Takács Zsuzsa Jaj a győztesnek! 9-637964-99-2 252 Vigilia Kiadó Budapest 2008 0 Javított, végleges verzió 1
Takács Zsuzsa
Jaj a győztesnek!
A megfosztás rítusa
Nagycsütörtök

Szokás megkérdezni költőket, hogy hogyan írnak verset? A legtöbbet úgy, ahogyan Jób beszél az Úrhoz, gondolom. Mégsem hiszem azonban, hogy a költőnek istenhívőnek kell lennie ahhoz, hogy Jób módjára de profundis beszéljen. Panasza emberi helyzetéből, sérülékenységéből, szorongásából, sértett mivoltából következik. Weöres Sándor Kazamatában című rövid verse egy falusi kovácsról szól, aki kisfiát agyonveri részegen. Ahogyan a versbeli gyermek a gyilkosnak a gyilkost panaszolja, úgy panaszolja Istenének Istenét a költő. Ha Isten és a versbeli kovács személye nem hozható is párhuzamba, az emberi kiszolgáltatottság pozíciója igen.

Amikor az Istenfia halálának pillanatát kimerevítve visszalépünk a történelemben, újra éljük mi is az egykori hívők lelkiállapotát, akik a keresztre feszítés tanúi voltak, bénultság fogta el őket, mert saját szemükkel látták, hogy meghal, akit Istennek vallottak. Ha pedig az örökkévalónak vélt Fiú halandó, a világ mégiscsak a Sátán birodalma, gondolták, és gondoljuk – velük együtt – mi is. Akkor eddigi jóra törekvésünk hiszékenységből született és nevetséges, s nem tartozunk többé a közösséghez. Akkor a vers sem része e párbeszédnek, nem életünk elbeszélése az isteni fülnek, hanem a kezünk eleresztését rögzítő monológ.

A letakart óra címen 2001-ben megjelent kötetben szereplő versem, A megfosztás rítusa szövegkísérlet – 5de melyik vers nem kísérlet csupán? A hit, a remény és a szeretet tagadásával, azok megvonásának katarzisa révén, az írás pillanatában képtelennek tetsző óhajt, e három alapfeltétel visszanyerését célozza meg. A megszólalás előtti és utáni csönd beszél a fenti sorokban. S ha így van, Krisztus kínszenvedésének, a Sátán általi megkísértésének átélése növeli értünk hozott áldozatának erejét. Versem a Krisztus halálát megelőző nagycsütörtöki szertartás sugallatáról, a gyermeki bizalomból magában keveset őrző felnőtt elhagyatottságáról szól. Veszélyes dolog persze fölidéznünk a válságos időben született vers keletkezésének körülményeit, mert az ismétlés a szakadék szélére állít, és átéljük újra a horror vacui vonzását, az egyhelyben álló idő szédületét. Ha Krisztus szenvedéstörténetének és halálának leírásánál abbahagynánk az Evangélium olvasását, akárha ott végződne a történet: az Atyával egylényegű, azaz maga is Isten, a Fiú halálánál, akkor – gondoltam versem írása közben – a pap és a résztvevők közötti párbeszéd a következőképpen hangozna el: „– Nem változtál semmit. – Ti sem változtatok. / Mégis: utcai ruhában lép be a pap / az őgyelgők közé, leszedik az oltárt, / megfosztják barokk cirádáitól, / a rézserleget és nikkeltálcát papírdobozba / rakják. – Búcsúzni jöttünk, testvérek. / Szövetségünk kétezer évig tartott, / de a mindenki által ismert okok miatt / templomunkat bezárjuk. Éreztük mind / a földcsuszamlást, hallottuk a mélyből / fölmorajló hangot, értettük, mit mond, / de rosszkedvünkre fogtuk lépteink / bizonytalanságát, mulasztásaink kiújuló / fekélyét. Mostanra azonban lehullott / szemünkről a hályog. Fájdalom és neheztelés / nélkül összejöttünk hát utoljára, / hogy búcsút vegyünk lehetőségeink / tárházától: a hittől. 6– Búcsút veszünk / tőle! – Másodszorra a reménytől! / – Búcsút veszünk tőle! – Megnyugvásomra / szolgál, hogy beletörődtetek / a megváltoztathatatlanba, mégis / figyelmeztetnem kell most titeket, hogy / fogadalomtételetek legnehezebb része / következik, azaz, hogy szeretetet nélkül / kell élnetek ezentúl. – Búcsút veszünk tőle! / – Lépjetek ki az ajtón. Menjetek haza. / Zárjátok magatokra az ajtót.”

Nagycsütörtökön az iránytűjét vesztett zarándok zavara üli meg az isteni jelenléttől megfosztott teret. A templomi szentségtartó üres szekrénykévé válik, nincs kinek térdet hajtanunk, nincs kitől búcsúznunk. Ülünk a padban, hallgatjuk a jövők-menők cipőtalpának súrlódó zaját, a női cipősarkak üres kopogását a kövön. A várakozás a színház nézőterét betöltő közönség fojtott zaját idézi. Várjuk, hogy történjen valami, csaknem unatkozunk. A szentségtartó vörösréz ajtaja szemsértően csillog. Valaki orrot fúj. Így lesz ezentúl, próbáld elképzelni a kereszt alatt állók döbbenetét, suttogom magamban. A villamosról leszállók átvágnak a jelenlét szentségétől megfosztott templomi ürességben, valaki leül a padba, beköti kioldozódott cipőfűzőjét. A padlóburkolat rései között kinő a gyom. Kutyák loholnak föl-alá, gyerekek kiabálnak.

Tegnap betörtek a házunkba. Behatoltak az alagsori házmesterlakásba, a pinceablak méretű, kifeszített ablakon, ahol – a két kemoterápiás kezelés között a húsvéti ünnepekre hazaengedett – gyermektelen, férje által csúful cserbenhagyott asszony éppen a tévé előtt bóbiskolt. Nem nyúltak az alvóhoz, nem vágták fejbe, de kivették táskájából a kórházi borravalóra félretett húszezer forintot. Ez a mindennapiságában, más-más szereplőkkel behelyettesíthető, nem is különösebben megrázó történet ezúttal az oltárfosztás részének bizonyul. 7A pap leveti miseruháját, visszajön az oltárhoz, tesz-vesz, felhajtja a terítő széleit, felborogatja a gyertyatartókat, az antifóna ismétlődő panaszát sorolja („megfosztottak a ruháimtól, és köntösömre sorsot vetettek”). Sokszor gondolkodtam azon, hogyan lehetséges, hogy a pesszimistának vagy egyenesen cinikusnak tartott Kafka, Thomas Bernhard, Petri sorai gyógyítanak? Homlokunkra teszik ujjukat, és sebünk vérzése eláll? Helyzetfelismerésük, következtetésük kimondása – a homeopátiás szer hatásmechanizmusához hasonlóan – segít abban, hogy mi magunk is talpra álljunk?

Az ajtókopogtatásról a Macbethben című esszéjét*1 Thomas de Quincey a következőképpen kezdi: „Van egy mozzanat a Macbeth-ben, amely gyerekkorom óta mindig zavarba ejt, nevezetesen: amikor Duncan meggyilkolása után kopogtatás hallik az ajtón. Olyan hatással van ez érzéseimre, amit egyáltalán nem tudok megmagyarázni; a hatás abban áll, hogy a gyilkosságot visszamenőlegesen valami különös borzalmassággal és mélységes jelentőséggel ruházza fel; mindazonáltal bármily makacsul is igyekeztem értelmemmel okát adni ennek a jelenségnek, sok-sok évig nem tudtam felfogni, miben gyökeredzik ez a hatás.” Kopognak, azaz az élet a szokásos módon megy tovább – alkalmazom az esszé gnosztikus sugallatát az evangéliumi történetre –, hiszen ha megölhették, akkor az ártatlan gyengébb a gonosznál.*2

8

Esszéjében az értelemnek ellentmondó érzelem igazát állítja de Quincey. „Ösztönösnek mondható reakciónk akkor, mellyel az életen csüggünk, mintegy eltöröl minden különbséget, s a legnagyobb embert is az eltaposott, nyomorult féreg szintjére fokozza le, az emberi természetet a legelesettebb és legmegalázóbb helyzetben mutatja meg. Mit kell tenni tehát?” – kérdezi de Quincey. „Az érdeklődést a gyilkosra kell terelni” – feleli. „A gyilkosban valamilyen nagy szenvedély uralkodik, mely bensejében poklot teremt; s ebbe a pokolba pillanthatunk mi be.” Ki hát a gyilkos? Isten, aki feláldozza egyszülött fiát a keresztfán, vagy az ember, aki végrehajtja a gyilkosságot? Melyikük akarta, hogy a hit, remény és szeretet világból való kivonása által az ember a benne rejlő pokollal nézzen szembe? És ha az ember szeme elé tárul a pokol, elképzelhető-e, hogy alávetetett helyzetét mégis Istenben gondolja végig?

Együttműködés az isteni tervvel

Az ember lépésről-lépésre történő ki- és megfosztása, a tervszerűen végbevitt aktus, a test lemeztelenítése, a 9hús csontjaira apasztása a Jób-történet, egy koncentrációstábor, a halálos betegség vagy az öregedés élettani működési elve is egyben. Képzeljük el a – nemcsak a kiválasztottakat megedző – válogatás nélkül mindenkire váró átalakulást. Képzeljünk el egy az ’öregedés’ címszó alatt a lexikonban található szakcikkből vett, de az általánosságban minden leépülésre vonatkoztatható leírásból és a Keresztes Szent János A Kármel hegyére vezető út című prózájában*3 kifejtett, fokonkénti, egyszerre fel- és lefelé irányuló haladás szelleméből komponált spekulatív verset a leépülésről, mely – a misztikus irodalom, s ezen belül Keresztes Szent János prózája szerint – a felépülés leírása is egyben. Lemondás arról, ami szépséget és egészséget birtokolt valaha az ember, növekvő vágy önmagunk átadására, a kiüresedésre, arra, hogy a terepet, testünket előkészítsük és átengedjük a pusztítás isteni tervének, amellyel fiatalkora elmúltán minden élő együttműködni kényszerül. „Megsápad az arcszín, kezdetét veszi a végső / lesoványodás, a csontok mésztartalma csökken, / a csigolyák közötti porckorongok sorvadni / kezdenek. A fogak kihullnak, visszafejlődik / az állkapocs. A mellkas zsugorodik. A borda- / porcok elmeszesednek, a mozgás kötötté válik, / a járás csoszogóvá. A zsírpárnák eltűnnek, / a bőr ráncos, lötyögős lesz, korpázik finoman. / A szem körül sugaras barázdák, majd függőleges / árkok jelennek meg. A pillantás megtörik. / Az agyvelő súlya csökken. A belső szervek / barna festékkel és mésszel telítődnek. / Reszketés vesz erőt a fejen és kezeken. / A melegtermelés csök10ken, fázékonyság lép föl. / Előbb az idegek halnak el aztán a szív. // A szüntelen feléd forduló arc lélegzet- / vételét eközben hol hallani, hol nem.” – A verset, versemet – a két utolsó sort kivéve – az Új Idők lexikona szócikkének alig módosított vendégszövege teszi ki. A fölfelé vezető létra címmel jelent meg a Pannonhalmi Szemlében,*4 de nem vettem föl semelyik kötetembe, mert nem találtam meg a vers írásának idején, a depressziós télben, az elegendő fény kontrasztját.

Idézzünk fel néhány – a krisztusi példát megelőlegező vagy követő – önkényesen kiválasztott tanúságtételt, a szenvedő ember Isten melletti kiállását, a Makkabeusok és Jób, Kolbe atya, Viktor Frankl, Edith Stein, Simone Weil történetét. A misztikusok, a vértanúk, a lélekbúvárok, a hitüket vesztett (lásd Kalkuttai Teréz), de elkötelezettségükben mégis végig kitartók együttműködését az elpusztításukra készült tervvel. A haszid „vajha hinnék” egy egész életen át tartó állhatatosságát. Azok példáját, akik a kikerülhetetlen élettani folyamatban a tökéletességre vezető út lehetőségét látják, önmaguknak az Isten befogadására alkalmassá tételét: a kiüresítésében a birtoklásuktól már elidegenedett test áldozati előkészítését. Kalkuttai Teréz a felsoroltakénál is nagyobb megpróbáltatását a hit elvesztésének sötétjében és szárazságában való szenvedés évtizedei alatt. „Ha szentté avatnak, én az alvilág szentje leszek, mindig távol a Paradicsomtól” – írta egy levelében. Hiába próbálta elfogadni azt a magyarázatot, hogy a misztikusok sötét éjszakája borult rá, ötven éven át, halála pillanatáig élt a hit reménye nélkül, végezte az irgalmasság cselekedeteit. Posztulátora, a szentté avatási eljárást 11előkészítő Brian Kolodiejchuk életének dokumentumaira hivatkozva kitartott állítása mellett, hogy a szenvedés nyers megtapasztalása miatt: „Kalkuttai Teréz nem érezte Isten jelenlétét sem a szívében, sem az Oltáriszentségben, sem életében.” Mivel azonban sem Istent, sem szolgálatát nem tagadta meg, más méltatóival együtt, szentté avatását javasolta.*5

Pilinszky 1977-es, az Új Emberben megjelent cikkében*6 a következőket írja „…minden előlegezett teljességnél értékesebb elhagyatottságunk, emberi nyomorunk hiteles számbavétele. (…) Ez a csend, mely egyedül képes ajkára venni az áhított és már-már kimondhatatlan szót: alleluja! Persze, boldogok, akik már életükben rátalálnak erre a szóra. De már nem boldogtalanok azok se, akik minden hazugság és kendőzés nélkül még a beteljesülést és alleluját megelőző szavaknál tartanak. Mivel az, akinek volt ereje kimondani, hogy »Uram, Uram, miért hagytál el engem?« – tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul nincs többé egyedül.”

Jób, Krisztus előképe

Jób bibliai történetét olvasva az ember teljes megalázásának feszengő tanúivá válunk. Egyetlen szalmaszálnyi remény tartja meg Jóbot, a „van nekem védel12mezőm az Úrnál” vigasza/rögeszméje, azaz a minden tapasztalat ellenére való, Isten igazságosságába vetett hit, ami miatt, Pilinszkyvel szólva, az ember „tévedhetetlenül nincs egyedül”. A Miatyánkban szereplő könyörgés, a „ne vígy minket a kísértésbe” annak a beismerése, hogy Jób helyében föladnánk a hitünket, és ezért csak remélni tudjuk, hogy Isten nem állít minket az erőnket meghaladó csapások próbája elé. Jung nyers megfogalmazásával élve, hogy sorsunk nem válik az Isten és a Sátán fogadásának tétjévé.

Kavafisz Apolló hitszegéséről írott versében*7 a görög mitológiából ismert, a zsidó-keresztény Jób-történethez hasonlítható eseményt beszél el. A görög mitológia szerint Apolló megjelenik Thetis istennő és a halandó Péleus lakodalmán, és megjósolja, hogy a nászukból születő gyermek hosszú kort fog megélni. Thetis a sarkánál fogva megmártja fiát a sértetlenséget biztosító Styxben. A fiú, Akhilleus – származását tekintve félig isten, félig ember – azonban nemcsak hogy fiatalon elesik, szemben az isteni ígérettel, hanem maga Apolló, az isten öli meg, amikor Paris mérgezett nyilát a sarkára irányítja. („…a bölcs Apolló mit csinált, […] hol bolyonghatott […] hol lehetett […] És a vének azt felelték, hogy Apolló […] ő maga szállt alá, / és a trójaiakkal együtt ölte meg Achillest.”)

A Jób-történet középpontjában azonban nem egy szeszélyes antik isten, hanem az igazságosságára büszke Jahve áll. Az Ábrahám áldozatával kapcsolatos következményekről, melyek sok vonatkozásban a Jób-történet elvarratlan szálaira emlékeztetnek, szintúgy bizonytalanságban maradunk. Jób és Ábrahám hitéről fényes bizonyságot szerzünk, de nem hallunk az 13Izsákot érő trauma későbbi megnyilvánulásairól, ahogyan Jób és az őt elhagyottságában magától eltaszító felesége kapcsolatának átalakulása is homályban marad az olvasó előtt. Míg a görög-római mitológia istenei a földi emberekhez hasonlóan civódnak, sértődékenyek és bosszúállók, s nem tartanak igényt arra, hogy igazságosnak tartsák őket, az Ószövetség Istene igazságosnak mondja magát, és megköveteli, hogy népe is így vélekedjen. Jung Jóbról írott könyvében*8 keményen fogalmaz: „Az alulmaradó, legázolt ember győzelme világos, Jób magasabban állt, mint Isten.” Úgy látja, Jahve azon szándéka, hogy emberré legyen, a Jóbbal történt összecsapás tanulságából fakad, és Krisztus életében és szenvedéseiben teljesül be. „Jahve kénytelen emberré lenni – írja –, mert az emberrel szemben követett el igazságtalanságot.” Tudja, hogy minden igazságtalanságért bűnhődnie kell, mivel fölötte is az erkölcsi törvény az úr. És mivel ebben „teremtménye megelőzte, neki magának is meg kell újulnia”.

Jung Kierkegaardéval ellentétes véleményt fogalmaz meg, amikor úgy képzeli, hogy az igazságtalanságát belátó, megváltozott Isten Krisztust az emberi nem kiengesztelésére küldte a földre, és ezért szenvedett kínhalált. A dán filozófus az Isten változatlanságáról szóló írásának*9 utolsó bekezdésében így ír: „Te egy olyan forrás vagy, mely maga keresi a szomjazót, az eltévedtet, amit sohasem hallottunk egy forrásról. Olyan változatlan vagy te mindig és minde14nütt található. Oh, bármikor jöjjön is egy ember tehozzád, bármely korban, bármely időben, bármely napon, bármely állapotban: amennyiben őszintén jön, (…) a te szeretetedet egyformán melegen találja, te változatlan! Amen.” Kierkegaard óhajtás-számba menő, a misztikus irodalomból ismert hasonlata ima formában fogalmazódik meg, s mint ilyen, nem cáfolható. Jung azonban úgy látja, hogy Jób próbára tétele után Jahve a maga tiszta oldalával azonosulva lett jó Istenné és szerető Atyává. Hozzáteszi még, hogy haragja tovább él, és büntetni képes, de mindezt már igazságosan teszi. Egyszerre kemény és engedékeny elképzelésével sok szempontból nehéz egyetértenünk. Könyve, a Válasz Jób könyvére a zsidó-keresztény szellemiségtől eltérő idő-értelmezésében fogalmaz, hiszen az idő maga is Isten teremtése, továbbá az emberi szenvedésre olyan összefüggésben keres és ad választ, amely éppen a ’nincs válasz’, a várakozás tere fogalmával írható le.*10

Hitének megőrzésére az ember kétségbeesetten és elszántan keres fogódzót. A „hogyan engedhette Isten?” ismerős kérdésére azonban, amely a történelemi kezdetektől ismerős és napjainkig tartó népirtások, az ártatlanokat sújtó szenvedés láttán fogalmazódik meg a szemlélődőben, Isten változatlansága vagy változása nem elegendő válasz. Az ortodox istenhitben élő krétai zsidók, Auschwitzból hazatérve, bíróság elé állították és elítélték Istent. Elie Wiesel a hitének elvesztését firtató kérdésekre azt felelte, hogy Auschwitz lángjai elpusztították azt. Vajon jobban tenné-e a hívő, ha kérdezősködés helyett – Jóbhoz hasonlóan elhall15gatna – szájára tapasztaná a kezét? Kierkegaard szerint Jób a hit, a végső stádium lovagja, számára a kísértés az „Istennel szemben sohasem lehet igazunk” állítás érvényességében való kételkedés volt. Kołakowski viszont Gyötrelem című írásában*11 arra a kemény következtetésre jut, hogy: „Jóbot nem büntette Isten, hanem játszott vele.” Majd pedig hozzáteszi: „Boldog vagyok, hogy nem lettem pap, és nem feladatom elmagyaráznom a történetet.”

Az istenszobor belső repedései

Az egyszerre könyörületes és bosszúálló Istent feltételező középkori elképzelés valószínűleg korában sem állta meg helyét. A mai ember szemében pedig egyesen elképzelhetetlennek látszik, hogy az Isten hasonlatosságára teremtett ember ember-iránti szánalma magában álló, fajtabéli kivétel volna, s ne tükre is egyúttal Isten teremtményei iránti részvétének. Ha pedig Isten végtelenül jó, másutt kell keresnünk az ártatlanokra sújtó csapások okát. Heine Szimbólumból, szent példából című verse*12 a teológia mai útkeresésénél jóval korábban megpendíti annak lehetőségét, hogy Isten mégsem mindenható. Rilke Isten a középkorban című szonettjének sorai pedig éppen az istenkeresés útjában álló régi szobor repedéseiről adtak hírt. „És zsugorgatták 16őt legbelül, / s azt akarták, hogy legyen s ítéljen / s hogy a mennybe vissza sose térjen, / rákötötték nehezékül // a világ minden dómja minden / súlyát s terhét. / Megszabták neki, / hogy hatalmas számjain keringjen, / s óraként jelezze, hogy napi // dolgából, ki mennyit végezett el. / Egyszer nekilendült azután, / s a rémült város lakói tűrték, // iszonyodva hangja hallatán, / hadd járjon kilógó szerkezettel, / és számlapját futva elkerülték.”*13 Nem volt azonban szükség Rilke órájának feltalálására ahhoz, hogy már Jób fülében is ott zakatoljon a hibás szerkezet. Az emberi tetteket mechanikusan mérő isten a felnőtt keresztény felfogás számára – akárcsak Bergman rémületes pók istene*14 – bálvány. Jób elhallgatását valóban lehet az istenfélelemmel, a krokodillal, a behemóttal való ijesztgetés rémületével magyarázni, de ez az érvelés Isten szeretetéről aligha győz meg bárkit. Az ember szenvedését elhárítani nem tudó, de a szenvedésben vele osztozó Istenért viszont le kell mondanunk a saját rész hozzáadása nélküli, a minden bajért őt kárhoztatható gyermeteg elképzelésről.

Maurice Zundel Isten, a nagy félreértés című írása*15 illusztráció lehetne a Jób-történethez, a szintén illusztrációképpen idézett fenti Rilke-szöveghez. „Nincs szívszaggatóbb, mint szüntelenül azt tapasztalni, hogy Isten arcát eltorzítják, képtelen módon azt állítják, hogy ő egy világon kívül álló hatalmasság, aki nincs jelen az életünkben; eltelve önmagával, dicsőségével és bol17dogságával, csak játszadozik a mi világunkkal, amely számára semmit sem jelent, nincs rá szüksége, magára hagyja mindannyiunk haláltusájának közepette. Nincs szívszaggatóbb, mint az ilyen istenkép… Hány őszinte, az Ember szeretetétől vezérelt kortársunkat távolítja el ez az elgondolás mindenfajta Isten-kereséstől!” Zundel szövege felidézi Izajás huszonöt évszázaddal ezelőtti bűnbánati zsoltárszövegének szinte anyai gyöngédségű Isten-ábrázolását.*16

Jób utolsó felelete alapján felvetődik a kérdés, sejthetett-e valamit Jób az Isten és a Gonosz közötti fogadásból? Hatással volt-e vajon a történet szövésére, magára a szövegre a korabeli gnosztikus gondolkodás, hogy talán mégis a Gonosz, és nem a Jóisten nyilvánul meg vele szemben? Az egyszer beszéltem, de többé nem teszem elharapott, elhallgatott mondata ilyesvalamit sejtet, ugyanis Jóbnak, akárcsak nekünk, gyanúja kimondásához nincs mersze. Gondolhatta, gondolta-e Jób, hogy Jahve próbára teszi, és együttműködésére számít? A bibliai könyvből nem derül ki, de két és félezer év után is kiviláglik a szövegből az a tanulság, hogy teremtményének együttműködése nélkül Isten tehetetlen. Hogy nemcsak az embernek van szüksége a Legfőbb Jóra, hanem Isten is számít az ember mellette történő, személyes kiállására. Jean-Pierre Batut Mindenható Atyaisten című tanulmánya*17 két, témánkba vágó állítást is tartalmaz. Egyrészt, hogy „az Atya nem akar mindenható lenni nélkülünk”, s másrészt, 18hogy „a mindenhatóság csak akkor lesz tényleges, ha mi teljesen alávetettek leszünk”.

Jób könyvében az „utolsó felelet”-tel záruló szakasz egyébként a legrejtelmesebb. Jób „bölcsen fogadja Jahve szavait, s ezzel úgy ereszkedik a lábai elé, mintha ténylegesen a legyőzött ellenfél lenne”, ahogyan Jung írja. „Jób válaszolt az Úrnak s így szólt: »Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, / nincs gondolat, ami neked lehetetlen. / Én borítottam tervedet homályba, / olyan szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás. (Hallgass meg hát, kérlek! Beszélni szeretnék! / Kérdezni akarlak, világosíts fel!) / Azelőtt csak hírből hallottam felőled, / most azonban saját szememmel láttalak. / Ezért visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban.«” Mi vezeti Jóbot a teljes behódolásra? – kérdezi Jung. „Korábban együgyű volt. Netán még jó Istenről – Jóistenről – is álmodott, vagy szelíd akaratú uralkodóról és igazságos bíróról… Ámde riadtan be kellett látnia, hogy Jahve nemcsak nem ember, de bizonyos értelemben kevesebb az embernél, Jahve fenomén.” Jung úgy vélekedik, hogy Jahve „beszédeinek az a reflektálatlan, mégis épp eléggé átlátszó célja, hogy a demiurgosz otromba túlerejét az ember elé tárja”, ám a továbbiakban megváltozik a helyzet. Krisztus megszületésével és keresztáldozatával Jahve mintegy kiengeszteli a szenvedő embert. Jung válasza azonban a nem hívő, vagy nem krisztushívő többség számára nyilván elfogadhatatlan. Ahogyan az ártatlanul szenvedő számára sem könnyen elfogadható, hogy az egyszerre igazságos és mindenható Isten elviselhetetlen gyötrelmeket ró rá.

A mindennapi szenvedéstörténetekre beláthatóbb választ ad Ricœur, aki a krisztusi áldozat meghozatala utáni időre is kiterjeszti a demiurgosz erejét. Írásában 19úgy fogalmaz, hogy „a kereszténység reménykedik abban, hogy Isten le fogja győzni a Gonoszt és ezzel megsemmisíti a szenvedés ősokát”. A Jungénál jóval magyarázhatóbb értelmezése szerint Isten és a Gonosz párharca ma is tart, s eldőlte az örök jövőbe tevődik át. Ricœur – Jób utolsó felelete alapján – a következő kérdést teszi fel: „Mit látott Jób? A behemótot vagy a leviatánt? A teremtés rendjét? (…) Megtérése által, bár nem a bűnéből tért meg, hanem abból, hogy nincs értelme a létnek, megsejtet valamilyen értelmet, amelyet nem lehet a logosszal leírni. Ez az értelem, amit a bűnbánat a szenvedéssel azonosít.”*18

Az első megszólalás*19

Az Árvácskában, Móricz regényében nem esik közvetlenül szó Isten igazságosságáról, de ha szó esne róla, az olvasó ugyancsak nehéz helyzetbe kerülne. Balassa Péter az Árvácska újraolvasása alkalmával írott Miért a zsoltár? című esszéjében*20 a mű újraértelmezésének szükségességét a szegénység, a kifosztottság 20értelmezése felől közelíti meg, és az „egzisztenciális meztelenség” jelenségét poétikai és nyelvi szempontból vizsgálja. Írásában a csaknem harminc évvel azelőtti Sárarany bevezetőjének sorait idézi: „Mi az élet? Sár. És az ember benne? Arany a sárban. Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett? – Ki? Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.” A regénybeli utalás, amikor Árvácska – szokása szerint – a konyhában összehúzódzkodva ül és „gondolkodik a hamuban”, nyilvánvalóvá teszi, hogy Móricz regényével a Jób-történet egyik változatát vette kezébe a magyar olvasó. A kislányra, rövid élete során, még a teremtés jó arca is mintegy sötétből, közeljövőjére néző fenyegetésként tekint. Ilyen a dinnyeevés boldogságát követő, a tenyerébe helyezett parázzsal való büntetés, a döglött legyek mazsolaként történő felhabzsolása, az ötpengős ajándék elfogadása, mely magában hordja a hamarost bekövetkező pellengérre állítást. Árvácska, akár egy negatív nevelődési regény alanya, a bizalomvesztés megtanulására, gondolatainak elhallgatására nevelődik. Képességei, készségei, hogy dallam és szövege valósággal ragad rá, vagy a háztartási munkában tanúsított ügyessége csaknem kizárólag elmarasztalás formájában, negatív kontextusban értelmeződnek. Az olvasó pedig – a főhősnél jóval gyorsabban – megtanulja, hogy a gyermekkel, a Jób-történetet elemző Kołakowskitól*21 kölcsönözve a megfogalmazást: „Isten valósággal játszik.” Hogy helyzete olyan – Dávidházi Péter Holmiban megjelent tanulmányának*22 Jóbra vonatkozó passzusát alkal21mazva –, akár „a teljes bizonytalanságban tartott fogolyé”, hiszen a sors ötletszerű jutalmazásait követően minden esetben megtorlás vár rá. Ráadásul nemcsak a kislány, aki szó szerint a bőrével fizet mindenért, de az is, aki sorsába pillantva szánalmat érez iránta, halálos veszélyben forog. A „Hol lakik? – Otthon. – Kije van? – Nem tudom. Akik vernek.” párbeszéddel jellemezhető kiszolgáltatottság, ami a verésre, gyerekkínzásra, megrontásra, gyilkossági kísérletre bárkinek büntetlen alkalmat szolgáltat, a vele rokonszenvezőknek súlyos fenyegetés. A három mellékszereplő, a csendőrök előtt érte szót emelő öregember és a fiatal pár, amelyik az ötpengőssel megajándékozza a kislányt, gyilkosság áldozata lesz, illetve öngyilkosságot követ el. Árvácska viszont, ez a nyomorúsága leprájával mindenkit megfertőző gyerek-áldozat, sosem lenne képes panaszát Jóbéhoz hasonló ékesszólással megfogalmazni. Ügyessége, tehetsége mind ellene dolgozik, jó hallása pedig a hibás nyelvi modell elsajátításában segíti, s ezért környezetének durva, beszédhibás nyelvét sajátítja el.

Bibliai modelljéhez, a Jób könyvének Első beszédéhez hasonló emelkedettséggel szólal meg viszont Nemes Nagy Ágnes az Istenről – Hiánybetegségeink legnagyobbika című, prózában írott költeménye. A vers kérdéssorozata az említett könyvben foglalt első Jahve beszéd mintájára épül.*23 Nemes Nagy Ágnes kilenc 22bekezdésből álló műve megfordítja a szereplők alá- és fölérendeltségi viszonyát, versében a szenvedő ember kérdez és némítja el Istenét, mégpedig a szenvedéstapasztalatainkra reflektáló irodalomból ismert legsúlyosabb vádakkal: „Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéj életet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés. Ez túl sok. Ez mértékvesztés, Uram. // Miért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy egész tölgyfát gyömöszöltél? // Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. // Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia. // Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram! // Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos? // Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle kriksz-krakszokat hámló platánra, míg // megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted? // Egy szót se szóltam.”

23

Az „Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia” mondat és szövegkörnyezete, kemény hangvétele ellenére, bizonyos szempontból mégis mértéktartónak bizonyul, hiszen nem tételez fel szándékos kegyetlenséget Istenről, és nem lép túl a szenvedés testi vonatkozásainak felsorolásán. Isten közönye botrányos a magáért szót emelő költő számára. Isten mellett viszont a teremtett világ szépsége érvel, az embert ’tojáshéj’ törékenységében is megtartó felhő, hála, aranyfejes akác a ’csalogató a csapdában’, és nem a Jahve beszédben említett, krokodillal fenyegetőző, kiszámíthatatlan Teremtő. Nemes Nagy Ágnes Blake A tigris című költeményének szellemében jár el, amikor az ember gyötrését és gyönyörködtetését egyszerre szolgáló közömbös teremtésről beszél. A „gyilkos terrort” megtestesítő Tigrist és a keresztény gondolkodás alapszimbólumát jelentő Bárányt egyaránt megalkotó mesterről: „Mosolygott rád a mestered? (…) Aki a Bárányt, az csinált?”*24 A halálos betegségében is költői metaforái közé menekülő, jóbi élethelyzetét parafrazeáló Nemes Nagy prózaversének logikája vitathatatlan. A kegyelmével az embert elárasztó, majd adományait váratlanul visszavonó Isten magatartása szándéktalanul ugyan, de a Móricz-könyvvel kapcsolatosan már említett, a foglyát szüntelenül bizonytalanságban tartó kihallgatótiszt magatartását idézi. Ilyen vádat fogalmaz meg Dávidházi Péter előbb említett tanulmánya is Illyés: Egy mondat a zsarnokságról című versének elemzésekor, amikor Jób szemmel tartására utal.*25 „Jób az alávetett ember őstípusa, akit a legfőbb hatalom állandóan szemmel tart 24és próbára tesz” – mondja. Jóbot nem hiába dühíti Elihu „kegyes intelme”, ő „ugyanis saját bőrén tanulta meg ugyanezt: viszontagságai között állandóan magán érezte az Úr szigorú tekintetét, hiába kérte, hogy akár »csak addig fordítsa el, míg nyálát lenyeli«. »Testi szemeid vannak-e néked, és úgy látsz-e te, mint halandó lát?«” – idézi Jóbot. Dávidházi Péter a versben szereplő fogoly-hasonlat ősmintáját találja meg a bibliai könyvben. Nyilvánvaló, hogy a vallató ávós és Isten szerepének egyforma megítélése az Istenről mint a legfőbb Jóról való gondolkodás számára elfogadhatatlan. Az ártatlanokat és gyerekeket sújtó szenvedésben Isten szerepét firtató kérdésekre adott mereven elutasító válasz azonban, mely szerint Isten cselekedetei nem mérhetők emberi mértékkel, éppen a vallásos gondolkodás számára zavarba ejtő. Nemes Nagy Ágnes, akárcsak Blake vagy Illyés Gyula, emberi mértéket választ Isten megítélésére, akinek eljárása – így tekintve – igazolhatatlan. Kérdés azonban, hogy a vallásos gondolkodás számára milyen más, elfogadható magyarázat akad?

A második megszólalás

Ahogyan egy versben a kipontozott sor, úgy értelmeződik az olvasók számára a hallgatás Jób szájára tapasztott kezének gesztusában. A hallgatást jelző mozdulatot és az azt kommentáló szöveget azonban a bibliai szöveg furcsa félmondata követi, az „egyszer beszéltem, de többé nem teszem” ígéretét felülíró „másodszor is” jóslata. A második beszéd végén a Jób szájából elhangzó utolsó felelet az önvád súlyos szavait, az „én borítottam tervedet homályba, olyan 25szavakkal, melyekből hiányzik a tudás” és a „visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban” beismerése zárja.

A megsemmisítő táborok nem egy író túlélője második megszólalásának öngyilkosságát tekintette. Kertész Imre emlékezetes névsora Celant, Améryt, Primo Levit és Borowskit említi, akik megszólaltak egyszer töredékes versnyelvükön, vagy prózájuk megalkuvás, szépítés és önmentegetés nélküli nyersességével, majd pedig önmaguk elhallgattatásával vetettek véget életüknek. Ha „Celan versei a legszélsőségesebb iszonyatot a hallgatás által akarják elmondani” – ahogyan Adorno fogalmazza, akkor elmondhatjuk, hogy a holokauszt-irodalom legjelentősebb költője, a bukovinai születésű német anyanyelvű Celan, és a többi öngyilkos hallgatása többé nem feltörhető. „A halál a lehetetlenség lehetősége” – mondja Heidegger – „kivezetés a helyettesíthető lét színteréről.” Hogyan is állíthatnánk azonban, hogy a Sorstalanság sziklás hasadékába ugró, öngyilkos holland zsidóknak volt módjuk megtapasztalni az összegezés lehetőségét nyújtó, boldogító halálpillanatot? Vagy hogy megérezték volna a vigasz erejét, mely szerint „a halál nem megnöveli, hanem szétzúzza az ember magányosságát”? Ha már a legyilkoltak sejtelmeibe próbálunk pillantani, valószínűbb utolsó válaszuknak tetszik a felháborodott nem. Kertész Imre súlyos, sokat idézett mondata, mely szerint Isten neki Auschwitz képében mutatkozott meg – ebben a kontextusban is – vitathatatlannak látszik. Az istenhívőknek, akár az ateizmus bátor megvallóinak, akik döntéseiket egyébként a jóerkölcsre alapozzák, vállalniuk kell a mondatból levont tanulság felelősségében való osztozás terhét (hiszen a Rossz mindannyiunk előtt – Ricœurt 26idézve – nem ontológiai, hanem a mit tehetek ellene? erkölcsi kérdéseként jelenik meg).

A nyelv és a kultúra iránti bizalom általános megrendülése, elvesztése természetesen nem a történelmi eseményekhez köthető dátum pontosságával, nem hirtelen mutatkozott meg. A 20. századi irodalmi példák között említhetjük a többek által Jób könyvének midrásaként tárgyalt Kafka novellát, az Ítéletet, továbbá Fegyenctelepen című írását, mely a koncentrációs táborok működésének előképe. Kafka ’nyelvi és tematikai előkészítő tanfolyamán’ számtalan író vett részt. A legismertebbek között tartjuk számon az elbeszélés nyelvi konvencióit elutasító Kertész Imre nevét. Regényének, a Sorstalanságnak recepciótörténete jól tükrözi a szerkesztők, illetve első olvasók kezdeti reakcióját. A könyv megjelentetését a régi Magvető Kiadó a megfogalmazás tökéletlenségeire hivatkozva először elutasította, majd az akkoriban működő másik kiadó, a Szépirodalmi adta ki, csekély kritikai illetve olvasói visszhangot keltve. A száműzött nyelv című esszékötetében az író a nyelv és a totalitárius állam kapcsolatáról írva a Sorstalanság nyelvére is vonatkoztatható megjegyzést tesz: „Itt az írónak egyetlen célja lehet csupán, s ez a cél egyszerre negatív és kreatív: kivonni magát az »itt érvényes« nyelvből” – írja –, „és létrehoznia regényfiguráját, a Holocaust túlélőjét, aki – Cioran szavával – többé már nem tartozik az emberiséghez.”*26

A megszólalás általános nehézségeinek szemléltetésére érdemes elolvasni Czeszław Miłosz Szülőhazám, Európa című könyvében a háborút követő irodalmi reflexiókról szóló, a fentiekkel hasonló véleményt tük27röző tanulmányát, mely a szép írás követésének tökéletes alkalmatlanságáról szól. Miłosz tapasztalataik megszokott módszerrel történő megformálásának csődjéről beszél. „Semmilyen más nyelven nem olvasható annyi megrázó vers-dokumentum a holokausztról, mint lengyelül” – írja –, „ezek közül néhány belekerült az antológiákba, de szigorú kritériumokat alkalmazva meg kell állapítanunk, hogy a téma meghaladja a szerzők lehetőségeit, falként emelkedik, a verseket nagyrészt csak azért tartják jónak, mert szándékuk nemes.”*27 Akik megszólaltak, mert volt bennük valamilyen belső kényszer, háború előtt klisékben nyilatkoztak meg. Mások szövegeiről, Borwicz nagyszámú ilyen jellegű írást tartalmazó gyűjteményére*28 hivatkozva idézi az összeállító szavait, mely szerint írásaikban a szerzők „irodalmi élményeik kliséit ismételik meg”. Az általánosnak mondható szabály alól csak a gyerekek megnyilatkozásai képeztek kivételt, teszi hozzá. Móricz Árvácskája és Kertész Sorstalansága esetében is – hogy ismert hazai példára hivatkozzunk – átszűrődik a reflektálatlan, „romlatlan” gyermeki válasz a regény nyelvén. A két nagyformátumú írót személyes tapasztalata is erre a megoldásra ösztönözte nyilván, s Móricz ráadásul főhőse elbeszéléséből állította össze anyagát. Mivel a kislány, illetve a kamasz fiú életkori sajátossága, és nem Jóbéhoz hasonló isten28hite révén fogadja el, ami történik vele, nem lázad, nem fogalmaz ítéletet, és alkalmazkodni próbál, a tiltakozás terhét az írók teljes egészében olvasójukra hárítják.

Hans Jonas gyakran idézett tanulmánya, az Istenhit Auschwitz után*29 az ember szenvedésében való isteni részvételről beszél, Istenről, aki mindenhatóságáról lemondva szétosztotta magát az emberek között. Ha elfogadjuk ezt a felfogást, többé nem tarthatjuk Istenre róhatónak az ember által elkövetett bűnt, például az üldözöttek saját halálától való megfosztását vagy az Auschwitzba hurcoltak istenhitének szétzúzását. Akkor az ember nem írhatja már Isten számlájára az általa okozott felmérhetetlen szenvedésmennyiséget, s benne a kifinomult és árnyalt megfosztásokat. Ilyen megközelítésben magyarázható a kötélnek túl könnyű teher: az Auschwitzban felakasztott kisgyerek hosszú agóniája. Az ott és akkor „hol van Isten ilyenkor?” kérdésre adott válasz, mely szerint: „Ott függ a kötélen.”

Mák és emlékezet*30

A Bibliában az Úr Jób életének következő szakaszát még jobban megáldja, mint előző életét. Tíz elpusztított gyermeke helyébe hét fia és három gyönyörű lánya születik. Ezután még száznegyven évig él, látja fiait és unokáit negyedíziglen. A felfoghatatlan, meg29rendítő sugallatot, mely szerint a hét halott gyermek pótolható, még képtelenebb állítás követi: a főhős „öregen és az élettel betelve” hal meg. A Biblia nem beszél arról, hogyan küzdött meg Jób gyermekei elvesztésének emlékével? Felesége és barátai árulásával? Vagy azt kell-e feltételeznünk, hogy Jób – az átélt csapások hatására – elvesztette az emlékezetét?

Joseph Roth Jób című regénye*31 a bibliai könyv Befejezés című, váratlan és valóságidegen zárószakaszát meseszerűvé írja át. Az eredeti keretet megtartva jutalmazza meg, teljesíti be a megözvegyült, gyerekeitől elhagyott öregember életét. Isten kegyelme Mendel elhagyott és elveszettnek hitt, de soha el nem felejtett legkisebb fiának, az akkorra már világhírű hegedűsnek váratlan felbukkanásával érkezik. Az „élettel betelve és boldogan halt meg Jób” bibliai záróképét Roth főhőse álomba szenderülésével cseréli fel, s a regény szövegében helyette a „mert kimerítette őt a boldogság súlya és a csoda nagysága” áll.

Egy régiónkbeli, még csak nem is előzetes példák nélkül álló Jób-történet Kurkó Gyárfásé, aki a Ceauşescu-diktatúra idején lakatosként tanult, képezte magát, vált a kisebbség bátor szószólójává. Nem törte meg a börtön, a sötétzárka, a kínzás, de elnémítva, lefokozva, bárgyú szorgalommal tért vissza (textil)gyári munkájához a hivatalból elrendelt agylebenyműtét után. Sötét, de logikus, kísértő gondolat, hogy az idősebb generációnak el kell tűnnie a föld színéről, hogy ne legyen nemzedék, mely bőrébe és emlékezetébe égetve őrzi a megtörténtek nyomát. A maga ördögi és direkt módján: az emlékezet kioltásával így gon30dolta megoldani a problémát a román diktátor is. Szovjet módszert másoló megoldásának, minden bizonnyal, semmi köze sincs a szintúgy román filozófus, Cioran koncepciójához, aki a gnosztikusok nyomán, A rossz demiurgosz című írásában elfogadja a gonosz teremtő képzetét. S akinek gondolatai alapján Földényi László*32 a jelen helyett a távoli múltra, illetve a messzi jövőre, azaz az emlékezésre való hárításban találja meg az örök várakozás elviselhetetlenségének okát. „Honnan ez a félelem a jelentől, a pillanattól, a mostban való beteljesüléstől?” – kérdezi. – „Az európai ember folyton csak várakozik (…) Azzal hitegeti magát, hogy nem alkothatna tudást a végtelenről, ha egyszer nem abban fogant volna, és hogy azért ábrándozik, mert élete annak óceánjába fog beletorkollani (…) Emlékeiben keres vigaszt. Emlékezik – nemcsak a múltra, a jövőre is…” A remény azonban, gondolatmenetünk szerint, ahogyan a szeretet is – a kierkegaard-i hitfelfogás mintájára – az értelemmel belátható körön kívül található.

Epilógus

1954-ben középiskolásként egy hónapig a Statisztikai Könyvtárban dolgoztam nyári diákmunkán. Két megrendítő élményben volt részem. Az első, amelynek problematikájáról csaknem testközelből lehettek, vagy voltak tapasztalataim, egy nyolc-tíz oldalas versben írott levél értelmezése és a benne foglalt kérés megfejtése lett volna. A levelet egy börtönből nemrég 31szabadult volt könyvtári alkalmazott írta, arra kérve az emberséges igazgatót, hogy utaljon ki számára kéziratpapírt, hogy verset írhasson. A zavaros szövegből nem sikerült kihámoznom, mit is akar valójában a kérelmező, ehelyett iskolás verselemzést készítettem. Az igazgató, ostobaságom miatt egyetlen szemrehányást sem téve, azonnal megfejtette a rejtélyt, hogy sokszorosan megkínzott és nyilván megbolondult munkatársuk papírt kér. Kiutaltatta hát az egyik oldalán statisztikai kimutatásokkal már teleírt, de másik oldalán fogalmazásra még alkalmas íveket.

A másik történet még annyira sem volt világos számomra, mint az első. A középkorú könyvtárosnő, akivel leltárt készítettünk, nyár lévén rövid ujjú blúzt viselt, és alkarjába égetve rövid számsor volt olvasható. A látottakon meglepődve meg is kérdeztem tőle, hogy micsoda ez, és hogyan került oda? Abban a hónapban nem a szüleink vigyáztak ránk, hanem apám egy gyermektelen kolléganője, L. Beszámoltam neki a furcsa esetről, és a könyvtárosnő számomra még furcsább válaszáról, miszerint magyar segédlettel koncentrációs táborba hurcolták a németek, és ki akarták irtani pusztán azért, mert zsidó. A nagy műveltségű, zene és irodalomrajongó tanárnő, L. azt a tanácsot adta, hogy használjam ki az alkalmat, és eleresztve a fülem mellett a rémtörténeteket, próbáljak meg inkább németet tanulni a könyvtárosnőtől. Igyekeztem is L. tanácsa szerint járni el, és egy-egy rettenetes emlék meghallgatása után német kifejezéseket kérdeztem tőle, gondosan feljegyezve mindent a szótárfüzetembe. Munka után otthon az elkövetkező napokban a szüleinket helyettesítő L. pedig a zsidók visszataszító jellemvonásairól beszélt, és rajzokat készített nekem arról (hiszen remekül rajzolt), hogyan lehet felismerni, hogy ki a zsidó s ki nem, 32milyen csípőforma, orr, száj a legárulkodóbb. Ocsmányul érdekelt a dolog, másrészt bűntudatom támadt, bár nem tudtam megmagyarázni, miért, hiszen, gondoltam, egy tanárnő oktat az élet fontos dolgaira. Furcsa módon mégis olyan érzés vett rajtam erőt, mint amikor az osztályban, az óra közti szünetekben egy osztálytársnőm – közkívánatra – trágár dalokat énekelt, a leggyakrabban egy mexikói kuplerájról, ahol szól a muzsika, és ahova tíz-húsz fillérjével betér a három víg barát. Egyszóval, szemérem elleni vétségnek éreztem, hogy szomjasan hallgatom a szöveget. Viszolygásom nőttön-nőtt, de nem tudtam szabadulni a részletek meghallgatásának csábításától, a lelkem vesztére körüljáró kísértet szövegétől. Amikor viszont a szüleink hazajöttek, kitört belőlem a kétségbeesés, és könnyek között számoltam be nekik az ügyről. Szemrehányást tettem nekik amiatt, hogy a magyarok hagyták, hogy elhurcolják a zsidókat, és hogy én erről nem tudtam eddig. Apám, aki felvidéki származású volt, és családjától elszakítva Budapesten járt a jogi karra, s itt alapított új családot, megpróbált elvesztett szülőföldje demokratikus hagyományaival vigasztalni. Egy idő után mégis letett a vigasztalásomról, nyilván tisztában volt vele, hogy a válaszadás engem terhel majd, mivel a szembenézés folyamatos és egyéni lehet csak.

33
A verset megfosztják ruhájától
Ma meghalt anyám vagy talán tegnap
A boncmester feljött az alagsorból.
Se kesztyű már, se gumikötény rajta.
Azt mondja, várnunk kell az anyakönyvi
kivonatra, mert a doktornő ebédelni ment.
Hanyatt-homlok rohantam hozzád utoljára,
de utamat állta egy szőke börtönőrnő:
Nem fogja föl, hogy meghalt az anyja?
Mit akar látni még?*
Otthagytad testedet, mint gyík a farkát.
Szóltak, hogy mindent csomagoljunk össze.
– Melyik tárgy mér a szívemre ütést?
A leggyöngédebb lesz talán a kés.
A boncmester megkapta három százasát.
Harag nélkül szólt hát a felbontott tetemhez:
Milyen hideg van itt!
Biztosan te is fázol.
* A rémes naplemente, tényleg,
nem volt, szemem, elég? Mint feltört, világnyi
tojás, sárgája fennakadt a héj cápafogán.
És lassan alá-, levérzett a nap.
Te erőltetted, hogy nézzük együtt,
mert akkor már egy álló hete nézted
egyedül, és nem bírtad tovább.

Előző kötetem Befejezés című ciklusát kitevő magányos versét választottam ki arra a kísérletre, hogy a 34verset élménnyé minősítsem vissza, lepkeszárnyától, színétől megfosztva lüktető, szürkésbarna testet helyezzek egy boncasztalra.

A vers címe a Közöny indítómondata: Ma meghalt anyám vagy talán tegnap. Szükségem volt Camus segítő kézmozdulatára ahhoz, hogy el tudjak indulni a gyász vörös sivatagából; bármelyik irány megfelelt abban a pillanatban. Egyetlen célom az elmozdulás volt maga. Egy ceruza normális hosszának negyedénél is kisebb ceruzacsonk, egy kézirat legtetején elhelyezkedő ív készséges háta, melyet a fiók ki-behúzogatása meggyűrt és feltépett. Azzal és arra jegyeztem le a gyász töredékmondatait, a vers kulcsmondatát: Otthagytad testedet, mint gyík a farkát. Gyerekkoromban gyakran nézegettük anyámmal a forró házfalak tövén surranó gyíkokat; gyakran ment gyíklesre később gyerekeimmel is a Branyiszkó úton. Tőle hallottam először, hogy a rátaposó lába elől menekülve képes a gyík farkát hátrahagyva szabadulni.

Régóta várt, kívánt, remélt halála 1994. október 12-én történt, gyerekeivel való naponkénti találkozása után, kínok és kórházi megaláztatások sorát követően. Reggel kaptam meg halálhírét, megtudtam, hogy a végső órában kezébe vette végre sorsának irányítását és elfogadtatta orvosaival, hogy ne hosszabbítsák meg szenvedéseit, s megköszönte igyekezetüket.

Tetemét az intenzív osztályról már eltakarították, amikor beértem, egy százszor inkább egy büntetőtelep barakkparancsnokára, semmint orvosnőre emlékeztető nő ellentmondást nem ismerő eréllyel parancsolt ki az osztály előszobájából, ékes bizonyítékául annak a kórházi gyakorlatnak, mely a halált szégyennek tekinti, és betegesnek tartja a hozzátartozó kétségbeesett igyekezetét, hogy halottjától búcsút vegyen.

35

Történetünk a földszinten folytatódott; a boncmestert sajnos már csak a boncolás után tudtuk háromszáz forinttal lekenyerezni, értelmetlen gesztusunk önáltatásra szolgált, rettenetes foglalkozásában, reméltük, a csekély összeg halottunk vagy halottunk testdarabjai iránti elnézésre sarkallja; talán szól hozzá egy részvétteli szót. A vers ezzel az egyoldalú dialógussal zárul. De természetesen sosem zárul le az, ami előttünk történt.

A rémes naplementét elbeszélő lábjegyzet felett csillag áll, és nem pusztán a filológiai hitelesség kedvéért. Csillag a vers égboltján. Lehet, hogy a halál éjszakájában világított a haldoklónak, és világít ezentúl a rá visszaemlékezőnek. Ha van egyáltalán remény, ez az egy(-két) csillag hirdeti. A Ma meghalt anyám vagy talán tegnap képvers ebben a felfogásban. A naplemente, a csillag följötte, a haldokló éjszakája, a túlélő reggele egymásra épül, a kívánt-nem kívánt élet ritmusát követi.

Egy rettenetes természeti látvány emlékét eleveníti fel maga a lábjegyzet. Anyámat utolsó nyaralásakor meglátogattam a nyugdíjas utószezonban a Balatonon. Már nem tudott elém jönni az állomásra, az érszűkület spanyolcsizmáját hordta egyik lábán. Az ebédlőbe még-még elvánszorgott és esténként végignézett egy-egy naplementét. Készült rá, hogy nekem is megmutassa az egyre apokaliptikusabb természeti jelenséget. Az első estén, merő gyávaságból, sikerült elhúznom az időt. Érthetetlen módon mindig féltem az anyámmal közös esztétikai élményektől. Szerencsétlen gyerekkora félig homályban maradt részleteivel, az a tudat, hogy nem érti, mit beszélek, miről írok, bár szeretné érteni, erre irányuló reményeinek kudarca menekülésre sarkallt. Annyira búsult azonban a lekésett 36esemény miatt, hogy másnap este pontosan ott voltam én is a lapos nyaralóépület hátsó udvarán.

Vak, fenyegető, végső leszámolás volt az együtt látott naplemente. Így utóbb, halála hamaros bekövetkeztével, állíthatom, hogy egy világméretű boncteremben zajlott, és az eget vérrel fröcskölte be. De mondhatnám azt is, hogy az újjászületés reménye csúfolódott meg előttem. Egy világnyi tojást hasított ketté felhőbárdjával a láthatatlan kéz. Tojást, melyben a számomra utolsó főnixmadár lakott, amelyből még újjászülethettem volna. A rémálmok valószerűségével kaszabolt egyre a bárd; csupasz nyak, már pelyhedző tollú szárny óriási madárláb felhőcsonkjai szálltak előttünk és mi, teljes kiszolgáltatottságunkban összekarolva, tehetetlenül néztük. Ha azt mondtam az előbb, hogy nem tudta, miért és mit írok, most szóról-szóra olvasott a gondolataimban; tudta, hogy az ő halálának részleteit látom kozmikus kivetítettségében; tudta és nem bánta, hogy elvesztését nem heveri ki gyermeke.

37
Háló és hal
Halálversek a magyar költészetben

Játszottam a halál gondolatával. Poétikus volt a látvány: fekszem a ravatalon, mint valami Zichy-metszeten, fiatal lány, szinte még gyermek, dúsan redőzött, leomló, áttetsző ruhában, életem elmetszve tőben, körülöttem zokogó rokonok. Negyvenkilenc májusára tűztem ki halálom napját, megindultam a Duna-part lépcsőin lefelé, hogy a habokba vessem magamat. Nem volt bennem realitásérzék, a holttestek, a szerteszét heverő lótetemek látványa felkavart, de elhessegettem emlékeimből, otthon nem beszéltünk róluk, nem is illett kérdezősködni felőlük. A későbbi élmény, a Gyulai, Eötvös, Reviczky által versbe foglalt halál volt valóságos nekem, a Tetemrehívás illusztrációja. A halált egyszerre sugallta és tagadta a felnőttek viselkedése. Izgatott és rettegéssel töltött el: szemgödrének mély tekintetével int, és én közel lépek hozzá, tudom, anyámat akarja elragadni tőlem. Gyermekkoromban minden anyám hamarosan bekövetkező haláláról beszélt. Róla szóltak a versek, melyeket maga olvasott föl nekünk szomorú, szép hangján. Migrénes fejfájása délelőttök hosszú csendjét parancsolta ránk. A késve készülő ebédet, a délutánra hagyott takarítást rosszkedvűen vettem tudomásul, a rá való neheztelésem miatt ráadásul lelkiismeret-furdalás gyötört. Fejfájásait színpadiasnak éreztem, de elvesztésének lehetősége nagyon is valóságosnak tetszett. Végül egy megváltó álom véget vetett rettegésemnek. Ahogy a versekben írva 38van, puszta körömmel kiástam a frissen hantolt, sáros, hideg földből koporsóját, kihűlt testét betakartam, simogatásommal fölmelegítettem és hazavittem. Nem hittem többé, hogy meghalhat, ha később sokszor aggódtam is miatta.

Átéltem a háborút. Hóban feketéllő halottat azelőtt is láttam, de örök emlékként az az út maradt meg bennem, amit a béke első napjaiban tettem meg anyámmal, amikor a budai alagúton átmentünk. A német katonák teteméből áradó édeskés szag orromban örökre megült, azóta is kerülöm az alagutakat. Egész városrészek esnek ki emlékezetemből, álmomban olasz vagy spanyol városokban járok, és rettenetes szívdobogással arra ébredek, hogy elvesztem az alagút bejáratánál, képtelen vagyok továbblépni. Ő akkor magához szorította a fejemet, szememet tenyerével befogta, de öleléséből kilestem, láttam a feltépett katonaszöveten, az arcok és fejek körül az elszivárgott, megdermedt, szivárványos tócsát. Részeg kocsis korbácsolja elmozdíthatatlan teher elé kötött, szánalmas gebéjét. A Dosztojevszkijnél és Nietzschénél leírt jelenet gyermekkoromban előttem is lejátszódott a házunk előtt, a Petőfi Sándor utcában. Együtt néztük a véres cirkuszt, míg el nem vonszolt. Ugyanez a kocsis harminckilenc évvel később őt korbácsolta a halálos ágyán, terhének továbbvonszolására őt ösztökélve.

Millán Astray, Franco nyomorék tábornokának egy katonája a salamancai egyetemen tartott gyűlésen a tábornok kedvenc fordulatával próbált lelkesedést kelteni a fiatal közönség soraiban. „Éljen a halál!” – kiáltotta el magát. Unamuno, akit később a falangisták házi őrizetben tartottak, a következőképpen válaszolt: „Az imént egy értelmetlen és nekrofil kiáltást hallottam… Ezt az imént elhangzott bizarr parado39xont értelmetlennek találtam”, a tábornok erre megismételte kedvenc jelszavát. Ugyanezt a nekrofil kiáltást írtam le én is egy versem zárósorában. A vers, a sor anyám iránti mérhetetlen, együttérző szeretetemben fogant. A fogalmazásnak, ha formailag az előbbiekkel teljes mértékben azonos is, a fent idézett történethez semmi köze nincs. A halál megjelenítése, igenlése a köz- és filozófiai gondolkodás, az irodalom és más művészetek választ kereső kísérleteiből nem száműzhető.

Furcsa olvasókönyvet vett kezébe a húszas években iskolába kerülő magyar kisdiák. Más emlékeiből könnyebben kitörlődött, de anyám elképzeléseiben lehet, még körmönfontabb részletekkel egészült ki a halál arcképe. Az ő emlékeiben sértetlenül élt tovább a Gyulai Pál leírta jelenet, a sírjából árván maradt gyermekeihez hazalátogató anya képe. Nem tudott szabadulni e romantikus vers borzongató vigaszától, neki, az árván maradt, hat bátyjától elszakított egyetlen kislánynak felmondania Gyulai versét az iskolában nem memóriagyakorlat volt, hanem a legtitkosabb, legvéresebb valóság beismerése: „Három árva sír magába, / Elhagyott sötét szobába, / Zivataros hideg éj van, / Édes anyjok künn a sírban. (…) Megnyílnak a nehéz hantok, / Kilép sírból édes anyjok, / S tova lebben a vak éjben, / Haza felé, az ösvényen. / Arca halvány, hangj’ a régi…” Itt már teljes bizonyossággal peregtek a könnyeim, ahányszor csak felolvasta, rám hagyományozva a romantikus halállal való bensőséges viszonyát.

Az említett vers, melyet korának ízlésvilágán túl is igazol a német, osztrák szentimentális hagyomány, a magyar költészet halálközelségéhez különösképpen illik. Petőfi komor (és fenyegetésszámba menő), Szendrey Júliához írt sorai: „Ha eldobod egykor az öz40vegyi fátyolt / Fejfámra sötét lobogóul akaszd, / Én feljövök érte a síri világból…” talán a második, a fiatalokra leselkedő halál veszélyét igazoló iskolai versélményem volt. A mesteri igehasználat, az egyszerű jövök és nem a keresett felemelkedem, kikelek síromból vagy egyéb szinonima villámcsapásként hatott rám valahányszor. Csakúgy, mint Arany versének, az Emlényeknek szaggatott hangvétele: »Döbbenve ismerek fel rajzomon / Egy-egy vonást, mit szellemujja von // „Övé! kiáltom, itt, ez itt övé: / A szín erős, nem illik együvé.”« Magamba szállva ünnepeltem a halál birodalmát is magába foglaló költészet diadalát.

Diákkorom versolvasmányainak zömében szerepel a halál, vagy jelen van a halálgondolat. Jelképes szinte, hogy az irodalmi nyelv a Halotti beszéddel kezdődik és az első magyar vers az Ómagyar Mária-siralom. Erich Fromm amerikai társadalomtudós az Emberi szív című könyvében*33 a múltba nézést, a halál gondolatával való intenzív foglalkozást nekrofíliának minősíti. Számunkra azonban e gondolat a Szózat szavaiban foglaltatott össze, a nemzethalált fenyegető lehetőségként kínálva fel. A hatvanas, hetvenes évek silány történelemkönyveiben foglaltakat a rég vagy nemrég halott magyar szerzők irodalomkönyveiben szereplő sorok fölülbírálták, kiegészítették, és – legalábbis engem – tragikus hazaszeretetre neveltek. A virrasztók nagy tetszhalottjai iránt érzett heves szeretetem semmiben sem különbözött a Vajda által versbe foglalt érzésektől. Az 1957-es megtorlások tapasztalata tökéletes harmóniába került a hagyomány kiala41kította mentalitásommal és ízlésemmel: „Lobogó gyász, én neked hódolok” (Az üstökös); „Elalunni mindörökre… Csak pihenni, csak pihenni” (A vaáli erdőben); „S holdfénykarod kitárva indulsz (…) Mert letelik a szellemóra – / Le, vissza! le a koporsóba” (Gina emléke); vagy a Harminc év után sorai: E földi létben gyász-sorunk betölt (…) Így ül a hold… (…) Hallgatva a sírbolti csöndességet / A rémteli erdő alatt, / Amíg a fákról nagy, nehéz könycseppek / Hervadt levélre halkan hullanak.” Kosztolányi verse, az Akarsz-e játszani… halált? a dekadencia fűszerével tette még vonzóbbá a témát. S hatott rám a Halál rokona, a vajdai hagyományt folytató Ady: „Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk / S hervadt, régi rózsa-koszorúinkat / A víg teremben némán szerte-szórjuk” (Lédával a bálban); vagy A Halál lovaiban szereplő sorok: „Mindig van szabad paripa / S mindig van gazdátlan nyereg. / S aki előtt megállanak / Elsápad és nyeregbe száll (…) S fehér úton nyargal vele / Új utasokért a Halál.” Ady, a szecesszió osztrák festőinek közeli költő-rokona úgy jelent meg előttem, mint a halálos betegségben szenvedő beteg, aki öngyilkosságra készül, hogy megrövidítse szenvedését.

„Ki látott lelket meghalni?” – kérdezi Richard Wurmbrand, a náci és kommunista román börtönöket megjárt evangélikus lelkész. A tizenegy évet börtönben és ebből hármat sötétzárkában töltő, zsidó származású lelkész le nem jegyzett, csupán emlékezetében megőrzött „börtönprédikációi” a misztikusok minden logikának ellentmondó hitéről tanúskodnak. Wurmbrand, akárcsak elődei, Eckhart mester és a spanyol Avilai Teréz vagy Keresztes Szent János a (keresztény) hit tanítása szerint élve a halál élettelítettségét hirdették. Vajon személyiségzavar vagy a lélek erőtartaléka-e, ha nővérünknek érezzük a halált, mint Assisi Szent Ferenc, és áldást kérünk rá? 42Vajon József Attila sokat idézett két sora, a „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” nem erkölcsi jónak feltételezi-e a halált, ha egyszer annak tudatában az emberi élet erkölcsi minősége javul?

Jorge Luis Borges Keats Óda egy csalogányhoz című verséről szólva az angol és a német olvasó homlokegyenest eltérő értelmezéséről beszél. Okfejtése, transzcendens vonatkozásával, témánkhoz szorosan kapcsolódik. Szerinte az arisztoteliánus iskolán nevelkedett angol közönség alkalmatlan a vers befogadására. Nem tud mit kezdeni azzal az érzéssel, amit Keats kivételes verse sugall, mely szerint a madárdal az embert életének rövidségére ébreszti rá. „A költemény erényeit – írja Borges – tudtommal még eddig senki sem vonta kétségbe, értelmezése ellenben már vita tárgya. Az utolsó előtti strófában van a bökkenő. Amikor az esetleges, halandó ember megszólítja a madarat, melyen »irigy idő nem tipor«, s melynek éneke ugyanaz a dal, amelyet a moabita Ruth Izrael mezőin hallott egy hajdan volt este. Sidney Colvin (…) Keats-monográfiájában felfedezett – vagy odaképzelt – egy ellentmondást a szóban forgó szakaszban. Idézem különös álláspontját: »Logikai hibát követ el Keats, s véleményem szerint ez költői vétség is, amikor szembeállítja az emberi lét mulandóságát, amelyen az egyén életét érti, a madár létének állandóságával, amelyen a faj életét érti.« (…) F. R. Leavis (…) ezt a megjegyzést fűzte hozzá: »Természetesen e felfogásban rejlő tévedés a bizonyíték rá, mennyire intenzív érzésből fakadt a gondolat.« (…) Keats megsejtette (...) a görög szellemet (...) azon a bizonyos éjszakán megérezte a sötét csalogányban a platóni csalogányt. Keats (…) negyed századdal megelőzte Schopen43hauer egyik tételét (...) Vajon miért nem jött rá Garrod, Leavis meg a többi kritikus erre az értelmezésre? (…) Az angol elméről elmondható, hogy (…) számára nem az absztrakt fogalmak jelentik a valóságot, hanem az egyének. (...) Nem gondolkodásbeli fogyatékosság, hanem etikai kétely tartja vissza, hogy úgy éljen az absztrakciókkal, mint a németek.”*34

Borges gondolatmenetét követve joggal feltételezhetjük, hogy egy-egy nép halálhoz való viszonyulását és annak irodalmi tükröződését is arisztotelészi vagy platóni minta szabja meg. A hely szelleme munkál a halál sűrű idézésében például a spanyol, a német vagy akár a magyar költészeti hagyományban; García Lorca például esszét szentel a bölcsődaloknak, amelyek az elaltatandó gyermeket a halállal(!) ijesztgetik. A bikaviadal pedig, melyet vasárnaponként a televízió ma is közvetít, bár az ember sötét természeti erőkön való győzelmét hagyományozza a fiatal nemzedékre, valójában halálorgia.

„Az életszeretet – írja Erich Fromm – leginkább olyan társadalmakban fejlődik ki az egyénekben, ahol létbiztonság uralkodik, azaz nem kerülhetnek veszélybe az emberhez méltó élet alapvető, anyagi feltételei, ahol igazságosság van, azaz senki sem használhat fel eszközül másokat, és ahol szabadság van, azaz minden embernek megvan a lehetősége arra, hogy a társadalom tevékeny, felelős tagja legyen.”*35 Joggal kérdőjelezhetjük meg állításának igazát. Vajon létezik-e ilyen társadalom? S nem ellenpélda-e a ter44mészetközelséget, életszeretetet tükröző afrikai, cigány, indiai, latin-amerikai táncok, zenék, irodalmi ellenpéldák sokasága?

A halálgondolat otthonosságát a magyar költészetben mégis mintha valójában a tragikus történelem magyarázná. Hans Jonas Az istenfogalom Auschwitz után című katartikus tanulmányának*36 egy lábjegyzete a holokauszt elszenvedői közötti, vizsgálódásunk szempontjából másik lényeges különbségre mutat rá. A hívő zsidók számára, írja Hans Jonas, elviselhetetlenebb volt kiirtásuk gondolata, mint a keresztények számára, hiszen számukra nem nyílik túlvilág, és nincs remény a földi életen túli isteni igazságszolgáltatásra. Gondolatmenetét követve másképpen kell tehát értelmeznünk Pilinszky vagy Rónay György, vagy akár a nem hívő, de keresztény gondolatkörben felnövő ateista halálképzetét.

A feltűnő arányban szereplő magyar gyász- és in memoriam versek saját verseihez viszonyított talán legnagyobb hányadát Rónay György írta. A részvét, a hitből fakadó vigasz, ha a pusztulás látványát el nem fedi is, a választ az emberi ésszel fel nem mérhető isteni szándék jótékony messzeségébe távolítja. Mivel ezek a versek sohasem pusztán a testi halálról szólnak, hanem az egyénin túliról, a túlélőre háruló feladatról; a test kiszolgáltatottságának leírását nem kíséri lázadás. Állításunkat igazolandó elég a költő néhány verscímét idéznünk: Szabó Lőrinc sírjánál, Etienne Durand kivégzése, Babits a betegágyon, Haydn gyászmiséje, Antonius Oppidanus, Rilke sírja, Discursus Zrínyi-sorokkal stb. Az esztétikailag szép nem sérül Rónay gyászverseiben sem. Időben rövid, de térben 45hosszú út vezet innen Baka vagy Petri soraiig: „S mennyország azért nem lehet (…) mert a dögletes szeretet / velünk maradna mindenképpen.” (Petri György)

A szerelmesek egymásnak való kiszolgáltatottsága, az elevenen való felfalattatás/felfalás Pilinszky költészetének alapmotívuma, azonos az utolsó vacsora emlékére celebrált mise során áldozatul felajánlott ostya magunkhoz vételének rítusával. E költészetben a magány, a kényszer diktálta cselekvés mindannyiszor megismétli az utolsó vacsora eseményét, de annak katarzisa nélkül. Jelképességének erejét azonban nem tagadhatjuk: Istennek tett szemrehányásként szólnak ezek a sorok, lélek és test közös panaszaként. A test sóvárgása a másik testre nem különbözik a misztikusok által lejegyzett Isten utáni sóvárgástól, de a vágy beteljesülése bűntudattal terhes. A felfalás és felfalattatás rémülete ölt testet a Pilinszky-versek evés-jeleneteiben: „csillaghálóban hányódunk” – írja a Halak a hálóban című versben – „…s éjfélkor talán / étek leszünk egy hatalmas / halász asztalán”. A Tilos csillagonban meg: „Én nem kívántam megszületni, / a semmi szült és szoptatott, / szeress sötéten és kegyetlen, / mint halottját az itthagyott.” A Téli ég alattban visszatér a felejthetetlen szoptatás-képhez: „Mivé is lett az anyatej, / beszennyezem kabátom.” A Parafrázis vers egésze az evés kényszerű rítusáról szól, melyben tápláló és táplált egyszerre áldozat és gyilkos. „Mindenki táplálékaként, / ahogy már írva van, / adom, mint élő eledelt, / a világnak magam. / Mert minden élő egyedül / az elevenre éhes, / lehet a legjobb szeretőd, / végül is összevérez.” stb. A költő szívét követelő éhező a Francia fogolyban, vagy a Kihalt világ költő-versalanya az evéssel a halált magába fogadó emberlét panaszát hallatja. („E világ nem az én világom, / csupán a testem kényszere, / hogy egyre beljebb, mint a féreg / furakodom 46beleibe. // Így táplálkozom a halállal, / és így lakik jól ő velem, / az életem rég nem enyém már, / vadhúsként nő szívemen.”) A fenti sorokban szereplő képek meghatározóan vallási fogantatásúak, a magukhoz az eleven Krisztust vevő katolikusok hittitka színezi át a mindennapi táplálkozási/szerelmi rítust.

Hosszú volna a halálgondolatot költészetének középpontjába állító mai magyar költők listája, de ha témájuk azonos is, az elmúláshoz fűződő viszonyuk más. Kálnoky, aki hónapokat töltött kórházban, tüdőműtétek során több, köztük a külsejét is megnyomorító csonkításos műtéten esett át, közvetlen közelről látta a halált. Kiszolgáltatottságában azonban felszabadító, groteszk humorra talált, az iróniában és az öniróniában fölfedezve költői kiteljesedése mámorát. Érdemes felidézni az Elsodortak (a hajdani egri főutcán korzózók) menetét, a verset lezáró néhány utolsó sort, hogy képet kapjunk hangjának újszerűségéről: „fuldokló kapkodás, némán tátongó halálfélelem, / így sodródnak mindnyájan az éjfekete torkolat felé, / döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim / sokáig ott csillognak még az alkonyatban / a házfalon vagy a parti sziklák oldalán.” Érzelmeit parodizálva vagy a versközegből kivonva érzi-e vajon, hogy vers-épülete inog, leomlani kész kötőanyaga, az érzelem nélkül? Épp ezt akarja, nem betegségének, nem fiatal korától fenyegető halálának, hanem paradox életének terhét kívánja vállunkra rakni. A halálénál is képtelenebb történelmi események versbe foglalójának, a halállal eljegyzett költőnek elég ideje volt arra, hogy megunja „jegyesét”. Az irodalom jeleseinek dedikált hommage-versek méltó párja az ő sajnálkozást és konvenciót sutba dobó, a rossz költő emlékére írt gyászverse: „Ő volt a mesebeli tyúk: / sohase költött, noha kotlott. / Hol járt, 47göröngyös volt az út, / s helyette is verslába botlott. (…) Nem boldogult a föld alatt se, / mert kötött formájú volt a kripta. / Lábvizek nimfája, fogadd be / lelkét szürke hullámaidba!” Jóllehet Dosztojevszkij regényhőse monologizál és a Dosztojevszkij-regény kulisszái tűnnek fel a Szvidrigajlov utolsó éjszakája című versében, a halála után kényszerűen továbbélő versbeli hős egykedvűsége Kálnokyra vall: „Fölrezzen olykor. Véli: kopogást hall / az ajtón, pedig csak kihűlt szíve / dobban meg néha. Bosszúsan legyint, / S nehéz feje ismét mellére kókad.” A mutatvány című vers, az elképzelt öngyilkosság utáni pillanat éppúgy a részvétnélküliség közegében játszódik, mint az élet pillanatai: „Bódult vagyok és elfogódott. Fák fordítják el arcukat, / mikor meggyújtom a kanócot. // halk robbanás… Halotthalvány / szeme bámul az ablakoknak, / míg fönn az égen koponyám / csontszilánkjai felragyognak.”

Joggal hisszük, hogy az élők magukban hordják pusztulásuk mikéntjének titkát „Baka István – írja Rába György – forrongásban levő gnosztikus ideológiájának öntőformát keresett. Formakutatásának első állomása a manicheista pusztulás képzeteinek kifejezésére ígéretesnek látszó halálkultusz megragadása.” Ok és okozat szorosan együttműködve készíti elő költő és magánember halottas ágyát: Dsidának a szívbetegségét, Bakának a végbélrákban szenvedőét. Bakának fiatalon, élete utolsó szakaszában nem pusztán az általánosságban vett búcsúra kellett igent mondania, hanem inkvizíciós megkínzatására, az Isten jóságába vetett remény szétfoszlására is. Ebből a semmiből kellett költői világot építenie, látását egyetlen – de számtalan paraméter meghatározta – szögből működtetve: a megalázó betegségben szenvedő, középkorú férfi és jelentős költő szemszögéből. Az ember 48önképére teremtett isten Baka változatában így fest: „Hogy te vagy Isten egyedül ne hidd / Itt isten az, kinek bár púp a hátán / Koalíciós partnere a Sátán / Hol jobbra ülve hol meg balra fent / Így működik az égi parlament / Voltam s vagyok de hogyha nem leszek / Hiányod lennék és nem érdemed / Bohócnadrágon a lik hol épp / Résre talált most s szállong a sötét / S hidd csak tovább, hogy a fekete lyuk / A segglyikad hová minden bejut (…) Isten hát véled Istenem igen.”

Kétségtelenül szentségtörő szavak, különösen azok fülében, akik nem egy folyamat (mondjuk az egyéni élet) során elhangzott (leírt) beszéd töredékeként hallgatják ezt a verset, hanem önálló és végső tanulságot fedeznek fel benne. E vers lehetséges változataként az utolsó, ciklusba sem foglalt versek közt a Tavaszvég érzelemmentes zárósorait idézem, amelyben – Hans Jonas 1984-es, már említett tanulmányának – az ő megfogalmazásával élve önkorlátozó istenére, a pusztulásba belepusztuló, az emberrel együtt szenvedő felső lényre ismerünk. „Fuldoklom itt vagy ott akár a hal / kit közegéből más szűkebb közegbe / horgász rántott ki vagy maga az Úr // Mindegy, akárcsak én, ő sem tanul / sorsából és tátog-tátog egyre / míg hangtalan versébe belehal.” Az istenfogalom újragondolásának szükségességét vetik fel Baka vagy Petri éppen a halál-témához kapcsolódó versei (bár náluk az élet és halál terrénuma nemegyszer köztes). Ki mondaná meg, hová billen a mérleg? Még élő, rémületébe már-már belehaló véglény beszél Petri egyik korai versében, melyet Baka horgász és hal szituációját idéző képe rokonít: „Horgodra tűztél, uram. / Huszonhat éve / kunkorodok, tekergek / csábosan, mégsem / feszült ki a zsinór. / Nyilvánvaló, / hogy folyódban nincsen hal. / Ha mégis remélsz, / válassz más kukacot.” A pusztulást, a véglény49sorsot kiosztó Istennek tett panasz, az istenkáromlás puszta ténye is azonban Isten létét feltételezi. Ha ez így van, azt is mondhatnánk, a különbség mindössze stiláris Pilinszky könyörgő kreatúrájának, Petri csalijának vagy Baka tátogó halának szövege között. A vallásos gondolkozáson belüli halálmegfogalmazások között, ahova Baka és Petri verseit sorolom, a halált elszenvedő, vagy a másik hiányába mintegy belehaló lény hangjai között ott szól az Ómagyar Mária-siralommal együtt Nemes Nagy Ágnes Istenről – Hiánybetegségeink legnagyobbika című verse is. Nem hangzanak el viszont a halálról Isten említése nélkül beszélő, emiatt számomra éppen a legmegrendítőbb Kálnoky-sorok. Az érett – a vallást pusztán mint kultúrtörténeti tényt elismerő – Kálnoky komor víziója minden változat közül a legkevésbé folytatható. A semmi csak önmagához hasonlít. Erről szólnak érzelemmentes sorai, s köztük is a számomra – szinte azt mondhatnám – legszíntelenebbek, melyek épp színtelenségükkel törlik ki a halált a látható dolgok közül: „Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben. / Arcod sárgán világító holdudvarában / elhalnak a fényérzékeny növények.” (Találkozás) Ennek a láthatatlan birodalomnak lakói nem úgy járnak vissza, mint Gyulai szentimentális verseinek hozzájuk képest boldog eltávozottjai, emberi mivoltukból nem őriznek semmit, nem azért járnak haza, hogy gyermeküket betakarják, megetessék, nem várja őket senki. „Leszállsz a földre, nehézkes madár / szárnyaidról lerázod a havat, / csőröddel kopogtatsz az ablakon, / de nincs kéz, hogy kinyissa. (…) Fejed válladra hajtanod mit érne? / Nincs semmi más, csak ami volt / és amiért nem érdemes maradni.” (Magányos utas)

Csak a romantikus ábrázolás számára borongós a kép, csak a szentimentális számára rózsaszín, csak a baudelaire-i nyomokon induló, feketét feketére festő, 50a celani Schwarze Milch italát ízlelő számára elviselhetetlen. A Kálnoky-versek spiritus malignusa szisztematikusan pusztító egykedvűségében színtelenre festi a halált, kitörli az eltávozottat – József Attilával szólva – „a világ képei közül”, és azt a – közhelyes – igazságot érvényesíti, hogy az életnek nem része a halál, hogy nincs tapasztalat-, érzés- és gondolatcsere az egymástól örökre elválasztottak között. A hajdan szeretett és örökre elveszett lényben (Kálnoky életrajzából tudjuk, hogy a költő anyjáról van szó) az ellenséges elem, a pusztulás munkál, és pillantásától elhalnak a fényérzékeny növények. (Találkozás)

Tematikám, az ősz, hároméves halottam emléke heteken, hónapokon át tartott fogva, kiszabadultam, aztán újra belevesztem; a költészeti áttekintéssel, úgy gondoltam, nevet adhatok a veszteségnek, míg végre egy álom, melynek leírását dolgozatomhoz függesztettem, felszínre vetett és utamra engedett.

Álmom*37 a haláltól való közös emberi félelmen túl irodalmi fogantatású volt: a Kálnoky-versekben lefestett színhelyen játszódott és ugyanakkor Babits 51Jónásának a cet gyomrában töltött éjszakáját idézte, valamiféle torz újraszületést. Érthetetlen módon nyugalommal töltött el életem folytatásának, mégpedig: bármilyen körülmények közötti folytatásának körvonalazatlan kötelessége. Hogy magamban állok egy számomra rendelt faldarab mellett, hogy kiválhatok az emberi masszából, hogy engem szólít a falban induló morajlás, egyéni létezésem lehetőségét jelentette. Világossá vált számomra, hogy nem jött még el az ideje annak, amiről élőként, ébren és álomban ábrándoztam, azaz, hogy testemet a pusztulásnak odadobva az isteni közegben felolvadva megszűnök.

52
Szóra bírni az álmot
Álom és látomás az irodalomban
„Második tudásunk,
fő táplálónk az élet asztalán”*38

(Shakespeare: Macbeth)

A születési adatokon túl nem tudhatok sokat születésem körülményeiről. Annyit azonban igen, hogy szerdára virradó éjjel félegykor a Sportkórházban háromnegyed óra alatt láttam napvilágot fiatal szüleim második gyerekeként. Születni éppoly fájdalmas, mint meghalni, mondja a teológia Shakespeare-je, Jeremy Taylor, és állítja versében József Attila. Bármilyen furcsán is hangzik, van emlékem a születésemről. Elviselhetetlenül gyötrelmes, visszatérő álmomban egyre szűkülő térben próbálok eljutni egy polcrendszeren át a testemmel már át nem törhető résig. Mielőtt azonban szétlapítana a kegyetlenül préselő erő, fölébredek. Megtanultam ugyanis, hogyan kell felébresztenem magamat. Mióta ezt tudom, nem félek az álmoktól.

Aligha lehetne mással kezdeni az álom és irodalmi alkotás kapcsolatáról szóló írást, mint Coleridge híres történetével, mely az angol iskolai oktatás törzsanyagának része, és jól példázza az álombeli látomások alakulását. A 19. századi angol szerző a világ zajától elvonulva, vidéken élt. Egy alkalommal, nyilván az ópium hatására, grandiózus álmot látott. Másnap délelőtt belemerült álma leírásába, de inasa tiltakozása ellenére megzavarta egy környékbeli ember. Ő lett a 53költőt munkájában megakasztó, híres porlocki látogató, a minden művészt révületéből a valóság szemsértő napvilágára kirángató postás, az egy fej hagymáért becsöngető szomszéd háziasszony védőszentje vagy archetípusa. A Kubla kánból, az álmot felidéző, mindössze ötvennégy soros műből pedig az irodalmi vizsgálódás egyik legérdekesebb korpusza, úgy is mondhatnánk, asztrálteste. A magyar olvasó Szerb Antal híres Száz Vers című gyűjteményének a Hatalmak, látomások alcíme alatt összefoglalt költemények között találhatja meg ezt a különös művet. Kissé túlozva azt is mondhatnánk, hogy valóságos zenedarabot. Nemcsak Borges, más elemzői is zeneműként beszélnek róla ugyanis, kéttételes szimfóniaként, amelyben az első tétel a látvány, a hangok, az érzékelés elsöprő élményét adja vissza, a második pedig örvénylő gondolatok közé vezet, és olyan teret ábrázol, amelyben a természet erőit maga az ember mozgatja. Érdemes felidézni az angol eredeti első szakaszát, hogy elidőzzünk egy kicsit a név fontosságánál, mégpedig az egész mű élén álló, a megváltozott szórend miatt a did nyomatékával is kitüntetett, borzongatóan idegen Xanadu-nál. „In Xanadu did Kubla Khan / A stately pleasure-dome decree / Where Alph, the sacred river, ran / Through caverns measureless to man / Down to a sunless sea.”

A versből több magyar fordítást ismerünk. Kettőt idézek ezekből. Az elsőt nem is akárki, a költészet és műfordítás nagymestere, Szabó Lőrinc készítette, aki egyik versében maga is rémülten vall az álom hatalmáról: „…be vad és érthetetlen / és új világ vagyunk, mikor egyszerre, mint / barlangi utazó, a belső végtelenben / parányi szellemünk riadtan széttekint”. Fordításának első szakasza a következőképpen hang54zik: „Kubla kán tündérpalotát / építettetett Xanaduban, / hol roppant barlangokon át / örök éjbe veti magát / az Alph, a szent folyam.” A másik – feltehetően legfrissebb fordítás – Kántás Balázs igényes szövege így szól: „Kéjpalotát emel a kán / Egy xanadui hegy fokán / Hol a szent folyó, a nagy Alph / A naptalan tengerbe tart / Vak barlangokon át.” Láthatjuk, hogy a formát, rímképletet híven követő Szabó Lőrinc-i változat az eredetinek több szempontból is adósa marad. Eleve szerencsétlen a „kéjpalota” helyén szereplő „tündérpalota”, holott a pompás „kéjpalota” szóalkotás Szabó Lőrinc érdeme, és fordításában a továbbiakban azt használja. Az „örök éjbe veti magát” épp csak köszönő viszonyban van az eredetivel, s az annak megfelelő Kántás Balázs változatával, a „naptalan tenger”-rel. A legnagyobb hűtlenséget azonban éppen az angol verset álomszerűvé tevő Xanadu névnek a vers legelejéről a második sorba történő száműzetése jelenti mindkét fordításban. Az álom logikája csorbul, ha megváltozik a tartalmas szavak sorrendje. Ráadásul az első változat a raggal, a második a képzővel erősen gyengíti az angolban is idegenül csengő Xanadu hangütését, az érzéseket, bűbájosságot őrző, átütő erejét. A névből, mint magból, szemünk láttára tör felszínre a különös történet.*39

55

Xanadu egzotikus neve mellé egyébként nagyon idekívánkozik a Halál Velencében című kisregényben szereplő, szintén álomban elhangzó idegen név. Thomas Mann hőse, az idős író az elbűvölő lengyel fiú, Tadziu nevét hallja ki a förtelmes hangzavarból, a tekergő kígyókat derékon ragadó, keblüket két marokra fogó asszonyok és a kecskeszarvas férfiak, s a lombdíszes karókkal bakkecskéket ösztökélő fiúk vegyeskarának üvöltéséből.*40

Míg Coleridge verse kényelmes körülmények között, otthonában, ópiumos álomban fogant, Pessoa Opiárium című költeménye a Szuezi-csatornán való viharos átkelés alatt keletkezett a hajófedélzeten, 1914 májusában. A kötött ritmus- és rímképletű, 76 soros, zaklatott, szójátékokban bővelkedő, de mégis reflektált látomás versbe gyűrése sok szempontból a Kubla kán méltó párja. A vers az egységes látomásoknál gyakrabban ránk törő, bakugrásaival, belső utalásaival az izgalmas nyelvi kérdéseket felvető álomleírások közé sorolható. Ezért is különösen fontos a kötött forma, a rímek, a gondolat szökelléseit kordában tartó formai fegyelem. A vers hozzám különösen közel áll, hiszen én fordítottam le, s bár fordításom az eredeti56hez képest feltehetőleg számtalan sebtől vérzik, álomra kihegyezett figyelmemnek – A viszonyok könnye című kötet darabjainak keletkezése idején, amikor egy-egy éjszakán akár öt verset is álmodtam egyszerre – valóságos terepgyakorlatot jelentett a vele való bíbelődés.*41

Ha költői álmokba tett kirándulásunkat a kábítószer ajzott látomásával kezdtük, idézzük fel az ópiumszívó Baudelaire alakját is, aki Rába György jellemzése szerint „az egyetemes analógiák törvényét fürkészi egy-egy látományban”, s aki előtt „már-már természetfölötti lelkiállapotban az élet teljes mélysége” mutatkozik meg. A mesterséges mennyországok című könyvében a francia költő a kábulat első szakaszának jellemzésére lejegyzi egy hasist szívó társaságba keveredő muzsikus esetét. „Illendőségből néhány percig alakoskodni próbál. Sokat nevetnek rajta, mert aki hasist szedett, csodálatosan fogékony a komikum iránt… Emberem megharagszik, és távozni akar… Kérlelik, hogy játsszék nekik. Ő beadja a derekát… Mély sóhajok, zokogás, szívszaggató jajgatás, patakzó könnyek mindenfelé…”*42 A kábulat második szakaszáról pedig a következő megállapítást teszi 57Baudelaire: „Az érzékek rendkívüli módon kifinomodnak és élessé válnak. A szem a végtelenbe fúródik. A fül a legharsogóbb zaj közepette is meghallja a legparányibb neszeket. (…) Kezdetét veszi a hallucináció. A külső tárgyak eltorzulnak, átalakulnak és beköltöznek lényetekbe. A hangoknak színe lesz, a színeknek zenéje… Ültök és dohányoztok; azt hisztitek, hogy a pipátokban ültök, és hogy ti vagytok, akiket a pipátok szív.” A francia költő könyvének másik történetében a cselédlány azt az utasítást kapja, hogy frissítőket hozzon a hasis élvezetébe borult vendégeknek. „Amikor megpillantja maga körül a bizarr fejeket, az aránytalanul nagyra nyílt szemeket, megcsapja a körülötte kavargó egészségtelen légkör. A vendégek közt járó cselédlány látván »ezt a kollektív őrületet« eszeveszett nevetésbe tör ki, elejti a tálcát, mely összes csészéjével és poharával darabokra törik, és rémülten menekül, ahogyan csak a lába bírja… Másnap bevallja, hogy valami egészen furcsát érzett, valamit, amiről fogalma sincs, mi lehetett.” Holott, mint Baudelaire megjegyzi, a lány maga nem szívott hasist.

[1. vetítés. Gulácsy: Az ópiumszívó álma. A narancssárga-rózsaszínben játszó látomás víz alatti tájat idéz. Ebihal- (vagy démon-) sereglet látható a víz alján, a jobb felső negyedben halfarok, legfölül pedig buborékot eregető arcok.]

A magyar olvasónak a Baudelaire-szöveg szerteszét heverő, álomba bódult alvói okán Kosztolányi költeménye, a Hajnali részegség jut az eszébe. Ez utóbbi alvókról szóló sorai – a külső szemlélőre gyakorolt riasztó hatás miatt – közel állnak a baudelaire-i sorokhoz. Kosztolányiné visszaemlékezéséből egyébként következtethetünk arra, hogy a vers látomásossága a könyvespolc mögött rejtegetett, titokban fogyasztott 58kábító (hatású) szernek is betudható: „Az emberek feldöntve és vakon / vízszintesen feküsznek, / s megforduló szemük kancsítva néz szét / ködébe csalfán csillogó eszüknek, / mert a mindennapos agyvérszegénység / borult reájuk. / Mellettük a cipőjük, a ruhájuk, / s ők a szobába zárva, mint dobozba.” Ebből a nyomorúságból szárnyal Kosztolányi verse a mennyei bál pompájának elragadtatott ábrázolásáig: „…roppant / fénycsóva lobbant, / egy mennyei kastély kapuja tárult, / körötte láng gyúlt. / Valami rebbent, / oszlani kezdett a vendégsereg fent, / a hajnali homály mély / árnyékai közé lengett a báléj, / künn az előcsarnok fényárban úszott, / a házigazda a lépcsőn búcsúzott, / előkelő úr, az ég óriása, / a bálterem hatalmas glóriása, / s mozgás, riadt csilingelés, csodás / halk női suttogás…” Nehéz megszakítanom az egyik legszebb magyar vers idézését. Ám e rövid szemelvényből máris levonhatjuk a következtetést, hogy érthető, ha a látvány, a hangok hatása alól magát kivonni nem tudó költő megkísérli versben interpretálni álmát. Interpretálni, azaz tolmácsolni valóban, és nem magyarázni. Szakemberek között közmegegyezés van ugyanis abban, hogy a primér álommunka nem álommagyarázatot, hanem az álom tolmácsolását jelenti.

A „primér” álom – állítja Freud – maga is alkotás. Már amennyiben jól komponálja művét az álmodó! – tesszük hozzá kissé szigorúan mi is. Jékely Zoltán Tamási Áronról szóló – részben prózában, részben versben megfogalmazott – Körgallér roskadt vállra című verse ilyen, előzőleg tömörített, „hozott” nyersanyagból, továbbá a kurzivált versbetétet körülölelő, bevezető és lezáró néhány soros, színi utasításhoz hasonló prózából áll.

59

„Borongós szürkületben, omladékos ház végében, felszaggatott, gödrös helyen találtam. Nekem háttal, magában ült, csak felsőteste látszott, se pad, se szék alatta… Kietlen környezete, elhagyottsága szívenfogott… S hirtelen, a feje fölül, a magasból, panaszos verses beszéd hallatszott, ilyenformán: »Állj meg, ember, állj meg, / csak egy percre állj meg! / A ház vége nyirkos, / ez a hideg gyilkos. / Állj meg, ember, állj meg, / csak egy percre állj meg! / Megfagy itt a lélek, / ahol üldögélek. / Szánj meg, ember, szánj meg, / és tűzzel kínálj meg! / De ne csak gyufával: / kőből ütött lánggal, / lángoló csóvával! / Hadd jusson belőle / Szemre, szemfedőre, / s úgy szálljak az égbe, / mint a csillag, égve!«

Sírás környékezett. Mögéje léptem, s roskadt, előreesett vállára puha, prémes gallért borítottam – nem tudom, honnan került a kezembe… Feje közelségétől, válla érintésétől erős borzongás járt át, hogy mielőtt megszólalhattam volna, felriadtam. Történt 1970 májusában.”

„A műalkotás – írja Umberto Eco Nyitott mű című kötetében – ezernyi megismételhetetlen egyediséget érintetlenül hagyó, egymástól eltérő értelmezés lehetősége. Ekkor minden használat interpretáció is, kivitelezés is, mivel a mű minden használatban eredeti, új perspektívában kel életre.”*43 Ahány olvasó, mondjuk valóban, annyi olvasat. Némiképp az ördög ügyvédjeként hadd tegyem hozzá, hogy sokunk közös írói tapasztalata szerint: ahány olvasó, annyi félreolvasat lehetősége, önmagunk olvasatát is beleértve persze. Ez azonban nem cáfolja Eco állításának igazát, ahogy (az Isteni Színjátékról szóló esszéjében Borges idézte) Scotus Erigenáét sem, aki szerint: „végtelen 60számú értelmet hordoz magában a Szentírás, s hogy az olyan, mint egy páva színjátszó tollazata”. „A héber kabbalisták azt tartották – fűzi e megjegyzéshez Borges –, hogy minden hívőnek külön-külön íródott az Írás.”*44

Van, aki úgy gondolja, a szerző életrajzának ismerete szükséges a mű értelmezéséhez, van, aki feleslegesnek érzi annak hátterét. Amúgy nem nehéz párhuzamot találnunk a mű életrajzi hátterének és az álom születésének anamnézise között. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az előzmények ismertetése az álmok életrajzi adatközlésének számít. Thomas Mann fent említett kisregényében a valóság elemeiből fölépülő rémálom szerkezetét úgy ismerjük meg, hogy előző napi fullasztó sétájára elkísérjük Aschenbachot. Ha ezen a sétán nem volnánk jelen, nem hallanánk a párbeszéd részeként elhangzó, a kolera terjedéséről szóló, szinte szakmai felvilágosítást: „a Gangesz-delta meleg mocsarai szülte, mefitikus párákkal támadt, (…) hasznavehetetlen bujaságú, embernemlakta, ősvilági szigetvadonból” eredő koleráról. Megfejtenénk persze akkor is Aschenbach nyomasztó mocsaras álmát, hiszen ismerjük az álomfejtés népi hagyományát, és tudjuk, hogy a zavaros víz betegséget és halált ’jegyez’. „Ha ugyan lehet álomnak nevezni az inkább testi, mint lelki élményt”, ahogyan Thomas Mann fogalmaz a hősén „áttipró látomásról”. Van, hogy az álomleírás megelőzi a történetet. Az Anna Karenina síneken kopácsoló, szakállas kis parasztja, aki először álomfiguraként jelenik meg szemünk előtt, Anna öngyilkossága pillanataiban már valóságos hús és vér 61alakká válik. Minden előzetes vagy utólagos részlet ismerete azonban csak motiválja értelmezésünket, a fikciókban vagy a valóságos életben előforduló álmok megfejtéséhez elengedhetetlen a hősök egyéni történetének ismerete.

Koestler Sötétség délben című furfangosan megszerkesztett regényében*45 Rubasov a történteket megjósló álmát csak azok beállta után mondja el. A már letartóztatott főhős végre elheveredik a börtönpriccsén, és hónapok óta először, nem fél attól, mit fog álmodni. Börtönbe hurcolása előtt ugyanis, „amikor a Belügyi Népbiztosság két tisztviselője megdöngette lakásának ajtaját, (…) Rubasov éppen azt álmodta, hogy letartóztatják.” Mikor kidörzsöli az álmot a szeméből, és ráébred a rettenetes valóságra, hogy továbbra is döngetik ajtaját, a csalóka remény, mely szerint csak álmodta volna letartóztatását, szertefoszlik. A jelenet végén arra a következtetésre jut, hogy megpecsételődött a sorsa, nincs hát mitől félnie. Ingmar Bergman A nap vége című filmjének forgatókönyvéhez hőse nevében fogalmazott előszót írt. Az előszó azonban nem az álommotívumokat szerepelteti, hogy a következőkben mintegy ráismerjünk a tárgyakra és szereplőkre, hanem a végtelenül zárkózott, rideg Isak lelkiállapotát mutatja be, ezért mozgunk otthonosan a kezdőjelenetben. A látszerész boltja előtt elhaladva az álmodó Isak azt látja, hogy a kirakatban álldogáló és mindig a hatalmas óra számlapját bámuló figura szemét valaki szétroncsolta, s az óramutatók hiányzanak a számlapról. Az álomjelenet végén pedig egy halottaskocsiról lecsúszó, szétnyíló koporsóban önmagát pillantja meg.*46 Rémálmát azonban senkivel 62sem sikerül megosztania, mert kőszívűsége miatt mindenki visszautasítja közeledését. A forgatókönyv és maga a film is álomjelenettel zárul, de Isak halálában végül a boldog hazatalálást éli meg. „Azt álmodtam, hogy állok a vízparton, és kiabálok a messzeségbe…, megkönnyebbültem” – mondja.

[2. vetítés. Dalí: Az emlékezet állandósága]

A festő elmeséli képe keletkezésének történetét. Egy este fáradtan és fejfájósan otthon maradt, míg a többiek moziba mentek. Műtermébe ment, hogy még egy pillanatra megnézze, amit aznap festett. Képét „áttetsző és melankolikus fénybe vonta az alkony” – írja naplójában.*47 „Éreztem, hogy a hangulat, melyet a táj sugall, csupán egy meglepő gondolat hátteréül 63szolgál. Épp el akartam oltani a lámpát, amikor magam előtt láttam a megoldást, a két elfolyó zsebórát, melyek közül az egyik mélázva csüggött az olajfa ágán.” Ezúttal nemcsak a kép látomásossága, hanem a festő fejfájása is arra indít, hogy a nagy szemfényvesztő híres képét válasszam témánk illusztrációjára. Látásmódját nemcsak a reggelire fogyasztott sajt állaga befolyásolta, hanem a fejfájása is. Bár Freud Dalí látogatása után úgy nyilatkozott, hogy „nem tudatalattija a figyelemre méltó, hanem tudatos viselkedésének mechanizmusa”, a fejfájás következtében beállt furcsa asszociációk – s ebben saját tapasztalataim is megerősítenek – rendkívül álomszerűek.

Külön könyvet szentelhetnénk a misztikusok álmainak, melyek gyakran a fizikai nyomor, az éhezés, kínzó betegségek, a külvilágtól való teljes elzártság következtében stigmák és látomások formájában öltenek testet. Keresztes Szent János híres versét, a Sötét éjszakát, más néven A Kármel hegyére vezető út című, a misztikus irodalom talán legismertebb versét feltehetően toledói börtönrabsága idején írta. Ő, aki az apácák gyóntatója, s az álmokban hívők szigorú bírálója, sebláztól gyötörve, látomásától vezetve ekkor készíti híres rajzát, a szokatlan perspektívájú rádőlő keresztet is. Kiváló életrajzírója, José Nieto éppen a verssorok kábulatban történő születését tagadja.*48 Én azonban hajlok másik elemzője, Buosoño vélemé64nyének elfogadására, aki e boldog révület kapcsán megérzésekről beszél, és úgy ítéli, hogy ebben a modern költészet előfutára ő. A lélek sötét éjszakája című prózája a szent mivoltát egyáltalán meg nem kérdőjelező módon a lélek passzív, tűrő éjszakáját foglalja össze, s ebben nagy szerephez jut a révület.*49

[3. vetítés. Keresztes Szent János börtönben készült rajza]

Érdemes a verssel – feltehetően – egyidőben készült, már említett rajzot is megtekintenünk, amelyen a misztikus költő a keresztet felülnézetből, a valóságból nem megmagyarázható szemszögből ábrázolja. A furcsa perspektíva miatt a keresztről csaknem fenyegetően zuhan a rajzolóra, illetve ránk, a rajz szemlélőire a korpusz.

65

[4. vetítés. Dalí egyik legnépszerűbb festménye a fenti rajz alapján készült]

Dalí az eredetitől eltérően festményéhez frontális nézőpontot választott. Naplójában e képről a következő áll: „Amikor megpillantottam Keresztes Szent János Krisztusát, eldöntöttem, hogy képem kompo66zíciója a háromszögre és a körre épül majd. Összes eddigi kísérleteimnek ez lett esztétikai tanulsága.” Eric Shanes, Dalí monográfusa hozzáteszi, hogy a kör és a háromszög az európai gondolkodás platonikus hagyományában természetfeletti erőt hordoz.*50

Freud Az álomról címen írott könyvében*51 a következőt mondja: „Az álomgondolatok elemzés közben igen szövevényes felépítésű lelki komplexumnak bizonyulnak. Ennek egyes darabjai a legváltozatosabb logikai kapcsolatban állnak egymással. Van bennük elő- és háttér, vannak feltételek és eltérések, magyarázások, van bizonyításmenet és ellenvetés… Csaknem rendszerint ott áll valamelyik gondolatmenet mellett annak kontradiktórius ellentéte. Ebből az anyagból egyetlen jellegvonás sem hiányzik azok közül, amelyek éber gondolkodásunkból ösmertek. Hogy ebből álom keletkezhessék, ezt a lelki anyagot össze kell nyomni úgy, hogy attól alaposan öszesűrűljön, belsőleg szétmorzsolódjék, eltolódjék, úgyszólván új felületeket kapjon; szükség van továbbra a helyzetképzésre legalkalmasabb alkatrészek kiválogatására is.” Ahányszor újraolvasom A sötét éjszaka „titkos létrá”-ján kiszökő szerelmes szavait, úgy érzem, álomjelenetbe léptem. „Én boldog messze jártam / arcom elfödve, félve / csöndes volt házam / elpihent a népe” – hangzik Keresztes Szent János szövege, s ezzel az alvók közül álmában kiszökő szerelmes nagy jövő elé néző toposzát eleveníti meg. A hasonlóság okán idézzük fel itt a hazai olvasó számára ismerős Hetedik ecloga néhány sorát: „Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad / tölgykerités, barak oly lebegő, 67felszívja az este. (…) megtöretett testünket az álom, a szép szabadító / oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.”

Misztika és érosz című könyvében a német szerzőpáros: Anselm Grün és Gerhard Riedl*52 a következő megállapításra jut: „elképzelhető, hogy a misztikusoknál a szexuális szenvedély ereje felébresztheti és alakíthatja az Isten iránti szeretetet, ha szexualitásukat se ki nem élik, se el nem fojtják”. A szerzőpáros kitér a személyek közötti (transzperszonális) pszichológia megalkotójának, Robert Assagiolinak kutatásaira is: „Az átlagember tudati állapota gyakran az alváshoz hasonlít. Gyakran belső rémképek, függőségek és komplexusok áldozatává válunk. A felébredést megvilágosodásként is átélhetjük. Assagioli természetesnek tartja, hogy a misztikusok, akik Istent szenvedélyesen akarják szeretni, egyúttal szexuális energiáikat is érzik. »Ezért beszélnek misztikus nászról, az unio mystica-ról. A szeretetnek itt is mindig ugyanazokat a tulajdonságait találjuk: a teljesség utáni vágyakozást, az egyesülést, majd a projekciót, a szeretet továbbvitelét.«” Állításunk igazolására szép példa a csíksomlyói búcsú egyik kőkeresztjének szövege:*53 „Ó, kegyes Jézus, légy irgalmas vetkeztetőm!” Az aláírás: „Szatmári Irgalmasrendi apácák.”

68

[5. vetítés. Bernini: Szent Teréz látomása a római Santa Maria della Vittoria templomban. A híres barokk szoborkompozíción az angyal (vagy Szentlélek?) dárdájának irányultsága és a szent arcára rajzolódó fájdalmas-gyönyörtelt kifejezés összefüggése nem hagy kétséget erotikus tartalma felől.]

A misztikus tapasztalatról szólva külön könyvet szentelhetnénk a középkor női misztikájának, elsősorban a belső képekben és látomásokban gazdag 13. századbéli németalföldi begina: Hadewijch költészetének, akinek misztikájában Wunibald Müller az eksztatikus istentapasztalatban a szexualitás és a lelkiség kiengesztelődését látja. Beney Zsuzsa, Hadewijch magyar fordítója pedig Eliadét idézve állapítja meg, hogy „a misztikus pillanat az idő diszkontinuitásának bizonyítéka”.*54 Az idő megszakadásának pilla69natát nemcsak a szentek és aszkéták, a földi szerelem beteljesülése is ismeri. Amikor legköznapibb módon azt mondjuk, hogy a szerelmes számára megállt az idő, a kilépésnek és mégis ott-maradásnak erről a pillanatáról beszélünk, a transzcendenssel való találkozásról, illetve annak megsejtéséről. Hölderlin verseiben Diotima, vagy Dante Vita Novájában Beatrice valósággal megistenül. Még Vajda János Ginája és Juhász Gyula Annája is halhatatlan, álombeli jelenéssé szublimálódik a reménytelen szerelemmel múló évek során. Jó példa a szerelem mindent átjáró hatalmának jellemzésére, egyszerre égi és földi erejére, hogy Kierkegaard Ábrahám hitének jellemzésére szerelmi példát hoz:*55 „Egy ifjú beleszeret egy hercegnőbe, a kapcsolat azonban nem teljesedhet be, ő mégis kitart szerelmese mellett akkor is, amikor az már férjhez megy.” Ha az állhatatos szerelmesekre is vonatkoztatjuk Kierkegaard állítását, nem csak a hitüket megőrzőkre, akkor végtelenség lovagjai ők is, akár „a táncosok, akik képesek lebegni… De amikor aláhullanak, nem képesek rögvest fölvenni azt a helyzetet, egy pillanatra meginognak, és ez az ingadozás mutatja, hogy mégiscsak idegenek e világban. Ez kinél jobban, kinél kevésbé feltűnő, mégpedig művészetük mértéke szerint, ám e lovagok között még a legművészibb sem képes elrejteni ingadozását. Nem a levegőben kell nézni őket, hanem abban a pillanatban, amikor leérnek, és éppen megérintik a földet.” Aknázzuk ki ezt a lehetőséget, cseréljük meg a hasonlót és hasonlítottat, s akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a földi szerelem magában hordozza az istenélményt.

70

A látomások és álomleírások gazdag forrása az Ószövetség.*56 S még annál is jóval tekintélyesebb a bibliai álmok művészeti, s azon belül irodalmi utóélete.

[6. vetítés. Veronese: Ádám álma a Chicago-i Art Institute-ban]

Témánkba vágó szemelvényként nem a nagyszámú látomás-ábrázolásokból választottam. Az alvó Ádám oldalából megteremtett Éva-ábrázolást szeretném megmutatni. Éva születését – dolgozatom szellemében – nemcsak az Úr alkotásaként, de Ádám álmaként is szemlélhetjük.

[7. vetítés. Blake: Ezékiel látomása a kerékről]

71

Ezékiel látomása számtalan megfejthetetlen részlete okán – akárcsak az Újszövetség utolsó fejezete, a János-féle Apokalipszis, ma is új értelmezések tárgya. Reisinger János az interneten közzétett írásában a Dávid álmában is visszaköszönő Ezékiel-látomás továbbéléseként értelmezi a tenger – népek tengere Petőfi-féle metaforát. Szerinte a bibliai leírásban szereplő, történelmi sorsfordulatot jelző szél tombol Vörösmarty Előszó című költeményében is: „A vész kitört (…) S az elsötétült égnek arcain / Vad fénnyel a villámok rajzolák le / Az ellenséges istenek haragját.” Eugenio Montale Ezekiel saw the Wheel című költeménye szintén e látomás nyomán íródott. „A nagy kerék fenyegetően megjelent a hajnali villogásban, / s a barackfavirág-szirmok véresővé válva, hulltak le rám…”*57 És ami a legérdekesebb, a bibliai szöveg a fantasztikus irodalom kereteibe illő feltevésekre ragadtatja mai értelmezőit. Ahogyan Jung az álmában látott tárgyban egy UFO-t vélt felismerni, Ezékiel és Dávid látomását sokan űrlények látogatásával magyarázzák.

A végítéletet leíró János szövege számtalan művészt foglalkoztatott és foglalkoztat ma is. Jékely Madár-apokalipszisának a verscímben megidézett látomás lehetett ihletője, ahogyan Pilinszky Apokrifje*58 is arra mutat vissza. Jung Válasz Jób könyvére című munkájában*59 külön fejezetet szentel az Apokalipszis tárgyalásának, és a patmoszi látnok személyének. „Nem az ő személyes tudattalanjáról van szó, ekképp 72holmi személyes kitörésről – írja –, hanem látomásokról, melyek nagyobb és átfogóbb mélységekből emelkednek ki, nevezetesen a kollektív tudattalanból. Jánost, keresztényként megragadta valami kollektív, archetipikus történés. Az a tény, hogy egyáltalán látomásai voltak, máris bizonyítéka egy szokatlan ellentét feszülésének a tudat és tudattalan között… Az idők vihara kavarta fel őt, amelyet másképp nem értelmezhet, mint a sötétség végérvényes megsemmisülését, mely a Krisztussal megjelent fényt nem fogadta be.”

Az Újszövetség álom- és látomástörténeteinek értelmezésére és továbbírására sok irodalmi példát hozhatunk. Elsősorban Rilke angyalait említeném, s köztük a Máriának gyermeke születését hírül adó – legkevésbé „iszonyú” – Gábriel arkangyalt*60 az Angyali üdvözletben, illetve a halála hírét hozó ugyanazon angyal látogatását a Mária halála című versben. García Lorca legnépszerűbb verseinek egyike a Cigányrománcokban szereplő, Gábriel arkangyalról szóló, egyszerre elragadtatott és profán vers. A fordításból nem derül ki, hogy az Anunciación spanyo73lul Angyali üdvözletet jelent, s a cigánylány vezetékneve, a Reyes pedig a királyi eredetre (azaz Dávid király családjából való származásra) utal. Míg Rilke Máriája megrendült áhítattal fogadja az örömhírt, a cigány Anunciación szerelmesként suttog Gábriellel.*61

Az Angyali üdvözlet számtalan festmény témája. Talán csak kettőt idéznék a legfontosabbakból, s a harmadik képet Lorca versének illusztrációjaként:

[8. vetítés. Fra Angelico-ét a Prado Múzeumból,

9. vetítés. Botticelliét az Uffizzi gyűjteményéből, és

10. vetítés. Rousseau: Alvó cigánylányát]

Az épp csak mutatóban feltűnő angyalok mellett szorítsunk helyet az ördögnek is. Az ördög legfőbb 74előfordulási helyei egyébként – akárcsak szárnyas társaiké – a Könyvek Könyve: a Biblia, a Szentek életrajza, a népmesék, Dante, Goethe, Milton, Blake, Madách, Swedenborg művei és mindezek irodalmi előzményei, továbbá a Doktor Faustus, a Karamazov testvérek vagy a Mester és Margarita. Nem beszélve egyéb fontos helyekről, így például a részletekről, melyekben lakik. Dosztojevszkij ördöge azzal kérkedik (Ivánnak), hogy sűrűn és szívesen fordul elő bárhol. Nemcsak Luthert szerencséltette már, aki hozzávágta a tintatartót, hanem jelen volt a sztarec ravatalánál is, hogy a tetem rettenetes bűzével megbotránkoztassa Aljosát. Az ördög – irodalmi tapasztalataink szerint – nem hazudik, de elhallgat bizonyos dolgokat. Például, hogy az önmagunkból való kilépéssel csábító kábítószerezés az én teljes leépüléséhez vezet. Erről vall Csáth Géza szomorú élettörténete, alábbi tervének gyászos tanulsága. „Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő körülbelül kétmillió évet jelent. (…) tíz évig is elélhetsz, és akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.” Csakhogy nem számította bele kalkulációjába, jegyzi meg Kosztolányi Csáthról írott nekrológjában, hogy nem lesz „vértanútestén egyetlen fillérecske hely, melyet föl ne tépett volna az oltótű”, és legjobb írásai a szer használata előtt keletkeznek.

A Menny és Pokol házasságának szerzője, Blake súlyos betegségének két hete alatt, hatvanévesen 100 illusztrációt készített Dante művéhez. Titokzatos látogatók címen pedig a vérszomjas ember lelkét benépesítő démonokról festett sorozatot.

[11. vetítés. Az Isteni Színjátékhoz készített rajzok közül négyet választottam: a Pokol bejáratánál Dan75téra támadó Párducot (Firenze megtestesítőjét), az Oroszlánt (mely a francia királyságot testesíti meg), végül a Farkast (a pápaság megszemélyesítőjét), továbbá az Antheust ábrázoló képet, melyen gyöngéd mozdulattal Dantét és kísérőjét, Vergiliust, a Pokol utolsó bugyrába helyezi.]

Említettük már, hogy Jékely költészetében mennyire meghatározó az álom szerepe. Naplójában erről a következő bejegyzést találjuk: „már ifjúkoromban is (…) napokig hatása alatt voltam egy-egy furcsább, igézetesebb álomnak, mint a csendes-óceáni szigetlakó (...). Később egy-egy ilyen álom úgyszólván versben próbálta rögzíteni magát (...). Előfordult, hogy az álomban megjelent alakok is megszólaltak… S ha nem is lett vers minden ilyen megnyilatkozásból, naplómban nem egy ilyen álominspirációt jegyeztem fel évtizedek során.”*62 A költő Álombeli észlelet a boldogság legfelső fokáról című verse a nők ördögi hatalmá76ról szól – akárcsak a Lidérc-űző –, és versének típusa, illetve hangjának profanitása révén kötődik a vallás eszmeköréhez. A valódi ördög azonban – akárcsak az angyal – nemtelen, bár kísértőként még az angyalokénál is nagyobb szerepet játszik az irodalomban. Mesterkedései kapcsán említsük meg Kawalerowicz Mater Johanna című filmjének egyik jelenetét, mely a középkor illetve kora újkor szerzeteseinek életébe enged bepillantást. Az aszkézis, az éhezések és önsanyargatás következményei nem egy szerzetesrend életét forgatták föl. Az apácákat különösen sokszor szállta meg a Gonosz, s ilyenkor a gyóntató vagy egyházi elöljáró, az inkvizíció magas méltóságai végeztek ördögűzést rajtuk. A Mater Johannában épp annak a megrázó esetnek vagyunk tanúi, amikor az apácákból távozó ördög a pap testébe bújva lemészárolja az istállóban kikötött lovat. Julio Caro Baroja spanyol művelődéstörténész érdekfeszítő könyvében gyakran említi a túlzásba vitt önsanyargatást követő látomások miatt szükségessé váló ördögűzéseket.*63 Könyvéből kiderül az is, hogy a gyónás megkönnyítésére ajánlott listán az első parancsolat elleni 36 vétség között az álmokban való hiedelem szerepel, jóllehet a Bibliában szereplő álmok fontosságát nyilván senki nem vonhatta kétségbe.

Az Ablak négyszögében című látomásos versről beszélgetve Domokos Mátyás utal Weöresnek arra a szokására, hogy általában éjszaka dolgozik.*64 Kérdésére azonban, mármint, hogy versének megkomponálása öntudatlan vagy tudatos volt-e, Weöres ez 77utóbbit válaszolja. Mallarmé és Reverdy „tágassággal és összeszűkült térrel, a tér és tárgyak kubista elemeivel” foglalkozó költészetének szuggesztivitásáról beszél. A kép, amikor „a szobában levő tér szinte megmássza a sarkokat, a karszéket, a mosdókancsót, mindenfélét, ami a szobában található”, minket valóban a három dimenziót kettőbe lapító festészet látomásosságával nyűgöz le. Nem kevésbé érdekes, hogy Jung Mélységeink ösvényein című tanulmánykötetéhez*65 az utószó szakírója, Bodrog Miklós a jungi „kozmikus tudattalan” illusztrálására is Weöres Sándort idéz: „…van barlang, hol éj s nap nincsen: / a magok titkos műhelye / a szentek, bölcsek rejteke / hol ismeretlen, más törvény hat át”.

Dsida Jenő Légyott című verse, csakúgy, mint Weöresé, kozmikus látványt zár, ha nem is kubista – szecessziós térbe. A szerelem extázisának egyik legszebb darabjáról van szó, nem is állom meg, hogy ne idézzem: „A kis szobában / csillagok hevertek / sepretlenül, / mint limlom és szemét / s a toronyórák / egyre másra vertek. / Akkor lehunyta / nagy, sötét szemét. // Haja bozótja / lassan kúszni kezdett / és körbeszőtte- / fonta a falat. / Szíve, kit bomlott / keble kieresztett, / darázsként szállt / a mennyezet alatt. // A száj fölött / ibolyalángok gyúltak. / Kezéhez értem: / nyirkos ujjai / halk zizzenéssel / sorra földre hulltak, / mint hervadt szirmok / szoktak hullani.”

[12. vetítés. Gulácsy Extázis című festménye a szerelmeseket a készülődő csók előtti, időtlen pillanatában ábrázolja. Látjuk szinte átszellemült arcuk egymáshoz közelítését.]

78

Kormos István Vonszolnak piros delfinek című verse, Lator László kifejezésével, a „fogható és képzelt valóság” megszólaltatásának szürrealista remeke.*66 Kormos levélben számolt be versének születéséről. A kitaszítottságát, gyermekkori árvaságát párizsi szerelme idején újraélő költő verse álomban fogant. „Vonszolnak piros delfinek korom-tengeren éjszaka / partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala / álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek / de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek” – hangzik az első négy, álomközeli sor. A primér álom lejegyzése után pedig Kormos versében a következőképpen értelmezi álmát: „jövőnk a halvaszületett koromtengereken liheg / fölfalják piros lovaim kik vonszolnak a delfinek”.

Jung, a nagy szakértő Emlékek, álmok, gondolatok című kötetében*67 saját élményeit is közreadja. A „mély én” és az időben és térben élő ember közötti kapcsolat számtalan kérdést vet fel, állapítja meg. Ezeknek megválaszolási kísérletét olvashatjuk két visszaemlékezésében. 1958-ra datálja azt az alkalmat, amikor két lencse formájú, leginkább egy távcső teleobjektívjére emlékeztető tárgyat pillantott meg. Az egyik megállt a levegőben, majd irányt változtatva kikerülte őt, a másik azonban egyenesen őt vette célba. „A csodálkozás érzésével ébredtem – írja. – Még félálomban felvillant az agyamon: mindig azt képzeljük, hogy az UFO-k a mi vetületeink. Most kiderül, hogy mi vagyunk az ő vetületeik.” Az eset kapcsán visszaemlékszik egy látomására, amikor egy dombvidéken vándorolva betért egy kápolnába. „Az oltáron a legnagyobb ámulatomra, 79nem a Szűzanya képét láttam és nem is feszületet, hanem pompás virágokból összeállított csokrot… Az oltár előtt a földön, felém fordulva, lótuszülésben és teljes elmélyültségben egy jógi ült… Ahogyan jobban megnéztem, rádöbbentem, hogy arca az én arcom. Hallatlanul megrémültem… Tehát ő az, aki engem meditál. Álmodik, és én vagyok az álma. Tudtam, ha fölébred, akkor én nem leszek többé.”

A „kölcsönös” álomról szóló versek közül Szabó Lőrinc kínai ihletésre született Dsuang Dszije jut az eszünkbe először. Amikor a világhálón utánanéztem a kérdésnek, mulatságos, bár nem irodalmi előzmény nélküli hálótársi üzenetet találtam. A Dsuang Dszinek érkezett levél így hangzott: „Igazad van.” Aláírás: „Lepke.” Előzményeket említve a Nietzsche és Isten közötti párbeszédre gondoltam. Az „Isten halott”, aláírás: „Nietzsche” üzenetre érkezett válaszra, a „Nietzsche halott”, aláírás: „Isten” párbeszédre. Jorge Luis Borges, aki számtalan tudás letéteményese, s a kölcsönös álom nagy szakértője egyben, a hasonló problematikájú, Lewis Caroll Összes művei elé írott bevezetőjében*68 ezt mondja: „Alice a Fekete Királyról álmodik, aki őt álmodja, de valaki figyelmezteti, hogy ha a Király fölébred, úgy fog ellobbanni, mint a gyertya lángja, mert ő nem más, mint a Király egyik álma.” A műben szereplő Fehér Huszár búcsúja „a legemlékezetesebb minden epizód között. A Huszár talán azért hatódik meg annyira, mert tudja, hogy ő Alice álmának része, ahogy Alice a Fekete Király álmának része, és minden szerte fog foszlani. A huszár egyben Lewis Carroll is, aki búcsút int a magányát benépesítő álmoknak” – írja Borges.

80

A tükörkép és a mesterségesen előidézett álom jegyei közösen fordulnak elő az akaratátvitel során beálló eseményekben, amikor a mágus transzba ejtve és akaratától megfosztva kénye-kedve szerint mozgatja médiumát. Thomas Mann Mario és a varázsló című kisregényében ilyen – a hipnózis során tragédiába forduló – eseménysort állít elénk.*69 A visszataszító helyzet egy híres, komikus elemekkel átszőtt másik jelenetet juttat az eszünkbe. Mégpedig azt, amikor a Szentivánéji álomban Titánia a varázsital hatására a szamárfejet viselő Zubolynak kedveskedik.*70

81

A tudattalan esélyt kínál, amikor közöl velünk valamit, vagy képi jelzéseket ad, álmunk milyensége azonban belőlünk ered. Érdekességképpen mondjuk el, hogy a vakok tapintásos „képeket” álmodnak. A tudattalan alkalmilag még azt is tudja velünk közölni, amiről a logika törvényei szerint nem lehet tudomásunk – írja Jung. „Hadd említsem itt a szinkronisztikus jelenségeket, a valóságálmokat és az előérzeteket.” Fenti állításának igazolására említett könyvében két történetet mesél el. Az egyik a világháború alatt egy vonatúton esett meg vele. Amint a vonat elindult, szeme előtt megjelent egy vízbe fúló ember képe. „Egész úton nem szabadulhattam tőle – írja. – Hátborzongató volt, úgy hogy felötlött bennem: ugyan, mi történhetett? Csak nem valami baleset?” Otthon aztán kiderül, hogy a Jungéknál vendégeskedő legkisebb unoka csaknem belefulladt a tóba. Máskor pedig álmában döbbenten látja, hogy felesége ágya egy sírgödör. „Ekkor mély sóhajtást hallottam, mint amikor valaki kileheli a lelkét. Fölébredtem, fölébresztettem a feleségemet is, és megnéztem az órát. Hajnali három volt… Reggel hétkor megérkezett a hír, hogy feleségem egyik unokanővére hajnali háromkor meghalt.”*71 Gyakran csak arról van szó, hogy valamit előre tudunk, nem pedig előre felismerünk, 82mondja magyarázatképpen. Jó példa erre a Kertész Imre Gályanaplójában szereplő fénylő, smaragd palotáról szóló álom, melyet nyomasztó gondolatokkal teli napja és esti sétája után látott, s amely az életében hamarosan bekövetkező jótékony fordulatot jósolta meg. A fordulat előjeleit azonban naplójegyzeteiből magunk is kiolvashattuk, vagy ki is olvastuk már.

„Az ember mitikus fele manapság sajnos a rövidebbet húzza. Nem mesélgethet többé képzelt történeteket, ezáltal sokat veszít; mert fontos és gyógyhatású, ha fölfoghatatlan dolgokról is beszélhetünk” – mondja fenti könyvében Jung. Majd hozzáteszi: „Az értelem szempontjából a »mitologizálás« terméketlen spekuláció, a kedély szempontjából ellenben gyógyhatású élettevékenységet jelent; olyan ragyogóvá teszi a létet, hogy nem szívesen nélkülöznénk.” Persze felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon mi a helyzet akkor, ha rémálomról van szó? Az álom a genus, a rémálom a species – nyilatkozza Borges A rémálomról szóló előadásában.*72 A kisgyerek és a vadember „szemében az álmok az ébrenlét epizódjai” – idézi Frazert, majd hozzáteszi: „a költők és misztikusok viszont nem tartják lehetetlennek, hogy az ébrenlét egészében álom. Az Odüsszeia egyik szakaszában szerepel két kapu, az egyik elefántcsontból van, a másik szaruból. Az elefántcsont kapun át jutnak az emberekhez a csalóka álmok, a szarukapun az igaz, vagy profétikus álmok. Az Aeneis egyik szakaszában Aeneas alászáll az elyziumi mezőkre… majd visszatér az elefántcsont kapun át a földre.” Miért? – kérdezi esszéjében Borges. Sokakat nyugtalanító kérdésére a következő választ tartja a legvalószínűbbnek: 83„azért, mert nem a való világban vagyunk. Vergilius számára valószínűleg az archetípusok platóni világa jelentette a valóságot.”

A halál az álmok különösen fontos ihletője. A számtalan visszajáró lélekről írott mű közül említsük meg Petri György K. S. névbetűit címéül választó versét, melyhez a szakirodalomból vett idézetek egész légióját állíthatjuk hadrendbe. „A főszerepet játszó személy mindig az álmodó – mondja Freud –, a gondolatok alapvetően vizuálissá válnak, a szóképzetek visszavezethetők a megfelelő dolgok képzeteire, akárha az egész folyamatot az ábrázolhatóság irányítaná.”*73 „Az álom egyfajta gyászmunka a nappali tárgyakon” – állítja a Svájcban élő, magyar származású André Haynal.*74 Megállapításának igazát, halott szeretteink álmunkban való felbukkanása esetében, átéljük magunk is. Szó esett már a halálból gyermekeihez visszatérő anya éjszakai látogatásáról. Versében Gyulai Pál mindent tudó harmadikként írta le a gyermekek vágyteljesítő álmát. Más a helyzet azonban személyes érintettségünk okán, ha hozzánk tér vissza a halott. A Petri versében felbukkanó fiatal nő látogatása egyszerre felel meg az álom vágyteljesítő funkciójának és borzasztja el az itthagyottat látogatásának rémálom jellegével. Eszünkbe jutnak a tetszhalottakról szóló történetek, amikor a halott koporsójából kinyúlva megragadja a gyászoló ruháját vagy lábát. Utaltunk már A nap vége című Bergman-forgatókönyvben a koporsóból kinyúló kar rémlátomására. Ez az asszociáció Petri lírájának groteszk, a 84megindultságot hárító hangvételétől sem idegen. Szikáran fogalmazott, látványos költői megoldásoktól mentes versét, ezt a halott ruhadarabjait mintegy megszentelő gyász-szöveget ez a kettősség teszi különösen emlékezetessé. „Az a halott nő / az a tizenegy éve halott / ifjú nő / átjárkál a szobánkon éjszaka / szórakozottan tesz-vesz / ki-becsászkál / ezt azt felemel elemel / reggel nem találom / vagy áll a falnál / és csak rémülten néz / pedig halott / mintha kivégzőosztag előtt // vetkőzni kezd / veti le azokat / amiben el / a bugyit a harisnyát / én meg kérlelem hogy ne / ez itt most képtelenség / ő veszi a kabátját / egyszál kék csipkepáncél-melltartóra / és oldalazva hátrál mintha / félne hogy megütöm / összehúzza / magán a »teveszőr« kulit / vacog / »miért nem fűtesz?« – kérdi és: / »minek élsz még?«”

„Az ember, elsősorban annak akarja elmondani álmát, akire vonatkozik” – állítja André Haynal.*75 Ha ez igaz, azért is különösen fájdalmas a találkozás reményét felcsillantó álom, mert nemcsak halottunk hiányára ébredünk ilyenkor, hanem arra is, hogy nem tudunk neki beszámolni arról, hogy álmodtunk vele. Vágyteljesítő funkciójában álmunk persze kárpótlást is jelent, hiszen módunk van magyarázkodni, válaszolni – jóllehet csak önmagunk kérdéseire. Ted Hughes Ajánlatok című versének fordítója, Gergely Ágnes bevezetőjében elmeséli a kísérteties utazás történetét, mely az angol íróval esett meg, s melyet sok-sok év múlva, saját halála előtt két héttel versében meg is írt.*76 Felesége, Sylvia Plath öngyilkossága után Ted Hughes egy lon85doni metrókocsiban utazott, ott látta viszont Sylviát: „Felszálltam az Északi Metróra a Leicester / Square-nél, leültem, ott voltál. (…) Álombeli szereped azt volt, hogy ne vegyél észre. (…) Korosabb lettél – a halál mintha megöregített / volna. Sápadtabb, szinte sárgás, akár / a hullaházban, de érzéketlenebb. / Ha a Chalk Farmnál kiszállsz, mondtam magamban, / Hazáig követlek. (…) Chalk Farm. Fölkeltem. Ülve maradtál. (…) Mintha befortélyoskodtad volna magad az élők közé. / Úgy, hogy ott hagytál engem óvadéknak, túsznak / a halottak földjén.”*77

A kortárs-verseket elemző Lator László késői költészete különös erővel ad hangot a veszteség, az el nem múló vágy tapasztalatának. Verseiről szólva Ferencz Győző „a féléber látomás, zaklatott tudatállapot a korábbiaknál széttartóbb poétikai-grammatikai-szerkezeti megoldások alkalmazásáról” beszél.*78 Mégsem a megrendítő Judit-versekből vagy a kifejezetten álomban született Szarvasbőgésből, a Mi ez az ünnep?-ből idézek most, hanem a Kecskefejő című babonás-kísérteties hangulatú versből: „Madár, vagy lélek, vagy mit tudom én, mi, / a túlajzott, hagymázas képzelet / körülrajzolta már a helyedet. / Madár, madár, mikor fogsz visszatérni? / Babonás nevű, lapított fejű / boszorkányforma, tündéri lény, (…) ha van vándor lélek, / csak benned élhet! (…) Az vagy, ki szeretett, / valamikor a tenyerébe vett? / Világosulj meg őrült üzenet! / Tündér, boszorkány, régen vártalak!” Lator verse a már előzőkben is említett, s itt csak mutatóban idézett madármítoszok és -víziók hosszú sorába 86illeszkedik.*79 Említsük meg végül Poe kísérteties Hollóját, melynek megírása, a költő szerint, minden ízében spekulatív, a vers kiváltotta hatást patikamérlegre helyező kísérlet, ám elemzői szerint Poe vérbeli romantikus alkotása. A madarakról szólva utaljunk ismét Borges A rémálomról szóló előadására,*80 melyben elmeséli álombeli találkozását egy barátjával. „Nagyon megváltozott, nagyon bús volt. Kiült arcára a bánat, a betegség, talán a bűntudat. A kabátja alatt rejtegette a jobbját. »De hát mi történt veled, szegénykém? Te aztán alaposan megváltoztál.« Így felelt: »Bizony megváltoztam!« Óvatosan előhúzta a kezét. Jól láttam, hogy madárkarom.” Madarakról beszélve eszünkbe jut persze Hitchcock híres filmje, Pilinszky menekvő madárcsapata és Nemes Nagy Ágnes néven nem nevezett, vállán tanyázó, vele növekvő óriásmadara is, mely az ősi mondákból maradt itt velünk, és valószínűleg a Ferenczi említette lélekmadár egyben.

[13. vetítés. A légi szárnyasok kiengeszteléséül vessünk egy pillantást a Madaraknak prédikáló Szent Ferencről festett Giotto-képre]

87

Álom motívumként, a saját jogán dolgozatunk rövid katalógusából nem maradhat ki az irodalmi művekben oly gyakran szereplő fa, a nagy istennők növényi megtestesülése.*81 A Kabbala útja című könyv*82 szerzője, Z’ev ben Shimon Halevi azt állítja, hogy az Életfa univerzumának mintája szerint épül föl az ember testének és lelkének mikrokozmosza, érthető tehát, ha álmainkon is otthagyja lenyomatát.

[14. vetítés. Halevi: Életfa. Az illusztráció az emberi lélek fa-mikrokozmoszát mutatja.]

Lehet is igazság Halévi állításában, ezért hivatkozunk gyakran gyökereinkre, másrészt elviselhetetlen gyökértelenségünkre. Nádas Péter Saját halál című nagyhatású prózáját,*83 mely egyébként a halál-látomások külön fejezetébe tartozik, a lombját vesztő és tavaszra megújuló vadkörtefa fotókkal illusztrálja; halálában és halálból való visszatérésében így kötve össze ember és fa történetét.

[15. vetítés. Nádas Péter vadkörtefájának talán éppen májusi fotója]

Nemes Nagy Ágnes Éjszakai tölgyfa-látomása saját költészetén belül sem előzmény nélküli, jóllehet egyéniségét igazán nem jellemezhetjük miszticizmussal. Az álommal kapcsolatos lesújtó véleménye pedig kü88lönösen emlékezetes: „én ezt unfair dolognak tartom. Álmáról mindenki azt mondja, amit akar” – nyilatkozza Albert Zsuzsának.*84 Kiérdemelte mégis a költő, hogy bizalmába avassa a meg nem nyilatkozó tölgyfa, amúgy Zeusz fája. (És hogy valóban vannak az ember álmában járó-kelő fák, azt Krúdy Álmoskönyve bizonyítja, ámbár az álom megfejtése meglehetősen prózai: „hideg időt jelent”. Mindössze ennyi áll szócikkében róla). „Éjszaka történt, hogy a járókelő / valami zajt hallott és visszafordult: / egy tölgyfa jött mögötte. // Megállt, bevárta. Úgy jött ez a tölgy / ahogy gyökereit frissen kihúzta / s még földes, hosszú kígyólábakon / hullámzott az aszfaltos útra, / mint egy idomtalan sellő, igyekezett, / túlságosan széles feje súrolta / a néma boltredőnyöket, / mikor elérte a járókelőt, / a lámpaoszlopnak mindjárt nekidőlt, / aztán haját széthárította. / A haj mögül egy tölgyfa arca nézett. (…) Néhány madárfészek a tölgy hajában, / bennük alvó madár, mintegy gondatlanul, / ott feledetten. / Mert sürgető volt. / Oly sürgetően állt ott mozdulatlan, / mint egy hír, tölgy-alakban / amely elfárad, megfejtetlenül. // Hajfüggönyét visszaengedte már. / Megfordult. Indult. Furcsa lába. / Vitte fészkeit, madarait, / s a járókelő / szilárduló szeme előtt / fénnyel szórta a neonlámpa-sor. / Már várta az elhagyott gödör, / amelybe visszaforr.”

Én a megvilágosodás, a ’szatori’ szülöttének tekintem Nemes Nagy Ágnes tölgyfa-jelenését. Nem kell zen-buddhistának lennünk ahhoz, hogy fölfedezzük versében a lényeg elfedését szolgáló szövedék felfeslésének, a lineáris idő megszakadásának pil89lanatát. „Az átlagember olyan, mint a Platón barlangjában ülő: csak az árnyakat látja, és összetéveszti őket a valóságos dolgokkal. Mikor azonban megvilágosul, otthagyja a barlangot, és a sötétséget fölcseréli a fénnyel. (…) Ébren van. Amíg a sötétben volt, nem értette meg a fényt. Ahogy a Biblia mondja: »A világosság a sötétben fénylik, de a sötétség nem fogadja be azt«” – írja zenről szóló tanulmányában Erich Fromm.*85 Szép számmal idézhetnénk persze a fenomenológia nagyjait is, akik az ember önmagából való kilépésének példáját látják a művészeti alkotások megvilágosodás-történeteiben.

Ács János Változatok az átöltözésre című, a shakespeare-i színház férfi-nő átváltozásairól szóló tanulmányában*86 kimondja, hogy a jelentős alkotások kezdet- és végpontja gyakran az öntudatlanság. Véleménye alátámasztására Szerb Antal idevonatkozó megállapítását idézi: „A titkos órán a költő szent őrületében felvillanó képeket ragadja meg”, illetve: „az öntudatlanságban a lenni vagy nem lenni kérdése ugyanaz. A kulcsszó: az álom.” Számtalan egyéb „irrealitással” jellemezhető szerzőt találhatunk egyébként a drámaíró szerzők között. A barokk színház nagy alkotói közül elsősorban Calderón de la Barcát, Az élet álom szerzőjét. Főhőse teljes elzártságban nő fel a távoli Lengyelországban, a többi élőtől elzárva, félhomályban, bőrökbe öltözötten tengetve látszatéletét, akár egy barlanglakó. A főhőst tapasztalatai, akárcsak Platónt barlang-hasonlatában, az élet látszattermészetének felismerésére vezetik.

90

Jean Louis Baudry Az apparátus címen közzétett hallatlanul érdekes tanulmánya*87 Platón látomása és a film kapcsolatáról értekezik. „Két és félezer évvel ezelőtt egy mozi működését szinte kísérteties pontossággal előrevetítő optikai apparátus segítségével ábrázolja a filozófus az ember helyzetét.” Baudry szerint Platón „foglya a valóság illúziójának és áldozata annak, amit éber állapotban hallucinációnak, alvás közben álomnak nevezünk”. A falra árnyékként vetülő tárgyakat: az ember- és állatszobrokat, más agyagból készült képmásokat Baudry kulisszának látja, láttatja. A kulissza, a maszk egyébként színházi álom-kelléke Borges műveinek is: „Mindig útvesztőkről vagy tükrökről álmodom. Előfordul, és ez a legrettenetesebb rémálmom, hogy magamat látom egy tükörben, ráadásul álarcban. Nem merem letépni a maszkot, mert rettegek szembenézni az igazi arccal, mert bizonyára szörnyűséges.”*88

Az átváltozás, a férfiból nővé válás Virginia Woolf Orlandójában*89 egy hosszú alvás kiváltotta újjászületés során történik. (Alvás közben – mondhatni: álomban –, ahogyan az Úr teremti Ádámból Évát a második teremtéstörténetben.) Az álomban tovább folytatódó élet szép – de nem mitológiai vagy mesebeli előképek nélküli – példája Virginia Woolfé. Eszünkbe juthat róla a Csipkerózsika történetének a közismertnél hosszabb változata, melyet csodálatos könyvében Bruno Bettelheim elemez.*90 Csipkerózsika évekig tartó alvása alatt érik 91fiatal nővé, s álmában teszi őt magáévá az elhagyott palotába lépő fiatal herceg. Így szüli ikercsecsemőit, s csak akkor ébred föl, amikor egyik gyermeke, melle helyett ujja után kapva, kiszívja a körme alá fúródott tüskét. Kleist O… márkiné című novellájában*91 ehhez hasonló – a ponyvairodalomból előzőleg már ismert – történetet dolgoz fel. A szieszta idején kertjében szendergő márkinőt a hadicselekmények során a városkában tartózkodó orosz gróf egy ellenállhatatlan kényszer hatására teherbe ejti. A márkinőt szülei elűzik a házukból, s csak fondorlatos módon derül ki végül az igazság, és kelnek egybe a fiatalok. Az álomban teherbe ejtett fiatal nő története a magyar olvasó számára ezzel még nem ér véget. Kálnoky László egyik Homálynoki Szaniszló álnéven írott prózaversében visszatér a furcsa álomkórra, a rengeteg pántlikát, kapcsot kibontó időigényes műveletre fel nem ébredő márkinő esetére. Ugyancsak jó alvókája lehetett – jegyzi meg Kálnoky. Bruno Bettelheim, ha nem is mondja ki, sugallja azt a feltételezést, hogy az alvó fiatal lány vágyálmaként értelmezhetjük a történetet.

Van az álomnak egy furcsa ’speciese’ – Junggal szólván –, mely rémálom ugyan, de groteszk képisége és nyelvi iróniája borzadás helyett nevetésre ingerel. Én a „leleplező álom” nevet adnám ennek a „király meztelen” alfajnak. Nem testi értelemben vett meztelenségről beszélek, amikor ruhátlanul, vagy alsónemű nélkül szaladgálunk, mi álmodók – ami állítólag gyakran megesik velünk –, hanem amikor egy köztiszteletben álló példakép, híresség lepleződik le 92a szemünk láttára. Ilyenkor fondorlatos módon, akarattalanul, vagy éppen akaratunk ellenére világosodunk meg. Várady Szabolcs Első mesterem emlékére című, két részből álló költeménye a legjobb példa erre a szakirodalomba föl nem vett ’species’-re. Versének első része a valóban megesett Látogatás. Magam is tanúsíthatom a környezetrajz hitelességét, hiszen diákként én is jártam a Mester lakásán.

[16. vetítés. Vessünk egy pillantást Molnár Edit Füst Milán fényképére. A Mester épp a fiatal fotósnő felé tárja ki karját.]

A „hatalmas, félhomályos szobában” a Mester „íróasztala mögött lobogott, görnyedt”, s olykor nagyot köpött egy bádog köpőcsészébe, amit az íróasztal egyik fiókjából vett elő. „Én akkor műveit betéve tudtam, és ő szívébe fogadott” – meséli versében Várady Szabolcs. A vers második részében a meghívással élve felkerekedik újra az ifjú költő, és némi nehézség után elér a „néma… sötét és meg nem nyilatkozó” házhoz. Itt csap rémálomba a komor kezdet. A látogató társaitól elszakadva egyedül bolyong az alagsori, boltíves folyosón: „ott ért a szörnyű látvány, melytől vérem megfagyott” – tör ki belőle az Isteni Színjáték Ugolino epizódját fölelevenítő jajkiáltás. Dante a Pokol kilencedik körének mélyén ugyanis megpillantja Ugolinót, aki Ruggieri degli Ubaldini érsekből falatozik, onnan, ahol „az agy a gerincre fekszik”.*92 Szörnyű tettére magyarázatot csak a rákövetkező énekben kapunk.

[17. vetítés. Blake megrajzolja a pokolbeli jelenet előzményét, Ugolino és zsenge gyermekei börtön-epizódját.]

93

De térjünk vissza a Füst Milánt megidéző vershez. „…egy benyílóban, hófehér / hálóingben feküdt az agg Mester, titáni / tar koponyája hitvese ölében, ki azt fölébe görbedvén kezébe fogta / s nagy falatokat harapott belőle! / A költő vinnyogott, akár a bőregér.” Majd pedig: „Fölpattant és felém iramodott! / Én futni többet úgy már nem fogok, / de ő váltig nyomomban, s szörnyű átkok / bugyogtak ajkán, mígnem végképp elhagyott / erőm… és utolért…” A „végképp elhagyott erőm” megfogalmazás a Dante szövegbe illő számtalan fordulat egyike lehetne, gondoltam magamban. Az előadásom csattanójának szánt két rémálom történetet azonban sajnos csak szakadós szállal köthetjük össze. Várady Szabolcs kerek perec tagadja, hogy versét, Füst Milán személyén túl, Dante is ihlette volna. Élő személy lévén állítását, nagy sajnálatomra, el kell fogadnom.

94

Talán esszémből nem derült ki, hogy mennyi könyv el- és átolvasása áll a megírása mögött. Mennyire sokra tehető a fel nem használt irodalom. Filológusi munkám mellett azonban elsősorban az álmaim segítettek. Még akkor is, ha előadásom megírása alatt nem álmodtam. Egyetlen alkalmat kivéve. Azon az éjszakán mélyen aludtam, csöngetés riasztott fel. Kimentem az előszobába. Egy hang, amelyben a fölöttem lakó munkanélküli pincér hangjára ismertem, közölte, hogy biztonságom érdekében rám zárta az ajtót, de attól tart, hogy belülről nem tudom kinyitni majd. Elfordítottam a kulcsot, simán kinyitottam. Két kockás-inges betörő tornyosult előttem. Valósággal hahotáztak, hogy taktikájuk bevált. Akkor határoztam el, hogy az esszében épp csak érintőlegesen beszélek magamról. Nehogy betörőnek álcázott lélekelemzők hatoljanak álmaimba.

95 96
Ady Endre: Sappho szerelmes éneke

Kreativitás és erotika perzselő összetartozása, egyiket a másikából előhívó, kikényszerítő ereje, kérdés-felelete többszörösen is jelen van Ady versfordításában, pontosabban szólva: vers-átírásában. A teljességgel sosem beteljesülő szerelem leírására Ady a legalkalmasabb metaforát találta meg, az egyneműek közötti, az ő korára már botrányszámba menő, mindent kockára tevő megnyilatkozását. Formai vonatkozásban pedig az eredeti vers szakaszba, sorba rendezettségének figyelmen kívül hagyásával, a ritmus megtörésével, a görögben ismeretlen rím alkalmazásával tett erőszakot az eredetin. A négy szakaszt és egy különálló sort három szakasszá sűrítő önkény maga is érzésként fut végig a görög vers márvány testén. Az Ady-változat szabálytalansága az eredeti vallomásénál nagyobb feszültséget kelt, a vonzás és taszítás új erőterét hozza létre a versben és a vers körül.

Hogy mennyire a szerelem reménytelenségének kifejezését szolgáló hasonlat-keresőben születik ez a „fordítás”, kiváló bizonyíték rá a Szeretném ha szeretnének ciklus más szerelmes verse is. Elég talán, ha csak kettőt említünk az ismert-ismeretlenek közül: az átkozott csókú, nagy tőgyű Helénát megörökítőt és a tízéves Évához/ról szólót, akinek „kék szemei asszonyosak / nedves és friss csöpp piros szája”. Ez utóbbi vonzódásnak mára tragikus aktualitását feledve lépjünk vissza az Ady-kortárs osztrák festő, Schiele gyereklány aktjaihoz, a kígyókkal teli Édenkertbe, vagy akár még 97húsz évvel onnan is hátrább Dosztojevszkij Szvidrigajlovának rémálmához („a vérpiros kis száj is forró, szinte tüzes… a kislány hosszú, sötét pillája megrezzen… és éles, ravasz, éppen nem gyermek módra kacsintó szem villan elő alóla.”). Semmi kétségünk nem lehet felőle, hogy a nem szokványos szerelmi érzés a szokványos férfi-nő kapcsolat felemelő és pusztító hullámain érkezik Ady költészetébe, a Léda vagy éppen más aktuális nők iránti szerelem leírására szolgál. A tabukat döntő, tehát az azok meglétére építő lendület a versbeli feszültséget növeli. A Szapphó-vers átírása a szerelem természetének vizsgálatára ad lehetőséget Adynak, és ebből a kísérletből remekmű születik tollán. Hogy hogyan történhetik mindez, utalhatunk Arany János véresen komoly tanácsára, mely szerint: „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”, és komolyan állíthatjuk, hogy versében Ady maga Szapphó, akinek kitaszítottságát, veszélyes tudását versének fordítása közben maga is osztja, mint ahogyan Flaubert is Bovaryné, amikor regényét megírja.

A két magyar változat, az eredetit tiszteletben tartó Devecseri-fordítás és az Ady-átírta vers között természetesen óriási a különbség. Nem is a legalapvetőbbre gondolok, a klasszika-filológus tartalomban és formában megnyilvánuló hűségére és Ady rímekben, alliterációkban bő hűtlenkedéseire, Devecseri alárendelő mondatainak nehézségére és Ady természetes folyású szerkezeteire, hanem arra, hogy a költő Szapphó versét szőröstül-bőröstül eltulajdonította, magyar verssé tette.

Lehet, hogy a legény szó teszi, ez a nagyon is adys főnév, mely a népdal természetességével tör ki a szerelmét elpanaszló lányból, hogy a „Boldog legény, istenek párja” számomra az egyik legemlékezetesebb 98versbeli megszólalás. A legény szó titkos aurája az egész szakaszt belengi, hiszen ez a féltékenység kulcsszava is egyben. Ő a lánynál reménytelenül több vetélytárs, akivel erejét csak szavakban mérheti össze Szapphó. Lehet, hogy a kígyó sz-ek sziszegése teszi, a ráolvasás, a bűvölet, a „szemben ki ülhet szép szemeddel” hangjai, vagy a szív kalapácsütését utánzó k-hangok monotóniája, az: „édes kacajos közeleddel /, kacajoddal” kemény sorai, hogy magunk sem tudunk elszakadni a látványtól. Lehet, hogy a rövid, szakasz záró adoniszi sor, mely a „szíven-vágva” mondat előzményétől elvágja a „fogja a mellem” nyers félmondatát, hogy magunk is megbűvölten szegezzük szemünket egy elképzelt antik leányarcra. Ez a szuggesztív szakasz vezet a „Hacsak már látlak, elalélok” rögtönző „hacsak”-jához és avítt, keresett, csaknem finomkodó „elalélok”-jához. A második szakasz e két szava között nem pusztán a „már” és „látlak” rövidtávja áll, hanem a hirtelen támadt felismerés, mely szerint halálos ez a szerelem. Ennek a szerelmi agóniának leírása következik el a továbbiakban. A biológia nyelvére lefordított vallomás Szapphó találmánya és érdeme. A kívülről és belülről támadó, hideglelős ostrom leírása már Adyé. A torokban elfúló szavakat, a zápor-szikrákat, a bőrt verő hideg verejtéket elszenvedő lány-panaszok között elhangzik váratlanul a fenyegető, fiús: „szememben sötét vad árnyékok, / s lárma fülemben” mondat, ettől mintha a védekező mozdulatokat a támadás vágya színezné át. (De a halál fakó képei, a lehanyatlás nem hagy kétséget e szerelem sorsa felől.)

Úgy tetszik azonban, Szapphó visszaveszi Adytól versét. Az antik, anonim arc egyetlen szótól megelevenedik. Az utolsó előtti sorban elhangzik az imádott lány neve, a vallomás heve ebben sűrűsödik össze. A „g”, a 99kettős „l”, a görögös szóvégi „sz” magába ölelte nyugalmas magánhangzók kiadják Agallisz táncosnak induló, jambusban megtörő nevét. Hatalmas ereje van minden versben a kimondott névnek. Szapphó Agallisz nevével teszi megismételhetetlenné versét. A két változatot összekötő szál e névvel, e név hiányával kettészakad.

Ady Endre: Sappho szerelmes éneke
Boldog legény, istenek párja
szemben ki ülhet szép szemeddel,
édes kacajos közeleddel,
kacajoddal, mely szíven-vágva
fogja a mellem.
Hacsak nem látlak, elalélok,
torkomon a szavak elfulnak,
bőrömre zápor-szikrák hullnak,
szememben sötét vad árnyékok,
s lárma fülemben.
Hideg verejték veri testem,
remegően, félve, halóan,
az őszi fűszálnál fakóbban
állok és már érzem a vesztem,
meghalok érted.
100
Szapphó: Úgy tünik nékem
Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet
véled és édes szavadat közelről
hallja, hogyan szólsz,
s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől
felszökik mellem közepén a szívem:
hisz ha látlak s bár kis időre, hangot
nem tud a nyelvem
adni, megtörvén elakad, s a könnyű
tűz egész bőröm befutossa végig
nyomban, és nem lát a szem se, zúgván
zúg a fülem már.
És veriték önt el, egész valómban
reszketek, fűnél szinem íme zöldebb,
s mint ki végéhez közelít, olyannak
látszom, Agallisz.
Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis…

(Devecseri Gábor fordítása)

101
Az elvont megszólaltatása
Federico García Lorca posztumusz színdarabja

1936-ban, halála-kivégzése évében írta Lorca utolsó darabját, a Bernarda Alba házát.*93 Ezt tartják legkitűnőbb színpadi művének. Neki más volt a véleménye, ő egy 1929–30-ban írott színdarabot becsült a legtöbbre, és barátjára, az irodalomtörténész Mártínez Nadalra bízta a mű kéziratát. Amikor utoljára beszélt színpadi terveiről, úgy látszott, ezt a színházi kísérletet akarja folytatni. A közönség (El público) kéziratáról van szó, mely mintegy negyed századdal előzte meg a legmerészebb színpadi újítók, Beckett, Ionesco, Genet, s a film korszakalkotó rendezőinek, Buñuelnek, Ingmar Bergmannak színrelépését. A mű első bemutatója 1973-ban volt Oxfordban, és könyvformában 1978-ban jelent meg először spanyolul.*94 A Költő New Yorkban ciklus születésével egy időben keletkezett, A közönség című darab szenzációs és egyben leleplező írás.

A kézirat történetét az irodalomtörténész jóbarát, Nadal meséli el. Lorca végzetes útja előtt a Granadába indulás előtti napon Nadaléknál ebédelt. A baljós út előjeleit a véres történelmi esemény igazolta, de nem jegyezte föl a búcsú lényeges mozzanatát kísérő 102költő szavait. Azt a pillanatot, amikor Lorca a színdarab kéziratát Nadalnak átadta, valószínűleg olyan szavak kíséretében, mint amilyeneket Kafka mondott, a tizenkét évvel azelőtt bekövetkezett halálának sejtelmében Gustav Janouchnak: „Hallgatni kell, ha az ember nem tud segíteni. A maga reménytelenségével senki nem ronthatja a paciensek állapotát. Ezért kell megsemmisíteni minden irkafirkámat. Nem vagyok fény. Csak belegabalyodtam a magam tüskéibe.” Lorca megkérte Nadalt, hogy amennyiben ő meghalna, égesse el a kéziratot.

A 29–30-as év kiforgatta a költőt az azt megelőző hang jellegzetességeiből, pszichológiai értelemben fölszabadította, líráját a sejtelmesből durvává élesítette, mint egy mikroszkóp nagyítólencséjén át, az addigi tapasztalataink szerinti virág kezében preparátummá változott, vázzá, nyirokká, minden élő anyaggal rokonná.

Lorca iszonyodott az Újvilág, Amerika tömegeitől, embertelen méreteitől, otthontalan és kétségbeesett volt. Elég e korszakának néhány verscímét idéznünk: Elhagyott templom, Haláltánc, Táj tömeggel, mely okádik, Táj vizelő tömeggel stb. Elég az Óda Walt Whitmanhoz című verset olvasni, a New York-i korszak e kiemelkedő darabját, ezt az igazságkereső, patetikus szabadverset, a homoszexuális szerelem apoteózisát.

Ehhez az évhez, a Cigányrománcok és a Síratóének megírása között eltelt időhöz hasonlóan, másfajta látásmód, útkeresés kapcsolódik. A játékos költői színház darabjai után a költői, de véresen komoly Yerma és Bernarda Alba háza közé ékelődik ez az utolsónak látszó, végső következtetést kimondó, avantgárd Közönség. Azt mutatja, hogy már nincs követhető lehetséges út, azt mondja, hogy a föld alá kell költöznie a színháznak („un teatro bajo la arena”), képletesen és 103valóságosan is az ösztönök közé kell ásnia, mert elviselhetetlenek a maszkok és ruhák. „Sír – mondja az egyik szereplő a másikról –, mert tudja, nincs különbség ember és ruhája közt.”

Bár Lorca életműve, műfajait is számba véve, tehát a költészetet, prózát, színházat, képzőművészetet és zenét, rendkívül gazdag, legjobb darabjai mégis egy pontra szegezik figyelmünket, egy szeletet fognak be. Azért igazán meggyőzőek, mert korlátozottságukat mint adottságot vállalják. Persze, mondhatnánk, ez a vékony szelet: a szerelem és halál témája maga a teljesség.

Gyakorlati okokból a tartalom és forma felosztást elfogadjuk, a valóság meseszerű újraformálását Lorca műveiben a versek és színház formai alkotóelemének tekintjük. Ez a meseszerű, népi és szimbólumokban gazdag forma, mely Lugowski szerint a valóságról alkotott nyugati tapasztalat egyik lehetőségét tipizálja, Lorca első darabjaiban színpompájával kápráztat el minket; még a legjobb színművek felé vezető Yerma is bőbeszédű, versbetétjeivel túlságosan folklorisztikus, és – talán ez Lorca külföldi népszerűségének egyik oka – egzotikusan, a modernek által megvetetten: spanyol.

Egy pillanatra érdemes volna elidőzni az egzotikum kétes dicsőségénél. Tudjuk, hogy a szerző nem szerette a Cigányrománcok című ciklus egyik, nálunk is legnépszerűbb darabját, a Cigány apácát épp azért, mert mesterkélt (’artificial’), ahogyan ő mondta. Egzotikuma annyira szembeszökő, annyira elképzelésünk szerint cigány és spanyol, hogy hozzá nem értésünkben idegenségét szeretjük benne, és nincs módunk szereplőiben magunkra ismerni, ami pedig 104talán minden művészi alkotás titkos célja, egyetlen lehetőség arra, hogy a mű olvasójában éljen tovább.

A Bernarda Alba házával lép túl Lorca a nemzeti irodalom határán, s lesz világirodalmi jelentőségű, amit színházában bemutat. A szűk tér segíti abban, hogy szóra bírja hőseit. Eddig a darabig elvárásunk szerint beszéltek szereplői, a cselekmény nem szolgált meglepetésekkel, nem ismerhettünk saját sorsunkra színpadán. A Bernarda Alba házának lakói azonban lelkünkből szólalnak meg, nem halljuk a szerzőt, a színpadi súgót, magunkat halljuk beszélni az elviselhetetlenül szűk, modern térben, a ház négy fala közé zárva.

Peter Szondi a következőket írja:*95 „A drámai stílust, melyet a dialógus lehetetlensége pusztulással fenyeget, úgy menti meg – mármint a szűk tér –, hogy maga a monológ lesz tehetetlenné, és szükségképpen dialógussá válik vissza… A monológ és dialógus eme dialektikája szolgáltat alapot olyan művek keletkezéséhez, mint Strindberg Haláltánca (1901) és Lorca Bernarda Alba háza (1936) című darabja.”

Ez utóbbiból példának Magdalena és Adela következő párbeszédét idézi:

„– …Mi van veled?

– …Mindenem fáj.

– …Rosszul aludtál az éjjel.

– Dehogy.

– Hát akkor?

– Hagyj békén. Aludtam, nem aludtam, semmi közöd hozzá. Magammal én rendelkezem, azt csinálok, amit akarok.

105

– De hiszen csak azért mondom, mert aggaszt.

– Aggaszt? Faggatsz. Varrtatok, nem? Hát varrjatok. Bárcsak láthatatlan lennék, hogy ha átmegyek a szobán, meg se kérdezhessétek, hova megyek…”

„Ilyesmit nem ismert a régebbi korok drámája – írja Szondi. – Az emberek közötti viszony, a dialógus, a kérdés-felelet nem volt egyúttal fájdalmasan problematikus, ellenkezőleg, formális, magától értetődő keretet adott, amelyen belül az aktuális téma mozgott.”

Az elidegenedés irodalmának ez a fő témája, köznapi használatban is ezt szoktuk a közlésre való képtelenségnek nevezni, ezt a fájó kortünetet, melyet a túl tág tér, a beláthatatlan anyagi lehetőségek és az érzelmi kötődés hiánya, vagy a patkánykísérleteket idéző, a zsúfoltságból fakadó megnövekedett emberi agresszió szűk tere magyaráz, motivál. Lorca mesteri módon fokozza a szűk tér klausztrofóbiás tünetét azzal, hogy színpadán a zsarnok anya öt lányával, szenilis öreganyjával és nőcselédjével él együtt. Férfit mutatóban sem látunk, és az apa halála utáni gyász nyolc évre börtönné változtatja a lányok számára a szülői házat. A társadalmi elvárások megfosztják őket cselekvési szabadságuktól, pótcselekvésekre kárhoztatják őket, szinte paródiába illő, hogy évek hosszú során át varrják és hímezik soha használatba nem veendő kelengyéjüket. Színpadi gag számba megy az elviselhetetlen forró éjszakák sora.

Mégis boldog pillanatokkal teli történetnek tetszik a Bernarda Alba háza a Lorca által legjobbnak vélt darab, A közönség című posztumusz drámához képest. Ismételjük meg: a Bernarda Alba háza 1936-ban született, a Público 1929–30-ban, de Lorca évekkel később átírta és kiegészítette. Nem túlzás azt állítani, hogy foglal106koztatta és haláláig dolgozott rajta, hogy valamiféle holnapnak szóló üzenetet próbált belecsempészni.

A Bernarda Alba házában a zsarnok anya formális győzelme ellenére is a szerelem, a természet törvénye győzött. Úgy veszünk búcsút a halott lánytól, hogy feltételezzük, boldog volt, mert át merte lépni a hazug törvényeket, boldog volt, mert cselekedni mert. De miféle győzelmet sejtet A közönség, a „kiengesztelődés” milyen vigaszát nyújtja nézőinek? Aligha találhatjuk meg a műben a katarzis vigaszát.

A magyarul most közzétett mű nem fér a drámáról kialakított mégoly laza kategóriába sem. Northrop Frye szerint a drámában a szerző nincs jelen, de jelen vannak a szereplők és a közönség. Lorcánál (és Pirandellónál például) a szerző (igazgató) jelen van, de nincs feltétlenül közönség. Számtalan újítást Lorca alkalmazott először színházában, s ha műfaji meghatározással mégis drámának akarjuk nevezni színházát, három idézettel igazolhatjuk meggyőződésünket. Az első a közismert Croce-tétel, mely szerint a verset, regényt és színdarabot egyedül a közös elnevezés kapcsolja össze. A második egy Heidegger-idézet: „A mű mint olyan csak egyedül arra a területre tartozik, melyet ő fog megnyitni.” S végül Beringer meghatározása, aki az irodalmi művet jelképes egységnek látja, mely mondanivalójában egy esztétikán kívüli valóságra – az igazságra is – mutat.

A közönség rokonait keresve elmondhatjuk, hogy Ionesco székeit idézik a mű üres széksorai, Beckettet, hogy lemond (?) a közlés vágyáról, hogy Buñuel Öldöklő angyalát juttatja eszünkbe a színházi folyosó labirintusából ki nem találó közönség megtorpanása.

Nadal a színdarab elé írott kísérőszövegben elmeséli, hogy Lorca új drámatervéről beszélt, amikor át107adta neki a mű kéziratát.*96 Az új darab címe Sodoma elpusztítása lett volna. Az ismert bibliai történet: Isten arkangyalait elküldi, hogy pusztítsák el a bűnös várost, de mentsék meg azt, aki méltó arra. Lótot és családját kivezetik az angyalok a pusztuló városból. Lót részegen saját lányát ejti teherbe, s így marad fönn nemzetsége. „Micsoda tanulság – kiált fel Lorca – mindazoknak, akik ítéletet hoznak. A vérfertőzés a szexualitás erejét mutatja.”

A közönség az anarchiát vállalja és hirdeti. Úgy keveri a tisztát és mocskosat, ahogyan fölleli; nem állapít meg értékkülönbséget. Álljon itt néhány sor illusztrációképpen a mű második képéből, a női jegyű csengős alak és a férfi jegyű venyigés alak szerelmes párbeszéde:

„– Ha én felhővé válnék?

– Én szemmé változnék.

– Ha kakává változnék?

– Én léggyé változnék.

– Ha almává változnék?

– Én csókká változnék.” stb.

A metamorfózis, mely Ovidiust, Góngorát vagy számunkra a népdalt és Petőfit egyaránt idézi, nem hipokrízisünk miatt mocskolódott be, érzékenységünket sem sértheti az egyébként hibátlan hasonlat, sőt azt is el kell ismernünk, hogy Strindberg, Bergman, Osborne szeretet- és gyűlölet-párbeszédei is igencsak a mélybe ásnak. Mi a bajunk Lorcával tehát?

108

Magatartásunkkal van baj valóban, azzal, hogy az egyéni komplexus körébe utaljuk Lorcának az életművében számtalanszor megnyilvánuló homoszexualitását, és készséggel elfeledkezünk az egyébként zseniális alkotó bántó kitérőiről. A költői szépségű szövegbe ékelt olyan jelenetekről, amikor üzekedés közben a szerelmes kecske levizeli a párját, vagy hogy a lovak meg akarják hágni Júliát.

Martínez Nadal*97 a csengős és venyigés alak magyarázatára a titkos ösztönök görög mitológiai analógiáját tartja elfogadhatónak, és nem egy esztétikai fogantatású magyarázatot. A „lehetetlen szerelem” (amor imposible) erejét hirdető példaként kell elfogadnunk Júlia és a lovak szenvedélyét. Valószínűleg onnan kell kiindulnunk, ahova mint végpontra juthattunk csak eddig, hogy a szerelem egyszerre csoda és csapda, az ember kiteljesedése és megalázása. Ilyen gondolatmenetet követve léphetünk tovább Lorca végkövetkeztetéséig, mely a nő–férfi kapcsolatból az egyneműek szerelmén át az ember és bármilyen állat, sőt egészen az élettelen és élő között szövődő szerelem elfogadásáig vezet. „Rómeó madár lehet és Júlia kő – írja a darabban. – Rómeó a só egy kristályszeme lehet és Júlia térkép.” Mindezzel persze azt is állítja, hogy a szerelem, ahogy Shakespeare Szentivánéji álom című darabjában Titánia és a szamárfejet viselő Zuboly között is megszületett, nem akaratunktól, hanem a véletlen szeszélyétől függ. Igen ám, de Lorca darabja túllép a nyilvánvaló költői analógián, a magyar népdal vagy Petőfi megfogalmazta „fa leszek, ha fának vagy virága” hasonlaton. Nem játékos, nem vidám, 109nem költői hiperbola vagy álom-leírás, hanem az éber és maliciózus tudatalatti beismerő vallomása. Lorca szókimondásában messze megelőzte korát. A csengős és venyigés figura közötti párbeszéd, mely a szerelemben a szeretők összetartozását jelképezi, tragikus véget ér. „És ha én hold-hallá válnék?” – kérdezi az egyik. „Késsé válnék” – felel rá a másik. „A szadizmusba, gyűlöletbe forduló macska-egér párjelenet Genet Les Bonnes-ját idézi”, írja Nadal, de bármelyikünk szerzők nevének sorával illusztrálhatná e párbeszéd modern irodalmi párhuzamait.

Joyce és követői esetében nem lep meg az alakok belső életét leplezetlenül feltáró beszámoló. József Attila Nagyon fáj című versét is felkészülten, felnőttként értelmezzük, Lorca esetében mégis meglepődünk. Lorcát mindeddig nem hittük képesnek a valóság nyers kimondására. Verseinek vagy színházának szenvedélyessége mindig a nyelvi, ábrázolásbeli szép, az elmosódottan lírai kategóriáiban fogalmazódott meg, és most nem tudjuk eldönteni, melyik personáját tartsuk valódinak, mindkettőt vagy egyiket sem?

Dujardin megfogalmazását, mely szerint a belső monológ annak eszköze, hogy „a nézőt, olvasót direkt módon vezessük be az alak belső életébe, minden olyan magyarázat nélkül, mely a szerző részéről észrevétel formájában történnék”, s mely egyúttal „a legintimebb, a tudattalanhoz legközelebb eső gondolatok kifejezése”, értjük és osztjuk is. Értjük, de nem fogadjuk el a kortárs színműírók között maszkjait elsőként levető Lorca véleményét, mely szerint a Público a legjobb darabja. Nem a legjobb, de a leginkább újító.

A szűk és tág fogalmak egyszerre vannak jelen a Közönségben. Bernarda, a zsarnok anya házánál szűkítettebb térben, a tudatalatti homályában játszódik 110darabja. Nincs jelen zsarnoki erő a színpadon, nem mond senki ellent, nem tiltakozik a józan ész, a konvenciók, a konformizmus, az etika nevében. A szereplők, a képzelt és irodalmi alakok hasonlítanak egymásra, vagy azonosak egymással (mint a direktor, aki hol Enrique, hol a csengős figura; vagy a hol Gonzalo, hol az 1. számú férfi venyigés figurája). A két szimbolikus alak eggyé válik egy adott pillanatban. Az állandó metamorfózis lehetetlenné teszi azonosítási törekvéseinket. Ahogyan a Suttogások, sikolyok bíbor szobában játszódik, így játszódik A közönség a tudatalatti lüktető félhomályában.

Az irodalomtörténet, irodalmi kritika új feladatot kapott a mű közzétételével. Át kellene értékelnie Lorca poétikus világát, de nem fogja megtenni. A vonzóan ismerős folklorisztikus, romantikus erdő fái hiába változtak medvévé és farkassá ebben a darabban. Tudjuk, hogy a Síratóének nemcsak a felöklelt torreádort, hanem Lorca férfi szeretőjét is siratja, tudjuk és elfogadjuk, hogy az Óda Walt Whitmanhoz homoszexualitása nem teoretikus. A Közönség azonban, a Lorca szimbólumait, a termékenység vizét, a férfiasság haljelképét, a halál holdját a késsel, a korbáccsal és a venyigével szaporító, a szadizmus erejét hirdető darab zavarba hozza értelmezőit.

Túl tág a tér, mondhatnánk, mert nem fogja össze törvény, nemcsak a képzelt, valóságos és történelmi alakok léphetnek az új színház színpadára, a szerző beleegyezik a világ és közte lévő viszony eltorzulásába, önállósítja a részleteket, az egyénit, a vallomásosat állítja a képzelt jövő színpadára.

Ha gondolatban végigfutnánk a drámaesztétikák formai kívánalmain, talán csak a feszültség megtartását találnánk meg itt. Az expresszionista (én-)drá111ma jellegzetességeit viszont föllelhetjük a darabban, s választ kapunk arra is, hogy miért érezzük az absztrakt megszólaltatásának ezt a leplezetlenül vallomásos színművet. „Bármilyen valóságos is az egyéniség másokhoz való viszonyában, ha abszolútként vesszük, csak puszta absztrakció” – írja Adorno a Minima Moraliában. Furcsa módon színtelen a fantázia szörnyeit és a világirodalom híres figuráit egyaránt felvonultató darab szereplőgárdája.

„Az emberek többé nem egyének, akiket a kötelesség, morál, társadalom és család köt béklyóba. Ebben a művészetben az ember csak a legfelemelőbb és legszánalmasabb lehet: ember. Az előző korokkal szemben hallatlan új dolog ez. Itt többé már nem marad puszta gondolat a polgári világeszme. Itt már nincs többé olyan összefüggés, mely elleplezné az ember képét. Nincsenek házassági történetek, tragédiák, melyek a konvenciók és a szabadságszükséglet ütközéséből adódnak, nincsenek miliődarabok, nincs szigorú főnök, életvidám katonatiszt, nincsenek többé bábuk sem, akik a pszichológiai világkép drótjain rángatózva játszanak, nevetnek, szenvednek, figurák, akiket felszerelnek az emberek által csinált társadalmi lét törvényeivel, álláspontjaival, tévedéseivel és bűneivel” – idézi drámaelemzésében Szondi Edschmidet.*98

Igaz, de mi nem is egy színmű kérdőjeleit rajzoltuk magunk elé, azt kérdeztük inkább, hogyan lehetséges, hogy utolsó üzenete ez (mintha Radnótié Abda előtt, vagy József Attiláé, mielőtt Szárszóra utazna), miért mondta, hogy legjobb darabja ez? Magyarázatára szóljon Virginia Woolf Hullámok című regényének*99 néhány 112híres sora. Talán a mi kérdésünkre is ez a válasz: „Bejönnek hegedűikkel… várnak; számolnak; biccentenek; a vonók lecsapnak. S aztán jön a gyöngyözés, a nevetés, mint az olajfák tánca… Hadd lássam csak. Itt egy négyszög. Itt egy téglalap. A zenészek fogják a négyszöget, és ráteszik a téglalapra. Nagyon pontosan teszik oda; tökéletes hajlékot készítenek. Alig marad ki belőle valami. Most már látható a szerkezet; itt az fogalmazódik meg, ami egyelőre csak sejtés; nem vagyunk olyan sokfélék vagy olyan aljasok; téglalapokat csináltunk, és négyszögekre állítottuk őket. Ez a mi diadalunk; ez a mi vigaszunk.”

113
Bergman iskolája

Az igazi könyv, festmény, film és zene nyugtalanító, emlékezetes és megfejthetetlen, mint a szerelem, mint egy gyilkosság, a születés vagy a halál. Nosztalgikusan távoli, kínzóan elérhetetlen a filmvásznon ellebbenő ruha szegélye, a fölhevült bőr, a ruháiból védtelenül kibomló test látványa, de úgy gondolunk vissza mégis a könnyáztatta arcra, mintha előttünk sírt volna, a derengő körvonalakra, mintha mellettünk hevert volna a test. Talán épp azért, mert a történet bennünk folytatódik tovább, mert kérdéseinket várja, és megoldást tőlünk remél, aki kérdezett.

Nem ültem még halottas ágy mellett, nem láttam embert meghalni, nem súgtam magamnak, hogy: így halsz meg te is, figyeld csak! Nem éreztem a haldokló bőrén csillogó veríték hideg, csípős szagát, nem hallottam a megrepedezett szájban az idegenné váló fogsor csattogását. Nem kívántam magamnak előre, mert nem tudtam, hogy van pillanat, amikor magányunkból megvált a másik ember szokatlan, szinte szeméremsértő közelsége, hogy legyen valaki, aki az ölébe vesz majd az utolsó órán. Nem tudtam a boldog testi halálról, mindaddig, amíg Ágnes mellé, a halál bélpoklosa mellé nem feküdt Anna, hatalmas mellére nem vonta, ölébe nem vette a rettegő Ágnest. Ezért minden Bergman-hős közül ezt a mellékszereplőt szeretem a leginkább, Annát, a cselédlányt, akinek idegen az elvont gondolkodás, a fogalmi beszéd, a szavakban-tettekben kavargó gyűlölet, aki helyett 114elfogulatlan gyöngédsége tanult meg beszélni, aki olyat tud, amit ember már alig, mióta a beszéd az elhallgatás nyelve lett. Ha találkozhatnék Annával, ha megkérdezném, mit tegyek, attól félek, nem érteném, amit mond, ostobának találnám a tanácsát, követhetetlennek, méltatlannak magamhoz, de az is lehet, hogy észre sem venném, hogy válaszolt, mert Anna: néma.

A beszélők a keresés, a kétségbeesés, pusztítás és pusztulás bergmani hősei. A Persona színésznője elnémul, mert ha szól, csak hazugság fér ki a torkán, de némaságában, gesztusaival is tovább hazudik, tehát a film keserű végén visszatérhet a beszélők közé. Johan egy szép napon otthagyja a családját – „Köpök erre az egészre. Úgy akarok viselkedni, mint egy piszkos strici, úgy!”,*100 nyilatkozza, az idegbeteg lány beleolvas író-apja naplójába, s megtudja, hogy betegsége gyógyíthatatlan, hogy apja szörnyű kényszert érez, hogy tanulmányozza az eset lefolyását. A pap ráébred, hogy nem hisz Istenben, az ápolónő beleolvas a beteg színésznő levelébe s rádöbben, hogy odaadása, őszintesége csak mulattatja őt. Egy asszony, amikor megtudja, hogy férje el akarja hagyni őket, kocsijukat az árokba vezeti – férje, kisfia meghal, s maga nyomorékká válik.

Az őszinteség pillanata a robbanás, pusztítás, az ütés pillanata Bergmannál. Akkor bontakozik ki a dráma, akkor értelmeződik a cselekmény, a szereplők sorsa akkor pecsételődik meg. Azontúl már csak büntetnek, bűnhődnek, és nyomorúságukat a gyerekeikre is átörökítik.

Az őszinteség pillanatától kezdve szabadok hősei (a sartre-i értelemben feltétlenül: „Akarod, hogy alak115jaid éljenek? Tedd őket szabaddá! […] csupán arról van szó, hogy szenvedélyeket és előre nem látott tetteket mutassunk be. Hogy Rogozsin mit fog tenni, sem ő, sem én, nem tudjuk. Tudom, hogy viszontlátja bűnös szeretőjét, és mégsem tudom kitalálni, vajon uralkodni fog-e magán, vagy dühkitörése gyilkossá teszi-e őt.”*101). Ez a szabadság a leplezetlenség, az önzés diadala az első pillanatokban, de később pusztán másfajta csapdaként működik. A hősök fölismerik, hogy álszentek voltak azelőtt, hogy a régi autoritárius nevelés kárvallottjai, hogy a keresztény vallás bűntudatot oltott beléjük, hogy örökké bocsánatot kértek eddig, és tudják, hogy ezentúl más lesz minden, de építeni nem tudnak többé, nincs mire, nincs munkájuk, ami betöltené az életüket, nincs családjuk, a gyerekeik sorsa nem érdekli őket, nem kötődnek senkihez. Nem hisznek elvont ideákban, hajszoltak és kapkodók, tapintják egymást, de nem ismerik fel – úgy valamiképpen, mint az ügyvédnő ügyfele, az a nő, aki húszévi házasság, s gyerekeik fölnevelése után válni akar, mert rájön, hogy a házasságukból hiányzik a szeretet. A szeretet hiányát konstatáló dialógus Marianne és az ügyfele között legalább olyan szívszorító, mint a Halál sakkpartija a Lovaggal ábrázolás a középkori templom falán, amelyen a gyerek Bergman szeme végigsétál lelkész apja prédikációja alatt. „Jacobiné: Most mondok valamit az ügyvédnőnek. Van egy folyton visszatérő képem magamról. És ez egyetlen ponton sem egyezik meg a valósággal. Végül is valamit változtatok a dolgon. Első lépésként beadom a válópert. 116Azt hiszem, hogy a férjem és én gyilkosok módjára gátoljuk egymást. Marianne: Ijesztően hangzik. Jacobiné: Igen, ijesztő is. Mert valami nagyon különös dolog történik velem. Az érzékeim, a tapintásom, a látásom, hallásom kezd becsapni. Például elmondhatom, hogy ez az asztal itt egy asztal, látom, meg tudom fogni. De az élmény: keskeny és száraz valami. Nem tudom, érthető-e? Marianne (hirtelen): Azt hiszem, igen. Jacobiné: És így van minden mással. Zene, illatok, emberek, arcok, hangok. Minden szegényebb lesz, érték nélküli.”*102 – Jacobinéval nem találkozunk többé, az ő őszinte pillanata, szabadságának kezdete ezzel le is zárul, de azzal a megoldással, hogy az ügyvédnő és férje közötti házassági dráma kirobbanása előtt egy ügyféltől halljuk az ijesztő vallomást, a főhős házasságának csődjéről értesülünk.

Tovább szélesíthetjük a megállapítás érvényességét. Az emberi kapcsolatok lehetetlenségét állapítja meg Bergman. Azt állítja, hogy az összekapaszkodás pusztán testi és tünékeny. Kettős képei a közöny vagy gyűlölet hátterében állnak. A Persona emlékezetes kockája az egy száron nőtt két virágfej hasonlatot sugalló beállítás, a két egymás felé hajló női arc, csak pillanatnyi oldódást jelez (bár képileg, filmileg emlékezetünkben örökké megmarad). Jenny és lánya aligha értik jobban egymást, mint a rideg szellemben nevelt Jenny a nagyanyját vagy anyját. A Csend című filmben és forgatókönyvben szereplő kisfiúnál magányosabb 20. századi gyerekhőst aligha ismerünk, ha mégis: a színésznő kisfia az, akiben a forgatókönyv szerint „érthetetlen és heves szeretet ébredt az anyja iránt”.*103 Az érthetetlen jelző a szeretet szó előtt olyan önkényes és jel117lemzően bergmani, amit aligha fogalmazna más így. Úgy tetszik, a szeretetre való képtelenség ítélete alól képtelenek kivonni magukat Bergman hősei, drámájuk során a szeretet elsajátításának és kimondásának nehéz iskolájába járnak.

A Lovag a Hetedik pecsétben még képes önfeláldozó szeretetre. Márta szeretetet érez a pap iránt, mert nélküle egyedül maradna. Dávid, az író hős úgy gondolja, hogy született valami az ürességéből, amiről nem mert beszélni azelőtt. A Csendben, a Personában, a Szégyenben és így tovább a Kígyótojásig a szeretet hiánya pusztít azonban, ez a tragédiák kiváltó oka, emiatt nő üvegfal a szereplők közé, s borít végül üvegburát egy egész korra, a sörpuccsal záródó évek német társadalmára. Az az érzésünk, hogy a rideg protestáns szellemben nevelt Bergman felnőtt éveire elvesztette a mennyország ígéretét, de nem vesztette el a poklot. („Andreas, neked lélekrákod van – mondja a Szenvedély*104 férfihősének Anna. Gyerekkorom óta mindig hagytam, hogy megalázzanak – válaszol a férfi. – Nem ellenkeztem, a megalázás belém hatolt és bennem is maradt…, nincs bennem semmi önbecsülés… áldozatok és hóhérok hatalmas serege fürdik a fény, a hideg, a sötétség, a hőség, a bűz súlyos hullámaiban.”)

A gyerekkor – az életmű első két darabját kivéve minden forgatókönyve szerint – maga a pokol. Jennyt nagyanyja egy szekrénybe zárja, ha lázad, a csecsemő fejét színésznő anyja megpróbálja szétloccsantani a fűtőtesten, de a gyerek mindent kibír, s anyjának kimondhatatlan gyötrelmeket okoz azzal, hogy ragaszkodik hozzá (ezt elbeszélésből tudjuk, nem látjuk). Johan hiába vágyik közönyös anyja simogatására, az, 118ha teheti, szabadul tőle, s szeme láttára zárkózik be egy idegen férfival a szállodai szobába. Jennyt gyereke sem szereti, mert Jenny pusztán önmagát szereti. Dávid gyermeke elmebajának leírásával próbál jelentős íróvá válni. A Hetedik pecsétben még igen, Mia szerette Mikaelt, s a Nap végében nosztalgiával emlékezett Isak a napfényben álló gyermekkorra. Később borul föl az egyensúly, amikor Bergman következetesebb lett, hűbb önmagához és gyermekkori élményeihez.

A Suttogások, sikolyok visszaemlékezéseiben az író három gyerekarcot villant fel. A nővérek önmagukra és a testvéreikre való visszaemlékezéséből kiderül, hogy egyedül a felnőttnek is felszínes Mária tudott hízelkedéseivel, alkalmazkodásával, szalmaláng szeretetével anyjukhoz közel férkőzni, és Ágnes csak egy-egy véletlen pillanatból sejthette, hogy anyja szereti őt. Aki színlelni nem tud, árvaságra jut, aki színlel, később fizeti meg egyénisége eltitkolásának mulasztását.

Erre a változatra számtalan felnőtt, főként női szereplő összeomlása a példa… „értelmes, jól alkalmazkodó, fegyelmezett magasan képzett dolgozó nő, aki szépen halad előre pályáján, jó házasságban él tehetséges kollégájával, és mindene megvan, amit »földi javaknak« szokás nevezni. Ennek a rendkívüli jellemnek sokkszerűen gyors összeomlását és gyötrelmes újjászületését próbálom meg leírni”, írja a munkatársainak szóló bevezetőben a Színről színre elé.*105 Ez a jellemzés azonban csak a látszatvilágra érvényes, Bergman (túl komor egyéniségéhez túl hű és jó író ehhez) még előzményként sem tud idilli állapotokat feltételezni. A jó házasságról kiderül, hogy rideg, udvarias kapcsolat volt, a rendkívüli jellemről bebizonyosodik, hogy nem tud szeretni, s az újjá119születés valóban csak annyi, hogy ebből az összeomlásból darabjának főszereplője még magához tért.

Ha már komor alkatáról beszélünk, kockáztassuk meg, hogy a szeretet helyére férkőzött gyűlölet meggyőzőbben, valóságosabban körvonalazódik drámáiban. A Szenvedély baljós jeleneteit egy árnyalattal még komorabbra festi a háttérben, megnevezetlenül garázdálkodó állatgyilkos szadista állandó jelenléte, s bár tudjuk, hogy a szereplői névsorban föl nem tüntetett alakról van szó, a dráma egy-egy pillanatában mindegyik hősről feltételezhetnénk, hogy ő a gyilkos.

Ki hát a bűnös, ki az, aki ledöfi a gyanútlan élőt, honnan a látszatra ok nélkül fölmerülő iszonyatos álmok, a gyerekekre mért ütések? A Csend utcáin átdübörgő tank, az önmagát fölgyújtó buddhista szerzetes a Persona tévé-képernyőjén, a Szégyen vallatói, a Kígyótojás kórháznak álcázott kínzókamrái, az üldözők féktelen tombolása, az üldözöttek gyávasága, a szereposztás véletlenszerűsége – ebben az utolsó drámában, tudjuk, honnan: a történelem példatárából. De a személyes tragédiák? „Mélységes szakadék az ember és én szédülök, ha belepillantok”, idézi kérdésünkre Georg Büchnert a Kígyótojás mottójában Bergman. A szeretetre való képtelenség, az emberi kapcsolatok lehetetlensége ijesztőbb, mint a háború, mert békében szedi áldozatait, és minden hősre lesújt a bergmani világban. A Kígyótojás a nácizmus poklát megjelenítő zseniális illusztráció, de az élő pokol, az eredeti bennünk van, és így elmúlhatatlan.

A testvérgyűlölet (a Csendben, a Suttogások, sikolyokban), a szülőt és gyereket perzselő gyűlölet vagy közöny (a Personában, a Csendben), a házasok közötti gyilkos düh (Karin és férje, Isak és felesége, a Rítus artistái közt), a nő–férfi kapcsolat lehetetlensége ál120talános és szinte kivétel nélküli ezekben a drámákban. Azt kívánhatnánk tehát Bergmantól, hogy ha kérdez, már válaszoljon is? Vagy azt, hogy aki nem tud a bajokra megoldást, ne is beszéljen róluk? Föltételezhetjük, hogy a bergmani társadalomnak a baja éppen az, hogy kozmikus egységgé váltak tagjai, mint az égitestek, és lehetetlenné vált a kommunikáció.

Bergman világában kitüntetett szerepe van az álomnak. Válasz volna talán? A valóság vált irreálissá? Megoldást sugall? Őrületbe hajszol? Az álom Bergmannál éppúgy értelmezhető, mintha a szereplők álombeli tetteiket elkövették volna. Felelősök volnának érte. A valóság lényegének fölismerése, a legőszintébb éber pillanatnál is őszintébb álombeli tett kulcs, amellyel nyitni lehet történeteinek lezárt szobáit, amitől elporlad a napvilágot sosem látott berendezés, a látszat és hazugság.

Marianne elmondja Johannak, hogy elégedett, és jól oldotta meg nélküle is az életét. Éjszaka Johan az álmodó Marianne sikoltozására ébred. Isak, az orvos, azt álmodja, hogy a vizsgabizottság előtt csúfos kudarcot vall, vád alá helyezik és kiróják büntetését – „Vádolom… fontos mulasztásokért… hidegség, önzés, közöny… – Mi a büntetés? – A büntetés. Nem tudom. A szokásos, azt hiszem. – A szokásos? – Igen. A magány.” Erre a jelenetre rímel a szintén orvos Jenny álma. „– Akarsz még mondani valamit? – Nem. – Akkor a kihallgatás véget ért. – És most mi lesz? – Az ügyet továbbítjuk a felelős szervhez. – És azután? – Azután? Semmi. – Semmi? – Ez a leggyakoribb… – Mire számítottál? – Büntetésre.”*106 Jenny el nem követett bűnökért akar bűnhődni, tehát a társadalom el nem követett bűnökért büntet, az áldozat megszokta ezt, és már el is várja.

121

Könyörtelen Bergman? Igen, könyörtelen a bergmani világ. A még nosztalgikus, oldott Nap végében is így emlékszik vissza a férj a szerelmi jelenetre, amikor a felesége (a szeme láttára) megcsalta egy ismeretlennel. „A nő… újra futásnak eredt, de megbotlott és elesett. Ahogy ott állt négykézláb, hatalmas hátsófele, mint egy nagy, fekete léggömb ringott… Lehajtotta a fejét, és egyenletes, kántáló hangon sírni kezdett. A férfi letérdelt melléje, megmarkolta a haját, és húzta hátrafelé a fejét, úgyhogy a nő kénytelen volt kinyitni a szemét… A nő elvesztette az egyensúlyát, már-már hanyatt esett, de a férfi lovagló ülésben ráült, és nehézkesen föléhajolt… A nő fölült, rövid, kövér combján megigazította szoknyáját… A férfi felállt, és lógó karral eltámolygott.” A nőt a következő percben megmarja egy kígyó, és sebébe belehal. Halála kevésbé rendít meg minket, mint a férj szemével látott szerelmi aktusa. A halál helyére teszi a dolgokat (s e dráma főhősét halála váltja meg). Nehezebb sorsot szán az író azoknak, akik életben maradnak. Herr Rosenbergnek a Kígyótojásban, a példatárszerű Színről színre Jennyjének, a Csend, a Szégyen, a Szenvedély, a Rítus, a Persona hőseinek.

A rengeteg szorongó kisgyerek: szereplői között – paradox módon a gyerekkor sebeiből soha ki nem gyógyuló – Bergman az egyetlen felnőtt, ő az egyetlen, aki a többiekre figyel, aki a kiúttalanság bizonyossága ellenére indítja útjára hőseit, kimondhatatlan kínokon át vezeti őket, nem hallgat el semmit előlük, és gyöngeségeiket drámai szigorral megtorolja. Mit ad cserébe, ha elvesz tőlük mindent, ami a világot egyensúlyban tartotta eddig, hitet és hiedelmeket, s a legalább feltételezett szeretetet? Valószínűleg csak tisztánlátást, lehetőséget az újrakezdésre, de erre az útra már nem kíséri el őket. „A művészek már nem a tár122sadalom látnokai többé, mint azelőtt… a művésznek kötelessége jelen lennie – függetlenül attól, hogy szolgálatot végez-e vagy sem” – nyilatkozza egy interjúban.

Azt adja tehát, amije van: kérdéseit, keresését, zsenialitását, komor szellemét, leszámolását a hazugságokkal és szépítéssel, téveszmék nélküli világát, önmagát. Életét tette föl rá, hogy megkeresse, mi maradt, mi használható a pusztulás után. Emberi kapcsolatok, megcsúfolt eszmények, intézmények, formák ép cserepeinek föltárása folyik színpadán.

„Bár az ajtó ki sem nyílott, valaki belépett – írja a filozófus-esztéta Souriau.*107 – Egy barátom a zongoránál ül. Várok. Hallom a Patetikus Szonáta három első ütemét. Íme hárman vagyunk itt: a barátom, én és a Patetikus Szonáta.” Ilyen módon van jelen Bergman megrendült olvasói és nézői között.

123
„Te olyan ostoba vagy, hogy az emberi lelket fogod játszani”
Bergman: A hetedik pecsét

„– Ez persze rossz szerep?” – kérdezi a fenti kérdésre válaszul Jof, a vándorszínész (Bengt Ekkerot) háromtagú társulatuk direktorának utasítására.*108 A Hetedik pecsét az őszinteségében és radikalizmusában páratlan bergmani életmű első, ismert, apokaliptikus vízióiban is könyörületes darabja. És könyörületességében az egyetlen kivétel. A keresztes háborúk idején játszódó film a moralitásdráma szabályait követi, a memento mori! parancsát sugallja. Az indítókép, a Gunnar Fischer felülről pásztázó kamerája előtt kibontakozó, komor, szaggatott part, a sziklákat ostromló tenger, az elcsigázott alvó, a csontjára apadt húsú ló, a térdre hullva imádkozó lovag alakja mind-mind az élő kiszolgáltatottságáról, porszem mivoltáról beszél. „Felpuffadt, végét járó halként” tűnik föl a nap, néz szét a tájon az isteni tekintet. A lovag, Antonius Blok, azaz Max von Sydow párbeszédbe kezd a váratlanul felbukkanó, fekete ruhás férfival, akinek alakjában magunk is ráismerünk a félelmetes jellemszínészre, a Halálra.

„– Értem jöttél? – Már régóta járok a nyomodban. – Tudom. – Készen állsz? – Csak a testem fél, én nem. – Nos, akkor nincs miért szégyenkezned. – Várj egy pillanatra. – Ezt mondjátok mind. De nincs haladék. 124– Szoktál sakkozni, igaz?” Kettőjük elhúzódó sakkpartijának ideje a filmidő maga. A játszma megszabta keretben bizonyíthatja be jótetteivel a lovag, hogy érdemes az üdvözülésre.

A lovag látomása a halál; Jofé, a vándorszínészé az élet. A füvön a Gyermeket járni tanító Szüzet csak ő látja, és egyedül ő látja az Antonius Blokkal sakkozó Halált is. A lovag rövid haladékban részesül, de a színész és kis családja túléli az általános pusztulást, a pestist, a Gonoszt megtestesítő elcsapott papnövendék halálos csapdáját. Túléli, mert hiszékeny és jó, és mert a végjátszmában lesöpri a tábláról a figurákat, hogy a Halál figyelmét elterelje az ítéletidőben rozoga kocsiján menekülő színészcsaládról. A Strindberget mesterének valló Bergman megkönyörül kedves színész hősein. A többiek a haláluk felé igyekeznek. A baráti közösséggé kovácsolódó társaság a Szentföldről hazatérő lovag invitálására a kastélyba veszi útját.

Későbbi filmjeiben sem tud többet a forgatókönyvíró és rendező Bergman. Mást tud, másféleképpen válaszol, máshonnan közelít. A Hetedik pecsétben a moralitásdráma szabályainak megfelelően igazságot szolgáltat. A Jó – egyetlen kivétellel – elnyeri, ha mást nem, legalább a méltó halál jutalmát. A Rossz bűneiért meglakol. A hullarabló, elcsapott szeminarista, az Istent és embert nem ismerő gyilkos a pestis kínjaiban fetrengve hal meg, és kínzó szomjúságát oltani senki nem segít neki. A test gyönyöreiben dúskáló direktor a megcsalt férj bosszúja elől egy fára menekül, és egyszer csak meghallja a Halál fejszecsapásait, és életének fája – ahogyan korabeli rajzokon láthatjuk – megroppan és kidől.

Elvonul előttünk az öngyűlöletben tobzódó flagellánsok menete, halljuk a Domonkos-rendi szerzetes 125korholó, átkozódó szövegét (mint ahogyan a Fanny és Alexander című filmben szereplő nevelőapát halljuk majd később). Szemünk Jöns (Gunnar Björnstrand), azaz a hű csatlós és a lovag tekintetével fut végig a templomfalra festett, rémítő haláltáncon, a keresztre feszített Krisztus kitekert tagjain. Isten hallgatását, a csendet, az ember szenvedésének értelmét, célját kérik számon ezek a képek, és fogalmazza meg a drámai szöveg.

Az egyetlen kivétel? Amikor az isteni igazságtétel látszik csorbát szenvedni? A fogolytáborok lakóira emlékeztető, lekopaszított gyereklány-boszorkány (Inga Gill) megkínzatása és halála… A történet minden borzalmával közép- és újkori, és – tagadhatatlanul 20. századi. A Krisztus kínhalálát idéző történet, a lány keresztre kötözése és máglyahalála egy pontban azonban eltér a modelltörténettől. A csőcselék szemében a Sátán jegyese, a lány elhiszi bűnösségét, és a Sátán irgalmában reménykedik tehát. Blok és Jöns nem hisz a képtelen vádban. Testi kínjai enyhítésére még megitatják a lányt tűzhalála előtt. Irgalmas cselekedetük természetesen nem válaszolja meg a moralitás-mese keretén túlnövő kérdést: van-e Isten, osztozik-e az ember szenvedésében, lesz-e kinek elszámolnunk jó és rossz cselekedeteinkkel?

126
Isten csendje

A hatvanas-hetvenes években a budapesti mozikban mindenütt játszottak művészfilmeket, és moziba nem pusztán a szórakozni vágyó, de művészetre éhes közönség is járt. Fellini, Antonioni, Truffaut és mások filmjei mellett is kivételesnek ígérkezett egy-egy Bergman-bemutató. Tudott valamit Bergman, amit mások nem. Mozija annyira vallomásos volt, hogy annak, aki nem teljes figyelemmel fordult felé, úgy tetszett, szinte szemérmetlenül az. Nem a testek meztelenségéről volt szó, hanem a gondolatok, az érzések lemeztelenítéséről, a mindennapokat befonó jótékony (és persze bűnös) hazugság száműzéséről. Rendező és színész úgy vitte vásárra bőrét, ahogyan addig még nem volt szokásos. Nyersen bukott világra, élesen szólalt meg a bergmani hang, jelenléte kétségbevonhatatlanná vált, mint egy újszülött családtagé. Szorongásról, az emberi kapcsolatok útvesztőjéről, Isten hallgatásáról szóltak ezek a filmek, és a gyötrelmekből megszülető halvány reményről. Hosszú lappangási idő után, a szereplők számára váratlanul és brutálisan tört elő a kétségbeesés, következett be a visszafordíthatatlan összeomlás.

Vannak művészek és filozófusok, akik kérdéseket tesznek fel, vannak, akik választ adnak. Bergman az előbbiek közé tartozik. Trilógiája: a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és a Csend, a Suttogások, sikolyok a válasz reménye nélkül zárul.

127

1986 óta nem forgat filmet Bergman, azóta prózát ír. Talán életkora, talán tapasztalata teszi, hogy filmjeivel egyenrangú visszaemlékezéseiben és filmregényében, bár kérdéseinek komolysága mit sem változik, helyet kap az elnéző, jón és rosszon túli szeretet. Érdemes egybevetni filmet és prózát az Úrvacsora esetében is, és ráismerni Tomas Ericsson tiszteletes úrban az apa alakjára. A kulisszatitok lelepleződésének puszta érdekességén túl épp azért, mert prózájának apafigurája maga a szenvedő ember, azaz bármelyikünk.

„Az Én bemegy a templomba, magára zárja az ajtót, és ott marad lázas állapotban. Az éjszaka kétségbeejtő csendjei, a sírok, a halottak, a sóhajtó orgonasípok, a patkányok, a múlt szagfoszlányai, a homokóra, az iszony, amely épp ennek az éjszakának szülötte, a Getsemáné, a keresztre feszítés, az ítélet: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”*109 A rendezés közben készített felvételekből összeállított, Képek címen megjelent album*110 kísérőszövegében olvashatjuk a főszereplőnek, Gunnar Björnstrandnak szóló rendezői utasításokat. Ezek értelmezése szerint tanácsos tehát szemlélnünk a világot, mely az Úrvacsorában szemünk elé tárul.

A domb tetején középkori kis templom áll. A régi oltárkép előtt két kis falu közös papja szolgálja ki az úrvacsorát. Az utakat és tereket kint lassan ellepi a vastag, szürke hó, a háromszáz valahány fős gyülekezetből csak heten érkeztek a szertartásra. A lelkész, Tomas Ericsson influenzás, homlokán a láz verejtéke fénylik. Láz, köhögés, rossz közérzet, ez az utolsó 128csepp a pohárban; a filmbeli gag, mely alkalmat ad az igazság kimondására, hogy az úrvacsorát osztó pap nem hisz már Isten létezésében, nem érez lelki késztetést hivatása gyakorlására, pusztán kötelességtudata tartja hívei között. Keze felemelkedik és megáll a térdepelők arca előtt. Látjuk Algot Frőviket, a púpos harangozót, látjuk Jonas Perssont, aki a lelkésszel való beszélgetés után, depressziójának engedve a következő jelenetben öngyilkos lesz, látjuk a halász, a főszereplő Gunnar Björnstrand feleségét, a terhessége utolsó hónapjaiban járó, szorongó asszonyt, megismerjük Märtát (Ingrid Thulint), akit csak a lelkész iránti szerelem vezet a számára idegen és viszolyogtató úrvacsorához. A lelkészen koloncként lóg Märta szerelme, de a hit visszanyerése mellett mégis ez lehetne egyetlen lehetősége, hogy megszabaduljon rettentő magányosságától. Mert természetesen az ember magányossága áll a film középpontjában.

Bergman nevében, személyes tapasztalatainak megfogalmazójaként beszél Algot, a templomszolga Krisztus szenvedéséről: „De a legrosszabb mégsem ez volt. Amikor… ott függött kínjai között, akkor felkiáltott: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Azt hitte, hogy mindaz, amit tanított, hazugság volt… Isten csendjére gondolok.” A csend Bergman művészetének, ha tetszik, filozófiájának sarokköve. Ebből bontakozik ki a hit lehetőségének állítására – s egyúttal – cáfolatára vonatkozó válasza is. Ericsson azzal, hogy az üres padsorok előtt elkezdi a szertartáson résztvevő egyetlen templomlátogató, az istentagadó Märta előtt az istentiszteletet, bizonyosságot tesz a szeretet erejébe vetett, mindenek ellenére való reményéről: „Szent, szent, szent a mindenható Isten. Az egész föld megtellett az Ő csodálatával.”

129

A forgatókönyv alá, a keltezés mellé: Torö, 1961 augusztus 7., Bergman odaírja még (és mintegy: már) az S.D.G.-t, a hívő korok alkotóinak Soli Deo Gloria – egyedül Istené a dicsőség betűjelét. Ez a mozilátogató előtt rejtve maradó üzenet az intim közlés erejével hat. Bizalmas naplóját nyitja meg olvasói előtt a szerző.

130
Ártatlanok szegényjele

„A gyilkosság egyszer majd részét képezi / a lázas teóriák (…) legfőbb / parancsolatainak melyekre most még süketek vagyunk…”

(Mutis: le temps des assasins)

Álvaro Mutis, a 2003-as év kolumbiai születésű Cervantes-díjas költője a fenti mottóban idézett, szuggesztív versében a megrögzött gyilkosnak állít emléket. Shakespeare, Baudelaire, Rimbaud, Sade márki figuráit juttatja eszünkbe ez a vers, vagy az álnéven írott Madame O című kortárs francia regényt. Mutis versének modelljét azonban nem a különcök, vagy az írók agyában született, képzelt lények között kell keresnünk, hanem saját börtöntapasztalataiban*111 és a média mindennapi sztárjai között. A legvalószínűbb, hogy a Párizsban diplomáciai szolgálatot teljesítő Mutist – Rimbaud szövegén túl – az író és bűnöző Genet személye ihlette, vagy Sartre Genet-ről szóló, nagy visszhangot kiváltó tanulmánykötete.*112 A menhelyen nevelkedett Genet életrajzának részleteiről Georges Bataille Az irodalom és a Rossz címen megjelent esszékötetből*113 értesülünk. Az írót megszületése után elhagyta az anyja, menhelyen nevelkedett, koldulásból, lopásból és prostitúcióból tartotta fenn magát 131(öreg férfiakat és nőket keresett magának, akiket könnyen kirabolhatott). Börtönéből a Köztársaság elnökének kegyelme szabadította meg, aki indoklásában kiemelte, hogy „a szerző a rosszat dicsőítő, törvénybe ütköző cselekedetek elkövetését irodalmi értékű műveiben magára vállalta”. Irodalmi csemegének számító könyveit kiadták, gyilkolásra sarkalló egyik színdarabját egy Becsületrenddel kitüntetett rendező vitte színre, ahogyan a róla szóló fejezet bevezetőjéből értesülünk.

„A Rossz tapasztalata – idézi könyvében Bataille e szokatlan írói személyiségről szóló sartre-i sorokat – fejedelmi cogito, amely feltárja a tudat előtt annak Léttel szembeni különösségét. Szörnyeteg akarok lenni, orkán, minden, ami emberi, idegen számomra, minden emberek alkotta törvényt megszegek, lábbal tiprok minden emberi értéket, semmi, ami létezik, nem képes meghatározni és korlátozni engem, létezem és én leszek a jeges fuvallat, mely maga körül elpusztít minden életet.” A könyv fülszövegében a szerkesztő a következő megállapítást teszi: „Az irodalom a Rossz, a bűn kifejeződése is, de Bataille értelmezésében ez nem az erkölcs hiányát, morálnélküliséget ír elő, épp ellenkezőleg: hogy ellenálljunk, »hipermorálra« van szükségünk.” A „hipermorál” kiépítésének reakciója mellett elképzelhetőbb azonban legalább a másik válasz, nevezetesen: a Rossz elfogadása és követése. Európa történelme, s a 20. század különösképpen elegendő bizonyítékkal szolgál erre a verzióra. Az istenhit megvallásának nyelvén írott, annak szókincsével operáló – ezért érzékenységünket ezerszeresen sértő – Sátánnak szóló ima a Mutis-szöveg, akár Baudelaire és Rimbaud esetében, a tilalom megszegéséhez hasonló félelmet vált ki belőlünk. „Sohasem szabad elfe132lejtenünk, hogy a szent szó szakrális – idézem tovább Bataille-t – és a szakrális tilosat jelent, azt, ami erőszakos, ami veszélyes, s már puszta érintése is megsemmisüléssel jár, vagyis maga a Rossz.” A költő a bűn nagy tetteiről, a nagy kiválasztottakról, az éjszaka füstjétől megszentelt szokásokról, a gonoszság törvénykönyvbe foglalt legfőbb parancsai között a gyilkosság parancsáról beszél. Hőse a Gonosz kiválasztottja, szertartásaik megszentelője a Sátán, szájukban édes a bűn gyümölcsének húsa, ajkukon a Gonosz dicsőítésének szózata fogalmaz. Bataille kiindulási pontként az egymást feltételező két fogalom, a Jó és a Rossz közé tett egyenlőségjellel mutat rá a szent profanizálásának, a bűn erénnyé formálásának lehetőségére.

Mutis vershőse egy másik latin-amerikai szerző, Borges Deutsches Requiem című rövid novellája*114 hősének, az elveit börtönében is megvalló náci katonának ikertestvére lehetne. Kevés, eszköztelenségében és szuggesztivitásában ahhoz fogható irodalmi remeklést ismerek. Mint ahogy örökre emlékezetes marad számomra a Salò forgatásának idejére már széthullott személyiségű, nagy szentségtörő Pasolini korántsem elviselhető filmjének az a jelenete, amelyben a végsőkig megalázott, kutyapórázon tartott fiatal lány, megkínzása rövid szünetében vérével Isten nevét írja a márványpadlóra. Ebben a szenvedés és megalázottság ördögi köréből kitörő filmbeli pillanatban a Gonosz mindenhatóságának megtörésére tett kísérlet – a Saló-i fasiszta olasz köztársaság létezésének történetiségével ellentétben – töredéknyi időre valóban győzedelmet arat.

133

A Mutis-vers hőse a Sátán szolgálatába szegődött bűnöző, kételyek és kitérők nélkül követi a gonosz birodalom trónján ülő parancsait. Ha van fülünk a kísértő szövegére, és belső látásunk a Rossz próféciájának képi részleteire, valóban nehezen vonhatjuk ki magunkat a szöveg hatása alól. A Rossz elfogulatlan irodalmi ábrázolása azonban – ahogyan a mindennapokban történő nyers, reflektálatlan megjelenése is – a Rossz vonzásán túl, felkelti olvasójában az Isten megengesztelésére, vagy pusztán az erkölcsi világrend helyrezökkenésére irányuló vágyat. Ez utóbbi a hiteles ábrázolás keltette katarzis lényege. Ha megrendít minket, ha a változtatás szándékára késztet a fenti ábrázolás, akkor – ahogyan Mutis fogalmaz – a rettenthetetlen gyilkosok világában, mi, az „ártatlanok szegényjelével megjelöltek” többséghez tartozhatunk. Akkor a lélekben szegények közössége tagjának mondhatjuk magunkat, a nyolc boldogság – legalább – egyike birtokosának. A „Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól” Miatyánkbeli könyörgése a Rossz elűzésének ezt az ősidőktől ismert lehetőségét kínálja föl nekünk. Úgy hiszem, a Mutis-vers, ahogyan a Borges-novella olvastán is, vagy a Salò, avagy Szodoma 120 napja című film megtekintésekor átélhető ez az Isten megengesztelésére sarkalló késztetés.

Szóljunk a gyilkosok éjszakájáról végre
A cinkos éjszakáról a hosszú éjszakáról melyben
a szemük világát vesztett kígyók összecsomózódnak
és kétágú nyelvük nyugvóhelyet kutat
Van köd mely a bűn nagy tetteit betakarja
végtelen ködös éj melyben sátrát a bágyadt
fényűzés felüti szabályt fogalmaz és menetet szab
Vannak gyümölcsök melyeknek fehér húsa édes
134
pusztító illatot áraszt azon az órán mikor a minden
renden és elven túllépők a nagy kiválasztottak
közé emelkednek Ők az igazi éjszaka urai
a kilátástalanság kapitányai az álmatlan végrehajtók
akik a szükséges rítust követve ölnek
a szertartás éjszakai füstje által megszentelt
és oltalmazott szokások szerint
A gyilkosság egyszer majd részét képezi
a lázas teóriák törvénykönyvbe foglalt legfőbb
parancsolatainak melyekre most még süketek vagyunk
s melyeket úgyszólván nem is ismerünk mivel
az ártatlanok szegényjelével megjelöltek minket
és nem részesültünk a kiválasztottság kegyelmében
és nem vagyunk a fém tartományok lakói
amelyek megnevezhetetlen éjszakája azokat óvja
és azokra borul akik hosszú időn át
azaz teljes életükben
fáradhatatlanul küzdöttek helyükért a vesztőhely
dobogójához vezető akadozó menetben
Szóljunk hát a gyilkosok éjszakájáról végre
a cinkos éjszakáról ez egyszer
mert napjaink rendjébe illeszkedik az
és semmit sem érne tagadni hatalmát.

(Mutis: le temps des assasins)

A vers lefordítása után eljátszottam a gondolattal, vajon a szöveg megfordítása elegendő próbája volna-e annak, hogy pusztán a tartalmas szavak cseréje révén a Jó apoteózisává válhat a gonoszt dicsőítő eredeti? Azaz, ha – ahogyan Bataille állítja – a Gonosz a szuverén bűnöző számára valóban isteni kegyelemként mutatkozik meg, születhet-e könyörgés az istenkáromlásból?

135
Szóljunk az ártatlanok hajnaláról végre
A váratlan ránk köszöntő virradatról melyben
a kígyók elernyednek szűk szemrésük kitágul
és kétágú nyelvük a porba előttünk kifekszik
Van fény mely az erény nagy tetteit fölfedi
sugár mely felhasítja az éjjel kopár feszes
sátrát szabályt fogalmaz és menetet szab
Vannak gyümölcsök melyeknek fehér húsa édes
friss illatot áraszt azon az órán mikor a rendet
és elvet megvalló hűséges kevesek közé
beállnak Ők a hajnal igazi urai,
a reménység kapitányai a nyugodt álmot alvók
akik a tiltást követik sohasem ölnek
az áldozati füsttől megszentelt
parancsot betartják és szertartásaikat őrzik
Engedelmességük régtől részét képezi
a Tanítás törvénykönyvébe belefoglalt legfőbb
parancsolatainak melyekre szomjazunk
amelyek nélkül nem lehetünk lelkünkben
szegények nem részesülhetünk a kiválasztottság
kegyelmében csak fém tartományok lakói lehetünk
hajnalból száműzöttek A világosság fénye
a nevén szólított hajnal az ártatlanokra süt
akik rövidre szabott földi életükben
helyüket megtalálták a Kereszt felé
igyekvők közt az akadozó menetben
Szóljunk a bárányok hajnaláról végre
a testvéri virradatról ha napjaink
rendjéből kirí ha tagadják hatalmát akkor is

Az eredeti szöveg „kifordítása” révén számos saját vers-változat készíthető, s úgy gondolom, közöttük nem egy alkalmas volna annak bizonyítására, hogy 136szentség és szentségtörés lelkünk egyazon húrját szólaltatja meg.

A bűn elkövetésének vonzó gondolatáról folytatott beszélgetésben A Karamazov testvérekben Aljosa megkérdezi a gyereklány Lizát: „– Miért akar rosszat tenni? – Hogy sehol semmi ne maradjon meg…” – hangzik a lány válasza. „– Vannak percek, amikor az emberek szeretik a bűnt…” – jegyzi meg Aljosa. Dosztojevszkij mélyre világító szövegrészeinek egyike ez a dialógus. Előrevetíti Iván és az ördög párbeszédét, és arra késztet minket, hogy lényegileg módosítsuk az ismert latin szólást, melyet a szerző eredetileg az ördög szájába ad. A „Nihil humanum a me alienum puto”-ra gondolok. Nem azt állítja-e az ördög, nem tudjuk-e már eleve magunk is, hogy Semmi, ami tőle való, nem idegen nekünk, az embereknek? „Az én gondolatomat mondta ki – folytatódik a fenti dialógus –, szeretik, mindenki szereti (a bűnt), és nemcsak percekre. Tudja, mintha valamikor megállapodtak volna, hogy erről hazudni fognak, és azóta hazudnak is. Mindenki azt mondja, hogy gyűlöli a rosszat, és magában mindenki szereti.” A gyereklány Liza azonban a beszélgetés végén fölpattan a székről és átöleli Aljosát: „Mentsen meg – kéri. – Megölöm magam, mert utálok mindent! Nem akarok élni…”*115

A legtöbbször van ismétlődő jelleg a bűn elkövetésében. Talán, mert gondolatban általában már elkövettük, amit visszaesőként, Raszkolnyikov módjára, megvalósítunk. Valósággal ráismerünk a gonosztett ízére. Nyehljudov későbbi nemtörődömsége a Feltámadásban vagy a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjának előzetes, hideg taktikája egyszer csak csődöt mond. A katarzis pillanatáig néma (elhallgattatott) lelkiis137meret váratlanul tiltakozni kezd. A benső bíró előbb ítél, mint taláros földi mása.

Dosztojevszkij fenti hőseinek bűnhődése a bírósági ítélet elhangzása előtt elkezdődik már. Pilinszky alább idézendő versének megértéséhez magyarázatul vagy megvilágosító lábjegyzetül szolgálhatna a nagy orosz író hősei szájába adott vallomása. Miskin elbeszélésére gondolok a Félkegyelműben. „Úgy fesse meg a vérpadot – mondja a herceg Adelaidának –, hogy csak a legfelső lépcsőfokot lehessen látni közelről és világosan; az elítélt már fellépett rá, a feje, helyesebben az arca olyan fehér, akár a papír, a pap odanyújtja neki a keresztet, ő meg mohón nyújtja szederjes ajkát, csak néz… és mindent tud.”*116 Pilinszky hőse Dosztojevszkij-figuraként, a jobb lator testvéröccseként lép a bűnüktől elborzadók sorába, a vérfoltos lepedőjét mosó Ágnes asszony mellé. Némasága végtelen magányról panaszkodik, mint Szondi Lipót esettanulmányának*117 bőbeszédű, gyilkos asszonya, aki abba roppan bele, hogy tettével kizárta magát az emberek közül. Pilinszky hősének napjai a bűn elkövetésétől kezdve letöltendő időként telnek. Szeme, „az a bizonyos merev tekintet” szüntelen megvallja bűnösségét. Kivégzése pillanatában, lélekben már nem a lincselni kész tömeg előtt áll, hanem az Utolsó Ítélet Terén. Halott testként húzzák az akasztófára.

Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
az a bizonyos merev tekintet,
mely szigorú, akár a nap,
és berajzolja komoran
138
és ugyanakkor fényesen
a vágóhidak s a földi királyok
színehagyott, szomorú méltóságát.
Ezek a szemek,
egyedűl eme pillantások
méltóak észrevenni a halált
és a virágok átöltözködését.
Egyedűl
ők tudják elkiáltani
a világ minden bánatát, és egyedűl
ők tudják elhallgatni Isten titkát
szemközt a lincselő tömeggel.

Pilinszky bűnözőjének talán legmegrendítőbb jellemzője a „szigorú”. Akinek figyelme megakadt már a fényképfelvételekről, tévé- vagy filmhíradásból ránéző gyilkos arcon, biztosan tudja, miért telitalálat ez a jelző. Eltörpül mellette a többi: a „merev” tekintet, a „színehagyott” méltóság, a „méltó”, a „komor”, a „fényes”, a „földi”. Míg Mutis vershőse a sátáni tettek szakralitásában hisz, Pilinszky versbeli bűnözője a Rossz aurájából, a negatív szakralitásból – bűne révén – már a szentség-közeli tartományba lép. Szenvedése révén méltóvá válik (a halál, a virágok átöltözése) az Isten titkában való osztozásra. Csak találgatni tudom, mi lehet a versben említett titok, amit egyedül az ítéletére váró tud elhallgatni. Az az érzésem, hogy a kegyelem megadásáról (vagy a kárhozatra ítélésről) van szó.

139 140
Győztes és áldozat

„Megvakitottunk? Szemmel tartasz. /

Kifosztottunk? Meggazdagodtál.”

(Pilinszky: Egy KZ-láger falára)

A napjainkra a magyarban is meghonosodott, magyarázatra sem szoruló ’lúzer’ rosszalló árnyalata jól tükrözi a közvélekedésben bekövetkezett szemléletváltozást. Ha ugyan szemléletváltozásról van szó, és nem a legyőzött iránt azelőtt, talán mindig is érzett ellenszenvről, aminek korábban gyáva letagadását, de mára nyílt megvallását tapasztaljuk. A bűnről és bűnhődésről oly sokat tudó 20. századbeli írók, és köztük a Pilinszkynek vagy Szolzsenyicinnek is utat nyitó Tolsztoj és Dosztojevszkij koruk olvasóinak százezreit vezették be a bűnelkövetők és áldozataik lelkivilágába. Démonaik ismeretében, tegyük hozzá figyelmeztetőleg, nehogy bárki összetévessze írói éleslátásukat a bírói tévedhetetlenség álszent magatartásával. Jó példa erre Tolsztoj Feltámadás című regénye,*118 melyben a főhős, Nyehljudov, a gazdag és közmegbecsülésnek örvendő herceg teherbe ejt, majd cserben hagy egy cselédlányt, akit gazdái ezért elkergetnek otthonról. Évek múlva találkozik vele újra, amikor a gyilkosság gyanújába kevert lány, Katyusa felett bírósági ülnökként ítélkeznie kell. A lány gyámoltalan védekezését hallgatva a herceg elsírja magát a nyilvánosság előtt, majd sírása leplezésére – és 141Dosztojevszkij mesteri ábrázolás-technikájának dicséretére – előveszi a zsebkendőjét, mint bármelyikünk, ha sír, és orrot fúj. Ezt követően megtesz mindent az el nem követett bűnért tévedésből elítélt lány perújrafelvétele érdekében. Második lépésként ismerőseinek bevallja, hogy ő juttatta a lányt ilyen helyzetbe, amikor terhességéről értesülve cserbenhagyta, és feleségül kívánja venni. Harmadszorra közli a bírósággal, hogy mindenfajta hivatalos ítélkezést hasztalannak, sőt, erkölcstelennek tart, s ezzel vállalja, hogy bolondnak tartsa környezete. Negyedik lépéseként elkezdi hosszú vezeklését. Elviseli a lány magakelletését, pénzsóvárságát és megvetését. Felismeri, hogy „a lány halott”, de kitart az elhatározása mellett, hogy feleségül veszi. Ötödszörre magára vállalja más ártatlanul elítéltek ügyének szószólói szerepét. A hatodik létrafokon, hogy Jákob álmának bibliai képét, és a megtisztulás-történetek szakaszosság-elvét alkalmazzuk: szétosztja birtokát a parasztok között. Úgy dönt, hogy elkótyavetélt kastélyából mindössze egy fiatalkori fényképet visz magával. A tiszta szerelmüket idéző képet végül Katyusának adja. Hetedszerre: legyőzi vonzalmát, melyet egy társaságabeli fiatal nő iránt érez. A nyolcadik létrafokra lépve: búskomorság keríti hatalmába. Úgy látja, hogy hasztalan próbálja legyőzni a Gonoszt, minden jószándéka a visszájára fordul, Katyusát nem menti meg a gyilkossági ügyben nyilvánvaló ártatlansága. Kilencedszerre: elindul a száműzött fegyenccsapat kísérőjeként Szibériába. A tizedik fokon lemond a szenvedésben megtisztult, szívének újra kedves Katyusáról, mert a lány szerelemre lobbant egy politikai fogoly iránt. Tizenegyedik lépésként: a bűnözők züllöttsége és iránta érzett megvetése ellenére elhiszi, hogy az emberek szán142ják és szeretik egymást. Hiába érkezik meg Katyusa enyhébb ítéletének híre, hiába válik világossá, hogy a lány a herceg érdekében mondott le házasságkötésükről, elfogadja a történteket. A tizenkettedik létrafokon ráébred, hogy „a hegyi beszédben leírt parancsokat betartva az ember eléri a Legfőbb Jót”.

Az önkényes módon, a misztikus irodalom tíz foka helyett általam tizenkét létrafokra tagolt tolsztoji megtisztulás-történet biztatóan kerek. „Ettől az éjszakától fogva új élet kezdődött Nyehljudov számára” – írja regényét lezárva Tolsztoj. Az író Naplójának tanúsága szerint azonban a világnézete és hite közötti harc kimenetele távolról sem volt ennyire evidens. Könnyen lehet, hogy a kétes erkölcsiségű Gorkijnak volt igaza, amikor egyik levelében azt írta, hogy „Tolsztoj megingathatatlanul közönyös volt az emberek iránt”.*119 Ha Tolsztoj nehéz természetét a legyőzendő, de az írón mindig felülkerekedő ellenfélnek képzeljük el, elmondhatjuk, hogy jóra törekvése győz a regény végén, az író saját esendősége fölött ül diadalt. Bizonyítékként arra a képtelen állításra, hogy a szenvedő ember átlépheti önmaga árnyékát.

A magyar írók közül feltehetőleg Pilinszky tud a legtöbbet arról, hogy milyen a porig égett, második világháborús város hamuerdeje, amely fölött nem égbolt, hanem vakító üresség feszül. Negyvenötben az összeomló Németországot járva fiatal katonaként fölméri a látványt, ennek leírásából, majd az egyszeri leírás szüntelen korrekciójából évtizedeken át építi írói világát. A teljesség helyett részekből – a madarak helyett a felszabadult tollcsomók szárnyalásából, a desz143kabódéból előlépő őr ruházatából, az emberekként fagyott tekintetű krétafehér vázak őgyelgéséből – alkot kerek világot. A múlt század magyar írói között aligha követi nyomon nála érzékenyebben más a győztesnek induló vesztes magányát és a veszteségből győzelmet kovácsoló legyőzött tétova diadalát. 1967-ben közreadott rövid írásában*120 Jákob és Ézsau történetét értelmezi. Az Ószövetség a testvérkonfliktus archetipikus történetét, mint tudjuk, a feloldás gesztusával zárja. Hiszen az elsőszülöttséget egy tál lencséért megvásárló, az apja áldását csellel elnyerő Jákob „úgy fut el otthonról, mint a tolvaj”. Ézsau viszont „a testi ember gyilkos haragjával s a rászedettek keserű könnyével” távozik. Amikor évek múlva újra találkoznak, Ézsau elsírja magát, Jákob pedig, ahogyan a Bibliában áll: „előre menvén, hétszer hajtá meg magát földig, míg bátyja közeledett” (Ter 33,3). A győztes és legyőzött összecsapása azonban általában – és a történelem során pedig – ritkán fejeződik be a rászedett kiengesztelésével. A legyőzött panasza ritkán talál értő fülekre, inkább az „igazság védelmében” támadt bosszú gondolata él a követőkben. Salamon ítélete – hogy egy másik ószövetségi történetet idézzünk – szintúgy kivételként erősíti ezt a gyászos szabályt, amikor a király a gyermeke védelmében a gyermekéről lemondó anyának, tehát a vesztes félnek ítéli a kisdedet.

Pilinszky ismertette meg olvasóit egyébként Simone Weil nevével is, akinek híre a költő vallomásai nyomán terjedt el itthon olvasói körökben, és könyve, a részben Pilinszky fordította Ami személyes, és ami szent kultuszkönyvvé is vált hamarosan. A kötet Töredékek a 144görög kútfőből című írásában olvashatjuk Weil sokat idézett következő mondatát: „A legyőzött épp olyan szerencsétlenség a győztesnek, mint a győztes a legyőzöttnek.”*121 A magyar olvasó evidenciaként ismer az állítás történelmi igazára, akár Haynau példájára gondol, aki a szabadságharc után földbe döngölt, megalázott ország vidéki nyugalmában próbált otthonra találni, de nemcsak magyarországi házában, még angliai gyárlátogatásán sem talált nyugalomra. Akár ha a 20. századi Vida Ferencnek, a Nagy Imre-per vérbírájának esetét idézi, aki zárt spaletták mögött, elsötétített lakásban rettegve élte utolsó éveit. A néhány éve nyilvánosságra került, Kádár utolsó éveinek hangdokumentuma éppígy az előzőhöz hasonlatos kísértetjárta, történelmi világot idéz. A ma már históriai figurává homályosult Kádár élete végén nem merte néven nevezni legitim miniszterelnök vetélytársát és áldozatát, ha shakespeare-i figuraként róla beszélt, a kimondás erejétől megriadva motyogta: „az az ember”.

Ám térjünk vissza egy öregember lelkiismeretének nem is olyan rég megesett háborgásától a mindenkori győztes jövőjének elgondolásához. Szolzsenyicin Húsvéti Körmenetének*122 szintén a közelmúltból származó, rövid prózái között találjuk a – később Rákosztály című regényében is szereplő – jelenetet. A betegségétől embertelenül felpuffadt veterán, mint később kiderül: hivatásos gyilkos Bobrov történetét mondja el az író személyes tapasztalatai alapján. A Bobrov kórházi felvétele érdekében közbenjáró író, az akkor még politikai fogoly Szolzsenyicin átveszi a veterán kezéből az igazolást, melyből kiderül, hogy tulajdonosa sze145mélyesen mészárolta le a szovjethatalom ellenségeit. Bobrov ettől az írástól reméli kórházi felvételét. „A kezére meredtem – írja Szolzsenyicin –, oly kicsi jobb kezére, melyen vastagon dudorodtak ki az erek, s az izületei úgy megdagadtak, hogy nem bírta elővenni az igazolást. Emlékeztem arra a divatra, ahogy a gyalogost lóhátról ferdén kettéhasították… Furcsa… Most pedig nem bírja megtartani a levéltárcát.”*123 A sors, mintegy az igazságszolgáltatás mulasztását pótolva, testi kínok elszenvedésére ítéli Bobrovot, s halmazati büntetésül arra a kiszolgáltatottságra, amelyben súlyos betegként immár, a veteránnak is osztoznia kell a szovjet állam többi alattvalójával. Szolzsenyicin katartikus novellájában mintegy a bűnhődés jóhírét közli igazságérzetében megsértett olvasójával.

Ismerek egy ötvenes évekbeli történetet, amely a görög sorsdrámák kérlelhetetlen műfaji szabályaival két évtized múlva teljesítette be az ideig-óráig győztes tragédiáját. 1989-ben vagy néhány évvel később olvastam róla valamelyik újságban, és meg is jegyeztem a kiváló tényfeltáró újságíró, Zsugán István nevét. A mindennapinak induló történet nem politikai kihágásként ütközött a diktatúra parancsaiba. Az abortusztilalom megszegése volt ebben az esetben a törvénytelen cselekedet. Egy asszony, férje tudtával, közös megegyezésből felkeresett egy nőgyógyászt, azzal a kéréssel, hogy szakítsa meg terhességét. A beavatkozás megtörtént, az illegális műtét résztvevőit senki nem jelentette föl. Hőseink tehát, az asszony és a férje, továbbá az orvos, aki szánalomból vagy pénzért elvégezte a beavatkozást, sikeresnek tekinthették akciójukat. Mindaddig, amíg meg nem született 146a kisfiú, akinek hiányzott a fél karja. A tragédia minden borzalmát kihagyva, nem beszélek a gyermek arcán húzódó forradásról, hiszen a lehető leghidegebben kell összefoglalnom anya és fia históriáját ahhoz, hogy ne váljon elmesélhető rémtörténetté az egész. Szeretném, ha olvasóim így olvasnák a szöveget. A szülők hamarosan elváltak. A gyermeket anyja és nagyanyja nevelte tovább. Az anya lelkiismeret-furdalásból következő, esztelen kényeztetése következtében a fiú a környék rémévé vált. Egy alkalommal, amikor megjelent nagyanyjánál és – ki tudja, hányadszor – pénzt követelve fenyegetőzött, az öregasszony elmondta, miért vált nyomorékká. A fiú hazament és leszúrta anyját.

Ha írásom elején azt mondtam, hogy a bűnelkövető későbbi vezeklése nem változtat a megtörténteken, módosítanom kell ezt a megállapítást. Bár Kant szerint „a múltban megesett bűn tetteink visszafordíthatatlanságával szembesít minket”, elképzelhetőnek tartom, hogy a tettes későbbi, de előre sejthető vezeklése enyhíti az áldozat szenvedését. Ahogyan a „nem tudják, mit cselekszenek” krisztusi felismerésnek példája sem marad egyedülálló kivétel. Hogy az áldozat fohászkodjon gyilkosáért, amit megtenni a történetünkben szereplő, a bűnéért egész életén át vezeklő anya bizonyára képes volt, a legtöbb, amit a szeretet erejébe beleborzongó, vezeklő ember megtehet.

147
A szenvedés hasznáról

Csehov A feleség című elbeszélésének*124 olvasásakor két össze nem illő ember tragédiájának beavatott és cselekvésképtelen szemlélői vagyunk. Számtalan próza, naplóbejegyzés, vers, talán a szépirodalom zöme emberek találkozásának és szerződésszegésének feloldhatatlan, drámai helyzetéből fakad. Alkati okokból, vagy talán csak szerződésük szövegének eltérő értelmezéséből következik be ez az összeütközés, és okoz elviselhetetlen szenvedést valamelyiküknek, vagy mindkét félnek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy olyan, az olvasót megváltó szenvedésről szólnak ezek a művek, amibe a szereplők belepusztulnak ugyan, de amiből drámájuk szemlélői, mi, okulunk. Nem kell sok idő hozzá, hogy a rokonszenvünket elnyerő szereplők veresége győzelemmé váljon bennünk, és az ő fájdalmas tapasztalataikkal gazdagodva tegyük le a könyvet. Lelkiismeretünk ítélőszéke bátran meghozza ilyenkor igazságos döntését, hiszen nem kell a saját bőrünket vinnünk vásárra. A bíró leakasztja a fogasról kabátját és távozik. Nem lehetünk azonban biztosak abban, hogy egy nyugtalanul töltött éjszaka után nem kezdeményez-e vizsgálatot ellenünk is a bíró, és nem kell-e a végén azt a lépést megtennünk, amitől nyugalmunkat féltve mindig is tartottunk.

148

Csehov novellájában irracionális megoldást kínál a szeretethiányban szenvedő, de cselekedeteiben kifogástalan főhősének, akinek – úgy is mondhatnánk –: munkáján és életén nincsen áldás, akinek figurája az írás első lapjain az inkvizíció teljes gépezetét életbe léptető II. Fülöpre vagy Bergman A nap vége című filmjének idős főhősére emlékeztetett minket. E rideg irodalmi rokon szenvedéstörténetének vagyunk tanúi, amelyből az, minden csapdába beleesve és mindegyikből kimászva végül, megmenekül. A szerző leírja a megátalkodottságnak hosszú és gyötrelmes történetét, melynek során a főszereplő – mások javára – elszegényedik: „Azzal kezdtem, hogy felajánlottam az ínségesek javára ötezer ezüstrubelt. De az nem csökkentette, hanem növelte nyugtalanságomat… Tudtam, hogy ezek az intézmények, amelyek a zemsztvó és a kincstár kalácsán élősködnek, készen állnak arra, hogy egy harmadik kalácsot is lenyeljenek.” Kezdetben még arra a következtetésre jut a főszereplő, hogy semmit sem tehet az éhező és fedél nélküli jobbágyokért, hirtelen ráébred azonban, hogy felületesnek és ostobának tartott, fiatal felesége, tudta és engedélye nélkül megszervezte a szerencsétlenek segélyezését. A gyöngébb fél példaadása feletti dühe és megszégyenülése rossz cselekedetek sorára indítja. Gyilkos harc kezdődik férj és feleség között, míg végül a szerelmes, idősödő férfi feladja a küzdelmet, és vagyonát a jótékonyság orgiáját szervező felesége kezére adja. Mielőtt továbblépnénk azonban, halljuk meg egy pillanatra ezt a férj megfogalmazásában ironikusan egybekapcsolt, két össze nem illő szót, amellyel mintegy jelezni kívánja az író, hogy főhőse véleménye mitsem változott, önmaga józan véleménye ellen, puszta jóérzésére hagyatkozva dönt, mert a valódi jótékonyság túllép a meg149fontolás körén, és a szív sugallata szerinti cselekvés követhetetlen a belső hangra süketeknek. Mégis, a novellában egy olyan fordulat tanúivá válunk, amely a bár természetétől süket, a felesége tettei iránt mégis bizalmat érző, az ő sugallatára hagyatkozó férj követő magatartása révén nekünk, az olvasóknak is kijelölheti a részvét és a szolidaritás útját.

Csehov novellájának utolsó bekezdésében található egyébként Pilinszky-versbe illő prózájának következő mondattöredéke: „Mint a háborúban röpködő nyilak vagy golyók nem gátolják a katonákat abban, hogy a maguk dolgairól beszélgessenek, egyenek vagy a csizmájukat tisztogassák, ugyanúgy az éhezők sem zavarnak, sem nyugodt álmomban, sem személyes ügyeim vitelében.” Az önmagát az éhezőknek eleven eledelként átadó hivatalnok irracionális viselkedése a szegénység kérdésére adott egyetlen lehetséges, ámbár szintúgy irracionális felelet.

„Énnek lenni – írja Lévinas – annyit tesz, mint olyan módon létezni, hogy az ember boldogságban túl van már a léten.”*125 Mondhatjuk túlzott áldozatosságnak, már-már betegesnek az anyagi javakkal szembeni közönynek ezt az orgiáját, én úgy gondolom mégis, hogy főhősének magára találásáról szól a novella, kijelöli azt a pontot, ahova lesüllyedése árán is el kell jutnia ahhoz, hogy túl legyen már a léten, és így aggálytalanul túllépjen önérdeke érvényesítésén. Meg kell tennie tehát a szenvedés sűrűjében vezető lépéseket, el kell érkeznie addig a határig, ahol megalázottsága tovább már nem fokozható, viselkedése visszataszítóbb már nem lehet; elvetve tehát a koc150kát, merőben más irányt kell választania; hogy aztán levetkőzve a régi embert, új emberbe öltözzön. Annak, hogy nem pusztán az egyik kiváló novella született meg Csehov tollán, hanem rövidprózái között is az egyik legkiválóbb, minden bizonnyal az én ezzel a Lényeggel történő kiegészülésének hiteles ábrázolása az oka. E lényegi ok működését – akárcsak a mindennapi élet során számtalan apró okozat – az írói műhely mesterfogásai, apró, formai elemek segítik. A történet épp e formai bravúrok révén válik személyessé, kerüli el, hogy didaktikus legyen, ami minden művészet rákfenéje. Ez a kétfajta ráhatás hiteti el, hogy így és csak így esett meg a dolog, akárha magunk lettünk volna a tragikus történetben szereplő férj és feleség, hiszen személyes élményként emlékszünk vissza a lényegesre és a lényegtelen, apró részletekre.

Az előző köteteinek szűkszavúságára rácáfoló Kráter című kötetében Pilinszky írás- és munkamódszert váltott. 1972 augusztusára datálódik az a beszélgetés, amelyben erről így vall: „Amikor a költészetem elérkezett egy bizonyos intellektuális zsákutcába (…) megpróbáltam nagyon könnyű kézzel írni (…) összefirkáltam két-három hét alatt hatvan verset…”*126 Lehetséges, hogy a Rossz fölvétel ezek közé a „lefirkált” versek közé tartozik. Megfogalmazásának esetlegessége közel áll a misztériumjátékokból ismert szereplő, az Akárki önmegfogalmazásához. „Rossz fölvétel. Szabadban készűlt. / Rotációs papírra nyomták. / A férfi arca, mint egy bűnözőé, / s ez igaz is, volt vétke épp elég. / De most, hogy a sürü és idegen / erdőben megállítják, igazában / csak egy marad: nadrágja ráncai.” A férfi vallomását hitelesítő mondat151részek, az: ez igaz is és az: igazában, akár a nadrágján levő gyűrődések, a rólunk készült amatőr felvételekhez hasonlítanak.

Nem beszéltünk azonban eddig arról, hogy mennyire őrződik meg a versben a verset előhívó, szenvedéssel vagy extázissal telített, az idő múlásával nem múló, személyes élmény és idő. Egy lehetséges válasz kivételes dokumentumait adja az olvasó kezébe a Kuklay Antal által összeállított A kráter peremén*127 című 1987-ben megjelent könyv, amelyben például a Négysoros keletkezésének történetét felfedő interjút idézi. A néhány szavas magyarázat fényében a vers („Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.”) – a titokzatos négy sor megfejtése könnyű. A szűkszavú közlés mögöttesének felfejtése azonban mégsem elég az ítéletszerűen felhangzó sorok megértéséhez. A vershez fűzött életrajzi mozzanat egyrészt mindent megvilágít, másrészt viszont a vershez – akárha attól külön állna (jóllehet: modellje annak) – semmit nem tesz hozzá. „A feleségem, amikor elhagyott, égve hagyta a villanyt, az utolsó sor pedig arra utal, hogy aznap volt a válóperem”, mondta az interjúban a költő. Ez az életrajzi adalék bárki elbeszélésében elhangozhat, de hogy elhagyottsága pillanatában csak Pilinszky látott szegeket aludni a porban, afelől biztosak lehetünk. És nem tévedhetünk nagyot, ha olvasóként azt gondoljuk, hogy Krisztus keresztjének szögeihez hasonlítottak a költő versbeli szögei.

Elsőéves bölcsészhallgató koromban került a kezembe a tizenegy éve hallgatásra ítélt Pilinszky második kötete, a Harmadnapon. Ismertem már, gyakran 152láttam őt a Petőfi Sándor utcai házban, ahol laktunk, és ahova nagynénjeit látogatni gyakran eljött maga is. Külsejét tekintve mindenben megfelelt a költőről vallott elképzelésemnek, magas, átszellemülten vékony, széparcú férfi volt, és talán őszintén, talán – egy gimnazista lány rajongó tekintetének terhe alatt – ironikusan elfogódott volt mindig, ha összetalálkoztunk. Engem viszont az hozott zavarba, hogy úgy éreztem, tudja, hogy verset írok. Kötete megrendítő olvasmánynak bizonyult, a számomra kijelölt szerep és szűkebb-tágabb környezetem elleni lázadásomat igazolni látszott. Úgy gondoltam, hogy ugyanaz az akaratom ellenére pusztító és tehetetlen tisztánlátás gyötör engem is, mint – a verseiből ítélve – őt. Szíven ütött, hogy kimondható a szeretteinkkel való szakítás vágya, és lenyűgözött fogalmazásának hideg tökéletessége; ez az annyira ismert, kielégíthetetlen vágy, ami – kissé módosítva a lévinasi megállapítást*128 – a visszautasítottnál keres megértést magának. Versei megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy egymásnak való kiszolgáltatottságunknak senki nála jobban nem tud hangot adni. Világos volt az is, hogy ítéletszerűen kimondott sorai az önmaga feletti ítéletet hordozzák, és elsősorban az ő fejére hullnak vissza.

Gyötrelmes volt bezártságom tudata, és nem láttam sehol kivezető utat. Kíméletlen lázadó voltam és ugyanakkor akárha szüleim apja-anyja volnék, egy részvéttel lévő öregember, aki hosszú életében annyi szenvedést, betegséget, üldöztetést látott, hogy betelt már vele, és belső utat keres, hajmeresztő álmaimba és szövegeimbe menekültem. A vallásos gátlásokkal 153küzdő jogász – ahogy ez az apámról szóló káderjelentésekben állt –, és az anyámra vonatkozó: háztartásbeli, nagyon is jelentésteli volt, veszélyekkel járt és aggodalmat is keltett szüleimben és bennem is. Apám, aki élete legnagyobb részében könyvtárosként dolgozott, a minket körülvevő egyszerre ostoba és agyafúrt világra humorral reagált és – nevén nem nevezett depresszióval. Anyám óvó és kisajátító szeretettel vett körül minket, ami egyfelől hasznunkra szolgált, másrészt passzivitásra ítélt. Gondolataim és „verseim” az elvárt viselkedés szabályait fölrúgták, kézírásom olvashatatlanná vált. Baudelaire-t és Verlaine-t szerettem, Adyt és Rousseau-t, és rettegtem attól, hogy anyám kezébe kerülnek az írásaim. Szenvedtem attól, hogy apámmal, akinek tágabb világában, szabadabb gondolkodásában reménykedhettem volna, nemigen tudok beszélni; titokban, szinte alattomban dédelgettem lelkem szabadságát. Olyan zenéket szerettem, amit ők nem szerettek, vonósokat, kamarazenét, untam viszont az orgonazenét, amit ők szívesen hallgattak. Idegenkedtem a rímes versformáktól, mert a szüleimmel közös szombati társasjátékok alkalmával apám és én versíró versenyt is rendeztünk, amikor is meg volt adva a versforma és a rímelés is. Szívesebben mentem volna el otthonról, de valahogy mindig baj lett abból, ha kijátszva anyám tiltását, elfogadtam a szüleim baráti társaságának világával homlokegyenest ellenkező körből érkező osztálytársaim meghívását. Egy ilyen alkalommal csaknem pontosan az történt velem, ami Nádas Péter Biblia című kisregényének hősével történt, én is egy cselédlány pártjára álltam, amikor az osztálytársaim csúfolódásainak kitéve Szent Sebestyénként állta ateista érveik nyílzáporát, és kötötte magát ahhoz, hogy van Isten. 154Én viszont nem a szüleimmel kerültem szembe, hanem a rendszerrel, és ezzel családunkat sodortam veszélybe. Otthon sűrű könnyhullatások közepette az is kiderült, hogy nem születésnapi meghívás volt elmenetelem oka, csak azt hazudtam, hogy elengedjenek.

„Van valami látnoki a lélekben” – mondja Platón. „Létezik egy abszolút teremtő szabadság, amely előzetes a kéz kalandos vállalkozásához képest” – teszi hozzá Lévinas.*129 Írás közben számtalanszor tapasztaltam, hogy csak ráismerek valamire, amiről előzetesen nem volt tudomásom. Az írás, ha tetszik, írnoki munka. Ha azt mondom, életemnek beteljesedést hozó órái az írással töltött feszült, aszkétikus, szikár és elragadtatott idő, megpróbálok körülírni egy alkotási folyamatot. Ami, a fuldoklónak a folyó felszínére jutásához hasonlíthatóan, szerencsésen végződik ugyan, de amitől a felszínre jutást követő pillanat diadala nagy árat kér. Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor egy azonosíthatatlan, de mégis ismert sugallatnak engedve átadjuk, szinte odalökjük magunkat a szenvedésnek a beteljesedés reményében. Ahogyan Wagner önmaga életének kísérteties alaphangjait hallotta meg Beethoven IX. szimfóniájának ötöshangzataiban, rokonhangzatot hallunk mi is egy-egy megfogalmazásban, egy bizonyos hóesésben, a keskeny szögben földet érő szeptemberi napsütésben, és mások örömében és kínlódásában ráismerünk az önmagunkéra.

Anyámat életének utolsó hónapjaiban nővéremmel és öcsémmel egymást váltogatva naponta látogattuk. Egy alkalommal, éppen vacsorához terítettem, amikor a margarinos doboz tetejét fölnyitva, a 155szemem elé táruló látványtól, visszahőköltem szinte. A négyzet alakú felület párhuzamos csíkokra szabdalva, gigantikus összevisszaságban torlódott előttem. Fájdalmában, a villa hegyével karcolta össze, mondta. Nem kellett különösebb ábécé-ismeret ahhoz, hogy megértsem a kisikló párhuzamosok jelentését. A tűrhetetlen, lázító fizikai fájdalom verse volt ez a számomra rettenetes olvasmány. Anyám megmunkálandó tárggyá válásának dokumentuma, amit lejegyzett a benne még szabadon rendelkező én. Most, hogy a szenvedése iránti részvétemre semmi szüksége, hiszen halott már, úgy gondolom, hogy nem, vagy legalábbis nem nekünk, elsősorban Istennek, s egyúttal döntései ellen is szólt ez az írás. A margarinba karcolt szöveg szemrehányás (és könyörgés) volt, s ha így van, egy mindannyiunkra váró majdani párbeszéd etalonja. Váltig szeretném azt hinni, hogy a szenvedés során nem növekvő és szüntelen az ember megalázottsága, hogy döntési szabadsága elvesztésének folyamata időnként elakad, megfordul és végül diadalmas távlatot nyit meg. Ahogyan anyám is hosszantartó elmúlása előtt még visszavette a sorsa feletti döntést. Volt módja és gondja arra, hogy megköszönve a körülötte álló kórházi személyzetnek, amit megköszönhetett, úgy rendelkezhetett, hogy ne kísérletezzenek az életben tartásával tovább. Talán elsajátítható ez a tudás, talán csak kegyelem kérdése, hogy részesülünk-e benne.

156
A reményvesztésről

Ha címet adnék ennek a hozzászólásnak, biztosan valami szándékainkkal, elemi érdekeinkkel ellentétesről szólna a cím, a reményvesztés elviselhetetlen terhéről például, amit a ma embere keresztjeként hordoz. Ennek szóvátétele azonban a reményben való hit halvány jeleként is értelmezhető, hiszen ha megnevezhető, akkor léteznie kell hitnek és reménynek. A megszólalásban benne van a válaszkeresés reménye, önmagunk dialógusra való késztetésének kísérlete. Naplójában Kafka felteszi a kérdést önmagának, hogy hitünkre vajon nem elegendő bizonyíték-e a puszta tény, hogy élünk? Ez a kérdésben benne rejlő állítás a művészi megnyilatkozás egyéb formáira is áll. Hiszen a legtisztább monológ is dialógus része, a veszteség sötétjében körvonalát vesztő versalany gesztusai is beszélnek. Aligha lehet kétségünk afelől, hogy Pilinszky önmagát megadó és végül önmagát mutató kreatúrája mi magunk vagyunk, a létezésre kiválasztottak.

Az út a személyestől a személytelenhez vezet. „A versíró egy kicsit hasonló a százméteres futóhoz. (…) amikor fut, akkor nem boldog, nem boldogtalan, nincs apja, nincs anyja, nincs gyereke, senkije sincs – merő és tiszta futás! (…) Még meggondolásai sincsenek” – fogalmaz Pilinszky.*130 „A riadt kiáltás – mondja Simone Weil –, mit a lélek mélyéről a ránk mért rossz csal elő, sose szemé157lyes jellegű. (…) Ezt a kiáltást mindig valamiféle igazságtalanság szüli a fájdalom segédletével. S e kiáltás Krisztusnál – Krisztusnál éppúgy, mint a legutolsó ember esetében – lényege szerint mindig személytelen tiltakozás. (…) Az, ami szent, távolról sem a személyünk, hanem épp az, ami emberi lényünkben személytelen. Mindaz, ami személytelen az emberben, szent. És egyedül az szent.”*131

Simone Weil hatása Pilinszkyre csak Dosztojevszkijével mérhető. Szavai mélyen érintik, saját eleven lelkéből szólnak, akkor is, amikor több interjúban úgy fogalmaz, hogy az utolsó keresztény költő Assisi Szent Ferenc volt, azaz, hogy ő: mármint Pilinszky nem a szó eredeti értelmében vett „katolikus költő”. Bár nem fejti ki bővebben, miért nem címkézhető ezzel az elnevezéssel Szent Ferenc óta más, így ő sem, nem lehet kétséges számunkra. A 13. században élő szentnek az Evangéliumból, azaz a jó hírből születő, túlzásig hevített költészete az életöröm talaján nő, nem úgy, mint az ő, és az azóta eltelt századok magas költészete. A prosperáló 13. századot járványokkal és éhínséggel, brutalitással érkező századok váltják fel Európában. A költők szemüket elfordítják Isten földi ajándékaitól, a nagy barokk misztikusok, és köztük a Pilinszky reflexióiban legtöbbet idézett Keresztes Szent János már mai költő Assisi Szent Ferenchez képest, versalanya az Isten döntésében megnyugvó, de az emberi nyomorúságot nyomorúságként átélő, azt műveiben megjelenítő, a túlvilág reményében égő – művész. „Miért nem látja Istent a mai ember? – teszi fel költői kérdését Jung, és azonnal meg is felel a kér158désre: Azért, mert nem tud eléggé mélyen meghajolni előtte.”*132

Az a radikális, tragikus helyzetét tárgyilagosan ábrázoló (s egyben igencsak személyes) hang, amely Pilinszky pályájának első felét jellemzi a Trapéz és korlátban, a Harmadnapon című kötetében az Apokrif megírása után veszít radikalizmusából, hangjának feszességéből, de egyre tágabb térben verődik vissza. A megfosztása tényét rögzítő teremtmény – személyességét vesztő lény – beszél új verseiben. A Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjára utaló mondta szerint: „Dosztojevszkij (…) negyven lapon keresztül vállalta azt az alászállást a poklokra, amiről József Attila beszélt. Ez azt jelenti, hogy Dosztojevszkij negyven oldalon keresztül gyilkos volt.” Pilinszky már elindul abba az irányba, amelynek elnevezését, leírását később Weilnél találja meg, s melyet a francia gondolkodó a személyesből a személytelenbe vezető útnak nevez.

Van Pilinszky megnyilatkozásai közt néhány, melyre mint írásba foglalt bizonyítékra hivatkozhatunk magunk előtt mi is, hogy mentségünkre szolgáljon az ítélkezők előtt. Legfőbbképp arra a provokatív, s egyben felszabadító mondatára gondolok, amit a magam igazságaként leírni sosem volt merszem, mert úgy éreztem, hogy igazsága pusztító, és a kiváló Tamási Áron írói, emberi igazságával mintegy perbe száll. Mottóként szolgáló, de soha le nem írt mondatom így hangzik tehát: „Arra kell törekednünk, hogy ne legyünk sehol otthon a világban.” Azt hiszem, ezen a konferencián nem kell bizonygatnom (talán Keresztes Szent János írásainak fordítójaként 159sem volna szükség erre), hogy ez a figyelmeztetés nem csak modern, de keresztény és katolikus is egyben. Mármint hogy nem tekinthetjük hazánknak hovatartozásunkat – jóllehet földi hazánkat a szívünkben hordjuk. A fenti mondat talán könnyebben értelmezhető, ha Pilinszky másik szövegéből megfogalmazásom ikermondatát idézzük. A Cs. Szabó László által készített interjúban (a népdal és a népművészet kapcsán, mely: a kisemmizettség talaján terem) a következőket mondja: A „gyökértelenség a művész hazája”, hiszen (a művésznek) „más az időélménye, így tud alkotni (…) hűséggel és gyökértelenül.” Állítása levesz valamilyen terhet a vállunkról, valamilyen átkot, akik a mai európai költészet modern magyar ágához tartozunk. Hadd idézzem két tekintély, mégpedig a fenomenológia francia kiválóságainak: Merleau-Pontynak és Marc Richirnek az érvelését is – amelyre Tengelyi László Élettörténet és sorsesemény című könyvében*133 találtam. „A vad nem más, mint a sajátban eleve ott rejlő idegen (…) A vad tartomány megléte teszi lehetővé, hogy a sajátunkban is idegenek maradjunk, s így soha nem engedjük bezárulni azt az utat, ami a sajátunkon kívüli idegenhez vezet.” Nem kis bátorság kell ahhoz, hogy a fenti két gondolkodó tapasztalatát felidézve elinduljunk saját belátásunk útján.

A hozzászólásom elején már idézett másik alapfontosságú Pilinszky-mondat, mely szerint ő nem keresztény költő, hanem „költő és keresztény”, s továbbá, hogy „az utolsó keresztény költő Assisi Szent Ferenc volt”. Cs. Szabó László nem is nyugszik bele válaszába, megpróbálja helyére tenni mondatát, neveket sorol, és korrekcióra próbálja szorítani Pilinszkyt: „A barokk spanyol 160költők, a németek, a franciák, angolok nem voltak azok? Keresztes Szent János…?” „Hogyne, hogyne…” – válaszol a költő, de valójában esze ágában sincs helyesbíteni, hiszen ő egészen másról beszél, mint amit kérdezője érteni vél. Későbbi interjúiban megismétli Assisi Szent Ferenc nevét, mint az utolsó keresztény költőét. „A többi író (mint Dosztojevszkij is) – mintegy beöltözik a lét ellentmondásainak terhébe” – fűzi megismételt állításához magyarázatát. Én Simone Weil (és Pilinszky) „személyesből a személytelenhez”, a transzcendenshez vezető útja egyik feltételének tekintem ezt az ellentmondásokkal terhelt létezésre való nyitottságot. Tágra nyitott szemünk bátorságát, mellyel magunkba öleljük a pillanatnyi érdekeinkkel szemben álló birodalmat. S végül az elfogulatlan ábrázolás gyakorlatát. Mondhatnám, teljes éltemben erre törekedtem.

S végül egy nemrég meghalt, másik jelentős költőt idézek, aki számtalanszor leírta, hogy nem hisz Istenben, és valóban olykor sem istent, sem embert nem ismert, mégis egyik utolsó versében Assisi Szent Ferenc gyermeki bizalmát szólaltatta meg. Goya Capriccióinak, „fekete képeinek” nevéből kölcsönözve az elnevezést, a „fekete” költészet nagyjáról, Petri Györgyről beszélek. Különösképp megindító ennek fényében olvasni a teljes életműnek ellentmondani látszó, a költészetéből levonható, minden ésszerű konzekvenciát cáfoló, s ahhoz mégis hihetetlen erővel kapcsolódó egyik utolsó versét, a Naphimnusznak az isteni teremtésben való bizalmát idéző Mosolyt. „Meg fogok halni. (…) Hovatovább csak egy maradt velem, / de az igen, Istennek hála érte! / A szem mohó, éhes kíváncsisága, / a nézés gyönyöre, hogy minden látvány / a maga más-más módján színöröm: / egyforma szép a szurok és a csurgatott méz / és egy kazánház tekergő csövei / 161burkolva üveggyapottal és sztaniollal. (…) A mosoly / egy besüppedt ínyű, fakó banyácska arcán, (…) valamint a feszes húsú ifjú leány / csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje. (…) De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába, / és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól / iszamos, félig elfagyott szederjes, lilás keze – / Mert az angyal a részletekben lakik.”

162
Arcunk megmutatása, mint áldozati cselekmény

„A gyökértelenség a művész hazája.”

(Pilinszky)

Engedjék meg, hogy a dolgok közepébe vágva, az Eszmélet VII. versszakának idézésével kezdjem, mivel úgy érzem, hogy ennek a mindenféle irodalomtörténészi értelmezésnek ellenálló versnek titkát József Attila, egy általános és megrendítő fenomenológiai tapasztalat megfogalmazásával, a versen belül önmaga leplezi le. „Én fölnéztem az est alól / az egek fogaskerekére – / csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a múlt szövőszéke / és megint fölnéztem az égre / álmaim gőzei alól / s láttam, a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol.” József Attila Halász Gábornak írott levele megerősít minket abban a hitben, hogy a „szövedék” fölfeslése a költő életének szövedékére is áll. Az Eszmélet vizsgálatát ebből a versszakból indítva nem kell ragaszkodnunk a helyhez, időhöz, oksághoz kötött logika alkalmazásához a vers elemzése során. Senki földjévé lesz akkor a költészet bolyongásának színtere, mint ahogyan valójában is az, szükségünk lesz az önmagunk iránt érzett idegenség megtapasztalására, a vad világlátásra, amelyről Merleau-Ponty beszél,*134 mondván, hogy a köztes világ vad világként tárul szemünk elé, melyben „öröklött kultúránk hasadásai mögött vagy alatt vad 163lét lakozik”. E vad világnak képei között, személyes tapasztalataink alapján állíthatjuk, saját excesszusainkra is visszautalva, eleddig ismeretlen, legsajátabb arcunkra meredünk. A költészet félelmetes heuréka élménye ez. A figyelő tekintetünk alatt kirajzolódó folytonossági hiány vagy hiba kilendít minket addigi pályánkról, rámutat az addig rejtett összefüggésekre, feltűnő, majd újra eltűnő fénybe állítja életünket. Talán a hasadtság-érzéshez, a hasított fához, a fölfeslő szövedékhez, a meghasadt múlthoz (hogy csak az Eszméletben szereplő rokon értelmű jelzőket soroljam) valóban köze van József Attila betegségének, de mindenképp köze van érzékenységéhez, foglalkozásához, a kornak ahhoz a tapasztalatához, amely kimondatta már Adyval is a minden egész eltörött evidenciáját.

Tengelyi László Élettörténet és sorsesemény című könyvében kétféle énazonosságot különböztet meg,*135 a narratív identitást, mely – leegyszerűsítve – arra a gyakorlatra utal, ahogyan életrajzunkban önmagunkról szoktunk beszélni, másrészről az önmagunkra látás lényegi pillanatában elénk rajzolódó arcra, amely szemben a történetbe foglalhatóval, bennünk a „kreatúrát”, önmagunk lényegét, szentségként, mintegy fölmutatja. Az Eszmélet idézett szakaszában szereplő hasadás – tapasztalataim és értelmezésem szerint – a folytonosság vigaszának és rabságának szüneteltetését is jelenti egyúttal, azaz, hogy megszabadulunk a helyhez és időhöz való kötöttség jobbágy státuszából egy lélegzetvételnyi időre. E kérdés tárgyalásánál Tengelyi László fenti könyvében Ricœur Önmagunk, mint másik (Soi même comme un autre) című könyvében írottakra hivatkozik, arra, hogy miként foglaltatik bele önazonosságunkba 164az idegenség-érzés, vagy ahogyan a francia filozófus fogalmazott annak idején: a másság. Ez a más valaki mint köznapi lénye írja a költőkben a verset, én úgy gondolom. Válaszom itt kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, hogy mennyiben hatott arra, amit írok, illetve mennyiben erősített József Attila, illetve az ő hatását magában tovább görgető Pilinszky, hogy az utána fellépő nemzedék számomra legfontosabb költőjét említsem. Úgy gondolom, hogy soha nem juthatunk más következtetésre, csak arra, amit a Bibliában szereplő szöveget kissé módosítva úgy fejezhetnénk ki leginkább, hogy mi magunk – eredetileg – „meddők (azaz: némák) és terméketlenek vagyunk”. A reflexiót megelőző csönd megteremtése hasonlít ahhoz a folyamathoz, amellyel a meditáció során visszatalálunk a nullponthoz, önmagunk ürességének állapotához. Ugyanis el kell némulnunk ahhoz, hogy helyet találjon bennünk az idegen hang. (Idekívánkozik az Eszmélet IV. szakaszának sokat idézett zárómondata, amely válaszkeresésében önmagának hasonló senkiföldjét választ. „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.”) Márpedig ha igazi énünknek a bennünk hangtalan lakozót gondoljuk, más éli bennünk (és helyettünk) zajos, megszokott életét. Ha valaki művészként, tudósként, üldözöttként, árvaként vásárolna egy boltban, kérne felvilágosítást egy járókelőtől, szállna villamosra, adná föl leveleit a postán, senki sem értené, mit akar. A saját maga védelmében föl kell, hogy öltse annak vásárlói, fogyasztói, nemhez és korhoz kötött álarcát, és az álarc hangján kell megszólalnia, de ettől még nem sérül (azt is mondhatnánk, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtett) saját arca.

Egyszeriségének és megismételhetetlenségének (vagy kudarcának és szégyenének) megmutatása ál165dozati cselekmény. József Attila élete utolsó éveiben írott verseinek sokaságát idézhetnénk ennek bizonyítására. S idézzük is mutatóba a Fán a levelek két változatában szereplő, önmaga a világban mindenütt rab madár-fa képét. „A fán a levelek / lassan lengenek. / Már mind görbe, sárga / s fonnyadt, puha. // Egy hallgatag madár / köztük föl-lejár. / Mintha kalitkája volna a fa.” Vagy az Aki szeretni gyáva vagy című vers, szinte találomra kiragadott, két sorát: „Dolgaim is úgy hallgatják személyem, / mint bolond tanárt az üres padok.” Vagy a kevésbé ismertek közül a Már régesrég című vers kezdőszakaszát: „Már régesrég rájöttem én / kétéltű vagyok, mint a béka / A zúgó egek fenekén / lapulok most, e költemény / szorongó lelkem buboréka.” És az egyik legismertebbet, a Le vagyok győzve… című vers két kezdősorát, a „Le vagyok győzve, (győzelem, ha van), de nincs, akinek megadjam magam” (Isten-hiányról szóló) tanúságtételét. Hadd említsem itt jelentős költők hosszú sorának példájából Rilke döntését, aki leukémiásan sem kért fájdalomcsillapítót, e gesztussal vállalva szenvedő, belső lényével való azonosságát. József Attila késői költészetében sorsának alkudozás nélküli vállalása épp ilyen alkotóra valló áldozathozatal volt. Ahogyan Radnóti is a halálos fenyegetettségében mert nagy költővé válni, vagy az amerikai-angol Sylvia Plath és a mindenütt idegen Celan is. Senki nem kívánhatja magának, de mindenki arra kényszerül – jobb latorként, a lelke üdvéért talán –, hogy életében, kisgyerek kora után legalább még egyszer, megjelenítse a benne rejlő, maszk nélküli kreatúrát – ismét Pilinszkyt idézve – „mutassa magát” a többiek előtt. „Ha máskor nem, hát a halálos ágyon.” Az alkotóknak azonban az önfelmutatás kemény iskolájába kell járniuk. Hogyan másként értelmeznénk József Attila sorait, a „mielőtt magamat feláldoznám” készülődését?

166
Az írástudók felelőssége

Megilletődve gondolok mindazokra, akik megroppanva az írástudó felelősségének súlya alatt, úgy határoztak, hogy megsemmisítik írásaikat. Akik életük sötét és megvilágosító pillanatában úgy látták, hogy könyvükben nincs elég remény, és így a világ ártalmára írták, amit írtak. Akiket megbotránkoztatott a szemük és a tollat fogó kezük alól kikerült szöveg ereje. Akiknek nem volt többé elég Kafka érvelése, mely szerint elég bizonyíték a hitre „a puszta tény, hogy élünk”. Vergilius úgy kívánta, hogy vessék tűzre az Aeneist, de Augustus megtiltotta, hogy teljesítsék akaratát, Kleist elégette írásai egy részét, ezt tette Goethe, és így döntött Kafka is, amikor barátjára, Max Brodra bízta művei jelentős részének megsemmisítését. Hála Max Brodnak, aki íróként tisztában volt az írástudó felelősségével, és nem teljesítette Kafka kívánságát. Az Isteni színjáték Ötödik énekében Dante a Purgatóriumba száműzi szerelmespárját, Paolot és Francescát, mert Galeotto könyve bűnre csábította őket. „Mint holttetem zuhan, én elzuhantam” – fordítja Babits Dante hivatkozott énekének utolsó verssorát. Lehet, hogy nem is a szerelmespár iránti részvéttől zuhan el Dante, az alvilági látogató, sokkal inkább a könyv íróját terhelő felelősségre gondol, mely emberi sorsokba nyúl, és rosszra csábít. Dante valószínűleg magára veszi a történetet elmondó Galeotto felelősségét, és annak súlya alatt roppan össze. Négyszeres kalapácsütésként csap le a híres alliteráló zárósor, a „caddi 167come corpo morto cade” az Ötödik ének végén. Don Quijote betegágyán, őrületéből kijózanodva barátait és a plébánost ágyához hívatva a következő vallomást teszi: „…tudtukra kell adnom, hogy én már nem Don Quijote de la Mancha vagyok, hanem Alonso Quijano, akit annak előtte jónak neveztek tisztességes életéért. Ellenségévé lettem már Amadis de Gaulának, s egész atyafisága végtelen sorának, számomra már gyűlöletesek a kóbor lovagságról szóló útszéli történetetek. Elismerem balgatagságomat, s világosan látom, milyen veszedelembe sodort az ilyen históriák olvasása. Isten irgalmassága eszemre térített, s immár megvetem őket.”*136 A hóbortosok közül végül ide sorolhatjuk Flaubert Bovarynéját, aki családját magával rántva esik áldozatául az érzelgős regények képzelt világának. De mit szóljunk Széchenyihez, akit a 48-as forradalom kitörése miatti önvád, az írásai hatását túlzásig felnagyító képzelgés kerget őrületbe és öngyilkosságba? Mit kezdjünk Pilinszky felfokozott érzékenyégével, aki – Mensáros László visszaemlékezése szerint – magát hibáztatja a vietnámi háború kitöréséért?

József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat című versének kéziratban maradt, eredeti versfogalmazványa még így hangzott: „az emberiséget, magaddal együtt, vesd meg”, de a végső változatban – követhetőbbé és erélytelenebbé téve a fenti sort – a következőképpen javított: „az emberiséget mert ember vagy, ne vesd meg”. Tartja magát az a Jókaira vonatkoztatott feltevés, hogy vigasztaló szerepkörét vállalva a Haynau- és Bach-korszakban magába temette az országra váró sötét jövő víziójának gondolatát, nem írt maradandó 168regényt belőle, hogy Arany János a madáchi mű filozófiájából nem következő „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” vigasztaló zárótételét illesztette a drámához, amikor a Tragédia négyezer sorából ezret megváltoztatott.

Érdekes, bár reménytelen vállalkozás volna összegyűjteni, mennyit és mit változtatott a Kádár-kor kiadói gyakorlata a benyújtott szövegeken a derűsebb, engedékenyebb életszemlélet javára. Előfordult az is, hogy a szerző – formailag a kiadó kívánságára – valójában azonban műve szelleméből következően módosított. A Magvető szerkesztője beszámol egy ilyen esetről. A történetet Jelenits István kommentárjával idézem: „Pilinszkynek a Trapéz és korlát megjelenése óta sem igen volt lehetősége arra, hogy verseit egyáltalán közölje, verseskötete meg éppen nem jelent meg. A jó barát, Domokos Mátyás most sem remélt sikert, de mindent megtett a kötet megjelenése érdekében, s váratlanul nem talált teljes elutasításra. Az irodalompolitika feltételeket szabott. Elsőnek azt, hogy »egészítse ki néhány verssel anyagát, amelyek mégis megcsillantanának valamelyes reményt a létezésben«. A költő megírta a Ravensbrücki passiót és a Harmadnapont.”*137 Ez a két, szerkesztői késztetésre született Pilinszky-vers az életmű két mintadarabja, „rekordidő alatt” készült el, ahogyan a kötet szerkesztője beszámol róla. Biztos vagyok abban, hogy mindez úgy történhetett, hogy Pilinszky törekvéseivel – vallásos értelemben: jóra törekvésével – a szerkesztői szándék egybeesett. A Harmadnapon című vers ezáltal az evangéliumi jó hír közvetítőjévé is vált. Egy ilyen szándéknak megfelelni, megfékezni a bennünk 169kaszaboló kiűzetés angyalát, a legnehezebb művészi kihívás.

Utolsó verse utolsó szakaszának kapcsán idézzük fel a halálra készülő József Attila utolsó fényképarcát. A kortárs megemlékezések megörökítették utolsó napjait. Tudjuk, levelet írt barátainak, betegágyához hívta őket, – a szárszói végpont felől nézve – ma már feltételezhetjük, azért, hogy kibéküljön velük, méltóképp búcsúzzon el tőlük. Az Íme, hát megleltem hazámat kezdősorú, utolsó versének utolsó szakasza olvasóinak – tehát az utókornak – szóló ilyen kibékülő versüzenet. Belátás, „megbánás” rejlik-e az utolsó szakaszban? Vagy az a szándék vezette-e megfogalmazásában, hogy visszavonjon egy előzetes állítást? Úgy gondolta-e, hogy elfogadhatóbb lesz költészete, személye, búcsúzása, ha nem kívánja, hogy vele együtt pusztuljon a világ? Mint ahogyan kívánt már a befogadhatón messze túl eső, ijesztő kívánságot a Nagyon fáj című versben, teljes kiszolgáltatottsága idején, a kudarccal végződő kezelés körüli hetekben. De térjünk vissza az előbb említett vers bevezető szakaszaihoz, illetve annak utolsó soraihoz. „Íme, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet. (…) Egyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy, mondták: bár velük / voltam volna én boldogan. // Így éltem s voltam én hiába, / megállapíthatom magam. / Bolondot játszottak velem / s már halálom is hasztalan. // Mióta éltem, forgószélben / próbáltam állni helyemen. / Nagy nevetség, hogy nem vétettem / többet, mint vétettek nekem” – írja a bevezető szakaszokban, az utolsót pedig a következőképpen zárja: „Szép a tavasz és szép a nyár is / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél.” Az olvasó, lehet, meglepő170dik a fenti sorokon, azt mondja, hogy nem kívánhatott másoknak tűzhelyet és családot az, akit megbélyegzettsége bolonddá tett a világ szemében, akinek saját otthonra nem volt reménye. Én azonban úgy gondolom, hogy születhetett a többieknek szóló jókívánság a teljes elesettség állapotában lévő, saját sorsával szemben már közönyös József Attilából. A költő fenti versének befejezésére különösképp illik Kant megállapítása. Hadd írjam erkölcsi törvényének meghatározását ide, hogy világos legyen, mire gondolok: „Cselekedj úgy, hogy akaratod legfőbb irányító elve mindenkor egyúttal egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson.” Kant az akaratot irányító gyakorlati ész vizsgálatából próbál kötelező erkölcsi elvet megállapítani, amely túllép más (többek között: hasznossági) szempontokon is. „Ilyen elv nem lehet egy bizonyos cél elérésére vonatkozó feltételes imperatívusz, csak az akaratot feltétel nélkül kötelező kategorikus imperatívusz” – mondja. Ha versében József Attila azért fogalmaz – íróként tehát: cselekszik – így mert utolsó versei írásának idején már talán nem is számolja magát az élők táborához, de adni még képes, azért vagy nem azért, hogy szeretetében megőrizze őt az utókor, utolsó kívánsága pszichológiailag teljességgel áll helyt a versben. Ha azonban nem akar már tetszeni, és mindegy neki, hogy életének leghőbb vágya, hogy szeressék, teljesül-e vagy sem, jókívánsága mintegy beteljesedő szabadsága felől hangzik el, és magába foglalja az összeomlása idején is működő – meglehet – kényszeres felelősségvállalását.

171 172
Ajánlás

Szüleim emlékének

Ha apám, mint a város polgármestere, nem áll a textilbolt kifosztására összeverődött nyilasok elé, jobb kezében szolgálati pisztolyát, baljában pénztárcáját tartva, hogy vegyék el tőle azt, de ne merjék feltörni a boltot, mert akkor lőni fog, mert neki kötelessége megvédenie a város munkára elvitt polgárainak tulajdonát, elmenekültem volna a családi házból, hogy az elbeszélésekből ismert szebb időkre emlékeztessem magamat, amikor még tiszteletben állt a római jog a szakma előtt és az emberek között. Ha anyám nem hajol gyerekei fölé, hogy testével fogja föl a lövedék nyomán betört ablak szilánkjait: – Milyen sötét van itt! – mondtam volna betegágyához lépve a bukóablakos lakótelepi szobában. Ha apám, a felháborodástól sápadtan, nem indul a fosztogató katona után, hogy vigyen el mindent, de adja vissza a babámat, húsz év múlva a lépcső fokain lefelé rohanva, csaknem feldöntöttem volna a takarítónőt, aki vödörrel és felmosó ruhával sietett volna hozzánk. Ha anyám nem adott volna vért, hogy a pénzből cipőt vehessen öcsémnek: – Az ablakot is becsuktad? – kérdeztem volna tőle a levegőtlen szobában, amelyet kalodába zárt volna a szomszéd udvaron magasodó tűzfal. Ha apám fogságának idején válltömés-varrásból nem tart el minket; ha 57 márciusában elfogadja az ávós kinyújtott kezét, és szépségét méltató bókjai hallatán önkéntelenül el is mosolyodik, mielőtt apámat lefüggönyzött 173ablakú Pobedájukba terelik, mint utolsó falatot az éhező, megmarkoltam volna a folyót az utcánktól elválasztó korlátot, hogy átlendüljek rajta. De így az irántuk érzett hála és szeretet súlya alatt fehéren és pirosan ültem a világ mutatványos sátrának kakasülőjén, és tekintetemet a vézna műlovarnőre szegeztem, akit az ostort pattogtató, kegyetlen direktor a ventillátorok, a zenekar és a közönség tapsviharának szüntelen zúgása közepette a porondon körbehajszolt. Mintha bizony nem az én verejtékem és vérem csöppjeit itta volna be a telhetetlen homok, tapsoltam a gyerektestű hölgy mutatványának, hogy ne rontsam el szórakozásunk örömét. Keresd a végtelenben neked világító egyetlen Holdat és Napot! – harsogták fülembe a cirkuszi fanfárok, és ha magányosságomban rokonaimra találtam a bohócok, a trapézművészek, az oroszlánszelídítők, a ketreclakó oroszlánok között, és sírtam a csempével kirakott szögletekben, beláttam, ha már egy, lehet éppen kettő vagy három, s ha kettő, akkor hat-, vagy százmilliárd Hold és Nap az égen, halotti kamránk bukóablaka mögött, a születés magzatmázától fényesen, az óceánból egyetlenegy emelkedik föl. A fény forrása és a hely között, ahol állunk, nem láthatunk mindent azonnal, a legközelebbi csillag szemünkben olyan, mint amilyen évekkel azelőtt volt. És ha minden fényforrás kihunyna hirtelen, még századokon át néznénk a régen nem létezőt. A kisgyerek, akinek a kezét fogtátok ti ketten, szimatolva, mint a kutya az ismerős kapualjat, vékony nyakán egy bölcs talányoktól súlyos fejét tartva, tág szemébe itta a gazdag és félelmetes világot.

174
Sötét és fény kora

Nem tudom, hogyan állok az emlékezettel, az átlagosnál rosszabbul, azt hiszem. Másokra bízom a fontos dolgokra való emlékezést és aggályosan őrzöm a lényegtelent, mintha valamit akarnék a szeszélyesen megőrzött cserepekkel. Ha erőltetném, még fölszakadna talán a sötét, de nem akarok egyszerre látni mindent, az út eleje és vége között kiválasztani a legrövidebb ösvényt, nem akarom megismerni önmagamat.

Ötéves voltam, amikor apám megállíttatta a kocsit, amellyel visszahozta a családját, anyámat, nővéremet és engem (az öcsém már a háború után született) szülőföldjéről, a Felvidékről, az ostromlott Budapestre. Sírva kérleltem, hogy vigyen akárhova, csak Pestre ne, megrémültem a magas házaktól, a sötéttől, a természet teljes hiányától. Jászóváralján a premontrei prépost, apám nagybátyja emlékének fényudvarában, a család vendégeként éltünk másfél éven át. Budapest volt a szülővárosom egyébként, anyámék családjának, a Ruppoknak városa. Szülőhelyem (lásd Rupp Jakab: Buda-Pest és környékének helyrajzi története 1868-ból) már csak megszépítő álmaimban az enyém. Mára, úgy tetszik, beteljesült a végzete, eszelősei, kárvallottjai, lelencei, bűnözői és makogói között élek, akár egy középkori sikátorrendszerben. Gosztonyi Péter könyvében Hindy altbgy. 1944. XII. 30-i hadijelentését idézi (minket éppen aznap tett ki a Városházáról, húsz más menekült családdal együtt a városi rendőrkapi175tány, és akkor fogadtak be a szerviták a Petőfi Sándor utca 17-be). A hadijelentés egyik bekezdése a következőképpen szól: „A budapesti polgárok lokálpatriotizmusa annyira megy, hogy az emberek sírnak, és nem önmaguk sorsával törődnek, hanem azon vannak kétségbeesve, hogy a város elpusztul.” Boldog lennék, ha jeleit látnám e kétségbeesésnek, a háború befejezése után a negyvenötödik évben. Egy lerobbant ötvenéves házban élek a háború és az 56-os orosz invázió sebeit őrző, volt tanácsi házban a Németvölgyi úton. Ha sarokszobám két ablakát kinyitom, most ezen a szélcsendes estén, zöld visszfénnyel és füstköddel telik meg a levegő.

Mégis itt vagyok egyedül itthon, bár sokat utaztam és tapasztalatokban gazdag életet éltem. A folyamatosságot érzem a legerősebben, minden változás ellenére is, valami megnyugvás, szinte győzelem felé tartást, a szüntelen „lelkigyakorlatnak”, az írásnak köszönhetően, bizonnyal. Nem éltem gyáván, különböztem, de nem lettem hontalan, átéreztem a megindultságot, felelősségemet, kétségbeesést és szerelmeket, de lelkem mélyén felelőtlen voltam; azaz szabad, akárha birtokom volna másutt. Sem a lelkem megszerzésére törő egyházi iskola három éve, és ebből a legkeményebb a féléves bentlakás, sem az al- és felépítményeiben intézményesített hazugságszisztéma negyven éve lényegében meg nem változtatott. A rövidebb, a hatéves koromtól kilencévesig tartó idő veszélyesebb volt, mert csábítóbb húrokon játszott. Nem tudom, hogy igazat adtak volna-e nekem a hozzám mindig közelálló szüleim a tekintélyelvű iskolával szemben, ha azt kérem, persze megfogalmazni nem tudom, hogy hagyják meg nekem a hit lehetőségét, vegyenek ki intézményéből, hiszen fenyegetett vilá176gunk épült ezen. Máig is emlékszem a savószemű német apácára, Mère Sommerre, aki megszimatolta bennem az ellenállót.

A későbbi népnevelőnő számomra már csak az ő gyenge kópiája volt. Megállt a jogi könyvekkel telerakott könyvespolcunk előtt, – biztosan sok reakciós könyv is van közötte! – mondta. Kedvenc, apámmal folytatott játékunk volt a népnevelősdi. Furfangos kérdéseket tett fel nekem, és én furfangosan válaszoltam. Először mindig ez a kérdés hangzott el: És mondd, kislányom, miről szoktak beszélgetni a szüleid? Nyilván az iskola jóindulatú igazgatóján múlott, hogy nem lett súlyosabb következménye annak, hogy 1952-ben az egész rajtanácsot gyónni vittem (immár a nyomás alól fölszabadultan, hiszen nem volt kötelező).

1954-ben tüdőgyulladásomat tévesen TBC-nek diagnosztizálták, és bekerültem a Szabadság hegyi Gyermekszanatóriumba. Két olvasnivalót vittem magammal. Halasy-Nagy József A filozófia kis tükre című könyvét, amelyből egyetlen szót sem értettem, de a nyelve valósággal megbabonázott, és egy pepita füzetet, melybe a verseimet írtam. Csataverseket Petőfi modorában és „szerelmes”-verseket a barátnőmhöz.

Nem tudom, találkoztam-e annyira szuggesztív egyéniséggel, mint amilyen ez a kicsit kövér, himlőhelyes arcú, szép kezű lány volt. Az apja sikkasztás miatt börtönben ült, a nővérének gyereke született, de nem tudták, kitől, és az anyja, a csöndes, művelt és bölcs – akkor úgy láttam – öregasszony raktáros volt, és délutánonként krumplit válogatott valahol. Osztálytársnőm zongorázott, nyelveket tanult, szavalóversenyeket nyert, és nyíltan, az arányérzék biztos tudatában, fütyült az egész iskolára. Mellette éreztem először szabadnak magamat. Minden későbbi – már valóban sze177relem – a végtelenség érzését ébresztette bennem. Az összes többi szeretet megkötözött – a szüleim és a gyerekeim iránti egyaránt. Úgy viselkedtem ezzel a lánnyal, mintha egy buta, értem rajongó fiú lett volna, de lelkem mélyéig fölkavart a felém áradó, kíváncsi szeretet. 56 őszén ő is elmenekült innen, évekig álmodtam róla. Huszonhét év után hívott fel, mint kiderült, már harmadszor járt Pesten, de nem mert megkeresni. Az Esély, omló partok című versem ezt a találkozást mondja el, de a versben egy férfi találkozik egy nővel: „Mintha egy előérzet teljesedne be, / tartózkodó gonddal öltözött férfi várt a gyertyafényes / asztalnál, az ó-arany két teríték fölé hajolva / az üres étteremben. Végig ketten voltunk / kettőnket szolgáltak ki legalább öten. Intett / hogy menjenek, fejedelmi, hamis mozdulattal. / Cigányzene szólt, a hangot nem tudta kiküldeni, / ettől félig éber, félig álomszerű volt minden, / az elvonuló pincér, fekete varjúcsapat / kárörvendő hangok zsivaja a paraván mögött. / Szerettem volna sirályok vijjogását hallani / a parton, ez lett volna az utolsó esélye, / akkor még az a kamaszfiú lehetett volna, aki volt / akinek a haja a homlokába hullott, akárcsak Adyé, / és elszökött otthonról tizenhétévesen (…) Mindenesetre mi ketten voltunk egyedül szabadok / akkor Budapesten. Nem érdekelt az ágyúszó, / a tankok, igaz, hogy még nem jelentek meg, / de közelgett a nap.”

A kórházba magammal vitt füzetben található másik versfajta a meg nem nevezett elnyomó ellen lázadó, ködös politikai versek ciklusa volt. Boldogabb tájakon csak a bűnözők érezhetik át azt a szorongást, amit én akkor ezek miatt a versek miatt éreztem. A tüdőszanatórium hatágyas kórtermében mindössze ketten voltunk. Társnőm egy gyönyörű, kopaszra nyírt, tizennégy év körüli cigánylány volt. Az otthoni egyhónapos 178teljes elkülönítettségtől, a nagy melegtől, a láztól, az orvosi tolvajnyelvtől, a szorongástól kábán őt kérdeztem a házi szokásokról, a betegségéről és minden egyébről. Vonakodva válaszolt, látszólag mindez nem érdekelte, annál nagyobb élvezetet talált viszont abban, hogy ÁVO-s bátyja kalandjairól beszéljen, aki a kínzásoktól holtfáradtan tér haza a család körébe esténként. Legfőbb gondja, mesélte a lány, azokkal a rohadt disznókkal van, akik nem akarnak vallani, és akiket ezért egy nagy, mint mondta, emberhúsdarálóba bele kell darálnia. A borzalomtól bénultan hallgattam. Ma is emlékszem felnőtt-reakciómra, rettegésemet leplezve igyekeztem beszéltetni, elfogulatlan érdeklődést mímelve, akárha a bátyját sajnálnám valóban. Közben besötétedett, éreztem, hogy olvas a gondolataimban, és biztosra vettem, a kórházban a gyerekek bőröndjeit is átkutatják. Éjjel kilopakodtam a folyosóra, de a bőröndömet, mint megtudtam, fölvitték a padlásra a pepita füzettel együtt.

A furcsa, a rettenetes, a szokványostól eltérő egyébként is lenyűgöző hatással volt rám. Kiskoromban a legrémisztőbb Grimm-mesék, a Három árva sír magába’ kezdetű vers, különösen, ha anyám szomorú hangján hallottam, a Gyermekszív rejtelmei című rémregény. Nem kevésbé a szokatlan dialógusok. Máig emlékszem, hogy a Közalkalmazottak Zenekarának szabadtéri hangversenyén a mögöttünk ülő lány olyan elképesztő szemtelenséggel és nyelvi leleménnyel beszélt az apjával, hogy valósággal a gyönyör futkosott tőle a hátamon. Emlékszem még egy tállyai nyaralásunkkor látott cigánylányra, szakadt ruhában állt, mindenütt egyformán barna és fényes bőre a szakadt ruhából kilátszott, és valami okból, felvont szemöldökkel állt a bolt kitámasztott ajtajánál. A legszebb emberi lény volt, akit valaha is láttam.

179

A forradalom alatt apám a Széchényi Könyvtár munkástanácsának az elnöke volt. A délceg fiúk, akik 1957 februárjában, letartóztatásakor átkutatták a lakást, és a nővérem szerelmes leveleit olvasták nagy figyelemmel, nem látszottak szadistának; csupa jómodorú, öltönyös, nyakkendős fiú volt, akár egy tánciskola évzáró rendezvényén. Nem szégyelli magát – kérdezte anyám az egyiktől –, látom, jegygyűrű van az ujján. Valakinek ezt is el kell végeznie, asszonyom – válaszolta az, korrekt, szakmai öntudattal.

1957-ben „helyhiány miatt” nem vettek fel az orvosira, ahova jelentkeztem. Egy évig vendéghallgatóként bejártam a Színművészeti Főiskola dramaturgia és a bölcsészkar spanyol–olasz óráira. A főiskolán komoly feltűnést keltettem azzal, hogy kerek egy félévig egyetlen szót sem szóltam az órákon. A bölcsészkaron viszont elkészítettem egy vékonyka olasz műfordításkötetet. Ennek a kötetnek és Alszeghy Zsoltné gimnáziumi magyartanárnőm felkészítésének köszönhetően felvettek olasz–magyar szakra. Aztán hírét vettem, hogy megsemmisítették a felvételemet, de valaki, talán Sallay Géza tanárom közbenjárására megsemmisítették a megsemmisítést.

Végre azzal foglalkozhattam, amiről addig álmodni sem mertem, Petrarcát, Carduccit fordítottam és verseket írtam. Eljártam Füst Milán szemináriumára, hallgattam Kardos Tibor óráit, neki készítettem a fordításokat is, de amikor hirtelen támadt haragjában ki akarta szórni a kötetből fordításaimat, Lator László, az Európa szerkesztője kiállt a szövegeim mellett.

A költők közül Pilinszky volt a legnagyobb hatással rám. Egy házban laktunk, a volt szervita rendház melletti épületben, a Petőfi Sándor utcában. Elfulladt a lélegzetem, ahogyan megláttam, amint karcsún, 180poétikus könnyedséggel fölsiet a lépcsőn nagynénjeihez, Baitz Máriához és szegény Bébihez. Személyes figyelmének, intuíciójának hittem, hogy megsejtve bennem is a költőt, postaládánkba dobta 57-ben az Építők Klubjába szóló meghívót. A nővére volt a postás persze, és – legnagyobb elkeseredésemre – becenevemen ő mutatott be az est után neki. Később elvittem hozzá a verseimet: a Költők egymás közt című antológiába ő írt bevezetést a verseim elé. Őt olvasva ugyanazt éreztem, amit Thomas Mann Kiválasztottja, vagy Graham Greene A kezdet és vég című regénye olvasásakor. A kiátkozottság felemelő tudatát, a lázadás és a könyörület fontosságát.

Ha annyira szabad vagyok, mint egy nyugat-európai, talán egyetlen magyar történelmi metaforát, egyetlen politikai utalást sem írok le verseimben, és nem csorog végig arcomon a könny, amikor egyéves távollétem után először éneklem a himnuszt. De így, korszerűtlen, múltszázadbeli, romantikus módon tiltakozom, emlékszem és kesergek. A nyolcvanas évek első felében, amikor a buszon a belváros felé mentem, úgy égetett a kokárda, mintha Dávid-csillagot tűztek volna a mellemre. Arra is emlékszem, mennyire megszégyenítő volt megpillantanom magamat egy londoni áruház tükrében, amikor mohó, balkáni elszántsággal vívok közelharcot valami leszállított árú ruha birtoklásáért.

1984-ben Laura Schiff lefordította angolra néhány versemet. Még a megjelenés hónapjában fölhívott egy nyugatnémet irodalom szakos diák, rajongva beszélt verseimről, és meghívott Berlinbe. A verseket annak rendje és módja szerint lefordították angolból németre; pünkösdi királyságom ezzel véget is ért. Volt mégis egy pillanat életemben, amikor nagy nyelvek 181jelentős költőjének érezhettem magamat. Ez a történet, benne verseim sorsa, jutott az eszembe, amikor 88-ban meghívtak Amerikába az Iowa-i Egyetem háromhónapos íróprogramjára. Hallottam egy előadást a San Fransiscó-i Rádió Új Dimenziók című sorozatában. A pszichiáter-előadó, aki a születés körüli „emlékezet” kutatója, a Búcsúzás részletei, második kötetem szavaival írta le szinte, mit érez, mit érezhet a magzat, az újszülött. Ha bátorítóbb az itthoni visszhang, ezt a hangot biztosan folytattam volna, de így visszarettentem az efféle kísérletezéstől. A hideg, a szánalommal telt, az ujjongás színezte hang, az újszülött hangja örökre elhallgatott bennem.

Emlékszem egy témájában idetartozó, de nem szépírói tapasztalatomra. 1980-ban írtam egy irodalmi riportot az ÉS-nek. Egy héten át jártam a János Kórház szülészeti osztályára. Előkészületként az orvosokkal beszélgettem, aztán végignéztem egy császármetszést (és egy szülést). Hihetetlenül szép látvány volt. Meleg fényeiben lüktetett a belső táj, míg aztán hirtelen, átmenet nélkül elöntötte a vér. Az orvos egy táncos begyakorlott könnyedségével kiemelte, és fölmutatta szinte az álomszerű bódultságában burokba foglalt újszülöttet. A seb visszavarrása már az ünnep oldottságában és viccelődések közepette folyt… A szülés merőben különbözött ettől. Egy fiatal, hisztérikus nő dobálta magát az ágyon, bocsánatot kért szigorú orvosától, majd újra feldobta magát. Én átvettem a karjáról lecsatolt órát tőle, zöld sapkával borított haját simogattam, vagy az arcát törölgettem, de kiszolgáltatottsága, melyet tapasztalatból ismertem jól, most eltávolítva, pusztán fizikai valóságában mutatkozott meg. Hemingway így ír erről az Indián tábor novellájában: „Éppen akkor felkiáltott az asszony. Ó, papa, 182nem tudsz adni neki valamit, amitől abbahagyja a jajgatást? Nem, nincs semmi érzéstelenítőm – mondta az apja. – De a jajgatás nem érdekes. Én nem is hallom, nem érdekes.” Úgy asszisztáltam én is a szülésnél, feledékenyen, kívülállóként könnyeden, akár egy munkafolyamatnál. A tények visszaadására törekedtem, az osztály működésének leírására, és – talán a császármetszés leírásának egyetlen bekezdésétől eltekintve – nem volt a riportban személyes megrendültségnek nyoma. Ha tapasztalataimat teljességükben írom le az öntelt zsarnoki „kandidátus” főorvostól a karizmatikus adjunktusig, a kórtermek kétes tisztaságát a mellékhelyiség minősítése nélkül akár, ha leírom, hogy milyen volt a szülő nő májfoltokkal borított arca és alteste, rossz reakciói, célját téveszti a riport. A megjelenés után mindenesetre kaptam egy levelet. Egy fiatal anya írta, és tele volt a világ, a szülés kínja, riportom, a személyzet durvasága és közönye miatti szemrehányásokkal. Mondanom sem kell, a levél írójának igaza volt.

„Hallom a csontokat / hallom az izmokat, / szakadnak, áznak, jajonganak. / És ennyi vér. Az ágyról lecsorog. / Mint hentesüzlet. Meztelen karjukon, / Minden szeglet világít. / Fázom és szomjazom. / Gumiköpenyben ölelnek engem át, / késük hegyével megitatnak, / és akkor egybenő a kín, / megforgatja bennem kezeit, / arcát kitépi, vállát, / kicsúszik – / egy szál zsinórról levágják, leszakad, (…) s a gyönyör végigborzong hátamon.” Ez a közlés volt hiteles, de ezt csak versben írhattam meg.

Harmadik kötetem, a Tükörfolyosó borítóját Keserű Ilona tervezte. Úgy érzem, nem lehetett volna jellemzőbb más ezekre a versekre, és verseimre általában, mint az emberi bőrszínek egymás mellé helyezett 183mintái. Öröm ma is kezembe venni ezt a melegséget sugárzó borítót, hiszen a mások iránti feltétel nélküli bizalom, minden visszavonás és kudarc ellenére is, jellemző életemre és verseimre.

A magányra, azaz az írói „lelkigyakorlatra” való törekvés után a legfontosabb dolgot, a másokkal való együttlét melegét természetesen a szerelem adta meg. Szerelem, azaz szeretet, amelybe belefér a védtelen és olykor lázadó kis lények, a gyerekeim iránti elkötelezettség is. Az Anekreón-idézet bevezette Egy beszélgetésünk után című vers kulcsszava a kendő, akár egy Sappho-versbe illene, pedig a nagyobbik lányommal folytatott, és annak idején kiúttalannak hitt összecsapások kiváltotta vallomás: „Ne akarj meggyógyítani, én már / gyógyíthatatlan beteged vagyok. / Maradjon úgy minden, ahogy van. / Várakoztass újra és újra kint, / míg zene szól nálad, és isznak, / míg táncoltok és ablakon kinézel, és múló megbánásból, / szólongatni kezdesz magadban. / Én megszoktam ezeket a napokat, / amikor mégsem jöttél, / és nem fázom annyira most már / mint amikor a te kendőd / melegíthetett volna csak…” A színhely, a szituáció persze kitalált.

Ha volt „szerelem”, mely életben tartott, az meg éppen elfogult szeretetük volt, szerelmeimet kivéve ennyire közel nem volt hozzám senki, mint ők, ennyire hosszú időn át meg éppenséggel egy sem: „Kelj fel / hajnalban, ha idegen városokban jársz, / ha ébredését meglesed, tiéd lesz minden: / a kóborló kutyák, az elrúgott narancshéj, / a nyújtózó tenger. Forogj a földigérő / tükrök előtt, légy szép! (…) Egyre tisztább, leplezetlenebb / a fúvósok hangja, ne félj: jó / egyedül. Feküdj a gumilepedővel / letakart ágyon, / várd türelemmel a győztes, csapzott / kis jövevényt, aki nekem – te vagy. / A többiek gyöngék, légy erős! 184/ Nem mondhatom másnak, csak neked / ezért most állj meg, ha olvasod (…) rajtad múlik, hogy az országból / mi lesz, hogy az érkezők a jeligét / kiáltják, vagy átlépik óriási / lovaik a rombadőlt kaput, / hogy megmarad a föld, vagy / csak az ég marad. Végül: ha félsz / nélkülem, bárhol vagyok, üzenem: / veled”. A vers dátuma a hetvenes évek vége.

A „szent szerelemről”, az amor sanctusról szól műfordításkötetem, Keresztes Szent János Összes verseinek első magyar kiadása. A lassan hetedik éve tartó munka jobban érint, mint hittem volna. Alázatot és béketűrést kíván meg, ami pedig hiányzik belőlem; engesztelésnek szánom tehát.

Keresztes Szent János a haldoklás folyamatát írja le. Az érzelem, az értelem kihunyását, az én feladását ábrázolja, a tisztítótüzet, melyet az életében üldözött, börtönbe zárt szent halála után az egyház a tanításába illeszt majd. Meggyőző, hatalmas prózájában az az út az Istennel való találkozásra vezet. A szakirodalom ezt az utat leépülésnek, a célt halálnak hívja. A kétfajta megközelítés tárgya természetesen ugyanaz. A gazdagodás egyenlő a lepusztulással, a feltámadás a megsemmisüléssel. A gyöngék a gyötrelmeket nehezen viselik, az erősek azonban együtt dolgoznak a halálfavágóval. Nemcsak nyelvileg nehéz visszaadni az egyháztudós, szent és zseni szövegét, olyan, akárha a halálom jegyzőkönyvét írnám, ma még, a kezdő jóbi szituációban. A működő mechanizmusba belehelyezkedve persze már könnyebb; a haláltábor lakójának szavaiból, a leépült öreg hebegéséből. Kolbe atya döntéséből ugyanazt hallani ki. „Mindenki csak a viszontagságokról, a »borzalmakról« kérdez, holott számomra talán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. 185Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem…” – írja Kertész Imre a Sorstalanságban.

Gyermekkoromban, tehát amikor még „halhatatlan” voltam, kalandnak és megdicsőülésnek vettem a halált. Aki igent mond rá, gondoltam, bátor. Elhatároztam, hogy tizenegy éves koromban, május tizenegyedikén meg fogok halni. Gyakran gyóntam és áldoztam, hogy felkészüljek, igyekeztem „törekedni a jóra”. A Március 15-e téren ültem, a homokozónak háttal, ahol az öcsém játszott, amikor megszólalt mögöttem a görög katolikus templom harangja, és én rájöttem, hogy tizenegyedike van, azaz eltervezett halálom napja. Megfordultam, és megláttam, hogy eltűnt az öcsém. A tér kihalt, fekete kocsik suhannak, beesteledett. Elindultam, hogy a Dunába vessem magamat. A vízhez vezető lépcső utolsó fokait már hangosan sírva tettem meg. De megmenekültem a szégyentől, hogy magamnak kelljen visszakullognom a megtett úton. Egy férfi lejött utánam a lépcsőn, kezébe vette a kezemet és hazavitt.

Apám 1984-ben halt meg. Álmaimban visszajár, részeg postásnőnkkel levelet küld nekem: „A meggyötört arcú nő, aki nappal / hatalmas táskájával, alkoholszagúan / járja a környék házait / az egymást követő éjszakákon / becsönget és a lépcsőház sötétjén átnyúlva, / kezembe hullatja e postát. / Egymáshoz ragadt ködfátyolszerű / leveleket küldesz, hiába / próbálom olvasni őket, ügyetlen / ujjaim között betűid elszakadnak…” Halálát, nemcsak mint minden gyerek a szüleiét, a születésemmel pecsételtem meg, de azzal is, hogy beszámoltam neki, szinte fölpanaszoltam az országos pusztítást, akárha tehetett volna ellene valamit. Utoljára még, talán éppen utolsó beszélgetésünkkor a Duna-lépcső felépítésének követ186kezményeiről beszéltem neki. Elkeseredetten rám szólt, hogy nem akar tudni semmiről.

Nehezen szabadulok a gyötrő gondolatoktól. Személyes sorsomnak tekintem az ország sorsát, sok vesztenivalóm van tehát. Az elmúlt négy évtized, gyakorlatilag értelmes életem, más kontinensen, más században, nem a huszadikban és nem Európában telt. Hanem az elnyomott vagy túlzásokba fulladó nemzeti érzés- és gondolatvilág körében, a kirekesztésben és kirekesztettségben. Nehézkes vagyok ebben a kérdésben, nem tudom felejteni a nyugaton felbukkanó részeg, hangos magyarok látványát, a zajos bevásárlókat, a tapadó hajú, izzadtságot és fokhagymaszagot árasztó káromkodókat. Az elmúlt negyven év elvette azt a lehetőséget tőlem, hogy ne érezzem magyarnak, azaz felelősnek magamat. Első ösztöndíjas utam alkalmával, a Római Akadémián, még hatvannyolcban, találkoztam egy történelemtanárral. Huszonhárom évvel a háború befejezése után olyan volt, mint egy kibombázott, mint egy bujdosó, üldözött vagy szentéletű, középkori kolduló barát. Ösztöndíját kuporgatva járta Itáliát, az ókor megszállott kutatója volt, csak szállásra és napi egyszeri kosztra költött. Nem tudom, él-e még, valóban annyira öreg is volt, amilyennek akkor láttam, mindenesetre először járt álmai országában.

Nemcsak a századot és a kontinenst, elvetette az időt is tőlem a puha és kemény diktatúra, és meghosszabbított árnyéka: a jelen. Fölbiztatta alkoholistáit, hogy legyenek sokan és keltsenek gyűlöletet maguk körül, cigányait, hogy ne tudjak úgy nézni rájuk, ahogyan gyerekkoromban, a szépségüktől megbabonázva; éber lettem és gyanakvó, nem hordok magammal igazolványt, mert ha a tárcámat ellopják negyedszerre is, így legalább a „hivatal packázásaitól” 187megkímélem magam. Egy külföldi utamon együtt képviseltük Magyarországot egy prózaíróval közösen. Mint aki biztosra megy, megsúgta nekem, hogy Budapest nem magyar, mert német és zsidó. „Ne csonkítsátok tovább az országomat – mondtam neki. – Elég volt Trianon.” De nemigen figyelt rám, széles mozdulattal kettészelte a mondatomat, jelezve, hogy nem kíván vitatkozni, ítélete megfellebbezhetetlen.

„Combjaid hosszú vonalát éreztem. / Suttogó beszélgetésbe merülve, de / távol egymástól mégis. Égett a szemem. / Közben, míg a forró fátyolon át néztelek / a jelen is bizonyos távolságra volt már. / Valósággal emlékeztem rád! / Mennyire szeretem a magyarokat! – mondtam. / És a magamat szinte kizáró kínzás miatt / és a neked szóló rejtélyes vallomástól, besötétedett.” Egy fél éve sincs, hogy szinte fuldokolva a torkomra futó könnyektől, erre a mondatomra, a fenti versnek erre a kulcsmondatára ébredtem. Mennyire szeretem a magyarokat!

Születésemtől készült bennem ez a mondat? És kitartott volna ennyi éven át, ha nem látok annyi hősiességet itt? Vajon lesz-e idő, amikor értelmét veszti ez a közlés az anyanyelvemen is, nem lesz több ez a korszerűtlen vallomás egy érthetetlen álom-mozzanatnál? Akár a boldog olasz, angol, spanyol vagy francia nyelven? Mit jelent vajon az álomszöveg már éber folytatása, a magamat szinte kizáró kínzás? Azonosulást-e azokkal, akiknek a ködevők kétségbe vonják a jogát, hogy itthon érezzék magukat, vagy inkább a virtuális Magyarországhoz való tartozás kitüntető, ritkán kiérdemelhető jogát? Álmom szerint ez utóbbit, de ébren: egyszerre mind a kettőt.

188
Életrajz-változat

Sohasem hittem, hogy változni fogok, de mostanában mintha megkísértene a szinte felelőtlen, ok nélküli boldogság egy-egy pillanatra. Nemrég Franz Kafka naplójának egy bekezdéséről írtam néhány sort egy folyóirat számára. A naplóban egy képről beszél a szerző, a Temze partját betöltik egy vasárnap a csónakázásra váró vidám fiatalok. „Aztán elképzeli, hogy ő maga is ott áll”, és nézi az ünnepet, „ami persze nem ünnep”, és rájön, hogy ő abból ki van rekesztve, „mert a részvétel akkora előkészületet követelne, amire rámenne nemcsak a vasárnap, de évek hosszú sora, sőt rámenne ő maga is”. El tudta képzelni, írtam, a lepkeruhába öltözött társaság ujjongó örömét (csak éppen a teremtmény hálája hiányzott belőlük), de a „halál radikalizmusa”, mely a „legkonzervatívabb lényből” is felé süvöltött, csak úgy volt emlékezetében tartható, ha a világ számára (írása létformájába költözve) meghal. A naplóhoz írott kísérőszövegben önmagamról írtam. Innen indítva életrajzom egyik elbeszélhető változatát, mellékes tehát, hogy november 23-án születtem, 1938-ban, hogy egy veszélyeztetett helyzetű ország lakosa vagyok, városlakója a szennyezett levegőjű és elszegényedett Budapestnek, lakója egy zöldövezeti, a háború belövéseit magán viselő háznak, másodszülöttje tíz éve halott apámnak és gyógyíthatatlanul beteg anyámnak, nővérem és öcsém testvére, két egyetemista lányom anyja, barátaim barátja, és hadd hagyjam abba itt, már ez is túl sok a személyességből, hi189szen mindez jelen van, ugyanakkor tökéletesen hiányzik is mindabból, ami én vagyok vagy voltam.

Apám Kassán született, és a pesti jogi kar elvégzése után, születésemkor, gyámügyi tisztviselő volt – később, a Lakatos-kormány alatt az ország legfiatalabb polgármestere Szolnokon, a háború után hónapokat töltött vizsgálati fogságban (a népbíróság felmentette, mindössze egy tanút tudott a vád előállítani, de olyan ellentmondásokba keveredett az is, hogy kénytelenek voltak elejteni a konstruált vádat). Háború alatti viselkedése a szakmai tisztesség példája számomra ma is. A fogságban töltött hónapok után segédmunkás volt, a koalíciós időkben miniszteri tanácsos, a forradalom idején a Széchényi Könyvtár Munkástanácsának elnöke. Néhány napra 1957-ben újra elvitték, végül a Parlamenti Könyvtárba került, halála előtt az Akadémia jogtanácsosa volt.

A három gyerek nevelése anyámra hárult. Hetedik gyerekként, egyetlen kislányként született Budapest hajdan egyik legismertebb német eredetű családjába, a Rupp családba. Hatéves korára teljes árvaságra jutott, és életét meghatározta a szeretetlen gyerek- és fiatalkora. Betegségeibe menekült, zokszó nélkül tűrte a számtalan műtétet, fájdalmat, a háborút, a sűrű létbizonytalanságot. Kivételes szépsége és boldogtalan gyerekkorának emléke megsebzett. Nem lázadtam ellene, bár sok mindenben korlátozott. Iránta érzett szeretetemet mindig fájdalom színezte át. Már hetvenöt éves is elmúlt, amikor nagyobbik lányom egy kóruskoncertjén a Zeneakadémián azt mondta, hogy iskolás korában gyakran járt az Akadémiára zenét hallgatni. „Akkor nem is volt olyan rossz az az iskola” – mondtam reménykedve. „Nem iskola volt, hanem árvaház – válaszolta –, csak eddig nem akartam mon190dani nektek.” Akkor tudtam meg, hogy nevelőanyja évekre árvaházba adta, és az iskolai szünetben, amikor a család Abbáziában nyaralt, ő a személyzettel egymagára hagyva otthon maradt. A húszas-harmincas évek álszent elveit magára nézve mintha később is kötelezőnek ismerte volna el, és árvaságáért büntette volna magát. Szüntelenül aggódtam érte, míg egy álmom fel nem szabadított. Azt álmodtam, hogy egy viharos éjszakán kilopódzom a temetőbe, és körmeimmel kiásom a sírhantját. (Sűrűn olvasott fel nekünk elalvás előtt elsősorban Gyulait, Reviczkyt, gyerekkorának feldolgozatlanul fájdalmas iskolásverseit. A Három árva sír magába’ kezdetű verset és Reviczky Imakönyvem című költeményét. Könnyem folyt a sorok hallatán, csakúgy, mint amikor a Grimm-mesék szörnyű történeteit hallgattam.) Álmom azonban boldogan fejeződött be: takarómba csavartam és melengettem anyám hűlt tagjait, míg felengedett és megmozdult.

A halál gondolata jelen volt mindennapjainkban. Nem is a háborús halottak miatt; emlékszem, amikor a német katonák tetemeivel teli Alagúton mentünk anyámmal megnézni, áll-e még (az apám nagybátyjáról, a jászóváraljai prépostról elnevezett) Takács Menyhért utcai házunk, anyám maga felé fordította arcomat, hogy ne lássam a halottakat (bár az édeskés bűzt még most is érzem). Szentimentális halálkép élt bennünk. (Öcsém négyéves korában egy verset is szentelt a halálnak: Ha élsz, a földön szeretnek, ha meghalsz, az égben szeretnek. Ha meg haldokolsz, a halál, az élet és a gyöngyvirág szeret. Így hangzik a csupa nagybetűvel leírt vers két utolsó sora. Mondanom sem kell, hogy anyám kedvenc virága volt a gyöngyvirág.) Így történhetett, hogy úgy határoztam, tizenegy éves koromban meghalok; május 11-re tűztem ki halálom napját. Úgy gondoltam, 191hogy a felnőttek annyi bűnt követnek el, hogy jobb, ha nem érem el azt a kort. A Március 15-e téren ültem aznap délután, az öcsém a homokozóban játszott, amikor megszólalt mögöttem neheztelően és emlékeztetően a görög katolikus templom harangja. Az öcsém akkorra eltűnt a térről, nyilván észrevette, hogy neki háttal, elgondolkozva nézem az utcát, és hazaindult. Biztosra vettem, hogy elütötte egy autó, s lelkifurdalástól űzve és halálomra ürügyet találva lementem a Duna alsórakpartjára, és elindultam a lépcsőkön lefelé, közben hangosan sírtam, hátha észrevesznek, és nem kell a vízbe vetnem magamat. Egy férfi aztán kézen fogva hazavitt.

„Isten megadta neki a szív hidegségének adományát” – talán Pascal írta Montaigne-ről? Ha verset írok, magamra vonatkoztatom ezt a jellemzést. A hideg szív adománya vagy önvédelem? Anyám gyakran meséli, hogy amikor a nővéremet kiküldte a hóba, hogy keresse meg elvesztett kesztyűjét, én merészen és sajgó szívvel támadtam rá (hároméves lehettem): Neked nem való gyerek! – mondtam, és a rettenetes felismeréstől ölébe fektettem a fejemet. Emlékszem, milyen borzasztó pillanat volt, hogy ki kell mondanom azt, amit érzek. A vers megfogalmazásának kényszere semmiben sem különbözik ettől a korai felismeréstől.

Nyomasztó emlékem ma is a Sacré Cœurben töltött bentlakásos év, anyám hiánya, a savószemű Mère Sommer ridegsége. Okkal szimatolta meg bennem a lázadót, megpróbált alázatra szoktatni, ma is tudom, milyen sokszor és hogyan; negyedik osztályban aztán beszéd- és értelemgyakorlatból csaknem megbuktam.

Örömömre szolgált tehát az iskolák államosítása. A felső tagozatot már állami iskolában végeztem, és hatodiktól – apám nagy büszkeségére – kitűnő rendű 192voltam. Kívül akartam kerülni elnyomottságunk tudatának lápos-langyos vizén, megkapaszkodni egy kis földdarabkán, felnézni a sekély víz feletti égre. Az ég része volt a tanulás, a komolyzene a rádióból folyó cigányzene és az operettek helyett, az apám polcáról levett filozófiatörténet, Halasy-Nagy József könyve (akinek nevével később Weöres Sándor életrajzában találkoztam).

Leánygimnáziumba jártam, és ez meghatározta első érzelmi fellobbanásom, mondhatnám, szerelmem történetét is. Karácsonyi szünet előtt, az utolsó tanítási napon meghívott magukhoz egy osztálytársnőm. Én addig nemigen találkoztam iskolán kívül a többiekkel, ha születésnapra hívtak, természetesen igen, de csak úgy felszaladni, ok nélkül meglátogatni egymást, tilos volt számomra egyrészt a barátkozás politikai kockázata, másrészt félig még romos lakásunk miatt. Szüleim viszont továbbra is összejártak a barátaikkal. Hiába játszottak szombat délutánonként velünk társasjátékot, apám „költői versenyt”, szívem mélyén én a másokkal való barátkozásra vágytam. A karácsonyi szünetben történő látogatásra szóló meghívás egy kövérkés, nagy arcú lánytól származott, aki az osztály legérdekesebb tagja volt, és az egyik legtehetségesebb ember, akivel életemben találkoztam. Mindig lenyűgözött, ha valaki más, mint a többiek. Emlékszem, egyik tállyai nyaralásunk alatt megpillantottam egy társai körében álló, szakadt ruhájú cigánylányt; mozielőadásra vártunk mindannyian, és én nem tudtam levenni a szememet fedetlen válláról; szoborszerű, de mégis lélegző szépsége újra és újra magára vonta pillantásomat, a vele ácsorgók kuncogása és megjegyzései ébresztettek rá, hogy furcsán viselkedem. Osztálytársnőm nem volt szép, még csinos 193sem, de annyira szabad volt, minden kötelezettségtől független, hogy meghívása valósággal megrendített. Közvetlenül mögöttem, az utolsó padban ült, minden órára a tanítás alatt készült fel, sebtében megoldotta a matematika- vagy fizikafeladatokat, kiváló fogalmazásokat írt, németet tanult, és zongorázott az iskolai órákon kívül. Úgy tetszett, szívességből jár iskolába, és készül – ha ímmel-ámmal is – az órákra. Sohasem mert belekötni egyetlen tanár sem; ha felhívták felelni, valósággal eltársalgott velük, mi pedig kitüntetésnek vettük barátsága egy-egy szórakozott megnyilvánulását. Amikor aztán a két ünnep között meglátogattam őket, megtudtam, hogy apja sikkasztásért börtönben ül, anyja a hivatali órák után krumplit válogat egy pincében, hogy lányai különóráját kifizethesse. Az engem akkor leginkább izgató kérdésről beszéltünk, Arany és Petőfi barátságáról, kettőjük különbözőségéről, „Riedl szerint”, mondta a mama, „Petőfi géniusz volt és Arany művész”. (Anyám megengedte, hogy felmenjek hozzájuk, bár nem örült neki.) Szokásos, hosszú és unalmas falusi nyaralásunkat abban az évben egy felkavaró élmény előzte meg. Az utolsó látogatás alkalmával osztálytársnőm minden gyöngédségtől mentes nyerseséggel megcsókolt a lépcsőházban. Kiátkozottságom nyomasztó tudatával villamosoztam haza. Fejem a támlára fektetve rázkódott, biztos voltam már benne, hogy költő leszek, sötét titkok ismerője, de sosem lesz családom. Sűrű levelezésünket komoly séták követték, de nem jártam fel többé hozzájuk. Levelei mintha egy másik világból érkeztek volna, a túlpartról, hangjuk sima volt, témájuk irodalom, zene és általában véve nagyszabású életünk. Az egri osztálykiránduláson egymás mellett ültünk a vonaton, de 56 nyarán egy szabad194téri hangversenyre már mindketten egy-egy fiúval mentünk el. Az új tanévben még együtt lógtunk be a nemzetközi Liszt-verseny fordulóira, de a forradalom leverése után, december elején a nővérével együtt kiszökött az országból (anyját, aki utánuk indult, a határon lelőtték). Végigsírtam a szilveszteréjszakát, világosan láttam, hogy ilyen heves barátságot nem érzek senki iránt többé, szerelmeim lesznek, de elmenetelével kamaszkorom véget ér.

Apámat 57 elején letartóztatták, elvesztette az állását (az Országgyűlési Könyvtárban való elhelyezkedéséig kollégái adták össze a fizetését, minden hónap elején megjelent valaki nálunk, és anyám kezébe adta a borítékot). Orvosi egyetemre jelentkeztem, de „helyhiány” miatt elutasítottak. Szüleim egyetlen szó, kifogás nélkül beleegyeztek, hogy ne menjek dolgozni, hogy vendéghallgató legyek a bölcsészkar spanyol–olasz szakán és a Színművészeti Főiskola dramaturgiaóráin. Egy tanárom tanácsára elkezdtem fordítani a modern olasz költőket. (Nem ez volt első műfordítás kísérletem. A gimnáziumban Lermontov Vitorlását kellett lefordítanunk oroszórán. Én megpróbáltam formahű fordítást csinálni, de csak az első sorig jutottam el, felvázoltam ugyan néhány rímet, de kicsöngettek. A dolgozatomra kapott egyesre nagyon büszke voltam, úgy éreztem, máris Rimbaud és Verlaine fékevesztett életét élem.) A következő évben bekerültem olasz–magyar szakra és fölvettem a spanyol órákat is.

Még az egyetemi évek alatt, 1962-ben férjhez mentem. Hét év múlva megszületett első kislányunk, rá két évre a második. Soha nem voltam annyira otthon a világban, mint akkor. Házasságkötésünkkor úgy éreztem, időben el kell kerülnöm otthonról, hogy a szüleim 195iránti, lelkifurdalással teli, fájó szeretetet megőrizhessem magamban, és ez így is lett. Nem vált valósággá azonban az az elképzelésem, hogy író férjemmel együtt élve jelentős megalkuvások nélkül saját pályámat járjam. Csaknem újabb tíz éven át (amikor nagyobbik lányunk négyéves volt, a kisebbik kettő), férjem különköltözött tőlünk. Sok gyötrődés árán kitartottam ígéretem mellett, hogy nem válok el, de aztán bekövetkezett az, amit Camus A lázadó emberben a következőképpen ír le: „Eddig hallgatott, átadta magát a kétségbeesésnek, amelyben a sors, habár igazságtalan, elfogadható… bekövetkezik azonban az ember spontán azonosulása lénye egy részével.” 1980-ban benyújtottam a keresetet, elváltunk; két lányom velem maradt.

Hosszú időn át hittem azt, hogy önmagunkat szeretni szégyen. A verseimet szerettem önmagam helyett, a szembenézést, a bennük megjelenő, önmagát ellágyulás nélkül, de megértéssel szemlélő lényt (főként, ha önironikus). Halálos betegség című írásában azt mondja Kierkegaard: „Mind az ókorban, mind a középkorban természetesnek tartották az emberek az egyedüllét igényét, korunkban azt hiszik, hogy az egyedüllét semmi másra nem való, mint a bűnözők megbüntetésére.” Nagy szükségem volt a két lányom nevelése, egyetemi állásom és a hosszú éveken át tartó két nagy szerelmem mellett heti egy-két délelőttömre és a kora éjszakára. Délelőtt írtam vagy fordítottam, késő este meg zenét hallgattam (az utóbbi években főleg kamarazenét).

A zenével verseim csaknem olyan mélyen összefüggenek, mint álmaimmal. Negyedik kötetemben, a Tükörfolyosóban két verscím utal a zenére (Brahms a kertben és Dvořák: Romanticke hry); későbbi kötetem, a 196Viszonyok könnye hangverseny-látogatásokról beszél, de hallgat magáról a zenéről. Egy depressziós januári héten, Schubert Esz-dúr triójának és C-dúr kvintettjének szüntelen hallgatása közben írtam a nyolc cikluszáró verset. A modern vers megértése a zenehallgatás figyelmét kívánja meg. Előbb említett nyolc versem is érthetőbb és értelmezhetőbb, ha a fenti zenét hallgatjuk közben. Schubert más-más hangszínben, megvilágításban előadott egységes tematikus alakzatai a komor igazság erejével hatottak rám a versek írása idején. „Kimenni a teremből, a tapsvihar / tetőfokán, amikor villám- / tréfájukat előadják a világszomorú / bohócok, a számtalan fortélynak nem / felülni, áttörni a lelkes sorfalon, / kabátot, kalapot, esernyőt a révült / ruhatárostól bagóért visszavenni, / akkor vágni át a városon, amikor kulisszáit / épp cserélik, de még a váltás nem érkezett / meg, az órák is állnak, és egyetlen kísérőnk / a fertőtlenítő szaga, mely belengi / a dögvész tarkította város utolsó utcáit.” A villámtréfa és a bohócok utalás az előadóművészekre vonatkozik, és annak átéléséből fakad, hogy a felhangzó zene – a Figyelő Szem vagy Hallgató Fül előtt – bohóctréfa-számba megy, csakúgy, mint egész életünk.

Az elmúlt években rettenetes álmok látogattak, de azzal, hogy verset írtam belőlük, elmaradtak. Mostanában nem álmodom, és olyan ez, mintha nem észlelném a színeket. A vers többértelműségét hordják magukban az álmok, a megfejtésük épp olyan, mintha egy szálat meghúzva lebomlana a ruha szövete, és ott maradna a meztelen, vacogó test. Nem egy álmom leírásakor elbizonytalanodom, vajon nem szolgáltatom-e ki túlzottan magamat. De azt hiszem, ki kell szolgáltatnunk magunkat, és a szépítgetés semmi197képp sem zavarhatja meg a verset író és olvasó kapcsolatát (hiszen maga a vers csak kettőjüké). Meg szokták kérdezni, nem azért folyamodom-e álomszerű ábrázoláshoz, mert az költőibb. Nem. A kötetek sok verse álomban fogant. Különösen áll ez a Viszonyok könnye és annak folytatása, utolsó kötetem, a Tárgyak könnye kötetére. Ez utóbbiban szereplő Hasonmás című versem viszont nem álom, az annyira szeretett férfi alteregója valóban ott téblábolt egy rossz eszpresszó utcára kitett asztalainál az Oktogonon, és lejmolt. Megszégyenülten és megbabonázva néztem.

Az akadálytalan képzettársítás másik eszköze, ha bizonyos fejfájások alkalmával írok verset. Írógépem előtt kókadozva írtam az Édes Churchillt, a rendszerváltás reményében fogant egyik versemet. Azóta csak egyszer történt meg újra ez velem, nemrég a fejfájás kiváltotta tágabb képzettársítás hidat teremtett halálos beteg anyám és egy rettenetes emlékem között. Vele együtt láttam gyerekkoromban, ahogy egy kocsis a gebéjét csaknem halálra ostorozza. És olyannak láttam most az őt kínzó betegség rohamát, mint a hajdani kocsis ostorát mozgató erőt, amely rettenetes ütéseket mér az elcsigázott testre.

198
Az üres sír

Csonkának láttam Krisztust legutóbb. A Déli pályaudvar metróállomásában, az induló szerelvények felé vezető benyílóban ült, hátát a falnak vetve, előtte üres kólás papírpohár. Atlétatrikója egyik vállát leeresztette (ahogy ezt futtatói nyilván meg is kívánták), hogy azonnal lássuk: a karját tőből levágták. A seb begyógyult, a heg szabályos ráncokat vetett, mintha bőre nem is emberi bőr volna, hanem varrott textília, csiszolt felület. Szememet a látványra szegeztem (hiszen nyilván ezzel a szándékkal ültették oda, mindenkinek útba). A bénultság, amitől lábam a földbe nő, a bűntény, a baleset színhelyén, időtlen. Óvatlan voltam, éreztem, azonnal csapdába estem. Kissé elhízott felsőteste enyhe fordulatot tett (a pohárból balkezével zsebébe szórta az aprópénzt), trikója válla még lejjebb csúszott, és ettől eszembe jutott az a rég elmúlt idő, amikor még öltöztetni kellett a kislányaimat, éreztem a bőrük tapintását, ahogyan kihúzom karjukat, könyöküknél fogva, hogy ne rángatás legyen a dologból. Láttam, hogy a bőre természetellenesen fehér (hiszen az aluljáróban nemigen érheti nap). Testtartásában volt valami nőies; groteszk és áldozatszerű; a leeresztett ruha tette bizonyosan, a szabadon maradt bőr kihívó, puha fehérsége. Az egyszerre gyermeki, női és férfi jelleg zavarba ejtően teljesnek, mindenkire érvényesnek látszott. Mindannyiunkért ül ott, gondoltam magamban. A mozgólépcső alsó fokairól még fehérnek látszó trikó közelből nézve fényét vesztette, 199nem is piszkos, valami rossz mosószerben más ruhákkal együtt kezelve, szürkére mosott volt. A Krisztus a keresztfán ábrázolásokon a megkínzott testet takaró kendő a festő ecsetvonása nyomán hófehéren száll az elrejtendő felületre, a valóságos történetben azonban a test nedveivel, izzadsággal és vérrel átitatva tapad az ágyékra. A szürke pamutfelső a test melegétől megpuhult, éreztem szinte visszataszító langyosságát. A koldus ott-üldögélése a benyílóban teljesíthetetlen parancsot sugallt: „fogadj be!”, „vigyél magaddal!”

Történetünk úgy folytatódott, ahogyan várható volt. Háromszor vagy négyszer találkoztunk még. Először hosszú napokra eltűnt. Magammal hordtam egy százast, de nem sikerült odaadnom neki, mert épp bent állt a szerelvény, vagy nem tudtam időben elővenni a tárcámat. Amikor meg – önmagam nagylelkűségétől megilletődve – egy ezresre emeltem az összeget, ismét nem volt sehol. Akkor került elő, amikor a hirtelen beálló hidegben más kabátot vettem fel, és csak az eredeti százforintos összeg volt nálam. „Merszi!” – mondta románul.

Megszokhatta, hogy azt hiszik, koldus, holott ő volt a kertész. „Mária ott állt a sír mellett és sírt. Amint így sírdogált, egyszer csak lehajolt (és betekintett a sírba). Látta, hogy ott, ahol Jézus teste feküdt, két fehérruhás angyal ül, az egyik fejnél, a másik lábnál. Azok megszólították: »Asszony, miért sírsz?« »Elvitték Uramat, felelte, és nem tudom, hogy hova tették.« Ezekkel a szavakkal hátratekintett és észrevette, hogy ott áll Jézus, de nem tudta, hogy Jézus az. Jézus megkérdezte: »Asszony, miért sírsz? Kit keresel?« Abban a hiszemben, hogy a kertész az, így felelt: »Uram, ha te vitted el, mondd meg hova tetted, hogy magammal 200vihessem«. Jézus erre a nevén szólította: »Mária!«” (Jn 20,11–16)

„Merszi!” – mondta tehát románul, és barna pillantása mosolyogva pihent az arcomon. Látnia kellett a megindultságomat.

201 202
Reményről és reménytelenségről, a szív hidegségéről
Beszélgetőtárs Lucie Szymanowska

Lucie Szymanowska: Költészetedet hagyományosnak látja a mai magyar irodalomkritika abban az értelemben, hogy azon kevesek egyike vagy, akik a hagyományt nem rombolják le, nem dekonstruálják, hanem a folytonosságot képviselik. Hogyan viszonyulsz az irodalmi hagyományhoz, kik hatottak rád a leginkább?


Takács Zsuzsa: Gondolom, kétféle hatást tükröz minden irodalmi szöveg. Az egyiket olvasmányainkból szívtuk magunkba, ismerjük a szerző nevét, a könyv címét, szinte a lapszámot is, a saját választásunk, a másik viszont észrevétlenül épült belénk kisgyerekkorunkban, lényegünkké vált, ösztönös lényünkkel egyidős. 1938 novemberében születtem, halálvággyal teli verseket hallottam először anyámtól. A század első éveinek iskoláskönyveiben szereplő romantikus vagy éppen szentimentális verseket, amelyeket a századelő hagyományozott rá. Ezeknek a verseknek, meséknek szuggesztivitása az idő múlásával fölerősödött, hiszen a kora ötvenes években minden titokzatosság nélküli irodalompótlékot tanultunk, hamis képet kaptunk költészetről, költőkről, művészetről, zenéről, mindenről, ami – gondolom – leginkább hathatott volna rám, ami, mióta eszemet tudom, leginkább foglalkoztatott. Így abban a hamis tudatban éltem, hogy a letűnt idő volt a mi időnk, szemben a jelennel. Érthető tehát, hogy nem a hagyomány ellen lázadtam, 203hogy inkább egy elképzelt egykori világban, a megszépített, mitológiával teli, másféle módon hamis múltban éreztem otthon magam. Az iskolai tananyag megpróbálta elhitetni velünk, hogy az épp akkor élő, a rendszer szolgálatában álló költők a költők – de Ady egyetlen verse elég volt ahhoz, hogy fogalmam támadjon arról, milyen a valódi költészet. Az Adyval való találkozás teljesen fölforgatta a világról kialakított véleményemet is. Hihetetlennek találtam, hogy szerelmes versei például a tananyag részét alkothassák. Felforgatónak, veszélyesnek találtam Vörösmarty és Petőfi hazafias verseit, de Ady mindenen túltett, biztosra vettem, hogy előbb-utóbb ki is fogják venni a tananyagból. A hamarosan szétfoszló káprázatban élők felelőtlensége vett erőt rajtam. Irreális világban éltem, tudtam, hogy egyik napról a másikra eltűnnek emberek, osztálytársaim (például Tisza Denice, aki tizenegy éves lehetett, amikor kitelepítették, és a skarlátjába belehalt a mezőgazdasági munkán), de egy-egy ilyen történet elraktározódva folytatódott gondolataimban, egyfajta párhuzamos életem része lett, és megfért a hétköznapi unalommal. Míg egyfelől megtanultuk otthon, hogyan kell például a népnevelők ravasz kérdéseire megfelelnünk, arra is megtanítottak, hogy nem szabad hazudnunk. A korakamaszkor látszólag csöndben telt fölöttem, a bennem dúló viharoknak nem voltak látványos jelei, hiszen jól tanultam és elég engedelmes voltam, de a háború, az óvóhely emlékei, apám távollétének emléke megviselt. Sokat képzelegtem, és minden őrültséget el tudtam képzelni magamról. Most úgy látom, nagyon is keskeny volt a valóságot képzelgéseimtől elválasztó határ, és egy őrangyal vigyázott rám. Visszatérve Adyra, az ő Séta szülőhelyem körül című versének öt sorával szakadt 204nyakamba mennydörgés és villámlások közepett a költészet vihara. Mára már teljességgel érthetetlen, miért épp ez a néhány sor volt a vihar kiváltó oka: „Ez itt az Ér, a mi folyónk, / ős dicsőségű Kraszna árok. / Most száraz, szomorú, repedt. / Asszonyom, tépjek-e neked / medréből egy-két holt virágot?” Az igazán szokványos rímpár és a merész enjambement lelkem mélyéig hatolt. Mindenféle szerelmes verset írtam Ady nevében, ezek lettek első kamaszverseim. Mivel gazdag otthoni könyvtár állt a rendelkezésemre, sokat és jót olvastam. A költészet és a rádióban hallható zene – elsősorban a zongoramuzsika – minden köznapi szegénységünknél jobban érdekelt. Egész életemre döntő hatással volt egy osztálytársnőmmel szövődött mély barátság, s az ezzel kapcsolatos veszteség, amikor 56-ban nővérével és anyjával együtt disszidált. Az átmenetiség boldogító veszélyérzete jellemezte napjaimat. Könnyen vettem, és erősen foglalkoztatott az öngyilkosság kérdése: nyilván örökéletűnek hittem magam. Elsőéves bölcsész voltam már, amikor kezembe került Pilinszky tízéves kényszerű hallgatás után kiadott Harmadnapon című kötete. A forradalom leverését követően, de mégiscsak a forradalomnak köszönhetően, 1959-től sorra jelenhettek meg az addig elhallgattatott jelentős írók, köztük Pilinszky második kötete, a Harmadnapon. Az ő verseiben találkoztam először a minden ízében korszerű, de már és még nem avantgárd költészettel. A világról kialakuló képemet is erősen átalakította, hiszen én is abban a konzervatív, katolikus értékrendben növekedtem, amellyel ő már felnőttként küszködött. Egy házban laktunk Baitz Máriával és Bébivel, Pilinszky nagynénjeivel. Mária a háború után, apám vizsgálati fogsága idején válltömésvarrással bízta meg anyámat – világosan látom 205ma is, ahogyan a lámpafény szűk körében a nagy szoba sötétjében, mintegy színpadra állítva, késő estig varrogatja a halomnyi válltömést. Pilinszky radikális költészete, megvesztegethetetlen fogalmazása többet követelt annál, mint amit a családi tradíciót követő fiatal nőként valaha is hittem: személyes vallomást, teremtő szabadságot, a történelem végiggondolását. Tőle tanultam meg, hogy a háború, a holokauszt nem múló tragédia, hanem végpont. A Nyugat hatalmas irodalmi hagyatékát a későnyugatos nemzedék: az Újhold költőinek akkoriban megjelenő új kötetei örökítették ránk. A saját markáns költészetük mellett, kényszerű kenyérkeresetből végzett, kiváló fordításaik révén pedig megismerhettük a világirodalom legkiválóbb költőit. Akkor olvastam először T. S. Eliot válogatott verseinek kötetét, és hihetetlenül szuggesztívnek találtam. Akkor ismertem meg Kálnoky nevét is, először mint fordítóét, és később mint autonóm, kiváló költőét, akinek verseit gyakran olvastam hosszú éveken át. Akkor találkoztam Nemes Nagy Ágnes vagy Rába György jelentős költészetével is.


Pilinszkyé mellett Kafka hatását szoktad említeni.


Kafka ennél jóval később vált mindennapos olvasmányommá. De gyakran folyamodom hozzá ma is segítségért. Új kötetem, az Üdvözlégy, utazás! kéziratát egyébként ez év februárjában visszavontam a kiadótól, és ebben talán van valami az ő felismeréséhez hasonló. Eszembe jutott, hogy halála előtt megkérte Max Brodot, égesse el a kéziratait. Teljesen nyilvánvalóvá vált, miért gondolhatta (egyébként tévesen) ezt. Egyszerűen szerette volna, ha nem hagy nyomot, ha a világ könnyű és könnyelmű szeretete nem írásai által 206csorbul. Kételkedni kezdett abban, hogy szabad-e a világ esett állapotában olyan könyvet kiadni a kezéből, amely az olvasóknak nem a reményt adja vissza, hanem a még megmaradt reményt is olcsónak találja. Új kötetem levonatát átolvasva, megszületett bennem is a kérdésre adott elutasítás, hogy nem engedem, hogy megjelenjen. Semmi nemes szándék nem volt ebben, csak elfogott a szégyen a „szívem hidegsége” miatt. Arra gondoltam, hogy ártok a kötettel. Úgy éreztem, hogy túl messzire mentem szabadságomban, hogy ezt az előbbi, fiatalkoromat jellemző kulcsszót használjam. De döntésemet megelőzően már sejthettem volna, hogy bajom lesz a kötettel. Talán akkor, amikor Debrecenben egy irodalmi est szünetében odajött hozzám egy korombeli nő, mondván, a férjével együtt úgy döntöttek, az lesz számukra abban a hónapban a luxus, hogy megveszik A letakart órát, 2001-es verseskötetemet. Ne vegyék meg, akartam mondani, de nem mertem. Nincs bennük elég remény, fogalmazhattam volna, ámbár én úgy hittem, hogy van, tettem volna hozzá máris, hiszen a katarzis hozzásegít ahhoz, hogy fölértékelődjön a jelenünk. Eszembe jutott a sztereotip kérdés is: Miért ír/sz ilyen szomorú verseket? A Kafkától, Camus-től, Thomas Bernhardtól, a magyar irodalom jeleseitől kapott leckék eddig hatásos vigasza, mármint hogy a puszta írás is az életre mondott igenként fogható fel, nem használt ezúttal. Úgy éreztem, új kötetemmel megbillent valami, egyensúlyomat vesztettem. Hiába utalok benne az Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát átható testvéri érzületre kötetcímadó versemmel. Hiába köszöntöm a hideg, téli városon át vezető villamosutazás során fivérünkként a bakancsokra tapadó sarat – amelyből vétettünk –, és nővérünkként az autóbusz padlatára fek207tetett gumiszőnyeg ráncait, ami női arcunk tükörképe minden bizonnyal. Valahogyan a minden szavában Kafkától származó (1917. szeptember 30. vagy október l-én írott) levélrészletből összeállított „versem”, a Mottó igaza győzedelmeskedett az egész köteten, és hosszú hónapokon át nem találtam módot arra, hogy kimeneküljek szuggesztív reményvesztéséből a napvilágra. Így hangzik a szövegét idéző „vers”: „A Jó és a Gonosz olykor álruhát / cserél, és egyszer csak kiderül, / a vérveszteség túlzottan nagy volt. / Amit a Jó kiontott, kapóra jött / a vesztésre álló Gonosznak, hogy / testemen döfésre helyet hiába nézett. Drágám, nem tüdőmből fakad / a vér, egy szúrás nyomán buzog / fel. Betegségembe ez a harcos úgy / kapaszkodik, mint anyja kötényébe / a gyermek. Hadd áruljak el egy titkot: / nem gyógyulok meg. Nem kór / ez, amit nyugágyába fektet az ember, / és elgyógyítgat itt fenn Zürauban, / hanem fegyver, amit kezem / ügyében tartok. És ez a kettő / nem fér meg együtt. Franz.” Nagyon ráhangoltan ismertem a magam ösztönös reakciójára a fenti levélrészletben, ami kötetem vendégszövegévé is vált, csakúgy, mint például abban a levélben, amelyben kiadójának, Kurt Wolffnak (1915. október 15-én) kétségbeesetten kapálózva megírja, hogy nem szabad Ottomar Starkénak bogárral illusztrálnia az Átváltozást. „Ezt ne, kérem, csak ezt ne!” – tiltakozik. Emlékszem, mennyire rosszul érintett, amikor, még a levél ismerete nélkül, kezembe került egy rovarral (eszerint mégiscsak) illusztrált címlapja. Levele ismerete előtt is biztos voltam benne, hogy Kafkát sértené egy ilyen kiadói önkény. Hiszen ha egy rajzban ábrázolható a förtelmes féreg, egyszer megesett fantasztikus történetről volna szó, és oda lenne a novella mindnyájunkra vonatkozó érvényessége, mely szerint: az én nevemre hallgat ez a féreg.

208

És azon a reménytelenségen, amiről beszélsz, nem segített a halálköltészetről írott esszédben is idézett: álom?


De igen. Ha jelentős álomról van szó, és ha megértem, mit akar mondani. Ahogyan kisgyerekkoromban, amikor szüntelen aggódtam, hogy anyám meg fog halni. Azt álmodtam, hogy kimegyek a temetőbe a viharos éjszakában, és körmeimmel kiásom az agyagos földből, takarómba göngyölöm, hazaviszem és fölmelegítem. Ezúttal akkor álmodtam meg, hogy nem szabad engednem, amikor baráti rábeszélésre már-már hajlottam volna rá, hogy megjelenjen az új kötettel együtt az életmű-válogatás. Azt álmodtam tehát, hogy egy vonatkupéban állva kifelé lapátolom a földet, magamból és egyúttal abból a helyből, ahol állok. Valaki segíteni akar, lapátolni kezd ő is, de a föld csaknem eltömi az ablakkeretet. Pillanatnyi kétségem sem lehetett álmom sugallatáról: csak egyedül találhatok kiutat befalazottságomból. El kell mondanom még azt is, hogy a kiadó igazgatója, Morcsányi Géza ahelyett, hogy felbontotta volna a szerződést, azt mondta, a hét végéig döntsem el, mi legyen a válogatott kötet sorsa. Úgy döntöttem, ne jelenjen meg. Így hát kötöttségektől szabadon, elnézőbben gondolhattam az Üdvözlégy, utazás! című új kötetre. A kiadó elképzelése szerint szeptember 11-én volt a bemutatója egy non-stop műsorba ékelt órában az Irodalmi Múzeumban. Megfelelt nekem ez a katasztrófadátum, amely egyúttal az új élet kezdete is. „Van valami látnoki a lélekben – írja Lévinas –, ami előzetes a kéz kalandos vállalkozásához képest.” Lehet, hogy ma már többet tudok, mint azelőtt, lehet, hogy kevesebbet, bárhogy is van azonban, ki kellett várnunk mindennek az idejét. Rettenetes álmom nélkül ma is tehetetlenül téblá209bolnék új kötetem versei között. De álljon itt az álmomat leíró vers, a kötetzáró Szabadulás: „Míg álmodban egy polcról a pohár / lezuhan, egy vonatkupéban / földet lapátolsz, és az ablakon át / dobálod kifelé az egymásra / rétegződő tömböket. Nem is érted, / hogy fértél el eddig ennyire / szűk helyen, türelmetlenségében, / hogy nem temetett maga alá a föld. / Vagy hogy fért el benned ekkora / tömeg, hogy nem tömte el / torkodat, és hogy tudtál beszélni. / Szünet nélkül lapátolsz tehát, / meg sem fordul fejedben, miért, / mit kezdesz majd magaddal, / ha betölti a friss levegő a fülkét, / ha elindul a szerelvény, / és életed gazdag tájain szalad, / és te bentről, a lélegző kocsiból / nézed szabadulásukat.”


A halál témáján keresztül értelmet kereső, a lét kérdéseihez így visszatérő irodalom nem lehet-e kiút a posztmodern szétesettségből?


A halállal való szembenézés elkerülhetetlen, ahogyan a szólás is tartja: „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. Ez az általános érvényű, figyelmeztetésszámba menő tanács művészetre és művészre különösképpen érvényes. Csak a „pokolra szálló” irodalom menthet meg szerzőt és olvasót, műértő közönséget. Egyébként nem tudom, mit értsek posztmodernen, talán a széthullás ábrázolását? Netán a széthullásba való beleegyezésünk szándéknyilatkozata a posztmodern mű? Vagy épp a kimondás bátorságát vállalja, és ez volna az érvényes válasz a szétesettségre? Én úgy gondolom, nemigen van más választásom, mint hogy vásárra vigyem a bőrömet, dialógust kezdeményezzek, kételyt fogalmazzak meg. Ez utóbbi, ha jól tudom, a posztmoderntől idegen. Pedig nemcsak én kérdezek, ha a magam kérdéseit fogalmazom 210meg, és a többiek tapasztalata beépül az én válaszkeresésembe. A posztmoderntől tanulni lehet, a feladványszerűsége például teljességgel lenyűgöz. Amivel én például a posztmodern előtti barokkban, Góngora költészetében találkoztam először. És ami a barokknál is régebbről ered, ahogy azt Borgestől tudjuk, aki a kenningekről beszélve az ó-izlandi költészet rejtvényszerűségéről szól. A szójáték elszórakoztat, de alig élek vele, ez nyilván a bennem lévő fogyatékosság egyike. Nem egy posztmodernnek tartott, nálam fiatalabb író van, akit az igazán nagyokkal együtt olvasok. Kemény István ezek közül az első. Ő azt állítja: „a posztmodern nem akar szeretetet kelteni maga iránt”, de állítása eleven cáfolatául szolgál, hogy etikai fogantatású költészete nagyon is szerethető. És idetartozik Borbély Szilárd is, aki Halotti pompa című kötetében egy szerkesztési ötlettel, a jegyzetekbe foglalt megrázó sajtódokumentummal hozzásegíti olvasóját, hogy a széthullott világgal, a jelennel szembesülve a túlélés mikéntjére választ találjon. A halál témájára visszatérve, nemrég olvastam az általam sűrűn forgatott Lévinasról egy tanulmányt. A tanulmányíró, Bokody Péter felhívja rá az olvasó figyelmét, hogy nem a haláltól való szorongást tartja Lévinas az ember legfőbb gondjának, hanem a jelenlétünket és elmúlásunkat észre sem vevő lét közönyét. Én mindig így éreztem, ezért is olvastam így Lévinas könyvét, a Teljesség és végtelent. Az általános metafizikai szorongást, ahogyan ez köztudott, megsokszorozzák a modern ember életkörülményei, a városi élet, amelyben magam is élek, és aminek közönyébe, sebzettségébe belebetegszem. Visszatérve a kérdés első felére, a szenvedés, az őrület és a halál mint irodalmi téma – úgy tapasztalom – nagyon is érdekli az olvasót. És ha 211a nem olvasó többség úgy viselkedik, mintha megúszhatná mindezt, az, aki szembesülni akar sorsával, a zenében például, vagy a költészetben, irodalomban segítőkre talál. Thomas Mann írja Dosztojevszkijről szóló esszéjében: „a nagy beteg nevére esküdni fognak mindannyian, akik neki köszönhetik, hogy maguknak nem kellett megtébolyodniuk”. Persze olyan jól kellene írnunk, ahogyan Dosztojevszkij írt.


Ez volna a különbség gyógyszer és méreg között…


Csak el kell találnunk a kellő arányt. Mennyire szeretem például, ha nevetni is lehet olvasás közben! Ha prózát írok, fikciót, gyakran nevetek magamban. Talán kiderül, miért, ha összefoglalom egy rövidprózám alapszituációját. Egy építészkonferencián, külföldön találkozik egy férfi és egy nő, akik valaha szerették egymást, de most egymást kijátszva, idegenként, ellenszenvvel ülnek a díjátadó ünnepségen. A szakma külföldi kiválóságának ítélt díj átadása azonban botrányba fullad, mert a rendezők nem találják a plakettet. A férfi a színpadon folyó zavar és hercehurca, az általánossá váló káosz közepette szorongva pillantgat a nőre, bizonyos jelekből arra következtet, hogy mégiscsak házasok. Gondolatai összevissza cikáznak, s a végén rettenetes felfedezést tesz. Nem akarom azonban lelőni a poént, a helyzet bármilyen abszurd, rendkívül életszerű és mulatságos, mondhatnám enyhe túlzással, teljesen ismerős. Élvezet volt megírnom, végsőkig éleznem a kötöttségek miatti szorongást, amit Kierkegaard vagy Kafka annyira ismert. S mivel nagyon jókedvűen írtam, élvezetes talán elolvasni is ezt az írást a Jelenkor szeptemberi számában. Úgy gondolom, hogy gyakran a 212szavak, a sorok közt támadt feszültség működik a jól megírt szövegben; a sorok közt fölmerülő kérdés izgat és gyötör minket. Egy jó vers úgy válaszol kérdéseinkre, ahogyan magunk, akik a verset írjuk, nem tudnánk felelni. Pascal rejtett istenbizonyítéknak nevezi a sorok közt elrejtett választ. Ennek persze feltétele, hogy kérdéseink őszinték legyenek, hogy eljussunk a lehetséges végső pontig.


Költészeted hangja nagyon személyes. A személyes élet és a költészet között szerinted mennyire van átjárás?


Nehéz is elviselnem, hogy mennyire személyes, hiszen alkatom szerint zárkózott vagyok. Hadd idézzem itt József Attilát: „Irgalom édesanyám. Jaj, mama nézd, kész ez a vers is” – írja egyik utolsó versében. Nem hiszem, hogy másként lehetne értelmezni ezt a két sort, mint a fenti kérdésre adott választ. Igen, egészen eddig elmegy; teljesen elfedi az egyik a másikat. Ezért aztán különösen zavar, ha íráson kívüli, személyes kérdéseket tesznek föl. Nem mintha titkolni akarnám, ki vagyok és hogyan élek. A kíváncsi pillantás meghamisítja, mert behatárolja életemet. Ketrecbe zár, és mutogat. Épp ezért nem veszek részt csak nőírókat felvonultató rendezvényeken, kiadványokban. De elmondhatnám azt is, hogy a Közgazdaságtudományi Egyetemen, ahol 37 éven át tanítottam, évtizedekig nem tudták a hallgatóim és kollégáim, hogy költő vagyok. De másrészről nyilvánvaló, hogy az életemből építkezem, jó és rossz döntéseim következményeit viselem. Verseimben gyakran egy nő nézi magát a tükörben, fodrászhoz ő megy, ő keresi arca verítékével kenyerét, ő szüli fájdalommal gyermekeit. De csekélyszámú rövidprózámban a főszereplő csaknem 213mindig férfi. Nem tudom azonban – és erről sokat beszéltem mostanában –, hogy mennyire vagyok azonos régebbi önmagammal. Olyan formában jelenik meg előttem egy-egy meg nem élt, de lehetőségében mégis adott változat, hogy már elhiszem: emlékszem rá, tehát meg is történt. A bennem élő könyörületesség is csak az önmagam mások helyzetébe való beleképzelésének képessége. És a közélettől, de társasági élettől való visszavonulásom is túlérzékenységemből fakad, beéri tehát a csekély részvétellel, sőt azt is sokallja.


Anima című versedben, amikor a szerelem és halál viszonyát vázolod, valóban egy nő lelkéről van szó.


Pedig úgy gondolom, hogy ellentétben a testemmel, a lelkemnek nincs neme. Kirekesztettsége van, emberi tapasztalata, szabadsága. Ugyanakkor telve van visszautasítással és hálával. De az Animában egy szerepkörébe, így testébe belekényszerített lélekről van szó. Egy nő lelkéről, egyik felünk lelkéről – legalábbis platóni értelemben –: csonkán. Abban a versben valóban csak nő vagyok. Keresztes Szent János misztikus verseit is úgy fordítottam magyarra, hogy nem kellett szerepet játszanom, nem kellett nemet változtatnom. Átadhattam, fordítóként, nemhez kötött érzéki tapasztalataimat a versnek, például azt, hogy a szerelemben a transzcendencia vigasztaló jelenlétét érezzük, hogy testünkből kilépünk, hogy a Másikká alakulunk át. Sötét éjszaka című híres versében az „Amada en el Amado transformada” sora ezért így hangzik: „Lányt egyformává téve Vőlegénnyel.” Ha a lélektan vélekedését idézzük, ez a sor például inkább női, mint férfi érzékelésre vall. Versében San Juan de la Cruz, azaz egy férfi fogalmazza meg mégis a női érzéki tapasztala214tot. Apácák gyóntatójaként, kiszolgáltatott emberként, kisgyerekkorától leprakórházban segítő áldozatos, odaadó lényként, törékeny fizikumával közel állt a női megtapasztalás lehetőségéhez, a szeretetet szerelemmé hevítő késztetéshez. Nem is szólva arról, hogy nemcsak „szerelmes”, hanem művész is volt, azaz: férfi és nő egyben.


Egyik versed a „Valahányszor éltem” szavakkal indul. Ez a megsokszorosított én-re utal, vagy valamilyen időrendbeliséget tükröz?


Életem sötét pillanataiban úgy gondoltam: „most meghaltam”, „halott vagyok”, és így reggel talpra tudtam állni. Ez túlélési stratégiám, terápiám lényege. Ez segített hozzá, hogy el tudjam felejteni, mi mindent kellett tudomásul vennem és elfogadnom, és mi mindent nem kaphatok meg. Lehet, hogy rossz helyen kerestem, talán ez biztos is, ezért rengeteg a kudarcom. Tengelyi László kiváló könyvében, az Élettörténet és sorseseményben fölteszi azt a – már előbb is említett – mindnyájunkat izgató kérdést, hogy életünk során mennyiben maradunk azonosak önmagunkkal. Arra a következtetésre jut, hogy létezik valamiféle narratív identitás, azaz élettörténetünk főszereplője maradunk, de nem ugyanazok vagyunk, akik voltunk. A fent idézett verscím „előzménye” egy ilyen „eseti” halállal végződő szerelmi történet: „Végig az úton jött / most megérkezett a durva kocsis. // Beáll a megviselt fogat. / Ezek tehát a legendás lovak? / Mindenesetre a tajtékuk véres.” Ez, ugye, egy életet – ez esetben: egy verset is – lezáró utolsó három sor. A verset követő új vers, új élet reflektív kezdősora viszont, amit idézel, egy újabb talpra állásra utal: „Valahányszor éltem, / a vége ez 215lett…” Azaz, így telik az életünk, elesünk és fölállunk, aztán újból elesünk és újból fölállunk. A már említett Üdvözlégy, utazás! új kötetem tematikájának, minden eddigi kötetnél inkább, ez a kulcsa. Az öngyilkosság végiggondolása és e gondolat elvetése.


Hogyan jelenhet meg a reménytelenségen át a remény? Leírod azt, ami nem Isten, és Isten körvonalazódik?


Úgy gondolom, a remény olyan, mint a hit, azaz: kegyelem, nem lehet kiérdemelni. Megkapni lehet vagy nem megkapni, de úgy kell élnünk, mintha volna reményünk. Holott nincs, többnyire csak tudunk róla, de nem részesülünk benne. Tehát valóban, leírom azt, ami nem Isten, de Isten megjelenik benne. Ez a legnehezebb feladat számomra is, mondanom sem kell. Olyan verseket kellene írnom, amelyekben szárnyain ott suhog a remény, holott én nem írtam bele a versbe, mert én süket vagyok. Én csak koszos, télvégi villamosokról írtam, és sötétségbe burkolózó arcokról. A jó vers és jó próza többnyire nyugtalanságunk okát keresi. Ennek felismerése az első lépés. Apám halála után közvetlenül, pontosan húsz évvel ezelőtt, írtam egy verset Emlékezés-gyakorlat címen. Ez a vers megpróbált más irányból indulni el, nem lebontani az életet, hanem fényt irányítani visszahozhatatlan örömeire, az élet világos színeit idézte fel, jelentéktelenségeket, a villamos kattogását, a karácsonyi készülődést, az érzékelés gyönyörűségét, amit halottam túlvilági, várakozó magányában – vigaszomra és intésemre – felidéz. Azt hittem sokáig, egyéni túlélési technikám része a rajtam kívüli világ gyönyörteli érzékelésére való képesség kifejlesztése, de utóbb kiderült, ez a misztika receptje is.

216

Egyes misztikusok alkotásaiban a közvetett tartalom mintha nem lenne egyensúlyban a közvetítés formájával, mely akár dilettáns is lehet. Számodra mit jelent a forma?


Fegyelmet jelent és zenei megkomponálást. Ez a kettő szorosan összefügg. A Viszonyok könnye talán a legspontánabb kötetem. Valóban akaratom nélkül születtek a kötet áltercinába szorított versei, mint szapora újszülöttek. Ezek a szerelem, érzékiség, búcsú és újrakezdés elragadtatott, a zene sodrásához talán legközelebb álló sorai. Gátat kellett szabnom ennek az áradásnak, és erre a legalkalmasabb követendő recept az első néhány vers formába kényszerítése volt. A vers, amit én írok, többnyire lényegére szorított közlés, nem tűri a bőbeszédűséget. 1989 és 92 között állandóan verset írtam, villamoson, egyetemi óráimra menet, az éjszaka közepén vett erőt rajtam a szabadság mámora. Akkor bukott meg a szovjetrendszer, minden tárgy, mondat, találkozás jelentőségteljessé vált számomra. Emlékezetem szűrőjén fönnakadtak a hétköznapi tárgyak, arcok, menteni kezdtem a mindent elborító boldog zuhatagban a törékeny, kopott használati cikkeket, amikhez szüleim érintése tapadt. Ha visszalapozom most a Tárgyak könnye vagy a Viszonyok könnye lapjait, olyan, mintha naplót olvasnék, elsüllyedt világom dokumentumát.


Miért nem egy teljesen merev formával szabtál gátat a tartalomnak?


Mert szenvedélyes verset írok, és a cizellált szenvedély hazudik. Mindenképp kell, hogy legyen a versben kisiklás, valami nem kiszámítható, veszélyes. Új kötetem, az Üdvözlégy, utazás! kevesebb váratlan, de több 217veszélyes feltételezésbe bocsátkozik. Utolsó, mondhatni: életmentő ciklusa a Forma, üvegkoporsónk! címet viseli. E nélkül az utolsó ciklus nélkül nemcsak kevesebb, más is volna a kötet, ahogy előzőleg mondtam, vállalhatatlan következtetésre jutott volna. A címadó versben szereplő „érintés” a Hófehérke című mesében szereplő motívumra utal, a királyfi csókjára, amitől a mérgezett alma kiesik a lány fogai közül, de természetesen jelen van a versben vágyunk az isteni szeretet érintésére. A forma pedig, a művészi megformáltság, aminek köszönhetően mintegy üveg alatt tárul szemünk elé a Gonosz műve, elhatárol, megvéd minket. Konstatálja megmérgezettségünket, tetszhalott mivoltunkat, de nem vonja vissza a remény lehetőségét. „Forma, üvegkoporsónk, / te látni engeded, de magadba zárod, / hogy sisteregve szét ne folyjon / tagadásunk. Fekete hajjal, / üveglapok közt fekszünk, / és egy érintésre várunk.”


Ehhez épp a hit kegyelme szükséges.


Nemrégiben egy találkozásról olvastam, ami Ceauşescu börtönében zajlott le annak idején. Az esemény lejegyzője, Visky András költő. Két rab kopogtatta üzenetét egymásnak a börtön csővezetékén át. Hitének elvesztéséről panaszkodott az egyik a kivégzésére váró másiknak. Ez utóbbi megtalálta a vigasztaló megoldást Lukács evangéliumában (Lk 1,45): „Boldog, aki hitt…” A mondat másképp folytatódik az evangéliumban, de megáll a történetben is, a kivégzésére váró rab visszaadja a hitét elvesztőnek a vigasz örökérvényűségét. – Év elején nagy élményben volt részem, fogalmam támadt arról, mi a hit. Előzménye egy néhány éve még ateista, fiatal nővel való találkozásom volt, aki megke218resztelkedett, otthagyta a doktoriskolát, melynek ígéretes tudósjelöltje volt, otthagyta budapesti szüleit, és ma egy alkoholistamentő telepen dolgozik valahol Erdélyben. Elmondta, hogy műveltségi anyagként tanulmányozta a Bibliát, mígnem egy napon elhitte, hogy annak, amit az Újszövetségben olvas, így kellett történnie. Talán azt is mondta, hogy nem múlt időben érzékelte a bibliai szöveget, hanem folyamatos, jelenidejű történésében. Egy éjszaka közepén fölébredtem arra, hogy értem, miről is beszélt. Első érzésem a hála, majd az azzal szinte egy időben támadó mulasztásaim miatti megbánás volt. – Claudel a megtérése előtti időről így ír naplójában: „Párizs legsötétebb sikátoraiban bolyongtam úgy, hogy a Saint-Jacques utca és a Fauburg Poissonière utca helyett Pokol utcát és Kétségbeesés utcát olvastam a táblákon.” Valahogy az az érzésem, hogy a ma embere – ahogyan én is – ilyen sikátorokban tévelyeg.


A dilettantizmus egyik feltétele lenne az igazi költészetnek, ahogyan ezt Pilinszky fogalmazza: a költő a kereszt által határozódik meg, melynek függőlegesén egyfelől a szent, másfelől a bűnöző, a vízszintesén pedig a dilettánst és zsenit magába foglaló idióta helyezkedik el. Látod-e magad ezen a kereszten?


Megpróbálok kívülről állni a válaszhoz. Az Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában található „Laudato sia” ismételgetésével próbálok gondolni a halálra az új kötetben, vagy a „tüzes koronára”, rengeteg és alig elviselhető szenvedésünkre. Ez a vers imádságféle számomra. „A tüzes korona, mely már-már / alászállt, de mi visszahőköltünk / tőle, most távolodik és hűl. / Maradj még! – kérlelnénk –, / mert elpusztulunk / kínjaink és ragyogásod nélkül.” Új kötetem címadó versében és kö219tetcímében az üdvözlégy! a benedetto vagy laudato szinonimája. Ami a bűnözőt illeti: a Tárgyak könnye egyik versében túlélésre játszó deviánsnak írtam le magam. Képes voltam anyám halálát megírni, és örülni a sikerült versnek. A bennem rejlő dilettáns? A Viszonyok könnyét írva gyakran éreztem úgy, hogy a versek személyessége túlmegy az irodalmilag elfogadhatón, azaz: magánügy. A kockázat mindig jelen van. A Pilinszky megfogalmazta változatok közül az idióta közel áll hozzám. Ő bizonyára Dosztojevszkijre gondolt. Szívesen vagyok idióta, hogy ne kelljen okosnak lennem. A költészet túl van az ésszel beláthatón.

220
Beszélgetések terme
Beszélgetőtárs Miklya-Luzsányi Mónika

Miklya-Luzsányi Mónika: Tavaly megjelent novelláskötetének Beszélgetések terme című záró novellájában megidézi édesapját, kinek (nőként férfi) modelljét szeretné követni. Kézenfekvő a kérdés: Miért? Valójában kivel azonosult kisgyermekként? Kivel kamaszként, illetve felnőttként?


Takács Zsuzsa: Sosem volt élő példaképem, történelmi és főképpen irodalmi példaképeim voltak. Természetesnek tartottam, hogy a szüleim tisztességes emberek, hogy nem csak a saját családjukért, az ország sorsa miatt is aggódnak, és hogy egymás iránt és irántunk érzett szeretetük sosem válik kérdésessé.

Hagyományos családban nőttem fel. Apám jogász volt, gyámügyi szakember, a nők családban betöltött szerepét meghatározónak tartotta, s a nőket nagyon sokra értékelte. A múlt század harmincas éveiben kijárt családokhoz a külső kerületekbe, a cigánytelepekre is, így megtapasztalta a – maihoz egyre inkább hasonló – égbekiáltó társadalmi egyenlőtlenségeket, és erős rosszérzéssel vett részt „jobb emberek” társas összejövetelein. A koalíciós időkben még reménykedett a demokrácia erejében, minden társadalomjobbító elképzelésre rácáfolt azonban a menetrendszerűen érkező diktatúra, melynek állomásait másokhoz hasonlóan a kötelező szemináriumi kézikönyvből, A Szovjetunió bolsevik pártjának történetéből, ő is kiolvasta. Jobbára könyvtárosként dolgozott aztán, ha éppen hagyták.

221

Nem a pályáját akartam követni, egyénisége tetszett. Okossága, nyíltsága, felelősségérzete, szeretetreméltósága, humora. Verses játékokat eszelt ki, amelyben én voltam egyedüli versenytársa. Ha társaság volt nálunk, mindig mellé ültem, mert a férfiak beszélgetése érdekelt, a női társalgást untam. Apám erős jogérzéke lenyűgözött. A megtévesztő külsejű vendég című novelláskötetem bevezető darabjában, a szüleimnek írt Ajánlásban utalok apám Szolnok jogfosztott zsidó polgárai melletti kiállására. Eszembe jut az is, hogy 56 november 4-e után kisbetűvel írta alá a nevét minden levélben, okiraton, ahogyan ő mondta, „amíg az oroszok ki nem mennek az országból”. Nem tudhatta, hogy előbb hal meg, mintsem kimennének. Büszke voltam apámra, kitüntetésnek éreztem, hogy engem az igazság bajnokának tart, de nem akartam jogi pályáján követni. Engem a nyelvvel való bíbelődés, a zene és az irodalom érdekelt.

Később azonban elterelődött a figyelme rólam, középső gyerek voltam, érthető módon inkább az öcsémre figyelt, aki már négyéves korában verset írt, rendkívül szép, kedves és okos kisfiú volt. Emlékkönyvembe írott szövegében apám azt tanácsolja, hogy édesanyám legyen a példaképem. Engem ez a tanács letört, emlékszem, mennyire kíváncsian vártam, hogy életre szóló üzenetként, mit ír majd nekem. Azt hittem, tudja, hogy én egészen más akarok lenni, mint ők, s főként más, mint édesanyám, aki haláláig magán viselte árvasága sebeit, rengeteget betegeskedett, és életét kizárólag a családjának szentelte.

Az iskolában a könyvekből nem megtanulható történelem hatott rám. Mindent, ami lázadó, formabontó, nem szabályba fogható, magamhoz közelinek éreztem. Védettségem tudatában persze könnyű hely222zetben voltam, szabadabban mondtam véleményt, mint a felnőttek. Tisztában voltam vele és nyomasztott, hogy az új rendszer épphogy megtűr minket. Megtanultam, hogyan kell a provokatív, a szüleim véleményét firtató kérdésekre válaszolnom, de a nem átlátszó kérdésekre őszintén feleltem, és nem tudtam elhinni, hogy mások – mások. Borzongva hallgattam a rokonaink kitelepítéséről szóló híreket. Kiégett lakásunkban felhalmozódtak a hozzánk menekített bútorok. Régi kiadású könyveket olvastam, talán az összes Jókait, sok Mikszáthot, Shakespeare-t, Gárdonyi rémes és rengeteg Göre Gáborát. Gimnazista koromban aztán egy nyári diákmunkán találkoztam egy könyvtárosnővel, és megláttam a karjába égetett auschwitzi számokat. A könnyen nevelhető, belátó kisgyerekből, aki voltam, eltökélten saját gondolataiba merülő, csöndes, de lázadó kamasz lett egy összetartó, korlátozó és elnyomott katolikus családban.


Írásait olvasva édesanyja szinte eszményi tökéletességben ragyog fel előttünk. Kapcsolatuk, hétköznapok krízispontjain is mélységes empátiáról és szeretetről tett tanúbizonyságot. Mik voltak az alappillérei ennek a kapcsolatnak?


Mélyen megrendített az élettörténete, korai árvasága, szeretetlen környezete, a rengeteg megfosztás és szenvedés, ami kisgyerekkorától megbélyegezte, olyannyira, hogy ha nem lett volna annyi szeretet benne, mint amennyi volt, ha nem lett volna annyira szép, bátor és nyílt és szellemes, az is elég lett volna, hogy soha ne akarjam megbántani. Sok mindenben másképpen gondolkodtam, ezt meg is mondtam, de engedtem neki szinte bármiben, mert sajgott érte a szívem. Mindannyiunkat elfogult szeretetettel vett körül, 223de szigorúan nevelt minket. Ő egy rideg társadalom felső rétegének előítéletes, örömtelen normái szerint, szeretet nélkül nevelkedett. Keresztszülei az emeleten laktak, ő a cselédséggel az alagsorban. Ő volt az egyetlen ember életemben, akivel szemben érzelmileg teljesen kiszolgáltatott voltam. Érettségivel zárta tanulmányait, én viszont mindenképpen tovább akartam tanulni. Támogatott ebben, de gyakran éreztem, hogy helyteleníti, mi minden érdekel, kikkel barátkozom, és fél, hogy elveszít. El kellett számolnom az egyetemen vagy másutt töltött időmmel. Első félévben ezért is vettem fel – két nyelvszakomon és a magyar szakon túl – négy idegen nyelvet, köztük a japánt is. Apám büszke volt tanulmányi eredményeimre, de nem szólt bele a nevelésembe, nem tudtam fellebbezni hozzá. Nőttön-nőtt az elkeseredésem, végül bemutattam otthon sok-sok nyelvet beszélő, szintén írónak készülő évfolyamtársamat, akivel kószálva rengeteget beszélgettünk, jártuk a környék utcáit, és férjhez mentem hozzá. Esküvőnk előtt anyám elmondta egy álmát: bennégtem egy házban, s ő kétségbeesetten rohangált: „Az én szép, okos kislányom!” – kiáltozta. Lassan elfogadták a férjemet, én viszont csaknem bennégtem a szabadság és bizalom légkörét ígérő házasság álombeli házában.


Anya-lánya kapcsolatában jelen volt a „harmadik”, nővére személyében. Hogyan tudott ő beilleszkedni ebbe az idillbe, hol volt a helye, mi volt a szerepe ebben a triptichonban?


Neki volt a legnehezebb. A nővérem és öcsém között én viszonylagos háborítatlanságban éltem. Azt mondják, a középső gyerek helyzete a legnehezebb. Biztosan van valami igazság ebben az állításban, én azonban ezt nem éreztem így. A nővéremnek viszont, mint 224elsőszülöttnek, fiatal szüleink nagy szeretete mellett, el kellett viselnie tapasztalatlanságukat is. Nagyszülők nélkül, részben az ismerősök tanácsaira hagyatkoztak szüleink, s mivel nyafogó kislány helyett szeretetreméltó, talpraesett gyereket szerettek volna, megfogadták azt a rossz tanácsot, hogy egy csecsemőt nem szabad fölvenni, ha sír. Feltehetően gyomorfájós baba volt azonban, és – látszólag ok nélkül – sokat sírt. Anyámat később ez annyira bántotta, hogy naplójában, egy hosszú bekezdésben bocsánatot kér tőle. A néhány lapból álló napló anyám halála után teljesen véletlenül került a nővérem kezébe, s azóta szeretetének féltett, szívmelengető dokumentuma. Nekem is van ilyen anyámtól származó titkos üzenetem, egy levélrészlet, amit annak idején eltettem, most az útlevelemmel együtt őrzöm, évek óta utazik velem. Ami a hajdani sírós csecsemőt, a nővéremet illeti, nem tudom, hagy-e komolyabb nyomot az ember életében egy ilyen emlék, mindenesetre nagy együttérzéssel gondolok a nővéremre és akkori fiatal édesanyjára is.

Mint kisebbik lány, afölötti bosszankodásomban viszont, hogy semmi nem érdekli a nővéremet abból, ami engem érdekel, sokat fölényeskedtem vele, és ez ma már bánt. Gondolom, nyomasztó lehetett számára az anyám és köztem levő felhőtlen viszony is. A nővérem – korábban kamaszodva – megpróbált nagyobb mozgási szabadságot kivívni magának, és anyámmal sok konfliktusa volt, én viszont tudtam, hogyan kerüljem el az otthoni viharokat. Ő azt látta, hogy megúszom az összeütközést, mivel engem az olvasmányok, a zenék és versek boldogítanak. Tíz éve talán, hogy naplóformában leírta az életét, és ajándékképpen fénymásoltatott egy példányt nekem is. 225Szíven ütött a napló. Mint kiderült belőle, a gyerekverseimben leírt mulatságos epizódok fájó emlékek a számára, kötetem több modellből szőtt nagyobbik lány figurájában magára ismert és felháborodottan tiltakozott ellene. Ráadásul az erősen vallásos nevelés is másképp hatott ránk. Neki semmi fenntartása nem volt az egyházi iskola szellemiségével szemben, ahogyan egyéb későbbi ifjúsági, közösségi mozgalmakkal szemben sem. Engem viszont erősen érintett a hit kérdése, sok lázadó kérdésem akadt. Zavart a gazdag gyerekek gőgje, és a nálunk szegényebbek helyzete. Őt a társadalmi egyenlőtlenségek, a kirekesztés nem foglalkoztatták annyira, mint engem. Ugyanakkor szívesen gondolok vissza például arra az – egyik novellámban is szereplő – jelenetre, amikor bemegyünk egy húsboltba, amelynek kampóján, reklámcélokból nyilván, egy megnyúzott nyúl függ. A történetben a kisebbik lány (természetesen én) megszállottan bámulja a tetemet. Tizenkét-tizenhárom éves voltam, orvosnak készültem, és úgy gondoltam, nem szabad undorodnom semmitől. Megpróbáltam edzeni magam, a nővérem meg alig tudott elrángatni onnan. Naplójában, hosszú évtizedek múlva is neheztelve számol be érthetetlen viselkedésemről. A legnagyobb különbség az volt, hogy én meg akartam érteni, miért történik, ami történik, szembe akartam nézni azzal, ami felzaklat, míg ő, ha észrevett valami rettenetes dolgot, minél előbb el akarta felejteni. De, hogy szeretjük, és bizonyos esetekben követjük egymást, jól mutatják életünk nehéz pillanatai. Anyánk halála előtt egyszerre mentünk be az intenzív osztályra az utolsó napon. Tizenhét napon át feküdt meztelenül, lepedővel letakarva az ágyon, minden zokszó nélkül. Lélekben már messze járt tőlünk, egy távoli pontra szögezte 226a tekintetét, és mintha látott is volna valamit, derű volt az arcán. A nővérem áldást kért tőle, a lepedőn nyugvó keze alá fektette a homlokát. Anyánk keresztet rajzolt rá. Én nem akartam újabb erőfeszítésre kérni, kierőszakolni, hogy áldjon meg engem is. Megrendülten, a lemondás szomorúságában álltam az ágya mellett. Egy hirtelen sugallattól azonban rémülten és sietve a kezéhez hajoltam, a nagyobb és okosabb testvér példáját követő kisebbikként, homlokommal odafurakodtam az ujjaihoz, és megkaptam áldását.


A Beszélgetések terme kegyelemként jön elénk, még akkor is, ha mi alapvető feladatunkról (anya-, lány-, szeretőszerep) is hűtlenül megfeledkezünk. Mennyire tartja fontosnak a kegyelem jelenvalóságát az életében és kapcsolataiban?


A Beszélgetések terme jó néhány életrajzi mozzanatot tükröző novellám, amelyben a hősnő merő véletlenségből elvetődik egy távhívásokat lebonyolító postai központba, és – előzetes ígéretéhez híven – fölhívja otthon maradt családját, éppen azon a délutánon, amelyben megállapodott velük; melyről azonban, talán depressziója miatt, teljesen elfeledkezett volna. Megáll a számára értelmezhetetlen jelentésű „Sala de Conversaciones”, a Beszélgetések terme táblája előtt Madridban, a hetvenes években, és belép a titokzatos rendeltetésű helyiségbe. Ez a történet szó szerint így esett meg velem, és nem tudom másnak tekinteni, mint isteni kegyelemnek, hogy ígéretemet betartva felhívtam a családomat, holott előzőleg teljesen elfeledkeztem róla. Éppígy kegyelemnek tekintem, ha sikerül például jó verset írnom – az én érdemem mindössze annyi benne, hogy nem hagyom ellankadni a figyelmemet, leírom a „hallott” szöveget. Ha kérdése arra 227(is) vonatkozik, hogy mit köszönhetek életem szereplőinek, azt válaszolom, hogy másodsorban nekik köszönhetek mindent. Ez vonatkozik a rossz szándék okozta sebekre is, melyek inkább voltak hasznomra, mint káromra. Házasságom válsága miatt például leszámoltam fiatalkori elbizakodottságommal. Az érzékenység és sérülékenység lelki hozadékára pedig úgy gondolok, mint valami tanulási folyamatra, s azzal biztatom magam, hogy a verseimnek is használt.


A Beszélgetések termében létrejött az anya-lánya kommunikáció mindkét generációnál, ám bizonyosra veszem, hogy egészen más hangfekvés szólalt meg a két beszélgetésben. A generációs szakadék szélesedése, vagy az anya-lánya rivalizálás kézenfekvő, de számomra nem elégséges válasz erre a kérdésre. Megtörténhetne az is, hogy idegenné válik az, aki belőlem szakadt ki?


Biztos vagyok abban, hogy a novellában szereplőkkel nem történhet meg, hogy idegenné váljanak egymás számára. Pontosan erről szól a történet: anya és lánya egymástól kapott, és egymásért viselt sebeket hordanak. Végsőkig kitartott, semmi mással, szerelemmel, másik gyerekkel nem pótolható csillapíthatatlan szomjúságot éreznek egymás iránt.

Nemrég másodszorra láttam az Őszi szonáta című Bergman-filmet, amit először apámmal együtt néztünk meg. Már férjes asszony voltam, anyám éppen kórházban volt. Folyt a könnyem az előadás alatt, anyámra ismertem a zongoraművésznő alakjában, ma már teljesen érthetetlen számomra, miért is. Milyen közös jegyeket láttam melegszívű édesanyám és a karrierjét építő zongoraművésznő alakjában? Talán a tőle való elszakítottságom volt olyan rettenetes ta228pasztalat, mint a filmben szereplő lányé, az, hogy megbélyegezettnek és csonkának éreztem magamat nélküle? Öcsénk születése előtt és után, 46-ban ugyanis nagy létbizonytalanság közepette éltünk, és ezért a nővéremet és engem hosszabb időre tanyára adtak a szüleink háztartási alkalmazottunk családjához. Később a Sacré Cœur bentlakói lettünk. Sosem hevertem ki két árvaságomat. A nővérem jelenléte, oltalma sokat számított, de nem pótolta anyámat, nem tudtam – például az elszökésünkre – szövetségest találni benne.

Lehet, hogy a filmbeli igyekvő, de esetlen lány anyjának tett szemrehányásaiban tanyai elhagyatottságomra ismertem? Talán az egyházi iskolában töltött bentlakásos időre gondoltam, és arra, hogy évtizedek múlva sem volt módom megkérdezni tőle, megbeszélni vele – ahogyan én azt akkoriban hittem – hogy „elhagyott”? Vagy az fájt volna, hogy a róla alkotott idealizált kép megőrzése érdekében sem szállhattam vitába vele? A leghalványabb bírálatban is a teljes elutasítást érezte, azonnal elsírta magát, nem nőtte ki gyerekkorát, kapcsolatunkban százszor inkább ő volt a megsebzett gyerek, mintsem én.

A világ – a rengeteg rossz tapasztalat, mondhatnám a lehetőség ellenére is – általában azt kívánja, hogy az író adjon feleletet, tegye jóvá az igazságtalanságokat. A Móricz-kisregény hőse, Árvácska legyen a könyv végére sikeres felnőtt, boldog családanya, és a gonosz mostohák lakoljanak meg bűneik miatt. Ez általában nem történik meg. Az apa és a fiú, az anya és a lány kapcsolat mélységéről és örvényéről szóló Kafka-írás, a Levél apámnak, vagy a már említett Bergman-film és -forgatókönyv, mely azért megrendítő, mert a mindennapok valóságán alapul, nem a fantázia szülötte. Ahogyan a Káin és Ábel történet, vagy a Mária és 229Márta példabeszéd is ismerős előképe a testvéri kapcsolatoknak. Ahogyan a tékozló fiú hazatérését kommentáló, joggal féltékeny báty szavai sem előzetes emberi tapasztalat nélkül, a semmiből születtek, és váltak súlyossá a későbbi nemzedékek történeteiben. A hazaszeretetre vonatkozó Simone Weil-idézet azt mondja, hogy a hazát csak részvéttel szabad szeretni. Úgy gondolom, hogy családunkat is részvéttel szabad szeretnünk. Sokakhoz képest persze könnyű helyzetben vagyok, mivel szerettük és szeretjük egymást, de hogy mássá kell válnom, abban biztos voltam, ahogyan a gyerekeim is mások. A lemondás kérdésében azonban a szüleimmel kapcsolatosan több mulasztás terheli a lelkemet. A gyerekeimmel kapcsolatban viszont ez az arány fordított, kevesebb mulasztás és több lemondás jellemzi hozzájuk fűződő kapcsolatomat. Van viszont egy másik aránytalanság is a szülő-gyerek viszonyban. Kezdetben azt hisszük, hogy ismerjük a gyerekünket, és olvasunk a gondolataiban, ezért a kelleténél jobban akarjuk magunkhoz kötni őket, nem vigyázunk eléggé arra, hogy döntéseikben szabadok legyenek.


A kamaszkor, mint tudjuk, a legválságosabb szakaszok egyike. Mennyire képe gyermekeivel való viszonyának kamaszvers kötete?


Három rétegből, a saját gyerekkoromból és a gyerekeimmel megesett történetekből, és az ismerősök, barátok elbeszéléseiből vett motívumokból állt össze a kötet anyaga. Van benne korrajz is, de nemcsak az ötvenes évek, hanem annak fésültebb, későbbi évekből való változata is. Leginkább az vall személyes élményre, hogy a szereplők szeretik, de gyakran nem értik egymást. Ennek következménye a félreértés, fél230tékenység, vetélkedés a két kamaszodó lány között. A nagylány önállósulási kísérletei, a középső gyerek önmaga és mások viselkedését boncolgató reflexiói szerepelnek benne, a kisfiú pedig csodálatuk tárgya és anyáskodásuk alanya. A szülők nevelési sikereik és kudarcaik fényében kerülnek a könyvbe.

Amikor a kötetet írtam, úgy gondoltam, hogy a nevelés nehéz perceinek elűzésére szolgáló, afféle kézikönyv lesz számomra. Sokat mulattam a helyzetek, a mozdulatok, a kérdések és válaszok ismétlődésén, azaz, hogy épp azt mondom, amit annyira nem szerettem hallani a szüleimtől, hogy épp úgy reagálnak a gyerekeink, mint mi is, harminc évvel azelőtt, a szülői szóra. Az volt az elképzelésem, hogy a szereplők közül senki se legyen kedvesebb vagy kevésbé rokonszenves, mint a másik. Igyekeztem elosztani a rossz viselkedés terhét a szereplők között. A kötet legsúlyosabb mondatát, a veszekedés hevében elhangzó „dögölj meg!”-et az elbeszélő, a kitüntetett helyzetben levő, nagy megértéssel ábrázolt kisebbik szájába adtam, hogy ő se ússza meg szárazon. Ha azt kérdezi, én vagyok-e a kisebbik lány modellje, a válaszom az, hogy ő a belőlem és a kisebb gyerekemből gyúrt figura, de én sosem mondtam ilyet anyámnak, mint ahogy a gyerekeim sem mondták ezt nekem. El tudok viszont képzelni olyan helyzetet, amikor vérig sértett állapotban borzalmas mondatok hangoznak el szülő és gyerek között, még akkor is, ha szeretik egymást. Ma már mulatságos történet, de annak idején nem volt könnyű elviselni, amikor egy nyelvi kérdésen összekaptunk egyetemista lányommal. Ő azt mondta, hogy a „baleset sebesültjeit elszállította a mentő”, én meg kijavítottam, mondván, hogy a balesetnek sérültje és nem sebesültje van. Vitába keveredtünk, ja231vasoltam, hogy nézze meg az Értelmező szótárban, kinek van igaza. Mint kiderült, a szótár mind a két megoldást elfogadhatónak tartja. Erre azt mondtam – elfogadhatatlan módon –, hogy a szótár téved. Ő ezen annyira felháborodott, hogy elköltözött három napra a nővéréhez. Kétségbeesett szerelmesként vártam a telefonhívásait, rémálmaim voltak aznap éjszaka. Azt álmodtam, hogy a tükör előtt lemosom az arcomat, és észreveszem, hogy egy piros játékkocka van az arcomba építve. Ez a kocka elmozdul, kiderül, hogy kivehető és visszatehető. Ez a történet is bekerülhetett volna kamaszvers kötetembe, ha előbb történik, mondjuk, én vitatkozom apámmal, aki nagyon kemény vitapartner volt.


A szerelem is hasonlóan kiszolgáltatottá tesz, tehet. „Úgy szívta be jelenlétét mégis, mint azok a teremtmények, akik egymás energiáját kortyolva tengetik életüket az időn kívül futó üres szerelvényeken” – írja A kammerni kastélypark című novellájában. Ez a mondat számomra a „se veled, se nélküled” avagy a „csak veled és általad” gyötrően szép paradoxonának precíz, szinte diagnózisszerű megfogalmazása.


A szerelem – a hit átélésének extázisán és az alkotómunka lucidus pillanatain túl – az egyetlen lehetőség, hogy kilépjünk az időből. Ez vonatkozik a rátalálás boldog és a búcsú nehéz szakaszára is. Az idézett novellában az utóbbiról van szó, s azon belül a vissza nem nyerhető helyzethez, a szerelmesek kitüntetett helyzetéhez való szinte eszeveszett ragaszkodásról. Egy tanulási folyamatról ugyanakkor, melynek köszönhetően megtanuljuk elviselni életünk időhöz-kötöttségét, alávetettségét.

232

Ebben a mondatban valóban a személyhez kötött csak veled és általad eszméje/téveszméje fogalmazódik meg. A „két könnyes könyv”, a Viszonyok könnye és a Tárgyak könnye című kötet, továbbá az Utószó című válogatott versek darabjai a boldog/boldogtalan szerelemről és anyám közelítő haláláról szólnak, egyszóval a hazatérés örömét tükröző életérzésről és a búcsúzásról. Hiszen a szerelem a transzcendencia megtapasztalásának lehetősége, visszahelyezkedés a megszületés előtti biztonságba, a szerelemtől vett búcsú pedig – ahogyan a halál gondolata is – alkalom, hogy szembenézzünk emberi helyzetünkkel. A szerelem mások felé is megnyitja a magába záruló alkatot, adakozóvá és befogadóvá teszi, s ha véget ér is, jobbak leszünk általa. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megtapasztaltam – ráadásul a rendszerváltás lázas idején – a teljes átadottság, belefeledkezés örömét, de nem vesztem bele végleg, igent mondtam az elmúlására is. Talán jobb, de mindenképpen teljesebb lettem általa.


Hova tart ez a fenti, időn kívül futó szerelvény? Mennyire képesek a vonatban ülők befolyásolni az útvonalat, vagy meghatározni a célállomást?


Úgy gondolom, nem képesek dönteni. A nő összeomlása nyilvánvaló, átadja magát az irracionalitásnak A férfi rémülten, részvéttel, de már idegenül figyeli. Szeretne segíteni, de ugyanakkor menekülni akar, hiszen ez a terep neki veszélyes. Eszembe jut erről a jelenetről egy Petri-vers fürdőszoba-színtere, ahol a hisztérikus nő feje folyton a kád falához koppan, míg azt hajtogatja a férfinak, hogy Nem bírom! Nem bírom! A férfi meg csak áll tehetetlenül és jólnevelten. Váltakozó szereposztásban, kevésbé tragikus kivitelben mind233annyiunknak ismerős ez a helyzet, és bármilyen rettenetes elviselni, nőnek és férfinak egyaránt élete nagy, bajtársi élményei közé tartozik egy-egy búcsúzás.

Van egy friss emlékem, amelynek ráadásul nincs köze a szerelemhez, szoros barátsághoz, de annál több a búcsúzáshoz. Egy évvel ezelőtt meghalt egy szomszédunk, egy építész. Húsz-huszonöt éve ismertem, véletlen villamos- és metróutazásaink során sokat beszélgettem vele könyvekről, zenéről, a történelemről. A lánya szólt, hogy szeretne elbúcsúzni tőlem az édesapja, csöngessek be hozzájuk a hét valamelyik délutánján. Mielőtt bementem volna hozzá, a vele szemben lakó idős lakó azt tanácsolta, hogy mondjam meg az építésznek, hogy nem szabad feladnia a küzdelmet, a végsőkig ragaszkodnia kell az életéhez. Nem fogadtam meg a rossz tanácsot, nem biztattam arra, hogy éljen, bár nem tudhattam, hogy négy nap múlva meghal. Beszélgetésünk alatt egy pamlagon ült. A szobában hárman voltunk, ő, valamivel fiatalabb, zongoraművész öccse és én. Ő beszélt, én néha válaszoltam, az öccse hallgatott. Úgy éreztem, hogy meg akar ajándékozni a vallomással, s hogy megkönnyebbedett attól, hogy letette terheit, és boldogan készül a halálra. Nem voltak kérdéseink, minden kényszeredettség nélkül, ünnepi örömmel beszélgettünk. Még sohasem láttam ennyire felhőtlenül nyugodtnak. Úgy gondolom, hogy mindannyian azonos úti céllal ülünk az említett vonaton, van azonban, aki nem vesz tudomást arról, hogy egyszer le kell szállnia. A hasonlat túl banális ahhoz, hogy további részletekkel terheljem, üres vagy teli bőrönddel való távozásról beszéljek, jóllehet valóban láttam az építésznek a kórházra összekészített bőröndjét az előszobában. Az azonban biztos, hogy bárki volt az útitársunk, egyedül érkezünk.

234

A novellában az időn kívül futó szerelvény képe számomra a holokauszt túlélők beszámolóit idézi fel, amelyben elmondják, hogy a vagonokban a legnagyobb problémát az alapvető emberi szükségletek kielégítése okozta. A háborúban a végletekig kiszolgáltatott helyzet, az egymásrautaltság, a halálközelség mélysége új minőséget hozhat. De mi a helyzet a házassággal, s a szerelemmel? Egymásra tapadásunk, energiáink átadása mennyire szükségszerű?


A rövid veszélyhelyzet, továbbá a szerelem és a szülő-kisgyerek kapcsolat tűri csak el az egymásra tapadást. A többi – beleértve a hosszú házasságot is – elpusztul a féltékeny ölelésben. A kölcsönös bizalom, az egyén döntési szabadsága elengedhetetlen az erősebb és a gyengébb fél számára egyaránt, különben a gyöngébb az erősebb zsarnokává válik, vagy rabszolgatartóvá lesz az erős. Rémülten tapasztaltam magam is néha a regresszió, az önfeladás késztetéseit egy-egy szerelemben, amelynek nem volt köze az önátadás gesztusához, annál több a szorongás másikra hárításához. Ez persze nem jelenti azt, hogy az évtizedek óta egymással szeretetben élő emberek egymást erősítő közelsége megfojtaná az egyéniségüket, de az biztos, hogy a másikhoz való jelentős alkalmazkodás nemcsak ad, hanem el is vesz valamit, s ez nem csak egy író (festő, zenész stb.) esetében igaz, akinek szüksége van magányos órákra. Bármi volna is a foglalkozásom, így volna.

A munkatáborok túlélői az egyedüllét teljes hiányát az egyéniség felőrlését kiváltó egyik legnagyobb veszélyként említik. A belső szabadság megőrzéséhez szükséges a saját idő. Viktor Frankl koncentrációs táborbeli tapasztalatairól szóló könyvében így ír: „Az embertől mindent el lehet venni, csak egyet nem: 235az emberi szabadságnak azt az utolsó maradékát, hogy az adott körülményekhez így vagy úgy viszonyuljon.” Az ember csak akkor képes választani, ha – mint ahogyan ő írja – több a meghatározottságok és feltételek termékénél, és más, mint testi felépítésének, jellembeli adottságainak rabja. Ezért történhet meg, hogy nehéz életükre, vagy életük bizonyos rettenetes időszakára visszatekintve sokan azt mondják, hogy senkivel nem cserélnék el sorsukat, mert gazdagabbak lettek általa.

236
Isten és művészet
Válaszok Szűcs Terézia kérdéseire

Szűcs Terézia: A műalkotás szükségszerűen lázad-e? Mi a műalkotás mozgástere, kételkedés, kérdőre vonás és dicsőítés egyszerre?


Takács Zsuzsa: A műalkotás válaszreakció, elsősorban kérdez, és nagyon ritkán állít, vagy válaszol. Lázad a közmegegyezés, a csoport tolvajnyelve, a konvencionális értelmezés ellen. Mozgástere szűk és tág egyszerre, a műalkotás fogalmába belefér az is, ha talán egész életünkben nem hagyunk nyomot, ha talpunkkal elsimítjuk a cipőnk lenyomatát is. Vonzó gondolat, hogy valaki észrevétlenül akar eltűnni a világból, mert úgy érzi, hogy ő csak káoszt vihet a rendbe. – Babits Bolyairól írott versének két sora, „a semmiből alkottam új világot, / mint pókhálóból sző kötélt a rab” hőse (azaz Bolyai) a semmi, az eszköztelenség kiindulópontjáról startol, és a helyes út megtalálásáról számol be. Ez egyébként a misztika kiindulási pontja is, mely a kiüresedésben találja meg az Istennel való találkozás, az unio mystica feltételét. A költő, a tudós, a misztikus tapasztalata jól hasznosítható mindenkinek, aki a bizonytalanságból kivezető utat keresi. Ahogyan – mondjuk – egy elembertelenedett város lakója elvonul a csöndbe, a szemlélődő(bb) életformába, ha ugyan van még ilyen szeglete a világnak. Úgy gondolom, a legtöbb műalkotás, megfestett látvány, zenei forma, lejegyzett vers valamiféle tudás biztonságáért könyörög. Franz Kafka Naplójában a vi237lágba vetett ember helyzetéről szólva a következő kérdést teszi fel: nem elég hit, hogy élünk? Ezt én úgy értelmezem, hogy: vajon nem hitünk bizonyítéka-e, hogy nem leszünk (nem lettünk) öngyilkosok? De ezt írja Madách is a Tragédia végén, amikor megfogalmazza lehetőségeink maximumát, hogy: az élet célja a küzdés maga. Úgy gondolom, így áll az ember az alkotómunkával is. A mű megszületését követő öröm nagyon hasonlít ahhoz a boldogsághoz, amit egy gyerek megszületését követően érzünk. Az egyik percről a másikra már van, holott azelőtt nem volt. Ám csak a ráismerés, megvilágosodás Assisi Szent Ferenc-i különálló pillanatában fogant néhány mű lehet merő dicsőítés. Ilyen pillanatról szólnak egyes Schubert-zenék, hogy egyetlen zeneszerzőt említsek a számomra alapvetően fontosak közül. És ilyen Kosztolányi Hajnali részegsége.


Alkotás és idegenség. Mitől, mennyire legyen szabad/független a mű?


Az alkotáshoz szükséges idegenség számomra azt jelenti, hogy elfogultság és félelem nélkül szemléljük önmagunkat (már amennyire ezt lehet), viszonylatainkat, a küszöböt, amelyen átlépve sorsunknak átadjuk magunkat. Az önsajnálat rossz súgó, megpróbálja megtakarítani nekünk a kudarcot. Ugyanígy tesznek az életünkre általános receptet nyújtó, vallásos érzületünkre építő, de nem megszenvedett, hiteles Istent dicsőítő alkotások. Kontraszt híján, ellensúly nélkül, zuhanni készen ingadoznak a szakadék szélén. Az alkotó idegenség, az a bizonyos „gyökértelenség”, amiről Pilinszky ír, és amire József Attila utolsó verseiben ismerünk rá, hozzásegít ahhoz, hogy sötét pillanatainkban elfogulatlan kívülállóként láthassuk 238helyzetünket. Életünk terhét letéve valami önmagunknál többért, másokért emeljünk szót. Megteremtsük létezésünk új kontextusát. Elismerjük a korlátainkat – persze nehezen körülírható kérdés az is, hogy ki az a bennünk élő lény, akit el kell fogadnunk. Vigasztaló felfedezés volt számomra, hogy a Szeresd felebarátodat, mint önnön magadat! isteni parancsa azt is jelenti, hogy önmagunkat szeretnünk kell. Igent kell mondanunk ezáltal a szüntelen gazdagodásra, amit életünk egy-egy új szakasza magával hoz, hogy ahogyan öregszünk, egyre nagyobb ívet rajzol elénk a horizont. Láttuk már ezt és túléltük, okultunk belőle, gondoljuk ilyenkor, és egyre kevésbé akarjuk kihasítani a belőle ránk jutó részt.


Az Isten előtt hódoló művészet megcsonkítja-e önmagát, funkcionálissá válik-e? Vagy lehet-e máshogyan is?


Biztos vagyok abban, hogy csak nagyon kivételes pillanatban szólalhat meg a merő dicsőítés. Assisi Szent Ferenc képes volt arra, hogy kizárólag csak a hódolat, a hála hangján beszéljen. Én az istenkeresés mélységből kiáltó reménytelenségét is Isten megvallásának érzem. Hiszen még a legszélsőségesebb esetet véve is, kinek, ha nem az általa létezésében tagadott, de lelkében mégis állított Istennek tesz szemrehányást az, aki káromolja? A hívő, de a hitetlen ember is érzi, hogy az állítva tagadás vagy tagadva állítás nem áll egymástól annyira messze, mint hinnénk. Ady, József Attila, Baka István és mások költészete jól mutatják ennek igazát. Visszatérve a legfőbb hódoló Assisi Szent Ferenchez, Naphimnusza hihetetlenül időszerű, megértéséhez semmi szükségünk lábjegyzetre. A szépség, a teremtett világ harmóniája láttán éppúgy megren239dülünk ma is, mint az 1200-as évek embere. Persze, ha megadatik, hogy az ő szemével: Isten teremtésének lássuk a világot, és ne a Gonosz működési terepének tekintsük, ami mellett nem csekély és hathatós érvet ismerünk.


Lehet ezt ma? Mindazok – Auschwitz – után. Hogyan?


A történelem kínálta lehetőséggel, a tapasztalok kínálta tanulság elemzésével, ahogyan ez sokszor elhangzik, kudarcot vallottunk, 1945 után és 89 óta is. Mégis gyökeret ver az emberben valamiféle tudás, ami további kérdések feltételére sarkallja. Én tizenhat éves korom táján megváltoztam attól, hogy tudomásom lett Auschwitzról. Egy nyári diákmunkán megláttam egy könyvtárosnő alkarjába égetett számsort. Megkérdeztem tőle, hogy mi az? Sírva számoltam be otthon a hallottakról. Szemrehányást tettem a szüleimnek, hogyan engedték, hogy üldözzenek és deportáljanak embereket, és számon kértem tőlük, hogy én miért nem tudtam erről semmit. Apám felvidéki magyarként került az anyaországba, megpróbált szülőföldje demokratikus hagyományaival vigasztalni. Nyilván tudta azonban, hogy nem fogom megúszni ennyivel, ő nem takaríthatja meg nekem a katarzist.


Van-e értelme számunkra most ennek a szókapcsolatnak, hogy „keresztény művészet”?


Ha hivatalos álláspontot tükröz: semmi, ha lelkünkből fakad, akkor igen. Sokkal tágabb az anonim keresztények köre, mint a statisztikákban szereplő keresztényeké. Sötét időkben vigasztaló tudat, hogy a ránk gyakorolt hatás néha éppen a Rossz példája nyo240mán születik, ellenkezésből, kétségbeesésből, fölháborodásból. Ez velem nagyon gyakran esik meg. Néhány éve hallottam egy tévébeszélgetést a fadd-dombori állatkínzásról, egy felnőtt férfi megrendülten számolt be arról, hogy számtalan fórumon feljelentette az elkövetőt, de hiába. A bűntett tanúja sírt, miközben felidézte a megtörténteket. Gondolom, így reagálnának más tisztességes emberek is, buddhisták, ateisták stb. Persze, nem tagadhatom, a szeretetet legfőbb parancsolatnak tekintő tanítás: a kereszténység áll hozzám a legközelebb. Nem véletlenül láttam egy közeli felvételen a megkínzott állat tekintetében valami már nem is emberi, hanem – bármilyen szentségtörőnek hangzik is – krisztusi fájdalmat.


Újra, másképpen a funkcionalitásról. Ha Isten adta nekünk a művészetet, mivégre adta? (Önmaga ellenére, önmaga mellett?)


Hogy csak a két hozzám legközelebb álló művészeti ágról beszéljek, közismert, hogy mennyire eltérő volt a zenét és a költészetet illetően Arisztotelész vagy Platón álláspontja. Platón Államából száműzte volna a költőket. A gyakran lelkiismeretünkként funkcionáló művészet megkérdőjelezi cselekedeteinket, kikezdi önelégültségünket, kétségbe ejt, és változásra indít. De egyúttal a teremtett világ gazdagságának kifejezésére is alkalmassá teszi az embert, aki az alkotás élményében részesülve átérezheti, hogy Isten valóban a saját képére és hasonlatosságára teremtette őt. Egyszóval Isten a művészetet önmaga mellett szóló érvként, önmaga megerősítésére adta.

241

Jó, de vajon Isten adta-e, mármint a zenét?


Nagyon messze visz ez a kérdés, hiszen nemcsak arról van szó, hogy vajon Isten teremtette-e a világot, vagy magától alakult-e ilyenre, amilyen, hanem arról is, hogy a Gonosz műve-e a teremtés, esetleg mind a Jó és a Rossz princípium alakította ilyenné. Ismerős a tömeget harcra tüzelő indulók hatása; a mámor és szédület, amit a zene és a tánc az emberből kivált. Vagy ismert Tolsztoj véleménye, aki a Kreuzer-szonátában a hősnő házasságtöréséért a zenét teszi felelőssé. Olykor valóban kísértőnkként szól a zene. A zene hatalmáról személyes tapasztalatom is van, volt, amikor egyvégtében hét napon át hallgattam Schubert két halálvággyal teli vonósművét. Nem vagyok fundamentalista azonban, ha bűnös szerelmet, halálvágyat ébreszt bennünk a zene, akkor is hadd szóljon, hadd nézzünk szembe a kísértővel, hadd űzzük el magunk magunktól. Úgy tudom, a tálib diktatúra alatt Afganisztánban tilos volt zenét hallgatni. Vagy ismerős, ugye, Lui Si Kun neve? 1956 szeptemberében Budapesten a forradalom kitörése előtt egy hónappal tartott első nemzetközi Liszt-versenyen ő kapta az első díjat. Ő volt az, akinek a kulturális forradalom alatt levágták az ujjait, mert Beethovent játszott.


Ismerős a külső/belső hangocska: „Keresztény művész, nem gondolod, hogy érdemesebb lenne egy novella (vagy egyéb alkotás) helyett megetetned inkább egy éhes, elhagyott embert?” Valójában az a kérdés: Miért írsz (alkotsz)?


Már beszéltünk róla, van-e, nincs-e keresztény művész. Osztom Pilinszky véleményét, hogy az utolsó keresztény (katolikus költő) Assisi Szent Ferenc volt. 242Ez persze azt jelenti, hogy nincs – szerintem sem. Művész van (művészet) és keresztény. De még a keresztény jelzője nélkül sem hallottam ilyen hangot. Soha nem gondoltam, hogy ne volna épp annyira fontos egy vers, mint egy falat kenyér. Ha elfogadnánk ezt a feltételezést, azt mondanánk, hogy fontosabb az ember teste, mint a lelke. Radnóti Arany János verseit vitte magával a munkaszolgálatra, és az ötvenes években a foglyok verset mondtak fel a börtönökben. Ha elhanyagolom az írást, úgy érzem, hogy süllyedek, pormacska gyűlik az asztalom alatt, kétségbeesés fog el, depresszió környékez. És ez nem jelenti azt, hogy ne kellene segítenünk másokon. Abban azonban biztos vagyok, hogy a legjobb tudásunkkal kell segítenünk a többieknek. Gondolatokkal, szavakkal, cselekedeteinkkel egyaránt.


Öncenzúra – te ezt hogyan értelmezed?


Működik bennem, és nem látok belőle kiutat. Hozzám nagyon közelálló embereket ejtettem kétségbe már azzal, hogy nem voltam képes az ízlésük szerinti fogalmazásra. A legrosszabb tanács, amit tőlük kaptam, az volt, hogy ne fogalmazzak nyersen, írjak harmonikus, boldog verseket. Föl sem merült azonban bennem, hogy lágyabban fogalmazzam meg azt, ami egy borzalmas látvány nyomán, megrendülésemből születik. Hogyan lehetne boldog verset írni arról, hogy egy kocsis a lovát veri, és én ötéves gyerekként, anyám kezét fogva nézem a szegény párát? A boldogság és harmónia ritka pillanat, írónak és olvasónak egyaránt ki kell érdemelnie azt. De mégis működik bennem öncenzúra. Igazán sötét gondolataimat nem írom meg, mert a teljes reménytelenség gyanús, 243és félek, hogy kétségbe ejtem azokat, akik bíztak bennem. Marno Jánossal beszélgettem egyszer a verseimről, ő mondta, hogy szerinte nem merem következetesen érvényesíteni a sötét tónust a verseimben. Ő, aki a legreményvesztettebb verseket írja ma magyarul, nyilván hiteles kritikus is. Könnyen lehet azonban, hogy a saját világának szemszögéből mond véleményt az én verseimről. Sokszor jártam Madridban, a Prado-ban, és mindig megnéztem Goya Fekete képeit. Tömegek látogatják súlyos depresszióban fogant Capriccio című sorozatának darabjait az alagsorban. A Gyermekét fölfaló Szaturnuszt, az emberekre óriás követ gördítő Kolosszust, a Félig elsüllyedt kutyát. Ez utóbbin a homokviharba süllyedő állat olyan pillantást vet a felette tornyosuló emberalakra, mint amilyet, porban és hamuban Jób vethetett az Úrra. Annyira azért senkit nem rendít meg ez a búskomor világ, hogy a tárlatlátogatás után ne falatozzon vígan a múzeum büféjében. Goyának igaza volt, hogy megfestette sötét képeit, mint ahogyan igaza volt Chagallnak is, amikor emléket állított gyermekkora csodássá színezett, valójában nyomorúságos színhelyének. Azt hiszem, az igazi művész Isten báránya mégis, aki magára veszi a világ bűneit, részt kér a világ szenvedéséből, könyörgése mindannyiunk helyett szól.

244
Köszönetnyilvánítás

A könyvben szereplő írások többsége válaszkeresésből született, az évek során megjelent szövegek, beszélgetések nyomán, versek és prózák megértésének céljából és megírásuk magyarázataképpen. Köszönet illeti a Vigilia Kiadó Esszék könyvsorozatának szerkesztőjét, Bende Józsefet, aki egyes írások előkeresésében, válogatásában, a hivatkozások pontosításában, a címlap-fotó kiválasztásában volt segítségemre. Külön köszönetem Lengyel Zsuzsa tanárnőnek, aki a Szóra bírni az álmot és A megfosztás rítusa első olvasójaként hasznos és követendő tanácsokat adott, Kemény Arankának, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársának, aki az álom-esszé képanyagának felkutatásában és összeállításában segített. Legfőbb köszönetem azoknak a barátaimnak szól, akikkel beszélgetve formálódott világom, köztük is elsősorban Takács József italianistának és művészettörténésznek, Kertész Imrének, Aszalós János matematikusnak és baráti körének, Endreffy Zoltán filozófiai óráinak. És életem más főszereplőinek, akiktől felelősséget és szeretetet tanultam.

Takács Zsuzsa

Budapest, 2008. szeptember 29.
245
A kötetben szereplő írások eredeti megjelenésének helye:

A megfosztás rítusa = Pannonhalmi Szemle, 2008/3. 90–105. (Vö. Vigilia, 2008. január, 25–27.)

A verset megfosztják ruhájától. Ma meghalt anyám vagy talán tegnap = Liget, 1996. szeptember, 58–60. In: T. ZS.: A bűnök számbavétele. Jelenkor, Pécs, 1998, 95–98.

Háló és hal. Halálversek a magyar költészetben = Pannonhalmi Szemle, 1997/3. 43–51. In: T. ZS.: A bűnök számbavétele. Jelenkor, Pécs, 1998, 99–112.

Szóra bírni az álmot. Álom és látomás az irodalomban – Elhangzott a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián székfoglaló beszédként 2008. május 20-án = Műhely, 2008/6. 12–21.

Ady Endre: Sappho szerelmes éneke = Élet és Irodalom, 1998. október 30., 27.

Az elvont megszólaltatása. Federico García Lorca posztumusz színdarabja = Új Írás, 1981. október, 97–101.

Bergman iskolája = Új Írás, 1979. szeptember, 95–99.

„Te olyan ostoba vagy, hogy az emberi lelket fogod játszani”. Bergman: A hetedik pecsét = Népszabadság, 1995. augusztus 12., Hétvége melléklet, 27.

Isten csendje = Népszabadság, 1995. szeptember 30., Hétvége melléklet, 26.

Ártatlanok szegényjele = Vigilia, 2007. június, 440–445.

Győztes és áldozat = Vigilia, 2008. október, 744–748. [eredeti cím: „Jaj a győztesnek!”]

A szenvedés hasznáról = Vigilia, 2002. november, 871–875.

A reményvesztésről – Elhangzott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a római La Sapienza Egyetem által szervezett „Találkozások. József Attila és a 20. századi magyar Isten-kereső költészet” című konferencián 2005. szeptember 16-án = Vigilia, 2005. november, 896–898. In: Véges végtelen. Isten-élmény 246és Isten-hiány a XX. századi magyar költészetben. (Szerk. Finta Gábor, Sipos Lajos.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006, 307–310.

Arcunk megmutatása, mint áldozati cselekmény – Elhangzott a Római Magyar Akadémián 2005. december 17-én = Vigilia, 2006. február, 112–114. In: Véges végtelen. Isten-élmény és Isten-hiány a XX. századi magyar költészetben. (Szerk. Finta Gábor, Sipos Lajos.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006, 311–313.

Az írástudók felelőssége – Válasz a 70 éves Vigilia jubileumi körkérdésére = Vigilia, 2005. február, 181–182.

Ajánlás = In: T. ZS.: A megtévesztő külsejű vendég. Magvető, Budapest, 2007, 5–7.

Sötét és fény kora – Válasz az Új Írás körkérdésére = Új Írás, 1990. december, 119–128.

Életrajz-változat = Kortárs, 1994. december, 122–128. In: Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza. (Szerk. Tárnok Zoltán.) Kortárs Kiadó, Budapest, 1995, 362–375. [eredeti cím: „Ez csaknem olyan, mint amikor egy orvos önmagán kísérletezik”]

Az üres sír – Válasz a Vigilia karácsonyi körkérdésére = Vigilia, 2000. december, 918–919.

Reményről és reménytelenségről, a szív hidegségéről (Beszélgetőtárs Lucie Szymanowska) – A szöveg a Souvislosti című cseh kulturális szemle 2004/3-as számában megjelent beszélgetés átdolgozott változata = Pannonhalmi Szemle, 2004/4. 85–94.

Beszélgetések terme (Beszélgetőtárs Miklya-Luzsányi Mónika) = Vigilia, 2008. szeptember, 691–698.

Isten és művészet (Válaszok Szűcs Terézia kérdéseire) = Kis Tükör (Kolozsvár), 2003. december, 11–13.


A szerző a kötet összeállítása során egyes írásokat kisebb-nagyobb mértékben módosított.

247
[Jegyzetek]

*1

In: Hagyomány és egyéniség. Az angol esszé klasszikusai. Európa, Budapest, 1967, 200–205. Julow Viktor fordítása

*2

Lásd E. M. Cioran: A rossz demiurgosz. Műhely, 1994/6. 5–8. Fázsy Anikó fordítása. „A jó isten nem volt egészen fölszerelve a teremtéshez: mindent birtokol, kivéve a mindenhatóságot. Fogyatékossága teszi naggyá (vérszegénység és jóság egyre megy, az eredménytelenség prototípusa: senkin nem tud segíteni… (…) Mivel a rossz uralkodik minden romlandón, vagyis mindenen, ami eleven, nevetséges arra törekednünk, hogy úgy mutassuk be, mintha a rosszban kevesebb élet volna, mint a jóban, vagy egyáltalán nincs benne élet. Akik a semmivel társítják, úgy képzelik el, hogy ezáltal megmentik a szegény jó istent. Csak akkor mentjük meg, ha van merszünk elkülöníteni ügyét a demiurgoszétól.” In uő: Egy kifulladt civilizációról. (Vál. Fázsy Anikó.) Nagyvilág, Budapest, 1998, 161.

*3

A lélek sötét éjszakája. Magyarázatok A Kármel hegyére vezető út című vershez. Európa, Budapest, 1999. Takács Zsuzsa fordítása

*4

A fölfelé vezető létra. Pannonhalmi Szemle, 2000/1. 54.

*5

Szövegforrás: Internet. Kalkuttai Teréz címszó. Vö. Teréz Anya: Jöjj, légy a világosságom. A „Kalkuttai Szent” feljegyzései és levelei. Vigilia, Budapest, 2008. Lukács László fordítása

*6

A magányról. Új Ember, 1977. január 30. In uő: Publicisztikai írások. (Szerk. Hafner Zoltán.) Osiris, Budapest, 1999, 761–762.

*7

Vas István fordítása

*8

Carl Gustav Jung: Válasz Jób könyvére. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. Tandori Dezső fordítása

*9

Aabye Sören Kierkegaard: Önvizsgálat. Isten változatlansága. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1993, 118. Szeberényi Lajos fordítása

*10

Lásd Richard Rohr: Jób és a szenvedés misztériuma. Ursus Libris, Budapest, 2007. Tóth Malik István fordítása

*11

In: Leszek Kołakowski: Újabb kis előadások nagy kérdésekről. Európa, Budapest, 2000, 114–122. Pályi András fordítása

*12

„Mért hordozza szenvedésnek / Keresztjét az igaz ember, / Mikor lovon pöffeszkedik / Győzelmesen a gazember? // Hol a hiba? Netán kétes / Isten mindenható volta?” A vers eredeti címe: Zum Lazarus. A fordítás Horváth Henrik munkája

*13

Kálnoky László fordítása

*14

Lásd Ingmar Bergman: Tükör által homályosan. In uő: Színről színre. Forgatókönyvek. (Szerk. Győrffy Miklós.) Európa, Budapest, 1977, 192. Kuczka Péter fordítása

*15

Korda Kiadó, Kecskemét, 1999. Pump Edit fordítása

*16

Szeretetében és irgalmasságában / maga váltotta meg őket. / Karjába vette és hordozta őket / az elmúlt idő minden napján.” (63,9)

*17

Jean-Pierre Batut: Mindenható Atyaisten. Egy nehéz kifejezés megvilágítása. Communio, 1999/1. 3–20. Török József fordítása

*18

Lásd Paul Ricoeur: A kinyilatkoztatás eszméjének hermeneutikai megalapozása. In uő: Bibliai hermeneutika. Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1995, 24. Bogárdi Szabó István fordítása

*19

Az alcím a Jahve első beszédét követő jóbi „megszólalásra” utal: „Egyszer beszéltem, de többé nem teszem, / vagy másodszor is, de folytatása nem lesz.” (40,5)

*20

Miért a zsoltár? Az Árvácska újraolvasásához. Pannonhalmi Szemle, 2000/4. 104–112. In uő: Magatartások találkozója. Babits, Kosztolányi. Móricz. (Szerk. Szarka Judit.) Balassi, Budapest, 2007, 115–126.

*21

Lásd a 11. jegyzetet

*22

Dávidházi Péter: József, Illyés, Jób (I) Párhuzamos verselemzés bibliai fénytörésben. Holmi, 2008. május, 609–621.

*23

„Mikor a földet alkottam, hol voltál?” (38,4); „Adtál életedben parancsot a reggelnek?” (38,12); „Láttad-e már az alvilág kapusát?” (38,17); „Tudsz-e valamit a mennybolt törvényéről? (38,33); „Tudod-e, mikor ellik a kőszáli kecske?” (39,1); „Megfigyelted, mikor vajúdnak az őzek, / tudod-e, hány hónapig tart a vemhességük?” (39,1). Jahve csaknem kétszáz sort kitevő kérdezősködésére Jób mindössze négy sorban válaszol: „Nézd, parányi vagyok. Mit feleljek neked? / A számra teszem a kezem. / Egyszer beszéltem. De többé nem teszem, / vagy másodszorra is, de folytatása nem lesz.” (40,5)

*24

Szabó Lőrinc fordítása

*25

Lásd a 22. jegyzetet

*26

Kertész Imre: A száműzött nyelv. Magvető, Budapest, 20013, 287.

*27

Czeszław Miłosz: A romok és a költészet. In uő: Szülőhazám, Európa. Kalligram – Vigilia, Pozsony – Budapest, 1993, 304–305. Bojtár Endre, Csernovics Jolán, Pálfalvi Lajos, Péter Éva fordítása

*28

Michel Borwicz: Écrits des condamnés à mort sous l’occupation nazie (1939–1945). Presses Universitaires de France, Paris, 1954.

*29

Hans Jonas: Der Gottesbegriff nach Auschwitz – Eine jüdische stimme. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1984. Magyarul: Az istenfogalom Auschwitz után. Zsidó gondolatok. 2000, 1996. augusztus, 56–61. Mezei Balázs fordítása

*30

A címet Celan összegyűjtött verseinek Mohn und Gedächnis címéből kölcsönöztem.

*31

Joseph Roth: Jób. Egy egyszerű ember regénye. Európa, Budapest, 1989. Kertész Imre fordítása

*32

Földényi F. László: A teremtés űrje. Az élő E. M. Cioran emlékének. Műhely, 1994/6. 9–12.

*33

Erich Fromm: Az emberi szív. Miért vagyunk egyaránt képesek a rosszra és a jóra? Háttér, Budapest, 1996. Várady Szabolcs fordítása

*34

Jorge Luis Borges: Keats csalogánya. In uő: Az örökkévalóság története. Esszék. (Szerk. Scholcz László.) Európa, Budapest, 1999, 293–297. Scholz László fordítása

*35

Lásd a 33. jegyzetet

*36

2000, 1996. augusztus, 56–61. Mezei Balázs fordítása

*37

Fémes ízt éreztem számban, és kámforos párolgás hűtötte bőrömet. Zárt, viszonyítási pont nélküli, mégis: fönti térben tartózkodtam. Tudtam, hogy nem vagyok élő, és nem vagyok halott sem. Egy romló húscafatokkal teli szőnyegen, menekülttábori zsúfoltságban várakoztam. Egy ismerős műfordító (akivel előző este találkoztam, és aki súlyos betegségében Istennek szüntelen hálát adva él) rozoga hűtőszekrénybe zsúfolta a csontokat és a róluk levagdosott még romlatlan húst. Az ablakon át (melyen keresztül nem nyílt kilátás egyébként sehova) a rongyaira esett perzsaszőnyegből próbáltam kirázni a beletaposott szennyet. Várakozásom teljesen reménytelen, jól tudtam. Nem volt tér, kint és bent, egy helyben állt minden, mégis tevékenykedtem tovább. Korgó, hatalmas morajlás indult a falban; lassú omlás követte. Félelem és várakozás nélkül, egyedül vártam sorsomra. Megnyílt mellettem a fal, zuhantam lefelé. Bepólyált tetemként ébredtem újra, tagjaim nem fájtak, lábadoztam. Ápolóm mozogni tanított a térhiányban, és én beleegyeztem, hogy újra élek, a sorsomban való könnyű bizakodás fogott el.

*38

Szabó Lőrinc fordítása

*39

A megálmodott szó, a Xanadu mellett a másik két, valóban létezett név a történet hitelességét hivatott jelezni. Kubla káné feltehetően a 18. századi mongol-kínai Kubalaj tiszteletére kerül a költeménybe. Alph, a szent folyam elnevezése pedig egy ismert mítosz szülötte, az Európa felszíne alatt húzódó titkos folyó nevéből ered, mely medrében a kontinens tudását görgeti (hasonlatosan a hinduizmus titkos tudását görgető szent folyam, a Saravasti esetéhez Indiában). Ami pedig utótörténetüket illeti, a káné, Coleridge versének tiszteletére ma már földrajzi elnevezés lett, Amerikában egy mészkő barlangcsoportot kereszteltek el róla. Xanadu pedig egy New Yersey állambéli gigantikus szórakoztatóközpont névadója, míg az Alph nevet egy kanadai rockegyüttes vette fel.

*40

„…a mámoros csapat a lágy magánhangzókból álló, elnyújtott ú-ban végződő nevet üvöltötte, ezt a szót, melynél édesebb és egyben szilajabb még sosem volt.” Lányi Viktor fordítása

*41

Rövid idézet a Pessoa-versből: „Az ellentmondásos, rossz csillagállás / Arany sebekkel utamat kiszabja. / Önérzetem lecsúszik a habokba. / Idegcsomóim hullámok cibálják. (…) A képzelet torz lendítőkerékkel / A katasztrófát működésbe hozza / Egy kertben rálelek a vérpadokra, / Szárukat vesztett virágok kísérnek. / Amíg a lakk- és csipkelét bodor / Hímzésén tántorogva megyek át, / Érzem, a kés, amellyel a Futárt / Levágták, otthon hányódik valahol.”

*42

Charles Baudelaire: A mesterséges mennyországok. Gondolat, Budapest, 1990. Hárs Ernő fordítása

*43

Európa, Budapest, 1988. Dobolán Katalin fordítása

*44

In: Az ős kastély. Esszék. Európa, Budapest, 1999. Scholz László fordítása

*45

Európa, Budapest, 1988. Bart István fordítása

*46

„Előrehajoltam, a halott roppant erővel megragadta a karomat, és húzott a koporsó felé.” Osztovits Cecília fordítása

*47

Dalí titkos élete. Idézi Eric Shanes: Dalí. Corvina, Budapest, 1991. Beck András és Erdélyi Ágnes fordítása

*48

„Miszticizmusa szabadság, nem kábulat – nem az érzéki világban, az érzékcsalódásban fogan. Az ő esetében a teljes élet odaadása, gyakorlata, a meditáció vezet a miszticizmushoz. A meztelen lélek szabadsága ez, aki Istent a maga meztelenségében tapasztalja meg. A magányos útja a Magányoshoz, Plotinosszal szólva.” Takács Zsuzsa fordítása

*49

Európa, Budapest, 1999. „A lélek, melyet Krisztus előre akar vinni, alighogy kikerül az érzékek aszályos, kínnal teli első éjszakájából, a Szellem Éjszakájába helyeztetik el (…) először nagy idő, évek szoktak eltelni (…) míg, mint egy szűk börtöncellából a lélek a második Éjszakába ér, nem vonszolván magával a képzeletet, a beszédre való képességet (…), nagy könnyűséggel boldog állapotba jut, szerelmes szemlélődésbe, lelki tudásra a beszéddel való bajlódás nélkül.” Takács Zsuzsa fordítása

*50

Lásd a 47. jegyzetet

*51

Reprint ex Hungaria. Hatágú Síp Alapítvány, Budapest, 1991. Ferenczi Sándor fordítása

*52

Bencés lelkiségi füzetek sorozat. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2000. Mészáros Erzsébet fordítása

*53

Pécsi Györgyi szíves közlése alapján

*54

Beney Zsuzsa: Möbius-szalag. Vigilia, Budapest, 2006.

*55

Félelem és reszketés. Európa, Budapest, 1986. Rácz Péter fordítása

*56

Az Ószövetség az álmot az elrejtett igazság kinyilatkozásának tekintette. Jó példa rá a Teremtés, a Bírák, Eszter és Dániel, továbbá a Makkabeusok könyvei, Sámuel és Jób könyve. Figyelmeztetésként értelmezhető Jób és a Bölcsesség, továbbá a Királyok első és második könyvében szereplő álomleírás. Ezékiel, Izajás, Jeremiás és Dániel, Tóbiás és Sámuel könyveiben számtalan látomás és álom, álomfejtő szerepel.

*57

Lator László fordítása

*58

„A levegőben menekvő madárhad. / És látni fogjuk a kelő napot, / mint tébolyult pupilla néma és / mint figyelő vadállat, oly nyugodt.”

*59

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992. Tandori Dezső fordítása

*60

Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997. Rónay György fordítása. „Nem hogy belépett, de hogy oly közel / hajol hozzá s ifjú-álarcot visel / az Angyal, s hogy a szeme, és amint / ránéz, az ő szeme, úgy forrnak egybe, / mintha meghalna a lét odakint, / s mit milliók látnak, hajszolnak egyre / bennük volna – s kivülük semmi sincs; / csak néző és nézett, szem s gyönyör a szemben, / egyedül itt, s máshol sehol se…” „A Szűz bágyadtan hanyatlott újra hátra, és olyan közel vonta az eget / Jeruzsálemhez, hogy kilépve épp / csak kissé lábhegyre állt a lelke: / ki mindent tudott róla, már emelte, / s ráadta isteni természetét.”

*61

In: Federico García Lorca: Válogatott művei. Európa, Budapest, 1963. „Áldás, Anunciación! / Csodálatos feketém, te! / A te fiad gyönyörűbb lesz, / mint a szellők venyigéje! (…) – Jaj, életem, Szent Gáborom! Jaj, Gáborkám, szemem fénye, / nincs itt szék, de álmodok én / leültetlek szekfűs székre.” Nagy László fordítása

*62

Lásd Domokos Mátyás – Lator László: Versekről költőkkel. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982.

*63

Las formas comlejas de la vida religiosa (siglos XVI y XVII). Sarpe, 1985.

*64

Lásd a 62. jegyzetet

*65

Gondolat, Budapest, 1993. Bodrog Miklós fordítása

*66

Lásd a 62. jegyzetet

*67

Európa, Budapest, 1987. Kovács Vera fordítása

*68

In: Az ős kastély, i. m. Kovács Vera fordítása

*69

A rokonszenves és délceg fiatalember „kezét összekulcsolta ajka előtt, válla mély zihálással süllyedt és emelkedett. Boldogságában nyilván nem hitt a szemének és a fülének, s éppen csak azt az egyet felejtette el, hogy valóban nem volna szabad nekik hinnie. – »Silvestra« – lihegte (mármint elé idézett szerelmese nevét) leigázottan, keble legmélyéből. »Csókolj meg – mondta a púpos. Hidd el szabad. Szeretlek. Csókolj meg itt« – s mutatóujja hegyével kezét, karját s kisujját szétterpesztve, arcára mutatott, szájához közel. S Mario hozzáhajolt és megcsókolta. A teremben mély csönd lett. A pillanat fura, iszonyú és izgalmas volt – Mario üdvözült boldogságának pillanata. E rövid, kínos percben (…) a boldogság és illúzió minden lehető vonatkozása megragadta a lelkeket (…) Mario ajkának szomorú s groteszk egyesülése után a förtelmes hússal, mely alácsúszott csókjának… Ugyanakkor azonban – a kacagás még tartott – a cavalliere titkon, a szék lába mellett megsuhintotta ostorát, és Mario fölriadva hátratántorodott.” Sárközy György fordítása

*70

„Nem óhajtasz zenét, édes galambom? – Nagyon zenére termett a fülem, hadd szóljon hát a doromb!” – Vagy: „édesem, nem ennél valamit? – De bíz igen, egy mérce abrakot, valami jó száraz zabot megropogtatnék. Úgy veszem észre, nagy étvágyam volna egy kötél szénára… – Ó, hogy szeretlek, ó hogy olvadok!” A komikus és viszolyogtató jelenetnek Oberon közbelépése vet véget. Titánia álmából fölébredve így szól: „Ó, milyen álmok, kedves Oberon: mintha szamárba lettem von’ szerelmes.” – „Ott fekszik a hű.” – szól kurtán Oberon Zubolyra mutatva – „De hogy eshetett ez? Mily undorodva néz most rá szemem!” – értetlenkedik Titánia. Arany János fordítása

*71

Tandori Dezső fordítása

*72

In: Az ős kastély, i. m. Scholz László fordítása

*73

Lásd az 51. jegyzetet

*74

André Haynal: Progresszió és regresszió: az álmok útján. Thalassza, 1997/2–3. Szőnyi Gábor fordítása

*75

I. m.

*76

Gergely Ágnes: Tigrisláz. Tíz óra a magyar versfordításról, 2002–2007. Európa, Budapest, 2008.

*77

In: i. m. Gergely Ágnes fordítása

*78

In: Lator László: Az egyetlen lehetőség. Válogatott versek. Európa, Budapest, 2007. Utószó.

*79

Lásd Borges: Képzelt lények könyve. Helikon, Budapest, 1988. Scholz László fordítása. A könyvben számtalan különös madárral találkozunk. Az óriásira növesztett sas vagy kondorkeselyű származéktól, a Ruk madártól kezdve, mely elefánttal táplálja kicsinyeit, s melyekről Marco Polo is megemlékezik, az Ezeregy éjszakán keresztül vezet az út a görög mitológia hárpiáin át a félig madár, félig ember lényekig. S ne felejtsük el az egyiptomiak tűzmadarát, a főnixet, sem Apollón szomjazásra ítélt varjait vagy a Bibliában szereplő névteleneket: a mezők madarait.

*80

Lásd a 72. jegyzetet

*81

Lásd Hoppál – Jankovics – Nagy – Szemadám: Jelképtár. Helikon, Budapest, 1999. Mint a folytonos megújulás szimbóluma sűrűn felbukkan a mondákban és a népmesék – álmaiban. Ott szerepel a Kalevalában az életfa vagy világfa formájában, illetve a Bibliában, mint az élet- és tudás fája, melyek közül – az Úr tiltása ellenére, vagy éppen emiatt – Éva az utóbbit választotta.

*82

Jószöveg Műhely, Budapest, 2001. Béresi Csilla fordítása

*83

Jelenkor, Pécs, 2004.

*84

Találkozásaim. Albert Zsuzsa beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel. Nagyvilág, 1996/9–10.

*85

Erich Fromm: Pszichoanalízis és zen-buddhizmus. Helikon, Budapest, 1986. Várady Szabolcs fordítása

*86

Napút, 2001. április

*87

Metropolis, 1999. nyár

*88

A rémálom. In: Az ős kastély, i. m. Scholz László fordítása

*89

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977. Szávai Nándor fordítása

*90

A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Gondolat, Budapest, 1988. Kúnos László fordítása

*91

In: Heinrich Kleist: Elbeszélések. Jelenkor, Pécs, 1995. Forgách András fordítása

*92

Babits Mihály fordítása

*93

In: Federico García Lorca: Válogatott művei. Európa, Budapest, 1963. András László fordítása

*94

Editorial Selx Barral, Barcelona. Magyarul megjelent A közönség; Címtelen színdarab. Két „új” Lorca-dráma című kötetben. Magyar Helikon, Budapest, 1981. András László fordítása

*95

Peter Szondi: A modern dráma elmélete 1880–1950. Gondolat, Budapest, 1979. Almási Miklós fordítása

*96

Martínez Nadal: Love and death in the work of Federico García Lorca. Calder and Boyars, London, 1974.

*97

Martínez Nadal: El público. Amor, Teatro y Caballos en la obra de Federico García Lorca. Dolphin, Oxford, 1970.

*98

I. m.

*99

Európa, Budapest, 1978. Mátyás Sándor fordítása

*100

Jelenetek egy házasságból. In: Ingmar Bergman: Színről színre. Forgatókönyvek. Európa, Budapest, 1979. Osztovits Cecília fordítása

*101

Egy emócióelmélet vázlata. In: Módszer, történelem, egyén. Válogatás Jean-Paul Sartre filozófiai írásaiból. Gondolat, Budapest, 1979. Nagy Géza fordítása

*102

Lásd a 100. jegyzetet

*103

Uo. Kuczka Péter fordítása

*104

Uo. Kúnos László fordítása

*105

Uo. Kúnos László fordítása

*106

A nap vége. In: i. m. Osztovits Cecília fordítása

*107

Étienne Souriau: La correspondance des arts. Flammarion, Paris, 1948.

*108

A hetedik pecsét. In: Ingmar Bergman: Színről színre. Forgatókönyvek. Európa, Budapest, 1979. Győrffy Miklós fordítása

*109

Az Európa Könyvkiadónál 1979-ben megjelent kötetben szereplő mű Kuczka Péter fordításában olvasható.

*110

Európa, Budapest, 1992. Kúnos László fordítása

*111

A Standard Oil vezérigazgató-helyetteseként sikkasztás vádjával tizenöt hónapot töltött börtönben.

*112

Saint Genet, comédien et martyr. Gallimard, Paris, 1952.

*113

Nagyvilág, Budapest, 2005. Dusnoki Katalin fordítása

*114

In: Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű. Európa, Budapest, 1998. Dorogman György fordítása

*115

Európa, Budapest, 1959. Institoris Irén fordítása

*116

Európa, Budapest, 1972. Makai Imre fordítása

*117

Szondi Lipót: Sorsanalízis és önvallomás. A választás alakítja a sorsot. Új Mandátum, Budapest, 1999.

*118

Európa, Budapest, 1981. Szöllősy Klára fordítása

*119

Idézi Simon Balázs: Naplójegyzetek Tolsztoj Naplóiról. Liget, 1997. március, 84.

*120

Új Ember, 1967. április 2.

*121

Vigilia, Budapest, 1983. Reisinger János fordítása

*122

Európa, Budapest, 1994.

*123

Az a jobb kéz. In: i. m. Szabó Mária fordítása

*124

In uő: A 6-os számú kórterem. Elbeszélések, kisregények, 1892–1895. Magyar Helikon, Budapest, 1974. Lányi Sarolta fordítása

*125

Teljesség és végtelen. Jelenkor, Pécs, 1999, 95. Tarnay László fordítása

*126

In: Pilinszky János összegyűjtött művei. Beszélgetések. (Szerk. Hafner Zoltán.) Századvég Kiadó, Budapest, 1994.

*127

Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, Sárospatak, 1987.

*128

I. m. 24.: „a tagadás eme módja, amikor az ember a tagadotton belül keres menedéket”.

*129

I. m. 99.

*130

In: Pilinszky János összegyűjtött művei. Beszélgetések. (Szerk. Hafner Zoltán.) Századvég Kiadó, Budapest, 1994.

*131

Simone Weil: Ami személyes, és ami szent. Vigilia, Budapest, 1983. Pilinszky János fordítása

*132

C. G. Jung – Ariela Jaffé: Emlékek, álmok, gondolatok. Visszatekintés. Európa, Budapest, 1987. Kovács Vera fordítása

*133

Atlantisz, Budapest, 1998.

*134

Idézi Tengelyi László: Élettörténet és sorsesemény. Atlantisz, Budapest, 1998.

*135

Lásd i. m. Önazonosság mint elbeszélt élettörténet.

*136

Európa, Budapest, 1989. Győry Vilmos fordítását átdolgozta Benyhe János

*137

Jelenits István: Az ének varázsa. Új Ember, Budapest, 2000.