Csoóri Sándor Menekülés a magányból 100 Magvető Könyvkiadó Budapest 1962 0 Munkában lévő, nem végleges verzió 1
Csoóri Sándor
Menekülés a magányból
Árnyékom ágán
5 6
Falusi árnyképek
Templomtorony, fehér májusfa,
holdfény rajtad a szalag,
két liba csavarog az égen,
a nyájtól elszakadtak.
Az egyik szárnya véres,
a másiké meg sáros.
Nővérem fűzkosárral
hívja őket magához.
Hótündöklés a kövek élén,
háromszögű a kazlak árnya;
háromszögek csapdái közt
jeget okád a szél kutyája.
Apám riadtan alszik ott bent, apám dadogó álma fáj.
Egy lófej néz az ablakán be, zablája vasból vert sugár.
Ez a ló, ez a ló hurcolta meg a háborúban,
patkója helyén éles gránát, nyakán babéros koszorú van.
Itt egy fa, amott egy másik:
a homály emlékművei –
Állnak akár az időtlenség
görcsberándult istenei.
Kerek Hold, televízió,
vetíts ide egy világvárost,
Eiffel-tornyokat, filmparádét,
lángok ablakán kihajló
nőket, akiknek ég a mellük:
hadd legyen miről beszélgetnünk,
mert mi már mindent elbeszéltünk.
Recseg a szérűnk, mint agyag-tál
talpam alatt, pusztul a múltja –
43
Fölnyög apám elásott ökre,
s földet rendít meg hegyes szarva.
Ablakomat madarak nyitnák
Tisztább a bánat, mint te vagy,
a szomorúság otthonosabb –
Vízcsapból csöppensz a kezemre,
kimért halál vagy minden percbe.
Ólompapirba csomagollak,
valaki címére föladlak,
kísérő levelem, a szégyen,
enyhíti majd a bűnösségem.
Ablakomat madarak nyitnák,
hogy egymástól vígasztalódjunk.
Parázzsal dobálod meg őket –
lángol a csőrük, láng a tolluk.
9
Ének tavaszi záporban
Ó gyors esők patája,
ó sarkantyú-villám –
vizek fehér lován
ki jön vágtatva hozzám?
46
Zöld lombok kapuját
kitárom, bárki jön,
szemem zárt ajtaját
kitárom, bárki jön.
A tavasz lába eltörött?
A szerelem jöhet még.
A szerelem sóbálvány lett?
Egy jó barát jöhet még.
A mennydörgésben zene zúg,
minden zenében fájdalom;
a szenvedés is jöhet még
illatos nagypéntek-napon.
Ha Napba nem repül galamb,
ha nem robbanhat föl a vér,
ha csak magamhoz szólhatok,
mint völgybe befalazott szél,
ha áhítat és őrület
között a világ szétszakad,
benyeli majd e szakadék
elfogyatkozó árnyamat
s fehér mákszirom, hold-levél
pörgése tölti be helyem,
s átfut majd a tavaszi zápor
embertelen emlékemen.
Árnyékom ágán
Ellökött engem ez a nyár,
elereszt engem minden ajtó;
kezek átsodorta hídját
csak bámulom egy ferde partról.
47
Vándor vagyok, álruhám napfény,
se bűnöm nincs, se kenyerem.
Árnyékom ágán meggy piroslik,
vadmeggy s tűnődő szerelem.
A júniusi mulandóság
metszett nagy réztáblára karcol –
Mosolyom: törvény, ezt lássátok,
súlyosabb, mint az életem.
A kezem
Jobb kezemnek mindig hiányzol,
ágat török vele, ha nem vagy itt,
s papírszeletkék hattyúit
eregetem futós vizekre.
Négy kulcsom, négy sárgaréz lovacska
zsebemben nyugtalan ficánkol,
s pőre ujjaim megtapossa.
Jobb volna élni nélküled,
vörös narancs húsába forrva,
s azé lenni, ki mit se sejtve
kibont, hogy szomját velem oltsa.
A megszokás elárul,
a szerelem gonoszkodik;
a napok elalusznak
s jobb kezem veled álmodik:
Friss hóra fektet, simogat,
víz alatt
öleli derekad
s feketevirág-váradat
körülbástyázza remegéssel.
48
S ha belefárad ebbe is:
türelmesen
rázárja a szendergő ajtót
s lefekszik mellém a kezem.
Háborús mondóka
Csiga-biga, gyere ki,
ég a házad ideki –
Katonák lefagyott füle,
kék csigahéj, látod-e?
Csiga-biga, gyere ki,
Ég a házad teteje,
szomszédunk háza is leégett,
meg se kérdezte, éghet-e.
Repülők folyója az égen
kiáradt
s hömpölyget három világtájat.
Csiga-biga, gyere ki,
nincs tankom, repülőm, se ágyúm,
egyedül vagyok a világon,
ki a világot szereti.
19
Csiga-biga, gyere ki,
háromlábú lovakat láthatsz,
a háború csodái ők,
meg-se-született csecsemőt láthatsz,
a háború csodája ő.
Ég a föld, ég a hó,
légnyomásos harang dadog,
ágyúcsövek zöld kígyói
nyalják végig az ablakot,
fonódnak szűzlány derekára,
kisbikák kolompos nyakára.
Csiga-biga, gyere ki,
holnapután lesz karácsony,
ültess hátadra pici Jézust,
hadd ámuljon a világon.
Csiga-biga, gyere ki,
tanítsuk meg a holtakat
pohárból inni és beszélni
s fényszóró-fűszálra tapadva
az élők fölé menekülni.
Tükörcsapda
Domború üvegváza
tested tükörcsapdába zárja
s pici vagy, mint egy gyufaszál.
Ha meghalnál és ily kicsi maradnál,
nem temetnélek el soha.
Belső zsebemben hordanálak
s játszanék veled éjszakánként.
Eléghetetlen hajad lenne,
azt gyújtanám meg minden este,
tűfoka lenne ablakod,
azon át lesnél szemlesütve.
50
Veszprémben a sziklák alatt,
a balladás idők előtt
Szent Margit lépdelt föl a napba:
utánaszóltam, s rám te néztél,
kislány-kezedben vizeskanna.
Ha meghalnál, e vizeskannát
ellopatnám az anyádtól;
ivóvizemben fürdetnélek –
arcod nézne rám vízhomályból.
S mire nem volt sohase pénzem,
vennék neked egy zongorát
s eljátszanám rajt a halált,
hogy kinevesd ügyetlenségem…
Domború üveg tükre bezár,
pici vagy, mint egy gyufaszál:
árnyékod ment meg, fölnagyítva
vetít a kék-fehér falakra.
(Kísérő dal)
Hidakon tankok vonulása,
remeg az asztalon a váza.
Hó hull, hó hull a láncnyomokra,
hó hull a belső látomásra.
Két ág között rigó repül,
két szárnya szememben marad,
fekete rigószárnyak
borzolják össze most hajad.
51
Egy vers két pillanata
Uborkát eszem szél-puha kenyérrel,
magam vagyok a gazda és a vendég –
Mosolyog a kezem, emlékezik:
akárha kócos kiskutyát etetnék.
Uborkát ettem szél-puha kenyérrel
egy oszlop mellett, háttal a világnak.
Ősz volt; felhő-billentyűkön
az Isten szakácsai zongoráztak.
Kínai tavasz
Tízszer tízezer mandulafa
virágzott ki az éjszaka –
Mintha egy vándor tenger hagyta volna
habos tajtékját ott örökbe.
Tízszer tízezer leány bámul
a szirom-tájra gyönyörködve.
Szemüket bántja fehér villám,
de hogy szemük meg ne vakuljon:
mandulányira összehúzzák.
19
Lányok, dinnyével
Fáradtan s kicsit kényeskedve
lépkednek föl a hegyre.
Vállukhoz emelt tenyerükben sárgadinnye:
édesség mézgömbje, leszakított Nap.
Ennyi maradt meg nekik a hajdani édenből,
mikor még keresztül-kasul csatangoltak a földeken
s meztelen lábbal húsos, nagy leveleken tapostak?
Szoknyájuk átlátszó, mint a víz,
de mint a víz, megtöri a tekintetet.
Jönnek a zajos cérnagyárból,
s derekuk orsójára föltekeredik a világ,
fák pillantása, napsugár sárga pamutja
s az eltéphetetlen férfivágy.
Bolondság, de hirtelen szomjas leszek
lábujjamtól a homlokomig –
Bolondság, de hirtelen elém loccsan a tenger,
taraján hatalmas muzsika lakik –
s mindez miattuk, kiket nem is szeretek,
csak látok, mint névtelen tüzet, sétáló madarat.
Sugárzik felém a válluk, mint a rádium
augusztus üveg-felhői alatt.
Szenvedek majd az emlékezéstől,
ha a hullámzó lépcsőn föllebegnek.
53
Itt hagyják rám a nyarat, a mindenség izzó formáit,
s hódítását napot-emelő tenyerüknek.
Két villámlás közt
Piros lépcsőim leomoltak,
nem futhatsz hozzám már soha.
Valahol épül egy szoba,
ahol az ajtók rád csukódnak.
Valahol lángot szül a szél,
esőt a vágy, ködöt a szem,
hogy túl e köznapi sejtelmeken
riadtan lásd: velem éltél
imádkozó esőben és a köd
cirkuszi sátrai között
két filléren s szelet reményen –
s mégse volt szebb feltámadás
a földön, mint mikor két villámlás
közt ébredtünk fel füstölgő hegy-élen.
Alkonyati várakozás
Nyugati, sárga égalj,
ha elszáll egy madár előtted, besötétülsz,
s a nap jóíze hirtelen elmúlik.
Bealkonyul a ribizlisövény,
a sár az udvaron, az ól rettenet-fehér fala,
s az alumíniumbánya torka is,
mint gonosz állatoké.
54
Apám, te öregember, megint sokára érsz haza;
jössz a szőlőből s hozod válladon a csákányt,
mint az ítéletet –
Hasonlítasz a fákhoz, akiket nem szólít meg senki;
néma telefonoszlopokhoz.
Vigyázz, köves az út,
s gyökerek tigrismancsai
hajolnak ki a szakadékos partból.
Nem szólnék rád, ha fiatal volnál:
jönnél tekingetve a hegyről, mint ráérős vizek;
a szélnek holnapi íze volna,
a csákány nyele meg parázslana.
Lehetne kurjongatni is,
belekiabálni a Napba: ragyogó hangtölcsérbe;
gépekre gondolni, az agy fölhalmozott reményeire;
s szót érteni a földdel, mint hazavillanó fiaddal.
De már csak várni lehet rád
s rettegni, jaj, nehogy észrevedd:
a pincék oldalában itt-ott
cserépkorsók hevernek:
félrehajított koponyák.
A nyár közelsége
Halványabb úton kéne járni,
jégfák között, nem ilyen őrületben.
A Nap arany kerületeiben
futkosnak a pokol kutyái.
A legelső nő közelsége
lehetett ilyen, mint a nyár:
zavarba ejtő, kis halál,
mellek csodája, nagy tűzvésze.
55
Túl fényes minden: a hegyek és a
rózsák; a tenger szakadéka –
s nincs elég árnyék ahhoz az agyamban,
hogy a sötétség hátterében hagyjam
a világot, bár tudom, könnyebb lenne
testem búcsúja majd, a rettenetbe.
A nap körhintájában
25 26
Emlékezés egy régi utcára
Kis görbe utca:
eldobott dinnyeszelet.
Köveid fekete magok,
elleptek a legyek.
Zsinagógád homloka:
kitömött borjú homloka.
Kis zsidóid pajesza göndör,
laskát lapít sovány kezük,
nincs áruházuk, csak istenük,
szél hátán jöttek Betlehemből.
Ki látta Mózest kócszakállal?
Minden éjszaka erre jár;
vizet fakaszt a kövekből,
vizet fakaszt a falakból,
s járdád hajnalra csupa sár.
Kedvetlenségem rád tekint,
tűnődő szemem hátranéz;
zsidóleányka köszön vissza,
szeme hatágú rettegés.
Egy szalmaszál most fölrepül –
elevenek, látjátok-e?
56
A kis zsidólány sárga csontja
repül a sárga semmibe.
Anyjához száll: zöld gáz az űrben,
apjához száll: lámpaernyő a holdon,
öccséhez száll: négyszögű, száraz szappan
egy túlvilági kirakatban.
Kis utca, kis utca, Európa
mákszem utcája, fekete
saradban a halál nyomát
gyöngülő szemmel látod-e?
Elköltözöm belőled mindörökre,
csak emlékeim hagyom itt:
szélmalom-fáid majd megőrlik,
madaraid majd fölzabálják.
Pápa, 1957
Soványság
Zaklató szél fúj körülöttem,
sovány vagyok, csapódó, mint az ág.
A soványságot tőled örököltem,
sugár-bordájú, tavaszi világ.
Mosolygok csak nagylábú záporon,
kövér hegyen – s mint aki hódít lassan:
átlengek poklon, égi tárgyakon,
szétoszolván a tékozló magasban.
57
Nekem most elég, hogy süt a Nap
Nekem most elég, hogy süt a Nap…
A nyár agyagedényéről lepattognak a virágok.
Nekem most elég, hogy a fák mozdulatain túl
a mozdulatlan hegyekig látok.
Tökéletes a messzeség és a magasság,
mint a tenger vagy mint egy viharzó női test;
szemem vonzáskörében itt remegnek
s bizonytalanságukkal boldogítanak.
Nekem most elég, hogy süt a Nap…
Látom az elhagyott folyókat, keresik egymást;
látom az arcod a délutáni álom tenyerében
s a babafejű rózsák körmenetét körülötted.
Nem akarok semmire emlékezni,
csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet.
Fejet hajtok jövendő létem előtt,
mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga.
Nekem most elég, hogy süt a Nap,
hogy érezhetem az érzéketlen kövek melegét is –
Érlelem magamban a csodálkozást számotokra,
hogy ennek örömét hagyjam rátok a koponyám helyett.
Áhítat
Véletlenül-elejtett virág ez a nő,
itt fekszik a part homok-ágyán.
Meztelen, mint egy szép tekintet,
vagy mint a kő.
58
Elaludt, és most elfelejtette az időt.
Nagy fehér lepke száll fölé s bogár –
Íme az édenkerti táj
a szerelem születése előtt.
A bikafejű hegy is nézi őt
fa-állataival. Bűnös lennék, ha nem néznék oda.
Leheletem hajával keveredik
s tündér-szakadékot takar a tompora.
Ahol fekszik, ott kezdődik a világ;
s a láthatár magánya vele társul,
hogy a test nászán túl a legvégső reményt is
megkapjuk biztatásul.
Hajó búg, hab sír, nád zörög,
teremts, Isten, egy almafát s mosolyt,
hogy, ha fölébred félelmek között:
cigarettám füstjét kicsi kígyónak lássa.
Lebegő táj
A partok ágán
fönnakad a víz,
zöld pálmalevél most a tó;
nevetésed meg hegyről lefutó
szél – libegteti és eljátszik vele.
A semmiségből úszik egy hajó,
jön, mint a boldog üzenet.
Ülj le
a mindenséggel szembe,
madarak lengő lombja alá
s felejtsd el halvány nevedet.
59
Ne emlékezz és
ne remélj:
így teremts időt szerelemre.
Gyümölcsök sárga vihara
megérett tested közelébe ért;
add el magad egy sóhajért,
mely rászállt a szemedre:
a megkövült láng bazaltoszlopai
ledőlnek kedvedért.
Határtalanság
Még csak a fák szédülete nyűgöz le,
még csak a tavasz diadalmenete a dombon –
A teljes ég újjászületését nézem
közelről, mint a szemeid.
Még csak a nyers föld fekete pompája tárul
és szerelem helyett a bolyongás hatalma:
lehetetlen ösvények cserepein járunk,
lehetetlen felhőkön, kis fahidakon.
Nem kérdem én, ki akarja, hogy veled járjak
fák gótikus árnyán, a szél völgyeiben,
megyek csak, mint aki hangot hallott,
édes üzenetet a hajnal óráiban.
Tele van utakkal a föld, gyere, tévedjünk el;
kettőnk tévedéséből kihajt majd a szabadság,
mert a megszenvedett élet határtalan, mint minden út,
mint minden szó, melyet a szív bejár.
60
Azon az estén
Úgy elbújtál emlékeimben,
ha rád gondolok, már csak a folyót látom,
bujdosó vizén kezeid árnyjátékát
s madarak szárnycsapását a széles láthatáron.
Az, aki voltál hat napon át,
földdé, felhővé változott,
egy város alkonyává, mely fölött
hét torony sárga sziklája ragyog.
Szoknyád a Holdig fújta föl a szél
azon az estén, mikor elutaztam.
Ott lobog azóta is a világosság álmain,
gyűrődve, fodrosan, a legtisztább magasban.
Angyalok és kikericsek
Gólya-lábú eső kísérget,
a nyárból kifelé megyek –
Gyűlnek körém seregestől
angyalok és kikericsek.
Az angyalok moziból jönnek,
selyem esernyőjük forog;
arcukon az érzelgősség
finom tajtékokat hagyott.
Egyszál dobot adjatok most,
egyszál dobot meg egy verőt:
mint valami égi bábut,
megtáncoltatom az esőt.
61
Nézik majd az angyalocskák,
tarka esernyőjük libeg.
Nem ázik meg válluk, csak a
szívem és a kikericsek.
Házimuri
Arany-zöld bort nyakaltunk
harangszájú pohárból,
s éjfél felé már minden
megkondult, mihez értünk:
a félhomályú búra,
az üvegtál, az ágyvég;
s a szekrényajtó dobján
végigszaladt az ujjak
zápora, förgetegje.
– Gyerünk, a széket szórd ki,
legyen helye a táncnak;
jaj, meghalnak a lányok,
szoknyájuk mennybe száll majd,
szeressük előbb őket.
Anakreónt is hívtuk,
de ő csak rádiózott
és egyre sápadtabb lett.
Kövek
A köveket mindig szerettem,
voltak és mégsem éltek –
Köveken szállt hódolatom
a semminek s a mindenségnek.
62
Utak merev csillagai,
Jákob feje alatt párnák,
parittyák édes magjai,
az időt súlyosítják.
Haragom halai voltak –
Krisztusként szökdeltek tavon –
s kővel dobtam be ablakod
egy irgalmatlan hajnalon.
Kő a madaram most is, nézd,
felhők pusztáit szeli át;
kő a madaram, nem dalol,
megverte sötét szempillád.
Játék a tengeren
I.
Bújócskáztunk a víz alatt,
gyöngyvető, bolondos halak.
Csapkodtál felém a kezeddel,
szempilla-verdeséssel.
Szerelem volt neked a tenger,
fölzaklató világ –
Nyitott szemeden úsztam át,
de láttam még: utánam nézel.
II.
A zöld folyók mind odafolytak,
a kék folyók mind odajöttek
63
s hasad lebegő szigete alatt
összefutottak, ölelőztek.
A vízbefúltakat feledték
s a szenny sodródó rakományát –
Csípőd köré, mint Isten gyolcsát,
az egész tengert rátekerték.
III.
A föld csak emléknek maradt,
házaival, köveivel.
Vékonyka hajszál volt a part,
valamelyik nő hagyta el.
A narancsvörös sátrak is,
mint a káprázat karikái,
vagy, mint izzó gömb-madarak,
kezdtek az időn kívül szállni.
Tisztátalan sóval a számon
a vízről énekeltem hosszan,
s mert éltél, örömömben én
a tenger arcát megcsókoltam.
IV.
Hullámok hab-szarvú bikái
hozták a napot közelebb.
Vállamra álltál, hogy elérd,
s mire elérted, este lett.
Halak úsztak éjjel álmodban,
ablakunkon bejött a víz –
Két melled kincs volt, gyöngy-kavics,
mire fölhoztam, fuldokoltam.
64
Önarckép, gyerekkorból
Belépek a folyóba: ki vagyok én?
Fekete galamb suhog torzonborz fejem fölött –
Itt futkosok a vízben: ki vagyok én?
Szivárvány-szóró üveg sebzi fel sárga talpam.
Vért lát a Nap és iszonyodik.
Betemetem a vért iszappal, el ne fuss, te, Nap!
Szederágat dugok a szádba,
járj te is, mint én – fogam közt keserü fű.
Tojást ma nem lopok, csak kutyát mérgesítek,
vicsorgok rá, mint álarcos tök-isten.
Számban a nyelvem gyertyaláng,
anyám, ha meglátsz, hanyattvágódsz.
40
Szeptemberi rézkarc
Csillagok népvándorlása az égen,
itt lenn tücsökszó, búcsúzás.
Arcunk földre hull szilvakéken,
fűvel és éjszakával elkeveredik.
Az utak most hosszabbodnak meg,
most lesznek újra veszélyesek;
fecske-siklású nők s szelek
a pusztulást hagyják emlékbe itt.
A nőnemű nyár után valami
férfias jön: dombok szikár magánya,
lerogyó kékség, fák romhalmai
és pillantások balta-korszaka,
mely mindent széthasít. Én tisztelem
e romlást, rombolást, mert nem lesz
soha megrendítőbb ellenfelem:
átváltozásom szörnyeit mutatja;
a halált, s ellentétként mindjárt a
birsek dacát, a bor vad robbanásait
s egy újjászülető száj nyílását, amint
sebet harap a kényes napsugárra.
Ez voltál
Voltál márványon elalvó arc,
voltál a hűtlenség sebe,
álmomban szél, meztelen próbabábu,
s végül: nem voltál semmi se.
66
Éjszaka, a város utcáin
Céltalan utcák a széllel egyirányban,
visszhang-nélküli város, éjszaka.
Nincs látható út, amelyen hazajutnék:
állok az ég előtt: fölcsöngessem az Istent?
30
Meghajnalodnék bárhol, csak ne házban,
vizek göröngyös hátán, a fény futóárkaiban,
minél messzebb az ágytól, amelyben meghalok majd
s közel, közel a föld választott dombjaihoz.
Nincs másom, csak a testem árnyéktalan magánya,
elveszteni való csomag a boldogság előtt.
Város, vezess el engem a szerelemhez.
A fák, a fák holnapra kiragyognak.
A Nap körhintájába szállok, nyugtalan utas,
és lesz, aki nézi majd hatalmas suhanásom.
Hangulatbár
Miféle szél fúj idebenn?
Megcsavarodik az asztalok lába,
s a márványlapra-száműzött kezem
átborzong gyorsan látható lilába.
Repülő nem zuhant a zöldes kirakatba,
oroszlán sem ugat a kék függöny mögött:
a zongorista mégis úgy üvölt,
mintha üvegszilánk-örvényt
s elpattanó szemeket látna.
A háborút, a háborút énekli el a száj?
A mindig visszatérőt, a jajjal cifrázottat?
67
Billentyű-hómezőkön vonulnak a halottak,
tipródva, fölnyüszítve, égő tornyok iránt.
Bárnőcskék dudorásznak eközben, didadu.
Szódavizükbe potyog a közömbös hamu,
s múltjukat elgyászolja szempilla-koszorú.
Bennünk lakik a láng, mutatják magukat,
odabukik a század, mozdítják ölüket –
A hús óvóhelye elrejt majd titeket,
gyerünk csak sorba, gyerünk, megrendült férfiak…
Kávéslány, hozz vizet, tégy bele jeget is!
Facsard bele a nyári, citromzöld egeket!
Nekem kevés a téboly, hogy magamra találjak.
Valahol énekelnek, sugárzó erdőt járnak,
a földmély ajtaján két kézzel dörömbölnek;
valahol én is ott csavargok, ahol az iszonyattól
egy oldalpillantással örökre elköszönnek.
Menekülés a magányból
Házakat emelt körém a sötétség –
s a házakban nem lakik senki.
Fákat ültet körém a képzelődés –
s a fáknak nem támaszkodik senki.
Gyerekkoromból egy fekete kutya
szaglászgat erre, habos a szája széle,
fölnéz az égre
s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.
68
Nevetnem kell ezen a buta magányon,
mint egy kitalált állatfajon,
nem ezért születtem én a világra,
nevetnem kell hát magamon.
Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
Nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.
A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.
Szükségem van az ifjúságra,
mint útlevélre az utazónak;
szükségem van a kezetekre,
hogy minden magányt leromboljak;
a szátokra, hogy a megromlott
igazságokat porba köpjem –
elvész a föld, ha nem élhetek
boldogítóan s vakmerően.
Utak röppennek el szemem előtt,
mint éjjel fénycsóvás bogárkák –
El kell indulni minden útra,
az embert minden úton várják.
Nincs halálos érv a maradásra,
csak a találkozásra s a kalandra –
69
Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
záporozzatok tavaszt a magasba!
Viszi a szél a fákat
49 50
Szálltak az aranyfácánok
Itt futott el minden a szívem mellett:
a márciusvégi szél, apám parázslófejű lova:
itt futottak el harmatos-lábú pajtásaim
a föld nagy örömével.
Szálltak az aranyfácánok az erdő kapuján át,
szállt, szállt a megcsonkított hold, sodorta mennyei huzat;
s a felhők balszerencséje közt születő záporokban
oly szép volt a világ, mint jövendő bibliákban.
Lombok arca, emberek arca, vizek arca és lányoké,
a boldog hajszában ti sose hagytatok el.
A kövek titkos mozdulatlanságán úgy léptünk át,
mint elfelejtett halottakon.
S ó, tenger, egyszer láttalak csak, de megkóstoltalak,
a nyár bora voltál, a mindenség hűtött itala –
csapkodó szárny, mely belülről emelt
a száraz józanság fölé és halálom fölé.
Hol vagy, tenger, s hol vagytok, híd alatt bújó pajtásaim?
S ti, hajnali ekék, melyekkel fölszántottam a Napot?
Tavasz tűfokán átbújó szél, orgonák forradalma,
ki mellé pártoltatok, hogy elhagytatok engem?
Állok falum fölött, hátam mögött egy ősi rom.
Romokban a gyerekkor erdeje s rétje is.
Fut vissza a fácán a fák közé, fut a szél is,
s nincs más örömöm, csak az, hogy kiabálhatok értük.
70
Homlokod homályából
Kiszolgáltatsz a boldogságnak,
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél, s nyomban esni kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.
És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből,
ettől piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.
S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket,
ahol velem szerettél volna járni –
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.
Elképzelem a szerelmet is, de csalódok:
jobban szeretsz te, jobban:
kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.
A folyó zöld, az ég homályba van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog,
s homlokod homályából csapkod feléd egy lepke.
Érem
Arcodat kikalapálom a Holdon,
kerek rézpénzen,
s magamnál hordom.
71
Vért és virágot
Kezemtől behomályló rézkilincsek,
ujjaim börtönében szorongó rögök,
s te víz, ki világra jössz s meghalsz értem,
emlékeztek-e rám, ha cseréppé török?
S ti, szemem foglyai: erdők és madarak,
együtt leszünk-e majd a semleges hazában,
ott lent a földben, egy köztársaságban
élve gyökérrel s fémmel, csont-soványan?
S leszünk-e még, mint e jázmin tavaszban,
boldog kortársai a napsütésnek
s a szélnek, mely mellemre jelet éget?
A vágy, hogy legyünk, támad rohamokban
s testem a földön végighömpölygetné,
vért és virágot gyúrva förgeteggé.
Álmaim folytatói
Csak ők tudják, mily bűnökbe sodortak,
csak ők tudják, a fölmagasztalt asszonyok,
az idő ruganyos ágyában elnyújtózók,
kikre meggyvérű szentek hiába mosolyogtak.
Papír álarcot s kényes ruhákat sose hordtak,
otthonuk volt e város, mint szélnek a lapály,
a Duna-parti hold, fönt a királyi vár,
s műtermek, hol a testük mulandóságától ragyogtak.
Szerettem őket én, mert úgy voltam szabad
közöttük, mint aki folyton csak utazik,
72
bányák és erdők közt suhan, Nap-sövényt átszakít,
várost hagy hűtlen el, tengert és tejutat, –
vagy mint aki az ég padlásszobáit lakja
hónapokig s a csöndtől megfeketül egészen,
de aztán fölrúg mindent, halottak bölcs utóda,
s örül a pohár víznek egy felé úszó kézben.
Testem s fájdalmaim ápolónői,
ha álmom megszakadt, folytatták álmomat,
a föld árnyai közt keresve kiutat,
rajongóbban, mint kikkel együtt indultam győzni
egy mezítlábas ország nevében, férfimód.
Félig kinyílt szájuk jövőm barlangja volt,
szavak forrásvidéke, mosolygásom hazája,
lombokkal, záporokkal titkosan körülvéve.
Vonulás
Valaki mindig jön,
valaki mindig elmegy;
gyöngyökre lép a távozó
s a gyöngyök szétrepednek.
Az érkező hazát keres
hajadban, szemeidben,
mint akit romok közé szültek
háborús őrületben,
s romok közt nem maradt, mert hívták
vigasztaló vizek;
hívták egy test friss szakadékai:
a távozó utáni sebhelyek.
73
Fölényes búcsú
Eldobom ezt a varangyos követ,
a föld majd újra tenyerébe kapja.
Eldobom ezt a kővé vált napot,
s nincs kéz, mely érte lonc között kutatna.
Fölényes búcsú időnktől megválni;
lépni a hold síkos padlóira;
s nézni, hogy múltunk szalmafigurái
elijesztenek szelet, madarat.
Vendégem és varázslóm
Ebben az átlátszó esőben
nagyon magányos lett az erdő.
Madarak torkában a lángot
elfújta kedvetlen, hanyag szél.
Állnak a lombok, mint lovak,
a szomorúság jászolánál;
baljós tükröket rejt a hegyhát
s bennük ég és föld öklelését.
Ha nem élnél: most elaludnék
s nem gondolnék semmi örömre,
sem a víz citera-szavára
sem ágyékod villámaira.
De felkönyöklök nyavalyámból,
az elmúlásból felkönyöklök,
s téged látlak, egyetlen élőt,
kiben a nyár még folytatódik.
A nyár, mit az eső kioltott,
akárcsak egy boglyatüzet;
74
a nyár, mely olyan zaklató, mint
a szerelem, vagy mint a rózsák.
Az évszakokat folytatod te
azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
ha fölnézel, ragyog a Nap
s ki is nyílik, mint egy kapu.
Ezen át lépsz be újra hozzám,
vendégem és varázslóm vagy –
Eláll az eső szívverése
s a fű zöld parazsa fölizzik.
Köznapi alkonyat

Orosz Jánosnak

Kialszik a pulykák vörös lebernyege:
alkonyodik.
Jönnek haza szalmával megrakott kocsik,
s ráalvad a homály a tengelyekre.
A jegenyék, mint kilövésre váró rakéták,
égő holdak felé mutatnak –
Gyerekek suhognak hamvas házak előtt,
csillagai ők az utaknak.
Nem történt itt ma semmi, csak elcsépelték a búzát,
megzaklatták a gépeket, megitatták az állatot;
belenéztek a kútba, hűs vize csillogott,
s pillantásaikat
az ég földjébe elvetették.
Nem történt itt ma semmi,
csak valaki valakire megharagudott,
ráfeszítette volna ellenségét a templomtoronyra,
75
s örül, ha a templomtornya
elindul így a felhők közé gyalogolva.
Nem történt itt ma semmi, csak valaki a Nap fátylai közt
meglátta kedvese testét és megvakult;
a dél aranyos csúcsán állva a szélre gondolt,
míg arcába a széna gomolygó szála hullt.
A falu fölötti dombon egész nap
a szédület sárga trombitái szóltak:
aki hallotta őket,
megirigyelt a haláltól minden nyarat,
s kertjébe édesgette a villámló rigókat.
Nem történt itt ma semmi, csak éppen hazaértem,
eljutva ennyi otthonos látomásig –
Állok most csak egy száraz orgonafa tövében,
fölnézek rá és kivirágzik.
Elmerült tenger
Mit akarsz tőlem? Fuj a szél,
kezem közül ugyis kifujna –
Öleltem én már tengert is, és elfeledtem,
nem is emlékszem másra, csak homokra,
meg a kénsárga gazok gubancára
a naptól földúlt parton mindenütt.
Voltak ott nők, hasonlítottak hozzád.
Már nincsenek. A tenger elmerült.
60
Köznapi alkonyat

Orosz Jánosnak

Kialszik a pulykák vörös lebernyege:
alkonyodik.
Jönnek haza szalmával megrakott kocsik,
s ráalvad a homály a tengelyekre.
A jegenyék, mint kilövésre váró rakéták,
égő holdak felé mutatnak –
Gyerekek suhognak hamvas házak előtt,
csillagai ők az utaknak.
Nem történt itt ma semmi, csak elcsépelték a búzát,
megzaklatták a gépeket, megitatták az állatot;
belenéztek a kútba, hűs vize csillogott,
s pillantásaikat
az ég földjébe elvetették.
Nem történt itt ma semmi,
csak valaki valakire megharagudott,
ráfeszítette volna ellenségét a templomtoronyra,
75
s örül, ha a templomtornya
elindul így a felhők közé gyalogolva.
Nem történt itt ma semmi, csak valaki a Nap fátylai közt
meglátta kedvese testét és megvakult;
a dél aranyos csúcsán állva a szélre gondolt,
míg arcába a széna gomolygó szála hullt.
A falu fölötti dombon egész nap
a szédület sárga trombitái szóltak:
aki hallotta őket,
megirigyelt a haláltól minden nyarat,
s kertjébe édesgette a villámló rigókat.
Nem történt itt ma semmi, csak éppen hazaértem,
eljutva ennyi otthonos látomásig –
Állok most csak egy száraz orgonafa tövében,
fölnézek rá és kivirágzik.
Völgyeket emelő idő
Nem sír az a madár – csak kiált!
A lassú beszédű fákat túlkiabálja,
s aranykalapács-csőrével
szögeket ver a nyárba.
A gyantacsorgás álmos évszaka ez,
léggömb-idő,
völgyeket emelő idő.
Nem lehet meghalni ilyenkor,
kevés az árnyék,
a homály;
minden fűszál mögött egy nap süt,
vékony tűzpatak folydogál.
76
S tested is úgy világít itt a fák közt,
mintha csak egyetlen erénye
volna a teljes meztelenség,
e mindent megelőző szépség,
sugárzásával s veszélyeivel.
A nyár a végtelent kitárja:
nyílnak egek s vizek ajtói –
Fakassz egy forrást, el ne menjek
a tengerekbe megmártózni.
A hőség veszett lányai
most kezdenek zaklató táncba –
Marasztalj itt, hol a madár
halandóságunk elkiáltja.
Naphátú bogár száll a fűre,
hogy ábrándjaim folytathassam.
Mindegyik nyár, mit láttam, itt van,
idesüt arcunk udvarára.
Az egész élet nyara itt van,
mert ketten nézzük a világot.
Elragadtatott fákat látok,
de árnyékuk gyászát sehol.
Arcod tavaszában
Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,
magába itta pillantásomat.
Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt
szenvedő bogarak.
Megint a halál mellől pörget vissza
egy boldog forgószél a közeledbe.
Testem kudarcait a reményed legyőzte,
s élek most egy tenger nyugalmával borítva.
77
Jó napot kívánok a homlokodnak,
a kétségbeesés ága verte,
jó napot kívánok a kezednek,
a jég narancsát számba tette,
s a lábad jött, áradt a lábad,
mint két folyó, ha medret otthagy,
virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,
üdvözlet futós lábaidnak.
Hirdettem: van utam külön
a világ zavarában s örömében,
de gyöngeségem most elárult,
s nem élhetek, csak arcod közelében.
Csak arcod tavaszában ismerek rá
a földre, mely megújul s élni enged.
Erdők úsztak a fájdalommal szembe,
éneklő erdők s fölismert szerelmed.
Egy templom falára
Fehér falak,
ti függőleges hómezők,
fehér falak,
ti isteni téglalapok,
fölhólyagosodtatok
a zsoltáros szájak szelétől.
Apró mész-buborékok, csönd-kupolák,
az én gyerekhangom is őrzitek.
Énekeltem a vasárnapok tisztaságában,
mint hegyeken futó, gyerekarcú vizek.
A fehér ingnyakú szegények közt
olyan jó volt az ének gyümölcsébe harapni,
mint széllel szembe szaladni.
78
Néztem a férfiakat:
az ökör előtt ballagókat,
a kazalrakókat,
a májfadöntögetőket:
megilletődve énekeltek.
S tán nem is az Istent dicsérték,
csak a megszólalás örömét,
a száj kinyílásának mámorát
egy egész heti hallgatás után;
a földek jó szagát,
a hajnal cserepébe elültetett Napot,
mennydörgések csordáit,
bikák tömör vállát és homlokát,
a rongyok levetésének ünnepét,
az evés és az alvás örömét…
Égett szájukon a zsoltár teste, mint Dózsa Györgyé,
hosszasan és fenségesen,
lángol még ma is előttem,
hosszasan és fenségesen.
Templomi falak, köztetek emelkedtem
a szegények együgyűbb egébe,
ahol az Isten helyett Nap süt
s földet szánt az ének ekéje.
Önarckép, esőben
Ülök a favágítón, szembe négy jegenyével;
csapkodja arcomat fémes, nyárvégi zápor.
Nincs erőm elrejtőzni villám és víz elől:
elgyengültem az eső jó szagától.
79
Viszi a szél a fákat
Lassan már szégyenem lesz s világító kudarcom
ez a szerelem; kő, mely virágok közé zuhan –
Állok a szenvedés boltajtajában,
a tavasz alvilági kapuiban.
Szerettem ezt a földet; az ideges tűz rémületét,
az elképzelt angyalok zuhanását,
de most én zuhanok, s fejedtől talpadig
oly nagy az út, oly megsemmisítő a magasság.
Mi hajszolt eddig magam ellen és ellened?
Tán az öröklött szegénység bosszúja szállt a vérben,
mely mindig hódítani űz, s ha nem hódoltál, féltem
a sár grimaszától, s a szádtól is, hogy eltemet?
Viszi a szél a fákat, mint a füstöt,
s tested emlékét is… Szeretnem kell, mi így rohan
s mi így hagy el; szeretnem a Napot:
rám tetoválja arcod, büntetésül is boldogan.
Fénykép, nagy háttérrel
Behajolok a képbe s arcomnál
megáll a Nap, mintha te volnál.
Az utcán senki, csak a délután
gyalogol négy ludunk után.
Nézd, mielőtt szerettél volna,
itt folyt a gyerekkor folyója.
Homokjába halat rajzoltam:
ússzon az elképzelt habokban.
Az öröklét is idefénylett,
mint mennyei tükör-csendélet.
Nem tudtam, hogy felnőtt leszek
s halált iszom, követ eszek.
Jó volt itt szegénynek is lenni,
mezitláb záporban kerengni –
ha anyám nem sírt volna annyit,
szegény maradtam volna mindig…
Zöldek a lombok, mint az álom
ökrei – ballagnak át az árkon.
Időm kevés van emlékezni,
tégedet lehet csak szeretni
s nézni e szalmasárga utcát,
mint az életet… elejét, hosszát,
s hallgatni, hogy a jegenyék
hogyan szülik meg a zenét.
A Fekete-tenger partján
Elmúlik ez a nap is nélküled, Magyarország!
Hiába gázolok tengerhomokba, s hiába lépek
a víz hideg csapdáiba, nem érzem közelséged;
földed a messzeség nagy fái eltakarják.
Nyár van; virágok lobbannak föl a parton, mint a
magnézium: vakító sárgák, hanyatló lilák –
S ha nő lép zöld erkélyekre, az üveg-szállodák
is gyönyörű pusztulással reccsennének magasba.
81
Ki tanított örülni engem nyárnak, nőnek
s fölényes pusztulásnak? Te kis folyó melletti ország?
Benned sebeztek föl először nők? ártatlan rózsák?
s azóta hurcolnám magam, bejárva minden földet,
hogy fölvérzett kezem hűsítő tengervízben,
kék tájakban s kék fellegekben megmerítsem?
Sarkadi imre halálára
Pálinka, fanyar alma s kenyér az asztalon.
Köztük sovány kezed emléke, mint a kés.
Önkéntelenül is pusztulást idéz
e zöldbeforduló, korláttalan napon.
Lásd, ez a csendélet maradt utánad, és a
mozdulatlan sár gyásza, amelyben lépkedek.
Drámád a föld alatt tovább nem élheted:
széthasadt koponyád a semmi buboréka.
Ahogy a szél mulandó, mulandó a halál.
Bűnös vagy, mert te tudtad ezt, s nem hagytál semmi álmot,
nem hagytad meg a látszat üdvét, ez arany szalmaszálat.
A fák részegségét csodálja egy madár.
Pálinkát innék veled vagy vért, míg föllángol egy rózsa
csonton is átderengő értelme s víziója.
Betegség, ősi botrány
Ismét az ősi botrány, ismét a nyavalyák!
Pokolra fut a vér, hogy megtisztuljon.
82
S a súlyát vesztett test a fák fölé száll,
hogy végzetéhez idomuljon.
Szemem, mint emlékeit, még látja arcomat,
látja a szenvedést a föltornyozott ágyon;
a rózsák mértanát romboló lángokat
a szélütéses délutánon.
Aztán már nem lát semmit, kitágul, megmered:
egy néma erdőt tükröz s a Nap cserepeit
az agyagdomb fölött; asszonyt és gyermeket,
amint az ősz árnyékát üldözőbe veszik.
Fölemelkednek a fák
Sötét a földi éjszaka,
csak az eget, csak az eget lehet látni –
Fölemelkednek a holdig
az átszellemült fák koronái.
Házam, melyből most kiszöktem,
ott húzódik tövükben, mint a véraláfutás.
Megnövelitek sejtelmeim, ti fák,
homályos jelképei a lángnak,
hogy eltávolodva magamtól, én is szálljak,
s úgy nézzem a világot, mint életem folytatását.
Én nem kaptam külön ajándékot a Földtől,
önmagát adta oda:
sugárzó titkait, ellenállhatatlan éjszakáját,
s mindent, ami meghal valami gyönyörtől.
Őrzöm is örökségem, e testemen kívüli jövőt:
vizek jövőjét, fákét,
83
ahogy az első tűz bámulói
a félelem emlékét s az elragadtatásét.
Virágvasárnap
Valahol most egy tulipán-szájú
kicsi szamárka ordibál,
hátára odaképzelem magam
s vagyok Jézus király.
Förgeteg-fehér szilvafák közt
máris a borhegyre megyünk,
hozsannázó bokrok fölött
apostol-felhő jön velünk. –
Jártak itt ólom-zord hadak,
állkapcsukat a sár fedi,
sisakjukon, mint sastojáson,
tapos a kis csacsi. –
Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék
homályában bort nyakalunk,
s kőből kihasított fejű
rokonokkal dúdolgatunk:
„Szent István, térdepelj közénk,
magyarok térítő királya,
nagyobb király térített minket,
idők vasából koronája.
De itt vagyunk, de megvagyunk,
nézzük, hogy nő a völgyi búza,
s a szőlővirág hogy kígyózik
fölrepedt, égő homlokunkra.”
Így éneklünk, s az ördöglábú
asztal lesz majd a nagydobunk –
parasztok és Jézus király,
így mulatjuk majd ki magunk.
84
Sárga madárra vadászok
Ne ülj vonatra még, maradj ott a falumban.
Hadd ábrándozzak rólad hosszan e nyárvégi napokban.
Látlak az árny-ivó sövény előtt, szaladsz ki épp a kertbe,
zöldség és hagymaszár kell már csak a levesbe.
A fák szemhéja csukva van, mint bágyadt tyúkoké,
de tőled fölneszelnek s futnának százfelé.
Sürögsz, mint a szegények, kikre örökös munka várt,
s örökségül se hagytak mást, csupán e rohanást.
A Nap: búgócsiga, gyerekjáték az egek asztalán!
Gondolsz-e néha láthatatlan ujjakra, melyek pörgetik,
s csodálkozó szememre? Vagy erre se telik
idődből? Lótsz-futsz anyám helyett, s ez a te vallomásod?
Porzik a vén szőlőföld, kapád ha belevágod.
Porzik a múltam is, gyerekkorom fölébred,
s elhagyott arcaim váratlan ugranak elébed.
Egyik a padláslépcső homályából riadtan;
a másik gyors esők mögül, mikor már a vihar almája letoccsan
s habosan fut a boldog víz, mint én futottam hajdan. –
Naponkint fogy időm, mit veled tölthetek,
múltamból pótolom hát holnapi veszteségem:
követ dobálok kedvedért, átmászok égi kerítésen,
vadászok sárga madárra, Holdat zaklató galambra,
szakadt ruhám a szél titkon majd összevarrja.
Ne ülj vonatra még, maradj ott a falumban.
Kik veled élnek ott, általad kedvesebbek. –
Látlak, vizet húzol, s hallom, beszél hozzád a kút,
mint föld alatti tenger, mely kövek közt aludt.
85
Szőlőhegy, háború előtt
Akkor még nem volt háború
s nem voltak itt ez értelmetlen kövek és gerendák:
a pusztulás anyajegyével megjelölt romok –
A pincék homlokán, fönt, napóra villogott.
Egyetlen hosszú nap volt itt a nyár,
egyetlen hosszú nap volt itt az életem.
Ültem hullámzó cseresznyeágon, drótként kifeszült szeleken
s nem is emlékszem igazán:
gyerek voltam-e vagy madár.
Akkor még nem volt háború
s nem voltak halottaim, kik az idő törmelékei közt
feküsznek, mint a rongybabák –
Vasárnapló legények itták a vad novát
s nézték a csonka Holdat: isteni rézfokos volt,
mit egy betyár az ég gerendájába belevág.
Akkor még nem volt háború
s nem kellett egyetlen szorongás
és egyetlen bosszú bűvöletében élnem –
Úszott a Nap a szarvasok szemében
s szép neve volt a Földnek,
gyermeki szép neve volt.
Birsalmasárga hegy, pincék és seregélyek,
a piros szőlővessző időmön átparázslik.
Mindenütt nyár van most is,
de ez már másik –
visszhangot keresek és társakat, hogy éljek.
86
Elloptam arcodat
Ha elfordulsz is tőlem, nem leszel idegen –
Hátad mögött a Nap ősi címere áll;
ott áll életem is, mint halhatatlan árnyék,
arany égbe űzött, szótlan isten-madár.
Elbújhatsz minden percben; megkettőzheted sorsod,
nem kutatlak föl én a hóesés mögött,
sem a dohányszagú iroda-rengetegben,
hol a telefonod, mint gyöngykígyó csörög.
Elég nekem, hogy egyszer ellophattam az arcod,
mint az ég tüzeit, s más nőknek adtam át,
hogy testem és álmom csapzottságában ott vagy,
mint földbe süllyedt szobrok, cserépre égetett legendák.
81
Tavaszi előjáték
A fanyar március, hátrálva téli bálványoktól,
nyomul már felénk, akár a fecske-had –
Fölizzanak déltájt a tűzfalak
s a gyár körüli kőpalánkok.
87
Tócsák, kültelki vadvizek,
megéltem ismét ezt az órát:
itt járhatok, ahol a kormos utcák
pontosan olyan hosszúak,
ahogy szerelmes lábak elgondolták.
Amerre nézek, mindenütt saját fényességem vakít –
Szárnyaló vízsugárral mossák
a csarnokok ablakait;
s a vékony jegenyék fölött,
a szénnel rajzolt láthatáron
fémgömb villódzik, mint galambbegy
kúpcserepeken vagy faágon.
Mit álmatlanul elvesztettem,
megkeresem most a tavaszban:
nap-üstben olvadó vasakban,
szerelemben, mely megoszt engem,
s ha elárul is, halhatatlan.
Vonat fut, hajrá csak, vonat,
sodródó árny a korafényben,
olyan vagy, mint kalandorarc,
mit irigykedve sokszor néztem.
Ne állj meg, szél dönt sorompókat,
a tavasz gyalog jár, mint Vénusz,
utak és felhők fordulóin
várja az ilyen csavargókat.
Sem halál, sem kőcserép
Mikor már szép lenne a földi nyár
s a csontvázas test szárnyalni tanulna:
korommal temeti be a Nap gödreit
s lefekszik melléd a vérfertőző múzsa.
88
Csupa seb lesz a szád, a láthatár szemhéja,
a megálmodott fák közt eléd futó vidék,
s vakarózhatsz, akár a bibliai ember:
nem segít sem halál, sem rücskös kőcserép.
Nyári dél
Miféle álom úszkál a szilvafák alatt,
hová a nyár taszít?
Arany csordában járnak a darazsak
inni a vályúig.
A pajta hűs terem, elhagyott ócska színház,
kellékekkel tele.
Kaszák s cséphadarók közé egy paraszt Hamlet
éppen beillene.
Vakít az ól; falára lovat vés egy gyerek
s a lóra katonát.
Galamb-álarcban múzsa röppen a földre le,
s elvezeti lovát.
Egyszerű nyári dél, sárgulsz akár a tök,
szérűkön fölpúpozva;
Aranykor-végi fényed odaégeti testem
árnyát a kertkapukra.
Lehetne vad e föld, játéktalan, borús,
homok- vagy kő-világ,
s be jó, hogy mégsem az! Isten helyett rigók
szállnak a kerten át.
89
Szabálytalan vers egy földrajztanár halálára
Turista-bakancsban a férfi
átgyalogolt a túlvilágra,
s felesége most sírva nézi,
visszagurult a hátizsákja.
Paprika, sajt, kenyér, szalvéta
fordul ki félszegen a zsákból
s egy Villon-kötet – zöld címlapján
hazátlan nőalak világol.
Tanár úr, kérlek, hova mentél?
a túlvilágon nincsen tenger,
se föld, se földgömb, arány, lépték,
tantárgyadat ott eltörölték.
Én láttalak még a katedrán,
pucér ujjad, akár egy néger,
ott futkosott az egyenlítőn,
árnyéktalanul, pici széllel…
Egy sötét bagoly szárnyverése
szemed immáron eltakarja,
s nem láthatod, hogy vonzó földed,
Afrika, e bronzkori balta,
hogy vág bele az üveg-század
kivilágított éjjelébe.
Kígyókoponya, majomcsontváz
virít a Hold-sátor előtt –
ha arra tévedsz, el ne mélázz,
szörnyeket látó faszobrok
varázsolják el az időt:
rabszolga-századokat űznek
föld alá, déltől estelig;
szegény négerek erdejéből
a gazdag istent kiverik –
Te, halálon túli turista,
holtak közt is földrajztanár,
Afrika sivatag nyarából
száll föléd egy korom-madár.
90
Odaadás és elítélés

Mikor az Írószövetségben megkértek, hogy számoljak be munka közben szerzett tapasztalataimról, s tegyek vallomást a hivatás és a mesterség dolgairól, egyszeribe kitört rajtam a rémület. Hirtelenjében mindenről volt emlékem, csak a munkámról nem. Valójában most sincs.

Nem szeretném, ha valaki ebből arra következtetne, hogy egy álarcosbál szereplője vagyok, és misztikusnak, vagy köznapibb szóval élve, ördöngős dolognak tartom a költészetet. Nem. A versírás egyelőre számomra csak forma, véletlenszerű kifejezési mód és lehetőség. Nem elsődleges! Inkább csak ráadás az életemre. Bármilyen furcsán hangzik is, legtöbbször nem akkor érzem magam költőnek, amikor verset írok, hanem amikor nem írok. Versírás előtt és versírás után. Futottam én már úgy le, hajnali három órakor, egy meredek töltés oldaláról, egyenesen bele a Marosba, hogy azt éreztem, a futás lendületében és a visszatartott kiáltás örömében sokkal több költészet van, mint bármelyik versemben.

Sokat töprengtem már azon, miért van ez így? Miért van élményeim és az önkifejezés között ilyen áthághatatlan szakadék? Valószínűleg azért – adtam meg magamnak a választ –, mert nem vagyok igazán tehetséges. De mivel nem egykönnyen nyugszom bele semmibe, a saját magamnak adott válasz se nyugtatott meg. Továbbléptem. Az első félrehajtott bozót azonban újabb kétségekre nyitott távlatot: lehetséges – faggattam ismét magamat –, hogy mégis van az emberben némi képesség, csupán csak az alkata olyan, hogy ebben az egyértelmű, de eléggé megkevert világban képtelen megtalálni a legmegfelelőbb hullámhosszot: a történelemét és a költészetét egy csavarásra?

Mikor három esztendővel ezelőtt zaklatni kezdtek ezek a problémák, egy szép napon arra ébredtem fel, hogy hatesztendei irodalmi újonckodásom után, mindent elölről kell kezdenem. Ez a föltámadás nemcsak húsvéti örömöket hozott, de eszembe juttatta a nagypénteki kínokat is.

Mentegetődzés és póz nélkül szeretném most elmondani egy újrakezdő költő gondolatait. Valójában tehát nem is a munkámról vallok, hanem arról, ami hátterében volt és van, vagyis ami kimaradt belőle.

Első két kötetem valamiképpen botorkálás. Erkölcsi értelemben még találnék megjelenésükre magyarázatot, de művészi értelemben már nemigen.

Ötvenegyben kezdtem el írogatni. Eszményképem Petőfi volt. Realizmusa és forradalmisága a legjobb hagyomány lehetett volna egy kezdő költő számára, ha az ötvenes évek elején egészséges az irodalom és a társadalom légköre. Egészségtelen légkörben nincs haladó hagyomány! Bizonytalan körülmények közt nemcsak a kortársi hatás rossz, de még a klasszikus példaképek is eltorzulnak. Illyés a harmincas években a korral való egyértelmű szembenállás szenvedélyével is csak úgy kapcsolód201hatott Petőfihez, hogy közben kortársa volt Babitsnak, Kosztolányinak, József Attilának, Szabó Lőrincnek, Éluard-nak és Aragonnak. Velük és ellenükre lehetett az, aki lett. Szerintem mindenféle költői ideál nagy kortárs költők nélkül útvesztő. Babona és felületes tájékozódás. Közepes színvonalú irodalomnak lehetnek óriás példaképei, attól az még közepes marad.

Nem akarok romokat rombolni, csupán csak érvként hivatkozom az ötvenes évek politikai és irodalompolitikai viszonyaira. Hogy lehetett volna Petőfi igazi példakép, mikor minden nagy költő, így mindenekelőtt Ő is, a teljes odaadás vagy a teljes elítélés műfajának tartotta a verset. Lehetetlen lett volna az akkori időkben ezt az ars poeticát követni. A taktikázás és a diplomácia a politika eszköze – nem a költészeté. Cikkben és felszólalásban még lehet magyarázkodni, de versben csupán kinyilatkoztatni lehet. Meghalni és föltámadni. Gondoljunk csak Vörösmarty Vén cigányára. Remény és reménytelenség egyaránt belefér a versbe, hiszen mindkettő nagyon emberi élmény. De a versben is csak azáltal van hitelük, hogy végletességükben érvényesülnek. A pokolbéli malom zokogása nélkül a megálmodott ünnep víziója csak esetleges befejezés volna.

Vajon, nálunk, az akkori időkben lehetett ilyen végletesen fogalmazni? Nem. Juhász és Nagy László látomásaiban, alkatuknak megfelelően, szerintem mégiscsak ez a szükségszerűség robbant ki sajátos líraisággal.

Különös, hogy a Vén cigány, ez az iszonyatosan nagy vers csupa közhely; szinte minden sora szólam. Hol van elrejtve mégis a csoda, mely fölemeli? Talán ott, hogy a nemzeti létezés és az emberiség létezésének végső dolgait érinti, illetve absztrahálja. S ezek a végső nagy kérdések valójában mindig közhelyek és szólamok. A mi sematikus irodalmunk nem absztrahált semmit és nem is lényegített át; inkább csak elfogadta a politika absztrakcióit.

De erről ne is beszéljünk, ez már messze van. Én is csak azért emlegetem, hogy világosabb legyen az út, amelyen elindultam, s amelyen továbbmegyek.

Gödrökbe zuhanásaim közben arra ébredtem, hogy a teljes odaadás és a teljes elítélés eszménye csupán nosztalgia maradhat, mert az elmúlt időkben mindig csak utólag tudtam odaadni magamat a jónak, s elítélni, ami rossz. Sőt még így sem teljesen, mert az utólagosan kialakult képlet is módosult. Az idő és az átélés nem volt szinkronban egymással. Egységük tehát csak ifjúságom ellentmondásaiban fejeződhetett ki. És amikor ráébredtem erre, látnom kellett, hogy az a közvetlen közéleti költészet, melyre fiatalkoromban fölesküdtem, számomra járhatatlan út. Képességem vagy alkatom miatt.

Zárójelben mondom csak el, mikor sajátos csődöm kiderült, öröklött közéleti érdeklődésem belső parancsára, csendben és titokban, elkezdtem prózát írni. Úgy éreztem, ezen a pályán szabadabban mozoghatok. Időszerű és közvetlenebb válaszokat adhatok a zajlásban levő társada202lom kérdéseire. A prózai önkifejezés mellett azonban a közéleti érdeklődésről ezután sem mondtam le verseimben, csak nem tudtam magas szinten csinálni. Mindig irigyeltem, ha valaki az idősebbek vagy a fiatalabbak közül megközelítette elképzelt igényemet. Próbálkozásaikból, melyek nem egyformán jártak sikerrel, és saját kudarcomból arra következtettem, hogy a mi körülményeink között teljesen át kell alakulnia a lírának. Költőink eddig többségükben a fennálló rend elleni harcban váltak nagy költőkké. Ez volt a legegyöntetűbb hagyomány, melyet egymástól ők és tőlük mi is örökségül kaptunk. De fordítani kellett a könyvben! A megváltozott időkben éppen a renddel való azonosulás igénye vált történelmi szükségszerűséggé. Sajnos ez nagy mértékben lehetetlen volt, hiszen ma már elég világos, hogy a renddel való tökéletes azonosulás nem mindig jelentette az eszmével való összeforradást. Ha csupán osztályharcról vagy egyszerűen felemás helyzetről lett volna szó, az ember még ösztöneivel is könnyebben tájékozódhatott volna, s a költők zöme pedig a forradalmi hagyomány tízparancsa szerint, nem bukdácsolva, hanem egyöntetűen a forradalmat vezető osztály nevében beszélt, hadakozott volna.

Továbbra is kizárólag a magam nevében beszélek: én nem tudtam tájékozódni. Második kötetem csupa bizonytalanság, menekülés. Lehet, hogy szükségem volt erre az eltévelyedésre? Azt gyanítom, hogy igen. A tehetetlenség iskoláját kellett kijárnom, hogy rájöjjek, másutt kell keresnem a szocialista költészet forrásait, kútfőjét.

Az ötvennyolcas esztendővel kezdődően egyre több remény halmozódott fel bennem. A társadalmi tisztázódás lehetőségeit nem csupán kinyilatkoztatásokban, de a gyakorlati élet alakulásaiban is nyomon követhettem. Persze véglegesen ez sem nyugtatott meg. Nyugtalanságomnak azonban más természetű oka is volt. Míg egyfelől növekedett bennem a remény, másfelől növekedett a reménytelenség is, amely a háborús veszély nyugtalanító árnyjátékait vetítette nemcsak a Földre, de az égi földrajz minden pontjára is. Valami megfoghatatlan undort éreztem a céltalanság filozófiájával szemben a kényszerképzetes emberiség ádámi helyzete miatt. S kezdtem sejteni, hogy az új szocialista költészetnek többre kell törekednie, mint a különféle időszakokhoz kapcsolódó közéleti lírának. Ha a szocializmus az egész emberiség egyetemes programja, a költészetnek is ehhez az egyetemességhez kell eljutnia. Folyton a Vén cigány barbár és ünnepi szólamait hallottam visszaverődni az időből. S ha verseket még nem is tudtam írni, de tudtam, hogy ez az egyetemesség azt is jelenti, hogy az emberiségnek le kell számolnia eddigi történelmével, mely napjainkig folytonosan csak az egymást követő háborúk története, apokaliptikus jelenések sorozata volt. A kongresszuson most újra megfogalmazták az egymás mellett élés eszméjét. Ez az eszme legalább annyira egyetemes, mint a harc, melyet föltételez. Tudom, hogy más eszközei, utjai és csapdái vannak a politikának, mint a költészetnek, de lehetőségeim és kötelességem miatt én az utóbbi ösvé203nyen indultam el. Egy régi cikkben, töredékesen bár, de azt próbáltam megfogalmazni, hogy a szocialista költészetnek egyik legfőbb feladata, hogy ne csak elvont hitet vagy akár céltudatos eszméket, de életkedvet adjon; hogy a félelem mellett, mely ugyanúgy hozzátartozik az emberi kultúrához, mint mondjuk, a szabadságvágy, megtanítsa szeretni ezt a Földet. Megtanítson elfelejteni és elpusztítani mindent, ami már előre olyan emlékeket teremt a még át sem élt jövőről, melyektől az emberi cselekvés hiábavalónak látszik. A csodálkozás és az öröm ősi ideológiája vezetett. Írjunk olyan verseket, mondtam barátaimnak, melyekből az sugárzik szét, hogy egy pohár víz kiivása, a Nap megpillantása vagy a rakéták mennyei sistergése ugyanolyan élményt jelent, mint a játék öröme vagy mint a szerelemé.

Ez persze csak az első lépés. A csodálkozás és az öröm ideológiája kevés. A költészetnek olyan új élményekkel, gondolatokkal és eszmékkel kell „bebútoroznia” a mindenséget, melyek a vallás emlékét is fölöslegessé teszik.

Sokan arról beszélnek, hogy a tudomány és a technika átveszi a költészetnek ezt a szerepét, csak más jelmezben játssza el. Én hamisnak érzem ezt a magyarázatot. Tudom, hogy mindkettő csak a saját, alkalmazkodó csodáival kérkedhet, melyek ideiglenesek – hiszen régi dolog, hogy a nagyobb csoda megeszi a kisebbet –, s pusztán csak arra jók, hogy az emberi létezés csodáját illusztrálják. Nem szeretném, ha valaki félreértené, amit mondok, és szavaimból azt hámozná ki, hogy ez olyan program, mely száműzi a harcot és valami csodavallás biblikus szóvirágait rejtegeti. Ellenkezőleg. Ez adhat erőt igazán ahhoz a hadviseléshez, melyet az emberiség jobb részének most mindenféle értelmetlenség és pusztítás ellen folytatnia kell.

Egy évvel ezelőtt, mikor megjelent az Éluard-kötet, Aragon előszavából megtudtam, hogy egy alkalommal nála járt barátja. Vitatkoztak, és a vita hevében egyszer csak megkérdezte tőle: milyen Robinson-fordításod van? „Petrus Borelé” – volt Aragon válasza. Eluard levette a polcról a kötetet, s kikereste a székről szóló fejezetet, amelyben Robinson megvizsgálja helyzetét, körülményeit, és igyekszik meggyőzni magát arról, hogy sorsa nem is a legrosszabb. Tartozik-követel alapon pontról pontra számba veszi lealázó vereségeit s vereségeivel szemben örömeit. „Ezt a részt a legtöbb kiadásból kihagyják – mondta Eluard –, mert állítólag unalmas.” Az ő számára viszont ez volt a legizgalmasabb. Bevallom, az ő fölfedezése nyomán számomra is. Ugyanazt éreztem, mint a Vörösmarty-vers fölidézésekor. Eluard is, akárcsak Vörösmarty, számba vette a reménytelenséget és a reményt. A jót és a rosszat. S példájából okulva, egyre megrögzöttebben vallom, hogy a szocialista költészetnek, de úgy is mondhatnám, hogy a modern költészetnek, ezt kell csinálnia. Leltárba venni a rosszat, hogy végül jóváírhassuk. „Átírni a javunkra azt, ami a kárunkra volt írva” – így fogalmazta meg Eluard. 204Fönséges gondolat ez: már nem is egy ember ars poeticája, de mindnyájunké, az egész emberiségé.

S mikor végiggondoltam mindezt, rájöttem, hogy költői eszményképeimet is csak azokban a költőkben kereshetem, akik ezeket az elveket vallották vagy vallják. Kitágult tehát a kör. Nemcsak Petőfi, Ady, József Attila, de Lorca, Eluard és még számos költő életműve is közvetlen látókörömbe került. A hagyomány szerepéről író kritikusoknak mihamarább észre kell venniük ezt a gazdagodást, ezt a változást.

Az eddigiekből talán kiderült, hogy az újrakezdés kátyújában nem formai gondok gyötörtek, elsősorban lényegbe vágóak. Most már csak azt jó lenne tudni, vajon nem túlságosan elvont sejtésekről beszélek-e, és ha nem, van-e tehetségem mindennek a megvalósításához? Harmadik kötetem, néhány megírt és megíratlan vers hiányával, csak halványan és dadogva válaszol erre a kételyre, de már válaszol.

Lehetséges, hogy ez után az újrakezdés után ismét föl kell ébrednem, hogy ez sem volt az utolsó. Szerencsére nem félek a hegymászástól: a szellemi életben is a nyaktörő utakat keresem. Veszíteni és nyerni, ha nem is egyforma örömmel, de egyforma izgalommal szeretek. Nemcsak a hódítás szabadít fel, de a bukás is. Gyakran gondolok rá, hogy az én szabadságom ott kezdődik, ahol sokan megszédülnek és aggályoskodni kezdenek; ott, ahol már nem gátolnak a hiúság, a siker vagy a megbocsátható szorongás testemre szabott méretei. Kudarcaimat is szívesen vállalom, nem csupán a magam okulására – másokéra is.

Az utóbbi időben egyre nagyobb kíváncsisággal figyelem azt, ami a szovjet költészetben forr és alakul. Egyelőre még nem tudok tájékozódni. Lehet, hogy a fiatal szovjet költők próbálkozásai még inkább gazdagítani fogják sejtéseimet és tapasztalataimat, de az is lehetséges, hogy végérvényesen arról győznek meg, amiről már elég sokat töprengtem, hogy átmenetileg két fajtája alakul ki a szocialista költészetnek: egyik egy publicistább jellegű költészet, amely a legjobb értelemben közéleti, s amelynek egyik ősét Majakovszkijban látja az ember, s a másik fajtája pedig az, amelyről vázlatos gondolataimat elmondtam, részint Vörösmartyra, részint pedig Eluard-ra hivatkozva.

1961