Gergely Ágnes
Fenákel Judit
Hajtogatós
A keresztút

Ne gondolj a halálra.

Bármikor életben maradhatsz.

Késő latin mondás

A megtörtént és a megálmodott.
Az ütközés. Néhányszor. Nem elégszer.
Ahogy a kettő között átlobog
a metafizikai kényszer.
Ahogy kettejük között átlobog,
hogy volt választás, de nem volt elektor.
A megtörtént és a megálmodott
metszéspontjában térdel a gyerekkor.

G. Á.

5

Endrőd, Andrássy út 28. (Az új lakók átépítették.)

6
A csúnya ház

Talán a fekete kátrányos kerítése miatt. Vagy azért, mert nem volt benne fürdőszoba. (Láthattam valahol fürdőszobát? Esetleg nagyapáéknál Pesten?) Vagy a Habsburg-sárga színe nem tetszett. Határozottan emlékszem, csúnyának láttam. Ormótlannak. Lustán elnyújtózó sarokház kétszárnyas, barna ablakokkal. Nekem a szép ház háromszárnyas ablakokat viselt és fehér vasrácsos kerítést. Mint a Csókássyék háza vagy a Paróczaiéké. Ahogy leírom, máris elbizonytalanodom. Hátha se Csókássyék, se Paróczaiék, valaki más volt a szép ház gazdája. A gangot szerettem. Langyos tavaszi estéken ott lehetett vacsorázni. Onnan nyílt egyfelől a konyha, másfelől az előszoba, az előszobából az ebédlő, illetve a kisszoba – ott aludt nagymama –, abból meg a szüleim hálószobája. Ezt olyan falusi dolognak tartottam. Meg azt is, hogy nem volt gyerekszoba, én a szüleimmel aludtam a kettős ágy végében felállított rácsos gyerekágyban. Az ebédlő közben ott volt bespalettázva, üresen, csak ünnepi alkalmakkor használtuk, mint a parasztok a tiszta szobát. Hétköznap a konyhában ettünk – ott ettünk?, vagy a gangon? Kívülről olyan volt az ormótlan ház, mintha 7sok-sok szobát rejtegetne. Pedig csak ennyi volt, három, inkább két és fél. A konyhából vezetett ajtó a kamrába, onnan a pincébe. Pincehideg. Akkor még volt értelme ennek a szónak, a pince hűtőszekrényként szolgált, ott hűtöttük a dinnyét, vagy a kerekes kútban. A dinnyésember egész kocsiravalót hozott augusztus végén, késő őszre is jutott belőle. Csak felhoztuk a pincéből pincehidegen, és nagymama máris nekiesett a nagykéssel. A kamra is jó hideg volt, nem romlottak meg benne a befőttek, savanyúságok, elállt a vaj, amit tömbökben vettünk a tejesasszonytól. Túrót, tejfölt se kétdecinként vásároltunk, mindenből volt bőségesen, ami kellett a kóser háztartáshoz. A kamrában tároltuk – ott tároltuk? – a húsvéti edényt. Lábasokat, tálakat, tányérokat meg öblös findzsákat a maceszos kávénak. A kivonulás ünnepén mindennap maceszos kávét reggeliztünk, ki-ki a maga bögréjéből. Egyik évről a másikra elfelejtettem, milyen is volt a húsvéti bögrém, így aztán, ahogy eljött a pészach, újra lehetett örülni, örültem is, hogy milyen színes, milyen pöttyes, milyen kézreálló. A hálószobát és az ebédlőt is diófa bútorok népesítették be. A diófa eredeti görbületei átütöttek a politúron, és különféle alakzatokba rendeződtek, illetve a fantáziánk, mert többnyire Ágival kettesben szerettem kalandozni a szekrények rajzolatai között, különféle alakzatokba rendezte őket. Ha akartuk, fára kapaszkodó majmokat láttunk, ha akartuk, valóságos őserdőt, a mi képzeletünket csak meg kellett érinteni, máris sose volt tájakra vitt bennünket. Tudtunk mi törpékben gyönyörködni vagy párbajozó harcosokban, pedig 8mindig ugyanazt a diófa szekrényt bámultuk. Nézd, ez meg itt egy vakaródzó majom, ez meg inkább egy tigris – vagy oroszlán? – és mesével, képzelt kalandokkal el is telt a délután.

Judit szülei: Latzkó Rózsa és Fenákel Lajos

Odabent jól éreztem magam a csúnya házban. Odabent jó illatok szivárogtak a konyhából, készült a rakott krumpli ebéd, vajjal persze, és kolbász nélkül, zsíros és tejes étel nem keveredhetett. Odabent rózsák nyíltak a kertben, a szabályosan kikerekített ágyásokban apró virágok, a vörös szilvafa árnyékában pedig akár estig eljátszhattunk a magunk teremtette hősökkel a mi kitalált világunkban. Játékra se volt szükségünk, hisz játék volt minden, a rakott 9krumpli illata, a díszszilvafa vörös levele, a rózsák és nefelejcsek, a falvédő a konyhában, a kakaskukorékolás az udvarban, csupa, csupa játék. A fekete deszkakerítés elválasztott a külső világtól, nem lehetett rajta belesni.

Csak ki ne menj a házból. Ott kívül már nem a képzeleted az úr. Nem mondtam ilyesmit, nem is gondoltam. Tudtam.

F. J.

10
A várkastély

Látni az őrizetlen kapualjat, hallani az összesúgás hiányát, szagolni az elmúlt őszről felgyűlt faleveleket, ízlelni a kukoricamálét, tapintani a nyirkosan felhasadozó falakat – érzékiségemet a háborúnak köszönhetem.

Ha visszafelé megyek ezen a sok gyönyörűségen – falak, kukoricamálé, őszi avar, hallgatag utca, szabadság –, nem is tudom, mit tartsak a legfontosabbnak. Holott idegrendszerem régen megszavazta, régen tudatta velem, hogy egyik sem ér fabatkát sem a másik nélkül, és az oxigén is hiányos vegyérték, ha leheletem nem a saját falamnak ütközik, azoknak az én nyirkosan felhasadozó, az elmúlt őszről mégiscsak itt maradt falaimnak.

Napfényszínűnek mondom mindig a szülőházamat, pedig egyszerűen Mária Terézia-sárga volt, amilyen a községháza, a Népház, a katolikus templom, a legtöbb falusi középület Magyarországon. Ahogy időverte vonásaimat, azt az endrődi házat sem fogom csúnyának látni soha; anyánk érintése elemi élmény, az aesthetica post mortem tökéletes ellenképe. Tudatunkban a szülőház Noé bárkájával egyidős.

11

A régi házkapu

12

Mi mindent hord magával még most is ez a ház! Sárga falait természetesen folytató fekete léckerítést, nyikorgó léckaput (sosem volt kulcsra zárva), öt nagy ablakot, boltajtót, a szolid jómód jeleit, és kertet, sárga keramitköves úttal, amelyet rózsafák szegélyeznek. Annyit szaladgáltunk ezeken a halkan kopogó köveken, meg a kút körül, a vörös szilvafa alatt, de a távolinak gondolt baromfiudvarban is, ahová a budira kellett járni – mi tagadás, akkor így volt –, hogy lépéseink elérték a legendaképzés intenzitását. A szerény kis fatákolmányból éjjelente, a kutyavonításos, fehér holdfényben várkastély lett, ősökkel, királlyal, udvartartással, és csak ma gondolok rá, hogy őrök nélkül, Istenem!

A felnőttek szótlanul fejet hajtottak a játékunk előtt. Suszter nagyapánk régen nem élt már, nem is ismertük; anyám és nagybátyám gyerekfejjel lett félárva. Ezzel a borzongató szóval először anyám elbeszélésében találkoztam. Nagyapánk alakja különben Isaac Bashevis Singer hosszú novellájából, A hét kicsi suszterből kelt nekem életre: „Megtanította fiát a cipőtalp, a talpbélés, a tömpe orrú meg a hegyes orrú cipő, a magas és a lapos sarok tudományára, s arra, hogy milyen cipő illik a lábra, ha a megrendelőnek lúdtalpa, bütyke, bőrkeményedése vagy kalapácsujja van.” De hát nem tanította meg a fiát, nagyapánk nem, hiszen meghalt. A halál árnyéka mégsem vetült rá a házra, nagyanyánk keményen szorgalmas, kedélyes és jóakaratú asszony volt, a lézengést nem tűrte, a játékot igen. Úgy nőttünk fel, hogy biztosan tudtuk: a játék a munka előképe, a szeretetet pedig nem mi találtuk ki, hanem ne13künk találták ki, egyenesen a Bibliában. Nagyanyánk száműzte a szótárhól azt a szót, hogy „cseléd”, Örzsi néninek, aztán Emerenc néninek (Stációk, 1983), de legkivált Margitnak ott állt a karácsonyfája a mi karos gyertyatartónkkal szemközt. Emerenc néni férjének, Vince bácsinak, a kubikosnak éppúgy kezit csókolommal kellett köszönnünk, mint a tanítónak vagy a jegyzőnek, és Margitunk hálálkodó édesanyja elől nagyanyánk szigorúan elrántotta a kezét.

Ágnes szülei: Fenákel Rózsika és Guttmann György

És ez is része volt a játéknak mindaddig, amíg nagyanyánk után apám is, nagybátyám is itt nem 14hagyott bennünket, s meg nem tanultuk mi is, mit jelent a félárva, mit a lakatlan ház. De persze az a pillanat, hogy Margit ott áll a küszöbön, vár bennünket a hosszú téli gyalogútról, odabenn sül a kukoricamálé, az a pillanat megidézhetetlen. Mire ti is megjöttetek Ausztriából, nyár lett. Nem volt több kapuba-dermedtség. Játszottunk megint. Azt énekeltük, amit te a francia foglyoktól tanultál: J’attendrai, le jour et la nuit, j’attendrai toujours…” Csodálkozol, hogy nekem az a ház, az a kút, az a baromfiudvar örökösen várkastély?!

Tudom én is, amit tudni kell. Olvasok újságot, hallgatok rádiót, nézek mindenféle képeket. Senki sem énekli nekem, hogy „j’attendrai”, és a kutyák sincsenek mindenütt láncon éjszakánként vagy világos nappal. Ez azonban mellékes. A halottaink ott állnak abban a kapuban, kinn, a bibliai lelkű falak előtt, a kastély előtt, és gondjuk van rá, hogy játsszunk, mindhalálig.

G. Á.

15

A Trotty-családfa és Trottyország térképe

16
Bikficke

Szép tisztára sikálva ugyan, de azért hamisítatlan falusi árnyékszék volt a mi vécénk. Kis fehér bódé a kerttől kerítéssel elválasztott udvaron, ahol Berci kutya – szerencsére láncra verve – gyakorolta magát a házőrzésben, vagyis boldog-boldogtalant megugatott, bennünket is, ha a vécére kimerészkedtünk. Ezért aztán szívesebben jártunk oda kettesben, s az éppen aktuális szerepjátékot még arra a kis időre se hagytuk abba, amíg egyikünk belül a dolgát végezte, másikunk kívülről az ajtót támasztotta. Ott, a huzatos kis budiban találtuk ki közös abszurdunkat, Trottyországot (a neve is utal a helyiség rendeltetésére), amit azóta se tudtam megírni, pedig többször is nekifutottam. Trottyország valahogy minden írói erőfeszítésemnek ellenállt, nem jött át a fényfüggönyön (ahogy színházi nyelven mondják), ott maradt bezárva a (réges-régen elmúlt) gyerekkorban. Utolsó próbálkozásom december közepén mondott csődöt, mindössze egyetlen mondat maradt belőle a papíron. „Az én Bikfickém – teljes nevén Felemásfülű Ejzenberger Bikficke – a fülében lakott.” – Íme a mondat, ami sehogy se akart folytatódni. Közben elmúltak az év végi ünnepek, és most már azon kezdtem törni a fejem, hogy miért nem tudom papírra menteni Trotty17országot. Arra jutottam, hogy Trottyország a saját fülében lakó Bikfickével, Főkutya királlyal és Főmacska királynéval, a kályharostély mögött székelő nemzeti hőssel, aki a Doktor Szőke Farkas Kutya névre hallgat, Hülye Mosoly nevű főszerkesztőjével, a pottyokkal vívott háborúival, melyek mindig trotty győzelemmel végződtek, ugyanis egy sajátságos harcmodor következtében, ha a potty harcos lesújtott trotty kollégájára, az utóbbiból azonnal kettő lett, így a trottyok számbeli fölénye eleve kijelölte őket a győzelemre, szóval hogy mindezzel és a trotty naplóban föllelhető más blődlivel együtt a mi egész kitalált országunk gyerekabszurd. Abban különbözik a felnőttabszurdtól, hogy nincsenek titkos utalásai, belső összefüggései, nincs filozófiája, amit a szöveg mögött és fölött az olvasónak kell kibontania a látszólag egészen köznapi mondatokból, például egy villamosjegyre írt tájékoztatóból, a gyerekabszurd pontosan az, aminek látszik, nem több, nem bölcsebb önmagánál, csupa hülyeség, képtelen ötlet, a meseméretek valóságos méretekkel keverednek, egy vigyorgó száj elég, hogy Hülye Mosoly megelevenedjen, egy hatalmas fül kényelmes lakást rejt magában, miközben nem más, mint Bikficke valóságos egyik füle, és az egész idétlen összevisszaság, a mi földön hempergő röhögésünktől kísérve akkora marhaság, hogy rendszerető felnőtteszünk, ami az almát almának, a körtét körtének fogja fel, és ebből csak akkor enged, ha pofán csapják vele, hogy te hülye, ez művészet, na ez a felnőtteszünk, a hozzá tartozó kihűlt felnőttszemmel sehogy se értheti meg, hogy Bikficke mindenféle mélyebb értelem és magasabb filozófia 18nélkül lakik a saját fülében. Akkor viszont, ha úgyse jön át, miért nem hagyom békén pihenni a felfeszíthetetlen gyerekkorban? Talán csak azért, mert a gyerekblődli húszéves korunkig vagy még tovább elkísért bennünket, és egyre ritkuló együttléteinken újra és újra fel tudott támadni. Mert huszonévesen is elég volt meglátnunk egymást, máris görbült a szánk, ahogy a trottyoké, és azon a torzult hangon szólaltunk meg, ahogy a trottyok beszéltek, és még ma is, vénülő fejünkkel csak annyit mondunk, te ez olyan, mint mikor Bikficke… és már röhögünk, a térdünket csapkodjuk, belevisítunk a telefonba, és persze senki se érti, mi van ezen, azon, bármin annyi röhögnivaló, mikor az ember nem hogy nevetni, mosolyogni is elfelejt néha hónapokra.

És ha ilyen hosszú időre, évtizedekre képes volt konzerválni rég elfelejtett gyerek-jókedvünket, akkor mégiscsak van benne valami, kell lenni benne valaminek, ami meg nem írható ugyan, de feltétlenül megírandó (lenne.) De hát nem is erről akartam beszélni, hanem a vécépapírtartóról. Az endrődi árnyékszék falát díszítette. A keményített fehér vászonzacskóra szorgos kezek piros fonállal, olvasható nagy betűkkel ráhímezték: „Végy, de csak egyet.”

Pártharcok

Szőrmékkel borított óriás mellkasára szorította Nagy Péter, vagy ki, a meztelen újszülöttet, aztán magasra emelte, és egy nagyhatalmi hang beleharsogta a megafonba, jön, jön Nagy Péter.

19

Azt hiszem, többet nem is láttam a Nagy Péter című filmből, de ez a rikító, fenyegető előzetes épp elég volt, hogy bevonuljon Trottyországba. Nem szó szerint persze, hisz mi minden, a valóságból kiráncigált részletet a magunk képére formáltunk. A háború utáni koalíciós időket éltük, valódi meg álpártharcok korszakát, plakátok, karikatúrák, jelszavak agitáltak a kommunista párt mellett (Egyes lista – kommunista) a kisgazdapárt ellen, fordítva ritkábban, mi is kiosztottuk magunk között a szerepeket, talán én voltam a kommunista, Ági a szociáldemokrata, abban azért megegyeztünk, hogy mind a kettő ugyanazt akarja, csak a szociáldemokraták lassabban. Arról, hogy mi az ugyanaz, nem esett köztünk szó. A választási kampány, hisz az volt, ha a nevét nem tudtuk is, természetesen Trottyországból se maradhatott ki. Volt Jenőpárt Kolitisszal az élén: „Éljen Jenő, a rongyszedő!” és „Éljen Kolitisz, a Jenőpárt vezére!” Hogy kivel vívta választási küzdelmét, volt-e versenytársa egyáltalán, az kihullott a memóriámból, arra viszont emlékszem, hogy a jön, jön Nagy Péter mintájára mi azt kiabáltuk, fuldokolva a röhögéstől, hogy jön, jön Nagy Béla bácsi, és incifinci cérnahangon hozzátettük, jön, jön Kis Zsökam néni, amiből arra következtetek, hogy ők ketten politikai ellenfelek lehettek, és kétféle pártot képviseltek.

De ettől még nem lett igazán abszurd a mi gyerekabszurdunk, a realitás puszta utánzásán akkor lépett túl, amikor kiderült, hogy az írásban és szóban lankadatlanul hirdetett és a felvonuló tömegek által várva várt Nagy Béla bácsi csak jött és jött és jött, de sohasem érkezett meg.

20
Apafej

Különös házaspár volt. A férj, Apafej, arcát felfújva, nyelve hegyét az ajakrésen kidugva csak pruttyogott. A feleség, Tilinkó pedig magas trotty női hangon egyre kérdezősködött. „Mondd, mit csinálsz most, Apafej?” „Mondd, táncolsz te most, Apafej?” Apafej a női szószátyárkodásra higgadt pruttyogással válaszolt. Mindig ugyanazt, mindig ugyanúgy. Ettől mint hallgatag és nyugalmas férfiút a bölcsesség aurája vette körül, míg Tilinkó maga volt a hisztérikus bizonytalanság. Valahol, valakiknél megfigyelhettük ezt a szereposztást. A nő szüntelenül kelepel, kíváncsiskodik, izgágáskodik, a férfi többértelműen brummog, válaszra se méltatja kelekótya társát.

Nagy ritkán azonban – egy évben egyszer? – Apafej is megszólalt, nem a saját megszokott, férfias hangján, hanem izgatott magas hangon azt ismételgette: Tilinkó, Tilinkó, és ettől mindketten féktelen jókedvbe csaptak át, együtt ünnepelték az Apafejből kirobbanó tagolt beszédet. Amit különben, ők is, mi is a házastársi összetartozás tanújelének fogtak, fogtunk fel.

Nemzeti jelképek

Tisztességes nemzet himnusz nélkül? Nemzeti táncok nélkül? Saját opera nélkül? Újság nélkül? Ellenség nélkül? Háború nélkül?

Lett himnusz. Így kezdődött: „Pirosság, zöldség és kukorica fekete, a trottyoknak legkedvesebb ele21dele.” Jártuk a nemzeti táncokat. Lenn a Nagyalföldön, a Hortobágyon. Ha a nótában lenn volt, mi fölemelkedtünk, ha fönt volt, leguggoltunk. Szellők szárnyán szállj velem, repülj velem. Idétlen mozdulatokkal szálltunk és repültünk. Még húszéves korunkban is. Utoljára… mikor is táncoltuk a trotty táncokat utoljára? Valamikor a nagyobbik fiam születése után, vagy még később? A trotty naplót, amit elvesztettem költözködés közben, a nyolcvanas években rekonstruáltam Ági naplója segítségével.


Volt ellenség is, hogyne lett volna. Tisztességes nemzet ellenség nélkül? Akkor értelmét vesztené a háború. És milyen kár lenne érte. A pottyok voltak az ellenség. Manikür Manci, Fogkeferenc, a további részletek ismeretlenek. A pottyokra csak azért volt szükség, hogy legyen kikhez viszonyítani a trottyok diadalát. És volt foci is, nemzeti bajnokság, amit ugyancsak a trottyok nyertek, a meccsek olyan durván zajlottak, akárcsak manapság, és a lerúgott játékosokat „elvitte a bátya”, így aztán elég hamar kiürült a pálya, lehetett új játékot kezdeni.

A kedvencem azért mégis Bikficke maradt hatalmas elálló fülével, az egyikbe bele is költözött, elfészkelte magát odabent, puha párnákat, foteleket képzeltem a lakásába, jó meleg otthonosságot, amiben rosszabb napokon én is búvóhelyet találtam. Látszólag zongoraórán voltam, és H. Margit művésztanár a billentyűkhöz verte az ujjamat, ha melléütöttem, valójában azonban bent gubbasztottam Bikficke fülbéli szobájában, és semmiféle zongoratanár nem érhetett el hozzám.

22
Főkutya

Főkutya

Amióta az eszem tudom, nyilván már előtte is, az a kép ott volt a szobánk falán. Sötét, elmosódott öreg zsidó fej, fehér szakállal, prémes kucsmában, széles blondelráma mélyén. Anyu kelengyéjéhez tartozhatott; Endrődön az ebédlőben kapott helyet, mint 23a többi értékes vagy értékesnek vélt dísztárgy, Szegeden a nagy szobában – az volt a mi tiszta szobánk, télen fűtetlen, nyáron besötétített, csak a vendégeknek nyílt meg összes nippjeivel és fali díszeivel. Aztán valamelyik születésnapomon nekem ajándékozták, attól kezdve váltakozó lakásainkban a fő hely illette meg, ahogy most kisebbik fiam lakásában is az asztalfőn ül, nem azért, mert márkás (még soha szakértő nem állította róla, persze az ellenkezőjét se), vagy különösebben értékes (erről sincs tudomásunk), bár festménynek is figyelemre méltó, megtisztelő státusát egyedül annak köszönheti, hogy ő Főkutya. Főkutya, a trottyok királya.

Láthatatlan

A szolnoki gyűjtőtáborban bevagonírozás közben: – Anyuka, hol vagy? – Aranka, erre gyere, hol vagy? – Apukát nem látták? Magas, őszes hajú, hatvan körül. Senki se látta? – Maca, az Isten áldjon, ne maradj le, merre vagy? – Zsuzsika, Zsuzsikaaa! Nem látták a kislányomat? Zsuzsika! – Imre, merre vagy? – Anyukám! Anya, Metzgerné, hol vagy?

A trottyoknál: Lapa, Lepe hol van? – Lepe, Lapa hol van? – Lapa, Lipi hol van? – Egy egész család volt belőlük. Lipi matematikus. A többiek csak láthatatlanok. Pára és füst. Most már örökké keresni fogjuk őket.

F. J.

24

Bikficke, költő

25
Egy szállásmester feljegyzései

Szállásmesternek lenni,

(A költészet ennyi.)

Christopher Okigbo

Egy ország születése
Lovagvilág
„Mi lett a kisleány neve?” – kérdezte apám
a levelében elkeseredetten,
mert távol járt, amikor megszülettem.
Hat hónapos koromban beszélni kezdtem,
ne szakíts félbe, Istenem – a Név –
az elnevezés fontos. A király neve
még bizonytalan, de körülötte
magyar, spanyol, francia, svéd lovagok
járkálnak bokacsattogással:
A rangokat Jutka hozta, egyenesen
az óvodából. A lovagok naponta
fölvonultak a palota előtt,
elkürtölték a terrakotta indulót,
és csákójuk alól
bemutatkoztak, mennydörögve:
Ifjú Mite Feri!
Don Tranne Vé!
S Ivon Tvantu Hörtyu!
S Iz Ullitu Plé!
Húsz
évig szólt a kürt. Azután
eszembe jutott, hogy Jutkának angol
óvónője volt, és ezért:
If you meet a fairy,
Don’t run away,
She won’t want to hurt you,
She’s willing to play
A
terrakotta ház körül pedig
a gyepmester settenkedett kései
alkonyatkor. De ami lehanyatlott,
jobban hihető.
Tengeri fekvés

Vitéz Ló, legendás hős

29
A kobalt háború
És mikor elmúlt
A láthatatlan család

Lipi, láthatatlan matematikus

G. Á.

33
Színházi élet

Judit, szüleivel, anyai nagyszüleivel és nagybátyjával

Voltak a mi házunkban könyvek? Lehettek, hármat most is őrzök közülük – Tolsztoj Leó: Az igazi házasság, Sinclair Lewis: Dollárcápák, Sacha Guitry: Egy szélhámos naplója – apu mind a háromba beírta a nevét, és (feltehetőleg) a beszerzés dátumát. 1944. II. 21. – olvasható mind a három könyv nyitó lapján. (Istenem, szegény félrevezetett zsidó boltos, még akkor könyvet vásárolt.) Talán egy könyvügynök járt arra azon a napon, mert könyvesboltra nem emlékszem a mi falunkban. Aztán persze kaptam mesekönyveket, az Ezeregyéjszaka meséit, Gulliver utazásait, Mackó Úr kalandjait! Az első, egész életemre ható olvasmányélményem azonban – pedig még olvasni se tudtam – nem könyv volt, hanem egy színes, képes hetilap, a Színházi Élet. Azt tették elém, amikor a biliről türelmetlenül felugrálva (ráadásul dolgomvégezetlenül), csupasz popsival rohangáltam a konyhában. Attól kezdve viszont, hogy a Színházi Életbe belelapozhattam, nem volt nálam kitartóbb biliző kisgyerek széles Endrődön, képes voltam órákig megülni az éjjelin, azon tízóraiztam, azzal közlekedtem, és közben szüntelenül „olvastam” a Színházi Életet. Nem csoda, ha később 34rengeteg – egy falusi kislány számára nélkülözhetetlen – ismeretre tettem szert. Ilyen szavakat tanultam, mint hermelin, kepp, kandalló, pálma, diadém. Megtudtam, hogy a távoli Budapesten és a még távolabbi Hollywoodban élnek a művészek és a művésznők, akik szerepálmokat dédelgetnek, hosszú szipkából drága cigarettákat szívnak, estélyi ruhát meg hermelinkeppet viselnek, és folyton-folyvást szerelmesek hol ebbe, hol abba. Később, kisiskolás koromban, már felnőtt segítsége nélkül értesültem a művészekhez valamilyen módon kapcsolódó előkelőségek magánéletének számos eseményéről is: az eljegyzésekről, esküvőkről, keresztelőkről, farsangi mulatságokról, arról, hogy mit viselt Margit gróf35nő az operabálon, hol nyaralt Alice bárónő és hogyan szerepelt az úrlovasok versenyén gróf Homonnay; Intim Pista jóvoltából – ő később intimpistáskodás néven szitokszóként vonult be a háború utáni sajtóba – arról is értesültem, ha valamelyik operettprimadonna különvált filmproducer férjétől, vagy ha a neves színész szerződést bontott a Nemzetiben. Többoldalas riportot olvastam arról, hogy Eggerth Márta és Jan Kiepura Hollywoodban házasságot kötöttek, és Eggerth Márta egy utcai palotát kapott nászajándékba a férjétől. „Ha Pestre megyünk – nyilatkozott a filmcsillag –, hál’ istennek a saját palotánkban fogunk lakni.” Amiből arra következtettem, hogy ahol a színpad és a film, ott a gazdagság és a szerelem, így aztán azon az átmeneti időszakon kívül, amikor apácának készültem, én is gazdag akartam lenni. Gazdag és szerelmes, mert a kettő együtt jár. És híres, mint a filmszínészek. És olyan lakást akartam, amilyenben a népszerű színésznőt fényképezték a Színházi Életben. Hall kandallóval, pálma a lépcsőfeljárónál, ahonnan az emeleti szobákba vezet az út. És én is olyan hanyagul akartam kicsusszanni a nercbundámból, ahogy a művésznő szokott, földre ejtve a drága ruhadarabot, amit majd az inas fog elhelyezni az előszobafogason. És én is Abbáziában akartam nyaralni, és az Alpokban telelni, és bálba akartam járni gyémántdiadémmal a fejemen, és olyan észvesztő pillantású, daliás férjet akartam, mint Jávor Pál. Vagyis az álmaim meg Ágival közös kitalálós játékaink forrása ott buzgott fel a régi Színházi Életekben. Csakhogy Karinthy Frigyes nevét is ott olvastam elő36ször. És Márai Sándorét, sőt Yehudi Menuhinét is. Bajor Gizit sohase láthattam, de tudtam róla, hogy van. Tolnay Klárit, Csortos Gyulát, Uray Tivadart is előbb ismertem, mint ahogy moziban láthattam őket. Egész világot nyitott ki nekem a Színházi Élet. Egy világot, amibe jólesett beleképzelni magam a legrosszabb óráimban. Mindenkinek megvan a maga kábítószere. Az enyém legalább nem ártott.

F. J.

37
Kút, szilvafával
A kútból ma már csak a visszhang.
„Le ne írd”, és „fölösleges mondanod”.
A kép nem gyűrűzik az ujjainkra.
Az övéi egykor cselédkönyvet kaptak;
a mieink katonakönyvet, nagy „Zs” betűvel.
Őket megjelölték; minket is megjelöltek.
Szerette a kertet, különösen a teregetést
a fák közt. Szerettem a frontról hazatérő
férfiakat, különösen a fonott gyertya mellett
az áldást. Egyikünk sem számított további
megjelölésre. Első pillanattól világos, hogy
ő ő marad, és én én maradok; s az „ők is
mi vagyunk” eseményre váltott hazugság,
tömegsír, vacak romantika, ázalag élet.
Ha levelet írunk egymásnak, a levél csupa
kert, mennyi habos ágynemű a fák közt,
a kötélen – emlékszel a kútra, a vörös
szilvafa alatt? Már nincs ott. A fát is
kivágták. Nagyapád szombat este áldomást
38

Ágnes hároméves korában

ivott a fonott gyertya mellett. Szilva-
pálinka volt? Minek az emlékeket összekötni.
Az erősebbek úgyis a megjelölők; ők támadnak
fel folyton, minden változás első pillanatában,
velük az összeköpdösött cselédkönyv, katonakönyv,
katonakönyv, cselédkönyv, nagy Cs, nagy Zs,
teleírnak foszló templomot, kőkemény ágy-
neműt – készen legyen a batyud és ne félj.
Lépj idébb, mi nem csapunk zajt. Minek.
Bárhová megyünk, a szilvafához megyünk.

G. Á.

39
Lujzi

Lujzi baba

Vállig érő fekete haja volt rövid frufruval. Megvan még, Hanna unokám játékpolcán fogadja a látogatók hódolatát. Meg is érdemli, nincs hozzá fogható baba Hanna gyűjteményében, olyan különleges, hogy játszani se lehet vele. Múlt időben azért írtam róla, mert időközben megkopaszodott, és koromfekete frizuráját világosbarnára cserélték a babaklinikán. Rosszul tették, Lujzi feketén volt tökéletes. Bécsi karakterbaba, mondta anyu, Lujzi eredeti gazdája, és ez azt jelentette, ő a babák non plus ultrája. A babahierarchiában nincs nála szebb, előkelőbb, igazibb. Csecsemő nagyságú, csecsemőrózsaszín, 40barna üvegszeme egyszerre huncut és szelíd, valódi haja örökös fésülésre kínálta magát. Mi legjobban öltöztetni szerettük. De ahhoz, hogy felöltöztessük, előbb le kellett vetkőztetni, és ebben a műveletben néhány percre óhatatlanul meztelen maradt. Amit viszont nagymama sehogy se bírt elviselni. Fenákel nagymama – kontyos-kendős falusi asszony –, ha a szomszédok és más ismerősök nem szólítják tekintetes asszonynak, egészen elkeveredett volna a parasztasszonyok között, se beszédmódja, se öltözködése nem különböztette meg tőlük. Az erkölcse is szigorú falusi erkölcs, amiben a meztelenség rokon értelmű a szemérmetlenséggel, vagyis Lujzi babát ruhátlanul hagyni annyit tesz, mint szemérmetlenül viselkedni. Ezt pedig nem engedhette meg az unokáinak, így aztán leszoktunk Lujzi babáról, mivel öltöztetni nem lehetett, elvesztette az érdekességét. Csak az a bécsi karakterbaba izgatta a fantáziámat. Hogy nekem van egy bécsi karakterbabám, és ez egész biztosan szörnyen előkelő dolog. Nekünk amúgy se hiányoztak a játékok, legföljebb arra szol41gáltak, hogy szétdobáljuk őket. A mi játékaink – az asszonyosdi, a filányosdi és Trottyország – kitalált történetek voltak, talán novella- és regényelőzmények. (Ma szerepjátékoknak neveznék.)

A háború végnapjaiban állítólag orosz katonákat szállásoltak a házunkba. Nem tudom, milyen berendezési tárgyak maradtak még a kihűlt falak között, hisz amikor bennünket gettóba költöztettek, az illetékes hatóságok minden tulajdonunkat leltárba vették, az előkerült dokumentumok szerint nem volt olyan borospohár, lábtörlő, kávésfindzsa, amire ne terjedt volna ki a figyelmük. Lujziról azonban hogy, hogy nem – elfeledkeztek. Lujzit egyszerűen kihagyták a majdnem tökéletes adminisztrációból, így aztán az én bécsi karakterbabám mint családunk egyetlen maradéka ott dekkolta végig a háborút a saját házunkban. Nem mernék megesküdni rá, de rémlik, hogy kilakoltatásunk idején fodros rózsaszín ruhát viselt, fehér zoknit és fekete spanglis cipőt, mint bármelyik jól öltözött úrikislány a negyvenes években.

Judit hároméves korában

Az első hiteles személy, aki a háború után a házunkba belépett – mi csak hónapokkal később kerültünk elő –, azonnal belebotlott, hisz a földön hevert – meztelenül. Nem tudni, mire használták az orosz katonák, külsérelmi nyomok nem mutatták, hogy kárt tettek volna benne. Viszont levetkőztették. Hogy még ebben se legyen igaza szegény nagymamának, aki – szerencsére? – nem élte meg azt a napot, amikor az ő sziklaszilárd erkölcsi világrendje a ne öljtől a ne meztelenkedjig egészen és végérvényesen összeomlott.

F. J.

42
Zajok

A csizmákra kellene a legjobban emlékeznem, a kövezetre csapódó, tükörfényes csizmákra, amelyeknek nem ártott sem a tavaszi zápor, sem az októberi köd. A csizmákra kellene még jobban emlékeznem, a hómarta, lompos, mindig egy számmal nagyobb csizmákra, ahogy nyomukba eredtek a tükörfényeseknek, azzal az ismeretlen bátorsággal, aztán megtelepedtek itt, megtelepedtek, és idegenek maradtak. Nincs éles emlékem ezekről a csizmákról, sem emezekről, sem a korábbiakról, nem hallom a kövezet hangját, semmiféle ordítást, revolverlövést nem hallok. Légiveszély. Légiveszély. Budapest. Budapest. Légiveszély. Mindig ugyanígy. A reklámok ilyenek. A nyirkos falon ketrecbe fogott villanykörte surrog. Ha elpattan, nem lesz helyette másik. Egy percig nem lesz? Soha többé nem lesz? Összecsúsznak az időhatárok. Szünetjel. A perzsaszőnyegen iskolás lánykák hajolnak egy album fölé. Ketten vannak, a házikisasszony és a vendég. A gazdag, színes nyomású albumban aktfényképek. A házikisasszony az aktok testrészeit mutogatja, és vihog. A vendég gyerek nem vihog, látott már effélét. Odahagyott lakásukból nem lehetett elhoznia 43semmit. Smaragdköves gyűrűjét egy tálkába tette, ha majd visszajönnek, meglegyen; a tizenhárom babát az ágyra fektette, elöl volt a ritka fogú Noémi; utoljára leporolta a könyveit. Az album, amelyből életében először olvasott verseket – Goethére, Musset-re és Vajda Jánosra emlékezett leginkább, meg erre a kifejezésre: „Egy malabár nőhöz” –, az album ezüstje szinte hozzáragasztotta a versekhez az illusztrációkat; mélynyomású képek Botticellitől Gérard-on át Lucas Cranachig, aktképek, szerelmi esdeklések, pajzán mozdulatok, szentséges 44életismeret. Amikor, jóval később, visszamentek a lakásba, sem a könyvek, sem a babák nem voltak ott, Noémi sem, rejtekhelyén a gyűrű sem (megtalálták), egyedül ez a szerelmetes album hevert a kályha előtt, kihasítva belőle néhány féloldal, begyújtottak vele. Nem, a vendég gyerek nem vihogott az aktokon, elgondolkodva nézte őket, a perzsaszőnyegen, a háziúr lakásában. – És ezt itt! – gurgulázta a másik kislány, és megint odabökött. Ajtó nyílt akkor, és belépett a szobába a háziúr felesége, magas, sudár asszony, a lábán kékpillangéros papucs. Belépett és hátrahőkölt. – Micsoda?! – A papucs koppant a padlón. – Micsoda? Ti itt vihogtok? Ti ezen vihogtok? Az emberi testen? Mikor az emberi test maga a csoda? És ti vihogni merészeltek? Az én házamban?! – Kinyújtott karjával az ajtóra mutatott. Fölkeltem, köszöntem, elkullogtam. Nem volt semmim, és amikor végképp kiutasítottak onnét, hamarosan a háziúrékat is elűzték az ő házukból, nem tudom, mikor, nem tudom, hová. Ezek az események belevesznek a hangtalan csizmacsattogásba, a novemberi ködbe, az emberürülékkel teli januári hóba. A gőgnek nincs sok helye az ember életében, azt a keveset, ami marad, a végére kell tartogatni. „Mehr Licht.” A papucskopogást, a könyökroppanást ma is hallom. Légiveszély elmúlt. Légiveszély elmúlt. Budapest. Budapest. Légiveszély elmúlt. A villanykörte surrog, az ajtórács szétnyikordul – mi lehet az a malabár? –, meg kell majd nézni Botticellit eredetiben.

Fenákel nagyapánk (jobbra), katonatársával az első világháborúban

G. Á.

45
A kapu zárva

Egyszer be kellett zárni a kaput. Húsvéthétfő volt, locsolkodás napja. Korán ébredtem, az izgalom – lesz-e locsolkodóm, egy-kettő, sok? – kivert az ágyból. A locsolkodók létszáma presztízsszempont volt az iskolában, ünnep után minden lány eldicsekedett vele, hogy kevés lett a festett tojás, nem győzték aprópénzzel kiegészíteni, és az a kislány, aki a legtöbb locsolkodót számolta össze, a következő húsvétig különös tiszteletnek örvendett. De nekem jó okom volt elhúzódni a húsvét előtti találgatások elől, bár ezt a jó okot meg se tudtam volna fogalmazni, mégis sejtettem, hogy az én locsolkodóim létszámát a falu pillanatnyi hangulata fogja megszabni. Hogy tudniillik éppen való-e meglocsolni a zsidójányt, vagy nem való. De ezt csak utólag mondom ilyen szabatosan, akkor, hétévesen, inkább azzal magyaráztam volna a locsolkodók elmaradását, hogy nem vagyok versenyképes a lányok női vetélkedésében, mert csúnya vagyok, kicsi vagyok, sovány vagyok, és copfot kell viselnem, pedig kibontott hajjal sokkal szebb lennék.

A Fenákel házaspár fűszerüzlete Budapesten, az 1930-as évek közepén

Később is így történt, valahányszor kihagytak, elutasítottak, lefelejtettek, mindig magamat hibáz4647tattam. Mert nem vagyok elég szép, elég okos, elég tehetséges. Azok ott – gondoltam végignézve a termet megtöltő embereken, akiket nem hagytak ki – mind szebbek, okosabbak, tehetségesebbek nálam.

A korai fölkelés délelőtt tízig mindenesetre fölösleges tortúrának bizonyult, egyetlen locsolkodó se zörgette rám a konyhaajtót, ami mögött már elgémberedtem a várakozásban, anyuék meg nagymamával és Margittal együtt nem győztek másról beszélni. Tízkor aztán elunták bámulni duzzogó képemet, hisz már csak másodpercek választottak el a hangos bőgéstől, amit később ugyanúgy szégyelltem volna, mint a locsolkodók tüntető távolmaradását. Apu hirtelen eltűnt a közelből, nem is került elő délig, viszont attól kezdve egymás után jöttek az endrődi fiúk – ismerősök és ismeretlenek –, jöttek csillapíthatatlanul, és mind azt tudakolta, szabad-e locsolni. Szabad, hogyne lenne szabad, harsogtam volna diadalmasan, hangosan azonban csak leheltem a szabadot, ahogy jól nevelt kislányhoz illik, és azt se bántam, hogy a különféle olcsó pacsulik rettenetes szaggá elegyedtek a hajamban, fintorokra és orrfacsarásokra késztetve nagymamáékat. Délben aztán nagymama azt mondta, most már elég, és nem jöttek többen. Viszont a kaput, amikor kilestem volna, járkálnak-e még a fiúk a lányos házak körül, zárva találtam.

Sok-sok év múlva tudtam meg, hogy azon a húsvéthétfőn tíz óra tájban apu kiállt a kapuba, és megszólította az első arra ballagó gyereket. Az illető Tímár volt, vagy Varjú, vagy Uhrin. Apu persze tudta, ki melyik. Te vagy a Tímár Imre, igaz? A fiú 48rábólintott. Akarsz egy kis pénzt keresni? És mondott egy összeget, aprópénzt persze, amitől Tímár Imrének fennakadt a szeme, és máris fordult be a kertkapun. A többit megtette a szájpropaganda. Tímár Imre továbbadta az összeget Varjú Eleknek, ő meg belesúgta Uhrin Mátyás fülébe, és így terjedt a hír szájról szájra, apu csak állt a kapuban, keze a zsebében, és osztotta a filléreket. Ínséges idők voltak, falusi ember aratásig nem látott készpénzt. Valami hasonló történhetett karácsonykor is, amikor váratlanul a betlehemesek látogattak meg bennünket. Évtizedekkel később az Endrődi Füzetek egyik visszaemlékezésében olvastam (az adatközlő hajdanvolt betlehemes), hogy Fenákelékhoz azért szerettünk menni, mert ott ettünk életünkben először narancsot.

Aztán jöttek újabb locsolkodások és újabb felsülések. Csak apu nem jött, hogy kiálljon a kapuba.

F. J.

49
Őrizetlenül
egy sziluettben
felébred az őr.

Itámár Jaoz-Keszt

Egyszercsak nincs több szemtanú
sem a jóra sem a rosszra
a rom leválik az időről
hogy magát sokszorozza
a fákból elmarad a szél
az ágak összeverten
cellafalat támasztanak
a széttördelt keretben
kerékbe törve a föld az ég
a zöld palást a kék palást
foszladó rongya mit takar
kígyómarást
mért mondaná a táj magát
azt mondja csak elég
húsz negyven ötven év s a füst
„hamvadó cigarettavég”
50
és bakó és deres és kaloda
és guillotine a vagonkerék
az inkvizíció egyszervolt holnemvolt
kelléke az a kerék
a marhabillog leválik az időről
mosópor-reklámban a folt
nincs már aki a bordáiban őrzi
hogy az országút és a hold
között hangtalanul felbukott
a test amely arra volt
kiszemelve hogy kiváljék
mert egyetlenegy mert azt a sikolyt
akkor egyszer az ő torka-vére
szöktette fel ahogy kivált a többiből
ahogy emelkedett dőlt zuhant szállt
és elvált az árnyékától hogy az őr
amint bestialitása sziluettjében
magához tért amint magas-
lesen tudta magát az őr
és képesnek hogy vadat
51

Ágnes édesapja a második világháború idején

is lőjön s egybemossa majd
emlékeit hiszen nincs tanú
a félelemre kerék kerék kerék
gurul
s ott van az ég alul
ezt gondolta az őr
ahogy a golyó átégett az éjszakán
ott elől
Shell Oil
azt hiszed olajfolt van ott
árnyék ahogy eleshetett
ahogy a föld foroghatott
52
ahogy egy orgona zúghatott
ahogy elnémulhatott
ahogy a szél most is vacog
egy pár bakancs topoghatott
azután elválik a lépés
fullajtár hintó nincs velünk
„megkönnyezetlen kell
hamuhodni” letűnt
világot temetünk
eső eső eső zuhog
s a nyolcadik napon
senki sem kérdi majd mi volt
céltalan és oktalan
s ha árnyát is elűzi a vidék
leválni az időről
hol lesz akkor az ég

G. Á.

53
Mért sír a nótám

A mozgólépcső tövében, a muzsikás koldusok rendes helyén egy idejétmúlt, kopott cigány a szeretlekénjöjjvisszahozzámot cifrázza. Jó cigányosan húzza, rezegteti, meghurkolja, körbehajlítja.

Mikor is volt ez a nóta?

Karády. Vad szenvedélyeket sejtető, fojtott alt. Szeretlek én, jöjj vissza hozzám, szeretném lázasan csókolni újra a szád, úgy sír a nótám. Később. Évekkel Karády és a háború után.

Ülünk a hallban az ebédlőasztalnál. A tányérokat már leszedték, morzsák és összegyűrt papírszalvéták őrzik a vacsora nyomait. Közben szól a szeretlekénjöjjvisszahozzám. A nagykredencen van a gramofon, nem szokott helyén, a sarokszobában, más néven szalonban, ahol fodros szélű, hajlított lábú kis asztal tartja. De most nem. Éppen az új lemez kedvéért hozták ki a szalonból ide a nagykredencre, hogy a vacsora utáni nyugalmas ejtőzésben mindenki hallgassa, úgy sír a nótám, nélküled borongós ősz van, és nincs többé nyár. Nők ülik körül az asztalt, nők és gyerekek. Lányok ők is, hárman vannak. Az asztalfőn szép, ezüst fejű férfi ül, ő hozta a lemezt a három fiatal nőnek, most aztán elégedet54ten nézi őket, simogató, cirmos szeme körülöleli a három nőt, kacsint a gyerekekre, hátradől a karosszékben, a többiek karfa nélküli, egyenes hátú székeken ülnek, az egyetlen férfi mosolyog, mintha neki szólna a nők elmélázó tekintete, lám, tetszik a zene, ő vette, hazahozta, dugdosta, aztán vacsora után odaszólt a nőknek, kérem a gramofont, és felhangzott a bensőségesen mély női hang, szeretlekénjöjjvisszahozzám.

Nagykovácsi Ilona. Ő dalolta szív mélyéről felbúgó hangon, úgy sír a nótám, nélküled borongós ősz van, és nincs többé nyár.

Munkaszolgálatos csoportkép, Judit szülei a jobb szélen

Nem akkor, nem ott. A meglepetés-lemez, amit az ezüst hajú férfi rejtegetett a vacsora alatt, és aminek kedvéért kihozták a gramofont a sarokszobából, ahol rendesen a fodros szélű, hajlított lábú 55asztalkán állt, két ugyancsak hajlított lábú karosszék között, és az a sarok az asztalkával meg a hozzávaló székekkel az antik garnitúra nevet viselte, és ez volt a szalon díszhelye, ahogy az egyik vendég, egy hájas, szeplős férfi megjegyezte, impozáns ez a kis antik garnitúra, ezt akkor mondta, amikor az ezüst hajú férfi születésnapján kinyitották a szalon négyszárnyas ajtaját, és kaszinótojással meg sonkával rakott tálcák között smukkos hölgyek nyüzsögtek a teremnyire tágult helyiségben, a nők kisestélyiben, a férfiak sötét öltönyben, a hájas szmokingban, ami kifeszült és megfényesedett hatalmas pocakján, és a csokornyakkendő tétován billegett a dupla toka alatt, a szmoking reménytelenül nem illett a kövér szeplőshöz, ahogy a szűcstől frissen kikerült irhabunda se, inkább az a lötyögős düftinzakó illett hozzá, amit egy csoportképen viselt micisapkával és muszos karszalaggal, bár ezen az amatőrképen az ezüst hajú férfi is bricsesznadrágban, bakancsban és tweedkabátban volt látható, és ha nem is a fején, de a kezében ő is micisapkát tartott, ahogy a karszalag se hiányzott a tweedzakó ujjáról, csupa düftin és tweed és micisapka, és a nők, akik hozzájuk bújtak dísztelen szoknya-blúzokban, ők se viseltek smukkokat a nyakukban meg a karjukon, anyu is rajta volt a képen, szorította apu karszalagos bal karját meg anyu barátnője is, aki az ezüst hajúba kapaszkodott, most itt, a születésnapi estélyen mosolyogtak a rúzsos ajkak, és a hisztérikusan felcsapó kacagás hullámaira összecsörrentek a karperecek, csak a nagybátyám hiányzott a csoportkép közepéről meg apu hiányzott a kép jobb széléről.

56

De a meglepetés-lemezről mégse a szeretleként búgta Nagykovácsi Ilona, hanem a munkautánestefelét dalolta, ki is, egy valamivel magasabb és derűsebb hang, vár valaki reám, s a szívem övé, de mivel az én szívem még sincsen vasból, csakhogy a munkautánestefelét nem hozhatta ajándékba az ezüst fejű férfi a három fiatal nőnek, mert a vasszívű munkáról még nem énekeltek a dizőzök, amikor a három nő és mi, gyerekek, ugyancsak hárman, és persze az ezüst fejű férfi, az egyetlen férfi az egyetlen karosszékben, körülültük az ebédlőasztalt, és a nagykredencen trónolt a gramofon, és azt dalolta… azt dalolta, hogy szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk, sosem veszekszünk, ülünk a kandallónál, fogjuk majd egymás kezét, és a nők lesütötték könnybe lábadt szemüket, anyu barátnője pedig titokban, ne okozzon szívfájdalmat a másik kettőnek, az abrosz árnyékában megszorította az ezüst hajú kezét, megszorította és elengedte, aztán megint hozzáért véletlenül, mert ott volt az a kéz, amit megérinthetett.

Határozottan tisztul a kép, fénynyaláb vetődik az ebédlőasztalra, aminek belső, a szalon felé eső oldalán ülünk mi, gyerekek, három copfos kislány, egyforma piros masnival a hajunkban, ezeket a szörnyű masnikat kellett ünnepi alkalmakkor fehérre cserélni, az ezüst pecsétgyűrű is egyforma az ujjunkon, csak a belevésett monogramok különböznek, még a fülünk is egyformán lángol, mint a testvérek, szokták mondani a vendégek, valójában anyu barátnőjéhez meg az ezüst fejű férfihoz csak a barátnőm tartozik, mellette ül az unokatestvérem, 57végül én, a legkisebb, szemben velem anyu, amikor ezt írom, a lányom lehetne, azon az estén, amikor a meglepetés-lemezt föltették a gramofonra, fiatalabb, mint most a kisebbik fiam, azon az estén kis szürke bánatfelhők vonultak át ránctalan homlokán, még azt is észrevettem, hogy hosszú ujjú, különösen szép kezével próbálta elhessegetni őket, de mindig újabb felhőfoszlányok jöttek, és csak vonultak egészen a dal végéig, pedig egyre hevesebb mozdulatokkal igyekezett elzavarni őket, a többiek azt hihették, a haját igazítja, de engem nem tudott becsapni a hangos nevetésével, azzal, hogy fürgén ugrott a lemezt a másik oldalára fordítani, ő volt a legfürgébb, a leghangosabb, a nagynéném se fürgeséggel, se nevetéssel nem álcázta a szomorúságát, elrévedt szeme nem látott bennünket, másfelé nézett, befelé, hátrafelé, az elsüllyedt életébe nézett, ahol a valódi fiatalságát hagyta, pedig milyen fiatal volt még, őszibarack bőrén se ránc, se bemélyedés, csak két griberli, ha néha elmosolyodott. Mellette a barátnőm mamája, befészkelődve az egyetlen férfi közelségébe, abba a bizonyosságba, hogy bármelyik percben megérintheti, mert itt van, az övé, nem kell kút mélyére zuhant világban kotorászni az emléke után, ül vaskosan, magabiztosan a karosszékben, cirmos szeme körülöleli a nőket, kacsint a gyerekekre…

A szeretleként viszont, amit a kopott cigány hegedült a mozgólépcső tövében a muzsikás koldusok rendes helyén, más énekelte, máskor. Ki lehetett? Mikor?

F. J.

58
A zsebkendő

Nagyapám negyven évig dolgozott egy szótáron, amit senki sem akart kiadni, a legkevésbé ő maga, nagyapám.

Épp csak le akarta írni a szavakat, lassú, kimunkált betűkkel, egymás mellé, becézni őket, mint Gertrude Stein, amikor azt állította, hogy „a rózsa az rózsa az rózsa az rózsa…”

Nagyon el tudott a dolgokban gyönyörödni nagyapám.

Az első világháborúban hadifogságba esett, hét évet töltött Szibériában. Pontos ujjaira fölfigyelt egy sebészorvos, maga mellé vette felcsernek. Nagyapám hét éven át magyar sebesültek műtétjénél segédkezett. Gondolom, oroszokénál is. Soha nem beszélt róla.

Beszélgetni nem volt vele könnyű. Mondatait teleszőtte képpel és példázattal. – Az Úr is megkímélte Ninivét – mondta, aztán kis csönd után hozzátette: – De nem kímélte Szodomát. – Máskor meg azt mondta: – Mindig észnél kell lenni. Sámson haját is akkor vágta le Delila, amikor Sámson egy pillanatra nem figyelte, mi történik. – Vagy egyszerűen rám szólt: – Mit állsz ott, mint Lót felesége? Fordulj előre, kislányom.

59

Hanem a legkedvesebb története Ábrahám atyjáról, Terahról szólt: hogyan vitte le a fiát valami föld alatti csarnokfélébe, a bálványokhoz, hogyan rakott ételt-italt elibük, abban a meggyőződésben, hogy elfogyasztják, s a mozdulatlan agyagszobrok látványa hogyan vezette rá Ábrahámot a hitre, hogy egy az Isten, és láthatatlan.

Magamban kinevettem nagyapámat. Egyenletesen halk beszédjét meg-megszakítva, zsebéből hatalmas, fehér zsebkendőt húzott elő, kifújta az orrát, s aztán visszasüllyesztette helyére a zsebkendőt, de úgy, hogy a vászon egy fehér csücske mindig kikandikált a zsebből. Volt ebben a csücsökben valami öreguras, valami türelmes, valami elhagyatott. Bárhol laktak is, mindig nagy kert volt a házuk körül; nagyapám kora hajnalban megállt egy-egy virágbimbó előtt, és nézte. Nem locsolta, nem simogatta, csak nézte. Derékból kicsit meghajolt, néha ütemesen hajlongott.

Nem voltak heves mozdulatai. Megütni egyszer ütött meg. Reggel volt, lehúztam a tejnek a bőrét, ahogy a köcsögből kiöntötték. – Te nem iszod meg a tejnek a fölét? – kiáltotta nagyapám. – Te válogatsz, mikor mások éheznek? – És pofon vágott. Lapáttenyere volt, ujjainak nyoma három napig vöröslött a bőrömön. Nagyapám három napra bezárkózott a szobájába.

– Mit állsz ott, mint Lót felesége? – mondta halkan, amikor előjött. – Fordulj előre, kislányom.

Ágnes apai nagyszülei és nagynénje

Széles vállú, erős ember volt. Ha nem a szótárral vagy a tanítványaival foglalkozott, vagy ha éppen nem a templomban foglalatoskodott – akárhányan 60voltak odabenn, kizengett a hangja –, követ faragott néha, sírkövet, és bele a betűket: lassú, kimunkált betűket. Fekete festékkel kente be őket, aranyat nem használt soha. Amikor megkérdezték, miért nem, csak visszanézett a kérdezőre: – Minek?

Nézeteltérése egyszer volt életében. Egy jómódú, idősebb úr lánya, akit a faluban széleskörűleg ismertek, elcsavarta apám fejét, olyannyira, hogy fiatal apám elhatározta, feleségül kéri. Apám akkor még nem ismerte édesanyámat. Tetszett neki a lány, és semmi sem zavarta ábrándjait. Nagyapám a házasságra nemet mondott, és fölkereste a jómódú, idősebb urat. – Az én fiam nem vesz el laza erkölcsű lányt – mondta. Ezzel alighanem évtizedekre elvágta magát: a jómódú, idősebb úr a hivatali felettese volt.

61

A család állandóan költözött valahová. Battonyáról Szeghalomra, Szeghalomról Szarvasra, Szarvasról Orosházára. A széles dunántúli családból egymagában az Alföldre szakadt nagyapám mindenütt megtalálta a tornácot, ahol tovább írhatta a szótárt. Kétszáz évre visszamenően leírta a családfát is, jól olvasható betűkkel, aztán azt is eltette a fiókba. – Élhetetlen – mondták a családban. S amikor lassan és kimunkáltan írtam a leckémet, megfogtam és elengedtem egy lepkét, vagy fölnéztem a magasba, valahová, szüleim rémülten összesúgtak: – A gyerek a nagyapjára hasonlít.

Isten tudja, valójában kik az élhetetlenek.

Hogy az egyetlen fia meghalt a háborúban (eufémizmus: éhen halt egy büntetőszázadban, egy nappal a felszabadító amerikai hadsereg bevonulása előtt), nagyapám kis időre félretette a szótárt. Szabad idejében a Szentírást olvasta: – Abban minden benne van – mondta. Első infarktusa után a párnája alatt egy Agatha Christie-kötetet találtak. Nagyapám elpirult. Paplanján szétnyitva feküdt a Szentírás.

Felesége, hajdani szépasszony, az én időmre már apró szénszeművé, gúnyszavait szalmakazalból kapkodóvá öregedett nagyanyám, tizenkét évvel élte túl a fiát. 1957-ben, azon a délelőttön temették, amikor én, a távol lévő unoka, megkaptam a diplomámat.

Nagyapám egyetlen lányával Pesterzsébetre költözött; irtózott a nagyvárostól. Valahányszor meglátogattam, a papírjai vagy a virágai fölé hajolt. Ha megkérdeztem, mit ír, csak annyit mondott: – A szó62tárt. – Egyre szűkszavúbb lett. Ha a kapuból visszaintettem, az eget nézte: – Meg ne ázzál, kislányom. – A zsebébe visszagyűrt zsebkendő világított az ágyások között, mint egy fehér macskafej.

A házban nagyapámat nem lehetett egyedül hagyni. Jött egy házaló, vagy valami koldus, ruhát kért, és nagyapám nem a használt és foltozott könyökű holmit vitte ki a kertkapuhoz, hanem az előző nap vásárolt, vadonatúj inget. Az eset többször megismétlődött, egymást bökdösték a környék dologtalanjai, amikor nagyapám végigment az erzsébeti főutcán, hogy a heti lottószelvényét föladja. Egy ilyen alkalommal, ahogy nagyapám a posta felé tartott – mindig előredőlő felsőtesttel, sietős, nagy léptekkel gyűrte maga alá az utcákat –, egy biciklista hirtelen nekilódult a járdának, feldöntötte nagyapámat. Nagyapám homlokkal nekiesett a járdaszegélynek, vagy valami éles kősaroknak, fölrepedt a homloka s két helyütt a koponyája. A fiatalember rémülten leugrott a bicikliről, jöttek a mentők, jött a rendőrség, nagyapám fején nagy, puha sebkötéssel került haza, olyannal, amilyet ő rakhatott a nyögő hadifoglyokra, negyven-egynéhány évvel azelőtt. A bíróságon nagyapámat szembesítették a reszkető biciklistával, akit nyilvánvalóan el akartak ítélni.

– De hiszen nem akarattal tette – mondta meglepetten nagyapám. A következő vasárnapon a fiatalember megjelent nagyapámnál a tornácon, egy csokor rózsával.

Ez nem sokkal nagyapám harmadik infarktusa előtt történt. Vagyis nem sokkal a halála előtt. Az orvos tudta, mi következik, és szólt a maradék csa63ládnak: értesítsenek. Nagyapám a kórházi ágyról az ajtót nézte. – Sámson haját is akkor vágta le Delila, amikor Sámson egy pillanatra nem figyelt. – Ezt kellett volna mondania. Nem ezt mondta. Hanem azt: – Jön az unokám. – És nézte az ajtót.

Elkéstem.

A szótár, amelyen negyven évig dolgozott, odaveszett; hihetőleg eltüzelte. Rám a Burián-féle latin-magyar szótárt hagyta, s a beszédeit. Nemrég jutottam hozzájuk, és egyebek közt ezt találtam az egyikben: „Mindenható Isten, Mennyei szent Atyánk! Bánatos szívvel közeledünk kegyes színed elé, hogy a múlt hónap 23-án kezdődött forradalmi szabadságharcban hősi halált szenvedett magyar testvéreink lelki üdvéért Hozzád fohászkodjunk. Áldd meg, Istenünk, az újonnan, ideiglenesen megalakult, demokratikus, teljes vallásszabadságot hirdető magyar köztársaságot, ideiglenes kormányának tagjait és az ország minden vezetőjét, hogy Tőled nyert világossággal, az igazságosság, a szabadság és a béke útján vezethessék az országot, a lakosságnak üdvére, a Te neved dicsőségére. Áldd meg, Istenünk, Magyarország minden lakosát, hogy hassa át a lelkeket a Te szellemed, hogy szűnjék meg a gyűlölködés, a tévelygés. Add, hogy a szeretet, a jóság, az emberiesség és a megértés uralkodjék a magyar nép lelkében. Hallgasd meg, Istenünk, imádságunkat, hogy magasztaljuk és áldjuk a Te szent nevedet, örökkön-örökké, Ámen. 1956. november hó 3-án.”

Nagyapám soha többé nem mondott politikai beszédet.

64

Nem ismertem embert, aki ennyire tudta volna, mi az, hogy a földi léthez kötött dolgok hirtelen értelmüket vesztik.

Akinek a fia meghal, minek kell annak szótárt kiadnia? Az írás szép, de a kinyomtatott, vászonkötéses szótár is csak tárgy, akár a vadonatúj ing vagy a zsebkendő. Megmenteni egy lefagyott lábat Szibériában, egyistenhitre téríteni a pogányokat, nézni az ajtót: „Jön az unokám” – ezek, ezek a léten túlra vezető pillanatok.

Azért ha öregember kezében nagy, fehér zsebkendőt látsz, mindig tudd, hogy jelzés, odaátról.

S ezentúl, bármi történik, így képzelj el egy főrabbit.

G. Á.

65
Úrikislány

Rövid ideig voltam úrikislány, nem egészen három évig, se előtte, se utána nem tartott senki úrikislánynak, én se magamat, és föl nem foghatom, hogy az a három év – 1946-tól 49-ig –, amíg a barátnőm mamája szeretett bennünket úrikislánynak nevezni, hogy került az életembe. Nem egyedül viseltem a megtisztelő címet, a barátnőm és az unokatestvérem osztoztak velem az úrikislányságban, és emlékezetem szerint ők se voltak elragadtatva attól, hogy úrikislányok lehetnek. Úrikislánynak lenni ugyanis kellemetlen állapot volt.

Azzal kezdődött, hogy úrikislány nem nyúl másodszor a tálba. Először se, mert a tálalás a háziasszony dolga, de másodszor, ne adj’ Isten, harmadszor, végképp nem. Ebből következik, hogy azt az ételadagot, amit a háziasszony a tányérjára kanalaz, úrikislány utolsó falatig megeszi. Szereti, nem szereti – megeszi, úrikislány nem hagy maradékot a tányérjában. Vonatkozik ez a kelkáposzta-főzelékre, a krumplis tésztára, főleg pedig a mócsingos húsra, amit az utolsó háborús évben elszenvedett koplalás se tudott előttem kívánatossá tenni. Vagyis utáltam a húson a zsíros, mócsingos cafatokat. Ba66rátnőm mamája azonban halálosan komolyan vette azokat a rendszabályokat, amelyeket maga állított össze virtigli úrikislányok számára, és ezek között az úrikislány megeszi a mócsingot előkelő helyet foglalt el. Annyira, hogy egy alkalommal, amikor mind a hárman tányérunk szélére száműztük a rághatatlan, utálatos húsnyúlványokat, barátnőm mamája kijelentette, hogy addig innen föl nem álltok… Az ilyen addig innen föl nem álltok, vagy amíg én élek, szó se lehet róla, vagy az én házamba be nem teszi a lábát, amíg…-szerű kijelentések magát a nyilatkozót is csapdába csalják, hisz az idő telik, a harag múlik, a lélek megenyhül, de a fogadkozót köti a szigorú fogadalom, ha megszegi, elveszti a hitelét, a tekintélyét, soha senki nem fogja komolyan venni többet. Tehát addig innen föl nem állunk. Közönséges hétköznap volt, leckecsinálós, zongoragya67korlós, különórás délután, se szeri, se száma a tennivalóknak. Mi viszont ültünk az asztalnál, ültünk egyig, kettőig, háromig, és lökdöstük a tányérban a mócsingokat. Úgy emlékszem, én lökdöstem legtovább, négy óra felé jutottam el odáig, hogy a mócsingot összegyűjtöttem a pofazacskómban, és ott folytattam a lökdösést, mert arra, hogy a ragacsos valamiket megrágjam, és letuszkoljam a nyelőcsövembe, sehogy se tudtam magam rávenni, inkább öklendeztem, rázkódtam az undortól, végül az utolsó pillanatban elértem a vécét, és az egész ebédet kihánytam azzal se törődve, hogy úrikislány nem rókázza ki az ételt, amiért mások keményen megdolgoztak.

Szeged, a régi Kárász utcai ház, ahol laktunk

De maga az alapszabály is, hogy úrikislány nem nyúl másodszor a tálba, holott először se nyúlhatott, épp elég szenvedést okozott, hisz azt jelentette, hogy nem lehet repetázni a süteményből, ha csak a háziasszony önként nem tesz a tányérunkra még egy szeletet. Én mint afféle elkapatott falusi kislány megszoktam, hogy addig nyúlkálhatok a tálba, amíg lekváros kiflit, pogácsát, akármi csemegét találok benne, sőt azon túl, a félretett elformátlanodott kifli, megroskadt pogácsa is engem illet, enyém mindenből az első és az utolsó jó falat. Ennek a kivételezett helyzetnek az úrikislányság egy csapásra véget vetett.

Ezenfelül úrikislány balettra járt, egy-másfél órát gyakorolt naponta a zongorán, továbbá copfba fonta a haját, és masnit kötött a végébe. Ráadásul az asztalnál nem beszélt, nem vihogott, az utálatos vendégekre illedelmesen mosolygott, és egész mondat68ban válaszolt arra a kérdésre, hogy milyen volt a bizi.

Szóval sok mindent tett vagy nem tett az úrikislány, amit rühelltem megtenni vagy meg nem tenni. Így aztán, ha ennyi év után összeszámolom a szabályokat és korlátozásokat, amelyeket barátnőm édesanyja a maga átmeneti úriasszonysága idején, hisz szegénynek se azelőtt, se azután nem volt alkalma a maga úriasszonyságát gyakorolni, ránk erőltetett, egyetlen szabályra akadok, aminek később hasznát vettem, megtanultam késsel-villával enni.

F. J.

69
A szanatórium

Alpesi fenyőfák között volt a szanatórium, vagy inkább alpesi fenyőfák alatt: az a gyantás, tiszta illat egetverőre növelte a fákat, az ég is tiszta volt, odalenn a föld is, sehol egy sír, sehol egy repülőgép, eltűntek a lángok, a lángokkal a hangok, nyugodtan lehetett botladozni a fagyökereken. Röviden úgy lehetne mondani, leolvadt a tájról a rettegés. A határszéli erdőkben óriás, sötét ciklámenek álltak, mindenki tántorgott, aki arra járt. Tüdő- és szívbetegek jártak arra, két étkezés között, lábujjhegyen és suttogva, a település messze volt, Bánfalva is, Ágfalva is, a lakók behúzódtak a házfalak mögé, ki tudja, mi jön.

Régi filmhíradók őrzik, ahogy Európa nagy sétányain zászlót lobogtat a nép, mámorban vonul a hadsereg, véget ért a háború, a második, amely gonoszabb volt, mint az első, Churchill átöleli De Gaulle-t a Champs-Elysées-n, sokszor végignézem.

Magyarország nem tud ünnepelni, vagy ha tud, félreünnepel. Az ünnepről később mást kell gondolni, megmondják, mit. A sopronbánfalvai erdei iskolában, az ideiglenes szanatóriumban, egy évvel a háború vége után, amikor olyan jólesett az ideiglenesség, a tüdőbetegek és a szívbetegek megérez70ték, hogy az óvatosság nem a legrosszabb állapot, talán jóindulattá alakulhat, ha ünneppé nem is.

A kórházi ágyakkal felszabdalt erdei iskola betegei azért minden héten adtak valami ünnepséget. Az előadóteremmé átrendezett ebédlőben ők maguk jelentek meg az orvosokkal és a nővérekkel, a falu lakói távol maradtak, igaz, nem is hívták őket. A széksorokban, elöl, idős hölgyek ültek, néhány művész, egy-két frontot megjárt fiatalember, köztük egy csonttébécés fiú; furcsa érzés volt reggelente bemenni utána a közös zuhanyozóba. De a szavaknak más értelmük volt akkor. Természetesen hangzott a „járvány”, üresen kongott az „életveszély”, nem létezett a „túlélés”. A csonttébécés fiú tapsolt a művészeknek a leghangosabban.

Palotai Erzsi, az egyik legnagyobb magyar verselőadó Kosztolányi Dezső Hajnali részegségét mondta el, többször is, mert a közönség nem bírt betelni azzal, hogy:

Izgatta szívem negyven cigarettám…,

sem azzal, hogy:

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

Rendszerint sírt valaki ennél a sornál. Paula néni, egy idős hölgy, volt már negyvenéves is, Paulettenek illett szólítani, ki-kiszökött cigarettázni az erdőbe.

71

M. Abonyi Arany, a művészettörténész Petrarca szerelméről adott elő egy kuplét, ilyen sorokkal:

Nápoly felett, az örökkék azúrban,
a trecentónak napja tündököl.

Refrén:

O, Laura bella, dolce, o, mia cara…

Egész tizenkét éves, szívizomgyulladásos mellkasomat elöntötte a kívánság az örökkék azúr, a trecento, a latin nyelvek iránt.

És doktor László Zsigmond! A professzor, aki kórusba tömörítette a betegeket! Ő írta a szöveget a közismert Lenin-gyászinduló dallamára, mi másra is írta volna, ezt énekeltük aztán, kimerészkedve a házból, a tágra nyílt szemű bánfalvai meg ágfalvai lakosoknak:

Elmúlik az édes, a kéjteli nyár,
a szívre az ősz puha sóhaja jár…

– Professzor úr – mondta a szanatórium parkjában valaki –, önnek kéjteli volt ez a nyár? – Doktor László Zsigmond elpirult, és azontúl a kórus így énekelte a gyászindulót:

Elmúlik az édes, az édeni nyár…

Elmúlik, el, csak a hirtelensége olyan meglepő. Ott van benne minden szál fenyőfa, amit megszá72moltam, a repülőgépek, ahogy lángot fognak, Ágfalva sváb lakói, akik még nem tudják, hová kerülnek, Paulette néni, aki francia verseskönyvbe rejti a cigarettáját, a fiú, ahogy gyalog jön a hóban Ukrajnából, a Champs-Elysées, ahol olyan boldogtalan voltam, Palotai Erzsi, amint azt írja a könyvébe: „Siker! Szeretet! Siker! Szeretet!” (nincs igaza), László professzor, aki nem ismeri fel harminc év után a szívizomgyulladásos kislányt: „Kéjteli nyár? Az istenért, el ne mondja a családomnak…!”, és ott a ciklámen, és ott a régi koalíciós kormány is, egy korszak, amiből minden lehetett volna, és az otthonunk, más lakik benne, és a Nápolyi-öböl is ott van, megmaradt vágynak, de mégiscsak megmaradt.

Ágnes a háború elején

G. Á.

73
Politechnika

Hívták kézimunkának, háztartástannak, aztán politechnika lett belőle. Beletartozott a szocialista embertípus sokoldalú nevelésébe. Nekem mindegy volt, hogy hívják, én már a kézimunkával csődöt mondtam, amikor a végtelenített sálakat kötöttük. Egy sima, egy fordított – valahogy így. Az én sálam már az első harmadánál kezdett szaporodni, nyüzsögtek a szemek a kötőtűn, egyre több és több lett belőlük, alig fértek egymástól, a sál abrosz nagyságúra gyarapodott, fogyasztani, mondta a kézimunkatanárnő, fogyasztani, de hiába hadakoztam a pamuttal és a tűkkel, végül lefejtettem az egészet, és anyu takaros sálat kötött belőle. A palacsintával se jártam jobban, amit háztartástanórán sütöttünk, az én tésztám mindig leragadt, ki kellett kaparni az edényből a löttyedt, gusztustalan tésztacsomót. A legrosszabb mégis a politechnika volt, a reszelés, csavarhúzás túlmutatott önmagán, azonkívül, hogy megtanultunk reszelni, szögelni, csavarhúzni – már aki megtanult –, a Munkával ismerkedtünk, a fizikai Munkával, ami vörös dekorációs anyaggal borított emelvényen foglalt helyet, sugárzó glória övezte, és aranyszemcséket hullatott mindazokra, akik 74megbirkóztak vele. Sajnos, nem tartoztam közéjük. A megvetés pedig, ami a katedráról áradt felém, nem a kétbalkezes kislánynak szólt, hanem a kispolgárnak. Ebbe a szóba bele lehetett halni. Úgyhogy amikor megkaptuk házi feladatnak a varródobozt, nem is kísérleteztem a reszeléssel, szögeléssel, csavarhúzással, hanem elhívtuk Makai bácsit.

Judit kisiskolás korában

Alacsony, kopasz ember volt Makai bácsi, formás ezüst bajuszkával, és mindenhez értett, amit reszelni, szögelni, csavarhúzni kellett. Kincset ért Makai bácsi, hisz az iparosokat, akik mindenféle üzemekben dolgoztak, semmiképpen se lehetett alantas maszekmunkára ösztökélni, arra, aki esténként nyakába akasztotta a szerszámosládát, és elsettenkedett 75a szomszédba egy megvetemedett ajtót a helyére rángatni vagy egy csöpögő vízcsapot megbőrözni, azt mondták, fusizik, és ez felért egy bűncselekménnyel. Kevesen vállalták, ők is teljes titokban. Makai bácsi viszont megengedhette magának, hogy fusizzon, neki úgyis megvolt a priusza. Legalábbis anyu ezt mondta, és titokzatosan mosolygott. Aztán másról kezdtünk beszélni, a varródobozka méreteiről, amit fölírtam a politechnika-füzetembe. Nehogy nekem ideállítsatok egy gyufásskatulyával, intett bennünket a tanárnő, és lediktálta a hosszúságot, a szélességet és a magasságot. És persze deszkából, emelte fel a mutatóujját. Biztos kitelik otthon apátok barkácsfelszereléséből. Nekem apám se volt, nemhogy barkácsfelszerelése lett volna, és annyi deszka se hányódott a konyhaasztal fiókjában – itt tartottuk az egyetlen kicsorbult csavarhúzót, a kalapácsot és a berozsdásodott harapófogót –, amiből egy fogpiszkálót faraghattam volna (feltéve, hogy tudok faragni). Nem számít, legyintett megbocsátón Makai bácsi, aki pontosan fél hétkor érkezett, ahogy megígérte. Majd beszerzem az anyagot, nagysasszony. Anyu hátrapillantott, nem kószál-e arra az albérlőnk, akiről senki se tudta, mivel foglalkozik, viszont egyszer az asztalon felejtette a pisztolyát. Hiába, Makai bácsi régimódi ember volt. Anyu leültette, megkínálta kidarálós keksszel, amit Makai bácsi a mutató- és a hüvelykujja közé fogva fogyasztott el, közben barátságosan nézegetett bennünket, anyut, engem, az általa megjavított székeket és szekrényeket, végül József Attila fényképét a rádión.

– A vőlegénye?

76

Viháncs kamasz lány voltam, elröhögtem magam.

– József Attila.

– Költő – tette hozzá anyu sietve –, nagy magyar költő.

– Aha – Makai bácsi hamiskásan összecsippentette a szemét. – Csudálkoztam is, mert a kisasszony még fiatalka az ilyesmihez. Más is van, nagysasszony? – kérdezte hivatalosan. – Mostanában elég sok a megrendelés. És hát… Makai bácsiból csak egy van.

Anyu szabadkozott. Lenni éppen lenne persze, mindig elromlik a háznál valami, de hát nem szeretne visszaélni Makai bácsi áldozatkészségével, csak ezt az egyet, a varródobozt csinálja meg határidőre, nehogy a kislány – tudniillik én – egyest kapjon politechnikából.

– Ha én azt mondom, hogy szombat, akkor szombat – gombolkozott Makai bácsi –, nálam nincs inkorrekció, azt tudja a nagysasszony.

Anyu tudta, én meg beszaladtam a fürdőszobába röhögni. Vacsoránál – hajában sült krumplit ettünk kacsazsírral – megkérdeztem Makai bácsi priuszát.

– Börtönben ült – válaszolta anyu –, tíz évet kapott.

– De hát miért?

– A felesége miatt.

– Mi történt a feleségével?

– Megölte. A disznóvágó késsel.

Különben azt is vállalt, disznóvágást házaknál.

Igazi ezermester volt.

F. J.

77
Karnevál

Mindig szerettem volna álarcosbálba menni. Igazi, felnőtt álarcosbálba, ahol a rejtélynek tétje van, mint a randevúnak, és a Pierrot-kosztüm néha annyit ér, mint a becsületszó.

– Akkor hát holnap? Rendben van így?!

– Rendben van, Mylord. Ahogy megbeszéltük.

És a forgatagban, a fekete, pávaszemes álarcok, az opálos ablaküvegek és az egymásra púpozott habos tortaszeletek fényjátéka közepett az egyik szemvillanás egész este keresi a másikat, az egyik ígéret pontosan tudja, hogy a másik ugyanolyan értékű.

Az én álarcosbáljaim felvonulási tere a redundáns korrektség volt, az időből kitüremlő, egyöntetű beteljesülés. Nemrég Luxemburgról mondta valaki: „A nép kigondol valamit, a kormány teljesíti. Unalmas ország.” Ilyen unalmasak voltak az én báljaim is, az izgalmat az álarcok változatossága jelentette, a fényjáték, a zene, a kasztanyetta meg a jelzések: Mylord, Señor, Herr Doktor, tábornok úr. Ki tudja, mi van a szavak mögött!

Anyám elbeszélése szerint valamikor, az elmúlt század húszas–harmincas éveiben, amelyeket ma 78boldog békeidőnek gondolunk, a Magyar Alföld egyik kisvárosában rendkívüli eseménynek számított a december végi nyomdászbál. A nyomdászokat az értelmiség erősen számon tartotta, aki könyvet írt, tőlük függött, de számított rájuk a szakszervezet is, „munkásarisztokraták”, betűvetők voltak, és még nem „munkásárulók”. Ha egy lányt táncolni kért föl egy nyomdász, grófnőnek érezhette magát, igazi Myladynek.

Ágnes édesanyja fiatalkorában

És az álarcok, az álruhák! Kék tüllfodor és zöld libéria, cilinder, sarkantyú, hamvas őszibarackszínű uszály és zsinóros mente, és az elmaradhatatlan postás a szívvel lepecsételt levelekkel és két-három harmonikagalléros pojáca és udvari bolond. És minden decemberben megjelent egy rongyos nadrágú, kilógó ingű ember, hóna alatt egy élő libával, és úgy 79hívták: Kun Béla. A liba pedig úgy került a hóna alá, beszélte anyám, hogy néhány évvel korábban, a Kommün alatt, a valódi Kun Béla emberei összeszedték az udvarokból, ami élő baromfit találtak.

– Kun Béla! – kiáltoztak a táncolók, amikor az embert meglátták. – Itt jön Kun Béla a libával! – És mindenki nagyon jól mulatott. Az álarcosok a táncban, a zenészek a zenekarban, a libák kinn, az udvaron.

Vajon ma is így volna ez? Azt jelentené az a liba, amit akkor? Ugyanazt jelentené mindenkinek? Bemehetne az a rongyos nadrágú, kilógó ingű ember az álarcosok közé, hóna alatt egy élő libával? Kijöhetne onnét? Élő libával? Hol van a karnevál, a redundáns korrektség? Ki tudja, mi van a szavak mögött?

Erősen figyelek kifelé, a pávaszemes álarcomból. Valami ártatlanságra várok, igazi, felnőtt ígéretre, Pierrot-jelmezben, egy kézfogásra. Tökéletes unalomra.

– Akkor hát holnap? Rendben van így?!

– Rendben van, Mylord. Ahogy megbeszéltük.

És már nem bánt a forgatag. Miért bántana?

„Hazudok – mondja egy novellájában Karinthy Frigyes. – Így lettem íróvá.”

Én meg így lettem íróvá. Pózolok. Nem kisebb a tét.

G. Á

80
Békebeli varrónő

Ilonka néni, aki anyu kihízott kartonruháit rám alakította, sőt egyszer vadonatúj gyapjúszövetből (anyu vette csomagból) télikabátot is varrt nekem, tőlünk nem messzire, egy sötét udvari lakásban lakott. Ezen nem győztem csodálkozni, hisz jobb napokat látott varrónő volt, valamikor talán egy szalon tulajdonosa, nem értettem, miért nem sikerült komfortosabb lakást kimentenie az egykori vagyonból, ilyesmit persze nem illett megkérdezni, még azt sem, hogy volt-e az a szalon valójában, vagy csak a régi kuncsaftok találták ki.

A lakás: egyetlen nagy félhomályos szoba (gyerektelen házaspárnak nem is járt több), konyha, benne koporsószerű fedeles ládában a fürdőkád, egészében műhelyként szolgált. De az árnyas szobában nagyszerűen lehetett suttogni a régi bálokról, a régi kisasszonyokról meg a hozzájuk tartozó estélyi ruhákról, melyeket Ilonka néni és szorgos varrólányai varrtak farsang idején. Ilonka néni tudott egy életről, amit én csak Herczeg Ferenc regényeiből ismertem, de szívesebben hallgattam Ilonka nénit, ahogy papírszipkából szívott cigarettája füstjéből meg a szabászollója két szára közt vergődő 81selymekből kibontotta a polgármesterné bordűrös bársonyruháját. Legjobban azt szerettem, ha hosszú menyasszonyi ruhákról mesélt, lehelet hímzésekről, mert nincs is annál szebb, ha az ártatlanságát esküvőjéig őrző fiatal lány fehér habokba öltözve, felkoszorúzva, liliomokkal felvirágozva búcsúzik szüzességétől az oltár előtt. Különösen, ha oltárra, sleppes, hosszú ruhára, vőlegényre semmi kilátás, és Ilonka néni történetei megmaradnak a mesék túlvilágában.

Ő maga egyáltalán nem volt meseszerű, inkább robusztus, uralkodói alkat, kontyba tornyozott szőke-ősz frizurával; törékeny férjének néma beletörődése csak hangsúlyozta uralkodói természetét. Erős akarata a kuncsaftokra is kisugárzott, az neked nem lesz előnyös, legyintett a kiválasztott ruhafazonra, és a vendég sietve továbblapozott a divatlapban. Hogy pontosan mi előnyös, mert slankít, és mi hátrányos, mert erősít, senki nem tudta jobban nála, és mert szabászati kérdésekben mindig jól döntött, szívbéli tanácstalanságokban is szeretett bíróként nyilatkozni.

A félhomályos, cigarettafüsttől és gőzvasalótól nehéz szagú szobában teljes biztonsággal jósolta a jövőmet. Varrok én még neked olyan báli ruhát, hogy minden gavallér téged akar megforgatni a táncteremben, és én hajlamos voltam hinni neki. Egy világban, ahol rissz-rossz szövetekből készült kiskosztümben járultunk az anyakönyvezető elé két tanúval, ő koszorúslánykákat, uszályos ruhákat, szmokingos vőlegényt, velencei nászutat jövendölt. Nem lett igaza. Tojáshéjszínű szövetruhát viseltem 82az esküvőmön, térdig érőt, és a városháza lépcsőin úttörők álltak sorfalat, az általam vezetett úttörőcsapat kispajtásai.

Az esküvőm reggelén, amikor a tojáshéjszínű szövetruhát frissen varrva-vasalva elhoztam tőle, fojtott alt hangján a fülembe morogta: majd a másodikhoz gratulálok. Negyvenöt év telt el azóta. Az elsővel.

F. J.

83
Békeidő

Senki nem tudta úgy járni a csíki székely verbunkost, mint Farkas Bandi.

– Református – mondta róla barátnőm. Mindegy, melyik. Bármelyik ezt mondta volna.

Farkas Bandinak áttetszettek az izmai a fehér ingén, jobb keze csattogott a fekete csizmáján, izzadt hajából a homlokán rezgett egy szőke fürt. Férfiizzadság. Tizenöt évesek voltunk.

– Nem baj – mondtam a barátnőmnek. Igyekeztem a nézőtérről elkapni Farkas Bandi pillantását. Nem nézett rám. Nem nézett rám később sem, a korzón, amikor szembejött. A haja most is a homlokán repkedett, de a járása fegyelmezett volt, majdnem katonás. Nem fordultam utána, nem való. A korzón tilos volt fagylaltot és tökmagot enni. Az atya állítólag magát a korzózást is eltiltotta, de azért a katolikus lányok majd minden délután kinn voltak a korzón.

A korzó esemény volt, vagy inkább esemény utániság. Akivel aznap történt valami, sikerült az egyetemi vizsgája, a randevúja, a felelete matematikából, mind kiment a korzóra. A szegedi korzón állítólag híres művészek is megfordultak, 84Simándy, Bessenyei, Márkus Laci, Gáti Pál, persze nem néztek senkire, inkább maguk elé, mint Farkas Bandi a csíki székely verbunkos alatt. Csendes, elégedett korzó volt, háború utáni, választások előtti, óvatos korzó. Mozgalmas élet itt egyetlen napon támadt, amikor az atya kiküldte a diákokat, hogy tüntessenek az iskolák államosítása ellen. Rendőrt alig lehetett látni, hiszen korzó volt ez, lényegét tekintve.

A régi szegedi korzó

Az iskolákat hamarosan államosították. A csíki székely verbunkost néhány évtizedig egyszerűen verbunkosnak illett mondani. A férfiak bőrszaga, 85a korzó akácszaga most is megvan, a nájlonzacskókat reggelre összesöprik, mint Párizsban. Farkas Bandi még érettségi előtt öngyilkos lett. Attól a társnőmtől hallottam, aki védett a kézilabdacsapatban, emlékszel. „Frici, a csodakapus.” Én jobb hátvédet játszottam. „Guta, a viharbekk.” Farkas Bandi is látta, ahogy hazaadom Fricinek a labdát a makói nagy mérkőzésen. Szép játék volt. Együtt jöttünk le a pályáról, az egész csapat. Frici evangélikus.

G. Á.

86
Porcelánszerviz

És a rokokó inasra meg a két krinolinos hölgyre, akik mint a vitrin örökös tagjai elmozdíthatatlanul tündököltek az üveg mögött, aztán ócska kacattá, a letűnt polgári világ csökevényévé züllöttek, hányódtak különféle dobozokban, míg valamelyik takarítónő, szembeszállva a korszellem ítéletével, megint csak szépnek találta őket, és hozzájárulásunk nélkül ugyan, de megszabadított tőlük – emlékszel? Aztán a kék virágmintás, aranyszélű teáskészletre az ebédlőkredenc üveges részében (volt üveges része az ebédlőkredencnek?), amiből emlékezetem szerint soha nem teázott senki, és aminek néhány darabja anyura emlékeztető kegyeleti tárgyként még ott porosodik a húgom konyhaszekrényében? A miniatűr, arannyal futtatott kis teáscsészékre, amelyek a divatos japán porcelán kicsinyített másaként ugyancsak a vitrinben pompáztak a hozzájuk tartozó teáskannával, csészealjakkal, tálcával együtt, és remek babaedények lehettek volna, ha nem őrzi őket a szülői intelem, a vitrinből nem szedjük ki a dísztárgyakat, mert azok különösen értékesek? Tényleg értékesek voltak? Hisz a nagynénik, ismerősök vitrinjében hiánytalanul megtaláltuk va87lamelyik változatukat. Rokokó inas, krinolinos udvarhölgy, kínai váza. Azám, volt nekünk is, emlékszel, két terrakotta színű kínai vázánk, ott laktak az ebédlőben, mind ott laktak a jobb darabok, durva, göcsörtös máz borította őket, amiből helyenként japán női fejek domborodtak elő, vagy csak mi láttuk a japán női fejeket, beleképzeltük a festék megcsomósodott dombocskáiba, és emlékszel a gobelin lányokra az előszobában vagy a hálóban, korsót tartottak a vállukon, az arcukat nem tudom fölidézni, talán nem is volt arcuk, csak kontyos kék-bordó-lila frizurájuk, leomló, görögös ruhájuk?

Judit édesanyjával 1941-ben

És a szervizre, anyu nászajándékba kapott tizenkét személyes porcelánjára az indázó, kaporcsomóra emlékeztető, barnás mintázattal, kötelező arannyal az edények szélén, a nagy családi ünnepekre óvato88san áttörülgetett lapos, mély- és kistányérokra, leveses- és húsostálakra, sótartóra, szószos tálkára, a kihúzott ebédlőasztalon feltálalt maceszgombócos libalevesekre, apu kedvenc fokhagymaszószára, a rántott csirkecombokra, Margit ropogós csörögéjére, a hagadákra a keményített damasztabroszon, a csipke szekrénycsíkokra, nélkülük meg se maradtak volna a polcokon a monogramos párna- és paplanhuzatok, szépen egymásra hajtogatva, keményítve, kékítőbe mártva, hogy ünnepi fehérségük sose szürküljön bele a hétköznapokba, a kézimunkacsíkokra, amelyek a szekrényedben még mindig Endrődöt idézik, a spájzban rajzszöggel fölerősített papírcsíkokra, fodros szélüket zizegtette a léghuzat, a falvédőre, amit nemrég nekem ajándékoztál, piros szálöltéssel kivarrva a lány felé repeső ifjú és az ifjú felé repeső lány, meg lábuknál a kakas és a tyúk, na és az elmaradhatatlan, mókásnak szánt felirat: „édes aranyos kis tyúkom, drága csibikém”, a sparhelt fölött volt a falvédő, vagy a szennyesláda fölött, sehol se találom a helyét, és a viaszos vászonra a konyhaasztalon, amin barna karikát hagyott a kávésbögre, és amin olyan elmélyülten lehetett könyökölni – emlékszel?

F. J.

89

Ágnes szüleivel és Fenákel nagymamával, Zalaegerszegen, 1937-ben

90
Egy firenzei konyhában
Már csontja sem tapintható.
Ma már csak árnyék az a kéz.
Végtelen téli éjszakán
repedt falú bögrédre nézz.
Kannádra nézz, ha végtelen
a tágas téli éjszaka.
Ma már csak árnyék az a kéz.
Már csontja sincs – hogy érsz haza?
A polcok széle védtelen.
Itt csipke volt. A földre nézz.
Elhagyott téli éjszakán
árnyék csak, árnyék az a kéz.
Csak szeretetből ér vagyon.
Ott van minden a polcokon.
Csontja sincs, árnyék az a kéz.
Az égre nézz, az útra nézz.

G. Á.

91
Zefír

Érettségitabló-kép Juditról

Begyújtott a Hartmurth-kályhába. Miféle Hartmurth? Fehér zománcos kályha volt, nikkelezett ajtóval. Fafűtéses. Jobb darabnak számított. De semmiképpen se hívhatták Hartmurthnak. Így a ceruzát hívták meg a ceruzagyártó céget. Na és ha nem Hartmurth? Kitalált történetben kitalált kályhanév. Nevezhetném Harmóniának is. Akárhogy nevezhetném. Mégsem nevezhetem, mert én tudom, hogy nem volt Harmónia. Se Hartmurth. Én tudom, és 92ez elég. A kitalált történetben se veszíthetem el a hitelem egy felületesen odadobott kályhamárkával. A részletnek ugyanis hitelesnek kell lennie, „csak a részletben van remény”. Ez az én gyógyíthatatlan írói betegségem, a hiteles részlet, ezért nem tudok lebegni, fölemelkedni. Vizionálni. A fülemmel nézni, az orrommal hallani. A hiteles részlet rántott le magához az irodalomba. Még gyerekkoromban, amikor a példaregény minden részlete nélkülözte a hitelességet. Amikor a történet az eszmék magasába röpítette az olvasót, s a távol-keleti termelési regényből csak arra az egyetlen részletre nem derült fény hatszáz nyomtatott oldalon, hogy azok a nagyszerű termelési hőstettek egy lágerben születtek. És ott történt minden más is: szerelem, szenvedély, birkózás a természettel. Egy büntetőtáborban. De ezt negyed századdal később tudtam meg.

Viszont megszagoltam (az orrommal), hogy valami bűzlik távol Moszkvától. És hallottam (a fülemmel), hogy eleven emberek nem beszélnek így. Egyszerűen lehetetlen – nem hiteles –, hogy egy férfi és egy nő ezeket mondja egymásnak, ha végre magukra maradnak az erdőben. Belekapaszkodtam tehát a saját érzékszerveimbe. Igaz az, amit látok (a szememmel), tapintok (a kezemmel). A többit, a globális igazságot távol tartottam magamtól.

A kályha általában lehet Hartmurth egy elvont teoretikus nézőpontból. Azt a kályhát azonban, amiről én írok, a fehér zománcos, fafűtéses kályhát Zefírnek hívták.

Sokáig hűségesen szolgált bennünket. Némi belső átalakítás után elvesztette ugyan fafűtéses jelle93gét – ki győzte volna ritkán kapható fával jóllakatni –, és jó szagú fahasábok helyett fojtó gázokat lehelő szénporral, lignittel, jobb napokon brikettel tápláltuk. Kincset ért az ilyen békeidőből maradt, megbízható jószág. Nem volt könnyű meleget csiholni belőle, de erről nem ő tehetett. A szénpor nehezen gyulladt, kellett hozzá a TÜKER-alágyújtós meg a rengeteg újságpapír. A TÜKER-alágyújtós petróleummal átitatott, több rétegből álló papírhasáb. Betűszó volt ez is, mint a tüzelőt és építőanyagot adagoló TÜZÉP, a rohadt zöldséget árusító MEZŐKER, a munkára, harcra buzdító MHK, a magyar–szovjet barátságot ápoló MSZT, a tudományok terjesztéséért felelős TIT, továbbá a KELTEX, BARNEVAL, KISZÖV, ÁTEX, ÁPISZ, TSZCS, LATEX, MAVAD, MHSZ, TEFU és még sokan mások. Egy előző korban a fényképészt Szabónak hívták, Rédeinek, Liebmannak. Az én időmben FÉNYSZÖV lett belőle. A Rozmann-féle rövidáruüzletből RÖLTEX, a Bekker-fűszeresből KÖZÉRT.

F. J.

94
Mozdonygyári éjszakák

Azok voltak a legszebbek, az éjszakák a mozdonygyárban. A szabálytalan gyárudvaron mozdulatlanul hevertek az épületkockák, világító lávatömbök. Holdbeli táj volt, szép, erőteljes, idegen. Zaj nem hallatszott, csak talán a kazánkovácsoktól tompa dobogás; a mozdonyszereldében a sínen állt a 424-es mozdony, s a mozdonykerékben ott volt, jól láthatón, a csavar a dió nagyságú anyával, amelyet a tanműhelyben gyártottunk. Az igazi, az óriási alkatrészek a mozdonyműhely hosszú esztergapadjain forogtak, a hídszerkezetek között. Hídépítés, mozdonygyártás – aki csak tíz-tizenöt ilyen menetes csavart megcsinált, azt érezte, hogy része a magyar vasiparnak. Átható érzés volt, ezen nem tudott úrrá lenni sem a kormány, sem a politikai rendszer. Hogy is bírtátok, kérdezik tőlünk manapság annyian. Hogy is bírtuk? Így.

Az ötvenes éveknek nevezett időszakban a gyár volt a legjobb búvóhely. A kazánkovács tanoncok közt ismertem egy grófot, enyhén raccsolt; nálunk, az esztergályos tanműhelyben dolgozott egy bárógyerek és egy ügyvéd fia is. Az oktatók a teljesítménnyel törődtek, feszített tanulónorma volt, száztíz százalékos; én sosem értem el. Szerencsére a párt95titkár nem gondolt szabotázsra; beérte tagtoborzással („Fiaim! akartok-e a munkásosztály élcsapatához tartozni?” – persze hogy akartunk) és a színes történetekkel arról, hogyan lépett be egykor a Kínai Kommunista Pártba. Az esztergályos tanműhely végében két kovácstűzhely volt; valahányszor a párttitkár benyitott, a tűzi kovácsok rávertek a vörösen izzó vasdarabra az üllőn, és azt kiáltozták: „Ezt Titóra! ezt Trumanra!” Egy idő után Várnai Zoli bácsi, legkedvesebb oktatóm rájuk szólt: „Abbahagyhatjátok. Elment.”

Kivágás a Nők Lapjából: Ágnes és kolléganője, Fekete Borbála a mozdonygyár előtt

Az esztergályos fiúk többsége hátul, az esetlen Böhringer-padokon dolgozott, fejük fölött a kényelmetlen indítókar, az ékszíjak előtt; a lányokat inkább a karcsú Schlesinger-padokra tették. Az én kis olasz gépemet úgy hívták: Ideal. Különösen a fogaskerékcserével kínozott meg nagyon ez a kis gép, de a menetvágással meg az öntöttvas csillekerékkel és a rézpersellyel is; belepattant a spén a szemembe, a bakancsomba, mögöttem a fiúk nézték, ahogy kapkodok. 96Az iroda mellett, a műhely legjobb gépén, a Kergeren Kozma Anci dolgozott; a másik műszakban Balázsi Berci, a magasugró. Mindkettő tehetséges, amellett szőke és kék szemű; ők nem rézperselyt, ők orsót esztergáltak, meneteset, kónuszosat! Berci a táncpartnerem volt a Kolónia „ötórai tea” nevű szombat estéin; a futballmeccsek tribünjén én azt kiabáltam: „Hajrá, Vasas!”, ő meg azt, hogy: „Hajrá, Csepel!”

Ez az ártatlan kiáltozás érint meg engem leginkább abból a korszakból. Meg az, ahogy az ötórai teákba a zenekar becsempészi a dzsesszt. Ahogy Dzseki, a jampecvezér verekszik a Kolóniában, és a rendészek kivezetik, nem bántják. Ahogy az Idealon megtanulom, hogyan kell az anyagról a fölösleges részeket leválasztani. Ahogy megtanulom, talán, a kudarcot. Megtanulom az ipar elérhetetlen szépségét; a satura, üllőre, amerikánerra hajló fiatal férfitestek szépségét. És az első mondatot is, hogy „hogy kerülsz ide?” A menekülést a műhely penészszínű neonfényéből – a háború utáni első neonfényből – a gyárudvarra; odakinn sötét és csönd van, nem bőg indulókat és jelszavakat a hangszóró. Tanulom a holdfényben a mozdulatlan lávatömböket. És azt a néhány lávaköves arcot, azokét, akik kilépnek a gyári wc-ből, ahol a falra oda van írva: „Itt nyugszik Rajk László, / kinek nyakára tekeredett a vörös zászló. / Sírjára nem száll csak akkor áldás, / ha mellette nyugszik majd Rákosi Mátyás.” Valaki ceruzával melléírta: „elvtárs”.

Megtanulom, hogy ne nézzek össze senkivel.

G. Á.

97
A karkötő

Huszadika táján elfogyott a pénzünk. Néha még előbb. Kezdődött a kölcsönkérés. Innen száz forint, onnan kétszáz forint, azóta se tudtam megbarátkozni a kölcsönügyletekkel meg a részletfizetésekkel.

Legvégül anyu elővette a karkötőt. (Ha éppen otthon volt.) Szép, régimódi, fonott karkötő, elég súlyos, még a karátokat se spórolták ki belőle. Holnap el kell menni a zaciba. Nem mondta, hogy kinek kell elmenni, de ez az alanytalan mondat nem hagyott kétséget. Nekem kell elmenni.

Sose volt szerencsém az ékszerekkel. Valamikor a nyolcvanas évek elején egy novelláskötetem teljes honoráriumát – akkor még fizettek az íróknak –, negyvenezer forintot fektettem egy briliánsgyűrűbe. Ezer helye lett volna a pénznek, de az idősebb fiam lakásbeugrójára gyűjtöttünk, és úgy tudtam, az arany meg a briliáns feltétlenül megőrzi az értékét. A tanácsot, hogy tudniillik csakis briliánst vegyek, anyu zálogházi becsüs barátnőjétől kaptam, a legilletékesebbtől tehát, ő hozta a gyűrűt is, negyvenezer forint, nem éppen olcsó, de megéri. Öt év múlva, amikor a fiam nősülni készült, nyugodt szív98vel indultam a bizományi áruházba. Szép, antik darab, gyönyörködött a becsüs, megér akár tizenkétezer forintot is. És akkor már bokáig gázoltunk az inflációban.

Anyu karkötőjével más volt a helyzet. Azt senki se akarta eladni, Isten őrizz, egy ilyen békebeli darabot, ma már nem is csinálnak hasonlót, pláne Magyarországon, ahol még a jegygyűrűt is utalványra adják. Azért persze nem volt holt tőke, lehetett rá kölcsönt szerezni a zaciban, aztán irdatlan kamatok fejében lehetett haladékot kérni a visszafizetésre, végül pedig újabb kamatok ellenében ki lehetett váltani, hogy félév múlva megint elzálogosítsuk. Nem volt éppen nagy üzlet, de a muszáj kikényszerítette.

A zaci. Érdekes, hogy ezt a jellegzetesen kapitalista képződményt sose számolták fel. A termekből az udvarra kigyűrődő tömeg mutatta, hogy nagy szükség van rá. A zaci: félnapos sorban állás, sűrű naftalin- és izzadságszag, vásári lárma, „ezér a gyönyörű vadonatúj ágyneműér maga csak húsz forintot, hát van magának szíve, jóasszony?”, fásult becsüsök, „két dunnahuzat, használt, foltozott…”, „tizennégy karátos karikagyűrű bevéséssel…”; jobb napokat látott idősebb hölgyek disztingvált félrehúzódása, por, levegőtlenség, minden színpadias külsőségtől mentes, egykedvű nyomorúság és persze szégyenkezés, mert zaciba járni mégsem normális dolog, rendes ember beosztja a pénzét, nem pocsékol, nem herdál, szorgalmasan dolgozik, és munkája ellenértékéből tisztességesen megél. Ha pedig nem él meg, mint mi, például, akkor baj van a szorga99lommal, a beosztással, netán a tisztességgel. Bizony, bizony, anyut hibáztattam.

Nem tudom, hányszor jártam meg a zacit anyu karkötőjével. Kiváltottam, beadtam, hosszabbítottam, megint kiváltottam. Reméltem, hogy egyszer elfeledkezünk a lejárati időről, vagy anyu nem képes összekaparni a pénzt. De mindig összekaparta. Szóval, nem a zaciban ért véget a karkötő története.

A hatvanas években enyém lett a szép családi ékszer. Talán a zaciba járások jutalmaként. Aztán a színházban – operabemutató lehetett, prózai előadás nem váltott ki ilyen lelkesedést belőlem – letapsoltam a karomról. A ruhatárban vettem észre, hogy nem érzem az aranyfonatok szorítását. A nézőtéri felügyelő az egész nézőteret kivilágította a kedvemért, kúsztam, hajlongtam a sorok között – semmi. Eltűnt. Nem sirattam meg. Nem is gyászoltam. Csak akkor kezdett hiányozni, amikor nem volt mit a zálogházba vinni.

F. J.

100
A sötét vízesés

Elnézem ezeket a síkos combú lányokat az irdatlan plakátokon – vajon olajvállalkozó lett-e egykori párttitkáromból, aki 1951 telén letiltotta az Értünk harcoltak című színdarabot a mozdonygyári Kolónia színpadáról, mert a második felvonás végén a főszereplő, Latinovits Zoltán munkásszínjátszó, a határozott rendezői utasítás ellenére szájon csókolta a partnernőjét?

Nem bírok betelni az idő végtelen ragyogásával.

A Kolóniában sakkozni is lehetett, könyvtár is volt, falán minduntalan megjelent az „Émelyítő fércművek” című lista (Stefan Zweig, Somerset Maugham, Zilahy Lajos könyveivel), és itt jött össze egyszer egy héten a mozdonygyári irodalmi kör.

Vágyakoztam én ebbe az irodalmi körbe nagyon, különösen azután, hogy így pórul jártam a színjátszó csoporttal. De attól féltem, megint azt mondják majd, amit szoktak, hogy befurakodtam a munkásosztályba. Ezért csak távolról figyeltem az irodalmi kör egy-egy összejövetelét, azt, amit beszéltek róla, meg amit megírt a Kalapács, a mozdonygyár lapja. A gyermek Móra Ferenc is az ajtórésnél hall101gatódzott, amikor az osztályteremben a tanár megkérdezte, mit jelent az Unus es Deus.

Középkorú író vezette az irodalmi kört, arcán a ráncok olyanok voltak, mint a tetoválás, úgy mosolygott, mint aki tart az ideggyulladástól. Egyszer egy munkás megkérdezte, mire jó a költészet, meg lehet-e például verssel javítani Dzsekit, a jampecvezért. Az író vonásai szétszaladtak, azt mondta, jobb, ha a vers pozitív hősről szól, olyanról, aki teljesíti a normát, vagy túlteljesíti. Az irodalmi körben csend támadt; akkoriban törte össze a szovjet esztergályos, Bikov a mozdonyműhelyben azt a gépet, amelyen bemutatta a híres „Bikov-féle gyorsvágás”-t. Így aztán senki sem tudta, milyen a pozitív hős.

A békéről tudták, milyen; már hatodik éve tartott. A népek izzó békevágya erősebb, mint az atombomba – ezt a sort hozta az egyik összejövetelre egy mintaasztalos. – Rímet – csapott rá az asztalra az író. – Dönti romba – mondta egy kazánkovács. És hamarosan el is készült a vers:

Tudja Korea ifja, lánya,
a gaz Nyugat nem dönti romba,
a népek izzó békevágya
erősebb, mint az atombomba.

Az idősebbek az emlékeiket is felhasználták. Zúgva, búgva mentünk, keblünk tüzet fogott – olvasta fel kockás füzetéből egy öreg géplakatos a Május elseje című verset. – Az ember nem búg – nézett rá mosolyogva az író, és mindkét válla megrándult. Azután 102együtt javították ki a verssort: Zúgva, zengve mentünk… A fiatalabbakat inkább a termelés érdekelte, ahogy az egyik esztergályos kislányt is:

Elvtársnő, a gyorsacélkés
nem bírja az iramot.
– Van vídiám, s egykettőre
megoldjuk a feladatot.

– Ragrím – csóválta a fejét az író. – És a második sorban egy szótaggal kevesebb van. – Melyik az? – kérdezte a kislány. Barna csomagolópapírra írt.

De a szerelemről volt a legnehezebb valamit mondani, az új típusú ember érzésvilágáról. Egy fiatal marós, aki akkortájt a Kalapács szerkesztőségében dolgozott, az éjszakai gyárudvaron beszélte el nekem, mi történt az egyik szerelmes versével. Erős dohányos volt, arcomba fújta az Ötéves terv cigaretta füstjét, a verset többször elismételte. A gyöngéd sorokra most is emlékszem, a vers harmadik szakasza így szólt:

Hajad sötét vízesése
vállad szikláira hull,
mondd, miért szeretlek, édes,
ilyen olthatatlanul?

Az író azt mondta a fiatalembernek, a verse kissé érzéki, sormetszetei pontatlanok, a női vállról pedig nem állíthatjuk, hogy szikla. A fiatalember kijavította a metaforát:

103
Hajad sötét vízesése
vállad lankáira hull…

– Lankára nem hull vízesés – mondta akkor az író.

Nem tudom, végül mi lett ezzel a sorral; a dilemma nem egyszerű. A fiatalember néhány év múlva egy fővárosi napilaphoz került, belső munkatársnak. Verseit az 1957 utáni idők első nagyobb szabású antológiájába is beválogatták. Valahányszor találkoztunk, felidéztük az éjszakai gyárudvart, az Ötéves terv füstjét, a lányt, akinek sötét vízesés volt a haja, és a mozdonyműhelyt, ahonnan eltüntették az összetört gépet, amelyről hallgatni kellett.

Az írót, aki a mozdonygyári irodalmi kört vezette, elvesztettem a szemem elől. Vagy talán nem is vesztettem el, csak nem ismertem rá. Majdnem minden könyvét olvastam és szerettem, de sohasem kaptam igazi választ arra, vajon galvanizált vonásai mögött mit gondolt, amikor azt mondta, pozitív hős, azt mondta, ragrím, azt mondta, az ember nem búg. Hiszen tudnia kellett, az ember mindenre képes.

G. Á.

104
Kékávós

Szegeden a Tisza Szállót Ávónak hívták. Hajlandó vagyok elhinni, hisz később, sokkal később visszaalakult szállodává, valódi hotel lett belőle kávéházzal, komfort nélküli lakószobákkal, szóval tudomásul veszem, hogy egy régmúlt világban, valamikor, túl az Óperencián, az üveghegyeken is túl, igazi szálloda volt, tükörtermében bálokat rendeztek, tüllök, brokátok és nehéz parfümök forgolódtak benne szmokingokkal meg lakkcipőkkel, de az én kamaszkoromban, és most már mindig, amíg csak élek, a Tisza Szálló az Ávó volt. Khaki posztóruhás katona őrizte tányérsapkában, kék parolival a vállán, csőre töltött (legalábbis gyerektudomásom szerint) puskával. De azért Tisza Szállónak nevezték, és senki nem ütközött meg rajta, hogy a Tisza Szálló árkádja alatt tilos közlekedni. Én a legkevésbé, hisz már korábbi gyerekkoromban megtanultam, hogy a csendőr elől ki kell térni, legjobb átmenni a túloldalra, ha az utca végén kakastollát meglebbenti a szél. Mert a csendőr akármiért beléd köthet. A csendőrnek az ilyesmi meg van engedve. A kékávósnak is. Voltak még zöldávósok, de tőlük nem kellett tartani, ők a határoknál parancsoltak.

105

A kékávósok viszont… sokatmondó összenézések, sóhajtások, titokzatos ciccegések… a kékávósok… róluk nem kell beszélni, róluk csak tudni kell.

Kisfaludy Kérőkjét adtuk elő az osztályommal. Se a darabra, se arra, hogy kit játszottam benne, nem emlékszem, csak arra, hogy játszottam, rendeztem, jelmezeket szereztem, fellépéseket szerveztem, minden lében kanál voltam. Másodikosok vagy harmadikosok lehettünk. A férfiszerepeket is lányok alakították, hisz lányiskola voltunk, tanítónőképző, a fiúnak öltözött lányok leszorított hangon dörmögtek, bajuszt festettek az orruk alá, és nehéz csizmákban dörögtek végig a színpadon. Ettől mindig porszag és lárma vett körül bennünket, ami elnyomta a szöveget meg időnként kirobbanó röhögésünket, hogy nézd már a Böbét, elkenődött rajta a festék, és most olyan, mintha szerelmes pirulás helyett egy utcai banda verte volna vörösre.

Nem tudom, a játékunknak vagy a marháskodásnak köszönhettük, lehet, hogy üde tehetségtelenségünk nevettette meg a felnőtteket, mindenesetre nagy sikert arattunk az iskolai ünnepségen. Meghívtak bennünket Szatymazra (Kistelekre?), sőt a Vasutas Kultúrházba is vendégszerepelni.

A kultúrházakkal az volt a baj, hogy bazi nagy színháztermeket alakítottak ki bennük, melyeket lehetetlen volt holmi amatőr Kérőkkel megtölteni, még a haknizó színházak is fél, negyed házaknak játszottak, aztán lehetett szidni a közönségszervezőket, mert az ő felelőtlenségük miatt bukott meg az előadás. Én is a szervezőket átkoztam, amikor a függöny leselkedő nyílásán megláttam a tökélete106sen üres széksorokat. Csak a takarítónő sertepertélt az utolsó sorokban és egy munkaköpenyes gondnokféle, aki a villanykapcsolókat babrálta. Gyerekek, jelentettem be drámai hangon, mi itt ma csak magunknak játszunk.

Hét óra előtt öt perccel azonban morajlani kezdett a nézőtér, vastag lábdobogás hallatszott, székek csattogása, és valami erjedt szag, ázott posztóé, befülledt bakancsé, szivárgott föl a színpadra. Férfiszag, nyomakodott a függönyhöz egyik osztálytársam, aztán ennyit mondott: ezt meg kell nézni a saját szemeddel. Megnéztem. Annyira megnéztem, hogy még a függönyt is széthúztam kicsit. Odalent férfiak ültek. Teleülték az egész színháztermet. És mind khaki posztóegyenruhát viselt. Csupa egyenruha, csupa tányérsapka, csupa kék paroli. Kékávósok. Kékávósokból verbuválták a közönséget. Nyilván eltávozást kaptak érte, hogy gyámolítják a kultúrát.

Tíz perc késéssel kezdtük az előadást. Ennyi időbe telt, amíg magunkhoz tértünk. Hiába, nem voltunk igazi színészek. De annyit azért tudtunk, hogy a színjátszónak, az amatőrnek is, játszania kell, ha fölmegy a függöny. Becsülettel előadtuk Kisfaludy Kérőkjét, ahogy egy iskolai színjátszó csoport egyáltalán előadhatta. Közben igyekeztünk elnézni a sorok fölött. Csak káposztafejek, tanított bennünket magyartanárunk az első próbán.

Nem volt rossz a közönség. Ott nevettek, ahol kellett, akkor tapsoltak, amikor elvártuk tőlük. A tapsrenddel pedig, amikor lemosva magunkról az ügyetlenül fölkent sminket, saját arcunkkal hajol107tunk meg a függöny előtt, frenetikus sikert arattunk. Hogyne örültek volna, hogy ennyi helyes kislány bújt el a smink meg a jelmez mögött. Lent ültek a nőre éhes, egészséges férfiak, fönt hajlongtak a kipirult, hamvas fiatal lányok.

És még hátravolt a táncmulatság. Mert a meghívó szerint az következett. Készülődtek a zenészek, egy dobos meg egy tangóharmonikás a kultúrház együtteséből. De ez már nem az én dolgom volt, én megtettem a magamét, és megkönnyebbülve rakosgattam a jelmezeket a színfalak mögött. Mint megbízható kékharisnya a táncmulatságokból mindig kihúztam magam. Nem azért, mintha nem szerettem volna, vagy nem tudtam volna táncolni, otthon egyedül vagy valamelyik barátnővel órákig elkeringőztem, eltangóztam a Novi Sad-i rádió félig-meddig tiltott tánczenéjére. Csak hát nem szolgáltattam ki magam a férfiruhás véletlennek. Engem nem fognak a dagi meg az x lábú lányokkal együtt kiröhögni. Mire való a büfé, a ruhatár, a jelmezhajtogatás?

Csak arra nem számítottam, hogy egy kék parolis – mert nekik ez is meg van engedve – egyszer csak betoppan az én ruhapakoló magányomba, és velem, kizárólag velem akar táncolni. Szabad? Lehet azt mondani egy kékávósnak, én, kérem, nem táncolok? Lehet egy kékávósnak ellentmondani? Én nem mertem. A fiatalember jóképű volt, izzó-fekete, mosolygós. Ha idétlen konfekciózakóban hajol meg előttem azzal a szabaddal, dehogyis tiltakoztam volna. Örültem volna a szerencsémnek. Ráadásul jól táncolt. Keringőzni is tudott, ami a fiúknak ritkán sikerült a diákbálokon. Legszívesebben el is 108lógták, és a Kékduna keringő alatt inkább a büfénél tömörültek, lőtyölték a kátrányízű Bambit. A kék parolis a keringőt se akarta megúszni, szépen, egyenletesen vezetett körbe-körbe a táncparketten. Aztán már ott tartottunk, hogy mit csinálok szombat délután? Mit csinálnék? Semmit. Nem állt rá a szám a hazugságra. Le is csapott rögtön. Akkor délután négykor a Szabadság mozinál. Szentisten, randizni fogok egy kékávóssal. Bólintottam, délután négykor. Legalább ne tetszett volna. A sötét szeme, a jó fogú nevetése, a száraz, erős szorítása a derekamon.

Pénteken kettőkor egy másik kékávós várt rám két sarokra az iskolától. Ki ez? Mit akar? A fagyos hidegben lekívánkozott volna rólam a kabát, a pulóver magas nyaka égette a bőröm. Mit akarnak ezek tőlem? Mibe keveredtem? Följelentettek? Jár a bébe egy vastag copfos, nagydarab lány, mindig figyeli, ki hagyja abba a tapsot az Éljen Rákosi, éljen a párt alatt. Hogy ki az első, aki ellankad. A katona a nevemet kérdezte. Megmondtam. Nem ismertem rá a saját hangomra, valami rozsdás, rekedt, lepedékes igen jött ki belőlem, amikor elismételte a nevemet. Akkor a magáé, összehajtogatott papírlapot nyomott a kezembe. Szétnyitottam a papírt, elsietett, kelekótya betűkkel ennyi volt rajta: Nem mehetek szombaton. Majd jelentkezem. Jóska.

Nem találkoztunk többet. Legalább megtudtam, hogy Jóskának hívják.

F. J.

109
Mendelssohn ernyője

Tanár úr, nem tudja, még odaát sem tudja, mit mondott akkor nekem.

Szürkületkor gyakran eszembe jut az a derékszögbe tört pillanat, érettségi előtt néhány hónappal, nagykabátban (mindenkinek nagykabátja volt, azonos szabású), ott, a Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkán, a lilára dunsztolt lámpafényben, ahol elhangzottak az ön mondatai.

A Barcsay utcai gimnázium kapuja előtt vártam önre, tanítás után, este nyolckor. Az épületben délelőtt gimnazisták tanultak, délután szakérettségisek, vagyis munkás- és parasztgyerekek; egy év alatt négy év tananyagából kellett levizsgázniuk. Az egyetemek, a főiskolák gyanakodva fogadták őket, de nekünk, az angol osztálynak ön volt az osztályfőnökünk, tanár úr, mindennap sarkáig teleírta a táblát, könyveket, albumokat cipelt az óráira, óraközi szünetet nem adott, antikváriumból múzeumba hajszolt bennünket; még az egyetemről is visszajártunk önhöz filozófiát, logikát, művészettörténetet tanulni vasárnaponként, amikor a miséről hazaérkezett. Hálás vagyok a véletlennek, hogy ott lehettem.

110

Ágnes szakérettségis tablóképe

Éreztem akkor este, hogy azonnal a tárgyra kell térnem. Előző éjjel Szabó Dezső regényét olvastam gyér világítású albérleti szobámban, Az elsodort falut, a magyar tehetség, a magyar béketűrés, a magyar szépség hármas tragédiáját; stílusromantikája valóságos fizikai erővel tapasztott meg bennem egész bekezdéseket, egész gonosz bekezdéseket.

– Tanár elvtárs – mondtam a kapu előtt, így kellett önt szólítanunk –, kérem, segítsen. Szabó Dezső könyvét olvasom. Zavar a hatása. Megzavarnak az értékei.

– Ne halkítsa le a hangját – mondta ön meglepetten.

111

– Szeretném megkérdezni – folytattam ugyanolyan halkan –, vajon a magyarság valóban versenyképtelen, kiszipolyozott, tehetséges őslakókból és ügyeskedő, szívós, közepes képességű jöttmentekből áll-e. Tudom, hogy a kérdés nevetséges, tudom, hogy a háború mindent átrendezett. És mégis: a jelenlegi kormányzat… a párt főtitkára… a három legfontosabb miniszter… a Tervhivatal… az Államvédelmi Hatóság… Tanár elvtárs, nekem muszáj ezt most…

– Álljon meg, kérem – vágott közbe ön nyugodtan. – Még nincs itt az ideje, hogy erről beszéljünk. Magának most a saját ügyével kell foglalkoznia.

– Ez a saját ügyem – mondtam kétségbeesetten.

Akkor értünk a Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkára. Ön váratlanul szembefordult velem.

– Mondja, miért nem hagyja békén Zoltánt?

– Én?!

– Maga. Azt hiszi, nem látom, nem érzem a feszültséget kettejük között? Azt, hogy az egész osztályt bekapcsolják az áramkörbe?

Miféle áramkörbe, gondoltam keserűen. Ez a nagy tehetségű pusztafi engem észre sem vesz. És ha egyszer észrevenne, albérlő vagyok, ő kollégista, mihez kezdünk egymással a híd alatt!

– Rendben van – hallottam az ön hangját a fejem fölött. – Rendben van, kérem. De akkor lépjen egyet. Keresztelkedjék ki.

– Tessék?!

Nem kellett volna visszakérdeznem.

Vonzódtam a templomi csendhez, a keresztény templomok és temetések csendjéhez. Pékmesterünk, 112az endrődi zsidó hitközség elnöke, aki énekelt a katolikus templom kórusában, elmondta, hogy az apátplébános egyszer rákiáltott a padsorokban suttogó hívekre: „Ez nem zsinagóga!” És irigyeltem a gyónást és az áldozást is, a körmeneteket, azt a sok megkönnyebbülést, és hallottam Pannonhalmáról és a zárdákról, ahol emberéletet mentettek, és őriztem apám cikkét, amelyet fiatal újságíróként, Zalaegerszegen írt Baltazár Dezső tiszántúli református püspökről, aki ellene fordult a nácizmusnak, és szerettem Jókai Mór regényét, az Egy az Istent, az olyan közeli unitáriusokról. Mind közel voltak hozzám, mint az ég, és messze, mint a San Giorgio Maggiore templomtornya. Édes Istenem, apám egyik utolsó tábori lapja a pápai nunciusról! A kikeresztelkedés mint mentőkötél! Anyámmal azt feleltük, nem. Verset írtam apám születésnapjára, a harminchetedikre, ezzel a kívánsággal, tizenegy évesen:

Családodtól soha
El ne kelljen menni,
Tiszteld vallásodat,
Tartsd be, mit kell tenni.

Betartotta. Éhen halt.

És akkor most azt hallom a Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkán, azt hallom újra, hogy…!

– Egyedül a kereszténység teljesíti ki az embert – hallottam újra. – Ahogy Keatsben eredendő vonzalom élt a melankólia iránt, magában eredendő képesség az áhítat. Kövesse, amire született.

113

Csakhogy van bennem egy még hatalmasabb vonzalom, tanár úr. Amikor Zoltánnal már megbeszéltük, hogy összeházasodunk a semmire, a forradalom leverése után, friss diplománkkal, behívattak bennünket a Rádióba. Előbb engem, aztán őt. A mosolytalan arcú káderes apámról kérdezett. – Újságíró volt. – Milyen? – Baloldali. – Másnap Zoltánt is faggatta. – Apja? – Urasági kovács. – Zoltánt azonnal felvették.

– Rólam nem mondott semmit?

– Azt mondta: „Úgy látszik, szégyelli az apját.”

– Szégyellem? Én?! És te erre mit feleltél?

– Mit feleltem volna?!

Ma már tudom, az állás is lehet mentőkötél. Az ember nem akar ott vesztegelni, ott pusztulni a híd alatt.

De azt az én őseim mondták először a világnak: ne ölj. Szélesebb kontextusban azt is: ne áruld el felebarátodat.

– És a velünk született hitben nem lehet kiteljesednünk? – kérdeztem akkor öntől.

Az ön hangja pedig megtelt bizonytalansággal és szeretettel.

Gondolja végig a világ nagy zeneszerzőit, kérem. Felix Mendelssohn-Bartholdy jó szerző, de második vonal. És ezzel az alapkérdésre is válaszoltam.

Semmire sem válaszolt, tanár úr. És én ott maradtam a Lenin körút és a Majakovszkij utca, az egykori Erzsébet körút és Király utca sarkán, a párázó lámpafényben, egyedül, mindennek előtte, mindennek utána. Ott maradtam az Abschied vom 114Walde hangjaival és egy visszatérő álommal. A zeneszerző, akit úgy hívnak majd, Felix Mendelssohn-Bartholdy, ejtőernyőn ereszkedik az anyaföldre. Az ejtőernyő szabályosan kinyílik. Mendelssohn-Bartholdy azonban mindvégig tudja, hogy lényegében esernyőbe fogódzik, mint egy gyerekjátékban Lipi, láthatatlan matematikus, és zuhan, visszatarthatatlanul zuhan egyetlen igazi szerelme, egy romhalmaz felé.

G. Á.

115
Az én Margitom

Az én Margitom, aki a világon a legjobb kevert kuglófot sütötte, és a legszaftosabb rakott krumplit csinálta, és rétest is tudott nyújtani, barheszt is tudott sütni, meg sóletot főzni, amit aztán a pék kemencéje sütött barna-pirosra, és tökfőzeléket meg zöldbabot főzött cukorral, ecettel, és mindent, mindent, amit szerettem, aminek az íze még hatvan év múlva is, az én Margitom, akivel moziba jártam, akivel az első szerelmes regényt olvastam, ő olvasta, én tátott szájjal hallgattam, akit elkísértem a vasárnapi misére, térdeltem mellette rémült áhítattal, és mise után együtt bámultuk a menyasszonyt, ő persze ismerte a mirtuszos, hosszú ruhás lányt, meg a feketébe öltözött, csokornyakkendős fiút is, tudod, fönt laknak a Gyomavégen, az én Margitom, aki imádkozni tanított, és kijavított, ha eltévedtem a Sömá Jiszroélban, és velem tanulta Eszter szerepét is a púrimi ünnepségre, aki pontosan tudta, mit mivel lehet a kóser háztartásban, akivel az írás- és számtanleckét csináltam, kikérdezte az egyszeregyet, és nem mérgelődött, ha rosszul mondtam a nyolcszor hetet, mert a nyolcszor hét a legnehezebb, ezt senki nem értette meg rajta kívül, aki minden116kinél ízesebben mesélt a filmekről és a könyvekről, persze olyan filmekről, amilyeneket az endrődi moziban adtak, és olyan könyvekről, amilyenek a kezébe kerültek, aki nyáron beállt summásnak a közeli uradalomba, és szedte a markot, kötötte a kévét, este lebbencset főzött a többi summás lánnyal, bolhás szalmazsákokon aludt vagy csak a meztelen szalmán, háromkor kelt, kigyalogolt a búzaföldre, szalonnát reggelizett tavalyi vágásból, kicsit avas, de tápláló, eltitkolta, ha a rossz kútvizek elcsapták a hasát, kellett a pénz stafírungra, gyűjtötte szorgalmasan a dunnacihákat, keményre vasalt konyharuhákat, törülközőt, lepedőt, testvérénél a tiszta szobát az ő festett hálója bútorozta, az ágyban friss tollal töltve a párna, a takarón díszpárnák, ahogy illik, csak a vőlegény, sehol a férjnek való, akiért ez a sok törődés, varrás, szövés-fonás, nem álltak sorba a legények a nyomorult szegény lánynál, akit hetedmagával nevelt munkától meg veréstől görbe édesanyám, mert édesapámtól csak a savanyú borszag, a káromkodás, az én Margitom, aki soha nem hülyézett le senkit, a csúf szavak hiányoztak a szótárából, Isten nevét hiába nem vette a szájára, akitől azt tanultam, hogy a tisztességes munka elnyeri méltó jutalmát, aki öregkorára jutott angol vécéhez, fürdőszobához, de még akkor is lent főzött a nyári konyhában, hogy odafönt ne piszkítson, lapátolta a havat nyolcvanévesen, aki mindig beosztotta, félretette, kölcsönkért pénz nem terhelte a lelkiismeretét, semmi, ami a másé, pedig tudta, hova ásták anyuék az aranyláncot, hallgatott, nem szidott senkit, aki utolsó óráiban is ropogós, folttalan 117szalvétába csomagolta a kiskanalat, rendet tartott a kórházi fiókban, aki fölnevelte a más gyerekeit, nehéz betegsége súlyát egyedül cipelte, amíg már nem lehetett titkolni, akkor aztán átcsusszant a túloldalra, „nemsokára anyukádnál leszek” – zihálta a fülembe, aztán eltűnt a szemünk elől csöndben, panasztalanul tiszta testtel és lélekkel.

Margit arcképe

Az én Margitom, aki tudta, hogy Fenákel nagymama piócákkal gyógyítja a magas vérnyomását, most már csak mi ketten vagyunk, akik láttuk azokat a fényes, fekete dögöket vérrel rakottan leszédülni nagymama fejéről.

F. J.

118
Transzcendens etűd
Ott akartam szeretni mindig,
a toledói alkonyatban.
Az alkony és az élet vége
egyformán irányíthatatlan.
Messziről nézem, ahogy indul,
tétovázik a szürkületben.
Felhőben áll a katedrális.
És nem érti, hogy hova lettem.
Ilyen szerelem soha nem volt.
Egész Toledo vele érez.
A percek múlnak. Ráng az arca.
Gibraltár felől forgószél lesz.
Átölelem a katedrálist.
És őt is, ahogy messze lépdel.
S egy olajfát, mely felsugárzik
a halottak lélegzetével.

G. Á.

119
A Dózsa-féle parasztfölkelés

Történelemóra, hatodik osztály. Kora nyár volt, a függönytelen ablakon bezúdult a szegedi napfény. Hasamon hullámzott a vékony nyári ruha, kisfiam nagyokat nyújtózott odabent, én meg a hirtelen fölkapott atlasszal próbáltam eltakarni látványos ökölcsapásait. Két ruhát váltogattam (többre nem telt): a végiggombos flokont viseltem hétköznap, ünnepen, vagy ha a flokon nem száradt meg reggelre, bő selyemblúzt gumis derekú szürke szoknyával. Porcelán szépségű kolléganőm, akinek finom rajzú arcát, elegáns pulóvereit unalmas értekezleteken úgy bámultam, mint egy kiállítás exkluzív darabjait, meg is jegyezte a hátam mögött, olyan rendes nő lenne ez a Fenákel, ha egy kicsit adna magára.

A hatodik osztályt nem szerettem annyira, mint az ötödik át vagy a nyolcadik bét, ahol magyart is tanítottam. A történelem nem kötötte le őket, és bennem se lobogott olyan hevesen a tanári lelkesedés, mint a János vitéz vagy A grófi szérűn olvasása közben. Mai eszemmel persze nem csodálkozom, hogy az osztályharc meg az örökösen fokozódó kizsákmányolás, az egész agresszív marxista szókincs, 120ami átitatta a történelemoktatást és benne engem, egyáltalán nem érdekelte a főleg lányokból álló osztályt, azt a keveset, amit hajlandók voltak elsajátítani, a kedvemért magolták be, jóindulatuk nem a tárgynak, hanem az állapotomnak szólt. Ezért lepődtem meg, amikor azon a napfényes, izzasztó történelemórán, azon a kora nyárin, amikor a függönytelen ablakon bezúdult a szegedi hőség, olyan rendkívüli érdeklődést mutattak a Dózsa-féle parasztfölkelés iránt, hogy kitágult a szemük, belepirult az arcuk, zárt soraikban szinte tapinthattam volna az együttérzést, amit nyilván a tüzes trónon sercegő parasztvezér és emberevésre kényszerített hívei váltottak ki belőlük. Már ébredezett bennem a pedagógiai optimizmus (ez is a marxista szókincsből ragadt rám), hogy igenis érdemes újra és újra nekifutni az osztályharcnak, elismételni és számon kérni a fokozódó kizsákmányolást, mert lám, előbb-utóbb magával ragadja őket a történelem nagy kalandja, megértik, hova vezet a feudális uralkodó osztály féktelen önzése, átérzik az elnyomott tömegek kétségbeesését, és belátják, hogy amikor tetőfokára hág az elnyomás, akkor a nép szükségszerűen forradalmat robbant ki, mint Dózsa parasztjai a nagy fölkelés idején. Velük együtt én is kipirultam, azon kaptam magam, hogy a hasam hullámzásáról elfeledkezve hevesen gesztikulálok, és döbbenten, mondhatnám sértetten veszem tudomásul, hogy kicsöngettek.

Akkor a zárt sorok hirtelen föllazultak, a tekintetek visszatompultak, a lázas pirosság elfogyott az arcokról, és megint azok az egykedvű szemek néz121tek rám, amelyeket korábbi óráimon megszoktam, és amelyek azt tudatták velem, hogy mit nekik Dózsa György, parasztfölkelés, fokozódó kizsákmányolás, hagyjam őket élni végre, hogy odakint vihoghassanak az udvaron, és megehessék az uzsonnájukat.

Fellángoló, majd aláhanyatló érdeklődésük rejtélye csak napok múlva oldódott meg. Hazafelé menet mellém szegődött egy kislány a hatodikból. Kedvesen rám mosolygott, és megkérdezte, észrevettem-e valami különöset az utolsó közös óránkon. Mit kellett volna észrevennem? – kérdeztem vissza. Megkönnyebbülten sóhajtott. – Jaj, de jó, féltünk, hogy meglátja a tanárnő. – De hát mit láthattam volna? – Hát a Balázs Julit. Tetszik tudni, rohama volt.

Így derült ki, hogy szegény Balázs Julit éppen a parasztháború leverése közben vette elő az epilepsziás roham. Az én hatodikosaim meg, mint egy szakszerű kis mentőcsapat, úgy csöndesítették el lázban rángatózó, habzó szájú osztálytársukat, hogy én az egész akcióból semmit, de semmit nem vettem észre. Az egyik kislány a lábát fogta, a másik a fejét tartotta, a harmadik vonalzót erőltetett a foga közé, el ne harapja a nyelvét, az előtte levő padokban pedig szorosra zárták a sorokat, nehogy megijedjek, és Isten őrizz, idő előtt megszülessen a kisbabám.

F. J.

122
Amit a szél visszahord

Ha megritkul a levegőd, elfelejted Saint-Exupéry vezérlő csillagát. De nem az a baj, ha a csillagot elfelejted, hanem ha azt gondolod, üres az ég.

Pályakezdésem nem nevezhető hegymászásnak. 1957 késő őszén úgy jutottam álláshoz, hogy Kéry László, a világirodalmi tanszék fiatal adjunktusa vállalta értem a felelősséget. Kémia-, fizika-, egészségtan- és földrajztanár voltam egy újpesti általános iskolában; rettegtem a lombiktól, rettegtem a térképtől. Egy idő múlva a tárgyaimat, magyart és angolt taníthattam, az angolt rendkívüli tárgyként, utolsó órában, amikor a tanárok közül már majdnem mindenki hazament, és a gyerekek a padban éhesen pislogtak. Úgy fogtam ki az éhségen, hogy dzsessz- és countrydalokat írtam a táblára, zengett a folyosó: Saint Peter, don’t you call me ’cause I can’t go: I owe my soul to the Company Store... Csupa titokzatos dolog, Szent Péter, lélek, eladósodás, a cég áruháza – olyanok voltunk, mint az összeesküvők.

Aztán – álmok álma – osztályfőnök lettem, az ötödik bé tanulóinak most is elmondom az életrajzát. Két-három évvel a háború után születtek ezek 123a fickándozó kislányok, tudtam, mit jelent, ha valamelyik összerándul. A szemükbe nézni jó volt, és jó volt nekik Petőfit tanítani, beleborzongani abba, hogy Ballagott, ballagott a halk éjszakában, vagy abba, hogy „orosz szurony végzett vele, elölről érte a döfés, a gyomrán”. Az igazgatónő is bejött erre az órára, a végén azt mondta: – Ágneske, igyunk meg egy kávét.

Nem nagyon szeretem, ha becéznek.

Az ötödik bé egyre több helyet kért a gondolataimban, az álmaimban. Zoltánnak is az osztályomról beszéltem, ha a stúdióból elébem jött, vagy ha kirándultunk, többnyire Balatonalmádiba. – Egy gyerek összetévesztette a sást a sáskával – mondtam. – És valóságos népballadát írt egy kislány arról, hogy megalszik a tej…!

Belázasodtam a dolgozatoktól. Álltam a vonatlépcsőn, vagy kihajoltam az ablakon, egyenest bele a szélbe.

– Nem szeretem, ha lobogtatod a hajadat. Hat fiunk lesz – mondta Zoltán.

– Négy lányunk lesz – mondtam én.

És eljöttem az ablaktól.

Az igazgatónő mind gyakrabban hívott kávézni; a következő évben az ötödik bét elnevezték hatodik ának. Az osztály lassanként ráeszmélt a külvilágra, megbeszéltük, hogy 56-ban felkelés tört ki, Illyés Gyula mesejátékát adtuk elő a bebörtönzött társai miatt még hallgató író engedélyével, művelődési kört alakítottunk, kölcsönkönyvtárat, elénekeltük Arany János dalait, képtárba mentünk, gengszteresdit játszottunk a Pilisben, a Kőhegyen, én voltam a főgengszter, jegyzőkönyv tanúsítja.

124

Ágnes és Zoltán, vonaton Balatonalmádi felé

Hetediktől nem lehettem osztályfőnök. A gyerekeimet kettéosztották; egy részüknek magyart tanítottam még egy ideig. Kávézni nem jártam azután.

Az évek során volt néhány munkahelyem, jobb is, rosszabb is. A Rádióba végül apróhirdetés útján kerültem be. Zoltánt csak messziről láttam.

Néha álmodom velük ma is. Rekedten énekelek – Saint Peter, don’t you call me –, és krétát hordok magamnál, minden eshetőségre. De legszebb mégis az, ha a vonatlépcsőről kihajolok, fúj a böjti szél, és érzem azt a szótlan, magányos lobogást.

G. Á.

125
Kihagytam

Először negyvenötben, illetve negyvenhatban. Azért persze, hogy tízéves fejjel anyu szoknyáját választottam, amibe még évekig bele lehetett kapaszkodni, csak mérsékelten hibáztathatom magam. Melyik gyerek ragadja meg egy jóképű, de vadidegen katona kezét, ha az anyjáé is ott van a közelben?

A katona a felnőttekkel sustorgott. Én már anyu közvetítésével tudtam meg, hogy valójában értünk jött. A gyerekeket invitálta a későbbi Izraelbe. Azzal nem mentegethetem magam, hogy ismertem volna az alia körülményeit. A zsidó iskolában ugyan, ahol a negyedik osztályba jártam, ott nyüzsögtek körülöttem a plugás gyerekek, ezek a furunkulusoktól gyulladt bőrű, rossz szagú fiúk, akiktől iszonyodtam, és akikről sejtettem, hogy valamilyen átmeneti helyzetben vannak Magyarország és Palesztina között. De arról, hogy ez az árvaházszerű intézet Palesztina előszobája, s ha ne adj’ isten, úgy döntenék, nekem is be kellene költöznöm az agyonfertőtlenített, kopár falak közé, nem vettem tudomást. Valószínűleg azért, mert fel se merült, hogy velük tartsak. Túl jól éltem hozzájuk képest, akik többségükben egészen árva, gazdátlan gyerekek voltak. 126Nekem csak az apámat ölték meg, élt és gondoskodott rólam az anyám, nem voltam kényszerhelyzetben. Legalábbis azt hittem. Ahogy anyu meg a barátai is azt hitték. Az én gyereknaivitásom, hogy az erőszakkal szétszaggatott életet össze lehet illeszteni, legföljebb halványuló sebhely marad a tépett széleken – érthető. A felnőttek önámítása alig. De nekem most magammal van elszámolásom.

Itt maradtam tehát. Kihagytam az első kínálkozó lehetőséget. Aztán kihagytam a másodikat is, de azt már nem mentegethetem hamvas kislánybutaságommal.

De előbb vissza az elsőhöz. Még az se biztos, hogy ha a másik utat választom – a plugát, a hajót, a letelepedést egy frissen szerveződő kibucban –, döntésem véglegesnek bizonyult volna. Talán súlyos fertőzést kapok a plugán, talán elsüllyedek a tengeren illegálisan hánykolódó hajón, talán megölnek az angolok, mielőtt partot érek, talán hőgutát kapok csirkeürülék-takarítás közben, talán könyveimtől megfosztva, búskomorságban halok meg, talán félig felnőtten visszafordulok, hogy büntetlenül beszélhessek és írhassak az anyanyelvemen. Csak hát mindez nincs kipróbálva.

De visszariadtam ötvenhatban is, amikor másodszor választhattam. Bizonyos szempontból kényelmesen éltünk mi a kommunizmus lábszagú melegében, ritkán kellett döntenünk, mások határoztak helyettünk. Például akkor, amikor – jó darabig úgy tűnt, végérvényesen – légmentesen bezártak bennünket önmagunkba. A műanyag burán, amit ránk eresztettek, se számítógép, se fénymásoló, se nyu127gati képzőművészet, se irodalom, se gondolat nem hatolt át – egy ideig.

Aztán mégiscsak megrepedt az áthatolhatatlannak hitt bura, s mi nem áltathattuk tovább magunkat, hogy minden döntésért – ami az életünket alakítja – mások felelnek. Én pedig itt maradtam. Öntudatosan hagytam ki a menekülés lehetőségét – másodszor is. Hazaszeretettől dagadt a keblem, erkölcsi felháborodástól szikrázott a szemem. Hogy én a hazámat… a magyar nyelvet… egy bajba jutott országot… Elfogadtam a visszataszító minősítést: disszidált. Még szerencse, hogy jobb műveken nevelkedett ízlésem eltérített a frázisoktól, azt a szót például, hogy hazaáruló, nem bírtam volna kipréselni magamból. De már a disszidens szóban is benne volt az ítélet. Mintha a népmesék hősét követve: vállunkra akasztani a tarisznyát, beletenni a hamuba sült pogácsát, és vándorútra kelni – köztörvényes bűncselekmény volna.

Ó, a pillanatnyi személyes érdek szeret belebújni az ideológia jelmezébe. Az én személyes érdekem abban a pillanatban az volt, hogy ne mozduljak. Odakint hideg tél volt, sár, aknazár, bizonytalanság. A hidegben fázni kell, a sárban kúszni, az aknazáron felrobbanni. Én a kalandot, ami testi törődéssel jár, inkább csak Jókai regényeiben szerettem. Annál többre becsültem a minden esti mosakodást, lehetőleg meleg vízben.

Persze azért az önleleplezést se érdemes túlzásba vinni. Nem csak erről volt szó. Gyerekkorom óta minden elém vetődő papírt telefirkáltam. Örököltem egy régi főkönyvet, kemény kötésű, vastag 128könyvelési naplót, amilyenbe a bevétel-kiadást jegyezgették a régi kereskedők. Azt a könyvet még az általános iskolában megtöltöttem mindenféle regénykezdeménnyel. Legtöbbször első fejezetekkel – az éppen aktuális, frissen olvasott könyvek modorában –, mert a fejezet végére általában kiderült, hogy se a történetet, se a modort nem tudom folytatni. Mindenesetre mire a menni-maradni dilemma újra felmerült, már jó néhány nagyalakú spirálfüzet volt a hátam mögött, tele rengeteg haszontalan betűvel. Húszéves voltam. Ez a belőlemmégmindenlehet ideje. Amikor a süvölvény író azt hiszi, hogy azt ír, amit akar. Csak sok évvel később döbben rá, hogy azt ír, amit tud. De hát lehettem volna magyar író a mindjárt lezuhanó sorompó túloldalán? Ausztriában, Kanadában, Izraelben – akárhol?

Miért? itt lehettem?

F. J.

129
Melanézia

Melanézia! Ez volt a legbadarabb történet abban a tíz évben, amíg nem tudtunk egymásról.

Nem volt elegáns az a pengeváltás közöttünk fiatalkorunk utolsó éveiben – te huszonhat voltál, én huszonkilenc –, következményei nagyvonalúan behegesztett sérülések. Tizenhét éve, hogy vége lett a háborúnak, s még alig hat éve, hogy a felkelést elbuktatták az oroszok és a magyar alvilág. Minden, ami történt, túlságosan közel volt ahhoz, hogy kifinomultak maradjunk, s hogy megfeledkezzünk a számok bűvös csapdájáról.

Az otthonomat elvesztettem, leveled már a nyirkos falú, sötét szükséglakásba érkezett, onnét küldtem a választ. Egyszer megrepedt a cső a káddal szembeni falon – mosdók nem voltak ott, csak ez a fürdőkád –, a szerelő széttárta a kezét, és azt mondta: „Nem találom! Nem tudok segíteni.” A nedves folt pedig óráról órára növekedett a falban. Azóta is alig bírom megállni, hogy ne a gallérjánál ragadjam meg az orvost, aki széttárja a kezét, és azt mondja: „Nem találom! Nem tudok segíteni!” Hat év múlva szabadultunk meg a szükséglakástól.

A házasságom egyetlen évig tartott, vagy addig sem. Férjem tizenkét nyelven beszélt, és kinevette, 130aki bármely nyelven hibát követ el. „Kosztolányi Dezső – mondta – azt, hogy général du génie, így fordította: »zseniális tábornok«. Holott a kifejezés azt jelenti: »utásztábornok«.” És lépten-nyomon emlegette, hogy Kosztolányi tévedett. Ennél gyakrabban csak azt emlegette, ha én tévedtem. Fordításban, konyhában, szenvedélyben. „Miért vagy te író? Ilyen szép testtel kinn kellene állnod az utcasarkon.” Azóta is gyanút fogok, ha oktalanul dicsérnek.

Ágnes újságíró korában

Nem tudom, miért lettem író. Te gyerekkorunktól írói pályára készültél, én az éneklés, az előadóművészet és a színészet között vibráltam, mindegy, gondoltam, csak csapatban játszani! Legalább egy zongorakísérővel, egy öltöztetőnővel! Bátortalan verspróbálkozásaim tizenkét évig nem hoztak szerencsét. Egy folyóirat főszerkesztője megkérdezte: „Ön az unokatestvére ennek-és-ennek?” És megnevezett téged. Igen, válaszoltam. A főszerkesztő el131mosolyodott, és azt mondta: „Mégsem lesz magából soha költő.” Ez a mégsem, ez kegyetlen volt.

Akkoriban lett nehéz a helyzetem a katedrán (az általános iskolában egy szülő följelentett, mert nem neveztem a felkelést ellenforradalomnak; a gimnáziumban az igazgatóhelyettes jelentett föl, hogy szabotálom a munkára nevelést), a Magyar Rádióhoz kerültem, tengerentúli állomásoknak készítettem jobbára angol nyelvű, szép és politikamentes műsorokat. Nyolc esztendeig tartott az idill.

Egy napon fölhívtak a Külügyminisztériumból.

– Melanéziába kellene műsort küldenie – mondta egy női hang. – Az egyik melanéziai szigetre.

– Kérem.

– A műsorhoz – folytatta a hang – el kell utaznia Szolnokra, interjút fog készíteni Fekete nénivel. Fekete néni rosszul lát és rosszul hall. Beszéljen vele tisztelettel. A lakáskulcsot az idegenforgalmi hivatalban veheti át. Ha bemegy, köszönjön, és csukja be maga után az ajtót.

– Tessék…?

– Az újságírók rendszerint udvariatlanok.

Elhatároztam, hogy nem készítem el a műsort. Nem utazom Szolnokra, és nem kérem el a kulcsot. Terjedő vízfolt a falakon, jól van. Eltévedek a szenvedélyben, mit csináljak. Nem taníthatom Berzsenyi aszklepiadészi sorait, mert helyette munkára nevelek a cérnagyári fonodában, rendben van, erre vagyok ítélve. Mégsem lesz belőlem soha költő, hát nem lesz! De a szolnoki idegenforgalmi hivatal ajtaját nem fogom becsukni magam után.

132

Fiatalabbak kedviért: az 1960-as, 70-es években bizalmi munkát elutasítani nem volt tanácsos.

Bevetettem magam az archívumokba. Beszéltem néhány jól értesült újságíróval. Megtudtam, hogy a háború utáni kora tavasz egyik délelőttjén Fekete néni lánya, Boriska a Gellért Szálló félig romos teraszán napozott barátnőjével, ahogy szokása volt. Történt, hogy egy fiatal melanéziai diplomata letelepedett melléjük. Limonádét ittak, szalmaszállal. Boriska csücsörített. A diplomata megjegyezte, hogy a napfény olyan, mint otthon, Melanéziában. Szép lehet, mondta álmodozva Boriska. Csak szűz lányt veszek feleségül, felelte a diplomata. A következő héten Boriska megoperáltatta magát. Az esküvő – nem emlékszem, hol volt az esküvő. A fiatal diplomata huszonhárom évvel a történtek után Melanézia külügyminisztere.

A történet igaz, bár minden adatát megváltoztattam. A munka elvégzését azzal tagadtam meg, hogy Melanéziából kivonultak az angolok, a „vákuumelmélet” értelmében viszont bevonultak az amerikaiak. Miféle erkölcsi hasznot jelent a Magyar Rádiónak, ha a koloniális érdekek váltakozását kiszolgálja?!

Válasz nincs. Később a Rádiótól is elkerültem.

Szép lehet Melanézia ebben a posztkoloniális világban, ahol már köszönni sem kell, és az ajtót is be lehet csapni. A lengőajtót meg egymás arcába csapják az emberek, néha ott állok, és számolom, hogy hányszor.

Te mit csináltál az alatt a tíz év alatt?

G. Á.

133
Aznap

Mindenkinek megvannak a maga történetei. Unom magamat és a történeteimet.

Aznap, amikor Melanézia… amikor először hallottál Melanéziáról, engem behívattak a megyei székházba. Voltak ilyen betűszavak. Ma is vannak. Akkor: emeszté vagy emeszbété, vagy eszemté vagy emeszempé. Mindegyiknek volt székháza. Behívattak a főemberhez. Kellő várakozás, úgyis mondhatnám, büntető várakozás után be is jutottam. A várakozás félóráját a titkárnő szobájában töltöttem, ezek a titkárnői szobák úgy vannak berendezve, hogy magukba szívják és semlegesítsék a várakozás izzadságcseppjeit. A titkárnő régi ismerősöm, talán egykori iskolatársam – tehát az időjáráson túl beszélgettünk még az egészségünkről, a szüleink egészségéről, a gyerekünk egészségéről meg arról, hogy lehet a kora lakótelepi másfél szobást kétszobássá alakítani. Kávét nem kaptam, majd odabent, gondolhatta a titkárnő, az obligát kávé megillette a helyi sajtó képviselőjét. De aztán elmaradt. Elmaradt a foglaljon helyet is meg a miújságasajtóberkekben is, semmi hetyegés, semmi elvtársi humor. Ült a főember a behemót íróasztal mögött, seszínű férfi, 134az arcára nem emlékszem, hátrafésült, vizes kefével fejbőrre igazított haj, a neve előtt ott a doktor, de a keze bütykös, kaszakapa-tartó kéz, fűrészelő vagy kalapáló kéz, két kéz a munkásosztály sűrejéből, már nem suksüköl, épphogy csak leszokott róla, ha nem vigyáz, persze becsúszik, de vigyáz, nem adták ingyen a doktori címet. Álltam a behemót íróasztal előtt, a kis termetű, seszínű ember előtt, a vastag dossziéja előtt, amibe beletemette magát, néha átsiklott rajtam a tekintete, nem látott persze, észre se vette azt az ötvenkilónyi testet, aki voltam, ezt 135nagyon tudták ezek az apró, seszínű pasasok, a fejükre vizezett hajukkal, hogy nézem, de nem látom, pedig éppenséggel én idéztem a színem elé, én akartam, hogy itt billegjen egyik lábáról a másikra, a válláról lecsúszni készülő kabátjában, hol a kabát, hol a táskája után kapjon, mert az is csúszik a kabáttal együtt, én meg csak olvasom a dossziét, húzogatom alá a semmit vagy betoldok a sorok közé, krikszkrakszokat firkálok a papírra, valami beadvány vagy jelentés, lehet szobaleltár is, a lényeg, hogy fontos, fontosabb, mint ez a nőszemély itten, ez az éértelmiségi, akivel nem foglalkozom, azért se veszem észre, hadd izzadjon a kabátjában, hadd találgassa, hogy mikor tett rossz fát a tűzre, mindég, vágnám a pofájába, ezek a kispolgárok, ezek az ééértelmiségiek nem is tudnak mást, csak rossz fát tenni, nincs is nekik, csak rossz fájuk, de nem szólok, annyit se mondok, hogy tegye le a kabátját, olyan jóban azért nem vagyunk, izzadjon a túlfűtött szobában, nekem izzad, nekem rágja a félelem, jó is az, érezni a másik szorongását a sok vastag ruha alatt.

Kirándulás Endrődre: Judit és Ágnes Rózsahegyi Kálmán mellszobra előtt

Aztán fölnézett mégis, egyszer csak fel kellett néznie. Meglepődött. Áá, szóval maga, mintha beosontam volna, kijátszva a titkárnő éberségét. Tekintete megállapodott az arcomon, nem a szemembe, a két szemem közé nézett, de azért kemény tekintet volt ez, acélos, virtigli proletár nézte a megbízhatatlan, nyavalyás ééértelmiségit, ügyész nézte a vádlottat kérlelhetetlen szigorral, bütykös ujjai doboltak az összecsukott dosszién, elfelejtettem, milyen bűnömért rendelt magához, hol, mivel sértettem meg a 136dolgozónépet vagy a dolgozónépállamát, de megsértettem, afelől nem hagyott kétséget, mert hosszú, súlyos hallgatás után száraz, monoton hangon azt mondta.

Ez még nem fegyelmezés, elvtársnő, ez még csak figyelmeztetés, és előreszegett állával az ajtó felé mutatott.

F. J.

137
Exotic, avagy zilált idő
A kert fölött a tűzijáték.
Francia tiszt a balkonon.
A tűzeső a fákra ráég.
A tiszt karja a válladon.
A Rokumeikan terme hosszat
kínai zászlók. Tokió
keringőt táncol. Mámoros vagy.
A tiszt szól: „Halni volna jó.”
Az óceán túloldaláról
szinkópa dörren, szól a jazz.
A sztyeppén túl Európa lángol.
Fiatal vagy és nem figyelsz.
Két test, egy lépés. Élvezed, hogy
ruhád selyem, inged batiszt.
Ahogy a holdfény lassan elfogy,
a küszöbön átég a tiszt.
138
A krizantémsort szél borítja.
Szójaszagú a halpiac.
Innentől egy a testek útja.
A lábad térdig visszeres.
A halárus a halra rácsap.
És lángol három kontinens.
Telihold hangja. Merre látlak?
Megöregedtél, nem figyelsz.

G. Á.

139
Nyelvek

Magyarázat persze mindenre van. Kizárólag verbális készség dolga, hogy bármit vagy bárminek az ellenkezőjét meg tudjunk indokolni. Így azt is, hogy nem tanultam – vagy csak ímmel-ámmal – idegen nyelveket.

Oroszt azért nem – bár arra fölös óraszámban lett volna lehetőségem, mint valamennyi kortársamnak –, mert kötelező volt. Sőt a kötelezőnél is rosszabb: politikailag ajánlatos. Magára adó diák csak annyit tanult meg belőle, amennyi elkerülhetetlen. Többet tudni oroszból stréberség lett volna. Arról már nem is beszélek, hogy a tanáraink csak két-három leckével jártak előttünk valamilyen gyorstalpaló tanfolyam jóvoltából, hisz eredetileg latin- vagy némettanárok voltak. Akkoriban azonban sem a némettel, sem a latinnal nem boldogulhattak, így lettek orosz szakosok.

Németet azért nem, mert hallani se bírtam. Ha valamelyik szovjet filmben a hitelesség kedvéért elhangzott néhány német vezényszó, mert a gestapós tiszt mégse mondhatta, hogy davaj, davaj, fizikai rosszullét környékezett. Émelyegtem, kezem-lábam remegett, a gyomrom felfelé nyomult a szívemig. 140Nem, a német szóba se jöhetett. Különben is, a német – az ország is, meg a nyelv is – egyszerűen levitézlett. Elvesztette az időszerűségét. Azt elképzelni, hogy ebből az országból újra nagyhatalom, a nyelvből pedig világnyelv lesz, fantasztaság lett volna, vagy politikai elfogultság.

Angolt meg azért nem, mert minek az nekünk. Végtére az imperializmus nyelve, amihez – sajnos vagy hála isten? – úgysem lesz közünk. Én legalábbis végérvényesnek tekintettem a műanyag burát, amit leeresztettek ránk, s amin nemhogy nyelv, irodalom, zene, de a levegő se tudott átpréselődni. A mi életünk, és nyilván a gyerekeinké is, már így fog eltelni. Minek foglalkozzunk haszontalan dolgokkal, amikor a mindennapi lótás-futásban sem érjük utol magunkat? Hobbiból, merő kedvtelésből persze én is megkereshettem volna azokat az életből kikopott, öreg tanárokat, akik például angolnyelvórákból tartották fenn magukat. De hát volt nekem erre időm? Különösen az írásra szánt óráimat féltettem, azokból egy percet se vesztegethettem másra. Mintha minden mondat, ami kicsurgott a töltőtollamból, aranyat érne, mintha nem lenne annál fontosabb, mint hogy valamennyi keletlen vagy félig kelt gondolatom papírra találjon.

A szegedi egyetemen az olasz volt az első „nyugati” nyelv, amit hivatalosan tanulni lehetett. De mire a képzés megkezdődött, én már agyonstrapált magyar–történelem szakos tanár voltam a Rókusi általános iskolában. Ráadásul főiskolai diplomával a fiókomban, amihez legalább levelező tagozaton 141feltétlenül meg akartam szerezni, meg is szereztem az egyetemi oklevelet.

Ennyivel tartoztam sérült önbizalmamnak, hisz annak idején hely hiányában nem vettek fel az egyetemre.

Muszáj volt bebizonyítanom – kinek is? –, hogy gyatra származásom ellenére, munka mellett és után, sőt gyerekpelenkázás közben is képes vagyok megfelelni az egyetemi követelményeknek. Ez akkor talán még az írásnál is fontosabb volt. Két diploma, mind a kettő magyarból. A sorszámukon kívül soha másra nem volt szükségem.

F. J.

142
Cookiewise

Este, amikor lehúzom az ujjamról a karikagyűrűmet meg a két köves gyűrűmet, azonnal beleteszem mind a hármat egy dobozkába, aztán rárakom a dobozkára a tetejét, főnixmadarat ábrázol. Utána már nyugodtan járhatok-kelhetek a lakásban; nincs mögöttem senki. Ha azonban fedetlenül maradna a dobozka, s benne a három gyűrű, és a nyitott ablakon történetesen berepülne egy csóka, vége lenne az ujjam köré csavart emlékezésnek. A karikagyűrű apámé, az egyik köves gyűrű anyámé, a másik anyai nagyapámé. Ott vészelték át a háborút az endrődi kertben, a rózsatövek alatt. Egyedül Margit tudott róluk.

Ez persze nem igaz. A gyűrűk átvészelték a háborút, és Margit megosztotta velünk a titkainkat, de az a három gyűrű másik három volt, elvitte őket egy rabló 1986 tavaszán, a Sassnitz–Kelet-Berlin-i gyorsvonaton. A rendőrség szerint a kalauz lehetett a rabló, vagy az egyik rabló, esetleg az orgazda; az Interpol félév múlva megszüntette a nyomozást. Nem a rablás volt az egészben a legnyomorúságosabb, hanem az, hogy a gyűrűkhöz – az apám karikagyűrűjéhez! – valaki hozzáért. Hozzáért, a rühös bőrével, a horgas körmeivel. Hozzá.

143

És ez csak rosszabbodik. Bármikor bejöhet egy csóka az ablakon. Az idén nyáron – hivatkozással a bogarakra – az ablak elé szúnyoghálót szereltettem fel. Azon át nézem az évszakok változását. Így sokkal érzékenyebbek, porózusabbak.

And so it crumbles, cookiewise – mondja egy vígjátékfilmben Jack Lemmon. Elmorzsállik, mint a teasütemény. Mint a vágy, mint az emlék, mint az idegen nyelvek.

Nehezen tanultam idegen nyelveket. A latin volt a kivétel, mert a latin nyelv halott. Konstruálok egy mondatot, Cicero nem felel. Civis Romanus sum. A latin nyelv olyan, mint a szúnyogháló.

Élő nyelveken az emberek visszabeszélnek. – What is the time – mondtam remegve egy amerikai katonának alsós gimnazista koromban. Hány óra. Biztos voltam benne, hogy nem érti; érteni csak magyarul lehet. A katona az órájára nézett. – Half past eight. – Fél kilenc. Lángvörösen rohantam ki a szobából.

Aztán sorra jöttek a mondatok. Edgar Poe verse: And the moon never beams without bringing me dreams… Egy dal, skót tájszólásban: By yon bonnie banks and by yon bonnie braes… Szerelmi vallomás egy filmben: Did I tell you today that I love you? Mondtam ma már, hogy szeretlek? Mit kellene rá válaszolni?! És ha kilép a filmből a férfi, és ő is válaszol?

Azok az átizzadt pulóverek az egyetemen! Azok a megszégyenülések! Nem értem az angol irodalom professzorát, motyog. Sporttolmács vagyok a Főiskolai Világbajnokságon, a kosárlabdacsapat kapitánya célzásokat tesz, hebegek valamit. – Are you a virgin? – kérdezi, nem ismerem a szót. Jézus anyja volt virgin, mondja, és végignéz. Hazakullogok.

144

Ágnes édesanyjával 1978-ban

Első rádióriportjaim félreértések. Angol nyelven dolgozom. Az atomcsendegyezményt így fordítom le: Atomic Silence Agreement. Kiröhögnek. Test Ban Treaty. Semmi nem úgy van. Oda-vissza sem. A „restaurálás” szót egy angol kolléga riportomban catering trade-re, vendéglátóiparra javítja.

Angol, német, olasz, spanyol, görög, török adás van a főosztályon. Értekezleti nyelvünk a francia. Szívósan figyelem a többiek beszédfordulatait, hanglejtését. Egy délelőtt levelet írok a főnöknőmnek; anyanyelve francia. A levélben ez áll: Je suis allée au médicin. Orvoshoz mentem. Visszajövet hangosan, mások előtt így szól: – On porte la vache au taureau, mais tu vas chez le médecin. – A tehenet viszik au prepozícióval a bikához, de te chez prepozícióval mégy az orvoshoz.

Tulajdonképpen jó, hogy rám szólt.

Aztán kiküldenek Japánba, angoltolmácsnak, s rájövök, hogy tankönyvszagúak a mondataim. A le145árazásról azt hiszem, debasement. Ott tanulom meg, hogy sale. De hát zárva vannak a határok, nem utazgathat senki. A Szovjetunión át megyünk Tokióba. Moszkvában szállodai szobánk ajtaján kopog a londiner. Szobatársnőm, a hathetes nyelvtanfolyamot végzett delegációvezető azt mondja: – Majd én! És kiszól a boynak: – Agyin minútosz!

Alázat kell a nyelvtanuláshoz. Beletörődés, abba, hogy nem vagy teljesen felnőtt, sem teljesen intelligens, nincsenek szóárnyalataid, nincs pontos szinonimakészleted. Aki lelkében folyton delegációvezető, az mindig azt fogja mondani, hogy agyín minútosz.

Minek ez? Gyönyörködni fontosabb, mint társalogni. Angolul a sirály seagull, németül die Möwe. Finnül a bagoly pöllö. A Hattyúk tava oroszul Lebegyínoje ozero. Csupa szárnysuhogás; odalenn a sötétülő vizek. Latinul a gyászének carmen lugubre. A csókát is megnéztem a Burián-szótárban.

A Sassnitz–Kelet-Berlin-i vonatrablás után anyám lehúzta a karikagyűrűjét meg a köves gyűrűjét az ujjáról, és nekem adta őket. – Nem fog neked fájni…? – Be sem fejeztem a kérdést, megcsapott az indulata. – De hát a gyerekem vagy!

A vonaton a kalauznak tagolatlan szavakat mondtam. – Gestohlen – ilyesmit. Hanem ezt az élesre vágott, búcsúzó párbeszédet egyre mélyebben érzem a bőröm alatt, morphinos fecskendőt:

– Nem fog neked fájni…?

– De hát a gyerekem vagy!

Minden elmorzsállik. Érteni csak magyarul lehet.

G. Á.

146
Anyu

Judit édesanyja

Ül a sötét udvari szobában a gyújtólángra lecsavart konvektor hidegénél, ül a seszínűre fakult slafrokban, rajta a mosásban összement kötött kabát, előtte az asztalon füles pohárban víz, a nyitott pléhdobozban gyógyszerek. Colfarit, Milurit, Donalgin, hashajtók és fájdalomcsillapítók, egyik orvosság a köszvényre, másik az érszűkületre, aztán a szívére, a tüdejére, a veséjére… kis zöld műanyag dobozban a napi adag – reggel, délben, este –, minden gondosan kiszámolva, kettő a fehérből, egy a rózsaszínből, egy sárga-piros kapszula, félbetörve egy másik fehér, a karosszék foglalatot ad felpüffedt hasának, összetartja és bekeríti, a képcsőhibás tévéből lilás képek imbolyognak, valami folytatásos, akármikor megyek, mindig valami folytatásos, megveszem ezt a nőt, vagy más, csipkés kalapok és régivágású nyakkendők, valaki sikolt, valakit korbácsolnak, már sose fogom megtudni, hogy mi történt miszter Ezzel meg miszisz Azzal, zavarok, tudom, nem szívesen marad ki Mary és Frank románcából, még be sem lépek, már kattintom a villanykapcsolót, mért ülsz itt a sötétben, kérdezem ingerülten, ezt kérdeztem tegnap is, meg két nappal ezelőtt, jópofa vagy, vála147szol azon a felsrófolt, indulattól fűtött hangon, amire nincs mit mondani, mert benne van az erkölcsi fölény, hogy én csak herdálnám a pénzt, jelen esetben a más pénzét, hisz a villanyszámlát a húgom fizeti, a gyújtólángra is tudom a feleletet, azt, hogy ő nem fázik, és különben is jópofa vagyok, nem lehet állandóan fűteni ilyen inflációban, mikor ma minden drágább, mint tegnap volt, persze az ő nyugdíja meg a húgom fizetése, borzasztó, hogy EZEK mit művelnek velünk, azt csinálnak, amit akarnak, EZEKTŐL minden kitelik, a tévében is mondták, hogy ez meg az a volt képviselő kétszázezret sikkasztott, borzasztó, ami megy itt a házban, direkt az ő ajtajuk elé rázzák a szőnyeget, mert tudják, hogy egy öregasszony úgyse tehet ellenük, és az a részeg állat a másodikról megint egész éjjel vircsaftolt, borzasztó, amit a gyógyszerekkel csinálnak, a Bősze doktor felírt egy vitamint, amiért szegény testvéred ezer forintot hagyott ott a patikában, meddig 148lehet ezt, és akkor én jövök azzal, hogy égesse a villanyt, csavarja fel a gázt, na és ki fogja megkeresni, mikor ő már nem jó semmire, csak kolonc a nyakunkon, neki már az is sok, hogy azt a két szem krumplit megpucolja, ami neki kell, nézzem csak a kezét, hétfő óta a bal karját nem tudja a füléig emelni, valami történt a bal csuklójával is, a jobb karja meg a limfoödémától használhatatlan, borzasztó, hogy az öregség mit művel az emberrel, nemrég még eljött engem látogatni gyalog, végig a Dob utcán, az a nemrég, mondom, tavaly februárban volt, és közben nézem puffadt, lilás, görcsöktől és csomóktól elformátlanodott, már nem is kéz formájú kezét, amit valamikor olyan irigy rosszindulattal vizsgált a munkásosztály soraiból kiemelt személyzetis, amikor anyut lekispolgározta, és ezzel megpecsételte a sorsát a sírig, de legalább a nyugdíjig tartó árubeszerzésben, nem tudom levenni a szemem erről a két, egykor híresen szép két kézről, nyomorék karjának erről a két nyúlványáról, amivel már a kanalat is nehezen tudja tartani, pedig már azzal kellene foglalkoznom, hogy milyen rendetlen a húgom kislánya, no persze az anyja mindent megvesz neki, az a rengeteg plüssállat, ami tisztára leszorítja az ágyról, így aztán semmit nem fog megbecsülni, és mi lesz vele a mai világban, ahol már a levegőt is pénzért adják, anyukám, próbálom nyugtatni, te már nekünk is megjósoltad, hogy a gyerekeink semmit nem fognak megbecsülni, mert örökké kapják az újabbnál újabb játékokat, és látod, milyen rendes felnőtt lett belőlük, az más, vitatkozik, az egészen más, akkor még nem kellett 149attól félni, hogy munkanélküli lesz belőlük, attól nem, ellenkezem óvatosan, de attól igen, hogy szüleikkel közös másfél szobás lakásban fognak megöregedni, mert még a pénzünkért se vehetünk nekik másikat, meg attól is… de már másról beszél, hagyjuk ezeket a régi dolgokat, borzasztó, hogy az égbe emelik a hús árát, nem azért, ami neki kell, mi kell már neki, de egy négytagú család, ahol kamasz gyerekek, borzasztó, az iskolában is örökké megy a tarhálás, most erre adjon az a szülő, most arra adjon, csak a tankönyvek belekerültek… és akkor még a füzeteket nem is számolta, borzasztó, hogy nem bír aludni éjszaka, és már a szeme is, jó, ha az újságból a nagybetűket, a szemészhez is menni kellene, de ő magától a kapuig se, borzasztó, hogy ősz óta nem jutott ki a temetőbe a szülei meg a testvére sírjához, pedig a sírápolást fizetni kéne, majd tavasszal, anyukám, máskor is tavasszal szoktuk, tavasszal, sóhajt, meg is kell azt érni, fiam, borzasztó, hogy egy levelet nem tud megírni ezzel a rossz kezével, az az egy-két barátnő, aki még életben van, el se tudja képzelni, mi lehet vele, hogy nem válaszol a karácsonyi jókívánságokra, de hát anyukám, diktáld le azokat a leveleket, majd én feladom, most mindjárt diktáld le, az nem úgy van, jópofa vagy, megint a felsrófolt, indulatos hang, amiből kiderül, hogy én csak hűbelebalázs módjára, pedig ki kell azt gondolni, hogy mit ír az ember a régi barátnőjének, előkapom a jegyzetfüzetem, mondjad csak, anyukám, otthon legépelem, nincs hozzá kedvem, ódzkodik, de azért belevágunk: Kedves Ilonka, ne haragudj, hogy olyan régen, de a tél elején kórház150ba kellett mennem, és azóta nem tudok helyrejönni, fáj a kezem és a lábam, és nagyon rosszul járok, de reméljük, a tavasz majd meghozza az egészséget is, remélem, te már kigyógyultál az influenzából, Pisti unokád esküvőjéhez megkésve, borzasztó, mondja, hogy micsoda levélíró voltam én régen, bizony, anyukám, és szépasszony is voltál, meg fiatal is voltál, két nyomorék karját rászorítja a szék karfájára, nehézkesen rugózik, visszacsúszik, megint megemelkedik, álla hegyesen előreugrik, az erőfeszítésben kipirul, felső protézisét alsó ajkába vájja, segítenék, leint, inkább egyedül, félrenézek, mintha meglestem volna vetkőzés közben, nem akarom látni a meztelen szenvedését, amivel ellöki magát a széktől, aztán aprózó, szklerotikus lépésekkel kicsoszog a vécére, ázik a fal, folytatja soha véget nem érő monológját, borzasztó, hogy ebben a lakásban minden elromlik, egy vagyont fogok kifizetni a szerelőnek, amit EZEK el mernek kérni manapság, pedig a nyáron csináltattuk, és tessék, amilyen piszok munkát csinálnak, de megmondtam a telefonba az ikávénak, hogy szégyellhetik magukat, anyukám, micsoda ikávénak, nincs is már ikávé, közben abroszt terít az asztalra, fehér abroszt. Behozat velem két zsömlét a konyhából, hímzett takaróval letakarja, ez maradt a régi barheszból, a fiókból gyertyát vesz elő, késsel gondosan kettévágja, és két fél gyertyát beállít a gyertyatartóba, hát ez minek, kérdezem értetlenül, minek a gyertyát kettévágni, jópofa vagy, kunkorodik a hangja, a másik fele jó lesz jövő pénteken, nem fogjuk azt a sok félig égett gyertyát kidobálni, előkeresem a 151könnyű, fekete mintás muszlinkendőjét, nehéz, ügyetlen mozdulatokkal a fejére igazítja, add csak ide a fiókból a Miriam imakönyvemet, mondja, borzasztó, hogy a héber imakönyvet már olvasni se tudom, az elrongyolódott könyvecske magától kinyílik a péntek esti imánál, rossz bal kezébe fogja a könyvet, mozog a szája, mintha kekszet majszolna, két csomós, püffedt, lila kezével köröz a gyertyák fölött, vibrál a két csenevész láng, „Áhítatban terjesztem ki, Atyám! Királyom! két kezem e szerényen világító mécsesek fölébe”, ennek is vége nemsokára, sóhajt, senki se lesz, aki meggyújtsa a péntek esti gyertyát.

Bólintok. A sublóton két üres gyertyatartó. Nincs senki, Anyu.

F. J.

152
Rekviem egy évszázadért
Mind, mind alusznak a dombon.

Edgar Lee Masters

Hol van György, Ottó, Miklós, Imre és Péter?
Aki honvágyát az izzó afrikai kutakba is belefúrta?
Aki az önérzetből összetákolt angol mondatoktól
a magyar népdalig emelkedett?
Aki Toulouse-Lautrec-i széles fekete kalapban, piros
sálban álmodta, hogy megírja a nagy
regényt az emigrációról?
Aki elbeszélte szétroncsolt ifjúságunkat és a lányok
átnedvesedett fehérneműjét?
Aki a piszkos mélyből halálba vonzódott
a tisztaságért?
Mind, mind alusznak a dombon.
153

A Fenákel nagyszülők

154
Hol van Sára, Erzsébet, Ágnes, Eszter és Zsuzsanna?
Aki a tajgáról megkettőzött bátorsággal hazajött
elgyávulni?
Aki azt kiáltozta: „Szeretlek!”, és a rémülettől
rémülten okádott?
Aki kemény húsú érzékenységgel tudta minden
őrületnek a végét?
Aki az utolsó utáni percben tanult
megbocsátani?
Aki lekurvázta a másikat, mert bement
meginni azt a whiskyt?
Mind alusznak, alusznak a dombon.
Hol van a homok és a roncs,
a haza és a mélység,
a széles fekete kalap és a népdal,
hol vannak a mondatok és a nevek,
a nagy regény és Toulouse-Lautrec Párizsa,
hol van a leányszobák vágyakozása,
hol a kutak és hol a tisztaság,
a lobogó piros sál és az emigráció?
Mind, mind alusznak, alusznak a dombon.
155
Hol a bátorság és a keménység,
hol a „konyec” azon a közeli tajgán,
az utolsó perc, a megbocsátás,
az okádék, a kurvaság,
hol az érzékenység és a whisky
vagy a pálinka, hol a „Szeretlek”,
a pillanat és a kiáltozás,
és amin végül bemennek, hol az ajtó?
Mind, mind alusznak, alusznak, alusznak
a dombon.
Hol van Fábián, az öreg suszter, a szép magyar
bajuszával?
Hol a napfényszínű ház, a sötét léckerítés?
Hát a sebészprofesszor, aki nyombélfekélyt operált
már az első háború után?
És a szekér, a hosszú, hosszú kövesúton?
A szekér meg a sok kő, ami szétrázta a sebet?

G. Á.

156

Még együtt a család: Fenákel nagymama, nagyapa, Rózsika és Laci

157
Helyett

Cukor helyett melasz, citrom helyett citrompótló, tea helyett planta, narancsszörp helyett Bambi, koksz helyett lignit, brikett helyett széniszap, kakaó helyett címet, gyújtós helyett TÜKER-alágyújtós, májpástétom helyett tepertő, csokoládé helyett nugát, sütemény helyett kukoricamálé, mandula helyett tökmag, mogyoró helyett tányérica, sonka helyett párizsi, rántott hús helyett rántott tök, húsleves helyett tökleves, vécépapír helyett újság, kolbász helyett lókolbász, nyaralás helyett úttörőtábor, történelem helyett alapfokú szeminárium, utazás helyett druzsba, hírek helyett jelszavak, babkávé helyett cikória, munka helyett munkaverseny, abrosz helyett dekorációs anyag, késvilla helyett alumíniumkanál, aszpirin helyett isztopirin, Isten helyett Sztálin, filozófia helyett párttörténet, Babits helyett Kónya Lajos, Varázshegy helyett Távol Moszkvától, Bartók helyett népi együttes, Örömóda helyett Sztálin-kantáta, rock and roll helyett zakatolás, vers helyett csasztuska, vélemény helyett önkritika, lekvár helyett hitlerszalonna, szardínia helyett olajos hal, sertéssült helyett bundás kenyér, vatta helyett felkötő, dió helyett prézli, játék helyett Vidám vásár, 158operett helyett Bocibocitarka, bútor helyett Varia, penicillin helyett borogatás, pap helyett párttitkár, kalap helyett kendő, kabát helyett lóden, Izrael helyett agresszor, zsidó helyett kispolgár, intellektuel helyett haladó értelmiségi, Opel helyett Trabant, vendéglő helyett menza, levesestál helyett ételhordó, briliáns helyett markazit, bőr helyett műbőr, diófa helyett farostlemez, parkett helyett pévécé, zsömle helyett buci, tégla helyett beton, cserép helyett kátránypapír, mozi helyett Berlin eleste, szerelem helyett Aratás, lakás helyett társbérlet, telefon helyett lehallgatás, betegség helyett táppénzcsalás, remény helyett…

F. J.

Judit és Ágnes Endrődön, amikor Bikfickét és társait kitalálták

159