Nemes Nagy Ágnes Az élők mértana Prózai írások 9-633895-99-5 1304 Osiris Kiadó Budapest 2004 Osiris Klasszikusok 0 I. kötet 582-706; II. kötet 35-73; II. kötet 163-185; II. kötet 308-580 Munkában lévő, nem végleges verzió 1 0
Nemes Nagy Ágnes
Az élők mértana
Prózai írások
Esszék, tanulmányok
I. kötet 5 I. kötet 6
Tudjuk-e, hogy mit csinálunk?*1
I. kötet 7
A vers mértana*2
I. kötet 84
A hegyi költő
Vázlat Babits lírájáról*3
I. kötet 188
Verselemzések
I. kötet 272
Írók, arcok*4
I. kötet 386
Irodalmi szénaboglya*5
I. kötet 474
Film*6
I. kötet 539
Folyóiratban megjelent, kötetbe nem sorolt írások
I. kötet 582
Sidney Keyes*7

Sidney Keyes nevével egy könyvjegyzékben találkoztam először, közvetlenül a háború után. Közölték katona-fényképét is: gyerekmosolyú, mackós kamasz-arc néz szembe a fényképezőgéppel – s közölték évszámait, azt, hogy huszonegy éves korában elesett az afrikai harcokban, a németek ellen. A dátumokat könnyű volt megjegyeznem: az egy-évjáratúak nyugtalanságával vettem tudomásul, hogy költő volt és elesett.

Lassan-lassan tudtam meg róla egyet-mást. Azt, hogy anyja korán meghalt, hogy apja Indiában katonáskodott, s a fiú nagyapjára maradt. Mondják, ez a nagyapa volt a legjobb molnár Kentben, egyforma könnyen dobálta a liszteszsákokat s eszelt ki újabb és újabb készüléket malmához. És időnként, viharos kedvében, összetörte a ház bútorait. Keyes beteges volt akkor. Gyermekkora: magány, riadalom, nagyon korai olvasás – társasága pedig: kutyák, madarak, kígyó-béka-gyűjtemény. Magánya csak jóval később, Oxfordban engedett fel valamennyire. Társai akadtak és mesterei, történész-diákok közt elsőként emlegették. De akkor már költő volt.

A fiatal angol líra legnagyobb tehetségének tartották. Herbert Read írja róla halála után (az őszinteség forradalmáról szólva az angol költészetben), hogy műve nemcsak ígéret, hanem új irány kezdete is. Az angol nagy-líra hangját hallja verseiben, a „lírai” líráét, amely a közvetlen elődök intellektuális és „prózai” merészségét föl nem adva, ismét – a szó legjobb értelmében – romantikus hangvétellel szólal meg.

Végre aztán megismerhettem a verseit is. Minél idősebb az ember, gondolom, annál kevésbé hiszi, hogy idegen nyelvű versnek megítélheti éppen a minőségét. Milyen nehéz az még ismeretlen magyar verset olvasva is. Hiába, ítéletek és előítéletek, asszociációk és nyelvi emlékek hálójába fogjuk a verset – csak azzal bírjuk igazán megfogni. Ez a háló anyanyelvünkön a legsűrűbb. De ha gyakran elszalasztjuk is a madarat, a hangját, egy percre legalább, I. kötet 583hallhatjuk. Keyes azt írta magáról: „Nem is ember vagyok, hanem csak egy hang.”

A halál-téma nehéz gyerekkorától kezdve kísértette. Igen mély Rilke-élménye is ebből sarjadt: „Úgy karolta át Rilke az őszt, mint mélygyökerű fát.” Ez a diákköltő valami módon meg akarta tanulni a halált, készült rá, mint egy leckére. A romantikus közérzet elvontságai, „az élet” és „a halál” nagyon is tudatosan néztek szembe egymással költészetében, de nyilvánvalóan akkor teltek meg a legsűrűbb tartalommal, amikor „a könyv” és „a természet” régebbi élményanyagába egyszerre csak beleáradt a háború. Keyes is háborús költő lett, a szónak fanyar és mégis mindent vállaló értelmében, mint annyi nemzedéktársa. Éppen ezért ennek az életnek – ilyen távolról tekintve – súlypontja a halála. Semmit sem tudtam még halála körülményeiről, de nem tudtam nem-írni róla – afféle kortársi elégiát:

Éjjel indultak el. A ház fala derengett,
különben semmi fény. Az ösvényen, elől,
terepjáró súlyos talpa vágja a rendet,
reccsen a sarjú-fa, a fű hersegve dől.
Mögötte az a pár tompított zajú gép,
nagy, néma bivalyok óvatos csörtetése –
a benzin sem zubog, de forró szaga még
emlékezik a nap émelyítő hevére.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Nézte, hogy olvad el a ház az éjszakában,
mint egy kristálydarab, ha tenger görgeti –
összecsapott a lomb, elől szürke lapály van,
reszelős fűcsomók, holdfény, tűz, ugrani –

A vers kései csattanója az, hogy valóban így történt. Évek múlva olvastam Keyes parancsnokának levelét (Michael Meyer közli az Összegyűjtött versek előszavában). Ez, hivatalosan, így rímel a versre: „Április 29-én a zászlóalj megtámadta a 133-as magaslatot Szidi Abdullah közelében; ebben a támadásban Sidney százada is részt vett. Ez a század (a C jelzésű) az éjszaka folyamán sikeresen elérte célját. Századparancsnoka… hajnaltájt előreküldte Keyest egy őrjárattal, hogy derítse föl: vannak-e előttük németek. Ez a járőr nyilván egyenesen belefutott az ellenségbe, amely éppen ellentámadásra fejI. kötet 584lődött fel a 133-as magaslat ellen. A járőrből a mai napig senki sem került elő, és amíg meg nem találtam Sidney sírját Massicault-nál, azt hittem, fogoly. A C század ellen indított ellentámadás, sajnos, sikeres volt; igen sokan estek el és kerültek fogságba közülük…”

Sidney Keyes tehát elesett 1943. április 29-én; egy másik megjegyzés szerint: „már az ellenség keze közt”. Hogy ez az óvatos fogalmazású mondat mit jelent, nehéz volna feszegetni. Keyes el van temetve Afrikában, utolsó verseivel együtt, s „telve a leghevesebb életvággyal egészen a végső öregségig” – ahogyan egyik kései levelében írta. Mert hiszen az ilyen halállal szembenéző, nagyon fiatal költő-katonák gyorsan, az utolsó pillanatok sietségével megtanulják az életet is. Éppen azért mégsem szabad őt egyetlen mozdulatban látnunk, belefagyva a saját jelképes halálába, hanem úgy, ahogyan ő idézte „Európa foglyait”:

Sohase múlik, sohase múlik se év, se nap,
A fájdalom fehér arcába mered a rab:
Míg végül megtanult bátorsága kicsap,
Forgatja a világot, fordítja a falat.
Fernando Pessoa*8

A portugál költészetről szólván – mi tagadás – egyetlen név ugrik az európai irodalom emlékezetébe: a Camõesé. Emlékezetünk szerencséje, hogy a nagy európai lexikonok mostanában így kezdik egy portugál lírikus ismertetését: Camões óta valószínűleg a legnagyobb portugál költő. Egy irodalmi pillanatban kerek háromszáz esztendő legnagyobbjának tartatni nem csekélység, különösen, ha a külföld is együtt fedezi fel a költőt a hazai irodalomtörténettel. Ez a költő: Fernando Pessoa.

Hirtelen és majdnem meghökkentő népszerűsége az ötvenes évek óta tart, s életműve különössége valószínűleg épp annyira növeli, mint értéke. Mert ennek a költőnek nem egy, hanem legalább négy életműve van, mindegyik más néven, élesen elkülönülő költői profillal, s fiktív életrajzokkal. Legalább négy életműve, mondom, mert saját neve és három fő-álneve mellett használt még afféle kisebbrendű, mellékes álneveket is – ha ugyan illő az ő esetében álnévről beszélni, s nem (az ő szavával) személyisége különféle oldalairól. I. kötet 585Az élet, ami ezt a valószínűtlen s mind a mai napig nem teljesen áttekinthető művet létrehozta, egyszerű és világos. Pessoa 1888-ban született Lisszabonban, apja nappal állami tisztviselő, este zenekritikus. A tüdőbeteg apa halála után a család – új mostohaapával – Dél-Afrikába költözik. Pessoa itt jár iskolába, itt tanul meg anyanyelvi fokon angolul, első verseit angolul írja. Tizenhét évesen visszatér Lisszabonba s el sem hagyja többé szülővárosát. Kereskedőcégek angol–francia levelezője lesz; ebből él haláláig. Művei különféle rövid életű folyóiratokban jelennek meg, a századelő minden irodalmi irányzatát végigpróbálja. Meghal negyvenhét évesen 1935-ben, anélkül hogy bármelyik nevén különösebb sikert aratott volna.

A kereskedelmi levelező négy részre hasadásának időpontját pontosan ismerjük. Armand Guibert közli tanulmányában Pessoa levelét (amit ritka önvallomásként egy barátjának írt), s ebből tudjuk, hogy 1914. március 8-án odalépett egy magas fiókosszekrényhez, s egyvégtében, állva, leírt több mint harminc verset – ez volt Alberto Caeiro első jelentkezése. Azután írt hat Pessoa-verset, s rövidesen következtek a többiek. Kövessük Pessoa pontosságát és vegyük sorra a négy személyt.

Alberto Caeiro. Született 1889-ben, halála éve 1915. A másik három mestere. Műve három részből áll: A pásztor, Összegyűjtetlen versek, A szerelmes pásztor. Vidéken él, a természet fia. Műveltsége elemi iskolai, verselése laza, nyelve csöppet sem gáncstalan. Életérzése a bátor, nyugodt pogányságé, a mindennapi dolgok egyenletes csodálata. Maga a megtestesült ellen-szimbolizmus. „A valóságban fekszem és boldog vagyok” – írja magáról. És még ezt is: „Érzelmesség nélkül szerettem a dolgokat”.

Ricardo Reis. 1887-ben született, 1919-ben Brazíliába költözött, ott orvosi gyakorlatot folytat. A latin–görög kultúra kitűnő ismerője. Állítólag prózája is van, ez nem ismeretes. Tökéletes formaművész, antikizáló verseiben – mondják – a legszebb hangzású portugál nyelv mestere. Világos, tiszta fő, született racionalista; mint írja: „Irtózom a hazugságtól, mert nem más, mint hanyagság.”

Alvaro de Campos. Az előbbiekkel ellentétben csupa mozgékonyság. 1890-ben született, Glasgow-ban tanult, hajómérnök. Kitűnően tud angolul. Első korszakában a modern technikát, a gyorsaságot és távolságot énekli whitmani ódákban, a kereskedelmi utazókat: az Ipar kóborlovagjait és mazochista vallomásként a hajósokat, mint szerelmeseit. Második korszaka a rövidebb, töredezett verseké, szorongás és tériszony ejti meg a Tengeri óda íróját.

Fernando Pessoa. A játékmester külső megjelenése is megtévesztő. A fényképek tanúsága szerint csupa szerénység, angolos tartózkodás, hivatalnoki szemüveg, száraz humor. Tudnivaló róla, hogy az okkult tudományok érdekI. kötet 586lik, Christian Rosenkreutz, a soha-meg-nem-halt rózsakeresztes lovag. Az örökké élő portugál legendahős, Sebestyén király a központi alakja nemzeti legendáriumának, az Üzenetnek is. Történelem-idéző versei manapság portugál iskolai olvasmányok. „Hazám a portugál nyelv” – írja az, aki angolul kezdett verselni. Már nem is csodálkozunk ellentmondásain, hiszen tudjuk, hogy szerinte színlelni annyi, mint megismerni magunkat. Nem tehetünk mást: némileg gyanakvó és távoli szemmel nézzük a századelő tépett és izgatott Európájának ezt a portugál tükrét, s abban mindenesetre egyetértünk a szenvedő önmaga-keresővel, hogy: „A költészet valóságosabb, mint a költő”.

Formahűség, szóválasztás*9

Az idei tavaszon együtt dolgoztam a Pesten tartózkodó Paul Chaulot-val, legfőképpen saját verseim fordításán. Azért mondom, hogy legfőképpen, mert természetesen az is előfordult, hogy más magyar költők egy-egy sorát vagy sajátos kifejezését vitattuk meg.

Paul Chaulot a magyar költészetet fordító neves költők között kivételes helyet foglal el. Régóta, a Gara László-féle antológia óta foglalkozik a magyar költészettel, s érdeklődése nemhogy lanyhult volna időközben, inkább erősödött. Szó sincs róla, hogy olyan nehézségekkel kellene megküzdeni a vele való társalkodásban, kommunikációban, melyeket elemi nehézségnek neveznék: a magyar líra teljes nem-ismeretével. Ő valóban meglepő módon tájékozott nemcsak a mai magyar lírában, hanem ismeri költészetünk folyamatát is, periódusait, költői iskoláit. Ha azt mondom: Vörösmarty vagy Balassa – ő tudja, hogy nagyjából miről van szó. Természetesen ez elsősorban informáltságot jelent az ő részéről, de nyugodtan állíthatom, hogy vannak olyan magyar költők – például József Attila –, akik költői élményt, vers-élményt is jelentenek a számára. S itt eljutottunk a lényeghez. Ahhoz, hogy hogyan szerzi meg a magyarul nem tudó költő a versélményt, és hogyan ad maga is ilyen élményeket a francia olvasóknak.

Itt két kérdést érintenék. Mindkettő jól ismert. Az egyik a formai adottságok összemérése, a másikat pedig úgy nevezném, hogy szinonima-kérdés. A francia fordító-költő a versélményt természetesen munka közben szerzi – nem tudván magyarul. Ezt harminc évvel ezelőtt abszurdumnak mondtuk volna –, I. kötet 587de azóta magunk is megismerkedtünk a nyersfordítás sem nem jó, sem nem kívánatos, nem előkelő, de olyannyira hasznos módszerével, s így az ilyen versélményt ténynek kell tekintenünk. Nekem magamnak is van néhány ilyen élményem, s nagyon bánnám, ha nem volna. Chaulot tehát egyenkint veszi kézbe a nyers szöveg szavait, és fordítás közben jön rá, hogy milyen is az a vers, és mit lehet vele franciául csinálni. S hogy ez a folyamat gyorsabb és főleg hibátlan legyen, arra való a jelen levő magyar költő. A költő szituálja a verset, nagyon kínos, de csodálatosan instruktív – mármint a költő számára instruktív – feladatként megpróbálja elmagyarázni, hogy mit is akart ő azzal a verssel. S itt kell a formai kérdésekre mint negatív tényezőkre rámutatnom. Mindnyájan tudjuk, milyen dezillúziókon mentünk át külföldi-magyar, illetve magyar–külföldi viszonylatban a formai hűséget illetőleg. Kezdetben volt a hit. Hittünk benne, hogy – négyszáz éves műfordítói gyakorlat után – mi magyarok formahíven fordítjuk az idegen verset, s hittünk benne, hogy a külföldieknek is így kell tenniök, ha egyáltalán hajlandók fordítani. Lassan-lassan jöttünk rá, hogy a formai hűség rendkívül folyékony fogalom, s rájöttünk arra is – különösen a francia nyelvterületet illetőleg –, hogy még ha tudnák, sem akarnák formahíven fordítani a versünket, mert ezzel a verset a mai francia költészet állapotához képest ötven-száz évvel megöregítenék, demodernizálnák. Nem tagadom, nehéz volt belenyugodnunk abba, hogy fordítsák úgy a verset, ahogy akarják. Nagy teljesítményként könyvelhetjük el Gara Lászlónak a francia költők ellenállásán átverekedett elvét: a relatív vagy időnkénti formai hűséget. Mikor Chaulot-val megkezdtük a munkát, már keresztülestem ezeken az előzetes pácolódásokon, és sosem – vagy ritkán – próbáltam őt befolyásolni a formai hűség irányában. Igaz, ő ebben is hajlékony. Olykor önként maradt hű az eredeti formához.

Hogy mi megy át a magyar versből a francia fordításba – a tartalmi, az információs rétegen túl – az, úgy gondolom, elsősorban szinonima-kérdés. S itt világlik ki a közös munkának egyik legnagyobb jelentőségű része. A nyersfordítás – bár adhat hasonló értelmű megoldásokat – mégis választani kénytelen a megoldások között. A jelenlevő és együtt munkálkodó két költő nem választ. Vagyis csak a francia költő választ később, amikor a fordítást véglegesen elkészíti. A magyar költő kötelessége ilyenkor, hogy sokszoros dadogással próbálja körültáncolni önnön mondanivalóját – s a franciáé, hogy lecsapjon a megfelelő szóra. Sőt – és ez a fontos igazán – legtöbbször nem a magyar mondja ki az igazi szót – hogyan is mondhatná ki szegényes francia nyelvkincsével és egészen másként gondolkodó magyar koponyájával –, fölkelti csupán azt az asszociációs réteget, létrehozza azt a visszhang-teret külföldi társában, amelyből kipattanhat a megoldás. Ha megkérdeznének, hogy mitől függ egy vers I. kötet 588minősége, azt felelném – túlozva –, hogy a szinonimáktól. S a közös munkán alapuló fordítói módszer éppen ezt, éppen a szóválasztásnak minőséget, légkört, személyiséget biztosító lehetőségeit képes megadni.

A keszthelyi Szapphó*10
Dukai Takách Judit emlékezete

Egy régi magyar költőnő 175. születésnapját kell megünnepelnünk. Hogyan is köszöntsük az ünnepeltet? Talán legjobb lesz, ha illendő módon, a kor szokása szerint legelőször is mottót keresünk a köszöntőhöz. Verses mottót természetesen, hiszen ide az való. Babits Mihály versére gondolok, az bizonyosan neki is tetszenék. A mottó tehát legyen ez:

Nincs gálánsnak szeri-száma:
csupa sikk e hercig dáma,
karcsú, mint a minarét:
illik néki a minét.

S ha a mottót felírtuk, ragaszkodjunk is hozzá és kérdezzük meg gyorsan: hol található ez a hercig dáma, hová, milyen környezetbe kell belerajzolnunk képzeletünkkel minarétnál is karcsúbb alakját? A válasz egyszerű: a Festetics-kastélyban, Keszthelyen, amit igazán könnyű elképzelnünk, hiszen annyian jártunk ott balatoni turistaútjaink során, ismerjük a hatalmas termeket, az intarziás, ragyogó-sárga parkettet, a kastély két szárnyával körülvett kavicsos udvart, meg a formába nyírt nagy buxusbokrokat a franciakertben. Itt járt tehát, ezen a parketten, ezek között a fák között Dukai Takách Judit 1817-ben, itt tapsoltak neki, amikor verseit felolvasta, itt hajolt meg 18. századi mozdulattal, amikor az irodalompártoló, főúri házigazda, Festetics György üdvözölte, vagy költőtársai: Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, Kis János, a papköltő biztató szavait fogadta. S ha már itt tartunk, némileg ki kell igazítanunk a mottó rajzolta képet: nem egyszerű bálról van itt szó, ahol minétet táncolnak – ez az összejövetel más koreográfiát követ. Ez a keszthelyi Helikon-ünnepségek egyike, ahol a feléledőben levő magyar irodalom művelői jönnek össze, s alkalmasint csodálkoznak is egy kicsit, hogy Istenem, már ilyen sokan írnak Magyarországon.

I. kötet 589

Írt tehát Dukai Takách Judit is. Élete tetőpontján mutattuk be az előbb a dunántúli, jómódú nemeskisasszonyt, versei már kéziratban is elterjedtek, sőt meg is jelentek vagy nemsokára megjelennek a kor szép nevű gyűjteményeiben, az Aurórában, a Hébében, már Kazinczy is biztatta költői repülésre, s ami a legfőbb: sógora, Berzsenyi Dániel verses episztolát intézett hozzá. Nemhogy gátolta volna akár családja, akár írói barátai köre a kibontakozásban, ellenkezőleg, mindenünnen biztatás, üdvözlet szállt a „jól nevelt, s minden kellemekkel bíró leányka” felé. Olyan szükséges volt ő az újra meginduló magyar szellemi életben – ha ugyan szabad ilyen házias hasonlatot használnunk –, mint mazsola a kalácsban. A felvilágosodás hajnalodó légkörében örömmel ismernek egymásra a közös célért fáradozók, a haza javán munkálkodó írók, nyelvművelők, s a postakocsin vagy gyorsszekéren ide-oda röpködő irodalmi levelekben titkolhatatlan büszkeség érződik, ha a fiatal lányköltőt emlegetik az írótársak. Mintha azt mondanák: lám, ott tartunk, hogy nekünk már költőnőnk is van.

Hogy mi volt a szellemi háttere, gondolati alapja a költőnő iránti lelkesedésnek, az világosan kiolvasható Berzsenyi hozzá írt verséből. Így kezdi a hatalmas költő az ő hatalmas hangján:

Hogy a szelíden érző szép nemet
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tűre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?

És így folytatja:

Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.
De hát, csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek…?

És így tovább; egy pompás óda lelkiismeret-vizsgáló sorain keresztül. A késői utód csodálkozva dörzsölheti a szemét: ezt Berzsenyi írta, az a Berzsenyi, akit oly sokszor konzervatívnak neveztek? Mert ez bizony félreérthetetlenül az úgynevezett nőemancipáció gondolatmenete, 1815-ben, a niklai kúria falairól visszhangként visszaverődve. Annyit jelent ez, hogy Dukai Takách Juditra szükség volt mint társadalmi jelenségre, mint az új eszmék bizonyító anyagára, még akkor is szükség volt rá, ha ez a bizonyító anyag inkább találtatott jelenség mivoltában, mintsem a verseiben.

Világosan kitetszik ez Berzsenyi magánlevelében, amelyben már nemcsak I. kötet 590lelkesedését közli, hanem igen figyelemreméltó költői tanácsokat is ad sógornőjének ezt írva: „Valamint már szóval is kértem, úgy most is újra kérem kedves Barátnémat, hogy verseinek nagyobb, magasabb tárgyakat válaszszon… Ha lantolni akar, olly tárgyakat válasszon, mellyek a lanthoz illenek, egyéb eránt Pindarus lantján is csak konyhadalokat fog pengetni.” S talán még érdekesebb ez az ars poeticának is beillő megjegyzése: „A versben egy szükségtelen szónak sem szabad lenni, annyival inkább szükségtelen daloknak és énekeknek. Nem azon kell igyekezni a Poétának, hogy a kicsiny és szűk matériáról sokat írhasson, hanem hogy a legnagyobb s legmesszebb terjedő tárgyakat és gondolatokat minden lehetséges rövidséggel, kerekséggel s tömöttséggel adja ki, mint a trombita az öszve szorított hangot.”

A költőnő igyekezett is követni a jó tanácsot, bájos, ügyes, jó formaérzékről tanúskodó dalait antikos ódákra cserélve. De mindez nem tartott sokáig. Dukai Takách Juditnak csak néhány esztendő adatott arra, hogy a magyar felújulás költőnője legyen, hogy a keszthelyi palotában kora nagyjai között foglalhasson helyet. A történet vége egyszerű és banális. Férjhez ment, hét gyermeket szült, nem írt többé. Negyvenegy éves korában halt meg tüdővészben.

Indulása szerencsés volt, de a folytatás – a folytatás nem sikerült, talán nem is sikerülhetett. Olyan volt ő, mint a felújulás egész irodalma: nagy fellendülések és elfulladások sora. Kortársai: Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey sokkal-sokkal magasabb pályái is bizonyíthatják, hogy nem volt könnyű poétának lenni Magyarországon. Megérdemli hát – és mindenkor meg fogja érdemelni – a tehetséges költőnő az új magatartást hordozóknak kijáró igaz, szívbeli, születésnapi köszöntőt.

Mi nekem Jézus?*11

Természetes ősi mozdulat az, ahogyan az ember ősi isteneit földi formába zárja. Szemet ad nekik, hogy lássanak, arcot ad nekik, hogy lássuk őket. De ezek az ősi istenek nem jártak meg egy nagy utat. A kezdet útjelzői ők, s nem ismerik azt az ívet, amely az emberi gondolkodás, az idő lépcsőfokain a földitől, a fizikaitól az elvontig vezet és vissza. Ezen az úton mi, emberek – úgy érzem – megtudtunk valamit.

Első tudomásunk, magyarázat-keresésünk, filozófiánk bizonyára a sokistenhit volt, második lépésünk az egyistenhit felé vezetett, talán EkhnátonI. kötet 591nal, a vallásújító fáraóval. Harmadik lépésünk pedig az absztrakció lépcsőfokain a mózesi volt, a Láthatatlan Isten megjelenése a tudatban, mint egy végtelenbe vesző lépcsősor már „modellálhatatlan” tetején. De itt nem ér véget a történet. Az ív visszahajlik, „valaki a lépcsőn leszáll”, ahogy Victor Hugo írja. Jézus története nekem a megtestesülés története. Végső absztrakcióink, végső vágyaink, képzeletet túllépő képzeteink formába öltözése. Akárcsak a művészet örökös gyötrődése, hogy a megfoghatatlannak formát találjon. Milyen formát? Emberi formát. A korlátlan helyett korlátozottat, a végtelen helyett személyeset, törékenyet, halandót. Jézus törékenysége – talán ez az, ami legmélyebben érint.

Lehet-e többet láttatni, lehet-e többet mondani az időben, „Isten versének ritmusában”, mint emberi formán át a határtalant? A Jézus-kép előttem a végtelen eszme kézfogása múlandóságunkkal.

A hatvanéves Kálnoky László köszöntése*12

A nagy költő-műfordítók műve sokszor olyan aszimmetrikus, mint egy kétkarú emelő. Rövidebb karján ott a nagy kiterjedésű fordítói oeuvre, hosszabb karján néhány vékony verseskötet. Természetesen ez az utóbbi emeli magasba – a költő kezével – a lefordított világköltészetet. A hatvanéves Kálnoky László fordítói műve hatalmas. S bár itt és most, ezeken a hasábokon elsősorban a fordítót ünnepeljük, mégis ki állíthatná, hogy nem az a sokáig látatlanná tett, nem az a mindig megújuló költői erő tartotta egyensúlyban az aszimmetrikus mérleget? Azt, amelynek formáját nem ő tervezte, de mind nagyobb súlyait ő veti a latba.

Mi mindent meg nem emelt már ez a precíziós mérleg! Még elsorolni is sok volna. A görögöktől, Goethétől, Molière-től kezdve Hugón, Heinén át Rilkéig, Apollinaire-ig, Dylan Thomasig ott van benne a látható világirodalom. S olykor a láthatatlan is: a legújabbak, az alig felfedezettek – és mind a mai magyar műfordítás mesterfokán. Kálnoky László a szemünk előtt nőtt fel a klasszikus magyar költő-fordítók társává. De ne feledjük – szemben például a Nyugat vagy Szabó Lőrincék hagyományával –, az ő lefordított költői mind saját hangjukon szólnak (már amennyire ez egyáltalán lehetséges), a legújabb magyar fordítói pontosság etikettje szerint. Kálnoky nem a költő felől közelíti meg a szöveget, hanem a szöveg felől a költőt. Nem adja bele spekulációit, elI. kötet 592képzeléseit; mindig azt fordítja, amit lát. Nem erőlteti rá önmagát az idegen versre, de ha arra kerül a sor, meghökkentő nyelvi, formai, stílusbeli tartalékokat emel ki költői anyagából. S eggyel közelebb lépve a személyiséghez: nincs benne kuszaság, homály, atonalitás – nem mintha nem tudná mindezt megcsinálni, ha kell. De a homályt is világosan rajzolja, a zökkenő, modern ritmust is rögtön meggyőzővé teszi. Mi kell ehhez? Csak tiszta szem, csak tökéletes hallás. És még egy lépéssel közelítve az oly nehezen fogható „legsajátabbat”: ezért világítja át Kálnoky művét valami csillogás, valami kristályféle áttetszőség, az élek és lapok pontosan találkozó vonalának öröme – egyszóval az istenektől eredett szabatosság fénye. Így az a műfordítói Hamlet-kérdés, hogy eltűnni vagy nem eltűnni a költőnek a fordítás mögött, itt is csak egyéni megoldásáig juthat. Kálnoky sosem magát keresi a fordításban, mégis megtalálja – a magyar versolvasók örömére.

Mindig van (volt, lesz) valami fal az eredeti szöveg és a fordított között. Kálnoky László művében ez a fal egy kilátótorony legtisztább üvegtáblája, sarkában a költői személyiség utánozhatatlan szivárványával.

Jegyzetek a francia Füst-kötetről*13

Előre kell bocsátanom: mentől többet foglalkozom idegen nyelvű szövegekkel, annál kevésbé hiszek abban, hogy magyar versek fordítását igazából méltatni tudom. Többször tiszteltek meg azzal más nemzetből való költő-ismerőseim, hogy megmutatták magyarból készített fordításaikat, s természetesen várták megjegyzéseimet. Ezek a megjegyzések egyre keservesebb feladatot jelentettek. Magyarán: minél többet foglalkozom műfordítással, annál kevésbé értek hozzá. Ez úgy hangzik, mint egy vicc, tudom – pedig nem annak szánom. És még csak nem is addig a banális, bár helytálló igazságig kívánok eljutni, hogy mennél inkább ismeri valaki a mestersége nehézségeit, annál kevésbé tartja magát mindentudónak. Sok mindenféle sűrűsödik össze a kételyben, amellyel saját kompetenciámat illetem. Persze, mégiscsak elsősorban az élet, a mesterség sok bonyolult tapasztalata. Az, hogy magyar fül és szem sohasem értheti meg teljes mélységében például a francia szöveg költői szükségszerűségét. Meg az – ami 20. századi jellegzetesség –, hogy a mai költészet egyre jobban távolodik, világméretekben is, a racionálisan felfogható nyelvi sávoktól, és egyre többet merít saját anyanyelve asszociatív vagy nyelvtani mélyrétegeI. kötet 593iből. S végül az, amiről most a Füst-kötet kapcsán szólni szeretnék: az idő és a tapasztalat teszi az embert többé-kevésbé képessé arra, hogy az írói szövegnek két értékrétegét megkülönböztesse, hogy úgy-ahogy – sok minden egyéb mellett – szétválassza a szövegértéket a presztízsértéktől.

Fiatalon, tapasztalatlanul az ember egyáltalán nem vesz tudomást a presztízsértékről; nagy büszkén semmibe veszi ezt a szociológiai tényt; nem fogja fel, hogy az a puszta gesztus, amellyel egy verskötetet a kezébe vesz, már igen sok, megelőző presztízs-mozzanatnak a következménye. A klasszikusok presztízsértéke oly nagy, hogy elhanyagolható – paradoxul szólván. Ahol a presztízsérték komoly ingadozásokat okozhat, az éppen az élő világirodalom. S ne értsük félre egymást: én a presztízsértéket megkülönböztetem a puszta divatértéktől vagy reklámértéktől, hiszen mindannyiunkkal megtörténik, hogy épp az agyonreklámozott szenzációkat őszinte undorral vesszük a kezünkbe – ha a kezünkbe vesszük. Ami mármost Füst Milán verseinek francia kiadását illeti: ez a mindannyiunknak nagyon kedves pillanat, amikor viszontláthatjuk az ő verseit franciául, ismét alkalom arra, hogy a presztízsérték és a valódi érték egyensúlyát avagy egyensúlytalanságát meglatoljuk. Mindannyian tudjuk: a magyar költészet presztízsértéke Franciaországban igen csekély. Ez Füstre is vonatkozik – annak ellenére, hogy regénye (a Feleségem története) tisztes kamarasikert aratott francia irodalmárok között. Hogyan lehet ilyen csekély presztízst kiegyensúlyozni olyan nagy költő esetében, mint Füst Milán? Természetesen elsősorban szövegértékkel. A szöveg mélyebb véleményezésére – mint mondottam – szívem szerint nem vállalkozom, legfeljebb néhány benyomásomat tudnám elmondani. Mindenesetre az az elmélyült, nagy munka, amit a fordítók végeztek, Pierre della Faille és Isabelle Vital, valamint a kiegészítő munkák is, amik itt lezajlottak, reméljük, megtalálják a maguk visszhangját. Ez mindannyiunknak őszinte óhaja. És ebből fogjuk majd igazából megtudni, hogy sikerült-e a Füst Milán-i hangot jelentékennyé, vagy egyáltalán felfoghatóvá tenni a francia irodalomértők számára.

Ami a szöveg egészét illeti: átéreztem rajta a füsti képalkotást, a füsti világot. És ez jó is, meg nem is. Saját tetszésem némi aggályt keltett bennem. Vannak tapasztalataink arra nézve, hogy ami a magyaroknak tetszik (lefordított versben), az kevésbé tetszik a franciáknak. Mégis, némi idegenséget rajtahagyni az idegen szövegen – ez a vállalkozás a mai francia műfordítástól nem áll távol. Voltak erre sokkal szélsőségesebb példák is, mint a Pierre della Faille-é. Gondolok a Tel Quel körének bizonyos próbálkozásaira, a Vergilius-fordításra, a Gongórára. – Ha ez a szándék a figyelemkeltésre irányul, és főleg kellő költői erővel párosul, érdekes eredményt adhat.

A szövegértelmezésekre egyenként kitérni nem tudok. Két példát említenék I. kötet 594mindössze – mások is rátaláltak ezekre a példákra –, ahol is az egyikben az eltérést megengedhetőnek, a másikban viszont aggályosnak találom. Nem kelt bennem nyugtalanságot a híres füsti sorvégnek, a „Borzippa szülötte Menénusz”-nak értelmi megfordítása. Nem vagyok ebben olyan aggodalmas, mint néhány költőtársam. Ha az a sorvég franciául, ám legyen Menénusz szülötte Borzippa, itt pusztán a szóhangulat és a ritmus minősége dönt. De vajon helyes-e a „vékonypénzű” jelzőt (Szellemek utcája) „de mince argent”-nal fordítani? Ez, s az ehhez hasonló apróságok talán elkerülhetők lettek volna.

A szöveg zeneisége. Tudjuk, milyen fontos eleme ez a Füst-lírának, és milyen fontos eleme a mai francia lírának is. Nem a szó verstani értelmében kiszámolható zeneiségről beszélek én most, hanem az egésznek mélyebb, a beszéd, a nyelv még szabályokba alig foglalt zenei minőségéről. Füst zeneiségének forrását – magyarok lévén – elég pontosan körül tudjuk keríteni. Hogy a régi szót használjam, Horváth János szavát, Füst zeneisége az alaksejtelmeken alapszik, méghozzá természetesen elsősorban antik, klasszikus alaksejtelmeken. Ezt a franciában előállítani nem lehet. Van azonban franciában más lehetőség, amit igenis elő lehet állítani alaksejtelemként, itt van például a francia alexandrin, ez az ősi forma, amelynek az elbújtatása és kicsengetése, amelynek a széttördelése és vissza-visszatérése a modern francia líra állandó eszköze, különösen, ha a század első felét nézzük. Például Apollinaire-t, például Saint-John Perse-et, akinek a megemlítése részemről nem véletlen. Az a benyomásom, hogy Saint-John Perse-nek bizonyos tulajdonságai igen egészségesen használhatók fel Füst Milán fordításakor, nemcsak zenéje, nemcsak nagy, modern pátosza, hanem egzotikusan gazdag szókincse is. Úgy érzem, hogy például Saint-John Perse lírájában, s az egész mai francia lírában is az alaksejtelmek jelenléte jóval evidensebb, a zene több, mint Füst francia szövegében. Nem valami formai pedantéria mondatja ezt velem, hanem a szöveg változtatva-megőrzésének a vágya. Füst ódon modernségének, sodró kórusdallamának egyik eleme az ilyen módon kezelt szabadvers.

A képi anyagról. Itt ér minket néhány meglepetés. Nem kívánok most arra kitérni, hogy mely képeket sikerült pontosan visszaadni, és mely képeket nem. Nem erről beszélek. A Füst izgalmas képanyagának áttételére vonatkozó meglepetés elsősorban az előszóban található. Meglepő az, amit Georges Mounin, ez a kiváló szakértő – néhány példával is megerősítve – Füst képanyagáról mond. Meglepő, hogy néhány képét-kifejezését megkérdőjelezi, mint olyat, amit a francia olvasó nem érthet, vagy ami az ő számára semmit sem mond. Mounin szerint Füst Milán képvilága, egész képzelete vagy jellegzetesen magyar, vagy nagyon is Füst Milán-i. Mi, akik úgy gondoljuk, hogy Füst egyetemes költő, s a legcsekélyebb speciális-egzotikus magyar ízt sem I. kötet 595érezzük rajta, itt tapinthatjuk leginkább a francia és magyar versfelfogás közti különbséget. Úgy vélem, mindnyájan nagyon helyes választásnak tartjuk, hogy éppen Füst Milánt sikerült végre lefordíttatnunk franciára, mind a költő nagysága, mind – miszerintünk – univerzális jellege miatt. Annál meglepőbb Füst speciális magyarságának ez az erős hangsúlyozása az előszóban. Természetesen tudom, hogy Mounin szántszándékkal vette magára a francia olvasó attitűdjét a kötettel szemben, azét az olvasóét, aki semmit sem tud a költőről, s a puszta szöveg alapján ítél – ő nagyon is jól tudja, hogy kicsoda Füst, igen jól helyezi el előszava végén valahol Pindarosz és Claudel között; és igen-igen vonzó a képzőművészeti asszociáció is: Chagall és Csontváry. (Érdekes egybeesés, hogy a Csontváryval való párhuzam is elhangzott már a magyar irodalomban, Halász Gábor részéről.) Tehát Mounin magatartása nem több, mint írói fogás, hogy a kötet értékeire ilyen módon hívja fel a figyelmet. Nekünk azonban megjegyzései igen tanulságosak. – S itt térek vissza a kezdethez: a hiányzó presztízsérték pótlásának szükségességéhez. Ha lehetséges Füst Milánt mint speciálisan magyar képzeletű költőt felfogni, ha francia irodalomértők előtt ilyennek tűnhet, és ha egyáltalán meg kell magyaráznunk egy más közönség számára, hogy kicsoda Füst Milán – akkor a szituáló, alapos bevezető nem hiányozhat a kötet elől. Ezt a helyes biográfiai jellegű utószó sem pótolhatja (Rónay László munkája). Mounin előszava természetesen növeli a kötet presztízsét – de más módon. Úgy érzem, nem szabad a jövőben lemondanunk egy ilyen nagy munkának a megjelentetésekor a költő alapos ismertetéséről, világirodalmi beméréséről, a megfelelő háromszögelési pontok kiválasztásáról. Mert ugyan mit tudtunk volna meg mi, magyar olvasók, például Fernando Pessoáról, a nagy portugál költőről, akivel először francia fordításban találkoztunk, ha nincs verseskötete előtt világos, bő, érdekes és főleg világirodalmi szempontokat érvényesítő bevezető.

Füst francia megjelenését jó érzéssel nyugtázhatjuk. Mind a költő kiválasztása, mind a munka nagysága indokolja ezt. A kötet felszerelését, azt a hamuban sült pogácsát, amit a francia utak költő-vándorának adtunk – némileg keveslem. Úgy érzem, semmit sem szabad elhanyagolnunk – különösen ilyen nagy munka alkalmából –, ami költőink alaposabb ismertetését, imaginárius presztízs-növekedését szolgálhatja.

I. kötet 596
Áriel, óperenciák*14
Weöres Sándor hatvanéves

A költő, akinek most hatvanadik születésnapját ünnepeljük, mindent tud. Mindent tud mint költő és mint műfordító, tudja, amit valaha versírók vagy tolmácsolók tollukra vettek, és azt is, amit nem vettek tollukra; mindent meg tud csinálni, elő tud hívni, ami a teljes világirodalomban található. De nem ezt teszi.

Meddő dolog Weöres Sándor költészetét elválasztani műfordítói munkájától. A kettő egyből-szabott. Weörest, a műfordítót az érdekli, ami Weörest, a költőt, vagyis igazából csak az, ami rá hasonlít. Tehát főleg két dolog érdekli: a legrégibb és a legújabb.

Ha idemásolnám műfordításainak listájáról a főbb címszavakat, akkor még világosabbá válna (amit egyébként minden magyar versolvasó tud), hogy Weörest a nagy keleti költészetek vonzzák, a kínai, az indiai (ókoruktól a klasszikus periódusokig); vonzza a mítosz, a mindenkori folklór, a mindenholi ősköltészet – azután pedig mindaz, ami legislegmaibb. Olyan párosítása ez az érdeklődési köröknek, amelyet a 20. századi világköltészetben megszoktunk, mondhatni, századunk kettős pecséte ez nagyszabású költői műveken. S ha valahol, akkor Weöres lírájában (és persze fordításaiban) elnyeri mélységes alkati indokolását. Soha természetesebb találkozóhelye nem volt réginek és újnak, keletinek és nyugatinak, az 5. századi ind Kálidászának és Henri Michaux-nak, mint Weöres indázó, magyar verssoraiban.

Ami pedig hiányzik ebből a nagy műből, az éppen hiányával jellemző. Hiányzik az európai irodalom közismert törzse-közepe. Hiányzanak klasszikusaink az ókortól a századelőig. (Ha előfordulnak néha, akkor kivételek.) Nem találhatók itt azok a műfordítói mércék, feladatok, célok, amelyeknek a magyar műfordítás, amióta csak megvan, mindig neki-neki gyürkőzött; sem pedig azok a területek, amelyeket meghódítani óhajtott. Weöres mást akar. Mintha a zongorának csak legmélyebb és legmagasabb hangjain játszana, a középskálákat elkerüli. Eszközeiben is, persze. Határozottan unja a szokásos versformákat, semmi sem áll tőle távolabb, mint az átlag-jambus, az átlag-hangsúlyos-vers, az átlag-szabadvers. Vagy esztelenül nehéz egzotikus formáknak ad testet bámulatos magyar szavaiból („szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben” – ki tudná ezt elfelejteni?), vagy ősi-modern, érdes klapanciákat csinál, vagy esetleg felvilágosít mindnyájunkat arról, I. kötet 597hogy miképpen kell tökéletes melódiával kötetlennek lenni. Ami erre nem ad módot, azt mellőzi.

De mindez csak külsőség. Műfordítói választásai nem arra valók elsősorban, hogy példátlan virtuozitásának porondjai legyenek. Célja más; a költészet új világtérképét kívánja felrajzolni. Olyan térkép ez, ahol fehér foltok az ismert területeket jelzik, hogy annál bőségesebb színekben pompázzanak az eddig ismeretlen földrészek és óperenciák. Költészetfelfogása nem Európa-középpontú. Nem csak topográfiailag nem az. Olykor lélektanilag sem. Költői ízlése meg-megkérdőjelezi fehéremberi civilizációnk nem egy tényét, például az egyéniséget, e romantika-szülte büszkeségünket, sürgő-forgó, emberevő technikánkat, képmutatásunkat, fontossági sorrendjeinket, s legfőképpen a személyhez kötött emóciót, mint a líra elsődleges tárgyát. Mintha az a légi szellem, az a személytelen Áriel lebegne a vizek fölött (meg olykor egy Puck meg egy stilizált Kalibán vele), hogy emberi dolgainkról mennyei tudósításokat közöljön. Weöres nem teljesen ember-alakú, mondogatjuk már vagy negyven éve, különböző hangszerelésben, tündér vagy manó („szemem piros, szám fekete”), angyalféle vagy elem („pont és végtelenség”), tüskesövény-patak vagy homlokára ruca-pelyheket növesztő – ami együttvéve pusztán annyit jelent, hogy az „emberi”-ről alkotott fogalmaink szűkösek. S hogy itt a magyar glóbuson nehezen tűrjük, ha valaki az emberi-művészi lehetőségek határait 20. századi módszerekkel feszegeti. Nem mondom, nem volt könnyű megszokni, hogy Weöres érzékenysége olyan, mint a méhek szeme vagy a denevér füle: infraszíneket és ultrahangokat is észrevesz. Nem volt könnyű megszokni, hogy az alig közölhető nagyságélmény és mikro-élmény veszélyes határzónáiban bolyong (mint ahogy azt általában a század lírája teszi). De hát elvégre negyven évünk volt rá. Megszokhattuk, hogy a modern költészet egyik kortalan csodagyermeke a mienk. Megszokhattuk, hogy hőálló pajzsa megvédi a légi veszedelmektől. Hogy mi ez a hőálló pajzs? Természetesen költői ereje. Szimplábban: a tehetsége. Pars pro toto: költői technikája. Az a káprázatos versnyelv, az a verstani, melodikai, alakítási mindentudás, amilyen nagyon kevés van a magyar irodalomban. Vagyis mértéktudás a mértéktelenség szélein, harmónia az ezerfélében, a játékos, a légtornászi, a halálosan biztos arányérzék. Tájai, léptékei, tánclépései (fogyhatatlan nosztalgiái) olykor nem-európaiak. Arányérzéke az.

Voltaképpen nem fontos, hogy Weöres Sándor éppen hatvanéves. Lehetne tizenkét éves, vagy ötszáz éves is. Én egyiken sem csodálkoznék. Még az sem igazán fontos, hogy tolmácsoló szerepe úgynevezett általános műveltségünket gyarapítja ismeretlen területekkel. Ezt a praktikus gyümölcsöt úgy mellesleg szakíthatjuk le termő fájáról. Ami fontos, hogy fordítói műve a költőre oktat. Egy iskolaalapító magasköltészet egyetemére.

I. kötet 598
Rónay György hatvanéves*15

Vannak írók, akik a rögeszméikből élnek. Egy-egy fölismert igazság, néhány pontban összesűrűsödött élettapasztalat vagy érzelmi góc az, ahová szüntelen visszatérnek, beszéljenek bármiről; életművük e néhány alaptételre épül. Olyasfélék, mint a Dickens-hős, aki sohasem tudja kihagyni mondandójából Első Károly lefejezését. Természetesen ez a monománia szent. A legnagyobbak művében is sokszor világosan kimutatható az a két-három legfontosabb téma, ami egész életüket végigkísérte, azt a benyomást sugallva, hogy talán nem is lehet másképp. Talán nem is fér több egy emberi életbe, s bőségesen elég a műhöz néhány nagy, makacsul visszatérő téma vallomása. E nagy megszállottak sorát tekintve, szinte-szinte illetlenségnek hat s bizonyos előítéletekbe ütközik az értelem hajlékonyságát, a kedély mindenfelé irányuló tártságát, az egyetemességre törekedést ismerni fel, mint az írói alkat egyik lehetséges változatát. A hatvanéves Rónay György kétségtelenül az utóbbi író-típusba tartozik. A prózaíró, a lírikus, a műfordító, az esszéista Rónay sokágú és meghökkentően gazdag munkásságában a problémák nem harcolnak egymással végül is néhányra csökkenve, hanem mintegy kezet fognak, megtartva sokféleségüket, a százfelé tekintő harmóniavágy egyensúlyozó, kiegyenlítő hatása alatt. Rónay ekvátor személyiség.

Csakugyan az? Az élet, kultúra, a szellem égtájainak mindenre figyelő felmérése egyfelől, összhangteremtő vágy és képesség másfelől: ezt a kettős tulajdonságot nem lehet eltagadni, ha Rónayról van szó. De mit is mond az angol filozófus? „Semmi sincs az értelemben, ami ne lett volna előbb az érzékelésben, hacsak nem maga az értelem.” Ez a „hacsak nem” minden summázás szükségszerű mellékmondata. Elmondhatjuk Rónay Györgyről, hogy nincs művét megszállva tartó rögeszméje, értelmét bekerítő előítélete – hacsak nem maga az előítélet-nélküliség. Vakok volnánk, ha ebben a mindenre-tárt szellemiségben nem látnánk meg a sokszor fájdalmasan kiküzdött szándékot a tártságra, a befogadásra, a mindent megértésre. Ez a katolikus író, aki a szó legszorosabb értelmében törekszik a katolikust „általános”-nak tekinteni, nem egyszer vállalkozott és vállalkozik arra, hogy egymással nagyon is ellentétes szellemi irányokat, gondolatokat, életstílusokat magába fogadjon és mintegy megoldjon – természetesen úgy, ahogy író old meg valamit, csakis rá hasonlító módon, s mégis az írásba-rögzítettség érvényével.

Az ekvátor-alkat, az ekvátor-szerep nem könnyű ajándéka a sorsnak. Társak és ellenfelek meg-nem-értését gyakran kihívó. S még nehezebb, ha nem I. kötet 599hívja ki a meg-nem-értést, ha közöny, hallgatás veszi körül hosszú évekig, ahogy Rónayt is körülvette. Nem is tudta volna épen tartani magában a mindenre-figyelés szándékát, hacsak nem – megint itt a „hacsak nem” – olyan tulajdonsága segítségével, amely személyétől elidegeníthetetlen. Ezt a nagyon is alanyi tulajdonságát én – némi ellentmondással – nem lírájában, hanem szépprózájában véltem legvilágosabban fölfedezni. A részvétről beszélek. Majd minden regénye, novellája félreérthetetlenül mutatja fel azt a viszonylatot, amely embertársaihoz fűzi: a testi-lelki szenvedés, a minden fajta elesettség, a háborús sérülések, az árvaság, a magány iránti részvétet. A világ dolgaiban a törhetetlen jóakarat álláspontja az övé, s a jelzőre most nagyobb hangsúlyt vetek, mint a főnévre. Persze tévednénk, ha ezt a humánus elkötelezettséget mindig valamilyen lírai, alanyi közegben megnyilvánulónak képzelnénk, sőt ellenkezőleg, Rónay prózája a kezdetek líraibb, oldottabb hangvételétől, a hangulat-stílustól egyre jobban eltávolodva a minél tárgyiasabb, karteziánusabb ábrázolás felé tolódott.

Mondhatnám, éppen fordítva, mint lírája. Rónay a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékéhez tartozó költő, indulásakor már elült a formabontás első hulláma a magyar irodalomban, s ő társaival: Radnótival, Weöressel, Vas Istvánnal, Kálnokyval, Jékelyvel együtt a formai kötöttség, sőt az ő személyére nézve a formai szigorúság útján haladt. Újabb kötetei azonban, amelyek a hallgatás évei után láttak napvilágot, a formabontás új, néhány éve fölerősödő hullámával dobódtak be irodalmunkba, s reprezentálták az átszakadó zsilipek modern áradását. A Te mondj el engem szigorú strófaszerkezetei, „az elme metsző, kristály mámora” után az új kötetek oldott verssorokban, bontott, összevissza vágott szerkezetekben hordozzák tartalmukat, felmutatva mindazt, ami a mai világköltészetben téma és forma – természetesen meg-megpendítve a mindig áhított józan derű, a választékos egyszerűség hangjait is. Újfajta versei témavilágából kiemelhetjük a mítoszok, legendák, történet-feldolgozások sorát, óegyiptomi képektől a neki oly fontos mai, zenei élményekig. Persze modern költő számára az efféle tárgyias elemek világszerte csupán alkotórészei az önkifejezésnek, nem jelentenek többet, mint a liszt és a kovász, amelyből az ember kenyeret készít. Ha nem készít kenyeret belőlük, kár hozzájuk nyúlnia. Hogy miért váltak szükségszerűvé a mai költészet egyes irányaiban a tárgyias elemek, az nagyon is messzefutó kérdés; Rónayról szólva mindenesetre világos, hogy mind prózája szigorúbb tárgyiasodása, mind lírája oldott, nyugtalan arabeszkekkel rajzolt új legendáriuma közös eszmény felé mutat: valamilyen modern, az ő alkatából elég szorosan következő személytelenedés, objektiválódás felé.

Személyes és személytelen viszonya: egyik kulcsa ez Rónay műfordítói, sőt I. kötet 600esszéírói művének is. Mint műfordító egész korszakokat fedezett fel a magyar köztudat számára, elég csak a francia reneszánsz költészetre vagy a modern francia líra 1938-as kiadású válogatására gondolnunk. Supervielle és Sponde, Éluard és Du Bellay, Hölderlin és Michelangelo, egy külön kötet Rimbaud – kapásból és mintegy lélegzetfogyva tudjuk csak sorolni rendkívül széles érdeklődésének dokumentumait. Mindnyájan tudjuk: teljesen hiányzik belőle az az öntudatos korlátoltság, mely bátran tesz értékbeli különbséget régi és új között – pusztán időbeli helyzetük miatt – bármelyik javára. Rónayt mint műfordítót jellemzi, hogy élmény-fokon fordít nagyon távoli költőegyéniségeket (elsőrendű prózafordításait meg sem említve), s hogy ugyanakkor teljes filológiai és irodalomtörténeti készültséggel közeledik tárgyához. Fordításai sohasem a véletlen, a kiadói aktualitás szülöttei. Ha ő egy idegen költőt a kezébe vesz, nemcsak egyes, esetleges antológia-darabjait veszi kezébe, hanem a költő teljes művét, életrajzát, kortársait, hatását is. Ugyanez a kettősség: a mindenre figyelő személyes érdeklődés és a tudományosan személytelen tudásanyag szoros összhangja vezeti őt mint tanulmányírót. Ha tetszik, úgy foghatjuk fel fordítói művét, mint a fogyhatatlan éberségű tanulmányíró munkájának illusztrációját, vagy fordítva – hiszen ez reverzibilis egyenlet –: tanulmányai egy részét tekinthetjük a kalandozó költő világirodalmi élménybeszámolóinak.

Említettük már a részvét szót Rónay Györggyel kapcsolatban. Hadd említsük újra. Most azonban a szó nem humánus-érzelmi árnyalatával, hanem értsük rajta az intellektuális részvétet, a részvételt korunk, európai kultúránk minden moccanásában. Tanulmányai a szaktudomány és a rövid kritika, sőt újságcikk közti széles mezőben mozognak. Ha a tudományt műveli (például kitűnő Petőfi és Ady közt című monográfiájában vagy a klasszicizmus fogalmát és történetét tisztázó összefoglaló művében), akkor is távol áll tőle a szaktudomány oly gyakori veszedelme, az tudniillik, hogy éppen az irodalomtól szakadjon el, s csak az irodalom körülményeire, sőt mellékkörülményeire oktasson. Rónay apparátusa a tudományé; de fogása, ahogy tárgyát latolja, az íróé. Vagyis igazi esszéista. Akár egy vers aprólékos részleteit elemzi, akár arcképet fest, akár korszakot foglal össze, azt mindig a belülálló biztos mozdulataival teszi. Hogy Halász Gábor szavával éljünk: a portré és a tabló egyforma magas fokon jelentkezik műveiben. S ez a széles, tudományos alapvetésű esszéírói mű nem utolsó sorban azért irodalom, mert köntösét, stílusát író adta rá. Persze Rónay Györgynek a kisujjában van mindaz, amit stílusról elméletileg és gyakorlatilag tudni lehet. Éppen azért figyelemre méltó, hogy végül is milyenné alakította tanulmánystílusát. Természetesen távol áll tőle minden tudóskodó nagyképűség, amelyben nemegyszer a nómenklatúra bűvölete heI. kötet 601lyettesíti az egyszerű ténymegállapítást, de távol áll tőle a díszes, a már-már szecessziósan elegáns vagy eredetieskedő irodalmiság is. Józanság, egyszerűség, oldott természetesség: ezek Rónay stílusjegyei. De micsoda bonyolult tárgyakon gyakorolt egyszerűség ez! Nem szabad elfelejtenünk: Rónaynál a magától-értetődés hangsúlya sokszor csak stílusfogás, ravasz pedagógia, amely nem a meglepetéssel, hanem a természetességgel dolgozik. És csak a mélyen odafigyelő veszi észre kényes, a művészet magvát érintő elmefuttatásaiban az elleplezett bravúrt.

S mindez a sokféleség bámulatra méltó termékenységgel jelenik meg művében. Ez pedig – az egyenletes termés –, a mi sokszor dúlt, létrejötte óta szaggatott, külső-belső kopársággal vagy éppen bozóttal teli irodalmi életünkben nemcsak ritka, hanem az egyik legfőbb jóra: erkölcsi irigységre buzdító tulajdonság.

Kék völgy*16
A műfordító Illyés

Abban a bőséges és szétágazó, s szétágazó mivoltában is egységes, nagy fordítói műben, ami az Illyésé, mégis a francia költészet tolmácsolása foglalja el a legnagyobb helyet. Alig van a francia irodalomnak olyan zuga, ahova a költő, a fordító, az irodalomértő Illyés Gyula legalább egy pillantást ne vetett volna, végigkísérve az annyira szeretett és értett francia szellem mozdulásait a középkortól kortársainkig, a Roland-énektől Apollinaire-ig, Agrippa d’Aubigné-tól Molière-en át Frénaud-ig, Follainig. Hogyan is tudnám érzékeltetni ezt a gazdagságot, főképp hogyan tudnám láttatni ennek a francia–magyar kapcsolatnak – ami Illyés fordítói műve – élményszerű, átélt mivoltát?

Úgy érzem, korlátoznom kell magam az egész helyett a részre. Egyetlen szép jonatánalmát szeretnék kiválasztani Illyés fordítói gyümölcsöskertjéből, hogy alaposan megszemlélve, sőt fölvagdalva, sőt megízlelve, valamiféle hírt mondhassak a fáról, amelyen termett, és talán-talán magáról a gyümölcsöskertről is. Még szerencse, hogy az efféle fölvagdalás után a költői almák egészben maradnak.

Magyarán: egy Illyés-versfordítást szeretnék elemezni. Egy közismert, szép fordítást, nagyon jellemzőt, Francis Jammes Mi is a boldogság című versének átültetését. A vers így hangzik magyarul:

I. kötet 602
Mi is a boldogság? Csak egy kék völgy talán,
hol hajdanán – ihol harminc éve – nyulásztam.
Mit rangok aranya, ajkak piros parázsa!
Isten békéje a legnagyobb adomány.
Mondjátok csak reám: öregszik ez a Jammes…
nem sejtve, hogy milyen fiatal még a lázam.
De hol leltek ti sót, szopós kis kecskék? Nálam.
Bölcsesség só-szemét, szikrát vet valahány!
Serleg, ha édes is, alján epével tölt el.
Csak az nem, az a kék völgy-serleg, tele köddel,
melyből tejet ivott, ahogy fölkelt, a nap.
Ifjú szerelmeim sorra feledni tudtam,
de látom még ma is a harmat-este útban,
ahogy vadászkutyám a fény felé szalad.

Francis Jammes-ot szeretik a magyar költők. Sok szép átültetést ismerünk, Radnóti, Rónay, Vas István, Kálnoky és mások révén. Mondhatnám, hozzánk közelebb áll, mint a franciákhoz. Ők úgy érzik, Jammes költői útja nagyon is eltér a francia vers fő útvonalaitól, van benne valami kívülmaradás, vidékiesség. Lehet. Semmi értelme kétségbe vonnunk más nemzetek ítéleteit saját költőikről. De azt hiszem, nyugodtan általánosíthatom saját érzéseimet ebben az ügyben: én éppen azt szeretem Jammes-ban, amit a nagy francia esztéták nem szeretnek benne. Éppen azt szeretem, hogy vidékies, hogy közel áll a természethez, hogy benne él egy dél-francia életformában, szeretem egyszerűségét, érdes-hanyag verselését, a megalázottak és megszomorítottak iránti részvétét, és a szamarakat, legfőképpen a szamarakat, akikkel Jammes egyik legszebb vers-imájában együtt akar a mennyországba jutni. Lehet, hogy én nem is a francia Jammes-ot szeretem, hanem a magyar Jammes-ot, úgy, ahogy az előttem járó költőktől örökbe kaptam, és az ő – magyar – szavaikkal idézgetem. Nem utolsósorban Illyés szavaival. Ez a szonett ugyanis kiváló és jellemző, akár Jammes, akár Illyés oldaláról nézzük.

A fordítás első sora egyszerű, pontos, mondhatnám szóról szóra való mása az eredetinek: Mi is a boldogság? Csak egy kék völgy talán… „Qu’ est-ce que le bonheur? Peut-être un vallon bleu…” – A második sor ezzel szemben merész, nagyon is illyési átformálása az eredetinek, miközben, persze, a lényeghez hű marad: Hol hajdanán – ihol harminc éve – nyulásztam. Ebben a másoI. kötet 603dik sorban két szó is van, amelyet magyarul más, mint Illyés Gyula nemigen használna, és nem is használhatna. Az egyik: „nyulásztam”. Bizony, legtöbbünknek ez a szó nem jutna eszébe, úgy fordítanánk a franciát, ahogy ott írva van: nyúlra vadásztam, s helyesen is fordítanánk. De milyen jó, milyen gazdag szókincs az, amelyik kellő helyen ki tudja vetni magából a kicsit archaikus, kicsit vadászias nyulászni szót. Ez a nyulászás már magában is jellegzetessé tenné a verssort. De ez még semmi. Ott a másik szó, amelyik egyszerre népivé és illyésivé változtatja a sor hangulatát, itt van az ihol. Senkinek sem merném ajánlani, hogy a francia „voici”-t iholnak fordítsa. Nemcsak azért, mert egyesek megengedhetik maguknak az efféle merészséget, mások nem – rangsor szerint. Hanem azért, mert egy-egy ilyen ihol-ért meg kell fizetni. E mögött egy életmű áll, Illyés életműve, amely nyelvi sajátságaival, színével, milyenségével elfogadtatja, hitelesíti e helyt, éppen Jammes művében, a kivételes szóhasználatot. Az ihol-okat nem adják ingyen; jelenléte bizonyító erejű példája annak, hogy a költő-műfordító végső soron egész költői művével áll jót a fordításaiért.

A következő négy sor – a második quatrain – mindig kényes pontja volt és marad a szonettformának. Függő változónak nevezném, az első négy sor független változó jellegével szemben. Itt már minden meg van határozva, a rím, a ritmus, a hangulat, ez a rész tartalmazza a kezdet lendülete után a folytatás nehézségeit. Illyés ezt is megoldja, fenti módszerével: hol természetes pontossággal, hol merész ugrással.

A szonett két terzinája viszont (ahogy az iskolában tanultuk) fordulatot jelent a versben. Én inkább azt mondanám: új lélegzetet jelent. Különben is, Jammes szonettjéről van szó, aki nem veszi olyan szóról szóra az iskolai pedantériát, még akkor sem, ha kivételesen szonettet ír. Illyés a két záró-hármas fordításában új költői gesztussal lep meg bennünket. Nem használja jellegzetes szókincse szavait, nem is távozik messze a szövegtől. Viszont érvényesíti azt a kevésbé feltűnő, de nagyon karakterisztikus tulajdonságát, amely egész fordítói és költői művének egyik tipikus jegye: a versmondat épségéhez való érzékét. Olyannyira jellegzetessége ez Illyésnek, hogy a versmondat egészségéért, talpraesett mivoltáért olykor áldozatra is hajlandó. Jellemző a műfordítóra, hogy hol, miben hozza meg a fordítás oltárán elkerülhetetlen áldozatokat. Illyésnek stílusjegye, hogy a mondat természetességét tűzből-vízből kimenti. Itt, Jammes verse fordításában szó sincs áldozatról. Ellenkezőleg, megcsodálhatjuk a költő egyik bravúrját, ami annál nagyobb bravúr, mert fel sem tűnik. S ha franciául olvassuk el, csak akkor látjuk, hogy hányféle bonyolult változtatást hajtott végre a fordító a mondaton, hogy magyarul ilyen folyékony legyen anélkül, hogy a gyönyörű völgy-serleg-képből, a sorok lényegi I. kötet 604szerkezetéből valamit is elhagyott volna, vagy pláne, bármit hozzátoldott volna. Ez a láthatatlan bravúr folytatódik éppen egyszerűségével a záró terzinában. Mert a mondatérzék – ez a bonyolult, összetett képesség – nem terem rózsabokorban, különösen nem, ha fordításról van szó. Azért meg kell dolgozni; csak érett, nagy fordítói művészettel lehet a sok alárendelést, mellérendelést, határozói betoldást úgy elrendezni és összeforrasztani ebben a záró terzinában, ahogy az Illyésnek sikerül. Ez a szép és feledhetetlen zárórész kivételes hatást tesz: a keresetlenségét. „Ifjú szerelmeim sorra feledni tudtam, – de látom még ma is a harmat-este útban, – ahogy vadászkutyám a fény felé szalad.”

Szétvagdaltuk a jonatánalmát. Rakjuk össze cikkelyenként. Első cikkely: az illyési szókincs, amit a költői mű hitelesít. Második cikkely: szuverén viszony az eredetivel. Harmadik és legnagyobb cikkely: a mondatérzék minden, de minden műfordító által megszívlelendő kivételes biztonsága.

Úgy. Most megint egészben van.

Húszezer éves vétkeink*17

Voltaképpen nem érzem magam illetékesnek arra, hogy az úgynevezett nőkérdéshez hozzászóljak. Ez az ügy – a nők ügye –, úgy gondolom, régóta túlhaladta a szubjektivitása kereteit, tudományra van szüksége, nem vallomásra, alaposságra, és nem érzelmekre, tárgyiasságra, és nem személyességre. A tudósokat illeti a szó meg a társadalmi cselekvőket, a szociológusokat, politikusokat, az élettan, a lélektan szakembereit. Ők azok, akik érdemben szólhatnak a tárgyhoz, ők azok, akik tovább mozdíthatják ezt a húszezer éves problématömböt a társadalom életében – minden más szóvirág. A nőkérdés ma már komplex tudomány.

Mindezeket jól megfontolva és szakértelmem hiányait felmérve, mégis hozzászólok a tárgyhoz. Hozzászólok, mert költő vagyok – méghozzá nőnemű költő –, hozzászólok, mert a nők kulturális kreativitása mélyen érdekel, hozzászólok, mert egy költő mindenbe beleszól. Különösen nálunk, Magyarországon. Olyan országból jövök, amelynek kultúrájában van egy sajátosság, amit egyedülállónak ugyan nem nevezhetek, de ritkának és így említésre méltónak igen. Nálunk elvárják a költőtől, hogy ne csak véleménye legyen I. kötet 605mindenről, de hogy végbe is vigye, amit prédikál. És ez egyáltalán nemcsak az újabb időkben van így, nem. Már ötszáz éve (hogy ne ezer évet mondjak) megkívánja nálunk a közvélemény, hogy a költő, az író értsen a politikához, a valláshoz, a közgazdasághoz, szíveskedjék nyilatkozni abban a kérdésben, hogy lucernát vagy kölest vessenek egy bizonyos földterületen, írja meg kiváló hadászati értekezését (különös tekintettel a törökökkel folytatott harcokra), és természetesen hadat vezessen, küzdjön a botanikáért, essen el csatamezőn, börtönt viseljen a felvilágosodásért és végezze el a közoktatás átszervezését. Szóval, ahogy mondani szokták, nálunk az utcát is legszívesebben költőkkel söpörtetnék. Vagy másképp: az íróféle olyan, mint egy kétlábon járó pótalkatrész-lerakat, mindent pótolhat – kérdés, hogy ő maga saját szakmájában pótolható-e.

Ha most – csöppet sem merész asszociációval – közös filmre fényképezem össze a költő fenti képét meg a nő társadalmi helyzetét, a párhuzamot nem tudom elhárítani. Mindkét arcképben van valami, ami egy szakképzetlen és ezért mindenre használható segédmunkásra emlékeztet. Azzal a korántsem elhanyagolható különbséggel, hogy a költőnek neve van és pozíciója, a nő pedig – többnyire – névtelen és arctalan.

Nem kételkedem benne, mondom, hogy a nőkérdés elsősorban tudomány és politikum, mégsem kívánok most kitérni a nagy társadalmi összefüggésekre, azokra a figyelemre méltó cselekvéssorokra, amelyek mindenütt (nálunk is) történtek és történnek a jó ügy érdekében. Inkább belülről venném szemügyre a helyzetet; csakis saját tapasztalataimból merítve, környezetemet mérlegelve, a szellemi munkát végző nő, az úgynevezett alkotó nő némely tulajdonságát óhajtanám feszegetni. (Bár az „alkotó” szótól olykor bárányhimlőt kapok, mégis elismerem, hogy nélkülözhetetlen lélektani szakkifejezés.) Egy kis lelkiismeret-vizsgálatot ajánlok tehát – az sosem árt. Milyenek vagyunk? Milyenek vagyunk mi nők, itt a huszadik század utolsó harmadában, mi, szellemi munkát végzők, az élet bármely területén? Nem haszontalan ezt megkérdeznünk akkor sem, ha nem feledkezhetünk meg róla, hogy produktumai vagyunk egy történelmi folyamatnak, amelyet igen kevéssé irányíthattunk.

Melyek például azok a jellegzetes, mindig újra felbukkanó tulajdonságaink, amelyek munkánkat, szellemi önkifejezésünket gátolják? Mik a hibáink, vétkeink vagy önmagunkat hátráltató jellemvonásaink? Ezekről ejtenék néhány szót.

I. kötet 606

Sorukban én elsőnek a közönyt említeném. Hadd kezdjem azon: mindnyájan, akik itt jelen vagyunk vagy átvitt értelemben vagyunk jelen, kivételek vagyunk. Kivételek vagyunk, hiszen az egész föld léptékében gondolkozva, ma is keskeny réteg az, amelyből egyáltalán kiválhatnak szellemi foglalkozású nők. De hadd fűzzem hozzá mindjárt: ebből a nagyon kevésből is sokan közömbösek saját szellemi lehetőségeik iránt. Sokan, sokan elégednek meg a hagyományos női képlettel – család, gyermek, otthon –, a munkát, a szellemi munkát is, átmenetnek, szükséges rossznak tekintve. Érthető ez a nehéz fizikai munkát vagy gépies alkalmazotti munkát végzőknél, kevésbé a nagyobb lehetőségűeknél. Abból az óriási társadalmi és lelki komplexumból, amely ezt a magatartást létrehozza, én most a közönyt emelem ki, mint amin változtatni némileg talán hatalmunkban van, a tompa nemtörődömséget, az eleve belenyugvást, azt, hogy nem kell nekünk a szellemi erőfeszítés akkor sem, ha módunk volna rá. Mi más ez, mint harcnélküli vereség?

Közönyünk egyébként szorosan összefügg egy másik, oly sokszor fölemlegetett tulajdonságunkkal: a kisebbségi érzéssel. Van személyes kisebbségi érzés, van hivatásbeli, nemzeti, a csoportlélektannal összefüggő – ez utóbbiak közé tartozik a nők önbizalomhiánya. Hány kiváló képességű nőt, hány vitathatatlan tehetséget, hány csillogó fiatal lányt láttam visszariadni, összeroppanni a pálya elején, sőt közepén, nemcsak azért, mert terheik túl súlyosak voltak – ezt mindnyájan ismerjük –, hanem azért is, mert a belső kétely, az a titkos meggyőződés, hogy „úgysem vagyok képes rá”, meg „minek is ez az egész” szétrágta szellemi aktivitásukat. Ez ellen az állandó sebezhetőség ellen nem tartom eléggé megfelelő érvnek a nők eddigi kulturális alkotásainak felsorolását. Bizony rövid felsorolás az, tisztelt barátnőim. Bizony kevéssé tettük bele a kezünket évezredeken át az emberi kultúra megteremtésébe; ha a jövőben is csak ennyit várhatnánk nemünktől, kár volna a fáradságért. Egyáltalán nem a kiváló elődeinket kívánom ezzel lebecsülni, Szapphótól napjainkig, sőt: pusztán egy analógiára utalok. Azért, mert például az európai jobbágyság, parasztság évezredek alatt szembetűnően kevés karmestert vagy csillagászt adott a kultúrának, abból senki sem következtet arra, hogy a parasztságból hiányzik az égi mechanika vagy a magasabb zene iránti érzék. Ott, ahol a tömeges kiválasztás feltételei nincsenek meg, ott a múltból nem lehet következtetni a jövőre. A tehetség és a lehetőség találkozása mind ez idáig véletlen volt, a kifejtetlen képesség pedig mindig mérhetetlen. Voltaképpen – társadalmi méretekben – fogalmunk sincs róla, mire képesek a nők, azonos feltételek esetén. I. kötet 607De ez a jól megfontolt „fogalmunk sincs róla” úgy érzem, többet ér, mint a kishitűség, vagy akár a megfontolt önbizonyítás. Egy folyamatnak mindig az iránya, a „trend”-je a döntő erő.

Mit kell még felhoznom önmagunk ellen? Talán a kisebbségi érzés ellentétét, az elbizakodottságot. Gondoljunk vissza töredelmesen ifjúságunkra (mi idősebbek): milyen könnyűnek, de milyen könnyűnek tetszett ez az egész. Ki törődött az úgynevezett nőkérdéssel, fiatal költő, készülő művész vagy tehetséges tudós? Semmibe vettük, a velocipéd és a zsirárdi-kalap korába utaltuk, lezárt témának tekintettük (mint ez már néhány nemzedék óta szokás és úgy hiszem, még sok-sok nemzedéken át szokás lesz). Mindig eszembe jut erről az az irodalmi anekdota, amely szerint a neves nyelvész-professzor találkozik az utcán az ugyancsak neves költővel és felkéri, hogy vegyen részt egy spanyol lírai antológia fordításában. „Szívesen részt vennék – válaszolja a költő –, de sajnos, nem tudok spanyolul.” Mire a professzor tetőtől talpig végigméri a költőt és megjegyzi: „Egy bizonyos koron túl mindenki tud spanyolul” – azzal sarkon fordul és otthagyja. Bár nem biztos, hogy egy bizonyos koron túl mindnyájan tudunk spanyolul, azt elmondhatjuk, hogy lassan, nehezen megtanuljuk fölmérni lehetőségeinket. Megtanuljuk a női státusz leckéit, és ez egyszerre tudás és dezillúzió. Reális önértékelésre ne számítsunk nélkülük.

És mit hagytam utoljára? A legsúlyosabbat. Jellemez minket, nőket a tárgy iránti érdeklődés csonkasága. Hajlandók vagyunk rá – legyen szó bármilyen témáról, tudományról, művészetről, saját életbevágó tennivalóinkról vagy a legelvontabb gondolatmenetekről –, hogy a dolgok személyes oldalát tekintsük, magát a tárgyat elhanyagolva. Nem puszta szubjektivizmus, afféle női szeszély ez; rendkívül súlyos, reális okok formáltak minket ilyenné, elvégre a mi női szakmánk az emberi kapcsolat. A szerelem, a család, a gyermek, ez a mi egzisztenciánk alapja (még ma is), a szó anyagi, társadalmi, közfelfogásbeli és annyi más értelmében, föl egészen a filozófiákig, hogy úgy mondjam, filozófiai helyzetünkig. Ezt találjuk még abban az elvont sávban is, ahol a nőkről szóló hiedelmek, meghatározások, célképzetek foglalnak helyet – a női létnek mintegy metafizikájában. És ha létünk személyes kapcsolatoktól függ húszezer éve, elemi érdekünk, hogy azokkal foglalkozzunk, és ne mással. Így is cselekszünk. Ezért olyan nehéz (és mellesleg kockázatos is) átváltanunk a szubjektumról az objektumra, ezért olyan nehéz elérnünk, hogy a tárgy, elsősorban a tárgy és csakis a tárgy érdekeljen bennünket, amivel foglalkozunk vagy amit létrehozunk, a halogénvegyületek daganatgátló hatása, a vers, amit írunk, egy épület statikája. Pedig enélkül nincs semmi. Erősítenünk kell I. kötet 608belső koncentrációnkat, a tárggyal és létrehozásával való kapcsolatunkat, ki kell vésnünk azt a helyet a világban, megtalálnunk azt a zugot, amely a belső koncentrációt lehetővé teszi, tekintet nélkül a női mivoltunkból eredő – vagy bármilyen másfajta – akadályra.

Ez nehéz. Nem kételkedem benne, hogy ma még a nő szellemi önmegvalósítása többnyire bizonyos önfeláldozással jár. Megnevezhető vagy sokszor névtelen áldozatokkal, az „elviselni, elbírni” igék olyan szinonimáival, amelyek a szótárakban nem találhatók. És persze többszörös teherhordozással. Bátorítson minket, hogy egy kreatív férfi önmegvalósítása sem éppen gyerekjáték – a történelem tanúsága szerint.

De főképp az bátorítson minket – miközben igyekszünk tárgyilagosan mérlegelni magunkat –, hogy mindannyian, gyerekesek és gyerektelenek, anyáinkkal és lányainkkal együtt, ősanyák vagyunk. Ott fogunk állni egy megfakult fényképen, furcsa ruháinkban, mint nagyanyáink az említett velocipéddel, mi is, ősanyák, akik a nők ügyének csecsemőkorú eszméjét gondoztuk – már ahogy bírtuk. Egy alkalommal közösen interjúvoltak meg egy neves színésznővel. Mikor rám került a sor, az ifjú riporter feltette a hervadhatatlan kérdést: hogyan érzem magam nő létemre, íróként. Megérdeklődtem tőle, hogy ugyan miért nem kérdezte meg ezt társnőmtől is: hogyan érzi magát, nő létére, a színpadon. Hiszen még Shakespeare-nél és persze az antikoknál is, fiúk játszották a női szerepeket (mint jól tudjuk, csak elfelejtjük), hogy is tehette volna nő színpadra a lábát. A hivatásos színésznő fogalma alig több mint háromszáz éves.

Nos, azt hiszem, háromszáz év múlva – ha időközben föl nem robbantjuk magunk alatt a földet – más listát készíthetünk majd az úgynevezett női tulajdonságokról, női lehetőségekről, mint most készítettünk, mi ősanyák.

Háromszáz évet mondtam. Miért? Mert derűlátó vagyok.

I. kötet 609
Az igazi krimi*18
Agatha Christie (1891–1976) halálára

Hát meghalt volna az öreg hölgy? Meghalt volna a detektívregény angolosan angol, vitathatatlan klasszikusa? Valószínűtlen – mormolja az olvasók sokmilliós, soknemzetiségű tömege, ki-ki maga elé bámulva egy percre, olvasókarosszékéből a padlót vizsgálgató, szertartásosan nyomkereső tekintettel. Mintha évszázados, patinás vállalat szűnt volna meg, szavatolt minőségű anyagait nem forgalmazva többé. Hol is veszünk ezentúl ilyen kifogástalanul szőtt szövetet?

Úgy látszik: tőle vásároltunk legszívesebben 1920 óta, első könyvétől, A Styles-i titokzatos ügytől kezdve az Ackroyd-gyilkosságon, a Tíz kicsi négeren át a legújabb Miss Marple-történetekig. Mert kétféle detektívregény van. S ezt természetesen úgy értem, hogy 125-féle detektívregény van, de a két fő típus eléggé világosan elkülöníthető, és el is szokták különíteni. Az egyik az üldözéses típus. Sémája: elöl megy egy autó, mögötte a másik autó, és kölcsönös lövöldözésük voltaképpen a regény végéig tart. Az autó vagy a lövöldözés helyettesíthető bármivel. E regénytípus izgalmi hatóanyaga a fizikai veszély. A másik regényfajta hatóanyaga viszont a rejtvény. Míg az üldözésnek nincs titka, vagy teljesen esetleges, ráaggatott titka van, addig a rejtvénynek az első mondattól az utolsóig kell áthatnia a cselekményt, rituálisan szigorú játékszabályok szerint. Az üldözéses regény kezdetleges kalandhalmaz, még akkor is, ha újabb változataiban néha jó, szinte-szinte irodalmi részletrajzzal, környezetrajzzal kendőzi is magát – a rejtvényregény a szerkezet diadala.

Agatha Christie szakmai kiválóságát éppen az szavatolja, hogy a szerkesztés tudora, a rejtvényregény biztos kezű takácsmestere. Esze ágában sincs irodalmiasnak lenni. Nem tukmálja ránk a lelkét, nem brillírozik „egyénített” alakábrázolással, mélyenszántó társadalmi körképpel, nem áriázik – alig-hamis – pszichológiát. Az ő regénye az, ami. És abban hiánytalan. Az öreg ladyt – szerencsére – egyáltalán nem érdekli a gyilkosság, a vér, az erőszak, rezzenéstelen arccal rakja le műfaja sztereotípiáit, így a gyilkosságokat is, mint pasziánszozó a kártyákat; nem érdekli más, csak a rejtvény, a rejtvény hézagtalan szabályrendszere. A szerkezet és megint a szerkezet, az igazi krimi, a lépcsőzetesen épített feszültség alfája és ómegája. És ha mégis szükségessé válik, szemcseppentővel adagolja bele könyveibe az elkerülhetetlen mellékest: a jellemrajzot, a társadalmat, a tájat, a légkört. Ám a fair játék ritka jutalmaként ezek I. kötet 610a cseppek nagyon is jóízűek. Mi mindent megtudunk a ragyogóan vezetett logikai játszma sodrában például a buggyantott tojás elkészítési módjairól, a fűnyíró olló hangjáról nyári délután, angol sövényekről, bútorhuzatokról, légitámadások emlékeiről. Igen, a Christie-regények bűntettei kamara-jellegű, intim, Dickens-stílusú bűntettek – hogy Chesterton jelzőit orozzam el, a detektívnovella ősmesteréit. És hogyan is méltassuk kellő szavakkal a tartós keménypapírból kivágott nyomozóhősök szelíd humorral is satírozott figuráit, a macskabajszú, tojásfejű Poirot-t, vagy az éles szemű pletykazsákot, az aranyos Miss Marple-t? Vagy mit szóljunk a műfaj csúcsteljesítményeihez, a Christie-féle apró lélektani trükkökhöz, remek megfigyelésekhez, amelyeken a cselekmény fordul, hogy tudniillik a tükörkép fölcseréli a jobb és bal oldalt, hogy három személy csönget hasonló módon az ajtón, hogy más a letört és más a levágott köröm formája. Nem kell többet mondanunk annál – és ez épp elég –, hogy Agatha Christie anyagszerű.

Vannak dolgok, amelyek két könyvtábla között játszódnak, mégsem tartoznak bele az irodalom fogalmába. Máshová tartoznak. Sokkal közelebbi rokonuk a labdarúgás, az ipi-apacs, a keresztrejtvény, a sakk, mint az írásbeli kultúra bármely megnyilvánulása. Nem, nem vetem meg a krimit. Egyszerűen másra használom, mint az irodalmat.

Köszönjük, öreg hölgy. Köszönjük a jó szórakozást.

Arcképvázlatok, fiatalokról*19

Sokszor, sokat foglalkoztam fiatalokkal életem során. Tanári hivatásomnál fogva meg versírói gyakorlatomnál fogva: kisgyerekeknek is írok verseket. Ez jó, a kicsiknek való versírás; a gyerek versérzéke bámulatos. Csak később szokta elveszíteni. De hát ismertem sok serdülőt is, sok főiskolás korút, induló, éppen munkába álló fiatalt. Ahogy felidézem magamban azt a hosszú sor fiatal arcot, amelyet módomban volt közelebbről vagy futólag megismerni, úgy érzem magam, mintha egy arcképcsarnokban járnék, élesen elütő portrék között. Arcképcsarnokot mondtam? Nem jó ez a szó; túlságosan is mozdulatlan, muzeális. Ez az arcképsorozat él, mozog, változik, gyakran a szemem láttára. Ha megkérdeznék tőlem, hogy milyen a mai fiatalság – vagy egyáltalán: milyenek a fiatalok? –, bizony nehezen tudnék válaszolni rá. Valahogy igazabbnak érzem, ha portrésorozatomból mutatok be egynéhányat, csak úgy, I. kötet 611kapásból. Kölcsönveszem egy percre La Bruyère módszerét, aki valamikor görög, latin álnevek alatt, néhány sorban megrajzolta korának nevezetesebb figuráit. Az én ambícióm nem ilyen meredek, nem nevezetességeket rajzolok elmélyülten, dehogyis, csak néhány pillanatképet rögzítek, csak gyorsvázlatokat dobok a papírra, hamis betűkkel jelölve persze, mert ha egyesekről van is szó, talán mégsem csakis egyesekről. Ennyit – ha többet nem is – megtanultam régi, francia kollégámtól. És most előveszem a ceruzát.


K. T. Régóta ismerem. De valahogy sohasem beszéltem vele két-három szónál többet. Nagydarab, keménykötésű fickó, éppen túl a serdülésen, már felnőttnek látszik. Hatalmas, elálló füle van, de a füle is csak karakteresebbé teszi. Sportol. Mindent sportol, de főleg síel és focizik. Ott áll nagy, lompos pulóverében, és egyszerre azt mondja: „Én csak az egészen finom költőket szeretem. Tóth Árpádot, Radnótit. Csak az egészen finomakat.” Döbbenten bámulok fából faragott arcába.

S. J. Friss tanítónő egy kis faluban. „Ha lehet, minden félévben feljövök Pestre. Erre spórolok. Csak a szálloda nagyon drága, nem is bírom tovább anyagival, legfeljebb három-négy napig. Akkor elmegyek színházba egyszer, moziba kétszer-háromszor, akkor elmegyek a Corvinba vagy egy másik nagyáruházba, és mindent megnézek a földszinttől a legfelső emeletig, a tojástartókat, a tévé-adaptert, a konyhaszekrényt, ruhából külön mindent, a bundákat, a papucsot, a bőrdíszműt, aztán a játékosztályt, a galuskaszaggatót, a lámpaernyőt, az illatszert és a drogériát, aztán beülök egy eszpresszóba, és nézem az embereket. Csak a szálloda, ugye, a szálloda…”

V. L. és X. Csöngetnek. Két fiú áll az ajtóban. Az egyik hosszú kiskamasz, a másik legfeljebb nyolcéves. A nagyobbik kis férfi, határozott, udvarias, célratörő. „Van hulladékpapír? Tessék ideadni, mi elszállítjuk a MÉH-be.” Odaadom. A kisebbik veszi át, alig bírja; ennek bámész kék szeme van, a haja mintha nem is haj volna, hanem sárga pihe, mint a kiskacsáké. „És ez a kisfiú? Ez segít neked?” – kérdem. „Ő az én káderem – mondja ellentmondást nem tűrően a nagyobbik. – És van kocsink is.” Csakugyan van. Egy rollerre rászereltek egy ládát, úgy tolják a papírtömeget, tolják, viszik, elintézik. Mindent elintéznek. Állandó kliensük vagyok.

D. M. Diákköltő. Mutatja a verseit. Érdekesek. Azt mindenesetre látom, hogy a költészet mesterségbeli részéről kevés fogalma van. Óvatosan megpendítem, hogy nem ártana utánanézni: mi is az a jambus. Fölpattan. Elkeseredetten tiltakozik: esze ágában sincs ilyen ócskaságokat megtanulni! Tisztában van vele, hogy a lelkébe akarok taposni, szíve vérének gyermekeit megfúrni. Egy költő nem tanul, egy költő mindent tud. Még hogy verstan! I. kötet 612Nemcsak dühös, meg is van lepve, nem ezt várta tőlem, akit „modern”-nek neveznek. Összeszorított foggal távozik. Tudom, hogy sohasem látom többet. Ismerem a típusát. Akit nem érdekel igazán a saját mestersége, abból a legritkább esetben lesz szalonna. De mégiscsak látom az ifjú költőt. Hihetetlen, optimista záradék: egy görög antológia fordítói közt találkozom vele, csak úgy kirázza a kisujjából a hexametert, az alkaioszi strófát. Mindent tud.

Sz. C. Szintén verseket hoz. „Mostanában versírással foglalkozom, azt mondják, az már nőknek is jó pálya. Én a tévéhez akarok menni. Ismerek egy nőt, vagyis nem ismerem, de meséltek róla, az is a tévénél van, és verseket ír és egy filmrendező már vett is neki egy kétszobás öröklakást.”

B. A. Bakelitpréselő. „Mert a bakelitpréselés nem olyan könnyű. Hogy csak úgy ukmukfukk benyomja az ember a gombot, és megvan. Hányszor kell felmenni a gép tetejére, fölmentem én, azt hiszem, ezerszer is, pedig csak nemrég kezdtem, mert az úgy van…” És elmondja részletesen. Hosszan. Szenvedélyesen. Aztán kivesz valamit a zsebéből. Egy szétnyitható kis bakelit tojást. Mutatja: „Most ezt csináljuk, húsvétra. Szép, mi?”

E. G. Arkangyalarcú lány. A szemüveg olyan rajta, mint egy ékszer. A szemüveges arkangyal hegedűs. Mindenki mondja, hogy nagyon tehetséges. Nem hiszi. Csak mosolyog vékonyan, hosszú kezével néha belehúz egyet a levegőbe, minden mondatot félbehagy. A zenén kívül egyetlen dolog érdekli: a káposztás kocka. Azt imádja, de attól sem hízik. Koncert előtt lefogy még három kilót, bár nincs miből. Lezajlik a növendékkoncert. Gratulációk. Nahát, ilyen fiatalon… Remek voltál, remek… A hegedűslány csak áll. Vékonyan mosolyog. Nem hiszi. Aztán átmelegszik az arca. „Káposztás kocka lesz vacsorára!” – motyogja maga elé.

N. I. Tizenkilenc éves fiú. Dauerolt aranyhaj, afrofrizura. Egy négyéves forma kislányt húz magával az utcán, kezénél fogva. „Na, gyere, Cicus. Ne ordíts, Cicus.” Megállunk a járda szélén néhány szóra. Karjára veszi a kislányt, úgy mondja: „Ez Cicus, a húgom.” Tekintete, hangja, átszellemült mosolya egy fiatal apáé. „Anyám beteg, most én öltöztetem Cicust, én viszem óvodába. Cicus rengeteg verset tud, Cicus sokat rajzol.” Zsebébe nyúl Cicus rajzáért. „Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske”-rajz ez; nahát, milyen gyönyörű. Aztán mennek tovább. „Gyere, Cicus. Ne toporzékolj, Cicus. Majd veszünk fagyit, Cicus.”


Folytathatnám tovább. Írhatnék a leendő dobosról, aki egyelőre falon, asztalon, léckerítésen dobolja el a jó számokat, a füstszőke bolti eladólányról, aki japánul tanul, a bájos, kandúrmacskaszerű fiúról, aki semmit sem csinál, de mindig kimagyarázza, a közgazdászlányról, aki mindenkinél mindent jobban I. kötet 613tud, a dolgosakról és a hencegőkről, a félénkekről és a fölényesekről, a bélyeggyűjtőkről és a törtetőkről – de hát elég ennyi is. Mi a közös ezekben a fiatalokban? Talán semmi. Talán az, hogy fiatalok. Ami annyit jelent, hogy arcuk nem végleges. Mozgófilm az arcuk – amit készen csak a 21. században fognak vetíteni. Kívánom, hogy jó film legyen.

Kinek ajánlja Nemes Nagy Ágnes a Szökőkutat?*20

Ha gyermekverskötetről van szó – amilyen a Szökőkút is, eddigi összes gyermekversem gyűjteménye –, szeretném mindjárt közölni azt az alapvető tapasztalatomat, hogy gyermekvers és felnőttvers lényegében ugyanegy anyagból van. Mit is jelent ez? Azt, hogy mindkettő elsősorban vers, jellegzetes versélményből születik, és ilyet kíván nyújtani. Nagy hiba volna a gyermekvers fogalmát a didaxisra, a tanulságos, épületes vagy alkalomszerű verses szövegekre szűkíteni. Ugyanakkor nem kívánom tagadni, hogy a gyermekvers egy kicsit más, mint az, amit felnőtteknek szánunk. Valódi verscsírából indul – ebből nem szabad engedni – de gyermekhangon szól, mert abból nő ki, ami bennünk gyermeki.

Hogy ez a gyermekrészünk, amit meg bírtunk tartani magunkban, olyan egyszerű volna? No-no. Mindenesetre versre éppúgy hajlamos (sőt még inkább), mint felnőttrészünk. Csak egy kicsit kell ráhangolódnunk arra, amit ez a gyerekrészünk – és a mai gyerek – lát a világból, egy madarat, egy űrhajót, egy ugróiskolát az utcán, egy nagymamatündért (vagyis Bors nénit, kedvenc hősömet, aki ABC-áruházban vásárol ugyan, de kéményről kéményre röpdös), csak egy kicsit kell figyelnünk a gyerekek játékaira és a mieinkre, az úgynevezett semmiségek lírájára – és máris nőni kezdhet a gyerekvers. A felnőttverssel egy tövön.

Kiokosítanak engem gyerekversügyben például az óvodások, a kisiskolások. A múltkor is, már éppen elmenőben voltam egy óvodából, amikor elébem perdült egy kislányka. – Tessék engem felemelni – óhajtotta határozottan, és már nyújtotta is a két karját a nyakam felé. Ezt már ismerem. Ha most fölemelem a kislánykát, sorba emelgethetem az egész óvodát. Ez ugyanis a kedvtelésük. – Emelj fel, emelj fel! – követelik. Mit tehettem volna? EmelI. kötet 614gettem őket, hogy ropogott a derekam. Végül egy hatalmasan megtermett, óvodás fiatalembernek világosan megmondtam: – Édes fiam, nagy gyerek vagy már. Nem bírlak én felemelni, hiszen nehéz vagy, mint a só. – De ő nem hátrált meg: – Akkor csak egy kicsit emelj föl – mondta, bizonyos gyakorlottsággal a családi alkudozásokban.

Gyerekverseimben fordított a helyzet. Nem kívánom a gyerekeket „fölemelni”. Inkább azt szeretném, ha ők emelnének át engem egy másik versdimenzióba, a gyerekvers légkörébe. Legalább egy kicsit.

Emlékezés Áprily Lajosra*21

Tisztelt közönség, a volt Baár-Madas, a volt Református Gimnázium öregdiákjai, kedves hallgatóim!

Az a feladatom, hogy Áprily Lajosról szóljak az itt egybegyűltek előtt. Annyit jelent ez, hogy olyanok előtt kell szólanom róla, akiknek legtöbbje személyesen ismerte Áprily-Jékely Lajost, a tanárt, az igazgatót, a költőt, és ez, a személyes ismeretség ténye, amennyire megkönnyíti, annyira meg is nehezíti a dolgomat. Megkönnyíti, mert mindaz, amit mondani fogok, egy pillanatra sem maradhat puszta szó vagy papiros a jelenlevők előtt, mindannyian egy bennünk élő személyiségre fogjuk vonatkoztatni a mondandónkat, és ami híjuk lesz, ami elégtelen vagy csonka, vagy hibás lesz bennük, azt emlékezetünk segítségével maga Áprily fogja kiigazítani, felgazdagítani, mintegy belépve az ajtón, háromdimenzióssá téve a szavakat. De a bennünk élő Áprily-kép ugyanakkor meg is nehezíti a róla való beszédet. Hiszen mindannyian más és más szögletét ismertük vagy rögzítettük az ő egyéniségének, és bár természetesen vannak közös vonások ezeken a képkockákon, azért mégis ki-ki számon kérheti az emlékezőtől saját Áprily-arcképét, saját emlékei jogán.

Talán az volna jó, ha mindannyiunkat felkeresne egy képzeletbeli riporter – ahogy azt meg is szokták tenni egyes írók hatását, életét kutatva –, és magnószalagra mondanánk neki emlékeinket. A kép így sokkal szélesebb volna, de így sem lenne elégséges. Át kellene talán lépnünk a sci-fi, a tudományos fantasztikum világába, ahol naponta le kellene ülnünk egy titokzatos szerkezet I. kötet 615elé, s heteken, hónapokon át közölnünk néma gondolatfolyammal emléktöredékeinket, hogy aztán egy szellemi központ óriási mozaikképet készítsen belőlük, minden lehetőnél nagyobbat, részletesebbet, alaposabbat – és még mindig nevetségesen hiányosat. Mélységes mély a múltak kútja, mélységes mély az ember személyisége, minden emberé, hát még azé, aki költő volt, nevelő, kiszámíthatatlanul széles hatósugarú. Nem győzöm hangsúlyozni, amit mindenki tud: a jó nevelő, tanító, tanár felmérhetetlen hatósugarát, amely térben és időben szélesedve, láthatatlan, névtelen erőtérként országrészeket, nemzedékeket érint. És ha ez a sokszor magasztalt, de kevéssé honorált és a maga komplexitásában kevéssé is vizsgált pedagógiai erőtér nem névtelen, hanem olyan kiemelkedő személyé, mint Áprily, akkor mi, tanítványai elmondhatjuk, hogy diákéveink éghajlata kivételesen szerencsés volt.

I. Próbáljunk hát előszörre néhány kockát összerakni (ahhoz a bizonyos, képzeletbeli nagy képhez) Áprilyról, a Baár-Madas igazgatójáról. Már a Baár-Madas – akkor még líceum – növendéke voltam, amikor elterjedt a híre, hogy új igazgatót kapunk, Jékely-Áprilyt, aki testvériskolánkból, a Lónyaiból jön hozzánk. Minden osztályteremben lángolt az érdeklődés: „Ó! Egy költő!” – mondtuk azzal az ábrándos lelkesedéssel, ami a gyereklányoknak nem a legrosszabb jellemvonásuk. Mindenki sietett, rohant tájékozódni a leendő igazgatóról – gondolom, hirtelen felszökött az Áprily-könyvek eladási statisztikája a könyvesboltokban –, és aki ehhez túlságosan mafla volt, vagy még nagyon is gyerek, azt a nagyobbacskák bőségesen tájékoztatták. Nagy várakozás előzte meg tehát az új igazgatót, aminek ő – mint utólag tudjuk – teljes mértékig eleget is tett, de az ő oldaláról nézve nem is lehetett olyan könnyű vállalkozás egy neves gimnáziumban, ötszáz leánynak igazgatójává lenni. Egy későbbi versében, amikor már témájává lett a Rózsadomb meg maga az iskola, azt írta ugyan, hogy „ötszáz leány kacag a napsugárnak”, de a gyakorlatban nem volt az ilyen egyszerű. Az ötszáz leány nem kacagott mindig, időnként megbuktak a vizsgán, vagy eltörték a lábukat, s bár fegyelmezetlenek ritkán voltak – az úgynevezett fegyelmezetlenség később jött divatba –, volt velük gond elég. Jellemző Jékely Lajosra, hogy a nagy iskola adminisztrációját, bonyolult ügyeit kifogástalanul intézte, és jellemző Áprily Lajosra az a jó szellem, az az atmoszféra, amit részben ott talált, részben meghonosított az iskolában. Vagy talán mindkettőjükre jellemző mindkettő.

Milyen is volt az Áprily vezette Baár-Madas? Nehéz erre válaszolni, mert az iskolának, igazgatójának legendája van, és mert magam is e legenda tanúi és részesei közé tartozom. Ne várjanak hát tőlem „deheroizálást”, erre nem vagyok képes és ne várjanak heroizálást sem, mert arra nincs szükség. Röviden szólva: kivételesen jó iskola volt. S ezt nemcsak a saját ifjúságunknak szóló I. kötet 616mindenkori nosztalgia mondatja velem –, „mert ami elmúlt az időben, úgy van fölöttünk, mint az ég”, ahogy Kosztolányi fogalmazza. Nemcsak ez az égboltnyi nosztalgia, amelynek egyik tartóoszlopa Áprily volt, nem a megszépítő emlékezés dicsérteti velem az iskolát. Tanár vagyok magam is, sok mindent láttam életemben (mindnyájan sok mindent láttunk), nyugodtan és objektíven állapíthatjuk meg a Baár-Madas kiemelkedő mivoltát iskoláink között. Úgynevezett elit iskola volt, és nemcsak felekezeti, hanem társadalmi meghatározottságát is sok kritika érte egy időben. De aki csak ennyit lát benne, az keveset lát. A Baár-Madasban az úgynevezett előkelő leányiskola szelleme mellett (amelyet önmagában kárhoztatni amúgy is történelmietlenség) ott lakott a régi protestáns kollégiumok szelleme is. Debrecen, Sárospatak, Pápa, az erdélyi kollégiumok kálvinista levegője. Távol volt innen minden pietizmus, elfogultság, és közel volt ide minden humánum. A legkorszerűbben képzett, kitűnő tanári kar oktatott minket – tanáraink például Proustról meséltek az órán (akkor!), három érettségi tételünk volt Adyból, és a Nyugat nagy írói: Móricz, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád külön tétel volt (akkor!) –, s mindezt a legkorszerűbb módszerekkel tanították. Így volt a Baár-Madas egyszerre modern és patinás.

Hadd jegyezzem meg, mintegy mellékesen, hogy a Baár-Madas szép volt. Nem utolsó szempont. Tele van a világ a környezet esztétikai nevelőerejének felismerésével – ezt a mi iskolánk magától értetődően nyújtotta. Nagy épülettömbje, amelyen érezhető volt a magyar motívumokkal dolgozó századelő hatása, nagy telken terült el, hatalmas gesztenyefasor körítette. Nem tudjuk elfelejteni a két tavat, a gyepágyakat, ahol tornáztunk, sportoltunk, a lugasok sorát, és mindenütt a rengeteg virágot, ezt a gyerekkori édenkertet. Sohasem láttam olyan tenyérnyi árvácskákat, mint ott. Mellesleg a virágok ápolására, egy kis kertészkedésre Áprily felesége, Ida néni tanítgatott. S az iskola belső berendezése, a ragyogó sárga padok sora, az akkor nagyon újdonság jellegű melegpadló, a torna- és díszterem, a fizikaterem, a szertárak felszereltsége, a teraszok könyöklői, az ampelopszisszal befuttatott falzugok, ahová elvonultunk magolni – mind alkalmasak voltak arra, hogy keretül szolgáljanak, hogy kifejezői legyenek annak, ami közöttük élt.

Ami pedig közöttük élt – mint erre már utaltam –, a magas színvonal szelleme volt. Próbáljuk megközelíteni ezt a genius locit most az iskola ünnepei felől. Általános divat ma különféle „napokat”, ünnepségsorozatokat rendezni, kecskeméti napokat, siklósi várjátékokat. A Baár-Madas ebben is ütemelőző volt. Áprily bevezette az év végi Baár-Madas-napokat, amelyek egyszerre voltak játékok és a látogatók előtt az iskola évi bemutatásai. Délelőtt tornaünnepély volt ilyenkor a nagy, kavicsos udvaron, délután műsor, színielőadás. I. kötet 617Amikor például Kodály kórusműveiből adott elő a népviseletbe öltözött énekkar, Kodály Zoltán maga jött el a főpróbára, hogy meghallgassa a produkciót. Amikor például Csiky Gergely örökzöld Nagymamáját adtuk elő, Márkus Emília oktatgatott szelíden minket, hiszen unokája, Nizsinszky Tamara osztálytársunk volt. És hogy az irodalom is megkapja a magáét, Áprily íróbarátai, főképp az erdélyiek látogattak el hozzánk, Tamási Áron, Reményik Sándor, Nyirő József. Nemcsak előadást tartottak, nem; kis teadélutánokon is együtt ülhettünk velük fehér blúzban, sötétkék szoknyában, gyakorolva az irodalmi társalgást. És ne felejtsük el: mindez akkor volt, nem ma, az író-olvasó találkozók korában; és mindezt elsősorban Áprilynak köszönhettük.

Aminthogy neki köszönhettük másféle ünnepeinket, a kirándulásokat is. Itt derült ki róla, hogy nemcsak író, nemcsak tanár, hanem vadász-halász-hegyivezető. Szentgyörgypusztai háza, a kisoroszi révnél, ahol később élt családjával együtt, nem véletlenül emlékeztetett erdőbe, völgybe bújt erdészlakra. Természetközelsége, amely költészetét át- meg átjárja, a kiránduláson pecsételődött meg előttünk személyes hitellel: hány növény nevét tudta (a latin besorolással együtt), hány madarat ismert, leánykökörcsint mutatott hóban, som gyümölcsöt ősszel, lila-sárga csormolyát az árokparton; meghallotta a lappantyú hangját, láttatta a szajkót, a gyurgyalagot. Gyönyörű, nagy, jelentékeny tájakat láttunk vele együtt, a Hortobágyot, Bugacot, Kassát és környékét, mindig visszatérve a pilisi hegyeket – de ami a nagy tájképek mögött hatott, az valahogy az apróságok, a részletek szeretete volt, nem akadt olyan gizgazocska, olyan suszterbogárka a fűben, amihez köze ne lett volna.

II. És ha a természet apróságait szerette, hogyne szerette volna a saját apróságait: a gyerekeit – család- és gyermekszeretete közismert –, növendékeit név szerint ismerte, azt a cserélődő ötszázat. Aki tanár, vagy sok ember közt forgolódik munkájában, az tudja, hogy ez micsoda teljesítmény. Milyen tanár volt Áprily, milyen volt ő az iskola hétköznapi munkája során? Szűkre fogva a szót, azt mondhatom, hogy természetes tekintélyű tanár volt. Tanítványai iránti szeretete sohasem vált érzelgőssé, ezt talán fölösleges mondanom, aki verseit ismeri, ismeri egy lírai költő tartózkodó magatartását is. Aminthogy nem volt „szigorú, de igazságos” tanár sem. Igazságos volt persze, de szigorú nem. Nem volt szüksége rá. Tekintélye olyan vitathatatlan volt, tartása olyan egyenes, hogy fölösleges lett volna külön „fegyelmeznie”. A hely szelleme az ilyen keményebb kezet amúgy sem igényelte. Valahogy minden – látszatra – magától volt rendben, valahogy minden a helyén volt. Megjegyezni kívánom, hogy tanári viselkedésében nyoma sem volt holmi költőieskedésnek. A legkényelmetlenebb látványok egyike, ha valaki meg is játssza azt, ami ő maga valójában – az irodalomban nemegyszer találkozhatunk ilyesmiI. kötet 618vel. Nos, Áprilyban nem volt egy garas ára „művésziesség” sem, egy garas ára úgynevezett bohémság, ami sokszor egy negatív kispolgáriság lenyomata, s ami elvárja a művésztől, hogy túlhangsúlyozza önmagát. Áprily költősége természetesen jelen volt tanáriságában is, de csak a magyarázat mélységében, abban a vitathatatlanul autentikus mozdulatban, ahogyan tárgyát kezelte. A poétai lángolást határozottan kerülte. Világos volt, egyszerű és teljesen hiteles. Egyébként nemcsak a magyar irodalmat tanította mély sikerrel, nemcsak kedves költőit, Aranyt, Adyt tudta élménnyé tenni, tanított ő filozófiát is. Ennek a nem túl egyszerű tárgykörnek bámulatosan világossá tett alapfogalmait tőle tanultam. Tőle tanultam meg és fújom ma is, hogy: Nihil est in intellectu, quod non prius fuisset in sensu… itt fölemelte a fejét és egy kicsit félrehúzott szájjal elmosolyodott… nisi intellectus ipse. Az értelemben eleve nincs más, hacsak… hacsak nem maga az értelem. Ezeket az elmeszélesítő, tüdőtágító fenntartásokat, pontos distinkciókat, a gondolat kényes kanyarait kiváló élességgel tudta bevésni serdülő eszünk kanyarulataiba.

Tanári tekintélye azonban egy csöppet sem akadályozta abban, hogy szinte mindegyikünkkel személyesen ne foglalkozzék. Amikor először vittem el neki, tizenkét éves koromban, a gyerekverseimet, pironkodva, de mohón, az volt aztán a nagy eset. Az igazgatói irodában beszélgetett velem, kérdezgetett, biztatgatott, amikor egyszer csak azt mondta: „Itt valami hiba van.” Szép kezébe fogta a papírt és ujjal mutatott rá a kérdéses verssorra.

– Látja, itt rossz a jambus. – Aztán rám nézett. Láthatott valamit az arcomon, mert megkérdezte:

– Tudja maga egyáltalán, hogy mi a jambus?

Szégyenkezve kellett bevallanom, hogy nem tudom. Hogy sejtelmem sincs róla, eszik-e vagy isszák. De ő nem magyarázta meg mindjárt, helyben, lábon, hogy mi a jambus, inkább rábízott a saját lelkiismeretemre. És talán ez volt a jobbik oktatás. Valóságos hajtóvadászatot indítottam a jambus után, otthon kérdezgetve, nagyobbak iskolakönyvében keresgélve, amíg végül sikerült lefülelnem. Így tanultam meg, hogy mi a jambus, és sohasem felejtettem el.

III. Aminthogy elég hamar megtanultam Áprilyt, a költőt is. Természetes volt, hogy a lánysereg nagy része bújta Áprily verseit; az ilyen gyerekkori versélmény, az első költő hatása, akivel találkozunk, néha gátja is a költő későbbi, tárgyiasabb értékelésének, vagy a kamaszt szembe is fordíthatja korábbi áhítata tárgyával. Külön szerencsémnek tekinthetem, hogy minden szakadás nélkül tudtam felépíteni erre a széles, gyerekkori talapzatra a felnőtt szemmel látott Áprily-portrét. Segített ebben később sem szűnő ismeretségünk, látogatásaim a szentgyörgypusztai házban, az a több mint harminc esztendő, amelynek során magam előtt láttam. És segített arcképe megvilágításában az I. kötet 619irodalom, más költőkkel való találkozásaim, az egyre élesebben kirajzolódó viszonyítási pontok. Bár… bár ami az irodalmi viszonyítás pontjait illeti, azokkal egy kis baj van. Egyáltalán nem könnyű Áprilyt világosan, félreérthetetlenül elhelyezni a magyar irodalom folyamatában. Életkora szerint meg költői stílusának alapvonásai szerint a nagy Nyugat-nemzedékhez lehetne sorolni, az elsőhöz. Vannak azonban olyan sajátosságai, amelyek jóval közelebb vonják egy másik írócsoporthoz, az erdélyi írók csoportjához a két háború között. Valahogy úgy kell rá tekintenünk, mint a nagy, 20. századi magyar költészet keletre nyúló ágára. Az elhelyezés, a besorolás azonban az irodalomtörténészek gondja. Az olvasót más érdekli. A költő maga.

A költő pedig szól hozzánk, tiszta, rozsdátlan hangján. Vegyük elő példaként Marathon című versét, az egyik legszebb magyar szonettet.

Fanyar füstjét a langyos kékbe fújja
az áldozatra lobbant róna-gaz:
a perzsa Tél hadát rohamra gyúlva
ott lenn legyőzte a görög Tavasz.
Itt fenn, ahol ritkul a fák borúja,
a fény egy holt rigóra sugaraz:
torzult nyakát a hűs avarba fúrja,
reá a barka sárga port havaz.
Hogy lenn a mámor harsonái szóltak,
száguldva szállt első ünnep-heroldnak,
hol éber fák füleltek nesztelen,
s amint elérte fúlva és lobogva,
forró szívét a rengetegbe dobta
sistergő csóva-módra: Győzelem!

Ennek a szép, dinamikus, Áprilyra oly jellemző versnek legalább három rétege van. Az első: az éles természeti kép, a halott rigó képe a hegyi erdő avarában, a második: a Marathónra, a marathoni futóra utaló asszociáció. A rigó a tavasz győzelmének tragikus szimbóluma, mint a marathoni futó a görög győzelemé; a görög történelmi és a természeti kép a költőre egyedileg jellemző, szoros kapcsoltságban van itt jelen. A két világosan tapintható réteg mögött azonban van itt egy harmadik is – amely bizonyos fokig visszautal az előbb említett besorolási nehézségekre –, egy ki nem fejtett szimbólum is van itt a I. kötet 620kifejtettek mögött: az előőrsök sorsa, az „ezerszer Messiások a magyar Messiások” témájának átködlése a versen. Ez pedig jellegzetesen a Nyugat költőinek témája, a magyar századelő felfedezése. Vagy, ha tetszik – fűzzük hozzá ezt is – a kisebbségi sorsban kiélesedett életérzésé. Ez a tisztán metszett, bár nagyon tömören, tömötten fogalmazott szonett egy sor olyan asszociációt vagy problémát hordoz magában, ami nemcsak a költő egészére, hanem költője irodalomtörténeti helyére is utal.

Mindent összevéve, Áprilyt későbbre kell datálnunk az induló Nyugatnál, már csak egyszerűen életkoránál fogva is. Nehéz, sok csapással, sok gyásszal terhes életútja átvezette nemcsak az első, hanem a második világháborún is; itt élt közöttünk, szorosan vett jelenünkben. Témái, létérzete a mieink, az ő sajátos szemszögéből. Vannak azonkívül olyan vonásai, amelyek a Nyugattól kapott vagy azzal párhuzamos indíttatásán túl húzódnak, időben másfelé mutatnak. Rajta is megfigyelhetjük az egyszerűsödésnek azt a tendenciáját, amit a későbbi Babits vagy akár Kosztolányi mutat. Nem mintha valaha is a szimbolizmus, a századelő szép cifrázatai uralkodtak volna rajta – sohasem volt cifraságra hajló költő. De még abból a kevés indázatból is engedett, ami az övé volt, szóösszetételekből, a mondatformálás íveléséből, költői pályája során – gondolok itt elsősorban késői négysorosaira az Ábel füstjében, a Jelentés a völgyből című kötetében. És van egy olyan vonása, amely érdekes módon rokonítja a későbbi 20. századdal, a később kibomló költői tendenciákkal. A személytelenségre gondolok, a költői én bizonyosfajta háttérbe vonására. Áprilyban alkat ez; úgy szokták mondani: szemérmes költő. Ami önellentmondás: költő, magamutogatás nélkül. De talán mégsem önellentmondás. A költői én felnövelése, az alanyiság prímszerepe, amellyel először a romantikában, aztán kinagyítva a századvégen találkozunk, döntő jelenség a világlírában, de hogy vannak más tendenciák is, azt éppen a 20. század fedezte fel újból számunkra. A Rilkével, Eliottal kezdődő úgynevezett objektív líra útja ez – amelynek képviselői közé Áprilyt besorolni nem kívánom, ez túlzás volna. Csupán a belőle levonható költői tanulságokra, a költő és a vers, a költő és a vallomás megváltozott vagy megváltoztatható viszonyára szeretnék utalni, a század e fontos jelenségére Áprilyval kapcsolatban.

Az alkat elsődlegességén túl, a kor megrázkódtatásai, kataklizmái, a 20. században eltöltött közel hetven év is bizonyára hozzájárult költői magatartásához; a némaságok és fél-némaságok sora is formálta. Erdélyisége – költészetének egyik középpontja – úgy ült rajta, mint a lelkifurdalás. Kimenni vagy bentmaradni, vállalni a kisebbségi sorsot vagy másutt építeni valamit: ez volt a két háború közti idő egyik nagy, transzszilván kérdése, ez volt Áprilyé is. Gyógyíthatatlan fájdalommal mondja egy visegrádi versében: „Jó itt nekünk, I. kötet 621az áruló-soron” és sokkal később a Ravennai strófában: „Lelkem már bontogatja szárnyait, / testem lehull a ravennai rögre. / De jobb korod, Firenzém, megtanít, / hogy hű maradtam hozzád mindörökre.” Erdélyiségét különben éppúgy a folttalan humánum jegyzi, mint egész tartását. Semmi nacionalizmus, mély, igaz, eltéphetetlen patriotizmus. A „bátran, de békésen” mottója jellemezheti őt, vagy a Fegyvertelen vadász dala. Egy korai versében mondja: „Igaz, én itt a sorssal nem csatáztam, / én döbbent szemmel láttam itt a vért” – és egy 1944-es verse, a Vakoknak mondom: „Szemeteken dühösség hályoga. / Veletek menni nem fogok soha. / A jövő elé tisztán állhatok: / én láttam, mikor ti vakultatok.” Ugyanilyen vigasztalóan tiszta maradt magatartása a nehéz évek során, azokban a bizonyos ötvenes években, amikor csak műfordításokat publikálhatott. Az asztalfiókok költészete volt ez az idő, de a költészeté mégis, mint Áprily későbbi kötetei is bizonyítják. Sőt, aztán a termékenység ideje következett el pályáján, megnyílt egy gazdag, őszikés mező, mindenki örömére. Ekkor is, idős korban is, mint mindig, a drága magyar nyelven kívül a természet anyanyelve volt igazán az övé. A természetben találta meg, az erdő és hegy tárgyaiban a főneveket, örök mozgásaikban-hullámzásukban az igéket, gyönyörű apróságaikban a kötőszavakat, amelyekkel egy nehéz emberi sors nagy költői mondatát elszótagolta.

Látom, amint ott áll háza előtt a már vékonyuló hóban, homlokába nyomva báránykucsma, kezében erdőn vágott bot, és azt mondja: „Én vagyok a völgy öregje.” Olyan volt, mint egy öreg pásztor. Talán bibliai pásztor, aki különös hírt tud, talán euangeliont, talán azt, amit Jelentésként a völgyből adott tovább: „Jelentem a völgyemből, emberek: a mogyoró-barkáról por pereg.”

Azt a völgyet ma Áprily-völgynek hívják.

A gyermekversek minősége*22

Az ifjúsági irodalmat sokféle oldalról, sokféle szempontból nézve lehet megközelíteni. A magam részéről most a lehetségesek közül az irodalmi minőség nézőpontját választom, anyagomul pedig a mai magyar gyerekköltészetet, hogy megkérdezhessem: lehet-e ma vagy bármikor olyan gyerekeknek szánt verseket írni, amelyek a gyerekek igényeinek megfelelnek, és ugyanakkor, magas mércével mérve, jó versnek minősülnek? A válasz – előrebocsátom – igen, mert ha nem így volna, nem is választottam volna témának a kérdést.

I. kötet 622

Ebből azonban nem következik az, hogy csakugyan meg tudom mondani, bizonyítani tudom önök előtt, hogy melyek a magas színvonalú gyerekvers kritériumai. Ez túlságosan is nehéz esztétikai feladat volna, s méghozzá kétes sikerű. Hiszen a nem-gyerekversről, a felnőttversről is szembetűnően nehéz megállapítani, hogy miért jó, éppen a minőség indokolása, esztétikai élményeinek fogalmi nyelvre való fordítása mindig is a kritika vagy az irodalomtörténet legkényesebb leckéi közé tartozott. Az általános esztétikai nehézségekhez ebben az esetben még egy másik, legyőzhetetlen nehézség csatlakozik: a nyelvé. Teljességgel lehetetlen önök előtt bebizonyítanom, hogy amiről beszélek és beszélni fogok, az magas színvonalú líra és gyereklíra, hiszen magyarul szól. A szöveg evidenciája mint segítőtárs nem áll rendelkezésemre. Kénytelenek lesznek puszta becsületszavamra elhinni, hogy jó versekről, jó költőkről beszélek.

Egyébként nem olyan szokatlan helyzet ez, mint ahogy első percben hinnénk. Már régóta meg szoktam különböztetni bármely irodalmi termék értékelésében kétféle tényezőt: a presztízsértéket és a szöveg önértékét. Az önérték fogalma világos, csak az nem szokott mindig világos lenni, hogy ezt az önértéket milyen fokig tudja befolyásolni a presztízsérték, amely véleményekből, hallomásokból, értesülésekből áll össze; hozzájárul az író általános hírneve, a kritika állásfoglalása és az a nehezen meghatározható, szállongó köztudat, ami egy író holdudvara. Különösen megnövekszik a presztízsérték szerepe idegen nyelvű szövegek esetében, sőt, szinte egyeduralkodóvá válik. Megsúgom önöknek: mentől idősebb leszek, annál kevésbé hiszek benne, hogy egy idegen nyelven szóló, kortársi vers igazi értékét meg tudnánk állapítani; még ha a fél életünket annak az idegen irodalomnak a tanulmányozásával töltöttük is. Kortársi versről beszélek; más a helyzet a prózával. Ott több az ítélkezés fogódzója. De a vers kényes jószág: egyetlen szinonima, egyetlen ritmikai árnyalat jóvá vagy rosszá teheti. S ezeket az árnyalatokat igazán csak anyanyelvünkön lehet érzékelni. Mégsem kell kétségbeesnünk és lemondanunk a világköltészet kortársi élvezetéről, hiszen ott a presztízsérték. A presztízsérték, amely veszélyes is, de hasznos is; manipulálhatja ízlésünket, de érdeklődésünket felkeltheti, hamisíthat, és tisztességesen informálhat. A presztízsérték fogalmát igénybe véve kívánom én önöket tisztességesen informálni a mai magyar gyerekköltészet színvonaláról, alkotóiról, irányzatairól.

Mindenekelőtt közölni szeretném, hogy mindazok, akikről a következőkben szó esik, országunk neves, sőt olykor legjobb költői közé tartoznak (presztízsérték!), akik hírnevüket nem a gyerekirodalomban szerezték, hanem az úgynevezett „nagy irodalomból” léptek át folyamatosan a gyerekköltészet területére. Mindegyiküknek komoly oeuvre-je van külön a gyerekversekből is. I. kötet 623Eléggé szokatlan jelenség ez. Számtalanszor próbáltam meg elhitetni neves külföldi költőkkel, irodalmárokkal, például franciákkal, angolokkal, hogy nálunk kiváló költők is szoktak gyerekverset írni, hogy ez mintegy külön műfajjá vált a magyar irodalomban – rendszerint csak bizalmatlan mosolyt kaptam válaszul. Pedig ez a helyzet.

Az a helyzet, hogy már jó ideje beszélhetünk a magyar gyerekköltészet reneszánszáról. A reneszánsz megindítója és legnagyobb alakja, úgy gondolom, nem ismeretlen önök előtt: Weöres Sándor. Weöres Sándor, egyik legnagyobb élő költőnk köpenyéből bújt elő az új magyar gyerekköltészet úgy, ahogy gyerekversei saját nagyköltészetéből. Weöresnek mindig is volt egy bizonyos hangja, egy bizonyos versfajtája – annyi más típusú verse között –, amely rövid volt, dallamos, játékos, s amelyen átütöttek mind a magyar népdal, mind a szürrealitás jegyei. Egyszer – a Móra Könyvkiadó biztatására – összegyűjtötte ilyen fajtájú verseit, hozzájuk is írt egy jó párat, és kiadta Bóbita címmel az ifjúság számára. A siker elsöprő volt. A gyerekek, már az óvodások is, sőt az éppen beszélni tanulók is valósággal beleestek a Weöres-versekbe mint ős-elemükbe. S azóta, több mint húsz éve az új meg új korosztályok Weöres versein nőnek fel, mintegy totyogós korukban belekapcsolódva a magasköltészetbe. Mi a Weöres-vers hatásának titka? Ez a hatás természetesen sok tényezőből tevődik össze, amelyekből én most egyet emelek ki, azért is, mert döntőnek tartom, s azért is, mert érzékeltethető, magyarázható.

Jellemző a Weöres-vers és a gyerekek viszonyára, hogy a vers olvasói vagy hallgatói szinte azonnal mondogatni kezdik a szöveget, sőt rögtön mozdulatokkal kísérik. Valósággal eltáncolják a verset, nem azért, mert a szövegben utalás van mozdulatokra, hanem mert a vers önmagában kiváltja belőlük a mozgást. Ezért nevezem én magamban a Weöres-féle gyerekverset, illetve az őt követő költőiskola versét tánc-versnek. E versnek jellegzetessége, hogy hallatlan mozgásos energiát, motorikus lendületet szabadít fel a gyerekekből – ami, tudjuk, nem is egy korcsoport élettani szükséglete. Ez sikerük egyik titka. A Weöres-vers ritmusa élettani hatású. Vajon miért? Hiszen írtak magyarul is, meg a világ minden nyelvén jobbnál jobb ritmusú verseket, és ezek mindig is hatottak a gyerekekre. Mi az a plusz, ami ebben a versben található? Szerencsére erre a kérdésre pontos, egzakt, sőt mérhető választ tudunk adni. Ehhez azonban szükség van egy kis verstani kitérőre.

Tudom én, hogy a verstan nem kedvenc stúdium még az irodalmi szakembereknek sem. Legyen belőle elég annyi, hogy a magyar verselésben többféle ritmika található. Megvan nyelvünkben a hangsúlyos ritmus, amely minden indoeurópai nyelvnek is sajátja, s megvan, előállítható ezenkívül finnugor nyelvünkön az időmértékes, klasszikus ritmus is úgy, ahogy azt a görögök, laI. kötet 624tinok használták. Weöres éppoly egyszerű, mint lángelméjű találmánya, hogy versét mindkét ritmus hordozójává tette. Volt már erre példa a magyar lírában bőségesen, de a költők mellékesen éltek ezzel a hatással. Weöres azonban következetesen és állandóan él vele versei e csoportjában, a magyar népdal ritmusát összeházasítva a legbonyolultabb görög versmértékkel. Magyarul idézem egy versét, hiszen a ritmus így is hallható:

Arany ágon ül a sármány,
kicsi dalt fúj fuvoláján

Itt a magyar nyolcast a görög ionicus a minoréval kötötte össze a költő, de hát ez csak egyetlen példa. Száz és száz változatát önti ő elénk a ritmus-kapcsolásnak, a népdal játékosságát rafináltan felfokozva. És a gyerekek – csodálatosképpen – azonnal, öntudatlanul megérzik a ritmus erejét, komplexitását. A nyelv legmagasabb művészete találkozik itt a gyerek élettani szükségletével.

Teljesen más oldalról vág neki a gyerekköltészetnek egy másik kiváló költőnk: Zelk Zoltán. Gyerekbánat című nagy sikerű kötete tele van önéletrajzi elemekkel: saját gyerekkorát eleveníti fel verseiben, a két háború közötti proletárgyerek világát. Gyerekköltészete szintén saját felnőtt költészetéből táplálkozik: ugyanazok a motívumok, ugyanaz a természetesség, egyszerűség, emberi melegség jellemzi mindkettőt. Ez a hiteles önéletrajzi jelleg a magasabb korosztályú gyerekek gondolkodását, érzelmeit erősen érinti.

Megint csak nagyon jellegzetes és iskolaalapító figurája a magyar gyerekversnek a nemrég elhunyt Tamkó Sirató Károly. Ő az avantgarde felől érkezett a gyerekköltészetbe – részt vett a tízes, húszas évek szocialista és avantgarde mozgalmaiban –, s ennek a vonásai meglátszanak gyerekversein is. A mai magyar gyerekversről elmondhatjuk, hogy a legkülönbözőbb költőegyéniségeken, a legkülönbözőbb költői iskolákon átszűrve bár, mégis a népdal, mondóka, népmese van rá a legnagyobb hatással. Ami egyébként természetes is, különösen Közép-Európában, és például olyan kitűnő költők gyerekversei bizonyítják a népi alap fontosságát, mint Kormos István vagy Csanádi Imre művei. Kivételnek látszik ez alól Tamkó Sirató Károly. Az ő nyelvi bukfencei, expresszionista tréfái, szabad vagy szabadabb versei mintha más vidékek más levegőjét hoznák magukkal a mi tájainkra. Bizonyos fokig így is van ez, üdén, újszerűen hatnak az ő versei, az igazság azonban az, hogy „expresszivizmusa” éppúgy hozzákötődik itt meg ott (például rímhatásaival) a magyar népi hagyományhoz, mint Weöres „szürrealizmusa”.

Utoljára megemlítenék egy irányzatot, amelyet talán csak én bátorkodom irányzatnak nevezni a magyar gyerekköltészetben. De rokonszenvvel nézem, I. kötet 625mint mindent, ami az irodalomnak ezt a fajtáját gazdagíthatja. Néhány fiatalabb költő – Orbán Ottó, Horgas Béla, Gyurkovics Tibor – megpróbálja prózaibbra fogni a gyerekvers hangját. Témáik a mindennapok, modern környezetünk témái, a gyerek problémáival közvetlenül, természetesen foglalkoznak. Eszközük a szabadvers – vagy az is. Úgy érzem, ennek a prózaiságnak, a gyerekközeli témaválasztásnak, őszinteségnek komoly jövője lehet – aminthogy jelene is van.

Folytathatnám az ismertetést, de talán elég ennyi. Egy ilyen szűkre fogott áttekintésből is kitetszik az a néhány vonás, amelyet hozzávetőlegesen, jelenlegi tapasztalataink alapján a minőségi gyereklíra jellemzőjének tarthatunk. Legelsősorban azt látom fontosnak – s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni –, hogy a versmag valódi legyen. Olyan élmény, olyan tapasztalat, a költő számára olyan lényeges mozzanat legyen a versmag, amelyből akár felnőttverset is írhatna. Természetesen ez a mozzanat, költői szándék az egyes költők egyéniségéhez képest változó. De mindenképpen jelen van benne az önkifejezés óhaja, és főleg ez, az önkifejezés jelenléte különbözteti meg a jó gyerekverset a pusztán didaktikus gyerekverstől. Azok a költők, akikről itt szót ejtettem, mind saját felnőtt lírájukból emelik át a gyerekversbe költői szándékaikat, így az önkifejezés bizonyos foka eleve adott ebben a vers-csoportjukban is. Bizonyos foka, mondom, mert gyerekvers és felnőttvers mégsem azonos. A valódi versmag, verscsíra feldolgozása, megcsinálási módja teszi gyerekverssé a verset, ha a költőnek sikerül olyan eszközöket, módszereket találnia, amelyek a gyereket is megérintik, ha sikerül olyan belső útra terelnie versét, amely a gyerek számára is járható, akkor sikerül – valódi indíttatásból – gyerekverset létrehoznia.

Hogy a gyerekek örülnek az ilyen versnek, azt a mi jelenlegi gyereklíránk nagy népszerűsége bizonyítja. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rábízhatjuk a gyerekekre a jó és a rossz közötti választást. Nem tartozom azok közé az optimisták közé, akik úgy vélik, hogy a gyerek – valóban kitűnő – versérzéke esztétikai döntésekre képes. A mi felelősségünk az, hogy jó irodalmat nyújtsunk neki. Ahogyan Konrad Lorenz, a világhírű természetbúvár és állatpszichológus volt felelős azért, amit híres kísérletében vadliba-fiókákkal művelt. Tudjuk, egy bizonyos időpontban élénken kezdett foglalkozni az anyanélküli kis madarakkal. El is érte, hogy az egész fészekalja vadliba állandóan, szép libasorban követte, egy percre sem tágítottak mellőle, hosszú történeteket gágogtak neki – a természettudóst anyjuknak tekintették. Ilyen módon bizonyította Lorenz, hogy az anyaszükséglet, a vezetőszükséglet életkori pillanathoz kötött és helyettesíthető. Szívemből kívánom, hogy egy bizonyos életkori pillanatban mi a valódi irodalmat szegődtessük a gyerekek vezetőjéül. Csak hadd kövessék még tovább is, mint a vadlibák a professzort. Hadd kövessék egy életen át!

I. kötet 626
A hegyi költő*23
Vázlat Babits lírájáról

Ki sem merem számítani, hány évig írtam ezt a most megjelent Babits-könyvemet, A hegyi költőt. Hiszen, ha jól meggondolom, már egyetemista koromban ezt írtam, amikor disszertációt fabrikáltam a fiatal Babits költői nyelvéről, vagy talán már gimnazistaként erre készültem lázas kamasz-dolgozataimmal. De ne túlozzunk. Régóta szeretünk minden költőt, akit szeretünk, észre se vesszük, hogyan rohannak el közben az évtizedek. Az újak meg, akikre frissen, váratlanul figyelünk fel, bámulatos gyorsan sorakoznak a régiek közé, mintha már az Árpád-korban is ismertük volna őket. Úgy látszik: az irodalmi vonzódásoknak nagy az idődimenziójuk, akár igazi az a dimenzió, akár puszta látszat. Az idő valahogy megöblösíti az érdeklődésünket, és ugyanakkor érdeklődésünket megöblösítjük az idővel, mintha helyettesítenénk egymással a „fontos” és a „régi” síkját.

Babits azonban csakugyan régi hódolatom tárgya. Ami nem jelenti azt, hogy ne kellett volna újra átgondolnom, felülvizsgálnom, kiszélesítenem mindazt, amit a „hegyi költő” lírájáról tudok, tanulmányom tettleges megfogalmazásakor. Egy életen át együtt laktam Babitscsal a magyar költészet képzeletbeli házában (ahogy másokkal is együtt lakom). Nem tudományos dolgozatot készítettem róla, csak élettapasztalataimat közöltem, vagyis esszét írtam. Ahhoz azonban, hogy valóban papírra vessem vele való szüntelen kapcsolatom némely gondolati következtetéseit, igenis, hozzásegített az aktualitás. Mindenekelőtt az iránta megélénkülő érdeklődés – annyi néma év után! –, sőt, a százéves születési évforduló alkalma. Ne szidjuk mindig az évfordulókat, igenis, katalizátorai lehetnek régóta érlelődő folyamatoknak. Ahogy a Babits-évforduló is felszínre hozott nem egy érdekes, értékes művet, és főleg világossá tette: mit is jelent a mi Babits Mihályunk, ez a szellemi, erkölcsi, költői hegy, a magyar kultúrában.

Mondom: az évforduló alkalma rávett a nekem negyven éve aktuális tanulmány megírására, és rávett Babitsról gondolt gondolataim újragondolására. Valósággal megdöbbentett: mennyi újat fedezek fel a könyv nélkül fújt versekben, mennyi nem sejtett összefüggést vagy ellenösszefüggést veszek észre ott, ahol már mindent felmérni véltem. – Hiába, egy nagy költő kimeríthetetlen. És persze ne felejtsük el, a mi viszonyunk is változó velük, a költőkkel; nagy, irodalmi szerelmeink úgy nőnek bennünk, mint a fa: minden I. kötet 627évben új és új évgyűrűvel gyarapodva. Meglepődve vettem észre a tanulmány írása közben például azt, hogy a drága, az édes, fiatal Babits, a nagy szimbolista egy picinykét eltávolodott tőlem, hogy annál közelebb kerüljön az öreg, a szikár, a csontig soványodott szenvedő – ez a keserűen modern Babits, aki olyan köz- és magántapasztalatokat közöl rongyos ruhájú, háború előtti verseiben, olyan pokolbugyrokról tudósít, amelyek aztán az egész világon a mi pokolbugyraink lettek. És úgy tudósít róluk, hogy közben sohasem szűnik meg e bugyrokon túl egy babitsi égboltra mutatni. Babits műve, történelmi magatartása nekem mindenekelőtt szabadságharcot jelent: bármiféle embertelen kényszerekkel szemben a humánum, az erkölcsi és művészi függetlenség, a színvonal harcát. Aktualitása elől egyszerűen nem lehet kitérni.

De azért… de azért ne rajzoljuk teljesen egyértelműnek, idillikusnak az írókhoz fűződő viszonyunkat. Épp azért, mert viszonyunk velük személyes, van úgy, hogy ezt meg azt nem bírunk megérteni bennük, hogy ez meg az nem tetszik, sőt összeveszünk velük, megsértődünk rájuk. Hányszor vesztem össze a világirodalom nagyjaival! Olyasféle ez, mint Karinthy esete Füst Milánnal. Csodálkozva látta egy nap Karinthy, hogy Füst nem fogadja a köszönését, keresztülnéz rajta, mint az üvegen. Mi az, Milán – kérdezte –, mi ütött beléd, mért nem köszönsz? – Füst komoran végigmérte, aztán közölte: Tegnap azt álmodtam, hogy megsértettél. – Mi is azt álmodjuk, hogy százéves, ötszáz éves íróbarátaink megsértenek, valahogy nem hallgatnak ránk, hiába magyarázunk nekik. Hányszor magyaráztam én is Babitsnak, hányszor kérdezgettem erről vagy arról, de nem válaszolt. Aztán – csodálatosképpen – mégis válaszolt. Legalábbis én megérteni véltem válaszát. Ezeket a „válaszokat” próbáljuk megfogalmazni, ha írókról, költőkről beszélünk.

Természetesen nem tudunk mindent megfogalmazni. A szerző szomorúan néz könyve után: mennyi mindenről nem beszélt. Szóltam-e például eleget Babits szavairól? Ezekről a csodálatos magyar szavakról, amelyek oly mélyen befolyásolták az utánuk következő egész magyar irodalmat, amelyek belénk gyökereztek, amelyek lelki hazánk szavai? Pedig költőnél – talán-talán – mégis a szavak hatalma a legfontosabb. Nem vitás: egy világirodalmi nagyság szól hozzánk édes anyanyelvünkön, mintha az apánk szólna. Úgy jutalmazza meg magát az olvasó leginkább, ha előveszi a tanulmánykötet tárgyát: a költő művét, újra meg újra megmerülni pompás, ellenállhatatlan szavaiban. Nem is kell erről többet mondani, mint amit a régi szerzetes jegyzett föl kódexe margójára: Olvassátok, mert igön szép.

I. kötet 628
Kassák Lajosné halálára*24

Kassák Lajosné, Klári mesélte egyszer Békásmegyeren:

– Kimentem a főutcára. Paradicsomot akartam venni szekérről, hogy befőzzem. Ott álltak a faluról jött paradicsomos szekerek. Kérdem az egyik szekerest: mennyi az ára. Megmondja. No, adjon tíz kilót. Elkezdi mérni, akkor veszem észre, hogy a szekér túlfelén ott áll egy főember felesége, átmenetileg békásmegyeri lakos, aki – mint kiderült – már fél órája alkudott a paradicsomra. Végignézett rajtam ez az asszony szúrós szemmel, és odabökte:

– De jól megajánlotta, Kassákné asszony!

Félszájjal mosolyogtunk. A történetkének ugyanis az volt az akkori, ötvenes évekbeli világos csattanója, hogy főemberék úsztak a pénzben, Kassákék viszont szegények voltak, mint a templom egere. A paradicsom ára pedig… az a kétségbeesett termelők munkájának végső, kétségbeesetten alacsony ára volt.

Nehéz korszak volt az, akkor, Békásmegyeren. De hány nehéz korszakuk volt Kassákéknak még azon kívül is! A magyar avantgarde atyjának, az első magyar munkásírónak, Kassáknak a pályája szinte egyéb sem volt, mint harcok, szembeszegülések, különféle előjelű szorongattatások sora. Felesége pedig ott állt mellette nehéz és könnyebbedő időkben egyaránt, okosan, energikusan, nemcsak mint paradicsom-befőző, hanem mint matematikatanár is: az ő tanári fizetése volt a legsúlyosabb években egyetlen, fenyegetett létalapjuk. Egyáltalán, Kassák sziklaszerű, befolyásolhatatlan egyéniségének mintegy másik oldala volt a felesége; keserűségeinek megosztója és csitítója, verseinek felolvasója, otthonának teremtője, a férfi mogorva, mély gyöngédségének tárgya. Bár a pátosz nem illik egyikőjükhöz sem, nyugodtan elmondhatjuk, hogy Kassákné Kárpáti Klára „megajánlotta” az életét a nagy írónak és életművének.

Az életműnek pedig férje halála után is aktív őrizője, keményen dolgozó sáfára maradt. Súlyos betegségében is gondosan előkészítette és nagyon várta a jövőre bekövetkező Kassák-centenáriumot. Nem érhette meg. De azért jelen lesz ő is a centenáriumon, ahogy jelen van – kiiktathatatlanul – egy nagy írói életben és műben.

I. kötet 629
A szirakuzai kikötő*25
Csorba Győzőről

Felejt az ember. Hagyján, ha csak élete kellemetlenségeit felejtené, de hajlamos felejteni a jót is. Hogy is felejthettem el ennyire például azt a négy hónapot, a háború utáni Rómában? Hiszen csodálatos volt, egy mediterrán feltámadás, hó, jég, fenyegettetés után. Vagy mégsem felejtettem el? A római Magyar Akadémia. Igen, hogyne, arra emlékszem. A Via Giulia, a macskaköves utca, sarkán a kis egyszemélyes vizelde, az Akadémia kapualja, a nagy, hideg folyosók. Ösztöndíjas társaim. Igen, hogyne emlékeznék rájuk, Ferenczy Bénire, Weöres Sándorékra, Pilinszkyre, kőpadlós szobáinkra a harmadik emeleten. A szicíliai út. Igen, hogyne, levittek minket ösztöndíjasokat, irodalmi ankétra Szicíliába. Catania, Taormina. Igen. Szirakuza. Szirakuza, ahol Csorba Győző… Most hirtelen kiugrik és megáll a kép: igen, igen, Csorba Győzőt látom rajta. Hogy is volt?

A szirakuzai kikötő januári langyosságában csellengtünk néhányan, magyarok. Nem nagy kikötő az, fehér kövekből épített rövid rakpart, vitorlás bárkák kis nyája kikötve vitorlátlanul; árbocok. Fehér kikötő, örökzöld növények, kék tenger. Csellengünk a téli napfényben, előttünk megy Takáts Gyula, őelőtte Csorba Győző. Egyszerre csak Csorba Győző váratlanul oldalt fordul, látni szép, fiatal érem-profilját, egy kis lépcsőn lemegy a vízhez, lehajlik, aztán máris jön vissza. Mit csinált, Győző? – kérdezzük, amikor utolérjük. Ő csak mosolyog, elhárítóan vállat von, aztán mégis elárulja: Megfogtam a tengert.

Rögtön átláttam: erről van szó. Meg kell fogni a tengert. Ha nem röstelltem volna a túl gyors majmolást, mindjárt lementem volna én is, hogy megfogjam ezt a görög–olasz vizet, amihez akkor jutottunk először érintésközelbe. Most már bevallhatom: utólag megfogtam. Könnyen lehet, hogy Csorba Győző maga már régen elfelejtette kis kalandját a Földközi-tengerrel, de én emlékezem; felejtésem hosszú, kőpadlós folyosóin egy fülkéből hirtelen kiugrott az emlékkép, tanú vagyok rá: igenis, megfogta a tengert a szirakuzai kikötőben.

Ahogyan később is mindig megfogta, megérintette a folyót, a körtefát, az avart, Janus Pannoniust, a kiszolgáltatottságot, a sebet. Verseinek már kezdettől fogva erős volt a szenzualitása, s az évek során nemhogy csökkent volna ez, inkább nőtt. Nőtt, mert a foghatóhoz, láthatóhoz mind többször csatolI. kötet 630ta hozzá az érzékletessé tett reflexiót. Nem engedett egyikből sem; sem az éles észrevevésből, sem a tűnődés kimunkáltságából. Hogyan is írja olyan tapintható elvontsággal – és éppen a felejtésről! – egyik pompás öregség-versében?

És megriadt bennem valami akkor:
Ilyen furcsán is támad az öregkor,
hogy egy biztosnak-vélt részünk leporlik,
mint orr, fül, kéz, lábujj egy kőszoborról?

A hetvenéves Csorba Győző különös tünemény: nemcsak egész pályáját ünnepelhetjük, hanem pályája magasra kanyarodó kiteljesedését is, új köteteinek keményen, markánsan fogalmazott öregség- és elmúlás-líráját. Ugyan mit számít – legyint a vers által megvesztegetett olvasó –, ha itt-ott leporlik is valami, ha kőszoborról porlik le? Hiszen a kőszobroknak éppen az a tulajdonságuk, hogy szélverte, esőmosta, időszaggatta porlékonyságukban is – és talán azáltal – lényegükből lényegeset tudnak közölni.

Mondom: Csorba Győző nem engedett eredendő hajlamaiból, ahogyan nem engedett századunk különféle, ide-oda hajlító szélviharának sem. Maradt, aki volt – és mégis változott persze. Saját természete irányában változott; új versei tanúsága szerint ott lazított fanyar dikcióján, ahol kellett, és ott maradt tömör, ahol kellett, belső költői parancsai szerint. És mi éppen ezt várjuk tőle, változás és maradandóság jellemző, hullámzóan fényes, elnyugvó és tarajos korrelációját, úgy, ahogy hozzászoktatott bennünket. Vagyis azt várjuk tőle, a hetvenévestől, mi, régi barátai, olvasói, hogy cselekedje a líra örök mozdulatát, amit olyan jól tud cselekedni: fogja meg a tengert.

Utóhang*26

Szeretnék néhány szót hozzáfűzni Lengyel Balázsnak Ralph Brewsterről írott beszámolójához. Igaz, mint kívülebb álló teszem ezt, későn érkező, aki a színdarab utolsó jelenetére nyitja rá az ajtót.

Ültünk Lengyel Balázzsal a Caffè Grecóban. 1948 télutóján. Ültünk ott, I. kötet 631mint a római Magyar Akadémia ösztöndíjasai, de ülhettünk volna akár a 18. században. A piros plüsspamlagok a fal mellett, bennük az apró molyrágások akár eredetiek is lehettek. Ültünk ünnepélyesen; elvégre a Caffè Greco Róma és Európa egyik legpatinásabb kávéháza, járt itt Casanova és Goethe, Liszt és Baudelaire, Gogol állítólag itt írta a Holt lelkek néhány részletét. Ehhez képest eléggé szűknek és sötétnek tetszett, persze annál hitelesebbnek. És valami módon meglepőnek; addigra már bekalandoztuk az antik Rómát, a középkorit, a reneszánszbelit, de ki törődik a 18. századi Rómával? Most ott ültünk a közepében.

Vártuk Brewstert. Egyelőre hiába vártuk, túl korán jöttünk. Végigsétáltunk a Piazza di Spagnán, a Via Condottin, néztük a szökőkutat, az amerikai dzsipeket, az óriási hirdetéseket: Venere e Pelle: Bőr- és nemibeteg gyógyászat – háború utáni csendélet. Némi napfény is mutatkozott a Spanyol-lépcső virágstandjai fölött, de azért hűvös volt. Beültünk a Grecóba. Vártuk Brewstert.

Jött is, pontosan. Nem kellett bemutatni, azonnal látszott: ez ő. Nagy hegy-ember, elegáns és viharvert; széles karimájú kalap, enyhén zilált hajfürtök. És hozzá a kabátja, az a felülmúlhatatlan. Brewster kék kabátja, suttogta L. B., szinte elérzékenyülve. Ezt hordta Pesten is, a háború alatt. – Milyen is volt az a kék kabát? Ha csak egyszerűen rámondjuk egy férfikabátra, hogy kék, az ember hajlandó sötétkékre gondolni. Itt azonban szó sem volt sötétkékről. Középkék? Nem ez a helyes szó. Enciánkék? Ez már megközelíti a tárgyat. Enciánkék, lila beütéssel, talán így lehetne azt a színt leginkább körülírni. Mindenesetre lángolt a kék kabát, mint egy karácsonyi rumos puding, megvilágítva maga körül a szürke téli utcát, bele-beletükrözve viselőjének vonzó, nagy lóarcába.

A két férfi azonnal egymás szájából kezdte kapkodni a szót: …de miért vagy te Rómában… és ti hogy kerültetek ide… nahát, hogy az utcán találkoztunk, a Corso Vittorio Emmanuelén, csak megy az ember az utcán Rómában, és akkor… okvetlenül el kell jönnöd az Akadémiára is, mi ott lakunk… én a Barberini-palotában… meddig voltál katona… hogy jutottál át a határon… mi van Sztárayval… mit is mondtál ott az utcán, hogy majdnem agyonlőttek… mikor a ti lakásotokban elfogtak… beváltak-e a hamis papírok… szóval ez a feleséged, un frappé alla signora… I am so-so glad to see you… egy nemzetközi zenei folyóiratot…

Akkoriban már sok mindent tudtam Brewsterről, véletlen, hogy a háború alatt elkerültük egymást. Vagy nem véletlen? Sok ismerőse Pesten, messzire nyúló összeköttetései, de azért meggondolta, hányszor, mikor megy el valahova. Tapintat volt ez tőle, bizonyos szemérem; kényes politikai, állampolgáI. kötet 632ri helyzetében csak akkor akarta igénybe venni a barátait, ha okvetlen muszáj. Tulajdonképpen kicsoda Brewster? Néztem ezt az elsöprően rokonszenves, nagydarab angolt (olaszt, amerikait), aki három-négy nyelven beszélt a kedvünkért, egyikünkkel angolul, másikunkkal franciául, mindkettőnkkel olaszul, magyarul, jónápot, jónápot, mondják még Pesten, hogy kezécsókkolom? Andalúziában állítólag lábát-csókolom is van, de ez nem biztos. Chère Agnès, meg kell néznie a mimózanyílást a Borghese parkban; Bécsben kiváló a komolyzenei élet. Kicsoda ez az asztrológus, ez a zenész, aki nem tud zongora nélkül élni, akit ide-oda toloncolnak, aztán mégis visszajön, lila-kék kabátban? Hátha… hátha volt valamiféle titkos megbízatása? Ez a körülötte mindig is ott kavargó gondolat romantikusan hatott, de kénytelen voltam elhessegetni. Ha ügynök lett volna, a legügyetlenebb titkos ügynök lett volna a világon. Léte, lénye, minden lépése akkora feltűnést keltett a hazai háborús helyzetben, mint egy indiai elefánt a Duna-korzón. Mit is tegyen, milyen is legyen egy angol (olasz, amerikai), ha Pesten ragadt, ha Európa Keletjén ragadt egy nehéz történelmi pillanatban?

Nyomorgott Brewster Budapesten. Időnként kastélyban élt, az igaz, de mégiscsak angolóraadásból tartotta fenn magát. Néha-néha kénytelen volt 10 pengőt kölcsönkérni, de akkor már két napja éhezett. Kínlódva kért kölcsön, és kínos pontossággal adta meg. Mikor nem volt lakása, az Ördögorom felett aludt az erdőben, hogy ne zavarja a barátait. Boldog volt Brewster Budapesten. Hiszen a tenyerükön hordozták mindazok, akiknek nem tetszett a háború. Arisztokraták, főpapok, zenészek, írók, a neki oly kedves fiú tanítványok. Ahogy láttam, hallgattam őt a Grecóban, visszahelyeződtem a háborús Budapestre, az elsötétítésbe, a napi légóriasztások közé: Baja, Bácska…, a bújtatás-bujkálás, a félelem-szembeszegülés fűszeresen-rémes szagába, és csodálkozva figyeltem, hogy szavai, személye milyen különös oldalfénybe vonják éppen-túlélt életünket. Igen, igen, Brewster beletartozik. Abba, ami történt.

És mennyi asztrológus volt Magyarországon! Titkon vagy nyíltan, pénzért vagy szent szenvedélyből űzött mesterségüket milyen elmélyülten vitathatták meg a nagy angol adeptussal, és hogy ragyoghatott rájuk a nagy angol adeptus, hogy tündökölhetett angolszász lóarcában az a boldog gyerekszeme. Éppúgy, mint most is, a kis márványasztal fölött a nemzetközi zenei folyóiratról beszél. Nem, nem valami műsorkalauzra gondol ő, dehogy; egy fórumra, ahol mindenki jelen van, aki számít s aki számítani fog, fel kell kutatni a fiatalokat Ausztráliában, a tehetségeket Buenos Airesben, vitákat nyitni, irányzatokat ütköztetni, dodekafónia, atonalitás, szerialitás, kottamelléklet és hanglemez, most kell ezt megcsinálni, gyerekek.

Nem volt ellenvetésünk. Szakértelmünkkel nem tudtuk támogatni a foI. kötet 633lyóiratot, de lelkesedésünkkel nem fukarkodtunk ott a Grecóban. Később is lelkesedtünk, amikor egyszer felajánlotta, hogy megmutatja a Barberini-palotát. Önkéntes cicerónénk csak azt felejtette el megemlíteni, hogy a palota romos, és hajléktalanok menhelyéül szolgál. Mikor ott álltunk a tetthelyen, határozottan meglepődtünk. Soha életemben nem láttam ilyen koszlott palotát. Pedig dög-nagy volt, már méreténél fogva is imponálhatott volna. De nem festői romként terült el ott, sem nem rogyadozott a századok mélabújával, csak éppen romos volt, rongyolt, itt-ott bedeszkázott, mint egy öreg franzstadti bérház. Ilyet Rómában! A romok csodái közt! Egyáltalán: miért romosabb egy 17. századi épületkolosszus, mint egy latin császárkori?

Itt volt Brewsternek egy tágas cselédszobája. Ami a kastély belsejét illeti, méltó volt a külsejéhez. Legalább ötven család lakott benne, háborús menekültek, kilakoltatottak, sokgyerekesek. Deszkafalakkal részekre osztva a hatalmas termek, freskós mennyezetek aládúcolva, mindenfelé kötélen száradó ingek, pelenkák, ezek az örök, olasz pelenkák, télutói fényben. A nevezetes parkban pedig szemétdomb szemétdomb hátán; egy-egy barokk szobor letört karja, egy amorett mosolygós, rózsakoszorús kőfeje elgurulva a kavicson. Az élő amorettek viszont ott szaladgáltak körülöttünk, bongyor, fekete kölyökhadak ricsajozták tele a palotalabirintus minden zugát. Zengett, dörömbölt a Barberini-palota, mint egy óriási, ütött-kopott mentőhajó.

Amint lépdeltünk lefelé egy szép lépcsőkompozíción – talán a főlépcsőn? –, a gyerekcsapat minduntalan odarohant hozzánk, körülfogták a behemót Brewstert, térdébe kapaszkodtak, karattyoltak, ő meg visszakarattyolt nekik. Gyerekcsapat el. Gyerekcsapat vissza. Úgy csapódtak hozzánk egyre-másra, mint a hullámverés. Brewstert mindez nem zavarta, sem anyai családjának omladozó díszhajléka, sem benne a proletáridill. Mert, ugye, a nemzetközi zenei folyóirat. A zenei folyóirat tervezete. Munkatársai. Szerkesztése. Költségvetése. Itt megállt. Pénz – mondta elrévedve – pénz, az még nincsen. – Erre én hanyagul odaintettem a három méhecskével díszített, valamelyik kőcímer felé: És a családja? A családja nem adna hozzá valamit? – A Barberiniek? – kérdezte ő döbbenten. – Pénzt? Nekem? Zenei folyóiratra?… Még jó, hogy van itt szállásom. Persze meg akartam hívni magukat a szobámba, de sajnos, az egyik fala éppen bedőlt.

A lépcső alján búcsúztunk el tőle. Halálhírét jóval később hallottuk. Igen, a folyóirat ügyébe halt bele, nem a háborúba; annyi veszély után egy pályaudvaron töltött hideg éjszakába.

Volt is benne mindig valami végképp-nem-háborús, valami konokul civil. Azok közé tartozott, akik másra figyelnek. Hiszen ismerjük őket jól. Vándorok ők, akiknek elkerülhetetlen útjaik, megszállottak, akiknek égető céljaik I. kötet 634vannak, asztrológia, zene – vagy irodalom, teozófia, középkori tojásórák szerkezetének felderítése, mennek ide-oda, világháborúkon, dögvészeken át, olykor vakmerőek, de nem azért, mert azok akarnak lenni, hanem mert menniük kell, útközben esetleg megmentenek egy csomó embert, esetleg golyót kapnak a fejükbe. Vannak köztük világhíresek és névtelenek, Joyce Triesztben, D. H. Lawrence Mexikóban, zarándokútra kelt zen-buddhisták, Gauguin Tahitiban, Mikluho-Makláj a pápuák közt, megváltó rögeszmék enciánkék rajongói, feltalálók, bélyeggyűjtők. Feltarthatatlanok. Szórakozottak.

Átvonult hát Ralph Brewster Közép-Európa háborús kataklizmái, ezer nyomorúsága felett, idegen kisbolygó, egy pillanatra ránk vetve fura fényét, ránk, akik végképp nem, akik egy csöppet sem hasonlíthatunk rá.

Egy csöppet sem?

Próféta, nem próféta*27
Kassák Lajosról

Próféták kellenek a magyar irodalomnak. Őket várja, őket szereti, rájuk hallgat. Így mondják ezt sokan, és nagyrészt igazuk is van, hangsúlyuk legyen bár lelkes vagy elutasító. Mi jellemzi a prófétát? Hogy küldetése van, hogy nem kevesebbet parancsol, mint a teljes élet megváltoztatását, hogy ígér és átkoz a közösség nevében; nem tűr ellentmondást, hogy nem meggyőz, hanem elragad. Vajon Kassák, akinek százéves születésnapját üljük, mennyire töltötte be ezt a nemzeti-romantikus eredetű költőideált? Nos, úgy gondolom, részlegesen. Kétségkívül voltak prófétai vonásai; az avantgarde-nak is, amelynek ő volt magyar origója, van ilyen jellege, elvégre egyfajta kulturális világvégét hirdet, az eddigvaló művészet elvetését s ugyanakkor egy új kultúra hajnalát. A mi költőnknek közösségi indíttatása sem kevésbé világos, politikai-társadalmi céljai egyértelműek. Személyes adottságai is megtámasztják a lehetséges szerepet, megjelenése, pompás feje, beszédmódja mind sugározzák a hivatástudatot, azt a láthatatlan emanációt, amellyel még a legrosszabb időkben is szektát tud maga köré tapasztani. Ugyanakkor mégis híja van ennek a prófétaságnak. Világszemlélete, művészi szándékai mindig is eltértek a magyar társadalom többségének ízlésétől, pláne irracionális vágyaitól; ösztön-szférája erős volt ugyan, de vallani a tudatosságot vallotta. S főleg: hiányzott belőle a hangsúlyozottan nemzeti elem. Márpedig nálunk a próféta-szerep mindeI. kötet 635nekelőtt nemzeti vagy nemzeti-társadalmi. Kassák egy nemzetközi művészi irány felfedezője és feltalálója volt, mint annyian előtte és körülötte a magyar irodalomban, de sosem akarta munkáját külön honosítani. Hiszen – úgy gondolta, a nyelv által, no meg önmaga által – eleve honosította. Amit más is megkapott a kritikától, hogy tudniillik idegen, hazafiatlan, azt elhárította a szeme elől, mint a pókhálót. De egyáltalán nem tűrte el, hogy magyar költő mivoltában a nemzeti jelleg elátkozása idején megingassák; esze ágában sem volt csatlakozni a nemzet elnyomását célzó ál-nemzetköziséghez. Anyja, Istenes Erzsébet szép nevét említve, fanyar gunyorral mondta: „De sok bajuk volna velem még azon túl is, ami van, ha véletlenül anyám nevét hordanám. Nemcsak munkásáruló volnék, hanem mélymagyar is meg klerikális egyszerre.”

S ha nem tűrte a nemzeti vagy ellen-nemzeti besorolásokat, éppúgy nem tűrte a beteljesülésnek álcázott politikai önkényt. Értsük meg: készen várta „az első magyar szocialista költő” trónszéke. Milyen keveset kellett volna csiszolnia az életrajzán a kívánalmak szerint, hogy beleülhessen! Elutasította. És választotta az írói némaságot az ötvenes években. Lélegzetelállító volt ez, éppen tőle; olyan tanulság, amit nem felejthet, aki látta.

Talán nem is részleges próféta volt, inkább öntörvényű, proletár fejedelem, aki külső-belső száműzetését is fejedelemként viselte, megingathatatlanul. E sokféle okú száműzetés hozta magával, hogy alapvető kezdeménye, a magyar avantgarde oly sokáig mintegy magába zárult, betokosodott. Ezt a betokosodást kéne tovább oldani, ahogyan már történik is, ezt a magot kéne tovább bontani a magyar irodalom javára, mint a mélyhűtött csírákat, hadd szaporodjék; változzon az időben, oltódjék össze mással, későbbiekkel, és maradjon önmaga, kemény mandulafa-törzsén egyszerre hozva mandulát, őszibarackot.

Áprily és a természet*28

Senki sem vonta kétségbe soha, hogy Áprily Lajos – akinek százéves születésnapját üljük – a magyar irodalom egyik legnagyobb természetköltője. Ha ugyan nem „a” természetköltője; hiszen kezdettől fogva világos volt olvasói és bírálói-méltatói előtt, hogy az ő viszonya a természethez különleges, kivételesen szoros, hogy erdő-mező, állat-növény, erdélyi havas és visegrádi Duna nemcsak állandó témája, vissza-visszatérő tárgya költészetének, hanem szinI. kötet 636te fordítva: a természet tárgyai változnak át az ő költészetévé, valamely metamorfózis által fészket rakva szavaiban. Addig-addig építgetve fészküket, míg a kettő: költészet és természet kvázi egymás megfelelőivé válnak, a természet a költői önkifejezésnek mintegy jelrendszerévé lesz. Áprily az a költő, aki legfőképpen a természet kódjában közli lírai mondanivalóját.

Ősi feladata persze a természetnek, hogy visszhangfalként vagy szimbólumként tegyen szolgálatot az emberi érzelmek körül, és Áprily ilyen módon is használja; hasznosítja a neki adatott kivételesen mély természet-élményt, mint annyian a tájleírás nagy magyar mesterei közül. Áprily élményének legjellemzőbb felhasználási módja azonban nem ez, sem az érzelmi párhuzamosítás, sem a jelképalkotás, sem egyéb lehető módszerek, hanem a természeti tárgynak érzelmi megfelelőként, mintegy helyettesítőként való beemelése versébe. Ha „megfelelőt” mondok, nem gondolok egyenesen az Eliot-féle tárgyi megfelelőre. Túlzás volna Áprilyt az objektív líra művelői közé sorolni; inkább azt mondhatjuk, hogy műve átmenet a romantikus természetlíra és az objektívnak nevezett líra némely tendenciája közt. Áprily, aki a század eleji nagy Nyugat-nemzedék fiatalabb kortársa volt, s a vele egyívásúakkal, Reményik Sándorral, Tompa Lászlóval, másokkal a nagy magyar szimbolizmusnak későbbi, erdélyi hajtása, gyakran teszi ránk azt a benyomást, mintha egyrészt régibb, archaikusabb volna a magyar lírában végbement század eleji fordulatnál, mintha szorosabban kapcsolódna például Aranyhoz, mint a többiek, másrészt mintha előreutalna a szimbolizmus utáni, sőt jóval utáni költői változásokra, mindenekelőtt a tárgyiasítás iránti hajlamával (ahogy bizonyos értelemben Arany is odahat vagy odahathat). A természeti tárgy Áprilynál nemcsak téma, hanem közeg, beszédmód, amely által érzelmi tartományai, tartalmai kifejeződnek.

Hogy mik ezek a tartalmak, amelyek e tárgyakon át megjelennek? Nos, minden, ami emóció: öröm és bánat, béke és háború, sors, család, szorongás, halál. Mindezek mögött pedig – s ezt sem vonta kétségbe senki – ott található a költő legjellemzőbb érzelmi rétege, amely az egészet átjárja, a fel-felvillanó öröm cikázásaival együtt: a melankólia tudniillik. Bármiféle költői alapállás, a melankolikus is, mindig alkat és körülmények korrelációjából, viszonyából származik, annak eredője. Kivéve persze a szélsőséges körülmények esetét: nyomor, életveszély, háborús és politikai kényszerek nyomása alatt vitatható volna költői alkati meghatározottságról beszélni, még költészetről beszélni is az. A szellemi-művészi léthez, a kreációhoz szükségeltetik a körülmények bizonyos, minimális szintje. Ha az hiányzik, nincs művészet, s ha van, eltorzultan van. Nos, a mi korunk nem egyszer hozta ilyen szélsőséges helyzetbe a művészt, az írót; meg kell szépen kérnünk az utókort: műveink mérlegelésénél ne I. kötet 637feledkezzék meg e sajátos, torzító hatásokról. Mint az őskori barlangi rajzok esetében a sötétségről, amelyben létrehozták őket, s amelyet legföljebb némi tűz-világ enyhíthetett. – Áprily Lajos is megkapta a körülmények súlyos csomagját: két világháború, Erdély elvesztése, családi és háborús gyászok sora, az irodalomból való több évtizedes kirekesztettsége, kenyérgondok. Kenyérgondok, a szó szoros értelmében. Volt idő (verset is írt róla), amikor nem volt kenyér sem az asztalukon. Mindezek, nyilván, továbbsötétítették eredendő melankóliáját. Az alkat és a körülmények összefogóztak, hogy tovább mélyítsék azt, ami egyéni adottsága volt.

Mikor azonban megállapítjuk (mint ahogy oly sokszor megállapították már), hogy költőnk mélabúra hajló, rögtön hozzá kell fűznünk azt a tulajdonságát, amit „zárkózottság”-nak szoktak nevezni. Áprily fájdalmas életérzése nem panasz-áradatokban tör ki, ellenkezőleg, tömör jelzések során át mutatkozik. „A seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott, / sötét heggé símult minden dalon…”, mondja egy régi versében. Versei tehát, ezek a tömör jelzések, voltaképpen „sötét hegek”. Egyfajta seb-írás Áprily költészete, amelyet meg kell fejtenünk, el kell tudnunk olvasni.

Mindezekből világos, hogy lírája áttételes, nem direkt megnyilatkozás, a romantikus hallgatagok állnak mögötte ősökként, akiknek legismertebb, francia ars poeticájuk: A hallgatás a nagy, a többi gyöngeség csak. De azért ők is, a romantikus hallgatagok is elmondták a magukét, ahogyan Áprily nem kevésbé, a maga saját közege által, a természet kódjában.

Hogyan jelenik meg ebben a kódban például életének egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) érzelmi góca, Erdély? Ő, aki a legritkább esetben vette szájára a haza, a nemzet nevét, talán nem is csak alkatából következőleg, hanem hogy meg ne szentségtelenítse, a hordószónoklatokkal össze ne keverje: végtelen skálán, ezer és ezer változatban játszotta le a hazához és a szűkebb hazához való tartozás emócióját. A haza, a hazai föld érzékelése minden ízét-porcikáját, szinte minden pillanatát át- meg átjárta. S éppen tájlírájában nyilvánul ez különösen, (mert önkéntelenül) neki a felhők minduntalan havasokká csúcsosodnak, kisebb hegyekről magasabb hegyekre lát, Szentgyörgypuszta–Visegrád tájáról megjegyzi: „Jó itt nekünk, az áruló-soron”, megjelenik nála Erdély, mint egyidejű látvány, mint gyerekkori emlék, mint állandó honvágy, szorongás, lelkifurdalás, mint farönkből kinövő, bozontos fenyves-rengeteg, mint Hang és Láthatatlan Írás. Kedvenc hala, a pisztráng ad módot neki egy balladára? allegóriára? tárgyleírásra? – amely szerint a nagy folyóba lesodort pisztrángok ezer akadályon át visszaúsznak eredeti élőhelyükre.

I. kötet 638
S mire kipirkad fenn a hajnal
s vörös fény gyúl a fenyvesen,
az érhez zúgón, szirten által
megérkezünk győzelmesen.

Az óceántól az érig – így idézi Áprily megfordítva, de lényegéhez híven egyik kedvencét, Adyt. S megjelennek sorra flórájában és faunájában összes fontos emóciói: az öröm és idill, mint Március és kakukkszó, a gyermek, mint hócsata hőse, mint cseresznyefa-látomás, a szerelem azáleaként, a halál ezer alakot öltve, felhőként, favágóként, viharként, még a feltámadás is, vadlúd képében. Vagy a nem ágáló, de törhetetlen, humanista békevágy, például a fegyvertelen vadász dalában – bár határozottan röstellem ilyen, nem hamis, de elkopott, zsurnalizmusba fúlt szavakba átfordítani (békevágy? humanizmus?) egy vers hasonlíthatatlanul igazabb igazságát. Mindössze annyit akarok mondani, a versekből durván kiszemecskélve az úgynevezett „tartalmat”, hogy a természet nyelve Áprilynál valóban teljes, gazdag, artikulált világot hordozó. S ezek még csak azok a versek és motívumok, amelyek explicite vagy könnyen azonosíthatóan foglalják bele természeti mivoltukba a velük járó emóciót. De hányan és hányan vannak az azonosíthatatlanok! Azok a képek, jelenségek, kövek, éjszakák, baglyok, somvirágok, szarvasok, amelyeknek úgynevezett mondanivalója sokkal komplexebb, sokkal inkább más állagú, semhogy a fogalmiság hálójába becsalogatható legyen. Azt hiszem, voltaképpen ezekért születik meg úgy igazából, a Múzsa szándéka szerint Áprily natúrája, táj-világa, ezekért a névtelen emóciókért, amelyek másképp, direkt megcélzással, nem volnának leképezhetők. S ezeknek a névteleneknek a sugallata az, amely a természet képeibe foglalva a költő hatásának egyik titka.

Ott van például a vihar-motívum, amely oly sokszor, oly sokféleképpen van jelen Áprily csendeket hordozó, lecsitított költészetében. Lehet a vihar tragikus, tüzes, ördögi, lehet hideg, havas, májusiasan édes, lehet feloldó, feltámasztó, lehet maga a katarzis. Leggyakrabban ez utóbbi. S ezenkívül ezer másféle, amit megnevezni nem tudunk. A vihar-képzet polivalenciája: úgy hiszem, ennek a gondolatnak a kötelén elég mélyre ereszkedhetnénk le a költő emócióvilágába, sőt a megcsinálásmód, a vers létrehozásának alkotás-pszichológiai kérdései közé.

Szögezzük le még egyszer alaptételünket, amely szerint Áprily költészetében a természetnek kivételes szerepe van, amely szerint döntő emocionális tartalmait – legfőként és költőileg legfelső szintjén – a natúra kódjában közli. És szögezzük le ugyanakkor: ezzel korántsem mondtunk eleget. A költő jellegzetességét ugyanis egy bizonyos hang, hangnem, formálási mód is hordozza, az I. kötet 639a hang, amelyről rögtön, messziről ráismerünk: ez Áprily. Mi is az a költői hang, mik a kritériumai? Bizony, a legfogasabb esztétikai kérdések egyike ez. Próbáljunk meg mégis róla (hozzá, mellé) összegereblyézni valamit.

Mindenekelőtt jegyezzük meg az Áprily-versekről, hogy csattanóra épülők, illetve egy-egy tömör kijelentésben tetőzők, amelyek lírája tetőit is jelentik, s amelyek, persze, nemcsak a vers végén tarajosodhatnak. Költői észrevételei tömörek, lobbanásszerűek, rendkívül szenzuálisak, a látási és hallási tartományban egyaránt. Percnyi élmény, hirtelen rátalálás egyesül bennük egy természetbe-épült élet hosszú-hosszú tapasztalataival, pillanatnyiság forrad össze évtizedek állandó meditációjával. Ez az idődimenzió, amely a képek mögött áll, ez adja súlyukat, hitelüket, mély, erdőszagú atmoszférájukat, tünteti ki őket a hosszan görgetett folyami kavicsok gömbölyűségével. De helyénvaló itt akár a gyümölcshasonlat is: az Áprily-képek mindig kiérleltek, mintegy természetrajzi pontosság és élethitel frissen szakasztott almái. (Egyébként ezt a természeti hitelt megörökölte tőle Jékely Zoltán is, a frissen-szakítás gyors mozdulatával együtt. Mindenki tudja: a fiú sok mindenben ütött az apjára – nagy-nagy eltérésekkel. Az apára viszont a fiú nem hatott vissza, ahogy az elképzelhető volna. Egyetlen kis verset találtam Áprily művében, amelyet jékelysnek lehet nevezni, gyorsan ideidézem, mert instruktívnak találom: Október: Gyönyörűséges őszidő, / szőlőlevelet szőkítő! / Szellőben leng a szőke raj / – a hold talán kénport szitált? –, / olyan, mint mai női haj, / mely kénsárgára oxidált.)

Áprily legjobb természeti képei kétségkívül lakonikusak. Ilyen lakonikus alkattal nem is lehet hosszú, terjengős verseket ellamentálni a világba. Van is bizonyos ellentét a kifejezésmód és a költői alapérzés között, amely, mondom, a melankólia, s amely tudvalevőleg amorf, állandósult közérzet, nyúlósságra hajlamos; költői megfelelője leginkább az elégia lehetne. Áprily viszont elégiákat közöl epigrammatikusan. (Talán ezért is kedvelte annyira a négysorosokat, a quatrain-eket.) S ez már nem zárkózottság, úgynevezett szemérem dolga a költészet lélektanában, ez már a kifejezés egyedisége, elháríthatatlan ösztöne. Így érzi adekvátnak emóciói szóba fordítását. Egyébként ez kelti sok csönddel dolgozó lírájában az erő benyomását, ez a kézmozdulat, ahogyan a kísértő, ködös életérzést összerántja, összemarkolja, vagy ahogyan a sokrészletű, imádott natúrát egy-egy éles képbe-pontba sűríti. Méghozzá a kettőt, életérzést és natúrát lehetőleg egyetlen közös pontba, egy nyesett mondatba, záró félmondatba (hasonlatba, metaforába, jelzős összetételbe), kőbe véshető, abba csiszolható – lakonikus – szentenciákba. Nem csoda, ha szereti a kőfaragókat. Szentenciáiban azonban korántsem életbölcsességet, hanem szenzualitást közöl a költő, képet, érzékletet és atmoszférát, a nagy, természeti I. kötet 640folyamat megállított, élesen megvilágított hullámhegyeit. Gondolom, vihar-nosztalgiája (vagy Ady-nosztalgiája?), amiről már szó esett, összefügg valami módon azzal a bizonyos lobbanással, amely állóképeit bevilágítja. Csakhogy a lobbanásszerűség – mely éppúgy jellemzi költőnk képeit, mint a vésettség – ez esetben nem az emóciók villáma, hanem a létrehozási mód, a megvilágítási fok élessége, heurisztikus mivolta. (S ezt is megörökölte Jékely Zoltán, talán más költőkkel egyetemben.)

Fölösleges is a vers-példákat felsorakoztatni, mindnyájan ismerjük őket; csak utalásképpen mondom: Rum-lánggal ég / az őszi kikerics – a ragadozó idő / áll, mint az ölyv a levegőben – kék szajkótollas kalapom / megvizesül az őszi ködben – ködben siratóasszonyok: / vércsék sikoltanak – a szénafekvésből kiránt / az ég hajnalkék mágnese – (a nap) felgyújtja borzongó, sötét szivem, / mint egy homályos kis körtét a villany – (a cinkeszó:) pici lakatos-inasok / reszelnek finom acél-reszelővel – a farkasok / az Istenszéken orgonáznak – és így tovább. Ott vannak növény- és állatnevei is, amelyeknek önmagukban is légkörük, fényük van: kökörcsin, encián, kosbor, bábakalács, aztán pónyikalma; áfonya, fenyő és megint fenyő; a borostyánkőcsőrű hímrigó, a frigiai sipkás harkály, a lány-őz, az irisórai szarvas. Milyen a kék ég Áprilynál?

Már napok óta nem láttam sehol
egy cigaretta-füstnyi felleget,
csak ezt a makulátlan csudakéket.
Rengetegek legszebb szajkóiból
valaki minden kéktollat kitépett
s bekárpitozta velük az eget.

(Szeptemberi ég)

És milyen a piros nap?

Pirosan kelt s most is pirosan int,
mikor leszáll a hó-ködös hegyen.
A fátyolban olyan a színe, mint
a pirosság a hímpirók-begyen.

(Lemenő nap)

Magától értetődik, hogy ennek a szentenciózus, élesen metszett és ugyanakkor mélyen atmoszférikus tájlírának nem lehet más, csak kötött formája. A négyes vagy ötös jambusok, a tiszta rímek és keresztrímek olyan jellemző Áprily-dallama – a kötött forma isteni adományaként – nemcsak a közléI. kötet 641sek-kijelentések evidenciáját fokozza, hanem a költői hang eltéveszthetetlenségének is hatalmas faktora. S éppen ez az, a költői hang, amit e tájversekben is megpróbáltunk tetten érni. Hisszük ugyanis, hogy Áprily és a természet-élmény egymástól el sem választható fogalmak. Ma, a természetpusztítás korában olyan mélyvilágba vezet minket a lélegző natúra költője, amely saját, fenyegetett egzisztenciánknak is mélyvilága, s nem utolsósorban fenyőszagú feltétele.

„Elemi reményeink: szabadság, kenyér, demokrácia”*29

Az ember nem más, mint ellentétek keresztezési pontja, mondja a reneszánsz filozófus, de talán senkire sem illik szembetűnőbben ez a megállapítás, mint ránk, közép-európaiakra, magyarokra, azokra, akik földrajzi, történelmi okoknál fogva mintegy eleve egymással vívó vagy egymást feltételező kettősségek, ellentétpárok erőterében élünk. Bámulatos, mennyire hasonló, sőt azonos ellentétek újulnak fel történelmi korszakaink során, hol Szent István-i palástban, hol zsinóros mentében, hol farmernadrágban, de mi rájuk ismerünk, köszönünk nekik, ők meg, ugye, visszaköszönnek; újra itt van, ránk nyitja az ajtót kettősségeink sora. A nemzeti és a nemzetközi. A nyugati és a keleti. A haladás és a maradás. A szabadság és a rabság. A köz és a magán. Ki-ki folytathatja a sort. És hagyján, ha az ellentétek csak külvilágunkban tenyésznek. Az a nehéz, ha mi magunkra is terjednek, váltogatva tért foglalnak bennünk, létrehozva valamely nemzeti, szellemi skizofréniát, amelyben élünk. Ferenc József császári és királyi személye békekirályként vonult be a köztudatba, és joggal, a negyvenéves békekorszak okán. Ámde egy egész más történetszemlélet akár békakirálynak is nevezhetné, aki – tudjuk – vérengző trónfoglalása után a történelem akcidenciális hercegnői csókja által vált békából a szeretett, jóságos daliává. Csakhogy ezek a csókok fordított varázsúak is lehetnek. S ismét békává lehet valaki például az első világháború szomorú sorozatnyitó kataklizmái között.

A szép szakállú császárt ez egyszer nem történelmi, hanem lélektani példának szántam. Vagy hisztoriko-lélektani példának. Nem szűnő skizofrén jelenünkre is illő példának a köztudat és benne mi magunk változásaira. Annál inkább, mert megint egyszer a változás, a válság, a tudathasadás pillanatait élI. kötet 642jük, mert megint egyszer rájöttünk, hogy csak a megoldatlanságaink tartósak. Látjuk magunk körül a szín gyors átrendeződését. Mi, idősek láttunk már ilyet néhányszor. A visszafordulásokat is láttuk, vélemények, jelszavak, jellemek sebes átfestését. Halljuk, hogy azok a szavak, eszmék, óhajok, amelyeket mi – egy bizonyos idős írócsoport – az ötvenes évek némaságában, majd a hatvanas-hetvenes évek pályájának szélén csak egymás fülébe mertünk belesuttogni, ma hála isten a haza négy sarkáról visszhangzanak. Sőt az irányítópulpitus felől is olyan mondatok hallatszanak nemegyszer, amelyek még három évvel ezelőtt is elképzelhetetlenek voltak. A változás tehát gyors, és azt hiszem, nincs olyan magyar író, aki szívből ne óhajtaná az átrendezés sikerét. Amelyhez mi, írók kevésbé tudunk hozzájárulni, mint amennyire szeretnénk, nemcsak azért, mert beleszólási jogunk olykor már elismertetik, de nem realizáltatik, hanem azért sem, mert bizonyos tények nyilvánvalóan túlesnek lehetőségeinken: gazdaságiak és politikaiak, világgazdaságiak és világpolitikaiak. Írói létünk is, mindennapi megélhetésünk is fenyegetett, jól tudjuk, különösen egyes csoportoké, különösen fiatal íróké, a kezdőké, azoké, akik valami mást próbálnak. Nem vitás, egyfajta aggodalomban élünk. Ha nem röstellném a patetikus szavakat, azt mondanám: nemzeti aggodalomban élünk. Mint az egész ország, mint a fél földrész. Ez az aggodalom felhőzi reményeinket, pedig milyen elemi remények ezek: szabadság, kenyér, demokrácia.

Amikor ezeket az egyszerű szavakat kiejtem: szabadság, kenyér, legszívesebben suttognék. Suttognék, mert van itt valami, ami szorosan ránk, írókra tartozik, és mégsem törődünk vele eléggé. A szavak hiteléről beszélek. Úgy tetszik előttem, ebben a hirtelen meglódult kavargásban egyre nehezebb elválasztani az igaz szót a hamistól, mikor mindkettő ugyanazokból a betűkből áll. Ott tartunk lassacskán, hogy mindenki ugyanazt mondja, mindenki ugyanazt prédikálja, ami nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt gondolja. Ismerjük jól a hamis szavak birodalmát, amikor azt mondják: szabadság, és elnyomást kell rajta érteni. Amikor azt mondják: egyenlőség, és terrort kell rajta érteni. Amikor Petőfi nevében kell Rákosi-ódát írni, amikor a múltat nemhogy nem kell, de nem lehet bevallani, amikor az írói szerepek bámulatos glissandóval csúsznak át a szent eszmék szolgálatából a bértollnok státusába. Ma, amikor boldogan mondunk ki sok mindent (korántsem mindent), amit azelőtt gondolni sem volt szabad, féltem szavaink hitelét, félek szavaink inflálódásától. Van abban valami riasztó, ahogyan az önkényuralom tegnapi örömkatonái túlkiabálják a hiteles szájakat. A pénzénél nem kevésbé veszélyes a szavak inflációja. Nemegyszer van az az érzésünk: „Mit oltalmaztunk, nincs jelen, / azt most már támadóink védik.” Amivel nem azt akarom mondani, hogy akár a szelek fúvásától megfordult köpenyek – furcsamód – nem lenghetnek olykor I. kötet 643a helyes irányba. A magam részéről eszem ágában sincs reggeltől estig azt firtatni, hogy ki mit csinált negyven éve, tíz éve vagy öt éve, az a fontos, ma mit csinál; írókról szólván: mit ír.

Ámde ez a „mit ír” korántsem csak a politikai, az aktuális tartalmat jelenti a szememben. Van itt egy szó, amit még halkabban, még inkább suttogva ejtenek ki, mint az elemi emberi élet alapszavait, a kenyeret, a szabadságot. Ez a szó a toll. Suttognom kell a toll szót, mert különös változás tanúi vagyunk az irodalom, politika némely szektorában is. Azok, akik negyven éven át parancsolták ránk például, hogy az írónak politizálnia kell, mi más dolga lehet a földön, most egyszerre fölfedezik az irodalom önértékét, és melegen ajánlják, hogy ki-ki foglalkozzék bölcselettel, szerelemmel, sőt ateista államvallásunk pluralizmusát igénybe véve, akár metafizikával, csak politikával ne. Az író azonban csökönyös állatfaj. Ha „Ő” azt mondja, ne politizálj, az író politizálni akar, ha „Ő” azt mondja, politizálj, az író nem akar politizálni. Pedig ez az egész csiki-csuku malom rossz kulcsra jár. A szavak nem önmagukat jelentik benne. A százszor fülünkbe zenélt kívánalom, hogy az író politizáljon, természetesen nem azt jelenti itt, hogy csakugyan politizáljon, hanem hogy dicsérje az adott rezsimet, az pedig, hogy ne politizáljon, annyit tesz, hogy ne támadja az adott rezsimet. A szöveg megfejtésének, dekódolásának kulcsa mindig az adott rezsim, az aktuálpolitikai helyzet, és véletlenül sem az irodalom maga. E helyzetben az író cselekvőből reagálóvá válik, öntörvényűből, ha a fejére áll is, függővé. Ezért kell suttogva kiejtenem a toll szót, mesterségünk címerét, amelynek nyomatékot kívánok adni, amelyet féltve óvnék az inflációtól, az olcsósulástól, még inkább féltve a politikai hamisodástól, attól a furcsa fogalmi csereberétől, amit említettem, amely politika és irodalom háttérértelmezésében beállt. A politikai állásfoglalás állampolgári jog, s ha a körülmények átlépnek egy bizonyos fokot, amelyet én erkölcsi foknak neveznék, akkor kötelesség. A magyar irodalom évszázadról évszázadra általában élt is ezzel a jogával, teljesítette is ebbeli kötelességét. El is szoktuk mondani, hogy a magyar író a nemzeti, a közéleti kérdések első számú harcosa, gyermekeként egy olyan népnek, amelynek fizikai, szellemi, nemzeti léte oly sokszor vált fenyegetetté. Ebben a szinte állandóan fenyegetett társadalomban kell tehát szerepet vállalnunk, alaposan ismerve annak veszélyeit éppen az irodalomra nézve. Elvégre tudjuk jól, a politikai szerep fölébe kerekedhetik az írói szerepnek. Meghamisíthatja az értékrendet, és így az írói minőség helyébe nemegyszer a politikai milyenség lép. Éppen az irodalom, a kultúra öntörvényűsége kerül ezzel lehetetlen helyzetbe, sérül meg, amelyről azt hisszük és valljuk, hogy nem szolgálóleánya semmi másnak, a politikának sem. Nem ancilla politicae (vagy rerum politicarum), hanem az emberi egzisztencia sajátos, önálló területe, I. kötet 644amely szüntelen létrehozza önmagát, az emberi egzisztencia javára. Ennél szűkösebb meghatározás sértené a művészetek univerzalitását. Az irodalom, művészet, kultúra tere leginkább az úgynevezett tudományos alapkutatásokéhoz hasonlít. Amelyeknek közvetlen haszna oly kevéssé mérhető, sőt talán át sem tekinthető. Mégis mindenki tudja világgyakorlatból, hogyha nem támogattatnak az alapkutatások, akkor a gazdasági élet stagnálni kezd, és a társadalom előbb-utóbb regresszióba fordul. Úgy érzem, a művészetek ebben a nehéz helyzetben sem mondhatnak le az alapok kutatásáról, az egyetemességi igényről, amely lényegükhöz tartozik, s amely az erkölcsi törvénytől a csillagos égig terjed, a szúnyogtól az atommodellig. S ennek az egyetemes óhajnak szép, kisded, földi képe lehet az az írói szolidaritás, amelyet én ugyancsak nagyon óhajtandónak érzek, amely ugyancsak nem zár ki semmit és senkit, amely irányzatra, korra, alkatra, bármire való tekintet nélkül bizonyos egységbe vonja az irodalom javát.

Mint állampolgároknak sok kifogásunk és sok óhajunk van a körülményekkel és a hatalmi intézményekkel szemben. Mint íróknak legfőbb óhajunk – s gondolom, ez még sokszor el fog itt hangzani – az irodalom szuverenitása, ha tetszik, relatív immanenciája, amelybe természetesen beletartozik a szabad szólás politikai joga is. Mivel a kultúra egésze – ahogy Sándor Iván mondta – és így az irodalom is a gazdasági nehézségekre való hivatkozással a lehetetlenülés állapotában van, nem képzelhetjük, fűzöm hozzá, hogy ezt a lehetetlenülést a hirtelen felmagzott aluljáró-irodalom vagy akár a tisztes magánkiadói vállalkozás megszüntethetné. A felső vezetés nem háríthatja el magától a felelősséget a magas kultúra fenntartásáért, közben félreérthetetlenül gyakorolva a bele nem szólás jogát. Kénytelenek vagyunk tehát óhajtani az adott formációban az intézményrendszer gazdasági bázisát ahhoz, hogy irodalmi szuverenitásunkat létrehozzuk. Ami természetesen önellentmondás. Egyetlenegy eset kivételével: ha az intézményrendszer csakugyan, igazán, tettekben és nemcsak szavakban megnyilvánulóan helyesli, akarja a szólás, a sajtó, a könyvkiadás szabadságát, a magasirodalom létét és pótolhatatlan funkcióját. Kívánságom: azt adja nekünk a debreceni Úristen.

I. kötet 645 I. kötet 646
Hátrahagyott írások
I. kötet 647 I. kötet 648
Levél B. M.-hoz*30

Kedves Babits Mihály!

Bevallom, mikor eldőlt bennem, hogy mégiscsak levelet írok Magának odaátra – azonnal nyüglődni kezdtem a megszólításon. Hogyan is szólítsam? Igazán nem akarok bizalmaskodni, legszívesebben „igen tisztelt Szerkesztő Úr”-at írnék; de hát az meg komikus. Hát Szerkesztő Úr Maga? Pláne mostani állapotában. Vagy Szerkesztő Úr az én számomra? Ugyan.

Persze, Maga jól tudja, hogy mindez nem vicc. Mégis, mulathat rajta – megint egy példával több –, hogy milyen erőszakosan lép át a fikció a valóságba. Az ember csak tűri.

És egyáltalán a levélírás. De hát tudja, hogy van az ember ezekkel a dolgokkal. Mihelyt Thomas Mann meg Martin du Gard meghalt, azonnal intenzív beszélgetésbe merültem velük. Mann-nal egy óceánjáró fedélzetén beszéltem (fekvőszékben ült, s pokrócba volt bugyolálva a lába), és kínlódtam, mert pocsékul beszélek németül. Martin du Gard nem volt olyan valóságos (egy dél-francia kertben sétáltunk, kicsit árnyékszerűen), viszont jobban tudtam franciául. (Mellesleg jegyzem meg: mikor Mann beteg lett, már akkor meglátogattam. Sose felejtem el az ajtót, amin kopogtam; alacsony, barnára pácolt, régimódi ajtó volt, s valahol jobboldalt a szobában volt egy nagy, sárga virágcsokor. Ezt szeretném egyszer megírni.) Bocsásson meg, ha Maga is belekerül ebbe a belső moziba.

Most szívesen nekivágnék egy kitérésnek a „nappali álom”-ról, egészséges vagy egészségtelen voltáról, mértékéről, s főleg arról, hogy milyen kevés benne az úgynevezett misztikus elem, mennyire valóságos és evidens; talán érdekelné is Magát – de térjünk inkább a tárgyra.

Miért írok Magának? Mert szeretném tisztázni a Magával való viszonyomat. S miért épp most? Mert most olvastam újra a Gondolat és Írásnak azt a kötetét, ami a Szent Ágostonnal kezdődik. És mert nagyon szeretnék egyet-mást kérdezni. Milyen végtelenül borzasztó, hogy nem lehet!

I. kötet 649

Ez az a tanulmánykötet, amit 16-17 éves koromban olvastam először, azután számtalanszor. Most, legalább tízéves szünet után is, emlékszem mondatokra, bekezdésekre. Mielőtt azonban erre térnék, szeretnék előre bocsátani egy-két dolgot.

Sohasem ismertem Magát. Nem is láttam. (Pedig láthattam volna, én idióta! Meg kell nézni az embereket, mert meghalnak!) Mindaz, ami Magához fűz, teljes magányban született és a mű, csakis a mű indítására. Szellemi elhagyottságban éltem (elsősorban egyetemi éveim alatt), majd minden olvasmányom magánvállalkozás volt. Mikor a kitűnő középiskolából kikerültem, olyan sivárságba pottyantam bele az egyetemen, hogy kis híján megfulladtam. Mutatis mutandis: autodidakta vagyok. Ami a szellemi arcomat illeti: magam csináltam magamat. Noiszen, nincs is mit dicsekedni vele, pláne ha Magával beszélek. Mindenesetre „árva” vagyok – sok más miatt is. Ugye furcsa? Hiszen „értelmiségi” lennék, nyelvekre tanítattak, meg iskolába járattak, ahova csak lehetett, olvastam görögül, meg tudom, mi a mediopalatális nazális – és mégis. (Majd egyszer, ha érdekli, elmagyarázom alaposan.)

Szóval kucorogtam az ágyban és a tilos lámpavilág mellett olvastam és sejtelmem se volt a Maga személyéről. Nem tudtam, hogy a Nyugat körül micsoda tülekedés van, hogy a Baumgarten-díj miatt Magát körülsündörgik, az egész, kicsit fülledt, kényelmetlen légkör teljesen ismeretlen volt előttem. Ne értsen félre, nem arról beszélek, amit a hivatal felró Magának – csak szavahihető barátaim sokkal későbbi elbeszéléseire gondolok. Lassan, keservesen elhittem már nekik, hogy az a légkör se volt fenékig tejfel. Maga mellett se volt könnyű fiatal írónak lenni. Viszont: hol könnyű?

Mindezt azért mondom, hogy lássa: csakis a műről van szó. A verseiről meg a tanulmányairól. A szépprózájáról nem szólhatok. Bocsásson meg érte: nem szeretem.

A versei. Tudja, hogy szeretem őket. A disszertációm, az a véknyacska, gyermeteg – róluk szól. Reszketeg hangon kértem Horváth Jánostól a témát, hiszen a „modern” költészet neki nem volt kenyere. Ő öreg volt, kicsi – ezüst fejű ébenfabot –, már akkor is minden merevsége ellenére nagyon jóindulatú. Ő volt Horváth János. (47-ben, a párizsi ösztöndíj-kéréskor úgy megdicsérte a verseimet – utólag tudtam meg –, hogy kiguvadt a szemem a csodálkozástól. Pedig hát mi köze lehetett hozzájuk?) Azt mondta, majd gondolkozik. A kérdést az döntötte el, hogy Maga meghalt. Így már lehetett disszertálni Magából.

Mért szerettem Magát jobban, mint Kosztolányit? (Adyt hagyjuk – külön mese.) A tartózkodása miatt. Természetesnek tartottam, hogy az a lírikus tartózkodó, amelyiknek szüksége van rá, mert olyan indulatos, hogy ha nem viI. kötet 650gyáz, szilánkokra vet szét mindent maga körül. A fegyelmezett szenvedélyt szerettem. Mert mit ér a szenvedély, ha formátlan, s mit ér a fegyelem, ha nincs mit fegyelmezni vele. Hamari következtetés. Olyan, mint az, hogy: „érdes külseje alatt melegen érző szív dobog”. Az érdes külső tehát garantálja a meleg szívet?

Azt hiszem ma már: tévedtem ebben a „fegyelmezett indulat”-ban. Alkatból következő prekoncepció volt. Persze, nem teljesen. Csak: kevés, magyarázatnak. Csak egyik kulcsa annak a hetvenhét-zárú várnak, a Maga fejében. Néha arra gondolok, hogy sohasem láttam impotensebben nagy költőt, mint Maga. (Kérem, bocsásson meg!) Az a sok agyalás, fúrás-faragás, az a „Mache”. Nem, határozottan nem azt szeretem ma a verseiben, mint régen. Nem az ifjúkori játékosságát, a görcsös takarózását, a merev, pedáns tudóskodásait. Maga voltaképpen hideg tenger. De tenger. Kékeszöld, szeles, tágas. Milyen tágas tud lenni, milyen nagylélegzetű! Most ezt szeretem, az igényes lélegzetvételét. Az igényt. Ahogy nem röstell komolynak lenni. És a Jónást. – Antológiát hordok a fejemben Magából, a darabok olykor cserélődnek, de az antológia marad.

Azt mondtam: tenger. De éppúgy mondhatnám: magas, sötétszemű égerfa egy keresztúton; mindig onnan nézem, hová jutottam.

Nos: a verseszményétől némileg eltávolodtam. Egyszerűbb szeretnék lenni, és, igen, közvetlenebb. Ne beszéljünk most stílusokról, irányzatokról, újabb, időközben feldobódott ízlésváltozásról – ezek csak a szívoperáció csipeszei. Beszéljünk a „heart of the matter”-ről. Közben – nehogy félreértse a dolgot – nem tévedek a nagyságrendben. Ugyanazt gondolom, amit Weöres Sanyi gondol Magáról és Adyról és Kosztolányiról:

Oltáromon vadmacska, páva, bárány,
Három költő előtt borul le hálám:
Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

Tehát az összehasonlítás értékrenden kívül történik. – Egyszerűbb szeretnék lenni. Csak azt írni, ami legbelül van, amit ezerszer megvizsgáltam, hogy igaz-e. Semmi külsőség, semmi impresszió, semmi „futó hangulat”. És semmi tetszetős elmejáték, ciráda, póz. Tudom, hogy „ami legbelül van”, ezek nélkül se könnyen megközelíthető. De ebben az egyszerűségben benne foglaltatik a bonyolultság. – Igen – mondja Maga –, ez mind szép, de hát hová süllyesztette és süllyeszti állandóan például az intellektuális élményeit? Ez a program a „tiszta szív és igaz érzés” érdekében nagyon megható. De hát elfelejti, mikor kvarcolás közben ordítva szavalta a „Vôtre ame est une paysage choisi”-át, elI. kötet 651felejti azt a pár ezer könyvet, ami vigasztalta, fenntartotta, életét felfokozta? Elfelejti a szellemi zabálás kamaszkorát, ami nélkül ösztövér volna, mint egy girhes, tavaszi nyúl, s ami nélkül – hiába rázza az egyszerűségi rongyot – élni sem tudna? Hálátlan.

Hát igen. Nem tudtam megoldani az intellektuális élményt a versben. Széttárom a két karom: nem tudtam. De higgye el: úgy már nem lehet, ahogy Maga csinálta. Hideg, elegáns csillogással kultúr-zsánerképeket adni, vagy belegyömködni egy csomó kulturális fogalmat meg mitológiát, meg értesültséget egy versbe. És, könyörgök, ki tudta megoldani?

Hisz ez a modern vers egyik legkényesebb kérdése. Épp rajtam kéri számon?

Meg aztán, magunk közt szólva, ha muszáj valamit elhagyni, hát leginkább ezt. Legyen közvetlenség. Inkább maradjon bent a kőben szobor haja, ha a tömbből kipillantó szeme valódi. Pars pro toto. Ez a mi egész életünk. Meg aztán nehogy azt higgye, hogy mi úgy élünk a kultúrával, mint Maga. Nagyot zuhantunk azóta. Az a kis értesültség nyugodtan mellőzhető. Az, kívülről számítva, csak a harmadik bőrünk, de van nyolcadik és tizenhatodik is. Vessük le a bőrünket. A kultúrának úgysem a tartalma a fontos elsősorban, hanem a palesztra-jellege. A kultúra: tornaterem. Gyakoroljuk a szellemi izmainkat versen kívül – s meg fog látszani, önkénytelenül, a versen is.

Én nem akarok csillogni. Nem. Se kultúrával, sem semmi mással. Ha választhatok: izzani szeretnék. És nem beszélni akarok elsősorban, hanem – megváltani magam.

Ide jutottam. Az égerfától számítva. Elég szomorú, de jobb, mint a semmi.

A tanulmányai. Nem mondom, hogy ma már nem mondanék ellent Magának sok helyen. A „szagokról, illatokról” ifjúkori szecesszió, a „Népköltészet” merev; nem bírom felfogni, mit imád annyira Meredithen – és így tovább. A „Kant”, pláne, idegesít. Csak kesernyés fintort tudok vágni Kant örök-békei bölcsességein. És mégis. Van néhány dolog, amelyekről visszatekintve látom, hogy alapvetően alakítottak rajtam. Maga volt, akkor, tizenhét éves koromban, az én szubjektív Földem, s én voltam a magán-Kopernikusz. Mik ezek az alap-tények? – Kezdjük egy külsőbb héjon.

A természetes evolúció. Ma éppúgy kalapot lengetek előtte, mint akkor. Ma éppúgy elkápráztat a hozzáértés természetes nyugalma, mint akkor. Ért ahhoz, amiről beszél. Azt hiszi, ez olyan magától értetődő? Mert persze, van a szaktudomány. De hányszor kell kérdeznem, amit Maga kérdez, egy magántudóst szemlélve: hogy férhet meg ennyi tudománnyal ennyi korlátoltság? Bár – meg kell vallanom – ma már nem annyira a felkészültségét csodálom, mint inkább a nyugalmát, az arányérzékét. Valéry hányszor fulladt a meddő okosság tengerébe, a kiváló Huizingák és Ortegák és Spenglerek mekkora kabátot I. kötet 652varrnak a gombhoz, hogy klasszikusokat említsek. (Az angolokat, sajna, nem ismerem.) Vagy idehaza: Halász Gábor, komoly, impozáns – de hol marad a reveláció? Csé*31: a rettentő sznobizmusával, a kipolcolt kultúra-fitogtatással. Németh: az anyag csak ürügy a monomániához. Maga épp annyit mond, amennyit kell. Csak ül, és beszél irodalomról, filozófiáról, ismertet és elmélkedik. Semmi nagy bemosakodás, semmi rikító anyag-csillogtatás. És elméletből: annyit ad hozzá, amennyi szigorúan következik a tárgyból. Semmi lelkendezés, semmi óriási világmegváltás. Maga esszét ír. Valahogy így kell gondolkodni.

A méltányosság. Ez még sokkal fontosabb. Micsoda hajlékonyság van Magában! Hogy tud odahajolni Magától idegen tárgyakhoz! Hogy nyúl kényes ügyekhez, amelyekben személy szerint is érintve van! (Ady) Ezt a magatartást lehetetlen elfelejteni. Ennél pedagogikusabbat nem adhatott volna nekem. Örökké igyekezni fogok, hogy minden erőmből, ha belerokkanok is, méltányos legyek. Azt mondják: a tárgyilagosság képtelenség. Igaz. A tízparancsolatot se lehet megtartani. Tehát töröljük el? Pontosan ezek a szélső határértékek, ezek az elérhetetlen normák a leggyakorlatibb vezetőink. A Sarkcsillag iránt is azért lehet tájékozódni, mert magasan van. Igen, „inkább választom az igazság útját, az igazság helyett”. József Attilát (nagyon kérem, ne haragudjék) e percben talán jobban szeretem, mint a Maga verseit, közelebb van hozzám – de elsősorban ő volt méltánytalan Magával. Maga korszakos költő. És rettentő, ideggörcsös természetét legyőzve, legalább igyekezett a méltányosságra. A tanulmányai erre egyszer s mindenkorra megtanítottak. Az intellektus alapvető érzelme a méltányosság. Valahogy így kell érezni.

Látja, annyi mindent adott nekem. Tájékozódást, meg ellentmondást. S most kikelt a földből, kikelt a tanulmánykötetéből és fölemelt ujjal mutatott rá az életem egy foltjára, amit észre sem vettem, mint a kezdődő leprafoltot a homlok közepén. A Veszedelmes világnézetre gondolok. Átfutva az esszét, riadtan csaptam össze a könyvet. Most tudtam meg, hogy én is beleestem a veszedelembe. Maga tetemre hívja az antiintellektualizmust, mint a háború és minden emberi iszonyat szülőjét, illetve eltűrőjét. Hogy is írta másutt? „Hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a Valaminek, amit el nem ér… esztelen iszonyokon mentünk át, jöjjön most már az Ész!” Rémülten jöttem rá, hogy én már nem hiszek. Nem hiszek az észben. Vagy nem úgy hiszek.

Nem is vettem észre. De látja, közben volt egy és más. Mondja, ha megélte volna Auschwitzot, meg a többit mind – akkor is fenntartaná, amit mondott? I. kötet 653Nem kell személyesen benne lenni, tudja, hogy nem erről van szó. Ez ős-szégyen. Ismerte úgy a „megaláztatás poklait”, mint mi? Ez a pár esztendő, ami köztünk van, nem változtatott volna Magán is? Megaláztatás. Igaza van C. barátomnak: az élet legnagyobb veszélye a csüggedés. Elcsüggedtem.

Ezért nem hiszek az észben. Persze, az ész számomra gyűjtőfogalom. Benne van az erkölcs, az igazság, a „mégis érdemes”. A Hegyi beszéd legfontosabb parancsa számomra ez: boldogok az igazságra törekedők, mert ők az Istent meglátják. Persze könnyű a vallásnak. A túlvilággal megfejelt világon gyerekjáték az igazságszolgáltatás. De itt, az én eszemmel! Vagy nem eszemmel: egész földi lényemmel! S ha az igazság nem fölfogható: mit ér nekem? Mért teremtettek ilyen gyatra eszköznek? S ha ilyen gyatra vagyok: mért kívánom mégis az igazságot? Nem, nem vagyok jóban a teremtéssel.

Csupa szégyen, csupa iszonyat. Az eszem belerokkant, mint egy márciusi jégtábla. Behúzom a nyakam, könyökkel takarom el az arcom. Én nem ismertem az úgynevezett világot. Maga sem ismerte. Minden egyes tapasztalás felháborít és összetör. De ha egy vagyok a világgal, ha része vagyok, mért nem ismertem? Miféle képtelen, különvaló mértékrendszert hordok magamban? Hiszen a Maga mértékrendszere is olyan, mint az enyém. Nem vette észre, hogy nem illik a világra?

Elcsüggedtem. Hol van az ész? Pedig nem voltam gyönge legény, Maga tudja. Haljak meg? No, feleljen! Nem, még nem akarok. Mért nem? Nem tudom. Ami szép, az nehéz. Mondja Maga. No jó, magasra tartom széttört koponyám. Míg el nem esem, fejjel a sárba.

Köszönöm, hogy erre is figyelmeztetett. Remélem, gyakran látom.

Isten vele.

(1957)
Kassák nyolcvanéves születésnapjára*32

Ünnepelni jöttünk össze ma este. Ünnepelni sosem könnyű dolog, de különösen nehéz, ha Kassák Lajosról van szó. Hogyan is ünnepeljük, mikor tudjuk, hogy az előbb elhangzott nagy vers, A ló meghal, a madarak kirepülnek szerzője ki nem állhatja tiszteletadásunk szokásos formáit. Konok ízlése, életművével megpecsételt elvei csak húzódozva tűrik tökéletlen visszhangjukat. I. kötet 654Akkor és csak akkor tudnánk kedvére tenni, ha volna gesztusainkban egy résznyi Kassák.

De hát nincs-e úgy? Nincs-e mindannyiunkban valami a fél évszázadunkon áthúzódó kassáki életműből? Nemcsak vers-emlékekre, próza- vagy képélményekre gondolok. Ahhoz a nemzedékhez tartozik ő, amelynek először volt látomása arról, hogy milyen legyen a mi 20. századi világunk. Társaiként – mindnyájan tudjuk – elsősorban külföldi, nagy neveket kell felsorolnunk kapásból: Picasso, Braque, Max Ernst vagy Apollinaire, Cendrars, Tzara nevét. Ahogy Jean Cassou, a nagyhírű esszéista mondja: „Kassák az absztrakt művészet keletkezésekor lépett fel, a pionírok korszakában, elfoglalva helyét… a nagy művészeti forradalmak kavargása közt”. Mit jelent ez a néhány összefoglaló szó? Többek között azt, hogy ha ma az utcán járunk, Kassák 1910-es képzeletében járunk. Új házaink formája, modern szobáink, berendezési tárgyaink, szőnyegeink és ruhaszöveteink mintái, gyáraink, gépeink formatervezése, vagy asszociációink útja, gondolat-megszakításaink, szürrealista tréfáink, logikánk szaggatott célratörése – mind ott lelik eredetüket századunk pionír művésznemzedékének fantáziájában. Ők képzelték el először, ők mérték ki, Kassák-módra összehúzott, bizalmatlan szemmel, azt a külső és belső teret – építészetileg szólván –, amelyben nagyjából ma élünk. Az izmusok formabontó szerepéről sok szó esik, formaadó szerepéről kevés. Pedig éppen mindennapjainkban, szűk környezetünkben érhettük meg legnagyobb térhódításukat, támlás székeink formájában éppúgy, mint a funkcionális szép fogalmában. A pionír-nemzedék látomásából nagyrészt látvány lett, azok a század eleji elvont képek és „érthetetlen” versek egyrészt kifejezték, másrészt mélyen befolyásolták korunk formaszándékait. A társadalmi forradalommal akkor még nagyrészt karöltve járó művészi forradalomnak számtalan mindennapi tárgyunkkal, számtalan vérünkké vált eszménkkel vagyunk sokszor öntudatlan haszonélvezői – s így bátran elmondhatjuk, hogy minden lépésünkben, minden ízlés-moccanásunkban van egy résznyi Kassák.

Századunk elejének művészi forradalma – ahogy ma látjuk, s talán nem túlozzuk el a jelentőségét – erősebb cezúrát, nagyobb változást jelent tegnap és ma közt, a 19. és 20. század közt, mint a jó néhány évszázada folyamatosan lezajló művészeti változások. Alapelvek váltak kétségessé korunkban, a művészet lényegét érintő, meggyökerezett vélemények kezdtek el ingadozni. A fiatal Kassák éppen arra született alkotó, hogy kétségbe vonja minden korábbi művészet érvényét. Kassák és kora kivételesen szoros korrelációban van egymással; kornak és alkatnak ez a megfelelése a kiváló alkotók közül is csak a legszerencsésebbek osztályrésze. Minden személyes megpróbáltatáson túl az érsekújvári inasgyerek, az európai csavargó, az éhező munkás, a sztrájkszerveI. kötet 655ző, a börtönlakó, az elhallgatott, majd világhírű Kassák életútja, amely itt alakul most is a szemünk előtt – a legnagyobb szabásúak közül való. Kassák nemcsak költő és festő, író és szervező – ő jelenség. Az ilyenfajta alkotók jegyzik korukat.

A Kassák-féle újító – éppen a kornak megfelelőleg – mondhatnánk mindent magából merít. Eldobott egy értékrendszert, de ezzel egy önellenőrző rendszert is eldobott: honnan veszi hát mértékeit? Önmagából. Alkotásának egyetlen biztos ismérve van: evidens-e saját maga számára. Érzi-e az „így-kell-lennie” érzést, ha bíráló szemmel saját alkotására tekint. Persze minden művész – végső soron – így méri művét. Minden művész – végső soron – ösztönösen húz ki egy jelzőt vagy tesz rá még egy piros foltot a kép balsarkára. De ez a „végső soron” nem olyan egyszerű. A kassáki művészetben, a mindent elvető, mindent újító magatartásban sokkal hamarább bekövetkezik, mint a hagyományosabb típusú alkotónál. Kassák művészetének önmagán-alapulása nyilvánvalóbb, mint általában a művészé. Ez a spontaneitás, amely minden értékkritériumát (persze főleg kezdetben) önmagából meríti, úgy érzem, a feltételezettnél sokkal mélyebb összefüggésben van Kassák úgynevezett konstruktivitásával (hadd használjam most ezt a szót a történelmileg-művészileg élesen meghatározott konstruktivizmus helyett). Nemcsak stíluskeresésről van itt szó, nemcsak a még oly nagyhatású művészi formaalakítás vágya munkál itt, hanem a robbanóan spontán alkat égető rendkívánása is. Ha valaminek szüksége van építő szabályra, törvényre, vasfegyelemre, az éppen az ilyen minden-gátat-szakító szembeszegülés a készen kapott világgal, ami Kassák alapmagatartása. Spontaneitás és tudat, rombolás és építés széttéphetetlen kézfogása: ez az, amit Kassák konstruktivizmusának nevezünk. S minden életrajzi adottságon túl ez a rendalkotó, erkölcsi szenvedély is az, ami a fiatal munkást a szocializmushoz vezette, itt találván meg alkata széles, emberi objektiválását.

Ha azt kérdezzük: e harmóniátlan korával olyan mély harmóniában élő kassáki művészet eléggé fölszívódott-e hazai művészeti irányainkba, akkor nem felelhetünk a kérdésre egyértelmű igennel. Rendkívüli, rejtett hatása ellenére, felszívódása nem elég tudatos. Ha jobban gazdálkodtunk volna a kassáki életművel, ha korábban, mélyebben hasonítottuk volna magunkhoz, ma már például a modern versnek sokkal szélesebb hangskálája volna hallható költészetünkben, mint ami ténylegesen hallható. Annál is inkább, mert Kassák személyiségében van valami talányos. Nem az úgynevezett érthetetlen versrészekre gondolok, nem a természet-elvűség világszerte általános kétségbevonására. Ma már, húsz-harminc-ötven év múlva ezek stílusjegyek csupán. De ne higgyük, hogy megfejtettük őt. Talán nem más ez a megfejtetlenség, I. kötet 656mint a mindenkori emberi személyiség talánya, az individuum ineffabile, ami éppen a művészet tényeiből szokott szólni hozzánk, oly sokatmondó, hangos némaságával. De még inkább a források talánya ez, egy új művészet keletkezésének mindig újra meghökkentő ténye. Tudnunk kell, hogy Kassák monolitikus egysége, úgynevezett egyszerűsége bonyolult dolog, s egy újrakonstruált világ mélyértelmű anyanyelvén szól hozzánk az egyszerű idom: a kör és a négyszög.

Köszöntjük századunk látomásának egyik legelső megszerkesztőjét.

Búcsú Kassák Lajostól*33

Kassák Lajostól búcsúzunk. Írók, barátai és társai nevében, de különösen annak a tanítványi generációnak a nevében, amely már mint legendás és még kevéssé értett mesterrel találkozott vele, amely úgy találkozott vele, mint a 20. századi új művészet nyugtalanító klasszikusával.

Adósai vagyunk és örökösei. Amit ránk hagyott, az írói, költői, festői mű, a regények, a verseskötetek sorsa, fogyhatatlan, törhetetlen munkássága dokumentumai – az utókor állandó számbavételére várnak. Fogyhatatlan és törhetetlen munkás ment el közülünk, akinek a leckéjét újra és újra meg kell tanulnunk. Abból a nagy pionír művésznemzedékből való ő, amelyiknek először volt látomása arról, hogy milyen és milyen legyen a mi 20. századi világunk, amelyik először döntötte el, hogy századunk művészetének gyökeresen újra és másra van szüksége. A magyar irodalomban Kassák Lajos tanított minket – minden jó művészet újdonsága mellett – az új hierarchiájára, a mindent-bontás és mindent-építés hatalmas szándékaira.

Forrás mellett állunk, amikor mellette állunk, századunk művészetének egyik forrása mellett. Egy új művészet keletkezésének megrendítő tényét, mély talányát tapasztalhattuk meg az ő személyén át, a kortársi világot át- meg átszelő, vele együtt hullámzó gondolkodásmódjában. Kassák Lajos világirodalomban gondolkodott, kortársi világirodalomban. Nagy külföldi társaival Apollinaire-től Picassóig titokzatos, földalatti erek kötötték össze Párizsban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten, egyszerre mozdultak, apadtak és emelkedtek, eszméik és eszközeik egyszerre váltak szükségessé. A századelő tektonikus változásai hozták létre ezt az új szellemiforrás-rendszert, s háromnegyed évszázad művészi égtájai mutatják természetformáló I. kötet 657erejüket. A mi Kassákunk ebben a természeti és emberi energiarendszerben a magyarul beszélő forrás.

Természeti erőnek láttuk őt. Szélsőségesnek. Érsekújvári inaskodásától világhírt érintő öregségéig. Csodáltuk valószínűtlenül nagyívű és nehéz pályáját, amit rokkanás nélkül járt végig. Csodáltuk szívósságát, amellyel győzte a sok és sokféle akadályt, az értetlenségét, a félreszorítottságét, amellyel túlnőtte – bár viselte – az életébe forradt sebeket. Úgy éreztük: versei valóban a Tölgyfa levelei. De a szellemi erőre váltódott vitalitás csak alapja volt konstrukciós vágyának. Ő tenni akart, nemcsak lenni, nemcsak teremni fák módjára, hanem építeni is. Robbanás és mély erkölcsi igényű konstrukció, belső fűtöttség és mesteremberi józanság, szürreális látomás és a megrendítő pallérceruza nyugalma: együtt adják ki személyisége körvonalát. Kassák épített. Az ösztönnek és a szándéknak azzal az összevegyülésével épített, ahogy a városok keletkeznek keresztutakon.

Kezdetben a magyar századelő vidékről jött városa volt az övé, hogy aztán kikeverje magának a legújabb vasbetont, és urbanitása legalább annyira szükségszerű része legyen a természetnek, mint amennyire konok szembeszegülés vele. Kassák természeti erőként rakta házfalait, vitalitásból épített erős várost magának.

Szerettük őt. Szerettük konokságát és rejtett szelídségét, szerettük haragját is, és tanúságot tehetünk fiatal pályatársai iránt érzett nem-szűnő figyelméről, erről a ritka-ritka adományról, ami nélkül fiatal ember korccsá válhatik. Szerettük galambjait és a keze-írását. Szerettük szavai anyagszerűségét. Szerettük verseit, statikáját és lendületét, ami olyan, mintha a vasat tanítaná repülni, vagy mintha kődarabokat szállatna fel. Szerettük a nehézkedésnek és a lebegésnek ezt az együttesét, ami az ő személyisége.

De érvénytelen a múltidő. Szeretjük, tiszteljük és kérdezzük őt továbbra is, és ő válaszol nekünk a művészet szűnhetetlen jelenidejével.

Filozófia és jó modor*34

Nem szeretem én ezt a szegény Hamvas Bélát. Fene tudja, miért. Egy csomó mindenféle van benne – vagy kellene hogy benne legyen –, ami miatt érdeklődnék iránta vagy rokonszenveznék vele. S valahányszor elkezdem, visszahőkölök. Például: Jasperst idézve ezt a mondatot olvasom egy tanulmányáI. kötet 658ban: „Emberi önmagam átvilágításai a nagy filozófusoknál, mint példa található meg.” Ennek a mondatnak a következő néhány értelme lehet:

1. Emberi önmagunk átvilágítására a nagy filozófusok műveiben számos példa található.

2. A nagy filozófusok számunkra is példaadóan világítják át önmagukat.

3. Az én (sikeres) önátvilágításomat a nagy filozófusok példaként használták fel.

Folytathatnám, de nem folytatom, hiszen nem ironizálni akarok. Ez a három „megfejtés” mindenesetre evidens, és „világosan” benne van a mondatban. Meg kell vallanom: én az ilyesmitől csalánkiütést kapok. Ha én, „ezoterikus” lírai költő létemre, ilyen homályosan fogalmaznék tárgyamhoz képest – leharapnám a nyelvemet. Ehhez viszonyítva minden verssoromban Pósa bácsi vagyok.

Miért van ez? Talán Jaspers ilyen? Annál rosszabb mindkettőjükre nézve. Vagy Hamvas nem tud németül? Vagy magyarul nem tud? Vagy írni nem tud? Vagy – Urambocsá’! – gondolkozni nem?

Azért viselem el olyan nehezen Hamvast, mert homályos dolgokról homályosan ír. Pedig éppen azokról kell a legvilágosabban írni. Nincs időm Jasperst olvasni, nincs időm „átnézni a modern filozófiát”. A fene egye meg, hogy ilyen interpretátorai vannak! – Ott van például Mátrai, az Élmény és művel. Nem kételkedem benne, hogy ő sem eredeti filozófus. De legalább azt írja, amit írni akar, s azt akarja írni, amit gondol. Gondol és nem sejt, alít, érez, elvetélve a gondolatot valahol a nyúltagya környékén. – Utálom ennek a Hamvas-féle írásmódnak a gőzös, lírai félhomályát, utálom a gyanús pátoszát. Utálom a költészetet – kivéve a költészetben.

Hiszem, hogy az individuum végül is ineffabile. De hova lennénk, ha olyan hamar abbahagynánk a róla való beszédnek még a kísérletét is? Hisz éppen az egzisztenciál-filozófusok írnak össze ötezer kötetet az egzisztenciáról, „ami egyáltalán el sem gondolható”.

Ez az írásmodor félig született gondolatok burka. Nem lehet azt állítani, hogy az író bonyolultan fejezi ki magát. Nem. Az író sokszor egyáltalán nem fejezi, és nem fejezheti ki magát, hiszen nem szülte meg a gondolatot, amit kifejezhetne. Káprázatos udvariatlansággal a voltaképpeni mű létrehozását az olvasóra hárítja. Ezért rossz modor.

A bánatos szövegből reflektorfénnyel vágnak ki a Nietzsche-idézetek. Úgy látszik, azokat még fordítással sem lehet tönkretenni. Paradoxiájuk már csak az a konzerváló só, ami frissen tartja a gondolatot, és ugyanakkor (talán szerzőjük ellenére) megöli a filozófus-nagyképűség bacilusait.

Jó, olvassunk Nietzschét. Az jó modorú – hiszen költő.

I. kötet 659
Vezeklés

Nem tetszik, amit tegnap este írtam. Van benne valami szellemesség, és az mindig gyanús. Nem mintha nem volna igazam. Igazam van, csak korlátolt az igazságom. Nem Hamvasról meg a filozófiai stílusáról van itt szó, hanem személyem kettősségéről. Költő vagyok, tehát a kimondhatatlan, kimondatlan vagy nehezen kimondható dolgok bányásza. Sokan érthetetlennek neveznek. Vállalom ezt a vádat, mert nagyrészt az irodalompolitikának és az általános művelődési helyzetnek tulajdonítom, térhez és időhöz kötöttnek tartom. Majd elmúlik – reménykedem –, hiszen ez verseim próbája is. (Nem mintha nem volnának homályos, kiváló költők.) De ugyanakkor van bennem valami, ami irtózik minden homálytól. Weöres Sanyi nekem sokszor gyanús – Vas Pista meg lapos. Suhogó és bizonytalan dolgok közt élek, az angyalok valóban itt csellengenek a szobámban, hinnem kell bennük, mert ők, csakis ők tesznek költővé. S ez egyszerre öröm és szomorúság. Öröm, mert kiválasztottság és vigasz – szomorúság, mert kiszolgáltatottság. Olyasmire tettem az életemet, ami nincs hatalmamban; ő tart hatalmában engem. Pláne mostanában, mikor halálosan félek, hogy elvesztem a tehetségemet. Vagy már elvesztettem. Mi lesz velem, ha az angyalok is elhagynak?

Rettentő igényem volna magyarázatra, értelemre. Az angyalok azt magyarázták meg nekem, hogy nincs ilyesmi, de van vigasz. Mi lesz, ha abbahagyják a vigasztalást is? Olyan ez, mint a szerelem: „messziről, mint a gyémánt, közelről, mint a könny”.

„Megállni a végtelenben” – mondja Nietzsche. Aztán, de hit nélkül? Nem hiszek, de úgy élek, mintha hinnék. Nem értek semmit, de szüntelen fölháborít a világ értelmetlensége. Híd vagyok, amely mindkét partját elvesztette. Nincs is semmi értelme más, csak az ívelő mozdulata.

Szálljanak az igék*35

Talán különösnek tetszhet, hogy ezen a szép ünnepen, a Költészet Napján lopás erényéről szeretnék néhány szót ejteni. Mindenekelőtt be kell vallanom, hogy magam is loptam nemegyszer, ha lopásaim nem is merítik ki a tárgyi tulajdon elorzásának tényálladékát. Különösen sokat loptam egy mindig és ma is jelenlévő személytől, aki a legláthatóbban, legérinthetőbben van közötI. kötet 660tünk, József Attilától tudniillik. Egyetlen mentségem a cselekedetemre csak az, hogy nem egyedül követtem el. Ha az ember sokadmagával vétkezik, a felelősség megoszlik valahogy.

Egész József Attila utáni költészetünk tele van tőle való lopásaink történetével, aminek szebbik, előkelőbbik neve költői hatás. Ezalól talán csak a költő kortársai kivételek, akiknek írói arca már kialakult, mire József Attila hatása beérett. Azt sem állítom, hogy mai magyar költészetünk csakis tőle lop, de hogy sokat, nagyon sokat vett belőle, az biztos. A legkülönbözőbb írói egyéniségek, nagyon is elérő költői irányzatok mind megtalálják a nekik valót az Ő művében, hol ezt, hol azt a vonását élesítve ki, mintegy atomi kötést létesítve saját létük és egy másik költői lét között. Mert én természetesen nem a plágiumról beszélek, az valóban jogi kérdés nem is az epigonizmusról, én az erkölcsös és erényes lopásról beszélek, a tehetséges lopásról, arról, ami egy nagy szellemi mű folyamatos, izgalmas, mindig új meg új hullámokat vető utóélete. Arról beszélek, amit Arany János mond Petőfire gondolva: „Döbbenve ismerek fel rajzomon / Egy-egy vonást, mit szellemujja von”, vagy amit Babits Mihály „teremtő utánzás”-nak nevezett – vagyis voltaképpen a kultúra egészéről beszélek, adó és vevő, vevő és adó fogyhatatlan kapcsolatáról. Hiszen a kultúra – jól tudjuk – nem értesültség, sem nem adat-tudás elsősorban, az belsőnk elektromos kapcsolat-készsége, hajszálerekkel, hajszáldrótokkal áterezett érzékenysége, energia-befogadó és energia-közlő mivolta.

Sok, nagyon sok energiát kapcsoltunk át a József Attila nevű erőközpontról saját vevőállomásainkra vagy reléinkre. Hosszan lehetne sorolni, mit, mikor, hogyan merítettünk belőle. Sajátunkká váltak világlátásának darabjai, egyes jelzői, ásításai, tréfái, tragikumának, égő humánumának belénk nőtt vasszilánkjai. De, tisztelt olvasóim, ne higgyék, hogy ebben a mindkét felet gazdagító lopásban csak a költők a ludasok. Önök mindnyájan, akik magyarul beszélnek, kivétel nélkül József Attila szellemének eltulajdonítói. Tegyék a kezüket a szívükre: hányszor mondták már életükben, hogy: „nem középiskolás fokon”, vagy: „a város peremén”, vagy: „jó szóval oktasd, játszani is engedd”, vagy: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. És nemcsak azért mondták, mert idézni akarták a költőt, hanem csak úgy. Csak úgy, mint az a másodikos kislány, aki ilyeténképpen csitítja öccsét: „Aludj el szépen, kis Balázs”. Ezek az idézetek már-már nem is idézetek, hanem közlopások. Vagy másképpen: szólások, szóláshasonlatok hozzácsapódva ahhoz a nagy magyar kulturális kincstárhoz, ahonnan más, fél-öntudatlan, de oly fontos szólásaink valók, s amelyek mind alakot adnak gondolatainknak és létünknek. A szólásmondássá alakulás halmazállapota persze csak egy része, de jellemző, szinte mérhető része a költő jelenlétének közöttünk. Mi ugyanis abban a pillanatban élünk, I. kötet 661amely mintegy kitapinthatóvá, lefülelhetővé teszi az időben azt a pontot, amikor egy nagy költő szállóigévé válik. És ha részesei vagyunk annak a folyamatnak, amelynek során József Attila szállóigévé lesz, mindnyájunknak kívánom, hogy szálljanak is azok az igék, minél tovább és minél messzebbre.

Levél Hajnal Annához*36
Hatvanadik születésnapján

Kedves Anna!

Születésnapod van. Engedd hát meg, hogy ezen az évfordulón én is odaóvakodjam a felköszöntők közé. Bár – megvallom – zavarban vagyok és hosszan köszörülöm a torkomat. Nemcsak a köszöntés szívbeli elfogódottsága teszi ezt, hanem az is, hogy ismerlek. Ismerem azt, amit úgy szoktak nevezni, hogy: a szerénységed. Kényes jelző ez. Másképp kellene megfogalmazni. Valahogy így: emlékszel-e első találkozásunkra? Fiatal voltam, kezdő voltam, te neves költő – izgatottan kucorogtam hát a háziszőttessel leborított, piros szék szélén, s vártam az irodalmi kinyilatkoztatást. Te azonban nem törődtél a nyugtalanságommal – vagy nagyon is törődtél vele? –, mindenesetre azonnal tálat és tányért tettél elém. Nem egyszerű kínálás volt ez, dehogyis. Makacs következetességgel ragaszkodtál hozzá, hogy pusztítsam el a házban található összes kétszersültet felvágottal, ezt a mérhetetlen kincset (a háború utáni Budapesten). Sohasem ettem még annyi kétszersültet felvágottal. Annyit, hogy közben módomban legyen kialakítani első benyomásomat a legkiválóbb magyar költőnőről. Ezt: két tulajdonság hiányzik belőle teljesen: a nagyképűség és a kislelkűség.

Tudom hát, milyen vagy. Tudom: ki se lépsz szívesen ebből a fikusz- és filodendron-erdőből, amit csodálatos praktikákkal növelsz plafonig érővé, hacsak nem valódi erdőbe indulsz. De éppen azért: tudjuk-e igazán, hogy milyen vagy? Beszélünk-e rólad eleget? Nemzedéktársaid (Radnóti, Weöres, Zelk, Rónay, Vas István, Jékely Zoltán, hogy csak kapásból említsek néhányat) pályaképe mellett számba vesszük-e alaposan, értő figyelemmel mindazt, amit költői műved jelent? Kilenc versesköteted van. Hadd emeljek ki ebből a gazdagságból egyetlen részletet.

A természet-közelségedről beszélek. Alaptulajdonságod ez. Kevés fogalmad van az erkölcsi rosszról (mit is tudnál te róla?), de annál több a természeti I. kötet 662szépről. Az ősi rajzok vagy egy Henry Rousseau boldog részletezésével kerül fel képeidre a természet kifogyhatatlan mintázata. A kőrisfa, a kutya, a szél, a tejszínű gombák, a parketta erezete, január és augusztus. Minden ecsetvonásodat a gyönyörködés vezeti. Akkor is, ha a legfájdalmasabb tárgyakat érinted vele. A te számodra a természet a végeláthatatlan boldog ámulat helye, a te szemedben a zöld muslica remekmű. Minden jelződ becéző, minden főneved áhítatos. De észrevetted-e már – amúgy hidegen méricskélve –, hogy mennyi egzotikum van a verseidben? Kaoba-fák, mamutok, fókák, dzsungel-állatok, anatóliai istenek? Azt hinné az ember, ilyen költői módszernek, mint a tied, amely oly közelről látja a közelit, annak nincs szüksége a távolira. És mégis: kicsinyítő képzők és óriás állatok forgolódnak a verseidben. Igazad is van. Egységes természetlátomás a tied, s igazi költészetben a tény és a nosztalgia úgy váltakozik, mint a föld pályáján a napközel és a naptávol.

S mennyire szereted egymásbarajzolni a közelit és a távolit! Az úgynevezett aprórealizmust és a nagyság méreteit. Mi is jut eszedbe a cethalról? „Be szép a cet, ha nagy bubáját hátán emelheti a légbe.” Vagyis ez a legnagyobb élő test a földön „roppant bubáját”, kicsinyét dédelgeti a te képzeletedben. A legnagyobb „kicsinye”. Micsoda optika ez. A kicsiséggel hozod látó-közelbe a nagyot, a legnagyobbat. S így lesz a cethalból az óriásivá növelt gyöngédség őstengeri képe.

Köszönettel tartozom neked, Anna. A hajdani kétszersültért és a cet bubájáért egyaránt. A létedért és a művedért. Dehát követelők vagyunk, mi emberek, s különösen mi, magyar versolvasók, mindig többet akarunk. Legfőképpen egyet: írj. Szükségünk van rá.

Ezzel a követelődző szeretettel köszönt születésnapodon régi híved


Nemes Nagy Ágnes

Örley Istvánról*37

Ha Örley Istvánról beszélünk, akkor, azt hiszem, az a legjobb, ha Ottlik felől indulunk el az úton. Ottlik Gézát ma már mindenki ismeri, hála istennek, sőt sokan Örley nevét is Ottlikon át ismerik. Hiszen tudják, tudni vélik, hogy az Iskola a határon egyik főszereplőjének, Medve Gábornak modellje mintegy Örley István volt. Ottlik Géza és Örley István együtt végezték el azt a bizoI. kötet 663nyos katonaiskolát, amelynek a magyar irodalom kiemelkedő, nagy regényét köszönhetjük. Én a magam részéről azonban nem vagyok olyan biztos abban, hogy Medve Gábor azonos Örley Istvánnal, ahogy abban sem vagyok bizonyos, hogy az Iskola… hőse, Both Benedek azonos Ottlik Gézával. Inkább azt hiszem, hogy hol az egyik, hol a másik a modell, hogy mindkettő azonos az íróval, vagy éppen időnként mindkettő azonos Örleyvel, a legislegjobb baráttal és így tovább. Ezek a pszichológiai és irodalmi síkok az Iskolá…-ban szerintem erősen egymásra csúsznak. De ez mindegy. Tény az, hogy Örley mégis bizonyos mértékig modellje volt az Iskola… mindnyájunk által annyira szeretett és mindnyájunk által olyan mélyen átélt Medve Gábor alakjának.

Ez a mély barátság, ami őket összekötötte, természetesen gyerekkori volt, azért lehetett annyira mély. Én a fiatalságunkban ismertem meg őket, és meg kell mondanom, hogy bizonyos fokig még külsőleg is hasonlítottak. Mind a kettő magas volt, jóképű, jó megjelenésű, látszott rajtuk a sport, a testedzés biztonsága, még a gesztusaik is hasonlítottak egymáshoz. Volt bennük kétségtelenül hasonlóság, ami, mondom, még a külsőségekre is kiterjedt. Ugyanakkor volt köztük hatalmas különbség is. Hát ez is nyilvánvaló. Ottlik volt a barnább, barna szemű, barna hajú, barna bőrű, Örley volt a világosabb, szőkésbarna hajú volt, világos bőrű, világosabb szemű, de ami a modorukat és főleg az irodalomhoz való viszonyukat illeti, abban nagyon sok hasonlóságot találhatunk, már csak azt is, hogy mind a ketten katonatisztből vagy leendő katonatisztből váltak a magyar irodalom kiemelkedő alakjaivá.

A különbözőségeikről: nekem akkor, fiatalon, amikor mindkettőjükkel megismerkedtem, úgy tetszett, hogy Örley valahogy a politikusabb, irodalompolitikusabb alkat. Örley volt az, aki tisztában volt az akkori irodalom minden árnyalatával, akit nagyon érdekeltek a népiek éppúgy, mint a Szép Szó gárdája. Ő volt az, aki mindent olvasott, aki mindenről tudott. Ezt ugyan rádiós munkája is szükségessé tette, mert Cs. Szabó László mellett a rádió irodalmi osztályának második embere volt. Szükséges volt, hogy közvetlenül ismerje a magyar irodalmat. És kivált szükségessé tette ezt az a tény, hogy a Magyar Csillag segédszerkesztőjévé vált Illyés Gyula mellett. Ez a tény, Örley szerepe akkor a magyar irodalmat meglehetős csodálkozással töltötte el. Annál is inkább, mert Örleyt ismerői mindig is tehetséges kiváló fiatal írónak tartották, de a neve nem nagyon volt ismert. Sorra kérdezgették hát, hogy ki is az az Örley István, aki most a legnagyobb rangú magyar irodalmi folyóiratnak a segédszerkesztője lett. Erről sok mindent mondott el maga Illyés is.

Örley származásánál fogva, családi kapcsolatai következtében eleve benne volt az úgynevezett magyar vezető osztályban. Dzsentri családja által a miniszterekig, sőt az akkori miniszterelnökig nyúlt el ez a kapcsolat. Mindenki I. kötet 664meg volt róla győződve, hogy Illyés azért választotta ezt a fiatal úrigyereket a Magyar Csillag szerkesztőjéül, hogy fedezze magát a kormánnyal vagy a kormány előtt az akkor már rendkívül erős német és magyar jobboldali nyomással szemben. Mindenki meglepetésére kiderült Örleyről, hogy egyáltalán nem erről van szó. Semmiképpen csak erről. Nem kedves literary gentleman volt, nem egy ragyogó, művelt dzsentrigyerek, hanem nagyszerű, nagy tehetségű fiatal novellista, és ami még meglepőbb, megdöbbentően éles szemű kritikus is. A Magyar Csillag szerkesztőségében nemcsak a kritikákat íratta ő, vagy írta ő maga is, természetesen, hanem ő volt az, aki legtöbbet foglalkozott a fiatal írókkal, aki gondoskodott róla, hogy mindenkitől, ettől-attól, a legkülönbözőbb emberektől kéziratot kapjon. Kritikái pedig valósággal megrázták a magyar parnasszust. Gondolom, más majd fog beszélni Örleyről, a kritikusról.

Én csak egy kritikáját említem meg, ami valóban rendkívül meglepő volt, és szólt pedig ez a kritika Márai Sándorról, már a címe is jellemző: Klasszicizálódás vagy útvesztés. Ez úgy hatott ránk, akkori fiatalokra – hiszen ennek az írásnak a megjelenésekor én éppen hogy csak megismertem Örleyt, vagy talán akkor még nem is ismertem –, hogy kikerekedett tőle a szemem. Erről a Márai-kritikáról nemigen szoktunk beszélni manapság, az elmúlt évtizedekben, hiszen Márai negyven éven át kitagadottja volt a magyar irodalomnak, 1948 vagy 1949 óta nem lehetett róla szólni; legfeljebb gyalázkodni lehetett. Nemzedékek sora nőtt fel úgy, hogy nem tudta, hogy nekünk egy ilyen kiváló, nagy, európai szintű írónk van, mint Márai Sándor. Tehát semmi értelme nem lett volna, sőt helytelen lett volna, ha egy olyanféle kritikát emlegetünk, amely bizony górcső alá vette ezt a kiváló, kiemelkedő nagy írót. Márpedig az a fiatal kritikus, Örley István, a Magyar Csillagban akkoriban ezt tette. Előbb megállapította, hogy a fiatal Márait, akinek az indulása is fényes volt, a kritika kezdetben hűvösen fogadta. De a harmincas évek közepén hirtelen áttörés történt a kiváló író és a közönség között. Márai váratlanul nagy népszerűségre tett szert, úgy is mint magas szintű irodalmi publicistája a magyar irodalomnak, és úgy is mint író. Valósággal kedvence lett a közönségnek. Annak a közönségnek, amely egyáltalán Magyarországon olvasott. Ott volt például Márai színdarabja, a Kaland, amely akkoriban több százszor ment. Én magam talán a százötvenedik előadását láttam. Ebben mindenesetre megállapíthattam, hogy a kiváló színésznőnek, aki a főszerepet játszotta, kék bársonyruhája immáron kissé kopott, mert mindig azt hordta a színdarab előadásán, muszáj volt kosztümöt váltania azután később. Szóval Márai valósággal divatíróvá lett. Örley szerint ez a túlfuttatott siker némi negatív következménnyel is járt Márai prózájára nézve. Egy kissé modorossá vált, egy kissé I. kötet 665önismétlővé vált, hogy úgy mondjam, a nagyszerű stiliszta, a csodálatosan áriázó író nagyon sokat írt, s egy kicsikét divat által elengedte magát. Hogy is mondjam csak, még finomabban mondom, mint Örley mondta. Mert Örley kritikájában bizony erős szavakat használt az ő egyik ideálja és bálványképe ellen, mert ilyen erős bírálat rendszerint akkor következik, hogyha valaki nagyon szereti azt az írót, és eleve nagy írónak tartja. Mert azt egy pillanatig nem vonta Örley kétségbe, hogy Márai a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb jelensége. Tehát ehhez, hogy ezt valaki Márairól megírja, hihetetlen bátorság kellett abban a pillanatban, az akkori népszerűség idején. Most ne politikai bátorságra gondoljunk. Mi, ha kimondjuk azt, hogy bátorság, mindig a politikai bátorságot asszociáljuk hozzá. Itt nem. Ehhez civil kurázsi kellett. Valami olyasféle kellett, hogy megmondom, méghozzá ennek a nagy írónak az érdekében mondom meg azt, amit igaznak hiszek, és bizony amiben Márai néhány művére vonatkozóan Örleynek igaza is volt.

Azt talán fölösleges mondanom, hogy mindenki másról is megmondta a véleményét. Herczeg Ferencről például, akinek újrakiadását napjainkban természetesen helyeslem. Miért ne adjuk ki Herczeg Ferencet? Hát istenem, annak a kornak ugye dísz-írója volt. De hát nem lehetett Máraihoz hasonlítani, egyáltalán a Nyugat vagy a Magyar Csillag írói gárdájához. Tehát miközben Illyést azzal gyanúsították, nem gyanúsították, mindenki helyeselte, hogy politikai okokból vette oda a fiatalembert a Magyar Csillaghoz, kiderült erről a fiatalemberről, hogy nem politikus elsősorban, hanem író, novellista, kritikus, és az egyik legjobb szelleme annak a körnek.

Erre nézve, hogy hogyan foglalkozott a fiatal írókkal, van egy történetem, amely valószínűleg igen kevésszer hangzott el, vagy talán még soha. Van Pilinszkynek egy verse, a fiatal Pilinszkynek, amelyben a következő két sor található: „A számban érzem mocskait / egy leskelő pokolnak.” És egyszer én azt mondtam Pilinszkynek, hogy érdekes jelző ez a „leskelő”, valahogy, isten tudja, én olyan furcsának tartom a maga versében, nem mintha rossz volna, csak valahogy furcsa. Erre elfintorította az arcát, azt mondja, én is furcsának tartom, mert nem én írtam. Tudniillik ezt Örley István írta bele a versembe. Nagyon szorított a nyomda, és mint tudja, én egy verset egy-két évig írok, valahogy nem tudtam megcsinálni ezt a verset. Az volt az érzésem, hogy ide egy három szótagú jelző kell, volt is ott egy három szótagú jelző, de nem felelt meg, és ezt a keservemet, búbánatomat el is mondtam Örleynek, aki a kéziratot kérte tőlem. Én akkor ott helyben leültem, mondja Pilinszky, és ketten együtt kezdtünk keresgélni egy három szótagú jelzőt, amely a pokol elé illő volna. Én persze, miután már két évig kerestem és nem találtam meg, aránylag kevésbé voltam aktív ebben a keresgélésben, annál inkább Örley. Végül I. kötet 666ajánlotta ezt a leskelőt. Nem mondom, hogy el voltam ragadtatva tőle, de elvégre egész jó volt, odaillő volt, beletettem, és így jelent meg a vers. Megkérdeztem Pilinszkytől, hogy ki akarja-e javítani. Javítani, idézőjelben. Vagy pedig meg akarja másítani? Azt mondja: Most már nem. Hiszen olyan ez, mint az én verseimben egy pici kis emlékmű, egy pici kis monumentum, amit a szegény, korán meghalt Örleynek szenteltem.

Kiderült tehát Örley Istvánról, hogy nemcsak íróilag tehetséges, hanem a judíciuma rendkívül erős. Ami nem okvetlenül jár együtt az írói tehetséggel. Nagyon sok író nem érdeklődik annyira az irodalom egésze és pláne nem annyira mélyen a saját kortársai iránt, mint amennyire Örley tette. Ez a rádiós munkájában is megnyilvánult természetesen. Az akkori írótársadalom, mindenki tudja, a legkülönbözőbb csoportokból állott, éppúgy a Nyugat jellegzetes képviselőiből, mint Cs. Szabó László, Füst Milán, Márai Sándor, odaveszem Szentkuthy Miklóst, Szabó Lőrincet, az akkori Illés Endrét, aztán egészen más csoportokból vagy képviselőkből, mint Nagy Lajos vagy Kassák maga, aki megjelent a Magyar Csillagban és a Magyar Rádióban, természetesen. És ott volt Schöpflin Aladár, aki összekötő kapcsot képezett a régi nagy Nyugat és a Magyar Csillag közt. Ez Babits halála után volt, hiszen a Magyar Csillagról beszélek. És ugyanez a szellem nyilatkozott meg a rádióban is, nem utolsósorban Örley és természetesen főleg Cs. Szabó László munkája nyomán. Rendkívül rangos dolog volt bekerülni a Magyar Csillag segédszerkesztői posztjába, még a rádió után is, és Örley István ezt át is érezte, és nagyon örült neki, ez nyilvánvaló, ez kiemelte, és ebben a pozícióban, ahogy már elmeséltem, nagyon meglepte a magyar irodalmi életet, mert kiderült róla – hadd hangsúlyozzam ismét –, hogy nem politikai bábfigura, hanem kiváló ember.

Volt egy tulajdonsága, ezt még gyorsan elmondom. Az volt a szokása, hogy időnként elmesélte az olvasmányai tartalmát. Úgy tudta elmondani egy nagyregénynek, legyen az klasszikus vagy legyen már modern, a mondanivalóját, hogy nemegyszer jobb volt, mint az eredeti. Mikor utána elolvasta az ember azt a könyvet, fölajzva attól a heves és csillogó és szellemes előadásmódtól, ami rá jellemző volt, valahogy szinte-szinte szürkébbnek tetszett az eredeti, mint az ő elmesélésében. Pláne nekem, aki még akkor nagyon fiatal voltam, és nem tudtam elég világosan tudomásul venni, hogy ott beszéd közben például nem Tolsztojról van szó, hanem Tolsztojról plusz Örley Istvánról, nemcsak Flaubert-ről van szó, hanem Flaubert-ről plusz Örley Istvánról. És így tovább, hogy csak nagyon nagyokat említsek. Az Érzelmek iskoláját ő mondta el nekem először, és én azután olvastam el. Mit tagadjam, elfogult vagyok az Érzelmek iskolájával, azzal a nagy flaubert-i írásművészettel, egyszerűen azért, mert ma is úgy olvasom, hogy az Örley hangját hallom belőle.

I. kötet 667

Örley, erről is essék szó, hadd legyen még egy kis emlékecske. Mi természetesen Pistának hívtuk őt, volt azonban egy érdekes beceneve, a legszűkebb környezete használta, így hangzott: Soma. Sokáig nem értettem, miért Soma. Kiderült, hogy Ottlik meg még néhányan az Örley nevet az Orlai név magas hangú párjának tartották, és már volt egy neves Orlai a magyar művészetben, Orlai Petrich Soma, Petőfi barátja. Hát innen származott ez a kis becenév.

Hogy aztán mi történt március 19-e után, 1944-ben, ezt nagyjából mindnyájan tudjuk, a német megszállás következtében megszűnt a Magyar Csillag, megszűnt a magyar irodalmi élet, bár ez is hullámzó volt, hogy a kormány, a kormányzat lassan, keservesen, nehezen készítvén elő a magyar kiugrást a háborúból, hogyan tudott icipicivel jobb viszonyokat létrehozni, vagy hogyan rosszabbodtak újra a viszonyok. Talán ezekbe a történelmi fejtegetésekbe nem érdemes most belemenni, különösen, mert vannak olyan emberek, akik azt mondják, hogy az a kérdés, hogy mi lett volna, ha, fölösleges és életellenes, minek arról beszélni, hogy mi lett volna, ha, csak a tények számítanak. Énszerintem épp a történelem szempontjából helytelen ez a nézet. A történésznek természetesen elsősorban a tényeket kell feltárnia, ugyanakkor föl kell tárnia az esélyeket is. Azokat a reményeket, vágyakat, óhajokat, terveket, amelyeket egy bizonyos kor egy bizonyos embere magában dédelgetett. Hiszen volt egy csomó lehetőség, ami nem valósult meg, és ha ezeket a lehetőségeket nem vesszük figyelembe a kor embere számára, annyit jelent, hogy a múlt emberét megfosztjuk a jövőjétől, és így egysíkúvá tesszük. Csak a saját jelenében vagy saját múltjában élőnek. Ezek a vágyak és esélyek, amelyek mindig sokfelé mutatók, mélységesen hozzátartoznak a kor és a kor emberének a pszichéjéhez. Én így értelmezem a mi lett volna, ha kérdést, és úgy gondolom, hogy az igen komoly történettudománynak is foglalkoznia kell a korban rejlett, meg nem valósult, de esetleg nagyon is reális esélyekkel. Ezt tudomásul véve, ha így értelmezem a mi lett volna, ha kérdést, akkor ma már, idős koromban, megkockáztatom azt az állítást, ha Örley nem harminckét éves korában halt volna meg, a háború borzasztó véletlene folytán, hogy kiment az óvóhely elé cigarettára gyújtani, és Budapest egy utolsó bombája ölte meg, ha ez nem történik meg, ma már ki merem mondani, annyi meg annyi tapasztalat után, hogy ez a véletlenszerű esemény a magyar irodalmat egy hatalmas esélytől fosztotta meg, egy nagy írótól, egy nagy személyiségtől fosztotta meg, és tett minket szegényebbé.

I. kötet 668
Arckép – korkép*38
Faludy György, költő

Egy ember ül a kamera előtt és másfél óra hosszat beszél. Ennyi történik, semmi más, Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia filmjében; nincs itt jelenetezés, párbeszéd, eljátszatott cselekmény, nincs helyszín, fényhatás, látvány, minden-de-minden hiányzik, ami filmet filmmé tesz, és a néző mégis figyelmesen ül székében, egy pillanatra sem tud félretekinteni. Még a portréfilmek családjában is különösen kopár ez a képsor, nem tarkítja tárgy, dokumentum, emlék bemutatása, nem nyújt semmi mást, mint az egyetlen szereplő arcát és hangját. Hogy miért olyan érdekes mégis? Arra könnyű is meg nehéz is válaszolni.

Világos, hogy az egyetlen szereplő, Faludy György, kiváló elbeszélő, minden résztörténete, minden mondata olyan kerek, csiszolt, gördülő, mint a folyami kavics; látszik, hogy százszor, ezerszer végiggondolta, meggörgette, elbeszélte már, amit itt mond – anélkül ez a kerekség elképzelhetetlen. Az ő elbeszélő készsége a film alapja. Dehát ez nem az egyetlen, talán nem is a legfőbb feltétele egy beszélő arckép érdekességének. Valamint az arc maga sem az, kifejező mivolta, mozgékonysága vagy nyugalma – bármilyen impresszionáló is egyébként olyasvalaki idős, megvésett arcával találkozni, akit személyesen láttunk fiatalságában. Valahogy a kettőnek együtt, arcnak és elbeszélésnek közösen kell létrehoznia azt a hatást, ami fogva tart, s aminek legfőbb záloga az élettörténet maga. Ez az élettörténet pedig olyan, amilyet mindközönségesen „érdekes”-nek neveznek, egy letehetetlen regény, egy folytatólagos rémmese. Ne, ne becsüljük le ezt az „érdekességi” hatást, mielőtt az egyéb hatások nyomába erednénk, a szereplő sem becsüli le, dehogyis; jól tudja ő, hogyan, mi módon illessze egymás mellé a valószínűtlen kalandsor elemeit, a fényeset, a groteszket, a tragikusat. Inkább valljuk be: feszülten hallgattuk, hogyan jelentkezett francia katonának Párizsban, hogyan vágták be Casablancában fogolytáborba, mi módon szabadult, miképpen került újra fogságba (karanténba?) Ellis Islandon, zsebében Roosevelt meghívó levelével, amelyet Jászi, Vámbéry, Károlyi Mihály segítségének köszönhetett. Aztán következtek amerikai katonaévei Új-Guineában, Japánban, s hallhattuk tőle a meghökkentő mondatot: Én az atombombának köszönhetem az életemet. Mert azután már nem kellett megtámadniuk Tokiót, amelyet ötmillió japán katona I. kötet 669védett. E világtörténelmi forgatag közepette (vagy inkább annak előtte) csöndes mosollyal nyugtázhattuk ifjúkori ál-Villon-kötetére hintett öniróniáját: Engem Villon „takar”.

Haláltábor

Van azután az élettörténetben hazatérés („én magyar költő vagyok”), újabb verskötet, a szociáldemokrata párt felszámolása Magyarországon, újabb elfogatás, majd 1950-től 1953-ig a recski munkatábor. Recsk. Ez – Recsk – az arcképbe burkolt korkép középpontja. Nem, nem mindenben esik egybe Faludy időszámítása a miénkkel, mindig-itthoni magyarokéval, hiányzik belőle 1944, a német megszállás, nyilas uralom, Budapest ostroma, még az újra egymáshoz-hajló évszámok közül is kevés hangsúly esik 1948-ra, a Rákosi-uralom kezdetére, de Recskkel aztán hazaérkeztünk. Úgy értem: az „egyik” Magyarországba érkezünk haza, és nem a „másik”-ba, az önkényuralmiba, és nem a szabadságharciba. Nem mintha kortársak olyan sokat tudtunk volna Recskről. Azt képzeli az ember, mindent tud saját kora, közép-európai hazája legsötétebb bugyrairól. És lám, egyszerre csak, szinte újdonságként előbukkannak a tiltott emlékezetből a recski, nagy, nehéz kőtömbök, a bánya rabcsákánnyal kivájt, óriás hold-völgye. Mindössze két emberről hallottam úgy eddig, hogy Recsken raboskodott, e film egyik rendezőjéről és Hilbert Kornélról, Ottlik egyik regényalakjáról. Pedig sokan voltak ott, sokan, és ugyancsak sokan másutt is, a kiiktatott emlékek más övezeteiben, amelyeket fel kell ásnunk végre.

De fel bírjuk-e ásni? Még tilalmak híján is, képesek vagyunk-e fogalmat, halvány sejtést nyújtani megélt életünk alagútjairól azoknak, akik meg nem élték? A film elbeszélőjének igazán nem lehet panasza szavainak hatékonyságára, és mégis visszatérő kérdése: Ki hiszi el ezt? – Teljesen egyetértek vele. Ki hiszi el ezt? Nekem persze nem kell elhinnem, én tudom, hogy s mint volt ez-meg-az a világban, velem, mint korosztályom egy tagjával, a portréfilm saját életemet közölte, ha nem is a recski bányát, ha nem is a csendes-óceáni hadszínteret – de mindegy az. Mégiscsak azt közölte, amire ráismertem. De vajon az utánunk jövők, az új-meg-új nemzedékek, ők vajon… ki hiszi el ezt? Avagy még ez is, ez a „ki hiszi el”-kérdés is beletartozik a nagy Rotációba, és vissza-visszatér, mint egy Föld-nagyságú ringlispílen a dülledt szemű faparipa vagy a felbokrétázott sárkány? Hallottuk már, s nem is akárkitől: ki az, aki elhiszi, „És e beszédet nem veszi / Egy őrült, rémülésteli / Zavart ész meséjének?” – Petőfi legutolsó versének legutolsó szavai ezek.

I. kötet 670

Mi több: önmagunkra is gyanakodnunk kell, a való és a valószínűtlen szétválasztásának ügyében. Nem egyszer kapjuk rajta magunkat azon a furcsa, köd-ízű érzésen, hogy talán igaz se volt, amit megéltünk, hogy valószínűtlenségének utólagos foka kétessé teszi valódiságát. Nem a részletekre gondolok most; a részleteknek tulajdonságuk, hogy elhalványulnak, megváltoznak, valamint tulajdonságuk az is, hogy némelyek közülük villám-élesen ugranak elő, eltörölhetetlenül – az egészre gondolok, évek, évtizedek sorára, amelyeknek jelenideje olyan világos volt, mint önazonosságunk tudata. S mintha erre húzódna rá olykor az elbizonytalanodás álomszerű fátyola. Az idős kor gyöngülő memóriájának játéka volna ez? Vagy még rosszabb? A valóság szükségszerű átcsúszása a mesébe, álomba, rémálomba, kalandregénybe, múltba?

Nos, mindebből kitűnik, hogy a portréfilm legfőbb izgalma az érzésmeneteknek (gondolatmeneteknek) az a hosszú sora, amit nézőiben felkelt, szorosan vett tényein túl az a lelki és történelmi tér, amire utal. Recsk egyébként nem tartozott a náci halál-lágerek típusához, a rákosista tábor szisztémája más volt. Az éhenhalatás szándéka mindenesetre jelen volt benne; a közeledő éhhalál szimptómáiról nem-feledhető szavai vannak az elbeszélőnek. S e kor „szimptómái”-nak tudomásulvétele korántsem csak az átélőnek fontos, mintegy újra igazzá igazolva a valószínűtlent, még inkább fontos a későbbieknek, mint elkerülhetetlen szembenézés a történelemmel.

Költészet

Tudom, abszurdnak hat az éhhalál képei mellé odafűzni a „költészet” fogalmát, századunk különféle dátumú és indokú ember-nyomorításaival egybekapcsolni a lélek e nevetséges játszadozását, amit művészetnek nevezünk. Dehát nem én kapcsolom össze a kettőt, hanem a portréfilm maga. Visszatérő motívuma, az egészet átindázó mintázata vagy inkább alapszövete az életrajznak az elbeszélő költő-mivolta. Szélsőséges, nagyon sajátos (tehát általánosítható) élettörténetének legsajátosabb összetevője, hogy mindez egy költővel történik; háború, erőszak, önkény, halál örvénylései között úgy áll előttünk létének rajzolata, mint a „kard és lant” ősi képletének huszadik századi esete. Bizonyára megbocsátja a költő, ha erről szólva sem a személyes vonatkozásúra tekintünk, hanem „a költő” vagy még inkább „a magyar költő” szituációjára századunk kataklizmáiban.

Hogy a magyar költő hosszú, sok évtizedes emigrációban élve is magyar költő marad – az magától értetődik. De vajon magától értetődik-e, hogy a magyar költő emigrációban élve sem indul sokkal több eséllyel a befogadó I. kötet 671irodalomban, a külföld tudatában (fordítások által persze, mindenekelőtt), mint az itthon élő vagy akár mindenkori magyar költő? Vagy több eséllyel indul? Mennyi az a több? Erre igazából az illetékesek, a külföldön élő magyar írástudók tudnak felelni. Századunk egyik súlyos kérdésgubanca, emigrációs vérveszteségeink sora itt-ott némi előnnyel járt, fel-felhíva a világ figyelmét kinti magyar tehetségeink teljesítményeire, például a tudomány egyes területein. De megtörtént-e ez a magyar irodalomban? S ha olykor megtörtént: nem érte-e utol kinti íróinkat a magyar irodalom mindenkori végzete, hogy tudniillik a magyar író szinte mindig politikai okból válik nevessé a világban? Hogy lám, kebeléhez szorított lantja csupán kard-mellékletként értékeltetik? S olyasmi ez – az olykori politikai hírnév –, amitől a magyar irodalom zavartan lesüti a szemét. Kínos ez, kényelmetlen, érkezzen bármely oldalról, helyeselhetjük netán indítékait, mégis, túlságosan világossá teszi irodalmunk (az irodalom) alacsony árfolyamát, mint olyan cikkét, amelyet csak árukapcsolással lehet eladni.

Pedig… pedig milyen régóta és milyen hiába óhajtja, sóvárogja a magyar irodalom a külföld valódi figyelmét. A „Hírünk a világban” problémájának, immár a harmincas évek óta, szomorkás alfejezete a magyar irodalom híre a világban. S ezen – úgy tűnik – a fájdalmasan növekvő, meg-megújuló emigráns hullámok sem változtattak. Úgy várunk ma is a külföld elismerésére, kintiek-bentiek egyaránt, mint az istenek tanácsa döntésére. Ott fönt-fönt, magasan, ül egy tökéletesen illetékes, pártatlan zsűri, amelynek kedvezése fölmagasztal, közönye, elmarasztalása lesújt. Nem és nem akarjuk bevenni a fejünkbe, hogy az őshonos külföldi író is ugyanúgy küzd a különféle érdekekkel, klikkekkel, piaccal, hogy ott is a bestseller vezeti a sikerlistát, hogy az eladhatóság szempontja talán más, de az eladhatóságé. Mindez minket nem vigasztal; elismerjük, hogy minden irodalom fenyegetett az al- vagy álirodalom által, ámde nálunk – vetjük ellene – nemcsak a mindenkori siker-célzó ponyva nyomta a művészeteket, hanem az állami előírás, az önkényuralom kényszere is, s ezt a kettőt együtt már nem igen bírja ki a legkülönb művészet sem, ez sok, ebbe belepusztul a nemzeti kultúra. Bizony, bizony, ilyesmiket mondogatunk ama képzeletbeli irodalmi ítélőszék előtt, mintegy sebeinket hozva fel érdemül, és várjuk az igazságosztást, mint a mesében, vagy a bibliai Ige által: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj bé a te Uradnak örömébe…

Talán nem a megfelelő fórumhoz fordulunk sebeink igazságával vagy igazságunk sebeivel. Kiérthetjük a nemzetközi irodalmi fórum legyintéseiből, hogy nem kell a (magyar) irodalom a világnak. Pláne nem kell a (magyar) költészet. Ugyan minek is irkálnak egyesek olyan rövid sorokat egymás alá, I. kötet 672amelyek a végükön hasonlítanak? (Vagy nem egymás alá írottak és nem hasonlítanak, de az is mindegy.)

Vigasztalhatjuk magunkat egyes ritka kivételekkel, vagy egyéb nemzetközibb művészetekkel, zenével, filmmel, ezzel-azzal. Ami azonban mélyebb vigaszunkra lehet, az talán mégis más, azzal találkozhatunk éppen itt, például ebben a film-életrajzban is. A recski táborban estefelé rendszeresen összeültek a tántorogva lépő elítéltek, és előadásokat tartottak egymásnak. Volt, aki a népvándorlásról beszélt, volt, aki a relativitáselméletről, volt, aki verseket mondott. Tudjuk, másutt is létrejöttek efféle fegyházi társaskörök, s azt is tudjuk: aki kivonta magát ebből az eszelős önművelésből, hamarosan várhatta gyors pusztulását.

Nem kívánok nagyobb karéjt igényelni a lélek végső kenyeréből a költészet javára, mint a relativitáselmélet javára vagy bármi más javára. Nincs itt helye vetélkedésnek. Csak annyit mondok: az emberi létfenntartás utolsó morzsái – amelyeknek eleme a költészet is – kiszámíthatatlan összetételűek.

Szabó Magdáról*39
Szabó Magda köszöntése*40

Volt egyszer egy lány Budapesten, 1945-ben, kicsi volt, kecses, macskaarcú, mint egy mongolba-oltott Tanagra-figura. Ennek a mongolba-oltott tanagrának volt egy vörösbarna kulikabátja. Mámorító egy kabát volt, úgyszólván ép, legalábbis nem látszott rajta sem lyuk, sem folt, sem feslés, és ott volt az az áldott, irgalmasságos bősége, fel lehetett ölteni alája az ember teljes ruhatárát, ami az akkori hőviszonyok között nem volt elhanyagolható szempont. A kulikabát egzisztenciális szépségének megvolt a maga titka: még Debrecenből hozta magával tulajdonosa, Szabó Magda, és Debrecenben, úgy látszik, még akadtak többé-kevésbé ép ruhadarabok. Szóval jelentékeny kabát volt, ha szabad így mondanom, korszakos kabát. Szabó Magda életének egy korszakát jelentette és vele egyidejűleg az ország, a magyar irodalom egy korszakát. A háború utáni évek voltak ezek, a rommezők és a feltápászkodás ideje, eléggé fantasztikus égboltú évek, és ha a háború „a halálesélyek szándékos növeI. kötet 673lése”, ahogyan egy angol költő mondja, akkor ez az idő az élet esélyeinek bizonytalan, mintegy vissza-visszavonható, lassú növekedését hozta. Azt mondtam: lassú? Nem, nem. Éppen a gyorsasága volt az elképesztő annak az időszaknak, három nap egy esztendőt élő mesei lendülete, elsöprő vitalitása. Ez az iram, ez a vitalitás dobta fel Szabó Magdát is az irodalomba, csöppet sem ellentétesen saját, belső vitalitásával, saját, nehéz korokon át is kitartó, konok lendületével.

Ez volt tehát a kezdet. Szabó Magda költőnek indult, versekben dolgozta fel először a háború és az újrakezdés egész életét megjegyző, súlyos tapasztalatait. És hogyan is felejthetnénk el, hogyan is ikszelhetnénk ki a későbbi széles hírű prózaíró művéből ezt a költői indulást, amelynek mélyen jellemző sorait mind a mai napig magunk elé mormoljuk? Mondogatjuk: „Ha édesedik az ecet, amit a kor a számba töltött…”; vagy azt: „Viszi palástos ős-apám sovány testét a lassú gálya”; vagy azt: „Emeljetek vissza az emberig”. Milyen világos ma már a későbbi próza életérzésének, magatartásának, sőt motívumainak ottléte a verseskötetekben.

De azért, amikor 1958-ban, az elhallgattatás évei után, Szabó Magda első regénye, a Freskó megjelent, mindenkinek leesett az álla. Hát prózaíró lesz belőle? – kérdezgettük elámulva, meghökkenve nemcsak a próza tényén, hanem prózája érettségén, bátor hitelén, válltartásán, azon a kiegyensúlyozott biztonságon, ahogyan ez a csöppet sem elsőregényszerű regény beszél. Bizony, próza volt ez, kiugró próza, a „poétikum” minden nyoma nélkül, nemcsak gazdag anyagú, igazmondó, aktuális, olvasmányos, hanem mindjárt bravúros. A bravúrra való hajlam, s annak egy nagyon szükséges eleme kitartott az író pályáján, a regények, színdarabok, ifjúsági könyvek, új versek hosszú során át mindmáig; szereti meglepni lelkes olvasóközönségét, amely majdnem harminc nyelven olvashatja könyveit. Népszerűségének egyik nyilvánvaló titka úgynevezett izgalmas meseszövése, amely kétségtelen hiánycikk a mai igényesebb világirodalomban. De a „meseszövés” szó nem fejezi ki eléggé írói képességének azt az elemét, amely alapfokon és legfelső fokon is olyannyira szükséges az igazi regényhez: a szerkesztőerőt, a konfliktusok elhelyezésének érzékét. Szabó Magda szerkezetei kiválóak, kivételesen szakszerűek az erre nem nagyon hajlamos magyar irodalomban. Nem az a fajta író ő, aki helyett az élet írja meg a regényt; ő bizony megvágja az anyagát, könnyed mozdulatokkal megstuccolja, széthömpölygeti, összerántja, mint aki tisztában van vele, hogy a szerkezet az írói műben elsőrendű jelentéshordozó, kifejező energia. Szabó Magda nem stílus-író; szerkesztő író. És amit távlatos szerkezeteiben közöl, az a másik, egyáltalán nem fátyolos titka vonzóerejének, anyaggazdagsága, társadalomrajzának közvetlensége, történelmi fordulók és intim szobaI. kötet 674belsők, drámák és színes kisrészletek természetes egymásba áramlása. Hogy az első regény után a legutóbbit említsük: a Régimódi történet debreceni mikrotársadalma, családjának ez a fajta regénybe emelése, a kényes közellétnek ez a széles megmunkáltsága megint csak jól példázza tárgyiasság és szubjektum oly szerencsés egyensúlyát, azt a félreismerhetetlen hangot, amit Szabó Magda jelent a magyar irodalomban – meg jóval-jóval messzebb is.

Fölmentve érzem magam az írónő pályájának, tartalmainak, oly bőséges figura-galériájának részletes ismertetése alól. Minek ismertetném? Hiszen mindenki ismeri. Hol van már az a régi, névtelen, didergős kulikabát? Elég annyi:

Szabó Magda Kossuth-díjat kapott. Örüljünk neki.

(1978)
Kunfajta, nagyszemű lány volt
Az írónő hetvenedik születésnapjára

Szabó Magdát, a regényírót mindenki ismeri. Talán jó, ha én, fiatalkori barátja az ismeretlen Szabó Magdáról beszélek, a kezdőről.

Szabó Magdával 1945-ben ismerkedtem meg Budapesten. Megismerkedhettünk volna Debrecenben is, de végül Pesten találkoztunk. Méghozzá a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban. Ott Magda egyik államtitkár titkárságának vezetője volt, én a Sajtóosztályon, majd a Közművelődésnél*41 serénykedtem. Volt Magdának egy kis szobája, másodmagával, talán mielőtt az államtitkár mellé rendelték. Oda jártam be én, mint „sajtóosztály”, ide-oda mászkáltam a minisztériumban. Ott mutogattuk egymásnak verseinket. Mert akkoriban Szabó Magda is verseket írt. Rögtön ráismertünk egymásra, rögtön tudtuk, hogy egyívásúak vagyunk.

Milyen is volt Szabó Magda? Nos, megcáfolva a gunyoros pesti szólást: szép volt és okos is. Kunfajta, nagyszemű leány volt, csak nagy szeme ferde, macskavágású, egyébként kicsi, kecses; úgy járt a rongyos, romos, éhező városban, mint egy pompás öntörvényű macskaféle, aki szépségét, tisztességét, eleganciáját minden körülmények között megtartja. De ez a macskajelző félrevezető, különösen nőkre. Ez Magda külsejét jellemezte, de nem belső igényeit, I. kötet 675szellemét, ambícióját. Ma is könyv nélkül tudom nem egy akkori versét. Ez a fiatalkori versbefogadás előnye-hátránya, hogy az bezzeg megragad, míg a későbbiek már nem annyira; mintegy betölti az ember fejét. „Viszi palástos ős-apám / sovány testét a lassú gálya. / A zsoltár hangja lezuhan / magasra csapja a vizet, / a kormánynál Baál papjai, / lent hallgatózó delfinek.” A debreceni, családi motívum – ősapa, gályarab, protestáns típusvonás – aztán később is oly erős írásaiban. Megkérdeztem tőle: – Olyan súlyos a zsoltár hangja, hogy lezuhan a vízbe, olyan, mint a kő, reménytelenül elsüllyed? – Nem – mondja –, sokkal konkrétabban értem: a gályarabok a zsoltár ütemére eveztek, a zsoltártól vezetett evező zuhant a vízbe. Na, ez nagyon tetszett nekem. A konkrétum és a vele (bennem) keltett asszociációk egysége. Akkoriban tudniillik belemásztunk egymás verseibe, írásaiba, nem röstelltük megkérdezni, vagy megkérdőjelezni a részleteket. Ez nagyon egészséges dolog, később eléggé elmossa az élet.

Akkor szerveződött a legifjabb nemzedék – Újhold –, de nemcsak az. Nagy várakozásokban éltünk, nagy küzdelmekben a mindennapi betevő falatért, romeltakarítás – a háborús sérülések után –, de csupa remény voltunk még. Ez szűnt meg 1948-cal, a fordulat évével. Magdát férjével, Szobotka Tiborral együtt kitették a Minisztériumból, általános iskolai tanár lett hosszú időre. Én meg bírtam kapaszkodni a Közművelődésben, mert azt szervezetileg elcsatolták a Minisztériumtól. Jöttek az ötvenes évek. A hallgatás, a törvénytelenségek, az írói megsemmisülés kora nekünk, akik…

Szabó Magdának egy esetéről, sérelméről szeretnék még szólni. 1949-ben osztottak utoljára Baumgarten-díjakat. Azokat még Schöpflin, Keresztury, Basch osztották. Közölték a jelöltekkel, hogy megkapják a díjat. Így Szabó Magdával is. Majd közölték, hogy nem kapják meg a díjat, az irodalompolitika visszavonatta a díjak egy részét és másoknak adatta oda. Gondolják meg, kérem: elvenni valakitől egy díjat: mit jelenthetett az egy fiatal költőnek. Olyan, mint a kapuban közölni valakivel, hogy ne menjen be, nem díjkiosztásra, hanem kényszermunkára rendelik.

Nagyon meglepett minket az ötvenes évek elején, amikor Szabó Magda prózát kezdett írni. Mindjárt kitűnőt. Mi a Freskót, akkori barátok, még felolvasásból ismertük. Mondanom sem kell, rendkívül örültünk neki. Pláne örültünk, amikor végre 1957-ben megjelent,*42 és mindjárt nagy sikert aratott. Ma már nehéz az akkori akusztikát visszaidézni, de vissza kell idézni, mert a könyv befogadása anélkül csonka. Egy sor kényes kérdés: békepapok, a város I. kötet 676háborús elfoglalása, a művészeti életből való kiszorítottság – akkor vadonatúj – kérdéskörei, mármint az volt vadonatúj, hogy ezekről beszélni lehet. Nem szabad ezt elfelejteni.

Szóval Szabó Magda, a fiatal lány, fiatalasszony, nem hagyta magát, igenis mindennek ellenére megcsinálta a művét, a reménytelen helyzettel szembeszegülve. Ezt az erőt, ezt a küzdő szellemet és agilitást pillantom én meg utólag a fiatal Szabó Magdában, akiről még mindent nem lehetett tudni, de – szerencsére – egy életmű által ma már mindnyájan tudjuk.

(1987)
Szántó Piroska kiállítása*43

Történt egyszer Velencében, hogy útitársammal egy múzeum látnivalóit nézegettük. Talán éppen egy Tizián előtt állingáltunk, amikor betoppant a terembe egy hazai író ismerősünk. „Ti mit csináltok itt a képtárban?” – kérdezte, láthatólag őszinte érdeklődéssel. – „Ugyanazt, amit te” – válaszoltuk. – „Az nem biztos – így ő. – Én csak bevetődtem ide. Nekem még nem sikerült rájönnöm, hogy miért kennek egyesek festéket egy négyszögletes vászondarabra, és miért akasztják a falra.” – Nevetgéltünk ugyan szívből jövő vallomásán, de nem bizonyos, hogy jogosan nevetgéltünk. Csakugyan: miért kennek egyesek festéket vászonra, papírra, vakolatra, miért írnak mások olyan rövid sorokat egymás alá, amelyek a végükön hasonlítanak, megint mások vajon miért pettyezik a kottapapírt fura jelekkel? Nem vitás: a művészetek gyökerénél tanyázik valamely abszurditás, amelyet sem előszörre, sem századszorra nem tudunk valahogy kellőleg kimagyarázni, megindokolni. Ismerősünk, ott Velencében, csak annyiban tévedett, hogy Tizian szemében meglátta az abszurditási szálkát, saját író-szemében a gerendát sem.

Mégis azt ajánlanám: ne zavartassuk magunkat túlságosan mi, a művészet termelői és fogyasztói (akik lényegében olyan közel vannak egymáshoz) furcsa vesszőparipánk képtelensége által. Ha tevékenységünk nem indokolható, hát nem indokolható. Elvégre megbízatásból cselekszünk, hárítsuk a felelősséget megbízónkra. Nem, nem éppen a hivatalos megrendelésekre gondolok, s ez egyszer nem is ama daimonionra, aki bensőnkből vezérel, hanem – egyszerűen és természetesen – az ősemberre. Ott állt a mi megbízónk, a bozontos ősatya, az altamirai barlang környékén (esetleg máshol és máskor), körülI. kötet 677nézett a sziklaodúban és kijelentette: Itt pedig festeni kell. Nosza, elő a kenőkével. – Azóta festünk.

Ez az ősatya üzente meg szerintem Szántó Piroskának is: Édes lányom, festeni kell. – És ő teljesíti a nyomatékos megbízást. Annál szívesebben és könnyebben teljesíti, mert ravasz, huszadik századi művészetében megvan az a képesség, ami megbízójában is sűrűn-biztosan megvolt: a természet jeleinek nem-tévedő olvasása. Nyom-olvasó festészet az övé: a természet tárgyaiból, füvekből és lófejekből, lepkékből és napraforgószárakból következtet a jelentésre, mint ősvadász egy letört ágból az ősvadra. De nem fukarkodik a festő magával a jelenséggel sem, önti elénk a látványt, villogtatja virágait, csörgeti mákfejeit, csontvázait, táncoltatja vidám vagy komor orchideáit, még akkor is színesen, ha éppen – mint most is, grafikáit állítva ki – megvonja tőlünk a színek elemi paradicsomát. A grafikus Szántó Piroska nem kevésbé önmaga, mint a festő, ami annyit jelent, hogy a vonal által, a fekete-fehér által is birtokolja saját világát, a látvány gazdagságát és a belőle kitekintő szemeket-jeleket, a konkrétumot és az absztraktumot.

Hogy e kettő között feszültség van? Hogy látvány és a jel nem egyszer ellentétesen terelődik egymásba? Hogy mennél tovább nézzük a képeket, annál világosabb előttünk a boldog vonalak ambiguitása? Hiszen ez magától értetődik. Hiszen éppen ezzel teljesíti Szántó Piroska az ősvadásztól kapott megbízatását. A nyomolvasás veszélyes mesterség. Mi pedig nyugtalan örömmel követhetjük a festőt mindannyiunk dzsungelének ösvényein.

A költő lelke*44

Nem szeretek beugratni valakit. Nem szeretem a tréfálkozásnak azt a módját, amely félrevezet egy személyt azért, hogy a többiek kuncogjanak a háta mögött. De azért fiatalon velem is megesett, hogy ráadtam a fejem egy-egy ugratásra. Például Tokod-Altárón.

Hogy kerültem Tokod-Altáróra? Ama szép akció során, mely az ötvenes években kiparancsolt minket, írókat az életbe. Vagyis a gyárakba, a vas- és acélműhelyekbe, a termelőüzemekbe. Úgy gondoltuk, abból még nem lesz baj, sőt izgalmas lesz, ha megnézünk egy bányát, legfeljebb nem készül el róla a követelt, halhatatlan költemény. Elmentünk tehát Tokod-Altáróra ketten. De rosszul mértük fel a dolgot. Mégis valamiféle bűnbe keveredtünk a I. kötet 678bányalátogatással. Az a légkör… no de hagyjuk. Röviden: a bányászok mélységesen utáltak minket, többek között úgy megkúszattak egy kétszáz méteres ereszkén, hogy kilógott a nyelvünk. Még a kultúros is utált minket, aki pedig az efféle látogatásokat szervezte. És nem lett volna célravezető, ha félrevonjuk, és elmagyarázzuk neki irodalompolitikai felfogásunkat. Ezt a helyzetet soha többé, fogadtuk meg, és így is lőn.

Már hazafelé tartva sötét kirándulásunkról, az ázott, sötét vasútállomáson csellengtünk, vártuk a vonatunkat. Egyszerre csak a szomorú kis trafikbódé oldalüvegén át megpillantottam egy poros levelezőlapot. Bámulatos lap volt, egy felpolcolt keblű nőszemély valamely fehér klepetusban, talán hálóingben, félig lehunyt szemmel egy szál rózsát szagolgatott rajta. Nyilvánvalóan az Osztrák–Magyar Monarchiából datálódott, legfeljebb az első világháborúból, valóságos unikum. Ezt meg kell szereznünk. Megvettük. De fel is kéne használni. Kiötlöttem, hogy a hihetetlen képeslapot Pilinszky Jancsinak kell elküldeni, megfelelő szöveggel. A következő művet komponáltam rá, szép, iskolás írással:


Kedves Költő!

Nekem nagyon tetcenek a maga versei. Azt mondják, maga szép, fekete fiú! A szénbe nézek és magára gondolok… Minden szombaton itt Tokod-Altárón össztánc van. Nem jönne el egycer?

Az a barnakislány…


Fojtottan nevetgéltünk a lap bedobása után; más nevetnivalónk nem volt. Itthon vártuk a hatást. Egy darabig hiába vártunk. Vagy tíz nap múlva történt, hogy Jancsi benyúlt a belső zsebébe, a szíve fölé, kivette a tárcáját, és kissé remegő, szép, fehér kezével felém nyújtott egy képeslapot. Azt.

– Nézze, milyen érdekes lapot kaptam. Egy bányászlány. Úgy látszik, megérintette valami a verseimből. És milyen költői: „A szénbe nézek és magára gondolok” – így Jancsi.

Némileg megdöbbentem. Úgy véltem, a lap félreérthetetlen. Azt vártam, hogy majd jót hahotázunk rajta Jancsival. Dőre feltevés volt. Nem vettem számításba a költő lelkét.

A költő lelke nagy. Mindent betöltő… Betölti az univerzumot és Tokod-Altárót, minden hat rá és viszont: hat mindenkire. Nincs sem égben, sem földön, sem Föld alatt olyan személy, akinek elragadtatása ne volna természetes számára. Mit neki a valószínűtlenség? És mentől jobban tapossák, veszik semmibe az irodalomban, annál inkább hisz. Mindennek, mindenkinek. Az a meglepő, hogy olykor még igaza is van.

I. kötet 679

Jancsi hitt a képeslapban. Elkerülte a figyelmét, hogy napok óta a bányakirándulásról mesélünk, valamint az is, hogy éppen az ötvenes években járunk, és sehol meg nem jelenő verseit a barnakislánynak nehéz volna ismernie, egyéb körülményekről, például a stílhatásról nem is szólván. Nem tehettem mást, nevettem egyet egyedül (nem elég vidáman), s elmagyaráztam neki a históriát. Sanyarú feladat: egy viccet elmagyarázni. Valahogy nem mulatott rajta.

Azóta még kevésbé szeretek beugratni valakit.

Rákos Sándor köszöntése*45

Mindannyian, akik most itt összegyűltünk, azért jöttünk össze, mert versolvasók, verskedvelők vagyunk. Ha aztán egyenként, személyenként megkérdeznének minket, miért is szeretjük a verseket, azt hiszem, nehéz volna felelnünk erre az alapkérdésre. Sokfélék vagyunk, mi olvasók, önmagunkban is sokfélék. Sokan vagyunk akkor is, ha egyedül vagyunk. Volt és leendő személyiségeink, azok, akik voltunk vagy lehettünk volna, vágyaink önmagunkról való képeink sokaságként vesznek körül, s visszhangzanak arra a másik, arra az állítólag idegen személyiségre, aki az irodalomból szól hozzánk.

S ha az olvasó maga százfejű, hány fejű vajon a költő? Nem is lehet arra vállalkoznom, hogy itt és most, az est költőjének, Rákos Sándornak a személyiségét rétegenként kibogozzam, de az mégis engedtessék meg nekem, hogy ne egy Rákos Sándorról beszéljek, hanem három Rákos Sándorról.

Mert ennyi van – testvérek között is –, még akkor is, ha csak nagyjából, ha csak egy kurta beszámoló erejéig próbáljuk felmérni pályáját. Az első Rákos Sándor: a fiatal próféta, aki nem hallgattatik meg. Költői indulásakor megkapta ugyan azt a figyelmet, ami joggal megillette, a „betömött fülű jajongások” nem találtak teljesen betömött fülekre – szép első kötete, Az eb válaszol, bibliai sodrú jeremiádjaival, mégis mintha egy történelmi perccel később jelent volna meg, semhogy az irodalmi köztudat kellőleg magába szívhatta volna. A köztudatnak és pályájának széthajlásáról így ír ő maga: „Nemzedékem – a negyvenéveseké – hosszú idők óta a legszerencsétlenebb. Kezdem azon, hogy tulajdonképpen nincs is… valamilyen zilált, irreguláris csapathoz hasonlított mindig… Az előttünk járók szervezetten jelentkeztek, s csakhamar szerveződtek az utánunk következők is – velünk azonban leszámoltak, mint afféle természetes magI. kötet 680vesztéssel a háború nagy aratásának szükségszerű károsodásával.” Ugyanebből a közérzetből, az elfulladt, földbesüllyedt vagy süllyesztett nemzedék közérzetéből fakadt nem egy verse, így a megrendítő Ras Shamra torzói, amelynek mitikus, talán sumér ihletésű világában elevenen süllyednek a földbe, fuldokolnak és kövülnek meg a számkivetettek. – Ha sumér ihletést emlegettünk, nem véletlenül tettük. Rákos Sándor az ősi Gilgames-eposznak, a sumér agyagtáblák költészetének nagy sikerű fordítója, mégpedig azért, mert korai, prófétainak nevezett hangja nagyon is rokon vagy rokonítható ezzel a széles sodrú ősköltészettel. Nem Rákos választotta – esetleges fordítói feladatul – Gilgamest, kölcsönösen választották egymást.

És kicsoda a második Rákos Sándor? Azt, hogy „második”, nemcsak időrendben értem; úgy érzem, egyéniség-változatai, költői hangnemei közt nem csupán időbeli határok vannak; az egymásba-rajzolódások, a visszanyúlások egyik rétegből a másikba – gyakoriak. A második Rákosról hallgassuk meg ismét a költő vallomását, ezúttal versben:

Milyen vonzások árama hat reád, részvétté delejezve zord filozófiád?
Ők, a szegények, kiknek nyomoráról már az Ótestamentum vijjogó igéje szól,
Ők merülnek föl – mint egyazon úszó – századok torlódó-porló habjaiból…

A költő – mint írja – hatóságilag is igazolható szegénységben fejezte ki egyik egyénisége szája által a szegénységnek azt a világát, mely nemcsak szociális állapot, hanem látomás és életérzés is. E kettőnek az egymásba-érése világosan nyilatkozik meg az előbb idézett versben, a Szegények vonulásában, s a vers címét viselő kötetben. Elmondhatjuk, hogy ebben a kötetben találta meg az egyensúlyt költői alkata és a társadalmi vállalás, a humánus kötöttség között. A szenvedést kiáltó és oly sokszor groteszkül ellenpontozó Rákos költészetének a „cselekvő emberség” visszatérő motívuma.

És ezzel elérkeztünk a harmadik Rákos Sándorhoz, úgy, ahogy pillanatnyilag előttünk áll. Ha az első a háborút szenvedő próféta volt, ha a másodiknak jegye a társadalmi figyelem – ez a harmadik itt és most néz szembe az úgynevezett végső kérdésekkel, elsősorban mindazzal, amit modern ember számára az élet olyannyira érthetetlen megszakadása jelent. Zord tehát ez a költészet? Komor tehát utolsó kötetének, a Kiáltásnyi csöndnek a világa? Tétovázva mondom ki ezeket a jelzőket, csak kérdőjellel tudom kimondani. Milyen keveset, milyen porszemnyit közöl egy költői műről a tartalmat célba vevő jelző! Hiszen a költő éppen akkor diadalmas, amikor a legfájdalmasabbat mondja el nekünk, például az Anyasirató nagy kompozíciójában, vagy amikor közli velünk hamar és méltán híressé lett egysoros versében, hogy: „Minden halál I. kötet 681hősi halál.” Ami sebet üt vagy sebet érint a költő, ugyanakkor ugyanazzal a mozdulattal művészetté gyógyítja. Ez a különös diadal, a költő győzelme az ellenálló anyagon, a költészetnek az egyik legrégibb és legmagyarázhatatlanabb tulajdonsága.

S hogyan is csinálja mindezt a Kiáltásnyi csönd költője? Legfőképpen rövid, tömör, sok-sok némasággal terhes, epigrammának is nevezhető versben. Pedig ez epigramma nehéz műfaj. Szülője rendszerint az ötlet és nem az ihlet. Nem mintha a szellemes, a csattanós, a vívóállásba helyezkedő epigrammát ki akarnánk tudni a költészet hatalmas családjából. De Rákos Sándor epigramma-versei mások; eredetük nem értelmi-ironikus, hanem lírai-emocionális, leginkább versmagoknak nevezhetnénk őket, amelyek magukban hordozzák molekulába gyűrve a vers fáját, lombját és minden gyümölcsét.

A harmadik Rákos Sándor ezt adja nekünk, ezt az új verstípust, a merészül-modernül vágó-tömörítő költő biztos gesztusát, ahogyan a legsúlyosabb anyaghoz nyúl – pályájának magaspontján.

S ha végül ezt a három költőt, akiről beszéltünk, újra eggyé fényképezzük magunkban, akkor se higgyük, hogy a fénykép azonos lesz az eredetivel. A költő mindig más; a költő százfejű, és a száz-egyéniségű költő és a száz-egyéniségű olvasó találkozása mindig olyan, mint egy beláthatatlan ismerkedési est, ahol a párbeszédek balettje mindig más és más formában játszódik le. Ismerkedjünk meg tehát mindannyiunk régi ismerősével – a költővel.

Lakatos István laudációja*46

Lakatos István már induló költőként feltűnést keltett A pokol tornácán című hexameteres versciklusával, mondhatni eposzával, amelyben Budapest ostromának vízióját, a háború súlyos élményét klasszikus formába pántolta, s amelyre 1949-ben Baumgarten-díjat kapott. Az elhallgattatás mintegy húsz éve után kezdtek megint megjelenni versei, így legújabb kötete is, az Írás a porban, ahol kiemelkedő ciklusok mellett – Egy szenvedély képei, Száz arcod – található például az év legszebb verseként Graves-díjjal jutalmazott verse, az Atrium mortis, ez a rövidségében is összefoglaló, költői magatartást, életérzést összegező vers. Megmutatkoznak e versben, éppúgy, mint a többiben, a költő kiemelkedő karakterjegyei, a szokatlanul kemény, klasszicizáló forma s a belekötözött nagyon is mai, nagyon is személyes, már-már romantikus sodrású I. kötet 682mondanivaló, amelynek együttese, reméljük, a költő hosszan nélkülözött hangját a magyar költészetnek újra közismert értékévé teszi.

Okvetlenül meg kell említenünk Lakatos István műfordítói munkásságát, benne a nagy Vergilius-tolmácsolásokat, az Eklogákat, a Georgicát, az Aeneist, valamint Mahábhárata-átültetéseit. Annyit jelent ez, hogy a költő (kiváló költőink hagyományos sorában) a magyar műfordítás sokévszázados ügyének is hű szolgája – vagyis elölálló minisztere.

(1982)
Thomas Mann mint álarc*47

Többen ajánlották figyelmembe Nádas Péternek Thomas Mann Naplójáról szóló kritikáját (Holmi, 1989. október), mint érdekeset, sőt jelentőset. Meg is szereztem, el is olvastam. A következőkben véleményemet kívánom körvonalazni, nem, nemcsak a kritikáról, hanem egy kritikai megközelítésmódról is – annak magas szintű példáján.

Nádas Péter kritikájának lényege: alaposan leteremti Thomas Mannt, aki külsőleg a derék polgárnak, a kor reprezentánsának életszerepét játssza, belülről, Naplója szerint azonban végképp leálcázódik, bemutatva nekünk „a liberális személyiség csődjét”. Hogy mit kell értenünk „liberális személyiség”-en, az nem egészen világos, de erről nemcsak a kritikus tehet. Hiszen korpillanatunk éppen most, napról napra teszi homályossá – főleg politikai töltetű – fogalmainkat, olyanokat, mint: baloldali, jobboldali, demokrata, konzervatív, liberális stb. stb. A szövegösszefüggésből azonban eléggé kiviláglik, mit értsünk ezen a liberális személyiségen; nagyjából „európai polgárt”, ahogyan annak képét Thomas Mann – kritikusa szerint – el akarja hitetni velünk. Aki pedig nincsen. Legalábbis Mannban nincsen, nem található. Üres álca ő, a „reprezentáció” maszkja, maga a hamis szerep, akiben nincs egy csipetnyi emberi érzés: szeretet, szerelem, részvét, düh, szenvedés, szenvedély. Igaz, ami igaz: nem lehetett valami szívre borulós személy (alaposabb ismerői szerint); mindent munkájának áldozó, távolságtartó inkább, aki olykor szívesen – bár nagy ízléssel – „reprezentálta” is azt, aki volt. Véleményem főleg abban tér el a Nádasétól, hogy Mannt valóban annak tartom, aki – méghozzá korántsem személye, hanem művei alapján –, míg ezzel szemben Nádas… De hát éppen erről akarok beszélni.

I. kötet 683

Kitérhetnék itt a kritika némely önellentmondására; a kritikus hosszan fejtegeti, hogy a Napló milyen unalmas, lappáliákról szóló, méghozzá sietősen, csúnya rövidítésekkel, ismétlésekkel telve; olyan apróságokat lefirkáló, amelyeknek csak az író számára van jelentésük, s amelyeket elsősorban leendő munkája támaszaiként jegyez fel. Másutt viszont így a kritika: „A Naplókban megnyilvánuló életének mélyrétege a menekülések és a szenvedések sötét szövevénye.” De nem kívánom feszegetni ezeket az egymást ütő kijelentéseket, mert nem tartom őket igazi önellentmondásoknak. A kritikus mindkét megállapításával egyetértek: a Napló bizony elég unalmas, olykor azonban fel-felvillant néhány érdekes moccanást az író lélektanában, körülményeiben (lévén dokumentumértéke nagy). Bizony-bizony ilyenek ezek az írók: képesek unalmas, csak nekik fontos firkálmányokat papírra vetni, hogy morzsáikból majd íróként hasznot húzzanak. S mindezt nem kívánják az olvasó orrára kötni (lásd a többszöri Napló-égetéseket szerzőjük által, amire kritikusa is utal).

Itt jegyzem meg: a Naplónak (vagy Naplóknak) csak magyar változatát ismerem. Annál többre tartom azt az imponáló alaposságot, amivel a kritikus-író a német és a frissen megjelent magyar kiadást összeveti, gondosan rámutatva a magyar szöveg (olykor a német szöveg) „cenzúrás” kihagyásaira. S hogy mire vonatkozik a cenzúra? Azt is megtudjuk a kritikából, amely szerint a naplóíró – titkoltan – homoszexuális vagy biszex volt, mi több: saját fiába szerelmes. Ez volna tehát, vagy ez is, az a „botrányos” pont, amit a naplóíró „feddhetetlen polgári” erkölcse takar. Hogy Thomas Mannt érdekelte a homoszexualitás, sőt a testvérszerelem, vagyis családon belüli szerelem, azt minden olvasója tudja. Minden olvasója tudja azonban azt is, hogy ezeken kívül még szembetűnően sok dolog érdekelte: politika, vallástörténet, a korántsem egyneműek közti szerelem sok-sok fájdalmas, olykor boldog változata, a német szellem mibenléte, Európa jövője, Faust és a zene, élet és halál, Hanza-városok és olasz lagúnák hideg-meleg tengere. Mindezek nyomai, gyorsan irkafirkált utalásai, néha részletesebb vázlatai jelen vannak a Naplóban; s hogy ezek közül éppen a fiúszerelemre vonatkozókat tekintsük döntő élettényeknek, az meglehetős elsietett következtetésnek látszik. Amit Nádas nyújt: néhány idézet interpretációja csupán, amelytől teljesen eltérő, vele szögesen ellenkező interpretációk is lehetségesek. De akár így, akár úgy, akár igaz, akár nem, amit Nádas Péter állít, az némileg homályban marad: miért ítéli el Thomas Mannt. Azért-e, mert olyan volt, amilyennek ő állítja, vagy azért, mert eme nonkonform késztetéseit elfojtotta, a „reprezentáció”, az életszerep kedvéért. A szövegösszefüggésből következtetve inkább az utóbbiért. Mindenesetre hozzávetőleges premisszáiból olyan konklúzióra jut, amely – ilyen komoly tollból – legalábbis meglepő: „Mert a fiúk apaszerelmének téI. kötet 684nyét és gyakorlatát egyenesen szükségesnek és kívánatosnak kell tartani egy férfiúi istenségek tekintélyére és teljesítményére alapozott kultúrában, ám ugyanennek a szerelemnek a másik ábrázatáról, az apák fiúszerelméről éppen az apák tekintélyének a védelmében mélységesen hallgatni kell. Ezen a ponton van aláaknázva ez a kultúra.” Hallgatni kell tehát – „…ennek a valamennyiünk életét meghatározó kulturális összefüggésnek a részleteiről”. – Csakugyan? – tűnődik az olvasó. Csakugyan ezen a ponton van aláaknázva kultúránk? Csakugyan ez – tudniillik az apák szerelme a fiuk iránt – határozná meg valamennyiünk életét? Isten tudja: úgy tetszik előttem, mintha életünknek volnának egyéb meghatározói is. Legalább árnyalná apodiktikus kijelentését a kritikus, legalább hozzáfűzné, tőle mint írótól megszokott, szép mellékmondatait, ékes bővítményeit! De nem teszi. Kár; itt bizony elkelne. Lírai versben például akár méltányolhatnánk is az abszurdba futtatott egyoldalúságot, gondolatmenetben kevésbé.

Ami pedig az „elfojtás” fogalmát illeti, nagy kár, hogy már kitalálójától, Freudtól kezdve elsősorban pejoratív, nem helyeslendő érzelmi udvarral került bele a 20. századi kultúrába. Kultúránknak ugyanis, sőt egész társadalmunknak nemcsak fennállása, de létrejötte sem képzelhető el az „elfojtás” – magyarul: önfegyelem, önkorlátozás – léte és gyakorlata nélkül, lévén ez társadalomalkotó, emberi ösztöneink köztudott alapja, amelynek kezdeményei már az állatvilág egyes csoportjaiban is megtalálhatók. Hogy egy másik lélektani iskola másik kifejezését használjam: adaptáció nélkül nincs társadalom és nincs ember. Vigyázzunk tehát az „elfojtás” lélektani megítélésével.

Visszakanyarodva Thomas Mannhoz: ha valaki netán azt hinné, hogy Nádas kritikájában csupán a szexusát elfojtó, képmutató ál-nagyember jelenik meg, az tévedne. Nemcsak a szexusról van itt szó, bár az „szenzációs” mivoltában erősen felhívja magára a figyelmet. A kritika oly alaposan elveri a port a nagy németen, hogy ép folt nem marad rajta. Nem elégíti ki például Thomas Mann vallásos érdeklődése sem. „A világról adható metafizikai elképzelés, mely egyáltalán lehetőséget adhatna a stilizálásoktól mentes gondolkodásra és beszédre, nála teljesen hiányzik…” – írja a József-tetralógia szerzőjéről. (Vajon mit jelent ez a „stilizálásoktól mentes”?) Hogy a szerző át- és újragondolja a 20. századi ember viszonyát a hithez egy hatalmas őstörténeti panorámában s annyi más művében, az kritikusát hidegen hagyja. Lehet, hogy az a bizonyos manni irónia zavarja az idevágó szövegekben, amelyeket amúgy is utál, nem ért, fölöslegesnek vagy károsnak tart, s lehet, hogy ez az ironizált hit vagy hitté váltott irónia némely embercsoportok konform vallásos érzését is borzolja. De hát éppen Thomas Mann villantotta fel 20. századi tudatunk előtt e mély kettősségeket: „Kételkedő vagyok, nem azért, mert semmiben sem hiszek, hanem mert mindent lehetségesnek tartok.” Ha azonban túl szkeptikusnak tartják a manni I. kötet 685mondatot, higgyenek talán Karl Barthnak, a nagynevű teológusnak és vallástörténésznek: „Mit ér a vallás humor nélkül?” – kérdi egy helyütt. Kétségkívül sajátos bugyra ez az emberi léleknek, amely a szakralitás elragadottságát összeköti az önreflektáló – talán kicsit fájdalmas – mosollyal; a kritikaíró számára mindenesetre megközelíthetetlen.

De amit talán legérdekesebbnek vélek a kritikában, az Thomas Mann politikai értékelése. Mert azon – polivalens nyomok alapján – lehet vitázni rakásra, hogy egy nagy író fiúszerető volt-e szívében avagy gyakorlatában, valamint azon is, hogy helyes volt-e, pláne vétek volt-e ösztöni késztetéseinek elfojtása vagy el nem fojtása, továbbá az is csörték tárgya lehet, hogy miképpen ítéljük meg Thomas Mann viszonyát a metafizikumhoz – ámde politikai magatartásáról, antifasizmusáról, emigrációjáról olyan vas tények, adatok állnak rendelkezésünkre, amelyeket igen nehéz volna – akár egy szembeszegülő, szellemi lázadás hevével is – peresíteni, átmagyarázni. Ami a legszembetűnőbb e korántsem szűkszavú tanulmányban, hogy milyen lakonikus rövidséggel intézi el Thomas Mann politikai magatartását, amely pedig személyiségének markáns, sőt egyik alapvető jegye, amelynek világhatású művek sorát köszönhetjük, s amelyet a Napló is bőségesen demonstrál. A szó szoros értelmében mindössze ennyit ír róla: „Egy olyan világban, ahol a jelentékenység érdekében mindent és bármit egyenrangúként kell elfogadnia, a gondolkodásnak is el kell utasítania minden végletet. A fasizmustól való undorában valószínűleg ezért sodródik a naplóírás évei alatt olyan plasztikusan balra a politikai felfogása, bár a szociális érzékenysége ennek ellenére egyenlő marad a nullával.” Újra meg kell kérdeznünk: miért kifogásolja az írót: azért-e, mert elutasít minden végletet, vagy azért, mert „plasztikusan balra sodródik” a politikai felfogása? (Ami önmagában is némileg önellentmondó állítás.) Azt viszont explicite kifogásolja, hogy szociális érzéke „egyenlő a nullával”. Így, ezzel a záró mellékmondattal téve világossá, amit a megelőző állítások csak hangsúlyukkal, hanglejtésükkel érzékeltettek: hogy igenis kifogásolja. Hiába: nem és nem szereti a bíráló Thomas Mannt, nem és nem képes benne egyetlen vonzó részecskét sem fölfedezni. Nézzük csak, hogyan fejezi be egy dicsérőnek induló mondatát: „Korának talán legderekabb gyermeke, aki ezért a kitüntető címért a személyesség tragikus hiányával fizet.” Ugyanaz a mondattechnika ez, amit a megelőző, politikai passzusban láthattunk: helyeslőnek is értelmezhető mondatkezdet, amelyre rácsattan az egyértelműen elítélő zárórész. Naplója olvastán, úgy látszik, annyira felhorgadt Nádas Péter a naplóíró ellen, hogy még – vitathatatlan értékbázisú és nekünk, közép-európaiaknak oly fontos – antifasizmusát is pettyesnek érzékeli. Úgy vélem, a bíráló szubjektív ellenszenve tárgya iránt éppen itt, e „politikai-erkölcsi értékelésben” a legszembeszökőbb.

I. kötet 686

Beszélhetnénk még a tanulmány némely irodalomtörténeti csúsztatásairól, amikor például egy csokorba köti Thomas Mannt Gide-del és Hessével – idáig megy a dolog –, de melléjük tűzve Kafka, Joyce vagy Musil nevét, bizony teljesen más mezőre eső jelenségeket drótoz össze; s Proust-értelmezésével szemben is kifejezhetném kételyeimet. Mindez azonban mellékes.

Hagyjuk nézőpontjaink eltéréseit. Mindenki onnan nézi az irodalmat, ahonnan akarja. Fontos pusztán az, hogy az irodalmat nézze, akár olyan melléktermék esetében is, mint egy napló, feljegyzéssor vagy ilyen-olyan életműfüggelék. S ez az, amit Nádas Péter kritikája nem tesz. Thomas Mann naplójegyzeteit olvasván hirtelen-váratlan (vagy ki tudja: lassacskán) valamely negatív látomása támad az író személyéről, amely teljességgel érvényteleníti a szemében az író műveit, s iszonyattal lát kibontakozni az ismerős Thomas Mann-életmű mögött egy dermesztő Gorgó-fejet. A Gorgó-hasonlatot maga Nádas használja. Az író tehát mitikus rontó szellemmé vált, hazugságedénnyé, festett koporsóvá – olyan gonosz atyává, akit a felháborodott fiúnak meg kell ölnie, fűzhetném hozzá, ha kedvelném az ilyen túlságosan is kézre álló, mélylélektani sztereotípiákat. Ami összefoglalva annyit jelent, hogy teljesen fölösleges volt megírnom, amit írtam. Mert lehet-e vitázni egy vízióval? Remélhetem-e, hogy Nádas Péter latra veti: attól, amit ő borzadva vél látni némely magánjegyzeteiben, attól még Thomas Mann remekíró lehet. Ha pedig nem tartja annak, nem célszerűbb volna-e indoklásként műveit elemeznie, mintsem – feltételezett – mélytudatát? No de mit számít az ilyen ócska, lapos okoskodás azzal a megrendítő, egzisztenciális felháborodással vagy talán csalódással szemben, amit Nádas körülményeskedésében is égető indulatmenete sugall?

Az olvasóhoz fordulok inkább. Ne feledkezzünk meg Thomas Mann oly sokáig lesajnált, félretolt műveinek állandó forgatásáról; a Naplót (szerintem) nyugodtan kihagyhatjuk. Az következik-e ebből, hogy Nádas Péternek nincs joga idevágó látomásait közölni? Dehogy következik. Hogyne volna joga. Nem mondom, némi csodálkozással tölt el, hogy ma is, egy teljesen más indíttatású író-kritikus ugyanazon az emberi-erkölcsi jelenségen veri el a port, az „európai polgárságon” tudniillik (amelyhez Thomas Mann is jellegzetesen tartozik), amelyet vagy hetven éve püfölnek, gyűlölnek, irtani igyekeznek a századunkban, térségünkben egymást váltó önkényuralmak, nem bírván elviselni a jelenségben benne foglalt szellemi-morális autonómia jeleit. Igaz, ez alkalommal nem közéleti okból püfölik, hanem mert homoszexuális és vallástalan, politikailag meg nem számít. Az ítéletlátomás azonban éppoly parancsoló módú, éppoly kizárólagos, mint… no de hagyjuk. Istenem, mindig ki lehet találni valamit az ellen, akit megutáltunk. Pedig – úgy vélem – a „polI. kötet 687gárt”, a „polgárosultságot” éppen ma, éppen nálunk egyenesen tenyészteni kellene, ha lehetne, lévén történelmi hiánycikkünk. Ó, nem azért, mintha tökéletes volna, távolról sem, csak olyan, mint a „parlamentarizmus”: eddig nem tudunk jobbat.

Mi azonban, olvasók, ne nézzük kritikának azt, ami nem az. Nem az, hanem olyan bámulatosan egyoldalú, nem művészetközpontú megközelítése a tárgynak, olyan magánvélemény, amelyben, mint egy düháriában, akár gyönyörködhetünk is, utánaénekelnünk azonban nem volna ajánlatos. Olvassuk inkább a művet, Thomas Mannét, ami bonyolultságában, sokrétűségében az volt, az lesz, ma pedig különösen aktuálisan az: fulladozó évtizedeinkben egy korty európai levegő.

(1990)
Ess, kis eső, ess*48

A vers tartalomból indul. Megvalósulásában azonban nem azonos szavai tartalmával, elszakad tőle, egy más minőségbe lép át. Kőből lehet házat építeni és szobrot faragni, vagy totemszobrot rakni. – A költő ki akarja fejezni, amit gondol, ezenkívül ki akarja fejezni, hogy verset gondol. Gondolatai versgondolatok, eleve egy irányba állnak be, mint a vasszemek a mágnes irányába, a vers erőtere rendezi őket.

(1980)
Bevezetés
[Mire való a vers?]*49

Az volna a feladatom itt önök előtt, hogy megpróbáljak választ keresni arra az alapvető kérdésre, amely így hangzik: mire való a vers? Nehéz volna erről a kérdésről azt állítani, hogy könnyű, és könnyű volna azt állítani, hogy nehéz, de mindenesetre azt nyugodtan állíthatjuk róla, hogy éppen ez az, amit mindenkor, mindenütt fel szoktak tenni, olvasók költőknek, és költők önmaguknak.

I. kötet 688

Mire való a vers? Az első válasz-kísérlet egyszerű: a vers sok mindenre való. Nem hinném, hogy ez a válasz téves, de mintha egy csipetnyit általános volna. Mintha túlságosan is hasonlítana a mikszáthi rossz diák feleletéhez, aki arra a kérdésre, hogy mivel él az oroszlán, diplomatikusan felelte: mindfélével. Ha pedig a diplomatikus válasz nem felel meg, próbálkozzunk egy nyersebbel, amilyet egyszer egy amiens-i költő szájából hallottam.

Elvetődtem egyszer Amiens-be, és ez a francia kis nagyváros különösen nevezetes lett számomra vadonatúj kultúrházáról, valamint ebben a kultúrházban található lettrista költőjéről. A költő külsején egyébként nem volt semmi különcség, semmi extremitás, tisztes ruhájú, középkorú francia volt, aki világos, kerek mondatokban magyarázta az összegyűlt külföldi turistáknak költői irányzata egyik alaptételét, hogy tudniillik ők egyáltalán nem törődnek a vers értelmével, hanem csakis a hangzásával, a zenéjével – majd előadása után a külföldiek kérdéseire válaszolt.

– Kérdezze meg tőle – mondta a tolmácsnak az egyik turista –, mi a véleménye a lettrizmus jövőjéről.

– Hogy mi a lettrizmus jövője? Hát, azt nem tudnám hirtelenében megjósolni – tárta szét a karját a lettrista költő.

– Azt mondja, hogy nem tudja – fordította a tolmács.

– Akkor kérdezze meg tőle, hogy hogyan lett költő – mondta a turista.

– Sajnos erre a kérdésre nehéz volna válaszolnom – mondta a lettrista költő.

– Azt mondja, hogy ezt sem tudja – fordította a tolmács.

– Kérdezze meg akkor tőle, hogy őszerinte mire való a költészet – mondta a turista.

– Erre ezután végképp nem tudnék határozott választ adni – mondta a lettrista költő.

– Azt mondja, hogy azt végképp nem tudja – fordított a tolmács.

És ezen a ponton a társalkodás félbeszakadt. De átkomponálva most már a jelenetet Amiens és lettrizmus nélkül, s bárhová, bármilyen körülmények közé helyezve, elmondhatjuk, hogy jogosult kérdésekre jogosult válaszok hangzottak el, s mégis elcsúsztak egymás mellett, mint egy sötétben próbált kézfogás. – Alapkérdésünkre tehát, hogy tudniillik mire is való a vers, két feleletünk van eddig, az egyik azt állította, hogy a vers sok mindenre való, a másik azt, hogy: nem tudom. Az egyik azt mondta: minden, a másik azt mondta: semmi. Mégis, úgy hiszem, a minden és a semmi pólusai között, az általános és a kiterjedéstelen két sarka között kellene megtalálnunk és körülkerítenünk a vers helyét hasznát, értelmét.

Próbáljunk meg talán oldalazva közelíteni a dologhoz, és kérdezzük meg: mi marad meg a versből legtovább. Erre aránylag könnyű a felelet, minden I. kötet 689versolvasó, minden költő memóriája nyílegyenesen válaszolja, hogy ami a versből legtovább él, az a részlet. Mindnyájunk tudata tele van már nem is tudjuk honnan való versfoszlányokkal, nagyon messziről visszhangzó rímekkel, nagy költői művek széttördelt, szemcsés gondolatdarabjaival. És ez nemcsak azért van így, mert emlékezőtehetségünk korlátozott, hanem azért is, mert mindenki megtalálja a versben a személyesen neki szólót, s leginkább azért, mert minden jó versben van valami még-jobb, van egy félmondat, egy jelző, egy szókapcsolat, ami olyan, mint a görögdinnye szíve, mint a szénben a grafit; szükségszerű és váratlan rész-az-egész-helyett. Mindenesetre, azt hiszem, nyugodtan felvázolhatnánk a költészet kvantum-elméletét, hogy tudniillik a vers kvantumokban terjed és kvantumokban is keletkezik. Nem az egészet ragadjuk meg egyszerre és nem az egészet írjuk meg egyszerre; egymástól mintegy független vers-szemcsék gurulnak be a gondolataink közé, amelyeknek azonban megvan a meghatározott súlyuk és kiterjedésük. A vers részecske-természetű.

Mi történik azonban akkor, ha szenvedélyes olvasóként sem emlékszünk egyetlen szóra sem a versből, és mégis hat ránk, mégis körülvesz bennünket, mint atmoszféra, mint arctalan tudomás? Nos, a vershatásnak ezt a másik módját nevezhetném hullámtermészetűnek. Mert a vers, úgy gondolom, részecske és hullámtermészetű egyszerre, ahogy a fizikusok állítják a fényről. Korpuszkulái olyan keményhátúak, olyan ellenállók, hogy a felejtés ellengócaiként maradnak meg az emlékezetünkben, hullámtermészete pedig észrevétlenül jár át minket, mint egy jótékony sugárhatás.

Mire való hát a vers? Hogy elfelejtsük, és hogy megőrizzük. Hogy hatásmódján próbáljuk megtapintani célját, a végsőkig lebontott elemek, a diribdarabokra tört anyag fondorlatos felszívódását szervezetünkbe, vagyis az azonosulás lehetőségét. A kenyeret is tördelve esszük. S a versnek tulajdonított minden egyéb hatás, az a sok „mindenféle”, amire a vers való, tudatunk bővítése, emócióink, cselekvéseink mintázása, a vigasz és a nyugtalanítás mind-mind az azonosulás ígéretén sarkallik. Nem engedem magamtól elvenni Arany Jánost – és annyi mást. S ezt nem a kultúra iránti tiszteletből teszem. Saját életemet védem, amikor a velem azonossá lett verssorokat védelmezem. S bár az amiens-i lettrista költő nem-tudomja igaz volt, pontatlan ellentmondásként vetjük vele szembe, hogy mielőttünk a vers elsősorban életfunkció és kalóriamennyiség; írásakor a költőben, az olvasóban felszívódásakor. És ebben egyek vagyunk olvasók és író-félék. Egy tengerből valók vagyunk, s együtt keressük a versek táplálékot kínáló ígéretföldjét.

I. kötet 690
Hümmögések*50

Gyakran kell hümmögnöm a mai (irodalmi) világban (is). Öröm és kétely rág egyszerre, vagy olyan gyors váltakozással, hogy csak kapkodom a fejem. Amikor először olvastam egy irodalmi orgánum ön-beharangozó cikkében, hogy a Nyugat hagyományát kívánja folytatni, mélységes boldogság fogott el. Nohát! Hogy ezt megértem! – rikkantottam magamban, mint mostanság annyiszor. Amikor azonban harmadszor olvastam egy harmadik irodalmi (?) orgánum reklámjában a Nyugatot mint eszményképet, valahogy elbágyadtam. Mi ez? Itt mindenki, de mindenki, felül- és aluljárókban, a Nyugatot folytatja? Nem kéne egy kicsit jobban vigyázni fogalmak és eszményképek szédületes inflációjára? Mi több: hamisodására?

Vagy ott van egy régi-új jelszó, amely ugyancsak túl gyakran kápráztatja az irodalmi élet szemét, az tudniillik, hogy: „csak a mű számít”. Talán érdemes róla néhány szót váltani. Elég régen és elég sajátos körülmények között volt már alkalmam e jelszón meghökkenni; a hatvanas években ugyanis egy akkori állami főkritikus közölte velem fehér asztal mellett, hogy igenis, beszélhetek, amit akarok, csakis a mű számít. Még felelni sem lehetett rá. Az emberben egyszerűen benneszakadt a lélegzet. Miközben én egy életen át melengettem magamban, hogy „csak a mű számít”, erről a szájról hallani ugyanazt valahogy meglepő volt. Mondta ő ezt persze néhány állami író védelmében, akikről úgy hitte: csináltak valamit. Akkor is mondta volna, ha nem hitte volna. (Vannak ilyenek, akik szemében a „fennlévő” szép, jó, okos, tehetséges, erkölcsös stb. Aminthogy vannak olyanok is, akiknek a „fennlévő” eo ipso rossz; a lázadó és a meghunyászkodó mindig előítéletes. De hát ki mondhatja magát igazán-de-igazán objektívnak? Én nem.) S bár az arkangyalok objektivitása hiányzik belőlem, a tények sora – hogy tudniillik a jelszavak félelmes gyorsasággal meghamisulnak – eléggé objektív kiindulópontnak, támasznak ígérkezik. Tehát a főkritikus – úgy vélem – hitte a fennlévők némelyikéről, hogy jót alkot, legalább olyat is alkot. Csakugyan? – tűnődtem. Talán olykor-olykor előfordul, a nekik engedélyezett és drágán megvásárolt, kevésbé penetráns tárgykörökben, néhány rövidebb-hosszabb részletben, egy-egy felvillanásban. De vajon ezek a rész-javak kompenzálják-e a nyomasztó „egész”-et? Túl azon, hogy a főkritikus szempontjai átlátszóan államiak voltak, a puszta esztétikum mérlegelése is fenntartásokra intett. Vegyük például ne is a parancsra termett irodalmi véleményeket, ne is csak az ilyen helyzetekben fellépő önmeggyőzést, vegyük a divatot. Mondjuk: legegyszeI. kötet 691rűbb példaként Byron kétségkívüli és szembetűnően elhervadt világhatását. Pedig nem volt ember, aki vagy harminc-negyven éven át ne esküdött volna akkoriban a sánta lord lángelméjére, hogy csak Goethe János Farkas (ambivalens) véleményét említsük. Még a lord által alapított byronizmus egyes művelői is itt-ott, az elkövetkezett jövőben időtállóbbnak bizonyultak az alapítónál. Hiába, a kortárs felértékel vagy leértékel – hát még ha léte, kenyere, pozíciója függ véleménye átgyurmázásától. És – olykor – hiszi is, szentül hiszi, hogy az eladott író tehetséges (ez lehet), hogy műve maradandó (ez kétes). Sartre mondja valahol – aki nekem egyébként nem prófétám –, miszerint elvileg semmi akadálya annak, hogy immorális személy immorális, ámde kiemelkedő művet alkosson, gyakorlatban azonban ez nemigen fordul elő. A kivételek – fűzöm hozzá – rendkívül ritkák és vitathatók, már csak az „immorális” fogalmának változékonysága miatt is. Ha az immorális szóból leszámítjuk a korszakban adott körülményeket, ízlésformákat, szokásrendeket, továbbá leszámítjuk a kisebb-nagyobb emberi gyarlóságokat, s nem tartunk meg belőle mást, csak elháríthatatlan lényegét, amit nevezzünk talán embertelenségnek – akkor meglehetősen világossá válik, hogy embertelenséget kiszolgáló, hirdető, alátámasztó príma-mű contradictio in adjecto, önmagában képtelenség. Persze, nem a falmelléki ügyes-művekről beszélek, azoknak néha még pillanatnyi, relatív hasznuk is lehet, hanem a magas művészethez tartozó (vagy oda óhajtozó) kreációkról.

No de ott vannak a „tévedések”. Valaki, később kiderülő tévedésből, hazug világnézet, gonosz ideológiák hívévé lesz. Az vajon nem írhat igazán jót sosem? Sok száz gondolkodó több ezer éve tűnődött már a művészetek e kínos kérdésén. S ama sok száz gondolkodó több ezer éves tűnődése nyomán felelhetjük rá: hogyne írhatna, ha tehetséges volt. Csak annak is megvan az útja-módja. Azt hiszem, idézhetem Ibsen mondását, mert annyira elkopott, hogy már föl is lehet újítani: Írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk fölött. Ha valaki ítélőszéket tartott önmaga fölött az úgynevezett lelkiismeret segítségével, s rájött hibáira-vétkeire (úgy értem, a saját hibáira, nem hagyatkozván arra, hogy őt „becsapták”), az akár remekműveket alkothat e pokoljárásáról. Ha azonban a lelkiismeret-vizsgálatot elmulasztja, esetleg némi átfestéssel pótolja, netán dacosan ragaszkodik hozzá, hogy az ő hite eszméiben szent volt, és csakis mások a bűnösök, akkor ne számítson írói aratásra. Az irodalomban ugyanis – hiába – mégsem lehet elvágni azt a furcsán pöndörödő szálat, ami a művet a mű létrehozójával összeköti; Isten tudja, mintha mégis volna valami összefüggés író és írásmű között. Ha a jellem repedezett, előbb-utóbb megjelennek a hajszálrepedések a jónak tartott művön is, legfeljebb a kortársak – ilyen-olyan okokból – még nem látják. Különösen ma. És különösen Közép-Európában.

S hogy valaki csakugyan belátta-e tévedését, vagy belátását korszerűen színleI. kötet 692li, deklarálja? Az, kérem szépen, előbb-utóbb kiderül. A viselkedéséből. A tetteiből. A műveiből. Gyümölcseikről ismeritek meg őket, ahogy a Biblia tartja.

Úgy látszik tehát: sosem hittem igazán, hogy „csak a mű számít”. A műnek feltételei vannak; a meg-nem-rendelhető tehetségen kívül egy alkat, egy esetleg gyönge-gyarló, de nem hazug karakter, az embertelenségtől való allergia. Úgy látszik, a jó öreg kalokagathia híve vagyok; a szép-jó, a jó-szép, a morál-művészet antik kerekségének túlságosan is sokat tapasztalt vallója. Hogyan is gondolhatna mást, aki annyit látott életében? Különösen ma? És különösen Közép-Európában?

(1990)
A beszélgetésről*51

Beszélgetés nincs. Megszűnt, kihalt, vége. Mint már többen észrevették. De én most a beszélgetés, az eszmecsere, a jóízű duma egy bizonyos fajta kihalásáról szólok. Az emberek ugyanis beszélnek, csak nem beszél-get-nek. Mindenki beszél, beszél, beszél, egy óra hosszat, négy óra hosszat mondja a magáét. És nem veszi észre, hogy monológjába a másik, a partner, a társ még azt is alig tudja beletűzni, hogy: igen, nem, nahát, hja-hja. A lélektan logorrheának hívja ezt a szellemi betegséget – itt mindenki logorrheás. Lassú őrjöngés fog el, hallgatva ismerőseim, barátaim eszelős szájmenését, amely nemcsak az úgynevezett „közös” érdeklődésnek, gondolatcserének, nemcsak a normális emberi figyelemnek vet véget, hanem a legelemibb látszat-udvariasságot, az együttélés minimális feltételeit is lábbal tiporja. Drága, régi barátom, azzal a régi, príma nevelésével úgy beszél egyvégtében, hogy – ha netán valaki egyetlen mondattal félbeszakítja –, gyorsan lehunyja a szemét, hogy elviselje a közbeszólást, amit természetesen nem hall meg, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Egyszerűen lehetetlen vele érintkezni, minden vonzódásom ellenére, mert az ember csak ritkán bírja kitenni magát személye ilyen semmibevételének. Teljes önmegtagadással látogatva meg néha, mint egy beteget. És amit beszél! Amit az emberek beszélnek! Az ostoba jelentéktelenségeknek, a személyes semmiknek az a halmaza! Kiment, bement, ő akkor azt mondta, de rossz volt a palacsinta, sajtóhibák ötoldalas jegyzéke, ismeretlen személyek teljesen érdektelen ügyei. Háziszárnyasok káricálása – állítólag szellemi emberektől. És ha, nagyritkán, nem káricálás, akkor három órás előadás arról, amit ők I. kötet 693gondolnak, ők akarnak, ők írnak. Maga az önérvényesítő süket erőszak. Nem veszik észre, hogy a másik nem szól egy szót sem.

Jó. Régi barátaimtól – néha – eltűröm ezt, mert régiek, öregek, és a barátaim. De nem vagyok hajlandó eltűrni az egész világ szájmenéses pofátlanságát. A múltkor véletlenül beült hozzám egy távoli ismerős, fiatal lány. Másfél órát beszélt egyfolytában. Hogy mi van otthon, mi van a munkahelyén, meg így, meg úgy. Hogyhogy nem tűnt fel neki – úgy a negyvenötödik percben –, hogy én nem beszélek? Hogyhogy nem jutott eszébe megkérdezni: velem mi van, mit gondolok, mit csinálok, netán mit írok? Nem kívánom vele mélyenszántóan közölni ugyan, Istenem, minek. De mégis, valami halvány ál-figyelem, valami hogy-vagy, valami apró kérdésecske. És így megy ez állandóan. Nemcsak az általános, eszelős önzés megnyilvánulása ez, hanem lelki csonkaság, a beszűkülés beteges foka, a másik ember agresszív letiprása, amit ma már – úgy látszik – a minimális udvariasság, a társadalmi normák legcsekélyebb foka sem fékez. Ahogy öregszem, fáradok, egyre kevésbé bírom, akárcsak a zajártalmat. És ahogy a zajártalom, ez is növekszik. Csökkenő teherbírásom és a növekvő teher együtt – ez valahogy nem megy. Legszívesebben visítanék egy-egy ilyen „beszélgetés” után. És húzódom vissza a magányba. Pedig műfajom volt a társaság.

Mert elfelejtettük az emberi együttélés egyik legszebb, örömszerző lehetőségét, a beszélgetést. A társalgást, az eszmecserét, a kölcsönös érdeklődést. Elfelejtettük, hogy a beszélgetés: mű, ha tetszik: műalkotás, amelynek a létrehozásában minden jelenlévő részt vesz. Amikor a kölcsönös figyelem, meg a mindenkit érdeklő tárgy légkörében egyre szikrázóbbak, egyre érdekesebbek, egyre boldogabban megnyilatkozók vagyunk, a gondolatok, a szavak egymáson csiholódnak, egyre több pattan ki a résztvevőkből, amire egyedül nem is volnának képesek, és felépül az az átlátszó, szóbeli mű, ami az igazi társalgás. A társalgás a Gesamtkunst egyik fajtája. De mi már elfelejtettük, sőt naponta megfojtjuk, hülye önzésünkkel eltiporjuk, mint a nemes kézműipar annyi ágát. Így gyilkolva ki életünk egyik természetes gyönyörűségét. Aminek – mellesleg – a szellemi-lelki hasznát ki sem lehet számítani.

Rossz társalgás az, amelyből akár csak egyetlen jelenlévő is kimarad. Bennfentes banda-társalgás csak bandában engedhető meg.

Azért is utálom ezt az elnémító beszéd-agresszivitást, mert annyira emlékeztet az egész írói pályámra. Mentől többet beszél valaki, én annál inkább elhallgatok. Teljesen elmegy a kedvem, valósággal bedagad a torkom. Az irodalomban elhallgattattak – és én egyre jobban elnémultam.

(1981. június)
I. kötet 694
Az olvasásról*52

De nem az olvasásról van szó. Hanem a csillapíthatatlan, eleven szellemi érdeklődésről, amelynek az olvasás, az ún. „műveltség” csak a mellékterméke. Kétségbeejtő, mennyire nem tudok szót váltani barátaimmal, írótársaimmal arról, ami érdekel. Mert nem olvasnak. Mert túlnyomó többségük ír bár, de eszébe nem jut, hogy olvasson is. A kiválók sem, a nagy tehetségek sem. Pilinszky, aki hónapokon át hurcolt egy-egy könyvet a hóna alatt és lázasan beszélt az első három oldaláról, de soha nem olvasta el. Mit vihogtunk ezen a – nem is olyan vidám – játékon. Vagy akár Cipi*53. Aki tündöklő megjegyzéseivel, meg valóban sokkal szélesebb gondolataival oly pompásan fedi el, hogy milyen végtelen keveset olvas. Hogy az utolsó költő, akit észrevett, Ady volt, no meg három Kosztolányi-verset is olvasott még valamikor. Hogy újra meg újra előássa Hunyady Sándort és Maughamot, mert fiatalon azoktól még látott valamit. Libabőrös leszek, ha csak meghallom ezt a lázas hitvallását – ötvenedszer – Maughamról. Nem is beszélve tök-süketségéről, ami a verseket illeti. Az már tragikus. Vas Pistát, engem, költő-barátait ezzel hoz először keserű dühbe, aztán elvisz a kézlegyintésig. És istenem, ha nem ért hozzá, hát nem ért hozzá. Van ilyen. De ő ítélkezik, de ő hisz a saját véleményében, ami Isten tudja, min alapszik, ami egyáltalán nincs is, mert nem is lehet. Nem olvassa el, amiről véleményt mond. Versek esetében kár is volna elolvasnia, mert dunsztja nincs róla – ugyanakkor természetesnek tartja barátai vad érdeklődését a saját írásai iránt. Hisz mindenki ilyen (egy kicsit), de éppen ő… – És ezek a kiválók, akiknek még a tökkelütött hülyeségeit is érdemes meghallgatni, tehetségük titokzatos működése miatt.

Nem is említem az irodalom vadvirágait, dalosmadarait, akik énekelnek, ahogy Isten adta énekelniük, akiknek az „irodalmi élet” abból áll, hogy egymásról pletykálnak. Hja igen, még abból is áll, hogy belenéznek a frissen megjelent folyóiratokba. Ez az ő tájékozottságuk. De hogy egy könyvet, csak úgy ni, levegyenek a polcról, hogy – ki tudja, miért – hirtelen vad érdeklődés fogja el őket a szalamiszi csata, a fehér törpecsillagok, a kékcinkék, a magyar jakobinusok, a jambus, Horatius és Vergilius viszonya iránt – az nem fordul elő. Kétségbeejtő, mennyire nem tudok beszélgetni, eszmét cserélni velük. Mert nem érdekli őket semmi, csakis saját maguk. Legalább mondanának valamit, amit ők vettek észre a világból! (Az anekdotáikon kívül…) Hiszen velem lehet beszélni, engem fel lehet csigázni bármivel, főleg személyes irodalI. kötet 695mi élménnyel, de a világgal is persze, cigánykérdéssel, strukturalizmussal, focival, szociológiával, új mosóporral, John Stuart Mill-lel. (Őt se olvasta Magyarországon senki, csak én. Mikor kivettem az Írószövetség könyvtárából, kiderült, hogy én vagyok a legelső olvasója, a könyvtári karton tanúsága szerint. 1867-es kiadás. Jó, jó tudom, ez csak egy példány. De jellemző.) Fantasztikus, milyen egyedül vagyok. Nem, nem az individuum ineffabile rejtett moccanásaival – fenét. Az egyszerű, természetes érdeklődéseimmel.

Ott vannak persze a szaktudósok. Az irodalomtörténészek és egyebek. Azok bezzeg olvasnak, mindent tudnak (jó esetben) a szakmájukról. Ők viszont csak olvasnak. Irodalmi érzék, élmény, ítélőképesség – de strigis, quae non sunt. Hátborzongatóak, szaktudásukon a hosszú szamárfülekkel.

Csak akkor tudom helyretenni magam, ha eszembe jut egy egészségesebb irodalmi élet. Még saját koromban is voltak alkat-rokonaim (Rónay, Vas P. is ilyen lett volna, ha jóban lettünk volna, meg talán még néhány), de a múlt, a múlt megtanít a helyes arányokra. Babits, Szerb, Halász és mások, külföldön is. Ők, hálisten, egy kicsit többet tudtak, mint én, szellemi étvágyuk egy kicsit nagyobb volt az enyémnél. Előttük boldogan szégyenkezem szerényke érdeklődéseimmel. Ami van, az csak egy fájó akcidencia. Magányom egyik összetevője.

(1981. június)
Cipi és a vers*54

Mérhetetlenül hosszú időbe került, míg rájöttem, mennyire nem ért Cipi a vershez. Remekül leplezi ugyanis süketségét, lángelméjével, szellemességével, s nem utolsósorban azzal a tökéletesen téves, ámde heves meggyőződésével, hogy ért hozzá. Mindenki tudja: Cipi nem olvas. Soha semmit. Verset pláne nem.

Nem olvas és nem ír (a kettő összefügg).

Monumentális érdektelensége barátai művei iránt néha összecsapásokban robban ki. Mert fölösleges is mondanom: tőlünk viszont elvárja, hogy lázasan érdeklődjünk minden betűcskéje iránt, és még soha nem tűnt fel neki, hogy ez önellentmondás.

Egyszer megint előfordult, hogy Vas Pista lecsapta a telefonkagylót. Az előzmény: szól Cipinek, hogy verse fog megjelenni itt meg itt, nézze meg. I. kötet 696Cipi nem nézte. Aztán Pista megkérdezte: látta-e. Nem látta, és még mindig nem nézte meg. Harmadszorra Pista üvöltött egyet a telefonba. Nem csodálom. Akkor Cipi némileg nyugtalankodni kezdett, no nem nagyon, és elhozta hozzám Pista versét. Mi ez, kérdezte.

– Itt arról van szó – mondtam neki, átfutva a verset –, hogy Pista Párizsban sétál. De lehet, hogy Londonban, mindenesetre egy nyugati nagyvárosban. – Cipi ült a dívány szélén, és mogyorószín ölyvszemében mérhetetlen bizalmatlansággal meredt rám.

– Párizsban? Hm. Lehet. Most volt Párizsban.

– Aztán Pista elmegy egy tánciskolába.

– Mibe? – Cipi úgy riadt fel, mint akinek ágyút sütnek el a füle mellett. – Tánciskolába? Pista? – Muszáj volt nevetnem.

Aztán megnyugtattam:

– Nem úgy értem, hogy elment twistet tanulni egy tánciskolába. De vagy meglátogatott egy tánciskolát, vagy valami eszébe juttatta. Mit tudom én mi, egy plakát, felirat, kép.

– Tánciskolát? Az isten szerelmére, honnan veszi ezt?

– Hát nem látja? Itt szólnak, ebben a sorban a ritmikus dobok. A célzás világos. A táncoktatás, a tánc eszébe juttatta Etit, ez Pista ismeretében egyértelmű. A vers tehát séta egy nagyvárosban, Eti-emlékkel a végén.

Édes istenem, miért nem tudtam lefényképezni Cipi arcát, ahogy rám bámult. A feneketlen gyanakvás, a düh, az őrjöngő felháborodás, hogy neki ezzel foglalkoznia kell, a fenyegetés arra az esetre, ha ugratom, belógatom. A félelem árnya ezektől az állatoktól, akik írják és állítólag értik ezeket a hülyeségeket. De én olyan átlátszó vagyok. Látta, hogy komolyan mondom, hiába röhögök közben. Lassan megnyugodott. Tánciskola, Eti, Párizs. Már fogalmazta magában, mit mond Pistának.

És ez Vas Pista verse volt, ősi kebelbarátjának verse, a maga korántsem homályos-rejtvényes stíljában. Teljesen egyértelmű versbeszéd. Jézusmária, gondoltam, mit érthet Cipi abból, amit én írdogálok? Egy vak hangot sem. És bárkiből, aki verset ír. Jó. Van ilyen. De akkor miért hiszi vagy miért állította olyan sokáig lázasan, hogy érti? Míg én le nem szoktattam róla: nem hiszem, hogy különösebben szeretne érte.

Haha. Milyen vidám dolgok ezek.

I. kötet 697
Szörnyeteg*55

Sok szörnyeteget láttam életemben – szinte mást sem láttam. Magam is közéjük tartozom, s így egész szörny-falut, vagy akár szörny-várost el tudnék látni tulajdonságokkal, ha netán arra kerülne a sor, hogy szörny-regényt írjak.

Hány óriás-fejű vagy fejetlen, hány polipszerű jéghideg vagy oroszlánszerű üvöltő szaladgálhatna az utcán! De azt hiszem, tömegesen kissé fárasztók volnának, így inkább csak össze kéne foglalni, szépen, punktumosan, hogy milyen is a szörnyeteg. Tehát:

  1. A szörnyeteg becsületes, jellemes, tiszta. Már tudniillik az igazi, mert álszörnyetegekkel nem foglalkozom. Ennek következtében:
  2. Sérült, a világ állandóan sebzi. Valószínűleg már embrió korában megsértették, s azóta napról napra, percről percre őrzi a sérelmeket.
  3. Permanens felháborodásban él a világ ellen, s – mert lidérces élességgel tudatos (rendszerint) – önmaga ellen is. A szörnyeteg erkölcsi lény.
  4. Szenvedélyes. Úgy rázzák az indulatok, hogy állandóan remeg körülötte a levegő. Kék-vörös foltokat lát a dühtől, lassanként teljesen megvakul, csak önmagát látja.
  5. Önös, önös, önös. Önzése végtelen. Nincs a teremtésben vesztes, csak ő. Nincs az a nyomor, pokol, atomháború, ami egy csepp igazi részvétre indítaná.
  6. Teljesen közönyös. Olyan rideg a szíve, hogy már nincs az a redves szikla, ami versenyezhetne vele. Szeretetlensége az abszolút nulla, mínusz 273º. A legszívósabb szeretetnek még a spórája se bírja ki a hőmérsékletét.
  7. Miután mindent kipusztított maga körül, szeretni akar. Imádja az életet, a világ minden porcikáját, minden erdő benne nő, minden nyöszörgés őt gyötri. Ő a „világ-szív”.
  8. Mindig elkésik.
  9. A szörnyeteg állandóan szenved.

(Ugye, megbocsáttok, tündérek, J., C., M., Zs., L. és a többiek, magammal együtt? És ugye sajnos igazam van?)

I. kötet 698
Mosoly és szakértelem*56

Énekelt a neves női kórus, közben pedig a mellettem ülő művészeti szakember megjegyzéseivel szórakoztatott. Nem zavarta, inkább fűtötte, hogy a többi néző olykor idegesen felé pillant. Nézze csak azt a hórihorgast a második sorban – mondta. – Micsoda pocsék pofa… vagy azt a puffadtat, oldalt, azt a disznóképűt… vagy azt az öreget, hogy engedhetnek ide ilyen vén satrafát… az orruk, a fülük, a… Aztán a kórus kivonult, egy nemrég feltűnt énekesnő-csillag lépett a dobogóra. Olyan szép volt, olyan fiatal, hogy egy percre még a szakértőbe is belefagyott a szó; elborult arccal, összehúzott szemmel mustrálgatta a nőt. Az pedig, már a zongora mellől, egy gyors kis mosolyt villantott a közönségre. Ritka vonzó mosoly volt, öntudatos és félénk, kötelességszerű és természetes.

– Gyönyörű a mosolya – suttogtam önkéntelenül.

– Na persze – így a szakértő. – Egy nő, ha még mosolyogva sem szép… eláshatja magát. – Rögtön éreztem: fontos aforizma ez. Egy pálya mélyenszántó összegezése. Szóval egy emberi arc, pláne női arc nem komolyan szép, nem figyelő kifejezéssel, nem csodálkozva, nem fojtott dühvel, nem titkolózva, nem kétségbeesve, nem csúnyán szép, nem beszéd közben vibrálva, nem tavasszal, nem ősszel, nem fasorban vagy alagsorban, nem húsvéti sonka-szeleteléskor, nem autót vezetve, nem a szerelemben vagy magába süppedve – egy női arc – ugyebár – mosolyogva szép. Ezt sikerül leszűrnie a nagy szakértőnek hosszú pályája során.

Kimondta a csúfos mondatot, aztán elmosolyodott. És ezt nem kellett volna tennie. Még ifjú korában sem lehetett Adonisz, de akkor és ott – mosolyogva – elrémisztő volt. Az az elcsuszamló arc, az a ferde vicsor… Ha akkor tükörbe néz, talán, talán nagy nehezen felfedezi a csúnya mosoly fogalmát.

(1988. július 5.)
I. kötet 699
Jézus*57

Hogy mit gondolok Jézus alakjáról, arra egy legendával szeretnék mindenekelőtt felelni. Apokrif, de eléggé ismert. Jézus és tanítványai egy mezei ösvényen járnak. Egyszerre csak egy kutya teteme fekszik előttük az ösvényen keresztbe, már oszladozó állapotban. A tanítványok sietve és viszolyogva lépnek át a kutya tetemén, Jézus megáll előtte, nézi, aztán utánaszól a tanítványoknak: Nézzétek csak, milyen szép a foga. Milyen szép a foga. Nekem ez fontos mondat és nagyon jellemző. Meglátni a legviszolyogtatóbban, amely persze nemcsak a kutyatetem, hanem az élet nyomorúsága, esendősége, félelme, a halál, a sors – meglátni mindabban, ami szép, valami részletet találni, ami szembeszegül a visszataszító látvánnyal, a félelemmel, azt én kivételesnek tartom és általánosnak is. Jézus alakja úgy, ahogy jelen van a vallásban és kultúrhistóriában, mindenekelőtt vigaszt és szembeszegülést jelent a félelemmel, ami végső soron halálfélelem. Nemcsak esztétikainak tartom Jézus megjegyzését, dehogy, erkölcsinek, filozófiainak, morális bátorságnak, vitalitásnak. Az oszló kutyatetem és a szép fog – ez a két pólus, ami közt az ember egzisztál: esendőség, törékenység, halál – életkedv, életöröm. Jézus az én szememben az esendőség hérosza.

Az istenfogalom egyre absztraktabbá lett: sokistenhit, egyistenhit, láthatatlan Isten fogalma. Ezek fontos lépcsőfokok az emberi gondolkodás elvontságának növekedésében. De ugyanakkor magában rejti az istenfogalom elszakadásának a veszélyét az emberitől. Olyan énfelettivé lesz az Isten, aki magába foglalja az énfelettes szakralitását, az ember vágyait, legfelső érzéseit – de el is távolodik az embertől; részvétlen és közömbös lehet. Ezt az elvontságot szünteti meg a Jézus-alak, aki az elvontság ívén visszahajlik az emberhez, kisdedként, kiszolgáltatottként megszületik, hogy mintegy újra szolidárissá legyen az emberrel, nemcsak a legyőzendő szenvedés, hanem annak másik pólusa, az életszeretet, sőt, egyszerűen a szeretet által.

(1986. december 16.)
I. kötet 700
Kétféle szeretet*58

Kétféle szeretet van; az egyik a biológiai, a másik a személyes. Az egyik természeti adottság: a szülők általában szeretik a gyerekeiket, a gyerekek a szülőiket, a fiúk szeretik a lányokat, a lányok a fiúkat, és tágasabban: szeretjük a családunkat, a játszópajtásainkat, a csoportunkbelit, a honfitársainkat, az „emberiség”-et, szeretjük a gyöngét, a kicsit, a szegényt, és ellenkezőleg, az erőset, a hatalmasat, szeretjük a feljebbvalót és a lejjebbvalót, a tisztelet és a részvét által, szeretjük, aki segít rajtunk és akit mi segítünk, és így tovább – mindezek (és még annyi más) a társadalomalkotásra, az egyén és a közösség fennmaradására nézve elemien fontos emóciók. Önfenntartás, ivadékgondozás, szaporodási késztetés, a csoporthoz-tartozás kapcsolódási készségei nélkül nem élhet az ember. Sőt, az állat sem élhet, ezek mind lényegbevágó animális késztetések, az embernél persze sokkal-sokkal bonyolultabban, áttételesebben mutatkozva.

Nem élhetünk szeretet nélkül. Fennmaradásunk ösztöne, az élni-akarás elemi vágya kitermeli érzelmi megfelelőjét: szeretjük és szeretjük azt, ami életünket segíti, lehetővé teszi. A szeretet a létszükséglet érzelmi arca. A fajta ünnepel általa, az emberi nem; kiterjesztve hatalmát az embertársakon túl a világra, amely életünk alapja és kerete, a föld minden porcikájára, a pitypangra, a tölgyfára, az autóút betonjára, a terelő pulira, a vízre, a tűzre, a gótikus üvegablakra.

De van egy másik szeretet is, amelyet személyesnek neveznék. Amikor nem azért szeretünk valakit, mert „kell” szeretnünk az élet szükséglete által, hanem kiválasztjuk magunknak a megismerés által, tulajdonságai összességénél fogva. A választás motívuma itt a döntő. Nem X. kell nekünk, hanem a külső ránézésre oly hasonló Y., mert tudjuk (tudni véljük), hogy milyen X. és milyen Y., és Y-ban a mástól való különbözést választjuk, őt magát, mert nekünk az tetszik. Megismerés, a különbözés felismerése és választás: a személyes szeretet bonyolult mozzanatai. A tulajdonságok felismerésében persze nem éppen az a fontos, hogy választottunknak kék-e a szeme, vagy barna.

Másról van szó: a személyes szeretetben a lelki, sőt a szellemi elem a fontos, ami az élettani szeretetben rendszerint igen csekély. Ráépülhet persze a másik az egyikre, micsoda szerencse, ha ráépül. Az összeütközések azonban felvilágosítanak, hogy másról van szó. S az összeütközések a kettő között a tudatosulás későbbi fokán szoktak bekövetkezni; a gyerek még teljesen élettani szeretetben él. Szeretjük szülőnket, hogyne szeretnénk. De mit tegyünk, ha felnőtI. kötet 701tesedve rájövünk, hogy politikai álláspontjával például szöges ellentétben vagyunk? Imádjuk az édes, örök dajkát, aki gyermekkorunkban ölében tartott, védett, moziba vitt, páros cseresznyét akasztott a fülünkre; felnőve idegesen vesszük tudomásul, hogy nincs mit beszélnünk egymással. (Nehéz az ilyen helyzeteket kellő, kölcsönös türelemmel megoldani.) Az animális szeretet dicsérete könnyelműség.

Annyit jelent ez, hogy az élettani szeretet bármily alapvető, lelki-szellemi habitusunk ellentétbe kerülhet vele; hogy másra is szükségünk van, erre a bizonyos másfajta vonzódásra, a személyesre, lelki-szellemire. És elkezdjük keresni a nekünk-valókat.

Választásaink köre egyébként nagyon korlátozott. Nagy szerencse kell ahhoz, hogy megleljük a magunk-fajtát. Ha egy faluban van három házasulandó legény és három eladó lány, igen gyorsan „kiválasztják” egymást, pláne ha még vagyoni, társadalmi tekintetek is szűkítik az érzelmi választás lehetőségét. De egy sokkal szélesebb életben is meghatározott a választás köre; nemigen választhat az ember társának kínait, kétezer éve halottat vagy más bolygón élőt. Sokszor a szomszéd házban lakót se, mert nem ismeri… Ámde nemcsak az ismertségi kör gyakorlati korlátai gátolják a választott szeretet lehetőségét, gátoljuk mi magunk is, állandóan összezagyválva a kétféle szeretet szükségletét, föl sem ismerve különbségüket. A személyes, szellemi szeretet ritka portéka, még az igénye is ritka. Aminthogy a szerelem is ritka, hiába gajdolják a költők ötezer éve a lángoló szerelem dicséretét, összetévesztve a szexus pillanatnyi összpontosulását egy személyre, a kölcsönös meg- és felismerés alapvető vonzásával. Nem csoda. Ki a fene tudna fiatalon, nemisége teljében, szexuális szükségletei hányattatásai közt ilyen finom distinkciókra ügyelni? Hamm, bekaplak, imádlak és kész. Ha a szokottnál erősebb a nemi inger: nosza, házasodjunk össze, hűha, még a lelkedet is szeretem (Karinthy). Innen a nemi életre épített házasságok törékenysége, és még örülhetünk neki, ha ez van, és nem érdek-, vagyon-, karrier-házasság.

Az úgynevezett szerelem (szexus, némi pszichével meghintve) nagy ellensége a valódi szerelemnek. Ami, mondom, ritka. Amiben nemi vonzás és szellemi felismerés egyesül. S aminek egyszerű, de jó próbája, ha feltesszük magunknak a kérdést: ha szerelmünkkel egyneműek volnánk, ha mindketten férfiak vagy mindketten nők volnánk, akkor is fontosak volnánk-e egymásnak, jó barátok volnánk-e, fegyvertársak, egy szellemi klánba tartozók, szolidaritás, rokonszenv, ízlés, élet-magatartás azonosai vagy hasonlói? Ha erre „igen” a válasz, jöhet a szerelem (nem biztos, hogy jön, de enélkül kár szerelembe fogni). De mert a szerelem rendkívüli módon meg van terhelve vitális és egyéb szempontokkal, szükséges fallációkkal, ezért szokták a személyes szeI. kötet 702retet fölfedezői, igénylői inkább a barátságot dicsőíteni, mint szabadabb, kevésbé kényszerítő harmónia-kört. S ha a barátság-ódákra, filozófiai igenlésekre gondolunk az ókortól máig (a homoszexualitást helyezzük kívülre), akkor derül ki, hogy mégiscsak van, volt, lesz igény a személyes, a választott szeretet kategóriáira. Természetesen „szerelem, barátság” nagyon is vázlatos, primitív jelzései csupán a kapcsolatok beláthatatlan mennyiségének, minőségének, árnyalatainak. Az emberiség érzelmi szókincse nevetségesen szűkös. Egyszer össze is hasonlítottam a női divat szókincsével, amely határozottan gazdagabb. De ez azért igazságtalan. Ha nem is köztudottan, ha nem is „egy szóval”, de sok szóval, verssel, regénnyel, művészettel, képpel, filozófiával, zenével, úgy-ahogy nyomába igyekszünk érni tényleges, létező emócióink végtelen sorának.

Azon azonban csodálkozom, hogy az élettani szeretet és a személyes szeretet különbségtétele olyannyira homályban marad. Mi írók is hibásak vagyunk ebben, magasztalván kétpofára a szerelmet, az anyai szeretetet, a hazafiasságot, a szociális igazságtétel óhaját, vagyis mindent, ami az embernek magának, meg a társadalomnak elemi érdeke. De igen kevéssé és mellékesen magasztalván az ezeknél följebb lévőt, az „érdem”-et, a szellemet, a jellemet, ami nem elemi adottság, hanem amit meg kell valósítanunk magunkban, ki kell küzdenünk, s ami voltaképpen a szeretni-való. Elvégre ez a második szeretet az emberszerű, elvégre ez az animálison túllépő. Nem mondom, hogy ez a második szeretet nem alapszik vitális szükségleten. De bizony, azon alapszik, csak nem olyan közvetlenül, olyan érdekekkel beláthatóan. Mert érdek ez is; az érdem is érdek; csakhogy jellegzetesen emberi érdek. Az ember eszes lény, illetve pszichés lény, amikor belátta, hogy ésszel többre megy, mint karommal, elkötelezte magát egész pszichikai szintje növelésének. Elkötelezte magát a saját lelkének, s ha erről megfeledkezik, jönnek és jönnek az állandó történelmi, társadalmi regressziók, a szüntelen visszaesések lentebbi civilizációs fokokra. Uti figura docet. Még mi, írók, állítólagos szellemi emberek is állandó cinkosai vagyunk e regresszióknak, előítéletek gyártói, terjesztői, bacilusgazdái. „A szerelmet nem lehet kiérdemelni.” Elég baj az. „Anya csak egy van”. Esetleg kettő (vagy több). Az egyik, aki odaszül minket az állami menhely küszöbére, a másik, aki felnevel. „A haza minden előtt.” Mikor? Milyen körülmények közt? És ha éppen „neve átok” annak a hazának? „Az elnyomást meg kell szüntetni.” Persze hogy meg kell. De vajon elnyomás által? És így tovább.

A természetes, az élettani összetartozást meg kell fejelni a személyes, a választott, a képességet, jellemet felismerő, az érdemen alapuló szeretettel. Akinek erre nincs igénye, az nem is fogja megtalálni a szellemi-erkölcsi szolidariI. kötet 703tás ritka-fémét. Hogy mi, ember-állatok, az élettani szeretetben is megszökünk? És talán azért kell emez elemi kapcsokra is rákésztetni minket, olykor írók által is? Igen. De a több az több.

És az isteni szeretet? Amit a Biblia mond, állít, igéz ránk? Az isteni szeretet. Isten, a veséket látó, mindenkit szeret. Oly szép ez, ez a keresztényi megfogalmazása egy irtózatosan fontos szükségletnek, hogy bólintsunk rá. Nem is lehet más képzet róla. De mi, emberek? Mi is „egyformán” szeretünk mindenkit? Még, ha meg tudnánk is tenni, vajon igazságosak lennénk-e? Ami emberi igazságunk más: aki „mindenkit” szeret, szeret-e egyet? kettőt? tízmilliót? Nekünk meg kell teremteni a szeretet hierarchiáját, amelyet, bizony, jó volna az érték hierarchiájára alapozni. Aki túl jó a rosszakhoz, rossz a jókhoz. Kétellyel nézem a distinkciótlan szeretetet, azt a könnyesen kiáradót, amelynek mindegy a fekete vagy a fehér, az ártatlan vagy az ártó. Ne akarjunk mi Isten hatáskörébe avatkozni, aki mindenkit szeret, a bűnöst is – ez túl sok nekünk. Gyanakszom a bűnösöket preferáló, a hóhérokat is folyton megértő nagy-nagy szívekre; sok minden formálhatja az ilyen szívet, nemcsak a naivitás, hanem az öntudatlan önérvényesítés is, az önszeretet, amely lefelé méri magát (mért nem méri fölfelé?), az igénytelenség, a rejtett politika, a csoport-érdek, amely mindent megbocsát a „célért”, no meg – a pszichoanalízis. Mind színültig vagyunk erkölcstelenséggel, ugye, hát akkor mit finnyáskodjunk egymáson? Szegény gyilkoska, mit is tehetett volna? Leszúrta, földarabolta, elégette.

Veszélyes ez, ez a nagy jóságosság. Ez a nagy „egyenlők vagyunk a bűnben”. Mondom, hagyjuk ezt Jézus Krisztusra, ne konkuráljunk vele. Elég volna nekünk felebaráti szeretetből annyi, amennyit általános jóakaratnak lehet nevezni. (Talán azt ilyen könnyű elérni?) S ebből a jóakaratból, ebből a nagyon mérsékelt optimizmusból nőhet ki az értékre alapozott második szeretet, a tapasztalattal megtámogatott személyre szóló kötelék.

Szeress, igen. Szeresd mindazt, amit a természet ad szeretned. De szeress többet is annál, szeress a természet „fölött”. Ott lakjon a szíved, ahol az értékrended.

I. kötet 704
Régi kincs*59

Egy öreg anekdota jár a fejemben mostanság. Elek bácsit, egy kulturális egylet vezetőjét, amikor a háború utáni külföldi ajándékcsomagok szétosztását intézte, csodálkozva kérdezte meg segítőtársa, a címlistát író fiú: Mi az? Hát X. U.-nak is küldünk csomagot? Hiszen mindenki tudja, hogy Elek bácsi utálja X. U.-t. – Igaz, hogy utálom, fiam, válaszolta Elek bácsi, de tudod, már negyven éve utálom.

Hozzászoktunk a 19. század vége óta, hogy érzelmeinket gyanakodva nézzük. Nagy lélektani iskolák világosítottak fel róla – ha ugyan előbb is nem sejtettük –, tudós lélekbúvárok bizonyították ránk, hogy legszebb emócióink mögött nemegyszer ellenérzelmek húzódnak meg, hogy szeretetünk, rokonszenvünk, tiszteletünk nemegyszer bújtat szembeszegülést, gyűlölet-szikrát, valamely lelki fáradtságot, anélkül, hogy tudnánk róla. Igaz, igaz, bólogatunk engedelmesen. Ilyen, ugyebár, az emberi természet. De mi volna, ha (legalább olykor) megfordítanánk a lélektani tételt? Ha észrevennénk, éppen érzelmeink ambivalenciájából következőleg, hogy ellenszenveinkben is rejlik valami más, talán ellen-ellenszenv, ami néha, váratlanul felszínre bukkanhat. Nem, nem a romantikus regények kedvelt fordulatára gondolok, amely szerint a fiú meg a lány hevesen gyűlölik egymást, hogy egy pillanatban aztán annál lángolóbb szerelmükre ébredjenek. Valami egyszerűbbre gondolok, vagy bonyolultabbra, Elek bácsi történetére például. Nem állítom én egy percig sem, hogy az ő jól megfontolt utálata titkos rajongást rejtett magába, ez sok volna. Ne túlozzunk, felebarátaim. De magába rejtett… mit is? Talán némi méltányosságot, csipetnyi bölcsességet, öniróniát, vagy hordozta magában az időt, amelynek hatalmas cselekedetei mindnyájunkban megnyilvánulnak.

Méltányosság? Ellen-ellenszenv? Jók-e ezek a szavak? Nem jók, de hát baj van a szavakkal. A „szeretet” szót kerülgetem ugyanis, mintegy félénken, pironkodva, így karácsony havában, mert szem előtt tartom, amit egy okos ember mondott valamikor: Kezdetben vala az Ige; azután vala a Frázis. De nemcsak azért kerülgetem, mert túlságosan nagy szó, mert túlságosan fenyegetett a frázis által, hanem azért is, mert túlságosan tág, tagolatlan, bőre szabott, mondhatnám égi ruha, amelyet nehéz magunkra öltenünk. A tág szavak nemegyszer vallanak szűk szókincsre. Bizony, bizony, az emberiség érzelmi szókincse szűkös. Hogy is tudnánk megmondani, még ha minden rokon szavát előszámláljuk is, hogy az emberiségnek ez az alapvető érzelmi tapasztalata, a szeI. kötet 705retet hányféle módot, árnyalatot, hányféle tárgyat és alanyt, mennyi színt foglal magában?

Hiszen annyi mindent lehet szeretni: állatot, tárgyat, horgolást és keresztrejtvényt, zenét, hazát, egy kapualjat. Valamint lehet szeretni szeretteinket, sőt nem-szeretteinket, az emberi lélek furcsa, dupla-értelmű törvényei szerint. Vajon ez mind ugyanaz a szeretet? Ugyanaz volna, ami a Bibliában olvasható, olyan felülmúlhatatlan megfogalmazásban: Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is… Nem tudom, hogy ugyanaz-e. De azért hasonlít rá, mint kicsi a nagyra, mint rész az egészre.

Nem tudunk mi, emberek olyan magasra nyújtózni, hogy ezt a nagyságos, ezt a világszéles fogalmat egészében kezünkbe vehetnénk. Muszáj lekicsinyítenünk, szétszeletelnünk, tárgyaihoz szabdalnunk. Azt mondjuk helyette: jóakarat, vonzódás, szolidaritás. És helyes is így tennünk, elvégre ismerjük magunkat, tudjuk jól, mennyivel könnyebb az emberiséget szeretni, és közben az egyes embert megtiporni, mennyivel könnyebb lázas eszméinkért hevülni, és közben mással mosatni fel a padlót. A nagy és mindig aktuális törvényt, hogy: „szeresd felebarátodat” hajlamos volnék – egy sajátos nyelvészet szabályai szerint – úgy értelmezni, hogy szeressük barátainknak legalább a felét, a bal felét vagy a jobb felét, aszerint, hogy mimagunk jobb vagy bal lábbal keltünk-e fel, változó oldalainkkal, hangulatainkkal. A mi szeretetünk változékony, hullámzó, jó- vagy rosszkedvű, áradó vagy apadozó, piros vagy pepita. De van; de gyarlóságában is nagyhatalmú. Hogy a szeretet is önzés – mondják. Hát persze. Hiszen nem élhetünk nélküle, hiszen az ember égetően szükséges társadalomalkotó ösztönének alapeleme. A szeretet a létszükséglet értelmi arca. Csak éppen olyan arca, amelynek kiiktathatatlan vonása az önzetlenség. És ha önzés-alapját emlegetem itt, talán okosan is teszem, talán így jobban fog tetszeni. Elvégre a szeretet ma nem divat; már a szó is tabu, kiráz minket a hideg tőle, és nem vagyok biztos benne, hogy csakis frázis-árnyalatától félünk. Talán magától a fogalomtól félünk, bármi legyen is a neve, talán világunk keserűségei elfeledtették, árokba ejtették, földdel borították. Vajon nem volna jó kiásni? Próbáljuk meg kiemelni, összetört arcát megtörölgetni, megfújogatni, mint a régészek a régi kincset. Nézzék csak: fénylik.

I. kötet 706
Útinaplók, életrajzi jegyzetek
II. kötet 5 II. kötet 6
Életrajzi képek*60
II. kötet 7
Hátrahagyott írások
II. kötet 35 II. kötet 36
Útinaplók
Erdélyi út*61
1956. augusztus–szeptember

Indultunk: augusztus 20-án este, Mészölyékkel.*62 Hálókocsi; sokat nevetgéltünk, keveset aludtunk. Vám: semmi. A románok épp csak levétettek egy bőröndöt, s beletúrtak. – A Királyhágót, Csucsát elaludtuk, felébredtünk a Sebes-Körös völgyében. Szelíd, dunántúlias táj, csak a szénakazlakat karóra rakják. Ennyi a hegyvidéki. Kolozsvár környéke: kopár, elpusztult dombok, suvadás, suvadás. Lesem a Hóját (Áprily).

Érkeztünk: aug. 21-én, kedden reggel Kolozsvárra. Konflison (mellékutakon, hogy a főutat – a tanács bölcs rendelkezéséből – ne lepje lótrágya) Aliékhoz. Nincs otthon senki, szoba-konyha, zsúfoltság. Ez is kitelepített-otthon, Aliék eredeti lakását elvették. Ali narancslikőrt ás elő, ünnepeljük a megérkezést.

A ház (Mikes Kelemen u. 16.) udvarán rengeteg gyerek és ortodox zsidó-feliratok. Valami héber egyházi település, talán imaház is. Megállapítjuk, hogy itt járt Ábel az országban.

Fáradtak, de ajzottak vagyunk – be a városba. Az utcasarkon fantasztikus oláh cigány rohan meg minket; vadgöndör szakáll, haj – vizet sose látott. Keleti rabló. Ordít, kérdez valamit, nem értjük. Felháborodva távozik. Átmegyünk a zöldségpiacon, sok kék paradicsom (padlizsán), dinnye, körtehalom, darázs, bűz – környékbeli magyar és román parasztok, népviselet, szenny. Balkán. A szőttespiac, sajnos, üres. Egy gyógyfüves ember megállít, magyarázza a szárított növényeit; kicsit aszott, öregasszonyos. Előrángat egy agyonhasznált, vén könyvecskét: „Nézzétek csak, a tudósok is azt írják.” Ősi (19. század eleji) kis gyógyfüves könyvecske. Iringó, bojtorján.

A Fő tér. A templom első látásra is meghökkentő. Mennyi gótika! Hol van ez Magyarországon? Beülünk a vegetáriánus vendéglőbe (drága), fekete, citromlé. Meg is ebédelünk, persze hússal. Elég tiszta, vonzó hely – a hús (mint II. kötet 37mindenütt) feltűnően olcsó, fele a hazainak. Boldogan fecsegünk, ez már Kolozsvár. Kilátni a Dómra, a római castrum tágasságú és formájú térre. Megtudom, hogy a Jósika-palota oszlopai alatt hosszában átmenni szerencsétlenséget jelent, főleg diáknak. Aznap minden tárgyból rosszul felel, vagy összevész az ideáljával. Kis séta. Farkas utca, templom, kollégium. A kollégium botrányos állapotban. Nagyudvarára undorító új épületet húznak. (Áprily itt tanított.) Egy volt vendégfogadó falán tábla: itt szállt meg Petőfi a feleségével 47-ben, fáklyászene.

Könyvkereskedés: „Librǎria noastrǎ”. Förtelmes, sokkal rosszabb, mint nálunk. Marxizmus, csúf kötésben. Magyar könyv – mint mindenütt – nevetségesen kevés, rossz.

Balázs egy boltíves udvaron elsírja magát, olyan gyönyörű. Hegyi lovakat simogatunk. Ali fölfedezi, hogy álurbánusok vagyunk.

A színház. Most román színház, a magyar színházat a Szamos partjára, az azelőtti nyári színkörbe telepítették. Persze a nagyszínházat is mi építettük, mint minden jelentőset hatszáz éve. Az itt-ott mégis épülő román házak „modern”-ek és silányak. Amit még összehoztak harminc év alatt, az főleg a görögkeleti bazilika – minden város minden főterére. Ez rendszerint nagyzási mániában szenved, teleterpeszkedi a teret, túlpuffad minden arányon. Stílusrontó mind a modernségük, mind a bazilikájuk. (Utólag hallom, hogy a görög katolikusokat egy rendelettel beszippantották a görögkeleti egyházba. Moszkvai pátriárka!)

A férfiak (Balázs–Miklós) elmennek a Budai Nagy Antal útra (azelőtt Honvéd utca) Nagy Miklóshoz, mi Alival haza. Közben megjött a család Vízaknáról, olyan, mintha nyolcvanan lennénk. Holtfáradtak vagyunk, kiszorítanak nekünk egy díványt – micsoda istenáldás! –, alszunk, főbe ütve. Arra ébredek, hogy Balázs is mellettem alszik, s egy Zoltika nevű kisfiú csiklandozza a talpát. Elhessentem a gyereket, ébredés, nyüzsgés, a család végtelen kedves, kezdődik az erdélyi szívesség. Ilyen nincs nálunk.

Alival szállót keresünk. Ő roppant csinos, sötétkékben és pirosban, pénzzel-bájjal bűvöli a hotelportásokat. (Baksis a bulletinban.) Hiába. Végre a Siestában megdöbbenésünkre Pándi Pált találjuk, mint ősvendéget, összeköltözik a barátjával, neki köszönhetjük a szobát. Csodálkozom: ugyan miért olyan szíves? Idegenben más az ember? Vagy „jobban állok”? Mindegy, van szoba. Boldogok vagyunk.

Este vacsora Aliéknál, hal, különös konzervek, új ízek. Miklós is alig tartja nyitva a szemét. Konflis, Siesta. Meleg zuhany. (Gondolom, az egyetlen kolozsvári szálloda, amelyben ilyesmi is van. Ennek megfelelő az ára is.)

Telefon Passuth Lászlónak, találka-megbeszélés másnapra. Séta Miklóssal a Szamos-partra.

II. kötet 38
Augusztus 22., szerda

Zuhog az eső. Rémület. Itt az ősz? Tegnap még fullasztott a hőség. Búsan zuhanyozunk. Jön Passuth, ragyog, fütyül az időre, elcipel a szomszéd házba, ismerőseihez. Krisztina egy kis nejlon esőköpenyt hajtogat, finom kámeaképe van, 19 éves, szomorú, hogy nem vették föl művészettörténet szakra az egyetemre. Pedagógus leszek, faggatom. Érdekelnek a korabeli fiatalok. Nem sok lehetőség van rá, Gidrányi(?), fiatal orvos, feleségéről mesél, aki színésznő a Magyar Színháznál (Krasznay Paula). Fényképek. Felkerekedünk. Bemegyünk a színházba. A lehúzott függöny mögött próba, Passuthot középre ültetik, faggatják a hazai viszonyokról. Szóba jön Illyés, Németh László, Čapek drámája stb. Passuth ügyesen, folyamatosan előad – elég kényes helyzet.

Mátyás szülőháza. A szomszédban ferences-rendi (?) templom és klastrom – ez utóbbi most zeneiskola. Remek gót épület, folyosó, lépcsőház. Különleges, középkori (aszimmetrikus) ablakok, ablakkeretek. Kár, hogy a falat bevakolták. Ez mánia itt, minden szép követ „renoválnak”, úgy, hogy vakolják. Ettől még az igazi, az eredeti is hamisnak látszik. Passuth gót konyhát ígér, de annyi minden van, hogy megfeledkezik róla. Sajna, nem látunk gót konyhát. – Maga a szülőház. Épp nem engednek föl, kiülünk a kis kertbe. Olaszos négyszög, tisztesen ápolva, futtatott szőlő. A nap kibújik. Ülünk, s lihegünk a rohanástól. Gidrányi beszél, a kétméteres, szép, germán zsidó származású, musz-élményeit meséli. Rémes. Amit politikailag mond, különös, látni, hogy másképp gondolkozik, mint mi – mintha a zsidóság itt külön nemzetiség volna. Ezt más élmények is erősítik később.

Főtér. Passuth mutogat, elemében van, boldog. Így jó várost járni – elvben. Sajnos nem részletez, rövid az idő. Megmutatja, hol lakott Hunyady Margit a fiával, s velük szemben Laczkó Aranka, ugyancsak a fiával. Kis színészfertály, egy kapubolt, görbe utca, egyemeletes finom házak. – Könyvkereskedés, szóba kerül a készülő kötetem (?), én kétkedő vagyok, Passuth örül, Gidrányi felragyog. Érdekes benne a kultúrvágy, könyveket ajánl s olcsó ebédelő helyet. De el kell válnunk, megyünk a vegetáriánusba. Mészölyék nem jönnek, csak délután a szállóba, emiatt elmarad Passuthékkal az újabb találka. Nem is látjuk többet Erdélyben, hiába kutatjuk, csak cédulákat küldözünk egymásnak. Kár. – Történelmi regényét árulták itt, percek alatt elfogyott, Balázs A szebeni fiúkja nem jött át. Nem csoda.

Ebéd után ledőlünk, Miklós jön, pénzt hoz (komplikált ügyek), zuhanyoz. Megyünk cipőt venni. Jó, könnyű, Balázs végre tud járni, 150 lej. A 2-es autóbuszon Nagy Miklósékhoz. A mama, majd Tusa Lili. Baár-Madas. Lili soványabb és csinosabb, mint volt. Emlékcsomó. Meg kéne már írni a Baár-Madast. Emlékezünk Lili balettezésére, drukkjára (mindig gyűrte a kezét, falII. kötet 39fehéren, felelés előtt), az én szemüvegemre s borzasságomra. Én emlékszem az emlékkönyvére is. („Nosztalgia”), de nem mondom, túl személyes. Miklós nevetségesen hasonlít a bátyjára (Nagy Lászlóra), még a hangsúlya, szeme állása is ugyanaz. Csak kövérebb, s talán élénkebb szellemi érdeklődésű – Balázs szerint a kisebbségi helyzet entellektüelt csinált belőle. Meghívnak szombat estére, Jakó Zsigát és Kelemen Lajos bácsit ígérik történésznek. Balázs majd velük beszéli meg a Bethlen Miklós-kérdést.

Haza a szállóba, Mészölyékkel vacsora az Ursusban, ők csak egy mititeit esznek, s holtfáradtan, korán hazafutnak. Mi más szobába költözünk, kétágyas végre.

23., csütörtök

Mint kiderült, nagy román ünnep, a háborúból kiugrás napja. Már előző nap roppant tömeg, Kolozsvár olyan, mint egy román proletárváros. Feliratok: „Trǎiascǎ Aug. 23.” (Éljen!) Sorbaállás, kevés a kenyér.

Intenzív népi demokratikus hangulat. Ablakunk alatt már reggel 6-kor gyülekeznek az emberek a felvonulásra – az persze csak 9-kor kezdődik. Zászlók, feliratok, kiabálás, alvatlan szemek – nagyon sajnálom őket. Ezek a szerencsétlenek is ugyanazt csinálják, amit mi.

Fél 7-kor kelünk, átpakolás, nagybőrönd a portáshoz, ki a vasútra. Gyalog persze, mert a busz – tekintettel a felvonulásra – nem jár. Különben is az autóbuszok! Nálunk Európa van ehhez képest. Mészölyék óriás csomaggal várnak, s irigyen nézik a kis celeculánkat. Baksissal első osztály. A büfében se kávé (alig van kávé, mikor kilója oly olcsó!), se tea, se tej – csak bor, méregdrágán. Álmosak vagyunk, de vihorászunk, a férfiak menetrendeznek. Nagy tudomány.

Bánffyhunyad. Elérjük a hajnali kisvasutat, mert az még reggel ötkor bedöglött, s fél 12-kor elindul velünk. Alszom a fapadon – jó alvókám van, szerencsére.

Kalotaszentkirály. Egybeépült Zentelkével. (Szómagyarázat: szent telek; kolostorbirtok volt.) Szembetűnően szép házak, kőalapon fából, magasak, módosak. „Ácsok” a szentkirályiak – mint mondják –, a körösfőiek faragók stb. Kérdezzük Viskyéket. Mondják, hogy gyengén vannak. Gere Jánosné őré (ez a csúfneve, mert nagyapja vasúti őr volt) behív az udvarára, hogy ott együk meg az ebédünket. Különben mindenkinek van csúfneve: Lovász István, L. I. bambó. L. I. lididánce stb. [Feljegyzés másutt.] Rengeteg egyforma név, a posta is csúfnévre kézbesít. Gere Jánosék: erdélyi szívesség. Mészölyék ott alusznak, kalotaszegi szoba, mennyezetes ágy. Kiteszik a lelküket. Baptisták. Baptista imakönyv. Versekkel. Az asszony minden mondatában: „Ha a II. kötet 40Jóatya engedi…” Nemrég tértek át. Miért? Maguk mondják: gyenge a pap, nincs imadélután, összejövetel, egybetartás, s az pedig kell. (A pap: Polgár Gyula. Körösfőn nincs egy baptista se. Pap: Tőkés Tibor.) Eredetileg tiszta magyar református község, most már van néhány román család. A baptistáknak külön kis imaházuk van, hullámos vonalú parasztbarokk homlokzat. Bibliát kérnek (teljeset) Pestről. A fiú: Gere István, érettségizett, egy évet járt gépészmérnöki karon. Abbahagyta, nem bírják anyagilag. Érettségije: jeles, első féléve: jó rendű – mutatja a bizonyítványait. Vallásos, maga is ír baptista verseket, imákat. Alacsony, világos arcú (általában a kalotaszegiek inkább szőkék, mint barnák), zárkózott, csöppet kesernyés arc, húszéves. Bivalyszekérrel hajt be az udvarba, micisapka. Szégyenlős, paraszti mosoly, nyugodt, egyenrangú beszédmód. A magatartása már értelmiségi. Kollektív gazdaság (tsz)? Az nincs a faluban, hál’istennek, míg bírjuk a kezünket, bele nem megyünk. Rémtörténetek, mint a hazaiak. Van valami elsőfokú társulás, de az is döglődik.

A bivalyok gyönyörűek. Balázst azonnal lázba ejtik, másnap reggel egy kis bivalyborjúval cicázik az udvaron (Miklóssal egyetemben), rögtön látszik, hogy hasonlítanak. Balázs neve e perctől: bivolica. A hazai fajta szarvasmarhának külön neve van: piros tehén. Az a ritkább. „Állat”, „marha” – bivalyt jelent.

Megebédelünk a füvön, utána mi Viskyékhez megyünk. Süppedt, roskadt kúria, egyáltalán nem látszik rajta a hajdani mód. Mint egy omló parasztház, csak tágas. Az udvar: egy gyom. Kardos Ili a tornácon. Mondom a nevem: egymás nyakába esünk. Klári és Cica*63 ma reggel utaztak el, Jóska meg ő – vendégként – vannak itthon. Ili tanítónő Szatmáron, nyaralni jár ide a nénjéhez. Most helyezték be Szatmárhegyről. Kidolgozott kéz, arc – mint egy parasztlány. Jön Visky Jóska. Most látom először. Görnyedt, ősz-szőke, vörös szélű kék a szeme; borostás, szemüveges. Vékony csontjain rongyos ruha fityeg. A szoba: vaksötét, a legyek miatt. Parasztszag. Plüssterítő az asztalon, riadtan kajtatnak hamutartó után. Gerendás mennyezet, két roskatag támlás dívány (gyermekkoromban, Pusztateremen láttam ilyet utoljára). Meghívnak vacsorára és alvásra (vacsorára Mészölyéket is) – bár ne kéne elfogadni! De nincs mit tenni.

Feldúlva vissza Geréékhez. Mészölyék a hátsó gyümölcsöskertben heverésznek, csodálatos gyep, félig moha. Itt lehetne írni! Kínálnak szilvával, jön a komaasszony, mondja, hogy ő tudta azt a verset, amit Ady itt írt. (A Kalota partján.) Megvan a hársfa is, ahol üldögélt. Kérjük, idézze. Az már nem megy. II. kötet 41Elmeséli a májbaját, nézzük a kis dombos, édes-apró tájat, háttérben havasok. Kínálnak bivalytejjel, ordával. Geréné is látja, hogy el vagyunk keseredve Viskyék miatt. Tapintatosan vigasztal, mondja, hogy jó emberek voltak, de hát kulákok, most bizony szerencsétlenek. (Egy borbély Visky is van a faluban, éppen az ő – Viskyék – házába telepítették. Visky Jóska úgy hívja: „az udvari borbélyom”.)

Nézünk ruhákat. Elvisznek Tököliékhez. Tököliné szégyenkezve dicséri a lányát – még nincs otthon –, idős már (huszonhárom éves), és még nem ment férjhez, de ügyes, okos, DISZ-megbízott, a falu képviselője (?), a legszebb ruhái neki vannak. Sok az irigye. Csak szoknyája van tizenhat. Megjön a lány, alacsony, fürge, kicsit gőgös – de boldogan mutogat. Gyönyörűségek. Hogy rakják ezt a szoknyát? (Ők úgy mondják: összeszedik.) Nincs az a finom pliszé, ami versenyezne vele. Alival elmondatjuk háromszor is, de nehéz elképzelni, hogy ezen a módon tartós maradjon. S mégis tart. Hímzett váll, mellény (elöl fűzős), párta gyöngyből, selyembojt, szalagok, szőrkendők. Muszujt már nem hordanak. Hoznak csizmát, férfiruhát. Fehér abaposztó (harisnyaanyag) fekete mintával. Fejedelmi. Alit meg engem felöltöztetnek, a férfiak a szűrt próbálják, összefut a szomszédság. Sajnos a fényképezőgép meg se moccan. Már Pesten is rossz volt. Tököli Annus rábeszél: jöjjünk vissza vasárnap, úrvacsora lesz, új kenyérrel, nagy felvonulás. Menjünk templomba viseletben. Csábos ajánlat – de szombat estére Nagy Miklósékhoz vagyunk híva Kolozsvárt. (Új kenyérre rózsaszín és fehér szoknyát hordanak a lányok. Új borra már vöröset, zöldet, sötétet – és így tovább. Minden évszakban mást.)

Másoknál is megcsodáljuk a ruhatárat, a hímzéseket (írásos, vagdalásos vagy szálán varrott, vagyis keresztöltés). Teljesen vegyes kézimunkatömeg: remek régimódi mellett „modern” falvédő: „Jó asszony a háznál – Isten áldás”, „Legszebb lány a magyar lány” – pocsékságok, unalmas száröltéssel. Ez nekik már jobban tetszik. Egy fiatalasszony az ágyát is gyári holmival takarja: „Újabb az úgy.” – Minden hiába. Gere Pistától kérdjük: ő látja-e a különbséget a régi javára. Cinkosan mosolyog, én látom, de ez már olyan úri dolog, tetszik tudni.

Esteledik. Vissza Viskyékhez. Gátfutás: minden kapuban hívogatnak: Tessék betérni egy cseppet, mutatok szalagot, pártát. Viskyéknél hat személyre terítve, petróleumlámpa, rántott csirke. (Reszketve esszük: talán az utolsó rántanivalót ölték le.) Ili egész délután sürgött a kedvünkért. Mészölyék hamar el, sötét van, Geréék lefeküsznek. Vacsora után kezdődik Ady. Sokszor járt itt, Visky Jóska apjánál, Bertukát is itt kérte meg. Mert Boncza Berta is rokon. Hogyhogy „is”? Jóska levezeti a családfát, kiderül, hogy Ady rokona vagyok. Idézik A Kalota partjánt, emlegetik a hársfát, a kuglizást, rengeteg II. kötet 42adoma. S ami fő: levelezés. De hát hol van Ady levélváltása az öreg Viskyvel meg Bertuka levelei? Mért nem szedi elő? A papnál helyezte el egy nagy láda családi levéllel együtt, nehéz előásni. Könyörgünk, hogy legalább fotokópiát engedjenek csináltatni róluk. Nem örül. Járt itt két egyetemista is a múltkor – meséli –, de én elmentem hazulról, s a Kalota partján bujdokoltam fél napig, míg elmentek. Nem szívesen adom ki a kezemből, meg hogy románoknak adjam? Ha még a magyar Akadémiának, bár az is népi demokratikus. – Politizálás. Miből élnek? Erre hosszan hahotáznak: tudja Isten. Maradt vagy fél hold föld, abban krumpli, paszuly a ház körül, ő kapálja. De folyton fél, nem mer semmibe kezdeni, bár a Dunára nem vitték el. (Duna-csatornaépítés, mocsár, 40 százalék halálozás.) Utólag azt halljuk, más rokontól, hogy Visky József lusta ember. Ő a „kallódó magyar birtokos”. Félelmes ez így közelről. 50 holdja volt, az itt nagyon sok. Rengeteg különc tudás, folyik belőle a történelem. Megborotválkozott, ép ruhát vett, és boldogan beszél, beszél. Adytól legjobban A halottak élént szereti, azt meg is mentette a könyvtárból. Kóst említi, Áprilyt. (Kis adoma.) Zsidózik, bár finoman. „Ha mi zsidók lettünk volna, bezzeg agyondicsérjük, s dicsekedtünk volna Adyval – de hát az nálunk nem szokás.” Egyetlen esetet említ, amikor az anyja éreztette, hogy tiszteli Adyt. (Kuglizóügy.) Jellemző. S őszintén csodálkozik rajta, hogy „Ady a zsidók karjába vetette magát”.

Az Ady-anekdotakör: a Boncza család terheltsége (Boncza Miklós erőszakossága, a várépítés, a nevelt lányát erőszakkal veszi feleségül, annak szerelme, a református pap, két koldustarisznyából egy koldusáltalvető, öngyilkossági kísérlet), Bertuka nyakassága, „már 14 éves korában elhatározta, hogy Adyné lesz, senki más”, Boncza halála (nem bocsát meg egy év letelte előtt); Ady lánykérése, kuglizás, későn kelés, Bertával döntögetik az asztalokat – hó-rukk! –; a vers születése. – Kéne látni a levelezést! – A dugdosott pálinka. (Weöres Sanyi.) A „tenger”.*64

Egyéb adomák: a Bánffy család (övék volt a környék), Bánffy Miklós, az író: „messze látott, közelre nem” – százezer lej az erdélyi magyar irodalomra, de földet nem tagosít, nem is szerették a parasztok. Nagyapja „muszka-vezető”. (Szégyellik.) Saját család: a szétfűrészelt ükanya, Kiszelyék, szilágysági származás (Visky részről), Kincs Gyula jó barát, vármegyei funkciók, főkortesség. Zilahot Zilajnak mondják. (Kardosok is szilágyságiak eredetileg.)

Arisztokratatörténetek: Barcsayak, Kendék (Töhötöm!). Tisza István, „Ady nagy ellenfele”. Ady azt mondta róla, hogy félművelt. – Ezen jót mulatII. kötet 43nak. Balázs meg én némán csodálkozunk. Észre is veszik, hogy mi nem becsüljük kellőleg Tiszát – némi csönd. Károlyi Mihály. Őt igen.

Visky Józsefet jegyezni kéne. Rábeszéljük, írjon emlékiratot. Mosolyog – esze ágában sincs. – Lefekszünk.

24., péntek

Reggel 8-kor kilopózom, de hiába, elcsípnek a cél előtt. Visky József az udvart takarítja, Ili a Kalotáról jön, ott fürdött. Lemegyünk a folyóhoz. Diófa (nagyapai, százéves). Kis hegyi folyócska, bokáig ér – de bezzeg tavasszal! Idáig ért a kert.*65 Megmártózom. A két jegenye. (Miklós elkérte a történetet novellának.) „Ezer lejt is ígértek érte – nem adtam – most vége.” Fölkerülünk a kúthoz. Gyönyörű „zsendelyes”, kerekes – képeskönyvbe való. Orgonabokrok közt; itt volt a park. Kivágták. Tönkök, törzsmaradványok. Visky József szájából úgy folyik a sok latin növénynév, mint a cseppentett méz. Személyesen szerette a díszbokrokat is. Itt volt az a bizonyos kuglizó is, ahol Ady golyója „vándlizott”. Ez már mind nem az övé. Gyönyörű napfény, remek facsűrök (még régiek), későn érő paszulytövek. Harmat, havasi levegő. Idelátszik a Vigyázó csúcsa.

Újra a nagy, gerendás mennyezetű szoba. Bivalytej, bivalyvaj, fekete (mindenütt ilyen) kenyér. Kakaó, az olcsó. Búcsú, Visky József két arcán csókolja Balázst – atyafiság, búcsú a beszélős estétől. Vissza a magányba. Kis ajándékok – bár volna különb. Ili örül a zenésztallérnak.

Gerééknél is nagy búcsúzkodás. Föl a hátizsákot, neki Bánffyhunyadnak.

De még előbb: meg kell állni a hársfánál. Valóban a Kalota-hídra néz, itt mentek a pártás lányok Ady szeme előtt. Kis pad, Kiszely-kert volt régen. Gyönyörű kis zug. Bizony isten engem is megkísért. Ha már itt vagyunk, föl a templomhoz. Sajnos már nem zsendelyes, hanem pléhtetős. De négy fiatornyos a tornya, ősi gerendázat, gót alapok. (Körösfőn is így van, csak ott fenn, a torony padlásán, tornác is fut körbe.) Hímzett terítő az Úrasztalán, a szószéken (sajnos elég modern); világoskékre festett padok, a karzaton az orgona előtt nyitott erdélyi énekeskönyv. „Az Úr énnékem őriző pásztorom…” Aratókoszorúk, óriás műremekek. Fenyőszag. A toronyból kilátás. Elég puszta a határ, bár még itt-ott lábon a zab, keresztek, kalangyák. S egy-egy sötétzöld ligetben körül a kalotaszegi falvak. Hátrább a hegyek. Közvetlen alattunk egy nyárfa tetején az egyházfi. Száraz ágat fűrészel lefelé. Valóban erőd ez a templom. Belülről látszik csak, milyen vastag a körülfutó fala. Temérdek orgonabokor.

II. kötet 44

Megyünk Bánffyhunyadnak. 6 kilométer, könnyen megy. Vendéglő. Csúf, Balkán. Fényképészkeresés – egy román asszony megszólít, hogy vegyem meg a perzsalábutánzat bundáját. 2000 lejért odaadja. Biztos van pénzem, mert magyar vagyok. Körösfőre ma már nincs autóbusz, lesünk valami alkalmi teherautót – ahogy itt szokás. A templom Anjou-kori, eredetileg Szent Erzsébet-székesegyház. A kalotaszentkirályi típus, erődtemplom. Csodának tekintik, hogy előtte állt meg az áprilisi tűzvész, amely Hunyadnak vagy egyharmadát felégette. Politikai legendák a tűz körül. Hunyad csúf, szegény – ilyesféle lehet Munkács főtere. Kispolgár-proli-paraszt vegyes felvágott. Szütyős karavánok lesik velünk együtt a lehetséges teherautót. Nem jön. Megyünk gyalog. Elindulunk. Mégis jön. Felkapaszkodunk. (Erdélyi útra ne menj szűk szoknyában!) Le kell bújni a tejeskannák mögé, hogy a milícia ne lásson. Körösfő.

Mindjárt akad kalauzunk, egy karcsú, könnyű, hajszálfinom fiatalasszony. Hogy a körösfői asszonyok hercegnők, az később is bebizonyosodik. Megyünk Bazsa Böskéhez (Albert Andrásné), aki híres lány volt. Gyöngyösbokrétába hívták, fényképezték, filmezték. Kicsiny, félig kész ház. Egyelőre egy szobában laknak. Bent az ágyon Bazsa Böske, beteg. Trombózis, fél éve, a lábában. Szülés után kapta. Királylány. Úgy fogadja a négy hátizsákos városi ismeretlent, hogy (Ali szerint) egyikünk se tudná utánacsinálni, ha netán idegen falusiak tódulnának be hozzánk. Telt is, karcsú is, csodálatos bőrű. Föl-le jár a pirosság az arcán, anélkül hogy zavarban volna. Hosszú, hasított barna szem, remek mosoly, egy aranyfoggal. (Ez falun előkelőség.) Az ágya fölött filmre való fénykép: ő, pártával, díszruhában, mellette bölcső, ringatja. Ha a gyerek szájából kiesik a cucli, fertőtleníti egy bögrében. Mindkét férfi rögtön szerelmes lesz belé. Beszélgetünk, hivatkozunk Tököli Annusra, kérdjük a kalotaszegi szobáját. Hja, az már nincs. Kulákok voltak, elvették a házukat. Kérdi a vallásunkat, s örül, hogy reformátusok vagyunk. Őt a pap nem engedte gyöngyösbokrétába, mert félt a cédaságtól – bár ő tudja, tisztes dolog volt az. De hát engedni kell a papnak, olyan kitűnő ember. A legrégibb magyar pap itt Kalotaszegen, s tudós ember, s hogy törődik a néppel! Harmincöt éve van az már nálunk, ő keresztelt. Hogy áll a hímzés? Nincs pamut, s nem is veszik. Miért? Tetszik tudni, „a mi munkánk valahogy túl finom ennek az országnak”. A magyarok, azok vették.

Körséta a faluban. A Szentkirályról hozott meg egyéb címeket lejárjuk. Alberték (más Alberték, itt is rengeteg egyforma név) bizalmatlan nagygazdák, a szobát, a faragást megmutatják, de szállásra nem hívnak. (Faragók, ezt szívesen csinálnám! remek munka, mélyvéső, laposvéső.) Bori Gyuri János nincs otthon. Bivalycsorda, alkony. A népboltos becsap egy konzervvel. Vissza Bazsa Böskéhez. Végül a férje nénjénél, Erzsi néninél alusznak Mészölyék, mi a szomszédban, magas, hímzett ágyon.

II. kötet 45
25., szombat

Leveckelődünk a magas ágyról. Reggelit ad a néni, bivalytej, orda. (Ez nem nagyon ízlik, édes félsajt-féltúró.) Kirándulás a Körös forrásához (3-4 km). Mészölyékkel hetykén járunk, nem úgy, mint tegnap, nincs csomagunk. Miklós különösen boldog, ő cepeli különben a nagy hátizsákot, igaz, hang nélkül. Róla a közös út alatt kiderült, hogy medvébb, mint hittük. Szótlan, röstell baksist adni, megy-megy némán. De a falusiak közt igen jól forog (Alival együtt), természetesen, könnyen beszél velük. Mi kicsit ügyetlenebbül. Balázs szerint én túl kedves vagyok itt Erdélyben mindenkihez, így leplezem a feszélyezettséget az állandóan forgó, új meg új környezetben. Igaz. Majd vigyázok. Nem kell túllelkesednem azt, ami amúgy is lelkesít. (De mikor olyan morc vagyok különben, mégiscsak alkalmazkodnom kell az ő szívességükhöz! Nem?)

Iszunk a Sebes-Körös forrásából. Egy kis terméskő építmény, csövön jön a víz. El is fogjuk egy pillanatra, hadd csodálkozzanak lejjebb az emberek. (Szabó Lőrinc a Duna forrásánál, Titi-tó.) Heverünk a hegyoldalban, lankás táj, juhok, mellettünk román asszony köti kévébe a zabot. Szép nagy margaréták, szarkaláb sötétkék. Ali etet, Miklós fényképez. (Megjavult a gép magától.) Ali fejtegeti álurbánus voltunkat, csodálkozik, hogy nem nyafogunk. (Régi viták, hegymászás stb.) Mindnyájunkat megkap a nap. Csöndes, jó délelőtt. Vissza. Aliék is a mi háziasszonyunknál ebédelnek. (Bazsa Böske csirkét ajánlott, bonyolult elfogadási, el nem fogadási viszonylatok.) Zöldpaszuly, juhtúrós laska. Mi készülünk be, Kolozsvárra. Az asszony pénzt nem akar elfogadni, elad nekünk egy szőttes törülközőt 80 lejért. Sokalljuk, de mit tegyünk. Kicsit kapzsi, siránkozó, elmondja a lánya halálát, az unokája agyhártyagyulladását. Fényképet mutogat: a mozdulatlanná bénult félholt gyerekkel fényképeztette le magát. Rémtörténet. (Albert Erzsi néni egy fityinget sem fogadott el, Mészölyék majd küldenek orvosságot Böskének, ezt-azt a családnak.)

Megígérjük, hogy vasárnapra visszajövünk.

Búcsú. Deszkahordó teherautó vesz fel. Engem betömködnek elöl a sofőr-ülésre. (Hárman vagyunk.) Balázs hátul kényelmetlenkedik. Hosszú csevegés a magyar és román árakról. (Ez kicsit unalmas, mindenkinek el kell mondani.) A sofőr és a másik utas is román. Az út kb. annyiba kerül, mint a vasút.

Érkezés Kolozsvárra délután 6 körül. Van szoba a Siestában, nem volt hiábavaló a baksis. Zuhany, átöltözés, vacsora az Uranusban, ki Nagy Miklósékhoz. Szomorú meglepetés: Kelemen Lajos bácsi nem jött el, Jakó Zsigáék csak egy félórára. Balázs Jakóval azonnal Bethlen Miklósba merül. Jakóék rokonszenves, fiatal házaspár, a férfi vékony, magas, szemüveges tanártípus, az asszony csöndes, barna. Hamar elmennek.

II. kötet 46

Kellemes este Liliékkel. Mesélnek a tutajúsztatásról (végigutaztak így jó néhány kilométert), hegyek; nagy kirándulók. Utólag látok egy erdélyi útikönyvben egy csomó szép fényképet Tusa Lili jelzéssel. Ezt persze nem mondta. Politika, magyarság, szakkönyvírás. (Nagy Miklós mérnök, könyvet írt a tejtermésről.) Nagy Miklós kérdi a Petőfi-kört, Balázs elmondja. Soká maradunk. Kulturált erdélyi középosztály, lakásukat elvették, szűkösen élnek, az ismert problematika. Hajaj! Két vad-fekete fiuk van – ők is örmény-feketék. Pankáékhoz*66 is közelebb jutottam általuk.

26., vasárnap

A reggeli vonattal ki Sárvásárba, templomot látni Körösfőn. De Körösfőnek nincs vasútja, 3 kilométer Sárvásártól. Egy inakfalvi házaspárral gyalogolunk le, az asszony viseletben. Gyermek-fiatalok, s már két gyerekük van. Az asszony rosszallólag jegyzi meg, hogy náluk vasárnap is dolgoznak a népek – itt Körösfőn nem. Különben dicséri a pátriáját, az itteniek fölé helyezi.

Egyenest a templomba. Már tart az istentisztelet. Besuvadunk az asszonyok háta mögé, így is feltűnést keltünk. Meglepetés: mindenki fejkendőben van. Hát nincs úrvacsora? – kérdem a mellettem ülő, egyetlen városi ruhás asszonyt. (Mint kiderült, ő volt a papné.) Sajnos nincs. Egyetlen pártás lányt szemelhetünk ki – félig hátrafordul –, Ali. Muszuj is csak rajta van. Utólag bevallja, hogy micsoda kínokat állott ki a különcség miatt, de vigasztalják: kivételes eset, hogy senki se legyen pártásan.

A templom: mint Kalotaszentkirályon. Még a domb, még az orgonabokrok is hasonlók. Az ige: Mosd le a te bűneidet… Saulusból Paulus. Jól felépített, rövid, értelmes prédikáció. Záróének: „Egyetlen forrása minden kegynek…” Boldogan fújom, még a 2. versszakra is emlékszem. A papné udvariasan elénk tolja az énekeskönyvét, de Balázs így is hallgat, mint a csuka. Helyesen teszi. Neki az ő kincset érő hangjával már a katonaságnál is tilos volt énekelnie. Ima. Különösség: a lányok, asszonyok imánál mélyen előrehajolnak rá a padra. A férfiak közül csak az öregek. Habozom. Végül is nem hajlok. Olyan volna nekem, mint a színház. A lányok padjában bizony halk fecsegés, az egyik, ima alatt, fejét kezére hajtva, boldogan hátra-oldalt bámuldozik, pislogat. Pedagógusvérem fölzubog, csak egy perc múlva tudok nevetni a „mégsem helyes!” indulatomon. Kivonulás. Szigorú rendben. Lányok, asszonyok, férfiak. A nők lent a domb hajlatán megállnak, karon fogva egymást, egyenes sorban II. kötet 47várják a férfiakat. Gyönyörű. Így párta nélkül is: micsoda ruhák, kendők, színek, csizmák!

Miklós előrerohan, fényképez. Mosolyogva tűrik. Ali gyönyörű. Remekül illik a hosszú, vékony sudárságára a ruha. Még a párta is, pedig az (köztünk szólva) nem előnyös viselet. A hajat lenyalják hozzá, semmi bodor, a fonatot is elrejtik hátul a szalagok. Csak nagyon szabályos archoz szép igazán, de ott aztán fejedelmi. Merev, előkelő, mint az egész öltözet. Úgy kell tartani benne a derekat, mintha lovon ülne az ember.

Aliék el átöltözni. Mi néhány férfival várjuk a papot. Vasárnapi iskolát tart a gyerekeknek (hitoktatás tilos). Jön végre, megmutatja a templomot. A terítők szebbek, mint Szentkirályon, csupa vörös, írásos meg szálán varrott. Újak, a régit letépte egy templomrabló – dühében, hogy nem lelte a perselyt. (Azt az egyházfi elzárja.) Volt vagy százéves a régi terítő. A templom szentélye Anjou-kori gót, titkos, elfalazott ajtó is van a falon. A pap: „Mondom is a fiataloknak, el ne felejtsék, ha én meghalok, itt ajtó volt. Ha alakítják a templomot, meglelhetik.” A 18. században átépítve, a mennyezet stukkóit Umling Lőrinc (erdélyi híresség, szász) festette. Később már csak Asztalosnak nevezte magát. Világos alaptónusban vonalas virágmotívumok. Olyan pasztellszín, hogy az ember freskónak nézi, pedig fafestés. Nagyon finom, hozzájárul az egész világosságához, amit a keskeny, gót ablakok se homályosítanak igazán. A padok itt is világoskékek. (Ali szerint ez erdélyi parasztrokokó szokás.) Az aratókoszorúk, a fenyőszag és – a pap. Szürke ruhában prédikált. A zakó-kabát széle fosztos egy kicsit. Magas, nagydarab ember, deres sörény, kerek arcban sólyomszem, sólyomorr. Pompás egy koponya. Úgy halad le a dombon, stóláját vállán hagyva (csak a szélét dobta fel a bal karjára), fején a papi sapkával, kezében a Bibliával, mint akinek így a legotthonosabb. Albert Andráshoz: „Látja csak, maguk is Szentkirályról hozatnak ácsot, pedig a régi, az igazi körösfői ház boltíves volt. Mint ott lent, Boriéké. Nem mondom én, hogy ne csináljon újat. De jól csinálta a másik Albert. A régi faragott kaput hozzáácsolta az új házhoz.”

Kezet fogunk, el. Olyan ember, akinek utána kell nézni. A papnéról azt hallottam: mihelyt idekerült, mindjárt szeretett volna körösfői ruhát. De hát az drága. (Kb. 5000 lej.) Egyik adott ezt, a másik azt, vállat, szoknyaanyagot. Vagy három év alatt gyűlt össze a ruha. Ma – egész Körösfő gyönyörűségére – a papné kalotaszegi ruhában veszi az úrvacsorát. Ezt a szomszéd fiatalasszony meséli, míg fölöltöztet. Ő mondja: „Voltak itt más úri emberek is, románok, de azoknak nem tetszett a mi ruhánk. De a magyarországiak mindjárt föl is akarják venni. Maguknak tetszik. Nem röstellik.” Muszuj, hegyes orrú lakkcsizma (Böskéé). Megint érzem azt az előkelő fulladást a mellényben, amit Szentkirályon.

II. kötet 48

Ebéd Erzsi néninél. Paszulyt ad, konzervvel kínáljuk.

„Mi mindig búcsúzunk…” – most Aliék rohannak el, a sárvásári vonathoz, mennek Biharfüredre. Csak majd szombaton találkozunk, szeptember 1-én, délután 5-kor, a városháza előtt. – Mi még maradunk egy cseppet. Odaül hozzánk Albert András is, Bazsó Böske férje. Igen jó kiállású, szabályos arcú, szőke. S némi ide-oda tapogatózás után megkérdi a Nagy Miklós kérdését: mi volt az a Petőfi-kör? Meghökkenünk: ennyire érdeklődők? Ennyire fontos nekik, hogy mi van nálunk, főleg ha az valami csepp reményt jelent? – Ennyire.

Balázs nekilendül, egész kis expozét tart, bonyolult viszonylatokat vázol, még dühbe is jön. Hallgatják, isszák. Firtatnak minden részletet. Mikor felkelünk, Albert András elkísér a falu széléig. Olyan az arckifejezése, mint sikerült óra után egy-egy príma fejű tanítványomé. „Mert tetszik tudni, ez az. Mindjárt jobban látja az ember a dolgokat. Itt kitől kérdezzük? Románoktól? Az elmondja a maga szája íze szerint. Felsőbb magyartól? Azért felsőbb az most, hogy a felsőbbség érdeke szerint magyarázzon. Hát mi csak úgy magunk közt ókumláljuk a dolgokat. Ez kéne nekünk.” Egészen megrendít mindkettőnket. Megértjük, mi az: falu, vezető értelmiség nélkül. (Ami persze igazán jól sose volt.) Főleg az a hálás szeme kísér. Férfiember létére még integet is utánunk.

Kolozsvár vonattal, Sárvásáron át. 7-kor ledőlünk az ágyra, hogy pihenjünk egy kicsit, s úgy alszunk, hogy másnap 8-kor ébredünk.

27., hétfő

Hosszan reggelizünk. Végre felfedeztünk Kolozsváron elfogadható árú és elég jó feketekávét (2,50 lej). „Vita dulce” feliratú, cukrászdaszerű hely, szemben a Mihály-templommal. Mint utólag kiderült: a volt plébánia házában van, tisztelettel nézzük a 15. századi boltíveket, s isszuk a törökös kávét. – Megyünk repülőjegyet venni csütörtökre, Marosvásárhelyre. (Aránylag olcsó.) Elég nehéz, a félig írástudatlan hivatalnok nem tud magyarul. Igazi káder, akárcsak nálunk. Egy szállodai szobaasszony segít rajtunk, aki épp egy japán küldöttség repülőjegyeit intézi. Végre megvan, mehetünk a Házsongárdra.

Közel van, a Farkas utca mögött. (Közben halljuk, hogy Ravasz László Kolozsváron van, s ő fog beszélni a legközelebbi vasárnap. Elég kényes és furcsán szomorú dolog, ha itt lennénk, meghallgatnám. Ámbár mit mondhat?)

Házsongárd. Óriási terjedelmű. Nagy díszsírhelyek, agyontömött, zsúfolt parcellák. Domboldalnak fut, erősen emlékeztet a Père Lachaise-re. Brassai Sámuel szobrára bukkanunk, s rengeteg arisztokratasírra. Csupa történelmi név: Kende, Wass, Barcsay. Fölérünk a tetőre. Csönd, régi, süppeteg sírok, liget, napfény. Ezt emlegetik az erdélyi költők. Kilátás. Két diák magol két kis II. kötet 49padon. Majdnem mindenütt pad. Leülök egy hegedűművésznő padjára, orgonabokrok, gesztenye, augusztus vége, de még tiszta nyár. Keresem a karthausi szegfűket, amiről annyit írt Jékely Zsoli: „De itt maradtak súlyos csontjaik még, – tőlük forog olyan lassan a föld.”

Lefelé menet erősen keressük Apáczai Csere sírját, de nem tudja senki. Összebarátkoztunk egy győri főkönyvelővel, Csiszér Alajosnak hívják; feleségével, két gyerekével jött haza látogatóba vagy tíz év után. Ő figyelmeztet, hogy itt valahol fekszik Dsida. Ő ismeri a rokonait, anyja most Győrben él, s ő kisfiú korában sokat szavalta azt a versét, amit Dsida az édesanyja kezéről írt. Nem ismerjük a verset, de jólesően bámuljuk ezt a nagydarab, vörös-szőke, szemüveges hivatalnokot – tapasztalataim szerint főkönyvelők nem szoktak Dsidát idézni, még ha egy városban laknak is vele. Talán elfogult vagyok, de ezt is erdélyi származásának a javára írom. (Lásd: Nagy Miklósék.) Kétségtelenül erősebb bennük a kultúrvágy. Polgárabbak (Thomas Mann-i értelemben), mint a kintiek. Ezután már feltűnik, hogy mennyi a Csiszér-fejfa a temetőben. De vannak szász, román feliratok is. Bemegyünk az irodába. Apáczai sírját ott se tudják, azt mondják, nincs is identifikálva. De Dsida felé eligazítanak. Nagy családi kripta, elöl a bejárat fölött kis márványtábla: Dsida Jenő, az évszám (jaj de kevés!) és négy sor:

Mindent megtettem, amit megtehettem,
Mivel tartoztam, mindent megfizettem,
Megfizettem mindenki tartozását,
Feledd el arcom romló földi mását.

Lehet, hogy nem hajszálpontos az idézet. A remek utolsó sor biztos.*67 Kriptaajtó fölött nevek: „Emlékezéssel Dsidára…”, kis följegyzések. Odaírjuk mi is a kezdőbetűinket, a dátumot. Mint egy névjegy Heinénél.

Nagy, zajos vendéglőben ebédelünk. Az étel kevés, rossz. Először iszunk borszéki vizet, az remek. Megyünk búcsúzni Ali anyjához. Épp menőben vannak, másik lányával s unokáival a Mátyás-szoborhoz készül, hogy lefényképeztesse őket. Együtt megyünk, csábítanak, hogy várjuk meg a fényképészt, kapjon le a téren minket is. Van is benne valami – mostanában már sajnálom, hogy nincsenek fényképeim. Se a fiatalságomról, se Olaszországról, semmiről. Legalább az volna. De nagyon süt a nap, sivatagi hőség. A Kutyacsillag II. kötet 50idén kitesz magáért. Hát nem bírjuk a várást, pakolni is kell Tordára, búcsúzunk. Teljesen családiasan érzem magam velük.

Átcsomagolunk, s megyünk Kelemen Lajos bácsihoz. Nagy Miklóssal van találkánk a Farkas utcai templom előtt, ő visz fel a könyvtárba. Így is történik.

A többit Balázs írja.*68

Augusztus 30., csütörtök

Folytatom a Torda után történteket. A teherautós kalandozás után nagyon jólesett a meleg zuhany. „Jólesett” – ez kevés. Megújulás, reneszánsz. Ódát a meleg zuhanyhoz! A szobánk most második emeleti, kétágyas. Milyen puha tud lenni az ágy! Hogy szeretek aludni! S mindig, nem csak most. A halálban is vigasztaló számomra, hogy ott is valamiféle elnyújtózásról van szó, az is csak ágy. Somnis, soror mortis. No erről ennyit. Reggel persze megint átcsomagolok, kb. hatodszor, de nem utoljára. Megyünk Nagy Miklósékhoz búcsúzni. Csak Lili van otthon, meg a gyerekek. Paradicsombefőzés. Akadályozzuk egy félóráig – aztán haza. Az esőkabátügyet elintéztük. Végbúcsú a Siestától, a zuhanytól. Taxival a repülőirodához. A repülőtéren mindent maga cipel, mér az ember, az autóbuszba maga rakja be a csomagjait. S így végig. A busz ócska tragacs, reszketünk, hogy a rongyos párnázata poloskás. A repülőtér. Kis faház előtt szép nagy, ezüst gép. Izgulok, először repülök. Amikor beszállunk, furcsa nekem, hogy a gép orra annyira égnek áll. Mint egy ivó tyúk csőre. Indulás. Némi igen kényelmetlen imbolygás, puha szökdelés, s emelkedünk. Fent a levegő vasszilárd. Igaza van Balázsnak: jobb, mint egy lejtőn futó teherautó. Az tud félelmes lenni, ez olyan valószínűtlen, hogy teljesen biztonságos. Lent a táj: kopár dombok. A Mezőség. Különben is csupa forró pára, alig látni az augusztusi vad napfény ködétől. Egy folyó tükröz a szemünkbe, mint óra alatt a rossz diák. Zegzugos, mint egy földre szegezett villám. A Maros. Húsz perc alatt érünk Marosvásárhelyre. Nem is hiszem.

A kolozsvári busz ehhez képest Rolls-Royce. Olyan, mint egy levitézlett, tenyérnyi cirkuszkocsi. Egymás fején ülünk. Az utak? No erről még szó lesz. Minden utat mi építettünk – Balázs szerint még Árpád apánk –, s mi is javítottuk 42-ben. Azóta úgy van. (Ezt különben románok is állandóan beszélik.)

Vásárhely. Szép tiszta – viszonylag. (Kolozsvárnál tisztább benyomást tesz.) Finom kis paloták a tágas, hosszú főtéren, virág, park. Szállodakeresés. Baksissal sincs szoba. Jöjjünk vissza három után. Ebéd. Szomorú, nagy kocsma. Indulás a rokonokhoz.

II. kötet 51

Itt sajnos megakad a ceruzám. Mert illetlen dolog az embernek a rokonairól írni – s annyi rosszat kellene írnom. Nem bocsátották meg sem Kaffkának, sem Németh Lászlónak, talán még Thomas Mann-nak sem ezt a szükségszerű indiszkréciót – hogy elég jó példákat hozzak.

„Ám aki írni akar, szükség, hogy nagyra kacsintson.” (Ez nem Ovidius, hanem most szültem kínomban. Hexameteres közmondás – majd elsütöm mint latin klasszikust.)

Persze csak a család nem bocsátotta meg. De épp elég az. Én már annyit veszekedtem a családommal. S különben is lelki válságban vagyok. Kezdem megérteni az általam eddig „jobboldali”-nak nevezett Magyarországot. Vagy legalábbis többet értek belőle, mint eddig. Erre Erdély igen alkalmas, mások a színárnyalatok, a minőségek. Kezdek abban is bizonyos értékmegőrzést látni stb. Bonyolult. Öregszem.

S ma oly félelmes a kompromittálódása annak, amit valaha „baloldal”-nak hittem!

De a család – az más. Nagynéném férje, T. S. – no, ide sosem akarok visszajutni. Pedig szerencsétlenek nagyon. Kitelepítettek, kulákok. A hátsó udvar egy szem szobája előtt Káci*69 áll sok-sok virág közt (ezt ők ültetik, hogy elfedjék a sivárságot). Őszintén, gyerekesen kedves velünk. Fölajánlja, hogy szobát szerez – de a szállót sikerül elintézni, csak vacsorára jövünk vissza.

T. S. magas, erős, mahagóniból faragták, elég durva kézzel. Túlságosan is szívélyes, feszélyező a szívessége. Állandóan beszél, elmondja az életét, s minden résztörténetből az derül ki, hogy ő lángész. Életemben nem hallottam ennyi hencegést egyvégtében. Őt baltával sem lehet agyonütni. Ő kifog a román komcsin, a zsidón (folyton zsidózik), tőle tanul fél Románia, bukaresti egyetemi tanárt oktat arra, hogy hogyan kell a fát szárítani. De könyvelni is tud, ért a kantinvezetéshez, és mintakertészetet rendez be. Még disznót nevelni is jobban tud mindenkinél. De a kultúra is szívügye, oktat minket, hogy jól figyeljük meg „az erdélyi lelkiséget, mert az fontos”, s amikor nem ismerem meg a dohányvirágot (már vagy hat növényt felismertem a kis kertjében), jóságosan mondja: Hát ne légy olyan kis szamár, lányom. Az igazi magyar írók: Nyirő és – jellemzően – Wass „József”. Mondjuk, hogy ő „Albert”-re gondol. Ja persze, Wass Albert, az a kedvencem. Nem firtatjuk, hogy mit olvasott tőle. (Tamási-ügy, „mi magyarok”.) Persze ezeknek is vélt nyilassága a rokonszenves.

Mit lehet tenni vele? A negyvenes évek elején napi ezer pengőt keresett. Elhiszem, hogy a jég hátán is megél, elhiszem, hogy sziklából is pénzt facsar. II. kötet 52Vallásos. Az egész család. És vérszomjas. Biblia és zsidóirtás. Ő az „igazi magyar”, a mélymagyar vagy amit akartok.

Hát ezért kell remeteségbe vonulni. Inkább felkötöm magam, mint hogy ilyen „jó magyar ember” legyek. De a másik oldal – arra kár is szót vesztegetni. Hiába mondaná Cipi*70, hogy ezek álproblémák, hát persze hogy nem lehet sehova „csatlakozni”. Könnyű neki, az ő arisztokrata bűbájával. De nagyon nehéz ilyen magányosan élni. Az az öt vagy tíz barát, és semmi kibontakozás, még remény se. Ennek a „polgári koncepció”-nak (milyen nevetséges név, címke) aztán nincs egy félholdnyi talaja sem nálunk. No, elég, elég. Nagyon sokat elmélkedem. Ez naplójegyzet. S beszélek szomorú szamárságokat.

Cica nem volt otthon – furcsa. Csak sejtjük az okát. – A másik család. Nem olyan riasztó a képlet, szelídebbek, civilizáltabbak. Kellemes, zavartalan délutánt töltöttünk velük. Különös húsz év után viszontlátni embereket. Egy pincében laknak (szintén kulákok), anya, házaspár, két felnőtt lánygyerek. Talán abban a két kislányban van valami. Ildi volt csak otthon (barna macskaképű, hozzám hasonló pofacsontok), rajzolni akar, Balázs magyarázott neki egy sort, Gauguin-t, Cézanne-t, Picassót. Talán majd az ifjúság… – kész nevetség, hogy máris itt tartunk.

Feldúltak a rokonaim. Mennyi szerencsétlenség. S mennyi reménytelen értetlenség.

De Marosvásárhelyen van a Teleki-téka is.

Augusztus 31., péntek

Poloskairtó-szagú szobánkból kikeveregve szép kis cukrászdára lelünk. Kávé, kávé! S föl a dombra, a téka épületéhez. Beszereztünk egy példányt az Utunkból, ugyanaz a megvásárolt, alja írás, mint nálunk, csak még rosszabb. Nyoma sincs benne semmi enyhülésnek. Leltünk azonban benne egy cikket, Farczády Jenő, a Bolyai-könyvtár igazgatója írta az általa fölfedezett nyelvemlékről. Érdekes. Őt keressük. (A Teleki- és Bolyai-könyvtár, illetve -múzeum egy épületben van, régi boltíves Teleki-palotában.) Meg is találjuk. Egyedül ül, nyitott ajtó mellett, vékony, ősz-kopasz, puha kis arcú ember, nagy, okos szürke szemmel. Mint egy görnyedt, tudós kisfiú. Bemutatkozunk. Balázsnak van egyfajta modorárnyalata, idegenekkel olykor a félszegségig halk, udvarias. Nyújtja a hosszú nyakát, mint egy kamasz, hosszú kezével zavartan fogja az asztal szélét. Itt éppen ennek a – teljesen szándéktalan – „fellépés”-nek azonnal sikere van. (Balázs olykor parasztsihederekkel és portásokkal is így beszél – ott kisebb eredménnyel.) A tudós „nyelvemlék” szóra paripaként kapja fel a II. kötet 53fejét, tartózkodásán átüt a ragyogás, nyitja a Wertheim-szekrényt, mutogat, magyaráz. Van benne ugyanabból a suta eleganciából, ami Balázsra is olyan jellemző. (Őzek, bivalyborjak eleganciája.) Egészen átmelegszik, amint a Bibliát forgatja (1350-beli, rideg-gót betűkkel, legalább tíz évig másolhatta az ismeretlen szerzetes), magyarázza a gyönyörű kézírás titkait, az iniciálékat, a „hús” és a „szőr” oldalakat, a rövidítéseket, hibajavítást. Mikor átszámozta az oldalakat, magyar bejegyzést talált egy helyt; másutt meg szómagyarázatot. Ez kb. 1420-ból való. Fékezi magát: „Nem mondom, hogy elsőrendű nyelvemlék, de mégis hét-nyolc összefüggő sor, kétségtelenül régibb, mint a Jókai-kódex!” Egyetlen kikötése van: „Bocsássanak meg, nem engedhetem, hogy a szöveget lemásolják.” Eszünkbe sincs. Játszik velünk: ki kell találnunk a szavakat. Nagy mesterség! S ha kiolvastuk: ugyan mit is jelenthet? Fotokópiák. Szómagyarázatok, latin–magyar egybevetés. Ő Szabó Attilával (mint mondják, a legjobb ómagyar nyelvész itt) állt össze a megfejtésre. Készül a kiadvány. Életének talán a tetején ismertük meg Farczádyt. Számomra az ő szájával beszél ezentúl a középkori magyar nyelv – bár ez igazságtalanság. (Horváth János bácsi!)

Tehát ilyenek a Marosvásárhelyi Sorok és Glosszák a Koncz-kódexen. (Ő nevezte el így – egy nyelvemlék keresztelése!) Talán még fogom tanítani is. Hátravan a Bolyai-múzeum (néhány szoba Bolyai-emlék, kettejük koponyája, a híres levél: „…egy új világot teremtettem”, jó pletykák, őrültség, vadházasság stb.). Kicsi szekrény régiségtár és a Bolyai-könyvtár. Ez voltaképp a volt református gimnázium könyvtára. Sok unicum, incunabulum. Török szerelmes versek, héber imakönyv. Mindenütt vezet bennünket. Egyre oldottabb beszélgetés. Sor kerül – persze! – a Petőfi-körre. Politika.

Francia jegyzéket mutat, Párizs. Mit lehet írni egy tudósnak, mit nem. Egyre fiatalabb és egyre kulturáltabb. Annyira hozzánk melegszik, hogy a Teleki-tékába is átvisz, s az ottani kollégájának mint „nagyon kedves ismerőseit” mutat be. Megint érzem az erdélyi szívességet, a bölcs ravaszság és naivitás együttesét. („Erdélyi bölcs ravaszság” – egyik legnagyobb élmény, amikor a közhelyek vagy okos ősmegfogalmazások újra élménnyé válnak. Igen, érzek az erdélyiekben valami naivat, talán a hangsúlyuk is teszi, az az édes, éneklős, gyermekes, a gátlástalan kebelre ölelés – inkább, mint bármely más magyar vidéken. De ravaszok, de bölcsek, de üzletemberek. Székelyek, örmények, vállalkozók, lopósak. Sose hittem, hogy magyarok is érthetnek az üzlethez – egy-két ellenszenves kivételtől eltekintve. Ők értenek – és mégis tisztességesek, nagyjából. Lőrincz Amália apjára gondolok, Szabó Istvánra stb.)

De ott se tesz le bennünket Farczády (Szabó Dezső-név különben, ő is tudja), visz, kalauzol tovább. Nem is említettem egyik gyönyörű kedvencét, egy első kiadású Balassát; Rimay-válogatás, e kiadásból egyetlen. Hasonló értékű II. kötet 54van még egy. Csepp, tenyérbe illő könyv, a sorokat egybetördelték, mégis láthatóan bibliofil törekvésű kiállítás. Olyan a tapintása, mintha csupa szerelmes vers volna benne – pedig ezek az istenesek. „Te szegfűszeg, te rózsafa” – nem; „Bocsásd meg Úristen…”

A téka. Két emelet magas terem, Teleki Sámuel, az alapító tervezte. Fehér, barna, arany. Ragyogás, rend, világosság. Empire. A könyvek kecses drótháló mögött. Farczády Kazinczyt idézi: „…hogy a vidám csenésnek eleje vétessék.” Mert persze Kazinczy is járt itt és „sikongott”. Sikonghatott. A habsburgiánus Erdélyből talán ez a legjobb. Az alapító: akár Goethe (legalábbis a képe után). Elmélkedés és borotváltság. Civilizáció. És vad könyvszenvedély. A Szent István-rend nagykeresztje a nyakában, kancellári megalkuvások a füle mögött – de ezt a könyvtárt mégis ide vásárolta össze. Nagyon diplomata. (A képéről anekdota: a fejesek ítélete szerint minek kell egy gróf képét mutogatni? Vegyék le. Nem lehet, egy szekrény teljes oldala a kép. Akkor takarják le. Letakarják. A képet alig látja a látogató, a hatalmas fehér lepedő mindenkinek szemet szúr. Végül mégis „leleplezik”.)

És mennyi minden! Farczádyt is jegyezni kéne. A Piranesi-metszetek. A címerek, arcképek (Teleki Mihály, Bethlen Gábor), az alapító felesége, Bethlen Zsuzsanna mellszobra. „Okos nő volt – dicséri a tudós –, ő is gyűjtött.” Az ásványok, Teleki Sámuel fiának a notesza. A rongyszőnyeg, amit röstellnek, de az állam nem ad mást. A másik múzeumigazgató. Fiatalember, kispap volt Rómában, a Collegium Germanicumban. (Olyan vörös selyemruhás, sok lif-langos, amilyet sokat láttunk odakint, szép, piros kalapban.) Dicséri, kiváló latinista. A kézzel festett térképek. Az ex librisek. A színes madártani albumok. Az ember lapozza-lapozza őket, káprázik a sok tolltól-színtől, végül fölszáll az egész könyv, madárraj, repülő dzsungel, apokalipszis. A padló. Különleges mintájú, sötétsárga fényű, mint a havasi málna-méz. Óriási, pohos porcelánkályhák, fehérek. (Be szép is ez az erdélyi empire! Még egy ilyen erős stílusélményem volt… bár ez sem igaz, volt vagy öt.)

Farczádytól úgy válunk el, mintha a 14. századból a 18. századig kiharaptunk volna egy hatalmas darabot a történelemből. (S hozzá mellesleg a maiból is egy falatot. Pour la bonne bouche – ahogy nagyanyám mondogatta.)

Beleolvastunk egy Vergiliusba meg egy Horatiusba is. (Teleki Sámuel kedvencei. Ezeket valóban olvasta.) „Ne quis patriam exul, se quoque fugit.” Ez nemcsak a pátriára, hanem az időbeli menekülésre is áll: „Hazádból száműzve, magadtól nem menekülhetsz.” (Nem jó ez a fordítás. Más az eredeti. Még rájövök, hogy a latin csakugyan tömör.)

Most már mehetünk a Gyilkos-tóra.

II. kötet 55
Szeptember 1., szombat

Előző este még T. S.-nél voltunk; szerényebb volt talán egy hajszállal. Reggel találka Kácival, megmutatja nekünk a Kultúrpalotát. Ez az, amiért családom rajong. Én kevésbé. 1900-ban készült székelyesbe oltott szecesszió. Körösfői-Kriesch-freskók, üvegablakok. (Cica: „Azért olyan gyönyörű, ahogy Emese ringatja a kis Csabát!”) Pazarnak pazar, nagy luxussal van megcsinálva, és az a szép, tulipános, kopjafás, turulmadaras népiség! Azok a „népi motívumok”! (Ferenczy!)*71

Káci kikísér a vonathoz. Hosszú rázkódás. Ununk már vonaton ülni. Két érdekes útitárs: egy Kovács nevű brassói technikus, rosszul beszél már magyarul (hangsúly), de magyarnak nevezi magát, s többször tudomásunkra hozza, hogy katolikus. (Magyar vallás a katolikus, református, unitárius – német: evangélikus – görög katolikus, görögkeleti: román.) A másik református magyar – fiatal tanár. Egy éve tanít mindössze. Történelem szakos. Nagyon szeretne valami magyar történelmet, mert azt ő sose tanulta, s csak gyanakszik, hogy másképp volt minden, mint ahogy neki előadták a főiskolán. Heckenast könyvét említi, mondjuk, hogy milyen – azt mondja, ő még azt is szívesen látná, hiszen itt semmilyen sincsen. Óvatosan tapogatózik politikailag. Rokonszenves, vékony, barna fiú, szinte tanítványom lehetne. Össze is gyönyörködünk a pedagógián, mondja, hogy most fog koedukációs osztályban tanítani először – ezt itt mint újdonságot hozzák most. Eszmecsere ekörül.

Kovácstól halljuk Márton Áron esetét (csíksomlyói búcsú, vasvillás székelyek). Elmondják az alapvicceket is: pol és mil; temesvári gyufa.

Visszakanyarodom egy percre a marosvásárhelyi kultúrpalotához. Nem említettem ott a felső traktusban lévő képkiállítást. Sok-sok mai szemét, múlt századi román festők – s néhány remek kép. Egy Paál László-erdő, Réti-intérieur s egy gyönyörű Keresztlevétel Ferenczytől. Balázs egyik legnagyobb élménye az úton, majd ő ír róla. Vitázunk a nőalak pátoszán. Engem egy cseppet zavar. (Fölemelt karral, hátrahajolva zokog; balladai siratóasszony; megrendítő, de mintha túl éles kontrasztban volna a kép a paraszt nyugalmával, súlyos melankóliájával. A táj: csodás zöldek, béke, Nagybánya.) – Van a kiállításon egy kis Munkácsy, nem jelentős, nehezen kivehető sötét táj – néhány Lotz-édesség. Ez utóbbi kettőt még ismeri a család; Káci büszkén említette őket. (Jób.)

Érkezés Gyergyószentmiklósra, már láttunk kis, csúcsos székely hegyeket. Maga Szentmiklós pucér, szomorú kisváros, a hegyek hátrébb tolódtak. A kopáros felföldön aratják a zabot. Kínos kocsizás, szálloda. Már beadjuk a bulleII. kötet 56tint, amikor Balázs csodás szerencséjével fog egy jeepet, ami hajlandó minket fölvinni a Gyilkos-tóhoz. Valóban csodás, mert a buszjegyet másnap hajnali ötkor adják csak ki reggel kilencre, s vasárnap is lesz, tehát kiránduló tömeg. A jeep: pártautó, három román, alig beszélünk, az egyik, mikor azt mondom: Erdély – vadul csodálkozik: Erdély, mi az? Különben előzékenyek, mint általában ezek a fura proli-olaszok, akik a románok. Mindig becsapnak, lenyúznak, de tudnak kedvesek is lenni.

Az út. Nyavalyatörés. 1900 méterre felfutó pocsék-rossz szerpentin. Aztán lefut ezer méterre. Még rosszabb. A sofőr úgy hajt, mint egy néger vagy egy tízéves gyerek, akinek fogalma sincs életveszélyről. Korlát: semmi. Ötven perc alatt tesszük meg az utat.

A tó. A kocsiból látjuk. Félelmetes, kiálló korhadt fatörzsek. A vize fekete.

A telep. Csinos havasi villák, a Békás-patak, fenyő, fenyő, fenyő. Svájc, Magas-Tátra, de annak is a szebb része. Szédülünk a rohanástól, zúg a fülünk, a levegő „harapni friss”. Balázs el, szállásért. Alkony. Sétálók a fehér utakon. S akkor a megafon. Úgy rezzenek össze, mint akit pofon vertek. Könny jön dühömben a szemembe. Operettzene, a bukaresti rádió bömböl. Aztán felolvasás. Iszonyú, iszonyú ez a gépi zaj. S itt! Ez államformánk egyik legsúlyosabb bűne. A gondolkodás, a magány megbecstelenítése, merénylet a természet és a kultúra ellen.

Menekülés a felső kabanába. 1200 méter, 45 fokos szögben fut az út. Tüdőkiköpés. S ott is: megafon. – Mégis megéjszakázunk ott. A reggel gyönyörű, piros sziklafalak, a lombos fa ritkaság. Cohárd, Oltárkő. Ilyen hegyi élményem nem volt még.

II. kötet 57
Brüsszeli út*72
1977. június 8–24.
Június 11.

Itt vagyunk az Astoria Hotelben. Végtelenül nagystílű, ómódian előkelő; a hallja olyan, mint egy katedrális. Nekünk egy cselédszobánk van; fehér festett kisasztal és fehér festett székek, mind lepattogzott róluk a festék. Iszonyú pénzért nyújtják ezt a belga kultuszminisztériumnak, az meg nekünk. A fürdőszoba, az jó. Nekünk végül is mindegy, csak csodálkozunk. Bár ezerszer jobb szerettünk volna Balázzsal egy sokkal szerényebb szállóban két szobát. De hát nem szólunk, illetlenség volna. Találgatom, ki kit csap be ezzel a szobával. A szálló a minisztériumot? Ott azt hiszik: a legtöbbet nyújtják az ösztöndíjasoknak, egy ilyen patinás őshotelt. És fogalmuk sincs a szoba milyenségéről? Vagy egyéb susmus van a háttérben? Nem tudom, de ismerve a világ dolgait: itt susmus van. A hotel színvonala és a szoba színvonala közti ellentét kiáltó.

Nagy előnyei vannak a cselédszobának: egy kis udvarra nyílik. Dehogyis egy udvarra: legalább öt kis udvarra. Fallal elválasztott udvarocskák, szabálytalan rekeszek sorakoznak alattunk (a 2. emeleten lakunk), egyik-másik még kert is: egy pici gyep (szép, harsogó zöld), néhány növendék jegenyefa (még alacsonyak), csinos kövezet. A többi aszfaltos, bádogtetőkkel, miegyébbel. Körül házak. Nincs bennük senki. Ablakok. Üresek. Kémények. Szépek, sok kürtő áll ki belőlük. Piros téglafalak, fehér ablakgerincek. És egy lélek sem. Csend. Ma este egy rigó produkálta magát: kiállt az egyik kéménykürtőre, és elénekelte, amit alkonyatkor szokott. Ezt ismerem. Pontosan így csinálja az én feketerigóm is otthon, a Böszörményi úton: kiül a lámpaoszlop tetejére vagy alattam az akácfa hegyére, és a legrondább villamoszajban, autóbusz-autó-lármában előadja mindenesti produkcióját.

II. kötet 58

Szóval nagy a csönd. Az egész városnegyedben egyébként, nemcsak ebben az udvarzugban. Itt nem lakik senki. Este egy lélek nem jár az utcán, egy ablak nem világos. Autók mennek, meg néha egy-egy kísértetiesen ritka, drapp villamos. Úgy elbolyong a kis villamos a nagy, hideg utcán. Még az Astoria környéke sem élénk. Úgy látszik, hivatali negyed. De most visszaugrom az elejére.

Június 9.

Indulás. Kelés fél 7-kor, rendelt taxi 8-ra. Balázs a Királyhágóban hagyja a kocsiját. Bors néninek*73 levelet hagyok, mert azt mondtam szegénynek, hogy csak dél körül indulunk, hozzon ebédrevalót. (Így tudtuk az utolsó percig.)

A vonatban egyedül vagyunk egy fülkében. Nagyon kellemes. Korai ebéd az étkezőkocsiban. Milyen jó kezdet. Ám a folytatás: az osztrák kalauztól megtudjuk, hogy Bécsben át kell szállnunk. Ezt nem tudtuk. De hát mi volna egy átszállás a valósághoz képest? Nemcsak átszállunk, hanem 7 órát (HÉT órát) várakoznunk kell Bécsben. Megáll az eszünk. Ezt miért csinálta velünk a Kultint? Elmebajosak ezek? Hisz van vonat elég Bécsig. Miért hagytak minket abban a hitben, hogy közvetlen vonattal megyünk Brüsszelig, legfeljebb estefelé átmegyünk a couchette-kocsiba? Először nem hittük el a tényállást. Érdeklődtünk mindenkitől, információtól, vasutasoktól a Westbahnhofon. De igaz. Ott állunk Bécsben, tökéletesen megfürödve. Hét órával meghosszabbították nekünk az amúgy is egynapos utat. Most felrobbanok – gondolom. Mert az történt, amit a legkevésbé tudok elviselni. A pechet, a rossz véletlent elviselem. A kitolást nem. Ez az, ami vérlázító. Egész életemben olyan folyamatossággal toltak ki velem, hogy mostanában már egyre kevésbé bírom elviselni. Legszívesebben visítoznék és földhöz verném magam. Ez volna a helyzethez illő adekvát viselkedés. A korai kelés (legfeljebb öt órát aludtam). Bors néni szegény, az ebéddel. Mind-mind azért, hogy Bécsben hét órát várakozzunk.

A megaláztatás előnyei. Állunk. Bécsben. A pályaudvaron. Izzadtan cepeli Balázs a bőröndöket. A fájós hátával. Berakjuk a megőrzőbe. Váltunk valami schillinget, hogy beülhessünk valahová. Akkor: odajön egy szőke fiú. Magyar. Most jött Nyugat-Németből, és most lopták el két bőröndjét a kulcsra zárt rekeszes megőrzőből. Már volt a pályaudvari rendőrségen. Azok telefonáltak a magyar követségre. A követségtől kapott jegyet hazáig, Kalocsára megy. Ott állt az istenadta, alig makog németül. Könyörög, kérdezzem meg: biztosan jó-e a jegye a ma délutáni expresszre. Megkérdezem valamelyik ablaknál. Közben a kisfiú sírva fakad (három napja múlt tizennyolc éves). SzoII. kötet 59bafestő Kalocsán. Nagy Zoltánnak hívják. Nemrég tett mestervizsgát. Minden spórolt pénzét beleölte ebbe az útba, vett ezt-azt odakint, boldog volt, büszke, imponálni akart otthon. Most itt áll egy szál ruhában, még jó, hogy az útlevele nála volt. Elvisszük kávézni.

Íme, itt láthatók a megaláztatás előnyei. A kisfiú szerencsétlensége mellett mit számít a miénk? De ez ősi tapasztalatom, még 44-ből meg az ostromból. Hogyan lehet megszabadulni például a félelemtől? Úgy, hogy az ember sürgősen gondoskodni kezd másokról, tisztában van vele, hogy másokat kell megmentenie. Nincs jobb gyógyszer ennél. Még a leghevesebb bombázásban is segít. Ha nem akarsz félni, félts másokat. Nahát ez a szegény kisfiú megszüntette a kitolási érzést. Úgy vigasztaltam, úgy gyámolítottam, mint egy gyakorló anya, még piszkos, nagy kezére is adtam tanácsot: okvetlen mossa meg a vonatban. Mert mocskos fiúkezével mindig összekente a síró szemét.

Bécs. További előnyök. Egész kellemes volt ez a hét óra. Elmegyünk villamossal a Stephanskirchébe, szép. Le is lehet ülni. Mint minden szép helyen, itt tolong az egész világ, amerikaiak, japánok, hinduk. A torony alatt állva fantasztikus a gótika. Irtózatosan meredek szökőkút (Dylan Thomas-vers a gót toronyról, Chesterton-novella). És bent, ahogy szokás, gyönyörű építészet, csúnya szobrászat (tisztelet a kivételnek).

És nagy szerencse: egy őrült. Hegyes pisze orrú, hervadt gyerekarcú, jól öltözött őrült, aki megfog minket, amint egy szép kovácsoltvas kaput nézünk, felismeri a magyar beszédünket. „Önök magyarok, ugye? Ami előtt állnak, az Savoyai Eugén kápolnája, Magyarország felszabadítójáé.” Ezek után felmondja a magyar történelmet, különös tekintettel a Habsburgok érdemeire. Bámulatos sokat tud, kezdetben még irodalmi németséggel beszél, majd belejön, garázda osztrák tájszólása már-már érthetetlen, de mindegy, mondja, mondja. Egy istenkéz se tartja vissza. Ha menekülni próbálunk, megragadja a karunkat, gombunkat. Bőven kiterjeszkedik a török időkre, majd Mária Teréziára, még a Hadik-huszárokat is megemlíti, akik Berlint megsarcolták. Kiderül, hogy mi, magyarok mindig hű és lovagias alattvalói voltunk a Habsburgoknak, még Mária Teréziát is megtámogattuk, pedig akkor függetlenek lehettünk volna. De mi – ilyen nyájasak vagyunk – nem és nem akartunk kiszakadni a nagy keresztény birodalomból. Valóban, hallatlan erőfeszítésünkbe kerül, míg kiszakadunk a tudós őrült karmaiból. Később – egy villanásra – látom a Kärntner Strassén: megy, mereven fölszegett fejjel, fölszegett fején szürke tirolikalappal. Átúszik a tömegen, teljesen magába zárt arccal, még akkor is ránk gondol, a derék két magyarra a Stephansdomban és az aranyszínű Habsburg-történelemre. Röhögnöm kell: még meg is hatott. Ki a fene köpi így a magyar neveket Európában, ha nem egy osztrák?

II. kötet 60

A máltai lovagok temploma. Jelvények: sólyom, máltai kereszt. Lavalette lovag sírja, akiről a máltai fővárost elnevezték. Alapítás: 18. század. Átépítés empire-ban. (Kivételesen nem barokkban.) Török figurák. Háttérben: keresztes hadjáratok, Libanon (a „kreol” nő), minorita szerzetesek, a kereszténység extra ágazatai, piros kereszt fehér lovagi köpenyen (vagy fordítva), Lessing Bölcs Náthánja stb. Máltai lovagkereszt. Maga a nosztalgia, az örök romantika egy szelete. Itt egy gondolatmenet: hogyan lesz a legborzalmasabb ostromokból (amelyeket oly jól ismerünk), kínzásokból, rablásokból ilyen sűrűre párolt romantika? És miért lesz? Amiért az ember hadifogsága vagy megerőszakoltatása is anekdota lesz? Kíváncsi vagyok: lesz-e Budapest ostromáról is ilyen történelmi cukorszirup, mint a máltai lovagokból?

Aztán ülünk a Kärntner Strassén, eszünk virslit, egy koldus is ott eszik virslit, sétálóutca, bűbájos eszpresszókkal, bisztróteraszokkal. Itt nemrég még rohantak az autók. Minden zárva, ünnep van. Aztán a Burg parkja: kis tó, virágzó hársfák, galambok, két kolduló balkáni gerle, vadászó rigók. Szép, aranyos, meleg délután, kellemes üldögélés a hársfavirágillatban. Sétáló párok, nénik-bácsik – Bécs. Aztán az állomásra vissza. Hát ez a hétórás várakozás jól sikerült.

Este a vonatban. Ülünk a couchette-kocsiban, fejünket lehajtva, hogy ne ütközzünk a középső ágyba, és eszünk valamit. Akkor megáll egy kisebb embertömeg a fülkeajtó előtt. Ők alusznak velünk. Három perzsa. Idős házaspár, egy fiatalember, a fiuk. Semmilyen emberi nyelven nem beszélnek, csak perzsául. Így jöttek Iránból, és mennek Londonba. Jó volna beszélgetni velük, de sajna lehetetlen. Biztosan jómódúak, különben hogy is utaznának ilyen messzire, de szomorú, keleti proletár benyomást tesznek. Mint mi húsz évvel ezelőtt. Vagy még olyanabbat. Ma már úgy viszonylunk hozzájuk, mint hozzánk az angolok. Nem csúnyák, barnák, olyan délolaszosak. Erős, metszett, délkeleti arcok. Szomorú európai ruhák. Rendkívül tapintatosak, alig szólnak, mozognak. Az öregasszonnyal néha mosolyt váltok. Balázs: öregasszony? Fogadok, hogy fiatalabbak nálunk.

A Rajna-kanyarban megpróbálok valamit mondani (hajnalban, de már fönt vagyunk), hogy szép, hogy híres. Az asszony reagál, a férfit is felcukkolja. Nézik a Rajna bukkanásait, a mese-középkort, a lovagvárakat – nézik nagy, keleti szemmel. A fiú – vagy huszonöt éves – meg tudja csinálni, hogy szinte nem is látjuk. Hova tűnik? A folyosón nincs. Pedig még féltem is tőlük. Olyan arabosak a mi szemünkben. Könnyen lehet, hogy ez nekik sértés. És sértés egész fehér mivoltunk, sértés a félelmünk. Mi a csodát csinálhatnak Londonban? A másik fiuk ott él, és meghívta őket? – Azt hiszem, az egész fekvővagon minket sajnált miattuk, hogy három arabbal kell együtt aludII. kötet 61nunk. Mert persze az araboktól mindenki csuklik, én is. Honfitársnőnk – egy kellemes, fiatal zenetanárnő a szomszéd fülkében – ugyanolyan szemmel bámulta őket, mint mindenki. De (szocialista elővigyázat) nem tett megjegyzést, aminthogy én sem. Mélységesen sajnáltam őket egyébként, másnap reggelre már bizonyos közösség volt köztünk némán is. Akkor beszállt egy szép szőke nő. Az egyetlen szabad helyre ült. Már hatan voltunk. A perzsák kint a folyosón. Amikor bejöttek sötéten, szomorú cipőkben (amit mindig lehúztak), a szőke lány szeme csak egy másodpercre merevedett meg. Aztán ült némán. Egy idő múlva kiderült, hogy nem német (mint hittem), hanem angol. Londonba ment ő is, a magyar zenetanárnő is. Nem tudom, vigyáztak-e egy kicsit a perzsa ős-kultúra újmódi képviselőire.

Június 10. Brüsszel

Szóval három perzsával aludtunk a fekvőkocsiban, persze elenyészően keveset, aztán másnap reggel a Rajna-kanyar. Most jól láttuk. Az emlékek: az igelheimi Weinfest, Bingen, Stefan George borával, a gyönyörű piros-fehér kolostor. Mainz, Speyer, Augsburg, Köln; vasútállomás a dóm elefántlábánál. Aachen; Balázs elmeséli Nagy Károlyt. S a barbe fleurie.*74 Jönnek a belga kalauzok. Jól emlékeztem a sapkájukra: elöl magas, hátul lelapul. Egyenruhaszín: zöld. Il faut que vous changiez à Bruges.*75 Örök mondat. Hogyhogy? Hiszen még egy óránk van hátra. Hja persze: nyertünk egy órát. Nyugati időszámítás. Őrült kapkodás, csomagok, iratok, leugrunk a vonatról. A perzsák kikopognak az ablakon: otthagytuk az útikönyvet. Gyorsan kiadják, és rohan el a vonat. Csak egy zöld-tarka sálam maradt ott, egye fene. Ha véletlenül nem mondják a szomszéd fülkében, hogy ez Brüsszel, Ostendében kötünk ki. Balázs még a hotelban sem tért magához az időeltolódás viccétől. Hogyhogy? Mi volt ez? De minden baj nélkül idehozott a taxi a Gare du Nord-ról az Astoriába.

Alig tettük le magunkat, telefon a minisztériumba. Péntek délután van; holnap szombat, nem lesz ott senki. Szerencsésen megtalálják nekünk a felelős nőt; rögtön idejön a szállóba, és kiosztja az áldást, vagyis a pénzt. Fellélegzünk. Nagyon előzékeny ez tőle. A mi anyagi javainkkal valahogy nem tanácsos egy víkendet támogatás nélkül tölteni.

Délután egy gyors séta, aztán alvás. Este séta, vacsora egy elég távoli bisztróban. Finom grillszelet. A kis téren: körhinta, apró vásár. Forog a ragyogóan kivilágított körhinta: autó, hintó, űrhajó, tank, csészealj stb. Gyerekek visíII. kötet 62toznak. A bisztróban francia nő (hangsúlyozza: nem belga), mi vagyunk az egyetlen vendégek. Kiültetett az ablakba, nézzük a körhintát és az este fél 10-kor is sütő napot (fél 9; így is sok!). Egy tündéri kismacska a bisztróban, úgy hívják: Zaza. Fekete; fehér nyakkendővel és fehér papuccsal. Meg kell zabálni. Játszik egy spárgával, dugóval. „Bizony sok vendég jön egyenesen Zaza kedvéért.” „Ó, igen, hallottam Magyarországról, ismerőseim mesélték.” „Van disznóhús, de csak hosszú karaj, nem rövid karaj.” „Ízlett?” (Ez már a fia, aki kiszolgál.)

Haza; alvás.

(Mikor lementünk vacsorázni, nagy fogadást találtunk az óriási hallban, szalonban. Millió estélyi ruhás ember, zúgás, csevegés, koktél. Úgy zúgtak, mint a tenger. Átsurrantunk köztük.)

Most visszatérek június 11-re. Grand’ Place iránt sétálunk. Útközben Szent Mihály- és Gudula-dóm. A dómban kórus próbál. Férfiak, nők, fiatalok, öregek; farmernadrágok. A szakállas ifjú karmester angolul vezényel. Mindenütt sürgés-forgás: óriás vázákat rendeznek nők remek virágokkal. Nyilván a holnapi misére. Igazi virág-arrangement-ok, mintha ikebanások csinálnák. Hatalmas műanyag dézsákban várnak sorukra a rózsák, margaréták, rododendronok; mind gyönyörű; virágtermelő ország. Szarkalábak, császárliliomok, zöldek. Turistacsoportok. Keressük Magyarországi Mária (II. Lajos özvegye) üvegablakát. Nem találjuk. A guide nem tud róla.

Az apszist körbe lehet járni oszlopos folyosón, mint a francia dómokban. Hogy is hívják ezt? Apszis-kerengő? Nem. Van valami szakkifejezés. Valóban hasonlít az egész a Notre-Dame-ra. De ablakrózsa nincs. (Hja igen, Gudulát mint szentet megszüntették, kár.) Utána leülünk a templomlépcsőre. Hideg. De fáradtak vagyunk, mint mindig. Nem való már nekünk ez a sok látnivaló. Enyhe ködben járok, nem tudok appercipiálni. De hólyaghurutot sem akarok kapni Szent Gudula lépcsőin. Továbbmegyünk. Kis utcák. Középkor. Grand’ Place. Iszunk kávét. Középpocsék. Körbenézzük a Városházát, a Hattyú-házat, a Serfőzőkét (Verlaine–Rimbaud-összeveszés), nem bírjuk nem nézni. Ez már beidegzés bennünk, az utazás kötelező, de valódiak a szenzációi. (Jutka,*76 aki semmit sem nézett Párizsban. Érthetetlen, olyan fiatalon. Most már lassan én is idejutok, de teljesen soha. Engem izgatnak a házak. A történelem. Valahogy kitágul a fejem egy ilyen Grand’ Place-on.) Virágok, virágpiac. Sűrű rendekben felvonul Európa, Ázsia és főleg Amerika utazó tömege. A pisilő gyerekhez véletlenül jutunk, egy belga rezesbanda játszik előtte a pici utcatorkolatban. Belga családapák nénis népviseletben fújják a trombitát, veII. kötet 63rik a dobot. Körülöttük turistagyűrű. Az egyik kürtös bejelenti, hogy ez lesz a búcsúdal. Rázendítenek. Mire? Leesett állal hallgatom: „Mondják hát, mit tehet a Zsiga-Zsiga róla, hogy olyan nagyon-nagyon szeretik a nők.” Úgy látszik, betörtünk Európába. A cseppnyi kis pisilő is jóízűen hallgatja, ezúttal múlt századi festőnek öltöztetve. Palettát adtak a kezébe, fején festőbarett. Másik kezével ugyebár fogja az icipici fütyülőjét. Ruhácskája miatt alig látszik a művelet, csupán a szép keskeny vízsugár (ősi forrás) tanúskodik róla. Egy belga anya kisdedét hopszaszázza a dallamra. A gyerek boldog, mint a fölötte lévő másik. Rezesbanda el, turisták utána. Veszünk kenyeret, patét, sajtot. Holnap vasárnap.

Ebéd. Háromnegyed óráig keresünk étkezőhelyet a St. Nicholas körül. Aranyos hely, a kis templom falához ragasztott kis középkori üzletek. Balázs emlékszik, hogy főleg ékszerészek voltak. Igaz. Ma is ékszerészek. De minden bisztró drága. Hja, közel a Grand’ Place. Végül berogyunk az egyikbe. Sok pénzért, de remekül eszünk. Rák-saláta paradicsommal. Rántott sajt. Príma, óriási húsok. Rengeteg frites. Galambbegysaláta, zöld (vad zöld, de nem sóska, nem spenót) leves. Fagylalt. Sör. Elpilledünk. A bisztró külön tanulmány. A feliratok. Egy új vámos Rousseau alkotása a falon: idióta családi festmény. Ám jól tudják, hogy ez ma divatos. Álnaivitások. Az ízléstelenségek megdicsőülései. Nem is utálom. Érzem a kávédarálók, a téglatapéta, az álgerenda költészetét. Haza, taxival. Délután csönd és béke.

Június 12., vasárnap

Most utolértem magam. Valóban vasárnap van, és ez a nap a nap. Ülök a szobában, írom a jegyzeteket. Ma délelőtt még csak reggeliztünk (húsos reggelit nem adnak, se tojásosat, pedig be jól jönne az a mi pénztárcánknak). Feljöttünk, élünk, Balázs alszik. Délelőtt. Bámulatos szokása ez. Úgy látszik, komolyan kimerült. Írtam levelet Jutkának. Most megyünk múzeumba, illetve ebédelni.

Voltunk múzeumban. De előtte sikeresen félrevezettem Balázst. Ellenkező irányba mentem, mint kellett volna, a térképek becsaptak. Nem a királyi várhoz jutottunk, hanem egy török negyedbe. Vendégmunkások. Rengeteg piszkos gyerek. Egy bisztró nyitva. Beülünk egy sörre, mert itt a kávé ritka. Proletár környezet. (Place de la Reine környéke.) Előttünk egy templom. Tűnődünk, hogy mit tegyünk. Törökül beszélnek. Éles orrok, némelyik beállhatna egy 16. századi magyar metszetre. Aranyos arcú, rém koszos gyerek. Beszélek hozzá, felé nyúlok, és – csodák csodája – szép szabályosan kezet ad. Elmondhatatlan mocskos kis kezet; mosolyog, egérfogakkal. Villamosozunk ellenkező irányba. Mérhetetlen ritka járatok. De eltalálunk a múzeumba. IngyenII. kötet 64belépés (vasárnap). Memling-portrék, Van der Weyden (nagyszerű). Bosch. Nem szeretem Boscht. Igenis, ki merem mondani: nem szeretem. Megdöbbentően hasonlít a szürrealistákra (illetve fordítva), és azokat is utálom. Ez nem festészet, hanem novella, mese, karikatúra. Szimbolizmus, lelki élet. A festés lényegének a félreértése, fogalmi festészet. Ne regéljék el nekem az ötleteiket, a véleményüket a világról, ne legyenek mélységes gondolataik. Illetve mindezt tegyék bele a látványba. Az a festők dolga, nem az ilyen gyermekes moralizálás. Ez a Bosch elég szimplex karikaturista. Bölcs széljegyzetekkel látja el a világot, ahelyett hogy ábrázolná. Egy festő! De persze a németalföldi primitívek. Azok igen. Brueghel. Aki olyan okos egyensúlyt tudott tartani a saját véleménye és a látvány között (mert őt is kísérti a kitaláció, de nem sodorja el). A pirosak: lábak, nadrágok, köpenyek (Pinturicchio). – Múzeum után a Sablon terén ebédelünk, későn. Szerencsére találunk nyitott bisztrót. Hol a Haimon négy fia utcája? Jó volna újra megtalálni. (Rue des quatre fils d’ Haimon.) A kis Sablon tér, park, vasrács, gyönyörű kis virágágyak. Céheket ábrázoló figurák a vasrácson állva. Itt várunk villamosra húsz percig. Haza. Este szobában eszünk szalámit.

Június 13., hétfő

Értünk jön fél 10-kor M. Frans Storms. Sofőr és vezető. Ő visz Gand-ba. Remek autósztráda, remek autó (Ford). Százhússzal megyünk, és nem vesszük észre. Gand. St. Bavon-templom. Különösek ezek a belga szerzetesek: Bavon, St. Josse, Gudula. Gót csoda, belül piros-fehér. Oldalkápolnában Van Eyckek: Genti oltárkép. Számtalanszor ellopták, utoljára a németek. A háború után egy osztrák sóbányában találták meg, oda dugták a nácik egy csomó más rablott holmival együtt. Tényleg csodálatos, ragyogó, lemosott színek. Nagy-nagy festő a két Eyck. Zenélő angyalok, Ádám–Éva stb. A főjelenet: a misztikus bárány imádása. Egyébként empire színekkel (fekete és fehér márvány) szörnyű barokk berendezés a dómban. Itt-ott üvegfestmények, nagy részük elpusztult. Az Eyck-oltárkép előtt olyan szűk helyen tolongunk, mint a 6-os villamoson. A téren hatalmas Beffroi-őrtorony. St. Nicholas – újabb gót dóm, de éppen restaurálják. És a grófok vára. Nagy, komor erősség a város közepén, előtte villamos, autótömeg. Teljesen valószínűtlen így, hasonlít a cataniai várra az elhelyezése. (Lásd a képeket.) Ezt részben csatornák veszik körül, zöld víz. Kapuzat, nagy szürke kövek, gyilokjáró, bástyák, a pinceterem 9. századi. Kínzókamra, börtön, várúrnő szobája: komplett lovagvár. Az autóforgalomban. Van az udvarán egy szép nagy bodzafa. Sose láttam még ekkora, ennyire szabályosan fajellegű bodzafát. Virágzik. Nagy, kerek fakoronában nagy, kerek, fehér virágok. Ettől aztán teljesen meseszerű az egész. Ebéd eleII. kötet 65gáns étteremben. A minisztérium vendégei vagyunk, vezetőnk fizet. Kiderül: belga ellenálló volt tizenkilenc évesen, apját a nácik kivégezték. Van egy csomó kitüntetése, régi rokkantkedvezménye (meg is sebesült), nagy baloldali szimpátiája. Az oroszoktól Vörös Csillag-rendet kapott, ősszel megy Moszkvába. Gondolom, ezért adják vezetőnek mellénk, keletiekhez. Csodálatos ételeket proponál: rákkoktél soles frites-tel (ez remek hal, talán a legjobb ezen a csücskén a világnak), dame blanche nevű vaníliafagylalt tejszínhabbal és forró csokoládéöntettel. De ez utóbbit már csak a férfiak eszik. És persze aperitif, sör stb. Jóízűen beszélgettünk, Frans flamand, ellenzéki, ötvenöt éves, fáradhatatlan. Kemény, ősz-szőke, piros-napsütött arcú, zömök. Múzeum. Újabb Brueghelek, Boschok, minden. Őrült fárasztó. Csodálatos polgárházak csatornák mellett. Begina-kolostor közepén fű, birkák legelnek. – Mire hazaérünk (a nagy hőségtől is), szédelgünk. – Telefon Hennard-nak. (Induláskor otthon hőség volt, érkezéskor jégverem, ma hőség.)

Június 14., kedd

Jön Frans, visz minket Antwerpenbe. Újabb sztráda, újabb németalföldi városközpont. Városháza, „polgárházak”. Újabb dóm, ebben Rubensek. Nem jó az áttekintés, restaurálják. Frans lefényképez minket a főkút (kezet dobáló férfi, „Handwerfen”, népetimológia; a kút agyoncsipkézett) és a mellékkút előtt; ez szép vasrácsos. A Plantin-ház, 17. századi nyomda, ugyanazok az eszközök, mint majdnem ma. Mi még ilyennek ismertük meg a nyomdát: ólombetűk keretekben, prés, kéziszedés, rézdúcok képekhez (ezek pompásak). Kis tördelőasztalok stb. A ház főúri. Dúsgazdag lehetett Plantin; bezzeg a mi Misztótfalusink. Préselt, színes, aranyozott bőr a falakon (ez ismétlődik majd a Rubens-házban), két emelet, micsoda könyvtár, ebédlő (ez kísértetiesen hasonlít ahhoz a polgári ebédlőtípushoz, amiben mi nőttünk fel, még a perzsaszőnyeg mintája is azonos, ez a mélyvörös „perzsa” minta), ágyak baldachinnal, kandallók, isten tudja, hány szoba. Falépcsők, pici geometrikus kert, flamand stíl. A korrektorok padja az ablak mellett (ólomkeretes ablakszemek), gyertyanyomok. Nem sokat láthattak szegények. Egy Verhaeren-szoba, csak úgy. Hatalmas civilizáció. – Ebéd, újabb finomságok (az angolna, brrr), felséges elzászi bor. Ez vetekszik St. George borával. Délután a kikötő. Schelde-partok, végtelenül. Tenger nuku. Sivár raktárházak, dokkok. Néhány nagyobb hajó végre: Norfolk Line, Duke of Yorkshire, Transbaltic Line. Egy nagy görög hajó Androszról. Két szovjet, az egyik neve: Nyikolajev. Kis csatornahajók: Tourmaline, Bettina. Vontatók. Színes hajókémények, zászlók. A parton autók kirakva, egy hajórakomány angol autó, egy másik Toyota. Kilométerhosszat fatörzsek: teak, mahagóni. Őrült drágák, meg vanII. kötet 66nak számozva. Frans szerint egy törzs 500 ezer belga frankba kerül. Naponta 350 hajó jön ide, Európa harmadik kikötője (Rotterdam és Hamburg után). Egy napra az állási díj: 500 ezer frank. A rakodómunkások gyorsasága fontos. Gépesítés. – Egy sivár lakótelep a dokkok mögött vámosoknak, rendőröknek, katonáknak (kaszárnya van a háttérben). Itt nem lehet kávézni, mint proponálom, valahol a kikötőben, mert a hajósok goromba fiúk. – A titokzatos feliratok raktártömbökön: Kimman, Antigoon, Emae, Hansa, Station. Mi a fenék ezek? A Schelde koszos, szürke, nagy Duna, de sokkal mélyebb. Erősen hullámzik a hajóktól és a tengertől. Daruerdő. Mozgó, nagy betonlábú. Félnapsütés. Nagy, szaladó felhős ég. – Vissza a városba. Rubens-ház, nagyon hasonlít a Plantin–Matesius-házhoz, de barokkosabb (a fele). Óriási műterem (két emelet magas, karzattal), pazarlás, gazdagság. A kert: grotta, szobrok, cifra rácsok. Berendezés sok helyen eredeti. Karosszékek, asztalok, külön félkörívű márvány-„templom” antik szobrokkal, Rubens gyűjtése (vagy ajándékba kapta?). Jó festő, ki nem állhatom. Életemben nem kívánok Rubenst látni. Tűrhetetlen link alak, jó mutatós technikával, egy világméretű László Fülöp. De itt dicsérni kell, ez Rubens városa. A sör is Rubens. A ház előtt tér: Wappen. Újabb fényképezés. – Hazafelé Frans elvisz hozzájuk. Bűbájos kis belga villa, itt mind ilyenek. Fénylő tisztaság, minden tipp-topp, stílbútorok, drapp színekben tartott szalon, tökéletes konyha, kerek szőnyeg, a háziasszony csinálta párnák, szőnyegek, az emeleten két szoba, fürdőszoba külön. Még a WC-ablakban is majolikaváza. Sok sárgaréz, nagy ómodern fazekak remek virágokkal, zöldekkel. Micsoda munka lehet rendben tartani! Adnak kávét (a két bolond magyarnak, aki csak kávét iszik, alkoholt alig), ez is pocsék, pedig kiteszik a lelküket, adnak egy kiló cukrot, hogy ne kelljen utánajárnom. Frans mutatja az emlékeit, az asszony csak flamandul beszél. Soha nem lesz ilyen lakásunk. Frans fizetése negyvenezer frank, tízszerese Balázsénak. Színes tévé, radarvezérléssel. Büszkék rá. Hűl az idő, olykor esik is. Halálfáradtak vagyunk. Haza. Frans Stormsék lakásszínvonala és a mienk között az a különbség, ami Plantin és Misztótfalusié között. Nagyobb. Mi a magunk társadalmában kiemelkedő szinten élünk, Fransék átlagosan. De olyan fáradt vagyok, hogy már nem is irigykedem.

Június 15., szerda

Itthon. Esik az eső. A hallban megreggelizünk, nem az étkezőben, ki tudja, miért; újságokat olvasunk. Átnézem a Le Monde-ot. Nem elég szép a világ. Esik. Egy olasz kisvendéglőben végre keveset eszünk és borjúszeletet. Vásárolunk a Sarma nevű áruházban, szappant, ezt-azt, élelmet. Újra a Zazás bisztróban. Café filtre-t adnak, mint Párizsban a háború után. Esik. Hazajövet vár II. kötet 67Hennard-nak egy kártyája. Megdöbbentő: egy szót sem értek belőle. Sikerült olyan udvariasan kifejeznie magát, hogy ötvenöt éves koromban, meglehetős gyakorlattal képtelen vagyok megérteni, mit akar. 1. Lemondja a találkozót. 2. Nem mondja le a találkozót. Ez a két eset van. Majd holnapután megtudjuk. Érdeklődve várjuk majd a hotelban. – Esik. Ősz van ma Belgiumban. Tegnapelőtt ájuldoztunk a hőségtől. Ülök az ágyon. Nézem az üres ablakokat. Esik. Csak ne szoronganék úgy, még jó is volna a pihenés. Radsitzky nincs otthon (a kedves Carlos), üzenetet hagytam. „Monsieur le baron”-ról nem tudják, mikor jön haza. Most majd eszünk camembert-t.

Június 16., csütörtök

Nahát! Azt sose hittem volna, hogy életemben másodszor is elkerülök Bruges-be. Mi több: megtalálom a B. 64-es számú hattyút. Bár ezt nem hiszem, csak Balázs állítja. 60-nal kezdődött a száma a nagydarab hattyúnak, amelyik a Szerelem Tava mentén legelt (így igaz: csípte-ette a füvet), de a második számjegyet befedte a vizes fű. Ha akarom, 4-es volt. – Szóval: Bruges. Zuhog az eső. A tengerhez Ostendébe nem megyünk, csak Bruges-be. Városháza, múzeum, gyönyörű gótikus terem 19. századi falfestményekkel (a tanácsterembe mindenki bemehetett meghallgatni, mit beszélnek a tanácsurak). Aranyozás, kőcsipkék, berendezés. A négyszögű térre emlékszem, harmadik oldala park. Egy román templom odabent egy sarokban, kívülről nem látszik, gyönyörű, érdes, parasztos. Így kezdődött ma a város. És úgy végződött, hogy a negyedik múzeumba megtagadtam a belépést, a negyedik dómban pedig összerogytam (egy padra, és nem mozdultam, míg Frans aranyosan oda nem hozta az autót). Lázálom volt ez, zuhogó esőben, mégis remek. Hiába, Bruges a legszebb. Grand’ Place, Carillon, Beffroi, kávé, Greuningen-múzeum. Ez remek, Van der Weyden, Memling, Bosch, Pourbus, ezt sokszor látjuk. Brueghelt is, Szent János prédikál stb. Kis kerti ház ez (kicsi??) egy fantasztikus mesekertben, amelyben minden kicsi, gót falak, ablakok közt kanyargó utak, gyepágyak, bodza, tiszafa, kerti átjáró egy gót ház és egy csatornapart között, amely titokzatosan házak közt kanyarog. Közepén valahol a múzeumépület. Ez a kertes átjáróudvar tökéletes ápoltságával, ki-be szökellő falaival, titokzatos zugaival a gótikus esőben, ez remek. Sajnos, titkos (titokzatos, de sajna nem titkos) mivoltát említeni nem merem, mert egy világhírű múzeum környezete, ahol esernyős amerikaiak tolongnak. Talán nem mentek végig az átjárón a csatornáig, ennyi a vigaszom. Múzeum után: nyári zivatar. Ömlik az eső. Furcsa: állandó szemerkélésben egy ilyen kitörés, mennydörgéssel. Egy üzlet ernyője alá húzódunk. Kirakatban, kirakat előtt: kosarak II. kötet 68és kalitkák. Üzlet zárva, délidő. Átrohanunk a csatorna menti vendéglőbe. Flamand stíl megint, rézedények, faburkolat, ráksaláta, borjúvese (ez valahogy rosszulesett). Írunk Rónay Gyurinak egy lapot. Ebéd után: első katedrális, benne egy Michelangelo (Madonna a gyermekkel), mellette pocsék barokk angyalkák. (Gondolatmenet: mi a különbség a nagy és a gyenge, az eredeti és az epigon közt. Időbeli is a különbség. A művészet időhöz kötöttsége, a felfedezés rutinná válása. És persze időtlensége.) Merész Károly és Brabanti Mária szarkofágja, ez utóbbi leesett a lóról, és meghalt fiatalon. Barokk. Gót ablakok, üvegfestmények. Középen: festmények, múzeumszerűen. Ez a remek katedrális vörös téglából épült. Utána Memling-múzeum. Egy nyolcszáz éves (Szent János) kórházban. Óriási oszlopos terem, ez volt a kórterem. Van róla régi kép is. Apácák az ápolónők persze. A múzeum egy mellékterem. Memling főműve: Szent Katalin misztikus házassága, oltárkép. Két szárnya Salome Szent János fejével és Szent János Pathmoszban. Érdekes összevetni a genti Van Eyck-oltárral. Van Eyck még szinte trecento, 1390-ben, Memling igazi északi quattrocento (erős olasz hatás alatt). Most volt róluk komoly benyomásom. Az olaszokat mindig jobban ismertem. És még jó néhány Memling, bár többet vártam. Odébb középkori patika, kék edények, ládikók, mozsarak. Ezeket imádom, fel a 19. század végéig. Egy teremben a kórház összes eddigi igazgató orvosának képe, az 1600-as évektől 1959-ig. A zárdakórház temploma, csúf berendezés; egy öreg apáca (begina? volt ápolónő?) imádkozik. Szép orgona. Séta a folyó kék partján. Hidak. Kiugró „hajóház”, Frans szerint milliárdosok vendéglője. A kis csónakok dugig tele turistákkal, egy konflis. Folyondár, bodza, platánok, rododendron (ez az autóút mellett is, elvadulva, nagy, lila bokrok). Csodálatos Bruges. Újabb kis tér, újabb múzeum. Itt mondok nemet. Nem bírom. Meghalok, ha még egy sor képet kell látnom. Szemben újabb múzeum, talpig zöld folyondárban, bástyákkal, kis mesevárnak látszik. Elosonunk mellette. Katedrális. Itt rogyok le. Öthajós, ha jól emlékszem. Vagy az a másik volt? Csigás restaurált, befestett oszlopok (pillérkötegek); ez is brique-ből van. Balázsnak nagyon tetszik, mert egyszerű, monumentális. Mozgalmas főutca, üzletek. Ez is jó itt, arányos, itt nincsenek felhőkarcolók, undok szintkülönbségek a házak közt, a „modern” is prímán illeszkedik. Frans jön a kocsival, Isten megáldja, ki a szerelmesek tavához. Zárószó: hattyúk. Van egy kis hattyú is, bűbájos, amint mindig a fenekére ül. Anyja vadul sziszeg, ha közelítünk. Rengeteg vadkacsa. A kacsák mindig mosolyognak, még a vadak is. Olyan a csőrük. De ezek elképesztően szelíd vadak. Miért legel a hattyú? Van valami legenda különben a bruges-i hattyúkról, majd megnézem. Hosszan integetünk nekik. – Frans fáradt, tegnap fogadáson II. kötet 69volt, bewhiskyzett. De azért remekül tartja magát, ötre itthon vagyunk. – Ez persze egy másik Bruges volt. De rettentő tömény ez is. Fényeszöld, párászöld. Úgy pezsgett az egész, mintha nem júniusi eső, hanem szódavíz esett volna az égből. Bruges, Bruges, nur du allein.

Június 17., péntek

Reggel kényelmes kelés. Délfelé lesétálunk a Grand’ Place-ra, a St. Nicolas felé mennénk. Látjuk újra a Mannekent. De az utat eltévesztjük, mire a gyönyörű kis templomig jutunk, szerencsésen el is fáradunk. Pedig itt, a környéken akarunk vásárolni. Itt tizenkét év előtti emlékeink szerint üzleti negyed van. Ez igaz is. De közben sétálóutcává alakították. Beülünk egy kicsit oldalt egy bisztróba, kávé (eszpresszó!), aztán eszünk spagettit is. Így túlesünk az ebéden. Aztán áruházak, szappan, harisnya, ajándék (Franséknak whisky és bonbon), apróságok. De minden nehéz, például a harisnyák számozása. Más, mint otthon. Marks and Spencer (londoni emlékek). Sajna bonbont nem találunk. Holtfáradtság. Taxival haza. Ötkor Hennard jön. Eleinte kedves, szerény. Elmegyünk kávézni. Belejön a beszédbe, most már vízesésszerű. Egyszer csak ráébredünk, hogy némileg őrült, illetve enyhén gyagyás. Elképesztő csacskaságokat beszél. Balázs szerint úgy hat, mint a stephanskirchei tudós őrült egyenes folytatása. Csak nem érdekli a magyar történelem, sem a magyar irodalom. (Magyar számot ad ki a Journal des Poètes-ben.) Peruról beszél, meg csak úgy. „A költő embereknek ír. Remélem, maga nem elefántcsonttoronyban él.” Hazajövet körbevisz minket – én hülye, magas sarkú cipőben. Húzza a lábát ő is, valami baja van szegénynek. Majd telefonálunk. Majd ha fagy. Vacsora San Remóban.

Június 18., szombat

Végre rendes nap. Balázs délelőtt lemegy a St. Josse felé vásárolni, élelmet, Jutkának kólát stb. Majd együtt megyünk ebédelni. (Egy olaszhoz, aki vasárnap is nyitva lesz.) Ebéd után: újságos. Balázs megveszi a Die Weltet, én három darab Agatha Christie-t. Ettől lázba esem. Én hülye! Hogy eddig erre nem gondoltam. Persze hogy francia nyelvű krimit kell venni. Éljen, éljen, hazamegyünk, olvasok. Az első nap, hogy némileg relaxálódom. És este: a Grand’ Place kivilágítása. Ezt hirdetik Belgium-hosszat. Igazuk is van: gyönyörű. És némi élet ebben a holt városban, turisták, fiatalok zajongnak, körbetáncolnak, éneklik az Obladi-Obladát. Vagyis az történik, ami Olaszországban mindig, mindennap. A fényjáték lassú, kevés változatú, mégis pompás. Kék, piros, narancsszín, szürke fények ugratják ki a szobrokat, egyes homlokzatokat, a Városháza manzárdsorait (négy sor!), boltozatos folyosóját. II. kötet 70Előbb a serfőzőház előtt ülünk (majdnem), ahol Rimbaud és Verlaine veszekedett, aztán sétálunk. Hideg van. Akik jegyet váltottak (100 fr.!) sem látnak többet. Heccek, ordítások, angolok, japánok, hinduk stb. Képtelenül szép cukrosdoboz a tér. Színpadon járunk. Veszünk fügét a passage-ban. Óriási, zöld.

Június 19., vasárnap

Jutka jön. Reggel a Gare du Midire. Transeuropéen Express: Tee a rövidítése. Gyönyörű, ezüstszín vagonok, termes kocsik, faltól falig szőnyeg. Jutka kiszáll, két és fél óra alatt jött Párizsból, de ezért fél 5-kor kelt. Vissza a szállóba. Egész nap ülünk és beszélünk. Még enni sem akar menni Judit, itt eszünk ezt-azt. Elolvassuk a regényét. Mindent elmond, amit tud és akar az írásról, apróra megbeszéljük a szerkezetet, hangot stb. Öt órakor én eldőlök, alszom egy órát. Este telefon Kotányi Magdának, Kibédi Varga Áronnak. Jutka igen rossz állapotban van, ijesztően sovány. Tizenkét kilót fogyott, most negyvenkét kiló. Megrémít minket a külseje, csak nem beteg? Azt mondja, a munkától van, a regény őrjítő, vad összegyúrásától. Összeszorul a szívünk, ha ránézünk. Itt most ragyog, beszél, eufóriás – de mi lehet máskor? Brüsszelből – ahol először van – nem lát mást, mint a mi gyengécske szállodaszobánkat, a belőle látható tűzfalakat. De más nem is érdekli! Nekünk jó így, de neki? Fantasztikus volt ez a találka, a brüsszeli Szigliget. Este kivisszük az állomásra. Integetünk a Trans Exp. után (Etoile du Nord-nak is hívják). Áll az ablakban, kimondhatatlanul keskeny.

Június 20., hétfő

10-kor értünk jön Frans. Elvisz a minisztériumba, Madame Heugnort-ral beszélünk. Ez a culture nèderlandaise minisztériuma. Nagyon előzékenyek, telefonál a pályaudvarra, rögzítjük indulásunkat (csütörtök este). Taxiszámlák. A nő flamand Salome-típus, valóban flamand, de modernben. Elegáns irodai ruha, ápoltság. Utána: Antwerpen másodszor, most állatkert. Némi csalódás. Azt hittem, valami extra. De nem. Nagyon hasonlít a miénkre, csak különösebb állatokkal. Fel van tüntetve: itt, a Zoóban született. Flamingók, nem lilásak, hanem rézszínűek. Törpe- és nagy flamingó! Amerikai bölény. Zebrák, lámák, szarvasok, rengeteg teve. Kétpúpúak. Nagyon furcsa, amikor egyeseknél a két púp félrefitul. Éjszakai állatok pavilonja: félhomályos. Makik, lajhárok, baglyok. Akvárium, fantasztikus formagazdagság. De a monte-carlói még izgalmasabb volt. Lamantin, fókák. Pingvinek (tündériek). Sasfélék. Tigrisek, oroszlánok, gepárdok. Csodás pázsit, rengeteg gyerek, iskolák jönnek ide folyton. Két zebra csókolódzik. Ronda kígyók, szegény iguánák. II. kötet 71És végül (amit kezdettől szerettem volna): majmok. Emberszabásúak. Egy végtelenül szomorú, óriás fekete gorilla ül a sziklán, és néz. Félelmesen hasonlít egy ősemberre. Ezenkívül sok gorilla, orangután. Egy vidám fekete csimpánz pettyes labdával játszik, arca, tenyere, talpa rózsaszín-sárga. És a füle is, óriási emberfüle. A szomszéd ketrecben ellenszínű csimpánz: elegáns drapp bundában, arca-tenyere stb. fekete. Ez is labdázik, karcsúbb, keskenyebb, mint szomszédja. Remek ez az emberszerű mozgásuk. De sajnos a kisebb majmok pavilonja zárva. Javítják, a majmokat elvitték. De kár! De szerettem volna bundereket látni. Van az antwerpeni Zoónak egészen más, nagy területe is, állítólag ott élnek szabadon az állatok, ez csak kisebb bemutatópark. Kafferbivaly. Súlyos indiai tinók. Óriás barnamedve, egy jegesmedve vígan úszkál. (Halfeje van.) Egy indiai rája villamosságát rávezetik egy készülékre, és az állandóan rajzolja és kis menydörgésekkel jelzi: mennyi elektromosságot bocsát ki. Ha mozog, mennydörög. Ha nyugton van: hallgat. Ronda piranhák (milyen kicsik!). Fekete-fehér óriássünök összedugják az orrukat. Pálmakert, kis dzsungel. Zsiráfok nyaldossák a rácsok legfelső részét. Az elefánt áll, és állandóan himbálja a fejét. Miért szokták ezt? (A medve is így szokta; egyszer Szigligeten egy kis falusi cirkusz medvéjét láttam így fejet himbálni, nagyon kis ketrecben ült szegény.) Az állatokkal magyarul beszélek, azok megértik.

Ebéd. A hús ez egyszer rossz, kemény, mint a cipőtalp, de utána csodálatos eper-tejszínhab-vanília fagylaltkompozíció serlegben. (Itt van holipni, gyermekkorom óta nem láttam.) Veszünk Earl greyt. Vissza Brüsszelbe. Ki a Midi pályaudvarra, Balázs megveszi a helyjegyet. Átadom Fransnak kis ajándékainkat: egy üveg whisky, egy doboz csokoládé. Nekik mibe kerülne! (Az ital.) Elbúcsúzunk tőle; nagyon aranyos volt. És milyen sziluett: egy belga ellenálló. – A minisztériumban kapunk egy szép könyvet a flamand primitívekről. Hja igen, még ott elesem a síkos kapuküszöbben (mellékbejárat, garázs). Egész nap fáj a térdem. A fáradtság, a dekoncentráltság, attól estem el. De nem vészes. Este telefon Kotányi Magdának. Itt van Brüsszelben. Másnap találkozunk.

Június 21., kedd

A legkellemesebb találkozás: Radsitzkyvel. 12-kor értünk jön, kivisz kocsin Uccle-be. Villaváros, elbájoló romantikus bozótkertben, elragadó villaház. Ők épp idegesek, pünkösdkor kirabolták őket, minden otthon lévő pénzüket elvitték. A sűrű növényzet alkalmas a rejtőzésre. Nem nagy kert, de körül mindenütt kert van, nagy zöldterület együtt. (Átjöttünk a Parc de Cambre-on, a brüsszeli Bois de Boulogne, a fák törzse zöld mohás, óceáni éghajlat.) A ház szerencsére nem főúri kastély, csak éppen gyönyörű bútorok, kényelem, „réII. kötet 72gimódi” elegancia (vagy inkább divat, de itt minden valódi). Az asszonyt ismerem Párizsból, Sziginek hívják, szép és ifjú. Gyönyörű teríték a kertre néző szobában, háromféle rózsaszínű metszett pohár. Remek ebéd, micsoda beefsteak, csengetés a házvezetőnőnek. Mióta nem láttam ezt, hogy „cselédnek csengetni”. Hát ez is van? Ezt tudom nélkülözni. Aperitifnek sherry, francia vörösbor, pezsgő, ebéd után francia konyak. Carlos maga hozta a tésztát az ebédhez. Tehát gyönyörű környezet, de nem nyomasztó, ők maguk pedig rendkívül kellemesek. Még Balázs is beszél, előad, úgy feloldják. Jóízű duma, akár Pesten is lehetne. Franciásak. Carlos mindig is aranyos volt. (Párizs, 75-ben, meghív az asztalához.) Rengeteg macska: egy nagy sziámi, gyönyörű kék szemű, egy fekete zöld szemű, egy vörös-drapp (Szigi: mindig is szerettem volna egy vöröses macskát. Roux.) stb. Egy törpekakas jár a szomszédból a macskákhoz, ott szórakoznak a gyepen, míg mi ebédelünk. Megeszi, amit a cicák hagynak, évek óta jóban vannak egymással. A kert örökzöld, rododendron, nagy délies fenyőfák – pineaszerűek. Hátul egy pavilon, Carlos itt csinálja kollázsait. Dzsesszgyűjtő, rengeteg lemez. Hát ez jó volt. 4-kor visszavisz minket a szállóba.

Fél 7-kor jön Kotányi Magda, megyünk a dán vendéglőbe. Csak jós ne legyen a versíró, mert beteljesül. „S a tálca! Ürmös! És… tejszín, kövérség, sonka rozskenyérrel… bizony még sokszor erre gondolok, a matracról majd felriadva éjjel.”*77 Ezt írtam 1945-ben, éhségemben, szóról szóra beteljesült: iszonyú, mit zabáltunk a dán kocsmában este, és már délben is sokat ettünk, egész éjszaka fel-felriadtam, vergődtem a gyomorfájástól. A tálon volt kaviár, ráksaláta, füstölt hering, nyers sonka, főtt sonka, dán szalámi, füstölt fehérpecsenye, főtt tojás, paradicsomsaláta és amit még elfelejtek. Rozskenyér vajjal, tea. Remek volt, de megfizettem érte. Hja, Magdánál még lazac is volt, nem bírta megenni, kínálta, de én sem bírtam. Borzasztó! Lazacot meg nem enni! Mit szaladok utána Pesten, de nincsen. – Magda beszél, mesél, kedvesen segít vásárolni. Taxival haza.

Június 22., szerda

Vásárlás. Agyonjárjuk magunkat. Találka Hennard-ral. Dagadt lábbal haza. Holnap este utazunk, és addig még vásárolni kell. Magdával 1-kor randevú. Valószínűleg utoljára láttam ma a Grand’ Place-t. Nem csúnya.

II. kötet 73
Életrajzi jegyzetek
Önéletrajzi jegyzetek – Tezla professzornak*78

Családom. Vidéki értelmiségi család. Felmenőim főleg református papok, ügyvédek voltak; állítólag egyiküket gályarabságra vitték a 17. században, mert nem tagadta meg prédikátori hitét – de ez csak legenda. Nem legenda viszont nagyapám, aki ügyvéd volt egy Erdély-széli kis faluban (családom erdélyi, illetve Erdély-széli; jellegzetes történelmi vidékek ezek), és aki időnként felállt a népes családi asztal mellett, hogy hónapokra eltávozzék Egyiptomba vagy Jeruzsálembe, Párizsba vagy Londonba. Amikor megkérdezték, hogy miért megy éppen Dániába, odavetette: Mert ott még nem voltam. – Szokatlan dolog ez múlt századi, magyar, csöppet sem dúskáló körülmények között. Nagyapám egyáltalán nem volt világcsavargó típus; afféle falusi, magyar viktoriánus lehetett, kemény, praktikus, de sokat látó. Egyik megmaradt egyiptológiai könyvében találtam rá először kamaszkoromban Ekhnáton fáraóra, aki később olyan kedves lett nekem; egyik versciklusom hőse.

Szüleim. Az első világháború után jöttek ki Budapestre, mikor azt az országrészt Magyarországtól elcsatolták. Menekülés, javaik elvesztése, vagonlakás. A „vagonlakó” az első világháború utáni idők egyik típusa. Apám is ügyvéd volt; nehéz beilleszkedés a nagyvárosi körülmények közé; részleges hadirokkantság; három évet töltött a fronton. Később a férjem is három évet töltött a második világháborúban. – Anyám ideges volt és tehetséges; jól zongorázott, volt nálunk otthon zongora, gitár, mandolin, xilofon, havasi kürt. Nálunk mindenki zenélt – csak én nem. Sajnos a zenét nem örököltem, legfeljebb talán a ritmust. Anyám rengeteget olvasott, habzsolva, összevissza. Ezt viszont örököltem, valamint naiv áhítatát is a „tudomány” iránt.

Gyerekkori tájélmények. Ezek fontosak. A táj mindig befolyásolt. Hosszú nyarakat, húsvétokat, karácsonyokat töltöttem vidéki rokonainknál. Sokat voltam egyik erdőmérnök nagybátyámnál a Nyírségben, egy tanyán – a vidék csupa homokbucka, mire a ló felhúzza a kocsit a halomra, csüdig gázol a homokII. kötet 163ban. Nagy-nagy homoki erdők: cser, tölgy, akácosok. Nem komor erdők ezek: vidámak, napfényesek, tele margarétás tisztásokkal. Őzek ugrálnak át az erdei utakon; szarvas, borz, vaddisznó. A házban egy aranyos nagynéni; otthon sütik a kenyeret kemencében; petróleumvilágítás. Lovak, kutyák-macskák, sok-sok játék, fáramászás, libalegeltetés. – Egy másik tájélmény: a magyar Nagyalföld. Tisza menti mezőváros. A Tiszán tanultam meg úszni, evezni, ott láttam a „Tisza-virágzást” – amikor a kérészek kiszállnak folyó fölé, és egyetlen napig óriási rajokban mindent belepnek. Forró nyarak, kirándulások a „pusztára”, egy árvíz; vidám táncoló fiatal rokonok. – A harmadik nagy tájélményt, a Balatont később szereztem. De tájélménynek nevezem Budát is, a nagyvárosi utcát, egy-egy öntöttvas lámpát, kapualjat, templomot; szeretem a városi tájképeket.

Iskola. Már elemibe is szívesen jártam, hát még középiskolába. Olyan fontos volt életemben a középiskola, mint a múlt századi angol regények szereplőinek. A Baár-Madas református leánylíceum a Rózsadombon volt található, a város egy szép villanegyedében. Úgynevezett előkelő iskola volt, de volt benne valami a régi kálvinista kollégiumok szelleméből is. Elsőrendű tanári kar; az igazgató egy költő: Áprily Lajos. (Erről bőven írtam már „Az első költő” című Áprily-emlékezésemben; a „64 hattyú”-ban található.) Félbennlakó voltam itt, részt vettem az internátus életében. Ez jó élet volt, diákviccek, viták, elmélyült kamasz-társalkodások, sok torna, sport, ünnepélyek, nyelvórák – innen hozom azt a véleményemet, hogy tizennyolc éves koráig mindenki tehetséges. Ebben az iskolában: 1. engem békén hagytak, 2. még jutalmaztak is. Főleg azért jutalmaztak, amilyen vagyok – ez később végtelen ritkán fordult elő. Irodalmi hobbimba, amely akkor már erős volt, mindenki belenyugodott; ha nem tudtam a fizikát, a tanárok súgtak. Áprily szelleme lebegett a vizek fölött. Amikor egyszer Cyrano szerepét osztották rám egy öntevékeny színielőadáson (akkor még gyönyörűnek találtam a Cyranót), lelkiismeretesen beszereztem a szerephez nélkülözhetetlen nagy, papírmasé orrot is. Föl is raktam próbán, de a lányok tombolva követelték, hogy vegyem le, mert nemcsak kimondhatatlanul ronda vagyok vele, hanem iszonyúan komikus is – az előadás köznevetségbe fullad. Így aztán saját – mondhatnám, elenyésző – orrommal játszottam el Cyranót, de ez senkit nem zavart. Abban az iskolában többé-kevésbé a saját arcommal voltam jelen.

Nem így volt ez az egyetemen. Ott inkognitóba kellett vonulnom. Azt képzeltem ugyanis, hogy az egyetemen irodalommal foglalkoznak, de kiderült, hogy a legjobb esetben is csak irodalomtudománnyal. Akadt itt is egy-két jó tanár, de egészében véve sokkal kevesebbet tanultam a bölcsészkaron, mint a gimnáziumban. Önellátásra rendezkedtem be, olvastam és írtam. Közben kitört a háború.

II. kötet 164

Házasság, háború. Leendő férjemmel az Állatkertben ismerkedtem meg. Őt eztán behívták katonának, és később is, amikor már összeházasodtunk, házasságunk ösvénye össze volt kötve a Hadak Útjával. 1944 nyarát abban a pici faluban, ahol ő állomásozott a szakaszával (írtam erről a nyárról egy „elbeszélő költeményt”, egy töredéke meg is van, Mihályfalvi kaland címen), katonai kórház bizonyítványát vártuk Pécsett, amikor kitört a nyilas uralom, és a város minden hangszórója harsogta a szörnyű híreket. Ezekután a kórházi bizonyítvánnyal följöttünk Pestre, férjem már nem tért vissza a katonai alakulatához. Később romlott a helyzet, bujkálás, álnév, razziák, Budapest ostroma, férjem hadifogsága; ez az a „háborús anyag”, amit azóta sem tudok elkerülni a verseimben. Közelről láttam a háborút, temettem halott katonákat és elpusztult lovakat; tankcsata, szenespince, hó, éhezés: ez az én írói nemzedékem legfőbb és korai tapasztalata. Mi – sajna – bőven részt vettünk a történelemben.

Irodalom. 1945-től 1948-ig voltam „fiatal író”. Megindult az irodalmi élet, megindultak a folyóiratok, így a mienk is, az Újhold, amelyet férjem szerkesztett, mint a fiatalok lapját. Kaptam Baumgarten-díjat, elmehettünk ösztöndíjjal Rómába és Párizsba; ez is alapvető képzőművészeti- és tájélményem. Három évig tartott ez az irodalmi tavasz, azután jött a „fordulat éve” (48), az Újholdat megszüntették, antifasiszta, polgári humanista irányzata nem felelt meg többé. Az elhallgattatás évei következtek, körülbelül tíz esztendő. Ezalatt fordítottam, iskolában tanítottam, dolgoztam ezt-azt, olykor még verset is írtam. Újabb történelmi dátum: 56; újabb, záporozó izgalmak, hihetetlen fordulatok, utcai harcok. Utána lassan oldódó helyzet: az irodalomban megszólalnak azok is – saját mondanivalóikkal –, akik eddig hallgattak. Hogy mindez alatt mit írtam, azt elmondják a könyvcímek. Itt csak a történelem – és saját történetem – hátterét rajzolom oda a könyvek mögé. Tulajdonképpen nem vagyok politikus alkat, elsősorban az egzisztenciális érdekel. Élet és halál, ember és természet, erkölcs és gondolat. De nem tagadható, hogy írói pályám – mint minden írói pálya ezen az égtájon – szorosan összefügg a történelem fordulataival. Isten bocsássa meg: sokkal kevesebb történelmet kívánok magamnak, mint amennyiben eddig részem volt.

Műfajok. Költő vagyok, de vannak más műfajaim is. Jó sokat fordítottam, régi és modern világköltészetet, drámákat, nemcsak azért, mert körülményeim erre kényszerítettek, hanem azért is, mert ez Magyarországon négyszáz éve (vagy ezer éve) divat. Szokás nálunk, hogy a legjobb költők műfordítók is. Van egypár gyerekvers-kötetem – ez is mai magyar műfaj. Néhányan megpróbáltuk modernizálni a gyerekvers fogalmát, ami itt is mellék-irodalomnak számított. Ma már nem számít annak. Bizonyos fajta, de valódi verset nyújII. kötet 165tunk a gyerekeknek. Végül megemlítem a vers mellett második számú főműfajomat: az esszét. Ez idősebb korom zsákmánya. Nehéz, de izgalmas feladat volt, míg megtanultam prózai mondatokat írni, gondolatokat – és nem emóciókat fogalmazni. De meg kellett tanulnom, mert mondanivalóim ezt kívánták. Most készül második tanulmánykötetem, ebben is főképp a modern líra kérdései érdekelnek. Esszét írok, és nem tudományt; nem látom be, az irodalomról mindig unalmasan beszélni, ahogy ezt nálunk – oly sokszor – teszik. Újabb írásaim közül megemlítem a Rilke-esszét, A költői képről szólót, valamint – nem utolsó sorban – a sci-firől írottat.

Ennyi elég. Ülök Budán, egy hatszögletű szobában, és írni próbálok.


Kedves Tezla professzor, mint megbeszéltük, ez nem írásmű, ezek csak motívumok, összedobált részletek. De hát – ahogy mondta – erre van szüksége.

George Szirtesnek – életrajz*79
Nemes Nagy Ágnes

Budapesten született 1922-ben, értelmiségi családban. Felmenői főleg ügyvédek és református papok voltak. A Budapesti Tudományegyetemen 1944-ben tanári diplomát szerzett. A háború után több munkahelyen dolgozott, egy pedagógiai lap szerkesztőségében; illetve gimnáziumban tanított. 1958-tól írói munkájából él. Első verseskötete (Kettős világban) 1946-ban jelent meg, erre Baumgarten-díjat kapott. Alapító tagja volt az Újhold című folyóiratnak (1946–1948), amelyet 1948-ban, a „rákosizmus” hatalomra jutásával betiltottak. Publikálási lehetőségei ezzel megszűntek, következő verseskötete 1958-ban jelent meg,*80 Szárazvillám címen. További kötetei: Napforduló (1967), A lovak és az angyalok (1969), erre József Attila-díjat kapott; Között (1981), A Föld emlékei (1986). – Az irodalmi tanulmányt is műveli; esszékötetei: 64 hattyú (1975), Metszetek (1982), A hegyi költő (Babits Mihály lírájáról – 1984), Látkép, gesztenyefával (1987), Szőke bikkfák (1988), Szó és szótlanság (összegyűjtött esszéinek első kötete, 1989). – Sokat fordított a világirodalomból, a régiektől napjainkig, színműveket Corneille-től Brechtig, II. kötet 166verseket Ronsard-tól, Victor Hugotól, St. John Perse-től Rilkéig és tovább; angol fordításai is vannak (Eliot, Auden). – A hallgatás éveiben számos verset, mesét írt gyerekeknek; ez engedélyezett volt.

1983-ban Kossuth-díjat kapott, 1986-tól egyik szerkesztője a negyven év után feléledt Újholdnak, amely most évente kétszer almanachként jelenik meg, s amely a magyar irodalom legjavát igyekszik publikálni, különféle irányzatokból, nemzedékekből, mindenesetre a Nyugat nagy íróinak, Babitsnak, s nem utolsó sorban az irodalmi autonómiának szellemében.

(1989. július)*81
Család*82

Sokat szenvedtem anyámtól. Olyan sokat szenvedtem tőle, hogy soha nem is tudtam megírni, írásig emelni a vele való fájdalmaimat. Legfeljebb itt-ott ejtettem nagyon halvány, kívülálló számára teljesen érthetetlen célzásokat rá a verseimben. Túl erős, feldolgozhatatlan volt ez, nem tudtam megtalálni rá a szavakat. Meg gátolt az a hozzácsapódó méltánytalansági érzés is: az embernek nem illik szidnia az anyját. Aztán a külső körülmények. Micsoda hallelujával fogadták volna, ha egy „burzsoá” író „leleplezi” a családját! Hát ezt nem. Köszönöm. Mi köze is volt ennek a burzsoáziához? Legfeljebb nagyon vékony, áttételes szálakkal kötődött a „társadalmi”-hoz. De ha a fejemre állok, akkor sem gátolhattam volna meg az ilyen hazug belemagyarázásokat. Míg a paraszt- vagy munkásszármazású írók melegen glóriázták körül az anyjukat, környezetüket, egyre-másra szaporítva a proletár „szent család” rajzokat – nekem ebben a helyzetben nem maradt más, mint a hallgatás. Némán elvállaltam a családomat, ahogy elvállaltam a nevemet is – mennyi vesszőfutás azért a „Nemes”-ért –, pedig sosem éreztem azonosnak magammal. Valóságos megkönnyebbülés nekem, hogy ma már van a telefonkönyvben egy jó pár „Nemes Nagy” nevű személy, akik közül egy sem rokonom, de nyilván ugyanúgy keletkezett a nevük, mint az enyém: ragadványnévként. És most már vállalják ők is.

Természetesen a Baár-Madas is azért volt nekem olyan gyönyörű, mert otthon olyan rémes volt. Szegény, idegbeteg anyám, aki tönkretette a gyerekeit II. kötet 167(Éva történetei külön!), a férjét, és akinek nem volt betegségtudata. Mert akkor gyógyítani lehetett vagy kellett volna. Hogy egyáltalán normális vagyok, azt az iskolának köszönhetem. Nekem a tanárok személytelen, nevelői szeretete, társaim barátsága helyettesítette az anyai szeretetet, az volt az alap, amire támaszkodtam. Valóban egzisztenciális volt, mert e nélkül nem lehet felnőni. Egyáltalán: nehéz felnőni egy idegbeteg anya mellett. Segített még Icu néni, Ellyék bizonyos fokú szülőhelyettesi mivolta. Boldog voltam, ha elmehettem otthonról, hozzájuk vagy az iskolába. A pusztateremi, a csongrádi szép napok. Gyerekkorom fénypontjai. Ahol normálisan viselkedtek velem, mint egy rokongyerekkel, szinte mint a sajátjukkal. Édes Ellykém, aki majdnem örökbe fogadtál.

Aztán még ez is megváltozott. Kamaszkoromtól kezdve összekülönböztem drága jó apámmal. Aki normális volt, akinek néha panaszkodhattunk, aki szeretett minket. Neki mondtuk el, hogy anyám „igazságtalan”. Ez volt az első, keserű minősítő jelző, amit megtanultam, róla szólva. Szörnyű volt az igazságtalansága, méltánytalansága. Ahogy büntetett, főleg ok nélkül, az ütésig (köpésig) alacsonyodva olykor-olykor. Pedig olyan „jó gyerek” voltam. Még ő is elismerte. Csak letettek valahova, és én elszórakoztam magamban. Örülhetett volna két sikerült gyerekének, akik soha nem okoztak neki súlyos gondot, sőt, örömet szereztek, dicsekednivalót. Ehhez az alaphelyzethez járult kamaszkoromtól a – jobb híján mondom úgy – politika. Ez aztán eltávolított apámtól, családomtól. Ők derék, jobboldali úriemberek voltak, én meg háborút utáló, irodalomrajongó, született baloldali. Ahogy ez lassacskán kiderült, önmagam előtt is váratlanul, ahogy egyre inkább ideggörcsöt kaptam magamban attól, hogy Kosztolányit összetévesztik Kodolányival, és dicsérik az országgyarapító németeket.

Tulajdonképpen ez a legérdekesebb. Hogyan, miért lettem én gondolkodásban azzá, aki vagyok? Az én környezetemben hogyan voltam képes más eszmékre szert tenni, szembeszegeződni az adottal? Nem a barátaim befolyásoltak (Borbála), ez szamárság. Összetévesztése az oknak az okozattal. Én választottam Borbálát és az összes többieket*83, Balázst. Elvégre bárkit választhattam volna, kedves, előkelő lányokat, huszártiszteket környezetemül. De unII. kötet 168tam őket. Szellemi kapcsolatra sóvárogtam, sőt, irodalmi kapcsolatra. Kedves, ifjú „vőlegényemmel”, első komoly udvarlómmal politikailag megértettük egymást, ez fontos volt. De szellemileg már nem: nekem irodalom kellett. Túl persze az ifjúság természetes, elemi nemi vonzódásán. A nemiség egy darabig elég: aztán nem.

Hogy politikám, irodalmam lázadás volt a rossz családi helyzet, a tűrhetetlen légkör ellen? Persze. De a lázadás annyi mindenben megnyilvánulhat. Például elkezdhettem volna fiúzni is, a nemiség felé kitörni: ez nőnek eléggé adott, leplezetten helyesebb magatartás. A kurva mint szabadságeszme. De ez nekem nem tetszett. Mély gyanakvás élt bennem (és milyen jogosan!) az effajta lázadással szemben. Férjhez is mehettem volna, villámgyorsan, hogy szabaduljak otthonról. De én nem ezeket választottam, hanem az irodalmat és a vele járó, bizonyos fokú politikumot. Antifasizmus, demokrácia, magas irodalom, humanizmus, miegyéb. Miért?

Magam csináltam végig a saját életemet, és mégsem tudok erre igazán felelni. Pedig ki felelhetne, ha nem én? Ki ismerhetné egy úrilány indokait, aki elszakad belső magatartásban családjától, aki a másik oldalt választja – ha nem az, aki választotta. Lány-mivoltom külön megnehezítette, abszurddá tette helyzetemet (este 8-ra otthon lenni, 11 után olvasni tilos, a lánynak tudnia kell töltött káposztát csinálni stb. stb. És férjhez menni, persze. A bálok, jogászbál, medikusbál, azokban mindig volt valami szörnyű is, valami végzetes félreértés, ahogy én ott táncolok hosszú, kék muszlin báliruhában…) Minek egy úrilánynak politika? Minek annyit törődni a zsidókkal? Minek félni, amikor Észak-Erdély visszajött? És minek vérbajos írókat olvasnia? Gyötrelmesek voltak ezek a viták, hiszen főleg apámmal csaptam össze, akit szerettem, becsültem: hordozta osztálya szellemi előítéleteit és föltétlen, személyes becsületességét. Csak sokkal-sokkal később voltam képes meglelni magatartása (magatartásuk) történelmi indokait, alapozását s vált érthetővé, magamban megbocsáthatóvá – némileg – az, amin átmentem. (Trianon, erdélyi származás, a 18–19-es forradalmak súlyos hibái, háborús sokk, három év lövészárok az első világháborúban stb.) Utólag örülök, hogy mindent megtettem érte (értük), amit később tehettem. Ez természetes volt, ösztönös. A személyi kultusz alatt fogalmaztam meg melankolikus megnyugvással, hogy milyen jó: nem árultam el a rosszat a rosszabbnak.

De hogy akkor, ott, az én körülményeim között, miért, hogyan lettem önmagammá – azt nem tudom. Az irodalom segített, az biztos. Mégis, alapjában véve…

(1981. június)
II. kötet 169
Káin, Ábel, gimnázium*84

Amikor átforgattam kamaszkori bibliámat, hogy segítsek memóriámnak valamilyen „legkedvesebb” verset választani, az egyik széttépett oldal maradékán Káin és Ábel históriájára esett a pillantásom. Ez ugyanis afféle szakadt, hiányos, háborút járt biblia; van szebb is, épebb is, de valahogy ezt kedvelem. Azonnal el is hessegettem a gondolatot: ugyan miért beszélnék Káinról és Ábelről; nézzük csak Ézsaiást, Jánost, a Korinthusbeliekhez írt első levelet. De hiábavaló volt a rugódozásom; addigra már ellenállhatatlanul terjedt szét bennem egy régi, iskolai történet emléke, aminek kétségkívül van valami felszínes köze Ábelhez és Káinhoz, de voltaképpen másról szól, talán a történelem egy szeletéről, talán egy eltűnt, elfelejtett gyerekcsoportról, amely… Nem, nem igaz. Nem igaz, hogy a kapcsolat felszínes az emlék és az emlékeztető jel között. Van itt valami mélyebb összefűződés, valami lappangó, erős kapocs, csak éppen képtelen vagyok rájönni: mi a titka. S ha már mindenáron szóhoz akar jutni, hadd mondja el a történet önmagát.


Eljutottunk a tananyagban Vörösmarty Mihály költészetéig, abban is A vén cigányig. Eljutottunk, mégpedig az 1950-es évek valamely pillanatában, a magyar közoktatás Petőfi Gimnázium nevű fiútanintézetében. Rám várt mint tanárra, hogy a szöveg alaposabb ismertetésével szolgáljak a tanulóifjúságnak. Mivel az adott körülmények közt sem tudtam megfeledkezni Vörösmarty iránti heves hódolatomról, igyekeztem gyorsan túlesni a verselemzés előtti szükséges tudnivalókon: a szöveg életrajzi elhelyezésén, a nehezebb sorok, szavak feloldásán, az úgynevezett tárgyi utalások tisztázásán. Ez utóbbi körben futólag megemlítettem a „Gyilkos testvér botja zuhanását” is, s hozzáfűztem mellékesen: ez a sor persze Káin és Ábel történetére utal. És akkor észrevettem valamit.

Észrevettem, amire a tanár aránylag hamar felfülel: valami megváltozott az osztály hangulatában. De mi? És miért? Eddig nyugodtan, legfeljebb némi unalommal vették tudomásul a tanár elkerülhetetlen szájjártatását, de most egyszerre fölemelték a szemüket. Szinte minden padsorból csodálkozó vagy inkább csodálkozóan üres pillantások meredtek rám. Álltam a katedrán. Szembenéztem az osztállyal. Mi történt? Olyan szélsebesen gondolkoztam, olyan képtelen találgatásokkal próbálkoztam magamban, amilyeneket csak az ilyen kényes pillanatok képesek előhívni.

Ti nem ismeritek Káin és Ábel történetét? – kérdeztem végül. Az osztály II. kötet 170azonnal megkönnyebbült. Hááát… – mondták egyesek bizonytalanul. Nem… – mondták mások határozottan. Szóval: eltaláltam. Nem ismerik Káint és Ábelt. Most, utólag, bizonyosra veszem, hogy voltak ott jó néhányan, akik ismerték, csak nem merték bevallani, mások viszont valóban nem tudtak semmit. Álltam a katedrán, azon a szálkásra kopott, szomorú kis deszkaalkotmányon, ami a magyar pedagógia helye, és meg kellett támaszkodnom az asztalban. Hiszen tudtam én ezt, hogyne tudtam volna, elvégre az ötvenes éveket írtuk, s minden másodpercünk fogyhatatlanul emlékeztetett a dátumra, amelyben éltünk. De hogy ennyire… hogy így… Akkor voltaképpen hol kezdjük az úgynevezett európai kultúra ismertetését? Most talán meséljem el nekik – Vörösmarty egy verssora alkalmából – a Bibliát? Vagy térjek ki a költő nyelvszépségeire? A művészet lánglelkű hatalmára? A kultúra pusztulásának kísértete úgy ütött nyakszirten azon a kopott katedrán, hogy szédülten bámultam bele diákjaim – vétlen – kamaszarcába.

Hogy bonyolultabb legyen a dolog: ott ültek az osztályban a koreai diákok is. Ki emlékszik rájuk? Ki emlékszik arra a ferde szemű csoportra? A koreai háborúban összegyűjtöttek egy csomó észak-koreai hadiárvát, elhagyott gyereket, és szétosztották őket a közép-európai országok között. Mi is kaptunk egy csoportot; fent laktak a Szabadság-hegyen, egy szép villában, az volt az internátusuk. Némi nyelvi előkészítés után beömlesztették őket különféle iskolákba. Mindez voltaképpen helyénvaló volt. Csak – sajna – gőzölgött belőle az a tökéletesen elhibázott, parancsra rendelt, agitprop jóságosság. A koreaiak megjelenésével az iskolában elkezdődött beláthatatlan nehézségeink sora. Hiszen alig gagyogtak valamit magyarul; nekünk – ritka szerencsénkre – akadt egy tanártársunk (hadd álljon itt a neve: Sövény Aladár), aki valamikor, hobbiból, foglalkozni kezdett a távol-keleti nyelvekkel, kínaival, japánnal, majd áttért a koreaira. Ő lett az új fiúk pásztora. De pásztoroltuk őket mindnyájan, nagy tömegű különórát nyújtva okulásukra. Életkoruk is eltérő volt; akadtak köztük piciny termetű fiúcskák, gyönyörű keleti babák, simogatni való kisdedképükkel, és akadtak magas, szikár, fiatal férfiak, korán megvésett arcuk furcsán komorlott a kamaszfejek fölött.

De nem ez volt a fő baj, ez a pedagógiai nonszensz, nyelvtudásban, életkorban. Hanem az, hogy magyar osztálytársaik utálták őket. Utálták őket csak úgy infantilis idegengyűlöletből, utálták rejtett ellenállásból – hiszen ittlétük szüntelen politikai propaganda ürügye volt –, és utálták, mert mindig jó osztályzatot kaptak. Mondják, kérem, hogyan lehet osztályozni egy magyarul csak dadogni tudó személyt Szkhárosi Horvát András 16. századi életművéből? Elprédikáltuk mi ezt százszor magyar diákjainknak: értsétek meg, nem tudnak magyarul, árvák, háborúból jöttek – de hát meg bírja-e érteni egy kaII. kötet 171maszgyerek azt a flagráns igazságtalanságot, amit naponta lát, hogy a másik fiú egyetlen mukkanásért megkapja a jelest, őt meg komolyan osztályozzák? Azok az örökös torzsalkodások, titkos verekedések! Amelyeket mindig a mieink kezdeményeztek. Az a poshadtan izzó légkör! Amelyben megfogja a lerongyolt magyar gyerek a koreai fiú sötétkék, szomorúan-meleg egyenkabátját, és azt sziszegi a fülébe: ez is az én apám adójából van.

Közben micsoda életsorsok a keletiek mögött! Az egyik gyerek, véletlenül belekeveredve a tűzvonalba, sebesült öccsét hátára vette, és elkúszott vele valami csöndesebb zugba. Mire odaért, öccse – a hátán – halott volt. Ilyenek jártak hozzánk iskolába. A legmeghökkentőbb az volt, hogy ezek a fiúk tanultak. Tanultak és tanultak. Nem csak diáktársaik, mi, tanárok is tátott szájjal bámultuk, micsoda feszült vaserővel küzdik magukat előre nehéz, finnugor nyelvünkben. Dolgoztak éjjel-nappal, mint a megszállottak. Az egyik zseniális kölyök még a Lear királyt is elolvasta, éppen Vörösmarty gyönyörű, de nyelvileg komiszul nehéz fordításában. – Miért olvastad el, K. O.? – kérdeztem tőle. – Mondtam, hogy nektek nem kell elolvasnotok. – De azt is tetszett mondani – felelte választékos magyarsággal –, hogy Shakespeare elsőrendű európai érték, és hogy a fordítás kiváló. Én két európai nyelven tudok: oroszul és magyarul. Gondoltam: magyarul olvasom Shakespeare-t.

És egyetlenegyszer mertem megkérdezni, külön tanulókörben, valamelyiküktől: nálatok milyen vallás van? Vagy milyen vallások vannak? – A fiú lesütötte a szemét, várt egy picit, aztán szinte kilökte – kipréselte a szót: Buddizmus. – Így mondta: buddizmus, h nélkül. Azonnal megértettem a hangsúlyából, hogy ezt nem lehet firtatni. Nem is firtattam. De akkor, amikor magyar diákjaim nem ismerték Káin és Ábel történetét, nagyon is tisztában voltam nemcsak bibliai tudatunk rendkívül gyors eróziójával, hanem ugyanakkor bele kellett látnom hitek és kultúrák végtelen keresztútjaiba: ferde szemű diákjaim nem is ismerhetik Káint és Ábelt. Káin és Ábel. Ábel és Káin. Nem éppen szívderítő történet; Vörösmarty Vén cigánya sem szívderítő. Talán Ábel sem volt olyan gáncstalan, mint hinni szeretjük. Hiszen Káin hosszan vitatkozott vele – „és szól, beszél vele Káin Ábellel, az ő atyjafiával” –, talán sértő volt Ábel, nagy, állatsújtó taglójával fenyegető. Akkor mégis úgy kapdostam gondolataimban Ábel után, mint aki éppen elveszít valami pótolhatatlant, megnevezhetetlent.

(Hogy mi lett a koreai diákokkal? Elég különös história. 1956-ban lerohantak a Szabadság-hegyről, s nemcsak lázasan összeölelkeztek az ifjú felkelőkkel, hanem, harcismerők lévén, igen hasznos gondolataik is támadtak. Tőlük származott a „kenőszappant a tankok alá” ötlete, sőt a Móricz Zsigmond körtéri palacsintasütő-hadművelet szintén – legalábbis így beszélte az II. kötet 172akkori népszáj. A palacsintasütő fontos eszköz. Ki kell rakni sok-sok palacsintasütővel az utcát, akkor a tank megáll, a tankos kinyújtja hosszú, aknakereső rúdját, úgy tapogatja végig a gyanús tányéraknákat. Mindenesetre a koreai diákokat 1957-ben összeszedték, s bár fegyverük sosem volt, helytelen magatartásuk miatt visszatoloncolták őket Koreába. Nem láttuk őket többé. Sem a kerek arcú kisdiákokat, sem a lángeszű elegáns Shakespeare-olvasót. Hogy miért viselkedtek így, keserves iskolai tapasztalataik után? Sejtelmem sincs róla. Talán jobban értettek magyarul, mint mi gondoltuk. Ki tudja? Talán még Káin és Ábel történetét is ismerték – a csöppet sem gáncstalan Ábel történetét.)

Ezt találtam a Biblia egy szakadt lapján.

Négyen – 1956-ban*85

Mivel Ali barátnőm évtizedek óta óhajtja, hogy mi négyen (Mészöly Miklós, Alaine, Lengyel Balázs, én) írjuk le, illetve mondjuk magnóra, amit együtt átéltünk 56-ban, most megpróbálom lefirkálni. Igaza van: lassacskán úgy megöregedtünk, illetve megbetegedtünk, hogy teljesen elhomályosodik bennünk ez a história, most gyorsan, utolsó percben még papírra kell vetni. Nem érdektelen ugyanis: négy olyan történet állhat elő, amelyek bizonyos pontjaikban megegyeznek, máshol meg teljesen eltérnek, ahogy ki-ki személyesen látta, s ahogy megmaradt benne. S végül a történelem egy kicsiny kockája ez is.

1956 októberében – a napra pontosan nem emlékszem, de még november 4-e előtt, a hullámzó harcok során, s amikor még nem alakult ki a kormánnyal való (Nagy Imre) egyetértés, amikor minduntalan bemondták a rádióban, hogy hány óráig kell letenniük a fegyvert a felkelőknek – Ali és Miklós látogatóba jött hozzánk egy este. Ez azelőtt is gyakran megtörtént, kölcsönösen folyton jártunk egymáshoz, közel is laktunk (Városmajor u. 48, Kékgolyó u. 2/a). Tehát Aliék feljöttek. Beszélgettünk, rádiót hallgattunk, izgultunk. Egyszer Ali ezt mondja: az az érzésem, hogy ma este még valami történik velünk. Ali megérzései híresek voltak; én magam, személyesen, akkor találkoztam az egyikkel először. Rögtön ráestünk: mi történik? Jó vagy rossz? – Ebben Ali tartózkodó volt. Hát… mondta, jó is, rossz is. Közben lövések hallatszottak. Honnan? Nem tudtuk. Úgy rémlett – a lövésektől függetlenül –, éppen a házunk alatt, a Kékgolyó sarkán építenek fiatalok valamilyen barikádot. II. kötet 173Ócska díványokból, lécekből, ipari hulladékból. Akkor mindenütt barikádokat építettek, de éppen itt, Budán, a Kékgolyó utcában? Elég szürrealista volt. Miklós kérdezte: van-e kenyerünk. Adtam egy félkilónyi darabot. Miklós az erkélyről, sötétben – mert addigra eloltottuk a villanyt – ledobta a barikádépítőknek. Egyesek szerint ez összefüggésben volt az eljövendőkkel. Szerintem nem. Sokkal hamarabb történt. S honnan tudta volna az orosz tank? Később megint lövések, már közelebbről. Másnap hallottam, hogy egy magyar tank jött (ment) a Krisztina körúton a Moszkva tér felé, a tér felől viszont egy szovjet tank jött, s azok vívtak valami tűzpárbajfélét. Addigra mi is a sötétben átvonultunk a Jakobinusok terére néző szobába, hogy figyeljük az eseményeket. Hárman: Ali, Balázs, én a díványra ültünk, Miklós az ablak előtt guggolt, ott nézelődött ki. Egyszerre óriási robbanás: egy tankágyúlövedék eltalálta a házat a szovjet tankból (hiszen az volt – bár messzebb – velünk szemben), a ház összes ablaka kitört. Egy lövedékrepesz (vagy teljes golyó? bár ez valószínűtlen) átszakította a falat, alul a padlónál jött be, rézsút átszelte a szobát, és a szemben lévő falba fent befúródott. Felpattantunk, megnéztük, hogy élünk-e, megsebesültünk-e, de legfeljebb karcolások voltak rajtunk a beeső ablaküveg miatt. Emlékszem, én nem pattantam elég gyorsan, Balázs rémülten emelt, mi bajod, mi bajod; Miklós sem sebesült meg, aki pedig legközelebb volt a lövéshez. Lerohantunk a légópincébe, amit 45 óta nem használtak, de nemcsak mi, lerohant az egész ház, anélkül hogy összebeszéltünk volna, mindenkinek ez jutott eszébe. Csak üvegmarta sebesülések voltak, szerencsére, pedig a házat gépfegyverrel is végigpásztázták, mint utólag kiderült. Ott ültünk, riadtan, később bejött az óvóhelyre két vasutas a Déli vasútról, menedéket kérve. Az egyik sebesült volt a karján.

Aztán lassan megszűnt a lövöldözés, mi felszivárogtunk a lakásba, az egész ház népe ugyanezt tette. Hogy akkor nálunk aludtak-e Miklósék, arra nem emlékszem. Az ablakok – mondom – mindenütt kitörtek, hideg volt, ágyúgolyó a falon, minden tele üvegszilánkkal, október. Másnap (?) átmentünk Aliékhoz, 56 hátralévő részét náluk töltöttük, meghívásukra. Sőt albérlőnket is meghívták, nála lévő barátnőjével együtt. Akkor ez így ment.

Kitérés: albérlők. A Rákosi-rendszerben csak bizonyos mennyiségű négyzetmétert birtokolhatott valaki. Mikor anyám meghalt, Éva húgom férjhez ment, jogosulatlanok lettünk a lakásunkra (három szoba, hall). Tehát albérlőket tartottunk. Kellett is a pénz, szegények voltunk, mint a templom egere. A lakás szép volt, vagy szép lett volna, ha képesek vagyunk rendben tartani, kijavítani a háborús károkat, berendezni. Hajóorr-lakás: hosszabb oldala a Kékgolyó utcára, rövidebb a Jakobinusokra, Vérmezőre, a Várra, mindenütt a budai hegyekre nézett. A Kékgolyóban közvetlenül alattunk egy 18. századi II. kötet 174udvar, amelynek négyszögletes U betűjében csakis kisiparosok laktak: a kovács (ezt több ízben megírtam), akihez lejártam lópatkolást nézni (Polgár Ferenc patkoló- és kocsikovács, hirdette a felirat), kárpitos, szenesember. Ennek a szenesembernek a tizennégy éves fia állítólag meghalt a Kékgolyó utcai barikádon a lövésektől. Így igaz vagy legenda? – Az öt földszintes házból álló kis épületkomplexumot, közepén az udvarral, az utca felé vastag kőfal zárta; maradvány a régi Városmajorból. Állítólag a Ganz első műhelye itt volt; amikor bontani kezdték, megpróbáltuk „ipari műemlék” címén megmenteni. Nevetséges vállalkozás akkor: persze hogy nem sikerült. A Kékgolyó kocsmát, mély boltozatú pincéjével, régi címerével, ami a sarkon volt, legelőször szüntették meg. Tehát az albérlők. Sport és líra. Lakott nálunk egy magas, szőke tornatanár, Áchel Gyula, kedves fiú, sportolt, megrántotta a gerincét, megoperálták, rendbe jött. Aztán Bakucz József, a költő, barátnője, a gyönyörű, vörös hajú Erna. Be-bejöttek hozzánk, beszélgettünk. (Erna látogatóba jött, egyéb nem tartozott ránk, csak Bakucz Jóska albérlő bejelentése.) A kisszobában pedig D. S.; őt s ott lévő barátnőjét hívták meg Aliék. E barátnő (óvónő?) később kínos helyzeteket teremtett: mindenfélét lopdosott. Tőlem is, talán Aliéktól is. – Hogy Bakucz hol volt akkor, a belövéskor? Talán a szüleinél. Jó viszonyban voltunk. Később, mint tudjuk, kiment. Lett belőle amerikai magyar költő.

Tehát mi négyen életben maradtunk. Aliék befogadtak. A ház Basch Lóránté volt, ő lakott a földszinten (csodaszép, múzeumi lakás), a II. emeleten hihetetlen szerencse folytán Miklósék. Akkor ilyen lakást kapni?! Ők tehát befogadtak. Baschéknál lakott akkor Németh László; állandó járkálás le-föl. Hogy miért lakott ott? Az okra nem emlékszem. Nem volt érdektelen 56-ot Miklósék, Basch, Németh László társaságában tölteni, állandó irodalmi, társadalmi fejtegetések. Néha a szőke, vidám Ella (Németh Lászlóné). Írószövetségi kirándulások a Bajza utcába, természetesen gyalog. Nem volt közúti közlekedés.

Nem szabad járnom, izgatnom magam, beszélnem sem – mondta Németh László. – A szívem, a vérnyomásom. Ne is próbáljatok beszélgetni velem. Nem próbáltunk. De ő maga szegte meg mindig önkorlátait. Nem csodálom. Nem kommentálni a dolgokat – akkor? Kis Németh-tanulmány Európáról, a történelemről, a helyzetről, az oroszokról. Ült és beszélt. Hogy képzelitek ezt? Az oroszok nem fognak kiengedni minket a markukból, zsákmányukat. Európa pedig a kisujját sem fogja mozdítani. Gyönyörű ez, de nemzeti tragédia. Csak ürügyet teremt a szélsőséges megtorlásra. – Mi, fiatalabbak, másképp gondoltuk. Részünkről lángolás és eufória. Vita erre-arra. Németh: a racionalizmus és az oroszok. A racionalizmus veszélyes, olyan, mint a szifilisz. A fejII. kötet 175lett európai népek már hozzászoktak, tudnak bánni vele, beépítik a társadalmukba. De ha egy olyan népbe, mint az orosz, beleüt a racionalizmus – pláne olyan szélsőséges fajtája, mint a marxizmus –, akkor az pusztító, leesik tőle a füle, az orra. – Ibolya, a házmesternő mesél egy összecsapásról egy ruszki patrul és a szabadságharcosok között. Németh: Milyen szép. A nép azonnal, magától szabadságharcosoknak nevezi őket. – Őszi, némileg optimista napfényben ültünk a teraszon. Csak Németh pesszimista, ahogy szokta. Hirtelen megjelenik Ella: Nem, Laci, ezt nem teheted. Már mindenki ott van az Írószövetségben, Illyés, Veres Péter, Tamási Áronról nem is beszélve. Szerzek neked kocsit. Részt kell venned. – Nem! (Németh) – De igen! (Ella) – Heves szóváltás. Ella elragadja Némethet, aki ír is vagy nyilatkozik is az Irodalmi Újságnak.

Másik részlet. Házias és irodalmi. Ali meg én üvegben eltett zöldbabot vagdaltunk. Ültünk két kis széken az ún. zöld szobában, közöttünk a vájdling, tisztítottuk és vágtuk a paszulyt. Közben, magunk szórakoztatására Rilke-verseket mondogattunk magyarul (olykor németül). Megáll az ajtóban Németh László: Hát maguk mit beszélgetnek? Mondjuk, hogy mit. – Rilke? – mondja N. L. – Rilke? Hiszen az teljesen érthetetlen költő. – Ali meg én döbbenten egymásra bámultunk a paszuly fölött. Nem tudtunk egy szót sem szólni. Érthetetlen? Rilke?

Megint másik eset. Mozaikosan élesednek ki egyes részletek. Például ez. Megyünk az Írószövetségbe. (Mikor? Nem tudom. A forradalom alatt.) Elöl megy Jékely Zsoli, Miklós, Balázs – Ali meg én mögöttük pár lépésnyire. Egyszerre gyors gépfegyvertűz, közelről. A 61-es villamos „alagútjánál” voltunk, közvetlenül a Moszkva tér előtt, ahol a felüljáró s ahol kétoldalt füves, növényes domboldal kezdődik. Szóval gépfegyver. Mi, Ali meg én, a következőket látjuk: Miklós és Balázs fél térdre ereszkednek, teljesen egyforma mozdulattal, és nekisimulnak a domboldalnak. Zsoli megáll, mozdulatlanul, az utca (villamossínek) közepén. Ali meg én, tanácstalanul, kislányos mozdulattal leguggolunk. Gépfegyvertűz megszűnik. Mi volt ez? Mi van? Zsoli, maga milyen vakmerő! Állva maradt középen. Zsoli: vakmerő, én? Mikor hallottam a sorozatot, s mikor láttam, hogy Miklós meg Balázs – akik katonák voltak a világháborúban – szabályosan fedeznek, úgy megijedtem, hogy mozdulni sem tudtam. Na, nekem elég volt. Hazamegyek. Elbúcsúzott, haza is ment Óbudára. (Amikor leütötte a bokszolót a Lukács fürdőben, az máskor volt.)

Mi négyen továbbmentünk. A Moszkva téren látjuk, hogy a domb tetején, a Várfok utcában óriási tömeg tolong. Fölmásztunk. Teherautóról szónokol egy fiatal lány. „Nagy Imre velünk van.” Megtapsolják. A tömeg föltartóztatja az autókat, átkutatja, elengedi. Jön egy mentőautó. Nem áll meg, a tömeg II. kötet 176ordít, az álmentőautóból gépfegyvertűz a tömeg közé. Ávósok mentőautó-álcában. Sokan elesünk, sikoltozás. A tömeg nagy része – mi is – átvetjük magunkat a Várfok utca vaskorlátján, és legurulunk a Moszkva téri járdára, járda menti csatornába. Egymás hegyén-hátán gurul a nép lefelé. Ali meg én gyakran átbuckázunk egymáson, másokon. (Én, hülye, közben még visszamásztam egy pillanatra, hogy felkapjam elhagyott retikülömet. Balázs ordít: gyere! Lent a csatornamélyedésben: elöl Miklós, már négykézláb, mi hárman mögötte, Ali vadul rángatja hátra Miklós övét. Előre akar rohanni, így négykézláb, mint egy elszánt vadkutya, tigrisféle, előre, az álmentőautó után, ami legördült a Széna térre. Sikolyok, robbanás. Mint utólag megtudtuk, az álmentő elé egy benzineshordót gurítottak, felrobbant. – Ezt megírtam, kendőzve, az Ekhnáton éjszakájában, ezt a zuhanást, gurulást. A tankokat. Majdnem mindig valóság van a szürreális képeim mögött. Röghöz kötött a fantáziám.)

Hogy ezután elmentünk-e akkor még az Írószövetségbe? Ahol állandóan történtek a dolgok? Nem tudom. Emlékszem: egyszer eleven tyúkokat osztogattak az íróknak, egy téesz baráti ajándékát. Tyúkketrecekkel volt tele a folyosó. Hogy éppen akkor, a Várfok utcai álmentőautó csatája után mit csináltunk, az eltörlődött bennem. Utolsó biztos képem: Miklós vadul elszánt arca, Balázs karja, amint visszavon, s amint segítek Alinak Miklóst hátrahúzni. Elöl – a Moszkva téren magasra csap az égő kocsi lángja.

Mi mindent kéne még elmesélni! Balázs elfogatása (1957. január 19.). A házkutatás. Hajnalban, ahogy átmegyek Miklósékhoz. Óvatosan, hogy ne kompromittáljam őket. Az üveges. A szomszéd (Sylvesteréknél idős hölgy, akinek megmondom, hogy a Gyorskocsi utcában vagyok, ha nem jövök vissza, tudja valaki, hol tűntem el). Sylvester térdig csatakosan vérrel, a „véres csütörtök”-öt a Parlament téren élte végig. Este tízkor a Lánchíd alatt: titkos találka Kóczián Katival, telefonszám. Basch, Keresztury, Gebey, amint felajánlja Balázs jogi védelmét (régi osztálytársa B.-nak, közben teljesen elszakadtak, de akkor felbukkant), Gyárfás Miklós tisztességes információja. Sanyi bátyja is védi Balázst. A hülye Somogyi Panni telefonja, aminek – valószínűleg – köszönhető Lakat letartóztatása.*86 Hiszen akkor már állandóan lehallgatták a telefonunkat. Bibó. Részletesen kikérdezi B.-t, hogyan tartóztatják le az embert. Készült. Az utca népe, ahogy állást foglalt Balázs mellett. Állandóan idegenek csengetnek, és rokonszenvükről biztosítanak. Egy erdélyi kisfiú verset ír Balázsért. Búcsújárás íróbarátaink részéről. Zsoli felhozza Illyést is. Zsoli és a sínadrág. Hosszú alsók. Börtöncsomagok. Pilinszky nem II. kötet 177mer följönni, csak nagyon későn. Ágyba feküdt, beteget jelentett, állítólag hívatta Király Istvánt. (Teljesen valószínűtlen, nyilván pletyka.) Súlyos beteg: Cipi*87. Hasnyálmirigy-gyulladással feküdte végig a kisostromot. (Így is hívták.) Kis híján halálos. Egyszer szólalt fel az Írószöv.-ben, a kezdetén. Cipiéktől beteglátogatás után a Bazilikánál: Kálnoky Laci, amint előrefut, és odakiáltja a teherautón ülő kiskatona-konvojnak: Ne lőjetek! A gyerekképű magyar fiúk némán ültek a katonai autóban, lábuk között a puska. Az egész utca üvölt: Ne lőjetek! Át is álltak, mint tudjuk. A kecskeméti tankhadosztály, nagy piros-fehér-zöld zászlókkal az Oktogonon. A dorogi bányászok a Krisztina-templomnál. A becsületládák a Déryné cukrászda előtt, mindenütt. – Megpróbálom még leírni. – Úgy halljuk: Szabó Magdáék nincsenek otthon, de ajtót nyit Bóka. Tegyük le a kenyeret, rövid csevej, Bóka: „Még az én jellemtelenségemnek is van határa.” (Aztán kisült: mégsem volt.) (A Bóka-figura is milyen érdekes.) (Mindenki érdekes.)

Rákóczi tér: megcselekedtük, amit / megkövetelt a haza.


Alinak adom ezt az összevissza kéziratot, már elkérte. Hát persze hogy adom, hisz az ő sürgetésére írtam.

Szeretettel


Ágnes

1991. júl. 30-án*88
Gyuri Marseille-ben*89
(Egyszer, halála után)

Szép álmom volt ma. Nem nagyon tartom számon az álmaimat, de ez csakugyan szép volt. (Zsoli, aki álmokról írt verset, és hitt bennük, de még mennyire, az álmokban is, az álom-versekben is. Mint egy igazi, romantikus költő.) Valahol Dél-Franciaországban történt, talán Marseille mellett. Egy szép ház, kis kastély, villa, a nyitott ablakon át látszott a kert, azon túl tudni lehetett a tengert. Félig színes álom volt ez, nem minden volt színes benne, de a kert zöldjére emlékszem. A szobában sokan nyüzsögtünk, ismerősök, barátok, írók; ott volt Cipi, Balázs, sokan mások. Mintha egy francia Szigligeten II. kötet 178lettünk volna, de tudtuk, hogy kiküldetésben vagyunk, valami írói konferencián. Egyszerre nyílt az ajtó, és ott állt Rónay Gyuri. Nagyon megörültünk, odarohantunk hozzá.

– Gyuri! Hát itt van! Hát magát is kiküldték a konferenciára? – Félig tagadó mozdulatot tett a fejével.

– Akkor magánút? Turistáskodás?

– Mindkettő – válaszolta. – Most itt vagyok magukkal.

Erélyes mozdulattal letette a kezében tartott kistáskát, a nagyobb bőröndje nyilván kint volt valahol. Karján kabát, azt is letette. Ez az utazó Gyuri mozdulata, arca volt (ismertük ezt is, hiszen utaztunk vele), csupa aktivitás; annak a mozgása, aki olyan remekül eltájékozódott a vonatok, a repülőgépek, a látnivalók között. Beljebb jött a szobába, kicsit mosolygott, mi körülhemzsegtük, leültettük a díványra. Melléültem, egészen közel volt hozzám, az arca, a keze, a ruhája, a lénye, az az enyhe levendula-illat, férfikölni-szag, ami körülvette. Még egy kicsit napbarnított is volt, vidám, friss, erős, a maga tartózkodó módján. Hát persze, itt van Gyuri, hol is lehetne másutt? Ahogy ott állt az ajtókeretben, betöltve a helyét, ahogy itt ül mellettem. Hiszen ez a természetes.

– Hát mondja, Gyurikám, mesélje. Hogy is van ez? Hivatalosan jött, meg magánúton is?

– Az úgy volt… – s innen kezdve elúszik a kép. Nem tudtam meg, hogyan, mi módon érkezett, csak azt, hogy megérkezett közénk. Felébredtem. Még egy darabig mosolyogtam, hallottam a nyüzsgést, a beszédet, Gyuri hangját, éreztem az örömöt, a kertet, a tengert. Ez a valóság, ez az evidencia. Minden más abszurdum.

(1983. szeptember 2.)
Folyómeder*90
Álom, 1988. február 12.

Méghozzá délutáni álom és ritka szép. Sétálok egy különös vidéken, ami olyan, mintha egy nagy folyó kiszáradt medre volna. Nem mély, nem szurdok-szerű, inkább tágas, plázs-féle, finom sárga homok, gömbölyű kavics-csíkokkal, itt-ott agyag-szalagja van. Mintha a Duna vagy a Tisza kiszáradt és II. kötet 179feltöltődött volna. De vajon kiszáradt-e? Ahogy megyünk, valami hangot hallok: csobogás. Nézem: hát egy kis ér szalad a homokban. Aztán még egyet látok, még egyet, még egyet, kis kristályvizű medencékben gyűlik meg a víz, odamegyek a partjukra, beléjük lépek, áztatom agyagos cipőm szélét. Megyek tovább. A távoli, túlsó parton, már a fűben egy család strandol, gyerekekkel. Ahá, gondolom, ezek nyilván helybeliek, akik ismerik ezt a gyönyörű, titokzatos-nyílt folyómedret. Megyek visszafelé: egyre több az ér, a patak, egy nagy kő valahogy úgy fordult, hogy alóla sugárban szökik ki a víz, nagy félkörívet írva a levegőbe, tiszta szivárvány-ív a napsütésben. Süt a nap, édes meleg van, méla felhők futnak át az égen, fehér gomolyfelhők vagy akár sötétek, de mintha csak azért futnának, hogy alóluk, mögülük még szebben süssön a nap, Istenem, milyen jó volna fürdeni; már nincs is rajtam a ruha, csak fürdőruha, a harisnyától, agyagos-nehéz cipőmtől kicsit lassabban szabadulok meg, de már könnyű saru van a lábamon, szaladok, beállok a vízszivárvány alá, permetez, zuhanyoz a szivárvány, elkezdek hangosan nevetni. Istenem, milyen régen strandoltam. Aztán ugrálok, szaladgálok értől-érig, beugrom a kis, kristálytiszta medrű erekbe. Így jutok visszafelé, az innenső parthoz közel. Ott van egy másik fürdőző csoport, egy pár ember. Ejnye, gondolom, sűrűsödnek az emberek, meg kell keresnem a ruhámat, de főleg a táskámat. Hol is hagytam? Hja ott, a meder szélén, hátul, ott van összehajtva a kabátom, talán a ruhám, de mindenesetre a táskám. És ez már nagyon racionális, ébredés előtti gondolat. Valóban a táskámat látom, a fekete, piros mintás indiai bőrszatyrot, amivel gyakran járok. Megfogom a kabátot, a táskát, és ekkor fölébredek. – Sajnos már nem tudtam visszamenni a nagy, tágas, napsütötte-vízszántotta mederbe.

Szerintem ez megfiatalodási álom. Csakugyan nem strandolok már hosszú évek óta, különféle nyavalyák miatt és most álmomban ilyen gyönyörűt strandoltam. Ugráltam, vízben pancsoltam, napsütésben-szivárványban szaladgáltam. És milyen szép volt az a furcsa, nagy, óriás folyómeder, amelyben egyre-másra felfakadtak a vízerek, a források.

II. kötet 180
Öröm*91

Egy moslék nap után, amikor 40 fokot mutat a hőmérő, amikor tapad a ruha, amikor minden rossz, undorító, amikor kiderül saját teljes fölöslegességünk és a világ becstelensége, amikor minduntalan az az aranymondás motoszkál fejemben: egyetlen igazi titok van, az, hogy miért akar élni az ember (ki mondta, tudja fene) – egy ilyen moslék nap után a következő történik:

még gyorsan, éjszaka 12-kor, össze kell foglalni egy mesémnek – Felicián, vagy a tölgyfák tánca – rövid tartalmát. Muszáj. Holnapra. Hülye, kellemetlen feladat, az ember önmaga lektorává lesz. Az ám, de a lektor nyugodtan lehet olyan lapos, amilyen lenni akar, egy írónak mégis bele kell vinnie valami ízt, színt, csínt, egy jelzőt legalább a puszta információba, a tartalmi elmondásba… vagy nem kell? Nem kell belevinnie? Hiszen – valószínűleg – mérhetetlen munka ez, esetleg teljesen hiába töröm magam néhány jobb mondatért. Mindegy, mindegy. Megcsinálom. Kész, slussz, pász. Megkönnyebbülök. A röpke ismertetés zárómondata: „…és az is kiderül, ki is az a rejtélyes, zöld Felicián”. Zöld Felicián. Ezen megtapad a szemem. Még az is felrémlett bennem, hogy nagybetűvel írom a zöld-et, egész jól hatna, aztán megelégszem a kisbetűvel. És hirtelen kigyullad fejemben a lámpa: ezt én loptam valahonnan. Honnan? Persze, persze, abból a gyönyörű Keats-versből, amely így kezdődik: In a drear-nighted December / Too happy-happy tree / Tatam, tatam, remember / Your green felicity… nagyjából így van. Nagyjából, körülbelül. De a „green felicity”, az biztos. Green felicity – zöld Felicián.

Boldog vagyok. Kinyílnak fölöttem a zöld egek. Nem, nem a rejtett, öntudatlan lobogástól vagyok boldog; attól, amit a „green felicity” jelent nekem, körülbelül negyven éve, amikor a verset először olvastam. „…mily jó, hogy elfelejted / zöld üdvösségedet…” valahogy így kéne magyarra fordítani, persze nem lehet, mert nincs rá szó, de ez nem az én gondom. Nem akarom én ezt lefordítani, csak mormogni akarom negyven-ötven éven át: zöld üdvösségedet. Hátha nemcsak ez a mondat, hanem az egész mese rejtett magva innen való: Felicián, a Tölgyfa, Felicián, akit mindenki vár.

Nem. Ez nem igaz. Ezenkívül számtalan forrása van a mesének, legsajátabb rejtett kútja, a „Felicián” név, amit mindig imádtam, miért nem lehetek én Felicián? És a járó tölgyfák, a táncolók, kígyólábú gyökereikkel stb. stb. De azt, hogy a mesében benne rejlik a „green felicity” is – azt most tudtam meg, ebben a percben.

II. kötet 181

Egy moslék nap után ilyen hihetetlen örömei vannak az embernek. Átcsúsztam – egy jelzős szerkezet révén – egy másik világba. Nagy dolog ám ez a hülye irodalom, ez a hülye költészet. Ha ugyan költészetről van szó. Inkább a költészet alapjairól, arról a lehetőségről vagy szükségességről, amely termi és befogadja a „költészetet”, a magunkét vagy másét. A „poézis”, a „szellem gyönyöre”, a „gyümölcs” vagy megszületik, vagy nem. De én vagyok a készenlét, a képesség, a várakozás. Én vagyok a fa.

Az a fa, amely ezzel a „Zöld Feliciánnal” semmit sem termelt. Ez nem vers, nem mű, ez egy kis… izé. Önmagáért van. Azért olyan édes.

(1988. július 5.)
Ihlet*92

Azt mondja ez az okos Valéry, hogy ő nem hisz benne. Meg Kosztolányi se, Kassákról nem is beszélve. Jó, megértem, hamis divatok ellen küzdöttek. De azért mégse volna szabad félrevezetni a jámbor olvasót. Mert azt egy pillanatig se tételezem föl, hogy csakugyan nem hittek benne. Illetve: csakugyan nem tapasztalták.

Annál inkább üdvös beszélnem róla, mert éppen hiányzik nekem. Itt állok, nyilván nem tehetségesebben vagy tehetségtelenebbül, mint egy hónapja vagy öt éve; itt állok, épp oly okosan vagy ostobán, épp annyi kultúranyaggal vagy élménnyel meg egyéb frászkarikával – csak épp nem tudok írni. Nem jut eszembe semmi. Illetve mindenféle eszembe jut: okos gondolatok, meg hasfájás, meg a tönkrement életem, csak éppen nem vers-fokon.

Itt állok tehát megfürödve. Mert nincs ihletem.

Pedig jól ismerem őt. Mióta eszemet tudom, egész kisgyerekkorom óta, tele vagyok „ihletett pillanatokkal”. Legfeljebb nem tudtam, hogy mi az, mint a szexualitásról. Végtelen jól ismerem, amikor belecsap az emberbe a villám, s egyszerre elszakítja a környezetétől, hogy más áramkörbe kapcsolja. Hova kapcsolja? Nem tudom. Ezt a legnehezebb körülírni. Hogy elszakít a környezettől, ez teljesen világos, meg akkor is elszakít, ha a környezetből indul ki, egy tájból, hirtelen fölcsapó érzésből, emlékből, bármiből. De hova visz? Valahová, ahol minden intenzívebb. Ahol minden éles, erős, nagy, sugárzó. Minden önmaga lényegét mutatja, persze a gyötrelem is. Az édes édesebb, a II. kötet 182keserű keserűbb. Mint az északi sark: egyszerre csak kitűzi az északi fényt, hadd lüktessen a feje körül, hadd lássák, hogy ő az északi sark, hadd mutassa a jelenlétét, mint a szentek szentségét a glória. Az ihletben minden tárgynak északi fénye van.

Tehát a tárgyak megváltoznak, és a „saját lényegük felé torzulnak”. De ezenkívül van még valami: valami, ami kívülről jön. Az ember élete, mint egy láthatatlan ostorcsapásra, hihetetlenül meggyorsul, rohanni kezd, és kétoldalt az ismert tájba egyre több ismeretlen részlet vegyül. Sose látott képek, sose gondolt gondolatok, egy sose hallott ház, olyan intenzitással, hogy azt is tudja az ember rögtön: mi van a fiókban, és hogy a kamrába megy, kövér, kékesfekete szőlőfürt lóg a gerendáról, angyalok jönnek, állatok, olyan súlyos szárnycsapással, mint a suhogó vászondrapériák.

Ez persze mind közhely. Azt hiszem, nagyon kevés ember van, aki nem ismeri ezt az állapotot. Szentek, szerelmesek, turisták hegytetőn, vagy akik épp elalszanak – mind tudják.

Azt hiszem, ezek mind azért nem írnak verset, mert nem jöttek rá, életük egy pillanatában, hogy az efféle hasznosítható. Mert a hasznosítás módja eléggé kényes. Az ihlet intenzitása – mindenki tudja – egyáltalán nem biztosítja a mű minőségét. Óriási lobogás – és paszuly lesz belőle. Az ihlethez tehetség is kell, amellett szerencse is – a tehetséghez meg ihlet. Mennyi irreverzibilis egyenlet!

Mindenestre: boldogok az ihletettek, mert övék a mennyeknek országa. Az eredménytől függetlenül.

Nagyon pontosan emlékszem a gyerekkori ihleteimre. Tökéletesek voltak, a maguk nemében. Főleg este, 7 óra körül, amikor hazamentem az iskolából, egyedül, szinte mérget vehettem rá, hogy verset fogok írni. Nem sokat. Egy sort, két sort. Hónapokig írtam egy verset. Minek elsietni? Nem az eredmény volt a fontos; ki a kutya törődött azzal, hogy verseket csinálok? De az állapot! Főleg ott fönt, a Lorántffy-lépcső sarkán, mielőtt megindultam lefelé! Ott jött az az óriási fehér alak, szakadozott volt, mint egy felhő, vagy valami virágzuhatag, itt-ott átlátszott a testén egy kémény vagy a fogaskerekű; a haja, mintha egy égő házat fúj a szél – elnyújtott tűzvész volt a haja –, írtam is belőle valami hülye versecskét. Baj? Fenét. Boldog voltam.

Valószínűleg azért lettem költő, hogy polgárjogot szerezzek ennek a tárgytalan, erkölcstelen boldogságnak.

Igen ám, de most itt a költőség, és hiányzik az ihlet. Mikor volt utoljára? Persze ebben az elrontott nyavalygásban, a Ház a hegyoldalonban azért itt-ott megjelent. Ez a Ház el van tolva. De az a rész, hogy: „A ház előtt ott állt a nappal” – az még döfi.

II. kötet 183

Miből indult a részlet?

1. Volt két maradék sorom, az Útból maradt ki (A lovak és az angyalok), vért köptem keserűségemben, hogy ki kell hagynom. Mert jó volt. De végleg nem illett az Útba. Tönkretette volna a tónust. A tompaságot, egyszerűséget. Túl éles két sor volt. Ilyen:

Ezüst csillagsebek a testén,
fekete-húsú Szent Sebestyén.

Az éjszakáról volt szó, ő volt Szent Sebestyén. S volt egy rímem is ezt folytatólag: éjfél – köldökénél. Nemcsak rím: kép is; valaki körbeússza ezt az óriás, fekete Sebestyént, az Éjszakát, s látja, hogy a köldökénél vékony pánt dereng, akárcsak egy fémes, keskeny Tejút: ez az éjfél. – Ennyi volt a maradvány.

2. Már rég el volt döntve, hogy a Ház körül föl-le járkál a Mindenség. Ég, tó, évszakok, mind befolynak az ablakon – ez a szerelem. Nos tehát, ha az éjszakát oda tudom állítani a hegyoldalra, mért ne állítanám a nappalt is? Két kozmikus szobor a bejárat előtt. De milyen legyen a nappal? S ez volt az ihlet. Már ott is állt az óriás, szőke nőalak, óriás, szőke hajjal (combig ér), s mögötte valahogyan állandóan felkelt a nap, átsütötte ezt a hajbozontot, mint egy égből hulló, színarany fűzfát. – Világos. Szimpla. Evidens. Milyen is lehet a Nappal? Nő, szőke, nap, arany. Csupa szabvány. És mégis. Úgy fogott meg a kép, a víziók szokott erőszakosságával, hogy nem tudtam se köpni, se nyelni, két óra alatt összevágtam.

Mondd, vízió, mondd, ihlet, mikor erőszakoskodsz újra?

Életrajz*93

Kivágták az akácfát. A legszebbet, a sudártörzsűt, a kerek koronájút. Kétségbeesés. Hosszú időbe telt, míg rájöttem, hogy önsors-jelképről van szó. No persze hogy önsors-jelképről, hiszen szép volt az akácfa, a legszebb. De eltekintve a személyes hiúság tudat alatt is mozgó igényeitől, van itt valami más II. kötet 184is. Egy szakadék jelképe, egy elszalasztott, megszüntetett nagy kulturális lehetőség, egy kiirtott korszak. A magyar történelem egy nagy szerencsétlensége, a felszámolt három év, 45–48-ig.

Összetámasztom a két kezem ujjhegyeit, eligazítom az ujjakat így, meg így meg így, és máris egy tengeri naplementét látok, keretben. A két összeérő hüvelykujj a hullám, a két boltozatosan összeérő mutatóujj a keret, a többi meg aszimmetrikus felhőzet, gomolyfelhő, cirrusz, vegyesen. De szép! Gyerekkorom óta játszom ezt, talán ma sincs nap, hogy meg ne nézzem a tenyeremben hordott óceánt.

A lyukas életmű*94

Óriási, hihetetlen lyukak vannak az életművemben. Most látom, ahogy összeállítom az összegyűjtött esszékötetemet. (Az elsőt a sorozatból.) Nincs egy sor, nincs egy betű, amelyen politikai okból változtatni kéne, de minduntalan hatalmas barlangok, szakadékok nyílnak meg a sorok között. Mindaz, amit nem írtam meg, amiről nem beszélhettem. Mint a csillagászati fekete lyukak: mintha nem volna ott semmi, csak irtózatos, ismeretlen veszély. Nem, nem ismeretlen: nagyon is jól ismert életveszélyek és tiltások fekete űrjein át vezet a szavak vékonyka fénycsíkja. Olyan az életművem (muszáj keserűen röhögnöm ezen a szón), mint egy agyonbombázott terep, csupa kráter, bombatölcsér, itt-ott egy-egy házrom. Úristen, mi minden hiányzik!

II. kötet 185 II. kötet 186
Beszélgetések, interjúk
II. kötet 187 II. kötet 188
Látkép, gesztenyefával*95
II. kötet 189
Kötetbe nem sorolt interjúk
II. kötet 307 II. kötet 308
Éjszaka sétáló tölgyfa*96
Bársony Éva könyvheti interjúja
A lovak és az angyalok

Angol, francia könyvek a polcokon. Irodalomtörténet, művészettörténet. Ritka magyar és külföldi irodalmi kiadványok.


B.É.: Mit szeret olvasni?

N.N.Á.: Sci-fit és detektívregényeket.


A válasz nemcsak a könyvek láttán váratlan. Nemes Nagy Ágnes versei a gondolatok világába vezetik az olvasót. Ezt a világot a szigorúság és lobogás, a szenvedély és értelem jellemzi. Ilyennek mutatja a Magvetőnél most megjelent szép kötete, A lovak és az angyalok is.

Más élmények

B.É.: Az irodalmon kívül mi a szenvedélye?

N.N.Á.: A képzőművészet. Bármerre utazom, ez nyújtja az elsődleges élményt. Nemcsak a múzeumok kincsei. A házak, az utcák, a kövek, a formák. Csakhogy bajban vagyok az úti élményeimmel. Szeretném verseimbe beleírni. Nem megy. Mint külső dekoráció, nem megy. De hiszem, hogy a sorokban mégis ott élnek a képek, a formák, ott él a szép élménye.

B.É.: Első versét mikor írta?

N.N.Á.: Még nem ismertem a betűket. Hároméves koromban találtam ki az első verset. Másfél sor volt. „A büszke tehén a réten áll. Csak áll”. Anyám mosolygott rajtam és azt mondta: ez nem vers. De én biztos voltam benne, hogy az, és nem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről.

II. kötet 309

B.É.: Az tehát az első kudarc. És az első siker?

N.N.Á.: Az, amikor először jelentek meg nyomtatásban a verseim a diáklapokban. Iskolaigazgatóm volt az első költő, akit személyesen ismertem: Áprily Lajos. Tízéves fejjel hozzá vittem első írásaimat.

B.É.: Ezt a kötetet hány év terméséből állította össze?

N.N.Á.: Rágondolni is szörnyű. A legkorábbi 1942-ből való. Nem az idő rettent meg, hanem, hogy milyen keveset írtam.

A semmi ellen

B.É.: És mi ennek az oka? Hiszen úgy is fogalmazhatnánk: a gyermek magára eszmélésének első pillanatától kezdve végigkíséri a versírás, és hogy ez mit jelent számára, arról így vall: „Mesterségem, te gyönyörű, / ki elhiteted: fontos élnem.”

N.N.Á.: Ott kezdődik, hogy csak azt tudom megírni, amit átéltem. Érzelmileg és gondolatilag. De sohasem fogadom el az első megoldást. Hónapokba kerül, míg egy öt sorban megfogalmazott gondolatot sikerül három sorba tömörítenem. Míg nem érzem késznek a verset, nyesek, tömörítek, egyszerűsítek. „Homokkal egy vödörnyi óceánt kerítek el a semmi ellen”. Nagyon nehéz küzdelem.

B.É.: És ezek a versek később az olvasóknak sem adják meg könnyen magukat. A költő után az olvasónak is meg kell küzdenie értük…

N.N.Á.: A vers alapja az érzés, az indulat. Verseimben érzelemmel telített tárgyak mozognak. Sohasem tudtam elszakadni a természeti világtól. Szeretem a valóság anyagát. De a tárgyi valóság számomra mindig csak kiindulópont valami távolabbi felé. Azt hiszem, verseim megközelítésének is ez lehet a módja: kiindulni a valóság felidézett képeiből, az érzelmi állapotból, amit kifejeznek. Például: az éjszakai utcán sétáló tölgyfa – a természet utáni nosztalgiát sugallja.

B.É.: Verseiben súlyos, komor gondolatokkal viaskodik. Nemegyszer vetették szemére, hogy pesszimista. Igaz ez?

N.N.Á.: Pesszimista költő nincs. Ha pesszimista volna, nem írna. Felkötné magát. De ez nem jelenti azt, hogy ne beszélje ki a dolgokat, amik gyötrik. Mint egy régi mondás tartja: „Megkiáltja az ürgelyukba”. A néven nevezett „megkiáltott” aggodalom voltaképpen már cselekedet az aggodalom ellen.

II. kötet 310
„A költészet legnagyobb ellensége a szó”*97
Komor Vilma interjúja

Merész, egyszerűségében is szuggesztív mondat pattant elém nemrégiben egy nemzetközi almanach lapjairól. Így hangzott: „Mindannyian tudjuk: a költészet legfőbb ellensége a szó.” A mondat magyar költőnő, Nemes Nagy Ágnes tollából származott és elgondolkozva rajta, újra meg újra elolvastam a teljes bekezdést, majd pedig a szinte e mondat köré épült egész eszmefuttatást. Most a személyes találkozás első perceiben is ezzel kezdem a beszélgetést József Attila-díjas költőnőnkkel, Nemes Nagy Ágnessel.

A költői „indíttatásról”

K.V.: Az idézetben és az egész eszmefuttatásban – véleményem szerint – a mindenkori, de főleg a mai költészet egyik leggyötrőbb kérdése fogalmazódik meg. A vers szavakból építkezik és ha ezekkel kerül szembe, az beláthatatlan következményekkel járhat költőre és olvasóra nézve. Vetítsük ezt az általánosított tapasztalatot egyetlen adott személy, ez esetben Nemes Nagy Ágnes személyére, és az útra, amely erre a felismerésre vezette. Mióta tudja költőnek magát, hogy ennyire tudatosan vall a költészet eszközeiről, hatóanyagáról, mai és mindenkori helyzetéről?

N.N.Á.: Talán meglepő és hitetlenkedve fogadják, de tapasztalataim szerint majdnem minden gyermek „csinál” verseket, méghozzá szinte már öntudatra ébredése kezdetén. A felnőttek számára érthetetlen motyogás, gőgicsélés, később az egyre tagoltabb, ütemesebb, de még mindig érthetetlen „mondókák”, „dúdolgatások”, mindez nem más, mint a ritmusérzék első jelentkezése, majd pedig az új, nagy állomás, a szavak felfedezése. A beszéd hajnalát, őskorát éljük át ebben az életkorban valamennyien. Nem egy gyermeknél valóságos szó-eufóriát tapasztalhatunk, úgy felpezsdíti, olyan boldoggá teszi a beszéd birII. kötet 311tokbavétele. Egy bizonyos fajta, úgynevezett „költői átélés” ilyenkor a legtöbb gyermeknél megfigyelhető. A második nagy indítás a kamaszkor időszakában következik be – persze, akinél ez egyáltalán bekövetkezik. Ekkor már nem a szó, a beszéd felfedezése az ihlető, ösztönző erő, hanem a vágy, hogy önmagunkat megmutassuk, hogy önmagunkat kifejezzük. Ezzel a két alapelem – a tartalom és a forma – olyan tevékenységben olvadhat össze, amelyet költészetnek hívunk, és amely a világ átélésének költői módján valósulhat meg.

Én szerencsésnek mondhatom magam, mert amikor első versikéimet faragtam és már le is tudtam írni, szüleim ezt szinte természetes megnyilvánulásként fogadták, se nem noszogattak rá, se nem gátolták, egyszerűen „hagyták csinálni”. Anyám is verselt, kiváló muzsikus volt, festegetett is: ezerféle tehetség feszült benne. Szabolcs-Szatmár vidékéről, a hajdani Partium területéről származunk, valami távoli rokonság fűz Adyhoz, Kaffka Margithoz, jómagam is aludtam azon a kalotaszegi ágyon, amelyet egykor Ady osztott meg Csinszkával. Költői formálódásomra Vörösmartyn, Babitson, József Attilán és még jó néhány személyen és körülményen kívül talán leginkább Áprily Lajos hatott. Szeretem Kassákot, szeretem Füst Milánt.

Az Újhold és a hallgatás

K.V.: Úgy tudom – a diáklapokat leszámítva –, a felszabadulás után kezdett publikálni az Újhold című folyóiratban. Ez a folyóirat sokáig a negatív példa szerepét játszotta; szerkesztői és munkatársai jó részét a magába forduló, pesszimisztikus irodalom képviselőinek tartották. Hogyan látja mai szemmel a saját és írótársai akkori munkáját?

N.N.Á.: Az Újhold gárdája 20-25 éves, intellektuális érdeklődésű emberekből állt, akik a Nyugat nagy hagyományait akarták folytatni, a Nyugat negyedik nemzedékének tartottuk magunkat. Világnézetileg: vártuk és óhajtottuk az új társadalom megszületését és kibontakozását, s ezt a Babitsra jellemző igényesség eszközeivel akartuk szolgálni. Természetesen ahányan voltunk, annyiféleképpen képzeltük el ennek megvalósítását, éppen ezért én csak a magam véleményét képviselhetem. Néhány név azonban – Mándy Iván, Lengyel Balázs, a szerkesztő, Pilinszky János, Rába György, Szabó Magda, Vidor Miklós neve – azóta már sokatmondó, megbecsült név lett, s úgy érzem, „helyére tették” a folyóiratot is.

K.V.: A hallgatás évei azonban valószínűleg nem szálltak el nyomtalanul. Mit jelent a költő számára, ha nem közlik verseit, ha nem szólhat azokhoz, akikhez szeretne?

II. kötet 312

N.N.Á.: Horváth Jánost idézem: „Az irodalom az író és olvasó viszonya, írott műveken át.” A megjelenés az egészséges lélegzetvételt jelenti a költőnek, értelmet ad életének, mert hiszi, és erről nemegyszer meg is győződik, hogy vannak, akiket érdekel a mondanivalója, akik várják, igénylik a megszólalását. A kényszerű hallgatás megtizedeli a költő munkáját, eltorzíthatja életszemléletét, szembefordíthatja a világgal. Az úgynevezett társadalmi elvárások hiánya – kivált a nagy életművekben – óriási kiesést okozhat, közvetve nagy rombolást vihet végbe. Én is jóval kevesebbet írtam ezekben az években – amúgy sem vagyok termékeny alkat –, magamba fordultam, egyszóval: rendkívül nagy erőfeszítés kellett hozzá, hogy amikor eljön az ideje, még „feltámadhassak”.

Nincs elég szavunk

K.V.: Az úgynevezett társadalmi elvárásokat említette az imént. Véleménye szerint milyen társadalmi szerepe van a költészetnek?

N.N.Á.: Az irodalom, a költészet hatását talán leginkább a „késleltetett” gyógyszerekéhez hasonlíthatnám. Később hat, mint azt gondolnánk, de talán annál maradandóbban. És még egy, ami körül a költészeti viták hullámai legmagasabbra csapnak: véleményem szerint a versnek nem közvetlenül, hanem közvetve kell betöltenie hivatását. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kivételes történelmi pillanatok, amikor a költészetnek a legközvetlenebb formában kell megszólalnia. Igazi társadalmi hatása, haszna és szerepe mégis közvetve bontakozik ki.

K.V.: Ezzel már súroljuk a határát annak a nagy gondolatkörnek, amelyet ez a mondat röviden megfogalmaz: „…a költészet legnagyobb ellensége a szó.” Mi a költészet társadalmi haszna? Az igazi költészet tanít, nevel, mozgósít, de mit még, mi az a többlet, amit a versen kívül semmi más nem adhat az emberiségnek? És hogyan válhat éppen a tartalmat hordozó Szó a költészet legnagyobb ellenségévé?

N.N.Á.: Talán onnan kellene kiindulni, hogy Rimbaud és jó néhány modern klasszikus a művészet alapvető eszközeit tették kérdésessé. Nem az avantgarde-ról vagy a formabontásról, ennél többről van szó. Arról a hasadásról, amely a szónak kétféle értelme, a mindennapi és a költői értelme között feszül. Arról, hogy a versben leírt asztal nem mindig azonos a szó mindennapi jelentésével. A mai olvasó a mondanivalót keresi a versben, és a mai költőkben rendkívül nagy az absztrakciós vágy. Ez nem jelenti azt, hogy a modern költők az olvasók „megbotránkoztatására” törekszenek. A dadaistáknál talán ez is közrejátszott, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a tudat mélyebb szintII. kötet 313jéről írnak, a költészet új realitásokra törekszik, az eddig nevet nem kapott érzelmeket igyekszik megközelíteni, felszínre hozni, a tudat eddig jobbára homályos rétegeibe próbál behatolni, ott világot gyújtani. S ehhez nincs elég szavunk, erre nem elég, sőt nemegyszer ezzel szemben áll a szavak mindennapi jelentése.

Költő és olvasó

K.V.: Az elmondottak körülbelül azt jelentik, hogy a költészet érzelmileg tudatosít, önismeretünket fejleszti, és a világ jobb megismerésére is vezet. Természetesen ahhoz, hogy a költészet az ön által megfogalmazott szerepét betöltse – éppen a szavak „ellenségessége” miatt –, nemcsak jó költőre, hanem jó, fogékony olvasóra is szükség van.

N.N.Á.: Ebben már az ízlés fejlesztésének, a művészi nevelésnek komoly, felelősségteljes szerep jut. Mint afféle pedagógus, hiszek is benne, hogy az ízlés fejleszthető, hogy az, ami ma homályosnak látszik, holnapra világos és természetes lesz. Ezer és ezer példát kínál erre az irodalom. Hogy aztán személy szerint ez bekövetkezik-e, az már más kérdés, senki sem ígérheti ezt magának. Az olvasón is múlik, felfedezi-e a versekben saját érzéseit.

K.V.: Mindez vajon azt is jelenti, hogy továbbfejlesztve a gondolatot, a költői műhely olykor orvosi rendelővé is válhat?

N.N.Á.: A hasonlat nagyon is találó. Soha nem felejtem el azt a beteglátogatásomat, amikor ismerősöm a félelemről beszélt, amely azért töltötte el, mert tüneteire még orvosi könyveiben, lexikonjaiban sem talált magyarázatot, betegségének mibenléte, neve is ismeretlen volt előtte. Ilyen rettegést kelthetnek olykor azok a megnevezhetetlen érzések is, amelyeknek néha a hatása alá kerülünk, és ha ezt egy író vagy költő „körüljárja”, leírni próbálja, rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül, és a költő tűnődéseire saját rezdüléseinkkel válaszolunk. A „félkört” így rajzoljuk tovább, s zárjuk szorosra az egymástól el nem választható költő és olvasó eleven áramkörét. És ha ez a kör megszületett – sok más mellett –, ezért is érdemes volt a verset megírni.

II. kötet 314
Ősanyák vagyunk, úttörők…*98
Földes Anna interjúja

F.A.: Tudtommal nem írt ars poeticát. Saját verseiről – sőt, költőnél bármily különös: saját magáról – ritkán szól. Vagy ha szól, olyan módon, hogy az egyes szám első személy egyetemessé tágul: az emberről, a világról vall vele. Köteteihez, verseihez a kulcsot egy József Attila-vers margójára fűzött kommentárjában rejtette el: „Ha meg kellene határoznunk, hogy mi a vers, a legegyszerűbb megoldást ajánlanám: vers az, amit nem lehet prózában elmondani. Vagy fordítva: mindaz, amit prózában el lehet mondani, nem vers.” Nemes Nagy Ágnes negyedszázados költészetének néhány kötetbe sűríthető terméséhez valóban kulcsot ad ez a vallomás. Az ő verseit – nem lehet prózában elmondani.

Lírájáról szárnyaló és találó, elismerő és elragadtatott jelzőket olvastam, de még soha senki nem szólt róla női líraként. Témavilágából mintha hiányozna az az asszonyi – érzelmi, szerelmi anyag – szféra és téma, amely az asszonyok lírájára a költészet minden fokán oly sokszor jellemző. Még Simone de Beauvoir is azt vallotta, hogy az első, amit önmagáról el kellett mondania, hogy nő. Lehet, hogy Nemes Nagy Ágnes pályakezdése óta nem érzett ehhez hasonló közlési vágyat, hogy költészete teljes egészében független asszonyvoltától?

N.N.Á.: Azt hiszem, szerencsém volt az irodalomban. Mire egyáltalán észrevettem, hogy nőnek lenni milyen problémát jelent az életben és az irodalomban – már költő voltam. Témában, élményben azóta sem tettem kirakatba nővoltomat.

F.A.: Úgy emlékszem, egy rádióbeszélgetésben Szabó Magdával együtt szenvedélyesen tagadtad, nagy örömömre, a nőirodalom megkülönböztetését.

N.N.Á.: Valóban, zavar és sért. Nem mintha tagadnám létezését, főként a múltban, és tudomásul veszem azt is, hogy máig szükség van bizonyos sajátos, rétegigényeket kielégítő női olvasmányanyagra. De az irodalom – irodalom. II. kötet 315A „nőirodalom”, ha már ragaszkodunk a fogalomhoz, túlhaladott, befejeződött. Alapja és forrása az a megítélés volt, amely még külön, megkülönböztető mércét alkalmazott a nők számára – a többi között az irodalomban is. És ha már a jelenben túlhaladott, anakronisztikus ez a fogalom, sokszorosan annak tartom a közeli és távoli jövőben, amikor a nők végre valóban elfoglalják a helyüket az irodalomban.

F.A.: Az általánosítás után; térjünk vissza a te verseidhez. Mennyiben határozza meg, vagy mennyiben motiválja a lírádat, hogy nőnek születtél?

N.N.Á.: Elválaszthatatlan része az életemnek, tehát a költészetemnek is. De soha nem kívántam hangsúlyozni, sem hivalkodni vele, se mentegetőzni, vagy éppen túlkompenzálni. Mint ahogy nem választottam verseimnek műfaji cégért, nem törekedtem valamiféle formai, népi eszköztárral arra, hogy magyar legyek. De biztos vagyok benne, hogy verseimet enélkül is meghatározza, hogy huszadik századi magyar költő műhelyében születtek. Bizonyára, ugyanúgy kifejeződik bennük az is, hogy nő vagyok.

F.A.: Ha szabad az olvasó és kritikus nevében szólnom, szerintem elsősorban képalkotásodban. Nem tudom, egyetértesz-e vele, de én olvasás közben úgy érzem, hogy csak egy nő – vagy mondjuk: elsősorban egy nő – választhat olyan konkrét költői képeket egy-egy versnyitányának, mint Nemes Nagy Ágnes. Hogy „Egy ing rohan a réten. / Nap-éj-egyenlőségi viharban / a szárítókötélről elszökött…” Vagy, hogy „Nagy ollóval vágja a nap rövidre mind az árnyakat…” Asszonynak kell lenni ahhoz, hogy valaki felfedezze „A levegő nagy ruhaujjait…”

N.N.Á.: Meglehet. Ha néha azt olvasom magamról, hogy szárnyaló, hogy éterikus a költészetem, arra gondolok, hogy még nem leplezték le, mennyire nincs fantáziám. Mert valószínűleg attól vagyok ilyen tudatosan földhözragadt. Lehet, hogy ez női tulajdonság, erény vagy hiba – az igazat megvallva, nem gondolkoztam rajta. De valószínűleg női vonás a természethez való szoros kötöttségem is. Megfigyeltem, hogy városi emberek, urbánusok körében, a nőkben mindig mélyebb ez a kapcsolat, erősebb ez a vonzás. Az állatokhoz való ragaszkodás, a növények szeretete… Ha társaságban, külföldön, félig ismeretlen asszonnyal kell beszélgetnem, a növényzet, a virág majdnem mindig alkalmas közös téma.

F.A.: Ami a lírádból kiszűrt, máig hiányzó „női” témákat, vonásokat illeti – azt hiszem viszont, hogy a zárkózottság, ez a fajta szigorú szemérem nem női tulajdonság…

N.N.Á.: Szeretnék visszakérdezni: mit jelent egyáltalában az a fogalom, hogy női tulajdonság? Be kellene végre vallanunk, hogy saját magunkat talán még ismerjük valamennyire, de sejtelmünk sincs „a” nőről. Még most, a 20. száII. kötet 316zad harmadik harmadában is valahol ott tartunk, mint a botanika Linné előtt – leíró fokon. Vonatkozik ez még az irodalomra is. És tulajdonképpen, amikor ma női tulajdonságokról, jellemvonásokról ítélünk, kizárólag a mostanáig megszerzett tapasztalatokra építünk, és ez alig több, mintha egy majdani tudományos kutató az angolai rabszolgák ismeretében vonná le következtetéseit „az” emberről. Bizonyára sok megállapítása helytálló lenne – az embernek két szeme van, két lába, artikulált beszédre képes… De rengeteg tévedése is. Hogy „az” ember fekete és analfabéta… A nők köztudatban élő, a jelenből általánosított képében, tulajdonképpen csak a biológiai tulajdonságok helytállóak és időállóak, a gyorsan változó társadalmi tulajdonságok kevésbé. Amikor ma, egy adott történelmi, fejlődési szinten „a” nőről beszélünk, nem árt erre gondolni. Számolni kell vele, hogy nemünk a történelemtől nem független, sőt nagyon is függő, változó. És az igazság az, hogy a nő fejlődésének, embersége kibontakozásának nagyon az elején vagyunk…

F.A.: Zavarban vagyok: nem tudom, ez a mondat Nemes Nagy Ágnes optimizmusát vagy pesszimizmusát bizonyítja.

N.N.Á.: Mind a kettőt. Ha szabad így fogalmaznom: pesszimista, azaz borúlátó vagyok, amikor a nők jelenéről szólok, de feltétlen optimista a jövőre vonatkozóan.

F.A.: Kezdjük a kellemesebbel: mire alapítod optimizmusodat?

N.N.Á.: Az emberiség történelmére. Ha létezik egyáltalán fejlődés – és bízom benne, hogy létezik –, az a jogok kiterjesztésének irányába halad. Egyre nagyobb társadalmi csoportok egyre nagyobb teret és több jogot szereznek maguknak a földön. És ez nem pusztán morális változás, hanem a politikai, jogi, gazdasági és szellemi változások természetes következménye. Ha a történelem követelte változások egybeesnek, az feltétlenül minőségi változást kell hogy hozzon az emberi jogok területén is. Ha nem robbantjuk fel magunk alatt a földet – ez a fejlődés feltartóztathatatlan. Csakhogy a jogok kiterjesztését jelentő változás nem egyetlen akció, hanem hosszú folyamat. Amelynek a mi életünk is csak része…

F.A.: Történelmi távlatban persze eltörpül egy-egy ember vagy akár nemzedék sorsa. De mi, ma élő asszonyok mégiscsak türelmetlenkedünk, és nem hiszem, hogy ok nélkül.

N.N.Á.: Talán, mert nem vált bennünk tudatossá az a tény, hogy valamennyien, gyerekesek, gyerektelenek, anyáinkkal és lányainkkal együtt – ősanyák vagyunk…

II. kötet 317

(Alighanem csodálkozva nézhetek vissza, mert Nemes Nagy Ágnes folytatja.)


N.N.Á.: Valami újat hozunk, teremtünk a nők történelmében! Olyanok vagyunk, mint az az elődünk, aki először szállt fel a velocipédre… Rólunk is az úttörőnek járó mosolygó büszkeséggel fognak mesélni az unokáink. Talán még a fényképünket is megnézegetik. A nagymamáét, aki először dolgozott. Valami olyasmi történik velünk, mint azzal az ősünkkel, aki az évszázadok alakította, finomította hintóról átszállt a pöfögő, köhögő, nehézkes, sokszor bedöglő masinára, az autóra. Pedig akkor még egy remekbe formált hintó elegánsabb is volt, jobban is gördült, talán gyorsabban is, mint az új masina. Kevesebb baj is volt vele, mint egy 1904-es Forddal. De azért mégsem lehetett kétséges, hogy az autóé a jövő. A mi autónk is döcög egyelőre, és még fog is jó darabig. Biztos vagyok benne, hogy sokára, és sok munka árán fog csak célba érni. De azért mégiscsak előre megy, a normálisabb, kiegyensúlyozottabb körülmények, teljesebb élet felé.

F.A.: Azért nincs könnyű helyzete azoknak, akik a volánnál ülnek.

N.N.Á.: Hát igen. Nekünk, nőknek is tudomásul kell venni, hogy a hintó – a régi életforma – egyelőre gyakran jobbnak látszik, sőt néha objektíve is jobb. Legalábbis: kényelmesebb. Az otthon nyugalma, kereső férj, két gyerek… Nincs benne semmi csodálatos, hogy sokan – főként a nehéz munkát végző munkás- és parasztasszonyok, gépies munkára kényszerített alkalmazottak – szívesen ragaszkodnának hozzá. De azért mégis nagy dolog újat próbálni, autóba szállni.

F.A.: Azt hiszem, azért már ma is megoszlana a nők tábora, ha valóban önkéntessé, anyagi értelemben is szabaddá válna az életforma-választás. Egyre többen ragaszkodnának azért a kényelmetlenebb újhoz.

N.N.Á.: Valószínűleg. Főként azok, akiknek már lehetőségük nyílt a tanulásra. Bár egy évtizeddel ezelőtt, amikor még iskolában tanítottam, azt tapasztaltam, hogy az új nemzedékben is elég erős a visszahúzó erő. A fiatal lányoknak, ha a jövőjüket tervezik, általában nem vágyképük a munka. Nagyon sokan a házasság előtti átmenetnek vagy szükséges rossznak látják. Az eszményi életben, a megálmodott jövőben nem számolnak vele. De lehet, hogy ezek az értesüléseim a fiatalokról nem elég újak, nem elég frissek.

F.A.: Attól tartok, hogy ez a kép, maga a probléma, még nem avult el az elmúlt évtizedben. Mert van ugyan haladás ezen a téren is; de sokkal lassúbb, mint szeretnénk.

N.N.Á.: Tulajdonképpen nagy dolog az is, hogy az embereknek, pontosabban az asszonyoknak, fokozatosan mégiscsak nő a függetlenségigényük. De II. kötet 318nem csodálkozhatunk azon sem, hogy vannak, akik kételyekkel fogadják ezt a felszabadítást, és joggal hasonlítgatják, hogy vajon nem volt-e jobb régen? Gondoljunk csak arra, hogy a 18. század végén elsőnek felszabadított jobbágyok – úgy emlékszem, az egyik Wesselényi birtokán – maguk is úgy érezték, terhükre van a szabadság. Mert valóban nem volt módjuk a felajánlott szabad mozgásra, hiányoztak a termelési feltételek, a társadalmi tapasztalat. A többi úr gyűlölte, holdvilágos idealistának tekintette, a parasztság pedig nem értette a jobbágyfelszabadítót – de a történelem igazolta!

F.A.: Szerencsére a nők azért mégsem jobbágyok.

N.N.Á.: Persze hogy nem. De a parasztsággal való analógia mégis sokszor szemléletes. Hadd hivatkozzam arra, hogy valaha milyen fennen hangoztatták: a parasztok buták. Ma már ezt nemcsak hivatalosan, de társaságban sem lehet mondani. Olyan nyilvánvaló az abszurditása. És nevetséges lenne azzal érvelni mellette, hogy lám, milyen kevés csillagász került ki közülük az elmúlt századokban. Hasonló a helyzet a nőkkel. Elfogadhatatlan és egyre inkább nevetséges „bizonyítéka” a nők szellemi alacsonyabb rendűségének, hogy nemünk eddig milyen kevés fizikust vagy zeneszerzőt adott a világnak. Amikor századokon át mostanáig egyszerűen hiányoztak a tömeges kiválasztás feltételei! A tehetség és lehetőség találkozása, jól tudjuk, kivétel volt. Aki nem fejtett képesség – mindig mérhetetlen. Éppen ezért, nem kell mentegetőznünk, a kivételekből általánosítani. Az igazság az, hogy fogalmunk sincs, hogy a nők, azonos feltételek esetén, mire képesek.

F.A.: Simone de Beauvoir ezen a területen egy sajátos circulus vitiosust lát. Arra hivatkozik, hogy ha egy egyént vagy csoportot az alacsonyabb rendűség állapotában tartunk, akkor az valóban az lesz. Nem tudom, egyetértesz-e ezzel?

N.N.Á.: Van ebben valami, de azért nem kell abszolutizálni. Főként 1970-ben. Amikor azért már nemcsak a parasztokat „nem illik” butának tartani, de a nőket is egyre kevésbé. Megvallom, ezen a téren még a képmutatást is eredménynek érzem. Ha valaki nem meri bevallani, hogy alacsonyabb rendűnek tartja a nőket. Azt jelenti, hogy a társadalomban már megérett az ellenkező felfogás kimondásának, vállalásának feltétele. És hogy az illető felismeri, vagy legalább sejti ezt. És végeredményben, nem olyan régen volt még a niceai zsinat, amely mindössze egyetlen szavazattöbbséggel ismerte el, hogy a nőnek is van lelke. Persze, csak a kereszténynek, mert a mohamedán nők azóta sem kapták meg még ezt a csekély túlvilági elégtételt sem.

F.A.: A ma asszonyát viszont aligha vigasztalja meg a zsinat elégtétele. Nem II. kötet 319mintha ma nem lennének, akik hajlamosak rá, hogy elvitassák, ha nem is a lelkünket, de a munkánkat, jogainkat, tehetségünket…

N.N.Á.: De hányan… Bár megvallom, amikor én mostanában „a” nők konzervativizmusáról, kispolgári önzéséről, kisszerűségéről, alkotásra, vezetésre való képtelenségéről hallok, kedvem lenne odaszólni: „Nézzenek meg minket háromszáz év múlva!” És ne csodálkozzanak azon, hogy még mindig hiúak vagyunk, tele rossz tulajdonságokkal. Ha túlzottan szerelem- és házasságcentrikusan élünk, ha a férfin keresztül akarunk előbbre jutni a világban. Hiszen a férfiak társadalma nevelte a nőt ilyenné. Az egzisztenciális érdek és a társadalmi kényszer…

F.A.: Látom, nemcsak a nők helyzetével, de magukkal a nőkkel is elégedetlen vagy.

N.N.Á.: Hogyne lennék, amikor pontosan tudom: nincs okunk a dicsekvésre. És feltétlenül óvakodnunk kell a védekezésből eredő túlzásoktól. Én nem tartom a nőket sem különbnek, sem magasabb rendűnek!

F.A.: Nem hiszem, hogy ez a nézet túlságosan fenyegetne korunkban.

N.N.Á.: Ilyen formában talán nem. De azért néha hajlamosak vagyunk arra, hogy mint „vesztes csapat”, magunknak drukkoljunk, és ez tulajdonképpen természetes. A hiba ott van, amikor gyengeségünk tudata önsajnálatba vagy gyermekes dicsekvésbe csap át, és elveszi objektivitásunkat.

F.A.: Milyenfajta objektivitást vársz – az érdekeltektől?

N.N.Á.: Hogy tudatában legyenek annak, hogy minden ember számos kategóriába sorolható, egész sor osztásban értékelhető. Hiszen magyarok is vagyunk, nők is, tanárok vagy bélyeggyűjtők… Egyetlen komponensre önmagában nem alapozható általános emberi értékítélet.

F.A.: A világért sem szeretném ezt a hibát elkövetni. De megvallom, attól tartok, hogy egyébként nem annyira a nők, mint a férfiak hajlamosak erre. Köztük vannak többségben azok, akik szerint a nő csak egy dologra jó.

N.N.Á.: Ezzel a nézettel nem érdemes vitatkozni. Legfeljebb azokkal a naiv lányokkal, asszonyokkal, akik ezen a nézeten csodálkoznak. Akik megbotránkoznak a férfiak konzervativizmusán, mert nem veszik tudomásul, hogy soha nem volt még a földön hatalmi csoport, amelyik szívesen osztotta volna meg a jogait. Miért várjuk ezt éppen a teremtés koronáitól? A férfiak ösztönösen szemben állnak a helyüket követelő nőkkel, pontosabban a követeléseikkel. Bevallottan vagy tudat alatt – idegenkednek, félnek a konkurenciától. És ezen nem érdemes csodálkozni, okosabb számolni vele…

II. kötet 320

Ha nem tudnám, hogy költő – tudósnak, tanárnak hinném Nemes Nagy Ágnest. Szikrázóan férfias logikáját hallgatva – akár nemünk ügyvédjének is. Pedig ez aztán igazán távol áll tőle. De tudom, ismerem – és éppen ezért nem „téveszt meg” a jogászi logika, a pedagógusi szenvedély: Nemes Nagy Ágnes minden gondolata a költő sajátja. A költőé, aki férfi módra „esztelenül bízik az észben”, s aki búcsúzóban, a riporthoz készült fényképért aggódva, mégis leleplezi asszonyi gyengéit.

Ha más érvem nem lenne korunk asszonyának szellemi, művészi egyenrangúsága mellett, azt hiszem, Nemes Nagy Ágnes szavára, költészetére hivatkoznék: cáfolhatatlan bizonyíték.

II. kötet 321
„Mert fény van minden tárgy fölött”*99
Dr. Makay Miklós interjúja

M.M.: Nemes Nagy Ágnes hosszú utat tett meg, amíg ismert költővé, műfordítóvá lett. Mik voltak ennek az útnak főbb állomásai?

N.N.Á.: Ott kell kezdenem, hogy mint annyi más költő, gyerekkorom óta írok verseket. Nagy szerencsém, hogy ezt senki sem vette túlságosan komolyan. Családom, szüleim, józan ésszel úgy tekintették ezt a tevékenységemet, mint amit se gátolni, se túlságosan támogatni nem kell. Ezért enyém maradt a gyerekkori versírás természetes öröme. Később másik szerencse is ért. A Baár-Madas gimnáziumban Áprily Lajos volt az igazgató. Áprilytól nagyon sokat tanultam. Nemcsak azt, hogy mi a jambus, hanem megtanultam azt a légkört, azt az emberi magatartást, ami benne olyan rokonszenves és biztató volt. A természethez való, nekem nagyon fontos kapcsolatomat is befolyásolta az ő erdőjáró, halász-vadász, minden lényt, fűt, fát, virágot, állatot szerető lénye. Azok a gyönyörű kirándulások! Megjegyzem, azok közé a ritka versírók közé tartozom, akik iskolájukat, tanáraikat nagyon szerették. Nekünk – például – három érettségi tételünk volt Adyból és külön tétel a Nyugat nagyjainak sora: Babits, Móricz, Kosztolányi, Tóth Árpád, ami korunkban bizony nem volt csekélység. Mindezek után természetes, hogy kamaszkori verseimet Áprily stílusában írtam. Azután jött a többi kedves költő: a Nyugat, különösen Babits, a külföldiek közül Rilke, Apollinaire és jött József Attila. Így kezdődött.

M.M.: Első versei?

N.N.Á.: Azok A mi utunk című református diáklapban jelentek meg. Első verseskötetem 1946-ban látott napvilágot, Kettős világban címmel. Inci-finci kis füzetecske volt, de azért sok örömet szerzett nekem, például a csodálatosan friss, fiatalok iránt mindig érdeklődő Schöpflin Aladár „elmorgott” jó bírálatát. Az irodalomban közismertek Schöpflin „mormogásai”, amelyekre II. kötet 322minden fiatal költő sóvárgott. Még cigarettával is megkínált ez a nagyszerű öreg úr, felesége elől elrejtett girbe-görbe cigarettával a szivarzsebéből.

M.M.: Mikor kapta a Baumgarten-díjat, és miért?

N.N.Á.: Erre a kötetemre kaptam, 1948-ban.

M.M.: Őseimhez című versében ezt mondja: Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák, / tanyák, szekerek, paplakok; – a Kiáltva című versében ezt olvassuk: Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját. Elmélkedve című versében pedig gályára vont őseiről beszél. Kérdésem: kik ezek az ősök? Tudna-e róluk beszélni?

N.N.Á.: Felmenőim többnyire református papok és ügyvédek voltak. Meg kell azonban vallanom: gályára vont ősről csak legendák alapján beszélhetek. Sok protestáns családban él ilyen legenda gályarabokról, a mi családunkban is élt. Hogy aztán valóban így volt-e vagy sem, azt bizony nem tudom, de ezt a legendát, a benne levő etikai erőt tisztelem, közel áll hozzám, így került verseimbe is. Ha már családról van szó, megemlítem egyik nagyapámat, akinek érdeklődési köre, sokkal később, megérintette verseimet. Ez a nagyapám ugyanis, vidéki ügyvéd létére, nagy utazó volt. Halmi községből még Egyiptomba is eljutott, a múlt század közepén. Az ő könyvei között találkoztam először Ekhnáton fáraó nevével. És ez a hihetetlenül érdekes történelmi személy, aki a Krisztus előtti 14. század vallási megújítója, az első egyistenhit bevezetője – igaz ugyan, hogy ez az egy „isten” a Nap volt –, egy nagy művészeti reneszánsz ihletője, módot adott nekem arra, hogy egy egész versciklust írjak róla.

M.M.: Az Ekhnáton-ciklus és egyéb versei is arról tesznek bizonyságot, hogy kereső lélek. Olyanfajta értelemben, ahogy Ady mondja: „Hiszek hitetlenül Istenben”?

N.N.Á.: Így mondhatnám: egzisztenciális kérdések mélyen érintenek, azok, amelyeket így szoktunk hívni: a vallás, a filozófia végső kérdései. Persze nem hiszem, hogy a költőnek az ilyen kérdésekre tartalmi feleletet kellene adnia. Hogyan is lenne rá képes? Inkább csak az az életérzés tölt el, ami a huszadik század gyermekében olyan eleven, s ami valóban állandó keresésre, az élet és halál kérdéseinek új meg új megfogalmazására késztet. Századunknak mintegy metafizikátlan metafizikáját próbálom körültapogatni a magam érzelmi eszközeivel.

M.M.: Verseiben sokat foglalkozik a tárgyakkal. „Mert fény van minden tárgy fölött. / A fák ragyognak, mint a sark-körök.” És több versében (Lila fecske stb.). Nem valamilyen animizmus van itt?

N.N.Á.: Határozottan: igen. Nem hiszem, hogy volna költő animizmus nélkül. Lehet, hogy ez szubjektív vélemény, azt olvastam ki azonban a mindenkori és a legmodernebb világirodalomból is, hogy a költőnek és a természetII. kötet 323nek, a költőnek és a tárgyaknak mély, bensőséges kapcsolatuk van. A gyermeki, antropomorf szemlélet, amely átlelkesíti a világot, levethetetlen naivitása a költőnek, és nem is hiszem, hogy ezt a naivitást le kell vetnünk. Talán ezért írok gyermekverseket is.

M.M.: Ki a verseinek első kritikusa?

N.N.Á.: Verseim első bírálója kétségtelenül a férjem, Lengyel Balázs irodalmi kritikus. Nyugodtan állíthatom: jó ám az ilyen ellentmondás, ellenőrzés, vagy egyszerűen: vita a háznál. Őt amúgyis a vers érdekli leginkább, tanulmányaiban, elemzéseiben főképpen ezzel foglalkozik. Ami nem a legkönnyebb mesterség. Van hát bőven alkalom „nézeteink kicserélésére”.

M.M.: Milyen meggondolás alapján válogatja ki a fordítandó verseit?

N.N.Á.: Részben saját érdeklődésem vezet, részben a kiadói megrendelés. Sok mindent fordítottam életemben, persze csak verset és drámát. A régiektől a legmodernebbekig. Corneille, Racine, Molière, valamint Bertolt Brecht képviseli a drámát, a verset pedig a latinoktól kezdve a kortársi angol és francia lírikusokig sokan.

M.M.: Tudom, hogy a nekem annyira kedves nagy francia evangéliumi költő: Pierre Emmanuel-től is fordított…

N.N.Á.: Pierre Emmanuel nekem is kedves. Fordításaimnak szövegét régen még antológiákból merítettem. Később alaposabban megismertem a költőt. Sohasem fogom például elfelejteni – ami a személyes emléket illeti –, amint Dublinban, a nagy kollégium kápolnájában felolvasta Valéry Tengerparti temető című versét, és én magamban mondtam vele együtt Kosztolányi magyar fordítását.

M.M.: „Nehéz költő”-nek ismerik, sokan érthetetlennek is mondják egyes verseit. Mi a véleménye az érthetőségről, a modern költészetnek erről a fontos kérdéséről?

N.N.Á.: Erre csak azt válaszolhatom: soha egyetlen betűt le nem írtam abból a célból, hogy érthetetlen legyen, sőt minden erőmet megfeszítem, hogy minél tisztábban, az élményben minél hívebben mondjam el a mondandómat. Ez a mondandó azonban sok nehéz, a 20. századbeli ember tudatának zsúfolt eszmélkedéséből való, és álságosak, mondhatnám képmutatók volnánk, ha bonyolult, ezerfelé ágazó kérdéseket leegyszerűsítenénk. Innen a vád, hogy a modern vers sokszor érthetetlen. Hiszek benne, már akár jogosult ez a hitem, akár nem, hogy a 20. század emberéhez eljut a bonyolult mondanivaló is. És abban is hiszek, hogy a huszadik században huszadik századi módon kell írni. És ha közelebbről kellene válaszolnom arra a kérdésre, hogy mi is a modernség, talán itt, e lap hasábjain helyénvaló az a válasz, hogy modernnek nevezhetjük azt, ami a 16. században a reformáció volt.

II. kötet 324
Megkérdeztük Nemes Nagy Ágnest: Miért kontárkodik a tudomány dolgába a költő?*100
Mezei András interjúja

M.A.: Az utca arányai címmel formailag is különös verse jelent meg az Élet és Irodalomban. A költemény első része az életünket alapvetően meghatározó nagy törvényeket, a második része pedig ezek ellenkezőjét, egy nagyon is esetleges jelenséget igyekszik megragadni. Így surran át a galaktikák törvényszerűségei között váratlanul egy macska. Az utcakép legjelentéktelenebbnek tűnő részlete bukkan elő, s tűnik el rögvest akár egy „néma függetlenségi kiáltvány”. A versnek ez a második fele érzékletesebb. Hogy úgy mondjam, toll alá valóbbnak tűnik a cicaság. Miért akarja mégis a láthatatlan nagy törvényeket megragadni a költő, ha egyszer a macskák mint „elfújni való szőrpamacsok, árvízben úszó, bujdosó parókák” érzékletesebb elemei a vers építőanyagának? Miért kutatja a versben az élő és az élettelen világ metszőpontjait? A láthatatlanért mért adja el a láthatót? Mért kontárkodik a tudomány dolgába a költő?

N.N.Á.: Hogy számtalan kérdése közül az utolsóra próbáljak felelni: talán azért, mert a tudomány mostani világmagyarázataink sorában a legteljesebbnek, a legszuggesztívebbnek látszik. Úgy is szokták ezt fogalmazni, hogy a tudomány: korunk mítosza. Hogy is vonhatná ki magát a versíró a tudományt övező közbámulatból? A költők évezredeken át az emberi lét végső kérdéseit vallásos vagy filozófiai vagy mitikus nómenklatúrákkal közelítették meg. Most pedig ezek mellé fölzárkózott a világnak mind tudományosabb – vagy annak látszó – tudomásul vétele. Mit mondjak? Tudatunknak új fogalmakat, verseinknek pedig újabb szavakat adhat a tudomány. Dehát vigyázat! Ez a kettő sosem teljesen azonos. Sohasem szabad egy költő filozofálgatását, a tudományokba való kontárkodását csakis gondolatmenetnek tekinteni.

M.A.: Tehát nem kell komolyan venni?

II. kötet 325

N.N.Á.: A tudomány megverselését, ugye, tudjuk, nem kell komolyan venni. Aki azonban a verselés „tudományában” szerez jártasságot, az tapasztalhatja, hogy a költő kontárkodása bármibe – akár a tudományokba – mindig és elsősorban is érzelmi állapot, melynek kifejezéséhez onnan kaparja össze a szavakat, ahonnan bírja.

M.A.: Maga egyszerűsít.

N.N.Á.: Igen. Köszönöm, hogy észrevette. Mert amit az imént mondottam, nem azt jelenti, hogy szavaink mögül hiányozhat a gondolati fedezet. Hogy nincs szükségünk a végiggondolás becsületére, a logikai hitelére is.

M.A.: Mi a különbség akkor a tudományos és a költői gondolkodásmód között?

N.N.Á.: Hogy eredeti legyek: a költészet a megismerés egy másik fajtája.

M.A.: Hogy én is eredetit kérdezzek: miféle fajtája?

N.N.Á.: Makacs ember maga. Hát jó: az, hogy a költészet a megismerés egy fajtája – szükséges, de nem elégséges meghatározás. Mert arra való a vers, hogy létélmény legyen, hogy itt és most az érzelmeivel, a felindulásaival, a veséje rándulásával együtt élje át az ember az „igazságot”, amit a tudomány egészen más szándékkal fogalmaz. Vagyis magyarán, a tudomány közlés, a költészet meg – azt hiszem – azonosulás.

M.A.: Azonosulás? Vagyis hogy egyszerre égetővé tenni valamit, amit ismerünk – ez volna a költészet feladata?

N.N.Á.: Ez is. Hogy átéljük benne a közismert érzelmi tartományokat: a tavaszt meg az őszt. Az örömet meg a félelmet. Vagy akár a bosszúságot azon, hogy elment a hatos villamos. Igen, természetesen, mondom, de nem másodlagosabb feladata a költészetnek, hogy felszínre hozza ugyanakkor az érzelmeknek azt a rétegét is, amit nem ismerünk, az eddigi névtelen érzelmekét, azokét, amelyeket nem sikerült még eddig körülírnunk, tudatosítanunk, hogy úgy mondjam: bevezetni a házi indulatok körébe. És most álljunk meg itt egy pillanatra. Mert például ezeknek az új, vagy nem eléggé ismert érzelmeknek a kifejezésére sokszor alkalmas a szavaknak az a hatalmas tartománya, a fogalmaknak az az új vidéke, amit a mai tudomány nyújt nekünk.

M.A.: Csak a szavakért? Egy adott korban nem lehet véletlen, hogy mi érdekli a költőt.

N.N.Á.: Persze hogy nem véletlen, de ha agyonütne, se tudnék mást mondani, hogy nekem és sok-sok költőnek a tudomány szókincse új értelmi tartományt jelent. Nem elég az?

M.A.: Szókincset mond, holott talán mégis újfajta jelentésről van szó.

N.N.Á.: Részben. De sohasem szabad elfelejteni, hogy költői szövegben a szó hangulata, érzelmi holdudvara legalább olyan fontos, mint a jelentése, II. kötet 326hogy mégis mindennek ellenére, elsősorban szavakkal írunk és nem érzelmekkel vagy fogalmakkal. A vers teste fontosabb minden bölcs elgondolásnál.

M.A.: Hát akkor miért szép az, ahogy József Attila mondja: A munkabér a munkaerő ára, cincog zsebünkben, úgy megyünk haza?

N.N.Á.: Éppen azért, mert a társadalomtudományból vett szavak akkor is sugallják a József Attila-i életérzést, ha valakinek fogalma sincs az értéktöbbletről.

M.A.: Mi itt a tudomány költészete, vagyis a költészet tudománya?

N.N.Á.: Az a József Attila-i felismerés, hogy sokszor a hűtött, rideg, tudományos szavakkal lehet felkelteni a leghevesebb indulatokat, például itt a kisemmizettségét.

M.A.: Elfogadom. S ha így olvasom legújabb versét, Az utca arányait – meg kell kérdeznem: hogy kerül a macska a galaktikába?

N.N.Á.: Úgy, ahogy a költő a tudományba. Oda nem tartozóan és mégis elválaszthatatlanul. Kicsit csali módon. Hogy úgy mondjam, nem egészen tisztességesen használva a tudomány eszközeit. Mintha valaki mikroszkóppal diót törne, de amit föl akar törni, elég kemény dió: a 20. századi ember életérzése. A mi kis esendő életünk, amelynek a kiszolgáltatottságát olyan nagyon érezzük, és amelyik mégis annyira nagyralátó, olyan arcátlanul magabízó, hogy minduntalan belebámul a galaktikába.

M.A.: De hát a versbeli macska mit jelképez?

N.N.Á.: Lehetetlen dolgokra kényszerít. Fordítsam le fogalmi nyelvre azt az aranyos macskát, amely itt mászkál a kis budai utcában? No, jó. A maga kedvéért lefordítom. Körülbelül a bátor esendőséget jelenti. A gyöngeséget és az erőt egyszerre, abban a versközegben, amely a nagy természeti törvények és az esetlegesség pólusai között mindig is izgatta a költők képzeletét.

M.A.: Maga szerint mit ragad meg a költészet szívesebben és könnyebben: az esetlegest vagy a lét törvényeit?

N.N.Á.: Nem tudok választani. Szerintem se egyiket, se másikat. Mind a kettőből az érzékletest. Látszatra ugyan a macska az érzékletesebb, de ha a költő nem igyekszik foghatóvá, átélhetővé, szavakba horgonyzottá tenni azt, amit nagy törvényeknek neveztünk, akkor elmehet zabot hegyezni.

M.A.: A tudomány puszta ürügy a költő számára?

N.N.Á.: Provokatív megjegyzésére szívesen válaszolnám, hogy: igen. De nem teszem, csak félig volna igaz. Tisztázzunk valamit: nem vagyok valóságos kis tudós, annyit értek a természettudományhoz, mint az utca embere, mint egy újságolvasó. És mint az újságolvasót, engem is érint, lenyűgöz vagy felbosszant, elkápráztat vagy megrémít korunk fénysebességgel vágtató tudománya. Az ember csak kapkodja a fejét. Ezt a fejkapkodást, ezt a megrendüII. kötet 327lést, ezt az emóciócsomagot szeretném belesinkófálni a verseimbe. És nem magát a tudományt.

M.A.: Vagyis a tudomány itt nem ürügy, hanem ok. Kiindulópontja, alapja egy nagyon általános életérzésnek.

N.N.Á.: Egyetértek. De ha azt mondtam, hogy a tudomány korunk mítosza, rosszul mondtam. Visszavonom, inkább a tudomány romantikájáról van szó, a jó és a rossz, a vonzó és komoly romantikáról, az emberi érzelmek kenyeréről.

M.A.: Tehát bevallja, hogy romantikát rejtett a tudomány mögé?

N.N.Á.: Hát… miután nem tagadhatom, inkább bevallom.

II. kötet 328
Meghívtuk a Gyermekünk szerkesztőségébe Nemes Nagy Ágnes költő és műfordítót*101
Horgas Béla interjúja

H.B.: Nemes Nagy Ágnes költő és műfordító nevét a szülők gyermekeik olvasmányaiból, sok-sok antológiából, leporellóból, a Lila fecske és a Mennyi minden című verskötetekből is bizonyára ismerik – hadd mondjam el most még róla, hogy iskolai végzettsége szerint tanár, és élete folyamán nemcsak tanított, hanem a Köznevelés munkatársa is volt évekig, vagyis a pedagógiához gyakorlati és elméleti szálak egyaránt fűzik. Mindez persze mára, költészetének, egész irodalmi pályájának kibontakozása mellett életének egyetlen rétege csupán. A legutóbb megjelent 64 hattyú című tanulmánykötete azonban bizonyítja, hogy ez a réteg ma is mennyire eleven – a tájékozott és érzékeny művész eredeti töprengéseit, megfigyeléseit pontosan megfogalmazza, fölfedezéseinek nevet ad, és mindezt olyan világosan és érzékletesen, tehát átvehetően adja elő, hogy az olvasó nyomban otthonosan mozoghat a könyv témái között. Beszélgetésünk a tanítás, az átadás lehetőségei és gondjai körül forgott. Tanárairól és tanítványairól, iskoláiról kérdeztem Nemes Nagy Ágnest, s ha ennek a beszélgetésnek leírásában magam is pontos és érzékletes akarok lenni, talán az lesz a leghelyesebb, ha Áprily Lajosról szóló szavait idézem legelőbb:

N.N.Á.: Sokat tanultam Áprilytól. Ezt szó szerint is lehet érteni, középiskolás fokon, hiszen tanárom és igazgatóm volt a Baár-Madas leánygimnáziumban – meg általánosan is, rettentő általánosan, ahogy egy gyerek, egy serdülő, életrészleteket, embereket tanul… Hogy milyen tanár volt? Egyszerű, természetes. Póztalanul is hatásos. Nyoma sem volt benne valami rosszértelmű költőieskedésnek. Persze hatása mérhetetlenül túlterjedt a tananyagon, mint minden igazi tanáré. Tőle hallottam először azt a szót, hogy: normatív. Tőle II. kötet 329hallottam először azt a szót, hogy: szarvasfaggyú. Ő mutatott leánykökörcsint a hóban. Ő közölte, hogy a harmónium nem arra való, hogy ráüljünk. Fölvilágosított, hogy a jambust futamítani is lehet. Miatta tartottam kötelességemnek, hogy mindent szeressek, ami havasi: gyopár, encián, puliszka, lábtörés.

H.B.: És a többi tanár? Az iskola?

N.N.Á.: Az egész iskola jó tanár volt. Jó tanár volt az a gyerekkori dzsungel (ami ápolt, tágas iskolakert volt), jó tanár volt az az óriási vár és tömkeleg (ami gondosan felszerelt iskolaépület volt). És a kosárlabda és az önképzőköri verseny, meg a szenvedélyes zsömlefalás (ha lehetett), meg az agyonfinomult elmélkedés (egy bizonyos gesztenyefa alatt). És csöppet sem utolsósorban jó tanár volt a többi tanár is (mindet szeretem, kivéve egyetlen internátusi felügyelőt; ez, azt hiszem, csodálatos arány). Mit csináljak? Nagyon szerettem az iskolát.

H.B.: Mit tanult a Baár-Madas (ma Móricz Zsigmond) gimnáziumban? Úgy értem, hogy a korszerű ismeretekhez képest… Például irodalomból?

N.N.Á.: Ebben is szerencsém volt. 1939-ben érettségiztem, akkoriban még a kötelező tananyagban csak egy-egy Ady-vers szerepelt, mutatóba. Nálunk viszont érettségi tétel volt, de nemcsak ő, hanem Babits és Móricz is, szóval az egész élő magyar irodalom. És nemcsak az volt nagyszerű, hogy megismerkedhettem az igazi értékekkel, hanem az is, hogy lényegében később sem kellett módosítanom azt a képet, amit a gimnáziumban kaptam. A magyar tanárnőm, Papi Biró Izabella jó ösztönnel tájékozódott, és a legjobb forrásokból merített. Később, egyetemista koromban fedeztem csak fel, hogy Babits tanulmánya szerint tanította Vörösmartyt… De ugyanígy említhetem az osztályfőnökömet, Bodolay Erzsébetet, vagy akár a matematika-tanárnőmet, Papp Margitot. Valamennyien szenvedélyesen szerették és jól ismerték tárgyukat, és értettek ahhoz is, hogy megfogjanak bennünket.

H.B.: Miért kell „megfogni” a gyerekeket?

N.N.Á.: Mert csak úgy lehet átadni valamit, különösen az általános- és középiskolában. Csak tanítani, tehát a tudásanyagot önmagában átadni, ezt talán nem is lehet. Szerintem minden a diák és a tanár kapcsolatán múlik, minden ezen a személyes csatornán halad. A tanárnak trükkökre van szüksége, hogy az átadás sikerüljön.

H.B.: De a „trükkök” és a „megfogás” mégis befolyásolja magát az átadott dolgot is, átszínezi az átadó személyisége szerint…

N.N.Á.: Ez igaz, de nem hiszem, hogy más út járható. Ne feledje, hogy érdeklődést kell kelteni, hiszen a gyerekek nem önkéntesen járnak iskolába. Kíváncsivá kell tenni őket, hogy például Vörösmarty nyelvszépségei iránt föltámadjon az érdeklődésük, hogy a fantáziájuk meglóduljon.

II. kötet 330

H.B.: Gondolom, ez nemcsak az iskolában van így, hanem a nevelés más területein is, és nemcsak ötletességre, de kitartásra is szükség van, hogy sikerrel járjon az átadás.

N.N.Á.: Nem könnyű, az biztos; nekem legalábbis nem volt az, amikor én kezdtem a tanári pályát. Nagy kamasz fiúkat tanítottam fiatalon, néha valósággal féltem tőlük. Akkor már voltak galerik, még ha szó nem is esett róluk, bicskáztak a vécében, vadak voltak…

H.B.: A trükkökre akkor kétszeresen is szükség volt…

N.N.Á.: Igen, és sokszor még odáig is nehéz volt az út. Előbb jött a fegyelmezés, pedig attól irtóztam. Csakhogy addig nem lehetett költészetről beszélni, amíg az volt a probléma, hogy „fiam, ne hozz be egeret az osztályba!” Csupa nő volt már akkor is az iskolában, ha nem lettek volna készséges szülők, talán nem is boldogultam volna ezekkel a tanórákat messze meghaladó gondokkal. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a gyerekeknek egyetlen életük van, ugyanaz a személy ül az iskolapadban és a galeri tanyáján, arról nem is szólva, hogy a galerik is különfélék voltak. Akkor már divatos volt a zenélés; persze nem gitárral, hanem harmonikán, szaxofonon zenéltek, szombatonként táncolni jártak… 1953–1955-ben volt mindez.

H.B.: Én éppen akkoriban jártam középiskolába, 1952 és 1956 között; ha a véletlen úgy hozza, lehetett volna a magyartanárom. Bár nekem is emlékezetes magyartanárom volt; ő is megfogott, vagy inkább megbűvölt bennünket. Akkoriban szinte tökéletesnek tűnt számomra, pedig nagyon szerettem volna fölfedezni valami hibát benne.

N.N.Á.: A diákok mindig örülnek, ha leleplezhetik, ha valamilyen fogyatékosságon vagy mulasztáson érhetik tanáraikat. Pompás mulatság, ha a tanár megbotlik (akár a nyelve, akár a lába), ha elfelejt vagy nem tud valamit.

H.B.: Előfordult Önnel ilyesmi?

N.N.Á.: Hogyne. Egy esetre ma is jól emlékszem. Balzac koráról, a történelmi háttérről beszéltem, és egyik félmondatomban azt mondtam, hogy „Lajos Fülöp, aki Orleansi Fülöp fia volt.” Bocsánat, szólt közbe az egyik fiú, Lajos Fülöp nem Orleansi Fülöp fia volt, ez egy közkeletű tévedés! Jól emlékszem, így mondta: ez közkeletű tévedés! Nos, óra után nyomban érdeklődtem, de akit elértem, azt válaszolta, hogy igen, úgy tudja, Lajos Fülöp fia volt Orleansinak. Aztán előkerestem egy lexikont, és kiderült, hogy tanítványomnak van igaza. Másnap, az osztály előtt az volt az első dolgom, hogy megköszönjem a közbeszólást, és beismertem, hogy igen, tévedtem. Ettől a pillanattól ezzel az osztállyal nagyszerűen tudtam dolgozni, tetszett nekik a beismerésem. A tekintélyem nemhogy csorbult volna, inkább megnőtt.

H.B.: Azt hiszem, az is közkeletű tévedés, hogy a tanárnak tévedhetetlenII. kötet 331nek kell lennie – vagyis tökéletességet kell mutatnia. Egy jóízű, szerencsés bukás többet érhet tíz pontos kis győzelemnél.

N.N.Á.: Ha szerencsés és jóízű a bukás! De ez nagyon kényes valami, eszköznek semmiképpen sem mondanám vagy ajánlanám. A tanár – és minden nevelő, minden átadó – valamiképpen öszvérhelyzetben van. Hazudni természetesen nem lehet, de aki gyakran téved és bizonytalankodva bukdácsol, aki maga is határozatlan, az hamar csalódást kelt, tekintélyt veszít.

H.B.: Akkor a mai felnőttek nehezebb helyzetben vannak, mint a száz, az ötven vagy akár húsz évvel ezelőttiek, hiszen mára jócskán megnőtt a kényes, a nehéz vagy egyenesen megválaszolhatatlan kérdések száma.

N.N.Á.: Igen, de azért maradtak a határozottságnak is lehetőségei. A szakma, a mesterség köreiben például. Az anyagtudás nem hátrány. No, és megvannak az emberség ma is érvényes alapjai; az élet, a világ összefüggéseinek fölismerése; ezekhez lehet kötődni.

H.B.: Ön a 64 hattyú című kötetben egy helyütt arról ír, gyermekkorában milyen robbanásszerű esemény volt egy kép megpillantása: a sárga héricsvirágra leszállt egy kék lepke és színben megismételte a környező táj, a homokfal és az égbolt sárga-kék kettősét… Hadd idézzem szó szerint a könyvből: „A homokfal és az ég kettősére úgy felelt ez a lenti, apró sárga-kék, ez a más formákban megtestesülő ugyanaz, mint egy valószínűtlen visszhang, mint egy kozmikus rím – ami valami váratlanra figyelmeztet”. S ha már az idézeteknél tartunk, akkor ide kapcsolnám A Krisztinában című versének négy zárósorát is, ezt könyv nélkül is tudom: „Galamb, galamb! Röpítsd fel hát a képet, / a sárga mögött lengesd meg a kéket, / hogy megmaradjon, mozdulatlan, / egy szárnycsapásnyi mozdulatban.” Ilyenféle fölismerésekre gondol?

N.N.Á.: Igen, ilyenfélékre is.

H.B.: S ezt lehet tanítani? Lehetséges-e, hogy amit az ember gyerekkorában ösztönösen meglát, azt felnőttkorában tudatosan fölismerje? Vannak erre módszerek? Vagy ez képesség kérdése? Tehetség dolga? És átadható ez?

N.N.Á.: Közvetlenül, konkrétan az ilyenféle dolgok nem ruházhatók át, erre még a művészet sem képes. Senkinek sem tanácsolhatom tehát, hogy keressen sárga virágot kék lepkével, mert akkor gyönyörűséges döbbenetben lesz része. De azt elmondhatom, hogy velem mi történt, akár verset írok, akár tanár vagyok, akár asztalos, mérnök, szóval bármi is a szakmám… A felnőttek megmutathatják, fölfedezhetik, és ha szerencséjük van, föl is kelthetik az élet felismeréseinek lélektani örömét. A gyerekek pedig mindig és mindenütt elég érzékenyek ahhoz, hogy a civódások, fegyelmezések, megtöretések mellett is megérezzék ezt az életteliséget…

II. kötet 332

H.B.: Ami a személyüknek és a világnak szól.

N.N.Á.: A kettő nem választható el… Valójában talán a példáról van szó, ha tetszik, minden közvetlen pedagógiai szándék nélkül. Bízni aztán úgyis csak abban lehet, hogy a példa megfogan, s hogy a jó hatások lesznek többségben. Végül is mindenki maga keresheti csak meg a maga sárga virágát, kék lepkéjét.

II. kötet 333
Költészet napi beszélgetés Nemes Nagy Ágnessel*102
Kamocsay Ildikó interjúja

A költő-irodalomtörténész házaspár számára az irodalom – vagy még szűkebbre vonva a kört: a mai magyar költészet – létkérdés. Ha József Attila születésnapjának ünnepi alkalmából fel akarjuk vázolni mai líránk fő vonulatait és tendenciáit, ilyen emberek segítségét kell kérnünk.


Nemes Nagy Ágnes

A költészetről szólva hadd legyek ez egyszer szubjektív és anekdotikus. Szeretném elmesélni néhány költővel való találkozásomat. Némelyik valóságos, némelyik átvitt értelmű.

Az első találkozás. Áprily Lajos igazgatóm és tanárom volt a gimnáziumban. Ebben az iskolában a kamaszköltészet termése az átlagosnak legalább ötszöröse volt – Áprily miatt… Tizenkét éves voltam, amikor először verset vittem hozzá. Megdicsért, de azután rámutatott az egyik sorra: – Nézze csak, itt rossz a jambus. – Majd meghökkent arcomat látva elmosolyodott: – Maga nem tudja, mi az a jambus? – Nem tudom – feleltem zavartan. S ami a legérdekesebb: Áprily nem magyarázta el, hogy mi az. Hagyta, hogy hajtóvadászatot indítsak e tudásért. Egyébként Áprilytól a mesterség szeretetén túl is tanultam valami nagyon fontosat: a természeti kép tiszta rajzát.

A második találkozás. Ez átvitt értelmű, nem valóságos. Babits Mihállyal találkoztam, első Összegyűjtött verseit olvasva. El voltam bűvölve a fiatal Babits édes alliterációitól, szecessziós, hajlékony soraitól. Csak később tudtam meg, hogy Babits nagyon kemény költő. És akkor szerettem meg igazán. Gondolati II. kötet 334mélysége még stílusgazdagságánál is többet jelent nekem. Egyik szabadversének egy rendkívül szellemesen megfogalmazott filozofikus mondata az egész életemet végigkísérte: „Nem a seiend, hanem a geltend, ami mindörökre gilt” (nem a létező, hanem az érvényes az, ami számít).

A harmadik találkozás. József Attila. Nem mintha életében láttam volna. De nekünk, akkori egyetemistáknak, módunk nyílt a verseit már akkor jól megismerni, amikor még nem éltek a mai elevenséggel a köztudatban. Az első vers, amit olvastam tőle, elrémített: „Bogár lépjen nyitott szemedre…” Én ugyanis a verseket mindig szó szerint értem. József Attilának sikerült a modern életérzést klasszikus formába öntenie. A formabontás minden eredményét felhasználva a legmerészebb gondolat- és érzelemváltásokat kötött, zárt formába kényszeríteni. Két szó között a legnagyobb távolságot hagyni, s úgy, hogy közöttük megnyíljék a legnagyobb mélység.

A negyedik találkozás. Kassák Lajos és én közöttem volt vagy negyven év korkülönbség – s a távolság még nagyobbnak tűnik, ha figyelembe vesszük, micsoda óriási irodalomtörténeti korszakok választottak el bennünket. Kassák erős, akaratos, hajlíthatatlan egyénisége imponált nekem, s nagyban hozzájárult, hogy közelebb kerültem a 20. század formabontó lírájához, amelynek ő volt a magyar atyamestere. Az angol és francia kortárs költők mellett, akiktől fordítottam is, elsősorban neki köszönhetem, hogy testközelbe került hozzám az avantgarde második hulláma.

Az ötödik találkozás. Sidney Keyes, angol költő, a második világháborúban, huszonegy éves korában elesett Tobruknál. Egyidős volt velem, s talán ez tette – no meg, hogy ő is szerette Rilkét –, hogy úgy éreztem s úgy érzem ma is, ez a fiatalember helyettem halt meg. Verset írtam az emlékére, leírtam a halálát, ahogyan én elképzeltem. S néhány év múlva, egy Magyarországra került életrajzából kiderült, hogy halálának körülményei szinte hajszál pontosan megegyeznek a versemben leírtakkal. Nincs ebben semmi misztikus.

Néhány szó a mesterségről. Engem modern költőnek neveznek, hol gáncsként, hol dicséretként. A modern költőnek pedig, aki tehát sok mindent elvet, ami régi, tudnia kell, hogy mit vet el. Rendkívül fontosnak tartom a költészet mesterségbeli részét. Más az a szabadvers, amelyet kötött versen iskolázott költő ír, mint ahogy a nonfiguratív festménynek is csak akkor van hitele, ha alkotója figuratív kifejezésre is képes. Minden magyar költő Arany Jánostól tanulhat formaművészetet és magyar nyelvtudást. Mindennap tanulok magyarul, s nagyon örülök, hogy a nyelvészkedés úgyszólván divattá vált ma Magyarországon. Nem vagyok a túlzott purizmus híve, minden szó használható, ha gazdagítja a magyar nyelvet, s a szellemétől nem idegen. A nyelvhelyesség egyébként sem a szavakon, hanem a szóláson, a mondaton múlik. ÖrII. kötet 335kény István egyszer azt mondta – nagyon szellemesen –, hogy a nyelvhelyességre ügyelni a prózaírók dolga, a költők glóriával átallépik azt. A költő, persze, valóban sok mindent megtehet, de azért Örkénynek még sincs egészen igaza. A költőnek másoknál ezerszer több szóra van szüksége, s a szavak között ezerszer több csöndre. Ez a csönd azonban csak akkor jön létre, ha a szavak, melyek között a tartalmas csönd feszül, helyesen vannak kitűzve.

II. kötet 336
„A világgal való egységet érzem minden emberben”*103
Nádor Tamás interjúja
1

N.T.: Nem tartozik a vallomásos, önéletíró lírikusok közé. Mi az, amit gyermekkorából, ifjúságából egyfajta „lírai előhang”-ként mégis érdemes megemlítenie? Vagy fölöslegesnek tartja az ilyen „kitárulkozósdit”?

N.N.Á.: Mint másra, erre sincsenek megmásíthatatlan elméleteim. Ki így ír, ki úgy – én is a magam módján. S ha nem írtam szüntelen curriculum vitae-t, természetemből s költészetem természetéből következett ez, nem pedig abból, hogy az életemet titkolni akartam. A tárgyra térve: Budapesten születtem, de csak éppen-éppen. Szüleim ugyanis Erdélyből érkeztek ide, az első világháború után. Igaz, már nincs tájszólásom, de beszédemen mindmáig felfedezhetők bizonyos nyelvalakítási módok. Nem attól lesz persze költő a költő, hogy egyik vagy másik tájegység szülötte, de az sem baj, ha van valamilyen sajátos nyelvi építőanyaga. Én mindenesetre igyekeztem a kisgyermekkori hozományt megőrizni. S szívesen részt vennék – ha lenne ilyen – a „tanuljunk mindennap magyarul” mozgalomban. Középiskolásan pedig épp abba a protestáns leányiskolába jártam, melynek egyik legtisztább szavú-nyelvű költőnk, Áprily Lajos volt az igazgatója. Kitűnő tanárnak tudtuk, család- és gyermekszerető embernek, erdélyisége sajátos nyelvi ízeket, erdő-mező szeretete, halász-vadász vonzalma sajátos természeti jelleget tudott becsempészni az oktatásba. Olyan hangulatot, mely iskolánkat bizonyos fokig közelítette a régi protestáns kollégiumokhoz. Humanizmus, jóindulat, türelem, a szellemi dolgokra nyíló rendkívüli figyelem – ezt kaptuk Áprilytól. Rajongtunk érte emberként is, de minthogy költőnek tudtuk, számunkra ő volt az első költőmodell. És mai fejemmel is csak azt mondhatom: nagyon jó modell volt.

II. kötet 337
2

N.T.: Van olyan elmélet, mely szerint a költőket két csoportba lehet sorolni: a statikus „készen” jön az irodalomba, a dinamikus fejlődik, változik. Nemes Nagy Ágnest olykor az első csoportban említik, mondván: már korai verseiben mindent tudott. Mi a véleménye erről?

N.N.Á.: Az értékek nagyon sokrétűek. Megközelítésük is igen különféle lehet. Eltérően ítélik meg a költő munkásságát, melyről, meglehet, ő maga szintén sajátosan vélekedik. Első kötetem 1946-ban jelent meg, s én legalábbis úgy látom: alaposan eltávolodtam ettől. (Talán, mert nem vagyok híve az utólagos átigazításnak, amit azért szintén megengedhet magának az értő kézzel gyomláló, nyesegető, igazán nagy költő.) 1945-ben publikáltam először, de már korábban is írtam természetesen. Hogy milyen verseket? Első kötetem olyan megközelítése a világnak, mely egyrészt a harmincas évek versízlésén alapult, másrészt hozott valami újat is. Valamit, ami korábban nem volt meg, amit csak az tudhatott, aki fiatalon, vitalitása teljében érte meg a háborút. Olyan élmény ez, melyen teljesen túlesni sosem lehet. Az ember felnő, természetesen él, mozog egy feje tetejére állított világban, s mert mégsem ez a világ normális helyzete, szerez egy csomó morbid tapasztalatot, természetes dezillúziót. Az olyan súlyosan kijózanító élmény, mint a háború, költészetemnek állandó sötét tónusa, súlyos háttere maradt. Miben változtam? Sok mindenben. Pontosabban: a többrétűségben. Fiatalon úgy írtam – s ilyen volt akkor a líra általános képlete –: egy adott élmény = egy sor vers. Később több élmény sűrűsödött egyetlen költeménnyé. Alaposan megváltozott tehát a képlet. Az testesült meg most már, amit úgy hívnak a 20. században: közérzet. Az ilyen írás stílusában is igencsak módosul. Némi leegyszerűsítéssel: első periódusom hagyományosabb, későbbi lírám mindinkább századunk modern költői jellegzetességeit mutatja. Látszólag természetes ez, de nálunk mindez többnyire fordítva történt: költőink az avantgarde-dal kezdték, s aztán klasszicizálódtak. Hogy miért? Csak most kezdünk rájönni: az avantgarde talán nem is szívódott föl igazán. Talán ezzel is magyarázható, hogy pályakezdésem idején nagyon nagy szükségét éreztem az újfajta megközelítésnek. De a háború is, az egész akkori világszövevény is megkövetelte: szóljunk másképpen, hogy nehéz tapasztalatainkhoz hívek lehessünk. Sok kortársammal egyezően meggyőződésem lett: a 20. században 20. századian kell írni.

II. kötet 338
3

N.T.: Mit csinál ma a költő? Mi a dolga ebben a nagyon is megváltozott szereposztású században? Maradt-e valami, amit ő, egyedül csak ő tud e világon? Úgy is mondhatnám: jogot formálhat-e a tollforgató az önbizalomra?

N.N.Á.: Meggyőződésem: egyáltalán nincs különbség költő és „nem költő” között. Mint minden mesterségnek, az enyémnek is megvannak persze a sajátosságai. De ezek csupán mesterségbeli, nem pedig emberi jegyek. Mindig állítottam, most is állítom: ha nem élne minden egyes emberben a költő is, a poétákat már bevarrták volna egy nagy zsákba, jussanak veszendőbe. Ám a költészet szerencséjére, s önbizalma táplálására is: mindannyiunkban van valamilyen igény a versre, zenére, látványra. Mert minden ember lényegében egy anyagból szabott. A világgal való egységet érzem minden egyes emberben. A jó műbútorasztalos – lényegét tekintve – azonos a jó szobrásszal, poétával, csillagásszal. A költő tehát nem különbözik. De különbözik is, ám csak annyira, amennyire a szakmája, hivatása megköveteli. Mintha ezt mondanám: a kazánkovács, de a patkoló- és a kocsikovács is: inas, erős. És kitűnő ritmusérzéke van. Ez utóbbi persze nem árt a költőnek sem.

4

N.T.: Áprilyt említette, aki már-már természeti lény volt, és iskoláját, amelyben a diák szinte érzéki kapcsolatba léphetett a naturával. Írhat-e egyáltalán puszta szavakból verset a költő ilyen tapasztalattal?

N.N.Á.: Én bizony nagyon szerettem az iskolámat, s ha dicsérem, nem csak Áprilyért s a többi jó tanárom természetszemléletéért. Ezek a nagyon művelt pedagógusok például Proustról beszéltek nekünk, amikor az író épp csak bemutatkozott magyarul. S ilyen frissen figyeltek minden egyébre is. Eleven szellemű emberek között figyeltem én a külvilágra, de természetélményem nem csupán e végül mégiscsak közvetett forrásból fakadt. Amit az iskolában hallottam, az mintegy bizonyítéka lehetett annak, amit már kisebb gyermekkoromban Erdélyben, aztán a nyírségi tájon, a Tisza melletti kisvárosban vagy később a Balatonon tapasztaltam. A tájat, a bokrok szagát, a szedett-vedett nádbugákat. Ez utóbbiakat már akkor különös gyönyörűséggel hazacipeltem, amikor még híre-hamva sem volt a mai nagy divatnak. S imádtam a virágokat. Még most is, Szigligetről mindig elhozok néhány szál kedves dudvát. Mert szavakból, persze hogy szavakból készül a vers, de az igazán jó líra dolgokból is.

II. kötet 339
5

N.T.: Vissza-visszatér a kétely: a 20. század végén van-e még értelme, „haszna” a költészetnek. S nemcsak a menthetetlenül gyakorlatias elmék gondolkodnak így, más közlésformák hívei is. Mi a véleménye erről?

N.N.Á.: Nem hiszem, hogy az ember bármikor meg tudta volna mondani, hogy mi a költészet közvetlen haszna. Ma sem tudok én erre válaszolni. Inkább egy másik kérdést fűzök a kérdés mellé: mi a zene, az igazán nagy zene haszna? Tud-e erre bárki is felelni? S mégis kevesebben firtatják ezt, s még azt sem igen, hogy egyáltalán mi a zenei élmény. Csak tudomásul veszik, hogy a muzsika gyönyörűségül szolgál. A költészettel is így vagyunk: lelki szükséglet, és mindig az volt. Hajlamos vagyok azt gondolni: a színház volt az első, az ősművészet. Ebből különült el a vers, a zene, a tánc és persze a dráma. S már elemi fokon kívántuk, hogy ne csak kenyerünk, hanem valamiféle szellemi táplálékunk is legyen. Ezt mondja a történelem, a művelődéstörténet és ezt személyes tapasztalatunk. Még akkor is, ha sokan nem élnek a verssel, vagy csak bizonyos művészetekre fogékonyak. Mi tehát a haszna a költészetnek? Gyarapodik általa érzelmi kultúránk. Tudatosodnak érzelmeink. Megismerhetjük érzelmeink fajtáit, messze túl azokon, amelyeket már régóta ismerünk. Azokat az érzelmeket, melyek kimondására még a nyelv is szegény. Szeretet, gyűlölet, harag, gyöngédség – nagy szavak, de mindegyikük (legalább részben) absztrakció. Csupán a bennünk felverődő hullám tornyát nevezi meg. De a 20. századi művészet egyik fő céljának látom névtelen, mindeddig megnevezhetetlennek vélt érzelmeink megnevezését. Az ismeretlen „beszelídítését” a házi indulatok közé. Kézen fogni a megnevezettet, s bevezetni az emberi tudatba: éppoly fontos a mai költő számára, mint a század természettudósának az új kémia, fizika, matematika. Milyen kézenfekvőnek tetszik, hogy e tudományok mindegyike olyan tényekről értesít, melyek tapasztalására érzékszerveink immár alkalmatlanok. Tele van a világ millió dologgal, amit nem tudunk észrevenni. És mégis tudni akarunk róluk. Ezért hát a század költőjének talán legfontosabb törvénye: ismerd meg önmagadat. Mert csakugyan remek elképzelés, hogy egyszer majd uralkodni tudjunk a világon. Ám ha nem ismerjük-értjük igazán saját emberi, társadalmi mivoltunkat, szépen eljutunk oda, hogy tragikusan fölöslegessé válik magunkat megértetnünk. Mert egyszerűen: nem leszünk.

II. kötet 340
6

N.T.: Az önmegismerés szükségességét nem vitatva kérdezem: nem tehetetlenségünk közvetett bevallása-e, ha azt állítjuk: ez a legfontosabb? Nem felejtünk-e el ebben a magunkvizsgálásban – cselekedni?

N.N.Á.: Amiről én beszélek, az nagyfokú aktivitás, melynek végtelenül gyakorlatias célja van. Egyáltalán nem tehetetlen önmagunkba merülés tehát. Hadd mondjak mindjárt egy talán bizonyító példát. Sokan kifogásolták annak idején az úgynevezett alapkutatásokat, mondván, hogy ezek „haszontalanok”, vagy csak a nagyon távoli jövőben lesz – kétesen remélhető – hasznuk. Utóbb kiderült: ahol ez nincs, ott egyszerűen nem halad tovább a tudomány. Épp így mérget vehetünk arra, hogy amit megtudtunk a világról és önmagunkról, az végül is haszonnal jár. Legföljebb ma még nem tudjuk, hogy mikor, hogyan. Ám nem is olyan régen ki gondolt volna például arra, hogy a szén bomlási ideje mindennapi eszköze lesz a régészetnek? Ami pedig a sokat emlegetett elsivárosodást illeti: ha a költő látszólag „hasztalan vonít”, mit mondhat az ember erre? A költőtől, különösen a pedagógustól nem lehet elvárni, hogyne higgyen. Valamit tenni kell. Mégpedig úgy, hogy mindenki végezze el a saját munkáját, s az általa elérhető legeslegjobbat hozza létre. És kutya kötelessége, hogy meggyőződése legyen: amit tett, valamire mégiscsak jó. Azt mondjuk, hogy én szeretem a növényeket, látszólag lelki luxus, szépelgés. S mi derült ki az én vonzódásomról? Ha nincs elég virág, növény: elpusztul az emberiség. Mert felborul az ökológiai egyensúly. E szemlélet jegyében, ha ránézek a gyufaskatulyára, eljuthatok Prométheuszig, vagy ahhoz, mióta nem láttam én már szabad tüzet. Bizonyos fajta távlat és intenzitás nélkül nincs költészet, a költőnek el kell tehát jutnia idáig. Az egész világ tele van jelekkel. Valamennyi jel önmagában is óriási összefüggést hordoz. Hogy e jelek felismerése, az összefüggésrendszer keresése a teljességhez vezet-e, nem tudom. De hogy e keresés végtelenül sokfelé indít, azt igenis tudom. Mindehhez hozzá merem fűzni: a költők egyik jellemző magatartásformája, programja: az általános érdeklődés. Szakosodó korunkban a művészet és a költészet nem szakosodott, még ma is szinte mindenhez a világon „hozzáérhet”. A költő tehát hasonlít a filozófushoz. De hasonlít a segédmunkáshoz is, aki minden munkára jó. Mert lelki életében az is benne van, hogy aszfaltozzák-e végre az utcát, vagy hogy miért döntötték ki azt a tizenöt éves hársfát. S benne van a Vajda János-i „Mért születni? minek élni?” kétely is. Hogy végül is mi az, ami lehetőséget ad és mi, ami behatárol? A költészet foka, a tehetség. De a költő „szakmunkás” is, amennyiben a mesterségét érti. Én mindenesetre híve vagyok annak, hogy a mai versíró is tudja, mi a jambus, mi a trocheus. Mert csak azt lehet széttörni, megtagadni, amit az ember ismer.

II. kötet 341
7

N.T.: „Émelyedem, magam kibontván, / de jó is annak, aki spontán” – írja egy helyütt. A mai költő tehát már nem engedheti el magát? Nincs többé álmélkodás, csoda?

N.N.Á.: Az élet alapmagatartása a csodálkozás, az elámulás. A költő számára különösképpen, hiszen őt elsősorban az ösztönei vezetik. Ebben az értelemben minden lírikus spontán. De van, aki kevésbé az. Mire gondolok? A költészet egyik kellemetlen, ám elfogadott „mellékzöngéje”, hogy elvárják tőle, hogy állandóan értesítse az olvasót az író életének intimitásairól. Ezt én mindig kényelmetlennek éreztem. Ilyen vagyok, bár szemléletemet semmiképpen sem szeretném kanonizálni. Számos költő ír kitűnő verseket úgy, hogy ezekben mindent elmond magáról. De Karinthy Frigyes véleménye is ismeretes: költője, amikor a marslakók megkérik, ismertesse a földi civilizációt, felolvassa a versét, a címe: Az én lelkem. Van úgynevezett „objektív líra” is. A tárgyakba, a környezetbe kivetített érzelem költészete ez. A nem kevésbé erős, sőt olykor még feszítettebb érzelmeké. Az áramlás is akkor lesz intenzívebb, ha szűk keresztmetszeten folyik át. Sokféle megközelítés lehetséges tehát. Az egyik az enyém. Én nem kívánom közölni életem apróságait. Azok az érzelmi folyamatok érdekelnek, amelyek „stabilak” s egy ember világérzékelésére jellemzőek. Így is elmondható a csodálkozás, az elgyönyörködtetés, a felháborodás, a keserűség, a megaláztatás vagy akár a megdicsőülés. S az életvágy és a halálérzés is, melytől senki sem mentes.

8

N.T.: Szóbeszéd tárgya: az igazán modern költő elveti a klasszikus ideálokat. Az új és még újabb lírában járatosabbak viszont azt mondják: aki ezt teszi (önálló gondolat híján), csupán felcicomázza a banalitást. Mit ér az ön számára a klasszicizálódott hagyomány?

N.N.Á.: Mindenekelőtt: nem igaz, hogy a modern költészet érthetetlen. Legföljebb nehezen megközelíthető. S én magam sem vagyok olyan könnyelmű, vagy olyan fiatal, hogy azt akarjam: ne értsenek. Ezért mindmáig meglehetősen tanulékony maradtam. Tisztelem, szeretem klasszikusainkat, és sokféleségében szeretem mai költészetünket. S ugyanígy vagyok természetesen a külföldiekkel. És mindenfélét kedvelek, de nem egyformán persze. Időnként összevész az ember még a nagy klasszikusokkal is, a maga kora, lelkiállapota II. kötet 342szerint. De utóbb mindig kiderül: az a vesztes, aki „kitagad”, aki nem ért meg. Kik állnak líránkból a legközelebb hozzám? Vörösmarty, Babits, József Attila. Vörösmartyban a nagy indulatot s (bár ma már ez a szó is olyan banális lett) a kozmikus távlatot tisztelem. Babitstól a névtelenbe vesző dolgok tárgyi megnevezését s az intenzív közvetett megközelítést próbáltam eltanulni. József Attilától a mindennap és a legmélyebb létérzet rendkívül szoros kapcsolatát. Azt, ahogy a kis semmiben kinyit egy váratlan ajtót, s akkor bejön az univerzum. Bizonyos mélyrétegeket szakított fel, melyek minékünk annyira újszerűek voltak. De a József Attila-i „zsíros papírok külvárosi füveken” ma is felidézik az egykori periféria mindennapjait s a század közérzetét. A klasszikus költemény tehát számomra nemcsak szép, letisztult írás, hanem olyan szemlélet, magatartás is, mely rengeteg mindenre vonatkozhat. Mint minden kor lírájának, a mai költészetnek is van szívdobogása, s ez is az eszményi ritmust igyekszik megközelíteni. De hogy a jövő számára mit ér majd ez a lüktetés, arról még kevés fogalmunk lehet. Nem célozhatja meg tehát a mai költő a klasszicitást, csak azt, amit korunkban a leghitelesebbnek, a legjobbnak tart.

9

N.T.: Legtöbbször abból építkezik, ami pillanatnyi, megfoghatatlan, rejtett, bizonytalan, szorongató, idegen. Eszményeiben mégis állandó értékekhez kötődik. Nincs ellentmondás ebben?

N.N.Á.: A görög szobrászat, a trecento művészete vagy Picasso, Chagall sosem volt csupán művészi gyönyörködésem tárgya. A múzeum sem pusztán múzeum számomra. A nagy művészet mindig eleven létélményként hatott rám. Így is mondhatnám: bizonyos helyzetekben magamra ismertem, mindig „élve” láttam a klasszikusokat. Két példával is szemléltethetem, hogy mire gondolok. Szicíliában fölfedeztem egyszer egy remekmívű szarkofágot. Rozsdás csap volt fölötte, abból csöpögött a víz. És az évezredes síremlékhez bongyorfekete kölykök szaladgáltak szomjúságukat csillapítani. Vagy egy másik szicíliai eset, mely anekdotikusan jelzi: a dolgok ismétlődnek. Valamelyik községben egy csapat gyerek szegődött a nyomomba. Utánam kiabáltak, meghajigáltak apró kövecskékkel. Egy szót sem értettem a dologból, de visszafordultam, s toppantottam. A szénfekete bozontú bambinók egy pillanatra megtorpantak, aztán visítva rám rohant valamennyi. Vállamba, nyakamba, kibontott szőke hajamba kapaszkodtak. Mire továbbmehettem, megértettem: a gyerekeket megdöbbentette idegenségem, de azért érdekeltem is őket. EbII. kötet 343ben a kalandban is volt némi „rejtett bizonytalan, pillanatnyi”, de – ha az eseményt kis iróniával nézem – akadt egy kevés „statikus” is. Talán az, hogy annyiban hasonlíthatom magam Goethéhez, hogy engem is megköveztek Itáliában.

10

N.T.: Gyermekverseit, melyek természetesen nem csupán gyermekversek – ismeri minden óvodás. Költészetét (általában is: legjobb költészetünket) már jóval kevesebben. Milyen esélyt ad a lírának, ha felnőtt korunkra vershallásunk így eltompul?

N.N.Á.: Minden embernek két időszaka van, amikor igazán együtt él a költészettel. Az óvodáskor és a kamaszkor. A kisgyermek szóeufóriában él. A szavak gyönyörűségében, mert számára a szó éppolyan életszükséglet, mint a mozgás. Mert él még benne az ősi ritmus, a természettel való azonosság. Nagyszerűen befogadja a verset, nem lepi meg a legszürrealistább képzettársítás sem, hiszen neki még minden szürreális. Még azon a határmezsgyén tartózkodik, ahol a költő egész életében. A kamasz viszont önkifejezésében kerül kapcsolatba a verssel: ő maga ír. Mert a versben minden lehetséges, mert így közelíthet vágyainkhoz. Ám ez a korszak is hamar véget ér. Ki lelki okokból megcsömörlik, ki egyszerűen belenő a reális világba. Csak a költő őrzi meg, amit a többség elfelejt. Ez így meglehetősen szomorúan hangzik. De nagyon sok emberben megmarad élete két lírikus korszakából annyi, hogy hajlama legyen a költészet befogadására. Ha sikerül ezt az érzékenységet ébren tartani, a vers s általában a művészet csakugyan fontos emberi, társadalmi igényt elégíthet ki. E reményemmel s a holnapi versért is jóban vagyok a kicsinyekkel, a kamaszokkal, az érettebb ifjúsággal. S talán azért is, mert egyformán csapongó a képzeletünk, s hasonló a humorunk is: még ma is ugyanazon tudok derülni, mint egy ötéves.

II. kötet 344
Írószobám*104
Mezei András rádióinterjúja

M.A.: Irodalomhoz értő emberek tudják: korunk egyik legnagyobb magyar költőjével állok szemben, sokak tudják ma már, hogy kicsoda, sokan ismerik Nemes Nagy Ágnest. Tud-e arról, hogy a nevének előkelő hangzása van? Ez volt eredetileg is a neve?

N.N.Á.: Ennél kellemetlenebbet nem is kérdezhetne. Nekem a nevemmel állandóan bajom volt. Nagyon sok ember mondja azt, és igazuk is van, hogy ez tulajdonképpen szép név. Régi típusú magyar név, az úgynevezett ragadványnevek közé tartozik. Eredetileg, persze, a családomat Nagynak hívták, azután időközben ráragadt ez a Nemes jelző, amely idővel névvé lett. Később rengeteget kifogásolták bizonyos időben, hogy a nemességemet kipolcolom. Én erről nem tehetek, ezzel a névvel születtem.

M.A.: Hol született?

N.N.Á.: Budapesten, de csak kis híján. A szüleim Erdélyből jöttek ki az első világháború után, és én a nagy zűrzavarban Pesten megszülettem nekik.

M.A.: Feltételezem, hogy 45 előtt nevének hangzása semmiféle hátrányt nem jelentett a maga számára.

N.N.Á.: Nem jelentett, nem, akkor egyáltalában nem jelentett hátrányt, egyébként előnyt sem. Az én családom olyan vidéki értelmiségi család, amiből sok van. Elődeimről szólván, mert talán erre céloz maga, voltak köztük papok, ügyvédek, tanárok. És olykor-olykor egy-egy mérnök is, például az ecsedi láp kiszárításánál serénykedtek némely elődeim, ezek főképp székelyek voltak.

M.A.: De költészetében, mintha nem származna, úgy jelenik meg, s mint akinek fiatalkora legnagyobb megrázkódtatását a háború okozta. Nemes Nagy Ágnest nem tartjuk „politikus” költőnek, mégis megkérdezem: kit nevezne ma a második világháború viszonylatában ellenállónak?

II. kötet 345

N.N.Á.: Először azt, aki antifasiszta, tehát ellenálláson egy érzelmet értek. Aztán másodszor értek rajta egy erkölcsi tartást, amikor valaki nem cselekszik valamit, bár körülötte mindenki azt cselekszi. Aztán harmadszor pedig, ha valaki már cselekszik is valamit. Talán ez az utóbbi, mit igazából ellenállásnak lehet nevezni, de én az első kettőt okvetlenül szükséges alapnak érzem hozzá.

M.A.: Örülök, hogy ezt így megfogalmazta, mert sokan hajlamosak arra, hogy csak azt nevezzék ellenállónak, aki robbantott, lőtt. Ilyen alapon számos, a valóságnál mégis kevesebb ellenállót találhatunk ebben az országban. De ha kitágítom az ellenállást olyan valósággá, amilyen valóságot a maga megfogalmazása tükröz, akkor talán kiderülhet, hogy sokkal többen voltak itt ellenállók?

N.N.Á.: Nézze, ez komplikált kérdés. Annak idején, fiatalon, én borzasztóan röstelkedtem az egész mindenségért, mintha bizony rám lett volna bízva ez a röstelkedés. Úgy éreztem, hogy hát kevés a magyar antifasizmus. Abszolúte nem vagyok politikus alkat, és akkor meg fiatalon pláne nem voltam az. Nekem semmiféle politikai álláspontom nem volt, nekem csak érzelmeim voltak, valahogy nem kedveltem eléggé a háborút, meg nem örültem, hogy az embereket megölik. Nem örültem a német megszállásnak stb. stb., szóval tisztán érzelmi alapon gondolkodtam, amennyire ez gondolkodás.

M.A.: Azt állítja, hogy nem volt politikus alkat, holott köztudott ma már a magyar irodalomban, hogy maguk mégiscsak tettek valamit. Rengeteg embert bújtattak. Saját életüket tették kockára azért, hogy mások életét megmentsék. Így volt? Nem így volt?

N.N.Á.: Kínosan és feszélyezetten felelem rá, hogy hát igen, igen, hogy is mondjam csak, nem tartom illőnek, hogy az ember efféléről beszéljen. Másrészt viszont, ha alaposabban meggondolom, akkor talán, az én személyemet kihagyva ezekből a dolgokból, mégsem bántunk elég jól a mi akár érzelmi, akár ilyen, akár amolyan ellenállásunkkal. Mert az valóban sokkal nagyobb volt, mint az ember gondolná, illetőleg, mint egy időben tudomást vettünk róla. Például hogy egyebet ne mondjak, ott van a magyar értelmiség egy részének, a magyar irodalom túlnyomó részének a félreérthetetlen antifasiszta állásfoglalása, ami engem fiatalon nagyon befolyásolt.

M.A.: Melyik versébe szívódott fel leghamarabb ez az élmény, a felszabadulás után?

N.N.Á.: Talán A szabadsághoz című versembe.

M.A.: Elmondaná?

II. kötet 346
A szabadsághoz
Te székesegyház! Csupa ámulás!
Sok fodros angyal! Széptekintetű!
– Innen alulról talpuk óriás,
a fejük pedig keskeny, mint a tű.
S a kupolán fent széttáruló díszlet,
nagy oszlopok közt festett ég tüzel:
mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek,
s mit ér, ha hiszlek és nem létezel?
Maradék isten! Vágyad fel-le hurcolt.
Már únlak. Kergén érted nem futok.
Néhány barátom éhenhalt a multkor,
mondom, mivel úgy látszik, nem tudod.
Milyen szalmába haraptak utolsót?
Micsoda szájak, milyen koponyák!
– Adhattál volna tán egy bögre borsót,
tehettél volna pár apróbb csodát.
A szájukat szeretném újra látni,
langyos állukat, amely szétrepedt –
s Rómába vágyom kerteket csodálni,
és enni sűrű, finom étkeket.
Adj banánt! Húst! Légy a világnak tőgye!
Add Nápolyt éjjel, Svájcot délelőtt!
Te, minden vágyam hazug szeretője,
adj rét felett vibráló levegőt!
Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet!
Törd át a törvényt! Add ide magad!
Hogy ne egyenek annyit az üzérek,
s hogy a halottak feltámadjanak!
II. kötet 347
– Egy bazsarózsa áll az asztalon.
Szépsége tömör, mint egy ékszeré.
Gyönyörü szirma sűrűn, gazdagon
fodorodik a vázán kétfelé.
Ha volna bennem valami imádat,
elébehullnék csukló térdemen:
csakis reá tűzd győztes glóriádat,
mert szép, mert él és mert – lélektelen.

M.A.: Ahogy József Attila mondja a maga korában: „Hatalmat, húst a dolgozóknak!”, úgy mondja maga a léleknek, a világnak a szabadságot, ebben a versben. Politizál, holott egy apolitikusnak tartott írócsoporthoz, az újholdasokhoz tartozott. Ez a vers, és azok a versek, amelyek körülötte vannak, ellentmondanak ennek a képnek. És annak ellenére, hogy az újhold nem olyan jelkép, mint az Auróra (nem azt akarom, hogy helyeseljen), de mégiscsak azt érzem, hogy maguk is a maguk fényes szelével indultak. Csodálatosnak tűnik a maga verseiből ez a néhány év, az indulás, a háború utáni évek ideje.

N.N.Á.: Nem kell azt hinnie, hogy rám kényszeríti a feleletet. Persze, hogy csodálatos volt. Az a három év volt talán a legszebb a mi írói életünkben, és az enyémben is biztosan. Annak ellenére, hogy mi minden volt rom körülöttünk, meg kétségbeesés, meg éhezés, mégis azt gondoltuk, hogy most valami nagyszerű jön. És akkor voltunk fiatalok. Nem szabad ezt elfelejteni.

M.A.: Visszatérve a vershez: hallatlanul érdekelne a keletkezéstörténete. Vissza tud-e emlékezni arra, mi jutott eszébe először, amikor ezt a verset írta? Előbb a terv volt-e meg, hogy a szabadságról akar írni, vagy pedig eszébe jutott egy sor?

N.N.Á.: Az első sor az Isten ajándéka, a többit a költőnek magának kell megcsinálnia. Azt hiszem, hogy a mondás Valéryé. Az első sorral indulnak általában a rövidebb versek, ez is azzal indult. Tehát az jutott eszembe, hogy „Te székesegyház! Csupa ámulás!” Sőt, a sok fodros angyal is úgy többé-kevésbé.

M.A.: De hogy jön a szabadsághoz a székesegyház?

N.N.Á.: Hát pontosan abból, amiről az előbb beszéltünk, egy fölfelé szálló, egész világot berepülő, majdnem szakrális érzésből. Hát persze, hogy egybeesett akkor ez a szó, hogy székesegyház és szabadság.

M.A.: Nem véletlen, hogy a szabadság jelképét honnan veszi a költő. Ez nem értékítélet. Nem minősítés, se művészileg, se politikailag. József Attila például azt mondja: „kiállunk érte, mint a kémény”, vagy „Búvunk, ha kell, mint az üldözött.”

II. kötet 348

N.N.Á.: Jó, rendben van; nekem a székesegyház volt teljes neveltetésemhez és mindenhez képest a legmagasabb, amit mondani tudtam. És emellett mai napig is kitartok bizonyos értelemben, mert az emberben igenis van egy érzés, már az előbb megemlítettem, a szakrális érzés, amelynek egyik legfontosabb, és általánosnak vagy egyetlennek tekintett megfogalmazása a vallás, a hit, a székesegyház. Nem gondolnám, hogy ez az egyetlen megfogalmazása a szakrális érzésnek, amely millió nagyon-nagyon világi dologban megnyilvánulhat, például a szabadsághoz való csatlakozásban.

M.A.: Szinte szégyenletes erről beszélni: értékítéletek múltak azon, egy-egy új vers politikai megítélésében, hogy a költő honnan vette a hasonlatait?

N.N.Á.: Erről én tudnék egyet-mást rebegni. Azok közé tartoztam én is, akik sokáig nem voltak kedveltek.

M.A.: Nagyon sokat szenvedünk az előítéletektől. Meggyőződésem, hitem, hogy a mi nemzedékünk feladata lerombolni mindenféle előítéletet. Tudok róla, hogy van olyan verse, amit nagyon régen megírt, de nem adott közre, nem is merek ebből a versből többet idézni, csak annyit, hogy „nem származom”. Igaz ez?

N.N.Á.: Ez inkább bökvers volt, mert dühbe hozott megint valamikor valamiféle származási előítélet. Hogy pontosabban idézzem, az volt benne: Nekem származni nem öröm, / se jól, se rosszul, köszönöm. Végső soron, én, aki annyira szeretem, minden hibájával együtt, ezt a 20. századi költészetet, ezt a bolond lírát, ebben a dologban bizonyos fokig 19. századi vagyok. A 19. század találta fel azt, hogy márpedig az embert sajátmagáról kell megítélni és nem a származásáról. Gondoljon például Arany Juliskának, Arany János leányának a mondására, bár nem hiteles mondás, nem vállalom érte a teljes filológiai felelősséget. Azt mondta egyszer Arany Juliska: „Én atyám házában azt tanultam, hogy ember és ember között csak jellem és tehetség képezhet különbséget.” Felhívom a figyelmét a „képezhet” szóra, erre a kedves, aranyos ügyetlenségre, amivel ez a fiatal lány, ez a fiatal halott, nyomatékot akart adni egy olyan nehéz kérdésnek, egy olyan mindig újra kiérdesedő kérdésnek, amely az európai kultúrának, sőt az egész emberi szellemnek nehéz gondja. Látja, ez a 19. századi „képezhet”, és ugyanakkor a mondatnak az értelme engem mindig mélységesen érintett. Én egyetértek Arany Juliskával.

M.A.: Elhallgatja, hogy üldözötteket, politikai üldözötteket és vallásuk miatt, vagy származásuk, fajuk miatt üldözötteket igyekeztek menteni. És most azt kérdezem meg, hogy a két igazságtalanság közül melyik ihlette jobban ezt a dühös bökverset?

N.N.Á.: Ha maga két igazságtalanságra gondol, én legalább százhuszonötre gondolok.

II. kötet 349

M.A.: A háború előtt negatív értelmű volt, ha valaki mondjuk zsidó származású volt, paraszt vagy proli származású. De a háború után jött egy időszak, amikor mindez erénnyé vált, szinte valamiféle nemességet is jelentett. Azzal is vissza lehetett élni. Arra a származási igazságtalanságra sose gondolt?

N.N.Á.: Dehogyisnem, csak nem tartom illőnek, hogy én kifogásoljam. Jöjjenek azok, akik ma származnak előnyösen, és szálljanak szembe azok a származási előítélettel. Ezt a magam részéről és a magam idejében megtettem.

M.A.: Engedje meg, hogy még egyet kérdezzek. Tulajdonképpen a mai napig nem tudjuk azt, hogy Nemes Nagy Ágnes rokonságban van-e Adyval?

N.N.Á.: Ez megint – ellenkező értelemben – egy kicsit kényelmetlen kérdés. Valóban rokona vagyok Adynak, ez olyan nagyon távoli, olyan magyar rokonság. Bizonyos kalotaszegi Visky család révén vagyok rokonságban vele. Persze, hogy mélyen érint ez a rokonság, mélyen érint az Adyval való pátriabeli közösség, de ugyanakkor, ha már éppen az előbb azt firtatta, hogy mi közöm a származáshoz, ezzel felelek rá, kedves Mezei András. Ha valaki megkérdi tőlem, és meg is kérdezték tőlem, hogy vannak-e valamiféle családi emlékeim Adyval kapcsolatban, ezeket elmondom. De nem innen kívánom se magamat, se a költészetet, se semmit sem szemlélni, hogy tudniillik rokonságban van-e bárki vagy bármi Kölcsey Ferenccel, Vörösmarty Mihállyal, Árpád fejedelemmel, vagy Ady Endrével.

M.A.: De hát Ady is ezt mondta…

N.N.Á.: Azt bizony. „Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek.”

M.A.: Ágnes, milyen szavakat talált a háborúra?

N.N.Á.: Egy kis szótárt tudok magának ez ügyben nyújtani. Hát például ész, koponya, ismeret, erkölcs, halál, halott, sötét, keserű, gerinc, csont, kő, igazság. Ez nagyon jellemző szóbokor. Ezeket, akármit csináltam, mindig belekevertem a verseimbe.

M.A.: Mi a jellegzetességük ezeknek a szavaknak?

N.N.Á.: Elsősorban az, hogy igyekeztek pátosztalanok lenni. Mindaz a retorika, mindazok a szavak, amelyek használatban voltak eddig, valahogy kiüresedni látszottak. Minden nagy válságban így van ez, de különösen egy ilyen hasonlíthatatlanul nagy válságban, mint az ez idáig legnagyobb háború volt. Tehát valamiféle pátosztalansággal óhajtottunk indulni, és nem is vettük észre, hogy egy másfajta pátosz azért belekeveredik a szavainkba. Ez a másfajta pátosz szikár, száraz, az ismeret és az elme szó körül kikristályosodó, kijegecesedő pátosz volt.

M.A.: Legutoljára említett egy szót, ész, vagy elme? Miért apellált ezekhez? Elhagyta volna a szívet?

II. kötet 350

N.N.Á.: El. A mi ifjú romantikánk szívellenes romantika volt, és ez tökéletesen érthető. Túl sokat etettek bennünket mindenféle emocionális maszlaggal, tehát mi az „érzés”-t és annak ötezer éves költői megfelelőjét, a szívet kezdetben ki akartuk iktatni. Hosszú folyamat volt, amíg én megint emocionális jellegű szavakat engedtem be a verseimbe. Tehát az ész és az elme mintegy helyettesítette nekünk egyrészt a szívet, másrészt nagyon sokminden mást. Tulajdonképpen ugyanaz volt az „ész”, ami a mindenkori költőnek az érzés középpontja, de mégis azzal, hogy másképp neveztük meg, valami más hangulatot, más modulációt kapott. Gyűjtőfogalom volt az ész és az elme, gyűjtőfogalom, amelyben benne volt az emóció, a szív, az érzés is, de ugyanakkor benne volt az igazság, az ismeret, az erkölcs, a szembeszegeződés azzal, ami volt. Valamiféle értelmi pátosz volt benne, az értelemnek a pátosza az értelmetlenséggel szemben, és persze a humánum pátosza az embertelenséggel szemben.

M.A.: A háborút előkészítő, félrevezető, misztikus, emocionális hangzavarban sokan megtévedtek, és talán éppen ezért a hangzavar további hallucinációkat keltett, olyan hangokat, melyek általánosítottak, mondván: fasiszta nemzet vagyunk.

N.N.Á.: Ettől a kifejezéstől irtózom. Ez kimondhatatlan könnyelműség, kimondhatatlan megalázása egy végtelenül sokszínű közösségnek, amit én csak elutasítani tudok. Meg vagyok róla győződve, de nem, annál is több, tudom, ott voltam, tartottam a gyertyát, nem igaz, hogy Magyarországon mindenki fasiszta volt. És hadd tegyem hozzá: nem foglalkoztunk eleget azzal, hogy milyen sokan voltak különböző fokon, különböző világnézeti, meggyőződésbeli színekben azok, akik a fasizmus szélső embertelenségeivel szembenálltak.

M.A.: Kedves Ágnes, a Villamos című versének nem tudtam megfejteni mind a mai napig a kettős spirálon futó értelmét. Mert a ribonukleinsav kettős spirálja, az a csodálatos szép alakzat jut az eszembe verséről, ahogy párhuzamosan, spirálisan fut benne két szál, és közben azért hidacskák kötik össze a két szálat egymással. Szeretném, ha elmondaná, hogy ennek a Villamos című versnek az egyik spirálja a háborús emlék, az, hogy valahol Afrikában egy angol költő meghal a háborúban; kitalálta, vagy olvasta valahol?

N.N.Á.: A versben szereplő költő van, illetve volt szegény, mert elesett Tobruknál. Sidney Keyesnek hívták. Huszonegy éves korában esett el, és ahogy mondják, az angol irodalom nagy reménysége volt. Róla és tőle én 45-ben olvastam először, nagyon megragadott az egész szituáció. Azonkívül egy szubjektív mozzanat is vezetett. Sidney Keyes dátumai nagyon hasonlók voltak az enyémekhez, akkor született, amikor én. Olyasféle benyomásom alakult ki, hogy valami módon helyettem esett el ez a költő valahol Afrikában, és természetesen mindazokra emlékeztem rá emlékezve, akik elestek helyettünk. II. kötet 351Tehát Keyes halála, léte, a költő létének a megszűnése és a háború viszonylata, nagyon foglalkoztatott. Ez az egyik szála ennek a versnek.

M.A.: Maga részletesen leírta ennek a költőnek a halálát.

N.N.Á.: Ez a dolognak elég érdekes lélektani része. 45-ben, mondom, olvastam róla, és néhány versét is láttam, de fogalmam se volt a halála körülményeiről. Mégis, ezeket a körülményeket a Villamos című versben részletesen leírtam. Majd később, néhány évre rá kezembe került egy könyv, amiből megtudtam, hogy csakugyan úgy esett el, ahogy a vers elmondja. Tehát azok a részletek, amiket a versben elég pontosan és elég realistán tisztáztam, hogy éjszaka elindultak egy támaszpontról és hirtelen tüzet kaptak a sivatag szélén, és Keyes ott pusztult el, ezek megfelelnek a tényeknek. A történet utólag igazolódott.

M.A.: Mikor írta ezt a verset?

N.N.Á.: 52-ben.

M.A.: Ez volt az egyik szála annak a versnek. A másik szála egy villamosutazás, azt hiszem, a 6-osról van szó. De hát hogy jön Sidney Keyeshez a 6-os villamos?

N.N.Á.: Elég egyszerűen. Szorító, nehéz élménysort éltem át akkor, az ötvenes években, úgy éreztem, hogy a 6-os villamos, amelyen mindennap utazom, sötétben vagy félsötétben, egymáshoz szorult emberi testekkel, az valósággal egy háborús tömeghalálnak a jelképe. Ezt a kétfajta szorítottságot, az ötvenes éveknek a hangulatát, másrészt a háború emlékét fényképeztem össze ebben a versben.

M.A.: Az ötvenes években maga nem írhatott?

N.N.Á.: Nem. Már nem jelenhettem meg.

M.A.: Hány évig tartott ez az állapot?

N.N.Á.: Tíz évig körülbelül.

M.A.: Mikor jelent meg utoljára és mikor jelent meg először?

N.N.Á.: 48-ban, azt hiszem, még megjelentem, és aztán megjelentem 57 végén, 58-ban.

M.A.: Ez alatt a tíz év alatt miből élt?

N.N.Á.: Állásban voltam. Részben a Köznevelés című folyóiratnál, aztán tanár voltam.

M.A.: Hol tanított?

N.N.Á.: A Petőfi Gimnáziumban, Budán.

M.A.: Azt hiszem, azt nem is kell megkérdeznem, hogy mit tanított?

N.N.Á.: Magyart, de sokminden egyebet is.

M.A.: Ha elfogadjuk, hogy minden rossz jó valamire: mire volt jó ez a tíz év?

N.N.Á.: Nehéz kérdés, rendkívül nehéz kérdés. Hát… talán-talán arra, II. kötet 352hogy kikeverhettem titokban, a sötétben, a hallgatásban valami olyat, ami más volt, mint ami előtte volt. Valami új hangot kellett találnom, és ez a keresés bizony jónéhány esztendeig eltartott.

M.A.: Félő: nem megyünk-e bele valami hamis dologba. Jó, ha a próféta kimegy a pusztába negyven napig meditálni – már meg ne haragudjon a hasonlatért –, de ha negyven évig áll a pusztában egymaga, nem biztos, hogy meg tud szólalni újra.

N.N.Á.: Ebben tökéletesen egyetértek. Azt szokták mondani, a szegénység megedz, de a nyomor elpusztít. Hát ez a különbség a szenvedés-mennyiségek között, meg a hallgatás-mennyiségek között is, hogy egy kevés talán nem árt belőle, talán használhat, egy bizonyos fokon túl azonban okvetlenül pusztít. Ezt megtapasztaltuk.

M.A.: Hogy lehet feltámadni?

N.N.Á.: Az embernek föl kell támadni. A következő köteteimnek, amelyek a hallgatás után jelentek meg, az alapproblémája az, hogy hogyan lehet feltámadni.

M.A.: Nem mondaná el azt a régi verset, a Lázárt, ami úgy tudom, erről szól?

N.N.Á.: Egy négysoros.

Lázár
Mikor lassan felült, balválla-tájt
egy teljes élet minden izma fájt.
Halála úgy letépve, mint a géz.
Mert feltámadni éppolyan nehéz.

M.A.: Mikor írta ezt a verset?

N.N.Á.: 58-ban, 59-ben, olyan körül. Tehát megkezdődött egy visszaintegrálódási folyamat, amelyet elsősorban a költészetben kellett valamilyen módon realizálni. Mindenesetre közelebb kellett kerülni a világ tárgyaihoz, és ezt most egy kicsit szorosabban is értem. Nekem a tárgy szó sokat jelent. Mindig az volt a benyomásom, hogy a tárgyakban van valami, amit valami módon ki kell fejezni, le kell feszegetni a burkukat, és akkor megmutatják azt, amit mai divatos szóval úgy szoktak mondani: az üzenetet, azt a hírt, ami bennük van. A tárgyakban egyébként nemcsak jelentés van, nemcsak hír van, hanem bizonyosfajta öröm is. Azt hiszem, az érzékeltetés és az érzékelés öröme nélkül nincs költészet, és az ember akkor támad föl, amikor az érzékelést újra megtalálja.

M.A.: Nem az embertől fordul el Nemes Nagy Ágnes, mikor a tárgyak felé fordul? Ha egy kritikus ezt állítaná, mit mondana erre?

II. kötet 353

N.N.Á.: Azt, hogy ez demagógia. Akkor azt mondhatjuk Petőfire, hogy az embertől fordul el, mert anyja tyúkjáról ír. Hát miért nem ír közvetlenül édesanyjáról valami szép, halhatatlan költeményt? És ha ír, miért az anyja tyúkját emeli a verse közepébe? Egyébként remekművű, hihetetlenül érdekes fényű versében miért távolodik el az anyjától? Minden tárgy az ember tárgya, akkor is az ember tárgya, hogyha kizárólag önmagában él a természetben, egy tölgyfa, vagy egy szikla.

M.A.: A gyerek ezt tudja, a gyerek viszonya a tárgyakkal ugyanolyan, vagy nem?

N.N.Á.: Természetesen; ott az animizmus, az átlelkesítés, az ősember, a gyermek viszonya a tárgyakhoz. Elemien példázza ez a viszony azt, amit olyan titokzatosnak szoktunk tartani és bizonyos idegenkedéssel szoktunk emlegetni, az objektív líra alaphelyzetét. Mely, ugyebár, a tárgyakra korlátozza magát, dehogy korlátozza magát, kötéllel se lehet visszafogni a tárgyak megelevenedésétől és megelevenítésétől. A tárgyias hajlamú költő világa csupa nyüzsgő, élő jelentés, úgy, ahogy a gyerek természetesnek tartja, hogy a radírgumi is él.

M.A.: Nem mondana el egy vagy két ilyen úgynevezett tárgyias verset?

N.N.Á.: Két kicsi vers. Az egyiknek az a címe, hogy

A tárgyak
Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.
Az én szívemben boldogok a tárgyak.

A másik vers:

A tárgy fölött
Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.

M.A.: És ha azzal „vádolnám” ezek után, hogy megrögzött materialista?

N.N.Á.: Materialista vagyok, mint minden költő, aki az érzékelésben él és gondolkodik és – lásd a beszélgetésnek közvetlen ez előtti pontját –, tárgyakban, matériában mondja el magát. De hadd fűzzem hozzá, hogy semmit sem ér II. kötet 354az a tárgy, amely önmagában néma, amit bizonyos fajta szellem, bizonyos spiritusz át nem jár.

M.A.: Tehát maga a tárgyakat is a bioszféra részeinek tekinti, mint ahogy azok is.

N.N.Á.: És hogy szeretem ezt a szót, hogy bioszféra. De jó, hogy mondja. Mert ennek a tárgyszeretetemnek van ám egy titokzatos háttere is, egy titkos vonzódásom az úgynevezett természettudományhoz. Az „úgynevezett” nem a természettudományra vonatkozik, hanem az én érdeklődésem kezdetleges mivoltára.

M.A.: Nem arról van-e itt szó, hogy a foghatatlan helyett a foghatót akarja megragadni?

N.N.Á.: Hát persze. Ilyen értelemben a költészet egy alacsonyabb rendű vallás, mint, megint csak említem a szót, az animizmus. Mérhetetlen erősen tapadnak a foghatóhoz, láthatóhoz, az érzékelhetőhöz a költők. Azt akarják megkaparintani, szavakká transzformálni, felmutatni.

M.A.: Az az érzésem, hogy egy nagy természettudományos élmény kerítette a hatalmába magát. Máris nagyon távol vagyunk attól a Lázártól.

N.N.Á.: Bizony, a természet az egyik legnagyobb gyógyító. Tehát maga azt mondta, hogy természettudományos élményt lát a verseimben, itt én disztingválnék, nagy természeti élményt mondanék, amely bizonyos mértékig természettudományos élmény is, amennyiben igyekszem tudatosítani, amit látok. De a természeti élmény az elsődleges.

M.A.: Amiről beszélünk, máris azt jelzi, hogy valami nagy felszabadulás, expanzió következett be a költészetében. Társadalmi, politikai hátteréről nehéz beszélni?

N.N.Á.: Nézze, maga azt mondja, expanzió, kétségtelenül igaz, ugyanakkor valamiféle szigorodás is. Kezdetben nem voltam olyan tárgyias, mint ma vagyok, szubjektív voltam, egy élményből író. Most már sok élményből írok, úgy értem, élmény-rétegeket fényképezve egymásra, és ez egyfajta szigorúságot jelent, például a szerkezet szigorúságát. Valamikor, úgy életem közepe táján jöttem rá arra, hogy a lírai versben a szerkezet épp olyan fontos, mint bármi más, hogy a szerkezettel magával is egy csomó dolgot el lehet mondani. Azt hiszem, a lírai versnek van egy belső, a tudat szélein lebegő, imágószerű szerkezete is, sokminden egyebe, de szerkezete is, amelyet az ember a szavaival, illetőleg a sorközeivel igyekszik megközelíteni. De maga itt a politikumról is beszélt, mert maga politikus alkat. Szóval a politikum. Természetesen, ezt az expanziót, ezt a visszatérést a politikai körülmények tették lehetővé.

M.A.: Az egyik, a legalsó pont ebben a feltámadásban a Lázár, és a legfelső pont, szerintem, az Ekhnáton-ciklus. Sokan nem tudják ki volt Ekhnáton…

II. kötet 355

N.N.Á.: Hát ezen nem csodálkozom. És ez egy kicsit bánt is engem, szívesebben választottam volna a versciklusom főhőséül közismert személyt, ugyanakkor nem tudtam Ekhnátontól elszabadulni, ettől az i. e. 14. századi fáraótól. Azt hiszem, borzasztó igazságtalanok vagyunk, hogy nem vesszük őt tudomásul az emberiség nagy gondolati hősei között. Most már tudjuk, hogy ez az ember először is vallási reformátor volt, kitalálta az első egyistenhitet, legalábbis úgy tudjuk, hogy ő az első, aki kitalálta.

M.A.: Illetve úgy tudjuk, hogy Mózes találta ki, de…

N.N.Á.: Nem, már megbocsásson, Ekhnáton találta ki. Mózes fogalmazta meg a láthatatlan istent, az a következő absztrakciós fok a gondolkodásban. Tehát Ekhnátoné az az eszme, hogy egyetlen isten van, őnála ez még a napisten. Határozottan nap-vallás az övé, igen, de mégis csak az elvonó gondolkodásban, az absztrahálásban óriási lépés ám az, hogy egy istenre koncentrálta az összes vallásos lehetőséget. Ezenkívül társadalmi forradalmár volt, lehetővé tette, mint általában a jó politikai viszonyok, egy nagy művészetnek a megszületését, amely elég élesen eltér az akkori és a mindenkori Egyiptom rendkívül statikus művészetétől. Tehát nagy gondolkodó volt, nagy reformer, úgy szokták mondani, forradalmár a trónon, meg az első európai entellektüel, vannak ilyen díszítő jelzői. Szerintem az Ekhnáton figura alkalmas arra, hogy magára vegye a mi 20. századi legfontosabb problémáinkat.

M.A.: Megint csak eszembe jutott egy verse, amely ide vág:

Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam,
keményebbeket, mint a testem,
hogy, ha vigasztal, elhihessem.

N.N.Á.: Ugyancsak az Ekhnáton-ciklusból való.

M.A.: Hát maga az istennel viaskodik?

N.N.Á.: Is, természetesen, a végső okokkal. Az ember legvégső szituációjában élettel, halállal, istennel, ha tetszik. Az emberi élet értelmével; ez egy bizonyos kor után amúgy is belejön mindenkinek a lírájába. Úgy szokták mondani, ezek filozófiai kérdések. Hát tudja, ezek érzelmi kérdések.

M.A.: A nagy metafizikus kérdésekkel nem akkor kezdünk-e foglalkozni, amikor már nyomasztó szociális gondjaink nincsenek?

N.N.Á.: Akkor most már mindjárt elmondok az Ekhnátonból egy másik négysorosat. Mert szorosan ide tartozik. Ez így hangzik:

II. kötet 356
Hogy a csak-jó se hal, se hús?
Én nem vagyok manicheus.
Az örök üdvösséget én
nem unnám.

S mit akarok evvel mondani? A csak-jó nem más, mint az emberi boldogság, az éden, a paradicsom, mindegy, hogy fogalmazzuk, vallásos terminológiában, vagy nem abban. Azt óhajtottam a kicsi verssel elmesélni, hogy nekem az az igazi élet, ha az embernek már mindene megvan, és akkor kezdődhet az igazi dolgokkal való foglalkozás: a magasabb emberi önmegvalósítás. Ha már valóban nem probléma az, hogy mindenkinek megvan a karéj kenyere, és mindenkinek – mint ahogy azt maga helyesen mondja – megvan a mindenoldalú lehetősége. Szellemi, társadalmi, egyéb lehetősége. Ha ezek már mind megvannak, akkor csakugyan foglalkozhatunk igazán nagy és valóban a szó magasabb értelmében emberszabású problémákkal.

M.A.: Elébb a szerkesztés fontosságáról beszélt. De nem vitte-e túlzásba a szigort saját kárára is? Régebbi költészetében jobban szabadjára engedte a nyelvi erejét, a képalkotás szabadságát. Azt hiszem, ma is szabadabb áradást tudna adni a verseinek, de maga mintha tudatosan szikár akarna lenni. Nem esik így az ellenkező végletbe?

N.N.Á.: Az embernek egy idő után föl kell tudni ismernie, hogy mi az, amit akar, vagy nem akar. Mi az, amire belső indíttatása van. Nem fosztom én meg magam az égegyvilágon semmitől, amikor szikárra próbálom faragni a verseimet, mert én arra vágyom, nekem az az örömöm, én azzal fejezem ki magamat. Hogyha én a maga mintája szerint engedném szabadon, a világba hömpölyögni a belső monológomat, az nekem nem volna kielégítő. Úgy érezném, hogy ez nem én vagyok. Nehogy azt képzelje ám, hogy én valamiféle formai megfontolásból indulok ki, hogy szerkezet, meg ez meg az, ezek utólagos tudatosítások. Sőt, többet mondok magának, meg vagyok róla győződve, hogy pusztán formai kutaszkodással nem is lehet igazán jó verset írni. Igazán jó vers, érvényes vers, csak úgy születhet, hogy az ember a saját belső tartalmaira minden erejével ráfeszül.

M.A.: Ez így van, de mivel magyarázza azt, hogy A szabadsághoz című versétől, melynek a formája még hagyományosabb, lassan-lassan eltávolodott és elment egészen a szabad versig? Mi az oka?

N.N.Á.: Megint hangsúlyozom, utólagos kitalációval azt tudom ehhez hozzáfűzni, hogy ez még a hallgatás éveiben kezdődött el. Egyszerűen nem voltak alkalmasak azok a formák, amiket én mondjuk a harmincas, negyvenes évek lírájától örököltem – József Attilától, Babitstól, sokmindenkitől –, nem volII. kötet 357tak többé alkalmasak annak az elmondására, amit valahogy el kellett mondanom. És önkéntelenül, magamban és magamtól kezdtem el feloldogatni a formát, mintegy fordítva megcsinálni azt a folyamatot, amin a század már átment.

M.A.: Miért ad becsapós címeket, hiszen a Villamos című verse nem is a villamosról szól. Az utca arányairól ugyanez derül ki olvasása közben, nem beszélve az Egy pályaudvar átalakítása című versének riportra utaló címéről. Az Ekhnáton, a nagy metafizikus kérdésekkel való szembenézés után nem visszalépés ez?

N.N.Á.: Egy tárgy, a legkisebb, vagy a legközönségesebb, egy város átépítésének valamelyik szelete tökéletesen elég és alkalmas a költőnek arra, hogy eljusson belőlük – ha akarja – a legmagasabb, a legmesszebb menő metafizikumig.

M.A.: De mi a metafizikum a Déli pályaudvar átépítéséről írt versében?

N.N.Á.: Az idő. Az időről szól az a vers. Arról szól, hogyan alakul át minden az időben, magunk is, ahogy átalakulunk és átalakítjuk magunkat. Az idő különféle rétegeit akartam – s bár még tudnám egy párszor – megírni.

M.A.: Ha jogom lenne leszedni minden könyvet a polcról és mindenhová bekukkantani, nagyon sok természettudományos művet találnék?

N.N.Á.: Ami igaz, igaz, valóban találna egypárat. Megtalálná főleg a népszerű természettudománynak jónéhány művét, például az Élet és tudomány című folyóiratot, meg az Univerzumot, de sok minden egyebet is. Mindent, amit ma kiadnak, és amit én nagyon szívesen, boldogan végiglapozok, mert hiszen a természettudomány eredeti forrásaihoz képzettség és hajlam hiányában nemigen tudok hozzáférni. A népszerű természettudomány nekem nagyon is fontos, kérem, mit csináljak.

M.A.: Mint mondotta: a háború után már többé nem tudott azzal a szóanyaggal mit kezdeni, amit lejáratott a háború. Új szóanyagot kellett előbányásznia. Mondjon szavakat. Milyen új szavakat talált?

N.N.Á.: Valóban, eléggé új a szótár, mármint a megelőzőhöz képest. Például: növény, állat, fák, szőlő, lélegzet, angyal, áttetsző, vékony, ló. Ez az egyik réteg, de ugyanakkor hozzáfűznék egy másfajta szósort is, ilyet, hogy: asztal, lámpa, elektron, égitest, autógumi, légifelvétel, nejlonszatyor, szinuszgörbe. Ezek az ún. tudományos, vagy hétköznapi szavak is tökéletesen megférnek a természetibb jellegűekkel.

M.A.: A világmindenség meghódításának időszakában valaki, aki nagy metafizikus kérdésekkel néz szembe, az a nejlonszatyort választja?

N.N.Á.: Igen, mit szól hozzá. Bizony a nejlonszatyrot választom. Mondom, mindenféle tárgyat szeretek, de a jelentéktelen tárgyak egyre fontosabbá válII. kötet 358nak nekem. A morzsalékok, egy faág, egy pléhkanál, egy kavics, és a fent említett nejlonszatyor. Valahogy épp ezért tetszenek nekem, mert morzsalékok, mert rész-mivoltukat nagyon erősen érzékelem, és talán az ellentétnél fogva különösen nagynak látom azt a jelentést, ami belőlük szól. Vagyis tárgyban én a kicsit és a nagyot egyaránt szeretem.

M.A.: Maga, hogy úgy mondjam: nem röghöz kötött, hanem tárgyhoz kötött költő. Verseinek indítását, azok keletkezését, mindig egy konkrétum determinálja?

N.N.Á.: Hogyne, nagyon erősen. Egész halom verset tudok erre nézve bizonyító anyagként felsorolni. Mit tudom én, A Krisztinában című versem, amelynek anyaga a Krisztina tér és templom környéke, amely nekem „életterem”. Akkor a Város, télen című vers, amelynek alapja egy Kékgolyó utcabeli élmény. Ott lakott egy kovács, gyakran jártam nála, néztem a lópatkolást, gyerekkori lóélmények is vezettek. Akkor ott van a Fák című versem, a szigligeti park télen. Balaton-felvidéki bányaművelés, elhagyatott kavics- és kőbányák, tájképek Kisoroszi környékéről – és így tovább. Pontosan meg tudom nevezni az utcákat, a hegyeket, a helyszíneket.

M.A.: A Várat.

N.N.Á.: A Várat például. A Vár, a Vérmező, állandóan visszajön, mert folyton látom őket. Itt a kapcsolat nagyon egyszerű, nagyon egyenes.

M.A.: Az Egy pályaudvar átalakítása című versének mi volt az indító sora?

N.N.Á.: Szabadversről, pláne prózaversről lévén szó, itt csak szókapcsolatokról beszélhetek, nem verssorokról. Két szókapcsolatra emlékszem, mind a kettőt elsőnek nevezhetem, az egyik az, hogy kiskockakő. Útburkolási szakkifejezés, és bár mindannyian tudjuk, mi az a kiskockakő, rendkívül tetszett nekem a szakszerűsége. És azután tetszett, illetve megrendített a pályaudvar gödrének…

M.A.: Ne is mondja tovább. Csak ezt akartam hallani, hogy kiskockakő. Maga bizonyos értelemben megőrizte magában a gyereket. A gyerek is szereti kimondani a szavakat, legyen az kiskockakő, vagy bármi.

N.N.Á.: Nem gyönyörű az, hogy kiskockakő? Milyen óriási urbanizációs folyamat van mögötte és milyen sok gyönyörű k betű van benne.

M.A.: Mi volt az első verse, és mikor írta?

N.N.Á.: Ezt véletlenül tudom, ha nem is dátumszerűen. Mindenesetre még nem tudtam írni. Az első vers így hangzott: A büszke tehén. A büszke tehén a réten állt, csak állt. Ezt írtam, illetőleg mondtam el, és ragaszkodtam hozzá, sok ellenvéleménnyel szemben, amely főképp a szüleimtől eredt, hogy ez vers.

M.A.: De hát miért büszke egy tehén?

N.N.Á.: Ez megint olyan, mint amit a pályaudvarról kérdezett tőlem. A teII. kötet 359henet láttam, ezért felelek, végtelenül tetszett nekem, amint ott állt a réten. Gyönyörű volt. A büszke viszont… valószínűleg azért került ide, mert ezt a szót akkor hallhattam életemben először. Tetszett nekem a szó, mit sem tudva arról, hogy pontosan mit jelent, és a remek látványt egy remek szóval díszítettem fel. Így lett büszke a tehén. Vagyis, hogy a kis versikével is úgy áll a dolog, mint mindenféle verssel, hogy a fele tiszta merő igazság, a tehén a réten, és a másik fele bizony kitaláció, szó, hazugság.

M.A.: Tehát, mondhatom-e azt (mivel élete első verse felerészt a konkrétumhoz, felerészt kitaláláshoz tapadt), hogy négyéves kora óta semmi nem változott?

N.N.Á.: Hát, ha így akarja megfogalmazni, valóban, semmi sem változott. Azonos vagyok.

II. kötet 360
„A névtelen érzelmek senkiföldjén”*105
Nemes Nagy Ágnes ars poeticája. Bevezetés a költő műhelyébe

A beszélgetés közreműködői: Nemes Nagy Ágnes, Harsányi István, Kürthy Sándor festőművész, Lengyel Balázs, Büki Mária, G. dr. Donáth Blanka és Bertha Zoltán festő.

Nemes Nagy Ágnes: Huszadik századi módra

Tisztelt közönség, kedves barátaim!


Nem is tudom, hogy illik-e egy költőnek ilyenkor tapsolnia, mert ez úgy hat, mintha saját magának tapsolna. Viszont általános szokás ez, és furcsa volna, hogyha Schnell Adrient nem ünnepelném, aki oly szívesen és készségesen vállalkozott a versek elmondására. Annál inkább szükségem van rá, hogy Schnell Adrien, Harsányi István és a prózamondó kegyeit megnyerjem, mert egy igazságtalanság elkövetésével szeretném mondanivalómat kezdeni. Mikor ezt az estet előkészítettük, akkor némi vita alakult ki a rendezőség és közöttem: hány verset bír el egy költői est? Ők azt mondták, hogy aki ide képes eljönni, az már hajlandó elviselni egy bizonyos mennyiségű verset. Én viszont az ellenkező állásponton voltam. Nemcsak azért, hogy önöket kíméljem. Miért mondom ezt el? Mert jellemzőnek tartom. Egyáltalában nem vitatható, hogy a pódiumról való versmondás, a vers akusztikus közlése fontos társadalmi funkció. Időről időre különösen nagy igény szokott erre támadni. Most éppen egy effajta kis reneszánszban élünk, hiszen mindenütt versmondó színII. kötet 361padok alakulnak, vers- és prózamondó versenyek zajlanak, mert úgy látszik, igénylik a hangzó verset.

Ugyanakkor és ugyanebből az alkalomból, amikor megköszönöm a közreműködőknek, hogy az estet megrendezték, és hangjukkal, magyarázataikkal is közelebb igyekeztek hozni ezeket a verseket a hallgatókhoz – most jön az igazságtalanság –, szeretném felhívni a figyelmet a vershez való közeledésnek egy másik módjára, az úgynevezett olvasásra. Azt hiszem, hogy mindenek ellenére a vers intim műfaj. Négyszemközti műfaj, a versolvasó találkozása a költővel. Sőt még azt is merném mondani (hogy lefelé licitáljak): nem négyszemközti, hanem kétszemközti műfaj. És jó is, hogy az a költő nincs jelen az olvasáskor, mert hiszen a költő fizikai léte, amit a versek mellé odaállít, és mintegy garantálja vele a verseket, az bizony kétes valami.

Erről nekem mindig egy Csokonai-anekdota jut eszembe. Vajda Juliannát, a valamikori Lillát nagyon idős asszony korában megkérdezték, hogy tulajdonképpen miért nem ment hozzá Csokonaihoz? Mért nem állt a sarkára? Igenis, akkor is lehetett volna valamit csinálni, miért nem ment hozzá a családja akarata ellenére? S akkor a kicsi öregasszony elgondolkozott, és vékonyka hangján azt válaszolta: mert hosszú volt az orra! Ugye, ezt az érvet nem lehet vitatni. Ha egyszer hosszú volt az orra, akkor hosszú volt. Ha nem akart hozzámenni, akkor nem akart hozzámenni. Csokonai összes kortársai vallomásai szerint nem tartozott a férfiszépségek közé, nem volt éppen Adonisz. De azért mégiscsak Csokonai Vitéz Mihály volt. A mi Csokonai Vitéz Mihályunk. Tehát nem szabad összetéveszteni a költő fizikai, sőt akár szellemi jelenlétét sem a verssel. Ez két dolog. Az egyik a termőföld, a másik a búza, és a termőföld önmagában nem ér semmit, ha nem terem, a búza, a vers viszont önálló lét, egy régebbi filozófiai szakszóval úgy szokták mondani, hogy objektív szellem. Látni való, megérzékített szellemi tény. És ezt az objektív szellemet kellene valami módon újra belsővé, interiorissá tennie a vershallgatónak. Bizonyos ellentét áll fönn, ha úgy vesszük, a vers léte, amely önmagában külső lét, és a befogadás között, amely belső.

Itt utalok az itt többször elhangzott „között”-állapotra, amely nekem régi élményem. Azt gondolom, hogy mindannyian között-állapotban élünk, ellentétek között, ellentétek sokasága esőzik ránk, és ezeknek a központjában élünk, mindannyian egyenként a középpontjában. De talán nem kell magyarázgatnom a dolgot, mert Harsányi István olyan kitűnően megmagyarázta, hogy azt én olyan jól nem tudom. Csak hozzáfűzni tudok valamit. Hogy tudniillik igen régi benyomás, felismerés ez, az emberi életet úgy képzelni el, mint egy drámát, amely ellentétek között játszódik le. Megmondta már Nicolaus Cusanus, hogy az emberi lét coincidentia oppositorum, ellentétek egybeII. kötet 362esési vagy keresztezési pontja. Fontos megállapításnak tartom ezt, bár nem hiszem, hogy minden költészetnek, minden emberi szempontnak ehhez kell alkalmazkodnia. Nagyon sokféle felfogás lehetséges az emberi életről, ezt tudjuk mindnyájan, nagyon sokféle költészet lehetséges, én egyiktől sem zárkózom el. Úgy gondolom azonban, hogy bizonyos válságos korokban, olyan nehéz időkben, amilyeneket mi mindannyian megéltünk és megélünk, ennek az ellentétekben való látásnak a lehetősége bizonyos fokig kiélesedik. Megnő a jelentősége. Valószínűbbé válik, hogy ellentéteinket tudatosítani tudjuk, érzékelni tudjuk, és így érzékelni tudjuk a saját emberi létünknek a szélső vagy szélsőséges határait is. Jellegzetes 20. századi életérzésnek tartom az ellentétek átélését, a között-állapotot. Mindjárt hozzáfűzöm, úgy gondolom – lévén szó 20. századi érzésről – ezt bizony 20. századi módon kell elmondani. Szégyenkezve vallom be, hogy híve vagyok a modern költészetnek. Azt gondolom, hogy a 20. században 20. századi módon kell írni, és hogyha azt a gyötrelmet és vívódást elmulasztjuk mi, költők, hogy megkínlódjunk a saját, korszerű és csakis miránk jellemző eszközeinkért, akkor mindent elmulasztottunk. A tárgy, a tény önmagában kevés, azt ki kell mondani. Ugyanakkor, szinte ugyanabban a mondatban szeretném közölni: ez bennem egyáltalán nem jelenti azt, hogy a régi irodalommal vagy a régi költészettel ellentétbe kerülni látszanék önmagam előtt. Híve vagyok az ellentétek fölfedezésének, de nem fedezem fel ezt az ellentétet az új és a régi között. Különösen nem irodalmunkban. Azt szokták mondani, hogy egy dologért bizonyosan érdemes magyarnak születni. Azért, hogy az ember Arany Jánost eredetiben olvashassa. Ezt a véleményt aláírom. Egy fabatkát sem érne az életem Arany János és a fent említett Csokonai nélkül. Homérosz nélkül és Shakespeare nélkül, az Antigoné nélkül vagy az Ómagyar Mária-siralom nélkül. És ezzel tulajdonképpen a végére is értem annak, amit új és régi viszonyáról mondani szerettem volna. Igyekeztem felmutatni egy ellentétet, egy látszatellentétet, ami nincs, az új és a régi közt, mert azt gondolom, hogy a nagy hagyomány és a modernség természetesen fonódik össze az életünkben.

Ugyanígy szeretném azt is leszögezni, hogy mindazok az ellentétek, amelyekben élünk, és amelyek bennünk belül élnek, nem kétségbeejtők. Drámaiak ugyan, de a drámaiságuk nem jelent okvetlenül tragédiát. Annak a nagy cusanusi mondásnak az első felét éppúgy lehet hangsúlyozni, mint a másik felét. Lehet hangsúlyozni az oppositorumot, az egymással szemben álló dolgokat, de lehet hangsúlyozni a coincidentiát is. Az egybeesést. Mi ezeket az ellentéteket magunkban összefogjuk. Azonosak vagyunk az ellentéteinkkel. És ez nemcsak drámát jelent, hanem gazdagságot is. Lelki magatartásunk változatait, a sokféleséget. Reagálásaink sokfélesége olyan rendkívüli bőség, II. kötet 363amelynek a felfedezése nem csekély nehézséggel jár, de úgy gondolom, megéri az utánajárást. És amikor úgy érzem, hogy ellentéteink gazdagságot jelentenek, ugyanakkor azt is érzem, hogy lehetőséget jelentenek. Mindannyian emlékszünk a diákkorunkban előttünk végzett fizikai kísérletre. Felszereltek két szemben álló szénrudat, két ellentétes szénrudat, és az ívfény átcsapott kettőjük között. Nos, én úgy gondolom, hogy ez az ívfény nemcsak modellált villám, hanem egy kicsivel több világosság is. A villámot dolgoztatni lehet, a villámból elektromosságot lehet csinálni, a villámmal világítani tudunk. Igen, ugyanígy képzelem azt is, hogy ellentéteinket lehetőségeik motorjaként tudjuk felhasználni. És ezzel szeretném zárni azt, amit mondottam. Lehetőségeink, drámai gazdagságunk és mindezeknek a tudatosulása, úgy gondolom, lehet a költészet egyik útja.

K.S.: Egyvalami nagyon érdekel engem. Örülnék, ha mondana erről néhány szót. A művész s az ember két különböző dolog. De a legutóbbi időkben, éppen a modern művészettel kapcsolatban, felmerült az a gondolat, hogy annyi minden történik modernizmus címén, hogy az ember nehezen tudja követni, hogy melyiknek mennyiben van igaza, és mennyiben nincs. Vannak, akik azt mondják, hogy sohasem volt olyan lényeges a tényleges élet és a mű azonossága, s valaki így foglalta össze felfogását: hiteles élet nélkül nem lehet hiteles művészet. Tehát a művésznek valamilyen formában meg kell élnie azokat a dolgokat, amikről vall. Azt, hogy elválasztódjék-e egymástól a költő és a költemény, erről jó lenne hallani valamit.

N.N.Á.: Nem akartam ebbe a kérdésbe belemenni a beszélgetésben, csak megpendítettem. Hát persze hogy nem lehet elválasztani igazából a verset a költőtől, és tökéletesen egyetértek azzal, akárki mondta, talán éppen ön fogalmazta meg, hogy hiteles élet nélkül nincs hiteles költészet.

K.S.: Hamvas Béla fogalmazta meg.

N.N.Á.: A legteljesebb mértékben egyetértek. Bár meg kell vallanom, életem nagy dezillúziói közé számítom, hogy volt alkalmam megismerni olyan művészeket, akik kétségtelenül nagy tehetségek voltak, viszont hogy is mondjam csak, különösen nagy hitelességre az életükből kifolyólag nem tarthattak igényt. A dezillúzió abban rejlett, hogy én azt hittem: igazán jó verset írni, festeni, jó szobrot csinálni csak egy bizonyos élethitelességgel, erkölcsi hitelességgel lehet. De úgy látszik, lehet puszta tehetséggel is. Olykor, néha, ritkán. Szóval azt kell mondanom, ezzel a kicsit talán frivolnak ható, de erős tapasztalatokon alapuló élménnyel a hátam mögött, hogy nagy ritkán ugyan előfordulhat, mindannyiunk fájdalmára, hogy hiteles élet nélkül egy tehetség pillanatnyi fellobbanással valami jót tud csinálni. Az esetek túlnyomó részében II. kötet 364– és ez visszamenőleg a világirodalomra is vonatkozik – az élet és a mű egysége végtelenül fontos. Nem a magánélet csip-csup dolgaira gondolok, nem erről van szó, hanem egyfajta azonosságra, meggyőződésre, és megint csak nem az elvek síkján, hanem emocionális síkon, egy bizonyos ethosznak a síkján legyen azonos az ember a művével. Ezt én hiszem és vallom, és ami kivétel, az annyi kivétel, amennyi erősíti a szabályt.

K.S.: Ha szabad lenne még egyet kérdezni. Tapasztaljuk, hogy érdekes változáson megy keresztül a forma. Milyen érdekes, hogy például nem lehet elmondani azokban a szép, megfogalmazott kis versbe szedett formákban a gondolatokat ma. Hogy érzi ennek a problémáját, a forma és az idők változása? Mi ennek a magyarázata, vagy hova lehetne ezt elhelyezni?

N.N.Á.: Nézze, ez olyan téma, amely engem annyira érdekel, hogy nem szabad belemerülnöm, mert akkor két napig nem hagyom abba. Erősen műhelyproblémának tartom, de végtelenül izgatónak. Megint csak pusztán célzást tettem rá, hogy a mai költőnek modernül kell írnia. Említette az előbb, hogy a modernségnek hányféle devalvációját látjuk. Mindenféle bolondságot meg zöldséget elibénk tálalnak azon a címen, hogy modern. És ezt beleszámítottam véleményembe. Bolondság, zöldség, és dilettantizmus… mégis van valami, ami fontos. Minden kornak megvan az ellenszenve a mindenkori modernekkel szemben. Petőfiéket azért kezdték ki, hogy istenem, milyen póriasak! Hogy lehet már ilyen csúnya szavakat használni, mint ez a Petőfi! (Nézzünk csak meg egy mai színdarabot!) Adyékat azzal vádolták, hogy érthetetlenek. A még újabbakat pedig azzal vádolják, hogy még érthetetlenebbek. De mindezek ellenére, minden kornak megvan a maga művészi – nem eszméje… Nem eszme ez. Közérzet? Igen, mondjuk, közérzet, művészi közérzet. Ennek az eszközeit kell megkeresni. És mindenkinek magának. Persze hogy befolyásolják egymást a legkülönbözőbb művészek, ha együtt élnek. És sok mindent lopdosunk is egymástól, nem szabad ezt tagadni. Az ember igyekszik ezt lehetőség szerint kiiktatni, és nagy szerencse, ha akad valaki, egy házikritikus, aki megmondja, hogy édes fiam, ezt aztán húzd ki, mert ez már József Attilában is megvan.

L.B.: Ha az ember beléjük néz, tele vannak a mai verskötetek átvételekkel. Sorokkal, amelyeket világosan József Attila írt, belőle jönnek. És nemcsak József Attilából. A mai magyar lírában meg lehetne mondani, hogy kik azok, akiknek a fordulatai tovább élnek. Ez rendben van, ez nagyon jó dolog, csak egy baj van vele, hogy a fordulatok devalválódnak. Az első, a fölfedezés jellegű kifejezés vagy megfogalmazás, isten tudja, miért, rendszerint százszorosan erősebb, hatásosabb, költőileg értékesebb, mint amikor az epigon utánamegy, megpróbálja újra, és esetleg némi sikert is ér el vele. De az első megfoII. kötet 365galmazásnak megvan az az újdonsága, amivel utat tör, az ízlést bizonyos mértékig változtatja. Mondok egy példát. Ifjú koromban, gimnazista voltam, kezembe került a Medvetánc kötet, ami a csúcsa József Attila költészetének. Legnagyobb versei benne vannak, csak az utolsó korszaka nincs. Még az is jó, hogy maga válogatta, és azt a sok útkereső és jelentéktelen verset, amit – sajnos – az összkiadásban összegyűjtöttek és ma mindenki számára tálalnak, pedig tulajdonképpen csak az irodalomtörténészeket érdekelné, ő maga nem tette bele. József Attila megcsinálta, kiformálta a maga életművét az utókor számára, csak ezt nem vesszük tudomásul. Nos, amikor ezt kezembe vettem, gimnazista diák voltam, és – nem tetszett. Mert megvallom őszintén, Babits, Kosztolányi, Ady rajongója voltam. Mi nem tetszett benne? Azt is meg tudom mondani. Két dolog. Egyrészt a nyersessége – amit idézőjelben mondok, de akkor idézőjel nélkül éreztem –, hogy például „te rongy, aki szeretni gyáva vagy”. A korabeli ízlésnek, a Nyugaton belüli ízlésnek ez túl erős volt. A másik pedig, ami nem tetszett, az a szürrealista képzetkapcsolás, a „klárisok a nyakadon, bárányganéj a havon”, vagy például a Német Andorra írt verse. Ezek a klárisok meg a halacskák szürke sóhaja, ezek mind valódi, új eredményei voltak annak a lírának, csak meg kellett szokni. De aki ma utánozza őket, az nem éri el már azt, amit József Attila elért velük.

H.I.: Ezeknek az átvételeknek a feltárása vajon csak szűk családi körben kötelessége a kritikusoknak, vagy általában kritikusi feladatnak minősíthető szerinted, Balázs?

L.B.: Hát ez mellékjelenség. Egy költő értékelésében el lehet mondani, hogy túl sokat vesz át, de idézem Weöres Sándort, aki nagy dicsérettel írta egy tanulmányában egy tehetséges költőről, hogy ő a legjobb magyar tolvaj.

H.I.: Ágnes, itt szóba került az érték, az azonosság stb. kérdése. És szóba került az érthetőség is. Ha van hozzá kedve és ereje még, válaszolni arra a kérdésre, hogy maga, aki sok járókelő olvasó számára nem könnyen érthető, hol húzza meg azt a határt, amelyiken innen vagy túl, ahogy jólesik, már valami mesterségbeli, rutinbeli és szándékos valamiről van szó, nem pedig költészetről. Vagy más szóval: mennyiben van igaza, és kikre vonatkozhatik Illyés Gyulának az a nyilatkozata, hogy aki nem olyan tisztességes, hogy úgy írjon, hogy én azt megértsem, akkor azzal nem törődöm. Mert nem hablatyolni kell, hanem úgy, hogy az kommunikáció legyen. Van-e valami, a korból származó kötelezettség, hogy szükséges a homály, a félhomály, hadd legyen benne valami megfejteni való, vagy van-e olyan határ, amelyen túl már a modern költők is azt mondhatják, hogy ez már becstelenség, vagy én nem tudom, mi.

N.N.Á.: Kedves Pista, én senki nevében nem nyilatkozhatom, mert nem érzem magam a bölcsesség kútfejének. Csak azt mondhatom, amit magam gondolok.

II. kötet 366

H.I.: Akkor azt mondja, éppen ez a legérdekesebb…

N.N.Á.: Az Illyés-dolog. Illyés sem volt mindig Illyés, szürrealista volt, avantgarde költő; fiatal korában ugye, Kassák köréhez tartozott. Az volt Párizsból jövet és Párizsban is, amikor aztán hazajött, megtörtént benne a nagy, közismert változás. Lehorgonyozta magát a magyar realitásba, és lett azzá a nemzeti jellegű költővé, aki a realitásokat veszi számba, és akit mindnyájan ismerünk. Ez egy későbbi Illyés későbbi ízlésének a nyilatkozata, amit idézett. Mint ilyen, tökéletesen hiteles az ő számára. Hogy aztán általában hol lehet megvonni a határt a hazug lefetyelés, a hatáskeresés, a gyermekes kihívás és az igazi – bár nehezen érthető – költészet között, ezt én megmondani nem tudom. Vannak azonban mégis bizonyos jellemzői, amelyeket össze lehet gyűjteni. Az egyik egy szubjektív jellemző, amely a költőben van. Hiszi-e azt, amit mondott? Meg van-e róla győződve, hogy annál tisztábban, világosabban nem lehet azt kifejezni? Szeretném megmondani, hogy én soha életemben nem írtam le egyetlenegy sort, szót sem, amely arra a célra szolgált volna, hogy ne értsék. Én mindig azt óhajtottam, hogy értsék, és a magam képességeihez, a tárgyhoz, az adott kimondhatatlanul bonyolult korhoz és közérzethez képest éreztem világosnak vagy expresszívnek. De ez csak szubjektív dolog. Ezt az olvasó nem köteles érzékelni, elhinni. Ami objektívabb mérce, az a művészetben levő bizonyos értéktudat. Értem ezen a művészekben és a művészet közelében élőkben lassan kialakuló értéktudatot. Ezt úgy lehetne nevezni, hogy az előközvélemény.

Nincs sok szobrász Magyarországon. De fogadni merek rá, hogy ezek a szobrászok maguk között nagyon jól tudják, hogy kik jók, kik kevésbé, és kik nem. Van egy ilyen titkos értéktudat, amely idővel – 10-20-30, usque 40 év alatt – átszivárog a voltaképpeni közvéleménybe. Ezt az értéktudatot tisztán tartani, tudomásul venni, ez már valami. Szorosan összefügg ezzel az időtényező.

Mikor tanítottam, a gyerekeknek megtanítottam azt is, ami a legtöbb írói életrajz kezdete, hogy ti. „kora nem értette meg az írót”. Ady például a nagyon érthetetlenek közé számított. Erre csak kacagtak a 15 évesek: miért ne volna érthető Ady? Na – mondtam –, majd hozok a következő órára egy Ady-verset. Vittem is. A fekete zongorát. Ugye, erről mondta azt Ignotus, hogy „gyönyörű, de akasszanak fel, ha értem…” Fölolvastam a tizenöt éves gyerekeknek, akik dühbe gurultak, és tíz perc alatt olyan gyönyörűen kitisztázták, megmagyarázták ezt a valóban nagyon nehéz Ady-verset, hogy én csak bámultam. Tehát ami az apáknak homályos, a gyerekeknek világossá válhat, ha valódi költészet.

Egy idő után az időbeli fal közönség és művészet között ledől. Úgy kell tekinteni, mint a téridőnek egy egységét, amely ma még így van, de holnap már II. kötet 367amúgy van. Valamiféle közösség és közmegértés jön létre a közönség és a művész között. Esetleg nem azonnal. Hogy miért nem azonnal? Azért, mert átkozottul nehéz korban élünk. Ennek a kornak – s most ne beszéljünk a külső történéseiről, abból mindannyian megéltünk rettenetesen sok mindent – beszéljünk az emocionális, érzelmi vetületéről, ami nekünk, költőknek a témánk volna. Rettenetesen bonyolult kor rettenetesen nehéz, bonyolult érzelmi helyzetével állunk szemben. El szoktuk ugyan mondani, hogy nehéz, nehéz, de nem fogjuk fel, hogy mennyire az. Annyira, hogy most már azt vitatják egyes külföldi szerzők, hogy van-e egyáltalában egészében előzménye vagy példaképe ennek a kornak, amiben élünk. Egy-két mozzanatot mondok csak erről. Holdba utazás, Einstein relativitáselmélete, a Planck-féle állandó… és így tovább. A tudomány, a technika területéről emelek ki dolgokat, amik, kedves barátaim, fogózzunk meg, sose, sose voltak. Nem hiszem azt, hogy – ez persze privát megjegyzés –, nem hiszem azt, hogy bármi jöhet az emberiség történetében, ami nem volt meg legalábbis az ember képzeletében, az ember vágyaiban. Tehát semmi sem lehet tőlünk teljesen idegen – nil humani a me alienum esse puto. Ami teljesen újnak hat, az is valami módon bennünk van, belőlünk következik. De amit megélünk, mégis nagyon nagy ugrás. A tudományban természetesnek is tartjuk, hogy egy kutya szót nem értünk Einsteinből, annyi meg annyi népszerű természettudományt olvasva sem, mert nagyon nehéz. De ha ezt megbocsátjuk és természetesnek tartjuk a technika, a társadalom, a tudomány és sok minden egyéb területén, legalább mint ideát próbáljuk megérteni, vagy úgy-ahogy elfogadni a „nehézségi fokot” a művészetek területén is. Egy pici megértési vággyal közeledjünk a művészetek felé, mert azt nyugodtan állíthatom, hogy a tisztességes művész megfeszül ma azért, hogy ezt az irtózatos és nehéz kort kifejezze. Hogy aztán sikerül-e, az más kérdés.

B.M.: Úgy érzem, hogy a világ valahogy olyan stádiumban van jelenleg, hogy az volna a feladat, hogy igen alapvető változások történjenek az emberek tudatában. Sok költő már előfutára a jövendő emberének. Olyan erős bennük ez az emocionális tényező, a tökéletesnek az akarása, hogy muszáj, hogy kifejezzék valahogy. S mivel tehetségük is van, szép formát is tudnak adni mondanivalóiknak. Vannak dolgok, amelyeknek felfedezése és tudományos kifejtése még hátravan, például a transzcendens jelenségek. A költőkben ez nagyon világosan kiteljesedik. A tudományos álláspont ezeket valóban még nem érte be, de a tudományos-fantasztikus irodalomban nagyon sok egészséges próbálkozás történik, s egyes álláspontok reményt keltően arra mutatnak, hogy ezeket a dolgokat tudományosan is pontosan be tudják bizonyítani, és le fogják írni. Ami egyelőre csak a versekben van meg, azt érthető II. kötet 368módon, tudományosan is előbb-utóbb le fogják írni. Nemcsak művészi oldala van az igazi nagy költészetnek, hanem egy ilyen oldala is. Hogy kialakuljanak ezek az emberiség javára. És a költők is ezen munkálkodnak. Akik hisznek is abban, amit csinálnak.

N.N.Á.: Egy szót nem mondott ki, pedig az egész hozzászólásában rejtve benne volt: a jövő. Az egész tudományos-fantasztikus irodalomba beleesőzött a jövő. Nagyon érdekes kérdés ez. Be kell vallanom, hogy híve vagyok a tudományos-fantasztikus irodalomnak. Szívesen olvasom. Főleg azokat a műveket, amelyeknek van bizonyos tudományos alapjuk. Az angolszászok gyakran ilyenek. Rendkívül magasan kvalifikált egyetemi tanárok ráadják a fejüket a regényírásra, aztán kisül, hogy jobb regényírók, mint a hivatásosak. Nem mondom, hogy mindig, de olykor. Azt hiszem, hogy ezzel a jövő szóval mégis csínján kell bánni. Az ember nem célozhatja meg egyenesen a jövőt. Nem vagyok teljes mértékben híve, éppen a költészetben, a prófétai látomásoknak, inkább bízom ezt a természettudósokra. Ők biztosabb alappal tudnak a jövő felé közeledni, futurológiai és egyéb síkon. Amit a költő jövőnek érez magában, vagy úgy gondolja, hogy valami olyasmit fejez ki, amit eddig még nem fejeztek ki, az tulajdonképpen pium desiderium, azt ő csak hiszi, vágyja, reméli. A vágyát pedig nem tévesztheti össze a ténnyel, és nem szabad olyan pozitúrát fölvennie, hogy márpedig zsebemben az igazság, én tudom, hogy mi lesz az a jövő. Maradjunk meg a költészetnek a tudománnyal nem azonos, hanem párhuzamos feladatánál, hogy tudniillik az emóciók terén próbálja azt kifejezni, ami a mai emberben még netán homályosan van jelen, és netán reménykedhet benne, hogy ez a homály idővel megvilágosul, és így mindenkinek a birtokává válik. De egyenesen nekimenni a kérdésnek énszerintem életveszélyes egy költő számára. Mert túllép a saját funkcióin.

H.I.: Ágnes, egyetlen szó választ: krimit olvas?

N.N.Á.: Igen.

H.I.: Néz is?

N.N.Á.: Igen.

K.S.: És nem árt?

N.N.Á.: Én nem vettem észre. Pedagógusként pedig azt tapasztaltam, hogy nincs borzasztóbb dolog, mint olyasmit tiltani, amit úgysem lehet ellenőrizni. Ez már benne van a római jogban is. Bolondság azt mondani: gyerekek, ne olvassatok kalandregényt, amikor minden ízükkel kívánják. És maradtam annyira gyerek vagy kamasz, hogy kívánjam azt a kalandregényt, azt a krimit. Eszem ágában sem lenne olyasmit tiltani, amit magam elkövetek, vagy amit ellenőrizni nem tudok. Csak azzal szeretném összekötni ezt a laza, langyos engedékenységet, hogy az igazi irodalommal nehogy összetévesszék nekem a II. kötet 369krimit. Itt van ugyanis egy sokkal nagyobb veszély. A sci-fi, a krimi és a kalandregény mégiscsak az embernek egy szükségletét elégíti ki, ha nem is irodalmi szükségletét. Szórakozási szükségletét, kaland-szükségletét. Van ennél nagyobb veszély, az álirodalmi irodalom. Azért nagyobb veszély, mert ezt nagyon sokan összetévesztik az irodalommal. Ez egy bizonyos korig megengedhető és természetes. Megint csak, bocsássanak meg, saját példámmal jövök, mert legjobb meghatározás a példa, mondta Thibaudet. Tizennégy éves korunkban – itt levő baár-madasi társaim is biztosan jól emlékeznek rá – meg szoktuk volt kapni kiváló tanárainktól azt a feladatot magyardolgozatként, hogy legkedvesebb íróim. S akkor én, tizennégy évesen, azt írtam, hogy legkedvesebb íróim Dosztojevszkij és Harsányi Zsolt. Harsányi nem is volt olyan rossz író, félreértés ne essék, voltak bizonyos kvalitásai. De hát azért, az isten szerelmére, Dosztojevszkijjel együtt? És én mind a kettőben hittem. Nekem mind a kettő kellett, s nagyon sokáig így volt ez még. Amíg az ember valamennyire kialakít magában egy bizonyos értékrendszert, és különbséget tesz a tárcairodalom, a belletrisztika, a könnyed, szórakoztató irodalom és a nagy irodalom között, abba bizony beletelik egy jó darab idő. Tehát én mindig azt mondom a gyerekeknek, a magam példáján okulva, hogy ám olvassatok, amit akartok, de ne tévesszétek össze az igazi irodalommal. Mert az a nagy baj.

G.dr.D.B.: Az érzelmek árnyalt megragadása érdekel most engem különösen, ahogy azt nálad találjuk. Itt érzek valami különös értéket. Talán ezt a szinte tudományos-intellektuális veretű megragadását az érzelmeknek.

N.N.Á.: Intellektus és emóció. Kedvenc témám. Mint a művészi eszközöké. A költészetben a kettőnek egybe kell esnie. Nem lehetnek külön. Ha intellektuálisnak mondják verseimet, jó, ennek nem kívánok ellentmondani, de ha az intellektus nem szökik fel az emóció és indulat szintjére, akkor keresztet vethetünk rá. Az írásművészetben nemcsak gondolatmenetnek kell lennie, hanem indulatmenetnek is. Ha az nincs, akkor nincs művészet, nincs költészet, mert igenis mindennek ellenére (és ez nagyon régi, korántsem modern vélekedés) az emóciót tartom a költészet lényegének, igenis, azt kell megfogni, bármilyen csipeszekkel. A csipeszek milyensége változhat. De a dolog, a tárgy, ami a lírikusra tartozik, az mégis az emóció. Ennyit a dolog lényegéről.

B.Z.: Illyéssel kapcsolatban az jutott eszembe, hogy ha már Illyés Gyula sem érti meg azt, amit írnak, akkor már az a költő leteheti a tollat, én is úgy gondolom. Attól függ, hogy ki az, aki mondja, hogy nem értem meg. Ez minden művészetben így van. Vannak emberek, akik először látnak képet, és akkor azt mondják, hogy nem értik. Nem is próbálják megérteni. A verssel is így van. Más az, ha Illyés Gyula mondja valamiről, hogy nem érti meg.

Van egy más síkú problémám. A múltkor Csoóri Sándornál olvastam valaII. kötet 370mi olyasfélét – nem szeretném elferdíteni –, hogy a régebbi költők mindig tudták, hogy mit akarnak leírni vagy elmondani, legalábbis a végcél az tiszta volt. A modern költő ezzel szemben – gondolom, önmagára is értette – valami képből indul ki. Vagy megragadja valami képben kifejezhető gondolat, s akkor abból a képből kiindul, és majd meglátja, hogy az a kép hova viszi. Közben jönnek váratlan asszociációk, képek, nem tudom, micsoda, intellektuális, nem tudom, minek nevezhető belső élmények, mozgások, amelyek néha szinte függetlenek tőle. Általában így érvényes-e ez a modern költészetre? Használható szempont-e ez a régi és az új költészet szembeállításakor?

N.N.Á.: Igen, ebben nagyon sok igazság van. Csoóri finoman élezi ki itt a modern költészetnek egy érdekes jegyét. Sok embernek, költőnek, hasonló az élménye. Valóban, a régebbi költőnek volt egy nagyon határozott kifejezendő gondolatmenete, és aszerint haladt. Volt vele egy vademecum. Elindult innen, és eljutott oda. Ez a fajta fonál a mai versekből valóban gyakran hiányzik, vagy – inkább azt kell mondanunk – igazán jó mai versekben rejtve van jelen. Mert nem hisszük többé azt, hogy a vers lényege egy gondolatmenet, az, hogy innentől eljussunk odáig. A versnek az a fontosabbik része, amely ugyan ráfűződhet a gondolatmenetre, de amely nagy és olykor homályos emóciókat hordoz. Többet ad az emocionális rétegre a 20. századi vers, és mintegy tisztábban, pőrébben dobja az olvasó elé az emóciót, anélkül, hogy kezébe adná azt a fonalat, ami mentén a régi költő haladt. De legyünk tisztában vele, hogy ez a vers eszközeinek csak hangsúlyváltása. Nehogy azt képzeljük, hogy a régiek olyan gyermekesek és naivak voltak, hogy netán azt hitték, hogy csak a gondolatmenet a fontos. Szeretnék én olyan naiv lenni, mint Homérosz vagy mint Vörösmarty Mihály… Ne haragudjanak, megint egy anekdota… Egyszer megyünk át a Vérmezőn. Alkonyati homály volt már, de azért látjuk a várat, és látjuk ott a Boldogasszony templomának tornyát; mai napság már csak a torony van meg a gyönyörű nyolcszáz éves székesegyházból. Bökdössük egymást a könyökünkkel, hogy jaj de szép, nézd, milyen szép így este. És jön akkor szembe egy homályos alak, akiről feltételezzük, hogy postás, mert olyan nagy táskája van. Hát nyilván a postás. Megáll mellettünk, lecövekel, hallgatja, amit beszélünk a félhomályos Vérmezőn, s amikor befejezzük, azt mondja: – Hát persze, kérem. Mert a régiek hülyék voltak. Azt nézzék meg nyolcszáz év múlva, amit mi építünk – szólt, aztán eltűnt az éji homályban. Bizony, könnyen lehetséges, hogy a vérmezei postás kritikája érvényes lesz ránk, 20. századi költőkre. Hogy nem lesz érvényes, abban csak reménykedhetünk.

A versnek számos összetevője van. Az egyik a racionális gondolatmenet. Ez nagyon világos az úgynevezett régi versben, s ehhez mindnyájan hozzászoktunk. De természetesen benne volt a versekben a nagy emocionális feII. kötet 371szültség, benne volt egy ideológiai réteg, egy verstani, egy zenei, egy festői-képi réteg is. A modern versben sokkal erősebb az emocionális, a képi és látomásréteg, és gyöngébb a racionális réteg, a fonál, a vademecum. De ez nem jelenti azt, hogy nincs benne, és hogy amabban nincs a másik. Ez hangsúlyeltolódás. Az ember aztán hozzászokik különféle versnyelvekhez vagy képnyelvekhez, mert végül is megtalálja bennük mindazokat a tényezőket, amelyek neki fontosak.

H.I.: Azt hiszem, visszaélés lenne tőlünk, ha tovább faggatnánk Nemes Nagy Ágnest, akinek az ittlétéért hálásak vagyunk, s szerepléséért, ezért a felejthetetlen élményért, valamennyiünk nevében hálás köszönetet mondok.

II. kötet 372
Ha találkoznánk az éjszakai tölggyel*106
László Ilona interjúja
Éjszaka történt, hogy a járókelő
valami zajt hallott, és visszafordult:
egy tölgyfa jött mögötte.
Megállt, bevárta. Úgy jött ez a tölgy,
ahogy gyökereit frissen kihúzta,
s még földes, hosszú kígyólábokon
hullámzott az aszfaltos útra,…

L.I.: Nemes Nagy Ágnes bizonyára tudja, mit szeretne elmondani nekünk, járókelőknek oly nagyon a tölgyfa, hogy kitépte magát szoros földkötelékéből is, csak hogy észrevegyük…

N.N.Á.: Mit vár éntőlem? Hisz én is csak szeretném megérteni a megfejtetlen titkokat, melyek behálózzák életünket.

L.I.: De Ön költő. Többet tud, mert többet akar érteni a világból embertársainál. Segítsen hát nekünk is.

N.N.Á.: A 20. században olyan felfedezések születtek, melyek nem hasonlíthatók eddigi élményeinkhez. Túl sok az az ismeret, amely robbanásszerűen ebben a korban érte az embert – talán azért is olyan nehéz élni ma. Nem tudunk mit kezdeni a titkait meg-megnyitó világegyetemmel, ezért sokan inkább bezárkóznak otthonaikba, minthogy megpróbálják, akárcsak elképzelni is, milyen változásokat hoznak majd a tudomány csodálatos felfedezései az emberi élet számára.

L.I.: De hát az a tölgy, az éjszakai tölgyfa nem fél a jövőtől? Építkeznek, kell a hely, a fákat kivágják, ha útban vannak. Miért ered mégis az ember után?

N.N.Á.: Hogy biztonságot adjon, gondolom…

II. kötet 373
Néhány madárfészek a tölgy hajában,
bennük alvó madár, mintegy gondatlanul,
ott-feledetten. Mert sürgető volt.
Oly sürgetően állt ott mozdulatlan
mint egy hír tölgy-alakban.

N.N.Á.: Tudja, itt, ahol lakom, Budán, a Böszörményi úton kétoldalt végig „akácfák sora áll”. Tavaszokon illatoznak, ősszel színarany hóval terítik be lehullott leveleik a járdát. Most, hogy itt felújítják a villamospályát, a fák törzsét ugyan gondosan körbevették védőburkolattal, de a gyökereit kíméletlenül tépték a gépek. Talán egy-két évet kibírnak még ezek az akácok, azután csak betonjárda marad helyükön. Ahogy eltűntek az Üllői úti fák is, Kosztolányi verséből ismerjük csak őket.

L.I.: Különös, hogy erről ilyen higgadtan beszél.

N.N.Á.: Aki a természettudományok iránt érdeklődik, az biztonságot is lelhet és nemcsak félelmet. Tény, mi most ezekben az évtizedekben a matematika és a beton bűvöletében élünk. De rövid idő múlva kiderül, hiszen jelek már ma is vannak, hogy az ember egyszercsak rosszul fogja magát érezni ebben a környezetben. És elkezdi elölről, mint a történelem folyamán már annyiszor, elviselhetővé tenni az életét. Feltörik újból a betonjárdákat, és fákat ültetnek az utak mentén, és hatalmas tárgyi ismereteikkel az emberi lélek felé fordulnak, hogy annak titkait is ugyanúgy feltárják, megértsék, mint a körülöttünk levő elemekét. Így kerülhet újból harmóniába az ember önmagának és a világnak ismeretében egy magasabb rendű élet szintézisében. És addig… addig merjünk magányos órákon szembenézni a mohos tölgy-arccal. Aki csak addig követ, amíg egyszer meglátjuk. És máris indul vissza.

Vitte fészkeit, madarait,
s a járókelő
szilárduló szeme előtt
fénnyel szórta a neonlámpa-sor,
Már várta az elhagyott gödör,
amelybe visszaforr.
II. kötet 374
A költői kép sorsa*107
Domokos Mátyás beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel

D.M.: A költészet – képes beszéd. Amikor ezt mondom, a legősibb meggyőződések avagy hiedelmek egyikét idézem, amivel az ember a költészet lényegét, mibenlétét magyarázni próbálja; a költői mesterség orfeuszi titkát. Holott egyáltalán nem biztos, hogy a költészet története: például a kezdetétől ránk maradt, legősibb szövegei igazolják is ezt az evidenciának érzett hiedelmet. Az időszámítás előtti évezredekben keletkezett munkadalokat például nem a képes beszédük, hanem hangalakzatuk: ritmusuk, esetleg rímelésük különíti el a beszélt nyelv korabeli prózájától. Mindenesetre: akár így van, akár nem, abban mindenki egyetért (talán még az esztétikusok is), hogy a vers egyik legfontosabb alkatrésze a költői kép. Ha szabad erről szólván a kritikusnak is egy képpel élnie, akkor azt mondanám, hogy a recehártyája és látóidege a kép a versnek. A költői kép, amelynek szerepéről, szerkezetéről, anatómiájáról, a költő személyiségéhez és az ismeretlen, felderítendő külső-belső világ tartalmaihoz való viszonyáról: arról, hogy mire volt képes a költészet története során, s mire képtelen ma, a költői megismerést illetően, arról Nemes Nagy Ágnes jelentetett meg nemrégiben a Kortárs hasábjain egy terjedelmes, és a verssel foglalkozó tanulmányirodalom történetében páratlan, úttörő jelentőségű írást*108 Nemcsak azért nem tudnék ehhez fogható tanulmányt említeni, mert költő írta, hiszen jó néhány költő írt már, saját tapasztalataira támaszkodva, tanulmányt mestersége legbelső titkairól. Hanem a tanulmány mögött levő magatartás miatt. A költők ugyanis, főként a modern líra permanens forradalmának megindulása óta, rendszerint saját költői gyakorlatuk, újításuk, forradalmuk igazolása és elméleti aládúcolása – és nemegyszer zsarnoki doktrínává merevítése – érdekében szövegeztek agresszív II. kötet 375kiáltványokat, mint például André Breton, aki azt írta, hogy „minden kritikus, aki fönnakad azon, hogy egy nyers paradicsomban egy paripa vágtat, az hülye”. Vagy Lautréamont, aki szerint „nincs annál szebb, mint amikor egy esernyő és egy varrógép véletlenül összetalálkozik egy boncasztalon”. Nemes Nagy Ágnes esszéje ezzel szemben objektív esszé; nem a saját költői világa, hanem a világlíra kerül rá tanulmánya boncasztalára, s nem azért, hogy saját költészetét igazolja, hanem hogy saját költői tapasztalatainak a szuggesztivitásával és hitelével mondja el a maga fölismeréseit általában a költői képről, melyet „a költői szöveg legmerészebb, legnagyobb nyújtózásának” nevez, „istenkísértő gesztusának, az érzékelhető felé”. De végigelemzi azt a folyamatot is, ahogyan változott, történetileg, ennek az istenkísértő nyújtózásnak a mozdulata a költészetben. – Mit gondol Nemes Nagy Ágnes: milyen kényszer, vagy milyen vágy, milyen remény hat e folyamat mögött? Miért kellett folyton-folyvást változnia a költői kép természetének, szerkezetének, jellegének? S hogyan változik ma a költői kép a lírában?

N.N.Á.: Az az igazság, hogy egyszerre egy egész kérdéscsomót adott föl nekem, nem is egyet: hát kiragadom belőle az első kérdését, azt, hogy miféle kényszer hat a költői kép változásai mögött? Röviden szólva: a változás kényszere maga. Aminek a költői kép változása csak egyik vetülete…

D.M.: …mert a költészetben sem lehet kétszer belelépni ugyanabba a hasonlatba…

N.N.Á.: Nyilvánvalóan! Úgyhogy azt lehet mondani, hogy ez a paradoxon: a költők mindig ugyanazt írják és a költők mindig mást írnak – az ugyanegy dolognak a két oldala. Mint az a megállapítás, hogy: „nincsen új a nap alatt” és „minden új a nap alatt”. Ez a kettő egyszerre, egymásra fényképezve igaz. Tehát ez korreláció: a változás és a megmaradás viszonya. El lehet mondani, hogy a költők mindig ugyanazt éneklik: „életet és halált”, „szerelmet és szabadságvágyat”, ezt meg azt, és mégis mindig újmódin éneklik ugyanazt. Az újmódi, vagyis az új mód a költészetben tudniillik rendszerint új tartalmat is jelent. Legalábbis módosulást, modifikációját ugyanazoknak a dolgoknak. És a változásnak ez a szükségessége természetesen messze túlterjed a költészet körén, a költészet annak csak egyik vetülete. Vegyük például azt a nagyon régi hasonlatot, hogy: „a leány szeme – csillagszem”. Aki ezt először kitalálta, az nagyon nagy költő volt. S az is nagyon nagy költő volt, méghozzá magyar anyanyelvű, aki kitalálta, hogy: „lóg a felhő lába”, mert ez más nyelven nem így szól. Ezek az őshasonlatok az idők folyamán természetesen elkopnak, elhervadnak, meg is változtatják az érzelmi színezetüket, egyáltalában: alkalmatlanná válnak arra, hogy érzelmi mozgást keltsenek, olyan érzelmi mozgást, amilyenből születtek. Mindig keletkeznek új meg új köznyelvi hasonlaII. kötet 376tok, nemcsak ezek a remek régiek maradnak meg, hogy: „ebek harmincadjára kerülni”, meg „iszik, mint a kefekötő”. Ott van például néhány olyan új hasonlat, mint „olajra lépni”, meg „elhúzza a csíkot”. Ezek kitűnőek, és éppen azért, mert kitűnőek, pillanatok alatt belekerülnek abba a panelrendszerbe, amelyre fölépítjük a beszédünket, gondolkodásmódunkat. Márpedig nyilvánvaló, hogy panelokkal építkezni az irodalomban nem lehet… Az újdonság élettani szükségesség. Nézzük először egyszerűen a változás élettani szükségességét: ahogy azt mondani szokták, ha a neuronok között nem jön létre új kapcsolat egy új szókapcsolat révén, hanem mindig csak az ismert pályákat használják egymás között az agysejtjeink vagy az idegsejtjeink, akkor nem mozdul meg a tudatunk, sőt, gyakran nem is vesz tudomást az új értesülésről. A sztereotípia nem jut el a tudatig. Ez a lélektani, élettani szükségességben gyökerező tulajdonság az alapja mindenféle változásnak, de különösen a művészetinek. „Módija” a változásnak, módja és módija. És: például a hasonlat változásának.

D.M.: Azt mondta az imént, hogy nagy költő volt az, aki először leírta „a csillagszemű lány” képét versében. De a modern költő már nemigen lát versében „csillagszemű lányokat”: milyen lányokat lát a modern költészet általában? Miben térnek el ezektől az ősi képlehetőségektől és képszerkezetektől elsősorban a modern költők képei?

N.N.Á.: Ez megint nagyon nagy kérdés, és folytatása is az előzőnek, hogy tudniillik általában miért szükséges a változás? Most azon a szálon mennék tovább, kicsit oldalozva talán, hogy a modern változás a költői képben és az irodalomban miért olyan – amilyen? És főleg: miért olyan sűrű? Azt merném mondani: azért, mert rendkívül jellemző, korunknak tényleg új vonása az, amely az eddigieknek sokkal kisebb mértékben volt tulajdonsága: a változás gyorsasága. És erre a gyorsaságra válaszol például a 20. századi lírának az a tulajdonsága, hogy minden bokorban terem egy-egy új izmus vagy egy-egy új irányzat. A környezet gyors változásait leképezi a tudatunk, és a tudat rendkívül gyors változásait igyekszik leképezni, sőt megelőzni a költészet. Ez a gyorsaság nagyon sok mindenben megnyilvánul, a költészetnek egy olyan pici sejtjében is, mint amilyen a hasonlat vagy a költői kép.

D.M.: Ezeket a (gyorsuló) folyamatokat: a költői kép változásait elemezve Nemes Nagy Ágnes esszéje arra a következtetésre jut, hogy a költői képek egy része – éppen a modern költészetben – a meglepetéssel dolgozik; azzal, hogy egyre növeli a távolságot a kép két pólusa között, ami érzelmileg is, értelmileg is magasfeszültségű költői szikrázást vált(hat) ki. Más képek, illetőleg más költők viszont éppen ellenkezőleg: a ráismertetéssel hatnak. Azzal, hogy – esetleg a tudatunk alatt szunnyadó vagy alá süllyedt – evidenciát hoznak felszínII. kötet 377re. Olyasmit, amit „vakon” tudunk, de sohasem tudatosítunk. Nagyon durva leegyszerűsítés volna-e, ha a költői képnek e kétféle természetrajza alapján úgy próbálnánk megosztani a modern lírát, hogy a meglepetés erejével ható költői képek inkább a formákat romboló, robbantó, szétszerelő avantgarde-ra jellemzőek; a ráismertetés, a déjà vu szuggesztiójával pedig inkább a modern lírának a formai szempontból hagyományhű irányzata él? Az előbbivel tehát inkább az izmusok, az utóbbival azok az irányzatok, amelyeket konzervatív vagy – Vas István kifejezésével – „ómódi modernségnek” szokás nevezni, mint például az ún. objektív líra?

N.N.Á.: Nagyon érdekes, amit mond. Szarvánál ragadja meg a bikát: egyetlenegy vers-sejtre alkalmazott megállapításból hirtelen kiterjeszti az egészet a mai költészet tipizálása felé. Azt mondja, hogy az avantgarde elsősorban a meglepetéssel hat, a másik irány pedig a ráismertetéssel. Nagyon jó, nagyon szellemes, sok igazság is van benne, de meg kell mondanom, hogy teljesen azért nem értek vele egyet. Azt gondolom, hogy itt sem árt egy kicsit vigyázni, mert ember legyen a talpán, aki szét tudja választani mai verseinkben: mennyi bennük a meglepetés és mennyi bennük a ráismertetés. Ez a meglepetés és ráismertetés ugyanolyan paradoxul összetartozó két oldala ugyanannak a dolognak, mint az előbb említett kettősségek: „megmaradás és újat akarás”, „régi és forradalmi”, „formálisan klasszikus és formálisan fölbontott”. Ezek föltételezik egymást, nincs is értelme az egyiknek a másik nélkül. Csak akkor mondhatjuk valamire, hogy régi, hogyha valamihez viszonyítjuk, és viszont. Nem akarom ezzel tagadni, hogy abban, amit mond, nagyon sok igazság van, és egyáltalán nem akarom összemosni a különböző izmusoknak, irányzatoknak a lehetőségét vagy a szándékait, mert magam is arra igyekeztem, hogy ezeket szétválasszam, és egyenként, darabonként jellemezzem. Ha a distinkcióknál tartunk – a maga elméletét is belevonva –, azt mondhatnám, hogy az avantgarde és annak utórezgései idején (mert hát hiszen rég nem avantgarde-ban élünk, hanem egy avantgarde utáni állapotban, ahol még mindig új meg új, az avantgarde-ra visszaütő izmusok jelentkeznek), tehát ebben a helyzetben, amelyben vagyunk, az avantgarde bármilyen fajta megjelenésére jellemző bizonyos fajta szándékosság, céltudatosság. Ők meg akarják változtatni a formákat, a tartalmakat, ezt meg azt. A modernség másik formája inkább ki akarja tapasztalni. Az avantgarde deduktív; a másik induktív. Az avantgarde parancsot szeret adni; a nem-avantgarde inkább törvényeket akar megkeresni. Az egyikben jelen van – jó értelemben véve – a lázadás, a forradalom nagyon sok mindennel szemben, ami lerombolandó, és ugyanúgy jelen van benne egy gyermeki omnipotencia-érzés, hogy tudniillik „én most elölről elkezdem a világirodalmat”. Ezzel szemben a másik fajta modernségII. kötet 378ben rendkívül erősen jelen van a felfedezési szándék, a nagyfokú kíváncsiság, és egyfajta küzdelem egy új, mélyebb ismeret, világismeret, önismeret megszerzésére. Namármost: aki ezeket a tulajdonságokat, amiket itt egyre meg kettőre bontva fölsoroltam, ilyen punktumosan el tudja választani egy konkrétumban, egy adott versben, költőben, az – nagy ember! De én arra nem vállalkozom. Hadd említsek meg csak két költőt: Apollinaire-t és Eliotot. Eliotot, ugye, általában objektív költőnek tartják, Apollinaire-t vizionálónak, szürrealistának, mindenesetre jellegzetes avantgarde költőnek. Aki például Eliot Alfred Prufrock szerelmes éneke és – mondjuk – Apollinaire Égöv című versének, tehát ennek a két versnek a közegében, hasonlataiban, nyelvében, magatartásában pontosan el tudja választani, hogy mi bennük a „ráismertetés” vagy a „meglepetés”, mi bennük a „felfedezés” vagy az „omnipotencia”-érzés, amellyel a költő parancsol a dolgoknak, hát az nagyon ügyes esztéta.

D.M.: A maga izgalmas elemzésében ismét jelen van egy paradoxon: hogy tudniillik mindkét fajta költészet törvények elérésére törekszik, azzal a nem csekély különbséggel azonban, hogy homlokegyenest más magatartást tételez föl a törvények felismerésének a vágya, mint a törvények teremtésének az igénye. Az előbbit a lét objektív valóságával szemben alázatosabbnak érzem, mint az avantgarde-nak sokszor gyermekien optimista és a zsarnoki törvényteremtés mámorában olykor meg is istenülő hitét.

N.N.Á.: Ezért használtam a gyermeki omnipotencia szót, mert rám gyakran ezt a benyomást teszi az avantgarde-nak – egy része. Az egészről ezt korántsem állítanám.

D.M.: Tanulmányának egyik rendkívül fontos gondolatmenete értelmében a költői kép eredményessége, hatásfoka nagymértékben függvénye a kép versbeli környezetének. Annak, hogy a költő jól veti-e meg ágyát a hasonlatának. Nos, ha ez így van, akkor nem kell-e föltételeznünk egy általánosabb – és persze titokzatosabb – összefüggést is, mégpedig a költői kép, és nemcsak a költői személyiség, de egy korszak általános költői gyakorlata között? Arra gondolok, hogy egy-egy korszak, irányzat stíluseszményeinek a hatására, mint amilyen a barokk volt, vagy a romantika, vagy a biedermeier, vagy a költészet mai irányzatai, akár az objektív líra, akár bármelyik izmus, az egyéni különbözések ellenére is érvényesülnek a versekben közös ízlésbeli, szerkezeti törvényszerűségek, szokások, s a költői kép teljes effektusához, holdudvarához esetleg az is hozzátartozik, hogy milyen együttállásban vagy éppenséggel szembenállásban van egy korszak vagy egy irányzat ízlésáramaival, általános gyakorlatával. Példaképpen említeném Petőfit: Petőfi egyszerűségét, amely a kor patetikusabb, dagályosabb lírájával szemben – főleg a természetleíró verII. kötet 379seiben és gondolati verseiben – olyannyira modern, hogy (ha szabad paradoxonnal élni) már nem is érezzük a modernségét. Annyira elibevágott kora költői lehetőségeinek. Petőfi példa lehet aztán arra is, hogy ez a holdudvar, de úgy is mondhatnám, hogy a vers teljes légköre korról korra változik, ami azzal a következménnyel is jár, hogy régebbi idők költőivel kapcsolatban ma már nem is tudjuk érzékelni verseik akkori akusztikáját, s ugyanerre a sorsra jutnak majd elkerülhetetlenül a ma született versek is. A vers jelentése, a költő és a költészet szándékaitól függetlenül, folyton változik. Mindig körülveszi egy elemezhetetlen változás titokzatos gyűrűje.

N.N.Á.: Ebben teljesen igaza van. Hadd jegyezzem meg: én egy pillanatig se vagyok idő-soviniszta, egyáltalán nem hiszem azt (miközben igyekszem fölfogni, megérteni, a magam számára is minél inkább megmagyarázni, amit modern lírának és modern képnek nevezünk), egy pillanatig sem hiszem, hogy amit mi gyakorlunk, utolsó szó volna a költői kép használatában – hiszen ez képtelen rövidlátás volna. Ebben is különbözöm egyébként az avantgarde-tól…

D.M.: …föl se merült bennem, hogy ilyenfajta elméleti diktatúrára tört volna ezzel az esszével, amelyet éppen ellenkezőleg: ugyanolyan alázat jellemez a költészet tényeivel szemben, amilyen az objektív líra magatartását a valósággal szemben…

N.N.Á.: …és természetesnek is tartom, bár talán túl tágasnak azt a gondolatát, hogy ez a jellegzetes korszak-, vagy stílus-holdudvar minden költészetet s minden korszakban körülvett, és hogy ezt a holdudvart egy késői kor, az utókor, nem tudja teljesen átérteni. Csak az a szerencséjük a verseknek, hogy mindig mást és mást akarnak az utókorok észrevenni bennük, és ez sikerül is nekik. Hogyne sikerülne, miután minden versben sokkal több van, mint amennyit egy korszak, vagy egy ember, vagy a legkiválóbb műértők hosszú sora észre tud venni. Van Németh Lászlónak egy szellemes mondása, amelynek az élével nem értek egyet egyáltalán, tudniillik azt mondta egyszer, hogy „az a bajuk az értelmetlen verseknek, hogy egyszer megértik őket”. Ezt ő a modern vers ellenzéseként mondta, tehát a mondat hegyével és irányulásával nem értek egyet. Kiegészíteném azzal, hogy az a szerencséje minden jó versnek, hogy sohasem értik meg őket teljesen. A kortársak azért nem értik meg őket igazán, mert túlságosan újak; lásd Petőfi korai kritikáit, az utókor meg azért nem érti meg, mert nem tudja méltatni, értékelni azt a bizonyos történelmi, stílusbeli holdudvart, ami keletkezésükkor körülöttük van, és úgy magyarázza őket, ahogy neki tetszik. Így hát mindig marad bennük megérteni való.

D.M.: Ha Petőfi Az őrült című versére gondolok például, a benne megvalósuló versbeszédre, amit ma annyira természetes versbeszédnek érzünk, hasonII. kötet 380latkezelését, képeit is annyira mainak, amikor például így ír: „Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona, / Érdempénz melleden a nap, / S ruhád, rongyos ruhád a felhő. / Hm, így eresztik el a vén katonát, / A hosszú szolgálat jutalma / Egy érdempénz és rongyos öltözet” – hogy csak a vers ortográfiája, a nagybetűs sorkezdetek emlékeztetnek esetleg a múlt század negyvenes éveire, akkor nem is érezhetjük, milyen merész, milyen vad lehetett a kor vájtfülűi számára is ez a hang.

N.N.Á.: Hozzáfűzném ehhez a Petőfi-kérdéshez, amely nem Petőfi-kérdés, mert itt Petőfi is csak példa, hogy a nagyon nagy újdonság is milyen mélyen szervül az emberiség kulturális kincséhez; azt a Gide-mondást fűzném hozzá, hogy „a mai fenegyerekekből lesznek a holnap klasszikusai”. Ami részben szomorú, részben nagyszerű. Mert ők is megnövelik azt a batyut, amit az egész emberiség visz állandóan magával, és a nagyon csüggesztő, nagyon gyorsan változó korokban olyan nehéznek érezi, hogy leteszi az útfélre (például a mi korunk), mert valahogy nem bírja cipelni ezt a kulturális örökséget, és valami egészen mást akar helyette. Mégis végtelenül fontos része, amint már az előbb is beszéltünk róla, a régi az újnak, mert viszonyítási pont ez, ami nélkül nincs semmi. Az én-tudatunk sérülne meg elhagyásával, az emberiség én-tudata, az, ami az állattól elválasztja, hogy tudniillik az időben él, hogy van világos múlt-, jelen- és jövő-tudata. Ha ezt elvesztené, vagyis elvesztené a történelmi érzékét, az irodalomtörténeti érzékét, a stílusérzékét, a régi költőkhöz való viszonyát, megszűnne értelmes lénynek lenni.

D.M.: Ebben is megegyezik minden igazi művészetfilozófia, hogy múlt-tudat, történelmi tudat, emlékezet nélkül nincs művészet. Maga szerint a múlt akkor is benne van és hat a művekben, ha nem érzékeljük ezt a folyamatosságot? Ha nem vesszük észre?

N.N.Á.: Természetesen! A legteljesebb mértékben: háromszoros igen!-t vagy háromszoros hurrá!-t tudok csak kiáltani erre. Személyesen is nyilvánvalóan bennem van. Egyáltalán: nem is teszek szívesen különbséget élő és nem-élő költészet között: nekem ez egybefolyik. Hogy gondolatban kijövök a szalamiszi csatából, és utána befordulok a Wesselényi utcában egy kapualj alá – ez nekem egészen természetesnek tűnik. Vagy: egy Karoling-kápolnából átlépek Vörösmarty romantikájába. Ezt nem azért mondom, egy pillanatig sem, hogy valamiféle „kulturális anyagot” jelezzek vele: épp az a bajom, hogy egy emberi tudatba, bármennyire igyekszik is, csak annyi fér bele, amennyi belefér. S amiről nem tudunk, az – látszatra – nem eleven. De amiről tudok, vagy akár csak fél füllel is hallottam, és mindaz, amiről sejtelmem sincsen, az állandóan hat rám. Úgy esőzik rám a múlt és az idő, mint a világűrből esőznek ránk a kozmikus sugarak, anélkül, hogy a legcsekélyebb tudomásunk volna róla, és II. kötet 381mégis meghatározzák az életünket. Valamit szeretnék itt megpendíteni. A maga nagyon érdekes megjegyzéséhez, hogy nem érzékeljük eléggé a történelmi holdudvart, és a régiek akkori modernségét, hozzáfűznék egy másik szempontot, amely annak nem ellentéte, inkább csak kiegészítője. Rendkívüli módon érdekel engem az az elevenítő vagy felelevenedhető tényező, ami a művészetnek jellemzője. Az, hogy például Homérosz időnként halálos fontossá válik az emberi kultúrában. És ezt nem tréfából mondom; nem a sznobok számára válik fontossá. S nem azért válik fontossá, mert – mit tudom én? – valaki azzal a korszakkal foglalkozik. Hirtelen, egyszerre csak az egész emberi szellem számára valami, ami tökéletesen elmerült a múltban, legyen az bár a legporosabb klasszikus, egyszerre csak kilép onnan és aktuális lesz. Az aktualitás, amely részben esztétikai csak, hiszen a tartalom felől is érkezhet, vagy a magatartás felől, ugyanakkor jelen van benne az esztétikai tényező – ez a művészetnek egyik legtitokzatosabb kérdése. Az esztétikának megoldatlan és megoldhatatlan kérdése.

D.M.: Talán ami bele van falazva, az egyszer csak megelevenedik, s mivel mindig bele van valami falazva, az Aymé „Faljáró”-jaként bármikor és könnyűszerrel kiléphet a feledésnek, az értetlenségnek a falaiból. Persze, ez még nem magyarázza meg, hogy mi ez a sugárzás, ez a fluidum, vagyis – a halhatatlanság.

N.N.Á.: Igen, igen, igen! Bele van falazva… én inkább úgy mondanám, de teljesen mindegy, csak hasonlatokban tiblábolunk, mert hasonlatokról beszélünk: szóval, én inkább úgy mondanám, hogy egy költői mű – erőközpont, ami bármikor sugározni kezdhet. Csak felfogó kell hozzá.

D.M.: A költői kép változásainak líratörténeti útján végigtekintve, esszéjében megállapítja, hogy: kezdetben van a hasonlat (mint például a „csillagszemű lány”), amely mind nagyobb önállóságra tör, végül fontosabbá válik, mint a hasonlított, aztán megjelenik az absztrakt hasonlat, amely nem tapad az empíriához, végül a kép teljesen önállósul, létrejön a látomás, a vízió, az összetett kép, aztán mintha a költészet egyszer csak lemondana az ismerten túli versbe fogásának képi ambíciójáról, és „elszakítja a hasonlóság fonalát”. Ez a kép lázadása önmaga ellen, állapítja meg Nemes Nagy Ágnes tanulmánya. Ebben a lázadásban milyen kényszer működik? Miért szakít a képpel a költészet – időnként? Nemcsak a modern költészetben.

N.N.Á.: Csak azt mondhatom erre: a versnek vannak bizonyos jellegzetes, állandónak tetsző összetevői. Maga mindjárt kezdetben helyesen leszögezte, hogy a vers például akusztikus egység is, ritmikai egység is. Mi ugyan most a költői képről beszélünk, de ezzel a versnek csak egy tényezőjéről beszéltünk. Ott van a ritmus, ami kezdettől fogva döntő megkülönböztetője volt a versII. kötet 382nek a prózával szemben. Azonkívül van még végtelenül sok mozzanat, összetevő, ami verssé tesz egy verset, és úgy gondolom, hogy igazi újdonságot ilyen alapvető dolgokban, amilyenek a vers meghatározó elemei, nagyon kevésszer, nagyon ritkán tapasztalhatunk a korokon át. Inkább azt kell mondanunk, hogy ezekből az alapösszetevőkből hol az egyik, hol a másik élesedik ki. Volt időszak, amikor a kép volt a legfontosabb. Azért mondom, hogy volt, mert körülbelül úgy húsz-harminc évvel ezelőttig ezt talán el lehetett mondani a század lírájáról. Persze ide beleszámítom, magával ellentétben, a szürrealista képet is, amely azonban kép; hiába szakítja el a hasonlóság fonalát, még mindig képi elemekkel dolgozik. Ma már, talán ebben a másodpercben, a költészet életének ebben a pillanatában azt kell mondanunk, kisebb a szerepe a képnek a világlírában, mint eddig volt – de hát ez is csak egy időszakasz. Különféle hatásmódok villannak fel a költők előtt: nyomdatechnikai lehetőségek, sőt matematikai lehetőségek. Ezekre is hol volt, hol nem volt példa a világirodalomban, s úgy látszik, hogy talán-talán lassacskán a képről a versnek egy más vagy több más összetevőjére billent át a hangsúly. Ez azonban semmit sem jelent a megelőző vagy az állandóan jelenlévő összetevők fontosságára nézve. Legfeljebb annyit, hogy ott lesz az újonnan hangsúlyozott elemben a középpontja annak a korszaknak a verset illetőleg. És más korszaknak másutt lesz. Mondanék én erre egy nem egészen pontosan ide illő példát: annyiban hozható ide, hogy megint csak a megmaradás és változás korrelációját példázza. Tehát: érdekes az, hogy a hasonlatnak a gondolati formája mennyire ellenálló korszakokon át, egyáltalán amióta vissza tudunk gondolni az emberiség történetében vagy irodalomtörténetében. A hasonlat – tudjuk – három részből áll: a hasonlítottból, a hasonlóból és a kettőt összekapcsoló hasonlatosságból, a tertium comparationisból. Ez a forma pontosan ugyanolyan ép a legszürrealistább, legdadaistább hasonlatban is, mint Homérosznál. Ezzel szemben rendkívüli módon változó a hasonlat tartalma. Továbbá a hasonlónak a hasonlítottól való távolsága (amit már említett), és ehhez fűzném még, hogy nagyon változó a hasonlat funkciója. Az őshasonlat legtöbbször felvilágosító jellegű. Például ha azt mondjuk, hogy „farkaskutya”, azzal semmi többet nem mondunk, mint: egy kutya, amely hasonlít a farkashoz. Azután ott vannak az egyéb funkciók, mint a „díszítő” hasonlat: „…miként Aphrodité…” (De ki tudja, hogy milyen volt Aphrodité?…) Dugig van ilyenekkel a klasszikus és a klasszicista líra. Aztán az érzékítő hasonlat, amelyet hajlandók vagyunk a hasonlatnak tekinteni, hogy tudniillik érzékelhetővé, foghatóvá teszi a gondolatot. De ezen kívül is vannak még funkciói a hasonlatnak; például a jelképezés, például a lelki történések közlése bizonyos, adott tárgyakon át stb. stb. Ezenkívül pedig a szürrealitás és a realitás, az absztrakció és a tény II. kötet 383viszonya, amely állandóan változik a hasonlaton belül. Ha a modern hasonlatot egészében kívánnám jellemezni, úgy is mondhatnám, hogy a hasonlóság fogalma megváltozott. Nem gondolok most éppen a szürrealista hasonlatra. Az, hogy „a Föld oly kék, mint egy narancs” – Éluard-nak a hasonlata – nyilvánvalóan arra tör, hogy elszakítsa a hasonlóság fonalát. De vegyünk egy szerényebb (ilyen szempontból szerényebb, de önmagában hatalmas) hasonlatot, azt, hogy „szöszsötét”. József Attilának ez a metaforája engem mindig is lenyűgözött, és nagyon meglepődtem, amikor egy finom versértőtől azt hallottam, hogy ő nem szereti ezt a hasonlatot, mert a szösz – világos! Elcsodálkoztam ezen, azután – belegondolván – bizonyos fokig igazat kellett adnom neki. József Attila hasonlata nyilvánvalóan a sötétség bizonyos szálazódására gondol: a koromra, amely rászáll a József Attila-i külvárosra, mintegy testszerűvé téve az éjszakát. József Attilának nagyon kedves képe ez, nem egy helyen jelenik meg, hanem sok helyütt, s ezt a hulló szálazódást fejezi ki a szösz is. Ennyiben tökéletesen érzékítő hasonlat. Ha viszont belegondolok abba, hogy a szösz valóban világos – manapság a kutya se tudja, hogy mi az a szösz? –, a kendercsomóból leeső, kicsi szálak, a fonáskor széteső és szálldogáló pamacsok, akkor azt kell mondanom, hogy József Attila hasonlata egyrészt rendkívül reális, érzékítő, másrészt egy picit eltávolodik a tárgyától – és ezt jellemzőnek találom. Azt kell mondanom (most már nagyon nagy korszakot, az egész 20. századot tekintve), hogy a modern hasonlatban a hasonlóság minősége, szorossága megváltozott, meglazult. Megelégszünk azzal, sőt: örülünk neki, ha a hasonlat kétharmadig vagy háromnegyedig, vagy ha tetszik: az aranymetszés arányában hasonlít ahhoz, amihez hasonlít, a többi rész egy kicsit eltávolító. Az eltávolítás mozdulata jellegzetes. Annyit jelent, hogy a modern költő nem üti az asztalt amellett, hogy igenis az a két dolog mélységesen hasonlít. Hanem egy kis bizonytalanságot enged rá, kis repülést a hasonlatra: igen, nagyon hasonló, de azért nem teljesen az. És ezt, amit minden költő tudott, amióta világ a világ, a mai hasonlat hangsúlyozza. Jellemzőnek tartom ezt a 20. századra.

D.M.: Amikor a modern hasonlat meglazul, megereszkedik, ez tudatos eljárás eredménye. De amikor a hasonlat (egyébként szintén tudatos és akart módon, sőt: programszerűen) elszakítja a hasonlóság láncát, akkor – a szándékoktól függetlenül – nem az történik-e valójában, hogy a megismerés lehetőségéről, a megismerés funkciójáról, s ezzel párhuzamosan a közlés lehetőségéről mond le? Hiszen a költészet is egyfajta megismerés, és ennek a megismerésnek egyik legdominánsabb, legsajátságosabb eleme fejeződött ki a képben.

N.N.Á.: Hadd válaszoljam azt, hogy az aranymetszés arányában egyetértek magával. Tehát nagymértékben, de nem teljesen. Igenis, én is azt hiszem, II. kötet 384hogy a hasonlat – mint annyi minden az irodalomban, de a hasonlat jellegzetesen – megismerés, az érzelmi tudatosulás egy fajtája. De nem hiszem, hogy az igazán jó szürrealista hasonlat erről lemond. Ők a szürrealisták, építenek egy másfajta megismerési lépcsőt a szokásos megismerés lépcsője mellé, és ez nem más, mint a szabad asszociáció. Miközben lemondanak arról, hogy a hasonlat valóban hasonlóságot közöljön, ugyanakkor fölszabadítják azt a lelki funkciót, amit tényleg a 20. század fedezett fel, az esetlegesség bizonyos fokú szükségszerűségét. Hasznosítják, hogy az emberben egymás mellett, tővel-heggyel összehányva vannak jelen a dolgok, de mégis, ahogy jelen vannak benne, az mégsem teljesen véletlen, hanem egy sokkal mélyebb, racionálisan nagyon nehezen követhető, de szerves lelki egység következménye. Ezt a lelki egységet látják megjelenni a szürrealisták, a legnagyobb tehetségűek, amikor szabad asszociációként fogják föl a hasonlatot. Nem hasonló, de az ő tudatukban egymás mellett levő dolgokat dobnak bele a versbe.

D.M.: Véleménye szerint beszélhetünk-e a költői kép változásainak, módosulásainak valamilyen jellegzetes „magyar útjáról”? Milyen sorsra jut a magyar lírában a költői kép? S ezek a változások hogyan függenek össze, s összefüggenek-e a világlíra változásaival? Esszéjében a költői kép változására összeállított egy sorozatot, amelyben a költői kép tárgya klasszikus-örök természeti jelenség: a felhő. Tehát: „Lóg a felhő lába (közbeszéd) – Nadrágba bújt felhő (Majakovszkij) – zöld kecskeszakállú felhő (Kassák) – szánalomzacskóhoz hasonló felhő (Breton).” Én is összeállítottam ennek a változásnak az érzékeltetésére egy sorozatot, ugyancsak a felhőről, de kizárólag a „magyar égboltról”, vagyis a magyar lírából. Emlékszik például Csokonainak az Ősz című versére, amelyben a felhő még az, ami: felhő. „Borong, tolong a kedvetlen / Őszi felhő, és szünetlen / Bugyognak locs cseppjei”, amitől aztán „setét ködbe fedve / Sínlik az embernek kedve”? S mennyire más szerepe van pár évtizeddel később a felhőnek Petőfi versében, A felhőkben! Minden felhő-hasonlat, mint azt a vers végén egyenesen ki is mondja („Lehet még másban szinte hozzám / A felhőt hasonlítani: / Vannak neki, miként szememnek, / Könnyűi és villámai”), őt magát tükrözi. Majd Kassák, akit a maga tanulmánya is idéz; vagy egy másik avantgarde-versre is hadd hivatkozzam: Déry Tibornak A felhőállatokjára, amelyben az ég végtelenjében úszó felhőkről egyszerre csak kiderül, hogy „a vérünkben lebegnek”, végül Weöres Sándor két versére hadd utaljak, a Rongyszőnyeg 31. darabjára, amely a tökéletesen érzéki metafora modern önállósulásának iskolapéldája lehetne („Szállnak az alkonyi felhők, / mint haloványhajú lányok, / tűz-színű csillag az ékük, / libben a fátyol utánok. / Mennyei őzre vadásznak, / nincs nyoma égi vadaknak. / Lassan a hegyre hanyatló / Hold poharába zokognak.”), és a későbbi, 1951-ben írt II. kötet 385Felhőkre, amely „a nyitott ablak tükrében szembeúszó felhők”, a „tükörfelhők” leírásával, s a leírás befejező soraival („Úsznak a felhők és szemközt a tükör-felhők; s aki szemléli: koponyája alatt a természet szemközt-úszik a gondolattal”) a hermetikusan absztrakt költői képnek lehetne az iskolapéldája. Ez a sorozat így persze megtévesztő, mert azt sugallja, hogy töretlen lineáris időbeli fejlődés volna a költészetben az absztrakt felé, holott ez nem így van. S maga is figyelmeztetett az imént, hogy nem lehetünk ezen a téren sem idő-soviniszták. De ha megkérdezem, hogy beszélhetünk-e a költői kép „magyar útjáról”, akkor hadd tegyem még hozzá, hogy jellemzi-e ilyen fajta elmozdulás ezt az utat?

N.N.Á.: Azt hiszem, beszélhetünk. Bizonyos fokig.

D.M.: S mi ennek a legfőbb jellegzetessége?

N.N.Á.: Nézze, nem akarok hivatkozni az Árpád-korra (bár kedvenc témám), amikor is együtt haladtunk Európával: normálisan funkcionáló, modern, vagyis modern-feudális középkori állam voltunk, és olyan verseket tudtunk írni, mint a „Világ világa, / Virágnak virága! / Keserűen kínzatul, / Vas szegekkel veretül”. Ami csodálatos vers önmagában is, és ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ilyen verseket nem lehet csak úgy véletlenül írni. Nagy verskultúrának a szülötte ez… De hát tudjuk, hogy ebből nagyon kevés maradt, történelmi viszontagságaink miatt. Az az együtt haladás vagy bizonyos fokú szembenállás vagy eltérés, amit újabb időben és folyamatában méltatni lehet, voltaképpen a 18. század végivel kezdődik. A 18. század végén, a felvilágosodás idején, meg a reformkorban és a szabadságharcban teljesen párhuzamos volt a magyar költői alkotás, például a magyar képhasználat is az európaival. Petőfi vagy a fiatal Arany vagy Vörösmarty nyilvánvalóan európai jelenségek magyar nyelven. De nem mindig volt ez így. Hogy mégsem szabad – bármiféle – sajátos értékünket szembeállítani például az európai századvég lírájával, a fin de siècle, a szimbolizmus lírájával, azt már a Nyugaték leszögezték. Nekik egyébként eszük ágában sem volt a hagyományt kidobni az ablakon, lévén ők még sokkal türelmesebbek, inkább megfejelték azzal az új európaisággal, ami általános volt már, mire hozzánk került. Itt el szoktuk mondani Adyval, hogy mi mindig elkésünk, s elkéstünk akkor is talán, a századelőn, ha ugyan ez a fontos, és ha ez a helyes kifejezés. Hozzáfűzném ugyanis az elkésés nemzeti közérzetéhez azt, hogy vannak ennek bizonyos előnyei is. Azt szokták mondani, hogy a kevésbé fejlett államok olykor az ipari fejlődés élére ugranak, mert a legeslegmodernebb technikát szerzik be váratlanul maguknak. Mi is így vagyunk, hogy tudniillik időnként sikerül ezzel a kis elmaradottságunkkal vagy mellékösvényeinken járdogálva váratlanul elébe vágni a világ nagy tendenciáinak. Azt viszont sajnálhatjuk, hogy egy nagyon fontos 20. száII. kötet 386zadi tendencia, irányzat, az avantgarde, sokkal kisebb értékben volt jelen a magyar költészetben, mint amennyire a világlírában. S ez bizony hiány. Ennek a magyar avantgarde-nak az aránylag szűk hatókörét tekintve, amelynek a jellemzője legfőképpen Kassák neve volt, elmondhatjuk, hogy ezt a hiányt tulajdonképpen csak napjainkban pótoljuk. S most itt van nekünk a neoavantgarde, amely olyan gesztussal ragadja magához az avantgarde eszközeit, mint hogyha először tenné a világon. De hát mégis örülök neki. Csinálják.

D.M.: Nagyon örülök, hogy Petőfi s – főként – Arany líráját sem látja kevesebbnek a kor európai lírai teljesítményeinél, mert talán emlékszik még arra, amikor (nem is olyan régen) tudós verselemzők, talán a költészet félreértésének legmodernebb technikájára támaszkodva, Baudelaire-rel összevetve, elmarasztalták Aranyt: kimutatták, hogy el van maradva a világlírai „fősodortól”.

N.N.Á.: Ami igaz, az igaz: bizonyos tekintetben el van maradva. Nincs benne a „fősodorban”. De ami azt illeti, ennek ellenére olyan óriás, hogy nagyon is nehéz felmérni, tekintet nélkül arra, hogy a világlírában hol a helye. Híve vagyok annak a mondásnak, hogy egy dologért biztosan érdemes magyarnak születni, azért, hogy Arany Jánost eredetiben olvashassuk. S aki eredetiben olvassa, az megtanul valamit a korszakolás, a modernség vagy nem modernség ügyében: azt, hogy nem ezek a szavak számítanak. Egy költészetben ugyanis nem irányzatokról van szó végső soron (azokról is szó van történetileg persze!), nem azokról a maximumokról, amelyeket bizonyos tendenciák kiélesítésében vagy az előreszaladásban, a kor versenyfutásában egy-egy költőcsoport elért. Itt mindig az optimumról van szó, arról, ami a legjobb, a legkülönb, tekintet nélkül arra, hogy ilyen vagy amolyan irányzathoz tartozik-e, s ezt vagy amazt lehet belőle kiolvasni.

D.M.: Végül, ha ugyan megengedi, hogy egy igazán szubjektív kérdést intézzek a költői kép természetéről objektív esszét író költőhöz: él-e magában valami ösztönös várakozás, kíváncsiság a lírai új terméssel szemben? Melyek azok a jelenségek, törekvések, tünetek, amelyeknek örülni tud, s mi az, ami az ízlésétől távolabb áll?

N.N.Á.: Úgy gondolja, hogy a mai magyar lírában?

D.M.: És a mai világlírában.

N.N.Á.: Nehéz erre ilyen sommásan válaszolni. Még leginkább azt mondhatnám, hogy amit szeretek és várok, az az úgynevezett hiteles modernség. Híve vagyok annak, hogy a 20. században 20. századi módon kell írni. Hiszen ezt próbáltam az egész beszélgetésben mindig aláhúzni. Ugyanakkor nem vagyok olyan értelemben elfogult, hogy parancsokat kívánnék adni a lírának, hogy így meg emígy kell írni, és idegessé is válok, ha nekem ilyesmire parancsokat akarnak adni. De a hitelességet, a költői szintet – bármilyen irányzatII. kötet 387ban – mindig, mindenütt elvárom és óhajtom, hiszen Aranyra hivatkozva is ugyanezt mondtam. Hogy mely irányzatokat tartok eljövendőnek? – ez egy kicsit jóslás jellegű. Azt mondhatnám, hogy bármelyik pillanatban várható valami más, hiszen, mint mondtuk a beszélgetés során, a változások rendkívül gyorsak a mi századunkban. Bármely pillanatban kitörhet például egy új klasszicizmus: nem mintha látnám ennek a jeleit, de viszont – visszahatásként – nagyon is lehetséges. És akkor a mi ifjú költőinknek meg kell tanulniuk disztichont írni. Talán nem fog olyan nagyon nehezükre esni, hisz a magyar költőknek – remélem! – jellegzetességük a jó verstani tudás is, a verselésnek bizonyos fokú gyakorlata. Éppúgy kitörhet az is mint irányzat, hogy már megint, újra megint a kép lesz a lényeges a versben, bár fontosságát az utóbbi húsz-harminc évben a világlíra széltében csökkenni látom. Sohasem lehet tudni, hogy mi lesz a következő lépés. Egy azonban bizonyos: hogy egy avantgarde utáni költészet, legyen bármilyen klasszicista, bármilyen romantikus, nevezzék őt bárminek, létraköltészetnek vagy galaktika-lírának vagy pléhlavór irodalmi irányzatnak, sohasem lesz teljesen olyan, mint amihez hasonlónak véli magát, mert itt az időtényező szerepe elkerülhetetlen. Ami a múltban már jelen volt, az befolyásolni fogja az eljövendőket, s az az avantgarde líra, amit mi épp azért, mert nem volt jelen a maga idejében a magyar irodalomban, kicsit nehezebben fogadtunk be, igenis alakítani fogja a jövendő költészetet, legyen az bármifajta. Mert a változás szükségessége (hogy visszaüssek a beszélgetésünk elejére) elháríthatatlan, de ugyanakkor magában foglalja a maradandóság igényét, hogy ez a hallatlanul fontos korreláció az ember épségét, szellemi biztonságát és ugyanakkor újra való hajlandóságát egyszerre hordozza.

II. kötet 388
Ekhnáton éjszakája*109
Lator László beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel
Ekhnáton éjszakája
Mikor lement a térre, már a sátrak
a lampionok fényében áztak,
gyertyák üvegek nyakában álltak,
nyári Halottak-napja-fény,
és deszkapolcon porosan
a rózsaszínű krepp-papírbabák.
Oldalt tetováltak dombjai,
dinnyék olajzöld bőrén forradásos,
kötőtűvel kipontozott szivek.
Fent fényreklámok hullámzó haja.
Forró szél. Némi szalma.
Sötét volt az az éjszaka.
Ment, ahogy körbezárta
jelenlétének álruhája,
ment mozdulatlan, egy magasvasút
futott fölötte.
Tisztítsd meg az arcod.
Két tenyered öblébe hajtod,
tenyéröbölnyi vízre hajtod,
II. kötet 389
harántcsíkolt az akarat,
itasd meg, mint egy madarat,
itasd meg, mint egy állatot,
mosd, mosd az arcod és a nap,
melynek minden sugara végén
apró keze van, majd a nap
kezével az arcod –
Éjszaka. Vásznai súlyosodva
függtek be a fények közé,
a pultok közé, melyek selyemcukor-mód
és úgy csillogtak, mint a hernyók,
gyertyák fulladozása, szélroham.
A régi kertben.
A kertben volt a százezernyi,
az ostyafényű ég alatt,
a másik arcot kell lenyelni,
s a zöld virág, a bodzaág,
amelyre Judás felköti magát,
s egy csillag némi zöldje fönn,
a kertben volt a mérhetetlen,
bár volnál oly kicsiny, szerelmem,
mint egy isten az ostyán.
És jöttek már a tankok.
Fém-hullámhegyek
elől futott az utca kőmederben,
futottak a puha testek fém és kő között,
egy-egy léggömböt húzva még magukkal,
dőlt bódék vászoncsattogásait,
hídkarfák loccsanásait,
távol hamut, és üveg-permetet,
s a hangközökben azt, ami fújt felettük,
azt, ami fújt
fent, fent, a teljes égitest fölött.
II. kötet 390
Egy mellvéden vetette át magát
a többivel együtt,
együtt, meredeken gurultak,
darabosan, zökkenve hulltak,
fent sorozatok még, ők egymáson át,
mint egy hegyomlás.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Köd volt, amikor újra látni kezdett.
A vízparton feküdt. A nád.
Mellette másik test is az iszapban,
oly hűvösen nyújtózva, oly hanyatt,
mintha külön hó hullott volna rá.
Fölkelt mellőle. Egyetlen mozdulattal
emelkedett föl, mint a füst,
mellőle, vagy belőle fölkelt,
s oly áttetsző volt, amikor feküdt.
Fölkelt, feküdt, egyetlen mozdulattal.
És vitte akkor is, mikor elindult.
Homályosan, a testet vitte még.
Elnyúlt ködök vízszintesében
ment,
jobbkezével tartva balkezét.

L.L.: Ha Nemes Nagy Ágnes költészetéről beszélünk, meg kellene magyaráznunk, honnan van verseinek minduntalan elektromos kisülésekkel villámló feszültsége, anyagának hihetetlen sűrűsége, súlya. Honnan képeinek levegős, szeles, nyugtalan és fenséges lobogása, pontos keménysége vagy párás-érzékies ragyogása. S azt is, hogy hogyan telíti kiürült szavainkat eleven tartalommal egy-egy szokatlan szórend, váratlan szókapcsolat, hogy izzítják fel mondatait a folyamatos közlés hézagai. Hogy milyen pólusok (értelem és indulat, ismeret és kétely, erkölcs és félelem, hit és hitetlenség, forma és formátlanság, szellem és anyag) közt cikáznak versei áramai. Ki kellene tapogatnunk a verset és az élményt összekötő rejtett huzalokat. Az Ekhnáton éjszakája például érezhetően személyes hevű élményt, élményeket mond el. A vers minden részletében érzik a közvetlen tapasztalat, de a látvány kiváltotta indulatok, érzések s még inkább a gondolatok mintha csak valami közvetítő közegen keresztül jutnának el az olvasóhoz. Miért rejtőzik Nemes Nagy Ágnes? Mi ez: szemérem? Vagy szűkösnek érzi a személyes közlés lehetőségeit?

II. kötet 391

N.N.Á.: Kiejtette azt a szót, hogy rejtőzködés. Hogy miért rejtőzködöm én, vagy miért rejtőzködik a huszadik századi lírának egy jó része. A legelső és legegyszerűbb és legőszintébb válaszom rá az, hogy nem tudom. Azért írok így verset, mert így jön – röviden és egyszerűen szólva. És talán azért (hogy egy kicsit megpótoljam ezt az első számú választ), mert úgy érzem, teljesebb vagy szélesebb a vers, ha nemcsak a szubjektum szempontjait engedem érvényesülni benne, hanem valami mást is. De persze, tisztában vagyok azzal, hogy a dolgot nem lehet ennyiben hagyni. Akkor akár hagyhatjuk a beszélgetést, mielőtt megkezdtük volna. No hát a második számú válasznak nekivágva, azt tudnám mondani, hogy ez a fajta, az anyagtól való bizonyos fokú elszigetelődés, vagy hogy a maga nagyon szép és rám nézve nagyon hízelgő villamosság-hasonlatát folytassam, ez a hosszú kábelekbe vezetett indulat, a vers közvetettsége általános jelenség a huszadik században. Minálunk az a közfelfogás, hogy a költő személyesen áll szemben az olvasójával, és egyes szám első személyben mondja el érzelmeit, gondolatait. Ez a költőkép nem örökkévaló, ezt a romantikától örököltük. Úgy érzem, és ezzel egyáltalában nem vagyok egyedül, és nem is mondhatnám, hogy különösképpen eredeti ez a nézet, hogy ez az állapot, a költőnek ez az első személyű álláspontja a versben a huszadik század során nagymértékben megváltozott. Úgy is szokták mondani, hogy a huszadik században megint létrejött (azért megint, mert hiszen történelmi előzményei vannak), szükségessé vált az úgynevezett objektív líra, amely nemcsak a szubjektumot helyezi előtérbe, sőt azt erősen háttérbe vonja. Egyébként nem gondolom, hogy az objektivitásra való törekvés, amelynek két értelme van, legalábbis nálam biztosan, egyrészt azt jelenti, hogy szeretem a tárgyakat, az objektumokat, szeretem magamat tárgyakon át kifejezni, másrészt pedig bizonyos tárgyilagosságra való törekedést is jelent – nem hiszem tehát, hogy ez a tendencia csak az úgynevezett objektív lírában van jelen a huszadik században. Mi úgy szoktuk használni a szót, mintha volna egy külön irányzat, amelyet objektív lírának neveznek. Nem tartom ezt, inkább azt gondolom, hogy ez az objektívnak nevezett líra inkább módszer, mint irányzat. Ugyanakkor bátorkodnám felhívni a figyelmet arra, hogy az én-nek milyenfajta visszahúzásai, visszavonásai vannak jelen egészen más költői irányzatokban is. Például, mondjuk, a szürrealizmusban. A szürrealizmusnak, ugye, egyik nagy fölfedezése, hogy leszáll a tudatalattiig, és onnan hozza fel a szabad asszociációit. Igen ám, de mi sül ki ebből? Az, hogy végül is az én, a tudatos én, a tudatalattiban mintegy szétfoszlik. Hogy hol áll a költő a szürrealista versben, ki tudja azt megmondani? Vagy vegyünk egy egész más izmust, vegyük az expresszionizmus családját vagy családfáját. Ott meg megjelenik a szubjektív-romantikus én helyett a kollektív én, amelyik magába szippantja a költő II. kötet 392személyiségét, és az én helyett egyszerre csak ott áll előttünk a mi, a közösség. Tehát az, hogy a szubjektum a huszadik században kicsit háttérbe szorul, nem gondolom, hogy pusztán egyes irányzatokra vagy módszerekre korlátozódnék, azt hiszem, ez sokkal szélesebb tendencia.

L.L.: Arról, amiről most maga: az áttételes, a személytelen, a tárgyilagos költészetről, jó néhány jelentős modern lírikus beszélt. Eliot „tárgyi megfelelőkkel” (tárgyak sorával, eseményekkel, helyzetekkel) hozta létre „egy-egy érzelem képletét”, mert „a költészet nem szabadjára engedett érzelem, hanem menekülés az érzelemtől. Nem a személyiség kifejezése, hanem menekülés a személyiségtől.” Kosztolányi objektív lírának nevezte Füst Milán merész asszociációkban felszárnyaló költészetét. Az olasz Eugenio Montale szerint a modern vers „úgy tartalmazza indítékait, hogy nem leplezi le, még kevésbé tárja fel őket”. Azaz: mintegy elválik a versindító alkalomtól vagy alkalmaktól. Én mégis úgy érzem, hogy ebben az áttételes költészetben is nagyon erősen megnyilatkozik a költő személyisége. Jelen van az anyag, csak rá valló megformálásában, kezelésében. De jelen abban is, hogy azok az élmények (Montale szavával: alkalmak), amelyek egyre inkább a vers hátterébe húzódnak, befalazódnak, végső soron mégiscsak személyesek. Vajon az Ekhnáton éjszakája mögött miféle élményanyag lappang? Elmondaná-e, mi indította el ezt a bonyolult, többrétegű verset?

N.N.Á.: Mielőtt reflektálnék az alapkérdésre, szeretném ünnepelni azt a megjegyzését, hogy az objektív költészet mögött és bármifajta rejtőzködő költészet mögött kitapintható a személyes élmény. Hát persze. Hát mi a csudának ír az ember verset, ha nem azért, mert személyes élményét akarja közölni? Csak költői módszerekről van szó, amelyek bizonyos korokban aktuálissá, fontossá válnak, és önmagukban semmiféle értékítéletet nem tartalmaznak. Isten őrizz, hogy kiejtsünk a szánkon olyasféle ítéletet, amely előírná, hogy így vagy amúgy kell verset írni. Ilyen módszerrel vagy amolyan módszerrel is lehet elsőrendű verset írni. A magam részéről vallom, hogy alapjában véve szubjektív indíttatású minden művészet, de főleg minden irodalom. Most térjünk át Ekhnátonra. Kezdjük a névnél. Ami engem illet, nagyon régi, jó viszonyban vagyok ezzel a Krisztus előtt a tizennegyedik században élt fáraóval. Jó viszonyban vagyok vele már kamaszkorom óta, mert akkor találtam egy könyvet, a nagyapám könyvtárából maradt meg, amelynek az volt a címe, hogy Az ókori Egyiptom. Írója volt pedig bizonyos Mahler Ede, akiről én eleinte azt hittem, hogy német vagy osztrák, mert hogy felszínesen éppen csak belelapoztam a könyvbe a képek kedvéért. Kiderült aztán, hogy Mahler Ede az egyik első magyar egyiptológus, tanszéke is volt a budapesti egyetemen az 1900-as évek elején. Az ő könyvében találkoztam egy pár sorral, amely bizoII. kötet 393nyos „Kunaten” fáraóról szólt. Nagyon kedvesnek tartom ezt a névváltozatot. Egyiptomban, ugye, nem jelölik a magánhangzókat, utólag kell a szegény tudósoknak kibogarászniuk, feltételezniük, hogy hol a magánhangzó a szóban. Akkoriban még Kunatennek ejtették Ekhnáton nevét, amit ma már Ekhnátonnak ejtünk, míg nem jön egy újabb nemzedék, és nem ejti másként. Ez volt az első személyes kapcsolatom a fáraóval, láttam néhány reliefet, szép rajzot az ő idejéből. Később aztán megtudtam, hogy ez az Ekhnáton hatalmas újító volt, nagy filozófus, művészeti, társadalmi reformer, úgy is szokták mondani, hogy az első forradalmár a trónon. Vagy: az első európai entellektüel. Nagyon szép jelzői vannak. És azt is megtudtam, hogy Nofretete, a gyönyörű Nofretete-szobornak az eredetije, az ő felesége volt. De mitől olyan szép Nofretete? Azért olyan szép, mert Ekhnáton olyan okos volt. Mert Ekhnáton olyan nagy személyiség volt, mert Ekhnáton fordulatot jelentett a kultúrtörténetben, egy tökéletesen új művészet mozgatását kezdve meg Egyiptomban, a körülbelül háromezer éves statikus egyiptomi művészet közepette, és ez az új gondolkodásmód ömlött bele többek között a Nofretete-szoborba is. De ez csak a művészeti része a dolognak. A fáraó figurája, amilyen sokrétű, filozófiai, vallási, művészi, társadalmi izgalmakkal teli figura, egyszerre csak aktuálissá vált számomra. Akkor, amikor egyéb oldalról valami módon szembekerültem néhány olyan kérdéssel, amilyennel minden ember szembe kerül élete folyamán. A halál, a maradandóság, az emberi esendőség kérdései ezek, vagy hogy miképpen lehet élni nehéz körülmények között, szellemi, erkölcsi erőfeszítéssel – tehát az úgynevezett alapvető filozófiai kérdések. Úgy éreztem, hogy az Ekhnáton-figura alkalmas arra, hogy magára vegye a huszadik századi embernek ezt a nagyon sokrétű és nagyon nehezen meghatározható vagy pontosan meg nem válaszolható problematikáját, amit úgy is nevezhetünk, hogy metafizikátlan metafizika.

L.L.: Az Ekhnáton-figura, bár nyilvánvalóan köze van a vers elvontabb tartalmi rétegeihez, igazában formai eleme a versnek, úgy értem: kerete, tartálya annak, ami a versben nagyon is személyes érdekű. Van magának erről egy nagyon szép képe: „A mítosz énelőttem csak hangszekrénye a mai dallamnak.” Hadd kérdezzem most az Ekhnáton éjszakája közvetlenebb, materiálisabb élményanyagáról. Itt van mindjárt a vers elején ez a mindnyájunk számára nagyon ismerős, olyan érzékletesen megjelenített, egyelőre még állóképszerű piac: egy valaha látott valóságos piac-e ez, vagy sok piacból szedte össze a részleteit?

N.N.Á.: Hát persze hogy rengeteg piacból összeszedett piac ez, de ugyanakkor nagyon is konkrét piac. A vers azzal kezdődik, hogyha már a sztoriba belementünk – mert sztorija is van ennek a versnek, azért objektív líra –, tehát azII. kötet 394zal kezdődik, hogy Ekhnáton sétálni megy. Sétálni megy egy nagyon áttételesen felfogott nagyvárosban, amely mondjuk Théba, de nem éppen Théba, talán Párizs vagy London. A párizsi latin negyedben szokott történni, hogy időnként teljesen váratlanul kitör egy vásár vagy egy búcsú. A nagyváros háztömbjei között, az aszfalton, a járda szélén felütik kis bódéikat a vásárosok, és elkezdődik a trombitálás, a lampionozás, a gyerekek fagylaltot esznek, a tömeg nyüzsög, mulat. A nagyváros díszletei között lejátszódó ősi búcsú valahogy mindig hatott rám, nagyon szerettem. Egyrészt ez van benne a vásári képben, amibe belesétál a mi Ekhnátonunk, másrészt meg rengeteg gyerekkori emlék, nagyalföldi szekerek, amelyek hatalmas görögdinnyéket hoznak, és ezek a görögdinnyék szépen tetoválva is vannak, mert kötőtűvel kipontoznak rajtuk egy szívet vagy egy-egy nevet. Rájuk írják, hogy Sanyi, és nem lehet biztosan tudni, hogy a Sanyi a görögdinnye neve-e, vagy annak a neve, aki belepontozta. Szerettem ezeket a személyessé vált görögdinnyéket.

L.L.: A maga költészetében nagyon fontosnak érzem a szinte tapinthatóan anyagszerű tárgyakat, részleteket. Ezek lobbantják fel bennünk minduntalan a ráismerés örömét: hirtelen emlékezetünk valamelyik zugából felbuknak a hajdan látott hasonlók. Ugorjunk át most a dőlt betűs részen: az iménti statikus kép megbolydul, megtelik valami mozgással, fenyegető nyugtalansággal. Az éjszaka súlyosodó vásznai, a fulladozó gyertyák, a szélroham, mintegy előkészítik a tankok, „a fém-hullámhegyek” megjelenését. Mindaz, ami az imént még olyan meghitten, nyugalmasan valószerű volt, átbillen valami lidérces, az előzményekhez képest valószerűtlen világba, szaggatott képsorba lódul, mintha egy nagyon megvágott háborús filmet látna az ember.

N.N.Á.: Ha azt mondja, hogy lidérces, akkor egyetértek magával, de hogyha azt mondja, hogy irreális, akkor nem értek egyet. Ennek ugyanolyan realitása van, mint az olajzöld dinnyéknek. Mi, az én nemzedékem, mindenki, aki keresztülment azon a háborún (ebbe maga is beletartozik, és nagyon jól tudja, hogy miről van szó), az sohasem lesz többé ugyanaz, mint a háború előtt volt. Ezek a háborús tapasztalatok mélységesen megjegyzik az embert, és némi túlzással azt is mondhatnám, hogy erről szól a vers. Nem épp a háborúról, hanem az életveszély, a megsemmisülés olyan megtapasztalásáról, akár háború, akár más által, ami után kétségessé válik, hogy az ember tovább tud-e élni. Erről szól voltaképpen a vers, és itt térek vissza ahhoz, amit már említettem, hogy tudniillik ilyesféle alap-léttapasztalatokat szerettem volna belesűríteni az Ekhnáton-ciklusba meg az Ekhnáton-figurába. Például, hogy hogyan lehet tovább élni a megsemmisüléssel együtt élve és azt megtapasztalva. Ilyen értelemben itt a háború parabola, de nemcsak parabola ám. Merthogy futottunk mi, emberek, „puha testek, fém és kő között”, az utca kőmedrében a tankok II. kötet 395elől, és bombáztak, géppuskáztak minket, ezek persze háborús képsorok, tapasztalatok. Vagy amikor keresztülveti magát a tömeg egy mellvéden, és legurul egy domboldalon, bele egész a Nílusba, ha tetszik, tehát valamiféle vízbe, ennek például az az élményalapja, hogy dekkoltam én kanálisban is.

L.L.: Mintha itt, ezután a zaklatott futás után hirtelen csend következne, de éppen ebben a nyomtatásban is jelzett hézagban fordulna a vers, történne valami nagyon fontos. A még ködös eszmélet számba veszi a világot, Ekhnáton (vagy maga?) feltápászkodik. Ebben a furcsa, nagyon szuggesztív képben van valami bizonytalan, a reális képeknek a körvonalaikból való kimozdulása. Mintha az iszapban fekvő két test képe egymásba csúszna, egymáson át derengene. Ekhnáton nemcsak a másik fekvő mellől, hanem belőle is fölkel, sőt egyetlen mozdulattal fekve is marad és föl is kel. Hogy értsük ezt?

N.N.Á.: Nagyon egyszerűen felelve: Ekhnáton összetéveszti magát a mellette fekvő halottal. Ez persze nem igaz, de mégis igaz. Hiszen a szerencsétlen Ekhnáton sebesülten, félholtan fekszik az iszapban a halottak között, és még nem dőlt el sem őbenne, sem a megjelenítőjében, hogy fölkel-e vagy sem. Ezt a kettősséget, hogy fölkel is meg nem is, halott is meg nem is, ezt kívántam itt érzékeltetni.

L.L.: Azt hiszem, ez az egyik legsúlyosabb tartalmi eleme a versnek. Én úgy értem, hogy az ember magában hordozhatja egy lehető másik sorsnak a súlyát, körvonalait is.

N.N.Á.: Így van.

L.L.: Arról szeretném most megkérdezni, hogy milyen viszonyban van költészetében az olyan érzékletesen megidézett tárgyi, anyagi világ és az elvont tartalom, pontosabban tartalmak, mert hiszen a maga versei ritkán egyneműek. Költészetében kezdettől fogva benne izzott az értelem, a gondolat, az ismeret, a filozófia, a fogalmak szenvedélye. De ahogy maga mondja: „De hát mindez mit ér erő, izom, érzékletesség nélkül? Az elvontságnak az én szememben teste van.” Az elvontnak és a súlyosan anyagszerűnek ez a kettőssége a szememben a legjellemzőbb, a legfontosabb vonása a költészetének.

N.N.Á.: Igen, csak tudja, az a helyzet, hogy én ezt nem érzem kettősségnek. Tudom én a fejemmel, meg ahogy itt maga elmondja, tudom én, hogy ez kettősség, de nekem olyan magától értetődő, hogy nehéz válaszolnom rá, mert az a benyomásom, hogy a hajamnál fogva kellene magamat felemelnem. Az én számomra magától értetődik, hogy az elvonás annyit jelent: valamiből vonunk el valamit. Vagyis adva van a materiális, érzékletes valami, amiből aztán az elvonatkoztatás kiemelkedik. Úgy, ahogy – mit tudom én – három szép piros almából az egy, a kettő, a három, a szám fogalma. Nálam nem egy számfogalom emelkedik ki az érzékletességből, hanem mindenféle fogalom, ahogy maga II. kötet 396mondta, filozófiai fogalom, bár talán túlságosan is megtisztel engem ezzel a szóval. Túlzásnak tartom egy költőről, pláne önmagamról, hogy filozófiai tartalmakat közvetít. Én csak kíváncsiskodom.

L.L.: Emlékszem, mond is maga erről valami nagyon érdekeset. Nem tudom pontosan idézni, de valami ilyesmit: a verseiben nem filozófia van, hanem a filozófia sejtelme…

N.N.Á.: Légköre…

L.L.: Hát persze, éppen abban van az ereje a költészetnek, hogy a gondolatoknak, a fogalmaknak nem kell egyértelmű képletté szilárdulniuk, rendeződniük. Mivel, s különösen a maga költészetében, a vers anyagszerű elemeihez kötődnek, megőrzik, hadd mondjam így: gazdag bizonytalanságukat. Rám a verseiben mindig leginkább a leírásai hatnak. Az, ahogy egy lovat, egy kovácsműhelyt, egy udvar kallódó tárgyait, a lópatkolást, a mozdulatlanságában csupa viharzó mozgás a téli tujafát vagy akár a verseiben olyan fesztelenül járkáló és olyan érzékien-fájdalmasan földi testű angyalokat megjeleníti. De van ebben a versben egy magára ugyancsak nagyon jellemző különös kép: egy elvont főnevet egy váratlanul materiális, hogy ne mondjam: természettudományos melléknévi igenévvel köt össze. Az összefüggés első hallásra olyan távolinak tetszik, hogy arra kérem, magyarázza meg, mi az a „harántcsíkolt akarat”.

N.N.Á.: Nehezet kérdez tőlem, annál is inkább, mert azt hiszem, hogy ezt a harántcsíkolt-at én eltévesztettem. Nem az értelmét tévesztettem el, nem is a versbeli helyét, és eszem ágában sincs „kijavítani”. Hanem a szó közismertségi fokát tévesztettem el. Sok tudományos népszerűsítést olvasok, nem nagy hozzáértéssel, de nagy buzgalommal, sőt egzisztenciális izgalommal, biológiát, anatómiát, ezt, azt, innen jön nekem, sőt már az iskolából jön nekem ez a szó, harántcsíkolt. Ott, ugye, megtanultuk, hogy az embernek kétféle izma van, a harántcsíkolt, amit akaratlagosan mozgathat, és a sima izom, mondjuk a szívizom, amit nem tud befolyásolni. Magamban, passzívan, együtt éltem ezzel a szóval, és azt gondoltam, berakhatom egy versbe, mert közismert. Hogy „harántcsíkolt az akarat”, ezzel azt kívántam mondani: tudatos az akarat, támaszkodj az akaratodra, mozgasd az akaratodat, ahogy a harántcsíkolt izmaidat tudod mozgatni. Aztán kiderült, hogy kevéssé közismert a szó, sokan megkérdezték tőlem, hogy mit jelent. Egyébként nem ez az egyetlen szó, amit megkérdeztek tőlem. Máskor is előfordult már velem, annak ellenére, hogy eszem ágában sincs különleges szavakat keresgélni, hogy néha-néha egy-egy szokatlan szót beleejtettem a szövegbe. Például beleírtam egy versembe azt, hogy dobrokol, mert azt hittem, hogy ezt mindenki ismeri. A lovak dobrokolnak, sokszor, ismételten dobognak, a táncosok is dobrokolhatnak. És mi II. kötet 397történt? Egy csomó ember megkérdezte, mi az, hogy dobrokol. Vagy tudja maga, hogy mit jelent az: sutrál?

L.L.: Én véletlenül tudom, minthogy ugyanoda való vagyok, ahova maga. Azt jelenti, hogy súrol valamit.

N.N.Á.: Úgy van, tudtam én azt, hogy maga tudja. De hát ez véletlen. Szóval a sutrál az valami átmenet a súrolás, az erős érintés és a gyönge érintés között. Sutrál. És erről is azt hittem – gyerekkoromból hozom ezt a szót, mint a dobrokol-t –, hogy közismert. Beleraktam egy versbe, annak ellenére, mondom, hogy nem célom…

L.L.: Azt hiszem, nem baj, ha van egy-egy ilyen szó a versben. Nemcsak a modern versnek, a hagyományosnak sem válik kárára, hogyha valami homály árnyékolja, amelyen azért átdereng a vers hordozta lényeg. Ez nemcsak a versépítés bonyolultabb elemeire, hanem a szókincsre is vonatkozik. Magam is emlékszem olyan versekre, amelyeknek gyerekkoromban nem értettem minden szavát, talán éppen ezért maradtak meg bennem olyan elevenen: már csak ettől is volt bennük valami titokzatos, varázsos. De beszéljünk most a versnek egy olyan száláról, amelyikről eddig még nem esett szó. A vers főszála egy történelmi (vagy emberi) kataklizma és egy lehető feltámadás elmondása. De van két dőlt betűvel szedett rész, ez a két szakasz líraibb, dalszerűbb, mint a többi, mintha a „fővers” hátterében énekelné, zümmögné ezt valaki. Más verseiben is találkozni hasonló szerkesztéssel.

N.N.Á.: Először a konkrétumról, az itt, adott helyen való zümmögésről, a második szálról. Ez egész egyszerűen Ekhnáton első személye. Igyekeztem ezt nyomdatechnikailag is kifejezni, mert dőlt betűvel kértem szedetni. A két kis dalbetét Ekhnáton közvetlen szavait van hivatva tükrözni, a többi a vers írójának mondatfonadéka. Igaza van abban is, hogy ez a kettő lírai, hiszen itt Ekhnáton első személyben szólal meg, és mert egy-egy emléke bukkan felszínre a körülötte folyó események közepén. Az egyik erős kapcsolatban van magának Ekhnátonnak a korával, egy szakrális megtisztulásnak az emléke egy mosdás, a tiszta víznek a képzete, a másik pedig egy szerelmi emlék.

L.L.: Ez a vers is mutatja, mennyire jelen van a maga költészetében a zene. Nem olyan egyszerűen, ahogy általában a verszenét képzelik, nemcsak a mérték, a ritmus vagy éppen a szavak hangteste zenél. A maga versei leginkább szerkezetükben zeneiek. Az Ekhnáton éjszakájában például két szólam fonódik össze, egy súlyos, drámai meg egy líraian zengő. De zenei hatást tesznek az ismétlésekkel, párhuzamokkal lüktető, könnyű iramú mondatok is:

II. kötet 398
Tisztítsd meg az arcod.
Két tenyered öblébe hajtod,
tenyéröbölnyi vízre hajtod,
harántcsíkolt az akarat,
itasd meg, mint egy madarat,
itasd meg, mint egy állatot,
mosd, mosd az arcod…

Befejezésül még egyet szeretnék kérdezni: maga sokat írt, versben, tanulmányban, a pontos, tartalmas kifejezésért való küzdelemről. Miért olyan nehéz szavakba fogni, amit el akar mondani?

N.N.Á.: Verset írni mindig nehéz volt. Mióta világ a világ, a költők mindig panaszkodtak, hogy jaj, de nehéz azt mondani, amit az ember mondani akar. Vörösmarty klasszikus megfogalmazása: „Nem érez az, ki érez szavakkal mondhatót.” Ez telibe talál egy bizonyos költői attitűdöt. Tulajdonképpen ennek a folytatása a huszadik századi nyavalygás, kínlódás akörül, hogy de nehéz verset írni, ugyanakkor ez más variációja is az örök témának. Mi, akik írással próbálunk foglalkozni századunkban, odáig érkeztünk el, hogy már magát a nyelvet tesszük kétségessé és kérdésessé, a nyelvet, amely anyagunk, közegünk, nem érezzük eléggé alkalmasnak arra, hogy költői tartalmakat hordozzon. Egyszerűen azért, mert a nyelvnek van egy köznapi használati módja, amely nagyjából körülírt, leszögezett fogalomvilágot hordoz, de ez a rendkívül hasznos valami, ami a nyelv, abban a pillanatban majdhogynem tehertétellé válik, amikor a nyelven túli, még szavakra nem lelt, még névtelen tartalmakat próbáljuk versbe fogni, ami pedig a huszadik századi versnek egyik fő tendenciája. Innen van az az állandó gyötrődés, amely egyrészt magukból a versekből is kitetszik, másrészt a huszadik századi költők és irodalomtörténészek fogalmilag is tisztázzák a nyelv fogalmi eszközével, hogy milyen nehéz fogalmon túli, nyelven túli érzelemcsomagokat közölni az olvasóval, a nézővel, a hallóval. A probléma beljebb lépett a verstől magáig az emberi nyelvig. Az egész világirodalom, mondom, mindig is kétségbe vonta azt, hogy olyan könnyű volna kifejezni magunkat a nyelv által, de a huszadik század mintegy hivatalosan kifogásolja és ellentétbe helyezi egymással a nyelv mindennapi funkcióját és a nyelv költői funkcióját. Alátámasztja ezt egy csomó nyelvészeti iskola is. Most már nagy tudományos segédlettel elmélkedhetünk a nyelvi kifejezés nehézségeiről.

L.L.: Hadd tegyem mégis hozzá, hogy talán éppen ez a közegellenállás, ez a tulajdonképpen a költészet születésével egyidős kétkedés a nyelv erejében, a kifejezés lehetőségeiben, talán éppen ez sarkallja a költőt, hogy mégis megpróbálja, s ezek a próbák mégiscsak nemegyszer diadallal végződnek.

II. kötet 399
Költői est az Angelika cukrászdában*110
Lator László beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel

L.L.: Kedves Közönségünk! Szeretettel köszöntöm Önöket Nemes Nagy Ágnes mai költői estjén. Hadd mondjam el, bár azt hiszem, teljesen felesleges, a közreműködő színművészek nevét: Csernus Mariann, Szentpál Mónika, Körtvélyessy Zsolt.

Ezzel megkezdjük műsorunkat. (…)

Az Angelika Eszpresszó szokása szerint ilyenkor beszélgetni illik. Az első kérdésem az lesz, amit természetesen előre nem beszéltünk meg, és maga nem számít rá: hogy érzi magát itt a közönség előtt?

N.N.Á.: Ezt csakugyan nem beszéltük meg, úgyhogy nagyon meg vagyok ijedve. Hátrahőkölök, feszélyezetten érzem magam, de remélem, ez idővel el fog múlni. Tessék rátérni a témára.

L.L.: Még mindig nem a témára. Hogy érzi magát a költő, amikor a közönséggel szembetalálkozik, amikor nem otthon ül, nem ír prózát vagy verset, hanem itt az olvasók előtt kell megnyilatkoznia?

N.N.Á.: Kérném szépen, ez kettős dolog. Hogyha az embert sohasem hívják sehova, író-olvasó találkozóra, hogy szerepelhessen egy kicsit, akkor bezzeg meg van sértve. Ezzel szemben, hogyha meghívják, és módja van találkozni a közönséggel, akkor megrémül, akkor egyik szavát a másikba ölti, és valami módon az a furcsa érzése támad, hogy eladóvá válik. Nem „eladó lánnyá”, hanem eladóvá, aki a portékáját akarja eladni, és odaáll maga is kikiáltónak a saját versei mellé. Ez picikét kínos. Hiszen a költő, író mégsem színész, elviseli ezt valahogy, túlesik valahogy ezeken a perceken, de hát nem ez az ő igazi formája.

L.L.: Hát akkor próbáljunk valamint eladni a pult alól. Ezúttal remélem olyasmi lesz, ami csakugyan a pult alatt van és nem általában olvasható a prózai műveiben vagy verseiben. Komoly kérdés lesz, amit most kérdezni fogok. II. kötet 400Azt hallottuk itt az egyik prózai művében, hogy mindenki költő. Ez ránk nézve nagyon hízelgő persze, de komolyan gondolja?

N.N.Á.: Különösen magára nézve hízelgő, tekintettel arra, hogy maga csakugyan költő. Na de hát mindegy. Egyébként, ami magát a témát illeti, nekem ez szent meggyőződésem. Komolyan mondom, hogy mindenki költő. Sőt, most túlozni akarok, fokozni akarok, meg akarom pótolni azt, amit mondtam, nemcsak költő mindenki, hanem festő és szobrász, fényképész (művészi fényképezésre gondolok), ezen kívül zeneszerző, minden egyéb művészethez értő és azt csináló ember. Nyilvánvaló képtelenséget állítok, de semmi többet nem akarok ezzel mondani, mint amit a bevezető kis írás is elmondott már, hogy mindenkiben megvan az érzelmi alap ahhoz, hogy ezeket a mesterségeket avagy művészeteket űzze. Meg vagyok róla győződve, hogy ha ez nem volna meg az emberiségben, akkor a művészeteket nem lehetne fönntartani.

L.L.: Egyet hadd kérdezzek közbe, ne haragudjon – bár nagy lélegzetet vett –, hogy közbevágtam: mit jelent az, hogy mindenki ugyanazt érzi, amit a költő érez? A költő tulajdonképpen az emberiség érzelmi közkincsét fogalmazza meg?

N.N.Á.: Igen. Azt fogalmazza meg, amit mindenki érez. A költő a közösség szája, persze, hogyha sikerül neki. Ugyanis ha jót tud írni. Ez az első nagy rétege az emócióknak, a mindenki által ismert érzelmek köre, ezeknek nevük van: rémület, öröm, szeretet, gyűlölet. Úgy szoktam ezt magamban mondogatni, hogy ők, ezek az érzelmek, a szívünk honpolgárai. Jól ismerjük őket, történetük van, irodalomtörténetük, mindannyian átéltük vagy át fogjuk élni őket. Itt azonban jön egy kis negatívum: nemcsak ennyiből áll az ember érzelmi köre. Ezek mögött a közismert érzelmi körök mögött, amelyek rendkívül erősek, van egy hatalmas tartomány, amelynek az erejét ugyancsak nem lehet kétségbe vonni: a nem ismert, néven nem nevezett, nem tudott, csak sejtett érzelmek köre. És ezeket kifejezni szintén a költőnek, a művésznek az egyik feladata. Megnevezni, mintegy tudatosítani azt, ami ugyan mindnyájunkban jelen van, de még nem tudunk róla.

L.L.: Most tulajdonképpen olyan dolgot mondott, ami mégis megkülönbözteti a költőt a többi embertől. Az, hogy nevén akar nevezni olyan érzéseket, amelyek névtelenek, amelyek még nem igazi honos honpolgárai az emberi tudatnak. De ha történetesen, tegyük fel, az ismerősöket akarja nevükön nevezni, akkor is van valami különbség mindannyiunk és a költő között. Azt is mondhatnám, hogy egy táncdal tulajdonképpen ugyanazt az érzelmet énekli meg vagy fogalmazza meg a maga módján, amit a költő megfogalmaz. Egy tizenhat éves fiú szerelmes levele is esetleg ugyanazt az érzelmet mondja ki, amit Szapphó vagy akárki. Mi különbözteti meg mégis ezt a kétfajta fogalmazást?

II. kötet 401

N.N.Á.: A tizenhat éves fiú szerelmes leveléről eszembe jut a Kosztolányi-mondás, hogy az a sürgöny, amit a fiú küld a lánynak: este hatkor érkezem, várj a pályaudvaron – ez a legszebb költemény. És mennyire igaza van. Tehát az érzelmi alap költőnél és nem költőnél természetesen ugyanaz. A költészethez persze kell némi képesség. De én most nem is erre akarok haladni a gondolataimmal, hiszen ez bonyolult összefüggés, amit hosszan lehetne fejtegetni, feszegetni. Inkább arra mennék, arra fordulnék a beszélgetésben, hogy bizonyos mesterségbeli kívánalmak szükségesek a költészethez. Lehet, hogy ezzel dezilluzionálót mondok.

L.L.: Mármint a mesterség szóval?

N.N.Á.: A mesterség szóval. Vannak, akik ezt nem szeretik. Vannak költőben is, versolvasóban is, akik azt hiszik, hogy ez „szent hivatás”. Az is. De amellett, ugye, mégiscsak vannak olyan mesterségbeli követelményei, amelyeket elég pontosan, elég racionálisan körül lehet keríteni. És én ezekre sokat adok. Ha nem volna kicsit illetlen ezen a helyen, akkor kirohanást rendeznék a mi 20. századunkban olyannyira szokásos felfogás ellen, a mesterségbeli követelmények lebecsülése ellen. Nézzük csak meg, hogy az általam rendkívül tisztelt és sokra becsült szabad vers, amit magam is művelek, milyen rombolást végzett egyrészt a költők mesterségbeli tudatában, kialakítva azt a felfogásukat, hogy hiszen nem is kell semmit sem tudni a vershez, elég, ha az ember egészen spontán dobja ki magából azt, amit mondani akar, másrészt a közönség felfogásában is, azt sugallva, hogy a kötött vers az kicsit avíttas, kicsit régimódi, kicsit idejét múlta. Nos, én azt hiszem, hogy bizonyos fajta mesterségbeli tudás elengedhetetlen. Mert csak úgy tudunk igazán jót csinálni, ha ismerjük a mesterség szabályait. Méghozzá alaposan, jó rutinnal, gyakorlottan, sőt annál is jobban, művészi átéléssel ismerjük ezeket a szabályokat. És most szeretnék valamit én mondani Lator Lászlónak. Volt olyan szíves, felajánlotta, hogy ő kérdezget itt engem, de hát ő is költő. Ebben a témában, hogy tudniillik 20. századi vers, modern vers, nekünk egy kicsi eltérnek a véleményeink. Nem nagyon. Kicsit. Úgyhogy én most átlépek a Lator szerepkörébe és megkérdezem tőle, hogy mi kifogása van az ellen, amit úgy hívunk, hogy modern vers.

L.L.: Nem készültem, de felelek rá. Az ellen, hogy modern vers, nincs semmi kifogásom akkor, hogyha én mondhatom meg, hogy milyen legyen a modern vers. Vagyis, nekem modern vers, amit, mondjuk, Weöres Sándor ír – hogy szélsőséges példát mondjak –, de nem modern vers…, és itt nem mondok nevet. Magyarán azt akartam mondani, hogy mostanában nagyon divatos lett egy olyanfajta modernség, amelyet én felszínesnek érzek, külsőlegesnek, méghozzá olyan módon, mintha az ezelőtt ötven évvel már megírt franII. kötet 402cia avantgarde-versek ötöd-hatod kézből kerülnének át a mai magyar lírába. Ezt nem szeretem, noha fiatalkoromban én is kacérkodtam effélékkel. Úgy látszik, hogy megvénültem. Ilyen értelemben nem szeretem annyira a modernséget, de szeretem azt a fajta modernséget, amelyik nem egyszerűen egy szálon futtatva mondja el egy pillanatnyi élményét, azt, amely bizonyos sűrítéssel közöl dolgokat, bizonyos szivárványlást ad a versnek. Mondjuk, a maga verseiben is érzem ezt a modernséget. Idáig elmegyek.

N.N.Á.: Szóval, tovább nem. Most következem én. Kérem szépen, engem úgy szoktak nevezgetni, hogy ne mondjam, olykor csúfolni is, hogy modern költő vagyok. Igaz is – illetve attól függ, hogyan értik a szót. Bizonyos értelemben, hogy is mondjam csak, elnézőbb vagyok a 20. századi vers hibái, sőt könnyelműségei iránt is, mint Lator László. Mert van egy alapmeggyőződésem, tudniillik, hogy a 20. században 20. századi módon kell írni. Ezt nem lehet elkerülni. Ez egy másik század, kérem. Eszembe jut a kiváló lengyel írónak, humoristának, Lemnek az a mondása, hogy: „senki sem gondolta volna a 19. században, hogy utána a 20. következik”. Nagyon mély mondás ez, hiszen annyi minden váratlant éltünk meg, főleg az idősebb korosztály, de mindenki más is. Percről percre, évről évre, ha úgy tetszik, évtizedre alakulnak át a dolgok, és ha a dolgok átalakulnak, akkor átalakul a dolgok kifejezése is. Vagyis a vers. Persze, hogy ez a sokat kísérletező 20. századi vers furcsa és sokszor ellenszenves is. Főleg olyankor, ha könnyelmű, például semmibe veszi a mesterséget, bár mondom, én hajlamos vagyok néha a könnyelműségét is megbocsátani. De azért végső soron mégis azt gondolom, hogy kötelességünk a kísérletezés. Úgy kötelességünk kikísérletezni a 20. századi vers legjobb formáit, ahogy kötelességünk kikísérletezni a legjobb közlekedési eszközöket. A metrókat, az egysínű vasutakat, ezt, amazt. Nagyon sok minden nem fog belőlük beválni, biztos vagyok benne, hogy a 20. századi versek nagy részét is eldobhatjuk, de vajon nem dobhatjuk-e el a többi század termésének nagy részét?

L.L.: Mielőtt eldobnánk, én az órámat nézem, lett volna három kérdésem, de ezt eltesszük a következő részbe, mert lejárt az idő.

N.N.Á.: Viszonthallásra.

L.L.: Most beszéljünk magáról. Eddig általában a költészetről volt szó. Amennyire az idő engedi – maga a legilletékesebb –, mondja el, miről szólnak a versei.

N.N.Á.: Tökéletesen helyesen van föltéve a kérdés. Igaz, hogy egy kicsit magasztosabban fogalmaztuk meg előzőleg, úgy, hogy milyen gondolatkörök találhatók a verseimben. Ha magamnak kéne ezt jellemeznem, ami kicsit kíII. kötet 403nos, de elkerülhetetlen, azt mondanám, hogy két vagy talán három nagy gondolatkör az, amellyel, úgy látszik, állandóan foglalkozom. Azért mondom, hogy „úgy látszik”, mert hiszen az ember nem előre elszántan foglalkozik valamivel, hanem valami benyomást tesz rá, és azután, miután belülre került az a benyomás, feltűnik a versben is.

A gondolatkörök közül az első az, amit úgy nevezhetnék: az ember és a táj, a természet és az ember. Az a benyomásom, hogy itt a 20. században túlságosan is megfeledkezünk arról, hogy az ember a természet része. Csak utalok – mellékesen utalok – arra a már a publicisztikában is divatos gondolatkörre, hogy mennyire el szoktuk szennyezni a természetet, mennyire tönkretesszük a saját környezetünket. És bizony megtanulhatjuk, vagy ha eddig nem tanultuk meg, akkor ezután fogjuk megtanulni, hogy milyen baj ez, milyen rettenetesen rossz, ahogyan az elszennyezett, tönkrement, valami módon megrontott természet visszahat ránk, bennünket is rombol. Valami módon mindig közelinek éreztem magamhoz a természetet. Azt hiszem, hogy ez egy kicsit nőies tulajdonság. Nem kívánom én ezt a férfiaktól sem megtagadni. Vannak olyanok köztük is, akik szintén nagyon szeretik a természetet, de szinte-szinte sose találkoztam nővel, akinek ne jelentene sokat egy fa, egy szál virág, egy növény, vagy hogy a laboda fölveri a járda közét. A nők ilyesféle dolgokban érzékenyek. Azt gondolom, ez azért van, mert a természethez való viszonyuk élénkebb, mélyebb talán, mint a férfiaké. Ebbe a témába tartozik például a Tölgyfa*111 című versem, ami itt elhangzott. Igyekeztem ebben mint egy városi népmesében elmondani, hogy milyen az, amikor éjszaka valaki sétál az utcán, és egyszerre csak megjelenik mögötte egy járkáló tölgyfa. Én ezt mesének szántam. És ugyanakkor egy kicsit jelképnek is, ahogyan a városi ember, a természettől elszakadt ember egyszerre csak szembetalálkozik a természettel magával. Egy másik témaköröm, amely azonban ezzel szorosan összefügg, a város és a falu. Most nem egészen a város és a falu 20. századi átalakulására gondolok. Habár ez is belejátszik. Itt van például A lovas című versem. Egy kicsit a régi világ meg az új világ találkozása ez, ezt szerettem volna benne, annyira-amennyire, ábrázolni. Nagyon kevesen lovagolunk, az biztos, de azt hiszem, nem tévedek, ha feltételezem, hogy mindannyiunkban van valami nosztalgia az egyre jobban eltűnő lovak iránt. Gyerekkoromban sok lovat láttam, módomban volt falun élni, találkoztam nemcsak lovakkal, hanem az állatok egész galériájával. Ezt a vonzódást a faluhoz, ami nagyon nosztalgikus, de ugyanakkor teljesen reménytelen – mert az a falu megszűnik, az a világ nincs, az a táj véget ér –, ezt a kettősséget, ezt az összetettséget, tehát a vonzódást és a II. kötet 404szakítást szerettem volna megírni ebben a versben. Egyáltalán: szeretem a tájképeket. Például a Balaton című versem egy nagy, nevezetes, mindnyájunk által ismert tájat próbál bejárni. És itt áttérek a harmadik problémakörömre, az előző kettő érzékletesebb mivoltával szemben egy elvontabb problémakörre. Röviden szólva: a jó és a rossz viszonyának kérdésére. Nem elvileg kívánok én itt állást foglalni, nem is tudnék, hogyan is merhetnék ehhez a hatalmas témához akár egyetlen szót is szólni. Hiszen én mindennek csak az érzelmi vetületét érzem. Azt, hogy olyan világban élünk, és mindenkor mindenki olyan világban él, amikor jó és rossz között választani kell. Lehetőleg a kettőt egyszerre, összetetten kell érzékelni, hogy választhassunk. De nem tudjuk olyan egyértelműen, könnyen eldönteni a saját érzelmi életünkben, hogy mi jó és mi rossz. Egyszerre kapjuk az életet és a halált, a csúnyát és a szépet, a rosszat és a jót, a félelmet és gyönyörűséget. Ahogy a Balaton című versben próbáltam kifejezni a dolgok kettősségét. És tulajdonképpen nem is csak kettősség ez, hanem sokszorosság. Itt tudnék eljutni odáig, hogy mit érzek én az élet kevéssé jó oldalainak, a kellemetlenségeknek, a legegyszerűbb, mindennapi kellemetlenségektől kezdve, onnan, hogy összezördültem a főnökömmel, odáig, hogy az életben halál van, betegség van, súlyos, elháríthatatlan nehézségek vannak – tehát az élet keserűségének van valami megbízatása a vers számára. Ebben a szituációban, ebben a helyzetben képes talán arra költészet, hogy segítsen élni. Nekem a költészet sokat segített – a mások költészete. És boldog volnék, hogyha valaha csatlakozhatnék azokhoz a költőkhöz, akik legalább egy icipicivel, egy semmiséggel vagy valamicskével hozzájárultak ahhoz, hogy az élet nehezét jobban el tudjuk viselni.

L.L.: Köszönjük szépen. Azt hiszem, ezzel nagyon sok mindent megmagyarázott. De hadd kérjek még egyet. Azt szokták mondani, hogy a maga versei nehezen érthetőek, és gondolom, egyszeri hallásra némelyik csakugyan nehezen érthető. Próbáljon megmagyarázni nekünk egy verset. Én a Vihar című versre gondoltam. Milyen élményből született, mi minden járult hozzá megírásához? Beszéljen erről, legyen szíves.

N.N.Á.: Röviden, tudniillik van valami, amit még el szeretnék mondani, és az kedvesebb nekem, mint ez a versmagyarázat.

L.L.: Persze, az óra a kezemben.

N.N.Á.: Igen. Nos tehát, a Vihar. Be kell vallanom, hogy érthetetlen modern költőnek szoktak nevezni. Saját véleményem szerint földhözragadt realista vagyok. Én mindig csak abból tudok kiindulni, ami van. Ez a Vihar című vers is egy élményből származik. Nem igaz, nem egyből, többől. Az alapélmény: Szigligetre szoktam járni: ott van az a bizonyos íróház, ahova be szokták utalni az írókat. Ezért ez a szigligeti táj talán túlságosan is kiírt már. Hát II. kötet 405nekem Szigligethez kapcsolódik – bizonyos fokig – ez a versem. Van ott egy szép, nagy, zöld rét, egy libalegelő. És erre a libalegelőre, úgy június elején, kiteregettek egy nagymosást. Szép, nagy, fehér vásznakat. De mivel épp június volt és medárdos idő, rögtön jött a vihar, fölkapott egyet a vásznak közül, elkezdte kavarni őket, és láttam már, hogy elszáll az egész nagymosás. Rohant a fél falu összeszedni. Igen ám, de addig én már láttam abban a haragoszöld háttérben és az előtt táncolni, forgolódni ezeket a vásznakat, ingeket, lepedőket. Olyan volt, nem is tudom megmondani, mintha a szél megtestesült volna. A szelet ugye nem látjuk, de ott látni lehetett, mert vitte, forgatta magával a kölcsöntesteket. És sajnos, az én nemzedékemnek megvannak a maga asszociációi, tudniillik a háborúsak, az például, hogy milyen is volt a háborúban a menekülés. Eszembe jutottak azok a rohanó testek, amelyek még testek voltak, de a következő percben már halottak. Ahogy megpróbáltam megfogalmazni, egy sebesült katona koreográfiáját láttam bele… egy…

L.L.: Testtelen…

N.N.Á.: …testtelen, köszönöm, testtelen koreográfiáját láttam bele a képbe. Szóval fájdalmas asszociációkat keltettek, ugyanakkor valami fölemelőt is, azok a repkedő vásznak. Úgy éreztem, összefényképezve a kettőt, a vásznakat meg a háborús emléket, hogy tulajdonképpen ezek a háborús emlékek bennem nem múlnak el, másban sem múlnak el, valami módon a repülő vászon-tömegben a feltámadást, az anyagi feltámadást és az emlékezetben való feltámadást éreztem.

L.L.: Köszönöm szépen. Úgy érzem, hogy most közelebb kerültünk Nemes Nagy Ágnes verseinek a világához. Meg lehetett ebből a rövid elemzésből érteni, hogy mennyiféle réteg rakódik egymásra egy ilyen versben.

Az utolsó kérdésemet nem teszem fel. Azt mondta, hogy van egy kedves témája, amiről beszélni szeretne. Beszéljen róla.

N.N.Á.: A gyerekversek. A művészek előadásában most a gyerekversek következnek. Én komolyan veszem a gyerekverseket. Lehet bennük költészetet csinálni. Örülök neki, ha gyerekverset írok, annál is inkább, mert én a gyerekverset a gyerekektől szoktam tanulni. Erre nézve van egy kis történetem, amit – mondom, földhözragadt realista vagyok – magam láttam, hallottam. A Balaton mellett történt, egy gyerekcsapat játszott a Balaton partján, és egyszer csak hallom, hogy valami mondókát ismételgetnek. Odafülelek, és ez volt a mondóka:

Digi-dagi daganat, kergeti a halakat.
De a halak ügyesek, Digi-dagi elesett.
II. kötet 406

Megkérdeztem, hogy ez mit jelent. Azt jelentette, hogy volt ott egy kövér kisfiú, aki ellenszenvessé tette magát a többi gyerek előtt, mert az ott levő állatokat állandóan üldözte, macskát, kutyát, amely betévedt a strandra. Többek között a halakat is. Mondom, ki csinálta ezt a mondókát a Dagira? Ezt Andrea – mutattak rá egy hatesztendős kis, copfos, olyan kis egérfarkinca-copfos kislányra. Szóval Andrea. Digi-dagi daganat, kergeti a halakat… Ez bizony nagyszerű vers. Andrea nagyszerű költő. Nemcsak azért nagyszerű költő, mert csupa pirrichius van a mondókában, mert gyönyörűen van megcsinálva zeneileg, hanem mert nagyszerűen hozza a szituációt is, és benne van a szükséges, lírai érzelem, ez esetben az igazi káröröm… De a halak ügyesek, Digi-dagi elesett. Úgy tetszik, hogy ez nemes alapon létrejövő káröröm, de azért nem biztos. Mindenesetre az érzelem feszíti ezt a kicsi verset. Efféle dolgokból próbálok én tanulni, amikor gyerekverset csinálok, beleadván azt, amit egyéb versekben kevésbé lehet hasznosítani, ami azonban nekem nagyon kedves – a humort. Azt hiszem, hogy sem költő, sem felnőtt nem nő föl igazán, és kérem is Önöket, hogy ne nőjenek fel soha. Ne felejtsük el a játékainkat.*112

II. kötet 407
A létkérdések és a vers*113
Széll Margit beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel

SZ.M.: Gyakran a „szakszerűből” ismételten ki kell lépnünk az emberibe: a művészetbe, az irodalomba, hogy ott beszélgessünk Istenről, találkozzunk Istennel.

Nemes Nagy Ágnes írónőtől, az irodalom kiváló ismerőjétől, a költészet pontos elemzőjétől kértem szót. Gyakran veszem kézbe a 64 hattyú című tanulmánykötetét, mert segítségével kitekinthetek a nyelv, a líra, az archaikus és a modern művészet, egyáltalán az emberi érzések világába. Mindannyiunknak nélkülözhetetlen az ilyen kitekintés a hit elmélyítésénél éppen úgy, mint a keresztény cselekvésben.

A 64 hattyú című tanulmánykötetében az Írónő nagyon találóan jellemzi a klasszicizmust és a romantikát. De úgy látom, hogy ezzel még többet is akar elmondani, amint a két sajátos irányzatot így kapcsolja össze: „És újra meg újra eszembe jut a Fritz Strich-féle meghatározás: a klasszicizmus jegye a Vollendung, a tökéletesség, a romantikáé pedig az Unendlichkeit, a végtelenség. Azt mondja Victor Hugo, hogy az újkori építészet utolsó nagy tette az volt, mikor Michelangelo a Parthenon falaira rátette a Pantheon kupoláját, és így létrehozta a Szent Péter-templomot. Hát igen! Valami effélét kellene csinálni… Az Unendlichkeitet megkupolázni a Vollendunggal.”

Kérdésem, hogyan tágítható ki a végtelenség és a tökéletesség irodalmi szemlélete az ember egész életére?

N.N.Á.: Ha a szó szoros értelmében vesszük a fogalmakat, akkor sehogy. A tökéletesség és a végtelenség is olyan szélső értékek, amelyek az ember számára elérhetetlenek. Csak mint limesz-értékek, irányulások szerepelhetnek az életben. De mint ilyenek, azután nagyon fontosak. Mindig hittem benne, hogy a vágy olyan lényeges az ember életében, mint a tény. Az olyan nagy, betöltetlen vágyak, mint ez a kettő is, egyenesen segítőink életünk célra II. kötet 408rendezésében – még akkor is, ha kimondatlanul, öntudatlanul vannak jelen bennünk.

Ahogy Babits Mihály mondta: a Sarkcsillag alapján is azért lehet tájékozódni, mert magasan van. A romantika meg a klasszicizmus – véletlenül (vagy talán nem is véletlenül, de ezen most nem vitázunk) – elég élesen eltérnek a két fogalom felhasználásában, lényegüknek lényegükké tételében, az egyik az egyikhez, a másik a másikhoz szegődve, de „az” emberben bizony közel esik ez a kettő egymáshoz, gyakran átfedik egymást, hiszen létünk szélső dimenzióihoz tartoznak, abba a lelki sávba, ahol legmagasabb értékeinket tartjuk. És ha innen nézzük a tökéletesség és a végtelenség fogalmát, és nem az irodalomtörténet felől, nem is látok bennük ellentétet, inkább valami komplementaritást. Lehet tökéletes valami apró dolog is, mondjuk, egy juharfalevél a maga módján. De éppen tökéletességénél fogva mindjárt valami beláthatatlanra, határtalanra nyit kilátást, talán a lét törvényeire.

SZ.M.: A mindenkori emberiségnek csupán belső igénye lenne-e a létnek és a lét törvényeinek ez a vágyakozó kutatása, vagy tudatosan tör-e a tárgyi valóság felé? Ezt kutatja az Írónő a szakrális ős-szertartások bűvös igéin meditálva: „Talán már a mágikus világszemlélet alig-született művészeteinek csecsemő-arcán is ott volt a jegy, …hogy nagy hatással vannak az emberi tudatra anélkül, hogy életfontosságú funkciókkal szoros kapcsolatban volnának… Az altamirai barlang embere… úgy tesz, mintha csakugyan vadászatról, halálról, feltámadásról volna szó.”

A művészet születése vajon nyújt-e vallási élményt az alkotó embernek? – Úgy látom, tanulmánykötete egy másik helyén kapunk erre választ a vers célja magyarázatában: „A vers részben kegyelem, részben felfedezés, részben harc a valamivel-több kicsikarásáért, egy talpalatnyi föld elhódításáért a tudattalantól…” A vers mégis képes ráismertetni valakire, mert – mint írja – „…a torzó is, a hiány is egy teljesebb világról ad hírt, életünk nem tudott vagy nem eléggé átélt szélességéről.”

N.N.Á.: Kérdéseiből azt a részt ragadnám ki, amely a szakralitás és a költészet (művészet) kapcsolatát érinti. Régi gondolat az, hogy a művészet valamiféle laikus vallás. A magam részéről ezt úgy fogalmaznám, hogy minden igazi művészetben ott van a szakralitás eleme, a „magas”-é, valamilyen boldogító borzongásé, amit közelebbről megnevezni nem tudunk. Ez a szárnysuhogás a költészetben, talán ez a legfontosabb. Érzékelte már az antikvitás is a „numen” jelenlétét, nem hiába csináltak belőle szállóigét, a „numen adest”-et. És ha már az antikvitásnál tartunk, hadd elevenítsem föl egyik iskolai emlékemet, amely olyannyira elsüllyedt a görög latinból távolodó, későbbi nemzedék tudatában, hogy meglepetésként hat, még engem is meglep, ahogy váratlanul II. kötet 409néha eszembe jut. Vergilius IV. eclogájára gondolok, arra a híresre, amelyről sokáig tartották és tartják ma is, hogy a kereszténység jóslatos megérzése. És ott van benne a leghíresebb sor: „Isteni, drága gyerek, Jupiter méltó magzatja!” – mondja Lakatos István szép fordítása. Hogy ki ez a drága gyerek, arról könyvtárak szólnak. Augustus volna? Ez esetben a verssor politikai bók, csöppet sem idegen a római aranykor költőitől. Vagy a béke? A Pax Romana Augustus legszebb műve a birodalomban, pedig volt neki egynéhány. Vagy valaki-valami más? Egy titokzatos, isteni gyermekalak? A római Ara Coeli templomban ott van a latin oltár, amit az „ismeretlen istennek” emeltek.

Úgy érzem, ilyen ismeretlen istennek emelt oltár ez a verssor is, és hogy mennyire oltár, azt egy versláb mondja el nekünk. A sor végén*114 található ez a spondeus, a spondaikus hexameter jegye. Spondeussal zárni a hexametert nonszensz, elvi képtelenség, a hexameter alapszabályait megtiporja. Oda csak daktilust szabad és kell tenni. Kivéve… kivéve a legeslegritkább eseteket. Ha a költő valami rendkívül lényeges, beláthatatlanul fontos, emberi mértéket meghaladó dolgot akar ábrázolni a vastörvény megtörésével. Jól igyekezzék az a latin poéta, aki használni meri ezt a költői eszközt, mert a legsúlyosabb kritikának – mit kritikának, megvetésnek – teszi ki magát, ha pazarolni merészeli a spondaikus hexametereit. A spondaikus sorvég szentségtörés e formában – és ugyanakkor valamiféle szentség is, annak a jele, a „sacer” szó kettős értelmében. És mi az, amivel ábrázolja, amivel kitölti ezt a világtörténetileg fontos helyet Vergilius, az én kedves poétám? Az „incrementum” szóval, ami nemcsak egyszerűen csírát, sarjadékot jelent, hanem a szótő erejénél fogva „növekedést” is: „Gara deum suboles magnum Iovis incrementum!”

Nekem a spondaikus hexaméter itt, ezen a helyen, a IV. eclogában, méghozzá a „növekedés” szóval ábrázolva, köteteket mond el az aranykori latinitás ma már kevéssé méltatott vallási oldaláról, egyáltalán: ember és hit, szakralitás és költészet nagyon nehezen megfogalmazható, de döntő összefüggéséről. Egy versláb, egy spondeus az adott helyen, mint világtörténelmi tény – Krisztus születésének körülbelüli idejében – egy római költő szájából: a költészet titokzatos mélyáramainak bámulatos jelzőbójája.

Azt akarom ezzel mondani, hogy a versnek akár legkisebb része – még csak nem is értelmes, szót adó része, formai tényezője – jele, szignuma, kódja lehet nagyon is messzeható jelentéseknek. Azonkívül azt mondanám, hogy nemcsak a versnek, hanem az emberi életnek akármilyen – látszatra kicsi – mozzanata is jellé válhat, mely túlmutat önmagán. Ha vers és szakralitás szoros kapcsolatáról beszélek, ezt úgy is értem, hogy a vers előzménye és szülője, az emII. kötet 410beri lét és psziché tele van szakrálisnak nevezhető élményekkel. Az öröm, a gyász, a szerelem, a kétségbeesés, a turista tekintete, amint szétnéz a hegytetőn, az éhező első falatja – mind-mind tartalmazhatja a megrendülésnek azt a profán tapasztalatát, amit mégis leginkább laikus szentségnek, természetes szentségnek nevezhetünk.

Persze – hadd legyek elfogult saját mesterségem iránt – a költészetben mindez fölerősödik. A versen valaminek át kell repülnie. Az a vers, amelyen nem repül át – nem, nem egy albatrosz – akár csak egy vedlett, molyos, kicsit tetves nagyvárosi gerle, az nem tud létrejönni. Hogy aztán a művészet szakralitása azonos-e a valláséval, arra nehezen tudnék válaszolni. Inkább úgy érzem, hogy rokonok, és az élet más, nagy értéktudattal átitatott jelenségeivel együtt egy közös ősforrásra utalnak, az emberi psziché nehezen megfogalmazható, de égető szükségleteire. Az embert átható, mozgató céltudat például hatalmas dolog, a filozófia alapkérdései közül való, de mellesleg egy konnektort sem lehet felszerelni céltudat nélkül, elmosogatni sem lehet, két szalmaszálat sem lehet keresztbe tenni.

Engem életemben, sőt költői tapasztalatomban mindig az lepett meg legjobban, hogy milyen közel van egymáshoz a kicsi és a nagy, a mindennapi és a szédítően magas. Nekem egy katángkóró, a 6-os villamos, vagy egy kóbor macska mindig elég lehetőséget adott arra, hogy átlendülhessek az úgynevezett filozófiai kérdések felé. Sőt, sokszor bennük, a mindennapok apróságaiban tapasztalhattam meg – mintegy a beléjük zárt kódot megfejtve, lebontva – azt, amit magasnak vagy mélynek nevezhetünk. Elég, ha kellő pontossággal válaszolunk a „milyen” kérdésre, ha valamit le akarunk írni. Hogy miért olyan, amilyen, hogy mi minden van belerejtve egy neonlámpába, egy tölgyfába, egy autópálya kanyarulatának ívébe, azt talán jobb, ha az olvasóra bízzuk.

SZ.M.: Hozzá tehetnék még egy gondolatot? Amikor a lélekelemzés a tapasztalati tudományok körébe vonta be a lelki megismerést, új felfedezéseivel ellepte a színpadot, az irodalmat, a festészetet, és a természeti, a szellemi világ eddig ismeretlen tükröződései kerültek napvilágra. Jung megnevezi azokat az ősképeket, archetípusokat, amelyeket nemcsak az egyedekben, hanem a népek és a korok kultúrájában ismétlődő képzetformáknak ismert fel. Olyan belső szükségletek ezek, amelyeket nem csupán a kenyérharc, hanem valami más valóság ősi hatása nyomott öröklődően a lélekbe. Belső események ezek, az isteni létezés tükröződései e két valóságnak: az emberi lélek és a végtelen lét érintkezésének kisülési pontjában. „Félreértés tehát mindaz a felfogás – idézem Gerhard Adlert a Der Psychologische Weg zur Religion című művéből –, amely Istent és a vallási elemeket csak pszichikai okokra, vagy ilyen létezési módra vezetné vissza – tehát fennállását vagy megszűnését is ebben keresné.” II. kötet 411– Ezt a gondolatkört szemlélteti az Írónő egyik tanulmányában a „kozmikus szénacsomó” hasonlatával: „mintha sokféle, ezerokú nyugtalanságunk valamilyen biztatást rejtene magában, …mint a szamár elé akasztott elérhetetlen szénacsomó. Ez a kozmikus szénacsomó – az oké, a célé – hívogatóbb és dühítőbb, mint valaha. És ha nem is jutunk el a kozmikus szénáig, tudatlanságunk… legalább lelkiismeret-vizsgálatra int.”

N.N.Á.: Reflektálnék itt a jungi archetípusok ügyére. Jung távlatai mindig is hatottak reám. Az a széles tekintete, a nagy lélegzete. Van Jungban valami, amitől több levegőt kap az ember –, s ezt nem minden nagy pszichológusról lehet elmondani. Hogy az archetípusokat nemcsak pszichológiai tapasztalatokra lehet visszavezetni? Ehhez nem tudok hozzászólni. Ezt Jungnak kell bizonyítania, ha bizonyítandónak tartja, ha a pszichológiának, mint tudománynak kereteiben akar maradni. Egy költőnek – szerencsére – nem kell ilyesmit bizonyítania. Elég, ha kellő pontossággal közli lelki tapasztalatait, ha akár archetípusokat, akár más lelki tényt hitelesen zár bele versébe. A „hitel” szóra súlyt vetek. Mert azért a versnek is megvan a maga bizonyítottsága (vagyis minősége), ha ez más is, mint a tudományos hitel. Nekem tehát elég, hogy Jung bizonyos, nagyon általános lelki tapasztalatoknak nevet adott, így gyakorolva a tudomány és a költészet közös gesztusát.

SZ.M.: Itt közbevetnék egy személyes kérdést: Hogyan lett az Írónő életének a középpontja a vers?

N.N.Á.: Erre bizony nagyon nehéz válaszolni. Csak azt tudnám mondani, hogy nincs tudatom vers nélkül. Már akkor csináltam verseket, amikor írni se tudtam, sőt amikor nem is tudtam pontosan, mi az a vers. Egyébként ez nemcsak rám jellemző. Minden gyerek csinál verset, hogy a mozgásos energiát ilyen versritmusokkal is levezesse, azonkívül pedig rendkívül szereti a szavakat hajtogatni, játszani velük. Ez az egyik alapvető lelki ténynek, a beszéd megtanulásának a pszichológiai szükségessége…

Hogy nekem, személy szerint miért fontos a vers, magyarán miért lettem költő, hát erre nem tudok válaszolni. Ezek majdhogynem – azt kell mondanom – rajtunk kívül eső dolgok, az ember csak tapasztalja őket, csak leképezi őket, csak engedelmeskedik nekik. Az, hogy a vers, a művészet fontos, ez bennem olyan elemi tény, amit tovább nem tudok magyarázni, ez olyan, mint a filozófiának némely ősténye.

SZ.M.: Vallási jellege is van ennek a versszeretetnek, ennek a versigénynek?

N.N.Á.: Nem, azt nem mondhatnám, hogy vallási jellege van. Inkább azt mondanám, hogy a versélmény, más versének az élménye, sőt a versírás folyamata olyan régiókba viszi az embert, amely – legszívesebben azt mondanám – a transzcendenciával érintkezik. Hogy azonos-e vele vagy másféle, ebben én II. kötet 412megint nem tudok ítélni. De teljesen evidens számomra, hogy a két dolognak van egy bizonyos érintkezése. Egyébként minden költő, aki tényleg verseket ír, ezt megmondhatja.

A művészet fontosságáról itt még annyit tudnék mondani, hogy nincs ember művészet nélkül. Legalábbis mi nem ismerünk emberi lényt, aki ne hozott volna létre művészetet. A művészet az ősidőktől fogva van, az ősember születésétől kezdve kíséri az emberiséget. Nyilvánvaló, hogy a művészetek különböző ágai a szakralitás központjából fröccsentek szét. Valamikor a szertartásban egyesültek a legkülönbözőbb művészetek: a költészet, a tánc, a mimézis, a dallam, a képzőművészet. Ott vannak a százezer esztendős barlangrajzok. Csodálatosak. Tehát én úgy érzem, hogy a művészet az emberiségnek a létszükséglete. Még annak is létszükséglete a művészet, aki egyáltalában nem foglalkozik vele, aki fütyül a versre, aki elkattintja a rádiót, ha véletlenül verset mondanak benne. Az emberek telis-tele vannak verscsírákkal, költői élményekkel, amelyekből legtöbbször mi lesz? Egy kézlegyintés, egy mosoly vagy egy mozdulat. Meg vagyok róla győződve, hogy az öregasszony, aki fényesre törli a jonatánalmát, vagy a kertész, aki rámutat a juharfára, és azt mondja: hegyi juhar – verset mondott, még akkor is, ha nem tud róla.

SZ.M.: Amikor az Írónő az erkölcsi szemléletét a végső kérdésekre irányítja, Ekhnáton fáraó szájába adja gondolatait. Ekhnáton kölcsönadja nekünk a „legelőször-látó” ember tekintetét. Néhány sort idézek Ekhnáton Naphimnuszából: „Feljövetelt és lemenetelt formálsz ki eleven Nap, / Sötéten múlsz el, fényesen térsz vissza. / Te dobogsz szívemben.” – Ekhnáton Krisztus előtt a 14. században világnézeti forradalmat csinált, bevezette az egyistenhitet. Hol találkozott az Írónő Ekhnátonnal és az egyiptomi kultúrával?

N.N.Á.: Nagyapám könyvtárából két világháború után is maradt még néhány könyv. És az egyiknek ez volt a címe: Az ókori Egyiptom. Írta azt egy bizonyos Mahler Ede. És amire csak később jöttem rá: ő volt az első magyar egyiptológus. A könyvet átlapozgatva, főleg a képeket nézegettem, és ott találkoztam először bizonyos Kunaten fáraó nevével. Akkor még úgy ejtették ki. Mi Ekhnátonnak ejtjük. Tehát Kunaten históriáját már ott elolvastam, és nagyon érdekes volt az a kevés is. Később pedig valahogy ismét felhívódott rá a figyelmem. Például módomban volt megnézni Párizsban a Tutankhamon kiállítást. Ott volt egy gyönyörű Ekhnáton-szobor is. Nem úgy értem, hogy a fáraó volt gyönyörű. Éppen az az érdekes, hogy milyen csúnyán, milyen realistán merték ábrázolni a saját szobrászai a fáraót.

És különben is ez az idea, ez a legelső egyistenhit-idea, ez az óriási filozófiai és vallástörténeti absztrakció – ami ilyen korán jelenik meg az emberiség történetében, és tudomásom szerint először Ekhnáton esetében – nagyon érdeII. kötet 413kelt. Úgy gondolom, hogy a második absztrakciós fok volt az emberi gondolkodásban a mózesi lépés, amely szerint nemcsak egy az Isten, hanem az Isten láthatatlan is.

Ez a korszak művészetileg is nagyon jelentős. Nofretete volt Ekhnáton felesége, a világ egyik legszebb asszonya. Azt is megjegyezhetjük, hogy azért volt olyan szép Nofretete, mert Ekhnáton okos volt, és megengedte, hogy abban a statikus négyezer esztendős egyiptomi művészetben egyszer csak felszínre bukkanjon egy rejtett, eleven, realista, és ugyanakkor nagyon spirituális áramlat, a gyönyörű el-amarnai művészeti korszak. Ekhnáton az a figura, akinek nagyságát háromezer évig nem ismertük. Csak a mi századunk elején kezdtek rájönni, hogy milyen fontos volt mindez, mert hiszen Ekhnáton halála után visszafordult az egyiptomi monoteizmus politeizmusba, és Ekhnáton nevét még a sztélékről is levakarták.

SZ.M.: Az Írónő korunk metafizikáját a fáraó kulcsszavaival mondatja el, így ír az erkölcsről, a halálról, az anyagelvűségről és a feltámadásról. Az utóbbiról sokat sejtet az alábbi hatsorosa:

A tárgy fölött
Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozza mását –
hiszem a test feltámadását.

– Az együtt említett négy alapelvről: az erkölcsről, a halálról, az anyagelvűségről, a feltámadásról kérek itt néhány gondolatot.

N.N.Á.: Nem kívántam ezt a négy fogalmat egymással szoros, pláne logikai kapcsolatba hozni. Összedobált felsorolás ez, amely csak jelezni kívánja, hogy mennyi mindent, milyen sokfélét kívánok az én kedves Ekhnátonom szájába adni. És ezeken kívül is mennyi mindent ruházok rá: belerántom a második világháborúba, elviszem a modern nagyvárosokba, magyar falusi vásárokba, erdőkbe, kőbányákba, az én fontos helyszíneimre. És természetesen ráruházom modern, nagy filozófiai kérdéseinket is. Az említett négy fogalom közül a legkényesebbhez, a legnehezebbhez, a feltámadáshoz fűznék valamelyes reflexiót. Ha már idézte az erről szóló versemet, a kis glóriával vonuló kémiai elemekről, hadd emeljem én [ide] Rilke egy gondolatát. Feladatunk – írja egyik levelében –, hogy a világot „láthatatlanná” (tudattartalommá) tegyük, de II. kötet 414olyan erővel, hogy az bennünk mintegy újra feltámadjon, s gondolatrezgéseinkkel újra rezgésszámokat dobjon ki az univerzumba: „Mivel különféle anyagok a mindenségben csak különféle frekvenciájú rezgések, ilyen módon nemcsak szellemi intenzitásokat készíthetünk elő, hanem, ki tudja, új testeket, fémeket, csillagközöket és csillagzatokat.”

A remény költői fizikája ez. Hogy aztán mennyire anyag az anyag, test a test, arra nézve nemcsak a vallási tanítást lehet megkérdezni, hanem a modern természettudományt is. A magam részéről – megint csak anélkül, hogy túlságos spekulációkba, feltételezésekbe bonyolódnék – úgy érzem, hogy az anyagnak és szellemnek, a testszerűnek és energiának ez a kényes-fényes, átlátszó egymásba folyása gyönyörű.

Ami pedig az erkölcsöt illeti: bizalmatlansággal viseltetem akár a legszebb erkölcsi szabályzat, kódex iránt. Tőlem elzenélheti bárki is a lelki nemesség legmegrázóbb szavait. Mindenki azt mond, amit akar. Engem csak az érdekel, hogy mit cselekszik. Hogyan viselkedik nehéz, válságos pillanatokban, időszakokban, amelyekkel korunk egyáltalán nem takarékoskodik. És itt megint a mindennapokra utalok. Apróságokból, semmiségekből, egy kéznyújtásból, egy alig látható bólintásból vagy nem-bólintásból áll végül össze az, amit erkölcsi választásnak nevezünk. A művészet erkölcse még kényesebb. Nem mindig az az erkölcsös költészet – vagy vallásos, vagy bármilyen más hitet, meggyőződést kifejező költészet –, amely inherensen, szavakkal vallja meggyőződését. Ha paradoxonnal akarnám kifejezni magam, azt mondanám: mi köze a költészetnek a szavakhoz?

A szavak mögött, a szavak összeragasztásában, sugárzásában rejlik a művészet igazsága, hite, írójának hitele. Mit számít egy darabka sötétszürke uránérc ránézésre? Az a fontos, hogy sugárzik. Ha pedig nem sugárzik, mellékelhetnek hozzá akármilyen erkölcsi bizonyítványt. Vagy még egyszerűbben szólva: gyümölcseikről ismeritek meg őket. [Máté evangéliuma 7:20 – a szerk.]

SZ.M.: Előbb idézte az Írónő Rilkét. Közismert, hogy minden fontosabb versét lefordította, és verselemzést is írt róla. Azért megkérdezem, mit jelent Rilke életében és költészetében?

N.N.Á.: Körülbelül 18 éves voltam, amikor először került kezembe a Buch der Bilder. Gyengén tudtam németül, ezzel szemben a Buch der Bilder azonnal elvarázsolt. Elragadott! Hogy mi ragadott el? Hát elsősorban az, hogy ő Rilke. Nagy világirodalmi találkozásokat nem lehet tovább magyarázni. És mind a mai napig szeretem. Szokták úgy mondani, hogy Rilke először a tárgyakról írt, és azután lépett tovább az emberig. Én ezt teljesen ellentétesnek tartom a valósággal. Az, hogy egy költő tárgyakról ír, nem azt jelenti, hogy nem az emberekről ír. A tárgyak jelek! Minden jel az égegyvilágon. Természetes, hogy azon II. kötet 415a tárgyon, amit Rilke ábrázol, rajta van Rilke tekintete, Rilke világnézete, Rilke hangja, Rilke egész spiritualizmusa. Olyan eszközök a tárgyak, mint a spondeusok vagy a gyertyatartók vagy bármi ezen a világon, ami által, aminek segítségével valaki kifejezi magát. Éppen ez Rilkének egy óriási hozománya a modern világirodalomban. Egy új magatartást hoz már a korai Rilke is. Kiemeli az egyes szám első személyt a vers középpontjából. Ezt később úgy nevezik, hogy objektív líra: „És létem mélye fölzúg újra bennem, / minthogy tágabb volna partja, tágabb. / Mind rokonabbak velem már a tárgyak, / s mind tapadóbb a kép szememben. / Bizalmasom lett a Nevezhetetlen…”

SZ.M.: Aki objektív lírát ír, az verseiben önmagáról keveset közöl. Az Írónőt intellektuális költőnek tartják. Ez kitűnik a létkérdések megközelítésmódjából is.

N.N.Á.: Meglehetősen racionális alkat vagyok. Mégpedig azért vagyok racionális, mert mesterségem, a költészet eléggé irracionális. Nem irreális, félreértés ne essék, csak irracionális. És nagyon gyakran visszaélnek a költők, meg a költői elméletek is evvel, mondván, hogy a vers az valami tabu, az valami titok, és határait nem is szabad keresni, sem hatásainak a forrását. Ezt helytelenítem. Nem tartom emberhez méltó álláspontnak azt, hogy valaki rögtön felhagyjon egy nehezen magyarázható jelenségnek a kutatásával. Inkább az az emberi magatartás, hogy minden erőnkkel igyekszünk kutatni a jelenségeket, igyekszünk válaszokat keresni rájuk.

Nem féltem sem a verset, sem a költészetet, sem a vallást, se semmiféle nagy lelki tényünket attól, hogy majd a ráció berozsdázza. Én bezzeg el merek menni a maximumig a racionális gondolkodásban, mert olyan világosan érzem ezeknek a tényeknek a hatalmas erejét, hogy azon a ráció nagyon fontos, nagyon szép küldetése nem hibát ejt, hanem pici mécseseket gyújt körülöttük.

SZ.M.: Az Írónőt különösképpen azok által ismerik meg olvasói, akiket megszólaltat fordításaiban, jellemez tanulmányaiban. A Babits Mihály Esti kérdésről szóló verselemzésében például szembetűnő, milyen gondot fordít a záró sorokra, amelyek az alapvető lét-gondolatot vetik fel: „»…vagy vedd példának a piciny fűszálat: / miért nő a fű, hogyha majd leszárad?« …S ezzel voltaképpen a vers be is volna fejezve. De Babits nem áll meg itt. Mélyen jellemző módon továbblép; eggyel többet gondol. A költő azt is megkérdezi a fűszálról: »miért szárad le, hogyha újra nő?«”

Ez a két verssor – mint Ön írja – „önmagát magyarázza: két tűz közé veszi a képtelenséget… Kérdést ígér, s egy jól feltett kérdés többet ér, mint egy elhamarkodott felelet… Nem tett mást, mint ráemeltette szemünket a lét egyik nagy gondolatára.”

II. kötet 416

N.N.Á.: Szeretem Babitsot. Gyakran nevezik őt katolikus költőnek; engem protestantizmusom sohasem gátolt abban, hogy mélyen vonzódjam hozzá. Túl a személyiség hatásán – amely költőről szólva, elsőrendű, (bár nehezen magyarázható) – éppen metafizikai, filozófiai hangoltsága kötött le. Babitsnak van egy dimenziója, amely néha még a legnagyobb magyar költőkből is hiányzik. Úgy látszik, nem vagyunk filozófusok a költészetben. Néha önmagamon is csodálkozom: mit akarok én ezzel a dimenzióval? Mi ez az állandó nyugtalanság, kutaszkodás, szomjúság, ami oda-oda szögez néhány alapkérdés mellé? Nem vagyok én erre predestinálva. Erdélyszéli, vidéki családból származom, őseim kálvinista papok és ügyvédek voltak, kerekfejű, kemény nyakú fajta. Mit keresek én gótikus boltívek, vallástörténeti mélyáramok, arisztotelészi ok-fogalmak, Ekhnátonok között? Tény azonban, hogy minduntalan ott találom magam közöttük. Nem háríthatom el a létkérdéseket, amelyek közül nem egyet a kereszténység tesz fel a legélesebben. (És hozzá fűzöm – talán nem bántok meg vele senkit –, olykor más nagy világvallások is.)

Mert mit gondoljunk a halálról? A szenvedésről? A bűnről? A véletlenről? Mindarról, amit eszkatológikusnak nevezhetünk? Súlyos hiánynak, lelki csökkentségnek tartom, hogy ezeket a kérdéseket – amelyeket a keresztény kultúra oly világosan exponál – hallatlanná tesszük, és az emberi személyiséget legsúlyosabb perceiben védtelenné.

Itt van példának Babits kérdése: „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” A tenyészet élettel-halállal oly pazarló képtelenségét veszi célba ez a kettős kérdés, egyáltalán a halál kérdését, ami emberi elmével megemészthetetlen. Kérem, ne mondja ki rá a teológiai választ. A költészet sokkal inkább a kérdések művészete, mint a válaszoké. Bár Babits felel a kérdésre – csak nem válaszformában. Az egész verssel is felel, a végső kérdést megelőző, gyönyörű, nosztalgikus felsorolásokkal, az élet gazdagságával, amit versébe sűrít. Mert a költészetnek is van egy vigasztaló, életerősítő szférája, és nem tudom, nem ez-e a legfontosabb benne.

SZ.M.: Amint tovább lapozom tanulmánykötetét, Saint-John Perse költői hitelességéről olvasok, ott, ahol a költő a létkérdéseket veszi körül. Ilyen a Fal című versének elemzése. Idézek írásából: „De nincs maradásunk a falak között, néhány átvezető mondat után jön, jön a mélyen jellemző lázas enumeráció… hogy aztán a végső képben – »Öröm! ó, áldott öröm…« – a költő hirtelen fölemelkedjék egy magas pontra…, ahonnan az egész látóhatár megmutatkozik: »Fésülködnek a föld zöldszín gyönyörei, / egy hosszú nap évszázadában…« Ennek a versnek a zárórésze egy trópusi tengerpart látványába sűríti azt, amit a pszichológia tetőpontélménynek nevez. A tetőpontélmény persze – nyilatkozzék az sikerben, hirtelen felismerésben, örömben II. kötet 417vagy természeti képben – mindig összegezés jellegű is, s magában hordja a nincs-tovább emócióját.” – Ebben a csúcsélményben, amit a lélektan ma olyan sok területen felismer, az egyén úgy érzi, hogy már akadálytalanul megvalósíthatja önmagát és eléri teljességét. Szívesen nevezzük mi ezt olyan transzcendenciavágynak, ami Istent igényli és végül is Isten töltheti be hiánytalanul.

N.N.Á.: Örülök, hogy a tetőpontélmény, a csúcsélmény ismerős pszichológiai fogalma visszhangját említette. Nálunk ezeket nem nagyon szokták használni. Kétségtelenül megvan benne a transzcendenciavágy, mint minden magas lelki tapasztalatban. De én a transzcendencia szót – ha szabad így mondanom – egyszerűbben használom. Nem tagadom ki belőle a lehetséges emberi élmények egyikét sem, a profánokat sem, az indító (és megindító) apróságokat sem, a kristályokat, az eldobott cigarettacsikket, a féllábú galambot, a dadogó öregasszonyt, a kételyt vagy kétségbeesést. Úgy érzem, nincs létünknek olyan szelete, ami ne transzcendeálhatna egy adott pillanatban. Hogy mibe transzcendeál? Valami több felé. És a valami több nélkül koldusabbak volnánk a koldusnál. Van egy zsoltár, amit de sokat fújtam gyerekkoromban:

Éjjel kezem feltartom,
az égre Hozzád nyújtom.

Úgy érzem, a költészet nem több, mint egy fölfelé nyújtott kéz. De ez sem semmi!

II. kötet 418
Között*115
Nádor Tamás interjúja

Ifjúságának testvérei, az újholdasok, az idő fekete füstjén újból és újból az ő derékig érő szőke haját látják átsuhogni. Ám a fölemelt ujj közbeint: nem igaz, tódít a gáláns emlékezet, csak vállig ért a kimúlt színarany. Mert a hamu-, a csont-, a kő-, a vasvilág irgalmatlan, akár egy pontos óra. Legendát csak a reménybe szabad lobbantani.


N.T.: Között – furcsa kötetcím, mintha egy szál hídelem parttalanul lebegne. Mi valójában ez a névutó? Érintkezik-e, összeköt-e, vagy csak feszül?

N.N.Á.: Haboztam magam is a „névadáson”, mert a túlságosan különc kötetcímeket nem szeretem. De aztán mégis ezt választottam, mert a címadó vers régóta megvan, s úgy gondoltam, talán már eléggé megszokott ahhoz, hogy összegyűjtött verseim fölé kiemelhessem. S ez jelzi alighanem a legpontosabban – amit voltaképp mindahány versem érint –, hogy „az éj s a föld”, „a nap s az éj”, „az ég s az ég” között, feszültségekben élünk, mai emberek. Információk pólusai között, szélsőségek magasfeszültségében. Kötelező választások, lehetőségek és lehetetlenségek között, a jelenségek keresztezési pontján. Vagy hogy Nicolaus Cusanus ide is illő meghatározását idézzem: ellentétek egybeesési pontján. Mert a modern ember közlekedési csomópont, vagy még inkább: nemzetközi repülőtér, ahová a szélrózsa minden irányából, a legtávolabbról s a legközelebbről érkeznek, landolnak, csomósodnak, zsúfolódnak és rendeződnek, kifutópályára indulnak és fölszállnak – a legkülönbözőbb benyomások és jelenségek.

N.T.: Kötetét a megfigyelt rések könyvének, a kitöltetlen űrök kötőanyagának is érzem. Így is fogalmazhatnék: e „köztes” állapotban sem kíván esetleges lenni…

N.N.Á.: Csakugyan: van bennem ilyen szándék. Szeretném, ha már annyi esetlegesség közepette élünk, amit mindebből kiemelhetek, rögzíthetek, legII. kötet 419alább az ne legyen esetleges. Igényem tehát, hogy a szöveget megmunkáljam. Ezért viszonylag kevés verset írtam, s mindig csak azt vetettem papírra, aminek pontos kifejezésében reménykedhettem. A homályos, bonyolult, bizonytalan tárgyat – a világot, belső közérzetemet – mindig a lehető legvilágosabban szeretném kimondani. Egy bizonyos világossági fokon túljutni persze nemigen tud a vers: megjelenése tehát nem föltétlenül racionális.

N.T.: Az olvasó mégis valamiféle geometrikus érzékletességet lát és már-már tapint is e költészetben. Ezt akár a szenvedély pontosságának is lehetne nevezni.

N.N.Á.: Csakugyan működik bennem e kétirányú, nagyon is ellentétes adottság és vonzalom. A vershez húz a tudattalannak, a megközelíthetetlennek, a névtelennek a jelenléte az ember életében. De hát ez minden költészetnek, a mainak, a hajdaninak is tárgya volt s maradt. Egyetlen igazi vers sem közvetlenül azonos a belőle kiolvasható tartalommal. A vers éppen mögöttes tartalmaival válik önmagával azonossá. Századunk „mögöttjei” az én írásaimba is beáramlanak, természetesen… Ugyanakkor racionalista is vagyok, vagy ha úgy tetszik: geometrikus vonzódásaim vannak. A szabálykeresés igénye él bennem; ez íratja velem a tanulmányokat, esszéket is. A tisztázás igényével kutatom a huszadik századi vers törvényeit, a modern vers szövetét… Ami racionalizmusom természetét illeti, azt hiszem, a hűvös jelző igazán nem illik hozzá. Különben is meggyőződésem: a szenvedélyes ember válhat igazán intellektuálissá, mert fegyelmezni akarja – talán csak egy vers erejéig – a szenvedélyeit. Énbennem végül is intellektualitás és emóció együtt van jelen. Nem tudnám tehát azt mondani: most az eszemmel, most pedig az érzéseimmel írok. De ha minden geometrikus hajlandóságom ellenére nem volnék elragadtatott és kétségbeesett is, a vers sem lehetne számomra oly fontos, olyan égető.

N.T.: A versolvasó, ha mégoly gyakorlott is, hajlamos arra, hogy a lírikus hitelét kétségbe vonja, ha nem talál a költeményben azonosítható valóságelemeket. És éppígy elmarasztalja a lírikus földhözragadt képzeletét. A Között költője fantáziagazdag realistának látszik…

N.N.Á.: Pedig rendkívül szerény a fantáziám. Csak azt tudom elmondani, amit valamiképpen érzékeltem, tapasztaltam, láttam. Ezért is kedvelem annyira a részletek érzékletességét. Még Ekhnáton-ciklusomban is így szól egy négysoros: „Amikor én istent faragtam, / kemény köveket válogattam. / Keményebbeket, mint a testem, / hogy ha vigasztal, elhihessem.” Ha én megfagyott szökőkutat említek, az sem a képzeletem szülötte. Ilyesmit nem lehet – én legalábbis nem tudok – kitalálni. Azt a jégbe dermedt szökőkutat csakugyan láttam Rómában. És mit „zsákmányoltam” hosszabb amerikai utamon? II. kötet 420Jellemző rám, hogy abból a hatalmas országból mindössze két természetverset hoztam haza. Ennyire földhözragadt vagyok… Csak az vigasztal, hogy a régi görögöknek is „szegényes” volt a fantáziájuk. Még legképtelenebbnek tetsző hasonlatukban, jelzőjükben is van reális elem. S utóbb mindig kiderült, hogy az csakugyan „úgy volt”, létezett. Természetesen nem bátorkodom magam az antik óriásokhoz hasonlítani.

N.T.: Szokás költészetét megdicsérni (megróni?) azzal, hogy már indulásakor teljes vértezetben érkezett. Azt jelenti ez, hogy azóta nem is kellett változnia, „fejlődnie”?

N.N.Á.: Hogy ami történt, fejlődés volt-e, nem tudom. De változni bizonyára nagyon is változtam. A Nyugat első, második és harmadik nemzedékének ihletésében kezdtem el verset írni. Az ötvenes években, amikor csak az íróasztalnak dolgozhattam, jócskán megváltozott a hangom, stílusom. Rájöttem: le kell szoknom a szabályos rímelésről, sorképletekről, és – persze, önkéntelenül – összetördeltem a korábbi szerkezeteket. Úgy hiszem, teljesen másképpen írok ma, mint első kötetemben… S hogy így van-e valóban? Nemrég hallottam egy régi nagyváradi esetet. Egy fekete cirkuszos asszony ikerpárt szült az első világháború előtti Váradon. Belehalt a szülésbe, s a két gyereket egy helyi asszony örökbe fogadta. Elvitte őket egyszer a cirkuszba, hogy láthassák testvéreiket. Amint föltűnt egy néger, riadtan bújtak nevelőanyjukhoz. Ő csodálkozott: – De hát miért féltek? Mire az ikrek: – Mert olyan fekete! – Így vagyok ezzel én is – ezért ajánlatos fönntartással fogadni, amit verseiről a költő állít –: nem ismerek, nem ismerhetek önmagamra. Elmondom, amit gondolok, de hogy úgy van-e, azt a sors dönti el.

II. kötet 421
Áprily Lajos: A somvirágos oldal*116
Lator László beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel
A somvirágos oldal
Elment a gond a hóval,
felhőn is fény nevet.
A somvirágos oldal
arannyal integet.
Ha utas jön hajóval,
a hegyre feltekint:
– Ni, somvirágos oldal…
És issza azt a színt.
Itt ős szó járta s ó dal,
a Zách-lány is dalolt,
a somvirágos oldal
sütkérezője volt.
A somvirágos oldal
lejtőjén túl, alul,
kő- és keresztfa-sorral
kis temető lapul.
II. kötet 422
Beszélgess ott a holttal,
tavasszal érzi még:
– A somvirágos oldal,
az volt gyönyörüség.
Szelíd, egyszerü szóval
kérem: míg élhetünk,
szép somvirágos oldal,
adj jó tavaszt nekünk.

L.L.: Áprily Lajos a Nyugat nagy nemzedékének, Babitsnak, Tóth Árpádnak, Kosztolányinak kortársa, és kortársa a huszadik századi líra nagy újítóinak, Apollinaire-nek, Eliotnak, Kassák Lajosnak is. De az ő líráját a századunkban mindenfelé fellángoló lázas kísérletezések alig érintették, formaromboló vagy formátlan századunkban szokatlanul hagyományos költő mert maradni. Csak a nagyon figyelmes szem veszi észre többnyire dalszerűen áttetsző versei ízeiben, a versépítésben, képei, képzettársításai természetében, szóval a vers szervezetében felszívódva a modern líra hatóanyagait. Az ember elemi élményeiről énekelt, egy olyan telt, tiszta, töretlen dallamot szólaltatott meg, amelyet manapság sokféle gátlás bénít. Amikor sokan a formai, kifejezésbeli diszharmóniában keresték a korszerű líra lehetőségeit, ő kitartott a hibátlan forma, tökéletes rímek, ütemek édes zenéje mellett. Egy olyan nyelvet beszél, amelyet titokban mindnyájan nagyon szeretünk, csak nem tudjuk már felszabadultan kimondani a szavait. Hagyományos a szemérmességében, a rejtekezésében is. A személyes vagy a közös „emberfájdalom” a vers héja alá húzódik, sebei „heggé simulnak”. „Barlangtüzem ki nem világít, / fájdalmam szirtbe zárt titok, / Panaszaim sötétbe dermedt / alaktalan sztalagmitok” – írja a Nostalgiában. Ez az alkati szemérem nyilatkozott meg már pályakezdésekor is: sokáig fiókban őrzött verseit fiatal enyedi tanár korában végül is álnéven küldi el az Új Erdély szerkesztőjének. Már Erdély-szerte híres, mikor (pályatársa és barátja, Reményik Sándor szavával) „a leeresztett sisakkal győző lovag” felfedi kilétét. S talán a gyerekkori tájról, a parajdi erdők, hegyek közül magával hozott élményvilág mindig eleven késztetésén kívül a magáról csak közvetve vallás hajlama is magyarázza, hogy lírájának szinte minden pillanatában ott van a természet, az ezer arcot mutató, szüntelenül változó világ.

N.N.Á.: Hogyne, én magam is teljesen osztom ezt a felfogást, amit különben mindenki oszt, aki Áprily költészetének tisztelője és kedvelője. Áprily és a természet. Fontos dolog ez, annál is inkább, mert hiszen a természettel nagyon sokféle viszonyt lehet kialakítani. Valószínű, hogy őseink ellenségükII. kötet 423nek tekintették azt a természeti környezetet, amellyel mindennap meg kellett küzdeniük, és csak sokkal később vált a természet nosztalgia tárgyává, amelybe újra-megint vissza lehet vágyni. Különösen érezzük ezt az urbanizáció vagy talán túlzott urbanizáció által kiváltott nosztalgiát ma, a huszadik században, amikor aztán tényleg sikerült jó alaposan elszakadnunk a természettől, beleragadva a betonfészkeinkbe. De nem így áll ám a dolog Áprilyval. Áprily, mondhatni, huszadik századi módra érzi ezt a nosztalgiát a természet iránt, miközben majdnem mindig, életének legalábbis igen fontos korszakaiban, benne élt a természetben, és sohasem szakadt el tőle. A nosztalgia tulajdonképpen azt jelentené, hogy vágyunk valamire, aminek híjával vagyunk. De Áprilynál nem arról van szó, hogy valaminek híjával volna, amikor belevágyik a természetbe. Talán azért található az ő verseiben ez a kettősség, az el nem szakadásnak és a nosztalgiának ez a kettőssége, mert túlságosan is mélyen ismerte a természeti környezetet, a tájat, az állatot, a növényt. Tulajdonképpen ő az a hímpirók, akinek egy behavazott bokron „szól althangú fuvolája”, ő a nyírfa a ház mellett, az a szép kis nyírfaliget (most már éppen kipusztulóban van), ő az irisórai szarvas. Lényének egy része beleér, belefolyik abba, amit a természetben lát. Ugyanakkor és éppen azért érzi, amit a fölszínes látszatazonosulás nem érezhet, hogy milyen éles, milyen világos az a választóvonal, emberi mivoltának választófala, ami a természet és a természettel való azonosulás között található. Talán a József Attila-i sort is ide idézhetném: „Most lelkem ember, mennyem odavan.” Egy kicsit ez is kifejezi azt az életérzést, amire célzok. Áprilyban a messzeség nosztalgiája a közelség vágyává lesz, a kettő egybeesik. Egy nagyon szép versében mondja: „Én nem tudom, hogy milyen kék a tenger, / mi hegyre mentünk, ha kék volt a nyár, / nekem az erdő volt a végtelenség, / nekem a szajkó volt a kékmadár.” A gyermekkori Erdély tája fejezte ki őt elsősorban, de nemcsak az, hanem Szentgyörgypuszta is; amikor ide költözött, a pilisi hegyekbe, Visegrád aljába, megtalálta Budapest környékén is azt a vidéket, ami rokon volt vele. És így ott is a természet közelében, a természet szoros karolásában élve alakította ki jellegzetes életérzését, amely egyszerre volt közeli és távoli, egyszerre találta meg a természetben az intimet és a hatalmasat, az otthonosan kézzelfoghatót és azt, ami örökre elérhetetlen. Azt hiszem, ezért van rajta az Áprily-verseken a növénynek, az állatnak, a fűnek és a fának az a bensőséges kisrealista szeretete és ugyanakkor valami nagynak az érzése is, a valami nagynak a romantikája. Áprily természetérzése, azt hiszem, alapjában véve romantikus, miközben tőle tanulhatjuk a jelenségek mélységesen hozzáértő, éles, realista rajzát is.

L.L.: Ez a közelinek és távolinak, meghittnek és hatalmasnak érzett, romantikus lélekkel és tépett, huszadik századi idegekkel sóvárgott természet ÁprilyII. kötet 424nak mindig valami ősi biztonságot, ronthatatlan menedéket jelentett. Ki ne emlékezne az életműve élén álló, még az első világháború előtt írott Tavaszodik olyan szívbe nyilallóan szóló, patakcsevegésű soraira:

Indulok. Értem.
Jól tudom: értem,
értem üzenget a zsenge határ:
„Szíved, a bomlott,
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide, hozd ide már!”

A hívogató, gyógyító, mindig kisebb-nagyobb csodákat tenni kész természet még a „félelmes vitorlás”, a „horgonytalan mulandóság” tudatát is kiűzheti belőlünk. Áprily megérzi, s meg tudja velünk éreztetni azt a pillanatot, amikor „a ragadozó Idő áll, mint az ölyv a levegőben”.

N.N.Á.: Azt merném mondani, a romantikus szálat folytatva és egy romantikus hasonlattal élve, hogy Áprilynak a természet hangszere volt, amelyen lejátszotta önmagát és az életet. Olyasféleképpen, ahogy egy hegedűs éppen a hegedűjén játssza le a neki adatott zenét. Mindent le tudott játszani a természet képeiben, mindent tudott ábrázolni velük, a vigasztalást, a gyászt, az örömet, az életet, a halált, a sorsot. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy Áprily és a természet viszonyában – bármilyen pontos is az a természeti rajz – korántsem csak a természet található. Őt ábrázolja az általa ábrázolt természet. De a természet arra is jó, hogy miközben kifejezi, el is rejtse magát (mint ahogy ez már említődött is), a maga jellegzetes, tartózkodó módján. Mert akkor, amikor azt mondjuk, hogy Áprily romantikus költő volt, akkor korántsem a bőségesen hömpölygő szavakkal varázsló, kitárulkozó romantikára vagy romantikus költőre gondolunk, ellenkezőleg, a tartózkodó, a befelé forduló romantikára. Azt hiszem Áprilynak jelszava lehetne az Alfred de Vigny-verssor: „A hallgatás nagy, a többi gyöngeség.” Sokféle hallgatás van belerakva, beletitkolva az Áprily-versekbe, és ez a némasági dimenzió nagyon megnöveli a versek hátterét. Legalább annyira hat Áprily az állandóan jelenlevő, háttérbe húzódott csöndjeivel, mint az élesen kirajzolt képeivel és elzengetett mondataival. Hogy mi minden férhet bele egy versbe, és hány rétege van ennek a természetlírának, arra példaként felhoznám a Marathon című szonettjét, ami meggyőződésem szerint amúgy is az egyik legszebb magyar szonett:

II. kötet 425
Fanyar füstjét a langyos kékbe fújja
az áldozatra lobbant róna-gaz:
a perzsa Tél hadát rohamra gyúlva
ott lenn legyőzte a görög Tavasz.
Itt fenn, ahol ritkul a fák borúja,
a fény egy holt rigóra sugaraz:
torzult nyakát a hűs avarba fúrja,
reá a barka sárga port havaz.
Hogy lenn a mámor harsonái szóltak,
száguldva szállt első ünnep-heroldnak,
hol éber fák füleltek nesztelen,
s amint elérte fúlva és lobogva,
forró szívét a rengetegbe dobta
sistergő csóva-módra: Győzelem!

Nemcsak a természethez való viszonyát rajzolja ki ez a vers, ami egyébként a korai versei közül való, hanem például a történelmi érzékére is rávall. A görögség és a perzsa támadás, ami itt párhuzamba kerül a holt rigó képével, nemcsak egyszerűen hasonlatanyag, a természeti kép visszhangosítója, hanem azt a történelmi dimenziót rajzolja ki elibénk, egy természeti kép örvén, ürügyén, ami Áprilyban nagyon erős volt. Erős volt mind erdélyiségénél fogva (az erdélyi környezet, történelem mélyen érintette), mind pedig a visegrádi környezet sűrű históriás légköre miatt. Amikor Visegrád mellé költözött, nemcsak a természetbe, hanem a történelembe is beleköltözött.

L.L.: Nagyon igaza van: Áprily lírája nem egyszerűen természetlíra. Az is, mert ráismerünk minden részletre a pontos, színes, párás rajzon. Kinek ne élnének emlékezetében madárdal lüktetésű tavaszi versei, édes fájdalommal, mélabúval fénylő őszi tájai, komor, babonás, sötét sejtelmekkel terhes havas vagy ködös, viharzó, villámló, nagy szelek szántotta képei? De nekem az az érzésem, hogy Áprily igazában a képek mögött sejlő világra ügyelt, a felszín alatt zuhogó áramokra. „A végtelenség tengerlüktetését”, „félelmetes és gyönyörű” erőit érzékelte. A szorongató nyugtalanságot, a „csapkodó fekete szárnyú szelet” vagy a feloldozó szépséget, harmóniát, „a végtelenség fenyvesillatát”. Az olyan figyelmes szemnek, mint amilyen az övé volt, a természet mindig felfedte, megvillantotta mámorító vagy fenyegető titkait. Leginkább olyankor, amikor elemi erői kicsapnak medrükből, viharok tombolnak, zápoII. kötet 426rok suhognak fákon, tetőkön. A változó évszakokban, a határtalanban és az apró részletekben „élet-halál üzekedő játékait” csodálta. Azt hiszem, ezért érezzük meg sokszor a pontos képek borzongató hátterét. Hadd idézzem példának az egyik legkedvesebb Áprily-versemet, az Őszi muzsikát:

Ha vendég jön, vendégeim
pásztorgyerek s esztena-lánya.
Rétemnek sok virága lesz,
nekem csak egy: a genciána.
Ritkul a csokra s elmarad,
síró madár a házra röppen.
Kék-szajkótollas kalapom
megvizesül az őszi ködben.
Hűlő ködökből hó ered,
kék hóteteje tesz a háznak.
Csereklye-tűz. A farkasok
az Istenszéken orgonáznak.

N.N.Á.: Maga ezt a nagyon szép verset (könyv nélkül tudom én is) a rémítőnek, a babonásnak, az érzékenynek a példájaként hozta fel. Én is föl akartam hozni. Igaz, majdhogynem az ellenkezőjére, Áprilynak egy szinte ellentétes vonására, amelyről már eddig is szó volt: a pontosságára. Azt mondja a költő nekünk annyira kedves két sorában, hogy: „Kék-szajkótollas kalapom / megvizesül az őszi ködben”. Vegyük szemügyre, nézzük meg egy pillanatra ezt a „megvizesül” szót. Nem megázik az a szajkótollas kalap, hiszen nem esik rá az eső, csak megvizesül, mert áthatja a köd és a pára. Ez a rendkívüli pontosság egyrészt a természeti megfigyelésből származik, másrészt – ne zagyváljuk ám össze a dolgokat – a szó biztos kiválasztásából ered. A pontosságot bele is kell tenni, bele is kell gyömöszölni a szavakba, a szavak szabatossága és a megfigyelés pontossága egyaránt jelen van itt, benne van ebben a megvizesül-ben. Egy másik rendkívül szép képe: „A rétre menj, rumlánggal ég / az őszi kikerics.” Ilyet csak az ír le, aki nemcsak a rumlángot ismeri, hanem az őszi kikericsnek a színárnyalatát is. Azt mondja egy harkályról: „Hím fejeden a frígiai sipka.” Azt mondja – ezt már maga is idézte –: „És a ragadozó Idő / áll, mint az ölyv a levegőben”. Itt megint magával némileg ellentétben, a sornak, a képnek a rendkívüli pontosságát, hasonlítottnak és hasonlónak a metszéspontszerű egybeesését emelném ki.

II. kötet 427

L.L.: Mert Áprily lírája legátszellemültebb pillanataiban is földközeli: bármit akar mondani, természetes mozdulattal nyúl a minden ízének ismerős jelenségekhez, állatokhoz, madarakhoz, fákhoz, füvekhez, virágokhoz. Verseinek egy szenvedélyes természetbúvár óriási anyagismerete a fedezete. És mindent úgy nevez nevén, hogy rögtön elénk is idézi. Sohasem lehet tévedésen kapni. Ha ő azt mondja, hogy „pityegve sír a tengelice”, vagy hogy a gyurgyalagok, ezek az „ékes tollú szivárvány-madarak / fuvola-füttyel, ringva szállanak”, biztosra vehetjük, hogy csakugyan ilyen a hangjuk, hogy minden ott és akkor nő, virít, ahogy ő mondja, olyan színű, olyan formájú, amilyennek festi.

N.N.Á.: Amit Áprily mond, az úgy van, és ezt alá kell húznunk. Mert ez egyáltalán nem olyan magától értetődő a költészetben. Őnála nem szimbólumok repdesnek bokorról bokorra, azok valódi pintyek, cinkék, őszapók, amelyeknek természetét, természetrajzát, sőt egyéniségét is minduntalan fel-felvillogtatják az ő versei. Megismerhetjük általa a faunának olyan részleteit, lényeit, latin besorolásukkal együtt, amelyek csakis a mindennapos természetjárónak lehetnek bizalmas barátai. Enciánok, fácánkakasok, zöld és tarka harkályok, csormolyák, földiorgonák állandóan, színesen keretezik verseit, és nemcsak keretezik, hanem egyenesen a középpontjukban állanak. A látvány és a látványból szűrt költészet szokatlan élességgel fedi egymást mindabban, amit Áprily ír.

L.L.: Az ötvenes években, talán az ötvenes évek második felében írott verse, A somvirágos oldal, megejtő példája ennek a látványra tapadó, a látványból felszökő költészetnek. Kérem, mondja el, hogyan születhetett ez a vers, hol van a valóságos helyszíne.

N.N.Á.: Azt mondanám el mindenekelőtt A somvirágos oldalról, hogy Áprily természeti képeskönyvében valósággal külön műfajt jelentenek a tavaszköszöntők. A tavasz és az ősz – minden nagy természeti jelenség közül talán ez a két átmeneti évszak állt hozzá legközelebb. De a tavaszköszöntők különösen bőségesen sorakoznak a költészetében; hogy a leghíresebb versét említsem, a Március is ilyen. „A nap tüze, látod, / a fürge diákot / a hegyre kicsalta: / a csúcsra kiállt.” De ott van például a Március 1 című bűbájos, késői négysorosa: „A távoli hegyélek havasok, / de cinke szól már és ez jó időjel. / Hallod? Pici lakatos-inasok / reszelnek finom acélreszelővel.” A tavaszköszöntők sorában található A somvirágos oldal is, ez a csupa zene tavaszi dal, egyesítve magában a tiszta éneket a tiszta rajzzal. Ez a kettő együtt, ez Áprily egyik legszebb költői lehetősége. A somvirágos oldalról megemlítem egy személyes emlékemet. Hogyha az ember kiszáll a kisoroszi révnél, akár a hajóból, akár pedig az autóbuszból, és megindul azon a völgyi úton, amely két hegyoldal között vezet az Áprily-házhoz, bal keze felé kell néznie kora tavasszal, és akkor ott megII. kötet 428látja a somvirágos oldalt. Egyébként több somvirágos oldal is van ott Visegrád környékén, én azonban azt hiszem, ez a vers éppen erről a somvirágos oldalról beszél. A völgy mélyén húzódik egy patak is, és ahogy az ember a patakmeder fái között halad az Áprily-ház felé, úgy bukkan ki, úgy tűnik el állandóan a somvirágos oldal élénksárgája, ahogy a versben is állandóan kibukkan meg eltűnik a somvirágos oldal refrén. Ezt az egész vidéket Szentgyörgypusztának hívják. Hogy miért hívják annak, bizony nem tudom, mert miért volna puszta, mikor csupa erdő és csupa domb – valószínűleg valami régebbi értelme van a szónak. Az viszont, hogy az Áprily-házból látni lehet a somvirágos oldalt (és a som mindig is egyik kedvence volt Áprilynak), az példája az ő közelítő és távolító, a közvetlen tapasztaltat és a nosztalgikusat egymásba ötvöző versmódszerének. A somról. A somot sokan összetévesztik a forzítiával, amit mi, városi emberek, itt szoktunk látni a városi parkokban tavasszal. A somnak a színe csakugyan nagyon hasonló, de a virág formája egészen más. Egyáltalán: a som tele van szenzációval. Nemcsak tavasszal teszi meg azt, hogy az első óriási arany foltként mutogatja magát az erdőben vagy a réten, hanem ősszel megteszi azt, a gyönyörű piros gyümölcsével, amely olyan, mint egy kicsi kis sima naspolya, hogy az egyik legfeltűnőbb, az egyik legszebb színfolttá válik az őszi tarkaságban. Azonkívül én bizony A somvirágos oldal ürügyén megemlékeznék a somlekvárról és a sombefőttről is, amelyet néhányan még ismerünk gyerekkorunkból; ez az intim, otthonos íz, úgy gondolom, nem csak az enyém. Valahogy hozzárakódik a vershez, mint az Áprily-versekben olyan sokszor, a hatalmasnak, a romantikusnak a látványához hozzárakódik az intim, az egyszerű, a házias is.

L.L.: Alighanem ez az egyik titka Áprily népszerűségének: azokat a távoli gyerekkori emlékeket érinti meg s ébreszti fel az olvasóban, amelyek a közvetlen érzékelés erejével rögződtek, épültek bele, töményen, anyagszerűen, nem is a tudatába, hanem szinte a szervezetébe. De nézzük hát, hogy idézi fel Áprily kedves tavaszi virágát, amely már a pályája elején íródott Márciusban is ott „bontja sárga virágját”, és mi mindent idéz fel az „arannyal integető” „somvirágos oldal”!

N.N.Á.: Már említettük, hogy ez a vers dal, úgy is mondhatnám, hogy a magyar irodalom egyik legszebb sanzonja. De ha csak ennyiben maradnánk, akkor tévednénk. Ennek a versnek sok rétege van. Hivatkoztunk már Áprily történelmi érzékére, és lám, itt, ebben a tavaszi dalban is egyszer csak váratlanul megszólal, belenéz a versbe Zách Klára: „Itt ős szó járta s ó dal, / a Zách-lány is dalolt, / a somvirágos oldal / sütkérezője volt.” Nem első és nem utolsó ízben szólal meg Áprilynál a Zách-történet. Mióta Visegrádra költözött, ez közelről érintette, mint az egész visegrádi tájnak az a távlatos, mély történelII. kötet 429mi jellege. Egész ciklusa van a római történelemről, amelynek egy részét valamiképpen ide lokalizálja Visegrád környékére, és teljes joggal. Van egy szép Mátyás-verse is, és sokszor tűnnek fel soraiban a Zách család tagjai, de természetesen elsősorban az ártatlan, a tragédia elsodorta lányalak, Zách Klára.

L.L.: Talán azért éppen ő, mert Áprilyt a magyar, az erdélyi történelemből, közvetlenül vagy közvetve, a tragikummal bélyegzett, a balladai anyag vonzotta leginkább.

N.N.Á.: Tovább haladnék ennek az úgynevezett sanzonnak egy másik rétege felé. Nem véletlenül keveredik ide, a somvirágos oldal dicséretébe a temető. Áprilynak már a korai verseiben is állandóan föl-föltűnik a temetőmotívum, hogy aztán késői verseiben ez a föld alatti dimenzió felerősödjék. A temető azonban nem általánosan értendő itt, nemcsak azt jelenti, amit mindenkor, minden ember számára jelent. Itt nagyon is konkrét, nagyon is világosan körülhatárolt jelentése van, tudniillik itt falusi temetőről van szó elsősorban. A falu sarkában található kertről, amelyben annyiféle növény magzik föl hol jogosan, hol jogtalanul a behorpadt vagy ép sírok fölött, amely növényi burjánzásában maga a halált elborító élet. Ez a fajta temető jelenik meg ebben a versben is, és nagyon jellemzőnek tartom, hogy Áprily éppen a halottakkal mondatja el a somvirágos oldal egyik legszebb dicséretét: „Beszélgess ott a holttal, / tavasszal érzi még: / – A somvirágos oldal, / az volt gyönyörüség.”

L.L.: Ez a két szólam, életé és halálé, Áprily lírájában gyakran összefonódik, s az időben, térben parttalanul áradó természet még az Áprily lírájában sokszor olyan fenyegetően sötétlő halált is valahogy megszelídíti, belemossa az egyetemes rend békéjébe, mindent feloldó közönyébe: „…Majd alszom perjefű alatt. / Idő nem űz és gond nem él. / És nem történik semmisem. / Fény gyúl. Eső hull. Zúg a szél.” Az ő szemében a halál nemcsak megsemmisülés, hanem folytatódás is.

N.N.Á.: Ehhez én csak annyit fűznék hozzá, hogy mindjárt visszájára fordítsam, amit maga mondott: ennek a tavaszi dalnak a jellegzetessége az, hogy az öröm kottájából játssza le a melankóliát, ugyanúgy, mint ahogy a halál kottájából lejátssza az életet.

L.L.: Ez a vers ezt a dallamot látszólag nagyon egyszerű, de igazából nagyon is kimunkált formában szólaltatja meg. Arra kérem, beszéljen ennek a versnek a formájáról.

N.N.Á.: Mindenekelőtt mondjuk ki, hogy a vers jambusban szól. Áprily kedvelt versformája, kedvelt verslába ez. Mégis eltér egy kicsit az általa leginkább használt ötös jambusi képlettől, tudniillik ez hármas, három és feles jambusokban íródott. Ha pusztán csak a verslábat néznénk, akkor azt mondII. kötet 430hatnánk, hogy anakreóni sorok ezek, olyasféleképpen, mint a híres Csokonai-anakreontikák: „Légy idvez, ó Hafiznak / Sírhalma, melybe nyugszik…” A különbség mégis nagy, mert Áprily rímel, méghozzá refrénesen rímel, itt a refrén: a somvirágos oldal, erősen megköti a rímképletet is. A négysoros szakaszoknak általában a harmadik sorában, keresztrímként fordul elő a refrén, ami annyit jelent, hogy a somvirágos oldal hatszor kerül rímhelyzetbe. Ez a nagyon is sűrű rímhelyzet ilyen rövid sorok közt – a vers sodrásában nem vevődik észre élesen, de mint a kurta és tudat alatt maradó percepciók általában, igenis befolyásolja a vers élvezetét. Egyébként hadd jegyezzem meg, hogy a refrén se olyan mereven kötött, mint amilyennek első pillantásra érzékeljük, nem mindig ugyanazon a helyen fordul elő, egyszer átváltódik, és ez a pici aszimmetria is hozzájárul a vers hatásához. Záradékul egy sort emelnék ki a versből, egy sort, amit nagyon szeretek. Hogy is van ez a rész? „…a Zách-lány is dalolt, / a somvirágos oldal / sütkérezője volt.” Ez a sütkérezője volt, ez különösen kedves nekem. Különösen kedves, mert olyan hatással él, amilyen a mi magyar nyelvünkön nagyon ritkán hozható létre. A mi nehéz finnugor nyelvünkben, nemegyszer rőfnyi hosszú szavainkat használva, ritkán lehet elérni, hogy a kívánt ritmusban, a kívánt zeneiséggel egyetlen szó vagy nagyon kevés szó töltse ki a verssort. Itt és most ezzel találkozunk. Itt összesen két szó található a sorban: a sütkérezője, ez a hosszú szó, és a volt, ez a rövid szó, amely lezárja a sort. Ez így együtt valami különös tömörséget ad a vers e részletének, miközben egy nagyon sajátos magyar hatással él, magyar mondattani hatással. De nekem nemcsak szóelhelyezési, mondattani okokból tetszik ez a sor, hanem azért is, amit a mondattan lehetővé tesz. Amikor meghallom, hogy a Zách-lány a somvirágos oldal sütkérezője volt, úgy tűnik előttem, minthogyha nemcsak a kora tavaszi sombokrok között, abban a kora tavaszi, vékony napfényben sütkérezett volna az a tragikus lányalak, hanem mintha a sombokroknak ebben a földi, átlátszó napfényében is sütkérezett volna. Mintha fentről és lentről, égről és földről egyaránt esne rá valamilyen sugárzás, de majdnem hangsúlytalanul, majdnem észrevétlenül. Ennek a vízcsepp tisztaságú tavaszi dalnak azt a tulajdonságát szeretem legjobban, hogy a természetesnek és a kerekre esztergáltnak azt a szép szövetségét hordozza, ami Áprily költői vonzásának egyik fő titka.

II. kötet 431
Sorok és sorközök*117
Vati Papp Ferenc interjúja

V.P.F.: Engedje meg, hogy – mintegy bemelegítésül ehhez a beszélgetéshez – föltegyek egy banális kérdést: mit nevez Nemes Nagy Ágnes versnek?

N.N.Á.: Annyi meghatározást „elkövettem” már életemben a versről, ne kívánja hát, hogy most kapásból egy vadonatújjal rukkoljak ki.

V.P.F.: Beérném egy régebbivel is.

N.N.Á.: Akkor azt a definíciót választom, hogy a vers szilárd szökőkút. Vagy folyékony szobor. Tehát önmagában is paradox jelenség. Kétféle minőség egyesül ugyanis benne, olykor nem is nagyon szerencsésen: az egyik az, amit művészi hatásnak szoktunk nevezni, a másik pedig a fogalmi hatás, vagyis az értelem, a tartalom. A vers – és általában az irodalom – e kétarcúsága abból adódik, hogy közege, anyaga a nyelv. Ez előny is, meg hátrány is egyszerre.

V.P.F.: Miben hátrány és miben előny?

N.N.Á.: Minden művészi alkotás hatása az érzékletességen áll vagy bukik; a tekintő vagy a halló érzékletességen. Ezek a művészi faktorok a versben is jelen vannak ugyanúgy, de korántsem olyan arányban, mint például a zenében vagy a képzőművészetben. Ezért tartom én az irodalmat csökkentett hatásfokú művészetnek. Úgy is mondhatnám: tolvaj művészet, amely innen-onnan szedegeti össze hatástényezőit. Szívesen beszélünk a vers zeneiségéről, de hol van ez a muzsika zeneiségétől. Vagy a versek képi világa a festészet képiségétől. Ilyen értelemben mondom, hogy hátrányos helyzetű művészet az irodalom. Ezzel szemben van valamije, ami ugyan nem művészi természetű, mégis nagyon nagy horderejű: ez a nyelv. Egész lényünket, emberi mivoltunkat, tudatunkat, cselekvési szándékainkat áthatja és megmozgatja a nyelv univerzalitása. Nem jellegzetesen művészi hatás ez, hanem általános hatás, a beszéd hatása, amellyel minden betűművészet él. Természetesen a vers is. És ez kétségkívül előnyére válik.

II. kötet 432

V.P.F.: Egy József Attila-verset elemezve tette egyszer azt az érdekes megjegyzést a rádióban, hogy „a vers többé-kevésbé a sorközökért íródik”.

N.N.Á.: Igen, de azt is hozzátettem, hogy ahhoz meg kell írni a sorokat is. Én ezt akkor József Attila Eszmélet című versére lokalizáltam, de úgy vélem, minden versre érvényes. Egy költeményben – már a nyelv közegénél fogva is – jelen vannak kimondott, racionalitásra ható tartalmak. Nem biztos, hogy éppen ezek a legfontosabbak benne, lehet, hogy jobban kell figyelnünk arra, ami nincs kimondva: a mögöttes tartalomra, az érzelmi sugallatra, ami nemegyszer hiányokból, a jelen nem lévőből áll, mondjuk a homorúságból a kimondott domborúsággal szemben. Ha ilyesféle belső, ki nem mondott tartalma nincs egy versnek, azt akár el is dobhatjuk, hiszen vezércikkben vagy esszében is elmondhatta volna mondókáját a költő, kár volt a versbeszedéssel vesződnie.

V.P.F.: Az igazán jó versnek tehát vannak nehezen megközelíthető és bejárható tartományai. Bizonyára ez teszi olyan kényessé és kegyetlenül nehézzé a verselemzést. Németh László bevallotta, hogy „szemérmes iszony” fogta el, valahányszor be kellett mutatnia és meg kellett fejtenie egy verset hódmezővásárhelyi diákjai előtt. Pedig hát ő nem akárki volt. Mit mondjon akkor a szegény, elfoglaltságokkal agyonterhelt, „hétköznapi” magyartanár, aki nem vetekedhet Németh László kivételes tudásával és érzékenységével, a verselemzés mégis „munkaköri kötelessége”? Egyáltalán: lehet-e, szabad-e iskolában verset elemezni?

N.N.Á.: Nézze, ez olyan kérdés, hogy szabad-e, lehet-e műfordításokat készíteni a világirodalomból. Vagy hogy szabad-e, lehet-e verset írni, hiszen bizonyos értelemben az is képtelenség. Mégis naponta, újra és újra megpróbálunk megbirkózni ezzel a képtelenséggel. A verselemzésről sem mondhatunk le csak azért, mert nehéz. Jómagam költőként és pedagógusként, tehát belülről és kívülről egyaránt ismerem ezt a dolgot. Ismerem színéről, mint egy kesztyűt, és ismerem fonákjáról, mint egy kifordított kesztyűt. A verselemzés – kifordított kesztyű. Bármennyire viszolyogjunk is tőle, nem hátrálhatunk meg a feladat elől, hogy kifordítsuk ezt a kesztyűt, hiszen ha elvárjuk tanítványainktól, hogy mondjanak valamit a versről, akkor ehhez némi fogódzót is kell adnunk.

V.P.F.: Nemes Nagy Ágnes milyen verselemzési módszert alkalmazott az irodalomórákon, vagy ha szabad úgy kérdeznem: hogyan fordította ki a kesztyűt?

N.N.Á.: Az én módszerem alapvonalaiban nagyon egyszerű volt. Ha úgy tetszik: hagyományos. Először is azt próbáltam elhitetni a tanítványaimmal, hogy a vers nem tartalomból és formából áll. A vers szétválaszthatatlan egyII. kötet 433ség. A legmagasztosabb emberi, lelki, társadalmi mondanivaló sem tud a művészet szintjére emelni egy verset, ha költői eszközei fogyatékosak. A tartalom ugyanis önmagában fabatkát sem ér. De nehogy azt higgyük, hogy csak a formára támaszkodva előbbre jutunk! Kedvenc példám erre szegény Ábrányi Emil, aki igazán nagyszerűen bánt a formai hatástényezőkkel, csak éppen nem volt jó költő. Költészete akadémikus csilingelés. Én a verset és egyáltalán a művészetet egzisztenciális, létérdeket érintő cselekvésnek tartom. S ha azt nem tudtam is megmagyarázni diákjaimnak, mire való a művészet, azt talán sikerült megértetnem velük, hogy az ősközösségektől fogva kísér bennünket, és igénye – ha egy-egy korszakban elhalványul is – állandóan jelen van az emberben. Nemcsak mint alkotókészség, hanem mint befogadó készség is.

V.P.F.: A befogadó készség első próbája az iskolában az, amikor a tanár fölolvassa a verset az osztály előtt. Milyen a jó versfölolvasás?

N.N.Á.: Óvom tanártársaimat attól, hogy föltétlenül valamiféle színészi teljesítményre törekedjenek. Igaz, hogy minden pedagógusban van egy falatka a színészből, de azért nem azonos vele. Ha nem tudjuk igazán jól előadni a verset, szorítkozzunk az értelmes fölolvasásra. A gyerekek ugyanis nagyon érzékenyek a hamisra. Mellesleg mondom, hogy van a színészeknek egy mozdulatuk, amikor a gyomruktól kezdve fölemelik a kezüket a szájuk felé, s végül kifordítják a tenyerüket, és ehhez az a szöveg járul, hogy „innen hoztam a szerepet”. Rendkívül kifejező mozdulat. És látja, milyen nehéz szavakba foglalni ezt az egyszerű mozdulatot? Nos, ha a tanár „innen belülről” tudja hozni a verset, akkor bizonyára mint előadó is hatásos. De ha nem tudja, ne próbálkozzék vele. Ne színészkedjék.

V.P.F.: Azt mondjuk a tanítványainknak, hogy a vers mint művészi objektum megbonthatatlan egység. Utána pedig elkezdjük szétdarabolni. Legalábbis tartalomra és formára bontani.

N.N.Á.: A tartalmi és formai elemzést manapság sokan leszólják. Pedig amikor tanítunk, rászorulunk, mint egy mankóra. Én nem tartom ezt olyan szégyenletesnek. Szerintem azzal sem követünk el otrombaságot, ha megpróbáljuk megnevezni a vers tartalmát (mondanivalóját, üzenetét, fogalmi közegét). Amennyire képtelenség tartalomra és formára szeletelni egy verset, annyira szükségszerűség is, hiszen explicit, racionálisan megfogható tartalmai vannak. Éppen ezért rendkívül fontosnak tartom, különösen a régi versek esetében, a szöveg magyarázatát. Aki tanár, tudja, hogy milyen elképesztő tájékozatlanságoknak lehet eközben a nyomára jutni, hogy mi mindent nem értenek a gyerekek egy-egy versben. Megszenvedtem, mire megmagyaráztam nekik, mi az, hogy a „gyilkos testvér botja zuhanása”. (Elszomorított, hogy sokan még azt sem tudták, ki az a Káin és Ábel.) Zavarokat okozott az a CsokoII. kötet 434nai-sor is: „Hiv vagy, nem úgy, mint a mai színes világ barátai”. Ezt mindenki úgy értette: tarka világ barátai. Pedig azt jelenti, hogy a színlelő világ barátai. Tudom, szinte nevetségesen aprólékos eligazítások ezek, de kikerülhetetlenek.

És van itt még valami, amire kevés figyelmet szoktak fordítani az iskolában: a szerkezetnek is van mondanivalója. Nem mindegy, hogy a költő mit milyen sorrendben ad elő, milyen a részek aránya az egészhez és így tovább. Nagyon érdekesek például az Ady-szerkezetek. Köztudomású, hogy Ady általában rövid-verses költő. Végtelenül jellemző, hogy az első strófát sokszor megismétli a vers végén, vagy legalábbis visszautal rá. Ez azt is jelenti, hogy az Ady-vers rendszerint egyvalamit mond el, ami közben van, az – zenei műszóval – ennek a variációja. Ez az Ady-vers hatásának döntő eleme.

József Attila Eszmélet című költeménye e tekintetben egészen más. Úgy mondanám, hogy szalagos szerkezete van. Elindul valahol és tulajdonképpen a végtelenbe fut. Befejezni nem lehet, csak abbahagyni. Valahol elvágja a szalagot a költő, mintha egy életérzésből kiemelne egy darabot, és fölfényképezné egy szalagra. Szó sincs itt olyan lekerekítésről, mint az Ady-vers esetében.

V.P.F.: A magyar irodalomnak a képiség az egyik nagy erőssége. Irodalomórákon szerzett tapasztalataim tanúsítják, hogy a verselemző tanár talán a legszívesebben a képeknél időzik el.

N.N.Á.: Akinek van érzéke a vershez, az a képeket szereti. Szívcsúcson üt engem is a jó kép. De ha már szóba került, hadd hívjam föl a figyelmet arra, hogy nagy a különbség a régebbi és az újabb magyar irodalom képisége között. És ezzel a ténnyel az iskolában is számot kell vetnünk, hiszen akiknek beszélünk, azokról föltételezzük, hogy a kétezredik év irodalmát is olvasni és remélhetőleg élvezni fogják. Régebben, még a 19. században is, más volt a képanyag milyensége, mint ma, a 20. században. A kép két összetevője – a hasonló és a hasonlított – közelebb állt egymáshoz. Mára ez a távolság akkorára nőtt, hogy szinte elszakítja a hasonlóság fonalát, a kép mintegy önmaga tagadásába fordul.

Mostanában előadásokat tartottam egyetemistáknak, és nagy energiát fektettem abba, hogy kicsit közelebb vigyem hozzájuk, megértessem velük Éluard milliószor idézett világhírű hasonlatát: „a föld oly kék, mint egy narancs”. Azért, hogy lássák és értsék azt is: József Attilának az a kivételes erejű és érzékletességű verssora, hogy: „s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse”, nem születhetett volna meg a 20. századi líra eredményei nélkül.

V.P.F.: Nem fenyeget az a veszély, hogy a 20. századi líra zátonyra fut a diákok enyhén 19. századias ízlésén?

N.N.Á.: Ez a veszély fenyeget. Tapasztalatból is tudom, hogy a középiskolában megrekedt a múlt századi konzervativizmus. Átörökítünk egy hajdani ízII. kötet 435lést, amire rárakódik még az ötvenes évek idevágó hagyatéka, és most itt állunk talpig konzervativizmusban. Igaz, hogy egy gimnáziumi osztályban mindig akad egy-két tanuló, aki viszont arra noszogat bennünket, hogy legyen modern, sokkírozó ízlés. Nem könnyű a tanár helyzete: ápolnia kellene az újabb ízlést, de tudja, hogy ez sokszor végletes. Jómagam egyik ízlésfajtának sem vagyok kizárólagos híve, mert mindkettőt, itt Magyarországon és Közép-Európában, szélsőségesnek tartom. Egymás szélsőségét involválják. Ha szabad úgy mondanom: keskeny ösvényt kell találnunk a kettő között, mindkettőt figyelembe véve.

V.P.F.: Több írásából is kitetszik, hogy nagy ügye és szenvedélye a verstan. Az a hajdan nagytekintélyű stúdium, amely a mai iskolában alig jut szóhoz. Még a gimnáziumban is jobbára csak megtűrik. Intelligens fiatal tanár jegyezte meg nemrég egy társaságban: mi szükség van arra, hogy valaki fölismerje a disztichont, hiszen tiszta verstani formák manapság már alig léteznek?

N.N.Á.: Ez hamis érv, mert már régen sem ismerték föl, talán Csokonai korában utoljára. Tehát nem azért nem ismerik föl, mert ma már nincsen, hanem azért, mert sohasem ismerték. Ez a tudatlanság apoteózisa. Dehát sosem fogjuk megérteni a modern verset, ha nem tudjuk, mitől rugaszkodott el. Hiszen a megértés egyik döntő mozzanata az, hogy a különbözést tudatosítjuk. Hogy ez ilyen, amaz meg olyan.

V.P.F.: Az iskola hétköznapjaiban úgy is felvetődik a kérdés, hogy a verstan rekvizitumaiból mit kell és mit érdemes átnyújtani a mai fiatalságnak.

N.N.Á.: Csakis az alapot. Én ezt tanárként meg is tettem, mindig szorítottam helyet a tanmenetben legalább két verstani órának. Nem mondhatnám, hogy nagyon rajongtak érte a gyerekek, de minden osztályban akadt egy-két tanuló, akiben sikerült fölszítani az érdeklődést. Méghozzá nem is okvetlenül az irodalomhoz eleve vonzódó diákban, hanem például a matematikusnak vagy biológusnak készülőben. Talán az ragadta meg őket, hogy a versnek ez az eleme racionális, fogható, mérhető. Hogyan mondhatnánk le erről a tanításban?

V.P.F.: Különösen a mérés korszakában.

N.N.Á.: Ezt a verstan-ügyet hadd támogassam meg még egy példával! Itt van József Attilának egyik agyonelemzett verse, A város peremén, s benne ezek a sorok: „Így lettünk végre mi hű / meghallói a törvényeknek; / minden emberi mű / értelme ezért búg mibennünk, / mint a mélyhegedű.”

Először is vegyük tudomásul, hogy József Attila nagyszerűen kezelte a rímet, és nagyon sokat is adott rá. Egyáltalán a formára. Itt egy egészen extra rímcsokorral van dolgunk, hiszen ű-betűs szó nagyon kevés van a magyar nyelvben, ű-betűs rím még kevesebb, és még annál is kevesebb ű-végű rím. Ez II. kötet 436a három rím úgy vési bele magát a fülünkbe, hogy nem lehet elfelejteni. Miközben folyton csak ideológiailag magyarázzuk ezt a strófát, vegyük észre, hogy a rímek is elmondják nekünk: itt valami nagyon jelentékeny dologról van szó. Ráadásul fontos szavak állnak a rímben: mű, emberi mű, hű. Ez utóbbi a szintézis szava. Egyrészt azt mondja ki, hogy hívek vagyunk a saját ideológiánkhoz, József Attila a sajátjához, másrészt hívek vagyunk az emberi hagyományhoz. Aztán egyszer csak jön a két záró-sor, egy hasonlat, és ezzel kinyílik egy érzelmi tartomány az elv mögött, a vers remegni kezd, érzékletességet nyújt nekünk a mélyhegedűvel. A három rím együtt – hanghatás, és benne a mélyhegedű – képhatás. Ezért olyan nagyszerű ez a strófa. Egyébként eszményi minta arra is, hogy az úgynevezett tartalom és az úgynevezett forma miként tud egységgé összeforrni egy nagy versben.

V.P.F.: Engedje meg, hogy befejezésül azt javasoljam: játsszunk el egy képtelenséggel! Tételezzük föl, hogy akad valahol a világon egy műfordító, aki a Himnuszt úgy tudná átültetni mondjuk svéd nyelvre, hogy az tökéletesen egyenrangú maradna a magyar eredetivel. Ennek ellenére a svédek aligha tudnák kihallani és kiérezni ebből a nyolc strófából azt a gondolati és érzelmi tartalmat, ami benne van.

N.N.Á.: Érdekes, hogy éppen a Himnuszt említette, mert készülve erre a beszélgetésre, én is fölírtam magamnak. Hadd idézzek azonban mindenekelőtt egy kitűnő és korán eltávozott matematikust, Rényi Alfrédot, aki egy vallomásában nem szó szerint, de körülbelül ezt mondta: Amióta az információelmélettel foglalkozom, egyre többet gondolkozom a versekről. Megdöbbenve tapasztalom, hogy a legpontosabb táviratban mennyivel kevesebb van, mint az ugyanolyan rövid versben. Azt gondolom, ahhoz, hogy egy versnek az információit megértsük, ismernünk kell azt a nyelvet, amelyen íródott, a körülményeket, amelyek közt létrejött, sőt ismernünk kell az összes verset, amelyet azon a nyelven megírtak, ha túlozni akarnék, a világ minden versét.

Bizonyos tehát, hogy a legnagyobb tökéllyel lefordított Himnusz semmit sem mondana a svédeknek. Azért nem, mert a Himnusz mint vers több önmagánál. Nemzeti dokumentum, amelyre az idők során rárakódtak közösségi élmények, történelmi tapasztalatok, eszmék, rávetült a dicsőség fénye és tragédiák árnyéka. Aki hát igazán meg akarja érteni a Himnuszt, annak „tudnia” kell Magyarországot. Múltjával, jelenével és belátható jövőjével együtt. Ha erre a közös nemzeti tudatra az irodalomórákon nem nyitjuk fel a gyerekek szemét, akkor nem tettünk semmit.

V.P.F.: Köszönöm a válaszait.

II. kötet 437
A modern vers heringsalátája*118
Nádor Tamás interjúja

Köztudomású: Nemes Nagy Ágnes – akit a napokban tüntettek ki Kossuth-díjjal – nemcsak költő, műfordító és esszéíró, hanem hivatásos versszakértő is. Afféle szakember tehát, akinek – hitelesítésre – kezébe lehet adni a verset, s már szinte „tapintásra” tudja, melyikbe lehet bevésni a karátpecsétet. A modern költészet értékelésében elbizonytalanodott olvasó, hallgató joggal remélhet tehát tőle tanácsot, választ: van-e még remény arra, hogy a mai költészetben meg tudjuk különböztetni a réztől a színaranyat.


N.T.: Sokan azt mondják: Petőfi és Arany János óta a költők csak felejtettek, azóta csak romlott, „zavarosodott” a vers. Igazuk van-e? Csakugyan klasszikusaink ellenére kell olvasnunk a moderneket?

N.N.Á.: Aki a modern vers ellenében Petőfire és Aranyra hivatkozik, gyanítom: valójában őket sem szereti. Hiszen az ő költészetük is nagy odafigyelést, átélést kíván. S a vers mély szeretetét kívánja minden igazi alkotás Homérosztól – Allen Ginsbergig. A klasszikusokkal tehát nem lehet „lebunkózni” a modern lírát. Ezért csak azt tudom ajánlani: mindenki olvasson Aranyt és Petőfit, olvasson Balassit és Vajda Jánost, tudja verseiket könyv nélkül is, hiszen e régiek nélkül nincs új, e századi költészet sem. Ezek korrelációk: egymást kölcsönösen feltételezik. Észlelni, érzékelni, összehasonlítani, viszonyítani csak általuk tudunk, mert alapját adják annak, ami századunk magyar költészetében megszületett. De valójában nem is annyira Aranyt, Petőfit mondogatják már, ha a mai verset szidják, vagy nem értik; most már a Nyugat költőit, József Attilát, Radnótit – a legkétkedőbbek is – a klasszikusok közé sorolják.

N.T.: A modern költészet első nagy hullámát tehát elfogadtuk. De vajon miért fogadtuk idegenkedve-gyanakodva a másodikat s a továbbiakat? S egyáltalán: miért reagálunk erre is megkésve?

II. kötet 438

N.N.Á.: Talán azért is, mert az úgynevezett modern költészet második hulláma, az avantgarde – a 20. századi líra egyik lehetséges iránya – maga is megkésetten érkezett. (Habár Kassák a világ „előőrs” irodalmával egyidejűleg indult.) S nem is szólt úgy bele, nem is szívódott fel annyira itt a lírai tudatba, mint másutt – hogy ne csak a közismert példákat említsem, a dél-amerikai költészettől a lengyelig. Sokféle oka van ennek, e hasábokon nincs hely őket kifejteni. Tény: a huszadik századi vers nálunk eléggé nehezen vált elfogadottá, s a modern verssel szembeni ellenérzés még ma sem oldódott fel, és befogadása nehézséget okoz az olvasónak. Hadd szögezzem le: eszem ágába sem jut bárkit is elítélni ezért. Mi sem áll távolabb tőlem, mint az az elbizakodottság, mely az értés-nem értés dolgát egyetlen „eszi, nem eszi, nem kap mást” fitymálással kisöpri tudatából. Az olvasót igenis meg kell hallgatni, hiszen azt jelzi: nem világos számára a vers úgynevezett racionális tartalma. Ezért hát tisztázni kell: a vers nem a racionális tartalmától lesz vers, hanem attól az érzelmi rétegtől, amely e mögött helyezkedik el. Ez vált ki belőlünk igazi emocionális hatást. Századunk költészete azt is felfedezte, hogy a tartalmat, fogalmat mondó réteg elhanyagolható az érzelmi hatás kedvéért. Megannyi modern klasszikus életmű igazolhatja: sok igazság van ebben. De veszélye is van e felfogásnak: számos verselő könnyelműségekre használja ezt a felismerést. Keményebben fogalmazva: blöfföket irkál. Ezeknek – bármily tetszetősek – nem szabad felülni. Nehéz, persze, megkülönböztetni az igazit s a talmit, de azért elszomorodni sem kell: könnyelműség, könnyűség, szélhámosság mindig is volt a költészetben (például az Arany utáni korszak akadémizmusa), de aztán kihullott, kirostálódott a silányság, a selejt, a másodlagosság.

N.T.: Az olvasó azonban most kívánná a mai verset megérteni és megszeretni, és nem nyugtatja meg a természetes költői kiválasztódás bölcs igazságtétele. Mit tegyen hát, ha frissiben kívánná az új lírát „fogyasztani”?

N.N.Á.: Mint mindent, ezt is gyakorolni kell. S aki akar, kitűnő verseken gyakorolhat: olvashat például Rilkét, Apollinaire-t, vagy akár T. S. Eliotot. Apollinaire például kiváltképp alkalmas arra, hogy bevezessen a modern lírába, mert ritka költői tulajdonsága: bája bizonyára megfogja az olvasót. Helyesebb tehát vele, s nem valamelyik monumentális modernnel kezdeni… Ha aztán gyakoroljuk a moderneket: úgy vagyunk vele, mint a heringsalátával vagy a majonézzel. Aki először kóstolja, nem szereti az effélét, mert olyan furcsa, vegyes, összetett íze van. Az ember gyermekkorában, ifjúságában az egyértelmű ízeket kedveli, például az édeset. Aztán – felnőve – sok mindennek rájön az ízére… Persze, a verset – a modernet is – csak mértékkel szabad „beszedni”. Egy-egy kis falat kell belőle, akár a gyógyszerből, mert akár egyetlen „tablettával” több már mérgező lehet. Ha viszont mértékkel fogyasztjuk: egy II. kötet 439szókötés, egyetlen verssor révén eljuthatunk az első – immáron érzelmi – azonosulásig, a belső felismerésig.

N.T.: Jól tudjuk: a verssel nemcsak hegyeket nem lehet mozgatni, még egy homokvárat sem lehet ledönteni – nemhogy építeni. Mire jó akkor voltaképpen a költészet?

N.N.Á.: Sokan kérdezték ezt már, és számosan próbáltak erre felelni, ám az igazi választ még senkinek sem sikerült megtalálnia. De tény: nem ismerünk embert művészet nélkül. A homo sapiensnek, úgy látszik, csoportszükséglete a művészet. Már az altamirai bozontos vadászok is milyen csodálatos „freskókat” teremtettek! (S mindegy, hogy ceremónia volt-e az, vagy samanizmus…) Nem tudjuk, mire való, de akárhogy is: olyan a művészet, akár egy föl nem fedezett, még nem izolált vitamin. Hatásmódja és hatásfoka alig ismert, de bizonyos: nélküle szellemi skorbutot, beriberit kapnánk. Művészet híján elhanyatlana, tönkremenne civilizációnk, kultúránk. A vers is – emberiségünk gyermekkora és saját kicsiny korunk óta – létfunkciónk, létszükségletünk.

II. kötet 440
A csend határán*119
Székely Magda költői útjáról
Domokos Mátyás beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel

D.M.: Mióta ír Székely Magda verset? Első, karcsú kis kötete, a Kőtábla 1962-ben látott napvilágot; ezt követte – nagy messziről az időben – a második, az Átváltozás (1975), majd a harmadik, az Ítélet (1980), amely az első két kötet anyagának a kombinációja. De fontos-e tudnunk egyáltalán, hogy mióta ír ez a költőnő verseket? Jellemzi-e egyáltalán munkásságát a lexikális életrajzanyag? Úgy tűnik, hogy az időnek nincs fejlődéstörténeti szerepe Székely Magda verseinek a születésében és formálódásában. S ez fontosabb jellemzője lírájának, amelynek létideje van, de a személyes élet naptárhoz kötődő eseményeit nemigen tükrözik közvetlenül. – „Kettős kép fut az évek lemezén, – írta jó tíz esztendővel ezelőtt, az Átváltozás című kötet egyik versében, a Kettős fényképben – más évek ütnek át az éveken, – folytatódik a vers – más történet a történetemen.” Számomra legalábbis az a „kettős kép” maga, az események „kettős futása” nem dereng át a versein. Nem lehet kiolvasni belőlük azt, amit Hofmannstahl „a külső élet balladájának” nevezett. – Vagy mégis jelen volna mindez, csak éppen másképpen, más rend, a kifejezés és formálás más törvényei szerint, mint ahogy általában megszoktuk. Mi erről Nemes Nagy Ágnes véleménye?

N.N.Á.: Hiába kérdezi, mert nem valószínű, hogy arany bölcsességeket tudok rá válaszolni, legföljebb a saját véleményemet mondom. Azzal tökéletesen egyetértek, hogy tudniillik Székely Magda költészete nem életrajzi jellegű, szó sincs róla, hogy az volna. De az, amit maga idézett belőle, hogy „kettős kép fut a lemezen”, az véletlenül eléggé életrajzi, az a gyerekéhez szól. Anyasági vers ez, témáinak egy csoportjába, nagyon szép anyaversei közé tartozik. A gyermek élete tovább fut az évek lemezén, és mellette, mintegy lassan hátII. kötet 441térbe húzódva, az anyáé. Ezt a kettősséget jelenti ez a bizonyos vers, amit maga éppen idézett.

D.M.: Ez fontos helyreigazítás és igaz, de én ezt a verset hasonlatanyagként használtam volna, abban az értelemben, hogy ezt a kettős képet: valamiféle megtett, külső út, élménykör lenyomataként, általában nem találjuk ezekben a versekben.

N.N.Á.: Nem, nem találjuk, mert Székely Magda kivételesen egységes költő. Abban is egyetértek magával, hogy meglehetősen rokontalan, az a rekesz, amelybe őt be lehetne sorolni a mai magyar lírában, szembetűnően néptelen, majdnem azt lehetne mondani, hogy egyszemélyes. Nem mintha nem lehetne Székely Magda lírai őseit így-úgy-amúgy megnevezni. József Attilát érzem mögötte, Pilinszky Jánost érzem mögötte, még néhányat lehetne itt említeni, de azért amit ő csinál, ez a rendkívül szűkszavú, a csend határán álló költészet, mégis ritkaság. Hosszan lehetne sorolni, hogy mi nincs benne Székely Magda költészetében, ami a magyar lírában benne szokott lenni. Amint már megfogalmaztam róla: nincs jazzdobja, nincs tilinkója, nem lehet felírni a nevét semmiféle zászlóra, nem azonos valamely avantgarde törekvésekkel. Itt jegyzem meg: csodálatosképpen Székely Magda verseit pontosan meg lehet érteni. Szinte szégyenletesen tiszta, ép, egészséges, szabatos mondatokat ír, a mai világban. Azt mindenki rögtön tudja, miről szólnak az ő versei. Hiányzik belőle még az is, amivel a magyar lírát jellemezni szokták, a képbőség. Székely Magda nagyon, nagyon szűkre szabja a képeit, illetőleg, és erről később még szeretnék egy-két szót mondani, nagyon sajátosan használja azt a költői eszközt, amit láttatásnak nevezünk. Ha most visszatérünk arra, amivel maga kezdte, hogy a külső és a belső élet megkülönböztetése, az életrajz maga nem nagyon tűnik ki a versekből, azt azért nyugodtan elmondhatjuk, hogy élesen, világosan meghatározható mondanivaló-tömegei, mondanivaló-tömbjei vannak.

D.M.: S ezeken az időtlen tömbökön vándorol a versek fénysugara ide-oda. Azt mondják, hogy a fának minden egyes évgyűrűje különbözik egymástól, és azt is mondják, hogy ezekből a különbségekből kiolvasható a hozzáértők számára a fa története. Székely Magda verseinek az évgyűrűivel másként áll a helyzet, miközben érthetőek, hiszen ő nem valamely izmushoz tartozó költő; azokból a mondanivaló-tömbökből ad metszeteket, amiket Maga említett. – S megemlített két költő-nevet is; hadd tegyek melléjük még kettőt, én is inkább csak irány, égtáj jelzéséül, mert tudom, hogy nem lényegi rokonságról van szó: a Füst Milánét és a Magáét, vagyis Nemes Nagy Ágnesét. Ami Füst Milánra emlékeztet: az Ótestamentum áhítatával szóló nyelv, azzal a különbséggel, hogy Székely Magda kopár, érthető, s a képeket szinte száműző verse II. kötet 442mögött egy nagyon is evilági, történelmi értelemben konkrét és evilági élmény és tapasztalat izzik. Ez az izzás, a szinte eszköztelen vers feltranszformálása erre a magasfeszültségre viszont Nemes Nagy Ágnes költészetét idézi az olvasó tudatába. Ez az izzás önmagában elegendő szinte a megértéshez; a versnek nincs is szüksége arra, hogy közvetlenül és brutálisan megnevezze ezt a sötét, alvilági történelmi élményt. Példaképpen idézek néhány sort az első kötet címadó versének a befejezéséből:

De aki
maga mögött az iszonyattal
a megtörténtet hirdeti,
annak már nincs mondanivalója.
Én minden éjjel csontmezők
fölött virrasztok. Néma oltár.
Mind rámmered. Nincs szigorúbb
a megvalósult víziónál.

Ez a „megvalósult vízió”, amely nemcsak az ő „látománya”, hanem tömeges történelmi tapasztalat, mégis, mint költői mondanivaló-tömb, ahogyan verseiben kifejeződik, Székely Magdát magányossá és egyedülvalóvá teszi.

N.N.Á.: Ennek a látomásnak nagyon is világos, nagyon is körülrajzolható eredete van, és ez nem más, mint a második világháború. Az a döntő élménye Székely Magda költészetének, aki az üldözést, az üldöztetést, a már nem is antropomorf háborús élményeket gyerekkorában, nyolc évesen élte át. Ez a tapasztalat megjegyezte költészetét, és való igaz, és nagy találmánynak tarthatjuk, hogy ehhez az élményhez megtalálta az Ótestamentum: a magyar 16. század nyelvét, a Károli-Biblia nyelvét, amelyen ezeket a 20. századi rémvíziókat ki tudja mondani. Hadd jegyezzem meg, hogy ő még az archaizmusban, a szép, régi magyar nyelvben se tobzódik, lévén meglehetősen puritán költő, de ahol beleenged versébe egy kicsit a mély, bibliás hangból, az aztán nagyon szól ebben a fehérre meszelt költészetben. – Ugyanebből a Kőtábla című versből idézek most én is. Nemcsak azért, hogy a költő tárgyköreit jellemezzem, hanem azért is, hogy a hogyanra, a megcsinálás módjára is példát hozzak:

II. kötet 443
Jónás mikor
futott a szótól, tudva tudta,
melyik a hang, melyik a hús,
melyik a város és a puszta.
De ma Tarsis és Ninive,
mint két tojás, egyforma város:
ki tudja, hogy menekül-e,
vagy most ért el feladatához?

Nagyon súlyos sorok. – Ha a költészet őseit keressük, itt elég világosan – és nemcsak a Jónás szó miatt – átszűrődik a versen az öreg Babitsnak a hangja is. „Ki tudja, hogy menekül-e, / vagy most ért el feladatához?” Két olyan sor, amit rögtön megjegyzünk. Erkölcsi és költői súlyuk nagy. A költő világháborús problematikája elsősorban erkölcsi jellegű: feledni, vagy nem feledni, irgalommal vagy ítélettel viszonyulni a történelmi katasztrófához, ez a problémakör mozgatja őt, és ilyen súlyos szavakat talál rá. Méghozzá, hadd hangsúlyozzam, olyan szavakat, amelyeket mindjárt meg lehet jegyezni. A megjegyezhetőség ritka erény a mai magyar költészetben.

D.M.: Rendkívüli intenzitással bevésődik. Mégis azt kell mondanom (makacsul visszatérve a különbségre), hogy az a rettenet, amelynek Babits is, majd a negyedik nemzedék – elsősorban az Újhold körének a – költői is kifejezést adtak, mint rettenetes történelmi tömegélménynek, s amely néhány évtizeddel korábban csak néhány magányos és neurotikus szellem testtelen szorongásának tűnhetett (gondolok itt elsősorban Kafkára, akinél ez egy transzcendens, ontologikus vagy metafizikus és religiózus élmény gyanánt jelentkezett) – a második világháború alatt és után általában konkrétabban megneveződött a költészetben, mint Székely Magda verseiben. Nem abban kell-e keresnünk a magyarázatot, hogy Székely Magda, aki gyerekként élte át, még a tudatos eszmélés előtti állapotban szinte, nem elemzi, hanem egy tömbben hagyja meg magában ezt az iszonyatot?

N.N.Á.: Igen, igen, ezt akartam megjegyezni: úgyis tudja mindenki, hogy miről van szó. Ezt a köz-tudást beszámítva, teljesen egyértelmű az, amit a Székely Magda mond. Nem érzem azt a megnevezésbeli távolságot az élménytől, amit maga hangsúlyoz. Épp az az érdekes, hogy mennyire megnevezi, mennyire rátapint, mennyire világos, száraz, szikár, tartózkodó szavakkal tudja ezt a nehéz élményt megjeleníteni. Volna azonban itt némi hozzáfűznivalóm. Folyton azt ismételjük, hogy milyen szikár, milyen szűkszavú, mennyire a csend határán álló költészet ez, miközben ami keveset mond, azt rendkívüli hangsúllyal mondja. Ennek kiegészítéseképpen szeretnék néhány szót szólni II. kötet 444arról, hogy hogyan is alakítja Székely Magda költői eszközeit, például a képet, amiről az előbb ugyebár azt állítottuk, hogy kevéssé használja. Hadd olvassam fel példaként egy kis négysorosát. Amúgy is szereti a rövid verset, a gnómát, az aforizmát a költőnő, jellemző rá a tömörség kultusza. Picike, összesűrített verseket ír, olyan súlyosakat, mint bizonyos csillaganyagok, amelyekből – azt mondják – egy köbcentiméter mázsányi súlyú. A felolvasandó vers címe: Átváltozás.

Folyton szétfúj és összerak,
a mozdulaton át
mindig feléledő irányban
mutatva meg magát.

Nem ismerjük a versmondat alanyát. Nem tudjuk meg a versből, hogy mi az, vagy ki az, ami szétfúj és ami összerak minket, azonban ebben az eltávolított, kihagyásos versmondatban csak jelen van valami, talán az, amit maga az előbb szakrális indíttatásnak mondott, valami nagy, döntő életélmény, ami ha néven akarunk nevezni, legfeljebb ügyetlen, trampli módon kezdhetjük sorolni az élet nagy tényeit, a hit, a szerelem, a bölcselet stb. stb., mély tapasztalatát. Ezek egyenként, darabonként nem azonosak ezzel a nagy hatalommal, amely minket markában tart, de – úgy érzem – mindannyian jelen vannak a mondat meg nem nevezett alanyában. A versnek talán legérdekesebb jelzős összetétele az a „feléledő irány”. Nagyon érdekes sor: mindig feléledő irány. Tulajdonképpen az iránynak, a főnévnek nagyon kevés köze van a jelzőhöz, a „feléledő”-höz. Egymástól szétfutó, össze nem illő két szó, szókapcsolat ez, és ennek a finom szétválasztásával, és még finomabb összeillesztésével éri el Székely Magda, hogy a képtől egy kicsit elszabadítja a verset. Mert van itt kép. „Mindig szétfúj és összerak”, mondja a vers, ez pedig durván lefordítva a szél és a fa képe, vagy a homokdűnék és a szél képe, és hogyha kimondtuk a „szél” szót, akkor meg is ragadtuk azt a képiséget, ami ebben a versben olyan áttetszően van jelen. A vers fogalmisága és a kép egymástól egy kicsit eltávolodik, jellegzetes 20. századi módon, anélkül hogy elszakadna egymástól. Az absztrakt képben hitelesnek maradni: ritka siker ez, és Székely Magda meg tudja csinálni. Meg tudja csinálni, hogy látjuk azt a feléledő irányt, látjuk azt a hatalmat, amelynek nem arca, nem haja, nem keze-lába, hanem mindenekelőtt iránya van. A konkrétum és az absztraktum, a kép és a képtelenség gyönyörűen kapcsolódik össze a versben.

D.M.: S ebben a gyönyörű versmagyarázatban, amihez olvasóként csak annyit tudok hozzátenni, hogy sose éreztem absztraktnak Székely Magda ritka képeit, annak ellenére sem, hogy – amint Maga mondta – tulajdonképpen II. kötet 445megnevezhetetlenül utalnak valamire, a dolgok szövevényére, folyamatok, lehetőségek, élettendenciák és életalaphelyzetek együttesére. De úgy, hogy közvetlenül nem annyira az „átváltozás” drámájának a története, mint inkább az izzása fejeződik ki bennük. – Egyébként Székely Magda versei, miközben arról a konkrét történelmi rettenetről beszélnek, amelyet Pilinszky „a század botrányának” nevezett, a puszta létükkel eleven cáfolatát jelentik Adorno ismeretes nézetének, hogy tudniillik „Auschwitz után nem lehet többé verset írni”. Dehát cáfolja ezt Pilinszky is, és – mondjuk – Paul Celan, akinek az egész költészetét ez tölti ki, s élete sorsával (háromszor követett el öngyilkosságot egyre fokozódó depressziójában, mígnem meghalt) inkább azt példázva, hogy Auschwitz után milyen nehéz tovább élni, túlélőnek lenni. Dehát Pilinszky is, Celan is, Székely Magda is más és más szögből ír verset az iszonyatról. Viszont felmerül bennem az a kérdés, hogy ilyen élményről, ilyen tapasztalatról lehet-e a költői (de akár ki is tágíthatnám: az érzelmi és erkölcsi) inflálódás veszélye nélkül százezer sorokat írni? Nem ez a magyarázata annak, hogy Székely Magda kevés verset ír, alig ír, hogy költőként – hogy is mondta Maga? – „az elnémulás határán” él?

N.N.Á.: Inflálódni inflálódhat, a háborús téma hány inflálódásának voltunk már tanúi azóta, és azontúl is ugye, a szavaknak számtalan inflációját láthatjuk a költészetben. De azt nyugodtan állíthatjuk, hogy Székely Magdánál nem inflálódik a tárgy, őnála bizony megmarad azon a majdnem-csönd fokon, amelyből csak ilyen súlyos szavak bukhatnak elő. Engedje meg, hogy én Vörösmartyt idézzem ide: „Nem érez az, ki érez szavakkal mondhatót.” Ezt látom Székely Magdában: azon a határon mozog, ahol az érzelem, súlyánál fogva szavakkal szinte mondhatatlanná válik. Ennek a majdnem-némaságnak a jelenlétét a lírában pontosabban és előre-hátra érvényesebben nemigen lehet megfogalmazni, mint ahogy ő tette, Vörösmarty apánk.

II. kötet 446
Örömszerző művészet*120
Földes Anna interjúja

Miért szép? A kérdést, de különösen a válaszokat, megunhatatlannak érzem. Költők, irodalomtudósok, kritikusok sorában Nemes Nagy Ágnes is nemegyszer válaszol rá, egy-egy versről, a magyar irodalom valamelyik remekéről vallva.

A kérdés, amivel Nemes Nagy Ágneshez fordultam, jóval tágabb. Arról kívántam beszélgetni a költővel, hogy mi a szép, mitől szép a szép, milyen szerepe van a szépségnek az ember életében.

A környezet, melyben beszélgetésünk zajlik, stílusos, mert szép. Napfényes budai lakás; a heverőkön régi, tarka szőttesek, a legnagyobb fotelon hívogató erdélyi cserge, kellemes színhatású békésszentandrási perzsa és persze képek, könyvek körös-körül. A kávét is szép, régi porcelán csészéből isszuk.


N.N.Á.: Mit is mondjak a szépről – kerüli meg elsőre a választ a költő –, amikor azt tapasztalom, hogy az utóbbi időben némileg devalválódott a szó?! Túl sokat emlegettük, s közben hozzátapadt valami századvégi, édeskés ünnepélyesség. Mintha az életnek valamiféle járulékáról, dekorációjáról lenne szó. Miközben a mi rideg, tárgyilagos korunk viszolyog mindentől, ami túlcukrozott.

F.A.: Ez vonatkozik a szépségre is?

N.N.Á.: Csak magáról a szóról beszélek. Ami mögötte van, a tartalom – tartós kategória. Meggyőződésem, hogy csak az elnevezés kopott meg. Már az is eszembe jutott, hogy nem kellene-e egy új szót teremteni, pontosabban választani a tartalom megjelölésére.

F.A.: Halljuk a javaslatot!

N.N.Á.: A legkézenfekvőbb az esztétikum volna, de ez sem tökéletes. Nem vagyok purista, de kerülöm a felesleges idegen szavakat. És különösen a szépség megnevezésére nem szívesen választanék tudományos vagy tudományosII. kötet 447kodóan ható szót. Hiszen a cél közelebb vinni a szó tartalmát az emberekhez, nem eltávolítani.

F.A.: Erről van szó… Ezért vagyok itt.

N.N.Á.: Kezdjük azzal, ami a legfontosabb: rá kell ébreszteni az embereket, hogy amit általában szépnek, szépségnek nevezünk, az nem valamiféle luxusa az életnek, hanem létszükséglet. Köztudott, hogy manapság már senki sem kételkedik abban, hogy az embernek szüksége van pihenésre, és az üdülés nem luxus, hanem eszköz a munkaerő, a munkaképesség újratermeléséhez. De arról, hogy a szépség ugyanolyan nélkülözhetetlen eleme az életnek, mint az alapvető szükségletek kielégítésének más eszközei, szemérmesen hallgatunk. Részben azért, mert ennek a tételnek egyelőre sem tudományos, sem gyakorlati bizonyítéka nincs.

F.A.: Mégis egészen biztos vagy benne?!

N.N.Á.: Az esztétikum létszükséglet voltát – hadd használjam ezúttal a tudományosabb csengésű megnevezést – az is bizonyítja, hogy már a legkisebb gyerek is tele van szépségigénnyel. Sokat beszélünk a gyerekrajzok, gyerekversek értékéről, de ritkábban arról, hogy a gyerek a maga játékába is mindig beleviszi, létrehozza a szépet. Akár építőkockából épít, akár homokvárat teremt. Verselni sem azért versel, mert tanítják rá, hanem mert élvezi a szavakat, játszik velük. Elgyönyörködik a ritmusban. És persze közben ilyen módon is tanul beszélni. A gyermekvers, de bizonyos értelemben a gyermekrajz is a világhoz való alkalmazkodásnak, a világ birtokbavételének része. Később azután ez a szoros kapocs a széppel, a művészettel meglazul, a gyerekek leszoknak róla.

F.A.: Vajon miért?

N.N.Á.: Erről a pszichológusok többet tudnak nálam. Biztos, hogy része van ebben az iskolarendszerünknek, oktatási módszereinknek is. De valószínűleg még nagyobb szerepe van a gyerekek átalakulásának. Hiszen a fiúk is, a lányok is még a kamaszkor kezdete előtt szembefordulnak saját gyerekversíró, mesemondó és mese-hallgató énjükkel, és egyre szenvedélyesebben fordulnak a realitás felé. Ilyenkor a költészetet kiszorítja a felfedező vágy, a természettudományos érdeklődés; a versírás helyett sokan kisállatokat tenyésztenek, növényt és bélyeget gyűjtenek. A kamaszkorban azután újra megjelenik a vers, de most már mint az önkifejezés eszköze. Ebben az életkorban a spontán alkotás már válasz a világra. De ez ugyanolyan létszükséglet.

F.A.: Csakhogy az emberiség eléggé nagy hányada nincs tudatában ennek a szükségletnek.

N.N.Á.: Ezért mondják olyan sokan és olyan gyakran, amikor könyvről, versről, művészetről van szó, hogy „nem érek én rá olyasmire”. De az egyének II. kötet 448(ideiglenes) elzárkózása a kultúrától nem változtat azon, hogy a homo sapiens lététől elválaszthatatlan a művészet. Nem tudom, vajon mennyi szabadideje volt azoknak az őseinknek, akik Altamirában telerajzolták a barlang falát. De az bizonyos, hogy szükségét érezték ennek a primitív alkotótevékenységnek. Igaz, hogy ezek a bölények – és általában a barlangrajzok – szakrális-kultikus funkciókat teljesítettek. De létük, elterjedésük mégis bizonyítja, hogy az ősember sem lehetett meg a körülötte levő világ leképezésének „luxusa” nélkül.

A szépség ösztönjellegű szükségletét igazolja az is, hogy alig van ember a világon, aki ne találná szépnek a kék eget, a napsütést, a tengert. A tetszés mögött itt az ősi életfeltételek, életszükségletek felismerése rejlik. Az embernek mindig is lételeme volt a nap, a hő, a fény, a víz. Ezért éneklik meg szinte öröktől fogva a költők a bioszférának ezeket az alapelemeit. Himnuszban és szabadversben, a pápuáktól Homéroszig és Petőfiig… A meleget adó, éltető nap is ugyanolyan becsben áll a különböző vallásokban, mint a költészetben. Talán csak a levegőről született kevesebb dicséret, de ez nem csoda: a levegő léte kevésbé feltűnő, létfeltételeink közül ez a legnehezebben tudatosítható, és ezért emelik át viszonylag ritkán az esztétikai szférába.

F.A.: Nem kételkedem benne, hogy a szépség szükséglete ösztönjellegű, kielégítésének története a történelem előtti korba nyúlik vissza. De az is nyilvánvaló, hogy a fogalom is, a szükséglet is állandóan változik. A középkorban például a szépség szükséglete meglehetősen háttérbe szorult…

N.N.Á.: Viszont ez volt az a kor, amely felfedezte, jogaiba iktatta a lelki élet szükségletét, ez pedig az emberiségnek ugyanolyan elengedhetetlen „luxusa”, mint a művészet.

F.A.: Nem szeretném, ha beszélgetésünk megrekedne a történelmi tapasztalatok körében. Hiszen elsősorban arra keresek választ, hogy milyen szerepe, esélye van a szépségnek a mi korunkban és életünkben.

N.N.Á.: Erre nehéz egyértelmű feleletet adni. Tény, hogy manapság többet hangoztatják azt a minden művészetet, kultúrát elutasító szlogent, hogy „előbb nézzük, miből élünk”. Ezt persze költőnek nem nagy öröm hallani. De azért én mégsem vagyok olyan szigorú, mint sokan. Brecht mondta ki, hogy előbb kenyér, aztán morál.

Nekünk már régen tudomásul kellett venni, hogy üres hassal az emberek nem kíváncsiak a verseinkre. Lehet, hogy a szegénység nemesít, nem tudom. De hogy a nyomor senkit nem tesz fogékonnyá a művészetekre, abban biztos vagyok. Minderre könnyű azt mondani, hogy mára már mindenki jóllakhatott. De ne felejtsük el, hogy egy nemzedék tapasztalatai – hosszú lejáratúak. Egy nagyon rossz periódust hagytunk magunk mögött, amelyben túl sok volt a történelmi és az egyéni nyomorúság.

II. kötet 449

Éppen ezért nem ítélem el még azt a mohóságot sem, amivel sokan rávetik magukat a megszerezhető anyagi javakra. Van ebben némi egészséges józanság. De persze kár lenne tagadni, titkolni, hogy ez a józanság mostanában elég sok nyárspolgári elemmel és nyárspolgári magatartásmintával keveredik.

F.A.: Mit tehet ez ellen a költő?

N.N.Á.: Azt szoktuk mondani, hogy az embereket rá kell beszélni a szépségre. A gyakorlat részben igazolta is ezt a szándékot. De persze a művészet nem csukamájolaj, amit „be kell adni” az embereknek. Nem habos torta, amit habzsolni lehet, de nem is kardántengely, ami nélkül nem megy a kocsi. A művészet – örömszerzés.

F.A.: A kérdés csak az, hogy hogyan lehet ezt az örömforrást minél több ember számára hozzáférhetővé tenni.

N.N.Á.: Semmi esetre sem prédikációval. Néha legszívesebben azt mondanám a kultúra elől elzárkózóknak, hogy „nem erőszak a disznótor”. Azután felülkerekedik bennem a pedagógus, és azt mondom: nem rábeszélni kell a kultúrára, hanem megmutatni. Késztetni, szoktatni! Mert ez a legfontosabb. Persze nem lebecsülhető a szellemi csomagolástechnika sem.

F.A.: Bizarr fogalmazás!

N.N.Á.: Az esztétikai értékek tálalására gondolok. A könyvek kötésére, vonzó külalakjára. A múzeumi hónapra, amely tálcán kínálja, széles körben propagálja a látnivalókat. A költészet „csomagolása” a cukrászdában rendezett irodalmi est is. Én még a nemes értelemben vett sznobizmusnak sem vagyok ellensége. Lehet, hogy sokan divatból (is) utaznak, de ez mindenképpen hasznos és szép divat, tágítja az emberek szemhatárát. A társadalmilag elfogadott norma is nevel.

F.A.: Mire gondolsz?

N.N.Á.: Például arra, hogy a társadalom elvárja a nőtől, hogy képes legyen a család szükségletei szerint, ízlésesen, szépen berendezni a lakását. A nők, bár sohasem tanulták, többnyire jó érzékkel, örömmel teljesítik ezt az elvárást. Ha egy férfinak annyi érzéke van a lakberendezéshez, mint egy átlagháziasszonynak, az már tervezőnek megy.

F.A.: A pedagógusnak munkaköri kötelessége is, hivatása is, hogy rávezesse tanítványait szépségszükségletük felismerésére és kielégítésére.

N.N.Á.: Csak a módszer vitatott. A prédikáció biztos, hogy itt sem célravezető. A remekművet sem szívesen olvassák, ha kötelező olvasmány. Magam tapasztaltam, hogy sokszor egy vers felolvasásával többet tehet a tanár a költészet megszerettetéséért, mint a legszebb magyarázattal. A legfontosabb: létrehozni az osztályokban a szépség szuggesztióját. Csakhogy gyakorló tanárként azt is tudom: a szépség vonzása, varázsa sem pótolja, nem helyettesíti az II. kötet 450ismereteket, és az iskolában nem elég gyönyörködtetni. Igenis foglalkoztatni, fejleszteni kell a gyerekek memóriáját. Nem szabad letagadni, megkerülni, hogy a tanulás munka, és a gyönyörűséget is ismeretekkel kell megalapozni, körülbástyázni. Ez a kettősség nem kevés gondot okozott nekem tanár koromban. Hogy hogyan lehet a két megközelítésmódot összeegyeztetni.

F.A.: A szépségre szoktatásnak nyilván a legfontosabb, de nem az egyetlen színtere az iskola.

N.N.Á.: Nem szeretnék erről közhelyeket mondani. Hogy milyen fontos az esztétikai nevelés tekintetében is a család, és hogy hányféle hatás éri később a kamasz gyereket. Személyes – író-olvasó találkozókon szerzett – tapasztalatom, hogy ha vannak is nemzedéki differenciák, ellentétek, a fiatalok és az öregek általában fogékonyak a költészetre. A közönség többnyire ebből a két korosztályból verbuválódik. Mintha az élet közepe nem kedvezne a kultúrafogyasztásnak. Az emberek, különösen a nők, életüknek ebben a nagyon is lényeges korszakában nemigen élhetnek a lehetőségekkel. Az esztétikai érdeklődés görbéje a női munkavállaláséhoz hasonló, kétpúpú tevére emlékeztet. Fiatalkorban nagy a felfutás, azután a vonal lelappad, és a hullámvölgyet követően látható a második, talán valamivel kisebb, mégis feltűnő emelkedés. Engem meghat, amikor egy puszta kíváncsiságból, szellemi élvezetből japánul tanuló fodrászlánnyal találkozom, és amikor olyan öregasszonyok jönnek el az estjeimre, akiknek fiatalkorukban nemigen volt módjuk a műélvezetre, de most, mióta korlátlan a szabadidejük, egyszer csak mohón olvasni kezdenek, mintha be akarnák hozni azt, amit mulasztottak.

F.A.: De vajon értik-e, amivel találkoznak?

N.N.Á.: A befogadás is folyamat. Rá kell jönni, hogy mit kell nézni, felismerni, hogy minek kell megnézni egy rámára feszített vásznat. A versértéshez sem elég az ábécé.

F.A.: Verseid nem könnyű olvasmányok…

N.N.Á.: Mondjam azt, hogy mióta itt a neoavantgarde, az én verseim és az ahhoz hasonlók a világosság és a logika példái lettek?!

F.A.: Nem hiszem, hogy a vers élvezetéhez minden egyes gondolattársítást, metaforát feltétlenül ki kell bontani, prózára kell fordítani…

N.N.Á.: Nyilván nem. Említettem már az irodalomtanár örök dilemmáját, aki egyszerre szeretné tanítványait beavatni egy-egy vers varázslatába és rávezetni őket a fogalmi megközelítésre is. A tapasztalat is azt bizonyítja, hogy az esztétikum, de különösen a modern művészet nem elsőre, nem rögtön hat. A legtöbben úgy vannak vele, mint a heringsalátával. Az ember megkóstolja, furcsállja, és csak később jön rá az ízére.

F.A.: Kérdés, hogy megkóstolja-e másodszor, harmadszor is? Mintha naII. kötet 451gyon is elharapózott volna mostanában a kultúra fogyasztói körében a kényelem. Talán a tévé is rászoktatta az embereket a passzív befogadásra. Sokan szinte óvakodnak minden szellemi erőfeszítéstől.

N.N.Á.: Meggyőződésem, hogy az esztétikai élvezet, a gyönyörködés mindig aktív. A tetszés eleve valamiféle azonosulást, átélést jelent, bizonyos pszichikai erőket mozgósít a nézőben. A művészi élményszerzésnek persze több fokozata és formája van. És mi többnyire csak az előre elhatározott, tudatos élményszerzésre szűkítjük. Amikor az emberek elegánsan felöltöznek, és elmennek színházba, hangversenyre, múzeumba – gyönyörködni. De az élet tele van másfajta szépséggel is, csak oda kell figyelni.

F.A.: Életedről vallva olvashattuk a várossal és a természettel való találkozásodat…

N.N.Á.: Hadd mondjak néhány köznapi példát. Nem újdonság, hogy milyen kecsesen, szépen mozognak a macskák, milyen érdekes lehet egy kavics. De ki figyel fel arra, milyen szép, amikor egy őszi vasárnap délelőtt az egész család együtt mossa a kocsit! A jelenet, aminek tanúja voltam, számomra nemcsak örömet sugárzott, hanem bizonyos, nagyon is összetett szépséget. Megfogott a papa mozgásának harmóniája, a mama odafigyelése, a nagy, színes szivacsokkal sürgölődő gyerekek kedvessége. A sampon fehér habja ragyogott, és az egész kocsi egyre fényesebb lett, egyre szebben tükrözte a napfényt. Vagy itt van a városi élet legprózaibb mozzanata, a szemétgyűjtés. Talán azért is akadt meg rajta a szemem, mert szeretem Babitsnak a szemetesfiúról írott versét. De most a látványról beszélek, hogy a hajnali szürkeségben megjelennek a narancssárgába öltözött, atlétatermetű férfiak. Aki figyel, látja, hogy nyeli el cápaként az autó a kukák tartalmát, és hogy löki ki magából meghatározott ritmus szerint újra meg újra az edényt. Gyerekverset is írtam róla.

F.A.: Az átlagember persze nem rendelkezik a költő érzékenységével.

N.N.Á.: De a gyerek igen! Csak sajnos a velünk született élményszerző képesség hamar bezárul. Egy ismerős asszony mesélte, hogy amikor tengerész bátyja megjött Japánból, a család faggatására csak annyit tudott mondani, hogy „érdekes volt”. Tízéves kisfia, ha a közértbe küldik parizerért, tele van történettel, hogy mit látott, kivel találkozott, és mit vásárolt volna, ha százszor annyi pénze van. A valóság közvetlen tapasztalata, élménye akármikor átcsaphat és át is csap az esztétikumba.

F.A.: Mondanál erre egy példát?

N.N.Á.: Ki gondolt volna arra gyerekkori kirándulásainkon, hogy a katángkóró és a bőrvéke, amit nekem megmutattak, egyszer majd a költészet anyagává válik? De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy a látvány, az élmény mindig érzelmeket vált ki.

II. kötet 452

F.A.: Vajon örökölhető-e, nevelhető-e szerinted az esztétikai fogékonyság?

N.N.Á.: Nem vagyok szakember. De abban biztos vagyok, hogy a mikrokörnyezetnek, magának a családi létezésnek döntő szerepe van. Nekem szerencsém volt. A mi családunkban nemcsak szépen beszéltek magyarul, de oda is figyeltek a nyelvre. Ha valamit rosszul mondtunk, kijavítottak. Korán megtanultam, hogy az anyanyelv érték, amit becsülni kell. Azután a mi családunkban mindenki muzsikált. A nagyanyám, az anyám, a húgom. Belőle aztán zenetanár lett, engem viszont hiába taníttattak zongorázni. De a gyerekkori élmény, a muzsika közege, a ritmus – a jelek szerint – mégis hatott rám, véremmé vált.

F.A.: Életrajzod szerint hasonlóan szerencsés esztétikai indíttatást, ösztönzést kaptál az iskolától. Bizonyára sokat számított, hogy olyan gimnáziumba jártál, amelynek az élén egy költő állt.

N.N.Á.: Áprily Lajos közelsége rengeteget jelentett. Mégsem ezt említeném elsőnek, hanem a ragyogóan tiszta, sárga padokat, amelyek olyan szépek voltak, hogy nem illett, szinte nem is lehetett összefaragni őket. Amikor szünetben kimentünk a növényekkel teli teraszra, lábaink elé tárult a város. A tanáraink azért tudatosíthatták bennünk mindezt, mert maguk is élvezték. És ez talán az esztétikai nevelés csúcsa. Hogy az átadó – akár szülő, akár pedagógus vagy újságíró – maga is érezze, élvezze a szépet.

II. kötet 453
„Az én szívemben boldogok a tárgyak”*121
Krekity Olga interjúja
A két marokkal körbefoghatót,
Az állandót – a képeket szerettem;
Az elevent és mégsem elmúlót,
A rezdülőt és mégis rendületlent.

(Viadal)

N.N.Á.: Azt kérdezed, ki vagyok? Erre kétféleképpen lehet válaszolni: szabályosan vagy szabálytalanul, de én őszintén bevallom, egyikfajta választ sem kedvelem túlságosan. Mindenesetre 20. századi vagyok. Költő, esszéista, tanár, gyermekeknek író és fiatalokkal sokat foglalkozó. Régebben megkérdezték tőlem gyakran, hogy pesszimista vagy optimista vagyok-e. Ezek a kérdések a mai világban egy kicsit háttérbe szorultak. Nos így tudnék erre a kérdésre válaszolni: olyasféle dolog ez, olyan szeretnék lenni, mint a narancs, amely tudvalevőleg a legkeserűbb gyümölcs, de úgy a legkeserűbb, hogy a legtöbb édesítőanyag van benne. Hát így vagyok én optimista vagy pesszimista.

Tulajdonképpen 1944 az én költői születésemnek az éve, az az év, amely viszont a magyar történelemnek a legborzalmasabb esztendeje volt. Fölösleges mondanom talán, hogy a háború legszörnyűbb eseményei esnek erre az időszakra. Hogy milyen volt akkor a világnézetem? Olyan értelemben nem volt tudatos, hogy pontosan meg tudtam volna nevezni (utólagos belemagyarázás és politikai jelszavak nélkül). Valahogy úgy voltam vele, hogy nem kedveltem eléggé a háborút, a nácizmust, ebből derült ki aztán az, amit gondoltam. Most talán kellene egy pár szót szólni a magyar ellenállásról. Nagyon kényes helyzetben vagyok ezt mondván, de mindannyian tudjuk, hogy az úgynevezett magyar ellenállás nem volt nagyon kiterjedt, ugyanakkor viszont volt egy időszak, amikor az egészet letagadtuk. Hát az se helyes, kérem! Hát azért ami volt, az volt, azt el kell mondani. Hát én e kettő között őrlődöm: hogy ne II. kötet 454mondjon az ember túl sokat, se túl keveset. Én természetesen nem csináltam semmi különöset, csak azt, amit a magamfajta fiatalok és egyetemisták. Próbáltam segíteni üldözötteknek, afféle dolgokat, amelyek hol sikerültek, hol nem, főleg nem. Kicsiség volt ez, csekélység. Eszem ágában sincs ügyeletes mártírrá vagy ügyeletes ellenállóvá lenni, ettől irtózom (ugyanúgy, mint az ellenkezőjétől), de ennek a szerény helyére tevő gondolatnak a jegyében mondom, hogy ahhoz a magyar baloldali fiatalsághoz tartoztam, amely talán nem volt olyan nagyszámú, mint amilyen lehetett volna, de kétségtelen, hogy volt a fiatal magyar értelmiségiek között. Nos ebből a környezetből, a háború borzasztó élményéből jöttek létre első verseim, amelyeket már magaménak vallhatok, és jelentek meg 1945-től 1948-ig.

A keserűt majd egyszer kiokádjuk.
Ily keserűt nincs mód kimondani,
hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyu.

Hogy lehet-e a háború borzalmait elfeledni? Nem voltam már olyan fiatal, amikor ezeket a sorokat írtam, amikor azt mondtam, hogy sohasem lehet megszabadulni tőlük. Úgy látszik, egy életen át nem lehet. A közvetlen életveszély különösen hat az emberre egy bizonyos életkorban – főleg az ifjúkorban –, amikor még túlságosan fogékony, de ugyanakkor még erős benne az a biológiai optimizmus is, hogy őt nem érheti semmi baj. Ha ilyenkor érik az embert bizonyos csapások, élmények, akkor az nagyon erősen hat. Valaki azt mondta, s helyesen mondta, hogy sokkal több volna a háborús rémtörténet, s ha azok is mesélni tudnának, akik már nem élnek. Hogy a háborúról írott versek képei látomásosak? Én mindig hittem abban, hogy látomás és látvány szorosan összetartozik. Az egész mindenség, amit akkor láttunk, annyira fölülmúlta a tapasztalatot, a tapasztalhatóságot, hogy, ha tetszik, az maga tényleges valóságában is látomás volt. És ehhez hozzáfűzném a másik gondolatot: amikor az ember valaha valami módon megpróbálja kimondani ezeket a dolgokat, akkor kénytelen látomássá tenni, mert különben nem fér bele a normális kategóriákba.

K.O.: Szokták mondani, hogy a mai költők avantgardizmussal kezdik, klasszicizálódással fejezik be pályájukat. Az irodalomkritikusok Önnél a fordítottját állítják.

N.N.Á.: Az én nemzedékem, az Újhold-nemzedék, melyben a korhatár 20–25 év volt (Lengyel Balázs már nagyon öregnek számított a 26 évével), mint mondtam, háborús nemzedék. A fiúk a harctérről jöttek, meg haláltáborokból meg pincékből, a legküzdelmesebb helyekről jöttünk, de még naII. kötet 455gyon fiatalok voltunk. Kifejezetten a hagyományos lírával kezdtük, a két háború közöttivel, a Nyugat harmadik generációjának a lírájával (Weöres, Csorba, Takáts), a kötött formákkal, rímekkel. Valamit tanultunk Illyéstől, Szabó Lőrinctől is, technikát például. Mondom, a hagyományos lírával kezdtük, de kétségtelen, hogy volt valami különbség is a mi látszatra klasszicizáló kezdetünk és a többiek között. Mert mi más állapotban éltük át a háború alapélményét, mint azok, akik akkor már írók voltak. Mi nem voltunk írók, mi fiatalok voltunk, egész egyszerűen fiúk-lányok, akik bizonyos dolgokon estek át; s nyilvánvaló volt, hogy miközben az adott formán igyekeztünk benn maradni, minduntalan ki is lógtunk. Jellegzetes képtechnika, a tartalom, a háborús élmények, a teljes elkeseredettség, ugyanakkor a remény, a feltápászkodásnak, a kikapaszkodásnak az élménye mindannyiunkban állandóan jelen volt. Mint ahogy József Attila mondta magáról, a proletariátus formája volt, formája is annak, amit kifejezni óhajtott. Hát nekünk így a háború. Nos, az avantgarde, a szó szoros értelmében vett formabontás sokkal későbbi nálunk. Miközben ültünk a teljes elnémultságban, az úgynevezett rákosizmusban az ötvenes években, és már rég nem jelentünk meg (nem azért, mert minket nem akartak, hanem azért, mert mi sem akartunk, azokat a követelményeket, amelyeket nagyon helyteleneknek tartottunk, nem kívántunk betartani), akkor jöttünk rá, hogy másképpen kell írni. Nem azért, mert előtte nem tudtuk, hogy van avantgarde a világon, aránylag ezt hamar megtanultuk, bár akkor nem lehetett könyvhöz jutni, de valami módon majdnem mindannyiuknál föllépett egy személyes avantgarde, egyfajta más beszédnek a szükségessége. Ezért van az, hogy aránylag hagyományosan kezdtük.

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem
Erkölcs és rémület között
Egyszerre fényben s vaksötétben…

Klasszikus és modern líra között nincs különbség. Csak jó és rossz líra között van. Jóllehet időnként az embernek másképp kell beszélnie (megváltoznak belső feltételei, s nagy baj, ha a költő ezt a más beszédet elmulasztja és ragaszkodik egy régi fajta beszédéhez), sohasem hittem abban, hogy egy írást vagy egy művészetet pusztán az újdonság jóvá tesz. Nem, az újdonság rendkívül fontos, lélektanilag, irodalomtörténetileg, de nem minőségi kérdés. Jó és rossz líra van avantgarde-ban, klasszikusban egyaránt.

K.O.: Ezek szerint nem is érthetetlen a modern költészet?

N.N.Á.: Á! Mindenfajta költészeti irányzatnak vannak veszélyei. Például a II. kötet 456modern költészetnek az, hogy gyakran érthetetlen. De ez a legkisebb baj, jelentéktelen. Elmúlik, mint a bárányhimlő. Ady Endréről is elmúlt, hogy érthetetlen. Ma már a tizenötéves gyerekek kiröhögnek, amikor tanárként felhozom példának a Fekete zongorát. Mondom, minden irányzatnak megvan a maga buktatója. Az avantgarde-nak az ezoterizmus, a blöff, az összevissza zagyva beszéd (amitől még azért nem lesz avantgarde egy költemény), az akadémizmus hibája pedig a csingilingi üresség.

K.O.: A Napfordulóban már az újabb versei dominálnak, az úgynevezett objektív lírára tér át. Ugyanakkor itt érezni olyan drámaiságot is, amelyet sokan az „önmagáért való küzdelemnek” neveznek.

N.N.Á.: Nem mondanám, hogy csupán ez van benne. Nagyon is erőteljesen a világgal és a világért való küzdelem van benne, az, hogy azok után a nagyon is nehéz élmények után mi van a világgal, mi van a világban velem, az emberekkel, az érzelmekkel, mi van az értékrenddel, az erkölcsi világrenddel. Nem elsősorban a szubjektívért vívott küzdelem, mint inkább az erkölcsi világrend fönntarthatóságáért vívott harc. Ez természetesen nem közvetlenül nyilvánul meg, nem egy vallomásos líra formájában, hanem objektíve, tárgyakban kivetítve. Na de ez utólagos belemagyarázás. Azért írtam olyan verseket, mert akkor az úgy jött. Nem szándékosan bontottam formát, hanem mert így tudtam valami módon kifejezni magamat, és mindazt, ami bennem volt. Jelen van az objektív lírában is, nálam is a szerelmi, a politikai, a nemzeti témakör, a vallás, a metafizikum, a filozófia jelenléte, csak nem egy az egyben, hanem áttételesen.

K.O.: A kettős világ, a köztes lét élménye hogyan keletkezett?

N.N.Á.: Azt hiszem, a modern embernek ez egy nagyon jellegzetes élménye. A modern ember ebben a modern világban egy közöttes világban él, hogy egyszerű szavakkal éljek, a jó és rossz, a szép és csúnya, a magas és alacsony, az erkölcsös és erkölcstelen, a fény és fekete között. Azt mondja egy német gondolkodó, hogy minden hely, mármint léthely az ellentétek egybeesési pontja. Más szóval ez a között-élmény, a között-fent különféle dolgok között, amelyek az embert állandóan nyomasztják és választásra kényszerítik, s ugyanakkor egy állandó távolságot is adnak az emberi létnek. Azt hiszem, ez a 20. században egy döntő alapérzés. Az el nem érhetőnek az áhítata pedig, a ki nem mondottaknak a kimondása úgymond ezzel szinte párhuzamos. A legszubjektívebb költők is nagyon gyakran ott állnak egy küszöbön, a ki nem mondhatóság küszöbén. Ez a küszöb a modern lírában végtelenül fontossá vált. Én úgy gondolom, minden lírában van egy metafizikus elem, olyasvalami, ami túl van rajtunk, ami más, ami több, amire az ember valóban alig-alig talál szavakat, s ha ez a metafizikus élmény-megragadottság, a fentinek, a magasságnak II. kötet 457a sugallata hiányzik egy lírából, akkor az nagy baj. Mint ahogy az is baj, ha egy líra tisztán és kizárólag csupa magasztos érzeményből áll. Ha az lenne a divat, a közelvárás, akkor viszont a költőnek egy bizonyos ellensúlyt kellene képviselni, a mindennapot, az egyszerűséget, a közvetlen kimondást, mert ezek a dolgok alapvető emberi ügyek, amelyeket állandóan egyensúlyozni kell. Mi ezt a mindennaposság-élményt mostanság bizony a világnak ezen a táján eléggé elfelejtettük, ezért bátorkodom én erre.

Belepusztulok, míg mondatomat
a végtelenből elrekesztem.

Victor Hugo, amikor száműzetésbe vonult a II. császárság elől, megkérdezték tőle: „No, uram, mi a véleménye a száműzetésről?” Erre Hugo azt válaszolta: „Hosszú lesz.” Te azt kérdezed tőlem, hogy hogyan készül el egy verssorom? A válaszom: hosszan. Sokáig, lassan, nehezen érlelem, csinálom a verseimet. Ez is személyes dolog, alkati kérdés, a tárgyiasságra törekedő alkatnak egyik megnyilvánulása. Sajna én nem vagyok olyan spontán, mint más költők. Egyszerűen ilyen vagyok. De egy pillanatra sem állítom azt, hogy az objektív költészet a helyes. Ez hülyeség. Mindenki úgy csinálja, ahogy akarja. Nekem ez jó. Néha irigylem is a spontánokat, csak úgy elmondják, hogy mi fáj nekik, meg minek örülnek. Nekem, ez nem megy. Nekem úgy igazabb, ahogy azt én leírom. Ahogy például sikerül kivésnem egy fát, s az lépegetni kezd (mint ahogy egyik versemben sétálni kezd), nekem ez az igaz, ez mond valamit, s részemre ez többet jelent, mintha kifejteném, hogy jaj, istenem, hogy fáj a lelkem – nekem. Tudatos költőnek szoktak nevezni. Én nem is bánom, mert talán a magyar lírában túlságosan is sok a spontaneitás, vagy inkább a spontaneitás kultusza, tehát nem árt, ha egy kicsit tudatosan körülnézünk, amennyire tőlünk telik. De nincsenek illúzióim, a költő sohasem tudhatja, mit csinál igazából. Van egy része a versnek, amit átlát, s van, amelyet nem lát át. A tudás és a nem tudás közti keskeny ösvényen halad az ember, amikor verset ír. Motívumaimról meg tudom mondani, melyik hol, mikor, hogyan keletkezett – azt se mindig –, de hogy hogyan és miért kerülnek be a versbe, azt végképp nem tudom.

K.O.: Szabadkán, illetve Palicson is járt. Felelevenítené olvasóinknak ezt a kirándulást?

N.N.Á.: Fordítottam jó pár Brecht-drámát is, s a szabadkai színtársulat előadta az egyiket. Vendégül, a bemutatóra meghívtak engem férjemmel. Elfogadtuk a meghívást. Tél volt, nagyon jeges az út, s visszafelé jövet autónkkal belecsúsztunk az árokba. Kiálltunk az út szélére, integettünk, hogy valaki seII. kötet 458gítsen. Meg is állt egy szép Zastava, ki is szállt belőle egy nagydarab ember, odajött, felmérte a helyzetet, azt mondta, álljunk félre, majd alányúlt a mi kis piros Fiat ötszázasunk alá, s föltette az országútra. Majdnem elnyúltunk a döbbenettől. Kérdeztük, hát hogyan, miképp bírta ezt az autót csak úgy megemelni, mi a foglalkozása. Azt válaszolta: „Költő vagyok.” Egymásra bámultunk a férjemmel. Költő?! Megállt az eszünk. Igaz, hogy Kosztolányi is erős volt, de ennyire! Bámulatos volt! S akkor elkezdtünk dadogni: „Hát akkor kollégák volnánk? Mi írók vagyunk Budapestről.” Meg hogy ez milyen különös szerencse, hogy így, az országúton összetalálkoztunk egy itteni költővel. S akkor ő egy kicsit elmosolyodott: „Maguk pesti írók? Nem vagyok költő, hanem öntő, vasöntő.” Hát így ismerkedtem meg én egy jugoszláv, egy szabadkai költővel.

II. kötet 459
„Micsoda orvos mely igéje ment meg?”*122
Földes Anna interjúja

Az „Életmű sorozat” önmagában is rangot jelent: ígéretet a halhatatlanságra. Árnyéka azonban a szerző és az olvasó számára is kicsit riasztó: mintha lezárna valamit. Nemes Nagy Ágnes megnyugtat: az ő esetében erről szó sincs.


F.A.: Valahol azt olvastam, az Ünnepi Könyvhétre összesen 1500 példányt rendelt kötetedből Budapesten a könyvterjesztés. Másutt egy illetékes azt nyilatkozta, a könyvheti verseskötetek közül A Föld emlékei volt a legkapósabb. De a tévében arra a kérdésre, hogy fogynak-e a versolvasók, te magad minden keserűség nélkül igennel válaszoltál.

N.N.Á.: Mert igyekszem türelmes és tárgyilagos lenni. Nem kívánom, hogy az emberek reggeltől estig verset olvassanak. Hiszen tudom, hogy nálunk egy időben jobbára irodalmon kívüli tényezők és indulatok tornázták fel a példányszámot. Nehéz helyzetekben, szorításban, amikor az emberek az irodalomtól várják kérdéseikre a választ, amikor a sorok között keresik azt, ami megerősíti őket vagy megkönnyíti a döntéseiket, mindig előtérbe kerül a költészet politikai, közéleti funkciója. Ez egyébként kelet-közép-európai jelenség és megvan a maga pozitív oldala is. Bár tulajdonképpen, ha a líra rendkívüli felfutásának indítékaira gondolok, akkor még örülök is annak, hogy nálunk az irodalmi érdeklődés mostanában leszállt a normális mértékre.

Egyébként, az ötvenes évek látványos statisztikáiban sok volt a kikozmetikázott adat. Az intézmények a legkülönbözőbb eszközökkel próbálták felpumpálni a statisztikát. De hadd tegyem hozzá, abban az időben mesterségesen alacsonyan tartották a könyvárakat is, és a legkisebb falusi könyvtár is könnyebben vásárolt, mint ma, amikor szűkülnek a keretek és emelkednek az árak. A közületi vásárlás jó dolog, de kicsit meghamisítja a képet. Az árak növekedése gazdaságilag nyilván indokolt, de azért egy írónak mindenképpen szívfájdalom. Hiába bizonygatjuk a közgazdászok nyomán és velük vitázva, II. kötet 460hogy a kultúra nem áru, vagy legalábbis nem ugyanolyan áru, mint a mosópor… A mai könyvárak lassan komoly akadályként tornyosulnak az irodalom és az olvasó közé.

F.A.: Milyen az ideális olvasó?

N.N.Á.: Egyetlen szóval: tehetséges.

F.A.: Tehetségre nem az írónak van inkább szüksége?

N.N.Á.: Valljuk be végre: a versolvasók rétege viszonylag szűk, nem szélesebb, mint a kamarazene barátaié. Lehet valaki nemcsak rendes ember, de irodalomértő olvasó is attól, hogy nincs különösebb affinitása a versekhez. Az idei könyvhéten is találkoztam egy ilyen „antiolvasómmal”. Zalaegerszegen egy középkorú, szakállas férfi odajött hozzám a sátorba, elmondta, mennyire szereti a tanulmányaimat, de bevallotta, hogy a verseimet nem szereti és nem is olvassa. A tanulmányokról valóban értő szeretettel beszélt; rögtön láttam, hogy nemcsak olvasta, de magáévá is tette egy-egy gondolatomat.

Még nem voltan költő, de már annak készültem, amikor Szerb Antaltól azt hallottam, hogy az írók között – a költők a hercegek. Rettentő büszke lettem, de kicsit meg is riadtam a rangtól. Költőként magam is azt vallom, hogy aki verseskötetért pénzt ad – rossz ember nem lehet. De én semmiképpen nem tudnám rátukmálni magam – a verseimet! – az olvasókra. Már csak azért sem, mert azt is tapasztaltam, hogy egészen más olyan középiskolás tanítványokhoz szólni, akik szüleik és a tanterv parancsára, magyarán kényszerből hallgatnak meg, mint egyetemistákhoz, akiknek választott szakjuk, érdeklődési terük az irodalom. Akik önként jöttek el, mert az én órámat akarják hallgatni…

Biztos vagyok benne, hogy az irodalom „hajlamtárgy”, akárcsak a zene. Bizonyos tényeket, adatokat, szabályokat meg lehet tanulni, tanítani, de az érdeklődést, a vonzalmat nem lehet erőltetni. Ugyanakkor nagyon fontos igazság, hogy a hajlam, a versolvasó készség – fejleszthető!

F.A.: Milyen eszközökkel?

N.N.Á.: Türelemmel. Iskoláskorban jó versélményekkel, elemzésekkel.

F.A.: Sokszor olvastam, hogy éppen az iskolás elemzések veszik el a gyerekek kedvét az irodalomtól.

N.N.Á.: Én hiszek abban, hogy minden gyerek, sőt minden fiatal tehetséges. De azért a magyarázatot, a verselemzést tartalmi okokból sem lehet megúszni. Tanárként magyarórán tapasztaltam, hogy az a gyerek, akinek sejtelme sem volt róla, hogy ki Káin és Ábel, egy szót sem értett meg Vörösmarty verséből. A pedagógiának, a didaktikának persze megvannak a szakmai fogásai. De jó versélményt csak az a tanár adhat, akinek magának is tetszik a vers, akiben megvan a hajlam.

II. kötet 461

F.A.: De még ha az iskola le is rakja az irodalomértés alapjait, gyakran később nem épül rá semmi.

N.N.Á.: Sajnos, ez így van. Pedig kísérletek azért történnek… Nem is tudom, van-e még olyan tévé a világon, amely rendszeres versműsort sugároz, mint a miénk. A Vers – mindenkinek jó kezdeményezés, de nem pótolhatja az eszközök és alkalmak sokaságát. Sokakkal ellentétben én nem vagyok a tévé ellensége. Szeretem a képernyőn a krimiket és a kis szőrös állatokat, tengeri utazásokat. Az irodalmi műsorokkal egyrészt azért vagyok elégedetlen, mert keveslem őket, másrészt, mert megtévesztően vegyes anyagot zúdítanak a közönségre. Még mindig akadnak kinevezett írók, még mindig érvényesülnek általam nem ismert érdekek. A rossz művek nemcsak a helyet és az időt veszik el a jó elől, de meg is tévesztik azokat, akik nem tudják megkülönböztetni az értéket a selejttől. Természetesen nem folytonos esztétikai méricskélést hiányolok – az a kritika és az irodalomtörténet dolga –, de azt a szerkesztésnek is tudnia kell, hogy valami beletartozik-e az irodalomba vagy nem. És ez kell, hogy megszabja a szelekciót.

F.A.: A közönség nem ilyen szigorú!

N.N.Á.: Tőlem is távol áll minden farizeuskodás. Azért is említettem, hogy nem vagyok krimi- vagy ponyvaellenes. Semmiképpen nem tiltanám be, egyrészt mert reménytelen, másrészt, mert alkalmilag magam is fogyasztom. De felháborít, amikor a ponyva az irodalom kalózlobogója alatt próbál behajózni az értékek birodalmába! Holott a mostanában szórakoztatónak keresztelt, és az irodalomtól élesen megkülönböztetendő alkotások egészen másfajta lélektani szükségletet elégítenek ki, mint az irodalom. A károsodást az szenvedi el, aki csak krimivel él; az kizárja magát az irodalomból! Vegyük tudomásul, attól, hogy ha valami nyomtatásban kerül forgalomba – még nem irodalom. Mint ahogy az, aki szemével követi is sorokat, még nem olvasó.


Olvasónak lenni… Beszélgetés közben megjegyzem, hogy Nemes Nagy Ágnest szinte kiszorítják szép budai lakásából a könyvek. Bevallja, hogy „sajnos” rengeteg könyvet vásárol, de persze nem mindent, aminek olvasására kedve, szüksége van. Ezért is akart – sok éve – beiratkozni a körzeti Szabó Ervin könyvtárba. Eszébe sem jutott, hogy az nem olyan egyszerű…


F.A.: Miért?

N.N.Á.: Mert a kedves kis könyvtároslány, amikor kitöltötte a kartotékomat, a foglalkozás rovatnál megállt: „Író… és hol a munkahelye?” Amikor elmondtam, hogy nincs munkahelyem, zavarba jött. Elnézésemet kérte, de akkor nem iratkozhatok be. Nem szoktam a műveimre hivatkozni, de azért erre II. kötet 462megkockáztattam, hogy jártam már itt író-olvasó találkozón is, és a polcokon ott vannak a köteteim! A könyvtároslány biztosított róla, hogy ismer, pontosan tudja, hogy ki vagyok, de a szabály az szabály. Aztán mentő gondolata támadt. Talán bemondhatnám a férjem munkahelyét! Így lettem nem a magam jogán, hanem Lengyel Balázs árnyékában olvasó a körzeti könyvtárfiókban.

F.A.: Összegyűjtött verseid kötetében az első két szó, a Fák című vers nyitánya: „Tanulni kell”. Van ennek az indításnak valamilyen megkülönböztetett jelentése?

N.N.Á.: Talán csak annyi, hogy vállalom. Hogy én magam is állandóan tanulok. Egyetértek a hindu filozófiával abban, hogy a három legnagyobb jó között az egyik a tanulás. Ez az én életemben, koromban leginkább a tapasztalást, az életben való tudatos forgolódást jelenti. Hiszem, hogy az ember olyan, mint a kő a folyómederben: sodródik, forog, örökké csiszolódik. Gömbölyödik, rárakódik valami. De van a tanulásnak más síkja is. Bár az anyanyelvem magyar, és szerencsémre a családban is, az iskolában is és mesterségem gyakorlása közben nagyon jó alapot kaptam, mégis állandó szükségét érzem annak, hogy magyarul tanuljak.

F.A.: Különös program ez, egy magyar költő számára!

N.N.Á.: A költő nem magyarul – versül tud. Számára nem tananyag és nem törvény a nyelvhelyesség. A prózaírónak viszont kötelező betartani, először elérni, azután túlhaladni a szabályokat. Amikor prózát írok, nem a szó, hanem a mondat az igazi próbatétel. Ma is előfordul, hogy írás közben megállok, ízlelgetem az utolsó leírt mondatot, azt fejezi-e ki, amit szeretnék. Néha fel is hívom valamelyik pályatársamat. De tőlem is sokszor kérdeztek már olyat, aminek eldöntésében már nem segítenek a szabályok mankói. Hiszen az élő nyelvet soha nem lehet tökéletesen körülkeríteni. Az élő nyelv minden pillanatban változik, és ebben a változásban nekünk is részünk van.

F.A.: Hadijelvény című versedben olyan kérdést teszel fel, amit újságíró nem merne: „Micsoda orvos mely igéje ment meg?” Gondolom, ezt a nagyon is nyílt kérdést a háború csiholta ki belőled. De vajon adtál-e, kaptál-e rá választ?

N.N.Á.: Van-e ilyen ige egyáltalán? Van is, meg nincs is. Nehéz időkben az ember olyan igére szomjazik, amely belülről tart életben. De ezt az igét csak utólag lehet feljegyezni. Amikor már más is hallja.

F.A.: A te életedben melyik volt ez az ige?

N.N.Á.: Erre csak az egész életemmel felelhetek. Azzal, hogy hitem szerint igyekeztem megtartani a humánum törvényeit, akkor is, ha nehéz. Ezt a szót ne hagyd ki – figyelmeztet –, mert ez a mondat kulcsa: embernek maradni akII. kötet 463kor is, ha nehéz. Az ember egyszerre él önmagának és a társadalomnak. Az, hogy sikerül-e megtalálnia a helyét, azon múlik, hogy az adott világban hogyan helyezkedik el, milyen arányban érvényesül a rend és a szabadság. Vallom, hogy egyik nélkül sem lehet élni. De ha azt a bizonyos megmentő igét keresem, akkor úgy fogalmaznék, hogy az embernek mindent szabad, amíg a másik ember szabadságát nem sérti vele. Tehát én – az angol John Stuart Mill nyomán – még a különcség jogát is törvénybe iktatnám. Meg a humorét, hiszen az sem sért jogot.

F.A.: Olyan korban nőttél fel, amelyben törvény lett a jogtiprás.

N.N.Á.: A háború – nemzedékem számára – elháríthatatlan emlék. 1939-ben, amikor érettségiztem, még nem érzékeltem és nem mértem fel, hogy mi történik a világban. 1941-ben kezdtem felébredni, 1944-ben pedig – mire kamaszból igazán fiatallá cseperedtem – már testközelben éreztem a poklot.

F.A.: Tudtommal tettél is ellene.

N.N.Á.: Ha tettem is – keveset. Semmiképpen nem szeretnék visszamenőleg „ügyeletes ellenállóvá” előlépni. Ha mégis beszélek erről, csak azért teszem, mert úgy érzem, kötelességünk számon tartani azt a keveset, amit mégiscsak cselekedtünk. Azért is sértett annak idején a „fasiszta nép” bélyege, hiszen én is, és a hozzám hasonlók is – a nép vagyunk. Túl soká voltak betiltva az emlékeink. Az igazság az, hogy ahol tudtam, ott – minden különösebb politikai tudatosság nélkül – segítettem. Azzal, hogy hordtam az élelmet, a híreket, később a hamis iratokat – legalábbis részt vettem néhány ember megmentésében. Szerb Antalnak is megszereztem a hamis papírokat Kántor Antal névre, de végül sem őt, sem Sárközi Györgyöt, sem Halász Gábort nem sikerült rábírni a menekülésre.

F.A.: Életedben volt még egy nehéz korszak…

N.N.Á.: A Rákosi-korszakban a néma túlélésre törekedtünk. Többen – a publikálás lehetőségétől megfosztott írók-költők, akkori fiatalok – összebújtunk, mint birkák a jégesőben. Egymás műveit olvastuk, bíráltuk. Sokat játszottunk, ha fekete humorral is, de nevettünk. Legtöbbünknek a gyerekirodalom meg a műfordítás volt a menedék. Én éppen most, az életműkötetek rendezése során állapítottam meg, hogy többet fordítottam, mint Babits Mihály.

F.A.: Ez a kör, amiről beszélsz, az Újhold köre. Tudtommal nem volt még folyóirat a magyar irodalom történetében, amely összesen hét számot élt meg, azután legenda lett, és negyven év múlva, egy vaskos évkönyv alakjában – feltámadt.

N.N.Á.: Szeretném hangsúlyozni: ez az Újhold-antológia, ami most a Könyvhétre megjelent, nem múzeumi és nem megkövült irodalmi lelet, nem gerontológiai közlöny. Amikor Lakatos István előállt a kötet ötletével, Lengyel II. kötet 464Balázzsal azt gondoltuk, akkor érdemes kiadni, ha olyan lesz, mintha folytatása lenne a hajdaninak. A kötetben azok szerepelnek, akik valóban hozzánk tartoztak, vállalták az Újhold célkitűzéseit és azt is, hogy később a folyóirat megszüntetése után, hosszú évekre „a pálya szélére” kerültek. Sajnos, a régiek közül már sokan nem élnek, de szerepelnek mások, fiatalok, akik azóta születtek, de akiknek a műveiről azt érezzük, hogy beleillenek az újjászületett Újholdba. Azt reméljük, hogy feltámadása nem alkalmi, évfordulós esemény, megemlékezés, hanem egy új, folyamatos közös jelenlét kezdete. A második kötet karácsonyra kerül a könyvesboltokba.

F.A.: Mondanál valamit az új Újhold arculatáról is?

N.N.Á.: Szeretnénk jó irodalmat közölni. Legalábbis amit mi annak tartunk. A szerkesztés alapelve: minőség, humánum, tolerancia. Volt idő, amikor az irodalmi életben minden mást kiszorított a tartalmi megítélés. Én – a szó mostanában használatos jelentése szerint – semmiképpen nem tartozom a formalisták közé, de vallom, hogy a műben a tartalom csak bizonyos formában jelenhet meg, és a vers tartalma – nem azonos a verssel. Ha engem egy vers tartalmáról faggatnak, úgy érzem, újra el kell mondanom az egész verset!

F.A.: A 64 hattyú című esszéköteted nemcsak bölcs volt, de szép is.

N.N.Á.: Tagadom, hogy az irodalomról csak tudományosan, vagy tudóskodva lehet fontos dolgokat elmondani. Az angol, a francia vagy akár a magyar klasszikus esszéirodalom tekintélyes részét költők alkották. Az igazi feladat: bonyolult dolgokról a homályt oszlató tisztázás igényével, világosan, eleven emberi nyelven szólni.

F.A.: Mielőtt beszélgetni kezdtünk, még morzsát szórtál az ablakodba szokott gerléknek. De azóta is sokszor előkerült válaszaidban, példáidban a természet. Ezek szerint nemcsak költészetedben, de mindennapi életedben is nagy szerepe van az élővilágnak. Mintha különösen szoros lenne a kapcsolatod a természettel.

N.N.Á.: Hiszem, hogy ebben nincs semmi különös. Ez egyszerre női és költői tulajdonság!

F.A.: Gondolod, hogy a nők közelebb állnak a természethez, mint a férfiak?

N.N.Á.: Örömmel tapasztalom, hogy igen. Az okát nem tudom, de sejtem; mintha a nők érzékenyebbek lennének, jobban odafigyelnek az őket körülölelő világra is. Itthon és külföldön számtalanszor meggyőződtem róla, hogy két ismeretlen nő között a legkézenfekvőbb közös beszédtéma, a természet. Hogy már nyílnak az árvácskák vagy ideje kiültetni a tulipánokat. Ez ugyanolyan biztos tipp a beszélgetésben, mint az angoloknál az időjárás. Ami viszont a költőket illeti: a természet és a költő, mióta a világ világ, mindig is tejtestvérek voltak. Talán mostanában tudatosabbá is vált ez a kapcsolat.

II. kötet 465

F.A.: Ugye, te tősgyökeres pesti vagy?

N.N.Á.: Pesti vagyok, de vidéki családban születtem: gyerekkori emlékeim a Nyírségből, Csongrádból és Erdélyből valók. De a természet, a természettel való találkozás után éppen ezért számomra – mint oly sok városi ember számára – nem emlék, hanem folyamatos szükséglet.

F.A.: Manapság, amikor olyan sok a tragédia a világban, olyan indokoltnak látszik a pesszimizmus, szinte kivételes a verseidből áradó életigenlés…

N.N.Á.: Vannak szavak, amelyek elszáradnak, önmaguk ellentétévé fakulnak. Az optimizmus és pesszimizmus fogalmát lejáratták. Én mindig is azt vallottam, hogy élni öröm – csak hagyják az embert.

F.A.: Erre a válaszra valóban nem könnyű rásütni sem az optimizmus, sem a pesszimizmus címkéjét.

N.N.Á.: Nem is kell…

F.A.: Tehát?

N.N.Á.: Fejezzük be azzal, hogy az irodalomnak is az a célja: élni segít az embereknek.

II. kötet 466
A mi Csokonaink*123
Bán Magda interjúja

B.M.: Igaza van-e Major Tamásnak, hogy Mozart és Csokonai valamilyen módon rokonok?

N.N.Á.: Hogyne, tökéletesen igaza van. Vannak más ilyen lehetséges zenei vagy világirodalmi párhuzamok is, amelyekhez Csokonai nagy, lírai figuráját odakapcsolhatjuk. Például a preromantikus Keatshez, aki ugyancsak tüdőbeteg volt és ugyancsak korán halt meg, a mi költőnk fiatalabb kortársaként. A Mozart-jelenség is, ugye, hamar föltűnik és hamar véget ér, de talán mégsem csak ez köti össze őket, a korszak, meg ez a rövid, nagyon magas pályaív, hanem talán leginkább az, amit megmagyarázni nem tudunk, csak tapasztaljuk mindnyájan immár egyvégtében kétszáz éve, hogy a vonzóerejük nem szűnik.

B.M.: Otthon a könyvespolcon és a folyóiratok között lapozva akadtam rá Nemes Nagy Ágnes 1969-ben megjelent tanulmányára, az Irodalomtörténet című folyóiratban, amely az egyik legismertebb Csokonai-versről, A tartózkodó kérelemről írt.

N.N.Á.: Csokonai. Egyik legkedvesebb témám, de nemcsak az enyém. Azt szokták mondani, hogy a magyar irodalom tele van nagy, komor, vívódó remekművekkel. A nemzeti sors, az emberiség sorsa mindig is döntő témája volt a magyar regénynek és költészetnek egyaránt. Igen ám, de ha csak ennyiben maradnánk, nagyon egyoldalú képet rajzolnánk a magyar irodalomról. Mert van nekünk néhány költőnk, aki más típusú, s akik valahogy a népszerűségi listákon mindig vezetnek. Nem is csak későbbi költőtársaik előtt népszerűek, hanem azt kell mondani, hogy szinte mindenki előtt, akit a magyar vers érdekel. Mindenki a szíve csücskében hordja például Kosztolányit, például Szép Ernőt, és hogy azt a bizonyos társukat említsem, akiről éppen beszélünk, Csokonaival is ez a helyzet. Csokonai elragadó költő. Hogy mi benne ez a báj, ez a vonzóerő, azt nagyon nehéz megközelíteni. Mindenféle módon II. kötet 467megpróbáljuk magyarázgatni, nem sok sikerrel. Például nyilvánvaló, hogy Csokonainak egyik legkiemelkedőbb jellemvonása a dallamossága. A csodaszép szó-melódiája. Itt már elhangzott idézetképpen ez a Tartózkodó kérelem, amely remek, érdekes úgy is, ahogy minden épeszű magyar iskolás először elolvassa és hangsúlyozza. „’A hatalmas | ’szerelemnek || megemésztő | tüze bánt.” Azám, de e mögött a magyaros hangsúly mögött – ahogy ez ma már általánosan tudottá kezd válni – megbújik egy rendkívül bonyolult, régi görög–latin mérték, amely szerint viszont így kell ütemezni, így kell skandálni a verset:

 ∪ ∪ – – |∪ ∪ – – ||∪ ∪ – – | ∪ ∪ –
„A hatalmas szerelemnek, megemésztő tüze bánt”

– és így tovább. Ez a második dallamréteg nem annyira tudatos, de ha valaki azt hiszi, hogy ezek a rejtett percepciók, ezek a félig-alig észrevevések nem befolyásolják a dallamot olyan fülekben is, amelyek nem tudják, hogy miről van szó, az nagyon téved. Igenis befolyásolják. Ez a dupla ritmus, ez a dupla dallam Csokonainak egyik nagy felfedezése a magyar irodalomban. Nem akarom ezt a versmértéket itt megnevezni, elvégre a verstan nem tartozik a közkeletű szórakozások közé (bár én magam eléggé kedvelem), de nyugodtan elmondhatjuk róla, hogy ez a ti-ti-tá-tá, ti-ti-tá-tá, ez meglehetősen érdekes ritmus, az antik verslábak nagy családjában is. Hagyjuk most az antik előfordulásokat, vegyük csak a magyar irodalom példáit. Ezt használta például Arany János a Buda halálában, ugyancsak elrejtve a magyar ritmus mögé.

 –  –  ∪ ∪ – –||– – ∪∪ – –
„Honnan kicsi szellő ég vándora jöttél” stb.

Aztán van Babitsnak a Laodameia című verses drámájában egy kórusrésze, amelynek megint csak ugyanez a ritmusa.

„Jön az este csupa gyászban lila árnyat vet az oszlop…”
 ∪  ∪ –– |∪ ∪  – –  |∪∪ – – | ∪ ∪ – –

És most nem utolsósorban, sőt kiemelten szeretném megemlíteni azt a költőt, aki ezt a ritmust nagyon bőségesen használja, megint csak a magyar hangsúllyal szorosan összefűzve, és ez pedig nem más, mint Weöres Sándor. Nem tudom, most hogy van, de volt egy időszak, amikor minden magyar óvodás szavalta azt a versét: „Arany ágon | ül a sármány, || ’kicsi dalt fúj | ’fuvoláján”. Jaj, de ebben is benne van a ti-ti-tá-tá:

II. kötet 468
„Arany ágon | ül a sármány, || ’kicsi dalt fúj | fuvoláján.”
 ∪  ∪ –– | ∪ ∪  – –  ||∪ ∪ –  – |∪ ∪ – –

És ezt nemcsak egyszer csinálta meg Weöres Sándor, hanem sokszor, és nemcsak ezzel az egyfajta ritmussal, hanem sokfélével. Gyerekverseinek – persze a felnőtt verseinek is, de gyerekverseinek különösképpen – megvan az a tulajdonságuk, hogy dupla ritmus szól bennük, egyrészt a mindenki számára rögtön hallható magyar ütem, másrészt a mögötte lüktető bonyolult, rafinált időmértékes ritmus. A kettő együtt hat az emberre, akárcsak Csokonai versében. Persze, ha azt mondanám, hogy Csokonai ettől Csokonai, akkor nagy szamár volnék. Egy icipici rész, egy kicsi-kis verstani falat ez, amit valahogy tudatosítani bírunk a csodálatos Csokonai-jelenség egészéből.

B.M.: De ez is hozzájárulhat, hogy éppen a Nyugat nemzedéke fedezte fel újra.

N.N.Á.: Igaz, idő kellett hozzá, amíg egyszerre csak kiugrott költői nagysága. De jelen volt, hatott már a Nyugat előtt is, vitathatatlanul.

B.M.: Ma is megtaláljuk magunknak benne, nemcsak a verstani, hanem a másféle szépet is.

N.N.Á.: Persze, nagyon is igazad van, Csokonai egyáltalán nem csak a csodálatos verselési készségével, verstani, nyelvi zsenialitásával hatott ránk; millióféle más rétege is van az ő költészetének. Mi több, ő ezeknek a rétegeknek, egyáltalán a költészetnek valóságos tudora.

B.M.: Ő volt talán az első poéta doctus.

N.N.Á.: Jól mondod. Bámulatosan tudatos költő. Mivel idevág, felolvasom kedvenc idézetemet Csokonaitól. Azt mondja a poézis természetéről: „A verscsinálás nem poesis, mert ez a gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében és mindezeknek felöltöztetésében áll. A verscsinálás pedig csak a szózatok hangjának bizonyos regulákra vételére, s külső elrakására ügyel, hogy azok harmóniával szálljanak az ember fülébe. Ahonnan lehet valaki jó poéta, ha mindjárt verset nem ír is, és ellenben jó verset írhat valaki, de azért nem poéta. Legjobb, ha a kettő együtt van.” Ez az idézet mintegy lehűteni látszik az előbbi verstani lelkesedésünket iránta, világossá téve, hogy ő maga is nagyon jól tudta: a tökéletes mesterségbeli készültség egyáltalában nem elég a költészethez. Persze, hogy nem elég. Ezt mindig, minden igazi költő tudta, magyarul azonban azt hiszem, először Csokonai fogalmazta meg. Tudatosságának magas foka a szöveg minden részéből kitűnik: egy bonyolult gondolatmenetet közöl 18. századi magyar nyelven olyan szavakkal, amelyeket mi már nem, vagy alig használunk, de szakkifejezésként először ő próbálta megmagyarítani őket. Először ő próbálta például megmagyarítani a verslábak neveit. II. kötet 469De ami az idézetnek a lényegét illeti, hogy tudniillik nem elég a mesterségbeli tudás, hanem a poétának tele kell lenni tűzzel, mai nyelven szólva költői látásának, érzelmi magas hőfokának kell lennie, sajátosan kell tudnia belehúzni a világot a versébe – ez a vallomás Csokonaira megint rendkívül jellemző. Mert korántsem csak arról van szó, hogy szinte sanzonszerűen fülbemászók a versei, hanem tele vannak olyan apró megjegyzésekkel, az Arany előtti, de rá emlékeztető hiteles realizmusnak olyan kis mozdulataival, amik a korabeli költészetben igen ritkák. Ott van például az a közismert verse, biztosan emlékszel rá, A magánossághoz. Mindjárt az első versszakban megszólítja a magánosságot, ilyenképpen: „Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam; / Hogy itt, Kisasszondon, reád találtam, / E helybe andalogni jó, / E hely poétának való.” Hogy éppen Kisasszondon találkozik korszaka nagy életérzésével a költő, hogy beteszi-beilleszti ezt a konkrétumot az absztraktumba, azzal a magánosság-ódát, amely a rousseau-izmus mintadarabja, egyszerre csak magyarrá teszi, helyhez köti. Szinte megüt bennünket evvel a szép magyar helységnévvel: Kisasszond, reálissá, közelivé, boszorkányosan élővé téve az egész verset. A konkrétum varázsával tele van Csokonai. És még valamit hozzáfűznék az eddigiekhez. A dallam és a realizmus, az absztrakció és a konkrétum varázsa mellé, ami benne mind olyan gyönyörűen foglaltatik, odafűzném azt is, hogy mindezt természetesen rakja bele verse szövegébe. Mi azt hisszük, hogy a 20. század találmánya az, vagy legalábbis a 20. század egy irányzatának találmánya Magyarországon is, hogy a versbeszédnek (megint és újra) természetesnek kell lennie. Nem kell a poétának mindig föllengzenie és fentebb stílban szólnia, egyszerűen bele lehet illeszteni a versbe a Közért-et, meg a Sasad tsz-t, meg a mokaszin cipőt is. Egyébként ezzel a verseszközzel épp úgy vissza lehet élni, mint a föllengzéssel és az ódai hévvel. Ennek a természetességnek korai nagy mestere Csokonai. Ahogy, amilyen magától értetődően folynak ki a lúdtollából a szavak, az meghökkentő, pláne, ha figyelembe vesszük – itt visszaütök arra, amit előzőleg mondtam –, hogy milyen hallatlanul bonyolult, gazdag versmértékeket használ, olyanokat, amelyeknek a megcsinálásába ma is, a nagyon erősen előreugrott magyar verstechnikával is, beleizzadna a költő.

B.M.: Kazinczy például megrótta azért, hogy lepe helyett pillangót írt, mert az milyen pórias.

N.N.Á.: Pechje volt szegény Kazinczynak a lepével. Az nem ment tovább, a pillangó viszont ma gyönyörű szónak számít. Azért még nem is Kazinczy, hanem talán Kölcsey rótta meg, hogy a palást szót merte használni a lepel helyett. Itt nem döntött az utókor, nekünk mind a két szó magasztos nyelvrétegből való. No persze, az irodalmi nyelvnek és ízlésnek a változása állandó. – II. kötet 470Nem szabad azonban elfeledkeznünk az elragadó, az édes Csokonai mellett, valamint a természetes Csokonai mellett a tragikus Csokonairól sem. Micsoda mély tragikum van abban a versében, amit tüdőgyulladásáról írt, és micsoda hallatlan költői erő a kifejezésben, amikor azt mondja: „Mellem csontboltján irgalmatlan / sarkával rugdos két halál”.

B.M.: És milyen modern hangzású, akár 20. századi költő is írhatta volna.

N.N.Á.: Éppen azért választottam idézetnek. Vagy ott van a nagy filozófiai vers: „Lenni vagy nem lenni, kérdések kérdése, / melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése”. Gyakran idézzük ezt, de nem tudom, figyelted-e, hogy milyen érdekes ez a három jelző így együtt. Azt mondja: „…melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése”. Ez a három jelző majdhogynem ellentmond egymásnak. Először azt állítja, hogy a kérdés nehéz. Megfejthető, de nehéz. Másodszor azt állítja, hogy kétes a megfejtése, nem is biztos, hogy megfejthető. Harmadszor erre a két komor szóra gyorsan rácsapja a szép jelzőt, hogy mindezekkel együtt szép a kérdés megfejtése. Nagyon hasonlít ez a 20. század költői gyakorlatára, ahol a jelzők, például Ady jelzői, nemegyszer megtagadják egymást. Egy csokorba fog Ady egy csomó olyasféle jelzőt, amelyek meglehetősen divergálnak egymástól. Lám, Csokonai ezt már a 18. században előlegezte. És miközben mindazt a mélységet, a nagy kérdésre figyelő gondolatiságot, sorstudatot megtaláljuk benne, ami a magyar irodalomra jellemző, van egy különleges tulajdonsága is, ami keveseké a mi líránkban. Ez az ő sajátos bája, intimitása, az, hogy mindig be tudja magát lopni az emberek szíve csücskébe.

II. kötet 471
„Tartom a tenyeremet”*124
Dobos Marianne interjúja

D.M.: Mikor kezdődött bensőséges kapcsolatod az állatvilággal?

N.N.Á.: Gyerekkoromban sokat voltam vidéken, ott módomban volt megismerni egy csomó állatot. Mindegyik külön élményt jelentett nekem, mivel városi gyerek voltam. Ismertem erdei állatokat, őzet, borzot, vaddisznót, még szarvast is messziről. Ez a gyerekkor, vagy legalábbis egy része, a nagy nyírségi erdők közepette folyt le. Nem tudom, hogy ezek a nyírségi erdők nem fogyatkoztak-e meg. Gyönyörűek voltak és tele vaddal. Volt ott csererdő, bükk, akácos, nagy tisztás, ahol derékig ért a rengeteg margaréta, és látni lehetett a vaddisznókocát, amint vezeti a hosszanti csíkos malacait. Hadd jegyezzem meg, hogy azért a háziállatok is tartogattak meglepetést. Nem tudom, van-e fogalmad róla, hogy mi a különbség a libalegeltetés és a pulykalegeltetés között. Libát legeltetni öröm. A liba legel, legel, nem megy messzire. Ezzel szemben a pulyka, különösen a kispulyka, rendkívül izgatott idegrendszerű. A pulykák szeretnek elrohanni, főleg a fiatal búzavetésbe, ahol nem tudod őket többet megtalálni. Nekünk persze meg volt tiltva, hogy bemenjünk a vetésbe. De hát mit csináljunk? Bemenjünk a vetésbe és kihajtsuk-e a kispulykát vagy hagyjuk ott? Végül is begázoltunk, nagy keservesen kihajtottuk őket, vakon menve a hangjuk után. Csak onnan lehetett tudni, hogy hol a pulyka, hogy sápogott, sipogott. Azt mondják, a pulyka hangja csúnya. De akkor, ott, nem volt nagyobb örömünk, mint az ő kétségbeesett, rekedt sipákolásuk a búzamezőben. Ne szidja nekem senki a pulyka hangját. No, de hagyjuk a pulykát. Ismertem sokkal különlegesebb állatot is, igaz, hogy az országnak egész más részén. Csongrád mellett ott a Tisza. Ugye nem láttál tiszavirágot? Nekem gyermekkorom, kamaszkorom nyarain módomban volt látni a „virágzó” Tiszát. Most nemrégiben értesültem egy nagyon szép állatfilmből, Kollányi Ágoston filmjéből, hogy már a tiszavirágot is sikerült kiirtani. No, hát én még láttam végtelen mennyiségű szállongó kérészt a Tisza fölött. FürII. kötet 472tökben, nagy rajokban repültek ott két-három napon át, és levetvén kis álcabőrüket, mint egy kis ruhát, széthintették, szétterítették a csónakon meg a vízen. Volt valami félelmes és majdhogynem kicsit visszataszító a hernyószerű álcabőrökben, ezzel szemben gyönyörűek voltak ők maguk. Óriási csokrokat képzelj el, a formájuk olyasféle, mint a nagy orchideaágaké. Szivárványszínű orchideacsokrok repültek állandóan körülöttünk, és mi nem is a vízen, hanem szivárványban hajókáztunk.

D.M.: Az állatpusztítás, a természetpusztítás szörnyű dolog. Tapasztalatból tudom, hogy vannak emberek, akik állatkedvenceikkel nem bánnak veszélytelenül.

N.N.Á.: Hogy nem olyan egyszerű ember és állat viszonya, azt már a gyerekeknél lehet tapasztalni. Minden gyerek elemien érdeklődik az állat iránt, legalábbis a normális gyerek.

D.M.: Míg a felnőttek tönkre nem teszik.

N.N.Á.: Úgy van. Ez, tudod, olyan, mint a versszeretet. A gyerekek elemien szeretik a verset, az óvodában, az iskola alsó tagozatában még szeretik. Csak később szoknak le róla. Az állathoz természetesen vonzódnak a gyerekek. Nem is olyan rég történt, két hete Szigligeten, egy jellemző kis eset. Volt ott egy francia kislány, az egyszer csak keze közé kaparintott egy picike cicát, elkezdte nyomkodni, simogatni. Csodálatosképpen a cica tűrte, sőt dorombolt. És a kislány boldogan fölkiáltott: Örül neki, hogy cicának szólítottam és nem gólyának! Tudniillik ezt a két állatnevet ismerte magyarul.

A francia kislány esetéből kitetszik, hogy mennyire fontos az állatok megszólítása. Egyébként nemcsak kislányok, hanem a nagy angol költő, T. S. Eliot is megírta egyik híres macskaversében, hogy a macska helyes megszólítása döntő kérdés. Hát ebben tökéletesen egyetértek mind a kislánnyal, mind a költővel. A Macskák könyve egy nagy, nehéz, komoly költőnek a boldog játszadozása. Mindig is meg voltam róla győződve, hogy a komolyság és a súly a költészetben csöppet sem ellentétes a játékossággal, a tréfával. Az Eliot-könyv ezt tökéletesen bizonyítja. Hogy mennyire közel áll a költő a macskához, az abból is kiderül, hogy verseibe milyen eltérő macskaprofilokat tud belerajzolni. Az öreg falusi macska, a színházi macska, az éjszakai bolyongó macska, a Scotland Yard üldözte macska, vagyis egy „bűnöző macska” és így tovább – valóságos macskaarcképcsarnok. Érdekes a könyv formailag is. Eliot, az angol szabadvers nagymestere, egyszerre csak visszatért itt a kötött vershez, a zenéhez, rímhez, játékhoz. A gyerekek persze nagyon örültek az ilyen zenés versnek. Ezért lett szerintem, nem is csak tárgyánál, hanem rendkívül színes, mulatságos, zenés formájánál fogva az Eliot-féle Macskák könyve a jókedvű felnőtteké, éppúgy, mint a gyerekeké is.

II. kötet 473

D.M.: Érdekes a macska–kutya közötti különbség bemutatása. És a macska pártján dönt.

N.N.Á.: Én mind a kettőt szeretem, a kutyát is, meg a macskát is. Lehet, hogy ezzel megsértem azokat, akik egyik vagy másik pártjára állnak.

Visszatérve a francia kislány megjegyzésére, hogy „örül a macska, hogy cicának hívtam és nem gólyának”, megállapodtunk már abban, hogy a megszólítás nagyon fontos. Mindnyájan tudjuk, akik valaha is állat közelébe kerültünk, hogy az állat érti, amit mondunk neki. És maga is felel, jelez, beszél. Áttérve a jelenre, most éppen olyan állatokkal van kapcsolatom, amelyek velünk nem beszélnek. Madarakkal. Nem valami előkelő madarakkal, olyanokkal, amilyenek Pesten élnek. Például gerlével, például galambbal. Magam a gerle pártján vagyok, a balkáni gerle pártján, akiről azt mesélik a hozzáértők, hogy nem is olyan régen honosodott meg itt Budapesten, de egyáltalán Magyarországon. Most már jól érzi magát. Az biztos, hogy a galambok és gerlék között valami alapvető viszály dúl. Azért vagyok gerlepárti, mert a gerle kisebb és kevesebb, jóval kevesebb van belőle. Az emberek hajlamosak a galambot összetéveszteni a gerlével, én ezt súlyos tévedésnek tartom.

D.M.: Akkor magyarázzuk meg, mi a kettő között a különbség.

N.N.Á.: A galambot ismeri mindenki. Hogy viszont milyen a gerle, az nem olyan köztudott. A gerle mind szürke, csak a nyakán van egy kis fekete gallér. Egy kis szürke bársonykabáton egy kis fekete bársonygallér. Nagyon elegánsak így, de nehéz őket megkülönböztetni, mármint a gerléket egymástól. Ide, hozzám, öt gerle jár. Összefoglalólag Miksának hívom őket, mert színre-szemre nem tudom őket szétválasztani, csak bizonyos topográfiai, helybéli különbségek alapján.

Két gerle, vagyis egy pár gerle jár a nyugati ablakba, ezek a Nyugati Miksák; egy másik pár jár az északi ablakba, ők az Északi Miksák, és van egy ötödik Miksa, a vékony nyakú.

D.M.: Ő a Klári?

N.N.Á.: Nem, honnan tudod a Klárit?

D.M.: Csiripelték a verebek.

N.N.Á.: A Klári, az az én szégyenem. Klári ugyanis galamb. Röstelltem egy kicsit, hogy bár a gerléket istápolom, néha nem tudom megállni, hogy a galamboknak is adok ezt-azt. Szóval most egyelőre a gerléknél tartunk, főleg a vékony nyakú gerlénél, az ötödiknél, aki magányos. Ezt a magányost a többiek űzik, nemcsak a galambok, hanem saját gerletársai is. A vékony nyakú viszont rendkívül okos és szelíd jellemű. Például ha a többieket hessegetem, ő nem megy el, mert tudja, hogy az rá nem vonatkozik. Nemcsak az intelligenciája szédületes, hanem a bátorsága is. Például: eszik a vékony nyakú Miksa, II. kötet 474jön egy idegen galamb. A galamb másfélszer nagyobb. Rögtön fenyegetően kezd szaladni a pléhpárkányon a vékony nyakú Miksa felé. Az fölemeli a két kis szárnyát, mutatja a hónalját, ami a félelemnek és a hátrálásnak is mozdulata lehet, de most nem az. Rögtön visszazárja és páros lábbal ugrani kezd a galamb felé. Nekimegy a nagy galambnak, és az annyira meglepődik, hogy – hihetetlen – elhagyja a terepet. Így nyert a vékony nyakú. Ámulatomban azt mondtam neki: – Nahát! Bátor vagy, mint egy lengyel lovas! Utólag kezdtem el gondolkozni rajta, hogy vajon honnan veszem én ezt a szólásmondást: bátor, mint egy lengyel lovas. Lassacskán aztán rájöttem, hogy nem szólásmondás ez, magam sikerítettem ott, helyben, méghozzá – sajnos – egy világháborús emlékből. A német tankoknak mentek neki ilyenformán a lengyel könnyűlovasok, ahogy a gyenge madár az erősnek. Így tudtam meg – véletlenül –, hogy még mindig emlékszem. Emlékszem arra, amiről azt hittem, elfelejtettem régen. Látod, látod, még a világtörténelmet is lehet látni az ablakpárkányon.

D.M.: Hát igen. Talán még a Kláriról valamit.

N.N.Á.: Persze, persze. Hagyjuk a történelmet. A Klári, mint mondtam, galamb. Klári gyönyörű. Klárinak nem tudok ellenállni. Zöld, fehér, szürke, foltos, és olyan piros a lába, mint a pecsétviasz. Öntudatos és hízelgő. Mihelyt kinyitom az ablakot, zuhanórepüléssel érkezik a szemközti háztetőről és – ezt vésd jól az eszedbe! – ő az egyetlen, aki a tenyeremből eszik. Hát mit is tehetnék? Tartom a tenyeremet…

II. kötet 475
Az égbolttal volt eljegyezve*125
Pilinszky Jánosról
Bogyai Katalin interjúja

B.K.: Nemes Nagy Ágnes költő szinte egyidős Pilinszkyvel. Pályájuk egyszerre indult, a betiltott Újhold köréhez tartoztak, s a hatvanas évekig igen szoros kapcsolatban álltak egymással.

N.N.Á.: Barátságunk három szakaszra tagolható. Az első 1945-től 1948-ig tartott, amikor együtt szerkesztettük azt az Újhold című folyóiratot, amely negyvenévi betiltás után csak 1986-ban jelenhetett meg újra, évkönyv formájában. Összejártunk, állandóan találkoztunk. Az a három év a pezsgést, a fény időszakát jelentette számunkra. Utólag badarságnak látszik ez, de nem rendelkeztünk politikai tapasztalattal, azt hittük, hogy valamely normális Magyarország korszaka következik. Külön periódus az a négy-öt hónap, amit többekkel együtt 1947 végétől 1948 tavaszáig a római Magyar Akadémia ösztöndíjasaiként töltöttünk, körülöttünk az Örök Város díszleteivel. Pilinszky elég sajátosan élt Rómában, ahol mindannyian reggeltől estig a várost jártuk. Ő azonban azt az életformát folytatta, amit otthon megszokott. Beült az Argentína eszpresszóba – néha némileg hasonló barátjával, Toldalagi Pállal –, s ott cigarettázott egész nap. Sokáig élt úgy, hogy a külső díszletekre nem volt fogékony; teljesen belső, szuverén világban mozgott. A legszorosabb barátságban a legnehezebb ötvenes években voltunk. Rendszeresen találkozott nálunk, Kékgolyó utcai lakásunkon egy társaság, amelyben hetente legalább kétszer megjelent Pilinszky János is.

B.K.: Minek volt tulajdonítható, hogy ennyire sajátos, bezárt világban élt?

N.N.Á.: Egyszerűen ilyen volt az alkata. Kezdjük ott, hogy Pilinszky szép volt, akár egy gótikus szobor vagy egy Fra Angelico festette, idealizált Assisi Szent Ferenc. Ha valaki gyönyörű hosszú ujjaira, tisztán metszett arcára ránézett, mindaz eszébe jutott, ami „a költővel” kapcsolatos. Külsejében is horII. kötet 476dozta, ami belsejében is jellemezte: a tökéletes befelé figyelést, a világtól független, attól idegen magatartást. Ő valami máshoz kapcsolódott, az égbolttal volt eljegyezve. Ez a megfelelés külső megjelenése és alkata között szinte rögtön, szinte mindenkiből kiváltotta annak érzetét, hogy „költő van jelen”, valamely nagy személyiség, a távolinak, a mélynek és bensőnek a képviselője.

B.K.: Ezek szerint 1945-ben, amikor megismerkedtek, Pilinszky kész, érett egyéniség volt, aki alapjaiban már nem változott.

N.N.Á.: Már akkor kiemelkedő verseket írt, de nem mondanám, hogy mozdíthatatlanul kész költő volt. Fejlődése, költői emelkedése határozottan érezhető. Költészetének első periódusát a kezdetektől éppen 1948-ig datálnám, s a nagy, a költőileg legteljesebb szakaszt 1948-tól a hatvanas évek közepéig. A harmadik periódus életmódját és költészetét tekintve is rendkívül eltérő az első kettőtől. Abban az értelemben, hogy sugárzása magával ragadta a környezetét, már ismeretségünkkor is érett, kész személyiség volt. Csakhogy a hatvanas évek végéig (ha ugyan addig) terjedő rendkívül súlyos politikai helyzetben nagyon szűk körben hathatott másokra költőként, személyiségként. Az ötvenes években ugyanis – tudjuk – a magyar irodalom megszűnt, számos költő, író besorolt az akkori hivatalos irodalomba. Az Újhold-kör nem tudta, s nem is akarta teljesíteni a követelményeket. Mi, akik éppen csak egy vékonyka kötettel indultunk meg pályánkon, teljesen kiradírozódtunk. A szűk, baráti társaság azonban egyik legkiválóbbjának tartotta Pilinszkyt. Ez volt az az idő, amikor nehezen, de folyamatosan tartottuk a lelket egymásban, ez volt a „répa” korszakunk. Hiszen a répa is olyan növény, amelynek a legértékesebb része a föld alatt van. Répáskodtunk, s reményünk sem volt arra, hogy valaha is a föld fölé kerüljünk.

B.K.: „Úgy ment, mint egy üldözött legenda” – írta Pilinszkyről halálakor.

N.N.Á.: Természetesen az ötvenes évek Pilinszkyjére gondoltam. Hiszen mindannyian kitiltottak vagy inkább nem lévők voltunk, csak egymásra számíthattunk. Nem is vészeltük át mindnyájan ezt az időszakot, volt, aki meghalt, volt, aki örökre elhallgatott. Egyébként János emberismerete, természetesen, csekélyke volt, érzéke pedig kevés a politikai helyzetfelismeréséhez. Ezzel szemben a legfontosabb dolgokkal mindig tisztában volt. Azt pontosan tudta, hogy mi a fasizmus, a sztálinizmus, az önkényuralom, már csak mély katolicizmusánál fogva is.

B.K.: Mennyiben érezte Ön Pilinszky katolicizmusát rendhagyónak?

N.N.Á.: Valahogy nem illik, hogy protestáns lévén katolicizmusát éppen én elemezzem. Legfeljebb néhány – hozzávetőleges – gondolatot említhetek. Pilinszkynek a hithez való viszonyában két réteget véltem felfedezni. Az első, mondjuk „mindennapi” rétegben egy dolgot hiányoltam: a kételyt. Szinte II. kötet 477természetes, hogy tizenévesen mindenki kételkedni kezd nemcsak vallásában, de családjában, környezetében a készen kapott gondolatokban. Ez a serdülők közismert lázadásának időszaka. Belőle hiányzott a „felülvizsgálat”-nak ez az indíttatása, gyermeki vallásosságát mintegy törésmentesen vitte át felnőtt korára. Néha még parázs vitáink is voltak – amelyeken mindketten mulattunk is egy kicsit. S mégsem lehetett rajtuk csak úgy, egyszerűen mulatni, elvégre abból fakadtak, hogy mindkettőnket elég mélyen érintett – más-más oldalról – a „szakralitás”. Pilinszkynek a felszínen, gyermeki módon megélt vallásossága puszta látszat csupán, hiszen szinte pascali mélységekkel jelent meg a „második” rétegben, a verseiben tudniillik. Mindnyájan tudjuk: megvolt a maga „komor, sötét mennyországa”. Komorként és szenvedésként, ugyanakkor vigaszként és szakralitásként megélt katolicizmusát a magyar irodalom nagy nyereségének tartom. A transzcendenciának, a misztikumnak ez a fajta lehelete kevésbé van jelen a magyar, mint a világirodalomban. Még a 16. században, a hitújítás periódusában is majdhogynem fontosabb volt az élethalálharc, amit nemzetként folytatnunk kellett, mint a dogmatika, kiváltképp a metafizika. Ezt a Pilinszkyben megnyíló „lelki tájat” már csak ezért is nagy kincsnek tekintem.

B.K.: Volt-e indíttatása arra, hogy pap legyen?

N.N.Á.: Talán volt. De inkább az „arkangyalságra” volt indíttatása. A kétezer éves katolicizmus, amelynek oly sok földrésze, lelki gazdagsága, égi és földi diplomáciája van, valószínűleg be tudta volna fogadni őt papként. Ahogyan befogadta emberként olyan barátok által, mint például Rónay György, aki nagyon sokat tett azért, hogy Pilinszky dogmáktól mentes költészete beemeltessék a katolikus költészetbe.

B.K.: Vallásában a kegyelmet kereste.

N.N.Á.: Szenvedő alkat volt, akárcsak az égboltja. A szenvedés megváltását és kegyelmét kereste, s a kegyelem éles sugarai minduntalan bele is világítanak szenvedő világképébe. Mennyi eksztatikus föllobbanás! Egy eksztatikus kegyelmi állapot jelei érződnek nemegyszer „fekete-fehér” költészetében.

B.K.: Mekkora szerepe volt Pilinszky vallásosságában, mások bajának és bűnének átvállalásában a környezetének?

N.N.Á.: A környezet hatását illetően némileg szkeptikus vagyok. Szerintem ilyennek született. Nem azt gondolom, hogy a külső körülmények, neveltetése vagy akár a rettenetes háborús élmény nem alakította volna alkatát. Dehogynem. Megszabta anyagát, „témáit”. József Attila viszont azt mondta egyszer, hogy a proletariátus témája számára „forma” volt. Nos, Pilinszkynek a haláltábor volt a „formája”. Ezáltal tudta elszótagolni azt az életérzést, ami őt eleve jellemezte. Arra a szörnyű pokolbugyorra tudta rávetíteni saját, kútmély személyiségét.

II. kötet 478

B.K.: Megbélyegzés-e, ha azt mondjuk, hogy Pilinszky katolikus költő?

N.N.Á.: Megbélyegzés? Hogy értsem ezt? Ha az akkori kultúrpolitika bélyegére gondolunk, az, enyhén szólva, nevetséges. Pilinszky egy nagy költő volt, aki éppen katolikus.

B.K.: Mit jelentett számára a pénz?

N.N.Á.: Erre még sose gondoltam. Rónay György szerzett neki valami munkát a katolikus sajtóban, de rendszereset… Úgy élt, ezután is stoppolt ingben, napról napra, ahogy mindnyájan. A személyes komfort, a boldogulás, az anyagi javak, nem hiszem, hogy érdekelték volna.

B.K.: Mennyi beleszólást engedett a közös versírásokba, vajúdásokba? Az Apokrifra gondolok például.

N.N.Á.: Az Apokrif. Kétségkívül főmű. Akkor még igen aggályosan és keveset írt, és még valóban kíváncsi volt mások véleményére. Az Apokrifot, amelyet legalább két évig írt, sorról sorra ismerem, megvitattam vele minden szavát. Másutt is megírtam, hogy halálsápadtan keresett föl egy alkalommal, és közölte, hogy a vers – az Apokrif tudniillik – rossz. Alig tudtam vigasztalni. Három nap múlva viszont ragyogó arccal jelentette, hogy mégis jó, mert az eredeti négysoros versszakokat egybefüggővé alakította át, illetve bizonyos, eltérő hosszúságú részekre tagolta. És valóban, ez az új sorelosztás, ha lehetséges, még egy fokkal jobbá tette a verset. A magam részéről a Harmadnapon című kötetet tartom a Pilinszky-líra tetejének.

B.K.: Vajon e munkakapcsolat kölcsönös volt? Ő is részt vett mások verseinek születésében?

N.N.Á.: Akkor igen, volt benne természetes figyelem más irodalmi alkotás iránt, sőt humora is volt, milyen jó, groteszk humora! Később nemigen voltak irodalmi társai. Inkább más művészeti ágakkal került kapcsolatba. Kívülről nézve ez a harmadik korszaka volt a legmozgalmasabb, leglátványosabb; sok-sok, nemegyszer világhírű tanú beszélhet róla. A magam részéről inkább az „ismeretlen Pilinszky”-ről szólhatok, a régebbi korszak eltemetettjéről, amelynek már kevés tanúja van, amikor megszületett egzisztenciájának fényes magva, sugárzó, lírai aranyfedezete.

B.K.: Beszélgetésünk során többször megismételte, hogy Pilinszky megváltozott a hatvanas évektől kezdve.

N.N.Á.: Kétségtelen. A remetéből világutazó lett, az aszkétából társaságkereső, a mezítlábasból nemzetközi szalonok prófétai jelenlévője. Mindez persze érződik költészetében is. Hogy hogyan, miként érződik? Ez túlmegy a személyes szférán – pedig ez volna a fontos. Szinte-szinte a legnagyobb világirodalmi változásokhoz merném hasonlítani Pilinszky átalakulását. A világhoz való viszonya váltatott meg; mintegy belülről „ki”-fordult.

II. kötet 479

B.K.: Miben keresendő e változás oka, Ön szerint?

N.N.Á.: Gondolom, a sikerben. Befutott a magyar ifjúság szívébe (majd további szívekbe), egy rendkívüli hiánycikket pótolva. A hatvanas, hetvenes évek ifjúsága megcsalatkozott, dezilluzionált nemzedék volt, politikai kulcsokkal is elzárva mindennemű mélyebb, lelki hangoltságtól. Pilinszkyben olyanfajta hit megnyilvánulását látta, amely új földrészként nyűgözte le. És micsoda szerencséje a magyar irodalomnak! Pilinszky személyében, politikai tisztaságában egybeesett a tehetség és a sugárzás, ami hitként volt jelen a költőben, és hitként nyilvánult meg a közönség előtt.

B.K.: Nyitott személyiséggé vált volna?

N.N.Á.: Soha nem vált azzá. Éppolyan kevéssé, sőt még kevésbé érdekelte a környezet vagy az emberi környezet, mint régebben. Pontosabban csak kétféleképpen érzett: vagy elutasítást, vagy lázas rajongást valaki iránt, sőt még ezt is hullámzóan.

B.K.: Ez is gyermeki reakció volt.

N.N.Á.: Ahogyan sok egyéb. Lángelméjű, időtlen, gyermeki személyiség volt, éppen ezért nagyon védtelen a sikerrel szemben. Tudjuk, kényes portéka az. Pláne a sokáig félretoltak számára. Így jutott el a legnagyobb önfegyelemből, a belső és külső aszkézisból a mindenkire-mindenre kiáradáshoz. A visszacsatolásra már nem figyelt.

B.K.: Ekkor a másik ember tehát már csak hallgatóság volt számára. E jellemváltozás megmutatkozott régi baráti kapcsolataiban is?

N.N.Á.: Természetesen. Utolsó periódusában már kevés kapcsolat volt közöttünk. Régi szellemi cellatársaitól, az újholdas csoporttól, de bármilyen régebbi szolidaritástól eltávolodott. Érdekes pszichológiai eset volt ez, mondhatnám, a pálfordulás egy fajtája. Gondolom, idővel majd sokat fogják elemezni. Nála azért volt meglepő, mert igen gyorsan és nagyon végletesen történt az átfordulás. Ezért beszélhetünk vele kapcsolatban személyiségváltozásról. Kezdetben mi ezt nem vettük komolyan, afféle tapasztalatszerző kirándulásnak tekintettük az „élet”-be, sőt örültünk, hátha jót tesz neki. Csak később láttuk állandósulni.

B.K.: Ha társakra nem jutott ideje, ha a pénz nem érdekelte, ha monológot folytatott a szemben ülővel, ha a környezete nem ingatta meg egyéni életformáját, mi volt akkor számára mégis az igazán fontos?

N.N.Á.: A rajongás. A feltétel nélküli szeretet, amely körülötte kisarjadt. Abban valahogy biztonságban érezte magát, miközben vacogott a foga a rémülettől. Meg kell értenünk: valamilyen előremenekülés volt ez, egyre irreálisabb rohanás egyfajta biztonság, igazolás felé.

II. kötet 480

B.K.: Többször hangoztatta Pilinszky, hogy nem akar semmilyen „falkába” tartozni. Ez, Ön szerint, kimagyarázkodás?

N.N.Á.: Minden bizonnyal, hiszen nagyon is közénk való volt tizenöt-húsz évig. Természetesen magányos volt, ahogyan minden költő vagy író az, ha a fehér papírral marad kettesben. De a „falkameleg” nélkül nem tudtunk volna íróilag életben maradni a bennünket körülvevő világűrrel szemben. Mondok egy példát: az ötvenes években visszatérő társalgási témánk volt, hogy majd együtt fölmegyünk egy padlásra, revolverrel lelődözzük egymást vagy megmérgezzük magunkat. Persze nehéz lett volna pisztolyt szerezni! Félreértés ne essék, ez fekete humor, mellesleg semmi értelme nem lett volna, mert ezt a fajta demonstrációt is elhallgatták volna. A padlás volt a legérdekesebb az egészben. Ragaszkodtunk a padláshoz, valami ócska, poros deszkakörnyezethez. A padlást nem lehetett kihagyni.

B.K.: Ebben a „játékban” Pilinszky is benne volt?

N.N.Á.: Éppúgy, mint Kálnoky, Lator, Jékely, Mándy, Ottlik…

B.K.: Menekült tehát a rajongók közé, s ugyanakkor a köznapi, a normális felé…

N.N.Á.: Hatalmas költő volt, ami azt jelenti, hogy fölfelé tért el a normálistól. Életvitele, környezetének egész alakítása költő mivoltához képest esetlegesség, akcidencia. Szeretném itt megjegyezni – bár ez a beszélgetés a magánszférára van irányítva –, könyörögve kérném a leendő irodalomtörténészeket, nehogy valamely magánügyből, életrajzi tényből próbálják megmagyarázni a költői teljesítményt. Mi köze a művészi minőségnek az egyes életrajzi adatokhoz?

B.K.: Pilinszky köztudottan nagy színészi képességekkel is rendelkezett.

N.N.Á.: Az az érdekes, hogy első két periódusában a színészi készség nem látszott színészinek. Az volt a „trükkje”, hogy képes volt újra meg újra átélni a saját (vagy más) versét. A színészi hajlam később bukkant elő, amikor már rendszeresen reprodukálta azt az átélési folyamatot, azt, hogy most éli, írja, találja ki a verset a közönség szeme láttára. Ez is fontos tulajdonság egyébként. Hiszen a költők általában olyan rosszul mondják verseiket, nyögnek, bakiznak, ijedt leckét hadarnak. János versmondása hihetetlenül szuggesztív volt, hozzátett valamit a vershez, kinyitott valamit belőle azok számára is – színészien vagy nem színészien –, akiknek a vers enélkül süket, unalmas szöveg lett volna.

B.K.: Kedves Nemes Nagy Ágnes, Ön sok mindent tudhat Pilinszky legbensőbb életéről. Akarna erről még valamit mondani?

N.N.Á.: Nem, nem. Elég ennyi a magánügyekből. Száz szónak is egy a vége: Pilinszky nagy költő, verseit könyv nélkül kell tudni, mindig, minden pillanatban. Egyetemessé tette minősége, világlátása. Lírája a magyar kultúra egyik világútlevele.

II. kötet 481 II. kötet 482
Posztumusz megjelent interjúk
II. kötet 483 II. kötet 484
Lehet-e verset írni a 20. században?*126
Krassó László interjúja

K.L.: Önhöz jövet egy olyan emberrel találkoztam az utcán – egyébként régi barátom –, aki tudtommal nem érdeklődik igazán az irodalom iránt. Amikor megkérdezte tőlem, hová megyek, és elmondtam, hogy Nemes Nagy Ágnessel készítek interjút, azt mondta: „Ó, ő olyan szép verseket ír!” Hogy fogadja ezt?

N.N.Á.: Nagyon örülök neki mindenekelőtt, de be kell vallanom, nem túlságosan ragaszkodom hozzá, hogy minden ember olvasson verseket. Mégpedig egyszerűen azon oknál fogva, hogy a vers kamaraműfaj, mint a kamarazene. Vannak olyan emberek, akik nagyon szeretik a zenét, de éppen a kamarazenét nem szeretik túlságosan. Tehát én nem veszem rossz néven, ha nem mindenki olvas verset. Ennek ellenére azt hiszem, hogy a versnek van egy bizonyos funkciója, akkor is, ha nem olvassák. Úgy veszi körül az embert, mint egy légkör.

K.L.: Ha jól tudom, 1942-ben jelent meg az első verseskötete. Néhány évvel ezelőtt valahol azt mondta: „Nem az rettent meg, hogy ennyi idő eltelt, hanem az, hogy mily keveset írtam.” – Hadd idézzem Pilinszky János mondását, aki szerint: „Nem az számít, hogy a madár hányat csap szárnyával, hanem íveljen.” Azt hiszen, ez az Ön költészetére is áll.

N.N.Á.: Ez nagyon szép, de azért nem fog engemet megmenteni attól a lelkifurdalástól, hogy mégiscsak aránylag elég keveset írtam. Egyébként nem 1942-ben jelent meg az első kötetem, hanem 1946-ban. 1942-ben írtam azokat az első verseimet, amelyeket hát… úgy-ahogy, annyira-amennyire el lehet fogadni. Kevés, amit írtam, szerettem volna többet írni. Ebbe a kevés írásba belejátszott egyrészt a kor, a körülmények, a háború, egyéb nehézségek, másrészt belejátszik nyilván az alkat is. Tehát én nem vagyok annyira optimista, hogy a mennyiséget semmibe venném az irodalomban. Nem ártott volna egy kicsit szorgalmasabbnak lennem, egy kicsit többször nekiveselkednem annak a nagyon nehéz munkának, ami az írás.

II. kötet 485

K.L.: Miként lett költővé? És mi az, ami Önt és a gyermekek világát összeköti?

N.N.Á.: Hát a gyermekkor és a családi körülmények. Budapesten születtem, de a családom tulajdonképpen vidéki, erdélyi származású, pontosabban partiumi. A felmenőim református papok és ügyvédek voltak főképpen. Már a gimnáziumban elkezdtem verseket írni, sőt még előbb, egészen gyerekkoromban, amikor még nem is ismertem a betűvetés mesterségét, amiben egyébként semmi különös nincsen, mert két nagy korszaka van a versírásnak, nem is csak leendő költőknél, hanem körülbelül minden embernél: a gyerekkori versírás és a kamaszkori versírás. Én hogyan lettem költő? Úgy, hogy nem hagytam abba. Egyszerűen megmaradtam ennél a tevékenységnél, hogy verseket csinálok. A gyerekek véletlenszerűen léptek be az életembe akkor, amikor azokban a bizonyos nehéz években nem jelenhettem meg: a gyerekeknek szóló vers nyitva volt előttem. Tehát egész egyszerűen megélhetés céljából kezdtem gyerekverseket írni. Igen ám, de nem lehet versírással csak úgy mellesleg foglalkozni. A versírás előbb-utóbb lebilincseli az embert. Rájöttem, hogy ez a valami nagyon szép, nagyon érdekes dolog, mármint gyerekeknek verset írni. És egyre komolyabban vettem. Ma már igazán nem arról van szó, hogy a megélhetésért vagy egyéb okból kell gyerekverseket írnom, egyszerűen arról van szó, hogy szeretek gyerekeknek írni.

K.L.: Miként lehet századunkban 20. századi módra írni, vagy egyáltalán kell-e 20. századi módra fogalmazni a verset?

N.N.Á.: Csakis 20. századi módra lehet írni a 20. században. Ez meggyőződésem. Nem lehet visszafelé megoldani a versírás eszközi vagy tartalmi dolgait sem. Tehát meg kell találnunk azt a versnyelvet, amit a mi századunkban használunk csak, és kell is használnunk. Amivel nem akarom azt mondani, hogy például avantgarde költő vagyok, nem vagyok az, de rendkívül fontosnak tartom a 20. században ezeket a nagy költői kísérleteket, amelyek egyaránt irányulnak a vers eszközeinek felújítására, és annak a tartalomnak a felújítására, amit a versben közölnünk lehet. Olyan tartalmat, olyan jelentéseket hozva napvilágra, amelyek eddig igazában a tudatunk szélén, sőt a tudatunk alatt, az észrevevéseink körén kívül foglaltak helyet. Ehhez pedig új, más, az eddigiektől eltérő eszközöket kell találni. No már most, hogy lehet-e verset írni a 20. században? Hát nézze, magyar vagyok, minek következtében ez a kérdés számomra nem olyan kétes, nem olyan dubiózus, mint általában a költők és a versolvasók számára a világon. Mi versíró nemzet vagyunk, ezt sokszor el szoktuk mondani. Ez igaz is. Ma is negyvenezer költő szaladgál, még csak nem is Magyarország útjain, hanem Budapesten. Ha elhajítunk egy törmelék téglát, akkor egész biztos, hogy egy lázas ifjú dalnokot találunk el vele. Én ezt jelII. kötet 486legzetességnek tartom. Azt jelenti történelmileg meghatározva is, de mind a mai napig is, hogy a líra, a vers irodalmunk vezető műfaja, és lényegesen nagyobb közönsége is van, mint másutt. Persze, hogy az a közönség, mely verseket szeret, mikor szereti azokat a verseket, rögtön megeszi-e azokat a verseket, amiket a kortársai csinálnak, az már más kérdés. De a líra fontossága, egyáltalán az irodalom, a kultúra fontossága számomra nem kétséges, de ha kétséges volna, akkor is csinálnám.

K.L.: Csak én azt nem tudom – ha már a 20. század verseinek a jegyeit azokat az eszközöket említi, amelyek révén megszülethetnek ezek a művek –, hogy azok az emberek, akiknek szólnak a versek, azok is felnőnek-e ehhez a lírához?

N.N.Á.: Nézze, én már bizonyos fokig a leegyszerűsödés korszakában vagyok ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Kezdetben persze rendkívüli módon izgatott, hogy az ember elveszítheti a kapcsolatot az imaginárius, a feltételezett közönségével. Úgy kéne írni, hogy mindenki értse – e jelszóval rettenetesen visszaéltek. Nem úgy kéne írni, hogy mindenki értse, hanem úgy kell írni, ahogy mi a legjobbnak tartjuk. Hogy aztán ki fogadja be, mikor fogadja be, az más kérdés. Ami pedig a befogadást illeti, ott van nekünk a nagy példa, Ady Endre. Én tanítottam iskolában, tanár vagyok. Adyt tárgyaltam a 15 esztendős gyerekekkel. És amikor azt mondtam nekik, hogy Ady olyan költő volt, akit a saját korában nem értettek meg, a gyerekek nevetni kezdtek: Hogyhogy nem értették? Mit nem értettek? – Na, mondom, hozok én nektek a jövő órára egy olyan verset, amit a saját korában is, de ma is nagyon nehéz versnek tartanak. – És elvittem nekik A fekete zongorát. A gyerekek meghallgatták, aztán felpattantak sorra és kijelentették: – Tanárnő, ez nem nehéz! Ez meg ez azt meg azt jelenti benne. – Tíz perc alatt úgy kitisztálták azt a verset, hogy én csak bámultam, aztán nagy büszkén rám néztek, hogy: – Na tanárnő, érthetetlen ez a vers? Hát szóval ennyit az érthetőségről.

II. kötet 487
Nemes Nagy Ágnes bogáncs-játékai*127
Motívumok egy régi tévéinterjúból
Összeállította: Czigány György

– Gyerekkor? Azok közé tartozom, akik írni még nem tanultak meg, de már verselnek. Ez nem eredeti, különös dolog. Én is írtam ilyen iskoláskor előtti verseket, mondókákat hoztam létre. Hogy miért? Nem tudtam. S később sem sikerült pontosan megtudnom a versírás okát. Mindenesetre két nagy témaköröm volt: a falu és a város. Azt nem mondhatom, hogy az utca és föld fia vagyok, de sokkal szerényebb hangsúllyal kijelenthetem, hogy a természet és a város lánya vagyok. Gyerekkoromban sokat verseltem a Riska tehénről meg a juhászbojtárról, s ennek volt életrajzi alapja, hiszen hosszú, szép nyarakat töltöttem rokonaimnál Erdélyben, Csongrádon, a Nyírségben. Ezek a korai versek, meg kell vallanom, nagyon erősen belekapcsolódtak a Petőfi utáni, Petőfit utánzó hagyományba. Közben ott ültem a pajtásaimmal egy nyírségi erdő szélén, sok mindent játszottunk, többek között a bogáncs-játékot… Leszedtük a bogáncsoknak a fejeit, azokat összeragasztgattuk, és csináltunk belőle kis embert, kis házat, bútort meg kutyát, mindenfélét. Azt lehetne mondani, hogy a mai építőjátékoknak ez volt az őse, például a legóé, mert hiszen elemekből épült – nagyszerű játék volt, ezzel szemben állandóan összevissza szúrta az ujjunkat. És mit csináltunk? Sziszegtünk, kiabáltunk s játszottunk tovább.

Később azt a következtetést vontam le ebből, hogy az irodalom is ilyen játék: az embernek jól esik, amikor összerakja, építi, megcsinálja a dolgokat, még akkor is, ha közben nagyon összeszurkálja vele az ujját.

Másik nagy élményköröm a város volt. Iskolába menet végigvillamosoztam Dél-Budától a Rózsadombig. Az ember soha többé az életben nem tesz ilyen hatalmas utazásokat, utazzék bár Japánba, Kaliforniába, bárhová – az II. kötet 488mind nem oly fontos utazás, mint a gyerekkori villamosozás Lágymányostól a Fogaskerekűig… A Krisztinaváros különösképpen tetszett nekem. A gyönyörű templommal, a sárga keramitkockákkal s az onnan kinőtt nagy vadgesztenyefákkal, s nem utolsó sorban a boltokkal. Mélyen megragadott engem egy cégér: Fernengel és Cickeli. Természetesen fonetikusan, „cickelinek” olvastam, s nagyon tetszett nekem, olyan volt, mint egy macskahívogató: cic, cic, cickeli! Nem sokkal később megtudtam, hogy a „fernengel” azt jelenti magyarul: távoli angyal. A dolgot ez végképp csodálatossá tette. Úgy véltem, abban a boltban egy távoli angyal és egy macska lakik együtt valami titokzatos társbérletben.

Említhetek egy tizenkét éves koromban keletkezett verset, mely ezekről az utazásokról szól; nem éppen a Krisztinavárosról, de szomszédságáról. A Vérmezőről, a Várról. Ez az a boldog pillanat, amikor az ember még azt hiszi, hogy a szavak: tárgyak. Azt mondja: köd, Vérmező, villamos – s ezek mintegy belemasíroznak a versbe, kifejezve a hozzájuk kapcsolódó sokfajta érzelmünket. Ez a boldogság később valahogy megcsökken. De egészen leszokni nem lehet a szavakról. Nemcsak azért, mert a szó az ember mesterségének az eszköze, hanem mert valóban tárgya is, közege. Arany János mondta azt, hogy van a versnek egy belső formája. Ezt mindenki szokta idézni. Kevésbé szokták a folytatását emlegetni, ami úgy szól: ez a belső forma, amely majdnem azonos a tartalommal… Rendkívül mély megjegyzés. Miket tudott Arany! Hittem hát a szavakban, s később is nekiveselkedtem ugyanennek a tájképnek egy felnőttkori versemben: A Krisztinában – ez a vers címe.

A nagy gyerekkori utazások persze az iskolába vezettek. Az én középiskolám a Baár-Madas református leánygimnázium volt. Nagyon jó iskola, már csak azért is, mert Áprily Lajos volt az igazgatója, az első eleven költő, akit ismertem. Azzal a természetes következménnyel persze, hogy kamaszkorom idején rengeteg sok „Áprily-verset” produkáltam. Szerettem ezt az iskolát, a tanárokat, a sárga padokat, a nagy kavicsos udvart, ahol tornáztunk. Szerettem a gesztenyefasort, szerettem a kertet, a rózsákat, a tavirózsákat a kis tavakon. A kert. Később ez vissza-visszatérő motívummá lett az életemben. Valami módon úgy érzem, a kert olyan kereszteződés, ahol a természet és az emberi civilizáció összeér; találkozási pont, csomópont. Igaz ugyan, hogy a Baár-Madas rózsadombi lejtői mögött mindjárt megmutatkozott egy komorabb táj is: hegesebb, ridegebb, egy erdei tájkép. Ez Áprily személyéből is következett, aki árasztotta magából ezt a levegőt; de hát családom származásából is. S ez mélyen vonzott. Tehát már ekkor találkoztam a természet két arcával: a szelíddel és a komorral, a vonzóval és a balladásan tragikussal. Ezt sokszor próII. kötet 489báltam már kifejezni, többek közt sokkal-sokkal később a De nézni című versemben igyekeztem felnőttként elmondani a természetnek ezt a gyönyörűségét, eufóriáját és tűrhetetlen keservét. Ennek a versnek akár az is lehetne a címe, hogy „Mégis nézni, csak azért is nézni…”

(Így kezdődött. S közeledett a háború. S a felnőttkor tragikus élményei.)

II. kötet 490
Találkozásaim*128
Albert Zsuzsa beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel

„Antigoné lassan-lassan észrevétette velem az idő egymásra épülő emeleteit. Megtanított az időemeletek összefüggéseire. A kőkorszaktól ma délután négy óráig és tovább. Azonkívül felvilágosított arról is, ő, aki egyáltalán nem gyűlöletre született, hogy az emeletépítés, akárhogy vesszük is, nem könnyű munka.”


A. ZS.: Ezeket a mondatokat Nemes Nagy Ágnes 64 hattyú című tanulmánykötetéből idéztem. Antigoné alakja Nemes Nagy Ágnes gondolataiban elő-előbukkan. Talán Áprily Lajostól tanult róla, aki az első költő volt, akit megismert, a Baár-Madas leánynevelő intézetben. Ennek az intézetnek Áprily Lajos, a költő, igazgatója volt. Kérlek, először róla beszélj.

N. N. Á.: Szóval beszéljek összefüggésében Áprilyról is, meg Antigonéról is. Teljesen igazad van, való igaz, hogy még a Baár-Madasban találkoztam Antigoné figurájával, és mindjárt nagyon megszerettem azt a világirodalmi nagy mondatát: „Nem gyűlöletre, szeretetre születék.” Ez hatott rám, ahogy az egész Antigoné alak is hatott, annál is inkább, mert egy olyan nagyszerű közvetítőn át jutott el hozzám, mint Áprily Lajos. Áprily volt valóban az első költő, akit ismertem, véletlenszerű volt ez. Hiszen egyszerűen azért ismertem, mert a Baár-Madas református leánygimnáziumba jártam, amelynek ő volt az igazgatója. Nekem azonban ez az ismeretség a továbbiakra nézve is rendkívül fontos volt. Hiszen Áprily volt az, akinek először mutattam meg a gyerekkori verseimet. Például egyszer behívatott az irodájába, mert ő foglalkozott a tanítványaival. Így velem is. Mondott egy-két szót az éppen aktuális gyerekversemről, majd rámutatott az egyik verssoromra, és azt mondta, hogy „itt rossz a jambus!” Aztán rám nézett, és láthatott valamit az arcomon, mert megkérdezte, hogy „Tudja maga, hogy mi az a jambus?” Mivel tizenkét éves voltam, pirulva kellett válaszolnom, hogy sajnos, nem tudom. Azonban a továbbiakban sikerült megtanulnom. Tőle, általa, meg az iskolában is, ahol megtaníII. kötet 491tották a verstant, hogy mi is az a jambus. Tehát a jambusokig lemenőleg és a vers képzetéig felmenőleg, rengeteg sok mindent tanultam én Áprilytól.

A. ZS.: Azt írod is valahol, hogy a természetszeretet is, a növények ismeretét, a madarak jellemző sajátosságait, hogy meg tudod különböztetni a varjút a hollótól.

N. N. Á.: Hát hogyne, hiszen Áprily igazán a természetben élő költő volt, ez természetesen hatás is rajtam, de meg, tudod, a hatásokat az ember akkor tudja befogadni, hogyha benne magában ott van valami alap arra, hogy befogadja őket. Nekem rendkívüli mértékig tetszett Áprilynak az a bensőséges intim kapcsolódása a természet apróságaihoz, ő bezzeg pontosan tudta, hogy mi az a gyurgyalag, meg mi az a lappantyú. Egyszer éppen vele sétálva a szentgyörgypusztai háza környékén, figyelmeztetett arra, hogy az, ami most átrepült a patak fölött, az lappantyú volt. Az a különös éjszakai madár, amelyiknek olyan a hangja, minthogyha golyókat görgetnének. Soha életemben nem láttam ilyet, csak akkor egyszer, és akkor is csak félig, a szürkületben. Nos hát, Áprily, a költő, azonkívül, hogy kiváló igazgató volt és kiváló tanár, mint tudjuk, halász-vadász-horgász és nagyszerű kirándulásvezető is volt. Milyen gyönyörű kirándulásokra is vitt minket, baár-madasi lányokat! Minket, baár-madasi lányokat, akik persze mindannyian rajongtunk érte, és mindannyian könyv nélkül fújtuk a verseit, ami természetes is, s azt gondolom, hogy a gyereklányoknak ez a rajongása nem a legrosszabb tulajdonságuk. Nekem azonban közelebbről is nagyon fontos volt az Áprily példája, valahogy rávett engem arra, hogy ne hagyjam abba a versírást. Tudod jól, hogy majdnem minden gyerek ír, illetőleg csinál verset. A ritmusnak, a mozgásos energiának, a beszédkészségnek a gyakorlása ez, és talán azt lehetne mondani, hogy költő az, aki nem hagyja abba. Aki továbbra is csak írja azokat a verseket. Ebben az abba-nem-hagyásban, ebben a folytatásban volt nekem nagyon fontos Áprily személye.

A. ZS.: Én is ismertem egyébként, de már öregkorában, még akkor is lehetett érezni a külső nyugalom mögött azt a feszültséget, ami rá mindig jellemző volt, gondolom, fiatalkorában még inkább.

N. N. Á.: Hát tudod, én nem nevezném feszültségnek. Inkább talán egy mély belső életnek, amely egy természetes, illetőleg, mondjuk, civilizációs nyugalommal volt eltakarva. Romantikus költőalkat volt ő. De a romantikát nem a szenvedély oldaláról kell most érteni, inkább a másik fajta romantikus típusra kell gondolnunk, mit tudom én, Alfred de Vignyre, aki azt írta, hogy a hallgatás a nagy, a többi gyöngeség! Áprily versei tele vannak hallgatással. Ezzel a romantikus hallgatással, ezzel a mély belső élettel, nagyon sokat mond azokkal a beletitkolt tartalmakkal, amelyek nem jelennek meg ténylegesen szóbelileg a verseiben.

II. kötet 492

A. ZS.: Mikor befejezted a gimnáziumot, a Bölcsészkaron tanultál tovább, akkor már közöltél is… diáklapokban közöltél verseket? Vagy már igazi folyóiratban? Tudom, hogy a Nyugat volt nagy élményed, azután a Magyar Csillag…

N. N. Á.: Hát kérlek szépen publikációkra valóban csak diáklapokra hivatkozhatom, főleg A mi utunk című református diáklapra, ahol gimnazista koromban, vagy líceumista koromban mindvégig meg-megjelenhettem. Azután az egyetemi éveim alatt mondhatnám, egyáltalában nem közöltem verseket, nem közölhettem verseket, ennek megvolt a maga oka. Akkor már valóban a Nyugat és a Magyar Csillag olvasója voltam, és úgy ítéltem meg, hogy az én verseim bizony oda nem valók. Nem elég jók azok ahhoz. A Nyugathoz nem is küldtem soha verset, a Magyar Csillaghoz is csak úgy féloldalasan és félve, nem is igazán.

Ezzel szemben mégis mondhatom, hogy nem szakadtam el az irodalmi élettől az egyetemen sem, akkor következett egy nagyon érdekes találkozásom egy teljesen más egyéniséggel, az Áprily egyéniségétől nagyon eltérő személlyel, Szerb Antallal. Szerb Antal volt az egyetlen író a magyar irodalomban, akinek én levél kíséretében verseket küldtem, és így ismerkedtünk meg. Tizennyolc éves voltam akkor, és megkezdődött az én nagy irodalmi barátságom Szerb Antallal, ami legfőképpen sétákból állott. Szerb Antal nagyon szeretett sétálni, gyalogolni, én sokkal kevésbé. Nem minthogyha a sport nem lett volna kedvencem az egyetemen is. Talajtornász voltam, de véletlenül éppen a sétálás nem tartozott a legfőbb szórakozásaim közé. Pláne! Mert ugye akkoriban… hát én gyönyörűen akartam felöltözni, és fölhúztam ezeket a magas sarkú cipőket, amikben aztán majdnem letört a lábam. Szerb Antal a maga irodalmi tanulságai között azt is tartalmazta számomra, hogy a hiúságot, a földi hiúságot meg kell vetni. És nem lehet magas sarkú cipőben irodalmi sétákat folytatni. Nos tehát, sétáltunk Szerb Antallal, néha be-beültünk egy-egy kávéházba, egy-egy kiskocsmába. Például ott volt a Balaton kávéház valahol a Rákóczi útnak valamelyik sarkán. Nem volt valami előkelő hely! Színig volt zsugásokkal, gibicekkel, de mit számított! Mi ültünk az egyik asztalnál, és irodalomról, irodalomról, irodalomról beszéltünk. Miért mertem én Szerb Antalnak verset küldeni! Azért, mert azzal a csacsi fejemmel azt képzeltem, hogy az írók olyanok, mint az írásaik. És mivel ő olyan kedves, olyan elragadó volt az írásaiban, azt hittem, hogy olyan lesz a személye is. És megtörtént a csoda, olyan volt! Mindenki, aki csak ismerte Szerb Antalt, vagy aki csak hallott róla, röviden és egyszerűen elmondhatja, hogy elbűvölő egyéniség volt, a humora, az iróniája, a szellemessége!

A. ZS.: Valahol írod, hogy a róla fennmaradt arcképekből nem lehet őt megismerni.

II. kötet 493

N. N. Á.: Hát egyrészt gondolok itt a fényképeire. Amelyek valóban semmit se mondanak róla. Olyan volt, mint egy szemüveges, mindentudó kisfiú, jó, de ezenkívül csak úgy áradt belőle a szellemesség, a báj. Az a fajta tehetség, mely képes arra, hogy az európai kultúrát mulatságossá tegye. Ő volt az, aki bestsellerré tette az irodalomtörténetét! Ezt nemcsak én mondhatom el, hanem minden akkori irodalmi érdeklődésű fiatal: mi faltuk a könyveit.

A. ZS.: Ezek egyébként most is ugyanolyan jól olvashatók, és szintén nagyon sokat jelentenek azoknak, akik először kézbe veszik őket.

N. N. Á.: Hát remélem, tekintettel arra, hogy volt közben vagy húsz-harminc esztendős kihagyás, amikor Szerb Antalt nem adtuk ki, de most látom, szerencsére, megint csak nagymértékben kiadjuk, és valóban semmit sem vesztettek a frissességükből. A megközelítésnek abból az intim mulatságosságából, amely humor és mulatság, azonban észrevétlenül vezetett bennünket azokba a legmagasabb csarnokokba, ahol a legmagasabb szellemek lakoznak.

A. ZS.: Nemes Nagy Ágnes verseit újraolvasva lépten-nyomon találkozunk a háború emlékeivel, nemcsak témájuk szerint, de költői képekben is. Nagyon érdekli a természettudomány. És ezek a természettudományos képek a háborús élményekkel összekovácsolódva valami egészen különös, fényes és nagyon megragadó kifejezésig jutnak el. Ilyeneket ír, hogy „ásványok félhomálya”, „ez az arc régen összetört, akár kihűlőben a Föld”, „a ló és a lovas feje szinuszgörbéket ír a tájba, zuhanj le víz, mint a bocsánat”. Ez a nemzedék volt az, amelynek az életében, hát mindenkinek borzasztó volt a háború, de az ő virágzó ifjúságuk közepébe vágott a maga megrázó tragédiáival. Teljesen testközelbe érve és elpusztítva a testet. A kövek és a fémek közé szorítva.

N. N. Á.: Ezt nagyon helyesen mondod. Való igaz, hogy az én évjáratom, a kilencszázhuszonkettes évjárat a statisztikák szerint a legtöbb háborús halottat adó évjárat volt. Na de hát a valamivel előttünk vagy valamivel mögöttünk járók is valóban a fiatalságuk teljében, a fiatal optimizmusnak a tetőpontján kapták a háborút, az illúzióink, a fiatal, megkoptathatatlan illúzióink váltak akkor semmivé. Ez az, ami a mi háborús élményeinket mint leendő írók élményeit is elválasztja például az előttünk járókétól, vagy a mögöttünk következőkétől. Mert mi éppen az írói szándék pillanatában, de még meg nem valósult pillanatában kaptuk ezt a hatalmas dezillúziót a világtól, olyan élményeket, amelyeket, nyugodtan mondhatjuk, nem is antropomorf élményeknek lehet nevezni.

Egyébként Szerb Antallal is kapcsolatosak ezek az élmények. Nemcsak mi tiszteltük Szerb Antalt, mondjuk én meg Lengyel Balázs, a férjem, és nemcsak mi próbáltunk akkor, amikor munkaszolgálatos korában már nagyon fenyegetett állapotba került, valamit megtenni érte, nagyon sokan próbáltákII. kötet 494 ezt. Borzasztó, hogy nem sikerült. Szerb Antal is a halottaim közé tartozik, akiknek a száma légió.

A háború után, amikor ezekből az élményekből kezdtünk, vagy kezdtünk volna kilábalni, egyszerre csak rájöttünk, hogy nem is vagyunk olyan egyedül. Hogy nem is vagyunk olyan egyedül, ez természetesnek hat, hiszen az egész világ a háborús élmény nyűge alatt élt, de mi, fiatalok, a hasonló élményeket találtuk meg egymásban. Az akkori fiatalok. A legkülönbözőbb helyekről jöttünk össze, de minden hely rossz hely volt. A pincéből, a haláltáborokból, az élet legveszélyeztetettebb pillanataiból, a frontról, az összeomló házak alól. Ezekből a fiatalokból, akkori legfiatalabbakból állt össze egy bizonyos folyóirat, amit Lengyel Balázs szerkesztett, ez volt az Újhold. És ha eddig két különálló személyről beszéltem neked irodalmi találkozásaim sorában, most egy csoportképet vázolnék föl. Az Újholdnak a csoportképét.

Az Újhold ifjúi folyóirat volt. 46-ban kezdődött, meg is ért valami tíz számot.

A. ZS.: Negyedévenként jelent meg, ugye? És két évig, ha jól emlékszem.

N. N. Á.: Optimistán túlzol. Nem jelent meg az negyedévenként, akkor jelent meg, amikor egyáltalán létre tudtuk hozni, anyagi és egyéb nagyon nehéz körülmények miatt. Hát megjelent belőle tíz szám. Az mindenesetre biztos. Nem tudtuk mi azt, hogy az Újholdból majd ilyen extra címszó lesz a magyar irodalomban, nem tudtuk, hogy emiatt is fognak majd minket kigolyózni az úgynevezett ötvenes években a magyar irodalomból, azt sem tudtuk, hogy majd később, húsz-huszonöt év múlva lassacskán majd kiássák, mint egy elporladt relikviát, mi semmi mást nem akartunk, mint egy folyóiratot a fiataloknak. Hogy kifejezhessük ebben is azt a speciális háborús élményt, ami ezt a nemzedéket sújtotta. Hogy ki mindenki volt az Újholdban, ez tulajdonképpen csak névsorolvasás, tudod te jól. Hát Lengyel Balázs volt a szerkesztője, ott volt Pilinszky, szomorú, hogy most meg kell említenem a nevét, szomorú, hogy úgy kell megemlítenem, mint első halottunkét. Ennek a nemzedéknek, ennek a szorosan vett nemzedéknek az első halottja Pilinszky János. Ott volt Mándy Iván, Rába György, Vidor Miklós, Lakatos István, Jánosy István, Rákos Sándor, Szabó Magda, aki egy kicsit később vált ismerősünkké. De Szabó Magdáról e percben mint költőről emlékezem meg, mert hiszen ő versekkel indult. Végh György. És sokan mások, akiket manapság komikus volna újholdasnak nevezni, akik nem folytatták mondjuk, azokat az irodalmi eszményeket, vagy stíluseszményeket, amiket az Újhold képviselt. Ebből a felsorolásból is látszik, hogy költővel persze bőven el voltunk látva, költő volt dögivel, mint Magyarországon mindig, bezzeg kevés volt a prózaíró. Ennek ellenére, mindent összevéve, úgy gondolom, hogy az Újhold megtette a magáét, és sem művészileg, sem morálisan nem kell szégyenkeznünk miatta.

II. kötet 495

A. ZS.: Az Újhold szerzőit a Nyugat negyedik nemzedékének szokták nevezni, köl