Teljesen helytelen úgy képzelni el Karola-farmot, hogy itt propagandára termeltek, s a kintiek elmozgalmazták, amit a bentiek ügyessége a földből kipréselt. A telep inkább bázis volt a kintiek számára, ahova, ha kinn megbuktak, visszahúzódhattak; fedezet a merészségük mögé. Nagyobb összegeket csak akkor kaptak, ha egy-egy új vál410lalkozást kellett elindítani. Ilyenkor aztán (pl.: Petényi Dunántúli füzetei-nek a megindulásához vagy a mozgalom legvégén, amikor Bot végre beleegyezett, hogy Sóvágó képviselőnek lépjen fel) a telep a szó szoros értelmében kiapadt, a baromfiólak, virágházak, nyúltenyészet, konzervraktár, füstölő ásítoztak, s a telepen élők szűk adagra szorultak. De ez volt a bentiek fénykora; ilyenkor oltották bele erejüket a kintiekbe. A munkának ez a közvetlen erkölcsi látszata s Bot Károly jelenléte őket mindenért kárpótolta. A baj nem is Karola-telepről s nem az anyagiak felől harapózott rá a mozgalomra.

Nem akarok elébük vágni a könyvben közölt adalékoknak, s különösképp hiba lenne, ha a „felbomlás”-ra vonatkozó nézeteimet mint összefüggő magyarázatot bocsátanám az olvasó elé. Amit megtudtam, olyan laza ponthalmaz, hogy abba még nagyon sokféle kép rajzolható; a történetírónak (akit szenvedélyem, félek, így is kompromittál) elemi kötelessége, hogy bármennyire égetik is feltevései, meghátráljon a végső magyarázat elől. Egyre mégis kérnem kell az olvasót. Ne lapozgassa azzal az érzéssel Adalékaim-at, hogy egy eleve halálra ítélt ügy aktáit forgatja. Bot Károly „szektá”-ja mégiscsak öt éven keresztül egyesített embereket egy, korunkban ritka, szervezetben; ez alatt hatalma nőtt, a benne rejlő jelkép emelkedett, s míg e furcsa üggyel foglalkozik, gyakran lepi meg a kutatót az az érzés, hogy tulajdonképp már csak a tojás mészhéját kellett volna átütnie, s a Bot Károly mozgalma a történelem fényébe ér. Lehet, hogy a keserűbb életismerő épp ezt a mészhéjat, az emberi gyengeségek látszólag keskeny övét tartja áttörhetetlennek s megmarad első, elutasító benyomása mellett. Én történész vagyok, de nem tudom ilyen mértékben szentesíteni a sikert, s ha elismerek is az eseményekben bizonyos következetességet, vonzalmam a történelemben megsemmisült történelmeké, az idő alvó rügyeié, ahogy e bevezető elején mondtam, s Bot Károly mozgalmát akkor is méltónak találom a történetírói föltárásra, ha rügyei „eleve alvásra voltak is ítélve”.

Mint említettem, s dolgozatom címe is mutatja, e könyv nem mer a Bot-szekta történetének szintetikus feldolgozására vállalkozni, s csak a kezembe jutott adatokat mutatja be. Ezek az adatok három 411csoportba oszthatók. Az első csoportba tartoznak azok az írások (Bot Károly néhány cikke, egy töredék a szekta naplójából, Haberhauernek külföldön megjelent cikke, Karola levelei Orbán doktorhoz, Petényi Kubából írt hosszabb levele), amelyek a mozgalom leghitelesebb daktiloszkópiai nyomainak tekinthetők. Könyvem első részében ezeknek az írásoknak közlésére szorítkozom. A második részbe a hozzáférhető résztvevők visszaemlékezéseit soroltam be, képességem szerint ragaszkodva a fogalmazás külső formáihoz is (mely talán még jellemzőbb, mint az, amit elmondanak), hogy az ide sorolt dokumentumok legalább lélektanilag objektívek legyenek, ha ténybeli részük megbízhatóságához szó is fér. A harmadik rész már a hitelességnek erre a fokára sem tart igényt; a magam szavaival mondom el itt, amit a Huszár-parcella törpegazdáitól, az egresi parasztoktól, paptól, orvostól hallottam, a vármegyebeli és pesti ismerősök pletykáit, Orbán nővérének, Karola mostani társaságának zavaros, sokszor ellentmondó vélekedéseit. Ezt a részt nem is annyira a kutatásnak szántam. Inkább azt akartam megmutatni, hogy zavarodik össze egy nagy lélek sorsa az emberek vélekedéseiben, s hogy halványodik el emlékezetükben.

2
Írásbeli emlékek
Bot Károly Szó és hitel cimű cikke*2

Egy induló folyóirat munkatársainak nemcsak azokat a törekvéseket kell világosan átgondolniuk, amelyekkel a közönség elé merészkednek, hanem azt is, hogy alkalmas-e maga a folyóirat forma, mondjuk ki általánosabban, a nyomtatott papír arra, hogy ezeket a 412törekvéseket (ha ugyan megvannak, s nemcsak nevek nyilvános csillogtatásában állnak) érdemlegesen szolgálja.

Az ember (akármilyen viszonyban álljon is a tételes vallásokkal) vallásos lény, aki a maga és a világ léte közt értelmi összefüggést keres, s azt szeretné, ha élete nem pocsolya lenne, amely poshad és kiszárad, hanem folyó, amely egy nagyobb életbe, vagy mondjuk, jelentésbe torkoll. Erre törekedett a középkori ember, és erre törekszik a maga módján az ateista-szocialista is. Arra a folyósodrásra, melyet erkölcsi erőnek nevezhetünk, minden nagy mozgalomnak, nagy kísérletnek szüksége van, akár kereszténynek mondja magát, akár istentagadónak, s a különféle irányok értékét talán nem is az mutatja, hogy mit állítanak, hanem, hogy mekkora lejtést tudnak adni a léleknek, vízesésekkel zuhan-e alá vagy homokzátonyok közt kanyarog.

A szónak kétségkívül megvan az az értéke (gyakorlati hasznáról, melynek az emberiség a létét köszönheti, nem beszélve), hogy az emberek lelke közt érintkező közeget teremt; ami bennem történik, fel tudja idézni másban, vagy legalább jelet tud adni rá, hogy másban is felidéződjék. Az ember így átveheti mások felfedezéseit, s mások élményeivel szabadíthatja fel saját tettvágyát és fogékonyságát. A mi európai kultúránk kétségkívül sokat köszönhet annak, hogy a szót kiművelte, s a lélek igényeihez árnyalta, de ugyanabban a szóművészetben, mely annyi felfedezést őrzött meg számára, látom egyik legnagyobb veszedelmét is. A szó művészete, ahogy ma a sajtóban, szónoklatokban, sőt a kiválóbb írók műveiben is megfigyelhetjük, autonómiát nyert; el tud játszani mindent, ami a lélekben történik, anélkül hogy a lélekben valaminek történnie kellene. Ennek nemcsak az a következménye, hogy olyan emberek tombolnak, finomkodnak és prófétálnak a szavakkal, akikben nincs sem erő, sem finomság, se prófécia, hanem hogy az emberek hozzászoknak a szóhoz, mint a film-gyilkosságokhoz, s locsogás és megnyilatkozás egyformán érdekli vagy untatja őket.

Jó volna, ha a kifejezést meg lehetne nehezíteni valahogy; úgyhogy csak a rendkívüli lelkierő tudná legyőzni a nyelv gátlásait s a mindennapi szükségletek fölé emelkedett beszéd, mint a régi kultú413rákban, már azzal, hogy áttörte ezeket az akadályokat, magában is hitelt nyújthatna a beszélőnek. Sajnos, ma épp megfordítva van, nyelv és lélek birkózása tűnhet fel szélhámos dadogásnak, s a folyékony könnyűség győz meg.

Én, őszintén megvallva, a szónak evvel a ránk szabadult autonómiájával szemben egy mentséget látok, ha föladjuk nagy előszeretetünket a hitelét vesztett „szó”-beszéd iránt, s a kifejezés egyéb formáit ápoljuk, melyekben a lélek megnyilatkozhat: a viselkedést, cselekvést, a kedély jelbeszédét. Igaz, hogy ezeket nem lehet lenyomtatni; de éppen, mert olyan ritkán választja őket egy érdemes lélek kifejezési eszközül, terjedésüknek éppen úgy meglenne a maga útja, vagy még jobban, mint a százezres példányokban fogyó újságokban. Én legalábbis hiszek benne, hogy az erők megmaradásának az elve, bizonyos értelemben, az erkölcsi világra is érvényes.

Kissé szokatlan gondolatok ezek egy folyóirat első számába. De úgy érzem, nem árt figyelmeztetni magunkat, hogy a papírra írt szavak akkor érnek csak valamit, ha nem helyettesítői, hanem jelzői csak annak, ami bennünk történik, s a folyóirat nem teste mozgalmunknak, hanem árnyékernyő, amely körvonaluk mozgását mutatja.

Bot Károly hozzászólása az Új művészet kérdéséhez*3

Az előttem szóló két képzőművész a művészet csődjéről beszélt. Ezt nem értem. A kő, festék itt van, s egy nagy lélek, aki arra született, hogy rajtuk át beszéljen, meg is tudja szólaltatni őket. A művészet nem kerülhetett csődbe, legföljebb azok, akik csinálják.

A művészek ma nagyon sokat törik az eszüket a kifejezésmódokon. A festészet történetéből akarják kiszámítani a festészet jövőjét; saját stílusuk történelmi helyét keresik, vagy ami még rosszabb: stílust keresnek történelmi helyükhöz. A művészek ma állandóan 414„új korszakot” nyitnak, s a korszak-nyitogatásban elhanyagolják magukat. Belefojtják a lelküket a problémákba. Ezért jutnak csődbe.

Nemcsak a festőkkel van ez így. A költőknél, tudósoknál ugyanazt látjuk. Elfelejtik, hogy a művészet csak életük kifutó habja lehet, s nem a habot kell szódázni, hanem magának az életnek kell szénsavval telítve lennie. Elnyomorodott, félretaposott lélekkel csak nyomorék dolgokat lehet csinálni, s a mai világ, híres szakszerűségével, mindnyájunkat elnyomorít. Elszoktat bennünket azoktól a kérdésektől, s ami még nagyobb baj, azoktól az érzésektől, amelyeken át az ember a világbeli helyét keresi. A lélek vezérsugarát lemetszi, s az oldalt kihajtó fattyhajtások: a módszerkérdés, a stílusprobléma, ez az, ami csődbe jut.

Mind a két felszólaló megegyezett abban, hogy korunknak nincs „stílusa”. Ennek a megállapításnak így nem sok értelme van. A zűrzavar éppúgy stílusnak látszhat utólag, mint a nagy kultúrtörténeti stílusok. Aminek hasonló lélektana volt, azon a közös formai tulajdonságok is felfedezhetők lesznek, s minél szűkebb, egy helyben topogóbb ez a lélektan, annál inkább. Abban azonban, hogy nincs „nagy stílusa”, igazuk lehet.

Csakhogy ezt a nagy stílust nem lehet sem Egyiptomban, sem Babilonban megtalálni. Mert ez nem a vonalakban van, hanem az emberekben. Nemcsak egy-egy művészetet, de még a művészetet sem szabad önállóan nézni, ehhez az önállósághoz a művészetnek nincs joga, s nemcsak joga nincs, árt is neki. A művészet a lélek fényűzése, s lelkek kellenek hozzá, akikhez illik ez a fényűzés. Egy igazi nagy kultúra kétféle lehet: vagy minden művészet benne, vagy egyáltalán nincs művészete. (A szerkesztő megjegyzése: Görögök és zsidók!)

Amit a kezembe veszek: tárgy; amit ízlésemhez alakítok: mű. Ha egy nagy népben, vagy mondjuk kultúrában megvan az a hajlam, hogy hangulatát átvigye a tárgyakra, s mozdulatait, beszédét, eszközeit, lakását is belevonja életélményébe, hogy lelke visszfényét láthassa mindenen, amivel érintkezik, akkor még a fagondozás és az állattenyésztés is művészetté válik körülötte, s a „nagy stílus” beköszönt, anélkül, hogy előre megkonstruálta volna egy korszakkészítő.

415

A felszólalók persze azt kérdezik: ha ez a hajlam nincs meg a kultúrában, vagy legalábbis nem mutatkozik, mit kezdjen akkor a magános művész? Nem épp ez a művészet csődje, hogy a művész a tömegek hajlamában nem találja meg a kellő biztatást és útbaigazítást? Ugyanannyi erővel azonban azt is kérdezhetnék, hogy az a morál csődje, hogy a vértanút elégetik. Ha a művészben megvan ez a hajlam, amely a népből hiányzik, akkor maga lát hozzá, hogy azt a zugot, amelyben él, művészetével átitassa. Az ilyen művész, ha igazán olyan korban él is, ahelyett hogy a művészet csődjéről beszélne, okosabb, ha társaival külön kis céhet alakít, egyikük pallér lesz, a másik korsót készít, a harmadik kertet tervez, s maguk vetik meg a lábukat vagy inkább a lelküket egy parányi művészgyarmaton.

Őszintén megvallom, nem hiszem, hogy ahol művészekben az élet művészetteremtő heve ilyen nagy, mint mondtuk, a tömegek teljesen tompák lehetnének. Elszigetelt művészek természetesen voltak és lesznek, de az egész reménytelen vállalkozások mégis ritkák. Ami az egyesben világos, ott dereng a tömegben is, s már az, hogy a „nagy stílus” feltételeit itt elmondottuk, egymaga is azt bizonyítja, hogy ennek a nagy stílusnak a lehetősége a mi korunkban is megvan.

Bot Károly cikke a Vagyonról*4

Haberhauer A magántulajdon mérlege című cikkében szembeállította a magántulajdon fenntartása és eltörlése mellett szóló érveket, s úgy találta, hogy az utóbbiak túlsúlyban vannak. Érvelése engem egyik folyóiratunk minapi ankétjére emlékeztet, ahol íróknak és publicistáknak kellett ítélkezniük a házasság intézménye fölött. De a házasság aszerint jó vagy rossz, hogy ki milyen szándékkal lép belé, mit vár tőle, s milyen áldozatok árán hajlandó fenntartani. Ugyanígy a magántulajdon: önmagában sem jó, sem rossz; hogy milyen, 416az a róla alkotott felfogásunktól, a tulajdonon át megnyilatkozó tulajdonosi erkölcsünktől függ.

A magántulajdont, vagy mondjuk így, a vagyont, tekinthetjük egy darab rendelkezésünkre álló természetnek, melyet mi a saját fizikai, ha finomak vagyunk, szellemi javunkra aknázunk ki. A vagyon e szerint a felfogás szerint bekerített legelő, amely annál finomabb, minél nagyobb; a föld, műhely, üzlet szinte összefügg gyomrunkkal és érzékeinkkel, s a világ javait emésztésünk és idegrendszerünk felé iparkodik terelni. Hogy a közhasználatú nomenklatúránál maradjunk; a vagyon a pióca szívótárcsája.

De bizonyos, hogy a vagyont másképp is fel lehet fogni, s kellett is, hogy egyesek másképp fogják fel, ha a magántulajdonra alapított társadalom mindmáig fennmaradt. Elképzelhető olyan ember, aki életét hosszú szertartásnak, egyetlen kehely-felmutatásnak tekinti, s a vagyont úgy hordhatja, mint a pap a misemondó ruhát, a testén, de nem a teste tulajdonaként (legföljebb annyira, hogy ugyanakkor nem terít magára más köpenyeget). Az ilyen ember a vagyont, ha örökölte, megbízatásnak tekinti, amelynek meg kell felelni, ha szerezte, eszköznek, melyet céljaihoz faragott. Nem kell ahhoz épp fakupából inni, hogy egy magunkfajta, vagy valamivel nagyobbacska Attila gazdagsága közepén gazdagságától érintetlen maradjon. Közepes vagyon egy nagy lélek körül oázisokat teremthet, s egy picurka vagyon is elég hozzá, hogy a nagyra törő hatalommal szemben ne legyen egészen meztelen.

A vagyon egy korban aszerint jó vagy rossz, rokonszenves vagy gyűlöletes, hogy a kétféle felfogás közt milyen arányban oszlanak meg a vagyonosok s a vagyon lelkiismerete, általában melyik felé húz. A társadalmat, amelyben a vagyon a legnemesebb emberek kezében volna, a legtökéletesebb kommunizmus sem közelíthetné meg; az a társadalom viszont, ahol minden vagyonos pióca-színvonalra süllyed, kommunizmus nélkül is összeomlik. Ha a két végletet egy tételbe akarjuk összefoglalni: egy társadalom annál szilárdabb, minél közelebb esnek egymáshoz morális szótárában a vagyon és a kötelesség szavak.

Bizonyos, hogy a történelemnek kevés korszaka volt, amikor a két szó olyan messze került egymástól, mint ma. A múlt században a lel417kiismeretlen vagyonformák kiölték a lelkiismeret-furdalást azokból is, akikben az időnként fel-feltámadt. A magántulajdon elzüllött, s ez bizonyos fokig igazolja Haberhauer szigorú ítéletét.

De vigyázzunk, nehogy az orvosság, amelyet ajánlunk, veszedelmesebb legyen magánál a betegségnél. A társadalom nem piramis, amelyet elég felrakni, s eláll egypár ezer évig. Ha épület, hát olyan Déva vár, amely mindennapra megkíván egy-egy Kőmíves Kelemennét. A társadalom nagy, vállalkozó lelkek önfeláldozása nélkül elkorhad, összeomlik; a lélek véréből él, s félős, hogy a mi reformjaink épp ezt a vért akarják elvonni tőle. A magántulajdon teljes megsemmisítése kiszolgáltatja az újítót a közösségnek, nincs többé védett hely, amely mögött elbújhat, nincs zug, ahol szent összeesküvéseit forralhatja. A többség mindig tunya volt, nehézkes, süllyedése iránt érzéketlen; egy ország, ahol mindenki hivatalnok: minden atomjában tömeg.

Korunknak valóban egyik legnagyobb feladata a vagyonban a kötelesség nyomását visszaállítani, s tudom, hogy ez nem történhet meg forradalmak és intézményes módosítások nélkül. Az egészen erkölcstelen vagyonformákat el kell pusztítani, s az újakat a kötelességek szigorúbb keretjébe kell illeszteni. A mai magántulajdon és a munkáshadsereg közt van egy faja a nem örökölhető vagyonnak – amelyet ennek a kornak valahogy fel kell fedeznie.

Petényi „Telep-napló”-jából*5

Vacsora a fészernél az eperfa alatt. Pünkösdre Orbán és Kollár is lejöttek. Károly a fa törzsének támaszkodik. Germán törvénynap hangulat. (Karola és Erzsike az árnyékba húzódtak, most van kinn nálunk először; szoros szoknya, a nyakon és a vállon bodor és fodor, széthajló tölcsérű virág. Mi apró kacagásaikat halljuk csak.) Előho418zom a Dunántúli füzetek-et; ideje volna, hogy megindítsuk. Két táj, a Balaton és a Mezőföld kész, s néhány héten belül a Bakonyt is befejezem. Károly hallgat. „Nem lehetnél te magad az a Dunántúli füzet?” Ismerem már, ez az ő szokott ellenvetése minden akcióra. De ma dűlőre akarom vinni a dolgot, s nem értem meg.

– Hiszen tudod, mire gondolok – folytatja ő. – Ezeket a vidékeket bejártad, ismerkedtél, kérdezősködtél, tudod, ki az, akit érdekel az ilyesmi; van egy-két füvész, halász, erdész és „népész” barátod, mondd el nekik, amit tudsz, és hallgasd meg, amit ők tudnak. Az érdeklődésnek ez a kis testvérisége: ez valóság. Többet ér, mint az úgynevezett nyilvánosság. A nyilvánosságot annyira telebömbölték, hogy félsüket a bömböléstől. Csak az ágyúlövésre rezzen össze. Tíz ember, aki igazán hallgat rád, s akikre te is hallgatsz, nagyobb közönség, mint az Est-lapoké. Ha csak nem a nevedet akarod a Modianóval együtt az emberek agyába belekalapálni.

Egy kicsit hallgattunk, de Kollár segítségünkre jön: Ezek szerint nekem sem kellett volna a Homérosz és Aiszkhülosz-t publikálnom. Elmondhattam volna a barátaimnak s ők majd továbbadták volna…

Károly: Elmondás és elmondás közt nagy különbség van. Aiszkhüloszról elmondhatsz valamit anélkül, hogy kiejtenéd a nevét. S csak akkor mondhatsz érdemeset: ha bizonyos fokig te magad is Aiszkhülosz lettél már. Van ebben a nagy elmondási lázban: valami hasmenésszerű. Azért élünk, hogy legyen elmondani valónk. Amit beveszünk, kiszalad belőlünk, s a lélek koplal közben. Az elmondás csak a másodlagos; a publikálás pedig még azután jön. Az elsők mi magunk vagyunk. Te vagy az aranyfedezet, az elmondás az papírbankó. Mire való gyér aranyainkat ripsz-ropsz belevágni ebbe az inflációs nyilvánosságba? Ha aranyod van, a győzelem úgysem marad el.

Orbán: Az ekhós szekér elmélete megköszönheti a védelmet. Minek a vonat, szekéren is felérünk Pestre. Az embernek, ha akar valamit, alkalmazkodnia kell a kor eszközeihez. Gutenberggel nem lehet kikötni.

Károly: De ha a kor eszközei hatástalanok? Ha Gutenberg bordélyházi zongorás lett? Ha a nagyüzem elmélet még veszedelmesebb, 419mint az ekhós szekér elmélet! Kormányozni akarjátok a nagyüzemet, és beszippant. Az ekhós szekeret legalább ti hajtjátok.

Orbán: Úgy látom, nem ártana, ha egy kicsit átgondolnánk, hogy miért is álltunk össze, s mit is keresünk ez alatt a csillagfényes eperfa alatt. Mi végre is egy magyar mozgalmat akarunk megindítani…

Károly: Mozgalmat? Hol szedted ezt? S hozzá magyar mozgalmat. Mi emberekhez méltón akarunk élni, s támogatjuk egymást, hogy a maga helyén mindegyikünk méltó lehessen magához. A mi mozgalmunk csak annyira mozgalom, amennyire minden tökéletességre törekvő élet: mozgalom. Az ember emberek közt él, lélek érintkezik lélekkel, s egy sikeres, nagyobb nyomású lélek természetes, hogy gyűrűzést indít meg. Ezt a „nagy nyomást” imitálni, szelet csinálni atmoszférakülönbség nélkül: szélhámosság.

Orbán: De te éppen ezt a természetes gyűrűzést akarod megakadályozni. Petényiben van most egy bizonyos geográfiai-néprajzi nyomás, s te nem akarod, hogy tovább haladjon. Ha elfogadjuk a te okoskodásodat, Karola-telep lesz az a bibliai véka, amelyet a világosságra borítanak.

Károly: Sose félj attól, kérdezd meg Petiket, ő viszi be a tejet a tejcsarnokba, csúfolják, faggatják, ajánlkoznak. Egy szabad folt, egy sikeres élet olyan ritka, hogy az emberek fölfedezik. Előbb fölfedezik, mint a kitűnő könyveket.

Kollár: Van ebben a Karola-telepi kalandunkban valami bukolikus, ami énnekem mint görög tanárnak, persze tetszik, de ebben a században mégis időszerűtlennek érzem. Attól félek, hogy az élet átmegy a mi kísérletünk fölött, s húsz-harminc év múlva azt se tudják, hogy Karola-telep valaha létezett.

Károly: S ha nem tudják? Azért a húsz sorért élünk mi, amit a képes magyar történelemben esetleg kaphatunk? Nem tudom megmondani, mi értelme annak, hogy élünk. De ha már ideszorultunk születés és halál közé: legyünk hűek ahhoz, amit a legjobbnak érzünk magunkban, fogjuk fel az életet úgy, mint egy hajlamainkhoz írott küldetést, amelyet nem illik elejteni. Karola-telepet ezért alakítottuk. Ez a telep az „üdvösségünkért” készült s nem mozgalmi bázisul.

Orbán: Azt hiszem, nincs igazad.

420

Barna (az asztal végéről): Azt hiszem, Bot Károlynak van igaza.

Kertész barátunk közbeszólására Orbán arca türelmetlenül rándult; már attól féltem, valami gorombaságot mond; „A nép szól”, vagy „Most már aztán nincs fellebbezés”, valami ilyet. De legyűrte. Meglehetős ingerülten hallgattuk. Végre is én, a kárvallott, hozakodtam még egyszer elő. – Szóval nem engeded, hogy a Dunántúli füzetek-et megindítsuk.

Károly, aki mellettem ült, hátulról átölelt: Nem engedem? Természetes, hogy megindítjuk. Ami egyikünknek fontos, az mindegyikünknek az. Én csak Karola-telep elsőségét védtem a Dunántúli füzetek-kel szemben. A lélekét a mozgalommal.

A vita így váratlanul jó véget ért. Karola és Erzsike odajöttek; egymást átölelve álltak mögöttünk, egy közös kendőbe burkolózva, összeérő fejük szinte test nélkül úszott a sötétségben, s míg a Balatonról szóló fűzet bevezetését felolvastam, a két arc közül az egyik, éreztem, lassan kipirult.

Karola levele Orbán Miklóshoz*6

Kedves Miklós, Károly ma a vacsoránál emlegette magát, mi az, hogy hat hete elment, s még egy sort sem írt, máskor egy héten néha három levelet is kaptunk. Barna a Tutokilt meg a fecskendőket reklamálta, már el is késett a permetezéssel, s maga megígérte, hogy megrendeli. Mindnyájan énrám néznek, mintha nekem kellene tudnom, amit ők nem tudnak.

Tulajdonképpen ostobaság is, hogy írok. Maga nagyon jól tudja, hogy akármikor helyreállíthatja a régi barátságot; a többiek semmit sem vettek észre, s én hajlandó vagyok mindent elfelejteni. Ha maga nem ír, az annak a jele, hogy nem akarja ott folytatni, ahol, mondjuk, egy fél éve abbahagytuk.

Őszintén megvallva, sajnálom, ha így volna: Ennek a mi Karola-telepünknek akár Karola-kalitka is lehetne a neve, csak a méhek, 421a karfiol, a Dunántúli füzetek, no meg az erkölcs; időnként jólesik, ha valaki berobog kintről s az ember megérzi rajt az életszagot. Hallom, hogy otthagyta a kórházat, s rendelőt nyitott a Fő utcán. Csodálkozik, hogy tudom? Az asszonyok született titkosrendőrök.

Mi lesz most a rejtélyes vasnagykereskedőnével, akiről annyit füllentett? S a kis ápolónővel, akiről… nem füllentett?

Ne haragudjon rám és jöjjön. Isten vele.


Karola

Karola levele Orbán Miklóshoz*7

Kedves Miklós, ne várjon és ne keressen, nem jövök vissza. Azt hiszem, mind a kettőnknek elég volt ebből, s csak fölösleges lovagiaskodás lenne, ha kerestetne, rábeszélne, ígérne.

Egy hónapja ülünk itt egymással szemben, esszük az ebédet, vacsorát és kínlódunk, nehogy elhallgassunk, mert a hallgatás még rosszabb, mint a beszéd. Már amikor a vonatra felszálltam, éreztem, hogy így lesz, és amikor becsöngettem, a maga arcán ugyanezt a zavart meglepetést láttam. Maga se hitte, hogy egyszer csakugyan betoppanok.

Nem is tudom, mi történt velem akkor este. Elment, s mi ott vacsoráztunk, abban az étkezőnek kinevezett fészerben. Petik az új asztalosműhelyről beszélt, Barna kockára vágta a kenyeret, beledobta a levesbe, s úgy szürcsölte be a bajusza alá – az uram pedig időnként rám nézett, láttam, hogy észrevett valamit, de csak szomorúan nézett, és nem szólt. Ha lármázik, és a falhoz vág néhány tányért, nem jövök el soha.

Gyűlöltem a tökéletességét. Megfertőzött a tökéletességével. Maga is az ő tökéletességét látta rajtam. Amikor hozzám nyúlt, éreztem, hogy ez tartja vissza tőlem egy pillanatig, s azt kell legyőznie aztán ezekkel a túlzásokkal, amelyek olyan – eh, igen, utálatosak. Olyan volt, mint aki egy ereklyét akar beszennyezni. Csakhogy én nem vagyok ereklye. Elég volt ebből a szadizmusból; a magaméból és a magáéból is.

422

Az uramat szerettem, s ha megmaradt volna annak, aki akkor volt, amikor a vendéglőben a felírópult fölött beszélgettünk, ma is szeretném. Magát nem szeretem. Csak a gyűlölet, a féltékenység, az irigység hozott össze bennünket. Most elég.

A vacsora a spájzban van, a lány beadja majd. És ne legyenek romantikus gondjai, hogy miből élek. Biztos helyre megyek, nem koplalok, nem adom el magam, nem okozok lelkiismeret-furdalást.


Isten áldja meg

Karola

Karola levele Orbán Miklóshoz*8

Kérnem kell, hogy ne üzengessem, és ne zaklasson többet. Az uram, mint tudja, meghalt; az utolsó kapocs is elszakadt, amely bennünket összefont. Nincs utálatosabb dolog, mint olyan emberrel élni együtt, akivel életünk legnagyobb hitványságait követtük el. Gyilkosságra szövetkeztünk s nem a bűntudat elviselésére, semmi közünk egymáshoz.

Különben azt ne képzelje, hogy ez a bűntudat engem túlságosan gyötör. Elismerem, hogy nem voltam méltó rá, de ezzel vége is. Magam csúsztam vissza, s most itt rendezkedem be, minél kényelmesebben, ahova visszacsúsztam. Tudja, hogy amikor magától elszöktem, nevelőnő lettem. Ez a harmadik helyem azóta; s most egy özvegy ember fiai mellett vagyok, magas rangú tisztviselő. A kisfiúk imádnak. Nemsokára az anyjuk leszek. Akar többet tudni?


Üdvözli Karola

423
Haberhauer Ottó Polgárság és idealizmus című cikke

A világforradalom mostani stádiumában nincs más idealizmus, mint amely a munkásosztály diktatúrájáért harcol. Aki más úton akar „idealista” lenni, az tudatosan vagy öntudatlanul (sokkal többször tudatosan) a kizsákmányoló osztályt szolgálja. Az ilyen idealizmus csak arra lehet jó, hogy elvonja a figyelmet a világforradalom mindent felülmúló tényéről, s zavarba ejtse azokat, akiket ma még zavarba lehet ejteni.

Mi, proletárok, ezt természetesen mindnyájan tudjuk, s elbánnánk vele, ha valaki ilyesféle zavarosban halászó idealizmussal merne előállni. Az imperialista országok intellektueljei azonban, akik megszokták, hogy „haladóknak” tekintsék magukat, mindent elkövetnek, hogy osztályönzésüket ezzel az idealizmussal díszítsék fel önmaguk előtt. A legnyakatekertebb dolgokat találják ki, hogy a jó ügy bajnokainak érezhessék magukat, anélkül hogy az uralkodó osztály-előítéletekkel igazán szembekerülnének.

Az a történet, amelyet elmondok, nagyon jellemző arra, hogy milyen fából van faragva ez az intellektuel-kispolgári idealizmus. Még mielőtt Magyarországról az ott uralkodó feudális-kapitalista rend közegei kiugrasztottak, alkalmam nyílt megismerni egy kisebb társaságot, amely azzal az épületes szándékkal állt össze, hogy a termelési rendet nem forradalmi, hanem, mint ők mondták, „morális” úton, példaadással reformálja meg.

Azon a birtokon, melyet vezetőjük apjától örökölt, „kollektív farmot” rendezett be. Kollektív alakulások természetesen csak olyan országban jöhetnek létre, ahol a hatalom a munkásság képviselőinek a kezében van, s a magántulajdon megszűnt. A mi forradalmáraink azonban ezzel nem törődtek; ők úgy képzelték, hogy telepük, melyet igazi polgári szentimentalizmussal, vezetőjük feleségéről neveztek el, példa lesz hasonló települések alakítására, s a magyar tízezerholdasok, meghatva az ő pásztorjátékuktól, maguk fogják ilyen kollektív farmok számára vadaskertjeiket és szántóföldjeiket fölajánlani.

Természetesen nemcsak ez nem következett be, de maga a kollektív farm is csak annyira lett kollektív, amennyire az várható volt. Az idealista kispolgároknak volt annyi eszük, hogy két proletárt is 424bevegyenek maguk közé, s a munka javát rájuk hárítsák. Azzal az ürüggyel, hogy a „telepeszmét” terjeszteni kell, a heveréshez szokott intellektuelek ide-oda kalandoztak az országban, s szépen „elmozgalmazták” azt, amit a két proletár odahaza termelt. Hogy ez a „mozgalom” miben állt, megmutatják az eredmények: egyikükből szerkesztő lett, a másikból kormánypárti politikus, a harmadikból egyetemi tanár. A becsapott proletárok pedig meg voltak hatva, hogy ezek az urak hozzájuk tartoznak, s jövedelmüket el méltóztatnak költeni.

Maga a „főnök” beérte azzal, hogy a munkásokra felügyelt, szépeket mondott, és saját idealizmusát kóstolgatta. A telep-eszme „terjesztői” persze gondoskodtak róla, hogy ez a pásztorjáték ne tarthasson soká. A telep jó volt arra, hogy zsebpénzt adjon nekik, s a blöfféhes polgárság figyelmét felhívja rájuk. Amikor kissé behízelegték magukat a hatalomnál, faképnél hagyták őt, egyikük még a feleségét is magával vitte. Szegény apostol ott maradt Karola-telepen Karola nélkül. Egyedül a megmaszlagosított proletárok tartottak ki mellette. Jellemző a magyar viszonyokra, hogy a hatalom még ezt a kis nyavalyás bukolikát sem bírta ki, ebben is valami kommunista veszélyt szimatolt, s a szegény apostolt ráadásul le is tartóztatta. Ez igazán nem volt szép a kizsákmányoló osztálytól, leghívebb szövetségesével, az idealista intellektuellel így elbánni. Nem is bírta ki szegény a csalódást, a börtönkórházban halt meg.

Petényi Ödön levele felesége bátyjához*9

Kedves sógorkám, ne ijedj meg a mellékelt újságtól, s címlapján az agyaras gorillától; ez az újság tulajdonképp valami Színházi Élet-féle, a neve is Bohémia, s csak a minapi forradalom emlékére rakták tele félrebillent fejű, akasztott emberrel. Az első oldalon belől láthatod Machadót, olyan mint a Vígszínházban az öreg Vendrey 425papa; hogy tudd, megírom, ez a szegény totyakos, ez az az agyaras gorilla a borítékon, s nemcsak a Bobémia látja ilyennek, hanem egész Kuba, egy kicsit én is: így dolgozik bennünk a forradalmi gőz. A képes újságot azért küldöm el, hogy ne kelljen sokat fecsegnem az élményeinkről, ezek a tárgyilagosan lefényképezett hullák, orruk és szájuk alatt hiteles vércsíkokkal, éppúgy, mint azok, akiknek egyáltalán nincs arcuk többé, zsarnokok, illetőleg szabadsághősök, mivel nem tudsz spanyolul, válogasd szét őket érzésed szerint. Én magam szabadsághős vagyok, de elengedném a szabadságot is, meg a Bohémiá-ban látható fényképemet is, ha a tüdőm és mellhártyaüregem közt kommunikációt nem létesített volna egy pisztolygolyó…

Tulajdonképpen elég furcsa, hogy annyira ragaszkodom Kubához és az életemhez; akárhányszor lesüllyed a hőmérő, megvigasztalódom, s ahányszor fölugrik, kétségbeesem. Meglehetős sokszor teszem, mert gennyedek, s a hőmérő ilyenkor táncol a kárörömtől. Az ilyen oktalan ragaszkodásban van valami ijesztő: az okok nem kendőzik el a félelmetes imperatívuszt, hogy az ember ragaszkodjék… Azaz, vigyázat… nehogy valami barakk kórházat képzelj el, ahol hörgő betegek közt, piros virrasztó lámpánál rontom a szemem az írással. Alattam pompás párnák, az ápolónőm, minek titkoljam előtted, maga a főnöknőm, gyarmatáruk, Lissabon, Le Havre, Liverpool etc. Derék asszony, sosem tudtam azelőtt, hogy mennyi gyöngédség fér el egy kevés molettségben. Szóval afféle gyarmatáru-cégvezető szabadsághős voltam én, aki kivonult egy bottal, s hazajött egy revolvergolyóval, s most úgy bánnak vele, mint egy nagykereskedővel és egy Garibaldival egyszerre lehet – tehát nincs rossz dolgom, éppen csak annak nincs értelme, hogy valamihez ragaszkodjam.

Az ember nagyon ostobán ítéli meg, hogy mit jelent valakit, akit szeretett, elveszteni. Ostobán a halál pillanatában és ostobán a halál után egy fél évvel is. Ott virraszt a koporsó mellett, issza a gyertyafényben csillogó haj színét, bebalzsamozza lelkében a viaszos vonásokat, s azt hiszi, örökké tart a szenvedésnek ez a pompázkodása, sápadt arca zár alatt fogja tartani a mosolygást, s mindenki megérzi rajt a kriptát, melyben halottja fekszik. S a temetésről jövet már csak a gyász méltósága őrzi, hogy a poharazó vendégek közt el 426ne mosolyodnék, két hét múlva megdorgálja magát, mert utánafordult egy nőnek, s hat hónap múlva cinikus lesz a gyásszal szemben, beismeri, hogy sekélyebb természet, mint hitte, de még örül is, hogy sekélyebb természet, végre is a halottak halottak s az élők élők. Azt hiszi, mindennek vége, megvigasztalódott – s ekkor jön a felfedezés, a veszteség, amiről a koporsó mellett olyan szívrepesztőket gondolt. Van neked foghíjad? Hát akkor ismered azt az érzést, amikor az ember a kihúzott foga helyébe, a sima ínyre odatolja a nyelvét. Nincs igazibb, autentikusabb veszteségérzet, mint ez a foghíj szomorúság. Oda van, nem nő ki többet, a helye beforrt, és mégis hiányzik. Így van a gyásszal is, amikor benőtt a seb, akkorra állandósul a hiány. S most képzelj el egy embert, akinek csak egy foga van, s ha ez kihullt, a lelkéből csak egy üres száj marad. Mindezt nem azért írom, mert Erzsike bátyja voltál, s mert előbb erről a mulatt asszonyról locsogtam. Ez igaz, amit most mondok. Handabanda azóta minden, kapkodás, ténfergés, lógás.

Talán nem is a halál, hanem a Bot Károly áldozata vagyok. Voltál-e kinn mostanában Karola-telepen? Akkoriban nem is tudtam, mit jelentett, most is elvétve gondolok rá, s homályosan mégis mindig sajog, mint az elemek közé vert Ádámnak a paradicsom. „Ne kapkodjatok, ne mozgalmazzatok, gondoljatok magatokra”, „A magához hű ember magasabb légnyomású hely”, „Itassátok át a környező dolgokat lelketekkel”, „Aki nem szereti az ollót, amellyel a fát nyesi, nem szeretheti a felebarátját sem. Gyökeresedjék meg a világban, s az idő mindent meghoz, törzset, lombot, gyümölcsötökre madarat”… Igazi nyárspolgár volt szegény Bot Károly, s amióta kalandor, selyemfiú, szabadsághős lettem, egyre jobban érzem, hogy milyen gyógyíthatatlan nyárspolgárt nevelt belőlem.

A halála után mint fantasztát emlegettük. Én, az okos ember, akit az intéző sógorom behozott a Hangyához könyvelőnek, valóságos nagybácsis fölénnyel gondoltam a földbe fúló, esővízben puhuló koporsójára. Most úgy látom, hogy mi voltunk Sóvágó, a képviselő, s Petényi: a Hangya-könyvelő, a fantaszták, s ő az egyetlen reális ember. Mi nagyobb realitás, mint az a mandátum, ami bennünk van? Ő erre vigyázott, s ezt nem engedte ki… Nem borsózik a hátad, ha bölcseket mondok…? Úgy látszik, mégiscsak meghalok…

427

Az utolsó leveledben egy fényképet ígértél a kisfiúról, persze elkallódott ebben a felfordulásban… Azt hiszem, nem is sokat változtatna rajta az a fénykép. Hiszen már kétéves múlt, amikor otthagytam nálatok, s még mindig úgy emlékszem rá, ahogy azon a Karola telepi fényképen ült az anyja karján. Emlékszel, Orbán doktor vette le, s Károly és Barna állnak Erzsi két oldalán… Örülök, hogy szeret benneteket. Ti úgyis tudom, hogy szeretitek. Vilma sógorasszonykámnak a kezét csókolom, téged, Péterkém, számtalanszor ölel: Ödön.

A Karola-telepről szóló mű második-harmadik része, úgy látszik, nem készült el.

1934
428
Kapások

Itt élek megint Sátorkőn, az öreg diófák kupolája alatt, a szőlő közepén; de most nincs velem sem asszony, sem gyerek. Kislányaim dédanyja főz rám, s az öregasszony kanárija fütyül szétszórt könyveim fölött a hűvös szobában. Az öreg már hetvenhat éves, de ha a vendéglő tűzhelyénél, a forró katlanok közt töltött évek, mint a háborúsak, kétszeresen számítanak, százon is messze fölül van szegény. Fölpuffadt lábai alatt recseg a falépcső, föl-le botorkál a föld alatti konyha s a szobák közt, folytonos kulcsgondban; hol megtalál egy kulcsot, hol elveszíti, hol a kinyílt kamraajtó előtt áll tűnődve, hogy mért is nyitotta ki. – Fiam, nem mégy most ki, mondja, akkor kieresztem a mándit. S én ott ülök órák hosszat a kieresztett, könyvem fölött röpdöső kanárival, amelyről ő már megfeledkezett. Ami gyöngédség van benne, a madáré. A madarat hol ki kell vinni a teraszra, hol behozni, hol etetni, itatni, röptetni. Az egész ujjongó tavaszt ebbe a befogott kanáriban becézi. Gond és gondoskodás volt az élete; ez az egyetlen lény, aki a gondossága szűkülő melegébe még befér.

Nem is tudja tán, mennyire ide illik mögém ebbe a csapodár kertbe, mely méheivel s a tűzött fal tövéből szétcsapó fügebokrával, emelkedőben, mintha mindörökre el akarna hagyni földet és halált. Nagymama rossz ebédje, a nehéz nyögés a lépcső derekán, a konyha elégedetlen dödögései visszahúzzák kicsit, magányom köré, ezt az ujjongó szárnyalást. Alacsony botján sántikálva ő hozza ki 429tönkasztalomra az édes, friss fejés tejet, s ha nagyokat nyújtózva, a fölfelé táncoló levegőben a kertbe visszatérek, ő bóbiskol az újságárkusok és esti levegő, e kétféle altatószer, szenderében, orrán az aranykeretes cvikker, melyet napközben is ott hord elöl, a blúza hajtásában egy fonálon, emlékezésül arra a korra, amikor még olvasni is szokott. Ő ennek a felröppenő kertnek az avara, fonnyadt arcán az őszi levél sárgászöld foltjai. Valódibb és tündéribb tőle a kert, s lebegésében, én a csalódott, otthonosabb.

A középkor történetét bújom, testes kötetekbe merülten. Pártos szívem itt is kiválasztotta kedvenceit: a szerzeteseket. Nem annyira a koraiakra gondolok, akik még éppen csakhogy remeték nem voltak, s a fáradt kultúra csömöre hajtotta ki őket, elváltan a rothadástól istennek rothadni, hanem a későbbi és ifjabb középkor tüzes fekete s fehér papjaira, akik önkéntes, szilaj magányukkal népeket tartottak össze, s a Keresztény Köztársaság voltak a páncélos emberek zűrzavara fölött. A maguk megzabolázott ifjúságával zabolázták az indulatos germán–frank világot; császárok és királyok velük fékezték meg duhaj uraikat, s a pápaságot az ő önkéntes szolgálatuk tolta császár és király fölé. Ha a kultúrák igazi vagyona az „Isten pénze”, ők egy ezredévre szóló, pocsékolni valót halmoztak föl társas magányukban. Az utókor sokat élcelt és botránkozott szüzességi fogadalmukon. S valóban irtózatos a szerzetesség, melyből ellobbant a tűz, s csak a regula alá vetett test maradt, tilos vágyaival s undok csalafintaságaival. De amíg nem lobbant el a tűz. A nyárspolgárnak torz fogalmai vannak egy férfiélet határairól. Minél forróbb, nemesebb a férfi, annál tágabb élete: a telhetetlen bujaság és a teljes aszkézis felé. Csendes heti rátája mellett ő el sem képzeli, mit szíhat ki egy férfiből az érzékiség, s mily önmegtartóztatást tehet könnyűvé ugyanabban egy mennyei indulat. Két hete ülök itt, haragosa az országomnak, szilaj munkálkodásban, s el tudom képzelni, hogy még két évig, húsz évig ülnék itt, szerelmes ember a nagymama dödögése s az ágak pattogzása közt egy tisztátlan gondolat nélkül. Van valami fanyarság, igaz, ebben a magányban. Az írás nem folyik a tollamból, s meg megbotlok egy gondolatban. De jó ez a fanyarság, elkelne a sava a lelkemnek, lemarná, ami hiú és könnyű rajta.

Tegnap este Szent Bernáttal fejeztem be a napot, éjféltájban. Tet430szett ez a parázs burgundi! Egy darab nyers őstörténet rontott be csuhájában az egyházfők és fejedelmek közé. Koplalt s imádkozott a clairvaux-i völgyben, munkásszerzeteseket bocsátott szét az irdatlanba, földet törni, keresztes háborút hirdetett, pápát tett, és pápát korholt, fejedelmek közt volt békebíró, ostora pelyhes, tudóskodó püspököknek, nyírbálója az egyházra ráburjánzó világiságnak. S csinálta mindezt egyszerűen, nyersen, hatalmasan, teketória nélkül, de istene közvetlen jelenlétében, háromszázötven rendház Nagy Abbéja. Ennyire képes, tűnődtem, egy igazi férfi, aki nem köntörfalaz, hanem bátran ég nemességében. A mi korunk azért hitvány, mert a nemest is ingadozóvá teszi, haboznia kell tanult fölénye és a beléoltott ideggyógyászati elméletek előtt, nem naivitás-e, őrültség, szublimált érzékiség vagy mi, ami Clairvaux felé viszi. Amikorra egy szót kibök, nincs hozzá ereje, hogy a szó után jövőt vállalja, s ha tesz is valami bátrat, magának teszi, mint aki elfáradt a nemest a nemtelenekkel megértetni. Én sem vagyok az, aki lehettem volna e habozás nélkül – szorított szíven a gondolat a manzárdszoba hegyvölgyes ágyán, ahova olvasás után a recsegő lépcsőn fölosontam. Engedékenységek, alkuk, gyávaságok jutottak az eszembe. S én számítok ebben az országban kemény természetnek! A párnák nagy, néma vizekre úsztak fölforrt fejemmel, aztán valami sziklába verődtek, s földobták: tessék gondolkozni. Esti gondolataimnál tartottam még mindig, szememben a holdas, zsalútlan ablak sűrítette-hígította az éjt, amíg tizedszer, kicsit hosszabban elaludtam.

A rigók keltettek fel a fán. Ez a padlásszoba egy kisebb diófa deréklombjával egymagas, ágai a palatetőt csapkodják, madarai a szobámat fütyülik teli. Azt hittem, késő van, s fölugrottam; girir-ri-góó, mondta a lomb, s a kád csapja, amint alábújtam, s megdörzsöltem meztelén nyakam, visszafelelt neki. A víz hangjáról sejtettem már, hogy nincs is olyan késő, s az udvar fényei cinkosan hunyorogtak: mi az, nagyalvó, máris ilyen korán. Az ebédlő ferde állóórája, melyben az inga minden lengésnél koppant egyet a fán, tizenegy órát mutatott, éjjel vagy nappal, a konyha láncos órája hármat, reggel, vagy délután. A nap azonban ferdén bújt még a fák alá, s felszívódóban az éjszaka vizei: hajnalt mondtak mosdott arcbőrömnek. Giriri-ri-góó, erősködött a sárgán tündöklő diólomb.

431

Hátrafelé igyekeztem a szőlők közé. A fa: fa, de a szőlő, az levél és láthatár. Az út ribiszkebokrain már ott maszatolt néhány korán kelt tanyai gyerek. Le kellett térnem az útról, hogy a rajtérő gazda szerepét elkerüljem. Lopjatok, kicsinyek, mondtam magamban, a reggel és a demokrácia hosszútűrésével. Ők észrevettek, rám bámultak, s ott ragadtak a bokroknál. Ez már bosszantott: nem ismernek, vagy nem félnek tőlem? Még messzebb kerültem, hogy ne is láthassanak. Fönn a dombon már dolgoztak: kis csapat húzódott, férfiak, nők, lassú rajvonalban, a bal karjukon lógó rafiával a szőlőt kötözték, s át-átkiáltoztak még egymásnak: most lehet, amíg el nem nyomja őket a nap. A gyerekek nyilván hozzájuk tartoztak; s azért bámultak vissza olyan bátran, mert a szüleiket a közelben tudták, s amit a szülők hírével tesz az ember, nem lehet tilos. A szülők viszont a hajnalt nem tartották az urak napszakának.

A szőlő még mindig a tokajiaké, mint negyedéve, amikor utolszor itt voltam. Arra a nagy fekete férfira a szélén még akkorról emlékszem. A tokajiak már akkor is a kedvenceim voltak: Tokajból hozták le őket autón ide, Esztergom mellé, minden tavasszal. Volt valami kis konvenciójuk az éhhalál ellen, s övék őszi hazaszálltukkor a termésár fele. Egész másfélék voltak, mint az itteni cselédség: látszott, hogy régi szőlőműves vidékről valók, ahol beleszületik az ember a bor művészetébe. Mint bátor gyarmatosok szálltak le ebbe az elhanyagolt szőlőbe; munkában és naplopásban egyképp méltóságosak voltak. Reggel maguknak keltek másfél órával korábban, s tíz után mint a maguk napszámosai, hűsöltek el a göcsörtös, likas levelű szilvafák árnyékában. Odaálltam a szélső mellé, akinek a jóreggeltjére a tőke bokrából fölegyenesedve egymás után a többi is rám köszönt, s néztem a rafiajárását a tenyeres levelek alatt. – Ez is tudomány – mondtam szóbaereszkedőn. – Nem szabad szorosan kötni – felelte –, vagy a levelet hozzákötni. Én, hogy meginduljon a beszéd, a hajtást dicsértem; nem látszik meg a szőlőn a fagy. – Már csonkázni is kellene – mondta ő röviden. – Csonkázni? Még nem pirul a hajtás – mondtam én. Ezt egy kertészeti könyvben olvastam, hogy csonkázni akkor kell, amikor a hajtás alul már fásodik. Most bevágtam, csakhogy beszéljek, noha meg se tudtam ítélni, pirul-e ez itt előttem vagy sem. De ő nem felelt. Ha én 432szakember akarok lenni, akkor ő hallgatni fog. Még kérdeztem egyet s mást, de nem jártam jobban a válaszokkal. Az elébb zajos csapat szótlanul vonult bokorról bokorra, a rafiabog volt minden gondjuk. Nem lehetett félreérteni: a jelenlétem elnyomta őket, s evvel az illedelmes, de néma vonulással adták tudtomra, hogy idegen vagyok.

Kissé elkedvetlenedve húzódtam odébb, s a dombélre gugyorodtam, ahonnét a dorogi bányatelep a legjobban látszik. Szemben a völgy túlsó felén: a kálvária s a vele egymagas salakhegy, lejjebb a brikettgyár s a vasúton innen, elmúlt munkásvédő idők maradványa: a bányásztelep. Közvetlen alattunk egy több hold nagyságú gödör; abból viszik a homokot a salakhegyhez, hogy a szén helyét a tárnákkal átfúrt hegyekbe betömjék. Ha elfogy a homok, a sátorkői szőlőt is kivágják, opciója van rá a vállalatnak. Kis kocsikon az alattam levő homokbucka is a hegy gyomrába vándorol majd, s a tokaji kapások helyén földmunkások rakják az iparkocsit, leütve a fejüket, ha a mérnök úr ott van, éppúgy, mint ezek énelőttem. Szép szó: a nép, s könnyű dolog a népért Pesten küzdeni; bajosabb egy pillanatra elvegyülni benne. Nekem sem sikerül, aki belőle származom. Vagy épp azért nem sikerül, mert belőle származom?

Itt volt kinn minap az állatorvos; az asszonyt kell előreengedni, öregem, mondta ennek a feketének, akkor könnyebb a kapálás; kivált, ha nagyokat hajol. Nevettek rajta; tréfás kedvű úr, mondták. Én nem szívelem ezt a hangot, s bánt, hogy ők szívelik. Így a ló hasát veregetik meg, emberrel így nem lehet beszélni. Nagyapám, nagyanyám, néném-bátyám mind ilyenforma ember volt, mint ezek, ha módosabbak is, de azokkal nem kellett így beszélni; gondolatuk volt életről halálról, ifjúkori küzdelmeikre emlékeztek, s pártokra szakadtan győzködtek. Emberek voltak, amit az emberi létről fontosat tudok, jórészt köztük tanultam meg. De az úrfélétől ők is eltűrték ezt a pacskolást, azt tartották, az ilyen buta úr nem is tudja a jóindulatát másképp kimutatni. Én azonban nem tűröm el, s főként nem használom: nem is a leereszkedés bánt benne, mint a félreértés – a magyar félreértés –, hogy a paraszttal így kell beszélni.

Félkönyökre ereszkedtem, s bámultam a messzi Dorogot s előttem a homoki tőkék körül a levegő táncolását. Ezek a tokajiak nem 433is gyanítják, mit köszönhetek nekik. Akkor kapálták a sátorkői homokot először, amikor én a Tanú-t megindítottam. Láttam kinn a kukoricásban a naplopó béreseket s az ő serény munkájuk nyomát, estétől, amikorra én fölkeltem. Mit csinál a szocializmus? Béreseket, mondtam. S mit kellene a szocializmusnak csinálnia? Tokajiakat. A birtok a közösségé, de a termés munkával arányos része a munkásé, hogy ne hivatalnok legyen a termelő, hanem vállalkozó, beleszorítva a közösség rendje. A minőség-szocializmusnak ez volt a magja. Elébb ember és munka nemesebb viszonyát, aztán az emberség érdekében nemesebb munkát is követeltem magamban. Kertet a gyár helyett, magas életet az igazságos elosztáshoz! Egyet-mást olvastam, sokat gondolkoztam azóta, de a legfontosabb az egészben a tokajiak példája volt. A hazai szocialisták és közgazdászok, akik kinevettek, hallom, nagy gaudiummal hozzák meg most Belgiumból a külföld és sznobizmusuk szentesítette, új szocializmust. Én nem szégyenlem, hogy a tokajiaktól tanultam meg.

S ez az iszonyú távolság mégis! Hogy beszélni sem tudok tanítóimmal. Éltem és meghalok, s nem lehettem tanítójuk. A magyar gondolkozó nem férhet többé a néphez, közben van ez a picsi-pacsi tolvajnyelv, melyen az állatorvos szól hozzájuk s annyi állatorvos a nép és középosztály rideg határain. A nép Eötvös-kollégiuma! Milyen közel képzeltem hozzá még nemrég is magamat. S elúszott, évekre megint. Nincs meg bennünk a Szent Bernát tüze, azt hisszük, a családunkhoz vagyunk gyöngédek, s magunk vagyunk gyöngék. A tokajiaknak igazuk van, hogy elhúznak mellettem néma sorban; minden gyanakvás és némaság jogos a birtokos vejével szemben, minden birtokossal s a vagyon minden vejével szemben, eléggé meggyötörték. Közébük kell szállni, elhagyni a hivatalt, különösen most, a Nagy Csalás után, amikor eloszlott a hazug remény, a fölülről segítésé. Nem fölülről, alulról kell segíteni, vállalva a sorsközösséget. Családom van, igaz, s a gyermekeimnek jövője. De nem kötelezi-e a családot az apa üdvössége. Ők legfeljebb tönkremennek ott, de én elkárhozom itt.

Hanyatt fekszem már, a tőke keserű kacsát rágva, mely egy kibomlott hajtásával ide hajol fölém, a szőlőszélre. Még sárgás a levél, s az átderengő fény a bogyó héjára emlékeztet, azon is így de434reng át a leves bél fénye. A szőlő, mondják, belülről fénylik; benne van a tűz, azért lett Dionüszosznak, a „bennlakó” istennek a háza. Barátom megírta ezt már. Ha a pesti telek helyett Kecskeméten veszek földet, nekem is van ma szőlőm…

Arra lettem figyelmes, hogy valaki verset mond a tőkék közt. A passzus hosszabb volt, de az én zúgó fülem csak ennyit vett ki belőle: „Bár a lankadt vincellér a sor végén dúdolva jár…” „A… sor végén dúdolva jár” tűnődtem, honnan tudom én ennek a folytatását „Mégis szükség megkapálni s törni a göröngyöket.” Hol hallottam, vagy én írtam talán? De akkor már egy másik hang szavalt: „Nem látod, hogy kesereg, nyögve, hogy öntözi / Elsírt csillaginak könnyeivel a babért.” De hiszen ez Kalliope, ki szavalja itt Csokonait? – Ez túl finom nekem, mondta közvetlen fölöttem nyilván, aki először szavalt, hanem ez: „Zeng a zörgő prücsök a nap ellenében, / A rezzent gyíkocska a gaz között csereg…” Hohó, hiszen ez az én érettségi idézetem; Csokonait kaptam néhai Jánosi Bélától tételül, s ezt idéztem: „Sokszáz szöcske ugrál pattanó lábain / A hévtől elaszott fűszálak szárain.” Izgalmamban, hogy kedves soraimat kiidézik a fejemből, felültem. Egy fehérruhás férfi állt a szőlőben; valami olyasféle egybeszabott volt rajta, mint amit a gyerekek „mackónak” neveznek. A sízők hordanak ilyet, nehéz kékből. Ez fehér volt s könnyű. – Kettő-kettő, kiáltotta a tőkék mélyéből most egy harmadik, aki nyilván a bíró volt az idézet-versenyben. Az elsírt csillaginak könnye szebb volt. Vigyázat, a döntő következik. A fehér mackós férfi előttem a hajtások tetejét vagdosta. Hogyan, már csonkáznak, gondoltam, de nem lepett meg különösképpen. „Látod-e, mily kicsiny itt a föld – szavalta most a távolabb álló –, félrésze vizekkel / Béfoglalva setétzöldes, félrésze világos / S mint félérésű citrom hintálva tulajdon / Terhe nyomásától lóg a nagy semminek ágán.” – A nagy semminek ágán, ez nem rossz, mondta a bíró, én magam sem ismertem. Pethes, ezt nem vered le könnyen. A fehérmackós csattintott egyet-kettőt az ollóval; s a leveleket nézte, mintha nem is rajta lenne a sor. Azon kaptam magam, hogy neki drukkolok. Mondja utánam, súgtam neki a földön köze435lebb kúszva hozzá: „ha a spanyol a maga parancsoló a betűit… a betűit, az olasz az ő egybeolvadó gömbölyeg szavait, a német a sok diftongust … diftongust erre a tejosi taktusra ráerőltetheti, boldognak tartja magát. Hát te, Árpád nemzete! mikor fogod közönségesen érezni – hogy a te nyelved – és egyedül a te nyelved alkalmatos a görög Múzsák hasonlíthatatlan harmóniájára.” Magam is csodálkoztam, hogy ilyen folyékonyan tudom, hisz nem vagyok az idézetek embere. Nem hallottam, hogy akit Pethesnek hívtak, utánam mondta volna, de a másik kettő mégis vitába kezdett fölötte. – Ez nem vers, ez próza – kiáltotta a túlsó, aki Pethessel a szebb idézetért versenyzett. – Nem mondtuk ki, hogy próza nem lehet – döntött a bíró. – De Csokonai írta ezt egyáltalán, nem téveszted te össze, honnan való ez? Féltem, hogy Pethes sem tudja, s szégyenben marad. – Az anakreoni dalok jegyzetéből, kiáltottam fölegyenesedve, s izgatottan lestem, hogy a bíró idézetemnek ítéli-e a győzelmet. Nagyon szívemhez nőtt ez a Csokonai-hely.

Most, hogy fölegyenesedtem, nagyobb darabot láttam a szőlőből. A tőkék közt magas sövény volt karókból, a szőlő azokra futott. Minden tíz lépésre egy fa, ide piroslott róluk gömbjeivel a belülről fénylő meggy. A másik két hanghoz is megtaláltam az embert; a versenybíró harminc lépésre Pethestől a hátán levő tartályból eresztette a fákra a zöld permetet; jó harmincas férfi volt, alacsony termetű, csontos, barna arcában kicsiny, csillogó szemek. Rajta is fehér mackó, csak összemaszatolt. Az „Elsírt csillagok” embere a tábla túlsó felén egyenesedett fel kiáltásomra, s szeme elé tartotta kezét, hogy lássa, ki beszél. Az arcát nem vehettem ki, de ő is fehérben volt, s feje fölött, a fiatal diófa ágába akasztva, egy kapavas csillogott. Mozgásáról ítélve sovány, városi szabású emberke lehetett.

– Már megjöttél? – fordult hozzám Pethes, minden meglepetés nélkül. – Mi újság Szilason? – Szilasbalhás nagyapám faluja, s nagynénéim közül kettő is Petheshez ment feleségül. Ha Szilasról kérdez, nyilván ez is az ő gyerekeik közül való, de nem tudtam határozottan felismerni, melyik a Pethesek közül. A Jani, igaz, elszökött, nagygazdagyerek létére, suhanc korában kertészinasnak; úgy hurcolta haza az apja. Okos, nyugtalan fiú volt, szorította a falu; az egyetlen, aki még a háborút is szerette, a fronton, emlékszem, olasz nyelv436tant kért tőlem. A fogai a gúnyos szájában éppolyan fehérek ennek is. De hisz a Jani elmúlt már negyven. A szemében van valami a diákfiú, a Gyuri, szemérmes, zaklatott mélységéből. De sokkal derültebb. Még a tejes, pihés Pali gyerek leginkább; amilyen az volt valamikor. – Péter bátyám meghalt, azt tudod – feleltem a kérdésre. Péter bátyám: apám bátyja, akinek kertje, szérűje, udvara olyan nagy volt, hogy szorongatott gyerekkorom minden boldogsága elfért rajta. Már rég meghalt, kilenc éve raktuk le a rózsatövek alá a téglázott verembe, de most, hogy ez a Pethes fiú Szilasról kérdezett, az ő halála volt minden hírem, mintha azt mondtam volna: elsüllyedt gyerekkorom. A Pethes fiú azonban nem csodálkozott. – Meghalt szegény? Nem is értesítettek. – S nekem úgy rémlett, hogy valami egész más Péter bátyára gondol, nem a széles, barna emberre, akit én láttam, nyelőcsőrákjától kikoplaltatottan, a szilasi kert sugaras őszirózsái közt elfogyni.

Megindultunk a domb felé. Most vettem csak észre, hogy a birtok szélén vagyunk; hátam mögött élő gledícsia-sövény. Felsőgödön csináltatott ilyet egyik tanár barátunk, egy-két év alatt szép magasan körülfolyta a telkét, még a kapuja fölé is fölfuttatta ívre. Már ott mondtam a feleségemnek, hogy a farmon mi is ilyet csináltatunk. A kerítés is növényből legyen, ne vasból vagy halott fából. – Gledícsia van az egész körül? – kérdeztem a Versenybírót, aki közben hozzánk szegődött, s hátamat átfogva befelé vezetett. Széles, becsületes arca az igazgatóéra emlékeztetett, aki még ma is emlegeti néha, milyen szépen feleltem az érettségin Csokonait. – Körös-körül. Zöld és tüskés az egész telep körül – mondta, s én éreztem, hogy szavainak mélyebb értelme van. A „körös-körül” azt mondta: nincs egy rés sem a gledícsián, ez a föld el van választva minden más földtől, sziget a földek közt; tüskés, tehát farkasfoggal fogad minden alacsonyt, silányt; zöld, tehát tüskésen is együtt ujjong a belső tér fáival; a kert az, ami e sövényen a nem kertit megszúrja. – Az egész telep körül? – ismételtem hirtelen megörvendezve. Hát telepnek mondjátok a farmot; no, ezen kár volt törni a fejem. Épp énnekem igazán tudnom kellett volna. Csokonai-telep: jól hangzik. S a másik kettő egy szóval sem cáfolt meg, úgy látszott, csakugyan Csokonai-telepen vagyunk.

437

Közben felértünk a dombra, s ott az Elsírt csillagok embere is beért bennünket, aki a tábla túlsó felén igyekezett fel utánunk. Vékony válla fölött ott volt a kapa, mely elébb a diófa villájából szikrázott. A fény nem hagyta el azóta sem, vele jött a vason, ahogy futott. Ez az ember nem hasonlított semmiféle rokonomhoz, barátomhoz, ha csak a Csokonai-sorhoz nem, amelyet szavalt; karcsú volt, ruganyos s kétértelmű, hol szilaj, hol enyelgő szája fölött határozott, előretörő orr ült. – Szép Keats-orra van – mondtam neki –, de ért-e a botanikához? – Ki nem ért itt a botanikához – felelte, s szája körül most finom gúny futott szét, mert bizony én még mindig nem értettem.

Az utat itt már visszavágott törzsű, dróton szétfuttatott törpefák szegték, egyik-másik ág körtéje szinte beért a homokba. Jól éreztem magam e három fehér kapás közt; Pali (mert csakugyan Palinak hívták a Pethes fiút) tejes képével a nagy váll fölött olyan volt, mint egy fiók-nap, amely zöld permetes levelek közt bujkál felhők helyett; a kis, kemény Versenybíró a gledícsia kettősségét hordta – farkas a rúttal, hattyú a szépséggel szemben –, a csillogó kapájú meg a csillagok elsírt könnyeit vitte nyájas és mégis szilaj lényében, nagy orrával elrejtett virágok után szimatolva. – Hát visszajöttél a telepre? – mondta a Versenybíró a dombélről, ahonnan most már körös-körül látszott a gledícsia-sövény. Mint egy zöld várfal futotta körül a homokbuckákat, melynek a tetején mi egy kis faszaletli mellett álltunk, s egy fás-mezős lapályt fogott hozzá előttünk a dombhoz. A lapály közepén nyárfás szegélyű tó s néhány épület odébb. Egy szempillantással kiismertem magam a gledícsián belül: ez a domb volt a gyümölcsös, lenn jobbra, a tavacska körül a konyhakertek, odébb egy kis búza, kukorica, amennyi az állatoknak kell. Ami az ólak körül villog, az az üvegházak teteje lesz. Valaha láttam már ezt a telepet, a tervét legalább papíron. Nem mondta-e a Versenybíró is úgy, hogy visszajöttél. – Jó munka volt ez, a sövényen belül – fordultam a Keats-orrúhoz, aki a legjobban vonzott, s kimutattam a gledícsián túlra, ahol alacsony sárház állt egy tört karfájú hídnál, s beporzott krumpliföld szélén egy kislány őrizte libáit. – Munka, az volt – felelt Pali kedvencem helyett. – S eleinte koplalás is – toldotta meg a Versenybíró, aki az első települők 438közé tartozhatott. – Aki csak ezt a Keats-orrút hallja s idézeteit az Elsírt csillagokról, azt hihetné, rózsafavesszővel ütöttünk a földre, s egy virágénekkel pattantottunk ki mindent belőle. Pedig volt idő, amikor nem déli tizenegyig tartott a munka, mint most, hanem késő estig, s a vaskályhába három kilométerről hordtuk a jégen a szétvagdosott akáctönköt. Akkor még csak a mostani műhely volt meg az épületekből, s ott hevertünk pokrócainkban öten a füstöt eresztő vaskályha körül.

– Hány hold is a telep? – kérdeztem, ezzel az „is”-sel jelezve, hogy nem vagyok idegen, csak feledékeny. – Húsz hektár – felelte ő, s én gyors számvetéssel, melyet még hajdani számtantanáromnak köszönhetek, kisütöttem, hogy harmincnégy hold; amennyit vártam. – Így megművelve, húsz hektár könnyen eltart tíz embert – mondtam találomra, hogy az áruló kérdést elkerüljem. – Télen tizenkettőt, de nyáron húszat-harmincat is sokszor – felelte ő. S válaszából megtudtam, hogy mégiscsak az én tervem szerint történt: a telepnek vannak éves törzslakói s nyári vendégei. – Te itt akarsz meghalni is? – kérdeztem a Versenybírót, mintha tudnék erről a szándékáról. Így kerültem meg a tudatlanságomat eláruló kérdést: az örökös telepiek közül való vagy-e vagy te is átmeneti. – Mi öten, öreg kapások, itt – felelte a Versenybíró. – S te hamarosan hazamégy Szilasra – mondtam Palinak. – Szüret után, ha letelt az évem – mosolygott pihés napképével. Szürettől szüretig tart hát az év, gondoltam; a falusiak egy évet töltenek itt, épp ahogy terveztem. Téged meg a menyasszonyod vár, ugye – fordultam dobogó szívvel a Keats-orrúhoz. Az Elsírt csillagok embere nem szólt; s az orra még talányosabban ült huncutság és mélabú közt. – Az ő kedvéért talán beengedünk még egy asszonyt a telepre – felelte a Versenybíró. A Keats-orrú rám nézett, s mindketten elmosolyodtunk. Menyasszonyod van, és itt szeretnél maradni a telepen! Ismerem ezt, gondoltam, s úgy néztem boldog meghasonlottságára, mintha a tulajdon ifjúságom állna előttem e hullámos fürtök parókája alatt.

Leértünk a domb lábába, a gyümölcsös egy málna-alma sorral itt megszakadt. Az úttól távolabb egy epertábla indái szítták a homokból az édes-piros húst, betakarni a fog alatt csikorduló magvakat. Ott egy másik munkás térdelt; ez is fehérben, de csak nadrágban, 439trikóban, mint az evezősök. – Megjött már? – kiáltotta barátaimnak, vesszőkosara fölül térdre egyenesedve. – Meg, jöhetsz már – kiáltott vissza a Versenybíró, s mindjárt ki is mentette előttem: ő a befőttek mestere, nem könnyű dzsemfőzés idején az epertábláról behozni. – Jövök már – kiáltotta a befőttek mestere, s visszahajolt babrálgatva a kosara fölé. A talaj itt hirtelen nyirkosabb lett, s a karós bab magas ékei közt árkok húzódtak, melyekbe a tó vizét öntözték szét, úgy látszik, valami szerkezettel. – Sokat köszönhetünk a befőttek mesterének – magyarázta a Versenybíró. – Amikor a piac még bizonytalanabb volt, sokszor a nyakunkon rohadt volna minden, ha ő meg nem menti a romlandót. Vegyész volt, mielőtt idejött, s egy textilgyárban méricskélte a festéket, ugyanahhoz a kelméhez ugyanazt az összetételt. A második nyáron látogatott meg bennünket, s rájött, mennyivel változatosabb mesterség, jól tenni el magunknak a nyarat, mint pontosan titrálni ki dámáknak egy keveréket. Ma cseresznyét rak az asztalra márciusban… Nem, nem befőttet, cseresznyét – tette hozzá, amikor hitetlenkedő arcomat látta. – Mély megilletődéssel néztem az eprészre, aki a kosarával addigra beért. Először a keze tűnt fel, vörös-szeplős, bütykös kéz volt, mint pusztai nagybátyámé, szinte az almát is látom benne, mellyel hajladozó unokanővéreimet Bogárdon az órjás gyümölcsösben megdobálta. – Akkor én elsősorban melletted szeretnék inaskodni – mondtam lelkendezve. – Senkit sem tisztelek úgy, mint az ilyen gyümölccsel babráló kezet. Különös volt, hogy a kezét is belefoglaltam áradozásomba, de senki sem csodálkozott rajta. – Jól van, öcsém – s vörhenyes arca pusztai nagybátyám szeretetével fénylett rám.

Pethes Pál és a Keats-orrú most lehajolt az egyik zöldséges ágyba, s két karfiolfejet nézegettek. – Én úgy látom, az enyém halványabb – mondta Pali. – Tegyük meg őt bírónak, ő nem ért a dologhoz, nem tud elfogult lenni – mutatott rám a Keats-orrú. – Mondd meg te, melyik fehérebb. – Tévedsz – mondtam én diadalmasan –, igenis értem, min vitatkoztok. A két karfiolt kétféle módszerrel halványítottátok, s most tudni szeretnétek, melyiké a zsengébb és tömörebb. Hát a Palié. Az előző napok egyikén a Kertészet egy régi számában olvastam erről a padláson. A karfiol rózsáinak a halványításáról, ez volt a cikk címe, s az is kétféle módot írt le. Boldog voltam, hogy 440tudásommal meglephettem őket, bár tartottam tőle, hogy tovább faggatnak. De a Keats-orrú csak ennyit mondott: – Lám, mit tud az utas. A Versenybíró és az eprész pedig nevettek rajta, hogy bosszankodik. Énbelőlem azonban most már kitört a győzelmes fecseghetnék, mint olyanok előtt szokásom, akik sok heti, bánatos kotlatás után nagyon jó helyre kent dicsérettel vidítanak fel.

– Erről a zöldségeskertről jut eszembe életem legfurcsább emléke – hadartam. – Milánóban a szálloda éttermében ebédeltem két hölggyel (úgy rémlik: két hölgyet mondtam, pedig az egyik a feleségem volt), s leült oldalt tőlünk a második asztalnál egy úr. A pincérek mosolyogva köszöntötték, s egy nagy tálban mindenféle nyers főzeléket hoztak elé: paradicsomot, retket, salátát, uborkát, sárgarépát. Ez valami vegetáriánus, gondoltam, s rokonszenvvel figyeltem, mit csinál. Az olasz felhúzta kissé a mandzsettáját, két ujjal egy uborkát emelt ki, leharapta a végét, aztán két hangosat mekegett. Azt hittem először, hogy a köhögés jött ki belőle ilyen nyekkenésszerűen. De most egy nyaláb salátát kapott be, s megint mekegett. Minden falás után kettőt. A nők majd megszakadtak, az egyik, aki szemben ült vele, fuldokolni kezdett a levesen, hogy szalvétájába rejthesse a fejét. A pincérek mosolyogva nézték az urat, s csodálatosmód nem rökönyödtek meg, megszokhatták már. De a legkülönösebb eztán következett: az olasz, miután bemekegte a zöldséges tálat, hatalmas szelet borjúvesést rakatott maga elé. Ez még váratlanabb volt, mint a mekegés. Azóta is sokszor eszembe jutott: ugyan, ki lehetett ez az ember? – A többiek jóakaratú mosolygással hallgatták fecsegésemet, de a Keats-orrú rám emelte lehorgasztott tekintetét, s kissé gúnyosan azt kérdezte: – Nem te voltál? – Én? – bámultam rá, de hirtelen megértettem, hogy mire céloz, s egyszerre nagy fájdalom öntött el, hogy ő, akinek orrához és hullámos hajához úgy vonzódtam első pillanattól, az előbbi leckéért ő is mindjárt ebbe a sebbe túr bele.

Ekkor épp egy kátránypapír fedelű házikó mellett mentünk el, melyből öt-hat ember jött kifelé, volt köztük rövid, térdnadrágos legényke is, de volt egy szakállas is, akinek a mackója sötétkék volt, mint a villanyszerelőké. – Megismered ezt a házat? – kérdezte a Versenybíró. – Ebben húztuk át az első telet. Most ez a műhely. 441– Csakugyan, a nyitott ajtón még hallottam az üllő utolsó pendülését, s láttam az egyik legénykét, amint a gyalut az esztergapad fölött egy fapolcra helyezi. Vége volt már itt is a munkaidőnek, s a tó felé ballagók hozzánk csatlakoztak. A legények alighanem a nyaraló diákok, találgattam, s az az erősebb, bekent arcú: éves kovács. De mért van más ruha a szakállason, mint a többin. Tetszett, hogy műhelye is van a telepnek, s házigazdáim maguk szekercézik a fát, s hajlítják a vasat, ahogy én is elgondoltam, de a Keats-orrú megjegyzése csukva tartotta durcás számat; igyekeztem eltitkolni, milyen mélyen metszett belém. A Versenybíró mutatta be a szakállast. – Elpártolt a Csokonai-teleptől, de visszahúzza a szíve. – Így fogok én is visszaszökni – ragyogott pihés képével a Versenybíróra Pali. Különben szomszéd – folytatta nekem a magyarázatot. A régi szövetkezet asztalosmestere s ezévi főnöke. – A faluszövetkezet asztalosa? A volt grófi birtokra települteké, ugye – kérdeztem vakmerően, hogy megint megmutassam tájékozottságomat. De a többiek összenevettek. Hogyan, hát nem tudom, mi a különbség a telepes- és faluszövetkezet közt? S megmagyarázták, hogy telepes szövetkezetek a nagybirtokra rátelepített kisfoglalók közösségei, míg a faluszövetkezetben azok a régi gazdák tömörülnek újabban, akik nem bírják ki a telepes községek versenyét, s józan belátásból olvasztják össze a telephez hasonló szövetkezetbe életképtelen kisbirtokaikat. Bosszankodtam, hogy nem jöttem rá rögtön erre, hiszen magam írtam ezt meg a Reform-ban, s olyasféleképp gondoltam a nevetőkre, mint azokra a fiatal írókra, akik indulatosan vetik a szememre, hogy milyen kevéssé értem meg eszméiket, melyek eredetileg az én fejemben születtek meg. A szakállas láthatta zavaromat, és segítségemre sietett. – Bizony még messze vagyunk a dégi telepesbirtoktól, ők már idestova tíz éve rendezkedtek be; csupa fiatal ember, akkor házasodtak, kész keretekben szállták meg a földet, vitték a könyvtárat, dalárdát, tudást; kiképző csoportjaikban mindenre előkészítették őket, nekünk pedig javakorabeli, elhanyagolt fickókat kell összeszervezni, s alig két éve tart az egész. – A szükség és a szomszédság megteszi, amire a rábeszélés tehetetlen – jelentettem én ki, mert itt már benne voltam elméletemben. – Igen, igen – morogta a szakállas asztalos, de azért több a nehézség, mint az első tervezők 442gyanították – s nehéz, barázdás arcából, melyen az irónia számára nem maradt sima felület, meleg szeme hirtelen cinkossággal kacsintott rám.

Őgyelegve jöttünk, s a nyárfás mögül kibukkanó épületet csak a tavacska tükrében vettem észre, melyre egy férfi a halaknak ételt dobott. Sokféle épületet láttam már, de ez itt jobban meglepett, mint a Szent Péter vagy a Palazzo Vecchio. Emlékszem, meglepetésemre, de nem tudom megállapítani most sem, hogy a szokatlansága lepett-e meg vagy éppen az, hogy túlon-túl ismerős volt. Semmi különcködő nem volt az elülső házon (mert tulajdonképp két ház volt; egymás mögött s az alsóból lépcsőlugas vitt fel a felsőbe), s mégis lényegében különbözött a Farkasréten vagy a Pasaréten látható mai nyaralóktól. Nem tudom, jól fejtem-e meg utólag e hatást, de úgy hiszem, ház és kert viszonyában volt valami itt, ami (talán az új építészetről való sejtelmeimből) ismerősnek tűnt fel. A ház a kertben is ott volt már, s a kert tovább virágzott a házban. A talaj lapos teraszain itt is, ott is faoszlopok álltak, virágfalakat tartva. E falak rendje nem volt rögtön áttekinthető, de mégis közös ábrát alkottak mögöttük a házzal. Az alsó épület körül több volt a virágfal, bokros ágyás és szabad tér, mint fölfelé, a magasabbra engedett bokrok a felső épület körül kicsiny, de sűrű cserligetbe mentek át. Az alsó ház emeletes volt, a földszint üvegfala szétnyitva, úgyhogy csak az épület két szélén maradt egy-egy zárt rész, jobb felől a konyhának, balról egy nagyobb nappalinak. A kertből az ember egyenesen az üveghallba léphetett. A lakószobák előtt, az emeleten, terasz futott, az előretekintő három oldalon körül. A fal jó része ott fenn is üvegből volt, s úgy emlékszem, a tető is. A zárt területet fényes kőlapok borították. Virág csak az erkély kiálló rúdjain kúszott fel; az épület nem volt „befuttatva”, kő és növény közt mindenütt világos a határ, s az ember mégis növénnyel átitatottnak érezte a házkristályt, üvegfalaival. A hall és az erkély oszlopaira s az ablakkeretekre nem emlékszem tisztán, de mintha ott cikázott volna rajtuk már, a mi skatulyaépítészetünk után egy árnyalat, indázó nyugtalanság. A hátsó házat már nem láthattam ilyen jól, beszorították a fák. Hatszögletes, vörös kőépület volt, emeletmagasságban karcsú ablakok, mint kisebb imaházakon, a lapos tetőn kor443láttal körülvett szabad tér, melyről este a csillagokat nézhetik a kisurranó madarak fészkei magasában ülő beszélgetők. A két épület kertjével együtt sem volt valami nagy. Fél holdnál nem foglalt el több helyet semmiképp, de a tó, parti nyárfás s cserliget mögött himbáló, rigós diófák közé beszorítottan életöröm és komor elmélyülés testvériségét bizonyították a szembesietőnek. – Aki a napba néz, fekete köröket lát s aki a halálba, fényesebbnek látja a fényt – mondta a Keats-orrú, míg én megilletődötten léptem a hallba s onnét barátaim után a bal oldali nappaliba.

Ott voltak már néhányan, ebédre gyülekezők a telep más feléből. Kicsiny asztalok mellett vitatkoztak; egy diákféle herbáriumot ragasztgatott, egyik görög verset szavalt a barátjának, ketten a svédráccsal körülvett sarokban pálcával vívtak. A Versenybíró kinn a hallban rendezkedett, s barátom, akihez legjobban vonzódtam, láttam, fölsietett a szobájába. Utánamentem, hogy megmondjam neki, mennyire boldog vagyok ebben a házban.

Az emeleti folyosón azonnal megtaláltam a szobáját. A kilincset kissé habozva nyomtam le, s közben rászorítottam a szívem. Ő a kis fürdőfülkében volt, ahol a ruháit is tartotta, s mosdott és öltözködött. Én addig körülnézhettem a szobában. Összesen két bútordarab volt benne. Egy pácolt fenyőfalóca a fal mellett, semmi rugó, matrac sem volt rajta, csak egy lószőr párna a fej felől s alatta összehajtva a pokróc takaró. A másik bútordarab egy kerek asztal, padlóig leérő, gazdag fekete-fehér terítő rajt, s azon órjás vázában egy messze szétcsapó gladiólus csokor. Már nem is csodálkoztam az ellentéten. Megértettem, hogy ebben a cellában a virág a feszület. A derék a fán törődik, de a terítő a szemé. Az asztalon egy piros bőrkötésű könyv feküdt; tudtam, hogy ismerem és szeretem ezt a könyvet, bele is lapoztam, de szemem előtt táncoltak a sorok. – Gyere – mondtam a mosdóból kilépő barátomnak –, olvasd te; az én angol kiejtésem olyan rossz, mester nélkül tanultam, s röstellek hangosan olvasni. Szeretném egyszer Keatset olyantól hallani, aki úgy mondja ki a szavakat, ahogy ő mondhatta. – Melyiket akarod? – Ezt, s rámutattam a Sleep and poetry egyik oldalára. „Stop and consider! life is but a day / A fragile dew-drop on its perilous way / From a tree’s summit – hallottam. Aztán megint: O for ten years, 444that / I may overwhelm / Myself in poesy.” – Tíz évre a költészetbe, nem gondoltál még erre – kérdeztem őt, mert csakugyan nagyon szépen olvasott. De ő mosolygott és tovább ment: To woo sweet kisses from averted faces – hallottam megint. – Beszélj a menyasszonyodról – kértem őt, amikor megállt. Ő egy képet vett ki a könyvből, fa tövében lány gugyorog s az ölében macska. – Az idézeteidet és ezt a lányt ismerem, mondtam néki. – Festőiskolába jár, s van egy mappája, abba acéltengeren féloldalra dőlt vitorlást festeget s ha nem vitorlást, hát szélmalmot felhők alatt, vagy nyárfasor végén egy vöröstintás-üvegnyi alkonyatot. De amióta szeret, elviszi a mappát, s nem a festőiskolába megy vele, hanem veled a Zugligetbe. – A Disznófő fölé igen – nevetett ő.

Lenn már kiáltoztak utánunk, kezdődött az ebéd. A hirtelen kicsapott hallasztalon legalább húsz tányér fölött füstölt a leves gőzoszlopa. Spárgaleves volt, a spárgalében ott opalizált a növény ibolyaszínű bimbaja. A dzsemkészítő mérnök s egy deresedő úr szemben épp a spárgán kötekedtek. – Vén lekvárkóstoló – mondta a deres, aki aznap szakács lehetett –, halljam, melyik táblából való ez a spárga; a régiből vagy az újból. Ha értesz az ízekhez, meg kell mondanod. – A mérnök, aki pusztai nagybátyámra hasonlított, gondosan forgatta ínye közt a spárgaszeletet, s mondott valamit. Én a Szakállashoz fordultam, aki szomszédom lett. Jóakaratú, nehézkes tekintete volt, azt reméltem, kiszedhetek belőle valamit e helyről, melynek váratlan vendége lettem, mert ha az egész nagyon ismerős és előre várt volt is, mégsem ismertem ki benne tökéletesen magam. – Ebben a világban is vannak még jelvények? – kérdeztem tőle, s kék blúzára böktem a zseb fölé, ahol egy kis ezüstkapa forma volt a vászonra varrva. – Igen; – mosolygott ő –, kinn a falvakban még nagy a becsületük a kapásoknak. Azt tartják, ha egy régi kapás a vezető, egyet álmodnak, s az ő züllött gazdaságaikból versenyképes szövetkezet lesz. – Nem kis dolog lehet ezt a jelvényt megszerezni – hízelegtem önkéntelen, csakhogy tudatlanságommal szemben elnéző legyen. – Bizonyára csak azok kapják meg, akik a telepesbirtokok szervezésében érdemet szereznek. – Teringettét, barátom – mondta a szakállas és erősen rám nézett. – Honnan jött maga, hogy ilyeneket kérdez. Ezt a jelvényt nem tűzheti fel senki 445többet, velünk vész el, mint a negyvennyolcas honvédekkel a barna atilla. Láttam, hogy ostobaságot mondtam, de zavaromban megtetéztem. – Mióta – dadogtam –, mióta is van ez így? Én évek óta külföldön élek, nem vagyok mindenről értesülve. – Ő egész szakállával felém fordult, s nyugodt arcára szinte megdöbbenés ült. Mintha egy visszatért halott kérdésére kellett volna felelnie. – Mióta? Hát természetes, hogy a kapás felkelés óta. – Én elhallgattam, mert minden további kérdés, éreztem, azt árulja el, hogy mennyire nem vagyok ide való.

Végigpillantottam a kanalak táncától villogó, napos asztalon, s feltűnt, hogy barátom, aki a Sleep and poetry-ből szavalt az imént, nem eszik. Ott ült Pethes Pali mellett, s a szemben ülő fiatalemberrel társalgott évődve. Senki sem hederített rá, hogy nem eszik, s ő sem vágott olyan képet, mint akinek csikarása van. Rámutattam. – Barátunk, úgy látszik böjtöl ma – figyelmeztettem a Versenybírót, mert a Szakállashoz nem mertem szólni. – Igen, ennek a háznak szép szokása ez. Sajnos, nem mindenütt értik meg. Vannak kapásházak, amelyeket valóságos középkori böjtölő düh szállt meg, míg minket mások hibáztatnak érte, hogy szerzetesi önsanyargatást vettünk be életmódunkba. Pedig hát, nézze meg őt s a többieket, nem világos minden? – s a Sleep and poetry emberére mutatott. – Az ember szereti az érzékeit, fölhasználja őket, hogy szagokkal és ízekkel itassa át magát, de ura marad s nem szolgája e világkóstoló csápoknak, a legvonzóbb illatok közt is könnyű szívvel koplal, mintha csak azért ült volna le ide, hogy enyelegjen. A Versenybíró „többieket” mondott, s most láttam, hogy még ketten ülnek étlen az asztal körül. A levesestányért közben összeszedte egy legényke, s két kerek fakorong került az asztalra; amilyenen a fatányérost szokták felszolgálni, csak nagyobbak. Mindenik korong közepén félig szétbontva egy-egy sült csirke s körülötte körben hét-nyolc kupac zöldféle, vajbab, borsó, karotta, karfiol, kelvirág, articsóka, kétféle saláta, az egyik az az ágas-bogas, amelynek San Remóban hiába tudakoltam a nevét. Elég kevés hús húsz emberre, gondoltam; ahol ennyi köretre telt, telt volna még két csirkére is. De azért nagyon tetszettek nekem ezek a tálak, s alig vártam, hogy a virághoz hasonló articsókába ínyem belemerüljön.

446

De most a Szakállas kezdett a böjtről beszélni, mely úgy látszik, vesszőparipája volt. – Akármilyen nemes egy szokás azok közt, akiknek először volt szükségük rá, az utánzók közt értelmét veszíti, vagy, ami még rosszabb: más értelmet kap. Böjtölnek, hogy hozzánk tartozzanak, vagy szidnak bennünket is, mert azok képmutatók. Mi, akik kinn dolgozunk a faluszövetkezetekben, nem vagyunk olyan bizakodók, mint az itteniek. Az emberiség tehetetlen; néhány százan forrást csinálnak a szívükből, a többiek meg beisszák, mint a sivatag. S ez sem az már, aminek lenni kellene. Ha tudni akarja, nekem nem tetszik, hogy ezek a böjtölők közönyt affektálva ideülnek az evőkhöz. A forrás itt is apadóban, s elgondolom: ha mi meghalunk, s a Csokonai-telep meg a többi ősforrás elapad, hol támad új forrás megint!

Hallgattam az aggodalmaskodó veteránt, s lopva az evőket figyeltem. Feltűnt, hogy keveset ettek, de azt az ínyűkön elomló ízek iránti mély tisztelettel. Szinte távoltartották maguktól az ételt, miközben lenyelték, csakhogy megbecsülhessék. Ezek szemet csináltak a nyelvükből – gondoltam, s örültem, hogy ilyen szerencsés fogalmazást találtam e különben vak és mohó érzékszerv tartózkodására. – Bor az antialkoholisták közt – kiáltottam fel, amikor valaki zöldessárga folyadékot öntött a poharamba. Én azt hittem, ti itt antialkoholisták vagytok. – Olyan otrombáknak tartasz bennünket? – nevetett fel a Versenybíró. – A régi kapásházak közt a felkelés előtt a könyveken és növénymagvakon kívül a bor volt az összekötő kapocs. Már termett, bátyáim, borunk, üzente az első ajándék-palack, s a bor aztán évről évre megmutatta, mit csaltak ki a földből. Ez volt az évvégi értesítő. Különben ez is ajándék-bor; Jiri hozta, a cseh kapás. Már előbb is úgy rémlett, hogy a Sleep and poetry embere valami szláv nyelvet tör a szembeülő fiúval. Most világosan hallottam; hogy épp a grecki szót próbálgatják, rosszul mondja ki barátom az r-et, s azon nevetnek. – Csehországban is van kapás mozgalom? – kiáltottam fel, noha elhatároztam, hogy nem árulom el többé magam, s megszorítottam mellettem a szakállas kezét. – No, igen, kapálnak, kapálgatnak – mondta leereszkedőn, s kikapta kezemből kezét. Akkor vettem észre, hogy keze hátára egy szív van tetoválva. – Ez is valami jel? – kérdeztem dadogva a meg447hökkenéstől. – Nem, ez még hintáslegény koromból van – nevetett föl ő, és a vállamra kulcsolta hátulról a karját.

Jó embermeleg karja volt, s ahogy kinéztem alóla a hall nyitott oldalán át a virágzó mályvabokrokra: mintha az az emberközösség ölelt volna meg féltesttel, amelynek a kisujjáért hiába nyúlkálok gyerekkorom óta. A deres szakács, aki előbb a Versenybírót tette a spárgával próbára, most két-három tál gyümölccsel jött ki a konyhából. A középső nagyon szőlő volt, a kisebbeken alma, füge és mogyoró. Egyenesen hozzám lépett: permettez-moi, monsieur, megkínálhatom zsengéinkkel? – mondta mosolyogva. S én csaknem fölkiáltottam az örömtől: apósom Franciaországot járt cukrásza volt, legjobb barátom vőlegénységem alatt abban a házban. Gyönyörűen beszélt franciául, s gáláns modora volt. Egy tizenkét tagú hidat is csináltam a cukortól tönkrement fogcsonkjaira. – Hogyan, Kránitz úr, ön itt van; azt hittem, díjat nyert a gesztenyebélésű békasüteménnyel. – Ki marad Angliában, aki az ön telepén élhet, Németh úr – s elém tett egy hosszú szemű szagost. Feltűnt, hogy azt mondja: az ön telepén, de az udvariasság nyelvbotlás lehetett. – Még sosem ettem ilyen korai szőlőt – mondtam, hogy visszaadjam a bókot. Augusztus elsején éppen nem korán – felelte. – Augusztus elsején tűnődtem én. Mintha az imént a hegyen még június lett volna. Nem a csonkázásról beszéltem valakivel? De kipillantottam az udvarra, s ott egy elvirágzott hársfa állt, melyet az előbb még nem láttam. Mégiscsak augusztus lehet.

Ebéd után átmentünk a felső épületbe. A hall elülső üvegfalát összetolták, a mályvás kert eltűnt előttünk, s a hátsó fal felé özönlöttünk. Kisebb darabon az is üvegből volt, csak homályos üvegből, s ahogy szétnyitották, a felső épülethez vivő útra lépett az ember. Ekörül nem volt virág, borostyánnal befutott faoszlopok szegték, s néhány fiatal cser lézengett odébb; a felső épület körül ezek a fák kis ligetté sűrűsödtek; néhány méternyi komor öv a befogott ház körül. Az alsó épület után a felső szótlansága meglepett. Most láttam csak igazán, hogy a lombokból kifejlett. Téglája nem is volt nemes, mint először hittem. Valamivel keményebbre préselt tégla volt csak, s ha réseiben a kötőanyagot gondosan el is dolgozták, még mindig olyasformán állt ott szabályos alapján a hat fal, mintha va448kolatra várna. Derékig, az ajtón kívül semmi nyílás, s csak emeletmagasságban egy-egy hosszú ablak minden falon. A kapu kerete vörös márványlapokkal kirakva, maga a kapu súlyos egydarab tölgyfa. Inkább idomtalan volt, mint szép, vörös csupaszságában s gyermekes mértanával a köré szorult cserfák közt ez az épület. Úgy viszonylott a lentihez, mint barátom fenyőágya a bokrétás asztal terítőjéhez. Ahogy benyitottunk, megértettem ezt a külsőt. Az egész épület egyetlen terem volt, semmi szoba, emelet, fülke csak az oldalán futott fölfelé egy széles, szögletes oszlopba rejtve, a tetőre a csigalépcső. A terem közepén hatalmas kerek asztal, az egytömb lábon lapja mintha órjás fának lett volna kerek szegmentuma. Körülötte: huszonöt-harminc támlátlan ülőke. Más bútor nem is volt a tizenöt-húsz méter átmérőjű épületben. Az öt szabad fal azonban zsúfolva könyvvel, fel az ablakok magasáig. Az ablakokon beeső fénynyalábok egymást keresztezve előbb a szemközti falra estek; szétverődve ide-oda futkostak a terem felső harmadában, s csak aztán hullottak a könyvre, asztalra, lassú fénypermetben. A felső erős világításhoz képest, idelenn csaknem félhomály volt. Meglepett, hogy a könyvek aranybetűi mégis oly tisztán láthatóak.

Mennyi könyv, szorítottam meg a Versenybíró karját, aki velem lépett be. Legalább ötvenezer kötet. Nem akarod azt mondani, hogy ezt is a Csokonai-telep barackfáiból és spárgaágyásaiból kerestétek össze? – Nem, azt nem akarom – mosolygott ő tanárosan. Körülbelül húszezer az ajándékdarab, tanítványaink és vendégeink könyvvel szokták meghálálni, amit a teleptől kaptak. Az a kopasz ott, nézd, a múlt évben egymaga ötszázat küldött. – S a többi? Harmincezer az még mindig… Elharaptam az árat, mert egyáltalán nem tudtam, mibe kerülhet ebben a világban egy könyv, s pengőnek hívják-e a pénzt, mint különben. – Csokonai-telepnek erősen pozitív a külkereskedelmi mérlege –, magyarázta ő mosolyogva. – Mi, kell nekünk? Fűszer, cukor, vas, néhány bonyolultabb gép, ez a lebernyeg itt – s odamutatta ruhája ujját. Nálunk egy ember átlag háromszor annyit termel, mint amennyit fogyaszt; a fölösleg fele a földben van, a fele ezeken a falakon. – De ha ennyi pénzetek van – kérdeztem csodálkozva –, mért nem veszitek meg a környező földeket. A telep elég szűk lehet ennyi embernek. – A Versenybírót nem lehetett sod449rából kihozni, még az iskolából ismert nyugalmával felelt. – Először, mert Duna-Európában nincs földvétel-földeladás. Másodszor, mert amikor volt, a kapás akkor sem gyarapíthatta új földdel a kezdetben megszálltat. A kapa épp azt jelenti, hogy az ember nem széltében terjeszkedik, hanem minőségben. A háromszázhét régi kapásbirtok közül egy sem volt ötven hektárnál nagyobb. No, de siessünk rántotta meg a ruhámat, mert már mindenki leült. Most láttam csak, hogy rajtam is fehér mackó van.

A kerek asztal végére szorultunk. Kerek asztaloknak általában nincs végük, ennek volt. Velem szemben, jó öt méterre persze, egy fiatal lány ült, az első, akit a telepen láttam, és azzal, hogy maga volt nő, akaratlan is asztalfőt csinált a helyéből. Nem volt több húsz-huszonkét évesnél, a keményebb, hidegebb nők közül, akikkel én nem mint asszonyokkal, hanem mint nővérekkel szoktam szerelembe esni. Ő is fehérben, melle és karja közepéig érő gallér volt rajta, alatta karcsú, egybeszabott ruha, váll felé kissé ráncba szedve. Öntudatos kis nyakát félig szabadon hagyta a gesztenyefürt. Jobb kézről a kis kopasz ült, aki ötszáz könyvét ajándékozta tavaly. Úgy látszik, neki kellett először beszélnie, mert mindenki őrá nézett. A szomszédja is feléje fordult. – Halljunk valamit a nagyvilágról, barátunk. – Egész kedélyesen hangzott s mégis: semmi kétség, ez volt az elnöki megnyitó. Az ilyen elnököt már szeretem, gondoltam, s jobban megnéztem őt. Egész biztos, hogy az ebédnél nem ült velünk: deres volt már, de az arca egy harmincévesé. Majdnem gyermekarc még mindig, csak a szája köré s az állára száradt oda a makacs akarat. Barna szeme kissé közömbös, de azért jóakaratú borongással pillantott körül. A kopasz hebegett néhány szót, hogy milyen nagy megtiszteltetés neki ennél az asztalnál az új duna-európai szövetkezet első esztendejéről beszámolnia. – Ha nem tudnád – lökött meg a Versenybíró –, ő a duna-európai köztársaság termelésügyi minisztere. – Csaknem ráförmedtem, olyan ízetlen tréfának hatott, amit mondott; de becsületes tatár arcán nyoma sem volt az ingerkedésnek. – Igen – hebegtem, s most már a minisztert tartottam udvariaskodó szószátyárnak, aki még ezt a mucsai hallgatóságot is le akarja kenyerezni. – Nagy megtiszteltetés – mondta –, hogy a kapás mozgalom Clairvaux-jában, e kerek asztal mellett, melynél füvé450szetről és latin költőkről hallottam beszélni azon az estén, mikor Budafoknál már vér folyt értünk, Duna-Európa új gazdasági szervezéséről számolhatok be. A retorika halhatatlan, gondoltam, de ahogy tovább beszélt, látnom kellett, mégsem szólam ez: a miniszternek csakugyan lámpaláza volt. Aránylag keveset értettem meg a beszédéből; de a lényeg körülbelül ez volt: amikor a duna-európai népek hat év előtt egy birodalomba egyesültek, noha mindnyájan a magyar szocializmus eszméi szerint dolgoztak, a szövetkezeti fejlődés rendkívül különböző fokán álltak, s különösen sok munkába került, amíg az ipari és mezőgazdasági szövetkezetek fölé emelt nagy állami szövetkezet Romániában és Jugoszláviában is kiépült. A birodalomba egyesült államok egymás közti cseréjét azonban még az elmúlt évben is államközi kereskedelmi szerződések szabályozták. Ezen kellett a termelési viszonyokat figyelembe vevő, okosabb „rátapolitikát” űző birodalmi szövetkezet felállításával a kopasznak segítenie. – Van rajta egy pofára való nagyképűség – súgta oda a Versenybíró, akitől különben még egyetlen gúnyos megjegyzést sem hallottam. – A dolog olyan magától értetődő, minthogy a víz cseppje földre ér. – Én egy szóval sem mertem elárulni, hogy milyen csodálatos dolognak tartom, noha csak félig értettem, amit a kopasz makog, s osztottam a Szakállas megbotránkozását, aki rá-ráhunyorított Keats-orrú barátunkra, mikor a rátapolitika emlegetésére, gúnyos köhögésbe tört ki. Mindennél jobban megdöbbentett azonban, hogy az Elnök egy hosszabb hebegésszünetben, maga is azt mondta: Szóval, a közlekedő edényekben, mihelyt valóban azok, a víz vízszintesen helyezkedik el. Köszönjük neked, barátom, hogy e tételt Duna-Európára is rábizonyítod. Csak tovább, bajtárs. De mi magunk nézzünk most már nagyobbakra is. – A kerek asztal megéljenezte a boldogan és pirosan szabadkozó öreget, s ketten az asztal két oldalán váltakozva olvasni kezdtek.

Az egyik a lekvárkészítő volt, akinek a szeplős keze pusztai nagybátyáméra hasonlított. Nagy meglepetésemre ő egy görög szöveget olvasott; sose hittem, hogy az eperíz mellett a göröghöz is ért. Pali szövege magyar volt, hamarosan felismertem, hogy az Antigoné az, de semmi esetre sem a Csiky fordítása. Szépen dobbantak a sorok, az okos tagolás segítette a jambust, úgy, ahogy a néhány nap előtt Ho451ratius-tanulmányomban a magyarba ültetett klasszikus verstől megkívántam. Amint autodidakta fülem a mérnök görögét megszokta, rájöttem, hogy ő is Antigoné-t olvassa; nyilván a fordítást ellenőrizték. Ez a harmadik teljes kétnyelvű Szophoklész tíz év alatt súgta a Versenybíró. – Ki fordította? – súgtam vissza meghökkenten, mert én is terveztem egyszer, hogy lefordítom. – Apáczai-telepről küldték – válaszolta ő kitérőleg. Nem tudtam pontosan, azért-e, mert ott közösben fordítanak, vagy mert olyan nagy költő van köztük, hogy úgyis csak az fordíthatta. Vagy talán egy filológus és egy költő együttes munkája, ahogy én készültem rá barátommal? Az első oldalt zavartalanul olvasták mind a ketten, de aztán megjegyzések röpködtek fel innen is, onnan is. Úgy látszott, hogy egy Szophoklész-sor jobban tudja izgatni őket, mint az egész Duna-Európa. Megmondtam véleményemet a Versenybírónak: – De hisz most is azt erősítik – felelte ő szibillamódon. – Latin iskola – jegyezte meg közben gúnyosan Keats-orrú barátom a túlfelen. Ekkor azonban váratlan dolog történt. A kocsonya-flegmájú Versenybíró felpaprikázódva pattant fel. – A magyar költészet, igenis, a latin növendéke – kiáltotta, s tatár arcából heves meggyőződés lángolt. Az utolsó tíz év nagy költői is a latinoktól tanultak verselést. Engem ne tanítsatok ti arra, hogy a görögség volt Zeusz, akinek a fejéből ez az egész Minerva-Európa kiugrott. Tudom azt én is. De mi, magyarok, nyelvünk sajátságai miatt, a görög verselést okosabb, ha latin csecsen át szívjuk. Nyelvünk sajátságai miatt – ezt úgy tagolta, mint egy konok professzor. Heves vita keletkezett: a Keats-orrú azt mondta, hogy a görög ősök verse omlósabb, a Versenybíró, hogy a latin jobban megfelel a magyar nyelv szenvedélyességének. Az elnök alig bírta tovább nyomni az olvasókat. Engem kissé elkeserített, hogy verstani kérdéseken bíbelődnek, s csípősen fordultam másik szomszédomhoz, egy sovány legényhez. – Mit gondolsz, okos dolog, egy ilyen derék parasztlegényt, mint Pali, Antigonéval tömni. – Belenyal legalább – felelte az kurtán. Megütött a válasz, s jobban oda akartam figyelni a legényre, mikor az asztalfőről egy nem erős, de határozott hang kezdett olvasni. Ó tümbos, ó nümfeion, ó kataskafés oikésis aeifrouros… – olvasta Antigoné búcsúját a fehér galléros lány s mindenki elhallgatott. Nem szavalta, csak egy árnyalattal tette fel hangosab452ban az indulat ékeit, mint az folyamatos olvasásnál szokás, de egész karcsú, hidegen szenvedélyes lénye volt a hitele annak, amit olvasott. Az Elnök nyilván a vita leállítására adta át neki a könyvet. Csakugyan mindenki lehorgasztotta a fejét. Az én hátamban meg éppen a kripta hidege futkosott, melybe a fehér galléros Erény most mindjárt leszáll, s szememből ömlöttek a könnyek. Az Elnök szája most olyan lett, mint a szeme; most, ahogy a Búcsúzkodó lányt nézte, vettem csak észre, hogy a lányát nézi.

A programnak, úgy látszik, vége volt, mert többen felálltak, s két-három tanakodó bokorba dugta a fejét. Néhányan a közelgő Berzsenyi-ünnepről beszéltek, hogy legyőzik-e az „apáczaiak”-at a humanista dekatlonban. Az egyiknek az volt a véleménye, hogy nem szabad visszavenni az ünnepet, a Versenybíró viszont túlzottnak tartotta ezt a zárkózottságot. Egyedül balkéz szomszédom ült még mindig elgondolkozva a helyén, aki már előbb is feltűnt mókás mondásával. Hogy fölállt, sóhajtott egyet: szegény leányka, rossz leszen neki a sírban. – Antigonénak? – kérdezte a Versenybíró mosolyogva. – Neki. A minap bántotta itt valaki szegény keresztényeket a túlvilágért? Hát ez a görög leányzó nem oda indul ilyen lelkesen? A Versenybíró fölnevetett, s odaintett a Keats-orrúnak. – Hallod, John, Lőrincnek kérdése van hozzád. Azt kérdi, mért hiba a keresztényeknél a túlvilág, ha a görögök is csak odarakták szentjeiket. – A Keats-orrú megkerülte az asztalt, s egy öleléssel hátba verte a legényt, akin most látszott csak, milyen fenyőfa termet, ahogy barátom melléje állt. – Mért? Mert a keresztényeknek az volt a több, amit átvittek a túlvilágra, a görögöknek meg, amit itt hagytak. Antigoné egy árnyékvilágba szállt le, Szent Katalin pedig az örök dicsőségbe megyen. – De mindegyik szépet művel, vagy nem? – faggatózott a legény. – Szépet. – Szép érzelemből? – Abból. – Én pedig a minap azt hallottam itt, hogy a vallásos érzelemben nem az a fontos, ki mit vél a bibliás asszony elmulasztott tisztulása vagy a világ kezdete felől, hanem az érzelem, hogy az maga milyen. – Igaz. Hát akkor mit ártott a Katalin érzelmének, amikor az uraknak szemükbe mondta a maga hitét, az örök dicsőség, s mit használt Antigonének az árnyékvilág?

A színes héjú, de mégse magtalan vitatkozásra többen is fölfigyel453tek, s kis kör támadt a legény és görög barátom körül. – Ki ez a legény? – súgtam oda a Versenybírónak, aki Vergiliusom lett ebben a könyves bugyorban. – Egy malomfalvi székely. – Hát vannak még székelyek? – ujjongtam fel hirtelen, megfeledkezve Katalinról és Antigonéről. – S mért ne volnának. Még szaporodnak is. Ők bizonyították be, hogy a gyerek bizalomból születik. A kapás fölkelés idején volt Romániában a legkegyetlenebb a fasizmus, s a székelyek száma a szorongatásban mégis nőni kezdett. Megjött a bizalmuk az anyanéphez. – Ez a hír úgy megdobogtatta a szívem, hogy John válaszát kitaláltam inkább, mint megértettem. Azt magyarázta, mennyivel nagyobb a vallásos érzés egy olyan tettben, melynek önmagán a tetten túl, jutalma csak egy árnyékvilág, mint amellyel örökké tartó mennyei fényfürdőre vált jegyet az ember. – Csakhogy más oldala is van a dolognak – förmedt most közbe a Szakállas, aki az asztalnál mellettem ült. Mennyivel tompább az a hőstett, amely fölött nem cseng ott az igazsággal teli Világegyetem helyeslése, Antigone fensége a dac egész poklával van aláaknázva. Ő hős lesz, de a végzet gonosz marad. Katalint máglyájáról igazságos angyalok emelik fel tette mennyébe, amely a világé is. – Úgy nézem, jól beszél, Bernát bácsi – szólt közbe a székely, de barátom nem hagyta magát. – A végzet nem igazságos; az ember nagysága éppen az, hogy ezzel a vasigazságtalansággal szemben is vállalni meri a szépet és helyest. – De honnét tudod te, hogy a világ végeredményben nem igazságos? Ha te, a világból kiszakadt, ismered az igazságot, mért ne ismerhetné valahogy a világ is, melyből csontod, körmöd és velőd lett. Katalin gyermeki bizalma Istenben nekem rokonszenvesebb, mint Antigoné meghasonlott fensége.

Gyönyörködve néztem a Szakállast arca piros haragjában. Igen, már előbb, az asztalnál is észrevehettem volna, hogy Bernátnak hívják. Gondolni való, hogy barátom sem hagyta magát. De én már nem tudtam figyelni, hírhedt közlékenységem erőt vett rajtam, s minden figyelmemmel az első mondatot gyúrtam, hogy amikor megszólalok, ostobának ne lássam. – Ha a túlvilág cselekedetünkben van, amint ezt Bernát mondja, s Dante utazása is sejteti, nincs olyan nagy különbség a két álláspont közt – szólaltam meg az elfogódottságtól remegve. – Nem lehet azt mondani, hogy Antigoné nem ara454tott diadalt, s ha a keresztény hős diadaltudata frissebb és gyermekibb, az övé érettebb és valóságosabb: nem érdemlik meg, hogy egymás ellen állítsuk őket. – Mivel senki sem mondott ellent, nekibátorodtam, s egyben a hála és meghatottság is kilöttyent belőlem. Talán szemtelenség is, hogy éppen én, a jövevény, mondom ezt itt Csokonai-telepen, mely nem érvekkel, hanem életével bizonyítja az én régi sejtelmemet, hogy görögség és kereszténység mélyén van valami közös európai: az a jó értelemben vett túlvilág, melyet mindketten az anyagi világ fölött a mennyben vagy a kalokaiagathiában kerestek. Az életnek is van logikája, és az üdvösségnek is van, s Európa úgy emelte legmagasabbra az üdvösségét, hogy az életé is folyton a fülében volt… Ez a telep is nem emlékeztet-e egyszerre a pythagoraeus körre s Szent Benedek első, subalcusi kolostorára? Van egy európai vallás; egy dogmáktól független állapot, mely e telepen s bizonyára a testvértelepeken is, végre méltó kolostorokat teremtett magának…

Torkom kiröpült dugója fecsegővé tett, s már magam sem tudom, mit zagyváltam össze. Az emberek, akik eleinte türelmesen hallgattak, széledni kezdtek. Egyesek a kertbe mentek, mások az ajtó melletti lépcsőházban kanyarogtak fel a tetőre. – Régi szerzőkből idézel – bökött meg a Versenybíró, s ő is megindult. A lépcsőházból Antigoné hangját hallottam: – A Berzsenyi-ünnepre próbáljuk a kart. Már szerettem volna a kiürülő teremben a beszédet abbahagyni; de a Berzsenyi-ünnep terve, melyről minap álmodoztunk a Guggerhegyen, új szóárat hajtott fel szívemről. Csak akkor álltam meg, amikor utolsó hallgatóm, az Elnök is összehajtotta az asztal túlsó felén az apáczaiak Szophoklészét, s kifelé készült. Megrettentem, hogy ha ő is kimegy, az épület hat éle menten szétválik, mint rosszul ragasztott hasábjaim a reáliskolában, s e paradicsom kerítésén kívül ébredek fel. Megfogtam az Elnök magas nyakú ingblúza alsó szegélyét, s könyörögve mondtam: – Ne menj el, Mester, amíg erről, amit itt láttam, fel nem világosítottál. Neked meg merem vallani tudatlanságomat. Amit itt látok, ismerős nekem, s mint némely elmebeteg házát és övéit, mégsem tudom, hová helyezzelek benneteket. – Mire vagy kíváncsi? – kérdezte a Mester, s én nem értettem a hangja színét: rideg-e vagy csak határozott. Megbántam az alázatosságot, 455s úgy kezdtem beszélni vele, mint elfoglalt könyvtárosokkal, akikkel lehetőség szerint kurta és tárgyilagos az ember. Egy tanulmányt szeretnék írni folyóiratomba (Tanú-t nem mertem említeni, hátha megszűnt közben) a Csokonai-telep alapításáról, ahhoz gyűjtök adalékokat. – Ilyen elcsépelt dologról? – mondta a Mester, s szemében hideget villant a gúny. – Igen, ha talán az előzményeiről beszélnél? – Előzménye a Nagy Csalás volt, mikor a farkas báránynak öltözött, s úgy bégetett a rádióban. – Kiről beszélsz? – Arról, aki tökéletlenebb tudott lenni életében, mint amilyen tökéletes az idom nevében. Eltűnődve álltam e talány előtt, melyet mintha a Dante-fordításból ismertem volna. De egyszer csak megnyílt értelmem előtt a különc mondat, és ujjongva felkiáltottam. – Akkor jöttetek ki, öten erre a kerítetlen és szántatlan földre, mint a clairvaux-iak? – Elébb öten, aztán többen, s hogy híre futott sikerünknek, a boldogtalan társadalom jobbjai mind többen. A felkelés előtt már kétszázhúsz férfitelepen élt kapás; hetvenhármon nők, és tizenhat volt vegyes. – S mekkora területet szálltak meg ezek? – Nem nagyobbat, mint a falu, melybe nagyapádékhoz vitt le karácsonykor a kocsi zörgős lőcse. – S hányan lehettek? – Tízezren talán, köztük kétezer nő. – S a felkelést – kérdeztem habozva – ezek vívták meg? A Mester szeme újra gúnyosat villant. – Nem ezek, hanem ezekért. – Akkor már legalább százezer élt a falvakban és városokban, aki legalább egy nyarat töltött a telepen, parasztok, munkások, diákok, hivatalnokok. S a betiltás hírére ezek mind megmozdultak. – S mért tiltották be? – Törvényes alap nem volt, minden kapásbirtoknak volt egy tulajdonosa a telekkönyv számára. Magánbirtokon gazdálkodtunk, s bort és házi nyomdáinkban kiszedett könyveket küldtünk egymásnak. De ürügyért ezek nem úszták át az Óperenciát. Mint titkos szervezetet oszlattak bennünket fel, s volt néhány sértett, spion és áruló, aki vallott nekik. De a százezer fölkelt a tízezer mellett, s csontjaik odajutottak, ahova egy kortársuk megjósolta.

Ezt a jóslatot mintha olvastam volna én is, bár nem tudtam már, hol, s dobolt bennem az öröm, hogy megfogant. – Megveted őket te is – kérdeztem kezéhez kapva. – A homlokuk nem ér fel a megvetésemig – s most félre nem érthető volt, hogy ridegen mért végig, mintha azt mondta volna, más az, akit én megvetek. E pillantástól 456csontomba fagyott az előbbi káröröm. Más tárgyat keresve pillantottam szét a hatszögű teremben. – Mondd, kérlek, melyik épület készült előbb; ugye, a nyaraló? – Nem – felelte –, még a műhelyben vacogtuk át a telet, mely után tavaszon ezt megépítettük. Előbb a templomot és aztán a házat, így illik – mondta szemrehányó nyomatékkal. – S hol aludtatok azután télen? – Itt a padlón, az asztal körül, az állványok alatt, melyeket fagyott tönkökből fűrészeltünk, ácsoltunk rá e falakra. Ahhoz, hogy az embernek hétköznapjai lehessenek, meg kell teremtenie az ünnepét. Akkoriban mi állandóan az ünnepben laktunk. Sosem tér vissza az az idő. – Nem féltetek ide kizárni magatokat. S ha egészen elfelejtettek volna benneteket? – Nem értük jöttünk ki, hanem magunkért. Nem bírtuk a felelősséget értük és velük. Eleinte őrülteknek mondtak, aztán nem beszéltek rólunk, aztán megindultak utánunk csapatostul. Ha egypár ember igazán ki tud válni a többi közül, csapásukon előbb-utóbb mindig megindulnak a jobbak. – S aki nem tud egészen kiválni – kérdeztem jeges felindulásban. Aki látja, mit kellene tenni, de a szíve élő karókhoz van nőve? – Annak a feje felér a sarkunkig – mondta ő, s a szeme pillanatról pillanatra kegyetlenebb lett, úgyhogy a fal mellé beszorulva én oldalt fordítottam fejem, mint a kisgyerek, aki nem akar tudomást venni a dorgálásról, s a könyvcímeket kezdtem betűzni. Néhány ismeretlen név után ismerőst találtam; egy fiatalemberét, akinek az apja barátom, s előző nap írtam néhány jó szót neki a fia verseiről. Hogyan, ez ennyit ír már? Legalább tíz kötet arany betűjén szalajtva végig mutatóujjam. Aztán egy próféta neve emlékeztetett egyik kortársamra. Aztán ez a szó villant fel egy kövér könyvháton: A szörnyeteg. Elírták előlem a szörnyeteget? kiáltottam fel. De jobban odanéztem, s a magam nevét láttam a cím fölött. Én írtam volna meg mégis? tünekedtem, s két ujjammal a könyvet kissé kihúzva, a Mesterre emeltem elfordított fejem. – Ennek is jutott hely a polcotokon? – kérdeztem tettetőn. – Valamikor beszélt nekem, akinek a neve itt áll, egy ilyen című könyvről; de nem hallottam aztán, hogy megírta. – Meg. De a másik kettőt már nem – mondta ő, ha lehet, az eddiginél is keményebben. Mindjárt megértettem, melyik kettőre céloz. A másik két könyv a Hős volt s a Szent; egy lélek pokla után: a purgatórium és a paradicsom. E há457rom könyv tervével jártam akkor már hónapok óta a szívemben. – Kettőt? Tizenkettőt is – mondtam azért dacosan s rámutattam a szomszéd könyvekre. – Tizenkét szörnyeteget. Mert maga is az volt. Amit e telepen látsz, mind benne volt, s nem tudott hős lenni érte.

A szeme jég volt és tűz. Oda tapasztott vele a könyvállványhoz. A lépcsőház tetején, az ablakban, mely az elébb még nem volt ott, egy fehér gallér villant meg. – Te tudod, mennyiről mondott le – tiltakoztam. – De nem mindenről. Visszalökte a tallért, de a hatost megtartotta. Hősnek gyenge, embernek sok, gazfickónak: ostoba. Szörnyeteg, szörnyeteg. – A tető alól valaki lekiáltott: apám, várunk rád. – Családja volt. Vannak dilemmák, amelyeket nagyobb gyávaság megoldani, mint meg nem oldani – suttogtam könyörgőn, s a magasba pillantottam, Antigoné hangja felé. – Lárifári, te is tudod – kiáltotta ő –, hogy nem ez a baj. A baj, hogy nincs meg bennünk a Szent Bernát tüze! – Ne olyan hangosan – könyörögtem. – Azt hazudjuk, a családunkhoz vagyunk gyöngédek, s magunk vagyunk gyöngék – kiáltotta a Mester még hangosabban az én gondolataimat. – Antigoné hangja újra belebúgott a hatfalú terembe. – Apám! – Lányom! – nyögtem fel én. – Nem a te lányod, az enyém, félút királyfija – kiáltott rám, s közelebb jött, úgyhogy most már a föld fele csúsztam tekintete előtt a könyvállvány mellett. – Apám! – búgta megint a hat fal. – Megyek már, csak ebbe a nyomorultba tiprom bele, amihez kevés volt – ordította ő. – Mester! – hörögtem én, s egy iszonyú rúgást éreztem az oldalamban.

Az öklöm a föld és a szívem közé szorult, s én egy hirtelen rúgással átfordultam. Hanyatt feküdtem most már, s valami sárgán derengő himbált, a szemem előtt. A sárgának girbegörbe volt a széle, sötétebb csatornák futottak ide-oda rajta, mint valami holdbeli öntözőmű. Mozdultam volna, hogy elhajtsam, mert éreztem, hogy a szemöldökömön és az orrom hegyén nyugszik, de nem bírtam mozdulni. Valami kis fuvallatocska táncolt át vékony lábbal a verítékes homlokomon, s a fényes sárga, melynek most már a szárát is láttam, az orrom hegyéről és a szemöldökömről a bal szememre csúszott. A jobb szemem kissé magasabban szőlőleveleket látott, köztük egy pi458rosodó vesszőt. Most már tudtam, hogy a bal szemem fölött a fényes-sárga, mely közben egész fekete lett, szintén szőlőlevél. Ide-oda inogtak a fonákjukon eres levelek, s ahogy át-átfordult sötétebb színükből is egy darabka, a rézgálic permetet is megfigyelhettem rajtuk. A pirosodó vesszőn egy katicabogár úszott, az ő vörös hátán feketék a permetcseppek. Amióta hanyatt feküdtem, megkönnyebbültem. Homlokomon a veríték párolgásnak indult, s ettől még édesebbnek éreztem a levegőt. A rezgő levelek közt egy jegenye fényben reszkető csúcsa villant meg, a nyugtalankodó levelek közül egy foltnyi kékség. Egy pillanatra mintha Sátorkőn lettem volna a kertben. De aztán eszembe jutott John, aki Keatset olvasott nekem a gladióluszcsokor alatt a fenyőfás szobában. If I do hide myself, it sure shall be in the very fane, the light of Poesy… Vagy nem ezt olvasta, nem az Álom és költészet-ből valamit? Szerettem volna vele lenni megint, s elhessegettem a feltevést, hogy Sátorkőn vagyok. Valami ünnep lesz, ott találkozunk. A pirosodó ágra pillantottam. Hogy készülődnek java nyárban az ősz színei. Földből vesszőbe, vesszőből levélbe, míg a levél is piros lesz s száraz, mint tavasszal a tő. Nem túl sárgák még ezek a levelek? Valaki azt mondta, hogy augusztus elseje van. A nap felhőbe bújhatott, mert a piros vessző hirtelen barna lett. Erről eszembe jutott az ünnep neve: Berzsenyi, és föl akartam könyökölni, hogy lássam, hol vagyok.

De hirtelen rohanást hallottam a tőkék közt, s valaki átugrott fölöttem, a tőkék közül ki a gyepre; utána többen és többen. Arcom elé kaptam a könyököm, nehogy eltapossanak. Egész csapat rohant át fölöttem. De amikorra fölkönyököltem, már nem láttam őket, helyettük egy csapat nő jött lassan-lassan szembe a réten, széles rajban. Most már egészen fölültem, s egy tőkének támaszkodva néztem őket. A mező nagy volt, egyenletes és gyepes. Akkora lehetett, mint a futballpálya Felsőgödön. Én a hosszabbik oldalon ültem, a középtől oldalt, s hogy jobban kiegyenesedtem, az átellenből fölnyomuló nőktől balra is, jobbra is egy-egy férficsapatot láttam a közép felé lépni. Amikor már csak egy kis udvar maradt a három csapat közt, megálltak; a nők sorából a középen kivált egy, és kissé éneklősen szavalni kezdett. A mondókája alig volt hosszabb egy imádságnál. Messze álltam a mondótól, s csak néhány fölkiáltását kap459hattam el, ilyesféléket mondhatott: nincs helye többé az örömnek a viaszszemhéjak mögött. Nem engesztelheti azt ki semmiféle ünnep, akit kétségbeesetten talált az utolsó óra. Jaj, emberiség, ki legjobbjaid csontját őrölöd ételedbe. S jaj, ezerszer neked, rituális gyilkos a népek közt, magyar, ki a Berzsenyik vérével locsolod kenyered. Mindezt rímtelen, alig lebegő versben mondta; a Berzsenyi-ünnepet, úgy látszik, a bűntudat felkiáltása szokta bevezetni.

Ezután a bal oldali férfikarból állt ki egy, s hogy jobban hallhassam, a szélső tőkék közt lebukva, balra futottam, s a gyepen a Csokonaiak fehér ruháját hordó csapat mögé lopakodtam. Ahogy lebukva, futtomban két tőke közt kipillantottam, felismertem a beszélőt: az volt, aki reggel kacsozás közben az Elsírt csillagokat idézte Csokonaiból, s fenyőágyas szobájában Keatset olvasta angolul. Ahogy most a másik csapattal szembeállott, egy torkaként a húszfejű csapatnak, lesimult arcáról a mókás irónia, nemcsak az orra, de büszke szája s látomással tele szeme is a rajzra emlékeztetett, melyet – mint az egyetlen hiteles arkangyal arcot – annyiszor elnéztem Keats-könyvemben. Még a haja is vállig érő, hullámos volt most, vagy legalábbis én így emlékeztem rá, ahogy a tőkék közt s a gyepen át lebukva tovább szaladtam. Ekkor azonban már csak a hangját hallottam, melytől minden valaha volt jószándék s nemes törtetés kiújult bennem. A Nyugatot dicsérte, Európát – mely olyan volt a régi kultúrák után, mint állat a növények közt; kényes rostjai közt, ha az éberség kihuny benn, minden pillanatban elállhatott a szív, megállhatott a lehelet. A nagyság meleg pulzusütései tartották fenn őt Akhillésztől máig; lelke örökös szimat, szándék és nyugtalanság; a halált alkotásokkal torkollja le, s a közelítő tél elkerülhetetlen jégbilincseinek halhatatlan ritmusokkal felel. A költemény hosszú volt s az én futásomból, ahogy figyeltem, sompolygás lett, majd egészen megálltam, s a fülelés lábujjhegyre állított. Amikor az utolsó sor is elcsendült a fák közt (melyek a rét széléről visszahúzódtak, hogy minél nagyobb szabad tér telhessék meg az ünnepélyes hanggal), hátulról egy kéz rántotta meg a blúzomat. A cseh diák volt, aki mint vendég, külön állott az ünneplőktől, s a magyarázgató Versenybírót faggatta. Hozzájuk szegődtem, s az apáczaiak közül kiváló férfit már velük hallgattam végig. Nagybajuszos, fekete ember volt, 460hangja sziklaöböl, zöld inge mögött inkább egy tornász, mint egy költő melle járt le-föl a nyugvópontokat követve. A Versenybíró, csokonai létére is hozzá húzott inkább, mert meglökött: a latin iskola. S csakugyan: a ritmuson én is észrevettem rögtön a különbséget, a görög forma nyugvópontjai után itt hatalmas súllyal indult az új tag, ahogy vízben újra s újra egész súlyával löki ki magát a test. Jirit, a csehet, ez a szenvedély, láttam, nyugtalanította. Barbárabb, mint a másik, súgta a dikcióra, mert a szöveget nem érthette teljesen. Az apáczai költemény a magyarságról szólt, mely vadmadárból az Árpádok alatt Duna-Európa kotlósa lett, s amikor úgy látszott, hogy a szárnya alól kinőtt népek szétszaggatják, lelkéből csinált szárnyat össze- és melegen tartani. A Versenybíró lefordított egy-két mondatot. Jiri mosolygott. – Igen, de nemcsak mi tartozunk hálával nektek. Az egész Nyugat és az egész Bizánc közt a kapás felkelés döntötte el a csatát. A megvetett „mongolok” mutatták fel a világnak Európa szívét.

A költő abbahagyta, s a két férfisor pillanatok alatt fölbomlott; csak a nők maradtak csapatban, s énekelve húzódtak hátrább a mezőn. – Azt hittem, verseny volt – mondtam csalódottan a Bírónak. – Az. – S mért nem hallom, ki nyert? – Mert még nincs vége. – De hiszen ezek súlygolyókat cipelnek elő. – Sosem hallottál á humanista dekatlonról – felelte ő, mint akit értelmetlen gyermek nyaggat. Én is ingerült lettem kissé. Hogy hallottam-e? Hiszen az én ötletem volt. Milyen szerencsétlen ember vagyok, hogy a magam ötleteit a mások életében kell megcsodálnom. De amíg csípős válaszon törtem a fejem, zúgó korong süvített el a fülem mögött: félrerepült a diszkosz. A Versenybíró közelebb húzott a versenyzőkhöz. Tizenhárom-ötven – hallottam a mérőszalag végén guggoló ember kiáltását, aki egy súlydobást mért le. – Úgy látom – mondtam gúnyosan –, az atlétáitok nem dobják túl a régieket. – Nem, de görögül jobban tudnak. A mi nyomunkon egész Európa barbárságnak tartja ma már az egyes rekordokat. Emberség versenyez emberséggel, közösség közösséggel. – S a hegyen a két Csokonai-idéző, ők nem mint egyének versenyeztek s egyben: az idézésben – kérdeztem még ingerülten, de már csodálkozva. – Dehogynem. A kapásélet csupa verseny. Ha két ember kimegy fát vágni, mindig két fát vág ki, és a favá461gásból is verseny lesz: a döntésnek, gallyazásnak, tönkkiásásnak, feldarabolásnak megvannak a sebesség- és minőségpontjai. A kert ágyásaiban, a gyümölcsfák ágán versenyeredmény virít és csüng, mint az Est kirakatában vasárnap délután, s egy elmés mondat jó pontot ugraszt ki a hallgatók fejében a jelző táblán. De azért a legügyesebb fakidöntő vagy szakács is csak akkor tarthat igazi elismerésre számot, ha az emberség más pontjain is sok jó pontja van. Ez még mindig individualizmus – böktem ki az ostoba szót. – Tévedsz. A versenynek nem az a célja nálunk, hogy egy isten legyen s a többi bámuló, hanem hogy a csoportok belső szerkezete – az egyének rendje a csoportban – a csoportok versenyében helytálljon. – S e csoportok megint csak egyének, ugye, nagyobb csoportokban s így fölfelé? – kérdeztem én, mert abban, amit a Bíró egyéniségről és közösségről mondott, a magam álmát ismertem fel. Igen, a versenyzőknek ez a hierarchiája a közösségben: ez Európa. – Ez volt Görögország, ez a civitásokra épült római Impérium, s ez a középkor keresztény köztársasága. S ennek az ellentéte: Kelet és Bizánc – kiáltottam én föl boldogan. Elébb még ingerült voltam, hogy gondolataimnak ily bamba bámulójává tett e furcsa helyzet, de most akár hülyeként is éltem volna itt tovább, csakhogy ami idáig társtalan vergődött agyamban, a világban láthassam végre.

A súlydobásnak és diszkoszvetésnek vége volt, s a három csapat, megint a tér közepén alkotott szűkebb udvart. Most nem a két előmondó állt egymással szemben, hanem a két férfikar szavalt váltakozva. Gyakorlatlan fülem nem értett meg minden szót, szoknom kellett a zúgó hanghoz, amíg valamit kivettem. – Hogy illik ehhez az ünnephez ez az őszi kórus? – kérdeztem vezetőm, mert a sok szokatlan dolog közt is számon tartottam, hogy augusztus elseje van – mint derekamra kötött kötelet szorítottam ezt a dátumot. A versenybíró a gyümölcsösre mutatott a nők kara mögött. S csakugyan, a diófák oromágain megszaggatott barna levelek himbáltak gyérülőn, s a tolongó felhők rozsdás gyepre vetették árnyékukat. A csokonaiak kara a gyümölcs telő beléről, az élet szüretjéről énekelt; az apáczaiak: a gerenda szavairól s az első hófelhőről. A férfiak hosszú szózata közt, a nők torkából csak egy-egy kiáltásra tellett: de ebben a szoprán kiáltásban mézgás márciusi rügy pattogzott; hosszú lábú szelek fut462kostak, s terhes asszony figyelte az első magzatmozgást. A férfiak őszi párbaja mögött az ő szopránjuk volt a tavaszra gondoló idő. Gondolhattam volna – mosolyogtam fák és ének későn észrevett fekete hátterű pírjában –, Berzsenyi ünnepe ősszel van. De mondd, ez a páros kar is verseny, s ha igen, hogy illesztik össze a változó részeket? – Ez a szavalókar, mint a költő, mindig az évszaké, s mindenki tudja, hogy háromszor válthatja fel a szemben állót. – S hogy tudják a csokonaiak, hogy azok a rothadást választották, míg nekik az érés maradt? – A következő évi kórus tervét ma este beszélik meg, amint a mait tavaly. Őszből őszbe így öltődik az ének. – S a nők mindig csak kísérők? – Vannak női versenyek is, amikor a harmadik oldalt egy vendég férfikar szállja meg basszusával. Változatosság kedvéért most a nálam otthonosabb Jiri kérdezett valamit, a felbomló udvarra mutatva, melyre most deszkákat és szőnyegeket cipeltek ki a vívók és birkózók részére. – Ugye – kérdezte a cseh –, minden évszaknak megvannak a maga atlétikai-ágai, s a márciusi Petőfi- vagy a májusi Csokonai-ünnepen nem birkóznak, amint ezen nem futnak, és nem vetnek gerelyt. – Igen, jól értetted – mondta ő a más nép fiának kijáró nyájassággal, s az ünnepek beosztását kezdte neki hosszasan magyarázni. Én Palit láttam odébb birkózni s a Keats-olvasót az apáczai költővel vívni, s szerettem volna megszökni tőlük. De elmenőben még megkérdeztem vezetőmet: Vörösmartyé a nyár ünnepe, ugye? – Igen, július végén tartjuk. – S Ady? Az ötödik ünnep, ugye, az övé? – kérdeztem habozva, hogy úgy ítélnek-e róla ezek is, mint én. – A nagy téli ünnep – mondta ő –, melyen a legtöbb mozsárban megtörtet s a legdiadalmasabban föltámadtat ünnepelték Athénben is. Vidáman e hírtől otthagytam őket, s a mérkőzők közé vegyültem.

Bírót láttam a két vállra fektetett mellett guggolni, s egy szőnyegen a tömeg közepén Pali birkózott valamelyik apáczaival. Állj helyt Bolhásért, biztatta a székely, mert szorult a gyerek, két forduló közt. Odébb egy vékony aggastyán ugrált a tőr mögött az apáczaiak kék blúzában. Hol láttam ezt a fiatal kék szemet az ősz haj alatt, tűnődtem egy pillanatig, de már barátomat, a Keats-orrút pillantottam meg, amint ellenfele elé dobbant, s arca, mely a macskás lány fényképe fölött, mint a jó penge, hajlékony volt, most éppolyan éles 463is. Majdnem szerelmesen sündörögtem hozzá, mikor a győztest a bíró megállította. – A kardodban dal van – mondtam –, és dalod éber és hajlékony, mint a vívásod. Sosem hittem, hogy amit Európában szerettem, egyszer még meg is ölelhessem. Ő elnézően mosolygott rám, mint akinek gyermek tesz nevetséges, de megható vallomást, s hátrahúzott a tér túlsó oldala felé.

Akkor láttam, hogy míg én érzelegtem, egyedül maradtunk; a három csapat, mely elébb szögben udvart vett körül, most egymás mellett, széles arcban áll föl, középen a lányok, jobbra mi, balra az apáczaiak. A lányok már énekeltek is: „Szívem zsenge szerelmeit / El nem törli tehát a repülő idő…” Mintha ezüst szökőkút szökött volna fel, leszúrt nádpálca nyomán, a rozsdás téren. „A zúgó Balaton déli vidékein / Látják hullani könnyemet / A csendes patakok, / s Délia csillaga…” Ott álltam én is a csokonaiak közt, jobb kezem felől barátom, s bal kezem felől Kránitz, a cukrász, odébb a dzsemkészítő, aki nagybátyámra emlékeztet. Mellemben éreztem a női hang hívását, hogy a szopránra tenorral feleljek. S csakugyan ránk került a sor: „Mint az aranykornak boldog századja… virágzó képe szelíd tündér / Fiatalság visszanevetsz rám” – fújta mellettem Kránitz, mintha a dal első hajadonpírjában adta volna vissza neki feleségét