Kassák Lajos
Egy ember élete
Egy ember élete
Első könyv
Gyermekkor
I. kötet 5 I. kötet 6

Nem vagyok babonás ember, soha nem akartam öngyilkos lenni, és nincsenek különösebb materiális igényeim.

Avas szagú parasztudvaron léptem ki első lépéseimet, nem emlékszem vissza, hogy valaha is katonásdit játszottam, nem emlékszem rá, hogy a fekvőhelyem előtt valaki meséket mondott volna tányérszemű kutyákról vagy holdsugárhajú királylányokról – és eljutottam idáig, hogy szembenézzek magammal.

– Ki vagy? És hogyan lettél azzá, aki vagy?

És hangsúlyozom, hogy az én értelmezésemben most nem művészetet csinálok. Nem elsődlegesen teremteni akarok, csak egy megteremtett lénynek, magamnak a múltját akarom visszaidézni olyan eszközökkel, amilyenek a rendelkezésemre állanak. Speciálisan művész vagyok, s így az eszközeim itt is csak a művészet eszközei maradnak. Lesznek, akik velem ellentétben ezt a munkámat is művészetnek fogják nevezni, én csak az élet reflexét akarom adni, szinte iskolázatlan egyszerűséggel és mechanikus pontossággal.

Mindig az embert kerestem, és bizonyos, hogy magamban is önmagam tiszta embersége érdekel a legjobban. Kérdéses azonban, van-e bennem valami abból reálisan, ami egész eddigi életem ideálja volt? Gyötrődő és akaratos természet vagyok, s mintha semmi összemosó szín nem lenne bennem a végletek között. Ha földühödöm magamra (csak önmagamra tudok komolyan és kitartással haragudni), nem meghalni szeretnék, mert a halált csak együgyű kitérésnek tartom az élet elől, össze szeretném törni magam a saját két öklöm alatt, aztán egész magamat mint valami általam legyőzött erőt a szemétládába dobni. Úgy érzem, a szemétláda az egyetlen hely, ahol a dolgok nemcsak anyagukban, de szellemükben is egészen megsemmisülnek.

Lehet, hogy ez már az öregség jele. De általában az, hogy ír az ember, I. kötet 7vagy hogy valamivel egyáltalában komolyan foglalkozunk, nem egy neme ez maga is az öregségnek? És ebből, az öregedés meggondoltságából mindig volt bennem valami. Az igazi gyerek szeret gondtalanul élni, s a világ komolyabb ügyeit ösztönösen áthárítja a körülötte élő felnőttekre. Szeret jól enni, és soha nincsenek komolyabb kenyérgondjai, kötelező ránézve az iskolába járás, de legjobban szeretné, ha a mameluk házitanító tanulná meg helyette a leckét. Ő csak azért van, hogy éljen és nőjön, teljesedjen minél erősebbé, hogy ezzel a szabad, gondoktól kimentett erővel minél jobb helyet biztosíthasson magának a világban. Az az ember, aki nem így éli le gyerekéveit, az öregen született, visító hangjában már magával hozza a szülei fáradtságát, s legtöbbjük az egész életen át nem hall meg egy hangot a maga tiszta füleivel, nem lát meg egy színt a maga tiszta szemével. Semmi sem tud hatni rájuk az újság ingerével, egyszer valahol mintha már mindennel találkoztak volna. Azok a kevesek pedig, akik ezek közül kiválnak, azokhoz az idők eljövetelével nem az öregség elfáradása, hanem az örök fiatalság érkezik meg. Jobban mondva, ők állandóan útban vannak a fiatalodás felé. Azokból a holmikból, amiket elődjeiktől mint sablont, mint formulát magukkal hoztak, napról napra kidobnak valamit, s mire mások elérkeznek a teljes elszürküléshez, a hideg és forró között langyossá válnak, ők elérkeznek önmagukhoz, és egyre inkább a fiatalság füleivel kezdenek hallani, és a fiatalság szemeivel látni. Belőlük a világban tapasztalt erők váltották ki a nagyszerűségekre éhes új életet. Belőlük lesznek a zseniális kalandorok, a felfedezők és a magukat adni tudó művészek.

Összegezésül: sohasem voltam nagyszerű gyerek a föntebb vázolt ösztönös növendékember értelmében, a gondolatsoron végigkövetkeztetve tehát: nagyszerű szélhámossá, felfedezővé vagy jó művésszé kellett volna válnom.

Harminchét éves vagyok.

I. kötet 8
1

Tizenegy és fél éves voltam, mikor a szülői tenyerek alól kiszedtem a horgonyaimat, járni kezdtem a magam lábán, és a saját fejemmel avatkoztam bele a magam sorsába. Komoly és látszatra nagyon meggondolt emberke voltam. Fehér nadrágban és nagygalléros kabátban, ahogy az egy vidéki gimnazistához illik. A második osztályba jártam – másodszor. Az első évben két tantárgyból megbuktam, apám összeköttetései révén könnyen pótvizsgát tehettem volna, sikerrel, de nem akartam. És egyáltalában nem akartam tovább iskolába járni.

Az év elején mégis majdnem kötélen végigvezetett apám az álmos városon, keresztül a hideg, buta folyosókon a tanáriba, és újból beíratott. Jól van, gondoltam magamban, ha mindenáron urat akartok nevelni belőlem, akkor én nyugodt lelkiismerettel már most elkezdem az uraskodást. Bejártam az iskolába, de soha még csak könyvet sem vittem magammal, ezeket az utálatos holmikat minden reggel a szomszéd kutyaól alá dugtam, s mint egy valóságos úr sétáltam be az utolsó padba. Ezt a helyet mindjárt az első órán kiválasztottam magamnak, jó távoli és sötét volt. Nyolctól tizenkettőig sokszor elaludtam, és valami csattanásra vagy röhögésre sokszor felébredtem.

Húsvéti szünet előtt kikaptuk a bizonyítványt.

Minden tárgyból megbuktam.

A gyerekek a katedra körül zsúfolódtak, halálos sápadtak vagy durván vörösek voltak valamennyien. Mintha légmentes bura alatt lettünk volna. És nem ismertük egymást.

Hallottam a nevemet kiáltani.

Mikor az osztályfőnök felém nyújtotta a fehér papírlapot, láttam, valami nagy prédikációba akar kezdeni.

– Látod, fiam – mondta, s azután elszakadt a hangja. Nézett rám, csak nézett, egészen elbámult. Nem tudtam, mit találhatott rajtam olyan külöI. kötet 9nösnek. Nagyon jól éreztem magam, és mosolyogtam rajta, hogy mennyire elbámészkodott. Elfordult, és dühösen azt mondta:

– Menj ki, te borjú, nem is akarlak látni!

Az egész piactéren meglátszott, hogy a diákok ma kapták ki a bizonyítványt, a lárma ide-oda csapódott, mint valami színes papírsárkány. A diákok hangosak és pityergősek voltak. Egy piaci pecsenyesütő már ütötte a fiát:

– Nem élsz tovább a véremen, te gazember! Inasnak mész, ha beledögölsz is! Elmész inasnak!

A lógós bajszú emberek és piszkos asszonyok beleavatkoztak a verekedésbe. Nekem tetszett ez a nekivadult ember. Ennek van esze. A gyereke elmehet inasnak. Ez a vágy égett minden porcikámban. Iskolába járni? Ez nem nekem való, úgy éreztem, valósággal megbecstelenít annak a tudata, hogy diák vagyok.

Néhány gyerek röhögve meglökdösött, mások sajnálkoztak fölöttem.

– Ne vidd haza azt a vacak bizonyítványt, mondd, hogy elvesztetted!

A szemükbe nevettem:

– Szamarak, hát mitől féljek? Én nem félek attól, hogy megvernek. Megmondtam már tavaly, hogy inas akarok lenni. Üssenek agyon!

Egy szalmahajú, aki kettőből szintén megbukott, hencegőn mellém állt:

– Igaza is van neki. Már miért félne?

A többiek nekiestek, és ütni kezdték:

– Ő mondhatja, hogy nem fél, ha agyonütik, de te csak hencegsz! Miért magoltál akkor mindig a pad alatt, ha most olyan hős vagy. Te egy született buta vagy meg hencegő vagy!

Mindenki az én pártomon volt, s én éreztem, hogy valaki rendkívüli vagyok közöttük. S ezt ők még jobban tudták, mint én. Megfeledkeztek a maguk kis bajairól, s elkísértek egészen hazáig.

Útközben láttam, amint a rövidlátó zsidógyerekek tovaosonnak a boltok fertálya felé. Táskájukat a mellükön vitték, s benne a jó bizonyítványt. Őrizték az egyes és kettes számokkal teleszórt papírlapot, nehogy valaki meglássa, s a jámbor számokért pofonokat kelljen elszenvedniök.

Dél volt, mikor hazaértem. A konyhaajtó nyitva volt, anyám a mosóteknőnél állt, mint valami szuroklap csillogott a fekete, lesimított haja.

I. kötet 10

Az udvaron a szederfa alá álltam, kezemben volt a bizonyítvány, és vártam, hogy valaki észrevegyen.

Anyám a kútra indult, mikor meglátott, letette a dézsát, és előrehajolt felém, mintha rosszul látnának a szemei.

– Megbuktál?

– Nem tudom.

– Mutasd! – belemeredt az írásba, aztán értelmetlenül visszaadta. – Olvasd el, mi van benne… Édes istenem, én azt hiszem, megbuktál! Olvass el minden betűt!

Nagyon összetört és kétségbeesett volt. Hazudhattam volna, hiszen ő nem tudott olvasni, de még ahhoz sem volt kedvem, hogy a bizonyítványt szétnyissam. Valami utálatféle gyülemlett fel bennem az egész világ ellen.

– Minek olvassam… Megbuktam! Mondtam, hogy nem akarok iskolába járni! Mindenből megbuktam!

Anyám nem szólt semmit.

Azt hittem, amint a „megbuktam” szót kimondom, egy nagyot, egy borzalmasat fog sikoltani, s aztán összeesik és meghal.

Egy perc múlva szörnyű nyugalommal azt mondta:

– Ha apád hazajön, agyonüt…

Fölvette a dézsát, telemerte vízzel, és visszament a konyhába.

Erre nem voltam elkészülve, majdnem sírva fakadtam.

Éreztem, most valami történt, amit nem tudok fölfogni.

2

Vagy félóra hosszat állhattam a szederfának nekitámaszkodva, mikor az anyám kiszólt a konyhából:

– Gyere be attól a fától. Mit szól hozzá, ha valaki meglát ott?

Átmentem a konyhán, be a szobába, s az egyik sarokban letettem a kutyaól alól előkapart könyveimet és a bizonyítványt. Vártam, mi fog történni ezután. Valami rossz? Attól nem féltem. Mindenre el voltam készülve, és a részemre az lett volna a legkínosabb, ha most nyugodtan békében hagytak volna. Éreztem, hogy harcra kész vagyok, és éreztem a nagy I. kötet 11körmeimet… Csak anyám fejét ne látnám olyan fényesen és szomorúan ingadozni a teknő fölött. A sűrű levegőben hol jobbra, hol balra rándult, és néha egészen elsüllyedt az opálos ködökben. Szerettem volna kimenni hozzá, és mondani neki valamit… de minek? Bizonyosan csordultig van könnyekkel, s ha csak hozzáérek, csak a hangom meghallja, kibuggyan belőle a fájdalom.

– Gyere ki, itt van egy kis leves… egyél!

– Köszönöm – mondtam nagyon szelíden. Jó akartam lenni, de nem tudtam, hogyan mutassam meg magamat ilyennek.

– Gyere, edd meg! Nem tudom, ha apád hazajön, mi történik. Sajnállak, te szegény gyerek, nagyon sajnállak.

– Köszönöm, nem vagyok éhes – de odamentem a tűzhelyhez, kezembe vettem a tányér levest, hogy a konyhaküszöbre vigyem, leüljek, és megegyem. – Nem vagyok éhes – mondtam még mozgás közben is, de már csak azért, hogy mondjak valamit, hogy ne kelljen a csöndet hallanom, aminek hangja, színe és súlya volt az anyám körül. Éreztem, hogy anyámmal szemben jóvá kell tennem valamit, akartam, hogy a hangom, a szelíd, megadó hangom simuljon hozzá, és ebben a pillanatban – nem tudom, miért – kiesett a kezemből a tányér, csörömpölve eltörött, és a zsíros leves szétfröccsent a már kimosott ruhán.

– Hát így adod vissza azt, hogy még mindig jó vagyok hozzád?!

Nem tudtam válaszolni.

Végre kibuggyant belőle a keserűség, hosszan és panaszosan sírt. Lassan mozgott, mintha álmos lett volna, és beszélt, beszélt, és újra szedett levest, odavitte a küszöbre, és közösen ettünk a tányérból.

Hallottuk az apám köhécselését. Bejött a kapun.

Anyám közelebb húzódott mellém a küszöbön, hogy hely maradjon az átjárásra.

Mikor az apánk hozzánk ért, felkeltem, és kezet csókoltam. Engedte. Ez annak a jele volt, hogy a bizonyítványról még nem tud semmit. Anyám is nekibátorodott, mosolyogva köszönt.

– Alászolgája! – mondta apám, és mindjárt tovább az ő tótos zsargonjában, amelyben mindnyájunkat magázott. – Aza lebo, kérem szépen, I. kötet 12nincsen maguknál asztal? Micsoda dolog az, kérem szépen, mint a koldus cigányok?

– Vártunk rád – felelte az anyám, aztán bementünk a szobába. A tálalás közben, amíg behordtam a tányérokat, megint majdnem sírva beszélt nekem az anyám.

– Ha apád előhozza a bizonyítványt, kérd meg szépen, hogy ne haragudjon, majd megint jobban fogsz tanulni. Ha megüt, ne nagyon kiabálj, mert akkor véged van.

Alig hallgattam rá. Valami fullasztó hőségben botorkáltam ide-oda. Nem féltem, de már nagyon túl szerettem volna lenni mindenen. Úgy éreztem, ha máma történni fog valami, az komoly, nagy dolog lesz. Tízéves elmúltam, és még egyszer sem ütött meg az apám. És ez nem azért volt így, mintha én vagy két lánytestvérem, akik különben is nem a legcsöndesebb természetű gyerekek voltak, még egyszer sem érdemeltük volna meg a nádbotot. Más családban e nélkül a szerszám nélkül nem lehetett volna boldogulni a gyerekekkel, nálunk azonban elég volt, ha apánk csak ránk vetette a szemeit. Egyszerre meghunyászkodtunk, félresomfordáltunk, s csoszogó menésünkben benne volt a megbüntetett kutyák bűnbánata és szívbéli alázatossága. Előretolt tartással nézett ránk esztendőknek ható pillanatokig, a szemei szinte kijöttek a fejéből, s ha mi tehettük volna, a legnagyobb boldogsággal süllyedtünk volna el nézésének ettől a részünkre megmagyarázhatatlan súlyától. A legszörnyűbb haragjának ismertük eddig, ha az asztalra csapott, hogy ökle körül összecsörömpöltek az edények, s nikotinos bajusza alól, mint valami tüskés állat, kibújt a káromkodás:

– Krucifix! Herrgott miatyánk!

Ha nagyon erősen és gyorsan akart kimondani valamit, akkor egészen rosszul tudott magyarul, s ezért, ha elült a vihar, s ő elment hazulról, sokszor színházat csináltunk a legfélelmetesebb pillanatok emlékeiből is.

Ma még senki sem tudhatta, mi fog történni.

– Aza, hol vannak a többi gyerekecskéi?

– Át vannak a szomszédban.

– A, mindig a szomszéd! Mindig a szomszéd, kérem szépen! Nekem ez a dolog nagyon nem smakkolja…

Az anyám kezes volt, mint a bárány:

– Menj, fiacskám, hívd őket haza!

I. kötet 13

– No, no! Maga maradjon csak itt, kérem!

No most. Most kezdődik a világ vége. A tányér fölé hajoltam, és oldalt kilestem az apámra. Ő is úgy tett, mintha nyugodtan kanalazna. Találkozott a tekintetünk.

– No?!

Anyám az asztal alatt meglökte a térdemet, aztán kiment, hogy behívja a lánykákat.

Ketten maradtunk. Apám letette a kanalat, két tenyerét szélesen a térdére fektette:

– Megkapta, kérem, azt a bizonyítványát?

Hallgattam.

– Nem tud beszélni, kérem szépen?!

Előhoztam a bizonyítványt, és az asztalra tettem.

Apám lassan érte nyúlt, és közben állandóan rám nézett. Mintha az egész testem üvegből lett volna: bizonyos, hogy még a gondolataimat is ki akarta nézni a fejemből. És valószínű, hogy már mindent tudott. Álltam előtte, de alig bírtam el a saját súlyomat. Mért nem ütött már agyon, gondoltam minden rémület vagy félelem nélkül, akárha csak valami semmiségre gondolnék.

Az udvarról behallatszott az anyám hangja:

– Mariska! Terka!

A papírlapot egészen maga elé emelte az apám, belevetette a szemeit, és egyszerre mintha késsel beleszúrtak volna: – Mi? Mi?!!

Összeszorítottam az ökleimet és fogaimat, hogy el ne vihogjam magam. A testem remegett, nem bírtam magammal.

– Hát megbukta maga! Gazember, csirkefogó, megbukta!!!

Egészen közel álltam hozzá, és az asztal sarkánál. Láttam, hogy fölemelkedik, szörnyű magasra fölnyújtózik, s a szájából kiugrik a nevettető káromkodás.

– Krucifix! Herrgott miatyánk!!

Felém ugrott, felkapott a padlóról, s magasba, a feje fölé emelt. Nem kiáltottam. Alsótestem csüggedten hullott lefelé, mozdulatlan lábaim valahol egészen közel a szemei előtt lógtak. Egész tisztán tudtam és érezI. kötet 14tem mindent. Számítottam, hogy most a földhöz fog csapni, s aztán minden jó lesz.

Lassan, mintha üvegből lettem volna, visszaeresztett a padlóra.

– Hát megbukta, svindler, csirkefogó!

Aztán őrült csattanással sűrű, forró levegő csapódott a fülembe. Egy pillanatra nem tudtam, mi történik velem, csak a kályhához ütődött fejemet éreztem fájdalmasan.

A többiek is bent voltak már a szobában, a lánykák rémülten sikoltoztak, az anyám hátulról belekapaszkodott az apám nyakába:

– István, az istenért, mit csinálsz?! István! István! Véresre vered a saját gyereked!!!

– Ajajjajj! csirkefogó lett a maga gyereke. Csirkefogó, csirkefogó, csirkefogó…

Rekedt volt a hangja, mint valami állaté. Aztán egyszerre összecsuklott. Visszaereszkedett a székre, és hangtalanul sírni kezdett.

Az anyám egy nedves ronggyal megtörülgette a fülemet, amely vérzett a pofontól. Aztán a nagykés lapjával vissza próbálta nyomkodni a púpot, mely a bal halántékomon bújt ki, mint valami zöld dió.

Semmi szó. Az ebéd ott maradt jóformán érintetlenül.

Nagyon meg voltam elégedve magammal, egy könnycsepp nem esett ki a szememből. Szinte diadalmasan nézelődtem. Nem lehet világesemény, ami most hatni tudott volna rám. Egészen magamé voltam, mint győző, fölötte éreztem magam a tárgyaknak és személyeknek. Az apám néha felém fordította a fejét, de észrevettem, hogy a szemeivel nem lát el hozzám.

Fél kettőkor felkelt a székről, már fején volt a kalap, jobb kezét a nadrágja zsebébe dugta, és megállt előttem… Nézegetett, mintha kicsit ismerős lennék neki.

– Aza lebo, kérem szépen, majd meglátjuk, mi lesz magából!

Két krajcárt vett ki a zsebéből, letette elém az ablakdeszkára, és kiment.

A lánykák szokás szerint kezet akartak csókolni neki, de nem engedte.

Köhécselve végigment az udvaron, s a kapuajtót nyitva hagyta maga mögött.

I. kötet 15
3

Délután háromig kint üldögéltem a küszöbön. Néha szólt hozzám az anyám, de valami egészen közömbös dologról, és én szívesen felelgettem. A testvéreim azonban nem mertek hozzám szólni, játszottak az udvaron, el-elszaladtak mellettem, szemeikkel megsimogatták a fejemet, amelynek az egyik fele még mindig vörös, másik pedig kék volt. Magamban mosolyogtam ezen a gyáva hízelkedésen – azt hitték, most valami nagy dolog történt velem, s boldogok lettek volna, ha legalább a sajnálkozásukkal segíthettek volna a bajomon. Nem szerettem a sopánkodó embereket. Tudtam magamról, hogy nem vagyok rossz gyerek, de azt is tudtam, hogy senkitől sem érdemlem meg a sajnálkozást. Az anyám mintha már elfelejtette volna az egészet, s ezért most nagyon jóban voltam vele. Pedig bizonyos, hogy a közömbös szavak mögött ő is a bizonyítványra és a déli esetre gondolt úgy, mint ahogyan az én szavaim is csak üres játékdolgok voltak más gondolataim előtt.

Éreztem, hogy egy-két percig még tudom is magam a küszöbön tartani, aztán el kell mennem. Végre úgy lesz minden, ahogyan én akarom. Keresek helyet magamnak, és holnap már inas leszek.

Észrevétlenül elsompolyogtam.

A város másik felében, túl a piacon és közel az iskolához, volt egy lakatosműhely, egyenesen odamentem. A mestert Sporni úrnak hívták, már régóta köszöngetni szoktam neki az utcán, s azt hittem, nem fogja meglepni, ha most eléje állok, és azt mondom, hogy inas szeretnék lenni a műhelyében.

A kiégett szénnel és vörös téglahulladékokkal teliszórt udvaron két inas kopácsolt valami ócska pléhalkotmányon. Piszkosan feketék voltak, az egyik kalapáccsal zuholta a pléhet, a másik egy vastuskót szorított a pléh alá ott, ahol azt az ütések érték. Mindkettőjükön kiütött az izzadság, néha dühösen összemordultak, és nekem mégis úgy tetszett, mintha jókedvvel, nekifeszített erővel valami bolondos mókát játszottak volna.

Egészen közel állottam hozzájuk, a kalapácsos csöndben maradt egy pillanatra.

I. kötet 16

– No, öcsém, mi lesz? Nem köll egy kis korompogácsa, az anyád istenit?!

Boldogan rávigyorogtam:

– Holnap már én is idejövök inasnak!

– Odébb innen, te taknyos, mert mindjárt oldalba nyomlak! – mordult föl a másik inas, s a mocskos fejéből felém köpött.

A kalapácsos rákoppintott a fejére:

– Ne gágogj, tarts rá!

Újra belevesztek a zöngésbe, csörömpölésbe.

Az udvar végén nyitva volt a műhelyajtó, kék-vörös tűz világított elő a sötétből.

Ha egyáltalában erotikus, tiszta szerelemmel szeretni lehet a tüzet, a zajt és a cselekvő emberi erőt, akkor én most szent, fanatikus rajongója voltam e hármas istenségnek.

Egy szőke lányka jött elő az egyik ajtóból:

– Mondja csak, maga fiú, kit keres?

– A Sporni urat keresem.

A lányka megfordult, és befelé kiáltotta a lakásba:

– Édesapa, egy fiú keresi.

Egy pillanat múlva:

– Menjen be, maga fiú, édesapa a szobában van!

Alacsony, sötét szoba, az ablakok körül mint valami sűrű habfolyók csurogtak le a vasalt, fehér függönyök. Középen, a nagy asztal körül, tele volt egymástól alig megkülönböztethető emberalakokkal.

– Jó napot kívánok! – köszöntem halkan és bizonytalanul.

Körülnéztem, és láttam, hogy uzsonnánál ülnek: Sporni úr, a felesége és nyolc gyerek, akik közül az volt a legnagyobb, aki kiszólt hozzám az udvarra.

– Mit hoztál, fiam?

– Kérem, Sporni úr, én azért jöttem, hogy megmondjam, inas szeretnék lenni a műhelyben. Azért jöttem, hogy tessen engem inasnak felvenni a műhelybe!

– Téged inasnak? No, ne beszélj ilyen csacsiságot. Hány éves vagy?

Hazudtam.

– Tizenhárom. Már kijártam két gimnáziumot!

I. kötet 17

– Annyinak ugyan nem látszol, és miért nem jársz tovább iskolába?

– Megbuktam.

– Miből?

– Mindenből.

– Hű, a lelked szentjét! Hogyan hívnak?

– Kassák Lajos. Tatám a nagy patikában van.

– A Stefán bácsi a te apád?

– Igen. Ő mondta, hogy jöjjek el ide a Sporni úrhoz.

– No hiszen, veled is meg lehet áldva a szegény öreg.

Az asszony kérdezte:

– Ismered a Sporni Kálmánt?

– Igen! Ő is megbukott egyből most húsvétkor!

A mester ráütött az asztalra:

– Az semmi, azt még kijavíthatja év végéig. De ha te olyan lusta, olyan buta vagy, hogy mindenből megbuktál, akkor jó inas sem lesz belőled. Azt hiszed, jó mesterember akármilyen krumplifejű ember lehet? Ahhoz, hogy valakiből jó mesterember legyen, csakúgy köll a jó ész, mint ahhoz, hogy valakiből püspök legyen!

Éreztem, hogy a padló lassan hintázni kezd alattam, a nyolc gyerekfej olyan volt, mint nyolc kifényesített golyó, vigyorgó szájuk az én számat is elgörbítette, de mintha sírni akartam volna.

– Én, kérem, azért buktam meg, mert inas akarok lenni.

– Te buta kölyök – mondta közbe az asszony –, azt hiszed, hogy egy inasnak jobb dolga van, mint a diáknak! Itt reggel hattól este nyolcig dolgozni köll ám! Ne félj semmit, a mester úr majd lehúzza rólad azt a szép rövid nadrágot!

A mester fölállt, és komolyan nézegetni kezdett. Mint valami fiatal csikót, megmustrált tetőtől talpig, megfogta az egyik vállamat, és megrázott.

Lábaim a tetszeniakarástól és a félelemtől valósággal gyökeret eresztettek a padlóba. Szembenéztem vele. Tudtam, hogy minden ezen a pillanaton múlik.

– Kérem, én nagyon jól tudok tanulni, csak az iskolát nem szeretem. Ha inas lehetek a Sporni úrnál, akkor nagyon fogok tanulni, majd meglátja a mester úr!

I. kötet 18

– És nem fogsz egy hét múlva vagy egy hónap múlva megszökni?

– Nem! Sohasem fogok megszökni.

– No, csak várj, te buta kölyök, majd meglátjuk – mondta az asszony –, hol leszel te egy hét múlva!

A mester, úgy látszott, hogy meg van elégedve velem.

– Jól van! Holnap reggel gyere el az anyáddal vagy az édesapáddal, ha meg tudunk egyezni, akkor felveszlek.

Az udvaron azt mondtam a két inasnak:

– Fölvettek, holnap reggel már én is idejövök dolgozni – és nem bírtam magammal az örömtől. Nyújtottam feléjük a kezem, hogy összepajtáskodjam velük.

A kalapácsos ingerülten felém rúgott:

– Eriggy, te taknyos!

És mind a ketten bántón röhögtek.

Otthon ez volt az első mondatom:

– Mamácska, kérem, holnap reggel jöjjön el velem a Sporni úrhoz, fölvett inasnak.

Anyám alig tudott szóhoz jutni a meglepetéstől. Végre:

– Hát nem akarsz a jó útra térni? Azt hittem, év végére majd csak rendbe hozod azt a bizonyítványt. Hiszen te okos gyerek vagy. Hallottad, mit mondott a plébános úr? Papot csinál belőled! Hát van még egy gyerek ebben a városban, akinek ilyen szerencséje lenne? Én meg a szegény apád ma még csak dolgozunk, de mi lesz veled, ha mi kidőlünk? Édes istenem, ha neked adhatnám az eszemet! Apádnak ezt el sem merem mondani. Megint én leszek a bűnös. Lajkóm, fiam, az Isten áldjon meg.

– Inas leszek – mondtam –, inas leszek!

– Uram Isten, hát miért kell egy anyának ilyen gyereket szülnie!

– De hiszen maguk se papok, és mégis megélnek. Mért akarják, hogy én úr legyek?

– Te oktalan gyerek, hát így akarsz élni, ahogyan mi élünk? Emberi élet a mi életünk? Nézd meg a kezeimet, s még egy becsületes rongyot sem tudok nektek venni. S a szegény apátok? Amióta együtt vagyunk, még egy éjszakát nem aludt itthon. Be van fogva abba az átkozott patikába reggeltől reggelig. Huszonöt forintért egy hónapig dolgozni, s egy fél I. kötet 19font hús tizenöt krajcár. Ha neked adhatnám az eszemet, milyen más ember lenne belőled!

Az idősebb testvérem sipította az anyám mellől:

– Csak te ne menj inasnak, tudod! Mért nem mész el papnak, ha a mamácska meg a tatácska mondja.

A másik már csúfolódott:

– Huj, huj, te suszterinas!

– No, hagyjátok őtet! – mondta az anyám már nevetve. – Majd meglátja ő egyszer, hogy igaza volt az anyjának. De sajnos, akkor már későn lesz!

Egész este a másnapi nagy napra készülődtem. A könyveimet még lámpagyújtás előtt maradék nélkül átvittem az egyik szomszédba, és odaajándékoztam egy málészájú első osztályosnak.

– Nesze – mondtam neki –, zabunk nincsen, de egy esztendőre ez is elég ennivaló lesz neked!

Az ördög vagy az isten költözött belém, nem tudtam. De bizonyos, hogy ezen a napon emberré lettem, akinek vörös, meleg vér folyik az ereiben, és határozott akarat sarjad a lelkében.

4

Vannak emberek, akik sehogy sem tudják megérteni, hogy valaki egy bandzsal vagy rozsdaszeplős nőbe lehet szerelmes, s hogy valaki csöndes megadással vagy éppen ragaszkodó szeretettel járjon le ércet fejteni a bányába. Kétségtelenül, a világ minden porcikájának megvan az az ereje, hogy bizonyos fajtájú embereket szinte rajongó szeretettel magához vonzzon. Különben hogyan volna lehetséges az a folytonos ellenségeskedés s az a mégis kiegyenlítő megosztódás, az életnek az a pontos összedolgozása, amiben élünk?

Elindultam a zavaros, felmérhetetlen élet felé, és nem tudtam megérteni legközelebbi hozzámtartozóimnak a dolgaim felett való kétségbeesését, és ők nem tudták megérteni az én megtörhetetlen vágyakozásomat a piszkos műhelyek, a szinte baromi munka hangos, megfeszített lendületei I. kötet 20és az ebben a munkában hatalmas, durva legényekké idomult emberek felé.

S a dolgok és az események nem nyúltak hozzám selyempuha kezekkel.

Öt rekedt hangú és durva, megnyúlt kamasz közé kerültem. A mester vezetett be a műhelybe, és azt mondta:

– Itt van egy újonc, ne bánjatok vele komiszul. Ez neked is szól, te vén lator!

Egy hosszú, meghajlott hátú kamasz valamit visszamorgott a satupad másik oldaláról. De nem állt meg a munkában, előrecsapott haja alól kivillantak a szemei, egész testével rajta feküdt a szerszámon, amit ide-oda huzigált valami vasdarabon.

– De te se állj oda kötekedni velük – mondta a mester nekem is keményen, s máris szinte fenyegetőn. – Te vagy a fiatal inas, ők parancsolnak neked. De ha bántani mernek, csak mondd meg nekem.

Kiment, s én most úgy éreztem, hogy elszakadt a kötél, amin eddig ég és föld között csüngtem. Valahol a tenger fenekére kerültem – Isten segíts!

Ott álltam egyedül, senki sem szólt hozzám.

A reszelők sírtak és csikorogtak, a fújtatónál két inas dolgozott, az egyik egy farudat taposott, a másik egy izzó tűzrakást piszkált, amelyből néha szikrák repültek föl, mint madarak a fészekből.

Nem mertem megmozdulni. Olyan bizonytalanul állt itt minden a lábán, a lemállott falakba otromba vasdarabok voltak beverve, melyekről mindenféle szerszámok lógtak alá. Emlékeztem, egyszer a vásártéri panoptikumban láttam ilyesvalami kínzóeszközöket.

A hosszú inas fütyörészve dolgozott. Alázatosan néztem rá, nem akart észrevenni. Végre megszólalt:

– Van cigarettád?

– Cigarettám? – gyorsan keresgélni kezdtem a zsebeimben. Tudtam, hogy a zsebkendőbe van bekötve egy fél dráma, de nem akartam mindjárt előadni. Éreztem, hogy itt valami módszerrel kell dolgoznom, mintha ellenségek közé kerültem volna.

– Hadd, Józsi, hiszen ez még cuclizik – röhögött föl egy másik inas. – Nézd, hogy komédiázik a taknyos, mintha volna neki!

– Van! – mondtam – én már régen cigarettázom – és kikötöztem a fél cigarettát. – Tessék!

I. kötet 21

Egy harmadik is közbeszólt a földről, ahol valami vörös kulimászt dörgölt egy vasdarabon a kalapács talpával.

– Hát nem látjátok rajta, hogy ez már a lányokhoz is jár? Milyen szép úszónadrág van rajta!

– Holnap már csinál a mamám hosszú nadrágot.

– A mamád? Igazán a mamád?!

A munka megállt, valamennyien körülöttem röhögtek.

A Józsi dühösen rájuk kiáltott:

– Mi lesz, az anyátok Krisztusát?!

Szétmentek, de nem kezdtek újból dolgozni, csupán az egyikük állt oda a padhoz, s reszelővel, kalapáccsal veszettül zajongni kezdett.

– Rozsda, nézz ki az öregre! – parancsolta a Józsi, aztán odament a tűzhöz, rágyújtott a cigarettára, s a füstöt beleeregette a nagy, nyitott kéménybe.

Rozsda, egy vörös szeplős gyerek az ajtó elé hasalt, fejét a küszöbre fektette, és így kémkedett a konyha felé, ahonnan nyilván a mester szokott előbújni.

– Gyere ide, fújtatni!

Ezek a munkára hívó szavak mintha halálos ítélettől váltottak volna meg. Lábam rátettem a mozgó farúdra, és taposni kezdtem. Józsi, a veszedelmes kamasz ott állt mellettem, szívta a körméig égett cigarettát, s én éreztem, hogy baráti kegyei melegen rám áradnak, mint valami fénysugarak.

– Nem jól nyomod! – mondta. Lábát rátette a rúdra, és megmutatta annak egyenlő, lassú mozgását.

Így sokkal nehezebb volt a munka, lábam lecsúszott a kitaposott fáról, fejem beleütöttem a kormos téglákba.

– Vigyázz, te! Lassan no, nyomd meg, no. Lass-ssan, egészen le…

A fújtató morgott és bömbölt a fejünk fölött.

Józsi elment a dolgára, Rozsda felkelt a földről, és egy másik gyerek állt oda mellém a fújtatóhoz. Mindenki dolgozott.

A gyereket, aki mellettem állt, piszkálta és etette a tüzet, Rezsőnek hívták. Nehéz parasztszaga volt, a ráülepedett korom és piszok alól is előbújtak az arcából kinőtt szőke szőrszálak. A kezei tele voltak nyitott I. kötet 22sebbel és kemény forradásokkal, néha hozzám ért velük. Irtóztam tőlük, mint valami csúnya teknősbékáktól, amiket az iskolai képeken láttam.

– Van még cigarettád? – súgta, s fejét egészen bedugta a tűz fölé.

– Nincsen – súgtam vissza –, odaadtam a Józsinak.

– Azt tudom, te mulya. Nem vagyok vak – aztán hangosan rám mordult. – Húzd meg jobban, ne aludj!

– Nyomom, nem látod?

– Mi? Már járatod a szád?! – Mintha véletlenül történt volna, otromba csizmáival rátaposott a lábamra. Aztán vízzel megöntözte a tüzet, a maró füst könnyesre gyötörte a szemeimet. És ebben a gyűlölködő játékban egészen megfeledkezett a vasról, ami már égett és forrott a szénhalom alatt. Csillogó vörös lepkék szálltak fel a sötét kéménybe.

Nem tudtam megérteni, mi történt vele. Rémülten kapkodott a tűz körül, vizet öntött rá, lábamat bolondul lerúgta a fáról.

Rozsda, nagy kalapáccsal a vállán, vörösen, előremeredten már ott állt az üllő előtt. Józsi káromkodva rohant elő a műhely másik végéből.

A felmelegített vas fehér tűzzel vakított, millió szikra pattogott belőle szét, körben.

Egészen a falhoz lapultan figyeltem. Remegtem a félelemtől.

És ebben a pillanatban az égő vasrúd a magasba emelkedett, és Józsi elvadult káromkodással felénk sújtott vele. Azt hittem, rögtön kettéhasít vele bennünket, mint valami tüzes karddal.

Rémülten felsikoltottam.

Éreztem a rám hulló szikraesőt.

Halálos félelemmel a kohó alá bújtam.

Semmi különösebb nem történt.

A másik pillanatban már hallottam a kalapácsok zuhogását. Az üllő élesen, vidáman csengett, mint valami ezüstharang.

Nyolc-tíz szem nézett felém a kohó alá, és én még mindig rémülten néztem velük farkasszemet.

– Gyere ki, te mulya! – mondta valamelyikük.

Lassan előmásztam a piszkos lyukból, szívem verte a bordáimat, de éreztem, hogy szép, nagyon szép az, amit most látok.

Az üllőre fektetett vas mintha haldokolt volna a súlyos ütések alatt. I. kötet 23Egy-két fáradt szikra még kiszaladt a testéből, de különben csodálatosan engedelmes volt, és én láttam, a tömör rúd hogyan lapul szét vékony, hegyes pengévé.

Rozsda lihegő, tömör taktusban ütötte a vasat.

Józsi egy kis kalapáccsal dolgozott, csak néha ütött a vasra, aztán félre-félrekapta a karját, s a könnyű szerszám boldogan, hangos csöngéssel pergett, ugrándozott a tükörsima üllőn.

– Húzz rá! – hallottam. – Húzz rá!

Rozsda egyre hangosabban lihegett, az ütések egyre lassúbbak és súlyosabbak lettek.

– No, rajta – mondta Józsi. – Darauf! – diadalmasan állt, kezében a haldokló rúddal, s a biztató, dühöngő hangjával mintha a másik inas utolsó csepp vérét is ki akarta volna csalni.

Aztán újra a tűzhöz mentünk, és elölről kezdődött minden.

Egészen délig.

A mester egyszer sem jött be a műhelybe.

A többiek a köszörűkő vályújából szépen megmosakodtak. Én boldog voltam, hogy valami igazi műhelypiszkot vihetek magammal haza az arcomon és kezeimen.

Lármás, nagy csoportban gombolyodtunk végig a piacon. Az emberek megmorogtak bennünket. De ki merne velünk kikezdeni?

Miénk volt a város.

A kutyák behúzott farokkal szaladtak át az utca másik felére.

5

Kormos és összetört voltam. Nehogy a kimosott ruhát összepiszkoljam, anyám kézen fogva vezetett át a konyhán.

Nagy tányér levest tett elém, sok zöldséggel és tésztával.

– Egyél! – mondta. – Ha becsületesen dolgozni akarsz, akkor erőt kell szedni magadba. Istenem, milyenek a kezecskéid?

Elégedetten nevettem.

A testvéreim is meg voltak hatódva, alig mertek szólni hozzám. Apám I. kötet 24csak egy óra felé jött haza, nem találkoztam vele. Anyám uzsonnát akart adni, én két krajcárt kértem tőle ehelyett.

A többi inasokkal a Szentháromság-szobor előtt találkoztam. A pénzemen cigarettát vettem, mindenkinek adtam belőle egy felet. Azt hittem, ezekkel a kis ajándékokkal sikerül kiszednem a fogaikat, amikkel állandóan vicsorogtak rám. Mintha valami féltenivalójuk lett volna tőlem, nem látták meg bennem a segítő társat. Ez az oktalan ellenségeskedés megmaradt bennük mindaddig, amíg egy nálamnál is újabb áldozat nem került be a műhelybe. Szigorú és menetelesen felfelé épült tekintélyrendszer volt köztünk kialakulva. A legfiatalabb rongy és kutya volt, a legöregebb mint egy könyörtelen zsandár uralkodott a mester mellett, sőt annál is több volt, mert ő mindig köztünk volt, és mindig készen állt arra, hogy ütlegelni kezdjen bennünket. Vannak inasok, akiknek nehéz esztendeik sora mindvégig így, az öregebbek uralkodása alatt porzik le, ezekben valósággal meghal a tiszta, fejlődő ember, egész életükben gyáva szolgákká vagy izgága, vad ellenségekké lesznek.

Ahogy hozzájuk kerültem, tudatos kiszámítással kerestem közöttük a magam tűrhetőbb helyét. Nem lázadtam fel, vagy nem menekültem el az igazságtalan ütlegelések elől, de iparkodtam azokat előre elkerülni.

Így kezdtem: hazulról megkaptam a reggeli- vagy uzsonnapénzemet, és ezen cigarettát vettem – nekik. Azt hittem, minden csak ezért történik náluk. És én lemondtam arról, hogy együtt cigarettázzam velük. Az első délutánon megint a mester nélkül dolgoztunk, s mikor a többiek rágyújtottak, én is közéjük álltam. A legtermészetesebbnek vettem, az enyémet szívják, hát én is elszívhatok mellettük egy felet.

– Ki engedte meg neked, hogy cigarettázz? – ordított rám nagy elképedéssel a Rozsda.

– Hiszen ti is szívtok! – mondtam értelmetlenül.

– Tömd bele, Rozsda! – üvöltötték egészen nekivadultan.

– Józsi, nézd! – mondtam, s máris védekezőn. Az egészből semmit sem értettem. Az előbb még egészen jóban voltak velem. Egészen a sarokba húzódtam, és kézzel-lábbal védekeztem a rozsdásfejű gyerek támadása ellen. – Józsi, segíts! Józsi! – elszorult torokkal kiabáltam, s a szemeimet nem tudtam levenni a mozdulatlan kamaszról.

– Józsi, nézd, mit akarnak velem!

I. kötet 25

Végre megszólalt:

– Ne jártasd a szád, no. Nem vagyok én a te keresztapád!

A többiek, mint az indiánok, rám vetették magukat. Legyűrtek a pad alá, s az összeszorított fogaim közé bedörzsölték a keserű cigarettát. Valamelyiknek az ujját benne éreztem a számban, kegyetlenül beleharaptam.

Ordítás.

Aztán durva rúgásokat és ütéseket éreztem a testemen.

Mikor fölszedtem magam a földről, valamennyien vigyorogtak. A Józsira néztem, ő ott állt a satuja előtt, és ő is nevetett rajtam.

– Te buta, azt hiszed, hogy most már neked is lehet akármit csinálni. Csak ne bőgj azért, mi lenne belőled, ha nem tanulnád meg a rendet?!

Keservesen sírtam. De nem a megbánás vagy a kétségbeesés volt az, ami fölsírt belőlem. Nem, hanem valami eddig ismeretlen dühnek, a visszavert akaratnak első felizzott gyémántjai voltak ezek a könnyek. Ha most újból hozzám nyúltak volna, mint valami láncról elkötött kutya, mindenkit összemartam volna.

Leültem a földre úgy, hogy estig onnan föl se mozduljak.

Senki rám se hederített.

Folyt a munka. Kint szép meleg délután volt, itt bent nehéz füst alatt zörögtek a szerszámok, ketten-hárman taktusos, végtelen nótákat fütyörésztek a munkájuk fölött.

Alapjában véve így gondoltam el az inaskodást. Az iskola négy fala közé szorított szomorúság helyett a vidám, szabad munkakedvet. Az ember érezze, hogy él. Így minden könnyebben eltűrhető, megvan annak a lehetősége, hogy az ember kedve felderüljön, szabadon kiáradhasson a hang és fény, ami bennünk van, s akkor a testünkre esett sebek önmaguktól beszáradnak, és nem születhetik meg bennünk az erőtlen lemondás s a vágyakozás a halál után.

Mire hazamentem, könnyű, tiszta volt a fejem, semmi keserű dologra nem emlékeztem.

Anyám százszavú kíváncsisággal kérdezgetett:

– Kovácsoltunk! – mondom. – Hajajj, milyen más ez az egész, mint az a buta iskola.

Az anyám széles, jó vonásokkal mosolygott:

I. kötet 26

– Majd meglátjuk. Majd meglátjuk. Hiszen tudom én azt, ha szorgalmas akarsz lenni, itt is ember lehet belőled. Ha felszabadulsz, apád betesz a vasútra. Istenem, a Mihály bácsi, Lajos bácsi, milyen szépen keresnek! A törekvő ember mindig meg tud élni.

Ezek a dolgok most igazán nem érdekeltek engem. Későig nem fogytam ki a meséimből. Égett a fejem, gondolataim magasan és messzire röpültek. Ami rossz történt velem, azt elhallgattam, és kitaláltam dolgokat, amik szépek és nagyszerűek voltak. Beszéltem a reszelőkről, amiknek apró éles fogaik vannak, mint a halaknak, és beszéltem a tűzről, a megolvadt vasról, hogy egészen beleizzadtam. Anyám úgy tett, mintha mindent megértene, s a lánykák nyitva felejtett szájjal figyeltek. Ha hívtam volna őket magammal a csodálatos műhelybe, bizonyára szívesen eljöttek volna. Egy új élet képe nőtt ki körülöttem, és én ott álltam a közepén, megsimogatható testvér és irigyelt hős voltam. Mozdulataim erőszakoltan szélesek és szögletesek voltak, ahogy az evéshez hozzákészültem, meglátszott rajtam, hogy kidolgozott, nehézkes munkás ül a tányér előtt.

Ezek az első órák hatása alatt kiváltódott hivalkodások voltak bennem, de ha egy kislány egészen magáról megfeledkezve le tud ülni a tükör elé, hogy arcán és mozdulataiban végigutánozza az anyák és nénék mókáit, éppígy magamra vettem én is új környezetem formáit. És ez most a legnagyobb kielégülés volt nekem.

A szobában csönd volt, a többiek már aludtak, s én mint valami hajón, ringatóztam ide-oda az ágyban. Nem fért el bennem annak a tudata, hogy holnap újra az élet kezdődik számomra, s mióta az eszem tudom, ez az első szabad éjszakám. Nem kísértettek előttem az iskola mindennapi szokásai, a hosszú, üres órák, s csak látszatra sem kötelező rám többé a bemagolt leckék unalmas, érdektelen elismétlése. Igaz, hogy ebben az esztendőben egyszer sem néztem bele könyveimbe, nem tudtak kordába szorítani a tanáraim prédikációi, de azért mindig élt bennem valami bizonytalan érzés a jelennel és jövővel szemben. Éreztem, hogy a gyökereim nem tudnak belefogózkodni valamiféle biztos talajba, s ha megszólaltam, volt valami bántón kihívó a hangomban. Nem voltam bután üresfejű, s azért mégis mindenki előtt és minden esetben elhencegtem rossz tanuló voltommal. Nem tudtam, hogy ez ösztönös védekezés a felnőttek lamenI. kötet 27tálásai ellen, de megvolt bennem ez a természet, ki kellett beszélnem, s éreznem kellett, hogy vagyok, s hogy ott és ahogyan most vagyok, az nincs teljesen rendben. Azelőtt ezek a gondolatok szoktak álomba nyomni, hogy reggel nyafogva újra beletörjem magam ebbe az egyhangú kerékvágásba – s most nem hagyott aludni a holnapi nap ingere. Tisztán láttam magam előtt a műhelyt, s nem estem kétségbe az esetleges új ütlegektől, azok egy-két perc alatt elmúlnak, s ekkor megint szabad, az erejét megfeszíteni tudó ember lehet belőlem. Eddig még semmiben sem láttam meg mélyebben a szépet vagy a jót, s most egészen felolvadtam valami nyers, munkabíró erőben.

Reggel negyed hatkor fölkeltett az anyám, cipőim kipucoltan várakoztak rám az ágy előtt.

– Álmos vagy, szegénykém – mondta az anyám súgva, és segített az öltözésnél. Fölhúzta a cipőimet, megkötötte, belesegített a nadrágba, s aztán langyos vízzel megmosta a nyakamat.

Én nem voltam nyafogós, és frissek voltak a szemeim, a mozdulataim, mintha egészen más anyagból lettem volna.

Testvéreim egymáson keresztbe heverten még aludtak. Máskor kegyetlenül föllármázta volna őket az irigységem, most azt a különbséget, ami köztük és köztem volt, egyenesen az én nagy szerencsémnek tartottam. Ha felébredtek volna, talán fájt volna, hogy osztoznom kell velük a napban, amit annyi erővel és örömmel kezdek meg máma.

Elsőnek voltam bent a műhelyben, és éhes kíváncsisággal körülszaglásztam. Nagyon sok érdekes dolgot láttam, öreg kávéőrlőktől kezdve egészen a fényes csavarvágó szerszámokig és a felbontott zárak belsejéig, amelyekben csodálatos ragaszkodással tartották egymást össze a csavarok és rugók.

A többi inasok hangos lábdobogással jöttek végig az udvaron egyszerre. A toronyban éppen ütötte a hatot.

– No, te már bent vagy?! – kérdezték komisz, megvető nézéssel.

Nem értettem meg, hogy miért lehet rám ezért haragudni.

– Már régen bent vagyok!

– Hát tudd meg, hogy ilyen pecsovicsnak nem lesz jó dolga nálunk I. kötet 28– szakított félbe a Józsi nagyon komolyan. – Ha még egyszer előbb jössz be, mint mi, elverlek.

– Itt várjál meg bennünket a takarékpénztár sarkán – mondta kissé megbékélten az egyik. – De vigyázz, mert az öreg ki szokott lesni a padlásablakon, ha meglát, akkor ő sem fog megsimogatni.

Nem szóltam semmit, láttam, hogy itt is bizonyos rendet kell betartani az embernek, tudomásul vettem. Hiszen még ez is mennyivel másképp van itt, mint az iskolában. Látszik, hogy ezek okosabb gyerekek, mint a diákok, s ha a mester akar valamit, akkor ők is akarnak mindig valamit. Csak meg kell ismerni a dolgokat, s akkor megy minden nagyszerűen.

6

Früstök után bejött a mester, s egész nap bent maradt. Rezsővel, akivel tegnap a fújtató mellett dolgoztam, most a fúrógéphez mentünk. Nagy, rozoga faalkotmány volt ez a gép, néhány vastengellyel és két csámpásan járó vaskerékkel.

– Hozzál magadnak valami tuskót, mert nem éred föl a kereket. Fúrni fogunk, és te fogod a kereket hajtani.

Egy öreg fatönköt találtam az udvaron, a kerék alá cipeltem, és felakasztottam a kurblihoz. Eszembe jutottak a hetyke verklislegények, fütyülni szerettem volna, boldogan megforgattam a kereket.

– Csak várj, várj! – mondta a Rezső. – Nem megy az olyan könnyen, ahogyan te gondolod. – Suttogva beszélt, és nagy zajjal kínlódott vele, hogy a fúrót a gépbe befogja.

A mester háttal nekünk, a padnál dolgozott.

Ez a gyerek a közvetlen előttem idekerült inas volt, eddig ő fújtatott, ő hajtotta a gépet, most kezdte az első magasabbrendű munkákat, ügyetlen és kínlódó volt.

Mikor készen lett, diadalmasan mondta: – Mehet.

Boldogan belekaptam a kerékbe. Mintha befagyott volna, meg sem mozdult.

– No, no! Húzd meg!

I. kötet 29

Egész testemmel nekifeszültem, lassan csikorogva megmozdult a kerék. Vagy félig megfordítottam, mikor egyszerre nekilendült, a hajtónyél átcsapott a másik oldalra, kegyetlenül mellbe vágott, majdnem leszédültem a tőkéről.

S aztán megint elakadt. Majd sokszor egymás után egészen könnyen forgott, hogy egyszerre megint leragadjon, s az egész testemet bolondul összerázza. Néhány perc múlva fájt a fejem, karjaim és lábaim elgyöngülten remegtek.

– Húzd meg! Húzd meg! – nógatott a másik hangosan, és szinte uralkodón a mester felé.

Újult erővel kezdtem.

A kerék nagyszerűen forgott egy ideig, aztán megint egyszerre borzalmas hirtelenséggel elakadt. A lesrófolt vasdarab ropogott a fúró alatt, mintha szörnyű, csikorgó fogak marnák.

És megint fordult a kerék, és megint elakadt.

Erőlködtem, és láttam, hogy a másik gyerek kajánul mulat rajtam.

– Mit nevetsz? – tört ki belőlem az elkeseredett lázadás. – Neked jólesik az, hogy már kilóg a nyelvem!

Hogy hallgassak el, csöndben belém lökött.

A kerék megint megindult, de alig hogy kissé összeszedtem magam, kezdődött minden elölről.

Nem tudom, miért, de figyelni kezdtem a másik gyerek kezét, s most észrevettem, hogy az egész kínlódásomnak ő az oka. A gép tetején egy csavarral babrált állandóan, s ha fordított egyet a szerkezeten, akkor egyszerre megállt a kerék.

Ordítani és visítani szerettem volna a dühtől. Összeszorított fogakkal belerúgtam.

A fatőke kibillent a másik lábam alól, hangosan elvágódtam.

– Mi az ördögöt csináltok ott?! – kiáltott felénk a mester.

– Leesett – felelte a másik –, olyan szelesen csinál mindent.

– No jól van, csak ne beszélj annyit! – mondta a mester szigorúan, és odajött közénk. – Csináld meg jól magadnak azt a tőkét, délután pedig csinálj magadnak egy rendes sámlit. Deszkát, valami ócskát találsz majd a fészer alatt. Te is majd segíts neki!

I. kötet 30

Aztán odaállt a géphez, s kezét föltette a veszedelmes csavarra.

A kerék szép lassan, egyenletesen forgott. Nem volt könnyű munka hajtani, de így legalább nem akarta minden pillanatban kiverni a fogaimat és összezúzni a mellemet.

Egy lyukat kifúrtunk, s aztán megint az inas került a géphez.

– Láttad, hogyan fúrtunk? – kérdezte a mester. – Így csináld, mert különben megraklak. Tudod, hogy ismerem a gazemberkedésteket! Már elfelejtetted, hogy tegnap te voltál a keréknél. Ne legyetek olyanok egymáshoz, mint a vadak.

Délben verítékes, tüzes ábrázattal odaálltam a köszörűkőhöz. A mocskos vízben én is lemosakodtam. Már megéreztem, hogy nem azért dolgozik az ember, hogy annak a piszkát napokon át mindenüvé magával hordja.

Egy napi élet az egyik végletből a másik végletbe dobhat bennünket, s vannak, akik így összetörnek, s vannak, akik keményebbé, szívósabbá ütődnek.

Hogy mi lesz holnap, nem érdekelt. Egész valómmal a mának éltem, kifejlődni akaró erők dolgoztak bennem, s ha valami szembeszállt velem, afölött uralkodni akartam. Akik bántottak, azokra csak a kegyetlen pillanatokban haragudtam, aztán megint együtt voltam velük, mert érdemes versenytársnak éreztem magam közöttük.

Délben megkérdezte az anyám, hogy nem bántanak-e a többi inasok.

– Nem – mondtam –, senki sem bántja ott a másikat. – Bizonyos, ha a bőröm lenyúzták volna, akkor sem panaszkodtam volna. Vállaltam a sorsomat, hiszen én akartam így, és tudtam, csak erősen akarnom kell, akkor minden jól lesz.

– Csak mondd meg, ha bántanak, ne légy csacsi. Én beszéltem a mester úrral, és mondtam neki, hogy inkább fizetünk érted valamit, csak jobb dolgod legyen. Hiszen még olyan fiatal vagy.

– Fiatal vagyok, de azért nem kell engem félteni. Ne féljen semmit, meg tudok én állni a magam lábán. Egész délelőtt fúrtunk, és én hajtottam a kereket. Magának fogalma sincs róla, hogy milyen munka az!

– Vigyázz, Lajkóm, vigyázz, hogy valami be ne kapja a kezedet!

Megkaptam a két krajcáromat, és mentem a dolgomra.

Az úton találkoztam az apámmal, először el akartam szökni előle, aztán lassan mégis felé mentem, kezet akartam csókolni.

I. kötet 31

Nem engedte.

– Jól van, jól van, hagyja kérem – és továbbment.

Még ő haragszik, gondoltam. Egy pillanatra eszembe jutott a délelőtti kerékhajtás: ha ő tudná, hogy mi az, inasnak lenni, biztosan megbocsátaná összes eddigi vétkeimet. De az emberek annyira önzők, s mindenben csak a saját érdekeiket látják. Érdekes, hogy mi hasznom van nekem abból, hogy inas akartam lenni? És mégis az lettem. Az is igaz azonban, hogy én sem érzem meg, hogy miért lett volna különb ember belőlem, ha tovább tanultam volna, ahogyan az apám akarta? Éreztem, hogy mi ketten egészen más emberek vagyunk. Hogy ő az én apám, ő erről nem tehet, s hogy én sem tehetek arról, hogy az ő fia vagyok. Megfogadtam, hogy sohasem fogom őt komolyabban megbántani, azt hittem, hogy én okosabb vagyok, mint ő, s kibékülök vele.

Másnap reggel, mielőtt a műhelybe mentem volna, benéztem hozzá a patikába.

Már nyitva voltak az ajtók, a fehér tégelyekről ingujjban törülgette a port.

– Jó reggelt kívánok – mondtam, és egyenesen hozzámentem, a keze után nyúltam, hogy megcsókoljam.

Engedte, és egészen egyszerűen kérdezte:

– No, az a lebo, kérem szépen, maga fönt van?

– Igen! – mondtam, és boldogság volt a hangomban. – Hat órakor kezdünk dolgozni, tatácska.

– Dolgozni? Mi az ördög?!

– Igen.

– No, és maga már dolgozza?

– Fúrunk és kovácsolunk egész nap!

– Szép, szép dolog, kérem. És még nem akarja elszökni?

– Nem. Sohasem szököm el.

Aztán csak köhögött és ide-oda toporgott. Nem tudott mit kezdeni velem. Én kinézegettem a toronyórára, öt perc hiányzott a hathoz.

– Most már el kell mennem, tatácska – és hozzámentem, hogy kezet csókoljak.

– Várjon, kérem, egy kicsit!

I. kötet 32

Bement a laboratóriumba, és egy üveget és egy kis poharat hozott magával. Töltött az üvegből, és leivott egy pohárral, aztán újra töltött, és nekem nyújtotta.

– Igya meg, kérem, ez jó lesz magának ilyen korán reggel.

Kesernyés zamatú, erős pálinka volt. Megittam, kaparta a torkom, és kijöttek tőle a könnyeim.

– Törülgesse meg a szemeit, és menjen szépen a dolgára.

Az utcán föltornyozott parasztok jártak ide-oda. Szemem előtt kettőztek az alakok, de nagyon jól éreztem magamat.

Éreztem, hogy lassan minden jóra fordul az életemben.

Mi volt most az az ostoba fúrógépkerék! Tele voltam jókedvvel és az erő lehetőségeivel. A géphez állítottak, hajtottam együgyű kitartással, s ha elakadt, még jobban nekifeszültem.

Később egy cseléd jött értünk a főbíróéktól, hogy menjünk megcsinálni a villanycsengőjüket.

– Gyere te is, jössz velem! – mondta a Józsi. Rám pakolta a kis láda szerszámot és a létrát, és elindultunk nekem megint új dolgok felé.

A városon keresztül mentünk, ismerősökkel találkoztunk, és nagyot köszöntem nekik. Vékony kabát volt rajtam, a létra éle komiszul törte a vállam. Mindent meg kell szokni – gondoltam. Mindent csak meg kell szokni… S a létrát egyik vállamról minduntalan átemeltem a másikra. Józsi cigarettát kért, s a mellékutcákban segített vinni a szerszámládát.

Ilyen szép házban még sohasem voltam.

Mintha üvegfalak között és színes vattában jártunk volna. Az egyik szobában két gyerek játszott furcsa játékszerekkel. Mikor benyitottam az ajtót, egy pillanatra ijedten felálltak, mintha el akartak volna szaladni, aztán, hogy nem bántottam őket, nekibátorodtak, s valami értelmetlen neveket kezdtek felém kiabálni. Ugráltak és nevettek.

A másik szobából egy kisasszony jött be. Lecsöndesítette a lármás gyerekeket, s aztán azt mondta nekik:

– Látjátok, ő a kis lakatosinas! Ő megcsinálja a mi csengőnket, mert ő már tud dolgozni. Azt már mondtam nektek, hogy minden embernek dolgoznia kell valamit a nagyvilágban, s ez a kisfiú a villanycsengőkön dolgozik.

I. kötet 33

– Mást is csinálunk kérem. Zárakat, kávéőrlőket, fúrunk, kovácsolunk – mondtam ügyetlenül, s nem tudtam, miért is mondtam el mindezt. Ez az egész ház ismeretlen volt előttem, és annyira összezavaróan hatott rám. Nem akartam elveszni benne, és így akartam magamnak súlyt adni ezek között a szép emberek és az ő szép bútoraik között.

– Ehhez én már nem értek, fiacskám – mondta a kisasszony. – De ha te ilyen sokfélét tanulsz, akkor biztosan jó mesterember lesz belőled.

Nagyon örültem ezeknek a szavaknak. Milyen okosan és értelmesen tudnak ezek az emberek beszélni. Az én anyám nagyon jó asszony, de ha mond valamit, akkor mindig panasz van a hangjában, és mindig félni kell, hogy rögtön sírva fakad. Egészen megfeledkeztem magamról.

Hallottam a nevemet kiabálni valahonnan.

– Fuss csak a konyhába! – mondta a kisasszony – ott vár rád a segéd úr.

Először nem értettem, kire gondol, aztán ráemlékeztem Józsi nagy hajlott alakjára, és megirigyeltem tőle, hogy őt ez a szép kisasszony már segédnek, nagy, komoly embernek nézi.

Kint lelkendezve elmondtam a Józsinak. Vigyorgott, és azt mondta:

– Hát jó lenne kicsit megszorongatni őtet.

Egészen pompás gyerek ez a Józsi – gondoltam, s aztán szétálló fülekkel megkérdeztem tőle: – Már megszorítottál valamikor ilyen kisasszonyt?

– Mi az, hogy megszorítottam? Ezekhöz a legkönnyebb hozzáférkőzni az embernek… Mit tudod te, hogy mitől döglik a légy!

Valahol el volt szakadva a villanyzsinór. Keresni kezdtük a hibát. Fölpezsdülten, régi magamat egészen elveszítve szaladgáltam keresztül-kasul a kitárt szobában. Olyan voltam, mint a csikók tavasszal, sok volt a vérem, és nagyon kevés volt az elfoglaltságom. Néha megfeledkeztem boldog magamról, és ilyenkor a kisasszony jutott az eszembe. – Hát igazán olyan lehet ez, akit meg lehet fogdosni? – töprengtem – milyen lábai lehetnek neki?… A feje, az nagyon szép… és nagyon jó szaga van neki!

Most egészen tisztán az orromban éreztem azokat a nehéz, meleg szagokat, amiket magával hozott a gyerekszobába.

Elfáradtam egy kicsit. Szerettem volna, ha már este lenne.

I. kötet 34

Mielőtt elmentünk volna, Józsi rám rakta a szerszámosládát és létrát, és azt mondta:

– Menj csak előre, bemegyek kezet csókolni neki!

Nagyon elborult és szűk volt körülöttem a világ. A kapu előtt megálltam, nyugtalan voltam, mintha hangyák másztak volna az ingem alá.

– Nem szólt semmit? – kérdeztem a Józsitól, mikor kijött.

– Nevetett! – mondta nagyon elégedetten. – Ezek olyanok, mint a pávák, és úgy tudnak szeretni, mint a… Hát istenbizony az édes pálinka kismiska hozzájuk.

Volt még egy cigarettám, az egészet kérés nélkül neki adtam.

Egész úton a lányokról beszélgettünk. Ő elmesélte, hogy mi mindent látott már, s hogy mi mindent megpróbált már. Nagyon kíváncsian hallgattam, mert úgy tudott mindent elmondani, mintha most történne vele az egész. Hosszú kezeit örömmel kalimpálta a levegőben, és néha meglökött engem, de nem haragból. Úgy éreztem, hogy ő egészen jó fiú.

Néha kérdeztem tőle érthetetlen részleteket, és néha mondtam valamit, amitől zúgtak a saját füleim, és a számban fullasztóan kiszikkadt a nyál.

– Jó neked, te már nagy ember vagy.

– Hallgass csak! Mikor akkora voltam, mint te, százszor többet tudtam nálad. A ti fajtátokat nagyon vizesen nevelik, azért lesznek belőlük ilyen üvegmajmok.

– Nekem ne mondd ezt, én nem vagyok olyan nyápic kölyök. Csak még kicsit fiatal vagyok.

– Jól van! Csak az a fontos, hogy legyen mindig cigarettád.

– Ne félj, Józsi, neked mindig hozok – mondtam, és vittem a létrát a vállamon, mintha gyufaszálakból lett volna.

Néha fölfigyeltem az alkonyodó utcán, és úgy éreztem, hogy fogható színek és látható szagok hullámzanak az ócska házak között.

Mindennek teste, jó eleven húsa volt körülöttem.

És emlékeket és sok reménységet vittem magammal haza az éjszakába.

I. kötet 35
7

Kint az udvaron egy cséplőgép rostáján dolgoztunk. Forrón sütött a nap, a gépből, mint valami döglött állatból, kiolvadt a zsír és az olaj, s mi valósággal lubickoltunk a piszokban. Éreztük, hogy élünk. A mester korán reggel kijárt a szőlőbe, gazdátlanul s magunk emberségéből dolgoztunk. Józsi értett a munkához, mint egy segéd, s a Szurok, egy nagy, fekete fejű gyerek meg én segítettünk neki.

Hosszú, kék nadrág volt rajtam, s elveszett fejjel mászkáltam fel-le a nagy alkotmányban. Segíteni még alig tudtam valamit. Minden tetszett nekem, mert minden sima és kemény volt.

Bent a tűznél két öreg vastengelyt melegített a Rozsda. Ezekkel a rudakkal a lyukakból és gödrökből égettük ki a szemetet. Mikor a vas sötétvörös, meleg lett, mint valami szörnyű fegyverrel, átszaladt vele az udvaron, feladta Szuroknak, aki vad, kegyetlen nyomással szorította be a zsíros fa bordái közé.

Kék láng és maró, fekete füst robbant fel előttünk.

Milyen messze voltam még akkor, hogy mindezeket a szép dolgokat közvetlen érintkezéssel kiélvezzem. Az első pillanatban végigborzongott bennem a félelem, aztán emberesen megnyugodtam, kinyíltak a pórusaim, hogy mennél inkább hozzám érhessenek a mozdulatok, a színek, a hangok és a szagok.

A gép összeépítésénél tartottunk. Kapargáltam, pucoltam, cipeltem a súlyos vasrészeket, felnyújtottam őket a megszabott helyükre, s a kerekek zökkenés nélkül, lassan mozogni kezdtek, s a rosták könnyen rázták magukat, üres tenyérrel, boldogan zakatoltak.

Józsi a csapágyakat szerelte, Szurok bent ült a gép gyomrában, s a dobfogakat csavargatta be egy lénia után katonasorban.

Néha már egészen együtt mozdult az alkotmány.

– Szurok, vigyázz! – hallatszott a Józsi parancsoló kiáltása, s a másik pillanatban egyet-kettőt fordultak a kerekek. Aztán azt mondta: – Mehet! – s a gép megállt, s megint csak a szerszámok kopogása, a szerkezetek tologatása hallatszott.

Néha rövid, kemény csattanás, s utána üvöltésszerű, elfojtott káromkoI. kötet 36dás a gép gyomrából. A dob egy-egy csavarjáról leugrott a kulcs, s a sűrű acélfogak mintha egyszerre megelevenedtek volna, belemartak a Szurok félrecsúszott kezeibe. Hálátlan, komisz munka volt ez. Szurok ott guggolt a gép belsejében, a fogas acéldob előtt egészen gombóccá zsugorodottan. Nem volt helye, hogy megmozdulhasson, s a fogakat irgalmatlanul meg kellett szorítani, mert hiszen éppen ez a része szenved legtöbbet a gépnek. A cséplés alatt ott áll az etető, s ha egy fog munka közben kiesne: nemcsak a gépet, hanem az etető embert is összetörné.

– Szurok, vigyázz! – hangzott Józsi kiáltása.

A gép mozdult.

És egyszerre mintha valakire rászakadt volna a világ.

Szurok rekedt fahangja fájdalmasan felordított.

A műhelyben ijedt szemekkel előszaladtak az inasok, a konyhaajtóban sereg gyerek között már ott állt a mesterné.

A gép megállt. Józsi mint valami lelkes tűzoltó, már fent dolgozott a dobnál.

– Uram isten, mit csináltatok! Mari, hol vagy, te elátkozott!

Józsi kihúzta a gépből a Szurkot, mint valami mocskos, nehéz rongytömeget. Nem tudott a lábára állni. Jobb kezéből ömlött a friss vér.

Mari kuszáltan, félig mezítláb szaladt elő az árnyékszékből.

– Vizet! – kiabáltak. – Vizet! Rongyot!

Mindenki eszetlenül futkosott.

A kis padot kihozták az udvarra, s a vérző gyereket ráfektették.

Mari érző szeretettel mosogatta a beteg karját.

Lassan magához tért, mészfehér arca ránk mosolyodott.

– Fáj? – kérdezte az asszony, és megsimogatta a nagy, maszatos fejét. – Mit csináltál, az isten áldjon meg! Fáj még?

– A dob bekapta – mondta a Szurok lassan, mintha álmos lett volna, és mégis felült és leereszkedett a földre. – Jó, hogy el nem törte. Jó, hogy el nem törte. – Szinte értelmetlenül és hosszan motyogott.

Mari még mindig dolgozott vele.

Láttuk, hogy a jobb alsó karjából hiányzik egy darab hús, a kezefeje pedig összevissza van karmolva.

A csoportban a legtávolabb álltam, hol a siránkozó betegre, hol a köI. kötet 37rülötte álldogáló emberekre néztem. Szerettem volna valami kis pontot fogni, ahol az egész véres dolog egészségesen elnyughasson.

Az egyik inas rohant be a műhelybe, bolondul ellökött maga elől.

Nekiugrottam. Visszalökött, s aztán még egyszer, és mindenről megfeledkezetten összeakaszkodtunk.

– Verjétek szét azokat az ördögöket! – kiabálta az asszony. – Annyi emberség sincs bennetek, hogy legalább most nyughatnátok!

Szétkergetett bennünket, s mint valami átkozott betolakodottra ütötte rám mindenki a maga ütését.

Mari nagy-nagy fehér rongyok alá bekötötte a Szurok kezét, s aztán kettőnket elküldtek vele, hogy kísérjük haza.

Minden rendben volt.

– Dologra! Dologra! – kiabálta az asszony. Megvárta, míg valamennyien visszaállnak a munkájukhoz, aztán összeszedte gyermekeit, és ő is visszament a lakásba.

Útközben vigasztalni próbáltam Szurkot, a másik vigyorogva leintett:

– Eriggy, te szamár! Hiszen nincs ennek semmi baja. Az a kis lyuk. Csak nekem hajítana le az öreg Isten egy olyant. Talán két hónapig se köll neki bejönni.

S a tántorgó Szurok is nevetett.

– Csak ne fájna úgy a büdös! Van két idegen purclim, most legalább összehozom őket.

A másik belém lökött:

– De ne ám, hogy elmondd az öregnek, amit most beszélünk!

– Ha kérdez valamit, akkor azt mondd, hogy alig tudtam hazamenni.

– De mit szól majd a szegény anyád?

– Hát mit szólna. Van valami szólnivalója? Ezért a kis vacakért! Ha jól megy, akkor legalább ki tudok csalni tőle pár krajcárt búzára. Alig van már valami eledelem. Mindig zabot vessen nekik az ember?

– Az én galambjaimat már láttad? – kérdeztem most már én is egészen új vágányokról.

– Persze! a fekete hímet is mi húztuk le a tetőről.

– No, azzal az öreggel nem sokat értek. De nálam maradt érte a te téglás törököd.

I. kötet 38

– Az anyád Krisztusát! A téglásomat te fogtad le.

Megfeledkezett a beteg karjáról, rám akarta vetni magát, de szisszenve visszacsuklott.

– No, várj csak, ezért még megfizetsz! Hogy sajnáltam azokat a gyöngyszemű téglásokat. Mindjárt beverem az orrod!

– Te lőtted le először az én feketémet, hát csak én is lefoghattam a te téglásaidat! De ha akarod, műhely után elmegyek hozzátok, aztán cserélhetünk valamit.

Megegyeztünk, s a kapu előtt pajtáskodón kezet fogtunk.

– Szervusz, Szurok koma!

– Szervusz, az anyádat, de estére begyere, mert akkor leütöm a derekad a téglásokért!

A másik inas egy halfejű parasztgyerek volt, nem érdekelték a galambok.

– Ennek jól jött ez a kis lyuk! – hajtogatta fáradhatatlanul. – Az ilyen mulyának mindig szerencséje van.

– Én nem egészen értelek titeket – mondtam. – Hát mért lettél akkor inas, ha nincs hozzá kedved?

– Hej, de förtelmes buta vagy te! Meglátszik rajtad, hogy gimnazista voltál! Akart a nyavalya inas lenni! Hát mi vagyok én, félbolond? De arról aztán mégsem tehettem, hogy azzá lettem. Mi a kutyafittyet tanultatok abban az iskolában, ha még azt se tudod, hogy ha az embert jól oldalba üti az apja, rögvest az lesz belőle, amit az öreg kóró akar!

– Én inas akartam lenni, és az is lettem!

– Hát meg is látszik rajtad. Valakiből urat akarjanak csinálni, ő meg elmenjen inasnak. Jól el kellene mindig verni, ha ez az élet neked annyira tetszik. Ha már választhattam volna, akkor biztosan a cigányok közé mentem volna. Az ember hordja utánuk a hegedűt, és egész nap nem köll semmit sem dolgozni. Én azt mondom, dolgozzon a marha, de nem én!

– Ne beszélj! Dolgozni azt köll, mi lenne a világból, ha senki sem dolgozna.

– Mondom én, hogy senki ne dolgozzon? Csak nekem ne kölljön dolgozni, én csak ezt mondom.

– Buta paraszt vagy!

– Az anyád térde!

– A tiéd! Ki vagy te?

I. kötet 39

– Hallgass, mert benyomom a fejed abba a kőbe!

Úgy láttam, hogy készül nekem ugrani.

– Huj, te halfejű!

Hirtelen szemen köptem, s aztán ordítva szaladni kezdtem.

A másik utánam, fel a várdombon, a piac felé.

Már csak kevés ember volt a téren, néhány zöldséges kofa üldögélt a kosarai között.

A halfejű nem kergetett tovább. Elmaradt tőlem, lassan odaoldalgott a kofák közé. – Lopni akar – gondoltam, és szerettem volna mellette lenni. Nem emlékszem rá, hogy életemben valamit loptam volna, s most még annyi bátorságom sem volt, hogy a tolvajkodó másik közelébe álljak. Eszembe jutott a műhely, ahol már vártak ránk a többiek. Ha egyedül lettem volna, lelkendezőn siettem volna befelé, mint a birka az akolba, de a másik inas jelenléte engemet is visszatartott. – Hadd várjanak – gondoltam –, ha nincs más dolguk, hát várjanak. – Lustán a nagyszálló kapuja elé ültem. A fekete bernáthegyi kutya kint feküdt a járdán, hempergőn játszani kezdtünk.

Minden egyébről megfeledkeztem már, mikor valaki hátulról a hajamba kapaszkodott.

– Gyere már, későn van! – mondta röhögve a másik, s valami nagy púppal a keblében.

– Loptál? – kérdeztem.

– Nesze, rágj! – mondta, s egy nagy vörösrépát lóbált a szemem elé. – Nem az a fontos, hogy hogyan jut hozzá az ember. Zabálni csak köll!

– A répa az jó, és igazad van, akinek nem tetszik, ne nézzen ránk!

Nagyon jóban voltunk. A szánk pukkadásig tele volt, s csak lassú, csoszogó lépésekkel ballagtunk vissza a műhely felé.

8

A vasárnapok voltak azok, amik egészen visszaengedtek önmagamhoz. Mert azonkívül, hogy minden rendszeres csigatempó helyett, amilyen az iskolai tanulás is volt, jobban szerettem a pillanatnyi eredményért is I. kötet 40megfeszített erővel küzdő testi munkát, éltek még bennem vágyak, amik a földhöz és a tiszta állatok felé vonzottak. Szüleimnek sohasem volt gazdasága, kisvárosi napszámoscsalád voltunk, mégis valami távol rokoni ágról élt bennem a paraszti vér.

Emlékszem rá, hogy kisgyerek koromban parasztlányka szeretőm is volt. Kivasalt ruhájú, kisütött hajú Mária-lányokat, akik a mi környékünkön éltek, sohasem szerettem. Mintha üvegből és vízből lettek volna, ha hozzájuk értem, átfutott rajtam az életük hidegsége. Ez a kis parasztlány azonban tüzet és bizsergő hangyákat hordott a bőre alatt, és a szaga is olyan meleg volt, mint a tejszagú borjúké. Ő is szeretett engem, s ha csak tehettük, mindig együtt voltunk.

Nagymamám, egy magas termetű és széles szoknyás asszony, nagyon vigyázott rám, hogy össze ne kerüljek a lánykával. Ennek az okát sokáig nem tudtam megérteni, s magamban gyakran csúnyákat gondoltam miatta a nagyanyámra. Vigyázott rám, mintha kár eshetne bennem. De minden fáradozása hiábavaló volt. Kimentem az ajtó elé, a porba játszani, nagyon csöndben voltam, s vártam, hogy bent a nagymama megfeledkezzen rólam. Szép, lesimított fejét egyszer-egyszer kidugta az ajtón:

– Lajkó fiam, itt vagy?

Nem válaszoltam, mintha egészen benne lettem volna a játékban, észre sem vettem őt.

– Csak játssz szépen, fiacskám, játssz! – mondta megnyugodtan, s visszament a lakásba. Pontosan ismertem a szokásait, s aztán eljött egy pillanat, amikor óvatosan becsúsztam a falhoz, és az ablakok alatt átszöktem a pajtába.

– Kata! – súgtam a kazlak között. – Katuska, hol vagy?

S a kislányt mindig megtaláltam a szalma között.

Egészen egymásba feledkezetten játszottunk. És nem holmi buta kis játékdolgokkal, hanem csak úgy magunkkal. A kezeinkkel, a lábainkkal és a fejünkkel, mint valami marakodó kölyökkutyák.

Rajtam csak egy kis nadrágocska volt. Katán csak egy vékony kartonruhácska. Felhevült testünk csillogott, és összevissza tördelődött a ropogós szalmában.

– Milyen meleg a te húsod – mondta a kislány, és nevetve végighempergett rajtam. A lábai ott kalimpáltak az arcom előtt.

I. kötet 41

Mintha megharapni akartam volna, utánakaptam, és megcsókoltam a lábát. Csodálatosan édes és kemény volt.

– Milyen jó volt! – mondta Kata. – Csináld meg még egyszer!

Most már valami lebírhatatlan éhséggel hajoltam felé. Megcsókoltam a fejét, aztán megint a lábát, föl-föl, egészen a kis meleg hasáig.

Fejem egészen alatta volt a szoknyácskája alatt.

Ez egészen új játék volt, s mindennap sokszor megcsináltuk.

Este aztán fáradtak voltunk, és ilyenkor nem szerettük a szüleinket.

Egy napon váratlanul köztünk termett a nagymama.

Kétségbeesetten kiabált, s mi megrettenve néztünk rá. Nem tudtuk megérteni, mit láthatott rajtunk, ami miatt ezt a nagy kiabálást csinálja. Jó asszony volt, még a széltől is megvédett engem, de most komolyan és nagyon vörösen haragudtam rá. Mintha valami veszedelemből akart volna kimenteni, felkapott a földről, és végigszaladt velem az udvaron, közben folyton pörölt, szidta a lánykát és a szüleit, akik pedig nem is voltak otthon. Erősen szorított magához, egészen elvesztem a puha mellein, a karjaiban.

Szomorú, lármás prédikáció következett.

A szoba közepén álltam lelógó kezekkel, maszatosan, és néztem az anyámat és a nagyanyámat, akik most egymás között pörlekedtek.

– A maga dolga lenne, hogy vigyázzon a gyerekre – hajtogatta az anyám. – Nekem nincs száz szemem, hogy mindenre figyelni tudjak egyszerre. Nem elég nekem ez a rengeteg ruha!

– Nekem is van egyéb dolgom is – pörölte vissza a nagymama. – De mondom neked, inkább egye meg a fene az egész világot, mintsem hogy ez a gyerek megromoljon!

– Én talán azt akarom, hogy megromoljon? De ha nem dolgozom, miből adjak neki enni?

– Keressen az apja! Az anya, az nevelje a gyerekeit, akiket a világra hozott!

– Dolgozik bizony! Dolgozik az is. Az apjára sem lehet semmi panasz.

– Hát csak okoskodj, ahogy tudsz – mondta békülőn a nagymama. – De én nem adom ki többet ezt a gyereket a kezemből… Márjám anyám! Márjám anyám, mi is lesz a világból! Gyere ide hozzám, te… jaj, hogy I. kötet 42mit is mondjak neked. Jaj, de megérdemelnéd, hogy a kéménybe akasszalak!

Nevetve hozzászaladtam.

Fölültetett az ölébe, és sokáig ő is, a mama is velem maradtak.

Este, mikor a nagymama lefektetett, hallottam, hogy újra rólam és a Katáról beszélnek.

– A lányka anyjának is szólni kellene – mondta a mama. – Kár lenne azért a szép kis lánykáért.

– Eh! – pattogott a nagymama. – Törődnek is ezek a buta parasztok a saját ivadékukkal. A tehén meg a libák! Az lesz a legjobb, ha elhurcolkodunk. Holnap nézünk lakást, és tizenötödikén kimegyünk ebből a pokolból.

Másnap a nagymama szépen felöltöztetett, és egész délelőtt összevissza jártunk az utcákon. Néha bementünk egy-egy házba, s a nagymama végeszakadatlanul alkudozott az új lakásra.

Az egyik udvaron mezítlábas lánykák játszottak a kút körül, mint a tarka kacsák. Nagymama mérgesen visszafordult velem a kapuból.

– Ez ugyan nekünk való! – mondta, és lassan bandukoltunk tovább.

Meleg nap sütött ránk, az útszélen virágoztak a fák, s a gyerekek félig mezítelenül szaladgáltak a fehér porban.

Nagymama valamin gondolkodott, s én énekelve, dudorászva kullogtam mellette a hőségben.

Egyszer egy sötét parasztházban eszembe jutott a Kata, de nem nagyon kívánkoztam hozzá. Sötét, nedves levegő volt a szobában, s jólesett, hogy így a nagymama mellett állhattam, és foghattam a puha, meleg kezét.

Eleven ujjaimmal boldogan mozgolódtam a tenyerében.

Néhány nap múlva elhurcolkodtunk a régi lakásunkból. Katával többet nem találkoztam, de még nagyon sokszor gondoltam rá vissza. Néha úgy éreztem, hogy valamimet nála felejtettem, és szerettem volna visszamenni hozzá, hogy megérintsem a kezemmel.

Ezek az érzéseim messze esztendőkig velem maradtak. S néha vasárnaponként még most is felvetődött bennem egy hang vagy szín, amiről aztán hónapokig megint semmit sem tudtam.

Ezek a napok teljesen az enyémek voltak, s ilyenkor sok mindenféle I. kötet 43emlék és kívánkozás feljött bennem. Már nagy gyerek voltam, bizonyos, hogy senkinek a lábát meg nem csókoltam volna, de azt éreztem, hogy a lányokban van valami, ami bánt és ingerel, ami egy pillanat alatt össze tud rázni.

De én erős természetű gyereknek ismertem magam, és hittem, csak akarnom kell, és mindig és mindenben uralkodni tudok magamban. Ha időm volt hozzá, szerettem belenézni az életem rendjébe, s ez a szokásom most is megvolt. Már nem kallódtam öntudatlanul a dolgok között, és minden dolognak iparkodtam mindkét oldalát megnézni. De nem azért, hogy aztán határozatlanul egyik oldalról a másikra dobálódjam, hogy hassanak rám a dolgok anélkül, hogy én vihetném át beléjük a magam rendjét és akaratát. Sohasem kötekedtem olyasmik miatt, amikről később beletörődéssel le tudtam volna mondani. Vagy hozzányúltam valamihez, és akkor győzni akartam fölötte, vagy kitértem előle, még mielőtt megkísérthetett volna. Ha az enyém volt valami, abból szívesen adtam mindenkinek, s ezért szerettek, és komoly fiúnak tartottak az ismerőseim. Mondom, az ismerőseim, és nem a barátaim, mert barátaim úgy, ahogy a többi fiúknak puszibarátaik voltak, nekem soha nem voltak.

Hiába nyúltak felém a maguk megcsiszolatlan ösztöneikkel, akkora voltam, mint ők, éppolyan voltam, mint ők, és mégis beérhetetlenül idősebb és más voltam, mint ők.

Az iskolában az osztály bogáncsa voltam, hiába próbáltak meg bottal és szép szóval belefésülni a padba, cudar utcai tüskék álltak ki belőlem, amik mindenfelé szúrtak, s most itt a tüskés inasok közt kiválasztott úrnak láttak, nem ficsúrnak, de valami papos tekintélynek. Én nem mentem el egyik fiúnak a lakására sem, de ők vasárnap reggel nyolckor már ott voltak nálunk, és ha még nem voltam felöltözve, szépen a fal tövébe ültek, és várakoztak rám.

Vasárnap, hiába lettem inas, alig akartam kibújni az ágyból. Aztán a testvéreimmel való veszekedések következtek. Sohasem én kezdtem ki velük, de ezeknek a lánykáknak kereplőből és kolompból volt a szájuk, és kerepeltek és kolompoltak reggeltől estig.

Álmos voltam, és ettől a veszekedett lármától földühödtem, mint a hörcsög. Közéjük gabalyodtam, és verekedtünk.

I. kötet 44

Anyánk föltartott kezekkel be-beszaladt a konyhából, hogy széthúzzon bennünket. Ha már föl voltunk öltözve, egész nap összefértünk.

A gyerekek segítettek megetetni a nyulaimat, a fekete kanpulykámat és galambjaimat.

Büszke voltam arra, amim volt, és valóban, az egész városban egyetlen gyereknek sem voltak ilyen állatai, mint az enyémek. Egy sváb asztalosmester házában laktunk, és hátul a sufni mögött, ahol a szurkos és aranypapirosos koporsók voltak hegybe rakva, állt az én galambólam. Hosszú, keskeny deszkaház, ami tele volt kiválogatott állatokkal. Az alsó részben voltak a nyulak, vattás szőrű, óriási kutyafülűek, egy selyemszőrű kan és négy fehér nőstény. Ha kinyitottam az ajtót, mint valami kövér, megprémezett bárányok ereszkedtek le az ól hídlásán.

– Muci ne! – mondtam. – Muci! Muci! – és a ledörzsölt ábrázatú inasok bámultak, hogy kicsöppent a nyáluk, és a nyulak fényes szőrükkel nagyokat ugráltak előttem, mintha bennük lakott volna az ördög.

A kan szaporán maga alá rúgott, hogy porzott alatta a megtaposott föld.

Kutyásan a két hátsó lábára ült, és kérte tőlem a friss zöld füvet.

Az inasok durva, nyers káromkodásokat mondtak örömükben.

Aztán kijött a pulyka is. Ő együtt lakott a nyulakkal, és nagyszerűen összefértek, szinte testvérek voltak. Nem volt kövér, de hosszú, fiatal lábain mint valami király álldogált a nyulak között.

A galambháznak egész eleje pántokra járt, s ha az ember ezeket a deszkalapokat kinyitotta, az egész házba bele lehetett látni, mint valami méhkasba. A galambok szelídek és tiszták voltak. Nem jártak el hazulról, s ha valaki lopni akart közülük, annak könnyű dolga volt velük. A hat purclin kívül ezek már nem is annyira repülő madarak, mint inkább csak túlnemesített emlékei voltak a vad parlagi galamboknak.

A város galambászaival minddel ismeretségben voltam, és néha eljöttek hozzám, és beszéltem velük komoly tervekről, és néha cseréltem velük páros és páratlan galambokat. S ha komoly galambvásárról volt szó, azon aligha tudott valaki is becsapni. Ismertem a jó galamb búgását, kitapogattam a hím gégéjét és a nőstény hátsó szerkezetét, s amit megvettem vagy elcseréltem, az tiszta fajú volt, mint az arany.

I. kötet 45

Délfelé járt, mire az ólat kipucoltuk.

Anyám valamennyiünknek adott egy-egy darab kenyeret, aztán kimentünk a piacra.

A misének már vége volt, a lányok, legények szagosan, kiöltözötten jártak körbe-körbe a piactéren, a zötyögős járdán, a kereskedők betapasztott boltjai előtt, mint valami cirkuszlovak a köröndön. Itt volt a kisváros élete. A lányok jobbról indultak, a legények balról, állandóan összetalálkoztak, hogy szakadatlanul szemberöhöghessenek egymással. Az inasok mint valami szemtelen légycsomók zümmögtek erre-arra a nagy térségen. Nyughatatlanul belekötöttek a sétálókba, hogy aztán az egész városon végigcsúfolhassák azt, aki oktalanul odaállt velük.

Egy másik műhelybeli inassal, akit Spatáknak csúfoltak, a nagy trafiksarkon álldogáltunk. Nyápic kisgyerek volt ez a Spaták, egy keszeg mozdonyvezetőnek a fia, de nagyon szép anyja volt neki, és én ezért szerettem vele lenni. A mamája sokszor kint állt előttük a kapuban, és sokszor órák hosszat elbeszélgetett velünk. Csodálatosképpen mindenhez értett ez az asszony, és minden érdekelte. De arra mégis hiába kérte a fia, hogy engedjen neki galambokat tartani. Szinte pontosan egyformán válaszolta:

– Ne légy buta, Karcsi! Elrontják a háztetőt!

Ez olyan különös volt nekem, hogy ilyen nagyszerű asszony, ha erről volt szó, mindig ezt a butaságot mondta. De lehet, hogy talán nem is ezt akarta mondani, hiszen erős cseréptető volt a házukon, s lehet, ha a fia egyszer haza merte volna hozni a galambokat, talán azt mondta volna: – Menj csak, fiacskám, és hozzál minél többet! A szép galambok nagyon illenek a szép házhoz.

De ez a buta Spaták nagyon gyáva kölyök volt. Csak állt és szomorkodott ott a szép anyja mellett, aki pedig maga is egy óriás, felfújt begyű galamb volt. Sokszor jött az a kívánságom, ha egyszer úgy kedvemre – meg foghatnám ezt a szép nagy asszonyt. Éreztem, hogy a mellei duzzadtak és lökdölődzők lehetnek, mint a luftballonok. De annyira sohasem tudtam közel férkőzni hozzá, hogy kedvemre megérinthessem őket.

A fiával azonban mégis és már régóta jóban voltam. Ő elmondta nekem minden dolgát, s az én dolgaimról is talán ő tudott a legtöbbet. Lányokról I. kötet 46meg az inasokról nemigen szeretett beszélni, a galambok és a madarak érdekelték legjobban. S velem ezekről szakadatlanul beszélhetett, és ezért jobban ragaszkodott hozzám, mint az apjához és az anyjához.

Mikor elváltunk, két kézzel szorongatta a kezemet, mint valami ajándékot. Aztán egy hétig megint nem találkoztunk egymással.

9

Úgy okoskodtam akkoriban, hogy az lehet a legnagyszerűbb ember, aki a legjobban tudja megcsinálni azt, amit meg akar csinálni. Mert minden csak ezen múlik. Hogy mit és miről beszélgetünk, az nem jelent semmit. És ezzel a hitemmel, ha valamihez hozzákezdtem, ha csak egy mód volt rá, azt végig is csináltam, s erőmhöz képest a lehető legjobban. Parancsok egyszerű végrehajtása kibírhatatlan teher volt a számomra, éreztem, hogy minden dologban van valami élet, amihez érdemes hozzáférkőzni, s ami azért, hogy fáradunk vele, megfizet nekünk valamivel. Ha ez a viszony köztem és a munkám között nem tudott kifejlődni, ott csak a dac s talán valami előttem is ismeretlen virtus volt az, ami tartotta bennem az erőt… Tovább, azért is tovább, s még szívósabban bele, hogy minél előbb túl legyünk rajta.

A műhelyben a fúrás volt a legnehezebb és legbutább munka. Az otromba gép meggyötörte a testemet, s ha a többi inasok bántani akartak, mint valami kínzószerszám elé, állítottak oda az otromba kerék elé.

– Rajta, húzd meg! – mordult rám hol az egyik, hol a másik. – Rajta!!

Reggel hatkor elkezdődött ez a kálvária, és tartott egészen estig. Sokszor napokon keresztül. Rostákat szereltünk egy morva asztalosnak, és az öntött csapágyakat kellett nagyobb fúrókkal utánafúrni. Nem volt valami pontos munka, és éppen azért lehetett mellette ezt a gyötrő játékot végigcsinálni. Az öntött lyukak gödrösek és szögletesek voltak, a fúró részegen táncolt benne, az egész gépet ide-oda rángatta.

S a másik inas ördöngös ábrázattal szorította a felső csavart, és szakadatlanul ordított:

– Rajta, húzd meg! Rajta!

I. kötet 47

Nem bírtam tovább, nem volt annyi erőm, hogy ujjaimmal a hajtónyelet átfogjam.

– Húzd, húzd, te gigerli! – üvöltötte a másik. – A gimnázium, az jó volt, mi? de ez nem ízlik?!

Most egész lelkemből utáltam ezeket a gyerekeket. Elvadult utcakölykök, otromba parasztkamaszok voltak, akiket félig állatokká formált az élet, s akik még mindig nem tudtak megbocsátani nekem, hogy akaratomon kívül iskolába jártam, s a ruhámon gombok s a lábamon cipők voltak. Ha panaszkodni mertem, durván kiröhögtek, s mint valami szemetet, rámzúdították egész embertelenségüket. Ha káromkodtam, akkor az arcomba ütöttek, ha sírni mertem, akkor lefogtak, és majdnem halálra csiklandoztak. Egyszer, mint valami keresztény rabszolgát, megimádkoztattak, s én éreztem, hogy az embertelenségnek ezt a cselekedetét sohasem fogom tudni elfelejteni.

Reggeltől fúrtunk, s már későn délután volt, mikor valamelyiknek eszébe jutott a kínzásnak ez az újabb módja.

A felső csavar szakadatlanul dolgozott, s a kerék már kiszaggatta az inaimat és összetörte a lelkemet.

Keservesen sírtam.

– Térdelj le! – mondta a fúróvezető.

Szédülten erőlködtem.

– Térdelj le, és imádkozz!

Emberfeletti erővel küzdöttem. Nem akartam megadni magam. Milyen jó lett volna, ha még erőm lett volna hozzá, hogy a másikkal szembeugorjak, ha megszoríthattam volna a torkát, ha megfásult ujjaim között széttörhettem volna az egész komisz életét. De ehhez már nem volt erőm. Tudtam, ha fellázadok, egy ütéssel visszalök magától, s akkor minden rosszabb lesz.

– Imádkozz, mert beledöglesztlek! – mondta a másik, és láttam az égő szemeit, amint diadalmasan belém szúrja azokat.

Tehetetlenül térdre ereszkedtem.

– Miatyánk, ki vagy a mennyekben! – röhögte. – No! Miatyánk…

Összeszorított fogaim fájdalmasan fölszakadtak:

– Nem! Nem!

I. kötet 48

A másik ingerlően és könyörtelenül újrakezdte:

– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

Mint akit összemorzsoltak valami láthatatlan kezek, megadtam magam:

– Mia-a-tyánk – nyöszörögtem utána.

– Hajtsd! Azért csak hajtsd! Ez jó olaj lesz rá! Ki vagy a mennyekben…

A többiek ott álltak körülöttem. Mintha cirkuszt láttak volna, öröm és sötétség volt az arcukban.

– Ki-i vagy a mennyekben…

– No, tovább, tovább!

A többiek ordítottak:

– Gyű, te! Ne, gyű! Tovább, gebécske, tovább!

– Sze-en-tel-tes-sék meg a te szent ne-e-ved.

– Jöjjön el a te-e or-szágod, le-e-gyen meg a te akaratod.

– Miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is. Bocsásd meg a mi vétkeinket.

– Miképpen mi is me-e-egbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!

– És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól… A-amen.

A kerék lassan fölengedett, és visszajött a lélegzetem.

– No, jól van! – mondta a másik, és egészen meg volt nyugodva. – Most mehetsz… Rozsda, gyere hajtani!

Ha most látott volna az anyám, meghalt volna szegény az én nagy emberi fájdalmamtól. Egész testem csuromvíz volt az izzadságtól, a kezeim súlyosak voltak, s menetközben mintha a földön húztam volna őket.

Sok keserű pillanatomat felejtettem már el az árnyékszéken. Ez volt az egyetlen hely, ahol elbújhattam a gyilkos, idegen szemek elől, s ahol ügyesen még egy fél cigarettát is el lehetett szívni. Pár percig fáradtan és szédülten üldögéltem, aztán elővettem a fél drámát, s a füstöt egy vékony pléhcsövön, amit mindig a nadrágzsebemben hordtam, áteregettem a szomszéd kertbe.

Szép nagy kert volt ez, sok diófával és ribizlivel. A többi inasok minI. kötet 49denféle szúró és nyíró szerkezetet kitaláltak, hogy valamit áthozzanak a gyümölcsökből, de minden olyan távol volt tőlünk, hogy eredménytelen lett a fáradságuk. Csak egy nagy, vén ecetfa állt a palánk mellett. Egyszer nagyon szomjas voltam, belekóstoltam a héjába, azt hittem, valamiféle ecet van benne, undorodva visszaköptem. Azóta, valahányszor eszembe jutott, mindig átköptem hozzá a deszkanyílásokon.

Nemsokára hallottam, hogy kiabálnak utánam a műhelyből.

– Elaludtál, te Sátán?! Gyüssz-e már a dolgodra?

Elment fölöttünk a nap, s este gondtalanul futkostunk a cirkusznál. Ez a hely volt a városban, ahol a nóta és a jókedv virágzott. Ide jöttek ki a lányok, legények, és ide szabadultak le a város inasai is. A felnőttek valami természetes különválasztódásban éltek, külön a parasztok és külön a mesteremberek, és két csoportban is, külön a lányok és külön a legények.

Füttyögés, vihorászás hangzott mindenütt.

Mi nagy, bolond csoportokban kódorogtunk ide-oda. Elkapkodtuk a legények cigarettavégeit, s mint az eleven ördögöktől, féltek tőlünk a lányok.

Ott ingerkedtünk körülöttük, és boldogok voltunk, ha megfoghattuk a mellüket, ha belecsíphettünk kemény, megugró húsukba.

Némelyik hangosan visított, mint valami óriási madár, de egy pillanatra ravaszul elengedte magát, nálunk felejtette a derekát, s mi a könnyű ruhákon át egy pillanatra megéreztük a fölfűtött testét.

Melegek és elevenek voltak ezek a lányok: egyre kívánatosabbak lettek a számomra, és lassan élni kezdtek az éjszakáimban, mint a nyulaim és galambjaim.

Széles, világos utak nyíltak meg előttem. Korán fejlődő, nagy gyerek vagyok, mondták az ismerőseim, és én magam is éreztem azokat a hirtelen változásokat, amik végbementek rajtam és bennem.

Hétköznapokon este és vasárnap délutánonként kijártunk a Nyitrára fürödni. Itt egészen meztelenek voltunk, és többé nem kellett szégyenleni magamat a nagyobb gyerekek előtt, s alig is volt köztünk fiú, akinek szebb teste lett volna, mint az enyém. A legszebbek általában a lakatosok voltak. A szabók púposabbak voltak, mint mi, az asztalosoknak nagy csontok álltak ki a mellükből, a boltosok x-lábúak és fagyott kezűek volI. kötet 50tak, s a suszterek olyanok voltak, mintha sárga öregasszonybőrt húztak volna magukra. Szinte féltem ezektől a világos színű, vézna testektől. Hiába vetkőződtek le, a csiriz és a nyers bőr ecetszaga már beleette magát a testükbe, s valami émelyítő illat terjengett körülöttük állandóan.

Nincs az az erő és hatalom, ami engem akkor a háromlábú székekhez tudott volna kötözni.

Az én mesterségem, az egészen más volt. Teste és lelke volt annak, amihez az ember hozzányúlt. A szerszámok fényesek és nehezek voltak, a vasrudakban éreztem az akaratot, és örültem neki, hogy birkózni és verekedni kellett velük, valamit csinálni akartunk belőlük. Mennyivel mások voltunk mi akkor, ha egy vasköteggel a vállunkon, amelynek egyik vége szétbomoltan csörömpölt utánunk a földön, végigmentünk a városon, mint azok a nagy ülepű suszterinasok, akik bűzös, nagy talpcsomókat vagy kivikszelt csizmákat cipeltek a nyakukban. Ezeket senki sem vette komolyan emberszámba.

– Vacak suszterinas! – mondták nekik a lányok lent a vásártéren, s mintha kellemetlen érzéssel kiköptek volna. A mi kezeink fényesek és kemények voltak a vastól és olajtól, az ő fogaik sárgák és csorbák voltak a bőrök nyújtásától, marcangolásától. Egyedül az örökös jókedvük volt az, ami különb volt a mienknél.

Ők sohasem gondoltak a munkájukra, mi sokat beszélgettünk a mesterségünkről, s ha más bajunk nem volt, komolyan és odaadással tudtunk dolgozni.

Még alig voltam fél éve a műhelyben, már ismertem az összes szerszámokat, és nagyon örültem neki, ha valahol rám bízták valaminek az elvégzését. Az volt a legnagyobb örömöm, ha valamin komolyan és odaadással dolgozhattam. Még nem voltam ura sem az anyagnak, sem a tulajdon kezeimnek, de ebben a birkózásban már benne éreztem a jövő lehetőségeit.

Egy napon a mester odahívott magához, s azt mondta:

– Nesze, itt van egy darab vas, reszelj belőle egy laposfejű csavart, és vágd rá a menetet, hogy ebbe a mutterba belemenjen. Majd meglátjuk, tudsz-e már valamit!?

Nehéz megpróbáltatások napja volt ez.

I. kötet 51

Dolgoztam és izzadtam, és ha egy-egy pillanatban boldog is voltam a sikeres munkától, órák hosszat aztán kábultan gyötörtek a kétségek.

Ebéd után két cigarettáért másik vasdarabot kértem a Józsitól. Az elsőt, nem tudtam, miért, elvágta a csavarvágó.

– Szedd ki a forgácsot a fogak közül – mondta Józsi –, és akkor jó lesz.

Újra nekifeküdtem a munkának. Az egész műhely a lármájával, a küszködő, káromkodó inasaival együtt elveszett számomra.

Úgy éreztem, egy kis szigeten vagyok egyedül a satuval, a szerszámaimmal s a készülő csavarommal.

Mindent a lehető legpontosabban iparkodtam megcsinálni, s tisztán tartottam a környezetemet.

Hét órára készen lettem. Szép, fényes fejű csavar volt az, amit kireszeltem, és könnyen járt a mutterban.

– Vidd be az öreghez! – mondta a Józsi. – Elég jól megcsináltad.

A mester innen is, onnan is gondosan nézegette.

– Egyedül csináltad?

– Igen.

– Biztosan emlékszel rá?

– Egészen magam csináltam!

– Jól van, most menj a dolgodra. Ha iparkodni akarsz, akkor lesz belőled valami.

Mindent szépnek és vidáman elevennek láttak a szemeim.

A mester sovány, hosszú alakja, anélkül hogy észrevettem volna, ott előttem felhúsosodott, s mintha mosolygott volna rám a fáradt, három szál bajusza.

Éreztem, hogy enyém a világ, és nincsenek napok és csillagok, amik nagyszerűbbek a lakatosmesterségnél.

10

Nagytakarítás volt nálunk, s mivel az anyám csak esténként jött hozzá, hogy valami házimunkát végezzen, vasárnapra sem lett tiszta a lakás.

– Máma ne menj sehová, fiacskám! – mondta az anyám. – Végezd el I. kötet 52szépen a galambokat, aztán segíts kicsit nekem. Estére visszahozzák a nagymamát, szeretném, ha tiszta lakásba jönne.

A gyerekek már kint vártak rám az udvaron, de nem mentem velük. Kitakarítottuk az ólat, ők elszéledtek csavarogni, én otthon maradtam segíteni. Munka közben a műhelyi dolgokról beszéltem, anyám időnkint elénekelt egy régi falusi nótát, búsat és cifraságokkal teleaggatottat.

Aztán, hogy közeledett az este, nagyanyáról kezdtünk beszélgetni. Amióta fekvő beteg volt az öreg, azóta bizonyos időközönként ide-oda hurcoltatja magát a gyerekei között. Mindenünnen elmegy, hol a lányait, hol a menyeit unja meg, sír, hogy vigyék el ebből a pokolból, s még az udvar és utca népeit is összelármázza, hogy segítsenek rajta. A környék lakói már ismerték az öreg Istenes nénit, és mindenki megígérte neki, hogy holnap elviszik a másik gyerekéhez. Ez heteken keresztül ment így napról napra. Aztán végre kocsira is kellett pakolni.

– Vigyetek, bogaraim, vigyetek! Ezt a gyermekemet már nem bírom tovább. Még a hajam is kihull a szenvedéstől!

A kamrában volt az öreg ágyunk, s ezt most beállítottuk a konyhába.

– Itt fog feküdni szegény – mondta az anyám. – Mért nem könnyít már szegény öregen az Isten vagy jobbra, vagy balra. Egész szomorú életével ugyancsak nem érdemelte ki, hogy így kínlódjon öregségére.

– Dolgozott eleget – mondtam én is, és hittem is, amit mondtam. Még emlékeztem azokra a napokra, hónapokra és esztendőkre, mikor az anyámmal együtt állt a teknőnél, és éjjel-nappal mosták a sok idegen ruhát. Egész gőzfelhők alatt és fehér ruhahegyek között éltek, mint elátkozott börtönben. Aztán jött egy karácsony, és az örökre elütötte a nagymamát a teknőtől. Az ünnep reggelén mi gyerekek éppen öltözködtünk, mikor a szerencsétlenség történt. S lehet, hogy úgy, mint sok mindenféle bajnak, ennek is egyedül mi voltunk az okozói. Víz kellett a mosáshoz, s a nagymama, aki a mi főpatrónusunk volt, korsóval a kezében elindult az udvar végén álló kúthoz. De alig hogy kitette a lábát a konyhából, nagy, tompa zuhanást, a korsó csörömpölését és éles sikolytást hallottunk. Egy pillanatra megborzadtunk, aztán az anyámmal együtt, aki szintén elsikolytotta magát, kiszaladtunk az udvarra. A nagymama mint valami halott feküdt a síkos, fagyott földön.

I. kötet 53

– Elcsúszott! – sírt az anyám, és lehajolt hozzá, és rimánkodón élesztgetni kezdte. A többi lakók is kiszaladtak, és ők is segédkeztek az anyámnak. Él – mondták. – No, semmi, él! Csak elcsúszott szegény – zümmögték összevissza, és karjaikon bevitték a lakásba. Mint egy mozdulatlan fadarab feküdt az ágyon, s csak néhány óra múlva, mikor kissé magához tért, tudtuk meg, hogy tulajdonképpen mi is történt vele. Fölnyitotta a szemeit, szólni akart, és az álla akkor ferdén elcsúszott, s a torkából nem jött ki a hang.

– Megütötte a szél – mondta az egyik szomszédasszony. – Már láttam ilyesmit. Nézzék meg csak a jobb kezét és a jobb lábát, nem tudja azokat már többé mozgatni szegényke.

És valóban, a fél teste hideg és mozdulatlan volt.

Két napig se szólni, se enni nem tudott. Aztán kicsit magához tért, mintha újra tanult volna beszélni, csonka, eltördelt szavakat mondott, és mi, mint valami kisgyereket, tejjel kezdtük itatgatni egy dudliból. Szinte felismerhetetlenül elváltozott az arca, és két-három hét alatt egészen összeaszott. És később, mikor már újra tudott enni, akkor sem szedte össze magát többet. Ott volt közöttünk, de valamennyien éreztük, hogy a mi igazi nagymamánk mégiscsak meghalt azon a reggelen. Az a sovány, hosszú test, ami most néha nálunk, néha más rokonoknál fekszik az ágyon, már csak az ő régi életének a nyűgös, elfáradt árnyéka.

– Dolgozott, fiam – felelte vissza az anyám. – Egész életében húzta az igát másoknak, most meg már magával is tehetetlen.

– Bizony az istenke mást is csinálhatott volna vele – kerepelte közbe Mariska. – Mindig olyan nedves szegényke, mintha most született volna. Megint kezdhetek mosni utána. Én szeretem, ha nálunk van, de azért a keresztmamának se köllene mindjárt elküldeni magától.

– Jaj, jaj! Veled már nem beszélek, lányom, te már megint nyelves vagy!

– Menjetek ki, lánykák – mondtam. – Csak rontjátok itt a levegőt.

– Ki is megyünk! Nem is fogunk itt benned gyönyörködni.

– Te, Lajos, olyan vagy már, mint egy főszakácsné – darálta megint a Mariska. – Csak olyan nagy fejed ne lenne!

I. kötet 54

Visítva keresztülszaladtak az udvaron. Ki az utcára, és estig nem jelentkeztek.

A lakás már tiszta volt, anyám tejet forralt, kávét főzött be vacsorára.

Később kimentünk sétálni a Fő út felé, ahonnan a nagymamának kellett érkeznie. A lánykák fogócskát kergetőztek előttünk.

– A tatácska már tudja, hogy a nagymama visszajön hozzánk? – kérdeztem.

– Ó, apátokat, tudod, nem érdekli az ilyesmi. Ő szó nélkül belenyugszik abba, hogy a nagymama visszajön, csak aztán se szidná őt folytonosan.

– Mért ilyen minden öregasszony? Ahányat még ismertem, az mind olyan mérges és kötekedő természetű volt. Az öregeknek az lenne a legjobb, ha szépen leülnének és hallgatnának. Ha nem bántja őket senki, hát ők se bántsanak senkit. Az öregemberek ilyenek is. Kint ülnek a padon, s csak pipázgatnak.

– No, no, ezek nem olyan egyszerű dolgok, mint amilyeneknek te gondolod. A férfiak többnyire egészen más életet élnek, mint az asszonyok, és bizonyára ezért egészen mások ők öregségükre is. Boldogult nagytata felét sem dolgozta annak, mint amit a nagymama végzett. A sok munka pedig senkinek sem használ, ingerült lesz, elvadul tőle az ember.

– Azt tudom. Az inasok is attól olyan vadak. Alig tudnak szólni egymáshoz marakodás nélkül.

– Csak vigyázz, fiacskám, hogy te el ne tanuld tőlük. Az embernek mindig embernek kell maradnia. Ha pedig bántanak, csak mondd meg nekem, majd én beszélek velük okosan.

Nevettem.

– Maga még mindig úgy csinál velem, mamácska, mintha óvodába járnék. Mit szólnának nekem, ha egyszer bevinném az anyámat, hogy az védjen meg engem. Ha maga egyszer eljönne oda pörölni, akkor biztos, hogy én soha többé nem mennék be abba a műhelybe.

– Ez a te rossz természeted, hogy ilyen büszke vagy! Mi van abban szégyenleni való, ha egy anya elmegy azokhoz pörölni, akik az ő fiát bántják? Tudod, azt mondja a közmondás: gőgös ember, buta ember!

– Jól van, mamácska, de engem soha senki nem bánt a műhelyben, és ne is beszéljünk erről.

I. kötet 55

– Nem bánom. Hiszen tudod, hogy én erőszakkal nem avatkozom bele a dolgaidba!

Sajnáltam, hogy oktalanul megint előhoztam a műhelyi dolgokat. Anyámnak még mindig fájt az én inaskodásom, s valahányszor szóba jött, szinte erőszakkal meg akart győződni arról, hogy rosszul bánnak velem a többiek. Bizonyára nagyon ismerte az emberek természetét. S még mindig úgy érezte, hogy meg kell mentenie ettől a veszedelemtől. Arra azonban nem gondolt, ha egyik helyről elvesz, be kell helyeznie valahová máshová, s hogy az új hely aligha lesz különb, mint a régi volt. Természeténél fogva ő azt szerette volna a legjobban, ha egyszerűen otthon maradok mellette, ő napestig dolgozott volna, s nekem csak egy hivatásom lett volna, naponta többször megmutatnom magam, hogy még mindig ép és egészséges vagyok. Kevés gyerek volt a városban, aki, ha olyan gyöngéd természetű anyja lett volna, amilyen az enyém volt, el nem züllött volna. Erősnek kellett lennem, hogy el ne rontson az anyám nagy jósága. Szerencsénk, hogy a dolgok egy része úgy teremtődik a világban, hogy drámák és tragédiák nélkül megértsék egymást és kiegyenlítődjenek.

Egy gyökérből fakadtunk, de mégis más-más utak felé nyújtózva sétáltunk az estében. Sűrűn mentek el mellettünk az emberek, köszöntünk egymásnak, s egy-két szóval mindig mondtunk azokról valamit, akik elmentek mellettünk.

A lánykák messze előttünk lármáztak.

– A nagymama! Mamácska, már jön a nagymama!

– Hát itt van szegény – mondta az anyám, s a szemeit törölgette. – Szaladjunk, fiam!

S mindketten futni kezdtünk a szürke parasztszekér felé, ami lassan közeledett erre a kocsiúton. Először a Mihály bácsiékkal találkoztunk, s utánuk nem messzire jöttek a keresztmamáék, ahonnan most költözik a nagymama. A keresztmama kezet fogott velünk, de a nagy mahomet lánya ránk se nézett.

– Hát neked mi bajod van, te lány? – kérdezte tőle az anyám. – Talán te is köszönhetnél az embernek!

Szélesen megvetette magát.

– Jobb dolgom sincs bizony, csak maguknak köszöngetni! Vegyék I. kötet 56már le azt a vén mumust arról a szekérről, aztán akkor lássam valamennyiüket, mikor a hátam közepét!

– Hallgass már, a fene a pofádat! Hogy nem tudott a ménkő már régen megcsapni, azzal a vén huncut apáddal együtt… Hogy mit köll nekem ezektől kiállnom! Várj, kutya, ezért a bánásmódért meg fognak nyúzni a saját kölykeid!

Ezek az emberek mindig ilyen durván, kétségbeesetten veszekedtek. Csak találkozni sem igen szerettünk velük. Hogy közülük ki volt a nagyobb bűnös, azt a legigazságosabb bíró sem tudta volna eldönteni. Az ember napszámos volt a vasúton, ő járt bevásárolni a munkások früstökrevalóját, és ebben a foglalkozásban egészen elrészegedett. Az asszony évről évre másoknak mosott, és huszonnégy gyereket szült a világra. Nagy, felfújt teste most már roskatag volt, mint valami üresedő zsák. Ha szóltak hozzá, ingerülten durva volt, de őhozzá is csak mindig durván szóltak.

– Miért nem bánsz jobban az anyáddal, te lány? – mondta az anyám, és megfogta a testvére karját. – Látod, hogy már nem bír veletek!

– Akkor mit kodácsol mindig!

– Már megint így beszélsz, te sátán! – sipította a keresztmama, s kihúzta magát az anyám karjából, neki akart menni a lányának.

Az nyugodtan megfordult.

– Ha olyan hős, hogy verekedni akar, akkor csak jöjjön haza egyedül! – mondta, és hátra se nézett.

Az öregasszony szinte megdermedten állt egy pillanatig, aztán ijedten rimánkodni kezdett:

– Nina, az Isten áldjon meg téged! Ninácskám, ne hagyj itt, hát hogyan megyek haza az én rossz szemeimmel! Nina, lányom!

Sírt, csapkodta a kezeit. Elhúzódtam tőle, féltem, hogy egyszer csak erőtlenül rám zuhan.

A lány már elveszett valamelyik mellékutcában, s ránk hagyta az anyját, mint valami szörnyű bútordarabot.

– Ne sírj no, majd mi hazavezetünk – biztatta az anyám. – Eljössz, Lajkóm, a keresztmamával?

– Az Isten áldjon meg, Lajkó fiam! – sírta még mindig. Magához húI. kötet 57zott, s a hideg szájával megcsókolt. – Várjatok csak, várjatok, nem jó vége lesz ennek a mi életünknek!

A szekér már egészen hozzánk ért, a lánykák, mint a boszorkányok visongtak a tetején. Az emberek megálltak nézelődni, mintha cirkuszkocsi vonulna végig az esti utcán.

Nagymama rongyok és öreg pokrócok alatt ott feküdt a szekér fenekén ágyazott szalmazsákon. Mikor hozzámentünk, felragyogtak a szemei. Elgörbült szájjal nevetni akart, de csak kuncogott, és olyan volt, mintha összetört volna az arca.

– Csókoljatok meg, édes gyermekeim! – nyöszörögte, és hangosan elsírta magát. – Csókoljátok meg ezt az elátkozott nagymamát. Vagy üssetek mindjárt agyon. Legjobb is szeretném, ha mindjárt agyonütnétek.

Megcsókoltuk. Egészen fölé kellett hajolnom, erős promencliszag volt körülötte. Az arca hideg és reszelős volt, mint valami téglalap.

– Nyugodjon meg, mama – mondta neki az anyám. – Nem bántja magát senki. Csak magának sem szabadna mindenbe beleakadnia.

– Én olyan vagyok, gyerekem, mint aki már nem is él! Adjátok meg azt a darabka kenyeremet, aztán hagyjátok, hogy vigyen el az ördög.

– Hej, mama, dehogy tud maga ilyen csöndben maradni – mondta Giza néni, Mihály bácsi felesége.

– Én, Gizuskám? Hát bántottam én magát? Uram Isten, hogy ilyeneket mondjon a menye az ember szemébe.

– Jól van, mama! Hiszen most már az Örzsire került a sor, a lánya, ő jobban fog bánni magával.

Megérkeztünk.

A kocsis és a Mihály bácsi a szalmazsákot, ami egy ajtószárnyon feküdt, leemelte a szekérről.

Kinyitottam a kaput, s a két ember csoszogva vitte végig az öreg terhet az udvaron. Be a konyhába. Az asszonyok leemelték a szalmazsákról, s egy székre ültették.

Színehagyott, hosszú slafrok volt rajta, sovány, mezítelen lábai térdig kinéztek alóla, beteg keze, mint valami meghalt, zöld kígyó feküdt az ölében.

Csodálatosan hosszúnak és soványnak láttam.

I. kötet 58

Megnyírt, ősz feje ijesztően ült a vállai között, a szemeiből csak két kis gomb látszott, mint valami megbújt csigaszarvakból, vékony szája mélyen legörbült arra az oldalra, ahol egész testében benne lakott a betegség.

– Nincs már szegénynek emberi formája – sóhajtotta a kocsis, mikor kimentem vele, hogy a kaput betegyem utána.

Ezen az estén sokáig együtt maradtak a rokonok. Nehezen indult meg közöttük a beszélgetés, aztán végre is mindenki kimagyarázta a saját baját, s egy rövid időre megint összetalálkoztak.

Körben, a nagymama ágya előtt ültek.

De az öreg száraz horkolással, mintha spárgahegedűt huzigáltak volna a mellében, már aludt.

Mi gyerekek bementünk a szobába, kávét vacsoráztunk, és vidáman énekeltünk.

11

Szurok a kegyetlen eset után, hogy egyik karját a cséplőgép összemarta, két hónapig nem járt be a műhelybe. Én azonban gyakran találkoztam vele, nagyon jól értett a galambokhoz, s egészen összepajtáskodtunk. Esténként, hacsak tehette, ha nem volt otthon az apja, az ő apja egy hősködő természetű postás volt, megvárt az egyik sarkon, együtt mentünk el mihozzánk, s egész este ott maradtunk a galamboknál. Mindig volt neki valami terve, mindig törte valamin a fejét, egyszer kitalálta azt, hogy hogyan lehetne valami újfajta galambokat csinálni.

– Egy fiatalt akkor, mikor tollasodni kezd, minden tollszáránál külön befonunk kendercérnába, és meglátod, olyan göndör tollú galambot csinálunk, amilyen még senkinek sincs.

– Butaság – mondtam –, hogyan lehetne egy toll göndör, ami egyenesnek született!

– Ez csak okoskodás! Ismered azt a fiatalasszonyt, aki a mi ajtónk mellett lakik?

– Igen!

I. kötet 59

– És milyen haja van annak?

– Göndör.

– Göndör hát! De te akkor nagyon buta vagy, ha azt hiszed, hogy annak göndören született a haja. Olyan volt az, mint a szög, de láttam, egyszer befonta spárgával, s azóta olyan feje van neki, mint a birkának. Ha akkor fonta volna be, mikor nőni kezdett, akkor most még szebb lenne.

– Jó – mondtam. – Megpróbáljuk. De mi lesz akkor, ha megdöglik?

– Ha nekem lenne fiatalom, akkor már befontam volna!

S egyik este hozzákezdtünk a munkához. A fehér golyvásoktól elvettük az egyik fiatalt, a térdem közé vettem, és mindketten dolgozni kezdtünk rajta. A tejes, puha tollak tövébe bekötöztük a cérnát, s aztán az egészet egy kis gombóccá tekertük és lekötöttük.

Az állat szakadatlanul pislogott. Térdeimen éreztem, hogy gyorsan, ijedten zakatol a belseje.

– Hagyjuk abba! – mondtam. – Butaság az egész!

Szurok hallani sem akart róla.

– Ne vágj olyan együgyű ábrázatot. Két este rendbe hozzuk, és miénk lesz az első göndör galamb.

Később az utcai petróleumlámpa alá ültünk vele, és még ott is dolgoztunk rajta. Késő éjjel volt már, mikor a fészekbe visszatettük.

Siralmasan és reménytelenül nézett ki a szegény állat. Az egyik felével már készen voltunk, mint valami nedvtelen, elaszott bogyók feküdtek a még félig kopasz testén a fehér tollcsomócskák.

– Holnap bekötjük a másik felét, de legjobb lenne, ha reggel be se mennél a műhelybe. Kivisszük a vízhöz, és ott egészen készre csináljuk.

– Nem! Csavarogni, azt nem akarok. El nem szalad estig sem.

Nyugtalan, rossz éjszakám volt. Sehogy sem akart a fejembe menni, hogy a galambot valóban sikerülhet meggöndörítenünk. Nekem, bizonyos, hogy sohasem jutott volna eszembe az ilyesmi. De hát hogyan is fog most már nőni a toll, ha össze van zsugorítva, le van kötve, hogy meg se mozdulhat? Sajnáltam, hogy belementem ebbe az egész csúnya munkába. Szerettem volna fölkelni, és a csomókat fölbontani, de már nagyon fáradt voltam, kimerülten az egészet reggelre hagytam. Akkor azonban megteszem, nem bírom el, hogy ennyire megkínozzak egy védtelen állatot.

I. kötet 60

Az anyám unszolására is csak nagyon nehezen tudtam fölébredni.

– Mi van veled, hogy olyan nehezen jössz magadhoz? Beteg vagy?

– Nincs semmi bajom – mondtam kedvetlenül. – Nem vagyok beteg… Mondja, mamácska, igaz, hogy az asszonyok spárgát szoktak a hajukba fonni, és ettől meggöndörödik a hajuk?!

– Vannak ilyen bolondok! – felelte az anyám csodálkozva. – De hogy jut ez most eszedbe?

Már oda se hallgattam. Félig mezítelenül hátraszaladtam az ólhoz… Hát mégis igaz… A Szurok értéke nagyot nőtt előttem ezekben a pillanatokban.

A megcsúfított galamb ott ült a fészekben egyedül. A párja kimászott mellőle egészen a rekesz másik végébe. Úgy láttam, mintha ijedt, gyanakvó szemekkel leselkedett volna vissza a másikra. Az szétlapultan ült, s feltartott fejjel csak sipogott. Puhán hozzányúltam, észre se vette.

Az anyám kiáltott értem.

A másik fiatalt is visszatettem a fészekbe, s elmentem dolgozni.

Nem értettem meg, mi van velem egész nap. Mintha valami baj történt volna a fejemben, mindent elfelejtettem, a dolgok nem engedtek közel magukhoz, s az inasok elcsalták a cigarettámat anélkül, hogy csak védekezni is próbáltam volna ellenük.

Délután elküldtek a vaskereskedésbe, és nem volt erőm visszatartani magamat attól, hogy haza ne rohanjak a göndörödő galambot megnézni.

Ez volt az első eset, hogy inaskodásom alatt letértem az egyenes útról.

A többiek, mikor visszaérkeztem, szidtak, s megint belefogtak a fúrás baromi munkájába. Nem voltam itt, és nem voltam ott. Éreztem a testem megtöretését, s valami sötét ködből csurgott le rám a szomorúság. Az ember néha úgy érzi magát, hogy elveszett a világban. Bizonyosan valahonnan bentről fájtak a dolgok. Talán a beteg gyermekei között élő anya sorsa lehet ennyire színtelen és elhasznált levegővel telített. S ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy mi bajom, nem tudtam volna felelni.

– Ne bántsatok – mondtam az inasoknak. – Mért szeretitek azt, ha a másik ember szenved mellettetek? Én se vagyok se rosszabb, se butább, mint ti, s mégis mindenért énbennem akadtok meg.

– Ne jártasd a szád! Ha prédikálni akarsz, mentél volna püspöknek!

I. kötet 61

Hajtottam tovább a kereket. Kimondhatatlanul fáradt voltam, nehezen jött belém a levegő, a szám nyitva volt, s a homlokomról belefolyt a veríték.

Eszembe jutottak egészen kisgyerek korom emlékei. Nagyanyám akkor egészséges volt, s esténkint valami rongyos, rózsaszínű füzetekből szokott nekünk felolvasni órák hosszat. Szépen, taktusba mondta a szavakat, s a lámpa világított előtte, mint valami élő csipkebokor.

Tengeri rablókról, szegénylegényekről, néma grófokról és szibériai ólombányákról olvasott, ahová a nagy orosz cár száműzte a neki nem tetsző alattvalóit, s ahol ezeket az embereket vagy apránkint megette az ólom, vagy egy napon, mintha csak erre születtek volna, beleszakadtak a szörnyű munkába.

Alig vártuk az estéket, hogy ezeket a végtelen történeteket újra meghallgathassuk. Kint tél volt ilyenkor, itt bent a kályhában égett a tűz, s az asztal körül ülve, szinte magunkról megfeledkezetten ittuk be a szavak értelmét. Én szemben ültem a nagymamával, s a tekintetemet egy pillanatra nem vettem le az ő fényes drótokuláréjáról. Anyám oldalt ült közöttünk a két lánykával. Ha azok elfáradtak, ölébe vette őket, s azok ott csöndben elaludtak.

Hárman maradtunk minden este, hallgattunk és figyeltünk, hogy majdnem fölrepedezett a bőrünk valami belső szomjúságtól, s aztán lassan sírni kezdtünk.

A cár szegény rabszolgái, akikről a nagymama olvasott, egész valójukban megjelentek előttünk, éreztük az emberi fájdalmukat, és ismertük a feneketlen bányákat, ahol tíz körmükkel ásták föl a szenet és a végtelen hómezőket, amiken át szökni próbáltak a kínzóik elől.

A nagymama soha nem sírt. Ő csak olvasott érzőn, anyás melegséggel, az okuláréja fénylett, és nagy, kiteljesedett volt fölöttünk, mint valami gyümölcsfa.

S a lefekvés előtt egyedül csak ő merte bezárni az ajtót.

Én a nagyobbik testvéremmel aludtam együtt, egészen hozzábújtam, s a szemem sokáig nem mertem lehunyni.

A lámpa egész éjjel égett az asztalon.

Ezek a szomorú emberek azóta sokszor megjelentek előttem, hogy átI. kötet 62botorkáljanak az életemen, mint valami eltévedt árnyékok. S én most megint egészen egynek éreztem magam velük.

Hajtottam a gépet, mint egy másik rossz, agyonhajszolt gép, és nagyon távol voltam mindentől, ami szép, meleg és szerető az életben.

Egyetlen pont volt, ami felé kívánkoztam. Látni akartam a galambot, éreztem, hogy bűnös vagyok vele szemben. Vártam az estét, s az órák ólomlábakon csoszogtak errefelé:

A Szurok értelmetlenül nézett rám, mikor azt mondtam neki:

– Szégyellem magam, hogy ilyen embertelen vagyok. Talán már meg is döglött.

– Bolond vagy! – ordította, és dühösen baktatott utánam. – Olyan sírós macska vagy, akár egy kisasszony.

Otthon diadalmasan belém bökött:

– No nézd meg, te mulya! Mondtam, hogy semmi baj!

A félig befont állat egyedül ült a fészkében, s még mindig sipogott. Egész belelapult a fészekbe, mintha szét lett volna mázolva benne. Egyetlen szem nem volt a begyében.

– Nem etetik!

Szurok röhögött:

– Majd én megtömöm, csak ne nyafogj. Mi lenne a világból, ha mindenki ilyen nyamnyam lenne, mint te!

Nem harcoltam tovább. Éreztem, ha a galamb megdöglik, annak egyedül mi leszünk az okai, de ezt most már hiába mondtam volna el. S ha talán mégis?! Valahol bennem is élt annak a hite, hogy sikerülni fog a munkánk.

Vacsora után dolgozni kezdtünk. Szurok előbb kukoricával puffadtra tömte a galambot, aztán nekilátott a kötözéshez, s a puha testen egészen egymás mellé nőttek az elpiszkolt tollcsomók.

– Majd meglátod, milyen lesz! – mondta büszkén. – Egy hét múlva megpróbáljuk kibontani, olyan lesz, mint valami szép zsidólány!

Nem sokat hittem el ezekből az ígéretekből, de azért mégsem láttam olyan lehetetlennek az egész ügyet, mint ahogyan azt a műhelyből elgondoltam. Mikor elkészültünk vele, az egész inkább egy sündisznóhoz, mint egy galambhoz hasonlított. Nagyon lágyan, gondosan visszatettem a fészekbe. Az elmenekült másikat odaültettem mellé.

I. kötet 63

Hogy mi lesz belőle, nem tudtam, de titokban reméltem valami jót, s így kétségek és remények között fektettem le magam másnapra.

Reggel első dolgom volt az ólhoz futni.

Ijedten meghőköltem.

A szegény, megcsomózott galamb ki volt dobva az ólból. Az öregek, mint többé nem az övékét, kihajították maguk közül. A gubancos test, mint valami csúnya papucs feküdt a földön.

Nem tudtam hozzányúlni, tehetetlenül, magamba roskadtan mentem vissza a lakásba.

– Mi bajod van, te gyerek? – kérdezte az anyám ijedten. – Mi történt veled?

– Beteg vagyok – mondtam. – Üzenjetek be a mesternek, hogy beteg vagyok!

Egész nap nem mozdultam ki a lakásból.

Hogy mi bajom volt tulajdonképpen, nem tudtam. Már láttam megkékült halottakat, akiket a vízből fogtak ki, vérző testet, aminő a Szuroké volt, de még semmi sem hatott rám ilyen leverően.

Talán, mert mindennek én voltam az oka!

Sokat gondolkodtam azon a napon, és lassan-lassan úgy éreztem, hogy a Szurok irigységből meg akarta ölni a fiataljaimat, és csak azért találta ki az egész komédiát, hogy elpusztítsa őket.

Már nagyon sok csúnyát láttam az emberek természetében, nem szerettem őket, s ez a nap még messzebbre lökött el tőlük.

12

Egy napon megint megszólított a mester:

– Holnap reggel hozzál magaddal valami ebédrevalót, mert kimentek a temetőbe festeni. Terád bízom ezt a munkát, vigyetek ki míniumot, pucoljátok le a régi festéket a rácsról, aztán kenjétek be újra, és nézzétek, hogy estére készen legyetek!

A többi inasok irigyen morogtak ezért a munkáért. Ezt a megbízást valamennyien szerették volna megkaparintani. Kint lenni a mester körI. kötet 64zetéből, és egész nap jóformán semmit sem dolgozni, ez a legtöbb volt, amit ezek a gyerekek megkívánhattak maguknak. Tudtuk, a temető tele van madarakkal, s ha valahol használni lehetett a parittyát, akkor ez a hely éppen ennek a mesterségnek teremtődött.

Ahogy a mester a parancsot kiadta, a halfejű parasztgyerekkel készülődni kezdtünk a munkára. Kaparóvasat csináltunk, összeszedtünk néhány ócska reszelőt, s egész délután festéket törtünk az udvar egyik sarkában.

– Kérd meg a Józsit – mondta a halfejű –, hogy engedjen pucnikat vágni. – Mi, lakatosinasok, híresek voltunk a parittyáinkról, amik közönséges kavics helyett mindig pucnikkal, ezekkel az apró vasdarabokkal voltak megtöltve. Egész héten gyűjtöttük ezt a hulladékot, de ha valahová hosszabb útra mentünk, külön is vágtunk magunknak ilyen anyagot. Gyűlöltek és irigyeltek voltunk ezért a felszerelésünkért.

Józsi elszedte mindkettőnk cigarettáját, s megengedte a pucnivágást.

Másnap reggel kis szerszámládával, festékdobozokkal és éles vastörmelékkel felszerelten indultunk ki a temetőbe. Tikkadt, nyárközépi nap volt, fehér szikrákkal himbálózott körülöttünk a por, s mintha felmelegített plattnin jártunk volna.

A tótok utcáján mentünk végig, itt-ott mint a vadászok megálltunk, és nekikészültünk a lövöldözésnek. Errefelé a nagy parasztportákon sok volt a galamb, kilőtt vasdarabjaink repültek a hosszú háztetők felé.

Egy ösztövér paraszt zörgő cséplőrúddal rohant ki utánunk az utcára.

Mi utolérhetetlenül messze voltunk.

Mintha csak cigarettázni és heverészni jöttünk volna ki, nehezen kezdtünk a munkához. A rács, amit újra kellett festeni, mélyen bent volt a sűrűben, közel az apácák sírjához. Senki sem járt a temetőben, a madarak lármáztak, nagy, lisztporos lepkék szitáltak a napfényben.

– Dolgozz csak! – mondta a halfejű, és ő lustán hanyatt feküdt a fűben. – Aztán meg én vacakolok.

– Én meg elmegyek aztán lődözni.

– Tojok a fejedre – brummogta a halfejű, és csúnya, nagy kezeivel letakarta szemeit.

Mintha aludt volna, én messze csavargó gondolatokkal, ízetlenül dolI. kötet 65goztam. Lehet, hogy a napi fegyelem alól való kiszabadulás, de lehet, hogy maga ez az elhagyott hely volt ránk ilyen különös hatással. Kívül kerültünk napi megszokottságunkon, s nem tudtuk beletalálni magunkat az új helyzetbe. Nagy erő kell ahhoz, hogy az ember önmagát fegyelmezze, s minket egészen puhára, ellenállásra képtelenné főzött meg a nap.

– Gyere te is dolgozni! – kiabáltam a szunyókáló felé. – Gyere, mert én is itthagyom az egészet!

A festéket sűrű, vörös kovászban mázoltam rá az öreg rudakra. A fűben széthullott csöppek mint valami megvérzett sebek ragyogtak.

– Hadd a pokolba, te együgyű! – mondta a halfejű. – Gyere aludni. Az ember szinte érzi, hogyan nől ki a szakálla.

Vagy két óra hosszat aludtunk. Aztán kényelmesen enni kezdtünk, és cigarettára gyújtottunk.

Lusták és gondtalanok voltunk, mint valami fiatal állatok. Nem akartunk semmit, csak egészen elengedni magunkat, de a madarak ingerlőn közel jöttek hozzánk, és végre is fölhecceltek bennünket. Elindultunk a vadászatra. A temető tele volt lármás, nagy fejű gébicsekkel, mint valami fiatal pávák rikoltoztak a kereszteken.

Óvatosan, fától fáig lopakodtunk feléjük, de alig tudtunk egy-két lövést leadni. Mintha a hátukon keresztül is láttak volna bennünket, rikácsolva menekültek.

Végre az egyik bokor hegyéről lebukott az első áldozat. Kövér hím madár volt. Vérzett a feje, az alsó csőrét tövéből leszakította a pucni. A világos, gyönge vér rácsöpögött a kezemre, és belekenődött a durva míniumba. A halfejű kutyás dühvel kapkodta tőlem a madarat. Még ki sem hűlt, letörte a szárnyait, és szép villásan beletűzte a kalapjába.

Mintha újraszülettünk volna, hirtelen vidámabbak, elevenebbek lettünk. Már egészen megfeledkeztünk a munkáról. Hajkurásztunk a tüskés bokrok között, a madarak megriadt zajjal menekültek fel a fák hegyére. A halálos vasdarabokat lelkesen utánuk küldtük, de eredménytelenül.

– Tedd ki a kalapodat! – mondta a halfejű. – Harminc lépésről keresztüllövöm a karimáját.

– Tedd ki a tiédet, kapsz fél cigarettát!

I. kötet 66

Sokáig veszekedtünk, aztán mégis az egyik kereszt hegyére felakasztotta a kalapját.

Lőttem, az éles vasdarab átröpült az ócska posztón.

– Ez könnyű volt! – mondta elsavanyodottan a halfejű. – De találd el ott azt az üveget!

Az apácák sírja előtt álltunk, s a kőoszlopba vésett Krisztus-képre mutatott.

– Mi? – kérdeztem értelmetlenül. – Azt akarod, hogy a Krisztusra lőjek?

Gúnyosan vigyorgott:

– Ha eltalálod, visszaadom a fél dámát!

– Rá akarsz csábítani – s valami ijedtséget és szégyent éreztem a hangomban. Olyan hirtelen szakadt rám ez a helyzet, hogy igazán védekezni sem tudtam ellene.

– Jó pofa vagy, testvér! Erre már nem telik a bátorságodból.

Láttam, hogy heccelni akar, de mégsem tudtam meghátrálni előle. Mintha elszédült volna a fejem, nem tudtam, mit csináljak.

– Ha fogadunk, hát lelövöm! – mondtam elszántan. – A cigarettát tedd le ide mellém! – Ezt nem azért mondtam, mintha igazán annyira érdekelt volna a darabka bagó. De mondanom kellett valamit, okoskodnom kellett, hogy mennél több időt nyerjek. Mintha verembe estem volna, rejtett benső kétségbeeséssel kapaszkodtam valami kivezető út felé.

– No, lőj! – sürgetett a halfejű. – Nesze, még itt van hozzá egy fél! – s még egy darabka cigarettát dobott a földre.

Odaálltam, szembe a beüvegezett képnek, és kifeszített gumikkal céloztam.

Elszabadult idegenséggel remegtek a kezeim. A szemeim mintha ki akartak volna ugrani a fejemből, lázasan égtek, és mégis alig láttam velük.

– No! – nyöszörögte felém a halfejű. – No, számolsz?

Egy pillanatra, mintha valami részegségből ébredtem volna fel, leeresztettem a karjaimat.

– Jól van, olvass! – s még egyszer nekiszántam magam. – De lassan, hogy célozhassak!

I. kötet 67

Gyáván könyörögni szerettem volna emberhez és Istenhez, hogy engedjen szabadon ebből a gyötrelmességből, de valami kétségbeesett dacból megint fölemeltem a kezeimet, és céloztam.

Hallottam a halfejű lapos, kegyetlen hangját:

– Egy!

– Kett-ttő!

– Há-á-ro-om!

Elengedtem a parittyabőrt, s egy nagy, földrengető csörömpölés szakadt be a fülembe.

Az egész testem megfagyott.

Éreztem, hogy megfordult velem a világ, mindennek vége van.

Néhány pillanatig halott voltam a csönd alatt, aztán elszántan fölnyitottam a szemeimet.

Halfejű ott állt mellettem. Halálosan sápadt volt, a fogai összekocogtak, mikor beszélt.

– Mi történt? – kérdeztem, mintha csak most estem volna bele ebbe a környezetbe.

– Lelőtted! – mondta, s a szétzúzott képre mutatott. – Te pogányabb vagy a zsidó katonáknál!

Mindenen túl voltam. Ott villódzott előttem az összezúzott üveg, és láttam, hogy semmi különösebb nem történt a világban. Nevetett a lelkem, s az izmaim szabadok és frissek voltak.

– Lelőttem, mert mondtam, hogy lelövöm! De nem köll a cigarettád. Az ember, ha csinál valami nagy dolgot, azt ne azért csinálja, mert megfizetik neki… Tudd meg, én többé már nem fogok félni az Istentől, s ez elég nekem ezért az egy lövésért!

– Rossz természetű ember vagy! – mondta a halfejű. – Nem szeretnék mindig együtt lenni veled!

– Gyerünk dolgozni! – feleltem vissza. – Estig még csinálhatunk valamit.

Festettünk, és sokáig nem szóltunk egymáshoz.

Milyen különösek az emberek, gondoltam, rászedett, hogy lőjem le a képet, s most meg láttam, hogy valósággal fél tőlem. Hogy miért, nem is tudtam megérteni. Egy nagy szerencsétlenségen mentem át előtte, látta, I. kötet 68hogy semmi különösebb nem történt velem, most örülnie kellene, hogy szerencsésen kimásztunk a kisgyerekek babonáiból. Ebben az örömömben is egyedül maradtam. Gondolkoztam, és éreztem, hogy a világ nagy és tiszta körülöttünk, s csak az emberek rosszak benne.

A munkánk szaporán haladt. Amit reggel bemázoltam, azt le kellett kaparni, és újra csináltam az egészet. A halfejű belül, én kívül festettem, s kitágult tüdővel cigarettáztunk.

Estére készen lettünk.

– Ha az öreg megtudja, elzavar! Mégiscsak pogányság volt tőled… lelőni a feszületet!

– Üssön meg a kő! Hát mért ugrasztottál, ha most meg így nyafogsz! – Dühös és ingerült voltam. Az egészet már régen elfelejtettem volna, ez az átkozott újra meg újra előhozza. Talán árulkodni akar rám a mesternél. Kissé féltem tőle, s kissé szégyelltem magam önmagam előtt!

A műhelyben újra reszketős szájjal mesélte el a többieknek:

– Lelőtte a Jézuskát! – mondta. – Pogány, megveszekedett kutya, aki megérdemelné, hogy agyonüssék!

Az inasok megrökönyödve hallgattak, s a tolvaj halfejű, aki pedig az egész dologba beugratott, most ököllel az arcomba ütött.

Fölkaptam a kalapácsot, de nem üthettem vele. Lefogtak, mint valami rongycsomót, összevissza dögönyöztek a pad alatt.

– Te pogány kutya! – lihegték felém. – Ezt tanultad az iskolában? Te ördögkölyök!

Mindenki ütött, s mindenkinek volt valami undorító szitka ellenem.

Megadtam magam. Fájdalmasan nyöszörögtem. Éreztem, nemcsak hogy bűnös nem vagyok, de közöttük egyedül én vagyok az, akinek szabad ereje és igaz jó szíve van. Összetörtem egy üvegdarabot, és nem éreztem miatta rettegést. De nem is hivalkodtam vele. Megtörtént, s részemre nincs többé, ami babonákkal egy másik, ismeretlen világhoz kössön. Kétségtelenül szokatlan, vakmerő tett volt, amit cselekedtem, de a számomra csak egyszer volt az, s most már nem érdekelt ez a dolog.

– Te akartad, hogy belelőjek! – mondtam megadással. – S most, hogy itt vagy a többiek között, az arcomba ütöttél. Gyáva kutya vagy, és úgy érzem, hogy az is maradsz mindig.

I. kötet 69

– Eredj a szemem elől, te patkány! – ordította a Józsi. – Ha még egyet szólsz, összetörlek!

Elhúzódtam tőlük.

Nem tudtam volna szólni hozzájuk, fájtak a szemeim, hogy rájuk kellett néznem.

13

Az őszi napok kissé összébb nyomták a családot. A város szürkén lecsendesedett, az elrongyolódott inasok visszaálmosodtak a falak közé, s csak a madarászás kezdete volt az, ami újra kedvet és lelkesedést hozott közénk. Esténként a családban együtt ültünk a lámpa körül, s hetenként kétszer-háromszor is eljöttek hozzánk a rokonok. A lánykák ott hemperegtek az asszonyok ölében, és kényesek és nyafogósak voltak, mint a beteg macskák.

A férfiak cigarettáztak, pipáztak, mindenkinek volt egy kis üveg ital a zsebében, néha előhúzták, és az asszonyok felé hunyorgatva kortyogattak belőle.

– Mihály, Mihály, már megint nem tudod, mikor elég a jóból! – sopánkodott a Giza néni. – Lássa, mama, ennek az embernek még mindig nem jött meg az esze!

Ezt a vánkosokkal föltámogatott nagymamának mondta. Savós szemében már látszottak a könnyek, s az öreg segített neki az ember ellen.

– Isztok, isztok, és elisszátok az eszeteket! Miért nem hallgatsz a feleségedre, Miskám! – s hirtelen a másik fia felé. – Csak te se nevetgélj! Teneked meg éppen meglenne az okod, hogy vigyázz magadra!

Lajos bácsi, a nagymama másik fia, egy gúnyos, félszemű ember volt. Hogy az egyik szemét elveszítette, annak is a részegeskedés volt az oka. Vasúti bádogos volt, egy napon részegen állt oda pléhet faragni, egy szálka beleugrott a szemébe, s még ott a helyszínen megvakult. Sokáig szinte eszelősen szenvedett. Alig volt harmincéves, egészen összetöpörödött, de hogy kissé talpra állt, még jobban nekilátott az ivásnak, s bántón kötekedő volt mindenkivel. A felesége, akit Julcsa néninek hívtunk, hosszú, soI. kötet 70vány asszony volt, sokszor szembeállt vele, s ilyenkor, mint két elszánt ellenség, kegyetlenül összeverekedtek. Mindenki úgy tudta nálunk, hogy ez az asszony nem szereti az urát, s hogy Lajos bácsi miatta lett ilyen ember. Volt bennük valami büszkeség, s ez a természetük valósággal ellökött tőlük.

– Igyon maga is, mama! – mondta kajánul. – Eleget ült már ebben a fészekben, talán megint szaladni kezd tőle.

Az asszonyok rosszallóan leintették.

A Mihály bácsi heccelődőn nevetett:

– Hát te iszol-e, Lajki?

– Köszönöm szépen! – mondtam szégyenkezőn. – Nekem még nem szabad innom.

– Hát az már meglátszik rajtad, hogy egyszer vénkisasszony lesz belőled.

Nevetett, s a fogai mint valami szép fehér kövek látszottak ki a tömött, fekete bajusza alól. Őt szerettem legjobban a rokonok között. Szép, nagy szál fekete ember volt. Kazánkovács, s ő is a vasúton dolgozott. Tömör, kerek feje már kopaszodott, s a még megmaradt haja s kurta, vastag bajusza melegen fénylett, mintha állandóan ki lett volna pucolva. Szerettem a közelében lenni, még a szaga is más volt, mint a többieké. Azt mondták, szereti a lányokat, s hogy a felesége féltékenyen vigyáz rá. Mindig így mondta neki: „Mihály, Miskám, apácskám”, s én sokszor láttam, hogy majdnem megeszi őt a szürke, alázatos szemeivel.

Ezek az esték sok mindent megmutattak nekem. Néha egészen elveszítettem gyerekségemet, s mint komolyan számba vett felnőtt éltem a felnőttek között.

Mikor elmentek tőlünk, anyám egyszer sem mulasztotta el figyelmeztetően elmondani:

– Látod, fiam, milyen kár ezekért a derék, szép emberekért, hogy ennyire szeretik azt az átkozott italt. Úgy élhetnének, mint a boldog királyok, és alig van egy békességes napjuk, alig van egy jobb gúnyájuk! Mintha meg lennének babonázva, mindent elnyel a torkuk.

Tudtam, hogy az anyám mindezt csak az én okulásomra mondja, s megértéssel megnyugtattam:

I. kötet 71

– Okos emberek bizony mást is csinálhatnának a pénzükkel, s az egészségüket is tönkreteszik és a feleségüket is.

– A szegény asszonyok csak olyanok mellettük, mint a szolgálók.

– Ha én megházasodom, minden pénzt az asszonynak fogok adni! – már egészen belelelkendeztem magam ebbe a dologba. Öregesen, fontoskodón beszéltem, s módfelett éreztem a fölényemet ezek fölött az emberek fölött.

Az anyám játékosan megfenyegetett:

– No, most már menj szépen aludni, öreg! – mondta. – Holnap megint munkába.

S reggel megint beálltam a feneketlen dologba. Ilyesmik ritkán jutnak eszembe napközben. Már volt egy nálamnál fiatalabb inasunk is, most komoly, meggondolkoztató munkát kellett végeznem. A fúrógéptől elvittem a sámlit, s a satu alá szereltem. A többiek is kezdtek komolyan venni, ha jobb kedvük volt, már azt is megengedték, hogy belebeszéljek terveikbe.

Ha a mester bent dolgozott a műhelyben, maga mellé vett segítőnek, s minden dolgot okosan megmagyarázott. Meg volt elégedve velem, a munka tisztán és pontosan került ki a kezem alól. Csak a hajamért, amiatt szidott örökösen.

– Nem szégyelled magad, ilyen kócot hordani a fejeden? Olyan vagy, mint valami fiatal ringyó. A munkásember legyen olyan, mint a jó katona.

Hosszúra nőtt, hátrafésült hajat hordtam, s hiába volt minden kérés és szidás, nem tudtam tőle megválni. Úgy éreztem, erre csakúgy szükségem van, mint a ruhára, amit a testemen hordok. S ha egyszer valami miatt mégis le kell vágatnom, éreztem, azon a napon elvesztettem volna magamat, valami értelmetlen, nevetséges figurává változtam volna. Szinte betegesen szenvedtem már csak a gondolatától is ennek a lehetőségnek. Pedig senkinek sem tetszett, s mindenki belém akadt miatta.

A mesterné egyszer ollót hozott, s le akart fogatni az inasokkal, hogy megnyírjon.

Ekkor valami vad, embertelen szenvedély tört ki belőlem. Toporzékoltam, és rekedten, sírva ordítottam. Közre akartak fogni, s én eszelősen I. kötet 72védtem magam egy vasdarabbal. Gyilkos tudtam volna lenni, ha valaki hozzám nyúl.

– Nem! – ordítottam. – Nem engedem! Agyonütöm, aki idejön.

A mesterné végre is nevetve mondta:

– Hagyjátok, ez megbolondult. Ennek biztosan valami baj van a fejében. Hagyni kell őtet a mániájával.

Többet nem akartak erőszakkal megnyírni, de a mester mindig előhozta a hajamat. Ha reggel elkéstem, a hajamat szidta, s ha valamit elrontottam, akkor is a hajamat szidta.

Néha már majdnem összeestem a hőségtől és fáradtságtól, s ő nevetve játszott az üllőn.

– Húzz rá, kisasszonykám – mondta. – Darauf! Darauf! Ez jó lesz a fürtjeidnek, szépen megitatjuk őket. Húzz rá, csak húzz rá, te kis kurva!

Én lihegtem és szédültem – úgy éreztem, már nem én emelem a kalapácsot, hanem az rángat engem, részegen kólikázik velem a levegőben.

De nem engedtem. Vannak dolgok, amikhez az ember egész életével ragaszkodik, s nekem ilyen volt a hajam. És csöndes és szófogadó voltam, hogy ezt a bűnömet megbocsássák. És megbocsátották, mert nem tudtak tenni ellene. Amint múlott az idő, a mesterem egyre inkább a munkásságom értékét látta meg, s a mesterné, aki sokáig nem szeretett engem, egy napon behívott a konyhába, és jósággal, mint az anyám, azt mondta:

– Ha vasárnap elengednek hazulról, elgyühetsz ide a gyerekekkel játszani. Nem való, hogy ti is az utcán csavarogjatok, mint ezek a maflák itt a műhelyben.

Nem örültem ennek a meghívásnak, de mégis úgy kellett mutatnom, hogy boldog vagyok. S néhány vasárnap délutánomat lelketlenül agyonütöttem. Csupa lánykákkal voltam együtt, s nem szerettem őket, idegenül húzódoztam tőlük. Nyafkák és oktalanok voltak. A mesterné legnagyobb lánya, akit Böskének hívtak, örökösen mellettem volt, hízelkedett és megcsípett, és édeskésen nevetett rám. Egészen rövid ruhát viselt, a hosszú lábai görbék voltak, s alul a talpai bosszantóan befelé csavarodtak.

Az egyik délután fönt ült az ól tetején, zöld, puha mohával dobálódzott le ránk, és olyan ügyetlen volt, hogy az egész alsótestét látni lehetett.

Ez az eset nagyon lehangolóan hatott rám, és többet nem tudtam elmenni közéjük játszani.

I. kötet 73

Dolgoztam, mert mégis a munka volt a legszebb, amit eddig az életből láttam. Az ember hozzányúlt a nyers vasdarabhoz, fúrta, faragta, hajlította őket, s a végén mindig valami új és egész más dolog lett belőlük. A munkában látni lehetett az ember akaratának és erejének sokaságát, és ez mindig nyugodttá és boldoggá tett engem.

Észrevettem, hogy az üres játék egyre inkább kimarad az életemből. Ami a munkán kívül még érdekelt, azok a galambjaim és a madaraim voltak.

Most télen a madarak. Minden szabad gondolatom a csízeké, a stigliceké volt. Vasárnap reggel még alig világosodott, két-három gyerekkel, léppel, kalitkákkal, hívó madarakkal felpakoltan elindultunk ki a végtelen határ felé. Mint valami fantasztikus vándorok gázoltunk előbbre a magas hóban, ki, ki, messzire, a rozsdás bogáncsmezők felé.

Mire a nap feljött, már álltak a készülékeink. Aztán szétmentünk a madarakat felhajtani. Nagy, csipogó rajokban ereszkedtek a stiglicek. Néha messziről, föntről úgy hallatszott, valahonnan a felhők közül füttyentett egy-egy csíz.

Ropogott a hideg, s mi tüzesek és vidámak voltunk.

Ha egy-egy csapatot sikerült ráhajtanunk a körzetünkre, utána mint a fáról lógó gyümölcsöket, szedtük le a lépvesszőkre ragadt madarakat. Hamut vettünk ki a zsebünkből, a ragadós részeket behintettük, s a pihegő madarat beengedtük a sötét gyűjtőkalitkába.

És megint minden elölről, egész délután háromig, négyig.

Egyszer, hogy hazafelé mentünk, két cigány madarásszal akadtunk össze. Sok foglyunk volt, a cigányok gyorsan összebarátkoztak velünk.

– Hozzátok el hozzánk – mondták –, minek ez nektek? Kaptok érte egy szarkát vagy egy gimplit.

Elmentünk velük. Még soha nem voltam a peróban, egészen új világ volt az előttem. A szűk, piszkos utcák tele voltak mezítelen alakokkal. Az emberek és asszonyok nagy pipákból füstöltek, s a lányok leszaggatott szoknyában, villogó, barna lábszárakkal hancúroztak a hóban.

Szép és bolond órák voltak ezek.

S ezen az estén megint egy újabb része kezdődött el az életemnek.

I. kötet 74
14

A Józsi felszabadult, az inasok előbbre mentek a ranglétrán, s én két-három fokot ugrottam egyszerre. Voltak munkák, amiket máris én tudtam a legjobban megcsinálni, s az én munkám lett az úriházak világításának, fürdőszobáinak s csengőinek a megjavítása. Az intelligens inas voltam, akinek aránylag tiszta volt a ruhája, beszélni tudott az emberekkel, s nem kellett attól félni, hogy valamit elemel a munkahelyéről. Voltak napok, sőt hetek, mikor másodmagammal egy-egy ház rendbehozásán dolgoztam. S ilyenkor minden rám volt bízva, s szinte öreges gondossággal éltem az önálló ember életét.

– Hány éves vagy, kisöcsém, hogy alig látszol ki a földből? – kérdezte egyszer a takarékpénztári titkár.

– Tizenhárom! – mondtam némi büszkeséggel – tizenhárom elmúltam!

– Nagyobb legénye nem volt a gazdádnak, akit ideküldött volna? Nem valószínű, hogy te értesz ehhez a munkához!

– No, majd meglátja a titkár úr! A városházán én kezelem az egész vezetéket.

Dolgoztunk, s a munka szaporán haladt a kezünk alatt. Három új szobába kellett bevezetni a csengőt, világítást, és három új számot kellett beállítani a szekrénybe. Naponta egyszer, estefelé eljött hozzánk a mester, s megnézte, hogyan vezetem a dolgot. Mindig csóválta a fejét, mindig helyretolt valami kicsiséget, s aztán megint magunkra hagyott.

– Iparkodjatok! – mondta. – Így még a hideg vizet se keresitek meg.

Az első nap a titkár megfogta a másik szobában, s szemrehányásokat tett neki, amiért engem küldött ki a munkára. Nem tudom, mi baja lehetett velem ennek a vörösrézfejű, nagy hasú embernek, de éreztem, hogy nincs megelégedve velem, hogy valamit még a mesternek is el szeretne árulkodni rólam.

Hallottam, mikor a mester azt mondta neki:

– Legyen nyugodt a titkár úr, többet ér ez, mint sok mafla segéd. Komoly, tanult gyerek és nagyon becsületes.

Három nap múlva készen lettünk. A lámpák égtek, s a számok pontosan leugrottak, ha valamelyik szobában megnyomták a tasztert.

I. kötet 75

A titkár elégedetten rácsapkodott a vállamra:

– Jól van, öcsém – mondta –, derék gyerek vagy! Csak azt a buta hajad vágasd le, nem készülsz te hintáslegénynek.

Én egy koronát, a másik inas pedig egy hatos borravalót kapott. Most már minden hétre jutott valami kis kereset, el voltam látva cigarettával, mint valami felnőtt, kereső legény. S tőlem mindig lehetett cigarettát kérni, s ezért még jobban kiválasztódtam a többi inasok közül. Anélkül, hogy tudatosan kerestem volna hozzá az alkalmat, egyre gyakrabban kerültem be a felnőttek társaságába, s ha Mihály bácsi hozzánk jött, már nem húzódtam félre tőle, bele-belekóstoltam a pálinkájába.

– Lajkóm, Lajkóm, mért nyalogatod azt a mérget! – mondta az anyám intőn, de nem túlságosan komolyan. Ahogyan mostanában beszélt velem, az többé nem a gyereknek való parancsolgatás volt már. Látszott rajta, hogy óvni szeretne a nagy emberek szokásaitól, és jó volt hozzám, és szinte túlzottan becézett, hogy valahogyan visszaédesgessen az én ártatlan gyerekségembe.

Mihály bácsi büszkén ütötte a mellét:

– Az én fajtám a gyerek! Talán kisasszonyt akarsz belőle nevelni? Nem ihat édes vizet, mint a cukrászok. A lakatos, az legyen jó ivó, kemény ember.

– Szóval olyan legyen, mint ti vagytok. Az ördög vigye el a lelketeket.

– Hát haragszol rám, testvér? – kérdezte a Mihály bácsi, s a szép fekete szemei huncutul nevettek. – Hát olyan ember vagyok én, akit le kell köpni? – fölállt, kissé ingadozott már, és összecsapkodta a nagy, medvetalpas tenyereit: – Sose búsulj, testvér! A világ szép, és mi sose halunk meg! Gyújts rá, testvérkém, hogy:

Nincs cserepes tanyám…

Kint voltunk a konyhában, s a nagymamának boldogság ragyogott a sovány, elgörbült arcán. Valamikor táncos, jókedvű asszony volt az öreg, s még most sem veszett ki belőle a nóták szeretete. Ha a részeg fiai énekelni kezdtek, megolvadt a szíve, s mint a kisgyerek, nevetett a boldogságtól.

I. kötet 76

– Énekelj, Miskám, énekelj! – mondta. – Ez mindig csak pityeregni tud.

S aztán minden átmenet nélkül sírni kezdett.

– Mi lett belőlem, Miskám, mi lett belőlem. Üssetek agyon, gyermekeim, tekerjétek ki ezt a rossz nyakamat, minek él egy ilyen pondró a világon.

– Igyon, mama! – mondta a Mihály bácsi. – Örüljön neki, hogy ilyen szép, egészséges fiai vannak.

A lánykák lassan megcsendesítették az öreget.

Mi az asztal mellett ültünk, s már az anyám és én is énekeltünk. Elfeledkeztünk mindenről, a bús, puha szárnyú nóták vittek, vittek bennünket, s én úgy éreztem, elveszítettem a fáradt, piszkos testem, s csak egy nagy szeretet, egy végtelen ölelkezés él bennem.

Sokszor voltak nálunk ilyen esték, s éjfélkor rendesen megérkezett a Giza néni is. Az uráért jött, nagy, öregasszonyos kendőkbe volt bugyolálva, s a szemei, mint valami beteg macskáé, véresek voltak a sírástól.

– Mihály, te még mindig itt vagy? – mondta siránkozva. – Uram Isten, már éjfél is elmúlt.

Mihály bácsi abbahagyta a nótát, nagyon komolyan kérdezte:

– Mi? Haragszol rám?

Anyám már ismerte ezeket a jeleneteket, mindent elsimítón közbeszólt:

– Ugyan, te bolond, mért haragudna, nem vagy rossz helyen! Eljött érted, hogy reggel ember legyél.

– Hallgass, testvér! Ő beszéljen, ő az én feleségem. De ha haragszol, akkor menj ki innen, nem akarlak látni.

A nagymama is közbesegített az ágyból:

– Mondja már neki, Gizikém, mondja ennek a vén bolondnak, hogy nem haragszik!

– Nem haragszom, Miskám, de látod, mit csinálsz már megint.

– Én mit csinálok? Itt vagyok a testvéremnél! – egyszerre nekitüzesedett. – A szakramentumát, nekem talán már a testvéremet, a szegény beteg anyámat se szabad meglátogatnom?!

– Hát mondtam én ezt neked, Miskám? Látja, mama, milyen ember ez!

Az asszony tudta, hogy most mi következne, alázatosan megjuhászkodott.

I. kötet 77

– Ha nem mondtad, akkor gyere szépen ide – mondta az ember, és visszaült a helyére. Lábait összetette, és csattogóan rávert a térdére. – Gyere, ülj szépen az ölembe! Gyere no, tudom én azt, hogy te vagy az én jó kis feleségem.

Az asszony szégyenlősen, de kuncogó örömmel beleült az ember erős, nagy ölébe.

– Jaj, de bolondos ember vagy te, Mihály!

– Törüld meg szépen a szemeidet – mondta a Mihály bácsi. – Nem veszünk mi el, ne félj semmit. Ha kicsit mulat az ember, azért még… Hej, Gizkám, ha te olyan ember lennél, mint én!

– Jól van, Miska, jól van, de most már menj szépen haza – csitította az anyám. – Holnap neked is dolgoznod kell, meg nekünk is.

A nagymama is segített:

– Menj, gyerekem, menj. Aztán eljöttök megint.

Néztem azt a nagydarab fekete embert, úgy bántak vele, mint valami gyerekkel, s ő puhult, hajlott ide-oda a meleg szavak alatt. Sok rokonságot éreztem vele magamban, átfogtam a derekát, s örültem neki, hogy hozzáérhetek, és érezhetem benne az embert, a jó, szerető embert.

Elmentek, de ez az érzés megmaradt bennem, és elaludtam vele, mintha egy, még az én anyámnál is jobb anya ölében pihentem volna.

Reggel tisztán és gondtalanul ébredtem. A többiek még aludtak, az anyámmal együtt öltöztünk, és együtt mentünk el hazulról. Még egy patika nyílt meg a városban, és ő oda járt be laboránsnak. Reggel együtt mentünk el hazulról, s este ő még valamivel később jött haza, mint én. Fáradt volt az egész napi munkától, de akkor még oda kellett állnia főzni másnapra. Marika, a nagyobbik lányka segített neki, de mégis embertelen sok volt ez a munka, s néha sírt, és nagyon szomorúan panaszkodott az életre.

Az apámmal alig találkoztak össze néha-néha. Mintha egészen különélő emberek lettek volna. Ő nem jöhetett haza ebédhez, s az apám nem jött haza vacsorára. Ez az örökös különélés egészen elvadította hazulról az öreget. Délben leült közénk a fölmelegített ételhez, de alig volt hozzánk egy-két szava, mintha mindig el lett volna késve, még a kalapot se vette le a fejéről. Esténként pedig beült egy kocsmába, és ott a postásokkal söI. kötet 78rözött és kártyázott késő éjjelig. Alig volt hozzánk több köze, minthogy elsején, úgy-ahogy, hazaadta a fizetését. De azt is egyre nehezebben és egyre hiányosabban. Én már nagy gyerek voltam, s az anyám sokszor panaszkodott nekem, ha kettesben voltunk.

– Iszik és szeretői vannak – mondta szomorúan. – Szégyellem magam, hogy ilyesmit beszélek neked, de te már nagy gyerek vagy, megérted az életet.

Ügyetlenül dadogtam. Még nem tudtam könnyedén, természetesen beleártani magam ezekbe a dolgokba. Éreztem az anyám igazát, de soha semmi rosszat nem mondtam az apámról, s most sem tudtam elfogulatlanul látni.

– Az én életem már nem ér semmit – mondta az anyám. – Legalább ha már ti nagyok lennétek! De istenem, még alig látszotok ki a földből.

S aztán egy ideig megint mindenbe beletörődött. Reggel elment hazulról, s este hazajött, hogy főzzön valamit a családjának, és reggel megint elment, hogy estig dolgozzon a családért.

Egyedül ez a szakadatlan robot volt az, ami élesztgette benne az életet, és ez a munka egyszer majdnem meg is ölte benne az életet.

Egy délután kint a műhelyudvaron dolgoztunk, mikor a nagyobbik testvérem értem szaladt.

– Lajos, gyere rögtön haza, a mamácska megégett! – lihegte, és láttam, hogy fehér volt az arca az ijedtségtől, és könnyeztek a szemei.

Nem értettem.

– A patikában megégett.

– A mamácska megégett?

– No, fuss, fuss! – kiáltott rám a mester. – Ne spekulálj, fuss!

Megfogtam a testvérem kezét, rohanvást húztam magam után az utcákon. Még mindig nem értettem, hogy mi történhetett. Mindenféle zagyva képek ugráltak a fejemben. De azt, hogy az anyámat valami nagy szerencsétlenség érte, sehogy sem tudtam értelmesen elképzelni.

Az udvaron csoportokban álldogáltak a szomszédasszonyok.

– Szegény gyerekek – mondták –, szegény gyerekek!

A konyha is tele volt asszonyokkal, alig tudtunk előrejutni.

S aztán hirtelen ott álltam az anyám előtt.

I. kötet 79

Nem ismertem meg.

Félig meztelenül ült egy széken az asztal előtt, nem volt haja, a feje olyan nagy volt, mint egy szörnyű vörös hólyag, s a kezei is vörösen, bőrtelenül lógtak le a szék két oldalán.

– Lajkóm, fiam, meghalok…

Hallottam a gyönge hangját, de nem láttam a szemeit, és nem láttam a száját.

Egyetlen hang nem jött fel a torkomból.

Az asszonyok rémülten álltak körülöttem, néztek rám, talán valami rendkívüli dolgot vártak tőlem.

Egy percig még álltam a helyemen, aztán lassan összecsuklottam, de nem tudtam elsírni magam, beteg, csordultig telt szívvel elhúzódtam.

Bementem a szobába, és bambán, elfáradtan leültem a gyerekek kis asztalához.

Valami sűrű, szürke maszattal volt tele a fejem, gondolni sem tudtam semmire. Aztán lassan mozogni kezdtek a kezeim, a kovácsolás ritmusát kopogták az asztalkán. Hogy aztán még mit csináltam, és mi történt körülöttem, azt nem tudom.

Késő éjszaka volt, mikor a Mihály bácsi fölébresztett.

15

A dolgok, amik eddig észrevétlenül elmentek mellettem, most minduntalan belém akadtak. Szemeim lesiklottak a felületekről, és egyre mélyebben ismerkedtem meg az élettel. A munka nem volt többé játék, és fölébredtek bennem a vágyak a lányok közelsége iránt. Az, hogy napestig dolgoztam, az, hogy izmaimat kihúzták a reszelők és kalapácsok, nem volt elég ahhoz, hogy csöndesek és altatók legyenek az éjszakáim. Későn feküdtem, s reggel csak hosszú ébresztgetéssel tudtak ismét talpra állítani.

Amióta a cigány madarászokkal megismerkedtem, minden szabad estémen elmentem a peróba. Eleinte nem is tudtam, miért teszem meg ezt az utat, de később valami halvány sejtelemmel ismergetni kezdtem új magamat. Nem hittem el, hogy ez az első szerelem, amitől a diákok beteI. kötet 80gek voltak, amiről olyan sok trágár dolgot mondtak el az inasok. De mégis észre kellett vennem, hogy nem vagyok többé a csak önmagának élő s önmagával megelégedett gyerek. A lányokkal eddig alig törődtem valamit, s amit a szép kövér asszonyok iránt éreztem, az is inkább csak a gyerek meleg, odaadó szeretete volt egy jó anya felé. A Spaták mamájára mindig úgy gondoltam, mint egy második anyámra, akit szerettem volna teljes szájjal megcsókolni, és éreztem, hogy szó nélkül, hosszan el tudnék aludni az ölében.

Az inasok hanyag lompossága teljesen lemaradt rólam, minden este félig megmosakodtam, kitisztítottam a cipőmet, a hajamat hullámosra fésültem, s mint egy tiszta, felnőtt ember mentem el hazulról.

A cigányok már valamennyien ismertek, azt mondták, „szervusz, patikus”, és rendületlenül jártak utánam, és kunyerálták a cigarettáimat.

Az egyik madarászt Spangernak hívták, csúnya, nagy orrú, szőrös ember volt, s valósággal patkánylyukban lakott a családjával. S ez a dohos, sötét fészek tele volt gyerekekkel és madarakkal. A falakon nem maradt egy tenyérnyi hely a kalitkák között, s a földön ágyazatlanul hevert a szalma, amin az emberek aludtak. Hogy miért jártam ebbe a putriba? Azt hittem, hogy bizonyosan a madarak miatt. A madarakat most még jobban szerettem, mint a galambokat, s itt valóban sok és különös madár volt. A cinkék, amiket hiába fogdostunk össze, mert egy-két nap alatt megdöglöttek a szomorúságtól, itt szabadon ugráltak a lakásban, és egy tálból ettek az emberekkel. A gyerekek játszottak velük, mint valami játékszerrel, s ezek a buta madarak cingettek, fölugrottak az ember fejére, s éltek, mintha övék lett volna a világ. Spanger bácsi egy kis suszterasztalka előtt ült, s gyártotta a kalitkákat. Minden este halálos pontossággal megkérdezte tőlem:

– Van-e sok pénzed, lenne egy anyamajmom a részedre?!

Már borzongott a hátam ettől a butaságtól, s az öreget magát is inkább anyamajomnak láttam, mint embernek. S ezt különben is észrevettem már, hogy az emberek megváltoznak mesterségük szerint, sőt idővel az állatokhoz is hasonlítani tudnak. Ismertem egy öregasszonyt, aki évről évre jobban hasonlított a daxlikutyáihoz. Egy hizlaló pedig egészen olyan kis szemű és benőtt fülű lett, mint a disznai. Spanger bácsit egyre inkább I. kötet 81anyamajomnak láttam. Az egyik ócska ládán üldögéltem, és néztem ezt az embert és lármás, piszkos gyermekeit. Mintha versenyt születtek volna egymás után, alig különböztek. Egy tizenhat-tizenhét éves lány volt közöttük a legnagyobb, s én egy idő múlva rájöttem arra, hogy nem is annyira Spanger bácsi madarai, mint inkább e miatt a lány miatt jártam ide. Verának hívták ezt a lányt, vékony, hosszú lábakon járt, mint valami őzike, a haja fekete volt, s az arca, a kilátszó teste mintha be lett volna olajozva. Szakadatlanul lármázott és ugrált, és szégyentelen volt, mint egy fiúkamasz.

Ájtatosan és szemérmesen nézegettem, de sokáig nem mertem egészen a közelébe kerülni.

– Mért nézel rám, mint valami cethal? – kérdezte tőlem a lány, ha már bántotta a figyelő, merev nézésem. – Buta kölyök vagy te, patikus, akiben nincs vér.

Nem tudtam védekezni, de azért csak mondtam valamit, hogy kötekedhessek a lánnyal. Pajtáskodni szerettem volna vele, megfogni a sima, olajbarna kezét, és mondani neki valami szépet, és hozzádörgölőzni, mint ahogyan a jószág hozzádörgölődik a gazdájához.

– Te szerelmes vagy belém, patikus, de hát miért nem hozol nekem valami szép ajándékot?!

– Én nem vagyok patikus! – mondtam ügyetlenül, mintha ennek a megszólításnak a helyreigazítása lett volna a legnagyobb gondom. – Tudod, hogy lakatos vagyok. Azért, ha akarsz tőlem valamit, hozhatok neked… Gyújtsál rá egy cigarettára.

A többi gyerekek már aludtak, mi egészen egymáshoz szorultan üldögéltünk a ládán. Néha csodálatosan jókedve volt ennek a lánynak, s ilyenkor játszott velem úgy, hogy ez a játék már kínzásnak is beillett. De szó nélkül hagytam, hogy teljék a kedve. Ő nem volt olyan okos és meggondolt, mint én, s úgy vélekedtem, nekem mindent jó szívvel kell fogadnom, ami tőle van. És néha igazán jó volt hozzám, mint valami különös, csonttalan állat fölnyújtózott a számig, és megcsókolt. Hús és tej volt ebben az érintésben. És megfogta a karom, és az összecsukott kezem fejét mint valami fészekbe, eltette a hóna alá. Égtem, és a vér szaladgált bennem, mintha ki akarta volna pukkasztani az ereimet.

I. kötet 82

A Spanger bácsi özvegyember volt, s így esténként kócos, idegen cigányasszonyok üldögéltek vele az asztal körül. Láttak bennünket, de nem törődtek velünk. Nem érdekelte őket, hogy mit csinálunk, s nem bántotta őket, hogy mi látjuk az ő dolgaikat.

Csúnya, trágár szavakat beszéltek, pipáztak, s mocskos életüket szétköpködték a földön.

– Miért nem mész már haza, te zöld béka! – mondta valamelyikük, ha már nagyon későn volt. – Anyád elátkozza a cigányokat.

Hallgattam, és szerettem volna láthatatlanná válni ezek előtt a boszorkányok előtt. Úgy tettek, mintha észre se vennék, hogy ott vagyok, de mégis éreztem, minden mozdulatomat figyelik. A fejem tele volt fárasztó, zagyva gondolatokkal, de mégis valami puha tisztaság után vágyakoztam.

A lány végre is elálmosodott mellettem, s lassan lecsúszott a többiek mellé a szalmára.

S nekem még mindig nem volt erőm hozzá, hogy hazamenjek. Csak ültem és szundikáltam, s néha megkörnyékezett az álom.

Az asszonyok lármás vihogással kivittek magukkal az éjszakába:

– Menj haza, te kis borjú, menj, mert a mamád kisírja érted a szemeit.

És igazuk volt, mert ezeket az éjszakákat szörnyű kétségek között virrasztotta át értem az anyám.

– Hol voltál, Lajkóm, az Isten áldjon meg, hol voltál? – kérdezte, mikor végre hazabotorkáltam. És közel jött hozzám, és nézegetett, mintha valami ismeretlen, csúnya dolgot akart volna kikémlelni belőlem. – Nem tetszik nekem, nagyon nem tetszik nekem a te csavargásod! Te még olyan fiatal gyerek vagy, éjszaka aludnod kellene, hogy nappal el ne nyomorítson a munka.

A nagymama, mint valami bagoly, szintén fönt volt még ilyenkor. És semmit sem állt meg szó nélkül.

– El fog zülleni ez a gyerek – mondta. – Aki ilyen korán kezdi a csavargást, abból semmi jó nem lesz!

Nem tudom, mit gondoltak rólam, de nem álltam oda nyelvelni velük. Mint a legnehezebb munka után, fáradtan, kimerülten tettem el magam másnapra.

Kegyetlen idő volt ez. Ezeknek az éjszakáknak az íze másnap is benI. kötet 83nem maradt, kicsit mintha részeg lettem volna, s fájt, fáradt volt az egész testem. Legjobban szerettem, ha valami komolyabb munka akadt a részemre, egészen beletemetkeztem, s semmi mással nem törődtem. Az inasok zajongtak és verekedtek körülöttem. Ami azelőtt az én sorsom volt, most egy vasúti fűtőnek a fiát nyúzták a kohónál és a fúrógépnél. Erős, zömök gyerek volt, mint valami bivaly verekedett a többiekkel. Én soha nem bántottam, s néha elkergettem róla a többieket, mert embertelennek tartottam mindenféle verekedést.

Megnyúltam és megsoványodtam.

Az anyám, akinek már szépen gyógyulóban voltak a sebei, nagyon jó volt hozzám, és sokszor leült velem beszélgetni nyíltan és mindenről, mint ahogyan az ember csak a legjobb barátaival szokott beszélgetni.

– Nem vagy te beteg, fiam? – kérdezte egyszer, mikor éppen az én jövőmről beszélgettünk. – Alig ismerek rá benned az én húsos, eleven fiamra. Megványadtál, és mindig olyan szomorú az arcod, mintha szenvednél valamitől. Rossz dolgod van a műhelyben?

Kényszeredetten nevettem:

– Dehogyis van rossz dolgom! A mester engem szeret a legjobban, mert én tudok a legtöbbet. Egy segédnek se lehet jobb dolga, mint nekem.

– És mégis – mondta az anyám –, kell hogy valami bántson téged. Nem olyan vagy, mint a többi gyerek. Mondd meg, ha valami bajod van. Tudod, hogy nekem mindent megmondhatsz, én olyan vagyok hozzád, mint a pajtásod.

Beszéltem valamit, hogy valahova más útra térjünk, de láttam, hogy az anyámat ez nem elégíti ki, a kíváncsiság és nyugtalanság továbbra is benne maradt.

S egy más alkalommal így kezdte:

– Én látom, gyerek, hogy te mégis beteg vagy. S az nagyon fáj nekem, hogy titkolódzol előttem, mintha ellenséged lennék.

Este volt, s a csendes Barátok utcájában sétáltunk karonfogva. Sejtettem, hogy mit akar kivenni belőlem az anyám, nagyon bezárkózott maradtam. Óvatosan felelgettem, s bárha jobban és őszintébben szerettem, mint a pajtásaimat, mégis voltak dolgok, amikről semmi módon nem tudtam volna beszélni. Hiába, ő az anyám volt, s állt köztünk egy láthatatlan I. kötet 84fal, ami ledönthetetlen volt. Éreztem a hangjából, hogy ezt a falat ő is érzi, s amíg máskor nagyszerű s teljesen közvetlen tudott lenni hozzám, most ügyetlenül kerülgetett a kérdéseivel, s éreztem, hogy szinte szenved, hogy ilyesmiről kell beszélnie velem. Végre, mintha valami halálos ugrásra szánta volna el magát:

– Csak azt akarom mondani neked, hogy légy okos, és vigyázz magadra, fiam! Ez a kor a legveszedelmesebb, a magadfajta, fiatal gyerekek még nincsenek tisztában az élettel, és könnyen egész életükre tönkretehetik magukat. – Pár pillanatig hallgatott, s aztán majdnem sírva azt mondta: – Én látom azt, hogy te is csinálsz magaddal valamit. Attól vagy olyan sovány, attól olyan beesettek a szemeid, és elvesztetted a jókedved, és látom, hogy maholnap öreg, elfáradt ember lesz belőled. Ne hallgass a többiekre, azok csináljanak, amit akarnak magukkal, te maradj meg tiszta, egészséges gyereknek.

Hazudtam, és gyáván, kétségbeesetten védekeztem. De mindez hiábavaló volt, úgy látszott, hogy az anyám tisztában volt mostani életemmel, és elmondott példákat göthös, egészen elhülyült gyerekekről, akik állítólag így tették magukat tönkre, és ezektől a meséktől átborsózott rajtam a félelem. Most tisztátlannak és megvetésre méltónak láttam magam, de ha rágondoltam azokra az ingerlő, titokzatos játékokra, amiket ha egyedül voltam, mindjárt szenvedélyesen megkívántam, egész testem beléremegett valami érthetetlen gyönyörűségbe. Arra sem volt erőm, hogy gondolatban védekezzek ellenük. Kívántam, mint az evést és ivást, és napról napra részeg voltam tőle. Talán, ha valami olyan munkát találhattam volna, ami egészen lefoglal, amivel nem tudok megbirkózni, de kezem alatt égett a munka, és sok volt a gondtalan szabadságom. A galambjaim és nyulaim sem érdekeltek többé úgy, mint azelőtt. Foglalkoztam velük, de már csak valami külső formája volt ez a szeretetnek, önmagukban nem tudtak kielégíteni, s inkább csak mint árucikket láttam őket.

S aztán jöttek az éjszakák. Egyedül aludtam, s mégis, nem fértem el többé az ágyban. Mintha tüzes lemezt tartottak volna szalmazsákom alatt, s a vánkosaim lesüppedtek a fejem alatt, s szinte eleven erővel fullasztottak. El akartam aludni, s felnyíltak a szemeim, s a testem elnyújtózott, mintha nem is az enyém lett volna többé.

Néha kilestem az anyám és testvéreim ágya felé.

Sírnivalóan szégyelltem magam.

I. kötet 85
16

Az apámmal egyre ritkábban, hetenkint alig egyszer-kétszer találkoztam össze. Anyám betegsége nem kapcsolta jobban az otthonhoz, néha úgy láttam, azóta még feltűnőbben elmaradt tőlünk. Az ebédet is egyre gyakrabban kellett hozzá a patikába bevinni, s ha a lánykák vasárnap reggel bementek hozzá az évek óta szokásos vasárnapi pár hatost megkérni, csak nehezen állt velük szóba, s ha tehette, egyszerűen elbújt előlük. Nagyon belém volt nevelve az apai tekintély, de mégis, egyre jobban elhidegültem ettől az embertől. Ha csak lehetett, én is elkerültem a vele való találkozást. Ha néha mégis összeakadtunk, szinte gépiesen megkérdezte:

– No, aza kérem, dolgozza?

– Igen – mondtam én is közömbösen. – Dolgozom. – A szavainknak nem volt színe, s ahogy elbúcsúztunk, abban nem volt megértés és melegség. Ha olykor adni akart két-három krajcárt, nem fogadtam el, azt mondtam, most éppen van nekem is.

– Nagy úr lette, kérem! Nagy úr lette maga – mondta, de nem volt dühös, inkább valami gúnyolódó szomorúság volt a hangjában. Azt hittem, az apám elfáradt, mód fölött elöregedett, s ezért változott meg ennyire a természete. Már csak a sör meg a kártya érdekli, s bántja, hogy van családja, akit mégsem tud egészen elkülöníteni magától. Otthon, ha a rokonok együtt voltak, szoktak beszélni róla is, s az anyám ilyenkor mindig sírva fakadt:

– Elrontották a barátai – mondta. – Valami vén satrafa szaladgál utána, s az teljesen elvette az eszét. Hogyan tud egy asszony ennyire lelketlen lenni, tudja, hogy családja van neki?!

A lánykák előtt nem beszéltek ilyesmit, de előttem már nem volt titok. Úgy éltem, mint aki mindenbe be van avatva, és egy napon megvilágosodott előttem, hogy vannak dolgok, amiket még nekem se mondanak el, s hogy valóban, egyes dolgokat alig-alig bír el az én természetem.

Egy délben, mikor ebédre jöttem haza, az apám vad kiabálását hallottam ki a lakásból. Nem értettem meg, hogy mi történhetett. Hiszen már annyira elszoktunk apámtól, hogy még a pörölése, káromkodása is egészen idegenül hatott rám.

I. kötet 86

A nagymama ijedten, hegyesen ült az ágyában, jó kezével, mint valami piszkafával integetett felém, mikor meglátott.

– Ne menj be! – mondta. – Ne menj be! Apád egészen meg van gabalyodva.

– Mi történt? – kérdeztem súgva.

Befogta a száját:

– Pszt! – susogta. – Szegény anyádat már egészen tönkreteszi!

Be akartam menni, mint valami ragadozó, visszakapott magához:

– Hallgass, gyermekem, hallgass!

S a szobából, a kis üvegajtón át bolondul kicsapódtak a hangok:

– Nem lesz az enyém gyereke! – kiabálta az apám. – Lebo, kérem szépen, nem vagyok az övé apja! Ha meggyün a világra, összetöröm őtet, mint fadarabkát. Majd meglátja, kérem! Mi vagyom én, egy buta semmi ember, akivel lehet az ilyesmiket megcsinálni? Összetöröm az egész famíliáját!

Az anyám kétségbeesetten rimánkodott:

– Ne kiabálj, István! Ne kiabálj úgy, nem szégyenled magad, hogy ilyeneket kiabálsz rám a részegségedben?

– Hej, hej, én már ismeri ezt a lárifári! Azt mondani, részeg ember, bolond ember, aztán minden jól van. De nekem is van szíve, kérem szépen. Az enyém felesége, kérem… huj, nem akarom megmondani kérem. Lesz egy gyereke az enyém feleségének, aminek nem én vagyom az apja!

A nagymama majd kiröpült az ágyból:

– Megbolondult – mondta –, egészen megbolondult.

Már kiértettem a veszekedés értelmét. Oktalanul egyszerre elszomorodtam. Mintha tüskék lettek volna a szavak, kétségbeesetten kérdeztem:

– A mamának kisbabája lesz?

– Hát persze, no persze! – bólogatott a nagymama. – Mi van ezen csodálkoznivaló? Azért asszony, hogy gyerekei legyenek.

Én ezt nem értettem meg ilyen könnyen. Mintha valami titokzatos kapuk nyíltak volna meg előttem, mintha csalódtam volna valamiben, I. kötet 87mintha valami halálosan megbántott volna. Az apám vad szavai most belém kaptak, egész lényemet kegyetlenül felzaklatták.

– Elmegyek, kérem, többet nem jövök ide magukhoz haza! De ha az a gyereke meglesz, összetöröm, mint a fadarabkát.

Az anyám már nem válaszolt, az asztalra borultan sírt.

Apám hátracsapott kalappal, megdúltan kijött a szobából.

Láttam, hogy be van rúgva. Köszöntem neki, nem válaszolt.

Megállt a konyha közepén, és a nagymama felé fordult:

– Hát maga mit kiabálta előbb olyan sokat?

– Már velem is baja van – nyöszörögte a nagymama. – Nem bántottam én magát, mit akar tőlem?

– No, szép – nevetett az apám bántóan, mintha homok csikorgott volna a foga alatt. – Öregasszony, aztán ilyen kriminális. Szép kis dolog, az már igaz!

Kiment, és becsapta maga mögött az ajtót.

Egy ideig hallgattunk, aztán a nagymama megsimogatta az arcom, és azt mondta:

– Menj be, Lajkóm, az anyádhoz. Vigasztald meg a szegény asszonyt.

Fölálltam, hogy bemenjek, de volt bennem valami, ami vissza akart tartani, ami elkeserítette a szám ízét, és alig engedte föl bennem a szavakat.

Megálltam az asztal előtt, s néztem az anyámat. Leborultan sírt, megfeszült háta mélységesen remegett.

– Mamácska – mondtam bizonytalanul –, ne sírjon. A tata már elment, ne sírjon.

Beszéltem, de ezeket a szavakat nem a lelkemből mondottam. Tele voltam valami zavaros, nyomasztó érzéssel, s nem volt meg bennem az erő, hogy valakit magamhoz emeljek, valakit fölsegítsek a saját fájdalmából. Csak beszéltem, csak öntudatlanul mozogtam előre.

Az anyám lassan megnyugodott, fölemelte a fejét, s a sápadt, elgyötört arcán csillogtak a szétdörzsölt könnyek:

– Istenem, Istenem, milyen lesz még az én életem. Eljutottunk odáig, hogy ezt kiabálja rám! Átkozott annak az asszonynak az élete, akinek iszákos az ura.

I. kötet 88

Megelevenedtek a kezeim, és kinyújtóztak, hogy megsimogassák az anyámat, anélkül hogy én irányítottam volna őket.

– Nyugodjon meg, mamácska – mondtam. – Mi már nemsokára nagyok leszünk, s akkor meglátja, milyen jó dolga lesz magának!

– Ti lassan megnőtök, s most születik egy új gyerek. Ó, hogy ettől már nem tudott engem megóvni az Isten. Az lenne a legjobb, ha erőm lenne hozzá, hogy a vízbe öljem magam.

A nagymama magából kikelten pörölt:

– Bolond vagy már te is! Megbolondultok egymástól! – mondta, s a kicsiny szemei szakadatlanul villogtak. – Én tizenegy gyereket neveltem föl, és itt vagyok!

Én is beszéltem, s az anyám lassan-lassan megnyugodott.

– Igazatok van, fiam, várjuk meg az Isten rendelését!

Másnap az ebédet a lánykák bevitték a patikába. De az apám visszaküldte. Következő nap az anyám megint beküldte, s az öreg akkor nem küldte vissza. Azután mindennap bevitték hozzá az ebédet, és ő sokáig még vasárnap sem jött haza. Aztán néha-néha megint csak hazalátogatott. Anyámon már erősen meglátszott a terhesség, de őt mintha már nem is érdekelte volna ez.

Nem hittem egy percig sem, hogy az apámnak igaza volt ebben az ügyben, de az egész eset nem halt meg bennem nyomtalanul. Nagyon és könnyen elszomorodó természet voltam, s most úgy éreztem, valami nagy, személyes bántódás esett rajtam. A nemi élet különösségei már nem feküdtek előttem egészen betakarva, s ha én el is követtem bizonyos dolgokat, amik miatt szégyelltem magam önmagam előtt is, alig tudtam elviselni azt, hogy ugyanilyen hibákat lássak meg hozzámtartozóimban, akiket én annyira szerettem, és olyan tisztáknak képzeltem el. Talán sohasem jutott volna az eszembe, hogy az én anyám több és másmilyen is lehetne, mint amilyennek én eddig láttam. Hogy minket a világra hozott, az régen volt, azóta mint valami szent élt közöttünk. És ez jólesett nekem, mert az ő tisztasága volt az én otthonom. Most kizökkentem magamból, a bizonytalanság és gyanakvás fészkelődött belém. Nem szerettem hallgatni, ha valaki az anyjáról beszélt előttem, minden szóban célzást éreztem, amivel engem akartak bántani. A régi pajtásság valahoI. kötet 89gyan átformálódott bennünk hideg tartózkodássá. Nem tudom, igaz volt-e, de úgy láttam, hogy ő most valamit takargat előlem, és én láthatólag nem voltam kíváncsi az ő titkaira. Még jobban magamba fordultam, és egyre tudatosabban rejtettem el előle a saját dolgaimat.

Reggel elmentem dolgozni, és este újból elmentem hazulról.

De sokáig sehol sem találtam meg a nyugalmamat.

A galambászáshoz, madarászáshoz most már a halászásba is belegabalyodtam, s ha szabad időm volt, órák hosszat, s néha egész vasárnapokon át a vízparton üldögéltem. Üres volt a határ körülöttem, s ez a hűvös, nagy csend belement a vérembe, s szinte ébren aludni tudtam tőle. Később ezt is meguntam, s ezzel a mesterséggel kapcsolatban valami új, állati szenvedélyek ébredtek bennem. Kívántam mások kínzását, s szerettem látni a piros, kibuggyant vért. Ha egy hal a horogra akadt, szinte eszelősen kaptam utána, és kegyetlenül széttrancsíroztam. Elővettem a bicsakomat, a puha, sima testet apró nyiszálással fölmetszettem, a csontokról leszedtem a vérző, meleg húst, s aztán a szúrós, fehér szerkezetet eltettem. Hogy miért csináltam ezt, nem tudtam. Csináltam, mert valamit tennem kellett, hogy valahogyan elbírjak magammal. Különösebb értelme talán semminek sem volt, amit akkoriban csináltam, de ha valaki tétlenségre kényszerített volna, talán belehaltam volna a magányosságomba.

Állatok és emberek egyformán szenvedtek a kezem alatt.

A fiatalabb inasok, akik eddig védelmezőjüket látták bennem, elvadultan menekültek tőlem.

– Emeld, üsd, húzd! – parancsoltam. – Szakadj bele, cudar!

S a gyerekek sírtak a fúrógépnél, a kohónál vagy az esztergapadnál. S ha játszani kezdtek, akkor megkeserítettem a játékukat.

A kis satupadra szoktak felülni kártyázni, s én egyszer tüzet gyújtottam alájuk. Egy más alkalommal kis szerkezetet találtam ki, amit a pad alá szegeztem, s egy spárgával mozgatni lehetett, hogy a deszka nyílásai között átbújt egy tű, és beleszúródott az ott ülő gyerek fenekébe. A spárga végét az egyik inas kezébe adtam, aki a műhely másik végén babrált valamivel, s akkor, ha valamelyik nyert és örömmel felkiáltott, hirtelen megrántotta a spárgát.

I. kötet 90

– Huszonegy! – kiáltott föl valamelyik, s már nyúlt az összenyert krajcárokért, mikor a tű egyszerre beleszúródott.

Káromkodva, s mintha gumiból lett volna, leugrott a padról.

Megtapogatta a deszka felületét, ami sima volt, mint mindig, gyanakvón körülnézett a társain, s aztán bizonytalanul visszaült a helyére.

S alig múlt el néhány perc, még kétségbeesettebben felordított. Háromszor, négyszer megismétlődött ez a gyilkos játék, végre észrevette a szerkezetet, a spárga végén meglátta a huzigáló gyereket, és akkor megkezdődött az őrült egymás közti verekedés.

Nem valami különösebb élvezet, csak más hiányában csillapító a magam fájdalmára. Az érzelgősség betege voltam.

S egy napon aztán szétfoszlottak belőlem ezek a nyavalyák is.

Este volt, az egész rokonság együtt ült nálunk, s az apám is otthon volt. A konyhában ültünk, s a férfiak, mint rendesen, dohányoztak, és zöld üvegkupicából itták a vörös, édes pálinkát.

A lánykák a Mihály bácsiékhoz mentek aludni.

Én nagyon izgatott voltam, és csak valami szürke, még kiismerhetetlen ködökben éltem.

A szobából néha kihallatszott az anyám hosszú, fájdalmas kiáltása.

A konyhán egyszer-kétszer letakart edényekkel átszaladt a bábaasszony. Mint valami henteslegény, magasan föl volt gyürkőzve, s mindig valami zsíros, sikamlós viccet mondott oda a férfiaknak.

Az anyám mind sűrűbben kiáltozott.

A Mihály bácsi nevetve azt mondta:

– Hát már inkább csak juhászkutya lennék, mint asszony.

A többiek nevettek.

Apám kissé félrehúzódva ült tőlük, s most láttam, hogy csöndesen könnyeznek a szemei.

Egyszerre vékony, kétségbeesett sikítás hallatszott ki a szobából.

Aztán kinyílt az ajtó, s a bábaasszony egy kicsiny, visító, kapálódzó testet mutatott ki a férfiaknak.

– Lányka lett – mondta örömös hangon. – A harmadik pisis, olyan, mint a friss harmat.

Mindenki örült és nevetett.

I. kötet 91

– István, gyere be, István! – kiabálta most már az anyám is, és az ő hangja is nevetett.

A férfiak lármásan bementek, s szinte zsongott a szoba a sok szótól.

Engem is mintha valami szokatlan nagy öröm ért volna, de még mindig nem mertem bemenni az anyámhoz.

Kíváncsian, elevenen álltam a sárga lámpafényben.

A nagymama is ébren volt a szétkuszált takarók között, s mint valami elveszett gyerek, játszott a szétteregetett fehér pelenkákkal.

17

Úgy ismertek, mint becsületes, semmi idegen holmihoz hozzá nem nyúló gyereket, s ha valahová úri lakásba hívtak bennünket dolgozni, a mester majdnem kivétel nélkül engem küldött el.

– Vigyázz arra a másik loptosra is – mondta, és valósággal rám bízta a lelkét.

Elmentünk, bejártam az egész város házait, s valóban azonkívül, hogy egy-két pillantással valamit közelebbről megnéztem, nem érdekelt a mások holmija. Szerettem, ha az emberek komolyan vesznek, ha közel engednek magukhoz, s vigyáztam rá, ha valahonnan elmegyek, dicsérettel emlékezzenek rám vissza. Gondoltam, minden embernek meg kell hogy legyen a saját súlya, tekintélye, s anélkül hogy gőgösek lennénk, ezzel a magunk megbecsülésével megbecsültetjük magunkat másoktól is. Soha nem látszott meg rajtam az elvadult inas, ember akartam lenni, amióta az eszemet tudtam, s az esett a legjobban, ha mások már annak is láttak. De bizonyosan a legkomolyabb embernek is megvannak a maga gyönge oldalai, és én sem tudtam a becsületesség törvényeinek olyan tisztán megfelelni, mint ahogyan szerettem volna.

Egy alkalommal belekóstoltam a lopásba, és ekkor észrevettem, hogy mint minden más dolognak, ennek is megvan a maga ingerlő ereje. És nem pénzt és nem ennivalót loptam, hanem galambokat, amik pedig ekkor már alig érdekeltek engem. Egy sánta szabónak a padlásán emeltem I. kötet 92el az elsőt, s azután szinte legyőzhetetlen természetemmé vált a tolvajkodás.

Azelőtt játszani tudtam a galambjaimmal, mint a játékszerekkel, mint az egyetlen jótestvéremmel, s most keresni akartam velük. Eladni, venni, csereberélni, amelyikhez nem tudtam másképp hozzájutni, azt ellopni. S az embernek, aki mellettem állt, hiába jutott volna eszébe, hogy vigyázzon rám, amelyiket kiválasztottam magamnak, azt láthatatlanul el tudtam tüntetni. A gazdával együtt bujkáltunk az ólban vagy a padláson, beszélgettünk, alkudtunk, és én odanyúltam valamelyik fészekbe, és a megült galambot anélkül, hogy egyszer is felbúghatott volna, egész fejét a tenyerem alá temetve, bedugtam a nadrágzsebembe. A zsebem közönséges kis zseb volt, s valami csodálatos módon mégis elfértek benne a nagy spanyol golyvások is. Az volt a fontos, hogy el ne búghassa magát, hogy az elülső teste elbukjon a zsebben. Ráhajtottam a kabátom szárát, s aztán beszélhettem, álldogálhattam az ember előtt anélkül, hogy az valamit észrevett volna.

Kint a Vasút utcában lakott egy boltos, akit Kóbi bácsinak hívtunk, kissé bamba, rövidlátó ember, s ehhez minden vasárnap kilátogattam. Válogatott, tiszta fajú galambjai voltak egy egész padlással.

Ez az ember komolyan vett engem, és nagyon szerette a galambjait. Ha elmentem hozzá, otthagyta a családját, a vendégeit, s órák hosszat fönt bujkált velem a padlásban.

Szidta az utcagyerekeket, s majdnem sírva panaszkodott:

– Elszedik a legszebb jószágaimat! Már alig van tiszta pár a padláson. Nézd meg, mi lett ezekből a blondínerekből, a franciáknak a fiataljai is eldöglöttek.

Nagyon megértettük egymást, mikor elmentem, a zsebemben benne volt az új áldozat.

Nem féltem tőle, hogy ez az ember előbb-utóbb észreveszi tolvajkodásomat, s mindenkinek elmondja azt, biztos voltam a dolgomban, vagy lehet, hogy rá se gondoltam erre az eshetőségre.

Az ellopott jószágot valamelyik gyereknél elcseréltem, s így ezt az igaz úton szerzettet elvittem a galambászokhoz eladni. S néha magához a Kóbi bácsihoz is.

I. kötet 93

Mindig volt pénzem. S már szinte természetessé vált, hogy ajándékot vegyek rajta a Verának. Ha már át tudtam volna látni az élet zűrzavarán, akkor azt is észre kellett volna vennem, hogy hogyan veszítettem el magam mindjobban a mellett a lány mellett. Mintha valami láthatatlan szivattyúk kiszívták volna az erőmet, akaratlanul ténferegtem. Egyedül őmellette, a bűzös, sötét fészekben találtam meg a helyemet. Itt semmit sem kellett csinálnom, szótlanul üldögéltem, s szinte elvesztem a saját hangulataimban. Minden porcikám beteg volt, mintha az egész világ rajtam feküdt volna a terhével.

A lány eleven volt, és szakadatlanul beszélt.

Életemben ekkor hallottam először igazi meséket. Megismerkedtem a tündérekkel, a boszorkányokkal és az elvarázsolt királyfiakkal, akikről úgy beszélt a lány, mintha a rokonai, távoli testvérei lettek volna.

– Sok különös dolog van a világon – mondta. – Az emberek itt jönnek-mennek az utcákon, magasra tartják a fejüket, és nem tudják azt, hogy egy szellem áll mögöttük, aki az ő kedve szerint igazít el mindent.

Nehezen mentek a fejembe ezek a dolgok. Mindent meg szoktam nézni magam körül, s eddig csak azt hittem el, amit valami testrészemmel tapasztalhattam. S ezért nem szerettem soha a templomba járni, mert ott nagyon sok olyasmit beszéltek, amit soha nem tudtam közelebbről megismerni. Ilyenvalami világ élt itt a cigányok negyedében is. Vera ismeretségben állt a dolgokkal, amiknek nem volt testük, s amiktől én eleinte tompa hidegséggel idegenkedtem. Később elaludt bennem ez az érzés, és hallgattam a meséket, és ragaszkodtam a lányhoz, mintha benne lett volna az életem gyökere.

Egy este jövendőt mondott a tenyeremből:

– Híres, nagy ember lesz belőled – mondta –, s egy csatában a királlyal is meg fogsz ismerkedni. De most bizony még szomorú esztendők állnak előtted. Az anyád lát valamit ebből a jövőből, sokat búsul érted, de neked azért nem kell félned. Itt a keresztbefutó barázdánál úgy látom, mintha aranyból lennének kirakva az utaid.

Jó volt hallgatni ezeket a meleg szavakat, csiklandósan nevettem.

Összecsuktam a tenyeremet, és megfogtam benne a kapirgáló ujját.

– Most maradj békességben – mondta nagyon komolyan, és újra kiI. kötet 94nyitotta a tenyeremet. – A szellemmel nem lehet játszani. Ő az akaratát beleírja az ember tenyerébe, s a cigányok azt onnan ki tudják olvasni. Látod, itt is bele van írva, hogy te szerelmes vagy belém. De te azt nem tudod, hogy terád már vár egy gazdag lány, s te fogsz menni hozzá, és énrólam egészen elfeledkezel… Látod, ilyenek vagytok ti mind. Igazán csak a cigányok tudnak szeretni.

Spanger bácsi ott ült a kisasztalka előtt, úgy tett, mintha dolgozott volna, végighallgatta az egész jóslást, és nem szólt semmit. Lehet, hogy ez annyira természetes igazság volt előtte, de lehet az is, hogy másért hallgatott. Bizonyos, hogy én ettől a naptól kezdve még jobban ragaszkodtam Verához, és még több ajándékot hordtam neki.

Olyan volt ő nekem, mint a madárnak a fészek, mint a részeges embernek az ital. Melegség és csillapító jóság áradt belőle. Ha csak hozzáértem, átfutott rajtam a vér, s a szemeim bámulók lettek, s a kezeim, amiket valami ösztönnel fel akartam emelni hozzá, mozdíthatatlanul elnehezedtek.

Játszott velem, hogy minden porcikám fájt tőle, én meg akartam harapni, el szerettem volna bújni a testében, hogy egészen egy legyek vele, s nem tudtam, miért, alig mertem hozzányúlni.

– Csókolj meg – mondtam –, csókolj meg úgy, mintha nagyon szeretnél – és hozzádörgölődtem, valami hideg láztól reszkettem, és ha ő akarta volna, ilyenkor mint a vajat elolvaszthatott volna karjaiban.

S ezt a lagymatag életemet, mint valami idegen terhet, hordtam magammal mindenüvé.

A mester is észrevehetett rajtam valamit, egy napon minden átmenet nélkül azt mondta:

– Mi az ördög bújt beléd, hogy alig ismer rád az ember?! Csak nem a lányokon jár már az eszed? Ha észreveszek valamit, akkor, tudd meg, az apád helyett is elverlek. Gyalázatos bőrben vagy, hogy rossz rád nézni!

S még jobban a szeme előtt tartott, s még jobban beleszorított a munkába. Tudta, hogy elég jól rajzolok, s ha csak tehette, munka után bevitt a szobába, velük együtt megvacsoráztam, s aztán odafogott a rajzasztalhoz.

– Próbáld meg, tervezz valami díszítést arra a vasajtóra, amit most I. kötet 95csinálok! Nem köll sietned vele, csak szép, tiszta munka legyen!

És ezek elől a kínzó esték elől nem tudtam kitérni. A Verára gondoltam, aki ilyenkor bizonyára várt rám, és sírni szerettem volna a dühtől és a tehetetlenségtől. De mégis dolgoztam. Tudtam, ha a munkát egyszer-kétszer butául elrontom, akkor a mester többet nem hív be magához, és újra szabadok lesznek az estéim, de ezen az áron nem bírtam megváltani magam. Élt bennem valami hiúság, s inkább így törettem össze magam, mint hogy a rossz munkámért leszidjanak, megutáljanak. Mint valami holdkóros dobálódtam a két véglet között. S ha a lány mellé kerültem, akkor most még jobban szerettem volna egészen elveszni, megsemmisülni nála, s ha a mester mellett dolgoztam, közel voltam a pillanathoz, hogy kitör belőlem a lázadás, összetörök mindent, s aztán jöjjön akár a világ vége.

– No látod, egészen szépek a rózsáid – mondta a mester. – Nemsokára letelik az időd, s ha akarsz, akkor is nálam maradhatsz!

Az asszony is megnézte a munkámat, s ő is megdicsért. És néha odaállt beszélgetni velem, hogy megállította a kezeimet, és telezúgta a fejemet olyan dolgokkal, amik engem egyáltalán nem érdekeltek. Mindig a maga családjáról beszélt, a leginkább a Bözsiről. Sokáig nem tudtam megérteni, hogy mért dicséri előttem azt a lusta, finomkodó lányt úgy, mintha ő lenne a világ legszebb, legügyesebb, legszorgalmasabb teremtése. Hiszen mindenki tudta a házban, hogy ennek a lánynak a munkája egy hajítófát sem ér. S most még a mester, ki pedig egész nap pörlekedett a lánnyal, még ő sem intette le a feleségét. Félig tudnia kellett, hogy az nem mond igazat, s hogy engemet is hiába csak föltart a munkában.

Később ennek a dolognak is megtaláltam az értelmét. Igaz, hogy még egészen fiatal gyerek voltam, s ez az asszony már férjet látott bennem a lányának. Úgy éreztem, mintha csapdába kerültem volna. Menekülni akartam, és ebből a helyzetből született meg az a cselekedetem, amit aztán őszintén megbántam, és sokáig embertelen, gyalázatos cselekedetnek tartottam.

Ősz volt megint, s újra a madarászáson volt a sor. Az inasok közül a Spatákkal voltam együtt legtöbbet. De ő már többé nem az a magával tehetetlen gyerek volt, mint akinek azelőtt ismertem. Ő is megnőtt, neI. kötet 96vetségesen megnyúlt, és egyre jobban kezdett hasonlítani a sovány, keszeg apjára. És a természete is megváltozott. Az anyja előtt még mindig gyáván meglapuló volt, de ha elkerült a szeme elől, akkor rögtön egyike lett a legvadabb, legzüllöttebb inasoknak. Ő kopmicelt a legtöbbet, ő beszélte a legnagyobb trágárságokat és csavarogta el legtöbbször a műhelyt. Reggel rendes időben elment hazulról, de ahelyett, hogy dolgozni ment volna, kicsavargott a határba, délben bekente magát valami piszokkal, elment haza ebédelni, s aztán megint ki a határba, a madarak után.

Egyszer délután kint voltam a mester szőlőjében a prést megjavítani, hazafelé jövet, a kertek alatt találkoztam Spatákkal. Ott ült egy fatőkén, mint valami elfáradt vadász, s egy egész pakli dohány volt előtte.

– Maradj kicsit – mondta –, csak nem vagy bolond, hogy máma újra kezdjél.

– Nem is köll! – válaszoltam. – Már úgyis későn van. Ahhoz pedig semmi kedvem sincs, hogy este befogjon az öreg rajzolni.

– Mért nem hagyod ott a fenébe! Hagyod, hogy egészen tönkretegyen. Ha otthagynád, elmehetnénk együtt stiglicekre.

Nemigen tetszett nekem ez a beszéd, de azt éreztem, hogy sok igazság van abban, amit Spaták mond. Tagadhatatlan, hogy egészen kihasználnak, azt szeretnék, ha már éjjelre is náluk maradnék. S most megint eszembe jutott az asszony a csámpás lányával, s oktalanul eldühösödtem.

– Nem tudom, mi a fenét akarnak tőlem a lányukkal! – mondtam. – Talán azt szeretnék, hogy mindig vele legyek.

A Spaták lökdölődzőn röhögött:

– El akarja veled vetetni az öreg! Nemhiába volt tengerész, tudja, hogy hogyan kell csinálni!

– Te buta, azért, hogy tengerész volt, azért akarja elvétetni velem? S aztán hogyan vehetnék el én egy lányt feleségül? Te olyan buta vagy, mint a szemetesgödör. – S aztán, hogy nem tudtunk más útra térni a szavakkal, a Veráról kezdtem neki beszélni.

Egészen föllelkesedett:

– Látod, ha kimaradnál, elmehetnénk az öreg Spangerrel stiglicekre, s akkor a lánnyal is jobban együtt lehetnél! Csináltatok már valamit?

– Nem! – mondtam – csak megcsókoltam, meg ő is engem.

I. kötet 97

– Hát én mondom neked, ha kijössz, akkor majd mást is csinálhatsz vele! Az a fő, hogy legyen mindig mellette az ember. No, kijössz?

Gondolkodtam. Éreztem, hogy egyre közelebb férkőzik hozzám a csábításaival, s nem is tudtam ellene védekezni.

– Nem! Én nem akarok megszökni!

– Jelents beteget! Igen, ez a legjobb, jelents beteget!

– Nincs semmi bajom.

– De ostoba vagy! Majd csinálunk valamit. Akarod, hogy csináljunk valamit?

Még tépelődtem, még feleletet sem tudtam adni, s aztán mégis azt mondtam:

– Jól van, ha tudsz, hát csináljunk valamit! – sejtelmem sem volt, hogy most mi fog következni, de el voltam szánva mindenre.

Spaták gondolkodott, aztán belekotort a zsebeibe, egy ócska ollót vett elő.

– Ezzel szoktam a szárnyakat levágni, add ide a jobb kezed!

– Mit akarsz vele – kérdeztem, s odanyújtottam a kezem, ami remegett egy kicsit, s éreztem, hogy lassan az egész testem is remegni kezd.

A nagyujjamat erősen elhúzta a mutatóujjamtól, s azt mondta:

– Ha akarod, itt közte elvágom ezt a vacak bőrt, s akkor nem köll bejárnod. Azt mondod, hogy egy rozsdás pléh vágta el a szőlőben.

Néztem az arcát, kíváncsian vigyorgott.

– Vágd – mondtam, s kissé elfordítottam a fejem.

Rátette az ollót, összeszorította, de az ócska szerszám két szára csak beharapta a bőrt, s aztán erős feszüléssel egymás mellé hajlott.

– Még egyszer – mondtam, s erősen összeszorítottam a fogaimat, hogy ne érezzem annyira a tompa fájdalmat.

Spaták ügyetlenül kapkodott, de újra sem sikerült neki.

Bolondul feldühösödtem, a kezemből már csurgott a vér, elkaptam az ollót, és bal kézzel kegyetlenül belevágtam a húsomba.

– Elég? – kérdeztem.

– Még egy kicsit – mondta Spaták, s látszott rajta, hogy meg van ijedve.

I. kötet 98

Még egyszer belevágtam, de ez már egészen komolyan fájt, már a vastag húsomat nyiszáltam. Az ollót a földhöz vágtam.

– Jól van, máma már be sem megyek, majd csak reggel!

– Úgy hát – mondta Spaták, s fölvette az ollót, és megtörülgette a vértől. – Ne engedd magad egészen kihasználni!

Bekötöttük a kezemet, de a két ujjam közé egy nagy csomót tettünk, nehogy a seb összeérjen, s reggelre behegedhessen. Sokáig éreztem még, szivárgott belőle a vér.

Kint maradtunk a kertek alatt. A holnapi utat beszéltük meg, és erősen cigarettáztunk.

Később Spaták megköpködte a tenyerét, megnedvezte az arcát, aztán beletörülgette az én füstös, olajos ruhámba.

Ő hazafelé tartott, én elkerültem az utcánkat, és egyenesen a peróba mentem.

18

Anyámon kívül, aki pedig szeretettel és figyelemmel őrizni akart a bajtól, talán mindenki tudta már esti csavargásaim értelmét. A mesterem sokáig nem mondott le arról, hogy valahogyan eltérítsen erről az útról, szidott és magyarázóan beszélt velem, mintha a saját fia lettem volna. Végre is elunta az egészet, már csak azt akarta, hogy a munkámat el ne hanyagoljam. Az inasok szemében azonban nagyon fölment az értékem, csodálatosan bátor és szerencsés embert láttak bennem, s a téli estéken, amikor a munka hiányában lámpa nélkül a kályha körül üldögéltünk, lesték a szavaimat, amik a szerelemről beszéltek. Alapjában véve az egész nem volt több, mint a serdülő kamasz megrészegedett játéka, de a többiek zavaros kérdései, felszabadult fantáziája lassan-lassan bennem is egészen összekeverte a dolgokat, s őszinte hévvel meséltem el a történeteket, mintha azokat mind már meg is éltem volna, pedig csak a hely színén születtek meg azok a lázas, megbolygatott fejemben.

– Hát hogyan mondtad meg neki először, hogy mit akarsz tőle?

– Tudtad, hogy hogyan kell azt csinálni?

I. kötet 99

Nehéz kérdések voltak, és én fontoskodó részletességgel felelgettem. Ha Verának magának kellett volna ugyanezeket a kérdéseket feltennem, és ezeket a feleleteket megadnom, talán elsüllyedtem volna a szégyentől, és meghaltam volna a gyávaságtól. Szinte óvodásan szemérmes voltam, a trágár cigányok között soha egy kétértelmű szót nem mertem kimondani, s ha a Vera, akiben szintén benne volt a cigányvér, mondott ilyesmit, elpirultam, hogy majd szétrobbant a fejem. Így a buta, felgerjedt kamaszok között azonban éltem, beszéltem és hencegtem, mintha a világ első hőse lennék a szerelemben.

– Semmi az egész – mondtam, – az embernek csak akarnia kell, és akkor övé lehet akármelyik nő. Ha ügyesen fogja meg őket az ember, akkor nem tudnak ellentállni. A baj csak az, hogy az ilyesmire senkit se lehet megtanítani. Ez vagy benne van az ember természetében, vagy minden beszéd hiábavaló.

– Hát neked akkor könnyű, te már biztosan így születtél! – mondta a Rozsda. – De én nem mernék ilyent megmondani. Egyszer, mikor Anyalán dolgoztunk, az egyik szolgáló hívott magával, de akkor is buta voltam. Elmentem egészen a juhakolig, de ott benéztem a kis ablakon, mikor megláttam, hogy a lány csakugyan bent van, szépen visszaszöktem a kastélyba. Később éreztem, hogy bután csináltam, de akkor már késő volt. Egye meg a fene, én mindig ilyen buta vagyok.

– No várj! – mondtam nevetve – ha fölszabadulsz, elviszlek magammal a lányokhoz. – Azt úgy mondtam, akárha csak egy cigarettavéget ígértem volna valakinek. Ha most valahonnan kívülről megnézhettem volna magamat, bizonyára nem ismertem volna rá a saját ábrázatomra. Beszéltem könnyen és biztosan, s a durva szavaktól így a sötétben is éreztem, hogy arcomon megfeszül a bőr. De ahhoz gyönge voltam, hogy olyannak mutassam magam, mint amilyen igazán voltam. Belekezdtem a hazudozásba, és napról napra több hazugságot, több gyalázatos mesét halmoztam magam körül.

És közeledett a nap, mikor Rozsdából máról holnapra legény lesz. Felzaklatott kíváncsisággal készülődött az útra, ami a lányokhoz fogja elvezetni. Nagyon jóban volt velem, s ha csak tehette, mindig erről a dologról beszélt. S én anélkül, hogy magam valamit is tudtam volna, minI. kötet 100denre részletesen kitanítottam. Néha megszállt a szégyenkezés, s ilyenkor szerettem volna mindent őszintén bevallani, de a Rozsda újabb kérdései, amik tulajdonképpen az én kérdéseim is voltak, mindig visszaszorították belém ezt a vallomást. Ő csak félősen izgult ettől a naptól, de én valósággal betege lettem a készülődésnek. Szájaskodásból ígéretet tettem valamire, amivel én magam voltam tisztában a legkevésbé. Hogyan és miképpen is lesz az egész? Beeresztenek oda egyáltalában? A házat kívülről valóban ismertem, ott állt, ahol a cigányok negyede kezdődött. Komoly téglaépület volt, leeresztett vasrolókkal, és egy nagy, vörös lámpással a kapu fölött. De mi van vajon bent? Amióta dolgozni tudtam, sok mindenféle házban megfordultam, de ezek mind bizonyára egészen mások voltak. Valahol hallottam egy öregasszonyról beszélni, aki a kapu alatt ül, mint valami vasorrú bába, és az embereket, akik oda egyszer betérnek, valami láthatatlan szerrel megjelöli, hogy azok mindig visszakívánkoznak oda. Ezt csak úgy távolról, félfüllel hallottam valahol, s most fantasztikus mesék színesedtek ki bennem, magáról az egész ház belsejéről, az öregasszonyról és a lányokról, akik a leeresztett rolók mögött élnek. A csavargó utcai lányokat ismertem, ezeken soha semmi különöset nem találtam, de gondoltam, hogy azok, akik oda be vannak zárva, valami egészen mások lehetnek. Úgy gondoltam, azok mindig csak szerelmeskednek és esznek, és ezért nagyon szép kövér testűek lehetnek. Meleg és kövér: a női szépről ez volt az elképzelésem, s úgy képzeltem, ha szerelmeskedik az ember, akkor tulajdonképpen egészen megsemmisül, s körülötte és benne nincs többé semmi, csak a nagy, mindent megolvasztó melegség.

– Majd meglátod, hogy milyen más az ember élete, ha egyszer azt már csinálta! – mondtam a Rozsdának. – Teneked még fogalmad sincs arról, hogy milyen az igazi ember élete!

És eljött a nap, amire titokban annyira kétségbeesetten készültem.

Rozsda csak délután jött be a műhelybe, új ruha volt rajta, meg volt nyírva a haja, s az arcáról is lekaparták a csúnya, vörös szőrszálakat. Elhívta a fiatal inast, és pénzt adott neki.

– Estére hozzál valami innivalót! – mondta komolyan. – Mit akartok, édeset vagy valami mást?!

Allascht rummal kívánt mindenki.

I. kötet 101

– Jól van! – egyezett bele a Rozsda is. – De jó sok rumot kérj bele! Dugd el a szén közé, de vigyázz, hogy el ne törd, mert akkor megeszlek elevenen!

Néztem ezt a máskor idomtalan, ferde vállú kamaszt, s így kiöltözve, megnyírva, megborotválva egészen derék legénynek találtam. Bizony már egészen legény volt. A tizennyolc esztendő derekasan meglátszott rajta, s tiszta szívemből irigy voltam rá. Már én sem voltam messze a szabadulástól, de akkor még mindössze tizenhat éves se leszek. Felnőtt, kifejlődött embernek éreztem magam, s csak az éveim voltak azok, amik sohasem akartak beérni. Ha valahol megkérdezték, hány éves vagyok, hazudnom kellett, hogy gúnyosan a szemembe ne nevessenek. S mindenhol két-három évvel öregbítettem magam. Máma azonban, ki tudja, nem maradok-e szégyenben e mellett az igazán öreg fiú mellett.

Estefelé megjöttek a mestercég tagjai, s a Rozsdát behívták a szobába.

Mi sem dolgoztunk már. Szombat volt, a fiatal inasok hozzáláttak a rámoláshoz, én meg a Szurok fölültünk a padra, és cigarettáztunk.

– Ő már szabad lesz! – mondta Szurok, valami érzelgős szomorúsággal. – De nekünk még gürcölnünk kell. Pedig már nagyon meguntam ezt az egész vacakot!

– Ha én fölszabadulok, elmegyek Győrbe a vagongyárba. Ott dolgozik az egyik unokabátyám, s annyi pénzt keres, mint a szemét.

– Én is csavarogni akarok menni! De a Rozsda, a mafla, az bemegy a vasútra. Nem tudom megérteni, mi a nyavalyát akar mindenki azon a vasúton. Legjobban szeretnék tengerész vagy cirkuszos lenni!

– Én lakatos akarok lenni, de valami nagy gyárban! Győrben vagy Pesten, lehet, egyszer még Párizsba is elmegyek dolgozni!

– Buta, hiszen nem tudsz párizsul! – hördült fel a Szurok meglepetten. – Aztán mindig csak dolgozni. Gürcöljön a nyavalya, ha már egyszer fölszabadult az ember – már egészen nekidühösödött. – Te mókus, hozd ide azt az üveget, miért mókázzunk vele annyit. Azért van, hogy igyunk belőle!

Mire Rozsda kijött, valahogy már rózsaszínben láttuk a világot.

Déltől nem ettünk semmit, s így éhgyomorra az erős ital hamar elkábította a fejünket. Dobogtunk, kurjongattunk és összevissza beszéltünk, I. kötet 102mintha valamennyiünket külön dróton rángattak volna, mintha valami megbolondult masina zakatolna a mellünkben.

– Igyál, testvér! – ordította a halfejű – igyál, mert megváglak, hogy begyulladsz! – s az apró szemei, mint valami égő, nyugtalan bogarak ragyogtak a sötétben.

És mindenki ivott, csak éppen a Rozsda alig nyúlt hozzá a pálinkához.

– No, segéd úr! No, húzza meg! – biztatták a többiek komédiásan.

– Nem mer! – mondtam hivalkodóan. – Fél, hogy akkor szégyenben marad a lányoknál!

– Vigyetek el engem is a zsebetekben – röhögött a halfejű –, majd én ott leszek helyetted is, Rozsda testvér! Ha megmutatom ezt a huszonöt szál szakállamat, akkor mindjárt belém szeret még a gazdájuk is!

Rozsda ott ült mellettem, és folyton lökdösött.

– Gyere már! – mondta. – Nincs nekem már kedvem itt vacakolni. Majd fizetek ott is, csak gyere már!

– Jó! – feleltem – mindjárt – de nem nagyon volt kedvem talpra állni. Mennél közelebb volt a pillanat, hogy helyt kell állnom a fecsegéseimért, annál jobban elhagyott a bátorság. Már inni sem mertem, csak ordítoztam, csak húztam az időt, hátha történni fog valami, ami kiment ebből a kínos helyzetből. De semmi különösebb nem történt. Elfogyott a pálinka, és hiába minden, indulni kellett.

A többiek legényesen összefogództak, és ordítozva, dülöngélve, talán részegebbnek is tettetve magukat, mint amilyenek voltak, a piac felé indultak, mi ketten a Vasút utcán le, a cigányok felé mentünk. Alig szóltunk egymáshoz. A hideg téli levegő kissé megtisztította a fejemet, még egyszer mindent elgondoltam, és pontosan mindent kiterveltem, mintha lopni vagy talán gyilkolni mentünk volna. Legjobb szerettem volna elválni a kipucolt, nekikészült Rozsdától, de már megint felébredt bennem az az átkozott dacos valami, s most már csak azért is, minden kedvem ellenére is végig kellett csinálnom az egészet. Jöjjön, ami jön! Valami benső kényszer mindig így az események elé állított, s mindig fejjel beleugrottam a bizonytalanba.

– Mennyi pénzed van? – kérdeztem már egészen elszántan.

– Öt forint! Elég lesz?

I. kötet 103

– Öt forint – nem tudtam, mit feleljek, honnan tudtam volna én azt, hogy mennyi pénz kell egy ilyen házba bemenni? Annyi azonban bizonyos, hogy öt forint nagyon szép pénz a mi fogalmaink szerint. – No, nem sok! – mondtam – de majd csak kijövünk vele. A felét add ide hozzám. – Az utcasarkon elosztozkodtunk.

– Ha azt akarod, hogy én menjek előre, akkor gyere mindig utánam!

– De ne csinálj valami bolondságot – motyogta a Rozsda, s a hangjából kihallatszott a félelem.

A ház előtt egy nagy kőfeszület állt az út szélén, rács volt körülötte, s a rácson sűrűn fölfutott az örökzöld.

– Éppen ide tették, szegény Krisztus! Milyen gusztusuk van az embereknek.

– Ez biztosan jelent valamit! – mondtam. – Hogy ez éppen itt áll, ennek biztosan van valami értelme.

Be akartam nyitni, az ajtó nem nyílott.

– Be van zárva?

– Semmi, majd kinyitják – s rávertem a kilincsre. Ösztönösen dolgoztam. Annyira föl volt kergetve a vérem, hogy semmi akadályt nem éreztem magam előtt.

S az ajtó kinyílt, és csakugyan ott volt az öregasszony. Egészen az orra hegyéig be volt bugyolálva, s egy kis petróleumlámpa előtt üldögélt a folyosón. Kinyitotta a kaput, és félrehúzódott. Mikor el akartunk menni mellette, azt mondta:

– Valamit bizony adhatnának a fiatalurak! Ilyen fiatalokat még be sem szabadna engednem!

– Mi? – kérdezte a Rozsda, és nézett rám, hogy majd kiestek a szemei.

– Adj neki pár vasat! – mondtam. – Ez mindig okoskodik.

– Ott menjenek be a harmadik ajtón, ott van az olcsóbb szalon!

Egy jóformán üres konyhán mentünk keresztül, az üvegajtón át be lehetett látni egy papírláncokkal és művirágokkal földíszített szobába, ami tele volt félig mezítelen nőkkel és elnyúlt részeg emberekkel.

Ilyesmit még sohasem láttam. Egy pillanatig nem tudtam, mit csináljak. Szerettem volna megfogni a Rozsda nagy, durva kezét, hogy vigyázI. kötet 104zon rám, hogy segítsen haza az anyámhoz, mert itt magába az örök pokolba jutottam bele.

– No, nyisd ki az ajtót – súgta a Rozsda.

Pálinkagőz és dohányfüst csapta meg az arcom, a fülledt hőség az első percben majdnem megfullasztott.

19

Elveszett embernek éreztem magam. Belekerültem valami sodrásba, ami most rángat ide-oda, s kerestem azt a bizonyos szalmaszálat, amin kimenthetném magam. A nagy függőlámpák beestek a szemembe, és összezavarodott bennem a tiszta nap és a fehér csillagok emléke. Mit kezdjek itt magammal, a környezetemmel és az egész életemmel általában? Féltem a lármás, bajuszos emberektől, de azok mintha észre se vettek volna bennünket. Itt mindenki testvére volt a másiknak, vagy lehet, hogy valamennyien annyira idegenek voltak egymáshoz, hogy meg se látták egymást.

Az emberek tekintete elveszett a füstben, s a lányoknak csak a mezítelen húsa világított.

Szólni akartam a Rozsdának, s ő már nem volt mellettem. Ő már otthon érezte magát ezen a helyen. Nem voltak rajta fékek, amik ütötték és lenyomták volna, mint ahogyan engem lefékeztek valami láthatatlan erők. Lehet, hogy itt nagyon is meglátszott bennem a gyerek, akit még nem kell komolyan venni, akit meggondolás nélkül elkezelnek, akit csak a buta kíváncsiság köt a dolgokhoz, s aztán elveszik, eldobódik anélkül, hogy csak nyom is maradna utána. Az a félszeg darabosság, amit eddig csak a mozdulataimban vettem észre, az most az érzéseimben és gondolataimban is nyilvánvaló lett. Terhes voltam valamivel, és kényelmetlen és szinte elbírhatatlan voltam önmagamnak is.

Leültem az egyik sarokba, és örültem, hogy senki nem törődik velem. Éreztem, hogy messze, nagyon messze vagyok ettől a szobától.

Egy kövér, vörösre borotvált ember jött hozzám.

– Akarsz valamit inni? – kérdezte. – Nem kápolna ez, itt nem lehet ingyen üldögélni.

I. kötet 105

Elkábultan dadogtam:

– Inni akarok, persze! Hozzon valami jó erőset!

Az ember grogot hozott két magas pohárban.

– Iboly, gyere, segíts ennek a gyereknek!

Mi fog történni velem, nem tudtam. Néztem ezt az ordító, vastag embert, és nagyon utálatosnak találtam. Még mindig előttem állt, markában rázta a pénzt, amit tőlem kapott, a hasán nagyszemű ezüstlánc ugrált. Olyan volt, mint valami cirkuszigazgató, s én most úgy láttam körülötte az embereket, mintha nyüzsgő, rugdalódzó lovak lettek volna, akiknek ő parancsol, mindenki az ő tekintetébe van belekötve.

Egy kék selyeminges lány jött mellénk, s az ember azt mondta neki:

– Segíts ennek a legénykének, de vigyázz rá, hogy el ne vesszen!

– Tessék, üljön le! – mondtam a lánynak, s eléje toltam az egyik poharat. – Igyuk meg, aztán rendelek újra.

– Kis pubi, most vagy itt először? – s a szája röhögött, és a szemei egészen behúzódtak a fejébe.

Hirtelen nem tudtam neki válaszolni, s aztán mégis azt mondtam:

– Igen.

Ittunk. Komisz, erős szesz volt, alig bírtam két-három kortyot lenyelni belőle. A tüzes folyadék mintha sűrűn összeállt volna, mintha beledagadt volna a torkomba. A lány a felét lenyelte egyszerre, s megint nevetett:

– Semmi! Egyszer mindent kezdenie kell az embernek. Add ide a kezedet! Milyen tompa, erős ujjaid vannak.

Lassan nekibátorodtam:

– Akarod, hogy rendeljek még?

– Buta, ne siess úgy, ha nincs itt az a dromedár, ne költsd a pénzed! Köll a fenének ez a vitriol!

– Én se igen szeretem, de ha már mulat az ember! – mondtam fölényesen, és egyre büszkébben és hangosabban beszéltem. Jólesett, hogy ez a lány ilyen egyszerűen és pajtáskodóan ül mellettem. Fölébredtek bennem a megriadt ösztönök, s szinte túlzottan könnyedén és biztosan viselkedtem. Szerettem volna, ha a mocskos falak egy pillanatra leomlanak I. kötet 106körülöttem, hadd lássák meg minél többen, hogy hol vagyok, és milyen nagyszerű, bátor ember lett belőlem.

Rozsda ott volt a szoba közepén, nagy társaságban, és egy lány ült az ölében. Egészen megfeledkezett rólam. Időnként felé villantottam, de nem ébredt fel bennem az irigység, csodálatosképpen ezen a helyen nyugodt és mindennel jóllakott voltam. Az ordító meztelenség, amit láttam, nemhogy fölzaklatott volna, de lehűtötte a vérem, s inkább csak a barátjának vagy éppen a fiának éreztem magam annak a lánynak, aki mellettem ült, mint a szeretőjének.

– Gyerünk, gyerünk! – ordította a kövér ember. – Lányok, mi lesz a bolttal?!

A csoportok megmozdultak, és lármásan, dülöngélve szállingózni kezdtek a szobából. A lányok durván káromkodtak, hogy így öltözetlenül kellett keresztüljárniok az udvaron. Nem egészen tudtam, hogy mi történik körülöttem, inkább csak sejtettem a nagy jövés-menés értelmét.

– Gyere! – mondta a lány nekem is. – Nem engednek üldögélni bennünket. Van pénzed?

– Van valami három koronám!

Megfogta a kezemet, s indultunk kifelé. Valami buta nótát énekelt, mintha örült volna valaminek, de lehet, hogy csak én hallottam így az egészet. Bennem valóban volt valami félénk öröm, nemsokára kipróbált, igazi ember lesz belőlem. Szinte fejetlenül mentem a lány után.

Az udvaron egy karón petróleumlámpa égett, fölismerhetetlen alakok mozogtak a homályban.

A lányon átfutott a hideg borzongás, befutottunk egy ócska szobácskába. Itt is pislogott valami lámpaféle, alig világított előttünk. A szobában egy ágy, egy asztal, két szék, egy sublót és egy dívány volt az egész bútor. Minden idegen és komor volt, mintha börtönbe kerültem volna, nem tudtam fölmelegedni.

A lány megfogta a nyakamat, és a díványra húzott.

– Voltál-e már lányoknál? – kérdezte. – Olyan fiatalnak látszol!

– Nem! – mondtam. – Én még egészen tiszta vagyok.

A lány belehajtott az ölébe, és szeretettel dédelgetett.

– Milyen nevetséges az, hogy ti gyerekek hogyan kóstoltok bele az I. kötet 107életbe! Tudod-e, hogy én már régen a te anyád lehetnék, s most eljöttél hozzám, mint valami rablónak a barlangjába, hogy elvegyem a tisztaságod. Minek jöttök ti ide, mennyi sok szép fiatal lány él a világban!

Néztem rá, és zavaros, megfoghatatlan érzések dolgoztak bennem. Most megláttam, hogy ez a lány csakugyan nagyon öreg és elfáradt volt már. Az arca tele volt festékkel, és az egész teste olyan puha volt, mintha vattával lett volna bélelve. Nem volt az tiszta, odaadó öröm, ami most bennem élt, de ahhoz mégsem lett volna erőm, hogy fölkeljek és elmenjek innen. Elvesztem, még mielőtt valami történt volna velem. Olyan voltam, mint valami áldozati bárány, akinek már csak sorsszerű rendeltetése van.

– Mert a lányok buták, és nem engednek magukhoz! – mondtam. – Mi pedig nem bírunk tovább magunkkal… el kell jönnünk ide hozzátok.

A lány rázta a fejét.

– Te még nem érted az életet! A lányoknak igazuk van, és így kell, hogy ők állandóan féljenek tőletek. Ha elmennek veletek, akkor elbuknak, és mindenki megveti őket. Nekimehetnek a víznek, vagy ide kerülnek, ebbe a pokolba, ahol már csak kapca az ember!

– Te is így kerültél ide? – kérdeztem. – Miért nem vagytok ti is olyan erősek, mint mi?

– Minden lány azért került ide, mert valamikor egyszer az életében igazán szerelmes volt! Ide jutottunk, mert egyszer odaadtuk magunkat valakinek, s aztán azért is, mert nem volt kenyerünk, mert aztán már mindenki beleakad az emberbe.

Nagyon szomorú és érzelgős volt.

– Ha keresni fogok, szívesen adok neked minden héten valami segítséget! – mondtam. – Ha akarod, nem köll mindig itt maradnod. Nesze, most is adok egy koronát. S ha akarod, nem is csinálunk semmit, és oda adom mind a három koronámat!

– Bolond, ostoba kölyök – mondta a lány nevetve, és eszelősen játszott velem, összevissza hempergetett a díványon.

Kint az udvaron valaki tapsolt a tenyereivel.

– Az isten döglessze meg őket, már hívnak – mondta a lány. – Milyen egy vacak élet ez az egész!

– Menjünk, én nem bánom! Odaadom a három koronámat!

I. kötet 108

A lány ölében voltam, és csókolt és nevetett fölöttem.

– Ha már itt vagy, nem engedlek el, galambom!

Elborult velem a világ. No, most, most. Úgy éreztem, életem legnagyobb pillanata következik. És hagytam, hogy történjen velem, aminek történnie kell. A ruha mintha lemállott volna rólam, ott álltam mezítelenül a fényben, és a lány magához vett, és azt hittem, hogy a következő pillanatban elvesztem magam, és többé semmiről sem fogok tudni semmit. De még itt sem tudott elveszni bennem a balgaságtól félő s a mindent ellenőrizni akaró természetem. Ahelyett, hogy belevesztem volna valami kábultságba, egyre józanabb lettem. A lány nevetett, és együgyűen duruzsolt nekem, s én józanul ébren voltam, s arra gondoltam, milyen egyszerű és magától értetődő minden a világban. Életemben most először csinálok valamit, s mindezt mintha már régen ismertem volna, a számomra nincs benne semmi ismeretlen és semmi titokzatos.

Csak éppen az a nagy fáradtság, ami aztán rámjött. Egyedül ez volt az új, ilyent még soha nem éreztem. Mintha elégett volna bennem valami, alig álltam a lábamon.

A lány segített felöltözni, s azt mondta:

– Most elveszítettél valamit az életedből, amit soha nem fogsz tudni pótolni. Így megy az ember a sír felé, eldobálja mindazt, amije van, s aztán előáll valaki, aki őtet is eldobja az útból.

Visszamentünk a szalonba, és a lány elveszett tőlem. Haza szerettem volna menni, de akaratlan és erőtlen voltam. Visszaültem a sarokba, és egyedül maradtam. Lassan, mint valami ködtakaró alól, előjöttek a lány szavai, a szomorú okoskodások, és úgy éreztem, hogy szép és igaz volt az, amit mondott. Az életünk nem jelent semmit, s az lenne a legjobb, ha egészen egyedül, magárahagyottan tudna meglenni az ember. Nagyon elkeserített, hogy én még sohasem vettem észre magamban ilyen vágyakat, bizonyos, hogy szerencsétlen természetű ember vagyok. Kisgyerek korom óta mindig harcban álltam az emberekkel, de sohase mertem végleges számadást csinálni. Magamban éreztem, hogy elszakíthatatlan része vagyok az anyámnak, akinek a fia vagyok, s már most éreztem azt is, hogyan fejlődik bennem a jövendő apa, aki megint le fog kötődni valakihez vagy valamihez.

I. kötet 109

Italt akartam rendelni, s az ajtón most jött be a Rozsda, karonfogva egy apró szőke lánnyal. A Rozsda nagy és szép volt. Mintha csak most fiatalodott volna meg igazán, s az életében mintha most először talált volna haza az otthonába.

– Van még pénzed? – kérdezte. – Aggyál valamit vissza, az enyém elfogyott.

Ami megmaradt, odaadtam. Alig beszéltem hozzá. Fölkeltem, és kimentem. Az öregasszony vigyorgott rám a kapuban, és úgy láttam, hogy kiköpött utánam, mikor az ajtót becsukta.

Igaza van! – gondoltam. – Akik ide bejönnek, azokat le kell köpni. Utálatos hely, ahol mindennek koporsószaga van, s az emberek rosszabbak itt, mint az állatok. Már olyan régen nem köszöntöttem a Jézust: a kőfeszület előtt megemeltem a kalapomat.

– Dicsértessék a te szent neved! – mondtam, s a hideg hajnali levegő megérintette az arcomat. – Mért nem vagyunk mi már ilyen szent és tiszta emberek!

Az utcák még üresek voltak, hazáig senkivel sem találkoztam. Az udvaron észrevettem, hogy bent, a mi szobánkban ég a lámpa. Mintha bíróság elé készültem volna, rendbe szedtem a ruhámat, lesimítottam a hajam és megtörülgettem a szemeimet. Most az anyám kérdései és végtelen lamentációja következik. Az ajtó nyitva volt. Hogy a nagymamát föl ne ébresszem, lábhegyen mentem át a konyhán.

– Jó estét kívánok – mondtam bent egészen halkan.

– Jó reggelt, fiam! – köszönt vissza anyám panaszos, felemelt hangon.

A kislányt szoptatta, de ahogy beléptem, elvette tőle a mellét, s a nagykendővel egészen betakarózott. Éreztem, hogy szégyelli magát előttem, mint egy idegen férfi előtt.

Nem mertem szembenézni vele.

– Hála istennek, most már reggel fogsz hazajönni! Jó helyen nem lehettél ennyi ideig. Az embernek lassan félnie kell attól is, hogy egy lakásba lefeküdjön veled.

– Nem voltam semmi rossz helyen – mondtam gyáva hazugsággal. – A Spatákéknál dolgoztunk egy privát munkán.

I. kötet 110

– Mondd ezt, fiam, annak, aki gombát evett! Engem te nem tudsz becsapni.

Nem feleltem. Lassan vetkőződtem. Kényelmetlenül terhes voltam önmagamnak, s éreztem, hogy valóban idegen s ijesztő lehetek ebben a szobában. Bizonyosan megvan rajtam annak a jele, hogy honnan jöttem. Szerettem volna megmosakodni, az egész testem szinte sajgott a friss, hideg víz után, de nem mertem elszánni magam. Ez még világosabbá tett volna mindent. Vagy talán nem? Én úgy hittem, a legártatlanabb mozdulatom is árulkodás rám.

Az anyám még mindig beszélt, egyhangúan és panaszosan:

– Nem tudjátok megtalálni azt az utat, ami hozzátok illő lenne! Az ember jó hozzátok, és ti ahelyett, hogy meghálálnátok ezt a jóságot, megássátok az önmagatok és a szerencsétlen szüleitek sírját. Azt reméltem, hogy te okos és jó ember leszel, és látom, hogy éppen olyan leszel, mint az apád. De talán még nála is komiszabb! Ő csak öregségére züllött így el, de te még sehol semmi se vagy, és máris félni kell tőled a tiszta embernek. Értsd meg, hogy féltem tőled a tiszta kistestvéreidet! Ki tudhatja azt, hogy honnan jársz ide közénk, mit hordol magaddal haza?! Eszel a tányérjainkból, és beletörülöd magad a törülközőinkbe… Egy szép napon csak valamennyien nyavalyások leszünk!

Hogy fájt, hogy zúgott a fejem.

Más ilyen kamasz talán kitört volna magából, durva és féktelen lett volna, én magamban mindenben igazat adtam az anyámnak.

Csak már az ágyban lehetnék.

Aztán ez is elérkezett. Lefeküdtem, s a fájós, beteg fejemet egészen alá dugtam a dunyha alá.

20

Belém fészkelődött a hiúság és a gyanakvás. Ahelyett, hogy a testi növekedésemmel és szellemi látóköröm tágulásával egy időben a világban való ésszerű elhelyezkedésem is egyre tűrhetőbb lett volna, mindinkább félénkebb és félszegebb lettem, és semmibe sem mertem belekezdeni, I. kötet 111semmihez sem mertem hozzányúlni anélkül, hogy az eshetőségek jó és rossz oldalát szinte beteges pontossággal fontolóra ne vettem volna. A fehér mellett mindig ott találtam a feketét, és a jó mellett mindig megéreztem az elrejtőzött rosszat. Ez a nagyoskodó természetem egyre inkább elszakított az inastársaimtól, belekeveredtem a segédek társaságába, de ott sem találtam meg a kellő helyemet. Anélkül, hogy valaki rám szólt volna vagy figyelmeztetett volna, esetlennek éreztem köztük minden mozdulatomat, és ügyetlen elszólásnak hangzott vissza a fülembe minden szavam. Néha úgy voltam, hogy búskomorság környékezett, máskor pedig, hogy eltakarjam természettől való félszegségemet, vad kiruccanásokba tévedtem bele, amiket hamarosan mindig megbántam, gyerekesen szégyelltem magam miattuk. S még sokáig, nagyon sokáig fejemben jártak annak a lánynak a szavai, akivel először volt szerelmi dolgom. Azt mondta: „Te most elveszítettél valamit az életedből, amit sohasem fogsz tudni pótolni!” – Az egyszerű és tiszta értelmét nem tudtam ezeknek a szavaknak, de éreztem, hogy van valami elrejtve bennük, ami igazság. Figyelő természetemmel észre kellett vennem, hogy attól az éjszakától kezdve egészen más lettem, mint amilyen eddig voltam. Vágyakoztam azokra a pillanatokra, mert úgy éreztem, hogy tőlük az élet fog megsokszorozódni, s most láttam, hogy éppen maga az életem az, ami megszürkült, megfogyatkozott bennem. Utána napokig szinte állati szomorúságban éltem. Puha voltam és érzéketlen, s néha minden ok nélkül átfutott rajtam valami belső remegés, mintha hideg vizet öntöttek volna keresztül rajtam. Ez olyan ösztönös utánaremegése volt annak a lázas, sok érzésnek, ami akkor élt bennem, s ezzel kapcsolatban akkori gondolataim is újra felvetődnek a fejemben.

Valamit elvesztettél magadból! – gondoltam, s ez később annyira fejlődött, hogy minden olyan cselekedetem előtt, ami nem tartozott mindennapi szokásaim közé, azt mondtam magamnak:

– Vigyázz, valami szerencsétlenség fog érni!

Kifejlődött bennem valami tárgytalan félelem a magasságtól, s valami vak irtózás a víztől. Azelőtt mindennek a nyomát sem vettem észre magamban. Minden meggondolás nélkül felmásztam a síkos jegenyefákra egy rongyos verébfészekért anélkül, hogy a lepottyanás lehetősége csak egyI. kötet 112szer is felvetődött volna bennem. S emlékszem rá, milyen vakmerőségekre vállalkoztam egy galambfészek kiszedéséért, mikor a kórházba jártam dolgozni. Háromemeletes, lapos tetejű épület volt a kórház, s fönt a legfelső fríz alatt tégla alakú, mély lyukak voltak a falban, ahol a gondnok fehér törökgalambjai fészkeltek. Nagyon szerettem volna legalább egy pár fiatalt szerezni ezekből a törökökből. Fölmentünk a lapos tetőre, a fiatal inas ráült az alsó lábszáraimra, és én egészen ágyékig kihajoltam a mélység fölé, hogy a lyukakba bekotorhassak. Ezt nagyon sokszor megcsináltam anélkül, hogy csak egy pillanatra eszembe is jutott volna valami a galambokon kívül. S most éjszakánként gyakran eszembe jutnak ezek a dolgok. Az egész kép megjelenik előttem, látom a szörnyű mélységet, és elfog a félelem, hogy verítékes lesz tőle az egész testem.

S eljött a nyár, s amit azelőtt annyira szerettem, hacsak lehetett, elmaradtam a fürdéstől. Tudtam úszni, sohasem fuldokoltam, s mégis megfogamzott bennem a vízbefúlástól való irtózás. A vasúti kőhidak alá jártunk fürdeni, a híd kiugrójáról szoktunk fejeselni. Mindenki élte a fiatalság szilaj, nyári életét, s nekem nem volt bátorságom, hogy a magam erejéből egy ugrásra is vállalkozzam.

– Gyere ugrani! – mondták a többiek. – Mi van veled, hogy ott heversz a homokban?

– Majd megyek, most jó itt is!

Egy ideig még visszatarthattam magam, aztán megint hívtak.

– Gyere, olyan, mintha langyos vajba ugrana az ember!

El kellett indulnom a híd felé, pedig biztosan tudtam, hogy most fogom az utolsó fejest ugrani. De nem akartam, hogy gyávának lássanak.

Fölmentem a kiálló részre, és meztelenül még álldogáltam a kövön a napfényben, mintha süttetném a testem. Pedig csak az ugrásra nem tudtam rászánni magam. Ezen a helyen régente fahíd volt, s a víz feneke most tele kiálló fatönkökkel. Mi mindenféle szerencsétlenség történhetik itt az emberrel! De mégis, nincs kibúvó, ugrani kell. Eddig csak fejest ugrottam, de most elszántam magam, hogy bukfencet vetek, hogy lábbal érjek a vízbe.

Ugrottam, a lelkemben fölizzott félelemmel, s mikor a víz alá értem, kinyitottam a szemeimet. És lejjebb ereszkedtem, s a szürke homályban I. kötet 113megkerestem az oszlopmaradványokat. Mint a megvasalt vadállatokat, megtapogattam a csipkés, hegyes testeket, aztán fölmenekültem a víz színére. Semmi kétség nem volt az iránt, hogy ezek az ellenségeim lesnek rám, s hogy most megint csak véletlenségből sikerült előlük megmenekülnöm. Kimentem a partra, és felöltöztem.

Tudtam, hogy vigyáznom kell magamra, mindentől óvnom kell magamat, ha életben akarok maradni. Pedig élni akartam. Mert hiszen csak itt, ebben a világos életben éreztem magam biztonságban. Ami valamennyire ismeretlen volt előttem, az ellenségem volt. S anélkül, hogy arra valakinek figyelmeztetnie kellett volna, a galamblopásokat is elhagytam. És egyáltalában nemigen érdekeltek a galambok. Ami eddig megmaradt belőlük, azokat most egyenként szépen eladogattam. Mert mi volt az a pénz, amit borravalókból tudtam összeszedni? Vera már egészen, igazán a szeretőm volt, s ha ő kért tőlem valamit, azt mindig elhoztam. Mindent megtettem neki, ha szépen megkért, de szeszélyesen nem engedtem játszani magammal, s ha kötekedő volt, akkor összeverekedtünk.

– A fene törje össze a csontotokat! – kiabált ilyenkor az öreg Spanger. Mit ordíttok itt a fülembe, mindjárt rátok gyújtom a házat!

Összebékültünk, hogy aztán megint kikezdjünk egymással, s megint jóra forduljon minden. Ez a marakodó szerelem volt az, ami mostani életemet kitette. Rendesen bejártam a műhelybe, de már nem annyi örömmel és kíváncsisággal, mint inkább csak megszokásból dolgoztam. A munkámmal azért mindenki meg volt elégedve. A mester vett még egy darab szőlőföldet, s jóformán egyedül vezettem a műhelyt. Esténként bevitt a szobájába, s mint valami munkavezetővel, tárgyalt velem. Néha az asszony is bejött, s ő még mindig nem mondott le arról, hogy célzásokat tegyen rám és a lányára, akit mindenáron nekem akart fölnevelni.

Ilyenkor meggyávultam, és szökni szerettem volna.

A mester okosabb volt mindkettőnknél, ő sohasem ártotta magát ebbe az ügybe, hagyta, hogy összevissza kérdezzük és hazudozzuk egymást, s közben mindkettőnket kihasznált a maga előnyére. És én százszor inkább hagytam magam agyondolgoztatni, mintsem hogy két szót kelljen szólnom ezzel a sovány és pókszerű asszonnyal.

Egy este váratlanul ezt mondta:

I. kötet 114

– Máma itt volt valami cigánylány a kapuban, és a gyereknél utánad kérdezgetett! Csak nincs valami dolgod ezekkel a szemetekkel?

Nem tudtam, mit feleljek. Délután kint voltunk valami munkán, s talán akkor kereshetett a Vera. De mit akarhatott, s egyáltalában mit akarhat tőlem ez az asszony? Bántott, hogy hívatlanul mindenki beleavatkozik az életembe, elszántan rá szerettem volna ordítani.

– Én nem törődöm semmivel – mondtam hidegen és visszautasítón. – Hogyan tudhatnám azt, hogy miért keres itt engem valaki, ha nem is beszéltem vele?

Az asszony lemondóan intett:

– Azt hiszem, te se leszel jobb a többi újvári legényeknél! Mintha az ördög szállta volna meg ezt a várost, itt minden összekeveredett!

És ettől a naptól kezdve észrevettem, hogy az asszony egyre inkább elhidegedik tőlem, s a nyápic lánya elmegy mellettem, hogy alig fogadja a köszönésemet.

Akkor este találkoztam a Verával, s megmondtam neki, hogy ne járjon a műhely elé, mert azzal nekem csak kellemetlenséget okoz. Mintha nem értette volna meg, mit mondtam neki:

– Hát neked az kellemetlen lehet, hogy a szeretőd vagyok? – kérdezte, s a nagy fekete szemei majdnem elnyeltek. – Hát kinek van itt még cigánylány szeretője? A cigánylányokat nehezebb elcsábítani, mint ezeket a zsidókat meg urakat, s te szégyelled magad?

– De hát mért kellene mindent dobra ütni? – mondtam. – Én este eljövök hozzád, s akkor nem parancsol nekünk senki! De a nappal azért van, hogy dolgozzon az ember!

Kint csavarogtunk a vásártéren a hajóhinta körül, s a lány szokatlanul vad és kötekedő volt ezen az estén.

– Ha nem szeretsz, akkor elmegyek tőled! Ilyen gyereket, mint te vagy, még kaphatok magamnak!

– Megbolondultál? – kérdeztem szinte már ordítva.

A lány szembe állt velem.

– Megbolondultam! – mondta – s most itt hagylak a fenében, hogy többet rád se gondolok!

Megmarkoltam a blúzát, és fölemeltem a másik kezem, hogy az arcába I. kötet 115üssek. A félhomályban mint valami meleg, tiszta fém, ragyogott a bőre. Megállt a kezem. Szép, mindennel megbékítő volt ez a lány, vártam, hogy szóljon valamit, hogy egyetlen szavára egészen mellétörjek.

Hallgatott, és remegett a teste.

Nem bírtam magammal, beleütöttem az arcába.

Hangtalanul elrántotta magát tőlem, s az ócska selyemblúzának egy része benne maradt a markomban.

– A mi Istenünk letöri ezért a kezeidet – mondta, s elment tőlem.

– Vera!

Nem nézett vissza, megigazította a blúzát, odaállt a bűzös acetilénlámpák alá, egészen a hinta korlátjához.

Én távol egy fának támaszkodtam, és nagyon üres és szomorú voltam. Mért bántottam ezt a lányt, mikor igazán semmi harag sem volt bennem ellene. Mi lesz most? Ha ő valóban elmegy tőlem, akkor egészen egyedül maradok, nem lesz senkim, akihez őszinte lehessek, s aki az én őszinteségemet megértené. Az anyámmal jóban voltam, de többé már őt sem láttam a régi szemeimmel. És mit értettek volna meg mindebből az inasok, és hogyan állhattam volna oda panaszaimmal a legények elé? Ők sokat beszéltek a lányokról, de ők hősök és győzők voltak mindig. Nekem még ebben sincs meg a kellő tekintélyem, s csak azért történhetnek meg velem így a dolgok.

Végre is segéd szerettem volna lenni. Mióta az iskolából kimaradtam, sohasem jutott eszembe, hogy könyvet kellene a kezembe venni, talán már írni és olvasni is elfelejtettem, és sohasem bántam meg, hogy inasnak mentem, de hiába, egyszer már jó lenne, ha ennek is a végére érnénk. Már ez is csak nyűg és teher volt az életemen. Kiszabadulni minden fegyelem alól! Mostanában sokszor éreztem, hogy minden eddigi elhatározásom és cselekedetem csak azért volt, hogy nagyobb terekre juthassak ki magammal. És újra kezd összezsugorodni körülöttem a világ.

Álldogáltam a sötét fa alatt, és néztem a megvert lányt, és szerettem volna visszahívni, és kívánkoztam utána, mint a kiéhezett az eledel után.

S az már nem állt ott egyedül. Az egyik hintáslegény játszott vele, s ő gondtalanul, hangosan nevetett.

I. kötet 116

Később bebújt a korlát alatt, s odaállt a verkli mellé, keverte a kurblit, s a rozoga alkotmány sírt és vonított a keze alatt.

Ha most segéd lettem volna, bizonyára odamentem volna a hintához, s valami bolond nagy verekedést rendeztem volna. De így csak tehetetlenül összetörhettem, egészen magamba csuklottam. Egy ideig még ott lődörögtem a téren, mintha süket és vak lettem volna, nem láttam az embereket, és nem hallottam a pukkanó és visító hangokat.

Aztán mindenről lemondtam, és elindultam hazafelé.

21

Két napig egészen magamra voltam hagyatva. Rosszkedvű voltam, és nem találtam sehol a helyem, ahol megnyugodhattam volna. S még az éjszakáim sem voltak az enyémek. A napi gyötrődések után, amik testben és lélekben kimerítettek, legalább ha ezek az órák az enyémek lehettek volna. De most új szokásokat kezdett a nagymama, s ezzel az egész család éjszakáit tönkretette. Már évek óta feküdt az öreg az ágyban, s ez a tétlenség teljesen elválasztotta őt a ház többi embereitől. Nemcsak a sovány, lerongyolódott testében, de most már a természetében is egészen más volt, mint mi. Bennünket a napi munka és apró-cseprő bajaink estére holt fáradtan törtek be az ágyba, őhozzá pedig, aki nappal szundikálhatott, sehogy sem akart eljönni az álom. És alig aludtunk el, hangosan nyugtalankodni kezdett.

Eleinte csak ide-oda dobálta magát a csikorgó ágyon, az edényével csörömpölt, aztán hangosan énekelni kezdett. Az óra elütötte az éjfélt, s ő mintha templomban lett volna, énekelni kezdte kolduló, recsegő hangon a karácsonyi énekeket.

Pá-ász-to-rok keljünk fel.
Si-et-ve menjünk el.

A fáradt, nagy csöndben először szinte valami rémítő, túlvilági szomorúsággal nyikorogtak föl ezek a hangok. Fölébredtünk, és nem tudtuk fölfogni, hogy mi történik körülöttünk.

I. kötet 117

– Mi az, mi történt? – kérdezte az anyám magából kikelve az ijedtségtől. – Gyerekek, ébren vagytok?

– Igen – mondtuk mind a hárman.

– Ugye, a nagymama énekel? – kérdezte megint az anyám.

– Igen!

– Uram Isten, hány óra lehet? Kelj fel, Lajkóm, ha mersz, nézd meg, mi történt.

Nem hittem a babonákban, és nem féltem a kísértetektől, de ez most annyira furcsa és idegen volt előttem, nem mertem a sötétben megindulni. Kinyúltam az ágyból, s ruhámból előtapogattam a gyufát. Tizenkét óra volt.

– Mit jelenthet ez? – kérdezte megint anyám. – Valami történni fog!

– Ah, semmi! – mondtam. Most már égett a lámpa, és komolyan, eltökélten nem féltem. – A nagymama már biztosan megint máshova akar menni, s most így akar megharagítani bennünket!

A lánykák kócosan, kiugró szemekkel ültek az ágyukban. A kisebbik szólni sem mert, de a Mariska, aki különben is kísértetlátó és babonás volt, siránkozón kérdezte:

– Mi fog történni, mamácska? Én úgy érzem, hogy valaki meghal!

– Hallgass csak, hallgass! – mondtam már dühösen. – Már megint boszorkány vagy! – álmos voltam, és dühösített ez az egész komédia. Kint álltam a szoba közepén a lámpával, s az egész testem remegett a hidegtől.

– Valami történni fog – mondta az anyám. – Te hitetlen vagy, de még mindig beteljesedett, amit éreztem.

Ő is fölkelt az ágyból, és a lámpával kimentünk a konyhába.

A nagymama hanyatt feküdt az ágyban, s a plafonra meresztett szemekkel még mindig énekelt.

– Mama, az Isten áldja meg, mi történt magával?! – kérdezte tőle az anyám, és odament az ágyához, s mint az alvót, megmozgatta. – Éjfél van, és az embereket nem hagyja aludni!

És az öreg csak nehezen hagyta abba az éneket, s mintha valóban álomból ébresztették volna föl.

– Mit akartok, gyermekeim? – kérdezte. – Mi van veletek, bogárkáim?

I. kötet 118

– Ne énekeljen! – mondtam kedvetlenül. – Mi egész nap dolgozunk, és aludni akarunk!

– Énekelni? Hát elment az eszem, hogy énekeljek?!

– Talán álmodott, mama. Forduljon szépen oldalra. – Az anyám sokkal szebben beszélt hozzá, mint én, megigazította a vánkosát, takaróit, és az egész testét oldalra fordította. – Aludjon szépen! Nemsokára munkába kell mennünk, és oda van az egész éjszakánk!

S én már nem is tudtam, csak egészen reggel felé elaludni. Szinte betegen és kedvetlenül mentem be a műhelybe. Egy katlanházon dolgoztam, de nemigen ment a munka. Két fiatal inas segített a szögecselésnél, módfelett ingerelt az ügyetlenségük.

– Tarts rá, mert agyonütlek! – ordítottam. – A fene még a gyökerét is ennek az egész életnek!

Mennyivel jobb dolga lehet most a Rozsdának – gondoltam. – Ő most szabad ember, s azt csinál, amit akar.

Azóta, hogy együtt voltunk a lányoknál, csak egyszer találkoztam vele, de hallottam, hogy állandóan a Vörös lámpásban ül, mintha az lenne a második otthona. Ezt butának és utálatosnak tartottam, s talán ez volt annak is az oka, hogy elkerültem a Rozsdát. Én azóta feléje se néztem annak a háznak. Azóta leszoktam a magam kínzásáról, vágyaimat elvittem a Verához, s néha még megkívántam más, idegen lányokat is, akikkel az utcán találkoztam, vagy akik ott bent ültek a finom szobákban, ahova dolgozni jártunk. De ezek előtt most még gyávább voltam, mint azelőtt. Kétféle embert ismertem magamban. Egy vágyakozó, durva kamaszt s egy félénk, szégyenlős fiúcskát. És ez nagyon jól volt, hogy majdnem mindig ez a látszatra gyöngébb volt bennem az erősebb. Ha a másik, a vad, az éhes csak egyszer is felülkerekedett, akkor bajok lettek belőle. Nem voltam hencegő a munkámban, de biztos, hogy becsületesen tudtam dolgozni. Nem voltam érzelgősen szerelmes, de követelődző és kíméletlen voltam a lányokkal szemben. Nem jött volna ki a számon, hogy „kezét csókolom”, de valaki lánynak megfogni a mellét, megszorítani a karját, rácsapni a hátuljára, az nagyon sok mindennél jobban esett nekem. És úgy éreztem, hogy a lányok maguk sem haragudtak rám ezért a természetemért. A Vera egyszer azt mondta, hogy a cigánylányokat nehezebb I. kötet 119elcsábítani, mint a városiakat, és ebben igaza is volt neki. A cigánylányok erősek és egészségesek voltak, azokhoz holmi boltoslegények nem tudtak közel férkőzni, azokat nem megcirógatni, hanem mint a virágzó ágakat, le köllött törni, és a kalap mellé szúrni.

A Verát megvertem a múlt este, hogy elment tőlem, de tudtam, hogy vissza fog jönni hozzám. Nehezen vártam rá, fájt utána az egész testem, de arra mégsem tudtam volna rászánni magam, hogy hízelegni, könyörögni menjek hozzá.

Vártam rá, és nyugtalan és embertelen voltam mindenkivel szemben.

S két nap múlva a mester egyik gyereke belopózkodott a műhelybe:

– Lajos! – mondta. – A kapuban vár egy cigánylány, azt üzeni, hogy menj ki!

Tudtam, hogy ő az, én nem törődtem azzal, hogy valaki meglát, kimentem hozzá.

– Haragszol még? – kérdezte. – Ha haragszol, akkor elmegyek megint!

Egészen rendesen fel volt öltözve, a nap sütött rá, és olyan volt, mint valami szép, barna bőrű fa.

– Bolond vagy! – mondtam nevetve. – Én nem is haragudtam!

– Akkor csókolj meg!

– Itt az utcán?

– Csókolj meg, ha nem haragszol!

Nem tudtam ellenállni, megcsókoltam.

Boldog volt, és nevetve beszélt:

– Milyen csacsi lakatos vagy te! Ha nem lennél ilyen bolondos, akkor már nem is szeretnélek!

Hallottam a nevemet kiabálni. A gyerek, aki az üzenetet hozta, az anyjának is elmondta azt, s az asszony most mint a sárkány csatázott az udvaron.

– Menj, menj! – mondtam a lánynak. – Ha kijön, fellármázza az egész utcát. Estére várj meg az iskola sarkán!

Az asszony a konyhaajtóban állt, és kiabált. A gyerekei mind ott voltak körülötte, mint valami vércsét látó tyúk körül a csirkék.

– Várj, te szégyentelen, várj, elmondom az anyádnak! Erre nevelt fel I. kötet 120szegény, ezért vesződött veled, hogy leadd magad ilyen szeméthez?! Tudd meg, ha még egyszer idejön, kiforrázom a szemeit!

Csak hagytam, hogy kiabáljon. Mit érdekelt engem az ő szitkozódása. Ha az ő lányával beszélgettem volna a kapuban, akkor most biztosan minden jó lenne. Két inast odaállítottam a katlanházhoz, ütötték a kongó vastag pléhet, s az ördög sem hallhatta meg többé az asszony piszkálódását.

Elment a műhely előtt, és befenyegetett.

– Várj, te kutya, te háládatlan!

A mester egész inaskodásom alatt talán kétszer se mondott nekem ilyesmiket, s ha most mondott volna ilyesmit, alighanem visszabeszéltem volna neki, vagy talán elmentem volna, nem törődve azzal sem, hogy maholnap úgyis itt van a szabadulásom ideje. De ennek az asszonynak a pörlekedése miatt a kisujjamat sem tartottam volna érdemesnek meggörbíteni. Dolgozni, dolgozni, hogy minél előbb itt legyen az este.

Nyolc óra után az iskolasarkon találkoztam Verával, sokáig együtt voltunk, s minden bajomat elfelejtettem.

Másnap este nálunk voltak a rokonaink. Én későn mentem haza, akkor már nagy volt a dohányfüst, s a férfiak ütötték a feleségük hátát, mintha asszony helyett valami bőrdudát tartottak volna az ölükben.

– Látjátok ezt a gyereket? – mondta az anyám. – Mindig ilyenkor jár haza!

– Hát mit csináljak itthon? Üljek itt a lánykák között?!

Leültem az asztal végére, anyám elém adta a vacsorámat, és kényelmesen ettem.

– Igaz, hogy te már nagy gyerek vagy, Lajkó! – komolykodott a Gizi néni – de bizony még ráérsz megkezdeni az éjjelezést.

– Hát hol van még az éjjel? Tizenegy óra! Csak a nagymama ne énekelne reggelig, akkor minden jó volna!

Az asszonyok most erről kezdtek beszélgetni. A nagymama aludt, s ők összedugott fejjel sugdostak az ágya előtt.

Mihály bácsi közelebb húzta hozzám a széket:

– Vannak-e még galambjaid? – kérdezte. – Máma egy altiszt megszólított, hogy kérdezzem meg tőled, vannak-e blondineljeid, kicserélné valamivel.

I. kötet 121

– Az már nincsen, van még három kék purclim és két fehér törököm. Nagyszerűek, ha akarja, eladom neki az egészet. De cserélni, köll már a fenének.

– Nem is valók már neked ezek a dolgok. Itt vagy a szabadulás előtt, ha készen leszöl, majd csak valahogyan behozunk a vasútra. Aki szereti a mesterségét, az mindig meg tud élni belőle.

– A vasútra? – mondtam. – Nem sok kedvem van a vasútra menni. Nem azért tanultam ki a mesterségemet, hogy most eltemessem magam. Szeretnék kimenni a világba. Vannak nagyvárosok, nagyüzemek, gyárak, amiket még nem is láttam, ott szeretnék dolgozni.

Az anyám is meghallotta, amit mondtam, kétségbeesetten lamentált.

– Otthagytad az iskoládat, és halálosan elszomorítottál bennünket, s most el akarsz menni világgá, hogy egészen elveszítsünk! Ezért neveltelek föl, hogy most itthagyj magamra, mikor már segíteni tudnál rajtam!

– Maguk már lassan megöregszenek, s egészen másképp látják az életet, mint én! De én nem lehetek mindjárt olyan öreg, mint maguk. Tanulnom és próbálnom kell a világban, hogy egyszer becsületesen meg tudjak nyugodni.

A Mihály bácsi azt mondta:

– Én a gyereknek adok igazat! Próbáljon! Tanulja meg, hogy milyen az élet, ő okos gyerek, nem kell félteni. Egyszer, ha visszajön, rendes, értelmes ember lesz belőle.

Az anyám nem tudta mindezt megérteni.

– A mai gyerekek mind ilyen háládatlanok! Alig várják, hogy lehulljon róluk a tojás héja, elröpülnek, mint a madarak.

– Majd visszajövök, mamácska, s akkor majd meglátja, hogy milyen jó dolga lesz mellettem. Én nem magát akarom elhagyni, hanem szeretnék élni magamnak. Látni és tapasztalni akarok.

– Jól van, öcsém, ha úgy érzed, hogy menned kell, csak menj! – mondta a Mihály bácsi. – Az ember járjon a végére minden kíváncsiságának. Próbáljuk megszerezni azt, amiről úgy érezzük, hogy még hiányzik nekünk. Addig úgysem tudunk nyugodtan elaludni, amíg úgy érezzük, hogy táncolni szeretnénk.

Örültem, és messze utakat láttam magam előtt.

I. kötet 122

– Gizkám, galambom! – szólt most a Mihály bácsi a feleségéhez. – A Lajkó elsején eljön velünk a bálba! Mit szólsz hozzá?

Az asszony megint gyáva és akadékoskodó volt:

– Nem lesz ez furcsa, hogy egy inas bálba járjon?

– Ki szólhatna valamit, ha ő az én rokonom? Jól van, öcskös, készülj el, velünk jössz! Sose félj attól, hogy ki mit szól a dolgaidhoz. Az a fő, hogy neked kedved legyen hozzá!

– Elmegyek – mondtam. – Van ruhám, és pénzem is lesz akkorra!

Ez az este sokat jelentett az életemben.

Anélkül, hogy különösebben készültem volna rá, látnom és éreznem kellett, hogy szinte máról holnapra mélyebben kerülök bele a világba. Mintha csónakon lettem volna, de maga a csónak már nem a fűzfabokros folyókon, hanem magán a nagy, ismeretlen tengeren úszkált. Az élet többé nem üres játék a számomra. Egyre inkább arra a pontra érek, ahol a játék harccá változik, s ezután mindannak, amit teszek, kell, hogy valami megkülönböztetett értelme legyen.

22

A mesterné elhívatta az anyámat, és elmondta neki a cigánylány esetét, és bizonyára még mást is, még azt is, ami igaz se volt. Ez az asszony már valósággal gyűlölt engem, s én rosszul éreztem magam, hacsak szúrós, vádaskodó tekintete előtt kellett elmennem. Az anyám azonban, mintha semmi sem történt volna, elő sem hozta az ügyet. Hogy tudja a dolgot, azt a Mariska árulta el egy este, pörlekedés közben.

– Mit pörölsz itt mindig, mint a cigányok – kiabálta. – Menj inkább a cigánylányaid után, ők neked valók!

Az anyám szörnyen elvörösödött, s majdnem megverte a lányát.

– Hogy tudsz ilyeneket beszélni? Egy lánykának a szájába való beszéd ez? Menj be rögtön a szobába, és szégyelld magad!

Nekem nem szólt semmit, de én már mindent tudtam, hogy a Mariskára csak azért haragudott, mert oktalanul elszólta magát, s azt is tudtam, hogy anyámnak valami célja van ezzel a hallgatással.

I. kötet 123

Egyszer este, mikor elmentem hazulról, az utcasarokról véletlenül visszanéztem, és megláttam, hogy az anyám és a Mariska is kijöttek utánam a kapun. Leselkednek utánam, gondoltam, vajon miért, mit akarnak? Rosszulesett, hogy az anyám ennyire bizalmatlan lett velem, s hogy amíg ezelőtt még a maga dolgaiba is beavatott, most ilyen kerülő utakon akar megismerkedni az én ügyeimmel. Óvatos és meggondoltan számító lettem. Nem félelemből, mert azt hittem, igazából parancsolni már senki sem parancsolhat, de volt valami a mostani életben, mit a magam akaratából is szívesen eltakartam az idegen szemek elől. Lehet, hogy a családi környezetem hatása nyilvánult meg így bennem, de az is lehet, hogy ez maga az én szemérmes alaptermészetem volt.

A sarkon hirtelen megálltam, s aztán ahelyett, hogy jobbra mentem volna, a cigánynegyed irányába, balra, a piac felé indultam el. Tudtam a téren túl, a kis zegzugos utcákban könnyen el tudok menekülni a szemük elől. Néha egy-egy sötétebb ponton visszanéztem, s láttam, hogy a falak alatt jönnek utánam, mint az árnyékok. Bolondság, gondoltam. Aztán az első utcán jobbra fordultam, aztán balra, aztán jobbra, megint jobbra, visszakerültem a piacra, s innen, azzal a biztos tudattal, hogy újra egyedül vagyok, szinte futva mentem Verához.

Éjfélig, éjfél utánig együtt voltunk, szerettem őt, olyanok voltunk, mint mindenről megfeledkezett két fiatal állat, s aztán hazamentem aludni, hogy holnap kezdődjön minden elölről. Anyám és testvérem már aludtak, s mintha semmi sem történt volna előzőleg. Kényelmetlen s szinte már tűrhetetlen volt ez a helyzet. Mindenhol többet tudtam elérni, mint otthon. Ezek még mindig kisgyereknek láttak, eszerint ítélték meg minden dolgomat, és nem akarták észrevenni, hogy testemmel és természetemmel már kinőttem közülük.

Eljött az elseje. Vasárnap volt, s egész nap a bálra készülődtem. Türelmetlen és minden mozdulatomban félénk és ügyetlen voltam. Az anyám segített nekem, s hiába akart komoly és zárkózott maradni, láttam, hogy magában ő is örül ennek a napnak. Este egy ajándékkal is meglepett. Mielőtt még elmentem volna, amire én nem is gondoltam, egy szép fehér nyakkendőt kötött fel a nyakamra.

I. kötet 124

– Ha már elmész, légy rendes, mint ahogyan az ilyen helyhez illik! – mondta. – Légy illedelmes, hogy senkinek ne legyen baja veled.

Már régen nem éreztem ennek a szükségét, s most hálásan kezet csókoltam az anyámnak.

– Reggelre készítsék ki a ruhámat, hogy idejében bemehessek a műhelybe!

Láttam magam a tükörben, hogy szép s egészen nagy ember vagyok. Először a Mihály bácsiékhoz mentem, s aztán velük együtt a nagyszállóba, ahol a bál volt.

A terem nemzetiszínű zászlókkal és papírláncokkal volt kidíszítve. A kiabáló díszítések alatt nyüzsögtek a kiabáló emberek. Sokan, szinte zsúfolva voltunk. Az emberek, akikkel egészen szembetalálkoztam, megnéztek, de mintha nem ismertek volna meg. Később észrevettem, hogy az első pillanatban felismertek, s hogy éppen ezért néztek meg ennyire, s hogy éppen ezért állnak szemben velem annyira idegenül és majdnem visszautasítóan. Ez a fölfedezésem kicsit elkedvetlenített, sőt később valami fájó érzés született meg tőle bennem, és ez elvadított, idegenné és félénkké tett.

– No, menj táncolni, Lajkó! – mondta a Giza néni, aki nagyon otthon érezte magát ezen a helyen. Máris izzadt volt, és csapzottan röpködött ide-oda.

– Még ráérek! – mondtam. – Inkább csak nézelődni szeretek!

Dadogtam, és éreztem, hogy vadul rohan bennem a vér, az arcom majd kicsattant a belső láztól. Magamban már megbántam, hogy idejöttem. Ez a dolog még nem nekem való. Valami van bennem, ami elkülönít ezektől az emberektől, szeretnék közéjük vegyülni, és fáj, hogy itt vagyok köztük és előttük.

Kimentem a nagyteremből félre, egy kis szobácskába, és bort kértem. Talán csak valami pusztai szegénylegények lehettek ilyen szomorú mulatozók. Mi bajom volt, nem tudom. Azt hiszem, ahhoz, hogy az ember az élet egyes formáit elbírja, nemcsak akarni kell, de egy bizonyos időnek a beérése is szükséges. Mintha a melegágyból egyszerre a hegy tetejére ültettek volna ki, fájtam magamnak, és elbújni szerettem volna még önmagam előtt is.

I. kötet 125

Éjfélkor szünetet tartottak a tánccal, és az emberek elszéledtek az asztalok körül. Ez a szoba is megtelt. Lármás, kipirult emberek az én asztalomat is körülülték, egészen a sarokba húzódtam.

Ittam nagyobb kortyokkal, mint a többiek, és úgy tettem, mintha semmi sem érdekelne abból, ami körülöttem történik.

Közömbösen nézelődtem, s az egyik asztalnál megláttam egy lányt, akinek kíváncsian rajtam voltak a szemei. Köszönnöm kellett volna neki, hiszen ismertem, a szomszédunkban laktak. Elfeledkeztem róla, hogy nincs rajtam kalap, megemeltem a kezem, s mikor észrevettem, hogy hajadonfőtt vagyok, borzasztóan elszégyelltem magam. A világért sem jött volna ki a köszönés a számon, egészen összezavarodtam. Buta fajankó, gondoltam magamban. Mi az ördög van velem máma? Ezt a lányt már százszor, ezerszer láttam az utcán, eddig észre sem vettem, s most meg vagyok zavarodva tőle, hogy köszönni se tudok neki. Elcsavartam a fejem, de újra megint vissza kellett tekintenem. A lánynak puhán szét volt fésülve a szőke haja, s a tejszínű arcát úgy láttam, hogy mosolyog rám. Örültem neki. Nekem is vissza kellett volna mosolyognom, de ebben a pillanatban már meg is merevedett az arcom.

A Mihály bácsi jött értem, s ez most valóságos megváltás volt a számomra.

– Gyere! – mondta – itt van egy ember, akinek a fia Győrben dolgozik, beszélni szeretne veled.

A másik szobában egy öregebb ember mellé ültem.

– Hallom, hogy el akar menni valami nagyobb városba dolgozni – kezdte ez az ember. – Ha már készen lesz az útra, csak szóljon nekem, én szívesen elsegítem Győrbe! Az én fiam ott dolgozik, nagyon szépen keres, és nagy tekintélye van. Dolgozhatik mellette, amíg akar.

– Nagyon szépen köszönöm! – mondtam. Nem tudtam, mennyire ismer engem ez az ember. Nem tudtam, mit mondjak meg neki, mit szól akkor, ha megtudja, hogy még csak inas vagyok.

A Mihály bácsi mintha csak kitalálta volna a gondolataimat:

– Mostanában szabadult csak föl a gyerek, pár hónapig még hadd pihenjen!

I. kötet 126

Az első pillanatban megrettentem ennek a hazugságnak a hallatától, de aztán nagyon hálás voltam érte.

Csodálatosképpen az a pár szó mintha mázsányi terheket vett volna le rólam, mintha megfordította volna fölöttem az eget, az éjszakából tiszta nap lett.

Nyugodtan és közvetlenül beszélgettem.

Éjfél után hölgyválasszal kezdődött a tánc, és egyszer csak ott állt előttem a szőke lány.

Fölkeltem a székről, de nem tudtam, hogy hogyan botorkálok át a körülülő emberek között, a szemeim nem láttak az izgalomtól.

– Szabad? – mondta a lány, és nevetve nyújtotta a karját.

Én is nevettem, gyöngén hozzákapcsolódtam, úgy akartam csinálni, hogy meglássa rajtam, hogy mindez olyan megszokott és egyszerű az én részemre, és észrevettem, hogy az egész testem remeg az izgalomtól. Mintha egy szál deszkán vezetnének át valami szörnyű mélység fölött.

– Tud jól táncolni? – kérdezte a lány, és éreztem, hogy megszorítja a karomat.

– Táncolni, igen! – nevettem. – No, azt éppen nem mondhatnám. Tetszik tudni, megvallva az igazat, nem szeretek táncolni!

– Nem szeret táncolni? Hát milyen fiatalember maga?

Mit mondjak, kiszáradt a torkom, legjobban szerettem volna semmivé válni, ott a nyelves szőke lány előtt elsüllyedni. Hamisan, bután szakadtak ki belőlem a szavak:

– Az no, inkább csak hölgyeknek való. Mi férfiak jobban szeretjük a bort!

– A bor erős, de a tánc könnyű és kedves! – kerepelt a lány, mintha rugón ugráltak volna ki belőle a szavak. – No, rajta! – átfogta a derekamat, és táncolni kezdtünk.

Nehezen forogtam, aztán könnyebben, s aztán egészen átfogtam és magamhoz szorítottam. A lány simult, és a megfeszült ruháján keresztül meleg volt a teste. Éreztem, hogy lassan kezdek hazaérkezni önmagamhoz. Így már jó volt, éreztem a saját erőmet, és már nem kellett finomnak, hazugnak lennem.

– Ne szorítson úgy! – súgta a lány.

I. kötet 127

És én még jobban szorítottam, s most már nem is ellenkezett. Velem táncolta végig az egész hölgyválaszt.

Reggel felé, mielőtt elmentek, eljött búcsúzkodni hozzám.

– Majd estére megkérdezem, hogyan mulatott! – mondtam neki.

– Jól van, kint fogok sétálni a húgommal!

Most csak a férfiak maradtak az ivókban.

S most már én is egészen bent voltam ebben a társaságban. Legjobb szerettem volna sohasem elkerülni innen, milyen könnyű az élet, ha az emberben magában nincsenek bajok és kétségek.

Nyolc óra volt, mikor a fiatal inas kihívatott a pincérrel.

– Lajos, azt üzeni a mester úr, hogy gyere be a műhelybe, odavittem a másik ruhát is!

Kicsit csodálkoztam, hogy a mester így üzen értem, de örültem neki, hogy minden ilyen szépen eligazodik körülöttem.

Az asszony egy nagy bögre feketekávét küldött ki a műhelybe, s aztán két gyerekkel elmentem a tanácsosék fürdőjét megcsinálni. Később a mester is utánunk jött, és megkérdezte, nem vagyok-e berúgva.

– Dehogy vagyok! – mondtam. – Nem inni, csak táncolni mentem a bálba.

A mester nem volt goromba hozzám, de nagyon komolyan beszélt:

– Az én időmben még táncolni se jártak az inasok! De hiába, most más világot élünk. Lassan ti lesztek az urak, és mi fogunk kiszolgálni benneteket!

– Látja a mester úr, hogy nincs velem semmi baj, rendesen eljöttem dolgozni.

– Jól van, nem állok oda veled feleselni! Ha két-három év előtt csinálta volna ezt meg valamelyitek, letörtem volna a derekát! Most már fáradt vagyok veletek verekedni. Vigyázz, hogy el ne ronts valamit, s aztán délután maradj otthon, aludd ki magad!

Elhatároztam, hogy délután is dolgozni fogok. Azt a fél napot már kibírom, s legalább senkinek semmi szava nem lehet ellenem. De komisz fárasztó munkánk volt egész délelőtt, hosszan felbontottuk a falat, s a meghasadt csövet forrasztólámpával hegesztettük be. A lámpa alkoholtüze sütötte az arcom, csurgott rólam a veríték, és megfájdult a fejem, és I. kötet 128egészen álmos, elgyöngült lettem. Nem tudtam az elhatározásomat beváltani. Mikor készen lettünk, a gyerekekkel beküldtem a szerszámot, és én hazamentem aludni.

Este anélkül, hogy költögetni kellett volna, fölébredtem, mintha megrendelésre mozgott volna bennem minden, kimentem a találkozóra.

– Ugye aludt? Látom a szemeiről… s talán még be is rúgott az éjjel?

– Nem szeretem az italt! – mondtam. Nyugodt lelkiismerettel mondtam ezt, pedig tudtam, hogy nem egészen mondok igazat. Közvetlen, sőt fölényes akartam lenni, s éreztem, hogy megint belém száll valami gyerekes félelem. Oktalanul és hangosan nevettem a szavaimhoz.

– Berúgott, bizony! – erősködött a lány. – Éreztem a szavairól, hogy berúgott.

Vagy két óra hosszat sétáltunk föl-alá a sötét utcában, és állandóan erről a buta semmiségről fecsegtünk. Nagyon együgyűnek és gyávának éreztem magam. Néha lehajoltam a kistestvéréhez, és attól is kérdeztem valami butaságot, és ügyetlenül játszottam vele, s mikor azt mondta, hogy fáradt, mint valami dada, fölemeltem a karomba, és így a kisgyereket dajkálva jártam a vidám, beszédes lány mellett. Nem tudtam, mért hízelgek olyan feltűnően annak a jámbor kicsinek, de meg kellett ezt tennem, mintha az ő kezébe lett volna letéve a jövendő sorsom.

– Mikor találkozunk megint? – kérdeztem a lánytól elválás előtt.

– Ha akarja, minden második nap sétálhatunk itt!

Kezet fogtunk, s most már nem tudtam ellenállani magamnak, erősen megszorítottam a kezét. Ebben az utolsó pillanatban egészen én voltam az, aki a lány előtt állt.

– No! – mondta az, és a szemeivel és a szájával egyszerre rám nevetett.

Az ágyban, mielőtt elaludtam, eszembe jutott a Vera, és nagyon haragudtam magamra, hogy ma este el sem mentem hozzá. De aztán megint a szőke másik jelent meg előttem, bátor és huncut gondolatok ugrottak a fejembe, és úgy aludtam el, mintha együtt lettem volna vele, mintha még mindig az utcán sétáltunk volna.

I. kötet 129
23

Másnap két másik lánnyal a Vera megint eljött a műhely elé. De nem volt szerencsénk. A mesterné észrevette, s egy dézsa vízzel kiszaladt hozzájuk, hogy végigöntse őket.

– Most már az egész pero idecsődül! – kiabálta, hogy az utcáról egészen a műhelybe behallatszott a hangja. – Rendőrt köll az embernek saját kapuja elé állítani, ha meg akar szabadulni a cigányoktól, akik az inas úr után szaladgálnak! Szép időket élünk, az bizonyos!

– Ne haragudjon a ténsasszony! – mondtam szelíden, de mégis valami bántó árnyalattal a hangomban. – Már nem tart sokáig. Két hét múlva már én sem leszek itt, s akkor majd a cigánylányok sem jönnek ide.

Az asszony majd szétrobbant a haragtól:

– Csak már vinne az ördög! Ha én lettem volna a mestered, majd megtanítottalak volna a rendre! Fiatal lányok vannak az ember házában, s egy idegen kölyök ilyesmiket mer itt csinálni!

Mellette állt a lánya, és most az is megszólalt:

– Bizony, Lajos, az nem szép – mondta nyafogón. – Idehívja a mi kapunk elé a cigánylányait.

Már dühös és kíméletlen voltam.

– Magához nem szóltam Böske, hát mit akar tőlem? Tudja, mondhatnék valamit, de ezt a pár napot már csak eltűröm csöndben.

Bementem a műhelybe, és behúztam magam mögött az ajtót. Az inasok röhögtek, és azt mondták:

– Mért nem udvarolsz már kicsit annak a piszkafa derekúnak is, akkor minden jó lenne!

– Köll az ördögnek, hiszen olyan, mint a sós hal! Ezt már csak meghagyom nektek. Lehet, valamelyitek majd csak beleharap!

Egész estig kedvetlen voltam. Ez a pár nap, amit még itt kellett töltenem a szabadulásig, szinte elviselhetetlen volt már a számomra. Majdnem négy esztendeig szó nélkül kibírtam mindent, de most minden tüskés volt, ami hozzám ért. S az a buta lány is minek jön ide, nem tudott már estig várni? S olyan piszkosan és lerongyolódva. Láttam őket az utca másik felén, mint valami boszorkányok hadonásztak vissza a mesI. kötet 130terné felé. Talán igaza is lehet az asszonynak, hogy így haragszik rám miattuk.

Az bizonyos, hogy a szőke szomszédlány egészen más, mint ezek. Milyen kár, hogy vele csak minden második nap találkozhatom. Milyen tiszta, friss szaga volt, mikor mellette álltam.

– Mit nevetsz? – kérdezte tőlem egyszerre nagy vigyori ábrázattal a Szurok. – Mi jár az eszedben?

Elfeledkeztem magamról, s amíg nekifeszülten ide-oda húztam a reszelőt, annyira éltek bennem a vágyak és gondolatok, hogy hangosan elnevettem magam.

– Semmit! – mondtam. – Még mindig az a buta asszony dühösít!

Este elmentem a Verához, és türelmetlen és ingerült voltam vele szemben. Szörnyű piszok és bagószag volt a szobában. Az öreg nem volt otthon. Vera kócosan és szétzilálva hevert a szalmán. Máskor örültem így neki, mentem és leheveredtem hozzá, mint a borjú az anyja mellé, s most idegennek és majdnem visszataszítónak találtam.

– Butaság volt, hogy megint odajöttetek a kapu elé! – mondtam. – Neked hiába beszél az ember, olyan vagy, mintha bolond lennél.

A lány értelmetlenül és csodálkozva nézett rám.

– Igen! – mondtam újra. – Te nem vagy olyan, mint amilyennek egy lánynak lennie köllene.

Fölkelt a szalmáról, gőgös és kihívó volt.

– Aha, már kibújt belőled az úr! Ilyen utálatosak vagytok, mind, akik ott bent laktok a városban! Már neked se jó a cigánylány, mert szegény, és nem jár mindig selyemruhában!

Azt hittem, hogy nekem ugrik a körmeivel, de alig beszélt valamit, máris lejjebb ment a hangja, s aztán csöndben, nagyon csöndesen leült az öreg asztalkája mellé.

Megzavarodtam, nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Egyáltalában miért is beszéltem vele ilyen durva, elvadult hangon. Megjuhászodva hozzámentem.

– Azért ne légy olyan szomorú – mondtam szelíden. – De lásd be, hogy annyi bajt csinálsz nekem. Én még nem vagyok segéd, hogy úgy tehessek mindent, ahogy szeretném.

I. kötet 131

– Ha már segéd leszel, meg se ismersz többé!

Tele volt a hangja panasszal, kialudt benne minden vadság, és bársonyos volt a bőre, ahogy hozzáértem.

Megcsókoltam.

És ő átfogta a nyakamat, ő is megcsókolt, és egészen magához húzott, és ringatózott rajtam, felgyújtotta a testem, és egészen összezavarta a fejem.

Ilyen igazán és mindenről megfeledkezetten még sohasem szerettem ezt a lányt.

De hiába volt minden, már bennem lakott valami nyugtalan ördög. Mikor hazafelé mentem, szinte betegesen dühös voltam magamra. Nem tudtam, hogy miért és mit akartam ma este ezzel a lánnyal elintézni, de éreztem, hogy minden egészen másképp történt, mint ahogyan történnie kellett volna. Győzni akartam valamiben, és gyalázatosan alulmaradtam. Ilyen émelygősen éreztem magam a bál után, mikor a sok ital íze visszajött a számba. Ez után a bolond, nagy szerelem után is valami savanyú, állott íz maradt meg bennem, s mennél inkább szerettem volna megbékélni vele, annál inkább ellene vadultam. Az bizonyos volt, hogy ez a piszkos cigánylány az árnyékába sem állhatott volna annak a másiknak. S lassan arra is rájöttem, hogy az igazán szép nő csak a szőke lehet. A szőke haj és kék szem már magában a színében is sokkal közelebb áll a tisztasághoz és szelídséghez, mint a fekete. Emlékeztem a gyönyörű szentképekre, ott mindenki szőke. S mire hazaértem, eldöntöttem magamban, hogy a két lány közül igazán szeretnem csakis azt a másikat, azt a szőkét lehet, akivel holnap este fogok megint összetalálkozni.

És egész nap rá gondoltam, s boldog voltam, mikor újra kezet fogtam vele.

– Miért szorítja meg úgy az ember kezét? – kérdezte a lány. – Nem fél, hogy eltöri az ujjaimat? Aki másnak kárt okoz, azt becsukják!

Olyan furcsán és olyan furcsákat mondott ez a lány, hogy sosem tudtam rögtön felelni neki. Legjobb szerettem volna csak csöndben lenni mellette, ő hadd beszéljen, és én csak fognám a derekát, és néha máshol is megfognám és megszorítanám, éreztem, hogy én így, anélkül hogy a számat kinyitnám, minden mondanivalómat kibeszélném magamból.

I. kötet 132

Napokon át találkoztunk már, és soha egy kétértelmű szó nem volt közöttünk. Én szerettem volna közelebb férkőzni hozzá, de ő úgy tudott viselkedni, hogy sehogy sem bírtam hozzájutni.

Tisztán és mókázva váltunk el, s ugyanígy jöttünk össze újból.

Az anyám is tudott már ezekről a találkozásokról, úgy láttam, hogy ez kedvére volt neki.

– Miért nem mentek be a lakásba a Juliskával? – mondta az egyik este. – Nem vagytok ti parasztok, hogy itt lődörögjetek a falak alatt!

– Szombaton délután fölszabadulok, s akkor este már bemegyek hozzájuk! Nem akarom, hogy úgy szóljanak hozzám, mint az inasokhoz szokás.

Az anyámnak boldogan derűs volt az arca.

– Hát szombaton végére érsz a gyerekéletednek! Azt hiszed, ezután egy szebb idő következik… bár úgy lenne! De az élet egyre csak keményebb kenyeret ad az ember elé, és egyre keserűbb italt önt a poharába!

– Én nem félek semmitől, mamácska! – mondtam határozottan. – Elmegyek ki a világba, s addig vissza se jövök, amíg mindenütt nem voltam.

Ez a hetem készülődéssel és izgalommal volt tele.

A mester is észrevette rajtam ezt a nyugtalanságot, mosolyogva megkérdezte:

– Készülsz, Lajos, készülsz a nagy napra? Bizony emberré nőttél fel te is. Mikor először megláttalak, alig hittem volna, hogy egyszer mint lakatossegéd fogsz kimenni a kezem alól. Ha vigyázol magadra, büszke leszek rád mindig, jó munkás lett belőled!

Ez a beszéd mindennél több és jobb volt, mint amit eddig mondtak nekem. Jólesett magamon érezni a mester szürke, komoly szemeit, és alig tudtam visszatartani magam, hogy mint valami öreg barátomnak, oda ne nyújtsam a kezem. Köszönettel és szeretettel. De ő már dolgozott, s én is újra belekezdtem a munkámba.

A Veránál már napok óta nem voltam, összevesztünk, s még mindig nem kívánkoztam vissza hozzá. Úgy történt, hogy a lány kenyeret evett mellettem, s a belét kicsipegette a kenyérnek, és szétszórta a madarak között. Mondtam neki: – Miért pocsékolod azt a kenyeret? Nem jó azoknak a dögöknek a mag? – Nem szeretem a belet – válaszolta. – Mi? Már I. kötet 133hogy nem lehet a kenyér belét szeretni? Látszik, hogy nem dolgozol meg azért, amit megeszel! – No, ne haragudj, kis csacsi – mondta, és hozzám hajolt, és meg akart csókolni. – Maradj – és eltoltam magamtól, meg kellett tennem. Orromba csapott a nehéz, mosdatlan szaga, és megszúrtak a szavai, mintha kések jöttek volna ki a szájából. Még ő is szólt valamit, s még én is, aztán otthagytam anélkül, hogy egyszer is visszanéztem volna hozzá. És azóta se voltam nála, és egyáltalában nem is kívánkoztam utána. Minden erőm és igyekezetem a szombati napé volt. És ezen a reggelen az anyám, életében talán utoljára, egy nagy teknő meleg vízben, mint valami magával tehetetlen gyereket, megfürösztött. Hagytam, hogy bánjon velem a kedve szerint, hiszen többé talán sosem lát így maga előtt.

– Szép, derék fiam! – mondogatta maga elé. – Egyetlen legényfiam!

Magamban nevettem ezen a gyerekes örömön, és sokért nem adtam volna, ha ehhez most még a nagymama is itt lett volna. De ő annyit és olyan hangosan és kitartással énekelt éjszakánként, hogy végre is kitört a pörlekedés, s neki megint sikerült magát egy másik gyerekéhez elhurcoltatni. Ha ő most itt lenne, mennyire a feje tetejére lenne már minden állítva a lakásban. Így azonban csak sok beszéddel, de a dolgok mentek a maguk rendjén.

Délben a lánykákkal, akik az ebédet vitték, én is bementem a patikába.

Mikor az apám meglátott, zsebre tette a kezeit, és megállt előttem. Jobb lábát erősen előretolta, és gyorsan rázogatta.

– No, mi az, lebo, kérem szépen, vőlegény lette?!

A szép fekete ruhám volt rajtam, fehér nyakkendővel, s egészen úgy voltam öltözve, mint ahogyan annak idején a bálban. Egy pillanatra mintha szégyelltem volna magam előtte, de aztán megbátorodtam, s szinte büszkén mondtam:

– Máma van a szabadulásom napja, tatácska! Lássa, hogy igazam volt, egyszer sem szöktem el, s holnap már segéd leszek!

Az apám kissé bántottan mosolygott:

– Az szép, kérem, az szép! – mondta – de hogy az emberből egy segéd lesz, az még nem a világ vége! Akkor mondja az ember, hogy hopp, mikor már átugrotta magát azon az árkon!

A lánykák nevettek.

I. kötet 134

– No, csönd, kérem! Maga várjon egy kicsinykét! – bement a nagy terembe az úrhoz, s pénzt kért tőle. Mikor visszajött, öt forintot adott a kezembe:

– No, itt van, kérem, csináljon magának egy kis mulatságot!

Nem akartam elfogadni. Mérgesen rám nézett.

– No, ne komédiázza, kérem! Ez a mágáé!

Megköszöntem, és kezet csókoltam.

Nekem is volt már valami pénzem, s az egésznek a felét odaadtam az inasoknak.

– Nesze, Szurok, ezzel csináljatok, amit akartok! – mondtam. – Okosan tennétek, ha nem pálinkát vennétek rajta.

– Nem hát, majd kötelet veszünk rajta! – válaszolta, és olyan szomorúan nézett rám nagy szemeivel, mint valami fekete borjú. – Legjobb is lenne, ha már felakasztaná magát az ember. Már te is elmész, s nekem még mindig van vagy fél esztendőm.

– Látod, minek csavarogtál annyit. Ha rendesen bejártál volna, már régen előttem elmehettél volna.

– Ja, testvér, tehetek én arról, hogy az én természetem nem jár órára, mint a tiéd? Vannak szerencsés legények, és vannak megveszekedett kutyák ebben a büdös világban… Eriggyetek, hozzatok ezért allascht rummal! – A fiatal inasnak odaadta az egész pénzt. – Az egészért allascht rummal!

Az egyik gyerek bejött a lakásból.

– Lajos, gyere be, hív az édesapa! – megfogta a kezemet, és nevetett rám. – Föl fogsz szabadulni? Tudod?

Kezet fogtam az inasokkal.

– Ne veszekedjetek sokat egymással! – mondtam nagy meghatottan. – És bocsássatok meg nekem, ha néha rossz voltam hozzátok…

Mindnyájan mosolyogtak, megszorították a kezemet, és láttam rajtuk, sajnálják, hogy elmegyek közülük.

A konyhában a cseléd egyedül volt, és ő is szerencsét akart kívánni. Odanyomtam a sarokba, és megcsókoltam, el akartam menni, utánam kapott, és ő is megcsókolt.

A szoba tele volt emberekkel. Két asztal állt egymás mellett, körülötte I. kötet 135ültek a céh mesterei. Középen a város legöregebb lakatosmestere, a Zólyomi bácsi, mellette az én mesterem mint a szabadító, s aztán körben a többi céhtagok, kovácsok, lakatosok, bádogosok és asztalosok. Valamennyien nagyon komolyak és ünnepélyesek voltak.

A szobában hátul ült az asszony a gyerekeivel.

– No, fiam, hogy hívnak téged? – kérdezte Zólyomi bácsi a nagy, ősz bajusza alól.

– Kassák Lajos! – mondtam, és izgatottan álltam a sok ember előtt, mint valami szigorú bírók előtt.

– Nos, és hány éves vagy?

– Tizenhat leszek!

– Van édesapád meg édesanyád?

– Van – mondtam, s már majdnem elnevettem magam. Micsoda buta dolog ez – gondoltam –, ez az ember nagyon jól ismer engem, az apámat is, az anyámat is, hiszen vagy öt évig laktunk a házában. Mi szükségük van nekik erre a mókára, mintha valami gyerekjátékot ültek volna le játszani ide az asztal köré. És egyikük sem, még csak nem is mosolygott.

– Hát tudd meg, fiam, Kassák Lajos, akit a mestere mint derék tanítványát elég szépen kidicsért előttünk, hogy a mai naptól kezdve a mester úrnak jóvoltából te már segéd vagy! Tudd meg, hogy ura és parancsolója vagy a saját sorsodnak, de vigyázz, hogy le ne tévedj a becsületes munkásemberek útjáról. El ne feledkezz arról, hogy nekünk mindnyájunknak kötelességeink vannak a hazával, az egyházzal és gazdáinkkal szemben. Senki sem élhet meg a maga szépségéből vagy fiatalságából. Mi emberek itt a világban egymáshoz vagyunk nőve, mindenkinek megvan a maga helye, ahol hasznos munkát végezhet, és ennek a munkának a gyümölcséből megélhet, de ne felejtsd el, hogy a segédnek az a kötelessége, hogy dolgozzon, és tisztelje meg a mesterét, mint a nálánál okosabbat és tapasztaltabbat. Azt nem mondom külön, hogy a segéd kötelessége templomba járni, mert hiszen ez mindnyájunk legelső emberi kötelessége. Holnap vasárnap lesz, s ha kijössz a nagymiséről, menj be szépen a katolikus legényegyletbe, és iratkozz be oda, hogy jó és becsületes emberek társaságába kerülj. Aztán majd az Úristen elrendeli, hogy mi történjék veled az életben. Én most azt mondom neked, az érsekújvári vasiparosok I. kötet 136és faiparosok céhe a mai naptól segéddé üt téged, s mint jelenleg becsületes embert, bármikor, ha szüksége lesz munkásra, a segédei közé befogad s esetleg bajaidban szívesen segít. Most menj szépen a Sporni úrhoz, s a tanítómesterednek, aki annyi esztendőkig vesződött veled, hálából csókolj kezet, mint a gyermeke!

A mesterem szólalt meg:

– Köszönd meg, Lajos, az elnök úrnak, hogy ilyen szépen beszélt hozzád!

Nem tudtam, hogy mit mondok, nagyon szégyelltem magam, már rég túl szerettem volna lenni ezen az egész komédián. Véletlenül a szoba sarkába néztem, a gyerekek, mint valami ördögök, kárörvendően vigyorognak felém.

Lesütött fejjel dadogtam.

– Köszönöm szépen a mester úrnak, hogy ilyen szépen beszélt hozzám!

Az öreg rekedt horkolással felsóhajtott:

– Nagyon szívesen, fiam! Csak aztán el ne felejtsd azt, amit az ember itt elmondott. Aki nem tanulta meg a rendet az oskolában, annak meg köll azt tanulni az élet oskolájában.

Odamentem a mesteremhez, hogy kezet csókoljak neki, az nem engedte, de barátian vagy apásan megrázta a kezem.

– Viseld magad mindig okosan, Lajos, és maradj meg becsületesnek, amilyen eddig voltál.

Most hirtelen felrecsegett az asszony hangja, erőltetett nevetéssel mondta:

– És ne járj a cigánylányok után! Az nem neked való, gyermekem!

A mester rosszallóan intett felé. A többi mesterek szörnyülködően összemorogtak körülöttem.

De én már nem törődtem semmivel. Az egyik asztalosmestertől, aki a céh jegyzője volt, megkaptam a már előre kiállított nagy, ív alakú bizonyítványt.

– Hétfőn menj föl a városházára, s ha ezt fölmutatod, megkapod a munkakönyvet. Ne felejtsd el, hogy a két köszönethetet begyere a mester uradnak ledolgozni!

I. kötet 137

Kint voltam az utcán.

Buta fajankók! – gondoltam. – Hogyan összevissza kínozták az embert. Az bizonyos, hogy az én mesterem köztük a legokosabb. A felesége azonban egy szerencsétlen teremtés, a gólyalábú lányával együtt.

Szép, tiszta este volt. Cigarettára gyújtottam, és úgy indultam meg, hogy a piacon mehessek keresztül. Találkoztam emberekkel, hangosan köszöngettem nekik.

A Juliskára gondoltam, a jószagú, szőke lányra, és türelmetlenül sietni kezdtem.

Hogy mi következik most, nem tudom. De nem is voltam rá kíváncsi. Az iskolát kiéltem, eluntam és otthagytam. S az bizonyos, hogy az inaskodásból is éppen elég volt már. A megnőtt testem, a felzaklatott vérem, a kitágult eszem valami mást, valami újat, valami többet kívánt. S ezen az estén maradék nélkül elindultam a jövő útján.

Milyen szabad és könnyű volt még a levegő is körülöttem.

I. kötet 138
Második könyv
Kamaszévek
I. kötet 139 I. kötet 140
1

Végére értem az inaskodás éveinek, s ezen az estén fölhágtam a lépcsőre, ami, úgy hittem, Isten országába vezet. Valami ködös, csak a gyereket kielégítő érzés élt bennem a szabadság után. Ezzel az érzéssel szakadtam el az iskolától, és léptem be Sporni úr kapuján az inasévek még súlyosabb terhei alá, s most ugyanezzel az érzéssel írtam alá a szabadulólevelem, hogy a következő percben valóban szabad és új életet kezdő ember legyek! Akkor már éreztem, hogy az inas között és az ember között némi különbségek vannak.

Átvágtam a piactéren, ahol néhány ismerősömmel találkoztam, aztán úgy gondoltam, a bástyán lefelé hazamegyek. De nem. Mégiscsak kicsinyesség lenne most beállítani az anyám elé, s azt mondani neki: fölszabadultam, legény vagyok, s most aztán gondoskodhatik rólam mint munkanélküliről. Ez így rendben lett volna, mert hiszen minden szabadulólevél csak arra volt jó ebben a városkában, hogy a fiatal legények álldogálhassanak a piactéren mindaddig, míg valamiféle üresedés nem történik a vasútnál, ahová azután ezer protekcióval benyomják a mesterségből kijött, közben iszákossá lett embert. Az erő határtalan büszkesége vagy valami halvány öntudat derengett bennem, nem tudom. Meg akartam mutatni, hogy más vagyok, mint a többiek, s ahelyett hogy hazasiettem volna, a bástyán túl egy Farkas nevű mesterhez mentem.

Későn volt már, de a műhelyben még dolgoztak. Ez a mester egészen elkülönülten élt a többi mesterektől. Nem volt céhtag, nem volt városbizottsági tag, nem voltak sokszínű üzletfelei, a zsidó vaskereskedőnek dolgozott napról napra és évről évre. A kereskedő vette neki a műhelyt, ő adta a nyersanyagot, s a mester hetenként szállította a kész sparherdeket. Fekete, kemény nézésű ember volt, s az inasai is, akik valamennyien parasztfiúk voltak, egészen elkülönültek a város többi inasaitól. Reggel I. kötet 141hattól este tíz-tizenegy óráig dolgoztak, s az egész mesterségből semmi egyebet nem ismertek meg a tűzhelykészítésnél.

A nagy, tiszta műhely szörnyen idegenül hatott rám. A falak körül smirglizett sparherdek voltak föltornyozva. A plafontól két nagy petróleumlámpa tüzeskedett a kormos emberek fölött. Az inasok báva, véraláfutásos szemekkel csodálkoztak rám a padoktól.

– Kérem szépen, mester úr – mondtam –, most este fölszabadultam, s szeretnék munkát kapni.

Az ember felgyűrt ingujjakkal, s kis tengerészpipával a szájában egy pillanatig szó nélkül nézett rám.

– Nem akarok a piacon álldogálni, azért jöttem.

Elvette a szabadulólevelem, nézte, aztán azt kérdezte:

– Hol van a könyve?

– Még nincs, csak ma este szabadultam.

– A tiszteletheteket nem akarja ledolgozni a volt mesterénél?

Dadogtam, s ő szúrósan nézett rám.

– No, jól van, hétfőn hat órakor bejöhet. Hogy mit fizetek, azt majd csak szombaton mondom meg. Tud dolgozni?

– Én voltam az első inas a műhelyben…

– No, hétfőn reggel hatkor.

Nagy félszegséggel mentem be a műhelybe, s most, hogy kint voltam az utcán, győztesnek s utánozhatatlannak éreztem magam.

Vártam az anyám tekintetét. Még mindig az a fiú voltam, aki anyjához érzi magát legközelebb, s az ő apró fekete szemei gyorsan pislogtak rám. Simogattak és kopogtak rajtam szeretettel.

– Beálltam a Farkashoz – mondtam –, hétfőn kezdek nála. – Könnyedén beszéltem, s mégis büszkeség és dicséretre éhes várakozás volt a szavaim mögött.

Az anyám nevetett.

– Nem kellett volna úgy sietned. Néhány hétig sétálhattál volna, lássák, hogy legény vagy te is.

Megcsókolt, mint a gyereket, s én erősen cigarettáztam, és föl-alá járkáltam a szobában, mint az igazán komoly, felnőtt emberek. Egész este otthon maradtam, s amíg máskor valami bizonytalan távolságok húztak I. kötet 142el a papírernyős lámpa mellől, most észrevétlen változáson mentem át, s úgy éreztem magam, mint ahogyan csak a nagyon erős és jóllakott emberek érezhetik magukat. Tudtam, hogy nyitott kapuk vannak előttem, semmi nem áll az utamban, miért is ébredt volna föl bennem a mozgási kedv.

Vasárnap néhányszor elsétáltam a szőke lány háza előtt, nem találkoztam a lánnyal, de mintha nem is nagyon óhajtottam volna a vele való találkozást. Észre se vettem, hogyan, de kitévedt az életemből. Sokszor egészen kis dolgok nagy fordulópontokat jelentenek az ember életében, s erősen éreztem, hogy én most egy ilyen fordulóponthoz jutottam. Minden gondolatom a másnapon volt. Hogy és miképp is lesz holnap? Valami félelemérzés zsibongott bennem az idegen hely s az idegen szerszámok iránt.

Az anyám tiszta, kék ruhát, szappant, törülközőt és tíz órára kenyeret csomagolt össze.

Korán feküdtem le. A lámpa még égett, testvéreim ingben hancúroztak, és én néztem az asztalra készített csomagot. Valami együgyű meghatottsággal voltam eltelve. Reggelre ez az érzés még jobban elhatalmasodott rajtam, s mikor a műhely ajtaja elé értem, aligha tudtam volna valami hirtelen kérdezősködőnek a nevemet megmondani. Bizonyosan ez a nap sem volt jelentősebb az életemben, mint mikor inasnak jelentkeztem, s akkor azt hittem, én leszek az, aki a világot ki fogja fordítani sarkaiból, most határozottan gyáva voltam ahhoz, hogy a műhelyajtó kilincsét megnyomjam.

A mester és az inasok már készülődtek a munkához. Pedig még nem volt egészen hat óra.

– No, milyen pontosan megérkezett! – mondta a mester, rám azonban úgy hatott, mintha nem is ezt, hanem valami mást akart volna mondani. De többet nem beszélt erről a témáról. Zárkózottan keserű ember, s lehet ez is az egyik oka annak, hogy így magára maradt a városban. Az én számomra ez így nagyon rendben volt. Kiadta a munkát, egy inast küldött segítségül, aztán ő is dolgozni kezdett. A főpadnál, a sarkon volt az ő satuja, úgyhogy a fejét se kellett fölemelnie, hogy az egész műhelyt szemmel tarthassa. Én ezt csak később vettem észre.

I. kötet 143

Amitől féltem, hamarosan bekövetkezett, vagy lehet, hogy az egész csak az én előzetes félelmemnek volt a következménye. Éreztem, hogy amióta fölszabadultam, valósággal megbutultam. A munka sehogy sem akart menni a kezem alatt. Láttam, hogy az a kis parasztkölyök, aki az inasom volt, sokkal ügyesebben nyúl a dolgokhoz, mint én, sokkal jobban engedelmeskednek neki a szerszámok, mint nekem. Egy sparherd összeszegecselésén dolgoztunk, csurgott rólam a veríték, hallottam, hogy a kalapácsom milyen falsul kopog a pléhen. Ha eddig azt hittem, hogy én kész és jó mesterember vagyok, akkor most be kellett látnom, hogy tudományommal még csak a szerszámok biztos kezeléséig sem jutottam el. Néha gyáván körülnéztem, s néha észrevettem, hogy a mester szemei állhatatosan rajtam legelnek. Eszembe se jutott a becsomagolt kenyérdarab, s délben a mester nevetve azt mondta:

– Hagyja már abba, még megrúgja magát az a sparherd.

De nem is nevetés, inkább csikorgás volt az, ami a bajusza közül átszűrődött.

Én is nevettem. Mit tehettem volna egyebet?

Otthon örömmel fogadtak. Most ez sem esett jól, s délután kezdődött elülről a harc a szerszámokkal, a pléhvel és saját magammal a mester leselkedő szemei alatt. El sem tudtam volna képzelni, hogy mindez nagy részben azon múlott, hogy kissé gömbölyűbb nyele volt a kalapácsomnak, mint amilyennel Sporniéknál dolgoztam, s hogy kissé tágasabb és tisztább volt a műhely, mint amilyenben én felnőttem. És a felelősségtudat, aminek nem tudtam nevet adni, de ami kegyetlenül felágaskodott bennem, megkötötte a kezeimet, és éjjelre-nappalra kibérelte az agyvelőmet. Ameddig inas voltam, terhesnek, szinte kibírhatatlannak éreztem a munkaidő hosszúságát, de ha kiléptem a műhelyajtón, az egész mesterséget magam mögött hagytam. Mint valami fiatal kakas szaladtam a lányok után, gondtalanul táncoltam és ittam, ettem, ha valamihez hozzájutottam, ami ízlett. És minden ízlett és minden ingerelt. Most lassan-lassan egészen megváltoztam. Túlfeszített erővel dolgoztam, ügyetlenül, lelki egyensúlytalanságban, s ezt a zűrzavart elvittem magammal az éjszakába is. Nem a lányokra gondoltam. A szexuális forróságok helyett a rám hurcolkodott pléhtömbök alatt vergődtem, a sötétben megjelentek a mester szeI. kötet 144mei, messziről jöttek és nőttek, nőttek, és szédületesen forogtak, nagy sugárzás áradt körülöttük, végre megültek egy tű hegyén, és lassan, keservesen véreztek.

Kimerült és gyáván együgyű lettem.

Szombaton este megkaptam a fizetést. Egy hétre, nyolcvannégy munkaóráért hetven krajcárt.

A mester azt mondta:

– Nem szeretek segédekkel dolgozni, erre csak ráfizet az ember. De hétfőn azért bejöhet.

– Hetven krajcár – morogtam kint az utcán. – Hetven… egy forint – nagyon nekikeseredtem. – Egy forint húsz krajcár, egy forint húsz, egy forint húsz.

Otthon azt mondtam az anyámnak: egy forint húsz krajcárt kaptam egy hétre, s nagyon megdicsért a mesterem.

– Hetven krajcárt adok magának, a többi most kell nekem.

Egész vasárnap a vásártéren lődörögtem, még csak cigarettám se volt. Féltem az ismerőseim elé kerülni. Este az apám el akart vinni a kocsmába, azt mondtam, hogy beteg vagyok. Korán mentem aludni.

Négy hétig dolgoztam ebben a műhelyben. Valósággal lesoványodtam, belebetegedtem a harcba, amit a mindennapi munkán keresztül tulajdonképpen magam ellen folytattam. A tegnapi elégedettségem s a tegnapi szokásaim ellen. Később észrevettem, hogy mindez a mester állandó jelenléte miatt történik így. Állandóan magamon éreztem ezeket az ellenőrző szemeket, égették a hátam, elzárták előlem a világosságot, s kalapácsom alatt meggörbítették a szögecset.

Szerettem volna valahogyan kiszabadítani magam ebből a kalodából. De ehhez se volt bátorságom. Mint a vak ló gázoltam át az egyre következő és kifogyhatatlan napokat.

A negyedik hét péntekjén nem keltem ki az ágyból, hogy az anyám ébresztgetett. Kilenc óra lehetett, mikor öltözködni kezdtem. Vidám voltam, vicceket mondtam, s valósággal fürödtem a lavórban.

Aztán azt mondtam az anyámnak:

– Adjon két hatost, valami jót akarok csinálni.

Beültem a műhelyhez legközelebb eső pálinkamérésbe. Már hetek óta I. kötet 145nem ittam, s most egy deci borovicskát kértem. Fölhajtottam, és úgy éreztem, mintha kést nyeltem volna. S ez a maró szesz lassan-lassan kezdte lenyakazni bennem a félelmet, a félszegséget, ami heteken át annyira eluralkodott rajtam.

– Még egy decit.

Most elbánok vele, gondoltam, s kissé tántorogva, de nagy erőtudattal nyitottam be a műhelybe.

A mester az én félbehagyott munkám fölött állt. Mintha valamit magyarázott volna az inasoknak. Mikor meglátott, hangosan fölnevetett.

Megálltam. Valamiféle vasdarab került a kezembe, dobni akartam vele abba az irányba, ahonnan a hang jött. De ebben a pillanatban sötét lett körülöttem, s csak a két gyűlöletes szem indult meg felém, s nőttek és sugároztak és forogtak, rám szakadtak, és egészen eltemettek.

Másnap reggel azt mondta az anyám, hogy egy inas hozott haza véresen és utálatosan összemocskoltan.

2

Belekóstoltam a piaci ácsorgásokba. Azt hittem, én más anyagból vagyok gyúrva, mint a többiek, ezzel a hittel kezdtem meg a magam útjának a kiépítését, de mielőtt még megállhattam volna ezen az úton, máris ott találtam magam a szájaskodó, szüleik kenyerén élő piactéri ácsorgók között. Sokat cigarettáztunk, hajszoltuk a lányokat, s ha valahogyan pénzhez jutottunk, leittuk magunkat valamelyik kiskocsmában. Természetemnél fogva nem kívántam az italt, de mit csinálhattam volna ennél nagyszerűbbet? Az egész kevésbe került, s az ember mindenről megfeledkezett, szabadon kiordíthatta magát. Egy-egy részegeskedő éjszaka után napokig hasmenésem volt, s minden munkakedvem elveszett. Később, hogy megjött a madarászás lehetősége, napokon át a határban csavarogtam, s esténként visszatértem a szőke lányhoz. De ez már nem a fiatal gyerek szerelmes vágyakozása volt idegen, neki ismeretlen világ után, cinizmus és rosszul rejtegetett trágárságok úsztak szavaim mögött. Nyers és sokszor brutális volt a nemi éhségem. A lány hagyta, hogy kezeimmel végigtapoI. kötet 146gassam, csak nézett rám, a feje égett, s a szemei összekancsítottak a felindulástól. Bolond és buta játék volt ez. Néha határtalanul elvadultam, s néha ágyékom körül nagy fájásokkal vánszorogtam haza.

Ez az ösztönös állatiasság visszavezetett a bordélyházba, ahol először ismerkedtem meg a mezítelen asszonnyal. Csúnya és nagyszerű otthona volt ez a mi fiatalságunknak. Keveset költöttünk, mert hiszen pénzünk nem volt, de ingerlően vadak voltunk, nagyokat rikkantottunk, és bús együgyűséggel énekeltünk érzelmes trágárságokat. Pénztelenül is szívesen tűrtek bennünket, anélkül hogy tudtuk volna, mi szolgáltunk a ház eleven reklámjául. Megtelt, rossz szagú volt körülöttünk az egész ház.

Az anyám, mintha tudott volna valamit éjszakai kimaradásaimról, sokszor sírt fölöttem, mint ahogyan a halottak felett szokás. Ez azonban egyre inkább nyűgös és kibírhatatlan lett számomra. A múltam, a komoly és tiszta szemű gyerek észrevétlenül elmaradt tőlem, egészen más ember lettem, mint amilyennek eddig ismertek. Vörös, nagy kezeim voltak, bajuszom erősen kiütközött, s hangom olyan volt, mint a kappanoké. Ha valamiről beszéltem, szétszakadtak a gondolataim, és recsegtek és zakatoltak a szavaim. Láttam, hogy a testvéreim valósággal félnek tőlem.

Az apámmal csak ritkán találkoztam. Lehet, hogy akarattal kerültük egymást, s ha mégis összetalálkoztunk, elvitt magával a kocsmába. Együtt ittam, és együtt kugliztam az öreggel. Nagyon szeretett kártyázni, nem tudom, miért, ebbe a játékba nem akartam belekóstolni. Ilyenkor szó nélkül, valahová messzire gondolással ültem a katonai érmékkel teleaggatott postások és még öregebb és iszákosabb vasúti napszámosok között.

Az apám minden ilyen alkalommal elmondta:

– Az enyim fia, kérem szépen, tetszik ismerni? Nem akarja kártyázni, a buta kölyke. Mégis kár az, kérem szépen, hogy nem lette maga papszakácsné.

Bizonyára azt hitte, hogy ezzel valami nagyon jó viccet mondott, hosszú bugyborékolással nevetett hozzá, ivott hozzá, s nikotinos bajszát erősen beszopta a sörhabbal.

A többiek is nevettek, ittak, köpködtek, az asszonyokról mondtak lucskos, lemeztelenítő dolgokat. Szégyelltem magam előttük, és nem avatI. kötet 147koztam bele ezekbe a beszélgetésekbe. Az apa és fiú közötti távolság megmaradt köztünk a kocsmaasztal mellett is.

Milyen egészen más volt az, mikor idegenekkel mosott össze az ital. Ilyenkor nem volt kisebb élvezet a számomra a tüskés ábrázatú, rossz szagú napszámossal összecsókolózni, mint a nővel, akihez olcsón hozzájutottam.

Ez az élet így minden változás nélkül hónapokig tartott.

Csatangoltam ide-oda az emberek között anélkül, hogy valamelyikhöz is különösebb szálakkal kapcsolódtam volna. Egyedül az ivás, a dologtalanság, a semminek komolyba nem vevése volt az, ami közöttük forgatott. Elveszítettem a múltam, és nem voltam kíváncsi a jövőre. Bizonyára a pokol fenekére is lecsúszhattam volna anélkül, hogy csak észre is vettem volna az ebből a világból való kimaradásomat.

Végre egy este a bordélyházban, mikor pénztelenül és nagyon józanul gubbasztottam, egy különös szabólegénnyel ismerkedtem meg. Szép, magas fiatalember volt, borotvált képpel, kissé ferdén tartott fejjel, ami az egész embert nagyon kellemesnek, szinte lányosan puhának és simulékonynak mutatta. Különös volt, hogy ez a legény-lány állandóan díszmagyarban járt, és sarkantyút viselt a finom, sárga csizmáin.

Szemben ült velem, a szoba másik felében, a falhoz állított bársony padocskán. Urasan ivott, és urasan fizetett a lányoknak. Sok pénze lehetett.

Sokáig nézegetett, végre fölkelt, átjött hozzám, és bemutatkozott. Ulickinek hívták, s mikor kezet fogtunk, észrevettem, hogy a jobb kezén csak négy ujja van. Nagyon kellemetlen érzés szaladt át rajtam, mikor azt a csonka kezet a tenyeremben megéreztem.

– Bocsásson meg, én már régen ismerem magát. Nem inna velem egy pohár bort, vagy amit akar.

Átmentem az asztalához, mértékletesen ittunk, s nehezen indult közöttünk a beszélgetés. Inkább csak ő beszélt, s hogy én hallgattam, valósággal szégyenkezett előttem valamiért.

– Igen – mondtam. – Igen. – Vagy azt mondtam: – Nem. – Én is mintha szégyellni kezdtem volna magam, magam előtt is feltűnően együgyű voltam. Lehet, hogy ennek az az unalmas ténfergés, lármás élettelenség I. kötet 148is az oka volt, ami a koldus, hétköznapi szalont betöltötte. A lányok kellemetlen mezítelenségben szinte tálcán hordták magukat asztalról asztalhoz. Éreztem, hogy mi vagyunk a központ, s ez most félénkké, szögletessé tett.

Az új ismerősöm közben elmondta, hogy szabósegéd, nagymunkás, s hogy nagyon szépen keres – ha dolgozik.

– De tudja, kérem, ez már az utolsó, ha az ember munkára adja magát. Úgy szoktam csinálni, egy hónapig dolgozom, aztán két hónapig úr vagyok. Éppen most hétfőn kezdtem meg az uraskodást.

– Két hónapig megél abból, amit egy hónap alatt keres? – kérdeztem értelmetlenül. – Így nagyon szép lehet az élet.

– Csakis így érdemes csinálni. Mindig érzem, hogy nem a varrótű az, amivel nekem harcolnom kellene. Higgye el, ha nem szabónak adtak volna az öregjeim, most már nagyember lehetnék.

– Igen, igen – mondtam, s már megint nem tudtam többet mondani ennél az egy szónál. Egyáltalában nem értettem, hogy miféle nagyember lehetett volna. Azt hittem, kicsit bolondos, s mindent ráhagytam.

Mikor hazafelé mentünk, belém karolt, nagyon barátságosan beszélt, mivel magasabb volt, mint én, kissé fölém hajolt, s éreztem, hogy egészen lánnyá változik mellettem a sötétben. Csak a sarkantyúi pengtek, mint valami huszárkapitánynak.

– Be van iratkozva a legényegyletbe? – kérdezte.

– Nem vagyok.

– Ajánlom, hogy iratkozzon be. Ott van biliárd, kártya, dominó, kugli s minden, amit csak akar az ember. Ha megengedi, én beíratom. Jöjjön el velem holnap. Akár egész nap is ott lehet az ember. Mostanában színházat is játszanak.

Megegyeztünk, s másnap beiratkoztam a legényegyletbe.

Egész napokon át ezzel a kilencujjú, szép, rózsás arcú fiatalemberrel voltam együtt. Ő nem járt madarászni, és nem lókötősködött a piacon. Délelőtt elmentünk a templomba, ha valami nagyobb temetés volt, felmentünk a piactérre sétálni, mint az urak. Állandóan karonfogva járt velem, valósággal belém beszélte a végtelenül hosszú mondókáit. Alig vettem fel értelemmel, hogy mit beszélt, hallottam a hangját, és melegen és I. kötet 149behízelgően brummolt, s nem is voltam kíváncsi az értelmére. Este megint visszacsúsztunk az egyletbe, s ott voltunk éjfélig. Kocsmába ritkán mentünk, jobban mondva, csak én mentem el néha más fiatalemberekkel. Ő ilyenkor bizonyosan egyedül sétált a piacon körbe-körbe, s pengette a sarkantyúit. Másnap, ha összetalálkoztunk, bánatosabban intett a jóra, mint az anyám.

– Gyerünk fel a toronyba – mondta végezetül.

Felmentünk, s ott a szörnyen fekete gerendákon üldögéltünk, vártunk, amíg a harangozó megjön. Aztán félóra hosszat húztuk a három harangot. A nagy vasfazekak kalimpáltak és zúgtak fölöttünk, hogy majd belesiketült az ember. Én semmi jót nem találtam ebben az őrült munkában, de őneki valami megmagyarázhatatlan mániája volt ez.

– Miért szeret maga így harangozni? – kérdeztem tőle többször. – Hiszen ez bolondság, ezzel a munkával bizony pénzt is kereshetne az ember.

– Ezt nem tudom magának megmagyarázni, de nagyon jólesik a szívemnek.

Abban már megállapodtam magamban, hogy kicsit bolond ez a szabó, de azért nem tudtam elválni tőle. Talán szerettem is – mégiscsak más volt, mint a többiek. Az anyám is megismerte, s ő azt mondta:

– Nem egyenes lelkű ember ez a te szabód. Olyan ez, mintha félig aludna, félig meg mintha mindig bálban lenne.

De azért egyenesen nem harcolt ellene. Neki is látnia kellett, hogy amióta vele barátkozom, határozottabban jobb útra tértem. Reggelenként rendesen megtisztogattam magam, s már jó ideje nem jöttem haza részegen. A testvéreim se szerették a szabót, nekem azonban örültek, s gyakran mondták, hogy valósággal megszépültem az utóbbi időben.

Ezt mintha én is észrevettem volna. Kezdtem furcsán hiú lenni, s feltűnően cicomáztam magam. A kis bajuszkámat, aminek világosbarna színe volt, vizes korommal naponta kétszer feketére festettem, és elöl kisütöttem a hajam. Később bajuszkefét is vettem, s reggelenként azt is bekormoztam, hogy napközben rendbe hozzam vele a bajuszom, amiről, ha megszáradt, a levegőbe szállt a korom, csak éppen a szőrszálak között maradt meg némi piszok, mintha hetek óta nem mostam volna meg az orrom alatt. Aztán valahol kéz alatt szerzett nekem a szabó egy fekete tisztinadI. kötet 150rágot, a lábszárak külső oldalán vékony, vörös zsinórral. Az anyám pedig egy pár festetlen nyersbőr cipőt vett egy üvegesnél, aki egy csődbe jutott suszter vacakjait végkiárusította. Így tehát egészen készen voltam: kormozott bajusszal, sütött hajjal, nyersbőr cipőben, amik olyan durván erősek voltak, hogy véresre törték a lábam, a cipők alá spanglival leszorított keskeny tisztinadrágban sétáltam a sarkantyús szabó mellett.

Nagyon meg voltunk elégedve magunkkal. De a patika előtt, ahonnan az apám esetleg megláthatott volna, nem mertem elmenni. Ő nem ismerte a tréfát, és én tudtam, hogy a mostani figurám nemigen nyerné meg a tetszését. Ő, ha már le is mondott arról, hogy a helyi plébániának a dísze legyek, még mindig urat szeretett volna belőlem csinálni, még mindig legalábbis a jövendő vasúti főnököt látta bennem. Néha, ha hazajött, megkérdezte:

– No, az a lebo, kérem szépen, mit csinálja maga?

– Lehet, hogy most már fogok munkát kapni.

– Kapja maga itt, kérem, kötelet, de nem a munka! Majd én beszélni fogok megint a doktor Neslinger úrral, ő mondta nekem, majd csinálja egy kis suskusmuskus magának a vasútnál. Ő a főorvos ott, kérem szépen.

Aztán maradt minden a régiben.

Az egyletben összeült a tanács, és elhatározták, hogy tavaszra előadják a Gyimesi vadvirágot. Szereplőket toboroztak, mi is beálltunk. Én lettem az egyik vőfély. Sőt, a legidősebb testvérem is kapott egy koszorúslányszerepet.

Készültünk a nagy napra, az anyám kimondhatatlanul boldog volt.

A szabó gyönyörű csizmákat csináltatott magának, s azokat kölcsönözte nekem az előadásra. Egy nagy acélfokost is szerzett valahonnan.

Elérkezett az előadás napja, de ez nekem csak szomorúságot hozott. Nagy örömmel és lármával készülődtünk, s ugyancsak ilyen vidáman mentünk utcahosszat az egyletbe. Bementünk a nagyterembe, ahol egy állótükör is volt, hogy végre szemtől szembe láthassuk magunkat. Mikor ott álltam a hatalmas üveglap előtt, egyszerre megfagyott bennem a jókedv, halálosan elszomorodtam. A szűk bársonypruszlik fölött olyan nagynak láttam a fejem, mint a hordót. És e fölött a hordó fölött pörge kis parasztkalap ült, kinyílt bokrétával az oldalában. Milyen szörnyűséges I. kötet 151figurának mutattam így magam, szerettem volna a föld alá süllyedni, már csak a magam előtt való szégyenkezéstől is. Egész este nem lehetett a szavamat venni. Valahogyan eldadogtam a szerepemet, aztán egyedül, szó nélkül hazamentem.

Másnap a szabóval sem találkoztam. Nagyon csúnyának láttam magam azon az estén, s most nem mertem az ő hízelkedő, dicsérgető szemei elé kerülni. Az egyletbe is csak akkor mentem be, mikor gondoltam, hogy ő nincs ott. Egyedül csavarogtam. Megpróbáltam komolyan munkát szerezni, de sehol se volt szükség segédre.

Az első melegebb napokban elhatároztam, hogy gyalog elvándorolok Győrbe, ahol egy unokabátyám dolgozott.

Úgy indultam neki, mint egy egyszerű sétának.

3

Fáradtan és kiéhezetten érkeztem meg Győrbe. Útközben többször elhatároztam, hogy kéregetni fogok, de csak az álmosság volt olyan erős, hogy idegen házakba bekopogtasson velem. Parasztoknál és szegény embereknél aludtam, dohos, sötét lyukakban. Ez volt az első alkalom, hogy idegen emberek közé fészkelődtem, s az erős, ismeretlen szagok miatt, ami ezekből az emberekből áradt, valósággal megrészegedtem. A szagok mindig erősen hatottak rám, s most ez az idegen nyomorúság, piszkosság is a szagokban került be a tudatomba. Reggelenként mintha újjászülettem volna, mintha súlyos, fullasztó terhek alól szabadultam volna ki. A friss tavaszi levegő, a még párás országút, a zöld mezők megnyugtatólag hatottak rám. Sokszor észrevettem magamban a paraszti természetet, s most is éreztem, milyen közel élek a nyers, párázó földekhez. Mikor Győrbe érkeztem, nem volt meg bennem a megérkezés öröme. Csak az álmosság és az éhség volt az, ami a kijelölt helyre kényszerített.

Egy öregasszonynál lakott az unokabátyám. Mikor megérkeztem, nem volt otthon, csak az öregasszony. Hatvanöt éves lehetett, sovány, kissé meghajlott hátú, az orrán, a jobb szeme alatt egy kis nyitott seb volt. Emiatt határozottan ellenszenvesnek tűnt nekem az öreg. Úgy éreztem, I. kötet 152ez a seb a bőre alatt egész testén el van terjedve, féltem csak a ruháján át is hozzáérni.

Szívesen fogadott, és zsíros vacsorát adott. Éhes voltam, de nagyon étvágytalanul ettem. Csak a fogaimmal érintettem az ételt, a két számszélét minden iparkodással távol akartam tartani a kanáltól is. Émelygés volt bennem minden iránt, amit nem az anyám készített, vagy amit nem kocsmában tálaltak elém. Az a kis seb az asszony orráról nagyon benne ragadt a szemeimben. Mindent ezen a kellemetlen szűrőn át láttam ebben a házban. Még a beszédétől is féltem ennek az asszonynak.

Nagyon örültem, mikor az unokabátyám megérkezett. Még másik két fiatalember volt vele, akik szintén itt laktak. Mind a hárman szőkék voltak, az unokabátyám, mint egy öles, megkopott fatuskó vált ki közülük. Kár, hogy nem fekete volt a haja és bajusza, akkor igazán szép kovácslegény lett volna. Bemutatott a másik kettőnek, aztán megkérdezte:

– Most mondd el, gyerek, hogy miért is jöttél ide?

– Dolgozni szeretnék a vagongyárban.

– No, az nem megy olyan könnyen! – mondták egyszerre mind a hárman.

– Talán a szocialisták csinálhatnának vele valamit – mondta az unokabátyám.

Az Imre felém fordult:

– Maradjon csak itt, majd lesz valahogyan. Csináljon neki jó helyet, mama, hiszen még valósággal taknyos.

– Nem köll, hogy segítsen rajtam, ha nem akar – mondtam sértődötten. – Elmegyek tovább, úgysem gondoltam komolyan, hogy ittmaradok.

A harmadik fiatalember megölelt:

– Hagyd, öcsém, csak a szája jár ennek a vörös gazembernek.

Az Imre dünnyögött:

– Mondtam, hogy csinálunk vele valamit.

Ott maradtam. Az unokabátyámmal kerültem egy ágyba. Nagydarab ember volt, meleg húsával egészen a hideg falhoz szorított. Gyerekkoromban már aludtam együtt a kvártélyosainkkal, utáltam az erős szagú férfitestet. Egészen rám terpeszkedett, és sokáig sugdosott a fülembe. Elmondta, hogy az Imre asztalos, csoportvezető a gyárban s vörös szocialisI. kötet 153ta. Én ezt az utóbbit nem értettem meg. De most nem volt itt az ideje, hogy kérdezősködjek. Fáradt és álmos voltam, de az unokabátyám nem akart kifogyni a sugdosásból, beszédében sok volt a szitkozódó szó, s végre azt is elmondta, hogy a vörös gazember az öregasszony szeretője.

– Légy vele jóban, mert minden úgy történik itt, ahogy ő akarja.

Ezek a hírek nagyon megleptek, és nagyon felizgattak. Alig aludtam valamit, az unokabátyám vadul horkolt mellettem, s én becsukott szemmel fantáziáltam a sötétben. Kerestem a szocialista és vörös gazember szavak értelmét, valami rosszat, valami rendkívülit sejtettem mögöttük, gondolataimat aztán összekötöttem az asztalos és az öregasszony szintén érthetetlen szerelmével, s végre úgy éreztem, most már világos előttem minden. Csak éppen megnevezni nem tudom a dolgot. Hogy Imre szerette az öregasszonyt? Hát mért ne szerethette volna, nem utolsó dolog lehet ilyen öregasszonyhoz fészkelődni. Az unokabátyám is bizonyára csak irigységből haragszik az asztalosra.

Csak az a kis nyitott seb ne volna az asszony jobb szeme alatt!

Reggel a többiek korán elmentek, én még az ágyban maradtam, s akkor aludtam valamicskét. Későn volt már, mikor az asszony fölkeltett, hozzám nyúlt, hogy fölrázzon, és meleg tejet adott inni az ágyban. Kint már főtt az ebéd, leült egy székre beszélgetni. Szája körül körbe mentek a ráncok, s alig volt több huszonöt szál hajnál a fején. De határozottan nem volt olyan visszataszító, mint aminőnek az este láttam. Meleg volt a takaró alatt, égett a testem, de azért nagyon jól éreztem magam.

– Ha munkát kap a gyárban, akkor a Józsefet kidobjuk, s maga mehet az ágyába – mondta. – Nagyon összeférhetetlen ember, nem szeretem. Pedig, ha az Imre akarná, még a gyárból is kidobnák. Legyen jóban az Imrével, ő nem rossz ember, csak kicsit goromba.

– Én jóban vagyok mindenkivel – válaszoltam. – Az Imre, az szocialista?

– Azt mondják, de azért nem kell félni tőle, nem harap ő meg senkit.

Egyenesen szégyelltem megkérdezni az asszonytól, hogy mi is az tulajdonképpen, ha valaki szocialista. Több oldalról próbálkoztam a szó értelméhez hozzáférkőzni, végre is beláttam, hogy ő se tud többet róla I. kötet 154nálamnál. Csak úgy közömbös dolgokról beszélgettünk és nevetgéltünk. Volt ebben az asszonyban valami szerető anyáskodás.

Mire felöltöztem, dél volt, szépen kimosakodtam, hazajött a három fiatalember, s most is, mint az este, rejtett értelmű szavakkal marakodtak egymás közt. Úgy éreztem, a szavaknak mindig más értelmük van, mint amit jelenteni látszanak. Ezt Imre is tudhatta, majdnem mindig másra felelt, mint amit várni lehetett volna. Az asztalfőn ült, és határozottan éreztette, hogy jelentékenyebb személyiség itt a többieknél.

Az öregasszony ide-oda tipegett, mint valami ócska gépezet szolgálta az embereket.

Mély cseréptányérokból ettünk sokat és hangos szürcsöléssel, csámcsogással.

– Bort hozzak-e, Imre? – kérdezte az öregasszony.

Az asztalos lármásan válaszolta:

– Már megint kérdezi? Hát hozzon, ha van pénze, persze hogy hozzon!

Hozott egy kis üveg bort, az asztalos csak egyedül ivott.

Mikor vége lett az ebédnek, megint egyedül maradtam az asszonnyal.

– Érdekes – mondtam. – Ez az Imre úgy parancsolgat, mintha a maga ura lenne.

Az öregasszony szinte boldogan nevetett.

– Öreg vagyok én már, nincsen nekem uram. Istenem, hát ő ilyen természetű.

Délután elmentem hazulról, s csak akkor láttam, hogy ez a mi lakásunk egy piszkos, nagy tér közepén álló deszkakunyhó. A tér a város és a gyár között fekvő kiépítetlen, nagy grund. Mikor a gyár dolgozott, egészen néptelen, valósággal kiközösített volt ez a hely. Annyira külön állt mindentől, hogy napokig nem tudtam a városból hazavezető utat megjegyezni. A város tetszett, sokkal nagyobb, mozgalmasabb volt, mint amiben addig éltem, könnyű volt benne a napokat elcsavarogni, s komolyan nem is gondoltam rá, hogy munkába álljak.

Otthon az öregasszony jól tartott ennivalóval, és esténként a többiek engem is elvittek a kocsmába. Nem voltak nagy ivások, inkább csak a munkáról és egyéb nyomorúságos dolgokról beszéltek az emberek. Az unokabátyám megmondta, hogy ebben a szobában van a szocialisták egyI. kötet 155lete is. De ő nem tartozik közéjük, mert azok mind vörös gazemberek. Véletlenül egy sem volt vörös azok közül az emberek közül, akik a nagy asztal körül ültek, így tehát megint nem értettem semmit. De érezni már éreztem, hogy a szocialistáktól minden jóravaló embernek őrizkednie kell. Tovább aztán nem is érdekeltek ezek a rejtelmes alakok.

Egészen magammal voltam elfoglalva. Jól ettem, sokat aludtam, s ez a kényelmes állapot nagyon megsűrűsítette a vérem. Valami rózsaszínű fátyolon át takaróztak előttem a dolgok, s mindent jónak és értem valónak találtam.

Egyik reggel gyufáért kimentem a konyhába, az öregasszony éppen mosakodott, és ekkor megláttam, hogy milyen szép gömbölyű háta és milyen szép sovány bordái vannak.

– Ej, ej, hát nem tudott szólni, hogy kijön – visította riadtan az asszony, és valahová el akart menekülni. Ijedtében egészen fölemelkedett, s elfelejtette magát eltakarni előlem.

Mintha hozzánőttek volna a szemeim, alig tudtam visszafordulni a szobába. A szoba ablaka nyitva volt, s ahogy a szél megérintett, összevacogtak a fogaim, mintha hideglelésem lett volna. Ruhástól visszafeküdtem az ágyra, és sokáig feküdtem szinte betegen.

Megmagyarázhatatlanul rossz kedvem volt egész délutánig. Mintha ólmot hurcoltam volna a csontjaimban, jártam a várost, és bután elbámészkodtam az üzletek előtt. Egy festékkereskedés kirakata elé kerültem, s ekkor fölébredtem. Ceruzák, papírok, festékek és kész képek voltak az üveg mögött, s most eszembe jutott, hogy gyerekkoromban mennyire szerettem festegetni, s hogy ez volt az egyetlen tantárgy, amiben első voltam az iskolában. Iskolai éveimet nagyon szépnek találtam most, s emlékeztem egy vízfestésemre, egy szarvas és egy őz volt rajta a zöld mezőben. A Mihály bácsi megvette tőlem ezt a képet, s még most is be van rámázva náluk. Leküzdhetetlen vágyat éreztem magamban, hogy megint festeni kezdjek. Éreztem, hogy a festékhez hozzányúlni, a színt felkenni a papirosra, az rendkívülien jó lehet.

Hazamentem, pénzt kértem kölcsön az öregasszonytól, s vettem rajta papírt és festéket.

Napokon át otthon ültem és festettem. Régen látott képeslapok után I. kötet 156emlékezetből mázoltam erdőt, állatokat, embereket, mind haragosvörös éggel fölöttük. A lakótársaim meg voltak hatódva a tudományomtól, az öregasszony meg éppen valami istenfiókának tartott. Odaült mellém, mikor dolgoztam, s együgyű, buta dolgokat beszélt órák hosszat. De nekem az nagyon jólesett, s éreztem, hogy nehezemre esne ebből a házból most elkerülnöm. Csak a papír, a festék és az öregasszony élt a számomra. Még vasárnap sem mentem el a többiekkel. Az asszony módfelett jól bánt velem, s egy este hallottam, hogy az Imre nagy lármát csapott miattam a konyhában.

– Majd én eltolom hazulról, nem fog itt ingyen zabálni és festegetni! – mondta, és komiszul röhögött hozzá.

Az öregasszony, mint egy bárányka, mekegett vissza valamit.

Az asztalos, még vadabbul, még sokáig dühöngött.

De semmi nem történt. Én úgy tettem, mintha nem is hallottam volna a lármát, magamban azonban végtelenül meggyűlöltem ezt a högöli embert. Ezután még közelebb kerültem az asszonyhoz.

Azóta, hogy véletlenül mosakodásnál megleptem, majdnem minden reggel incselkedtem vele, rákopogtam, ijesztgettem, de ki azért mégsem mentem. Nem mertem kimenni, nem tudtam, hogyan lehetne hozzá közeledni, hogy baj ne legyen belőle. Pedig éreztem, s egyre erősebben éreztem, hogy egyszer mégiscsak hozzá fogok nyúlni. Az a kis seb az orrán igazán nem jelent semmit. Inaskoromban sokat szaladgáltam egy lány után, akinek csak egy szeme volt.

Egy délelőtt főzés közben mentem ki a konyhába, s akkor megtörtént minden.

Az öregasszony mélyen lehajoltan a tüzet igazgatta, el akartam menni mellette, önkéntelenül beleütődtem a földomborított testébe. A következő pillanatban nem tudtam, hogy miért jöttem ki a konyhába, mit akarhattam volna egyebet, mint őt. Lehet, hogy megmozdult alattam a föld, megfogtam, belekapaszkodtam.

– No! No! – mondta, de nem rémületet, hanem tehetetlenséget éreztem ki a hangjából.

Birkóztunk, és a nyitott szobaajtó felé tántorogtunk.

I. kötet 157

De egész terhével már rajtam csüngött.

Legyúrtuk a József ágyát, s aztán úgy éreztem, mintha egy idegen földről érkeztem volna meg, ahol halála után újra megszületik az ember, s ahová éppen ezért többször is érdemes ellátogatni.

4

Az unokabátyám mellett átkínlódott éjszakák nagyon komorrá és ingerlékennyé tettek. Jó lett volna Józsefet kiszorítani a szomszéd ágyból, de eszembe se jutott, hogy emiatt siessek munkába állni. Napról napra látni lehetett, hogy valakivé leszek a házban. Kívánni se tudtam volna kellemesebb helyzetet. Ettem, ittam, festegettem s barátkoztam az öregasszonnyal. És az öregasszony nem is volt olyan öreg asszony. Mindenesetre sokkal kényelmesebb volt vele jóban lenni, mint a lányokkal, akiket addig ismertem. Minden úgy történt, ahogyan én akartam, s ő boldog volt, hogy szolgálóskodhatott nekem. A képeimen úgy el tudott csodálkozni, mintha azok igazán rendkívüli dolgok lettek volna. S most nekem is nehezemre esett elszakadni ettől a játéktól. Valami furcsa állapotban voltam, s a kis vizes ecsettel a forróságomat, a fiatalságomat, a múltamat és a jövőmet kentem rá a papírra. Ezt nem tudtam, inkább csak ilyesvalamit éreztem, s kielégítettek ezek az érzéseim.

Egyszer ebéd közben azt mondta az Imre:

– Hétfőn alighanem bejöhet a gyárba.

Az unokabátyám örült ennek a fordulónak:

– No, kölyök, legalább mesterséghez jutsz. Már úgyis egészen mázolóvá vagy mi a fenévé lettél.

Azt már régebben észrevettem, hogy gyanakszanak rám, hogy valami mondanivalójuk lenne a számomra. Nem tetszett nekik, ahogy én itt éltem közöttük. Hogy mennyit ismertek az én mindennapi életemből, azt nem tudtam, s nem is nagyon érdekelt. Diadalmas kakasnak éreztem magam ezen a szemétdombon. Amit délben az Imre mondott, meglepett, de egyáltalában nem örültem neki. Éreztem, hogy ki akarja húzni alólam a földet.

I. kötet 158

Este elmentem velük a kocsmába, s az unokabátyám komolykodón azt mondta:

– Most aztán hagyd abba az öregasszonnyal, az anyád szentjét!

Éreztem, hogy tudnak valamit a dologról, ez a hirtelen rámtörés kissé mégis megijesztett.

– Mi, mit akarsz az öregasszonnyal? – dadogtam. – Nem értem, hogy mit akarsz az öregasszonnyal?

– Jól van, én mondom, hogy le se köpöm, de ne vacakolj vele, mert aztán amit kapsz, azt elteheted.

– Hát ott én is ott leszek – mondtam hetykén. De láttam, hogy fele se tréfa a dolognak. Jobban köll vigyázni, gondoltam, de arról, hogy az öregről lemondjak, szó sem lehet.

– Biztosan azzal a hülye képeiddel bolondítottad el!

S egyszerre szörnyen nekidühösödött. Verte az asztalt, káromkodott, s kész lett volna verekedni, ha valamit ellene szólok.

– Mindenki nem csinálhat ilyen hülyeséget. Taknyos. Hát ki az isten látott már ilyesmit, egy lakatoslegény elmenjen képeket festeni. Ha tudtam volna, hogy ilyen vagy, egy vassal se segítettelek volna.

– Én mégis azt csinálom, ami nekem jólesik – mondtam. – Ha irigyled az öregasszonyt, hát vidd el, ha tudod.

Az emberek körülállták az asztalt, és röhögtek rajtunk.

– Ne légy megijedve, bemegyek a gyárba, és visszaadom a pénzed – dünnyögtem, és elmentem a kocsmából.

Az öregasszony egyedül volt otthon. Elmondtam neki a kocsmai jelenetet, de őt ez meg se lepte, nem is félt.

Még jobban hozzám szegődött. Nagyon jó esténk volt így kettesben.

Hétfőn bementem a gyárba, a hidászokhoz osztottak be.

Nekem idegen s embertelenül nehéz munka volt ez.

Még soha nem voltam egy gyár belsejében, csak a hírét hallottam: nagy, hatalmas és borzalmas. De távolról sem tudtam elképzelni olyannak, mint ahogy ez a valóságban előttem állt, jobban mondva, körülöttem, alattam és fölöttem nyüzsgött, zúgott, dohogott és élt minden porcikájában külön és az én részemre szinte fölfoghatatlan egészben. Vagy százunkat vettek föl egyszerre, erős, nagydarab embereket, sovány, kiéhezett I. kötet 159roncsokat, lármás kamaszokat jó ruhákban és rossz ruhákban, mint ahogyan a szegénység ideöntött bennünket. Mikor a felvételi irodából kijöttünk, az asszonyok és kereskedők városa helyett, amit eddig Győrből ismertem, most a munka városában találtam magam.

Az irodában mindenki kapott egy cédulát, s most ezek szerint a cédulák szerint elosztottak bennünket. Én messze-messze, a gyár végébe kerültem. Nem műhely volt ez a hidászok osztálya, a szabad térben dolgoztak az emberek, vörös tábori fújtatók mellett, hatalmas vastraverzeken, eldűlt és ingadozó oszlopok között. Csak a tér közepén állt egy pajtaszerű vasszerkezet, itt a finom munkások dolgoztak, de ennek az épületnek szabad volt a négy oldala, s csak annyiban különbözött a többi helytől, hogy be volt tetőzve.

Egy magas, vörös hajú munkavezetőhöz kerültem.

– Hej, öcsém, itt magából sose lesz rózsafa! – mondta, mikor meglátott. – Mért nem maradt még kicsit az édesanyja mellett?

Nem válaszoltam, hiszen azt sem tudtam, hogy valóban itt állok-e ez előtt a vörös ember előtt. Csodálkozva láttam az egyik vasdarut, amint egész vagonnyi lemezzel forgott el a fejünk fölött.

A munkavezető kiabálta:

– Vigye valaki maga mellé ezt a fiatalembert!

Belekapcsolódtam az üzembe, amit még mindig csak szörnyűséges zűrzavarnak láttam. Aztán éreztem, ahogyan lassan elveszítem magam, és forgó, mozgó, verítékező részévé válok valaminek.

Valaki parancsolta:

– Álljon oda a kohóhoz, a meleg szögecseket fogja hordani!

Délig megállás nélkül szaladgáltam a kohótól a szögecselőkig és vissza. Délután észrevettem, hogy buta, elégtelen munka ez az én részemre, s megmondtam, hogy tegyenek máshová, mert én nem napszámos, hanem lakatos vagyok.

Nevettek a szavaim fölött:

– Hiszen csak kíméletből tettük oda, de lássuk, mit tud egyebet.

A ráverőkhöz kerültem. Egy próbára összeállítandó híd oldalívén dolgoztunk. Néhány méterre a földtől, szétvetett lábakkal két traverzen álltam. A súlyos kalapács majd elrepült velem, valahányszor felemeltem. És I. kötet 160estig sokszor, nagyon sokszor kellett ezt a nehéz dolgot felemelnem, hogy lefejezhessem vele a szöget, ami újra meg újra ott meredezett előttem a megfúrt lemezben. Alig tartottunk valami pihenőt, éppen csak ha a szögecsek nem érkeztek meg elég gyorsan. A szomszédaim sokkal könnyebben verekedtek meg ezzel a baromi munkával, gondoltam, ezt is csak meg kell szokni.

A dudálás előtt öt perccel letettük a szerszámot, és egy bádogvályúban megmosakodtunk. Alig álltam a lábaimon, kegyetlenül fájtak a talpaim. A többi munkások gondtalanul beszélgettek.

Az ezernyi ember lökdösődve, egymást előzgetve tolakodott ki a föltárt kapun.

– No, gyerek, hát hogyan ízlik a dolog? – kérdezte otthon az unokabátyám.

– Jó lenne – mondtam –, csak egy kicsit unalmas.

– No, majd csak beleszoksz. Festegetni képeket, azt elhiszem, valamivel könnyebb.

Nem volt kedvem hozzá, hogy feleseljek. A fejem még most is tele volt az őrült zuholással, csikorgással és emberi lármával, az asztal körül beszélgetők hangja mintha csak úgy kívülről ment volna el a fülem mellett.

Az öregasszony határozottan sajnálkozott rajtam.

De ki gondolta volna azt, mi lesz velem éjszakára. Alig hogy letettem magam a szalmazsákra, lassú zsibongással nehéz, kegyetlen fájás kezdte ellepni a tagjaimat. Nem tudtam, mi történt velem. Az unokabátyám már horkolt mellettem, amennyire lehetett, elhúzódtam tőle. Uramisten, gondoltam megrémülten, valami történt velem. Talán kolerát kaptam, vagy ilyesvalamit.

– Ne nyöszörögj, te kölyök, mert kidoblak – morogta az unokabátyám félig álmából, s még jobban a falhoz nyomott.

– Fönt vagy? – súgtam. – Majd meghalok. Talán kolerát kaptam.

Nem válaszolt. Egyet mozdult, s lehet, hogy akaratlanul tette, belém rúgott.

A fájdalomtól hangosan felkiáltottam.

– Mi az? – riadt föl az asztalos is.

– Ez a kölyök itt.

I. kötet 161

– Talán kolerát kaptam – nyöszörögtem újra.

– Kuss! – morogta az asztalos.

A József is fönt volt már, s álmosan nevetett.

– Hagyjátok, biztosan izomláza van a gyereknek. Csak aludjon, holnap minden jó lesz.

– Fessen képecskéket, ha meg akar halni – dünnyögte az asztalos még egyszer.

Aztán csönd lett.

Már hallottam valamit az izomlázról, s kissé megnyugodtam. De a fájdalom nem akart csillapulni. Mintha minden izmom meg akart volna szakadni, mintha a hús is le akart volna válni a csontjaimról.

Alig vánszorogtam be a gyárba, de ahogy munkához kezdtem, elmúltak a fájások, s csak estére jelentkeztek újból. Három éjszaka kínzott a láz, aztán egyszerre megnyugodtam. Beletörődtem az embertelen robotba. Fölébredt bennem a régi munkakedvem, szeretetem a mesterségem iránt, bárha ez a munka egyáltalán nem olyan volt, ami engem kielégíthetett volna. A mérnök, aki a hidat megtervezte, az örülhetett a munkájának. Az épülő híd valóban szép és hatalmas szerkezet volt, de a mi munkánk csak otromba kopácsolás, fárasztó robotolás volt rajta.

Ha valami újabb anyagra vagy szerszámra volt szükségünk, akkor én hoztam el az irodából vagy raktárból. Ilyenkor végig kellett mennem a gyárudvaron, az esztergályosok és kovácsok műhelyén. Ami rendkívülien, nagyszerűen élt az én fantáziámban a gyárról, aminek a megismerése után gyerekkorom óta vágyakoztam, most itt volt előttem. Megint éreztem, a magasabbrendű munka jó, szép, az embert kielégítő valami.

Az esztergályosok terme tisztaságában és világosságában inkább valami óriási templomhoz, mint az általam eddig ismert műhelyekhez hasonlított. A tető két vas-oszlopsoron feküdt, az épület négy fala csupa üveg volt, ablak ablak mellett, a magasban búgtak és morogtak a transzmissziók, a szíjak leszaladtak a padokhoz, és forgott és búgott minden, mint valami óriás óraszerkezet. Az emberek felgyürkőzötten s valami nyugalmas fölényben álltak és járkáltak a padok között. Nem napszámosai voltak ők a munkának, hanem irányító, parancsoló urai a gépeknek. Igen, így igen – gondoltam –, a nyersvasból, a kemény acélból, a csillogó rézből kerekeket, I. kötet 162csapágyakat és szelepeket esztergályozni. De hol vagyunk ezektől mi, hidászok, mint a tehetetlen tetvek, mászkálunk a hatalmas szerkezeteken, törjük magunkat, verítékezünk, és estére fáradtak és tehetetlenek leszünk, mint a legyilkoltak.

Ebből a hűvös, tiszta csarnokból mentem át a kovácsok műhelyébe. Még ilyesmit se láttam soha. Hosszú és alacsony, kibírhatatlanul forró és füsttel telített barlang volt ez, a gerendákról piszkos és pókhálós villanylámpák csüngtek alá, a kemencék kinyitott száján kicsillagzott a megfehéredett vas, és világított a mély izzás, és úgy látszott, mindjárt kijön a tűz, hogy eleméssze a világot. Az embereknek csak egy kis rongydarab volt az ágyékukra kötve, mezítelenül dolgoztak. Feketék voltak, mint az ördögök, és ők is uralkodtak a dolgok fölött, mint a királyok és hajcsárok. Ha csak átmentem a műhelyen, középütt, távol a megpoklosodott kemencétől, mellem zihált a levegőhiánytól, és csurgott rólam a gyöngeség verítéke. S ezek a meztelen, fekete emberek reggeltől estig éveken át itt éltek a kemencék, a tűz, a felizzott vas és a hatalmas emelőrudak testvérségében. Ezek az eleven szerkezetek kiemelték a vasat a kemencékből, s csikordulás nélkül hurcolták a gőzkalapácsok alá, hogy ott oszlopokká, tengelyekké s egyebekké alakuljanak át. A kovácsok ott álltak az emeltyűk előtt, s egy kis kézrándítással irányították a darut és a kalapácsokat. A föld remegett az ütések alatt, s az emberek szájában nyugodtan ült a pipa.

5

A pénz, amit a gyárban kerestem, kevés volt ahhoz, hogy valami ruhaneműt szerezzek be magamnak. Adósságom volt az unokabátyámnál és az öregasszonynál, ezeket törlesztgettem. Ami pénzem megmaradt, az az esti kocsmázásoknál úszott el. Becsületbeli kötelesség volt a többiekkel tartani, akik szerették az italt, és megelégedtek azzal, hogy éppen nem jártak rongyosan. Vasárnaponként azonban otthon maradtam, és szorgalmasan festegettem. Egyre jobban belegabalyodtam ebbe a munkába, de lehet, hogy azért is rendezkedtem be így, mert így könnyebben maradhattam egyedül az asszonnyal. Elég ügyesen csináltam a dolgom, s inkább I. kötet 163csak az asszony folytonos kedvembe járása volt az, ami a másik három ember előtt árulkodott rám.

A kocsmában sokszor volt közöttünk szóváltás az asztalossal. Tudtam, hogy miért olyan ingerlékeny velem szemben, de nyíltan sohasem beszéltünk a veszekedések okáról. Néha egészen kis nézeteltérések miatt majdnem késsel mentünk egymásnak, aztán valahogyan elsimult a vihar, igazi verekedésre sose került a sor.

A kemény munka elhatározottá és akaratossá tett.

Sok minden előtt, amit eddig föl sem tudtam fogni értelemmel, kinyíltak a szemeim. Az életet kezdtem tisztábban látni, és egyre ésszerűbben próbáltam meg a dolgok között elhelyezkedni. Valószínűleg sok kellemetlenség elkerülését köszönhettem ennek a világosodó gondolkodásomnak.

Az egyik vasárnap délután kimentünk a Dunához fürödni. Szép, meleg nap volt, sokan nyüzsögtek a csónakállomásnál lányok és legények. Valaki azt indítványozta, ússzuk át versenyben a folyót. Bennem még mindig élt a víziszony, ami inaskoromban fészkelte magát belém, de azért én is vállalkoztam a versenyre.

Öten indultunk el, egyenesen a túlsó part felé. A víz sebes volt, erősen kellett dolgozni. Megint csak a virtus volt az, ami a vízbe vitt, s alig kezdtem el az úszást, valami szorongató érzés vett rajtam erőt. A sodrás játszott velem, megpróbált eltéríteni az iránytól, oldalúszással tolakodtam előre.

A folyó közepén lehettem, mikor megemeltem a fejem, hogy a többiek munkáját is megnézzem. Csak ketten haladtunk a túlsó part felé, az asztalos és én. Nem tudom, a többiek elindultak-e egyáltalán, az asztalos pár méternyire volt tőlem. Erősen dolgozott, határozottan utol akart érni. Ketten a víz közepén, s ő törtet utánam. Mért erőlködik úgy, hogy utolérjen? Meg akar ölni, gondoltam, s hirtelen valami vad félelem fogott el. Hátra-hátralestem, s most már a menekülés vágya volt az, ami az izmaimat feszítette. Mintha a távolság rövidült volna közöttünk. A víz folyása kifelé cibált az irányból, de nem engedtem. Éreztem, hogy most közvetlenül az életemért harcolok. Már az indulásnál bennem volt a halálfélelemnek valamilyen formája, s ez most határtalanul eluralkodott rajtam. Éreztem, ha utolér, csak hozzám kell nyúlnia, s én tehetetlenül a víz alá I. kötet 164merülök. Még jobban szembefordultam a folyó irányával, acélrugók voltak az izmaimban, csak előre, tovább, tovább. S most észrevettem, hogy az asztalos egyre inkább kisodródik az én vonalamból. Úgy éreztem, egy, a víz színére fektetett kötélen kapaszkodik utánam, ez a kötél most határozottan elszakadt.

Már közel voltunk a parthoz.

A túlfeszített munkától és az irtózatos gondolatoktól kimerülten majdnem összeestem, mikor a szárazra értem. Úgy lett volna szép, hogy visszafelé is úszva tesszük meg az utat. Erre még gondolni sem akartam. Közel voltam az állomáshoz, s a csónak éppen indult túlra. Fölkapaszkodtam, már mentünk visszafelé, mikor az asztalos partra ért.

A félelem és a kétségbeesés terhei estek le rólam.

Este az asztalos azt mondta a kocsmában:

– Ha délután el nem szökik előlem, kicsit megitattam volna.

Cinikusan röhögött, de többet nem beszéltünk a dologról.

Szürkén és egyhangúan morzsolódtak el előttünk a napok. Egész héten dolgoztunk, s mire kifizettük az adósságainkat, megint szegények voltunk. S ez az állandó szegénység állandó izgalomban tartotta az embereket. A legtöbb társam a csoportunkban utálkozással dolgozott csak ezen a baromi munkán, s mégis valamennyien a lehetőségétől is féltek annak, hogy egyszer mint munkanélkülieket kívülrekesztik őket a gyár kapuján. És mindig és valamennyien ez előtt a kilátás előtt álltunk. Nem tudtam, mért, de így volt szokásban, hogy minden hétfőn vettek fel új embereket, és minden szombaton bocsátottak el egész csapatokat.

Nyolc hétig dolgoztam bent, mikor egyik szombat este a fizetésemmel együtt én is visszakaptam a munkakönyvem. Hogy miért? Tudta az ördög.

Azokat az embereket, akiket így kidobtak a gyárból, ha mint munkanélküliek a városban maradtak, pár hét múlva megint visszavették. Százan és százan voltak a városban, akik már évek óta éltek itt, s a gyárban még mindig csak mint új munkások szerepeltek.

Két hétig maradtam még Győrben. Hétfőn és csütörtökön kimentem a gyár elé, de nem tudtam visszacsúszni. Sajnáltam elhagyni ezt a várost, ha már dolgozni kell az embernek, legalább ilyen nagy gyárban dolgozhasson. Éppen olyan szegényen mentem el, mint ahogyan érkeztem.

I. kötet 165

Az öregasszony kikísért a vasúthoz, s unalmasan lamentált. Nem volt hozzá semmi közöm, nem is értettem, mi oka lehet neki arra a nagy hálálkodásra, mikor elmegyek.

Az anyám örült, hogy visszaérkeztem. Az egész idő alatt csak egy levelezőlapot írtam neki, s most megkérdezte, hogy mit szereztem.

Megmutattam az alsóruháimat, amik piszkosak és rongyosak voltak.

– No, látod – mondta –, minek kell az embernek világgá mennie? Ha itthon maradtál volna, legalább a holmid nem rongyolódott volna el.

Beláttam, hogy igaza van ebben, s egy ideig nem mentem világgá. Éltem az otthoni munkanélküliek mindennapi életét. A festést, mint unalmas dolgot, kezdtem elhanyagolni, sokkal jobban ízlettek a piaci ácsorgások és kergetni a lányokat a cirkusz és a hajóhinta környékén. Ha pénzre volt szükségem, néhány hatost kaptam az anyámtól, s megint inkább növendékállat, mint gondolkodó ember voltam. De azt már éreztem, hogy ez a hely és ez az állapot nem az, ami egy egész életre kielégíthetne engem. Amit Győrben csak úgy futólag láttam, érdemesnek se tartottam, hogy jobban megnézzem, itt a nádtetős kunyhók és ócska kis boltok között óriásivá megnőtt az emlékezetemben. Ez a hely, ahol születtem és tizenhat esztendeig éltem, átmeneti állomássá vált a számomra.

Egyszer ellátogattam a tanítómesteremhez, s itt még nagyobb volt a különbség, amit a gyár és e között a patkányfogó műhely között fölfedeztem. Mintha a torony tetejéről egyszerre a pince legsötétebb zugába pottyantam volna. Többé el se tudtam volna képzelni, hogy ebben a zugban, ezekkel az ócska szerszámokkal valamiféle komoly munkát el lehet végezni.

Lelkesedéssel meséltem az inasoknak Győrről, de föl se tudták fogni a szavaim értelmét. Ez egy más világ a részükre, s egyelőre távolabb volt tőlük, mint a mennyország.

Komolyan senki sem érdekelt a városban, vártam és kerestem az alkalmat, hogy elszabadulhassak innen.

A kocsmában, ahol esténként üldögélni szoktunk, egy kövér emberrel ismerkedtem meg, aki lakatosokat keresett vidékre gépmunkához. Már négyet talált, én beálltam ötödiknek.

A világból kimaradt falucska volt ez a hely. Az unalmas és igénytelen I. kötet 166ábrázatú parasztok között csak mi öten, a gépész családja s a kövér ispán, aki bennünket idehozott, voltak azok, akik itt a mozgó, nyugtalan életet jelentették. Kora reggeltől késő estig a nagy gazdasági udvaron dolgoztunk. Meglehetősen jó dolgunk volt, a gépész szerette a bort, de alig értett valamit a munkához. Két fiatal lánya volt, s azok félnapokat is elálldogáltak körülöttünk. Összeismerkedtünk, s közöttünk, az öt legény között, megindult a versengés. A faluban nem akadt asszony, aki kosztot adott volna nekünk, s így magunknak kellett a főzést is elvégeznünk. Én voltam a legfiatalabb, rám maradt ez a munka. Nehezen akartam vállalni, később örültem neki, ez volt az az út, amin át mindenki előtt a lányokhoz kerültem. A délelőtt nagy részét a főzéssel töltöttem el, a lányok hozzám szoktak, segítettek, s megbeszéltük az esti találkozókat. A gépész tudta ezeket a találkozókat, nem szólt miattuk. Én az idősebb lányhoz, aki tizennyolc éves volt, éreztem magam közelebb, de a fiatalabb sohasem maradt el mellőle, hízelgett nekem, s még a másiknál is engedékenyebb volt. Így hármasban is egész jól éreztük magunkat. Munka után eltűntem a társaim közül, a lányok már vártak rám a gazdasági épületek mögött. Éjfélig, éjfél utánig is elheverésztünk a szabad, csöndes éjszakában. Nem sokat dolgoztam, jól ettem, s mégis rohamosan lesoványodtam. Állandóan kialudatlan voltam, sokszor mint a holdkóros ténferegtem a portán.

Az egyik vasárnap búcsú volt a szomszéd faluban, mi is valamennyien átmentünk. Bamba, verekedős nép lakott ebben a faluban, nekünk, idegen világból valóknak, különösen vigyázni kellett magunkra. Kés volt a zsebünkben, és ólmos végű drótkötelet csavartunk a derekunk köré. Lehet, hogy mindez csak arra volt jó, hogy agyonverjenek vele, ha valami nézeteltérésünk adódik a parasztokkal. Mégis úgy mentünk el, mint akik az ördöggel is szívesen szembekerülnének.

A verekedők fővezére maga a kocsmáros, egy szívós, félig úr, félig paraszt volt. A délutánt a sátrak között csatangoltuk el, selyemkeszkenőt, üvegbrossokat és mézeskalácsszívet vettünk a lányoknak, és senki se akadt belénk rossz szándékkal.

Este tánc kezdődött a nagyteremben. De mi ekkor már csak négyen voltunk jelen. Az ötödiket, Gyulát, aki vagy harmincéves lehetett, s izgága I. kötet 167természetű ember, véres fejjel már kidobták az országútra. A kést és a drótkötelet nem vette elő, s ez a mi szerencsénk is volt.

A lányok körülfogtak, eluralkodtak rajtam, s valósággal belezavarodtam ebbe az állapotba. A bor is dolgozott bennem, s lassan észre se vettem, a terem pojácájává lettem. Rosszul világított, nagy, gerendás terem volt ez, a férfiak még ittak, énekeltek a másik szobában, itt csak az asszonyok és lányok zsúfolódtak össze, az öregek mint tarka, eleven mumusok üldögéltek a falak köré rakott padokon. Én a tér közepén komédiáztam, tarka papírszalagok díszítettek, izzadtam a fülledt hőségtől, és táncoltam és grimaszokat csináltam. A nézőközönség hangosan, összevissza nevetett, örültek az ingyen komédiának, s voltak, akik megpróbáltak elbuktatni, lerágott csontokkal, papírcsomókkal dobáltak meg. S mindez még jobban belevadított, egyre inkább elveszítettem önmagamat.

Ügyetlen zuhanásokkal elbukfenceztem a nézők lábai előtt körben-körben, aztán a terem közepén tótágast álltam, s esztelenül visítottam.

Ettől a produkciótól fölfordult a gyomrom, s egyszerre végem lett.

A két lány között az udvaron tértem magamhoz.

Könnyezve sajnálkoztak fölöttem, s én most nagyon szégyenkeztem. Hogyan feledkezhettem így meg magamról? Talán jobban esett volna, ha leszidnak, vagy éppen, mint valami kutyát, elrúgnak maguktól.

Nem mentünk vissza a terembe. A muzsika búgott, s a kiáltások, vad ordítozások, mint valami piszkos rongyok kilobogtak az éjszakába.

Hajnalodott, mikor a halál kísértése megjelent a kocsmában. Távolról és idegenül néztem a kavarodást. Késekkel és dorongokkal dolgoztak az emberek.

Egy halott parasztlegényt tragacson vittek haza a mi falunkba. Sokan véresen és jajgatva kódorogtak a hajnalban.

Minket a kiválasztottak szerencséje s valami láthatatlan kerekek vittek haza. De már végére értünk az itteni nyugalmunknak.

Lassan elment a kedvünk a foltozgató munkától, s csak megjavított fizetésért maradtunk aratásig.

Az utolsó napokban behívott magához a gépész, s megkérdezte, nem akarom-e feleségül venni valamelyik lányát.

– Úgy látom, maga egy tisztességes ember, szívesen elfogadnám veI. kötet 168jemnek. Itt maradhatnának nálam, egy-két év múlva az állásomat is átvehetné.

Ügyetlenül védekeztem. Ilyesmire nem gondoltam, mikor a lányokkal játszottam. Azt mondtam:

– Jövőre. Jövőre megint eljövök, s akkor megházasodok.

Az utolsó éjszaka együtt mulattam a családdal, a lányok nagyon jók voltak hozzám, s úgy váltam el tőlük, mintha mind a kettőt valósággal eljegyeztem volna magamnak.

6

A nyugtalanság már bennem volt, szűknek éreztem az otthont az anyám és a testvéreim között. Jók voltak hozzám, talán évekig is elélhettem volna közöttük anélkül, hogy a szerszámot a kezembe kellett volna vennem, de mindez unalmas és ki nem elégítő volt a számomra. Egyszer-kétszer átléptem már a kerítésen, ami a mi kis családunkat vakon és megbonthatatlannak látszón egymáshoz szorította, s többé nem volt nyugton maradásom. Nem kalandokat akartam, nem voltak valami nagyra törő vágyaim, mégis éreztem, hogy el kell mennem.

Az apám már alig látogatott haza, s az anyám boldog lett volna, ha most már engem szolgálhatott volna mint férfit a házban. Asszony és anya volt minden porcikájában, hogy őneki dolgozni kellett ránk, nagy gyerekeire, azt nem vette semmibe, csak azt akarta, hogy ott legyünk körülötte, hogy szerethessen, szinte gyámoltalan csináltvirágokká szerethessen bennünket. Megpróbálta, hogy lebeszéljen az utazásról, s valósággal belebetegedett a bánkódásba.

– Fölneveltelek – mondta –, s most itt volna a helyed mellettem. Mit csinálok én egyedül ezekkel a lánykákkal, mintha árvák lennének.

Az ilyen siránkozásokat nem szerettem, éreztem, hogy ezzel nagyon meg lehet fogni engem, akaratosan, elszántan védekeztem. Tulajdonképpen jó szívvel sajnáltam az anyámat, magamban igazat adtam neki, s mégis ellenkeztem, vadul küzdöttem a jósága ellen.

– Nem maradok – mondtam. – Én már nagy ember vagyok, nem akarok az anyám szoknyája mellett üldögélni.

I. kötet 169

– Legalább a testvéreid jövőjére gondolj. Maholnap már férjhez valók lesznek, s itt vagyunk mindenki nélkül.

Ezen csak nevetni tudtam. A legidősebb még tizenöt éves se volt, s én már várjam, lessem, hogyan fognak férjhez menni.

Bementem az apámhoz, és annak is megmondtam, hogy elmegyek hazulról.

– Úgy, megint elmegy, kérem szépen – mondta gúnyosan a szivarja mögül. Ez a hang rosszat jelentett, már tudtam, hogy neki se tetszik, amit mondtam.

– És aztán hová akar elsétálni, lebo, kérem szépen.

– Pestre.

Köhécselt, tipegett, rakosgatta a kőcsészéket a pulton.

– Hm, Pestre. Ez nem rossz, kérem szépen!

– Ott biztosan lehet majd munkát kapni.

Megállt előttem, és szembenézett velem:

– Hát mellik öreg kofaasszony mondta az magának?

– Kofaasszony nem mondta – feleltem nagyon szelíden. – Az egy nagy város, ott biztosan lehet munkát kapni.

Leült az egyik hokkedlire, és azt mondta:

– Hozza ide, kérem, azt a másik hokkedlit, és ülje le okosan… Hozza ide, kérem, egészen vizavi.

Ezt a játékot nagyon megszégyenítőnek éreztem rám nézve, de azért csak engedelmeskedtem.

– Most mondja meg, kérem, mi akarja maga lenni tulajdonképpen: zenész vagy színész?

– Nem akarok semmi lenni.

Rácsapott a pultra, hogy csak úgy táncoltak az edények.

– Azt mondja meg, kérem, mi akarja maga lenni: országmegcsavargó? Svindler?

Hallgattam. Most már úgyis kár lett volna minden szóért. Ő is szeretett engem, mint az anyám, de nála ez így nyilatkozott meg. Ha tehette volna, most biztosan összemorzsolt volna, hogy többé semmi keserűsége ne lehessen bennem.

– Pfuj, kérem szépen. Szégyellje magát. Az ember csinálja belőle ilyen I. kötet 170kamasz, s csak azt mondja, te vén kutya, apja, én elmegyek Pestre. Maga éppen olyan, kérem, mint a tied anyja. Persze, a maga apja, az a vén kutya, csak dögöljön meg.

– Én ilyesmit nem is gondoltam.

– Jól van, kérem szépen, csak menjen. Isten segítse, kérem. Majd fogják magát még suppon visszahozni, kérem. De akkor itt be lesz csukva az ajtó, kérem. Isten áldja meg, kérem.

Otthagyott, és bement a patikába.

Most biztosan sír, gondoltam, de azért nem mondtam le a tervemről. Egy ideig még vártam, aztán az udvaron át elmentem.

Másnap, mikor tudtam, hogy az öreg vásárolni szokott, bementem a patikároshoz, s kértem magamnak valami öreg cipőket, mert az enyémek nagyon rosszak voltak. Az úr nagyon büszke ember volt, alig állt velem szóba, jóformán csak úgy a kezeivel mutogatott felém. Kaptam egy pár lakk félcipőt és egy pepita nadrágot. Nagyon furcsa ajándék volt ez egy fiatal lakatoslegénynek, de mégis jobb volt, mint a semmi.

Másnap szalmakalapban, pepita nadrágban és lakkcipőben felültem a vonatra. Az útiköltségen kívül semmi pénzem nem volt. A hónom alatt egy kis batyuban az alsóruhát és valami ennivalót vittem magammal.

Sok mindent hallottam már Pestről. Négy óra hosszat tartott az utazás, és ez alatt az idő alatt valóságos csudakertté nőtt meg az a hely, ahová most meg fogok érkezni. Istenem, mi lehet az, hogy villamosok, az Andrássy út, ahol a föld alatt is vasút van, és a liget… és a nők, ezt így gondoltam, mert ezt így mondták azok, akik már jártak itt. Dél volt, mikor bejött a vonatunk, izgatott voltam, de nagyon vigyáztam magamra, senki se lássa meg, hogy vidéki vagyok. Ettől aztán még izgatottabb és ügyetlenebb lettem.

Megláttam az első sárga villamost a Nyugati előtt. Ezt nem találtam valami rendkívülien új dolognak, csak az tetszett rajta, hogy szép fényesre van festve. A villamos mentén eljutottam az Andrássy útra, ezzel is nagyon meg voltam elégedve. Szerettem volna végignézegetni a kirakatokat, de sokáig nem volt hozzá bátorságom. Hallottam otthon, hogy milyenek itt a nők, ha valahol megáll az ember, rögtön hozzászegődik több is. Nem volt pénzem, s így ez nagyon nehéz feladat volt. Lassan sompolyogni I. kötet 171kezdtem, körülnéztem, megálltam az egyik nőikalap bolt előtt, és valóban alig álltam ott néhány percig, mellém állt egy nő. Nagyon szépen öltözött nő volt, egész közel állt mellém, s ő is úgy tett, mintha a kalapokat nézegetné. Kissé odébb húzódtam, s ő is mozgott ide-oda. Nem akartam, hogy valahogyan kikezdjen velem, átmentem az út másik felére, egy órásnak a kirakata elé. Csúnya, ingerlő gondolatok jártak a fejemben. Sajnáltam, hogy nincs pénzem, így akkor egész nap is szökdöshetek a nők elől. Mert hiszen már itt is mellettem volt egy, később még jött egy, s én a középen álltam. Azt azért mégsem hittem volna, hogy ez így megy szakadatlanul. Boldog voltam, hogy sikerült elsompolyognom. Nem álltam oda több kirakat elé, majd ha pénzem lesz, gondoltam, s az út szélén leültem egy padra a batyumból ebédelni.

Az egyleti könyvecskében megvolt az itteni egylet címe, s estére oda mentem aludni. Tiszta, nagy teremben vaságyak álltak, mint a kaszárnyákban, én voltam az első vendég. Egy szolga felgyújtotta a lámpát, a falakon szentképek lógtak, a hátsó fal közepén egy kis oltár volt égő mécsessel és imazsámollyal. Alapjában véve túl hideg és barátságtalan volt az egész.

Mielőtt az ágyba mentem, a szolga megkérdezte, hogy nincsenek-e bogaraim.

– Mi, bogaraim? – nevettem. – Hát mért lennének bogaraim?!

Ő nem nevette el magát.

– Tetűi nincsenek?

– Persze hogy nincsenek. Sohase is voltak nekem tetűim!

– Jól van, de azért jó lesz, ha ing nélkül megy be az ágyba.

Lefeküdtem, a batyut odatettem a fejem mellé, az ágy lábához. Ha ők féltek, hogy bogaraim vannak, én féltem attól, hogy ellopják a holmim. Nem egészen jó hely lehet az, gondoltam, ahol tetűkről beszélnek.

Egymás után érkeztek az emberek, öregek és fiatalok kis kofferekkel és puszta kézzel. Majdnem mind idegenek voltak egymásnak, csak úgy félvállról beszélgettek. Engem nem érdekeltek ezek a semmi dolgok, inkább aludni szerettem volna, de ez se ment olyan könnyen. Kint az utcán éppen itt volt a villamos fordulója, a lárma feljött a szobába, belefúrt az agyvelőmbe, éreztem, hogy ki akar emelni az ágyból.

I. kötet 172

Kilenc órakor bejött a szolga, eloltotta a lámpát, s hangosan egyedül valami esti imádságba kezdett. A teremben csönd volt, csak az ima végén mondták rá valamennyien az áment.

Nem voltam istenkáromló, de ez a szenteskedés mégis nevetségesnek tetszett nekem.

A szolga még azt mondta:

– Tagtársak, holnap vasárnap lesz, reggel hétkor templomba menés zászlóval.

Reggel, még mielőtt a sorba állítottak volna, kicsúsztam a kapun. Többé vissza se mentem.

Két rokonom lakott a Fóthi úton, felkerestem őket, és ott is maradtam. Az egyik nénémnek egy autóvezető fia volt, a másik nénémnek pedig három lánya, a legidősebb velem egykorú. Délután kimentünk a Szúnyog-szigetre játszani. A legidősebb lánnyal, akit Rózának hívtak, az első pillanattól kezdve barátságot kötöttünk. Okos és nagyon finom lány volt. Ez volt az első lány, aki komolyan tetszett nekem, nem a kamaszok éhségével, inkább valami céltalan, tiszta szeretettel kapcsolódtam hozzá. Fogtam a vékony, meleg kezeit, néztem a nagy fekete szemeit, s szerettem volna egészen egy lenni vele, mellette aludni, és egy tányérból enni vele. Egy Fekete nevű fiatalember is volt a társaságunkban, ő is autóvezetőnek készült, s szerelmes volt a Rózába. Ezt én mindjárt észrevettem, de nem irigykedtem rá, én semmit nem akartam a lánytól. Ő azonban mégis ragaszkodott hozzám. Hazafelé együtt mentünk karonfogva, valamivel a társaság előtt.

– Tudod mit? – mondta. – Ezentúl majd ez lesz a neved: Lajki!

– Jó lesz, persze hogy ez így szebb.

Megcsókolt, de olyan lármásan és feltűnően, hogy mindenki lássa. Ezt kicsit furcsának találtam, de aztán rájöttem, hogy valami számításból csinálja így.

– Majd szerzünk neked egy másik nadrágot, ebben úgy nézel ki, mint egy komédiás.

És valóban kért nekem nadrágot és cipőt az unokabátyámtól. Visszakaptam a lakatoslegény formámat, s most már teljes biztonságban éreztem magam a Rozka mellett. Begyökereztem Pest munkásnegyedébe. I. kötet 173Angyalföld új, megunhatatlan világnak látszott a számomra. Igaz, hogy akármelyik gyárportás kutyájának jobb élete lehetett, mint amilyen nekem volt. Keveset enni és sokat dolgozni, ez volt a fiatal mesterlegény sorsa.

Egyheti munkanélküliség után bejutottam a Langfelder-féle gyárba. Ez a gyárnak nevezett embernyúzó telep pár héttel ezelőtt még ócskavas-kereskedés volt, s most hat krajcár órabérért tucatjával állította be az utcára került fiatal munkásokat. Vagy százan dolgoztunk a telepen reggel hat órától éjjel tizenegy-tizenkettőig. Szörnyű hajcsárrendszer volt bevezetve, minden négy emberre esett egy csoportvezető, akinek kilenc krajcár órabére volt, s ezért a bérért nemcsak testét, hanem a lelkét is el kellett adnia a gyárosnak.

Voltak néhányan úgynevezett önálló munkások, én is ilyen megkülönböztetett lény lettem. Egy famegmunkáló gép megépítését bízták rám, életemben most dolgoztam először rajz szerint, nehéz, kimerítő munka volt ez. Lassan, pontról pontra tudtam csak a rajz értelméhez közel férkőzni, de mégis örültem ennek a feladatnak, valami értelmét találtam annak, hogy reszelő és kalapács van a kezemben. S egyedül ez volt az is, ami ezt az egész rendszert kibíratta velem. A hatkrajcáros órabér még arra se volt elég, hogy naponta egyszer jóllakhassak. A rokonaim előtt azonban sohase panaszkodtam emiatt. Hajnali öt órakor fölébresztettek, s éjjel 12 órakor bújtam vissza az ágyba. De annyira természetemmé vált az egész napi robot, hogy éjjelenként kiugrottam az ágyból, mintha a gyárban lennék, bolond mozdulatokat csináltam, és parancsokat és mindenféle szerszámneveket ordítoztam.

A néném ilyenkor fölkelt hozzám, megitatott egy pohár vízzel, és visszafektetett a helyemre. Reggelre mintha minden csontom össze lett volna törve. A gyár melletti kantin már nyitva volt ilyenkor, kenyeret vettem, megittam egy féldeci pálinkát, s délig arra se volt időm, hogy embervoltomat észrevegyem.

A gyáros naponként többször is bejött a műhelybe, és mindannyiszor őrült patáliát csapott, valósággal szörnyeteggé változott, finom bársonykalapját lecsapta a földre, és toporzékolni kezdett rajta, mint egy őrült. Üvöltött:

I. kötet 174

– A véremet szívjátok! Hát van istenetek, hogy így pocsékoljátok a vérem?

Egy félrement olajcsepp vagy megtaposott pléhdarab volt az, ami így dühbe hozta.

Aztán fölvette a kalapját, nagyon gondosan megtisztogatta, s visszatette a fejére.

Ezt naponta többször is megismételte, de már senki se vette komolyan az ő nagy kínjait.

Olyan bolondnak tartottuk, akinek éppen elég esze volt ahhoz, hogy meg ne bolonduljon.

Karácsonyig ezen a helyen dolgoztam, egy kis pénzt takarítottam össze, s mikor munka nélkül lettem, három forintért egy szép, uraságtól levett ruhát vettem magamnak a Petőfi utcában. Fekete ruha volt ez selyemtükörrel és divatos szegéllyel a széleken.

Levelet kaptam hazulról. Írtak, hogy jöjjek vissza, be lehetne kerülni a vasúthoz.

Rozka megcsókolt az állomáson, s azt mondta, jöjjek megint Pestre, ha otthon nem tetszene.

Ezt a csókot sokáig éreztem az arcomon, sőt a derekamon és az egész fiatal, izgulékony testemben.

7

A néhány hónapi pesti tartózkodás után valósággal kis falucskára zsugorodott össze előttem a szülővárosom. Az állomáson egylovas fiákerbe ültem, s mint igazi úr érkeztem meg az öreg parasztház elé, ahol laktunk. Az anyám erősen megöregedett az utóbbi időben, s a legidősebb testvérem felserdült, egészséges nagylány lett belőle. Csodálkoztak rajta, hogy milyen úr lett belőlem néhány hónap alatt, és szerettek, és őszintén körülhízelegtek. A tiszta boldogság percei voltak ezek. Azt hittem, fárasztó utak után valami kivilágított toronyba érkeztem meg, az egész világ fölött éreztem magam, hogy aztán egy semmiség miatt egészen mélyre zuhanjak a magam komorságában és gyámoltalanságában.

I. kötet 175

A legkisebb testvérem lehúzta az ágyról a feketére lakkozott és „ezüst” nyelű sétapálcámat, játszott vele, és ügyetlenül leejtette. Az ezüst fogantyú, ami hajszálvékony ólomból volt öntve, darabokra tört a padlón.

Ez a kis dolog elég volt ahhoz, hogy nyilvánvalóvá legyen kicsiségem, és lemálljon az a zománc, ami úgy szemre látszik rajtam.

Úgy álltam a szoba közepén, mintha mezítelen lettem volna, és dadogtam és szégyenkeztem.

Az anyám szidta a kistestvéremet, és én a térdemre vettem, mintha megbocsátást könyörögtem volna tőle valamiért.

Az apám behívatott magához a patikába.

– Lebo, kérem szépen, elsejére bemehetne maga a vasútra – mondta. – Nem lesz nagy úr, kérem szépen, de a fűtőházban fogja a vonatokat pucolni!

Ingerülten feleltem:

– Pucernek nem megyek! Ha ezt megírták volna, haza se jöttem volna. Nem akarok én annyira vasúti lenni, hogy ezért pucernek is elmenjek.

– No, ne csacsiskodja, kérem. Mi van azon nagy dolog, hogy valaki pár hónapig pucolja a vonatot. Mindig muszáj valami megkezdeni, ha egyszer úr akarja lenni az ember.

Megbántottság és keserű düh volt bennem. Úgy éreztem, hogy kelepcébe csaltak, s most egészen tönkre akarnak tenni. Védekeztem, szembeszálltam az apámmal, ahogyan ezt még sohasem tettem. Megint haraggal és pörlekedéssel váltunk el egymástól. Rögtön vissza akartam utazni Pestre, de jöttek a sírások és lamentálások, az egész rokonság ellenem dolgozott.

– Nem – mondtam. – Nem.

De mégis egyre kevesebb lett bennem az ellenálló erő. Volt bennem valami a háziállatok önmegtagadó természetéből, ha egyszer szép szóval vagy erőszakkal hozzám férkőzhettek, észrevétlenül kicsúszott alólam a föld. Lebeszélték rólam a szép fekete ruhámat, s emlékezetemből kisírták Pest megkívánt gyönyörűségeit, amik után úgy vágytam, amik elé futni akartam.

Január elsején, nehéz csizmákban s a Mihály bácsitól örökölt nehéz gúnyában bementem a fűtőházba. Rendelkeztek velem a parasztnapszáI. kötet 176mosok, s az ócska olajoskannákkal, a nyalábnyi kanóccal leereszkedtem a mozdony alá, a sötét kanálisokba. Nem egy új élet kezdődött itt a számomra, egyszerűen s egy panaszos szó nélkül elveszítettem az életemet, ami minduntalan nekiindult, hogy kiteljesítse magát a nagy és ismeretlen világban.

Sötét hajnalban indultam el hazulról, és olajba mártottan, mindent megutálva érkeztem meg sötét este. Egész nap az iszákos, öreg napszámosok között nyavalyogtam. Dolgozni keveset dolgoztunk, de ez a tétlenség, a felügyelő szemek elől való állandó bujkálás s ez a lealjasító piszok minden élettörekedést kiölt belőlünk. A műhelyi munkások kerülő utakon velünk hozatták be az italt, olyanok voltunk, mint a kocsmáros fölhajtói, hitelt kaptunk, és ittunk a saját kontónkra, és ittunk mindabból, amit a műhelybe csempésztünk.

Egy év óta már éppen csak hogy kóstolgattam az italt, a nekem tetsző munka és a komoly erőfeszítések a kenyérért eltérítettek a kocsmától, most aztán visszacsúsztam a pálinkásüvegek és a bordélyházi lányok közé. Ami szabad időm volt, azt e között a két stáció között morzsoltam le.

A régi ismerőseimet, a valamire való embereket ösztönösen kerültem, ilyen mocskosan és lealjasodottan mit is kereshettem volna közöttük? Állandóan valami émelyítő, buta részegségben voltam.

A mozdonyok befutottak a messzi, téli utakról, a kazánban még parázslott a tűz, az egész test sütött a forróságtól, s mi kenőcseinkkel s kocáinkkal fölkapaszkodtunk a szuszogó vasállatra. Kentük és dörgöltük, a hőség kiszítta belőlünk a verítéket, s a sós víz összekeveredett a fekete olajjal, s a fekete olaj összemocskolta a kezeinket és az ábrázatunkat. A társaim öreg, kimustrált fűtők voltak, szőrösek és pálinkaszagúak. Ha lehetett, elhúzódtam tőlük, hogy egyedül legyek, hogy elgondolhassak valamerre, ahol lehet, hogy várnak rám. Ilyenkor mindig a gyárakra gondoltam, és emlékeztem a munkára, ami ha öl is, de élteti is az embert. Ez az idő beláthatatlanul messzire tolt el a szüleimtől is. Nem haragudtam rájuk gondolatban, így sose tudtam rájuk haragudni, de a hozzájuk való érzéseimben volt valami, ami meghidegített és elhúzott tőlük.

Az apámmal hetekig nem találkoztam.

Az anyám boldogan élt mellettem, valósággal szolgálóskodott. Csak I. kötet 177ritkán volt hozzá kedvem, hogy beszélgetésbe ereszkedjek vele. Rosszulesett, hogy ő, aki szeret engem, nem tudja fölfogni az én mai életem tűrhetetlenül visszataszító voltát.

– Látod csak, milyen jó, hogy itt élsz közöttünk – mondta egy este. – Most lesz a legényegylet bálja, legalább mi is elmehetünk veled.

– Én nem megyek sehová.

Kissé megfélemlítve folytatta:

– Nem értem meg, miért vagy állandóan ilyen rosszkedvű. Neked csak rosszat tettek azok az idegen városok, hetekig egyetlen szavadat se lehet venni. Nem örülsz neki, hogy a Mariskának ez lesz az első bálja?

Morogtam valamit, de nem válasz volt ez, inkább csak az érzéseimnek még formát nem kapott, durva megnyilatkozása. Aztán fölcihelődtem, és elmentem oda, ahol az estéim szoktam eltölteni. Ittam és énekeltem, s néha sírtam. Ha részeg voltam, gyakran elfogott egy érzés, ami nem szomorúság, inkább valami túláradt jóság volt, s ami odavitt az idegen, kurjongató emberekhez, összeölelkeztetett velük, és megríkatott, mint a gyereket, akiből így szakadt ki a meghatottság öröme.

Ilyen síró napjaim voltak havonta kétszer, elsején és tizenötödikén. Akkor kaptuk meg a fizetésünket, s ez a rongy kis pénz, amit rongy kis munkámért kaptam, egyenesen a kocsmába vitt. Ebbe a kocsmába különösképpen csak vasutasok jártak, s ezen a napon este hatkor már vágni lehetett a füstöt, az asztalok körül csurogtak a tócsák, s az emberek dobálták a pénzt, és készen voltak a verekedésre.

Szerettem csöndben, egyedül kezdeni az ivást, dacára annak, hogy naponta lenyeltem a magam porcióját, még mindig nem vált igazi természetemmé a részegség kívánása. Még mindig nem az égő torkú alkoholista, csak az élet szépségétől elütött s önmagával is meghasonlott kamasz voltam. Ezért volt tehát ez a nehezen nekiindulás, s ezért volt az is, hogy aztán annyira ellenállás és meggondolás nélkül el tudtam veszíteni magam. A pénznek különben sem ismertem a nagy értékét, s most minden csak azért volt nálam, hogy itallá változzon, hogy mások is lerészegedjenek tőle, hogy mint piszkos és rossz szagú lé lefolyjon az asztalról.

Lehet, hogy az egész csak azért történt így, hogy ezen az úton megszabaduljak a pénztől, amit azért fizettek nekem, mert embertelen fűtőI. kötet 178házi töltelékké lettem. Az idegen és ismerős emberek lassan körülülték az asztalom, és itták a boromat, és dicsérték a kedvem, ami hangos és kielégítetlen volt.

Az egyik este kocsonyát kínált a kocsmáros, és én valami megmagyarázhatatlan érzéssel azt kérdeztem:

– Hány tányérral van összesen?

– No, van vagy huszonöttel – mondta a röhögő ember. – Csak nem akarja mind megenni?

– Hozza be az egészet!

A kocsmáros nem hitt a füleinek.

– Hozza be mind! – ordítottam, és alig bírtam magammal. Gonosz, buta ötletem támadt, s most mindenáron végre akartam azt hajtani. Részeg voltam már, de még tudtam, hogy mit csinálok.

A tányérok egymás tetejére felsorakoztak az asztalon.

– No most vigyük át az egészet a másik szobába, ahol a terített asztalok vannak.

– Megbolondult a gyerek – mondta valaki a vihogó emberek közül.

A kocsmáros az egészet nem értette.

Kiszedtem a zsebemből a félhavi fizetésemet:

– Itt van az egész. Elég ahhoz, hogy az úriszobát kipingálhassam a kocsonyával?

– Isten ments – mondta a kocsmáros. – Csak nem bolondult meg!

– Odaadom a másik félhavi fizetésem is, de ki akarom pingálni az urak szobáját.

Nem tudom, miért, valami esztelen vágy élt bennem, hogy ezt a szép szobát a kedvem szerint tönkretehessem.

Az emberek az ajtónyílásban álltak, és izgatottan várakoztak.

– Egy – mondtam, és felemeltem egy tányér kocsonyát, és erősen a falhoz lapítottam. A zsíros, megfagyott lé a bőrökkel és húsokkal együtt utálatosan rákenődött a falra.

Egészen az eszemnél voltam. Cinikusan nevettem.

– Kettő!

– Három!

Eszelős lendülettel dolgozni kezdtem. A kocsonya szétfröcskölt, a keI. kötet 179zem és az arcom is összemocskolta. De nem volt olyan hatalom, aki most megállíthatott volna. A falakról nagy csurgásokban ereszkedett le a maszat.

Az asztalt a szoba közepére húztam, s most így dobáltam a tányérokat a rózsás girlandok és a fehér plafon felé.

– Vigyázzon a lámpára – ordította a kocsmáros –, még ilyen bolondságot sohasem láttam! A lámpát, az istenért!

Ziháltam és ordítoztam, mint valami indián harcos. Mert most jött ki belőlem az indulat, a vad elkeseredés, harc volt ez az apám ellen, a vasút ellen, az egész meggyűlölt világ ellen.

Az emberek csodálkozva, némán álltak az ajtóban.

Az egész szoba olyan lett, mint egy nagy seb, mint egy összeroncsolt hulla.

Valaki azt mondta:

– Bolond ez a kölyök, kicsit meg kellene botozni.

A tányérok elfogytak, a tenyeremet elhasította valamelyik cserépdarab, csurgott belőle a piros vér.

– Elvégeztetett – mondtam. – Most bejöhetnek ide az urak.

Nem ültem vissza az ivók közé. A bolond munkával kidolgoztam magamból a részegséget. Tiszta fejjel, halálosan elfáradtan bandukoltam hazafelé a téli utcákon. Egy-egy vaksi petróleumlámpa pislogott a sarkokon, csizmáim alatt nyikorgott a megfagyott hó. Nagyon árvának és idegennek éreztem magam ebben a világban.

Az anyám riadtan nézegetett rám, nagyon furcsa állapotban lehettem, kérdezősködni se mert tőlem.

Vetkőztetni kezdett, kezemet belefektette a lavórba, hogy a megaludt vér leázzon róla.

Idegen, közömbös dolgokról beszélt, és nagyon jó volt hozzám.

Mintha megnyugodtam volna, de mégis, ennek az éjszakának az emléke nem ment ki többé a fejemből. Még utálatosabb, megalázóbb lett számomra az a hely, ahol a napjaimat kellett átkínlódnom. Kedvetlen voltam, mint a madár, akit egy sötét kalitkába zárnak, utáltam önmagam piszokszagát, fájtak a lábaim az örökös térden csúszkálástól, és fájtak az ujjaim hegyei, amiken a súrolókóc tövig koptatta a körmöket. Ha néha I. kötet 180mosakodás után megnéztem magam a tükörben, öreg és elgyűrt voltam, bőröm likacsai közül sose tudtam kimosni a sűrű, fekete olajat.

Hogy az anyám nem tudott rávenni, hogy menjek el velük a bálba, a testvérem kezdte meg a puhítást. Neki se ment ez könnyen. Valósággal szerelmes voltam ebbe a szép, fiatal lányba, minden áldozatra kész lettem volna érte, s most mégis kerülni akartam a vele való beszélgetést, féltem tőle, mintha az életem ellen tört volna. Észrevettem, hogy az egyik kvártélyosunk, egy vasúti altiszt, erősen udvarol neki, s azt mondtam:

– Ott van az udvarlód, menjetek el azzal!

Ezt mondtam, holott féltékeny voltam erre az emberre, bizalmatlan voltam hozzá, sőt határozottan gyűlöltem is. Nem tudtam, mért, rossz szándékú embernek tartottam, ravaszságot és csaló alakoskodást éreztem ki minden szavából és mozdulatából. Most mégis beleegyeztem volna, hogy együtt menjenek el a bálba.

A testvérem lelkesen védeni szokta velem szemben ezt az embert, de mégis ragaszkodott hozzá, hogy én is velük menjek.

Mit tehettem egyebet. Ő nagyon szépen tudott beszélni, s ha nevetett, úgy éreztem, csengők játszanak a hangjában. Azt hittem, ő a föld legtisztább embere, neki mindent meg kell tennünk, nála még sohasem láttam olyasmit, ami utálatos vagy elszomorító lett volna.

8

A bál éjszakája is elmúlt fölöttem. Az ivószobában üldögéltem, csak félszegen az ajtónyílásból kukkantottam be a nagyterembe. Ismerős mesterlegények és ismerős fiatal lányok, mintha eszüket vesztették volna, járták a táncot. A szép, fekete ruhám volt rajtam, de szűknek és nagyon rám nem illőnek éreztem. Ott forgott előttem a szőke lány is, tömpe kezeimben még benne éreztem a fiatal derekának érintését, és ott forgott előttem a testvérem pirosra kigyulladtan, leeresztett hajjal a vasúti altiszt mellett. Láttam, hogy ez az ember egészen hozzáhajol, meggörbült derékkal hízelkedik, és viszi, röpíti a testvéremet, mintha ingoványon táncolnának. Bizonyára csak egyszerű és finom tánc volt ez. De az én szeI. kötet 181meim rossznak és elítélendőnek láttak mindent. Szerettem volna odamenni, hogy szétválasszam őket, de akkor be kellett volna lépnem a terembe, meg kellett volna mutatni magamat. Ehhez már nem volt bátorságom.

Visszamentem az ivóba, és kerestem a társaságot, akik között észrevétlenül elüldögélhetek reggelig.

A szomszéd asztaloknál énekeltek az emberek, bús, szívhez szóló nóták voltak ezek és gondtalanul feldobott kurjantások, csendes voltam, mintha itt sem lennék, és majd kibuggyant belőlem a sírás.

Világos délelőtt volt, mikor hazamentünk. Az utcán jöttek-mentek az emberek, ilyen napvilágban már régen nem voltam kint az utcán, minden mintha jégből és üvegből lett volna.

A család jóságos volt a kellemes fáradtságtól, a testvéremen alig látszott meg az áttáncolt éjszaka nyoma, beszéd helyett szinte énekelt a túláradó boldogságtól. Ez nagyon jó hatással volt rám. Már rég be kellett volna mennem a munkába, de nem tudtam magam rászánni. A vasúthoz vezető út most egy, a mélybe lecsúszó lejtőnek tűnt nekem, az életről való lemondás kellett ahhoz, hogy az ember ezen az úton meginduljon.

A többiek már az alváshoz készülődtek, s a testvéremnek most egyszerre eltörött a kedve. Le akarta húzni a cipőit, s egyszerre síró jajgatással tört ki belőle a fájdalom. A lábai szörnyen bele voltak dagadva a cipőkbe, s hogy végre sikerült azokat lehúzni, a talpa és összenyomorított ujjai tele voltak hatalmas vízhólyagokkal. Finom kis lábai helyett megduzzadt, csúnya tuskók voltak azok, amiket fájdított. Riadtan, magából kikelten jajveszékelt.

– No, ne sírj – mondogatta az anyám. – Ne sírj, kislányom.

Én is sajnáltam a siránkozó lánykát, s úgy éreztem, hogy mindennek a mafla altiszt az oka. Verekedni való kedvvel szitkozódtam ellene.

– Ne bántsd még őt is – sírta a testvérem.

– Hiszen én sajnállak téged – mondtam értelmetlenül. – Én temelletted vagyok. – Nem tudtam felfogni, hogy ő mért érti ezt másképp, mint ahogyan én mondtam.

Az anyám aztán leült a Mariska elé a földre, ölébe vette a lábait, s egy tűvel, amibe fehér cérna volt fűzve, megkezdte az operációt. A tűt I. kötet 182beleszúrta a vízzel teli hólyagocskákba úgy, mintha varrt volna valamit, s a cérna végét levágta, hogy egy rész benne maradt a hólyagban. Ezen a cérnaszálon kellett a víznek kiszivárognia. Néhány perc múlva készen lett ezzel a furcsa munkával, s a Mariska két beteg lábafeje úgy nézett ki, mintha hosszú, fehér csutkák tollasodni kezdtek volna. Ölemben az ágyba vittem, még sírdogált kicsit, aztán elaludt, és megint piros és boldog volt az arca.

Csak ebéd után mentem ki a vasútra. Az öreg parasztok, mint valami irigy, csúnya komondorok, acsarogtak rám. Alig dolgoztam valamit, legjobban szerettem volna most mindjárt itthagyni az egészet. De ehhez is erő és elhatározás kellett volna. Az álmatlan éjszaka bent zsibongott a csontjaimban, az egyik kanálisban megadással elaludtam.

Miért is nem tudok én megnyugodni a dolgokban, ahogyan azok körülöttem vannak? – kérdeztem magamtól többször gondolatban. – Hiszen ha mások kibírják ezt az életet, nekem se kell, hogy így nyavalyogjak miatta.

Többször is nekiszántam magam, hogy belenyugvó és közömbös leszek a dolgok iránt. Dolgoztam, és alkalmazkodtam a többiek természetéhez. De újra és újra visszazökkentem önmagamhoz, és ilyenkor még nyomasztóbban és kibírhatatlanabbul hatott rám minden.

Csúnya, esős idők álltak be, a mozdonyok valósággal lerongyolódottan jöttek be a fűtőházba, s hogy rendben tudjuk tartani őket, még néhány embert vettek fel a csoportunkba. Többek között egy fiatal parasztlegényt is. Erős, barna fiatalember volt, némi lányos tartózkodással a mozdulataiban, a szemei alatt kékes, nagy karikák voltak, mintha valami belső baj emésztette volna. Később észrevettem, hogy valami nagy szomorúság dúlja ezt a legényt, óvatosan tapogattam nála a kérdéseimmel. Nem adott egyenes választ, határozottan takargatott előttem valamit. Naponta többször eloldalgott tőlem, s ilyenkor félóráig is el volt anélkül, hogy megmondta volna, mit csinált az alatt az idő alatt. Szörnyen izgatott ez a titkolódzás, leselkedni kezdtem utána.

Egyszer a kocsiraktár mögött ráakadtam a bujkáló emberre. Egy talpfán ült a fal tövében, és csak úgy mozdulatlanul szomorkodott. Aztán kis I. kötet 183csomagot és üvegcsét húzott elő a zsebéből. A csomagban kockacukor volt, kivett egyet, az üvegből ráöntött valamit és megette.

– Most már áruld el, hogy mit csinálsz – mondtam hirtelen rajtaütéssel. – Biztosan valami bajod van, mért titkolódzol így? Hátha tudna valamit mondani az ember. Az én apám a patikában van.

Sokáig tétovázott, végre fölszakadtak belőle a panaszkodó és kétségbeesett szavak.

Valami nemi betegséget kapott, és nem is a fájdalom, mert ilyesmit nem érzett, csupán annak a tudata, hogy ilyen piszkos betegségbe esett, emésztette ennyire. Elmondta, hogy mi mindennel próbálkozott már, de semmi sem javítja meg.

– Hát mért nem mész az orvoshoz? – kérdeztem.

– Nem! – morogta elkeseredetten – én még a szentnek se megyek az ilyesmivel az emberek elé. Inkább megdöglök, mint a kutya. Úgyis fölakasztom magam, ha ez még sokáig tart.

Nagyon sajnáltam ezt a szegény, beteg kamaszt, de nem értettem az ilyen dolgokhoz, semmi jó tanácsot nem tudtam neki adni.

– Mennyi pénzembe van már. Érzem, hogy hiába is csinálok akármit, mindenki csak becsap. Már mindenfélét csináltam, s hiába. Írtam doktor K.-nak is Pestre, öt forintért küldött valami tejes vizet, aminek karbolíze volt, és azt köllött iszogatnom. Öt hónapig nyeltem ezt a vacakot, és minden úgy van, mint azelőtt. Talán ez, amit a cigányasszony adott, majd segít valamit. Azt mondta, ott belül valami ki van kopva, terpentint köll inni kockacukorral, attól begyógyul.

Egy egész nagy mesét mondott el arról, hogy hogyan lehet ott bent az ember belsejében. Egy olyan szelepféle lehet ott, s ha az kikopik vagy kicsorbul, szivárogni kezd, mint ahogyan az a mozdonyokon is van.

– Ezt köll most megcsinálni, hogy ne szivárogjon, akkor minden jó lesz – mondta. – A terpentin nagyon rossz, de azért lehet, hogy segíteni fog.

Nem látszott bolondságnak, amit elmondott, s én is úgy gondoltam, ha csakugyan olyan szelep van ott bent, akkor a terpentin jó lehet rá.

Többé nem szégyenkezett előttem, és ott mellettem szedte be a különös orvosságot naponta többször.

I. kötet 184

– Hogyan szeretem én a lányokat – mondogatta néha –, de most a kisujjamat se merem megmozdítani. Az már biztos, ha ez az orvosság se segít, akkor fölakasztom magam.

Iparkodtam jó lenni hozzá, ha nagyon el volt szomorodva, szívesen dolgoztam helyette is. Egy ideig örültem neki, hogy így gyámolíthatok valakit, de aztán, mintha megfordult volna a természetem, utálni kezdtem az örökké nyafogó embert. Tudja az ördög, hogy miért kezdett nagyon rosszul hatni rám a betegségével. A hervadásnak vagy rothadásnak a jeleit láttam meg rajta, s lúdbőrözött a testem, ha valami dolgot meg kellett fognom, ami előzőleg az ő kezében volt. Kerestem az alkalmat, hogy valahogyan elszakadhassak tőle. Szóltam a csoportvezetőnek, hogy osszon be valaki más mellé, de az csökönyös állat volt, nem akart megérteni. Egyszer majdnem verekedésre került közöttünk a dolog emiatt.

– Ebatta ficsúrja! – ordította. – Ha még egyszer elém kerülsz, úgy képen váglak, hogy kiesel a világból!

Az olajoskannát bolondul a földhöz vágtam.

– Itt van az egész vacakja! – ordítottam én is. – Vesszen meg, de én semmihez hozzá sem nyúlok többet.

– Majd mindjárt rend lesz – mondta, és kezdte törülgetni magát. – Gyerünk a főnök úrhoz! Még ő itt kiönti ezt a drága olajat!

– Hát menjünk, akár az Úristenhez!

– Szép kis lakatossegéd, aki idejön a szegény napszámosok kenyerét enni. Hát én nem vagyok úri vérű, de azt mégsem tudnám megtenni.

Bent a főnök előtt, a nagy bársonyszékes irodában is ugyanezek a gyalázatosságok zuhogtak rám. A csoportvezető hazug megtoldásokkal adta elő a dolgot, engem meg se hallgatott a főnök.

– El van bocsátva – mondta. – Nem is értem meg, egy fiatal lakatoslegény, aki előtt nyitva áll az egész világ, hogyan állhatott be pucernek. Nem szégyellte magát a társai előtt?

Szégyenkezve dadogtam:

– Én, kérem, csak a szüleim miatt jöttem ide. Én Győrben meg Pesten dolgoztam.

– Hát mi maga, szűzlány, hogy még mindig a kedves szülei dirigálják?

I. kötet 185

Az írnok elém lökte a könyvem, s láttam, hogy az ő tekintetében is gőg és lenézés van.

Talán, ha mint a kisgyereket, valaki a térdére fektetett volna és elvert volna, azzal se tudtak volna jobban megszégyeníteni. Valósággal tönkretettek, kifordítottak magamból, eldobtak, mint a rongyot. Kint megnéztem a könyvet, s bele volt írva, hogy napszámos voltam. Ez még jobban elkeserített.

Otthon goromba és vad voltam a végletekig. Hogy kissé megnyugodtam, elhatároztam, a mozdonyvezetők szobájából elcsenem a tintásüveget, s ezzel a tintával, ami ugyanaz volt, mint ami a főnök irodájában van, kijavítom a könyvem. Napokig leselkedtem az alkalomra, végre sikerült a tintát megkerítenem, kihúzgáltam vele a könyvembe beírt napszámos szót, csak a vasúti bélyegző maradt benne, s így kissé megnyugodtam. De szó se lehetett arról, hogy továbbra is otthon maradjak.

Az apámtól se búcsúztam el. Azzal az elhatározással, hogy többé errefelé se nézek, visszautaztam Pestre.

Nem gondoltam a munkanélküliségre, sem az élet egyéb nehézségeire, ami várt rám.

Csak egy éjszaka aludtam a rokonaimnál. Ezek ugyan semmit se tudtak otthoni dolgaimról, mégis valami bűntudattal menekültem előlük. Rozka nagyon örült nekem, de én úgy éreztem, hogy egyszer csak megváltoztatja a hangját, és ő is szidni kezd majd.

– Miért nem akarsz nálunk maradni? – kérdezte. – Nehezen vártalak, s most megint elmész tőlünk. Sokat szeretnék beszélgetni veled. Van egy udvarlóm, aki el akar venni feleségül, de én nem szeretem. Olyan nagy bajuszú, hízelkedő ember.

Boldog voltam.

– Minden este eljövök hozzátok, de máshol akarok lakni, szeretnék más házakat is kipróbálni. – Ez hazugság volt. Valósággal testi fájdalom volt minden továbbmenésem, de mégis éreztem, hogy egyelőre itt nem találtam volna meg a helyem.

A Magyar–Belga gyárban kaptam munkát, s a csoportvezetőmhöz mentem lakni.

I. kötet 186
9

Az újrakezdések, a nagy föllélegzések ideje volt ez. Mintha egy sorvasztó, sötét éjszakából léptem volna ki, nyitva voltak az utak, és nem voltak falak körülöttem. Így éreztem. Az egész pedig csak annyi volt, hogy a saját kedvem szerint és a saját felelősségemre élhettem. A gyár most volt átalakulóban, nagyobbították a műhelyeket, s errefelé szivárogtak Angyalföld munkásai. Én a bányakocsi építéséhez kerültem, nem volt finom munka, de mégis valami új volt a számomra, és keresni is lehetett vele. Egy ólábú, vörös, nagy bajuszú ember lett a csoportvezetőm. Nem volt rokonszenves ember, zömök alacsony testében mintha meg lettek volna görbülve a csontok, a fejformája erősen négyszögletes volt, s az arcán a rőt szőrök között hemzsegtek a szeplők. Kellemetlenül, az orrán át beszélt.

– Csak szorgalmasan, fiatal barátom – mondta. – Ha nem akasztófára született, akkor itt lehet magából valami. Az én kezem között arany olvad ki a munkából, de úgy szeretem, ha a segítőmnek is vér van az ereiben.

Ezeket az első nap mondta, de később is sokszor eldicsekedett azzal, hogy ő milyen különösen nagyszerű ember. Mit lehessen tudni, gondoltam. Valóban messze előtte járt az én tudásomnak és munkabírásomnak.

Közvetlen a gyár mellett volt a lakása, hozzájuk kerültem kvártélyba. Kicsiny, egyszoba-konyhás lakásban laktak: az ember, a felesége és két gyerek. Az idősebb nyolcéves fiú volt, de csak ötévesnek látszott, a jobb lába össze volt zsugorodva, s mankóval ugrált ide-oda, mint valami örökké megriadt állatka.

Az ember kérdezés nélkül az első este elmondta, hogy a gyerek a síkos úton egyszer elcsúszott, és akkor törött el a lába.

Az asszony kicsiny, fekete teremtés volt, távol ült a lámpától, s ha jól megnézte az ember, úgy látta, hogy csöndesen könnyezik. Mintha valami lett volna ebben a lakásban, ami ködössé teszi a levegőt, s némely dolgokat elrejt az ember kíváncsisága elől. Az első napokban úgy éreztem magam, mintha betegek közé kerültem volna.

Mondtam is Rozkának:

– Nagyon furcsa ház az, ahol én most lakom. Nem mondom, hogy I. kötet 187rossz emberek, de mégis bátorság kell ahhoz, hogy éjszakára egyedül maradjon velük az ember.

A lány csak nevetett a szavaim fölött, nem tudtam úgy elmondani neki az érzéseimet, hogy azokat csak valamennyire is felfoghatta volna.

– Én szeretem a különös embereket – mondta. – Te is egy különös ember vagy, és azért szeretek veled lenni. Ha hozzám érsz, mindig úgy érzem magam, mintha valami meleg dologgal letakartál volna. Ha rám teszed a kezedet, akkor olyan nagy csönd lesz bennem.

– Ezt én nem nagyon értem meg, de azok biztosan egész más emberek, mint én vagyok.

Nagyon szépen és okosan tudott beszélni ez a lány, s a vele való találkozások után kissé megnyugodottabban mentem haza. Néha az asszonnyal is elkezdtem ilyesmiről beszélni, de az félénken kitért a szavaim elől, feltűnően tartózkodó maradt. Megfigyeltem, az ember már több ízben is elment hazulról, mintha valami fontos dolga lenne, s aztán néhány perc múlva váratlanul visszajött. Ilyenkor mogorva volt, félreült az asztaltól, és szinte szurkálódzott a szemeivel.

Néha bent a gyárban is volt ilyen sötét, kiismerhetetlen ideje. Egész nap bolondul hajtotta magát a munkában, de ha ez az állapot rájött, csöndes és tehetetlen lett, mintha meghülyült volna.

– Mije fáj ilyenkor, mikor így elszomorodik? – kérdeztem tőle egy alkalommal. – Nehéz azt nézni, ha valaki ilyen szomorú.

Nem is válaszolt. De mégis talán fölébredt. Hozzányúlt a szerszámhoz, és megint egészen elveszett a dologban. Általában a mi csoportunk volt az, amely az egész gyár munkáját föl szerette volna falni. A fűtőházi lustító napok után most igazán csak a munka volt az, ami érdekelt. Éreztem, hogy a kalapács nyelének íze s a reszelő fogainak teremtő és megsemmisítő ereje van. A szerszámok ellenállás nélkül engedelmeskedtek az akaratomnak, a guruló vaskocsik úgy jöttek ki a kezeink alól, mintha szültük volna őket. Szombat este hallottam, ahogy a másik csoportok irigykedően morogtak ránk. Ha valakivel összeálltam beszélgetni, azt mondta, hogy suszterek vagyunk, s takargatás nélkül szidta a csoportvezetőmet.

– Mért ne keresne annyit, amennyit tud – mondtam némi megbántódással. – Az ember azért dolgozik, hogy pénze legyen.

I. kötet 188

– Butaság. Ma már minden munkásnak tudnia kell, hogy így suszterolni, árulást jelent a munkásosztállyal szemben.

– No, én azt mondom, hogy mi senkivel se törődünk. Nem is értem, hogy mit tudnánk elárulni.

– Iratkozz be az egyletbe, barátom, akkor megtudod, hogy milyennek köll lenni egy tisztességes munkásnak.

Eleinte dühösködtem az ilyen okoskodások miatt, később aztán beláttam, hogy van bennük némi igazság. Sőt azt is észrevettem, hogy a csoportvezetőm valóban nagyon alázatos és alakoskodó a mester és mérnökök előtt. Azok csak úgy félvállról beszélnek vele, s ő mégis szaladgál utánuk, mint valami kiskutya. Lármázik és káromkodik mindenkivel, s ha feljebbvalói megjelennek, elszakad a hangja, s az ember azt hiszi, mindjárt a föld alá süllyed nagy alázatosságában. Ilyenkor, ha csak tehettem, elfordultam tőle, s bántott, hogy akaratlanul is némi közösséget kell vállalnom ezzel az utálatos szokásával. Különben is mennél jobban megismertem, annál eltaszítóbbá és tűrhetetlenebbé vált a számomra. Már meg mertem volna esküdni rá, hogy nem egyenes lelkű, rendes ember, talán valami csúnya bűnök is vannak a múltjában. Minden szavának és minden mozdulatának mintha kétféle jelentősége lenne egyszerre. Most, hetek múltán, ha visszagondoltam az elmúlt dolgokra, sok mindent s megdöbbentő világossággal láttam meg.

Még az első szombat este történt, hogy a fizetés után, mielőtt megmosakodtunk volna, azt mondta a szobagazdám:

– Gyüjjön le velem a kocsmába, fizetek egy pohár sört. Valahogyan mégiscsak meg kell ünnepelni, hogy nálunk van.

Rozkáékhoz szerettem volna menni, kelletlenül húzódtam a meghívástól.

Az ember úgy tett, mintha szörnyen megsértődött volna:

– Fél, hogy elcsalom a pénzét? – s az asztalra csapta a keresetét. – Itt van! Itt hagyom zálogban. Ha reggelig hiányzik valami a pénzéből, fogja le ebből. De, hogy valaki ne merjen egy pohár sört meginni, az mégis gyávaság.

Nem értettem, hogy miért csinál ilyen nagy ügyet ebből a semmiségI. kötet 189ből. Először bennem is felforrt a harag, de aztán úgy gondoltam, valóban megsértettem, s nagyon jóvá akartam tenni a dolgot.

– Kérem, én máshová akartam menni, de most már szívesen lemegyek a kocsmába. – Láttam, hogy az asszony szomorú, nagy szemekkel néz rám az ura mögül, egészen ellágyultam. A pénzt összeszedtem az asztalon, és visszatettem az ember zsebébe. Nem ellenkezett.

Éjfél utánig voltunk lent a kocsmában. Ittunk nagy svunggal, és mások is körülülték az asztalt potyázni. Az ember bántóan nagyhangú volt mindenkivel, de engem dicsért, és koccintgatott velem, mint vele egykorú pajtással.

Mikor fizetni kellett, eltűnt az asztaltól, és otthagytam keresetem felét.

Ezt az esetet soha elő se hozta.

Éjjel félálomban hallottam, hogy valami szokatlan történik körülöttem, de csak reggel láttam, hogy a szoba kegyetlenül fel van dúlva, s az asszony szemei véresek a sírástól.

Aztán minden szombat este lecsalt a kocsmába, és mindig ugyanígy végződött az eset.

Közben az asszonnyal összebarátkoztam kicsit, nehezen ment bele a beszélgetésekbe, aztán csúnya, kellemetlen dolgokat mesélt el az uráról. Valósággal kétéletű szörnyeteg volt ez az ember. A szombat esti lármák, amiket én csak úgy félig alvó állapotban szoktam hallani, komisz verekedések voltak, az ember halálosan féltékeny volt erre az elnyomorított, elcsenevészedett asszonyra, s valami képzelt bűnök miatt minden részegségében kegyetlenül elverte. A kvártélyosokkal gyanúsította meg, s az asszony hiába könyörgött neki, hogy ne hozzon idegen embert a lakásba, mindig lakott valaki náluk, s az asszony mindig emiatt szenvedett. Természetesen most én voltam az, aki az alkalmat szolgáltatta. Pedig soha még csak eszembe sem jutott, hogy valamiféle szándékkal közeledjek az asszonyhoz. Olyan szomorú és az életről lemondó volt, hogy valósággal elsavanyodott mellette az ember. Egész nap a két gyerekkel volt elfoglalva, mint egy anyaállat szerette a nyomorék fiát, aki nem az utcán csúszott el, hanem egy szombat éjszaka az apja egy lábánál fogva fölkapta az ágyról, és mint egy rongytömeget kidobta az udvarra. Ekkor törött el a lába, és nyomorodott meg egész életére. Ezek az emlékek és titkok feI. kötet 190küdtek az asszonyon, s ebben a pokolban szó nélkül élt, mint egy árnyék.

Utáltam és menekültem a szobagazdámtól. Szombaton hiába csalogatott, hiába dühöngött, nem mentem le vele a kocsmába. Még kapuzárás előtt hazajöttem a rokonaimtól, és lefeküdtem. Óvakodtam tőle, hogy csak beszédbe is kezdjek az asszonnyal. Fáradt voltam, s hamar elaludtam.

Éjfél után, mintha kigyulladt volna körülöttem a ház, istentelen lármára riadtam föl. A sötétben láttam, hogy az ember ott áll az ágyam előtt, ordítozik, a vállamnál fogva rázogat életre.

– Ide nézzen – mondta. – Nézze meg, mi van itt a kezemben.

Hirtelen alig tudtam összeszedni magam.

– Mi történt? Mi baja van!

– Fogja meg! – ordította az ember, és sírt és nyöszörgött, mint valami állat. – Nézze meg, hogy ez nem tréfa – valami forró dolgot adott a kezembe. Még mindig sötét volt. Nem láttam, amit átadott. Az asszony visított, és valami értelmetlenséget hadart valahol a sarokban.

A forró tárgy érintésétől kiment az álom a szemeimből, megrémülten kérdeztem:

– Mi ez? Mit akar ezzel? – El akartam ereszteni, de az ő keze is ott volt, nem engedte, hogy elhúzódjak.

– Vitriol! Hallja, hogyan forr? Adja ide, mindjárt megiszom!

Most már nem engedtem. Ebben a pillanatban tisztában voltam vele, hogy ő úgysem inná meg a vitriolt, de féltem attól, hogy részegségében rám önti.

Birkóztunk és ordítoztunk.

Végre az asszony meggyújtotta a lámpát. Valóságos csatatér volt a szoba. Az embertől már elvettem a vitriolos poharat, de a nagy konyhakés még ott volt a másik kezében. Újra az asszonynak esett neki.

– Kiirtalak valamennyieteket! – ordította. – Minek ilyen pondró népség a világon!

– Fusson ki! – ordítottam én is. – Fusson, fusson!

De az asszony meglapult a konyha egyik sarkában, és nyöszörgött és szűkölt, hogy én is eszeveszetten feldühödtem, alig tudtam visszatartani magam, hogy én is neki ne rontsak.

I. kötet 191

A gyerekek az én ágyam alá menekültek.

Sokáig tartott, amíg az embert sikerült úgy-ahogy lecsillapítanom.

Leült az asztalhoz, a nagy kést maga elé tette, mintha még mindig készülne valamire.

– Komolyan meg akartam halni, s megint nem sikerült – mondta. – Még meghalni sem tudok.

Szépen, megnyugtatóan beszéltem hozzá. Az asszony rendezgetni kezdte a lakást, a gyerekek visszaszöktek a helyükre.

– Gyüjjön kártyázni – mondta az ember. – Add ide a rumot, amit felhoztam. Add ide még máma, mert egyszer úgyis lemetélem az ujjaidat. Egyszer úgyis sikerülni fog minden.

Inaskorom óta, mikor huszonegyezni szoktunk, nem kártyáztam. Valami megvetéssel tartózkodtam ettől a játéktól. De most, hogy békesség maradjon, elfogadtam a hívást.

Tudtam, hogy a pénzemre utazik, vissza akarja nyerni tőlem, amit ma a kocsmában elköltött.

Eleinte szó nélkül játszottunk, aztán izgatottan és könyörtelenül. Nem tudom, miért, állandóan nyertem. Az emberbe visszabújt az ördög, káromkodott és csapkodta az asztalt. Én tudatosan lefogtam magam.

Hét forintot elnyertem az embertől, s aztán hitelre kezdett játszani.

Néha észrevettem, hogy nem igazságosan játszik, de hiába próbálta meg a csalást is, csak nem akart hozzápártolni a szerencse.

Már reggel volt, a szoba egészen megvilágosodott, mikor a játékot abbahagytuk.

Az asszony megcsinálta a kávét, és reggeliztünk.

– Jó lenne kicsit lefeküdni – mondtam; ki voltam merülve, alig tudtam ülni a széken.

– Nem! A pénzemet nem engedem ellopni! – mondta az ember elszántan és kihívóan. – Adjon revanzsot, ha a jövő szombatig tart is, én vissza akarom nyerni a pénzem. Én egy családos ember vagyok, nem adhatok levegőt enni a gyerekeimnek.

Úgy éreztem, most az lenne a leghelyesebb, ha fognám az asztalon fekvő kést, és minden további nélkül leszúrnám vele ezt az utolsó gazembert. Miért éljen a világon egy ilyen megátalkodott kutya.

I. kötet 192

– Talán nem akar revanzsot adni? – kérdezte, s mintha belátott volna a fejembe, ő tette rá a kezét a késre.

A kétségbeesett asszonyból hangosan feltört a sírás.

– Minek adjak revanzsot – mondtam –, hiszen én csak azért játszottam, hogy teljen az idő. Itt van a pénze – s kitettem elé a pénzt, amit elnyertem tőle.

Röhögve zsebre rakta. De ebben a nevetésben volt valami együgyűség vagy valami gyerekség. Ez az ember nem józan és egészséges eszű – gondoltam, s most már, mint nyilvánvaló bolond mellett még kényelmetlenebb lett élnem.

Szerettem volna elköltözni tőle, de tudtam, hogy akkor lehetetlen lesz mellette a gyárban is megmaradnom.

Az egyik héten új munkásokat vettek föl, s a földim, akivel jó pajtásságban voltam gyerekkoromban, szintén bekerült. Komoly és okos fiatalember volt, elmondtam neki a bajaimat.

– Menj be a mesterhez, és kérd meg, adjon neked más munkát, s akkor otthagyhatod ezt a bolondot. Ismerem jól, az egyletből is kilépett.

Külön munkára kerültem, a rokonaimhoz mentem lakni. Ezek szép, gondtalan idők voltak. A fiatalember révén, akit Józsinak hívtak, még más földijeimmel is összejöttem, egy helyre jártunk enni, és esténként együtt szoktunk csavarogni. Ők szocialisták voltak, de engem még nem tudtak az egyletbe bevinni. Nem tudták velem megértetni, hogy miért ne maradhatna meg az ember becsületes munkásnak, ha egyedül áll. Miért kell ahhoz egy egyletbe beiratkozni, ha az ember több fizetést és jobb munkalehetőséget akar elérni.

– A munkásnak szervezkednie kell. Az egyes embert fölfalják a kapitalisták, de ha összeállunk, akkor mi győzünk. A szervezkedésben rejlik a munkásság hatalma.

– Ahhoz, hogy én ember legyek, nincsen másokra szükségem – mondtam –, ti csak lármáztok, és nem csináltok semmit. Ha az embernek nem tetszik, ahol dolgozik, odavágja a szerszámot, s megy tovább. Miért kell azért olyan nagy lármát csinálni.

– Mi nem helyeket akarunk cserélgetni – mondták a többiek –, hanem az egész rendet meg akarjuk változtatni a gyárakban.

I. kötet 193

Estéink nagy részét ilyen beszélgetésekkel töltöttük el. Sokat tanultam tőlük, beláttam, hogy sokban igazuk van, de igazságtalannak tartottam, hogy így szövetkeznek. – Legyen mindenki olyan erős, hogy feleljen magáért.

A munka közben is sokszor gondoltam ezekre a beszélgetésekre, s anélkül hogy észrevettem volna, bizonyos változáson mentem keresztül. Eddig se szerettem megjuhászodni a följebbvalóim előtt, most pedig tudatosan kerültem az ilyesmit. Fölismertem, hogy én nemcsak munkás, nemcsak fizetett gép, hanem ember is vagyok, olyan ember, mint akárki más a gyárban. Ha a mérnök vagy a mester bejött a műhelybe, és nem köszönt előre, akkor én sem köszöntem. Ha valamit kérdeztek tőlem, szívesen feleltem, de nem fecsegtem összevissza, mint ahogyan azt sokan mások megtették.

Tartsuk egymást tiszteletben – gondoltam –, de több semmi közünk egymáshoz – ezt nem a barátaim mondták így, magamtól, a természetemnél fogva kezdtem ezt érezni.

Az emberek, akik körülöttem dolgoztak, azt hitték, hogy szocialista vagyok, s én nem is tiltakoztam ellene. S valóban éreztem és gondoltam, talán már szocialistább is voltam a barátaimnál, de az egyletbe nem akartam belépni.

Egy vasárnap délután aztán ennek a szükségességét is beláttam.

Gyűlés volt a Lehel úton, mi a ligetbe készültünk, de odaálltunk, hogy meghallgassuk a szónokot. Egy kövérkés, kissé bandzsa szemű ember beszélt az emelvényről. Izzadt. Torkaszakadtából kiáltozott, s hadonászott a kezeivel, mintha föl akarna röpülni.

Egyáltalában nem tetszett nekem se ez az ember, se az ő üres, nagyhangú fenyegetődzései. Én dolgozó ember voltam, tudtam, hogy hogyan van a gyárakban. A szónok azt mondta, hogy rabláncra fűztek bennünket, s hogy kiszívják a vérünket, s ha így megy tovább, hírmondója se marad a becsületes munkásembernek, akik pedig ennek a rohadt világnak egyetlen éltető oszlopai.

Csupa munkások voltak a gyűlésen, s nagyon érthetetlen volt előttem, hogy ezek az emberek ezt a lármás kövéret le nem dobják az emelvényről.

– Hát ez mind nem igaz, amit ez itt ordítozik – mondtam a többiekI. kötet 194nek. – Olyan ez, mint egy vigéc, biztosan jól megfizetik érte! Még hallgatni se szeretek ilyen hazugságokat.

El akartam menni. De a kertbe, ahol a gyűlés volt, most lármás, nagy csoportok tolakodtak befelé.

– Itt vannak a keresztényszocialisták! – ordította mindenki a kertben. – Ki velük! Mit akarnak itt, ki velük!

Ezt se értettem, hát mért ne jöhetnének be ezek az emberek is a kertbe?

Lassan lecsitult a kavarodás.

A szónok azt mondta, hagyni kell őket, ezek is munkások, hadd tanulják ők is az igazságot.

De alig kezdett beszélni, a keresztényszocialisták minden ok nélkül zajongani kezdtek, mint a bolondok.

– Le vele! Le a zsidókkal! Le a hazaárulókkal!

A szónok beszélt tovább, de már senki se hallgatott rá.

Az egész gyűlés egy nagy hangyabollyá, egy megbolondult kocsmává változott. A keresztények sokan voltak, kövekkel és botokkal megtámadták a szocialistákat. Hogy miért, talán senki se tudta volna megmondani. Valamennyien munkások voltak, s úgy estek egymásnak, mint két idegen farkascsorda. Tagadhatatlanul a „keresztények” követték el az igazságtalanságot, és én is harcoltam ellenük mint szocialista, mint aki ízig-vérig egy a megbántott, megtámadott táborral.

Megjelent a rendőrség, mintha a föld alól bújt volna elő, és ellenünk jött. A támadók mellé állt s ellenünk, akik semmi rosszat nem csináltunk. Szétkergettek bennünket, mint a kutyákat, s a szónokot magukkal hurcolták az őrszobára.

– Hát ez disznóság – mondtam –, ezt én még sohase láttam, hogy a rendőrség eljön egy verekedéshez, és még ő is a gyöngébbeket kezdi ütni.

– Látod – mondta a Józsi nagyon komolyan. – Ez az osztálytársadalom. A rendőrség a gazdagok szolgálatában van, azért fizetik őket, hogy bennünket üssenek.

A többiek is beszéltek:

– Éppen azért kell szervezkedni, hogy többen legyünk. Ha külön-külön maradunk, akkor könnyen fölfalhatnak bennünket.

Be kellett látnom, hogy ebben igazuk van.

Még ezen az estén beléptem a Gépépítők szakosztályába.

I. kötet 195
10

Rozkával naponta együtt voltam, pajtáskodtunk, de semmi egyéb nem történt közöttünk. A szocialista dolgokról nemigen lehetett beszélni vele, nem értette, és nem is érdekelte. Mindig valami könnyű és behízelgően kedves mondanivalói voltak, s elmúltak fölöttünk az órák anélkül, hogy unatkoztunk volna, anélkül hogy valami egyéb is érdekelt volna bennünket egymás közelségénél.

Egyszer vacsora után csődület támadt az utcán, az egész ház népe az ablakhoz szaladt. Egy fuvarostelep volt velünk szemben, a kocsisok összeverekedtek, izgató látványosság volt ez az egész utcának. Én a Rozka mögött álltam az ablakban, rádűltem, hogy jobban kihajolhassak, s a két kezem, amint támaszkodtam, valahogyan hozzáért a lány két melléhez. Szinte megijedtem ettől a véletlenségtől, az első pillanatban vissza akartam húzódni, aztán mégis ott maradtam. Pár perc múlva úgy fordítottam a kezeim, hogy tenyereimmel fölfelé legyenek, a lány, talán véletlenül, talán akarattal, úgy mozdult, hogy kezemben volt a két melle. Játszottam velük, s ezek a pillanatok legszebbek voltak eddigi életemből.

Később azt mondta a lány, hogy fáj a feje, elmentünk sétálni, csókolóztunk, s ezek a csókok egészen mások voltak, mint a tegnapiak, tegnapelőttiek.

De sohase mentünk tovább a játéknál, s ez is elég volt nekünk. Olyan kék és megelégedett volt körülöttünk a világ. A néném világosan látta, hogy valami közünk van egymáshoz, de nem szólt miatta! Csak arra vigyázott, hogy véletlenül se maradhassunk egyedül odahaza. Ha valahová el kellett mennie, azt mondta a kisebb gyerekeknek:

– Vigyázzatok erre a két fiatal kutyára, ne hagyjátok őket egyedül.

A földiim is észrevették, hogy valami változás állt be nálam, heccelődtek, de azért semmi panaszolnivalójuk nem akadt. Lehet, hogy ez a tiszta, gyerekes szerelem is hozzájárult ahhoz, hogy az egyleti életen át hirtelen okosabb és meggondoltabb emberré fejlődjek.

Vacsora után bementünk az egyletbe, és ott maradtunk, beszélgettünk, vitatkoztunk órák hosszat. Nem volt könnyű boldogulni velem. Akaratos és keményfejű voltam. Szerettem a dolgok végére járni, s nem eléI. kötet 196gedtem meg azzal, hogy néhány szólamot el tudok darálni a kapitalista kizsákmányolók ellen. Láttam, hogy sokan a tagok közül úgy beszélnek a munkáskérdésről, mintha leckét mondanának föl. Bennem ezek a kérdések az önérzet és a végrehajtó akarat kérdéseivé lettek. Nem azért vitatkoztam, hogy másokat meggyőzzek, magamnak volt szükségem rá, hogy gondolataimat kimondjam, és így a füleimmel újra fölfogjam azokat. Nagyon sokat adtam arra, hogy amit kimondok, azt magam is értsem és higgyem. Éppen ezért sohasem szónokoltam, kérdeztem és kételkedtem, amit aztán igazságnak elfogadtam, az tisztán és keményen állt meg bennem.

– Jó fejed van – mondták a többiek –, olvass könyveket, talán lehet belőled valami.

Megmutatták a könyvtárat, de hiába, ezek a vastag, összefogdosott kötetek nem tudták fölkelteni az érdeklődésemet. Még élt bennem a gyerekkori irtózás a könyvektől, s biztos voltam benne, hogy ezek olyan kitalált dolgok, amik engem úgysem tudnak meggyőzni semmiről. Inkább a műkedvelőkre lettem kíváncsi, akik hetenként felléptek a nagyteremben. Ezeket el tudtam nézni, mulattam azon, hogy emberek kiállnak bolondozni, és nem szégyellik magukat az ismerősök előtt. De ezeket inkább csak komédiásoknak tartottam, mint szocialistáknak. Szép nagy terem volt az, ahol játszottak, a falakra komoly írások voltak festve, s ezek engem nagyon meghatottak. Sokat gondolkoztam az értelmükön, és sokban hozzásegítettek ahhoz, hogy a magam gondolatait is továbbgondoljam. Az bizonyos, hogy az egész egylet a tisztaságával és komolyságával megnyugtatólag és serkentőleg hatott rám.

Pár hét alatt többet fejlődtem, mint egész eddigi esztendőim alatt.

Mint a saját értékét ismerő, öntudatos munkás vettem részt az első sztrájkban.

A gyár munkásai egy gyűlésen elhatározták, hogy bérjavításért sztrájkba lépnek, én is mellette szavaztam, és teljesen átéreztem ennek a határozatnak a jelentőségét. Úgy határoztunk, hogy hétfőn már nem megyünk be dolgozni, s bizottságot választottunk, akik a sztrájktörőkre fognak vigyázni. Én is szerepet kaptam, és testtel-lélekkel álltam a tennivalómat. Magamban ugyan nem akartam elhinni, hogy akadna közöttünk valaki, I. kötet 197aki sztrájktörő lenne. Hiszen ezt bolondság még elgondolni is, hogy valaki ne akarjon többet keresni, hogy valaki nem kíván magának jobb életet az eddiginél.

Korán reggel kiálltunk a gyár elé, s kissé félrehúzódva várakoztunk. A gyár dudált, mint rendesen, s a portás kinyitotta a kaput. Senki se állt előtte, s senki se ment be. Aztán jöttek a mesterek, hivatalnokok és a mérnökök. A kapu előtt megálltak, körülnéztek, mintha sintérhurokkal valami áldozat után leselkedtek volna.

Boldogan nevettünk a tehetetlenségük fölött.

Kilenc óra felé azonban az üres grund felől előlopakodott egy ember. Ismertük, az egyik esztergályos volt, divatosan kiöltözködött, kemény kalapú, kissé görbe lábú.

– Nézd csak, az első fecske – mondta a Józsi, és nagyon izgatott lett.

– Ez be akar menni? – kérdeztem. – Hiszen ő is ott volt a gyűlésen, és az egyletnek is tagja.

– Gyerünk feléje, hogy megijesszük – mondták a többiek, és csakugyan megindultunk, és találkoztunk vele, még mielőtt a gyárkapuhoz ért volna.

– Jó reggelt, szaktársak – mondta, s kelletlenül nevetett. – No, mi újság? Én is kinéztem egy kicsit. Jó lenne, ha akadna nekik valaki – feltűnően hangosan beszélt, s fejével integetett a kapu felé.

– Fütyülünk rájuk – mondta a Józsi. – Gyüjjön velünk a szaktárs. Sokkal jobb az, ha nem is látnak bennünket a környéken.

Két rendőr állt ki a gyár elé, és nagyon nézegettek felénk.

– Nem megyek, szaktársak. Én meg akarom bosszantani őket. Maguk is a sztrájktörőkre vigyáznak, ugye?

Józsi nevetve felelt:

– A fenéket! Minek arra vigyázni, egy tisztességes munkás nem lehet sztrájktörő. No, gyüjjön velünk a szaktárs!

– Mondom, hogy dolgom van. Én erre megyek – s elindult velünk ellenkező irányban.

– Utolsó gazember! – mondta Józsi. – Milyen rafináltan csinálja. De nem tehet neki semmit az ember, a rendőrök már tudják, hogy mit akar s vigyáznak rá.

– Hát miért nem hoztunk magunkkal valami vasbotot – mondtam egéI. kötet 198szen kikelve magamból. – Ha igaz az, amit mondasz, akkor le kellett volna törni a derekát!

Aztán megint megláttunk egy másik esztergályost, aztán egy kovácsot. Gyorsan jöttek, s anélkül hogy körülnéztek volna, egyenesen befordultak a kapun.

Mikor ebéd után visszamentünk, már ki lehetett hallani, hogy dolgoznak a gyárban.

– Látod, ilyenek az emberek – mondta a Józsi, s nagyon el volt keseredve. – Nem tudják megállani, hogy el ne adják magukat!

– Reggel ide kellene jönni valamennyiünknek – feleltem. – Ki kellene őket verni a gyárból. Nem is hittem volna, hogy ilyen semmi emberek is vannak a világon.

Elkeseredetten ténferegtünk ide-oda az utcán. Mindegyikünknek volt valami ajánlata, mindegyikünk tudott egy módot, ahogyan a sztrájktörőket meg lehetne semmisíteni, de mégis tehetetlenek maradtunk. Este jelentést tettünk az egyletben, nagyon izgatott lett a hangulat.

– Mindegy, mégis ki kell tartanunk – mondta az egyik bizalmi férfi egy sovány, lógós bajuszú ember. – Szaktársak, ebben a gyárban ez az első sztrájk, s ha most minden további nélkül bemegyünk, akkor ott teljesen rabszolgákat csinálnak belőlünk. Ki kell tartanunk, ha tudjuk is, hogy veszteni fogunk. Ha azt akarjuk, hogy legyen egyszer belőlünk valami, akkor áldozatot kell hoznunk.

Szomorúan elnyomorított volt ez az este. Láttam bátor és elszánt embereket és láttam megfélemlített, gyáva frátereket, akik majdnem sírva fakadtak. De még arra se volt bátorságuk, hogy a sztrájk folytatása ellen szavazzanak. Igaz, hogy aztán a második vagy harmadik napon szó nélkül faképnél hagytak bennünket, visszasompolyogtak a gyárba.

Pénteken már teljes üzemmel dolgozott a gyár, s mi szombaton vagy százan visszakaptuk a munkakönyvünket. De ez csak arra volt jó, hogy még edzettebbé, elszántabbá tegyen bennünket.

Egy kis műhelyben kaptam munkát.

S aztán próbálkozások következtek egyik helyről a másikra. Komoly feladatok elé kívánkoztam a munkámban, és akartam, hogy komolyan emberszámba vegyenek a vezetőim és főnökeim.

I. kötet 199

Nem tudtam, hogy ezek az egészséges ember vagy pedig az élet dolgai felett egy bizonyos értelemmel gondolkodó szocialista követelései-e? A földieim szerettek és megbecsültek, ők idősebbek voltak nálam, többet tudtak, mint én, de mégis bármiről beszélhettek velem. Az, hogy megbíztak bennem, a saját önbizalmam is erősen megnövelte. Büszke voltam rá, hogy járni tudok a saját lábamon. A műhely, ahová hirtelen beálltam, túl szűknek és kicsinyesnek tetszett előttem. A mester, aki különben semmit se dolgozott, egész nap apáskodott fölöttünk, s láttam, hogy a többiek milyen igénytelenül szolgálóskodnak körülötte. Már bennem volt valami nyugtalanító ördög, megpróbáltam őket ebből az egyhangúságból kizökkenteni.

A mester egyszerre kilépett apáskodó szokásaiból, s mintha az élete ellen törtem volna, elvadultan nekem rontott.

– Itt semmi szükség nincs arra, hogy szocialistákat neveljünk. Akinek nem tetszik, szedje a sátorfáját, és menjen tovább. De nem engedem, hogy a többieket is elbolondítsa. Akasztófa köll az ilyen izgága teremtéseknek.

Nem maradtam adósa. Ott a többiek előtt szálltam vele szembe, vártam, hogy a beszédem a többieket is megmozdítja, de azok csiga módra csak behúzódtak a sötétbe, zörömböltek, hogy a saját hangomat is alig hallhattam.

Más műhelyekben próbálkoztam, de nem több szerencsével. A rokonaim nem jó szemmel nézték ezt a nyugtalanságomat. Az unokabátyám azt mondta, hogy a szocialisták karmai közé kerültem, s ez már a züllést jelenti! Nézzem meg őt – mondta –, ő sohase ordítozott, és mégis mi lett belőle. – Minden embernek megvan a magához való esze, mért akarsz te mindenkinél okosabb lenni?

– Ez olyan kapitalista okoskodás – feleltem. – Ha tebelőled úr is lett, de nekünk, többi munkásoknak azért össze kell fognunk. Mért megy nekünk rosszabbul a dolgunk, mint azoknak, akik keresztül szalmát se tesznek? Legyünk igazságosak, barátom!

Anélkül, hogy különösebb súlyt helyeztem volna rá, nézegettem az újságokat. Először csak a képes Budapestbe kóstoltam bele. Szerettem benne a tréfás verseket és a gúnyolódó képeket. A Népszavát is levettem a szögI. kötet 200ről, de unalmasnak találtam. Még nem volt meg a türelmem ahhoz, hogy valami komoly írást komolyan elolvassak. Később aztán belenéztem a tárcába, ismerős, hozzám közelálló történetek voltak benne megírva, s ezek tetszettek nekem. Így, szinte lépésről lépésre, anélkül hogy észrevettem volna, eljutottam a hírekhez, s végre a vezércikkhez. Hiába, mégiscsak jó, ha az ember megbarátkozik az újsággal – gondoltam. Sok mindent tudtam meg belőle. Kezdtem figyelni az egész munkásmozgalmat, és a politika eseményeit se találtam egészen érdektelennek.

Ha időm lett volna hozzá, talán már a könyvolvasásba is belekezdtem volna. De a gyárban, ahol dolgoztam, naponta túlóráztunk. Éppen olyan komisz hely volt ez, mint annak idején a Langfelder-gyárban. Sokat dolgozni és keveset keresni. De nem mozdultam el. Legalább pár hónapig ki kell tartanom ezen a helyen, hogy kifizethessem az adósságaimat, és valami ruhaneműt szerezhessek be magamnak. Esténkint vagy a Rozkával voltam együtt, vagy bementem az egyletbe. Mind a két helyen otthon éreztem magam, s mégis mind a két helyről csak nyugtalanságot és türelmetlenséget vittem magammal másnapra.

– Most aztán törj le, dögölj meg – mondtam magamnak a gyárban. És belefeküdtem a krajcáros robotba, hogy valahogyan kipréseljem belőle, ami az egyszerű megélhetéshez kellett.

Néha levelet kaptam hazulról, panaszkodó, nagy, szarkalábas sorokat s ezek is elkeserítettek. – Van úgy, hogy apátok egész hónapban haza se néz – írta az anyám. – A keresetit elissza, vagy tudja isten, mit csinál vele. Szégyellem a gyermekemnek megírni, de azt mondják, van neki valakije, és annak adja a pénzt.

Rosszul hatottak rám ezek a dolgok. Kötelességemnek éreztem, hogy segítséget küldjek haza, de honnan, miből, egész heti keresetemből alig maradt valami pénzem. Azt írtam az anyámnak, gondolják meg, jöjjenek ide lakni, együtt talán könnyebben megélünk. Az öreg is tud majd keresni valamit. Úgy gondoltam, ha mást nem tud csinálni, árulhat itt újságot, a magáét ezzel a munkával is megkeresi.

Anyám írta, hogy az öreg halálosan megsértődött ettől az ajánlattól, különben is hallani sem akar arról, hogy Pestre jöjjön. Írogattuk egymásnak a szomorú, néha szemrehányó és mindig panaszos leveleket. A MarisI. kötet 201ka testvéremről, akiről pedig minden levelemben kérdezősködtem, csak ritkán kaptam hírt. Megírták, hogy a vasúti altiszt el akarja venni, de aztán ezzel is elhallgattak.

Egy este már aludni készültünk, mikor az egyik barátom berontott hozzánk:

– Van egy jó munka – lelkendezte. – Egy ismerősöm beszerzett bennünket a városi villamoshoz. Annyit kereshet az ember, amennyi a bőrébe fér. Holnap reggel kilenckor kell jelentkezni.

– Az lehetetlen, hiszen bent van a könyvem.

– Kérd ki mindjárt reggel. Ez biztos hely. Csak vigyázni kell, meg ne mondják, hogy szocialisták vagyunk. Aki beszerzett bennünket, az is elvtárs, de ott bent senki se tudja róla.

– Jó – mondtam. – Nyolckor találkozhatunk. De az nem szimpátikus nekem, hogy letagadjuk, kik vagyunk. Ha valaki szocialista, akkor azt ne is szégyellje.

– Nem is szégyenből kell letagadni. Minden szocialistának taktikusnak kell lennie. Az a fontos, hogy bent legyünk. A kapitalisták előtt nem szégyen hazudni, aztán lassan majd kezdünk ott valamit.

A nehéz, vacak munka után finom munkára, egy nagy, világos műhelybe kerültem. Ilyen helyre csak minden tízezredik munkás kerülhet, minden ötödik évben. Mind idősebb, jól kiöltözött, jól táplálkozó emberek voltak, akik itt dolgoztak. Valósággal gyerekek voltunk közöttük, akik főnyereményt csináltak.

A csapágyak fölszereléséhez kerültem, olyan finom munka volt ez, mint az órásoké, nyolc órát dolgoztunk naponta, és húsz-huszonöt forintot kerestünk hetenként. Ilyesmiről soha még álmodni se mertem volna. Szörnyen nagy lett a tekintélyem a rokonaim előtt. Valósággal udvarolt nekem az egész ház. A néném hízelkedően azt mondta:

– No, Lajki, ha jól viseled magad, neked adom a Rozkát. Szép pár lesz belőletek, csak meg ne bolondulj, és ott ne hagyd a helyed.

Hogy elveszem-e majd a Rozkát, azt nem tudtam, erre nem is gondoltam, de még inkább jóba lettünk, mint ahogyan eddig voltunk.

Esténként eljött elém, s amíg szép idők voltak, kimentünk a ligetbe sétálni. Jobban mondva üldögélni valamelyik eldugott padon, és csókoI. kötet 202lództunk és ettük, fogyasztottuk egymást, anélkül, hogy most is tovább jutottunk volna a játéknál. Nem is értettem, hogy mért nem erőszakoskodtam ezzel a lánnyal. Pedig bizonyos, hogy nem is kellett volna nagyon sokáig küzdenem. De úgy látszott, hogy nem is annyira a szép, barna bőrű testét, mint inkább valami mást szerettem ezen a lányon. Határozottan másnak, többnek láttam, mint a többi lányokat, s talán ez a túlbecsülő érzésem volt az, ami megőrizte őt tőlem. Észrevettem, hogy az anyja már nem félt bennünket a lakásban egyedül hagyni, s ez ellenszenvet ébresztett fel bennem az asszony ellen. Ha jól meggondoltam volna, rájöttem volna, hogy ez a lány nem is a kedvesem, hanem minden mellékíz nélkül a tiszta testvéremhez hasonló unokatestvérem volt.

11

Időm és pénzem volt ahhoz, hogy emberibb életet éljek, s ez az állapot közelebb vitt magához a teljesebb élethez. Szorgalmasan jártam az egyletbe, ott voltam a kedélyes estéken, a tanító felolvasásokon, olvastam a Népszavát mint a mi lapunkat, és kifejlődött belőlem a vitatkozás szenvedélye. Nem felületesen vettem a dolgokat, iparkodtam mindent alaposan átlátni, vitatkozás közben a magam gondolatait elmondani, s emiatt gyakran volt összeütközésem nemcsak a szűkebb barátaim között, hanem az egyletben is. Ahogy a munkaadóm előtt nem tudtam megjuhászodni, az egylet vezetősége előtt se hajtottam meg szó nélkül a zászlóm. Ezekben az emberekben volt valami hidegség, valami kellemetlen rátartiság, s ezt én túlzottan föléreztem, és sokszor volt emiatt kellemetlenségem.

– Az nem lehet, hogy a szocialisták között játszhassa valaki az urat – mondtam –, egyformák vagyunk valamennyien, s ha valakit beválasztanak a vezetőségbe, az nem azt jelenti, hogy ő most már fölénk került.

– Ne okoskodjon, szaktárs! – mondták. – Értse meg, hogy a vezetőség egy felelős testület, és az egyletben úgy kell mindennek történnie, ahogy ők azt jónak látják.

– Hát én ezt nem nyelem le szó nélkül! Vezetőség ide, vezetőség oda, mi szocialisták vagyunk, és az a kötelességünk, hogy a kapitalisták elI. kötet 203len harcoljunk, ne pedig, hogy egyesek urat játsszanak itt az egyletben.

Éreztem, hogy megdönthetetlenül igazam van, de sokszor mégis alul maradtam a vitában. Szenvedtem emiatt, hogy még nem tudtam jól megmondani azt, amit akartam. Ha valahol megtámadtak, nem tudtam gyorsan és eléggé világosan visszavágni.

Csak magamemésztőn dühösködtem, s a többiek előtt elveszítettem a csatát, heccelődőn mulattak fölöttem.

Valaki azt ajánlotta, hogy vegyem meg Vanczák elvtársnak most megjelent könyvét, amiben azt írja meg, hogyan kell egy szónoknak beszélnie.

Megvettem. Ez volt az első könyv, amibe belenéztem, amióta az iskolából kimaradtam. Nem volt vastag, s mivel egy vasas írta, előre is volt hozzá némi bizalmam.

Úgy kóstoltam bele a sorokba, mint a ló a szalmába.

Jöttek a sorok egymás után, túljutottam oldalakon, és csodálkoztam rajta, hogy semmi különösebb nem akad a szemeim elé. Úgy beszéltek nekem erről a könyvről, mint amiből tanulni lehet valamit. Én nem találtam benne semmit, ami új, ami csábító lett volna előttem. Volt benne egy halotti beszéd, ami mintául szolgált ahhoz, hogyan kell egy szocialista szónoknak egy szocialista koporsója fölött beszélni. Becsuktam a könyvet, és meg voltam győződve róla, hogy én soha senkinek a koporsója előtt nem fogok így szónokolni.

S egy időre megint elég volt a könyvekből. Sokkal jobban érdekeltek önmagam kétségei és töprengései, mintsem valakire most elfogultság nélkül figyelni tudtam volna. A párt kiadta a jelszót, hogy küzdeni kell az általános választási jogért, s a szakmában is naponta adódtak esetek, amik érdekeltek és izgattak bennünket. Esti tüntetések voltak, ezeken lelkesedéssel részt vettem, botokkal és kövekkel megtömött zsebekkel mentünk be Angyalföldről a kivilágított körutakra. Szerettem ezeket az estéket, nagy eredményeket vártam tőlük, hogy milyeneknek kellett lenni ezeknek az eredményeknek, azt nem tudtam volna megmondani, de vitt előre a dacos fiatalságom és a jobb jövőbe vetett hitem. Módszeresen dolgoztunk, kis csapatokba osztottan szivárogtunk be a kültelkekről, aztán összeverődve, elfojtott lelkesedésünktől fölhevülten bőgtünk és ordítoztunk I. kötet 204emberi jogainkért. Aztán megjöttek a rendőrök gyalog és lóháton, és ránk törtek, mint egy veszedelmes csordára a vadászok, használták az öklüket és kardjukat, szétszórtak bennünket. Véresek és megdühödtek voltunk, s megrongált villamosok és bevert kávéházi ablakok maradtak mögöttünk.

Ha ezekről a véres kirándulásokról megtudtak volna valamit a műhelyben, könyörtelenül kidobtak volna bennünket a munkából. Ott sem tagadtuk meg, hogy szocialisták vagyunk, de taktikusok voltunk, s csak alkalomadtán elejtett szavakkal agitáltunk. S a társaink, akik eddig valósággal kalitkába voltak zárva az egylet elől, megszerettek és megbecsültek bennünket. Ez olyan idő volt, mikor különösebb szomorúságok nélkül éltem.

Havi segítséget küldtem haza az anyámnak, szabónál csináltattam magamnak ruhát, s még elég pénzem maradt a szombat esti mulatozásokhoz is. Ezek a mulatozások már nem a zugkocsmákban, hanem a zenés külvárosi kávéházakban történtek meg. Sült húst vacsoráztunk, s aztán üvegsört ittunk számolatlanul. A cigányok már ismertek bennünket, s éjfél után csak nekünk húzták. A kasszírnő kijött a kasszából, és a miénk volt, ahogyan akartuk. Különös kedvem telt abban, hogy ezzel a nővel játsszam. Reggel felé már táncolnia, repülnie és énekelnie kellett, mint valami idomított madárnak. Aztán ráfektettem a biliárdasztalra és gurigáztam vele.

A pénzt nem sajnáltam, a jövő héten megkerestem azt, amire szükségem volt. Jókedvvel dolgoztam, az anya nem játszhatik nagyobb szeretettel a gyermekével, mint ahogyan én a csapágyakkal tudtam bajlódni. Akkordban s mindenki saját felelősségére dolgozott, az egész munkakörünk olyan volt, amit nem ellenőrizhetett a mester, megtehettük azt, hogy az akkordkönyvbe úgy és annyi munkaórát írtunk be egy munkáról, ahogyan az nekünk jólesett. Nem csináltunk nagy csalásokat, de az sem okozott lelkiismeret-furdalást, ha kétszeres időt számítottunk valamire. Azoknak a munkásoknak azonban, akik napszámban dolgoztak, az úgynevezett véglegesítetteknek, akiknek egyenruhájuk volt, s öregségükre nyugdíjat kapnak, egyelőre meg kellett elégedniök az éhbérrel. Ők voltak azok, akikért mi kiváltságosok izgatni kezdtünk a telepen. Nyíltan nem moI. kötet 205zoghattunk, úgy beszéltük meg az egyletben, hogy egy dalárdát fogunk kezdeményezni, s ezen belül próbálunk meg az emberekhez közelebb férkőzni. A dalárdát sikerült összehoznunk, az üzletvezetőség is szívesen látta ezt a kezdeményezésünket, s a főmérnök lett a dalárda atyja. Nekem nem volt hallásom, hogy mégis bent maradhassak a csoportban, kottakezelő lettem.

A dalórák után együtt elmentünk a kantinba, s itt lassan olyan dolgokról indultak meg a beszélgetések, amik már a munkásmozgalom keretébe tartoztak. Nem a szocializmusról, csak az emberek mindennapi bajairól beszélgettünk, s az emberek észre se vették, milyen közel állnak az egylethez, amiről különben elítélően nyilatkoztak volna.

– Egyszer össze kellene jönni az egész telepnek, hogy megbeszéljük ezeket a dolgokat – indítványozta valaki a véglegesítettek közül. – Az nagyon rendben van, hogy nyugdíjat kapunk, ha már itt megöregszünk, de mért kell azért nyomorognia az embernek, ha állandóan dolgozik.

Az emberek nagyobb része gondolni se akart ilyen gyűlésfélére, valami rosszat sejtettek a dolog mögött, s az ügy semmiben maradt egy ideig. Ittak és danolásztak.

Levelet kaptam hazulról, amiben azt írták, ha nincs ellenemre, anyám és testvéreim felköltöznek Pestre. Az öreg nem akar jönni, de az anyám inkább elválik tőle, annál is inkább jönne, mert a vasúti altiszt egy közönséges gazember, és a Mariska nem megy hozzá feleségül. Az apámat sajnáltam, de örültem neki, hogy testvérem kiadta az altiszt útját. Beleegyeztem, hogy költözzenek föl.

A néném nem fogadta szívesen ezeket a készülődéseket. Ez így bizonyára nem illett bele az ő számításaiba, s megpróbálta, hogy lebeszéljen a terveimről.

– Te még egy fiatalember vagy – mondta –, mért kell, hogy beletemesd magad a családba. Nem elég, hogy havonta küldözgetsz nekik, most már egészen a nyakadba akarnak ülni.

S most már engedte, hogy bármikor együtt legyek a Rozkával, sőt úgy láttam, hogy direkt megrendezi ezeket az alkalmakat.

Minden vasárnap paprikás tyúkot ebédeltünk tarhonyával, s egy liter bort is fizettem az ebédhez. Egy ilyen alkalommal azt mondta a néném:

I. kötet 206

– Csalódtam benned, Lajki. Azt hittem, az anyósod leszek, de most már idejön az a boszorkány anyád, s nem lesz az egészből semmi.

Nagyon szabadszájú asszony volt, még egyebet is mondott, én csak úgy fölületesen válaszolgattam. Bántott ez az egész dolog, de nem akartam összeveszni vele. Nem, a Rozka miatt nem, akit szerettem, s akinek soha semmi rosszat nem akartam. A lány is haragudott az anyjára, és mentegetődzött előttem.

– Tudom, hogy te egészen más vagy, mint ő, és én örömmel el is vennélek feleségemül, de hiszen még a sorozásokon se vagyok túl.

– Ha én máshoz is fogok férjhöz menni – mondta –, azért akkor is szeretni foglak téged.

Így beszélgettünk, s amit mondtunk, azt komolyan hittük is. Látszott rajta, hogy ő sem örül annak, hogy az anyámék idejönnek, de ha én így akartam, ő belenyugodott. Lakást is ő vett ki a részükre, közel hozzájuk, a Fóthi úton.

S egy este, hogy a munkából hazajöttem, már vártak rám az anyám és a három testvérem. Örültem nekik, de azért kicsit idegenül hatottak rám. Mintha egészen mások lettek volna, mint az itteni emberek. Félénken mozogtak, s mindent szinte csodálkozva néztek meg. A Mariska feltűnően megtelt, nagylány volt. S olyan szégyenlős volt, hogy alig mert velem szóba állni.

– No, Lajki – mondta a néném –, most aztán elvisznek. Ne hagyd, hogy fölfaljanak ezek a nőstények.

A lakás még nem volt egészen rendben, úgy beszéltük meg, ezen a héten még itt alszom. Anyámék későn mentek el tőlünk, s mikor lefeküdtünk, sehogy se tudtam elaludni. Az én ágyam a sarokban volt, Rozka a díványon aludt, a fejemtől jobbra. Egyszer csak éreztem, hogy valaki a takaróm fölött tapogat. Az ő keze volt. Megfogott és húzott lefelé, magához a díványra. Velem szemben aludt az anyja a másik lánnyal, és szuszogtak…

Óvatosan átcsúsztam a díványra. Odabújtam a rövid ingű lány mellé, forró volt a teste, s az arca nedves a sírástól.

– Szeretsz? – súgta.

Nem mertem felelni, és nem mertem mozdulni. Ha most az anyja fölI. kötet 207ébredne, és lámpát gyújtana? De ha nem is ébred fel, én nem akarok semmit. Egy szocialista nem akarhat semmit egy ilyen fiatal, tiszta lánytól. Majd szétestek a csontjaim az izgalomtól, de azért uralkodott rajtam az eszem. Olyan voltam, mint egy megkísértett szerzetes, és visszamentem az ágyba úgy, ahogyan félórával előbb elmentem onnan.

Valósággal beteggé tett ez az éjszaka, s ha a család még nem lett volna itt, bizonyosan azt írtam volna nekik, ne is jöjjenek.

Már együtt laktunk, de esténként, ha nem akadt dolgom az egyletben, vagy a Rozka volt nálunk, vagy én voltam őnáluk. Lassan a családommal is összeszoktam, és boldogok voltunk így együtt. Két barátom addig könyörgött az anyámnak, míg végre beleegyeztünk, hogy hozzánk jöjjenek kvártélyba. Nem voltunk rászorulva erre a pénzre, de így együtt voltunk egy igazi család.

Elmaradtak a szombat esti mulatozások is, hiszen eddig is csak az otthontalanság, a magányosság volt az, ami a kocsmába vitt bennünket. Vacsora után fölhozattunk pár üveg sört, az egyik falusi gyerek szájharmonikázott, és iszogattunk és táncoltunk.

Vasárnap délig hevertünk az ágyban, estére mégis fáradtak lettünk önmagunktól. Aztán kezdődött az egész heti munka. Utálat és nyugtalanság nélkül dolgoztunk. A dalegylet szépen alakult, s a mi agitációnknak megvolt a maga eredménye. Anélkül, hogy akartuk volna, én és a barátom az érdeklődés központjába kerültünk. Ha valakinek valami baja akadt, elmondta azt nekünk, és tőlünk várt segítséget. És egyre több embernek akadt panaszolnivalója. Gyáva és öreg szolgák jöttek el hozzánk sugdolódzni, és valami láthatatlan szálakkal egyre szorosabban kötődött eggyé az egész telep. A párt meglehetősen közömbösen vett tudomást a mi munkánkról. Nem hittek a villamosalkalmazottak megszervezhetőségében, és így nagy részben a magunk belátása szerint s a magunk felelősségére mozgolódtunk. A politikai agitációval is megpróbálkoztunk, de ezek a kérdések alig érdekeltek valakit. Aki politizált, annak határozottan hazafi elvei voltak, a szocializmusról vagy az általános választási jogról, ami szerintük a zsidók kitalálása volt, hallani sem akartak a vasutasok. De a Szent Korona egyesületéhez sem akartak csatlakozni, be kellett látnunk, hogy ezekkel a nagy részben parasztemberekkel csak a saját körüI. kötet 208kön belül lehet valamire boldogulni. Lassan, lépésről lépésre haladtunk előre.

Kint azonban izzott a hangulat. Dacára annak, hogy új gyárak nyíltak meg, nagy volt a munkanélküliség, s a szocialisták erősen dolgoztak. A vasasközpont elhatározta, hogy Angyalföldön összpontosítja a kisebb szakmai csoportokat, s egy nagy egyesületet alapít a Gömb utcában. Nagy belső harcok indultak meg e körül a kérdés körül. Minden csoport a maga embereit akarta beültetni a vezetőségbe, nekigyürkőzötten készülődtünk a választásra. Egy fizetett titkárállásról is szó volt, s én úgy találtam igazságosnak, hogy a legnagyobb csoport elnöke, ha nincs ellene személyi kifogás, legyen a titkár. A mi csoportunk talán a legkisebb volt mind között, a tagok azonban a legintelligensebb munkásokból kerültek ki, értettek az agitációhoz, s így a mi elnökünk, Peyer nyerte el az állást, a munkásmozgalomnak a legteljesebb tisztaság jegyében kell élnie, nem engedhető meg, hogy egymást kijátsszuk vagy félrevezessük. Hogy milyen okos ember volt Peyer, azt nem tudtam, de nem tetszett a hideg kimértsége, s még inkább a feleségében volt valami, ami türelmetlenné és bizalmatlanná tett. Én az agyondolgozott, megkopott proletárasszonyok között éltem, s ez az asszony szépen volt öltözködve, s éreztem, hogy csak úgy tessék-lássék ereszkedik le közénk. Később láttam, hogy Peyer mozgékony és elég bátor, aki mindenáron keresztülhajtja az akaratát. A Gömb utcai egylet komoly erőket jelentett az akkori mozgalmakban. Egyre inkább be kellett látnom, hogy a munkásegyletek nem a szentek gyülekezetei, hanem harci szervezetek, telve hibákkal és erényekkel. Elsősorban a végzett munka eredménye a fontos. Ha azt mondták: Ki az utcára – tétovázás nélkül kivittük a bőrünket a rendőrkardok és lópaták elé.

Egy nagy tüntetésre készültünk, vasbotokkal és revolverekkel szereltük föl magunkat. Azt hittük, a világ sorsa fog eldűlni ezen az estén.

– Arra vigyázzon mindenki – mondta a titkár –, ha rendőrség kezére kerül valaki, semmit se találjanak nála. Ha megtudják, hogy itt szereltük föl magunkat, föloszlatják az egyletet.

Halálszaga volt a városnak. A körúton rendőrök cirkáltak, az üzletesek lehúzták a redőnyöket, csak a kávéházak belsejében égtek a lámpák. Valahol a Rákóczi úton kezdődött a zenebona. Sikoltások és ordítozás, csöI. kötet 209römpöltek az ablakok. A Váci úton egy villamost kifordítottak a sínekből.

Mint mindig, a rendőrök megint erősebbek voltak nálunknál.

A Nyugati előtt egy egész sereg tüntetőt bekerítettek. Megindult értük a harc, verekedtünk, mint a háborúban, s végre alig is fogtak el közülünk párat. De sokan szánalmasan lerongyolódtak és megsebesültek.

Otthon izgatottan vártak bennünket. Éjfél felé egyenkint megérkeztünk.

Az egyik, aki harmonikázni szokott, véresen, bedagadt ábrázattal jött haza.

Megrémültek tőle.

A testvérem sápadtan, megmeredt szemekkel nézte a meglékelt embert, aztán ájultan elvágódott a padlón.

12

Az emlékezetes este után házkutatást tartottak az egyletben, de eredmény nélkül. Valaki azonban mégis árulkodhatott ránk, mert a grundon elásott vasbotokat megtalálták. Komolyabb baj nem következett emiatt. S ez az eset megerősítette a titkár állását. Most már parancsoló úr volt közöttünk, és élt is a hatalmával. A munkanélküliek, akik napközben az egyletben tartózkodtak, állandóan hadilábon álltak vele. Természetes, hogy ő maradt az erősebb. Mi morgolódva tűrtük, és a sebesültek ápolták a sebeiket.

Nálunk a Mariska tovább volt beteg, mint akit a tüntetésen megvertek. Három napig feküdt a konyhában, ahol ő az anyámmal együtt lakott. Heccelődtünk és játszottunk vele. Megértettük, hogy egy fiatal lány ilyen gyönge természetű. Az anyám meg volt ijedve, még a mi mókáinktól is óvta.

– Jól van – mondtuk a Böskének, a legkisebb testvéremnek –, hozzál neki cukrot, hogy édesedjenek meg a fájdalmai.

Ez a kislányka volt különben is a mi legjobb barátunk. Feltűnően barna bőrű, ovális arcú lányka volt. Szilva formájú szemekkel, ritka hajI. kötet 210jal, ami erősen egy copfba volt fonva. Olyan volt, mintha valami angyal és boszorkány keverődése lett volna. Sokat és selypítve beszélt.

Egyszer a vacsoránál azt kérdezte tőlünk, mondjuk meg neki, hogy ki az a Darányi Ignács.

– Micsoda Ignács? – kérdezte tőle a bevert fejű, és őrült nevetésben törtünk ki valamennyien.

A kislány értelmetlenül nézett ránk:

– Igen, a Darányi Ignács, akiről mindig beszéltek!

Olyan furcsán és kedvesen mondta ezt a nevet még egyszer, hogy ekkortól kezdve rajta maradt ez a csúfnév. Ezentúl csak Ignácsnak hívtuk. Egy különös hivatása is akadt ehhez a névhez. Reggelenként nagyon nehezen keltünk, s az anyám mellé őt is bekapcsoltuk ébresztgetőnek.

Az anyám volt az első.

– Gyerekek, föl, hat óra! Hat óra el is múlt! – Valahonnan a szoba közepéből ezt mondta minden reggel pontosan, mint egy vekkeróra. Nem mozdultunk, tudtuk, hogy még a Böskének is jönni kell. S néhány perc múlva kibújt az ágyából, és megállt a mi ágyunk előtt külön-külön és elmondta:

– Itt van Darányi Ignács, a csipőpucsoló!

– Itt van Darányi Ignács, a csipőpucsoló!

– Itt van Darányi Ignács, a csipőpucsoló!

Háromszor-háromszor, összesen tehát kilencszer mondta ezt minden reggel. Erre aztán kimásztunk az ágyból, s ő pár hatost kapott tőlünk szombat esténként ezért a munkájáért.

A beteg Mariskát is most az ő gondjára bíztuk. S ha időnk volt hozzá, elkezdtük nyaggatni, játszottunk vele, mint valami csikorgó, nyafogó játékszerrel.

Alapjában véve gondtalan és boldog gyerekek voltunk valamennyien. A jó otthon elfelejtette velünk az ivást és a csavargásokat. Kevés olyan tiszta és nyílt eszű fiatal munkást lehetett volna a kültelken találni, mint amilyenek mi voltunk. A Népszavára előfizettünk, s tájékozódtunk mindenről, ami bennünket érdekelhetett. Abban a házban, ahol a rokonaim laktak, volt a keresztényszocialisták egyesülete. Örömmel jelentünk meg gyűléseiken és kedélyes estélyeiken, hogy zavart csináljunk, és elcsábítsuk I. kötet 211a táncosnőiket. Innen fel szoktam menni Rozkáékhoz, és sokáig ott maradtam, ha ők már az ágyban is voltak. A néném mintha már nem látott volna olyan szívesen, mint azelőtt, állandóan csipkelődzött velem. Kétértelmű szavakat mondott, s mindig úgy tett, mintha valami egyéb mondanivalója is lenne a számomra. S egyszer el is mondta.

Táncmulatság volt a mi egyletünkben, reggelig ott maradtunk, aztán egyenesen hozzájuk mentem fel. Ott feküdtem le kicsit a díványra, s délben náluk maradtam ebédre. A konyhában ettünk, az egész család együtt volt, bort hozattam, és gonoszkodtunk az asztalnál.

A néném egyszer csak nagyon komolyan azt mondta:

– Mondd csak, te Lajki, nem vettél te észre semmit az utóbbi időben?

– Dehogynem – mondtam –, például azt is, ha az ember jár, mozgatja a lábait.

A gyerekek nevettek, de ő megmaradt komolynak.

– Ne bolondozz, ha azt akarod, hogy megmondjam.

– No, jó! De hát mi az a nagyon megható valami? Talán csak nem akar kitiltani innen?

Rozka mellettem ült, piros volt, és láthatóan izgatott.

– Fogadd meg, hogy nem csinálsz valami bolondot, ha megmondom. A magam részéről legjobban szeretnék nem is beszélni róla.

– No, csak ki vele – mondtam. – Ha van valami, akkor csak ki vele.

– Tölts neki bort, Rozka. Mondom, nem köll, hogy úgy fölizgulj.

Rozka bort töltött a poharamba, aztán fölkelt az asztaltól, és bement a szobába. Az üvegajtón át láttam, az ablakhoz megy, és kihajol az utcára. Nem érdekelt a néném fecsegése, szerettem volna az ablakhoz kerülni. Jó emlékeim voltak már ettől az ablaktól.

De a néném folytatta:

– Tudod-e, gyerek, hogy a Mariskátok másállapotban van?

Értetlenül felnevettem.

– Attól a vasútitól. Egy okos embernek nincs ezen mit nevetni. Ha az anyádnak lelke lenne, nem hozta volna ide a nyakadra ezt a szégyent.

Fölkeltem az asztaltól.

– Hát én ezt az egészet nem hiszem! Nekem is csak van szemem, s nekem nem szóltak erről semmit.

I. kötet 212

– Éppen ez a csúnya az anyádtól – tüzelt a néném. – Csacsi Lajki, hát mit gondolsz, mért ájul el ez a lány minduntalan? Nyisd ki csak a szemed, és meglátod, milyen jó gömbölyű már a szegény.

Elakadt a hangom, szerettem volna nekiugrani ennek a vénasszonynak, de megfogott valami sejtelem, és nem engedte, hogy mozduljak. Szerettem volna, nagyon szerettem volna, ha ez az egész nem lenne több gonosz hazugságnál. De már belém vetették ennek a lehetőségnek a gondolatát, s éreztem, hogy lehet valami igazság ezekben a vadító szavakban.

– Ha ez igaz, akkor agyonütöm – mondtam határozottan, és vettem a kalapomat, hogy elmenjek.

– Ne bolondulj meg, Lajki – mondta a néném, de nem marasztalt, nem próbált lecsillapítani.

Csak pár lépésre laktunk tőlük, útközben még átgondoltam a dolgot. Most már egyáltalában nem találtam lehetetlennek semmit. Biztosan azért volt nekik olyan sürgős az ideköltözés, azért betegeskedik állandóan a testvérem, és azért ájult el a múlt este is attól a kis vértől. Mit csinálhatok most vele? Ha igaz, akkor agyonütöm – gondoltam. – Agyon fogom ütni, mint a kutyát.

Otthon is már ebéd után voltak. De még az asztal körül beszélgettek, Mariska a saláta levét kanalazta, fáradt szemekkel és sápadtan. Észrevettem, hogy az anyám valamit sejthet, gyanakodón nézett rám.

– Nem akarsz lefeküdni, gyerek? – kérdezte. – Aludd ki magad, Lajki.

Láttam, már a testvérem is figyel rám. Alig szóltam valamit, körbesétáltam a szobában, és minden oldalról megnéztem a testvérem. Nem tudtam rajta különösebb változást felfedezni. Talán mégsem igaz a dolog, kissé megnyugodtam.

Anélkül, hogy valamit szóltam volna, barátaimmal kimentem a ligetbe. Ahhoz nem volt bátorságom, hogy a Rozka elé kerüljek. Hiába nyugtattam meg magam, valami bogár esett az agyvelőmbe, valami kergette a szívem, hogy ijedten kalimpált. A többiek bementek az egyik kerti vendéglőbe, táncolni akartak, én elváltam tőlük. Egyedül kószáltam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a karmeliták templománál vagyok, egészen a lakásunk előtt. Az anyám és a testvérem más asszonyok között a kapuban ültek.

I. kötet 213

– Jöjjenek föl, valamit akarok mondani – s megvártam őket, amíg elköszönnek.

– Mi van veled, hogy ilyen nyugtalan vagy? – kérdezte az anyám, de anélkül, hogy rám nézett volna.

Becsuktam az ajtót, és odaálltam a testvérem elé. Az riadtan húzódott visszafelé a sarokba.

Már biztos voltam benne, hogy igazat mondott a néném.

Anélkül, hogy valamit is kérdeztem volna, nekiestem a megrémült lány torkának.

– Hát azért jöttetek ide! – ordítottam. – Így becsaptatok, de most megfojtalak.

Az anyám visítva közénk vetette magát.

Alig pár pillanatig tartott ez a dulakodás.

A Mariska hangtalanul, mint valami rongytömeg, összecsuklott a sarokban.

– Megölted, te gyilkos – visította az anyám. – Megölted a testvéred!

Nem tudtam, hogy tulajdonképpen mi történt, de nem is érdekelt. Lehet, hogy megfojtottam. Tompa nyugalommal ültem le az ágyam szélére. Nyitva voltak a szemeim, de nem láttam velük, a tárgyak összefolytak előttem a szobában, csak percek múlva mutatkoztak meg szögletesen és ellenségesen.

Mariska az anyám ölében feküdt a földön, és hangosan zokogott.

Megint elfogott a kétségbeesett düh, megint neki akartam rontani. A kisebb testvéreim kopogtak az ajtóban.

Beeresztettem őket.

Mikor a két síró asszonyt a padlón meglátták, ők is hangosan és kétségbeesetten sírva fakadtak. Nem értették, mi történhetett, de odahúzódtak a másik kettőhöz, és néha felnéztek rám, mint valami bámész állatok.

Ruhástól bedőltem az ágyba, és valami sötét lepedők alatt elaludtam.

Este a barátaimmal bementem az egyletbe. A tiszta, nagy terem jól hatott rám, beszélgettem, nem akartam, hogy észrevegyenek rajtam valamit. De hiába, a bensőmben csak nem tudtam megnyugodni. Mintha összetört volna bennem valami. Egy nagy lyuk volt előttem a világ, amiben csak ürességet és nyomorúságot láttam. Ha jól meggondolom, az I. kötet 214életem egyik fele volt ez a lány, valahogyan őbenne voltam büszke önmagamra. Most mindennek vége. Ilyen reménytelen még sohasem voltam. Ha velem magammal történt volna valami, az bizonyára nem tudott volna így kétségbeejteni. Nekem megvolt hozzá az erőm, hogy harcoljak magamért. De most úgy éreztem, ha valaki őrá néz, az én nyomorúságomat látja meg. Úgy éreztem, hogy ezt a csapást százszorta nehezebb eltűrni egy szocialistának, mint a többi embernek. Egy szocialista az egész gonosz világgal szemben áll, s ha semmi egyebe sincs, de megvan a nagy emberi tisztasága, s az jogot ad neki ahhoz, hogy egy szebb világért harcoljon. De mi lesz az ezentúl, ami engem azoktól megkülönböztet, akik ellen harcolni akarok?

Az emberek vitatkoztak körülöttem. S anélkül, hogy meggondoltam volna a szavaimat, én is belementem a vitába.

Valaki azt mondta, hogy ne feledkezzek meg magamról, végre is az egyletben van az ember.

– Amit a szaktárs beszél, az tiszta nihilizmus. Mért kellene azért minden kapitalistát megölni, hogy előbbre juthassunk.

Egészen nekivadultam:

– Hallottam én, hogy az oroszok hogyan csinálják, ha nem megy másképp, megölik a cárt.

A titkár is odajött, s ő is figyelmeztetett, hogy az egyletben vagyunk.

– Azt tudom – mondtam, és fölálltam az asztaltól. – De azt is tudom, hogy ez nem katolikus legényegylet, hanem a forradalmárok egyesülete. Nem azért vagyunk itt, hogy siránkozzunk a bajaink fölött.

Bizonyára azt gondolták, hogy kicsit be vagyok rúgva, jól bántak velem, csöndesítgettek.

Hazafelé menet azt mondtam a barátaimnak:

– Tudjátok meg, hogy összevesztem az anyámmal, s felmondom a lakást. Keressetek valahol helyet magatoknak.

– Alighanem megbolondultál máma – felelték –, az is bolondság volt már, amit az egyletben összebeszéltél. Csak ugrálj sokat, majd jól elverünk – és röhögtek az elkeseredésem fölött, aminek semmi értelmét nem látták.

Úgy jöttek rám a napok, mintha penészből és ólomból lettek volna. I. kötet 215A testvéremmel nem beszéltem, s az anyámnak minduntalan elmondtam, hogy becsaptak, hogy alattomosan tönkretettek. Valósággal kibírhatatlanná vált számomra ez az otthon. Örültem, ha senkit sem kellett látnom a családomból. De a Rozkától is meglehetősen elhidegültem. Ő biztosan tudott valamit erről a dologról, nem bírtam neki megbocsátani, hogy az anyja helyett nem ő szólt nekem előbb. Kissé már kitisztult a fejem, s láttam, hogy a néném direkt valami komoly bajba akart belekeverni. Esténként találkoztam a lánnyal, de nem játszottunk, mindig valami komoly dolgokról beszélgettünk. De ezek sem hagytak bennem nyomot. Elváltam tőle, s másnap talán már csak szokásból mentem el hozzá.

A műhelyi agitáció azonban annál jobban érdekelt. Az összeférhetetlenség, ami bizonyára az utóbbi hetek eseményeiből fejlődött ki bennem, itt hasznos munkává változott, s jólesett ezek között a gyáván előretapogatódzó emberek között az akaratot és bátor elhatározást képviselnem. Szinte tüntettem azzal, hogy semmitől sem félek, annak a lehetősége, hogy ezt a jó keresetemet elveszíthetem, nem gátolt meg a cselekedeteimben. A dalegyletből kinőttek egyesek, akik titokban már szocialistáknak tartották magukat, s végre is megtartottuk a telep első gyűlését. Mi műhelyiek nem beszéltünk. A véglegesek közül egy öreg kalauz mondta a bajait szépen, egyszerűen, s valamennyiünknek éreznie kellett, hogy sok igazság és jogos panasz van a szavaiban. Aztán mások is felbátorodtak, s elhatároztuk, hogy legközelebb újra összejövünk, s akkorra a Közúti Vasút embereit is meghívjuk. Ez már rendes formája volt a tettre készülődésnek.

Ezentúl a műhelyben is inkább a megbeszélések, mint a munka foglaltak le bennünket. Nem akartuk, hogy elaludjanak a tüzek, az emberek lassan magukra eszméltek, és követelések támadtak, amiket keresztül akartak vinni. Az egyletben külön megbeszéléseket tartottunk, röpiratokat csempésztünk be a telepre. Már voltak emberek a Közútinál is, és a legközelebbi gyűlésen bizalmi férfiakkal képviseltették magukat.

Egy memorandumot dolgoztunk ki az egyletben, s ezt egy régi munkással felolvastattuk. Senki nem szólt hozzá ellenségesen. Bizottságot választottunk, amely másnap átadja ezt az üzletvezetőségnek. Mi tudtuk, hogy ez már csak egy formalitás, az üzletvezetőség ki fogja dobni a küldöttséget, s mi megcsináljuk az első általános villamossztrájkot.

I. kötet 216

Éjjel és nappal ezeket az eseményeket éltem. Keveset tartózkodtam otthon, s ez most jó is volt így. Anyám és testvéreim mindent megtettek, hogy a kedvembe jussanak, szinte személytelenné tudtak válni előttem.

13

Fölmondtam a lakásunkat, s közel a telephez egy szűk, elhanyagolt utcába költözködtünk. Barátaim elváltak tőlünk, egyedül maradt a család. A lakásunk tipikus proletárfészek volt, olyan sötét, hogy nappal is lámpát kellett gyújtani, ha valamit csinálni akart benne az ember. Anélkül, hogy kocsmáztam volna, határozottan volt valami lefelé züllés a mostani életünkben. Ha otthon voltam, alig esett köztünk szó; s a barátaim társaságából is erősen kimaradtam. Mintha valami betegség lett volna rajtam. Hogy a testvéremmel történt esetet megtudtam, egyszer és mindenkorra el akartam válni a családtól, de ennyire mégsem tudtam megkeményedni velük szemben. Az anyám siránkozásai visszatartottak, de állandóan éreznünk kellett, hogy csak nyűgök vagyunk egymás részére.

Testvéremen látszott a bűntudat szomorúsága, s hozzám csak szólni kellett, hogy szinte magamon kívül legyek a tárgytalan, de mindig robbanásra kész dühtől. Talán, ha anyagilag függetleníteni tudták volna magukat tőlem, könnyebb lett volna az együttélésünk. Ha a fizetésemet átadtam az anyámnak, éreztem, hogy ő ezt mint valami szánalmas ajándékot fogadja el, s ez is csak kínzott, és még jobban ellenük vadított engem. Nem mertem semmit magamnál tartani a pénzből, és nem mertem kérni, ha valamire szükségem volt. S nem volt senkim, akinek ezekről a dolgokról beszélhettem volna.

Időközben a Rozka valami munkába került, esténként elmentem elébe, de a többi rokonaimmal egyáltalában nem érintkeztem. Vagy heccelődtek volna velem, vagy szánakoztak volna fölöttem, s ezt egyiket sem kívántam. Alapjában nem is a testvérem esetét, hanem önmagamat szégyelltem önmagam miatt. Annyi sok szépet hittem és mondtam el a testvéremről, hogy ennek a fordítottja most, úgy éreztem, egyedül rám hullik vissza. I. kötet 217Ha talán valami nagyszabású csaláson vagy sikkasztáson kaptak volna rajta az egyletben, akkor éreztem volna így magam.

A Rozka tapintatos volt, ezekről sohasem beszélt, és nem hívott hozzájuk. Néha panaszkodott, hogy az anyja mindenáron férjhez akarja adni ahhoz a vidéki gépészhez, aki kutya módra ragaszkodik hozzá, de akit ő éppen ezért a hízelkedéséért ki sem állhat. Szomorú és elkeseredett volt tehát ő is, s így nem mint a szerelmesek, hanem mint két megbántott ember érintkeztünk egymással. Olyan komolyak és panaszokkal telítettek voltunk, mintha legalábbis hatvan nyomorúságos év lett volna már mögöttünk az életben.

Egy este azt mondta:

– Valakitől kaptam egy könyvet, Lajki, nagyon szép, s neked is elhoztam.

– Köll a fenének – mondtam. – Egy könyvet már olvastam, de abban se volt semmi.

– Ezek a Petőfi költeményei. Olvasd csak el, majd meglátod, milyen szépeket mond. Az ember úgy érzi, a saját érzései vannak beleírva ezekbe a versekbe.

Vastag könyv volt, sűrűn telenyomtatva, nagyon nehezen fanyalodtam rá, hogy átvegyem.

– Én most egy regényt kezdek olvasni – mondta a lány. – Zola Emil írta, nagyon szép, egészen más világban élek azóta.

Cinikusan nevettem.

– Próbáld csak meg! – mondta. – Én elhatároztam, hogy rendszeresen fogok olvasni. Ezekből a könyvekből az ember megtudja, hogy milyen is tulajdonképpen az élet. Azt is látom, hogy a mi életünk nem is olyan borzasztó. Istenem, mi minden történik az emberekkel.

Hallgattam, és örültem neki, hogy ilyen lelkesedéssel beszél. Éreztem, hogy talált valamit, ami megvigasztalja, s ez a megvigasztalódás utáni kívánkozás volt az, ami velem is kinyittatta a könyvet.

Másnap este, hogy a Fasor egyik padján várakoztam rá, elővettem a Petőfi-könyvet, és olvasgatni kezdtem. Nem mondhattam volna, hogy valami nagyon érdekeltek ezek a dolgok. De aztán találtam köztük egészen rövid verseket, s ezek valóban nagyon komoly és okos dolgok voltak. I. kötet 218Elolvastam, és gondolkoztam fölöttük. Igaza volt a lánynak, ezek olyanok, mintha csak az ember saját maga gondolta volna ki őket. És biztosan, ha sokat gondolkodna az ember, ki is gondolhatná az ilyesmiket.

– Okos ember volt ez a Petőfi – mondtam a lánynak. – Ha ilyesféle emberek dolgoznának a telepen, akkor bizonyára sikerülne a sztrájkot megcsinálni. És győznénk is.

– Én nem gondolok ilyesmikre, én csak a hegyekhez és tengerekhez szeretnék elmenni.

Ezek után az esti beszélgetések után nagyon sok gondolat maradt bennem.

Éjjel a többiek már aludtak, én ébren ide-oda vergődtem az ágyban. A könyvben állandóan találtam olvasnivalót, voltak benne dolgok, amiket csak a sokszori olvasás után szerettem meg. Ilyen versek voltak a Kutyák és a Farkasok dala. Így még sohase láttam példázva a kapitalisták és a munkások sorsát, nagyon megindítottak és felizgattak. Éreztem, hogy a farkasok vére van bennem, szerettem volna valahová a piacra kiállni a szenvedéseimmel, üvölteni, hogy fellázadjon az egész elnyomott világ.

A lázongó ember, aki egyre inkább kifejlődött belőlem, a saját érzéseit és gondolatait találta meg ezekben az írásokban, s olvasásuk közben még jobban megerősödött azokban. Ez a hasznos elszántság, ez az ösztönösből egyre inkább tudatossá vált lázongás egészen betöltötte életemnek ezt a szakaszát.

A telep legközelebbi gyűlésén határoznunk kellett, tudomásul vesszük-e az üzletvezetőség elutasítását, vagy pedig sztrájkba lépünk-e a követeléseinkért.

– Munkatársak! – mondtam. – A memorandum, amit mi beadtunk, alázatos kérelem volt, azt kértük benne, tegyék lehetővé az urak, hogy ezen a telepen valamennyien emberséges módon élhessünk. Én a magam részére talán semmit se kértem volna, hiszen én még fiatal ember vagyok, s ha itt nem tetszik, elmehetek máshová dolgozni, ahol talán jobban fizetnek – de most mint a mindnyájunk követelését állítom föl: a véglegesített munkások fizetését ötven százalékkal fel kell emelni. Indítványozom, hogy ha ezt a követelésünket nem teljesítik, tegyük le a szerszámot. Holnaptól kezdve ne zörögjenek a kalapácsok, s holnaptól kezdve egyetlen I. kötet 219kocsivezető és kalauz se álljon be az igába, hogy a nagy hasú urakat és púderos nagyságákat körülutaztassa a városban. Ha tőletek megvonják a kenyeret, ti se szolgáljátok a mások kényelmét.

Csönd volt. A terem zsúfolva volt emberekkel, de senki se tudta és merte megmondani a véleményét. A gyűlésen képviseltette magát az igazgatóság és a Szent Koronás egyesület is.

Utánam az igazgatóság embere szólalt fel. Vékony, cvikkeres ember volt, halkan és nyomatékosan beszélt. Olyan szívhez szólóak voltak a szavai, hogy magam is megpuhultam tőlük. Ha most befejezi a beszédét, valószínűleg ellenállás nélkül győzött volna. De nem, ő tovább fecsegett, és végezetül azt mondta:

– Akik pedig sztrájkot csinálnak, vegyék tudomásul, hogy ki vannak dobva a telepről! Felmondás nélkül el lesznek bocsátva, és elveszítik a nyugdíjukat.

Ezek a pökhendi kifejezések felbőszítették az embereket.

– Le vele! – kiabálták – gazemberek, még a nyugdíjunkat is el akarjátok rabolni! Éljen az általános villamossztrájk! – kiabálták mások. – Majd meglátjuk, hogy mire mentek nélkülünk, a dolgozó kutyák nélkül!

Ha valami istennyila nem csap közénk – gondoltam –, akkor készen van a sztrájk.

A Szent Koronások képviselője vette át a szót. Egy hápogó beszédű ügyvéd volt, annyit tudtam csak róla, hogy sokat szeret beszélni, s még többet tud enni. Nagy butaság volt a sárgáktól, így hívtuk a Koronásokat, hogy ezt a kellemetlen megjelenésű embert küldték ide. Ha még olyan igazságokat is mondott volna, szinte lehetetlen volt, hogy valakit a saját pártjára megnyerjen. Az egész gyűlés most a jól táplált és kivasalt urak ellen lázadt, egy ilyen figura csak még jobban elvadította őket. Mielőtt szóhoz juthatott volna, megcsináltuk ellene a hangulatot.

– Le a sárgákkal! Le a munkásáruló ügyvédekkel! – kiabáltuk. – Hiába is próbálkozik, nem engedjük magunkat eladni!

– Kedves munkástestvérek – kezdte meg többször is a szónoklatot, de csak percek múlva lett annyira csönd, hogy érteni lehetett a szavait.

Úgy kezdte, mintha a mi pártunkon lett volna. Remegett a hangja, majdnem sírt, mikor a munkásság nyomoráról beszélt, de aztán csavart I. kötet 220egyet az egészen, s azt bizonygatta, hogy a munkásság nem léphet fel mint ellenség a munkaadójával szemben.

Mellette álltam az asztalnál, és csodálkoztam rajta, hogy egy ilyen okosnak látszó ember hogyan hadarhat itt össze ennyi zagyva hazugságot.

– Ne hagyják magukat ilyen fiatal gyerekektől félrevezetni! Melyik munkásember teheti ki a családját a még nagyobb nyomorúságnak, csak azért, mert ő sztrájkolni akar. Ha az igazgatóság meg is tagadja kérésünket, kezeskedem róla, hogy a vasutasok Szent Korona egyesületének közbenjárására kapni fognak valamit. De vissza a telepre! Nem sztrájkolni, hanem dolgozni kell a munkásnak, ha azt akarja, hogy a bére megjavuljon.

Ez a beszéd már csak ártatlan szenteltvíz volt ennek a gyülekezetnek.

– Az ügyvéd úr csak menjen vissza az irodájába – mondtam. – Nekünk semmi bajunk nincsen, se orvosra, se ügyvédre nincsen szükségünk.

Feltettük a kérdést, s egyhangúlag a sztrájk mellett szavaztunk. Még ott megválasztottuk a sztrájkbizottságot, az egyik ligeti kertvendéglőben, bejelentettük a sztrájktanyát, s másnap furcsa nagy csend volt a városban.

A párt szónokokat küldött ki, akik hosszú, lelkesítő beszédeket mondtak, a miénk és más egyletek dalárdái énekeltek, a Népszava újságírói ott bolyongtak közöttünk, s másnap nagy cikk jelent meg a mi harcunkról s arról, hogy milyen jó hangulat van a sztrájktanyán, s biztosan győzni fognak a mi emberi követeléseink. A sztrájktanya éjjel és nappal tele volt emberekkel.

Az első éjszaka hazamentem, hogy kicsit kipihenjem magam, de addig se jutottam el, hogy lefeküdjek. Elővettem a Petőfi-könyvet, olvastam, és tele voltam izzó lelkesedéssel, mintha pálinkától mámorosodtam volna meg.

Ezen az estén a Talpra magyar kezdetű vers tetszett a legjobban. Szerettem volna odaállni a sztrájkoló társaim elé, és elmondani nekik valamit, ehhez a vershez hasonló lelkes, gyújtogató beszédet. Annyira izgatott voltam, hogy egy darab papírra írni kezdtem egy beszédet. Most jó lett volna, ha kéznél lenne a Vanczák könyve, talán valahogyan elindított volna a papíron, de így csak addig jutottam, hogy a Talpra magyar utolsó sorait írtam fel magamnak. A beszédet majd csak rögtönözve mondom el – gondoltam. Végül pedig ezekkel a szép sorokkal fejeztem be.

I. kötet 221

Az első nap tisztán, sztrájktörők nélkül múlt el. A megbízhatóbbak agitátor vagy ellenőri címet kaptak, s egész nap az útvonalon cirkáltunk. Csend volt, de ez a csend idegessé tette az embereket, mindenki a sztrájkról beszélt, a rendőrséget mozgósították, de semmi rendzavarás nem történt. Az utcák üresek voltak, s mintha feltűnően megszélesedtek volna. A villamosok megtisztálkodottan álldogáltak a remízben.

A második éjszaka, úgy éjfél felé, kitört belőlem a szónoklási kedv. A vezetőség úgy határozott, hogy az embereket, ha csak lehet, nem kell távozni engedni a tanyáról. A nagy táncteremben, padokon és asztalok tetején bóbiskoltak, csak a lassan csordogáló ital és a folytonos szónoklatok tartották bennük az életet. Minden szakma küldött ki szónokokat, akik az összmunkásság szolidaritásáról biztosították a sztrájkolókat, és biztatták őket a kitartásra.

Végre sor került rám is.

Egy asztal tetejéről beszéltem. Ilyen nagy tömeg előtt még nem álltam, valósággal megrészegedtem a rám bámuló fejektől. Órák hosszat készültem erre a beszédre, magamban elmondtam, s aztán kezdtem elölről. Azt hittem, ha felállok, az egészet csak úgy ki kell gombolyítanom magamból. De ahogy az első mondatokat kimondtam, megálltak a gondolataim, kiszáradt a torkom, alig tudtam a nyelvem forgatni. Csak a Talpra magyarból kiírt sorok táncoltak előttem a levegőben. De úgy éreztem, hogy még alig mondok valamit, és beszéltem, beszéltem azt, ami a nyelvemre jött, tűzzel és lelkesedéssel. Hallottam, hogy a hallgatóság helyeslőleg gyakran közbekiált, s ezek a kiáltások meglöktek, és beszéltem tovább, azzal az érzéssel, mintha egy hegyre másznék, felfelé. Egyre közelebb értem a csúcshoz, és egyre világosabb lett a fejem. Már azonos voltam magammal, és végre így fejeztem be a beszédet:

Jól beszélhettem, mert sokáig tapsoltak. Ennek az eseménynek a hatása alatt részegülten éltem napokig. Hittem a sztrájk szerencsés kimenetelében, de már a harmadik napon bomladozott a rend. Az emberek, amikor megtudták, hogy néhány kocsi az ellenőrök és mérnökök vezetésével megindult, nyugtalanok lettek, káromkodtak és átkozódtak a sztrájktörők ellen, de közben kezdték magukat úgy érezni, mintha ketrecbe lennének zárva. Állandóan a kapuk körül settenkedtek. Ezen az éjszakán már a bizottságok egy része se jött vissza. Óráról órára jobban helyreállt a forgalom, a kocsikon rendőrök, katonák és csendőrök vigyáztak a sztrájktörőkre. A szónoklatok mint üres kalimpálások hangzottak el az emberek felett. Azok, akik tegnap még a sztrájktörők ellen átkozódtak, ma már a vezetőséget kezdték szidni. Becsapottaknak érezték magukat, s nekünk volt annyi félnivalónk tőlük, mint a rendőröktől.

Aztán egyszerre összeomlott minden.

Az emberek százával tolongtak a remízek előtt, mint a vihar elől menekülő birkák kéredzkedtek be a csukott kapukon.

Egy bizottság állt velük szemben, s mintegy rostát tartott előttük. Voltak, akik átestek, voltak, akik visszapottyantak.

Másnap én is jelentkezni akartam az irodában, be se eresztettek a kapun.

Egy csomó kikészített munkakönyv közül a portás előkereste az enyémet, és átnyújtotta a rácson.

– El van bocsátva – mondta. – Ha még egyszer meglátjuk itt ácsorogni, átadjuk a rendőrnek!

Úgy éreztem magam, mintha az üres térben állnék. Aztán a föld is megindult alattam, valami sötét verembe csúsztam lefelé.

I. kötet 223
14

Sokáig nem kaptam munkát. De lehet, hogy nem is akartam komolyan munkába állni. Valahogyan elsüllyedtem önmagamban. Először összeütközésbe kerültem családi környezetemmel, s most mintha önmagammal is meghasonlottam volna. Napokon át egyedül csavarogtam, valamin gondolkoztam, de hogy min, nem tudtam volna megnevezni. Hétfőn és csütörtökön hajnalban elmentem a gyárak elé, hónom alatt a munkaruhával álldogáltam a kapuk előtt, de ahogy a munkanélküliek sandán és tolakodón körém szaporodtak, elment tőle a kedvem, hogy az első sorba furakodjak. Különben is nagyon kevés volt a felvétel, csak úgy ténferegtem ide-oda. Aztán bementem az egyletbe, és vitatkoztunk napokon át, legtöbbnyire kiéhezetten, mint a kutyák.

A munkanélküli segélyemből festéket vettem, és megint festegetni kezdtem. Időnként visszajött ez a szenvedélyem, s ilyenkor meg tudtam feledkezni a környező világról. A képeket megpróbáltam eladni. Esténként a kültelki kocsmákat jártam velük, kettőn sikerült is túladnom. Elég nagy olajképek voltak; az egyikért tíz, a másikért öt forintot kaptam. Ha akadt volna vevő, ez jó foglalkozás lett volna a számomra. De persze hogy több kép már senkinek se kellett. Amíg tartott a festékem, dolgoztam, aztán megint visszaestem a tétlenségbe. Komor és harapós voltam mindenkivel szemben.

Hogy szombatonként nem hoztam haza pénzt, az egész család élete rohamosan csúszott a nyomorúság lejtőjén lefelé. Belekóstoltunk a zálogadásba, először a kevésbé szükséges holmikat vittük be, aztán az ágynemű s végre a legszükségesebb ruhadarabok is bekerültek. Mindenből csak egy darabunk volt, amit magunkon hordtunk.

Pár hónap múlva a háziúr vacak bútorainkat kitette a kapu elé. Ki voltunk dobva, én átsétáltam az éjszakát, a többiek a szomszédoknál húzódtak meg.

Másnap még az eddiginél is kisebb lakásba költöztünk, s már az első havi házbért se tudtuk kifizetni. Ez a nyomorúság azonban nemhogy egymáshoz kényszerített volna bennünket, hanem még jobban szétvadított. Napirenden voltak a veszekedések, gyakran összeverekedtem a testvéremI. kötet 224mel, jobban mondva oktalanul, egy véletlen mozdulat elég volt ahhoz, hogy nekirontsak és megüssem. Ő nem is igen ellenkezett, már nagyon meglátszott rajta a terhesség állapota, olyan szomorúan nézett, hogy ettől egészen elvesztettem az eszem. Az anyám, hogy változtasson ezen az állapoton, felkereste a barátaimat, és elmondott nekik mindent.

Ezek a jó fiúk megpróbálták, hogy beszéljenek velem, hogy valahogyan visszatérítsenek a józan eszemhez. Nem boldogultak. Azzal érveltek, hogy szocialista vagyok, és így emberségesnek kell lennem. Ez rossz módszer volt. Hiszen éppen a szocialistaságom, ez a fanatikus hithűségem, ami leszoktatott a korcsmázásról, s nem engedte, hogy a Rozkához hozzányúljak, volt az, ami a testvérem ellen is fellázított. Úgy gondoltam, hogy az igazi szocialistának, ha a nagyvilágban nem is tud oly könnyen boldogulni, a szűk családi körben tűzzel-vassal ki kell irtani, ami az ő elvével nem egyezik. Márpedig abban, hogy a testvéremet becsapták, ebben az ő végzetes gyengeségét láttam, s a gyengéket félre kell takarítanunk az útból. Csak az első keresztényeknek lehetett ilyen nagy szívük és hóhérkarmaik egyszerre. Ismertem egy lakatost, sovány, elhasznált ember volt, de szigorú és kemény, mint egy isten. Teljesen a mozgalomnak élt, alig került be valamelyik gyárba, máris kidobták. Soha még csak jóllakni se tudott, azt hitte, a sztrájkcsinálás az, ami őt és családját is egyszer majd emberi sorsba segíti. Két gyereke és tüdőbeteg felesége volt, szerette őket, de csak harcolni tudott értük. De áldozni értük a maga akaratából semmit. S én ezt az embert igazi szocialistának tartottam. Erősen hatott rám a szavaival s cselekedeteivel, s a barátaim hiába beszéltek nekem a kötelességről, amivel a családomnak tartozom. Bizonyára ez nem egy egészséges állapot volt nálam, de ezen nem lehetett változtatni, valami nyomasztó terhek feküdtek a szívemen, ködösnek és utálatosnak láttam az egész világot.

Az egyik barátom bevitt a gyárba, ahol ő dolgozott. Elég jó munkám volt, hetekig türelemmel dolgoztam. Aztán megint adódott valami ütközőpont, alkalom ahhoz, hogy az üzemi renddel összeütközésbe kerüljek. Következtek a gyűlések, bizalmi férfi lettem, agitáltam a rossz bérek ellen, az általános elnyomatás ellen, s megint kikerültem az utcára.

I. kötet 225

Időközben a testvérem bekerült a szemfedélgyárba munkásnőnek, s az ő keresetéből tengődtünk.

Sokat olvastam ebben az időben, de ez sem okozott különösebb örömet, inkább csak valami belső éhségfélét csillapítottam a betűkkel. Nagyképűeknek és átlátszóan hamisnak találtam a könyvekbe szedett történeteket. Rozkával is összejöttem még néha, ő valósággal falta a betűt. De az ő könyvei egészen mások voltak, mint az enyémek. Szerelmi regényeket olvasott, s egészen holdkóros lett tőlük. Úgy kezdett beszélni velem, mintha állandóan tükör előtt állna, s észrevettem, hogy pirosítóval keni az ajkát, és púderozza is magát. Ha az én olvasmányaimról kezdtem beszélni neki, nem értette meg, amit mondtam.

– Ha nem tetszenek a könyvek, amiket olvasol – mondta –, miért nem keresel magadnak másokat. Az ember azért olvas, hogy felejtse a bajait, te pedig a könyvekkel is új bajokat szerzel magadnak.

– Olyan könyvet szeretnék, amiben nincs hazugság, de egyet se találok. Most olvastam a Germinalt, ez elég szép volna, de ott a végén az a ló, az nagyon feldühösített. Mikor a végére ér az ember, akkor látja, hogy az egészből olyan semmi lett.

A barátaimmal is beszéltem ezekről a dolgokról, de ők sem adtak igazat.

Valaki ajánlotta, hogy olvassam el Petőfi Apostolát.

A Petőfi kisebb verseit már sokszor elolvastam, ezeket a dolgokat, kivéve a szerelmi verseket, szerettem is, de a hosszabb versek nem érdekeltek. Nem szerettem olyan egyforma tempóban olvasni órák hosszat. Mintha kocsi elé fogták volna az embert, mintha egy gombolyag spárgát kellett volna végigennie az embernek, aminek lehet, hogy van valami érdemes dolog a végén, de istenem, mért kell ezt így csinálni.

Egy este rászántam magam, hogy elolvasom az Apostolt. A többiek már aludtak, gyertyavilágnál olvastam, hideg volt, s ez a történet is olyan nyomorúságos és unalmas volt, hogy majd megfagytam. Nem tudtam megérteni, mit találhatnak ebben szépnek és elragadónak. Gyerekkoromban voltam egy vándor panoptikumban, nagyon nem tetszettek ezek a rémes viaszfigurák, s most tisztán visszajött ez az érzésem. Ez az Apostol egyáltalán nem volt érdekes vagy okos ember, csak járt a szája, s én úgy érezI. kötet 226tem, mintha nem is ő, hanem más beszélne helyette, olyan volt, mint azok a panoptikumi alakok, s valami olyan szagot is éreztem, ami az elfojtott gyertya után marad vissza.

De ha már újra benne voltam ebben a könyvben, nem akartam félretenni, amíg a többi hosszú dolgot is meg nem ismerem. Reggel a János vitézt vettem elő. Ez szép dolog, s a legjobban tetszett eddigi olvasmányaim közül. Igaz, hogy ez nem egy közönséges történet, de hiszen én nem is közönséges, hanem nagyszerű dolgokat kerestem. A Bolond Istókot már megint nem találtam ilyen jónak, mulattam rajta, de mikor letettem, az egész történet kiment a fejemből. A János vitéz történetére úgy gondoltam vissza, mint mikor az ember hosszú hánykolódás után a tiszta folyóban megfürdik.

A barátaim kinevettek. Nem értették meg, hogy egy szocialistának hogyan tetszhetik jobban a János vitéz, mint az Apostol.

Nem tudtam jobban kimagyarázkodni, de semmi kétségem nem volt afelől, hogy velük szemben nekem van igazam. Megfogadtam, hogy én is megpróbálok valamit írni. Legjobb az, ha az ember mindjárt megmutatja, hogy mit gondol. Napokon keresztül órák hosszat ültem a Petőfi könyve előtt, és tanulmányoztam, hogy hogyan csinálta ő a verseket. Azt hittem, valami fortélya van a dolognak, s arra előbb rá kell jönnöm. Nem lehet ördögi dolog, hiszen úgy forrtak bennem az érzések, csak le kellene írni. Úgy kezdtem meg, hogy rövid dolgokat kiírtam a könyvből, és itt-ott egy sort tettem a sorok közé, amit én találtam ki. A végére is olyan szavakat tettem, mint Petőfi. Már tudtam, hogy ezeket a szavakat rímeknek hívják. Egyáltalán nem ment olyan könnyen a dolog, mint ahogyan elgondoltam. Egész éjszaka elspekuláltam, s alig tudtam három-négy sort közéírni a kis versbe.

Ezeket a dolgaimat megmutattam a Rozkának, és ő megdicsérte. Néhány hét múlva írtam egyet, amit egészen én találtam ki, s ez a vers róla szólt. Nagyon tetszett neki. Azt mondta, hogy az anyja egy szerkesztőnek is mos, akit Erényi Nándornak hívnak, s hogy hagyjam nála a verset, s elviszi annak megmutatni.

Ettől úgy megrémültem, mintha valaki meztelenre akart volna levetkőztetni a nyílt utcán.

I. kötet 227

– Nem adom – mondtam. – Ez még biztosan nem olyan jó, hogy másoknak megmutassam. Nem engedem egy szerkesztőtől lenézni magam.

A Népszavában is jelentek meg versek, alig vártam a vasárnapot, hogy olvashassak valami új dolgot. Ezek közül Csizmadia Sándor írásait szerettem a legjobban. Megtudtam, hogy ez az ember egy közönséges parasztlegény volt, elkergették a faluból, mert szocialista lett, verseket kezdett írni, s most a Népszava szerkesztőségében költő. Ez a történet nagyon bátorítólag hatott rám. Amit egy szolgalegény tud, mért ne tudná egy lakatos is – gondoltam. A barátaim hiába nem szerettek erről a témáról beszélni, szombat esténként előhoztam nekik az új verseimet, és nem hagytam nyugtukat, beszélniök kellett ezekről az ügyekről is.

Határozottan felengedett körülöttem a köd, friss, eleven érdeklődéssel néztem a világba. Az anyámmal is összebékültem, s komolyan utánajártam, hogy kapjak valami munkát. De már nem a régi szeretettel nyúltam a kalapácshoz, ez a munka már csak kényszerű rossz volt számomra, pénzkereset és semmi egyéb. A munkásmozgalomnak és a verseknek éltem. Ha valami gondolat eszembe jutott, otthagytam a munkát, és elmentem a klozetra, hogy a megfogott gondolatot vagy verssort beírjam a noteszembe. Így állandóan a gyomorfájást kellett játszanom még a szaktársaim előtt is. Ha pedig valami visszaélést vagy rendellenességet észrevettem a gyárban, rögtön szóvá tettem. Izgató voltam a szó szoros értelmében, és egyéni célok nélkül. A mozgalomcsinálás nem a magam helyzetének a megjavításáért történt, az érdekelt engem a legkevésbé, hanem egyszerűen az volt a természetem, az a proletár voltam, akiben talán évszázadok megbántásai éltek, aki az apja és öregapja elnyomatását is most akarja jóvátenni.

És jöttek megint a sztrájkok és kidobások, a munkanélküliség. Ahová újólag beléptem, megszerettek, de aztán kitoltak, mintha ragályos nyavalyát terjesztettem volna. Az egylet vezetősége se volt velem megelégedve. Egy munkanélküli gyűlést rendeztünk, és ott szónokoltam Peyer ellen. Amiket elmondtam, azok igazak voltak, de mégis beidéztek a központba, megfenyegettek, hogy kizárnak az egyletből, egyelőre büntetésül párunktól megvonták a heti segélyt.

Ez gyalázatos igazságtalanság volt, de sajnos, tűrnöm kellett, a munkaI. kötet 228nélküliek, akik együtt csinálták velünk a vezetőség ellen tüntető gyűlést, meggyávultan félreálltak, még tanúkat sem tudtunk összeszedni magunk mellé. Ilyen volt a szaktársak túlnyomó része, s ezt sokáig nem tudtam megérteni, vagy szó nélkül tudomásul venni. Az ő szocializmusuk valami egészen más volt, mint az enyém. Ha valahol sztrájkot csináltunk, még a legbátrabbak is tele voltak kétséggel, és remegtek annak a lehetőségétől, hogy ha vesztünk, kidobják őket az utcára. Ugyanezek az emberek azonban a nagy elbocsátások idején szó nélkül tudomásul vették az esetleg hónapokig tartó munkanélküliséget. Mindent csak a maguk kis érdekeiért csináltak, vagy éppen a családjaik érdekében, akiket valahogy kívüllevőknek gondoltak a nagy közösségen. Olyanok voltak ezek, mint a kikeresztelkedett zsidó, beiratkoztak a munkásság forradalmi egyesületeibe, de valóságban megmaradtak jámbor kispolgárnak.

Két életet éltek, az egyik volt az, amit a szájukon kibeszéltek, ez vörös és lobogó volt, a másik volt az egész belső természetük, amit leginkább csak a gazdagok iránti irigykedés tartott izgalomban. Nekem nem voltak kölönceim, barbár és magányos ember voltam, amit elgondoltam, azt végre mertem hajtani.

Egy este otthon bóbiskoltunk az anyámmal és két kisebb testvéremmel, mikor a Mariska hazajött. Alig lépett be az ajtón, nyöszörögve azt mondta:

– Jaj, mamácskám, rosszul vagyok. Mindjárt meghalok.

Lámpát gyújtottak. A meghízott fiatal lány halálosan sápadt volt, vacogtak a fogai.

– Rosszul vagy, csibüském – mondta az anyám, és ügyetlenül tipegett, nem tudta, hogy mibe kezdjen. – Menj el, fiam, hazulról – mondta nekem –, menj, a Mariska rosszul van. Istenem, egy kis tüzelő sincs a házban.

Kitört belőlem a durva, feneketlen káromkodás. Hiába, még mindig nem tudtam ebbe a változhatatlan dologba beletörődni. Dühöngtem, valami ütőszerszámot kerestem, hogy most végre agyonüssem ezt a nyöszörgő lányt.

Ő rám se nézett, egészen el volt foglalva magával. Az anyám sírt, belém kapaszkodott, és sikerült neki valahogy kituszkolnia a konyhába.

I. kötet 229

A nagyobbik testvérem elszaladt a bábaasszonyért, a kisebbik elment tüzelőt kölcsönkérni a háziúréktól.

Mint egy megvert, lekötözött állat, mozdulatlanul ültem a konyhában. Kint szép, világos este volt, láttam, ahogy a háziúr két fiatal lánya ott leskelődik az ablakunk alatt.

Hallottam az anyám és a bábaasszony suttogását. De a testvérem csendes volt, mintha meghalt volna.

Nemsokára már a gyerek visítása is kihallatszott. Nagyon fájtak ezek a hangok, s ha a természetem megengedte volna, bizonyára sírva fakadtam volna. De nem emlékszem rá, hogy valamikor is sírtam volna józanon. A kiömlő könnyek helyett megkövesedtek bennem a fájdalmak, és felkarcolták a szívem és a torkom, hogy csak ordítani tudtam.

Később kinyílt a szobaajtó, anyám magasra tartotta a lámpát, a bábaasszony pedig a becsavargatott új emberkét hozta ki hozzám.

– Nézze meg, rossz báttya, milyen szép kislány ez – mondta az asszony. – Most aztán bocsásson meg a húgának, ő már anya, szegényke, és ártatlan, mint egy szent. Még moccanni se mert szegényke, pedig hogy fájhatott neki.

A gyereket odatartották elém, láttam, hogy kis vörös gombóc az egész, de úgy tettem, mintha nem is látnám, mintha egyáltalán nem lennék rá kíváncsi.

A bábaasszonynak nem feleltem, tudtam, hogy ő keresztényszocialista, szóba se akartam állni vele.

15

A szocialisták mozgolódásaival a munkaadók is szervezetbe tömörültek. És elkezdődött a lázongó munkások megrendszabályozása. Százan és százan a feketelistára kerültek, én is ezek között a kiválasztottak között voltam. Hiába adtam be a könyvet a portásnak, az irodából visszaküldték. Egy tennivalóm lett volna, elmenni Pestről, de ki volt téve az ember annak, hogy ez a feketelista-rendszer a vidéket is behálózza, s különben is, aki munkás egyszer hozzászokott Pesthez, öngyilkosságnak tartja a vidéki I. kötet 230suszterkodást. A reménytelen ácsorgások és a nagy éhezések ideje volt ez. Eggyel megszaporodott a család, s egyedül csak a testvérem dolgozott. Ez a pénz csak arra volt jó, hogy éhen ne haljunk, lassan eladogattuk a legszükségesebb holmikat is. Már az ágyakra is sor került. Az egyiket eladtuk, én egy kölcsönkért tábori ágyon aludtam a sarokban. Csak úgy hírből ismertem a menhelyeket, de bizonyos, hogy ott is emberségesebb élete lehetett egy csavargónak. Hogy az éhséget ne érezzem, délig a priccsen maradtam, a kisgyerek betakargatva ott szuszogott mellettem. Szép kis teremtés volt, nem haragudtam rá, sőt szerettem. Jólesett, hogy melegítem a kis testét, s jólesett, hogy olyan békességesen megvan mellettem.

Éjszakánként sokáig fent voltam, és verseket írtam. A mozgalmi tevékenységből erősen ki voltam szorítva, így ezekben a dacos, káromkodó és egy jobb jövőt jósolgató firkálásokban éltem ki a nyugtalan természetem. Ha valamit megírtam, fölkeltettem az anyám, hogy hallgassa meg. Álmosan nézett rám, én többször is felolvastam az írást, és ő mindig megdicsérte. Kívüle alig volt valaki, akinek a dolgaimat megmutattam. A barátaim nem érdeklődtek az ilyesmi iránt, szerettem volna valamelyik szerkesztőségbe fölmenni velük, vagy valamelyik híres íróhoz, de nem tudtam a módját kitalálni. Az egyletben egyszer az egyik műkedvelőnek, aki szavalni szokott, megmutattam pár újabb versem, s ez az ember segítségemre volt az első lépéseknél. Véleményt nem mondott, de tanácsolta, hogy menjek föl Csizmadia Sándorhoz, ő majd megmondja, mit érnek az írásaim, s mit kell csinálnom, ha tovább is írni akarok. Azt mondta, hogy Csizmadia most a legnagyobb költő Magyarországon, s hogy a munkásság büszke lehet rá. Sokáig lelkesülten beszélt róla, elmondta, hogyan néz ki, milyen szíves ember az elvtársakhoz, ő már sokszor volt nála újabb szavalni való versekért. Csak az a kár, hogy olyan nagyképű felesége van. Az is szolgáló volt valamikor, de most nagyságát játszik. El is várja, hogy az ember így mondja neki, s hogy kezet is csókoljon.

Valahányszor ott voltam, mindig a díványon feküdt, s szinte éreztem, hogy tolja előre a kezét, hogy az ember megcsókolja.

Erősen elment tőle a kedvem, hogy fölvigyem a verseimet, hiába dicsérte föl előttem olyan nagyon Csizmadiát, ha igaz az, amit a feleségéről mondott, akkor ő nem az én ideálom. Ezeket a családi puhaságokat szívI. kötet 231ből utáltam. Én úgy éreztem, az az ember, aki otthon ilyen gyönge, megengedi, hogy a felesége ilyen dáma legyen, az nem lehet igazán forradalmár. Mért prédikál az ilyen ember harcról, keményszívűségről, amikor ő egészen másképp rendezi be az életét. Ha valaki komolyan azt akarja, hogy megszűnjön a gazdagok és szegények közötti különbség, akkor hogyan engedheti meg, hogy a felesége nagysága legyen. Az ember vagy ilyen, vagy olyan, de aki nekem a forradalomról prédikál, az nem lehet más otthon se. De sajnos, ez a munkásoknál is így van, s legtöbbnyire ez az oka annak is, hogy a sztrájkjaink elbuknak. A legtöbb munkás azért lesz sztrájktörő, mert urat akar csinálni a gyerekeiből. Sokáig gyötrődtem ezek fölött a kérdések fölött. Mégis, nem volt egyéb választásom. Kíváncsi voltam, hogy mit szólna ez az ember a verseimhez. Rászántam magam, hogy felmegyek hozzá. De megfogadtam, hogy inkább kidobatom magam, de kezet nem csókolok a feleségének.

A mi nyomorúságos fészkünkből mintha a mennyországba jutottam volna be. Cseléd nyitotta ki az ajtót, és ő is engedett be a szobába. De előbb kikérdezte, ki vagyok és mit akarok.

Este volt, függőlámpa égett a szobában. Csizmadia papucsban és könnyű kabátban az asztalnál ült, valamit olvasott és pipázott. Különösen érdekes ember volt, szép nagy fejjel, göndör hajjal és bajusszal.

Egy pillantással szétnéztem a szobában, az asszony valóban a díványon feküdt, és nagyon szépnek látszott. Elkaptam róla a szemeimet, mintha nem is láttam volna. Az istenért se csókolok neki kezet – gondoltam. – Nem hozzá jöttem, semmi közöm hozzá – odamentem az asztalhoz, és megmondtam a nevem.

– Pár verset hoztam magammal – dadogtam. – Nagyon szeretném, ha a Csizmadia elvtárs megnézné őket. Nem régen írok, de úgy érzem, hogy lehetne belőlem valami, ha valaki talán segítene, de a munkásosztályban kevés ember van, aki versekkel foglalkozik.

Éreztem, hogy ügyetlenül fecsegek, de nem tudtam megállítani magam. Ha az asszony nem feküdt volna a díványon, bizonyára okosabban viselkedtem volna. Nem akartam, hogy valahogy szóhoz juthasson, s esetleg azt mondja, jöjjek oda és csókoljam meg a kezét. Lehet, hogy nevetséI. kötet 232gesnek látszottam ebben az erős világításban, de inkább nevessenek rajtam, mintsem hogy megalázzanak.

– Üljön le, elvtársam – mondta az ember nyugodtan –, és adja ide a dolgait.

Gondosan, fehér irkalapon voltak leírva a versek. Átadtam, mint egy törvényszéki iratot, amire az elítéltetésem és megjutalmazásom van írva, s az átvevőtől függ, hogy melyiket olvassa le róla. Figyeltem az arcát, egyetlen izma nem mozdult, valósággal kőből volt kifaragva ez a fej.

Az elsőt elolvasta, és azt kérdezte, hogy hány iskolát végeztem.

– Négyet!

Aztán elolvasta a többit. Mikor kész lett velük, azt mondta:

– Ezek a dolgok, kedves elvtársam, se jók, se rosszak, de leginkább nem versek. Ahhoz, hogy valaki hasznos tagja legyen a munkásmozgalomnak, nem muszáj, hogy az illető verseket tudjon írni. Az valószínű, hogy maga egyáltalán nem tud verseket írni. A rossz frázisok rossz rímbe szedése valósággal mániává lett a fiatal elvtársaknál. Milyen mestersége van?

– Lakatos.

– No látja, az egy egészen szép mesterség! Ha valaki tud jó gépeket csinálni, az is van olyan szép és hasznos dolog, mint a versírás. S a mesterségéhez talán van is tehetsége, ezen a másik területen azonban aligha lenne magából valami. Ahhoz, hogy valaki verseket írjon, legalábbis azt kell tudnia, hogy mi az a mondat, és hogyan kell leírni egyes szavakat. Tudnia kell, hogy a volt-ot nem vót-nak írjuk. Itt minden második szóban hiba van. Vegyen egy magyar nyelvtant, és szépen tanulja meg a helyesírást, aztán ha még marad ideje, vegyen egy stilisztikát vagy poétikát, abból majd megtanulhatja, hogyan kell egy versnek kinézni. Az irodalom nem azt jelenti, hogy az ember leül a tiszta papír elé, és összefirkál rá mindenfélét. Egészen okos dolgokat mondhat az ember szaktársainak, de a vers, az egészen más. Mindennek megvan a maga törvénye.

Átvettem az irkalapot, s elmentem, mintha leforráztak volna. Napokig tönkre voltam téve. De aztán úgy gondoltam, nem kell szentírásnak venni, amit Csizmadia mondott. Majd én megmutatom neki, hogy nincs igaza. De azért vettem nyelvtant is és stilisztikát is. Beláttam, hogy a szavakat valóban nem tudom helyesen leírni, s hogy a versírásnak tényleg vannak I. kötet 233szabályai. A nyelvtant csak átolvastam, a stilisztikával azonban többet foglalkoztam. Kemény dió volt a számomra. A sokféle jel és szabály nehezen akart a fejembe menni. Ha verset akartam írni, úgy csináltam, hogy először a vízszintes és görbe jeleket felrajzoltam egy papírra, aztán erre a skálára írtam a sorokat. Kicsit úgy éreztem, mintha kötőféken vezetgetne valami láthatatlan kéz, ez sokban csökkentette előttem az írás érdekességét. Később aztán nem írtam fel a jeleket, már ezekre a ritmusokra születtek meg bennem a sorok, s csak utólag skandáltam végig a verseket. Nem volt ördögi dolog ezeket a szabályokat megtanulni, de igaz, hogy azt sem éreztem, mintha ezáltal jobban meg tudtam volna írni azt, amit akartam. Ez csak olyan elkényszeredett munka volt így, s egy időre abba is hagytam a versírást. Elhatároztam, hogy regénybe kezdek, ott szabadon és annyit írhat az ember, amennyit akar.

Éjjel és nappal dolgoztam. Nem kellett valami különös témát keresnem, a mi életünk éppen jó volt ahhoz, hogy egy szomorú és igazságos regényt csináljak belőle. De hogy még igazabbnak látsszon a dolog, egy parasztcsalád életét is hozzákevertem a mienkhez. Ezt a családot még gyermekkoromban ismertem, s emlékeztem rá, milyen állati sorban éltek. Az egész történet azzal kezdődött, hogy az anya haldoklott az ágyban, s az apró gyerekek ott guggoltak, feküdtek mellette a sötét szobában. Az apa iszákos ember volt, s most is a kocsmában mulatott. Az asszony reggelre meghalt, s vergődésében maga alá temette a legkisebbik gyermekét is, úgyhogy a szomszédok két halottat találtak az ágyban. A gyereket elvitték a szomszédok, s ezek egyikéből alakult ki a mi családunk.

Vasárnap délután eljártak hozzám a testvérem barátnői, s így mikor sokan voltunk együtt, hangosan felolvastam azokat a részleteket, amiket hét közben írtam. A hallgatóság hangosan végigsírta a felolvasást. Hittem, hogy nagyon sikerült a dolog, hiszen én már jó néhány regényt végigolvastam, de egyik sem hatott úgy meg, mint ahogyan az én írásom ezeket meghatotta. A lányok csodálkoztak azon, hogy ilyen történeteket ki tudok találni, és mind szerelmesek lettek belém.

A felolvasás után társasjátékot kezdtünk játszani. Kettőnek ki kellett menni a konyhába, súgtak egymásnak valamit, s azt a szobában levőknek bizonyos formák között ki kellett találniok. Így kerültem ki a konyhába I. kötet 234egyedül egy-egy lánnyal, és ott megöleltem és megcsókoltam a partneremet. Két fekete zsidólány is volt köztük, testvérek voltak, ezekkel szerettem legjobban játszani. Dús szemöldökük és göndör, fekete hajuk volt, úgy tudtak csókolni, hogy valósággal lázbeteg lettem tőle. Meggyulladtam és fáztam egyazon pillanatban. Órák hosszat tartottak ezek a játékok, utána halálosan elfáradtam, s másnap az ajkam körül apró lázvimedlikkel ébredtem. A testvéremmel még mindig nem voltam beszélő viszonyban, de már nem is verekedtem vele. Ezek a játékok és a kisgyerek is nagyban leszerelték az ellene való haragomat. Kegyetlenek voltak a napok, amiket most éltünk, de remények csíráztak bennem a jövőre, hogy hogyan és milyen úton fogom ezeket a reményeimet beérni, nem tudtam, de mégis valami célját, értelmét láttam annak, hogy vagyok.

Készen lettem a regénnyel, meg voltam vele elégedve, kegyetlenül szomorú történet volt. Úgy éreztem, ha ezt valaki elolvassa, egészen más emberré válik tőle. Kicsit mintha hasonlított volna Petőfi Apostolához, de nem baj, most, hogy visszagondoltam rá, nem is találtam olyan rossznak ezt a verset, mint mikor elolvastam.

A regényt két vastag irkában, nagyon vigyázva a helyesírásra, leírtam még egyszer, s felvittem a Népszava szerkesztőségébe. A szerkesztőhöz nem lehetett mindjárt bemenni, a szobában, ahol vártam, újságírók dolgoztak, boldog voltam, hogy percekig nézhettem ezeket a papír fölé hajolt embereket. Gyönyörű élet lehet ez, napról napra így leírni azt, amit gondolunk, s még pénzt is keresni vele. Feltettem magamban a kérdést, mit válaszolnék, ha most azt mondaná valamelyik újságíró – üljön le, elvtárs, és írja meg maga is, amit gondol. – Megfogalmazni se tudom a mondatokat. Nagyon szerettem volna már a szerkesztő előtt állni, átadni a regényem, és mielőbb eltűnni a szerkesztőségből.

Szabados Sándor volt a szerkesztő, kellemes, sovány ember, szívesen fogadott.

– Mit kíván az elvtárs – kérdezte, és széket adott.

Éreztem, hogy tüskék vannak a torkomban, alig tudom kimondani a szavakat. Mégis talán jobb lenne, ha mogorva és bántó lenne ez az ember, akkor mindjárt beletaláltam volna magam a helyzetbe, így szégyelltem magam, ügyetlen voltam, mint valami fababa.

I. kötet 235

– Egy regényt hoztam föl – mondtam –, és nagyon szeretném, ha a szerkesztő elvtárs elolvasná. Talán leközölhetné a Népszavában. Már több elvtárs olvasta, és nagyon megható dolognak tartják.

– Maga írta?

Egy pillanatig vártam a válasszal, mondjam-e meg, én írtam, de mégis így határoztam.

– Igen, én írtam. Nagyon sokáig dolgoztam rajta.

– Hagyja itt az elvtárs, és jöjjön fel egy hét múlva. Majd meglátjuk, mit lehet csinálni vele.

Kezet fogott, és folytatni kezdte a maga dolgát.

Még mondani szerettem volna valamit a regényről, szerettem volna kicsit megmagyarázni, nehogy véletlenül félreértse. De beláttam, hogy nem alkalmatlankodhatom tovább. Az ajtóból azért visszafordultam:

– Kérem, én gyári munkás vagyok, s így nem értem rá a regényt helyesírásban megcsinálni. Ezt a részt csak úgy gyorsan köllött elvégeznem. De ha a szerkesztő elvtársnak tetszik majd a dolog, akkor kérek szabadságot, és helyesírásban is megírom.

A szerkesztő kellemesen mosolygott:

– Jól van, elvtárs, erre még ráérünk.

Elhatároztam, hogy senkinek sem szólok, hogy fent voltam a szerkesztőségben. Ezt a fogadalmamat meg is tartottam egy hétig. Hétfőn kellett volna felmennem a válaszért. De sehogy sem volt hozzá bátorságom. Az egyik barátomat beavattam titkomba, és őt küldtem föl a válaszért. Lent maradtam az utcán. Nem sokáig kellett várakoznom.

– No, mi újság? – kérdeztem a fiútól izgatottan.

– Már ki volt készítve – mondta –, és nagyon szíves volt az a fekete elvtárs.

– Az a szerkesztő.

– Azt mondta, csak dolgozz tovább, lesz belőled valami.

– Azt nem mondta, hogy ezt a dolgomat csináljam meg helyesírásban?

– Nem. Semmi többet nem mondott, biztosan nagyon sok dolga volt.

– Azért megcsinálom helyesírásban – mondtam fölényesen. – Ez olyan jó dolog, hogy megérdemli a fáradságot.

Sokat beszéltem, úgy, mint aki egészen beavatott az irodalom és a I. kötet 236szerkesztőségek dolgaiba. Mindez azonban csak olyan külsőséges fecsegés volt. Magamban szomorú voltam. Tudtam, hogy fent nem tetszhetett a regényem, s komolyan fájt ez a csalódás. De azért nem lamentáltam, és nem engedtem magam eltéríteni a megkezdett útról.

Az anyámnak is elmondtam az esetet, azzal a kis módosítással, hogy nagyon jónak találták a dolgot, és majdnem elfogadták, hogy a lapban megjelenjen.

– Hát mért nem kérted meg őket? – mondta az anyám. – Mégiscsak szép az, ha valaki az újságban megjelenik.

– Majd legközelebb, biztosan már sok írás van náluk elfogadva. Nem akartam erőszakolni a dolgot.

Megint a versek felé fordultam. Sokat írtam, s mindenkinek, akit megfoghattam hozzá, felolvastam. A kezemből nem adtam ki az írást. Hiú voltam a dolgaimra, s még nem voltam benne biztos, rendben vagyok-e már a helyesírással. Ez a butaság annyira félszeggé tett, hogy minden cselekedetemet befolyásolta. Nagyon szégyenletesnek tartottam, hogy egy fiatal munkás nincs tisztában a helyesírással. A nyelvtant elővettem néha s tanulmányoztam az ostoba szabályokat. Ezek nélkül egészen jól meglehetne a világ, mért kell ilyen kellemetlen dolgokat kitalálni?

Az anyám időnként, de mindig nagyon óvatosan megkérdezte: ha rendszeresen utánanéznék, nem lehetne-e valahol valami munkát kapnom?

Ilyenkor megfogadtam, hogy akár napszámosnak is elmegyek, s pár napig valóban komolyan szaladgáltam munka után. Hiába, a feketelistára került munkás rosszabb volt ekkor a rablógyilkosnál.

Egyik nap azzal a hírrel jött haza az anyám, hogy egy földink, akit jól ismertünk hazulról, csavargyárat nyit a külső Váci úton.

– Holnap elmegyek hozzá – mondta –, s talán oda bekerülhetsz.

Egy hónap múlva dolgozni kezdtem az Áigner és Fábián-féle csavargyárban.

I. kötet 237
16

Adósságaink miatt, amiket hiába akartunk, nem tudtunk megfizetni, megint lakást kellett változtatnunk. A Csáky utcába költöztünk. Hónapokig egyhuzamban munkában voltam, s egész szépen összeszedtük magunkat. Aztán megint jött a bérmozgalom a gyárban, s megint a sztrájk. Nehéz és szívósan tartó harc volt ez. Megválasztottak bizalmi férfinak, s követeléseinkkel oda kellett állnom a főnök elé, aki pedig csak úgy kegyelemből vett fel annak idején.

Jogosan haragudhatott rám, talán meg is érdemeltem, hogy háládatlannak tartson, de nekem állnom kellett a harcot, és álltam is. Különben sem tartoztam a gyenge elhatározású emberek közé, ebben a dologban meg éppen következetes, sőt fanatikus voltam.

Az egyik reggelen még ágyban voltam, mikor eljött hozzánk a gyáros szobalánya.

– Kéreti a nagyságos úr, hogy jöjjön el hozzánk, beszélni szeretne magával valamiről.

– Nem – mondtam. – Mondja meg az Áigner úrnak, hogy én most nem mehetek az ő lakására. Nagyon sajnálom, hogy ez így van, de mi most sztrájkolunk, s én bizalmi férfi vagyok, tehát nem mehetek el a gyáros lakására beszélgetni.

Az anyám azt mondta, hogy ez sértés, s hogy ezt nem érdemli meg tőlem a gyáros.

– Nem kell azért senkinek rosszat gondolni, ha te beszélgetsz vele. Istenem, hát ő is olyan ember, mint mi vagyunk.

– Nem! – mondtam – azt nem lehet. Ez árulás lenne a munkástársaimmal szemben. Ezt nem lehet megtennem. Én nem haragszom erre az emberre, de mi két világban élünk, s most harc van közöttünk.

– Én már látom, hogy ennek megint rossz vége lesz.

– Az lehet, hogy elveszítjük a sztrájkot, de ennek nem akarok én az oka lenni.

Nehéz volt tartani magamat. Igaza volt az anyámnak, már éppen elegünk lehetett a nyomorgásból, s ha kidobnak a gyárból, kezdődik az egész elölről. De ki tudna ezen változtatni, az események jönnek, és elsodornak I. kötet 238bennünket az útból. Kiből gazember, kiből koldus lesz. Én természetemnél fogva az utóbbiakhoz tartozom.

A gyáros a sztrájktanyáról hívatott el. Nem a lakására, hanem a gyári irodába, állítólag nem privát beszélgetésre. El kellett mennem hozzá.

– Üljön le, fiatal barátom – mondta. – Ne gondolja, hogy rossz útra akarom magát csábítani. Én is modern ember vagyok, elismerem, hogy a munkásság követelései jogosak. Ismerem, hogy milyen a mai munkás helyzete, de viszont maguknak is tekintettel kellene lenniök arra, hogy alig pár hónapja nyílt meg a gyár. Eddig csak a kész tőkét fogyasztottuk. Miből adjuk meg most a kívánt bérjavítást?

– Kérem, én nem mehetek bele ilyen dolgok fejtegetésébe. Csak azért jöttem, hogy üzenetet vigyek az elvtársaknak.

– Mondtam, ne legyen gyanakvó velem szemben. Én most nem is úgy beszélek magával, mint egy munkásommal. Hiszen, ha így tekinteném magát, akkor fel sem vettem volna. Én vétettem a munkaadók szövetsége ellen, mikor magát a feketelistáról levettem. Az embernek nemcsak érdekei, hanem szíve is van. Hallottam a kedves mamájától, hogy maga verseket is ír. Nem is értem, egy igazán intelligens fiatalember mért mászik bele ennyire az ilyen dolgokba. Az én gyáramban mind szervezett munkás van, én elismerem a szervezetet, de nem szabad elvadulni. Ma már ott tartunk, hogy az értelem kormányozza az ember cselekedeteit, nem a felizgatott indulat. Maga előtt, mint intelligens fiatalember előtt szép jövő áll, ne akarjon mindenáron a saját szerencséjének az elrontója lenni. Elhatároztam, hogy ismeretségünkre való tekintettel felajánlom magának a vicemesteri állást a lányok felett. Az egész géposztályt maga fogja vezetni.

– És mit kíván ön ezért tőlem?

– Semmit.

– Semmit?

– Tessék, ezen a cégpapíron van a szerződési forma. Aláírja a nevét, és kész.

– Ezt én nem tehetem meg. Ez a munkatársaim elárulása lenne. Ha a sztrájknak vége lesz, akkor örülni fogok az ön bizalmának, de most nem írhatok alá semmit.

Készülődtem elmenni.

I. kötet 239

– Ennyi maradiságot fel se tételeztem volna magáról. Maguk nevezik magukat modern szocialistáknak? Konzervatívabbak és kicsinyesebbek, mint egy rabbinövendék. Ajánlom, hogy gondolja meg. Ha mester lesz, akkor nem szólhat magának senki semmit. Akkor már nem tartozik a közönséges munkások közé.

– Ha tudtam volna, hogy csak ezért hívott ön, fel sem jöttem volna – mondtam. – Most már biztos vagyok benne, ha elveszítjük a sztrájkot, akkor kidob a gyárból. Pedig én szívesen megmaradtam volna.

– Nemcsak magát, hanem az összes főkolomposokat kidobom. Izgága szocialista ide be nem teszi a lábát. Aki nincs megelégedve, annak adjon az egyletük állást. Alázatos szolgája.

Éreztem, hogy máris ki vagyok dobva a gyárból. Még ha mi győznénk, akkor sem maradhatnék bent. Mikor a többieknek elmondtam a gyáros és köztem lefolyt beszélgetést, kedvetlenül hümmögtek, és meglátszott rajtuk, nem hiszik el, hogy én mindvégig így viselkedtem. Ezt nem mondták meg szóval, de olyasmiket kérdezgettek, amiből könnyű volt eltitkolt gondolataikra és érzéseikre következtetnem.

Két hét múlva elveszítettük a sztrájkot, s vagy huszadmagammal visszakaptam a munkakönyvemet.

Az anyámat, aki mosni járt a gyárosékhoz, szintén elküldték.

Megint elkezdődött a lejtőn lefelé csúszás.

Kiállítottak bennünket a munkából, csak arra várhattunk, hogy valaki napról napra segítsen rajtunk. Én voltam a ház feje és egyben a leggyámoltalanabb az egész családban. Még csak kölcsönöket se tudtam szerezni. Néha azt gondoltam, hogy maholnap sikerül valami pénzt keresnem az írással. De ezek a kétségbeesett ember vak reményei voltak. Fogalmam se volt arról, hogy milyen kenyérharc folyik az irodalmi tereken, azt hittem, ez a pálya szabad lehetőségeket ad az érvényesüléshez, az írók mind jó és komoly emberek, hiszen mindnyájan az emberiség érdekében beszélnek, boldog lehet az, aki közéjük téved. Hogy ez nem egészen így van, hogy a könyvek mögött bujkáló emberek hozzánk hasonló robotosok és egymás ellen tülekedő koldusok, s hogy én még végtelen távolságban vagyok az ő képességeiktől, ezekre nem is gondoltam. Olvastam és írtam megrendíthetetlen kitartással. Azt hittem, a világ közepében állok, csak I. kötet 240napok kérdése, hogy a titkot megoldjam, s bizonyára még sohasem álltam süketebbül és vakabbul a reális élettel szemben.

Egy fiatal házaspár költözött a mellettünk levő lakásba. Az asszony szőke volt, kíváncsi és barátkozó természetű, a férfi kövérkés, borotvált arcú, és nagy művésznyakkendőt viselt. Később megtudtam, hogy költő és a Népszava munkatársa. Ezt az egész ház tudta róla. Délután két óra felé mindig kiállt a gangra hajadonfőtt. Úgy látszott, hogy valamin nagyon komolyan gondolkozik, biztosan ilyenkor találja ki a verseit – gondoltam –, és az egész látványtól nagyon meg voltam hatódva. Ilyen közelségében élni egy eleven, igazi költőnek. Milyen más kinézésű ember volt ez, mint én. Mindjárt az első pillanatra meglátszott rajta, hogy nem a közönséges halandók közé tartozik. Sokat töprengtem azon, hogy ez vajon a nagy tudásától, vagy pedig csak a fésülködésétől, a leborotvált ábrázattól és a nagy nyakkendőtől van így. Akárhogyan is van ez, be kellett látnom, ha valaki lenni akarok, nekem is másképp kell kinéznem. Elhatároztam, hogy Petőfihez hasonlóan kecskeszakállt növesztek, és a hajamat hátrafésülöm, mint a szomszéd. A két figura különlegességeit azért kombináltam így össze, nehogy a szomszéd azt mondhassa, őt utánozom.

Ezért az új frizuráskodásért a barátaim és a családom is kinevetett. Ez nem sokáig tartott, s ha ezentúl a barátaimmal valahová elmentem, mindig kisült rólam, hogy költő vagyok, s így csakhamar megkülönböztetett alak lettem az egész Váci úton. Igaz, hogy ez a megkülönböztetés néha abban nyilatkozott meg, hogy a gyerekek rám kiabáltak, hogy „Krisztuska”, meg hogy „Hosszú haj, rövid ész”. Ezek a csúfolódások nem izgattak. Csak a bolondokat és a nagy embereket szokták csúfolni. Azzal tisztában voltam, hogy bolond nem vagyok.

A szomszédné, akit az egész ház szeretettel csak Mariska néninek hívott, kezdett belátogatni hozzánk, s talán ő volt az egyetlen, akinek tetszett az én haj- és szakállviseletem. Szívesen elbeszélgetett velem, s a verseimet is meghallgatta. Egy-két dolgomat elvitte magával, hogy megmutassa az urának, aztán személyesen is bemutatott neki.

Szűkszavú ember volt, s kissé gőgösnek hatott előttem. Elolvasta a dolgaimat, és azt mondta, hogy van bennük valami, csak még sokat kell olvasnom. Egy-két szót is javított az írásomban, de ezek a javítások sohaI. kötet 241sem tetszettek nekem. Néha vitatkoztunk a művészet kérdése felől, de ezekben a beszélgetésekben se tudtunk egy nézetre jutni. Nagy szocialistának vallotta magát, de én ezeket a kijelentéseket se tudtam egészen komolyan venni. Ő mindig a pártról, én pedig mindig a munkásságról beszéltem. Egyszer meg is mondtam neki, hogy azokat, amiket ő mond, én alapjában véve maradiságnak tartom.

Megsértődött. Hivatkozott arra, hogy ő a Népszava munkatársa, tehát nem lehetnek maradi elvei, s hogy nézzem meg a verseit, amikben ő a polgári társadalom legfájóbb kérdését, a szabad szerelmet hirdeti. És így eljutottunk odáig, hogy a köztem és a testvérem közti viszonyról is szó legyen. Még mindig nem beszéltem a testvéremmel, s ő ezt most kihasználta ellenem. Azt mondta:

– Hogyan lehetne jó szocialista és szabad szárnyalású költő, aki nem tudja megbocsátani a testvérének, hogy a polgári formákon kívül gyereke született. Minden embernek joga van ahhoz, hogy úgy éljen, ahogy akar.

– Én úgy érzem, hogy ez csak frázis! – mondtam. – Kíváncsi vagyok rá, ha maga a szabad szerelmet hirdeti is, mit szólna ahhoz, ha a feleségét, akit maga is szeret, mindennap valaki mással találná együtt.

– Ez azért se jó példa, mert a maga testvére csak egyet szeretett. Nem tehet róla, hogy az becsapta szegényt.

– Azt mondja, hogy becsapta, tehát elismeri, hogy itt valami helytelen dolog történt. Ha valaki valakit becsap, azt még a szocialista elvek értelmében is el kell ítélni. Ez így van. S nekünk szigorúaknak kell lennünk nemcsak a kapitalistákkal szemben, hanem magunkkal és családunkkal szemben is. Én úgy látom, hogy a szocialistáknak nem apostoloknak, hanem felforgató és új rendet csináló embereknek kell lenniök. Amit maga mond, azok csak szavak, s ha magát valaki pofon üti, nem tartja oda a másik arcát is, ahogyan Tolsztoj tanácsolja. Én azon az elven vagyok, ha valaki kiüti az én fogamat, én kiütöm az övét. Azt tartom, ha irigyelte az én fogaimat, akkor jól van, legyünk mind a ketten fogatlanok.

– Ez barbárság. Így aztán megérthető az is, ahogyan a testvérével bánik. Pedig ő be se csapta magát, és a fogait se ütötte ki.

– De igenis becsapott. Őt csapta be a vasutas, és ő becsapott engem. Én úgy szerettem őt, ahogyan ő szerette a vasutast, és összetörte bennem I. kötet 242azt a szép ideált, amit benne láttam. Nem ütötte ki a fogaimat, de azt mondhatnám, hogy azzal a cselekedetével kiszúrta a szemeimet. És egyáltalában, amit maga hirdet, az a szabad szerelem egészen polgári érzelmesség.

– Ahhoz, hogy az emberek fölszabadulhassanak az iga alól, föl kell szabadulniok a szerelemben. Az ember legelemibb joga, hogy azt szerethessük, akit akarunk.

– Hallgasson csak ide. Most olvastam egy filozófust, és az azt mondja: az embereknek nem lehet szabadságot adni, mert akkor fölfalnák egymást. Először beléjük kell nevelni a szolidaritás, az egymást megbecsülés érzését, ami például a farkasoknál és a hiénáknál megvan. Én is ezt mondom. Szabad szerelemben is csak annak az embernek szabad élni, aki ezt a szabadságot meg tudja különböztetni a zsiványok társadalmon kívüli szabadságától.

Az ember fölényesen nevetett fölöttem. Éreztette velem, hogy még nagyon messze vagyok attól, hogy az ő magas nézeteit megértsem. De azért vitatkozásaink közben sokszor visszatértünk erre a témára anélkül, hogy egymást meg tudtuk volna győzni. Annyira meg akart téríteni, hogy egy verset írt hozzám, ami aztán a Népszavában meg is jelent.

Én is versben írtam meg a válaszom, de ez viszont sehol se jelent meg. Ez alkalommal már a félretoltság, a meg nem érdemelt mellőzés érzése is fölébredt bennem. Megkértem, hogy jelentesse meg a versemet a Népszavában, azt mondta, nem teheti, mert igazam sincs benne, és nincs is jól megírva. Lehet, hogy helyes volt a kritikája, de viszont Csizmadia versei mellett én annyira nem tartottam jelentékenynek az ő dolgait, hogy a kritikáját sem fogadhattam el. Továbbra is átmentem hozzájuk minden ebéd után, s ha nem is egyeztek a véleményeink, ezek a beszélgetések jók voltak arra, hogy rendszeresebb gondolkodásra kényszerítsenek, és beleszoktam gondolataim közvetlen kifejezésébe. Nem előadó, hanem elég jó vitatkozó lett belőlem. Ennek a tehetségemnek az egyletben és általában a mozgalomban is hasznát vettem.

Ebben az időben ismerkedtem meg egy másik költővel is. Sovány, borzas hajú és kissé lelógó bajuszú ember volt. Feltűnően hasonlított Petőfi Sándor arcképeihez. Sok verset írt, szocialista tartalmú verseket, de egy I. kötet 243kivételével semmit sem jelentettek nekem ezek a dolgok. Ennek az egynek Betű volt a címe, s az volt a tartalma, hogy egy paraszt elé, mikor ez a mezőn szántogat, egy újságlapot hoz a szél, a paraszt belenéz, és forradalmárrá lesz. Úgy véltem, hogy itt egy új gondolatot írt meg a költő, mivel ehhez hasonlót se Petőfinél, se Csizmadiánál nem találtam. Más írókra, akik hozzájuk hasonló értéket jelentettek volna, még nem találtam ismerőseim között. Lassanként elhitettem magammal, nem lehet véletlen, hogy ezt a két kiváló embert Sándornak hívják. Úgy gondoltam, bizonyosan valami különös szerencse vagy külön megáldottság fűződik ehhez a névhez, és alapjában véve kár minden erőlködésért egy olyan embernek, akit Lajosnak hívnak. Arany János és Vörösmarty Mihály költeményeit is elolvastam, de ezeket is már ezzel a beállítottságommal bírálgattam. Az életem hátralevő részének felét szívesen feláldoztam volna azért, hogy megtudjam, vajon Csizmadia tudatában van-e a nevéhez fűződő szerencsének, s Uramisten, ha egyszer valami módon kileshettem volna, hogyan írja ő a verseit. A jövőmbe vetett bizalmam erősen megcsappant. Éreztem, amit én csinálok, az erősen az ár ellen úszáshoz hasonlít. Azzal a tudattal megyek valahová, hogy úgysem fogok oda elérkezni.

Ettől a költőtől kölcsönkaptam Berzsenyi költeményeit, s ezek a kemény, vasból és acélból való mondatok egyszerre átlöktek együgyű tépelődéseimen. Ezekből a versekből egy embernek a hangját hallottam ki, akit ugyan nem hívnak Sándornak, mégis rendkívüli jelentősége lett előttem. Éreztem, hogy Berzsenyi némely soraiban Petőfinél és Csizmadiánál is közelebb áll hozzám. Ezt a két utóbbi költőt eddig fölülmúlhatatlannak, egészében jónak találtam. Berzsenyi komor versei megmutatták Petőfi eddig általam észre nem vett handabandázásait s Csizmadia szónokiaskodásait is. Nem kellett, hogy valaki külön meggyőzzön arról, hogy a Sándor név babonás tisztelete csak az én butaságomból születhetett meg.

Nem tudtam, hogy másoknak mi a véleménye Berzsenyiről, csak azt éreztem, hogy ez az ember sokban rokonom lehetett nekem, s most, hogy a verseit megismertem, egy egész világgal lettem gazdagabb.

I. kötet 244
17

Megint kellemetlenségeim akadtak az egyletben. Az elégedetlenkedő elemekkel, akik a munkanélküliekből verődtek össze, földalatti szervezkedést kezdtünk a vezetőség bürokratizmusa ellen. Emiatt megint beidéztek a központba, de hiába üzentek rám többször is, nem jelentkeztem. Az ügy nagyon elmérgesedett, hetekig be se néztem az egyletbe. Most napirenden voltak ezek a belső súrlódások, a pártból egy egész csomó ellenzékeskedő entellektüelt kizártak, s velük együtt néhány munkás is eltolódott a mozgalom szociáldemokrata vonalából. Voltak, akik az anarchistákhoz, és voltak, akik a szindikalistákhoz csatlakoztak. Mind a két mozgalom csak néhány tucat emberből állt, és semmi gyakorlati jelentőségük nem volt. Inkább csak olyan szűk körű, magukat képző szekták voltak ezek. Egy kazánfűtő, akit szintén kidobtak a mi egyletünkből, egy este engem is elvitt a szindikalistákhoz. A Szentkirályi utcában, egy kocsma különszobájában jöttek össze ezek az emberek. Túlnyomólag fiatalok, szakállasak és nagyhangúak voltak. Egy sovány, Krisztus formájú ember tartott beszédet. Migrainak hívták, és tanító volt. Nagyon szabadon a szociáldemokrata szervezkedési formák ellen beszélt, okos dolgokat mondott, de volt benne valami papos kenetesség, s ez kellemetlenül hatott rám. A mi egyletünkből, ahol nekem nem tetszően annyira eluralkodott már a vezetőség, valahová olyan helyre szerettem volna kerülni, ahol valóban az egyszerű munkások gyűlnek össze, ők beszélnek, és ők próbálkoznak meg saját dolgaik elintézésével. Ezek a szindikalisták és anarchisták nagyon büszkék voltak arra, hogy náluk nincsen meg a vezetőség kiváltságos kasztja, most azonban látnom kellett, hogy mindaz, amit mondanak, csak külsőség, s valójában itt is létezik különbség tagok és tagok között. A szoba falánál körül asztalok voltak, tele emberekkel, a hátsó falnál azonban csak egy asztal volt, s a körülötte ülő embereket jólápoltságuknál és kiöltözöttségüknél fogva rögtön meg lehetett különböztetni a többi résztvevő kopott és elnyűtt figurájától. A főasztalnál ülők valóban nem egy megválasztott vezetőség voltak, észrevétlenül verődtek így össze, de mégis övék volt itt a vezető hang, programokat szónokoltak, melyek szerint a hallgatóságnak cselekednie kellett. Mennél tovább jártam közéjük, annál inkább észre I. kötet 245kellett vennem, hogy e között az önkéntes gyülekezet és a mi pártunk között alig van némi különbség. Nagyon nem tetszett nekem az a hang, ahogyan a pártról beszéltek, személyi megbántódást és személyek elleni gyűlöletet éreztem ki a szónoklataikból. Valami tárgyilagos igazságot szerettem volna hallani, és ehelyett csak ellenőrizhetetlen vádaskodást kaptam.

Egy ember volt közöttük, akitől valamit tanultam, aki a munkásmozgalom taktikai kérdéseiről szokott beszélni, akit, mint engem is, a napi események tartottak lázban. Ez már egy idősebb ember volt, Krausz bácsinak hívta mindenki, s mindenki mint a bátyját vagy apját szerette.

Az öreg azt mondta:

– Ha célt akarunk érni, akkor a társadalmi forradalom egyenes útjára kell lépnünk. Különben a szakszervezet, ami a munkásság egyetlen harci szervezete kellene hogy legyen, egyre inkább önsegélyező egyesületté válik, s a politikai párt a parlamenti frázisok részére sajátítja ki azokat. A munkásság kezében a sztrájk az egyetlen forradalmi eszköz, sztrájkolni annyit jelent, mint nem termelni. Ha a munkásmozgalom előbbre akar jutni a végső győzelem felé, ha föl akarja építeni az emberi közösség új világát, akkor elsősorban azt kell megtanulnunk, hogy éhbérért nem szabad fölmérhetetlen javakat termelnünk. Mi nem azért akarunk szervezkedni, hogy a Parlamentbe képviselőket küldjünk, hanem hogy kisajátíthassuk a termelőeszközöket. Nem néhány vezér elhelyezkedését, hanem társadalmi forradalmat akarunk.

Ennek az embernek a beszédeit a lázító szavakra éhesen és nagy figyelemmel hallgattam mindig. Voltak olyan megállapításai, amikkel nem egyeztem, de lényegében lelkemből beszélt, és ez megerősített a további küzdelmekre.

Nem voltam tehát hithű szociáldemokrata. Nemcsak a gazdagok elleni gyűlölet élt bennem, le akartam vetni minden nyűgöt, amiről úgy éreztem, hogy az embert béklyóba köti és megalázza. Az egyletben azt mondták, hogy ez anarchizmus, tiltakoztam ellene, mert azokat az anarchistákat, akiket eddig ismertem, csak szájaskodó alakoknak láttam. Ezek megelégedtek azzal, hogy a mozgalom hibáiról szónokoljanak, de sehol se találkoztam velük, ahol cselekvésre került a sor. Volt bennük valami az ügynökökből és papokból, mindenre találtak valami elítélő szentenciát, I. kötet 246és minden kötelezettség alól találtak valami kibúvót. Ha én valamire elhatároztam magam, azt megtorpanás nélkül végre is hajtottam. S akik nem szerettek engem, azok éppen ezért a rideg következetességemért nem szerettek.

Megint egészen a mozgalomnak éltem. Az olvasnivalóim is ebből az eszmekörből kerültek ki, félretettem a regényeket, s olyan könyveket szedtem össze, amelyekben világos útbaigazításokat véltem találni azokra a kérdéseimre, amik a forradalommal, az ember teljes felszabadulásával függtek össze. Ha verset írtam, annak is mindig a mozgalom, a lázadás volt a témája.

Krausz bácsival vasárnap délelőttönként néhányan össze szoktunk jönni egy kiskocsmában, s az öreg ilyenkor valóságos tanítóórákat tartott. Nagy képzettségű ember volt, sok német könyvet olvasott szociológusoktól, filozófusoktól s költőktől is. Tőle hallottam beszélni először Goethe Faustjáról, Schiller drámáiról, de legszívesebben Kropotkin anarchista etikájáról beszélt az öreg. Érthetően megmagyarázta, hogy mit kell értenünk a kollektivizmus és individualizmus szavak alatt. Aztán Stirner individualizmusát összepárosította Marx kommunizmusával, s kimutatta a történelmi materializmus és a keresztény vallás közti társadalomelméleti különbségeket. S hogy ezeket az igazságait még világosabbá tegye előttünk, idézeteket mondott el általam még eddig nem ismert költőkből.

Egy alkalommal elárultam az öregnek, hogy én is írok verseket, kértem, hogy olvasson el belőlük párat.

Nem mutatott meglepődést, úgy vette, mintha mindennapi dolog lenne előtte.

Átadtam neki noteszemet, s ő hangosan olvasta belőle a dolgokat.

– Egészen jók – mondta –, vannak közte egész derék dolgok. Tudja, elvtárs, én, mint mindent, a verseket is abból a szempontból nézem, mi hasznát vehetjük a mozgalomban. Az én szememben minden csak eszköz, szerszám a nagy mű, az új világ megcsinálásához. – Egy verset kiválasztott, amivel különösképpen meg volt elégedve.

Az ő elméletét nagy részben elfogadtam, s örültem neki, hogy ő is talált némi értéket a verseimben. A kiválasztott dolgot pár nap múlva átadtam az Újpest című lap szerkesztőjének. Senkinek se szóltam az esetről, de szinte gyerekes türelmetlenséggel vártam a vasárnap reggelt, mikor a lap I. kötet 247megjelenik. S valóban benne volt a vers. Nem éreztem örömet, hogy a nevem először megláttam nyomtatásban, a verset futva elolvastam, és határozottan rossznak tartottam. Sajnáltam, hogy ezt adtam oda a szerkesztőnek. Olyan naivnak és együgyűnek hatott az egész. Szomorúan nézegettem át a lapot, s a szerkesztői üzenetek között észrevettem a következő sort: „K. L. Újpest. Biztatásul leközöltük.” Ennek az utálatos mondatnak a fölfedezése egészen letört. Csúnya sértést láttam benne a szerkesztő részéről. Mért kellett a véleményét így dobra ütni, mikor ugyanezt négyszemközt is elmondhatta volna nekem. Meg voltam győződve róla, hogy ilyesmi csak egy ócska vidéki laptól érheti az embert. Megfogadtam, ha kérnének, se adok nekik többé írást.

Mielőtt otthon megmutattam volna a lapot, az átkozott szerkesztői üzenetre, mintha véletlenül történt volna, ráöntöttem a tintát. Valami lelki nyomástól szabadultam meg, hogy ezt a szégyenfoltot sikerült eltüntetnem. Az anyám gyerekesen örült a vers megjelenésének, és nagyon meg volt hatódva a tartalmától.

Délben bementem Gyagyovszkyhoz, és neki is megmutattam a lapot. Azt mondta, hogy tartalomban jó a vers, de még gyönge a technikája, s hogy ennél már jobb dolgot is mutattam neki.

Újabb verseket írtam, s éreztem, hogy verseimben mi az üres frázis, s hogy a mozgalom, a mindennapi kenyérharcunk s a költészet, ha egy I. kötet 249ember is csinálja, két különböző valami. Észrevettem a szavaknak önmagukban rejlő szépségét s a különféle ritmusokban a költő indulatainak a kifejeződését. Ezekről a kérdésekről Kis Károllyal szoktam vitatkozni. Nem volt valami nagyon olvasott ember, hiszen ő is a műhelyből került ki, de nyugtalan természetében hasonló volt hozzám, s így vele tudtam a legszabadabban beszélni mostani ismerőseim közül.

Egy napon nagy szenzációval lepett meg. Egy új verseskönyvet mutatott, aminek Holnap volt a címe.

– Ezek a legújabb költők – mondta. – Én már átolvastam a könyvet, de nem vagyok benne biztos, hogy komoly dolgok-e ezek vagy pedig csak viccek. Kicsit úgy hat az egész, mintha hibbant eszű emberek irkálták volna össze.

Kint ültünk a ligetben, s néhány verset hangosan felolvasott. Néha kicsapott belőle a nevetés, s kíváncsian rám nézett.

Valóban furcsán és idegenül hatottak rám is ezek a dolgok, de egyáltalán nem ingereltek nevetésre.

– No, érted? – kérdezte.

– Azt nem mondhatnám, hogy értem, de mégis úgy érzem, hogy valami nagyon érdekes dolgok ezek.

A könyvet elkértem, és egész éjszaka fennmaradtam a megfejthetetlennek látszó írásokkal. Jóakarattal és végtelen kíváncsisággal nyúltam a könyvhöz, valósággal barátkoztam vele. Megnéztem az írók arcképeit, mintha személyesen is meg akartam volna ismerkedni a versek íróival. Nem találtam rajtuk semmi különöset. Babits Mihály versei előtt azonban a fénykép helyén egy kis rajz volt varjúkkal, amint azok a dombok felett repülnek. Ez valami izgató volt, kérdeztem magamtól: vajon ennyire szégyenlős, vagy ennyire csúnya, vagy pedig egyszerűen csak affektál ez az ember? Mi oka lehet annak, hogy így elrejti magát. Néztem a kis rajzot, s lassan imponálni kezdett nekem, aki akármi okból is meg merte bontani ennek a különben rendetlennek látszó könyvnek a rendjét. Az ő verseit olvastam el először. Nem értettem meg, de mégis valami váratlan örömérzés ébredt fel bennem, valami új, eddig nem ismert kielégülésfélét éreztem. Aztán mentem tovább a sorok között, mintha barlangba szálltam volna le, mintha hajón ülnék, mintha szárnyaim nőttek volna, talán így I. kötet 250érezhetné magát az, akit valami csodálatos kéz a levegőbe emel, s most ég és föld között lebeg.

Miklós Jutka Körösről írott verse volt az első, amit hiányérzet nélkül a maga egészében felfogtam. Ez a vers eltért a könyv többi darabjától, a képekben nagyszerű fantázia s a ritmusban szabad, fiatalsággal átfűtött erők lüktetését éreztem.

Másnap azt mondtam Kis Károlynak:

– Még sohasem olvastam ilyen nagyszerű verseket. Egészen mások, mint amit mi csinálunk, de azt hiszem, hogy ők az igazi költők, és nem mi. A mieink lehet, hogy igazabbak, de mégis az övéik hatnak rám úgy, mintha élnének.

Az ember gúnnyal és fölényesen nézett rám.

– Hidd el, hogy ezek nem bolondok – és mindenféleképpen megpróbáltam, hogy megértessem vele érzéseimet és gondolataimat, amik ezekkel a versekkel kapcsolatban bennem felébredtek. Alig értem el nála valami eredményt, de én égtem és éltem, áradás volt bennem, nem külső szenzációktól, hanem a bennem felszabadult új erőkből.

Hetekig jártam ezzel a könyvvel, s egyre messzebbre jutottam benne. Már megláttam az írók egyéni különbségeit is. Adyban megláttam a vad, nekiszánt indulatot, Babitsban a rejtőzködő idegent, Juhász Gyulában a félszeg alázatosságot, Miklós Jutkában a fiatal és intelligens nőt. Balázs Béla és Emőd Tamás csak író fiatalemberek maradtak előttem, Dutka Ákosnak annyira antipatikus volt a neve, hogy komolyan kíváncsi se voltam a verseire.

Akivel csak találkoztam, s ahol csak lehetett, mindig erről a könyvről beszéltem. És nem érdekelt, hogy másokat izgatnak-e ezek a dolgok, s hogy mi a véleményük. Csak régebben, félig berúgott állapotomban voltam ilyen bőbeszédű és föllelkesült, jólesett a saját szavaimat hallanom, néha olyan újságok csöngtek vissza a fülembe, amiket gondolatban meg sem fogalmaztam.

És jöttek az én újabb verseim, és tisztább ruhában, izgalmakkal telítetten.

Egy újpesti gyűlésen véletlenül összetalálkoztam Csizmadiával, s megkérdezte: írok-e még verseket?

I. kötet 251

Megmutattam neki pár új dolgomat.

– Ezeket maga írta? – kérdezte.

– Igen.

– Úgy érzem, hogy ritka nagy tehetség van bennük. De kár, hogy így dolgozik. Ezekben már benne vannak a holnaposok őrültségei.

18

Gyorsan múltak fölöttem a napok. S mintha vándorúton lettem volna, egy új világba haladtam befelé. Éreztem a nyomorúságot, ami engem és egész családunkat agyon akart nyomni, de szemeim elől föltisztultak a ködök, s a távolban látszottak kicsiny célok, amik felé érdemes volt törekednem.

Peterdi Andornak és egy Válfy nevű embernek egy kis lapja jelent meg. Fölvittem hozzájuk újabb verseimet. Ügyetlen és szinte vidéki, lányosan szemérmes voltam ezek előtt az emberek előtt, akik kis tengerészpipával a szájukban, egy kis szobában játszották a szerkesztőséget és a szerkesztőt. Szívesen fogadtak, s Válfy fölolvasta egyik munkáját. Babits Fekete ország című versének a paródiája volt. Olvasás közben jóízűen nevetett saját ötletei fölött, és nem titkolta, hogy nagyon sikerült és nagy jelentőségű műnek tartja ezt a dolgát. Én semmi különösebbet nem találtam benne. Babitsnak ezt a versét különösképpen szerettem, s ügyetlenségnek s kicsinyességnek láttam, hogy valaki, aki magát szintén írónak tartja, így próbálja meg elértékteleníteni ezt az érdekes verset.

– Tönkre kell tenni ezeket az őrülteket – szavalta ez az apró termetű és feltűnően nagyhangú emberke. – Szemérmetlenség, hogy ilyen bolondgombákkal kijönnek a piacra.

– Nekem tetszik ez a vers – mondtam szerényen.

– No, apukám, csak nem azt akarja mondani, hogy maga érti?

– Azt nem mondom! Lehet, hogy nem értem, de még sohase olvastam ilyen verset, s van benne valami, ami megfog engem.

– Valóban nem érdektelen – mondta közbe Peterdi. – De óvakodni kell I. kötet 252az ilyesmitől a fiatalságnak. A költészet, az komoly dolog. Ismeri Dehmel verseit?

– Nem.

– Van belőlük pár fordítás, olvassa el azokat.

A másik ember rálicitált:

– Verhaeren! Arno Holz!

Ezeket a verseket nem ismertem, visszahúzódtam, valósággal meglapultam a két ember lármája alatt. A szobában egy asszony is volt, szótlan és nagyon soványka, az ablaknál ült, és képes levelezőlapokat színezett. Később megtudtam, hogy ő a Válfy felesége volt, az ő munkájából éltek, szörnyen nagy művésznek tartotta a férjét, s a mártír halálát is szívesen vállalta volna ezért a meggyőződéséért.

Hogy az első versem megjelent a lapjukban, többször fellátogattam a szerkesztőségbe, és kissé összebarátkoztam ezzel az asszonnyal. Mintha csak a férje visszhangja lett volna. S az egész teste is inkább valami fából faragott vagy viaszból gyúrt bábhoz, mint élő emberhez hasonlított. Az ujjhegyei vörösek és kékek voltak a festéktől, s mintha eltörött volna a szája, ha valami fölött nevetett.

– A Gézát, ha most nem is akarják elismerni – mondotta a férjéről –, halála után majd szobrot emelnek neki. Szeretnék neki egy nagyobb szerkesztőséget kivenni, de sajnos, ezzel a munkával nem tudok több pénzt összekaparni. Tudja, megmondom, én is szeretem Babits Fekete ország című versét – de mennyivel szebb az övé, amit pedig csak játékból csinált.

Nemsokára megbukott a lapocska, s aztán nem találkoztam ezekkel az emberekkel, de nem is vágyódtam utánuk. Arról azonban meggyőződtem náluk, hogy írónak lenni nem minden esetben a legjobb kereseti pálya. Egy suszterlegény bizonyára többet keresett, mint Válfy vagy Peterdi, akik pedig meg voltak győződve arról, hogy a kor legnagyobb emberei közé számítanak. De mégis más, egészen más az egy gyárban, műhelyben vagy irodában dolgozni, mint szabad írónak lenni. Hónapokig csavarogtam már munka nélkül, koplaltam és rongyoskodtam, s csak most emlékeztem vissza minden kínlódások dacára is, mennyivel más idők ezek, mint napról napra pontos időben bemenni a gyárba, estig dolgozni, kiI. kötet 253merülten ágyba dűlni, és másnap kezdeni az egészet elölről. Lényegében csak most éreztem át a bérmunkás áldatlan, baromi sorsát. Amit az egyletben eddig tanultam, az mind igaz volt, de ezeken kívül még vannak egyéb igazságok is. Valóban igaz, hogy kenyérre alig telik a keresetünkből, de én most nem a hús és a jobb ruhák hiányát éreztem a legerősebben, hanem a befogottságból való kiszabadulni akarást. Függetleníteni magamat más emberek parancsai alól, átlépni a mesterséges korlátokon, fölszabadulni, hogy a magunk kedve szerint rendelkezhessünk az időnkkel. Egyre erősebben, kifejezettebben élt bennem ez a vágy, s ha nem is tudtam az új versek értelmét megmagyarázni, éreztem, hogy ezekben a bolondságoknak nevezett munkákban az én vágyaimhoz hasonló vágyak teljesülnek meg. Petőfi és Csizmadia verseivel szemben, amiket valamennyien megértünk, ezek forradalmat, belső emberi nyugtalanságot jelentenek.

A munkásság között nyíltan propagálója és védője lettem az új verseknek. Felismertem bennük a továbbfejlődés jeleit, s úgynevezett józan ésszel senki sem tudott volna ennek az ellenkezőjéről meggyőzni.

Ezekről a kérdésekről sokat vitatkoztunk Kis Károllyal, aki azt mondta:

– Ezeknek valami vérbajuk van, a verseikből kiérzem a betegséget.

Magam előtt láttam őt, ahogyan ezeket kifejezett undorral mondta, és nem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy miért van az, amit ez az ember Adyról és társairól állít, azt én mind benne érzem megvalósultnak. Valósággal a halál árnyéka, tüdőbeteg, csúnya, lekonyult bajusza van, az orra vörös, a fülei átlátszók, s ha egy lány közelébe kerül, izgatottan elkezdi sodorni a bajuszát, mintha valami különös dologra készülne, mintha a következő pillanatban meg akarná támadni a lányt. Az új költőket nem ismertem személyesen, de a könyvben közölt fényképeik után egyáltalában nem volt róluk rossz elképzelésem. Nem tudtam őket ilyen penészvirágoknak elképzelni, mint amilyen ez az állandóan lázadásról, forradalomról prédikáló ember volt. Egyre inkább átláttam, hogy az ő és hozzá hasonló emberek írásai külsőségesek és másokat utánzó csinálmányok.

Ekkorában vettem észre azt is, hogy az ő verseik mennyire hasonlítanak Csizmadia verseihez, csak éppen hogy nem olyan erősek, nem olyan meggyőzőek. Valahogyan az olajnyomatú képekhez hasonlítottam őket, és ezen a hasonlaton át volt fejlődőben a kritikai érzékem.

I. kötet 254

Egyik vasárnap délben Gyagyovszky Adynak Az én menyasszonyom című versét hozta haza.

– Végre valami, amit el lehet olvasni! – mondta – ebben már látszik valami a költőből.

– Szép vers – feleltem –, de nekem azért nem egészen tetszik. Magának biztosan azért tetszik, mert szabad szerelmet talál benne. Pedig ez csak kispolgári szentimentalizmus. Petőfi Szeptember végén című versét se tudtam szeretni soha.

Megint benne voltunk a reménytelen vitában. A szabad szerelem kérdését ő szerette a saját ügyévé tenni, s akármiről kezdtünk beszélni, biztos voltam benne, hogy ide fogunk megérkezni.

Két órakor menni készült, azt mondta, kísérjem be a kávéházba.

Így kerültem el a Meteorba, ahová írók, színészek és a szociáldemokrata párt főemberei jártak. Idegen és elveszejtő hely volt ez az én részemre. Egy sziget a nagyvárosban, amit még nem ismertem, a csillárok és megaranyozott falak, a jól öltözött és finoman beszélő emberek között megsokszorozva éreztem a magam ordító szegénységét, lelki életem darabosságát, egész kiközösített voltomat.

Politikáról beszéltek.

Kivágott ruhákban nők dalokat dúdoltak, nevettek, és ott ültek a férfiak között, mintha valamennyien valamennyiükhöz tartoznának.

Kártyáztak és biliárdoztak.

Mintha valami különös akváriumba kerültem volna. Ott ültem közöttük, s mégis egy külön üvegrekeszben. Pontosabban nem tudtam volna megmondani, mi az, ami elválaszt tőlük. De nem ők különültek el tőlem, hanem én őtőlük. S nem mertem megmozdulni, hátha ez illetlenség lenne, s nem mertem szólni, bizonyára csak butaságot mondhattam volna. Beszéltek dolgokról, amikről én most hallottam először, neveket emlegettek, melyeknek a kimondásába beletörött volna a nyelvem. Rosszul éreztem magam.

De mégis feledhetetlen nyomokat hagyott bennem ez a néhány óra.

Kijöttem az akváriumból, és visszamentem az istállóba. Mert hiába, hogy szerettem a kőből, vasból és füstből zsúfolt külvárost, hiába, hogy én az ő megválthatatlan fia vagyok, mégiscsak istálló ez, naptalan és rossz I. kötet 255szagú fészek. Éjszaka írtam, s ha valaki elolvasta volna ezt a versemet, talán észre is vette volna, milyen változásokon mentem át az utóbbi órákban. Eddig csak magamból kifelé néztem a dolgokat, most mintha egy pillanatra kívülről láttam volna meg önmagamat. Kicsiny és jelentéktelen ember voltam a világ forgatagában. Proletárságom, amit eddig csak elvadult frázisokban, sokszor csak a hangzásért kiáltott kiáltásokban tudtam kifejezni, elmélyült, kiszélesedett, s ha a következő verseimben kevesebb is volt a vezércikkes fenyegetődzés, több volt benne a gyötrődő ember érzéséből. Nem azt éreztem, hogy ezek a dolgaim jobbak az előzőeknél, hanem azt, hogy kezdetlegesebbek, hogy valahova arrafelé tapogatódzom bennük, amerre még nem jártam, s aminek a felfedezésére, megismerésére és megmutatására vágyom.

Újabb írásaimat megmutattam ismerőseimnek, nem tetszett nekik.

– Kár érted – mondták –, ha nem bolondulsz bele a holnaposokba, lehetne belőled valami. Minek kell egy munkásnak ilyen finoman kifejezni magát?

Saját magam egyáltalában nem voltam megelégedve a dolgaimmal, keveselltem őket, éreztem és fájlaltam bennük a földhözragadtságot, s most csak olyan emberek voltak körülöttem, akik éppen ezt a földtől való elszabadulást kifogásolták.

Ekkortájban ismerkedtem meg Bodrogi Zsigával, a dalköltővel. Nekem tetszettek az ő egyszerű szocialista dalai, neki azonban egyáltalában nem tetszettek az én írásaim. Sovány, kicsit sántító, kicsit kancsalító szemű ember volt, és olyan meghatóan tudta a bajuszát pödörgetni, hogy egészen leszerelődött mellette az ember kötekedő kedve. Hallgattam, és ő ilyenformán beszélt.

– Ady, az senki, apukám! Egy részeges duhaj. Olyan verseket, amilyeneket ő ír, ötvenet rázok ki a mandzsettámból. Tudod, apukám, két költő marad meg az irodalomtörténetben, az egyik Petőfi… a másik én.

– Hát én Adyt is nagy költőnek tartom.

– De, apukám, mellettem – mondta, és gyorsan sodorta a bajszát, és egész tenyerével szépen oldalra simította a haját. – Mellettem, apukám, egy niemand. Büszkén mondhatom, hogy én vagyok a zsidó Petőfi. Talán még Csizmadiát említhetjük.

I. kötet 256

Minden bolondériája mellett is határozottan szimpatikusabb ember volt amazoknál. Ők vagy jó állásokban levő kis urak, vagy az utcákon lézengő csavargók voltak. Bodrogi szerényen itt élt a kávéházi levegőben, nagyon ügyesen tudott egy koronát kölcsönkérni, és hajlandó volt ennek a pénznek a felét odaadni annak, aki még nálánál is szegényebb volt. Néha az én kávémat is kifizette, s ő volt az egyetlen, akitől ezt a szívességet elfogadtam. Egyre inkább összekötődtünk, tanulni ugyan semmit sem lehetett tőle, de az ő könnyű és korláttalan életében volt valami, ami nyugtatón és bátorítón hatott rám.

Délután kettőkor bementem a kávéházba, és ott maradtam reggel hatig. Később észrevettem, hogy milyen demoralizáló hatással van rám mostani életrendem, s néha-néha megszeppentem a fekete, kilátástalan jövő előtt. Idegennek éreztem magam otthon, s valami nyomasztó bűntudattal éltem ezek között az értem is kínlódó emberek között. A testvéremmel még mindig nem beszéltem, s mégis megettem az ételt, amit az ő keresetéből kotyvasztottak össze. Sőt még a cigaretta- és kávéházi pénzeket is hazulról hordtam el. Ők soha nem szóltak ezért, de én éreztem, hogy ez így nem jól van. Kitartottnak éreztem magam, s ez elfogulttá és békétlenné tett velük szemben. Szorgalmasan írtam, de mostanában nem mutattam meg újabb dolgaimat anyámnak, ezt megalázkodásnak, hízelgésnek láttam volna, örökösen úgy jártam, mint aki meg van sértődve.

Végre önmagam előtt is tűrhetetlenné vált ez a komédiázás. Hétfőn és csütörtökön újból odaálltam a gyárkapuk elé, hátha valahogyan be lehetne csúszni a lelkem legmélyéről utált kapukon. Ha itt-ott a portás elvette a könyvemet, az irodából reménytelenül visszaküldték. Egyszer mégis, talán részeg vagy pillanatnyi elmeháborodott volt a mester, bekerültem a Kaszab-féle csavargyárba. A varrógépekhez kerültem, öt lány mellé. A nagy csavargyárban már dolgoztam ezen a munkán. Könnyen ment a dolgom, a lányok szívesen engedelmeskedtek. Meg voltam nyugodva. Most, hogy bent éltem a füstben és olajban, a zakatoló gépek és az erővel dolgozó munkások között, nem is tartottam olyan utolsónak és tűrhetetlennek a gyárat. Csak reggel ne kellene olyan korán felkelni. Az utóbbi munkanélküliségek alatt csak a kávéházi ablakon át láttam a hajnali világosodást, s aztán bebújtam az ágyba, hogy délig aludjak. Most I. kötet 257úgy éreztem, mintha kicsit visszafelé forognának alattam a kerekek. Ilyenkor reggel rideg és szomorúságot keltő ez a vidék. A hosszú Váci úton zakatolnak és csilingelnek a megzsúfolt villamosok, és a járdákon kifelé mennek az emberek, púposan és nehézkes járással, némelyek bemennek a kocsmákba egy pohár pálinkára, s vannak mások, akiknek csak zsebkendőbe pakolt kenyérdarab van a hónuk alatt.

S aztán fölbúgnak a kürtök, és visítanak a szirénák.

Ilyenkor sokszor eszembe jutott Madarász Emilnek egy verse, melyben ő ezeket a dudákat és sípokat ércmadarakhoz hasonlítja. Mentem tehát a füstlombok és a fölriadt ércmadarak között, és bevittem magam a gyárba, hogy a hosszú nap alatt kitépjem és letördeljem magamról azt az erőt, ami éjszaka felgyűlt az izmaimban. De mégis semmi gyűlölet nem volt bennem a munka iránt, éreztem, hogy nekem szükségem van erre is, az én kezeim élnek, az ujjaim szorítani s az izmaim feszülni akarnak.

Az egyik munkásnőm egy szőke fiatalasszony volt, feltűnően komolyan tudott viselkedni, s már az első napon a szocializmusról kezdett velem beszélgetni. Ez a gyár nem volt beszervezve, s érdekes, hogy ez az asszony mégis ilyen nyíltan mert velem vitatkozni. S voltak bizonyos kérdések, amikben még nálamnál is radikálisabb volt. Az egyik este találkát adtunk egymásnak, és arról beszélgettünk, hogyan és miképp lehetne a gyárat megszervezni. Olyan nagyszerűen beszélt, hogy valósággal szerelmes lettem bele. Hagyta, hogy megfogjam a kezét, aztán átöleltem a derekát. Már egy éve is lehetett, hogy utoljára volt nővel dolgom, akkor is csak itt kint a kültelken, olcsó és gyors szerelem volt az. Most fölforrtam e mellett a fiatal, szimpatikus asszony mellett, s már meséltem a szervezési terveimről s a múltamról s arról, hogy feketelistán vagyok, s hogy inkább szindikalistának, mint szociáldemokratának érzem magam.

Másnap bementem az egyletbe, a titkárnak elmondtam, hogy mit lehetne csinálni Kaszabéknál, s elhatároztuk, hogy néhány megbízhatónak látszó embert értekezletre hívunk össze az egyletbe. Én a fiatalasszonyra bíztam az emberek összehozását. Úgy látszott, hogy örül ennek a megbízatásnak, de mégsem lett meg az értekezlet.

Hogy az értekezlet tervét az asszonynak elmondtam, másnap minden indoklás nélkül elbocsátottak a gyárból.

I. kötet 258
19

Alig hallottunk valami hírt az apámról. Több levelet írtunk neki azóta, hogy anyámék itt vannak, de ő nem válaszolt. Lehet azonban, hogy azt nem haragból, csak közömbösségből tette. Különös természetű ember volt, nem voltak barátai, nem rajongott semmiért, és nem haragudott senkire és semmire. Ha valakivel összeütközésbe került, azt minden további nélkül kikapcsolta az életéből, s harag nélkül, de végérvényesen meg tudott feledkezni róla. Bizonyára velünk is így történt, megszűntünk létezni az ő számára. Ha valaki hazai ismerősünkkel összetalálkoztunk, az mindig nyugtalanítókat beszélt róla.

Elérkezett a második sorozásom ideje, haza kellett utaznom. Kiöltözködtem a kölcsönkért ruhákba, hogy emberi figuraként kerüljek apám elé, s valóban, mikor megérkeztem, szemmel látható különbség volt köztem, a nagyvárosi fiatalember és az ottani legények között. A fiatalember és a legény szavak világosan meghatározták a köztünk levő különbséget. Kora reggel, a sorozás napján érkeztem meg, s az én gyerekkori pajtásaim már részegek voltak, nagy, nemzetiszínű csokrokkal dülöngéltek az utcákon kocsmától kocsmáig, s ordítoztak, s áradt belőlük az alkoholszag s a kisvárosi ember elvadult gőgje. Az állomás vendéglőjében találkoztam velük, voltak, akik észrevették a közöttünk levő különbséget, megilletődve vizsgálgattak, s voltak, akikből kibuggyant a gúnyolódás. Mélyen kivágott, fekete zakóöltöny volt rajtam, kesztyűim voltak és csokornyakkendőm, mint a Gyagyovszkynak, Bodroginak és a Kis Károlynak.

– Nézd csak, hogyan elzsidósodott ez a kölyök – mondta valamelyik ismerősöm.

Röhögtek körülöttem.

– Olyan, mint egy cigányprímás – mondták mások, s úgy néztek rám, mint aki megsértette őket, vagy mint akit ők mélységesen megvetnek mint nem közéjük valót.

Az egyikük, egy asztalos, akivel Pesten is dolgoztam együtt, nagy csomó nemzetiszínű szalagot tűzött föl kabátom fazonjára.

– Sose szégyelld, pajtikám, hogy sorozásra mész. Csak a derék emberek lehetnek katonák.

I. kötet 259

Hagytam, hogy fölbokrétázzon, ellenkezésem csak egy általános verekedést eredményezett volna. Pedig mondani szerettem volna valamit ennek a megkótyagosodott fiúnak. Ő volt az egyike azoknak, akik az egyletbe beagitáltak, antimilitaristák voltunk, s most, hogy visszakerültünk ebbe a kisvárosba, érzésben és gondolkodásban egy egész világ választ el bennünket egymástól. De ki szólhatna itt elvekről és magasabb rendű emberi célokról.

Nyolc óra felé négyes sorokban a kocsiúton bőgve és ordítozva bemasíroztunk a piactérre. Föltűnően lármás és eleven volt a városka. Előző napokon esett az eső, a tántorgó emberek nyakig sárosak voltak, én józan maradtam, fáztam a hideg széltől s az átnedvesedett cipőimtől.

– Ott megy az öreged – mondta valaki felém az előttem menő sorból. – Jó pofa az öreg, olyan, mintha kínai lenne.

Alig ismertem meg az apámat. A téren jött át valahonnan a patika felé. Szakadt karimájú szalmakalap volt rajta, vékony nyári kabát és papucsok. Mintha tüskéken járt volna, sántikált át a sáron, vízen. Megdöbbentett ez a kép. Mi történhetett az öreggel? Siralmasan kiütközött a többi emberek közül.

Kiléptem a sorból, egyenesen utánamentem a patikába.

Egy pillanatig úgy tett, mintha nem ismerne meg. Kezet akartam csókolni, nem engedte. Közömbösen kérdezte:

– Az a mit akarja, kérem?

– A sorozásra jöttem. Tisztelteti a mama, s a kezét csókolják a gyerekek.

Fölhúzta a vállait, s széttárta a kezeit.

– Ne fecsegjen bolondokat, kérem! Nekem nincsenek se mama, se gyerekei!

Sokáig hallgattunk. Nem tudtam, mit mondjak neki, éreztem, csak egy érintés kell ahhoz, hogy fékeveszetten kitörjön belőle a keserűség. Az ajtónál álltam, ő ide-oda tipegett, oktalanul egyik helyről a másikra rakosgatta a holmikat. Végre megszólalt:

– Magának hogy megy a dolga, kérem? Látom, nagy úr lette, úgy néz ki, akár egy finom cigányprímás!

– Csak megvagyunk. Szeretnénk, ha tatácska is feljönne Pestre.

– Slusz, kérem! Ha azért gyütte, kérem, hogy itt fecsegjen, alászolgája! I. kötet 260Én nem akarja semmit hallani a maguk dolgáról. A maguk anyja elment – a jó isten segítse.

– Én elhiszem, hogy a tatácska haragszik, de mi mégiscsak egy család vagyunk, össze kellene tartanunk.

Zsebre tette a kezeit, s ott állt előttem gúnyosan és szigorúan.

– Ja úgy, kérem, már kirukkolja magát a szocializmussal. Szégyellje kérem, már itt köll meghallani az embernek, mi lette magából. Megmondtam, kérem szépen mindig, az ilyen emberből, mint maga, csak tolvaj, csirkefogó lehet. Szégyellje magát. Az apja előtt azt mondja, nincs Isten, meg hogy meg kell gyilkolni a királyt.

Nem tudtam, mit feleljek neki. Honnan veszi ezeket az értelmetlen szörnyűségeket. Biztosan így hallotta azt valamelyik postástól vagy vasúti baktertől, s most könyörtelenül nekem ront. Nem tudtam megállni, hogy csöndben maradjak. Bizonyára minden támadást jobban elbírtam volna, de hogy valaki az elveimet kifogásolja, még ha az apám teszi is azt, elbírhatatlan. Meg akartam magyarázni neki, hogy mi az, szocialistának lenni, de mintha paprikát szórtam volna a szemei közé. Féktelenül megdühösödött, belém fojtotta a szót, s belőle gáttalanul áradt a szitok, az összezavart frázisok, amiket itt-ott összeszedett. S aztán, hogy lecsillapodott, az Istenről, a templomról és a királyról beszélt megint.

– De hiszen maga sohasem jár templomba – mondtam –, s talán azt se tudja, ki az ország királya.

– Amit én csinálom, kérem, ahhoz magának semmi köze. Kikérem magamnak, hogy valaki, akár az enyém taknyos gyereke, azt mondja, maga vén bolond szocialista.

Mégiscsak az volt az egyetlen, amit tehettem, csöndben maradni. Be kellett látnom, hogy valami történt az öreggel az utóbbi időben. Ez már nemcsak a ruházkodásán, de a beszédéből is világosan látszik. Ültem és hallgattam, és figyeltem, hogy kalandozik el a zagyvaságokban, hogyan nyugszik meg lassan, és közeledik megint felém, a fia felé.

– Elmegyek – mondtam –, tíz órakor kezdődik a sorozás.

Egészen megenyhülten beszélt:

– Nem köll, hogy félje, kérem szépen. Már beszélgettem a dr. NeszlinI. kötet 261ger úrral, nem köll magának katona lenni. Itt van, kérem, öt forint, igyon egy kis szíverősítőt.

Nem akartam elfogadni a pénzt, megint felforrt, terrorizált.

– Beteszi, kérem, a zsebibe, vagy nem teszi be a zsebibe, kérem?!

Megalázkodva elfogadtam. Nem mintha nem lett volna szükségem erre a pénzre, de szégyelltem magam ez előtt a letört, lelketlennek látszó és mégis nagylelkű ember előtt. A saját szempontjából bizonyára voltak igazságok azokban a vádakban, amiket ellenem mondott, de én mégiscsak felnőtt ember voltam már, s ő olyan szánalmasan eltorzultnak, összeziláltnak látszott előttem. Megértettem, hogy abba ment tönkre, mert elvált tőle a felesége, az az asszony, aki egészen közömbösnek látszott a részére, akivel havonta csak egyszer-kétszer találkozott, akkor is csak lamentáltak, csak panaszkodtak egymásra. Az ő történetükön át sok új oldalát láttam meg az életnek, fiatal fejemmel elhatároztam, sose fogok megnősülni. Az élni akaró embernek szabadnak, mindenkitől függetlennek kell lennie.

Szép, kifejlődött testtel álltam a sorozó bizottság előtt. A dr. Neszlinger is ott volt, láttam, hogy valamit mond rólam a katonaorvosnak.

– Mi a foglalkozása? – kérdezte tőlem a katona a mérleg alatt.

– Költő – mondtam.

– Micsoda?! – kérdezte még egyszer.

– Költő.

– Keltő! – kiáltotta be a katona.

Az orvosok hangosan nevettek.

– Jöjjön előre – mondta az egyik. – Mi a foglalkozása?

– Újságíró.

– Akar katona lenni?

– Nem!

– Miért?

– Beteg vagyok!

– Forduljon meg!

Megfordultam. Éreztem ennek a pillanatnak a jelentőségét, éreztem, hogy a sorsom fordulópontján állok, egy idegen ember igen vagy nem kijelentésétől függnek legközelebbi éveim, talán egész életem.

– Alkalmatlan – mondta az orvos. – Tovább!

I. kötet 262

Fekete, átláthatatlan falak húzódtak el előttem. Az egész sorozásból eddig semmit se láttam, szemeimmel és füleimmel csak önmagamra vigyáztam, s most eszembe jutott Palágyi Lajos verse a sorozásról, s ezeken a kegyetlenül egyszerű és igaz sorokon át láttam a körülöttem levő életet. Sovány és görbe és hatalmasan kifejlődött mezítelen testek sorakoztak a mérleg alá, lemustrálták őket, és elkönyvelték őket, és el voltak intézve. Kinek meghagyták azt, ami a legszemélyesebb tulajdona volt, kitől pedig elvették a szabad élet lehetőségét. Az utóbbi esztendőkben akármerre néztem, újra és újra meg kellett arról győződnöm, hogy szocialistának lenni mindenkinek önmaga érdekében való kötelesség. Szerettem volna a szálloda előtti kőoroszlán mellé állni, és kiszónokolni a gondolataimat, kiönteni a mérleg alá hajtott tömeg elé az érzéseimet, amik utálatosnak és embertelennek mutatnák ezt az egész szomorú komédiát. De talán meg se hallgatták volna, vagy talán agyonvertek volna.

A hosszú szalagok fonnyadtan lobogtak a nedves szélben, a legények pálinkásan és magukból kikelten üvöltöttek.

Az ivószobában várt rám az apám.

– No, lebo, kérem szépen?

– Nem vettek be.

– Fogja, kérem, a cókmókját, és utazzon vissza az anyjához. Itt nincs semmi dolga, kérem szépen. Jövőre majd megint megcsináljuk, hogy ne legyen maga katona.

Kidobott a városból. Ebben a kimustrált öltözékben, megőszült, lecsüngő bajusszal, tyúkszemes lábaival, amiken már alig tudott járni, meg akart maradni előttem tekintélynek, könyörtelen apának, harcolt ellenem, és mégis félreérthetetlenül látszott rajta, hogy fél tőlem és az érzelmei megkísértésétől.

– Akarja, kérem, egy fiakerbe ülni? – s mielőtt még válaszolhattam volna, füttyentett az egyik kocsisnak. – Az a, kérem, Sándor, fusson az enyém fiával a vasútra, el akarja utazni Pestre.

Estére Pesten voltam.

Egy csomó verset vittem magammal haza, meg szerettem volna mutatni az apámnak, most unalommal kiszórtam a zsebemből. Egyre inkább éreztem az egyedülvalóság terhét. Élni emberek között, akik gondolkoI. kötet 263zásban és érzésben egészen távol vannak tőlünk, s mégis beszélnek hozzánk, éreztetik a színeiket és formáikat, és könyörtelenül ránk akarják erőszakolni a szokásaikat. Dolgozni, dolgozni, mondják, pénzt keresni. S mindennek semmi értelme nincs. Mindez alig különbözik valamit a lassú öngyilkosságtól. Én pedig élek, s ha azt mondom, jól akarok élni, ez alatt egészen mást értek, mint ők. Egészen mást, mint a családom, és egészen mást, mint szervezett társaim a gyárban. Én is sokat beszélek a munkáról, de ilyenkor mindig valami olyan munkára gondolok, ami nem kell a munkaadónak, aminek az értékét nem tudják a napi árfolyamon lemérni. És egyáltalában, kinek kell ennek a munkának a kész eredménye? Azt mondják, az emberek kenyérre éhesek és fáznak a rossz ruhákban. Ez igaz, ezt én megértem, de nem értem meg azt, hogy ezek az éhes és fázó emberek miért nem szánják rá magukat arra, hogy kenyeret és ruhát követeljenek maguknak. Miért nem tudják felfogni a szavak értelmét, miért vétetik fel magukat a gyárba, ha minden további nélkül ki is hagyják dobatni magukat. Egyre elszabadultabban dolgoztak bennem az érzések és gondolatok. S nem rettentem meg tőle, ha a munkatársaim azt mondták rám, hogy anarchista vagyok, s nem keseredtem el amiatt, ha Gyagyovszkyék azt mondták az írásaimra, hogy szemenszedett bolondságok. Szolidáris voltam a saját cselekedeteimmel – verseim megtagadása, éreztem, egyenlő lenne önmagam megtagadásával.

Mégis jó lenne, ha megvolna az ember mindennapi kenyere és a hideg elől megvédő ruhája. Éreztem, hogy ez a kérdés belém kapaszkodik, és nem lehet vágyakkal és gondolatokkal megoldani. Enni kell, s a hidegtől fázunk, testestől és lelkestől az életnek ezekbe a külsőségeibe vagyunk elhatárolva. Ahhoz, hogy verseket írhassak, ennem kell, s ahhoz, hogy ennivalóm legyen, dolgoznom kell, alkalmazkodnom kell mások, jóllehet az enyémmel teljesen ellentétes akaratához. Naponta bejárok a kávéházba, de az ehhez szükséges kis pénzt elő kell teremtenem. Bemennék a gyárba dolgozni, ha valahol felvennének, de mivel sehol sem fogadnak be, az anyámtól kell a kávéházi költséget megszereznem. Nincs bennem szentimentalizmus, ez a másokon élősködés, ez a kitartottság mégis rettentőnek, embertelennek tűnik előttem. Mennyit dolgozott már értem ez az asszony. Emlékszem rá, még egészen kisgyerek voltam: hajnalban felvett a I. kötet 264hátára, és így vitt magával a városba, ahová mosni járt. Estig ott lábatlankodtam a teknő körül, jól tartott étellel, és éjjel volt, mikor ismét a hátára batyuzott, s elvitt haza, hogy néhány órát pihenhessen mellettem, s hajnalban megint elindulhassunk a néptelen utcákon a szennyes ruhahegyek alá, a fullasztó gőztengerbe. S mindez nagy részben énértem történt így, ugyanúgy, mint most is, nagy részben csak értem dolgozik. Hajnalban indul el most is, és csak néhány órára jön haza napközben. A főkapitányság detektívosztályára jár takarítani. Rongyokat mosni és padlót súrolni, amit bemocskol az idegen emberek lába és vére. Sokszor mesél azokról a szörnyűségekről, amiket a detektívszobák falai között lát és hall. Az utcalányok megaláztatásáról, a tolvajok és ligeti csibészek elpáholásáról és a munkások szenvedéseiről, akiket a tüntetéseken és sztrájkok alkalmával fogdosnak össze.

Beszél, és vigasztalan panasz és megalázkodás van a szavaiban. És néha hoz haza fél üveg bort és egész szelet húsokat, amit a lefogott emberek hozattak maguknak, de elfogyasztásuktól elvették a kedvüket. Ezek a szerencsétlenek! Én pedig otthon ülök, verseket írok, regényeket és egyéb könyveket olvasok, és jóllakom a maradék ételeikből. Látom, hogy ez gyalázatos lealjasodása egy fiatal munkásembernek, de nem tudok rajta változtatni.

Egyszer azzal jött haza az anyám, hogy beszélt az egyik detektívcsoport vezetőjével, s az azt mondta, hajlandó lenne engem próbaidőre felvenni a csoportjába.

Arra még sohasem gondoltam, hogy detektív legyek. Hirtelenében alig tudtam felfogni az ajánlat értelmét és jelentőségét. Az anyám azonban már kiszínezte maga előtt eljövendő életünket, már megtervezte, hogyan is lesz akkor, ha ismét keresni fogok, sőt állami alkalmazott leszek, idővel majd csoportvezető, talán kapitány is, nagyszerű fizetéssel és nyugdíjjal öreg napjaimra.

– De hogyan is lehetne ezt összeegyeztetni az én elveimmel, hogy detektív legyek. Mért vettem részt akkor a sztrájkokban, mért dobattam ki magam a gyárakból, ha most elmennék besúgónak.

Az anyám kitartással beszélt a lelkemre:

– Nem kell neked a politikai osztályra menned. Az a csoport, ahová I. kötet 265hívnak, az utcalányokkal foglalkozik. Ha jó ember vagy, még segíthetsz is szegényeken. Hidd el nekem, hogy a jó természetű ember mindenütt jót tehet. Istenem, hát miért is kell ezeket a szegény teremtéseket ütni. Menj és segíts rajtuk. A jó szocialistának mindenütt ott kell lennie, ahol segíteni tud az embereken.

– De detektívnek lenni – mondtam –, gondolja csak meg, ki hinné el nekem, hogy én nem árulkodom a munkásokra? És biztosan rá is vennének, ha közéjük mennék. Nem, én ezt nem tudom megtenni.

– Igen – felelte az anyám –, csakhogy sehol nincs rád szükség, ide pedig, ahová hívnak, nem akarsz elmenni. Istenem, a szegény ember nem válogathat a munkában.

Minden igaz volt, amit ő mondott, de mégsem tudtam magam rászánni. Azt mondtam, majd gondolkodom a dolgon, reggel keltsen fel, mikor elmegy, s megadom a választ.

Rossz éjszakám volt, nehezen ébredtem és tétováztam. Valóban, hátha még hasznára is lehetnék a mozgalomnak. Csak fel kellene őket világosítani. Ők is csak emberek. Mi az általános emberi jómódot akarjuk.

Az utcák még üresek voltak, a villamosok se jártak. Hangtalanul mentem az anyám mellett. Ő rábeszélőn sugdosott, én csak magamban feleltem neki, és vitatkoztam saját magammal. A Váci úton mentünk befelé, aztán a Károly körúton a Bazilikáig. Befordultunk, a szűk, csendes utcák egészen agyonnyomtak. Az anyám már biztos lehetett benne, hogy elfogadom az állást, mennyivel jobb, rendezettebb élet következik ezután.

A kapunál, mikor a posztoló rendőrt megláttam, egyszerre magamra ijedtem.

– Nem megyek be! – mondtam – majd keresek magamnak valami munkát, de ezeket utálom. Ezeket még csak látni se tudom.

Meg se vártam, mit felel az anyám, elváltam tőle. A hídon át átmentem Budára.

I. kötet 266
20

Nekikeseredten jártam munka után, de sehova se tudtam bejutni. Különben is sok volt a munkanélküli, s a hatóságok és a munkaadók valóságos hadjáratot indítottak a szocialisták ellen. Napirenden voltak a sztrájkok, de a harcbanállók alig tudtak valami eredményt elérni. A megmozdulások nem történtek egységesen, s ez a rendszertelenség nagyon szétforgácsolta a mozgalom erejét. A vezetők egyre inkább a politikai front felé tolódtak, a munkásság sokszor fejetlenül ment bele a sztrájkba, s a munkaadók tudatos frontjával szemben a mi megmozdulásaink egyre inkább csak elkeseredett, türelmetlen és céltalan lázongásokká lettek. Alig értünk el felmutatható eredményeket, sok volt a sztrájktörő, az erősebb mozgalmi embereket megrendszabályozták, s csodálatosképpen mégis szaporodott az egyletek taglétszáma, s egyre több gyár akadt, aki elismerte a munkásság szervezkedési jogát, sőt a szakszervezetekből közvetítette magának a szükséges embereket. Az első volt ezek között a Weiss-féle motorgyár. Egészen kis telep, vagy száz emberrel dolgozott. De az egész Váci út ebben a gyárban látta a jobb idők első fecskéjét. A feketelistás munkásokat itt el lehetett helyezni, ez a gyár fizette a legjobb órabéreket, és a vaknak is látnia kellett, hogy ez a gyár nemhogy tönkremenne a magas órabérek miatt, hanem nő, szaporodik, egészen komoly tényezővé fejlődik ki a sztrájkokkal és kizárásokkal agyongyötört negyedben. Ez a gyáros nem megnyúzni akarta a munkást, modern kapitalista volt, engedte, hogy a munkásai keressenek, mert tudta, hogy a jobb anyagiak között élő munkás szebben, jobban és többet dolgozik, mint a kizsákmányolt, embertelen helyzetbe süllyesztett pária. A többi gyárosnak nagy tévedése volt az, hogy csak a dolgozni nem tudó vagy nem akaró, iszákos és összeférhetetlen munkások lesznek szocialistává. Ha valaki statisztikát állított volna össze, kiviláglott volna, hogy a szakszervezetek tagjai a műveltebb s a szakmailag is képzettebb munkásokból rekrutálódnak, s hogy a megrendszabályozottak majdnem kivétel nélkül elsőosztályú szakmunkások voltak. A jó szocialisták a maguk értékeit ismerő, elvégzett munkájukért emberségesebb életet kívánó munkásokból kerültek ki. S a Weiss-gyár például ezekből az emberekből tevődött össze, s I. kötet 267közismertté vált, ami kész gyártmány ebből a műhelyből került ki, az elsőrangú volt. És a gyáros gyarapodott, és boldog volt az a munkás, aki erre a telepre bekerült. Kollektív szerződést kötöttek, s amíg más gyárakat állandó bizonytalanságban tartottak a bérmozgalmak, itt új frontot kapcsoltak a telephez, s én ezeken a kapukon láttam először kijönni az úgynevezett munkásarisztokrácia első típusát. Külön dalárdájuk volt, és tisztán és elegánsan öltöztek, mint a hivatalnokok. Mostanában nem volt szükség újabb emberekre, s én így kívül maradtam a kapun. Üldögéltünk az egyletben, és vitatkoztunk a politikai és gazdasági kérdések fölött lelkesedéssel és sokszor képzetten és öntudatosan. Hetenként voltak sorozatos előadások, s az előadók is mindig ezekről a kérdésekről beszéltek. Ekkortájban hallottam egy beszédet Alpári Gyulától, ami nagyon megfogott engem, és sok új dolgot megláttatott velem a mozgalom menetében. Alpári nem munkás volt, s örültem neki, hogy ez az ember úgy tudott szólni hozzám, olyanokat tudott mondani, amiket megszerettem, és elfelejtettem, hogy entellektüel, akikre én ösztönösen haragudtam, akikkel semmi közösséget nem éreztem.

Aztán még sok mindent hallottam beszélni erről a diákemberről, ami nekem szimpatikus volt. Később azt is megtudtam, hogy ő tanította meg Kis Károlyt a helyesírásra, ő volt egyike azoknak, akik egy radikálisabb balszárny megszervezését kezdték meg a pártban. Igaz, hogy ezért a mozgolódásért ki is zárták, és én sokáig nem találkoztam vele. De Kis Károly egészen az ő hatása alá került, s ez az ember, aki különben konzervatív volt a versírásban, a legszélsőségesebb emberek közé tartozott a mozgalom szempontjából. Egész napokon át együtt csavarogtunk, a költészet hozott bennünket össze, s a radikális szocializmus volt az, ami összetartott bennünket.

Gyagyovszkyval és általában a Meteor-beli pártemberekkel azonban sem a kulturális, sem a gazdasági kérdésekben nem voltam egy nézeten. Nekem ezek túl nyugodalmas, túl könnyedén vagy túl szájaskodón viselkedő emberek voltak. Anélkül, hogy magam is észrevettem volna, elcsúsztam az asztaluktól, át, beljebb az artisták, a könnyű táncosnők, gyanús költők és álhírlapírók közé. Nem mintha közéjük valami rokonszenvvel vonzódtam volna, de legalább nem bántottak a nagyképűségükkel, I. kötet 268nem beszéltek olyasmiről, amihez én is értek valamit, s ami nekem föltétlenül szent dolog.

Talán úgy volt, hogy a költészetet éltem intenzívebben, mégis a munkásmozgalomról szóló viták voltak azok, amikben maradék nélkül fel tudtam oldódni, ahol érzékenyen támadható voltam. Nem mondom, hogy öntudatos és osztálytudatos munkás voltam, de felelősségtudattal éltem önmagam és osztályom sorsát. S hiába, hogy jól megtanultam a mesterségem, s hiába, hogy nem voltam összeférhetetlen természet, sehol se volt maradásom, semmibe se tudtam mint változtathatatlanba belenyugodni.

Az éhségtől megalázottan és embertelenül megkopottan kódorogtam az utcákon. A kávéházba is egyre ritkábban mentem be, szinte lehetetlenné vált részemre a tíz-tizenöt krajcárok megszerzése. Aztán úgy rendeződött, hogy havonta csak kétszer mentem be: másodikán és tizenhetedikén. A kasszánál ekkor már meg lehetett kapni az új Nyugat-számot. Beültem a sarokba, és reggelig ki nem adtam a kezemből a lapot. Minden szám újabb szenzáció, s minden oldal valami jóleső ajándék volt a részemre. Azt sohasem éreztem, hogy így kellene, vagy hogy én is így szeretnék írni, de mégis, minden, minden szám elolvasása után mintha egy betakaró héj, egy burok feslett volna le rólam. Messzebbre láttak el a szemeim, és gazdagabbak és kifejezőbbek lettek az írásaim. Már csak magáért Adyért is érdemes lett volna ezt a lapot olvasni. Kétségtelenül érezni lehetett, hogy ő volt az, aki ennek a társaságnak színt és súlyt adott. A Holnap első köteténél ezt még nem vettem így észre. Ott inkább a csinosság és ziláltság volt az, ami megfogott, most sírt, ágyúzott és harangozott előttem Ady megkülönböztetett ereje. A többi csak jóleső utóhang, altató muzsika volt mellette. Azt mondhatnám, Adyt életnek, a többi dolgokat pedig irodalomnak éreztem. De az egyik része nemkevésbé esett jól nekem, mint a másik. Ady fékezetlen indulataival, a többiek pedig finom technikájukkal hatottak rám. De ekkor már kritikával olvastam, ekkor már nem valami jót megtanulni akartam a könyvekből, minden írással szembenállónak éreztem magam, olvasmányaimnak határozottan a hibái érdekeltek jobban, mint az erényei. Mások gyöngéin okulva akartam a saját hibáimtól és gátlásaimtól megszabadulni. Ez az olvasási módszer később egészen tudatossá vált bennem, s ha valamiről kritikát mondtam, mindig I. kötet 269csak annak fogyatékosságairól beszéltem. S hogy egyáltalában beszélni kényszerültem egy könyvről, ez a tény már igazolta előttem a szóban forgó dolog jelentőségét az én számomra. Ezért a szokásomért vagy természetemért állandóan összeütközésbe kerültem a hozzám legközelebb álló emberekkel is. Azt mondták, oktalanul akadékoskodó, terrorisztikus, sőt irigykedő vagyok, pedig csak a lehető legjobbra kíváncsi, mindig többet igénylő, fiatal és életerős ember voltam. Talán csak alkalom kellett volna hozzá, talán csak valaki hozzáértőnek a kezei közé kellett volna kerülnöm, játszva bonthatta volna le rólam a nyerseség és kialakulatlanság formáit, hogy beérjem a saját képességeimet, valaki barát vagy tanító kellett volna mellém, aki a legtöbb fiatal művésznek társaságánál vagy szerencsés véletlennél fogva már az út kezdeténél megadatik.

De hogyan is merhettem volna én egy híres író vagy egy komoly szerkesztő szeme elé kerülni? Hiszen az egész múltam s az egész jelenem eltaszítja tőlem ezeket az embereket, és már eleve távol tart tőlük engem magamat. Nem volt pénzem ahhoz, hogy újságot vegyek. Az egyletben elolvastam a politikát, a mozgalmi híreket, de művészeti dolgokhoz itt sem juthattam hozzá. Művészeti kérdésekkel csak polgári lapok foglalkoztak részletesebben, a folyóiratokon kívül nevezetten a Független Magyarország. Kint laktunk Újpestnél, a Váci út legvégén, egy kis pinceszobában, s innen jártam be naponta a körútra gyalog, ahol egy kapu alatt napról napra ki voltak ragasztva a lapban megjelent irodalmi dolgok. Csupa szenzációs újdonság. Vasárnap és csütörtökön a holnaposok versei jelentek meg, különleges betűkből szedve, a többi napokon pedig a fiatalabb, a nem annyira megbecsült költők jöttek. Odaálltam a drótsövény mögé ragasztott újságok elé, és olvastam és lelkesedtem és gyarapodtam. Sokszor szerettem volna egy különösebben tetsző írást magammal vinni, megőrizni, foglalkozni vele, de végre is meg kellett elégedni azzal, hogy úgy egy helyben, egy szuszra tízszer és hússzor is elolvastam azt. Így rács mögé zártan ismerkedtem meg Somlyó Zoltán, Kosztolányi és mások dolgaival is. Nem tudtam magamnak pontosabban megindokolni, hogy miért, de Kosztolányi verseit kevésbé szerettem, mint a többiekét. Valahogy túl kimértnek, túl finomnak tűntek fel előttem. Somlyót közelebb éreztem magamhoz. Volt az ő verseiben valami utcai vadság, valami egéI. kötet 270szen csodálatos új sorok, amik izgattak, és sokáig éltek bennem. Személyesen egyet sem ismertem az új költők közül. És nem is igen kívántam a megismerésüket. Napról napra több gyöngeséget, kialakulatlanságot vettem észre magamban, és nevetségesen meggyávultam, szinte elveszetten jártam a világban.

Sokszor kísértésbe estem, hogy valamelyik versemet én is beküldjem a lapnak. De szombat esténként kimentem az Andrássy út végére, ott a földalatti villamos megállójánál az Új Idők friss számai voltak kifüggesztve úgy, hogy a szerkesztői üzeneteket is el lehetett olvasni, s ezek az üzenetek, amik ugyan másoknak szóltak, még jobban elriasztottak a próbálkozástól. Egyszer valakinek azt üzenték, hogy közölni fogják a versét. Gyötrő kíváncsisággal vártam a megjelenését. Hetek múltak el, végre megjelent a vers, valami nő írta. Egyáltalában nem hozott meglepetéseket a számomra. Ilyen dolgokat már bizonyára én is írok, gondoltam, és elhatároztam, hogy valamit beküldök a Független Magyarországnak.

Három nap múlva megjelent az első versem az első komoly lapban, ott, ahol a legérdekesebb írók dolgai szoktak megjelenni. Aztán újabbakat küldtem be, és folytatólagosan minden beküldött írásomat közölték.

Kétségtelenül író voltam már.

Az én költő ismerőseim ugyan bolondokházának tartották az egész lapot, de mégis láttam, imponál nekik, hogy a dolgaim ott megjelennek. Azt mondták, ők nem írnának polgári lapba, de ez valószínűleg gyávaság, a magukban nem bízás eredménye volt. Én azt mondtam, minden komoly lapba írok, ahol a dolgaimat elfogadják. Mért ne ismerhetné meg a polgárság is egy proletár érzéseit és gondolatait. Az érvek, amiket a nézeteim ellen felhoztak, gyöngék és bizonytalanok voltak, később aztán azt is megtudtam, hogy igenis ők is próbálkoztak polgári lapoknál a dolgaikkal, de nem fogadták el azokat. Ha én akkor valami proletárlapnak a szerkesztője lettem volna, szintén nem fogadtam volna el a verseiket, mert szürkék, laposak és frázisosak voltak. Az egyetlen Csizmadiát tartottam közülük igazán költőnek, és velem együtt a polgári lapok is annak tartották őt. Már egészen kritikus szemmel láttam a művészetet. S ugyanilyen kritikus szemmel láttam meg a magam embertelen sorsát is. Nem akartam úr vagy megkülönböztetett helyzetű valaki lenni, de mégis jólesett volna, ha legalább tűrhető ruhám és minimális napi eledelem lett volna.

I. kötet 271

Ekkortájban olvastam egy hirdetésben, hogy egy jól jövedelmező cikk eladásához ügynököket keresnek. Elszántam magam, hogy megpróbálom ezt az általam eddig ismeretlen, de így ismeretlenül is megvetett vigéci mesterséget. Valahol a Belváros egyik zugutcájában kellett jelentkezni. Korán indultam el, hogy az első jelentkezők között lehessek. De, mégsem egészen jól számítottam. Az irodában ugyan még nem kezdődött meg a hivatalos óra, de a folyosó már tele volt jelentkezőkkel. Vagy ötvenen állhattak előttem tömören, szinte egymáshoz ragasztottan. Úgy látszott, mindenki idegen volt a másik részére, még csak nem is beszélgettünk egymással. A gyárak előtt egészen másképp van ez a felvétel előtt, az emberek irigyen itt is egymás elé tolakodtak, ravasz csöndben és lökdölődző lármával iparkodtak előbbre jutni, de mégis szóba állnak egymással, tervezgetnek és címeket cserélnek ki. Lehet, ami az egyiknek nem sikerült, a másiknak sikerülni fog. A bekerített munkaadókkal szemben érezni valamiféle szolidaritást a kívülrekesztett munkanélküliek között. Itt nagyon szedett-vedett társaság volt együtt, lekopott hivatalnokfélék és furcsán kipucolkodott gyári munkások, akik eredetüknél vagy céljaiknál fogva semmi közösséget nem éreztek egymással.

Tízes csoportokban engedtek be bennünket az irodába. Nagy és sötét helyiség volt ez, az udvarra néző poros ablakokkal. Az ajtótól vagy két lépésnyire egy rács volt, s azon belül egy császárszakállas úr állt.

– Üljenek le a padra – mondta –, és figyeljenek ide. Komoly dologról van szó, nem közönséges üzletről, mondhatnám a mi központi irodánk valóságos jótéteményre határozta el magát, a mai nagy munkanélküliségek idején. Értsék meg, egyrészt keresethez akarjuk juttatni a komoly, dolgozni akaró embereket, másrészt pedig kultúrához akarjuk segíteni a vidék keresztény népségét. Mint mondtam már egyszer, nem annyira üzlet, mint inkább humánus cselekedet. Aki azonban szorgalmasan lát a dologhoz, fényesen meg is élhet belőle. Először is kérdezem, megvan-e magukban a jószándék ahhoz, hogy önmagukat és családjukat egy jobb sorsba segítsék. Ez az emberséges belátás a fődolog, központi irodánk ezért el is határozta, csakis családos emberekkel hajlandó tárgyalásba bocsátkozni. Sajnálattal felszólítom tehát a magányos fiatalembereket, hogy egyelőre I. kötet 272távozzanak. Lehet, hogy napok múltán őket is foglalkoztatni tudjuk majd. Egyelőre nézzenek valami más foglalkozás után.

Senki se távozott.

A szakállas úr egy nagy, négyszögletes cifraságot emelt föl a rács mögül. Gondosan maga elé állította.

– Nézzék meg, ez egy zenélő szentkép. Az illető, aki kellőleg igazolni tudja magát, kap egy ilyen mintaképet, s ezzel elutazik a vidékre, kisvárosokba és falvakba, és ott házról házra megvételre fogja kínálni ezt a remek alkotást. Könnyen lehet vele boldogulni, mert hiszen valóságos remekmű. Ezenkívül bárki csekély havi részletfizetés ellenében is megszerezheti. Bátran elmondhatják, hogy úgy néz ki, mint egy oltárkép, s ezenkívül még zenél is.

Egy kulccsal belenyúlt a kép hátába, felhúzta a szerkezetet, s valami keserves karácsonyi nóta cincogott elő a cifra alkotmányból. Nevetni szerettem volna ettől a muzsikától, olyan ártatlan és együgyű volt szegény. De mégis komoly, meghatódott ábrázattal kellett állnom a komoly és szintén meghatódott szakállas előtt.

– Mintha az égi kart hallaná az ember – mondta. – A keresztény ember lelkéhez szól ez az ének, és éppen ezáltal rendkívülien meg van könnyítve az ügynök helyzete. Aki erőt érez magában ehhez az áldásos munkához, annak ötven kilométeres útra a vasúti költséget is előlegezi a központi iroda.

Letette a képet, és sorjában maga elé citált bennünket.

Bemondtuk a nevünket, lakcímünket, és mindenki leadta az igazolványait, ami éppen nála volt. Én a munkakönyvemet adtam át. Kifogásolta, hogy nőtlen vagyok, de aztán mint családfönntartót, beiktatott a kiválasztottak közé.

Lent az utcán hangosan kitört belőlem a magamat bántó nevetés. Sohase hittem volna, hogy ilyesmire is el tudom szánni magam. Házról házra járni egy dologgal, amit maga se tart semmire az ember. Szentképekkel kereskedni egy szocialistának, de belenyugodtam abba, hogy ezeken a vidéki polgárokon úgysem segíthetne már az ember. Legalább még jobban elvágjuk őket a világtól – gondoltam. Otthon nem beszéltem erről a vállalkozásomról. Reggel, mikor elmentem, azt mondtam, lehet, hogy naI. kötet 273pokig nem jövök haza, valami munkát vállaltam egy barátommal közösen, amíg el nem végezzük, náluk fogok lakni.

Vagy húszunkat vettek föl az útra. Egy szolga kötéllel hátunkra pakolta a képet, megkaptuk az útiköltséget, üzleti írásokat, s ezenkívül egy nyomtatott szöveget, amin az állt, hogy mit kell a vevők előtt elmondanunk az áruról. Két irányba osztottak be bennünket, egyik részünk a Nyugatitól, másik részünk a Keletitől utazott. Egy-egy szolga kísért el bennünket az állomásig. Nem volt vonat, várakoznunk kellett, mint valami ablakostótok vagy teherszállító tevék, lődörögtünk ide-oda az állomáson.

Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a teher alatt. Hiába próbáltam magam a tegnapi érveimmel nyugalomra bírni, egyre lehetetlenebbnek, nem nekem valónak láttam ezt a dolgot. Talán ha rögtön vonatra ülhettem volna, nem születtek volna meg bennem ezek a kétségek és elvadító pillanatok. Annyira elidegesedtem a várakozásban, hogy kész lettem volna az egész ügyet odavágni a kövezetre. Még élni se akartam, ha ennek az életnek ilyen súlyos ára van.

Végre is azt mondtam a szolgának:

– Vegye le a hátamról ezt a cókmókot. Nem vagyok én vigéc.

Mintha ragályos betegség ütött volna ki rajtam, voltak a társaim közül, akik elhúzódtak tőlem, s voltak, akik káromkodva bontották le magukról a muzsikáló szentséget.

– Nem vagyunk mi vigécek – mondták ők is, s valami felszabadult gőg, valami egészen nyers megvetés volt ezekben a szavakban.

Tízünk közül hatan visszaadtuk az árut, csak négy hivatalnokféle utazott el.

Az irodában, mint a kutyáknak, csak úgy odadobták az igazolványainkat. Még a szolgák se álltak velünk szóba.

Otthon azt mondtam, hogy a kilátásba helyezett munka visszament. Nem rajtunk múlott, valaki még olcsóbban elvállalta, mint ahogyan mi akartuk.

Félreültem az asztaltól, éreztem, nincs jogom ahhoz, hogy bejelentés nélkül kenyeret vágjak magamnak.

Este volt, lehangoltan készülődtünk aludni. A petróleumlámpa korI. kötet 274mosan és alattomosan pislogott. Az anyám levette a két pokrócot az ágyról, s friss újságpapírt teregetett szét a szalmazsákon lepedőnek. Nem akarta belátni, hogy a csupasz szalmazsákon ugyanolyan jól tud aludni a fáradt, életunt ember.

21

Kint, az összekötő híd felé csavarogtunk, néhány munkanélküliek. Céltalanul és reménytelenül, csak éppen hogy kint voltunk a levegőn. Lehet, hogy tudat alatt éreztük, erre jönnek hazafelé a lányok a gyárakból. Lehet, hogy őmiattuk tévedtünk erre. Mostanában ritkán jöttem össze lányokkal, alig is éreztem a nemiségemet. Valami komor magányosság felé sodródtam, nem tudom, egyedül csak az anyagi nyomorúságom volt-e ennek az oka. A szerelmi rajongásokat, amiket könyvekben olvastam, sőt néha a barátaim is ömlengtek az ilyesmiről – nem ismertem. Ilyen érzéseim nem voltak. Ha egy szép lánnyal összekerültem és megkívántam, nem vágyakoztam utána olyan intenzíven, hogy ebből lelki zűrzavaraim származhattak volna. Megkívántam, és megpróbáltam nagyobb kerülők és hangulatos ömlengések nélkül hozzáférkőzni. Ha a lány elhúzódott tőlem, se belső, se külső harcot nem kezdtem érte, az ő tartózkodása valami taszító, kiábrándító erővel is bírt az én számomra. Ha ő nem akart engem, bennem is megszűnt az utána való kívánkozás. S bizonyára most is, hogy itt lődörögtünk a híd körül, szenvedélyesség nélkül gondoltam a lányokra. Jó lett volna valamelyikkel megismerkedni, mint ahogyan enni is jó, ha éhes az ember, de nem éreztem szomorúságot, a magányosság tragikumát, ami a fiatalság szexuális kielégületlenségéből ered.

A többiek már belezökkentek ebbe az örökösen kísértő témába, de én alig is figyeltem a beszélgetésre. Újpest felé mentünk, lomposak és hangosak voltunk, a többiek nyugtalanságában meglátszott a nemi fölgerjedés, én tiszta voltam, jólesett a hűvös szél, ami meg-megcsapott bennünket a Dunától.

A Juta-gyár elé értünk, csak úgy szokásból bementünk a portáshoz. Egyáltalában nem gondoltam rá, hogy itt munkát lehetne kapni, hiszen I. kötet 275az egész gyárban aligha dolgozhatott több három szerszámlakatosnál. S mégis a portás átvette a könyvem, bevitte az irodába.

– Holnap reggel elkezdhetne? – kérdezte, mikor visszajött.

Mosolyogva feleltem:

– El! Mikor kezdenek?

– Hétkor.

Hónapok óta szaladgáltam már, hogy valamiféle munkát fogjak magamnak, s végre így, ilyen véletlenül jutottam hozzá. S nem is utolsó szerencse egy ilyen helyen dolgozni. A vasgyárban, ahol tömegmunkához kerül az ember, mint egy géprészt beállítják a rendszerbe, és évekig dolgozhatik egy sablonmunkán, ami testben és lélekben kegyetlenül elfárasztja az embert. A szerszámmunka könnyű és változatos. Az embernek nemcsak az izmai, hanem az esze is dolgozik, lekötődik az érdeklődése, s így valami élvezetet is találhat a bérmunka különben fárasztó és gyűlöletes egyhangúságában.

Eddig csak hírből ismertem ezt a gyárat, most belülről láttam, hogy milyen nagy és sok embert foglalkoztató telep ez. A munkásság kilencven százaléka nő volt, parasztlányok és asszonyok Újpest környékéről. A szerszámműhelyben csupa idősebb ember dolgozott. Asztalosok, lakatosok és szíjgyártók, mintha csak valahonnan a száz év előtti céhrendszerből maradtak volna itt. Tempósak voltak, mint a paraszt napszámosok, és fecsegők, mint a vénasszonyok. A szervezkedésnek még csak a szele sem járt errefelé. Elég rendes heti fizetésük volt, nyugodtan dolgoztak, és sokat ittak. A hétfői nap teljesen az iszákosságé volt. A ruhásszekrényekben állandóan tele üvegek sorakoztak, az emberek mint a holdkórosok lézengtek a telepen. S ezeken a hétfői napokon a mester se jött közénk. Bent maradt a fülkéjében, és ő is ivott – így volt ez rendjén. Én nehezen fanyalodtam rá a szokásaikra. Észrevétlenül mögöttem maradtak az iszákosság évei, s mivel természetemből sohasem kívántam az alkoholt, most nagyon is megéreztem ezt a változást. De különben kinéztek volna maguk közül. Ittam és barátkoztam velük, ők közel engedtek magukhoz, és olyan szavakkal nyúltam hozzájuk, amik elől eddig elmenekültek, amik előtt esztendőkig süketek tudtak maradni. Esténként átmentünk a közeli kocsmába, beszélgettünk a munkáról, és beszélgettünk a munkásember életéI. kötet 276ről, és anélkül hogy félelem vagy harag fogta volna el őket, beszélgetni kezdtünk a szervezkedésről is. Nem tárgyilagosan beszéltünk, és nem nyíltan agitáltam. Ez egy nyers, kemény talaj volt, egészen elölről kellett kezdeni a munkát. Sokáig egészen egyedül fáradoztam. Később a déli pihenő közben összetalálkoztam egy szövőnővel, s ebben a lányban egy nagyon értékes szocialista agitátorral ismerkedtem meg. Balázs Klárának hívták, tagja volt az Újpesti Munkásotthonnak és az antialkoholista páholynak. Eddig még nem is találkoztam össze a munkások között ilyen komoly és okos nővel.

Kint ültem az udvaron egy zsákkötegen, és hívatlanul, kérdezetlenül hozzám jött.

– Most lépett be a gyárba? – kérdezte.

– Pár nap előtt – mondtam, s elfogadtam a felém nyújtott kezét, és megmondtam a nevem.

– Nem tudom, elvtárs-e maga vagy sem. Szeretnék már egy érdemes emberrel is találkozni itt.

– Persze hogy elvtárs vagyok, s örülök neki, hogy maga is az.

– Gyűjjön este az Otthonba, ott kint is szükség lenne még jó elvtársakra.

Megígértem, hogy kimegyek, aztán a gyári helyzetről beszélgettünk, a rendszerről, a munkabérről és arról, hogy hogyan lehetne a szervező munkát megkezdeni. Feltűnően okosan beszélt, látszott, hogy jártassága van ezekben a dolgokban, és az is meglátszott rajta, hogy sokat olvasott. Örültem ennek az ismeretségnek, alig vártam az estét, hogy tovább beszélgethessek vele dolgokról, amik engem érdekelnek. Szép, tiszta arcú és nagyon ízlésesen öltözött lány volt, de egy pillanatra se gondoltam rá, hogy mint férfi közeledjek hozzá. Csak a kellemes embert és az érdemes, okos elvtársat láttam benne. Egész este szervezeti kérdésekről tanácskoztunk. Megállapodtunk benne, hogy valamit csinálni kell a gyárban, siralmasan nagy volt a nők munkaideje, és siralmasan kicsiny a munkabérük. De ezek a nők Újpest környéki parasztok voltak, akiknek van egy kis földjük vagy családi gazdaságuk, csak olyan mellékes életük a gyári munka, s ezért eddig semmiféle mozgalomba nem lehetett őket bekapcsolni. Úgy határoztuk el, hogy egy tánccal egybekötött kedélyes estét rendeI. kötet 277zünk az Otthonban, és így próbáljuk meg őket először összehozni. De így se ment könnyen a munka. Klára bevitte a gyárba a műsort, s szinte emberfeletti erőt kellett kifejtenie ahhoz, hogy pár darabot eladhasson ezeknek a zsugori és érdeklődés nélküli lelkeknek. Mégis eléggé jól sikerült az este. A lányok, akik eljöttek, tarka, kemény szoknyákba öltöztek, mezítelen karjaikból sugárzott az egészség, s a fiatal iparoslegények, akik az utcán eddig szóba sem álltak volna ezekkel a „Panca Márikkal”, lassan beszivárogtak a terembe, belevesztek a táncba, forgatták a kemény, ropogós testeket, s a lányok boldogan forogtak és visítottak, s ez a számukra szokatlan barátkozás érdeklődést és értelmességet váltott ki belőlük, túlvitte őket a mindennapi életükön.

S a gyárban taktikusan, óvatos rábeszélésekkel megkezdődött a szervezkedés.

Keresetem minden fillérét hazaadtam, az egész család mintha hirtelen levegőhöz jutott volna. Föllobbant az életkedvünk, de az anyám már ismerhetett volna engem, tudhatta volna, hogy milyen keveset jelent az, ha én munkába állok. De ő végletekig optimista természetű volt, s a legkisebb lehetőség is elég volt neki ahhoz, hogy egy egész új élet elkövetkezését várja. Keveset tartózkodtam otthon. Reggel korán mentem munkába, este kimentem Újpestre, s csak későn éjjel vetődtem megint haza. Ők ilyenkor már aludtak, volt úgy, hogy én is rögtön lefeküdtem, volt, hogy egyedül fönt maradtam és írtam. Néha szinte kényszerítő erőket éreztem magamban az írásra. Egészen magamnak dolgoztam, senkivel sem találkozhattam, akivel újabb írásaimról beszélhettem volna. Egy-egy verset beküldtem a Független Magyarországnak, s azok meg is jelentek. De alig hatott rám a nyomtatásban viszontlátásuk. Kiközösítettnek és megbüntetettnek éreztem magam. Klárának nem mertem erről az írói mániámról szólni, szóba se mertem hozni előtte az irodalmat.

S egyszerre ő váratlanul megkérdezte tőlem:

– Mondd csak, nem te vagy az a Kassák, akinek versei jelentek meg a Független Magyarországban?

Fejembe szaladt a vér, alig tudtam válaszolni:

– De igen – dadogtam. – Megjelent benne néhány versem.

A lány kedvesen, örömmel nevetett:

I. kötet 278

– Milyen érdekes gyerek vagy! Mért nem mondtad ezt nekem? Szeretem a verseket, s szavalni is szoktam az Otthonban. Szavaltam már Csizmadiától, Alba Nevistől, Erdős Renée-től és Adytól is. Szereted te Ady verseit?

S most megindult közöttünk a soha megszűnni nem akaró vitatkozás a művészetről. Most láttam csak át, hogy milyen értékes barátot találtam magamnak ebben a kültelki gyári lányban. Megmutattam neki még kéziratban levő dolgaimat, és okos, megszívlelendő kritikát mondott róluk. Végre egy ember a környezetemből, aki nem túl modernnek, hanem itt-ott maradiaknak és laposaknak tartotta a verseimet. Ady volt a mértéke, s ő, aki mint szocialista, szerette Csizmadiát, hevesen nekem támadt ott, ahol Csizmadiás sorokat vett nálam észre. Mondhatnám, ő volt az első kritikusom, akinek megértése és jóakarata is volt számomra. Kiléptem az egyre inkább kétségbeejtő magányosságból. A gyár megszervezésével és az irodalommal foglalkoztam egész erőmmel, hitemmel és lelkesedésemmel. A világosság útjain jártam. Szerettem volna, ha még sokáig ebben a kerékvágásban futhattam volna tovább. De nálam ezt már így rendezte meg a sors: ha egy lépést előrementem, kettőt visszacsúsztam. Hinni se mertem, hogy ilyen könnyen tudunk eredményeket elérni a gyárban. Ezek a paraszti emberek még teljesen szűz talajok voltak a szocializmusnak, s hogy nem tudományos érvekkel, hanem érzelmi alapon közeledtünk hozzájuk, hajlottak a szavunkra, beiratkoztak a szervezetbe, és esténként kezdtek beszivárogni az Otthonba. Eddig csak buta, fafejű kuliknak vettük ezeket a parasztokat, senki még arra sem tartotta őket érdemesnek, hogy a megszervezés szándékával közeledjék hozzájuk, s most látnunk kellett, hogy akad köztük sok gondolkodó és fejlődésre képes ember. Engem általában szerettek a gyárban, szívesen meghallgatták a beszédemet, és élni tudtam köztük anélkül, hogy a köztem és köztük levő különbségekből valamit is észrevettek volna. A központi szakszervezet titkárát és elnökét, akik egész megjelenésükben tipikus zsidóemberek voltak, nem engedtük közéjük. Ők ezért nem is igen haragudtak, betegsegélyzői alkalmazottak voltak, tudták, hogy a megszaporodott taglétszám úgyis az ő érdemeikre írandó. Hagytak bennünket szabadon dolgozni. A vasasoktól, ahol úgyis sok kellemetlen összeütközésem volt már a vezetőséggel, I. kötet 279átléptem a textilesekhez, és Klárával együtt tagja lettem a központi szervező bizottságnak. Kitartó energiával munkálkodtunk, s hatalmas eredményeket értünk el. Pár hét alatt kilencszáz új tagot szerveztünk be az egyletbe. A huligán gyárból a szervezet legerősebb telepe lett. Olyan hirtelen következett be a változás, hogy a gyárvezetőség a védekezés alkalmas módját se tudta megtalálni ez alatt az idő alatt. Becitáltak bennünket az irodába, megrendszabályozással fenyegettek, de mi biztosak voltunk benne, hogy most semmit sem tehetnek ellenünk. A hangulat teljesen mellettünk volt. Talán majd egy rosszul sikerült sztrájk után, akkor biztosan kidobnak bennünket.

És ért a helyzet. Egy általános sztrájkot terveztünk, de a vezetőség az első kísérletezésnél határozottan lefújta ezt. Ők meg voltak elégedve a taglétszám szaporodásával, óva intettek bennünket minden mozgolódástól. De ez az okosnak látszó politika már későn jött a mi számunkra. Egy bérjavítás lehetőségével agitáltunk a gyárban, s ha most szabotálni kezdtük volna ennek a kérdésnek a megoldását, az egész eddigi munkánk eredménye szétfoszlott volna. Mert hiszen ezek az emberek nem voltak meggyőződéses szocialisták, beléptek az egyletbe, mert azt ígértük nekik, hogy ezáltal pénzben kifejezhetően megjavul a helyzetük. Ha szavazásra tettük volna föl a kérdést: sztrájkolni vagy nem – egyhangúlag igennel döntöttek volna. Nem volt tehát kérdéses: hamarosan sztrájkba fogunk lépni. Hogy a harc szerencsés kimenetelét minél inkább biztosítsuk, megszerveztük a bizalmi rendszert. Nőkből és férfiakból vegyesen állítottuk össze a bizottságot, s úgy láttuk, mennél több embernek adunk valami kötelező és kifelé állásfoglalást jelentő címet, annál inkább kötelezve lesz az összesség a kitartásra. Arra is vigyáztunk, hogy a jobb, szinte nélkülözhetetlennek látszó munkaerők benne legyenek a bizottságban. Ezzel a taktikával a gyárvezetőség kezét akartuk megkötni.

Klára, aki a többiekkel együtt dolgozott a szövőben, azt indítványozta, hogy állítsunk fel házi bíróságot, ahol a munkások között felmerülő személyes ellentéteket békés úton el lehetne intézni. Én is helyesnek gondoltam ezt a tervet, és meg is csináltuk a bizottságot. Hetenként kétszer összeültünk az Otthonban, és éppen elegendő munkánk akadt. Nők és férfiak, meglett emberek jöttek el kis panaszaikkal, mi komolyan a lelkükre beI. kötet 280széltünk, megértő és békés szavakkal kiszedtük a méregfogaikat, s ez a módszer általában nagyon jó agitációs lehetőségnek bizonyult. Valósággal egy egészséges, nagy családot formáltunk a gyárból.

Az Otthon többi szakmái is el voltak ragadtatva a mi munkamódszerünktől, s engem, akit eddig csak bolond költőnek ismertek, módfelett megbecsültek. Ekkortájban ismertetett össze Klára egy Gödrös nevű faszobrásszal, aki nagyszerűen sakkozott, és titokban szintén verseket írt. A nevezetessége azonban mégis az volt az egyletben, hogy kitűnően tudott hazudni. Voltak olyanok is, akik hallották róla, hogy verseket ír, s ezek szentül meg voltak győződve, hogy ezeket a dolgokat valakitől lopta, s csak a nevét hamisította alájuk. Pedig valóban írt új és érdekes verseket. Klára mellé én egy újabb barátot találtam benne. Most már hármasban vitatkoztunk a művészetről, és lelkesedtünk minden új dologért. Gödrös technikai ügyességben előbbre volt nálam, de az írásaiban mindig volt valami felületes, valami ügyesség, nagyon is meglátszott rajta a csináltság. A Klára egyszer beküldött tőle valamit a Független Magyarországhoz, nem fogadták el. Ő szégyenkezve azt mondta, hogy többé sehol sem fog próbálkozni a dolgaival – de persze hogy pár hét múlva egy verse, amit még mi sem ismertünk, megjelent a Független Magyarországban a hírek között. Mikor találkoztunk vele, úgy tett, mintha semmit sem tudna a dologról. A Klára is játszott vele. Elővette a lapot, nézegette, nézegette, s egyszer csak felkiáltott:

– Nini, Goli (így neveztük), egy vers van benne a te neveddel!

A Gödrös szőke, vékony arcbőrű ember volt, s ha kellemetlen helyzetbe került, fejébe tódult a vér, az arca elvörösödött, majd kicsattant az izgalomtól.

– Egy vers az én nevemmel? – kérdezte szörnyen ártatlanul. – Ne mondd, az én nevemmel – és átvette a lapot, és csodálkozott, s úgy tett, mintha nem hinne a szemeinek.

– Te küldted be? – kérdeztem nevetve.

– Nem, szó sincs róla!

– Akkor valaki a te neveddel akar érvényesülni – mondta Klára, szintén nevetve. – Majd én írok egy levelet a szerkesztőségbe, ezt nem hagyhatjuk ennyiben.

I. kötet 281

Hümmögött valamit, aztán szép csöndben eloldalgott. Elég volt a játékból, tudtuk, hogy ő küldte be a verset, s a Klárának eszébe se jutott a levél megírása. Mindenki komikus, jelentéktelen figurának tartotta ezt az embert, nekem sokkal többet jelentett. Nem befolyásoltak közismert hazugságai, volt benne valami romantikus rajongás dolgok és helyzetek iránt, ami józan ésszel elérhetetlennek látszott a mi részünkre. Ő jobban szerette Adyt nálamnál, sokat beszélt róla, s így önkéntelenül engem is közelebb vitt hozzá. Vele és Klárával közösen elértük az Otthonban, hogy megrendelték a Budapesti Naplót, ahol szombatonként Ady- és Kosztolányi-verseket közöltek, ital és kávéházi zene nélkül, milyen nagyszerű, idegeinket és gondolatainkat lefoglaló esték voltak ezek! Éreztük, ahogy szinte versenyfutást tart előttünk a két költő. Hétről hétre Adynak adtuk a pálmát. Kosztolányi még mindig nem tudott engem egészen megfogni. Az erőt szerettem, és ennek a megnyilatkozását kerestem mindenben, a szép versek mellett elmentem, mint ahogyan a virágok és csipkék mellett is el tudtam menni minden különösebb belső változás nélkül. Gödrös érzelmesebb lélek volt nálamnál, ő minden „szépért” egyformán tudott lelkesedni.

Így szinte eksztatikus lázban éltem meg a Népszavában lezajló Ady-ellenes vitát. Leolvadtak rólam a kötelező pártdogmák, s ebben a harcban nagyon nem adtam igazat elvtársaimnak.

Ady szívem mélyéig megfogott ezzel a versével: Szivem küldöm, ez ó frigy-ládát.

És az alázatos köszöntő szavak páncélba voltak burkolva, és kihallatszott mögöttük a fegyverek csörgése. Mondhattak nekem az egyletben, amit akartak, vállaltam a rokonságot ezzel az emberrel. A könyvtárfülke előtt olvastam el a verset, és még egyszer és még egyszer.

Hogy mi tetszett benne ennyire? A gondolat? Nem! Az az elszánt erő, az a megfoghatatlan, értelemmel lemérhetetlen élet, ami a sorok közül áradt ki.

Klárával együtt mentünk haza ezen az estén. Nagy vitában voltunk, még be is mentünk hozzájuk. A családja már aludt, a konyhában maradtunk.

– Ady, ha nem is szocialista, mégis vaknak kell annak lennie, aki nem I. kötet 282látja meg benne a vérbeli forradalmárt – mondtam. – Ő egy egészen más embertípus, mint akik ellene köpködnek.

Később Klára is vetkőzni kezdett, egészen szabadon, mintha én ott se lennék. És lehet, hogy lényegében ott se voltam. Derékig levetkőzött a mosdáshoz, és láttam a gömbölyű karjait, és láttam a fehér, szinte asszonyosan megtelt melleit – és nem láttam semmit.

Kint esett az eső. Gyalog mentem hazafelé, boldogan és gondtalanul.

22

Elérkeztünk a sztrájkig. Ki tudta volna, hogy elbukunk-e, vagy győzni fogunk? A sztrájktanyán jó volt a hangulat. A lányok boldogok voltak ebben a szabadságban, táncoltak és viháncoltak, hiszen ők úgy gondolták ezt a véresen komoly küzdelmet, hogy nekik csak mulatniok kell, s ha egyszer majd rászánják magukat, hogy visszamenjenek a gyárba, akkor már meglesz a kevesebb munkaidő és a nagyszerű bérjavítás.

Persze hogy nem így történtek a dolgok.

A sztrájkot kilencven százalékban letörték, a bizalmiakat kidobták a gyárból, s velük együtt a Klárát és engem is.

Ismét benne voltam a munkanélküliségben, a bekövetkezendő nyomorúságok előtt, azzal a különbséggel, hogy most már nem is akartam újabb munkát vállalni. Akármilyen nyomorúságot kiállok, de többé nem akarok a satupadhoz visszamenni. Így gondolkodtam: ennivaló majd csak akad otthon valami, s cigarettát és az esetleges kávéházi pénzt is majd előteremti valahonnan az ember. Ha Kis Károly és a Gödrös megélhetnek már évek óta munka nélkül, miért kellene éppen nekem éhen pusztulnom.

Szörnyű komorsággal kószáltam az utcákon, hittem, aki rám néz, első pillanatra meglátja a viharfelhőket a fejem körül. Így éldegéltem, mint a rettenetes költő.

Hetenként kétszer-háromszor bementünk a kávéházba, rájöttünk, hogy nem muszáj kávét rendelni, egy vajas kenyér hét krajcárba került csak, s ez nagyban előnyére volt pénzügyi helyzetünknek. Időnként asztalról asztalra vándoroltunk, mindenhol voltak már ismerőseink, s ha megéhezI. kötet 283tünk, óvatosan belenyúltunk a kifliskosarakba. Határozottan jó hely volt a Meteor. Ennél talán csak a New York lehetett jobb, de az kimondottan irodalmi kávéház volt, s oda nem mertünk bemenni. Bodrogitól hallottam, voltak odaát költők, akik a díványok alatt aludtak, s abból éltek, hogy a tálcákról leemelték a pincérek borravalóit. Mi nem vetemedtünk az ilyesmire, a pincéreket szegény bérmunkásoknak láttuk, s mi legalábbis annyira szocialisták voltunk, hogy ezeket a szegény ördögöket meg ne lopjuk. Tagadtuk az uralkodó rendszert etikettjével és moráljával együtt, de már élt bennünk egy másik morál, szigorú és következetes törvényeivel az osztályszolidaritásnak. Ennek az új morálnak a következménye volt az az öntudatlan, az a teóriákkal be nem állított aszketizmus, amiben most éltem, s minden anyagi bajom mellett is jól éltem. Szabad ember voltam a szó általam elképzelt, legszebb értelmében.

A gyári munkások, ha este bejöttek az Otthonba, fáradtak és életuntak voltak. Én nyugodtan és megelégedetten sakkoztam. A minimálisra redukáltam életem külső gátlásait, megjelenésem fedte belső érzéseimet és elgondolásaimat. Négyen-öten egy kis „bolond” csoportot képeztünk az egyletben, és sokszor meggyőződtünk róla, hogy szak- és elvtársaink nemigen szeretnek bennünket. A barátaim mondták, hogy járnak be még néhányan hozzánk hasonló „bolondok” az egyletbe. Egy Nagyné nevű fiatalasszonyt és egy Hegedűs Mária nevű leányt emlegettek. Ezt az utóbbit már én is ismertem. Bizonytalan idős, csúnya kis fekete lány volt, szerette a verseket, roppant hangosan lelkesedett, és nagy gesztusokkal kísérte a szavait. Úgy látszatra nem volt semmi szeretnivaló rajta, s engem az orosz regényekben szereplő nihilista nőkre emlékeztetett. Fekete, bozontos szemöldökei alatt mintha állandóan tőröket és bombákat rejtegettek volna szemei. Sok mindenféle pletykákat beszéltek róla az elvtársak, s a Nagynéról is, de ki lehetett érezni, hogy a rágalmazó szavak mögött ezeknek a ki nem elégített hímeknek a vágyakozása és irigysége is benne dolgozott.

Az egyik este végre megismertem ezt az asszonyt.

Taggyűlés volt, a zsúfolt teremben alig lehetett észrevenni az érkezőket. A Kis Károly, mint egy elsoványodott fóka nyújtogatta magát a I. kötet 284csikorgó ajtó felé. Sose beszélt úgy, mintha szerelmes lenne az asszonyba, de mégis a többiek cinikusan heccelődtek vele.

– Itt van a Nagyné – mondta csak úgy közömbösen, s áttolakodott a nézők között. Odament az asszonyhoz, zsebre tett kezekkel beszélt vele.

Az asszony hangját nem hallottam, de nem is érdekelt. A lámpa rávilágított, s egészen idegenül csillogtak a nagy, fekete szemei.

– Mi van ezen csudálnivaló? – mondtam a Gödrösnek. – Olyan, mintha majolikából lenne az egész. Pózol, hogy meg se meri mozdítani magát.

– Szép asszony – súgta Gödrös, és a Klára is megerősítette. – Szép, fiatal asszonyka.

Nem érdekelt, egyáltalában nem tartottam olyannak, aki az én természetemnek megfelelne. Beleolvadtam az értekezletbe, s késő éjszaka Hegedűs Máriával mentem haza.

Versekről és a műkedvelő előadásokról beszélgettünk. Nem az okossága, hanem a nyers, természetes lelkesedése volt az ennek a lánynak, ami engem megfogott. Nem volt barátja, és nem volt, aki szerette volna őt. Megfigyeltem, a munkatársaim között nem tudták értékelni azt, aki közülük való, ahhoz, hogy ők valakit megszeressenek, az illetőnek legalábbis egy kellemes polgárhoz kell hasonlítania. Ebben a lányban semmi nem volt a jó polgárból. A csúnyasága nem volt érdekes, s a hangja kíméletlenül bántott mindenkit, aki nem egy úton járt az ő izgulékony természetével. Velem nagyon jól megegyezett. Valószínűleg fiatalabb volt nálamnál, és sokszor úgy beszélt hozzám, mint apjához, hozzám simult, és tanácsokat kért tőlem. Nem voltak hozzá szexuális érzéseim, s mégis hatni tudtak rá a szavaim. Lehullottak róla az összeférhetetlenség tüskéi, éreztette, hogy megnyugszik mellettem, hogy hazatalált nálam.

Egy szombaton este valahonnan pénzhez jutottunk a Gödrössel, s egy kiskocsmába mentünk vacsorázni. A záróra után elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a Máriát. Egy udvari szobában lakott, egyedül. Be voltunk rúgva, nem gondoltunk azzal, hogy mi lehet ennek az elhatározásunknak a következménye. Halkan kopogtattunk az ajtón egyszer, kétszer, többször, aztán hallottuk a lány hangját.

– Ki az?

I. kötet 285

– Mi vagyunk – válaszoltam. – A Gödrös beteg, nyissa ki az ajtót, hogy lefeküdhessen egy kicsit.

– Miért nem vitte haza, ha beteg? Hogy ereszthetem én be ide magukat éjszakára? – A hangja távolról jött, tudtuk, még mindig nem kelt ki az ágyból.

A Gödrös rögtön beleélte magát a helyzetbe, fájdalmasan nyöszörgött az ajtó előtt.

Bent világosság lett.

– Várjanak. Csak egy pillanatig várjanak – mondta ki a lány, s hallottuk, hogy ide-oda tipegett, bizonyára öltözködött. Aztán kinyitotta az ajtót, és beengedett bennünket a szobába. Szerényen bútorozott kicsiny kamrahelyiség volt ez. A beteget játszó Gödröst közös erővel ráfektettük a díványra, s aztán leültünk mellé, mint a haldoklóhoz. Határozottan tiszta és kellemes volt ez a kis lakás. A falakon szocialista reprodukciók voltak, az asztalon papírernyős petróleumlámpa égett.

Gödrös addig imitálta a beteget, addig nyöszörgött, míg végre a meleg levegőtől csendben és részegen elaludt.

– Menjen maga is aludni – mondtam –, én majd lehúzom a lámpát, s virrasztani fogok.

A lányon látszott, hogy fél tőlünk, kényszeredetten mosolygott.

– Csak vetkőzzön le, és menjen aludni – biztattam. – Sohase féljen tőlünk. Hiszen, ha akarnék is magától valamit, azt később maga se bánná meg.

Csak úgy tréfából, csak úgy céltalan gazemberkedésből jöttünk ide, de most már éreztem, hogy célom van az ittmaradásommal. Az ital szédítette a fejemet, és izgatta a véremet. Néztem a lányt, és kívánkoztam utána. Ezt talán ő is észrevehette, ijedten és mégis valami megmagyarázhatatlan biztatással nézett rám vissza.

– No, menjen szépen aludni – nógattam újra. – Ne féljen tőlem.

Csak ült, ült, nem tudta magát elhatározni, s aztán mégis vetkőzni kezdett. Annyira szokatlanul és váratlanul érte őt ez a támadás, hogy sehogy se tudta magát a helyzetbe beleélni.

– Lefekszem – mondta. – Igaza van, mért üldögéljünk itt ketten – s úgy tett, mintha egészen közömbös lenne ránézve a mi jelenlétünk. VetI. kötet 286kőzni kezdett, színes klotting volt rajta, a vékony kelmén átdomborodtak a mellei, mikor felszállt az ágyba, szinte delejesen húztak maguk után a félénk, ügyetlen mozdulatai. Kifelé fordult, és hálásan nézett rám, hogy én még mindig ott ülök a széken a díványnál, és nem mozdulok.

– Reggel korán kell elmenniök – mondta –, nem akarom, hogy valaki meglássa, hogy itt voltak.

– Hát akkor fújjuk el a lámpát is – felálltam, s még mielőtt tiltakozhatott volna, lehúztam a kanócot. Koromsötét lett. Valami bánya mélyéről hallatszott fel Gödrös szuszogása.

– Ide ülök az ágya szélére – súgtam –, még beszélgethetünk egy kicsit.

Nem felelt, s én se beszéltem többet. Úgy ülve levetkőződtem, és bebújtam az ágyba.

Egy olyan nővel kerültem össze, aki mástól még érintetlen volt.

Reggel, mikor elmentünk, ő még az ágyban maradt… kezet fogtunk vele, s úgy tett, mintha nagyon álmos volna, rám se nézett.

Hazamentem aludni kicsit, s ebéd után újra kigyalogoltam Újpestre. Az egyletben átnéztük a vasárnapi lapokat, jobban mondva az irodalmi rovatot, mert hiszen ezek most inkább érdekeltek, mint a politika. De alig akadt valami, ami mellett érdemes lett volna megállni. A Budapesti Naplón és a Független Magyarországon kívül csupa szürkeséggel, érdektelenséggel voltak megtöltve a lapok. Időnként a Népszavában szokott valami érdekesebb megjelenni. Révész Béla írótól közöltek novellákat, érdeklődéssel vártam és olvastam el ezeket az írásokat. Úgynevezett proletárnovellák voltak ezek is, mint amilyenek a Népszavában általában meg szoktak jelenni, de mégis volt bennük valami, ami a többiektől az első pillantásra megkülönböztette őket. Nem szebbek vagy erősebbek voltak ezek az írások, hanem mások voltak. Egészen mások. Rácsábították az embert az olvasásra, s aztán elfárasztották, elnyűtték az idegeimet és telezúgták a fejem. Alapjában véve nem szerettem ezeket a novellákat, de mégis visszajártam hozzájuk, barátkoztam és ellenségeskedtem velük, mert ők éltek, és agresszíven álltak velem szemben. Az ismerőseimhez azonban még kevésbé állt közel ez az író, mint hozzám. Így tehát nem került rá sor, hogy vitatkozzunk fölötte. Valóban úgy látszott, hogy minden Adytól indul el, és hozzá érkezik meg.

I. kötet 287

A Huszadik Században mostanában jelentek meg Hatvany Lajos Ady-tanulmányai. Estére Kláráéknál jöttünk össze, és hangosan felolvastuk a cikkeket. Hárman voltunk együtt, s később még jöttek hárman. Miklós Móric, az Újpest szerkesztője, Kis Károly, s a Nagynét is magukkal hozták. Személy szerint most ismerkedtem meg ezzel az asszonnyal. Nemigen változott meg felőle a véleményem. Nagyon kimérten, szinte komolykodón viselkedett. De mégis, nem hatott antipatikusan, s határozottan szép volt. Ez a szépség azonban hideg és idegen volt nekem. Gyári munkásnő volt, s mégis a túl szolid, testhezálló ruhája, a kigöndörített frizurája nagyon is a kispolgárt mutatták. Csak úgy pillanatokra rá-ránéztem, s egészen hideg fejjel értékeltem.

Kis Károly olvasott fel, jól hangsúlyozott, de mégis voltak részei a cikknek, amiket meg kellett ismételnie.

– A cikkek jól vannak megírva – mondta Miklós Móric. – De azért Ady aligha lesz ezektől nagyobb költő.

Megindult a vita szenvedélyesen és ügyetlenül. Miklós egyedül maradt. A cikkben idézve volt A Paraszt Nyár című vers, s ezt a különösen Ady-ellenes Kis Károly is nagyon szépnek találta.

Nagyné is a mi pártunkra állt. Nem tudtam, valóban mennyit ért ő a dolgokhoz, de mégis jólesett, hogy egy nézeten van velünk. Ezen a témán keresztül megkezdődött köztünk a komolyabb ismerkedés.

Klára, aki már szavalt néhány Ady-verset, felállt az asztalra, s A Paraszt Nyarat is felolvasta, szinte már szavalva.

Éreztük, hogy nagy, robbanó erők élnek ebben a versben, s a Hatvany cikke jó volt ahhoz, hogy az ő fogalmazásának segítségével mi is könnyebben kifejezhessük a mondanivalónkat.

– Bolondok vagytok valamennyien – mondta a Miklós Móric is cinikus belenyugvással. – Csak firkáljatok, ezen az alapon még belőletek is lehet valami. De kár lesz érte, ha ezt a szép fiatalasszonyt is elbolondítjátok.

Ezeket ő már nem komolyan gondolta. Már csak az ellentmondás kedvéért erősködött.

– Ne hallgasson rá – mondtam az asszonynak –, maga csak maradjon meg a mi pártunkon.

I. kötet 288

– Ne magázzátok egymást – mondta a Klára még mindig szónoki pózban. – Fogjatok kezet, gyerekek, mind! Szervusztok!

A fiatalasszony nyújtotta a kezét, látszott rajta, hogy jólesik neki ez a barátkozás.

– Szervusz, Kasi. Én így foglak hívni, jó?

– Szervusz, Jolán! Én se fogom neked mondani, hogy Nagyné. Hallottam, már nem is élsz az uraddal.

Ez a beszélgetés félbemaradt. Zajongva készülődtünk elmenni. Kint az utcán azt mondta:

– Ha nem félsz tőlem, belém karolhatsz.

Nem várta meg, hogy mit válaszolok, elvette a karomat, és magához szorított.

Nem egyeztek a lépéseink, ide-oda bicegtünk, és beszélt és beszélt, hogy szóhoz se jutottam mellette.

De nem is volt semmi különösebb mondanivalóm. Nem tudom, miért, valami remegés fogta el az egész testem. Hideg és nedves volt ugyan az éjszaka, de máskor mégsem szoktam ennyire fázni. Vagy talán nem is fáztam.

Mit akarhat velem ez az asszony, hogy ilyen egyszerűen és szigorúan belém kapaszkodott?

23

Nem tudom, mi lehetett az oka, dacára annak, hogy rendületlenül írtam újabb verseket, sőt több dolgom már nyomtatásban is megjelent, még mindig semmit sem küldtem be a Népszavának. Lehet, hogy ez az én megkülönböztetett tiszteletem volt a lap iránt, lehet, hogy ez egy rosszul értelmezett rátartiság volt tőlem azokkal szemben, akiket az összes szerkesztőségek közül a legközelebb állónak tudtam magamhoz. Az ismerőseim kitartóan biztattak, hogy küldjek be valamit, és végre rászántam magam. Izgatottan vártuk az eredményt.

– Biztosan közölni fogják – mondta a Klára. – Hiszen te már egy ismert költő vagy.

I. kötet 289

Én nem voltam ilyen biztos a dolgomban. Úgy tettem, mintha az egész közömbös lenne a részemre, magamban azonban izgatottan szűköltem, legjobban szerettem volna az ügyet elfeledtetni. Vagy három hét múlva megkaptam az üzenetet. A lap szerkesztői üzeneteinek volt egy része, ahol: Nem közölhetők címen azokat az írásokat intézték el, amiket külön szóra sem tartottak érdemesnek. Itt sorakozott fel az én versem címe is. Aligha érdemeltem meg az elintézésnek ezt a módját, de azon már túl voltam, hogy ilyen kellemetlen csekélységek hatással legyenek munkálkodásomra. Mindenesetre sok idő fog eltelni a Népszavánál való újabb kísérletezésemig. Írtam tovább, mert az írás természetes megnyilatkozás volt nálam. Egyre inkább befelé fordult az életlátásom, s nem álltam meg a mindennapok kicsiségei előtt oktalanul siránkozni vagy dühöngeni. Egy darab kenyér untig elég volt ahhoz, hogy panasz nélkül átcsavarogjam a napot, s a mi petróleumlámpánk elég volt ahhoz, hogy világítson előttem, mikor írok.

S néha a Máriánál írtam, s néha meleg, főtt húsokat vacsoráztam nála. Olyan lázadozó természetű, jó szolgáló volt ez a lány. Ha valahol rosszul éreztem magam, ha valamiben elfáradtam, elmentem hozzá, és fenntartás nélkül enyém volt az asztala és ágya. Szerelem volt ez? Nem. Még annyira se jutottunk, hogy tegeződtünk volna. A szegénységünk és kitagadottságunk vezetett el bennünket egymáshoz, s egy, a természetünkből eredő szolidaritás tartott bennünket össze. Ha elmentem tőle, elfelejtettem, nem voltak érte élő érzéseim és gondolataim. A másik asszonnyal egész másképp voltam. Úgy éreztem, hogy hozzá még a szolidaritás se köt, mégis gyerekesen félszeggé és megmagyarázhatatlanul izgatottá lettem, ha mellé kerültem. Máriához majdnem mindig kettesben mentünk el Gödrössel. Ő ide járt a díványra aludni.

Egyszer reggel Máriától jövet elhatároztuk, hogy meglátogatjuk Jolánt. Korán volt még, az egész családot otthon találtuk. Az asszony két öccse felöltözötten a munkába készülődött, de ő még feküdt, beteg volt. Úgy tett, mintha meglepődött volna korai látogatásunkon, de mégsem tudta eltitkolni, hogy mennyire jólesik neki a jelenlétünk.

– Hol voltatok? – kérdezte.

– A Hegedűsnél.

I. kötet 290

A Gödrös mindjárt hozzátoldta:

– Ittunk, barátom! Nagyszerűen muriztunk egész éjjel, még most is alig látok.

Valószínűleg minden különösebb tendencia nélkül, csak úgy szokásból mondta ezt, én átvettem, s anélkül hogy előzőleg összebeszéltünk volna, hazudoztunk összevissza, s játszottuk a mámoros embert.

Az asszony öccsei csak úgy félvállról szóltak hozzánk néhány szót, s aztán elmentek. Jó munkában voltak ezek a fiúk, tele voltak az urat pózoló munkásember szimpla finomkodásaival és gőgjével, nagyon lenézően bántak velünk. De fontos volt, hogy mégiscsak nekik dudál a gyár, el kellett menniök, s mi ott maradhattunk az asszonnyal. Az anyja tipegve járt ki a konyhába és vissza a szobába, szeretett volna mindent szemmel kísérni, és nem mert ránk nézni.

Egészen jól játszottuk a szerepünket. Gödrös leült az asztalhoz, én pedig észrevétlenül letelepedtem az asszony ágyára, és úgy tettem, mintha a fejemet fájdítanám.

– Neked mi bajod van? – kérdeztem.

– Talán a tüdőm – mondta. – A gyárban savakkal égetjük rá a számokat a lámpákra, s ezek a gőzök megeszik a tüdőmet.

A takaró gyűrődésein át láttam, amint össze van gömbölyödve, elképzeltem a fekvő test csalogató formáit, és láttam a mereven szabályos és szinte vértelenül sápadt arcát. Sohase szerettem az erős, nagy testű asszonyokat. Már észre kellett vennem, hogy a nálamnál gyengébb testűek és puhább természetűek voltak azok, akik magukhoz tudtak vonzani. Megsimítottam a homlokát, s egészen másképp, mint ahogy azt a Máriánál szoktam. Melegség és jóság volt a kezemben.

Átfogta a nyakam, és odahúzott magához a párnára.

– Majd meglátod, Kasi, hogy meghalok.

– Majd egyszer – mondtam, és odabújtam hozzá, s a kezeim, mintha külön életre keltek volna, kezdtek elnyújtózkodni tőlem.

– Maradj – mondta. – Maradj békével – s nem engedett magához nyúlni.

Sokáig vergődtem ott az ágyra dűlten, s már valóban részeg voltam egy kicsit. Később felöltözött, és elmentünk sétálni.

I. kötet 291

Gyorsan és könnyen úsztak el felettem a napok. Ismertem munkásokat, akik belebetegedtek a heti egynapi pihenőbe. Hat napig dolgoztak keserűség és panasz nélkül, s az egy szabad vasárnap testben és lélekben tönkretette őket. Egész nap mosdatlanul heverésztek, vagy ittak és kártyáztak, és várták a hétfő reggelt, ami megváltja őket önmaguktól. Én nem voltam terhére magamnak. Különös élvezettel használtam ki azt a kis világot, amiben éltem. Mintha a kamaszkor második szakaszát kezdtem volna meg. Semmi sem riasztott el terveim keresztülvitelétől, s úgy éreztem, minden csak miattam és értem való. Intenzív nemi életet éltem. De nem szaladtam a nők után. Az egész fiatalságom lezajlott anélkül, hogy valakinek halálos szerelemmel udvaroltam volna.

Így lett az enyém a sápadt és szép fiatalasszony is.

Már hetek óta pajtáskodtunk, de az óta a reggel óta, hogy a vánkosán hevertem, egyáltalában nem közeledtem hozzá meghódító szándékkal. Hármasban csavarogtunk, tréfálkoztunk, s az alkalom se volt meg ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.

Egyszer megkérdezte:

– Mért hozod mindig magaddal Golit? Hidd el, hogy nélküle is el tudnánk lenni egy-egy órára.

– Hadd csak, jó gyerek az öreg! – mondtam, de magamban mégis gondolkozni kezdtem, mért is jár ő mindig velem a Máriához és ide is. Furcsa teremtés, rám csimpeszkedik, ha az asszonyhoz megyek, de a saját részére még sohase próbált meg semmit elérni. Mintha az árnyékom lett volna. Közömbös, szinte testetlen volt. Az én dolgaimat tehát nem zavarta. A Jolánnak sikerült mégis úgy játszania, hogy egyszer kettesben maradtunk.

Hétköznap este volt. Az utcán csavarogtunk karonfogva, tréfálkoztunk, nevetgéltünk, megálltunk a kivilágított üzletek előtt, és csibészkedtünk, mint az utcai kamaszok.

Egy ócska suszterbolt előtt álltunk, s hangosan, feltűnő pózban csodálkoztam a kirakatba állított holmik fölött.

– Nézd meg, milyen gyönyörű – szónokoltam –, hát ilyen nagyszerű cipőket sohasem láttam, s ha jobban megnézi az ember, piskótából meg sürgönyoszlopból vannak csinálva.

Az asszony cincogott és köhécselt a visszafojtott nevetéstől.

I. kötet 292

– Nézd csak, nézd, az orrán kijön az elefánt, úgy néz ki, mintha bársonyból lenne, és az egész csak hat koronába kerül.

Mikor már elég bámészkodó gyűlt körénk, megfontoltan azt mondtam:

– Légy nyugodt, barátom, holnap az egész boltot megveszem – s vitatkozva szépen továbbléptünk. Sokáig csináltuk ezt a játékot, egyik üzlettől a másikhoz vándoroltunk, s végre az utca végére értünk.

Még mindig nevetgélve mentünk tovább, ki a határba. A temető mellett haladtunk el valami töltésen. Senki nem járt erre. Csillagos volt az ég, a kora tavaszi szél erősen egymáshoz bújtatott bennünket.

Nem akartam semmit, nem gondoltam semmire.

– Tudod mit! – mondta az asszony váratlanul, s megállt, hogy a szemeimbe lásson – te az én szeretőm leszel!

– Jó! – válaszoltam olyan egyszerűen, mintha azt mondtam volna: káposzta.

– Tudnál te szeretni engem?

– Mért ne?

Mentünk pár lépést, aztán megint megállított. Átfogta a nyakamat és megcsókolt hosszan, hosszan.

– Jól van – mondta még egyszer –, a szeretőm leszel…

Nem is válaszoltam. Együgyű vicceket mondtam, nem tudtam magam beletalálni a helyzetbe. Az ilyen lehetőségre igazán nem gondoltam. Úgy indultunk el, mint a pajtások, s most csak úgy egyszerűen kinevezett a szeretőjének. Nem tudtam egészen komolyan venni a dolgot. Féltem tőle, hogy az egész csak egy vakmerő asszonyi tréfa, nagyon flegmatikusan viselkedtem.

Nagy kerülővel a Fő út kezdetéhez értünk. Erre sem voltak emberek. Éreztem, hogy lehet velem még valami célja, valósággal kötélen vezetett maga mellett. Közömbös dolgokról fecsegtünk. Hirtelen megálltunk.

– Csukd be a szemed, és találd ki, mi az a ház, ahol most állunk?

Körülnéztem, és azt mondtam:

– Egy szálloda.

Csöndesen nevetett.

– Nem igaz! Ez a pokol. Be mernél ide jönni velem?

Én is nevettem, és nem válaszoltam.

I. kötet 293

– No, csöngess, ha van bátorságod.

– Nem, én nem csöngetek.

Még mindig nevetett:

– Nem mersz bejönni?

– Nekem nincs egy vasam se – mondtam végre.

– Nekem van.

Egy pillanatig tétováztam.

– Csöngessek?

– Csöngess!

A portás beeresztett bennünket, fölírta a nevünket, és az asszony kifizette a szoba árát.

Forró, ízes és emlékezetes éjszaka volt ez.

Reggel, hogy hazafelé mentünk, nézegettük egymást a szürkületben. Szürkék és ijesztően karikás szeműek voltunk.

Ezentúl gyakran eljártunk a pokolba, de azért a Máriáról se feledkeztem meg egészen. Csütörtökön esténként nála aludtam. Az egyik nő tudott a másikról, de csak könnyű, távoli célzásokban emlékeztek meg egymásról. Én is csak tréfálkoztam fölötte, ha ez szóba jött. Semmi titkolnivalót nem láttam a dologban. Boldogan éltünk, miért kellett volna ide valami elszomorító okoskodás? Hiszen nem ígértünk mi egymásnak semmit, és nem is vártunk egymástól semmit. Úgy voltunk jók és egymásnak valók, ahogyan voltunk. És egyre inkább összeszoktunk, hatottunk egymásra elveinkkel és szokásainkkal.

Jolán, aki eddig mintaképe lehetett volna a takaros, kispolgári asszonynak, egy napon azzal lepett meg, hogy levágatta a haját. Nagy családi megbotránkozások következtek, de őt nem lehetett többé visszapörölni a szalagokkal föltornyozott kalap alá és a vak négy fal közé. De ez a szokatlan frizura az utcát se hagyta békességben, ha együtt mentünk valahová, a kültelki emberek megfordultak utánunk, s a gyerekek utánunk küldtek egy-egy kődarabot. Később a Gödrös is kecskeszakállat növesztett, s mint valami megszelídített Lucifer élt közöttünk a vörös pamaccsal az állán. Kétségtelenül Újpest és Angyalföld legkülönlegesebb figurái voltunk.

I. kötet 294

Az asszonynak sem ízlett már a gyárba járás. Később ki is maradt a munkából, s egy festő ismerősünk Gödrössel együtt beajánlotta modellnek. Gödröst Júdásnak, őt pedig Krisztusnak állították be az epreskerti akadémián. Most már ő is egészen közénk tartozott. Együtt jártunk be az egyletbe, és együtt jártunk be a kávéházba. Itt, ahol akadtak hozzánk hasonló alakok, jól éreztük magunkat, de az egyletben alig is álltak velünk szóba. De hiszen milyen tág és sokszínűen boldogító volt körülöttünk a világ. A buta, szemforgató embereken kívül még voltak nagyszerű könyvek, regények és versek, és mi összehangoltan és értelmesen tudtunk együtt élni a könyvekkel.

A szabók egyik csoportjának a matinéján, ahol Kosztolányi is felolvasott, kezembe került a költő Négy fal között című verseskönyve. Eddig alig éreztem valamit ez iránt az író iránt. De most, hogy A bal latorhoz című versét elolvastam, megváltozott róla a véleményem. Erős és komoly vers volt ez.

Később a magyar szonettek sorozatban is találtam olyant, ami tetszett nekem. A könyv újabb vitaanyagot adott elénk, és sokáig foglalkoztunk ezzel a részünkre újonnan felfedezett költővel.

De mégis Ady, ő volt a legnagyobb mind között.

Egyik este nagy disputa közben azt mondta a Jolán:

– Lássátok, fiúk, ha én nektek lennék, elmennék Párizsba. Ott mégiscsak más élet lehet, mint nálunk.

Megindult a szabad és vakmerő fantáziálás.

– Párizs, Párizs.

– Embersűrű gigászi vadon – szavalta a Gödrös, s vörös kecskeszakálla lobogott az éjszakában.

– Menjetek, fiúk – mondta az asszony újra. – Aztán írjatok, és én is elmegyek utánatok.

Már nem volt mit okoskodnunk.

– Elmegyünk! – mondtam. – Aztán írunk, és te is jöhetsz!

A Gödrös gyerekesen lelkesedett.

– Holnap elindulunk.

Ennyi volt az egész.

S másnap délben hármasban kimentünk a hajóállomáshoz. CsomaI. kötet 295gok nélkül és minden nélkül. Nyolcvanhárom krajcár volt a zsebemben.

Jegyet váltottunk Pozsonyig – úgy határoztunk, hogy onnan aztán gyalog megyünk tovább.

Elbúcsúztunk az asszonytól, aki a Gödröst is megcsókolta.

A hajóból integettünk és kiabáltunk ki a partra. Úgy láttuk, hogy sír.

Aztán harangoztak és sípoltak, és a hajó lomha, nehézkes mozgással megindult velünk a Dunán fölfelé.

Csütörtök délután hat óra volt.

I. kötet 296
Harmadik könyv
Csavargások
I. kötet 297 I. kötet 298
1

Az ember élete kiteljesedik.

Másodszor indultam útra, hogy életemet kiteljesítsem. Nem tudatos megmozdulások voltak ezek, pontosan nem tudtam volna megmondani, miért és merre akarok menni, de valahol a legbensőmben dolgoztak a vágyak, s minden óra újabb és újabb erőfeszítést szült bennem a cselekvésre. Más huszonkét éves fiatalemberek elbutulásig iszákoskodtak, vagy békességes családi élet megalapozására gondoltak, s én csak úgy megkötetlen ösztönnel elindultam az idegen világba, amiből csak a másoknak érthetetlen versekből s a hazudozni szerető Gödrös fecsegéseiből tudtam valamit.

Életemben először voltam hajón. A jelzőharang kongatása még benne zúgott a fülemben, a víz ringatott bennünket, hogy nevetnem kellett ettől a részeg mozgástól, s a parton, a nyüzsgő emberek között még láttam a fehér kendővel integető asszonyt. Nem éreztem, hogy eltávozom tőle, nem éreztem semmit, csak éltem az életemet, amit ha értékelni tudtam volna, bizonyára határtalannak és nagyszerűnek találtam volna.

Ránéztem Gödrösre, és láttam, valamiért szomorú.

– Félsz?

– Nem. Hiszen semmi az egész!

– Az a jó, hogy te tudsz németül. – Mintha nem hallotta volna, kitért a válasz elől. A part felé nézett, és azt mondta:

– Jó lesz, ha majd ő is utánunk jön. Írunk neki?

– Ki tudja, mi lesz holnap…

Elúsztunk az állomástól, az asszonyt már nem lehetett látni, de nem is kívánkoztam utána. A nyugtalan víz, a mozgó alkotmány, amin nyugodtan álltunk és a sötétedő ég tartottak maguknál.

Az összekötő hídnál újra találkoztunk az asszonnyal. Villamoson kiutazott Újpestre, s mire mi a hídhoz értünk, ő már ott állt a hatalmas I. kötet 299pillérek fölött, kiabált, integetett, és valami papírszeleteket dobált a hajónk felé. Nem egyedül volt. Egy régi ismerősünk, egy Csitér nevű ember állt mellette, aki csámpás lábaival és vigyorgó ábrázatával már hónapok óta lődörgött az asszony körül, s akit én, nem tudtam volna megmondani, miért, összetalálkozásunk első pillanata óta nem szerettem, majdnem gyűlöltem. A korláton át kinyújtózkodtunk a repülő papírszeletek után, de nem tudtunk egyet sem elfogni.

Kíváncsi voltam az asszony üzeneteire, bizonyára valami fontosat akart mondani. Ezt így éreztem pillanatokig, aztán hirtelen mindennek az ellenkezője, és szokatlan nyugtalanító gondolatok születtek meg bennem.

– Láttad a Csitért?

– Láttam – mondtam közömbösen.

– Kijött, hogy megnézze, csakugyan elmentél-e. Azt hiszi, most már az övé lesz.

Nem feleltem. Mi mondanivalója is lehetne az ilyesmiről az embernek. Ha jól meggondolom, semmi közöm nem volt ehhez az asszonyhoz, okosan teszi, ha elmegy a Csitérhez. Hangosan mondtam:

– Éppen jó lesz neki avval a csámpás lábaival és avval a ferde ábrázatával.

Gödrös nem kérdezte meg, kiről beszélek, bizonyára ő is az asszonyra gondolt, és szavaim beleillettek a gondolatmenetébe.

Lekerültünk a hajóba. Kevesen voltunk, még alvásra is elegendő hely jutott a kemény, ide-oda tántorgó padokon. Nem ismertem senkit, és nem is néztem meg közelebbről senkit. Nem voltunk még éhesek, de mit csinálhattunk egyebet, Gödrös elővette a cókmókját, és szótlanul enni kezdtünk. Lehet, most hogy minden köteléket elvágtunk sokszor kényelmetlen és sohasem kielégítő múltunktól, vidámaknak és gondtalanoknak kellett volna lennünk. Gödrös, mint a kérődző kecske, mozgatta hegyes, rózsaszínű szakállát, és én mértéktelenül elfáradtam vagy elálmosodtam valamitől, s nem tudtam rendet teremteni a fejemben összeszaladt gondolatok között. Sem érzéseimben, sem gondolataimban nem találtam egy fix pontot, amibe megkapaszkodhattam volna. Nem értettem meg, hogy mi baja lehet Gödrösnek, de rám bizonyára a nedves párákkal telített levegő volt ilyen nyomasztó hatással. Ledőltem a padra, úgy éreztem, I. kötet 300kegyetlenül álmos vagyok, és nem tudtam lehunyva tartani a szemeimet. Fáztam, hogy összevacogtak a fogaim.

– Alszol? – kérdeztem Gödröstől, aki a pad hosszában a fejem fölött feküdt. Nem válaszolt. Neki jó – gondoltam –, ő itt is el tud aludni, mint ahogyan valami furcsa, szinte beteges közömbösséggel Mária díványán is el tudott aludni. Nyugtalanul egyik oldalamról a másikra fordultam, a kemény deszka törte a csontjaimat, és éreztem, hogy a hideg belefúr, beleharap a testembe. Később fölkeltem, nyugtalanságom ide-oda csavargott velem a hajón.

Fáztam és álmos voltam. Akárha valami nagy mulatozás után elrontottam volna a gyomrom, pálinkagőzzel és oktalan szomorúságokkal telezagyváltam volna a fejem. Sose hittem volna, hogy ilyen nagy különbség lehet megszokott csavargásaim és egy ilyen közönséges hajóutazás között. A szél, ami átjárt a huzatos hajón, a víz közvetlen folytatásának érződött, hideg és szinte fullasztóan nedves volt. Később a gépház fölé kerültem, s a dolgozó emberek látása, a fénylő géprészek sikamlós játéka, a mozgások hangja kissé megnyugtatott. Az utóbbi időben sokat voltam munka nélkül, már szerettem is a felelőtlen tétlenséget, de mégis most éreztem, hogy nem halt ki belőlem a munka szeretete. Kívántam lent a gyönyörű gép mellett s a félig levetkőzött munkások között élni. A fölszálló párák átmelegítették a vérem, s a gyors, egyöntetű mozgás szépségekkel s újdonságokkal etette a szemeimet. De a hideg dunai szél dolgozott mögöttem, vékony kabátom alatt hátba támadt, és megfájdította a tüdőmet. Valami helyet kerestem, ahol pihenni lehetne. A kémény tövébe húzódtam, háttal a meleg pléhnek támaszkodva elaludtam… Milyen ismerős és milyen mindennel kielégítő itt az élet. A kertajtón most jött be Mária, s egy szalagon nagy, nemes fajtájú házinyulat vezetett maga mellett. A másik oldalán a jutagyár van a hóna alatt, látom tehát, hogy mind a két keze le van foglalva, s valami más két kézzel, de mégis ugyanazokkal, barátságosan integet felém. Örültem neki, hogy látom, és éppen el akartam tőle kérni a házinyulat, mikor ő nevetve szárnyra kelt, és a házinyúl a Jolán volt csúnya, szalagos kalapban, és csúnyául kancsalítottak a szemei. – Te vagy az? – kérdeztem akaratlanul, és elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen látnom. A szemeim előrenéztek, de keresztül a fejemen hátrafelé I. kötet 301is láttak. Határozottan csúnya volt ez az asszony. Mi a fene az, ami mégis mindig megmutatja nekem. Hogy észrevétessem, semmi közöm hozzá, hangosan énekelni kezdtem… Arra ébredtem, hogy egy hajóslegény a kéményhez kocogtatja a fejemet, és így költöget:

– Menjen a helyére – mondta –, van elég üres pad, aludjon ott.

Fölálltam, s most még jobban fáztam, nem volt bennem életkedv, mint valami gép mozogtam szinte öntudatlanul. Gödrös, mintha kiesett volna a világból, mozdulatlanul aludt. Semmire se gondoltam, keserű ízekkel a számban magamra maradva vártam, hogy megvilágosodjon a reggel. Aztán a Gödrös is fölkelt, s mielőtt a többiek mozdultak volna, a födélzeten nekivetkőződve megmosakodtunk. Friss volt a reggel, tiszta és szűziesen illatos. A nap melege kiölte belőlem a tétlenséget, egészségesen mozgott a vérem, láttak a szemeim, és hallottak a füleim. Eddig mindig közömbösen álltam szemben a természettel, s a Duna két partját most szépnek, eleven, lüktető testeknek éreztem a hegyeket, s szinte hallottam a távoli fák növését és a kiterített mezőfoltok lélegzését.

– Nézd – mondtam Gödrösnek. – Az élet csakugyan él. – Ő szaporán fecsegett, és éppen olyan gondtalan és vidám volt, mint én. Az egész múltam, mint valami súlyos kölönc, leszakadt, elmaradt tőlem.

– Bécsben keresünk munkát, s ha dolgozni tudunk, többet vissza se megyek Pestre.

– Persze – válaszolta Gödrös. – Jól megtanulunk németül, és írni is így fogunk.

Már késő délelőtt volt, mindenki feljött a hajóra. Így utaztunk délután ötig, mulattunk az emberek fecsegésein, néztük a lányok meztelen karjait, s akiket érdemesnek tartottunk volna szerelemre, azokra trágár, buta megjegyzéseket tettünk. Az otthoniakról nem beszéltünk. Én nem is gondoltam rájuk, teljesen a pillanatoké voltam. Ilyen jól csak az állati tisztaságban érezheti magát az ember. A tegnap elmaradt, s a holnap nem érdekelt.

Frissen és mindenre elkészülten érkeztünk Pozsony alá. A hajón még annyira se vettük komolyan a sorsunkat, hogy a legközelebbi teendőinket megbeszéltük volna. Az első embertől, aki valami kőmíves lehetett, megkérdeztük, van-e Katolikus Legényegylet a városban.

I. kötet 302

– Tudja a fene – mondta az ember –, mesteremberek maguk?

– Igen – felelte Gödrös. – Facérok vagyunk, valami szállásfélét keresünk.

– Szervezett munkásoknak van itt helye az Otthonban, de a huligánokat egye meg a fene.

Gödrös egyszerre beletalálta magát a helyzetbe.

– Szervezett munkások vagyunk mi is, csak azért kerestük a Legényegyletet, hogy éppen jól összepiszkítsuk az ágyukat.

Az ember kezet fogott velünk, és megadta a Munkásotthon címét. Ekkor már este volt, a Duna felől fújt a szél, megint fáztunk, és mind a ketten éreztük a tárgytalan szomorúságot. Az Otthon gondnoka előtt igazoltuk magunkat könyvecskéinkkel, elfogadta, elvtársnak szólított bennünket, és szíves volt hozzánk. Levest és főzeléket kaptunk vacsorára, valamikor ő is dolgozott Pesten, az ottani dolgok felől érdeklődött, és éreztük, hogy tiszteli bennünk a nagyvárosi jövevényeket.

– Mielőtt aludni mennének, vetkőződjenek le az elvtársak. Ruhájukat akasszák föl erre a fogasra.

Egy rosszul világított pincefolyosón voltunk. A falakból hosszan előrenyúlt fogasok álltak ki, a rájuk dobált ruhadarabjaink mint valami akasztott hullák árnyékolták be a fehér falakat. Nem értettük meg, miért kellett így előre levetkőződnünk. Mikor elkészültünk, vacogva, ágyékunkon összekapott kezekkel szaladtunk az előttünk járt gondnok után.

Egy fehérre meszelt szép pincehelyiség volt a háló. A falak körül megvetett vaságyak sorakoztak, akárcsak egy kaszárnyában vagy kórházban. A gondnok meggyújtotta a mennyezet közepéről lecsüngő lámpát, egyedüli lakói voltunk a szobának. Az ágyak, mintha nedvességgel szívták volna tele magukat sokáig, szinte megdermesztették a testünk, aztán egyszerre hazakerültünk, a meleg takaró alatt gondtalanul éreztük életünket.

– Hát nem bolond az, aki dolgozik? – mondta röhögve Gödrös. – Ha ez továbbra is így megy, nincs az a pénz, amiért munkát vállaljak.

Áradozva sokáig beszélgettünk, de megint nem okosan a jövőbeli terveinkről, csak úgy a levegőbe. Aztán magától kialudt fölöttünk a lámpa, nem emlékeztünk rá, hol jártunk, mit cselekedtünk álmainkban, korán I. kötet 303reggel készen voltunk az útra. A gondnoktól visszakaptuk igazolványainkat, és néhány fillért is adott.

Tagadhatatlanul benne voltunk a csavargásban. Kis ennivalós csomaggal az üres országúton meneteltünk Bécs felé. Csendőrrel vagy más hatósági emberrel nem találkoztunk. Jó kedvünk volt, romantikus vándornótákat énekeltünk, s észre se vettük, hogy átkerültünk a magyar határon. Gödrös még otthon azt mondta nekem, hogy tud németül, s így teljesen rábízva magam, minden belső kétségek nélkül mozogtam előre. Otthon az egyletben üldögélő emberek voltunk, csak kényszerűségből, csak ritkán végeztünk valami munkát, izmainkba mégse állt be a fáradtság.

– Mit csinálhat most Jolán? – kérdezte minden átmenet nélkül Gödrös.

– Biztosan az egyletben ül a Csitérje mellett – hümmögtem kedvetlenül. – Még akkora ökröt se láttam soha, mint az a marha tanító.

Megint kint voltunk a víz partján, megettük az utolsó falatainkat, s mikor újra nekiindultunk, már fáradtak és szótlanok voltunk. Magamban káromoltam magam, hogy ilyen könnyeden indultam neki az útnak, s végtelen áhítattal gondoltam valami meleg zug felé, ahol eldűlhetnék pihenni érzéketlen nyugalommal.

Későn este volt, mikor Bécsbe érkeztünk.

2

Ki tudja, merre van az út, ami nyugvópontra vezethetne bennünket. Céltalanul mentünk a szemeink után, amik néztek, de semmit se láttak. A város sötét volt, néhány emberrel találkoztunk, nem mertük őket megszólítani.

– Fáradt vagyok – mondta Gödrös –, fáradt vagyok, majd megdöglök.

– Szólíts meg valakit, talán kapunk valahol szállást.

– Mondom, hogy fáradt vagyok, most utálom ezeket a németeket.

Tovább-botorkáltunk még vagy egy óra hosszat. Mintha sötét üvegtakaró alatt lépegettünk volna, az éjszakából itt-ott kivirágoztak a lámpák, alakok mentek el mellettünk, zagyva beszédükből egy hangot se értettem. Valami térre érkeztünk, padok voltak rajta körben, az egyikre erőtlenül I. kötet 304leereszkedtünk. Néha-néha megszólaltunk, de mindegyikünk másról beszélt, s így szavainkkal se tudtuk magunkat ébren tartani.

– Nem fázol? – kérdeztem rövid időközökben többször.

– Fázom – mondta Gödrös mindannyiszor, és érezni lehetett a hangjából, hogy fájdalom van minden kimondott szóban. Egyszer aztán nem felelt. Bizonyára elaludt. Valahol egy torony közelében ülhettünk, időnként hallottam a sötét magasságokba kilökött óraütéseket. Pillanatokra el-elfeledkeztem magamról, lehet, hogy ilyenkor egy óra hosszat is aludhattam, fölriadtam, és tájékozatlanul nézelődtem az idegen helyen. Úgy éreztem, hogy ezek a csipetnyi alvások még jobban kimerítenek, nyirkos utálat volt az egész testemben, elkesernyedett számat kinyitottam a friss levegőnek. Valami fizikai tárgyak húzták le szempilláim, s már láttam, hogy az ismeretlen távolból jön felénk a világosság. Hatalmas, szürke cirádákkal telerakott épület előtt, csakugyan egy téren ültünk. Megjelent egy furcsa vaskazános kocsi, két oldalából nagy bajuszos sugarakban locsolta ki a vizet. Messze tőlünk körbement a téren, s mégis a csontjainkig éreztük a kiömlő víz hidegségét. A kocsi után utcasöprők jártak, hatalmas ecseteikkel tisztára mázolták a kemény földet. A nedves kövek visszaragyogtatták a napot.

Egyszerre, mintha a földből nőtt volna ki, egy rendőr állt előttünk. Beszélt valamit németül, éreztem, hogy a szavai kérdések lehetnek, de semmit se tudtam válaszolni. Lehet, hogy ez a kiglancolt, uniformisba szorított ember egész éjszaka a hátunk mögött állt, s most, hogy előbújt a nap, ő is előlépett, hogy elveszejtsen bennünket. Együgyű értelmetlenséggel néztem rá és néztem Gödrösre, s nem tudtam fölfogni, mi történhetett vele ezekben a pillanatokban. Különben rózsaszínű feje most lángvörös volt, és láttam, ahogyan a rózsaszínű szakálla fölött elrepülnek a hangok.

– Bitte, bitte – sokszor egymás után mondta ezt a zagyvaságot. Kezeivel idegesen a zsebeiben kotorászott, mintha valami fegyvert keresett volna bennök.

A rendőr beszélt és hadonászott. Most éreztem, hogy valamit akar tőlünk, hogy valamit sürget.

Gödrös végre piros kis szótárt húzott ki zsebéből, és dadogva olvasott I. kötet 305föl nyelvtörő német szavakat. A rendőr sokszor közbe-közbemondta, hogy Pass. De Gödrös, mintha észre se vette volna, tovább olvasott a szótárból. A rendőr végre is mindkettőnket karon fogott, és kifelé vezetett a térről. Ismeretlen utcákon mentünk át, az emberek, akik szembe jöttek velünk, először csodálkozva megbámultak bennünket, de mikor elhaladtak mellettünk, fölényesen mosolyogtak. Az őrszobán nagy gesztusokkal újra beszélni kezdett a rendőr, és Gödrös is újból belekezdett, úgy látszik, mindenki részére érthetetlen fölolvasásába a szótárból. Hosszú percekig tartott ez így, s a rendőr végre is fájdalmasan fölordított. Alighanem káromkodott, de azt bizonyosan éreztem, hogy szid bennünket. Gödrös már hiába mondta, hogy bitte. A rendőr elvette tőle a szótárt, gondosan az asztalra tette, aztán maga elé húzta, és nagy lármával beleturkált a megriadt ember zsebeibe. Piszkos rongydarabbal és még piszkosabb papírszeletekkel lettek tele a kezei. Aztán én kerültem sorra. – Nekem ugyan gajdolhatsz – gondoltam. – Ha az a gazember Gödrös nem tud vele beszélni, mit akarsz akkor tőlem, akinek még szótára sincs.

Gondosan kutatott a papírjaim között. Én Gödrösre néztem, de ő nem mert visszanézni rám, a fejét kicsit hátradöntötte, mintha a mennyezeten keresett volna valamit, s négy ujjával fésülgette a szakállát.

A rendőr valószínűleg célhoz ért, a papírhalmazból kiemelte a munkakönyveinket, látszott rajta, hogy boldogan nézegeti bennük a budapesti gyárak összegyűjtött bélyegzőit: aztán elégedett mosolygással azt mondta:

– Pass…

– Ja, ja – zökkent meg Gödrös is szinte boldogan és rám nézett, és röhögtek a szemei.

A rendőr is mondott még valamit, és el voltunk intézve. Mutatta, hogy mehetünk tovább, és megveregette a vállainkat.

– Látod, micsoda marha itt még a rendőr is – mondta Gödrös, mielőtt én még szóhoz juthattam volna. – Nem köll itt németül tudni. Pass az azt jelenti, hogy útlevél, s az a marha azt hitte, hogy a sok vacak bélyegző a könyvben mind a mi jó erkölcsünket bizonyítja.

Elkeseredett voltam, rá se néztem.

– Most már látom, hogy nem tudsz hazugság nélkül meglenni. Mért I. kötet 306hazudtál, hogy tudsz németül, mikor egy kukkot se tudsz. Ha még egyszer rajtakaplak valamin, akkor elválok tőled.

– Jó, hogy össze nem házasodtunk, mikor elindultunk – mondta, és cinikusan nevetett. – Buta kispolgár vagy, ha még most se látod be, hogy itt nem kell németül tudni.

Sokáig pörlekedtünk, aztán mégis összebékültünk, és órák hosszat csavarogtunk, bámészkodtunk az idegen utcákban. Délfelé érezni kezdtük az éhséget, de se harapnivalónk, se pénzünk nem volt. Gödrös, aki tegnapelőtt este azt mondta, hogy soha többé nem lép munkába, most azt indítványozta, nézzünk be mégis néhány mesterhez, hátha fölvennének bennünket valahol.

– Csak kis időre – mondta. – Csak addig, amíg ennivalónk lesz.

Ő tudta a mestersége nevét németül, az enyémet kikerestük a szótárból. Az első lakatosműhelybe egyedül mentem be. Épületműhely volt, két hosszú padsor előtt dolgoztak az emberek. Az ajtón belül megálltam, kalapomat idegesen a két kezem között forgattam, magyarul köszöntem, vártam, hogy valaki észrevegyen. Egy munkás, lehet, hogy maga a művezető jött hozzám, és beszélt valamit németül.

– Schlosser, facér? – Az ember felelt valamit, de megint németül.

Tehetetlenül néztem rá. – Schlosser – mondtam újra, s éreztem, hogy lassan elönt a düh és kétségbeesés. A hozzánk közel dolgozó munkások megálltak, és jóindulatúan mosolyogtak.

– Schlosser – mondtam szinte kétségbeesetten. Akárha egy siketnéma torkából szakadtak volna föl a hangok, fizikailag fájt ezt a szót kimondanom, és fájt, hogy semmi folytatást nem tudok hozzáfűzni.

A szemben álló ember már hangosan nevetett, de a hangjából nem éreztem ki gúnyt vagy a megvetést. Barátsággal nézett rám, s mintha sajnált volna. Aztán a többiek felé fordult, és azokhoz beszélt, levette a sapkáját, és kért tőlük valamit. Pénzt kért, és mindenki dobott a sapkába. Az összegyűjtött filléreket átadta nekem, nem tudtam megköszönni, de illedelmesen, szinte gyerekesen meghajtottam magam mindnyájuk felé. Kimentem, majdnem elsüllyedtem a szégyentől. Kint káromkodtam, elvadult dühvel ráztam az öklömet az ég felé. Gödrös sunyin meglapult, hagyta, hogy kidühöngjem magam, s csak aztán kérdezte meg, hogy mi történt.

I. kötet 307

Megolvastuk a pénzt, több mint húsz fillér volt.

– Látod, ez így megy, itt igazán bolondság volna dolgozni – mondta Gödrös.

– Én nem megyek be több helyre. Én nem tudom ezt csinálni.

– Ja, barátocskám, úgy nehéz lesz az élet, ha te mindig nyafogni fogsz.

– Az anyád istenit! Hát mi vagyok én, koldus?

– No jó, majd meglátjuk, mit tudsz csinálni, ha nem lesz megint ennivalónk.

Pörlekedve ültünk be egy kiskocsmába, főzeléket ettünk, és így evés közben kicsit megnyugodtunk. Gödrös szavakat írt ki a szótárból, szintén hangtalanul. Bort is ittunk, az egész pénzt elköltöttük. Mikor kint voltunk, azt mondta:

– Majd én bemegyek veled, ha egyedül nem mersz. Én majd beszélek velük.

Még órák hosszat kötekedtünk, aztán mivel se vacsoránk, se lakáspénzünk nem volt, megegyeztünk, hogy így közösen bemegyünk a mesterekhez. Ő lépett be először, a kezében tartotta a cédulát, amelyre a német szavakat fölírta. Az első helyen nem volt szerencsénk, Gödrös hiába darált össze mindenfélét, a mester mogorva ember volt, mondott néhány szót, aztán visszafordult a munkájához, tudomást se vett rólunk, mintha megszűntünk volna a részére.

– Látod – mondtam, mikor kint voltunk –, nem olyan könnyű mesterség ez, mint ahogy te gondoltad. – De nem beszéltem dühösen, valami ismeretlen félelem támadt föl bennem, az eljövő napokra gondoltam, és majdnem megfogott a reménytelenség.

– No persze, ilyen betyárok mindenütt akadnak – felelte Gödrös, és látszott rajta, hogy ő is izgul a sikertelenség miatt. Néztük a címtáblákat, mint valami kopók szimatoltunk, aztán megint bementünk egy helyre. Megint lejátszódott a komédia, megint nem kaptunk semmit. Aztán a harmadik hely, onnan is kinéztek bennünket. Idegesek és türelmetlenek lettünk. Nem mertünk szólni egymáshoz, éreztük, hogy a legkisebb ellentmondás verekedésbe vadított volna bennünket.

Végre a negyedik helyen kaptunk valamit. Aztán mentünk tovább, megint hiába, múlt fölöttünk az idő, sietnünk kellett, ide-oda kapkodI. kötet 308tuk a fejünket a címtáblák után. Estére összeszedtünk néhány fillért, de legalább annyira belefáradtunk a koldulásba, mintha kőtörő munkát végeztünk volna.

Éjszakai szállást kezdtünk keresni, s valami zugszálló-félében fejenként tíz fillérért kaptunk is fekvőhelyet. Maradt még némi pénzünk, mielőtt lefeküdtünk, vacsorázni szerettünk volna.

– Tudod mit – indítványozta Gödrös –, spórolnunk kell, vegyünk valami olcsó dolgot.

– Persze – feleltem –, valami virslit.

– Vegyünk szamárhúsvirslit.

– Jó, azt hallottam, hogy az nagyszerű.

A szótárból kikerestük a szamár és a virsli német nevét, és Gödrös bement vásárolni. Olyasmit hozott ki, mint a szalámi, de nagyon drága volt, kenyérrevalónk már nem maradt. A lakás felé mentünkben rágtuk a drága szamárhúst, kegyetlenül kemény, íztelen és zsírtalan volt.

– Az annya istenit annak a gazembernek! – tört ki Gödrösből. – Ezért a pénzért fűrészporral is megtölthette volna azt a lóbelet, amibe ezt a döglött szamarat beletolta.

Én megadtam magamat a sorsomnak, és nem lázadtam. Amióta Pestről eljöttem, állandóan álmosnak éreztem magam, most is csak aludni, kényelmesen aludni szerettem volna.

A szobánk valami elátkozott kamra volt, négy gyanúsan sötét ággyal. Az egészet egy deszkafal választotta el a másik kamrától. A fal rései többszörös újságpapirossal voltak beragasztva, néhol föl voltak szakadva ezek a papírok, mintha valaki nagy, mocskos sebeket késelt volna a falba. Az egyik sarokban mécses állt, alig gombostűfejnyi lánggal, ez volt minden világosság. Se szék, se mosdóedény. Az ágy szélén vetkőződtünk, ruhánkat a lábhoz tettük. Fáradtak voltunk, alig beszéltünk egymáshoz. Ahogy lehunytam a szemeim, egy csatorna partján álltam, a piszkos víz kijött a medréből, a talpaim alá csúszott, a hátára vett, és megindult velem, akár egy óriási állat. Fölriadtam, mert valaki lökött rajtam egyet, és tolt befelé a falhoz. Hallottam, hogy németül beszélnek fölöttem, aztán éreztem, hogy nagy, rossz szagú testtel valaki mellém fekszik. Szörnyű gyilkosságok jutottak az eszembe, arccal egészen a falhoz lapultam, I. kötet 309szerettem volna megsemmisülni, lélegzeni is alig mertem. Kíváncsi voltam rá, ki az, aki mellém feküdt, irtóztam az érintésétől, pálinkagőz terjengett körülöttem, ebben a szörnyű bűzben megint elfogott az álom. De nem tudtam igazán elaludni, a bőrömmel, az orrommal és az idegeimmel mindent éreztem, csak éppen a védekező cselekvéshez nem volt erőm. Valami csípte a lábaimat, és éreztem, hogy időnként mintha fűszállal csiklandoznának, valami végigmászik az arcomon.

Még alig virradt, amikor felébredtem. Egy kövér öregember feküdt mellettem. Nagy, felfújt, mezítelenre vetkőzött testével kibújt előttem az ágyból, majdnem rosszul lettem a látásától. Németül beszélt hozzám, és dühös volt, hogy semmire se tudtam neki válaszolni. Átnéztem a másik ágyba. Gödrösnek is akadt párja. De ő az ágy külső felén maradt, jóízűen még most is aludt, szakálla világított a takaró fölött.

Az éjszakai megundorodás egész napra bennem maradt. Ha gondolatban el is feledkeztem róla, az egész testem emlékezett rá, minden porcikám beteg volt tőle.

Egész nap a lakatosműhelyek látogatásával és lekoldulásával voltunk elfoglalva. Ami pénzt összeszedtünk, az ennivalóra is alig volt elég, egy fillér nélkül mentünk bele az estébe, és átkozódtunk és marakodtunk egymás között, mint az ellenségek.

3

Valaki azt ajánlotta, menjünk ki az Asylba, ha idejekorán érkezünk, ott ingyen kapunk szállást. Nehezen igazodtunk célirányba, az Asyl kívül feküdt a városon, s a szürke kőrengeteg és megszámlálhatatlan útkereszteződés végeszakadatlannak látszott előttem. Ellepett a fáradtság, az unalom és a reménytelenség. Mikor az utolsó házat is elhagytuk, dombos, völgyes mezőség állt előttünk. Az volt az érzésem, hogy a világ végére érkeztünk meg. Erősen sötétedett már, kémlelődtünk a mező fölött, sehol se láttunk házat, ahol állítólag meleg vacsora és megvetett ágyak várnak ránk. Végre akadt valaki, akitől tudakozódhattunk, negyven-negyvenöt éves csavargó, aki szintén az Asylba készült aludni. Melléje csatI. kötet 310lakoztunk, s meggyorsított iramban úsztunk a mező fölött. Az ember szótlan volt, fáradtan előretartotta a fejét, s két oldalán, mint a megkopasztott szárnyak, mint két súlyos inga mozogtak előre-hátra a karjai. Az egyik domb mögött előtűnt az Asyl. Szomorú, nagy épület volt, egyedül állt a térben. Hogy a bejáróhoz juthassunk, meg kellett kerülnünk a házat. Körülbelül hét óra lehetett, még nem nyitották fel a kapukat, a fal mellett, négyes sorban hosszú emberkígyó várakozott szakadatlan morgással s nyugtalan mozgolódással. A kapu elé akartunk kerülni, egyszerre mindenki ellenünk ordítozott, az embersor végére vezényeltek bennünket. Bizalmatlanul nézelődtem, hogy hova és kik közé kerültem. Sovány kamaszok és sárga, megpuffadt öreg férfiak és asszonyok zsúfolódtak körülöttem. Nem voltam az az ember, akit könnyen csodálkozásba ejtenek a dolgok, és meghatnak a helyzetek. Mégis, most közel álltam a síráshoz. A mezőn át újabb és újabb alakok érkeztek, és úgy éreztem, hogy ezek a sötét figurák magukkal hozzák az én holnapjaimat és holnaputánjaimat is. Körül voltam zárva, és csillagtalan volt fölöttem az ég. Hazagondoltam: milyen jó lenne most a Meteor kávéházban ülni, rendesen öltözött, megmosakodott emberek között; az asztalokon nagy kosarakban pirosan sült kiflik hevernek, zúg a ventillátor, s eleven, szép artistalányok járnak el előttem. Amit otthon csúnyának és unalmasnak találtam, az most csodálatosan fölterebélyesedett előttem, kábult a fejem, és sajogtak az idegeim. Holnap visszamegyek, határoztam el magamban, nem nekem való ez az élet, itt összerongyolódik az ember gyomra az éhségtől, és maholnap bizonyára fölfalnak a tetvek. És a mezőn át még mindig érkeztek újabb és újabb figurák. Asszonyok és férfiak és gyerekek. Akik körülöttem voltak, pörlekedtek egymással, ócska holmikat csereberéltek, és voltak, akik úgy álltukban, félig behunyt szemmel már aludtak. Olvastam valahol a bélpoklosokról, akiket csúnya betegségük miatt az egész város kiközösít magából: a szegénység bélpoklosának éreztem magam, akit erre a sötét mezőre kergettek az élet szerencsései és gazdagjai. Barikádokra kívánkoztam osztálytudatosan, rendet kívántam volna teremteni a világban.

De végre megnyíltak előttünk a kapuk. Szorosra zsúfoltan tolakodtak az emberek befelé. A mellem, a hátam és az oldalaim nyugtalan idegen testek között préselődtek, mint valami kődarabot sodrott magával az áraI. kötet 311dat. A folyosókon nekigyürkőzött, nagy munkára készülődő szolgák álldogáltak, mint a mészárosok. Rengeteg ember, akik már ismerték a törvényt, libasorba igazodtak, és meglapult alázatossággal járultak a szolgák elé, a rend és hatalom képviselői elé. Nagy szerénységükben valamennyiünket egyenlővé degradáltak a házi szokások. Férfiak és nők félig mezítelenre vetkőződtek, és megoldották alsónadrágjukat és szoknyájuk ráncait. A szolgák morgós, kegyetlen ábrázattal vadásztak a tetűk után. Micsoda purgatóriuma a kegyetlen Istennek! Mint az áldozati barmok ajánljuk föl magunkat, hogy egy igennel vagy nemmel döntsenek sorsunk fölött. Láttam a tapasztalt, öreg csavargókat, amint, hogy a szolgák észre ne vegyék, piszkos ujjaikkal keresőn tapogattak a férgek után. Ha találtak valamit, mint egy kendermagszemet, leejtették maguk mellett a földre. Bizsergett a testem, mintha hangyák járnának a bőröm alatt, és émelygett a gyomrom az undortól.

– Also! – ordították a szolgák – also! – És mi lassan vonultunk előre, s mintha egy hatalmas rostán álltunk volna, akiket már megettek a tetvek, azokat irgalmatlanul kirostálták közülünk. Részükre nem volt mentség, és velük már senki sem törődött. Mikor idejöttem, még láttam őket, és fájtam értük, de egy félóra múlva, most már én is csak magamért szűköltem. S ha mindenkit kidobtak volna, mégiscsak fontos volt, hogy legalább én bekerüljek. Aki benn maradt, annak a vizsgálat után egészen le kellett vetkőznie, nagy, kőburkolatú terembe mentünk, ahol a terem közepén álló húsz-harminc embert nagy gumicsövekkel szörnyű hideg vízsugarakkal lemostak a szolgák. Kegyetlen emberkínzás volt a tisztálkodásnak ez a fajtája, de aztán felöltözötten egy kicsit átmelegedtem, be kellett vallanom magamnak, hogy itt csakis ilyen szigorú módszerrel lehet rendben tartani a dolgokat.

A meleg vacsora, amiről nagyszerűeket fantáziáltam, nagy bögre vizes feketekávé és negyed kiló kenyér volt. Az első korty nem akart lemenni a torkomon, tartani kellett magamat, hogy szét ne nyíljon a szám, és vissza ne kelljen köpnöm ezt a moslékot. És nem lettem renitens. Ha lenne rá valami mérőeszköz, kegyetlenül lemérhető lett volna rajtam, hogyan lesz az ember testvér- és önmegtagadó. Mindenki mohón rágott és nyelt körülöttem, kecskelábú puhafa asztalok fölött előrehajoltak az árnyékok, a I. kötet 312megvedlett szemöldökökkel és bajszokkal bezsaluzott fejek otrombán dolgoztak, és én is tömtem magamba az émelyítő falatokat, hogy holnap tovább tudjak koldulni, és holnap újrakezdhessem összes nyomorúságaimat. Éreztük, túl vagyunk a mai napon, túl vagyunk a harcokon. Bizonyára mindenki az ágyak felé gondolt, testem és lelkem kívánta a megnyugvást. Először voltam ilyen helyen, minden furcsa és ismeretlen volt előttem.

A hálóban a szolgák rendelkeztek az ágyak felett. Óriási hideg hodály volt ez a terem, vaságyakkal túlzsúfoltan. Sodronyosak voltak, de hiányzott róluk a matrac vagy a szalmazsák. Csak egy nagy, szürke lepedőt kaptunk, a párna is sodronyból volt a fejünk alatt. Az ágy fejénél egy vaspálca ágaskodott fel a magasba, a végén fogasszerű kajmóval. Ruháinkat kis batyuba összekötöztük, s hogy az esetleges férgek meg ne közelíthessék, fölakasztottuk a rúdra, a magasságokba. Mezítelenül kellett az ágyba menni, s hogy meg ne fagyjunk, didergő testünket becsavartuk a lepedőbe. Pillanatok alatt elaludtam, nem emlékszem arra, hogy álmaim lettek volna.

Reggel pihenten ébredtünk, hogy Gödrössel egymásra néztünk, hangosan fölröhögtünk. A csupasz sodrony, amin aludtunk, fonatainak mintáját belenyomta a csupasz testünkbe, s így mezítelenül megbarázdálva, nagyon komikus figurát mutattunk.

– Ezek jól ránk ütötték a bélyegzőjüket – mondta Gödrös. – De nem baj, így legalább estére könnyebben ránk ismernek.

– Talán a városba is így mehetnénk be? Legalább könnyebben megszánnának bennünket a mesterek – mondtam én is cinikusan, gondtalanul. A többiek is hangosan beszéltek és hangosan vihorásztak, mint a jóreményű gyerekek vagy a futásra kész lovak.

Reggelinél, ami megint feketekávé és kenyér volt, megint összetalálkoztunk az asszonyokkal, akiket este szétválasztottak tőlünk. Ők is mezítelenül aludhattak, mezítelenül, mezítelen vason, arcukon és kézfejükön meglátszottak a sodrony négyszögletes mintái. De ők is könnyűkedvűek és beszédesek voltak. A keleti ablakokon becsurgott a napfény, a fém- és cserépdolgok ragyogtak a teremben, s az emberek ide-oda beszéltek lármásan. Aztán kimentünk a melegítő nyárba, most nem tolakodtunk, nem I. kötet 313előzgettük egymást a fiatal mezőn át, mintha leróttuk volna tegnapi vétkeinket, nyugodtan és megtisztálkodottan elindultunk Bécs felé.

A város, amiben tegnap csak egyhangú szürkeséget láttam, mintha fölszépítette volna magát előttünk, a széles, tiszta utcák, a gyerekekkel teli parkok elevenek és színesek voltak. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, akarok-e munkába állni, nem tudom, mit feleltem volna, de egyáltalán nem vágyódtam a gyárak vagy műhelyek sötétjébe, sorsommal szemben nem irigyeltem a bérmunkás sorsát. Ha lakatos cégtáblát láttunk, előzetes megbeszélés nélkül mindketten bementünk a műhelybe. Alázatosak voltunk, s már sokkal ügyesebben tudtuk megértetni magunkat, mint tegnap. Néztem a dolgozó embereket, és az utcák világosságát és szabadságát éreztem a magaménak. Ha valahol eredménytelenül jártunk, az nem keserített el bennünket. Hiszen nem akartunk mi vagyont összegyűjteni. Az ingyen szállásunk már megvolt estére, és el se hittük volna, hogy ebben a gazdag nyüzsgésben valaki éhen halhatna. Délben virslit, fügés kenyeret és bort ebédeltünk. Kinyílott és látó szemekkel kószáltunk az utcákon. Bámészkodtunk a kirakatok előtt, és kritikusan körülvizsgáltuk a szobrokat. A Volkstheater előtt levő költő vagy színész ülőszobra annyira tetszett nekem, hogy jegyzeteket írtam le róla a noteszembe.

– Ez igen – mondtam. – Nem úgy, mint a pesti vacakok. Nézd meg, ahogy ül, érzem, hogy az arca milyen sápadt.

Gödrös is lelkesedett a szoborért, és elég ügyesen leskiccelte. Aztán látogattuk tovább a műhelyeket. Ránk jött az este, s most, hogy a menhelyre gondoltam, kissé szomorú lettem. Nem kísértett a kétségbeesés, az utóbbi két nap alatt sok minden történt bennem, de mégis éreztem, hogy nem nekem való hely az ott kint, megaláz és nagy hatással van rám ez az életmód. Az embercsoport ott állt a kapuk előtt, piszkosak és lerongyolódottak voltak. Már akadt köztük, akik mint ismerősöket köszöntöttek bennünket.

Nagy lármával hajszoltak föl bennünket a szolgák. Tegnap este nagyon sok tetvest dobtak ki közülünk, s az ettől a sorstól való félelem elhatároztatta velem, mindenáron védekezni fogok a férgek ellen. Batyumból elővettem egyetlen luxusholmimat, a hazulról magammal hozott ruhakefét. Szőrös, jól kifejlett testemmel mezítelenül ott álltam az ágy előtt, szólI. kötet 314tam Gödrösnek, hogy elölről-hátulról keféljen végig, nehogy valami véletlen is rám tévedt krokodil benne maradjon a hajzataimban. Ezt nagyon jó ötletnek tartottam, később is ragaszkodtam ehhez a módszerhez, s a mindennapi mosdásnál is fontosabbnak tartottam. Ha elég friss volt hozzá a testem, éreztem az erős szőrű kefe csiklandozását, s ha játékos kedvem volt, föl-fölnyerítettem, mint valami paripa. A csavargók szerettek bennünket, és örültek a játékainknak.

Ezen a reggelen már nem Bécs felé vettük az utunk. Pillanatok alatt határoztuk el, hogy továbbmegyünk. Végre is Párizsba készültünk, nem akartuk fölöslegesen elpocsékolni napjainkat. Térkép nélkül, csak úgy a csavargók félig megértett magyarázata után indultunk el Németország felé. Ha faluba értünk, összekoldultuk az élelmünket, és valami pajtában vagy a szénapadláson kaptunk szállást. Jó népek voltak ezek az osztrák parasztok, és mi hamar kitapasztaltuk a természetüket. Be kellett látnom, hogy a németül nem tudásunk nem nagy zavart hoz az életünkbe. Az emberek beszéltek hozzánk, kérdezősködtek és magyaráztak, és mi csak ájtatos tehetetlenséggel hümmögtünk. A városokban megint elővettük a lakatosokat, később pedig a Gödrös mesterségéhez rokon asztalosokat is beosztottuk az élelmező körzetünkbe. Némi vándorlósegélyért és szállásért a szakszervezetekben, pártszervezetekben és munkásotthonokban is jelentkeztünk. Ezeken a helyeken mindig akadtak emberek, akik a saját zsebükből is segélyeztek néhány fillérrel. Gödrös már elég jól gagyogott németül, s a legszükségesebb kérő és köszönő szavakat már én is betanultam. Munkába állásra egyikünk se gondolt. Ha erről esett szó közöttünk, mind a ketten nagyon komolyan Párizsról kezdtünk beszélni. És nem restelltük egymásnak elárulni, hogy a baromi munka helyett, úgy érezzük, valami különösebb hivatás betöltése vár ránk az életben. Jártuk a poros országutakat, és a művészetről fantáziáltunk. Olvasmányaink emlékei éltek bennünk, és töretlen nagy hitünk volt a jövőben. Elhatároztuk, hogy jegyzeteket fogunk készíteni arról, ami újat és szépet látunk útközben, s ha egyszer hazakerülünk, könyvet írunk a tapasztalatainkról. Lelkesedésünk azonban nem volt hosszú életű. Telefirkáltunk néhány irkalapot, aztán az egészet eldobtuk. Szabadon, a mozgásainkban, cselekvéseinkben éltük ki magunkat, verset is csak ritkán írtunk. Poste restante I. kötet 315címen állandó levelezésben voltunk Jolánnal. Ígérgettük, hogy nemsokára már ő is kijöhet, elküldtük neki a verseinket, és utasítottuk, hogy melyik szerkesztőségbe vigye föl azokat. Leveleink különben sürgönystílusban és erősen cinikus hangon voltak írva. Gödrös félt tőlem, nem mert érzelmes és kedves lenni, én pedig az asszony előtt nem akartam érzelgősen holdkóros szerelmesnek látszani. Nem mintha különösebben sokat törődtem volna az ő véleményével, de óvakodtam tőle, nehogy oktalanul elbizakodottá tegyem. Végre is én nagyszerűen megvagyok nélküle. Reggel korán kelünk, este későn fekszünk, s napokig eszembe se jut, hogy az ő személyével foglalkozzam. Ha városba érkezünk, mondhatnám, csak éppen szokásból megyek a postára, s ugyanúgy csak szokásból káromkodom, ha nem jött levél. Végezze, amit rábízunk, gondoltam megnyugtatón, akkor minden rendben lesz. Ha egyszer rosszul végez el valamit, biztos, többet nem írok neki.

Feltört lábakkal, de mégis gondtalanul mentünk át falukon és városokon.

4

Megérkeztünk Passauba. Edzett fickók voltunk már, cinikusak és szemérmetlenek. Ketten azok közül, akik kiismerik magukat a világban, hajlandók úgy mutatni, mintha fejjel is nekimennénk a falnak, de mindig csak a magunk kis érdekeit látják szem előtt, semmit sem vesznek komolyabban a maguk felelőtlen szabadságánál. A vidéki embernek az a szentimentalizmusa, ami kivirágzott belőlem a bécsi Asyl előtt, teljesen elhervadt, s itt, ebben a zegzugos határvárosban már a tolvajösztönök ébredeztek bennem. Nagy, átformáló hatással voltak rám az országutak, az újabb és újabb vidékek, az idegen faluk és városok jó és rossz emberei. Gyámoltalanul senkitől semmit sem vártam, tudtam, ha nem akarok éhen dögleni valamelyik árokban, a saját lábamon kell megállnom, és csak a saját magam képességeiben bízhatok.

A néhány heti kísérletezések után úgy éreztük, hogy ma már szisztematikus és biztos módszerrel dolgoztunk. Nem spekuláltunk a véletlenekre, I. kötet 316és fölöslegesen nem pocsékoltuk az energiánkat. Nem ragaszkodtunk hozzá, hogy csak a vas- és famegmunkáló műhelyeket keressük föl, ha valamelyik városba beérkeztünk, mindjárt az első házban kezdtük meg a koldulást. Rendszeresen a sírkőfaragó telepeket kerestük fel először. Kőfaragóknak adtuk ki magunkat, biztosra vettük az eredményt, ezekben a naiv halottdíszítőkben sohasem csalatkoztunk, s a lehető legmagasabb filléreket siránkoztuk ki a kőporos zsebekből. A második állomásunk valami közeli kiskocsma volt, ahol gyomor- és szíverősítőt vettünk be a további munkához. Tudatosan úgy rendeztük, esténként érkezzünk be a városba, s mire aludni akartunk, együtt volt az estéli sör- és szálláspénz. Reggel, hogy továbbindultunk, a kifelé vezető úton fekvő műhelyeket koldultuk le, hogy napközben ne maradjunk teljesen pénz nélkül. Csak így, majdnem pillanatnyi átmenetben érintkeztünk az emberekkel. Szerettünk felügyelet nélkül kint lenni a határban, a mezők között futó országúton és a folyóparton. Éreztük, nincs jobb, izgalom nélkül és fontosabb cél nélkül menetelni, vagy megfáradt tagokkal feküdni a fűben, arccal a nap felé.

Passau rideg, rám kellemetlenül ható város volt. Az ausztriai, békességes és kényelemszerető emberek után itt a megfagyott rend és a rohanó élelmesség fészkébe jutottunk. Az egész város megépítése valami titokzatos vakondtúráshoz hasonlított, az utcák tele voltak csendőrökkel és vámőrökkel, juhászkutyák és rendőrspiclik szagát lehetett érezni a levegőben. Az első órában észrevették rajtunk, hogy idegenek vagyunk, és bekísértek a rendőrségre. Még nem házaltunk, még semmi bűnt nem követtünk el a német pontosság ellen. A rendőrségen fölmutattuk a most már rendszeresen útlevélnek használt munkakönyvünket, s a mogorva, nagyképű ellenőr nagyon rendben találta azt. Láttuk, hogy ő is a rengeteg lebélyegzésnek örül.

– Sehr gut, sehr gut – mondta isteni megelégedéssel.

Mi is rendben találtunk mindent, s vigyorgó ábrázattal már kint voltunk az utcán. Egy kis parkban leültünk haditanácsot tartani.

– Nehéz dió – mondtuk –, nehéz dió! Ezek nagyítóüveg alatt tartanak bennünket. – Mindenféle terveink születtek meg, de egyiket se tartottuk alkalmasnak a kivitelre.

I. kötet 317

– Majd én próbálok valamit – mondta Gödrös. – A koszvakarókat eddig úgyis elhanyagoltuk, máma megpróbálok borbély lenni.

Elindultunk az áldozat után. Zug, sötét utcákon mentünk fölfelé. Sunyin leselkedtünk ki a kalapunk karimája alól, semmit nem mertünk tüzetesebben megnézni, ha cipőkongást hallottunk magunk mögött, megálltunk, és megvártuk, míg az ember elénk kerül. Mindenkiben rendőrspiclit sejtettünk.

Bekerültünk a belvárosba, itt nyüzsögtek az emberek, ezt a helyet már alkalmasabbnak találtuk a munkára.

– No, Isten segíts, oda bemegyek – sóhajtott föl Gödrös, s piszkos ujjaival megfésülte a szakállát, s mint ahogy az egy igazi borbélyhoz illik, fölfelé pödörte a bajuszát. Eltűnt a homályos üvegajtó mögött.

Én az üzlettel majdnem szemben, az utca másik felén, egy kapubejárat lépcsőjére ültem. Gödrös feltűnően sokáig maradt a boltban. Türelmetlenkedtem, dühös voltam rá, de azért semmi rosszra nem gondoltam. Az emberek, akik elhaladtak mellettem, gyanakodón megnéztek, s unalmamban én is utánuk eresztettem a szemeimet. Egy ideig azzal szórakoztam, hogy gondolatban levetkőztettem az előttem elkacsázó és elpáváskodó nőket. Csak a fogyatékosságaikat, gusztustalanságaikat érzékeltem, nem ébredt föl bennem az egészséges fiatalember vágyakozása. Már negyedórája is bent lehetett Gödrös a boltban, és még mindig nem jelentkezett. Elővettem a papírjaimat, megpróbáltam egy félig elkészült versemet befejezni. Most észrevettem, valami belső rendetlenség van bennem, a gondolatok összevissza ugrálnak a fejemben, egyetlen jó sort sem tudtam kifogni közülük. Hála istennek, már nyílik az üzletajtó. De csak egy lekent fejű inasgyerek lépett le a lépcsőn. Valahová készült, véletlenül meglátott engem, nem tudom, mért, átjött hozzám, vigyorogva megnézegetett, s csak azután ment tovább a dolgára. Izgatott lettem, rossz sejtelmek fészkelődtek be a bőröm alá. Mintha a levegő is meghűvösödött volna körülöttem. Gödrös még mindig nem jelentkezett. Jó néhány perc múlva láttam, hogy az inas egy idegen fiatalemberrel jön visszafelé. Nagy gesztusokkal beszéltek, de az üzlet előtt egyszerre megkomolyodtak. Már biztosra vettem, hogy valami nincs rendben Gödrössel. Szitkozódtam magamban, ebből a városból a legrövidebb úton el kellett volna szelelI. kötet 318nünk, itt minden próbálkozásunkra csak ráfizethetünk. – Hátha benéznek hozzá. Talán hirtelen rosszul lett, vagy ki tudja, milyen népek közé került, hátha megölték. – Kétségekkel tépelődtem magamban, s végre kinyílott az ajtó. – No végre – gondoltam, s a következő másodpercben anélkül, hogy a lába érintette volna a földet, Gödrös repült ki a boltból. Vörös feje, mint valami lángcsóva meglobogott a levegőben, aztán egész testével a kövezetre hullott. Három-négy szörnyű pofa állt a boltajtóban, és röhögve ordítoztak. Nem értettem meg, hogy mi történt, de már készen álltam a futásra. Gödrös egy pillanat alatt talpon volt, már elém is került, futva kiabálta: – Szaladj, szaladj, mert baj van. – Mint az eszelősök menekültünk be a legközelebbi mellékutcába.

– Mi történt veled? – kérdeztem sürgetőn. – Mit csináltak veled?

Lassan nyugodott meg az ijedtségtől, a kalapja keresztben állt a fején, a ruhája poros volt a zuhanástól.

– Dögöljenek meg a gazemberek – mondta. – Így még sohase bántak el velem.

– Megvertek?

– Nem. De megkínoztak, mint az inkvizítorok – mondta haragosan. Látszott, hogy nagyon neki van keseredve, de még ebben a pillanatban fölengedett a szomorúsága. Aztán vidáman, mintha csak valami gyerekcsínyről lenne szó, elmesélte a történetet.

– Amint az ajtót betettem magam mögött, és a két dominózó segédet megláttam, rögtön éreztem, hogy rossz helyre tévedtem be. Úgy tettek, mintha elhitték volna, hogy borbély vagyok, szakmai dolgokról kezdtek velem beszélgetni, én ijedezve dadogtam, s már szerettem volna kívül lenni. Aztán úgy tettek, mintha fölvettek volna, s mindjárt odaállítottak, hogy nyírjam meg és borotváljam meg az egyik segédet. Nem tudtam védekezni, dolgoztam, reszketett a kezem, és kiütött rajtam a veríték. Az a marha türelmesen hagyta, hogy összevissza szabdaljam a frizuráját. Aztán azt mondták, jól van, úgy tettek, mintha meg lennének elégedve velem, várták, hogy belekezdek a borotválásba. Éreztem, valami történni fog velem, menni akartam, de nem engedtek. Fölvertem a habot, mielőtt azonban még belekezdtem volna a borotválásba, valamennyiükből kitört a nevetés, szitkozódtak, meg akartak kötözni, hogy így visznek el a rendI. kötet 319őrségre. Az üzlet a borbélyegyesület elnökéé volt, és ott követtük el a hibát, hogy éppen ide kergetett be az ördög. Könyörögtem nekik, s ők azt indítványozták, ha hagyom magam kedvükre kidobni az üzletből, akkor szabadon engednek. Persze hogy beleegyeztem. Az anyjuk istenit, jó, hogy a nyakamat nem törtem ki.

Még meg se tárgyaltuk, hogy mit fogunk csinálni, hogy jutunk valami kis harapnivalóhoz, a lábaink már vittek kifelé bennünket a városból. Milyen tehetetlen, együgyű kamaszok voltunk Pesten, most határozottan megfigyelhettük volna, minden tagunk külön-külön is él, védekezik a bajok ellen, és küzd a létfenntartásért. Nehéz lett volna átöleltetni velünk a forró kályhát. Igaz, hogy mindennapi eledelünknél és szálláshelyünknél semmit se vettünk komolyabban. Csak élni akartunk. A lehetőségekhez mérten szabadon és egészségesen. Hogy ebbe a könnyen végzetessé válható bajba beleestünk, csak pillanatokra keserített el bennünket. Estére fedél alatt kell lennünk, hosszú lépésekben mértük az országutat. Szinte nem is gondolkodtunk, nem is láttunk, nem is hallottunk. Minden energiánk az előrevivő mozgásban koncentrálódott. Lassan sötétedett felettünk, a szívünk dobogott a gyors meneteléstől, s még a közelségét se éreztük falunak vagy városnak. Vagy egy óra múlva, mélyen benn a mezőkön, valami tanyafélét vettünk észre. Az ablakokban már égett a világosság.

– Menjünk?

– Menjünk.

Letértünk az országútról, neki a kivilágított szemű házcsoportnak. Valami falu előtti majorság lehetett. Kutyák ugattak elénk, a hangok megsokszorozódtak a sötétben.

Dörömböltünk a kapun, egy parasztember jött ki hozzánk. Nem akart befogadni bennünket, alázatos könyörgéssel puhítottuk.

– Nem – mondta. – Nem – és a kutyák veszettül ugattak mögötte. De mi se tágítottunk, és végre is ráerőszakoltuk magunkat. Bűzös deszkakamrába csukott be bennünket, a tyúkok közé. Mikor elment, megmorogtuk, ha fáradtak voltunk is, mégsem találtuk egészen nekünk valónak ezt a hálószobát. Döglesztő volt a levegő, és ganéjos a föld. Guggoló helyzetben ültünk sokáig, aztán panaszkodni kezdtünk egymásnak az éhségről.

I. kötet 320

– Nem tudod, júniusban ülnek a tyúkok a tojáson? – kérdezte Gödrös hirtelen megelevenedetten.

– Nem tudom – mondtam, és egyszerre megértettem a kérdés jelentőségét. – Tojás, az jó lenne!

Gyufát vettünk elé, és óvatosan szétnéztünk a kamrában. Rengeteg baromfi volt itt bezsúfolva. Benyúltunk az egyik kosárba, tojást vettünk ki az egyik kotlós alól. Föltörtük, de nem ehettük meg, már csirke volt benne. Aztán még három-négy helyen próbálkoztunk meg eredménytelenül. A meglékelt tojásokat visszadugtuk a tyúk alá. A tyúkok fölébredtek, csapkodtak a szárnyaikkal, a lármás csőrükkel, mint valami ragadozók kapkodtak a világosság felé. A kutyák megveszekedetten ugattak a kamra körül. Abba kellett hagyni a vadászatot, visszaguggoltunk a földre, aludni.

Még alig virradt, mikor valami szokatlan lármától fölriadtunk. A kakasok egymást túllicitálva kukorékoltak a fölöttünk kifeszített léceken. Mintha kegyetlen tőröket szúrtak volna a fülembe, egyszerre kimenekült belőlem az álom. Hirtelenében nem tudtam tájékozódni. Csak mikor a mellettem eldőlt Gödröst megláttam, jutott eszembe a tegnapi történetünk, és értettem meg pillanatnyi helyzetünket.

– Kelj föl – lökdöstem meg a még mindig álomba veszett Gödröst. – Kelj föl, hiszen már hármat kukorékolt a kakas.

Nehezen feltápászkodott. – Mi, mi? Kicsoda a kakas? – kérdezte ijedten. Bámész, értelmetlen szemekkel nézelődött. – A teremtését neki, hol vagyunk?

– Hát nem tudod, hogy tegnap tyúkokká változtunk, s most itt lakunk a Passau melletti majorban.

A Passau szótól egyszerre előtte is megvilágosodott a helyzet. – Vigye el őket az ördög! – dünnyögte – azok ott jól elbántak velünk… Olyan éhes vagyok, mint egy kutya.

– Merre indulunk ma tovább?

– Stuttgart felé.

– Zörögjünk az ajtón, hátha már fönn vannak.

– Én még az Istennek se mozdulok meg!

– Jó. Én se.

I. kötet 321

Néhány perc múlva már hallottuk, hogy a gazda kint járt az udvaron. A lakótársaink is észrevették, siketítően kodácsoltak és kukorékoltak.

Kint melegítőn sütött már a nap, a majorság ébren volt, a kút előtt félig mezítelen emberek mosakodtak. Mi is odamentünk a vízhez, óvatosan meglocsoltuk magunkat, és megtörülköztünk a kabátunk bélésében. Az emberek szóba álltak velünk, mi, akárha rossz gramofonlemez beszélne ki a torkunkból, nyögdécselve panaszkodtunk. Ez a módszer mindig elérte a kellő hatást. A gazdasszony nagy tál Brotsuppét adott elénk, s csak azután engedett ki bennünket a majorból.

– Mégiscsak jó az Úristen, aki fölöttünk pipál – mondta Gödrös cinikusan. – Máma írunk Jolánnak, és megírjuk neki, hogy nagyon boldogok vagyunk, mert a mezők liliomához lettünk hasonlóak, akiket az égi gondviselés táplál.

– Írjunk neki mindjárt. Fölmegyünk oda a dombra, oda jól süt a nap, legalább még alszunk is egy kicsit kényelmesen.

Gödrös hosszú, vicces mondatokat szerkesztett a levelezőlapra. Én csak ennyit tartottam illőnek: Szervusz, Kasi.

Elfeküdtünk a magas fűben, a nap rásütött az arcunkra, a hasunkra, és éreztük, ahogyan jön felénk sorsunk legnagyobb ajándéka, az álom.

5

Örömök és szenzáció nélküli napok következtek. Belső összeütközéseim nem voltak, majdnem állati módra szemlélődtünk. Ha valami verset vagy újságcikket kaptunk hazulról, elolvastuk, tetszett vagy nem tetszett, de nem kezdtünk fölötte vitába. Általában, mintha elhidegültünk volna egymástól. Lehet, hogy ez az első hetek gazdag élményeire jövő reakció volt bennünk, de lehet, hogy csakugyan terhesekké, nemkívántakká lettünk egymás részére. Gödrös folytonos hazudozásai, amik otthon mulattattak, itt kiszámítottan az én rovásomra történő merényletnek érződtek. A koldulási szisztémánk úgy alakult, hogy látszatra közös erővel, közös kasszába dolgoztunk. De észrevettem dolgokat, amik ellene szóltak Gödrös velem szembeni őszinteségének. Például, mikor én éhes voltam, ő nem I. kötet 322panaszkodott éhségről. Mikor nekem elfogyott a cigarettám, neki véletlenül még mindig volt egy utolsó darabja. Ezek a kicsiségek gyanút ébresztettek bennem, leselkedni kezdtem rá, és egyszer határozottan megfigyelhettem, hogy becsap. Ebéd után érkeztünk valami kis városkába, volt pénzünk, mindjárt szállás után néztünk. Egy kocsma-szálló emeleti szobácskáját vettük ki. Én otthon maradtam, ő elment, hogy a szabókat lekoldulja. Véletlenül az ablaknál álltam, mikor ő visszafelé jött, és láttam, hogy a túlsó utcasarkon olvassa az összeszedett pénzt, és megosztja azt két különböző zsebébe. Mikor feljött, panaszkodott, hogy nagyon rosszul sikerült az út, és valóban csak néhány pfenniggel számolt el. Ettől az esettől kezdve tudatosan bizalmatlan és ingerlékeny lettem vele szemben. De pillanatnyilag semmit sem változtattam ezen az állapoton. A pénztelenség és tanyátlanság összekötött bennünket, és sokszor órák hosszat jártunk egymás mellett mint lelketlen automaták. S így megint terhesebbekké váltak a nyomorúságaink, és fárasztóbbak lettek a menetelések a köves, mészporos országutakon. Naponta harminc-negyven kilométert hagytunk magunk mögött, s esténként sajgó, intenzív fájást éreztem az izmaimban. Otthon szerettem a friss, kemény fekvőhelyeket, s itt most valósággal el tudtam veszni, egy éjszakára valósággal meg tudtam halni a puha szalmazsákon, a fullasztó dunyhák alatt. S reggel megint elölről minden.

Sokáig tartott közöttünk ez az elhidegült állapot, s hogy mindent kedvetlenül csináltunk, a legminimálisabbért is sokkal többet kellett dolgozni, mint azelőtt. Később, hogy beljebb kerültünk Németországba, idegen csavargókkal akadtunk össze, egy-egy darab útra összetársultunk velük, ezek a barátkozások kettőnket is megint közelebb hoztak egymáshoz, és sok új koldulási fogást tanultunk el az idegenektől.

Németország belsejében államilag is segélyezték a vándorokat. Mintha a céhrendszerbe értünk volna vissza, itt még szinte kötelező volt a fiatal segédeknek kimenni az országútra, a saját felelősségükre látni, élni, tapasztalatokat szerezni a jövő életükre. A világot látni vágyó fiatalembereknek a részére „Verpflegung”-stációk voltak felállítva minden városban és községben. Ezeken a segélyhelyeken minden vándorló mesterlegény inI. kötet 323gyen megkaphatta vacsoráját és reggelijét. Csavargó életünknek ezt az újabb létalapját mi csak most vettük tudomásul.

Ha fáradtan és eluntan beérkeztünk egy városba, legelsősorban ezek iránt a segélyhelyek iránt érdeklődtünk. A világ minden részéből találkoztunk itt hozzánk hasonló piszkos és elnyűtt emberekkel. Nem a szülői ház melegsége volt ezekben a fészkekben, legtöbbnyire petróleummal világított barlangokhoz vagy üres fáskamrákhoz hasonlítottak. De azért lehet, hogy éppen így volt ez jól. Senki se törődött velünk, evés előtt nem kellett megtisztálkodnunk, kedvünkre káromkodhattunk és köpködhettünk. Ha a házigazda bejött hozzánk, Jóatyának szólítottuk. Ő se vetett meg bennünket, mintha égi mannát hintene elénk, vörösre sütött cseréptányérokban elénk tolta a vacsorát. Egész esztendőben, a tüzes nyelvek megjelenésekor csakúgy, mint Jézus mennybe menetelekor, napokon át ecetbe áztatott pacal volt az eledel. Néha áldásosan jó volt ez a savanyú kegyetlenség, de ha egy deka kenyér volt az ember gyomrában, akkor az ecetben úszkáló pacalspárgákat rögtön megelevenedett csúszómászóknak láttam. És mégis mindig üres maradt a tányér, és mégis mindig áldásosan búcsúztunk el ezektől az állami állattenyésztő telepektől. És néha összeakadtunk ott kivénhedt öreg csavargókkal, akiknek már szinte lófejük volt a maró piszoktól és a bennük ekével dolgozó nyomorúságtól. És voltak ott vihorászó asszonyok, ijesztően nagy hassal és szőke, kiszáradt varkoccsal a fejük tetején. És a világnak ezek a torzszülöttei mesélni szoktak csodákról, amikkel az országúton találkoztak, és undorító, erotikus történeteket beszéltek el, amik sose történtek meg, de amik után ők egész életükben vágyakoztak. Néha elgondolkoztam ezek fölött a dolgok fölött, irtóztam a körülöttem levő alakoktól, és irtózás fogott el önmagamtól, akinek már majdnem-majdnem tetszettek is ezek a dolgok. Éreztem már, amilyen könnyű volt az országútra rálépni, éppen olyan nehéz lesz majd egyszer visszatérni az úgynevezett rendes emberek közé, elfogadni azok cikornyás törvényeit, törvények közé szorított szokásaikat. A legtöbb fiatal ember úgy indul el, hogy tisztán és kíváncsian végigvigye magát a világon, s mint valami lelketlen, mindent elunt féreg hull el valamelyik árokban, menhelyen vagy kórházban.

De ki gondolt itt komolyan mindarra, ami elszomorító és reménytelen. I. kötet 324Vacsora után összeszedelőztünk, és úgy csoportosan baktattunk ki az Asylba. És ez a hely már az én számomra is lehetett volna maga a pokol, különösebben nem érdekelt volna, volt benne valami vacak, amin vízszintesen elnyújtózkodtam és elaludtam, akárha Isten tenyerére helyeztek volna. Ezek a németországi menhelyek semmivel se kevésbé voltak hírhedt tetűmagazinok, mint az ausztriaiak, s csak annyiban különböztek amazoktól, hogy esténként elszedték tőlünk a papírjainkat, s reggel kétórai munka után adták azokat vissza. Ezek a menhelyek mintha valamennyien fűrésztelepek is lettek volna, az udvarok tele voltak fahasábokkal, s nekünk az éjjeli szállás fejében fát fűrészelnünk, vágnunk és kamrákba cipelnünk kellett. Száz-kétszáz ember csúszott, mászott a hatalmas farakások között. De mindez tulajdonképpen csak látszatra történt itt. A szolgák hiába ordítoztak, a munkának ilyen hadseregét másutt aligha láthatta volna a világ. Nincs kizárva, hogy a két óra munka után több elvégezni való maradt mögöttünk, mint volt, mikor dologhoz láttunk. Két-két ember állt a fűrészbaknál, de inkább csak átkozták, káromolták az eléjük fektetett fatönköt, mintsem hogy azt a fűrész fogaival megsebezték volna. Az udvar egyik végéből a másikba három-három ember szállított egy-egy fahasábot. Egyenként bizonyára százszorta kényelmesebb lett volna ezt a munkát elvégezni, mint így hármasban, de ezek az évtizedes szokásokon már nem lehet itt változtatni. Az emberek állandóan morogtak egymásra, letaposták egymás sarkát, s minduntalan szét kellett választani az egymásnak szabadult verekedőket. Nyolc órakor vége volt a munkaidőnek, aki hol állt, ott ejtette ki kezéből a szerszámot, s az egész udvar egy szétzüllött csatatérnek maradt mögöttük. Eleinte nagyon nehezemre esett a semmittevő munkálkodásnak ez a formája, de később az én kezemben is vagy önmagától indult meg a fűrész, vagy én se mozgattam meg azt. Általában eszembe se jutott, hogy valahol és valamiért munkába kellene állnom. Orrom nem kívánta az égő vas szagát, izmaim nem emlékeztek a szerszámok szorítására és súlyok emelésére.

Hogy a munkába állásnak a lehetőségét is elkerüljük, egy magunkat megvédő és másokat megtévesztő módszert találtunk ki a kolduláshoz. Mielőtt beérkeztünk volna a városba, jobb karunkat mind a ketten a nyakunkba kötöttük, mintha sebesültek lettünk volna. Bent a műhelyben így I. kötet 325már nem is munkát kértünk mint rokkant lakatos-, suszter-, szabó-, borbély- és cukrászsegédek, csak némi kis pénzsegélyért nyújtottuk ki a bal kezünket. Az emberek általában sokkal nehezebben adnak rendes munkabért a dolgozóknak, mint alamizsnát a nyomorultnak. Mi pedig nem voltunk rátarti természetűek. Ha a szükség úgy kívánta tőlünk, egy kukkot se tudtunk németül, ha úgy gondoltuk jobbnak, ájtatos hülyékké változtunk, vagy ha úgy kellett volna, bizonyára még meg is tudtunk volna halni anélkül, hogy életben ne maradtunk volna. Gödrös ezeket a mókáinkat szerette mindig valami gazemberkedés felé kiélezni, én szerényebben és meggondoltan játszottam. Az én módszerem ezért belsőleg megnyugtatóbb és külsőleg eredményesebb volt.

Falu alá érkeztünk, az első ház kovácsműhely volt, s Gödrös egyedül akart bemenni.

– Nem, azt nem lehet – mondtam. – Ne gazemberkedj, mert ha itt rájönnek, hogy csalsz, akkor összetörik a derekad!

Együtt mentünk be, és én beszéltem.

Nagy melák ember volt a kovács, a kohó előtt álldogált, fogóba zárt vasdarab melegedett a tűzben.

– Mi? te kovács vagy?! – förmedt rám mogorván. Kezeit a csípőjére fektette, s mint az óriás nézett le rám, a Gulliverre. – A cirkuszból gyüssz, mi? – s ne úgy, hogy fájjon, belemarkolászott a hosszú hajamba.

Belém szaladt az önérzet, milyen oktalanság, most az egyszer, hogy igazat mondok, nem akarja elfogadni ez az ember.

– No várjatok – mondta röhögve. – Ha mégis gazemberek vagytok, akkor megsütlek benneteket.

A tűz szikrázott mögötte, már olvadt, égett a szén közé dugott vas.

– Ha kovács vagy, hegyezd ki hát ezt a vasdarabot!

Pillanatig se haboztam. A régi virtus lobogott bennem, arcomat megcsapta a tűz forrósága, hátamon éreztem a mester gonosz, kajánkodó szemeit. A tűzből kiemeltem a vasat, a szikrák fölrepültek és szétzáporoztak. A következő pillanatban már ott álltam a tőke előtt, az üllő szarván harangozott a kalapácsom, s az erős jobb kezemben égett és virított a fehérre izzott vasdarab. Éreztem, hogy körülöttem elsüllyed az idegen, értelmetlen világ. Már csak a kovács áll előttem, s szétzilált hajszálaimmal és I. kötet 326homlokomon kifakadt verítékcsöppekkel látom a két rám bámuló szemét. Gyerekes csodálkozással bámul, most én vagyok a világot forgató óriás. Ütéseim alatt nyúlik a vas, nyúlik és hegyes végbe kényszerül. Mikor készen voltam, az egészet elégedetten a földre dobtam.

A kovács kezet fogott velem és megdicsért, mintha valami jótéteményt követtem volna el vele. Látni lehetett rajta, jólesik neki, hogy nem csalatkozott bennem. És én is boldog voltam, csordultig megelégedéssel tele. Az apámhoz sosem voltam annyira közel, mint most ehhez a mahomet, bizonyára nagyon buta és nagyon igénytelen emberhez.

– Ha úgy nézöl is ki, mint valami cirkuszi komédiás – mondta –, fölvennélek, ha munkám lenne. A jó kovácsokra nagy szüksége van Németországnak.

Húsz pfenniget adott, mikor elmentünk, s én meleg emberi áldással és töretlen, fiatal erőkkel vándoroltam tovább. Sokáig bennem maradt a diadalmas munka íze. Még napok múltán is kísértett a vágy, hogy visszaforduljak Pest felé, hazugságaival együtt elhagyjam Gödröst, elhagyjam az asylokat, a segélyhelyek moslékostálait, és visszaálljak a munkapadhoz, és beteljesítsem a hivatásomat, amiért születtem. De mindezt kint az országúton gondoltam el, lábaim rakoncátlanul topogtak a földön, a végtelen ég kék volt fölöttem, és mentem, mintha a szél hajtott volna el Pest felől a még keresztül nem hasított térbe és föl nem mért időbe. A munka szeretete már csak pillanatnyi rossz betegség volt a számomra. Valami megnyughatatlan erők laktak bennem, ezek vittek, és én engedelmeskedtem. Merre és hova, nem érdekelt.

6

Számolatlan múltak el fölöttünk a napok. Mindig csak az általánosságban, semmi élmény nem akadt, semmi, ami kiváltotta volna belőlünk a felelősségérzetet. A komoly elfoglaltság hiánya idegesített bennünket, keveset tartózkodtunk a városokban, falvak és tanyák közt, napokon át az országúton éltünk. Egész közelről megismerkedtünk a parasztokkal, és visszaéltünk a jámbor együgyűségükkel. Sokkal könnyebben jutottunk I. kötet 327eledelhez és szálláshoz, mint a városok kőrengetegében, de igénytelenséggel és egyhangúsággal kellett fizetnünk ezekért a könnyebbségekért. A parasztoknak nem voltak szimpatikusak a vándorlegények, volt köztük, aki egész életében nem mozdult ki a falujából, s a fiai is otthon maradtak, a föld rabszolgaságában. Eleinte nehezen nyitották meg előttünk a zsebeiket vagy a konyhaajtójukat, de mi hamarosan alkalmazkodtunk hozzájuk, és megtaláltuk a módot, amivel tőrbe ejtjük őket. Nem alázatosan koldultunk tőlük, hanem mindig meg akartuk vásárolni, amire éppen szükségünk volt. Ha mennyi pénzünk volt is, mielőtt benyitottunk volna a kapun, elővettünk egy pfenniget, és mókás fáradtsággal topogtunk beljebb.

– Éhes vándorlegények vagyunk – mondtuk –, se apánk, se anyánk, s már három napja nem volt meleg kanál a hasunkban.

A parasztok morogtak, és ki akartak bennünket űzni a portáról. De mi azt mondtuk:

– Nem ingyen kívánjuk mi az ételt, szívesen megfizetünk érte.

A paraszt megenyhült, és húsz házban hússzor ugyanúgy játszódott le a folytatás.

– Magunk is szegény emberek vagyunk – dünnyögte a paraszt. – Savanyú tejnél nincs egyebünk a háznál – de már meg se várta a feleletünket, ment a lefölözött savanyú tejért, hogy elénk öntsön belőle a hatalmas cserépedényekbe. Elővettük a pfenniget, s alázatosan át akartuk nyújtani neki. Először értelmetlenül bámult ránk, aztán, mintha bicskát eresztettünk volna bele, hirtelen felhördült:

– Ördög vigyen el benneteket, gazemberek. Engem nem fogtok megbolondítani. Ennek a jó tejnek az ára még a testvérek között is öt pfennig – ilyenkor már rendesen az asszony és a gyerekek is ott álldogáltak a gazda körül. Az asszony fölkapta előlünk a tálakat, hogy elvigye, mi nyújtózkodtunk utána a szemünkkel.

– Ha nincs több – siránkoztunk –, honnan vegyünk, ha nincs több! – tudtuk előre, hogy az asszony megenyhül, és a tej nálunk marad. S csakugyan, mindig úgy történt.

– Vigyétek pokolba a pfennigeteket – mondta, de már nem haragosan, és már visszatolta elénk a tálat. – Az a mi bajunk, hogy megesik rajtatok I. kötet 328a szívünk. A paraszt egész esztendőben dolgozik, mint az állat, és jönnek ilyen madarak, s még a savanyú tejet is kiéneklik a fazekából.

Lecsüggesztett fejjel hallgattunk, mint a bűnbánók. Aztán, hogy menni készült, bátortalanul megszólaltunk:

– Ha már nem akarta, hogy fizessünk a tejért, legalább adjon egy kis kenyeret ezért a pfennigért. – Mintha már észrevették volna, hogy játszunk velük, legtöbbnyire elnevették magukat ezek a jó emberek, teljesen megpuhultak, és adtak kenyeret, s csak ritkán akadt közöttük olyan, aki a pfenniget elfogadta volna. Voltak olyanok, akik leültek mellénk, és komolyan beszédbe elegyedtek velünk. Nem ritka volt náluk a csavargó mesterlegény, az előttünk jártaktól már hallottak valamit a városokról, az élő nagyvilágról, most tovább kíváncsiskodtak. Beszélgetéseink végén mindig a háború kérdéséig jutottunk el.

– Hallottatok-e valamit Németország sorsáról? Lesz-e mostanában háború? – kérdeztek, és mi mindenfélét hazudtunk nekik, könnyű szívvel beígértük a győzelmes háborút, és bejósoltuk nekik, hogy utána minden német rettentően gazdag lesz majd. Mindebből egyelőre csak annyi volt igaz, hogy mi csordultig teleettük magunkat savanyú tejjel, teletömtük magunkat savanyú fekete kenyérrel, és gondtalanul továbbindultunk.

A mezők felé tartottunk, hogy dologtalan testünket elnyújtózzuk a nap alatt. De nem minden történt velünk ilyen szépen, ahogyan azt előre elgondoltuk. A sok mindenféle zagyvalékkal elrontott gyomrunkban dolgozni kezdett a savanyú tej, morgott, nyugtalankodott bennünk, és kegyetlenül csavarni kezdte a beleinket. Szörnyű emésztési zavarok álltak belénk. Úgy éreztük, az egész belsőrészünk elhagy bennünket, legyöngültünk, elszomorodtunk, újból megéheztünk, és nem volt kedvünk a továbbvándorláshoz. Napokig tartott, amíg a tejet megszoktuk, gyomrunk rendesen emészteni tudta. És mértéktelenül lakmároztunk, és az orrunk lassan tele lett megsavanyodott illatokkal, utálatos savanyú tej lett körülöttünk a világ, és savanyú tej ömlött rá az agyvelőnkre. Éjjel, ha álmodtunk valamit: nagy köcsögökben és hordókban a savanyú tej is megjelent, mint egy új vízözön szakadt ránk, s már valósággal fojtogatott bennünket éjjel-nappal. Hiába nyugtatgattuk magunkat, hogy ez csak a mi oktalan finnyáskodásunk miatt van így, legyünk türelemmel, ezen a vidéken jól I. kötet 329föltáplálhatjuk magunkat, s így majd sokkal könnyebben úszhatjuk meg a még ránk várakozó bajokat. Nem bírtuk tovább. Valósággal menekültünk, a legközelebbi patakban megfürödtünk, ruháinkat kiteregettük a partra, hogy a szél kivigye belőle az átkozott tejszagot.

– Nehéz veled az élet – mondta Gödrös. – Én meg kibírtam volna, úgyis kilátszanak a bordáim. Ha tudtam volna, nem indultam volna el veled az útra.

– Elmehetsz tőlem most is.

– Ha már jobban tudnál németül, el is mennék. Butaság, hogy az ember mindig a másik után igazodjon. Nem elég volt nekem Újpesten, acsarkodtak rám, mindig más irányba akartak téríteni, mint ahogy én kívánkoztam. Ha most egyedül vagyok, akkor ezen a vidéken maradtam volna őszig.

– Ha viszont én vagyok te, akkor egész életemben itt maradtam volna. Tudod jól, hogy mi nem Párizsba készültünk! Nem akarunk világot látni vagy verseket írni! De azért fecseghetsz nekem, amit akarsz, én mégse fogok a savanyú tejbe belefulladni!

– Ja, nálad az más! Hogy zseni vagy, azt már a hosszú hajaddal is elárulod, s így, mint az egy futóbolondhoz illik, meg akarod váltani a világot… Nekem fáj a tüdőm, és én csak úgy jól élni szeretnék még néhány évig.

– Látod, ha annak idején nem faszobrásznak, hanem püspökinasnak mentél volna, akkor most már öreg püspök lehetnél. Igaz, hogy a szakálladat valamelyik falusi kecske rázogatná a savanyútejes vályú felett.

Hasonló buta zsörtölődésekkel töltöttük az egész napot. Későn este érkeztünk egy kisvárosba, koldulásról már szó sem lehetett, néhány pfennigünkért szállást vettünk az egyik kocsmában.

– Ne feküdjünk le mindjárt – mondta Gödrös –, lehet, hogy itt még akad valami.

Lementünk a kocsmaszobába, az egyik sarokba, a magányos asztal mellé telepedtünk. Az ivó még üres volt, mi is hallgattunk és szuszogtunk, mint a betegek. A plafonon petróleumlámpa csüngött, gyéren világította meg a szobát, és groteszkül megnyújtotta az asztalok és székek árnyékait. A falakon egy kis oltár, a császár arcképe, vadászjelenetek és csataképek függI. kötet 330tek. A kocsmáros meg se kérdezett bennünket, hogy akarunk-e valamit. A söntés mögött vacsorázott, néha-néha nagyokat kiáltott, a nyitott ajtón át pörölt a konyhába.

A kakukkos óra valahol nyolcat kakukkolt.

Lassan szállingózni kezdtek a vendégek. Félig paraszt, félig városi emberek voltak ezek, látszott rajtuk, hogy már túl vannak a munkán, és túl vannak a családi vacsorán. Sört rendeltek nagy kőkorsókban, kortyogva ittak, a napi teendőjük felől beszélgettek. Mi feltámasztott állal néztük őket, s én éreztem, hogy az ő életük sokkal különb a miénknél. A kocsmáros új söröket hozott, a hab kiloccsant az asztalra, s én megnyaltam a szám szélét, mintha érezném a sör zamatát.

– A fene a cudar németjét, ezek jól értik.

– Jó lenne lekoldulni őket, az ilyen emberekből könnyen le lehet venni néhány pfenniget.

– Én nem próbálkozom. Utálom ezeket a dagadt kispolgárokat.

Valaki most hozzánk kiáltott a másik asztaltól:

– Mi bajotok van, gyerekek? Miért vagytok olyan csöndben, mint a döglött verebek?

Mechanikus mozdulattal föl akartam állni, hogy a magunk koldus illendőségével válaszoljak nekik. De Gödrös az asztal mögött belekapaszkodott a kabátomba. Most már tudatos számítással továbbra is csöndben maradtunk. Láttuk, hogy a kocsmáros rólunk beszél valamit a társaságnak. Azok megértően bólogattak, aztán a kocsmáros fölkelt, hozzánk jött.

– Rendeljenek maguknak sört – mondta. – A tisztelt urak majd kifizetik.

Gödrös, mint az iskolás gyerekek, fölállt a padról, csendesen és nagyon okosan visszautasította az ajándékot.

– No, ne komédiázzanak – mondta a kocsmáros. – Nem a tulajdon pénzükbe kerül, s az urak szívesen kifizetik.

– Köszönjük szépen – mondta Gödrös –, de nem iszunk. – S mintha halál kerülgette volna, visszaereszkedett a padra. Én szó nélkül maradtam, néztem a két embert és nagyon tetszettek Gödrös mókái.

A kocsmáros lármásan hátraszólt: – Nem akarnak inni – felénk legyintett, és visszament a társasághoz.

I. kötet 331

– Ebből még valami jó fog kisülni – súgtam Gödrösnek.

– Persze hogy az – válaszolta. – Csak maradj csöndben, csinálj úgy, mintha aludni kezdenél.

– Halló, Kamerád! Fáradjon csak ide azzal a szép szakállával – szólt felénk az egyik vendég. – Sose búsuljanak úgy, a világ vége még messze van. – Gödrös nehezen cihelődött föl, az ember biztatta, a többiek röhögtek. – Méltóztassék, tisztelt vándorló úr, méltóztassék közelebb fáradni!

Gödrös már ott állt előttük, vékony hátát szépen meggörbítette, és sovány, ravasz képű volt az előretolt szakállával, mint valami csavargásaiból megtért kandúr.

A társaság tagjai mind összevissza beszéltek, s végre Gödrös is kiadta a nagy tromfot.

– Hogyan ihatnánk sört, tisztelt uraim, mikor már három napja nem volt meleg kanál a hasunkban. Rossz vidéken jártunk, majd elvesztünk éhen.

A társaság vidáman nevetett.

– Hát mért nem méltóztattak szólni a vándor urak, hogy éhesek? Wurstot nekik – parancsolták a kocsmárosnak. – Annyi Wurstot, amennyi csak beléjük fér, és sört még többet, mint amennyi beléjük fér. – A kocsmáros egy egész koszorú szafaládét tett elénk, tányéron kenyeret és két nagy kőkorsó sört, éppen úgy, mint az uraknak. Ettünk, ittunk. Először suttogtunk egymás között, aztán megeredt a nyelvünk, és hangosan beszélgettünk át a másik asztalhoz. A társaságban akadtak olyanok, akik már itt-ott jártak a világban, egyikük Párizsban élt évekig. A keserű sörlé már elöntötte az agyát, hogy megtudta, mi is Párizsba készülünk, mindenáron franciául akart velünk beszélni. Mi se hagytuk magunkat, magyarul felelgettünk neki. A kocsmáros sürgetett bennünket, hogy igyunk, újra és újra telehozta a korsónkat. Valóságos cirkuszi hangulat lett a szobában. A Párizsban járt ember németül és franciául felköszöntött bennünket, a többiek éljeneztek, kézzel-lábbal beszéltek, összekoccintottuk a korsóinkat. Hogy miért ért bennünket ez a nagy megtiszteltetés, azt nem tudtuk volna megmondani, de nem is igen kutattunk az okok után. Az egészet rendben valónak találtuk úgy, ahogyan az adódott.

I. kötet 332

Éjfél után volt, mikor aludni mentünk. A társaság asztala előtt meghajoltunk, éreztem, hogy tántorogva megyünk az ajtó felé, s hogy mi történt tovább, arra nem emlékeztem. Tudja az ördög, hogyan kerültünk föl a rozoga lépcsőn a padlásszobába, ahol az ágyaink voltak. Másnap későn délelőtt ruhástól ébredtünk, keserű volt a szánk, fájt a fejünk. Zsebeink tele voltak szafaládéval, amiket elővigyázatosan bizonyára tegnap este mentettünk meg a koszorúból. A kocsmáros még egy-egy üveg pálinkát adott az útra, amit szintén a vendégek fizettek ki a részünkre. Későn volt már, rég kint kellett volna lennünk az országúton, de nem volt pénzünk, a város egy részét le kellett még koldulnunk. Elég jó eredménnyel dolgoztunk, mintha a szerencse fészke lett volna ez a város. Egy ideig tanakodtunk, ne maradjunk-e itt pár napig, izgattak bennünket eddigi könnyű eredményeink, de végül mégis a továbbmenés mellett döntöttünk. Tudtuk, várost már nem érhetünk estig, már előre szitkozódtunk a brotsuppés és savanyútejes parasztok felé.

– Talán ha komolyan pénzért vennénk tőlük valami ennivalót – indítványoztam. – Biztosan van nekik valami húsféléjük is.

– Nem – makacskodott Gödrös. – Azt már régen elhatároztam, hogy ezek tőlem egy vasat sem fognak zsebre vágni! Elég, ha megmutatjuk nekik a pfenniget. A savanyú tej se lesz most rossz. Ez után a muri után legalább egy kicsit rendbe hozza majd a hasunkat. Azt a néhány szafaládét pedig, amink van, majd megesszük éjjel.

– Fene jó dolgunk van, az már igaz. Most már éjjel is virslit fogunk enni.

Megnyújtott, könnyű lépésekkel meneteltünk. Jó hangulatban voltunk, elfelejtettük egymás kiállhatatlan hibáit, maradék nélkül pajtáskodtunk, és ismét a versek is szóba kerültek köztünk.

– Amióta eljöttünk hazulról, még jobban szeretem Adyt – mondta Gödrös. – A többiek érzelgős, pipogya emberek lehetnek, de ő biztosan még a lányokkal is úgy bánik, mint a szavakkal. Ha kedve van hozzá, legyűri őket, s aki az ő keze alól kerül ki, az biztosan nem hasonlít a tegnapi magához… Hallottam, hogy szifilisze is van neki.

– Lehet, és ez elég baj is! – mondtam. – Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, ahhoz, hogy valaki nagy költő legyen, nem föltétlenül szükséges I. kötet 333a sok ital meg a nemi betegség. Ha jól meggondolom, akkor én Adyt nem fogadom el szocialista költőnek. Szépek és maróak ezek a versek, de abban igazat adok az ellenségeinek, hogy nem egészségesek. Látod, én megvallom őszintén, most, hogy versekről beszélgetünk, én szégyellem magam a tegnap esti dolgok miatt. És azt is megvallom, hogy az az érzésem, ha sokáig így fogunk csavarogni, akkor nem lesz belőlünk semmi. Mi komiszul felelőtlen emberek vagyunk most, kis praktikákban utazunk, és vakon elszaladunk minden mellett, ami szép vagy nagyszerű akad elénk.

– Igaz – dünnyögte Gödrös is magába szálltan. – Még se egy templomot, se egy múzeumot, se egy temetőt nem néztünk meg. Egye meg a fene, mikor az ember egész életét lefoglalja a napi kenyér utáni szaladgálás.

– Azért másképp is csinálhatnánk a dolgot!

– Jó, hát csináljuk másképp.

Tervezgettünk és tanácskoztunk, szörnyen okosak voltunk. Ha most valaki hallgatott volna bennünket az otthoniak közül, bizonyára ránk se ismert volna. Lehet azonban, hogy Gödrös most is csak a szép szavakért mondta a szépet. De néha ezek a semmiségek is módfelett jólesnek az embernek. Arcunkat simogatta a friss levegő, s az országút alázatosan feküdt alattunk, mint egy végtelen dunyha.

7

Istenien jól éltünk. Bármihez nyúltunk, minden sikerült. Mintha a jólelkek földjére kerültünk volna, privát helyeken laktunk, és kocsmákban ettünk. Vagy százötven kilométerre lehettünk még Stuttgarttól, elhatároztuk, hogy kitérők nélkül befutunk. De nem erőltettük meg magunkat, mielőtt továbbindultunk volna, reggelire beültünk egy Herberg-szerű kis kocsmába. A helyi koldusok és csavargók fészke volt ez a hely. Sokan voltunk a helyiségben húsz- és hatvanéves emberek, húst ettünk és pálinkát ittunk. Egy szakállas csavargó oktatott bennünket az országutak moráljáról.

– Akinek ragadósak a kezei – prédikálta –, az nem az országútra való. I. kötet 334Rázza le magáról a föld a tolvajokat és gyilkosokat. A csavargók az emberek barátai. A csavargó előtt nyitva vannak az ajtók. Neki mindenre alkalmat adnak a véletlenek, éppen azért csúnya bűn lenne ezzel a helyzettel visszaélni. Egy igazi csavargó semmi egyebet nem akar, csak élni, nincs szüksége se két öltözet ruhára, se megtakarított pénzre. Mindenki elégedjen meg a maga körzetével, aki a nagyvilágot akarja átgázolni, az gyanús, telhetetlen embernek tűnik fel előttem.

– Aki így gondolkozik, az viszont nem egyéb közönséges munkakerülőnél – feleltem. – Az ilyen embert megeszi a tétlenség, a saját igénytelensége öli meg, és elhull valamelyik árokban.

– Hát én vállalom, hogy munkakerülő vagyok! Attól sem fáj a fejem, hogy az árokban vagy a püspök díványán fogok-e megdögleni. Nem dolgozni jó, s oktalanság lenne bizonytalanul belemenni a világba. Egyik háztól a másikig még csak bírja az ember, de az ördög vállalkozzon többre, mint amennyire kényszerült. Látod, ha nem volna esze az embernek, akkor most azt mondhatná magában: „meleg nyár van, s ilyenkor, mint az urak, hogy egészen jól éljek, kimegyek a falura.” De hidd el, hogy az urak között és miközöttünk mégis van valami különbség. Ha én most beállítok egy paraszthoz élelmet kunyorálni, s arról panaszkodom előtte, hogy nincs munkám, amiből fönntarthatnám magam, mint valami nagy pók, rögtön utánam kap a gazember, belekényszerítene valami buta munkába, amit se testem, se lelkem nem kíván. Azt mondja: „sajnállak, testvér, és jó szívvel segíteni akarok rajtad. Itt hajnaltól éjfélig dolgozhatsz, és kapsz annyi savanyú kenyeret és savanyú tejet, hogy majd a füleid is kétfelé állnak tőle.” De hála Istennek, annyi eszünk nekünk is van, mint a parasztoknak. Nyáron benn maradunk a városban, elhűsölünk itt a kocsmában, télen pedig kimegyünk a falura, a paraszt akkor benn alszik a kemence mögött, munkahiány van, de a szívek azért nem romlanak meg egészen, s nekünk is jut ott valami meleg zug két-három hónapra.

Az első pillanatokban úgy tűnt, hogy sok igazság van ennek az embernek az okoskodásában, mégsem kívántam meg az ő életmódját. Itt ültek körülöttem a környék helyiérdekű csavargói, reménytelenül lekopottak voltak, nyújtózkodtak, és tátogtak az unalomtól. Éreztem, hogy az ő abszolút céltalanságuk engem még lejjebb vinne a lejtőn, teljesen elveszíI. kötet 335teném emberi ábrázatomat. Mi is csavargók vagyunk, mi se végzünk semmi produktív munkát, de nincs is semmi, ami féken tartana bennünket. Erők élnek bennünk, arra megyünk, amerre jólesik, és mondhatjuk, hogy miénk a világ. Ma például majdnem délig üldögéltünk ebben a kocsmában, elettük és elittuk, ami pénzünk volt, de aztán félelem és spekulációk nélkül továbbindultunk.

Vidámak voltunk, mint a gyerekek. Huszonöt kilométer állt előttünk, körülbelül négyórai gyaloglás. A nap forrón sütött fölöttünk, hogy könnyítsünk magunkon, levettük a cipőinket. Most először indultunk neki mezítláb. Mintha tüzes lemezre léptünk volna, az első percekben a por égette a lábunkat, de aztán ezt is megszoktuk, tele voltunk jó érzéssel. Mentünk és mentünk s ha kedvünk jött hozzá, belekiabáltunk a könnyű szélbe. Kellhet-e valami jobb, valami életesebb élet az embernek, aki arra született, hogy éljen?

– Milyen bolondok voltunk, hogy eddig csámpás bocskorba törtük a lábunkat – lamentálta Gödrös boldogan. – Mintha újjászületett volna az ember.

– Én azért már érzem kicsit a talpaimat. – Fölemeltem a lábam és megmutattam. – Látod, milyen vörös? Hát ha megdagadnak a lábaink?

– Üljünk le kicsit – mondta Gödrös. – Még semmit se érzek, de lehet, hogy már fájnak az én lábaim is.

Leültünk az árokpartra, az árnyékos gödör hűsítette a lábainkat.

– Én gondolkodtam afölött, amit az öreg mondott a kocsmában – kezdte Gödrös. – Nem egészen bolondság… Mennyivel is van több hasznunk nekünk abból, hogy így elnyűjük magunkat? Most már látom, hogy marhaság volt egyáltalában eljönni hazulról. Talán Ady is gyalog ment ki Párizsba?! Ha te nem lennél velem, vissza is maradtam volna a városban. Ha jól meggondolom, nem akarok én sem Apolló, sem Tirteus lenni… Fájnak a lábaim, az Isten döglessze meg ezt az egész világot.

– Fájnak, fájnak – tört fel belőlem is az elkeseredés. – Hát az enyémek is fájnak.

Mikor talpra álltunk, erős fájást éreztünk, mintha ezer tű keresztül-kasul feküdt volna a lábfejünkben. Lépésről lépésre belénk szúrtak a fájdalmak.

I. kötet 336

– Mégis jobb lenne, ha fölhúznánk a cipőinket – indítványozta Gödrös. Nézett rám a szétálló egérszemeivel, és nem látszott túlságosan vidámnak.

Újra leültünk az árokpartra, és megpróbáltuk felhúzni a cipőinket. Be kellett látnunk, hogy itt minden rafinériánk és okoskodásunk hiábavaló. A megdagadt lábaink már nem fértek bele a kemény alkotmányba.

– Már nem lehet – mondtuk. – Már nem lehet! – Fölkeltünk és továbbcsoszogtunk. Az a néhány kilométerünk, ami még hátra volt, egyszerre a végtelenbe nyúlt előttünk, és éreztük, hogy furcsán reménytelen lesz a helyzetünk. Lassan jutottunk előbbre, sarkainkat nem akasztottuk bele a földbe, nem kapaszkodtunk velük, csak éppen emelgettük őket a testünk alatt. Tüzes kis pontok születtek meg a talpunkon, fájdalmasan nőttek a föld érintésétől.

A helyzeten nem lehetett változtatni. Már túl voltunk az út felén, hacsak nem akartunk fedél nélkül maradni az éjszakában, estig még el kell érnünk a legközelebbi városig. Artikulátlan hangon Isten ellen és magunk ellen káromkodtunk. De sorsunkban ez sem jelentett változást. Nem apadtak le a bokáink, s talpunk alatt nem puhult meg és nem hűlt ki a föld. Hol egyikünk, hol másikunk mondta: – No gyerünk, gyerünk, mert este lesz. – Gyerünk, mert este lesz.

Biztattuk egymást, s már gyűlölködőn vicsorogtunk egymásra.

– Most örülj neki, hogy levetetted a cipődet. Miért nem fecsegsz most? Talán énekelhetnél is valamit.

– Utálatos vagy! – ordította Gödrös. Villogtak a szemei, s látszott rajta, hogy nekem szeretne ugrani. De nem jutott tovább a trágár, nyöszörgő káromkodásoknál. Sokkal nagyobbak voltak a pillanatnyi bajaink, semhogy verekedőn egymásnak tudtunk volna esni. Mintha tüskéken jártunk volna, minden lépésünk újabb fájdalmat okozott. S az idő gyorsan múlt felettünk, s a város még kegyetlenül messze volt.

Újra leültünk, és újból erőszakoltuk fölfelé a cipőinket. A talpunk, a sarkunk, s az ujjaink közei is tele voltak már hólyagokkal. Gödrösnek nagyobb cipői voltak, mint nekem, azok talán fölmentek volna a lábamra, de nem mertem szólni neki. Annyira elkeseredett voltam, ha a cipőket kölcsönözné, bizonyára egyedül hagynám itt az országúton. Hallgattam I. kötet 337tehát, védtem magam ettől a megkísértéstől. Ha már eddig együtt voltunk, nem akartam visszaélni a kellemetlen helyzettel. Pillanatról pillanatra változott a hangulatunk. A föllobogott dühtől majdnem vénasszonyos siránkozásba hulltunk vissza. Meggörbülten, magasra emelt lábakkal lépegettünk tovább.

Nézelődtünk, hogy valami fiáker vagy szekér mutatkozzon a láthatáron, de egyedül voltunk, akárha az egész világ elpusztult volna körülöttünk. Olyanok voltunk, mint két tenger alatti búvár, társtalanok és kiszolgáltatottak.

De semmi se tart örökké. Végre megérkeztünk. De így mezítláb nem mehetünk be a városba, az első rendőr elfogott volna bennünket.

– Most aztán nincs más hátra – mondtam –, át kell szúrnunk ezeket a hólyagokat, és fel kell húzni a cipőket.

– Fel kell húzni – dünnyögte Gödrös. – Nincs más mód, fel kell húzni.

Elővettük a bicsakot. Fájós lábunkat az ölünkbe emeltük, és elkezdtük az ostoba hóhérmunkát. A kés hegyével fölszúrtuk az első hólyagot, fehér víz jött ki a megfőtt, fehér bőr alól, és az égés nem is volt olyan fájdalmas, mint ahogy mi azt előre elgondoltuk. Nagy figyelemmel dolgoztunk, de a kés hegye néha hozzáért az eleven húshoz, és ilyenkor mintha tüzes vassal érintették volna, fölszisszentünk. Aztán a cipőhúzásra került a sor.

– Isten segíts! – sóhajtotta Gödrös. – Irgalmazz nekünk! – De kiérződött a hangjából, hogy szavainak nem az az igazi tartalma, amit kimond. Igazán még most se tudott megenyhülni, cinikus grimasz volt az arcán, kezei remegtek a lefojtott izgalomtól.

Kitartóan próbálkoztunk a cipőkkel. Mintha valami éles fogú pofákba dugtuk volna bele a lábainkat, ellenségeskedtek, haraptak ezek az elcsámpázott dögök. Gödrös ordítozva elvágta magától az egyik cipőt, de hogy kissé kifújta magát, négykézláb érte mászott.

Nekem sikerült először révbe jutnom, lábamat moccanás nélkül már félig beleerőszakoltam a cipőbe, mikor valami lassú zsibbadás fogta el az egész testemet. Az állkapcsaim mintha megmerevedtek volna, még kiáltani se tudtam. Kidülledt szemeimmel láttam, ahogy az ég elsötétedik, a mesekönyvek virágkertjei és elszabadult üstökösök keringtek az űrben. Aztán egyszerre, mintha a kút fenekéről a tiszta napverésbe jutottam I. kötet 338volna, túl voltam a fájdalmakon. Megdagadt lábaimat mint acélfogók szorították magukba a cipők, de az égető és szúró fájdalmak elmaradtak, s majdnem érzéketlen megnyugvás állt belém. Gödrös sokáig nyafogott még, fogadkozott, hogy inkább felakasztja magát, de ő ezt nem bírja ki. Végre ő is túljutott a legnehezebbjén.

Járás közben mintha nem érintkeztünk volna közvetlen a földdel, úgy éreztük, valami emelkedő és süllyedő bőrhídon járunk. Későn volt már, az üzletek zárva voltak, gondolni sem lehetett holmi pénzszerzésre. Éhen kerültünk ki az Asylba. Akárha részegek lettünk volna, nem érzékeltük a környezetünket, az egész napi kínlódás szörnyen kimerített bennünket. Lefekvés előtt afölött tanakodtunk, vessük-e le a cipőinket, vagy így, bepréselve jönnek könnyebben rendbe a lábaink. A levetkőzés mellett döntöttünk. De így se volt jó, amit tettünk, alig hogy eldőltünk az ágyon, úgy éreztük, a lábaink rohamosan dagadni kezdenek, és fájt rajtuk a megfeszült bőr. Később visszaemlékeztem, gyerekkoromban hallottam, ha szűk az ember cipője, magasra kell tartani a lábakat, hogy a vér kimenjen belőlük, és így megszűnik a fájdalom.

Megpróbáltam, feltettem az ágyvég magas támlájára, és néhány perc múlva a fájdalom csakugyan megenyhült.

– Tedd föl a lábaidat az ágy támlájára – tanácsoltam Gödrösnek is –, és mindjárt jobban leszel. – Megtette, és benne is megenyhültek a fájdalmak.

Így, az ég felé tartott lábakkal aludtunk reggelig. Munkaképesen ébredtünk, csak éppen rosszkedvűek és türelmetlenek voltunk. Rendes módszer szerint kezdtük újra a koldulást, de mintha az egész város összebeszélt volna, nem tudtunk semmi eredményt elérni. A négy-öt napi mennyországos élet után most egyszerre beleestünk a pokolba. Nincs egyéb lehetőség, tovább kell mennünk. Azt azonban lehetetlennek tartottuk, hogy az országútra lépjünk. Tudtuk, Németországban nagyon szigorúan büntetik azokat, akiket jegy nélküli utazáson kapnak rajta, mégis elhatároztuk, hogy így próbálunk szerencsét.

– Ezért két hónapra lecsukhatnak bennünket – mondta Gödrös –, de most ez is csak áldás lenne.

– Amilyen szerencsénk van, még az se fog sikerülni, hogy becsukathasI. kötet 339suk magunkat. Az azonban bizonyos, többet nem indulunk el mezítláb.

Kimentünk az állomásra, megvizsgáltuk a lehetőségeket, s elhatároztuk, a legközelebbi vonattal továbbutazunk. Hogy hova megy ez a vonat, nem is érdekelt bennünket. Fontos, hogy túllegyünk ezen a letarolt vidéken.

Nemsokára begurult az első vonat. A szertár mögött a pályatestre lopakodtunk, s a másik oldalon beszálltunk az egyik kocsiba. Leselkedtünk az ablakon át, s láttuk, a kalauz a vonat elején száll föl, mi pedig a végén vagyunk. Úgy gondoltuk, ha szerencsével jár a dolog, a legközelebbi állomáson leszállunk. Nem egészen így történt. Az első percekben nagyon izgultunk, aztán megnyugodtunk, s hogy még mindig nem fogtak el bennünket, felébredt bennünk a hazardírozó kedv. Az első állomáson nem hagytuk ott a vonatot, csak éppen a végéről átszálltunk az elejére. Úgy gondoltuk, a kalauz most valahol a mi előbbi kocsink felé jár, így tehát biztonságban lehetünk megint legalább egy állomásig. Így még néhányszor átlopakodtunk a vonat elejére és vissza. Végre is, hogy nagyon sok helyet el ne hagyjunk magunk mögött lekoldulatlanul, kapzsi, vak ösztöneink leszállítottak bennünket a vonatról. Szerencsésen keresztüllopakodtunk az állomáson.

– Ez jól sikerült – mondogattuk röhögve. – Ezt máskor is megcsinálhatjuk. – Tele voltunk életes bizakodással.

– Mindjárt a kőfaragókkal kezdjük – mondtam. – Te bemész oda, én valami privát házat veszek munkába.

– Estére megint urak leszünk – lobogott Gödrös is. – Rajtunk azért nehéz kifogni.

Elértük az első házakat. Ott állt előttünk a kőfaragóműhely, kis kert vette körül, a ház előtt fekete és fehér márványoszlopok ragyogtak.

– Nézd csak, a Krisztusát – mondta röhögve Gödrös –, éppen ilyen tanya körül jártunk már egyszer. – A műhelytől nem messze egy villaszerű épület állott.

– Nekem is nagyon ismerős – feleltem már kissé megszeppenve. – Nézd csak ott azt a házat, Isten bizony, már voltam ott egyszer. – Gödrösnek hirtelen meggyulladt a feje. – Az egész utca nagyon ismerős.

– Nekem is az egész utca. – Még mindig ott álltunk a kőfaragó kertje I. kötet 340előtt, a műhelyből most uzsonnáskosárral kijött az inas, mellettünk kellett elhaladnia, ismerősen ránk köszönt: „Grüss Gott.”

– Teremtő Isten! – ordított föl Gödrös. – Négy nappal ezelőtt már jártunk ezen a helyen. – Ez a kiáltás mintha már valami hegyszakadékból visszhangzott volna.

Tönkre voltunk silányítva. Mi keresnivalónk lehetne ezen a tájon, amit négy nappal ezelőtt megkopasztottunk? Nem szóltunk, és nem mertünk egymásra nézni. Lassan megindultunk, de sehova se mertünk bekopogtatni, mindenütt ismerős pofák álltak az üzletajtókban. Éhesek voltunk, az egyik rendőrtől megkérdeztük, hol van a „Verpflegungs”-stáció, s csak úgy ösztönösen arrafelé tartottunk. Korán volt még, sütött a nap, nagyon nem szívesen fogadtak bennünket. Az asztalokon még rajta volt a tegnapi vacsora nyoma, valami gyúródeszkafélén egy öregasszony és egy fiatal lányka a jövő hétre beáztatandó pacalt darabolták nagy, széles késekkel. Az öregasszony zsörtölődött velünk, szeretett volna kimarni az utcára, de mi már nem mozdultunk. Olyanok voltunk, mint a halálraítéltek. Fejünkben megálltak a gondolatok, nem mertünk a holnapra gondolni. Bámultuk a két dolgozó alakot, s alig is láttunk meg belőlük egyebet a föl-le mozgó kések villogásánál.

Aztán lassan, mintha valami csigalépcsőn mennénk lefelé, teljesen belevesztünk a szundikálásba.

8

Csöndben, még egészen ki nem mondottan régen élt bennünk a vágy, hogy elváljunk. Most ez is bekövetkezett, nem volt bennünk annyi erő, hogy ezen az előzőleg letarolt vidéken egyensúlyban tudjuk tartani egymás iránti gyűlöletünket. A második napon alaposan kiéhezve feküdtünk el a mezőn, egyikünk se akart továbbmenni. Gödrös végre is nyugtalanná lett, indulni akart, de engem nem lehetett megmozdítani.

– Ha nem gyüssz, itthagylak – mondta dühösen.

– Menj – feleltem –, semmi szükségem rád. – Aztán lehunytam a szemem, mozdulatlan voltam, mintha nem érdekelt volna, ami körülöttem I. kötet 341történik. Gödrös csakugyan fölcihelődött, és elindult egyedül. Hallottam a távolodó lépéseit, nem néztem utána, nem akartam tudomásul venni, hogy merre halad. Úgy éreztem, a vele egy úton való célba jutás is terhes, szinte kibírhatatlan lenne a részemre.

Esteledett, mikor én is elindultam. Nagyon keveset tudtam még németül, bizonytalan érzések éltek bennem, mégis rábíztam magam az országútra, vezessen, hiszen egészen mindegy, hogy hová érkezem meg. Útközben találkoztam idegen, megkésett csavargókkal, azelőtt közömbösen továbbmentünk mellettük, most megszólítottam őket, tájékozódtam tőlük. Megnyugtattak, hogy egyenesen Stuttgart irányába haladok, s még egyéb hasznos útbaigazításokat is adtak.

Ők is megkérdezték tőlem, milyen a vidék, ahonnan jövök, milyen módszerrel lehet legjobban boldogulni, s végül pontos, kipróbált címeket kértek.

– Címeket? Minek kellenének a címek? – kérdeztem értelmetlenül.

Fölényesen nevettek. Piszkos, elnyűtt noteszt vettek elő, és kioktattak arról, hogyan kell egy igazi körültekintő csavargónak berendezkednie. A noteszban nevek és pontos lakcímek voltak összegyűjtve.

– Írd föl magadnak. A legközelebbi városban az X utcában lakik Y zsidó magánzó, ha ügyesen sírsz neki, biztosan lead fél márkát.

– De én nem vagyok zsidó.

– Az nem tesz semmit! Csinálj úgy, mintha zsidó lennél. Legtöbbet a zsidók érnek erre.

Följegyeztem az adatokat, és én is bemondtam, amit tudtam az általam lekoldult vidékről. A csavargók nagyszerű érdekközösségét ismertem meg ezen a napon. Íme hát a betyárszolidaritás nemcsak közönséges legenda. Ezután én is jegyzeteket készítettem, s a velem szembejövőkkel kicseréltük címeinket. E nélkül a felfedezés nélkül nem tudom, hogy boldogultam volna egyedül, így semmi komolyabb bajom nem adódott. A kiszemelt zsidókhoz még nem mertem elmenni, de a többi címek pontosan beváltak.

Nem nagyon törtem magam a gyaloglásban, nem mentem ki az Asylba, esténként a kocsmában ültem egyedül, vártam, hogy valaki érdeklődjön I. kötet 342szomorú sorsom felől, határozottan ügyes voltam, s minden este megkaptam a magam ingyen sörét és ingyen virslijét.

A negyedik nap délutánján érkeztem be Stuttgartba. Pénztelen voltam, de nem izgultam, azt már tudtam, hogy ilyen nagy városban az utolsó pillanatban is előkerül a legszükségesebb. Darab papirosra már föl volt írva a Herberg címe, legelőször azt kerestem meg. Hatalmas, téglavörös épület volt ez, tiszta és megnyugtató ábrázattal. Itt nem álltak elém a durva, nekigyürkőzött szolgák, senki se akart erőszakkal beleavatkozni az életembe, az ajtók szabadon álltak a jövevények előtt. Hatalmas, kőpadlós, fehér síkfalakkal körülvett terembe jutottam. Emberek zsongtak benne. Ettek, lármásan vitatkoztak, és sört ittak. De nem a vidéki kocsmák öreg csavargói voltak ezek az emberek, legtöbbjük fiatal, egészséges kamasz, rendes öltözetben és hátizsákkal. Valahol magyarul beszélgettek. Ezek az ismerős szavak határozottan jólestek a füleimnek. Odamentem a beszélgetők közé, s megszólítottam őket.

Nem valami nagyon szívesen fogadtak, gyanakodón néztek rám, s csak úgy félvállról hümmögtek vissza a kérdéseimre. Kedvetlenül eloldalogtam tőlük. Lehet, hogy attól féltek, le vagyok égve, segítséget fogok kérni, de lehet, hogy általában nem voltam szimpatikus nekik.

Egy német csoport asztalának a végénél ültem le egyedül. A németek nagy, frissen sült krumplis lepényeket ettek, titokban oda-odasandítottam, számban kiszáradt a nyál.

– Ön magyar? – kérdezte tőlem valaki váratlanul. Egy rosszul borotvált, nagy hajú, művésznyakkendős emberke állt előttem. Szúrósan nézett rám, a száját összehúzta, mintha affektált volna.

– Igen, magyar vagyok – feleltem.

– Nemde most érkezett? Egyedül?

– Igen. Egy barátommal indultunk el Pestről, de útközben szétváltunk.

– Megengedi, hogy leüljek?

– Persze hogy megengedem.

Az emberke, még mielőtt leült volna, kezet nyújtott és bemutatkozott.

– Szittya vagyok… Szittya Emil.

Én is megmondtam a nevem. Szittya leült a velem szemben levő székre, lábait finoman keresztbe fektette. Beszélt, a szavakat erősen megnyomta, I. kötet 343nagyon vigyázott arra, hogy tekintélyesnek látsszon előttem, s magamban én mégis nagyon furcsa, majomkodó figurának tartottam az egész embert. Bokáig csámpás cipők voltak a lábain, elrágott szárú tengerészpipa nézett ki a mellényzsebéből, a haja sűrű és drótkemény volt, mint valami sündisznónak a tüskéi.

– Nem éhes talán? – kérdezte kis idő múlva. – Látom, hogy nem jól tud németül, ha megengedi, rendelek valamit.

– Köszönöm, ne rendeljen. Nekem egy pfennigem sincsen.

– Ó, az ügynek ez a része már engem terhel.

– Egy olyan lepényt szeretnék – mondtam, és nyeltem utána, az ínyemmel már éreztem a meleg tésztát.

Szittya zörgetett az asztalon:

– Én természetesen nem bírom ezt enni, különben, amint ön kívánja.

Nem tudtam fölfogni, ki ez az ember, s mit akarhat tőlem. Az összes jelenlevők között ő nézett ki leginkább csavargónak, s mégis most valami elátkozott királyfi szerepét játssza el előttem. A lepény már megérkezett, valóban nagyszerű volt, nyeltem, mint a friss harmatot. Szittya boldogan nézett rám, látszott rajta, hogy jólesik neki az én mohó étvágyam, kérdezősködött, alig győztem neki felelni. Már tudta, hogy verseket írok, s már ő is bevallotta, hogy író.

– De én csak németül írok. És nem verseket, mert azokat nagyon nőies dolgoknak tartom. Tudom, ön azt fogja mondani, költők is éltek már, akik nagy hatással voltak az emberiség fejlődésére. Megvallom azonban, hogy engem így, nagy masszában, az emberiség maga sem érdekel. Nagy terveim vannak, de ezek a tervek csak a nehéz feladat megoldásáért érdekelnek. Elhatároztam, hogy könyvet írok a Krisztus-képek Európában címen, s ez a föladat egészen lefoglal.

Mikor a lepényt megettem, készségesen kérdezte:

– Kíván még egyet?

– Igen, megennék még egyet – feleltem szégyenkezve –, nagyon jó.

Jóllaktam, hogy alig bírtam ki a nadrágszíjam szorítását. Egyenesre meredten ültem, elálmosodtam, s már csak valami ködön át láttam az előttem gesztikuláló emberkét, a hangja mint valami távoli zakatolás csapkodott be a füleimbe. S még mindig beszélt, késő estig. Csak arra feleltem neki, I. kötet 344mikor megkérdezte, van-e lakásom. Azt már tudtam, hogy itt a Herbergben is lehet lakást kapni, az emberek hálójegyet váltottak a pincértől, és lassan szállingózni kezdtek a teremből.

– Nincs szállásom, s amint már mondtam, pénzem sincsen – feleltem. – Pedig már két éjszaka nem aludtam. – Ezzel nem mondtam igazat, de így akartam presszionálni az emberkét, hogy a segítségemre legyen.

Szittya, mintha komolyan haragudott volna, azt mondta: – Ilyen élhetetlen embernek kár elmenni a mamája szoknyája mellől – aztán elhallgatott, gondolkodott. – No, természetesen ezen is segítünk. Várjon csak meg itt, rögtön visszajövök. – Sietősen kifelé indult, erősen előretolt testtel evezett el az asztalok között, külső és belső zsebei púposak voltak a beléjük tömött papírhulladéktól.

Nem kételkedtem benne, hogy a mániákus ember visszajön, nyugodtan üldögéltem, hallgattam a németek ízetlen, drasztikus viccelődéseit. Néhány perc múlva arra jött a pincér, megkérdeztem tőle, lehet-e még ágyat kapni. A felelet újra megnyugtatott, most már gondtalan és testben, lélekben megnyugodott voltam.

Körülbelül egy óra múlva csakugyan visszajött Szittya, és két ágyjegyet vett a pincértől. – Nekem bár rendes lakásom van, de hogy együtt maradhassak önnel, ma én is itt alszom. – Ezeket magyarul mondta, a pincér még ott állt mellettünk, nem tudta, miről van szó, kedveskedően bemondta Szittyának: – Megvan még a tegnapi ágya, megint fönntartottam. – Szittya valahogyan olaszul vagy franciául káromkodott, látszott rajta, hogy szörnyen megveti a fecsegő embert, háttal eléje állt, mintha egyszer és mindenkorra el akarta volna takarni a szemeim elől.

Egymás melletti ágyba kerültünk, és még félálomban is hallottam, hogy kelepel a nyelve. Itt is mezítelenül mentünk az ágyba, de reggel nem kellett végigkefélni a testem a tetvektől és poloskáktól. Gondtalan és dologtalan napok következtek rám. Szittya, akár egy anyaállat, a pártfogásába vett, friss lepényekkel táplált, s esténként megváltotta az ágyamat. Nem mondta el, hogy honnan szerzi a kettőnknek szükséges összeget, és én nem érdeklődtem ebben az irányban. Egész nap bent tartózkodtam a Herbergben, s ő mindig újabb pénzekkel tért vissza. Nem volt kétségem, hogy ilyenkor koldulni ment, módfelett imponált az ügyessége és az is, hogy I. kötet 345minderről egy szót se szól, nem panaszkodik és nem dicsekszik. De ő is csak ember volt, és ő sem bírta magát a végletekig megtartóztatni. Ekkor már tegeztük egymást, s bizalmasan megsúgta:

– Máma egy új segélyforrásra akadtam, de oda már neked is velem kell jönnöd. Lehet, hogy valami szobafélét is szerezhetünk. Egy magyarországi öreg szabólegényről van szó, s az a különösebb gyöngéje, hogy félreismert zenésznek és operaénekesnek képzeli magát. Herr Potykének kell szólítani. Te csak figyeld meg, én hogyan beszélek vele, aztán te is úgy beszélj.

A „Herr Potyke” kinn a város végén lakott, az új negyedben, az ablakai a mezőre és a hegyekre néztek.

Szittya szörnyű rutinnal játszotta el az elátkozott királyfit. Potyke kicsit gyanakodva fogadott bennünket, de alig hogy helyet foglaltunk, Szittya már kérte, játsszon valamit a zongorán, mind a ketten nagy zeneélvezők vagyunk, s ő zenekritikákat is szokott írni arra érdemes koncertekről.

Potyke úr kellemesen mosolygott, egy ideig hagyta kéretni magát, aztán felállt a szabóasztalka mellől, nyakából kiakasztotta a centiméterét, a tükör előtt felvette a bársonyzekéjét, s odaült a zongorához. Mint valami minden hájjal megkent virtuóz, ujjaival végigszaladt a zongora fekete-fehér fogain, s aztán valami édes Mozart-kompozícióba kezdett. Sovány teste ide-oda hajlott a melódiák után, valósággal átszellemült, már valahol a mennyország kapujában járhatott. Aztán a torka is fölnyílott, zengette a hangszálait, a végsőkig feszített hanghullámok, éreztem, hogy elöntenek, fizikai fájdalmat okoztak nekem, majdnem agyonvertek. Még sokáig kellett így élet és halál között virrasztanom, s mikor a koncertnek vége lett, Szittya tapsolni kezdett, s mint jó statisztának, nekem is tapsolnom kellett.

Potyke fölállt a zongora mellől, stuccolt bajuszával játszott és megkérdezte: – No, mit szólnak, uraim, az egészhez? Csak tessék őszintén beszélni, rajtam már senki sem ejthet újabb sebeket.

Szittya szinte tálcán vitte elé a dicséreteket. Édes, jószagú szavakkal kenegette, de közben a mi helyzetünk elpanaszolásáról se feledkezett meg. Beszélt, beszélt, s a végén édes-keserű krumplicukor jött ki a mondókájából. Potyke úr már le se tudta volna tagadni, hogy igazi jó barátokra I. kötet 346akadt, éreznie kellett, hogy hálával tartozik nekünk, szíves és vendéglátó volt hozzánk. Meghívott ebédre. Potyke nemcsak zongorista és énekes, de hogy a lelke egészen megtisztuljon, a húseledelektől is megtartóztatta magát, vegetariánus volt. Narancsot, banánt és egyéb déligyümölcsöket ebédeltünk. Szittya a vegetariánizmusról is tudott prédikációt tartani, de én szerényen süketnéma lettem, ínyemben a herbergi lepényt s a távoli kocsmák virsli- és sörízét éreztem.

– Legyen szerencsém, uraim, máskor is – áradozott Potyke. – A jó barátság az élet jó íze, uraim. Boldog lennék, ha önök is áttérnének a teljes vegetariánizmusra, a művészi lélek pusztítson el magából minden állati vonást, így a húsevés csúnya szokását is. A jövő a tiszta léleké.

– Én mindig híve voltam a vegetariánizmusnak – válaszolta Szittya, s hódító gesztussal rám mutatott –, a barátom szintén. De mennyivel könnyebb önnek konzekvensnek maradni, mint minekünk. Ha önt a művészetben ma még nem is méltányolják eléggé, a szabóság meghozza önnek az élet fönntartásához szükséges minimumot. De nekünk költőknek se fix jövedelmünk, se lakásunk nincsen.

Potyke egy ideig mintha tétovázott volna, aztán azt mondta, hogy van neki egy padlásszobája, ahol a könyveit tartja. Ha meg nem vetjük ezt a helyet, szívesen rendelkezésünkre bocsátja. Szittya nehezen határozott ebben a kérdésben, először látni kívánta a szobácskát, s csak aztán mondta: – Ha valamiképpen használható az, természetesen el fogjuk fogadni.

Két emeleten túl, magas padlásgerendákon át jutottunk be a szobácskába. Nem nagy, de szép tiszta fülke volt ez, egyik sarkában valóban volt vagy huszonöt rémregény, s a plafonon egy fölfelé nyíló ablak.

Szittya elfogadta az ajánlatot, s Potyke úr örült neki, hogy boldogítottuk.

– Majd hozatok föl matracokat és takarókat az uraknak. Lent majd adok egy alumíniumkulcsot, kérem, hogy állandóan hordják maguknál.

Mind a hárman elégedetten búcsúztunk.

Későn éjszaka egyedül tértem vissza az új szállásra.

I. kötet 347
9

Szittyával másnap reggel csak a Herbergben találkoztam újra. Eleven és kialudt volt.

– Bocsáss meg, hogy nem mentem haza – mondta –, sok dolgom volt az éjszaka.

Nem haragudtam, legalábbis olyan jól aludtam, mintha ő is otthon lett volna. Potyke úr azonban nem invitált meg reggelire, vártam, hogy fizessen valamit Szittya. Mintha kitalálta volna a gondolatomat, megkérdezte, teát vagy kávét akarok-e reggelizni.

Kávéztunk, és közömbös dolgokról beszélgettünk. Később levelet kezdtem írni Jolánnak, beláttam, itt az ideje, hogy végre részletesen beszámoljak neki eddigi élményeimről. Bőbeszédű voltam, minden érdekesebb dologra kitértem.

– Kinek írsz? – kérdezte Szittya.

– Egy fiatalasszonynak Újpestre. Nagyon érdekes asszony, szereti az új verseket, és vakmerő tud lenni minden dologban.

– Szereted?

– Az lehet – mondtam fölényesen. – De aligha vagyok bele szerelmes. Ezt az érzést nem is ismerem.

– Gyerekség. Meg se tudom érteni, hogy valaki egy asszonyba szerelmes lehessen.

– Pedig ezerszámra vannak ilyenek.

– A plebsz. Utálatos az embereknek ez a sablonos nemi élete. Egészen másképpen volt ez a görögöknél. Ó, a fiatal atléták pompás teste!

Hirtelenében nem értettem meg a mondatok jelentését, tétován mosolyogtam.

– Te is szép fiú vagy, de ez a szépség még nyers és érzéketlen. Kár, hogy ennyire unintelligens vagy. A cizellált lélek a tiszta dolgok iránt vonzódik, a fiatal férfitest mindig tisztább, mint a nőé.

– Eriggy a pokolba – dünnyögtem ingerülten. – Mondom, nem tudom, hogy mi a szerelem, de csak nem bolondultam meg, hogy „fiatal atléták” után futkossak!

Szittyát mintha valami undorféle fogta volna el, fölkelt mellőlem, nem I. kötet 348érdemesített rá, hogy tovább beszéljen velem erről a különös témáról. Később elment, és csak ebédhez jött vissza. Összeismerkedtem a Herberg többi magyarjaival, most már szívesebben fogadtak, beszélgettek velem.

– Legyen elővigyázatos – mondta egyikük –, mert az a maga mókusa homoszexuális. Itt mindenki ismeri, s nem szívesen állnak vele szóba.

Kellemetlenül hatottak rám ezek a beszédek, valami félelem vagy undorodás fogott el. Megindult a fantáziám, mindenféle eddig nem látott és nem érzett dolgok jutottak az eszembe. Ebéd után úgy, hogy Szittya semmit se vegyen észre, hazaszöktem Potyke úrhoz.

A közös ágyba is mezítelenül kellett volna befeküdnöm, de mivel ilyen veszedelmes alaknak ismertem meg Szittyát, nem lett volna bátorságom ahhoz, hogy védtelenül egy takaró alá kerüljek vele. Potyke úrnak elmondtam, nincsenek alsóneműim, kértem, hogy kölcsönözzön valami hálóruhát. Egy hosszú inget adott, nagyon szívesen beszélgetett velem, és uzsonnával is megkínált. Szorosan egymás mellett ültünk az asztalnál. – Szép haja van – mondta, és apásan megsimogatta.

Megszeppenve hallgattam.

– Maga szimpatikus fiú, de barátját, a Szittya urat nem kedvelem. Úgy látszik, nemigen gondozza a testét, rossz érzése van az embernek, ha a közelébe kerül. Legyen óvatos vele szemben, s ha ő nem akarna valamiért magával lakni, használja csak a szobát egyedül is továbbra. – Felém nyúlt a kezeivel, mintha át akart volna ölelni. Ijedten elhúzódtam tőle.

– Csiklandós nagyon? – kérdezte, hogy kilátszottak a fogai és a megfehéredett ínye.

– El kell mennem – mondtam. Megígértem, hogy mindjárt visszajövök, marasztalt, nehezen tudtam elszabadulni tőle.

A hálóinget összegöngyöltem, elvittem magammal a Herbergbe, és útközben furcsa, összezagyvált gondolatok zsongtak a fejemben. Úgy éreztem, valami átgázolhatatlan hínárba kerültem a két ember között. Pontosan nem tudtam, mit akarhatnak velem, de rájuk gondolnom is kellemetlen volt. Egész estig nem tudtam megszabadulni ettől a nyugtalanságomtól. Szittya bántóan jó volt hozzám, kétségtelenül láttam, hogy udvarol nekem. Elhatároztam, nem rettenek vissza tőle, erősebbnek éreztem I. kötet 349magam nálánál. Megnyugodtam, ha valami szemtelenséget akar, kegyetlenül elverem.

Este ő csokoládét és fügés kenyeret vacsorázott, nekem krumplis lepényt rendelt. Jóízűen ettünk, és korán mentünk haza.

A négy fehér fal mint hűvös lemezburkolat vett bennünket körül. Nem mertünk hangosan beszélni, ez azonban nem gátolt meg bennünket abban, hogy óra hosszat kötekedjünk afölött, ki kerüljön falhoz a matracon. Szittya mindenáron engem akart belülre erőszakolni, rossz sejtelmekkel voltam tele, nem engedtem magam legyőzni. Végre is ő kényszerült belülre húzódni. Neki még volt alsóneműje, ezekben a piszkos dolgokban bújt a takaró alá. Eltitkolhatatlanul izgatott voltam, csak úgy ímmel-ámmal vetkőztem, testem érintésekor éreztem, hogy a bőröm megripacsosodott. Eloltottam a lámpát, és fölvettem a hálóinget, sokkal hosszabb volt nálamnál. Leültem az ágy szélére, és alul csomóra kötöttem az inget. Emlékeztem rá, apró gyerekeket szoktak így megvédeni a gonosz játékoktól. Kissé megnyugodtam. Csöndben behúzódtam a takaró alá. Lehunytam a szemeimet, de sokáig nem tudtam elaludni. Megfeszült idegekkel vártam, éreztem, valami szokatlan dolognak kell bekövetkeznie. És semmi nem történt. Szittya arccal a falnak fordultan már aludt mellettem. De nem tudtam megnyugodni, hátha csak szimulál. Órák múltak el így, ebben a rettentő várakozásban, aztán láttam, a fejünk fölött levő ablakokból eltűnnek a csillagok, s az indigó-színű ég lassan megvilágosodik. Mielőtt még Szittya is felébredt volna, hogy éjszakai gyávaságomat el ne áruljam, ingem alján kikötöttem a csomót, és fesztelenül fölnyújtóztam, mintha jó álomból ébredtem volna.

– Utálatos ember vagy, hogy annyit mozogsz éjszaka – mondta Szittya. – Azért mondtam, hogy menj belülre, akkor én jobban elhúzódhatok tőled.

– Arról szó se lehet, hogy a falhoz menjek.

Anélkül hogy vizet láttunk volna, fölöltözködtünk, s valami ennivaló reményében lementünk Potyke úrhoz. A zseniális szabó már a zongoránál ült, és fülrepesztően eregette ki magából az áriákat. Természetesen újból megdicsértük a tehetségét, s ő újból jól tartott bennünket naranccsal és banánnal.

I. kötet 350

Jóllaktam, és jó érzéssel lődörögtem, de mégis úgy látszott, elmúltak fölöttem a gondtalan tétlenség napjai. Szittya minden bevezetés nélkül azt mondta:

– Én már minden területet learattam, most már neked is meg kell kezdened a munkát. Ismered-e a zsidókasszákat?

– Hogy ismerném, hiszen én nem vagyok zsidó!

– De mivel hercegprímás se vagy, a két márkát tehát fölveheted a zsidókasszánál.

Értelmetlenül hallgattam.

– Majd én elkísérlek egész odáig. Az előszobában van egy kasszaablak, várakozol, amíg a sor rád kerül, aztán azt mondod: „Ich bitte, arme Jud”.

Tehetetlenül szabadkoztam.

– Mi lesz akkor, ha mégis észreveszik, hogy nem vagyok zsidó?

– Semmi. Azt ők nem tudják az ablaknál megállapítani, hogy te zsidó vagy-e csakugyan. Ha azt kérdezik tőled, hogy honnan jöttél, mondd, hogy Magyarországból, Tiszaeszlárról, ahol az egész családodat megölték, s csak neked sikerült elmenekülnöd. Ezért vagy most itt, se rokonaid, se ismerősöd, se pénzed nincsen.

A dolognak ez a beállítása tetszett nekem, rászántam magam, hogy végigjátsszam a játékot.

A hatalmas váróterem tele volt pajeszes és szakállas emberekkel. Zsongott az élet, mint a méhkas. Oroszul, lengyelül és zsidóul beszéltek egymás között, nagy szélmalom-gesztusokkal, elsavanyították a levegőt, és összetördelték a világosságot. Később megtudtam, a tömegnek egyik része az orosz–lengyel pogromok elől menekült világgá, nagy szomorúságú, hazátlan emberek ezek. A másik, nagyobbik részük azonban közönséges csavargó, akik tavasszal útra indulnak hazulról, végigkoldulják fél Európa zsidókasszáit, s őszre némi vagyonkával térnek vissza a családjukhoz. Türelmetlen, erőszakos emberek, áskálódnak egymás ellen, s mint valami szentséget mutogatják föl mesterségesen táplált nyomorúságukat. A hitközségek sameszei már messziről megismerik őket, de rohamozó jajgatásaik elől nincsenek kibúvók. Őket nem törték meg családi tragédiák, nem rémítették el az élettől gyilkos kezek fenyegetései, mint a piócák vetik rá magukat mindenre. Hiába voltak a rendszabályok és prédikációk, I. kötet 351ők furakodtak oda legelőbb a kasszaablakhoz. Egy se mozdult addig, míg a neki járó összeget föl nem vette. A pénztárnok németül beszélt, s ők szörnyű zsargonban feleseltek.

Órák hosszat tartott előttem ez a torlódó mocskos áradás.

Ott álltam az ablak előtt.

– Ich bin arme Jud – dadogtam sután. A szavak, mintha üvegcserepekből lettek volna, fájdalmasan meghasogatták a nyelvem, arcom vértelenül lefonnyadt, és nem mertem a pénztárosra tekinteni.

– Wovon?

Elmondtam a betanult mondókát, kabátom alatt éreztem a kiugrani akaró szívemet, majd megfulladtam a terem forró levegőjétől.

– O ja, Tiszaeszlár, ich weiss – mondta a pénztárnok melankolikus sóhajtással, és kiszórta elém a két ezüstmárkát.

Kint a kapu előtt holtra fáradtan még mindig várakozott rám Szittya.

– Megvan? – kérdezte bizonytalansággal.

– Meg – mondtam. – Csúnya, utálatos dolgot csináltam most, szégyellem magam önmagam előtt. Ha tudnám, hogy kettőnk közül nem te vagy a nagyobb gazember, akkor azt mondanám: köpj le, jelents föl a rendőrségnél ezért a gazemberségért.

– Ugyan kérlek! Képzeld el, milyen krumplis lepényeket vehet magának ezen a pénzen az ember. És egyáltalában, mért a lengyel zsidók vigyék el azt helyettünk. A kapitalista társadalomban nem szabad, hogy moralista skrupulusai legyenek az embernek. Igaza van Stirnernek és Nietzschének, mikor az individuum abszolút jogairól beszélnek. Micsoda kényszerűség gátolhatná az én életem kiteljesedését.

– Ezek ostoba szólamok. Ezen az alapon szó se lehet a szociális emberi közösség megépítéséről.

– Ismerem, ezt így tartja a szocialisták birka értelmisége. Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták. Elhatároztam, ha befejezem a Krisztus-képekről szóló könyvemet, prédikációkat fogok tartani az anarchizmusról. Tolsztoj ostoba csizmadia-filozófus, az embernek nem Istenhez kell hasonlítania, fölül kell emelkedni Istenen… én például határozottan érzem, hogy uralkodónak születtem.

Már benn ültünk a Herbergben, ő savanyú halat, én pedig lepényt etI. kötet 352tem. Végeszakadatlanul még mindig beszélt. A teremben levő magyarok körénk szivárogtak, nem tudták, honnan indult a beszélgetésünk, de belevetették magukat a vitába, mint a farkasok, rászabadultak Szittyára. Nem hátrált meg. Már állva, s valóban mint valami próféta, szónokolt.

Aztán megjelentek a pincérek, és csöndet teremtettek.

Este kimentünk a városba csavarogni. Még bennem zsongtak a délutáni vita hangjai, de már magam se tartottam olyan nagy bűnnek a zsidókassza lekoldulását. Az merő agyalágyultság következménye, amit Szittya beszélt, de mégis beláttam, ha magunkfajta ember a magunk módján élni akar, sok minden kellemetlennek látszó dolgot el kell követnie, hogy valahogyan a fölszínen tarthassa magát. Kétségtelen, az alaphibát ott követtem el, mikor meggondolatlan vakmerőséggel útra indultam, s most már vállalnom kell minden elkövetkező kényszerűséget. Én nem is tudom, mi a helyesebb, korán reggeltől késő estig benn dolgozni egy gyárban, s negyvenéves koromban anélkül, hogy a világról tudomást vettem volna, koldus módra elpusztulni, vagy pedig kis praktikákkal, szégyentelen szembeszállásokkal kiverekedni a napi falatot, s a nagyvilágban élni, leélni a részünkre megadott életet… Emberek jöttek-mentek az utcákon, a kirakatok világítottak, s a vendéglőajtókon kiáradt a friss ételek szaga. Nem voltam fáradt, nem voltam éhes, maradék nélkül élveztem a hangokat, fényeket és illatokat.

– Még maradt elegendő pénzünk holnapra – mondta Szittya –, délelőtt elmehetünk a múzeumba, délután pedig megnézünk egy-két templomot. Ha komoly szerephez akarsz jutni mint író, akkor tanulnod kell. Hallottál már valamit Rembrandtról és Böcklinről?

– A Rembrandt az egy amsterdami festő volt, ismerek tőle néhány reprodukciót, és azok tetszenek is nekem. A másikról azonban még semmit sem hallottam.

– Az is festő. Holnap majd meglátod a képeit, a misztikus csönd és a melankólia legnagyobb mestere.

Így beszélgetve még kimentünk az állomásra, aztán kissé elfáradtan hazaballagtunk.

Hogy egyedül fönn voltunk a szobában, megint elfogott a tegnap esti I. kötet 353félelem. Szittya megint megkísérelte, hogy a matrac külső felére kerülhessen, én megint nem engedtem magam legyőzni. Csönd lett, de mielőtt még bebújtam volna a takaró alá, minden eshetőségre való tekintettel megint bekötöttem magam a hálóingbe.

10

Reggel még alig virradt, kopogtattak az ajtónkon. Két nagybotos és keménykalapos detektív volt.

– A rendőrségtől jövünk – mondták. – Mióta laknak ebben a szobában?

– Két napja – felelte Szittya. Összekuszált fejéből ijedten pislogtak elő az álmos szemei.

A detektívek firkáltak valamit a könyveikbe, mogorván parancsolgattak.

– Öltözzenek fel, eljönnek velünk!

Szittya, mint valami hörcsög, elvadultan tiltakozott, de hiábavaló volt minden. Ki kellett másznunk a takaró alól, morgolózva öltözködtünk.

A rendőrségen felvették a nacionálénkat, s még mielőtt tudták volna, tulajdonképpen kik is vagyunk, máris úgy kezeltek bennünket, mint büntetendő homoszexuálisokat. Egyik detektív a priuszunk után kutatott a kartotékban.

– Még nincsenek bent – mondta, s nekiült a munkának, hogy besorakoztasson bennünket a nyilvántartottak közé. Készenlétben várakozott, az elöljárója keresztkérdésekkel vallatott bennünket. Mind a ketten tiltakoztunk az oktalan gyanúsítás ellen, s én valóban semmi érdemlegeset nem tudtam volna mondani a homoszexualizmusról. Szittya valósággal együgyűnek mutatta magát. Semmi kompromittálót nem tudtak kivenni belőlünk, s így nem is kerültünk rá a nyilvántartottak listájára.

– Egyelőre nincsenek adataim maguk ellen – jelentette ki a rendőrtisztviselő. – De két héten belül mégis el kell hagyniok Stuttgartot. Addig is nem szabad egy ágyban aludniok, most pedig ezzel az úrral átmennek a laboratóriumba, ahol lefényképezik és ujjlenyomatot vesznek magukról. Két héten túl tehát nincs joguk itt tartózkodni. Megértették?

I. kötet 354

– Igen, megértettük! – mondtuk, s anélkül hogy egyszer is hátranéztünk volna, az egyik detektívvel átmentünk a laboratóriumba. Az ablak előtt fehér háttérrel oldalról és elölről lefényképeztek bennünket, aztán egy mérleg alá álltunk, megmértek, milyen hosszúak vagyunk, végül valami masszával bekenték a hüvelyk- és mutatóujjunkat, s rányomatták velünk egy papírlapra. Vékony, finom erezetű nyomok maradtak az ujjaink után a papíron. Valami idegen szemlélő előtt mindez csak gyerekes játéknak látszhatott volna, engem erősen megrendítettek ezek a percek. Ha egyszerűen pár hónapra elítéltek volna, azt bizonyára sokkal fölényesebben vettem volna tudomásul. Ismertetőjeleimnek ez az elkönyvelése embertelen megalázásnak tűnt föl előttem. Úgy éreztem, többé nem vagyok a magam ura, itt számon tartanak engem; mintha hosszú láncra kötöttek volna, amivel, ha nekik úgy tetszik, bármikor kiemelhetnek a világból.

– Ostobaság! – mondta Szittya az utcán. – Ez a német bürokrácia. Mindent ellajstromoznak, és azt hiszik, ezzel mindent meg is oldottak. A mi eszünket és akaratunkat egyszerűen kihagyják a játékból. Ez már a hetedik ujjlenyomatom Németországban, s én azért mégis itt vagyok.

– Rám nagyon komiszul hatnak az ilyen dolgok. Ha ki nem tiltottak volna, akkor se tudnék tovább ittmaradni.

– Miattam egye meg őket a fene! Én nem vagyok olyan érzékeny, mint te. De ha nem akarnál egyenesen Párizsba menni, ahonnan én csak két hónapja jöttem el, akkor szívesen veled mennék. Gyere először Brüsszelbe, ott maradunk néhány hétig, aztán én is átmegyek Párizsba. – Hosszú alkudozások után megegyeztünk.

Tegnapi határozatunk szerint múzeumba mentünk. Éhes, kipihent szemekkel nézelődtem a rengeteg kép között, sok volt olyan, ami megállított, ami minden érdeklődésemet le tudta kötni. De mind közül Böcklin sötétkék színei voltak azok, amik legteljesebben tudtak szólni hozzám.

– Szépek, valóban nagyon szépek – mondtam elragadtatással Szittyának. – Ezek valóban hangulatképek, de ezek a hangulatok testté válnak a vászonra rakott festékben. Azt hiszem, mindent kiérzek belőlük, amit a festő érzett, mikor festette őket.

Szittya még órák hosszat beszélt Böcklinről, a festőről és emberről I. kötet 355egyaránt. Örömmel hallgattam, és nem tagadtam le, hogy sokat tanultam ezen a napon. Jóformán semmi pozitívum nem volt abban, amit ő mondott, de az a lelkesedés, amivel beszélt, bennem is megindította a rajongás áradatát, talán még sohasem éreztem ilyen erős vágyat a teremtő munka után.

Délután Csöndsziget című versemet írtam a Herbergben. Szittyának nagyon tetszett a költemény, azt mondta, nagyon jó a technikája, és mély emberi tartalma van. Boldog voltam, mint valami megdicsért ártatlan gyerek, s hogy valahogyan kihirdessem magamból ezeket a szokatlan örömöket, a verset hazaküldtem Jolánnak, és egy hosszú levelet is írtam hozzá. Ez volt az első alkalom, hogy mellékcélzatosság nélkül jöttek ceruzáimra a szavak, mértéktelenül áradozó voltam. „Válaszolj minél előbb” – írtam a levél végére. „Szeretnék együtt lenni most veled, s bevallom, te különb voltál nekem minden asszonynál. Az itt küldött verset jól sikerült munkámnak tartom, ha te is úgy gondolod, vidd fel a Független Magyarországhoz. A lapot expressz küldd el, ha a vers megjelenik benne. Csókollak, Kasi.”

Nem sokáig tartott ez a határtalan jó érzésem. Ha beosztóan tudtunk volna gazdálkodni, akkor kellett volna, hogy legyen még pár pfennigünk a két márkából, de mi mértéktelenül ettünk, sőt édességeket is nyalakodtunk, s így már újból pénztelenül álltunk. Szittya új címeket keresett elő a noteszéből, ezeket most az ő utasításai szerint nekem kellett lekoldulnom.

Estefelé elmentünk az Újságírók Segélyegyesületébe, s mielőtt aludni tértünk volna, az Újságkiadók Klubjába. Szittya ismert figura volt mind a két helyen, mintegy kötélen vezetett föl engem, és erősen protezsált.

Nem nagyon szívesen láttak bennünket. De Szittya ezt nem vette tudomásul, szerénytelenül dolgozott érdekemben.

– Érdekes, hogy önök, magyarországi kollégák ennyire leszegényedetten, pénztelen vetődnek ki külföldre – lamentált mind a két helyen a titkár.

– Miért is jönnek ki hozzánk, ha nem tudnak németül? Hogy lehet reményük ahhoz, hogy itt bármiféle pozícióba kerülnek?

– Ó, uram! – mondta Szittya. – Magam részéről nem panaszkodhatom az utóbbi időben. Több helyen közlik a dolgaimat, s anyagilag nem vaI. kötet 356gyok zavarban. Mondhatom, a fiatal kolléga úr nagyon érdekes tehetség, s mikor ide fölhoztam, biztosra vettem irányában az önök jóindulatú támogatását.

A titkár elkényszeredetten mosolygott.

– Kérem, kérem, valószínűleg ön nem téved. – S már elő is vette a nyugtakönyvet, beleírt öt márkát, és elküldött bennünket a pénztároshoz.

Fölvettem a pénzt, és megint gazdagok voltunk.

– Nagyon nehéz veled boldogulni – elégedetlenkedett Szittya még akkor is, mikor már ismét csokoládé és krumplis lepény előtt ültünk. – Annyira hozzászoktál a pfennigek koldulásához, hogy kicsit jobb helyen ki se mered nyitni a szádat.

– Elismerem, hogy te nagyobb kaliberű koldus vagy, mint én, de látod, hogy a Kiadók Klubjában te se tudtál elérni semmit.

– Nem, mert meg vannak kötve a kezeim. Túlságosan rosszul vagy öltözködve ahhoz, hogy ezek az emberek meghatódjanak pillanatnyi helyzeteden. Ha ilyen ruhában állítasz be hozzájuk, amilyenben most vagy, egyszerűen kívülesel a látókörükön, és nem hajlandók tudomást venni rólad. Minden az első impressziókon múlik. Ha lenne jobb ruhád, ebből a puszta tényből következőn mindjárt lenne több ennivalód is… Nekem már nem szükségesek ezek a külsőségek. Pillanatok alatt beletalálom magam az új helyzetekbe, tudok a nyelvükön beszélni, és úgy tudom megmutatni magamat, ahogyan akarom.

Éppen azzal akartam neki visszavágni, hogy ő még madárijesztőbb figura nálamnál is, de utolsó mondatával meggyőzött a kettőnk közötti különbségekről.

– Itt nincs semmim, de odahaza maradt még egy öltözet fekete ruhám, egy pár cipőm – mondtam. – Ha gondolod, hogy ezzel könnyíthetünk magunkon, utánam küldethetem.

– Írj érte máma, s kérd, hogy a Frankfurt am Main-i főpostára küldjék.

Későn mentünk haza, s némi félelem élt bennünk, hátha leselkednek ránk a délelőtti detektívek. Mint az idegenek, elhúztunk a kapunk előtt, csak miután átnéztünk az utcán, mentünk be a házba, és másztunk föl a sötét padlásra. Komikusnak tűnt előttem, hogy itt a rendőrség speciális nagyítókkal őrködik az egyes emberek erkölcse felett, s mégis köztudoI. kötet 357mású, hogy sehol sincs annyi kéjgyilkos és homoszexuális, mint éppen Németországban. Ezeknek a deformálódásoknak bizonyára mélyebb társadalmi okai vannak, de a mechanikusan mozgó bürokrácia megelégszik a külszín elkendőzésével. Komolyabban segítő kézzel senki sem nyúl felénk, de vigyáznak arra, hogy két lehasznált csavargó egymás mellé ne kerüljön az ágyban. Ők félnek miattunk, én azonban már egyáltalában nem féltem Szittyától. Az ő állítólagos homoszexualitása nem volt egyéb egy bogaras ember hencegésénél. Holmi elképzelt merényletek ellen már nem védekeztem gyerekes óvatossággal. Nem húzódtam ki a matrac szélére, hogy egész éjszaka nyugtalan bizonytalanságban balanszírozzak ég és föld között. Szittya a tipikus jó alvó volt, befordult a fal felé, aludt hideg vérszegénységben, hogy akár kidobhatták volna az ablakon. Én még sokáig ébren maradtam, s ha már nem is féltem tőle, nem tudtam megszokni magam mellett az idegen testet. Szittya pipázott napközben, s a keserű dohánylé mintha a bőre alá is beszivárgott volna, csípős pipaszag áradt ki a testéből. Minden este ideges kimerüléssel törtem csak álomba. De ennek nem valami testi vagy lelki betegség volt az oka, reggel kipihenten és frissen ébredtem.

Majdnem naponta belátogattunk Potyke úrhoz. Napi táplálékaink közé az ő déligyümölcseit is bekalkuláltuk, s módosítás nélkül ragaszkodtunk ehhez az elhatározásunkhoz. Pedig hát nem, egyáltalában nem túlságosan kis árat fizettünk ezekért a materiális gyönyörökért. Potyke úr örült nekünk, a hálójába került publikumnak, megzengette hangszálait, és nyihogott és vonyított előttünk, mintha tüzes vassal kínozták volna. Lehet, hogy valóban volt valami tehetség ebben az emberben, de az én zeneművészeti tudásom és fölvevő képességem alig terjedt túl a ligeti énekesek élvezésénél. Valami iszapos, szürke tenger felületén ringatóztam, a föleresztett hanghullámok hajótöréssel fenyegették körülöttem a világot. Émelygett a gyomrom, hasogatott a füleimben, s a gazember Szittya után az előadás végén nekem is mindig tapsolnom kellett. Ez a műélvezés tagadhatatlanul szenvedés volt az én számomra, de rosszul mentek a boltjaink, szolgálnunk kellett a házigazdánknak. Váratlanul azonban mégis megvirradt fölöttünk.

Az egyik reggel csak úgy unalomból szétnézelődtem a padláson, s a I. kötet 358szobánk mögött ponyvára szétteregetett s nyilván télire konzerválódó gyümölcsökre találtunk. Érett, saját édességében megaszalódott fügék, almaszeletek, narancshéj, héjában maradt dió s más egyéb dolgok hevertek garmadával a padlásablakon becsurgó nap alatt. Potyke úr akár meghalhatott volna most tőlünk árvaságában. Nem volt rá szükségünk, hogy leüljünk az asztalához, este hazajöttünk, pótlakomát csaptunk a szárított gyümölcsökből, s reggel útravalóul teletömködtük vele a zsebeinket. Ha semmi jövedelmi forrásunk sem lett volna, nem kellett volna éhen pusztulnunk. S valóban gyorsan közeledtünk ahhoz a pillanathoz, hogy minden kereseti lehetőségből kimaradjunk. Már nem volt egyesület vagy klub a városban, amit meg ne látogattam volna, s ahonnan el ne hoztam volna a legalábbis minimálisan elhozhatót. Ez a minimális nagyon gyakran a semmi volt. A falusi koldulásoknál szinte előnyömre szolgált, hogy nem tudtam eléggé németül, itt azonban már az ajtóküszöbről elutasítottak a libériás szolgák. A falukon nagy reményű vándor, de itt csak kellemetlen koldus voltam.

– Itt már nagyon ég alattunk a föld. Ideje lesz továbbmenni, különben belecsúszunk a kanálisba. – De én is inkább csak sokat lamentáltam, magamban azonban nem föltétlenül ragaszkodtam a rögtöni továbbinduláshoz. A dologtalan ember öntudatlan kényelemszeretete marasztalt bennünket, máról holnapra halasztgattuk az utazást, s végre is csak a rendőrségtől engedélyezett két hét letelte után indultunk neki Frankfurt am Main felé.

Újból Isten tenyerében, az országúton voltam, semmivel se gazdagabban, mint mikor hazulról elindultam, semmivel sem igényesebben és gondtalanabbul, csak éppen hogy a macskaábrázatú Gödrös helyett a bulldogábrázatú Szittya kullogott mellettem. Rengeteg iratcsomókkal teletömött hátizsákot cipelt, és szívósan kapaszkodott a földbe. Kitartó tempóban hagytuk magunk mögött a kilométert jelző köveket. Úgy látszott, ő gyöngébb fizikumú nálamnál, s mégis én voltam az első, aki a fáradtságról szót ejtett.

– Semmi az egész – mondta. – Ha kitartás van az emberben, ötven kilométert is lemorzsolhat naponta.

– De minek! Ki parancsolhatna ránk ilyen esztelenségeket. Nem az a I. kötet 359fontos, hogy az ember sokat menjen, hanem hogy mennél kényelmesebben éljen. – Már az első faluban meg akartam pihenni, de őbenne mintha valami bolond masina dolgozott volna, tovább mozgott, magával húzott akár egy eleven mágnes.

– Mit akarsz ezektől a faluktól – mormogta. – Ezek nem nekünk való helyek. Utálom az ambiciózus koldusokat, benned is sok van még ebből a kicsinyességből. A mi tanyáink a városok. Igaz, hogy mi is koldulásból élünk, mint a többi csavargók, de mi mégiscsak intelligensebbek vagyunk náluknál, mázoljuk át legalább a cégéreinket. Egészen más az, a paraszttól alázatosan egy darab kenyeret kérni, mint valamelyik egyesület titkáránál megjelenni. Nálunk, „pillanatnyilag anyagi zavarokba jutott íróknál” minden a stílustól függ.

Már belevadult a prédikációba. Jóllehet, rá se hallgattam, de ma megcsappanás nélkül áradtak belőle a szavak. Fölvirágozta és körülhímezte magát elszabadult fantáziájával.

11

Beérkeztünk az első városba. Pénzünk nem volt, de mégsem kezdtünk neki a koldulásnak. Ösztönösen tekingettem erre-arra, értékeltem a lehetőségeket, amit a meg nem látogatott házakban elmulasztottunk. Gödrösre gondoltam, be szerettem volna látogatni a kapuk mögé, s eljátszani a mi megszokott mindennapi komédiánkat. Szittya, mintha előre megrajzolt terv szerint dolgozna, célirányosan törtetett előre, vitt magával a város belsejébe.

Egy kisebb vendéglőbe ültünk be vacsorázni. Társam igazi módszerét még nem ismertem, nyugtalanított, hogy így, pénz és minden reális kilátás nélkül elhelyezkedtünk lakmározni. Szittya meggondolás nélkül rendelt, és előhozatta a cím- és lakjegyzéket is. Kissé rövidlátó volt, ceruzás kezével, mint valami rutinírozott hivatalnok, végigszántott a könyv oldalainak kezdőbetűin. És jegyezgetett, sorra kerültek a vegetariánusok, a gnosztikusok, az üdv hadserege, a zsidó hitközség, a szocialisták és minden egyesület és klub, ami a városban föllelhető volt. Vacsora után nekem sört I. kötet 360rendelt, ő pedig nekilátott a pénzszerzésnek. Nem vitt magával, élt benne valami beteges virtus s valami anyáskodó szentimentalizmus, rendkívüli jelenségnek akart előttem látszani, és jólesett neki, hogy gyámolítson engem, a nálánál ügyetlenebbet.

– Ha elfogyott a söröd, csak rendelj magadnak – mondta –, mindjárt itt leszek a pénzzel.

Kivágódott az ajtón, s én láttam az ablakon át, amint majdnem futva haladt tovább az utcán. Az emberek, akik szembejöttek vele, bizonyára valami hibbant eszű festőnek gondolták, groteszk figurája kiütközött a járókelők közül. Már hetek óta együtt voltam ezzel az emberrel, de hozzám is idegen volt még, nem tudtam fölismerni igazi lényét. Abban már biztos voltam, nem homoszexuális, s abban is, hogy nem ő a hasfölmetsző Jack, mégis megmaradt titkolódzó, álarcos idegennek. Úgy beszélt, mint egy Istentől megszállott, s lompos és piszkos volt, mint ősszel az elcsavargott ebek. Jó ember? rossz ember? – szoktam kérdezni magamtól. S nem találtam határozott választ a kérdésemre. Talán a gyerekkorát kellett volna ismernem, vagy talán még messzebbre visszamenően a származását. Egy lehetett ő azok közül a legendás zsidók közül, akik egész életükben úton vannak, és sosem érkeznek haza. Megkérdezhettem volna most tőle, mért csal engem is Brüsszelbe, s ha csakugyan oda akarunk megérkezni, mért indultunk el majdnem ellenkező irányba.

De ez a kérdés komolyan engemet sem érdekelt. Nekem is jólesett már a csavargás magáért a csavargásért. Ha volt ennivalóm és volt szállásom – volt mindenem. Nem törtem magam semmi után komolyan, beláttam, oktalanság kicsinyes dolgok miatt emészteni magát az embernek. Vigyáz ránk valami isteni vagy ördögi gondviselés, s úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna.

Már a harmadik korsó sört iszogattam, mikor Szittya visszaérkezett. Sokáig maradt, tehát nehéz munkája lehetett, de most mégis vidámnak és megelégedettnek látszott.

– Nem szeretem a sört – mondta, és likőrt rendelt magának. A kocsmáros valami viccet mondott, nagyon fölényesen válaszolt neki. Általában, ha egy kis pénz volt a zsebében, rögtön elátkozott királyfivá változott, hisztérikusan ingerlékeny volt.

I. kötet 361

Későig fönn voltunk ezen az estén, Szittya könyvekről, képekről és furcsa élettapasztalatairól prédikált, és nagyon hálás volt nekem, hogy meghallgattam.

Reggel továbbindultunk anélkül, hogy az utunkba eső házakat lekoldultuk volna. Forró nyár volt, az árnyéktalan utakon valósággal égetett bennünket a nap, s időnként embertelen kínzásnak találtam a folytonos menetelést.

– Mi a fenének rohanunk ilyen szakadatlanul – dörmögtem. – Akárha máma, akárha holnap érünk be a városba, nagyon mindegy nekünk.

– Hogy melyik városba érkezünk be, nekem is mindegy, fontos, hogy valamelyikbe beérkezzünk. Itt kint a piszkos parasztok között megalázottnak érzem magam, ezek még nem emberek, otromba tuskók, akik állatokkal és trágyarakásokkal vannak körülvéve. Én a lelkemnek élek, s szeretem a tiszta, szép dolgokat. Általában érzem, hogy a zsidó arisztokráciához tartozom. Ha egyszer módom lesz hozzá, olyan palotát építtetek magamnak, amelynek minden ablaka kelet felé néz. De ne hidd, hogy vallásosságból! Vastag szőnyegek lesznek a padlón, s képzeld el, az ember meztelenül heverészhetik rajtuk. Puha lesz, mint a fű, és mégse lesz fű. Olyan virágok lesznek rajta, amilyeneket én a szövőknél megrendelek. Ragaszkodni fogok ahhoz, hogy csak fiatal lányok dolgozhatnak a szőnyegeimen. Ó, Istenem, a brüsszeli csipkeverő lányok!

Alig is válaszoltam neki. Mentem mellette, és oldalról nézegettem ezt a csodabogarat, ezt a mézeskalács-bulldogot, ezt a göndör hajú sivatagi tevét, ezt a hátizsákkal megrakott hétszínű papagájt, és úgy tettem, mintha minden bolondériáját komolyan venném, s lelkesülnék is értük. Végre is ahhoz megvan a joga, hogy olyannak képzelje magát, amilyennek neki jólesik. Hogy én csak a piszkos, lehasznált csavargót tudom látni benne, annak bizonyára az én paraszti alaptermészetem az oka. Az én fantáziám nem tudott olyan magasra fölrepülni, mint az övé, éreztem a fizikai gyötrődéseket, a forró, kegyetlen földet s a még kegyetlenebb, forró napot. De ezen nem lehetett változtatni. Oda voltam kötözve Szittyához, s ő cipelt magával. És ő fáradhatatlan volt. Szakadatlanul menetelt, és prédikált vagy írt menetközben piszkos irkalapokra. Belső nyughatatlansága nem engedte, hogy unatkozzon, vagy testileg elfáradjon. Elképzeltem róla, I. kötet 362hogy így menetközben fog meghalni, s fölismerhetetlenül továbbra is mozgásban marad az országutakon.

Mintha kergettek volna bennünket, egyik városból átvándoroltunk a másik városba, aztán hirtelen minden értelem vagy cél nélkül megragadtunk. Ilyenkor mindig kifogytunk a pénzből, napokig koplaltunk, és ismét kikerültünk az Asylba. Ezek a gazdasági letörések engem mindannyiszor megrettentettek, de Szittya ezt is jobban bírta, közömbösen vette tudomásul a legborzalmasabbat is. Tegnap még azt mondta, utálja a krumplis lepényt, s egy márkánál is többet költött el krémes süteményre, ma itt vagyunk a szegénység purgatóriumában, vacak rántott levest vacsorázunk, és a csupasz földre fekszünk le aludni. Voltak idők, mikor egészen leromlott a helyzetünk. Eleinte nem értettem meg ezeket a hirtelen változásokat, később észrevettem, mindennek Szittya szeszélyeskedése az oka. Egyszerre, mintha kihunytak volna benne az életenergiák, egészen csak a véletlenekre számított, és semmit nem akart megtenni önmagáért és értem. Ezek a nagy lobogások utáni elpocsolyásodások voltak. Ilyenkor jött mellettem az országúton, vagy ült mellettem a széken bambán néző és semmit sem látó szemekkel, s valami fölényes gőgbe biggyesztett ajkakkal. Eleinte próbáltam megvigasztalni, aztán, hogy ezekkel a bogaraival is megismerkedtem, hagytam, hogy önmaga föllobogó erejéből kivergődjön ezekből a kritikus állapotokból. Nehéz, határozottan nehéz volt mellette az élet. Ha beleesett ezekbe a tehetetlen szomorúságokba, bozontos hajáról leszáradt a zsír, rőten megvörösödött, s a szemei ijesztően kancsalítottak. Ilyenkor látni lehetett, hogy démonok laknak benne, könyörtelen utcagyerekek és gonosz vénasszonyok.

Hetek múltán érkeztünk meg Frankfurt am Mainba. Elmentünk a postára, levelem volt Jolántól, s egy nagy skatulyában a hazulról kért ruhaneműim is megérkeztek. A hosszú levélben semmi különösebbet nem találtam. Kíváncsi lettem volna rá, mit csinál otthon az asszony, kikkel érintkezik, van-e neki valakije, de ezekről semmit nem írt. Úgy éreztem, valószínűleg megvan az oka rá, hogy ilyen ügyesen más dolgokról beszél. Szerettem volna tudomására hozni, nem haragszom érte, ha helyettem van valaki más barátja, de hogyan az ördögbe írhattam volna ezt meg neki. Bizonyosan félreértette volna. Azt olvasta volna ki a levelemből, I. kötet 363hogy bolondulok utána és nyugtalankodom miatta. Ez pedig határozottan nem volt igaz. Néha gondoltam rá, de csak úgy, mint holmi barátra, s ha átfutott rajtam egy-egy nyugtalanító érzés, ez teljesen érthető volt, hiszen amióta eljöttem hazulról, csak sajnálkozó szavakat és egy-egy darab kenyeret kaptam az asszonyoktól. Mégis elhatároztam, hogy ha ő nem ír magáról részleteket, én sem írom meg neki az érzéseimet és gondolataimat. Versek is voltak a levélben, az enyémek, amik a Független Magyarországban jelentek meg. Örültem nekik, megmutattam Szittyának, és őneki is tetszettek. De ezek mégiscsak apró nyomtatványok voltak, és sokkal nagyobb hatást váltottak ki belőlem a hazulról megérkezett ruhaneműim. Egy pár cipő, egy fekete öltöny és egy fekete művészgallér volt a csomagban. Este, mikor a Herbergben átöltöztem, Szittya el volt ragadtatva tőlem, körülhízelgett, valósággal szerelmes lett belém.

– Ez igen! Most már el lehet veled menni valahova – mondta ideges nyugtalansággal. – Majd meglátod, mennyivel könnyebben él meg az ember, ha rendes ruhája van. Ismered Gottfried Keller Ruha teszi az embert című elbeszélését?

– Nem ismerem.

– Különben igazad van, zagyva fecsegés az egész. De nézd meg a keleti virágokat, mért öltöznek föl azok olyan gyönyörű színekbe? Ha az ember önmagában olyan szép lenne, mint a virágok vagy az állatok, akkor nem kellene magát ruhákkal letakarni. Így azonban fontos, hogy szépek legyenek a ruháink. Ma eljössz velem néhány egyesületbe, majd meglátod, milyen könnyen összehozzuk a márkákat.

Én nem voltam elragadtatva az ő ömlengéseitől annyira, mint ő az én ruháimtól. Most már nekem is újra bele kell kapcsolódnom a pénzszerzésbe, ez a munkaterület csak kellemetlenséget hozhat a részemre. Már hónapok óta csak annyiból állt az életem, hogy jártam, ettem és aludtam, ezentúl azonban a pénzszerzés fáradalmaiban is meg kell osztoznom Szittyával. Már nemcsak a komoly napi munkától, hanem a koldulástól is irtóztam. Megszoktam, hogy kitartott legyek, s most fájt, hogy engednem kell nagy kényelemszeretetemből.

Szittya összeírta a címeket, és elindultunk a vadászatra. Áradozón beszélt a kilátásainkról, de csakhamar tapasztalnom kellett, hogy csak a I. kötet 364részeg fantáziájában voltak ilyen szépek a dolgok. Négy helyre látogattunk el ezen az estén, de sehol se tévesztettek bennünket össze a napkeleti bölcsekkel. Csak kelletlenül álltak velünk szóba, két helyen semmit se kaptunk, s a másik két helyen is valósággal a pénztárnok bőre alól kellett kikönyörögni a márkákat. Szittyát már régebben ismerték ezeken a helyeken, bizonyára már többször is lekoldulta őket, s ezért most taktikából semmit se kért a maga részére. Az írók egyesületét is meglátogattuk. Szittya nagy ravaszkodón elővezetett, mint valami cirkuszi paripát, erőszakosan bemutatott a nagyon fancsalian néző titkárnak, s önzetlenül, mint nagyra becsülő honfitársam belekezdett a mondókájába.

– Méltóztassék megengedni – mondta –, hogy bemutassam önnek fiatal kollégánkat. Magyarország legtehetségesebb fiatal poétáját, a legelőkelőbb folyóiratokba dolgozik, és az őszi szezonban három egyfelvonásosát fogják bemutatni a budapesti Nemzeti Színházban…

Az elegáns úr vizsgálódón nézett rám, én a lehető legbájosabb ábrázatommal mosolyogtam rá vissza.

– Tanulmányúton van – dikciózott tovább Szittya –, s mint méltóztatik tudni, Magyarország szegény kis ország, agrárállam… Méltóztassék elképzelni tehát, milyen anyagi helyzetben lehet egy fiatal író – hirtelen felém fordult. – Szabad az egyesületi könyvecskéjét?

Megbeszélésünk szerint átadtam neki a szocialista párttagsági könyvecskémet, úgy tett, mintha a pénztárnok részére kérte volna el, de aztán mégiscsak ő nyitotta föl, hangosan megszámlálta benne a bélyegeket, s nagyon elégedetten visszaadta nekem. – Helyes, nagyon rendben van – aztán –, méltóztassék talán valami rendkívüli segélyt.

Az ember hümmögött, lassan, nagyon kelletlenül szánta rá magát, hogy mondjon valamit. Végre megkaptam az üdvözítő öt márkát. Szittya nagyon úri módon megköszönte ezt a semmiséget, kitűnő menedzsernek bizonyult.

Összesen tíz márkát gyűjtöttünk össze, ez határozottan szép összeg volt, s gondtalanul nézhettünk elébe a legközelebbi napoknak.

– Továbbra is ezzel a metódussal fogunk dolgozni – mondta Szittya. – A jobb helyeken engem már személy szerint ismernek errefelé, s így I. kötet 365könnyen lecsúszhattunk volna. Most azonban biztosítva vagyunk minden hajótörés ellen.

Egy kis étterembe mentünk vacsorázni, finom cigarettákat szívtunk, s csak éjfél után mentünk a Herbergbe aludni. Másnap dologtalanul sétálgattunk a városban, s mivel Szittya kezelte a pénzt, sok krémes süteményt ettünk.

– Akarsz velem eljönni estére? – kérdezte Szittya, mikor már torkig voltunk minden jóval. – Ismerek itt egy nagyszerű helyet, ahol csak szép fiúk szoktak összejönni. Egészen meztelenre vetkőzhetik az ember, s a rendőrségtől sem kell félni. Már beszéltem neked a homoszexuálisokról. Ott majd meglátod, mennyivel szebb egy fiú teste, mint egy lányé.

– De én mégis inkább lányokra lennék kíváncsi. Valami olyan helyre szívesen elmennék már. Olyan régen nem voltam lányoknál.

Karon fogott. – Bízd csak rám magad. Semmiben sem szabad konzervatívnak lenni az embernek. Ha ismernéd a nagyszerű görög kultúrát, akkor most nem kellene annyit beszélnem, hogy meggyőzzelek az ideális szépségről.

Még szabadkoztam. Igazán nem voltam kíváncsi a gyönyörűnek ígért fiúkra, de volt bennem valami nyugtalanság, kívántam valami élményt, éhes voltam valami szenzációra.

– Nem megyek – mondtam –, ilyen helyre nem megyek – és mentünk. Meleg nyári éjszaka volt, az emberek párosával jártak az utcákon, a vendéglőkből kihallatszott a zene. Szittya beszélt, s én úgy hallottam, a gyerekek vásári kereplőn zajongnak körülöttem. A belváros egyik sötét mellékutcájában jártunk.

Megálltunk a ház előtt, körülnéztünk, nincs-e rendőr a közelben.

– Lehet – mondta halkan Szittya, és karonfogva bementünk a kapun.

12

Túlzsúfolt, föld alatti helyiségekben voltunk. Csupasz férfiak, púderes és kifestett ajkú fiúk és piperkőc, ősz fejű öregurak. Inaskoromból visszajöttek első bordélyházi impresszióim, s ugyanúgy ma is félénk, bizalmatlan I. kötet 366voltam ezzel az új társasággal szemben. Szittya már járhatott itt, szinte tüntetően otthoniasan érezte magát. Egy fiatal, nyurga ember zongorázott, a hangok megfakultak a szivarfüstben és sűrű izzadságszagban. A szalon üvegplafonja visszatükrözte az összekevert társaságokat. Együgyű szemérmességgel nézelődtem, határtalan idegenség volt bennem ezek iránt az emberek iránt, és mégis láttam őket karakterisztikusan, s összegombolt ruháimon keresztül is éreztem az előttem nyüzsgő mezítelen fiúk testét. A szépség helyett, amiről Szittya beszélt, buja mérgezett növények virágoztak körülöttem.

Helyet szorítottunk magunknak egy asztalnál, és italt rendeltünk. Zöld, kék, vörös és sárga szeszt fogyasztott mindenki, mi is ilyesmit kaptunk. Mikor az első kortyot leeresztettem a torkomon, úgy éreztem, hogy tüzes szikrát nyeltem, s éreztem, amint összeégeti és megforrázza a gyomrom.

– Nézd meg, hogy mi van körülötted – mondta Szittya. – Ilyesmit még úgyse láttál. Ez az az élet, ami ma még a föld alá kényszerül, de holnap előbújik, és behinti a talajt virággal. Mit tudják a jámbor moralisták, mi az élet. A baj csak az, hogy ide nem jöhet el pénz nélkül az ember. Viszont nem mindenki olyan nehézkes figura, mint mi vagyunk. Belőlünk együgyű fajankókat neveltek a szüleink, ezért ma mindenütt csak az asztal sarkáig érünk el. De nézd meg ott azt a fiút, személyesen ismerem, a maga részére megoldotta a dolgokat. Hogy ide jöhessen, természetes passzióinak élhessen, nappalra eladta magát egy öreg arisztokrata hölgynek, s most az ő pénzéből éli át az éjszakáit.

A fiú, akiről Szittya beszélt, az egyik öregúr asztalánál ült, hosszú selyemingben, mezítelen teste átlátszott a kelmén; kifestett szája nőiesen kacagott, és beszélt végeszakadatlanul, nyegle frivolsággal kellette magát. Undorodtam, határozottan undorodtam ettől a képtől. És sorban az asztalok mellett ilyen alakok virítottak, és az öregurak bágyadtak és szemérmetlenek voltak, mint valami levedlett, elöregedett állatok.

– Irtózom tőlük – mondtam Szittyának. – Mindazt, ami itt van, természetellenesnek látom. Bennem potens erők vannak s minden ilyen hüllőszerű életet természetemnél fogva visszautasítok.

– Ha mindaz igaz lenne, amit most papolsz, akkor lehetetlen lenne, hogy valaha is értékes művészetet csinálj. Ha hallottál volna már valamit I. kötet 367Wilde Oszkárról, akkor most megrettenhetnél önmagadtól. Paraszt vagy még, tisztára csiszolatlan, nyers paraszt.

Egy öregúr jött az asztalunkhoz, nagyon előkelően bemutatkozott, és mellém ült. Beszélt hozzám, de nem tudtam válaszolni neki, mint valami fertőző betegtől, idegesen elhúzódtam tőle.

– Ne húzódzkodj – súgta Szittya –, az úr egy előkelő politikus, ha komolyan megtetszel neki, meg van oldva a karriered. – Zsongott körülöttem a terem, csúnya víziók születtek meg a fejemben, szemeim megteltek az öregúr viaszábrázatával, s óhatatlanul egyszerre kitört belőlem a düh. Parasztosan, bolond nekivadulással káromkodtam. Csak egy szó, csak egy ellenkező pillantás kellett volna, és fölborítottam volna az asztalt, és összetörtem volna, ami üveg és embercsont a kezem alá került. De mindez csak egy pillanatig tartott. A zongora megnémult, az öregúr elhúzódott tőlem, s két hatalmas szolga termett előttem, mintha csak a falakból jöttek volna elő. Gyakorlott fogással a levegőbe emeltek, nem rúgkapálhattam s hiába ordítottam.

Kint voltam az utcán, és mögöttem becsukódott a kapu.

Szittya bent maradt, az utca üresen ásított előttem, módfelett jólesett ez az egyedüliség. Pillanatok alatt egész világok fordultak meg az agyamban. Emlékeztem a múltamra, dolgos küszködéseimre, elhagyott lelkes barátaimra, tegnapelőtti célkitűzéseimre, és bamba tájékozatlansággal néztem a holnapjaim elé. A langyos, könnyű széllel játszó éjszaka lassan nyugtatgatott. Az előbbi percek, mint lázbeteg víziói, mögöttem maradtak, éreztem magamban az ellenálló erőt, s a csüggedések helyett megszállt a hit és önbizalom. Töprengően nem gondoltam semmire, valami maradéktalan teljességgel vittem magam a házsorok között, láttam a magasban világító lámpákat, hallottam a sötétségben átszűrődő zajokat, teljességében érzékeltem az egész világot. Kedvem lett volna még valahova bemenni, leülni egyszerű emberek közé, elbeszélgetni velük dolgokról, amik egyszerűek és átlátszóak a tisztaságtól. Megtapogattam a zsebeimet, egész pénzünk Szittyánál maradt. Egy ideig még csavarogtam céltalanul, aztán hazamentem a Herbergbe. Nehezen aludtam el, és rossz, nyomasztó álmaim voltak.

I. kötet 368

Szittyával csak délfelé találkoztam lenn az étkezőben. Részegesen zavarosak voltak a szemei, kegyetlenül fáradtnak és lehasználtnak látszott.

– Adj ide valami pénzt – mondtam neki anélkül, hogy az éjszakai dolgot előhoztam volna.

– Bocsáss meg, barátocskám, de egy pfennigem sincsen – alázatosan beszélt, s szelíd és megadó volt, mint valami szerzetes.

– Most hát kezdhetjük elölről a koldulást.

– Köpj le, barátocskám, beismerem, egész szívemmel beismerem, undorító féreg vagyok. Hidd el, én se csináltam ott semmit, hidd el, hogy én is lelkemből utálom az egész társaságot, de én nem vagyok olyan erős, mint te, én nem tudok ellenállni a különös dolgoknak. Bocsáss meg nekem, ez nem rosszaság bennem. De ha nem tudsz megbocsátani, üss meg, gyalázz meg a hóbortjaimért, és én nem fogok védekezni.

Néztem rá, és alig tudtam visszatartani magamban a nevetést. Ha az orosz regényekben nem olvastam volna ugyanilyen szentimentális lamentálásokat, talán ellágyultam volna, megesett volna rajta a szívem.

– Hallgass el – mondtam közömbösen. – Láttam, hogy tegnap milyen vidáman éltél abban a piszokban, s most összevissza hazudozol itt, hogy újra megfürdesd magad a saját szópiszkodban. Mondtam már, nem hiszem el rólad, hogy homoszexuális vagy, de elhiszem, hogy nem tudsz piszok nélkül élni, és belehalnál, ha nem játszhatnád el hisztérikus pózaidat.

Nem válaszolt. Sokáig hallgattunk.

A pincérek már tálalták az ebédet, a levegő tele volt zsír- és olajszaggal. Evőszerszámok csörömpöltek mindenütt, s önkéntelenül bennünket is újból összehangolt az éhség.

– Maradj csak itt – mondta Szittya még mindig nagyon alázatosan –, megpróbálom, talán tudok valamit szerezni. – Fölállt, sápadt volt, mintha valami nagy betegség után lenne, tétován lépkedett át a termen.

Kedvetlenül nézelődtem. Szétszórtan magyar szavak is röpködtek a levegőben, ismerős alakokat láttam az asztalok körül, bizonyára szerezhettem volna valami ennivalót, de nem volt hozzá kedvem, hogy valakivel is szóba álljak. Várakoztam, vagy jobban mondva, céltalanul csak éltem.

Szittyából folydogáltak a panaszok, mikor megérkezett.

I. kötet 369

– A jó helyeimet már régen levettem, s máma meg kellett tennem azt, amit már évek óta nem tettem meg. De ezt csak miattad csináltam. Én inkább éhen halnék, semhogy magánházba menjek be koldulni. Nesze, itt van hatvan pfennig. Ennyit tudtam összehozni, ha nem akarsz, ne adj belőle semmit.

Közösen rendeltünk ebédet, és Szittya csodálatosképpen nem volt válogatós, a krumplis lepényt nagy darabokban eregette le a torkán.

– Menjünk tovább – indítványoztam –, ebben a városban már nem sok keresnivalónk van.

– Én nem mehetek. Még van két templom, ezeknek a Krisztus-képeiről még semmit sem írtam, addig nem mehetek, míg ezt az anyagot föl nem dolgoztam. Később elmegyünk az eszperantistákhoz és a vegetariánusokhoz, talán ott is össze tudunk valamit szedni.

Elmentünk, egész délután dolgoztunk, s csak éppen kenyérrevalót és a szálláspénzt tudtuk összehozni. Kedvetlen voltam, éreztem, rossz napok következnek ránk, de egyedül mégsem akartam továbbmenni.

– Csak péntekig húzzuk ki valahogyan – lamentálta Szittya –, akkor elmegyünk a zsidó templomba, a komédia után kapunk vacsorát és szombaton ebédet.

Nem mondtam el újra, hogy nem vagyok zsidó, már tudtam, az eredmények az ember ügyességén múlnak. Most azonban csak szerda este van, tehát még két egész napot kell átküszködnünk. S ezen a két napon ellátogattunk mindenhova, ahol csak némi eredményt is sejtettünk. Szittya könnyen le tudott mondani a dohányzásról, de nekem a cigaretta előteremtése is külön gondot okozott. Egy-egy darabot tudtam szerezni a herbergi ismerősöktől, aztán utcahosszat fölszedtem az eldobott cigaretta- és szivarvégeket. Ha Gödrössel való csavargásaimban nyolc-tíz márkánk sohase volt is együtt, aránylag sokkal könnyebben éltem, mint most. Tíz márka nekem egy fél hónapig is elég lett volna, Szittya azonban szórta a pénzt. S komolyan még csak nem is tiltakozhattam ez ellen a mániája ellen. Kétségtelenül sokat segített ő rajtam, volt idő, mikor rám pocsékolta a saját szerzeményeit, most tehát tűrnöm kellett, hogy az én keresetemet költse el másokra vagy magára. És tudtam, ez a mostani nyomoI. kötet 370rúságunk sem fog örökké tartani. Anélkül hogy nagyobb tragédiákig jutottunk volna el, beértük a péntek estét.

Jóval a ceremónia megkezdése előtt már ott álldogáltunk a templom előtt. Nem kerültünk egészen előre, nehogy a samesz meglásson bennünket, de nem is akartunk egészen utolsók lenni. A samesznek, aki ott áll az ajtóban, éppúgy az emlékezetében maradnak az utolsók, mint az elsők. Óvatosan becsúsztunk előtte a lármás és hadonászó hívők között.

Életemben most voltam először zsidó templomban. Szittya már künn figyelmeztetett, nehogy a kalapomat levegyem, viselkedjek közvetlenül, és mindent igyekezzek ügyesen utánacsinálni. De majdnem hiábavalók voltak ezek az instrukciók, alig hogy beléptünk az ajtón, gépies mozdulattal a kalapomhoz nyúltam, illendően le akartam emelni, csak az utolsó pillanatban eszméltem a tilalomra, hosszan, félre nem érthetően megvakartam a homlokomat. A koldusok helyére behúzódtunk az utolsó padsorba. Nem egyedül voltunk, szakállas, pajeszes lengyel zsidók ültek már mellettünk. Aztán még jöttek néhányan, mi körülbelül a pad közepe táján helyezkedtünk el. Szörnyen érdekesnek tetszett nekem, amit most láttam és hallottam. Fölébredtek bennem a mi templomaink misztikus emlékképei, és itt állt előttem a valóság, aranyozott falak héber írással, nagy csomó ember, amint tarka kendőkkel letakartan Isten felé ájtatoskodik, s amint még ugyanabban a percben szomszédjához beszél profán üzleti dolgokról, s megint visszafordul közvetlenül Istenhez.

– Ne bámészkodj olyan feltűnően – suttogta Szittya. – Vedd elő te is a könyvet, nem látod, itt már mindenki imádkozik?! Vigyázz, hogy a samesz észre ne vegyen valamit.

A padból előhúztam a szörnyen megviselt imakönyvet, értelmetlenül lapozgattam benne. Lépéseket hallottam, fölpillantottam, és láttam, hogy a samesz egyik oszlopnak támaszkodva vizslálkodott. Most megindult felém. Szittya is észrevette, idegesen sugdolódzott:

– Fordítsd meg, fordítsd meg…

– Mit fordítsak meg? – kérdeztem szintén idegesen és értelmetlenül.

A samesz már ott állt a hátunk mögött.

Szittya súgta: – Fordítsd meg a könyvet, te marha!

Gyorsan megfordítottam a könyvet úgy, hogy a betűk lábbal álltak fölfelé.

I. kötet 371

A samesz vállamra tette a kezét, és egész hangosan kérdezte: – Zsidó vagy te?

Szittya beletalálta magát a helyzetbe, és rám förmedt: – Bolond vagy te, hogy nincs itt az eszed a templomban?! – Kikapta a kezemből a könyvet, megfordította, és szépen hátulról kezdte előre lapozgatni az oldalakat. Rámutatott az egyik oldalra, azt mondta magyarul: – Csináld úgy, mintha olvasnád – és hivalkodó lenézéssel visszaadta a könyvet. A samesznek pedig azt mondta: – Máskor dobja ki az ilyen együgyűt.

Hallgattam, és úgy tettem, mintha olvasnám a szöveget. De a fejem nem mertem a sorok irányában se jobbra, se balra mozgatni, mert hiszen azt még mindig nem tudtam, hogy balról jobbra vagy jobbról balra kell-e a szöveget olvasni.

Az elfojtott izgalmaktól kijött rajtam az izzadság, fejem tetején és a hátam közepén viszketett a bőr, de meg se mertem moccanni. A samesz még jó ideig ott állt a hátunk mögött. Bizonyára nem lett volna kegyetlenebb büntetés, ha erre az időre kalodába zártak volna. Aztán vége lett a ceremóniának, s mi koldusok megkaptuk a vacsorához és a holnapi ebédhez szóló jegyeinket. Sorban vonultunk föl a samesz elé, egy pillanatig még merőn rám nézett, mintha át akart volna látni a bőrömön és a húsomon.

– Szóval te is zsidó vagy?! – kérdezte.

– Igen. Persze hogy zsidó vagyok.

– Zsidó – mondta Szittya is –, én igazolhatom, hogy zsidó.

Minden rendben volt, összecsukott tenyereimben éreztem a sárga cédulákat.

13

Egy jó vacsora és egy jó ebéd mi volt a mi hirtelen ránk szakadt nyomorúságunkban? Sötét zászlókkal járt fölöttünk az idő, minden nap újabb nehézségeket hozott. Szittyának hiába beszéltem, hagyjuk el a várost, egészen belezavarodott a Krisztus-képek tanulmányozásába. Nem lehetett továbbmozdítani. Azt mondhatnám, hűtlen lett hozzám, egész I. kötet 372nap a templomokat bújta, és dolgozott, hanyag, összevissza írással firkálta tele a piszkos irkalapokat. De most erről a korszakalkotó munkájáról se beszélt velem. Ha együtt voltunk a Herbergben, szeretett egyedül félreülni az árnyékba, búskomornak, szinte fizikailag betegnek látszott. Nem kívánta a krémes süteményt, nem beszélt színes italokról, egyszerre még nálamnál is igénytelenebb lett. Pfennigekből éltünk napokig, s ezeket is a herbergi ismerőseinktől gyűjtöttük össze. És még lejjebb kerültünk. Már az Asylba jártunk ki aludni, s hideg koszton vegetáltunk. Nem értettem meg, mért kell ezt nekünk mind végigcsinálnunk itt. A legközelebbi város bizonyosan jobb, még megkopasztatlan terület lett volna a részünkre.

– Menjünk – mondtam, valahányszor Szittyával beszélni lehetett. Menjünk, mert itt teljesen csődbe jutunk. – Komolyan beszélni sem akar erről a témáról, mint valami elbúsult szamár, teljesen megcsökönyösödött.

Valakitől egy új címet tudtunk meg a városban, egy gazdag, öreg zsidó címét, akitől egy márkát vehettek le a szegény hitsorsosok. Szittya rászánta magát, hogy meglátogassa ezt az új áldozatot. Sokáig elmaradt, s mérgesen, átkozódva tért vissza.

– Dögöljön meg ott, ahol van a piszok, ha így megkínozza az embert azért az egy márkáért. – Amíg beszélt, rám nézett, és úgy láttam, ellenem is gyűlölet van a szemeiben. A pénzt elém dobta az asztalra, és azt mondta: – Nesze, csinálj vele, amit akarsz, ne félj, hogy éhen kell meghalnod.

Sokáig kötekedtünk.

– Mi bajod van tulajdonképpen? – kérdeztem végre. – Valaki betörte a bordáidat, vagy talán reménytelen szerelmes vagy?!

Nézett rám tanácstalanul, lehet, hogy mondani akart valamit, de nem volt hozzá bátorsága. Bizalmasan kérdezősködtem tovább, s megpuhult, lassan, panaszkodón csobogtak belőle a szavak. Nemi betegséget szerzett valahol, s ez volt hirtelen kedvetlenségének és tehetetlenségének az oka.

– Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy tulajdonképpen mért is élek én – nyöszörögte. – Butaság, hogy azok után a képek után szaladgálok, butaság az, amiket összefirkálok, és butaság az egész világ. Piszkos, csúnya állatnak érzem magam, s legjobban szeretném, ha te is rám se néznél. Most már évekig hordhatom magammal ezt az átkot.

– Szamárság. Másnak is voltak már ilyen bajai, menj orvoshoz.

I. kötet 373

– Már nekem is volt, de akkor sem mentem el vele az orvoshoz, és most se megyek. Egy idő múlva magától is elmúlik. – A szemei ragyogtak, mintha ki lettek volna glancolva, és mély, kék karikák voltak alattuk.

Hiábavaló volt minden rábeszélésem, nem akarta magát rászánni, hogy orvoshoz menjen. Napokig tartott ez a bamba szomorúsága, aztán mintha megfeledkezett volna a bajáról, lassan fölengedett a nyomott hangulata. De most se lett nagyobb a munkakedve, nem nézett nagyobb érdeklődéssel a világba. Csak éppen hogy jobb étvággyal evett, és beszélni lehetett vele. Az anyagiakról nem akart gondoskodni, ahogyan-úgy nekem kellett előteremtenem a napi minimumot.

– Menj el ahhoz az öreg bolondhoz, akinél én voltam a múltkor – mondta Szittya, mikor már az utolsó fűszálakat is lekaszáltam körülöttünk. – Komisz állat, de azért, ha ügyes vagy, leadja az egy márkát. Az a mániája, hogy egy héber könyvből olvastatja az embereket. Legalább, ha két-három betűt ismernél, akkor biztosan levághatnád.

Nem sok reményem volt ehhez az üzlethez, de meg kellett próbálkoznom vele. Mindenféle trükkökön törtem a fejem, végre is jobb híján, rábíztam magam a véletlenekre. Elhatároztam, pénz nélkül semmi esetre sem jövök el az öregtől, s ez az elhatározásom megnyugtatott, vakmerő bátorságot adott nekem.

Már két öreg pajeszos üldögélt az előszobában, melléjük ereszkedtem, figyeltem rájuk, hátha valami jó módszert tanulhatok el tőlük. De hiába erőltettem magam, semmit sem tudtam megérteni a gajdolásukból. Határozottan rossz jelnek vettem, hogy az egyik megkérdezte, én is zsidó vagyok-e? Ha már ezek se tartanak maguk közé való figurának, mit szól majd hozzám a harmadik.

Egy szép szakállú, sovány pátriárka dugta ki fejét az egyik ajtón. A két öreg fölugrott mellőlem, és egymást majdnem agyongázolva tolakodtak be a szobába, a következő pillanatban az egyiket már visszaszorították hozzám. Morgott, szörnyű átkokat mondhatott a szerencsésebb társára, hosszú, piszkos ujjaival, mint valami kitágult dugóhúzókat sodorgatta a pajeszeit. Vagy egy negyedóráig várakoztunk, aztán kijött a társunk, és sóhajtozva besurrant helyette a másik.

– Mennyit kapott? – kérdeztem az öregtől.

I. kötet 374

– Nü, öt márkát.

Hangosan csodálkoztam. – Öt márkát?!

– Na ja, mi kétszer leégtünk Varsóban, a pogrom lemészárolta a fele családomat, és hogy is mondhatnám el, még mi minden történt velünk. No és mi ez az öt márka ennyi bajra?

Tudtam, nem mond igazat az öreg, de nem kötekedtem vele. Egészen önmagammal voltam elfoglalva. Éltek bennem valami remények, ha az öreg öt márkát kapott, akkor nekem is leesik valami. Sorra kerültem.

Lefüggönyzött ablakú, tágas szobában voltam. Egy hosszú, sovány öregúr állt előttem, s valami furcsa templomi hangulat lebegett fölöttünk. Az öregúr nem nézett meg komolyabban, mintha mechanizmusra mozgott volna, egy kottaállvány-félére tette azt a bizonyos héber könyvet, aztán beleereszkedett az egyik fotőjbe. Fejét nagy, várakozó csöndben a tenyereibe hajtotta.

Pillanatok múltak el. Végre anélkül, hogy fölnézett volna, kérdezte: – No, mi lesz?

– Á-á-á-á-á-á-á – dadogtam, az erőlködéstől kidagadt szemekkel, anélkül hogy egy szót is ki tudtam volna mondani. Mikor bejöttem a szobába, még egészen értelmesen köszöntem az öregnek, de hogy a nagy könyvet megláttam, abban a pillanatban elhatároztam, félbolondnak fogom magam tettetni, így talán könnyebben félre tudom vezetni az öreget. – No, no, csak nem kell komédiázni – mondta az; már ott állt előttem, és éreztem, ahogy belém szúrja a szemeit: – Minek jöttél te hozzám, ha nem vagy zsidó?

– É-é-é-én zsi-zsi-zsidó vagyok… zsidó vagyok j-j-jó zsidó vagyok.

Az öreg kegyetlenül mondta: – Ha zsidó vagy, akkor olvass!

– É-é-é-én bo-bolond – az egyik lábam fölhúztam, mint ahogyan valamikor a ludaktól láttam a jégen, s a kezemmel a homlokom körül hadonásztam. Csúnya, kétségbeesett figura lehettem ebben a pillanatban. Világosan éreztem, most minden emberség kihullott belőlem, a magam megtagadó, legszörnyűbb harcot folytatom a kenyérért. Úgy tettem, mintha hirtelen elvadultam volna, riasztó, artikulálatlan hangokat eregettem ki a torkomból. De az öreg csak nem akart kötélnek állni. Megfogta a vállam, és tuszkolt kifelé.

I. kötet 375

– Te zsidó vagy? Te egy közönséges csavargó vagy! Szabad egy zsidónak így leborotválni a képét? Lehetsz te egy zsidó ilyen hajjal, mint a cigányok?

Nyomott kifelé, de én se voltam sárból. Annyira belelendültem a játékba, hogy hangosan sírtam és dadogtam, eltört fájdalmas szavakat produkáltam, mint a halálraítélt. Percekig harcoltunk így egymás ellen, végre is az öreg fáradt bele.

Ötven pfenniget dobott elém: – Itt van neked, te piszok cigány, ha meg akarsz lopni! De most már takarodj, mert letartóztattatlak.

Fölvettem a pénzt, nem szóltam semmit, de az ajtónál kitört belőlem a nevetés. Kívül voltam már, hallottam, hogy az öreg átkozódik utánam. – Vigyen el az ördög – gondoltam –, csakhogy itt van ez a fél márka. Ilyen nehezen se dolgoztam meg még pár fillérért. – Diadalmasan mentem vissza a Herbergbe.

Szittya szentimentális hangulatban volt, és mikor elmeséltem neki az öregúrral történt kalandomat, szinte gyerekesen sajnálkozott fölöttem. A pénzt nem akarta átvenni, hagyta, hogy én gazdálkodjam. És valóban, most nem költöttünk se krémes süteményre, se datolyára. Valakitől halottam, hogy a piactéren új halcsarnok nyílott meg, ahol pár pfennigért nagy darab sült tengeri halat lehet kapni. Pajtáskodón elcsavarogtunk arrafelé. Még korán volt, a halcsarnok nem volt nyitva, kint csavarogtunk az árusok bódéi körül. Színek és szagok ingerkedtek velünk, s mint elszabadult rakéták szétzsongtak bennünk az emlékeink, és szétrepültek a vágyaink. Nem voltam ínyenc természetű, de most, hogy itt hevertek körülöttem a kosarakba tornyozott gyümölcsök, egyszerű emberségemet könnyű lett volna átformálni tolvajjá vagy talán gyilkossá is. És Szittya, az ínyenc, tüntetett a puritánságával, mintha nem lettek volna szemei, és nem lettek volna szaglószervei, közömbösen ment el a dolgok mellett, egészen önmagába veszettnek látszott. Lehet azonban, mindennek a betegsége volt az oka, a kétségbeesett hangulatok visszajártak hozzá, ilyenkor sajnálni való volt, mint valami magával tehetetlen öreg.

Mikor beleuntunk a kószálásokba, fölültünk a csarnokkal szemben levő korlátra, ami már tele volt idegen csavargókkal és a város koldusaival. Szőrösen, vizsgálódóan előretolt fejjel meredtünk az üzlet felé, akár vaI. kötet 376lami hulladékra leső madarak. Én még nem ettem tengeri halat, bűzös szagok terjengtek felénk, szinte erőszakkal kellett magam visszatartani, hogy éhen el ne meneküljek erről a nyomorúságos környékről. S aztán vettünk nagy húsokat, és jók voltak. Csak a szag, a tompa, meleg szagok gyötörtek, amik a húsokból kiáradtak. De ez csak pillanatokig tartott, ínyemmel éreztem a sós ízt, és éreztem, gyomrom megtelik és elnehezül.

– Ide máskor is eljövünk – mondtam lelkendezve Szittyának. – Jóformán semmibe se kerül, s az ember torkig jóllakott.

Szittya ott járt mellettem, csoszogtatta a cipőit, de nem felelt.

– Vagy te talán még éhes vagy?

– Nem. Nem vagyok éhes.

Úgy éreztem, fájdalmai vannak, lehet, hogy a betegségtől, de lehet, hogy a mai ebédet utálkozza még most is. Küszködtem magamban, hogy föl ne ajánljak neki néhány pfenniget süteményre vagy cukorra. Sokáig azonban mégsem tudtam magam visszatartani az ajándékozó mániától. Ahogy az első cukrászbolt elé kerültünk, szó nélkül bementem, és vettem neki krémes süteményt. Én nem szerettem ezt a dolgot, ízléstelen keveréknek tartottam, de most örültem neki, hogy a tészta még egészen meleg volt, most kerülhetett le a pléhről, mint valami lemérhetetlen értéket nyújtottam át Szittyának.

Boldogok voltunk, akár a gyerekek, és tiszta emberi jóság lakozott bennünk. Milyen csodálatos, hogy csak ennyi kellett ahhoz, hogy összehangolódjunk, és érezzük, érdemes egymás mellett élnünk. Az egész kevés jó, normális állapotban tudott bennünket tartani, de ha kissé több pénzhez jutottunk, akkor szétestünk egymástól, Szittya elcsavargott az éjszakai mulatókba, s másnap én féltem tőle, utáltam, ha az asztalom mellé ült. Éreztem a bőrén lerakódott piszkosságot.

Végre is elérkezett az idő, hogy menthetetlenül tovább kellett lépnünk ebből a városból. Szittya egy csomó lapot firkált tele a Krisztus-képekhez fűzött jegyzeteivel, s az Asylban se akartak bennünket ítélet napjáig megtűrni. Mint mindig, most is meghatározatlan cél nélkül léptünk ki az országútra. Oktalanság is lett volna bárminemű programot csinálnunk, mert hiszen lehet, hogy minden értelem nélkül a legközelebbi helyen megint naI. kötet 377pokig vesztegelni fogunk, vagy összetalálkozunk egy csavargóval, és az szép szavakkal elvisz bennünket egész más irányba, mint amerre elindultunk.

14

Nem akart följavulni a helyzetünk. Mintha két bal kézzel nyúltunk volna a dolgokhoz, a lehetőségek összezsugorodtak előttünk. Céltalanul csatangoltunk az országúton, nem tudtuk rászánni magunkat, hogy megkezdjük a rendszeres koldulást, jóformán a zsidókasszák voltak egyetlen táplálóink. Van az úgy néha, hogy megszáll bennünket az ördög. Hiába, nem mindig vasszerkezeten állunk, érintkezünk a világgal, s a dolgok hatással vannak ránk. Arról már meggyőződtem, hogy voltak napok, sőt hetek, mikor Szittya minden látható ok nélkül egyszerre megbicsaklott, tehetetlenné vált. És most már én is ugyanígy vagyok. Ha ő nem akar koldulni, én se koldulok, éhezünk és kínlódunk anélkül, hogy mindennek komoly okát tudnám adni. Már eszembe se jut, hogy munkát is lehetne vállalni, hogy vissza lehetne változni a rendes, polgári keretek között mozgó emberré. S ha valaki megkérdezte volna tőlem, mért nem akarok dolgozni, egyszerűen azt feleltem volna, nincs értelme. S hogy semminek sincs értelme. Annak se, hogy dolgozzunk, annak se, hogy ne dolgozzunk, annak se, hogy éljünk. Idegen kezek által mozgatott igénytelen tárgynak éreztem magam, aki semmi után nem vágyakozik, és semmiért sem felelős. Ez a hangulat nyilvánvalóan Szittyától származott át rám, de nem védekeztem ellene, mennél jobban belementem a csavargásba, annál természetesebbnek fogadtam el ezt a zavaros mindenttagadást.

A szakadatlan nélkülözés is csak egy-egy pillanatra tudott magunkra döbbenteni bennünket. Megtörtént, hogy későn érkeztünk az egyik városba, éhesen és elfáradtan, s még arra se volt kilátásunk, hogy éjjeli szálláshoz jussunk. A végső pillanatban a lopás gondolata vetődött föl bennünk, de erről is le kellett mondanunk, hiszen semmi dolgot nem tudtunk volna éppen a késői idő miatt pénzzé tenni. KeresztülcsatangolI. kötet 378tunk a város utcáin, kijutottunk egész a folyóig, ahol észrevettük, hogy hidat építenek.

– Mégis meg kellene próbálni, hátha fölvennének bennünket – indítványoztam.

Szittya ellenvetés nélkül beleegyezett. – Rendben van. Egy hétig dolgozhatunk, nekem úgyis tetszik ez a városka.

Túl voltak a munkaidőn, az emberek a folyó partján, a fűben heverésztek. Némelyek hideg ételekből falatoztak, mások már készen voltak a vacsorával, csoportokban kártyáztak. Meggyávultan ide-oda lődörögtünk, s egyiküket se mertük megközelíteni.

– Keresnek valakit? – szólított meg végre bennünket egy magányosan sétálgató, jól öltözött ember. Észrevehetően hivatalnok vagy munkavezető lehetett, levett kalappal beszéltem vele.

– Vándorlegények vagyunk, valami munkát szeretnénk vállalni az építésnél.

– Lehet – mondta, de nem sok biztatás volt a hangjában, majdnem bántóan hatottak rám a szavai. – Van valami mesterségük?

– Én lakatos vagyok, ez pedig hivatalnok, de napszámosmunkát is vállal.

– Rendben van, lakatosra szükségünk van, reggel mind a ketten kijöhetnek. Hat órakor kezdünk.

– Valami előleget szeretnénk, mert szálláspénzünk sincsen.

Nem akadékoskodott, belenézett a papírjainkba, aztán elküldött egy másik emberhez, akitől fejenként egy-egy márka előleget kaptunk.

Megvacsoráztunk és lefeküdtünk aludni. Nem beszélgettünk a holnapról. Szittya oktalanul szomorúnak látszott, bennem is valami kellemetlen, nyomasztó érzések dolgoztak. Amióta Pestről eljöttem, az első eset, hogy a munka komoly lehetősége előtt álltam. Örülnöm kellett volna, hogy rendeződnek az életkörülményeim? Nem, egyáltalában nem örültem, inkább féltem, mint lelkesedtem. Nem tudtam volna megindokolni, miért nem szimpatikus nekem ez az új állapotokra való kilátás. Visszaemlékeztem Győrre, a vagongyári hídépítőkre, a hatalmas darukra, a vasszögecsekre, amik eltörpülnek a kalapácsütések alatt, a munkások félig meztelen testére, a magam kitartó, egészséges lendületeire, már majdnem I. kötet 379visszaestem régi munkakedvembe, s mégis kereken elhatároztam, reggel nem kezdek el dolgozni.

– Alszol már? – kérdeztem Szittya felé.

– Nem.

– Reggel kelts föl fél hatkor, különben, úgy érzem, elalszom.

– Rám ne számíts, én beteg vagyok.

Már nem kellett többet beszélni, tudtam, ő is úgy határozott, mint én, nyugodtan befordultam a falhoz.

Reggel nyolc órakor a kocsmárosné zavart ki bennünket az ágyból.

– No, ezt jól megcsináltuk, szerencse, hogy értünk nem jöttek – mondtam nagyon szelíden. – Tényleg, legalább egy hetet le kellett volna dolgoznunk.

– Kérlek szépen, az ilyen kérdésekben nincsenek skrupulusaim. A legnagyobb oktalanságnak tartanám, hogy az ember odaálljon törni magát azért a néhány márkáért.

– Igaz – egyeztem bele ellenállás nélkül –, ha eddig megéltünk, ezentúl se fogunk elpusztulni. – Arról azonban le kellett mondanunk, hogy csak egy percig is a városban csatangoljunk. A híd mellett kellett volna elmennünk, de óvatosan, nagy kerülővel fordultunk ki a folyópartra. Vagy fél kilométernyire az építéstől mezítelenül átgázoltunk a folyón, s gonoszul röhögtünk az egyre inkább mögöttünk maradó embercsoportok fölött. A híd váza már föl volt építve, a traverzek között mint valami bogarak másztak ide-oda az emberek, láttuk a kalapácsot emelő lendületeket, s mulattunk azon, hogy milyen sokára ér hozzánk az ütések hangja.

– Látod, milyen oktalan az egész élet – mondta Szittya. – Ezek az emberek most beleölik az egész erejüket ebbe a hídba, s aztán ha majd készen lesz, és át akarnak menni rajta, adót kell fizetniök. Ezért vagyok én anarchista. Az anarchista elméletben rejlő rombolási tendencia az egyetlen igazi szociális tendencia a mi életünkben. Akiknek híd kell, építsen magának. Mint láthattad, nekünk nem kell, mi átjöttünk a vízen. Az emberi élet megrontója a kultúra és a civilizáció. Nem szörnyűség az, hogy vannak nők, akik egész nap varrnak és mosnak, s vannak ezrekre menő emberek, akik mandzsettagombokat és melltűket gyártanak. Minek ez? Ezt mind a tőke produkálja, ő szabja meg a morált, az etikettet, a divatot I. kötet 380s mindezt csak azért, hogy saját magát megsokszorozhassa. Egyszerűen le kell rombolni a gépeket, föl kell gyújtani az áruházakat, és meg van oldva a probléma.

– Szóval, menjünk vissza az őserdőbe?!

– Nincs ezen semmi nevetnivaló! Természetesen, hogy vissza az őserdőbe! Vissza az ősemberekhez! Akinek csak elemi szükségletei vannak. Nem vetted még észre, a villamos csilingelése mennyire elrontja az ember idegeit!? A házak elveszik előlünk a napfényt! A füst elrothasztja a tüdőnket!… Igen, barátom, kint a szabadban. Ha a majmok meg a zsiráfok meg tudnak élni kint, akkor mi is megélhetünk.

– De mi már észrevettük, hogy sok mindenben különbözünk az egyszerű állatoktól. Oktalanság lenne tehát azt kívánnunk, hogy visszamenjünk a primitív ősállapotba. A szocialista mozgalomnak éppen az az egyik tendenciája, hogy a technikai kultúrát az ember érdekeibe állítsa. Ne az őserdőbe akarjunk visszamenni, hanem csináljunk magunknak olyan városokat, ahová bejut a napfény, ahol nincs füst és villamoscsilingelés.

Szittya eszelősen toporzékolt.

– Hát mi vagyok én, áldozati barom?! Az én életem árán akarjátok ti a világot megreformálni? Én már megszülettem, és nem az életet előkészíteni, hanem az életet élni akarom. Ha Párizsban sikerül egy kis pénzt összeszednem, úgyis kimegyek valami eldugott szigetre.

– Az nagyon jó lesz. Csak azt mondd meg, majom vagy zsiráf leszel-e ottan?

– Plebsz! – mondta, és nagyon lekicsinylően nézett végig rajtam – meglátszik, hogy honnan jöttél, és mi lesz belőled.

Elém lépett, gyorsan menetelt, el akart hagyni, egészen meg volt vadulva.

– Ne haragudj, Szittya – kiáltottam utána –, ha zsiráf leszel, én is elmegyek veled!

– Plebsz! – mondta megint hátra rendületlenül. És ment a hátizsákjával, egészen előregörbülten, és már megint dolgozott, az irkát egészen a rövidlátó szemei előtt tartotta, és írt bele a Krisztus-képekről. Én még mondogattam neki egy-két heccelődő szót, de nem válaszolt. Sokáig így kettesben meneteltünk az országúton, a nap magasan állt az égen, meleg I. kötet 381volt, de a szél friss illatokat hordott a tüdőmbe. Jó így élni, valóban némi igaza lehet Szittyának. Munka nélkül és felelőtlenül élni nem rossz.

Egy idősebb, meglehetősen lefáradt csavargó jött velünk szemben.

Mivel ő előttem járt, Szittyát szólította meg, nem felelt neki.

– Hová mennek, kolléga urak? – kérdezte aztán tőlem.

– Nem tudom – feleltem. – Ide a legközelebbi városba. Van ott valami érdemes bolt?

– Van hát, van egy csomó címem. Ha cseréltek, akkor ti biztosan jól jártok az én címeimmel – mondta, és már barátságosan tegeződtünk.

Szittya, mintha megbékélt volna, csöndesen visszaszivárgott hozzánk. Én alkudoztam az idegennel, s ő még hallgatott. Látszott rajta, hogy nagy figyelemmel értékeli a kicserélendő címeket. Magyarul szólt hozzám:

– Úgy látszik, elég jó batyuja van az öregnek.

– Hát mér nem mondják, hogy maguk magyarok? – rikkantott föl örömmel az idegen. – Van szerencsém, Fischer Ignác vagyok! – Mi is bemutatkoztunk, csak éppen Szittya húzódozott még kicsit.

– Nem vagyok elragadtatva a szerencsétől, eddig még minden magyar becsapott – dünnyögte. – Pláne maga még zsidó is, amint látom.

A kolléga vidáman röhögött.

– Ne add a bankot, mintha dzsentri lennél, hiszen már két kilométernyiről láttam, hogy itt jön a Dob utcai hitközség.

Szittya morgott, el akart menni, de mégis maradt. Mi már lent ültünk az árokparton, s ő megint csak a komolyabb üzleti tárgyalásoknál ereszkedett közénk.

– Ezen a vidéken a zsidók érnek a legtöbbet. Ad a hitközség, adnak külön-külön a rőfösök és a gabonások. De imádkozni kell tudni. Tudtok imádkozni?

Szittya mondott valamit, amiből azt lehetett érteni, hogy ő tud imádkozni.

Én megmondtam, hogy nem vagyok zsidó, és nem is tudok imádkozni.

– Tudjátok mit? Tulajdonképpen nekem mindegy, hogy merre megyek, Hamburgba készültem dohányárusnak, de ha meg tudok veletek egyezni, visszafelé is megyek. Felesből megcsinálhatjuk a boltot. OdaI. kötet 382adom nektek a címeket, téged megtanítlak imádkozni, és azért a te bevételednek a fele az enyém lesz.

Szittya tiltakozott. – Először is utálom a zsidókat általában – mondta –, másodszor szörnyű unesztétikus az, hogy ezeket az alkudozásokat csináljátok. – Mindezt nekem mondta, szörnyen hidegen és fölényesen. Az öreg hitsorsost még mindig nem akarta tudomásul venni.

– Jól van, kérlek, neked nem kell velünk egyszerre bejönnöd. Te bemész előbb vagy utóbb. De mégis kár lenne az én részemet egészen elveszteni! – Lebiggyesztett szájjal félreült, és hagyott bennünket, hogy megegyezzünk.

– Hiszen nem olyan nagy dolog az egész – ragaszkodott ötletéhez Fischer kolléga –, elég, ha néhány sort megtanulsz abból, amit akkor mondanak el, ha a barheszt fölvágják. – S már neki is kezdtünk a tanulásnak.

– Figyelj… Boruch átó ádonáj elauhénó melech hoálom hámauci léchem min hoórec.

Egy kukkot se értettem az egészből. Bámultam az öreg csavargóra, bajusza és szakálla között mozgott valami mélységes nyílás, s a szavai, akárha valami gumilabdák csapódtak a fülem kagylójához.

– Ne darálj úgy, mintha gabonát őrölnél. Egy árva kukkot sem értettem az egészből. Kezdd elölről, és mondd szótagonként.

Újra kezdte. – Bo-ruch á-tó á-do-náj e-lau-hé-nó me-lech…

Nem tudtam kötőfékre kötni az öreget, mintha valami ár sodorta volna, megint beleveszett a szózuhatagba.

– Írja be neki a noteszébe – mondta neki Szittya és fölállt. – Ennek a gójnak még tölcsérrel se tölti a fejébe ezt a zagyvaságot – s határozottan megvetés volt a hangjában.

Az öreg pontosan úgy beírta a könyvembe a szöveget, ahogy azt ki kell ejteni. Aztán elindultunk hármasban. Ők elöl mentek, már némileg összebarátkozva, én mögöttük félhangosan tanultam az imát. Ez a vadidegen dolog nehezen ment bele az én tanuláshoz nem szokott fejembe, félhangosan magoltam, s éreztem, hogy a nyelvem minden pillanatban beletörhetik ebbe a munkába. Vagy félóra múlva az öreg kikérdezett. Leírni már le tudtam volna a szöveget, csak éppen a kiejtést nem tudtam begyaI. kötet 383korolni. Szittya nagyokat sóhajtozott mellettem, az öreg tehetetlenül vakaródzott. – Nem bóruc, te szerencsétlen – üvöltötte –, a céhát egyszerre kell kimondani. Az első samesz észreveszi rajtad, hogy csalsz!

Újra nekikezdtem, s mire a város elé értünk, ha nem is éppen zsidósan, de érthetetlenül már el tudtam mondani az imádságot. Kétségtelenül nagy vagyonnal gazdagodtam meg. Napi küzdelmeimben sokáig ez a kis hebehurgyaság volt a fegyverem és mentőcsónakom. Az első nyilvános próbán nagyszerűen beváltam. Az öreg kint várakozott ránk a samesz háza előtt, de Szittyában fölgyülemlett a jólélek, és nem hagyott el. Lépkedett előttem, mint egy valódi, pillanatnyilag pénzzavarba került entellektüel, finoman hajlongott, és olyan lendülettel imádkozott, mint egy Baltwile. Ennek a szent görögtűznek a fényében én már csak ráadásnak következtem. Az egész nagyszerűen sikerült, s Fischer kolléga kint megkapta a fél márkát.

– No, az Isten segítsen bennünket továbbra is így – mondta –, majd meglátjátok, ha továbbra is így hármasban csináljuk a boltot, fene bajotok se lesz.

S megindult belőlünk a fecsegés. Ez a kis siker megint annyira felvillanyozott bennünket, hogy gátat szakítottak a vágyaink, nagy fantáziával kiterveztük holnapjainkat, vidám kezdésekkel és szerencsés befejeződésekkel. A maszatos kocsmaasztalnál: krémes süteményekkel megrakottan, dologtalanul és néhány fiatal szeretővel, tulajdonképpen már Párizsban éltünk. Szittya az előző évek párizsi kalandjairól szónokolt, és mi láttuk magunkat, amint az ő vezetése alatt végiglejtünk a boulevard-okon, aranyporral behintett alattunk az út, és hajnali csillagok havaznak a fejünk fölött.

15

Napokig csavarogtunk hármasban, aztán Fischerről is bebizonyosodott, hogy ő sincs jobb anyagból gyúrva nálunknál. Egy reggel nyomtalanul eltűnt. Ahogy Szittya eddig pörlekedett vele, most valósággal siránkozott utána. Mióta beteg volt, tűrhetetlenné vált vele az együttélés. Valami I. kötet 384nyegle, tárgytalan szomorúság tartotta megszállva ezt az emberkét, mint egy terhes, nagy folt élt mellettem, néha a hátamon is, s néha az agyvelőmön is. Ha pedig beszélt valamiről, akkor látszott rajta, a fellegek mögött jár, én pedig jelentéktelen pontocska vagyok a szemében. Különösebben azonban nem izgattak ezek a dolgok. Elfogadtam az életet úgy, ahogyan adódott. Ha nem tudtunk ennivalót szerezni, akkor legföljebb nem ettünk.

Ilyen lerongyolódott lelkiállapotban kerültünk az egyik városba. A kasszákat ahogyan-úgy lekoldultuk céltalanul, nem volt hozzá erőnk, hogy valami módon berendezkedjünk, és ahhoz sem volt erőnk, hogy továbbmenjünk. Ha valaki egyszer egy óriási söprővel összetakarította volna az utcákat, a papír-, rongy- és gyümölcshulladékkal együtt bizonyára minket is kisöpört volna a szeméttelepekre. Az eltetvesedett menhelyre jártunk aludni, s hideg koszton éltünk. Aztán azon se. Valakitől megtudtuk, a barátok zárdájában ingyen ebédeket adnak a város szegényeinek, végső tehetetlenségünkben mi is jelentkeztünk.

Hatalmas, levedlett falú épület volt a zárda. Apró ablakokkal és bolthajtásos kapuval. Nem kellett kint várakozni, a rongyos, elzüllött emberek egészen otthoniasan vándoroltak be a napsütéses, hatalmas udvarba. A legtipikusabb figurákkal itt találkoztam csavargásaimban. Öreg, kiérdemesült csavargók voltak ezek, ősz szakállal és könnyező szemekkel. Az udvar közepén egy kőmedencés kút állott, s előtte egymásra dobáltan öreg lavórok, fazekak s fületlen éjjeliedények hevertek. Sose hittem volna, hogy egyszer annyira erős legyek, mint amilyennek most láttam magam. Ahogy az öregek megérkeztek, egyenesen a kúthoz mentek, belerúgtak, beleturkáltak ebbe az edényhulladékba, végre is fölemeltek egy-egy legkedvükrevalóbb darabot, s visszavonultak vele a fal tövébe, az árnyékba. Ott üldögéltek már sorban, maguk előtt a fazekakkal, lavórokkal és éjjeliedényekkel, s úgy látszott, mintha komolyan ebédhez készülődnének. Kanalat vettek elő zsebükből, némelyik, mint a gyerek a cukrot, gondtalanul megnyalogatta, mások nagy koppanással beledobták az edénybe. Mi ma voltunk itt először, még nem ismertük a házi szokásokat, s az utánunk jövőkkel együtt már edények nélkül maradtunk.

– Ha ezekből a szörnyűségekből köll itt majd ennünk – nyafogta Szittya –, akkor az nagyon ízléstelen dolog.

I. kötet 385

– Na, ne beszélj butaságot! – mondtam. – Csak nem gondolhatja komolyan az ember, hogy ezekbe a vacakokba fognak nekünk föltálalni! Tudja a fene, mért szedik magukhoz ezt a limlomot.

Tizenkét óra volt. A zárda templomában fölcsendültek a harangok, galambok röpültek szét a toronyablakokból, s mint óriási fehér pihék keringtek az udvar fölött. Egy pillanatra mindenről megfeledkeztem, visszaemlékeztem az én gyerekkori galambjaimra és nyulaimra, éreztem, azok voltak az én legkedvesebb barátaim.

– Látod, ezek müncheni purclik – mondtam Szittyának, egészen fellelkesülten.

– Micsodák a purclik? – kérdezte értelmetlenül.

– Purcligalambok. Neked nem voltak soha galambjaid, nyulaid, madaraid?

– Ugyan kérlek, mindig utáltam ezt a szentimentalizmust! Ilyesmikkel csak a falusi ember tud elszórakozni. A modern ember játékszerei a repülőgépek. Képzeld el, az ember reggel beül egy repülőgépbe, itt ül be, és estére már Amerikában van.

Elfordultam tőle, most untatott és megundorított ez a nagyképű fecsegés. Igaz, tegnap még majom vagy zsiráf akart lenni az erdőben, ezzel most valószínűleg haláláig megbosszanthattam volna, de minek? Érdemes az ilyesmire szót pocsékolni? A harangok még mindig szóltak, láttam a galambokat, amint a felhők alól lefelé bukfenceznek, ragyogtak a napfényben, és kinyitották előttem a távolság kapuit.

Az emberek mozgolódtak a falak alatt, az egyik ajtóból két-két barát jött ki, rúdra fűzött nagy rézüstökkel. Letették az udvar közepén, s a csavargók körülállták őket szörnyű edényeikkel. A barátok imádkozni kezdtek, s levett kalappal mi is valamennyien utánuk mondtuk az imát. Mint mindenütt, itt is voltak stréberek, ezek szinte lábhegyre álltak, magas fejhangon kornyikálva mindenkit túllicitáltak. Egy objektív szemlélő előtt szörnyen komikusnak tűnhettek volna ezek a pillanatok, rám tragikus kegyetlenséggel hatott az egész. Tájékozatlanul és értelmetlenül néztem, részletekbemenően láttam mindent, és nem akartam hinni a szemeimnek. S a többieknek volt igazuk. A halálon kívül minden bajt és nyomorúságot elbír az ember. Imádság után a barátok nagy merőkanaI. kötet 386lakkal valami sötétbarna, sűrű folyadékot meregettek a koldusok edényeibe. Mindenki Isten nevében megköszönte az ajándékot, és ott, álltukban nekifogtak a falatozásnak. Nekünk nem voltak kanalaink, várnunk kellett, míg valakitől kölcsönkaphatunk. Utálkoztam az ételtől, de éreztem, ez a várakozó állapot sokkal rosszabb lehet, mint maga az evés. Hárman-négyen álltak egy edény körül, reszketős kezeikkel magasra, a szájak elé emelték azt, és faltak és szürcsöltek belőle, mint a ragadozók.

A harangok már elhallgattak, valahol fönn, Isten közelében ültek csillogó érctestükkel, s a fekete-fehér purcligalambok arany búzaszemeket szedegettek a földön.

Végre nekünk is jutott kanál, valaki ellépett a vályútól, és én félszegen, ügyetlenül a helyébe álltam. Az úgynevezett étel kétségbeejtően nézett ki így közelről, az első kanállal becsukott szemmel kerestem meg a számat. A szagokra és ízekre mindig nagyon érzékeny voltam, s most egyszerre elöntöttek a súlyos és meghatározhatatlan szagok és ízek. Bableves, csokoládés tortadarab és lerágott csontszilánk volt egyszerre a számban. Egy pillanatra úgy gondoltam, az eddig látottaktól halálosan megbetegedtem, azért érzek most egyszerre huszonöt ízt. De nem. A lavórunkban határozottan együtt volt az asztalokról visszamaradt levesmaradék, hús- és süteményhulladék. Fölnyitottam a szemem, és láttam magam körül a megsárgult szakállak koszorúját, az ételben fürdő bajszokat s a gyorsan pillogó szemeket, amik zavaros, átláthatatlan pocsolyákhoz hasonlítottak. Remegtek a térdeim, de nem engedtem.

Végre is az a fontos, hogy tele legyen az ember gyomra, ezeken a kis kellemetlenségeken túl, szép az élet. És én élni akarok.

Szittyát is nagyon letörte ez a lakoma. Gyáván megjuhászodott, alázatosan leselkedett ki rám a koszos hajfürtjei alól.

– Nem baj, lesz nekünk még jobban is – mondta végre. – Én ezt is fölényesen kibírom, de téged sajnáltalak, úgy néztél ki, mint a vízben fuldokló.

– Azért én is kibírom. Sokan a négy-ötéves inaskodást se bírják ki, én azt is kibírtam. Lehet azonban, most már ott tartok, szó nélkül az apámat is meg tudnám ölni.

– Nem a legjobb állapotban vagyunk.

I. kötet 387

Nem sokáig nyavalyogtunk ennél a témánál. Elmúltak fölöttünk az órák, s másnap már kanállal fölszerelten, amit a menhelyen loptunk, jelentünk meg az ebédnél. Látszatra ugyanúgy történt minden, mint tegnap, de az én bensőmből már valami cinikus pofa vigyorgott elő, s azzal szórakoztam, hogy a lavórban összezagyvált ízeket valahogy szétválasszam, külön-külön is érzékelni tudjam. Szittya hálás volt érte, hogy ilyen fölényesen viselkedtem. Ez a nagy nyomorúság nem tört meg bennünket, gyerekesen jóban voltunk, együtt mentünk be a templomokba, Szittya gőzerővel gyártotta a jegyzeteit, én a magam gyönyörűségére nézelődtem. Tulajdonképpen ekkor fogtam föl néhány előttem eddig ismeretlen értékét a festészetnek. Az oltárokon klasszikus képek utánzatai álltak s két Grünewald Krisztus-kompozíció, melyek nagyon megtetszettek nekem. Itt vettem észre az eddig látott képek között fönnálló értékkülönbségeket. Eddig például, ha egy kép a halott Krisztust ábrázolta, minden emóció nélkül elfogadtam a festő állítását, s elfogadtam azt, hogy a vászonra fölkent festékcsomó valóban a halott Krisztust ábrázolja. Szóval, minden további nélkül tudomásul vettem azt, ami a képen látszani látszott. Grünewald megfeszített Krisztusa azonban élményemmé vált. Fölsarjadt érzéseimnek nem tudtam volna kifejező formát adni, de tudatom mélyén, valahol egész bizonytalanul éreztem, Grünewald halott Krisztusa él, ez a kép nem az értelemhez, hanem egész kozmikus életemhez szól. Szittyának megemlítettem ezt az érzésemet, el volt ragadtatva az észrevételemtől, és sokáig komolyan vitatkoztunk művészeti kérdésekről. Az ilyen beszélgetések alkalmával mindig nagy biztonságérzés lobogott bennem, éreztem, ezen a ponton vagyok leginkább önmagamnál, inspirálódtam, és dolgozni kezdtem, mint akiben kivirágoznak az elnyomott erők.

S ilyenkor nem zavartak az anyagi nyomorúságok, leváltak rólam a kölöncök, s repülni tudtam, szinte testetlenül. S megfigyeltem, ha így megszállt a lelkesedés, akkor a materiális dolgokat is sokkal könnyebben tudtam megoldani. Ebben a városkában például, ahol maradék nélkül csakúgy lekoldultuk már az eszperantistákat, mint a szocialistákat és a hitközséget, önként rászántam magam, hogy újra meglátogatom ezeket az egyesületeket, és nem egészen sikertelenül végre is hajtottam ezt a tervemet. Mikor újra kint voltunk az országúton, némi pénzek csörögtek I. kötet 388a zsebünkben, vidámak voltunk, s a fantáziánk kivirágzott, mint a májusi kertek. Elhagytuk a kilométereket, és elhagytuk a napokat.

– Most jól vagyunk, de mondtam már, hogy ennél is jobban leszünk egyszer – fecsegte Szittya. – Végeredményében, minden az emberen magán múlik. Sokszor gondolkodtam már a halál problémáján, s ha egyszer rászánom magam, erről is írok egy könyvet. Azt fogom benne megírni: ha az ember akarja, meg se kell halnia. Az ember csak akkor változik át élőből halottá, ha nincsen benne elég akaratenergia az élethez.

– Ezt elfogadom én is. De most már mondd meg azt is, hogyan akarjon az ember élni, ha a te állításod szerint már nincs benne elég életenergia. Mert az akarat nem a légüres térben élő független valami. Akiben van életenergia, természetes, hogy abban van életakarat. Ha pedig valakiben nincs életakarat, az azért van így, mert már nincs benne életenergia.

– Csak hadd, kérlek, ezt majd én elintézem. Olyan dolgokról, amiket meg akarok írni, nem szeretek fecsegni.

Minden nagyon rendben volt így, de mégis. Az országúton sem a filozófiából, sem a költői fantáziálgatásból nem lehet megélni. Vissza kellett térnünk a városokba, újból meg kellett látogatni az egyesületeket, és állandó volt az étvágyunk a hitközség péntek esti vacsorájára és szombati ebédjére. Tudtuk, az Isten örök időkig kegyeiben fogja tartani a zsidókat, és mi is, ha nem káromoltuk, akkor hálásan áldottuk őket. Hiszen olyan szelídek és együgyűek voltak ők. Este csak be kellett ülnünk a templom utolsó padjába, s fogunk alatt egy óra múlva ropogott a friss barhesz, és ingerkedtek velünk a frissen sütött húsok. De persze, azért ezek a jó dolgok se tudtak kiforgatni bennünket elemünkből. Legjobban azokat a lakomákat szerettük, amiket a vendéglő különszobájában rendeltek meg a részünkre. Ezeken a helyeken azután teljesen mi voltunk az urak, még a samesz se nézett be hozzánk soha. A privát házakban azonban vigyáznunk kellett magunkra, szenteskedő játékkal kellett végigennünk az egész vacsorát vagy ebédet. Ez pedig nehéz munka volt, mert minden alkalommal legalább ugyanannyi keresztény volt közöttünk, mint zsidó. Ha valaki bent volt köztünk a ház urai közül, akkor fitogtatón szenteskedők voltunk, de ha kitévedt közülünk, belenyúltunk a tálakba, zsebre raktuk a barheszt, és durva összevissza nyelven marakodtunk.

I. kötet 389

Egy alkalommal a konyha melletti kis szobában helyeztek el bennünket szombati ebédre. Kilencen voltunk együtt, köztünk négy zsidó, hét magyar, s a hét közül öt keresztény. Én voltam a legfiatalabb. A szakácsnő ott mozgott közöttünk, rendesen kellett kezdenünk az ebédet. A konyhában sorban kezet mostunk, s az asztalnál mint a legfiatalabb, én mondtam el az imát, és én szegtem meg a barheszt. Nagy munka volt, hogy mi magyarok visszatartsuk magunkat a röhögéstől. Nagyszerű ételeket kaptunk. Evés közben a két lengyel zsidót kikapcsoltuk a társalgásból, mi többiek magyarul beszéltünk. Vicceket mondtunk a kasszákról, és nagy élvezettel szidtuk a vendéglátó gazdánkat. Tudtuk, itt kívülünk senki nem tud magyarul, bevallottuk, hogy hány keresztény van közöttünk, s egyáltalán nem akart vége szakadni a gazdánk elleni gúnyolódásnak és szitkozódásnak.

Egyszerre beütött az istennyila. Az ajtónyílásban megjelent a szakácsnő, és mintha szent csoda történt volna vele, megszólalt tiszta magyarsággal:

– Ne legyenek már olyan gyalázatosak az urak, hogy így szitkozódnak az ellen az ember ellen, aki most vendégül látja magukat. Őszintén mondom, ha én goj lennék, sohase ülnék le egy zsidó asztalához. De ha már maguk itt vannak keresztény létükre, maradjanak legalább emberségesek.

Egy üvegessegéd fölállt, és mint valami szónok válaszolt neki:

– Igaza van, anyukám, teljesen igaza van, de most legalább el ne áztasson bennünket. Beismerjük, hogy mi gyalázatos gojok vagyunk, de azért élni csak nekünk is kell.

Nehezen született meg köztünk a békesség, aztán mégiscsak megszületett. A szakácsnő még elég fiatal volt ahhoz, hogy méltányoljon bennünket. Pestről kérdezősködött tőlünk, elmesélte, hogy Felső-Magyarországból való, s piszkos tányérjaival körülvéve ott ült közöttünk egész két óráig.

És ezen a napon jó erős feketekávét is kaptunk ebéd után.

I. kötet 390
16

A mi malmainkat hajtották a vizek, de valahonnan leereszkedik egy keresztbe fektetett gerenda, és eltorlaszol mindent. A mi hullámzó életünkben napokig fölfelé mentünk a lépcsőkön, optimista természetünknél fogva azt hittük, semmi különösebb baj nem érhet bennünket. S mégis péntek este későn érkeztünk be az egyik községbe, az istentiszteletnek már vége volt, hiába mentünk el a samesz lakására, szóba sem akart állni velünk a szent ember.

– Nincs semmi, nincs! Jöttetek volna előbb – fröcskölte az ajtónyíláson. – Semmi egyéb dolgotok nincsen, gondoljatok legalább a mi békességünkkel!

– Éhesek vagyunk – siránkoztunk. – Álmosak vagyunk.

Csúnya, gyűlölködő patáliába csapott a feleselésünk. Mindenáron el akart űzni bennünket, de mi most elővettük az orosz zsidók támadó módszerét, ragaszkodtunk állítólagos jogainkhoz, követeltük a segítséget. Az utca népe nagy gyűrűben verődött össze körülöttünk. A parasztok vihogtak, és tettleges összecsapásra uszítottak bennünket, a zsidók, szakállas és nagy hasú kereskedők, a samesz mellé álltak, méltatlankodtak és szitkozódtak. Szittya eleinte csak számításból, a biztosabb eredmény érdekében gorombáskodott, később azonban hisztérikusan nekivadult, egészen kifeledkezett előkelő pózaiból.

– Menjetek a pokolba, mert rendőrt hozatok! – kiabálta ránk a samesz. – Ha jó zsidók lennétek, magatok is belátnátok, hogy jogtalanul zajongtok. Mindennapi vendégek itt a hasonló csavargók, és egészen kifosztották a kasszát.

Hosszú hónapok óta csavarogtunk már, de ilyen helyre még nem akadtunk. Valami segítséget mindenütt el tudtunk érni, ezek itt komiszul makacskodtak, valósággal személyes ellenségnek éreztük őket. Pörlekedtünk, s a körülállók is egyre jobban belevegyültek a hangzavarba.

– Rendőr! Rendőr! – kiabálta a samesz, s mindjárt akadtak olyanok, akik továbbadták a segélykiáltást.

Én nemigen mertem ugrálni, de a Szittya önérzetével nem lehetett bírni.

I. kötet 391

– Hallgass, te gazember, mert agyonütünk! Máma még úgyis rád gyújtjuk a házat, te gazember.

Ekkor már két rendőr is volt a színhelyen, be kellett látnunk, hogy elvesztettük a csatát.

– Csukják le őket, mert gyilkolni akartak – sivította a samesz. Előjött az ajtó mögül, s hosszú, vörös szakállával olyan volt, mint valami megvadult kakas. – Képzeljétek el, koldulni jöttek, és meg akartak gyilkolni engem.

Az emberek összevissza kiabáltak, néhány pillanat alatt csakugyan úgy álltunk ott, mint akik gyilkolni akartak, mindenki vádaskodott ellenünk. Némelyek azt követelték, csukjanak le bennünket, mások azt indítványozták, hogy dobjanak ki a községből. A rendőrök nem álltak oda tanácskozni, karon markoltak bennünket, és nagy biztonsággal azt mondták – no, gyerünk. – S úgy löktek rajtunk egyet, hogy a községből kivezető úton indultunk el önkéntelenül. Ők hosszú lépésekkel és szó nélkül jöttek mellettünk. A lármázó tömeget pedig mintegy láthatatlan köteleken húztuk magunk mögött.

Hogy az utolsó házakat is elhagytuk: – Most menjetek szépen tovább – mondták a rendőrök –, s meg se kíséreljétek, hogy visszagyertek, mert akkor megverünk benneteket. – Kétségbeejtő volt a helyzetünk, de nem akartunk könyörögni, és nem mertünk ellenkezni. A városon túl egy hosszú fasor következett, alattuk padok voltak fölállítva, ezeken nyilván a község szerelmesei szoktak üldögélni, az egyikre kimerülten levetettük magunkat.

– Most aztán el vagyunk látva – mondtam. – Ezt jól megcsináltuk. Te voltál a szamár, hogy úgy fenyegetőztél, most menj és gyújtsd föl.

– Föl is gyújtom – fröcskölt Szittya. – Még nem mondtam le róla, hogy elpusztítsam azt a gazembert. De annak azért mégis örülök, hogy így történt a dolog, most legalább láthatod, mi az a szent társadalmi szolidaritás. Most már láthatod, hol tart a zsidóság is. Péntek este képesek voltak a rendőrség kezére adni bennünket. Nagyon mellékes az, hogy ezen a földön járt Jézus, s Zarathusztra is csak egy naiv ökör.

Kedvetlen voltam és fáradt.

I. kötet 392

– Inkább azt mondd meg, mihez kezdjünk most. Hűvös van, alighanem esni fog.

– Nem baj. Elindulunk, útközben majd csak akad valami menedékhely.

– Próbáljunk meg itt elaludni a padon. Ha valami történik velünk, mégis közel vagyunk a házakhoz.

Megegyeztünk, hogy ittmaradunk. Mégis, legalább nem kell a földre feküdnünk, a fák is megvédenek az esetleges esőtől. Nem beszélgettünk, mind a ketten éreztük, hogy elaludni volna a legjobb, megfeledkezni mindenről, ami kívül van a világban. Kinyújtózva a hátamon feküdtem, nehéz tintafoltok úsztak a csillagtalan égen, hallottam, hogy Szittya nagyokat nyög és sóhajtozik, mint a másállapotosok. Nem szóltam hozzá, nem akartam újra prédikációba vadítani. Egyedül voltam, s lassan egészen elvesztem önmagamban. Régen nem gondoltam Jolánra, s tudja az ördög, hogyan, most ő jutott az eszembe. De nem mint barátra, hanem mint nőre emlékeztem, s nemcsak az eszemmel, hanem az egész testemmel emlékeztem rá. Csavargásaim közben ez is most fordult velem elő először. Fölemeltek a bizsergések, és elvittek árkon-bokron át Újpest felé. A vágyak és beteljesülések álomjátéka kezdődött el, egyazon pillanatban ott voltam a müncheni kasszánál, a stuttgarti múzeumban Lucas Cranach képei előtt és Újpesten az asszony ágya szélén úgy, mint ahogyan először ültem ott, mikor magához húzott, mikor a takaró alatt a kezeim a mellei után kapaszkodtak.

„Kasi, Kasi”, hallottam egyszerre ezer irányból. Mint a menedéket kereső madarak jöttek felém a hangok, és tüzes fogakká változtak, mikor közel értek hozzám. Fölriasztottak.

Kegyetlenül fáztam, éreztem, hogy a vérem is áthűlt, remegtem egész testemben. Fölkeltem, átmentem Szittyához, ő összekuporodva ült a padon, ébren volt, és nagyon fázott.

– Úgy vacogok, hogy majd kihullnak a fogaim – mondta halálosan elszontyolodva. – Mégiscsak tovább kellene mennünk, mert itt megdöglünk.

– Menjünk, a mozgás talán még föl is frissít bennünket.

Elindultunk, de nem volt kedvünk a beszélgetéshez. Valami alvilági utakon járhattunk, messziről visszhangzottak a lépteink. A fasoron túl I. kötet 393még jobban éreztük a hideget, a nedvesség most már sűrű vízcsöppekké változott át, nem tudtuk, a földből fölszálló pára, vagy az égből lehulló eső-e. Vagy tizenegy óra lehetett, előzőleg már vagy ötven kilométert gyalogoltunk, alig bírtuk már cipelni magunkat. Szittya annyira elkeseredett volt, hogy el akarta dobni hátizsákját összes Krisztus-jegyzeteivel együtt.

– Ne tedd – mondtam. – Most már csak azért se hagyjuk kifogni magunkon. Az a baj, hogy el vagyunk puhulva.

– Az a baj, hogy így ki vagyunk dobva a világba – nyöszörögte Szittya. – Szeretnék valami jó bőrfotőjbe ülni, és a lábaimat föltenni az asztalra, mint az amerikaiak.

– Én inkább valami jó szamárhúsvirslit szeretnék enni.

– Ki tudja, mikor jutok megint olyan krémes tésztához, mint amilyent legutóbb Stuttgartban ettünk.

A hátizsákot, ezt az összefirkált papirosokkal bélelt dögöt karunkra fűzve, közös erővel cipeltük. Magamban nem sokra értékeltem azt az irkafirkát, ami benne volt, de most jámbor és érzelmes voltam, akár egy aggszűz. Úgy gondoltam, mért ne lehetne meg ennek a kis emberkének a maga ártatlan kedvtelése továbbra is. Ha valaki ebből a mániájából kilökné vagy kimentené őt, talajtalanul elkallódna a világban. S különben is az embernek akkor esik legjobban a saját jó cselekedete, ha maga is komolyan bajban van. A szegények például mindig hajlandók társaik segítségére lenni, a jómódúak azonban mindig közömbösen elnéznek a bajba jutottak fölött.

– Ez már határozottan eső – mondta Szittya megint –, és én már alig tudok továbbmenni.

– Próbáljunk meg megint lefeküdni kicsit. Valahogyan menetelesen az árok partjára, hogy kevésbé öntsön el a víz.

Lefeküdtünk, a hátizsákon egészen egymás mellé tettük a fejünket. De sajnos, nemcsak hogy elaludni nem tudtunk, de pihentetően fekve se maradhattunk. Ruhánkat átitatta az eső, a nedves rongyok hozzátapadtak testünkhöz, s most már áthűltünk egészen a csontjainkig. Szittya nyöszörgött:

– Ha most nem lennék olyan messze attól az elátkozott samesztől, Isten I. kötet 394bizony fölgyújtanám a házát. Fölgyújtanám már csak azért is, hogy egy kicsit megmelegedhessünk. Nem értem meg egyáltalában, hogy az Isten mért teremtett vizet is. Nem lehetett volna talán az egész teremtést víz nélkül elgondolni?! S egyáltalában, ahogy ez az egész világ meg van teremtve! A Krisztusképek-tanulmányomnál ezt a kérdést részletesen meg is fogom tárgyalni… A víz azért van, hogy átáztasson bennünket. S ezt az egészet a zsidóknak köszönheted, akiket dicsérni szoktál. Már éppen ideje lenne, hogy az ember egy új vallást csináljon. Ha eljönnél velem Chilébe, ott összehozhatnánk valamit.

Ajaj, ez már megint benne van – gondoltam magamban. Meg se mertem moccanni, nem mertem megjegyzést tenni, nehogy támpontot adjak neki a továbbiakhoz. De ő elemében volt. Tervezgetéseiből átcsúszott a szokásos szitkozódásba, megint anarchista volt, a chileiek között Messiás, majom az őserdőben és öreg, átkozódó zsidó egy személyben. De mindez pillanatra semmit se változtatott a sorsunkon. Éreztük, hogyan nyűnek el bennünket a percek, s megint fölcihelődtünk és továbbcsoszogtunk.

– Sohase lesz vége ennek az éjszakának – mondtam.

– Ha legalább revolver volna nálunk.

– Igen, de egy szafaládé még annál is jobb lenne.

Nehezen emeltük a lábainkat, és ha figyelni tudtunk volna, bizonyára hallhattuk volna, hogy agyvelőnkben hogy csikorognak az egymáshoz súrlódó gondolatok. Lehet, hogy már hajnalfelé járhatott az idő, de a beborult égen át még sokáig nem jött hozzánk a világosság. S egyre sűrűbben kellett megpihennünk, és egyre kevesebb erőt merítettünk a pihenésekből. Valóban már csak Isten kegyelméből éltünk. Ha nem esett volna az eső, végtére is fiatalemberek voltunk, könnyen át kellett volna lábolnunk ezt az éjszakát. Így azonban azt hittük, reggelre bizonyosan elvisz bennünket az ördög. És mégsem.

Már régen nem ettem Brotsuppét, s mire kivilágosodott, egy parasztház eresze alatt ültünk, s egy nagy cseréptálból lefetyeltük magunkba a bizonytalan ízű levest. Önkéntelenül Petőfi A farkasok dala jutott az eszembe, s ahogy megszólaltam, már kevésbé volt siránkozó a hangom, már aligha segítettem volna Szittyának a hátizsák cipelésében. Valószínű azonban, már ő se gyújtotta volna föl a samesz házát. Valóban bolondság I. kötet 395is lenne, hogy az ember ilyen kicsinységekkel bajba keverje magát. Néha a vízben fuldoklik az ember, néha, mint az urak, kint ül a napos parton. S tulajdonképpen most már mi is parton ülő urak voltunk. Szittyának, hogy kicsit összeszedte magát, megint eszébe jutott Chile, s az öreg gazdaasszonynak, aki a Brotsuppét adta, már úgy beszélt az ő maga gyártotta új vallásról, mint valami máris jól bevált isteni kinyilatkoztatásról.

– S most odamentek a vadak közé, szegény gyermekeim – kérdezte az öreg parasztasszony. – Segítsen benneteket az Isten, hiszen még olyan fiatalok vagytok. Kár lenne értetek, ha fölfalnának ott.

Körénk jöttek a gyerekek is, és így együtt jó közönség voltak Szittyának. Svungba lendült, most láttam rajta, nemhiába tanulmányozta a Krisztus-képeket, színházban se játszhatná jobban a chilei próféta szerepét.

Mikor elváltunk a parasztoktól, kitárta két kezét, és azt mondta:

– Imádkozzatok, és emlékezzetek arra az emberre, aki itt járt nálatok!

Néztem rá, és láttam, hogy nem mókázik. Ő ezt komolyan gondolta így, és láttam, a parasztok megérzik a fáradt szemeiből kisugárzó delejes álmokat.

17

Lehet, hogy nem is mi haladtunk előre, csupán a föld mozgott alattunk. Egy óriási plattnin topoghattunk ide-oda, a plattnit valami óriási kéz mozgathatta, s mi így kerülhettünk el hegyről a völgybe, völgyből a hegyre, Németország szívéből ki a sötét határállomásra, Aachenbe. Úgy határoztunk, Belgiumon át kerülünk Franciaországba, el egészen Párizsig. De itt a belga határon áttörhetetlen fal elé kerültünk. Németországban könnyű, sőt fiatal mesterlegények részére dicsérendő volt a vándorlás. Belgiumba azonban nem juthattunk be pénz nélkül. Ezt csak itt tudtuk meg a határon. A belga országutakon csavargó embernek legalább öt frankjának kell lennie ahhoz, hogy szabadon mozoghasson, hogy legelső alkalommal le ne füleljék a csendőrök. Aachen mint határváros, szigorított rendőri felügyelet alatt állott, s a helyi címzetes koldusokon kívül mindenki részére tilos volt a koldulás. Sokáig tehát nem maradhattunk itt pénz nélI. kötet 396kül. Szomorúan tanakodtunk, tehetetlenül lődörögtünk az utcákon. Végre is úgy határoztunk, hogy megpróbáljuk eladni az én körgalléromat, s az érte kapott pénzzel váltjuk meg a jogainkat Belgiumhoz. Kimentünk a vásártérre, estig alkudoztunk, handléroztunk a kereskedők között, végre is tizenöt frankért túladtunk a galléron. De ekkor már késő volt, nem mertünk az idegen földre lépni, s a sok szaladgálástól kegyetlenül elfáradtunk.

Rendes Asyl nem volt a városban, kint a helyi koldusok menhelyén kértünk magunknak szállást. Sok mindent láttam, és sok mindent megpróbáltam már életemben, de még mindig nem voltam eléggé elfásulva, még mindig találkoztam újabb és újabb meglepetésekkel. A tetveket és poloskákat már megszoktam, de csodálatosan és minden emberi fájdalmat fölébresztően hatottak rám ennek a félig kocsma, félig menhelynek emberlakói. Ennyi csonka, testben és lélekben tönkrement figurát még sohasem láttam együtt. Bizonyára, ha valaki regényben írná meg őket, egyetlen olvasó se találná valószínűnek, valami beteges fantázia szüleményének bélyegeznék.

A kívülről öreg s a vörös petróleumlámpással megvilágított házacska belül s a mi részünkre egyetlen teremből állott. A földszinten voltunk, s mégis valami szélesen elterült s alacsony pincehelyiségben érezte magát az ember. A mennyezetet öreg fagerendák tartották, az ablakok alig voltak nagyobbak tenyérnyinél, a padló föld volt, csúnya sárgafekete, foltos föld. A falak körül kecskelábú asztalok álltak, a deszkalapokon lánccal megkötözött kanalak hevertek. Középen két öreg biliárdasztal állt, már csak a formájukról lehetett rájuk ismerni. Biztos voltam benne, ezeket Noé akkor dobhatta ki a bárkából, mikor belátta, hogy a kieresztett galamb nem tér többé vissza. A terem egynegyed részét fakorlát választotta el, mögötte volt a konyha, megrokkant téglatűzhellyel, szeméttel és százféle helyről összehordott edényekkel.

– Szép – mondta Szittya. – Isteni romantika, milyen kár lett volna ezt elmulasztanunk.

A konyhát elválasztó korlát előtt öreg, vagy lehet, hogy csak öregnek látszó asszonyok ültek, szoknyájuk alól kilátszottak a legalább egy méter I. kötet 397átmérőjű lábaik, fröcskölték magukból a német tájszólást, és csúnya német bicsakokkal krumplit hámoztak.

Pillanatnyilag egyedüli férfiak voltunk a teremben, és nem takartuk el a szemeinket, s amit láttunk, az egy egész életre kiábrándító lehetett volna az érzelmes szívnek. Később szállingózni kezdtek hazafelé a helyiség urai, a város címzetes koldusai, hatalmas bádogszámokkal a mellükön, s valamennyien meghülyülten, vakon vagy lábak nélkül, kis kocsikra szíjazva, mint valami szörnyetegek.

Az egyik sarokban ültünk csendesen. Figyeltünk, határozottan mind a kettőnk részére új és izgató volt ez a látvány. Gyerekkoromban egy vándorpanoptikum sátora alatt láttam hasonló borzalomkeltő alakokat. Draga szerb királynő meggyilkolása, a halfarkú hölgy s az asszonyokat rabló óriási majom figurái most átjártak az eszemen, meggyulladt a fantáziám, és maradék nélkül benne éltem ezeknek az emberi szörnyetegeknek a társaságában. A levegő nehéz volt, pálinka- és dohányszag fullasztott, s mintha ködök tornyosulnának ránk, a dolgok plasztikája elveszett, s néha csak a sötét kontúrvonalakat lehetett látni.

Az asszonyok dolgoztak, aztán a megláncolt kanalak mellé odakerültek a fatányérok. Mindenki evett, és mi is ettünk csirizes, undorító krumplifőzeléket. A csámcsogás és a lárma betöltött mindent. S vacsora után megindult a nyüzsgés, a pálinkaivás, az asszonyok megkerítése, és ami a legszenzációsabb volt, a biliárdozás. Négyen-négyen játszottak egy asztalnál, s mint a belvárosi kávéházakban, ott ágaskodtak és drukkoltak körülöttük a gibicek. Pénzben ment a játék, és az emberek kegyetlenek voltak a partnereikkel szemben, de azért semmi fórt nem kaptak. A lábatlanok primitív kocsijaikon káromkodva utazgattak az asztal körül, szakállas fejüket mintegy méternyire kitolták a válluk közül, hogy valamit lássanak a játékból. Ha rájuk került a sor, két társuk elöl-hátul megfogta a kocsit, föltette a székre, s a nyugtalankodó ember mohón nekiesett a golyóknak. Általában magas feszültségű volt az idegesség. Ezek a nyomorékok érezték, egymás segítségére vannak kényszerülve, s ez a sorsközösség nem az egymás megbecsülését, hanem az elvadult gyűlölködést lobogtatta bennük.

– Miért nem ölik meg magukat az ilyen emberek? – mondtam önkénI. kötet 398telenül. – Hiszen ezek rosszabbak már a hulláknál. Eleven hullák! Ilyen fogyatékosságokkal sose akarnék élni.

– Van abban valami perverz gyönyörűség, hogy az egészséges ember törvényei ellen is éljen az ember. Nincs kizárva, hogy egy díjbirkózó például nagyon jól érezné magát, ha valaki egyszer alaposan elverné őt. Találkoztam már gazdag emberekkel, akik kétségbeesetten panaszkodtak, hogy adógondjaik vannak, s őszintén irigykedek a szegényekre, akik a kenyér megszerzésén túl teljesen az önmaguké tudnak lenni. Képzeld el, milyen élvezet lehet ennek a járni nem tudó koldusnak, meglöknie a golyót, s látnia, amint az ide-oda szaladgál az asztalon.

– Magamra nézve azért mégis nehezen tudok elgondolni ilyen életet. Természetemnél fogva jönni, menni, cselekedni szeretek, s nem vagyok hajlandó elismerni semmi előre jelenlevő akadályt.

Oktalanul bölcselkedtünk, s körülöttünk zajlott az élet. Az asszonyok körül, akik már a holnapi krumplit hámozták, lassan összecsoportosultak a biliárdnál le nem foglalt férfiak, és fölhangzottak a durva tréfálkozások és az asszonyok csúnya, viháncoló nevetése. S valaki egyszerre durván, megborzongatóan belekáromkodott a káoszba. Akikről az előbb én még azt hittem, hogy ilyen ügyefogyottan és megcsonkítottan még élniök sem érdemes, most belegabalyodtak az űződő szerelembe, a vakuló szemekben a féltékenység ördöge lobogott, valaki kést rántott elő, fölemelkedtek a dákók, a kis deszkakocsik kerekei csikorogtak.

Az egyik asztal tetején álltunk Szittyával, izgultunk a halált hozó jeleneteken, és nem tudtuk magunkat teljesen kiszakítani a gomolygó csoportból.

– Üsd – visította Szittya –, üsd, az öregannyát neki! – Olyan volt, mint egy elragadtatott gyerek, összecsapkodta a tenyereit, és dobogott az asztal tetején.

Rám is hatott a tragikomikus dühöngés, de belőlem inkább az irtózást, az emberfölötti elszomorodás érzését váltotta ki. És nem a sajnálkozást. Úgy éreztem, rettenetes kaszával oda kellene állnom a verekedők közé, és szó nélkül, de nagyon kemény lendülettel, le kellene kaszálnom valamennyiüket. A kegyetlenkedésnek ezt a formáját már többször észrevettem magamban, és nem szégyelltem magam miatta, ez az én alapterI. kötet 399mészetem volt. Valami ösztönös formában kívántam a rendteremtést.

Rendőrök jöttek be a terembe, és azok kergették szét a verekedőket. Nyíltan senki se mert a kihúzott kardok ellen támadni, de a falakhoz, az asztalok mögé és az asztalok alá szorított nyomorékok, mint a sovány farkaskutyák és nagypofájú bulldogok vicsorogtak az erősebbek felé. A rendőrök könyörtelenek voltak, gyilkoló parancs égett szemükben, akikre ránéztek, azok meglapultak, és mi úgy láttuk, ez itt mindennapi történet, és a történet mindennap így fejeződik be. Mikor a rendőrök elmentek, akkor vettük csak észre, az egész inkább csak irgalmatlan lárma, mint gyilkossági kísérlet volt. A karcolásokon és daganatokon kívül semmi nyoma a vérnek. És úgy látszott, a kiválasztott hímek visszajutottak a jogaikba. A redves szakállú, akit az előbb még zöld kiskocsijával emelgettek a székekre, most kocsi nélkül ott kakaskodik az asszonyok között. És mindegyiknek, akinek ereje és bátorsága van hozzá, megvan már a párja. Egy ideig még ittak, napi tapasztalataikról beszélgettek, aztán párosával fölvánszorogtak a padlásszobákba.

Mi lenn maradtunk a teremben, az egyik asztal tetején szorosan egymáshoz bújva aludtunk hajnalig.

A szükséges fejenkénti öt frankunk már megvolt, átmehettünk volna a határon, de mégis előbb még itt is ellátogattunk néhány helyre. Összeszedtünk valami pénzt, ettünk, s a határőrnél beváltottuk a maradék pfennigeket. Csak meg kellett várni, míg a vassorompót fölnyitják előttünk, csak át kellett lépnünk a szimbolikus árkon, s már belga földön voltunk. Különben itt is zöldek voltak a fák, sütött ránk a nap, s a mezők illatával volt tele a levegő. Ha nem találkoztunk volna össze emberekkel, akik másképp voltak öltözve, mint a németek, s ha nem beszéltek volna más nyelven, mint a németek, akkor talán észre se vettük volna, hogy hosszú hónapok után magunk mögött hagytuk Németországot.

A határban dolgoztak a parasztok, lovakkal és ökrökkel, akárcsak Magyarországban vagy Németországban. Alig indultunk el, s máris leültünk az országút szélére, pihentünk és nézelődtünk. Szerettünk volna szóba állni valakivel, tájékozódni az itteni szokásokról és lehetőségekről, de nem értettük az emberek nyelvét. Csavargók se jöttek velünk szemben, továbbindultunk, szerettünk volna valakihez csatlakozni, vagy valakit maI. kötet 400gunk mellé kapcsolni, de egész napra társtalanok maradtunk. Csak a határban kószáló csendőrök voltak azok, akik minduntalan belénk akadtak, és akiket nem tudtunk elkerülni. Ijesztően kifényesített katonák voltak ezek, acélfegyverzettel és mindent legázoló csizmákban. Úgy láttuk, ezek a nevetségesen komoly figurák egyenesen miránk, csavargókra vadásznak a határban. Magunkba feledkezetten beszélgettünk, s egyszerre csak elénk termettek. Mintha a földből nőttek volna ki, ledönthetetlen cövekek, nem engedtek tovább. Szittya tudott kicsit franciául, és ők is rossz francia nyelven beszéltek. Kérték az öt frankunkat és az igazoló papírjainkat. Ravasz belső gúnnyal mutattuk föl a pénzt és lapoztuk föl a munkakönyvünket.

Mehettünk tovább.

Nem tudom, hogy ez csak tiszta formalitás volt-e, vagy komolyan azt hitték ezek a jámbor tuskók, ha fölmutatunk nekik öt frankot, akkor már minden rendben van, és békességben élhet és meghalhat tőlük a belga nemzet. Lehet, hogy ezt ők komolyan gondolták így, minket azonban elfogott az éhség, és megtaláltuk a módját, hogyan lehet valami ennivalóhoz jutni. Az öt frankra vigyáztunk, mint a szemünk világára, és bemerészkedtünk a házakba, rossz franciasággal megkérdeztük, hány óra, és ha láttuk, hogy nem kell ellenségtől tartani, éppen úgy koldultunk, mint Németországban. Óvatosan és kitartóan dolgoztunk, de mégis nagyon nehéz volt a boldogulási lehetőség. Ezek a nagy bugyogójú belgák távolról sem voltak olyan szentimentális majmok, mint a jó bajorok. Szigorúak voltak, mindent ki akartak kérdezni tőlünk, és olyan nehezen adtak egy darab kenyeret, mintha a szívük alól kellett volna lehasítaniok. S errefelé kevés volt a zsidó, s azok is gonoszok és elkérgesedett szívűek voltak. Nyilvános kasszát nem tartottak fönn, s a sameszhez nehezebb volt hozzáférkőzni, mint egy kőbálványhoz. Urak voltak ezek a belga soviniszták. Igaz viszont, hogy napokon át egyetlen orosz zsidóval sem találkoztunk az országúton. Azok már nem tévedtek be ebbe a szárazság völgyébe, ahol se hatósági segélyállomások, se menhelyek, se zsidókasszák nincsenek. Napokon át az országutak mentén tenyésztett gyümölcsfákról éltünk, ami kis pénzt lopva össze tudtunk szedni, azt szállásra költöttük. Ha Németországból azt írtuk haza Jolánnak, hogy a mezők liliomává lettünk és I. kötet 401Isten táplál bennünket, innen meg kellett írnom, hogy csavargó kutyákká lettünk, s véres verítékkel keressük kenyerünket, mint ahogyan azt Isten a paradicsomkertből kiűzött emberpár részére elrendelte.

18

Akárha fullasztó szerpentin úton kapaszkodtunk volna meredek hegycsúcsra, irgalmatlanul lassú tempóban haladtunk Brüsszel felé. A városokból szinte menekülnünk kellett, nagy volt a rendőri fegyelem, s az emberek nem hagyták megpuhítani a szívüket. Az egyesületekben is olyan bürokratikus formulákba ütköztünk, amiket, hiába próbálkoztunk meg vele, nem tudtunk a mi rossz papírjainkkal áttörni. A falukon élősködtünk. Ezek a parasztok se voltak könnyűkezűek, néha órák hosszát kellett előttük kunytorogni, hogy valamit elénk vessenek. A kérdéseikre azt feleltük, hogy magyar származású művészek vagyunk, elcsodálkozva megbámultak bennünket, ilyen fajtáról vagy nemzetről még soha nem hallottak. Ausztriáról igen, arról már hallottak, és azt fanatikusan gyűlölték. Azt mondták:

– Tehát ti is osztrákok vagytok? Csúnya, rabló népség, császárostól együtt – és kitoltak bennünket a portáról.

Később cseheknek adtuk ki magunkat, és így könnyebben boldogultunk. Jobban mondva, könnyebben szereztük meg az élelmet, és könnyebben kaptunk valami vackot, ahol meghúzódhattunk. De a mi részünkre mindvégig hideg, hozzáférhetetlen embereknek maradtak meg Belgium urai és parasztjai egyaránt.

Brüsszel közelében némileg változott az életmódunk. Itt már nagyon kevés pénzért lehetett tengeri halat, főtt kagylókat és sült bogarakat vásárolni. Minden kisebb városban volt halcsarnok és olyan helyiségek, mint a mi tejivóink, ahol főtt tengeri kagylókat árusítottak, az utcákon pedig kofaemberek jártak összevissza kis kocsikkal, mint a zöldségárusok, és sárgára sült, nagy bajuszú cincérbogarakat árultak literszámra. Ezeket a kocsikat kutyák húzták, az árus rekedten ordítozott, és jöttek a vevők, köztük mi is, és vettünk az égi mannából. A nagy halomba szórt bogarakat I. kötet 402stanicliba mérték, s egy ilyen adag elég volt ahhoz, hogy valamennyire lecsillapítsuk éhségünket. Sem az ínyünk, sem a gyomrunk nem volt túlságosan elkényeztetve, mégis, mikor úgy négy ujjam között néhány megsült cincért a számba emeltem, éreztem, kalapom alatt égnek emelkedik a hajam, s hogy a szemeim kijönnek a fejemből a rémülettől. De mindez csak ostoba beképzelés volt. A cincérek finoman ropogtak, és kellemesen olajos ízűek voltak, mint a mongol mogyoró. Valódi ínyencek határozottan csemegézhettek volna belőle, de mi csak kenyér és főzelék helyett ettük, és így csak azt állapíthattuk meg, hogy nem rossz eledel. És ugyanígy voltunk a kagylókkal is. Ezeknek az árusítóhelyeknek négy oldalról üvegfaluk volt, és az utcáról látni lehetett, amint a nagy üstökben főnek a kagylók, és az asztaloknál ülnek a szegény emberek, késsel szétfeszítik a kagylók héját, és kieszik közülük az idétlen fehér állatot. Szittya ezekkel nem tudott megbirkózni. Nekem azonban könnyebben lecsúsztak, mint a cincérek. Éppen csak arra kellett vigyázni, hogy ki ne hűljenek, hidegen fölragadtak az ember szájpadlására, alig tudtam a nyelvemmel ledolgozni, és komisz faggyúíze volt. Fontos, hogy ez már mégis több volt a híg leveseknél és a fáról lerothadt gyümölcsöknél. Hús volt, akármilyen fajtából, az mindegy, némi perverz érzékiséggel faltam, és éreztem, közeli rokonságban vagyok a kőszáli sasokkal és a hullarabló hiénákkal. Italhoz ritkán jutottunk hozzá, s ha mégis, akkor bepálinkáztunk, hogy felejtsük el a gondjainkat, és fölkergessük a vérünket a legmagasabb régiókig. S mégis erről a rossz vadászterületről meghízottan érkeztünk be Brüsszelbe.

Végre emberek között, hirtelen barátkozó csoportokban és elvtársak közt voltunk megint. Szocialisták, szindikalisták és anarchisták között. A Maison du Peuple, ez a hatalmas nemzetközi hombár magába fogadott minket is, és megismertetett bennünket másokkal, és megismertette velünk a világ minden tájáról egybeszűrt emberfajtát. Óriási tiszta terem, tiszta asztalokkal, az asztalok körül vitatkozó emberekkel, akik túl a napi bajokon és esetlegességeken, eszmék fanatikusai voltak. Voltak közöttük naiv, esetlen fajankók, és voltak úgynevezett professzionista forradalmárok. Ezek az utóbbiak a bóherekhez hasonlítottak, reggel elkezdték a vitát, s késő estig még mindig nem tudtak megszabadulni a szóáradattól. Nemzetközi neveket, statisztikai kimutatásokat húztak ki a torkukból. I. kötet 403Bejárták már a világot, pontos adatokat tudtak a bombamerényletekről, kitapasztalták a német, amerikai és orosz börtönöket. Nem a szakszervezetek és pártszervezetek moralistái, hanem a direkt akció hívei voltak valamennyien. Az épületben voltak a második internacionálé irodahelyiségei is, s ha egy-egy funkcionárius átment a termen, megjegyzéseket eregettek utána, halálos ellenségei voltak minden bürokráciának. De mégis, nem hanyagoltuk el egészen az irodákat. Valamennyiünknek volt párt-adókönyvecskéje, jelentkeznünk kellett a titkárnál, és minden különösebb ceremónia nélkül megkaptuk a négyheti segélyt. Egy időre tehát megszabadultunk a koldulástól és általában az anyagi gondoktól. Elég jól éltünk, és mértéktelenül füstöltünk a nevetségesen olcsó belga dohányból. Komolyabb bajaink csak a szálláskeresések körül voltak. A város lakossága kimondottan két nemzetre oszlott. Az egyik részen a belgák, a másik részen pedig a flamandok laktak.

Az előbbiek között nem tudtunk szállásra akadni, az utóbbiak rosszhiszemű és elpiszkosodott emberek voltak, s csak drága pénzért adtak ágyat a kiskocsmák padlásszobáiban. Csak végső kimerülésünkben tértünk be ezekbe a fészkekbe, rossz szagúak, agyontiportak voltak az ágyaink, s kora reggelenként, mint a madarak, röpültünk ki a napos utcákra.

Szittya már keresztül-kasul ismerte Brüsszelt, elvitt a múzeumba, templomokba, megmutatta a világhírű pisáló-szobrot, aki előtt, mint mindig, most is bedekkeres idegenek álltak. Bejártunk a szocialisták mozijába és csodálattal bámultunk föl a városháza arany cirádáira. S így jutottam általában közelebb a modern művészethez. Valamit olvastam már a Népszavából Meunier-ről, s most megismerkedtem egész művészetével. A család éppen emlékkiállítást rendezett az egyik múzeumban a művész összegyűjtött munkáiból, s én szemtől szembe álltam Meunier kőbe vésett és bronzba öntött figuráival. Láttam a lekötött rabszolgát csillogó barna kőizmaival, az anyát gyermekével és az antwerpeni teherhordót. Nagyon az én gondolataimat és vágyaimat megtestesítő művésznek tartottam Meunier-t, egyetlen munkájában sem láttam a panaszt, a szegénység kétségbeesését, a nyers, a maga felszabadításán és a világ gazdasági fenntartásán dolgozó erő volt itt jelen kőben és ércben. Kinyílt előttem a látóhatár, boldog voltam, s tele nagy munkára készülődéssel… Néhány I. kötet 404nap múlva Rodin retrospektív kiállítását néztük meg. Már volt különbséget tevő ízlésem. Rajongtam Meunier-ért, de most észrevettem, hogy Rodin bizonyos szempontból még közelebb férkőzött hozzám. Ha nem is adja elém a munka szimbólumait, frissebb nyelven beszél, mint a másik, s ha ez a nyelv nem is kielégítőbb, de határozottan ingerlőbb az én számomra. Rodinról még alig hallottam eddig valamit. Szittya beszélt róla most nagy elragadtatással. Abban egy véleményen voltam vele, hogy Rodin rendkívülien jelentős művész, de a kiállított munkák közül nem azok tetszettek nekem a legjobban, amik neki. A Gondolkodó, a Calais-i polgárok és még néhány hasonló szobor, amik előtt Szittya csodálkozott és hálálkodott, rám alig hatottak, ilyesvalamiket már erősebb megformálásban láttam Meunier-nél. A magam részére legjobb munkának a Balzac-portrét tartottam. Ott állt az egy portrésor közepén, hatalmas kőtömb, amiből jóformán csak kisejteni lehetett Balzac roppant bikafejét. Ez a szobor a maga stílusos elnagyoltságában olyan hatással volt rám, hogy sokáig minden szobrászati munkát hozzá hasonlítottam, s jobbnak találtam azt a görögök szobrainál is… Benne voltam a művészet világában, és élni tudtam benne olyan intenzíven, hogy alig maradt időm és kedvem a világ többi dolgai részére. Nem mint szocialista, hanem mint egyetemes ember fogtam föl és szerettem a művészetet, s valószínűleg ezért hatott rám annyira visszataszítóan és majdnem kiábrándítóan a harmadik kiállítás, amit Brüsszelben láttam.

A Wirtz-múzeumban voltunk. Szittya erről az emberről mint anarchistáról beszélt. Elmondta különös életét, és azt sejtette velem, hogy csodálatosan szépek és emberi tragédiákkal telítettek a képei. Mindennek az ellenkezőjével ismerkedtem meg. Óriási terem falán négy-öt méter átmérőjű képek lógtak, amelyeken förtelmes események voltak megfestve, s amelyeknek se megkapó színük, se esztétikus megjelenésük nem volt. Egy torzonborz, szörnyű figura állt az egyik kép közepén, szétvetett lábakkal, körülötte milliónyi, szöcske nagyságú emberek, mint maga a nyüzsgő társadalom. Az óriás egyik kezével lenyúlt közéjük, a másik keze azonban már tele volt a kis emberkékkel, s roppant ujjai között úgy préselte őket össze, mint valami szőlőfürtöt. A vásznon nagy, vörös foltokban csurgott a kipréselt vér.

I. kötet 405

– Mi ez? – kérdeztem Szittyától. – Ez a megtestesült anarchizmus? Vagy ez csak egy buta ember vacak mázolmánya?

– Ez az anarchista festészet. Az az ember, aki a társadalmat szolgálja, az nem ér rá esztétikai piktúrát csinálni. Senki komoly embernek nem lehet célja, hogy szép képeket produkáljon. A festészet csakúgy, mint az irodalom, csakúgy, mint az utcasöprés, arra való, hogy elősegítse az emberek jobblétét. Minden csak eszköz ennek a nagy célnak az érdekében.

– Emlékszem rá, ilyesmit már hallottam annak idején a Krausz bácsitól. Ma azonban már látom, hogy a ti anarchizmustokban semmi pozitív jó, semmi megkívánható eredményre nincs kilátás. Azt mondod, egyetlen cél az emberiség életének a megjavítása. És hol látok én ilyesmit ezen a képen! Elhiszem, hogy az utcasöprő az élet megjavítása érdekében dolgozik, a kisöpört utca kétségtelenül szebb, szellemi és fizikai szempontból kívánatosabb, mint a piszkos utca, ebből következik tehát, hogy az utcaseprő hasznos, sőt fölemelő munkát végez embertársai érdekében. Ha azonban ezt a képet megnézem, akkor csak az undor ébred föl bennem, nyomát sem találom meg benne egy jobb emberi élet lehetőségének. Ezt én egyenesen antiszociális munkának tartom. Ezzel szemben szocialista művészet az én részemre Meunier művészete, mert ő nekem az egészséges teremtőerőt mutatja meg, és egy általánosabb szempontból szocialista művészet nekem Rodin művészete is, aki ugyan nem grafikálja előttem a robotot, de nagyszerű, lelket termékenyítő munka az, amit végez. De ez, ez a megkótyagosodott gazdag ember, aki, tudja fene, miért, fölcsapott anarchistának, s most fest ilyen szörnyű emberevőket, és fest panoptikumi rémdrámákat, amiket csak egy üvegen keresztül a felnőtteknek szabad megnézni.

Szittya darált, hencegett, fölényeskedett, de hiába terrorizált, nem tudta a maga nézeteit elfogadtatni velem. Csavargásom alatt, ami látszatra nem volt egyéb léha munkakerülésnél, észrevétlenül megedződtem, kifejlődött a látásom, megtisztultak a gondolataim és érzéseim. Mikor elindultam, meggondolatlan gyerek voltam, most mint komoly, felnőtt ember állottam a dolgokkal szemben. Volt egyéni mértékem, amivel mérni tudtam, s amivel egy magasabb fokon az általános értékeket kerestem. A művészetet nem eszköznek, hanem a cél egyik részének tartottam.

I. kötet 406

Amit láttam és hallottam, termékenyítően hatott rám, s anélkül hogy elhatároztam volna magam, vagy különösebben készültem volna, belezökkentem a munkába. Amíg mások kártyáztak vagy tétlenül bóbiskoltak a Maison du Peuple-ben, valamelyik sarokban verseket írtam, s hosszú levelekkel együtt hazaküldtem Jolánnak. Köztem és Szittya között mindeddig nem tudott egy mélyebb barátság kifejlődni, s érdekes, hogy mennél hosszabb ideig és mennél távolabb voltam az asszonytól, annál közelebb kerültem hozzá, annál inkább éreztem, hogy a szexuális megkívánásokon túl valami részemre eddig ismeretlen baráti érzések is fűztek hozzá. Részletesen írtam neki mostani életemről, az új dolgokról, s kértem hosszan, hozzászólóan válaszoljon. A leveleiből kitűnt, hogy ő is hozzám hasonlóan vélekedik, a dolgokat, amikről szó volt köztünk, nem látta, de elvi általánosságban mint szocialista igazat adott nekem a művészetről vallott nézeteimben. Éreztem, ha ő most mellettem lenne, sokkal könnyebben küzdhetném át magam a materiális akadályokon, és sokkal eredményesebben gyűjthetném össze tapasztalataimat. Így egyedül mindig elölről kellett kezdenem a hegy megmászását, s mindig egyedül érkeztem föl a csúcsra. S alapjában véve nem voltam szenvedélyes természet, ösztönösen mindig a tiszta egyensúlyállapotot kívántam, s amit tettem, nem elragadtatásból, csak természetesen tettem. Nem a fölingerelt idegeim ragadtak magukkal, egész súlyommal indultam el vagy álltam oda valahova. Sose éreztem, hogy halálosan megkívántam valamit, de sose mondtam le semmiről, még akkor sem, ha annak a megszerzése veszedelmekkel járt is részemre. A belenyugvó tétlenség bizonyosan megölt volna, formáló akaratom hozzányúlt a dolgokhoz, és megformálta azokat, hogy teljesek legyenek, és engem kielégítsenek.

19

Egy fiatal magyar nyomdásszal laktunk együtt hármasban. Intelligens fizikai munkás volt, szocialista, s így jó segítőtársam Szittya hóbortjai ellen. Sokat vitatkoztunk, de nem voltunk demagógok, nem pártokra esküdtünk, így nem zárkóztunk el az anarchista eszméktől se, ha azokban I. kötet 407találtunk valamit, amit a munkásmozgalom a maga részére hasznosíthatott osztálytudatos harcaiban. A nyomdász bizonyos szempontból olvasottabb volt nálamnál, sok mindenről beszélni lehetett vele, szerette a verseimet, később elárulta, hogy ő is verseket ír. Szittya nemigen hagyott bennünket egyedül, vigyázott ránk, kötekedett velünk, valósággal féltékeny volt, mint a szerelmesek. Bármiről vitatkoztunk, nem mondhattunk olyant, amit ő túl ne licitált volna, a mindent elpusztító, vérszomjas terroristát játszotta. De hiába vadította magát, én tudtam, mindez valóban csak játék, s ha valami komoly tettre kerülne a sor, ő lenne az első, aki visszarettenne a cselekvéstől, aki bűnbánóan félre engedné magát tolni a sorból. Az orosz forradalmárok voltak az ideáljai, mint valami gyerek lelkesedett értük, vörös és arany színekkel glóriázta be a neveiket. Herzen, Bakunin, Kropotkin és még egy sereg név a 905-ös forradalomból, úgy pergett nyelvünkön, mint az aranyból való gyöngy, és égő fáklyákkal lobogtunk feléjük. S ahogyan semmiben, úgy a forradalmi lelkesedésben se tudtunk mértéket tartani.

Szittya nagyszerűen tudott ismerkedni, mi is általa ismerkedtünk meg a Maison du Peuple ezer útról összesereglett lakóival s közöttük az orosz emigránsokkal. Igazán aktív politikai életet csak ez a csoport élt, titkos értekezleteik és nyilvános gyűléseik voltak, és voltak közöttük fiatal diáklányok és öreg fizikai munkások, akik futárszolgálatot teljesítettek Moszkva és Brüsszel között, kémkedtek a rendőrségeknél, és összeesküvéseket terveztek a cár és miniszterei ellen. Az én primitív, kinyíló eszemnek fantasztikusan gyönyörű emberpéldányok voltak ők, lelkesedéssel és akarattal termékenyültem meg a közelükben, s éreztem, eljön egyszer az idő, hogy társuk leszek a meredek utakon, s hozzájuk hasonlóan részem lesz az igazi szocialisták örömeiben és megkínoztatásaiban.

Gyűlésre mentünk a petit-passage-i vendéglő helyiségeibe. Túlzsúfoltan sokan voltunk együtt oroszok, franciák, németek, olaszok, ferde szemű kínaiak, barna, ordítós kedvű magyarok, zsidók és keresztények kiválogatás nélkül. Az asztal tetején egy szőke tovaris beszélt, még egészen gyerek, sapkája alól kigöndörödött a haja, Krisztus-szakálla lebegett fölöttünk, mint a szentlélek galambja, s a kezei fölíveltek és elmutattak messze, beláthatatlan vidékekre. Tudományosan kezdte a beszédet, beszélt I. kötet 408Oroszország fejlődési lehetőségeiről, a munkásság és parasztság embertelen elnyomatásáról, az 1905-ös forradalom célkitűzéseiről, pillanatnyi eredményeiről és szörnyű leveretéséről. Ha szomorú dolgokról beszélt, mélységes volt a csönd, s ha a jövő ígéreteit hirdette szét fölöttünk, kitört a lelkesedés mindenféle hangon és nyelven, szóvirágokkal és fölemelkedett öklökkel telt meg a terem.

Keveset értettem meg a beszédéből, a szomszédaim magyarázták el, mit mondott, de mindez nem gátolhatott meg engem abban, hogy testtel és lélekkel ott ne érezzem magam a szónok mellett, s testtel és lélekkel egynek éreztem magam vele a harcban. Szittya ott állt mellettem, láttam, hogy remegett az izgalomtól, a szemei kancsítottak, mint mindig, ha túlfeszültek az idegei, bulldogábrázata megszépült, s szinte artikulátlanul ordított a lelkesedéstől.

– Ha már nem volna nemi bajom, akkor most Isten fiának érezném magamat, tisztának érezném magamat, mint a harmatos virág – mondta. – Ha most nem lennék nemi beteg, elmennék Carszkoje-Szelóba, és megölném a cárt.

Elhittem neki, amit mondott, átéreztem az ő lángolásait, és én bármilyen megbízatást elvállaltam volna az ügy érdekében.

Ezen az éjszakán nem csavarogtunk el a kocsmákba, nem kívántuk az italt, és nem beszélgettünk szerelemről. Korán mentünk haza, mielőtt lefeküdtünk, megmostuk a lábainkat, orosz módra teát ittunk rum és citrom nélkül, s a nyomdász szerencsét jósoltatott magának a szobalánnyal.

– Olvass föl valamit a verseidből – mondta Szittya –, máma csordultig vagyok jósággal, el tudom képzelni, hogy milyen kedves és szép volt az a gyerek, aki én hatéves koromban voltam.

Fölolvastam néhányat a verseim közül, aztán a nyomdász is kért bennünket, hallgassunk meg valamit az ő munkái közül.

Később bebújtunk durva pokrócaink alá, s a vaságyaink, mint kitanult állatok, elnyargaltak velünk Oroszországba, énekeltünk Moszkva színes tornyai alatt, vándoroltunk a szibériai hómezőkön, gyötrődtünk a szentpétervári kazamatákban, és szétmálltunk a levegőben, mint a tavasz színei és illatai.

Reggel még alig világosodott, kopogtak az ajtónkon. Detektívek jöttek I. kötet 409értünk, valaki spicli elárulta a gyűlést, láncra verten vezettek ki bennünket a szállásunkról. Brüsszel polgárai még aludtak, csak az utcasöprők dolgoztak, az árusok szekerei nyikorogtak a kövezeten, s a lefáradt utcalányok úsztak el előttünk a házak tövében mint beteg, óriási macskák. Érzelmes voltam, mint talán még soha eddig. Néztem ezeket a lányokat, az én kidobott rokonaimat, valami tehetetlen kényszerűségből büszke voltam rájuk, szerettem volna megcsókolni az ő sápadt, öreg arcukat, és szerettem volna tőlük egy cigarettát kérni, amit azon a pénzen vettek, amiért eladták a testüket a meleg nyári éjszakában.

De csak menni kellett, menni némán, buta megadással. A detektívek jöttek velünk, mint az alvilági komondorok, félnünk kellett tőlük, hogy ránk ne zúdítsák a talpaikat, és belénk ne mártsák a fogaikat.

– Ha csak megvakarhatnám a hátam – nyöszörögte Szittya, aki este szédülettel leborult a beszélő orosz elé, és nemrégen még Chilébe készült vallásalapítónak. De hiába nyöszörgött, nem vakarhatta meg a hátát, ő középen jött, mint a legveszedelmesebb köztünk, jobb keze hozzám, bal keze pedig a nyomdászhoz volt láncolva.

A rendőrségen kihallgattak bennünket, aztán mindhármunkat átvittek a toloncházba. Éreztük, hogy semmi bűnünk nincsen, és éppen ezért szörnyen elviselhetetlenek voltak a napok, amik most következtek. Tizenkét napig vesztegeltünk ezen a helyen. Éjszakára sorba állított nagy drótkalitkába csuktak bennünket kettesével. A drótfalakra szerelt drótágyaink voltak, keskenyek, hogy csak kinyújtózva lehetett lefeküdni bennük, se matrac, se fejvánkos, egyetlen szőrpokróccal takaróztunk. Reggel ötkor kellett kelnünk, mint a nyájat, áthajtottak bennünket egy iskolapadokkal telezsúfolt terembe, és ezekben a szűk kalodákban kellett ülni estig. A teremben egyetlen ablak volt, az ablak előtt katedra, azon ült a fogházőr. Nagy bajusszal és nádpálcával posztolt fölöttünk. Kezeinket, mint a megbüntetett iskolás gyerekeknek, a padra kellett tennünk, az elképzelhető legnagyobb büntetés volt ez ránk nézve, ideges, korlátokat nem tűrő csavargókra. A magunkba fojtott vadság gyötört bennünket, hogy fájt minden porcikánk. Legalább, ha valami munkát adtak volna, valami tennivalót, akármit, akár ha csak az egymás holtra verését engedélyezték volna. Mint mindenütt, itt is voltak stréberek, s ezek néhány nap I. kötet 410múlva tudtak is könnyíteni a sorsukon. Valami spárgagyárból kosárszámra szállítottak ide csomós, összegubancolódott spárgát, akihez közülünk kegyes volt az őr, annak kiosztottak ebből a vacakból egy nyalábra valót, egész nap bontogathatta, dolgozhatott vele, szóval elvonhatta magát a gyötrő tétlenség alól. De mi, magyarok valahogyan elrontottuk az ügyünket. Az őr előtt magyarul beszélgettünk, különben se volt szabad társalogni, s tudja az ördög, miért, lehet, hogy egyedül a hangunk miatt, vagy talán mert semmit nem értett meg a szavainkból, kegyetlenül elvadult ellenünk ez az ember. Figyelt, ha csak megmozdultunk, már ránk ordított. S mi alkalmat adtunk neki, hogy gyűlöljön bennünket, kilocsoltuk a reggeli levest, szétfröcsköltük a déli kását, naponta többször kéredzkedtünk a klozetra. Hiába is erőszakoltuk volna a gonosz természetünket, nem tudtunk nyugton maradni. Kerestük az alkalmat a csínytevésre, s így történt meg, hogy egy hetet még ráadtak az először kiszabott büntetésünkre.

Minden evés előtt hangosan imádkozni kellett. Fölálltunk a padok között, valaki szólóban előimádkozott, s a többiek tettetett ájtatossággal mormolták utána a francia szöveget.

Az őr tetszés szerint választotta ki az előimádkozót, s egyszer rajtam akadt meg a szeme.

– Nem tudok franciául imádkozni – mondtam neki németül.

Nem értette meg, egyszerre öten-hatan tolmácsoltak.

– Imádkozz, ahogyan tudsz, te kutya német! – ordította, és egészen kikelt magából. – Az Úristen még a ti ugatástokat is jószívvel fogadja.

Sokáig ingerkedtem vele, végre is lejött a katedráról, fölemelte a botját, hogy rám húzzon vele.

– Megkezded rögtön az imádkozást, te gonosz fajzat, vagy elverlek, mint a kutyát!

– Elkezdem – feleltem –, elkezdem, de én csak magyarul tudok imádkozni. – Hirtelen pokoli ötletem támadt, megvártam, amíg az őr visszamegy a katedrájára, aztán keresztet vetettem magamra, mint ahogy az imádkozás előtt szokás, és hangosan, elnyújtottan végtelen magyar átkozódásba és káromkodásba kezdtem. Az őr azt hitte, valami cigány nyelvű zsoltárt siránkozok, ájtatosan összetette a kezeit, s a szemei, mint valami I. kötet 411piszkos üveggolyókat, fölfordította az ég felé. A társaim legtöbbje valami francia imát morzsolt utánam, de voltunk itt együtt négy-öt magyarok, s azokból már az első szavaim után kibuggyant a nevetés. Eleinte halkan, prüsszögve, de hogy én rendületlenül mondtam a legválogatottabb átkokat, nem tudták tovább fékezni, belevesztek a hangos, visszatarthatatlan röhögésbe. Az őr megbotránkozottan szidta őket, hivatkozott Isten büntetésére, beígérte, hogy elviszi őket az ördög, de hogy azok csak nem akartak lecsendesedni, rájuk rontott a nádpálcával.

Én fapofával átkozódtam tovább.

Az egész terem összegabalyodott, mindenki röhögött már, az őr ide-oda rohant a társaim után. Ütötte őket, ameddig bele nem fáradt, engemet megdicsért, s hogy lássam, mennyire megbecsül, mindjárt kiosztott egy nyaláb összegubancolódott spárgát.

– Kár, hogy ahhoz a csúnya fajhoz tartozol – mondta –, olyan világos képed van, hogy még könnyen lehetne belőled becsületes ember. De ezek a gazemberek, ha ma nem, akkor holnap téged is elrontanak.

– Én nem törődöm velük – feleltem –, az a célom, hogy becsületes ember legyen belőlem, s ha innen kikerülök, mindjárt beállok harangozónak vagy sekrestyésnek valahova.

Nem értette meg a szavaimat, s mikor lefordították neki, gyanakodón nézett rám, éreztem, hogy valami gonoszságot sejt a szavak mögött. Magamra hagyott, és a teremben lassan visszaállította a rendet.

Így összezsúfoltan többféle náció között s egy karmesteri pálca alatt megfigyelhettük, hogy bennünk magyarokban van a legtöbb rendbontó erő. Esténként, mikor a napi tétlenségtől elfáradtan már aludni akartak a kalitkában, mi bagolyhangon artikulátlanul kiabálni kezdtünk. Ez a játék olyan volt, mint a ragály, megfogamzott a csavargókban, s hol itt, hol ott fölhangzott a kuvikolás. Az őrök dühöngtek, eszelősen szaladgáltak ide-oda, de senkire se tudták a kiabálást határozottan rábizonyítani. Éjfélig is eltartott ez a játék, aztán elaludtunk fönn a levegőben, a magas drótfalra akasztott drótvályúkban.

S másnap kezdődött az egész elölről, majdnem pontosan lekopíroztuk a tegnapi napot.

Végre letelt a büntetésünk. Reggel ötkor megint láncra fűztek bennünI. kötet 412ket. Vagy húszunkat négyesével egymáshoz kapcsoltak, betoltak a födött tolonckocsiba, és kiszállítottak az állomáshoz. Kitoloncolásra ítéltek bennünket, s mikor a marhaszállító vagonokban elraktároztak, csak úgy foghegyről tudtunkra adták, hogy a német határra visznek bennünket, s ránk csukták az ajtókat. Tehervonat volt az, ami vitt bennünket, másnap hajnalig utaztunk étlen és szomjan. Aachenbe kerültünk vissza.

Itt se fogadtak bennünket zászlókkal és szűzlányok koszorúval. A hatóság emberei átvettek, mint egy értéktelen állatállományt, s a nyílt utcákon át, ahol bámész emberek csoportosultak körülöttünk, betereltek a rendőrségre. Belga kísérőnk kijelentette, ha még egyszer át merjük lépni a határt, akkor négy hónapra elzárnak bennünket. S most komolyan féltem, hogy az aacheni németek tudnak valamit a Stuttgartban letett rendőrségi priuszunkról. De nem, eddig ismeretlen madarak voltunk mi az ő praxisukban. Valamennyiünkről aktát készítettek, fölvették adatainkat, és kimondták ránk az ítéletet. Voltak közöttünk németek, akiket a további rendelkezésig fogva tartottak, Szittyát és engemet rögtöni kiutasításra ítéltek.

– Most kaptok kávét és kenyeret – mondta a rendőrtisztviselő. – Az egyik cellában megvárhatjátok az estét, aztán ha besötétedett, egy rendőr fölkísér benneteket a belga határra.

– Oda nem mehetünk vissza, hiszen onnan épp most hoztak bennünket ide – siránkoztunk. – Ha ott megfognak bennünket, akkor mint visszaesőket négy hónapra bezárnak.

– Az már az ő dolguk. Nekem semmi szükségem rátok. Én még be se csukhatlak benneteket, mert hiszen semmit se csináltatok itten. A papírjaitokon az áll, hogy veszedelmes anarchisták vagytok. Menjetek hát vissza, és csináljatok nekik anarchizmust.

El voltunk intézve. Becsuktak egy cellába, s alig hogy sötétedett, értünk jött egy rendőr, és kikísért bennünket a határra.

Egy kis dombocskán egy tüskedróttal bevont fakorlát állott. Azt mondta a rendőr:

– Ez itt a belga–német határ. Most német földön álltok, de ha átbújtok itt a korlát alatt, akkor már Belgiumban vagytok. Also, vorwärts!

I. kötet 413

Még védekeztünk, még meg akartuk puhítani a rendőrt, de az hajthatatlan maradt, nézett ránk, hogy majd átszúrt a szemeivel.

Átbújtunk a korlát alatt, egy árokba csúsztunk le.

Ahhoz, hogy továbbmerészkedjünk, még túlságosan világos volt, csöndesen hasra feküdtünk.

20

Egy óra hosszat várakoztunk anélkül, hogy valaki megzavart volna bennünket, aztán az este takarói alatt előbbre lopódzkodtunk egészen a vasúti őrházig. Nem akartunk egyebet a házikó lakóitól, csak annyit, hogy útbaigazítsanak, továbbsegítsenek ebből a pillanatnyi helyzetünkből.

Az őr magányos ember volt, amint később elbeszélte, büntetésből került ide az Isten háta mögé, örült nekünk, és megbarátkozott velünk. Nem kértünk, és adott ennivalót, a szocializmusról beszélgettünk, s később fölsegített a vonatra, hogy még reggel előtt Brüsszelben lehessünk. Kilenc órakor állt be a gyorsvonat, vizet vett az őrháznál, az őr átlopott bennünket a pályatesten, s percekig járt velünk a sötétben. Aztán az egyik kocsi alatt kinyitott egy ajtót s egy másodikat is, s mindkettőnket bedugott egy-egy, a kocsi alváza között meghúzódó fülkébe. Ez a fülke akkora volt, mint egy koporsó, sötét és kietlenül magányos. Később megtudtuk, hogy az előkelő utasok kutyáit szokták ezeken a helyeken szállítani, csak mozdulatlanul kinyújtózva fértünk el a pléhfalak között. Az őr visszacsukta ránk az ajtókat, hamarosan fullasztóvá lett bent a levegő, éreztük, a vonat elindul, rázott bennünket, a kerekek ritmikus zakatolása süketített. Szittya két vagy három kocsi távolságra feküdt tőlem, s így egyedül volt hozzá elég időnk, hogy átgondoljuk életünket, fölébredjenek bennünk a gyerekkori misztikus emlékek és az esetleges lefogásoktól való félelem.

Máskor úgy volt, ha kritikus helyzetbe kerültem, az első pillanatok után kezdett megszokottá válni a helyzet, elszántan vagy nem hittem az elkövetkezendő veszedelmekben, vagy egyszerűen okoskodások nélkül átadtam magam sorsomnak. Most mintha fölbomlott volna bennem a rend. I. kötet 414Mennél tovább utaztunk, annál idegesebb lettem, de lehet, hogy már nem is a rendőrség megjelenésétől féltem. Lehet, ez már tisztára fizikai nyugtalanság volt, egészen a csontjaimig éreztem a fájást, hogy szabadon nem mozoghattam a fülkében. Eleinte csak gondolatban szenvedtem ezt a bepréseltséget, aztán mindenáron ki akartam nyújtani a kezemet, éreztem, belehalok, ha legalább négykézlábra nem emelkedhetem föl. És nem lehetett, semmit nem lehetett. Koporsóba vagyok zárva, félig holtan feküdtem, rángások és zakatolások ringattak… S mi lehet most Szittyával? Bennem vannak még egészséges, bekapcsolható fékek, de az ő szerkezete már régen szétesett, minden kicsiség valósággal meg tudja őt őrjíteni. Lehet, már ki is mászott a fülkéből, lecsúszott a vonat alá, átszaladtak rajta a kerekek, s rossz vérének a szaga már megfertőzte a nyáréjszaka levegőjét. – De hiszen be vagyunk zárva – mormogtam –, talán örökre bezártak bennünket – megpróbálkoztam az ajtóval, csak rám volt az hajtva, résnyire fölnyitottam. Friss levegő jött be a résen át, láttam a fölöttem száguldó csillagokat. Mintha elvesztettem volna a tudatomat, úgy éreztem, ég és föld között lebegek.

Néha állomást érintettünk, lámpások világítottak, kiabáló emberek futkostak a peronokon, aztán megint belevesztünk a véghetetlen sötétbe.

A korai szürkülettel érkeztünk be Brüsszelbe. Hason csúszva kimásztam a lyukból, sikerült átszöknöm a pályatesten, kint voltam az állomás előtt, az autók és bérkocsik között. Vártam. Hogy milyen állapotban lehettem, nem volt előttem tükör, nem nézhettem meg magam. De kegyetlenül fáradt voltam, rongyosnak éreztem a húsom és csontom. Még hosszú percekig vártam egyedül, aztán hátul, a klozetek mellől előkerült Szittya. Kalap nélkül, haja mocskosan az arcába lógott, általában nagyon mocskos volt, látszott rajta, hogy rosszul lett a koporsóban. És most a hajnali szürkületben, nagy kimerülésemben vettem észre, hogy nincs nála a hátizsákja. S hirtelen emlékeztem rá, hogy tegnap se volt nála, el se hoztuk magunkkal, mikor hajnalban kitoloncoltak Brüsszelből.

– Hol van a hátizsákod? – kérdeztem tőle első szavaimmal.

Megállt, tétován nézett rám, homlokáról elsimította a hajcsomókat.

– A hátizsák? A hátizsákom elvesztettem…

– A toloncházban hagytuk. Most, hogy ismét Brüsszelben vagyunk, ha akarod, visszamehetünk érte.

I. kötet 415

Szittya kegyetlenül felém köpött.

– Csirkefogó paraszt!

Mint rendesen, ha ő oktalanul feldühödött, kitört belőlem a nevetés. De nem szóltam semmit. Végeredményben is tudtam, ez csak egy pillanatnyi rossz hangulat nála, a következő percben megint összetalálkozunk. Persze hogy így lett.

– Miért állunk itt? – mondta. – Talán be akarod csukatni magad négy hónapra?

– Hova menjünk?

– Gyere!

Feltűnés nélkül belementünk a népesedő utcákba, elkerültük a piacteret, a városház épületét, és újra ott voltunk a házban, ahol a szőke orosz szónokolt. Bementünk a vendéglőbe. Szittya beszélt valamit a pincérekkel, fölvittek bennünket az irodaszobába, egy öreg nőtől két vasúti jegyet kaptunk a francia–belga határra.

Estére francia földön voltunk.

– Végre – mondtam. – Végre közeledünk Párizs felé, a francia föld nővel és virággal áldott. Amit eddig szenvedtünk, mindazért kárpótolnak bennünket Párizs megmutatkozó csodái. – Mindazt, amit eddig hallottam vagy olvastam Párizsról, most kivirágzott az agyvelőmben, megkergette a vérem, s úgy indultam el Szittya komor, sötét alakja mellett, mint a fiatal menyasszony, aki esküvőjére indul.

De minden dolognak két színe van, s nemhiába voltunk mi a fantasztikumok szerelmesei, nekünk minden dolog csak a visszáját mutatta meg. Azt hittem, Franciaország az ideális polgári szabadság és a klasszikus kultúra földje. De csak otromba soviniszta parasztokkal találkoztunk, akik mint idegeneket, megvetettek bennünket, szóba se akartak állni velünk, kiűztek a portájukról. Sötét, megpenészedett falakkal voltak ezek körülvéve, a lelkükben is átokkal fogadták azt, aki közéjük jött, s átkot mondtak arra, aki elment közülük. Csak a legnagyobb megaláztatások árán és a legnagyobb fáradsággal tudtunk annyi pénzt összekoldulni, hogy valamit falhassunk és valahol meghúzódhassunk éjszakára. Dohányunk nem volt, s napokon át nem találkoztunk össze egy szál gyufával.

I. kötet 416

Esténként a kocsmai szállásokon, ha szóba álltak velünk, senki se tudott egyebet, mint átkozódni a németek ellen, akik az utolsó háborúban legyőzték a franciákat, s a nagy hadisarcok miatt most állami monopólium van a dohányra és gyufára. Mi letagadtuk, hogy csak hírből is ismernénk a németeket, de tény volt, hogy alig tudtunk valamit franciául, és így kétségtelenül idegenek voltunk előttük. Ők pedig senkiről és semmiről nem tudtak a világon, ami kívül esett Franciaországon. Hiába mondtuk, hogy csehek vagy lengyelek vagyunk, ők azt mondták: „tehát németek”, szidtak és félretoltak bennünket. Voltak helyek, ahol még pénzért sem akartak adni semmit. A kocsma egyik sarkában örökmécses égett Krisztus feszülete alatt, és idejártak tűzért az asszonyok a konyhából és szörtyögő pipáikkal a kocsmázó parasztok. Mintha a középkorba hullottam volna vissza, valósággal dühöngött itt és pocsolyákká sűrűsödött a sovinizmus és a klerikalizmus. Erre nem jártak vándorok, erre nem kerültek el a világ hírei, s a nyomát se találtam sehol a nagy francia forradalom eredményeinek.

Későn este érkeztünk be az egyik faluba. Nem volt szálláspénzünk, könyörögve végigjártuk a házakat, mindenütt kiutasítottak bennünket. Szittyában született meg a mentőötlet.

– Gyerünk a bíróhoz – mondta. – Csukassuk be magunkat éjszakára, hiszen nagyon mindegy, hogy a büdös istállókban vagy a tetves börtönben háljon az ember.

Megkerestük a községházát, de tévedtünk abban, hogy itt egy talpalatnyi helyet is kapunk a börtönben.

– Pusztuljatok el a községből, gyalázatos német ördögök – meg se akarták hallgatni a könyörgésünket. – Nem azért építettük a börtönt, hogy kígyókat melengessünk benne.

Fáradtak voltunk, kétségbeesetten rimánkodtunk. Nem használt semmit.

Továbbindultunk, rohanva fogyasztottuk az országutat a legközelebbi falu felé. Későn volt már, szó se lehetett róla, hogy magánházakhoz bekopogjunk. Újból a börtönszállással próbálkoztunk.

Egy öreg csizmadiamester volt a községházi szolga, értelmes ember, nagy nehezen boldogultunk vele. Mégis megkönyörült rajtunk. Szidta a I. kötet 417németeket, ezek a káromkodások úgy jöttek ki valamennyiökből, mint valami öreg verkliből az elhasznált hangfoszlányok, de végül bennünket is meghallgatott, s hajlandó volt elhinni, hogy nem mi győztük le a hős francia nemzetet, és nem mi állítottuk fel a gyufa- és dohánymonopóliumot.

– Gyertek hát, gyertek, látom, ti is hozzánk hasonló szerencsétlen teremtések vagytok.

Kicsiny olajoslámpával ment előttünk, ősz kecskeszakálla ezüstlött az éjszakában, s valóban, ha még látni tudtak volna a szemeink, láthattuk volna, hogy összeroskadt palotákat s az emlékrongyok nagy batyuját cipeli a meggörbedt hátán.

A börtön sötét, eltetvesedett lyuk volt, fullasztó szagokkal tele. Legalább, ha egy deszkapriccs akadt volna, amire ledőlhetne az ember. Semmi, csak a nedves falak és az elgyűrt, elpiszkosodott szalmával behintett föld. A csizmadia lámpása, mint egy vérző szív, világított fölöttünk, aztán az is elmerült, becsukódott ránk az ajtó.

Nyár volt, és mi fáztunk, fogvacogtatóan fáztunk ebben a veremben.

– Nem élet ez, pajtáskám, amit mi élünk – nyöszörögte Szittya –, mivel is érdemeltük ki, hogy ilyen legutolsók legyünk a világon.

– Ne beszélj így, mert sírva fakadok – feleltem. – Vagy csakugyan német ördöggé változom, és felgyújtom ezt az egész fészket.

– Ne felejtsd el, itt monopólium van a gyufára!

– Akkor hát pusztítsa el őket az árvíz, valamennyiüket.

De még ehhez az olcsó, durva átkozódásokhoz se volt kedvünk. Mint két rendes kutya, egymáshoz bújtunk a szalmán, hogy kissé fölmelegedjünk, összefontuk a lábainkat, elhervadt fejünket keresztbe fektettük egymás nyakán.

Aludni jó. Az emberből kinőnek az angyalszárnyak, elfelejti, ami volt, és belát az égbe, ahova csak a szegényeknek van bemenetelük, s ahol az Úr jobbján ott ülnek a jók, és a balján ott ülnek a gonoszok.

Korán reggel bejött a csizmadia, és átvitt bennünket a saját lakására. Meleg kávészagot éreztünk, és nagy bizalmunk volt az asszonyhoz, aki kövéren forgott előttünk, s akitől reméltük, bennünket is megkínál ennivalóval.

I. kötet 418

Az öreg szerszámasztalkája körül ültünk, és nagy cserépedényekben csakugyan elénk került a feketekávé. Ki a fene gondolt azzal, hogy milyen íze van a löttynek. Nagy kortyokban leeregettük a torkunkon, és éreztük, hogy a melegség elönti a testünket.

– És hová mentek most, fiatalemberek? – kérdezte az asszony. – És miért csavarogtok így a világban, ha se pénzetek, se lovaitok nincsenek?

– Párizsba megyünk – mondtuk. – Már hét esztendeje gyalogolunk, hogy eljuthassunk a világ leghíresebb városába.

– Párizs, az szintén a gonoszok városa – dörmögte a csizmadia. – Vigyázzatok, hogy sose tévesszétek össze Franciaországot Párizzsal. Onnan sarjadt ki a forradalom, és ott ujjat húztak a pápával is.

– Ne hallgassatok az uramra. Őneki vannak ilyen furcsa bogarai, de öreg már szegény, megbocsáthatjátok neki. Én még tisztán emlékszem Párizsra és egy Igor nevű legényre, aki orosz fajta volt vagy micsoda, szép, vállig érő szőke hajat viselt, és egy napon beleölte magát miattam a Szajnába.

– Lárifári – morogta az öreg. – Ezt már hallottam sokszor, de semmiféle ilyen történetre nem emlékszem. Mért nem mondtad el azt nekem akkor, amikor elhoztalak abból a pokolból.

Még egy csöbör feketekávét kaptunk. Kutyát se érdekelte a két öreg lamentálása, azért mégis nagyon jóban voltunk velük, hálálkodtunk az asszonynak, mint a tulajdon kezes gyerekei.

Megáldott bennünket, amikor elmentünk.

S mi megígértük, hogy Párizsból küldünk neki egy képeslapot két összefont kézzel és egy turbékoló galambbal.

21

Párizs már ránk vetette árnyékát, nyolcvan kilométert meneteltünk egyhuzamban nappal és éjjel, leégett tarlókon és elnyűtt hidakon át, és látomásaink voltak, s idegen szagokat éreztünk, idegen hangokat hallottunk, idegen színeket láttunk. De lehet, hogy ez csak a túlfeszített meneteléstől, idegeink kimerüléséből lombosodott így föl. S mindent végigéltünk, és I. kötet 419túl voltunk a materiális szenvedéseken. Puszta tudata annak, hogy Párizs közelébe érkeztünk, fölgyújtott bennünket, és kiteljesítette bennünk az embert, aki eddig tétlenségre volt kárhoztatva. Már nem a mában, hanem a holnapban éltünk. S csak vittük magunkkal a testünket, mint egy fölösleges terhet.

Szittyát nagyon legyengítette a betegsége, és a mögöttünk hagyott nyolcvan kilométer több volt neki ezeréves kálváriajárásnál.

– Nem bírom – mondta –, nem bírom tovább – s keskeny szája széle fehér volt, s a szemei nem tudtak megakadni egy dolgon, s a háta meggörbült a leválthatatlan súlyok alatt. Két árok között mentünk az országúton, imbolygón, mint egy nádszálnyi hídon, s Szittyát egyszerre elöntötte valami görcsbe rángató idegroham. Elvágódott a földön, artikulátlan hangokon panaszkodott, s mintha haragudott volna rá a föld, megvonaglott alatta, hogy magasra földobódott az elfáradt, összetört test.

Én is fáradt voltam, csak a jó remények feszítették bennem az erőt, tehetetlenül néztem a vergődő embert. És egyedül voltunk, és mégis segítenem kellett rajta. Összekuszált feje nagy koppanásokkal esett le a földre, aztán felemelkedett, hogy újra visszazuhanjon. Nem tudtam okosabbat kitalálni, egész nehéz testemmel ráfeküdtem az ő görcsbe rángatódzó testére, s minden energiámat arra koncentráltam, hogy békességbe kényszerítsem az alattam fekvőt.

Nehezen nyugodott meg, de mégis nem ez volt az az óra, amelyik véglegesen kidobja őt az életből. Nemsokára megint mellettem járt, csöndesen és sötéten, mint az árnyék.

Már láttuk Párizst, és láttuk a megváltás kapuit, égbe szaladt tornyok mögött az ígéret földjét sejtettük, emlékeztem Zola hús és vér regényeire, és nemsokára ott leszünk a Szajna-parton, ahol Ady nyomdokaiba lépünk, ahol virágot vásárolt Guillaume Apollinaire, a kubista költő. S az összeroskadás pillanatai kísértettek, s csak vontattuk magunkat az utolsó akaratunkkal, s most hallottam, mint valami rossz gépnek a részei, csikorognak a térdeim. Bizonyosan ez volt eddig az én legnagyobb elfáradásom.

– Gyere – mondogatta Szittya. – Csak még egy negyedóra, csak még néhány percig tartsd magad, s akkor egyszerre minden rendbe jön.

I. kötet 420

Éreztem, megfogja a kezemet, vezet, mint az inaszakadtat és világtalant, s valóban nem láttam, hogy hol járunk, s a sötét házak rám feküdtek, s egyszerre elfelejtettem önmagam, és elfelejtettem a világot.

Egy padon tértem magamhoz. Meleg virsli és olajba sült krumpli volt a kezemben.

– Egyél, barátocskám, ez a kis meleg eledel talpra állít, hiszen nem vagy te még aggastyán. – Ott állt előttem Szittya, és duruzsolt melegen, mintha most benne lakott volna az apám és anyám egy személyben.

– Köszönöm – mondtam –, látod, mégis jó, hogy kitartottunk egymás mellett, előbb majdnem te, most meg majdnem én haltam meg.

– S meglátod, mégis érdemes volt mindazt végigcsinálni, amit végigcsináltunk. Az utak elmaradtak mögöttünk, itt vagyunk Párizsban, a szép nők és a kiteljesedett művészetek városában. Most fölmegyünk a magyar egyesületbe, s ha össze tudunk koldulni ott egy kis pénzt, éjfélkor már lefeküdhetsz valamelyik szép francia lány mellé, és holnap ebéd előtt osztrigát fogunk enni, s egyáltalában megláthatod, hogy aranyból és gyöngyházból van az élet.

Megettem a virslit s az olajban főtt krumplit, és fölmentünk a magyar egyletbe. Szittyát már ismerték itt, nem valami nagy szeretettel fogadták, de énhozzám jók voltak, és kérés nélkül pénzt gyűjtöttek a részemre. Az egylet tagjai mesteremberek voltak, legtöbbnyire szűcsök és szabók, jól kerestek, beszédjükbe belekeverték a francia szavakat, és sokan voltak közöttük ideális anarchisták. Nagy csoportokban ültek az asztalok körül, vitatkoztak az államhatalom kisajátításáról, a szabad szerelemről és sok olyan dologról, ami teljesen ismeretlen volt eddig előttem. Nem szóltam bele a vitába, nem osztottam a nézeteiket, de ahhoz még nem voltam elég erős, hogy részemre eredményt ígérő harcba kezdhettem volna velük. Nem visszavonuló, csak éppen nem támadó voltam. S persze hogy éjfélkor nem feküdtem le a beígért francia lány mellé. Még mindig a régi keréknyomokon voltunk, így az Asylba mentünk ki aludni. De itt nem kellett ragályos nyavalyáktól és férgektől irtóznunk. Fehér falak között, fehérre vetett ágyakban aludtunk, mint a hercegek. És majdnem addig aludhattunk, ameddig nekünk jólesett. Hajnalban mintegy mechanikus kényszerűségből felnyíltak a szemeim, ki akartam ugrani az ágyból, de I. kötet 421hogy észrevettem, körülöttem még mindenki alszik, csöndben visszaloptam magam a takaró alá.

Reggel nyolckor egy szolga jött be a szobába, és nikkelcsengővel fölcsengetett bennünket.

Talán eddigi egész életemben ilyen tiszta és megvidámító reggelem még nem volt. De miért, de miért tart nálam minden jó csak ilyen rövid ideig? Kétségtelenül a párizsi Asyl szebb és melegebb fészek volt az én eddigi összes otthonaimnál, de sajnos, csak egy éjszakára kapott benne szállást az ember. Látszott, a franciák az egészet csak jó hírterjesztőnek tartották fönn, minden megszorultnak menedéket adnak benne egy éjszakára, életébe belevésik a fehér ágyak emlékét, aztán becsukódnak előtte a kapuk, senki se törődik vele többé. A második éjszakát már a zsidó negyed menhelyében töltöttük, ismét a régi piszokban és nyomorúságban. De itt se a tipikus koldusok és megválthatatlan csavargók között. Az 1905-ös forradalom zsidó emigránsai gyűltek itt össze. Itt ismerkedtem meg a forradalom igazi fanatikusaival, a könyveket bújó csodavárókkal és a tett propagandistáival. S ha testben és lélekben megmart a menhely nyomorúsága, ezek a nyomorúságos szegény emberek, hogy érdemes legyen élnem, tűzzel és vörös virággal vetették be az agyvelőmet. Sötét kis fülkében nagy családok éltek együtt, dologtalanul, egészen beleveszve a jövő kifantáziálásába és végeszakadatlan vitáikba. Hogy a hatóságok figyelmét eltereljék magukról, mint foltozószabók voltak bejelentve, minden fülkében egy kis műhelyasztalka állott elszabdalt, összefércelt rongydarabokkal teli. Ez éppen elegendő volt arra, hogy a hatóság embereit félrevezethessék velük, s ők nyugodtan kibonthassák problémáikat, majszolhassák olajos heringjeiket, és naphosszat ihassák keserű teájukat. Nem átkozódtak ők és nem dühöngtek, mint az én eddigi elvtársaim. Látszott rajtuk, tragikus emlékekkel telítettek, voltak köztök, akiknek szárnyukat szegte a megbukott forradalom, ezek a búskomorságig magukba merültek, a reménytelenség vizein hajóztak, és az öngyilkosság árnyékai kísértettek körülöttük. Voltak, akiket így megverten is a magasba kényszerítettek emlékei. Nem reménytelenek, csak komolyak, minden lépésüket megfontoló taktikusok lettek az elbukott harc után. Egy Dávid nevű ember, akinek fél tucat gyereke és csak egy szeme volt, így beszélt:

I. kötet 422

– Hogy bennünket letörtek, az nem jelenti azt, hogy ők megerősödtek. Marx szerint a proletariátusnak történelmi hivatása van, szerintem pedig a cár már betöltötte történelmi hivatását. Az orosz paraszt, ha istenhívő is, nem embergyűlölő, és azért szereti az Istent, mert ő is hozzá hasonlóvá kíván lenni. Él benne a megtisztulás utáni vágy, s csak az a kérdés, ki tudja ezt a ma még misztikus vágyakozást a forradalom hajtóerejévé átváltani. Én anarchista vagyok, hiszem, hogy meg lehet csinálni a nagy emberi közösséget, de nem vagyok híve a tett propagandájának. A cár fölrobbantása még nem jelenti a társadalom morális és gazdasági átalakulását. A cár csak a feudális ideológia szimbolikus megszemélyesítője. Ha Miklóst megöljük, helyére jön Mihály, hiszen majdnem sértetlenül él még az eszme, amely az uralkodó törvényeket megfogalmazta és az uralkodó személyeket trónra emeli. A dolgokat alapjukban kell megváltoztatni. Nem elég a földalatti konspiratív munka, a tömegek ideológiai átépítése kell ahhoz, hogy a társadalom gazdasági és politikai formáját át lehessen építeni.

– De gondold meg, Dávid, hogy mit beszélsz. Te azt mondod, az embereket ideológiailag kell átformálni, de gondold meg, hogyan történhetne az meg a cárizmus alatt, ahol se szólási, se sajtószabadság nincsen. A te okoskodásod hasonló Tolsztoj gróf megszállottságához. Ő azt mondja – tisztuljatok meg, legyetek Istenhez hasonlóak, akkor a mi mai gonosz földünk átváltozik Isten országává. Ezt én meg is értem, hogy Tolsztoj gróf így prédikál a ganéjban élő parasztoknak. De hogy mondhatnánk ugyanazt mi is? Magasabbrendű emberek csak a magasabb társadalmi rendű formák között fejlődhetnek ki. Ha Moszkvában megmaradtak volna a munkástanácsok, azok megteremtették volna az emberi fejlődés alapjait. Új iskolákat nyitottak volna meg, és csökkentették volna a pálinkafogyasztást. Most, hogy megvertek bennünket, a paraszt előtt még jobban elzárják az iskolát, s a falukban és városokban még több lesz a pálinkafőző.

– Mit csináljunk tehát?

– Vagy hisszük azt, hogy a saját erőnkből és mindenáron átformáljuk a világot, vagy nincs egyéb tennivalónk, mint amire a kétségbeesett regényI. kötet 423írók tanítanak bennünket. Csapjuk falhoz a fejünket, hogy szétloccsanjon, mint valami éretlen tök.

– Ajvé – sóhajtottak kórusban –, ajvé. Ha rossz a világ, és meg se tudjuk javítani, akkor össze kell törni.

Németül beszéltek, ott ültem közöttük, és Dosztojevszkij ördöngöseire emlékeztem. Valami sötét, elsüllyedt világban éltek ezek az emberek, áttörhetetlennek látszó falakkal voltak bekerítve, és hallottam a fogaik csikorgását, és hittem, hogy egyszer mégiscsak keresztülrágják magukat a falakon. Velük tértem aludni, és velük ébredtem, alig értettem meg a zsargonjukat, és mégsem éreztem köztük és magam között semmi különbséget. Valami roppant alagút kezdetén álltam, távolról látszott egy gombostűfejnyi világosság, s ott ültem a kis szabóasztalka előtt, és mégis fölnyúltam, és mégis közeledtem a fénypont felé.

Néhány nap múlva egy Weisz nevű magyarral ismerkedtem meg. Ő is anarchistának vallotta magát, de inkább csak közönséges kalandor volt. Nem tartotta magára kötelezőnek a társadalmi formákat, tudott pénzt szerezni, és szeretett jól élni, mint egy úr. Szállodában lakott, és megígérte, nekünk is szerez szobát.

– Nincs pénzünk – mondtam. – Ennünk sincs mit, nem még hogy házbért fizessünk.

– Ez semmi. Látszik, hogy már titeket is megfertőztek a zsidók. Azok a majmok csak ülnek ott a menhelyen, mindennap elhatározzák, hogy öngyilkosok lesznek, s csak élnek tovább, mint a föld alá szorított patkányok, s kibírhatatlanok a heringszagtól. Az ember benne él ebben a világban, tehát alkalmazkodnia kell hozzá. Anarchista vagyok én is, és azt mondom: kétségtelenül rothadt ez a világ körülöttünk, kétségtelenül meg kell tehát mindent tennem, legalább a magam megmentésére. Anarchista vagyok, mert nem lehetek kapitalista. A kapitalisták törvényei nem pászolnak rám, tehát kívül helyezem magam ezeken a törvényeken. Évekig voltam nyomdász, koplaltam, és a menhelyeken aludtam, de mióta elhatároztam, hogy arisztokrata vagyok, azóta egész jól megélek a pillanatnyi pénzzavaraimból, jó családok bizalmas körében étkezem, és szállodában lakom.

Nem tudtam egészen megérteni, ki ez az ember, és mit akarhat velünk. I. kötet 424De mégis, hogy azt ígérte, elvisz bennünket a szállodába, ahol egy ideig hitelbe lakhatunk, vele mentünk. Nem a paradicsomkert volt ez a szálloda, egy öreg kocsmaház, a második emeleten két egymásba nyíló szobát béreltünk, utólagos fizetési feltételekkel. Ki tudta volna azt megmondani, hogy valaha is honnan fizetjük az első részletet, az azonban bizonyos, egy hónapra felszabadultunk legnehezebb gondjaink alól. És mégiscsak más volt itt élni, mint a menhelyen. Naponta ellátogattunk az oroszokhoz, de Szittya is és én is lassan, hetek múltán belekóstoltunk Párizsba, jártuk a múzeumokat, a privát kiállításokat, és írtunk, mintha valami áradás öntötte volna el a bensőnket.

Már költő voltam megválthatatlanul. Sűrűn jelentek meg verseim a Független Magyarországban, és sűrűn kaptam levelet Jolántól. Ezek a levelek minden szerelmi érzelgősség nélkül, informatív jellegűek voltak, dicsérte a dolgaimat, és én kértem, hogy helyezze el azokat. De ha azt kérdezte tőlem, mi a véleményem Párizsról, írjak neki valamit arról, amit láttam és hallottam, akkor együgyűen elnémultam. Már hetek óta jártam a széles boulevard-okon, s nem láttam egyebet öreg, kopott házaknál, már hetek óta laktam a múzeumokban, és semmi olyannal nem találkoztam, ami elragadtatást váltott volna ki belőlem, vagy megdöbbentett volna. Pedig nem voltam vak, és nem álltam érzéketlenül az új dolgokkal szemben. Észrevétlenül gazdagodtam a lelkemben, de ez a meggyarapodásom még nem érett meg a világ részére, még önmagamat sem ismertem eléggé, s még nem tudtam kimondani a kimondanivalómat. Amit magamba szedtem, az rétegekben lerakódott bennem, s csak alkalom kellett hozzá, hogy megoldódjon a nyelvem, s szemeimből meginduljanak a fényforrások.

– Nem tudom, miért, de én egyáltalában nem bírom úgy látni Párizst, mint ahogy Ady látja – írtam egy levelemben Jolánnak –, ő mindenen csodálkozik itt, és mindentől el van ragadtatva, én mindent csak egyszerűen tudomásul veszek. Lehet, hogy az én lelki szegénységem miatt van így, de én ezen nem tudok változtatni. A költők mindig olyan nagy elragadtatással írnak a dolgokról, én csak egyszerűen azt mondom: ez így van, az meg úgy van, s ezek a megállapítások engem teljesen kielégítenek. I. kötet 425Írd meg, hogy mit gondolsz, lehet-e költő egy olyan józan ember, mint én vagyok.

Lehet, hogy ez a levelem elkallódott, nem kaptam rá választ.

Ezekben a napokban ismerkedtem meg Dunajeccel, aki otthon néptanító, itt pedig bárhegedűs volt, és Zádoryval, Rodin fiatal és nagyképű növendékével. Mind a két ember kiélezetten művésztípus volt, kellemetlenül hatottak rám, és nagyon elidegenedtem tőlük.

– Este eljöhet velem vacsorázni, fiatalember – mondta az egyik nap Zádory. – Az igazi francia konyhát még úgysem ismeri.

Kereken visszautasítottam a meghívást, de Szittya, aki barátja volt a szobrásznak, mégiscsak magával csalt a vacsorához.

Nagyon előkelő étterembe ültünk be, középre, és éles lámpasor alá. Rosszul éreztem magam, feszélyezett a nagy kivilágítás, a frakkos pincérek, mint valami óriási fecskék, röpködtek el a szemeim előtt. Mindig rossz érzéssel voltam a szobrász iránt, s ez az érzésem most, hogy ő franciául beszélt a pincérrel és nevetgélt, és néha rám pillantott, szinte gyűlöletté fokozódott.

A pincér nagy tál tengeri kagylót hozott az asztalra.

– Osztriga – mondta a szobrász. – Bizonyára nagyon szereti!

Osztriga, erről már hallottam valamit, gondoltam, s milyen szörnyen nyálkás az egész. Lopva Szittyára néztem, legörbedt fejjel ült, de a feje búbján láttam, majd szétrobban az elfojtott nevetéstől. Ebben a pillanatban láttam meg, hogy a szomszéd asztalnál is osztrigát esznek, és citromot csavarnak rá.

– Van már egy éve is, hogy utoljára ettem – feleltem a szobrásznak. – De én csak citrommal szeretem.

A pincér föladta a citromot.

Éreztem, meggyulladnak a füleim, és karikát hánytak a szemeim. Fölemeltem egy kagylót, ráfacsartam a citromot, a számhoz emeltem, s az egészet egyszerre fölszippantottam. Mintha higany szaladt volna keresztül a testemen. Elvásult a fogam, azt hittem, szörnyű dolog történik velem ebben a pillanatban. De uram Isten, mi mindent ki nem bír az ember! A legnagyobb nyugalommal érte nyúltam a másik darabért, megcitromoztam és lenyeltem. Ránéztem a szobrászra, vártam, kérdezzen valaI. kötet 426mit. Nem kérdezett semmit. Ebben a pillanatban körülbelül huszonnégy méterrel ültem magasabban, mint ő. A zsidó menhelyi oroszok semmi esetre sem tudták volna elképzelni, hogy a cár különb vacsorát eszik, mint amit én most ettem.

Mint valami fölfújt duda kerültem ki az utcára. Csillagos volt az ég, győzelmeim kötélhágcsóján elindultam fölfelé. Nyerített, sírt és ugatott Párizs. Egy kis pontot láttam magam alatt, ledobtam rá az egyik rossz cipőmet, s nagy örömérzés fogott el, hogy ő, a nagy szobrász, a kiválasztott zseni magával tehetetlenül belehal sebeibe.

22

Erősen benn voltunk az őszben. Napok óta esett az eső, fázósan jártunk az öreg házfalak között, szinte kibírhatatlanul gyöngék és szomorúak voltunk. A szálloda tulajdonosának azt mondtuk, egy magyar cég hivatalnokai vagyunk, s így, hogy gyanút ne keltsünk magunk ellen, reggelenként korán el kellett mennünk hazulról. Eddig csak agyon tudtuk ütni a napokat, nagyobb bajok nélkül átcsavarogtuk az időt, de most kegyetlenül éreztük megint szegénységünket és tanyátlanságunkat. Eljártunk az oroszokhoz teázni, múzeumokba melegedni. De mindezt, mint egy ránk rótt kötelezettséget kellett elvégeznünk, s így az egész csakhamar terhessé, unalmassá vált a részünkre. Az oroszok egy lépéssel se jutottak tovább, szakadatlanul keverték az ő szólamaikat, s hiába, hogy mi is forradalmároknak éreztük magunkat, nem voltunk képesek könyörtelen dogmáik és hangos frázisaik között megmaradni. Kétségtelenül sokat tanultam a vitáikból, de nem lettem inkább anarchista, az ő útjuk engem a marxi szocializmushoz vezetett vissza. Otthon a Szentkirályi utcai anarchisták nagy szavai még megfogtak, tetszettek a nagy gesztusok, itt azonban kritikus tudattal álltam szemben mindennel. Nem lelkesedtem, hanem tanultam. S mennél jobban tisztáztam magamban a gondolataimat, annál távolabb kerültem ezektől az emberektől, a romantika fennsíkjáról annál inkább a tömegmozgalmak síkjára kerültem.

– Mindaz, amit ti beszéltek, hatásos görögtűz lehet a regényhősök száI. kötet 427jában – mondtam –, de nagyon kevés értékük van a reális életben. A megszervezett kapitalista osztállyal megszervezett munkásosztályt kell szembeállítani.

Mint a gyerekek a folyó vizében, úgy lubickoltunk a végtelen viták folyamában, szempontjainkat nem tudtuk elfogadtatni egymással, s egyikünk se került ki győztesen a szócsatákból.

Ezek az összejövetelek egyre inkább csak a meleg teát jelentették az én részemre, s aztán elkeseredett vagy a magam igazától föllelkesedett hangulatban hagytam ott őket.

Szittya jobban az ő emberük volt, pörlekedett velem, az egyéni merényleteket dicsőítette. De vele már csak fölényesen s minden belső izgalom nélkül beszélgettem. Őt már elég jól ismertem ahhoz, hogy ne vegyem túl komolyan. Láttam, hogyan mondott le a Krisztus-képek történelmi megírásáról, hogyan áldozta föl a chilei prédikátor szerepét egy párizsi csavargó újabb fantazmagóriáiért. Most Alaszkába készült aranyásónak, egész nap szervezett, útitársakat keresett, s elhatározta, ha elegendő pénze lesz hozzá, visszatér Párizsba, egy egész expedíciót indít el Oroszországba a cár meggyilkolására. De én már tudtam, hogy mindez nem ér többet egy fületlen nadrággombnál. Kószáltunk az utcákon, és alig szóltam valamit, vártam, hogy túlérjen ezeken az őrült szónoklatokon, és bemenjünk valamelyik múzeumba.

De íme, ezeken a helyeken sem éreztem magam otthon. Szittya magyarázott a képek előtt, néha egészen átszellemült a lelkesedéstől, s én itt sem voltam vele egy nézeten. Ami neki tetszett, az nekem legtöbbnyire nem tetszett. Az impresszionisták képeit felületesnek találtam, a görög szobrok hidegek voltak, mintha jégből lettek volna öntve. Ott álltam a híres Milói Vénusz termében, körül-körüljártam a hatalmas szobrot, és nem találtam rajta semmit, ami lenyűgözött vagy csodálatba ejtett volna.

– Mondd meg hát, mi ezen a szobron, ami világhírűvé tette, amit úgy megcsodálnak az emberek, amiről köteteket tudnak írni a kritikusok?

– Nézd meg a has finom kidolgozását – mondta Szittya nagy műértő gesztusokkal –, a vállakat és a nyakat. Az asszony legnagyobb szépségei vannak itt megörökítve.

Néztem, néztem, s mivel semmit nem láttam abból, amit Szittya monI. kötet 428dott, lehet, hogy nagyon bután, de mindenesetre magamkielégítő határozottsággal feleltem:

– Az ennek a szobornak a legnagyobb hibája, hogy úgy néz ki, mintha asszony volna, és mégse asszony, csak egy eltöredezett kődarab.

Szittya cinikusan vigyorgott rám.

– És te akarsz művész lenni?! Te kiszikkadt agyvelejű paraszt.

– Ha nem vagyok művész, akkor mért dicsérted a verseimet? Azt szoktad mondani, valami kemény, szokatlan erő van az írásaimban. Én most azt mondom, ez a szokatlan erő az, ami a kritikákat is mondatja velem. Ha kiszikkadt agyvelejű lennék, akkor Giotto, Cimabue képeit se tartanám művészetnek. De igenis azt mondom, hogy az ő művészetük rendkívülien nagy művészet. Az ő figuráik egyáltalában nem úgy néznek ki, mint a legszebb emberi alakok, az ő festményeik alig hasonlítanak az élet valamely egyéb reális dolgához, és mégis a legszebb képek, amiket eddig láttam.

Szittya súlyos és támadó érvekkel harcolt ellenem, és bennem még éltek a bizonytalanságok. A szavak, amiket most kidobtam magamból, nem a megérett gondolataim voltak, csak úgy visszatarthatatlanul kibuggyantak belőlem. Nem tudtam módszeresen vitatkozni, nem voltak megtisztított fogalmaim, hiszen olyan keveset láttam még az életből.

A teremben emberek üldögéltek, idegen nyelvű bedekkeres emberek, akik messze földről vándoroltak ide a Milói Vénusz szobrához, és suttogtak, és forgatták a szemeiket, akár valami égi kinyilatkoztatás előtt. Pillanatokra irigyeltem őket, és pillanatokra kételkedtem önmagamban.

S aztán ők elmentek, és én kiegyensúlyoztam magamban az érzéseket és gondolatokat.

Már nagyon rosszul állt a helyzetünk a szállodásnál, mikor végre sikerült némi pénzt szerezni, és nagy büszkén lefizettük egyhónapi házbérünket.

– Most, hogy ezt a hónapot kifizettétek – mondta Weisz barátunk –, legalább két hónapig lakhattok nála hitelben megint.

Ő már hónapok óta egy sout se fizetett, ez a példa bizalmat öntött belénk, még jobban belefészkeltük magunkat a két hideg, de mégiscsak falakkal körülvett szobába.

I. kötet 429

– Kályha van itt benn – mondta Szittya –, de a tüzelőanyag problémáját is meg kellene valahogy oldanunk.

– Arról szó se lehet, hogy erre is pénzt tudjunk szerezni – feleltem. – Esténként, ha eljövünk a csarnok előtt, hozhatnánk magunkkal forgácsot és szalmát, amit ott az árukról lefejtenek.

És ezzel egy időre meg is oldottuk a tüzelés problémáját. Állandóan éjfél után jártunk haza, az árusok ilyenkor már dolgoztak a csarnokok körül, ott lődörögtünk közöttük, s kabátunk alatt teleszedtük magunkat tüzelőanyaggal. De ez a munka is csakhamar fárasztóvá és kényelmetlenné vált részünkre. Mostanában, hogy az első hónapi házbérünket lefizettük, már nem jártunk el korán reggel hazulról, délig is a meleg takarók alatt lustálkodtunk, s a szállodásnak azt mondtuk, egyelőre nem kell bejárnunk az üzembe, mert nagy anyagtorlódás miatt szünetel az. S az egyik délben, mikor dideregve éppen azon tanakodtunk, mosakodjunk-e meg ebben a hidegben vagy ne, megláttuk a szobákban fölállított szekrényeket, éjjeliszekrényeket és egyéb bútordarabokat.

– Látod csak, milyen bolond az ember – mondtam Szittyának. – Mi szalmát és forgácsot lopkodunk a csarnokból, hogy kissé fölmelegítsük a szobákat.

– És?

– Itt vannak ezek a vacak bútorok, ezeknek a hátát és fenekét egész szépen feltüzelhetjük.

– Nem értem.

– Bízd csak rám. Én mesterember voltam, úgy megkopasztom ezt a cókmókot, hogy menten meghal a gazdájuk, ha egyszer találkozik velük.

Kár lett volna efölött tovább is vitatkoznunk. Benyúltam a nagyszekrénybe, kiszedtem belőle a ruhaakasztó fogast, az egészet kicsit félrehúztuk a faltól, és kiemeltem belőle az egyik hátsó deszkafalat is. Késsel fölhasogattuk, s egész nap otthon maradtunk a meleg szobában. Ezentúl nem volt többé gondunk a fűtőanyagra, élveztük a nagyszerű meleget, és visszazökkentünk produktív életünkbe. Szittya nem tudta összeszervezni az alaszkai expedíciót, hogy mégse kelljen egészen lemondania a tervről, elhatározta, regényt fog írni, s legalább ebben a formában éli ki kalandos vágyait. Én bő tarisznyából öntöttem a verseket. Mint rendesen, ezeket I. kötet 430is hazaküldtem, de csak nagy ritkán érkezett levél Jolántól. Nem tudtam megérteni, mi ennek az oka, és fájt volna, ha most ez az asszony elpártolt volna tőlem. Egy napon aztán megvilágosodtak a titkok.

Hosszú levelet kaptam, valami fölényeskedő, gúnyos modorban volt írva az egész, s ez állt a végén: „Különben értesítlek, hogy Hegedűs Mária másállapotban van, és azt híreszteli, hogy te vagy jövendő gyermekének az apja. Nem tudom, igaz-e ez, és hogy te mit szólsz hozzá, de mindenesetre gratulálok az ügyhöz. Kérlek, írj neki, és rendezd vele a dolgot. Ha nem akarsz, nekem ne írj erről a dologról. Üdvözöllek, mint jövendőbeli családapát, Jolán.”

Az első pillanatban nagyon megdöbbentett ez a hír. Mi, hogy én családapa leszek? Azt már rég elhatároztam magamban, hogy sose fogok megnősülni, sose lesznek gyerekeim. Kegyetlenül rám tornyosultak a felhők. Kiszámítottam, mennyi ideje vagyok el hazulról, és egyáltalában közöm lehet-e ehhez a dologhoz. A számítás azt eredményezte, hogy igen, nincs kizárva, hogy én vagyok a gyerek apja. De mégis micsoda butaság ez az egész. Akkor már olvastam valamit Strindbergtől, most átvettem a kétségeit. Hogy Hegedűs Mária lesz annak a gyereknek az anyja, akit megszül, az bizonyos, de nincs kizárva, hogy az az utálatos, ravasz Gödrös az apja. Igaz, hogy ő csak mindig aludni járt velem oda… azért mégis csinálhatott volna valamit az én tudtomon kívül. De hát föltételezhető az, hogy engem be tudott volna csapni?! Válaszolnom kellett. Vagy azt fogadom el, hogy Gödrös lóvá tett, vagy azt, hogy én vagyok valóban a gyerek apja. Az utóbbit fogadtam el igazságnak. S ebben az értelemben válaszoltam Jolánnak.

„Már régen vártam ezt a hírt – írtam. – S nagyon boldog vagyok annak a tudatától, hogy lesz egy utódom az életben. Úgy érzem, hogy egészséges fa vagyok, amely most hajtja ki virágait.” Tudtam, hogy ez egy buta frázis, csúnya hazugság, de gondoltam, hátha elhiszi az asszony. Inkább vállaltam a bizonytalan apaságot, mint hogy ő fölényeskedhessen fölöttem.

De azért súlyos nyomokat hagyott bennem ez a hír, és eltérített az úttól, amin napokkal azelőtt megindultam. A versírás helyett a meddő töprengések töltötték ki az időmet, és elhanyagoltam az oroszokat és elI. kötet 431hanyagoltam a múzeumokat. Hetenként egyszer kimentem a szocialistákhoz a heti segélyemért, különben otthon üldögéltem, részletekben tűzre raktam a szállodás bútorait, és marakodtam a gőzerővel firkáló Szittyával. És ellomposodtam, és mindent elhanyagoltam. Most kezdtem volna csak kinyitni szemeimet Párizsra, most láttam csak meg a régi házak szépségeit, most hangolódtam csak hozzá a párizsi lányok különleges figurájához, és egyszerre lezuhantam a legfeneketlenebb mélységekbe.

– Szeretnék már hazamenni – mondtam Szittyának. – Unom már ezt a várost, lehet, hogy Ady valóban szépnek találta, hiszen ő úr volt, és mindig mámoros volt, de amint te mondod, én csak egy faragatlan paraszt vagyok, és nem találok itt semmit, ami engem kielégítene.

Nem nagyon tartóztatott. – Menj – mondta –, de én még ittmaradok, megírom ezt a könyvemet, és minden nyelvre lefordíttatom.

Megkezdtem a kálváriajárást a magyar követségre. Hallottam, hogy ott lehet ingyen hazautazáshoz jegyet kapni. Ahhoz, hogy gyalog induljak el, nem lett volna erőm. Nehezen mentek a dolgok. Eleinte szóba se akartak velem állni, de aztán, hogy nem tágítottam, siránkozásaim és követelődzéseim kissé megpuhították őket. Elláttak jótanácsokkal, de hallani sem akartak az ingyenjegyről.

– De én már nem akarok tovább itt maradni, se éhezni nem akarok itt tovább, se dolgozni nem akarok itt. Ha nem adnak jegyet, akkor lefekszem itt a követségi kapu küszöbén, s csak a hullaszállítók visznek el innen.

– Ne szemtelenkedjen, fiatalember, gondolta volna meg előbb a dolgot, és maradt volna otthon, az anyja szoknyája mellett.

A csavargótársaim már kioktattak rá, hogyan kell itt erőszakoskodni. Kétségbeesetten ordítottam:

– Én magyar állampolgár vagyok, haza akarok menni. A magyar követség azért van itt, hogy segítsen rajtunk, szegény magyarokon. Vagy hazavisznek engem, vagy itt halok meg a küszöbön.

– Haljon meg! – Fölényesen elintéztek, és kituszkoltak a szobából.

Elhatároztam, hogy csakugyan lefekszem a küszöbre. Eszembe se volt ugyan komolyan meghalni, de biztos voltam benne, hogy evvel az eszközzel eredményhez jutok. Mikor délután a követségi alkalmazottak elI. kötet 432mentek az irodából, ott láttak a lépcsőkön heverni, el akartak menni mellettem, de én bolondul kiabáltam, „adjanak jegyet, hogy hazautazhassam”. Nem vették egészen komolyan, nevetve viccelődve elmentek mellettem. Hogy besötétedett, csontig átázva hazaszaladtam, de reggel már a hivatalos óra előtt megint ott hevertem a lépcsőn. Láttam, a hivatalba érkező emberek kicsit megdöbbentek tőlem.

– Adjanak jegyet, hogy hazautazhassak – mondtam sokszor egymás után. – Adjanak jegyet, hogy hazautazhassak.

Nemsokára kijött értem a szolga, behívott az irodába, tudtomra adták, hogy készen van részemre a jegy, és estére egy szolga kijön velem az állomásra.

– De nem mulaszthatjuk el megjegyezni még egyszer, hogy az ilyen emberek eleven szégyenfoltjai hazánknak. Csak gyalázatot és szégyent hoznak a nemzetre, s ha még egyszer a szemünk elé kerül, akkor irgalmatlanul lecsukatjuk.

– Köszönöm szépen – feleltem –, ha talán a szolgának más dolga van, nem muszáj kijönni velem az állomásra. Tessék ideadni a pénzt, majd én megváltom a jegyet.

– Ezzel az ócska fogással már elkésett, barátom! Adjuk oda a pénzt, hogy valami jó kompániában elihassa, és egy hét múlva újra jelentkezhessen. Vegye tudomásul, ha este hatra nem lesz kint az állomáson, egyszer és mindenkorra levettük magáról a kezünket.

Elköszöntem, és este kint voltam az állomáson.

Eleinte úgy gondoltam, Szittyának nem szólok semmit az elutazásomról, de aztán eszembe jutottak a tönkretett bútorok, nagy lelkiismeretlenség lett volna őt otthagyni a szállodás karmai között. Már majdnem kéthónapi házbérrel tartoztunk, s ráadásul, ha még a tönkretett bútorait is meglátta volna a szállodás, a csontjait is összetörte volna Szittyának. A szekrényeknek már se hátuk, se fenekük nem volt. Már csak jó erősen meg kellett volna fújni ezeket a vázakat, és összedőltek volna. Az ágyakból is kiszedtünk minden második deszkát, és már alig lehetett feküdni bennük. Mi lesz, ha a gazda mindezt észreveszi?

Szittya az első pillanatokban elvadultan nekem támadt, aztán megnyugodott, s hogy a bútorokról kezdtünk beszélni, valami gonosz kölyökI. kötet 433kedvvel nevetgéltünk a gazda majdani kétségbeesése fölött. – Kegyetlenül le vagyok rongyolódva – mondtam Szittyának –, se felső-, se alsóruhám, ha lehajlok, kilátszik a mezítelen húsom.

– Várj meg – ajánlkozott Szittya. – Átszaladok az oroszokhoz, és talán tudok tőlük valami nadrágot szerezni.

Lihegve szaladt vissza egy ócska holmival. Fölhúztam, s mivel a két nadrág nem volt egyformán rongyos, egymást foltozva szépen betakartak.

Szittya összecsomagolta irkafirkáit, és nagyon barátságos hangulatban kijött velem az állomásra. Megtaláltuk a követség szolgáját, de még itt sem adta át a jegyet, azt mondta, hogy egy állomásig ő is velem utazik.

– Szervusz – mondta Szittya a búcsúzásnál. – Iparkodj, barátocskám, tanulj sokat, és lehet, hogy mégiscsak lesz belőled művész. Mindig nagyon imponáltál nekem, hogy olyan kemény, akaratos ember vagy. Istenem, ha én is úgy el tudnám magamat szánni valami érdemes dologra. – Két kézzel szorongatta a kezemet, és láttam, ennek a vén, szeszélyes gyereknek könnyesek most a szemei.

– Szervusz, barátocskám – mondtam én is. – Ha egyszer Pestre jössz, látogass meg, ha nekem akkor már jól megy a dolgom, veszek neked bádognadrágot, hogy ki ne rojtolódjanak a lábszáraid, és olyan cipőt csináltatok neked, aminek a kérgeit egész napi járással sem tudod elcsámpásítani.

Fölültem a vonatra, a kerekek belezakatoltak az idegeimbe, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy elmarad mögöttem Párizs, ahová én éhen és szomjan elzarándokoltam, amiről gyönyörű verseket olvastam, gyönyörű legendákat hallottam, s amiből, íme, nem láttam semmit.

Ha most számadást csináltam volna, meg kellene kérdeznem magamtól: – Érdemes volt mindez? Mi végre is vagyok én a világon? Mi hajt engem, mért nem maradtam meg földtúró parasztnak, vagy mért nem maradtam meg türelmes, igavonó baromnak a gyárakban, mint az én apáim és testvéreim.

Pest. Pest.

Egyedül voltam, a mozdony szikrái elszálltak az ablakom előtt, elvarázsolt kocsiban utaztam a tengerek fenekén.

I. kötet 434
Negyedik könyv
Vergődés
I. kötet 435 I. kötet 436
1

Vágyak és nyugtalanságok lobogtak bennem, mikor elindultam. – Pest – mondtam magamnak. – Ó, Pest! – S ekkor egy különös városra gondoltam, olyan kíváncsisággal és szeretettel, ahogyan gyerekkori emlékeiből egy távoli rokonra gondol az ember. Egy rokonra, nagy bajuszú, kigombolt mellű férfira, aki jó volt hozzánk, hatalmas karjaiba emelt, kedves szavakat mondott, és megóvott bennünket a széltől és hidegtől. Így gondoltam Pestre, amelynek a felizgatott fantáziákban tükröződő palotái, emberekkel zsúfolt utcái és keveredő, vidám élete van. Így indultam neki.

De micsoda ajándék volt az a jegy, amit a párizsi követségen hosszú jajongások után kiutalványoztak részemre? A vonat száguldott velem, mintha repülne, és nem gondolhattam rá, hogy az egyik állomáson kiemelnek ebből a kényelmes fészekből, s áttesznek egy sokkal lassúbb járatú vonatba, később pedig egy közönséges tehervonat elpiszkosodott kocsijába. Ez Németországban történt.

Különös utasokkal találkoztam itt össze, valamennyien kallódó értékek lehettünk hazánk számláján, reménytelenül s nyöszörögve, mint az állatok zsúfolódtunk össze a kocsiban. Kényelmesen, nagy kerülőkkel járt velünk a vonat. A vagon falán valamelyik fékezőnek vagy kalauznak a lámpása pislogott, nehéz olajszagot teregetett el fölöttünk, s kicsiny, vörös lángjával mintegy bevérezte az egész területet. Voltak közöttünk németek, olaszok, orosz-lengyelek, hollandusok, akik tengeri utakról beszéltek egymás között, és voltak keresztények és zsidók és mindenfajta lélek halomra dobáltan, mint valami ócska ládában az ócska hulladék. Nappal összevissza beszélgettünk, éjszaka egymásra borultan szunyókáltunk, s görbe orrán át egy öreg zsidó trombitált fölöttünk órákon át kitartással, akárha csak aranysófárral zajongana az ébredő hajnal felé. Ó, micsoda jegy lehetett az, amivel Párizsban megajándékoztak engem, s micsoda büntetéseket zsúfoltak bele ebbe az ajándékba?

I. kötet 437

Három napig tartott az út, és rossz gondolatokat és sebhelyeket hagyott bennem ez az utazás.

Egyedül érkeztem meg a magyar határra, aztán később, valamelyik kis városka állomásán egy női útitársat tuszkoltak föl hozzám a vagonba. Csatakos, rossz képű némber volt, sárga fogakkal s kirepedezett szájszélekkel. Kopott táskájából elszáradt diós kalácsot s elaszott gyümölcsöket szedett elő.

– Harapjon az úr is! – mondta. – Valamikor benne felejtettem a táskámban, most éppen jó lesz kettőnknek. Higgye el, fiatalúr, valamikor jobb időket is éltem. – A nyitott táskát odanyújtotta elém, mint valami gonosz, láthatatlan kísértetek, úgy jöttek elő belőle a megavasodott szagok.

Oda se tekintettem a beszélőre. Egész közel ültem a vagon falához, a vastag, durva deszkákat bámultam. Mindenféle trágár, különös írásokkal volt telefirkálva. A nő nevetett, s ezek a hangok úgy érkeztek el hozzám, mintha a zakatoló vonatkerekek közül csikorognának föl, s aztán átfúrták a deszkákat, s mint hosszú, vörös testű giliszták tekerőztek felém.

– Egyél, kisöcsém! Aki így néz ki s ebben a vagonban utazik, az már a lelki üdvösségéről is lemondhat. Az ilyeneket, mint mi vagyunk, semmi különösebb nem érhet már sem ezen, sem a másvilágon.

Éhes voltam, törtem magamnak a kalácsból, és beleharaptam az almába, amiben puha, nagy foltok barnállottak.

– Honnan? – kérdeztem. – Pestre?

– Oda. Egy rokonom temetésére utaztam le vidékre, úgy gondoltam, hogy ott is fogok maradni, de nem tetszettem a rendőrségnek, s most visszaszállítanak, mint valami fölösleges holmit. Te honnan repülsz errefelé?

– Párizsból!

Rám nézett, mintha nem akarta volna elhinni, amit mondtam. Erősen és áthatóan tudott nézni. Elcsavartam róla a szemeimet, szinte fájt a tekintete.

– Igen – mondtam még egyszer, kihívóan –, Párizsból. Mi van ezen olyan csodálatos?! Az ember jön-megy a világban, és megnézi ezt is, azt is, belekóstol ebbe is, abba is. Most rothadt almát eszek, de Párizsban osztrigát is ettem.

I. kötet 438

– Párizs. Hallottam már róla én is sokat. Szép ország lehet, nagy ország. Milyen más a ti életetek. Egy férfi, ha még olyan taknyos is, csak nyakába veszi a világot, aztán máma itt van, holnap ott van. Pfuj, leköpni valók vagytok valamennyien.

Hangosan elnevettem magam. Jólesett, hogy ez a lehasznált lélek így ellenem fordul. Valami kemény páncél volt már rajtam, nem üthettek meg a szavai. Vastag, megbarnult héja volt a kalácsnak, hallhatóan, ritmikusan ropogtattam a fogaim között. Kihívás volt a viselkedésemben, szerettem volna még jobban fölingerelni az útitársamat, de lehet, neki is volt annyi esze, mint nekem. Már ő is nyugodt ábrázatot mutatott, evett, és vigyázott a fogaira, nem vágta bele őket úgy a ropogós kalácsba, mint ahogyan én tettem. Két kézzel, az összegörbített ujjai között szétmorzsolta, s így marokkal dobta be a szájába, mint valami sötét, feneketlen verembe.

Pestig együtt döcögött velünk a vonat. Sok butaságot fecsegtünk, és ingerkedtünk egymással, akárcsak két láncra kötött, kiéhezett komondor.

A mozdony fütyült, bedohogott a füstös üvegbura alá, de a mi kocsink, ami a sor végén volt, kint maradt a szabad ég alatt. Nem voltunk rabok, nem lakatolták ránk az ajtót, odaléptem, és lendülettel oldalt csaptam. Lépcső nem volt alattunk, hiszen ezekbe a kocsikba hídlással szokták föl- és levezetni az állatokat. Leugrottam, útitársam utánam dobta a batyumat.

– No, most segíts, hogy én is földet érhessek – mondta, s a szája kaján nevetéssel egész a füléig húzódott. – Segíts a hölgynek, megérdemli szegényke.

Ott guggolt előttem a magas ajtónyílásban, szoknyája fölhúzódott, vékony lábszárain harmonikásan összeráncosodtak a harisnyák. Két karomat előrenyújtottam, karmaival beléjük kapaszkodott. Nyekkenve zuhant le mellém nehéz súlyával.

Nem akartam együtt belépni vele az emberek közé. Siettem, de hallottam mellettem a szuszogását és a kopogó, csámpás lépteit. A csarnok tele volt emberekkel, mint a kígyó fúrtam magam előbbre, és egyedül jutottam ki a térre. Fáradt és piszkos voltam. Miért is féltem attól, hogy valami ismerősöm meglásson azzal a társammal, akivel együtt utaztam a vonatban? Ki tudná, a gőg vagy a gyávaság érzése volt-e bennem? Lehet, hogy I. kötet 439az utóbbi. Mi okom lehetne ahhoz, hogy lenézzem a másikat, hiszen kétségtelen, hogy jobban hasonlított ő hozzám, mint a többi emberekhez. De jobb, ha így egyedül el tudok osonni a sokadalomban. Kettesben beleakadhatnánk az emberek szemeibe, megbámulnának, akár a csodabogarakat, és lenéznének bennünket, mint a számkivetetteket. Úgy éreztem, egyedül erősebb és bátrabb vagyok, mint kettesben.

Nem találkoztam ismerőssel.

Villamosok csilingeltek a téren, konflisok döcögtek, autók tülköltek és visítottak, mint a megriadt csorda. Semmi sem változott azóta, hogy el voltam a várostól. És semmit sem felejtettem el. Ismerem a házakat, az árusokat a kapualjakban, a váltóállító embereket a vasrudakkal a lelógó karjaikban. Szerettem volna fölkapaszkodni a villamoskocsikra, de egy fillérem se volt. Neki hát gyalog. A batyum ferdére húzta egyik vállam, a hajam kócosan kilógott a kalap alól, arcom szőrös volt és piszkos, mintha zománc lenne rajta. Éreztem, ha most valami grimaszt vágnék, talán meg is repedne a bőröm. Napos délután volt, a falak tövében iparkodtam előre. Anyámék már elköltöztek a régi lakásból; ismeretlen utcákban csatangoltam.

Milyen kevés itt az ember, és milyen csönd van. Onnan kintről egészen másképp emlékeztem a városra. Párizs nagy, zegzugos terület, tele házakkal, emberekkel, élettel. Most úgy éreztem, Pest Párizs egyik utcájában is elférne. Kicsiny, piszkos, gyarlón cicomás tákolmány. Egy gyerekkori kép jutott az eszembe. Láttam egyszer, hogy a Kollegner fűszeres fia kis építőkockákkal játszott, házakat, templomokat, egy egész várost épített föl belőlük. Erre a játékvárosra emlékeztem, s mintha megerősödtem, fölényesen elteltem volna ettől az emléktől. Régen, hazulról úgy vágyódtam Pestre, mint valami világcsodába, s most, Párizs után, megtörpült, összezsugorodott előttem. Valószínűleg kitágultak a szemeim, eddig csak nézni, s most már látni is tudok velük.

A Hétházban laktunk. Az otromba, sárga épület majdnem idegenül állt előttem. Talán ezer ablaka is van ennek az épületnek, az ablakok mögött kicsiny, sötét szobácskák, ahol sötét, szegény emberek élnek. Párizsban hideg, komisz lyukban laktam, de mégis most úgy emlékeztem vissza, hogy szálloda volt az és két szoba. Csigalépcsőkön kellett fölmenni, I. kötet 440s egy nagy ablakra is emlékeztem a tetőn, amin át a csillagos égre lehetett föllátni.

No mindegy – gondoltam, és nekivágtam a lépcsőknek. Kijártak és piszkosak. Föl a harmadik emeletre. Útközben beláttam az egyik konyha nyitott ajtaján: ingujjra vetkőzött ember állt az asztalnál, és citerán játszott. Vidám ligeti dalt pengetett a drótokon, a hangok cincogón és nyávogón kiszöktek a lakásból, és ott röpködtek az udvar levegőjében, mint a széllel kergetett színes papírszalagocskák. Vagy talán nem is papírszalagok voltak. Párizsban a boulevard-on állt egy halkereskedés, és annak az üvegteknőjében sárga, kék, vörös és aranyozott villamoshalacskák úszkáltak. Lehet, hogy a citera hangjai nem is papírszalagok, hanem villamoshalacskák, ideúsztak Párizsból, s most élnek és ragyognak ebben a homályos udvarban. Az ember valószínűleg semmit sem tudott a csodáról, pengette tovább a húrokat, s a nehéz, izzadt kezeit meg-megtörülgette a nadrágszárában.

A kulcsot megtaláltam az ajtó sarkába dugottan. Ez már így szokás nálunk emberemlékezet óta. Nem a tolvajoktól félünk, de minden valamirevaló háziasszonynak megvan a maga rendje. Gyerekesen izgatott voltam. Mikor az ajtóhoz értem, szívemet a torkomban éreztem dobogni, most mindjárt ott fogok állni az anyám és testvéreim előtt. Milyen különös és értelmetlen mindez. Megnyugodtam, hogy az ajtót zárva találtam.

Rend és tisztaság van a konyhában. Semmi új, semmi gyarapodás azóta, hogy elmentem. De végre az egy lyuk után, ahol az egerekkel és svábokkal laktunk együtt, külön van a konyha és külön a szoba, két ablakkal. Igen, így már eléldegélhet az ember! Az öreg, nagy dívány ott hevert a konyhában, a belső sarokban, a sötétben. Nem értettem. Miért van ez a konyhában? Miért? És ki alszik rajta? Ez az én fészkem volt. Milyen elszántan törte a csontjaimat, és a rugói között citeráztak az egerek. A szobában két ágy, s az egyik végében még egy fapriccs. Az ablakokon függönyök. Megismertem, a szemfedélgyárból kerültek elő, csillogó flitterek vannak beleszőve. Szépek, de mégis, mintha kicsit temető- vagy kápolnaszaguk lenne. És elhomályosítja a szobát, érzem, hogy mégsem így kellene ennek lenni. De meg vagyok nyugodva. Nem vágyódom vissza Párizsba, a szállodába.

I. kötet 441

Előkerestem a lavórt, derékig levetkőztem a mosdáshoz. A vízvezeték bent van a konyhában, ez is a fölfelé haladás jele. Megállapítom, ameddig elvoltam, ezek alaposan megtollasodtak. A nagy bádoglavórba zuhogón áradt a víz, nyers, erős szagától hideg futott át rajtam, a testem libabőrözött. Aztán belemártottam magam a vízbe. A csípős, dögszagú szappan fehér habot eresztett, s a víz csillogón fröcskölt szét a konyha kövére. Háttal az ajtónak lubickoltam. Minden jót s a tisztaság minden gyönyörűségét átéreztem ezekben a pillanatokban. Ahogyan lemállik rólam a piszok, úgy születik bennem újjá a remény és bizakodás.

Valaki mintha belépett volna az ajtón. Nem fordultam meg, játszottam, mint a pancsoló gyerekek.

Valaki most gyöngéden a hátamra ütött és megszólalt:

– Mi az, kisasszonyka, levágta a haját?

Nem értettem, mi történik körülöttem, mintha álmodnék. És újra hallom a hangot:

– A mamácska már tudja, hogy levágta a haját?

Fölegyenesedem és megfordulok. Egy idősebb asszony áll előttem girhes, görbe háttal, kendőbe kötött fejjel, és rémülten bámul rám, a szőrös arcomra, a szőrös mellemre, és ijedten, kétségbeesetten elsikoltja magát.

Megnyugtatóan szólni akarok hozzá, de sikongva már menekül, és becsapja maga után az ajtót. Nem értettem a jelenetet, és azt sem, hogy ki lehetett az asszony, és miért szaladt olyan megrémülten világgá. Aztán azt gondoltam, valamelyik szomszédasszonyunk lehetett, s hátulról összetévesztett engem talán Mariskával, talán a Terussal. A vízvezeték fölött kicsiny, bádogkeretes tükör függött, belenéztem és elnevettem magam. A hajam kócosan szétállt, az arcomból most még jobban előtolakodott a szakáll, s a mellemen csillogtak a gyöngyöző vízcsöppek. – Hát az igaz, egy kisasszony nem így néz ki. – S magam is csak most vettem észre, hogy csavargásom alatt mennyire meghíztam. Az arcom telt, friss, kicsattanó színe van, a mellem duzzadt, karjaim gömbölyűek. Ilyen kövér még sosem voltam, s majdnem szégyelltem magam önmagam előtt. A hajamat is kontyba lehetne tűzni.

Körülnéztem egy fésű után. A dívány fölött kis vászontáska függött, találtam benne fésűt. Öreg, töredezett fogú ökörszarvfésű. Látszottak I. kötet 442rajta az erezetek, olyanok voltak, mint a keresztbe fűrészelt fa gyűrűi. Ráérősen mozogtam, tapogattam, nézegettem a fésűt, az ajtó elé mentem vele, és egyszerre elállt a lélegzetem. Az ujjaim megremegtek, ebben a pillanatban alig bírtam el a könnyű jószágot. Nézegettem, majdnem gyönyörködve, s a fogai közül ekkor előkapaszkodott egy tetű. Lassan mászott, és megállt a fésű lapján, mint valami gödör peremén. Kétségbeejtő, szürke bestia, sötét csíkkal a hátán. Ledobtam a kőre, rátapostam, s a fésűt visszatettem a zacskóba. Nem mertem a hajamhoz nyúlni, újból erősen megmostam a kezeimet, s csak azután, a szétágazott tíz ujjammal fésülködtem meg. – Ki lakhatik a díványon? – kérdeztem magamban újból. Kié lehet a fésű, ó, Istenem. – A friss víz fölébresztett, elevenen megkergette a vérem, s most hirtelen szomorúság fogott el, gyávaság és tehetetlenség, mintha beteg lennék. Hogyan örültem ennek a tisztaságnak és meleg csöndességnek, amibe beérkeztem, és íme.

Megtaláltam a régi ruhámat, átöltöztem a rongyaimból, és leültem a dívány sarkába úgy, hogy lássam a fésűtartót, és lássam, ha talán megint elindulna belőle valami. Kint már alkonyodott, az emberek szállingóztak haza a gyárakból, a gyerekek hangos lármával játszottak az udvaron.

Nemsokára az anyám hangját hallottam az ajtó előtt. Jóízűen, boldogan nevetett, a szomszédasszony mesélte neki az előbbi történetet. Szerettem volna kimenni hozzá, előre köszönteni, de nem. Tehetetlenül ülve maradtam.

Néhány pillanat múlva kivágódott az ajtó, és belépett az anyám ünneplőbe öltözve, és még mindig nevetett.

– No te szépen megcsináltad! – mondta. – Te szépen megrémítetted a házat! Csakhogy visszataláltál, te csavargó.

Előrejöttem, kezet fogtunk, éreztem a mozdulatában, hogy át szeretne ölelni, s talán megcsókolni is szeretne a hosszú távollét után. De nem nyújtottam oda az arcom. Az ilyen érzelmességeket lenéztem, s valósággal szégyelltem volna magam, ha most az anyám rám borul, és babusgatni kezd, mint valami gyámoltalan kisgyereket.

– Jó napot kívánok – mondtam.

Az anyám mégsem tudott erőt venni magán, előrenyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcomat.

I. kötet 443

– Csakhogy itthon vagy. Örülök, fiam, hidd el, sokat gondoltunk rád. Én is meg a lánykák is sokat beszéltünk rólad. Ülj hát csak le, adok mindjárt valamit enni.

Kávét és zsíroskenyeret tett elém. Bent a szobában ültünk az asztalnál. Ő kérdezgetett, s én lassan és unottan mesélni kezdtem.

2

Testvéreim még mindig a szemfedélgyárban dolgoztak. Este hazajöttek, szívesen fogadtak, nevetgéltek és kelepeltek, látszott rajtuk, hogy örülnek az érkezésemnek. Leglármásabb a Bözse volt, a kis fekete, aki még most is alig látszik ki a földből, de már dolgozni jár, a ruhája ócska, poros, s a vastag szálú, fekete haját tövében már megrágta a szemfedelekről lehullott meszes por. Ő már Pesten nevelkedett, s még mindig mennyire meglátszik rajta a vidék. Félszeg és esetlen a hízelkedéseiben, erősen lesimított haja egy vékonyka copfba van fonva, lábfejei kissé befelé görbülnek a nagy cipőkben. A másik kettő megnőtt, asszonyosan nagy lányok lettek. Mariskán látszott, valami tartózkodás van benne, oldalról félénken néz rám, engesztelő jóság és elutasító félénkség látszik a szemeiben.

– Jól meghíztál – mondtam neki mosolyogva, de csak azért, hogy szóljak hozzá, hogy éreztessem, nem tartok haragot vele. – Írjátok, hogy férjhez fogsz menni. A Bagóhoz?

– Igen.

Ilonka a padlón játszott, most fölugrott, és hozzám szaladt.

– A bácsi hoz cukrot – mondta, s átfogta a két térdemet, állát az ölembe fektette, és úgy nézett föl rám. – A bácsi cukrot hoz Ilonkának.

– Melyik bácsi?

– A Béla bácsi. A Bagó bácsi.

A testvéremtől kérdeztem:

– Szereti?

Az anyám felelt élénken és meggyőződéssel:

– Jó ember, jobban szereti, mint az apja, az az utálatos gazember.

I. kötet 444

Nem akartam belemenni ebbe a témába. Hirtelen szomorúságok ébredtek föl bennem, ha szólnék, sok mindent meg kellene mondanom az anyámnak. Most tisztábban látom a dolgokat, mint annak idején. Most úgy látom, hogy nagyjából ő volt az oka az egésznek. Azóta olvastam egy ismertetést Weiningertől, szörnyű dolgokat mondott ez az ember az anyákról, s én teljesen igazat adok neki. Van bennük valami a kerítőnőkből, nem tudnak mértéket tartani, jót akarnak cselekedni a lányaikkal, és a jégre vezetik őket táncolni. Föl akarják emelni őket, valahova magasabbra, mint ahol ők élnek, szebbé és jobbá akarják tenni a sorsukat, és elveszejtik, a kétségbeesésbe kergetik őket. Éreztem, ha még szólnék, ezt kellene elmondanom. De beláttam, ami megtörtént, azt már nem lehet visszacsinálni. Minek rágódjak ezeken a leszáradt csontokon. Ilonkát fölemeltem, ráültettem a térdemre, és így ringatóztunk. Ő semmit sem tudott a múltról, bizalmas és simulékony volt hozzám.

– Lovagoljunk.

– Lovagoljunk, persze. Gyí, túl az óperenciákon.

Anyám lámpát gyújtott, nemsokára hazajött a két kvártélyos is. Bent a priccsen egy fiatalember lakott, kifutó volt valamelyik drogériában. Vékony, szőke és illatos.

Kint a konyhában a díványon egy faluról jött rokonom, a Károly bácsi fészkelt. Valamikor gyerekkoromban láttam ezt az embert utoljára. Halványan emlékeztem rá, de ha az utcán vagy valahol máshol elém kerül, nem ismertem volna meg. Akkor, gyerekkoromban egy este részegen jött el hozzánk, anyánk nem volt otthon, mi gyerekek félénken az asztal mögé sorakoztunk, mint egy barikád mögé.

– Hol van az anyátok? Hol az a fekete kutya? – kérdezte, és úgy ingadozott a szemeink előtt, mint valami gyönge facsemete a szélben. – Én vagyok a Károly bácsi. S aki röhög rajtam, azt megeszem, mint a tücsköt.

Eddig hangtalanul lihegtünk, s most egyszerre kitört belőlünk a nevetés. Nem féltünk tőle, hogy a Károly bácsi megesz bennünket, mint a tücsköt, és nem is evett meg bennünket. Elszaladtam két deci rumért, állva iszogatta. Nem akart leülni, csak állt, s aztán mozogni, forogni kezdett. – Üljetek le! – parancsolta. – Üljetek ide sorba!

Le kellett ülnünk karéjban a padlóra, s ő táncolni kezdett előttünk. I. kötet 445Fekete, hegyes, báránybőrsapka volt a fején, szétvetett térdekkel leguggolt, fölugrott, mint a bakkecske, bolondul hujjogatott, s a két tenyerével csapkodta a csizmaszárait. Mikor teljesen belefáradt, kiitta a maradék rumot, és otthagyott bennünket. Sokáig úgy emlékeztem vissza erre az esetre, mint valami cirkuszi mutatványra. S még ma is így él bennem ennek az embernek az emléke.

Hallottuk, hogy valaki motoz a konyhában, anyám kiment, s egy alacsony, vöröses képű, eleven szemű emberrel jött vissza.

– Látod-e, hogy meghízott a gyerek! – mondta neki anyám. Aztán felém fordult. – Emlékszel-e még a Károly bácsira, aki egyszer ott bolondozott nálunk, mikor még kicsinyek voltatok?

Károly bácsi nyújtotta a kezét.

– Szervusz, öcsém! Ne higgy az anyádnak, gágog az összevissza, mint a ludak. Hogyan lettem volna akkor nálatok, mikor kicsinyek voltatok, hiszen akkor még nem is éltem.

– Ne bolondozz megint – szólt közbe anyám. – Úgy látszik, ha nem iszol, már akkor is be vagy rúgva.

Az ember nevetett:

– Hát az igaz! Inni még nem ittam, de, tudja az ördög, egy kicsit azért már be vagyok szopva. Mit iszol, öcsém? Rumot! Jó?

Ittunk és vidámak voltunk.

Az idegen fiatalember ott ült hátul a priccs szélén, nem szólt, és nem mert előrejönni, csak illatozott.

Valami haragot éreztem ez iránt az ember iránt. Előzőleg már megegyeztünk anyámmal, mivel nincs másképp hely, úgy oldjuk meg az alvás kérdését, hogy éjjel a kifutó alszik a priccsen, nappal én. Könnyen belenyugodtam ebbe a rendbe, de valószínűleg mégis emiatt nehezteltem az emberre. Ő nem tudott erről az új beosztásról, s talán nem is fogja megtudni. Az ő számára idegen, csak hazajáró vendég maradok itt. Én, aki titokban pedig úgy élek majd mellette, mint az ikertestvére. Ő megmelegíti nekem az ágyat, s én majd megmelegítem őneki. Egy pillanatra eszembe jutott az a szörnyű állat, amelyik kimászott a fésűből, megborzongtam, undorodás volt egész testemben. Igaz, hogy a fésű nem az övé, I. kötet 446hanem a Károly bácsié. Azé, akivel barátságosan együtt rumozgatok az asztalnál.

– Igyál! – mondja. – Igyál, nehogy elpuhulj, nehogy szégyenére maradj a családnak.

Ittam, és véres hurkát vacsoráztam. Később, hogy a többiek aludni készülődtek, összeszedtem magam, és elindultam a Meteorba.

Találkoztam a régi artista ismerősökkel, a száraz, agyonborotvált férfiakkal s a régi nőkkel, akik hízásnak indultak, és újakkal, akik még fiatalok voltak, és ujjnyi festék piroslott az ajkukon, és halványkék karikákat festettek a szemeik alá. És találkoztam Bodrogival, éjfél után bejött Gyagyovszky is s még mások is, akik kérdőleg néztek rám, s akik leültek mellém, kissé óvatosan, de nagyon kíváncsian.

Mesélnem kellett Párizsról. Dzsungel volt ez a kávéház, letört, hiába kapaszkodó és zavart eszű emberekkel tele. Valamennyinek megvan a maga kis, gyógyíthatatlan mániája, mindig csak önmagukról beszélnek, s most mégis beragadt a szájuk, és kinyitották a füleiket, s a szemeik égtek, mint apró spirituszlámpák. Nem tudtam volna akkorát hazudni, hogy ezek el ne higgyék és ne csodálkozzanak rajta őszintén. S én hazudoztam összevissza, anélkül hogy hazudni akartam volna. Kényszerítettek rá telhetetlen kíváncsiságukkal. Rám csaptak a kérdéseikkel, mint valami ustorokkal. Mikor eljöttem Párizsból, azt hittem, nem láttam és nem hallottam ott semmit, s most megeredt a szavam, s varázslatokat idéztem ezek elé az emberek elé.

Az egyik nő fájdalmasan és a mártírok belenyugvásával sóhajtotta:

– Ó, ha egyszer eljuthattam volna odáig! Táncosnő szerettem volna lenni Párizsban.

Egy fiatal kacéran és kihívóan mondta:

– Én eltáncolok odáig. Nézzétek meg ezeket a lábakat!

Szép lábai voltak, igazán szép lábai voltak. Szép lábai, szép cipőkben és szép, vékony szövésű, átlátszó harisnyákban. A szoknyáját föllibbentette egész a térdéig. Szerettem volna odahajolni, valami szépet mondani, és a kezeim érintésével megdicsérni ezeket a lábakat. Egyszer, kétszer alulról fölfelé és fölülről lefelé megsimogatni ezeket a lábakat. Aztán megfogni a lány két vállát, erősen megfogni, és megcsókolni a száját. Erősen I. kötet 447megcsókolni. Úgy éreztem, valami vad kívánsággal össze tudnám törni ezt a lányt, s aztán szelíd jósággal újrateremteni. A többiek unottan eltekintettek fölötte.

– Miből élt? – kérdezte a lány. – Miből lehet ott megélni?

– Ott mindenből meg lehet élni.

Valaki közbevetette:

– A lábaidból ott kényelmesen megélhetsz.

Nem tudtam volna ilyen nyers és durva lenni a lányhoz. Nem érdemelte meg. Szépek, csakugyan szépek voltak a lábai. Párizsról beszéltem, és ezekre a lábakra gondoltam állandóan.

Reggel hatkor indultam el a kávéházból. Kegyetlenül fáradt és kiégett voltam. Nem ittam, nem züllöttem, s mégis komiszul lehasználtam magam. Az utcák már elevenek voltak, a villamosok zsúfoltan rohangásztak, emberek jártak jobbról balra és balról jobbra, voltak közöttük olyanok, akik most siettek haza az éjjeli üzemekből és olyanok, akik most iparkodtak be a robotba. Az újságkihordók rohantak és ordítoztak, s kinyújtott karjaikkal fejük fölött lobogtatták fehér lepedőiket.

– Gyilkosság a Pacsirta utcában!

– Renolder cégvezető három revolverlövéssel leterítette kedvesét!!

Az emberek egy pillanatra megálltak, előkaparászták pénzeiket, megvették a lapot, s aztán olvasva rohantak tovább. Én is kíváncsi voltam az esetre, de pénztelenségemben idegesen továbbsiettem. Megint azokra a szép, gömbölyű lábakra gondoltam. Fölizgultam, annyira, hogy fázni kezdtem.

– Szegény gyerek – mondta az anyám, mikor hazaérkeztem. – Nehéz lesz ezt így csinálnunk.

Legyintettem.

– Ha ennél rosszabb sosem érné az embert.

Károly bácsi fütyörészve mosakodott a lavórban. Mikor vizet csapott az arcára, elhallgatott, azután újrakezdte. Durva nyersvászon törülközőjével erősen dörzsölte a bőrét, arca lángvörös lett, majd kicsattant belőle a vér. Ritka, kese haja rátapadt a fejére. Pálinkát reggelizett, s úgy lépett ki az ajtón, hegyesen és peckesen, mint aki egyik bálteremből most megy át a másikba.

I. kötet 448

A kifutó lassan, kényelmesen mozgott. A priccs szélén öltözködött. Már a kabátot is fölvette, mikor mosdani indult. Károly bácsi után a lavórban benne maradt a piszkos víz, nem öntötte ki, hanem odaállt mosakodni a vízvezetékhez. Egy kis kaucsukdobozt vett ki a nadrágzsebéből, abban volt a szappan, mikor a dobozt fölnyitotta, szinte hallhatóan és láthatóan szálltak ki belőle az erős, émelyítő illatok. És micsoda ember ez! A törülközőjét begyűrte a gallérja mögé úgy, ahogyan az urak az étkezésnél a szalvétát, és így, ezzel a partellivel kezdett el mosakodni. Valószínűleg azért csinálta így, nehogy befröcskölje magát. Tiszta és előkelő természetű volt. Valóságos ördögi ügyességgel paskolta rá a vizet az arcára. Prüszkölt és lármázott, mint a fuldokló. Mielőtt elment, nedves törülközőjét beletette a kofferébe, szagos szappanát a kaucsukdobozba, és azt a zsebébe. – Viszontlátásra – mondta, s csak a szagok maradtak vissza mögötte édesen és émelyítőn.

Anyám újra megvetette a priccset, már készen volt vele, mikor fölegyenesedett, kezeit összekulcsolta a hasán, s azt mondta:

– Mégse. Hát, nem vagy te koldus! Ki tudja, kicsoda, micsoda ez az ember!? – Megakadt, de látszott rajta, mondani akarna valamit. S mintha szégyellné magát.

Levetkőződtem, és mentem a priccs felé.

– Eriggy oda az én ágyamba. Mégiscsak más az, ha már ilyen nyomorúságban van az ember.

Nem feleltem, megfordultam, és bevetettem magam az ágyba. A puha szalmazsákon nemrégen még az anyám és Ilonka aludtak együtt, még meleg volt a fészek. Magamra húztam a dunyhát és elaludtam.

Ebédhez fölkeltettek, ingben és alsónadrágban ültem asztalhoz. Aztán megint visszabújtam az ágyba. Alkonyatig aludtam. Anyám megint enni adott, beszélgetni szeretett volna