Krasznahorkai László
Seiobo járt odalent

Vagy sötét van, vagy nincs szükségünk fényre.

(Thelonious Monk – Thomas Pynchon)

5 6
1.
Kamovadász

Körülötte minden mozog, mintha egy világnyi messzeségből egyetlenegyszer, de az összes képtelen akadály ellenére mégis elérkezett volna valami mélyárammal idáig a hérakleitoszi üzenet, mert mozog, folyik, jön és elzuhog a víz, meg-meglendül a szél selyme, inganak a hegyek a hőségben, de mozog, remeg és vibrál a hőség is a tájban s a magas, szórt, füves bozótszigetek szálanként a folyómederben, minden egyes sekély hullám, ahogy átbukva lehull az alacsony medergát fölött, eme elviharzó hullám minden megfoghatatlan, tovafutó eleme, s ennek a tovafutó elemnek a felszínén megvillanó minden egyes fénycsillám, e kibukkanó s rögtön szerteomló felszín szavakkal megragadhatatlan, elszikrázó, szétpergő fénycsöppjei, a gomolygó felhők, az ideges, rezgő kék ég a magasban, a nap iszonyatos erővel koncentrált, mégis körberajzolhatatlan, az egész pillanatnyi teremtésre kiterjedő, őrjítőn tündöklő, vakító, sugárzó léte, a halak és békák és rovarok és az apró hüllők a folyóban, a part két külső párhuzamosán megépített, gőzölgő aszfalt kíméletlenül araszolgató autói és autóbuszai az északi hármastól a harminckettesen át a harmincnyolcasig, majd a gyorsan hajtott kerékpárok a széles védőgátak alatt, a hol porba írt, hol kiépített ösvényeken a folyó mellett gyalogló férfiak és nők, még a víz átsuhanó tömege alá került, mesterségesen és aszimmetrikusan lerakott fékezőkövek is, mind-mind játssza, vagy éli, hogy történik 7vele valami, hogy zajlik és száguld és halad és jár és süllyed és emelkedik és eltűnik és előbukkan, és fut, és folyik, és elzúg valamerre, csak ő nem mozdul egyáltalán, az Ooshirosagi, ez a hatalmas, hófehér madár, ez a bárki által szabadon támadható, védtelenségét itt még csak nem is leplező vadász – előredől, S-formába gyűrt nyakát s ezzel egy vonalban a fejét s hosszú, kemény csőrét most kinyújtja ebből az S-formából, és nekifeszíti az egészet, de egyúttal lefelé is szegezi őket, miközben a szárnyát, azt szorosan a testéhez tapasztja, vékony lábait a víz alatt egy-egy biztos ponton megtámasztja, szemeit az elfutó víz felszínére szegezi, a felszínre, igen, miközben kristálytisztán látja persze, hogy mi van e felszín alatt a fénytörésben, odalent, bármily gyorsan jön, hogy ha jön, ha odakerül, ha lefut egy hal, egy béka, egy rovar vagy egy apró hüllő az érkező, a csobogó, az olykor kissé megtörő, s ott azonnal felhabzó vízzel, s ő akkor egyetlen hajszálpontos és gyors mozdulatban a csőrével le fog csapni rá, s kiemel valamit, nem is lehet látni, pontosan mit, olyan villámgyorsan történik meg minden, látni nem, csak tudni, hogy egy hal az, egy amago, egy ayu, egy huna, egy kamotsuka, egy mugitsuku vagy egy unagi vagy valami más, ezért állt meg ott a Kamo folyónak majdnem a közepén a sekély vízben, s áll ott egy nem a múlásával mérhető, de minden kétségen kívül határozottan létező, egy nem előre, egy nem hátra, hanem csak úgy egy gomolygón sehová sem haladó, felfoghatatlanul bonyolult hálóként kivetett időben, és mozdulatlanságának akkora erő ellenében kell megszületnie és fennmaradnia, amit csupán egyidejűségében volna helyes megragadni, hanem épp ez az, az egyidejű megragadás, ami megvalósíthatatlan, így hát elmondatlan marad, még az őt leírni óhajtó szavak együttese is magára hagyja, nem csupán a szavak külön-külön, pedig neki mégiscsak egyszerre, egyetlen pillanatra kell megtámasztania, s ezzel megakadályoznia mindenféle mozgást és egyes-egyedül, önmagában, az események őrületében, egy 8általános, zsibongó, nyüzsgő világ kellős közepén ott maradni ebben a kivetett pillanatban, hogy azután ez a pillanat mintegy rácsukódjon, s ezzel bezáruljon ez a pillanat, azaz hogy megállítsa saját hófehér testét a tomboló mozgás kellős közepén, hogy nekifeszítse saját moccanatlanságát a mindenhonnét rátörő rettenetes erőnek, mert az majd csak jóval később jön, amikor ismét részt vesz ennek a tomboló mozgásnak a totális őrületében, és majd mozdul ő is, egy villámgyors sújtásban, együtt a többivel, most még csak a rázáruló pillanatnál tart, a vadászat kezdetén.



Olyan világból jön, ahol az örök éhség az úr, ezért aztán az ő esetében a tény, hogy vadászik, azt jelenti, hogy részt vesz az általános vadászatban, hisz körülötte minden élő egy véget nem érő vadászat alanyaként ront rá épp a neki előírt prédára, ráront, lecsap rá, megközelíti, és megragadja, elkapja a nyakát, eltöri a gerincét, vagy összeroppantja a hátát a közepénél, lelegeli, kiszippantja, kinyalja, beleszúrja és felszívja, megdézsmálja, elharapja, egészben lenyeli, és így tovább, a vadászat kimeríthetetlenségében áll tehát ő maga is, oda van kényszerítve a célba, hogy vadásszon, mert így és csak ezen a módon juthat táplálékához ebben az örök éhségben, az univerzális, a mindenkire kiterjedő, kötelező vadászatban tehát, ahol a vadászat az ő kizárólagos, vagyis személyes esetében viszont más értelemmel is gazdagabb, amikor elfoglalja a helyét, azaz megveti a lábát a vízben, és mintegy kimerevíti magát, mint amellyel ez a szó amúgy ellátna minket, így tehát bonyolultabb jelentéssel megidézve a híres Al-Zahad ibn Shahib-féle hármasmondatot, mely szerint „Egy madár tart hazafelé az égen. Fáradtnak látszik, nehéz napja volt. Vadászatból jön: rá vadásztak.”, nos, ezt valahogy úgy kell módosítanunk, a hangsúlyt úgy odább 9taszítani benne, hogy bár közvetlen célja volt, de távolabbi nem, olyan térben létezett, melyben bármiféle távolabbi cél és távolabbi ok eleve lehetetlen, annál sűrűbb viszont a közvetlen célok és okok szövete, amelyből vétetett, s amelyben egykor majd el kell pusztulnia.



Egyetlen természetes ellensége azonban, az ember, ez a Rossz és a Rest napi varázsába száműzött lény most nem figyel rá a parton, ahogy a folyóágy két oldalán porba írt ösvényen éppen gyalogol, fut, kerekezik hazafelé, vagy elfele onnan, illetve ahogy csak ül egy padon, és ott ebédidejét a környék SEVEN ELEVEN-boltjában vásárolt, algalevélbe csomagolt, nigirinek nevezett rizsháromszögével tölti, most nem, ma nem, talán holnap, vagy azután valamikor, ha lesz rá valami ok, de ha lenne is valaki, aki nézné, erre a szemlélőre amúgy se nagyon vetne ügyet, ő is megszokta már őket ezen a parton, mint ahogy azok is megszokták a sekély víz közepén álldogáló nagy testű madarat, de ma ez az eset egyik oldalon sem áll fenn, senki nem vesz tudomást a másikról, noha akár még akadhatna is tanúja, hogy ő ott van a nagyjából térdig érő, tehát tényleg elég sekély, füves szigetekkel teleszórt, tehát tényleg meglehetősen különös, ha nem a földkerekség legbizarrabb folyója, a Kamo közepén, és csak áll, egyetlen moccanás nélkül, előrefeszített testtel, a nap zsákmányára várva, megdöbbentően hosszú perceken át, melyekből hamarosan már tíz percek lesznek, majd eltelik egy fél óra is, vagyis ebben a várakozásban és figyelemben és moccanatlanságban irdatlan hosszú az idő, s ő még mindig nem mozdul, hajszálpontosan ugyanúgy áll, ugyanabban a pózban, egyetlen tolla meg nem rebben, áll, előredőlve, csőrével éles szögben az elcsobogó víz tükre fölé hajolva, nem nézi senki, nem látja senki, 10és ha ma nem, akkor valahogy örökre nem, rejtve marad az a kimondhatatlan szépség, amiképpen áll, észrevétlen marad királyi mozdulatlanságának kivételes varázsa, s így rejtve és észrevétlen, hogy ővele itt, a Kamo közepén, ebben a mozdulatlanságban, ebben a hófehér feszültségben az vész el, mielőtt még megjelenhetne, annak a felismerésnek nem lesz tanúja, hogy ő az, aki megadja az értelmét mindannak, ami körülveszi, megadja az értelmét a tomboló mozgásban forgó világnak, a száraz hőségnek, a vibrálásnak, minden kavargó hangnak, illatnak és képnek, mert ő ennek a tájnak valami egészen különleges esete, e tájkép megfellebbezhetetlen művésze, aki a tökéletes mozdulatlanság példátlan esztétikájával, a rezzenetlen figyelem artisztikus beteljesítőjeként egyszersmind felül is emelkedik mindazon, aminek az értelmét különben megadja, felülemelkedik, kimagaslik a környező dolgok eszeveszett kavalkádjából, s egyfajta céltalanságot vezet be – hogy még szép is – a mindent átható lokális értelem fölé, még önmaga aktuális tevékenységének a lokális értelme fölé is, hiszen minek szép még azon felül, hogy csak egy fehér madár, aki áll, és vár a kyotói Kamo folyó sodrásának irányában, áll és várja, hogy a víz felszíne alatt végre megjelenjen, amit kíméletlenül pontos csőrével és akaratával majd megszigonyoz.



Kyotóban történik mindez, és Kyoto a Viselkedés Végtelen Városa, a Helyes Magatartásra Ítéltek Ítélőszéke, a Köteles Hozzáállás Megtartásának Paradicsoma, Elmulasztásának Büntetőtelepe. E város útvesztője a Viselkedés, a Magatartás, a Hozzáállás labirintusaiból áll elő, a dolgokhoz való viszonyulás előírásainak végtelen komplikációjából. Nincs palota és kert, nincsenek utcák és belső terek, nincs ég a város fölött, nincs természet, ősszel vöröslő momiji a kör11beölelő hegyek távlatában és csillagmoha a kolostorok udvarán, nincs a Nishijin selyemszövőműhelyeinek maradék hálózata, nincs a Kitano Tenmangu-szentély mellé rejtett gésanegyed Fukuzuru-sannal, nincs a Katsura Rikyu tiszta architektonikus fegyelme és a Nijo-jóban a Kano-család festményeinek káprázata, a Rashomon puszta helyének bizonytalan emléke, a Shijo-Kawaramachi édes kereszteződése a város középpontjában kétezeröt tomboló nyarán, és nincs a Shijobashi kedves íve, a hídé, ahogy a mindörökre elegáns, rejtelmes Gion felé mutat, és nincs az a két csodálatos gödröcske a Kitano-odori egyik táncoló gésájának mosolygó arcocskáján sem, csak a rájuk vonatkozó Előírások Óriási Halmaza létezik, a mindenek fölött működő etikett mindenre kiterjedő, ám soha ember által teljességében át nem tekinthető rendje, a dolgok és emberek, az emberek és emberek, továbbá a dolgok és dolgok közötti egyszerre megváltoztathatatlan és változékony Komplikációk Börtöne, mert csak így, ezen keresztül kap engedélyt a létezésre az összes palota és kert, a négyzethálóba rajzolt utcák és az ég és a természet és a Nishijin-negyed, és Fukuzuru-san és a Katsura Rikyu és a Rashomon hűlt helye és az a két elbűvölő gödröcske a Kitano-odori gésájának arcocskáján, amint ez a bájba született gésa legyezőjét egy pillanat töredékére elfordítja egy kissé eme arcocska elől, hogy mindenki lássa, de tényleg csak egyetlen pillanatra, azt a két halhatatlan szépségű gödröcskét, azt a könnyed, megbabonázó, magával ragadó, züllesztő mosolyt a dúsgazdag pártolók aljas tekintetéből összeállt közönség előtt.



Kyoto a Hivatkozások Végtelen Városa, ahol semmi nem azonos önmagával, és soha nem is lehetett az, minden egyes tagja a nagy együttesnek visszafelé, valami ellenőriz12hetetlen Dicsőségre mutat, onnan eredezteti mostani önmagát, egy Dicsőségből, mely a ködös múltban állt fenn, vagy e múlt puszta ténye teremtette meg, nem is lehetséges tehát egyetlen elemében megragadni, sem megpillantani valamit, ami itt van, mert már e város legeslegelső elemét is elveszti az, aki megpróbál belenézni, amiként a látogató teszi, ha leszáll a monumentális Kyoto Stationön a régi edói irányból érkező, Shinkanzen nevezetű szuperexpresszről, ha kiszáll, és belesétál a helyes kijáratot találván meg az aluljárók vidámparkra emlékeztető komplikációjában a Karasuma-dori torkolatába, és megpillantja, mondjuk, a nyílegyenesen északra induló út, a Karasuma-dori bal oldalán a már az állomásról odalátszó Higashi-Honganji nevű buddhista templom hosszú, sárga, tekintélyt parancsoló kerítésfalát, mert abban a pillanatban már ki is szaladt a lehetőség teréből, a lehetőségéből, hogy megpillantsa a mai Higashi-Honganjit, mivel mai Higashi-Honganji nincs, a szem odapillantásával egy időben, azonnal rátelepszik ugyanis ez a mai arra, amit a leghelytelenebb ugyanakkor a Higashi-Honganjira nehezedő múltnak nevezni, mert a Higashi-Honganjinak sohasem volt múltja sem, sem tegnap, sem tegnapelőtt, csak ezer és ezer Hivatkozás a Higashi-Honganji homályos múltjaira, azaz a legképtelenebb helyzet áll elő, hogy tudniillik sem mai, sem egykor volt Higashi-Honganji nincsen, csak egy tekintélyt parancsoló Hivatkozás arra, hogy van is, meg volt is, s ez a Hivatkozás lengi be aztán az egész várost, ahogy megy az ember benne, hogy aztán átgázolva a bámulatos csodák e birodalmán a Toji templomtól az Enryakujiig, a Katsura Rikyutól a Tofukujiig végül eljusson a Kamo adott szakaszán, nagyjából a Kamigamo-szentéllyel egy magasságban a folyónak ahhoz a csobogójához, ahol ő áll, az Ooshirosagi, az egyetlenhez, akinek különös módon épp annyira van jelene is és múltja is, mint amennyire egyik sincs, mert valójában sohasem létezett az előre meg a hátra haladó idő13ben – őhozzá, akinek a figyelem művészeként megadatott, hogy képviselje azt, ami beállítja a hely s a dolgok tengelyét ebben a kísértetvárosban, a megragadhatatlan, a megfoghatatlan, mert valósággal nem rendelkező, azaz: az elviselhetetlen szépséget.



Egy halászó madár a vízben: közömbös szemlélőnek, ha észleli egyáltalán, talán csak ennyi volna – pedig nemcsak észlelnie, az első odapillantás megnyíló értelmében már azt is tudnia kéne, legalább tudnia és látnia, hogy ez a mozdulatlanul halászó madár ott bent a sekély víz füves szigetei között mennyire, milyen átkozott módon fölösleges, sőt megéreznie, és rögtön megéreznie, hogy ez a hatalmas, hófehér, méltóságteljes állat milyen védtelen – mert fölösleges volt, és védtelen, igen, s mint oly gyakran, az egyik épp elégséges módon magyarázta a másikát, azaz fölöslegessége miatt volt védtelen, és védtelensége tette fölöslegessé, egy védtelen és fölösleges fenség, ez hát az Ooshirosagi bent a Kamogawa sekély vizében, de persze semmiféle közömbös szemlélőről szó nincsen, odakint a parton gyalogolnak, gurul a bicikli, futnak a buszok, az Ooshirosagi meg csak áll rendületlenül az elhabzó víz felszíne alá vetett tekintetével, s a maga szakadatlan figyelmének állandó értéke sohasem változik, mivel a figyelemnek ez a védtelen és fölösleges művésze nem hagy kétséget afelől, hogy ez a figyelem benne valóban szakadatlan, teljesen mindegy, hogy jön majd hal, vagy apró hüllő, rovar vagy rák, melyre hibátlan, kíméletlen pontos ütéssel le fog csapni az egyedül lehetséges pillanatban, mint ahogy bizonyos az is, hogy jött valahonnan a hajnali égen a maga súlyos, lassú, nemes szárnycsapásaival, és hogy ugyanezekkel a szárnycsapásokkal vissza is fog térni oda, ha alkonyodni kezd, biztos, hogy 14van már mögötte fészek is, azaz hogy tehát van mögötte, mint ahogy feltehetően adódik is még előtte: történet, esemény, hogy életének tehát cselekményrendje van, csak hát figyelmének, nézésének, mozdulatlan tartásának ez a szakadatlansága elárulja, hogy mindez említésre sem méltó, mindezeknek bármiféle súlya ugyanis az ő, az Ooshirosagi esetében teljességgel hiányzik, mert semmi az, pihe, hab, pehely és lilla, mert az ő esetében csak a maga szakadatlan figyelme van meg, csak ennek van súlya, ez a története, mása nincsen, egyes-egyedül ez, ami azt is jelenti, hogy a mozdulatlan nézés e művészete az egyetlen, ami Ooshirosagivá tette és teszi, enélkül részt sem vehetne a létezésben, melynek valóságnélküli magaslata ő, ezért küldték ide, és egyszer majd ezért is fogják visszahívni.



Egyetlen rezzenése sincs, amellyel jelezni volna képes, hogy arra a villámgyors szigonyozásra kimozdul egyszer a teljes mozdulatlanság állapotából, és ezért és addig ez a teljes mozdulatlanság határozottan azt a benyomást kelti, hogy a Kamogawának ezen a pontján, amelyet betölt, most nem egy hófehér nagykócsag, hanem a semmi áll, de annyira intenzív ez a semmiség, ez a nézés, ez a figyelem, ez a szakadatlanság, amelyben ez a hiánytalan semmi nyilvánvalóan a teljes potenciával azonos, hogy minden lehet, bármit tehetek, bármikor és bármiért, ezt sugallja, ahogy áll, ám bármi lesz is az, bármikor és bármiért, amit tehet, az az ő esetében nem egyszerűen valami felfordulást jelent majd, hanem egy éles, egy leheletnyi kibillenést, azzal, hogy ebből a gigantikus térből, a lehetőségek teréből valami lesz, a világ billen ki, mert történni fog valami, mozdulatlanságának abszolút voltából, e mozdulatlanság tovább már feszíthetetlen voltából ez következik, hogy egy ponton elpattan 15ez a végtelen koncentráció, s ha közvetlenül egy hal lesz is az ok, egy amago, egy kamotsuka vagy egy unagi, a cél pedig, hogy egy darabban lenyelvén aztán őket, megszigonyozásukkal fenntartsa az életét, az egész jelenet messze túl már önmagán, itt, a szemünk előtt, akik az északi hármas buszon, vagy egy viharvert kerékpáron, vagy lent a Kamo-part porba írt sétányán gyalog, viszont mindannyian vakon: elmegyünk mellette, mert megszoktuk, felelnénk a kérdésre, hogy miképp lehetséges ez, hogy el, túl vagyunk már rajta, mondanánk, eképpen csak a remény áll fent, hogy időről időre van köztünk, aki ok nélkül, csak úgy véletlenül odanéz, és ott ragad a tekintete, és egy darabig aztán nem veszi le ezt a tekintetét róla, s ezzel valamiképp belekeveredik abba, amit különben nem akart, hogy ugyanis ezzel a tekintettel – saját tekintete intenzitásának örökös hullámzásában vergődve persze – nézze őt, de mivel egyszerűen nem lehet az emberi tekintetet állandóan ebben a megfeszítettségben tartani, amely most viszont nagyon is szükséges lenne, azazhogy mivel minden pillanatban ugyanazon az intenzitásmagaslaton maradni képtelenség szinte, ez azzal jár, hogy bizony könnyen pont a figyelemhullám esésének, az úgynevezett figyelemvölgynek az alsó, esetleg egyenesen a legeslegalsó szakaszában csap le az a szigony, s így az a véletlenül odanéző szempár szerencsétlen módon nem lát semmit, csak egy mozdulatlanul előrehajló madarat, aki semmit nem csinál, s emiatt az ilyenfajta ember, azzal a figyelemvölggyel az agyában, még ő is, aki az egyetlen volna közöttünk, talán soha többé nem lát meg már semmit, és így is marad az egész élete, és így ki is marad ebből az egész életből az, ami értelmet adhatna neki, és emiatt szomorú, szegény, szikár élete lesz, keserűen sivár, remény, kockázat és nagyság nélküli élet, minden magasabb rendű sejtelme nélkül – pedig csak oda kellett volna nézzen az északi hármas buszon, a viharvert kerékpáron, vagy lent a Kamo-part porba írt sétányán gyalogol16va, hogy mi is az ott odalent a vízben, hogy mit is csinál az a nagy fehér madár ott moccanatlanul, miközben nyakát, fejét, csőrét előrenyújtva mereven nézi az elcsobogó vízhab felszínét.



Nincs még egy ilyen folyó a világon, az ember, ha először megpillantja, egyszerűen nem hisz a szemének, nem hisz, és az egyik hídon, mondjuk, a Gojo-ohashin állva, azt kérdezi, hogyha van, a kísérőjétől, hogy ez meg micsoda itt alattunk, ebben a széles mederben, hol a víz először is, és mért csak keskeny erekben csurdogál erre meg arra a teljességgel képtelennek tetsző szigetek között, mivel erről van szó, akár hisz az ember a szemének, akár nem, a Kamogawa egy viszonylag széles folyó, amelyben annyira kevés a víz, hogy a hordalékból százával képződtek a kicsi szigetek a medrében, mely szigeteket aztán felvert a fű, az egész Kamogawa tele van ilyen szabálytalan, térdig-mellig érő fűvel benőtt hordalékszigettel, s ezek között kanyarog egy kevéske víz, mintha a teljes kiszáradás előtt állna az egész, mi történt itt, kérdi ilyenkor helyi kísérőjétől, ha van, az ember, talán valami katasztrófa, vagy mi, miért száradt ki ennyire ez a folyó? – ám azzal kell beérnie, hogy ó, ugyan, a Kamo nagyon is vad volt, és szép, és bizony lejjebb, a Shijo-ohashinál már, de néha itt is, ha beérünk az esős évszakba, tele van vízzel még ma is teljesen, meg hogy 1935-ig rendszeresen megáradt, nem bírtak vele évszázadokon át, már a Heike monogatariban írják, hogy mennyire nem, aztán Toyotomi Hideyori rendelte el a rendbetételét, és egy bizonyos Suminokura Soan és az apja, Ryoui rendbe is kezdte tenni, sőt Ryoui a Takase-csatornával is végzett, meg hogy kiegyenesítették, meg hogy 1894-re a Biwa-csatorna munkálatai is lezárultak, de persze áradások voltak 17továbbra is, és utoljára pont 1935-ben például annyira nagy volt az ár, hogy szinte teljesen elpusztította itt a hidakat, és sok halott, kimondhatatlan kár, nos, akkor határozták el, hogy végleg véget vetnek pusztító erejének, építenek ezt, és építenek azt, döntötték el, de nem csak a partvonalban, hanem odalent is, a mederben, amolyan fékezőkövekkel kirakott szabálytalan gátakat, melyek majd megtörik az északnyugati hegyek felől lezúduló, túlontúl is heves víz folyását, és hát megtörték, mondja a helyi kísérő, ha van, amint ez látható, sikerült megtörni az erejét, már nincs többé áradás, már nincs halál, és nincs kár többé, csak ezek a csurgók, ezek a fékezőkövek, ez az igen eredményesen működő védőgátrendszer, meg hát a madarak, mutat ez a helyi kísérő a Gojo-ohashi közepéről felfelé és lefelé és kilométerhosszan a folyómederbe, ez a rengeteg madár, a Biwa-tó felől jönnek, de pontosan ő sem tudja, honnan, és van itt minden, Yurikamome, Kawasemi, Magamo, Onagagamo és Hidorigamo, Mejiro és Kinkurohajiro, tényleg mindenféle ez meg az, még viziszöcskék is úszkálnak erre-arra, csak a hófehér nagykócsagot nem említi ez a helyi kísérő, ha van, pont ezt a madarat nem, mert nem is látja már, ahogy odamutat, állandó mozdulatlansága miatt ugyanis annyira megszokták, hogy amiként az lenni szokott, már észre sem veszik, pedig ott van, mintha ott se lenne, áll moccanatlanul, meg sem rebben egyetlen tolla sem, előredől, tekintetével a csobogón lefutó víz habját pásztázza, a Kamo hófehér állandója, a város tengelye, a művész, aki nincs már, aki láthatatlan, aki nem kell senkinek.



Jobb hát, ha visszahátrálsz, és bemész a sűrű füvesbe, oda, ahol e különös füves szigetek egyike a mederben teljesen eltakar, és jobb, ha végérvényesen megteszed, mert ha elő18jössz holnap meg holnapután, úgysincs, aki értse, úgysincs, aki nézze, úgysincs egyetlenegy sem természetes ellenségeid közül, aki megláthatná, hogy ki vagy Te voltaképp, jobb, ha már ma este távozol, ha alkonyodni kezd, jobb, ha Te is visszahúzódsz a többiekkel, ha leszáll az éjszaka, csak Te ne térj vissza aztán, ha hajnalodik holnap, vagy holnapután, mert a Te számodra az a jobb, ha nincs több holnap és nincs több holnapután, bújj el még ma a fűben, roggyanj meg, dőlj az oldaladra, hagyd, hogy lassan lecsukódjon a szemed, és pusztulj el, mert nincs értelme a fenségnek, amit hordasz, halj meg ma éjjel a fűben, roggyanj, és dőlj, és hagyd, hogy legyen úgy – ereszd ki utolsó lélegzeted.

19
2.
A száműzött királyné

Az I Quiz Biblici on line, melyet a La Nuova Via internetes website tart fenn, 2006 őszén az alábbi keresztrejtvényt közölte olvasóival, ahol a vízszintes 54-ben hét betű erejéig határozott állásfoglalásra késztette a megfejtőket:

CRUCIVERBA 21

ORIZZONTALI:


1 E sulla ... e sulla coscia porta scritto questo nome: RE DEI RE, SIGNOR DEI SIGNORI

5 Il marito di Ada e Zilla

10 Il Signore .... trarre i pii dalla tentazione

11 .... questa stagione io verrò, e Sara avrà un figliuolo

12 La legge è fatta non per il giusto, ma per gl’iniqui e i ribelli, per gli empì e i peccatori, per gli scellerati e gl’....., per i percuotitori di padre e madre

15 Poiché egli fu crocifisso per la sua debolezza; ma .... per la potenza di Dio

17 Re d’Israele

19 Perciò pure per mezzo di lui si pronunzia l’ .... alla gloria di Dio, in grazia del nostro ministerio

20 Una testa d’asino vi si vendeva ottanta sicli 20d’argento, e il quarto d’un ... di sterco di colombi, cinque sicli d’argento

23 Perche mille anni, agli occhi tuoi, sono come il giorno d’.... quand’è passato

24 Quando sono stato in grandi pensieri dentro di ...., le tue consolazioni han rallegrato l’anima mia

25 Figliuolo d’Eleazar, figliuolo d’Aaronne

26 .... amerai dunque l’Eterno, il tuo Dio, con tutto il cuore, con tutta l’anima tua c con tutte le tue forze

27 Allora l’ira di Elihu, figliuolo di Barakeel il Buzita della tribù di ...., s’accese

28 Questi sono i figliuoli di Dishan: Uts e ....

29 Perciò Iddio li ha abbandonati a passioni infami: poiché le loro femmine hanno mutato l’uso naturale in quello che è contro natura; c similmente anche i maschi, lasciando l’uso naturale della donna, si sono infiammati nella loro libidine gli uni per gli altri, commettendo uomini con uomini cose ...., e ricevendo in loro stessi la condegna mercede del proprio traviamento

32 Elkana ed Anna immolarono il giovenco, e menarono il fanciullo ad ....

33 Io do alla tua progenie questo paese, dal fiume d’Egitto al gran fiume, il fiume Eufrate; i Kenei, i......, i Kadnionei,

35 .... dal primo giorno toglierete ogni lievito dalle vostre case

37 Davide rimase nel deserto in luoghi forti; e se ne stette nella contrada montuosa del deserto di....

38 Or Abner, figliuolo di ...., capo dell’esercito di Saul

40 Figliuoli di Tola: ....., Refaia, Jeriel, Jahmai, Jbsam e Samuele

42 Fa’ presto .... accordo col tuo avversario mentre sei ancora per via con lui

45 Questi tornò a Jzreel per farsi curare delle ferite che avea ricevute dai Sirî a ....

47 .... n’è di quelli che strappano dalla mammella l’orfano

48 .... la si ottiene in cambio d’oro

49 Non han più ritegno, m’umiliano, rompono ogni freno in .... presenza

50 Il mio amico m’è un grappolo di cipro delle vigne d’....-ghedi

51 La città rumorosa sarà resa deserta, la collina e la torre saran per sempre ridotte in caverne, in luogo di spasso per gli onàgri e di pascolo ...’ greggi

52 Il suo capo è oro finissimo, le sue chiome sono crespe,... come il corvo

54 La regina Vashti ha .... non solo verso il re, ma anche verso tutti i principi e tutti i popoli che sono in tutte le province del re Assuero

56 ... dunque, figliuoli, ascoltatemi, e non vi dipartite dalle parole della mia bocca

57 Il cuore allegro rende .... il volto

58 Mahlah, Thirtsah, Hoglah, Milcah e Noah, figliuole di Tselofehad, si maritarono coi figliuoli dei loro ....

60 Uno dei valorosi guerrieri al servizio del re Davide

61 Oggi tu stai per passare i confini di Moab, .... Ar

63 La moglie di Achab, re d’Israele

64 Fu giudice d’Israele per 23 anni, era della tribù d’Issacar

VERTICALI:


1 Ma quella che si dà ai piaceri, benché ...., è morta

2 Sansone disse loro: ’Io vi proporrò un ....

3 Perché Iddio .... gli occhi aperti sulle vie de’ mortali, e vede tutti i lor passi

4 Figliuolo di Giuda, figliuolo di Giacobbe

5 ... porte della morte ti son esse state scoperte?

6 ... solo udir parlare di me, m’hanno ubbidito

7 ... rendono male per bene; derelitta è l’anima mia

8 Gli uomini saranno ...., amanti del danaro, vanagloriosi

9 O monte di Dio, o monte di Basan, o monte dalle molte ....., o monte di Basan

10 ... rallegrino i cieli e gioisca la terra

13 Io ho veduto gli sleali e ne ho provato ....

14 ... attento al mio grido, perché son ridotto in molto misero stato

16 Or i capi sacerdoti e gli scribi stavan là, accusandolo con ....

18 Figliuoli di Caleb figliuolo di Gefunne: ...., Ela e Naam, i figliuoli d’Ela e Kenaz

20 Rimpiangete, costernati, le schiacciate d’uva di ....-Hareseth!

21 Prima vi abitavano gli Emim: popolo grande, numeroso, alto di statura come gli ....

22 E non dimenticate di esercitar la ....

25 E l’Eterno gli disse: ‘..... tu bene a irritarti così?’

26 E in quell’istante, accostatosi a Gesù, gli disse: ... saluto, Maestro!

27 Per la tribù di Beniamino: Palti, figliuolo di ....

30 Efraim ebbe per figliuola Sceera, che edificò Beth-Horon, la inferiore e la superiore, ed ....-Sceera

31 Uno dei capi di Edom

34 ..... notte e giorno, e non sarai sicuro della tua esistenza

36 Davide sposò anche Ahinoam di ....

37 Essa gli partorì questi figliuoli: Jeush, Scemaria e ....

39 Dio in lingua ebraica

41 Dopo di loro Tsadok, figliuolo d’....., lavorò dirimpetto alla sua casa

43 I dormiglioni n’andran vestiti di....

44 Quand’hai fatto un .... a Dio, non indugiare ad adempierlo

46 Amica mia io t’assomiglio alla mia cavalla che s’attacca ... carri di Faraone

51 Non sapete voi che un ....’ di lievito fa lievitare tutta la pasta?

52 Li hanno gli uccelli dei cieli

53 E i suoi piedi cran simili a terso ...., arroventato in una fornace

55 E questi sono i figliuoli di Tsibeon:.... e Ana

59 Or Amram prese per moglie Iokebed, sua ....

60 ... vostro agnello sia senza difetto, maschio, dell’anno

62 Ecco, io ti.... di quelli della sinagoga di Satana

21

Ezzel nagyjából egy időben a Mitchelton 4053, Qld, Australia cím alatt bejegyzett cég frissítette a Vashtiskin.com internetes oldalát, hogy az az új idők új szellemének jobban megfeleljen, s amelyből érezni, hogy a tét nem kevés, mert mint írják, a Vashti Purely Natural Skin Care, mely távoli rokonságban áll a www.3roos.com/forums/showthread.php?t=194376-megjelölés alatt futó oldallal, is a unique range that supports health and well-being by using nature’s gifts to work in synergy to rejuvenate the body and uplift the soul. Az ő termékeik, melyek között bőrtisztítók, tonikok, testápolók, hajápolók és bébikészítmények is vannak, are handmade from the finest plantbased ingredients that mimic the naturally occurring constituents in the skin, reduce free radical damage and encourage hydration, blood supply and celular regrowth. Közlik továbbá, hogy a Vashti uses only quality ingredients, és ezzel azt akarják mondani, hogy az ő termékeik are guaranteed 100% vegan-friendly, hogy ők respect humans by avoiding the use of synthetic ingredients and artificial colours and fragrances. Végül hozzáfűzik, hogy ők respect animals by not supporting testing on animals.

Radical Damage


Soha nem gondoltak rá szeretettel a perzsa udvarban, dicsőítették és irigyelték, magasztalták és kárhoztatták, elvarázsolta őket és azt mondták rá, hogy nem is annyira szép, tehát szép volt, nagyon szép, éspedig minden addig ismert mértéket meghaladóan, tehát mindenkinél káprázatosabb, de a szeretetet megvonták tőle, soha senkinek nem jutott az eszébe, hogy szeretettel közelítsen felé, sem az, aki a közelében lehetett, sem az, aki csak hallott róla, és ez volt, 22amit mindenki tudott Szúzában, de az Akhaimenidák egész birodalmában is, hogy ugyanis a szeretet állandó megvonásának terhe alatt élt a királyi palotákban, de azelőtt is, hogy a Nagy Király hitveseként odakerült volna, mert születése pillanatában megpecsételték a sorsát, hisz a vallási tébolyba süllyedt Bel-sar-uszur és a nagylelkű rablóvezérkirály, Nabú-kudurri-uszur leszármazottjának mondták, tévesen, s a kezdet kezdetétől úgy bántak vele, függetlenül az életkorától, mint akire nagy jövő vár, bár azt nem sejthették, hogy ekkora jövő, az idők végezetéig, mert így történt, amikor a perzsák óriási birodalmának uralkodója őt tette meg első feleségéül, kiválasztván és elrendelvén a házasságot, ez történt, amikor az ő gyönyörű fejére került a királynői korona, egy babilóniai fejre, hát, nem talált magának a Nagy Király, vetette oda dühödten Parysatis, a perzsa hölgyek közt megfelelőt, nem, felelte tömören a Nagy Király, és ez valóban így volt, mert számára Vashti királynén kívül nem létezett senki, ilyen szépséget soha azelőtt, mint ahogyan megpillantásától fogva soha azóta nem látott sehol, pedig elég naggyá lett a birodalom a Nagy Kürosz óta, hiszen ez volt a legnagyobb az ésszel még éppen felfogható világon, ahol aztán éppenséggel voltak szépségek bőven, médek, szkíták, pártusok, lídek, szírek és zsidók, felsorolni is lehetetlen, hányféle nép és hányféle szépség, de a babilóniai Királynőből sugárzó isteni szépséget meg sem közelítette egyikük sem, a Nagy Király szerelmes, suttogták a perzsa udvarban, mely folyton változtatta a helyét az évszakok miatt Paszargádaé, Perszepolisz, Ekbatana és Szúza között, ha a királynő közelében van, mondták a királyra Paszargádaéban, mint aki az eszét vesztette, ha a királynőre néz, suttogták Perszepoliszban, a szemét sem tudja levenni róla, ha a királynő jelen van, jelentették az idegen követek otthon, ha hazaértek Szúzából, nem figyel, és nem lehet tárgyalni vele, és mindez megfelelt a valóságnak, a Nagy Király egy-egy pompázatos zénánabeli vacsora közben tényleg még enni 23is elfelejtett olykor, csak mert rápillantott a Királynőre, és aranyló, pompázatos, sűrű hajának látványától, ahogy csodálatos formájú, ékes tarkója alatt összefonva a hátára hull – nem bírt szabadulni, csodálta, dicsőítette, magasztalta ő is, és bizonytalanul érezte magát, amikor a fülébe jutott az udvarbéli szóbeszéd, hogy szerelmes volna, mert nem tudta mi az, ami szorosan vagy lazán, de összeköti ezt azzal az érzéssel, ami miatt csodálnia, dicsőítenie és magasztalnia kellett, tehetetlen volt a Nagy Király, de boldog és büszke, s puszta kézzel tudott volna ölni, ha az is eljut hozzá, hogy az ő varázslatos Királynőjét már nem csupán az anyja, Parysatis, ami természetes volt, már nem csupán a paloták elzárt világát jelentő női lakosztályok, a zenána, ami meg egyenesen hagyomány, hanem maguk a meghódolt fejedelmek és királyok is a szájukra merészelik venni, mondván, hogy a Királynő túlságosan is büszke az udvarban, viszont túlságosan is keresi a nép kegyét, ölt volna, minden bizonnyal, mert ráadásul mindez kivételes mód nem is állt távol az igazságtól, hisz Vashti valóban elzárkózónak bizonyult a király jelenlétében rendezett zenána-lakomákon, és mert Vashti csupán akkor volt boldog, ha végigvonulhatott Perszepolisz vagy Ekbatana, vagy Paszargádaé vagy a téli hónapokban Szúza népe előtt, mérhetetlen népszerűvé válva így, és egyre népszerűbbé, jegyezte meg gyilkosan csillogó szemmel tanácsadói körében az uralkodó anyja, aki a legfőbb ellensége volt, egyre népszerűbbé, mormolta aggodalmasan a perzsa környezet, amely már a minden bizonnyal csakhamar megérkező s szülőanyja származása miatt félig babilóniai fiúutódnak a puszta gondolatától is elkomorodott, egyre népszerűbbé, jelentették a nagy Királynak is, aki meg ettől olyan jókedvre derült, mintha saját kincséért a népet ujjongani látni azt jelentené, hogy ez a népszerűség átsugárzik rá is, pedig nem, ez a népszerűség a Királynőt illette egyedül, egy féktelen lelkesedés, mely azon kívül, hogy a perzsa birodalom királynőjének vonulása nem 24volt szokás és ezért nem volt lehetséges, abból eredt, hogy ez a nép úgy érezte, Vashti Királynő azért használ föl minden alkalmat arra, hogy végighaladjon aranyozott kocsiján az őt ünneplő tömeg között, mert szereti őt, a népet, pedig a Nagy Királynő, ahogy a rend és érzéseik szerint nevezték, csak azt akarta látni, hogy őt szeretik, ami viszont nem volt igaz, mert ha ujjongtak is, hogy látják, ha üvöltöttek is az örömtől, hogy megpillanthatják, a népet valójában csak a tény bűvölte el, hogy láthatja, s hogy megpillanthatja, ami aztán tényleg messze esett a Nagy Királynő sóvár kívánságától, de nem vett észre semmit, a nép ujjongott és üvöltött, az udvar pedig megrettent, elsősorban a Nagy Király anyja, Parysatis, aki mindebben nagy és veszedelmes változások előszelét érezte meg, s a legszívesebben már pusztán eme előérzet miatt is hamuba fojtatott volna – elrettentésül – vagy száz babilóniai származású birodalmi pórt, ha már magát a Nagy Királynőt – egyelőre, mondta legközelebbi bizalmasainak – nem lehetett, hogy merészeli, vádaskodott a Nagy Királynál, hogy van bátorsága ennek a jöttment babilóniainak felrúgni a birodalom szokásait, és minden lehetséges alkalommal, hol azon a címen, hogy áldozatot mutat be Mithrának, hol azért, mert háláját akarja kimutatni Anáhita előtt, kimenni a tömeg közé, elhagyni a zenána területét, ünnepeltetni magát a csőcselékkel, hadd ünnepeljék, jegyezte meg csillogó szemmel a Nagy Király, ő az egyedüli a birodalomban, mutatott a zenána felé, aki megérdemli, hogy ünnepeljék, mire Parysatis dühében nagyot horkantva elviharzott, a Nagy Király pedig csak mosolygott maga elé, és nem törődött az anyjával, mert csak a Nagy Királynővel törődött, és megerősítette dekrétumaiban Mithra és Anáhita kultuszát, magát továbbra is csak a hagyomány szerinti főisten, a Mindenek Felett Való Ahura Mazdá tiszteletének és imádásának vetve alá, csak menjen, jelentette ki környezetének mosolyogva, és áldozzon kedve szerint Mithrának és Anáhitának, a birodalomnak 25nem árt, a népnek nem árt, és különösen nem árt neki személyesen, hiszen ha ő maga nem vehetett is részt ezeken a Királynői Felvonulásokon, elég volt maga elé képzelni, ahogy legcsillogóbb díszei közt, legragyogóbb öltözetében hallatlan szépségét a népnek, útban egy Mithra-oltár felé, odaveti, ez tetszett a Nagy Királynak, ez a pompa és ez az elpazarlás, ahogyan ugyanis saját személyének utánozhatatlan pompáját tékozolja az érdemtelenekre, ez különösen elragadtatta a Nagy Királyt, ez a pimasz szeszély, mert sejtelme sem volt arról, hogy mindez csak azért történik így, mert Vashti csillapíthatatlan vágyát érezte annak, hogy szeressék, és a szúzai vagy a perszepoliszi sokaság fel-felcsapó ujjongásába és üvöltésébe hajszálpontosan belefért az a képzet is, hogy ezek itt, a szent út két oldalán, szeretettel vannak királynőjük iránt – ujjongás és üvöltés, ezt hallotta most is a kínzó némaságban, amikor megtöretésének színjátéka elkezdődött, s neki a szokás s az ítélet szerint minden kíséret nélkül, ékeitől megfosztva, egy szál egyedül el kellett indulnia lakosztályából a királynői udvar kövezetén a mindenki másnak tiltott Északi Kapu felé.



Sandro szólt, hogy amíg ő távol van, fogadja el a legkisebb megbízást is, a műhely mindössze másfél éve működik, egyszóval még ismeretlen, ráadásul ezeket a tiszteletreméltó kaftános zsidókat maga a nagy szomszéd, Signor Giorgio Antonio Vespucci küldhette hozzájuk, más nemigen, úgyhogy hivatkozván arra, hogy a műhely rangidős festője, Alessandro Battigello úr jelenleg Signor Tommaso Soderini felkérésére a Sel della Mercanziának, azaz a Kereskedők Társaságának dolgozik éppen, ezért most ő, Filippo di Filippo Lippi fog tárgyalni velük, s kérte nagy tisztelettel, hogy üljenek le, azok meg csak néztek tanácstalanul egy26másra, hogy mitévők legyenek, mégsem beszélhetik meg a dolgot ezzel a kölökkel, aki nyilvánvalóan valami inasféle lehet itt, de az, elértve, hogy a szemekkel folytatott játék miről szól, közölte, hogy bármilyen fiatalnak néz is ki, ő ebben a festőműhelyben nem inas, vagy szolga, vagy efféle semmittevő, hanem Alessandro di Mariano Filipepi úr, ismertebb nevén Sandro Battigello legteljesebben meghatalmazott fes-tő-tár-sa, Filippino Lippi, aki ráadásul, mint ezt a nevéből már kitalálhatták, nem másnak, mint a hírneves Fra Filippo Lippinek az egyetlen fia, úgyhogy csillapodjanak le, foglaljanak helyet végre, és adják elő nyugodtan, mi járatban vannak, s amennyiben tud, ő a legteljesebb mértékben a segítségükre lesz, azok meg csak bámulták a talpraesett fiút, aztán a legöregebb köztük szemrevételezte egy darabig, majd elmosolyodott, bólintott a többiek felé, s így történt, hogy a két forziera elkészítésére a megbízást maga Filippino szerezte, e nemben és egyáltalán: az első efféle megbízást a műhely számára, menyegző lesz, magyarázta hosszú, ősz szakállában babrálva az öreg zsidó, menyegző – és itt következett egy név, amit Filippino, bár visszakérdezett, másodjára sem értett – a valamilyen családban, s ebből az alkalomból Signor Vespucci úr nővérének az ajánlására Alessandro di Mariano úr műhelyéhez fordulnak, elvállalná-e a munkát az év utolsó napjára, két forzieri elkészítéséről volna szó, á, két forziera, bólintott nagy komolyan Filippino, de rögtön elhallgatott, s a szájával csücsörített, mint aki erősen mérlegeli, képes-e a műhely annyi megrendelése mellé még egy újabbat is felvenni, igen, válaszolta az öreg, és mostantól határozottabban nézett a tizennégy-tizenöt éves forma gyerekre, a szokásos méretben, mondta, de nem a szokásos kivitelben, emelte fel hosszú mutatóujját, mert ők, tudniillik a család, mármint a menyasszony családja úgy gondolta, folytatta lassan formálva meg a szavakat, hogy ennek a forziera-párosnak nem faragottnak, mint gyakran csinálják, hanem festett27nek kell lennie, ezért is fordulnak Sandro di Mariano úrhoz, mert azt kívánják, hogy a fiatal mester a Héber Biblia Eszter-történetét fesse rá a két forzierára, használhatja a ládák hosszanti s a ládák két rövidebb oldalát, de nem a ládák tetejét, és a hátulsó rész is maradjon szabadon, mert a falhoz lesz állítva a fiatal házaspár hálószobájában, egyszóval összesen két hosszú téglalap és két-két, nagyjából négyzet formájú terület adódik így, magyarázta tovább az öreg, és ez azt jelenti, hogy Sandro di Mariano úrnak mindent egybevetve két nagyobb és négy kisebb oldal áll a rendelkezésére, de persze, nézett körbe kétségeit nem nagyon leplezve az öreg a meglehetősen rendetlen műhelyben, minden munkát a mesternek kell vállalnia, azaz neki kell gondoskodnia asztalosról, valamint ötvösről is, ez nem probléma, vágott a szavába Filippino, ötvösnek Antoniónál, a mester bátyjánál keresve sem találhatnának jobbat, ami pedig az asztalosmunkát illeti, hosszú évek óta dolgoztatnak a nevezetes asztalosmesterrel, Giuliano da Sangallóval, hosszú évek óta, emelkedett fel az öreg bozontos szemöldöke, igen, felelte Filippino a lehető leghatározottabban, régóta ismerik már a munkáját, és meg vannak elégedve vele, de erre már az egész família elmosolyodott, főleg a fiatalabbak, akik hátrébb ültek, a bejárat közelében, és onnan hallgatták a megbeszélést, és hát akkor mondaná meg, hajolt komoly tekintettel Filippino az öreghez, mert nem nagyon tetszett neki ez az általános derültség, mekkora forzierára gondoltak, hát, mutatta a két kezével az öreg, úgy ekkorára, rendben, bólintott a méretre Filippino, felkapott egy hosszabb lécet, húzott rá egy rovást, és odavitte az öreghez, ekkorára gondolt a hosszú oldalnak, kérdezte, mire az igencsak elcsodálkozott, amikor rámérte két kezével, amit az előbb mutatott, mivel az nyilvánvalóan megegyezett a lécre mért távolsággal, aztán mintegy komolyra fordítván a szót, tekintélyes szemöldökével visszaültette maga elé a fiút, hátraintett az egyik fiatal családtagnak, s már a kezé28ben is volt egy textildarab egy rajzzal, mely nyilvánvalóan a kívánt forzierát mutatta, megjelölvén rajta a pontos méreteket is, na, és most pedig, nézett mélyen Filippino szemébe az öreg, ismételd meg, hogy mit kívánunk pontosan, mert aztán neked kell elmesélned a… festőtársadnak, ha hazajön, majd kissé hátradőlt volna a széken, de a széknek nem volt háttámlája, mert csak amolyan egyszerű, az efféle műhelyekben használatos faszék volt, amire meg éppen Filippino mosolyodott el egy pillanatra, de aztán rögtön és ünnepélyesen meg is szólalt, mondván, hogy önök egy forziera-párost rendeltek meg az Úr 1470-ik esztendejében, augusztus 11-én, Sandro Battigello műhelyében az erre a szőttesdarabra felírt méretben, s amint látom, emelte közelebb a szeméhez a textilt, a legjobb minőségű nyárfából, áthárítván a teljes asztalosmunkával valamint az ötvösmunkával járó gondokat azzal a különleges feladattal együtt, miszerint a szóban forgó mester műhelye megfesti Önöknek a két forziera hosszanti és oldallapjaira a teljes Eszter Könyvét, mégpedig a szállítás napjául ez esztendő utolsó napját jelölvén meg, mely legyen ugyanakkor a fizetségként darabonként megállapított tizenöt firenzei aranyforint felvételének a napja is, aképpen, vette át a szót a fiút egyre elégedettebb tekintettel szemlélve az öreg zsidó, de az árra vonatkozó javaslatot mintha meg sem hallotta volna, hogy az egyik főtáblára Eszter könyörgése a király előtt, a második főtáblára pedig a zsidó nép hálája kerüljön, az oldalsó képek viszont a szereplő főszemélyeket ábrázolják Ahasvérussal, Hámánnal, Mordehájjal és természetesen Eszterrel az élen, természetesen, mondta erre hűvösen Filippino, és szigorúan összeráncolta a homlokát, természetesen Sandro Battigello azt, hogy ő miképpen képzeli, hogyan is lehet a Szent Biblia egyik könyvének teljes történetét mindösszesen hat táblán ábrázolni úgy, hogy a lényeg visszaadassék, azt majd maga dönti el, mire az öreg, mint aki nagyjából efféle válaszra számított, elmosolyodott, hátranézett a 29többiekre, majd Filippinóhoz hajolt, és azt válaszolta neki, ahogy mondod, édes fiam, pontosan így gondolom én is, azzal felkelt a székről, s miközben meleg tekintettel nézte a fiút, megrázta a kezét, intett a többieknek, s elsőként lépett ki a Via Nuovára, aztán nagy derűsen a fejét csóválgatva azt mormolta maga elé, hogy még mit nem, te csibész, még hogy tizenöt firenzei aranyforint, és darabonként! – majd a háta mögött összekulcsolta a kezét, s mögötte a népes családdal, mely azonnal hangos beszélgetésben tört ki, vidáman elemezgetvén, miképp is volt ez a műhelyben az imént, elhúzódott a tűző napról, hogy végül az egész társaság az ő vezetésével lassan eltűnjön a Chiesa di Ognissanti árnyékos oldalán.



A perzsa birodalmat bár Nagy Kürosz alapította, és Dareiosz növelte meg, de valójában naggyá II. Artaxerxész Memnon tette, ez a korabeli s későbbi történetírók szemében gyenge, befolyásolható, erőtlen, kezdetben gyöngéd és nagyvonalú ember, akit saját nyelvén eredetileg Ŗtachschaçānak, a görögök meg Arszikésznek neveztek, s aki hosszú ideig nem tudta kiheverni, hogy fiatalkori fiúszerelmét, az eunuch Tiridatészt el kellett temesse, mielőtt az – mint talán Hérodotosz feljegyezte – kiemelkedett volna a gyermekkorból, s mert bánata oly nagy volt, hogy az egész birodalomra kiterjedően elrendelte a legmélyebb gyász felvételét és gyakorlását, az anyja véget akarván vetni ennek, megpróbálta minden hatalmát latba vetni egy a birodalomnak tetsző házasság létrejöttéhez, mely egyúttal megakadályozza azt is, hogy ő, Arszikész legyen az új király, mert a szíve, ha egyáltalán Parysatisnál ilyesféléről beszélni lehet, azt, a királyságot, a másodszülöttnek szánta, de hiába, Parysatis egyik szándéka sem vált valóra, hisz kedvencét, a szen30vedélyes, uralkodásra termett, daliás Ifjabb Küroszt halni kellett lássa Cunaxánál, és épp a megvetett elsőszülött által, másfelől pedig a házasságra kijelölt babilóniai némber nemhogy megnehezítette volna II. Artaxerxész trónralépését, hanem egyenesen elősegítette azt, mert az az átkozott idegen kígyó, ahogy Parysatis nevezte legbensőbb hívei előtt, oly népszerűvé vált szinte már első nyilvános szereplésétől fogva, amikor férjét, a Nagy Királyt követve részt vehetett az egyik nagy Ahura Mazdá-ünnepségen, hogy a nép azonnal őt akarta látni a királynői trónon, és ott is látta, mert a Nagy Király is ott akarta látni, és fel is helyezték a méd mágusok a fejére a koronát, és ő is lett a hatalmas birodalom Nagy Királynője, és ő lett az is, aki miatt a Nagy Király el tudta felejteni, mégpedig egycsapásra a Tiridatész okozta veszteséget, mert elég volt ránézni Vashtira, és meg volt babonázva, Parysatis mindent megkísérelt ellene, ami emberileg csak lehetséges, igénybe vette a zenánába zárt feleségek, különösen a féltékeny s Vashti miatt a zenána szürke hátterébe kényszerült ióniai Aspasiát, felhasználta a zenána minden intrikus cselvetését, felhasználta a Marduk-hitű papság s a Marduk-ellenes papság, valamint az Ahura Mazdá egyeduralmát elutasító úgynevezett „férfitársaságok”, illetve az ezeket a „férfitársaságokat” elutasító zoroasztriánus papok ellenérzését, mindent, de eredménytelenül, elsőszülött s nem bíborban született fia belevakult a babilóniai szépségbe, az meg úgy ült a trónon s úgy hordta édesen begöndörített lenszőke haján a koronát, mintha mindig is ezen a trónon ült volna, s az a korona mindig is őt illette volna meg, egyszerűen semmit nem tudott elérni, az ég adta világon semmit, Vashti helyzete egyre szilárdabb és szilárdabb lett, párhuzamosan a birodalommal, amely megint csak a Nagy Királynőt erősítette, mert nőtt és egyre hatalmasabbá vált, soha ekkora birodalom még nem volt az ésszel felfogható világon, ráadásul a birodalom lakói élvezték is a nagy háborúságok után a nagy 31békét, melyet a Nagy Király személyes tehetségének tudtak be, valamint annak bizonyságául, hogy a Legfőbb Úr az Égben, Ahura Mazdá boldogan látja a perzsa trónon a Nagy Királyt, egyszóval Vashti megrendíthetetlennek látszott, gyötrődött lakosztályában az anyakirályné, őrölte a tehetetlenség haragja, s már csak abban bízhatott, hogy történik valami, ami véget vet – hiszen úgy szokott az lenni – ennek az undorító békének a birodalomban és ennek a szánalmas szerelemnek a királyi palotákban, nézte az egyre kövérebb Nagy Királyt, és fejgörcse támadt, nézte a ragyogó babilóniai szukát, és émelyegni kezdett, de egyelőre nem volt mit tenni, csak figyelj, mondta magának Parysatis a fejgörcs és émelygés között, egyszer ennek is eljön a vége, mert Ahura Mazdá az Égben úgy akarja, és így is lett, és nem volt hiábavaló a várakozása és a gyötrelme, mert eljött a vég, oly könnyedén, oly magától értetődően, hogy a legjobban ő maga, Parysatis volt meglepődve, amikor meghallotta, hogy a trónra lépés hivatalos birodalmi ünnepsége után a Nagy Király, akit már a legközvetlenebb hívei is képtelennek tartottak bármiféle döntésre, s kezdett terjedni a híre szerte a meghajolt tartományokban is, hogy a király gyenge, márpedig mindent, de ezt Artaxerxész nem engedhette meg, a száznyolcvan napos, országra szóló vigasság után a meghódolt régi és új fejedelmeknek, a meghódolt régi és új királyoknak egy hétnapos ünnepséget rendezett a folyó túlpartján felépített, s ezzel a Dareioszéval mintegy szembehelyezett szúzai palota erre a célra szolgáló Apadanájában, hogy bebizonyítsa méltóságának jogosságát és erejét a királyságra, de innentől kezdve nagyon zavarossá vált minden, maga Parysatis is csak nehezen követte olykor az eseményeket, mert egy darabig el sem hitte, hogy a Nagy Király egyáltalán képes még valóságos haragra, márpedig az első hír erről érkezett, csak az volt a baj, hogy a szokás ezúttal sem engedte, hogy ő maga megközelítse az Apadanát, s a saját szemével győződjön meg a szokás szerint ré32szeg dorbézolásba fulladt úgynevezett ünnepségen erről a haragról, mindenesetre a második hír is erről az éktelen dühről számolt be, az eunuchok szinte szálltak a zenána és az Apadaná közt, a Nagy Király, suttogták a fülébe, tajtékzik, a Nagy Király, hadarták, őrjöng és tör és zúz és mindenki meg van döbbenve a vendégek közül, az ünnepség összeomlott, és véget ért, számoltak be a szúzai palotában zajló váratlan eseményekről, és Parysatis boldog volt újra, mert már a puszta ténye annak, hogy megbomlott a Nagy Királyban az a visszataszító, de megtámadhatatlannak látszó érzés, hogy egyáltalán valami baj támadt, még ha ilyen idétlenül ocsmány ok miatt is közte és Vashti közt, annyira felvillanyozta, hogy azonnal elmúlt mind a fejgörcse, mind az émelygése, kitűnően érezte magát, a szeme csillogott, a homloka kisimult, a háta kiegyenesedett, és újra fel tudta ölteni azt a rezzenéstelen arcot, amelytől annyira rettegtek a környezetében, miközben maga Vashti a büszke méltóság és a megalázó sértés közt vergődve, és saját válaszának helyénvaló voltáról meggyőződve ült a királynői lakosztály fogadótermében, s várta azt, akiről és akitől a megdöbbentő hírek érkeztek, a Nagy Királyra várt, de az nem jött, csak újabb hírek érkeztek, és Vashti egyre inkább megdöbbent, és elkeseredett, és hamarosan már tudta, mi következik, mert nem következhetett semmi más, tudta, hogy a szokásnak megfelelően a tanács, amelynek összehívásáról azonnal értesítették, még úgy, ahogy voltak, részegen és kiéhezve a halálos botrányra, miképp fog dönteni, végig kell majd menjen a királynő lakosztályától a kihalt palotán a tiltott kapuig, követnie kell az évszázados előírást, és meg kell tegye a száműzetés első lépéseit, hogy aztán a vég ne legyen más, mint hogy hamuba fojtják, mint egy kutyát, mely nem engedelmeskedett.

33

Mindent állítottak, aztán mindennek az ellenkezőjét is, egyszerűen hihetetlen, hogy egy ilyen, szinte még friss, hisz mindössze ötszáz éves műremek esetében, mint az Eszter történetét feldolgozó táblakép-együttes, ennyire nem tudtak, és nem tudnak semmit, és itt nem a széles, bár egyre kevésbé szélesen művelt közönségről van szó, ez a tudatlanság együtt jár a műveltséggel, hanem a szakértők népes seregéről, akik számos tanulmányt áldoztak arra, hogy kifejtsék, az Eszter-táblaképeket természetesen Sandro Botticelli festette, meg arra, hogy az Eszter-táblaképeket nem Sandro Botticelli festette, aztán hogy csak esetleg a lényeget, aztán azt se, csak hogy esetleg ő rajzolta alá Lippinek, hogy az mit fessen meg, aztán meg hogy a La Derelitta, a quattrocento legrejtélyesebb képe természetesen a negyedik darabja, mégpedig az egyik korábban elveszettnek hitt oldaltáblája a cassonéknak, ahogy a forzierákat, azaz a menyasszonynak a menyasszony családja által adományozott s a kelengye, illetve más értékes tárgyak őrzésére szolgáló nagy ládapárokat később nevezték, majd később jött másvalaki, aki meg minden kétséget kizáróan, hm, feltételezte, hogy a híres La Derelitta ugyan Botticelli műve, de nem része, mint ahogy sosem volt a része a cassonéknak, amelyekről nem tudják, ki rendelte, amelyekről nem tudják, mikor rendelte, aki megrendelte őket, és amelyeket aztán, ahány darabjuk volt, annyiféle irányba hordtak széjjel, tanú van rá, hogy a Palazzo Torrigiani galériájában a XIX. században az összesen hat darab táblát még összerakták, de aztán az egyes darabok a leghomályosabb utakon hat különböző múzeumban kötöttek ki, Chantillytől a Horne Alapítványig, és eljött a XX. század, amikor a korábban nem ismert technikai lehetőség birtokában azért 34már reménykedni lehetett abban, hogy a kutatók, akik például ezekkel a forzierákkal vagy cassonékkal foglalkoztak, rájönnek valamire, hát, arra jöttek rá, hogy az egykori szerzetes, Fra Filippo Lippi és az egykori apáca, Lucrezia Buti tiltott szenvedélyéből született Filippino Lippinek köze lehet a dologhoz, az ugyanis, az apja zsenialitását igazán meglepő módon teljes mértékben öröklő fiatal gyerek, talán tizennégy évesen, röviddel apja halála után, talán 1470-től vagy 1471-től a korábban az ő apjánál segédkező Botticelli műhelyében volt tanonc, tehát, így a korszak szakértői, könnyen meglehet, hogy a kamasz Lippi beledolgozott az Eszter-táblaképekbe, aztán pedig Edgar Windtől és André Chasteltől megtudtuk, hogy á, nem, ketten együtt festették a képeket, aztán pedig azt, hogy nem tudni, melyikük csinálta, de feltehetően Botticellinek volt valamilyen szerepe a dologban, és ez már az utolsó, 2004-es ígéretesen monumentális monográfiában olvasható egy bizonyos Patrizia Zambrano asszonytól, aki minden kétséget kizáróan a semmitmondás legnagyobb mestere a nagy kínálatban, őnála aztán akár Botticelli is, akár Lippi is festhette a táblákat, de akár együtt is, ketten, vagy esetleg úgy, hogy Botticelli valamiképp beledolgozott a képekbe, például a tervezésben vagy az alárajzban, Lippi meg megfestette, illetve úgy is, hogy Lippi, teljesen egyedül – egészen hihetetlen az a rugalmasság, hogy így fejezzük ki a dolgot, amellyel Zambrano asszony mindennek megfelel, s ily módon akár még dicsérhető is volna, hogy ő egyetlen tanulmányban egybegyúrta mindazt, ami a quattrocentótól idáig ötletként az attributálás nehéz folyamatában felmerült, egyszóval nem tudunk semmit, változatlanul, csak mintha abban volna valami egyetértés mára, hogy legalább a La Derelittát Botticelli festette, egyes-egyedül, ami annyira nyilvánvaló – amennyiben az ember a képet magát nézi –, hogy nem is érteni, hogy okozhatott gondot az, hogy leválasszák a Lippi-életműről, s hogy megállapítsák, semmiképpen nem 35része az Eszter-tábláknak, egyszóval maradhatunk az utolsó deskriptív tanulmány pusztaságában, azaz Alfréd Scharf 1935-ös művénél, mely mindössze a táblák keletkezésének idejével bíbelődik, ügyetlenül, de hála istennek, csak ezzel, mert különben arra szorítkozik, hogy szigorúan csak bemutassa, mi látható az egyes festményeken, s hogyan függ mindez össze egyéb hasonló Lippi-féle forziera-művekkel, s egyáltalán hogy függenek ezek össze a Lippi-életművel, és kész, ennyi elég, 1935, Alfréd Scharf, és befejeztük, mert végül is minek törődni a szakértői véleményekkel, ha a veder, amiben kavarnak, teljességgel üres, hát nem elegendő, nem csodálatra méltó, hogy a véletlenek és az esetlegességek félelmetes, ismeretlen szerkezetében a táblák fennmaradtak? – hisz ezek után legalább sem létezésükben kételkedni, sem létezésüket visszavonni nem lehet.



Mert Vashti létezését, mert Eszter létezését, mert Vashti történetét és Eszter történetét viszont az úgynevezett történeti kutatások, sajnos, kétségbevonták, a kezdet kezdetétől volt, és máig van egyfajta gyanú ugyanis arra vonatkozóan, hogy ez az egész ügy Eszterrel és különösen Vashtival, meg Ahasvérussal, meg Mordahájjal meg Hámánnal meg a nagy királyi ünneppel és mindazzal, ami ott megesett, nem esett meg, az Eszter Könyvében annyira bizonyíthatatlan és elhelyezhetetlen, annyira azonosíthatatlan és fabulaszerű mindaz, írják, ami ott áll, hogy nem állhat ott, úgyhogy jobb, ha úgy gondolunk rá, mint egy mesére, Eszterre, Vashtira, Ahasvérusra, Mordahájra és Hámánra pedig, mint egy mese, vagy kissé emelkedettebben: egy mítosz szereplőire, mivel – ezt állította, és állítja a hozzáértők egy jelentős része – az egész Eszter Könyvének, hát még a benne csupán mellékszerepet játszó Vashtinak egyszerűen 36nincsen valóságalapja, eképpen tehát a Purimnak, ha nem is a lényege, az nem, de az eredete legalábbis homályos, és feltehető, hogy összekapcsolása az Eszter Könyvével csak később történt meg mind a héber szöveg, mind a görög kánon felé, hisz kezdődik azzal az ügy, hogy a történettudomány képtelen meggyőzően azonosítani a főszereplőt, amennyiben ő annak tekinthető, Ahasvérust, mivel hosszú ideig az a meggyőződés uralkodott, hogy ez az Ahasvérus azonos I. Xerxésszel, és az egész fabula a babilóniai fogságra megy vissza, s ez a nézet még olykor ma is fel-felüti a fejét, de hiába, mert egyre többen vannak – már persze azok közül, akiket azért nyugtalanít a Purim tisztázatlan eredete, azaz hogy végül is Purimkor minek örülünk –, akik a Jacob Hoschander példátlanul szakszerű, 1923-as művében olvasott érvekre hallgatnak, hogy tudniillik Ahasvérus Xerxészszel történt azonosítása, s így az Eszter-történetnek a babilóniai fogság idejére datálása: téves, mert Ahasvérus nem más, mint az Akhaimenida-dinasztia hanyatló korszakának bevezető személyeként előállt II. Artaxerxész maga, II. Artaxerxész Memnon, a királlyá koronázása előtti nevén görögül Arszikészként emlegetett uralkodó, testvéröccsének kényszerű gyilkosa, a Cunaxai ütközet győztese, Xenophon remekművének, az Anabázisz cselekményének indítóoka, gonosz intrikusként megörökített anyjának, Parysatisnak hűséges elsőszülöttje, akinek szépséges feleségét, Stateirát Hoschander nem akármilyen tudományos okfejtéssel Vashtival identifikálja, és kétségbevonhatatlanul meggyőzően és higgadtan történik ez az okfejtés, ezt nemigen tagadja sem a keresztény bibliakutatás, sem a moderáltabb történettudomány, sem a rabbinikus hagyomány, s noha van eltérés természetesen e két utóbbi között, innentől fogva feltűnőbbek az egyezések, még ha a rabbinikusok keményebben fogalmaznak is, azaz még ha keményebb ívben térnek is el Hoschander elméletétől, mely a régi és az új vallás összeütközését elegendő oknak érzi az Eszter Könyve hátteré37nek magyarázatául, tudniillik abban például, hogy Vashti, amennyiben igaz a történet, és tényleg nem teljesíti királya parancsát, miszerint meg kell jelenjen a részegen dorbézoló fejedelmek és királyok között a felesége szépségével saját birodalmának felülmúlhatatlanságát bizonyítani kívánó Nagy Király színe előtt, azaz ott kell hagyja a hagyománynak megfelelően a Nagy Király hétnapos ünnepségével párhuzamosan a zenána területén a királynői lakosztály fogadótermében a perzsa udvar előkelő hölgyeinek adott saját rendezvényét, amelyet ilyen esetekben előír a perzsa s a régebbi hagyomány, s amelyet ő elmulasztani nem mulaszthatott el, de magát teljes mértékben elkendőzve ült végig, nos, ha mindez valóban igaz, és így történt, az másfelől – szerintük, a rabbinikusok szerint – nem így, és nem ezért történt, vagyis hogy az ok nem a Nagy Királynő büszkesége, hanem egy betegség, amelyet Vashti hetek óta rejtegetett a Nagy Király előtt, így tehát hiába mondja a héber és a keresztény biblia, hogy egyre csak azt sugdosták a fülébe, miszerint itt kell hagyja a nők ünnepét, és azonnal jönnie kell a Nagy Király elé, hiába ismételték meg ezt idegesen az eunuchok, amikor megijedtek attól, amit a Nagy Királynő szemeiben láttak, mivel azt látták azokban a páratlan szemekben, hogy a Királynő a valóban nem mindennapi és mindenféle udvari szokással szembehelyezkedő királyi kérést, miszerint egy szál koronában, azaz ruhátlanul, szépségét közrebocsátva, a részeg csürhévé lett férfigyülekezet előtt meg kell mutatnia magát, nem fogja teljesíteni, hiába sürgették, s az érveket hiába sugdosták a fülébe, mint amiképpen a hagyomány is hiába igyekszik ezt a képet az emlékezetekbe belevésni, mert a valóságban Vashti leprás volt, állítják kegyetlen és váratlan nyerseséggel ezek a magyarázók, és a betegség, bár még a kezdet kezdetén tartott, elcsúfította az arcát és az egész testét, s emiatt nem mert volna ura előtt mutatkozni, hogy ne veszítse el a szeretetét és a csodálatát, és hát éppen ez volt az, ami Parysatisnak már 38korábban a fülébe jutott, s aki rögtön megérezte az események ilyesforma alakulásában, hogy eljött az ideje a leszámolásnak, üzent hát az alkalmas időben a Nagy Királynak, ez nem volt sem példátlan, sem ellentétes a szokással, mégpedig azt üzente, hogy ha most hívná az ő szépséges királynőjét, az bizony ezúttal megtagadná a kérését, mert túl büszke ahhoz, hogy efféle társaságban megjelenjék, amire persze a többnapos italozástól elernyedt, s amúgy is folyton saját uralkodói értékének bizonytalan voltával viaskodó Artaxerxész rögtön kiadta a parancsot az eunuchoknak, egyfajta, a helyzetből következően logikus ésszerűtlenséggel, hogy jöjjön, de jöjjön mindjárt teljes szépségében, vagyis ne viseljen mást, csak a fején a koronát – Parysatis állítólag örvendezett, Vashti tudta, hogy ezzel vége van, Artaxerxész pedig elkeseredésében minden tanácsnak engedett, és mindenbe beleegyezett, mert csak az járt a fejében, hogy ha Vashti, mint ahogy hetek óta teszi, ezúttal is szégyenben hagyja, és megtagadja őt, akkor a birodalom is meg fogja tagadni utolsó nagy királyát, s bár homályos, lassú, részegen imbolygó agyával tudta, mire ítéli ezzel azt, akit a legjobban szeret az ésszel felfogható mérhetetlen világban, azt is érezte, hogy Vashti sorsa, eresztik le ezen a ponton a héber szövegmagyarázók a hangjukat, a birodalom sorsának tükre, és ha Vashti elveszett, elveszett maga a hatalmas perzsa birodalom is, elveszett mindörökre.



Már akkor meg tudott rajzolni egy madonnát, amikor még azt sem tudta, mi az a madonna, de nem pusztán ebben mutatott kivételes képességeket, hanem szinte mindenben, mert olvasni és írni, egy asztalosmunkát elvégezni, a műhely szerszámait használni, pigmentet tökéletesen porítani és megkeverni, keretet aranyozni úgy volt képes, hogy nem 39tanította rá senki, úgyhogy az apja mindig is kitüntető figyelemmel követte fejlődését Pratóban, szemmel tartotta minden mozdulatát, és csak ölelgette, ameddig a kis Filippino egyáltalán hajlandó volt az ölébe ülni, mert ez a korszak valahogy gyorsan elmúlt, a gyerek alig töltötte be a hatodik évét, amikor kezdte kimutatni, hogy nem szereti, ha megérintik, nem volt szüksége arra, hogy megöleljék, sőt, egyenesebben fogalmazva, inkább utálta, pedig különös szeretettel bántak vele az apai házban és a műhelyben is, a család is, meg a segédek és tanítványok népes és gyakran változó serege is, még az előkelő megrendelők is, ha tárgyalni jöttek a neves mesterhez, sohasem mulasztották el, hogy megdicsérjék, milyen egy szép gyermek, amiként azt sem (bár nem nagyon hitték, hogy az a pöttöm csinálta őket), hogy elámuljanak egy-egy rajzán, amit a mester büszkén mutogatott, a legmelegebb környezetben növekedett tehát, de mindez egy jó ideig nem oszlathatta el az aggodalmat a szüleiben, hisz határozottan aggasztó volt már születésétől fogva belegondolniuk abba, milyen átkozott élete lesz annak, aki bűnben jött a világra, belegondolni a helyzetébe, ahol a szülők egyike, az apa karmelita szerzetesként káplár a Santa Margherita kolostorban, az anya meg, még nagyobb szégyenükre, ugyanott apáca volt, amikor megfogant, tehát igazán komoly bűnösök, mégpedig egy Firenze-szerte hosszú hónapokig tárgyalt botrány nyilvánvaló, bár eléggé hétköznapi bűnösei, de két valódi bűnös tényleg, akik azok is maradtak volna még nagyon sokáig, tán egész a pokolba elvezettetésükig, ha Filippo Lippi rendkívüli, szerte Itáliában elismert zsenije nem kényszerítette volna ki a Mediciek nyomására a pápai bocsánatot, a pápáét, II. Piusét, aki a dolgot úgy oldotta meg, hogy „kiírta”, azaz felmentette őket a kolostori esküjük alól – de csak őket menthette fel, a gyereken már nem segíthetett, így a bélyeg mindig is ott maradt a kis Filippinón, ami miatt az apja hiába árasztotta el a szeretet, a szenvedélyes sze40retet minden jelével, nem szabadulhatott a nyugtalanságtól, hogy mi lesz vele, ha felnő, s ez a nyugtalanság nem is múlt el évekig, egészen addig, míg a gyerek nem kezdte el egyszer csak megmutatni, hogy őt aztán nem kell félteni, mert meg fog állni a lábán, és születésének tisztátalan voltát a tehetségével ellensúlyozza majd, hisz példátlan szellemi érzékenységet mutatott, és olyan tanulékony volt, hogy egészen elképesztette a környezetét, lehetett tudni, hogy a fiúból nagy ember lesz, akárcsak az apjából, pedig nem okították, azt nem fogadta el sem az apjától, sem mástól, ehelyett állandóan figyelt, bárki bármit csinált a műhelyben, vagy otthon, vagy az utcán, a gyerek szótlanul figyelt, és kérdezett, látta, ahogy az apja rajzolni kezd, hát elkezdte ő is, fogott egy deszkadarabot meg egy szenet, és pontosan követte minden mozdulatát, figyelte, hogy kanyarítja a szénnel a vonal ívét, és az az ív az ő rajzán is meghökkentően hasonlóan kanyarodott, de így volt ez mindennel, a gyerek mindent alaposan megfigyelt, képes volt akár egy óráig is szótlanul ülni a pratói kovácsnál, és végignézni, hogy az hogy patkol meg ott vagy három pár lovat, képes volt hosszú órákat eltölteni a patakparton, s megfigyelni, hogy hullámzik a víz, s hogy mit csinál a fény a hullámokon, egyszóval amikor betöltötte a hatodik életévét, a szülők már nem nyugtalankodtak többé, az apja biztos volt benne, hogy bűnös, de elrendelt s mélyen szenvedélyes szerelmének gyümölcsét az Úr a védelmébe vette, ő meg vitte magával, ahová csak lehetett, még Spoletóba is, ahol a Katedrálison dolgozott, a gyerek meg az építkezésen látott el egy amolyan asszisztensi szolgálatot a vezető írnokok mellett, mert erre is képes volt, rátermettségét bárhol és bármiben bebizonyította, emellett bárkit levett a lábáról kedvességével és érzékenységével, noha azért egy másféle aggodalom csak el-elfogta a szülőket, a gyerek egészsége ugyanis nem volt rendben, folyton megfújta a szél, megcsapta a huzat, nem öltöztették fel eléggé, s már be is gyulladt a torka, s napokig 41nyomta az ágyat, az egészsége tehát, azzal volt a baj, nem győzték mondogatni neki, hogy arra nagyon kell vigyáznia, még 1469-ben is, amikor az apja a halálos ágyán feküdt, és meghagyta, hogy az általa megkezdett freskót a Szent Szűzről a Katedrálisban fejezze be, még akkor sem, és ott sem mulasztotta el figyelmeztetni a fiát, hogy azonban amikor dolgozik, öltözzön föl nagyon melegen, mert a Katedrálisban túlságosan hűvös a levegő, és semmilyen körülmények között ne igyon hideg vizet munka közben, amire persze Filippino mi mást tehetett, mint hogy megígérte, de aztán nem tartotta be, és ez szinte mindegy is volt, mert ha épp gondolt az egészségére, és felöltözött rendesen egy-egy hidegebb téli napon, akkor már egy rövid szellőztetés elég volt a műhelyben, hogy utána megint az ágyat nyomja, nem volt ellenszer, nem lehetett eléggé elővigyázatos, mert ki volt téve a betegeskedésnek, mondták is neki, még Battigello is, az idősebb barát, akivel együtt inaskodott az apja műhelyében, majd amikor az Firenzében megnyitotta a sajátját, és ő követte őt, még az is, Battigello, akire ez a név igazán igazságtalanul ragadt rá, mert tulajdonképpen az elhízott bátyját csúfolták így, a zálogházi alkuszként dolgozó Giovannit, egyszóval még ő is, ez a Battigello, akiből csakhamar Firenze és egész Itália egyik legnagyobb festője lett, még az is figyelmeztette Filippinót, hogy ha nem vigyáz magára, akkor jön egy komolyabb járvány, és vége, elviszi, és nézheti magát, csak hát ugyanakkor Filippino tehetetlen volt, ez volt a keresztje, s talán ez volt az ár, hogy annyira érzékenynek bizonyult a kezdet kezdetétől, ahogy az apja mondogatta, szellemileg, mert valóban, ez különböztette meg korabeli társaitól is a leginkább, hogy amíg azok játszottak odakint, addig Filippino odabent szívesen olvasott, és elolvasott mindent, amit Battigello a kezébe adott, márpedig Battigello mindent a kezébe adott, igen gyakran olyan műveket is, amelyek még egyáltalán nem voltak egy tizenegy-tizenkét éves kamasz kezébe valók, például Fici42nót és Pico della Mirandolát és Agnolo Polizianót, és Filippino talán nem értette, hogy is érthette volna még a mondatokat, de a gondolatok szelleme megérintette őt, és elgondolkodóvá tette ez a szellem, és már akkor is kezdett órákig eltűnődni a műhely ablaka alatt egy sarokba húzódva, ha nem volt is a kezében könyv, és amikor betöltötte a tizennégyet, beleérző képessége még magát Battigellót is elismerésre késztette, úgyhogy nagyjából egy időben azzal, hogy a Battigello névből Botticelli lett, és a fiatal mestert ezen a néven kezdték Firenze-szerte emlegetni, és csodálni, egy nap tudatta Filippinóval, hogy nem tekinti inasnak, mint ahogy soha nem tekintette annak, viszont tekintse magát társnak a műhelyben, mint ahogy voltaképpen már rég az is volt, talán attól fogva, hogy belépett Battigello műhelyébe, és elkezdett vele dolgozni, hisz a pigmenttörésre, a faszénégetésre, az enyv kifőzésére és így tovább mindig akadt egy-két valódi segéd, neki Battigello mindig olyan feladatot adott, hogy na, akkor látod ezt a Madonnát itt, fesd ide a karjába a Kisdedet meg két angyalt, jó? – jó, felelte Filippino, és olyan Kisded és olyan két angyal került a képre, amelyekről senki nem mondta volna meg, hogy nem maga Battigello csinálta őket, hihetetlen beleérző képessége volt ennek a Filippinónak, ha megfigyelte, márpedig a leginkább az ő keze vonását, az ő gondolkodását, az ő színeit és az ő rajzait és témáit és alakjait és háttereit figyelte meg Filippino az apja festői világán kívül, akkor attól fogva bármikor bármilyen Battigellót megfestett, úgyhogy az, Battigello, főleg, amikor megkapta a Kereskedők Céhének új mesterétől a feladatot, hogy fessen meg egy szimbolikus képet a hét erény egyikéről, és ez minden idejét lekötötte, azzal bízta meg Filippinót, hogy minden egyéb, kisebb jelentőségű munkát egyedül, az elejétől a végéig a saját kezével készítsen el a műhelyben, s így történt, hogy a két forziera Eszter-történetének táblái Filippinóra vártak, aki miután megbeszélte a téma feldolgozásának módját 43Battigellóval, meg is csinálta a megrendelők legnagyobb megelégedésére, éspedig időre, sőt, a megbeszélt nap előtti napra csinálta meg, ami igazán nem volt jellemző sem Battigellóra, sem a firenzei festők nagy részére, és talán magára Filippinóra sem, de hát itt egy menyegzői ajándékról volt szó, itt nem lehetett szó késésről, meg aztán a feladat is, e nemben az első komolyabb feladat a műhelyben, rendkívüli mód izgatta Filippinót, úgyhogy éjjel-nappal dolgozott, s a két nagyobbal két hónap múltán készen is lett, s már a második oldalképet festette, amikor elkészült Sagallo mester is a két ládával, Antonio pedig az ötvösmunkával, Battigello elégedett volt, és dicsérte Filippino kezét, de tapintatosan kerülte a kifejezését annak, hogy az egész anyag eddig úgy néz ki, mintha ő maga, Battigello festette volna, viszont Filippinót sem lehetett becsapni, ezért amikor eljött az utolsó hónap eleje, és már csak egyetlen oldaltábla megfestése és behelyezése volt hátra, úgy határozott, hogy azon nem Battigello szellemében, hanem a saját elképzelése szerint dolgozik, vagyis az „Eszter megérkezése a Szúzai Palotához”-oldalkép párdarabjaként követte ugyan az ott alkalmazott elrendezést, hogy az egész mű egyensúlya ne billenjen fel, de a kép főalakját, Vashti királynőt úgy festette meg, ahogy ő azt jónak látta, és ő úgy látta jónak, ha minden megaláztatást, ha minden méltánytalanságot, ha minden emberi összeroppanást sugározni fog ez a száműzött, és hogy Vashti királynő ebben a megaláztatásban, ebben a méltatlanságban és ebben az összeroppanásban mégsem fogja elveszíteni a maga rendkívüli szépségét, mert Filippino úgy vélte, a megaláztatást, a méltánytalanságot és az összeroppanást csak a legmélyebb szépséggel lehet kifejezni – ez más volt, mint amit Battigellótól eddig látott, annyira más, hogy amikor a megrendelő népes és vidám családjával, valamint egy bérelt szekérrel az év utolsó napja előtt egy nappal megérkezett a két súlyos forzieráért, s ez alkalomból, hisz a számlák kiegyenlítésének is ekkor kel44lett lezajlania, Battigellónak is jelen kellett lenni, s így már előttük néhány órával megjelent, és várakozás közben még egyszer, utoljára, hosszasan, figyelmesen megszemlélte ezt az utolsó oldaltáblát is, Filippino látta rajta, hogy újra igencsak elszótlanodik, akár amikor először nézte meg, majd szomorú, végtelenül szomorú tekintettel ránéz, és mintha nem is társához intézné már a szavait, elemeli róla a tekintetét, s azt mondja a maga bársonyos, gyöngéd hangján, hogy bárcsak én is megtalálnám ezt a szépséget valakiben, Filippino, bárcsak én is megtalálhatnám egyszer.



Úgy nevezték el, hogy „La regina Vashti lascia il palazzo reale” azaz hogy „Vashti királynő elhagyja a királyi palotát”, de eredetileg semmiféle címe nem volt, hacsak azt nem tekintjük annak, amit előbb Filippino adott neki beszéd közben, amikor a forzierák átadásakor, végezvén a famunka és a valóban gyönyörű ötvösszerelvények bemutatásával, képről képre, jelenetről jelenetre elmagyarázta a láthatóan teljességgel elégedett megrendelő családnak, melyik kép és melyik jelenet éppen mit ábrázol az oldaltáblákon, illetve amit maga a családfő adott neki később, amikor ünnepélyes hangulatban magán a menyegzőn elmagyarázta az ifjú párnak, Sarának és Guidónak, hogy a most ajándékba kapott két kelengyeláda oldalain látható képek nem mást ábrázolnak, mint a héber hagyomány szerinti Eszter történetét, mely – legalábbis az idős családfő véleménye szerint – a házastársi hűség, valamint a Purim mélyebb értelmét mintegy bevilágítja, s megőrzi az emlékezetnek, de természetesen mindezek a véletlen megnevezések nem voltak címnek minősíthetők, mert nem is volt itt értelme címet adni, hisz az elkövetkező időkben, bárhová került is a két forziera, mindenütt annak tekintették őket, amik voltak, igen 45szépen kifestett kelengyeládáknak, majd amikor már csak pénzt és ékszert tartottak bennük, akkor meg pusztán két régi széfnek, melyek – ahogy egyik tulajdonosuk, egy ferrarai textilkereskedő felesége kifejezte – „kedvesen kivitelezett képekkel vannak díszítve”, mert címre csak akkortól volt szükség, amikor a ládák tönkrementek, és leszedték róluk a szép rézborításokat, hogy egyenként értékesítsék őket, meg természetesen a festményeket is, melyek értékét hirtelen felbecsülte és az egekig emelte az eltelt idő s a quattrocento iránti nem igazán elfogulatlan rajongás, egyszóval amikor a képek mint képek önálló életüket elkezdték, tehát Torrigiani után, akkor, abban a pillanatban persze azonnal kellett egy cím mindenkinek, kellett Chantillyba, a Musée Condénak, és kellett Vaduzba, a Lichtenstein-kollekcióba, de kellett Párizsba is, és a legfőképpen kellett Firenzébe, a Horne-hoz, ide különösen, mert ezzel, azaz a címmel is szerették volna kifejezni, hogy a kép tárgyának meghatározása lezárult, és innentől ez, a Vashtit ábrázoló tábla vitán felül a „Vashti királynő elhagyja a királyi palotát” címet kell viselje, és kész, e cím alatt ment a nagy Botticelli-kiállítás anyagának részeként Párizsba is, a Grande Palais-ba, mely sokak számára felejthetetlen élmény volt és maradt, s bár ott a Horne szakértője szerint elég méltatlan helyre tették, de akinek volt szeme, az meglátta benne ott is, egy mellékajtónál beszorítva, a Botticelli körüli nagyságot, azaz Filippino Lippiét, az értékén semmiképp nem méltányolt, a zseniális, a nyugtalan, a vibrálón feszült, a robbanékony, a protobarokk ifjabb Lippit, és ezzel Vashti fájdalomtól megtört alakja végérvényesen belépett abba a rejtélyes birodalomba, amely sokkal inkább az volt, mint maga a birodalom, ahonnét a kép főszereplője annak idején származott, egy birodalomba, ahol ez a szenvedéstől meggyötört s lélekben megroppant alak, kilépvén a királyi palotának nem, inkább amolyan erődítménynek tetsző vár Északi Kapuján, egy sehová nem vezető teraszon találja magát, ott megtor46pan, szépsége és fájdalma, sugárzó lénye és magárahagyatottsága szinte kérdőre vonja a vár előtt elterülő tájat, hogy vajon mit kezd vele, ezzel az emberi formába öntött varázslattal, ezzel az uralkodó fenséggel a maga sivár pusztájában – de csak kérdőre vonja, válaszra nincs szükség, egész Szúza hallgat, hisz úgyis tudja mindenki, mi következik most a palota előtt, mert nem a száműzetés következik, az csupán Marduk hagyományaként az ítélet bevezetése volt, hanem hogy Vashti mögött megjelenik az Egyiptomból hozatott behemót hóhér, hogy megragadja, és visszahúzza őt a palota kijelölt udvarába, s ott belefojtsa a legenda hamujába, és addig szorítsa bikaerős jobbjával a hófehér, kecses nyakot, amíg csak el nem törik ez a hófehér, kecses nyak, s az odalent kapálózó lábak is abbahagyják a halálos táncot, s a test végre leomlik, és végleg elterül.

47
3.
Egy Buddha megőrzése

Amiurunk, Jézus Krisztus nagyobb dicsőségére

Inazawa mindent tud, de Inazawa őszintén ipari város, ahol nem játszik semmiféle szerepet, hogy van egy még a turisták által se látogatott kolostora, az meg aztán végképp nem fontos neki, hogy itt ma reggeltől le fogják zárni, azazhogy nem nyitják ki a kapukat, hogy egy állítólag titkos szertartás keretében búcsút vegyenek az egyik Buddhájuktól, egy a tartományi kulturális javakat számon tartó bizottság véleménye szerint különleges értéket képviselő, viszont az elmúlt évszázadok során erősen tönkrement szobortól, melynek restaurálása, így döntött az apát és az öt rinzai főtemplom vezetése, most már nem odázható el tovább, Inazawát egyszerűen nem érdekli, mégpedig a legcsekélyebb mértékben sem, mi történik ebben a várostól eléggé elzártan élő zen monostorban, egyes-egyedül a látványos szenzációk, mint például az évi rendes Hadaka Matsuri érdekli az évből, a szinte teljesen meztelen, mert csupán fundoshira, vagyis ágyékkötőre vetkezett férfiak részeg tombolása az utcákon a Meztelen Ember után, akit a mára már tökéletesen üres hagyomány szerint minden februárban meg kell érintsenek, hogy a Rossztól megszabaduljon a város, ez igen, ez kell ide, ez a shinto cirkusz és ez a szórakozás, mert ez az egyetlen, amelyre nemcsak a turisták özönlenek, de amire még a tokyói NHK is odafigyel, s olykor hosszú perceken át közvetíti egy-egy tömegjelenetét, nem, egy jelentéktelen rinzai-templom, és főként ez, ez a Zengen-ji ab48szolúte nem mozgatja meg az inazawaiak képzeletét, ha egyáltalán van ez a képzelet, hisz az agyuk is az ipari szürkéhez van már odaszokva, így aztán egyhangú itt az élet, és az is, amit képzelnek róla – a Zengen-ji, ugyan már, az is éppolyan szürke és élettelen, mint minden más is itt, legyintenek az emberek a textilüzemekben meg a gépgyártó szalagoknál, és ez így is marad, ez az általános érdektelenség, még az utolsó héten sem támad fel szinte semminemű kíváncsiság, pedig odabent a kolostorban igencsak nagy az izgalom, végre történni fog ugyanis valami, gondolják a szerzetesek, akik viszont a Hadaka Matsuriból vannak értelemszerűen kizárva, végre az egyhangú napokra, gondolják magukban, végre a hetekre és a hónapokra, ha nem évekre, jön egy hirtelen és rendkívüli változás, hisz az mégiscsak hirtelennek és rendkívülinek mondható, odabentről nézve, ha a Zengen-ji egy a tartományi bizottság által kiállított bizonyítványnál a kolostorvezetés és a szakértők szerint jóval nagyobb értéket képviselő Amida-szobrát hosszú halogatás után, aminek döntő oka a restaurálás irdatlan költségének gyötrelmesen nehéz előteremtése, illetve a szállítás megszervezésének túlzottan is bonyolult módja volt, kisebb mértékben pedig, hogy egy templom fő szentségét nem szívesen mozdítják el a helyéről, szóval hogy ezt a megítéltet és elgondoltat jóval meghaladó értékű kincset csak úgy megfogják, és elviszik, nos, ez tényleg különleges eseménynek számít, bár a legbölcsebbek nem nagy kedvvel hozták meg a döntést, ez magától értetődik, sőt egyesek a nyári és a téli angó közti időszakban a megfelelőt keresvén, kifejezetten késleltették, hogy a szállítás napját kimondják, hisz valójában oly ritkán került ilyesmire sor, csóválgatták a fejüket, itt, az Aichi prefektúra-beli kolostorokban például nem is emlékszik senki effélére, és valóban, még maga a nagy tapasztalattal bíró apát és a legtekintélyesebb szerzetesek sem voltak egy ideig tisztában azzal, miben is áll hát az a rituális kötelezettség, melynek eleget ten49ni természetesen ők tesznek majd eleget, egy biztos, hónapokon át tartott, míg ezek a vezető tekintélyek megismerkedtek az ilyen esetekre előírt szertartás előírásaival, és el kell ismerni, arra fel voltak készülve, hogy nehéz és nagy körültekintést igénylő feladat lesz, de arra nem, hogy ennyire kimerítő, bonyolult és szövevényes, ráadásul be kellett gyakorolni, azaz gyakoroltatni a gyülekezet összes lakójával, hogy pontos rendben folyjon le majd az egész, a lehető legapróbb részletre is ki kellett térni a magyarázatokban, pedig csak azt kellett megtanítaniuk az alacsonyabb rangúaknak, hogy mi követ mit, és hogy ki mikor, s hogy úgy az egésznek mi a lényege, magával a szertartás különböző részleteinek a mélyebb értelmével még foglalkozni sem volt érdemes, épp elég, jelentette ki az apát a templomi adminisztráció vezetőjének, ha pontosan éneklik a szútrákat és mondják a mantrákat, ha a zenészek pontosan tudják, mit és mikor üssenek meg és halkítsanak le, és egyáltalán, elég, ha az előttük álló rítus szerkezetével mindenki tisztába jön, és elemeinek hibátlan elvégzésére kérhetik őket, ez tényleg elég, vagyis hát, vakargatta kopaszra nyírt fejét az apát, ahogy közeledett a kitűzött dátum, vagyis hát sok is, hisz meglehetős tisztában volt azzal, hogy éppen ez a nehéz, hogy ne legyen hiba, hogy senki ne tévessze el, a roshitól a deshiig senki, amit nem szabad, hogy akkor jöjjön és menjen, akkor álljon fel és boruljon le, hogy akkor kezdje és végezze be az adott szenténeket, amikor azt kell, ez a legnehezebb, vakargatta bosszúsan továbbra is viszkető koponyáját az apát, aki már sokat látott, és tudta, hogy nem fog menni, és nem lesz tökéletes, és mindig akad, aki elhibázza, aki későn áll föl, vagy későn térdel le, még ő is el-elbizonytalanodik majd néha, hol lassabban kezdi, mint kéne, hol gyorsabban, hol bizonytalan lesz egy pillanatra, hogy most hogy is, balra?, vagy mégis inkább… jobbra? – jaj, nyöszörgött az apát a kitűzött nap előtti éjszakán, amikor pedig az úgynevezett Bijutsu-in, vagyis a Nemzeti 50Kincsek Faszobrainak Restaurációs Intézete a maga szállításhoz iderendelt speciális teherautójának a képében Kyotóból már meg is érkezett, s a sofőrje, miután levették a szoborméretet, és az előkészített kirifából elkészítették a szállításra alkalmas nagy dobozt, már vidáman horkolt is a vendégszállások valamelyikén, jaj, mi lesz, hogy teszünk eleget rendesen a kötelességünknek, simítgatta kopasz koponyáját nyugtalanul az apát, de aztán legyőzte magában ezt a nyugtalanságot, ha aznap már az izgalmat nem tudta is legyőzni teljesen, mindenesetre amikor másnap, azaz ma hajnali négykor a nagyharang, az okane hangjára felkelt, és gyorsan megmosakodott, sem nyugtalanságot, sem semmiféle izgalmat nem érzett, csak a rá váró feladatok elvégzésének kényszerét, csak az éppen előtte álló teendők sorrendjében az elsőt, aztán a másodikat, így egyszerűen nem maradt ideje arra, hogy eltűnődjön, vajon jushoku létére, azaz a templom apátjaként vagy hát egyszerűen csak zen szerzetes volta ellenére hogy is lehetett egyáltalán nyugtalan vagy izgatott az elmúlt hetekben és napokban, mert most, hogy az egész elkezdődik, semmi másra nem tud figyelni, csak arra, hogy megtegye a következő lépést, aztán a következőt és így tovább, és ez így van és így is lett volna rendben, hisz kezdődik azzal a nap, hogy szinte egyszerre kell kiadnia az utasítást, hogy zárják be, azaz hogy ne nyissák ki a kapukat, hogy ellenőrizzék le a napi eseményeket rögzítő kiku-táblán, hogy helyesen van-e felírva oda minden, hogy elindultak-e már a munkálatok a konyhában és a csomagolásra kijelölt területen a teherautó mellett, hogy elindultak-e már a szerzetesek a jikijitsuval az élen a zendóba, hogy a zenészeket kikérdezték-e még utoljára, hogy pontosan tudják-e, mire mi következik majd, mindezt egyszerre kell utasításba adnia, de egyúttal ezeket az utasításokat ellenőriznie is, elsősorban a kapuk lezárását, azaz a ki-nem-nyitását, ebben az ügyben a saját szemével óhajt meggyőződni a dolog megtörténtéről, azaz előbb elmegy a Sanmonhoz, a főkapuhoz, 51majd sorra felkeresi a többit is, még meg is löki őket a kezével, hogy biztosan zárnak-e, csak ez győzi meg, csak így hiszi el, hogy igen, lezárta hát a kolostort, és még alig múlt fél öt, talán ha háromnegyed öt lehet, és a kolostor hermetikusan le van zárva, se ki, se be, szögezi le magában az apát, és ezt tudja a templom területén is mindenki jól, mindannyian tisztában vannak ezzel, akik bent maradhattak, és akiknek bent is kell tartózkodniuk, de tapasztalják azok is, akik kintről igyekeznek követni az úgynevezett titkos eseményeket, mert azért vannak néhányan odakint az utcán, akik egy-egy kapunál nekiállnak hallgatózni, s így valahogy megtudni, mi történik odabent, a laikus híveknek, vagy egyszerűen a rosszul alvó, környékbeli öregeknek egy-egy véletlen verbuválta, kisebb csoportja az égtájak szerint elhelyezkedő kapuknál, olyanok, akik nem voltak restek felöltözni és idejönni hajnalok hajnalán, annyira furdalta az oldalukat a kíváncsiság, hisz ilyen se esett meg még, dünnyögik a kapuk előtt, hogy ahelyett hogy kinyitnák, bezárják, illetőleg zárva tartják a kapukat, és ott állnak, és semmi pénzért nem lennének hajlandók elmozdulni onnan, megpróbálnak elcsípni a kihallatszó hangokból valami információt, hogy mi is történhet éppen odabent, nos, tehát ha akadnak is ilyenfélék, nem jutnak sokra ezekkel az információkkal, mivel ha hallják is a távolból, bentről, például a csendes csoszogást, ahogy a zendóból a mokugyo s a kéziharang ritmusára kiszűrődő szútrák zsolozsmázása után a szerzetesek vonulnak épp valahová, éspedig, egyeznek meg nagyjából minden kapunál, valószínűleg a Buddhaterem, a hondo felé, tehát ha hallják is ezt, és meg tudnak is egyezni abban, hogy a Buddhaterem, igen, csak az Amida-Buddhát őrző Nagycsarnok lehet most az irány, magáról a szertartásról semmit nem tudhatnak meg, és ez így is van valóban, mivel már itt tévednek a hallgatózok, ezen a ponton, a helyszín kérdésében, hisz a kolostor teljes közössége a zendóban elmondott szútrákat követően valójában 52nem a Buddha Nagy Csarnokába, hanem ellenkezőleg, el onnan, a lehető legmesszebbre eltávolodnak a Buddhacsarnoktól, mégpedig a szálláshelyükre, hogy ott bezárkózzanak és várakozzanak, az úgynevezett titkos szertartás valóban titkos kezdő aktusainál ugyanis nem lehet jelen senki más, csak a jushoku meg két idős roshi, illetve a jikijitsu és összesen három jokei, azaz három erre az alkalomra kiválasztott segítő szerzetes, akik a Buddhacsarnok hangszereit kezelik, csak ők, összesen heten, így aztán nemcsak a kinti kíváncsiskodók, de ők maguk is, a rend lakói is hiába hallják néha oda-odaszűrődni a keisu, a rin vagy a mokugyo hangjait, hiába üti meg a fülüket olykor egy-egy szútra ismerősnek tetsző szólama, magáról a szertartás valóban titkos részéről halvány fogalmuk sincs és nem is lesz, és arról semmiféle fogalmuk még csak ki sem alakulhat, mert a hakken-kuyo rítus csupán ezt a valóban rejtetten lezajló kezdetet követően, innentől tartozik rájuk, csak ebben vehetnek részt, ebben azonban nagy odaadással és kötelességszerűen részt is kell vegyenek, amikor szálláshelyeikről egybegyűlnek újra, és elindulnak egy közös irányba, a hondo felé, mert ekkor már csoszogásuk valóban azt jelenti, hogy a densho, a nagydob hangjára a hondo felé menetelnek, a Nagycsarnokba, ahol a Buddha ül – és amellyel – mire ők, a szerzetesek, a Zengen-ji lakói elfoglalják helyüket végtelen sugarú tekintete előtt – már visszavonhatatlanul történt valami.



Valami történt vele, érzik meg most azonnal, ahogy elhelyezkednek a Főcsarnok megfelelő oldalain, szemben a lótusztrónnal, de az természetesen meg sem fordul a fejükben, hogy ez a végtelen sugarú tekintet már nincsen itt, egyáltalán nem gondolnak erre, már csak azért sem, mert fel 53sem mernek nézni rá, a fejek lehajtva, mindenki csak arra összpontosít, hogy ne lépjen az előtte haladó lábára, hogy ne menjen neki a másiknak, amikor az megáll a sorban hirtelen, vagy hogy az elhelyezkedés általános, bár csak enyhe zavarában pont akkor fékezzen le, amikor kell, a fejek még mindig lehajtva, minden mozgás a lehető legcsendesebb, a kolostor megszokta már, és most meg különösen tudja, hogyan kell hang nélkül változtatni a helyzetén, felkelni és leborulni, lépni előre, és lépni hátra, fegyelmezetten állni, fegyelmezetten ülni, és fegyelmezetten járni, amikor arra kerül a sor, miközben fegyelmezettségük, mint mindig, úgy ezúttal sem csak erre terjed ki, hanem arra is, hogy kérdéseket se tegyenek fel önmagukban, mert ha gondolják is, hogy valami történt elöl, kérdezni semmiképp nem kérdezik, micsoda, még legbelül sem, legfeljebb a frissen érkezett, még éretlen kis deshik, hogy például ha a hakken-kuyo legmélyebb lényege, azaz a Buddha szeméből áradó Fény ideiglenes eltávolítása, elköltöztetése, elvezetése a titkos szertartás keretében már megtörtént, amint azt az előzetes tájékoztatásban közölték velük, hogy majd ez lesz, míg ők a szállásaikon várakoznak, s amely szertartás egyáltalán lehetővé teszi, hogy a Szent Szobrot egyáltalán elmozdítsák, akkor mit tartalmaz ez a rákövetkező ceremónia, vagy gyerekesebben fogalmazva, hogy akkor minek ez az egész hókuszpókusz utána, az, aminek elvégzésére most ők itt mind, az egész Zengen-ji, a hondóban, összegyülekezett, ezt ezek a templomi tanoncok megkérdezték ugyan önmaguktól, de aztán valahogy még bennük is kihunyt a kérdés az általános csendben és áhítatban, hisz épp elég volt a többiekkel együtt az ő kicsi lelküket is egészen átitató tudat, hogy milyen felemelő is, hogy ebben egyáltalán részt vehetnek, hogy a hakken-kuyo rájuk tartozó részét egyáltalán vállalhatják, és most eleget tehetnek neki – ezt végképp nem érthetik odakint, a kapuk előtt a hajnali, profán kíváncsiskodók, azok csak hallgatják a kiszűrődő hangokat, az egyik 54hangosan és nagy büszkén sorolgatja a többinek, hogy most a Füstölőgyújtás himnusza megy meg az Amidakyo, most az Invokáció, most pedig a Hármas Fogadalom, most a Zengen-ji Bóddhiszattváinak a köszöntése, most meg a Sangharama Imádság, na, jó, hagyja abba, pisszegik le a többiek, látni, hogy maga nagyon tudja, mi van odabent, gúnyolódnak, de most már eleget tudunk, úgyhogy aki eddig beszélt, az most sértődötten elhallgat, csak a nagydob és a rin, aztán a keisu, a gong és a mokugyo szűrődik ki a kapukon túlra, még mindig nem jön el a reggel, még mindig sötétben álldogálnak ott, álldogálnak és fülelnek, ezt viszont türelmesen, mint akik várnak valamire, csak nem tudják, pontosan mi az, néhányan közülük, főként azok, akik egész a közelben laknak, el is szállingóznak egy időre, hogy valami meleg teát igyanak, mert hűvös még a hajnal ilyenkor március közepén, lehetne melegebb, de ebben az évben valahogy nehezebben érkezik meg a tavasz, mint szokott, csak a magnóliafák hatalmas, halványrózsaszín virágai bomlottak ki már, jelezvén, hogy azért a télnek kétségbevonhatatlanul vége, egy-egy korty forró tea, aztán már jönnek is vissza, akik az imént eltűntek a kapuknál álldogáló csoportokból, viszont nem lesznek okosabbak semmivel se, mert odabentről továbbra is csak elhaló szútrasorok szűrődnek ki, aztán már azok sem, nagy csend lesz odabent, hosszú, mozdulatlan csend, ami alatt a kintiek egy újabb hangra vagy neszre várnak, de hiába, mert abból semmi nem hallatszik ki, hogy bent a hondóban most mindenki Amida Buddha felé fordul, aztán leborul egyszer, és felemelkedik, leborul másodszor, és felemelkedik újra, és leborul harmadszorra is, és felemelkedik végül, hogy ezzel be is fejeződjön a szertartás odabent, a hakken-kuyo elérte célját, a szobor a lótusztrónról elmozdítható, ha nem mozdítják is azonnal el, mert előbb a szerzeteseknek el kell hagyniuk a csarnok terét, csak akkor, csak amikor az utolsó is kiér az udvarra, és az étkezésre szólító jelre valamennyi55en a jikido felé veszik útjukat, csak amikor csupán az apát, a két roshi és a jikijitsu marad odabent meg négy erős, már korábban kiválasztott fiatal jokei, akkor int a jushoku a fiataloknak, akik odamenvén, háromszori meghajlás után négy oldalról óvatosan felemelik a lótusztrónról Amidát, és aprókat lépegetve a súly alatt, rendkívüli óvatossággal kiviszik a hondóból a teherautó mellett kijelölt helyre, és attól kezdve gyorsan játszódik le minden, előkerül a már összeeszkábált kiriláda, kibélelik silica-géllel az alját, savmentes papírral és textillel, illetve vastag páraszívó gyolccsal szorosan befedik a szobortestet, gondosan rögzítik az egészet, aztán beleeresztik a Buddhát a ládába, hogy elkezdődjék a minden eddiginél is átgondoltabb kibélelése a szobortest és a ládafalak közti üres térnek, így – mire a jikidóban a kolostor a reggeli étkezés végére ér – a Zengen-ji Amida Buddhája már a speciális szállítóteherautó rakterében áll, szakszerűen kipányvázva, elmozdíthatatlanul, és nincs is hátra más, mint jelt adni a sofőrnek, hogy akkor indulhat Kyotóba, majd kis időre visszatérni a hondóba, és a Buddha hűlt helyét átmenetileg letakarni egy narancsvörös, hímzett selyemmel, csupán ennyi, és az apát kimondhatja legalább önmagában, hogy a hakken-kuyót elvégezték, hogy a hakken-kuyo rendben lezajlott, s hogy most már csak várni kell, várni úgy tizenegy-tizenkét hónapot, hogy a Buddhájuk megújult alakban visszatérjen, mert a többi már a sofőr dolga, aki most óvatosan kanyarodik ki a szerencsés kíváncsiskodók gyűrűjében a Zengen-ji nyugati kapuján, s hajt rá a városból kivezető utcára, hogy hamarosan elérje az Ichinomiyába vezető országutat, s ott végre rámehessen a Meishin Gyorsforgalmi Útra, mert igazán ott érzi csupán biztonságban magát, a sztráda nyomsávján Kyoto felé a hatalmas forgalomban, olyan, mintha nem is ő vezetné a teherautót, hanem együtt vezetné azt valami magasabb erő a Meishin megszámlálhatatlan kocsiból álló, hömpölygő áradatával, biztonságban érzi magát, sőt, itt, a sűrű, egy irány56ba tartó, őrült forgalomban tudja a legnagyobb biztonságban a féltett rakományt, bár aggodalomra különben sincs semmi oka, hisz nem először szállít már ilyet, ez a dolga, nem újonc, talán több százszor is megtett már hasonló utakat úgynevezett rendkívüli nemzeti értékekkel a zárt platón, de azért mégis, ezúttal is, mint mindig, egy kis izgalommal húz el a kilométerjelzők mellett, vagy inkább valamiféle kellemes feszültségben, amelynek csak akkor lesz vége, ezt tudta már tapasztalatból, ha majd átveszik tőle a szállítmányt Kyotóban, csak hát addig még ott van a sekigaharai elágazás, ott van Maibara és Hikone, a teljes útvonal, az egész százhetven kilométeres út Otsuig, mert Otsunál már otthon érzi magát, onnantól minden ismerős, behajtani a városba, végighasítani Fukakusa környékén a Fujinomori után a takedai kereszteződésig, mert ott jobbra kell fordulni, pontosan kilencven fokos szögben, rá a Takeda Kaidóra, hisz onnan már egy szűk fél órára van szükség csupán, viszonylag folyamatos a közlekedés ebben az órában, és eléri a Sanjusangen-dónál a Nemzeti Múzeum melletti nagykaput, int a portásnak, az már ugrik is, és nyitja a sorompót, s ő már le is állhat a Bijutsu-in szállítóbejárata előtt, mert onnan már nem az ő dolga, ő aláíratja, átadja, a többi már a Bijutsu-in munkásaié, neki ezzel itt be is fejeződik, mehet a következő fuvarért, a munkások emelik le a ládát, ők teszik be a liftbe, és ők szállítják fel a magasföldszintre, ahol majd a láda kicsomagolása lezajlik, de nem ma, erre ma nincs idő, a Bijutsu-innak olyan sok munkája van, hogy az inazawai anyagot, ahogyan azt ettől a naptól kezdve nevezik, még napokig nem nyitják ki, ott áll a Bijutsu-in hatalmas terű, de emeletenként körfolyosóval beépített nagytermében, félrerakva egy sarokban, s egyelőre csak saját maga tudja, hogy ő egy százharminchét egész két tizedcentiméter magas, hinokifából készült, úgynevezett joseki-zukuri, azaz több darabból összerakott, üreges belső szerkezetű, vasszegecsekkel egyben tartott, lakkal átitatott 57textildarabok révén megerősített, feltehetően a Kamakura-korszak elején készült szobor, és még lehetne sorolni, ahol a hajcsigákat külön-külön illesztették be a fejbe, így tehát majd külön-külön is lehet onnan azokat kiszedni, ahol mind a fülek, mind a mellkas, mind az azt és a lótuszülésben nyugvó harmonikus testet takaró ruharedők csodálatos érzékenységgel vannak kifaragva, noha természetesen a legértékesebb benne mindenekelőtt a szeme, s ez is teszi a szakértők előtt olyan nevezetessé, a félig leeresztett szemhéj vagy másképp fogalmazva: a csak félig nyitott, csodálatos, káprázatos szempár, amint megadja a szobor és minden Amida-szobor lényegeként egyetlen halhatatlan pillantás végtelen szuggesztióját, melynek hatása alól nem lehet kitérni, egyetlenegy pillantásról van szó mindössze, a szobrász úgy 1367 körül egyetlen pillantást kívánt a maga megfejthetetlen, zseniális technikájával megjeleníteni és rögzíteni, és ez a megjelenítés és rögzítés a legvisszafogottabb szóhasználattal élve is: sikerült – ott marad tehát a sarokban, a Bijutsu-in restaurátorainak rettegett főnöke, a mindig rosszkedvű, mindig ingerlékeny és elégedetlen és morgós és komor és száraz és humortalan Fujimori Seiichi mester határoz így, ami azt akarja jelenteni, hogy semmi kíváncsiskodás, a szobor marad a gyolcsba csavarba, és addig, amíg ő nem ad erre kifejezett utasítást, senki nem piszkálgathatja, azaz senki nem nézheti meg, majd, ha eljön az ideje, ráncolja össze vastag szemöldökét Fujimori mester, csak foglalkozzanak azzal, ami most előttük áll, itt határidők vannak, járkál fel-alá a padlón és az asztalokon felhalmozódott különféle Fugan-ji-, Manjushri-, Shakyamuni-szoboralkatrészek, illetve a szorgalmasnak álcázott, valójában kissé szórakozottnak tetsző restaurátorok között Fujimori mester, mégpedig sürgető határidők, mered a munkásokra az a sűrű szemöldök, ezeket kell betartani, és végezni a dolgukat, nem a Zengen-ji-féle szobrot piszkálni, bármilyen híres, bármilyen ingerlő, az a sarokban marad, 58ismétli meg, így aztán nincs is igen kedve senkinek a műhely eme legtágasabb, magas csarnokában, hogy megszegje a tilalmat, úgyis eljön az ideje tényleg, jegyzik meg egymás közt halkan a restaurátorok, mint ahogy el is jön valóban, mert kevesebb mint két hét múlva, ahogy ki-ki befejezi a rá kiosztott munkát, egy nap, reggeli után, a műhelymester még a szokottnál is komorabb képet vágva, s gyér hajzatának oldalválasztékát idegesen igazgatva azt mondja, na, most akkor szedjük le a gyolcsot, és mindenki tudja, hogy a Zengen-ji-féle Amida Buddhára gondol, szedjük le, ismétli meg Fujimori mester, és ez azt jelenti, ez a szedjük le, hogy szedjék le ők, a beosztottak, a gyolcsot, mert Fujimori Seiichi mindig többes szám első személyben beszél, de parancsoló módban gondolkozik, leszedik hát, óvatosan, szinte szálanként, fonadékokként, nehogy az esetleg hozzá ragadt festék- vagy fadarabok a felszínről, ha vannak ilyenek, valamiképpen leessenek és elvesszenek, itt minden egyes darabocska számít, itt semmi nem veszhet el, még egy porszem sem, hiszen – ahogy azt a műhelyfőnök nem győzi ismételgetni rettegett és közben rettegetten unalmas hetenkénti eligazításain – lehet az a porszem Heian-kori is, márpedig egy Heian-kori porszem többet ér, emeli fel ilyesféle eligazítások során a hangját a mester, mint maguk, azaz az itt dolgozó restaurátorok, együttvéve, na, és persze tudják, hogy így figyeli őket most is, úgyhogy valóban nagy az óvatosság, még akkor is, ha ez az óvatosság fennállna nélküle is, hisz különleges lelkiismerettel megáldott restaurátorok ők itt mind, az ország legjelentősebb régiszobor-restaurátorműhelyének valamennyi, különleges képességű és különleges képzettségű dolgozója, aki tudja azt magától is, mi az, hogy egy porszem a Heianból.

59

Az adminisztráció rendkívüli, így szinte alig van idejük megnézni, mi van a gyolcsok között, máris úgynevezett általános állapotleírást kell adjanak a szoborról az úgynevezett Kék Dossziéba, leírást jóformán mindenről, amit tapasztalnak, a lehető legapróbb részletről, körülményről, benyomásról is, mégpedig a Kulturális Javak Hivatala által rögzített sorrend szerint, így legelőször is, hogy milyen anyagból készült a mű és milyen szerkezete van, hogy mik a hajszálpontos méretek, hogy láthatók-e korábbi restaurációs nyomok, hogy mik a károk részletesen, hogy ezeknek a javítása milyen terv szerint történik majd, végül hogy mindez mibe kerül majd körülbelül, de aztán be kell számoljanak a szállítás lefolyásáról is, melyet egyszerűen a sofőr és a Zengen-ji apátjának közös feljegyzéséből emelnek át, mellékelve is egyúttal azt, majd hogy melyik év melyik nap melyik óra melyik percében vették át, milyen védelemmel, kitől, milyen megjelölt céllal, aztán a kicsomagolás éve, hónapja, napja, órája és perce következik, Fujimori mester elemében van, ezt nagyon tudja, az adminisztrációs kötelezettségek sorrendjét, ezért aztán csak úgy pattognak a szavai, melyek hol kérdések, hol állítások, minden bekerül a Kék Dossziéba, a szinte szentiratként kezelt és tisztelt munkafüzetbe, hiszen ez, éppen a Kék Dosszié az, amit – ha megadott időszakonként úgynevezett ellenőrző vizsgálatot végezni jönnek – a nagy tekintélyű és még nagyobb hatalmú Kulturális Javak Hivatala mint az itt folyó munka egyedüli valóságát szemrevételezhet, mert hisz magával az itt folyó munkával a tokyói főhatóságok nem, vagy alig találkoznak, ők csak a Kék Dosszié ismeretében alakíthatnak ki egy szakmai véleményt arról, mi folyik itt, és hogy az helyesen folyik-e, egyes-egyedül a Kék Dosszié, amelynek a jelentősége tehát óriási, és ez az, amit Fujimori mester 60jobban tud itt bárki másnál, minden ettől függ, hogy mi áll ebben a Kék Dossziéban, hogy mit olvas ki ebből a Kék Dossziéból a rendszeres és a magasnál is magasabb szakmai hivatal, nem csoda, ha emiatt az itt zajló beavatkozások körülményeinek leírásai szinte a nevetségességig aprólékosak, Fujimori mester diktál, vagy kérdez, vagy állítva kérdez, vagy kérdezve állít, a többiek – leguggolván körbevéve őt és a most padlóra helyezett szobrot – rendre egyetértőn és igen szaporán bólogatnak és morognak, és helyeselnek, és mindig kórusban, mint most is, hogy igen, feltétlenül, nyilvánvaló, hogy a legsúlyosabb külsérelmi nyomok így első pillantásra a mellkas jobb oldalán, a nyakon, a karokon, a koponya hátsó felén, az ölben és a szobor alján találhatóak, így van, igenelnek és bólogatnak erősen és kórusban a restaurátorok, ezt kell beírni, és ezt is írják be a Kék Dossziéba, és órák telnek el, bármilyen hihetetlen, de órák, míg ezzel a befogadói adminisztrációval végeznek a Kék Dossziéban, mert a diagnózisnak nem csupán a tüneteit, de a feltehető okát is meg kell határozzák, már majdnem dél van, amikor óvatosan felemelik a szobrot, és felteszik a speciális liftasztalra, és nekiállnak, hogy minden elképzelhető irányból lefényképezzék, ez is a kötelező dokumentáció része lesz, hogy miképp is nézett ki – egészben – a munkába vett műalkotás, majd elvégzik a műveletet, a fotózást, a biztonság kedvéért egy másik géppel is, hogy aztán ismét a legnagyobb óvatossággal leemeljék a liftasztalról a szobrot, és közvetlenül a gázcellába vigyék, oda, ahol Amida Buddha a maga első, úgynevezett általános rovartalanítását egy erre a célra kifejlesztett gázkezelés formájában megkapja, mert mindig, vagy szinte mindig ez az első valóban, ha egy faszobor a Bijutsu-inba bekerül, már csupán az itt éppen restaurálás alatt álló nemzeti kincsek tömegének védelmére is, meg hát arra sem emlékszik senki, hogy az idekerült faszobrok állagromlásában a rovarkártevés ne játszott volna – olykor döntő – szerepet, a rovar- és a baktériumkár min61dig szerepet játszik, itt évszázadokról van szó, a leggyakrabban az edói illetve a Kamakura-kori időkből érkeznek ide a mentenivalók, mert mentés ez, és gázolás tehát, ezzel kezdődik a Megtekintés, az Állapotfelvétel és a szobor egészének Fotódokumentálása után a tulajdonképpeni Beavatkozás, pontosan úgy tehát, ahogy azt az 1951. december 24-én életbe léptetett, a Kulturális Javak Védelmét szolgáló 318. számú s egészen a mai napig aztán évente-kétévente módosított vagy kiegészített törvény szelleme és betűje megköveteli tőlük, erős methyl-bromidot rá, adja ki az utasítást Fujimori mester, amikor a szobrot beállítják a gázcellába, mert az már az első vizsgálat után egyértelmű, hogy ezúttal, mint oly gyakran, a Lyctidae, a Bostrichidae, az Anobiidae és a Ceramycidae családjába tartozó, úgynevezett szárazon korhasztó bogarakkal állnak itt szemben, s ellenük kell mindenekelőtt egy nagy gázfröccsöt adni, ahogy a gázcellában zajló fumigálást nevezik, egyelőre az egészre egyben, majd következik az a művelet, amely tulajdonképpen a legkényesebb, amikor a Zengen-ji-féle Amida Buddhát apró elemeire szerelik széjjel a liftasztalon, a lehető legkisebb alkatrészt is elkülönítve a többitől, hogy így, szerteszét bontva is megvizsgálhassák és megállapíthassák az eképpen előtűnt részletek károsodását, s megnevezzék egyúttal – közösen, mindig az egész kollektíva együtt, de természetesen a műhelyfőnök irányítása alatt – a károsodások kijavításának a módját, anyagát, sorrendjét és idejét, folyton az 1951. december 24-i törvény szellemének és betűjének az értelmében, azaz sohasem tévesztve szem elől, hogy az ő dolguk itt, a Bijutsu-inban a nemzet féltve őrzött kincseinek nem a felújítása, hanem az állagmegőrzése, NEM FELÚJÍTÁS, ÁLLAGMEGŐRZÉS, ezt Fujimori mester annyira komolyan veszi az 1951-es törvényből, hogy amikor kimondja, lényegében üvölt, beosztottai meg vannak győződve róla, hogy azért, mert fél ettől a szótól, a mi dolgunk nem az, kezdi ilyenkor már emelni felfelé a hang62ját Fujimori Seiichi, hogy kijavítsuk a hibákat, hanem hogy a meglévő állapotokat rögzítsük, mert a mi dolgunk, és itt, amikor megismétli, mert megismételi egypárszor, már szinte minden egyes szótagra olyan hangsúlyt rak, hogy ezek a szótagok szinte beleszédülnek a hangsúlyokba, ahogy maguk a restaurátorok is, és ott fekszik tehát szétszerelve Amida Buddha a liftasztalon, fejük felett még ott hal el épp az elüvöltött ÁLLAGMEGŐRZÉS, amikor odahajolnak a liftasztal fölé, és minden egyes elemet kézbe véve, vagy érzékenyebb esetekben csak egész közel hajolva megszemlélik őket, és meghatározzák, milyen károsodással állnak szemben, és ez ellen mi volna a teendő, azaz Amida Buddha a maga káprázatos tekintete helyett: darabokban a liftasztalon, nagyon kényes pont ez, és mindig nagyon kényes pont ez egy restaurátor életében, szépen kirakva egy Amida Buddha, most éppen ez, a Zengen-jiből, szépen elrendezve a nagy felületen, hogy majd szépen elkülönüljenek, szépen kivehetők legyenek a fotódokumentációban, és akkor hol az a nevezetes tekintet? – ez az az érzékeny kérdés, amelyre persze Fujimori-sannak megvan a válasza, hogy ugyanis az nem máshol van, és a restaurálás teljes időszaka alatt sincs az máshol, mint a restaurátorok lelkében, jó, mondják erre ők, természetesen, csak hát ha érzik is, mert érzik, tényleg, hogy valami van a lelkükben, amikor először megpillantják, és nem szűnik is meg a kétségtelen tisztelet iránta ezekben a lelkekben egészen a munkálatok teljes befejezéséig, de… amikor itt fekszik kicsi darabokban az egész, akkor mégsem lehet azt mondani, hogy ez az egész is ott van, az ugyanis, az egész, mivelhogy darabokra van szedve, nincsen ott, csak a darabok, de sehol az egész, úgyhogy mint mindig, úgy ezúttal is van nyugtalanság a dologban, ahogy befejezik a szerelést, s a jól szétválasztott részeket a magasból, a második szintre szerelt, sínen futó, s azon jól irányítható fotóautomatával, meg persze magának a liftasztalnak a hidraulikus megemelésével dokumentálják, 63azaz csinálnak róla felülről egy áttekintő képet, hogy jól látszódjon minden egyes darab, mert a Kék Dossziéban majd minden egyes ilyen alkatrészt megfelelő szimbolikával meg kell jelöljenek és meg kell nevezzenek, hogy a végén – az összeszerelést követően – pontosan meg lehessen mutatni egy újabb fotódokumentáción és belső szerkezeti rajzokon, hova kerültek vissza, és milyen állapotban ezek a darabok, van nyugtalanság tehát, valami kis zavar a lelkekben, ahol Amida Buddhának a helye volna Fujimori Seiichi szerint, megy minden olajozottan, a restaurátorok nem nagybeszédű emberek, hozzá vannak szokva a csendhez, és ha mégis volna közöttük fecsegő, az is leszokik a beszédről egy-két év után, folyik a munka szinte teljes csendben, az egész szétszerelési manőver, majd az automatikus fotózás fentről, de addig, míg nem hordják be az összes szétszerelt darabot kisebb csoportokban újra a gázcellába, és nem adnak nekik most már ezekre a csoportokra méretezve a gáz intenzitását és mennyiségét, egy újabb gázfröccsöt, illetve míg nem kezdik el onnan széthordani a különböző specialisták a szobor egyes részeit saját munkaasztalaikhoz, és nem kezdődik el így ezeknek az egyes daraboknak a speciális restaurálása, addig megmarad ez a kis nyugtalanság a lelkekben, ez a kis zavar, ha egymásra néznek, viszont valahogy homályba is kerül aztán, amikor Fujimori mester kiadja a konkrét feladatokat, és mindenki elvonulhat végre a maga darabjával a munkaasztala mellé, mert attól fogva csak a feladat az érdekes, megállapítani a repedés, a hasadás, a rovarjáratok okozta belső szerkezeti kár, a festék-lepattogzás mértékét, meghatározni – természetesen a műhelyfőnök úrral történt egyeztetés után –, hogy mi volna épp a helyes módszere a javít…, az állagmegőrzésnek, hogy akkor most injekciózva, vagy csak egy kis vékony pengéjű késsel volna célszerű bevinni a mugi urushit vagy a különböző szintetikus gyantákat és emulziókat az apró vagy nagyobb üregek réseibe, hogy akkor most fejtsük le az edói 64festéket a felszínről s hagyjuk meg a kamakurai eredetit, mégpedig úgy, hogy használjunk funorit vagy valamilyen állati ragasztóanyagot a rögzítéshez, vagy maradjon az edói, és rögzítsük azt, egyszóval elindul, és zajlik szépen minden, Fujimori mester – amennyire ezt az ő állandó készültségben vibráló lelke egyáltalán lehetővé teszi – némi elégedettséggel veszi tudomásul, hogy a munka elkezdődött, és folyik a maga rendje és módja szerint, megy az élet a Bijutsu-inban tovább, és persze hozzák a következő és a következő szobrokat is, így a műhely figyelmének meg kell osztódnia a különböző tevékenységek között, de Fujimori mesternek ez igazán nem okoz semminemű gondot, minden bekerült szobor megkapja a megfelelő figyelmet, és párhuzamosan folyik velük a munka, eltelik a nyár és az ősz, megjön az enyhe tél is decemberben, csak a január meg a február fagyos szokatlanul, mert hosszúra nyúlt, jegyzik meg egy-egy nap végén, amikor kilépnek a Bijutsu-in épületéből az udvarra, már megint túlságosan hosszúra a tél, régen nem így volt, mondogatják egymásnak a 206-os vagy a 208-as busz felé egy ideig együtt haladván néhányan, régen, mondják, ilyenkor már, február közepén, nemcsak a magnóliák virágoztak, hanem a szilva is, nem beszélve arról, hogy ilyentájt – régen – már elég volt egy zakó, és nem kabát, mint most, minden valahogy romlik, dünnyögik egymásnak a hideg szélben a megálló felé a restaurátorok, ha olykor néhányan együtt mennek ki egy szokásos nap után, és senki nem gondol már arra, hogy ilyenkor tehát – az eredeti megegyezés szerint – ahogy felszállnak a buszra, és mennek haza, úgy viszik is magukban Amida Buddha lelkét a saját lelkükben, hazaviszik, megvacsoráztatják, leülnek vele a TV elé, aztán nyugodni térnek, végül másnap reggel megint visszaviszik a Bijutsu-inba, és tovább dolgoznak e lélek rájuk bízott részletén, például az, akinek nagyítófejpánttal a homlokán a „Mida-no jo-in”-tartásban faragott kézfej őrző-védelme lett a feladata, pontosan így gon65dolja, és így is magyarázza el a hatéves fiának otthon, a fiú persze pimaszkodik, és idétlen kérdéseket tesz fel, amelyekre nem is lehet válaszolni, így az illető restaurátor bosszúsan elzavarja a gyereket, és dolgozik tovább a Bijitsu-inban szorgalmasan, hogy a mudzsra milyensége majd világosan kivehető legyen, mert ez itt éppen a baj, hogy az összeérintett ujjbegyek határai s a kézfej domborulata már egészen el vannak mosódva, így alig lehet látni, hogy melyik mudzsrában állnak, pedig ez egy Amida Buddhánál különösen fontos, jegyzi meg olykor – három-négy naponként – a háta mögött ácsorogva Fujimori mester, amivel természetesen hallatlanul idegesíti a restaurátort, mert folyton el kell vonja a tekintetét a nagyítószemüveg elől, és visszanézni a műhelyfőnök úrra, ráadásul bólogatni a fejpánttal a homlokán, amely így bármelyik pillanatban leeshet, mert egy ideje már nem lehet rendesen meghúzni a szíját, de neki még istenes a helyzete, Fujimori mester a leginkább azt a fiatal restaurátort, bizonyos Koinomi Shundzót gyötri, akire a szem restaurálását bízta, mint az egyik és kétségkívül legtehetségesebbre, na, ez a Koinomi nevezetű alig bírja idegekkel, már december táján látni lehet rajta, hogy nem állja az állandó piszkálódást, a folytonos ellenőrzést, az örökös figyelmeztetést és aggodalmaskodást, meg egyáltalán, hogy Fujimori mester valahogy úgy képes közlekedni, létezni a műhelyben, hogy bárhová megy is, olyan érzést kelt, hogy őt, Koinomit mindenképpen nézi, ha a gázcellánál van, mert ott csinál épp valamit, akkor onnan, ha az udvari ablakoknál, akkor onnan, sőt, ennek a Koinominak olyan érzése van már, hogy ha Fujimori-san kimegy a műhelyből, hogy elintézzen valamit a második emeleten, vagy a harmadikon, vagy átmenjen a Bijutsu-in adminisztratív főnökéhez, hogy még ilyenkor is ott hagyja magát valahogy, Koinomi alig tud figyelni ilyenkor a dolgára, folyton a műhely vastag tolóajtajára, annak is a kilincsére pislog, várja, hogy az a következő pillanatban meg66rándul, és a műhelyfőnök úr visszatér, úgyszólván nem akkor nyugszik meg, ha Fujimori hagyja dolgozni azzal, hogy elmegy egy kis időre, hanem azzal, ha nem megy el, mert akkor legalább nem áltathatja magát, hogy nincs itt, végre kiszusszanthatja magát, hisz a lehetőség, hogy bármikor visszajöhet, rosszabb, mint ha itt sétálgatna hátratett kézzel körülötte, úgyhogy a legjobban ez a Koinomi szenved, noha a feladatát viszont, született szemspecialista, mondják rá, rendkívüli színvonalon látja el, és erre most különösen nagy szükség is van, mivel mindenki tisztában van vele, mennyire jelentős mindaz, ami Amida Buddha szemeivel itt a műhelyben történni fog, mert a beérkezése napján a híres tekintet bizony kissé fakónak tetszett, ha közelebbről nézte az ember, sokat vár az egész műhely tehát Koinomitól, pontosan nehezen tudnák megfogalmazni, mit is, de sokat, ezt el is mondják neki, biztatólag, ha hazafelé velük tart a 206-os vagy a 208-as megállója felé, biztatólag, de mindenképp a műhelyfőnök hallóterén kívül, azt ugyanis semmiképp nem merik kockáztatni, hogy Fujimori mester meghallja az efféle biztatást, ez valahogy olybá tűnik, mintha a műhely dolgozói nyíltan szembehelyezkednének vele, márpedig ez, a szembehelyezkedés, ráadásul nyíltan, szóba sem jöhet, nem Amerikában élünk, emelte fel a hangját az egyik kolléga egyszer, nem bizony, bólogatnak mindannyian, egy szó nem hangzik el, és minden marad úgy, ahogy eddig, vagyis hogy Koinomi munkatársainak előlegezett, biztató bizalma alapján dolgozik egyfelől, főnökének örökké elégedetlen, kritikus, bántó, elbizonytalanító, megalázó megjegyzései közt másfelől, egy biztos csak, hogy amikor egy nap, február vége felé, Koinomi bejelenti a műhelyben, hogy készen van, és Fujimori azonnal ott terem mögötte, s nagy fejcsóválással épp ráförmedne, mondván, micsoda arcátlanság egy ilyen feladatnál azt mondania, hogy kész, majd ő, Fujimori eldönti, hogy kész-e, csak az a baj, hogy Fujimori mesternek, amikor megáll a fiatal res67taurátor háta mögött, és úgy, a válla fölött, előrehajol, hogy megnézze a fejet s rajta a két szemet, a torkán akad a szó, a szemek ugyanis valóban be vannak fejezve, egy szakértőnek, amilyen Fujimori is, nem lehet kétséges, hogy beosztottja igazat beszél, a szempár restaurálása kész, pedig nehéz megmondani, honnan lehet ezt ilyen pontosan tudni, mindenesetre elég ránézni a Koinomi asztalán rögzített Buddhafejre, amelyből ekkor még ki vannak csavarozva a hajcsigák, azoknak a felületét még egy másik asztalnál stabilizálja valaki, elég egy pillantást vetni rá, hogy nyilvánvalóvá váljon, Koinomi igazat mond, a tekintet olyan, amilyennek lennie kell, amilyen eredetileg lehetett, amilyenre annak idején, valamikor 1367 táján a Zengen-ji által felkért, vagy annak felajánlkozott névtelen művész kifaragta, úgy fogalmaz valaki halkan a hátsó sorokban, amikor Koinomi és a műhelyfőnök köré gyülekeznek Koinomi bejelentésére, hogy a tekintet „visszatért”, és ezzel láthatóan egyet is ért mindenki, sőt, megbűvölve bámulja ezt a tekintetet, a félig lehunyt szemek alatt feltámadó nézést, a nézés pillanatát, hisz szakemberek, mégpedig kitűnő, ha nem a legkitűnőbb szakemberek valamennyien, nekik nem kell például visszacsavarozva látni a hajcsigákat a fejbe, nekik nincs arra szükségük, hogy az arc festése, azaz a hajdani festék rögzítése befejeződjék, ahhoz, hogy lássák, a tekintet kész, és ezzel úgy érzik, a restaurálás döntő része is elvégeztetett, s ez nem is akkora túlzás, mert valahogy eztán minden felgyorsul a műhelyben, ha a Zengen-ji Amidájáról van szó, minden eddiginél gyorsabban kerül az összes részlet vissza a helyére, minden eddiginél sebesebben kenődnek fel a felszínre a főként urushiból készült rögzítő és tapasztó anyagok, s olyan hamar mondja ki Fujimori mester, hogy a műhely az összeszerelésre is készen áll, hogy a dolgozók már ugranak is a liftasztalhoz, már szedik is össze a vörös- és sárgarézszegecseket, amelyekkel az eredeti elrozsdásodott vasszegecseket pótolják, és közben majdnem elfelejtik le68fényképezni az egyes – most már restaurált – elemeket a Kék Dosszié számára, persze ha nincs Fujimori mester, aki természetesen ezúttal is résen van, és figyelmeztet a dolgok sorrendjére, megrovó hangsúllyal emlegetve fel, hogy nem tudomást venni az 1951. december 24-én hatályba lépett, a Kulturális Javak Védelmére hozott 318-as számú törvényről ebben az intézményben, ahogy ő fogalmaz, nem szokás, egyszóval jön a darabonkénti fotózás, viszont jön aztán végre a restaurált darabok összeszerelésének nagy napja is, a délutánnal, már közel a szállítás ígért időpontjához különben, amikor a liftasztalon eredeti fényében ott áll, és ismét egészben, Amida Buddha szobra a Zengen-jiből, s a maga leírhatatlan erejű, szélesen súrló pillantásával szinte végigsöpör, mintha szélvihar csapna át, a Bijutsu-in teljes személyzetén, még Fujimori Seiichin is végig, aki ezúttal először hajtja le egy szobor előtt a fejét, süti le a pillantását, egy időre nem tudván elviselni azt az irdatlan, súlyos, félelmetes és sejtelmes nyugalmat, amelyhez hasonlóval, pedig itt, a Bijutsu-inban egy műhelyfőnök olykor azért lát ezt-azt, nem találkozott még ő sem.



A kolostorban már vége a télnek, jócskán a hátuk mögött a téli időszak, a három és fél hónapos ango meditációjának felemelő emléke, de örökös hétköznapi kínjai is, vége a maró hidegnek, a nehéz hónak, a dermedt fagynak, a jeges szélnek, örömmel tölti el szívüket, hogy már megállhatnak a hatalmas magnóliavirágok szépségeibe merülten a hajnali chooka és az esti harangszó közt a hondo háta mögött, láthatják, ahogy megindul az élet a korán virágzó fákban, ahogy megjelennek az első rügyek a szilvák ágain, ahogy egyre gazdagabb a reggel, ha ablakot nyitnak ébredéskor, a madarak zsibongásától, egyszóval a Zengen-ji tele van meg69könnyebbüléssel és boldog izgalommal, még a gyerekek, a jishák is felszabadultabban futkároznak a ritka szabadidők alatt, noha lelkükön a tél megpróbáltatásai után mostanra már azért érezni egy-egy komolyabb színt, de jobb az íze az ételeknek a jikidóban, és jobban esik a munka délutánonként a kolostorhát zöldségeskertjeiben, és minden, de minden valahogy egyre inkább megtelik reménnyel, hogy lesz, hogy jön, hogy szinte itt van a tavasz, amikor az apát bejelenti, hogy jelzés jött Kyotóból, miszerint a munkának a végére jutottak, emiatt kérik, határoznák meg, hogy a tavaszi ango kezdete előtt a Zengen-jinek mikor, melyik nap lenne jó, ha a szállítás határpontjául kijelölnék, március elejét írnak, úgyhogy sok idő nincs a gondolkodásra, össze is ül a legjelesebb szerzetesekből egy csoport hamar, s az apát vezetésével meg is vitatják, mely nap volna akkor tehát a legjobb, lényegében mindent előkészítettek, mindent megtanultak és betanultak, így az előttük álló nagy ünnep, a kaigen-shiki szinte minden egyes elemével – fejben, veti közbe az apát, fejben! – tisztában vannak, mondja a shikaryo, majd meglátjuk, vakargatja fejét az apát, de azt azért ő is elismeri, hogy megtették, amit lehetett, a két vendégapát és számos jeles vendég meghívója már rég elment, csak az időpontot kell pontosítaniuk, az ünnepség kihirdetve Inazawán, ahonnan ezúttal – tekintettel a szertartás látványos voltára – nagyobb tömeg látogatóra (s tán adományra is!) számíthatnak, a szállítás pontos körülményeit tisztázni gyerekjáték, hisz minden ugyanúgy, jegyzi meg az apát, csak visszafelé – egyedül, hallgat el egy pillanatra, egyedül, folytatja aztán, és tovább vakargatja frissen nyírt koponyáját, a kaigen-shiki előkészületeivel van baj, azzal ugyanis szerinte csak fejben vannak kész, vagyis a gyakorlással, hogy miképpen fog ez hibátlanul menni, na, azzal, csóválja meg a fejét, elég rosszul állnak, a kaigen-shiki véghezvitelével, azaz Buddhájuk visszahelyezésének ceremoniális előkészületeivel, mert azt, simogatja előre-hátra a kopasz fejét 70az apát, a kaigen-shiki rendjét még nem tudják megfelelelően a gyakorlatban, más az, hogy valami megy fejben, és megint más, hogy megy a valóságban, ezt meg kell állapítsa, mert nehéz, ingatja a fejét, persze, tudja ő is, hogy ez a ceremónia nehéz és bonyolult, sőt, sokkal, de sokkal nehezebb és bonyolultabb, mint a hakken-kuyo volt egy évvel ezelőtt, nehéz, ismétli meg, de ez nem azt jelenti, hogy ilyen fegyelmezetlenül kellene kezeljék, mert az ő meglátása szerint egyszerűen nincs elég szigor a Zengen-jiben, és ez meglátszik azon, hogy a kaigen-shiki-gyakorlatoknál a közösség téveszt, minden alkalommal téveszt, hol a sorrendet nem tudják, hol rosszul lép be valamelyik a zeneszerszámokkal, nem beszélve saját magukról, hogy saját maguknál kezdje mindenekelőtt, mivel ők is, épp ők, a kolostor élenjáró szerzetesei, és köztük első helyen ő maga is azok élén járnak, akik folyton bizonytalanok, hol a ritkábban vagy egyáltalán nem használt szent szútrák és dharanik szövegének betanulásánál van baj, hol azzal, hogy akkor tehát a ceremóniának ezen és ezen a pontján hol is kell álljanak pontosan, de még az is, morogja az apát, még az is gondot okoz gyakran, hogy kinek hol van a helye, és ki merre menjen, ha kell, ezt így nem lehet, emeli fel kissé ingerülten a hangját, holnaptól fegyelmezettebb szolgálatra kéri valamennyiüket, meg kell magyarázni a többieknek is, de elsősorban magamaguknak kell világosan megérteni, hogy a kaigen-shiki nyilvános szertartás, és esetleg sokan lesznek, és itt lesz a Nanzen-ji-kolostor apátja és a Tofuku-ji-kolostor apátja, és jó egynéhány laikus, ezzel számolni kell, és erre akkor fel kell készülni, ez igaz, vág közbe ekkor a shikaryo, de azért sok minden történt, mert azt ne felejtse el senki, mondja a shikaryo kissé sértődötten, hogy mennyi mindent megtettek már, és éppen az ő, a shikaryo vezetésével, mert gondoljon csak bele a tiszteletre méltó apát úr, az a rengeteg meghívó, megszövegezni, beborítékolni, leragasztani, megcímezni, elpostázni, aztán a terv, hogy a ven71dégeket ki fogadja, hogy hol legyen a szállás, hogy kik legyenek a vendégfogadó szerzetesek, meg betanítani, veszi át a szót a jikijitsu méltóságteljesen, betanítani nekik a még sose hallott szútrákat, a fejükbe verni a dharanikat, begyakoroltatni velük, hogy mikor ki merre menjen, hányszor próbáltattam el még én magam is, sóhajt fel a jikijitsu, de hányszor, jó, mondja engesztelő képpel az apát, de csak vakargatja tovább azt a frissen borotvált koponyáját, mindez jó, de abban nyilván mindenki egyetért, hogy a dolgok még nem mennek hibátlanul, az idő meg szorít, úgyhogy ebben a tárgyban ő nem kíván további haszontalan fecsegést, kezdjék el holnaptól, mindenki a maga feladatát, kettőzött buzgalommal, és ebben is maradnak, marad a kettőzött buzgalom, ezt elfogadják valamennyien, akik ezen a megbeszélésen részt vesznek, csak aztán másnaptól az apát valahogy nem tapasztalja ezt a kettőzött buzgalmat, valahogy egyáltalán nem tűnik föl, hogy bárki, akire valamely feladat betanítása bízva van, az a buzgalmát megkettőzte volna, az apát járja a templom termeit, hallgatja a szerzetesek szútramondását, végigköveti, amikor a hondóban egy jikijitsu vagy egy roshi úgynevezett próbát tart, és látja, amit lát, csak simogatja, és egyre idegesebben simogatja a koponyáját, amely egyre inkább viszket, ahogy nőni kezd rajta a haj, mert hallja, látja, tapasztalja, hogy nemcsak hogy még nem hibátlan, hogy még nem helyes, hogy még nem tökéletes, hanem hogy nem is lesz az soha, ebből az anyagból, amit ők itt a Zengen-jiben elő tudnak hozni, nem lesz ennél jobb, jár-kel a nyugati kaputól a keleti kapuig, az északi kaputól a Sanmonig, és akkor egy nap váratlanul nyugalom szállja meg, mert érzi, hogy elfogadta, valahogy menet közben beletörődött, hogy ők: ilyenek, és nem jobbak, megadta magát, hogy ők, így együtt, a roshitól a battanig, a shikaryótól a kakuryoosháig, a jushokutól az ensuryóig mindössze erre képesek, és ez a belátás ezúttal nem szomorúsággal, vagy további idegeskedéssel és elégedetlenkedéssel, ha72nem megnyugvással tölti el, a szándék, mondja magának este, lefekvés előtt, ha a szándék helyes, akkor annál nem lehet többet kívánni, így aztán másnap megbeszélésre hívja a kolostori vezetőket, s megállapodnak a szállítás, illetve a kaigen-shiki időpontjában, már indul is a levél Kyotóba, már jönnek is a visszajelzések a meghívottaktól, hogy nagyszerű, az időpont – március közepe – kitűnő, itt lesznek, minden megy kifogástalanul, már eljön az ideje annak is, hogy a szerzetesek samura vonuljanak, azaz nekilássanak egy soha nem látott nagytakarításnak, mely messze meghaladja a szokásosat, nekilátnak az épületeknek belülről, neki a kolostornak kívülről, minden sarokban jár egy seprű és egy felmosórongy, de odakint az udvaron és a hátsó udvaron és a leghátsóbb udvaron se marad egyetlen olyan négyzetméternyi hely, ahol egy gereblye és egy seprű meg ne fordulna, általános a láz, most már mindenkire átragad, közeledik a nagy nap, előveszik és leellenőrzik még a ruházatokat is, hogy a koromók és az obik, a kesák és a komonók közt minden rendben van-e, elég tiszták, vasaltak, sértetlenek-e, hogy megfeleljenek a kaigen-shiki nagy szertartásának, és úgy találja mindenki, hogy valamiképp… minden rendben, furcsa, de a közös, jóleső izgalommal együtt egyre erősebb lesz a kolostor egész közösségében egy belső biztonságérzet, hogy az érkező ünnepen minden jól és méltóságteljesen megy majd, ahogy közeledik a nagy nap, egyre kevesebb nyugtalan ábrázatot, ide-oda szaladgáló deshit, battant vagy jishát lehet látni, minden arcra kiül valami örömteli várakozás, ezért aztán amikor megjön a híre, hogy egy nap késő reggelén, nagyjából a kolostor első étkezésével egy időben elindult a speciális teherautó az ő Buddhájukkal, a szerzetesek vidám szemekkel jelzik, hogy megértették, hogy elkezdődött, mivel általános meggyőződés szerint a kaigen-shiki voltaképpen nem is itt, a hondóban veszi majd a kezdetét, amikor bevonulnak, hanem azzal, hogy az a speciális teherautó kifordul a távoli Kyotóban a Bijutsu-in 73kapuján, végigmegy a még alvó városon, hogy kiérvén a Takeda Kaidóra, végighasítson rajta dél felé a takedai kereszteződésig, s ott kilencvenfokos szögben balra kanyarodván rátérjen a Meishin Gyorsforgalmi Útra, és hogy onnan aztán megállás nélkül megtegye a százhetven kilométeres utat Otsutól Hikonén és Maibarán át Sekigaharáig, ahogyan az történik is most, és ahonnan egy fél óra múltán az ügyes sofőr a számára megjelölt kijáratnál már le is kanyarodik a Gyorsforgalmi Útról, s ha lassabban is, mint az autósztrádán, de mégis a sok kanyar és falucska ellenére jó iramban eléri Ichinomiyát, s találja meg minden bizonytalankodás nélkül az inazawai utat, és mintha pontosan éreznék a Zengen-jiben, hol jár, véletlenül épp akkor nyitják ki aztán a nyugati kaput, amikor feltűnik az odavezető utca elején, és senki nem foglalkozik azzal, hogy megérkezése előtt már folyamatosan nyitogatták, és leselkedtek kifelé, nem jön-e már, véletlenül épp akkor nyitottuk ki, mesélik majd később a nyugati kapunál őgyelgő deshik, amikor megjelent az utca torkolatában, úgyhogy nyitva is hagytuk, sőt, mesélik majd tovább, úgy történt, hogy a shikaryo akkor ki is adta az utasítást, hogy az összes kaput nyissuk ki, és mi kinyitottuk, amiképp ez tényleg történik is, mert valóban ők azok, akik az eredeti megállapodás szerint, mely megállapodást az apát az utolsó egyeztetésen hozta meg a többiekkel, a kolostort nem a szokásos időben, hanem a teherautó, vagyis Amida Buddha megérkezésével egy időben nyitják meg, nyílik a nyugati, a keleti, az északi és a Sanmon is, és voltaképp ezzel, a Sanmon megnyitásával adja tudtára Inazawának a Zengen-ji közössége, hogy örömmel várja őket e nevezetes napon, amikor egy ritka szertartás keretében felújított főszentségüket a helyére visszaállítják, és amennyire nem hatott Inazawára, amikor a titkos búcsúzó szertartásnak egy évvel ezelőtt híre ment, úgy hat a Buddha Visszatérésének Ünnepe most, a lehetőség, hogy valami színes, különleges, ritka eseményt látnak ma, ezért 74a Zengen-jibe elmenni, terjed mindenfelé, ezúttal több mint érdemes, úgyhogy fel is kerekedik a textilüzemek és a gépgyártósorok mellől a város, már reggel hét óra tájban több százan gyűlnek össze a templom udvarán a Buddhacsarnokkal szemben, legalább háromszázan vannak, suttogja csillogó szemekkel, de a túlzástól félve csak óvatos becsléssel a jushoku fülébe az egyik fiatal szerzetes, háromszázan, ismétli meg az apát megrökönyödve, igen, legalább, feleli a fiú elbizonytalanodva, hogy akkor ez most kevés, vagy sok, és összehúzza magát, és nem mozdul az apát mellől, mintha ezzel akarná jelezni, hogy talán lehet, hogy téved, de ő hogy ítélhetné meg pontosan, mennyi, vagyis a szavaiért nem vállalhatja a felelősséget, háromszáz, mormolja maga elé még egyszer az apát inkább kedvetlenül, és így jelzi a fiúnak, hogy semmi baj, nem a fiú szavaiban kételkedik, és nem miatta kedvetlen, hanem hogy hogy fogunk itt akkor közlekedni, mondja ki hangosan is, hogy a fiú is hallja, és megnyugodjon, ennyien nem férünk be a hondóba, tárja szét a kezét neki, aki persze ettől meg is illetődik, hisz maga az apát beszélget vele ilyen sorsdöntő kérdésekről, de ugyanakkor szomorú is, hisz az általa hozott hír tette szomorúvá az apátot, na, mindegy, legyint aztán az, rámosolyog a deshire, elküldi valahová egy megbízással, s már fordul is ki szálláshelyéről, hogy felkeresse a két nagyhírű vendéget, a két kyotói apátot, akikkel együtt majd a kaigen-shiki szertartását levezetik, a legszerencsésebb ugyanis, jött hónapokkal ezelőtt feltett kérdésére Kyotóból a válasz, a legszerencsésebb azt három apát együttes jelenlétében véghezvinni, és az apátok jól aludtak, mondják, és látszik is kövér, derűs arcukon, amikor belép hozzájuk, és háromszori leborulással üdvözli őket, hogy jól, sőt, édesen, mint egy gyermek, ismétlik meg, miután előírás szerint fogadják a házigazda köszöntését, majd együtt kivonulnak az épületből, a tömeg szétnyílik előttük, elöl lépdel a Nanzen-ji apátja két kísérőszerzetessel, őt követi a Tofu75ku-jié szintén két kísérővel, végül a vendéglátó apát megy a saját jishái közt, így haladnak végig a templom széles udvarának a közepén, ahol addigra már vagy ezren is lehetnek, és ebben a sorrendben lépnek is be a hondóba, ahol már elhelyezkedtek a megadott rend szerint jobb oldalon a rangidős szerzetesek, bal oldalon a fiatalabb unsuik, deshik, battanok és így tovább, egymással szemben mindannyian, hátul, a főbejárat mellett a jikijitsu és a zenészek, hogy végül őket mind a laikus hívők, a puszta kíváncsiskodók és a turisták kövessék, akkor megszólal a shokei magas, csengő hangja a csendben, és a gyülekezet a Buddha-oltárral szemben elhelyezkedő három apáttal az élen leborul, majd egy másik zenész a hokkura, a nagydobra üt, melynek hangjára az apátok felállnak, mindezt háromszor megteszik egymás után, a shokei csengő hangja: leborulás, a hokku puffanása: felemelkedés, shokei: leborulás, nagydob: felemelkedés, és ugyanezt még egyszer utoljára, de akkor már a jikijitsu ráüt a nagygongra, megszólal a mokugyo is, a gyülekezet gassho-in-pozícióba rakja a kezét, amiképpen az apát is, aki most balra fordulva két és fél lépést tesz, majd jobbra fordulva odalép a füstölőállványhoz, aztán leborulás és felemelkedés, hogy meghajolhasson az oltárnak, a Buddha-szobor jövendő helye felé, akkor letérdel, feláll, újra a füstölőállvány elé lép, jobb kezével átvesz egy füstölőt a segédjétől, mindkét kezének hüvelyk- és mutatóujja között tartja vízszintesen, és így emeli fel a szemöldöke fölé, aztán leborul vele, felemelkedik, bal kézzel beszúrja a hamuhomokkal teli edénybe, és ugyanígy tesz egy újabb szállal, ezúttal a jobb oldalra, majd egy harmadikkal is eképpen, a lényeg, úgy látszik, hogy mindig jobb kézzel vegye el, aztán két kezével egyszerre emelje fel, hogy vízszintesen tartsa, és ballal szúrja be a hamuba, miközben pillantása körbejárja az állványt, majd az oltár felé meghajol, összeteszi a kezeit, jobbra két és fél lépés, még egyszer jobbra, és ezzel visszaér a helyére, majd balra fordulva tesz még újabb két és fél lé76pést, és megáll a fő imazsámoly előtt, melyet köztük, a három apát és az oltár között helyeztek el, de ekkor már régóta zsong a mokugyo ütemére az első nagy szútra, a Szentvízimádság, mely Mahasattva Bóddhiszattvát szólítja meg, ezt követi az Avalokiteshvarát hívó rövid, háromszoros invokáció, hogy a szertartás ekkor átlépjen a cselekvés imájának határán, vagyis hogy amíg a kórusban zsongó gyülekezet a jikijitsu hangjának vezetése alatt azt énekli egy különös uniszónóban, hogy minden, ami piszkos és büdös és romlott és tisztátalan, az most itt megtisztul, az apát lassan meghajol az oltár felé, majd felemel egy már odakészített apró vizescsészét, melyben egy szál leveles faágacska virít, az ágacskát bal kezének középső és mutatóujjával kiemeli, majd jobb kezének mutató- és középső ujjával karikába hajtja, úgy, hogy az alsó szár végét átdugja e karikán, belefűzi tehát e karikába önmagát, épp akkor, amikor a jikijitsu kórusból kiemelkedő hangján a szútra azt jelzi, hogy az imádság és a szertartás e pillanata ezt az egész csarnokot és ezt a helyet itt egészében most megtisztítja, a jikijitsu hangja szárnyal a szerzetesi kórus fölött, mely olykor mintha valami távoli, nagyon távoli összefüggésben zengene magasabb erőkkel – majd elhal a letompított gong kongásával együtt a purifikációnak ez a varázslata, s ettől kezdve hosszabb ideig a jikijitsu nélkül, pusztán a gyülekezet egészéé a szó, a szó, amit már senki nem ért, vagy amit soha nem is értett igazából senki, mert torzult szankszritba rejtve azt mondja most ez a közösség, hogy:


NA MO HO LA TA NO TO LA YEH YEH
NA MO A LI YEH P’O LU CHIE TI SHUO
PO LA YEH P’U T’I SA TO P’O YEH MO
HO SA TO P’O YEH MO HO CHIA LU NI…


és a mokugyo kopogja a szavak azonos ütemű ritmusát, de szól a nagygong is olykor, a gyülekezet láthatóan maga77biztosan mondja, amiből egyetlen árva szót nem ért, de azt tudja, hogy most következik a kinhin, azaz innentől kezdve úgy folytatják, hogy elmozdulnak a helyeikről, és libasorban, szépen egymás után körbemennek a nagycsarnokban, elöl a jikijitsu, utána a mokugyo-ütősök, s csak eztán a szerzetesek, rang és kor és tekintély és előírás szerint, mennek körbe-körbe, mondják a szent, de a számukra érthetetlen nyelven megszólaló dharanit, legvégül a nők, s a legeslegvégén a három apát a kíséretével, csak mennek és mennek körbe és körbe a csarnok falai mentén, el az oltár előtt, hogy aztán ennek a vonulásnak végül az vessen véget, hogy a vendéglátó apát egy ízben az oltár elé érve megállítja társait, akkor elfoglalják eredeti helyüket, s visszatér a helyére maga a gyülekezet is, a jikijitsu is megáll a főbejárat mellett, ahonnan irányítja a szertartást, felemeli a hangját, ezen a felemelt hangon még elmondja a dharani utolsó szavait, miszerint:


LA TA NO TO LA YEH YEH NA MO A
LI YEH P’O LU CHI TI SHUO P’O LA YEH
SO P’O HO AN HSI TIEH TU MAN TO LA
PO T’O YEH SO P’O HO…


hogy itt, ennél az utolsó sornál aztán a hangja ereszkedővé váljon, lelassuljon és szétterüljön, ahogy a tengerbe ért folyó, s már bele is kezd a Hannya Shingyóba, a Szív-szútrába, aztán a Mahapradzsnyaparamita következik, aztán az Avalokiteshvara dicsőítése, aztán a Parinamana Éneke, végül a Három Fogadalom, aminek utána az egész gyülekezet abban a tudatban borul le háromszor egymás után az oltár előtt, mindháromszor a nagygong zúgásában, hogy ezzel az oltár megtisztítása megtörtént, lezajlott hát az első fejezete ennek a különös együttlétnek és visszavezetésnek, hogy jöjjön a következő, melynek invokációjaként ugyanaz a négy, erős, fiatal szerzetes, aki egy éve kivitte, most egy 78arany színű brokát alatt óvatos, apró léptekkel behozza a Zengen-ji Amida Buddháját, felemelik az oltárnál, valaki elhúzza onnan az addig a Buddha helyét takaró selymet, s elhelyezik ott Őt, akire annyit vártak, s akinek megpillantásáért most több száz szempár harcol a hondo zsúfolt terében.



A szertartás vezetője, a jikijitsu háromszor üt a gongra, az előírás szerint erre megszólal a nagydob is, az eddigieknél nagyobb ünnepélyességet érezni a hondo terében a gyülekezet fölött, amiből a tájékozatlanabbak úgy hiszik, hogy na, akkor most lehúzzák végre a brokátot, és meglátni végre a Buddhát, de nem, tévednek, ennek még nem jött el az ideje, most a három apát együttes imádságaira kerül sor, a lótusztrón úgynevezett purifikációja után a hangsúly a rituálé e második – döntő – részében áthelyeződik tehát az apátokra, és újabb tiszteletadás következik a füstölőkkel, majd a szent nevek recitálása és a három apát egyidejű leborulása után a gyülekezet a jikijitsu vezetésével belekezd az Amidakyo éneklésébe, melyben a szútra hosszan és csodálatos erővel magasztalja Amida Buddhát és a Tiszta Föld felfoghatatlan nagyságát, időtlenségét, harmóniáját és illatát, aztán a bűnök megvallásán a sor, ahol minden mondat végén le kell borulni, és ők hárman le is borulnak, és velük együtt mondja, és leborul a mondatok után a szertartás összes résztvevője is, az ördögi karmákat mi teremtjük, mormolják valamennyien, s a mokugyo most élesen pattog a vékony ütő alatt, a bírvággyal, a gyűlölettel és a türelmetlenséggel mi teremtjük, és mi tartjuk fönn őket az időben, a puszta testünk, a puszta szavaink és a puszta szellemünk a forrás, az, hogy vagyunk mi mind, és ezt bánjuk most nagyon, ezt mormolják, ezt éneklik az uniszónó egy zajosabb 79összhangzatában, akkor mindenki felemelkedik, s mostantól a súly valóban oda kerül, ahová kerülnie kell, a három apát veszi át ugyanis most már az irányítást, hogy ettől fogva tőlük függjön, kinek adják át a szót, és rögtön ezen a ponton át is adják, háromszor elzengik a rend szerinti óhajt, hogy dicsőség a kolostornak és a Mahayana Három Drágakövének, és máris felhívják a kolostor erre már korábban felkészített legidősebb és legtekintélyesebb szerzetesét, hogy jöjjön előre, menjen a füstölőállványhoz, végezze el a tisztítószertartást a füstölőkkel, majd amikor a jikijitsu megszólaltatja a gongot, s az hosszan kizeng, a kezébe adják az úgynevezett Magyarázat Kihirdetésének iratát, füst kígyózik felé, átfonja az öreget és az iratot is, s ő remegő fejjel és remegő hangon olvasni kezdi, hogy most itt megjelenik a Buddha Teste, és az eleven lények számára örömöt hozó karma itt ragyog, és hogy a gyönyörűséges Alak a maga határtalanságában mozdulatlan, és hogy ez a hely a Fény Felemelkedésének a terme most, és hogy a keleti világ Japán nevű szigetén vagyunk, ahol ez a kolostor a Rinzaihoz tartozó egyenesági hely, és azt olvassa remegő hangon az öreg szerzetes, hogy most ők itt elénekeltek néhány szent mondatot a gyülekezettel, és azért, hogy a Dharma védve, a jó hit pedig őrizve legyen, majd leereszti az iratot, mert a következő néhány mondathoz nem kell papír, s kijelenti, hogy összegyűjtöttek minden adományt, amire csak képesek voltak, hogy megvédjék Amida Buddha szent szobrát a századok sérüléseitől, s most itt a nap, amikor ezzel a védelemmel őrizve visszakapják Őt, és visszahelyezik oda, ahonnan elvették korábban, elérkezett hát, mormolja az öreg szerzetes, íme, itt van a szerencsés, boldog, nagyszerű nap, és ők összegyűltek ebben a csarnokban, mely az elmélyülés tere, vagyis a lélek, és azért gyűltek össze, mert őnekik itt mind erre a térre, erre a lélekre rendkívüli szükségük van, és újra a szöveg fölé hajol, és azt olvassa, hogy Amida visszatérése a hívő lelkek vágya volt, és azok remé80nyéé, akik azt várják tőle, hogy legyen hitük megint, és kapjanak a Dharma fájának hűvöséből a kietlen, pusztító forróságban, hogy legyen ismét elrendezve az arannyal beterített kert a jövendő imára, mert fogadalmat tesznek, mondja felnézve az iratból, és ezt a fogadalmat nagy örömmel teszik, és éppen ma, a 2050. év harmadik hónapjának tizenegyedik napján a reggeli kilences és a tízes órák között, fogadalmat tesznek, és újra elhelyezik a lótusztrónust, és a trónon újra megszemlélik az egész valójában kiteljesedett gyönyörűséges Alakot, és bíznak benne, hogy újra láthatják a Drága Fényt, és fohászt mondanak, és fejet hajtva mélyen kívánják, hogy e kincses trónus ragyogjon az idők lezártáig, amikor eloszlik a test, fohászt, hogy a Buddha szemöldökei közül újra áradjon a fény, és hogy annak egy sugara áramoljon szét a dharmavilágban, én, mutat két imára tartott kezével magára az öreg, és lehajtja a fejét, lehajtom a fejemet, és a két kezem összeteszem, és minden jó, mint a fa gyökérzete, megered, a szívünkben támadó érzések kimondatnak, és bevonja őket mind az oltárról áradó boldogság és bölcsesség, fohászt mondunk, hálát és köszönetet, folytatja meghatottan, és kívánunk a Nap Fiának és a népnek nyugalmat és békét, kívánjuk, hogy a Dharma legyen újra fenséges közöttünk, és kívánjuk az inazawai Zengen-ji kolostornak, hogy jöjjön nagy rendben a számára a bölcs és szépséges út, szútrákat mondtunk ma, mondja, és a dallam, az ének, mely e gyülekezeté, olyan, mint a brokát Őrajta itt elöl az oltár közepén, lehull majd, és alatta a szem meglátja azt, akire várt, és akkor arról kezd beszélni az öreg szerzetes, miközben végleg leereszti az iratot, hogy az elhangzott Magyarázat által kéri a Három Drágakövet, tegyen bizonyságot, hogy e Buddha-szobor már teljes és hiánytalan, mert az Amida Buddha szent szobra ezennel helyrehozatott, majd aztán ráhelyeztetett a maga alapzatára pontosan, és mindez a buddhista naptár szerinti 2050. év harmadik hónapjának tizenegyedik napján Zhushan jikijit81su vezetésével megtartott szertartás keretei közt zajlott le, Nanzenji-san és Tofukuji-san apátok jelenlétében és legfőbb közreműködésével történt, Shooshin szerzetes szájából, mondja, és visszavonul, de már a segédek az imazsámolyok helyére három asztalkát helyeznek el ekkor az apátok elé, leterítik sárga selyemmel, végül a három asztalka közepére letesznek három szál virágot, de már a szentek meghívása zajlik a gyülekezet szútrájában, s az apátok felveszik a három virágszálat, felemelik, s úgy tartják, a magasba, midőn először a Nanzen-ji apátja csatlakozik a gyülekezethez, és azt énekli, hogy ezt a virágot a Nanzen-ji apátja nézi, és tartja a magasba, aki teljes szívvel kéri, hívja a világok urát, a mestert, Shakyamuni Buddhát, kéri a keleti világ hitbéli urát, a gyógyítás mesterét, Dainichi Nyorait, aki kristályfénybeli Tathágata, kéri, és hívja a nyugati világ hitbéli urát, Amida Buddhát, az eljövendő világok Buddháját, Maitréyát, Miroku Bosatsut, és minden Buddhát, akik a levegőégen át a dharmavilágot áthatják, mondja, s lehajtja a fejét, és halkan hozzáfűzi még, hogy csak azt óhajtja, saját fogadalmát soha ne szegje meg, és hogy szerény és gazdag szívvel kívánja most, hogy az, akit illet, foglalja el helyét a lótusztrónon, de mindez utóbbit, mely a fogadalomra vonatkozik, az egész gyülekezet – saját neve alatt csatlakozva – együtt énekli már vele, és ekkor az történik, ami eddig még nem, csend lesz ugyanis, és ebben a csendben a három apát visszateszi a három szál virágot az asztalkákra, felhangzik a kézigong csengő hangja, a gyülekezet leborul a Buddha előtt, majd újra megcsendül a shokei, mindenki felemelkedik, s a még mindig tartó csendben a jikijitsu felkéri a szertartás résztvevőit, hogy idézzék meg magukban Amida Buddhát, nézzék a lótusztrónus brokát alatt is sejthető körvonalát, s képzeletükben milliárdnyi Amida jelenjék meg, ezt kell felidézniük, ezt kell elgondolniuk, hallatszik a csendben a jikijitsu szava, s ezzel a vendéglátó apáton a sor, aki újra felveszi a szál virágot, a magasba emeli, és azt 82mondja, hogy töltse be a világot, és tekintsen végig az összes élő lényen, hogy kerüljék el őt és mindenkit itt az Okból következő szenvedések, s végül hogy legyen az oltáron álló trón valóban trónná, de erre már az egész közösség a jikijitsu vezetésével azt énekli, hogy tiszta szívvel hívják külön-külön és együttes erejükkel a mindenben tökéletes Mandzsushri Bóddhiszattvát, a Samanthabadrát, a nagy könyörületességű, tetteiben kiteljesedő Avalokiteshvara Bóddhiszattvát, a minden vágyakat valóra váltó Ksithigara Bóddhiszattvát, a tíz égtáj Bóddhiszattváját, Mahaszattva Bóddhiszattvát, és csak azt szeretnék, záródik be itt aztán a szútra az uniszónó zajos egységét egy alsó kvint által téve gazdagabbá, hogy ne szegjék meg fogadalmaikat, és hogy az érző lényekhez könyörületes Buddha jelenjen meg, és foglalja el helyét a lótusztrónon, mely előttük brokáttal lefedve áll, mikor is az utolsó szóra újra megütik a shokeit, mindenki leborul, majd felemelkedik, hogy minden ismétlődjék mostantól előbb a shikaryo, majd a jikijitsu, végül a teljes közösség által, minden ismétlődjék, de ugyanakkor valahogy minden emelkedni is kezdjen ebben az ismétlésben, mert van valami mostanra a Csarnokban, amit nehéz szavakba önteni, de minden résztvevő érzi, egy édes súly a lelkekben, valami igazán magasztos áhítat a levegőben, mintha lenne valaki itt, s legfőképp a hitetleneken, a kíváncsiskodókon, a turistákon, egyszóval a közömbösökön látszik a leginkább, hogy őszintén meg vannak lepődve, mert érezni, hogy történik, vagy történt, vagy történni fog valami, a feszültség szinte tapintható, noha mindenki pontosan tudja, mi is az, ami történik, vagy történni fog, senki előtt nem kétséges, hogy talán még egy és még egy és még egy szútra, még egy fohász, még egy ima, még egy fogadalom, és lerántják a leplet a szoborról, és végre mindenki meglátja Amidát, de épp ez a furcsa, hogy mindenki tudja ugyan, mi következik, viszont amikor bekövetkezik, mégis mindenki döbbenten áll, és nézi, de addig még, míg ez bekö83vetkezik, a vendéglátó apát emelkedik fel, a magasba tart egy füstölőt, leborul, felemelkedik, megszólal a gong, s az apát azt recitálja, hogy a visszatérő világ tiszteltje, akinél nincs különb, én ma a tanítás szerint megtisztítom a trónusod, csak azt kívánom, hogy kegyesen elfogadd, most minden Buddha és Bóddhiszattva, aki itt van a teremben, láthatja és tapasztalhatja, hogy nincs akadály többé, e hely áldott egy megnevezhetetlen béke nyugalma által, az apát mondja és mondja hibátlanul és mindenki pontosan hallja, de innentől valahogy annyi felé szóródik az általános figyelem a várakozásban, hogy a zajló események elemeikre esnek szét, a gyülekezet hol az apátok szavaira figyel, amint az egyik éppen azt állítja, hogy Amida teste arany, szeme bevilágítja a négy tengert, a belőle áradó fény ötször körbekerüli a Sumeru hegyet, hol pedig arra, hogy a jikijitsu megüti a gongot, és erre néhányan meghajolnak a bal oldalon, aztán megint kiélesedik néhány hang, s akkor meg a jobb oldalon állók hajolnak meg, aztán a Nanzen-ji apátjának ékes hangja hangzik fel, aki épp arról beszél, hogy azt kívánja, a nyugati Tiszta Földre születhessen újjá, hogy kilencféle lótuszvirág legyen az ő anyja és apja, hogy e virágok kinyílásakor pillanthassa meg a Buddhát, és hogy ráébredjen a nem születés nagy igazságára, mely szavak szinte ráoldódnak mindarra, amit a vendéglátó jobbján a Tofuku-ji apátja mond, hogy ugyanis minden Buddha jelenjen meg a világban, egyetlen nagy ügy miatt, és az imígyen megvilágított Budddha teljes tudása itt, fohászkodik, legyen jelen, és minden Buddhák és Bóddhiszattvák könyörüljenek meg a lényeken, lássák indítékaikat, és vezessék őket a Dharmába, világosítsák meg őket, hogy a tudás nem nyilvánvaló, mert a tudás az ok elszenvedésének végzetes takarásában van, és ezért vagyunk itt, akik a mai napon, 2050. harmadik hónapjának tizenegyedik napján Amida Buddha szobrát felavatni idejöttünk, hogy megértesse velünk, mondja a Tofuku-ji apátja, hogy ez a szobor előttünk az, 84melyben a tudás alakot ölt, de nem a tudás maga, viszont akkor már kezd valahogy zavar támadni a hondóban, valami zavar az áhítatban, pontosabban magának az áhítatnak a zavara, mivel a szavak kezdenek veszíteni az erejükből, egymásba mosódnak, egyik sem a másikra épül, hanem kezdik ugyanazt jelenteni egymás után, fontos zavar lett, ez nyilvánvaló, fontos, mert mutatja mintegy az utat, hogy a szavak már elvezették a közösséget ahhoz a ponthoz, ahol már csak az utolsó mozdulat megtételére van szükség, s ekkor valóban ennek szellemében történik is minden, de nem állítható, hogy a gyülekezet valóban a szertartás leglényegesebb elemeire koncentrál, nem veszi például észre, vagy a tömegben nem is lát el odáig, ahol az apátok az előttük elhelyezett asztalokról még iménti megnyilatkozásaik előtt egy-egy tükröt emelnek föl, megtörlik egy finom kendővel, és mind a hárman a Buddha felé irányítják, hanem például csak azt hallgatják erre-arra bámészkodva, legalábbis a többség, hogy mit mond a vendéglátó, mert ő épp azt mondja, hogy mi, akik felszenteljük a Buddhát, mégsem vagyunk azonosak a felszentelőkkel, csak a Buddha nevében tesszük, amire most szükség van itt, nem mi közelítünk hozzá, hanem ő hat át tudásával minket egészen, ő, a Buddha, aki jelen van, a láthatatlan s a legfőbb Alak a maga végtelen csillogásában, ha mi beszélünk, hallani az apát fátyolos, fáradt hangját, ha mi szútrát mondunk, a Buddha fénye e mondatokkal milliárd és milliárd világot világít meg, eddig hallani, ekkor azonban elvezeti a figyelmet a gong és a nagydob, így nem is értik tovább a kolostorapát szavait, miszerint ugyanakkor a Buddha tudása, azzal, hogy testet ölt, eszközt is talál bennünk, vissza is száll miránk itt valamennyiünkre, ezt már nem, csak a gong zúgását, és a dob mély puffanását, de hát most már olyan nehéz egyáltalán bármire figyelni, órák vannak a gyülekezet háta mögött, fáj a láb, a hát, a fej, és ugrál a kép a szemük előtt, márpedig ilyenkor ki dönti el, hogy mi a lényeges, és mi nem az, egy 85biztos, fáradtság ide vagy oda, senki nem akar lemaradni erről a lényegről, úgyhogy a gyülekezet döntő többsége ide-oda kapkodja a fejét, hol erre fülel, hol azt próbálja nézni, egyszóval kezd elmosódni a határ a fontos és a kevésbé fontos között, eddig ez nem okozott gondot, de innentől maguk a szerzetesek sem biztosak benne, hogy a leglényegesebb elemeit érzékelik annak, ami a hondóban történik, azt viszont valamennyien, szerzetesek és látogatók, együttesen, hogy a ceremónia továbbra is feszült várakozásban, kiélezve halad előre, ahol aztán, ebben a feszült várakozásban, ebben a kiélezettségben a Tofuku-ji apátja lassan, egész lassan körbefordul a magasban tartott tükörrel, mégpedig úgy, hogy a tükör fénye egy ugráló, remegő nyalábban körbevilágítja az egész csarnokot, és akkor a tükröt visszateszi az asztalra, felvesz onnan egy ecsetet (a jobb kezével) és egy apró tégelyt (a bal kezével), az ecsetet belemártja a tégelybe, amelyben cinóbervörös festék van, majd felemeli a festékkel teli ecsetet a Buddha-szobor szemének feltételezett irányába, az ecset hegye őfelőle nézve a szempár magasát keresi, s ekkor két fiatal szerzetes, akiket már jó ideje odaállítottak az oltár két oldalára, a szoborhoz lépnek, óvatosan leemelik róla a brokátleplet, félremennek vele, a tömeg visszafojtja a lélegzetét, és csak bámulja, mi lett Amida Buddhából a távoli Kyotóban, az apát ekkor megtalálja a helyes magasságot, és az ecset hajszálpontosan a Buddha szemének a magasságában van, ott tartja egy darabig, mozdulatlanul, teljes a csend, majd azt kiáltja ebben a csendben, hogy NYÍLJ MEG, amire persze a közösség már nem tudja türtőztetni magát, és a szertartás ünnepélyes szigorát egy pillanatra megsértve felhördül, megszólal a gong, megszólal a dob, megszólal a shokei és az összes hangszer a főbejárat két oldalán, de akkor már a jikijitsu is rákezd a Fény Megnyitásának szútrájára, a közösség megbabonázva csatlakozik, és mondják, éneklik, mormolják a szútra szavait, de a szemüket, azt nem bírják levenni Amidáról, mert a hí86vő többség igen jól emlékszik még arra, milyen volt évtizedeken át, egy sötét árnyék az oltáron szinte kontúrok nélkül, alig volt rajta fény, most pedig tényleg ragyog, és ragyog a csodálatos arcban a csodálatos szempár, de ez a szempár ha súrolja is őket, nem őket nézi, távolabbra néz, olyan távolra, amelyet felfogni itt senki nem képes, ezt érzik mindannyian, és a feszültség egy csapásra kioltódik, nagy örömöt látni minden arcon, hiába fáradtak, hiába elcsigázottak, most a tekintetük mintha visszatükrözne valamit a ragyogásból, mely az oltár felől jön, és megkönnyebbülve, boldogan mondják a jikijitsu után, hogy fogadalmat tesznek a Buddhának, és kívánják, hogy minden lény elérje az utat, és felülmúlhatatlan vágyát beteljesíthesse, és fogadalmat tesznek a Dharmának, jelentik ki, és óhajtják, hogy valamennyi létező oly mélyre hatoljon a szútrák bölcsességében, mint a tenger, és fogadalmat tesznek a Sanghának, hirdetik ki végül közösen, és kérik, hogy minden lény őrizhesse meg magát a gyülekezetben, és elháruljon minden baj, és elérjék azt, azt, azt a rettentő távoli, szépséges, tiszta földet, amerre most a visszatért Amida Buddha néz.



Sokáig integet a nyugati kapun kikanyarodó, csillogó, fekete, elegáns autók után, még sokáig, ahogy eltűnik az onnan kivezető utca forgatagában a két kyotói apát, integet, és kimondhatatlan megkönnyebbülést érez, hogy végül, utolsóként, miután megtárgyaltak már minden elképzelhetőt, elmennek ők is, és úgy egyáltalán, hogy tegnap minden rendben lezajlott, és a kaigen-shiki nagyobb baj nélkül véget ért, viszont amint bandukol vissza a szálláshelyére, mert valahogy nagyon fáradtnak s még a koránál is jóval öregebbnek érzi magát, és ezért úgy dönt, nem vesz részt a zendóban a szokásos reggeli meditáción, hanem talán alszik egyet kivé87telesen, ahogy mendegél tehát a csípős szélben a szépen elgereblyézett fehér kőkertek közti keskeny ösvényeken, arra gondol, hogy Magasságos Buddha, milyen esendőek is voltak, milyen gyarlók, mennyi hiba, mennyi tévesztés, hány megakadás a szövegben, hány elütés a nagydobon, és elsősorban hány elvétett lépés az oltár előtt, mennyi bizonytalankodás és tanácstalan pillanat, melyekből alig lehetett kiszabadulni, és mégis, elvégezték, ennyire voltak képesek, és ezt a képességüket azért nem múlták alul, mendegél a csípős kora tavaszi szélben, hogy visszavonuljon egy kevés időre, még hallja a zendóban a jikijitsu által vezényelt szútra hangjait, végignéz a kolostor szép rendjén és nyugalmas csarnokain, s akkor váratlanul támad egy ötlete, vagy hát, nem is valódi ötlet ez, inkább csak úgy… lelassít, megtorpan, aztán megfordul, és visszamegy a zendo felé, elhalad előtte, újra hallja a szerzetesek szútráját, a mokugyo ütemes kopogását, s egyszer csak ott találja magát a hondo előtt, de akkor ott mintha kijózanodna, s már kezdené feltenni a kérdést, mit keres itt, és miért nem megy már pihenni, de aztán elfelejti, mit is akart megtudakolni magától, úgyhogy inkább kibújik a szandáljából, és elrendezi oldalt, mint aki fel akar menni a főbejárathoz, de nem indul el fölfelé az odavezető lépcsőn, hanem – maga sem tudja, miért – megáll az alsó lépcsőfokok egyikén, körbenéz, nem látja senki, mindenki a zendóban van, leül hát az egyik lépcsőfokra, és azután ott is marad, süt rá a kora tavaszi nap, olykor összerázkódik a csípős szél egy-egy erősebb fuvallatára, de nem mozdul onnan, csak ül a lépcsőn, két könyökével a térdére nehezedve kissé előrehajol, és néz maga elé, s most végre sikerül feltennie a kérdést, mi a csudát művel itt, megkérdeznie sikerül, csak nem találja rá a választ, vagy inkább nem érti, ha van is, amit meg hall, odabent, a lelkében, az mindössze annyi, hogy semmit, nem csinál az égadta világon semmit, csak ideült, mert ehhez van kedve, itt ülni, tudni, hogy odabent a hondóban az oltár tetején ott trónol 88Amida Buddha, és nézi, amit nem láthat rajta kívül senki, egyes-egyedül ő, ücsörög a lépcsőn, megkordul a gyomra, megvakargatja tar koponyáját, bámulja maga előtt, lent, a kiszáradt, régi hinokiciprusból készült lépcsőfok repedéseit, s az egyik repedésben most észrevesz egy apró hangyát, na, és ettől kezdve csak őt figyeli, ahogy mulatságos lábacskáin jár, mászik, siet és lassít ebben a repedésben, ahogy elindul előre, aztán megáll, visszafordul, kicsi gombócfejét felveti, és nekiiramodik megint, de aztán újra megtorpan, kimászik a résből, de csak hogy szinte azonnal vissza is másszon oda, és elindul előre megint, majd egy idő után újra megtorpan, megáll, visszafordul, és a lehető legfürgébben elindul ismét visszafelé a repedésben, s közben süt rá a kora tavaszi nap, meglegyinti néha egy-egy fuvallata a szélnek, látszik, ahogy megkapaszkodik ilyenkor, nehogy elfújja ez a szél, kicsi hangya, mondja fejét vakargatva az apát, kicsi hangya, a lépcső mély repedésében, örökre.

89
5.
Christo morto

Egyáltalán nem az a fajta volt, aki jól odaveri a lábát minden egyes lépésnél, nem az a döngő, katonás, menetelős, huszáros típus tehát, de mert szerette, ha a cipőjének a bőrtalpa, annak pedig a sarka sokáig tart, annak a talpnak, és annak a saroknak így rendes, régimódi vasalása volt, amitől aztán minden egyes lépés úgy visszhangzott a szűk sikátorban, hogy méterről méterre egyre nyilvánvalóbbá vált: ez a cipő, ez a fekete bőr félcipő nem ide való, nem Velencébe, és különösen nem most, ebbe az elcsendesedett negyedbe, ebbe a teljes siestába, mivel azonban visszamenni és cserélni már nem akart, így azt tehette volna, hogy csendesebbre fogja, csakhogy nem tudta csendesebbre fogni a régi utcaköveken, így folyton, minden egyes ház előtt úgy érezte, odabentről szitkokat szórnak rá, hogy miért nem döglik ő is valahol, és mit keres kint egyáltalán, és főleg egy ilyen alak, akinek ilyen átkozottul jól megvasalt fekete félcipője van, lépett a ballal, lépett a jobbal, és kész, már biztosra vette, hogy ezekben a zárt homlokzatú, némaságba burkolózó épületekben már vége is a siesta nyugalmának, mert idekint – miatta – vége a csendnek, az utcácskákon egy teremtett lélek se, még egy turista se, ami igazán ritkaság, úgyhogy csak ők, a velenceiek, a kudarcba fulladt siestával odabent, és ő, a jó alaposan megvasalt félcipőjével idekint, úgy tűnt, csak ők ketten léteznek most a S. Polo negyed kellős közepén, ebben a szűk és édes labirintusban ma délután, szinte hallotta a szitkokat, ahogy ki-kicsapnak az ös90szehúzott spaletták mögül, hogy mennél te a jó büdös, búbánatos francba azzal a nyomorult fekete félcipőddel, de ebben tévedett, mert nem csupán ők ketten voltak a S. Polo negyed szűk és édes labirintusában ma délután, hanem volt még valaki, aki egyszer csak feltűnt a háta mögött, meglehetősen lemaradva bár, de mindenesetre utána, nagyjából ugyanazzal a sebességgel, egy vékony, hórihorgas alak világos rózsaszín ingben, de annyira világos rózsaszínben, hogy hamarosan már neki is feltűnt, ahogy ez a nagyon világos rózsaszín meg-megvillan egy-egy fordulónál a háta mögött, nem tudta, mikor csatlakozott hozzá, fogalma sem volt, mikor eredt a nyomába, ha egyáltalán a nyomába eredt, de valahogy rögtön ez volt az érzése, hogy igen, ő a S. Giovanni Evangelistától indult, ahol a S. Polo 2366 alatt megszállt egyetlen éjszakára, egy biztos, a Calle del Pistorban vagy a Campiello del Forner o del Marangonon még nem volt mögötte, sőt, akkor sem, próbált meg visszaemlékezni, amikor átvágott a Campo S.’Stin erős napsütésében a Ponte dell’ Archivio felé, vagy mégis, tűnődött el hirtelen, esetleg lehet, hogy már akkor várta, amikor kilépett a S. Giovanni Evangelista égre nyitott udvarával s annak Pietro Lombardo által tervezett, céltalan, elegáns bejárati boltozatával szemben álló ház kapuján, hogy elinduljon a Frari felé, lehet, villant meg benne, nagyon is lehetséges, és érezte, hogy annak már a puszta feltételezésére, hogy valaki meg akarja támadni, a gyomra görcsbe rándul, és elkezd fázni, mint mindig, amikor fél, megállt a tér végén nyíló Ponte dell’ Archivio előtt, mint aki keresi a helyes utat, mint aki azon morfondírozik – ahogy az idegenek szokták Velencében – hogy akkor most jól teszi-e vajon, ha ezen a hídon átmegy, vagy forduljon inkább el, így tett, de csak azért, hogy a cipője abbahagyja ezt a nagy csattogást, és ő visszanézhessen, és vissza is nézett, és az a hideg a testében átalakult egy bizonytalan szorongás hidegségéből egy határozott, éles félelem hidegévé, s már fordult is el, vissza a visszhangzó fekete félcipőkben a Ponte felé, majd át rajta 91gyorsan, de hát mit akar ez, gyorsította fel a lépteit ijedten, kirabolni? megverni? leütni? leszúrni? – á, valahogy nem, rázta meg a fejét, valahogy nem olyan volt az egész, ez a pacák a háta mögött nem keltette különösebben azt a benyomást, hogy rabló volna, vagy gyilkos, inkább úgy látszott, mintha ő, a velencei látogató vezetné, húzná, vontatná maga után fekete félcipőjének ezzel a kínosan visszhangzó csattogásával, vagy mintha magának ennek a cipőcsattogásnak nem bírna ellenállni ez az egyébként eléggé nevetséges külsejű alak, tudniillik ráadásul olyan volt, mint egy nagy S betű, berogyott lábak, hátratolt far, görbe hát, előrecsukló fej, igen, mondta magában már az Archivio épülete mentén, nem, ez nem rabolni vagy gyilkolni akar, ez, ebben a világos rózsaszín ingben, egyszerűen nem rabló vagy gyilkos, persze ettől még lehet nála revolver, ki tudja, tépelődött tovább, és ment, egyenletes sebességgel, semmiképpen nem mutatva, mennyire fél, ment tovább a Fondamenta dei Frarin a tér felé, és közben egyre kevésbé értette az egészet, elsősorban azt, hogy miért fél ennyire, ez a figura, hogy jön utána, és nyilvánvalóan akar valamit, még nem ok arra, hogy ennyire beijedjen, márpedig be van ijedve, ismerte el, és ettől a beismeréstől csak még jobban kínozta, hogy fázik, ugyanakkor érezte azt is, hogy nevetséges egy helyzet, mert mi lesz, ha kiderül, hogy félreérti a dolgot, az illető nem is miatta, csak úgy véletlenül, lehetnek ilyen véletlenek, végül is nincs senki, de tényleg egyetlen lélek sincs az utcákon, lehetne természetes is, hogy ugyanoda mennek, és ugyanazzal a sebességgel, mert közben arra jutott, hogy a hórihorgas nem közeledik, mindig a nyomában van, nem marad le, de nem ér közelebb, egy sarok mindig marad közöttük, ahogy haladnak előre, vagy mégsem, dobbant meg benne, mert mostanra éppenséggel mintha már valamennyivel rövidebb, valamennyivel kisebb volna a távolság, ami elválasztja őket, eddig, igyekezett visszaidézni, mennyi is, egy sarok mindig volt közöttük, függetlenül attól, hogy a sarkok mennyire voltak egymástól, de most, itt 92a Fondamentán egyértelműen nincs közöttük semmiféle sarok, vagyis a rózsaszín inges kétségkívül közeledett, amire még jobban görcsbe szorult a gyomra, üldöz, mondta magában, és a szóra megborzongott, lehűlt, vagy a félelem miatt fázott ennyire, nem tudta eldönteni, viszont már ez is megijesztette, önmagában, hogy ilyesmin kell tépelődnie, mi történt egyáltalán, nem értette, volt valami az egész történetben, valami irreális, valami valószerűtlen, valami félreértés, valami hiba, hogy őt, aki szinte még csak most érkezett Velencébe, és még éppen csak kilépett a szállása kapuján, valaki üldözőbe veszi, az egész valahogy nem stimmel, nem és nem, mondogatta, majd egy váratlan ötlettel megállt a Frari bejárata előtt, mint aki azt nézi, mikor lesz újra nyitva, megállt, hogy kenyértörésre vigye a dolgot, és lássa, mit csinál a másik, sőt, be sem várva, hogy az ott mit lép erre, a Frari bejárata mellett elhaladván, a templom túlsó végéhez ment, s ott, mert a hatalmas épület oldalát megerősítették egy támasztófallal, mely úgy egyméteres magasságban, peremszerűen, mintegy kiállt a homlokzat síkjából, úgyhogy le is lehetett rá ülni, ő le is ült, mert odasütött a nap, fogta magát, és leült, mint aki megszakítja az útját egy kis napozás kedvéért, de balszerencséjére annak éppen kapóra jött, hogy a Campo dei Frari túloldalán, a siesta ellenére nyitva volt egy kis kávézó, a Toppo, bár se vendég nem látszott egy szál se, se napsugár nem esett oda, mindenesetre amaz is megállhatott, sőt, amikor ő leült a Frari falánál a napon, az is leült egy székre az árnyékban az egyik napernyő alatt, mint aki úgy döntött, iszik valamit a rövid ideig nyugalmas városban, és éppen itt, a még nyugalmasabb Campo dei Frarin ma délután, egyszóval nem derült ki, nem derült ki semmi, még az is lehetségesnek tűnt volna, hogy a hórihorgas tényleg véletlenül jött eddig utána, és mást se keresett, csak egy nyitva tartó helyet, ahol leülhet végre, ahol azokat a minden lépésre beroggyanó, fáradt lábait megpihentetheti, lehetségesnek, ha ő, itt, a Frari falának pereménél hinni képes lett volna ebben, de nem 93hitt benne, sőt, biztosra vette, hogy ezzel aztán, hogy vele mintegy szinkronban, ahogy ő leült, leült az is rögtön, elárulta magát – üldözik, szögezte le most már határozottan, s bár nem volt a tudatában, de nagyot bólintott hozzá, hideg tagjait kezdte melegíteni a nap, ebből arra következtetett, hogy az lehet, hogy a félelem teszi (egyébiránt: egy most már nyilvánvalóan teljes mértékben jogos félelem!), de mindemellett valóban hűvös is van egy kicsit, érezni a levegőben, mégiscsak április, és április közepén bizony előfordul, hogy egyik óráról a másikra hirtelen, ahogy nem süt egy-egy helyre a nap, ott lehűl a város, itt minden gyorsan változik, az időjárás is, ült a fal kiszögellésén, melegítette magát a kellemes napsütésben, s miközben a szemét természetesen egy pillanatig le nem vette üldözőjéről, aki a tér túlsó oldalán épp rendelt a tulajdonostól, minden ok nélkül az eszébe jutott valami, egy cikk történetesen, aminek semmihez semmi köze nem volt, valószínűleg elfáradt az agya az iménti ijesztő állapotok közben, és elkalandozott, a szállásadónője nappalijában egy gyönyörű XVIII. századi márványasztalka tetején, ahol a friss postát tartották a háziak, egy ott talált újságcikkről volt szó, amibe beleolvasott, hogy mit nyilatkozott XVI. Benedek nem sokkal ezelőtt, de nem is feltétlenül a cikk maga keltette fel az érdeklődését, hanem inkább a címe, és emiatt maradt meg az emlékezetében, és ezért csúszott most át ide az a pillanatokra mégis elkalandozó figyelem, ha a tekintete maradt is amazon ott, ahogy belekortyol egy kávéscsészébe, mert a rendelés szinte azon nyomban teljesülni látszott, hisz szinte azon nyomban odakerült a napernyő alá terített asztalkára egy csésze cafe, a címe, mely valahogy úgy hangzott, hogy:


A POKOL IGENIS LÉTEZIK


és alatta azt ismertették, hogy Benedek szerint, aki valami észak-római plébánián beszélt nemrég, tévedés azt hinni, mint hiszik azt egyre többen, hogy a pokol, az csak amo94lyan metafora, jelkép, absztrakció, mert annak igenis, jelentette ki Benedek, fizikai realitása van, ez jutott, ez a cikk a Corriere della Sera címlapján, az eszébe, micsoda egy lehetetlen helyzet, gondolta, ott ül valaki, tőlem kétszáz méterre, engem követett, engem figyel, én meg itt, a Frarinál, és akkor az agyamban ez az ostobaság, tisztára elment az eszem, próbálta észhez téríteni magát, de nem volt rá képes, mert csak eszébe jutott, hogy míg II. János Pál azon a véleményen volt, így a Corriere, hogy a mennyország és a purgatórium realitása nem áll fenn, addig, folytatta a szerző, Benedek nyomatékosan közölte ezen az észak-római plébánián, hogy az lehet, hogy a mennyország és a purgatórium realitása nem áll fenn, de a pokolé igen, mégpedig fizikai értelemben, ahol a szót, hogy ugyanis fizikai, kurzívval szedték a háziak napi postájában, a márványasztalkán, de hogy ez vajon mit jelent, annak ő már csupán annyiban gondolt utána, hogy na, álljunk csak meg, mi az, hogy az még rendben, hogy se mennyország, se purgatórium, már hogy az ördögbe volna ez rendben – de a gondolatot nem folytatta tovább, mert egyszeriben az az érzése támadt, hogy oktalanul játszik a veszéllyel, mely veszély persze lehet alaptalanul feltételezett is, de ha nem, akkor ő teljességgel meggondolatlanul játszik vele, fel is ugrott azonnal, s neki is indult a Frari apszisa mellett befutó szűk sikátornak, de szinte rögtön meg is bánta, visszafordult a Campo dei Frarira, és gyorsan átment a tér innenső, de másik oldalán a tervezettel, azaz voltaképpeni útirányával ellentétesen egy szintén szűk és sötét és nedves és hideg sikátorba, hogy elterelje a figyelmet arról, hova készül valójában, majdnem elrontotta, hasított belé, majdnem bemutatta a maga akaratlanul is döngő lépteivel a fekete félcipőben, hova akar menni, majdnem elárulta annak, aki üldözi, hogy mi a célja, maga sem értette, hogy lehetett ennyire elővigyázatlan, de most jó, gondolta valamelyest lecsillapodva, most semmiképpen nem tudhatja róla, hova készül, ami, ugye, akár lehetett volna értelmetlen is, lehetett volna, tudniillik nem 95megmutatni, hova készül, amennyiben mégsem üldözésről van szó, amennyiben azonban igen, és ez mindjárt, nézegetett visszafelé a sikátorban, kiderül, akkor legyen más esélye is – megállt, hogy hall-e lépéseket a saját cipővasalatának hirtelen elcsöndesedésétől hirtelen beállt csendben, de nem hallott semmit, csak egy kis szél csapta meg a nedves falak felől, két oldalról, viszont mert mindenképp tudnia kellett, a fickó a nyomába eredt-e megint, lassan, lábujjhegyen, nehogy a vasalás megint elárulja, elkezdett visszafelé óvakodni a sikátorban, és testét fedezve a falakkal, kihajolt, kinézett a térre, de a túloldalon, a napernyő alatti asztalnál már nem ült senki, sőt, a téren se látta sehol, eltűnt, felszívódott, elpárolgott, állapította meg, s ugyan eltartott egy darabig, amíg egy-egy kis kereszteződésen anélkül tudott átvágni, hogy ne szoruljon össze a torka, hiszen, gondolta egy ideig, a rózsaszín inges bármelyik pillanatban elébe ugorhat, és meglepheti egy-egy ilyen kis kereszteződésnél, de mert az egyik kereszteződés jött a másik után, és nem történt semmi efféle, lassan kezdett megnyugodni, megállt, hallgatózott, majd visszafordult, és visszatért a Campo dei Frarihoz, és mert a teret még mindig ugyanabban az állapotban találta, tehát teljes néptelenségében, most már be mert menni végérvényesen is a maga sikátorába, hogy átvágva rajta kiérjen a Scuola Grande di S. Roccóhoz, mely a célja volt, végigment a Salizada S. Roccón, mely most mintha már nem is tűnt volna olyan szűknek, mint az imént, amikor még nem járt rajta senki, talán mivel mostanra, ahogy ő is elindult befelé, már látott néhány gyalogost, akik épp szemben közlekedtek, tehát a S. Roccótól ki a Frarihoz, azaz vele ellentétesen, mindenesetre olyan volt ez a néhány találkozás, ahogy el-elment mellette egy-egy ilyen gyalogos, mintha a vállát rázogatnák, hogy ébredj már fel végre, vége, rossz álom volt, ne is törődj vele, így, ebben a hangulatban ért ki a Campo dei S. Roccóra, ahol most szinte az egész kis terecskét kitöltötte a nap fénye, s ott állt bal96kézre a csodálatos Scuola Grande di S. Rocco, melynek alapvetését egy bizonyos Bartolomeo Bon nevű mesternek köszönhetjük, ám magát a teljes épületet, azaz másként fogalmazva a S. Rocco egészét a maga teljes szépségében Santo Lombardónak és Antonio Scarpagninónak, hogy aztán Giangiacomo dei Griginek 1549 után már ne is kelljen mással foglalkoznia, mint, úgymond, befejeznie, azaz megtenni a még hiányzó gesztusokat az épületen, hogy az máig ebben a szépségben és ragyogásban álljon a látogatók előtt, amiként állt ma is, őelőtte, aki legelőször is az épülettel szemben fekvő telek vaskerítéséhez ment, ott megállt, és szembefordult ezzel a velencei léptékek szerint is tökéletes, a legmagasabb architektonikus eszményeknek is megfelelő alkotással, hogy átadja magát nem is egyszerűen a csodálatnak, mivel ezen a csodálaton ő már átesett, amikor először járt itt, hanem az emlékezetének, hisz valami ilyesmiről volt tulajdonképpen szó, hisz valójában ezért jött Velencébe, ennek az egyetlen épületnek a kedvéért, illetve azért, ami egyszer, első ittjártakor, annyira elkábította, sőt, megrendítette odabent, állt a napsütésben, és nézte a S. Rocco elegáns homlokzatát, de újra és újra a bejárati kapura tévedt a tekintete, ahol maga is be fog majd lépni, amiként már belépett egyszer, de nem most, csillapította önmagát, most, egyelőre, ki kell fújnia magát, meg kell szabaduljon ettől az iménti rémálomtól, ki kell vernie a fejéből ezt az egész üldöztetéses lidércnyomást, mert tényleg, innen nézve, gondolta a kisebbfajta tömegben, mely most már, a siesta vége felé, ide-oda hullámzott a terecske be- és kijárata között, tiszta képtelenségnek látszott, hogy őt valaki elkezdje üldözni, ahogy kilép szállása kapuján, valami rózsaszín inges fickó, egy nevetséges langaléta azzal a furcsa, S-formájú alakjával, a megroggyanó térdeivel, az előrecsüngő fejével, ugyan, hogy is képzelhetett ilyesmit, még hogy ez az alak megcélozta őt, tényleg tiszta képtelenség, állapította meg, mert hát ugyan mi az ördögnek kergetné meg valaki Velen97cében, ahol jóformán senkit nem ismer, ahol egy a turisták tízezrei közt, ugyan miféle ok adódhatott volna rá, hogy bárki a nyomába eredjen, éppen neki, akinek aztán az égvilágon semmi köze nincs se Itáliához, se Velencéhez, sőt, még csak nem is tartozott azok közé, akik úgynevezett káprázatos gyönyörei miatt folyton vissza-visszatértek ide, egy felszínes és a lényegét tekintve őszintén ostoba rajongás kietlen sodródásának adva át magukat, ő nem, semmiképpen, ezek közé?! – ő még csak nem is igazán csodálta Velencét, ahhoz Velence az ő számára túlzottan emlékeztetett egy nőre, volt Velencében a számára valami túlontúl nőiesen hazug ámítás és csalárd lényeg, nem, ez a város nem az ő esete volt, ha természetesen nem tagadhatta is meg elismerését mindattól, ami valóban szép, éspedig páratlanul szép benne, ebben a különös városban, a Ca’Dorótól a S. Giovanni e Paolóig, a San Marcótól az Accademiáig, Giorgonétól a La Fenicéig, és így tovább, de a rajongást megtagadta tőle, és nem szerette, hanem inkább félt tőle, mint valami gyilkosan ármányos perszónától, mely behálózza, elkábítja az áldozatát, végül kiszívja belőle az erőt, és elveszi tőle mindenét, amije van, majd elhajítja egy csatornaparton, mint egy rongyot, így, nagyjából eképpen állt ő e nevezetes hellyel, úgyhogy nem is járt ide gyakran, ez volt a második ittléte hosszú élete során, és ez is, gondolta most már megmosolyogva saját ijedelmét, micsoda őrült, félelmetes, s talán túlontúl, hogy úgy mondja, fantáziadús kezdettel, még szerencse, tette hozzá magában, és a tömegben egészen megnyugodott, hogy ráadásul neki most aztán nem is kell elmennie se a Ca’Foscarihoz, se a Palazzo Ducaléhoz, se sehová, a lábát sem kell kitennie innét, egy vaporetto nem sok, annyira sem kötelező befizetnie, sőt, ha akarja, a S. Roccón kívül egyáltalán nem fog látni semmit Velencéből – csak azt az egyetlenegyet, amiért ideutazott, s aminek meglátogatása fontosabb volt számára, mint az egész gyarló, értelmetlen, sivár és fölösleges élete.

98

Tizianóval kezdődött, mert először Cavalcaselle, aztán Fischel és Berenson határozottan, majd Suida kétségekkel, végül 1955-ben egy bizonyos Coletti végérvényes bizonyossággal mind-mind azon a véleményen volt, hogy a festmény alkotója nem lehet más, csak Tiziano, és ez az attribúció, nevezzük így, éppoly nehezen felfogható, mint ami ezután következett, s egyáltalán, az idevonatkozó érvek éppoly megalapozatlanok voltak, ha innen nézzük őket, mint ami ezután hangzott el, jött ugyanis Signor Pignatti, és kijelentette, kétszer is, 1955-ben és 1978-ban, hogy mindez, Tiziano, tévedés, hisz a festékfelület vizsgálata, illetve a színhasználat dolcezza voltának elemzése után nyilvánvalóan Giorgione körének köszönhetjük a szóban forgó vásznat, ami legalább olyan meglepő volt, mint amilyen érthetetlen, hisz éppen ő, Giorgione aztán igazán nem számított sem vallásosnak, sem nem maradtak fenn vallásos tárgyú képei, az egyetlen, amit tőle ebből a tematikából ismerünk, a Castelfrancói Madonna is egy olyan mű, amelyet ennek a rejtélyes zseninek Amateo Costanzo parancsolt megfesteni fia, Matteo temetésére, egyszóval a kép körül elég nagy zűrzavar uralkodott, amit végül megkoronázott, hogy 1988-cal kezdődően beindult egy határozottan egymást erősítő javaslattételi verseny, mert előbb Mauro Lucco kezdte, hogy de, igen tisztelt hölgyeim és uraim, már megbocsássanak, ez a festmény majdnem teljes bizonyossággal Giovanni Bellinitől származik, vessék csak egybe a ma Besanconban látható „Noé részegsége” című alkotással, és innentől már nem volt megállás, és érkezett Michel Laclotte, aki meg a „Christo morto nel sepolcro”-ra mutatott a rövid mutatóujjával, és azt mondta, Bellini, és belépett Anchise Tempestini, legvégül pedig Goffen kisasszony, és azt 99mondták, Bellini, úgyhogy a Scuola Grande di S. Rocco pénztárfülkéje mögött felállított asztalokon a festményről készült botrányos minőségű képeslapot egyértelműen, vita nélkül, még csak egy kicsike kérdőjellel sem látva el a végén, a nagy Bellinire szignálták ki, annak ellenére, hogy addigra már ott volt a szakértők kezében a nagy tekintélyű Hans Belting szakvéleménye is, aki magától értetődőnek tartotta, hogy Tiziano a vitatott festmény szerzője, mégpedig aképpen, hogy ő volt az egyetlen, aki nem is érvelt, egyszerűen közölte, hogy „a Tiziano-festmény”, és kész, úgyhogy teljes lehetett volna a bizonytalanság, ha maga a Konfraternitás, mivel egyszerűen a Bellini-pártiak voltak többen, nem írja ki minden további disputa lezárásaként mégis Giovanni Bellinire a képet, úgyhogy kérdést attól kezdve nem tett fel senki, a dolog eldőlni látszott, s kis híján így is marad az egész, ebben az egymást kizáró attributáló hangulatban, ha a Scuola Grande konfraternitásának művészettörténészét, Dr. Agnese Chiarit nem nyugtalanítja valami a S. Rocco eme becses értékében, s nem hívja fel az évezredforduló előtt nem sokkal a Banca Intesa vicenzai kirendeltségéről, amúgy a Palazzo Leoni-Montanariból látogatásra ideérkezett Dr. Fatima Terzo asszony figyelmét, hogy van még itt valami, a sok Tintoretto-szenzáció között, egy kis kép, az egész nem nagyobb, mint ötvenhatszor nyolcvanegy centiméter, egy nyilvánvalóan a Belting által elemzett imago pietatis hagyományába tartozó, tehát bizánci tradíciókra visszamutató alkotás, elég rossz állapotban, ráférne már, pillantott jelentőségteljesen Chiari asszony a bank kulturális ügyeiért felelős Terzo asszonyra, míg felállíttatta neki a művet az emelet jobbra eső kis kamarillájában, hogy az nyugodt körülmények közt szemrevételezhesse, miről is van szó, ráférne, ismételte meg ártatlan arcot vágva, egy kis javítgatás, mert szép, ugye, kérdezte Agnese Chiari, s levonta a vendég előtt a védőbrokátot a kamarilla keskeny terében, szép, felelte meglepetten Terzo asszony is, mikor 100megpillantotta a képet, ami így azután vita nélkül Egidio Arlango mester kezébe került, s elkezdődött a restaurálás mindig kockázatos művelete, mellyel Agnese Chiarinak és a Scuola Grande Arciconfraternita di San Roccónak elsősorban az volt a célja, hogy megállítsa a kép nyilvánvaló romlását, állagmegóvás, hangoztatta Chiari doktorasszony a Konfraternitás ügydöntő gyülekezetében a tanácstagoknak, mert amúgy tényleg, a mű felső és alsó részén, ott, ahol a vásznat egykor a keretre felfeszítették, s ahol a vászon természetesen megnyúlt, komoly sérülések voltak láthatók, még szabad szemmel is, hát még, amikor Arlango úr nagyítójával közelebbről is szemügyre vette, hogy leltárba szedje, pontosan hol is vannak a komolyabb bajok, s azok milyen természetűek, akkor lett csak nyilvánvaló, hogy amennyiben nem avatkoznak be, a mű valószínűleg néhány éven belül a mondott helyeken szó szerint megtörik, a festék lepattogzik, s ezzel jóvátehetetlen lesz a mulasztás által okozott kár, de találtak egyéb gondokat is Arlango úr restaurátorműhelyében, hol egy elgyengült színerejű foltot, hol egy körvonalát vesztett töviskoronát, aztán a fej két oldalán az elhalványodott görög kezdőbetűket s egyáltalán a sötét, homogénnak tetsző hátteret magát, mely számtalan repedésével már önmagában is Arlango úr után kiáltott, ám ha természetesen mindannyiuknak, a Banca Intensának, Arlango úrnak s Agnese Chiari doktorasszonynak is kétségtelenül tényleg az volt az elsőrendű szándéka, hogy rendbe hozzák a művet, s megakadályozzák a tönkremenetelét, azért valamennyiükben, de különösen az ambíciózus művészettörténész-asszonyban ott munkált egy sokkal mélyebben rejtett cél, megtudni ugyanis, eldönteni végre a restaurálás eszközeivel, ki is hát a valódi festő, éspedig bizonyosan, hogy kimondhassák, akkor kétségkívül Tiziano, vagy kétségkívül Bellini, vagy kétségkívül Giorgione, s a S. Rocco kincstára eképpen egy végérvényesen szignált nagy alkotással gazdagodjék egy nagy művésztől, tehát, nézett 101be szinte mindennap dr. Chiari a restaurátorokhoz, tehát: Giorgione?, tehát: Tiziano?, tehát: Giovanni Bellini? – ám Arlango úr sokáig nem adott választ, Arlango úr ráadásul összenyomott arca miatt egy meglehetősen kellemetlen tekintetű, s talán ettől a testi hibától, talán mástól, de határozottan kedélytelen, barátságtalan, szófukar ember volt, aki se nem szerette, ha valaki idegen járkál az ő műhelyében, se nem állhatta, ha kérdezgetik, úgyhogy csak akkor mondott valamit, ha már nagyon muszáj volt, és ebben az esetben egy darabig egyáltalán nem volt muszáj, mert nem derült ki semmi, de hát hogy is derülhetett volna ki abból, hogy a lehető legnagyobb óvatossággal, miután körbefényképezték a festményt, elkezdték leszedni a vásznat a keretről, hiszen még azt is, hogy ezt miképpen tegyék, azt eldönteni is eltartott vagy egy hétig, aztán a keret átvizsgálása következett, és Chiari asszony is rájött, hogy Arlango úrral másként kell bánni, jobb, ha hagyja, dolgozzon zavartalanul, s megritkította a látogatásait, sőt, a tanácsát kérte, mikor volna helyes neki újra idejönni, mire fel persze Arlango úr savanykás arcán a tőle telhető legszélesebb mosoly derült fel, s boldogan azt felelte, legyen itt úgy egy év múlva, majd a meghökkent Chiari asszonyt faképnél hagyva visszatért egy másik festményhez, s míg egy kis kaparókéssel valamit elkezdett vacakolni a keret illesztésén, a hátát mutatta neki, s az az iménti széles mosoly egy amolyan tartós, elégedett mosolyra váltott, s miközben kilátszottak a sárga fogai, ez a mosoly ott is maradt egy jó ideig, mert arra a savanykás arcra a derűnek ez az utánozhatatlan fajtája szinte odaragadt, hogy végül ezek a nikotinbűzös, sárga fogak csak akkor tűnjenek el a cserepes ajkak mögött, meg ez a derűféle is csak akkor hunyjon ki lassan Arlango úr összenyomott tekintetében, amikor egy idő után azt hallotta a keret kaparászása közben, hogy valaki kimegy a műhelyből, s halkan becsukja maga után az ajtót.

102

Arlango úr azért megmondhatta volna, hogy a kép a várakozásokkal ellentétben koránt sincs olyan rossz állapotban, mint azt az első ránézésre gyanítani lehetett, és azt is megmondhatta volna, hogy mindezt annak köszönhetik, hogy a művet már restaurálták öt vagy hat évtizeddel ezelőtt, ha Arlango úr belső szóhasználatában ez a restaurálás pocséknak és felelőtlennek volt is nevezhető, mert az ugyan segített, mégpedig igen sokat, hogy az eredeti vásznat dublírozták, azaz egy másik vászonra felfeszítették, és az így megerősített képet tették fel újra a keretre, viszont három elfogadhatatlan módszerrel éltek, történetesen azzal, hogy egy, mondta magában morogva Signor Arlango, nem foglalkoztak a festék-kipörgésekkel és festék-leválásokkal, kettő, mutatta saját magának az ujján, hogy belefestettek viszont, beleretusáltak Krisztus Urunk jobb szemhéjába, Krisztus Urunk hajába, és Krisztus Urunk vállába, valamint három, kapta el egy csomóban, és szorította össze dühödten a hüvelyk-, mutató- és középső ujját, a festmény teljes felületét egyszerűen lekenték valami ócska bóvlival, valami lakkszerű anyaggal, amely az idők során besárgult és oxidálódott, és ezzel megpecsételték a kép sorsát, mert ezzel nagymértékben rontották, pontosabban szólva, és a szavak belső erejét növelve egy jó nagyot belecsapott a levegőbe, meghamisították a kép eredeti hatását, így széttrancsírozták, és végső soron elpusztították magát a képet, hiszen megváltozott emiatt a mű egésze, márpedig ez egy restaurátortól megbocsáthatatlan, hiszen az ő dolga éppen az, hogy visszaadja az alkotás eredeti szellemét, de ezek, legyintett Arlango úr lemondóan, nem is lehettek restaurátorok, egy restaurátor egyszerűen nem csinál ilyet, efféle módszerekkel csak teljes hozzá nem értők, tehát művészet103hamisító dilettánsok élnek, és ez volt az a két szó, ahol Arlango úr megnyugodott, a művészethamisító dilettáns, mert amikor munkája során dilettánsokkal került szembe, akkor kimondta az ítéletet, megnevezte őket, és kész, befejezte, tovább nem törődött a dologgal, kizárólag azzal, hogy akkor tehát miképpen is ártalmatlanítsa őket, ha még lehet, ilyenkor, mint most is, mély koncentrációba zuhant, a képről órákig le sem véve a szemét, végiggondolta, mi a teendő, mi az elvégzendő munka, milyen sorrendet fog követni, milyen anyagokat használ, ehhez milyen vizsgálatokat végez el, aztán nekilátott, és ilyenkor sem volt szerencsés zavarni, illetve hát, ami azt illeti, zavarni őt egyáltalán nem volt szerencsés, mint azt Dr. Agnese Chiari már a saját példáján megtapasztalta, úgyhogy nem is tudhatott róla, mi történik a műhelyben, semmit arról, mik voltak a vizsgálatok, és milyen anyagok, milyen munkamódszerek, és azok milyen sorrendben jöttek szóba, ám amikor elérkezett a nap, mármint a vizsgálatok idején, hogy egy speciális röntgenkészülékkel átvilágítsák a képet, akkor az eredmény olyan meglepő volt, hogy még Signor Arlando sem merte megkockáztatni, hogy nem avatja be a megrendelőt, hiszen tudta, miről van szó, és korántsem mellékesen, tudniillik megállapítani, ki a művész, s bár neki a közelebbről történt szemrevételezéskor a vonásmódból, illetve a részletek különböző minőségéből már szemre is feltűnt, hogy mintha a műnek nem egy, hanem két művésze volna, maga is igencsak meglepődött, midőn az átvilágítás során, mellyel egyébként csupán a festék, illetve az imprimitura és a gesso egymáson fekvő rétegeit, azok fajtáját, mineműségét, állapotát próbálta meghatározni, a cinquecentóban is szokásos módon, magára a fatáblára odafestve megpillantotta a nevet, a szignót, sajátosan, de mindenképpen még a festés megkezdése előtt elhelyezve a kép terében, akkor nem tétovázott, hanem értesítette a Konfraternitást, hogy küldjenek ki valakit, mert fontos dolgot szeretne mutatni a képen, 104így aztán annak rendje és módja szerint egy délután meg is érkezett újra Dr. Agnese Chiari a S. Roccótól, Arlando úr pedig ismét a röntgenkészülék mögé helyezte a festményt, kizavarta az asszonyt a műhelyből, elkattintotta a kezében tartott kapcsolót, elvonult a felvétellel, és előhívta, s csak ekkor szólította be újra az addig a folyosón várakozó vendéget, leültette egy székre, de nem szólt hozzá semmit, egyáltalán nem szólt egy szót sem, csak felcsippentette egy a műhely ablaka elé kifeszített zsinórra a röntgenfelvételt, s továbbra is egy szó nélkül visszahúzódott, leült a munkaasztalához, s úgy tett, mint aki megint kaparászik valamivel, de közben a megbízót figyelte, aki néma csendben nézte egy darabig a felvételt, aztán felkelt a helyéről, és közelebb ment, hogy jobban lássa a fényben, de nem volt kétség, az átvilágított kép bal felső sarkában az állt jól kivehetően, hogy VICTOR, a másik oldalon meg az, hogy BELLINAS, és Chiari asszony csak nézte, és nem akart hinni a szemének, mert hát, ez nem lehet, gondolta, s csak nézte, nézte a nevet, hol a Victorra, hol a Bellinasra kapdosva a tekintetét, az nem lehet, hogy ez a majdnem névtelen senki volna, ez képtelenség, ezt nem fogja elhinni nekik senki, hát még a S. Rocco gyülekezete, akik mind repesve várják, hogy ünnepélyesen bejelenthessék, hogy kérem, minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a mű alkotója Tiziano, vagy kérem, most már semmi kétség, hogy a képet Giorgione festette, vagy esetleg, hogy kérem szépen, vizsgálataink eredményeként örömmel tudatjuk, hogy vége e kivételes műalkotás alkotója felőli további bizonytalankodásnak, mert kimutattuk, hogy a szerző Giovanni Bellini, és nem más – csakhogy más, gondolta most Agnese Chiari, és megdöbbenésében jobbnak látta újra leülni a székre, mert végül is onnan éppúgy tisztán olvasható volt, hogy Victor Bellinas, aki nem volt más, mint Bellini, a nagy, a Giovanni Bellini legkitartóbb segédje, akiről, próbálta előhívni az emlékeit Chiari asszony, szinte nem is tudunk semmit, annyi105ra jelentéktelen volt, persze, van egy-két talán neki tulajdonítható kép, talán egy „Crocifisso adorato da un devoto” a bergamói Carrara múzeumban, meg talán ha egy-két további kép, két fiatal férfi esetleg, homálylott elő egy újabb festmény Chiari emlékezetében, de valójában őt nem mint festőt, csak mint azt a festősegédet ismerjük, akire Bellini ráhagyta vagyonának egy részét, ugyanis felesége után Bellini a fiát is elvesztette, és nem nősült újra, és nem is volt örököse, hiszen bátyjával, Gentilével való rossz viszonya, illetve az apjával, Jacopóval való még rosszabb viszonya közismert volt akkoriban, így számára az látszott a leghelyesebbnek, ha ezt a hűséges, szorgalmas, megbízható segédet, ezt a Vittore di Matteót, ahogy eredetileg nevezték, egyszerűen mint unokaöccsét, örökbe fogadja, és ráhagyományozza azt, ami a legértékesebbként utána hátramarad, vagyis a műhelyét, mely Velence leghíresebb festőműhelyének számított 1516-ban, amikor Bellini meghalt, ezt hagyta hát örökül Velence leghíresebb festője tanítványára, mint a legfőbb tőkét, meg, gondolta most Agnese Chiari, úgy látszik, egy-két befejezetlen képet, mert most felkelt a helyéről, s az ügy iránt továbbra is a legközömbösebb álláspontot elfoglaló mester kaparászása közben újra odament a képhez, és megnézte alaposabban is, és talán nem is olyan véletlenül hirtelen ugyanarra jutott, mint maga a műhelymester a kezdet kezdetén, mert most egyszeriben látta, hogy a fej, nos, az valahogy különválik az egésztől, és önmagában lenyűgöző, miközben minden más egy teljesen eltérő, sokkal alacsonyabb színvonalon látszik megfestve lenni, egy villanás volt, de Agnese Chiari megértette rögtön, hogy a fej Bellinié, a többit pedig a magát nagy mentora halála után és annak tiszteletére Bellinianónak nevező Vittore di Matteo csinálta, a maga tehetsége szerint, mely nem volt éppen botrányos, csak semmiképp nem volt mérhető a fej alkotójának festői zsenijéhez, állt ott a S. Rocco küldötte, és nem tudta, mit csináljon, beszéljen ezzel a ret106tenetes Arlando úrral, és kérje ki a véleményét? – minek?, vetette el az ötletet, elég, ha képes lesz rávenni a S. Rocco Konfraternitásának tanácsát, hogy nyelje le ezt a meglepő eredményt, és fogadja el, hogy az élet bizony egy kissé bonyolultabb, mint ahogy azt ők itt, az utókor, látni szeretné, ugyanis teljesen tiszta a kép, magyarázta aztán a tanács előtt Agnese Chiari, nagy lelkesedéssel fel-felemelgetve a magasba a röntgenképről készült kinagyított felvételt, a szó minden értelmében tiszta, mondta, egyrészt az, mert Arlando mester megfelelő vegyészeti vizsgálatok után kikevert egy olyan oldószert, amellyel az idegen és dilettáns kéztől származó úgynevezett „védőlakkot” leszedte róla, és most a maga tiszta, a maga eredeti mivoltában ragyog, de tiszta abban az értelemben is, hogy most már minden kétséget kizáróan tudják, ki festette a képet, mire a tanács tagjai összenéztek, és nagy várakozással tekintettek az asszonyra, ha aztán attól, amit hallottak, nem lettek is egyértelműen boldogok, mert akkor most Bellini, vagy nem Bellini, kérdezgették egymást, te érted?, tudakolta egyik a másikát, én ugyan nem, felelte hol ez, hol az, s mivel ebből Chiari látta, milyen nehezen fér a tanács fejébe az igazság, megismételte még egyszer és még egyszer, hogy a fej, és a hangja diadalmasan bongott a teremben, Bellinié, a kép eképpen viszont, folytatta Chiari, vegyes kéztől származik, feltehetően az örökségben rámaradt műhely elkezdett vásznai közt találta ezt a csodálatos fejet ez a bizonyos Belliniano, és ügyesen, hogy ott is álljon meg nem is, mert saját személyét mégsem bírta se odaírni, se oda nem írni a mestere árnyéka alól végre kibújt tanonc, a fej mellé tehát elosztva balra és jobbra, odaírta a nevét, majd lefestette, azaz elrejtette az egészet, hiszen pontosan tudta, hogy mint Bellini-képet rendkívül nagy összegért eladhatja bárhol és bármikor, míg egy befejezetlen Belliniért, sőt, egy éppen csak elkezdett Belliniért, nem beszélve arról, hogy ha elárulná, hogy valójában ő festette a fej kivételével az egészet, 107nem kapna, csak valami aprót, így megfestette legjobb tudása szerint azt, ami hiányzott, a fej két oldalára helyezett három-három görög betűt, a meztelen felsőtestet, a vállat, a két kézfejet, ahogy egymásra kulcsolódik a test előtt, és csinált mindehhez egy sötét hátteret, hogy az arc, amelynek bűvöletét ő maga soha nem tudta volna megidézni, mintegy kirobbanjon ebből a sötétből a maga végtelen szelídségével, valami ilyesmi történt, ez egészen bizonyos, jelentette ki a tanácstagok előtt Chiari doktor, és ezzel véget vethetnek az állandó bizonytalankodásnak, mire a tanácstagok kissé összezavarodva bólogatni kezdtek, és mindenbe beleegyeztek, amit az asszony javasolt, hogy ugyanis már ne a régi sarokba vigyék vissza, az Albergóba, hanem tegyék ki egy állványon a nagyterem kitüntetett helyén, és írassanak róla cikkeket, mert abban biztosak lehetnek, győzködte társait Agnese Chiari, hogy a művészettörténet erre a képre most felfigyel, ha eddig nem tette volna meg, tegyék ki tehát a nagy alkotásnak kijáró tisztelettel, állítsanak rá reflektort, s majd meglátják, hogy a S. Rocco neve ettől még fényesebbre derül, hisz nem akármilyen felfedezésre sikerült jutniuk ezzel a Vittoréval, figyeljék csak meg, ismételgette Chiari doktor, mindenki erről fog beszélni majd, amiben aztán ez a Chiari doktor nagyot tévedett, mert mindössze a restaurátoroknak egy belső kiadványa közölt egy pár soros cikket Giovanna Nepi Sciré, egy ismeretlen fiatal művészettörténész tollából, s az egészet csupán ez a kiadvány, a Restituzioni 2000 jelentette meg, mely a dolog túlontúl belterjes volta miatt el sem igen juthatott a leginkább érintettekhez, úgyhogy ezek a leginkább érintettek sem igen tudtak a felfedezésről, sem Tempestini, sem Goffen, sem Belting, a szélesebb közönség meg végképp semmit, úgyhogy még most, hogy ő ott a S. Rocco előtti téren, a vaskerítésre szűrődő napsütésben arra készült, hogy végre bemenjen az épületbe, és megkeresse másodszor is a művet a szokott helyén, belül, a földszinten, a 108pénztárfülke mögötti árus az érkező turistákra várva még most is ugyanazzal a szignóval és ugyanazt a képeslapot rendezgette a nevezetes festményről, mint tizenegy évvel ezelőtt, amikor először érkezett ide, s lépett be, és került hirtelen szembe a Halott Krisztussal, odafent, az emeleten, a széles lépcsőfeljáró felől nézve a balra nyíló kisterem, az Albergo sarkában, úgy, hogy még csak egy lámpa se világította meg.



A társaság, amellyel érkezett, tulajdonképpen egyáltalán nem akart visszafelé menni a városba, és a fáradtságtól valahogy úgy alakult, hogy ez az irány amolyan visszaútnak tűnt föl, a visszautat viszont senki nem akarta, azaz senki nem gondolta úgy, hogy be kellene fejezni már ezt a velencei kirándulást, és visszatérni a pályaudvarig, pihenni akartak, az igaz, de nem véget vetni az egésznek, pihenni, és enni, és inni, mert az egész napos gyaloglástól teljesen kimerültek, úgyhogy amikor előállt azzal, hogy mielőtt letelepednek valami étteremben, a nyitvatartási idők miatt legalább ezt a San Roccót nézzék meg feltétlenül, először egyöntetű és elnyújtott „nem” volt a válasz, különösen a gyerekek nyafogtak, akiknek még egy múzeum megtekintésétől, illetve ennek már a puszta ötletétől is eleve torkuk szakadtából ordítani lett kedvük, de aztán azt mondta, a San Roccóban le lehet ülni, és az útikönyv szerint a Campo San Roccón, vagy a közelében van egy kút, sőt, útközben még valami különleges fagylaltos is található, na, ezzel győzött, a társaság hajlani kezdett a dologra, jól van, mondták, a San Rocco, rendben, de ez az utolsó az étterem előtt, és hogy kitekerik a nyakát, ha se kút nem lesz, se fagylaltos, ezt jegyezze meg, vidámak voltak, és kábultak Velence úgynevezett káprázatos szépségeitől, és meglett a fagylal109tos a Campo S. Margaritán, ahová menet közben kissé elvétve az egyenes utat, egyszer csak kijutottak, de ott aztán, ahogy árnyékot találván behúzódtak az egyik épület falához, hogy elnyalják a fagyit, s észrevették, hogy a téren legalább két kívánatosnak tetsző étterem működik, előbb megpróbálták őt lebeszélni erről az egész San Roccóról, mondván, ez a Tintoretto, hisz miatta mentek volna, olyan túlhabzó „valahogy”, mint a társaság egyik nőtagja kifejezte, tehát hagyják a fenébe a dolgot, aztán pedig, amikor látták, hogy ő viszont köti az ebet a karóhoz, és mindenképp menni akar, azt javasolták, hogy ez a Campo S. Margarita elég csábító ahhoz, hogy a társaság mindenképpen bevegye itt magát az egyik étterembe, ő viszont, ha annyira akar, hát, menjen, a térkép szerint a S. Rocco nincs messze innen, és tényleg nem is volt, bár még így is eltévedt egyszer a Rio Foscarinál, de aztán segítettek neki, és a helyes irányba küldték, úgyhogy tíz perc sem telt el, már ott is állt a S. Rocco épülete előtt, s mivel a téren túl meleg volt, bement hát rögtön az épületbe, gondolta, gyorsan körülnéz, hogy Tintoretto mégse maradjon ki, aztán siet vissza, mert neki is eléggé égtek már a lábai, és bizony, maga is meglehetősen éhes és szomjas volt, csak hát Tintoretto, úgy vélte, később sajnálná, ha fáradtságra hivatkozva majd úgy kéne elkönyvelnie, hogy nem látott belőle semmit, bement hát, megvásárolta az átlagosnál jóval drágább jegyet, ám elfelejtett a jegyhez útmutatót magához venni, így először azt hitte, ez az egész, a földszint ugyanis, volna maga a teljes Scuola Grande di S. Rocco, el is kezdte keresni a Tintorettókat, és hát meg is talált nyolcat, de egyik se volt rá semmiféle hatással, vagyis ez a Tintoretto egyáltalán nem volt az igazi, így hát az egész csak egy hideg, nem igazán szép, kissé rideg és nagy terem, a bejáratban egy morcos jegypénztárosnővel meg mögötte néhány asztalnál a hely nevezetességeiről olcsó portékákat kínáló, ugyancsak eléggé morcos árussal, na, de ez meg hogy lehet, tű110nődött, az képtelenség, hogy sehol egyetlen igazi Tintoretto, s már épp indult vissza a pénztárosnőhöz, hogy megkérdezze, hogy akkor hol az a rengeteg igazi Tintoretto, amikor balkézre felfedezett egy széles lépcsőt, s mivel nem jelezték semmivel, hogy azon ott turista nem mehet fel, kissé bátortalanul neki is indult, az első lépések bátortalanok voltak, de aztán, hogy nem szóltak utána, egyre határozottabb lett, s úgy kanyarodott el a lépcsőfordulónál, mint aki kezdettől fogva tudta, merre kell mennie, és már ott a lépcsőfordulóban tudta, hogy ostoba volt, egy bumburnyák kelet-európai, egy gyógyíthatatlanul érzéketlen alak, mert már a fordulóban kétfelé váló lépcsőház Pietro Negri- és Antonio Zanchi-féle oldalképei elárulták, hogy most van jó helyen, és rögtön erre kellett volna jönnie, és aztán, a felső szinten, természetesen, mint mindenkinél, aki először jut föl ide, úgy nála is az első az volt, hogy elfelejtett levegőt venni, mert olyan váratlanul, az ő számára meg különösen váratlanul zuhant rá az a nehéz pompa, amivel ez az emelet várta a látogatót, a mennyezet arannyal kifestett, gazdagon faragott stukkói s köztük az igazi Tintoretto a maga lenyűgöző festményeivel szinte rázuhantak, s a lábai alatt a márványpadló geometrikus mintázata, az anyag szépsége úgy megriasztották, hogy azt se tudta, hova lépjen, hogy ne lépjen rájuk, úgyhogy a mozgásában már csak ettől is volt, és maradt egyfajta bizonytalanság, mintha folyton szédült volna, és szédült is, és kezdetben rossz érzéssel lépett a márványra, mintha ezeket a lépéseket ő nem érdemelte volna ki, és kezdetben nem is igen mert hosszabban felnézni a mennyezetre, mert érezte, hogy tényleg elveszti az egyensúlyát, uramisten, sóhajtozott, ahogy lassan csoszogott erre meg arra, fogalma sem volt, merre kellene kezdenie, de arról se, hogy mit is, mert mit kezdjen ő most ezekkel az igazi, de gigantikus Tintorettókkal, mit kezdjen ezzel az ablakokon betűző, vakító fénnyel, hiszen ebben a fényben olyan dolgok tárulnak a 111szeme elé, amelyeket egyszerűen nem érdemel meg, gondolta megzavarodva, aztán mégis nekiindult, elment a szembenső falig, s ott gyorsan leült egy székre, egy kényelmetlen, modern, összecsukható s kinyitható alkalmatosságra, amelyekből egy egész sort raktak ki végig, a hosszanti fal mindkét oldalán, s már épp valamelyest lecsillapodott volna, amikor a terem hátsó feléből odajött hozzá nagyon határozottan a teremőr, és a székek mögé mutatott, ahol az ablakok alatt a kifaragott gyönyörű oldalfalakra úgy méterenként valami papírforma volt odarakva, na, ezekre mutogatott a teremőr, s valamit vartyogott neki olaszul, de nem értett belőle egy szót sem, míg végül a kezébe nem nyomták az egyik papírt, amelyen ott volt angolul is, hogy NE ÜLJÖN LE!, bólogatva felpattant, és nem kérdezvén, hogy akkor hova, meg hogy akkor minek vannak itt ezek a székek, készségesen elindult lassan az ablakok előtt, de a betűző nap elvakította folyton, úgyhogy alig látta az óriási Tintorettókat, végül körbeért, és kezdte megint a lassú csoszogást elölről, hol a mennyezetet bámulta, hol a Tintorettókat, és így ment ez, és fel nem tudta fogni, hogy lehetséges ekkora gazdagság, amely ezt a csodálatos, de neki mégis túlontúl súlyos palotatermet megteremtette, mert túl sok volt, túl nehéz ez a túlságos bőség a gazdag szépségből, úgyhogy megkönnyebbülten fedezett fel egy nyitott ajtót a terem végében, mely egy kisebb oldalterembe nyílt, gyorsan besurrant, mert azt hitte, itt kevesebb pompa várja, s főként, hogy itt nem lesz annyira a teremőr szeme előtt, aki – mint egyetlen látogatónak, akitől minden kitelik, ha egyszer le mert ülni! – folyton igyekezett a nyomában maradni, szinte üldözte, és nem hagyott neki békét, persze közben úgy tett, mintha egyáltalán nem figyelne rá, de mindig vissza- és visszatért a kisterem bejáratához, és benézett, hogy ő mit csinál, de hát ugyan mit csinálhatna, kérdezte önmagától, mint hogy itt is lassan oldalazott a falakról lenéző hatalmas festmények előtt, s ami112kor már éppen jött volna kifelé, azzal a szándékkal, hogy ez a teremőr túl sok neki, akár ez az egész palota, s minél előbb kimegy innen, mert most pihennie kell, ki kell pihennie a díszességnek és a monumentálisnak ezt a páratlan, de bonyolult kombinációját, már éppen lépett volna ki a kisteremből a nagyba, amikor észrevette, hogy a sarokban egy állványon, eléggé eldugva, mintha nem tartanák valami nagyra, ott van még egy kis festmény, azon megakadt a tekintete, és visszalépett, s komoly képpel, hogy az újra bebámuló teremőr megnyugodjon, odaállt elé, mint egy rendes múzeumlátogató, legalábbis úgy képzelte, hogy valahogy így kell, odaállt a kis kép elé, egy félmeztelen Krisztust ábrázolt, akinek enyhén félre volt hajtva a feje, az arcán végtelen szelíd nyugalom és földöntúli béke, s azt ugyan nem lehetett megállapítani, hogy fekszik-e vagy áll, mindenesetre elöl, valahol a hasa fölött össze volt kulcsolva a két keze, s jól látszott a kissé esetlenül megfestett vér, ahogy az átütött kézfejből csurog, de szenvedésnek az arcon nem volt semmiféle nyoma, nagyon szokatlan képmás volt, Krisztus aranyló haja göndörödve hullott vékony vállaira, és megint és megint ez a rettentő szelídség és magárahagyatottság, mert – s ezt fedezte fel legelőször – minden nyugalom és béke ellenére mély, kimondhatatlan mély és szavakkal megragadhatatlan magárahagyatottság volt ezen az arcon, s az egész egy sötétségből ragyogott elő, mint a legsűrűbb éjszakából az arany, nézte, nézte ezt a különös Krisztust, és nem bírta levenni róla a tekintetét, már nem törődött a teremőrrel, aki nem csupán benézett most, hanem a legnyilvánvalóbb gyanakvással az arcán ott is maradt az ajtóban, hogy megfigyelje őt, nem művel-e itt valami hasonlóan botrányosat, mint odakint a székekkel az imént, de ez akkor történt, amikor ő már meg sem látta, már fel sem fogta, hogy az őr figyeli, nem látott ő akkor már semmit, mert Krisztus szemét nézte, és a teljes figyelmét lekötötte, hogy rájöjjön, mi az a nagyon különös eb113ben a Krisztusban, ezekben a szemekben, ami ennyire megbabonázta, mert ez történt, a kép, ez az imago pietatis-féle Krisztus-alak megbabonázta őt, keresett valami támpontot, de a kép alatt, vagy az állványon, amire állították, vagy oldalt a falon, amely előtt állt, nem volt látható semmiféle segítő jegyzet sem a festőről, sem a tárgyról, egyszerűen csak odaállították ezt a fél-Krisztust a falhoz a sarokba, mintha azt akarták volna mondani a S. Rocco berendezői, hogy hát, van nekünk még ez a képünk is, nem túl érdekes, de ha már megvan, ide tesszük, hadd nézze, akit érdekel, és őt érdekelte, tényleg nem tudta levenni róla a tekintetét, amikor is hirtelen rájött, miért – hogy tudniillik ennek a Krisztusnak le van csukva mind a két szeme, á, igen, sóhajtott fel, mint aki megtalálta a dolog nyitját, csakhogy egyáltalán nem találta meg, és ez még nyugtalanítóbb volt, mert továbbra is néznie kellett, most már csak ezt a két lezárt szemhéjat, és elviselni a tudatát annak, hogy voltaképpeni különösségének nyitját nem leli, nézte újra az egészet, a gyönge vállakat, a félrehajtott fejet, nézte a száját, a finom szakállat, a csenevész karokat, s a valahogy olyan furcsán egymásra tett két kezet, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy a Krisztus szemhéja mintha megmozdult volna, mintha megrebbent volna ez a két szemhéj, nem veszítette el a józanságát, úgyhogy azt mondta, nem, ez lehetetlen, elvonta a tekintetét, aztán odanézett újra, és az a két szem újra megrebbent, tiszta képtelenség, gondolta ijedten, és azon volt, hogy rögtön elhagyja a termet, hiszen egész nyilvánvaló, hogy a fáradtság játszik vele, vagy egyszerűen túl sokáig meredt a képre, és hallucinál, ki is ment tehát a kisteremből, és a teremőr mellett határozottan elindult a lépcsőház felé, de ott, mielőtt az első lépcsőre rátette volna a lábát, meggondolta magát, és visszafordult, ugyanolyan határozottan, ahogy az imént eljött onnan, most újra visszatért, még rá is nézett a teremőrre, s ez még segített is, mert a teremőrnek aztán meglehetősen józanul 114megítélhető arca volt, s ha lehet, még gyanakvóbban nézte, ahogy ő most hirtelen visszatér, nyilván neki, a teremőrnek egyértelmű volt, hogy valami szalajtott bolonddal áll szemben, akinek minden mozdulatára ügyelni kell, és hát, volt is benne valami, nem volt egészen biztos benne, hogy nem bolondult meg, mert mi volt ez az egész a Krisztussal odabent, kérdezte önmagától, nem ment be a kisterembe, hanem dacolva a teremőrrel, lehuppant a kisteremhez legközelebbi székre, de a teremőr most már nem akarta, vagy nem látta értelmét felállítani, pedig itt is észrevette félszemmel a székek mögött a papírdarabokra kinyomtatott figyelmeztetést, hogy ne üljön le, gondoljuk át még egyszer, gondolta reszkető gyomorral, lehetséges ez? – nem lehetséges, az ott bent egy festmény, egy Krisztus-test, félrehajtott fejjel, egy szelíd, elhagyott Krisztus, valaki megfestette, valaki ideállíttatta, valaki pedig nézi, ebben az esetben én, mondta, és már nem volt biztos benne, hogy nem hangosan-e, mindenesetre a teremőr egészen közel jött hozzá, így aztán amikor elhatározta, hogy megint bemegy, és leellenőrzi ezt az egészet, akkor szinte súrolta a ruháját, különben az ajtóban nem fért volna el, állt a fél-Krisztus előtt megint, fegyelmezte magát, hogy egy darabig ne nézzen oda, de aztán természetesen odanézett, hisz ezért jött be, és megint megrebbent a Krisztus két szemhéja, de most már nem kapta el róluk a pillantását, hanem odaszögezte, és nézte, bámulta mereven ezeket a lehunyt szemeket, de akkor már határozottan tudta, hogy ennek a Krisztusnak a szemei megrebbennek, és meg is fognak rebbenni megint, mert ez a Krisztus KI AKARJA NYITNI A SZEMÉT… de akkor, amikor ezt felfogta, már úton volt a nagyteremben a lépcsők felé, már rohant lefelé a lépcsőkön, fordult a fordulóban, s már lent is volt az alsó szinten, el az árus és a pénztárosnő mellett, ki a szabadba, a tömegbe, mely mit sem sejtve ide-oda hullámzott a Campo S. Rocco barátságos napsütésében.

115

Tizenegy évvel ezelőtt járt utoljára itt, de azon kívül, hogy ő maga teljesen megőszült közben, mintha nem változott volna semmi, és ezt megdöbbentőnek találta, mert normális esetben legalább egy kő kifordul, egy csatornavezeték leszakad, vagy ahol addig pizzát árultak, ott most kávézó van, vagy működni kezd valami kút, vagy ehhez hasonló, viszont itt, nézett újra meg újra körbe a téren, az égadta világon nincs semmiféle változás, igaz, az épületet, a Scuola Grandét restaurálták, de az ettől csak kissé tisztább, egyöntetűbb lett, de meg nem változott, nem lett se frissebb, se élénkebb, se világosabb, se olyan, mint „újkorában”, ahogy az más városokban oly gyakran megtörténik, ha nekiállnak felújítani valamit, mert akkor azt valóban felújítják, és igyekeznek olyanná tenni, mint amilyennek az eredetit képzelik, ami teljes lehetetlenség, hisz minden anyag más, más a levegő, más a páratartalom, mások a szennyeződések, és mások azok is, akik elviselik, akik nézik, akik járnak körülötte, viszont itt semmi efféle hibát nem követtek el, egyszóval maradt minden a régiben, állapította meg továbbra is a napos oldalra húzódva a téren, szemben a főhomlokzat gyönyörű ablakaival, ült a vaskerítésnél, a tagjait jólesően melegítette a nap, és a rózsaszín inges üldözésből sem maradt más, mint egy elhibázott, téves történet, ami talán meg sem esett, s bár még egyszer az eszébe jutott a Corriere della Sera cikke a címlapon, s ezzel – tökéletesen értelmetlenül és összefüggéstelenül – az emlékezete valahogy felvetette, hogy a gyehenna szó, amellyel a magyar Biblia Jézus szavát fordította a pokol megfelelőjeként, valójában a Gé-Hinnomot, a Jeruzsálem melletti szemétégetőt jelentette, ám ahogy figyelte az épület egységbe rendezett szépségét, s ahogy hagyta, hogy csak melegítse 116öreg testét a nap, mindez teljességgel ide nem illő lett, egy jelentőség nélküli, véletlen okozta, becikázó s elillanó gondolattöredék, amiképpen azzá vált maga a rózsaszín inges, meg az üldözése meg az egész idejövet, és annyira, de annyira nem volt egyiknek sem semmi köze ahhoz a normális képhez, amelyet a téren járkáló sokaság nyújtott, és annyira, de annyira nem volt köze őhozzá sem, és ahhoz sem, amiért most Velencében van, és ahhoz meg végképp semmi, ami odabent az épületben várta, hogy végérvényesen és tudatosan kitörölte most már az agyából az egészet, ha arra még nem merte is elszánni magát, hogy máris bemenjen, az ő érdektelen életének ez volt ugyanis, odabent az emeleten az a kis alakú festmény, az egyetlen jelentős pontja, mintegy erre nehezedett rá ez az egész érdektelen élet, úgyhogy annyit gondolt már rá az elmúlt tizenegy évben, annyiszor idézte fel, annyiszor vette kezébe azt a kis keretet, amelyben a kép kicsinyített, képeslapként árusított s amúgy szörnyű minőségű mását őrizte, és annyiszor próbált rájönni, hogy odafent az Albergo sarkában vajon hogy történhetett, ami történt, hogy most, amikor újra itt állt a bejárattól húsz-huszonöt lépésnyire, nagyon nehezen szánta el magát, viszont a nap már kezdett ereszkedni, az árnyék meg egyre nőtt a téren, és egyre keskenyebb lett a napsütötte sáv, így gondolnia kellett rá, hogy a múzeumnak van nyitvatartási ideje is, amelyből neki az utolsó két órára volt szüksége, mert hát ez volt a terve, tudniillik hogy az épület zárása előtt jön, amikor talán a legkevesebben vannak, itt lesz úgy két órát, aztán haza a S. Polo 2366-ba, egy vacsora még a kedves házigazdával, aztán reggel meg el Velencéből, vissza a S. Marco Aeroportóról a repülővel, mert ez volt a kérdés, hogy mi történt akkor, és hogy hogy történhetett meg, ami történt, meg hogy megtörtént-e egyáltalán, illetve a még nagyobb kérdés, hogy most mi lesz, megtörténik-e újból, megismétlődik-e az a… valami, s mert a csoda szót még magában sem tudta, vagy 117talán inkább nem volt az ínyére kimondani, egy darabig még köszörülgette a torkát, mintha bárki a sokadalomban belehallgathatott volna a gondolataiba, de hát nem, úgyhogy ő is abbahagyta a torokköszörülgetést, felkelt, bement a kapun, megvette a belépőjegyet – hét euró, kérdezte meglepetten, az árra valahogy másként emlékezett –, s mint valami vak, aki halálbiztosan ismeri itt az utat, már sietett is abban a fekete félcipőben, amely most ezen a márványon úgy szólt, olyan élesen pengett, hogy még az árus is meg a pénztárosnő is, akik azért láttak már itt ezt-azt, hiába az a tiszteletet parancsoló ősz fej, egyre felháborodottabb tekintettel néztek utána, amíg csak el nem érte a terem jobb oldalán, a középen nyíló lépcsőházat, ott fel a lépcsőn, el – jobbra – a fordulóban, s a Scalonén át már fent is volt a pompázatos emelet lélegzetelállító terében, de nem nézett se föl, a mennyezetre, se le a falakra, vagy a márványpadlóra, csak elkanyarodott azonnal balra, és bement az Albergóba, és ott is rögtön balra fordult, s már ott is állt a sarokban, ahol az állványnak állnia kellett volna, csakhogy a sarokban nem állt semmi, az Albergót teljesen átrendezték, valamiféle reneszánsz kori székeket hoztak, és telerakták velük ezt az eredetileg az iskola ügyeit intéző személyt és annak munkáját szolgáló helyiséget, és csak a mennyezethez nem nyúltak, és csak a falakhoz nem nyúltak, azokon ugyanazok a képek lógtak mindenütt, na, persze megint az egykori rendtárs Tintoretto, de sehol az akkori Albergo alkalmi állványai, amelyeken két művet is kiállítottak, köztük azt, amit ő keresett, de most semmi, szépen tisztára kisöpörve minden, mi történt itt, nézett körül értetlenül, mit csináltak itt, kezdett el idegesen járkálni az Albergo egyik feléből a másikba, de a kép nem volt sehol, és ekkor hirtelen ugyanaz a görcs szorította össze a gyomrát, és ugyanaz a hideg csapta meg, mint amikor üldözték a Frarinál, ugyanaz a görcs, és ugyanaz a hideg, támolygott erre-arra, kell keresnem valakit, akivel meg tudom értetni, 118mit akarok, gondolta, s egy teremőrnek látszó teremőr felé vette az irányt, aki a nagyterem hátsó sorainak egyik székén ült, látszólag mélyen elmerülve valami olvasnivalóban, persze, mind a két szeme valahogy mégis a nagyterem teljes egészét befogta, ezt nem lehet utánozni, nem lehet ellesni, hogy csinálják, rájönni nem lehet, viszont érzékelni igen, hogy azonnal észrevette őt, amint szédelegve a gondolattól, hogy a kép esetleg nincsen itt, a márványon különösen csengő-bongó fekete félcipőjében megjelent az Albergo ajtajánál, s elindult felé, pontosan látta a figurát a hófehér hajával, de nem mozdult, nem nézett fel a könyvből, sőt, mielőtt ő elérte volna, még lapozott is a könyvben, és kissé még el is fordította, és meg is emelte a fejét, mint aki egy új oldal tetejére ért, aztán ahogy az rákezdte valamilyen összetákolt olasz-spanyol-francia-angol nyelven, hogy hol van az kis alakú kép, mutatta is, hogy mekkora körülbelül, és mutatta, hogy ott volt, bent, az Albergo bal sarkában egy állványon, szóval inkább mutogatott, mint beszélt, a teremőr széttárta a kezét, és megrázta a fejét, egyértelműen jelezvén, hogy nem érti, a vendég mit akar, s már ereszkedett is vissza, hogy leüljön, és olvasson tovább, de a vendég ettől láthatóan komolyan kétségbeesett, és még hevesebb magyarázatba kezdett, innentől már a saját nyelvét kevervén az olasszal, s csak mutogatott és gesztikulált, mire a másik még egyszer, utoljára megrázta a fejét, s a kezével jelezte, hogy nem érti, és vegye már tudomásul, hogy nem érti – azzal végleg visszaült a székébe, átvetette egyik lábát a másikon, láthatóan nagyon utálta a turistákat, a kérdéseiket meg különösen, szétnyitotta a könyvét, majd bosszús képpel keresgélni kezdte, hol is tartott, míg meg nem zavarták, amikor ő tehetetlenségében otthagyta, és elindult, csak úgy vaktában, előre, a Tintorettók meg mellette csak lógtak, lógtak a hatalmas falakon, amikor is egyszeriben, mint akinek a földbe gyökerezik a lába, megtorpant, a fejét előrenyomta, s a szemét erőltetve a kissé ho119mályos fényben úszó nagyterem elején, a falnak pontosan a közepére helyezett, óriási San Rocco-jelenés felé bámult, pontosabban egyenesen előre, az Oltárképtől balra, mert ott volt, mert odaállították, mert onnan nézett rá most, a távolból – a nagytermet úgy alakították ki, hogy a S. Rocco-jelenést egy kissé vaskos márványmellvéddel mintegy térdmagasságban elválasszák a tér többi részétől, s az állványt, amolyan egyszerű festőállvány-mintára, ott helyezték el, belül ezen a márványmellvéden, körülbelül annyira hátratolva, hogy egyetlen látogató se érhesse el, s így senki kárt ne tehessen benne, de elég közel ahhoz, s meg is világítva a homályban élesen, hogy aki kívánta, az szinte a közvetlen közelében érezhesse magát, és ő kívánta, otthagyta az olvasgató teremőrt végleg, s lassan, egyre lassabban, olyan óvatosan csúsztatva előre a lábait, hogy az az idegesítő talpvas épp csak leheletnyire súrolja a padlót, előrement, addig ment, amíg az a fekete félcipő a sarokvassal meg nem akadt a széles, hármas lépcsőben, amelyen felfelé a márványmellvédhez közvetlenül is oda lehetett férni, hogy így kerüljön az ember, ha akar, a lehető legközelebb a képhez, márpedig ő ezt akarta, minél közelebb kerülni a képhez, de amint ott állt, annyira megzavarta, hogy újra látja Krisztust abból a sötétségből előreragyogni, annyira megilletődött, hogy rendesen nem is bírt nézni, rendesen tehát nem is látta, és különösképpen nem a kép egészét, mert csak részleteket látott, részletről részletre ugrált a tekintete, mintha a szándékot, hogy a képnek ezt az egészét befogja a megzavart tekintetével, épp saját maga – szándékosan – tenné lehetetlenné ezzel az ide-oda ugrálással, akkor hirtelen körbenézett, és nevetségesnek érezte magát, mint valami hisztérika, gondolta, s visszalépett a lépcsőkön a padlóra, kénytelen volt közben maga elé nézni, a lépcsőkre, hogy le bírjon jönni róluk, úgyhogy amikor újra szemben állt vele, akkor megint fel kellett nézzen rá, és addigra már megnyugodott valamelyest, emberek se nagyon 120voltak, csak a teremőr hátul a széken a könyvvel, mondhatta, hogy szinte ideális körülmények, csend volt, hiszen már saját talpvasalásának az utolsó visszhangját is elnyelték a Tintorettók meg a gazdag fafaragások a falakon, csend, és teljes béke, csak egy öreg házaspár, fényképezőgéppel a nyakukban, de ők is messze voltak, az Albergo bejáratának a közelében, nézte a képet, nézte Krisztust, és ami elsőre olyan nevetségesen nem ment, az most magától értetődő volt, belenézni ugyanis Krisztusnak az arcába, majd legeslegvégül ránézni két lehunyt szemére, és egyszerre melege lett, se a görcs a gyomorban, se a hideg a testben, hanem ez a melegség, amely elöntötte, lépett még egyet hátrafelé, és akkor úgy érezte, hogy elfáradt, le kéne ülni, motyogta talán félhangosan, és visszanézett a teremőrre, de az nem úgy nézett ki, mint aki fel fog pattanni, és idesiet, ha ő itt elfoglal egy széket, ezért hát nem foglalkozván azokkal a papírdarabokkal, amelyeket ezúttal is, akár tizenegy éve, a székek mögé helyeztek el, a Krisztus-képhez legközelebb eső székre leereszkedett, hogy onnan nézze, egy percet talán várt, akkor megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a távolban a teremőr a füle botját se mozgatja, csak olvas tovább, ő is kényelmesebben elhelyezkedett tehát, és nézni kezdte teljes erővel, ami ebből a Krisztusból tizenegy év után mára megmaradt, teljes erővel nézte, és most már meg merte kockáztatni, hogy csak a szemére szegezze a tekintetét, ült mozdulatlanul, kissé elfordulva bal felé, hogy szemből lássa a vásznat, és a Krisztus szemébe mélyesztette a saját szemét, és várt, várta, hogy megrebbennek-e azok a szempillák, és megismétlődik-e, ami egyszer már megtörtént itt ebben az épületben, egészen mereven nézte a festményt, egy reflektort állítottak be, és ez talán túlzottan is nagy fénnyel világította meg az egészet, viszont ugyanakkor ez a fény minden egyes részletét, innen is, a székről, jól láthatóvá tette, a meztelen felsőtest végtelen egyedülvalóságát, a kissé ügyetlenül megfestett vállat és karokat, ame121lyek gyönge voltukat talán éppen eme ügyetlenség miatt csak még nyilvánvalóbban megmutatták, és jól láthatóvá, hogy az a két szem nem megrebben, hanem lassan felnyílik – annyira megijedt, hogy gyorsan átnézett a jobb szemre is, hogy igaz-e vajon, amit a bal szemnél lát, de ekkor elvesztette az élességet, a két szem ismét lehunyt állapotba került, most akkor mi van, hallucinálok, vagy valami optikai tévedés, mi ez itt, dőlt előre, s a térdére eresztette a könyökét, és a kezébe temette az arcát, aztán megint körbenézett, hogy nem figyeli-e valaki, de semmi, az öreg házaspár még itt volt, egyáltalán mennyi idő telt el? – meg jöttek mások is, egy középkorú férfi, egyedül, meg két fiatal lány, akik azonban rögtön elkezdtek játszani a látogatók számára egy asztalnál odakészített tükrök egyikével, ezekkel a tükrökkel ugyanis egy-egy ilyen látogató közelebbről is megfigyelhette, ha ügyesen tartotta, a mennyezeti festmények egy-egy számára érdekes részletét, mindössze ennyien voltak, és senki nem törődött vele, az alakkal, ahogy előregörnyed, s csak nézi a Krisztus-képet, nézi, és meg se moccan, DE KINYITJA, rögzítette magában, amikor megint nekilátott, hogy bátorságát összeszedve újra rászegezze a tekintetét a Krisztus két szemére, DE MILYEN SÖTÉT ez a szem, hátborzongató volt, ahogy bár TÉNYLEG FELNYITOTTA MAJDNEM TELJESEN, alig lehetett látni a szembogarát, a szeme fehérjét meg egyáltalán nem, az teljesen ködös volt, sötét homály ült ebben a szemben, és elviselhetetlennek tűnt, hogy ez a sötét homály ebben a szemben milyen végtelen szomorúságot áraszt, és nem azét, aki szenved, hanem azét, aki szenvedett – de nem is, emelkedett föl, és dőlt vissza a széken, itt egyáltalán nem a szenvedésről van szó, csak bánatról, egy teljességgel felfoghatatlan, őáltala teljességgel érthetetlen, felmérhetetlen bánatról, nézett Krisztus tekintetébe, és nem látott benne semmi egyebet, csak ezt a puszta bánatot, és mintha ok nélküli bánat lenne, dermedt meg a gondolatra, BÁNAT, 122CSAK ÚGY, MINDENÉRT, a teremtésért, a létért, a lényekért, az időért, a szenvedésért s az elszenvedésért, a születésért s a pusztulásért – s ekkor megütötte a fülét valami zaj, kitisztult a feje egy pillanatra, és egy idő után rájött, hogy odakintről szűrődik be ide, ó, ezek a járókelők a térről, onnan jön, gondolta, aztán meg megrémült erre a gondolatra, mivel Krisztusnak ez a bánata és a kinti vidáman nyüzsgő tömeg, főként fiatal fiúk és lányok, emlékezett vissza, hogy kiket is látott odakint, ez a felfoghatatlan bánat, hasított belé, valahogy beleveszett a fiatal fiúk és lányok kinti korzójába, pedig minden megvan, és minden úgy van, és minden most is megvan, és minden most is úgy – DE MINEK, kérdezte meg valaki benne, s ez a kérdés úgy érintette, mintha belecsapott volna a villám, de nem a felismerésé, hanem a szégyené, mert szégyellte, hogy így történt, hogy itt van Krisztus, és a szó legszörnyűbb és legteljesebb értelmében árva, és itt van Krisztus, TÉNYLEG, de már nem kell senkinek – eljárt felette az idő, eljárt, és most búcsúzik, mert elhagyja ezt a földet, borzongott meg, ahogy meghallotta a fejében ezeket a mondatokat, és uram isten, miket még, miféle szörnyű mondatokat – fel kell állnom, határozta el, végül is láttam, amit akartam, most már mehetek, úgyhogy látta is önmagát, amint felkel, és lemegy a lépcsőn, kilép a Campo S. Rocco fiataljai közé, s elvegyül a kora esti forgatagban, nem mozdult, csak ült a széken, és látta, hogy már indul is a főlépcsőn lefelé, látta, hogy elhagyja az épületet, és felszáll egy vaporettóra, és elhalasztván ezúttal a vacsorát, s odahagyva a csomagjait a S. Polo 2366 alatt, a S. Tomától egyenesen kiviteti magát a Stazionéig, és onnan tovább az Aeroporto San Marcóra, hogy elmeneküljön Velencéből, vissza, oda, ahonnét jött, igen, látta, hogy elindul valóban a nevezetes lépcsőn – csak nem tudta, hogy neki, ebből az épületből, kimenni, már soha többé nem lehet.

123
8.
Fenn az Akropoliszon

A taxisok folyamatosan támadtak az iszonyatos tömegben, hiába próbált az ember bármit ellenük, először azt mondta, nem, nem, hagyjanak békén, aztán nem válaszolt, és elutasítóan megkísérelte kikerülni őket, és közben a tekintetével mondta, hogy nem, nem, csak hát őket nem lehetett sem kikerülni, sem lebeszélni arról, hogy odanyomják a testüket, és mintegy körbeforogjanak az ember körül, és úgy búgják a fülbe, hogy Szintagma, hogy Akropolisz, hogy Monasztiraki, hogy Píreusz, hogy Agóra, hogy Plaka és persze hogy hotel és hotel és hotel és veri csíp és veri csíp, sivították, és mosolyogtak, és ez a mosoly, ez volt a legborzalmasabb, és jöttek hátulról, akkor az ember irányt változtatott a bőröndjével, de erre már – hopp! – beléjük is ütközött elöl, mert egy szempillantás alatt bírtak hol az ember mögött, hol az ember előtt teremni, olyan volt az egész az Aerodromio Elefteriosz Venizeloszon, mintha nem egy megérkezésről lett volna szó, hanem egy tévedésről, amit az érkező csak akkor lát be, amikor már késő, hisz megérkezett, és kilépett a hatalmas várócsarnok iszonyatos tömegébe, mindenfelől csapatokban vagy magányosan emberek harcolták magukat valamilyen irányba, a legkülönbözőbbféle irányokba, gyerekek ordítottak, hogy hol vannak a szüleik, és a szüleik ordítottak, hogy a gyerekek ne menjenek előre, vagy ne maradjanak le, idős házaspárok csoszogtak elveszett pillantásokkal mindig csak előre, isko124láscsoportok vezetői üvöltötték össze az ijedt iskoláscsoportokat, és kis zászlókkal és kézi hangtölcsérrel japán csoportok vezetői üvöltötték össze az ijedt japán csoportokat, és mindenkiről dőlt a víz, mert rettenetes hőség uralkodott a hangárban, nyár volt, óriási zaj, egy előre be nem jelentett őrültekháza, míg az ember a bőröndjével valahogy mégis kiverekedte magát abba az irányba, amerre a kijáratot sejtette, de még ott kint se volt igazán vége, egyrészt mert akkor értette csak meg igazán, mit jelent a hőség Athénban, ha nyár van, másrészt mert a taxisok, legalább három-négy, még mindig a nyomában volt, és csak mondta, mondta, és mosolygott és mosolygott, és nyúlt a bőrönd után, hulla volt, amikor sikerült végre kitörnie ebből az elmebajból, beült egy várakozó taxiba, és azt mondta az éppen valamilyen színes bulvárlapot olvasgató, unott képű, rágózó sofőrnek, hogy… in the near of Szintagma, Odosz Ermou-Odosz Voulísz, parakalo, mire az megnézte magának, ki ez az öreg szivar, aztán bólintott, hátradőlt az ülésen, és nem nézte, a taxis merre megy, pedig volt egy előre elkészített utcavázlata görög ismerőseitől, hogy majd a taxiban ne verjék át – nagyon, magyarázta e-mailjében az egyik athéni ismerős, mert valamennyire úgyis át fognak, azt hagyd, az itt szokás, különben belebetegednének, ha nem, úgyhogy hagyta, de hát nem emiatt, hanem mert elfogyott az ereje, s egyszerűen az idegei sem bírták tovább, annyira megviselte ez a földet érés, meg ami utána jött, mivel a bőröndjét sem találta meg ott, ahol annak lennie kellett volna, teljesen véletlenül, amikor már ijedt képpel kereste az elveszett poggyászokat bejelentő információs pultot, akkor akadt meg a szeme egy magányosan körbeforgó, ismerős tárgyon egy négy órával azelőttre jelzett kijevi járat poggyászait ígérő távoli szalagon, aztán folytatódott a vámosokkal, akik hasis után kutatva töviről hegyire szétszedték ezt a szerencsétlen bőröndöt, s végül jött a váróterem elszabadult labirintusa, úgyhogy tényleg, ennyi elég 125volt, az ideszervezett ismerősök közül se várta senki odakint a csarnokban, hiába ácsorgott egy darabig a tomboló tömegben, így hát egy idő múlva elindult, azaz csak indult volna, mert akkor meg rávetették magukat a taxisok, egyszóval most, egy saját maga által választott taxi hátsó ülésén teljesen kimerülve bámult kifelé az ablakon a hajnali óra miatt szinte még teljesen néptelen városra, s egy darabig azt se nézte tényleg, merre, és mennyit számlál az óra, az már csak akkor következett, amikor a papíron felírt utcanevek egyikével sem találkozott odakint, s kezdett gyanakodni, joggal különben, hogy a taxis nem arra viszi, amerre a legrövidebb volna az út, így, mikor az óra állása már elérte az ismerősök által megadott evro összegét, aminél többet neki semmiképp fizetnie nem szabad, akkor megpróbált angolul valahogy szót érteni a taxissal, de az először mintha meg se hallotta volna, csak kanyargott jobbra, aztán balra, míg végül egy pirosnál nagy kegyesen hátra nem fordult, és az odanyújtott papírdarabkán rábökött arra az utcanévre, ahol éppen jártak, és ez még bizony igen messze volt nemcsak a Szintagma tértől, hanem a belvárostól is, úgyhogy ő megpróbált a sarkára állni, és intett, hogy az egész nem jó, és elöntötte a méreg, és mutogatott az órára, és mutogatott a Szintagma névre a papírján, de abszolúte hiába, a taxis flegmán rágta a rágógumiját, és nem zökkentette őt ki semmi, de semmi, és nyilvánvaló volt, hogy nem is fogja, megy, amerre ő helyesnek látja, és nyugtatgatta az utasát, hogy úgy lesz az jó, csak ne nyugtalankodjon az az utas, be happy, szólt hátra biztatóan néha, úgyhogy neki a gyomra teljesen görcsbe merevedett, amikor egyszer csak a taxis lefékezett egy forgalmas kereszteződés szélén, kinyitotta az ajtót, és azt mondta, körbemutatva, s hirtelen valamiféle halvány mosollyal a szája szögletében, hogy na, ez itt a Szintagma tér, vagy nem ide akart jönni? – ő meg először a papíron az ismerősök által meghatározott árat nyújtotta át neki, de az erre, mintha hirtelen 126felébredt volna a szunyókálásból, olyan váratlanul ordított rá, és kezdte rázogatni a vállát, hogy egy perc sem telt belé, már egy kis csapat görög vette körbe őket, végül a segítségükkel kompromisszum született, s az útért járó valódi összegnek a kétszeresében egyeztek meg, de neki ekkor már elege volt az egészből, köpök Athénra, mondta magyarul a körülötte ácsorgó görögöknek, de azok csak veregették a vállát, hogy jól van, remek, gyere, igyál meg valamit, dehogy iszom, szakította ki magát a gyűrűből, mert persze nem sejthette, hogy ezek itt, akik körülvették, nem kifosztani akarják, hanem együttérzésből a taxissal vívott reménytelen ütközet miatt tényleg meg akarják hívni egy italra, hogy nyugodjon meg, a taxisok már csak ilyenek, ezekkel nem lehet vitatkozni, ezekkel nem lehet üzletet kötni, mindenképpen kirabolják az embert, különösen ilyen korán reggel, gyere, mondták neki görögül, s mutogattak a közeli étterem utcai asztalai felé, ahonnan az imént felkeltek, de ő úgy megrémült már tőlük is, hogy gyorsan fogta a bőröndjét, és nekiindult a kereszteződés közlekedési káoszának gyalog, csak úgy, keresztben, bele a forgalomba, ami hiba volt, mert nemcsak növelte a káoszt, ez nem okozott volna itt semmiféle feltűnést, viszont határozott veszélynek tette ki magát, s nem is volt a tudatában, hogy amikor átért a túlsó oldalra, vagy háromszor tette kockára közvetlenül és feleslegesen az életét a dudáló kocsik között, a túloldalra tehát, egy bőrönddel, ami ugyan hála istennek egyáltalán nem volt nehéz, de mégiscsak akadályozta őt a további szabad mozgásban, különösen a tervezésben, tudniillik semmi nem jutott az eszébe, mit csináljon most, az ismerőseit kellene felhívni, hogy hol vannak már, és hogy segítsenek már, de a taxis annyira kirabolta, hogy a megcsappant készpénz-készletével még egy telefonálásra se futotta volna, úgyhogy csak állt ott egy darabig, az előbbi csapat már visszaült a helyére, s mert innen már egyáltalán nem látszottak rablóknak, egy idő után úgy döntött, vis127szamegy hozzájuk, és valamiféle útbaigazítást kér, le is lépett a járdáról, de egy autó most aztán tényleg majdnem elsodorta, jobbnak látta tehát keresni valami szabályos átjárót, persze itt is vigyáznia kellett, mert a zöld lámpáról ott szemben egyáltalán nem tudta, hogy rá vonatkozik-e, majd meg amikor egy idő után kiderült, hogy igen, azt is meg kellett értse, hogy a zöld itt csak amolyan teoretikus igen az átgyaloglásra, a gyakorlatban ez úgy értendő, hogy igen, zöld, amennyiben más, nagyobb erő a tervnek nem mond ellent, és ellentmondott, hol egy teherautó robbant el mellette, hol egy busz keltette örvény dobta hátra, hol ez, hol az, de aztán jöttek szerencsére más gyalogos kezdeményezők is, és így együtt kezdeményeztek egyszer egy zöldnél egy közös átvonulást, na, az sikerült, és ő ott állt az étterem teraszán a hanyagul s valami derűs egykedvűségben iszogató fiatalok között, azok barátságosan üdvözölték, s mindegyik arcon ott volt, hogy megmondták ők már az előbb, bármiféle tervezgetés előtt a legjobb, ha iszik velük egyet, kérdezték tőle, sör, vagy kafes, vagy esetleg egy raki, ó, nem, tiltakozott, inkább egy ellinikosz kafész csak, óké, ellinikosz kafész, továbbították a pincérnek, s megkezdődött a beszélgetés, a görögök valóban fiatalok voltak, de nem túl fiatalok, úgy harminc fölött nem sokkal, és elég jól tudtak angolul, csak a kiejtésük volt furcsa, de hát az övé miatt sem tagadhatta volna le, honnan jön, úgyhogy jól megértették egymást, annyira, hogy egy hirtelen benyomás alatt valami magától értetődő bizalmat érzett irántuk rögtön, s elmondta röviden a történetét, hogy ki ő, és mi járatban van, hogy egy kissé elege van a világból, vagy önmagából, vagy mind a kettőből, ezért úgy gondolta, eljön még egy útra Athénba, ahol soha nem járt, de ahová mindig vágyott, afféle búcsúzás ez neki tehát, de az még önmaga előtt sem világos, mitől is búcsúzna itt, amit a társaság bólogatva hallgatott meg, s hosszú csenddel honorált, aztán lassan elkezdődött egy társalgásféle, s új barátai először 128mindenképpen le akarták beszélni arról, hogy… tulajdonképpen mindenről, de a legfőként, hogy most felhívja az ismerőseit, mert ha már nem várták őt kint a reptéren, s hogy aztán itt sincsenek, megállapodásuk szerint, az Ermou-Voulisz-féle kereszteződésben a biztonság kedvéért kitűzött kilenc órakor, és már elmúlt kilenc, ugye, akkor az ügy igazán várhat, mondták, ő pedig, javasolták, maradjon inkább velük, ha már ide vetette a sors, higgye el, nagyon jó lesz így is, miért, kérdezte ő, nekik mi a tervük az elkövetkezendőkre, á, a tervünk, néztek egymásra, s az arcokon nyilvánvalóan eluralkodott némi derültség, miszerint hát, tervük, az nincs, vagyis hát, a tervük az, hogy itt ülnek, és isznak még egy sört, és valami őszinte fintorral jelezték, hogy nem tartoznak azok közé, akik tervekkel élnek együtt, itt ülni, ez az egész, tegnap éjjel óta ezt teszik, s amíg van pénzük, ez is marad a terv, lassan meginni még egy sört, és nézelődni, mondta az egyik langaléta fiú, aki Adonisznak nevezte magát, értelmesek voltak és rokonszenvesek, de ahogy belekortyolt az ellinikosz kafészba, hirtelen az az érzése támadt, hogy ha hagyja, hogy minden így maradjon, semmit nem fog látni Athénból, tudniillik amikor arról beszélt, hogy miért van itt, hogy ugyanis megtudja, micsoda Athén, azt bizony elég nagy csend fogadta, mintha azt akarták volna jelezni, hogy megtudni bármit is, különösen Athénról, na, az aztán teljesen fölösleges, a mellette ülő Jorgosz, aki azonban George-nak nevezte magát, mintha még mulatott is volna a dolgon, méghogy Athén, mondta ez a Jorgosz aztán, és elkomorodott, tudod, barátom, micsoda Athén, egy nagy darab büdös szar, az, és beleivott a poharába, s az egészben túl sok volt a keserűség, hogy megkérdezze, miért mond ilyeneket, partra vetett halak, gondolta később, jóindulatú és kedves naplopók, állapította meg, viszont el kellett ismerje, hogy egyre jobban érzi magát közöttük, s emiatt elkezdett benne egyúttal valami riadózni is, hogy márpedig ez veszélyes, na129gyon veszélyes, itt ülni ezen az első délelőttön, és hallgatni őket, ahogy arról beszélnek, az Arcade Fire-tól vagy a Clashtől jobb a Guns of Brixton című szám, meg hallgatni velük sokáig, és nézelődni, sokáig, nézni a nagy forgalmat a Szintagma tér s az Odosz Voulisz felől, nézni, ahogy annyira, de annyira értelmetlenül rohangálnak erre-arra az autók a máris rettenetes hőségben és a rettenetes bűzben, ez az egész túl kellemes velük, és vonzóan mélabús, mint valami édes súly, ami húzza lefelé az embert – ha most azonnal nem mozdul meg, mondta ijedten magának, akkor itt marad, és minden teljesen másképp alakul, mint a szíve mélyén még szerette volna, úgyhogy váratlanul felállt, és bejelentette, legalább az Akropoliszt meg akarja nézni, gyerekkora óta ez élete egyik nagy vágya, hogy egyszer lássa az Akropoliszt, és most, hogy megöregedett, á, szóval legalább, és az Akropoliszt, sunyorgott rá Adonisz, szóval, az Akropolisz, nézett rá savanykásan Jorgosz is, hát, végül is te tudod, mondták neki, végül is először vagy itt, miért ne, bár szerintem egy nagy hülyeség, mondta Jorgosz, szerintem is, mondta Adonisz, de jó, hát, menjél, ha annyira akarsz, viszont figyelj, javasolta most egy lány a társaságból, akinek Ela volt a neve, ezt az izét, és a bőröndre mutatott, azt nem kell végig cipelned, azt be tudod tenni, ha már minket nem találnál itt, várj csak, hova is, és körbenézett, a Maniópuloszhoz, javasolta Jorgosz, óké, az itt van a közelben, és így is lett, Maniópulosz egy eladó, vagy valami hasonló volt egy teljesen lepusztult kis üzletben az étterem mögötti lepusztult utcában, talán komputeralkatrészekkel kereskedtek ott, nem volt könnyű megállapítani, de valami ilyesmivel, mindenesetre a fiú rögtön igent mondott, a bőröndöt bevitte valamiféle függöny mögé, és intett neki, hogy minden rendben, bármikor jöhet érte, ha kész van, s ezzel már kint is voltak újra a teraszon, elmagyarázták neki az utat, azt javasolván, hogy bár meleg van, de inkább gyalog menjen, mert részben még nincs olyan sok tu130rista, részben meg akkor a Plakából is lát valamit, a régi városrészből, mindig csak arra, mutatott Jorgosz egy irányba, és elindította a gyalogátkelő felé, mindig csak arra, bár jobb volna, jegyezték meg már egymás közt, ha várna egy pár órát, tulajdonképpen estig, mert most iszonyúan tűzni fog odafent a nap, de ő már a túlsó oldalon volt, és kezdte bevenni magát a Plaka szűk sikátoraiba, még intett nekik, azok meg barátságosan visszaintegettek, s bármennyire jól érezte is magát köztük, vagyis épp azért, most fellélegzett, hogy végre úton van legalább, úton az Akropolisz felé, mert legalább az Akropoliszt, mondta magában, s azokra az első homályos képekre gondolt, amelyeket gyerekkora óta őrizgetett az emlékezetében, és örömöt érzett, hogy nem tudták elcsábítani, bár mindenben volt valami homály, már magában ebben az elcsábításban is volt, mint ahogy homályos volt az is, hogy gondolja ezt, amiként anak a réges-régi Akropolisz-képnek sem nagyon voltak körvonalai, amiként nem volt élessége sem, főleg a dolog méreteit tekintve, azt ugyanis soha nem tudta elképzelni, hogy az Akropolisz mekkora, és hogy épületei, a Propylaia mekkora, és hogy maga a Parthenon mekkora, a méretekkel ugyanis nem lehetett tisztában az ember, ha ezt a temenoszt, ahogy a görögök nevezték Athéné szent templomkerületét, a leírások vagy a rajzok, vagy a fényképek alapján igyekezett felmérni, nem lehetett, és ez nagy baj volt, ez valahogy, hogy a méretekkel nem volt tisztában az ember, az egész Akropolisz beépítését az agyba, szinte lehetetlenné tette, valamiképpen minden a méreteken múlt, mindig így érezte, és ezt gondolta most is, útban odamenet – vett egy szendvicset méregdrágán, ivott egy doboz félig-meddig hűtött kólát egy még arcpirítóbb árért, de nem érdekelte, mert nem érdekelte semmi más, csak hogy egyre közelebb jut a hőségben az Akropoliszhoz, és látni fogja a Niké Templomát, és látni fogja az Erechtheiont, és persze mindennek megkoronázásaként a felülmúlhatatlan Parthenont – s egyáltalán: 131fent lesz az Akropolisz tetején, mert ezt kívánta mindig, s ezt kívánta most is, búcsúzóul, nagyon, hogy lássa, amit a görögök láttak, mondjuk 2439 évvel ezelőtt.



Magán a Vouliszon ment be a Plaka negyedbe, és még tényleg csak néhány száz turista bolyongott vele szemben, mellette, vagy hagyta le éppen, úgyhogy akár még szerencsésnek is mondhatta magát, majd a Flessza utcán haladt egy darabig, ott egy ponton eltévedt, és összezavarodott, s fogalma sem volt, helyes-e, ha most az Odosz Erechtheoszon folytatja tovább, mindenesetre azon folytatta, s egy Sztratonosz meg egy Thraszyllon nevezetű sikátor után váratlanul egy széles, forgalmas útra ért, Dionysziou Areopagitou volt a neve, amivel egy időben már megpillantotta a temenoszt is a magasban, igaz, már elő-előbukkant korábban is, amikor a szűk utcácskákban egy-egy röpke pillanatra rés nyílt, de a maga egészében most, ezen az Areopagitou Dionyszioun látta meg először, és ez azt is jelentette, hogy látta meg: először életében – és nem érdekelte innentől egy jó darabig semmi, úgy vélte, a célja közelébe ért, itt van az Akropolisz lábainál, még elgondolni is szép, irtózatosan tűzött a nap, az úton borzalmas nagy volt a forgalom, úgy tíz-tizenegy körül járhatott, nem tudta pontosan, megállt az órája még a repülőgépen idejövet, mert elfelejtett benne időben elemet cserélni, most meg már… minek, gondolta, nem elég, hogy itt vagyok?! – és talpalt a forróságban, de errefelé gyanúsan kevés, sőt, egyre kevesebb turistával találkozott, mindegy, nem bizonytalanodott el, hiszen itt van a jobb oldalán az Akropolisz, egyszer csak eléri a feljáratot, ha meg kell kerülni az egészet, akkor meg fogja kerülni, kész, kit érdekel, biztatta magát boldogan, de nagyon sokáig ment ezen az úton, irtózatosan bűzös volt a levegő, amit be kel132lett szívnia, és szinte kibírhatatlan a zaj a forgalom miatt, s már éppen eldöntötte, hogy a legközelebbi szembejövőtől eligazítást kér, amikor hirtelen egy mészkődarabokkal nehezített s cikcakkban felfelé vezető szerpentinhez ért, látott odafent, a hosszú feljáró tetején, valami bódét, felmászott nagy nehezen, és a bódé pénztár volt, de nem azt írták ki rá, hogy tamio, hanem azt írták ki rá, hogy AKROPOLIS, amit akár nevetségesnek is tarthatott volna, hisz olyan volt ez, mintha a feljáró-útra, amelyik odavezette, ráírták volna, hogy drómosz, mindenki tudja, hogy az egy út, ez meg itt fönn az Akropolisz, akkor meg tehát minek, valószínűleg a belépődíj miatt, gondolta, és talán így is volt valóban, mert szedtek belépődíjat, mégpedig elég borsos belépődíjat szedtek, előbb tizenkét evrót kértek, aztán amikor ő kézzel-lábbal tiltakozott, akkor meg hatot, viszont megvolt végre a jegye, beléphetett, elindult, és felpillanthatott, hogy akkor hát itt van az Akropolisz, de nem bírta a fényt, le kellett sütnie a szemét, és a dolog nem is volt olyan egyszerű, mert ahogy lesütötte, hogy odalent az út sötétebb árnyalatának valamely foltján megnyugtassa ezt a szemet, nem tehette, mert az útnak egyszerűen nem volt sötétebb árnyalata, a lenti kövezet a lába alatt éppannyira elvakította, mint amiről elkapta a szemét szemmagasságban, a lenti kövezet, a lépcsőé tudniillik, fehér márványból készült, és nem törte fel semmiféle fű, vagy gaz, ment felfelé, és csak tudta, hogy a Mneziklész építette Propylaiánál van, az Akropolisz főbejáratában, tapogatózott felfelé, és tudta, hogy a bal oldalán ott magasodik a Propylaia úgynevezett Képtára, a jobb oldalán meg az őrségépület, majd annak tetején, ott fent a magasban az Athéné Niké-Temploma a négy csodálatos oszloppal, de csak tudta, látni nem látott semmit, csak ment felfelé, hunyorogva, mert az volt a szándéka, hogy jó, most itt vakít, hát akkor keresek majd a lépcső után egy helyet valami fa alatt, vagy behúzódom egy épület alá, kipihenem magam, s majd onnan visszajövök ide, és alaposabban is szemügyre 133veszem a Propylaiát, bukdácsolt tehát tovább, de az út a Propylaia után nemhogy javított, inkább rontott a helyzeten, mert talaj helyett mészkő borított mindent, az egész temenosz egy hatalmas hófehér mészkősziklára épült, s így az út befelé ravasz kis mészkődarabok közt egy vakító mészkőfelületen futott, az Akropolisz tehát, szögezte le káprázó szemekkel, ezek szerint teljesen, maradéktalanul egy tiszta mészkőtömbre települt ezen a csupasz hegyen, ez az Akropolisz, gondolta döbbenten, de még egy darabig nem mert egészen belegondolni abba, mit jelent az, hogy teljesen csupasz, hogy nincsen rajta semmi, de semmi a mészkősziklán s a mészkősziklán emelt, különböző fajú, de részben pentelikoni fehér márványból épített nagyhírű templomokon kívül, nem mert belegondolni, mert nem hitte igazán, úgyhogy csak ment előre, a szemhéját megpróbálta úgy beállítani, hogy orra se bukjon, de ne is engedje be a nap irtózatos tüzét, mert a napfény tényleg kegyetlennek bizonyult, noha nem az zavarta, hogy ég a koponyája, a háta, a karja, a lába, mindene, ezt elviselte valahogy, hanem ami teljesen meglepte, és aminek a súlyos jelentőségével még egyáltalán nem volt tisztában, az a napfény hatása volt a mészkőn, erre a rettenetes, erős ragyogásra nem volt felkészülve, nem is lehetett, miért, melyik útikönyv, melyik művészettörténeti mű közöl ilyesféle híreket, hogy vigyázat, a napfény olyan erős az Akropoliszon, hogy a gyöngébb szeműek különösen és feltétlenül tegyenek megelőző intézkedéseket, így aztán ő, aki ezek szerint a gyönge szeműek közé is tartozott, semmiféle megelőző intézkedést nem tett, aminek következtében most sem bírt semmiféle ellenintézkedést tenni, hogy is tehetett volna, nem volt nála semmi, csak egy bőrönd, na, ez az, villant meg benne hirtelen, és elérvén az Artemisz Brauronia szentély elé, úgy döntött, hogy a bőrönd fogja megmenteni itt a kezében, milyen szerencse, hogy magával hozta, amiből már látszott, hogy ekkorra a fáradtságtól, a hőségtől és az elvakítottságtól nem is volt igazán magánál, 134mivel csak akkor jutott az eszébe, hogy a bőrönd, az bizony nem a kezében van, hanem annál a Maniópulosz nevű fiúnál maradt odalent a városban, amikor behúzódott a szentély falához, hogy kinyissa, és előszedjen belőle valami ruhadarabot, a nap ebben a pillanatban pontosan a feje fölé ért, semmiféle enyhítő sarok, beugró, tető, vájat nem mutatkozott sehol, sem itt, sem távolabb, nyílegyenesen, függőlegesen, akadály nélkül zúdult le a fény, így tehát egyáltalán nem volt árnyék az egész Akropoliszon, bár ekkor ezt sem tudta még, ezért elővett, mert más nem volt nála, egy használt papír zsebkendőt a farmere zsebéből, széthajtotta, a szeme elé tette, de balszerencséjére még a papír zsebkendő fehérje is irritálta, ezért aztán a tenyerét szorította a szemére, s úgy ment előrébb, abban bízva, hogy na, azért előbb-utóbb csak eljut valahová, valami pihenőhelyre, vagy bárhová, ahová behúzódhat, és megpihentetheti a szemét, s ment előre, ment tovább, az Akropoliszon, ahová gyerekkora óta a legjobban vágyott, s ahol most, mint hamarosan kiderült, mindössze ő tartózkodott, meg egy német házaspár a távolban, a Parthenonnál, azok bezzeg, gondolta, felkészültek, mindkettejükön trópusi sisakféle ellenzővel, az arcukon széles, sötét szemüveg, a hátukon hátitáska, amiből, éppen amikor rájuk pillantott, húztak elő egy literes ásványvizes palackot, aminek következtében azonnal kínzó szomjúságot érzett, de ez ellen aztán végképp nem tehetett semmit, mert itt – minden reménye ellenére – semmiféle, turistahelyeken megszokott büfé, vagy üdítőárus, vagy efféle nem működött, egyszerűen nem volt az Akropoliszon semmi, csak az Akropolisz, de akkor már nagyon szenvedett, eljutott az egykori Athéna-szobor helyéig, s az Erechtheion felé vette az irányt, de mint a vak, a lábával tapogatva maga előtt az utat, mert felnézni, vagy akárcsak felpillantani, az most már egyáltalán nem volt lehetséges, csorgott a könny mind a két szeméből, és akkor még nem kezdtek el fájni, mivel a fájdalom csak akkor kezdett rá, amikor már kifogy135tak a könnyei, mintegy elsírta mindet, mire az Erechtheion Karyatidáiig ért, ahová bemenni – különösen erről, a déli oldalról – természetesen nem tudott, még csak a tekintetével megérinteni sem a Karya-belieket, mert a mellvéd magasra nyúlt, a Karyatidák így elérhetetlenek, kétségbeesve nézett tehát körül, a szemeiben csípett a fájdalom, a sziklafelszínen hatalmas nagy darab faragott kövek hevertek erre-arra, valószínűleg a Dörpfeld-templom, vagy az Athéna-oltár maradványaiként, ki tudja, honnan, mindenesetre ennyit sikerült az alatt a pillanat alatt felfognia, amíg fel merte nyitni újból a szemét, de akkor mintha valamelyik isten a magasban egy kis időre megkegyelmezett volna neki, mert elvezette a Karyatidák mögé, az Erechtheion délnyugati homlokzatához, s ott megpillantott egy fát, egy fa, istenem, sietett oda rögtön az Akropolisznak ez a vak rajongója, csak amikor odaért, és a törzséhez vetette a hátát, és megpróbálta felnyitni a szemét, semmi nem változott, mert a szemét felnyitni itt sem bírta, a fa ugyanis csak egy kis fügefácska volt, egy kicsike, csenevész, szinte egészen kiszáradt fácska, egy vékony törzsecske, és fent a vékony ágak olyan lenge, lepkehártya-szerű koronát tartottak, amelyen akadálytalanul jött keresztül a fény, s amikor hitetlenkedve nézett körbe a lábai körül, hogy még eme ágacskák vékony árnyékait sem látja, akkor értette meg, hogy amiért jött, az az ő számára láthatatlan marad, ő, gondolta keserűen, nemcsak azt nem fogja megtudni soha, hogy mekkorák a méretek az Akropoliszon, de soha nem is fogja látni az Akropoliszt, miközben itt van az Akropoliszon – ám az istenek nem a fácskát jelölték ki neki vigaszként, hanem az Erechtheion északi homlokzatát, ott ugyanis, akkorra, a nap úgy fordult odafönn az égen, hogy az előtér árnyékban maradt, fejvesztve rohant be oda tehát, a német házaspárt már ott találta, ők vígan voltak, a férfi épp filmet cserélt a gépben, az asszony pedig egy hatalmas gyrost evett, kövérek voltak, és az arcbőrük szinte kicsattant az egészségtől, ezeket bez136zeg kedvelik az istenek, jegyezte meg magában ő nekiszomorodva – nekiszomorodva és hálátlanul, hisz azért végül is olyan helyre ért, ahol fájdalomtól elgyötört szemeit azért mégis megpihentethette, s egyáltalán, ahol kinyithatta ezeket a szemeket, igaz, az Óparthenon oszlopdobjain kívül nem látott innen velük semmit az úgynevezett Akropoliszból, ahová egész életében vágyott, mert háttal volt az egésznek, na, de hát ez mégiscsak képtelenség, gondolta aztán, amikor magához tért, és sehogy sem akart beletörődni a dologba, a németek elmentek fényképezni a Parthenon felé, ő azonban maradt, mert tudta, mi következik, ha kilép az Erechtheionnak ebből az enyhet adó prosztasziszából, talán aludnia kellene, gondolta, megvárni, amíg a nap jelentős utat megtesz odafönt, s megváltoznak a fény- és árnyékviszonyok idelent, viszont rögtön tudta azt is, hogy az ötlet rossz, mert úgysem bírná sokáig víz nélkül, erre nem, pontosabban erre sem számított, hogy ide vizet is kellett volna hozzon, nekidőlt a falnak, Kallikratészre gondolt, és Iktínoszra, akik megépítették, aztán Pheidiászra, aki a maga hatalmas aranyozott elefántcsont Athéné-szobrával értelmet adott neki, s a falnak döntve a hátát elképzelte, hogy közelebb lép a Parthenonhoz, sőt, egyenesen hogy odaáll a Parthenon csodálatos oszlopaihoz, a tökéletes dór-ión-oszloprendhez, és belegondolt a pronaosz, a naosz és az opisztodomosz terébe, és belegondolt, hogy amikor ezt itt mind megépítették, a templom még a hit területe volt, a Panathénaia helyszíne és célja, és megfeszítette a lüktető agyát, hogy képzelőerejével egybefogja, egyben lássa, s így őrizze meg önmagának, búcsúzóul, a nyugati világ legszebb épületét – meg még arra gondolt, hogy tulajdonképpen sírnia kellene, hogy itt van, és még sincsen itt, sírnia, hogy amiről álmodott, azt elérte, és mégsem érte el.

137

Szörnyű volt lekászálódni az Akropoliszról, szörnyű volt beletörődni, hogy egy ilyen nevetséges, hétköznapi, közönséges apróság miatt csúfos kudarc lett ez az egész Athén, bukdácsolt lefelé, a két kezével eltakarta a szemeit, s a legszívesebben szétrugdalta volna a pénztárosok bódéját a kijáratnál, de persze aztán nem rugdalt szét semmit, csak bóklászott, szédelgett lefelé az úton az irgalmatlan hőségben, leért az Areopagitou Dionysziou forgalmába, s úgy döntött, most a másik irányban fogja megkerülni az Akropoliszt, amire még felnézni sem volt kedve már, noha mostanra rendbe jött annyira, hogy a két szeme elviselte idelent a fényt, persze, mehetett volna visszafelé is, abban az irányban, amerről érkezett, csak nem volt kedve, mint ahogy nem volt kedve innentől kezdve semmihez, nem érdekelte a Nemzeti Múzeum, nem érdekelte a Zeusz-templom, nem érdekelte a Dionyszosz Színház, és nem érdekelte az Agóra, mert nem érdekelte többé Athén, s ezért nem érdekelték azok a pontok sem most útközben, ahonnan újból ráláthatott volna idelentről az Akropoliszra, köpök az Akropoliszra, mondta meggondolatlanul és fennhangon maga elé, ezt mondta, de csak a szomorúság beszélt belőle, tudta ezt ő maga is, a szomorúság, hogy ami volt, az láthatatlan, mert így értelmezte most, kezdetben, ami vele megesett, mélyen szimbolikus jelentést keresett és talált, amúgy talán joggal, a történtek mögött, hogy elviselje valahogy, hogy megértse valamiképpen az elmúlt órák eseményeit, azaz saját búcsúját, amelynek az értelme csak most kezdett benne alakot ölteni lassan, és csak a járdát nézte a lába alatt, és fájt mindene, legfőképpen a szeme fájt még mindig, de fájt a lába is nagyon, a cipő feltörte mind a két sarkát, minden lépésnél meg kellett próbáljon úgy ránehezedni a jobb, majd a bal 138lábára, hogy kissé előrecsusszantsa őket a cipőben, hogy a sarka ne érjen oda, meg fájt a feje is nagyon, mert éhes volt, és fájt a gyomra is nagyon, mert órák óta nem ivott egy kortyot sem, ment az ebben az irányban még hosszabbnak, sőt, egyszerűen kibírhatatlanul hosszúnak tetsző Aeropagitou Dionysziou keskeny járdáján, és nem és nem nézett fel, mert odafent – ahogy innentől kezdve az Akropoliszt nevezte, hogy ne kelljen kimondania a szót – már nem maradt semmi, amit holnap, vagy akár ma este egy újabb kísérlet során megnézhetett volna, mert tudta, hogy hiába jönne vissza, az Akropolisz valóságát semmiképpen nem láthatja meg, mert rossz napon jött, mert rossz időben született, mert megszületett, így már az elején rosszul indult minden, tudnia kellett, éreznie kellett volna, hogy nem a mai nap az, amikor ő bármibe belekezdhet, és nem is a következő, mert nincs nap már őelőtte, amiként nem is volt soha, mert nincs és nem volt nap, amikor itt azon a mészkövekkel ravaszul megrakott feljárón ő sikerrel járhatott volna, szemben a maival, miért vágott neki egyáltalán, biggyesztette le a száját, miért volt ennyire sietős, és szapulta magát, és lehorgasztotta a fejét, és teljesen elcsigázva ment az ellenséges cipőkben a vérző sarkakkal az Akropolisz lábánál, és nagyon-nagyon sok ideig tartott, míg megkerülte, és visszajutott ugyanabba az utcába, amelyben egyszer már, kora délelőtt, megfordult idefelé jövet, Sztratonosz volt az utcácska neve, aztán betalált az Erechtheoszba, onnan meg csakhamar kint volt az Apollonoszon át a Voulisz-Ermou-kereszteződésben – s már meg is látta reggeli ismerőseit a túloldalon, alig akart hinni a szemének, de ott voltak majdnem mindannyian, egyedül az egyik lány, Ela hiányzott, amennyire innen, a túloldalról ezt ki tudta venni, és azok is észrevették őt, és már integettek, láthatóan úgy hatott rájuk, amikor felismerték, mint valami üdítő a nagy melegben, neki meg kimondhatatlanul jólesett, hogy annyi kínlódás, és teljesen fölösleges kínlódás után odafent, 139újra visszatérhet közéjük, mert ez el volt döntve valahogy, amint megpillantotta őket, megdobbant a szíve, végül mi is volt olyan vonzó ma reggel ebben az egész társulatban, hát, épp az, hogy nem csinálnak semmit, hogy nem akarnak semmit, és hogy jók, gondolta most egy kissé a fáradtságtól elérzékenyülve, ahogy nézte őket, és átintegetett nekik, így hát annyira magától értetődőnek látszott, hogy csak ennek van értelme, leülni közéjük, itt Athénban, ahol ez a társaság az első pillanatban befogadta, leülni közéjük, rendelni egy ellenikosz kafészt, és elveszni itt, Athénban, minek bármit akarni, most, így, e rettenetes és rettenetesen nevetséges nap után semmi nem volt olyan nevetséges, mint arra gondolni, mennyire akart ő itt ma reggel valamit, mennyire nevetséges volt itt ez az egész akarás, mikor sokkal boldogabb lett volna, ha köztük marad, és iszik még egy ellenikosz kafészt, és nézi a forgalmat, ahogy őrültmód húznak el erre meg arra az autók, a buszok meg a teherautók, halálosan fáradtnak érezte magát, úgyhogy nem volt kérdés, mit csinál innentől fogva, le fog ülni közéjük, és ugyanúgy nem csinál semmit, mint ők, eszik valamit, és iszik valamit, aztán jöhet egy újabb jéghideg ellenikosz kafész, meg ez az édes, laza, örökkévaló melankólia, és le fogja venni a cipőjét, és ki fogja nyújtani a lábát, és miután előadja, nem fukarkodván az önironikus megjegyzésekkel, mi történt vele odafent, saját maga is részt vesz az általános derültségben, hogy hogy is lehet valaki ennyire idióta, hogy eljön Athénba nyáron, aztán az első nap felmászik a legnagyobb napsütésben az Akropoliszra, és aztán csodálkozik, hogy nem látott semmit az Akropoliszból, az ilyen megérdemli, fogja mondani majd Jorgosz nagy nevetések közepette, az ilyen tényleg megszolgálta, hogy hülyének nevezzék, teszi majd hozzá minden bántás nélkül Adonisz is, az ilyen, mint ő, aki felmegy a tűző napon az Akropoliszra, és nem visz magával napszemüveget – ezen elnevetgélnek egy darabig, gondolta még innen a kereszteződésen ez az akropo140liszi kalandor, ő esetleg azt mondja majd erre, tudniillik hogy miért napszemüveg nélkül vágott neki, hogy azért, mert az Akropolisznak napszemüvegben már semmi köze az Akropoliszhoz, integettek neki megint, hogy ugyan, ne gatyázzon, jöjjön már, ő meg az örömtől, hogy voltaképpen ő itt már egy kicsit otthon van, otthon, új barátai között, gondolkodás nélkül nekiindult a sűrű forgalomban a terasz felé a túloldalon, s azonnal elütötte, egy szempillantás alatt halálra gázolta a belső sávban egy nagy sebességgel közlekedő teherautó.

141
13.
Hajnalban kel

Hajnalban kel, nagyjából akkor, amikor a madarak, rossz alvó, csak az elalvás megy könnyen, és erre esténként igen korán sor is kerül, ám azután gyakori felriadás verejtékben, megviselve egy álomtól, s ezen a módon hajnalig, amikor végre szürkülni kezd az ég a Kita-negyedben, a Koetsu-templom felett fekvő Shakadaniban, egy-egy nehéz éjszaka után akkor kel fel a nagy házban, melyben egyedül él, de mintha nemcsak a házban élne egyedül, hanem az egész környéken is, mivel ez egyike a leggazdagabb lakóövezeteknek Kyotóban, márpedig a gazdag negyedek egyúttal a legcsendesebbek, a legnéptelenebbek, vagy más szóval a legembertelenebbek is, semmi jele, hogy a szomszédos, még az övénél is magányosabb épületekben élnének emberek, olykor, nagyon ritkán elmegy ugyan óvatosan és halkan egy-egy autó, valaki elindul, valaki hazaért, de mintha azok is egyedül, ha egyáltalán valaki, akár ő, aki meghatározhatatlanul hosszú évek óta egyedül él a hatalmas, pedánsan rendben és tisztán tartott házban, s igen gyakran három-négy nap is eltelik, hogy valakihez szólna, vagy szólni akarna, akkor is inkább telefonon, nincs háziállat, nem használ zenelejátszót, csak egy viharvert tévéje, egy még viharvertebb komputere meg egy kis kertje van a ház mögötti apró udvaron, egyszóval teljes csendben él, és elég valószínűnek látszik, hogy teljes csendben is akar élni, hogy miért, rejtély, mint ahogy rejtély egész élete is, ami 142azt jelenti, hogy teljesen el van bújtatva a korai fekvés és a hajnali ébredés közé, el van barikádozva valami, mivel a rendnek, a tisztaságnak, az egyedüllétnek és a teljes csend iránti feltétlen igénynek ez az előszeretete határozottan azt a benyomást kelti, hogy van egy történet mögötte, de hogy aztán ez micsoda, az titok, melyre gondosan ügyel, ha olykor röviden néhány tanítványt fogad, vagy egy-egy éjszakára egy-egy alkalmi barát vele tölti ezt az éjszakát, nem látszódhat ki ebből a történetből semmi, jól le van takarva minden, korai fekvés, rossz éjszakák, hajnali ébredés, aztán gyors reggeli, és gyakran állva, a kertre nyíló, nyugati stílusú konyhában, s már megy is fel az emeletre, ahol egy délnek fordított kis szobában rendezte be a műhelyét, mert itt a legnagyobb a fény, néha túlságosan is nagy és túlontúl éles, úgyhogy a májustól szeptemberig tartó hosszú nyárban gyakran le kell függönyözze az ablakokat, s úgy beleülni a műhely közepén, az ablakokkal szembefordított, maga ácsolta, magas peremű munkadobozba, egy dobozban ül tehát kora reggeltől kora estig, ahonnan – mondhatni – kéznyújtásnyira van minden, feltesz egy szemüveget, összehúzza a lábait, beleereszkedik, majd az ölébe húz egy hinokiciprus-hasábot, nézegeti, forgatja, már tegnap előkészítette, azaz méretre vágta, egy kívánt méretű téglalapra, sőt a kartonsablonok segítségével már be is rajzolta rajta a főbb vonalakat, s most ezeket nézegeti, meg a maga elé, a lábához, a munkadobozban elhelyezett két fényképet a mintáról, egy hanya-maszk látható a fényképeken, egy szörnyeteg rémisztő vonásaival egy úgynevezett shiro-hanya-maszk az Aoi no ue című noh-darabhoz, ez lesz a minta, a modell, az elérni kívánt ideális, ennek kell a maga sajátos módján megfeleljen az, aminek megteremtésébe mától belevág, úgy nagyjából másfél-két hónapig szokott tartani, egy hanya-maszk talán valamivel rövidebb, ez mindig attól függ, mennyit dolgozik egy nap, s hogy ez a munka milyen szerencsésen alakul, másfél hónap, nagyjából ennyi 143hát, itt a tatamira helyezett munkadobozban kora reggeltől kora estig, beszélni nem beszél, magában sem, véletlenül, ha egyáltalán hangot ad ki, akkor csak ahogy felemeli, és finoman lefújja a vésett forgácsot a készülő maszkról, meg néha, mikor testhelyzetet vált a munkadobozban, s közben sóhajt egyet, és újra a fatömb fölé hajol, mert először úgy kezdődik, hogy az Okari fakereskedésben, a hajdani császári palota, a Gosho alatt délre, személy szerint a vele nagyjából azonos termetű, tehát igen alacsony, zömök, nála vagy jó tizenöt évvel idősebb, meglehetős kedélytelen Okari-sannál, akitől évek óta vásárolja a fát, vesz egy újabb darabot, benne megbízik, az áruja mindig jó, az évgyűrűk sűrűk, vékonyak és hibátlan vonalzásúak, vagyis a hinoki, amelyből a kiválasztott hasáb származik, lassan nőtt, ráadásul a legjobb hírben álló Gifu tartományban található Bishuból, egy híresen jó minőségű anyagot kínáló erdőből szállít, egy egyszerű téglalap alakú fatömb az egész, így kezdődik, a kívánt méretre való körbefűrészeléssel s a sablonok alapján a kívánt vonalak berajzolásával, nem gondolkozik, mert nem kell gondolkoznia, a keze magától jár, mert nem kell irányítania, a fűrész és a vésők maguktól tudják, mit kell tenniük, nem csoda, ha a munkának ez az első, ez a legelső szakasza a leggyorsabb, s a leginkább mentes a későbbi és gyakran gyötrelmes tépelődéstől, fűrész, nagyvéső, kalapács, aztán a szertehullt forgácsok összeporszívózása csak úgy a munkadobozban ülve egy speciálisan a maga igényei szerint átformált, kicsi porszívóval, hogy lehetőleg ne maradjon a munkadobozon kívül, az érzékeny tatamin semmiféle piszok, arra való a munkadoboz, amelyben ül, amelyből kinyúlva porszívózik, s amelyben egyre magasabban áll a forgács, arra való, hogy munka közben is meg tudja őrizni valamelyest a tisztaságot, a nagyobb darabokat fűrésszel távolítja el, aztán nagyvésővel és kalapáccsal, de ez csupán az első napokban történik így, később, már úgy a harmadik-negyedik naptól fogva egyre 144kisebb s természetesen különböző élű vésőket használ, s már nem kalapáccsal üti meg, hanem a kezében fogja őket, és úgy, baljával szorosan megtartja az ölében a hasábot, a jobbjával pedig apró, pontos, biztos és gyors mozdulatokkal vés a puha anyagban, de mindig aképpen, hogy szinte azonnal próbál, a számtalan sablon közül az éppen szükségeset odatartja az éppen munka alatt álló felülethez, előzetesen rengeteg sablont készít az úgynevezett eredetiről, melyet általában szoros határidővel – maximum két-három napra – kölcsönad neki a tulajdonos, akkor veszi le, mondjuk így, a méretet, rengeteg kartonlapot vág ki erről az eredetiről, hogy a homlok, a szemöldök, a szem, az orr, az orca, a fül, az áll és az arc minden egyes további részletére, és vízszintesen és függőlegesen, átlósan és a többihez viszonyítva is, egyszóval minden elképzelhető dimenzióból, minden fontos szemszögből meglegyen a hajszálpontos útmutatás, csak a sablonok, a sablonok, úgy az első két hétben csak a sablonoknak az eredetiből levett, kirajzolt, majd kartonból kivágott vonala segíti a kezében a vésőt, kizárólag a sablonok, így tehát jelentőségük óriási, ezért is van az, hogy ha messziről nézhetné valaki, mint ahogyan az természetesen elképzelhetetlen, mert erre semmiképpen és soha nem kerülhet sor, akkor valami olyasmit látna az az így elképzelt személy, hogy Ito Ryosuke, a Kanze iskolának dolgozó noh-maszkmester épp csak vés a vésővel egyet, s már oda is próbálja a szükséges sablont, hogy jó irányba mennek-e a dolgok, hogy helyes volt-e ez a véset éppen, hogy mennyi hiányzik még ahhoz, hogy a maszknak ez és éppen ez a viszonylata – viszonylata az egészhez! – kész legyen, hogy tehát mennyit kell lefaragnia még, hogy tökéletesen az a kifejezés jelenjen meg a hinokiciprus hasábjából készült noh-maszkban, amelyre ő az eredeti és a modellként használt, valamint a kyotói vagy az osakai Kanze iskolák színpadain látott hanya-maszk alapján gondolt, fűrészel, vés, takarít, aztán már csak vés és lefújja, vés és lefújja 145a puha hinokiban, és ha a Kanzénak készül is végső soron, megrendelő, az általában nincsen, az ügy aképpen kezdődik, hogy lát egy noh-t, és lát abban a noh-ban, példának okáért, mint ebben az esetben, lát egy Aoi no uét, s abban egy hanya-maszkot a főszereplőnek mondott shitén, és akkor elképzel egy másmilyent, mint amit látott, abból indul ki az érzés, hogy látott egyet, de ő nem olyat akar, hanem éppen hogy erről jut az eszébe egy másik, na, ezt akarja aztán ő maga kifaragni, de ehhez magától értetődően szüksége van egy olyan maszkra, mely a leginkább megközelíti azt, amilyet ő akar, meg magától értetődően szüksége van mesterének, a nagyhírű Hori Yasuemonnak valamely hanya-maszkjára is, mindkettőre tehát, az egyikről a sablonokat készíti el, a másikról a mintát veszi, és alig kezdi el, már itt is a harmadik vagy a negyedik nap, amikor a munka alatt álló darab az ő apró s gondos véseteivel már annyira közeledik az elképzelt befejezett felé, hogy lényegében egyre kevésbé látszik, hogy aznap történt-e egyáltalán valami, durva szemlélet számára érzékelhetetlen változások egymásutánjában tölti tehát az életét, miközben minden apró, minden pontos és biztos és gyors vésettel a maszk valójában mindegyre közelebb kerül az érzése szerinti maszkhoz, csak hát addig persze nagyon sok nap és nagyon sok óra, nagyon sok kora reggel és dél és este kell, nagyjából másfél hónap, esetleg két egész, ha bizonytalan lesz, és a részletek nehezebben csiszolódnak össze, vagy – ami szintén meg-megtörténik olykor – ha hibát követ el, és azt ki kell javítania, ez időveszteség, noha gyorsan dolgozik, és az esetek legnagyobb részében természetes fénynél, vés, felemeli, lefújja, sablont odapróbál, és vés újra, nagy a csend, bent a házban teljes, odakintről meg csak nagyon ritkán szűrődik be bármiféle zaj, elsősorban ő maga tehát az, aki meg-megtöri a csendet, és a leggyakrabban azzal, ahogy a gyors mozdulatok közt le-letesz egy-egy vésőt a doboz aljára, vagy egy kicsit távolabb, de maga mellé, a munkado146bozon kívül, a tatamira, letesz, vagyis inkább a mozdulat hevében odadob, leejt egy vésőt, hogy kicserélje egy másikra, vagy eltartva magától megnézze a maszkot messzebbről is, s ilyenkor megesik, hogy az, a ledobott véső, nagyot zörren, mert összeütődik a többivel, de általában csak egy szusszanás, egy tompa koppanás, meg ahogy ő maga változtat néha a testhelyzetén a dobozban, és felsóhajt, más zaj nincs, lényegében tényleg teljes csendben dolgozik kora reggeltől kora estig, azazhogy pontosabban először kora reggeltől délig, mert akkor rövid szünetet tart, úgynevezett ebédidőt, ez nem haladhatja meg, sohasem lépheti túl a fél órát, ennél többre nincs is szüksége, habár a reggelihez képest ebédjét ülve és vagy bent a konyhában, vagy ha jó az idő, az árnyékos kertben felállított kicsi asztalnál költi el, többnyire csak növényt eszik, húst szinte soha, esetleg hal, de a legtöbbször növény és növény, kezdi valamilyen savanyú pácban érlelt, rövid csíkokra vágott kuramazöldséggel, jön aztán egy miso-leves, majd kedvenc gemmai-rizsével vagy három-négyféle sült avokádó, sült gomba, sült tofu, főtt bambuszrügy, vagy csinál egy udont, vagy egy sobát, esetleg tofufölét, a yubét, szójacsírát vagy fürtös teababot, végül jöhet egy kis rothasztott szójabab, a natto vagy egy kis savanyított szilva, vagyis az umeboshi, melyet különösen kedvel, és közben persze csak forrásvíz és forrásvíz, és persze mindez csak fél órán belül, mert aztán dolgoznia kell, vissza kell menjen a műhelybe, mert közben, evés közben sem tud igazán elszakadni attól a munkafázistól vagy megoldandó kérdéstől, amelytől az ebéd idejére valamelyest eltávolodott, úgyhogy már ott is van újra fent, az emeleten, beleereszkedik a munkadobozba, felveszi, és messzire eltartja magától a készülő maszkot, és nézi, lassan megforgatja a kezében, és nézi, végül komor arccal nekilát megint, veszi a vésőt, lefújja a forgácsot, megemeli, és nézi, aztán vés rajta megint, odatartja a sablont, és vés, és lefújja, és nézi, és közben nem gondol tulaj147donképpen semmire, arra különösen nem, hogy ő most vajon egy csodálatos hanya-maszkot készít-e, vagy egy éppen megfelelőt, nem foglalkozik azzal, hogy milyen lesz a maszk, nincs benne ilyen vágy, hogy akarja a csodálatosat, ha volt is valaha, ifjúkorában, a mestere megtanította, de még inkább a mestere jóslatát beteljesítvén a saját személyes tapasztalata tanította meg arra, hogy ha megvan benne ez a vágy, hogy ő márpedig most egy csodálatos maszkot csinál, akkor feltétlenül és elkerülhetetlenül a legcsúfabb maszkot sikerül majd megcsinálnia, ez mindig és feltétlenül így van, úgyhogy ez régen nincs már benne, egész pontosan semmi sincs már benne, nem keringenek gondolatok, olyan üres a feje, mintha elkábult volna valamitől, csak a keze tudja, a véső tudja, minek kell történnie, az a fej csak akkor tisztul ki, de akkor viszont élesen, amikor a keze el kell tartsa a készülő maszkot, és neki meg kell néznie, hogy jó irányba haladnak-e a dolgok, csak akkor tiszta az a fej, de akkor is csak addig, ameddig nézi a készülő maszkot, aztán amikor visszaereszti az ölébe, és a vésővel a keze újból nekilát, akkor már megint nem az, hogy tiszta, hanem teljesen és azonnal üres, nem kavarognak, nem csavarodnak, nem kígyóznak erre meg arra különböző, egymást kioltó gondolatok, csak a teljes üresség a fejben, a teljes üresség a házban, a teljes üresség a negyedben, de különben sincs mire gondoljon, hiszen üresség van a házban is, és a negyedben is, ha azt tudakolnák tőle, amint ezt minden egyes esetben a rövid időre elfogadott tanítványok meg szokták tenni, hogy például hogyan lesz ebből a darab hinokiból egy őszerinte minden misztikus beavatkozástól mentes, azaz egy véleménye szerint nem különösebben különleges szobrászati műveletsor után, ha majd kész lesz, egy olyan noh-maszk, amelyik majd megrettenti az embereket, vagy hogy mitől varázslatos egy ilyen, és mitől nem, hol vannak azok a finom vagy nem finom különbségek, amelyek eldöntik, mégpedig egyértelműen és azonnal a 148kérdést az értő szem előtt, hogy ez itt sikerült és nagyszerű, vagy csak fájdalmasan, illetve kínosan ügyetlen, szégyenletes kudarc, s így említésre sem méltó, vagy hogy végül mit akar a noh, hogy miről is szól történetesen az Aoi no ue, és így tovább, őt a műhelyében a munkadobozból láthatóan megzavarják az ilyen kérdések, nemcsak azért, mert már a puszta tény, hogy kérdezik, is megzavarja, hanem mert az ő teljesen üres fejében tényleg nincsen semmi olyasmi, amire hagyatkozva egyébként válaszolnia lehetne, ő nem foglalkozik azzal, hogy mi a noh, és mitől lesz a maszk „varázslatos”, ő csupán azzal foglalkozik, hogy a képességei határain belül és a szentélyekben titokban elmondott imái segítségével megtegye a legjobbat, amire képes, ő csak mozdulatokat, munkamódszereket, a vésés, a faragás, a csiszolás, azaz a módszer, a hagyomány teljességgel gyakorlatias cselekvésrendjét ismeri, de nem az úgynevezett „nagy kérdéseket”, azokkal neki egyáltalán nincs dolga, soha nem tanította meg neki senki, mit kelljen kezdenie ezekkel, így hát ezekre mindig egy üres fej volt és marad az egyetlen válasza, semmit nem tartalmazó kérdésre semmit nem tartalmazó fej, de ez meg hogy mondható el, sehogy sem, különösen nem nyugatról érkező tanítványoknak, tehát a helyzet mindig ez ilyenkor, hogy egy üres fej áll szemben a súlyosnak tetsző, váratlan és váratlan voltuk miatt túlságosan is nyersen rászegeződő kérdésekkel, s neki nemhogy válaszai nincsenek, de még azzal is nehezen tud megbirkózni, hogy a hosszú hallgatásból kitörjön, és mondjon valamit, így aztán dadogni kezd, a szó szoros értelmében dadog, amikor megszólal, mintha keresné az angol szavakat a látogatók nyelvén, pedig hibátlanul és gyorsan megtalálná, ha használná a nyelvet, akármelyiket, dadog valamit, de nem hangzik sehogy, ő is tisztában van vele, s látja, hogy így nem maradhat, a tanítványok némán, kissé megrökönyödve ösztökélik, hogy mondjon azért már valamit, valami lényegeset, de hát mit csináljon, neki nem jut az eszébe 149semmi lényeges az adott kérdésre, a feje zúg, megpróbál kilépni az örvényből, amelyben él, megpróbálja megérteni a tekinteteket, a látogatókét, akik kérdezik, és hallgatnák, s látszik, hogy abban reménykedik, nem kell végül mondania semmit, de aztán az is látszik jól, hogy hiába, mert a tekintetek kíváncsian és erőszakosan, hogy most már mondjon valamit, az istenért, rászegeződnek, és akkor összeszedi magát, és mond valamit az adott kérdésre, nagyon óvatosan és körültekintően, elegáns visszafogottsággal és tartózkodván a nagy szavaktól, mond valamit, valamit a maszkról, hogy itt erről és erről a maszkról van szó, és ez az adott darabban ezt és ezt jelenti nagyjából, de aztán azzal, hogy mit akar a noh, vagy hogy mi a lényege, és így tovább, a borzalmasan tapintatlan kérdésekkel tehát semmit nem tud kezdeni, őszintén nem, nem is érti, hogy lehet ilyet kérdezni, ilyet gyerekek kérdeznek, ha egyáltalán, nem felnőtt emberek, az ilyen kérdéseknek ugyanis nincs helye itt, egy egyszerű noh-maszk-készítő, ahogy magát nevezi, egyszerű műhelyében, ahhoz, mondja dadogva Ito Ryosuke, nagy mestereket kellene megkérdezniük, nem őt, ő csak csinálja, amit tud, a legjobb képességei szerint, de nem akarja megbántani őket, amikor látja, hogy ezeknek a rövid időre ide beeresztett nyugati tanítványoknak az arcán nyilvánvaló a csalódottság, nem akarja, s nem is miattuk, inkább saját maga miatt, ezt a csalódottságot látni, ez kellemetlen, valamit mondani kell mégis, akkor összeszed néhány mondatot nagy nehezen az egyik bonyolult kérdésre, összeszed az emlékeiből valamit valamelyik nagy mestertől, amit hallott, és azt adja elő, szaggatottan, a maga sajátos beszédmódjában, és sokkal nagyobb aztán őbenne a megkönnyebbülés, amikor látja, hogy azok ott körülötte elégedettek a válasszal, mint e látogatók arcán ez az elégedettség, mindegy, visszahajol a munkája fölé, még fel-felnéz, hogy ellenőrizze, azokon az arcokon valóban az elégedettség jelei láthatók-e, azután alig várja, hogy látogatásuk 150véget érjen, hogy lejárjon az idő, amiben megállapodtak, de az egész aztán annyira felizgatja, hogy amikor végül elmennek, és ő elhatározza, hogy lehetőleg többet nem enged be semmiféle nyugati kíváncsiskodót, sokáig képtelen visszatérni a munkájához, nem is ül vissza a munkadobozba, csak járkál, ide-oda, megigazít egy-egy tárgyat a műhelyben, aztán elkezdi rendbe rakni őket, összeporszívóz, elrendezi maga körül a szerszámokat, mintha lenne valami értelme ennek, semmi szükség nincs rá, mert ennek a rendes ideje a nap végén van, amikor lejár a saját maga által megszabott munkaidő, és felkel, és rendet rak, és elpakol, és kitakarít, annyira fel van zaklatva egy-egy ilyen találkozó után, hogy összevissza kavarog a fejében minden, a kérdések kavarognak ott kisebb-nagyobb törmelékekben, hogy mi a noh, meg mi a hanya-maszk értelme, meg hogy hogy lesz „valami szent” egy egyszerű hinokifából, micsoda kérdések, rázza meg a fejét kétségbeesve Ito Ryosuke, hogy lehet ilyeneket, és felsóhajt, mikor már mindent rendbe rakott, visszaül a helyére, a kezébe veszi a folyamat alatt álló hinokit, baljával messze eltartja magától, s amennyire lehet, hátradönti a testét a munkadobozban, hogy a lehető legnagyobb távolságból lássa, nézi, aztán leereszti újra az ölébe, a kezébe veszi a megfelelő vésőt, és vés, és felemeli, és lefújja róla a forgácsot, és aznap egy kicsit korábban fejezi be, újra elpakol, rendet rak, kitakarít, hogy másnap reggel minden úgy várja, ahogy a műhelyének őt minden reggel várnia kell, aztán kimegy a házból, veszi a speciálisan kiképzett kerékpárját, és nekiindul, hogy a vacsora előtt kikerékpározza magából a látogatás összes zavarát, mert ez az egyetlen kikapcsolódása, a kerékpár, egy egészen különleges darab az övé, nem egyszerűen hegyibicikli, hanem speciálisan kiképzett hegyibicikli, amely mindent tud, vagyis szinte mindent, a hajtóműve, az áttételei, a kényelme, a felszereltsége, mind-mind megfelelt, amikor egyszer régen eldöntötte, hogy vesz egyet, és elkezd kerék151pározni a hegyekben, kikanyarodik a házból, és már száguld is lefelé a Shakadani meredekjéről, aztán tíz perc alatt már kint is van az északi hegyeknél, s már kezdi is a legnehezebbet, a hajtást felfelé, ez megizzasztja rendesen, csak nyomni a pedált felfelé, csurog róla a víz, mire felér az épp aznap elhatározott pontra, de aztán jön a lefelé, és ez csodálatos, az erdő kimondhatatlan nyugalma, friss szépségei, fel nem fogható monumentalitása, csendje és tisztasága, a levegő zamata, s a pihenő izmok meg a sebesség, ahogy lefelé csak suhanni kell, suhanni és suhanni vissza a városba, a legszívesebben a féket se használná olykor, annyira jó ez a zuhanás, mert ez megint visszavezeti ahhoz az ürességhez, ami benne van, s amit megzavartak, de visszaállt, mire hazaér, és elrakja a helyére a kerékpárt a házfal mellett, teljes a béke benne, semmi nyoma már a fejében semmiféle zavarnak és idegességnek, kiül a kertbe, vagy bent a konyhában terít, és megvacsorázik, hogy aztán másnap kora reggel megint ott üljön a hanya-maszkkal a kezében, eltartja magától, hátradönti a testét, és nézi, aztán az ölébe veszi ballal, s a jobbjával vésni kezd, most már csak egészen apró mozdulatokkal, olyan finoman, amennyire ez csak lehetséges, mert ekkor már egyetlen túlontúl mély, vagy túlontúl hosszú vésettel elronthatja a dolgot, úgyhogy részint egyre kisebb vésetekkel dolgozik, részint meg még mindig folyamatosan, sűrűn próbálgatja a sablont, hogy mennyit még, mennyit kell leszedni még, hogy elérjen végül abba a fázisba, amikor már nem pusztán csak a sablon, csak a sablon, vagyis amikor már a puszta sablonhasználat nem elég, amikortól már nem képes jól dönteni, ha marad a munkadobozban, és onnan nézi a kinyújtott kezében, amikor már nem elég, hogy amilyen gyakran ez csak lehetséges, megforgassa, lassan, előbb az egyik oldalra, aztán a másikra, egyszer szemből, egyszer félprofilból, mert eljött az idő, állapítja meg ilyenkor, mint ahogy eljön most is, hogy kiszálljon a munkadobozból, és megnézze a maszkot a kü152lönleges rendszerbe állított tükrökben is, nehéz eldönteni, mikor jön el egy ilyen nap, de eljön, már amikor egy kora este abbahagyja, érzi, hogy közel van, talán másnap, gondolja, de aztán másnap, kora reggel, amikor újból a kezébe veszi a maszkot, már nyilvánvaló, hogy nem talán, hanem most, most van az a reggel, most kell megnéznie, vagy pontosabban szólva most már itt az ideje, hogy megnézze a tükrökben is, amelyek úgy vannak beállítva, hogy ő leül a maszkkal a kezében, a műhely nyitott ajtaja felé, mely egy keskeny folyosóra néz, amúgy a menet közben használt s a tatamira állított, s az ő munkadobozából jól látható billenős kistükörrel a háta mögött, vele szemben a keskeny folyosó végén, tehát jó tízméternyire, szintén a falra van szerelve egy falnyi nagytükör, van aztán a folyosónak nagyjából a közepén, alkalmilag odaállítva egy szintén billenős, vagyis a kívánt szögbe beállítható kistükör, de ezenkívül van még egy kistükör a folyosó mennyezetén is, pont a középre állított középső kistükör fölött, ez a rendszer, és ő szemben tehát a nagytükörrel annak mutatja fel jobb kézzel, a nagytükörnek, a maszkot, óvatosan az élénél fogva s emelve fel a jobb válla fölött, a nagytükörben látja meg először, hogy mit mutat, amit hosszú napok óta csinál, és ekkor mindig látja persze a saját arcát is meg a jobb válla fölött a maszkot a munkafolyamatnak ezen a pontján, de nem nézi, természetesen, csak és kizárólag a maszkot, lassan – egy láthatatlan központi tengelyen – elfordítja jobbra, aztán hirtelen visszarántja, hogy a maszk enyhe szögben a bal profilját is megmutassa, ahogy azt egy shite majd oly gyakran meg fogja tenni a noh színpadán, és általában nagyon nem elégedett ezzel az első szemrevételezéssel a tükörrendszerben, nagyon nem az, az arcán, az övén, ha lehet, a vonások még komorabbak, majdnem megszólal, és mond valamit, de aztán mégsem, csak marad a komor arc, ahogy visszaül a munkadobozba, és egy másféle tempóban folytatja a faragást, ez mindig lényeges fordulat azért, ez az 153első és aztán a második és a harmadik tükrözés, mert valami elementáris hiba csak így, de így mindig kiderül, ami nem jelenti azt, hogy ezzel a dolog már meg is van oldva, csak meglátja hirtelen, hogy valami rossz irányba megy, hogy ott valamit a szem alatt, mint most, túlságosan is elmélyített, vagy éppen hogy nem mélyített el eléggé, ezt javítania kell, másféle vésőt vesz a kezébe, mint amivel eddig dolgozott, de aztán meggondolja magát, és inkább ezt is kicseréli egy harmadikra, kissé előregörnyed, és ebben a másféle, kissé hevesebb tempóban ismét dolgozni kezd, ellenőrzésképpen belemutatja olykor a vele szemben a tatamira helyezett billenős kistükörbe, mely fölött szintén van a mennyezeten egy ikertükör, belemutatja a javítandó részt, odamutatja a válla fölött, de különösképp mintha meg se nézné, mintha meg se vizsgálná ilyenkor igazán, ahogy felmutatja, s odanézne a kistükörbe, már ereszti is vissza az ölébe, mintha magától is tudná, hol a baj, ehhez nem kell neki a kistükör, mintha ezt mondaná, ehhez nem kell neki semmiféle segédeszköz, tudja ő azt magától, hogy ott, ezúttal a szem alatti gödrökben, valami nem jó, nem elég mély, vagy éppen hogy túlságosan is az, érezhetően ideges, csak ő tudja, hogy azért, mert itt, ebben a műhelyben, egyetlen mozdulat is tönkreteheti az egészet, s amíg ki nem javítja, nem derül ki, hogy javítható-e egyáltalán, most viszont még igen, ezúttal az, látszik, hogy percek múltán már nyugodtabb ritmusban veszi a levegőt, és már tényleg oda-odanéz, amikor felmutatja a kistükörnek, aztán egészen finom vésőre vált, majd egy csiszolólapra, végül már csak az ujjaival simítja a munka alatt álló részletet, akkor újra feláll, leül a nagytükörrel szemben, felmutatja a jobb válla fölött, lassan megint elfordítja jobbra egy kicsit, aztán balra egy kicsit, tényleg nyilvánvaló, hogy a hibát ezúttal sikerült rendbe hoznia, és még milyen messzire van a vége, még hányszor hibázik majd nyilván, olyan az egész, mintha Nakagawa-chóból fék nélkül kellene lejönnie a 154szerpentinen, de végig, egyetlen fékezés nélkül, Nakagawa-cho határától, a patakhídtól mondjuk, egészen a Golfujo-maéig, odáig, ahol az egyik hírneves noh-színész lakik különben, ha elmegy a Golfujo-mae előtt, ami gyakran megtörténik, mert ez az út Nakagawába az egyik legkedvesebb útja biciklivel, gyakran megfordul a fejében ez a noh-shite, hogy itt lakik, csak ennyi, és soha nem több, egyszóval Nakagawa-chóból a Golfujo-maéig, na, és ki hiszi ezt el, hogy le lehet jönni onnan, a patakhídtól a városig – teljesen szabadon, fék nélkül, lehetetlen, mondanák, az út annyira meredek, és annyi a kanyar, és annyira felgyorsulna a bicikli, hogy az egészből a sebesség labirintusa lenne másodpercek alatt, és bármelyik másodperc bármelyik töredékében egy hajszálnyira is rossz mozdulat a kormánnyal, és kész, elképzelhetetlen már az ötlet is, ez volna az általános vélemény, és ő se vállalkozna rá, a speciális hegyibiciklijével sem, viszont nem véletlenül jut az eszébe gyakran ez a példa, mert legalább ilyen labirintus, legalább ilyen életveszélyesen veszedelmes labirintus ez a műhely is a maga sebességével, ahol a munka minden egyes fázisának minden egyes momentumában ott a hiba lehetősége, kezdve attól, hogy helyesen választotta-e meg a fát Okari-sannál, hogy helyesen állapította-e meg a hinoki vonalszerkezetét, hiszen teljes bizonyossággal tudnia kell, merre mennek az egyenes vonalak a fában, mert mindent, de mindent ehhez, ezekhez az egyenesekhez képest kell megállapítani, ez határozza meg a központi tengelyt, és ezzel minden egyes berajzolandó vonalat a sablonokról, de aztán jön a kontúr rajza, az orr hegyének a meghatározása, majd a szemöldök, a homlok, az orr alsó cimpájának, az állnak és a füleknek az elmélyítése, egyetlen pillanatban, egyetlen vésőnyommal nem lehet hibázni, és akkor hol van még a vége, még a közepénél se jár, amikor el kell mélyítse a maszk vonásainak egyes részleteit, amikor nekikezdhet a szemgödörfelület, az orr, az orca, a fül és a száj kifaragásá155nak, és hol van még a vége, a közepénél se tart, mert csak jönnek egymás után a napok, s neki ki kell vésnie a maszk teljes homorú hátsó részét, aztán kifúrnia a szemgolyó helyét, foglalkozni a száj és a fogak megformálásával, s még csupán akkor mondhatja el, hogy nagyjából elérkezett a munka közepére, mivel ekkor jön az, hogy egy nejlonzacskót feltöltve páccal, az így elkészült maszkot a közben kifaragott szarvakkal együtt ebbe a pácba beáztatja, akkor várni kell egy jó darabig, aztán kivenni az egészet a pácból, és kifőzni vízben, majd megszárítani, a szarvakat beilleszteni és rögzíteni a homlok megfelelő pontjain, de még csak akkor jön a szemek aranyozása, meg a fogak borítása vörösrézzel, ez egész másféle érzékenységet és rátermettséget kíván meg az embertől, hirtelen aranyművesnek és rézművesnek kell lenni, s neki ezekkel az érzékenységekkel és rátermettségekkel is rendelkeznie kell, amiképpen azzal is, hogy a maszk belső felületét kikormozza, majd kifesse, előbb páccal, majd szárítás után a híres és veszélyes urushival, aztán be az egészet egy speciális szárítókészülékbe, aztán ki az egésszel a szárítókészülékből, mert következik a maszk voltaképpeni felületének a kifestése, illetve permetezése egy saját maga által kikevert fehérrel, és akkor még ott van a szemek aranyozásának és a fogak rézborításának a visszaállítása úgynevezett visszacsiszolással, az ajkak pirosra festése, s egyáltalán a festés bonyolult és sokirányú művelete, mert meg kell fesse a hanya-maszkot is, meg kell a hajat, sőt az egyes hajszálakat is külön-külön, ki kell tudnia képezni a fehérre festett maszkfelszínből a bőr foltosságát, enyhe rücskössségét, és csak itt, nagyjából ezen a ponton mondhatja el, hogy nekiláthat az utolsó munkafázisnak, selyemből és megint csak saját magának meg kell varrnia ugyanis a maszkot védő zacskót, előbb kiszabni egy vékony, fehér selyemből a belső huzatot, aztán elkészíteni egy a zacskónak puha vastagságot adó, fosztott gyapjúfilcből a voltaképpeni védőbélést, végül ki kell tudnia válasz156tani, és helyesen választani ki a különböző mintázatú, gyönyörű szövött selyemanyagokból a valóban megfelelőt, mely ehhez és éppen ehhez a hanya-maszkhoz illeni fog, majd kiszabni ezt is, és megvarrni az egészet, mindezt egyetlen hiba nélkül, és ez lehetetlen, gyakran hibázom, ismerte el már többször is az újra és újra rövid határidővel ugyan, de mégiscsak időről időre beeresztett tanítványoknak, gyakran, mondja nekik mosolyogva és bólogatva, de egyáltalán nem élcelődik önmagán, hanem érezhető, hogy még ilyenkor haragszik, hiába mosolyog, mert egyáltalán nem lehet hibázni, magyarázza, ennek ellenére ő mindig és gyakran hibázik, nem beszélve arról a számára aztán tényleg a teljes összeroppanással fenyegető esetről, mikor az egész befejezett maszk egy hiba, hogy így fejezze ki a dolgot, tudniillik amikor egy-két napig kedvtelve nézeget egy maszkot, amikor úgy érzi, hogy elégedetten szemlélgetheti, mert ez most, úgy véli – nyilván a véletlennek hála – sikerült, és akkor egyszer csak elkezd hideg lenni a szíve körül, és akkor hideg és elfogulatlan érzéssel is rá tud már nézni, és azonnal látja, hogy rossz, hogy elrontotta, hogy hibás, és tudják, miért, vonja fel a szemöldökét ilyenkor, mert, adja meg rögtön a választ, és ilyenkor soha nem dadog, mert, néz körbe az alkalmi tanítványokon, mert senki nem tud véletlenül jó maszkot csinálni, véletlenül jó maszkot csinálni lehetetlen, a véletlennek ebben az egészben semmiféle szerepe nincs, miközben azt persze nem tudja, minek van benne szerepe, talán, engedi le a hangját, a gyakorlatnak és a tapasztalatnak van szerepe, és csak ezeknek, semmi másnak, mert a maszk csak egy fa, egy festett, faragott fa, amelynek a felszínére mi odalátunk egy arcot, és ezt mondaná most is, és ezt érzi most is, amikor eljön a nap, és befejezettnek nyilvánítja új művét, ezúttal pontos nevén egy shiro-hanyaként ismert s az Aoi no ue című noh-darabhoz készült pokoli fejet, nekikezd a selyemzacskó-szabásnak és megvarrja aztán, és még nézegeti egy darabig ezt 157a rémületes lényt, a szörnyeteget, az óriásira tátott szájjal, kidülledt szemeit és a szarvakat a homlokán, még nézi, vizsgálgatja legújabb mesterművét, majd óvatosan beteszi végleges helyére, a selyemzacskóba, és még csak nem is sejti, még csak meg sem fordul benne, hogy a keze alatt ezúttal alig valamivel több mint másfél hónap alatt megszületett egy démon, és ártani fog.

158
21.
Gyilkos születik

A legmélyebb gyűlöletből indult, és oda is érkezett, nagyon lentről és nagyon messziről, olyan lentről és olyan messziről, hogy akkor még, a kezdet kezdetén, halvány fogalma sem lehetett, hová jut el ezen az úton, sőt, még azt sem sejtette, hogy egyáltalán úton van valami felé, meggyűlölte az országot, ahol addig élt, meggyűlölte a várost, ahol lakott, és meggyűlölte az embereket, akik közt hajnalonta a metróra szállt, s akikkel esténként ugyanazzal a metróval hazaindult, de aztán hiába mondta magának, hogy nincs itt már senkim, és nem köt ide semmi, meg hogy vesszen az egész, és rohadjon meg, mert egy jó ideig egyáltalán nem tudott dönteni, csak ment a reggeli metróval, és jött az estivel, hazafelé, amikor aztán eljött a napja, és az egyik hajnalban nem szállt fel többé arra a metróra a többiekkel, csak állt a peronon egy darabig, nem volt a fejében semmi, csak állt, és lökdöstek erre-arra, vett egy hirdetési újságot, a talponállóban meg egy sört, és megnézte a hirdetéseket, és egy állásajánlattal együtt kiválasztott egy országot, mert arról aztán semmit nem tudott, Spanyolország, az jó messze van, legyen Spanyolország, és onnantól kezdve felgyorsultak a dolgok, s már húzott is el vele innen valami olcsó repülő, életében először ült repülőgépen, de nem érzett mást, csak félelmet és gyűlöletet, mert félt tőlük, és gyűlölte a magabiztos stewardesseket, a magabiztos utasokat, de még a magabiztos felhőket is, me159lyek alatta gomolyogtak, meg gyűlölte a napot is meg a szikrázó fényt is – és aztán lezuhant szinte, pontosan ebbe a városba zuhant le, és alighogy betette ide a lábát, már be is csapták, mert semmiféle munka nem volt az állásajánlat mögött természetesen, a spórolt pénze meg szinte majdnem azonnal elment – utazás, az első napokra szállás meg az étkezések –, úgyhogy kezdhetett itt, mert vissza semmiképpen, de semmiképpen, kezdhetett ezen az idegen földön munkát keresni, amit persze nem talált, mindenhonnan kidobták a többi „román” és hasonszőrű csavargóval együtt, csak kóborolt ebben a szép városban, és semmiféle munkát nem adtak neki, és eltelt egy hét, aztán még egy és még egy, és már megint jött egy szombat, úgyhogy nekiindult, mint mindig, egyedül a városnak, de ezúttal nem valami munka reményében, a hétvége volt ugyanis a legreménytelenebb, hanem csak úgy bele, gyűlöletből, a vakvilágba, Barcelona egyik utcájából a másikba, lődörgött erre-arra a gazdagságtól és az élet élvezetétől kábult emberek szombat esti sűrűjében, már csak ötvennégy eurója maradt, így hiába marta az éhség a gyomrát, sehova nem mert bemenni, meg persze a ruhája miatt sem, ebben a ruhában, nézett magára, teljesen érthető, ha itt nem eresztenek be sehová, és ekkor történt, a Passeig de Gràcián gyalogolt éppen, hogy annyira összesűrűsödtek körülötte az emberek a kereszteződésben, és annyira elegáns öltözetben sűrűsödtek össze, hogy meg kellett álljon, behúzódott a fal mellé, s onnan nézte őket, aztán, mert csak nem akartak továbbörvényleni onnan, hogy ő is továbbmehessen, maradt a falnál, és mert nyomta a hátát, elkezdte nézegetni maga mögött az épületet, s ez egészen elképesztette, mert már sok kifacsarodott hasonlót látott ebben a városban, de ilyet még soha, pedig járt már errefelé, látnia kellett ezt is, de hiába járt, eddig nem vette észre, ami már azért is elég furcsa, gondolta most, mert ez az épület a Passeig de Gràcia és a Carrer Provenca sarkán olyan hatalmas, olyan or160mótlan, annyira ránehezedik a körülötte levő kereszteződésre, hogy igazán elég nehéz nem észrevenni, arrébb húzódott a fal mellett, majd felfigyelt a közelben egy éppen ide mutató turistatáblára, amire azt írták, hogy Casa Míla, és alatta zárójelben, hogy La Pedrera, és hát, pont ide mutatott, úgyhogy ez azt kellett jelentse, az épület neve Casa Míla, vagyis akkor ennek valami híres épületnek kell lennie, na, persze, gondolta, itt Barcelonában elég sokra ki lehetne tenni ezen a környéken, nem is azt, hogy híres, hanem azt, hogy építette egy őrült, erre meg aztán különösen – nézegette, már amennyire a tömegben tudta, az épület homlokzatát, s bár valóban sokkal, de sokkal randább volt, mint a többi, épp ugyanazért nem tetszett neki, mint a társai, mivel egyáltalán nem tetszett neki semmi, ami nem volt rendben, ez meg nagyon nem volt, ez úgy nézett ki, mint egy óriási gyomor, mint egy óriási has, amely a súlyánál fogva valahogy rálottyan a járdára, és ott szétterül, undorodott tőle, sőt, most, hogy tovább nézegette a hatalmas, súlyos homlokzatot, kezdte valahogy idegesíteni, nyomasztani, a szó mindenféle értelmében visszataszítónak találta, és nem értette, miért engedték, hogy valaki szándékosan egy ilyet építsen bele ebbe a gyűlöletesen szép és gazdag városba, este fél hat lehetett, még teljesen világos volt, csak ő nevezte estének, mert neki a fél hat este maradt, ezen nem tudott változtatni, a szórakozni vagy vásárolni vágyó sokadalom csak hullámzott, forgott, örvénylett a sarkon, és továbbra sem engedte, hogy szabadon elhúzzon onnan, sőt, amikor észrevette, hogy mintha még nőni, dagadni is kezdene az egész, és nemcsak itt, a kereszteződésben, hanem a Passeig de Gràcia mindkét irányában, akkor úgy döntött, a környékről is lelép, bemegy a Carrer Provencába, s megpróbál keresni valami sokkal, de sokkal olcsóbb, neki való negyedet, ami egyrészt útba esik új, ingyenes szálláshelye felé, meg ahol másrészt ehet is végre valamit, el is jutott a fal mellett egy darabig, egész ponto161san néhány lépésnyit egy nyitott kapuig, nyilvánvalóan magának ennek a La Pedrerának, vagy hogyishívjáknak a bejáratához, benézett, de odabent egy teremtett lelket se látott, csak egy beteges indákkal díszített díszlépcsőfélét, amely valahogy úgy betegesen indázva tekeredett öt borzalmasan csúf oszlop és valamiféle kifestett márványszerű fal közt felfelé a kissé homályos előtérben, biztos valami rendezvény van bent, valami esküvő, vagy efféle, gondolta, de nem mozdult a bejáratból, csak várt, arra várt, hogy megjelenik-e odabentről valami őr, vagy inas, vagy ilyesféle ember, biztosra vette, hogy így lesz, mert szinte ezt akarta, azt, hogy elzavarják, de nem jelent meg senki, úgyhogy egy gyors és ostoba ötlettől vezérelve egy lépéssel bent termett, ácsorgott egy percig, és nézelődött ebben a nyilvánvalóan a legőrültebb által kifestett és kifaragott előtérben, ácsorgott, és… nem jött senki, olyan csend volt, mintha pár méterrel innen, a kapun túl nem zsivajgott volna ez a nekiveselkedett szombat esti népség – csend, ez furcsa, tényleg, az ajtó meg nyitva, elindult az öt oszlop mellett a díszlépcsőn, tudta, hogy mennyire pimasz, hiszen ha valakinek, akkor neki aztán tényleg semmi keresnivalója itt, csak kíváncsiságból, mondta azonban belül neki egy hang, kíváncsiságból feljebb megyek, s így érte el az első emeletet, ahol megint talált egy szélesre tárt ajtót, de ami a legfurcsább, hogy itt se állt senki, pedig biztosra vette, hogy innen már nincs tovább, de nem, bent, a tágra nyitott ajtón át egy hosszúkás folyosó nyílt, viszont azon a folyosón is csak egy üres asztal és egy üres szék árválkodott oldalt, erre beljebb lépett, s az asztal mellett balra észrevette, hogy nyitva van ott is egy keskenyebb ajtó, aztán nyolc, felfelé vezető lépcsőt látott, s azon túl pedig, innen lentről nézve nyílt egy másik tér, egy terem – pipiskedett, hogy jobban lásson, nagyon óvatosan, hogy mi van odabent, de bent, abban a magasra emelt teremben csupán a derengő félhomály tűnt föl neki, amelyből további deren162gő termek nyíltak, és nem volt a termekben, legalábbis ameddig ő innen, a bejáratból, a nyolc lépcsőfok előtt meg tudta ítélni, egy teremtett lélek sem, a falakon amolyan ódivatú, vallásos képek, ódivatúak és szépek és nem ideillők, és ragyogott mind az aranytól, hűha, gondolta, most már tényleg mennie kell, s bizonytalanul megfordult, mint aki vissza akar menni az emeleti folyosóra, onnan meg le a lépcsőn, ki az utcára, futni fog, és szabadon, mélyen beszívja a levegőt végre, mert itt teljesen visszafojtotta a lélegzetét, de aztán mégsem indult el, hanem tett néhány lépést az asztal mellett nyíló ajtó felé, azt a nyolc felfelé vezető lépcsőfokot figyelte, amely az első terembe vezetett, benézett megint abba az első terembe, mert hirtelen vonzani kezdték ezek az aranyozott képek, nem ellopni akarta őket, ilyesmi fel sem merült benne, pontosabban felmerült, de el is hessegette magától rögtön, hanem nézni szerette volna, ahogy ragyognak, tényleg, egy kicsit még nézni, legalább addig, míg ki nem dobják, hisz úgysem volt mit csinálnia, amikor hirtelen, a háta mögül, olyan halk léptekkel jöttek, hogy meg sem hallotta őket, kintről, a díszlépcső felől érkezvén, egy középkorú, jól öltözött, egymásba karolt pár mögötte ketté vált, megkerülte őt, majd visszatértek egymás mellé, s miközben akit így megkerültek, alig észrevehetően egész testében megremegett, a nő újból belekarolt a férfiba, s így indultak fel a nyolc lépcsőn, s így léptek be a terembe, és tűntek el ott, ami aztán el is döntötte a kérdést, hogy bemenjen-e, vagy ne, mert azonnal utánuk indult, lesz, ami lesz, legfeljebb kihajítják, mindegy, akkor is egy kicsit többet lát abból, ami innen lentről annyira beleragyogott a szemébe, úgyhogy még egy kissé remegő lábakkal, de felment ő is a nyolc lépcsőfokon, s átlépte a küszöböt, és bemerészkedett a középkorú pár után – sötét volt, sőt, voltaképp csak az egyes képek fölött égtek villanyok, nem állt meg rögtön, hanem beljebb ment, hogy azt a látszatot keltse, ő már bent van, sőt, hogy talán már előbb 163bent volt, mint akik mögött valójában bejött, így aztán nem az első képnél, és nem a másodiknál, hanem a nem is tudta, hányadiknál állt meg először, és rögtön Jézus Krisztus nézett rá, egy hármaskép közepén ült valami trónusfélén, az egyik kezével egy könyvet tartott kinyitva, vagyis az Írást, a másikkal meg figyelmeztetően jelzett neki valamit, neki, aki nézte, a képből kifelé, és tényleg, körülötte ragyogott minden, aranyfüsttel csinálják, állapította meg, mert korábban megfordult már restaurátorműhelyben, ha mostanában csak építkezéseken is, aranyfüsttel, hajolt közelebb, de szinte azon nyomban hátra is lépett gyorsan, az aranyfüst szinte magától rátapad az alapra, nyilván ez is így készült, nézte a Krisztust, de erősen kerülte, hogy a szemébe még egyszer belenézzen, mert ez a Krisztus, pedig tudta, hogy csak festették, olyan szigorúan meredt rá, hogy szinte nem lehetett állni a tekintetét – szép volt különben, ez volt az egyetlen szava erre, hogy szép, és egy kicsit olyan, mintha a festő abban az időben festette volna, amikor még nem tudtak rendesen festeni, legalábbis neki úgy tűnt föl, mert volt valami kezdetleges a fej megformálásában is meg a teljes képben, a hátterében nem látszott semmiféle táj vagy épület, ahogy azt ő megszokta a templomi ábrázolásokon, csak félrehajtott fejű angyalok meg félrehajtott fejű szentek, és hát persze mindenütt ez az arany világított, és ez meglepő módon egészen közelről mutatta a Krisztust, olyan közelről, hogy neki egy idő után hátrébb kellett lépnie, mert túl közel van, gondolta, de ezt is a festő hibájául rótta fel, arra gyanakodott, hogy itt szándékosan primitív képeket állítottak ki, és a következő termekben is, mindenhol, ahová innen belátott, amiként azt is azonnal észlelte, hogy néhányan azért vannak a távolabbi termekben, akkor rögtön arra gondolt, inkább visszafelé oldalaz, ám egy hosszú perc is eltelt, és csak nem jöttek, hogy kitessékeljék, sőt, a távolabbi termekben szétszórt emberek közül most az egyik ideért, abba a terembe, ahol 164ő tartózkodott, és rá sem hederített, akkor viszont, gondolta, ez csak egy látogató, olyan, mint én, s magasztosabbnak kezdte érezni magát, és tovább nézte a Krisztust, de nem látta, nem a képre figyelt, hanem hogy ez az ember mellette mit csinál, de nem csinált semmit, csak ment egyik képtől a másikig, ez tényleg nem őr, nyugodott meg végre, és újra ránézett a Krisztusra, felül mintha egész halványan lett volna valami krikszkraksz, de azt képtelenség volt kibetűzni, megpróbálta tehát elolvasni, mi van a kép alá írva, de katalánul lehetett, semmit nem értett belőle, akkor ő is eggyel továbblépett, a következőhöz, annak is teljesen arany volt a háttere, és azt is nagyon régen csinálhatták, mert a fát, amire festették, már alaposan megrágták a szúvak, és a festék is erősen lepergett, de amit látott, az nagyon szép volt megint, a Szűzanya ült ott egy képen a képben, karján a Kisdeddel, a Kisded különösen tetszett neki, mert a kicsi arcocskáját egészen odaszorította a Szűzmáriáéhoz, aki viszont nem is a Kisdedre figyelt, hanem valahogy úgy előre, kifelé a képből, éppen rá, aki nézte, és nagyon szomorú volt a tekintete, mintha tudta volna, mi történik majd a fiacskájával, így le is vette róla a szemét, és megint az aranyba bámult, és egészen addig bámulta ezt az arany hátteret, míg bele nem káprázott a szeme, és a harmadik kép is, meg a negyedik kép is meg az ötödik kép is mind nagyon hasonlított, mind fára voltak festve, mindnek arany volt a háttere, mindegyiken olyan gyerekesen festették meg a Szüzet vagy a Krisztust, vagy valamilyen Szentet, mert valamilyen Szent mindegyik képen látszott, gyakran több is, de a lényeg, állapította meg, hogy ezek az arany háttérrel és ezekkel az élénk színekkel megfestett Máriák meg Jézusok meg Szentek, hát – mintha gyerekek csinálták volna őket, legalábbis neki ez jutott az eszébe, persze aztán elvetette mint ostobaságot, mert ugyan mi más telne ki tőle, mint ostobaság, nem ért ő – azért, mert egyszer néhány hónapig dolgozott egy restaurátornál, 165ugyan! – ehhez az egészhez, mert hát nem, biztos nem gyerekesek voltak, amit látott, inkább csak… valószínűleg nagyon régiek, ebben állapodott meg önmagával, olyan régiek, amikor még nem ismerték a festészet szabályait az emberek, vagy amikor a festészetnek még másféle szabályai lehettek, ment egyiktől a másikig, a fejét hol balra billentette, hol jobbra billentette, és ha nem szűnt is meg benne a feszült készenlét, hogy az első baljóslatú jelre meg kell ugrania innen, már sokkal fegyelmezettebben ácsorgott egy-egy kép előtt, mert leszámítva azt a Krisztust itt a terem végén, amelyiknek a szúrós tekintetébe kezdetben beleütközött, a többi Szent meg Kisded meg Király egész szelíden néztek rá, úgyhogy egy kicsit tényleg lecsillapodott, és maradt, és változatlanul nem jött senki, hogy rendre utasítsa, vagy belépőjegyet kérjen, ha ez egy kiállítás, így maradt tovább, sőt, nem az első terembe tért vissza, amin a bejövetelkor csak vakon átsietett, hanem átment a következőbe, ahol ugyanolyan sötét volt, és ahol szintén csak egy-egy kis égővel világították meg a képeket, itt is a Szentek a Szűzanyával vagy a Krisztussal, itt is az a rengeteg arany meg fényesség, mely szinte belőlük sugárzott, mintha nekik még az az egyetlen szál égő se kéne, felettük, mert belőlük jön a fény, járkált le-föl, most már a körülményekhez képest valóban egész magabiztosan, ment egyik teremből a másikba, nézte a Szenteket meg a Királyokat meg az egyéb Méltóságokat, és ahelyett hogy hálát adott volna az égnek, hogy ilyen háborítatlanul itt lehet, rátört valami szomorúság pont az örökös gyűlölet helyén, és egyedül érezte magát – mióta ide érkezett, nem érzett hasonlót, bámult a ragyogásba, bámult az aranyba, és valami hevesen elkezdett neki fájni, és nem tudta, mi az, hogy tényleg ez az egyedüllét fáj-e, amely rátört hirtelen, vagy hogy ennyire kisemmizetten bolyong itt ebben a véletlenben, míg odakint mindenki annyira boldogan, vagy hogy az a mérhetetlen távolság fáj-e ilyen nagyon, amely tudatta 166vele, milyen messze, milyen kibírhatatlanul messze vannak tőle mind ezek a Szentek, ezek a Királyok, Méltóságok, Máriák és Krisztusok – meg ez a ragyogás.



Bizánc és Konstantinápoly hatása felmérhetetlen volt, de persze ahogy az ember kimondja, már helyesbítenie is kell, hiszen Bizánc és Konstantinápoly nélkül eleve nem történt volna meg maga a kereszténység felvétele sem a szlávoknak ebben az irdatlan nagy terében, úgyhogy hát természetes, hogy akkor az ikonfestészetben is erre a bizánci eredetre megy itt minden vissza, oda mutat minden, a bizánci görög ortodoxiára, onnan jöttek az első csodatévő képek, és onnan jöttek az első csodatévő ikonfestők, meg mentek az oroszok tanulni hozzájuk Bizáncba, a példátlanul gazdag, az örökkévalóra készülő, hatalmas Konstantinápolyba, innen származtak a szigorú vonások a kupolák ívére festett hatalmas Pantokrátor mozdulatlan arcán, innen került át mindenekelőtt Kijevbe, aztán Novgorodba, Pszkovba, Vlagyimirbe és Szuzdalba, Radonyezsbe, Pereszlavlba, Rosztovba és Jaroszlavlba meg Kosztromába és végül Moszkvába és Moszkvába és Moszkvába az a rengeteg büntető tekintet, az a rengeteg komor és gyászoló Szűzanya, azok a vad ritmusok, azok a stabil, ítélő színek és az a rendkívüli feszültség és végletesség és megdönthetetlenség és kibillenthetetlenség és rendíthetetlen lendület és öröklét, hogy aztán ebből csináljanak az oroszok valami egészen mást, valamit, ami tele van gyöngéd szeretettel, biztatással, nyugalommal, együttérzéssel és tisztelettel, persze majd inkább csak a XV. századra kiteljesedően, mert ott, a történelmi térben legalább, a Rusztól a moszkvai Nagyhercegségig, be kellett járni egy hosszú utat, amelyet ráadásul nem is egy töretlen vonalként kell elképzelni, hanem valami olyan raj167zolatnak, amelynek a fő iránya ugyan nem kétséges, de amely rajzolat időnként megáll egy-egy ponton, és csillagsugárszerűen szertevillanó szigetekként hagy nyomot az óorosz keresztény művészet első öt évszázadának térképén, hogy végül valóban a moszkvai ikonfestőkben teljesedjék ki, s teremtse meg azt a hagyományt, mely összetéveszthetetlenné teszi, s összeköti a Vlagyimiri Istenanyát a Volokalamszkiji Szűzzel, s hogy ezzel megszülessen tehát az óorosz ikonfestészet, az, amelyiknek nem időre volt szüksége ahhoz, hogy megszülessék, hanem elmélyedésre, mely messze nem egy folyamatban jött létre, s így nem az idő volt a központi eleme, hanem inkább a megpillantás, a hirtelen megértése, a villámgyors felismerése, meglátása annak, ami megérthetetlen, felismerhetetlen és láthatatlan – így gondolta ezt minden szent, a kijevi Rusz Nagyfejedelmének két fiától, Borisztól és Glebtől a Pecserszkaja Lavra igumenjén, Feodoszijon át a halhatatlan Radonyezsi Szentháromság-kolostor apátjáig, Radonyezsi Szent Szergijig mindenki, valóban, a megnevezhetők és a megnevezhetetlenek, akik ebben az elmélyedésben részt vettek, s akiknek a varázslatos légkörében a majdnem mindig a legteljesebb homályban dolgozó ikonfestő segítette a Teremtés csodálatára is képes embert abban, hogy a maga gyötrelmes módján a megérthetetlenhez és a felismerhetetlenhez és a láthatatlanhoz közelebb kerüljön, hisz pontosan elmagyarázta neki az ikonokon, hogy vége a világnak, és hogy ennek a világnak van vége, és hogy ha az ikont megcsókolja, és belenéz, akkor megbizonyosodik arról, hogy van, ami csodálatosabb, mint a csodálatos, és hogy van kegyelem, és van megbocsátás, és van remény, és van ereje a hitnek, és jött a bizánci keresztkupolás mintára készült Gyeszjatyinnaja- és a Szófia-templom, jött a kijevi Uszpenszkij-székesegyház, és a nyeregyicai Szpasz-templom és a csernyigovi Paraszkeva Pjatnyica-templom, jött a Pecserszkaja Lavra és a Kaputemplom meg a beresztovói templom meg a Vidubickij-ko168lostor, de ez még csak az első nagy hulláma volt az új hit örömében épült nagyszerű székesegyházaknak, kolostoroknak és templomoknak, mert ezt követte a nevezetes moszkvai korszak, az Uszpenszkijjel, az Andronyikovval és a Troickaja-Szergijeva Lavrával, hogy aztán egymás után épüljenek az új és új székesegyházak és kolostorok és templomok egészen fel, északig, Vologdáig és Ferapontovig, és mindenhol százával és ezrével készültek az ikonok, emelkedtek az ikonosztázionok, és a falakat meg az oszlopokat meg a mennyezeteket freskók borították, és az emberek elmerültek a hitben, és beléptek a narthexbe, és onnan a naoszba, és három ujjukat összefogva széles ívben keresztet vetettek, egyszer a homlok közepére, egyszer a köldök alá, aztán egyszer jobbra, végül balra, majd meghajoltak, rövid könyörgés után előrementek az analógionhoz, az ikontartóhoz, kétszer keresztet vetettek előtte, és megcsókolták az ikon szélét, majd újra keresztet vetettek egyszer, és leborultak, és vásároltak egy köteg megszentelt gyertyát, és gyertyát gyújtottak a templom különböző pontjain elhelyezett gyertyatartóknál, s miután itt is elmondták a kötelező imádságot, és újabb keresztvetés közben megtisztították a szívüket, végül elfoglalták a helyüket a székesegyházakban, a kolostorokban és a templomokban, a nők a bal oldalon, a férfiak a jobb oldalon, vagy a nők a narthexben, a férfiak meg a naoszban, és hallgatták a szertartást vezető pap hangján, hogy az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek nevében, Ámin, Istenem, könyörülj rajtam, bűnösön, Jézus Krisztus Urunk, Istennek Fia, a Te tisztaságos Anyádnak, a szentéletű és az Istenthordozó atyáinknak és minden szenteknek imáiért, irgalmazz nekünk, és dicsőség Néked, Istenünk, dicsőség Néked, Mennyei Király, Vigasztaló, igazságnak lelke, aki mindenütt jelen vagy, és mindeneket betöltesz, minden javak kincsestára és az élet adományozója, jöjj és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket a szennyfolttól, és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket, és hallgatták a kórus zengé169sét, a diatonikus, a kromatikus és az enharmonikus skálákon az alaphangra felépülő s egyre gazdagodó polifóniát, átadták magukat a nyolc hang alapskáláján megszólaló ichoszok vagy negyvenféle modulációjának, és mondták az Ámint, ha eljött az ideje az Aranyszájú Szent Jánoshoz kötött Liturgiában, és vetették a keresztet, és szórták a keresztet, és dobálták a keresztet órákon át, míg egy-egy ilyen nagy Liturgia lezajlott, és a pap a kereszt megcsókolása és a proszfora kiosztása után távozásra nem szólította fel őket, és hittek az Istenben, mert látták az ikonokat, mert ezek mutatták meg nekik, és ezek bizonyították be érzékennyé lett lelküknek, hogy ami előttük áll az ikontartón, vagy ami előttük látható a falra függesztve, az ikon, az valóban az a hely, amelyen át rápillanthatnak egy másik valóságra, a mindenek fölöttire, egyetlen imádságban telt tehát az életük, vagy ha nem is egészen így, mert az újra meg újra elkövetett kisebb-nagyobb bűnök közt vergődve nehéz lett volna fenntartani a figyelemnek azt az intenzitását, amelyet ez az állandó imádság megkövetelt, akkor is maradt a csodálat, az őszinte, rajongó csodálata azoknak, akiknek a számára ez az állandó ima nem valami emberfeletti feladatot jelentett, hanem akiknek mindez maga volt az evilági élet eltöltésének egyetlen elképzelhető formája, tényleg egyetlen, hosszú, megszakítatlan imádság, mert ez volt a helyzet a szent utat választó, felnyírt fejű szerzetesekkel, minden hívő ortodox rajongásának alanyaival, akik még a bizánci kettős hagyomány egyike szerint vagy egy szigorú kinovion-, vagy egy szabadabb szellemű idiorrithmon-típusú kolostorban választották leélni azt, amit itt e földön rájuk mért az Úr, viszont mindkét helyen e folytonos imában létezve, ha egyenesen nem bezárkózva ebbe az imába, ahogy e hit legkövetkezetesebb hősei, a hészükhaszták tették, vagy hát ők talán nem is tehettek volna másképp, mert az ő számukra elképzelhetetlen lett volna bármi más, ezért belső, néma imaként élték, tökéletes hallgatásba merülvén, egy csendbe, 170ahová nem hallatszik be semmiféle világi zaj, még a többi szerzetes imájának a halk moraja sem, még az a moraj sem, amely a történelem úgynevezett szellemének megfelelően a lassan az egység felé gomolygó óriási orosz tér egészéből volt hallható, mert közben az oroszok beleszerettek Krisztusba és a Szűzanyába, és őszinte, morajló félelemmel adóztak a Teremtő Úristennek, aki templomaik kupolájának magasából Pantokrátorként nézett le rájuk, el voltak bűvölve e templomok káprázatos szépségétől, a végtelen bőségtől, mely a vasárnapokon és az ünnepeken mindig kötelező imádság alatt borult rájuk, bűneik súlya alatt, ám a megváltás ígéretébe vetett legmélyebb bizalommal vettek részt a hosszú szertartásokon, amelyek maguk is, önmagukban is, imák voltak, így akarta és rendelte el ezt az ortodox hitnek mind a hét bizánci zsinata, ahol a legkisebb részletre kiterjedően szabályoztak mindent, és így minden azt is szolgálta tehát, hogy örökké tartson a Templom a hatalmasnak készülő Oroszország irdatlan terében, hogy örökké tartson a hit megvallásának végtelenségig csiszolt, bonyolult és kifinomult épülete, hogy minden tárgy és minden ének és minden könyörgés és minden mozdulat a bámulatot idézze fel, és tartsa fenn, hogy itt bent a hívő a maga nyomorú életével szemben a Paradicsom közelében érezze magát, az Úristen közelében, a Krisztus és az Istenszülő Szentanya közelében, és közelében a Láthatatlannak, a Csodálatosnál is Csodálatosabbnak, s betöltse őt a szó és a kórus énekének szívet szorító zengése, áthassa lelkét a bánat után elnyert végtelen öröm, s hogy higgyen nagyon, higgye el, hogy az ő nyomorult élete semmi, mert a minden, az odafönt van, az ott van túl, az ott van, ha belenéz, mielőtt megcsókolja a szélét, a szent ikon kapujában megnyíló felfoghatatlan látványban, az ott van… ott… valahol.

171

Eldöntötte, hogy kimegy, még csak az hiányzik, hogy teljesen átengedje magát a gyengeségnek, a szomorúság hirtelen rátelepedett ragacsának, még csak az kell, hogy elhagyja magát, ráadásul ezen a nem a számára rendelt helyen, pusztán amiatt, mert ezek a képek itt a falon olyan ragyogóan néznek rá, szó sem lehet róla, azonnal távozik, teljesen röhejes az egész, nem engedheti el magát, nincs semmije, se rendes szállás, se pénz, se munka, nem csak erősnek kell lennie, belül, de ezt ráadásul annak is éreznie kell, akivel majd szemben áll, amikor hétfőn újra nekiindul, és munkát keres, micsoda őrültség ez a kóválygás itten, ki innen, a francba, s már ment is, ment, tudniillik: visszafelé, mert abban nem lehetett biztos, mint ahogy nem is volt az, hogy vajon a labirintusszerűen elhelyezett termek másik irányában, a végén, ahol most jár, van-e kijárat, ezt meg már ismerte, ezen nem kellett töprengenie, hogy na, merre, erre, mondta magának, és ment, visszafelé, arra, amerről érkezett, most már nem nézett a képekre, dühös volt önmagára nagyon, és ostobaságnak érezte, hogy egyáltalán beszökött ide, hátrált egyik teremből a másikba, s már el is érte az első termet, s már lent is volt a nyolc lépcsőn, s már lépett is volna ki a tágra nyitott ajtón az emeleti folyosóra, hogy aztán leszáguldjon az őrült lépcsőn, és aztán kifelé ebből az őrült épületből, és aztán a tömegbe újra, és aztán be a Carrer Provencába, és onnan gyorsan tovább a neki megfelelő negyedig, hogy egyen valami olcsó büfében, amivel holnapig kihúzza, amikor ebben az első teremben, amelyen bejövetelekor csak úgy vakon átsietett, igen, most tisztán emlékezett, hogy itt, ebben az első teremben egyáltalán nem nézett meg akkor semmit, nem is látott semmit, ha be kellett volna hunynia a szemét, az égadta vilá172gon nem emlékezik semmire, hogy itt mi van, szóval vakon ment át rajta tehát befelé, most azonban, útban kifelé, vetett egy pillantást egy a többinél sokkal nagyobb méretű képre, mindössze egy pillantást, s már fordította el a fejét, s már emelte a lábát, hogy átlépjen a küszöbön, de megakadt, valahogy elakadt a mozdulatban, nem tudta befejezni, s emiatt idétlen módon majdnem megbotlott a nyolc lépcső előtt, majdnem, mert az utolsó pillanatban még vissza tudta húzni a lábát, s meg tudta tartani az egyensúlyát is, csak megkapaszkodott az ajtófélfában, és még egyszer visszanézett, és hát, tulajdonképpen nem lett volna különösebb ok rá, hogy ennyire megzavarja, hiszen ebben az első teremben is csupán egy kép volt látható, igaz, ezt másképp helyezték el, és az is igaz, hogy ezen a képen kívül nem is tettek itt ki semmi mást – egy állványt, egy amolyan festőállványszerűséget állítottak fel ebben az első teremben, és erre ferdén, azaz kicsit hátradöntve helyezték el a képet, ezt a többinél sokkal nagyobb – s mert magasabbra tették, mint a padló szintje –, majdnem ember méretű festményt, hogy mintegy fogadja a látogatót, és ha már az elejétől kezdve nehezen tudta volna megmagyarázni, miért szökött be ide, és mi az ördögöt keres itt, akkor most még kevésbé tudta, miért torpant meg e kép előtt, hogy majdnem orra bukott a nagy befékezéstől, mindenesetre így történt, befékezett, megtorpant, megtámaszkodott az ajtó szélében, visszanyerte az egyensúlyát, és odafordult a nagy kép felé, és a képen három hatalmas, finom, hajlékony férfit látott, ahogy ez a három férfi egy asztalféle körül ül, először ezt látta, de hamarosan felfedezte, hogy ennek a három férfinek, mindegyiknek, szárnya van, nem volt könnyű különben, mármint felfedezni ezt, mert a festmény elég rossz állapotban volt, rögtön látszott, hogy számos részéről hiányzik, amit egykor odafestettek, de a három alak, akik a szárnyak miatt, ugye, nyilvánvalóan angyalok voltak, viszonylag épségben megmaradtak, csak a kép közepén hú173zódott végig függőlegesen egy sérülés, mintha megrepedt volna a fa, amire az egészet festették, s mintha e repedés után még ráömlött volna valami, amitől aztán egy vastag csíkban a festmény elveszítette kissé a színét, de akkor már megállapította, hogy van ettől jobbra egy ugyanilyen, bár vékonyabb sáv is, ahol ugyanez történhetett, á, ismerte fel hirtelen, ezek az enyhe repedések mind a két helyen ott húzódnak, ahol hajdanán a deszkákat egymáshoz illesztették, az illesztéseknél van a baj, gondolta nyugtalanul, az anyag dolgozik, és megvetemedett egy kicsit, más szóval: teknősödött, ahogy a fához értő emberek mondják, jegyezte meg magának, és az első percben nem is tudta, mi az ördög miatt érdekli ez az egész, és mitől lett nyugtalan, egyáltalán hogy miért nem megy már tovább, mi a fenét álldogál még itt, és miért olyan fontos neki, pont neki, hogy ezen a képen van és mitől van két sérülés, amikor a tudatára ébredt, hogy ez a három angyal… mintha megállította volna, tiszta őrültségnek tűnt, de kellett legyen benne valami, mert észlelte, hogy csak a kép itt talán még az eddigiekénél is rettentőbben ragyogó arany hátterét bámulja, és le nem veszi a szemét az aranyról, már káprázik a szeme a ragyogástól, csak hogy ne kelljen az angyalokra nézzen, de akkor már tisztában volt vele, hogy nem mer az angyalokra nézni, na, de ez most már mégis mindennek a teteje, meghülyültem én is?!, és ránézett az angyalokra, és szinte azon nyomban összeroppant a látványtól, mert rögtön tudta, ahogy rájuk nézett, hogy ezek az angyalok igaziak.



Az ésszerű az lett volna, ha rögtön lerohan a lépcsőn, s aztán ki innen tényleg, csakhogy az ő szempontjából, belülről nézve a dolog éppen hogy nem így állt, hanem ellenkezőleg, az tűnt a legésszerűbbnek, ha nem azon az ajtón át 174menekül el, amelyet ezek védenek, hanem ha visszamegy, most megint vissza, hátra, át a termeken, s ott keres valódi kijáratot, és így is tett, bár természetesen nem gondolta végig, ahhoz túlságosan megijedt, nem az agya döntött, hanem a reflexei, az értelmes, az ésszerű reflexei, azaz menekült tehát, és valóban, rohant, át az első termen, aztán rohant, át a másodikon, aztán a harmadikban már lassított, végül is nem jönnek utána, a negyedikben pedig már megpróbálta elrejteni ezt a rohanást, s így rohant aztán tovább, egy rejtett rohanásban, ha ránéznek, akik a hátsó termekben álltak, akkor nemigen tapasztalnak különösebben feltűnőt, úgy tűnt volna, mint aki a lábait egy kicsit ugyan furcsán húzza a padlón, de mint aki egyszerűen csak átsiet a termeken, nyilván valami dolga van arrébb, hátul, valahol, gondolhatta volna a látogatók közül az, amelyik véletlenül vet rá egy pillantást, csakhogy nem vetett, a kutyát nem érdekelte, hogy ő hová, meg hogyan, az ikonokat vizsgálgatta mind, esetleg, mint például a dolgok elején megismert házaspár, halkan suttogott egy-egy kép előtt, de ő aztán igazán nem foglalkoztatott itt senkit, egészen addig, míg el nem ért az utolsó teremig, ahol meglátott egy ajtót, ez nem volt ugyan kitárva, ezt ki kellett nyitni, ha valaki ki akart rajta menni, de nyilvánvalónak látszott, hogy ez kifelé vezet, úgyhogy nem sokat tűnődött, merre, már ott is termett, és már nyitotta is, de az ajtón kilépve, vele szemben egy asztalka mögött egy nagydarab, szakállas öreg ült, és ez rögtön felkapta a fejét, amikor ő sietve megjelent, nyilván gyanús volt, miért hagyja el ilyen sietve valaki az utolsó termet, jaj, már csak ez hiányzik, gondolta, és hirtelen lelassította a lépteit, de hiába, késő, az öreg felemelkedett a székről, és az arcába nézett, erre ő gyorsan elkapta a tekintetét, és megállt az első emeletnek eme szintén szörnyűséges csigavonalakban futó falánál, nekivetette a hátát, már amennyire lehetett, a rücskös falnak, és a száját csücsörítve a kövezetet nézte maga előtt, mint aki csak pihen175ni jött ki a teremből, vagy mint aki csak elgondolkodik a látottakon, észlelte, hogy erre az öreg is visszaül, pontosabban lassan visszaereszkedik a helyére, de azért nézi, nem veszi le róla a tekintetét, hát persze hogy gyanakszik, gondolta, én is gyanakodnék a helyében, úgyhogy maradt, a hátát nyomta valami rettentően, valami kiálló vacak a falból, nyilván valami ronda dísz, mégis meddig ácsorogjak itt, töprengett idegesen, amikor az öreg az asztaltól valahogy úgy a termek felé intett a fejével, és odaszólt neki, hogy „Vaszilka ott van?”, amiből persze nem értett semmit, egyrészt azért, mert nem tudott katalánul, csak spanyolul tanult meg pár egyszerű kifejezést, másrészt mert az öreg nem katalánul és nem is spanyolul beszélt, hanem valószínűleg oroszul, mindenesetre valami szláv nyelven, úgyhogy kettős távolságban ettől a feltehetően orosz nyelvtől, s mint mindig, ha ebben az országban szóltak valamit hozzá, óvatosan bólintott, annyira óvatosan, hogy azt akárminek is lehessen érteni, mindenesetre egy szót sem szólt, csak állt ott tovább is a falnál, az öreg meg mintha megnyugodott volna a bólintástól, hátradőlt a széken, ő meg most először jobban is megnézte, és azt látta, hogy ez az ember, akit nyilvánvalóan valami felügyeleti céllal rendeltek ide, nem egyszerűen öreg volt, hanem egyenest egy vénség, az a szakáll dús volt, és hófehér, és leért a mellére, annak a végét csavargatta folyamatosan, de a szemét, amely épp olyan fajta kék volt, mint az egyik angyal köpenyének a színe odabentről, azt rezzenetlenül rajta tartotta, egy darabig nem szólt semmit, aztán hümmögni kezdett, s mint aki a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy a másik megérti, amit ő a saját nyelvén most ebben az idegen városban mondani kezd, újból azon a nagy valószínűséggel orosz nyelven szólalt meg, mint az előbb, mondván, hogy egyszerűen nem bír vele, annyit szökdös, mintha nem rágta volna a szájába százszor, miért vannak itt, hogy mit képviselnek itt, meg hogy ők most maga a Galéria, de ennek, legyintett 176bosszúsan, hiába beszél, mert csak szökdös, haj, ez a Vaszilka, sóhajtott fel az öreg, és hosszan csóválgatta a fejét, amire ő megint megpróbálkozott egy bólintásfélével, és ezzel végleg meggyőzte az öreget, hogy érti, amit az mond, sőt, hogy egyet is ért, és hogy Vaszilkának tényleg ott kéne ülnie, nyilván valahol elöl, a bejáratnál, ahol az angyalok, bizony hogy ott, bólogatott hálásan az ő egyetértését tapasztalván az öreg, mivel, magyarázta, a kincs odabent felbecsülhetetlen, mert nemcsak a moszkvai anyagból válogattak, hanem van itt a kijevi meg a novgorodi meg a pszkovi meg a jaroszlavli meg az újabb időkből is, ezeket nem lehet csak úgy gazdátlanul, őrzés nélkül magára hagyni, a katalánokra mégse bízhatták, nekik meg a fejüket leveszik, ha bármelyiken csak egyetlen foltocskát is találnak, ezt magyarázgatja neki, Vaszilkának, folyton, de annak aztán magyarázhat, az úgy szökik, mint a gyík, és persze tudja a kölke, hogy ha ő, mutatott magára az öreg, átmegy, hogy ellenőrizze, akkor meg itt nem marad senki, úgyhogy mit tehet, minden reggel elmondja neki, hogy meglásd, Vaszilka, elvisz az ördög, ha ennyit szökdösöl, aztán soha nem kerülsz haza, mert otthonról vannak ők ideküldve, és így tovább, mondta, csak mondta, hogy a Galériának a teremőrei ők mind a ketten, s hogy ő hiába könyörgött, hogy ne a Vaszilkát adják mellé erre a vándorkiállításra, meg hogy csak a Vaszilkát ne, a nagyfőnök nem hallgatott rá, mert őrá már senki nem hallgat, megöregedett, a bal fülére, s mutatta, hol, teljesen süket, és nem is lát valami jól, de ezt nem árulja el senkinek, nem kell erről senkinek tudni, még kitennék a Galériából is, márpedig abba ő belehalna rögtön, mert úgy higgye el az úr, mutatott ismét mind a két kezével magára, hogy több mint negyven éve teremőrködik már a Galériában, mindent, de mindent átélt már ő ott, ami csak lehetséges, ez ment, az jött, ez megint elment, azt megint kinevezték, tiszta egy bolondokháza, ezért ragaszkodott ő mindig a teremőrködéshez, azt nem irigyli el sen177ki, pedig ő, jegyezte meg bizalmas képet vágva, egy született Vzdornov, igen, kacagott fel röviden, abból az ágból, a híres-nevezetes Vzdornov családból, nem is olyan messze a legnevezetesebbtől, a Gerold Ivanovics bátyuskától, aki különben most Ferapontovban él, teljesen elvonulva a világtól, hogy mindennap láthassa Gyionyiszij világhírű freskóit, amelyekbe – azt mondják – egy kicsit bele is bolondult, de mindegy, mert visszatérve őrá magára, neki aztán – Gerold Ivanovics ide, Gerold Ivanovics oda – beszélhettek, ő nem hagyta el semmi pénzért ezt a teremőri állást, ez neki mindig és a legteljesebb mértékben megfelelt, mert itt legalább békén hagyják az embert, s hallgatóságának egyetértésére várva széttárta a kezét, a hallgatóság meg persze megint bólintott egyet nagy komolyan, de ekkor már elhatározta, hogy jó, rendben, még egy percet úgy tesz, mint aki odafigyel, de aztán nincs tovább, lemegy innen a földszintre, onnan meg ki az utcára, és el innen, mert ez mégiscsak képtelenség, hogy amott nem lehet kimenni, mert az embernek látomása támad, mert ugyan mi más történhetett ott vele az előbb, mint egy látomás, innen meg nem mer elmozdulni, nehogy megfogják a jegy miatt, hát semmi rosszat nem tett, el nem vitt semmit, hozzá nem ért egy ujjal se semmihez, egyedül az, hogy nincs jegye, na jó, az tényleg nincs, de ezt majd kibeszéli valahogy, viszont mikor már elhatározásra jutott, s egy leheletnyit ellökte magát a faltól, az öreg megint rákezdte, amire ő megint csak meghátrált, mert jobbnak látta, ha egyelőre visszadől a falnak, igaz, legalább nem ugyanannak a kiálló vacaknak, hanem egy simább részt talált a háta a falnál, de mégis: maradt, és hallgathatta, hogy „tudom, hogy maga is csak azért jött, tudom, mert mindenki azért jön, aztán mindenki kilép ezen az ajtón, és én azonnal látom, hogy csalódottak, na persze, én is az lennék, mert a Rubljov, az persze más, az az igazi, de azt soha, érti, uram, soha nem fogják elmozdítani a Tretyakov Képtár faláról”, az ott marad, magyarázta 178tovább, az oda került az Állami Restaurációs Intézetből valamikor még a Sztálin elvtárs idején, a radonyezsiek, akiktől meg az Állami Restaurációs Intézetbe vitték, kaptak egy kópiát helyette, úgyhogy az eredetit csak az láthatja, aki eljön érte Moszkvába, és megnézi, ez itt viszont, bent, nem a radonyezsi, hanem egy harmadik változat, s a maga nemében az akkoriban, még Rettegett Iván előtt százszámra készült kópiák közül a legszebb, sőt egyenesen egy csodaszép másolat, mutatott befelé, senki nem mondja, hogy nem, talán Iovleva asszony találta, vagy Jekatyerina Zseleznyeva valahol lent a raktárban, szóval szép, meg gyönyörű meg minden, na, de hát az eredeti, a Rubljov-féle, az mindjárt valami egészen más, nehéz is megmondani, miben áll ez a nagy különbség, mert amint láthatta ő is, ezen az itteni másolaton a figurák, a körvonalaik, a szerkezet, a méretek, az elhelyezés szinte tökéletesen megfelelnek a rubljovinak, és hát tulajdonképpen csak az asztalon van eltérés, mert a Rubljovnál, ott egy kehely áll az asztalon, azzal kész, itt meg azt se tudjuk, micsodák, mert lepergett a festék, nem az Állami Restaurációs Intézetben csinálták, ott dolgozott a sógorom feleségének a kisebbik lánya, a Nyinocska, ott nem, valamikor régebben, még a cárok alatt, mert ezeket az ikonokat, tudja, túrt bele a szakállába az öreg, bár nem biztos, hogy tudja, mert róla, mutatott rá a falnál, rögtön látta ő, ahogy kijött itt az ajtón, hogy orosz meg hogy nem igazi szakértő, hanem valami olyan művészetbarát, azok beszélnek ilyen keveset, ha megnézik ezt a kiállítást, a szakértők, azok folyton locsognak, arról lehet a legjobban felismerni őket, hogy még ki se jönnek ezen az ajtón, már hallani, ahogy dől belőlük a szó, mint a madarak csiripelnek összevissza, hogy így meg úgy, hogy Bizánc meg hogy Feofan Grek, meg hogy Rubljov meg hogy Gyionyiszij, na, szóval, jobb, ha inkább rá hallgat, és magára mutatott, ő negyven év alatt mindent megtudott ezekről az ikonokról, senki nem tud neki olyan kérdést feltenni, amire ő ne tud179ná a választ, mert elolvasott mindent, és úgy ragadtak rá a dolgok, hogy még Iovleva asszony, vagy maga Jekatyerina Zseleznyeva is néha tőle kérdez meg egy nevet, vagy egy évszámot, mert épp nem jut az eszükbe, és ő mindig meg is feleli, amit kérdeznek, mert ő semmit nem felejt el, mert az ő fejében minden megmarad, ő összenőtt már ezekkel meg az otthoni csodálatos ikonokkal, úgyhogy ha ő mondja, neki elhiheti, hogy ezeket, már úgy érti, hogy ezeket az ikonokat itt bent, meg a többit is, mindet, otthon, gyakran újrafestették, felújították, vagy egyenesen ráfestettek, még az is, a Troica, már úgy érti, az otthoni, a Rubljovtól, nagyon és többször át lett festve, azt is mondják, intette közelebb az öreg a hallgatóját, de az persze meg se moccant a falnál, hogy hiába állították vissza ezekkel a modern eszközökkel az eredeti állapotot, ez akkor sem az eredeti állapot, „mert az eredeti állapotot visszaállítani már lehetetlen, így aztán még olyat is hallani, halkította le a hangját az öreg, hogy főleg az Atyaistennek meg a Szentléleknek, szóval, tudja, hogy értem, a bal oldali meg a jobb oldali angyalnak a szája Rubljovnál egy kicsit lejjebb görbült eredetileg, tehát szomorúbbak, eredetileg, amit persze én csak úgy hallottam valahol, már nem tudom, hol, lehet, hogy a fele sem igaz, de mindegy is,” neki, egy ide szakadt orosznak ez itt úgyis teljesen mindegy, ő csak gyönyörködjön ebben a kópiában, mert azért ez is szép, ugye?, s mivel itt egy kis szünetet tartott, és ismét csak egy beleegyező jelre várt, kissé előredőlt, őfelé, neki meg már megint bólintania kellett egyet, de most valahogy könnyebben ment a dolog, mert már meggyőződött róla, hogy az öreg nem bánik vele ellenségesen, hanem inkább azt a benyomást kelti, mint aki el akar neki magyarázni valamit, úgyhogy a hangjában egyáltalán nincs benne, hogy hamarosan el fogja kérni a jegyét, nem, itt jegyről már nem lesz szó, csakhogy akkor miről, nyilvánvalóan összetévesztette valakivel, de ha igen, mi van, ha kiderül, hogy ő nem azonos azzal, akivel össze180tévesztette, vagy nem is összetévesztésről van szó, hanem arról, hogy unatkozik, de nagyon, és itt kell ülnie, és az egyetlen reménye, hogy az utolsó teremből érkezők közül valakit elkap, akivel egy kicsit elütheti az időt, de miről beszél, és egyáltalán, mi az ördögről beszélhet valaki ilyen hosszadalmasan, és miért gondolja, hogy ez őt érdekli, hiszen őt ez egyáltalán nem érdekli, még ha értené, akkor se, és hogy csak a látszat kedvéért, önvédelemből maradt itt vele ebben az őrült épületben, ahol most már angyalok is vannak, még csak ez hiányzott, na, ebből elég, gondolta, és most az előbbinél határozottabban ellökte magát a faltól, de az öreg pont ekkor felemelte a bal kezét, s azt mondta neki, hogy ugyan, ne siessen olyan nagyon, olyan jól beszélgetnek, neki itt kell ülnie reggeltől estig, nem panaszképpen mondja, csak hát, jólesik egy kicsit elbeszélgetni valakivel a dologról, egy érdeklődővel, és ugyanúgy, mint otthon a Galériában, ott is, ha megkérdezik, ő mindig mindent elmond, amit tud, mint ahogy most is elmondja neki, hogy mindent összevetve szerinte a Troica a legszebb festmény a világon, soha nem sikerült még senkinek, hogy a láthatatlan mennyországot ilyen megdöbbentő módon, tudniillik valóságként ábrázolja, soha, jelentette ki az öreg, és felemelte a mutatóujját is, amire a látogató persze kezdett visszahátrálni a falhoz, soha, senkinek, és éppen ezért olyan fontos minden egyes másolat, és éppen ezért olyan fontos ez, amit ő itt látott a kiállítás elején, mert a másolat, mint nyilván tudja, nézett rá szigorúan az öreg, nem ugyanazt jelenti, mint itt, Nyugaton, otthon, ha egy ikonról másolatot csináltak, és ezt a másolatot a püspök felszentelte, tehát elismerte igazinak, akkor az a másolat attól kezdve ugyanazt a szentséget sugározza magából, mint az eredeti, és így van ez a Troicával is, meg aztán ráadásul ennél szebb másolatot, mint amit ide hoztak, soha nem fog találni sehol, ez csak most került elő, és mindenki a csodájára járt, lejöttek a legfelső vezetéstől is, ott volt az összes munkatárs a 181restaurátoroktól, az összes művészettörténész, amikor az Iovleva asszony vagy a Zseleznyeva asszony, most már nem emlékszik pontosan, melyik, megtalálta, és felhozatta a raktárból, ott állt egy kisebbfajta tömeg, ma is jól emlékszik rá, és mind csak csodálta ezt a másolatot, mert első pillantásra úgy tűnt föl, mintha maga volna az eredeti, mivel minden stimmelt, hogy így fejezze ki a dolgot, stimmeltek a méretek, stimmelt a szerkezet, az arányok, a körvonalak, csak az asztalon volt valami más, de azt a mai napig nem tudják, csak feltételezik, hogy eredetileg ezen a kópián mit festhettek oda, és főleg hogy miért mást, mint ami a rubljovi asztalon van, csak álltak ott, és el voltak bűvölve mind, ott voltak ők is, a teremőrök, és azonnal ki akarták állítani, de aztán mégse lett az egészből semmi, mert hova tegyék?, tán az eredeti mellé?!, egy szinte tökéletes másolatot?! – nem, ezt nem lehetett, úgyhogy inkább nem tették ki sehova, viszont amikor ez a mostani vándorkiállítás elindult, nem volt vita, amint azt hallani lehetett, rögtön beválogatták az anyagba, mégpedig annak is az élére, mert persze az eredetinek az elmozdítása szóba sem jöhetett, az eredeti, a Rubljovtól, az, így mondta ezt maga az igazgató úr, Valentyin Rogyionov is, örökre marad a helyén, mert minden hely, ahol a rubljovi Troica ki van akasztva, templommá teszi azt a helyet, ezt is a Rogyionov igazgató úr mondta, mert mindegy, és ezt már ő fűzné hozzá, hogy a Troica hol van, a szent erejét azonnal kifejti, hisz érzi ezt, ha ránéz az ember, és ezért nem is mer hozzányúlni senki, ő, mutatott magyarázólag az öreg megint magára, azt hiszi, valójában ez az oka annak is, hogy nem merik elmozdítani 1928 óta, hát ki meri vállalni, hogy hozzáér anélkül, hogy imádkozna, és megcsókolhatná, így is épp elég baj, hogy elszállították akkor régen a radonyezsi templomból, mert hát nem azért festették ezt, hogy betegyék egy múzeumba, és csak bámulják, mint valami egyszerű képet, de mindegy, egy biztos, hogy legalább hozzáérni többé nem lehet, így ma182rad náluk, a Tretyakovban, még ha a Tretyakov nem templom is, a világ meg, eresztette le a hangját az öreg, és egy kézmozdulattal jelezte, mint valami nagyúr, hogy most már mehet, ha úgy tetszik, ő befejezte, amit mondani akart, a világ, az meg csak nézze ezen a másolaton, és próbálja meg kitalálni, milyen lehet az igazi.



Elég sok minden szorult magyarázatra, ahogy szinte kirobbant az épületből, és beviharzott a Carrer Provencába, s onnan aztán tovább, mint aki se lát, se hall, de egyelőre fogalma sem volt, hol kezdje, mert arról se volt fogalma, merre jár éppen, nem is érdekelte, mivel annyira lüktetett az agya, hogy nem bírt, egyszerűen nem bírt mással foglalkozni, csak az agynak ezzel a lüktetésével, először azt hitte, attól lüktet, hogy túlságosan a sarkára csapja le a lábait, és ettől remeg be az agy a fejében, de aztán, hogy puhább lépésekre váltott, attól se lett jobb, csak lüktetett, s egyáltalán, egészen meg volt zavarodva, teljes volt a káosz odabent, és szédült, annyira szédült, hogy gyakran meg kellett álljon, biztos azt hitték, részeg, vagy hogy hányni fog, de nem, se részeg nem volt, se hánynia nem kellett, csak támadt ez a szédülés meg ez a lüktetés, meg hogy egy időben kezdett el látni különféle dolgokat, látta magát, ahogy rohan az utcákon, s kerülgeti az embereket, látott arcokat, ahogy egy-egy pillanatra felmerülnek előtte, aztán eltűnnek, látta az öreget a múzeumból vagy mi volt az, amit elhagyott, de látta ugyanakkor azt a középkorú házaspárt is, ahogy a háta mögött kettéválnak, megkerülik, majd elékerülvén újra egymásba karolnak, de látta a lépcsőt is, ahogy megy csigavonalban felfelé, meg azt is, ahogy a nagy képnek középen meg attól jobbra enyhén kifakultak a színei, aztán ott volt megint a lépcső, de most lefelé kanyargott, meg felvillant 183az az aranyozás a képeken, de a legfőképpen az zavarta, hogy ezek között az egyidejű képek közt újra meg újra bevillant a három angyal, ahogy oldalra hajtják a fejüket, pontosabban, ahogy a középső meg a jobb oldali a bal oldali felé hajtja, az meg feléjük, de mind a hárman kifelé néznek, rá, de csak egy pillanatra, mert eltűntek szinte azonnal, csak a színek maradtak, a köpenyük fénylő kékje meg vöröse, persze nem akármilyen fénylő kék meg nem akármilyen fénylő vörös, ha egyáltalán ezek még kékek és vörösek voltak, ebben sem volt biztos, és abban sem, hogy egyáltalán színeket látott, semmiben sem volt biztos, mert csak megvillantak, aztán elvillantak, de úgy, hogy a többi kép is ugyanakkor villant fel, és villant el, olyan sebesség volt a fejében, hogy éppen ettől támolygott valószínűleg, és éppen ettől lüktetett minden odabent, de a legrosszabb az volt, hogy nem tudott leállni, ami azt jelentette, hogy nem bírta leállítani ezt az egészet, nem tudta azt mondani magának, hogy na, most már elég, vége, állj meg, szedd össze magad, és akkor megáll, és összeszedi, mert pont ez nem ment, a sebességnek ez a leállítása odabent, mert ez volt idekint is, rohannia kellett, lehetőleg úgy, hogy azért ne nagyon menjen neki senkinek, errefelé még sokan jártak, és eltartott egy ideig, míg elhagyta a belvárost, és kijutott észak felé a Diagonalnak nevezett széles és forgalmas sugárúthoz, na, azon túl már jobb volt a helyzet, ráadásul már ismerte is, úgyhogy nyugatra fordult, és ezt az irányt tartotta, azt, amelyiket különben is választania kellett volna a szállása felé, mert itt már egyre kevesebb ember jött vele szemben, és ő éppen ezt akarta, hogy egyre kevesebben és kevesebben jöjjenek, hogy végül még az ég is megkegyelmezzen neki, és megszabaduljon még tőlük is, és akkor már le bírt egy kicsit lassítani, sőt, amikor felfogta, hogy nem jön utána senki, persze, tudta, hogy eddig se, csak azért ez valahogy most fontos volt, fontos lett, hogy nem, mindenesetre mikor ez egyértelművé vált, és ő teljesen le tudta las184sítani a lépteit, akkor már egyszerűen csak gyalogolt a szűk utcákon, azt nem lehetne mondani, hogy éppen ma, szombaton, ne lett volna kint senki, mert azért akadtak néhányan a járdán meg az ablakokban, vagy hogy ne látott volna erre meg arra, ahol ezek az utcácskák kipúposodtak, egy-egy focizó gyerekcsapatot, de mégis, már nem érezte azt a szörnyű erőt, amelyik idáig elhajtotta, így most már fel tudta tenni magának a kérdést, hogy ez meg mi volt, mit rohangászik ő itt, mint akinek teljesen elment az esze, meg hogy hogy keveredett ő egyáltalán bele ebbe a történetbe ezzel a borzalmas épülettel, meg miért is nem ment ki, amikor tényleg megtehette volna, miért maradt, mit akart ezzel a kiállítással, életében nem volt még kiállításon, miért pont most, tehát hogy miért és miért és miért, erre kéne válaszolni, magyarázta magának, és gyorsan körülnézett, nem beszélt-e fennhangon, de nem valószínű, mert a járókelők közül itt legalábbis senki nem bámulta meg, úgyhogy minden kezdett rendbe jönni, az ő agya is lassan, abbahagyta tehát a kérdéseket, s néhány trágár fordulattal, tudniillik hogy bassza meg, meg hogy bassza meg tényleg, meg hogy bassza meg még egyszer ezt az egészet, sikerült lélektani előnyre szert tennie egy másik késztetéssel szemben, amelyik meg arra ösztönözte, hogy jó, ha meg is áll, vagy ha le is ül ott egy üres padra, akkor azt elsősorban azért tegye, hogy rájöjjön, mi az ördög történt vele az elmúlt órában, és miért ment be abba a Perellába, vagy hogy az ördögbe hívják, és ha be is ment, miért maradt ott, és miért nézte meg azt a képet, és miért zuhant rá utána az, amit ott látott, akkora erővel, hogy tehát megint csak miért és miért és miért, csak az volt a baj, hogy mindez az előny csak pillanatnyinak bizonyult, mert hiába állt meg, és hiába káromkodott, és hiába ült le arra az üres padra, vagyis hiába tett szert erre a lélektani előnyre, végül nem a világosabb énje, hanem az győzedelmeskedett, amelyik magyarázatot akart találni arra, hogy miért engedte magát belesodortat185ni valamibe, amiről a leghalványabb fogalma sem volt, és nem is lehetett, azt se tudom, mik lógtak ott a falon, azt se tudom, milyen épületben voltam, én, leszámítva a restaurációs műhelyt, a malteros kanálhoz, a fándlihoz meg a simítóhoz értek, mert itt most nem számít, hogy mi volt, hogy nemcsak egy restaurációs műhely volt az életében, meg az sem számít, hogy nem rögtön ez lett belőle, ez a senki, aki a metróval minden reggel be, aztán a metróval minden este ki, nem rögtön azzal a büdös, vizes és sötét szobával kezdődött, amit az utóbbi évben bérelt, s ahol egyedül élt, nem rögtön ezzel kezdődött, hanem inkább ezzel fejeződött be, mert ez már a befejezés, gondolta most az üres padon, és ez a gondolat hirtelen elcsendesítette az agyát odabent, hopp, itt a vége, mondta ki magában a szavakat, és ez a négy szó végleg leállította a lüktetést az agyában, bizony, itt a vége, öreg, ismételte meg, és körülnézett a téren, vagy hát nem is tér volt ez, csak amolyan kényszeredett kiöblösödése az utcának, mert lebontottak egy ócska házat a többi ócska ház között, csak ennyivel lett ott több, ahol ő ült, s ahol egy csapat gyerek rúgta a labdát, csak most vette szemügyre őket, az egyik elég ügyesen mozgott, jól cselezett, látszott elsőre, hogy bár az egyik legalacsonyabb volt a többiek között, de egyúttal a legértelmesebb is, mert nem csupán úgy ügyességből cselezett, hanem látszott, hogy érti, mit csinál, míg a többiek csak futkároztak összevissza, és kiabáltak, nyilván hogy ide meg itt vagyok meg hasonlók, de ez, a kicsi, nem kiabált, rajta látszott, hogy komolyan veszi, sőt, most, hogy jobban megnézte, meglepően, sőt, meghökkentően komoly maradt mindvégig az arca, mintha valami függne tőle, hogy ő most le tudja-e venni a feléje ívelt labdát mellel, vagy hogy pontos passzot ad-e az előrefutónak, komoly, állapította meg, túlságosan is komoly, sőt, figyelte most már egyedül ezt a kis piszkos képű kölköt, mindig, szüntelenül, tántoríthatatlanul komoly, azaz egyetlen pillanatra sem vesz részt az általános örömben, hogy rúghatja a 186labdát, mint a többiek, talán mert neki nem öröm ez, hanem valami más – s akkor megint beléhasított a fejébe egy fájdalom, gyorsan elfordította a gyerekekről a tekintetét, nem akarom látni őket, felállt, s már ott sem volt, ment tovább a szűk utcán, aztán egyszer, amint éppen balra fordult vele ez a szűk utca, váratlanul szemben találta magát – a három angyallal a képen, olyan pontosan ott volt előtte az egész, mintha valóság lett volna, ami persze nem volt az, a lába a földbe gyökerezett, és úgy nézte őket, nézte a csodálatos arcokat, nézte a középen meg a baloldalt ülő angyalt, hogy milyen káprázatos a köpenyükön a kék, időtlen ideig nézte őket, aztán az aranyba bámult, végül megint vissza rájuk, és rádöbbent, hogy nem is rá néznek, egyáltalán nem arra, aki most őket nézi, vagyis hogy bent, még a múzeumban, vagy mi volt, ő súlyosan tévedett.



Minden a szentháromság definíciójának vitájára ment vissza, az egész keleti kereszténység sorsa jóformán ezen múlt, sőt, maga a kereszténység is magának az alapkérdésnek a rendkívüli gondja körül forgott, rendszerint nem így történik, mert rendszerint az alapkérdés csak később kristályosodik ki, később lesz világos igazán, miről vitáznak, hogy mire föl hordják az érveket, vesznek össze, szakítanak, aztán ölik egymást halomra, később, általában, de nem így a kereszténység szeretetvallása esetén, mert itt már a negyedik századtól fogva ekörül zajlottak a diszkussziók, s végül teológiai értelemben emiatt váltak is széjjel, s lett hivatalosan csak 1054-től, valójában azonban már a kelet-római birodalom létrejötte óta a kereszténységnek egy nyugati meg egy keleti világa, lett Róma és Konstantinápoly, s ez a keleti, hogy most csak erről essen szó, ez a konstantinápolyi, később se nagyon nyugodott, aztán sem, hogy egyszer vég187legesen eldöntötték, mi is az Úristen, mi is a Krisztus és mi is a Szentlélek, és hogy hogy is van ez ebben az embert meghaladó tartományban, mert még hatszor kellett eldönteni – s mindannyiszor véglegesen – a dolgot, a baj az volt, hogy embereknek: egyházatyáknak, teológus atyáknak, érsekeknek, püspököknek, zsinati atyáknak, egyszóval a helyi zsinatoknak és az egyetemes zsinatoknak és így tovább, Nagy Szent Athanásziosznak, Nazianzoszi Szent Gergelynek, Nagy Szent Vazulnak és Nysszai Szent Gergelynek kellett határozniuk egy kérdésben, amely jól láthatóan nem rendkívüli tehetségüket, hanem emberi kompetenciájukat haladta meg, mert jött itt minden, amikor meg kellett mondani, hogy mi a viszony az Úr, a Krisztus meg a Szentlélek között, a legelképesztőbb verziók finom és eretnek különbségtételei, olyan finomak és olyan finoman eretnekek, hogy nem is nagyon érthető az a sok szimbolikus vagy valóságos vér, amely egy-egy aprócska, úgynevezett teológiai kérdés, történetesen tehát a szentháromság tana miatt ki-kiontatott, mert volt, aki amellett érvelt, hogy csak az Úr, meg olyan is, aki amellett, hogy csak a Krisztus elsőségét és egyedülvalóságát ismerjék el, aztán volt, aki az Úr és a Krisztus elsőségét együtt, de volt végül, aki mindhármuknak, azaz az Úrnak, a Krisztusnak és a Szentléleknek a teljes egyenjogúságát javasolta, mely gondolatmenet végül győzedelmeskedett, mindössze azzal a különös megfogalmazással, mely az Úr egylényegűségét, de háromalakú voltát tette meg a keresztény hittétel alapjává, hogy aztán legyen, aki mindezt meg is érti, illetve hogy az úgynevezett filioque-vita, tehát hogy a Szentlélek, az vajon csak az Úrtól származik-e, vagy a Fiútól is, végletesen és végérvényesen kettéossza a keresztény szeretetvallás gyülekezetét, s lett emitt az ortodox szeretetvilág, ez a hatalmas, még a Nyugat nagy összeomlása után is ezer évig fennmaradt rejtélyes bizánci birodalom, ahol egyidejűleg uralkodott a pompa iránti vágynak és az érzékek éhségének, illetőleg 188ugyanennyi joggal egy a teológia által kormányzott vallásnak alárendelt élet, s ahol aztán a hetedik zsinatot követően már lényeges, az egész ortodox szerkezetet megrengető támadás ezt az alapvető hittételt nem fenyegette, ami természetesen nem jelentette egyúttal azt, hogy a kérdés megoldódott, a kérdés nem oldódott meg, az Úristenre vonatkozó minden meghatározás, meg hogy hogy is áll a viszony akkor közte és a krisztusi megtestesülés, illetve a Szentlélek között, maradt egy megközelíthetetlen homályban, vagy a későbbi materialista eretnekek felől nézve egy meglehetősen nehezen védhető logikai kudarc terepén, ahol csupán a tekintélytisztelet és maga a hit segített, az ugyanis az ortodoxia legmélyebb szentjei számára Aranyszájú Szent Jánostól a radonyezsi Szent Szergijig sohasem volt kérdéses, hogyan is áll valójában ez a Hármasság, ez csak azoknak, vagyis a világnak, volt és maradt probléma, akik nem voltak képesek arra, mert nem, amire a szentek, hogy lássák a Teremtő megtestesülését, hogy lássák e Hármasság misztériumát, hogy ne kérdezzenek, hanem tapasztaljanak, tapasztalják meg a teremtett világ és a nem teremtett világ rendkívüli koncentrációját, az isteni atelier és a teremtő erő kábító, csodálatos, mérhetetlen és szóba önthetetlen mindenekfelettvalóságát, s határozza meg rajtuk, az ő szent lényükön keresztül az Egyház, vagyis a szent zsinat, hogy mi a hit tovább már kétségbe nem vonható tétele a testet öltésről, illetve a Hármasság misztériumának ábrázolásáról, mert ábrázolható, mondták némi vita után, mely vita közel száz évig azért nem nélkülözte a pusztító elszántságot, igenis ábrázolható, megjeleníthető a Krisztus, a Fiú, a Megtestesült Úristen, hiszen – ahogy a Százcikkelyes Zsinat idevonatkozó rendelete fogalmazott – ha Ábrahám látta őket a mamrei tölgyek alatt, márpedig így történt, akkor ábrázolhatóak, azaz ha Ábrahám látta Őt a három angyal képében, ismételték meg Áthostól a radonyezsi Szentháromság-kolostorig ezrek és tízezrek, akkor semmi nem 189mondhat ellent annak, hogy a szent ikonfestő megfesse a Szentháromságot, mégpedig szigorúan a Zsinat előírása, gyakorlati értelemben pedig a podlinyikek leírásai alapján, mivel egyszer csak Ábrahám, a vénséges vénember Elonei Mamre, azaz Mamre tölgye alatt látta a három szárnyas ifjút, leültette őket egy asztalhoz, megvendégelte őket, elhangzott, ami elhangzott Sára jövőjéről, majd egy amúgy érdekes párbeszéd után, melyet Ábrahám folytatott az Úrnak ezzel a Három Angyalként történt nevezetes megjelenésével Szodomáról és Gomorráról, s amelynek röviden egy ígéret lett a vége, hogy tudniillik ő, az Úr, ha akár tíz tiszta lelkű, ártatlan embert talál ott, megkegyelmez Szodomának és Gomorrának, ám minthogy végül Szodomát és Gomorrát elpusztítja később, ebből az következik, hogy az Úr nem talált még tíz tiszta lelkű, ártatlan embert sem ebben a Szodomában és Gomorrában, de hagyjuk, és térjünk vissza ahhoz, hogy eme emlékezetes dialógus után ment mindenki a maga dolgára, az Úr valamilyen formában – erre a formára nézve ellentmondások támadnak az idevonatkozó hagyományban – Szodoma és Gomorra felé, Ábrahám meg tűnődhetett sokáig, mit is látott, kit is látott, és mit is mondtak neki a tölgy alatt, nos, tehát mindezek után éppen Ábrahám atyánknak eme nevezetes találkozásából, illetve e találkozás szentséges, vagyis a Móz.18-ban fennmaradt Leíratából jött létre a zsinati előírása annak, ami aztán jó néhány száz változat után az Andrej Rubljovra háramló felső kegyelem folytán az ő szelíd kezétől és alázatos lelkétől s az ő állandó imája által, de magának a Megnevezhetetlennek a sugalló erejétől a radonyezsi Nyikon apát megrendelésére és Szent Szergij emlékére a Szentháromság cím alatt megszületett, és fennmaradt, s amelynek rendkívüli híre, mint valami szépséges vihar, végigsöpört egész Oroszországon, hogy végül Gyionyiszij képzeletét is lángra gyújtsa egy emberöltővel később, ahol a rubljovi tökéletesnek egy másolatát rendelték meg egy ma már ismeretlen 190templom számára, és Gyionyiszij neki is látott, ő, és nem más, mert bár bizonyíthatatlan, hogy a szóban forgó másolatnak az alkotója csak Gyionyiszij lehetett, ugyanakkor elképzelhetetlen, hogy más volt vagy más lehetett volna, egy követője, vagy valaki a Gyionyiszij-artelből, bizonyíthatatlan és lehetetlen, mert ez a később szintén ismeretlen úton a Tretyakov Képtárba került festmény, amely aztán jó öt évszázad múltán egy vándorkiállítás jóvoltából Párizs és Martigny és Cannes után Barcelonába érkezett, lényege szerint olyan tökéletes másolata az eredeti tökéletesnek, amelyre kisebb festő, mint Gyionyiszij, sem abban a korban, sem máskor nem lehetett képes, Rubljov után olyan nagyságrendű művész, mint Gyionyiszij, egyszerűen még nagyon sokáig nem jött világra, úgyhogy csak ő, egyedül ő, mindamellett rendkívüli segítséggel, a feltétel ugyanis, a megrendelés teljesítésének a feltétele nem lehetett egyéb, mint hogy Gyionyiszijnek biztosítsák, hogy zavartalanul szemlélhesse a rubljovi mintát, azaz Gyionyiszijnek meglehetősen hosszú időt kellett eltöltenie a radonyezsi Szent Szergij-kolostor Szentháromság-templomában, mert sok időre volt szüksége ahhoz, hogy megközelítse e remekmű szellemét, Rubljov szellemét, s a közelébe kerüljön annak, amit a Szentháromság-ikon a radonyezsi ikonosztázionon, a Királyi Kapu mellett jobbra az első helyen megnyit, mivel nem csupán arra volt szüksége, hogy hajszálpontosan levegye az alakok körvonalának s az ikonon szereplő dolgok körvonalának a méretét, a formáját, a vonalvezetését, az elhelyezését, nemcsak arra, hogy tanulmányozza, és megértse a színeit és az arányait, hanem arra is, hogy el tudja kötelezni magát a Szentháromság ábrázolására, hisz tisztában kellett legyen a veszéllyel, mivel jár, ha valakiről, akár még Gyionyiszijről is, a XV. század ünnepelt ikonfestőjéről eme ikon szemlélése közben kiderül, hogy nem méltó egy szent másolat elkészítésére a radonyezsiről, hisz Gyionyiszij tudta a leginkább, hogy ha a lelke nem érzékeli 191ugyanazt, amit Rubljov annak idején, akkor ő maga biztosan a pokolra kerül, a másolatból pedig nem lesz semmi, mert csak hazugság lesz, csak csalás, csak ámítás, csak hatástalan és értéktelen kacat, mely hiába áll majd egy templom ikonosztázionjának Helyi Sorában, hiába helyezik el, és szentelik fel ott, nem segít majd az embereknek, mert az ilyen nem ad semmit, nem emlékeztet semmire, s csak áltat azzal, hogy vezet valahová.



A hársért maga ment ki, és tulajdonképpen az egész megrendelésnek tényleg személyesen kívánt eleget tenni, de az artelben a többiek, köztük még a fia, Feodoszij is, annyira győzködték, hogy a mester ezt ne akarja egyedül, hisz amiként eddig is, éveken át, akként most is meg tudják ők csinálni az ezt meg azt, hogy végül – egy kissé már benne volt a korban, és kényelemszeretetből sok effajta ügye végződött hasonlóképpen – engedett, úgyhogy azt még hagyták, hogy a rubljovi eredetinek leginkább megfelelő hársfát maga válassza ki, de azt már nem, hogy ebből az ikontábla összegyalulását, illesztését, ragasztását, illetve a két bükkből csinált sponkának, azaz a táblát hátoldalt ellenirányban összetartani hivatott két keresztlécnek a megmunkálását, valamint a két sponka, vagyis az úgynevezett „sponki vreznije vsztrecsnije” helyének a kimélyítését saját szent tehetségének a pazarlásával egyedül végezze el, tehát jött előbb az, aki fűrészelt és gyalult és vájt és illesztett és ragasztott és a szorítóhevedereket felszerelte és meghúzta, majd jött, aki a sponkákkal kapcsolatos munkálatokat megcsinálta, aztán jött a polje, a szegély kijelölése a luzgá, vagyis a befelé lejtő szegélyvonal megmunkálásával, és jött a kavcség, amikor az ehhez legjobban értő az eképpen már meghúzott luzgá nyomát követve az így előállt, mint192egy bekeretezett megfestendő felületet kimélyítette, mert akár a többi ikonnál, ennél is legeslegelőször a poljénak, a luzgának és a kavcségnek kellett rendben lennie, sőt, ebben a különleges esetben még arra is szükség volt, hogy e három hajszálpontosan megfeleljen az eredetinek, azaz a polje ott fusson, és ugyanúgy, a luzgá olyan szögben legyen ferde, és ugyanúgy, végül a kavcség annyira legyen mély és egyenletes, ahogy azt az eredetiről leírták Radonyezsben, hogy ezt követően az alapozás artelbeli mestere vegye kézbe a dolgot, és a megfestendő felületen leragasztott vászonra segédeivel elkészítse a levkaszt, azaz azt a hígított enyves folyadékot, amelyet aztán krétaporral keverve felvitt – ebben az esetben pontosan nyolc rétegben – az ikontáblára, és amikor végül megszáradt az utolsó levkaszréteg is, és olyan sima és tiszta lett, amilyen csak lehetett, akkor pedig jött a známenscsik, a kijelölőmester, aki az egyik legfontosabb személy volt az artelben, itt meg, nála, a híres ikonfestőnél különösen, hiszen ő volt az, aki például most a teljesen száraz levkasz felületére a radonyezsi rajz szerint, mely a Mester kezétől származott, tévedhetetlen biztonsággal és tévedhetetlen hűséggel bekarcolhatta a megfestendő alakok és dolgok körvonalát, a három, hatalmas szárnyú, végtelenül szelíd angyalt az asztal körül, meg mögöttük a templom, a fa és a szikla jelét, az asztalt a kehellyel és a borjúval teli tállal, az egész artel lélegzetvisszafojtva állt a háta mögött, ahogy szerszáma, a gráfia meg sem rezzen a kezében, persze mindez az ikontáblák összeszerelésétől kezdve a známenscsik munkálkodásáig magától értetődően akképp zajlott, hogy nem csupán az artel segédei és mesterei figyelték egymást, hanem minden egyes munkafolyamatnál ott állt az éppen dolgozók mögött maga a Mester is, és így maradt ez az elkövetkezendőkben végig, hisz nem akármiről volt szó, a Mester a hátuk mögül figyelte, hogy a festék, azaz a lapis lazuli, a cinóber meg a rozsda meg a malachit meg a fehér, sőt, még a felvert tojássárgája is, pon193tosan megfelel-e annak, mint amit ő a radonyezsi eredeti előtt elmerülve örökre az emlékezetébe vésett, ott állt hátul, és imádkozott, míg előbb a licsnyik, majd a dolicsnyik nekikezdett, hogy kifesse, ami rájuk volt bízva, a licsnyik e kivételes esetben az arc helyett csak a kezeket és a lábakat, a dolicsnyik pedig a khitonokat és a ruhákat, mindegy mit, a Mester minden mozdulatukat uralta, s mintegy irányította a licsnyik meg a dolicsnyik kezét, így bátran kijelenthető, hogy mindvégig és mindent a Mester maga csinált, hisz nyilvánvaló volt, hogy segítőtársai az artelben az ő akaratának, vagyis hát végső soron a Mester imáján át a Magasrendű akaratának engedelmeskedtek, míg a híres másolat el nem jutott abba a szakaszba, ahol már nem volt több közvetettség, ahol a Mester már nem bízhatta a feladatot másra, ahol neki magának kellett fognia az ecsetet, belemártani a festékes edénybe, és megfesteni az arcokat, a szájat, az orrot és a szemeket, s bár a rend szerint innentől a festés utolsó nagy fázisaként a körvonalak megfestéséért felelősök következtek volna, de nem következtek, mivel a Mester ragaszkodott hozzá, hogy ezúttal az aszisztok és a dvizski vonalait is saját maga húzza meg, de ekkor már sokkal mélyebben imádkozott, a Jézus-imát mondta, mert talán azt gondolta, hogy a hagyománynak hitelt kell adni ebben is, és el kell hinni, hogy Andrej mindenkor, de különösen munka közben ezt a Jézus-imát mondta magában, úgyhogy most ő sem tehetett mást, míg dolgozott, sőt, még akkor sem hagyta abba, amikor az ikonról a szemét le sem véve átengedte a helyét azoknak, akik felrakták az olifát, azt az áttetsző, oltalmazó réteget, amelynek innentől mindazt védenie kellett, ami ugyaninnentől fogva megszületett, mert megszületett, mondták boldogan, csillogó szemmel a Mester artelében az emberek, kész a rubljovi ikon másolata, itt van előttünk újra a Szentháromság, és jött a szomszéd kolostorokból, aki csak bírt, és nézték az ikont, és nem hittek a szemüknek, mert ugyanazt látták, nem egy másola194tot, és nem egy ikont, hanem a Szentháromságot a maga sugárzó szépségében – csak a Mester húzódott vissza az artel műhelyéből, amikor felkerült az olifa utolsó védőrétege is, megállt a kész ikon előtt, nézte hosszan, majd hirtelen sarkon fordult, és többé nem látta senki, hogy erre az ikonra az elkövetkezendőkben akárcsak egy pillantásnál többet vetett volna, pedig ott kellett legyen, amikor a megrendelő elhelyeztette a maga templomában, ott kellett álljon, amikor a püspök felszentelte, ott kellett álljon, és hallgatnia kellett, amint a püspök az ikonszentelés kezdőimája s a hatvanhatodik zsoltár után azt énekli, hogy Miurunk, Istenünk, aki magasztalva és dicsőítve vagy a Szentháromságban, hallgasd meg a mi imánkat Hozzád, és küldd le a Te áldásodat ránk, és áldassék és szenteltessék meg ez az ikon a megszentelt víz által, a Te tiszteletedre, és a Te szegény néped megváltására – hallgatta ezt, nézte, ahogy a püspök beszenteli az ikont, hallgatta, és nézte mindezt, és vetette a keresztet, és mondta az Amint, meg rögtön utána, hogy Goszpogyi pamiluj és Goszpogyi pamiluj és Goszpogyi, Goszpogyi, Goszpogyi pamiluj, de zavart volt, és nem válaszolt, amikor később odajárultak hozzá, hogy kifejezzék elismerésüket és csodálatukat, hallgatott aznap, és hallgatott heteken át, és mindennap gyónni járt, végül teljesen visszavonult az élettől, és aki attól fogva kíváncsiságból vagy tudatlanságból szóba merte hozni előtte, hogy milyen ragyogóan festette meg a rubljovi Szentháromságot, az vagy azt kockáztatta, hogy Gyionyiszij értetlenül, kérdőn mered rá, mint aki nem érti, miről beszélnek, vagy azt, főleg már a halála előtt a moszkvai Blagovescsenszkaja kifestésének idején, hogy a kor ünnepelt ikonfestője hirtelen elsápad, az arca eltorzul, s vérben forgó szemekkel valami egészen artikulálatlan hangon az ettől persze megrémült érdeklődőre teli torokból ráüvölt – kivéve, ha a fia volt az, aki kérdezett, mert neki az utolsó pillanatig mindig és mindent megbocsátott.

195

A vasárnap olyan volt, mint egy szörnyeteg, amely rátelepszik az emberre, és nem ereszti, csak rágja és emészti és harapja és tépi, mert a vasárnap nem akart se elkezdődni, se folytatódni, se véget érni, ez mindig így volt vele, gyűlölte a vasárnapokat, sokkal, de sokkal jobban, mint a hét más napjait, mindegyik naphoz tartozott valami, ami enyhített egy kissé, ha percekre is, a szorításon, hogy az egész elviselhetetlen, de a vasárnap nem engedett a szorításon, és így volt ez itt is, hiába került ide, ebbe a Spanyolországba, hiába volt más ez a Barcelona, mint az a Budapest, hiába volt más itt minden, mert valójában semmi nem volt más, a vasárnap itt is ugyanolyan szörnyű erővel telepedett a lelkére, nem akart elkezdődni, nem akart haladni, nem akart befejeződni, ült a Centro de Atención Integral nevű városi segítőszolgálatnak az Avenida Meridiana 197 alatti menedékhelyén, amelyre véletlenül talált rá egyszer, amikor még a kezdet kezdetén elveszítvén átmenetileg a reményt, hogy valaha is munkát kap itt, nekiindult az úgynevezett Diagonalon, s csak ment és ment, fogalma sem volt, mennyi ideig, de legalább egy órát, mert ki akarta járni magából ezt az átmeneti reménytelenséget, és egyszer csak ott volt ezen az Avenida Meridianon egy épület előtt, látta, hogy őhozzá hasonló alakok mennek be oda, hát ő is bement, nem kérdeztek tőle semmit, ő sem mondott semmit, rámutattak egy ágyra a sok közül, s azóta itt éjszakázott, s most itt ült, az ágy szélén, és vasárnap lévén, az egész napot itt is kellett eltöltenie, mert vasárnap hova lehet menni, különösen azok után, ami vele tegnap a Passeig de Gràcia és a Carrer Provenca között történt, maradni lehet egyedül, maradni az ágyon, elfogadni a délben kiosztott egy tál ételt, és örülni annak, hogy már dél van, csakhogy ő nem bírt örülni 196még ennek sem, annyira ideges volt, és a legfőképpen azért, mert nem tudta, miért olyan ideges, ettől egyre idegesebb lett, a lába járt, ugrált, nem bírta leállítani, a többieket nem érdekelte, mindenki magával foglalkozott, általában feküdtek az ágyon, és aludtak, vagy úgy tettek, mint aki alszik, ő meg megpróbált az éktelen büdösre gondolni, ami a levegőben úszott, hogy ne kelljen arra gondolnia, hogy nem telik az idő, a falon, szemben vele, jó magasra felszereltek egy nagy órát, azt a legszívesebben leverte volna valamivel, és összetaposta volna, széjjel, darabokra, a legkisebb csavarkáig, de magasan volt, és nem akart balhét, viszont bírni már nem nagyon bírta, ezért hát a bűzre próbált koncentrálni, és nem figyelni az időre, de sajnos járt a lába, mint a motolla, amiről azonnal eszébe jutott, hogy nem telik, még mindig csak dél múlt húsz perccel, úristen, mit fog itt csinálni, ki nem mehet a környékre, ezt kézzel-lábbal elmagyarázta neki valaki még az elején, hogy ha kimegy, körös-körül ott a La Mina, valami eleven pokol, ahol meg fogják ölni, mutatták, tehát oda ne menjen, La Mina, ismételték meg többször is, szí, mondta erre ő, és nem ment ki a környékre, egyes-egyedül a Diagonal nevű irtózatosan hosszú utat használta, ez vezette be mindig a város belsejébe, de most túl fáradt volt, annyira fáradt, hogy nem is gondolhatott arra, hogy akár be is mehetne megint, és akkor gyorsabban telne el a nap, mert már attól is rosszul lett, ha a Diagonal az eszébe jutott, annyiszor végigment rajta, annyira hosszú volt, úgyhogy maradt az ágyon ő is, mint a többiek, volt egy tévé, valahol megint csak a magasba feltelepítve, de nem működött, nem volt mit tenni, mint várni, hogy teljen azon az órán az idő, egy ideig a mutatókat nézte, aztán elfordult a bal oldalára, lecsukta a szemét, és megpróbált aludni egyet, de nem ment, mert ahogy lecsukta a szemét, azonnal megjelent a három hatalmas angyal, őket meg nem akarta látni, soha többé nem, csakhogy balszerencséjére mindig visszajöttek, hol azért, mert – mint az 197előbb – lecsukta, hol azért, mert – mint most – kinyitotta, ezért felkelt az ágyról, elég szörnyű egy ágy volt különben, a közepén besüppedt, s valami kemény rács, vagy mi, alul, úgy nyomta a hátát, vagy az oldalát, hogy újra meg újra fel kellett kelljen még éjszaka is, hogy megpróbáljon vele csinálni valamit, de hiába próbálta, mert azzal, hogy felverte a matracot, csak ideiglenesen enyhült a helyzet, hamarosan a saját testének a súlya alatt ismét behorpadt az egész, és ott volt az a kemény vasrács, vagy mi, most is, hogy felkelt, és visszanézett rá, az egész a közepén megint besüppedve, visszanézett, és kiment oda, ahol cigarettázni lehetett, mert bent tiltva volt, ő maga ugyan nem dohányzott, de gondolta, legalább addig is valahol máshol van, mint ahol az előbb volt, csakhogy ez sem oldotta meg a dolgot, mert innen is rálátott az órára odabent, erre az órára különös módon mindenhonnét rá lehetett látni, nem volt menedék, látni kellett, látni mindig és mindenkinek, akinek ez volt az átmeneti szállása, látni, hogy telik, és hogy nagyon telik, vagy nagyon lassan telik, egy biztos, aki ide bekerült, annak állandóan foglalkoznia kellett az idővel, és éppen most, vasárnap, gondolta elkeseredetten, és visszament az ágyához, lefeküdt megint a horpadt matracra, és nézte a mellette fekvő öreget, amint valamit kihúz a matraca alól, egy újságpapírba csomagolt valamit húzott elő onnan, és lassan kibontotta, s amikor elővett belőle egy hosszú pengéjű kést, pont felnézett, és észrevette, hogy nézik, hogy tudniillik ő nézi a szomszéd ágyról, akkor felmutatta, és volt valami büszkeség benne, ahogy odamutatta neki, mindenesetre azt mondta, cuchillo, és a fejével intett, hogy a késre érti, majd amikor látta, hogy a másik szeme meg se rebben, megint odamutatta neki, és azt mondta magyarázólag, hogy cuchillo jamonero, de semmi, nem érdekelte, hagyta, hogy az öreg sértődött arccal elpakolja az egészet, de akkor hirtelen felült az ágyon, odafordult az öreghez, és a fejével meg a kezével jelezte, hogy kérné, ismételje meg a szót, az198az mind a kettőt, cuchillo, cuchillo jamonero – mondatta el vele megint és megint és megint, míg meg nem jegyezte, akkor jelezte neki, hogy azt szeretné, ha megmutatná még egyszer, az öreg felderült, újra előhúzta, és kibontotta, és nyilván azt mondogatta, hogy szép, mi, mert valahogy ilyesféle képet vágott, ő meg közben a kezébe vette, forgatta, aztán visszaadta, és megpróbálta megértetni vele, hogy azt szeretné most akkor megtudni, hogy hol vette, de az öreg félreértette a kérdést, és hevesen tiltakozott, gyorsan elcsomagolta, és bedugta a matraca alá, jelezvén, hogy nem, ez nem eladó, amire pedig ő nem tehetett mást, újra megpróbálta szavak nélkül elmondani, hogy csak azt szeretné tudni, hol vette, az öreg nézett rá, próbálta kitalálni, a másik mi az ördögöt akar, hisz még beszélni se tud, amikor váratlanul felderült az arca, és azt kérdezte, ferreteria?, persze, neki fogalma sem volt, mi ez a ferreteria, de rámondta, hogy szí, erre az öreg előkapart valahonnan egy kis darabka papírt, és ráírt a ceruzával valamit, és ez állt rajta:


CALLE RAFAEL CASANOVAS 1,


ő nézegette az idétlen betűket, aztán egy fejmozdulattal megköszönte, és jelezte, hogy a papírt el szeretné tenni, az öreg beleegyezően bólintott, és maga is át akart nyúlni, hogy a papírt vele együtt belegyömöszölje az inge felső zsebébe, de ez viszont neki már sok volt, még hogy valaki hozzáérjen, hozzá nem lehetett érni, ezt soha nem tűrte el, egész életében irtózott attól, hogy valaki megérintse, most se érhettek hozzá, pláne nem ez az öreg a bűzlő, mocskos kezével, gyorsan elhúzódott tőle, sőt, hogy annak az eszébe se jusson még egyszer hasonlóra ragadtatni magát, hátat fordított neki, és így feküdt percekig, míg nem lehetett biztos benne, hogy a szomszéd megérti, többé nem akar se beszélgetni vele, se semmit, ő a maga részéről ezzel befejezte, lezárta a barátkozást, feküdt, mozdulatlanul, megint le199hunyta a szemét, megint jöttek föl neki az angyalok, akkor kinyitotta, felkelt, kiment a dohányzóba, ott elálldogált egy darabig, aztán átsétált a WC-be, ott ült egy jó ideig, ez volt az egyetlen hely, ahol jól érezte magát, akárcsak a többiek mind, mert itt be lehetett kallantyúzni az ajtót, egyedül lehetett az ember, mint ahogy most ő is egyedül lehetett, nem látta senki, ő sem látott senkit, de később azért csak elunta, hogy itt üldögéljen a sok szar fölött, mert éppen az, ahol ő szabad fülkére talált, tele volt szarral, mert nem ment le, hiába húzta le többször is, mielőtt leült, úgyhogy egy idő után csak megunta, és visszament a nagyterembe, lefeküdt, nézte egy darabig a tévé holt szemét a magasban, aztán az óra másodpercmutatóját, aztán megint a tévét, aztán megint az óramutatót, így telt el a nap végül, a lábának nem tudott parancsolni, teljesen kimerültek az izmai, mert járt már mind a két láb, különösen a bal, apró léptekkel doboltak a levegőben, ha feküdt, vagy a padlón vagy a járdán, ha éppen ment, vagy állt, holtfáradt lett estére, úgy hitte, végre megszakítás nélkül aludni fog, de persze ahogy eddig, úgy ma sem adatott több, mint egy-egy félóra, mert olyan hangosan horkoltak, krákogtak, hörögtek többen is, amitől folyton felriadt, ráadásul az angyalok is jöttek, meg úgy éjfél felé egy rohadék szúnyog is, ha viszont ellenük a fejére húzta a takarót, akkor meg melege lett, így hát felkelt a félhomályban tartott nagyteremben, és kitámolygott vizelni a WC-be, aztán vissza, és kezdődött az egész elölről, fél óra alvás, aztán az angyalok meg az a rohadék szúnyog meg a horkolás, így jött el végre az óra, amikor már látta a virradat első biztató jelét, úgyhogy mire világos lett, már megmosta az arcát, nagyjából rendbe hozta a ruháját meg a cipőjét, s már kint is volt az épületből, nem várta meg a reggeli teát, ahhoz túlságosan kimerült volt, és nem bírta már, ment az utcán, de most nem a Diagonal felé, hanem az ellenkező irányba, csak úgy, hátrafelé, hogy találjon valakit, aki útba igazíthatja, és először nem talált senkit, az utcák 200itt nagyon üresek voltak, de aztán mégis jött szemben valaki, annak mutatta meg először a papírt, mert aztán még sokaknak, míg eljutott a Calle Rafael Casanovashoz, még túl korán volt, minden be volt zárva, elég nagy biztonsággal megsaccolta, melyik lehet az az épület, amit ő keres, azt írták rá, Servicio Estación, ez az, gondolta, ez lehet az, és elkezdett fel-alá járkálni előtte, míg meg nem érkezett egy ember, fel nem húzta a bejáraton a redőnyt, ki nem nyitotta az üzletet, morcos volt, és gyűrött, és bizalmatlanul méregette, sőt, amikor egy idő után bement utána az üzletbe, olyan képpel nézett rá, mint aki ezzel azt akarja mondani, hogy a legjobb volna, ha most szépen kitakarodna innen, de ő nem takarodott ki, hanem maradt, és odament hozzá, előszedte az ötven eurót, négyet még tegnap este elköltött szendvicsre és innivalóra, most felmutatta, aztán a kezébe gyűrte, s ezzel a kezével rádőlt a pultra, egész testével ránehezedett, végül egy kicsit előrehajolt, a boltos felé, és halkan csak annyit mondott neki: cuchillo, érted?, cuchillo jamonero, és hozzátette még, utoljára, hogy ne legyen kétség, mit akar: egy kést, öreg, egy nagyon éles kést, azt akarok.

201
34.
Inoue Kazuyuki mester élete és művészete

Levettem koronám, és földi alakban, de arcom vonásait el nem rejtve, leszálltam közéjük, hogy megkeressem Chu fejedelmét, Mu királyát, mert el kellett hagynom az Ég mérhetetlen síkjait, a Fény sugárzó Birodalmát, mert le kellett jöjjek abból a világból, ahol ragyog, ömlik, árad a forma, s így mindent betölt a nincs, alá kellett szálljak ismét és megint, mert el kellett szakadnom a Menny tisztaságától, és átlépnem egy pillanatba, mert semmi nem tart tovább, hisz nem tart addig sem, így alámerülésem ugyanéképpen, az sem tartott tovább egyetlen pillanatnál, ha ugyan egy pillanatba annyi minden belefér, de belefért az út, amint mondják, az út, ahogy ők nevezik, az ösvény, ezen a darabos nyelven, az irány villanása, amelyen onnan idáig eljutottam, az ereszkedés lefelé, s még a pompa is, amely leeresztett, elfért benne, mert elfért benne minden, az első lépések emberi alakban a földön, ahol kalauzom, egyetlen néma kísérőm hamar és észrevétlen vezetett, hogy az ösvényt megtaláljam, s elindulván rajta emberi léptekkel haladjak el falvak és városok, földek és tengerek, völgyek és magaslatok zavaros káosza mellett, belefért egyetlen pillanatba az út, mely pontosan odáig vitt a színpad folyosóján, mert a kyotói Kanze Kaikanban rendeződött el ezúttal a találkozás, fellebbent előttem a függöny, az agemaku, hogy megnyíljon ezzel számomra egy mae-shite-alakban a hasigakari ott, hallottam őket már messziről, hallottam már 202a hayashi-zenészek hívó dobjait s a csak a fájdalmában érthető noh-kan hangját, és csak az ő, a hayashi-farkasok sértetlen hangjai ütötték meg a fülemet, úgy haladtam földi alakban s a karaori-kimonó nemes sugárzásában a Kanze ismerős terében, lábam alig érintette a hinokipadozat sima felszínét, ahogy mentem a színpad felé, csend volt, feneketlen csend körülöttem, csend a színpadon, mert a hayashi-hangoknak bennem csupán a csendje volt meg, s ez irányított el a palotához, s én beléptem, és megszakítottam az ott zengő himnuszt, mert csend lett ott, már ahogy beléptem, még nem tudhatták, ki érkezett, de csend lett, feneketlen csend, egy nemes hölgy, talán tényleg annak néztek, aminek egy szem mutathatott, egy ismeretlen, aki hirtelen csak úgy ott terem, ahol Chu udvara megjelenésemre rögtön tett egy lépést hátra, s ezzel mintegy a világ is hátrált egy lépést az utamból, így nem volt nehéz meglátnom, hol áll hát a trónus, amelyen ül, Chu fejedelme, Mu királya, e derék, szaggal és súllyal bíró földi ország békét teremtő uralkodója, ki most, hogy tükrét adta, gyarlón és törten, de tükrét mindannak, ami fölötte van, igazán megérdemelte az Ég dicséretét, egy jelet, melyet most át kell majd nyújtanom, de előbb az illat, csak az illat bejelentése először, hogy a halhatatlan növény illata legyen az ígéret, hogy most eltűnök, de hamarosan ismét itt leszek valódi alakban, és már látják a vállainkon a virágzó őszibarackágat, és úgy érzik, látták eddig is, és a táncomat látják, míg én valójában eltűnök, hogy még belül a pillanaton, nochi-shiteként, igaz alakban, hisz épp ezt ígértem, visszatérjek, ám ők e táncba merülten nem látnak mást, mint a tánc káprázatát, amikor pedig újra ott vagyok, fejemen a főnixkoronát látják, öltözékemben a lila és a skarlát csillámló selymét, az oguchi-kimonó, a choken-köpeny s az oldalamon, a derekamra fűzött kard együttes ragyogását, hogy ezt az egészet aztán, minden lépésemre egyre inkább láthatóan, de leheletfinoman átszője az arany, látom döbbent csodálatukat, csak Chu 203fejedelme, Mu királya állhatatos és fegyelmezett, arcán a tisztelet, a távolság és az arány pontos tudata, néz engem, csak engem néz, és ő az egyetlen, aki valóban lát is engem, nem csupán a táncom varázsába szédül, engem, ki most átnyújtom neki kísérőm által a halhatatlan növény magvait, hogy ajándéka ez legyen a békéért, amelyet megteremtett, hogy legyen a kezében egy jel, amely e békére emlékezteti, hogy fennmaradjon, s ő megilletődve néz engem, nézi a táncom, de lát is engem, ahogy földi mozdulatokban mesélek neki arról, hogy van Ég, s hogy van a felhők fölött egy Fény, mely ezernyi színre bomlik, hogy van, ha a fejét magasra veti, és a lelkében mélyen elmerül, egy határtalan tér, melyben nincsen semmi, de semmi, még egy aprócska pillanat se, mint ez itt, amelynek lassan véget kell vetni, lassan el kell fordulnom e bámuló, boldog tekintetektől, s elindulnom a hasigakari hinokipadlóján kísérőmmel a hátam mögött az agemaku felé, és már csak a hayashi-zenészek kake-goe-csendjét hallgatom, visz egy test, mely nem az enyém, az agemaku színes függönye méltósággal megnyílik, s én kiléphetek végre e színpad teréből, és egy hatalmas tükör előtt lebontva magam e hordozó testből, visszatérhetek, mert vissza kell térjek, le kell vessem e főnixkoronát, mert meg kell szabadítsam magam e lila és skarlát selyem arannyal áttört kegyétől, el kell indulnom máris, vissza, ahonnan idejöttem, csak a kísérőm kerül most elém, hogy mutassa megint az utat, ahogy ezen a darabos nyelven megnevezik, és elhagyom lassan a Kanze ismerős világát, lassan megszűnik a szag és a súly körülöttem, még meg-megüti a szívem a hayashi-zenészek dobjainak és üvöltéseinek távolodó csendje, de én már emelkedem, még látom a falvak és városok, földek és tengerek, völgyek és magaslatok zavaros káoszát, s a pillanat a végére ér, mely oly sok mindent magába zárt, és velem száll minden, ahogy emelkedem, egy pompa emel oda, egy pompa a Menny tisztaságába vissza, a felfoghatatlan világba, mely a maga ragyogó, ömlő, áradó 204formájában nem más, mint: vissza oda, ami nincs, a Fény sugárzó birodalma felé, az Ég mérhetetlen síkjaiba, mert ez az a hely, ahol létezem, bár nem vagyok, mert ez az a hely, hol visszateszem fejemre koronám, és elgondolhatom, hogy Seiobo járt odalent.



Segítenek neki, de túl sok, túl sok a segítő munkatárs, az igazat megvallva egy is sok volna, hát még ez a rengeteg ember itt, ő egymaga szeretne maradni most még egy ideig, egymaga a tükörszobában, mert szeretné egyedül levenni arcáról a zoo-onna-maszkot, hisz megtehetné, hogy egyedül, de nem, nem teheti meg, a színházi szolgák készségesen ugrálnak körülötte, már kötik is ki a fején, hátul, a maszk zsinórját, s már vezetik is ki, ki a tükörszobából, még hallatszik a taps a Kanze nézőteréről, aztán elhal, de ő már akkor sem hallaná, ha nem halna el, mert kivezették az öltözőbe, s már rángatják, akasztják, gombolják, csavarják is le róla, amit le kell, mintha sietni kéne, pedig nem kell, már oldják le róla a jelmezt, az egyik már hajtogatja is a drága kimonót, a másik pedig már a hakamát hajtja össze, olajozottan működik az egész, mint egy gépezet, mindenki nagyon siet, mintha fontos volna, hogy az iménti nochi-shitéből mihamarabb újra Inoue sensei legyen, ő meg maradni szeretne, csak egy kis időre egyedül maradni, de nem, ezt nem lehet, valaki odaszalad hozzá, és halkan a fülébe súgja, hogy a senseinek, azaz neki összesen tizenöt perce van, aztán itt lesz érte egy ember, Kaneko-san, majd ő átvezeti a művészkijárón a kocsihoz, azzal meg percek alatt ott lehet az előadás nagytiszteletű nézőinek kiválasztott színe előtt, a gazdag adományozóknak a Kanze által szervezett állófogadásán, nem, tudja, hogy így kell lennie, sok százszor csinálta már, mégis mindannyiszor, így most 205is egyetlen érzés munkál benne, hogy milyen kellemetlen, hogy nem maradhat egyedül, különösen itt a Kanze Kaikanban nehéz, bár nehéz ez minden noh-színházban, hisz mindig ez van, az előadás után egyszerűen rohanni kell, hogy le ne késse a gratuláló meghajlások fogadását a hotelek vagy éttermek elegáns különtermeiben, ahol, egy közeli hotelben, ezúttal talán még maga Umewaka Rokuro sensei is jelen lesz, súgja a színházi ember, ámbár biztosnak nem biztos, mert Rokuro senseinek tulajdonképpen már a Shinkanzenen kéne lennie Tokyo felé, de talán, billenti oldalra kedves mosollyal a fejét a szolga, s már adja is oda a shite, azaz az ő köpenyét, amelyben a zuhanyozóba mehet, és bizony egyetlen kis elbizonytalanodás nélkül már mennie is kell, mert a szolga a legudvariasabban ugrál ugyan előtte, de bizony mintha mögötte szaladna, és taszigálná előre, saját maga előtt, hogy érjenek el már a mosdóba, hisz az ő karján már ott van a nagytiszteletű shite civil nadrágja, ingje, sőt, még a nyakkendője is, amit majd előzékenyen ő maga, a szolga köt meg neki, de meg tudnám kötni egymagam is, gondolja a sensei fáradtan, magának sem vallja be igazán, de most, ilyenkor, amikor az agemaku lehanyatlik mögötte, s ezzel vége az előadásnak, mindig van ez a vágy benne, hogy csak a végtelen örömet és nyugalmat őrizze meg, s elrejtse a végtelen fáradtságot, ami viszont szintén ott van benne, azt szeretné teljesen elrejteni, de már szedik le róla a jelmezt, kötik ki hátul a maszk tartómadzagját, már rajta sincs a kimonó és a hakama, csak az izzadt testét, azt érzi nagyon, viszont egy másik szolga már nyújtja is készségesen a törülközőket, s ő már dörzsöli is magát, hogy az izzadságtól nagyjától megszabaduljon, nincs idő gondolkozni, nincs idő elmélyedni, mindenki változatlanul rohan, mint mindig, nagy az izgalom, mintha történt volna valami odakint, amiről ő nem tud, azt reméli, maga az előadás kelti fel mindig ezt az izgalmat a színpad mögött, az épület hátsó helyiségeiben, de nem, tudja, hogy nem, ahhoz túl 206sok az előadás, túl sok a fölösleges ismétlődése az értelmetlen, jelentéktelen dolgoknak és ügyeknek, mint példának okáért ezek a rendre ismétlődő, fölösleges és értelmetlen állófogadások, ahol természetesen ott kell lennie, és fogadnia az elismerő szavakat és meghajlásokat, s talán még maga Rokuro sensei is ott lesz valóban, ez a Kanze Umewaka-ágának iskolájában, melynek kyotói vezetése is őrá szakadt az elmúlt hónap óta, rendre felmerülő remény, mert érte érdemes, ha ő, az 56-ik Umewaka Rokuro sensei, az iskolavezető ott van, egyszeriben jelentősége lesz még egy állófogadásnak is, de persze rendszerint Rokuro sensei nincs ott ezeken az állófogadásokon, csak a felesége, a legjobb esetben, bár ez is ritka, Rokuro sensei nem, éppen ő, akinek a mai előadás shitéje, vagyis ő, Inoue sensei például ezt a mai előadást is köszönheti, Rokuro sensei a feltétel nélküli tekintély az Umewaka-iskolában, s neki, Inoue senseinek, aki sohasem volt, és sohasem lehet talán igazán professzionista noh-művész, mert túl sok hátránnyal indult annak idején, mivel részint nem noh-családból származik, részint pedig mert túl későn, azaz már felnőttkorában kezdte a noh-gyakorlatokat, csak Rokuro sensei érzékenysége, az ő, Inoue sensei különleges képessége iránti elismerése, egyszóval az éles szem, amivel felfedezte őt, az ok, az oka annak, hogy professzionista noh-előadóként kezeli, évi két-három shite-szerepet kap, mint a többiek, mint bárki az Umewaka-, vagy a Kanze-iskola tagjai közül, ráadásul most még megtiszteltetésből a kyotói Umewaka-ág vezetését is rábízta, s ez egyértelműen jelzi, hogy Rokuro sensei szereti őt, és érti, hogy számára a noh művészete a teljes élet, ahol ő, Inoue Kazuyuki csupán médium, aki mintegy átengedi magán, amivel elhalmozza az Ég – csak ez az állófogadás ne lenne, csóválja meg a fejét most már a zuhany alatt, ám sok ideje nincs se a zuhanyozásra, se a fejcsóválásra, mert a szolga ott áll a törülközőkkel meg a ruháival, ő pedig alig tíz perc múlva már maga is ott a gazdag szpon207zoroknak rendezett állófogadás szélén, beljebb nem merészkedik, bár sodorják befelé, mindenhonnan elismerő szavakat hall, és mély meghajlásokkal fejezik ki, hogy mennyire csodálatosnak tartják, amit az imént alkalmuk volt a Kanze Kaikan színpadán látni, a kezében pohár van ugyan, de nem iszik bele, ő csak speciális vizet iszik egy ideje, amit egy koreai gyógyító ír fel neki, akihez rendszeresen eljár, mert csak benne hisz, az orvosokban nem, magas a vérnyomása, az elmúlt év életveszélyes Dojoji-előadása óta olykor kétszáz körül van, ez már komoly aggodalomra adhat okot, csóválgatták a fejüket az orvosok, de a kis koreai egyáltalán nem csóválgatta, hanem egyet bólintott, és felírta ezt a speciális vizet kétszázezer yenért, ő hisz benne, és talán ez a legfontosabb, érzi a jótékony hatást, számol be tapasztalatairól a koreainak, aki erre nem szól semmit, csak meghajol, és bólint, és megint felírja a speciális vizet, az arany drágább, jegyzi meg Ribu-san, Inoue sensei felesége, tréfásan Amoru-sannak, a második feleségnek, de csak úgy egymás közt marad a dolog, most persze pezsgőspohár van a sensei kezében, lopva a terem falán az órára néz, még marad egy kicsit, aztán hosszas búcsúzkodás után, amikor is lényegében mindenkitől külön-külön el kell köszönnie, elhagyja a termet, a taxi már ott áll a hotel előtt egy ideje, és rá vár, a Mahorowába megyünk, mondja halkan a sensei, ami környezetének azt jelenti, hogy ugyanúgy folytatódik minden, ahogy eddig is, azaz a Mahorowába megyünk, és a sensei folytatja a próbát, előadás és próba között a számára nincs különbség, csak a noh gyakorlása és a noh nem gyakorlása között van, ez utóbbit pedig alig ismeri, egész napja reggeltől késő éjszakáig próbával telik, akár Kyotóban tartózkodik, akár Tokyóban, mert az életét e két város között osztja meg, hisz vannak tanítványok Kyotóban és a környékén is, és vannak tanítványok Tokyóban és a környékén is, tehát két hét Kyotóban, két hét Tokyóban, így zajlik a sensei élete, melyben természetesen a leg208fontosabbak a saját próbák, és ezek vagy a Mahorowában, vagy a Shin-E Buildingben zajlanak, attól függ, hogy a sensei hogy látja jónak, ha kell mennie a koreaihoz, vagy be akar térni egy rövid időre a szülői házba, akkor a Kyoto Station közelében fekvő Shin-E Building, ha otthon akar majd maradni, és általában a nap végén ez van, akkor a Mahorowa, Shin-E Building vagy a Mahorowa, a Mahorowa vagy a Shin-E Building, ha Kyotóban van, e két hely között zajlanak a dolgok, de elég sokszor kelti azt a benyomást a családtagok, illetve a tanítványok, elsősorban a leghűségesebb rajongói, Chiwako-san és Nozomu-san, vagy Himuko-san és Raun előtt, hogy mintha rögtönözne a programok kiválasztásában, mindenesetre ahogy felmerül bennük, már ki is verik a fejükből ezt a „rögtönzés” kifejezést, mert ő, ha úgy tetszik is, erősítik meg egymás között, nem rögtönöz soha, az nem rögtönzés, ami történik, hétköznapi értelemben semmiképp, ebben biztosak, sőt, mivel a sensei mindent előre tud, és halálpontosan tudja, és ez az általános meggyőződés, ezért csak nekik tűnhet fel úgy, mintha rögtönözne, mert igaz ugyan, hogy van egy előre leírt program egy adott hónapra, a sensei azonban örökké nyitva van, mint egy könyv, ami azt jelenti, hogy közvetlenül az Éggel van kapcsolatban, ezért vetődhet fel, hogy kiszámíthatatlan, mivel azt követi, amit ebben a közvetlen kapcsolatban a lelke diktál, és így borítja fel folyamatosan, amit ebben a havi programfüzetben önmaga számára korábban előírni jónak látott, magát ezt a kiszámíthatatlanságot ő, a sensei persze még csak nem is érzékeli, mert a sensei teljesen szabad, ebben és mindenféle értelemben az, próba és tanítás, tanítás és próba, egyszóval csak és kizárólag a noh, nagyon ritka, hogy elutazik valahová, például egy-egy előadás előtt arra a helyre, ahol az adott darab játszódik, hogy ott imádkozzon, vagy hogy elmenjen az Oike-Kawaramachi sarkán álló keresztény gyülekezet szertartására, de nem Jézusért, amint kifejezi, hanem hogy 209részt vegyen egy közösség együttes örömében, persze csak ritkán, olykor, néha, mert rendesen csak a próba, órákon át, és csak a tanítás, órákon át, aludni, mondják a családtagok, naponta csak három-négy órát alszik, mert nagyon későn alszik csak el, sohasem kettő előtt, és már az első madárhangokra fent van, ilyenkor olvas, imádkozik, aztán valahogy már kezdődik is a nap, próbával, aztán tanítással, aztán megint próbával, aztán megint tanítással, végül próba és próba a Mahorowában, általában, ha Kyotóban tartózkodik, ott fejeződik be a program, a Mahorowa egészen közel van a lakásához, mely, a lakása, ellentétben más noh-előadókéval, szerény, kétszintes, kicsi épület a Kami-gamo-szentély közelében egy korántsem elegáns negyed közepén, a sensei nem kívánja a gazdagságot, jegyzik meg a tanítványok és a családtagok, kivéve, teszik hozzá, ha úton van, akkor természetesen a rangjához méltón kell elhelyezkednie egy hotelben, vagy a rangjához méltó helyszínt kell válasszon egy vacsorához, különben nem, mindenben az egyszerűséget keresi, a bonyolulttal, a luxussal, a fölöslegessel szemben az egyszerűt és az áttekinthetőt, suhan a taxi, hátul a sensei és Amoru-san, s a taxi mögött a tanítványokkal a kisbusz, amögött meg a családtagok autói, így érik el ma este a Mahorowát, aztán pedig egy kései közös vacsora és némi Seiobo-próba után már csak a szűk családdal, Ribu-sannal és Amoru-sannal az oldalán vonul vissza az otthonául szolgáló házba, imádkozik a házioltárnál hosszan, azután felel egy-egy kérdésre, amelyet Ribu-san tesz fel, aztán letérdelnek, s meghajolnak egymás felé, így köszönnek el, majd ő, a sensei fürdőt vesz, és felmegy a szobájába, ahol végre egyedül maradhat, ezt szereti a legjobban, elalvás előtt egyedül, bezárkózva a hálószobába, felkapcsolja a villanyt, kicsi, gyönge fény van, felveszi a könyvet, Takahashi sensei Szív-Szútra-elemzését, amit rendszeresen olvas, és valahol belekezd, aztán az ablakhoz megy, kinéz az éjszakai sötétbe, hosszan imádkozik, legvégül vis210szafekszik, olvas még néhány oldalt, majd összecsukja könyvet, a helyére teszi az ágy melletti kisasztalkán, és annyira egyedül van, hogy sikerül megnyugodnia, így már képes rá, hogy elaludjon, és akkor lassan tényleg elnyomja az álom.



Nagyon gazdag a szíve, magyarázza Ribu-san a Mahorowában, gazdag szív, és egy mélységesen mély titok, ez a sensei, de nehéz, mondja, és nem foglalkozik azzal, hogy a sensei maga is hallja ezt, igen nehéz beszélni róla, mert semmiben nem hasonlít hozzám, vagy hozzánk, mivel ő mindenben és egészen más, én, mutat önmagára, a felesége vagyok több mint három évtizede, de gyakran nem tudom, mi mit jelent nála, viszont folyton megdöbbent, mert én vak vagyok, ő meg lát, én vak vagyok arra, ami jön, de ő már látja, hogy úgy lesz, sokáig azt mondtam, ez képtelenség, vagy csoda, és bámultam őt ezért, de aztán elfogadtam, hogy a sensei már előre tudja, ami megtörténik majd, és azt is, hogy ez nem belőle, hanem a világból következik, a világ valóságos szerkezetéből, amit ő és egyedül ő lát és tud, de úgy is kifejezhetem, hogy a sensei csak érez, és süket, süket arra, amire mi nem, süket a hétköznapi magyarázatokra, mert csak azt érzékeli, azt fogja fel, amit a lelke mond, mi a lelkünkre vagyunk süketek, ő a mi gyarló elképzeléseinkre, a viszonyainkra, ezek a számára nem jelentenek semmit, látja őket, lát minket, tudja, hogy mi miben hiszünk, mit gondolunk, és mit teszünk, tudja, hogy melyek azok a törvények, amelyek a mi számunkra fontosak, amelyek meghatároznak és körbeírnak mindannyiunkat itt, viszont a senseire ezek a törvények valahogy… egyáltalán nem hatnak, bármilyen képtelenül hangzik, de így van, ő is étkezik, zuhanyozik, felöltözik és megy és leül és feláll 211és autót vezet és a banki számlákat meg az Umewaka-iskola ideérkező pénzeit leellenőrzi, de nála semmi nem úgy zajlik, mint nálunk, abban a pillanatban, hogy ő étkezik, ő zuhanyozik, ő öltözik fel és így tovább, valahogy azonnal… minden más lesz, hogy is magyarázza meg, csukja le erősen mindkét szemét Ribu-san, ez valami betegség lehet nála, mert percenként rájön, egészen erősen összecsukja a szemeit, és az arca is hevesen összerándul ilyenkor, hogy is értethetné meg a dolgot, hát, nehéz, hajtja félre a fejét, mert ha azt mondja, hogy a sensei mindent befejez, hogy a sensei semmit sem hagy félbe, hogy a sensei kiszámíthatatlan, s hogy soha nem tudni, mit tesz vagy mond a következő pillanatban, akkor nem mondott ezzel semmit, és mintha tényleg így is volna, hogy nem, mert a sensei itt közbevág, eddig csendben, néma egyetértésben és türelemben, egyfajta mozdíthatatlan derűvel a tekintetében hallgatta Ribu-sant, de most közbeszól a Mahorowában, és megjegyzi a maga sajátos beszédmódjában, tudniillik hogy minden kimondott szóra, de mindegyikre külön-külön, szélesen elhúzza a száját, mint aki minden egyes szónál elmosolyodik, hogy aztán a szó vagy a mondat elhangzása után egy szempillantás alatt az arca visszarendeződjön azokba a komoly vonásokba, melyek ezt az arcot ama mozdíthatatlan, állandó derűben tartják különben, minden egyes nap, szólal meg most, mindennap kész vagyok a halálra, ezt mondja váratlanul, és ettől csend lesz a Mahorowában, először, folytatja még a szokottnál is halkabban, úgy találkozott a halállal, hogy gyerekkorában bejött az utcájukba egy magas, vékony ember, eljött odáig, ahol ő játszott, köszönt neki, a gyereknek, azt mondta, ohaio, és ment tovább, tovább az utcában, végig, aztán kiment a Horikawára, és ez minden egyes nap így történt, a magas, vékony férfi vagy délelőtt, vagy délután, vagy reggel, vagy este, de megjelent újra és újra, és köszönt neki, ahogy ott játszott az utca közepén, és a számára, mondja, fontos lett ez a köszönés, és megszeret212te ezt az embert, és egy idő után mindennap nagyon várta, hogy mikor jön már, és boldog volt, ha meglátta az utca elején, jött, köszönt, és továbbment ez az ember, aki aztán egy nap nem jött többé, és attól fogva sohasem, és hamarosan megtudták a szomszédságból, hogy kint a Horikawán elütötte egy autó, bevitték a kórházba, ahol folyton vizet kért, de az orvosok nem adtak neki vizet, de ő egyre csak vizet és vizet és vizet kért, rettentően szomjas lehetett, de az orvosoktól nem kapott, nem adtak neki, és meghalt, na, ekkor találkozott, mondja Inoue sensei, először a halállal, viszont arra, hogy megértse, mi az, még várnia kellett egy darabig, de azután eljött ez az idő, és megértett mindent, és attól fogva tudta, hogy nincs holnap, soha nem gondolok erre, ereszti le még jobban a hangját, és minden egyes szónál, amíg kimondja, szokása szerint elmosolyodik, majd az arca visszazár, soha, mondja, mert mindig csak a mára gondolok, nekem nincs holnap, nekem nincs jövő, mert minden nap az utolsó nap, és minden nap egy teljes, egész nap, és én bármelyik nap meghalhatok, mert kész vagyok rá, és akkor az egésznek vége lesz, és ezt úgy érti, néz fel egy vendégre, aki szemben ül vele, a terem átellenes oldalán, hogy egy egésznek lesz vége, és kezdődik a messzeségben egy másik, én várom a halált, mondja változatlan mosollyal, várom, mondja, és a halál mindig közel van hozzám, és nem veszítek semmit, ha meghalok, mert az én számomra a holnap semmit nem jelent, mert nekem csak a ma jelent mindent, ez a nap, ez az óra, ez a pillanat – a pillanat, amelyben meghalok.



Hogy megszületett, mondja, hogy pontosan emlékszik arra, hogy megszületett, az emeleten laktak, és látja önmagát, a testét, lent, mélyen, de látja a lelkét is – hogy milyen a lé213lek? hát, fehér – és nem tudott sírni, mert a köldökzsinór a nyakára tekeredett, ezzel kezdődött az egész, az egész élete, hogy kellett volna, de nem tudott sírni, és nem átvitt értelemben, hanem a köldökzsinór miatt, sírt volna, de hang nem jött ki a torkán, mindenki ijedt arccal figyelte őt, az apja nem volt ott, mindenre emlékszik, élesen, a szobára, ahol a világra jött, az ablakokra, a tatamira és a lavórokra és az összes tárgyra ebben a szobában, hogy hol helyezkedtek el, és nagyon jól emlékszik az érzésre, hogy megszületett, tudta, honnan érkezett, és felfogta rögtön, hogy most egy másik formába lépett át, egy másik létezésbe, itt valahogy nehezebb volt minden, főleg a légzés, és nem csupán a köldökzsinór miatt a nyaka körül, azt hamar letekerte valaki, a légzés bizonyult a legnehezebbnek, hogy lélegeznie kell, vagy helyesebben nem is nehezebbek voltak a dolgok, hanem hogy egyáltalán mindennek föltűnt a súlya, minden a súlyával együtt jelentkezett, az volt az új, és felfoghatatlan, és hát tényleg nehéz, lelassított mindent, és ez a minden még mindig véres volt, és iszamos, és minden csúszott, és minden árnyékban volt, mintha valahol azért ragyogott volna a fény, amiből ide csak az árnyéka jut, de hogy mi árnyékolja el, azt persze ma sem tudja, amikor felidézi, mert gyakran felidézi különben, nem is a saját szándéka szerint, inkább csak úgy beúszik a tudatába, bármiféle ok és előzmény nélkül, így kellett lennie, ez volt a születése, az apja nem tartózkodott ott, akkor sem, amikor kivitték a szobából, nem volt otthon, abban az időben jól ment, a család légzőmaszkok kereskedésével foglalkozott, és nagy volt a kereslet a háború után, úgyhogy az apja nem a saját családjával élt, de senki nem tudta, hol, vagy hogy kivel, havonta csak egyszer jelent meg, akkor hozta a szennyest, hogy az édesanyja mossa ki, az apád rossz ember, mondta neki az édesanyja, de ő soha, egyetlen pillanatra sem érezte ezt, mindenesetre valóban nem lakott otthon, míg volt pénz, az üzlet ment, úgy egy hónap telt el, míg az apja először a kar214jába vette, hozta a szennyest, és megnézte a fiát, és őbenne nagyon pontosan ott van, hogy az apja valahogy úgy eltartotta magától, úgy vizsgálta meg, de nem érezte, hogy az apja rossz, minden érzelem nélkül, a lehető legtárgyilagosabban megállapította, hogy ez az apám, míg az apja, valószínűleg szintén érzelem nélkül, a lehető legtárgyilagosabban azt mondta, hogy ez a fiam, ez volt az első találkozása az apjával, ő mint különleges pillanatra emlékszik vissza erre, ha felmerül, az első találkozás, és ez volt különlegessége mellett a legfontosabb is, hogy az első, mert később, utána, egy jó ideig csak nagyon ritkán látta, nemigen emelgette fel, mert csak jött, havonta egyszer, elvitte a pénzt, és hozta a szennyest, megvárta, míg az anyja odaadja neki azt, amit egy hónappal azelőtt hozott haza, mosott ki és készített elő, szinte le sem ült, vagy épp csak egy kicsit, és rögtön elment mindig, mondhatni tehát, hogy apa nélkül nőtt fel, mondhatni, hogy az édesanyja magára hagyva nevelte, ketten éltek együtt, testvére nem lett, csak ő és az édesanyja, ketten összesen, az apja csak percekre, minden hónapban egyszer, így hát nagyon sokat volt egyedül, sőt voltaképpen mindvégig egyedül volt, ez lett a gyerekkora és az ifjúsága, mondja, ezért később el is határozta, hogy ha majd a férfikorba ér, akkor neki óriási családja lesz, és így is történt, mert itt van Kimiko sensei, mutatja, meg Sumiko-san, Yumiko-san, ők a lányok, és a legkisebb, a fiam ott, mondja, Tomoaki, egyik se gyerek már, ezért aztán van két unokája is, Maya-chan Kimikóéknál, és Aya-chan Sumikóéknál, és van egy felesége, Ribu-san, és mellette van Amoru-san, de nemcsak ők veszik körül, hanem még rengeteg ember, tanítványok Kyotóban, tanítványok Tokyóban, Fujiyamában és Arayamában, legalább nyolcvan ember összesen, ami természetesen a magányán nem változtatott semmit, mert mindenki egy lélek, mindenki, bólogatnak tisztelettel a megszólított családtagok és tanítványok, akik most, hogy hosszabb a szünet a Seiobo próbáján, mint szokott, és lát215ják, hogy a sensei ezúttal hosszabban is mesélni kezd, mesélni a vendégnek, nos, erre, mint valami jelre, körbeülik az apjukat és a nagyapjukat és a mesterüket, mert ott van Kimiko sensei és Sumiko-san és Yumiko-san és Tomoaki-san, és ott van Maya-chan és Aya-chan és ott van – kissé mindig elkülönülten a többiektől – a rejtélyes, szótlan Amoru-san is, meg persze a tanítványok leghűségesebbjei is, Chiwako-san, Nozomu-san és Himuko-san meg Ante-san meg Haragu-san meg Gomu-Gomu meg Raun, itt, a Mahorowában, ahogyan a mester gyakorlótermét nevezik Kyoto északnyugati sarkában, nem messze a Kamiga-mo-szentélytől, itt vannak mindannyian, és hallgatják az apjukat és a nagyapjukat és a mesterüket, éspedig a legnagyobb kíváncsisággal, noha teljesen nyilvánvaló, hogy már hallották jó párszor, és ismerik a mester valamennyi történetét, így azt is, amelyik önmagáról szól, de talán épp az gyakorol rájuk olyan nagy hatást, hogy mindig ugyanazokkal, hajszálpontosan ugyanazokkal a szavakkal adja elő őket, nem téveszti el, sohasem téveszti el sem a szavakat, sem a történet sorrendjét, és mindig úgy kezdi, hogy emlékszem, hogy megszülettem, az emeleten laktunk, és látom önmagamat, a testemet, lent, mélyen, de látom a lelkemet is – soha egyetlen módosítás, és ez terjed el, mert maguk a családtagok és a tanítványok is pontosan a mester szavai után igyekeznek elmesélni, amikor lelkesen beszélni kezdenek róla valakinek, s eképpen terjed a mester története, mint egy népmese, mindössze azzal a különbséggel, hogy ebben a történetben soha nem változhat meg egyetlen szó, egyetlen kifejezés sem, senki nem tehet hozzá, és nem vehet belőle el, 1947-ben született, december 22-én, Kyotóban, mondja, a szülőháza ma is megvan, és ma is az ő tulajdona, viszont az utcának nincs neve, egy egészen szűk, kicsi utcácska, és az is volt mindig, nem messze fekszik a Nanna-jo és a Horikawa-dori kereszteződésétől, átellenben a hatalmas Nishi-Hongan-ji templommal, úgy kell elkép216zelni, hogy a Nanna-jóval párhuzamosan fut, néhány ház csak, köztük, úgy középtájt, a miénk, mondja, ahol az alsó szint mindig az üzleti célnak, a légzőmaszk-kereskedésnek volt alárendelve, ma is annak van, a felső szinten pedig laktunk, édesanyám és én, mert csak ketten éltünk a házban, az apám, amíg ment az üzlet, havonta csak egyszer jött el, rövid időre, hogy letegye a szennyest, és elvigye a tisztát, a mamám mindig dolgozott, nemigen volt ideje velem foglalkozni, így sokat, nagyon sokat voltam egyedül, úgyhogy a magányom tényleg mély volt, olyan, amilyen mély egy magány csak lehetett, mondja, és nagyjából ekkor, mintegy varázsütésre, a családtagok és a tanítványok, mintha innentől fogva a dolog már nem tartozna rájuk, egyezményesen kezdenek visszatérni oda, ahol a helyük van, ahonnan a mester történetének az elejét hallva az imént köréje gyűltek, a gyerekek és az unokák tőle balra, legalább tíz méterrel odébb ülnek, általában így zajlanak a privát próbák, azok, amelyeken elsősorban a mester maga gyakorol, s tőle gyakran egészen függetlenül, a mester hátterében, hogy őt azért ne zavarják, a gyerekek, legfőképpen Kimiko, a legidősebb lány, aki már maga is elnyerte a mesteri rangot, az apjuktól vagy a nagyapjuktól tehát rendes esetben messzebb, a tanítványok meg még ennél is illőbb távolságot keresnek tőle jobbra, vagy vele szemben a Mahorowa falainál, mert a mester helye szent, annak még a közelébe sem ül le senki, csak Amoru-san, de ő is azért, hogy felügyelje, könyvelje, intézze közben a mester dolgait, Amoru-san, akiről nem idetartozó aligha állapítaná meg, mit csinál, bár mindig csinál valamit a próbák alatt – egy biciklis fiúra emlékszik, mondja, még az iskolai évek előtt, egy fiúra, aki az utcában elesett a biciklijével, és nagyon megütötte magát, de ezen mindenki csak nevetett, elég sokan voltak épp az utcánkon, és mindenki kacagott rajta, hogy elesett a biciklijével, én nem, én sírtam, annyira megsajnáltam őt, főleg azért, mert éreztem, hogy mennyire fáj a térde az eséstől, 217édesanyám kezdte aztán mondani, hogy elég, ne sirasd már, el is ment régen, leporolta a nadrágját, felült a biciklijére, és már el is kerekezett a Horikawára, de ő még mindig sírt, mert sajnálta, nagyon sajnálta, hogy kinevették, de ezek tulajdonképpen nem igazán az ő emlékei, mondja, ezeket az édesanyja mesélte már nagyobb korában, és így maradtak meg, s váltak saját emlékekké, és ő is így meséli most őket, mintha ő maga emlékezne vissza rájuk, pedig csak azzá váltak az édesanyjának köszönhetően, saját emlékekké, mint például az is, hogy már iskoláskoromban, mondja, egyszer mentünk úszni az uszodába, de volt köztünk egy, aki nem mert bemenni sem, félt a víztől, meg félt az uszodától is, én értettem, mitől fél, bár magam nem féltem, viszont őt meg mindenki csúfolni kezdte, én persze megint csak sírva fakadtam, annyira sajnáltam őt, azt mesélték, már nagyobb koromban, hogy kicsi gyerekként így ment ez mindig, folyton megsajnáltam valakit, és folyton megsirattam, és ezek olyan emlékek lettek, amelyek végigkísérték az életemet, mondja, és így folytatja megállíthatatlanul, a maga különleges beszédmódjában, ismétlés és ismétlés, számos ismétlés az elbeszélésben, de mintha csak a ritmus miatt tenné, mert a memóriája, ha a noh-ról van szó, félelmetes, viszont ha mesél, mint most is, valóban vissza-visszatér folyton egy-egy ponthoz, egy-egy történetfoszlányhoz, amelyet már elmesélt az előbb, talán hangsúlyozni kívánja őket, vagy valóban egy másnak nem egészen követhető tartalmi ritmus fenntartásáért, nem tudni, mindenesetre az óvodáskorból is maradt rengeteg emléke, mondja, egy óvoda ugyanis épp a közelben működött, pont szemben a Nishi-Hongan-ji sarokkal, átellenben viszont, odabent, a Nishi-Hongan-ji belső sarkában egy hatalmas torony magasodott, és ez aztán egy igazán különös épületnek bizonyult, mert bármilyen napszak volt is, akár reggel, akár dél, akár este, ez a torony, melyet a Meiji-korban shinseigominnak neveztek, mindig teljesen eltakarta az óvodát, így az összes 218óvodai emlékem egy teljesen sötét óvodához kapcsolódik, mert az a hatalmas torony tökéletesen beárnyékolt minket, állandóan sötét volt odabent, és nekem az egész óvodás korszakomat ott kellett eltöltenem a többiekkel, ott játszottunk a sötétben egészen az iskoláskorunkig, miközben egyetlen dada vagy óvónő nem akadt, aki akár csak egyetlenegyszer is szóba hozta, vagy megmagyarázta volna, hogy miért van ilyen sötét folyton odabent, ezért is maradt meg bennem úgy, hogy az óvoda – az valami sötét hely, ahol a gyerekek sötétben játszanak, és ahol mindig valami hatalmas torony magasodik a közelben, de azután jött az iskola, és jött ezzel más is, történetesen a legrosszabb, és egészen hirtelen, az üzletünk ugyanis egyik napról a másikra tönkrement, az apám társa, akivel együtt kereskedtünk a légzőmaszkokkal, váratlanul kilépett, neki köszönhetően itt volt a baj, és eltűnt, felszívódott, nem láttuk többé, mi meg ott maradtunk, és nagyon rossz volt, hisz korábban megvolt mindenünk, nem szenvedtünk hiányt semmiben, sőt azt hiszi, mondja, hogy viszonylag tehetőseknek számítottak, volt televíziójuk és zongorájuk, ezt elég kevés ember, elég kevés család engedhette meg magának, hisz a második világháború után szinte mindenkinek odalett mindene, csak nekik virágzott a légzőmaszk-üzletük, egészen a csődig, mert attól fogva egészen váratlanul a legmélyebb nyomorba süllyedtek, nem maradt semmijük, se televízió, se zongora, s ami a legszomorúbb, hogy az apám is, mondja, aki, míg jól ment, soha nem tartózkodott otthon, miután csődbe mentünk, az egyik nap hazaköltözött, s attól fogva egészen a haláláig otthon lakott már, csendben ült, emlékszem pontosan, hol, lent a hajdani üzlethelyiségben, szemben az ablakkal, és úgy van ma is az emlékezetemben, hogy cigarettázik, és le nem veszi a szemét erről az ablakról évekig, nem nagyon szólt bele semmibe, csak ült ott, és cigarettázott, mindent az édesanyámra hagyott, viszont ha én tanácsoltam valamit, azt azonnal megfogadta, pedig 219még csak kilencéves voltam akkor, összesen kilenc, amikor hazaköltözött, és ránk szakadt a nyomor, és én néha ezt vagy azt javasoltam, s ő becsben tartotta ezeket a javaslatokat, hogy hogy kellene ezt vagy azt a problémát megoldanunk, de az anyám is hallgatott rám, csak a szokás szerint az apámnak kellett kimondania, hogy akkor így vagy úgy legyen, és ez mindig megegyezett azzal a tanáccsal, amit adtam, az apámat nem érdekelte, hány éves vagyok, elfogadta a javaslataimat, az édesanyám meg különösen, tulajdonképpen az édesanyámmal volt a legszorosabb a viszonyom, senki nem volt fontos nekem, csak az édesanyám, ő nevelt fel, ő gondozott, ő ápolt, és én nagyon szerettem az édesanyámat, mindig mindent megbeszéltem vele, nemcsak a gyerekkoromban, de az ifjúkoromban, és azután is, sokkal közelebb éreztem őt magamhoz, mint az apámat, vagy bárki mást, ő a régi házban lakott haláláig a férjével, az apámmal, tehát a Kyoto Stationnél, ott a Nanna-jóval párhuzamos utcában, a szülői házban, amelynek közelében most a Shin-E Building is van, én meg egy idő után, amikor visszajöttem Kyotóba, mert elkerültem egy időre, ide költöztem, a Kamigamóhoz, így elég messze éltünk egymástól, de szinte mindennap eljöttem meglátogatni, és mindent megbeszéltem vele, egészen a haláláig így volt ez, mert ő állt hozzám a legközelebb, nem is úgy, mint egy anya, hanem mint egy barát, nem volt semmi, amit ne vele beszéltem volna meg, nem volt titkom előtte, egy titok előtte, az teljes mértékben értelmetlen lett volna, viszont nagyon aggódtam érte, amikor szegénységbe süllyedt a családom, az apám társa elment, az apám hazajött, pénz nem volt egyáltalán, az üzlet teljesen összeomlott, de nem volt mit tenni, dolgozni kellett, és akkor az édesanyám azt csinálta, amit éppen lehetett, volt egy lehetőség, hogy ugyanis keresztény karácsonyfadíszeket csinálhatott, darabját egy yenért, mivel a nagy összeomlás után egyszeriben nem volt mit enni, annyira nehéz helyzetbe kerültünk, 220és csak rizst kaptunk vidékről az édesanyám rokonaitól rendszeresen, ez volt, rizs és víz, rizs és víz mindennap, emiatt kellett az anyámnak dolgozni, az apám nem volt képes már semmit sem csinálni, valószínűleg azért, mert teljesen összeomlott ő is, akárcsak az üzletünk, csecsebecséket kellett csinálni a keresztényeknek, ez volt az egyetlen lehetőség, viszont egy yen nagyon kevés volt, s ezekből a csecsebecsékből nagyon sok darabot kellett megcsinálnia az édesanyámnak naponta, úgyhogy elkezdtem segíteni neki, én is csináltam ezeket a keresztény csecsebecséket, amiket a karácsonyfákra lehetett akasztani, csak az volt a baj, hogy még gyerek voltam, mondja, egy gyerek, akit nem lehetett alkalmazottként kezelni, így hát ugyanazért a munkáért ő csak fél yent kaphatott, és ebből így nem tudtak megélni, az édesanyja keresete meg amit ő hozzákeresett, az nem volt elég, ráadásul még nagyobb bajnak bizonyult, hogy ezek a csecsebecsék kicsik voltak, kicsiknek kellett lenniük, és az édesanyja szeme egy idő után nem bírta, hogy ilyen kicsik, erőltette a szemeit, és megerőltette őket végzetesen, ment egy pár óráig a munka, de aztán a szeme elfáradt, könnyezett, s végül fájt az édesanyjának, egyfajta szemideg-érzékenysége lett, estére már nem bírt nézni, nem bírta használni a szemét, de hiába volt minden, a munkát abbahagyni nem lehetett, úgyhogy egy idő után, amikor esténként már nagyon fájtak azok a szemek, mondja, elkezdett járni hozzájuk egy nővér, ő gondozta az édesanyját, és ő főzte meg a rizst, és ez egészen az ő, a mester tizenegyedik osztályos koráig tartott, ami alatt, mondja, állandóan aggódott, nagyon aggódott az édesanyjáért, az iskolában se tudott figyelni, csak az édesanyja szemeire gondolt, hogy hogy fognak fájni estére, már nagyon akarta, hogy hagyja abba a munkát, már a középiskolába járt, de ment minden tovább, és aggódott, hogy az édesanyja nem fogja abbahagyni, és nagy baj lesz belőle, annyira aggódott, hogy nem tudott mással foglalkozni, csak vele, és egyre 221jobban aggódott, hogy nagyon megbetegszik, és nem kel fel többé, mondták, tanuljon tovább, de ő, mondja, képtelen lett volna rá, mindenképp otthon akart maradni, hogy segítsen neki, és otthon is maradt, és segített is, elkezdett csecsebecséket gyártani ő is a karácsonyfákra, és nem ment egyetemre, pedig a tanára ezt javasolta, egyetem helyett inkább a csecsebecsék, de hát nem lehetett máshogyan, otthon kellett maradnia, mert úgyse tudott volna az aggodalomtól belekezdeni semmibe, és még a középiskolába járt, amikor az iskolaév kezdetén volt a nevezetes hegymászó-program, ez volt az, amit vele együtt minden iskolástársa nagy izgalommal várt, csak az ő esetében az lett a baj, hogy ezek előtt a nagy hegymászó-programok előtt kapták meg otthon az iskolások minden évben az új tornacipőt, viszont őnáluk akkora volt az ínség, hogy nem futotta tornacipőre, így hát az édesanyja azt találta ki, hogy bekeni a régi tornacipőt valami filléres csokoládéval, előtte nagyon kimosta, és bekente, és tényleg úgy nézett ki, mintha új lett volna, de őt ez nagyon bántotta, s mert nem szégyellte, ha szegénysége miatt ő az egyetlen, aki nem kap új tornacipőt a nagy hegymászó-programok előtt, fogta a cipőt, és lekaparta róla a csokit, és soha nem ment hegyet mászni a többiekkel, ez csak egy példa, milyen nehéz volt, mondja, de példa arra is, mennyire nehéz volt neki együtt a többiekkel, nem mintha nem vágyott volna közéjük, semmire sem vágyott jobban, mint a többiekkel együtt lenni, és játszani együtt a többiekkel, csakhogy folyton akadt valami akadály, ami miatt erről az együttlétről mindig le kellett mondania, így még magányosabb lett a középiskolában, mint amilyen az általános iskolában volt, csak az édesanyja és ő, ketten, a Nanna-jóval párhuzamos utcában, miközben az apja naphosszat a volt üzlethelyiségben ült, cigarettázott, és nézett kifelé az ablakon, bár odakint soha nem történt semmi, teljesen egyedül, így teltek el az évek, s egyre mélyebb lett benne az együttérzés azokkal, akik nem találtak barátot, 222vagy nem tudtak csatlakozni azokhoz, akikhez szerettek volna csatlakozni, mert ő nem tudott játszani a társaival, mert mindig otthon volt, vagy az iskolában, vagy az iskolában, vagy otthon, és azért, mivel nagyon aggódott az édesanyjáért és az egész családért, hogy mi lesz velük, ha ő nincs ott, az aggodalom miatt ebben az időszakban igen gyakran nem is tudott kimenni az utcára, hogy játsszon, vagy az iskolában, a szünetben odamenni a többiekhez, és beállni közéjük, mert folyton csak az járt az eszében, hogy miképp is találhatna valami kiutat az egész nyomorúságból, hogy az édesanyjának ne kelljen a szemét dolgoztatnia, folyton-folyvást ezen töprengett, és közben persze, mondja, nemigen volt ideje azon gondolkozni, hogy tudna játszani a többiekkel, pedig lehetett volna barátja, például az a fiú, aki egyszer elpanaszolta neki, hogy rosszul érzi magát, és nagyon fél, mert így nem tud elmenni délután a különénekórára, mondtam neki, mondja, hogy majd én elmegyek helyette, és el is mentem, elmentem, útközben megtanultam, amit neki tudnia kellett, ott aztán, a különénekórán elmondtam, mi történt a társammal, elénekeltem, amit neki kellett volna, és nagyon megdicsértek a különénekórán, és mondták, hogy nem róják fel neki a hiányzást, megértik, s emiatt persze a szóban forgó fiú nagyon hálás volt, és lehettek volna máris barátok, csak hát neki haza kellett mennie, előbb csak rendesen gyalogolt, aztán sietősre fogta, de végül már rohant inkább, annyira félt, hogy míg ő távol járt, esetleg történt valami az édesanyja szemével, és így meg nem lehetett, hogy legyen így barátja valakinek, hiszen ha hívta is ez a fiú más délutánonként, hogy jöjjön ki, és játsszanak, ő életének ebben a sötét korszakában rögtön arra gondolt, hogy hát akkor mi lesz otthon, ha ő nincs ott, ez mindig mély meggyőződése volt, akkor senki nem lesz, aki segít, mivel egészen bizonyos volt benne az állandó szenvedés terhe alatt, hogy egy nagyobb baj közeledik, elsősorban az édesanyjára gondolt, őt féltette, hogy az ő szemével lesz 223az a baj kapcsolatban, de nem így történt, egész más történt, valami egészen rendkívüli, ami felborított mindent, megváltoztatta az életüket, senki nem gondolt rá, hogy megtörténhet, pedig megtörtént, mindenki, és ő különösen, meg volt győződve arról, hogy a baj itt van, egészen közel, és annyira kilátástalannak látszott minden, hogy egy nap arra az elhatározásra jutott, akkora szomorúság tört rá az édesanyja és az apja sorsa miatt, hogy bement hozzájuk a felső szobába, és azt javasolta nekik, kövessenek el közös öngyilkosságot, együtt, az egész család, mert úgy látom, mondtam nekik, mondja, hogy ez az egyetlen megoldás, ezt tudom javasolni, mert annyira nincs jövőnk, semmiféle jövőnk nincsen, hogy teljesen leköt minket az, hogy megoldjuk a mindennapi élet egyetlen problémáját, hogy mit együnk, így hát én magam sem gondoltam természetesen semmiféle jövőre, nem vágytam semmiféle jövőre, mert nem volt semmiféle jövő, felmentem a felső szobába, eléjük térdeltem, meghajoltam, és azt mondtam, mind a hárman kövessünk el közös öngyilkosságot, de végül nem követtük el, mert rendkívüli fordulat történt, valami egészen elképzelhetetlen, mert akkor egy nap, az iskolában, valahogy beszökött egy nagy fehér kutya a folyosóra, a középiskola hetedik osztályába jártam, és beszabadult először a folyosóra, aztán az osztályba egy gazdátlan, loncsos, fehér kutya, és annyira rossz állapotban volt, hogy mindenki csak kiabált meg ordítozott, de még csak megfogni sem merte vagy akarta senki, pedig a kutyán látszott, hogy már a végét járja, egész testében remegett, a bőrét lehorzsolta valami, és olyan sovány volt, hogy a szó szoros értelmében kiálltak a csontjai, persze valahogy kikergették az osztályból, és kikergették az egész épületből is az utcára, csakhogy a kutya nem ment el, hanem ott maradt az iskolánál, és pont a mi osztályunk ablaka alatt maradt, és egy hétig nem mozdult onnan, csak remegett, és sírt, vonyított, nyöszörgött, jól behallatszott, és én már a végén nem is hallottam mást, 224még otthon is hallottam, pedig nem mozdult az iskola fala mellől, próbálták bottal elkergetni, de nem ment, a kutyát egyszerűen nem lehetett elkergetni onnan, így aztán maradt, már nem piszkálták, csak hallatszott, ahogy sír, és én – ahogy elmúlt egy hét – néztem a kutyát, és láttam, hogy meg akar halni, s akkor azt mondtam magamnak, haza kell vinnem, majd csak ellesz valahogy velünk, és így is tett, mondja, hazavitte a kutyát, csak szólt neki, hogy jöjjön, és egyetlen szóra jött vele, de az édesanyja azt mondta, ezt nem tehetjük, nem vehetünk most még ide egy kutyát, hát mit adunk neki enni, kérdezte, és ez tényleg nagy gondot jelentett, mivel nekik nem volt húsuk, amit adhattak volna, csak rizs, márpedig a kutyák nem esznek rizst, az édesanyja azt javasolta, vigye el a kutyát a kolostorhoz, nem maradhat itt, de ő, mondja, nem tudta megtenni, kérlelte a családját, hadd maradjon itt, csinált neki egy kutyaólat is, titokban, mielőtt bevitte volna a házba, kérlelte az édesanyját, de az azt felelte, nekünk sincs elég, mire ő azt válaszolta, hogy akkor adják oda neki a saját részét, ami persze egy kicsit furcsán hangzott, mivel a kutyák nem esznek rizst, de akkor addig könyörgött az édesanyjának, hogy odaadták neki a mester esti adagját, és a kutya megette a rizst, s akkor már az édesanyja is megváltoztatta a véleményét, és beleegyezett, hogy a kutya maradjon, jól van, mondta, befogadjuk, és tényleg így lett, befogadtuk a fehér kutyát, és két hét múlva, összesen két hét múlva, hogy a kutyát odavettük, az emberek elkezdtek kopogtatni a házunk ajtaján, hogy szeretnének venni légzőmaszkot, hirtelen rendeléseket kaptunk, az apámnak beindult az üzlete, a társa is, aki a vállalkozás csődjét okozta annak idején, megjelent újra, s azt javasolta, hogy a megváltozott igények miatt társuljanak újra, és csörögtek a telefonok, jöttek száz- és ezerszámra a megrendelések, egy csapásra minden megváltozott, az üzlet felvirágzott, akkoriban zajlott ugyanis a nagy iparosítási kampány, és a légszennyezés miatt óriási kereslet tá225madt a légzőmaszkok iránt, ráadásul az apám társa talált egy sárga maszkot, egy újfélét, mely biztonságosabban szűrte ki a szennyezést, ez akkora siker lett, hogy még a központi televízió, az NHK is bemutatta, és reklámozta, minden jóra fordult, ereszti le a hangját a mester, és mindenki tudta, tudta az édesanyám, tudtam én, és tudta az apám is, hogy a kutya miatt fordult meg a sorsunk, szerencsét hozott, jelentette ki az apám a székén az ablak előtt, és attól fogva imádkozott érte, a fehér kutyáért, mióta pedig ő, az apám meghalt, én imádkozom érte, amikor pedig én is meghalok, elsőszülött gyermekem, Kimiko sensei fog érte imádkozni.



Nehéz szavakban elmondani, mondja ekkor, a gyakorlás örömét, ha próba van, és az ő számára szinte mindig próba van, akkor ő minden közvetettségből kitör, és csak tevékeny, elmerül, azonosul a tevékenységgel, a soron következő lépéssel, a kar tartásával, a legyező elhelyezésével a test előtt, a test elhelyezésével a térben, majd a hangján megszólaló verssel és dallammal, mely a mélyből szakad fel, egyszóval ha próbál, mint most is, az imént, a Seiobóval, vagy ha folytatja a próbát, mint majd hamarosan, a Seiobót, akkor érzi a legmélyebben, hogy van lelke, ha a megadott leírás szerint megteszi a szükséges tánclépéseket, akkor nem gondol arra, hogy a szelleme működjön, mert ez a szellem tökéletesen beleágyazódik az éppen megtett lépésrendbe, nem a jövőbe mered, hogy majd ezután milyen lépést kell megtennem, hogy majd ezután melyik lépés következik, hanem egyetlen lépésről van szó, mely éppen a jelen pillanatot tölti ki, mindig arra kell összpontosítania, mondja a sensei, hogy mit tehetek meg éppen most, sőt, pontosabban szólva, hogy most éppen mit teszek, mindössze erre való az 226összpontosítás, nem egyébre, nem arra a vágyra, hogy ez a lépés itt meg ezután jobb legyen, hanem hogy éppen ez a lépés a táncban és éppen most: létrejön, ez minden, amit tudni kell, a lélek dolga a többi, egyszóval a próba az, ami az ő élete, így hát próba és előadás közt a számára semmiféle különbség nincsen, a noh-nak ugyanis az előadás nem különleges módja, az előadáson pontosan az történik, mint a próbán, és viszont, a próbán hajszálpontosan az történik, mint az előadáson, nincs eltérés, de szívesebben nevezi ő a maga részéről próbának, mert ez jobban kifejezi, hogy nem valami véglegességről, valami befejezettségről van szó, jobban kifejezi, hogy a noh-nak nincs célja, és ez a cél különösen nem az előadás, hanem hogy a próba az ő számára maga a teljes élet, egy fokozatos ráébredés, vagy inkább csak azt mondaná, ébredés, mivel nincs mire ráébredni, az ugyanis, amire mégis, fokozatosan, az valóban kifejezhetetlen katarzis az olyan noh-előadónak, amilyen ő, akinek a noh minden, és mindennek a forrása, a noh csak ad, és ő csak elfogad, és megért mindent, mert ekkor érti meg az ember például, hogy a dolgok nem azért fordulnak jóra, ha jóra fordulnak, mert az embernek valamiféle elképzelése van arról, mi lenne a helyes a jövőre nézve, hanem attól fordulnak a dolgok jóra, hogy az embernek helyes elképzelése van a jelenről, mégpedig olyan elképzelés ez, amely nem pusztán neked jó, hanem jó mindenkinek, azaz nem árt senkinek, tehát jó általában, nem, mondja a sensei mosolyogva, nem hiszi, hogy igaza van azoknak, akik egy katasztrófa közeledéséről, valamiféle összeomlásról, egy teljes apokalipszisről olyan fenyegetően beszélnek, az ilyen emberek nem számolnak, mégpedig, és ez igen jellemző, sohasem számolnak azzal, hogy vannak magasabb esélyek, tudnod kell, hogy saját tapasztalatra van szükséged ahhoz, hogy megértsd, mennyire értelmetlen elválasztani a létezőket, a létező dolgokat egymástól és magadtól, hisz minden egyetlen időben és egyetlen helyen játszódik le, és ennek a megértéséhez 227a jelen helyes megértésén át vezet az út, egy saját tapasztalat, erre van szükség, és akkor már érted, és érti minden ember, hogy nem lehet elválasztani valamit valamitől, nincs isten, valami távoli tartományban, nincs föld, őtőle messze, idelent, és nincs transzcendens birodalom, valahol máshol, mint ahol te vagy, mindaz, amit transzcendensnek és földinek nevezel, az egy és ugyanaz, veled együtt egyetlen időben és egyetlen térben, s ami a legfontosabb, hogy a reménynek és a csodának sincsen itt helye, mivel a remény alaptalan, csoda pedig nincsen, ugyanis minden úgy történik meg, ahogyan meg kell történnie, sohasem a csodák fordítottak például, mondja, az ő életén, hanem hogy rájött, hogy egy végtelen bonyolult konstrukció végtelen egyszerű működéséről van szó, így bármi történjen is meg, bármi váljék is valóra, az mindössze természetes következménye a lehetséges milliárd egyetlen kimenetelének, azaz, mondja most egészen lehalkított hangon a sensei, mintegy jelezvén, hogy ezt már csak a vendégnek szánja, azaz úgy van ez, hogy a születésünk előtt még megszámlálhatatlan terve van az Égnek mivelünk, de a megszületésünk után már csak egyetlenegy, természetesen ezek a felismerések nem mindig könnyedén jutnak az ember birtokába, ő például sokat szenvedett, míg a tapasztalatait helyes módon összegezni tudta, Takahashi Shinji mester volt az, akinek személyes tanításai és leírt gondolatai eligazították, amikor itt volt az ideje, ő volt az, Shinji sensei, aki képes volt megmagyarázni neki, az akkor, személyes találkozásuk idején, tizenkilenc éves fiatalembernek, hogy története arról, hogy elvesztette az istent, korántsem kell az öngyilkossághoz vezesse, tudniillik egy ízben imádkozás közben, mesélte el neki, még otthon, Kyotóban, a régi ház emeletén, ahogy térdelt, kezeit összekulcsolta, és imádkozott, hirtelen megpillantotta magát a saját borotválkozótükrében, és ettől egy csapásra elvesztette a hitét, nos, ez, magyarázta neki Takahashi sensei, nem az isten elvesztését, hanem ellenkezőleg, 228a megtalálását jelenti, nevezzük bárhogy is, nevezzük akár istennek, neki, mondta Takahashi Shinji sensei, édes mindegy, ez volt az első, amit neki Shinji sensei mondott, és ez óriási hatással volt rá, nemkülönben amikor a halálos ágya mellett állt egy egészen különleges találkozáskor, és Shinji sensei, mintegy végső intelemként, azt mondta neki, hogy néha a magasabb dimenziók létét épp a magasabb dimenziók takarják el, ilyeneket hallott tőle, és magától értetődik, hogy mindössze egyetlen villanás alatt, tényleg csapásszerűen értette meg a dolgokat, mert belátta, megérezte a másik embert, belátott a másik mögé, belátta a múltbeli életét, így hamar eljutott a napig, amikor észre kellett vennie, már nemcsak ő hisz újra valamiben, hanem őbenne is hisznek, persze a noh művészetén keresztül, és ez azt jelenti, hogy ha hozzá fordulnak emberek, ő csak és kizárólag a noh művészetén keresztül képes megemelni őket, hogy ezzel a szóval éljen, ugyanazzal a szóval, amivel Ze’ami géniusza élt, mert a noh a lélek megemelése, mely ha nem történik meg a noh alatt, a noh nem is történik meg, de ha megtörténik, akkor bárki megértheti, hogy felettünk és alattunk, rajtunk kívül és mibennünk mélyen ott van egy univerzum, az egyetlen, mely nem azonos a ránk boruló éggel, mert az univerzum nem csillagok és bolygók és napok és galaxisok, mert az univerzum, az nem kép, az nem látható, nincs még neve sem, mivel sokkal drágább annál, mintsem hogy neve legyen, ezért olyan nagy öröm nekem, hogy a Seiobót gyakorolhatom, mert a Seiobo az a küldött, aki jön, és azt mondja, nem a vágy vagyok a békére, hanem a béke maga, jön, és azt mondja, ne féljetek, a béke univerzuma, az nem a sóvárgás szivárványa, az univerzum, a valódi univerzum: már létezik.

229

Amoru-san előtt egy alacsony asztalka, és Amoru-san már percek óta egy nagy halom pénzt számolgat, míg a sensei beszél, előbb különválasztja a tízezer yeneseket az ötezer yenesektől majd az ötezreseket az ezeryenesektől, aztán szépen elrendezi, amolyan oszlopfélékbe rakja őket, mintha játszana, de nem, háromszor is átszámolja az egészet, hogy melyik mennyi, aztán pedig elkezdi belerakosgatni őket egy-egy borítékba, vesz egyet az egyik csomóból, tesz hozzá a másikból, aztán a harmadikból, majd belecsúsztatja az összeget a soron lévő borítékba, és levesz megint egy tízezer yenest, és hozzárak még egy tízezer yenest, vagy kettőt, vagy hármat, ez változik, meg még hozzá egy kis ötezres meg ezres bankót, aztán be velük a borítékba, és már jöhet is a következő, az ajkait mozgatja, mintha némán, de mégis ki kéne mondania, hogy mennyi és mennyi, és fogynak a bankókupacok a kis asztal egyik részén, ugyanakkor viszont meg nőnek is a borítékoszlopocskák a másik oldalon, úgyhogy hamarosan már a borítékoknak nem is jut ott több hely, ezért Amoru-san maga mellé helyezi őket az ülőpárnája mellé, először megszámolja a borítékokat, aztán meg, amikor ezzel kész van, akkor előhúz egy kis füzetet, és elkezdi újraszámolni azt, amit egy-egy borítékban az imént elhelyezett, és beírja szép lassan a füzet megfelelő rubrikájába, hogy mennyi, és így megy a munka, míg a sensei beszél, és míg a sensei lényegében komoly és szigorú, Amoru-san lényegében csak mosolyog, hosszú, keskeny, pattanásos arcáról örökös derű sugárzik, és még a fejét is félrebillenti olykor, és egy ideig úgy is tartja, hol a bal, hol a jobb válla felé félrehajtva, de közben számol, és rendezget, és pakol, és jegyzetel, és mindezt olykor meg-megszakítja, hogy előbb kissé zsíros, hosszú haját igazítsa meg, majd pe230dig hogy elővegyen rózsaszín kígyóbőr retiküljéből egy kis Vivian Westwood feliratú tükröcskét meg egy Dior-féle rúzst, és égőpirosra rúzsozza a száját, a széles, vastag szájat, melyről nem és soha nem hervad le semmiféle mosoly.

Ő úgy imádkozik, hogy először felsorolja, hogy a Nagy Kozmosz, aztán jön, hogy a Nagy Szellem, aztán jön a Nagy Buddha, aztán a Szellem, aki őriz a Mindennapokban, aztán hogy Védelem a Mindennapokban, aztán: a Bóddhi-szattvák!, aztán a Magából-Teremtő, aztán meg hogy a Magasabb Erők Kegye!, és mindezeket követően a szíve megerősítéséért imádkozik, és ez idáig tulajdonképpen, mondja Inoue sensei, Takahashi Shinji sensei imájának személyes átformálása, úgy valahogy a saját feje szerint, ahogy az ima és az esemény megkívánja, végül azt mondja: Őrző Angyal Belül a Szívben!, Kérlek, Adj Fényt, Teremtő, a Szívemben!, aztán hogy: Adjál Békét Testemnek, Magas Szellem!, és: Töltsd meg Fénnyel a Szívem!, meg: Töltsd meg Fénnyel a Kanze Kaikant!, és hogy Mindenkinek add meg ezt az Imát, aki eljön a Seiobo előadására!, aztán Meghívom azokat, akik nem jöhetnek el!, aztán Mindenkit meghívok, aki valaha járt itt, a Kanze Kaikanban!, majd pedig azt mondja: Emeld ide a Fénybe a lelküket!, végül arra kéri a Magas Szellemet, hogy Adj alkalmat arra, hogy ma este előadjam a Seiobót!, és arra kéri, hogy Adj erőt, és add, hogy ez az erő áramoljon át rajtam minden egyes emberig!, legvégül azt mondja, hogy Legyen a Kanze Kaikan fáklya most Japánban, a világban, az egész Univerzumban!, és hogy Tükrözd szét az erőt az előadáson az Univerzumba!, hass, Isten, oda, hogy ez az erő átjárjon mindent!, és legeslegvégül azt mondja: Teremtő Isten!, Legyen Benne az Erőd az Előadásban!, és amikor mindezt elmondta, azzal fejezi be, hogy: A Saját Sorsom Átadom Egészen!


Ez az én imám, mondja Kazuyuki sensei mosolyogva, majd összezáródik a szigorú arc.

231

Sensei minden, mondja Amoru-san, semmihez nem értek, semmit nem tudok, mindenkit gyűlölök, csak senseit ismerem és csak senseit szeretem, mert sensei minden, és az apám nagyon durva ember volt, mindennap megvert, minden egyes nap, egyszer levertem egy porcelánvázát, akkor a fejemet beledugta a vaskályhába, és az ajtajával verte a fejemet, míg csak el nem vesztettem az eszméletem, szóval minden egyes nap fájt nekem, minden áldott nap fájt, meg akartam halni, de sokáig nem lehetett, aztán végre mégis, de már felnőtt koromban, amikor már láttam senseit, és azonnal tudtam, hogy őt szeretem, de nem lehetett semmi, ezért egy autó elé ugrottam, és hat hétig kómában feküdtem, az agyamat érte az ütés, élet és halál között, az orvosok azt mondták, nem tehetnek semmit, de sensei megtudta, és tudta, hogy csak őt szeretem, ezért amikor megtudta, eljött a kórházba, és visszahívott, én csak senseit ismerem, és csak senseit szeretem, ne kérdezzenek tőlem semmit, mert semmit nem tudok, és semmit nem értek, hát, sensei a célom, őelőtte nem volt semmi, és őutána se lesz semmi, és remélem, ő is örökre szeretni fog.



A művészbejárón át érkezik, majdnem két órával az előadás előtt, a kocsit Amoru-san vezette, ő és a többiek már a színház foyer-jában fogadják a nevezetesebb vendégeket, osztják a jegyeket, segítenek egy-egy idősebb nézőnek, hogy könnyebben megtalálja a helyét odabent a nézőtéren, még majdnem két óra, alig vannak a Kanze hátsó labirintusában, de sajnos a sensei szemében máris rengetegen, itt az 232ember sohasem lehet igazán egyedül, és éppen ez az ok, és ezt mindenki tudja, itt nincsen titok, hogy Inoue Kazuyuki sensei azért érkezik mindig oly sokkal az előadás előtt, mert egyedül akar maradni, ami természetesen lehetetlen, mert az öltözőkön olyan, mintha nem is lenne ajtó, hiába van külön öltözője a shitének, állandó a ki-be járkálás, hol ez néz be, hol az, mindannyiszor fel kell kelni a székből, és üdvözölni az érkezőt, aztán valaki bedugja a fejét, és megkérdi, nem tudja-e a sensei, mikor fizetnek, de a sensei csak rázza a fejét, s már épp lenne egy kis csend az öltözőben, amikor valaki más bújik be az ajtón, és a szertartásos üdvözlés után megkéri a senseit, adjon tanácsot, mert az unokanővérének a bátyja leukémiás lett, mit tegyen, küldje el hozzám, mondja a sensei, de mikor, kérdi az, hát, ha jó lesz a jövő hét, hát, a jövő hét, attól tartok, mondja ez, már esetleg túl késő, hát, akkor mikor tudna eljönni hozzá, kérdi a sensei, holnap délután jó, kérdi a látogató, hogyne, válaszolja a sensei, hívja fel Amoru-sant, ő majd megszervezi a találkozót, vagy ha őt nem, akkor Chiwako-sant, nagyon készséges asszony, és ő is tökéletesen meg tudja szervezni, hogy eljöhessen az unokanővérének a bátyja, majd kivezeti a hálálkodó embert, de amikor becsukná az ajtót, akkor már két fiú rohan be az öltözőbe egy nagy dobozzal, most érkeztek közvetlenül a Shinkanzennel Tokyóból, meghozták, mondják egymás szavába vágva, a főnixkoronát, jól van, bólint a sensei, tegyék le a dobozt az öltöző asztalára, majd hamarosan kibontja, és megvizsgálja, a fiúk hajlongva magára hagyják, de ekkor már a sensei tudja, hogy innentől kezdve semmiképp nem maradhat egyedül, ezért azt az utat választja, amit mindig, és ami már nemcsak itt, a Kanze Kaikanban, de Osakában vagy a tokyói Kanze-színházakban is nyílt titok, elhagyja tehát az öltözőt, elhárít még egy-egy hozzá fordulót, s végül kicsúszik a kezeik közül, és bemegy a Kanze WC-jébe, mert mint nyíltan is elmondja olykor a hozzá egészen közelállóknak, egyes-egyedül ott, a 233Kanze WC-jében van nyugta, kizárólag a Kanze WC-je az, ahol egy ideig egymaga lehet, márpedig neki előadás előtt, különösen most, egy ennyire jelentős előadás előtt, feltétlenül szüksége van az egyedüllétre, hogy csak maga legyen, egyedül, mint gyerekkorában, egyedül, mint egész életében, senki által nem zavartatva, békén és nyugalomban, mert ez az a hely, ahol nem látja senki, ahol nem hallja senki, mert csak itt és csak ekkor zárhatja végre magára az ajtót, a Kanze Kaikan WC-jének az ajtaját, és akkor letérdel, és összeteszi az arca előtt a két kezét, kissé előredől, behunyja a szemét, és belekezd az imába, amit mindenképp el kell mondania, az imába a Magas Szellemtől egészen addig, hogy a Saját Sorsom Átadom Egészen, térdel a WC hideg kövén a fertőtlenítőszagban, egyedül van, béke van, nyugalom és csend, és még hálát ad az Égnek ezért a békéért, nyugalomért és csendért a Kanze WC-jében, majd lenyomja az öblítőgombot, mintha csak a dolgát végezte volna, és csendesen elindul a közös öltöző felé, hogy ráadják Seiobo első öltözékét, hogy felvegye Seiobo csodálatos maszkját, s hogy benne aztán, a tükörszobában, a még mozdulatlan agemaku előtt állva, Seiobo valóban megjelenjen.

234
55.
Il ritorno in Perugia

Egész nap csak válogattak és pakoltak, csomagoltak, és rendezgettek, és hordták és hordták a műhelyből a szekérre, és aztán este hazaküldte a firenzeieket, és leültette az umbriaiakat az asztal köré, eléjük tett négy korsót és egy nagy kancsó bort, és azt mondta nekik, hogy most hazamegyünk, amikor az utolsó darab tégelyt is biztonságosan elhelyezték a kocsi leszíjazott ládáiban, és valamennyien ott ültek a korsókkal a kézben, azt mondta nagy jelentőségteljesen, hogy na, Giannicola, na, Francesco, na, Aulista, így, végig, merőn rájuk nézve s megszólítgatva őket, hogy végül rákacsintson Giovannira is, most aztán irány haza, de egyikük sem hitte el, amit mond, és minden olyan bonyolult lett, mert volt egy nagy egyfelől, hogy tudniillik senki nem hihetett egy olyan maestro szavának, aki az egész életét végigbolyongta Umbria és Toscana és Róma közt, aki folyamatosan, attól kezdve, hogy hajdan, még fiúgyermekként, elhagyta Castel della Pievét, egyfolytában úton volt, mint akit belül valami emésztő démon kerget, de tényleg, mintha legbelül, az ő amúgy is rejtett lelkének valami hátsó, sötét zugában meghúzódva lett volna valami könyörtelen démon, és onnan, legeslegbelülről, mert ilyen démon idekint nem létezik, rázta a fejét egyetértőn mind a négy, amikor szóba került, olyan nincs, hogy egy evilági démon ekkora erővel legyen képes hatni valakire, hogy folyton-folyvást űzze maga előtt vagy harminc éven át, mert így nézett ki a 235dolog, a maestro csak ment és ment és ment, a lovak meg dőltek ki alóla, és csak jött Róma, és jött Firenze és Velence és Pavia és Siena és Assisi, és ki tudná felsorolni az összeset, de persze mindig és újra Firenze és Perugia és Róma, és Perugia és Róma és Firenze, hát hogy hihetett volna neki bárki, aki csak egy kicsit is ismerte őt, még hogy „na, most aztán”, hisz még a család is itt marad a Borgo Pinti-féle házban, a szépséges Signora Vannuzzi meg a rengeteg gyerek, még hogy „de most aztán”, mintha ugyan bárki beleélhette volna magát abba, hogy egyszer azért mégiscsak végleg hazamennek, úgyhogy erről, jól tudták, ezúttal sincs szó, csak az biztos, hogy holnap vissza, hogy holnap haza Perugiába, mindenesetre haza Umbriába, és ez valamennyiüknek elég volt az örömre, még Giovanninak is, legalább mostantól egy ideig nem ez az őrült város, hanem valami kis nyugalom, sóhajtott fel maga is, pedig az ő igazi hazája, bár soha nem beszélt róla, Perugiától aztán igazán messze van, meghúzták a korsókat, és látszott, hogy arra gondol mind, hogy 1486 óta, tehát mennyi is, tizenöt vagy hány év után újra a szeretett umbriai táj, az otthoni ízek és az otthoni szagok, ennyi volt abban, hogy na, Giannicola, Francesco, Aulista és Giovanni, ennyi volt a maestro szavaiban, és nem több, mert az ő szavai mélyén soha nincs az, hogy végleg, hogy örökre, mert az ő számára amiatt az emésztő ördög miatt ez a végleg és örökre nem létezett, és nem is fog létezni soha, így hát hiába volt már teljesen felpakolva a szekér, hiába kötötték meg az utolsó csomót is a köteleken, melyekkel odafogták a leeresztett ponyvát éjszakára meg a holnapi útra, hiába állt már ott az őr is, hogy vigyázzon rá hajnalig húsz soldóért, míg nekiindulnak, azt, hogy végleg hazatérnek, azt, hogy ez tényleg egy igazi ritorno lesz, ahogy ők, ezek az umbriai segédek azért tizenöt vagy hány év óta mégiscsak remélték, mióta csak áthozta őket a maestro a firenzei bottegába, azt nem, azt egyikük se hitte, csak ültek, bólogattak, kerülték a maestro tekinte236tét, majd a maestro távozása után is csak kortyolgatták az újféle bort, egy olcsó, tavalyi, az innen délre eső Chianti dombjairól származó lőrét a Via San Gilio műhelyében, és azt mondták magukban, jól van, csak beszéljen, csak mondja, de hagyjuk azt, hogy ritorno, meg hagyjuk azt, hogy végleg, meg hogy tizenöt vagy hány év után most már örökre az otthoni táj, az biztos csak, hogy a műhelyt itt a Via San Gilión felszámolták, hogy a rá vonatkozó szerződést Signor Vittorio di Lorenzo Ghibertivel felbontották, és ezúttal visszamennek, az meg, hogy meddig, az a maestro nyugtalan, rejtett lelkétől függ, ez a rejtett lélek meg attól az emésztően pokoli kurafitól bent abban a nyugtalan, rejtett lelkében, aki nem hagy neki békét, és nem is fog neki békét hagyni soha, de hagyjuk, jegyezte meg Giannicola, és meghúzta a korsót, és egy darabig nem szólt egyikük sem, mert azt azért valamennyien tudták, hogy viszont van ám itt egy még nagyobb másfelől is, hiszen ha az egész így van is, és ez a hazaút minden ideiglenessége ellenére mégiscsak forrása valamiféle örömnek, ha nem is annak, amire valóban vágynak, abban sem volt semmiféle kétség az inasok között, hogy ezt az úgynevezett hazautat ugyancsak belengi a kudarc keserűsége, mivel egyáltalán nem a maestro szabad akaratából történik, azazhogy – függetlenül attól, hogy mennyire végleges, és hogy ők itt négyen mennyire örülnek, vagy nem, az umbriai visszatérésnek – erre a költözésre most egy bizonyos okból nagyon is szükség van, nevén nevezvén a dolgot, hogy a maestrónak innen, egész Itália nemrég még legünnepeltebb festőjének a festők Firenzéjéből lassan mennie kell, és ami a legrosszabb, nem azért, mivel üldözné valaki, vagy mert összerúgta a port valamelyik hatalmassággal, vagy mert olyannyira hiányoznának a megrendelések, azzal még úgy-ahogy ellátták őket a kolostorok meg a szentebb életű családok, hanem mert a maestrónak, így kell mondják, valami miatt… nem megy mostanában, egymás közt is alig merték szóba hozni, an237nyira megijedtek maguk is a ténytől, de így volt, a maestro egyre többet és többet akart rájuk bízni, és alig jött át a műhelybe, amikor egy kép előkészítésében odáig jutottak, hogy szóltak neki, hogy jöhet, mert minden készen áll az egyik vagy a másik táblának a megfestésére, akkor se jött, néha napok teltek el, míg egyszer csak ott állt a Via San Gilio műhelyében, olyan csendesen, hogy észre sem vették, mikor jött be az ajtón, egyszer csak ott volt köztük, megkérdezte, hogy ezt miért, azt miért, belepiszkált ebbe vagy abba a tégelybe, rászólt valamelyikükre, hogy ez vagy az így nem lesz jó, vagy nem lesz elég, vagy hogy nagyon is, már túl sok van belőle, mondjuk a terpentinből a lenolajban, hümmögött, morgott, még a mindig „régóta esedékes” bért se merték szóba hozni nála, annyira látszott, milyen rossz kedve van, szóval, mindent csinált, csak az ecsetestálat kerülte, azt nem, hogy odament volna az ecsetekhez, és kiválasztotta volna a megfelelőt, és belekezdjen az adott munkába, nem, inkább hümmögött és morgott tovább még egy darabig, aztán odavetette, hogy majd mindjárt visszatér, mert most valami elintéznivalója van, de persze aznap már nem látták, és nem látták másnap sem, amikor viszont újra megjelent, az egész kezdődött elölről, a tábla ott feküdt a festőasztalon, elkészült, és megszáradt már rajta minden, hibát találni benne nem lehetett, hisz azért nem akárkik voltak ők, a segédek sem, nekik nem okozott gondot a legtökéletesebb gessót vagy imprimiturát felrakni, de még csak az alárajzolásba se köthetett bele senki, csak ő, mert ő, a maestro persze megtette, mikor már nem volt több ötlete arra, hogyan tudná elkerülni, hogy festenie kelljen, akkor még megpróbálkozott azzal, hogy ez vagy az a kar, vagy köpenyszegély, vagy szemránc, vagy ajakvonal az alárajzolásban nem úgy van, ahogyan annak pedig lennie kell, de hát nekik mondhatta, mert tudták, hogy nem ez a baj, úgyhogy a maestro „útmutatása” alapján egy szó nélkül odaállt valamelyikük, vagy a még ott dolgozó firenzei238ek közül valaki, de a leggyakrabban Giovanni, neki volt a legügyesebb és a leggyorsabb keze, és látszólag javított valamit az alárajzon, persze csak úgy, hogy ne rontsa el, ami már ott van, mert úgy volt az jó, ezt mindenki, a maestro is tudta, hiszen ő rajzolta fel a klisékre annak idején, nekik ezt a megfelelő módon csak átmásolni kellett az előkészített alapra, és ők pontosan, hibátlanul át is másolták ezeket a gyönyörű rajzokat, ebben csodálatos volt még mindig a maestro, vagyis hát ezekben a rajzokban a finom papíron még régi kezének a rendkívüli tehetségét tapasztalták, és abban valóban nem volt hiba, az tökéletesen körvonalazta, a legfinomabb érzékenységgel jelezte a táblaalapon, hogy miféle gyönyörű madonna, vagy gyermek, vagy szent következik itt hamarosan, csak hát az utóbbi időkben egyre kevésbé következett, minden elhalasztódott, mindennel csúsztak, hiába volt még tele a műhely komolyabb tanítványokkal és segédekkel Firenzéből is, Umbriából is, nem rajtuk múlott, hanem a maestrónak ezen a megmagyarázhatatlan tehetetlenségén, valami görcs van benne, vagy mi, találgatták, ami miatt, határozottan úgy látszott, nem mer az ecset után nyúlni, néha a pigment, saját korábbi parancsára, már ott állt készen, megtörve s bekeverve a festékes porfírtálon, arra várva, hogy intsen, és akkor mindenki elhagyja a műhelyt, hogy a maestro, ahogy mondták, „megcsinálja a festéket”, azaz ezt a pigmentet a maga titkos receptje szerint a maga utánozhatatlan módján átvarázsolja vörössé, vagy kékké, olyanná, amilyen a segédek és egész Itália szerint nincs és nem lesz egyetlen más festő képén sem, de ő elhárította az egészet, visszavont mindent, közölte, hogy csináljanak a megtört pigmenttel, amit akarnak, tehát hogy csináljanak vele valamit, nehogy kárba vesszen, ami természetesen lehetetlen volt, mivel néhány nap alatt, bármivel próbálkoztak is, valamit vesztett az erejéből, ezért lényegében tönkrement, csak nem szóltak neki róla, ő meg úgy tett, mint aki nem veszi észre, ilyen régen nem volt, 239ilyen egyszerűen nem fordulhatott elő, még hogy a drága vermiglionét, sőt olykor a méregdrága ultramarint pa-za-rol-ni, ezt egész egyszerűen képtelenség volt még feltételezni is egy olyan műhelyben, mint a maestróé, aki hírhedetten gyűlölte az úgynevezett tékozlást, miközben mostanában meg jól láthatóan ő maga volt az oka ugyanennek, csak hogy ne kelljen nyúlni az ecset után, ez ment, és ez persze nem mehetett sokáig így, ezért is indulnak holnap hajnalban neki, valami nem megy itt tovább, Firenzében, csak az volt a baj, hogy ők négyen, itt az asztal körül, kezükben a korsóval, elég pontosan tudták, mi az, hogy ugyanis nem Firenzével van baj, vagyis hogy ez a baj nem attól múlik el, hogy a gazdag, eleven, csillogó, veszélyes, vagy ahogy Giovanni mondogatta, „őrült” nagyvárost holnap odahagyják, és majd akkor Perugiában, a csendes, álmos, poros, békés kis városkában folyik tovább minden szépen, nem, ez a holnapi út annak rendje és módja szerint visszavonulás volt, vagy legalábbis egy visszavonulás megkezdése Firenzéből, s amitől a leginkább lógatták most a fejüket az asztalnál, visszavonulás a mesterségtől is, a mesterségtől, amelyben a maestro, úgy látszott, egyre inkább elbizonytalanodott, mert az utóbbi években, de különösen az utolsó hónapokban már tényleg úgy nézett ki, mint egy olyan ember, aki biztos benne, hogy többé nem tudja ugyanazt, amit eddig, és hiába kapták meg a hírt, hogy Perugia a maestrót hamarosan azzal tiszteli meg, hogy priorrá választja, ezen a maestrón, az ő nagyszerű maestrójukon semmi efféle már nem segíthetett, mert nem merte az ecsetet a kezébe venni, csak szörnyű belső kínok árán, és hát az eredmény… hát, az se volt egészen a régi, ki látta volna ezt élesebben, mint ők, az elmúlt évek tanítványai és segédei, Girolamótól Marcóig, és Francescótól az umbriaiakig, de mindenekelőtt a maestro leghűségesebb tanítványa, az évtizedek óta a szolgálatában álló Giovanni di Pietro, aki első önálló munkái után már kezdte elfogadni a származására 240célzó Lo Spagna nevet, s akit a többiek előszeretettel kértek arra, amikor vitájuk volt a maestróval a ki nem fizetett bérek ügyében, márpedig efféle vitákra bizony igen gyakran sor került, hogy járjon el az érdekükben, amiképpen most is a leginkább tőle vártak valami eligazításfélét, őrá figyeltek, Giovannira, hogy mit szól ehhez az egészhez, de éppen ő, Giovanni hallgatott a legmélyebben, amikor általános szótlanság lett úrrá rajtuk a San Gilio utca felszámolt műhelyében, mintha csak jelezni akarná, hogy igen, bizony, így van, a maestrónak itt lényegében befellegzett, és ezért kell visszamenniük, ezért nem hosszabbítják meg a műhely bérleti szerződését Signor Vittorio di Lorenzo Ghibertivel, és ezért kötnek egy másikat, vagyis hogy már meg is kötötték január elsejétől az Irgalmasok Kórházával a Piazza del Sopramurón – Perugiában, ezért húzódnak vissza a világ elől, mert hát erről volt szó, a maestro visszahúzódik, és egyre inkább vissza fog húzódni, jegyezte meg Giovanni aztán a többieknek, a világtól, de ne féljetek, tette hozzá, mert azért munka, az marad bőven, különösen, hunyorított tréfásan a társaira, ha az a munka a megszokott tempóban halad, amire persze, először a nap folyamán, kitört a nevetés, kitöltötték a kancsóból az utolsó kis cseppet is, s a „bőkezű” maestróra emelvén, korsóikat egy jó nagyot kurjantva összecsapták, és nem gondolkoztak tovább a dolgon, mindenki ment a vackára lefeküdni, hisz másnap korán kellett kelni, a madaracskák még csak ébredeztek az áprilisi pirkadatban, amikor ők már a szekéren igazgatták a köteleket, s a megfelelő helyet keresték maguknak, ahol majd elviselik az utazás viszontagságait, mert hát pontosan tudta mind, elég sokszor volt részük benne, hogy a szó szoros értelmében rázós napok következnek, vagyis hogy a szekér még a lelküket is kirázza a régi Via Cassián, amin közlekedni fognak, hisz mindig azon közlekedtek Firenze és Perugia közt, mehettek volna természetesen Siena felé is, s becsatlakozva a forgalmas zarándokútba, haladhattak volna 241azon is egy darabig Róma, majd róla bal kézre elkanyarodván Perugia felé, de a maestro úgy ismerte már az utakat Toscanában meg Umbriában, mint a tenyerét, és megvolt a magához való esze, hogy ne a forgalma miatt látszólag biztonságosabb sienai zarándokutat, hanem inkább a kevésbé forgalmas Via Cassia Vetust válassza Arezzo felé, erre intették saját tapasztalatai mellett a római postajárat embereinek meg a sienai gyalogpostásoknak a beszámolói is, gondolkozzon a gazemberek fejével, magyarázták neki ezek az emberek pár soldóért, hol van nagyobb és több zsákmány, egy forgalmas úton, vagy egy kevésbé forgalmason, na, látja az úr, az ő fejükkel kell gondolkozni, ha az ember az utazás kérdésében el akar tájékozódni, úgyhogy kétség ezúttal sem merülhetett fel, merre, a szekér hajnalban indul, mondta nekik a maestro, amikor letette eléjük a nagy kancsó chiantit (de nem többet!) meg a négy korsót, ő maga pedig, a szokott formában, lóháton és némi kísérettel, ugyanazon az úton, innentől számítva talán a második napon megy utánuk, vagy a harmadikon, vagy a negyediken, ami azt jelenti, hogy semmiképpen nem fognak egyszerre hazaérni, erre ne számítsanak, majd kezdte magyarázni az utat a kocsisnak, hogy tudniillik átmennek a Porta alla Crocén, és tényleg belekezdett, hogy kiadja az utasítást, amikor ők négyen már elhelyezkedtek a feszesre felhúzott ponyva alatt, s már minden indulásra készen állt, s a maestro, aki semmit nem bízott a véletlenre, és minden lépését százszor biztosította, mivel úgy gondolta, semmiféle körültekintés nem lehet elég, egyszóval amikor hajnalok hajnalán felkelt maga is, és átjött a Borgo Pinti-féle házból, csak hogy leellenőrizze, és saját maga indítsa útnak őket, szóval itt kikanyarodtok a Borgo la Crocéra, mondta, mintha egy firenzei kocsis magától nem tudta volna, mintha nem tették volna meg már ezt az utat oda és vissza is vagy hússzor az elmúlt tizenöt vagy hány esztendő alatt ők maguk is, aztán, folytatta a maestro, át a falon a Porta alla Crocénál, de vi242gyázzatok, intett a segédek felé, hogy se kard, se tőr, de még kés se legyen sehol, mert az őrség, na, Aulista, érted, és aztán, mutatta egy széles mozdulattal újra a kocsisnak, egyenesen az arezzói úton, nyílegyenesen, és így S. Ellerón és Castelfrancón át az első nap el kell jutnotok Loróba, ott megszálltuk, fordult ezúttal Giovannihoz, akire az útiköltséget bízta, de nem a Pievében, hogy aztán a kedves Gropina-beli barátok borától lerészegedjetek, szóval, Loro!, Giovanni, és nem adtok többet négyötökre, mint két aranyforintot, vacsorával együtt, és másnap reggel tovább, át S. Giustinón és a Castiglion Fibocchin a Ponte a Burianóig, ott keltek át az Arnón, a hídpénz tizenkét soldó, és nem több, Giovanni, és estére Arezzóban, ott háromnál többet nem adhattok, de semmiképpen, négy forintot és negyven soldót fognak kérni, de hármat adtok, étel, szállás, abrak, na, Giovanni, érted, és akkor másnap megint jó korán Passignano felé, és akkor tehát Passignanónál maradtok éjszakára, ott elég lesz megint két forint mindenre, és aztán meg a negyedik nap már estére Perugia, kocsis, vezess óvatosan, nem lisztet viszel, és ne hajszold a lovakat, etesd-itasd őket mindig rendesen, viszont ti, intette végül a négy álmosan pislogó segédet, nehogy lerészegedjetek valahol, mert megkeserülitek, ha megtudom, márpedig megtudom, hisz ismertek, hogy előttem semmi nem marad titokban azon az úton, szóval, Isten áldása legyen rajtatok, búcsúzott tőlük a maestro, és ezzel az útjára bocsátotta az egész kompániát az összes drága pigmenttel és ecsettel és olajjal és terpentinnel és ládával és kerettel és az összes félkész vagy épp csak megkezdett fatáblával, sarkon fordult, és nem nézett vissza, egyetlenegyszer sem nézett hátra, csak ment a Borgo Pinti felé, és hagyta, hadd tűnjön el az egész firenzei bottega a San Gilio alvó házai közt, és nagyot rándult a szekér, majdnem hanyatt estek, akkorát húzott a két ló az első ostorcsapásra, kikanyarodtak a San Giliónál, aztán végig a kihalt Borgo la Crocén, át a Porta alla Crocén, már 243túl is jutottak a kapuőrségen, már kint is voltak a szabadban, a hátuk mögött a varázslatos és szépséges és veszélyes és őrült Firenze a kudarccal, előttük meg Toscana szelíd, zöldbe borult, tavaszi dombjai, így tértek rá az arezzói útra, egyszóval így indultak el, nagy zörögve, ide-oda hánykolódva a kocsi ponyvája alatt, nézték a hátuk mögött lassan eltűnő várost, nézték az előttük lassan kisimuló tájat a virradatban, és azt gondolták, jaj, micsoda út, jaj, Perugia, jaj, még de messze van!



Bármennyire rázott is, egy darabig nem az út szörnyű hepehupáitól szenvedtek, hanem hogy várakozásaikkal ellentétben csak nagyon lassan érték el Pontassieve előtt a Valdarno dombjait, ami azzal járt, hogy nem gondolkoztak egy percig sem, amikor megpillantották az első szőlőskertet, azonnal arrafelé irányították a kocsist, már le is kanyarodtak balra az országútról, s úgy hagyták ott a Cassia Vetust, mintha sose jártak volna rajta, lekanyarodtak, leállíttatták a szekeret egy nagy olívaliget árnyékában, s otthagyván a kocsist azzal, hogy vigyázzon a szállítmányra, szerezzen vizet, és itassa meg a lovakat, míg ők visszajönnek, azonnal felmásztak a lankás domboldalon, megkeresték az első pincebejáratot, majd olyan hevesen döntögették lefelé a gazda borát, mintha nem is Firenzéből jöttek volna, hanem valami arab sivatagból, a szomjúságtól már teljesen elgyötörve, cserzett nyelvvel és csontszáraz torokkal, csak eresztgették le az egyre finomabbnak tetsző újbort az apró pincepoharakból, jó néhány percig még az árát sem kérdezték, csak döntötték lefelé a torkukon, egyiket a másik után, s csak szuszogtak és kortyogtak és nyeltek, a gazda meg csak nézte őket, hogy hát ezeket meg honnan szalajtották, és hol szomjaztatták ki ennyire, meg hát, hogy micsoda gazda az, 244aki, mint megtudta, ennyire elzárja a segédeit, hogy alkalmanként igyanak egy kicsit, á, nem enged az semmit, mesélték neki összevissza hazudozva, egyetlen csepp borocska, és már penderíti is ki az embert a műhelyből, efféléket meséltek neki, amikor lélegzethez jutottak, és beszámoltak arról, kicsodák is ők, honnan jönnek, és hova igyekszenek, hogy bizony isten, meresztette rá a szemeit Francesco, olyan borzalmas egy szigorú a gazda, hogy egyetlen csepp nem sok, annyi borocskát sem engedélyez nekik soha, csak mert ő megtartóztatja magát mindennemű szeszes italtól, mint aki fogadalmat tett, ám egyikük se tudta volna megmondani, miért hadováltak össze ennyi sületlenséget, mármint az igazságon kívül, mely szerint a maestro valóban nem nézte jó szemmel, ha isznak a segédei, sőt szigorúan megszabta, mennyit ihatnak, amíg a szeme előtt vannak, tehát hogy maguk sem értették, miért hordtak itt össze ennek a vadidegennek ennyi ostobaságot, talán mert az a sebesség, ahogy ittak, valami magyarázatra szorult, mindenesetre ittak vagy egy fél óráig folyamatosan, közben mondták és mondták, dőlt belőlük a szó, amiképpen a bor lefelé, a torkukon, de addigra már olyan részegek lettek mind a négyen, hogy a gazda csak odamutatott a pince előterébe, ahol a döngölt földre le volt terítve néhány juhászbunda, már dőltek is le sorban, már hortyogtak is, a kocsis meg csak várta őket odalent az olajfaliget árnyékában, azaz várta, amíg bírta, mert viszont amint emelkedett a nap, és egyre melegebb lett, neki se nagyon akarózott kimaradni semmi jóból, kikötötte hát a két lovat, s önmagát azzal nyugtatgatva, hogy egy teremtett lélek sincs sehol a közelben, így magára hagyhatja a kocsit is egy időre, elindult arra, amerre ezeket látta felmenni az előbb, de mire megtalálta ő is a hűvös pincét, azok már rendesen húzták a lóbőrt, úgyhogy rájuk mutatott, közölvén, hogy az urak fizetik, és kért magának egy kancsó bort, és beszédbe elegyedett a szőlősgazdával, és kellemesen telt az idő, ugyanakkor viszont telt is 245tényleg rendesen, a kocsis meg egyre nyugtalanabbul nézegetett a négy alvóra az irhákon, mert eszébe jutott a gazdátlan szekér meg a gazdátlan lovak, meg a maestro hajnali figyelmeztetése, és mi lesz, ha baj lesz, és mi lesz, ha valami miatt kitudódik, vetődött fel benne, ami ugyan egyáltalán nem volt valószínű, de mégis, ki tudja, s elkezdte ébresztgetni a segédeket, akik fel is ébredtek nagy nehezen, de csak azért, hogy újabb kancsókat rendeljenek a gazdától, na, de ezt már a kocsis se nagyon értette, hogy hogy merik, ha az a maestro, vagy hogy híjják, magyarázta a gazdának, olyan nagy úrnak látszott, úgyhogy rábeszélte őket, töltessenek meg néhány flaskával, és vigyék magukkal az útra, de most már a legjobb volna, mondta nagy bizonytalanul, a sapkáját gyűrögetve, a legjobb, mert hát mégiscsak úrfélék voltak ezek a segédek is, ha mennének, mert a maestro azt mondta, estére Loróban kéne, persze, veregették meg a vállát, ott leszünk, ne félj, csak igyál velünk te is még egy utolsó pohárral, és ittak egy utolsó pohárral, meg még eggyel, meg még egy tényleg utolsóval, ami miatt aztán úgy mentek lefelé a dombon a liget felé, hogy kék-zöld volt mind a négy, mire a szekérhez értek, mert vagy összeakadt a lábuk magától, vagy nagy röhögések közt egymásra estek, vagy rá valami kőre, vagy egy-egy régi tőke kiálló csonkjára, úgyhogy amikor sikerült nagy nehezen felmászniuk rá, és elhelyezkedniük újból a szekéren, s a kocsis ellenőrzésképpen, hogy kapaszkodik-e mind rendesen, amiképp ezt eddig tették, hátranézett, azt látta, hogy a leginkább még úgy fest az egész díszes társaság a derékban, mint akiket megtámadtak, és jól elagyabugyáltak az útonállók, na, de hát ez érdekli őt a legkevésbé, dünnyögte a lovaknak, és megrántotta a gyeplőt, hogy hogy néznek ki itt hátul az urak, s már kanyarodott is le, vissza az országútra, és akkor megint a Via Cassián, ott folytatták, ahol megszakadt, csak hát a kocsis felnézett, és bizony a nap már igen magasan járt, olyan magasan, hogy bizony ebből ő pontosan tudta, Lorót így sem246miképpen nem érik időben el, ezért ahogy elhagyták Pontassievét, vagy akárhányszor csak az eszébe jutott a dolog, mindannyiszor jól odasózott egyet a lovaknak, hogy haladjanak, viszont ennek meg az lett a következménye, hogy a díszes társaságot a szekérderékban még inkább dobálta az út, mint egyébként tette volna, úgyhogy állandóan felriadtak részeg kábulatukból, és rászóltak, hogy ne hajtsa már annyira azokat a szegény párákat, nem látja, hogy dől róluk a víz, és nem emlékszik, mit mondott a maestro, hogy vezessen óvatosan, és ne űzze őket, és főleg, emelte fel a hangját Giannicolo, hogy ne rázza ki az utasok lelkét is tényleg, és ne aggódjon már annyira, ott lesznek, amikor ott lesznek, nem az a fő, hogy Loro, hanem az a fő, hogy negyednapra Perugiában, és ez bizony igaz, mondta a lovaknak a kocsis, amiképpen valóban igaz is volt, majd holnap felgyorsítanak egy kicsit, határozta el, úgyis alig van forgalom, és Lorótól emlékezete szerint amúgy is valamivel jobb lesz egy darabig, de nem emlékezett jól, vagy csak áltatta magát, mert bizony amikor késő éjjel megérkeztek Loróba, elhelyezkedtek a fogadóban, lemálházták, lemosták, megitatták és megetették a lovakat, és aludtak egy keveset, s már indultak is, az az átokverte Via Cassia bizony nem lett jobb egy szemernyit sem, ugyanúgy csak gyötrelmesen kínlódva tudtak előre haladni, annyira rángatott és zörgött, és elakadt, és leült, meg azok négyen is állandóan ordibáltak vele, hogy nem tudnak aludni, annyira ráz meg zörög meg elakad meg leül, és igaz ami igaz, ráz meg zörög meg elakad meg leül, ismerte el a lovaknak a kocsis, na, de Arezzo, az meg messze van, márpedig neki ma estére Arezzo a cél, mivel holnapután estére viszont Perugiában kell lennie, ez a maestro, ott Firenzében, amikor megalkudott vele, igen szigorú embernek látszott, még csak az hiányzik, hogy megtudja, hogy késtek, azt semmi körülmények között, mondta a lovaknak a kocsis, és a tomporukra sózott egyet, amire persze azonnal megugrottak megint, a négy segéd 247meg erre újból ordibálni kezdett, és így ment ez, így haladt a szekér a Via Cassián, a kocsisnak néha le kellett kanyarodnia, ha jött szembe valami lovas, vagy jármű, de néha csak úgy noszogatni kezdte a két lovat, a segédek meg erre felriadtak, és rákiabáltak, mire ő megint visszafogta a szekeret, aztán az út egy kicsit javulni kezdett, a segédeket elnyomta az álom, ezért aztán mögöttük Loróval és beljebb Terranuovával végül anélkül vágtak át a híres Ponte a Burianón az itt már meglehetősen széles medrű Arno túlpartjára, hogy fel kellett volna ébressze őket, mert valószínűleg a rendkívül gyér forgalom miatt senki nem állt ott éppen a hídfőnél, hogy a hídpénzt beszedje, a segédek teljesen elcsendesedtek, úgyhogy egyáltalán nem is vették észre ezt az átkelést, sőt, az út valamelyest a híd után is egyenletesebb maradt, emiatt nyugodalmasabban haladtak előre, persze csak egy darabig, mert aztán megint jöttek a hepehupák, jöttek a félrefordult nagy kövek, a kivájt keréknyomok sunyi árkai, a segédek felébredtek, és ingerülten ordibáltak, de lassítani kellett amúgy is, mivel a két ló se nagyon bírta, aminek eredményeképpen a kocsis meg kellett állapítsa, hogy túl lassan közelednek Arezzo felé, ezért aztán a délután közepére a néha magához térő négy segéd is belátta, jobban teszik, ha nem állnak meg lépten-nyomon a dolgukat végezni, vagy hogy pihentessék és megitassák a két párát egy-egy itatónál, azaz ők is kezdték türtőztetni magukat, és enni is, inni is menet közben ettek és ittak, s csupán ily módon sikerült, hogy a második nap – bár ismét késő estére járt már – elérték Arezzót, megalkudtak a postaállomáson, lemálháztak, itattak és abrakoltattak újra, s maguk is rendeltek, és elfogyasztottak valami meleg vacsorát, de annyira fáradtak, annyira elcsigázottak voltak mind az öten, hogy azt se nagyon tudták, mit esznek, csak rágtak és nyeltek, aztán már aludt is mind az öt, a négy segéd bent, a kocsis meg a fészerben a lovai mellett, így hát amikor harmadnap reggel nekieredtek megint, el nem tudták képzelni, 248hogy bírják ki ezt Passignanóig, mert ez volt a harmadik úticél, a Trasimeno-tó északnyugati csücske, meg hogy hogy tűrik mindezt a lovak, mivel a két állaton igencsak látszott, mennyire megviselte őket az út, a kocsison meg legalább ennyire, hogy aggódik értük, neki persze nemcsak ez a két lova van, magyarázta hátra-hátrakapva a fejét az épp odafigyelő Aulistának, de úgy nézzen rájuk, intett a fejével, hogy ez a kettő a szeme fénye, semmi pénzért meg nem válna tőlük, akárki akármennyit kínálhat, senki emberfiának ő ugyan oda nem adja őket, ismeri minden rezdülésüket, a járásukból megmondja, lesz-e eső a következő félórában, vagy hogy melyiknek fáj épp a foga, mindent tud, amit csak tudni ezekről itt tudni lehet, persze nem tagadja, az is benne van a dologban, hogy ezek ketten is ismerik őt, nem hiszi el az úr, mondta a kocsis, de ha neki rossz a kedve, ezek úgy lógatják a fejüket, mintha értenék, mi a baj, ilyen két ló nincsen Firenzében, igaz, bólogatott feléjük, a lovak felé fordulva most már, s az utat nézte, öregecskék, ezt nem lehet tagadni, de hát ő, ő nem az? – negyvenkilenc is elmúlt farsang után, bár tudja, hogy nem látszik rajta, szóval egymásnak vannak ők itt hárman teremtve, láthatja az úr, jó szeme is volt annak a maestrónak ott a városban, hogy a fogatosok közül rá esett a választása, mert éles szeme van annak, fordult egy pillanatra újból Aulista felé a kocsis, azonnal felismerte az, hogy benne meg ebben a két lóban meg lehet bízni, de ezen a ponton abba kellett hagyja, mert bár lapályossá vált a terület, jött egy újabb igen nehéz szakasz, ahol a régi római kövek szinte teljesen kifordultak az út felszínéből, úgyhogy erősen oda kellett figyelnie, ha nem akarta, hogy eltörjön a tengely, vagy valami más nagy baj essen, kanyarodott erre, kanyarodott arra, most egy lélek sem jött se szembe, se hátulról, egy valami nemesúr, jegyezte meg a lovaknak a kocsis, vagy futár, vagy küldöttség, vagy akárki, se Arezzo felől, se a Trasimeno felől, mintha ezt a szakaszt, morogta a két lónak, mindenki ki akarná 249hagyni, de azok nem mondtak erre semmit, csak kínlódtak a hátukat csapdosó ostortól meg a be-beakadó kerekektől, hogy még időben kirántsák őket, mielőtt az az ostor erősebben odacsíp, és nem jelentett nekik semmit ebben a folytonos kínlódásban, se nekik, se az inasoknak, se a kocsisnak, csak talán valami homályos enyhületet, hogy sütött felettük a nap, hogy meleg áprilisi szél játszott keresztül-kasul a tájon, hogy a Val di Chiana szelíden lefutó domboldalai, s a friss zöld általános uralma a tavaszi Toscana teljes birodalmán olyan békét és nyugalmat sugárzott, amelyből már nem hiányzott semmi, s amelyben már nem volt szükség arra sem, hogy valaki vagy valami tudomást vegyen róla, mélységes békesség volt, s valami nem evilági háborítatlanság ezen a szelíd vidéken, álltak és elmerültek e békességben és háborítatlanságban az olívaligetek és a szőlőskertek, a dombok s a dombok között kanyargó út, tündéri mozdulatlanságba finomodtak még a seregélyek hullámzó csapatai is, ahogy újra meg újra végigszántották az aszútőkék rendjeit a játékos szellők között, mintha álltak volna csak, egy egészen egyszerű csendben, vagy mintha minden, az aszúfürtök tömény illata, az olívaligetek és a zöldségeskertek ezüstös zöldje, a Val di Chiana szelíden lefutó dombjainak ragyogása és árnyékai, mind-mind erre a csendre figyeltek volna, melyet éppen ez a figyelem teremtett meg – miközben e csendnek része volt az a gyenge kis zaj is, amit ők ütöttek benne, a kis megpakolt ponyvásszekér a köveken csattogó vasalt kerekekkel, ahogy át L’Olmo, Puliciano, Rigutino falvain, halad lassan, nehézkesen Passignano felé.



Nem tudták volna megmondani, hogy jutottak el aznap este Passignanóig, mert ha az első két nap szétrázta a testüket, a harmadik, Arezzo és Passignano között, a lelküket tette 250tönkre, előbb ugyanis belefásultak, amitől később fellázadtak, hogy tudniillik folyamatosan ide-oda dobálja őket a szekér, ettől előbb elcsüggedtek, aztán kijelentették, hogy ez nem megy tovább, ez nem utazás, ez emberkínzás, és ezt tiltja a Firenzei Köztársaság minden betűje és szelleme, és ez a két érzés váltakozott órákon át, miközben szünet nélkül, kíméletlenül hajigálta, ütötte, verte őket az út, ez felőrölte az akaraterejüket teljesen, úgyhogy fellázadtak megint, majd pedig újra csak belenyugodtak az egészbe, és megadták magukat a sorsnak, mert minden mindegy volt, hiszen ha a beletörődést lázadás, a lázadást pedig az váltotta fel, hogy ilyenkor megállították a kocsist, mindössze azt érték el vele, hogy a kocsi állt, viszont nem haladt, márpedig egy álló kocsival a szenvedésnek soha nem lesz vége, ezt tudta mind a négy, és ezt mondogatta a kocsis is, ezért azután ilyenkor megint csak kezdődött az elejéről, hogy visszaszálltak, hogy nagyokat nyögve elhelyezkedtek, megkapaszkodtak, és hagyták magukat rázatni, dobálni, hajigálni újra, egész az újabb beletörődésig, de akkor egy idő után megint csak nem bírták tovább, s megint csak jött a lázadás, de már nem lemásztak, hanem egymás után a szó szoros értelmében leestek a kocsiról, annyira fájt már mindenük, annyira nem működött már egyetlen tagjuk sem, feküdtek az illatos fűben, mint a halottak, és a legvadabb ötleteket sorolták, hogy gyalog mennek tovább, hogy felülnek egy-egy madár hátára, hogy egyáltalán nem mennek tovább, hanem itt maradnak az út menti fűben, és meghalnak mind, de erre a kocsis noszogatni kezdte őket, hogy ugyan, ne csinálják már, alig van hátra egy kevés, mindjárt ott lesznek, nézzenek a lovakra, azok is kivannak már rendesen, mégse fekszenek le a fűbe, ne csinálják már, hát tényleg mint a gyerekek, úgyhogy azonnal keljenek fel, másszanak vissza a szekérre, és bírják ki a hátralévő utat férfi módjára, aztán majd Passignanóban kipihenik magukat, így lett Passignanóból a Paradicsom egy változata a fejekben, Passignano, 251Passignano, mondogatták minden kanyar előtt, aztán hogy nem Passignanóra nyílt ki az a kanyar, teljesen elkeseredtek, és a kocsist kezdték szidni, aztán a két lovat, aztán ezt a rohadt utat, aztán a rómaiakat, akik építették, aztán az elmúlt ezer év utasait, akik kerekeikkel mély árkokat vájtak az útba, aztán az esőket, a teleket és a napsütést, egyszóval mindenkit és mindent, ami ennyire tönkretette a Via Cassiát, végül a maestrót szidták, amennyire csak tellett tőlük, így jött el aztán az este, így szállt rájuk a sötét, és akkor majdnem keresztre feszítették a kocsist, hogy hol az istennyilában van már az az átokverte Passignano, de épp akkor, amikor a kocsis nagy hallgatagon csak hajtotta a két párát, és ezek meg a szekérderékban már éppen kezdtek arról sutyorogni, hogy a tőrrel Giannicolo leszúrja, a kocsis azt mondta, na, az ott már Passignano, de olyan halkan mondta, hogy véletlenül tényleg majdnem leszúrták, micsoda, kiáltottak rá hátulról, Passignano, mondom, urak, hogy Passignano, kiáltott most már dühödten a kocsis is, mert észrevette a kést, és előremutatott a vaksötétbe, erre a kés visszakerült a helyére, ők meg meredtek előre, hogy lássák, hogy legyen már vége a kínnak, és eljött végre, úgy, ahogy a kocsis mondta, Passignanóban voltak, csak intettek a fogadósnak, ahová bekanyarodott a szekér, intettek valamit, ami bármit jelenthetett, valahogy elvezették őket a szálláshelyükre, ott ledőltek, és azonnal, egy szempillantás alatt elaludt mind a négy, hogy aztán Aulista egy óra múlva fel is riadjon, annyira fájt minden porcikája, annyira kimerült volt, hogy egyszerűen nem bírt aludni, s miután előbb látta Szent Bernátot és Szent Ferencet, hamarosan a maestro jelent meg valahol a fekhelye fölött, és ettől valamennyire magához tért, és nézte a maestrót a fekhelye fölött, aztán eltűnt fölüle a maestro, s megpróbált valahogy visszaaludni, de nem ment, aztán igen, de még egy félórát se alhatott, mert megint úgy pattantak ki a szemei, mintha már hajnal volna, pedig nem hajnal volt, hanem még késő éjszaka, ráadásul lassan kezdett a 252normális eszéhez visszatérni, vagyis kezdett eltűnni a maestro után Szent Bernát és Szent Ferenc is, és kezdte a hálóhelyük is visszanyerni a maga valóságos méretét és alakját, volt benne egyetlen kis ablak, azon át a sötétkékbe játszó eget nézte Aulista, s érezte, ahogy egy enyhe szellő olykor behúz rajta az alvók felé, s akkor valami hirtelen fordulattal az eszébe jutott az egyik előkészített tábla, amit a szekér hátuljához rögzítve szállítottak, az az oltárkép, amit még a perugiai jegyző, Bernardino di ser Angelo Tezi megrendelésére kezdtek el vagy hat éve, hogy amennyiben elkészül egyszer, akkor felállítsák a perugiai Szent Ágoston-templomban, a Teziek Tolentinói Szent Miklósról elnevezett családi kápolnájában, persze a szerződés már évekkel ezelőtt megköttetett, de a képpel még nem tartottak szinte sehol, csak a gessóval és az imprimiturával voltak meg, meg az alárajzolással végeztek régen, vagyis jól látszott már a festmény rajzolt szerkezete, alul egy predella, afölött a központi képmezőben egy kis szentségtartó, s a tulajdonképpeni kép közepén, fent, a Szűzanya az égben, ahogy három cherubino tartja Őt, ölében a kis Jézussal, mellette balra San Nicola da Tolentino, jobbra meg Bernardino da Siena, s akik mindezt, mint egy víziót, látják: odalent, a szentségtartótól balra Szent Jeromos térdel, a másik oldalon pedig Szent Sebestyén, ez a kép villant fel most Aulista emlékezetében, s az a délután, amikor még elegendő fényben a Maestro megfestette ultramarinnal a Szűzanya alsó ruházatát, de aztán teljesen váratlanul abbahagyta, s odavetve még, hogy a karujja szegélyére, mely még csak megrajzolva, de megfestve nem is volt, mázoljanak fel azuritból egy mélykék foltot, és írják oda finoman, hogy MCCCCC, azaz hogy a család akaratából ez a kép pont a quattrocento és a cinquecento fordulóján került a kápolnába, mint ahogy nem került, gondolta most Aulista, azzal a maestro kiment a műhelyből, és azóta se nyúlt a képhez, ő meg most itt fekszik a fáradtságtól álmatlanul, és ahelyett hogy pihenne, a Szűz253anya ruhájának a kékjét látja maga előtt, azt a ragyogó, azt a csodálatos, azt az utánozhatatlan kéket, amelyhez hasonlót ő egyetlen itáliai festő képén sem látott soha, és ez a kék, most, hogy szinte teljesen ébren feküdt a passignanói fogadó szálláshelyén, elgondolkodtatta, s az eszébe juttatta a maestro összes színét, ahogy a zöld és a kék és a vörös belevakított a szemébe, mindig elkápráztatta, sőt, a szó szoros értelmében elvakította a színeknek ez a rettenetes ereje, amikor egy-egy kép befejeztével körbeállták a táblát, vagy a freskót, hogy új szemmel, mint egy befejezett mesterművet, a segédek és tanítványok és a maestro maga is, tehát az egész műhely együttesen megnézze, hogy éppen mint egész, a mű tényleg rendben van-e, és kimondhatják-e rá, hogy végleges, vagyis lehet-e szállítani, tényleg belevakult szinte, emlékezett most Aulista, a maestrónak ebbe a rendkívüli képességébe, ahogy a színekkel bánik, mert ez volt az ereje, az ő tehetségének a titkos központja, tette hozzá most magában, s nézte azon a szűk kis ablakrésen át az éjszakai eget Passignano fölött, a színek bámulatos éle, gondolta, s hogy az egymás mellé helyezett zöld és sárga és kék és vörös, például négy lazán és nagyjából egymásra vetett drapérián milyen megdöbbentő erővel emeli fel a nézőt a mennybe, vagyis, jegyezte meg magában Aulista, a maestro a színeivel ragadja el az embereket, na, de hát ezekre a színekre a maestro most is képes, hasított belé, és végleg kiment a szeméből az álom, mert hiszen az a megkezdett kép hátul, odakötve a szekér hátsó rúdjaihoz, az a kék ruhadarab rajta, ahogy leomlik a Szűzanya térdén, az ugyanaz a kék, az ugyanaz a szín, amely megvolt a Santa Maddalenán és a Madonna della Consolazionén és a paviai oltárképen és a Pala dei Decemviribe festett Madonnán és a Clarissa-nővéreknek csinált Krisztus Siratásán és a többi megszámlálhatatlan Krisztus- és Madonna- és Jeromos-ábrázoláson, de ha meg így van, gondolta Aulista hortyogó társai között, ha nem a maestro tehetségének legékesebb bizonyítékával, a 254színeivel van baj, akkor mivel, ez a kérdés, mondta ki hangosan is, bár ennek nem volt a tudatában, aztán összekulcsolta a két kezét a feje alatt, s a mennyezetre szegezte a tekintetét, majd egy pillanat múlva a teljes éberséget a legmélyebb álom váltotta fel, ám éjszakai gondolatait csak nem felejtette el reggelre sem, úgyhogy amikor a kocsis és a fogadós közös, hosszan tartó, de végül is eredményes ébresztésére végre sikerült gatyába rázni magukat, s elfogyasztván valami meleg kenyérlevest, mint a mártírok a máglyára, felmásztak a már felszerelt szekérre, s nekiindultak Perugia felé, Aulista szóba is hozta a dolgot, viszont nemigen volt kinek, mert a többiek még annyira rosszul voltak a tegnapi és a tegnapelőtti megpróbáltatásoktól, hogy amennyire csak telt tőlük, a lehető legdurvábban letorkolták, csak jóval később, hogy egy idő után valamivel jobb lett az út a tó partján, meg aztán az utolsó palack is előkerült, s ettől valamelyest jobb kedvre derültek, jutott az eszükbe Aulista, kezdtek vele évődni rögtön, hogy mi van, Aulista, félrebeszélsz, te már annyira kikészültél, hogy nem bírod a gyötrelmeket, és a maestro színeivel foglalkozol éjjel?, gyenge a fizimiskád, szépség, mondta neki gonoszul vigyorogva Francesco, és meghúzta a palackot, nem is tudom, hogy engedett el téged maga mellől a maestro, és miért nem jöttél lovon a maestróval, veled biztos kivételt tett volna, és így tovább, egész a régi sértő vádig, amellyel társai nyaggatták, mióta csak a műhelybe került, hogy tudniillik ő volna a maestro megkülönböztetett, sajátos kedvence, csak azért, mert az egyik Szent Sebestyénhez valóban ő állt modellt neki annak idején, és ez a durva évődés, mint már annyiszor, ha valamely nehéz helyzetből akartak kikerülni, ezúttal is oda vezetett, hogy már nem voltak képesek leszállni róla, és tovább folytatták a baszogatást, pedig a szekér ugyanúgy rázott és dőlt és borult és akadt, mint eddig, de Aulista viszonya a maestróval egy jó darabig elvonta a figyelmüket, így hát nem kímélték ezúttal sem, csak mondták, csak jöttek a rosszabbnál 255rosszabb, durvábbnál durvább poénok, és nem volt, ami megfékezte volna őket, egyszerűen nem voltak képesek leszállni róla, pedig neki is ugyanott fájt, mint a társainak, őt is ugyanúgy kizsigerelte az eddigi háromnapnyi szenvedés, úgyhogy kérte, kérte, de a végén már sírva kérte, hogy hagyják békén, na de éppen ez, hogy férfi létére sírva fakad, még inkább olaj volt a tűzre, és még mélyebb sebeket ütöttek rajta, gyönge nőnek nevezvén, amin Aulista már csak úgy segíthetett, hogy mint mindig ilyen esetekben, hirtelen bezárkózott, annyira magába süppedt, hogy megközelíthetetlenné vált, nem szólt többé hozzájuk egy szót sem, nem vett tudomást róluk többé, bevette magát a két felcsavart szőnyeg közé, s várta, hogy csak abbamarad végre, amiként az történt is, mert egy idő után már nem volt élvezet a dologban, s Francesco a Trasimenóra mutatva elmesélte egy már százszor elmesélt kalandját valami firenzei kurvával, akit hol Pantassileának, hol Pomonának, hol Anteának nevezett, így mentek a Trasimeno felső partjával párhuzamosan, és aztán ahogy túljutottak rajta, kezdett minden könnyebbé válni, mert tudták, hogy most már Perugia jön, hogy ott, a magaslaton már Perugia várja őket, csak a kocsis mondta a lovaknak, hogy az bizony nagyon jó, ha a segéd urak ilyen jókedvűek végre, de azért tartalékolhatnának némi muníciót az utolsó szakaszra is, és nagyon igaza lett, mert amikor a leszálló alkonyatban valóban Perugia lábához értek, következett az egész utazás talán legnehezebb része, fel kellett ugyanis jussanak a szekérrel a Porta Trasimenához a hírhedetten meredek úton, leszálltak tehát valamennyien, a kocsis a földről tartotta, s rángatta a gyeplőt, míg a többiek vállukat a szekér oldalának vetve tolták fölfelé az egészet, mert ez az út fölfelé a kapuhoz nemcsak két halálosan kizsigerelt lónak esett nehezére, de még gyalog is rendesen megizzasztotta volna a hazatérőket, a kocsis a lovakat féltette, a segédek az árut, ami a szekéren volt, s eddig sértetlenül megúszta, meg aztán elfogyott az erő is, s egyre 256nyilvánvalóbb volt, hogy alig tolják a szekeret, a kocsis ordított, mert joggal tartott tőle, hogy a kikészült társaság meg az elgyöngült állatok hirtelenjében feladják, s akkor lezúg az egész, vissza a város tövébe, s akkor nemcsak a szekér törik ripityára, és nemcsak az áru, de odalesz a két szerelmetes lova is, amit pedig nem bírt volna elviselni, úgyhogy csak ordított a segédeknek, hogy tolják már, az istenit, még csak a meredek felénél jártak, de szinte reménytelennek látszott, hogy így öten meg ez a két pária fel tudja vinni a szekeret a kapuig, így aztán a kocsis nem tehetett mást, mint hogy elirányította valami rettentő szerencsével a nagykanyarig a társaságot, aztán ott kitámasztotta kövekkel a kerekeket, és szünetet parancsolt, a segédek a térdükre rogyva fújtattak, a lovak lába reszketett, senki nem szólt egy szót sem, ott pihentek vagy egy negyedórát is, míg egymásra néztek, aztán a kocsisra, az meg a lovakra, s mint valami némajátékban, egyszeriben megegyeztek, hogy rendben, az utolsó szakaszt most már valahogy egyhuzamban kéne, a kocsis a támasztó kövekhez állította a négy segédet, aztán amennyire csak bírt, odasózott a két lónak, és megrántotta a gyeplőt, ezzel egy időben a segédek kikapták a köveket a kerekek alól, hogy azok így könnyebben forduljanak a helyes irányba, aztán tolták megint, ahogy csak bírták, a lovak meg csak húzták a szekeret, a kocsis meg ordított, csattogtatta az ostort, de most már nagyon vigyázott, hogy a szíj ne is érje a két ló tomporát, így értek fel végül Perugia kapujához, így léptek át végre a Porta Trasimenán, s mikor végre lélegzet után kapkodva megálltak a kapu után a szépen kövezett Via dei Priorin, Francesco egyszerűen nem tudta abbahagyni, csak mondta, csak mondta, hogy hát, barátaim, ezt nem hittem volna, ezt nem hittem volna el.

257

A szerződéssel kezdődik minden, azzal, hogy a megrendelő, ezúttal signor Bernardino di ser Angelo Tezi, a perugiai jegyző a Trezi család képviseletében a megfelelő hivatalosság előtt rögzíti a megrendelt képre vonatkozó valamennyi igényt, rendszerint – mint ezúttal is – olyan kikötésekkel, hogy a Szűzanyát és a két vizionáló szentet a maestro saját kezűleg festi meg, hogy a legjobb ultramarint és a legjobb vermiglionét használják, és így tovább, a kívánt jelenet szerkezetéig és a képen szerepeltetni kívánt alakok pontos megnevezéseiig, meg persze rögzítik az árat és az időt, mondván, azaz írván, hogy az oltárkép elkészítéséért a fent nevezett maestrónak a megrendelő százötven aranyforinttal tartozik, ilyen és ilyen részletekben, a maestro pedig vállalja, hogy a századforduló jeles évében ezt az oltárképet elkészíti, de a szállításról már a megrendelő gondoskodik, amiképpen az oltárkép elhelyezéséről is a Chiesa di Sant’ Agostino családi kápolnájában, és ezzel vette kezdetét az egész művelet, azzal egész pontosan, hogy a maestro elment a saját asztalosához, ez még Perugiában történt, és azt mondta neki, nézd, Stefano, kéne nekem nyárfából, mégpedig a legjobb minőségű nyárfából, tudod, amelyik dolce, sőt, amelyik a dolcissima, kéne nekem, de úgy vágjátok ki, hogy a törzsnek se a széle ne legyen benne, és sugárirányban fűrészeljétek ki, szóval, kéne egy hat láb hosszú és négy és fél láb széles, igen, felelte erre Stefano mester az asztalosműhelyben, tehát egy hat láb széles és négy és fél láb hosszú, nem, mondta erre a maestro, hat láb hosszú és négy és fél láb, igen, vágott közbe erősen bólogatva a kissé nehézfejű asztalos, tehát hat láb hosszú és négy és fél láb széles, igen, mondta a maestro, egy ekkora nyárfatábla, egy oltárképet festek belőle, szóval, mennyiért csinálnád meg 258nekem, kérdezte a maestro, úgy, hogy a hátulját lekenitek míniummal a rovarok ellen, a színoldal pedig legyen simára gyalult, de aztán még egy kicsit menjetek rá fogasgyaluval, érted, Stefano, hogy egész finom kis barázdák legyenek benne, hogy jobban benyelje majd a színoldal az enyvet, a hátulját pedig nagyológyaluval dolgozzátok meg, azért, tudod, Stefano, hogy könnyebb legyen majd tolni benne a hevederléceket, mert azok is kellenek természetesen, természetesen, visszhangozta a neves festő előtt állandóan kissé hajlongva az asztalos, mégpedig bükkfából, bükkfa, bólintott Stefano mester, tudod, folytatta a maestro, ilyen fecskefarokszerű bemélyedésekkel, vagy hogy nevezitek, úgy-úgy, helyeselt Stefano, amibe majd beletoljátok a hevederléceket, de tudod, figyelmeztette a maestro, a hevederléceket mindig száliránynak keresztbe, Stefano, igen, persze, maestro Vannucci, bólogatott tovább az asztalos, úgy lesz minden, ahogy kéri, és mikor kellene ez, hát, mikorra tudnád, az a kérdés, válaszolt a maestro, ha a jövő szombatra kész, az jó, kérdezte mosolyogva az asztalos, mert tudta, hogy ilyen gyorsan senki meg nem csinálná, még ha róla van is szó, a nagy tekintélyű Pietro di Vannucciról, na, és mennyiért, türelmetlenkedett a maestro, hat lábszor négy és fél láb, kérdezte az asztalos, és régi szokásához híven, ha pénzről volt szó, folyamatosan dörzsölgette egymáshoz a háta mögött az ujjai hegyét, valahogy úgy, mintha egy pénzeszacskóban kotorászna, nyárfából, merengett el Stefano mester, és a maestro minden mondatra bólintott, de nem szólt egy szót sem, és ugye, mormolta az asztalos, hevederlécekkel, igen, hevederlécekkel, látszott megint türelmetlennek Signor Vannucci, aztán mikor végül meghallotta az árat, teljesen megnyúlt az arca, és úgy meredt rá Stefano mesterre, mintha az káromolta volna az Anyaszentegyházat, s egyszerűen nem kapott levegőt – a maestro mester volt a színjátékban is, és egyetlen soldó miatt, vagy akár egyetlen calderáért képes volt egy álló órán át alkudozni, 259vagy tovább, amiképpen azt a helyzet megkívánta, úgyhogy eltelt itt is és ezúttal is vagy egy jó félóra, mire megalkudtak, és elsorolták újra meg újra a feltételeket, s a maestro úgy léphetett ki az asztalosműhelyből, hogy gyorsan végzett, s az egynegyedéért megszerezte az árut az első ajánlathoz képest, s hamar eljött a jövő szombat, és a tábla ott volt a megbeszélt méretekkel és feltételekkel, úgyhogy kezdődhetett a munka, Francescót, mármint nem a Francesco Bacchiellit, aki akkor még, 1495 körül a maestro műhelyében dolgozott, hanem a legtapasztalatlanabbnak számító Francesco Bettinit bízta meg a maestro az előkészületek első munkálataival, elmondván neki, hogy azt kéri tőle, nagyfokú körültekintéssel járjon el, mert mostantól az egyes munkafázisoknak mindnek külön-külön is nagy jelentősége van, nincs kevésbé fontos és inkább fontos feladat, a tavolával innentől kezdve úgy kell bánni, hogy bármelyik munkafázist végzik is el rosszul, hanyagul, nemtörődöm módra, az az egész további munkát értelmetlenné, a táblát értéktelenné, mert használhatatlanná, a képet pedig megfesthetetlenné teszi, azaz elég a legkisebb hanyagság vagy figyelmetlenség, és oda a megrendelés, és ez azt is jelenti, hogy Francescóra büntetés, járandóság-megvonás és egyéb ki nem fejtett retorziók várnak, úgyhogy ne tegye, hogy semmibe veszi az ő, a maestro parancsait, kezdje úgy, hogy felállítja függőlegesen a táblát, aképpen, hogy mind a hátsó, mind az elülső részéhez hozzáférjen, és mossa le, jó alaposan megdörzsölve mindenütt, mossa, de csak nedves szivaccsal a hátoldalt, viszont ezzel egy időben majd Francesco, a másik, segíteni fog, szóval ahogy ő ott dörzsöli rendesen a hátoldalt a nedves ronggyal, ezzel egy időben a színoldalt alaposan bekenik forró ecettel, de nagyon vigyázzanak, hogy egyszerre, valóban párhuzamosan, egymással azonos időben folyjék le az egész, különben a tábla a hátoldala felé meg fog görbülni, és olyan lesz, mint egy hordó, és akkor vége, reméli, hogy Francesco megértette, 260emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját a maestro, és ezzel kezdődhetett is a munka, és pontosan úgy tett a két Francesco mindent, ahogy az elő lett írva, nedves szivaccsal a hátoldalt, a színoldalt pedig felforrósított ecettel, hogy a fának kinyíljanak a pórusai, s így majd az enyv könnyebben beleépüljön a fa felszínébe, és mindezt tényleg egyidejűleg tették, úgyhogy nem volt semmi baj, jöhetett a következő fázis, de csak másnap reggel, aznap félretette a két Francesco a tavolát, hadd száradjon, és reggel, amikor vízszintesen elhelyezték a megszokás miatt ferdén beállított két festőbakra, még megnézték, hogy olyan sörtés-e, amilyennek lennie kell, és ami a legfontosabb, hogy teljesen száraz-e az ecettel lekent felület, és minthogy az volt, jöhetett valóban az enyvezés kellemetlen művelete, mert a lehető legóvatosabban fogalmazva is kellemetlen volt, a kétségtelen bűz miatt, hiszen ha itt, a maestro műhelyében már nem szorultak is rá, hogy a segédek főzzék ki pergamenből, és inkább megvették a kesztyűsöktől az ott kapható bőrenyvet, azért csak fel kellett újra forrósítani, felforralni úgynevezett szelíd tűzön, és azon is tartani, míg folyt a munka, és már attól, hogy valaki behozta az udvarról, és feltette a tűzre, már attól is éktelen bűz támadt, úgyhogy nagy versengés folyt mindig, hogy ki hogyan meneküljön el a megbízás elől, de a maestro ebben egyenlően osztotta rájuk a dolgot, mert hol a Francescók, hol Aulista, hol Giovanni, hol Giannicola, hol a többi, a kezdetekben még a perugiai műhelyben dolgozó segéd végezte el a feladatot, mindenesetre most Francescót érte a megtiszteltetés, hogy a forró enyvet felvihette a tavolára, mégpedig az instrukciónak megfelelően rövid, disznósörtéből készült kemény ecsettel, és úgy, hogy nem mártva, hanem felülről, függőlegesen nyúlt bele, éppen csak az ecset hegyét érintve bele az enyvbe, akkor kihúzta alaposan az enyvestál szélén, és elkezdte vele bedörzsölni a tábla felületét, körkörösen tupfolta, kente, dörzsölte, ahogy bírta, nagyon alaposan, a felület minden 261egyes szegletét, darabját, részletét, a legkisebb foltocska sem maradhatott ki, s amikor megvolt, akkor az eleje már megszáradt annyira, hogy szép vékonyan elkenjen rajta egy újabb réteget, na, akkor volt kész, viszont amíg idáig eljutott, addig például folyamatosan hígítani kellett az enyvet, hogy ne sűrűsödjön be nagyon, és mindig jött a maestro, mivel végső soron mindig ő ellenőrizte le, hogy jó-e, elég híg-e már, vagy nem túl sűrű-e még, beledugta a két ujját, aztán felfelé tartva széthúzta lassan, s ha ott egy hártya képződött, akkor volt rendben, de nem is ez volt a rossz az egészben, hogy a maestro egy darabig folyton ellenőrizte minden mozdulatát, hanem hogy bűzlött, mármint ő, Francesco, és rettenetesen bűzlött körülötte is minden, a segédek az orrukat befogva közlekedtek, ha csak közeledtek hozzá, és persze sorozatosan bombázták is az éppen soron lévőt, ezúttal épp Francescót, hogy mondaná már meg, körülbelül mi is bűzlik benne ennyire, és hogy mit szólna ehhez a babája, ha most kapná el a Borgo la Crocén a közeli vendéglő valamelyik hátsó szobájában, mert ez bizony így volt, nemcsak a fatábla környéke, meg ahol dolgozott a műhelyben, az a rész volt kibírhatatlan büdös, de ő maga is, vagy tán ő maga a leginkább, és bizony ettől a szagtól nehezen tudott megszabadulni, a keze is ragadt napokig, hiába mosta, mosta, csak nem jött le a víztől rendesen, egyszóval legalább egy hét is eltelt, míg ebből a bűzből valahogy kiverekedte magát, pedig a munka folyt tovább, amikor teljesen megszáradt az enyv, és ez ezúttal két teljes nap volt, mert épp esős idők jártak, egyszóval újból munkába vették a táblát, csak ezt a munkát már nem rájuk, tehát valamelyik Francescóra, hanem most Giannicolára bízta a maestro, mondván, hogy figyelj ide, Giannicolo, én tudom, hogy te már nagy mestere vagy a dolognak, de azért sohasem árt, ha még egyszer hallod, hogy most mit kell csinálnod, tehát ugye, először a horzsakővel ledörzsölöd finoman, amit Francesco csinált, aztán jöhet a gesso, fogod a gipszes üstöt, 262és megtöltöd a patakból tiszta vízzel, és melegíted, melegíted, és elkezded szépen lassan szórni belé a gipszet, és kevered és kevered közben a másik kezeddel, és összesen annyi vizet adsz hozzá, amennyi bőven elég ahhoz, hogy ne tudjon megkötni, szóval, annyit, hogy megdögöljön, és szépen megcsinálod, felöntöd még egy kicsit vízzel, hogy rendesen ellepje, s mikor látod, hogy már nem kíván többet a gipsz, akkor jó, de arra vigyázz, hogy forró maradjon, amikor az első durva réteget elkezded felvinni a tavolára, na, érted, Giannicolo, de közben el ne feledkezz arról, hogy a tábla hátoldalát is állandóan törölgesd rendesen a nedves ronggyal, és amikor pedig megszárad, mármint az első réteg gesso grosso, akkor meg tudod, mit kell tenni, fogod a vonókést, és felviszel egy újabb réteget, nagyon vigyázz, hogy egyenletes legyen, mindenhova jusson, és tényleg egyenletesen, de azért itt leszek, nyugtatgatta a maestro a segédet, aki ettől persze nem megnyugodott, hanem inkább nyugtalan lett, mert a maestróval a háta mögött dolgozni, ennyi év után, az olyannak ígérkezett megint, mint most végighallgatni, amit már százszor megcsinált, és százszor végighallgatott, mert hát tényleg, miért mondja el a maestro újra meg újra, ezt sem Giannicola, sem a többi segéd soha nem értette igazán, a leginkább még arra gyanakodtak, hogy azért, mert rettentően félti a gipszet, az enyvet, a táblát, de még talán a vizet is a rongyban, amivel a tábla hátsó oldalát húzták le folyamatosan, talán a mérhetetlen fösvénysége tehát az ok, hogy soha nem unja meg, és százszor is elmondja ugyanazt, mert annyira nem bízik bennük, amiként nem bízott meg soha senkiben, szinte mint egy beteg, akinek a betegsége a feltétlen bizalmatlanság, és talán ebből eredt minden rossz is benne, mert az is volt benne bőven, nem számított éppen egy könnyű mesternek, sőt, hírhedett mesternek számított, de még mindig jobb volt a háta mögött vele, gondolta Giannicola, mint nélküle, mert az azt jelentette, hogy nem jár a műhelybe, és 263az mindig és feltétlen csak és csak rosszat hozott, mindenesetre most itt volt, és mindenki örült, hogy a Pala Tezi munka alatt áll, és nagyon úgy nézett ki, hogy el is készül MCCCCC, úgyhogy Giannicola felvitte a két réteg gesso grossót, s kezdte a gesso sottilét, de itt már csak langyos gipszet használsz, vette át a szót Giannicola, hogy megmutatván a háta mögött a maestrónak, hogy érti ő a dolgát, őt nem kell tanítani, az egyik frissen idekerült segédet oktassa, tudod, csak arra vigyázz, de nagyon, hogy ne legyen buborékos, úgyhogy minden azon múlik, hogy milyen ügyes vagy, amikor csinálod a gessót, az a legjobb, ha a maestro pálinkájából kérünk egy keveset – és a maestro már nyújtotta is –, és most ebből itt, folytatta Giannicola, kiöntök egy pohárral, és te meg ezt az egész kis pohárkát beleöntöd az edény aljára, úgy, helyeselt Giannicola a segédnek, ahogy az rögtön elvégezte a dolgot, mert a pálinka, magyarázta Giannicola a segédnek, az elöli a buborékokat, de a lényeg, hogy szinte nem is kevered, amikor kevered, és inkább hagyod egy napig állni, hogy megnyugodjon, mielőtt újra úgy kevernéd, hogy szinte nem is kevered, és addig szórod a gipszet, ameddig süllyed bele, amikor azonban középen már egy kis dombocska keletkezik, rögtön abba kell hagyni, és akkor nagyon óvatosan egyszer megkevered, de figyelsz rá, hogy mindig langyos maradjon, ezen múlik az egész, na, érted, Domenico, vagy mi a neved, mert a tábla alapjának simának kell lennie, tökéletesen simának, és ez attól függ, csinálsz-e buborékot, vagy nem, tehát rajtad múlik, ezt jegyezd meg jól, Domenico, mondta fenyegetően Giannicola, aztán hozzátette, hogy a többit már tudod, tudod, hogy kell felvinni a lapos, testes ecseteddel, előbb bedörzsölni az első réteget, az utána következőket pedig elkened, majd én mondom, hogy hány réteg kell, ne félj, itt leszek, na hiszen, gondolta ez a Domenico, és ez meg is látszott rajta, hogy ezt gondolja, mert Giannicola, háta mögött a gúnyosan mosolygó maestróval, egy pillanatig elég 264furcsán nézett rá, de aztán hagyta a dolgot, és ott folytatta, hogy felhívta a figyelmét arra, hogy felfestésnél semmiképp ne feledje, hogy nem a szélén kezdünk, és ennél a szónál Giannicola erősen megemelte a hangját, hanem beljebb, és először befelé húzunk, csak utána kifelé, mert különben ott marad egy folt, amit már nem tudsz eldolgozni, na, érted, Domenico, neked ezt nem kell annyira magyarázni, csináltál meg láttál már ilyesmit, mióta itt vagy, és bebizonyítottad már, hogy utánad nem kell oszlató ecsettel még végigmenni, mert ha betartod, amit mondok, akkor a te gessód sima lesz, mint a réztükör, és ez kell itt nekünk, mondta Giannicola, pontosan, vette át a szót hátulról a maestro, és egyenesen Giannicolára nézve azt mondta neki, igen, egy tökéletesen sima felszín, de azt azért jegyezd meg, hogy ha véletlenül akár csak egyetlen dudort, egyetlen barázdát vagy foltot találok, akkora pofont kapsz, Giannicolo, hogy megemlegeted, amíg élsz, érted, ugye, mire az, Domenico legnagyobb gyönyörűségére, úgy belepirult a bosszúságba, hogy a legszívesebben valahogy visszaszólt volna már a maestrónak, de nem tette, hanem hallgatta tovább a maestro szavait, aki viszont már csak annyit jegyzett meg, hogy azért ne ijedj meg, nem lesz semmi baj, itt maradok a közelben, ha meg nem, akkor szóljál, mindig szóljál, ha valamiben nem vagy biztos, kérdezni szabad, hibázni nem, ez nem festészet, ez a gesso, itt nem lehet javítani, te tudod a legjobban, elég régen dolgozol már nálam, mondta ezt a maestro 1495-ben, s bár azért olyan régen az nem volt, mikor Giannicola di Paolo beköltözött a maestro műhelyébe, Giannicola most hallgatott, és a legszívesebben az egész bosszúságát leverte volna Domenicón, de aztán inkább a munkának állt volna neki, amit azonban valami ismeretlen okból csak másnap reggel engedett neki a maestro, s ő, Domenicót tanítgatva, el is készült vele még aznap, mert a gesso gyorsan száradt, úgyhogy már lehetett is csiszolni az egészet, és nagyon gyöngén nedves ronggyal lehúzni, de 265tényleg éppen hogy csak, leheletfinoman, és akkor már kész is voltak az alapozással, jött a timsózás az oszlatós ecsettel, mivelhogy a maestro nagyon fontosnak tartotta, hogy a festéket ne szívja be annyira az alap, mint enélkül tette volna, és ott volt a tökéletesen sima, matt felszín, s kezdődhetett az alárajzolás – csakhogy nem kezdődött, mert innentől fogva a maestro félreállította a falhoz a leenyvezett tavolát, és a Tezi család el volt felejtve, egyszerűen tudomást sem vett a képről, mintha lemondott volna róla, egyáltalán nem érdekelte, hogy ott van, mintha megszűnt volna létezni a számára, néha ugyan szóba hozták neki, vagy Aulista, vagy Giovanni, de az egészet csak egy értelmezhetetlen legyintéssel intézte el, és már folytatta is, amit éppen csinált vagy mondott, ott állt tehát az előkészített tábla, amikor aztán, úgy két évvel, vagy másfél évvel ezelőtt, senki nem emlékszik már rá, a maestro egy reggel azzal állított be a műhelybe, de már Firenzében, ahová időközben egy rakománnyal áthozatták, hogy itt az ideje az alárajzolásnak, és az első pillanatban természetesen nem értették, mire gondol, annyira megfeledkeztek már róla maguk is, csak amikor a maestro rámutatott a firenzei bottegában is a falhoz támasztva tárolt táblára, akkor kaptak észbe, hogy a Sant’Agostino-féle képről volna szó, de abban az időben már ketten is voltak, akik megkaphatták a megbízást a maestrótól, Giovanninak és Aulistának ugyanis addigra már komoly hírneve lett még a műhelyen kívül is, de a műhelyben aztán végképp, úgyhogy ha a maestro igazságos akart lenni, akkor mind a kettejüket meg kellett volna bízza a feladattal, és ő a várakozással szemben, tudniillik hogy mindig szeszélyesen és kiszámíthatatlanul dönt, ezúttal valóban így is tett, az alárajzolás egyik részét Aulistára, a másik részét pedig Giovannira osztotta, így történt, hogy Aulista kezdte el, a maestro a kezébe adta a rajzot, oda is gyűlt rögtön mind, aki a műhelyben tartózkodott, s nagy csodálattal nézte Aulista válla fölött, mert a rajz, mint 266mindig, most is gyönyörű volt, elkápráztatta őket, különösen a frissen idekerült inasokat, élükön Domenicóval, akik azonnal tudni szerették volna, miképpen készítette a maestro a rajzot, úgyhogy míg Aulista nekikezdett, a maestro a köréje gyűlt segédeknek elmondta, hogy a rajznak rendkívüli fontossága van a jó festészetben, mely úgy kezdődik, hogy először is áttetszővé kell tenni a papírt, ezt terpentinnel hígított lenolajjal lehet elérni, tudniillik addig kell kenni a papírt, amíg áttetszővé, átlátszóvá nem válik, ezt követően persze meg kell szárítani, és akkor elővenni, amikor alárajzolásra kerül a sor, mint ezúttal, intett Aulista felé, alárajzolásra, ismételte meg, ami azt jelenti, hogy a korábban megrajzolt papírok közül kiválasztod az éppen megfelelőt, amiként én tettem egy félórával ezelőtt otthon, erre a megrajzolt papírra ráhelyezed az áttetsző papírodat, és egy kihegyezett szénnel szépen, gondosan átrajzolod, van ekkor tehát egy átlátszó papíron egy rajzod, ez alá valami szőnyeget, vagy vastagabb posztót terítesz, és a vonalak mentén szépen kipontozod, kiluggatod, de sűrűn, intette a segédeket a maestro, a rajz összes vonalát, és most már csak az a dolgod, hogy lecsiszold az így átluggatott papírodat, mert különben nem fog átmenni a lukacskákon semmi, azután pedig ráhelyezed a megfestendő felületre, és egy finom rongyba, mely átereszti a port, egészen finomra őrölt faszénport teszel, gombócként összefogod, és megkötöd valamivel, s aztán ezzel a szerszámmal az átlátszó papír összes kis lukacskáján keresztül ezzel a szénporral átviszed a táblára, vagy a vászonra, attól függ, mire festesz, az eredeti rajzot, hát így, na, értitek, igaz, nézett körül a mester a segédeken, aztán figyelte egy darabig, hogy rendben van-e minden a szótlanul dolgozó Aulistával, majd közölvén, hogy ettől kezdve őt figyeljék, és akkor már holnap maguk is kipróbálhatják, hogy megy ez, elhagyta a műhelyt, és már kész volt a pontos, halovány alárajz a tavolán régen, de a maestro nem jött, hogy nekikezdjen a festésnek, levenni 267se nagyon merték a festőbakokról, de otthagyni meg szintén nem lehetett, mert állandóan kerülgetniük kellett, meg hát a bakokra is szükségük volt, úgyhogy amikor világos lett, hogy a munka egyelőre eddig tartott, s a maestrót most egy darabig megint nem érdekli a dolog, akkor ahelyett, hogy felkerült volna a festőállványra, Aulista ecsettel vékonyan kihúzta a vonalakat, a táblát leemelték, a bakokat felszabadították, majd óvatosan, mézes tejjel lefújták az egészet, nehogy megsérüljön a rajz, végül befelé fordítva visszatették oda, ahol eddig állt, hogy aztán folyjon tovább az élet a firenzei bottegában, és maga a maestro se hozza szóba egy jó ideig a Tezi-féle oltárképet, még csak meg sem kérdezte Aulistát, de főként nem nézte meg, hogy az alárajz készen van-e, és hogyha igen, akkor hogyan végezte el, amikor is, úgy fél évvel ezután, egy nap nem reggel, hanem csak a délután közepén érkezett meg, még volt fény a műhelyben, nem szólt senkihez, hanem felállíttatta a festőállványra a régóta meg sem mozdított táblát, s kiadta az egyik Francescónak, hogy azonnal szedje elő az egyik tégelyben már valami máshoz korábban előkészített ultramarint, és kezdje el törni a porfírkövön, aki persze csodálkozott ugyan erősen, mikor felvette a köpenyt, hogy ilyen későn mit akarhat a maestro az ultramarinnal, de szó nélkül nekiállt a méregdrága pigmentet megtörni, s közben olyan óvatosan adagolta hozzá, szinte cseppenként, a kilukasztott s aztán lenolajjal kevert, illetve hogy az azonnali rohadást megakadályozza, friss fügehajtások levével fertőtlenített tojássárgáját, hogy még a lélegzetét is visszafojtotta, s mivel az ultramarin esetében a szín akkor lesz a legjobb, ha a pigment kristályait durvára hagyják, ő is durvára törte meg csupán, s így viszonylag hamar kész lett vele, beletöltötte egy kagylóba, s már nyújtotta is a maestrónak, aki szótlanul vette át, s kezdte el megfesteni vele a Szűzanya alsó ruházatának gyönyörű anyagát, lenge könnyűségét, azt a színt, amelyiket Aulista aztán annyiszor megcsodált, ami268kor néha – ha egyedül maradt a műhelyben – elfordította a képet a faltól, hogy megnézze, nem sérült-e penésztől vagy egyebektől valahol, csak Bastiano, Domenico, az egyik Francesco és ő, Aulista tartózkodott a műhelyben ekkor, a maestro festett, mindenki némán tett-vett, de olyan óvatosan, hogy semmiképpen ne üssön zajt, és tulajdonképpen hamar kész volt a maestro ezzel a kékkel, még a redők s a hullámok érzékeltetésére belefestett az épp kéznél lévő, de eredetileg szintén másra előkészített feketével, majd odahívta Aulistát, nézték egy darabig, hogy ragyog ez a kék, aztán a maestro egész közelre intette Aulistát a képhez, és rámutatott e kék ruha legalsó szegélyére egészen a bal oldalon, s meghagyta neki, hogy oda, arra a területre fessen még egy kis sötétet, és a legvékonyabb ecsettel írja oda, de tudod, fogta meg a vállát Aulistának, csak úgy, hogy szinte ne is látszódjék, és arannyal, hogy MCCCCC, azzal elfordult az állványtól, levette a köpenyét, odaadta az ecsetjeit Bastianónak, hogy szappannal tisztítsa meg, azzal már ott se volt, kiment a műhelyből, s attól fogva mindössze annyi történt, hogy másnap, vagy harmadnap, amikor újra átjött a Borgo Pintiből, leszedette a képet az állványról, újra a fal mellé állította színnel befelé, és nem törődött többé vele, megint mintha elfelejtette volna, hogy ott van, úgyhogy Perugiában egy egészen új történet indult, nem a régi folytatódott, mivel kezdődött az egész azzal, hogy amikor a négy segéd megérkezett, s valamennyire magához tért a halálos fáradtságból a Via dei Priorin, majd egészen kétségbeejtő állapotban elirányították a kocsist a Piazza del Sopramurón bérelt műhely ajtajához, ott legnagyobb megdöbbenésükre az ajtóban maga a maestro várta őket, mint valami kísértet, de nem kísértet volt, hanem ő maga személyesen, mivel valamilyen biztonsági okból, erről többet nem volt hajlandó elmondani, lényegében ugyanazon a reggelen maga is elindult lovon és valamiféle bérelt kísérettel hazafelé, amikor a szekeret útnak indította, csak ő egy má269sik útvonalon haladt, és természetesen sokkal gyorsabban elérte Perugiát, mint a szekér, egyszóval kezdődött az egész azzal, hogy látva a segédek állapotát, meghagyta, hogy pihenjék ki magukat rendesen, és amikor kipihenték, jöjjenek át a Via Deliziosa-féle házba, és jelezzék, hogy munkára készek, és így is történt, a maestro otthagyta őket, és azok, ahogy voltak, azonnal ledőltek az új bottega padlójára, és már aludt is mind a négy, a rakományt is az ottaniak, Girolamo, Raffaello, Sinibaldo és Bartolomeo hordta be a szekérről a kocsissal, aki nem volt olyan rossz állapotban, mint a többiek, egy kicsit keményebb fából faragták, mondogatta az itteni segédeknek, úgyhogy a rakomány beszállítása után elvezették, és rábízták a lovakat a közeli postaállomáson egy lovászfiúra, aztán visszamentek a műhelybe, és a kocsis enni kapott, meg inni, végül hagyták őt is, hadd aludja ki magát, és csendben távoztak, hogy másnap visszatérjenek, a kocsis már ébren volt, de a többiek még mindig húzták a lóbőrt, úgyhogy dolgozni tőlük, mert szanaszét hevertek a műhelyben, nem is nagyon lehetett, eleresztették a kocsist a maestrótól átküldött bérrel, s vártak, várták, hogy felébred végre ez a négy, dehát ez a négy egyáltalán nem ébredt fel, csak a következő napon, átaludtak összesen egy teljes éjszakát, egy teljes nappalt, és egy teljes éjszakát megint, viszont akkor elég vidáman ébredtek mindannyian, voltak, akik ismerték már egymást, például Bartolomeo szinte mindenkit a firenzeiek közül, de Aulista is ismerte Sinibaldót valahonnan, csak Raffaellót nem nagyon ismerte senki, ő meglehetősen új segéd volt még a perugiaiak számára is, csak hallottak róla természetesen még Firenzében, a maestrótól, hogy ugyanis ő fel van mentve az alapozás és egyáltalán az előkészítés munkái alól Perugiában, mert ezt a Raffaellót kizárólag festeni tanítja a maestro, azaz hogy hogyan csinálja meg a festéket, hogyan gondozza az ecsetet, hogyan fessen meg ezt vagy azt, egy kart, egy fejet, egy szájat, egy Madonnát, egy Jeromost vagy egy tá270jat, de őszintén szólva, mondta a maestro, nemigen tudom ezt a Raffaellót mire tanítani, mert rajzolni már nagyon tud, és olyan gyorsan megtanul mindent, amit tőlem lát, hogy akár rá is lehetne bízni már egy képet, pedig még csak, nem is tudom, hány éves, talán tizenhat, vagy tizenhét, fogalmam sincs, mondta a maestro, és hát, ennyi volt, amit tudtak róla, s itt a műhelyben se sokat, csak hogy Urbinóból jött, és kész, meg hogy jól rajzol és fest, ennyit, nem is nagyon foglalkoztak tehát vele, ő valahogy mindig külön dolgozott, a maestro is valahogy másképp kezelte, külön, nem úgy, ahogy őket, amiből akár harag is lehetett volna, de nem lett, mert ez az urbinói mindenkit levett a lábáról a kedvességével, csak talán túl szelíd volt egy ilyen műhelyhez képest, egy biztos, nem akart az előtérbe tolakodni, csak azért, mert a maestro feltűnő bánásmódban részesítette, nem akart, és nem is került az előtérbe, ott, ebben az előtérben alapvetően Bartolomeo állt, ő volt a központ, rá volt bízva a műhely, úgyhogy körülötte zajlott valahogy minden, Raffaello inkább a szintén elég csendes Aulistával barátkozott, mert úgy kezdődött tehát az egész, hogy megérkeztek a firenzeiek, kialudták, telezabálták és leitták magukat, aztán átmentek a via Deliziosa 17-be, hogy bejelentsék, a munkára készen állnak, és akkor a maestro másnap már át is jött az Ospedale della Misericordiától bérelt új bottegába, és mindenki nagy meglepetésére az éppen zajló munkák folytatására buzdítva, legelőször is a Pala Tezi-féle képet vetette elő, tétette fel a festőállványra, jelezvén, hogy akkor a műhely középpontjába most ez a tábla kerül, és senki nem értette, miért éppen ez, hisz annyi volt elkezdve és félbehagyva, talán mert perugiai hazatérése óta a Tezi-család megsürgette volna, ez persze csak találgatás volt, nem tudott erről senki semmit, a maestro pedig ilyesmiről, hogy megrendelők meg megrendelések meg honoráriumok meg család meg barátok meg hasonlók, nem beszélt, még Bartolomeónak sem, vagy igen, de akkor meg 271azzal a meghagyással, hogy a dolog maradjon kettejük között, mindenesetre a Sant’Agostinóba szánt tavola felkerült a festőállványra, és ettől kezdve a tábla sorsa megváltozott, mert már nem csak annyi történt vele, hogy a maestro megfestett egy újabb redőt vagy egy újabb alakot a képen, aztán visszavitette volna a falhoz, mint tette ezt eddig, hanem attól kezdve a kép nem is került le az állványról, a maestro folyamatosan foglalkozott vele, ami persze nem azt jelentette, hogy ne dolgozott volna bele hol Aulista, hol Giannicola, hol meg a fiatal Raffaello egy kicsit, de azt igen, hogy a munkát alapvetően a maestro a kezébe vette, és a kezében tartotta, talán tényleg, jegyezte meg valamelyik este az egyik Francesco, a jegyző úrék emlékeztették a maestrót, hogy a képnek már egy éve, 1500-ban el kellett volna készülnie, biztos áll is már az egész oltár abban a családi kápolnában, csak ez a kép hiányzik még, tűnődtek, de nem tudtak meg semmi biztosat, hogy miért lett most hirtelen ennyire sürgős ez a kép, egy biztos, sürgős lett, és a maestro dolgozott, már ez nagy újdonságnak számított, folyamatosan, napról napra megjelent a műhelyben, és folytatta, ahol azelőtt abbahagyta, és jól láthatóan nemigen érdekelte priorrá történő megválasztásának közelgő eseménye sem, csak festett, mindennap legalább két-három órát, és ez az ő korában, hisz legalább ötvenéves lehetett, már egyáltalán nem volt gyakori, az ilyen öreg emberek, különösen az Itália-szerte nagyrabecsült maestrók esetében, már csak inkább hetente egyszer látogatták a műhelyeiket, és inkább csak tanítgatták, irányították a tanítványokat, de maguk csak ritkán dolgoztak, és így élt az ő maestrójuk is – Firenzében, de nem úgy itt, Perugiában, itt valahogy, a nagy kudarc után, tűzbe jött, vagy nagyon kellett az a pénz a Teziektől, ki tudja, mindenesetre festett, csak az volt feltűnő, hogy már kész volt a Madonna alsóruhája, s a legfelső köpeny a malachit zöldjének egy középsötét, szelíd árnyalatában, hogy készen voltak a testek, a Madonna arca, a kis Jé272zus egész alakja, a négy szent feje, karja, mint ahogy kész lett a táj is a háttérben, amelyben különben mindannyian örömmel ismerték fel Perugia egy részletét a Palazzo dei Priorival, de ugyanúgy befejezte a cibóriumot és a szentek ruházatát is, kivéve – és ez volt olyan feltűnő, különösen Aulistának, aki nagyon figyelte a maestrót azóta, hogy ez a lázas munka beindult itt –, kivéve a liliomos Santo Nicola da Tolentino kezében a könyvet, kivéve a Madonna felső posztóruházatát, kivéve a Szent Sebestyén testét takaró köpenyt és kivéve Jeromos nevezetes bíborosi kalapját a földön, a kép alján, a szent mellett és az oroszlán előtt, senki nem tudta, kiváltképpen Aulista nem, Raffaellót pedig láthatóan nem érdekelte, miért pont ezek megfestésére nem kerül sor, illetve hogy miért épp ezek megfestése lesz az utolsó, mielőtt az egész kép elkészülne, ezt nem tudta Aulista, csak várta a napot, az órát, a percet, hogy eljöjjön az ideje, és nem is várt hiába, mert eljött a nap, amikor a Pala Tezi-féle képnek már tényleg minden eleme meg volt festve, már ott fénylett a sárga, ragyogott a kék, áradt a zöld, megjelent szelíden a barna, és szétterült az ég alján egy erősen lazúros kékesfehér, de ekkor már világos volt, hogy a piros az, amelynek felfestését a maestro a végére hagyja, s Aulista nem győzte kivárni azt a napot és órát és percet, amikor odaszól neki, hogy kezdjen hozzá a pigment megtöréséhez, mert azt nagyon remélte, hogy ezzel a maestro őt bízza meg, és ebben nem is csalódott, nem mintha a maestro kiszemelte volna magának, hanem mert maga Aulista mindig úgy helyezkedett, hogy ha felmerült a vermiglione megtörésének a legkisebb esélye, neki mindig nagyon a közelben volt éppen dolga, Aulista, szólt tehát neki egy nap a maestro, légy szíves, törd meg a vermiglionét, kérlek, és Aulista repült, és már ott is volt egy zacskó vermiglione-morzsalék a firenzei Jezuaták Rendjének San Giusto alle Mura nevű kolostorából, mégpedig közvetlenül Bernardo di Francesco testvértől, akitől a maestro a pigmenteket személyesen, 273nagy tételben és rendszeresen vásárolta, nem volt hajlandó máshonnan, kizárólag ebből a pigmentből vett, még ha egy kissé drágábban is mérték, mint a patikusoknál, de volt valami ezekben a festékekben, és elsősorban az általuk készített vermiglionéban, ami miatt a maestro soha semmilyen körülmények között nem használt semmilyen más vermiglionét, csak ezt és kizárólag ezt, aminek a megtöréséhez Aulista most hozzákezdett, és valóban volt benne valami különleges, amit egy olyan tapasztalt tanítvány, mint Aulista, azonnal észrevett ezúttal is, valami rendkívüli, ami ezt a fajta vermiglionét megkülönböztette minden más vermiglionétól, mert ahogy törte most, ismét látta, amint meg-megvillannak benne a kristályok, és amint meg-megvillan benne még valami más is, csak azt Aulista nem tudta, és senki nem tudta, csak a fráterek meg a maestro, hogy mi az, mindenesetre egyedülálló pigmentnek számított a festők között, amelynek egyetlen tulajdonságáról sem beszéltek a maestro segédei és tanítványai egyetlen más műhelyben sem, mert titok volt, ráadásul olyan, amelynek az értelmével, a lényegével a maestro műhelyének segédei és tanítványai maguk sem voltak tisztában, mert azon túl, hogy puszta használatukkal is képesek voltak megjeleníteni valamely csodálatos fényt, ezekkel a firenzei fráterektől származó ultramarinokkal, ezekkel a tőlük vett malachitokkal és azuritokkal és aranyokkal, de különösen ezzel a vermiglionéval történt itt még valami, amikor a festék elkészülte után szokás szerint mindenkinek ki kellett mennie a műhelyből, valami olyasmi tehát, amiről még ők, a segédek és a tanítványok sem tudhattak semmit, de kérdezni sem merték volna, mi az, mert amikor szokás szerint pár perc múltán visszatérhettek, a maestrót már munkában találták, és kinek lett volna bátorsága őt munka közben kérdéssel megzavarni, egy biztos tehát, a maestrónak volt egy titka a festékekkel, hogy ezekben a festékekben volt valami titok, és Aulista tudta, hogy a maestro ezzel kápráztatja el képei274nek összes vásárlóját, de őket magukat is, csak törte a porfírkövön a vermiglionét Aulista, és nem gondolkozott most azon, mi lehet ez a titok, csak arra gondolt, hogy most vagy két-három órán át töri még a vermiglionét, aztán át fogja adni a festékeskagylóban a maestrónak, aki aztán kiküldi őket, csinál még valamit a festékkel, majd nekikezd annak a felsőruházatnak a Madonnán, annak a redőzött köpenynek Szent Sebestyén megkínzott testén meg annak a kalapnak a földön Jeromos mellett, és amikor elkészül velük, és valamennyien megtekinthetik, és elkápráztatja őket ennek a pirosnak az örökkévaló fénye, ahogy szinte kiragyog a zöld és a sárga és a kék közül, akkor végképp reménytelenné válik számukra, s így legbensőbb híve, Aulista számára is megválaszolni a kérdést, hogy mi történhetett Firenzében, hogy miben áll tehát akkor ez a kudarc, hogy miért kellett visszatérniük Perugiába, és miért érzi úgy, hogy rajongott mesterének vége van, a kérdést, hogy a maestro, a Castel della Pievében született Pietro di Vannucci, elhíresült nevén Il Perugino vajon egyszerűen túlélte tehetségét, vagy csupán arról van szó, hogy elveszítette az érdeklődését a festészet iránt.

275
89.
Távoli felhatalmazás

Rejtve lényegében, kifejezve látszat szerint

Már azt sem tudjuk, hogy hívják, egyetlen korabeli dokumentum nem állítja, hogy Alhambrának, részint mert nincs ilyen dokumentum, vagy nem maradt fenn, részint meg ha volna is, e névnek van a legkisebb valószínűsége, hiszen építtetői, ha egyáltalán valóban azok voltak, akiket ma emlegetünk, semmiképp sem neveznék olyan néven, amely egyáltalán nincs összhangban magával az épülettel, ez ugyanis nincs, hiszen a falazathoz használt agyag színe alapján a „qal’at al-hamra”, esetleg az „al-qubba al-hamrá” kifejezésből származtatva akár azt jelenti, „al hamra”, tehát hogy „A vörös”, akár arra utal, hogy hogy hívták az építőjét, mely verzió szintén, bár halványabban, tartja magát, ha valamivel, akkor a palota minden korábbi és későbbi architektonikus szépséget felülmúló, lélegzetelállító, harmonikus, belső pompájával ez a korántsem emelkedett s az arab szellem természetétől távol eső köznyelvi megoldás nem fér össze, ha rajtuk, azokon múlik, akiknek köszönhetjük, biztosan valami fennkölt elnevezést találnak neki, úgyhogy már az eleje rosszul indul, hogy tudniillik nincs is neve, mert az „Alhambra” nem a név, mi nevezzük így, spanyol torzításban ráadásul, utólag, vagyis az „Alhambra”, bármit jelentsen is, csak ráragadt, nem beszélve arról, hogy az iszlámban legalább annyiszor nem adtak nevet egy-egy szent vagy világi épületnek, mint amennyiszer igen, mert volt neve a cordobai mecsetnek?, a zaragozai Aljaferiának?, a se276villai Alcazarnak?, a fezi Karaoui mecsetnek? és végig tovább az észak-afrikai partokon Egyiptomig és Palesztináig és Északnyugat-Indiáig?, nem volt, példák tehát vannak, ha jól belegondolunk, százával vannak példák, és ennek is, vagyis nem adni nevet egy halhatatlan műremeknek, oka van, csak ez az ok előttünk megfejthetetlen, épp annyira, mint az, hogy az Alhambra mikor épült, mert a feljegyzések e kérdésben is meglehetősen ellentmondásosak, hisz az egész attól függ, ki mit nem tud, ki mit ért félre, ezért ki mire helyezi a hangsúlyt, azaz hogy ki milyen távolságot vesz fel a megállapíthatatlan tényektől, egyesek kijelentik, hogy vannak római és vizigót maradványok a későbbi Alhambrának helyet adó hegyen, melynek hol egy részét nevezik Sabikahnak, hol az egészet, mások azon a véleményen vannak, hogy egészen az Alhambra megépítéséig ez a hegy a keskeny Darro gyors folyású vize fölött magasodván – még egy Alcazabát, tehát egy VIII. századi erődítést is beleértve a hegy csúcsán – soha nem játszott jelentékeny szerepet, meg hogy talán volt egy csataféle az arabok és valamiféle Muladi nevű népség között Al-Andalus arab meghódítása után úgy a IX-X. század között, de megint mások szerint viszont – szemben azokkal, akik azt mondják, hogy zsidók egy Garnatha nevű negyedben laktak csupán, azaz odalent, a mai Granada területén – az egyetlen említésre méltó adat, miszerint az Alhambrát megelőző századok egyikében, amúgy a XI.-ben már biztosan, valamettől valameddig létezett a hegy később igen jelentőssé váló részén egy zsidó település, amelyet aztán a cordobai kalifátus összeomlása után, Granadát, a várost megalapítván és központját ide helyezvén, egy korai berber népség, a Kutama törzshöz, illetve az Omayyádokhoz tartozó Zirid igyekezett „megvédeni”, mindenesetre volt egy Yusuf ibn Naghrallah nevű zsidó vezíre, aki egy úgynevezett hisnt, egy palotaerődöt építtetett, tudjuk, jegyzik meg erre megint más tudósok, hogy a hegy a Darro mellett már a korai római 277időktől, de az arabok 711-es ibériai átkelése után egy jól megerősített erőddel mindenképpen rendelkezett, vagy legalábbis legkésőbb a XI. századtól egy jól megépített fallal, hogy velük szemben természetesen ott álljon máris azok véleménye, akik szerint ez a hely Granadástól, az Al-baicín nevű negyedtől, a szintén dokumentálhatatlan, közeli, úgynevezett Elvira-erődtől, a sabikahi zsidó közösségtől kezdve a berber dinasztiákig, az Almoravidákig és az Almohádokig, s a polgárháborúknak nevezett folyamatos és puszta öldöklésekig ne is adjon a mi kezünkbe semmit, de semmit, amiből bizonyosságot szerezhetnénk, s hogy így jussunk el végül az első ilyen-olyan arab forrásokig, mert addig, és itt van az ideje most már kimondani, semmiféle használható történelmi anyag nem áll rendelkezésre, mert a szóban forgó helynek nem volt, vagy nem maradt fenn használható írásos történelme, és feltehetően tényleg azért, mert az ibérek leigázásának első évszázadai alatt a hely egész egyszerűen nem játszott olyan fontos szerepet, hogy legyen ilyen, tehát saját történelme, vagyis hát helye a történelmi nap alatt, mert fontos szerepet csak a Naszrid-dinasztia felbukkanásával kezdett el ez a hely játszani, mely hirtelen megjelenés egyúttal egybeesett a mai értelemben vett Alhambra megszületésével is, és jobb, ha máris megszületést mondunk, és megkerüljük, hogy ki építette az Alhambrát, mert akkor ez már a harmadik kérdés a „mi a neve” s a „mikor épült” után, amelyre nem tudunk felelni, mivel ez se világos, mint ahogy soha nem volt az, talán még azok sem lehettek benne biztosak, akik a részesei voltak, valaki elkezdte, efelől kétség nem lehet, de igazi alapítónak, hogy ugorjunk egy nagyot az időben, az Alhambra valódi kezdeményezőjének és első megrendelőjének I. Yusufot mondják, állítólag ő parancsolta meg, és ő fizette egy új palotakomplexum építését a hegy gerincének nagyjából a középső részén, a Naszridek különféle, homályos kezdeményezései után, mert azért voltak ilyenek, már az első Nasz278ridról többen kijelentették, hogy ő építette az Alhambrát, ő, Jaén korábbi ura, az Ibn al-Ahmednek, teljesebben Muhammad ibn Yusuf ibn Nasrnak, ismertebb nevén al-Ahmarnak, azaz tulajdonképpen „A vörös”-nek hívott herceg, aki Jaénből Granadába tette át a székhelyét, s magát I. Muhammadnak kiáltva ki első grandiózus alakítója lett az Umayyádok, az Almoravidák és az Almohádok után e korábban korántsem oly fényes helynek, s emellett a nyugati arabok történetében egyszersmind a maga legutolsó dinasztiájával az iszlám nyugati törekvéseinek vált így fényes uralkodójává, mert kezdte azzal, hogy megerősítette, mégpedig korábban nem látott mértékben erősítette meg az Alcazaba falait, és hát, ha hihetünk egy úgynevezett korabeli beszámolónak, akkor vele vette kezdetét az Alhambra története is, ő ugyanis, Abdallah ibn al-Ahmar, azaz maga az uralkodó, legalábbis az Anónima de Granada y Copenhague névre keresztelt kissé kalandos kézirat szerint „1238-ban felment a később Alhambrának nevezett helyre, megvizsgálta azt, kijelölte egy vár alapjait, majd meghagyta valakinek, hogy építse meg”, mely látogatásból aztán állítólag hat palota lett, amiből északkeleti tájolással alakították ki a királyi negyedet, két kör alaprajzú toronnyal, valamint számtalan fürdőházzal, valahogy így indult, így kezdődött, így lett, s talán tényleg így is történt az Alhambra regényes története, de lehet, hogy nem, hiszen a leírás egy olyan beszámolóból származik, amelyik, emeli fel itt a mutatóujját minden magára valamit is adó tudósember Oleg Grabartól Juan Vernet-n és Leonor Martínez Martínon át Ernst J. Grubéig és tovább, teljességgel megbízhatatlan, én példának okáért, írja egy közeli barátjához írt levelében Ernst J. Grube, soha nem láttam ezt a beszámolót, úgyhogy ők, az említett tudósok mind, és tovább a The Language of Pattern című apró kis remekművet alkotó közösség négy tagjának nyilvánosságra nem hozott baráti cédulázásáig jól kivehetően abban egyeznek meg, hogy az Alhambrát majd279nem egy évszázaddal később terveztette, rendelte, építtette s rendeztette be I. Yusuf, a Naszridok 1333-tól tizenegy éven át uralkodó dicső szultánja, akinek palotája már valószínűleg csírájában, vagy alapjaiban – hogy fogalmazzunk ebben a homályban? – magában hordozta a végleges Alhambra rejtett lényegét, ám ezen a ponton az ember egészen elbizonytalanodik, mert rögtön hozzá kell fűzze, hogy: ő és – miután őt az egyik testőre leszúrta – persze a fia, mert valamiképpen úgy kell elképzelni ezt az egészet, hogy mintegy együtt építtették ezt a határozatlan mélységű művet, I. Yusuf és fia, V. Muhammad, akik, mondhatni, egymás kezéből vették ki a malteroskanalat, mely fordulat csak arra kíván célzást tenni, hogy nem tudjuk őket egymástól elválasztani, ezért azt feltételezzük, hogy nagy valószínűséggel mind a ketten tudták, mit csinálnak, mert végül is utánuk nincs tovább, csak ők lehettek, mert ha az biztos is, hogy olyan tisztázatlan ez az eredet, amilyen tisztázatlan eredettel egy műalkotás csak bírhat, sőt, az ember meg merné kockáztatni, hogy azt mondja: semmi nem tisztázatlanabb, mint az Alhambra eredete, viszont a vég, az biztos, mint a halál, V. Muhammad, tehát az ő 1391-ben véget ért hosszú uralma után a véghez már nem férhet semmi kétség, közel száz év jön ugyan, amikor a granadai szultánátus egyebek mellett összesen még hét Muhammadot és négy Yusufot fogyaszt el, de ez a száz év egyetlen zűrzavaros szomorújáték, amikor az Alhambrával kapcsolatban – a Torre de las Infantas megépítésén kívül – már nem történik semmi lényeges, így aztán amikor az utolsó Naszrid uralkodó, XII. Muhammad, akit legalább oly gyakran neveznek Boabdilnak, mint „A Boldogtalan”-nak, 1492-ben, az ő Granadájának s az ő Alhambrájának az elestekor a nagy Reconquista innenső oldali befejezéseként a szóbeszéd szerint megsiratja, hogy vége, hogy nincs tovább, hogy neki ebből a szépségből el kell mennie, az Alhambrába a Katolikus Királyok vonulnak be, akik persze a bűvöle280tes pompán kívül semmit nem értenek ebből a pompából, de ami fontosabb, hogy nem is óhajtanak bármit is megérteni, viszont nem rombolják le, és ez szép tőlük, amit a spanyolokon kívüli történelemírás mint egyetlen ésszerűtlen, de jótékony tettüket igazán elismerheti, egyszóval az Alhambrának befellegzett, és a Reconquista győzelmével idegenek szállták meg, s építettek ott a környékén még ezt-azt az elkövetkező évszázadokban, többnyire elég jelentéktelen dolgokat amúgy, az Alhambra felől nézve azonban a lényeg, hogy az arabok végérvényesen eltűntek a színről, s az Alhambra így a lehető legkísértetiesebb helyzetbe került, hiszen ha egyáltalán valaki, úgy őt csak az arabok érthették, az arabok viszont örökre eltűntek innen, ami a mi esetünkre nézve azt jelenti, hogy nem maradt senki, aki az értelméhez ettől fogva hozzáférhetett volna, és ez abszolút korlátlan érvénnyel is igaz, mert máig nincs, aki az Alhambrával tisztában volna, az Alhambra ott áll céltalanul és értelmetlenül, és senki nem érti ma sem, mire fel áll ott, tehát e helyzeten nem is segíthet senki, nem az interpretációk hiányoznak, hanem az értelmes kód, mellyel megfejthető volna, ez most már így marad, nem is érdemes tehát ebben az irányban továbbmenni, inkább visszafordulni érdemes, visszakanyarodni kissé a valószínűleges teremtőkhöz, és a lehető legindokoltabb bizonytalanságban azt mondani, hogy igen, 1391 után – leszámítva az Infánsok Tornyának enteriőrjét a XV. század közepén – már senki más nem tett hozzá az Alhambrához semmit, velük, I. Yusuffal és fiával, V. Muhammaddal az Alhambra létrejött, és be is fejeződött, egyszóval határozatlanul kijelenteni, hogy a leginkább nekik állt módjukban megbízást adni az Alhambrára, ennél kevésbé óvatosan, hogy még inkább visszakanyarodjunk, nem lehet beszélni, de ennyi talán, amennyi I. Yusufról és V. Muhammadról elhangzott, még megengedhető, ha óvatosan igyekszik eljárni az ember, amely óvatosság természetesen ennek a történetnek egyetlen finom kis pontján 281sem felesleges, különösen, ha elérjük, márpedig itt elérjük azt a pontot, ahol kiderül, hogy az még csak hagyján, hogy az Alhambra esetében nem tudjuk, mi volt a név, vagy hogy volt-e egyáltalán, és még az sem példa nélkül álló, s így elviselhető, hogy nem találjuk a biztos választ arra, mikor épült, s hogy végül is ki építette meg, de most jön a pont, amikor el kell árulni, hogy a következő, amit nem tudunk, az az, hogy az Alhambra micsoda, hogy tudniillik milyen célból épült, hogy mi volt a funkciója, hogy ha nem rezidenciának, nem magánpalotának vagy nem erődítménynek tekintjük, mert nem, akkor minek tekintsük hát, egyáltalán nem tudjuk, fogalmunk sincs, és ezt nehéz megmagyarázni, nehéz, mert úgy néz ki, mintha minden rendben volna, az ember fogja magát, és elutazik Granadába, felmegy a Darro bal partján, majd jobbra fordul, és átmegy a Darro zubogó habjai felett, eléri az Alhambrába vezető utat, felvonszolja magát a hőségben, mert mondjuk nyár van, és iszonyatos, száraz forróság, és nincs nála napernyő, és megveszi a drága belépőjegyet, majd nagy meglepetés, mégpedig kellemetlen meglepetés várja, mikor végre, nagy nehezen, erre-arra bolyongva odafönt, mert van itt mindenféle épület különféle kapuktól V. Károly rideg, jeges és befejezetlen úgynevezett reneszánsz palotájáig, de az ember érzi, hogy egyik sem az, megtalálja, mert a végén azért, a végén, csak rájön, hogy ott, annál a kis kapunál, ott kell bemenni, s akkor megtudja, hogy nem mehet be, hogy várnia kell, mert csak megadott időegységenként engedik be a látogatókat, és ő látogató, és tartania kell magát a szabályokhoz, várnia az embertelen hőségben, büfé nincs, behúzódik tehát valami árnyékosabb sarokba, és ha szerencséje van, és mondjuk, hogy van, akkor csak húsz percet vár, akkor bemegy, és leesik az álla, mert ilyet, de ilyet, mondja magában teljesen elképedve, még tényleg, de tényleg soha nem látott, ez, mondja magában az ember, meghalad minden képzeletet, de közben meg sem fordul a fejében, hogy itt valami 282nincsen rendben, ő elhiszi, hogy ez egy királyi palota, hát igen, olvassa a jeggyel együtt járó rövid ismertetőt, vagy hallgatja az ordító turistavezetőket, hogy I. Yusuf, ugye, meg a fia, V. Muhammad, ők csináltatták ezt a csodálatos műremeket, a mór iszlámnak ezt a felülmúlhatatlan csodáját, ezt hallja, és ugyanezt olvassa, de fel sem merül benne, hogy kétségbe vonja, hogy ez egy palota, vagy egy erőd, vagy esetleg egy magánrezidencia, vagy mindez együtt – miért, mi lehetne más?, hát itt élt a szultán, vagy nem?, és itt élt körülötte az a tengernyi udvari ember, meg a háremhölgyek, szóval folyt az udvari élet, voltak a nagy lakomák, a díszes hangversenyek, a ragyogó fogadások, a híres fürdőzések, a pompázatos ünnepségek, na meg persze, mert erről is tudni, volt az ezernyi gonosz intrika, és cselszövevény, meg a titkos szövetségek, és ármány, és veszély, és legyilkolás, és zűrzavar és vér és összeomlás, amire aztán mindig megjött a következő szultán a Naszridok dinasztikus rendjéből, egyszóval ment minden, ahogy annak egy efféle szultánátusban már csak mennie kell, ezt gondolja az ember, vagyis talán nem is gondolja, mert a képzet már megelőzi a gondolatot, amikor azt, hogy így gondolja az ember, csak egy kérdés váltja ki, viszont ez a kérdés nem hangzik el, hiszen hát, ki tenné fel, talán egy turistavezető a kézi hangosbemondójával? – nem, valóban nem, az emberben fel sem támad a gyanú, hogy olyan helyen jár, életében először, mert a világon ebből csak egy van, ez, az Alhambra, ahol számtalan jel utal rá, hogy ez az egész itt a már csak spanyol elnevezés alatt futó Patio de los Arrayanestől a Sala de la Barcáig, a Patio de Comarestől a Patio de los Leonesig, a Sala de las Dos Hermanastól a Mirador de la Daraxáig nem egy palotát ad ki, hanem valami mást, számtalan jel figyelmezteti a látogatót, azt, aki részt vesz az Alhambra időtlen szépségében, hogy nem, ez itt se nem erőd, se nem palota, se nem magánrezidencia, hanem újra és újra: valami más, és hát, itt akkor kezdjük a falakkal, me283lyekről először is azt kell tudnunk, hogy kezdetben lemeszelték őket, tehát az Alhambra elődje alulról, a mai Granada, tehát konkrétan a Darro, vagy az Alhambra vizét szolgáltató Albaicín negyed felől fehér volt, és nem vörös, ennyit ehelyt még egyszer a névről, de még sokkal fontosabb, hogy ezek a falak, nagyrészt egymáshoz kapcsolt tornyok úgy összevissza, bármilyen jóindulatú szakértelem látott is hozzá, hogy megvizsgálja őket, sok mindenre alkalmasak voltak, de egyre bizonyosan nem, hogy ugyanis valóban megvédjék azt, aki az Alhambrát uralja, csakhogy akkor meg mire a falak, mit védtek, az Alhambrát, rendben, de mitől, mert katonai értelemben igazán nem voltak képesek semmitől megvédeni, viszont jelentőségük mégis éppoly nyilvánvaló, mint bármi másé, ami az Alhambrát kiadja, vagy amivel az Alhambra kapcsolatban van, így azután itt, a falak ügyében nemigen lehet más határozatot hozni, mint hogy az Alhambra falai, a külső falak természetesen, azokról beszélünk itt egy ideje, nem védelmi feladatot láttak el, hanem megépítésükre… talán… egyfajta szemléltetés miatt kerítettek sort, azt szemléltetni tudniillik, hogy e falak egyrészt olyanok, mint egy erődítmény falai, tehát magasak és falszerűek, tehát valamit feltétlenül meg tudnak védeni, valamit, ami mögöttük van, másfelől megrendelői jelezni akarták, hogy e falakon belül a lét sérthetetlen, ide, belülre, a falakon át, bejutni nem lehet, és nem is szabad, talán effajta megfontolás állhatott a megrendelők akarata mélyén, ki tudja, senki nem látott a megrendelők különleges terveibe, azok, sem I. Yusuf, sem V. Muhammad semmiféle nyomot nem hagytak hátra arról, hogy ők mire gondoltak, amikor e falakat ebben az állapotban ideépíttették, csak találgathatunk, amiként találgatunk arra nézve is, hogy miért nem hagytak nyomot az Alhambra építéséről úgy általában, mert semmi nem maradt, és ez ugyan éppen nem példátlan, hiszen az iszlám birodalom óriási területén egy-egy építkezésről nemigen olvashatók dokumentumok, 284az azonban példátlan, hogy az Alhambra esetében magáról az építkezésről egyetlen aprócska adat sem került elő soha, mintha a megrendelők előtt különös fontossággal bírt volna, hogy művük – miképp is fogalmazzon az ember, hogy ne ködösítsen feleslegesen ebben az egész ügyben – rejtve maradjon, rejtve lényegében, de kifejezve látszat szerint, valami ilyesféle következtetésre jut az, aki ezeknél a dilemmáknál elidőzik, és ez még csak a kezdet, tényleg, mert ahogy halad az ember az Alhambra kutatásában, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy ami korábban magától értetődőnek tűnt föl, az itt nem az, tudniillik az mégsem nevezhető kivételesnek, hogy egy igen régi épület esetében nem maradnak fent írott források, vagy hogy ma már nemigen akad hozzáértő, aki hozzáértése ellenére bizonyítékokra támaszkodva tudná megidézni, hogy is telhettek például a napok az Alhambrában, vagy egy az Alhambrához – látszólag – hasonló építményben, csakhogy az a komplexitás, az a perfekció, amely az Alhambrára vonatkozó bármiféle tudás elrejtésében megnyilvánulni látszik, az a mindenre kiterjedő figyelem, hogy a legapróbb, a legjelentéktelenebb tényről se maradjon fönn semmi, az mégiscsak elgondolkoztató, mert hát ekkor óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés, hogy vajon nem azért van-e ez így, mert nem is volt semmi nyom, és csak látszat, hogy elrejtették őket, professzor Grabar, aki a Marcais-iskolából érkezvén messze kiemelkedik az Alhambra-kutatók közül, mivel ő az egyetlen, aki észleli, hogy ebben a csodálatos remekműben túl sok a homály, szóval ő, André Grabar fia, a Michigani Egyetem, valamint a Harvard tanára, egy egész komoly monográfiát írt arról, hogy az Alhambra története voltaképp nem egyéb, mint egy nagy összeesküvés története, s maga az Alhambra szerinte az álcázás művészetének egyedülálló kísérlete, és nyilván azért gondolja így, mert tudós ember lévén, nem nyugszik bele, hogy valamiféle magyarázat itt ne legyen, egyszerűen érezhető, ahogy halad előre az ember Grabar 285könyvében, hogy ez a kivételes képességű tudós elképzelni sem tudja, hogy létezzen valami, ami történet, körülmény, ok és cél nélkül létezik, elképzelni sem, hogy létrejöttének, létrehozásának ne volna logikus folyamata, erőteljesebben fogalmazva, ez a professzor Grabar sem lehetőnek nem tartja, sem elfogadni nem képes, hogy úgy jelenjen meg egy okozat, hogy nem volt ok, ami kiváltsa, tehát hogy anélkül vessen gyűrűket a tó nyugodt felszíne, hogy kavicsot dobtunk volna bele, azaz az Alhambra esetében, hogy ez, az Alhambra, úgy jöhessen létre, hogy valójában nincs is megrendelő, illetve hogy a megrendelőnek nincs is megfogható szándéka és így tovább, de azt meg aztán végképp nem bírná elviselni professzor Grabar sem Michiganből, sem a Harvardról, hogy amennyiben mindezek mégis így lennének, akkor mindezeket ne lehessen visszavezetni végül is valami ésszerűre, pedig ebben az esetben, ebben a talán egyetlen esetben szembe kell nézzünk azzal az aggasztó lehetőséggel, hogy az Alhambra – már rég túl azon, hogy tényleg se nem erőd, se nem palota, se nem magánrezidencia – magyarázat nélkül áll, mindene megvan, megvannak a külső várfalak, megvan a bejárat, megvan a kissé nehezen, de végső soron bejárható tér odabent, megvan minden egyes térelem feltételezhető funkciója, például mutatják, hogy itt állt a trón, ez meg a fürdő, az meg ott a fogoly infánsnők tornya, effélék, elemzik a díszítés kivételes munkáit, összefüggéseket keresnek, és találnak az iszlám építészet általános törvényszerűségeivel, de nem jönnek zavarba akkor, amikor a tekintélyekre érzéketlenebb szemlélő zavarba jön, ők nem, mi igen, mert a mi tekintetünk nem siklik át a túlontúl magától értetődő dolgokon oly könnyedén, mert lépjünk akkor hát egy lépéssel tovább, és mondjuk el, hogy senki – csak professzor Grabar a maga összeesküvéselméletében, de ez máshová vezet – tehát hogy senki nincs, bár nyilván minden szakértőnek feltűnt, vagy feltűnik, akit őszintén megzavarna, hogy az Alhambra kifelé nagyon 286visszafogott, szinte sivár, jellegtelen: figyelemelterelő külső falak, jelentéktelen habarcs a jelentéktelen anyagból épített falazaton, egyszóval hogy az Alhambra nagy súlyt helyez arra, hogy kifelé ne mutasson semmit abból a szinte embertelen varázslatból, amelytől odabent káprázik minden, mint az éjszakai csillagos ég a nyári Granada fölött, illetve más szavakkal: az Alhambra kívül semmit nem árul el abból, hogy belül miről van szó, ugyanakkor belül sem árulja el, mi várja az embert kívül, vagyis az Alhambra nem árul el semmit önmagáról, soha nem mutat ez vagy az a tulajdonsága ebbe vagy abba az irányba, soha nem jelzi itt, hogy ott majd ebből ez meg az következik, vagyis az Alhambra mindig ugyanaz, és mindig minden pontján csak önmagával azonos, amivel persze az ember nem azt akarja mondani, hogy ő viszont tudja, hogy ez mit jelent, épp ez az, hogy az ember nem tudja, csak megáll, és bevallja, hogy nem, és úgy vallja be, hogy azt mondja, jé, milyen különös, hogy az Alhambra kívül egészen más épület, mint belül, és belül is egészen más, mint kívül, és így megy ez tovább, valóban lépésről lépésre, amikor az ember belép egy kis kapun, hogy elkezdődjék a maga saját Alhambra-története, egy valóban jelentéktelen helyen a nagy egészben, a bejáraton, így nevezzük, de nem így gondoljuk, mert jól tudjuk, hogy ez a bejárat csak most jelent bejáratot, valaha nem itt volt, ezt néhányan határozottan állítják, bár azt már nem annyira határozottan, hogy akkor hol volt „régen”, szóval a bejárat el van rejtve, mondja professzor Grabar Bostonból vagy Michiganből, mert ki gondolná, hogy egy csodapalotába nem valami csodakapun át vezet az út, és hát, nem, az Alhambrában nem így van, sem a mai, sem a korábbi, feltételezhető bejáratokat vizsgálva, a bejárat mintha nem akarna senkit sem behívni, sem bevezetni valahová, egyszerűen csak beenged, egy nyílás, egy pont, ahol az ember bejuthat a belső térbe, ha akar, egy önkényesen megválasztott hely, mely csak úgy adódott az idők folyamán, s amely nem kínál 287semmit, csak nyitva van, és mindig nyitva van, tehát éppenséggel be is lehet lépni rajta, na, az persze aztán már más kérdés, hogy mit csinál ezután az, aki belép, mert vegyük a legegyszerűbbet, lejár az a húsz perc, az emberről csorog a víz az iszonyatos hőségben, kifizeti a méregdrága belépőjegyet, belepillant a jegyhez kapott rövid leírásba, és elindul az egyik irányba, amelyről úgy tetszik, a helyes irány – csakhogy ilyen nincs, az Alhambra nem ismeri a helyes irány fogalmát önmagán belül, erről az ember hamar meggyőződik, amikor rájön, hogy rendben, elindult a Cuarto Dorado udvara felé, és ha először jár iszlám épületben, akkor bizonyosan eltelik néhány perc, talán több is, amíg magához tér, mert az első találkozás egy iszlám díszítésű térrel bárhol a világon, de különösen itt, a Cuarto Dorado udvarában, letaglózza az embert, de mondjuk, magához tér, és azt állapítja meg, hogy valószínűleg rossz irányból közelített rá az Alhambra belső csodáira, maga a Cuarto Dorado udvara mondja ezt neki, és mintha azzal mondaná, hogy minden elemében jelzi, ez itt a Cuarto Dorado udvara, és ide nem vezet út, és innen nem is vezet valami tovább, a Cuarto Dorado udvara önmagát nyújtja, s az ismét csak teljességgel esetlegesen „következik” a szerkezetéből, hogy ide befelé is, és innen kifelé is vannak lehetőségek, egyrészt befelé a Cuarto Doradóba, másrészt onnan ide, végül a Mexuar felől ugyanez a két irány és potencia, de akkor már az ember annyira fejbe van verve a szépségtől, meg attól, hogy ez a szépség ennyire, de ennyire hihetetlenül szép, hogy azt hiszi, ezért szédül, és ezért megy csak úgy erre meg arra, hogy ezért érzi úgy, elkábították a falak és az oszlopok és a padlózatok és a mennyezetek, a lélegzetelállító finomsággal kifaragott díszítmények, hogy rárogynak a csempék és a falfelületek, a patkóívek és a sztalaktitos boltozatok fokozhatatlan, kimeríthetetlen végtelenjei, hogy tehát emiatt megy így, szerteszét, mert arra csak jóval később jön rá, hogy nem, nem az ő szédülete és kábulata az 288oka annak, hogy nem találja a helyes utat az Alhambra belsejében, és nem miatta van, hogy folyton az az érzése, nem a kívánt irányból lép be az egyik vagy másik terembe és udvarba, hogy tehát nem az őt ért csapásszerű bűvölet a magyarázat, hanem hogy az Alhambrában nincs is helyes út, sőt, egy idő után arra is rádöbben, hogy az Alhambrában út sincsen, a termeket és udvarokat nem olyan módon alakították ki, hogy egymásból egymásba kapaszkodjanak, hogy egymásból egymásba folyjanak, hogy egymással egyáltalán érintkezzenek, vagyis az ember egy idő után kis szerencsével és nagy lelkierővel azt is felfogja, hogy itt minden egyes terem és minden egyes udvar önmagáért van, a termeknek és az udvaroknak nincsen közük egymáshoz, ami nem azt jelenti, hogy elfordulnának egymástól, vagy elzárkóznának egymás elől, erről egyáltalán nincs szó, csak önmagában képviseli minden udvar és terem önmagát, és önmagában képviseli ugyanakkor a hiánytalant, a teljes Alhambrát, és ez az Alhambra egyidejűleg van darabokban, és egyidejűleg egyetlen egész, és minden darabja azonos ezzel az egésszel is, mint ahogy fordítva is áll, vagyis az egész Alhambra is képviseli minden pillanatban egy-egy darabjának felcserélhetetlen univerzumát, ez jár őrült sebességgel az ember fejében már a Cuarto Dorado udvarán az odaragyogó fényben, pedig még alig lépett be az Alhambrába, még csak a Cuarto Doradóban jár, még alig látott valamit, és mégis, már mindent látott, csak talán nincs a tudatában, pedig tényleg most kezdődik csak el a Mexuarral, majd onnan, mint valami labirintusban a zárt irányból visszakanyarodván, a Sala de la Barca tébolyító famennyezetével ez a döbbenetes látogatás, egy látogatás az Alhambrában, ahol minden látogatás döbbenetes, mivel az Alhambra mindenkinek felkínálja, hogy megértse, hogy őt soha nem érti meg, felkínálja a felfoghatatlant a Sala de la Barcában és felkínálja a Patio de los Arrayanes vizének hosszú tükrében, fel a karcsú oszlopzatra leheletfinoman ráereszkedő márvány289csipke érintetlenségében, az ember a Fürdőben vagy legkésőbb az Oroszlános udvaron, a Patio de los Leones szökőkútjához kiérve már sejti, hogy nem látogató ő itt, hanem áldozat, áldozata az Alhambrának, de egyúttal az Alhambra sugárzásának a kitüntetettje is, áldozat, mert minden arra kényszeríti, hogy részt vegyen egy álomban, amit nem ő álmodik, és egy másik álmában ébren lenni a legszörnyűbb teher – de kivételezett lény is ugyanakkor, mert láthat valamit, aminek látására csak távoli felhatalmazása van, vagy nincs egyáltalán, ezt nem tudni, mindenesetre láthatja a világot a teremtés pillanatában, és persze hogy nem ért belőle semmit, de hát miképp is érthetne belőle bármit, hisz ha semmit nem tudunk is az Alhambra történetéről, annyi bizonyosnak látszik, hogy megteremtői, nevezzük őket I. Yusufnak és V. Muhammadnak, sem tudták azt, amit tudtak, csak zseniális kőműveseik segítségével átélték azt a tudást, mely a görög és a zsidó, a hindu és a perzsa, a kínai és a keresztény, a szír és az egyiptomi kultúrák emírségeket és kalifátusokat átható óriási egységében megteremtette az arabok magasrendű civilizációját, mert lehet, ahogy az előbb már elhangzott, hogy ketten voltak, de az is lehet, és ez nem hangzott el az előbb, hogy az Alhambra megépítésének alapvetése egyes-egyedül I, Yusuftól származik, tulajdonképpen mindegy, az biztos, hogy ha az Alhambra alkotója egyedül volt, volt mire támaszkodnia, ha pedig mindketten azonos súllyal vettek benne részt, akkor meg sokszorosan sem voltak egyedül, hisz míg a gondolat, az Alhambra gondolata Granadáig ért, előbb keresztül kellett haladjon egy kontinenseken, országokon és korszakokon átívelő, hatalmas kulturális téren, azon, ahol Muhammad Bin Musa al-Khwarizmi és Yaqub Ibn Ishaq al-Kindi és Abu Ali al-Hussain Ibn Abdallah Ibn Sina és Omar al-Khayyam és Abul Waleed Muhammad Ibn Rushd élt és alkotott, kellett hozzá a Bayt al-Hikmah, a híres bagdadi akadémia Abdallah al-Ma’mun Ibn Harun ar-Rashid 290kalifa virágzó uralmával, és kellett hozzá a közelből a cordobai kalifátus is, II. Al-Hakam szelleme, az a filozófiai szellem, mely annyi, de annyi görög és nem görög, zsidó és nem zsidó, szufi és nem szufi inspiráción át továbbadta az elgondolt, a formálódó Alhambra tűnődőjének Abu Ishaq Ibrahim Ibn Yahya Al-Zarqali, Abu Bakr Muhammad Ibn Abd al-Malik Ibn Muhammad Ibn Tufail al-Qaisi al-Andalusi, Abu Muhammad’Ali Ibn Ahmad Ibn Sa’id Ibn Hazm és Abu Bekr Muhammad Ibn Jachja Ibn Badshra, e nagyszerű s a misztikus s az univerzális gondolatmenetekre oly érzékeny tudósok magával ragadó okfejtéseit és világmagyarázatait, ám elsősorban az arab kultúra kivételesen nagy alakját, Abu Zayd’ Abdu r-Rahman bin Muhammad bin Khaldunt, azaz Ibn-Khaldunt kell megemlíteni, és újra megnevezni, és még akkor sem lehet valóban érzékeltetni, Ibn Khaldunnak mekkora jelentősége volt az Alhambra megszületésében, ha újra meg újra kimondjuk a nevét, ugyanis ez az eredetileg Tuniszban született, de életének egy fontos szakaszában V. Muhammad közeli híveként visszatért géniusz Al Andalusban, illetve annak központjában, Granadában a szultán tanácsadója lett, és valószínűleg, de nem igazolhatóan sorsdöntő hatást gyakorolt arra az V. Muhammadra, aki talán éppen eme inspirációkra építtette tovább, vagy építtette meg az Alhambrát, ha esetleg nem úgy lett volna, és nem I. Yusuf egyedül, és nem ők ketten együtt, hanem csak V. Muhammad lenne egymagában az Alhambra alkotója, és Ibn Khaldun mint az arab szellem óriása igazán elegendő volt, vagy lehetett, hogy egy olyan univerzális műremek megépítésére, a világegyetem misztikus szemléletének egy olyan emlékművére, mint az Alhambra, szultánját rábeszélje, s ne csak rábeszélje, hanem a leglényegesebb információkat és szellemi segédleteket meg is adja egy effajta építmény létrehozásához, így hát nem kizárt, hanem feltehető, ám nem bizonyítható, mert itt semmi nem az, hogy Ibn Khaldun szerepe jóval nagyobb az 291Alhambra megteremtésében, mint azt ma gondoljuk, de ekkor már az ember túl van a Sala de las Dos Hermanas, a Mirador de la Daraxa és a Sala de los Abencerrajes szavakba foglalhatatlan mágiáján, s kezd a figyelme az Alhambra egyetlen vonatkozására összpontosulni, elkezdi vizsgálni ugyanis a falak, a boltívek, az ablakkeretek, a párkányok, az oszlopok s az oszlopfők, a kövezetek és a kutak és a kupolák felületét, az Alhambra mélységes mélyét tehát, mely alulról, a padlószinttől kezdve úgy mellmagasságig különböző színű csempékre, onnan feljebb pedig a gipszvakolatra, tehát a stukkóborításra van írva, mert igen, itt végig egy tökéletes ábécében egy tökéletes történettel írták tele az egész Alhambrát, itt, e csempék és stukkók anyagára mintha embertelen aprólékossággal és szinte ijesztő gondossággal ezer és tízezer és százezer alakban folyamatosan végigírtak volna valamit, és az ember természetesen nem azokra az iszlám épületekben ritkán alkalmazott költeményekre gondol, amelyek amúgy igen sok figyelmet keltettek a kutatókban, s amelyek vagy Korán-idézetek az Alhambra különböző termeiben, vagy egy bizonyos Ibn Zamraq közepes minőségű himnuszai, illetve egy Ibn Jayyab nevű korabeli költő műveiből származó és hasonló értékű költői részletek, nem, egyáltalán nem effajta konkrét írásról van szó, hanem egy, az ötszögekre épülő úgynevezett girih-motívumokból elrendezett, de mindenképpen egy szakrálisán elgondolt geometria megközelíthetetlen nyelvezetéről, melyet először az ember puszta díszítésként él meg, és ékességnek tart, amit a csempékből kiraktak, a stukkó anyagába pedig vagy belevéstek, vagy belenyomtak, és kezdetben tényleg meg is lehet elégedni ezzel, hogy díszítés és ék, mert a szédítő szimmetriák, a szuggesztív színek, a nemcsak gazdag, hanem egyszerűen kimeríthetetlen, szikrázó formaötletek nem hagynak maguk után semmiféle kérdést vagy bizonytalanságot – kevesen vannak, akik beléptek, végigjárták az Alhambra termeit és tornyait és udvarait, és akikben felme292rült volna, hogy ezek a díszítések nem is díszítések, hanem egy nyelv végtelenjei, kevesen, de vannak ilyenek, és mindegyikük ott kószál a termek és tornyok és udvarok között, s már fogalmuk sincs, hol járnak, és hogy miért épp ott, és nem máshol, vannak ilyenek, és bennük egy idő után a figyelem elkezd ezekre a varázslatos felületekre terelődni, egyre gyakrabban állnak meg mintázatokat vizsgálni, egyre gyakrabban feledkeznek bele egy-egy őrült szimmetriába a falon, egyre gyakrabban fordul elő velük, hogy egy-egy kupola alól, például az Infánsok Tornyában, egyszerűen nem tudnak elmozdulni, már a nyakukba beleáll a görcs, ahogy a fejüket teljesen hátravetve néznek, néznek a magasba, és próbálják felérni ésszel, hogy mindez hogy lehetséges, hát, kik lehettek ezek, villan meg azokban az elgémberedett fejekben, akik erre a csodálatos munkára képesek voltak, talán angyalok?, dehát ég sincs, nemhogy angyalok!, gondolják ugyanezek a fejek, vagy gondolja közülük legalább kettő, de egy mindenképpen, és tényleg, angyalokról nem tudunk, kőművesekről azonban igen, így szinte bizonyos, már amennyire ilyesfajta durva bizonyosságról ebben az isteni vagy ördögi komplexumban egyáltalán beszélni lehet, hogy kőművesek voltak, és milyen érdekes, fut át abban a legalább egy emberben, miközben már masszírozni kell azt az elgémberedett nyakot azon a fejen, hogy aztán újra meg újra fel tudjon nézni a kupola magasába, milyen különös, hogy semmi, de az égadta világon semmiféle tudomásunk nincs arról, kik lehettek ők, ezek a kőművesek, ezek a faragógéniuszok, ezek a csempézőzsenik, ezek a mintázok és boltívépítők és kútépítők és vízművesek, hány százan lehettek itt, és honnan?, Granadából? Fezből? Karaouiból? az égből?, ami nincs?! – tényleg elképesztő, micsoda hihetetlen ügyesség, tapasztalat, tudás és technika ötvöződött itt évtizedeken keresztül, meg hát még valami, gondolja az ember, ahogy visszatér aztán a falak felületének közvetlen vizsgálatához, ez a rengeteg 293ábra, ez a rengeteg alakzat, ez a rengeteg vonal… mintha nem is volna olyan rengeteg, mintha csupán néhány ábra, néhány alakzat és néhány kanyargó vonal volna a falak felszínén, csak százszor és ezerszer megismételve, megismételve, de hogyan, kell itt feltenni ámulattal a kérdést, de nem lehet felelni rá, az ugyanis, ahogyan ezek az ábrák, alakzatok és vonalak ismétlődnek, az olyan rettenetesen bonyolult, mint az egész Alhambra, pedig ismétlődik, hajol közelebb az ember egy-egy mintához a falnál, pedig bonyolult, lép egy kissé hátrébb, hogy kellő távolságból nézhesse őket, de akkor most egyszerű vagy bonyolult, kérdi önmagától, csak hát, épp ez az, amit nehéz eldönteni, azazhogy nem is nehéz, egyenesen: nem lehet eldönteni, a kérdés ugyanis minden komoly geométert foglalkoztatott már, azóta pedig nagyon, hogy a múlt század nyolcvanas éveinek elején, talán 1982-ben egy bizonyos Peter J. Lu és társa, Paul J. Steinhardt Decagonal and Quasi-Crystalline Tilings in Medieval Islamic Architecture című, a Science-ben kiadott tanulmányukban úgy találták, hogy jó ötszáz évvel ezelőtt hogy, hogy nem, az arab geométerek által inspirált iszlám építőművészet már ismerte a szimmetriának azt a különleges, mert tiltott esetét, amelyet az arabokon kívüli emberiség csak a XX. században, egy Penrose nevű tudós felfedezései által ismert meg a hetvenes évek táján, s amelynek lényege, hogy van olyan geometriai s ily módon matematikai mintázat, ahol egy a kristálytanban nem engedélyezett, esetünkben ötösnek nevezett forgási szimmetriában egy mintázat minden egyes pontját ugyan transzformálhatjuk, azaz eltolhatjuk, elforgathatjuk, tükröztethetjük számtalanszor, mint a kristály esetében, de a mintázatot mint Egészet nem, mint ahogy a kristálynál igen, másképp kifejezve, hogy létezik olyan, a matematikai értelemben vett kristálytól csak épp eltérő, de egy csöppet eltérő eset, amikor a valódi kristállyal szemben nem lehet egy mintázat bármely pontját bármely más pontba transzformálni, hogy az adott mintá294zatot megkapjuk, mert nem kapjuk meg, így az ilyen alakzatokat nem kristálynak, hanem Robert Penrose felfedezése óta kvázikristálynak nevezzük, na és ezek a tiltott szimmetriák jelennek meg az arab építészet díszítőmintáiban, mondta ez a Lu a Harvard Egyetemről és ez a Steinhardt a Princetonról, majd velük együtt mások meg bebizonyították, hogy ebben az iszlám építőművészetben az alapvető minta a perzsa girihnek nevezett alakzat, amely összesen ötféle geometriai formából áll, egy szabályos tízszögből, ahol minden sarokszög 144 fokos, egy szabályos ötszögből, ahol minden sarokszög 108 fokos, egy szabálytalan hatszögből, amely vagy 72 vagy 144 fokos sarokszög, aztán egy rombuszból, ahol a szögek 72 és 108 fokosak, végül egy szabálytalan hatszögből, ahol a szögek 72 és 216 fokos szögek, na és hogy ebből az öt formából kirakható bármely síkfelszín, mégpedig hiánytalanul kirakható, azaz rés nélkül lefedhető, ez volna tehát a girih, és ennek mértanát, valamint az ehhez a mértanhoz tartozó matematikának a tudását találjuk meg, ha képletesen vagy valóságosan közel hajolunk az Alhambra falainak és boltíveinek és kövezetének és mennyezetének és oszlopainak és párkányainak a borításaihoz, ezeket a különlegesen viselkedő alakzatokat, belenyomva a még friss gipszvakolatba, vagy belevésve megszilárdult anyagukba, és megfaragva a márványoszlopokba, boltozatokba és kupolákba, és kirakva vagy odarajzolva a padlózatokba és a mennyezetekbe és a csempézetekbe, pontosabban szólva, és ez a mi esetünkben most itt, bent szédelegve az Alhambra útvesztőjében, sokkal fontosabb, ezeknek a különleges szimmetriáját találjuk meg, ismerjük fel, és veszünk el benne azonnal, mert ez a kvázi-szimmetrikus tér az Alhambra minden díszített felszínén, márpedig itt minden, de minden egyes négyzetmilliméter díszítve van, a tekintetünket a végtelennel szegezi szembe, a végtelenhez nem szokott tekintetünket kényszeríti, hogy ebbe a végtelenbe belenézzen, és nem elég, hogy e tekintet295nek bele kell néznie ebbe a végtelenbe, de egyszerre két végtelenbe is bele kell néznie, mivel nemcsak egy monumentális, terjeszkedő végtelent lát ez a tekintet, például az imént említett Infánstorony kupolája esetén, hanem ennek egészen kicsi elemeiben egy miniatűr végtelent is, például ha az ember visszamegy a Sala de los Banos felé, és az egyik odavezető lépcső közelében egy erkély mellett megkeresi a bal oszlopfő alatt az egyik mintázat szegélyelemét, ahol két párhuzamos, keskeny, felfelé irányuló egységben addig követheti egy vonal útját, míg el nem vész benne teljesen, és ismét csak szédülni kezd, és nem érti, hogy vezethetnek ezek a csillagpontokból szerkesztett vonalak a végtelenbe, ha a számukra rendelkezésre álló teljes tér olyan kicsi, és hát ez az, ami az embert tényleg arra a gondolatra vezeti, hogy az Alhambrában egy számára még soha meg nem nyilatkozó valóság nyilvánítja ki önmagát, azaz hogy egy körbehatárolt térben is lehet valami végtelen, na de hát, ez meg hogy lehet?, mert itt mintha erről lenne szó, meg mintha arról, hogy ezek a kis végtelenek ugyanazon a módon függetlenek a többitől s függnek ugyanakkor velük össze, mint ahogy az egyes termekről volt ez kezdetben, az első benyomás szintjén, megállapítható, de ekkor már jobb, ha megáll az ember, keres egy helyet, ahol a körülményekhez képest viszonylag nyugodtan megpihenhet, fáj a lába, fáj a háta, fáj a nyaka, zúg a feje, a szemhéja meg, főleg a jobb, már remeg, tényleg itt az ideje hát egy átmeneti nyugalomnak, amúgy is valószínűleg lejárt már az az idő, amit egy-egy látogatónak az Alhambra megtekintésére a felháborítóan drága jegyért eredetileg kiosztottak, jobb hát amúgy is, ha egy kicsit elidőzik az Alhambra egy erre éppen alkalmas pontján, leülni ugyan nem lehet, itt minden erre használható helyet akár csak megérinteni is nyilván arcátlan szentségtörés, de már az, hogy megáll az ember egy kicsit, és lehunyja a szemét, hogy megpróbálja szabályozni a légzését, hogy amennyire ez lehetséges, megnyugodjon, már a 296szándék gyógyít, olyan elviselhetetlen óriás nehezedik ekkor már az emberre, és az Alhambra ez az óriás, legalább belül tehát tényleg szükség van egy kis csendre, egy belső lassulásra, hogy a gondolatok és a feltevések és a reflexiók és a megállapítások és a felismerések és a képek és a képek! a rebegő szemhéjak alatt ne vibráljanak olyan nagyon, mert vibrálnak irtózatosan, és egy idő után már nyilvánvaló, hogy a szándék valóban jót tett, de nem elég, innen lassan távozni kell, még egy pár lépés azokban a terekben, amelyek különös erővel vonzzák az embert magukhoz, vissza még egyszer a Mirador de la Daraxához, és ezzel kész is, az ember érzi, hogy rossz döntést hozott, mert maradni fog, nem távozni lassan, nézi a terem aranyban úszó, leszakadni készülő, de soha le nem szakadó sztalaktitjait, belevakul a boltíves ablaknyílások ragyogásába, ahogy odakintről becsap a napfény, újra hagyja, hogy ráereszkedjen e földöntúli ékesség a falak s a mennyezet mintázataiból, s már ott is a gondolat a fejében, hogy á, nem, az iszlám mintázat lényege nem abban van, aminek elsőre látszik, nem a geometria zseniális alkalmazásában, hanem annak az eszköznek a használatában, amellyel ez a szikrázó, törékeny létű mintázat a tapasztalatok különböző voltának egységére rámutat, a mindent hálóként egyben tartó egységre, mert a geometrikus szerkesztés, amit itt a görög és a hindu és a kínai és a perzsa kultúrán át az arab szellem használ, valóra vált egy eszmét, hogy ugyanis a rossz káosz széteső világa helyett válasszunk egy magasabbat, mely mindent összetart, egy gigantikus egység, ez az, amit választhatunk, és ezt az egységet jeleníti meg az Alhambra a legkisebb és a legmonumentálisabb elemében egyaránt, és úgy, hogy ezt az Alhambra nem érthetővé teszi, ha egyszer nem az, tehát nem megértésre tart igényt, hanem arra a folyamatos igényre, hogy megértsék, de ekkor az ember már szomorúan áll a Mirador de la Daraxa pompájában, és lassan tényleg távozni fog, áll a nemtudásban, vár rá egy kert még, 297a mennybéli Generalife, mely nem messze innen, a Napról elnevezett dombon fogadja s bűvöli meg paradicsomi látomásával a látogatót – áll a nemtudásban, és minden elkáprázottsága ellenére van már benne a csalódottságból is valami, mert mintha megcsapná a felismerésnek mégis egy enyhe, nem kívánt fuvalma, ahogy elindul kifelé, hisz mintha már sejtené, hogy az Alhambra nem azt a tudást kínálja, hogy nem tudunk semmit az Alhambráról, hanem maga sem tud semmit erről a nemtudásról, mert a nemtudás sincsen. Mert nem tudni valamit, bonyolult folyamat, amelynek története az igazság árnyéka alatt zajlik. Mert igazság van. Hisz van Alhambra. Ez az igazság.

298
144.
Odakint valami ég

A Szent Anna-tó egy kráter halott tava, nagyjából kilencszázötven méter magasan fekszik, és szinte meghökkentően szabályos kör alakja van. Vize esővíz, így az egyetlen hal, mely megmarad benne, a törpeharcsa. A medvék, ha inni jönnek, más utakat használnak, mint az emberek, ha lesétálnak a fenyvesekből. Van egy rész a tó ritkábban látogatott túloldalán, mely amolyan lápos, mocsaras, ingoványos terület, ma kiépített, pallókból készült út kanyarog rajta, és mohosnak hívják. A vízről az a szóbeszéd járja, hogy sohasem fagy be, mert középen mindig meleg. A kráter évezredek óta halott, akár a tó. Rendszerint nagy csend nehezedik a tájra.

Ideális, mutatott körbe már az első napon az érkezőknek az egyik szervező, ideális az elmélyedésre, de a pihentető sétára is, és ezt senki nem felejtette el, és élt is az alkalommal, így a tábor felőli oldalon a legmagasabb, az úgynevezett ezer méter magas csúcsra mindkét irányban – fel a csúcsra, le a csúcsról! – elég sűrű volt a forgalom – sűrű, de ez nem jelentette azt, hogy ne folyt volna egyidejűleg még lázasabb munka odabent a táborban, ahogy telt-múlt az idő, mert folyt, és egyre lázasabb, amint kialakultak és végleges formájukat elnyerték a képzeletben az eredetileg ideirányzott teremtő ötletek, valamennyien berendezkedtek már ugyanis a nekik felajánlott, s aztán általuk berendezett, felkészített, belakott térben, a többség egy-egy külön szo299bát kapott a nagyépületben, de volt, aki egy fakunyhóba, vagy egy hajdani, használaton kívüli fészerbe húzódott, végül hárman felköltöztek a tábor központi helyszínéül szolgáló ház hatalmas padlására, s ott rekesztettek el maguknak egy-egy különálló részt – erre tudniillik mindenkinek szüksége volt, és pontosan így volt szüksége, hogy amikor dolgozik, akkor egyedül legyen, zavartalan és háborítatlan nyugalmat igényeltek, és eképpen fogtak hozzá a dologhoz, s eképpen teltek a napok, nagyrészt munkával, kisebbrészt pedig a séta, egy-egy kellemes fürdő a tóban, az étkezések s az esti pálinkás danolászások a hamvadó tűz körül.

Megtévesztőnek bizonyult ugyanakkor ez a történetben használt általános alany, ám a tény csupán fokról fokra lett nyilvánvaló, mert az éles szeműeknek ugyan már az első dolgos napon feltűnt, valamennyiük számára azonban csak nagyjából a harmadik reggelre lett teljesen egyértelmű, de akkor igen, hogy van valaki köztük, egy a tizenkettő közül, aki semmiben nem hasonlít a többiekhez. Már a megérkezése fölöttébb rejtélyesen, de legalábbis igencsak másként zajlott, mint minden egyéb résztvevőé, mert nem vonattal, majd busszal jött, hanem ha hihetetlennek tetszett is, a megérkezések napjának délutánján, talán este hat, vagy fél hét lehetett, egyszerűen csak úgy befordult a tábor kapuján, mint aki gyalogosan érkezett, mindössze kurtán bólintott, amikor a szervezők udvariasan és láthatóan megkülönböztetett tisztelettel megkérdezték a nevét, s mikor meg faggatni kezdték, hogy jutott fel idáig, pusztán annyit mondott, valaki elhozta valami kanyarig valami autóval, de mivel a nagy csendben semmiféle autót nem hallottak, mely „valami kanyarnál” kitehette volna, az egész gondolat, hogy idejön egy autóval, de nem egészen, csak valami kanyarig, s az ott kirakja őt, elég hihetetlenül hangzott, úgyhogy nem is igen hitt neki senki, vagy pontosabban, nem tudták, hogyan értelmezzék a szavait, így hát maradt, már az első napon, az egyetlen lehetséges és ésszerű, ámbár egy300szersmind a legabszurdabb változat, hogy ugyanis gyalog érkezett, hogy fogta magát Bukarestben, és nekiindult, és ahelyett hogy felszállt volna egy vonatra, majd az idevezető buszra, gyalogszerrel tette meg – és ki tudja, hány héten át! – a hosszú utat a Szent Anna-tóig, hogy az első nap este hat vagy fél hét felé belépjen a tábor kapuján, s a kérdésre, hogy személyében Ion Grigorescut van-e szerencséje tisztelni a szervezőbizottságnak, a választ azzal a kurta biccentéssel intézze el.

Ha a cipőjén múlik a történet hitele, egész biztosan senki nem kételkedik, az eredetileg talán barna, amolyan bebújós, könnyű, nyári műbőr cipő ugyanis, orrán egy csöppnyi varrott díszítéssel, teljesen tönkrement a lábán. Mindkét talpa elvált elöl a felsőrésztől, a sarkok teljesen félretaposva, s a jobb orrnál valami átlósan kiszakította a bőrt, úgyhogy lehetett látni a zokniját. De nem a cipőjén múlott a dolog, ezért maradt az egész mindvégig titok, mindenesetre ruházatának többi darabja is meglehetősen elütött a többiek nyugatias vagy nyugati viseletétől, mivel ezek a ruhadarabok olyan embernek mutatták, mint aki közvetlenül Ceauşescu késő nyolcvanas éveiből s annak is a legmélyebb nyomorából érkezett ide. Meghatározhatatlan színű, vastag, flanelszerű anyagból készült a bő nadrág, mely a bokájánál harangozott, de még fájdalmasabb volt a kockás ing fölött viselt kardigán, az a kilátástalan, mocsárzöld, rácsos szövésű, olcsó ruhadarab, amelybe a nyári meleg ellenére állig begombolkozott.

Vékony volt, mint egy vízimadár, a háta görnyedt, a feje kopasz, s ijesztően beesett arcában két mélybarna, tiszta szem égett – két égő, tiszta szem, de mint amelyek nem valami belső tűztől égnek, hanem mint amelyek csak visszaverik, akár két mozdulatlan tükör, hogy odakint valami ég.

A harmadik nap értették meg, hogy az ő számára a tábor nem tábor, a munka nem munka, a nyár nem nyár, hogy neki itt nincs fürdőzés, nincs az a szórakoztató, pihente301tő, szabadságos öröm, mely egy efféle táborban uralkodni szokott. Kért és kapott egy új lábbelit a szervezőktől (egy csizmát találtak neki a fészerben, egy szegre felakasztva), amelyben aztán naphosszat csak járt fel s alá, de nem mozdult ki a tábor területéről, nem ment fel a csúcsra, nem jött le a csúcsról, nem kerülte meg a tavat, és nem tett sétát a pallókon a mohosban sem, maradt odabent, és hol itt, hol ott tűnt fel, járkált erre-arra, nézegette, mit csinálnak a többiek, ment végig az épület szobáin, megállt a festők, a grafikusok és a szobrászok háta mögött, és elmélyülten figyelte, hogy változik napról napra a mű itt és ott, felmászott a padlásra is, kiment a fészerbe és a faházba, de nem szólt senkihez, és nem is válaszolt soha egyetlen szóval egyetlen kérdésre sem, mintha süket és néma volna, vagy nem értené, mit akarnak tőle, tökéletesen szótlan volt tehát, szótlan, egykedvű, érzéketlen, mint egy kísértet, s azok ott, mind a tizenegyen, ugyanúgy elkezdték figyelgetni őt, ahogy Grigorescu figyelte őket – s akkor rájöttek valamire, s meg is vitatták aznap egymás között a tűznél (ahová Grigorescu soha nem követte társait, mert mindig korán ment lefeküdni), hogy tudniillik lehet, hogy a megérkezése is furcsa volt, és különös a cipője, a kardigánja, a beesett arca, a soványsága, a szemei, mindez, persze, teljes mértékben igaz, de a legkülönösebb, állapították meg, hogy eddig épp azt nem vették észre, ami a legeslegkülönösebb benne, tudniillik hogy a korszaknak ez a mindig cselekvő, nagy művésze, itt, ahol mindenki dolgozik, teljességgel tétlen.

Nem csinál semmit, lepődtek meg saját felismerésük fölött, de főként azon, hogy nem vették ezt észre rögtön a tábor elején, hogy tessék, már a hatodik, a hetedik, a nyolcadik napnál járnak, sőt, egyesek már arra készülnek, hogy megtegyék az utolsó simításokat is a műveken, s csak most tűnik fel nekik az egész.

Hogy mit csinál.

302

Hogy: semmit.

Attól kezdve akaratlanul figyelni kezdték ők is, s egy alkalommal rájöttek, talán a tizedik napon, hogy van azért a reggeleknek és a délelőttöknek, amikor a többiek nagyrészt még alszanak, egy viszonylag hosszú szakasza, midőn ez a Grigorescu, bár tudvalévően korán kelő, nem tűnik fel sehol, amikor Grigorescu nem járkál semerre, nincs a fészernél, nincs a faháznál, nincs se kint, se bent, egyszerűen nem látni, mintha elveszne egy időre.

A kíváncsiságtól hajtva a tizenegyedik nap estéjén néhányan megbeszélték, hogy másnap hajnalban kelnek, és utánajárnak a dolognak. Az egyik festő, egy magyar, vállalta, hogy ő ébreszti a többieket.

Még sötét volt, amikor leellenőrizvén, hogy Grigorescu már nincs a szobájában, körbejárták a főépületet, aztán kimentek a kapun, majd visszatértek, hátramentek a fészerhez és a faházhoz, de semmiféle nyomra nem akadtak. Tanácstalanul néztek egymásra. Enyhe szél fújt a tó felől, kezdett virradni már, egymást lassan ki tudták venni, teljes volt a csend.

S akkor valami halk, innen azonosíthatatlan zajra lettek figyelmesek. A távolból jött, a tábor leghátsó része felől, pontosabban ama láthatatlan határ mögül, mely határon a tábor két budija állt, s ameddig tulajdonképpen maga a tábor tartott. Mert onnantól, bár nem jelezte semmi, a terület megszűnt udvar lenni, még nem a természet vette vissza, amelytől elszakították, de már nem is érdekelt senkit, egy amolyan magára hagyott, civilizálatlan, kissé félelmetes senkiföldje volt, melyre a tábor gazdái láthatóan nem tartottak igényt, csupán annyiban, hogy idehajigálták a hulladékot, a tönkrement hűtőszekrényektől a napi konyhai szemétig mindent, ami csak elképzelhető, hogy az évek során aztán elvadult, szívós gaz, szinte áthatolhatatlan, közel ember magasságú, szúrós, sötét, ellenséges és haszontalan növényzet borítsa el az egészet, kiirthatatlanul.

303

Valahonnét onnan, ennek a sűrű bozótosnak az egyik pontjáról hallották ideszűrődni azt a zajt.

Nem sokat tépelődtek, mi a teendő, egy szó nem hangzott el, csak egymásra néztek, szótlanul bólintottak, majd belevetették magukat, és törtek benne előre, valami felé.

Egész a mélyén jártak, távol már jócskán a tábor épületeitől, amikor azonosítani tudták, s megállapították, hogy valaki ás.

Közel járhattak, mert tisztán ki lehetett venni, ahogy belenyomják a földbe a szerszámot, aztán, ahogy a földet kidobják, s az súrlón puffanva szétterül.

El kellett forduljanak jobbra, s még vagy tíz-tizenöt lépést tenni előre, de akkor aztán olyan gyorsan érték el, hogy egyensúlyukat vesztve majdnem belezuhantak: egy körülbelül három méter széles és öt méter hosszú, hatalmas gödör szélén álltak, aminek a fenekén Grigorescut pillantották meg, ahogy tempósan dolgozik. Az egész olyan mély volt, hogy a feje sem látszott ki, s a folyamatosan végzett munka közben egyáltalán nem hallotta meg a közeledőket, akik csak álltak az óriási gödör szélén, és csak nézték, hogy mi van odalent.

Odalent, a gödör közepén, egy földből faragott, életnagyságú lovat láttak, először csak ennyit, egy lovat, földből, aztán, hogy ez az életnagyságú, földből faragott ló habzó, vicsorgó pofáját féloldalt felfelé tartva, iszonyatos erővel vágtat, rohan, menekül valahová, hogy csak a legvégén fogják fel az egészet, hogy Grigorescu kiirtotta egy nagy területen a gazt, ásott egy óriási gödröt, de ezt a gödröt úgy ásta meg, hogy a közepén lefejtette a tajtékzó, rettenetes félelemben rohanó lóról a földet, mintegy kiásta tehát, szabaddá tette, láthatóvá, amint ez az életnagyságú, valamitől iszonyúan megriadt állat rohan a föld alatt.

Elhűlve nézték a még mindig észrevétlensége tudatában dolgozó Grigorescut.

Tíz napig ásta, gondolták a gödör szélén.

304

Minden hajnalban és délelőtt órákig ásott.

Valamelyikük talpa alatt megcsúszott a föld, Grigorescu felnézett. Egy pillanatra megállt, lehajtotta a fejét, s folytatta a munkát.

A művészek kényelmetlenül érezték magukat. Úgy gondolták, valamit mondani kell.

Ez csodálatos, Ion, mondta halkan a francia festő.

Grigorescu megint megállt, egy létrán kimászott a gödörből, aztán egy odakészített kaparószerszámmal letisztogatta az ásóról a ráragadt földet, megtörölte egy zsebkendővel verejtékező homlokát, majd odajött hozzájuk, s egy széles, lassú mozdulattal végigmutatott az egész tájon.

Még nagyon sokan vannak, mondta erőtlen hangon.

Aztán felemelte a szerszámot, lement a létrán a gödör aljába, és ásott tovább.

A többiek egy darabig bólogattak, végül csendben visszaindultak a főépület felé.

Már csak a búcsú volt hátra. A vezetőség nagy lakomát rendezett, aztán egy utolsó éjszaka még, s reggel bezártak, és egy különjáratú busszal, s azok néhányan Bukarestből és Magyarországról, akik kocsival jöttek, azzal, elhagyták a tábort.

Grigorescu visszaadta a szervezőknek a csizmát, felhúzta a saját cipőjét, s egy ideig velük tartott. Aztán pár kilométerrel onnan az egyik falunál egy kanyarban hirtelen megállította a buszt, és valami olyasmit mondott, hogy innentől őneki egyedül jobb mennie. De senki nem értette pontosan, mit mond, annyira halkan beszélt.

A buszt elnyelte a kanyar, s Grigorescu is keresztbe fordult az útnak, és eltűnt hamar a lefelé vezető szerpentinről. Csak a táj maradt, a hegyek néma rendje, az avarral borított talaj az óriási térben, egy beláthatatlan vidék – leplezve, rejtve, titkolva, fedve, hogy mi is van a forró föld alatt.

305
233.
Hova nézel

Mindegy, csak a milói Vénuszhoz ne – ez volt az arcokon, igazán mondhatja, hogy olyan egyértelműen volt ez kollégáinak az arcára odaírva, hogy szinte már mulatságosnak érezte velük együtt ülni a beosztások heti, illetve havi megbeszélésein, ott ülni köztük, és részint megállni nevetés nélkül, ahogy mindenki el akarta kerülni, hogy oda osszák be, részint meg mert ő pedig éppen ellenkezőleg, arra várt, hogy az osztályvezető úr ráemelje a tekintetét, és kimondja megint és megint, hogy na, Monsieur Chaivagne, maga meg marad a szokott helyén, tudja, a LXXIV, aztán pedig a XXXV, a XXXVI, XXXVII, XXXVIII a Sully első emeletén órás váltásban, amikor a hangsúly természetesen a LXXIV-en volt, a Salle des 7 Cheminées-n, és olyankor, amikor meghallotta, hogy oda jelölték ki, akkor nemcsak mérhetetlen megnyugvás töltötte el, hanem az is jólesett, hogy a főnök úr hangjában mindannyiszor tapasztalt valami cinkos elismerést, jóleső dicséretet, valami szavakon inneni kitüntetést, tudniillik hogy azért a LXXIV meg a XXXV, XXXVI, XXXVII, XXXVIII, mivel őbenne meg lehet bízni, Monsieur Chaivagne az az ember, ez rezgett az osztályvezető úr hangjában már hét éve, mióta ő, Monsieur Bruno Cordeau a főnök, akire nyugodtan rá lehet bízni a mű jelenlegi helyén a Salle des 7 Cheminées-t az összes őrült turistával együtt, és mindezt anélkül tette, s ezért Chaivagne különösen hálás volt neki, hogy gúnyolódott 306volna azon, amit minden régi teremőr pontosan tudott természetesen, és amit mindenki egyéni vérmérsékletének megfelelően kezelt, miszerint ő, Chaivagne, a milói Vénusszal sajátos kapcsolatban áll, ezért számára a napi nyolc óra, mint az első évek alatt több ízben maga is kifejezte, nem munka, hanem áldás, olyan visszafizethetetlen adomány, amelyért mindent megtett volna, hogy elnyerje, ha nem hullott volna az ölébe magától, azzal, hogy annak idején, harminckét évvel ezelőtt felvették, hogy alkalmasnak találták arra, hogy tapintatosan ugyan, de határozottan védje meg a nap nyolc óráján át, reggel tíztől este hatig, amelyben a múzeum nyitvatartását meghatározták, hogy oltalmazza az óvatlanoktól, az őrültektől, a neveletlenektől és a garázdáktól, mert nagyjából ez volt az a négy kategória, amelybe a látogatók szóban forgó részét Chaivagne beosztani volt kénytelen, a szóban forgókat, de nem a látogatók összességét, mert ellentétben kollégáinak többségével, ő soha nem mosta egybe a problémás alakokat a puszta érdeklődőkkel, ez utóbbiak ugyanis semmi olyat nem tettek, amit példának okáért ő maga hasonló körülmények között meg ne tett volna, mert hát hogy is ne lökdösődne, tolakodna kicsit előre az ember, ha már besodródott a keresett terembe, és ott van a nagy mű közelében, ezt ő, Chaivagne nagyon is eltűrhető gyarlóságnak ítélte, és nem is lépett soha közbe, meg egyáltalán, a jelenlétét sem igen óhajtotta kimutatni, végső soron nem karhatalom ő, hanem teremőr, nem börtönőr, hanem őrzője a műnek, igyekezett tehát olyan láthatatlan maradni, amennyire ezt azok a bizonyos körülmények csak megengedték, mert azért volt, néminemű hullámzásban, a napok folyamán, teljesen rendszertelenül, de Chaivagne három évtizedes tapasztalata szerint bizonyos előre megjósolható időközönként, mindig akadt olyan esemény, amint azt egymás közt szaknyelven nevezték, amikor közbe kellett lépni, nem feltűnően, ám határozottan, nem zavarván meg az általános, bár meglehetősen 307zajos áhítatot, de ellentmondást nem tűrő egyértelműséggel, és itt nem arról van szó, hogy valaki megérinti a művet körülvevő jelzőkötelet, és akkor nekik máris oda kell rontaniuk, intette a fiatalabb s főként női kollégákat, akik hajlamosabbak voltak arra, hogy árgus szemmel, ugrásra készen várják, mikor lehet végre egy-egy rakoncátlanabb gyerekre, vagy felnőttre lecsapni, hanem amikor megérzi az ember, hogy valaki, egy magáról megfeledkezett turista, átlépni készül történetesen e szimbolikus korláton, na, akkor, de akkor viszont feltétlenül ki kell tessékelni az illetőt, nem beszélve arról, amikor valaki nemcsak bemászik a kötél mögé, de érezni, hogy el fog indulni a mű felé, na, ezek azok a pillanatok, amelyeket tényleg érezni kell, magyarázta a kezdőknek és a tapasztalatlanabbaknak Chaivagne, az őrülteket, a megszállottakat, a bolondokat, a kótyagosokat, a rombolni vágyókat, egyszóval a műre nézve valóban veszélyt jelentő figurákat pedig azonnal, emelte fel szigorúan a mutatóujját a különben soha nem szigorú Chaivagne a fiataloknak, vagy a nőknek, el kell távolítani nemcsak a teremből, hanem a múzeumból is, erre megvannak a módszerek, a biztonsági rendszer megfelelő, különösen az utolsó években fejlődtek nagyot, ugyanakkor viszont véleménye szerint a veszélyt eltúlozni sem szabad, és ezért ő a maga részéről kifejezetten utálattal gondol azokra a múzeumokra, ahol a teremőröket arra hatalmazzák fel, hogy mintegy a mű és a látogató közé álljanak, ez itt, náluk a Louvre-ban nem megy, nem megengedhető, mert azt azért senki ne felejtse el, hogy van a normalitásnak határa, és a Louvre ezen belül működik, tehát úgy kell rá elsősorban gondolni, mint a világ legjelentősebb múzeumára, amely mindenki számára nyitva van, s ahol minden látogatónak egy életre szóló élményt jelent, ha a Louvre felfoghatatlan kincseit szemtől szemben látja, a többi, hogy turistaáradat, hogy tülekvés és tolongás és tömeg, elviselendő, hozzátartozik a korhoz, amelyben élünk, ilyen a világ, túl sokan va308gyunk, fejtegette egyszerű véleményét a világról idősebb kollégáinak Chaivagne, és ebben a világban mindenki lehet turista, úgyhogy ő maga nem tartozik azon teremőrök közé, akik az évek során például megutálták a turistákat, ez olyan, mondta, mintha önmagát utálná meg, ezt nem, ez nem az ő álláspontja, el kell viselni, hogy jönnek, és rohamoznak, hogy kattintgatják a fényképezőgépeket, hát, istenem, vannak fényképezőgépek, és vannak körülmények, amelyek turistává teszik az embert, és ez az ember ebben a helyzetben tehetetlen, vagy ne nézze meg a milói Vénuszt? – ugye?, ez már nehéz kérdés, nézett körbe kollégáin olykor, beszélgetés közben, Chaivagne, zárják be a Louvre-t?!, és ne láthassa senki soha, semmiféle halandó, mi minden van itt, csak itt, a klasszikus görögöktől a hellenizmus szobrászatáig, igen, ez a véleménye, bólogatott saját szavaira Chaivagne, és ez a véleménye hosszú évek alatt alakult ki, és aztán ezért is tartották róla az őt ismerők, hogy birkatermészete van, s hogy olyan szelíd az ordasként érkező turistafalkákkal szemben, hogy az már önmagában veszély, csak hát Chaivagne-nak nem lehetett sem ártani, sem őt jobb belátásra bírni, például hogy ismerje el, azért néha jól bele-belerúgna egyik-másik japánba ott a korlát közelében a tömegben, ahol senki se látja, de nem, az efféle provokációkra Chaivagne nem is reagált, csak mosolygott, persze ő egy kicsit mindig mosolygott, erről ismerték föl már messziről reggelente a kollégái, erről a letörölhetetlen kis mosolyról az arcán, nem arról, ahogy ősz haját középen vizes fésűvel akkurátusan kettéválasztotta, és szorosan lefésülte a koponyáján, vagy ahogy megpillantották mindig vasalt öltönyét, hanem erről a kicsi mosolyról, ez volt a védjegye, amelyről különben csak gyanították, hiszen mindent azért Chaivagne sem árult el, hogy abból az örömből származik, hogy újra itt van, tiszta képtelenségnek látszott ugyan a kollégái előtt, akik minden más párizsihoz hasonlóan utáltak bejönni a munkahelyükre, de az ok nem lehetett más, 309kénytelenek voltak megállapítani, hogy ez az ember örül, ha itt van, ez örül, ha reggel nekikezdhet, és elfoglalhatja a helyét, tehát ez hülye, szögezte le egy-két szabadszájú teremőr, és ezzel aznapra le is zárták a beszélgetést erről a témáról, mert unalmas is volt, Chaivagne-ról nem lehetett valójában sokat beszélni, sőt, az idősebbek egyáltalán nem is hozták szóba, mert Chaivagne annyira ugyanaz volt mindennap, minden héten, és pontosan ugyanilyen volt harminc évvel ezelőtt, mint ma, vagy tegnap, vagy lesz holnapután, Chaivagne nem változik, legyintettek, és valami volt is a dologban, Chaivagne is csak mosolyogva bólogatott, ha ironizáltak vele, hogy te, Félix, te tényleg nem változol, mintha azt akarta volna ezzel a mosolykával közölni, hogy így érzi ő is, de ez azért van így, mert amit őriz, a milói Vénusz, az se változik, csak hát erről nem beszélt, ezért is kaphatott lábra egykor, s maradt is központi téma, ha róla volt, de hát róla ritkán volt szó, hogy Chaivagne és a milói Vénusz, azok ketten, mintha valami különleges szimbiózisban élnének együtt, de már itt, ezen a ponton ott volt a tévedés, és ezzel árulták el, hogy valójában nem tudnak semmit, de egyáltalán semmit, ami lényeges, Chaivagne-ról, mert a helyzet úgy állt, nézte őket azzal a kis mosolykával Chaivagne, hogy van a milói Vénusz, és rajta kívül nincsen semmi más, ez az ő, Chaivagne véleménye, hogy is gondolhat bárki arra, hogy őközöttük bármiféle kapcsolat lehetne, de ha van is, az csak afféle egyoldalú kapcsolat, tudniillik egy csodálat, egy kábító érzés, hogy tudja, a napnak akár mind a nyolc órájában itt lehet, ha úgy egyezik meg a kollégákkal, hogy nincs a kétóránkénti váltás, itt, belül, mert ő a milói Vénusz belső világához tartozik, vagyis a milói Vénusz belbiztonságának a kiválasztottja, ez felemelő érzés volt, akárhányszor csak az eszébe jutott, és gyakran az eszébe jutott, hiába a több mint harminc év, folyton fel-felötlött benne, micsoda egy kivételezett helyzetben érezheti is magát az olyan ember, mint ő, na, erről 310persze aztán senkivel nem váltott szót, ezt nemigen próbálta egyetlen kollégának sem szóba hozni, hiszen azok nem így álltak hozzá, nekik ez egyszerű munka volt, ahol lúdtalpuk lesz, meggörbül a hátuk, s amelytől a szokásukká válik egy idő után, hogy öntudatlanul is masszírozgatják a nyakukat, mert az készül ki a leginkább, na és persze a láb, nemcsak a talp, az is, de az egész sarok, a boka és a vádli, aztán a derék, a teljes gerinc, és így tovább, nehéz egy teremőrnek, és ettől a nehézségtől aztán, ha van is kezdetben valami érzékenység bennük valamelyik alkotás iránt, azt általában gyorsan szétzilálja a munkával együtt járó fáradalom, kivéve Chaivagne esetében, őnála egyszerűen nem lehetett felfedezni, hogy különösebben megviselné mindaz, ami az emberrel ebben az állásban a talppal, a bokával, a gerinccel meg a nyakizmokkal történik, azt nem lehet mondani, hogy ne fájt volna neki is, csak ő valahogy nem foglalkozott vele, fáj, hát fáj, persze, hogy fáj, hisz nyolc órát szinte végig talpon van az ember, ha teremőr, a pihenőket percekben mérték, és az nem lehetett elég a teljes felfrissüléshez, nyolc óra lábon, igen, ez igaz, mosolygott Chaivagne, de ugyanakkor nyolc óra a milói Vénusz belső világában, ha kérdezték, mindig ezt válaszolta, de nem többet, ám hogy pontosan miért éppen ez a mű töltötte be ennyire az életét, és nem a Mona Lisa, vagy a Tutenkhamun, és így tovább, arról soha nem szólt senkinek egy szót sem, mert túlontúl egyszerű lett volna a válasz, és ezzel senki nem érte volna be, mert az egyik oldalon itt volt a milói Vénusz, a másikon most ott volt Chaivagne, aki mindössze azt tudta volna magyarázatként elmondani, hogy azért, mert ez a legvarázslatosabb, amit valaha látott, és láthatott, mert ez nyűgözte le őt a leginkább a Louvre minden kincse közül, és kész, a milói Vénusz aurája, többet erről még ha akart sem tudott volna előadni, márpedig az, hogy ez a legcsodálatosabb, legalábbis neki, aligha magyarázta volna meg különös életét, amelyet teljes egészében alárendelt a milói Vé311nusz iránti csodálatának, tényleg túl egyszerűnek, egyenesen semmitmondónak hangzott volna, ha ezzel próbálja megvilágítani rendkívüli viszonyát a milói Vénuszhoz, így hát nem is adta elő, hallgatott inkább, és mosolygott tovább, mintegy elnézést kérve, hogy ennél még magában sem igen tudna többet, hiszen ha elmeséli, mi történt vele akkor, amikor ifjúkorában először pillantotta meg, az se vezetett volna sehová, mivel erről sem tudott volna többet előadni, mint hogy meglátta, és a földbe gyökerezett a lába, a milói Vénusz megbabonázta őt, és ez azóta tart, magyarázat nélkül, egyszerűen feljöttek vidékről, egy Lille melletti kis faluból, ahol laktak, az apjával, és az apja elhozta a Louvre-ba, és akkor, és hogy utána pár évvel felköltözött, és jelentkezett az állásra, és felvették, valóban mindössze ennyiből állt az élettörténete, márpedig ezzel nemigen kötötte volna le a kollégák figyelmét, meg nem is hittek volna talán neki, hogy az egész ennyire egyszerű, vagy hogy ennyire nem képes maga sem magyarázatot adni, így hát maradt csendben, ha valaki mégis megpróbálta időnként kérdezgetni, hogy miért ez a furcsa ragaszkodás a milói Vénuszhoz, csak mosolygott, de nem szólt semmit, inkább arrébb sétált, s a válasz elmaradásával továbbra is maradt a titok, pedig ő, Chaivagne világosan tudta, hogy a titok nem benne van, mert benne, ismerte el olykor otthon, ha erről a kérdésről tűnődött, egyáltalán nincsen semmi, ő teljesen üres, a milói Vénusz azonban maga a teljesség, már amennyire egy teremőrnek efféle nagy szavakkal néhanapján szabad dobálóznia, úgyhogy a titok magában a milói Vénuszban van, de miért éppen a milói Vénusz, kérdezte egyszer Monsieur Brancoveanu, egy különösen barátságos és igen művelt kolléga, akivel még a legbizalmasabb viszonyban állt, miért nem a Medici Vénusz, vagy a knidoszi Aphroditék számtalan darabjából valamelyik, hisz ott van a Ludovici Aphrodité, vagy a capuai Vénusz, vagy a Capitoliumi Aphrodité, vagy a Barberini-Vénusz, vagy a Belvedere-i 312Vénusz, vagy a Kaufmann-fej, felsorolhatatlanul állnak a világban a szebbnél szebb Aphroditék és Vénuszok, és akkor maga, nézett rá kérdőn Monsieur Brancoveanu, azt mondja, ez a botrányosan rossz hírű Vénusz áll mindenek fölött, ezt nem gondolhatja komolyan, de, bólogatott szelíden ő, a lehető legkomolyabban ezt gondolja, bár azt nehezére esne állítani, hogy a milói Vénusz fölötte áll az említetteknek, az ő véleménye szerint ez nem verseny, és itt egyik sem áll a másik fölött, de mégis és mégis, mit csináljon, neki személyesen ez, a milói Vénusz szépsége jelenti a legtöbbet, tudja, hajolt közelebb kollégájához, az effélét nehéz megindokolni, talán nem is lehet, valamikor egyszer szíven ütötte, és kész, nem kell itt mást keresni, ő legalábbis nem szokott, sőt, még azt is bevallja, hogy a gondolkozás se nagyon megy neki, mert ahogy nekikezdene, rögtön elugrik onnan az a gondolat, és egy másik kilöki onnan, de annál se marad meg sokáig a feje, jön egy újabb, aztán megint egy másik, és így tovább, a különböző, és egymással semmiféle kapcsolatban nem álló gondolatok szinte kergetik egymást, és így, tűnt el egy pillanatra az a különben mindig ott bujkáló mosolyka az arcáról, nem lehet gondolkozni, ennyit vallott be Monsieur Brancoveanunak, de aztán soha ilyen bizalmas dolgokról többé nem beszéltek, meg különben Monsieur Brancoveanu jó tíz évvel ezelőtt el is ment innen, úgyhogy folytatni nem is lehetett volna kivel, különben sem került ilyen közeli viszonyba senkivel sem azelőtt, sem azóta, ami persze nem azt jelentette, hogy mára magányosnak érzi magát a kollégák között, mert jól megvan ő, szögezte le magában, ha ezt a kérdést vizsgálgatta egy-egy hétvégén, amikor unalmában túl sok ideje volt töprengeni különféle dolgokon, a kollégák többnyire mind kedvesek, ha néha van is egy kis úgynevezett szurkapiszka, de hát ez, egy ilyen munkahelyen, ahol ilyen komoly követelményeknek kell megfelelni, s ahol a munka fizikai megterhelést is jelent, igazán nem csoda, valahol ki 313kell jönnie a gőznek, próbált lezárni egy-egy efféle szurkapiszkát, amikor éppen ő volt a célpont, s ment haza az egyessel a Châtelet-ig, s onnan a zsúfolt Gare de L’Estig, onnan meg a hetessel végre Aubervilliers-ig, s csak nem tudta kiverni a fejéből, mi történt aznap, valahol ki kell szabadulnia a feszültségnek, hajtogatta magában, de valahogy mégsem tudta lezárni olyan könnyen a dolgot, áztatta a hideg vizes lavórban egy darabig a fájó lábait, aztán csak ült a csíkos pizsamájában az ágyon, nézte a falakon a milói Vénusz szépen bekeretezett s szép sorban, arányosan elrendezett, számtalan reprodukcióját, hát miért baj, ha szépnek tartom azt, ami szép, tette fel a kérdést, s értetlenül rázogatta a fejét, s fájt még mindig, bár egyre tompábban, az épp legfrissebb sértés, mert persze hogy a milói Vénuszhoz fűződő viszonya miatt bántotta éppen valamelyik, de hát annak a gőznek, gondolta, tényleg ki kell jönnie valahogy – görnyedten ült az ágyon a csíkos pizsamában, keze az ölében, s csak nézte, nézte körben a rengeteg reprodukciót, és sokáig nem tudott ilyenkor elaludni.



Praxitelész, ő itt a középpontja mindennek, vagy ha úgy akarják, mondta, őrá megy vissza az egész, és ha az ember tőle, vagyis ettől a ténytől eltekint, minden bizonnyal téved, vagy hamarosan tévedni fog – ezzel kezdte általában, ha bárki hozzá fordult a tömegben, vagy ha éppen egy vezető nélkül érkezett csoport néha-néha körbevette, hogy valamiféle eligazítást kapjon arról, miről is van itt ebben a teremben szó, Praxitelész, felelte, és nem törődött vele, hogy mire vonatkozott a kérdés, az olyan kérdések, hogy miből készült a szobor, meg hogy hány éves, meg hogy miért nem a helyén van, a földszinten, meg hogy miért olyan világhírű, meg hogy nem tudja-e a keresztnevét és így to314vább, nem bosszantották, viszont azonnal el is hessegette, vagy pontosabban meg sem hallotta őket, mert nem vett róluk tudomást, hanem ha csak lehetett, azt mondta, Praxitelész, s amennyiben úgy tűnt föl, hogy az illető személy vagy csoport nem fordul el tőle, hanem érdeklődést mutat, hogy mit akar ezzel a Praxitelésszel, akkor állt csak elő a középponttal meg az őrá megy vissza itt mindennel, azaz csak ebben az esetben próbálta meg hol röviden, hol részletesebben elmagyarázni, amennyire ez csak tőle tellett, hogy Praxitelész, ez a rendkívüli géniusz a késő klasszikus görög ókorból, hogy Praxitelész, ez a Krisztus előtt negyedik századi zseni, a Pheidiasz utáni évszázadnak ez a megismételhetetlen művésze teremtette meg Knidosz szigetének szánt Aphrodité-szobrával Aphroditének mint egy rendkívüli jelentőségre jutott archaikus kultusznak a végső alakját, végső értelmét s végső beteljesülését, és amiképpen Knidosz, a doriai szövetségnek ez a részben egy szigetre épült fővárosa az Aphrodité-kultusznak, úgy Praxitelész innen elnevezett knídiai Aphrodité-szobra az összes azt követő Aphrodité-szobornak a kiindulópontja lett, így érti ő, nézett körül a csoport tagjain, vagy nézett rá mosolyogva a kérdezőre, hogy Praxitelész nevét mindenkinek ismernie kell, aki egy kicsit is tudni akar arról, mi is hát a milói Vénusz, s mivel úgy általában az, aki megszólította, vagy azok, akik megszólították, ekkor döntötték el, folytatják-e tovább, s meghallgatják-e egy teremőr fecsegését, ezen a ponton mindig, kivétel nélkül tartott egy pár másodpercnyi szünetet, s ha az érdeklődés valódinak és tartósabbnak bizonyult, azzal folytatta, hogy hát persze amikor ő Aphrodité-kultuszról beszél, akkor azon nyomban hozzá kell tennie, hogy voltaképpen semmit nem tudunk arról biztosan, mi is volt az az Aphrodité-kultusz, amiképpen azt is azon nyomban el kell árulnia, hogy bizony a valóságban Praxitelésznek egyetlen műve, de egyetlen, de tényleg egyetlenegy szobra sem maradt fenn, csak római másolatok, illetve, 315és itt Chaivagne felemelte a mutatóujját, a hellenisztikus korban, tehát a Nagy Sándortól a Római Birodalom aranykorának a kezdetéig született kópiák, továbbá, és most ez itt a lényeges: a Praxitelészről fennmaradt hagyományból kinőtt műalkotások, egyszóval nem tudunk semmit az eredetről, mint annyiszor, mindössze azt tehetjük, hogy visszavezetünk dolgokat erre az elveszett múltra, vagy, és ekkor megint felemelte a mutatóujját Chaivagne, vagy egyáltalán nem tekintünk vissza, hanem azt mondjuk, itt van a milói Vénusz, ez a valószínűleg a Krisztus előtti második századból származó szobor, amelyet egy Jorgosz Kentrotasz nevű paraszt talált meg darabokban a XIX. században, de legalábbis két darabban és sérülten, hiányzó ezzel-azzal, egy Mélosz nevű görög szigeten, megtalálta, s bár állítólag talált még egy kart is egy almával, vagy az almát külön, meg állítólag talált még egy talapzatot is a szobrász nevével, sajnos, nem lehetünk meggyőződve arról, hogy innentől kezdve mi igaz a történetekből, és mi nem, de erről mint a Louvre alkalmazottja, hunyorgott cinkosan hallgatóságára Chaivagne, többet nem mondhat, őt köti az ebben az esetben magától értetődő lojalitás, de erről ne is többet, mert ráadásul, ha az ember erre a csodálatos műre néz, az egész történet nem is érdekes, az érdekes ugyanis inkább az, hogy miképpen is vezetett út Praxitelész knídoszi Aphroditéjétől a méloszi Vénuszhoz, vagy helyesebben vissza, mivel tisztában kell legyenek azzal is, hogy Praxitelész knídiai Aphroditéje a feltételezések s a másolatok, illetve az általa teremtett hagyományból született számos Aphrodité szerint egy bizonyos helyzetben, egy bizonyos állapotban, egy bizonyos pillanatban ábrázolja az istennőt, mégpedig oly módon, hajolt udvariasan, de barátságosan közelebb valamivel Chaivagne a hallgatókhoz, vagy ahhoz az egyhez, aki volt épp, ahogy az jobb kezével eltakarja a szemérmét, a baljával pedig általában a redőkben lehulló köntösét tartja, vagy emeli fel épp egy korsóról, amelyre korábban ta316lán rádobta, ellentétben, ugye, ezzel itt, intett Chaivagne a terem közepén a magas pódiumra helyezett Vénusz felé, akiről, hiányzó karjai miatt, ugye, nem tudjuk, mi csinál, de minden valószínűség szerint nem ugyanezt, bár elképzelhető, hogy azzal a bizonyos jobbal ő meg a csúszni készülő köntös után nyúl, nem tudni, legalább mi ne találgassunk, találgatták elegen, mert képzelhetik, mi ment itt attól fogva, hogy mi, franciák egy bizonyos Olivier Voutier, illetve egy bizonyos Jules Sébastien-César Dumount d’Urville személyében megszereztük Méloszon, és kalandos úton-módon és különféle személyeken át afféle ajándékként mint Praxitelész művét, ami ugye, egy szamárság, a visszataszító XVIII. Lajosnak Párizsba hoztuk, volt, aki azt mondta, volt aki ezt, a legkülönfélébb képzelgések kaptak lángra, sőt, akadtak is természetesen, akik modelleket csináltak, például Monsieur Ravaisson, aki Arésszal képzelte el, aztán jött Adolf Furtwängler, aki meg úgy, hogy jobbjával, mint az előbb magam is meséltem, a köntöséért nyúl, a baljával viszont egy oszlopfőre támaszkodik, nem sorolom, mert már ennyiből is világos, hogy abban az értelemben, ahogy egy műről tudni szoktunk valamit, erről a műről nem tudunk voltaképp semmi lényegeset, még a szobrász személye is kétséges, hiszen a később rejtélyes módon eltűnt szobortalapzat sérült felirata, ha egyáltalán tényleg a szoborhoz tartozott, azt is megengedi, hogy a művészt Alexandrosznak tartsuk, de azt is, hogy bárki másnak, akinek a neve úgy végződik, hogy „…androsz”, és Antiokhiából származik, de tudja, mondta tartózkodóbb modorban Chaivagne a hallgatónak, ha egy volt éppen, és amennyiben persze az még maradt, és hallgatni akarta tovább, tudja, mondta Chaivagne, ha én nézem ezt a gyönyörű istennőt, márpedig én, higgye el, már nagyon rég, már réges-régen és szinte minden áldott nap nézem, akkor a legkevésbé az fáj, hogy nem tudom a szobrász nevét, aki talán Antiokhiából érkezett, és aki talán tényleg Menidész fia volt, ahogy 317a talapzat megörökítette, ki tudja, mert akkor a legkevésbé az zavar, hogy nem tudom, vajon mit csinált egykor a jobb kéz, és mit csinált a bal, mert én úgy érzem mindig, hogy inkább a kapcsolat fonala a fontos, amely a milói Vénuszt a maga eredetijéhez, az pedig Praxitelész Knidoszban állt egykori Aphroditéjéhez visszavezeti, inkább az fontos nekem, ha nézem, és itt Chaivagne, megérezvén, hogy tovább már nem rabolhatja senkinek az idejét, lehalkította a hangját, és mintegy jelezve, hogy itt be fogja fejezni, tett is már egy lépést hátrafelé, tudja, ha nézem, mondta csendesen, és felemelte a szoborra a tekintetét, ha nézem, akkor csak az van bennem, és ez talán tényleg a fájdalom egy formája, hogy ez az Aphrodité milyen bűvöletesen, milyen magával ragadóan, milyen kimondhatatlanul szép.



Azt mondta, bűvöletes, azt mondta, magával ragadó, azt mondta, kimondhatatlan, ám arról hallgatott, hogy az elmúlt évek során egyre inkább úgy érezte, a milói Vénusz szépsége lázadás, erről hallgatott bent a Louvre-ban, csak hát otthon, ha az egyessel, aztán a négyessel, s aztán a Gare de L’Esten átszállva a hetessel az Aubervilliers-ig egy-egy nap végén hazaért, és gyorsan hideg vizet öntött a lavórba, és gyorsan lehúzta a cipőjét meg a zokniját, és a lavórt a foteljéhez igazította, és lassan beleeresztette a lábát, és aztán ott és így ücsörögve az eszébe jutott, mit is mesélt egy csapat idős amerikai hölgynek vagy egy fiatal japán férfinak aznap a zavaros tömegben, szégyellte magát, szégyellte, hogy nem mondta meg a teljes igazat, mert a teljes igazság az volt, hogy a milói Vénusz szépségének a titka a lázító erejében van, ha a szépségnek a titka egyáltalán megnevezhető, nagyjából ebbe a meghatározásba tudta belesűríteni mindazt, amire a milói Vénusszal kapcsolatban 318az elmúlt években jutott, mert hiába mondták neki, még annak idején Monsieur Brancoveanu is, hogy ez az egész a milói Vénusz értékével meglehetősen el van túlozva, világhírét a franciák megcsinálták, amikor elterjesztették, hogy Praxitelész faragta, meg egyáltalán, jegyezte meg ajkát lebiggyesztve Monsieur Brancoveanu például, hogy lehet egy ennyire elhasznált, kiforgatott, kicsontozott, lerágott, agyondicsért, agyonmagasztalt s ily módon közönségessé vált művet ilyen figyelemmel körülvenni, mint ahogy ő teszi, ő, mármint Brancoveanu, ezt nem érti egy olyan tájékozott embernél, mint Monsieur Chaivagne, de az csak mosolygott, és a fejét rázta, és azt mondta, el kell szakadni a körülményektől, nem szabad alávetnünk magunkat annak a nyomásnak, hogy egy műalkotás, csak azért, mert az emberiség ilyen vagy olyan okból a legmagasabb polcra helyezte, ezzel el is indul a közönségessé válás útján, higgye el neki, mondta Monsieur Brancoveanunak, ő szinte folyamatosan nézi, és el lehet szakadni a tömegtől, a szobornak a franciákra, azaz rájuk nézve kínos előtörténetétől, el lehet tekinteni minden ránehezedő, manipulált, vásári, tehát hamis áhítattól, és lehet csak magát a szobrot nézni, és benne Aphroditét, és Aphroditében az istent, és akkor az ember meglátja, milyen meghaladhatatlan remekmű is a milói Vénusz, de hát nem gondolja, emelte fel a hangját erre a nála jóval szenvedélyesebb kolléga annak idején, hogy amikor maga ezt a maga milói Vénuszát nézi, akkor csak beleképzeli az összes Aphroditét, amit korábban a klasszikusok és aztán a késő klasszikusok és aztán más hellenisztikus művészek megalkottak, nem gondolja?! – de, mosolygott rá Chaivagne, már hogy is ne gondolná, hát pont ez az, hogy a milói Vénuszban ott a knidoszi Aphrodité és ott a Belvedere-i Aphrodité és ott a Kaufmann-fej, minden ott van, írt le egy széles mozdulatot a karjával Chaivagne, ami Praxitelésztől a mű állítólagos negyedik századi eredetijén át eddig az Alexandroszig vagy Hagészandroszig tör319tént, aztán rámutatott az akkor még a régi helyén, azaz a földszinti Galerie de la Melpomène-ben álló Vénuszra, és azt mondta, hogy de ugyanakkor a milói Vénusz szobrásza valami olyan erővel ruházta fel a maga Vénuszát, miközben leejtette róla szinte a köntöst, amely erő nem e Vénusz földi érzékiségéből, nem csábító meztelenségéből, nem a furfangos erotikájából ered, hanem egy magasabb helyről, onnan, ahonnan ez a Vénusz valójában jön, és ezen a ponton, ma is jól emlékszik rá, nem folytatta tovább saját gondolatmenetét, részben mert az még nem volt készen, részben pedig mert megijedt ettől a saját gondolatmenettől, hisz már ekkor, Monsieur Brancoveanu idejében a tudatában volt annak, hogy a milói Vénusz léte, az, hogy ott van a Louvre-ban, és ahogy ott áll egy büszke szentségben, s vele szemben ott a sorjázó, tülekvő, áradó tömeg a fényképezőgépekkel és a teljes tudatlansággal és az ordenárésággal, ez a Louvre-nak azon a helyén, ahol éppen ő, a milói Vénusz áll, valami fájdalmas botrányt robbant ki, csak ezt Chaivagne egy darabig még magának sem merte bevallani, vagy megfogalmazni, hogy tudniillik a milói Vénusz a Louvre-ban: elviselhetetlen, még magának sem, jó ideig azonnal elhessegette még a szót is a fejéből, s igyekezett gyorsan másra gondolni, például arra, hogy ő egy teremőr, és nem más, és neki nem kéne effélékkel foglalkozni, csak amivel egy teremőr szokott, de hát mit csináljon, ha ő egy ilyen teremőr lett, és hát a gondolat meg egyre inkább formát öltött, amint nézte, nézte a szobrot, amikor pedig átmenetileg – egy átépítés miatt – egy emelettel feljebb, ide került, a Salle des 7 Cheminées-be, és ráállították egy – különben az ő, Chaivagne ízlésének nem igazán megfelelő – magas pódiumra, ez a botrány valahogy még nyilvánvalóbbá vált, mert még az emberek fölé is magasodott, csak hát nagyon nem idevalóan, mert ő, a milói Vénusz Chaivagne szerint nem illett ide, pontosabban sem ide, sem sehová a világon, mindaz, amit ő, a milói Vénusz jelent, bármi is az, 320egy olyan mennyei világból származik, amelyik nincsen már meg, amelyet szétmorzsolt az idő, amely elporladt, semmivé lett univerzumként mindörökre eltűnt a magasból, mert az emberi világból eltűnt a magas, és itt maradt ő, ebből a magasabb rendből itt maradt ez a Vénusz, teljesen magára hagyatva, és ezt, magyarázta önmagának esténként, ha fájós lábát áztatva elhelyezkedett a fotelben, és bekapcsolta a France 1-en a híradót, ezt a magárahagyatottságot ő úgy érti, hogy értelmét vesztette, hogy itt áll ugyan, mert az a Jorgosz kiásta, az a d’Urville elhozatta, az a Ravaisson meg összerakatta, és kiállította, de nincs semmi értelme, megváltozott a világ az elmúlt kétezer év alatt, eltűnt az embereknek az a közössége, amelyik miatt még nem volt hiábavaló, hogy ez a milói Vénusz bárhol is álljon, és jelezze, hogy van egy magasabb birodalom, mert ez a birodalom feloszlott, nyomtalanul eltűnt, és nem lehet érteni, hogy egy-egy itt maradt, kiásott törmeléke, darabja vajon mit is jelent, ma már, sóhajtott fel Chaivagne, s megmozgatta a lábujjait a hideg vízben, nincs fönt és nincs lent, csak egy világ van, itt középen, ahol élünk, ahol megy az egyes meg a négyes meg a hetes, és ahol áll a Louvre, és benne a Vénusz, ahogy egy megfejthetetlen, rejtélyes, távoli pontra néz, csak áll ott, hol ide teszik, hol amoda, és csak áll ott, és fejét büszkén ebbe a titokzatos irányba tartja, és sugárzik, sugárzik a szépsége a semmibe, és senki nem érti, és senki nem érzi, mennyire fájdalmas látvány ez, egy világja vesztett isten, hatalmas, mérhetetlenül hatalmas – és még sincs semmije.



Még sincs semmije, még értelme sem – nagyon szomorú gondolat volt ez, meg is próbálta Chaivagne folyton kiverni a fejéből, nem akart gondolni rá, próbálta győzködni magát, hogy miért, hát az nem elég, hogy minden reggel úgy 321kelhet fel, hogy hamarosan megint ott állhat majd a közelében? – de, elég, nyugodott meg ilyenkor, s az alvás tényleg ki is verte a fejéből ezeket a szomorú gondolatokat, s újra ugyanazzal a kis mosollyal az arcán jelent meg másnap a munkahelyén, s foglalta el kijelölt pozícióját a rábízott teremben, tapintatosan hátrahúzódva az egyik belső sarokba, ahonnan a látogatókat is a leginkább megfigyelhette, de ugyanakkor jól láthatta a Vénusz fölmagasodó alakját is, így telt el egy újabb év, és újra ősz lett, és a városban gyakran esett az eső, bár ő ebből jóformán alig vett észre valamit, mert nem mozdult a helyéről, és nem mozdult el a milói Vénusz sem, az átépítés odalent még tartott, és senki nem tudta megjósolni sem, a szobor nagyjából a régi helyére mikor kerül vissza, és nem változott ő sem, és nem változott a Vénusz sem, és az a hosszú repedés sem változott a pároszi márványban, mely a szobor hátsó feléről indult, s végighúzódott a jobb comb hátsó vonalánál, s amelyet persze szigorú megfigyelés alatt tartottak a restaurátorok, de nem, semmi, és hát, tényleg, ővele sem, semmi, a napok jöttek, és mentek, a tömeg beözönlött minden reggel, és kiözönlött minden este, ő állt a jobb belső sarokban, figyelte a Vénusz arcát s a szemét a magasban, de azt soha, hogy az az arc s az a szem merre néz, figyelte a tömeget, ahogy egymást tapossák, aztán újra a szoborra emelte a tekintetét, és csak bámulta tovább egyik ősztől a másik őszig, a lábát áztatta szorgalmasan, ment a hetessel, a négyessel, az egyessel be, aztán ment az egyessel, a négyessel, a hetessel haza, a haját gondosan választotta el reggel vizes fésűvel a feje közepén, a kezét mindig hátrakulcsolva álldogált a belső jobb sarokban, kicsit mosolygott mindig, úgyhogy rendszeresen megszólították, hol egy vezető nélküli csoport, hol egy magányos látogató, s ő mindig azzal kezdte, soha mással, hogy Praxitelész, mindig csak Praxitelész.

322
377.
Magánszenvedély

A zene bánat, amiért az ember az otthonát a mennyben elvesztette.

Ibn-al-Faradh

Elérkezett a vége, ezután nincs tovább, mondta, ha megy is még valami, az pusztán annak a folyamatnak a piszkos beteljesülése lesz, mely a kezdetben rejtett, majd egyre nyilvánvalóbb eshetőségnek, azaz és végül a legborzalmasabb előérzeteket is megszégyenítő, arcátlan közönségességnek a teljes győzelmét hozza, mert volt egy korszak, amikor valami eljutott saját történetének a csúcsára, lehetőségeinek beláthatatlan magasába, hiszen nem, éspedig a legkevésbé sem arról van szó, hogy minden kornak megadatik a maga artikulációs világa, és ez a többivel összemérhetetlen, következésképp tehát minden kor művészete az adott műnemre tekintettel a maga belső szerkezetében hordaná tökéletességének a belső feltételét, nem, határozottan nem, ez ugyanis igaz, csak hát én, tette hozzá, másról beszélek, arról tudniillik, hogy az animális ködös zérója után az innen elemelkedő zajoktól és ritmusoktól kezdve a zene tekintetében ott van előttünk egy hosszú folyamat, mely aztán elérkezik, mint ahogy elérkezett egy tovább már tökéletesíthetetlen perfekcióba, egy végtelennek tetsző égbolt tetőzetéhez, a menny különleges határára, az isteni szférák közelébe, hogy tehát valami, ez esetben a zene, létrejön, megszületik, kifejti magát, de aztán vége, nincs tovább, jön, aminek jönnie kell, a tartomány eltűnik, ebben a divinális formájában el, és örökre, marad a visszhangja, mert felidézhető, amiként fel is idézzük a mai napig, és még fel is 323fogjuk idézni, ameddig csak lehet, ha az eredetinek egyre halkuló visszhangjaként is, egy fáradt és egyre bizonytalanabb echóban, egy évről évre, évtizedről évtizedre kétségbeejtőbb félreértésként, egy elbomló emlékben, melynek világa már nincsen, így már nem robbantja széjjel az emberek szívét, már nem emeli fel őket oda, ahol a számukra oly fájón-édes tökéletes van, hiszen ez történt, mondta, és megigazította a nadrágtartóját, olyan zene jött létre, amely szétrobbantotta az emberek szívét, én még érzem, ha hallom, egy adott ponton, egy kiszámíthatatlan ütem után a következőben én például érzem, ahogy ha nem is szétrobban, de ahogy szétmegy a szívem, ahogy ettől az édes fájdalomtól összeomlom, mert ez a zene úgy ad meg mindent, hogy közben megsemmisít, mert azt azért mégse gondolhatja senki, hogy ennek az egésznek nem kell megfizetni az árát, hát hogy is képzelhetnénk, hogy megtenni azt a távolságot, ahol ez a zene van, és közben nem semmisülni meg százszor és ezerszer, ez lehetséges – apró darabokban vagyok, ha hallom őket, hisz a zenei beteljesülés megmagyarázhatatlan géniuszainak nem lehet csak úgy a társaságában bolyongani, egyidejűleg képességgel bírni mondjuk a személyi jövedelemadó íveinek kitöltésére vagy egy épület műszaki rajzainak elkészítésére meg ugyanakkor arra is, hogy ezt a zenét ugyanez az ember a szíve mélyéig leeressze, na, ez nem megy, vagy megsemmisül ez az adóívkitöltésre képes műszaki rajzoló személyiség, vagy nem éri föl soha, hová került, ha ez a zene megcsapja odafentről, mert hisz odafentről jön, efelől nincs kétség, és én, mutatott magára két kézzel a pódiumon, csak és kizárólag a zenéről beszélek, semmi másról nem, ez itt, ez a beszéd nem általánosítható, nem lehet az én gondolatmenetemet az egész művészetre kiterjeszteni, s afféle generális totalitásokról hadoválni, pontosan meg kell mondani, mire vonatkozik, amit az ember mondani akar, és én meg is mondom, hogy csupán a zenéről elmélkedem, és csak erre nézve tekintem ér324vényesnek, amit mondhatok, úgyhogy nem tudom azzal kezdeni, hogy hölgyeim és uraim, ma este, e meghirdetett tudományos ismeretterjesztő előadás keretében önök a zene lényegének elemzésén keresztül tulajdonképpen magának az úgynevezett művészetnek a lényegéről fognak hallani, amikor tárgyam, ennek a meghirdetett előadásnak a tárgya csak a zene, azaz valami olyasmi, mintha egy füstölgő bombával állnék itt a kezemben, s közölném, hogy egy perc múlva robban, most képzeljék el, ha ezt úgy kezdeném, hogy hölgyeim és uraim, és így tovább, a bomba meg a kézben, ugye, hanyatt-homlok menekülnének?, ami nem is rossz ötlet különben, lehet, hogy egyszer még valódi bombára váltok, na, mindegy, egyelőre csak képzeljenek egy füstölgő bombát a kezembe, amikor a zenének a zenei világtörténelemben bekövetkezett egykori csúcspontjáról próbálom ma este megosztani önökkel a gondolataimat, mivel olyasmit hallanak tőlem, amit senki mástól nem, és soha nem is fognak senki mástól, mert egymagam képviselem – tényleg, egy bombát tartó anarchistaként – a tézisemet, s történetesen éppen e miatt a tézis miatt vagyok kirekesztve, száműzve, elkergetve a mi degenerált societasunkból is, ezért gúnyolódnak rajtam, sőt, nyersebben fogalmazva, emiatt röhögnek ki, lehet, hogy önök közül most vannak, akik azt gondolják, de hát maga egy építész, aki magánszenvedélyéről, a zenéről fog nekünk előadást tartani, és egy építész már hogy is lenne kirekesztve a társadalomból, éppen hogy a társadalomnak a legeslegközepén van, ő aztán, jegyzi meg talán önök közül valaki, egy építőművész, pont hogy a legeslegmélyéig benne van az egészben, csak hát az a helyzet, hogy mindez az én esetemben tévedés, én olyan építész vagyok, akinek egyetlen tervét sem építették meg, nem tudom, hány épületet terveztem már életemben, most vagyok hatvanegy, szóval képzelhetik, mennyit terveztem és terveztem és terveztem, mennyi makett meg rajz meg mifene került ki már a kezeim alól, csak325hogy egyetlenegy se épült meg közülük, ez a helyzet, önök egy olyan előadót látnak itt, aki építész ugyan, de nem épült meg tőle semmi, maga a totális építészkudarc, aki ráadásul nem is az építészettel foglalkozik szabadidejében, és nem is az építészettel házal itt faluról falura a Kíler megyei könyvtár „Falusi Művelődési Napok”-sorozatának jóvoltából, így nem is arról fog előadni, hanem egy építésztől talán váratlanul: a zenéről, annak is egy egészen különleges megtestesüléséről, mert amiről én beszélek, az valóban sajátos megtestesülés, egy szakrális tény, mert én a zenetörténetnek egy bizonyos korszakára fogok ezzel az ujjal, emelte fel a mutatóujját, rámutatni, egy rendkívüli, egy páratlan, egy megismételhetetlen pillanatára annak, amit zenének hívunk, egyszerűbben fejezvén ki a dolgot, a legmagasabb rendű zenének a lényegéről fognak hallani, amelynek egyszer eljött az ideje, úgy a XVII. század legelejétől a XVIII. század közepéig jött el, kezdetnek legyen elég ennyi a pontosabb meghatározás helyett, amúgy se nagyon várjanak tőlem évszámokat, én egyáltalán nem hiszek az évszámokban, a dolgok egymásba folynak, és egymásból nőnek ki, valahogy csápszerűen megy ez az egész, úgyhogy nincs itt korszakhatár meg efféle szamárságok, ahhoz a világ túlságosan is bonyolult, mert gondoljanak csak bele, hol kezdődik egy baleset, és hol fejeződik be, na ugye, nincs itt semmi keresnivalója az évszámoknak meg a korszakmegjelöléseknek, hagyjuk az egészet a tudósokra, azokra a vagy gyengeelméjű, vagy megátalkodott szépelgőkre, akik ahelyett, hogy helyzetüknek köszönhetően megmondanák, mi történt, mi jött napvilágra nagyjából e két időmegjelölés között, hisz ők aztán telekürtölhetnék a világot a hírrel, miszerint a zenének, a zene történetének igenis van csúcspontja, ahonnét nincsen tovább, vagyis van, de az már csak és kizárólag az úgynevezett szomorúlefelé, mert utána nem egyéb zajlik, mint a forma lassú züllése, ezért talán helyesebb, ha így fejezzük ki a dolgot, hogy nem is szomorú, in326kább szánalmas az egész, egy megcsúfoltatás, egy elnyújtott, alantas ceremónia, és nem, ehelyett ők azok, akik részt vesznek abban a folyamatosan zajló, hazug és aljas kampányban, amely azt sulykolja belénk, hogy a zene is, mint általában a művészet, a tudomány és egyáltalán: a kultúra, a civilizáció valahogy csak úgy megy előre, hogy az egész valamilyen zavarosan megnevezett oknál fogva csak úgy halad, ráadásul önmagát újra meg újra felülmúlva halad, azaz fejlődik, és sajátos megfogalmazásuk szerint egyre magasabb színvonalat ér el, egyszóval úgy nézzenek rájuk, mint akik azért vannak, hogy tekintélyükkel félrevezessék önöket, és ne csak elhallgassák, hanem egyenesen megpróbálják meg-szün-tet-ni, ki-ir-ta-ni a tényt, hogy a zenetörténetnek van csúcspontja, ami után az egész zenetörténet, cakk um púder: a lejtőre került, hogy a végén egyszerűen belerohanjon a krízisnek álcázott vulgárisba, és elmerüljön valami szennyes, ragacsos árba, de erről ne is többet, inkább arról, hogy én hogy kerültem bele ebbe az egészbe, ez talán érdekes lehet, egy pillanatra megállhatunk egy kis adománál, hisz még én is tudom, aki – leszámítva ezeket a megyei könyvtár szervezte fellépéseket, amelyekkel, de maradjon köztünk, csak soványka jövedelmemet próbálom kiegészíteni – nem vagyok professzionális előadó, még én is tisztában vagyok vele, hogy időnként kell egy kis enyhület, egy jól elhelyezett humoros mondat, egy rövidke élményanyag, egy kis személyes, ahogy mondani szokták, s ami ebben az esetben persze csak egy kurta beszámoló egy délutánról az irodában, ahová korengedményes nyugdíjasként még be-bejárok, tudniillik arról a délutánról, mikor vagy harminc hasonló építésszel együtt épp nyomtam az ipart teljesen értelmetlenül a ki tudja, épp hányadik értelem nélküli épületterv fölé hajolva, és a szomszéd kolléga az asztalára állított kis zsebrádiót tekergetve végre megállapodott az egyik állomásnál, és ott hagyta a keresőt, és ez, ez a véletlenszerű mozdulat, hogy ennek a tervezőtársamnak az 327ujja pont, hogy ott, azon az állomáson állította meg a gombot, sorsdöntő, nem túlzok, sorsdöntő hatással volt rám, mert felcsendült, persze, szörnyű minőségben és nem először az életemben, de életemben először az én fülem számára is hallhatóan egy hibátlan, gazdag dallam, ami a vonósokon egy másik hibátlan, gazdag dallammal együtt jelent meg, az meg megint egy másikkal, és ez így, ez a csodálatosan bonyolulttá lett dallamarchitektúra, fönt a magasban egy vezető szólammal olyan szívszorító harmóniát teremtett, s ezzel olyan gyönyörűséget okozott abban a nagy, lelketlen, neonok megvilágította, kietlen tervezőhangárban, hogy elállt a lélegzetem, nem folytatom, bár pontosan emlékszem annak a délutánnak minden idevonatkozó momentumára, és természetesen arra is, mi volt az a zene, ami nyivákolva, szürcsögve, nyiszorogva felhangzott mellettem, Caldara egy oratóriumának, a Santa Francesca Romanának az egyik áriája, a Si Piangete Pupille Dolente volt az, amivel közbevetőleg már azt is elárultam, hogy én a barokkba a kiskapun jutottam be, hogy így fejezzem ki a dolgot, mondta, majd újból megigazította jobbjával a nadrágtartóját, mert a nadrágja a nadrágtartója ellenére folyton le akart csúszni vastag hurkákba gyűrődött, szemmel láthatóan nehezen kezelhető hasa alá, közben másik kezével a kikészített pohár vízért nyúlt a mögötte odaállított asztalon, ahová egyébként megérkezésekor a kabátját dobta, s ezalatt annak a szám szerint nyolc embernek, hat öreg nő és két öreg férfi, akik itt, e falusi könyvtárban erre a „Másfél évszázad a mennyországban” című és ehelyt teljességgel érthetetlen előadásnak a bátor hallgatóságát jelentették, még egyszer lehetősége támadt, hogy a fővárosból érkezett idős urat szemrevételezze, és megállapítsa, hogy természetesen sok különleges vonása van, az alacsony, kövér, lágy termet, a kopasz fejre jobb oldalról ráfésült néhány szál haj, a mellkasára bukó, zsíros, puha toka, vagy a hangja, mely olyan volt, mintha egy lábosban leragadt pörköltmaradékot vala328ki drótkefével akarna fellazítani, vagy a fekete műanyagkeretes, ódivatú szemüveg, mely valami tévedés folytán kerülhetett rá, mert olyan nagy volt neki, hogy arcának az egész felső részét eltakarta, mint egy búvárszemüveg, de igazából a hasa vonzotta a helyiek tekintetét, mert ez a has, a három hatalmas hurkával egyértelműen a tudtára adta mindenkinek, hogy ezzel ennek az embernek nagyon sok baja van, nem csoda, hogy állandóan a nadrágra szerelt tartószíjat igazgatta, mint aki maga sem bízik benne, vagy mint aki óvatosan fel-felépült bizalmát ebben a nadrágtartóban újra meg újra elveszti, az embernek szinte kedve lett volna neki segíteni, mert mindenki érezte, ahogy állandóan, megállás nélkül folyton csúszik lefelé az a nadrág azon a három vastag hurkán, le a combok felé, mivel az efféle hason semmiféle nadrág nem segíthetett, és ez a has sem segített semmiféle nadrágnak, egyszóval a nyolctagú közönség valamennyi tagja, kivétel nélkül, ezzel a nadrággal, ezzel a nadrágtartóval és ezzel a hassal volt elfoglalva, hisz abból, amit e has gazdája beszélt, nem értett egy árva szót sem, ráadásul az illető megállás nélkül beszélt, nem eresztette le a hangját sehol, és nem emelte föl, nem halkította le, és nem erősítette fel, és nem volt szünet és megállás és pihenő és kímélet, csak mondta és mondta és mondta, visszatette a vizespoharat a szomszédos iskolából áttelepített pódium asztalára, és azt mondta, hogy na, de akkor vágjunk a közepébe, és vegyük Johann Sebastian Bach egyik remekművét, a Magnificatból a Quia respexit humilitatemet, ahol egy alt áriában a fájdalomból és az alázatból, a bánatból és a könyörgésből minden idők legnagyobb zenei géniusza egy olyan vegyületet kevert ki nyilvánvaló isteni intésre, amely egymagában is elég példaként szolgálhatna itt mára, elég volna erről az egyetlen kis darabkájáról beszélni ahhoz, hogy az egész korszaknak, a barokk lényegének az azonnali megértéséig jussunk el, hiszen erről van ma szó, a barokkról, és erről beszéltem eddig is, és ennél is 329maradok, mert erről állítom és bizonyítom, hogy vele érte el a zene azt a korábban emlegetett divinális magaslatot, ahonnét már nincs tovább, s minthogy fenntartani csak ideig-óráig lehetett, vagyis nem lehetett, elkerülhetetlenül leáldozott bennünk az a csillag, amely fenntarthatta volna, mert az a csillag kialudt, zsenijei eltűntek a halálban, az utánuk következők pedig túlléptek rajtuk, az úgynevezett barokk zenei világon, mert ezt használják a szakértők, azt, hogy túlléptek rajtuk, ami már önmagában is felháborító kifejezés, és tökéletesen elárulja, kikről van szó, miféle alakokról, akik ilyen fordulatokat használnak, mert mi az, hogy túllépni, túllépni talán Monteverdin?!, túllépni Purcellen?, túllépni Bachon?! – még hogy túllépni, rajtuk kellett volna túllépnünk nekünk magunknak, és nem hallgatni rájuk, de az az átkozott XVIII. század, azok az átkozott utolsó évtizedek ott megfertőztek mindent, és leromboltak mindent, és elbizonytalanítottak mindenkit abban, hogy vajon a lelkük szavára hallgassanak-e, vagy az eszükre, ahogy kifejezték, az észre, kiáltott fel az előadó most, és nem volt senki a teremben, aki ne érezte volna, hogy valami nagy harag remeg a hangjában, ha magának e haragnak az értelme felől ugyan az égadta világon semmi nem csapta is meg őket, még hogy az ész, kiáltotta újra, és még hogy túllépni, emelte fel egyre magasabbra a hangját, annyira, hogy a félénkebbek már kezdtek óvatosan pislogni az ajtó felé, mindez nem csak gyalázat, így beszélni, hanem méltánytalanság, hisz ők, a szakértők pontosan tudták, kit tisztelhetnek ebben a Monteverdiben, ebben a Purcellben és ebben a Bachban, hajszálpontosan tudták, és mégis így beszéltek, hogy eljárt felettük az idő, ezt jelentették ki egybehangzóan, mintha valami fölött, aminek a közege az örökkévalóság, az idő eljárhatna, magasságos isten az égben, emelte az előadó mindkét kezét a terem nemrég újrameszelt plafonja felé, felemelte, és hevesen rázni kezdte, hogy majd Monteverdi, hogy majd Purcell, hogy majd Bach után 330jön valaki, aki még nagyobb géniusza lesz a zenének? – vagy mi?!, hát kik jöttek utánuk?!, kérdezem én, kérdezte most már leeresztett kézzel az előadó, és a közönség kezdte tényleg kínosan érezni magát, mert úgy tűnt, mivel rájuk nézett, hogy velük van baja, és rájuk haragszik, mondván, hogy talán Mozartra gondolnak?!, erre a csodagyerekre?!, aki mindenre képes volt, és annak az ellenkezőjére is, a kellemesség e zsenijére gondolnak?!, a bájnak erre a kétségkívül bámulatos mutatványosára?!, erre a tényleg káprázatos szórakoztatóművészre?! – mire a közönség egyik-másik tagja megpróbált bizonytalanul nemet inteni a fejével, hogy ők?!, dehogy gondolnak ők ilyesmire, meg sem fordult a fejükben, ám az előadónak ugyan ingathatták óvatosan a fejüket, őt már elragadta a hév, és azzal folytatta, hogy nem, neki nem tiszte, és különösen itt nem, és egy efféle előadás keretében nem, hogy véleményt nyilvánítson, és elemezze azokat, akik ezt a Monteverdit, ezt a Purcellt és ezt a Bachot követték a klasszikában, és egyáltalán, neki nem feladata az sem, hogy szapulja, bár szapulhatná a klasszikát, vagy hogy nekirontson, bár nekironthatna a romantikának és így tovább, őneki itt inkább, úgy véli, az a dolga, hogy dicsőítse azt, amit lehet, és a barokk zene feltétlenül ide tartozik, egész pontosan csak ez tartozik ide, mert csak ez dicsőíthető, amihez fontos most már hozzátennie, mondta, hogy ő elsősorban a barokk vokális zenéről kívánja megosztani azt, amire jutott, nem minden előadásán csak erről beszél, de ma igen, talán mert az elején kiragadott történet középpontjában éppen egy vokális darab állt, Caldarának az a bizonyos mezzoszopránra írott áriája, de talán ez az a pont, ahol azt is elárulhatja, hogy bár nem mindig csak a vokális barokkról beszél, viszont ha igen, mint most, akkor azt a legnagyobb kedvvel teszi, mert van valami az emberi hangban, amit mindennél jobban szeret, ha ezen, egy emberi hangon szólal meg egy dallam, és neki választania kell eközött meg aközött, ha ugyanezt a dallamot valamely instru331mentumon hallja, ő gondolkodás nélkül az emberi hangot választja, van ott valami, az emberi hangban, a művelt emberi hangban, ami a számára a kifejezésnek olyan erős igézete, amelyet semmiféle csodálatos hangszerrel pótolni nem lehet, sem a csemballó, sem a hegedű, sem a brácsa, sem az oboa, sem a kürt, sem a templomi orgona, sem együtt az egész, semmi, de semmi nem ér fel a kiművelt emberi énekhanggal, és ha már itt tartanak, mondta, akkor azt a személyes megjegyzést is meg kell tegye, hogy őrá még ezen belül is elsősorban a női kiművelt emberi hang hat a legerősebben, egy drámai szopránnak, egy sötét altnak őrajta mintegy önmagában is hatalma van, nehezen tudná megmagyarázni, miért, mindenesetre ez a helyzet, azaz a mennyország az ő számára az, amikor az az orgona, az a csemballó, azok a hegedűk, brácsák, oboák, kürtök és így tovább, egyszerre szólalnak meg, maguk fölé emelvén azt a bizonyos kiművelt női altot, na, ez így együtt kimondhatatlan boldogsággal tölti el, valami olyasmit érez ilyenkor, mint az óhitű pravoszlávok, amikor megcsókolják az ikont Szűz Máriával és a Kisdeddel, vagy mint a japán zen-szerzetesek, amikor a kyudo-jóban elengedik íjaikról a vesszőt a cél felé, tudniillik, és tényleg, nem túloz, és nem átvitt értelemben gondolja: az istenies jelenlét közvetlen közelét, ezt soha semmilyen más művészettől nem kapja, és nem kapta meg, és ezt soha semmilyen más zenétől, sem az azt megelőzőtől, sem az azt követőtől nem, csak és csak a barokktól, egy elképesztően sokszínű zenei világot képzeljenek maguk elé az akkori Európában, százszámra hangzott fel, és innen nézve: egyidejűleg, a zene lényege, mert a zene lényege a barokk, most sorolja, hogy hol és kicsodák, most mondja egymás után, hogy Reinckhen, Porpora, Fux, hogy Charpentier, Paisiello, Böhm és Schütz, hogy Buxtehude, Conti, és a legnagyobbak, hogy Vivaldi, hogy Händel, hogy Purcell, hogy Gesualdo, hogy Johann Sebastian Bach?! – de melléjük képzeljék el, hogy valóban százszámra, talán ezer332számra élt és tartotta fenn műveivel a barokkot az angol udvartól az olasz fejedelmi házakig, a francia palotáktól a magyar kastélyokig a zenészlakájok végtelen sora, mert ez volt a helyzet, a barokk zene betöltötte azt a hozzávetőleg százötven évet, mely számára megadatott, egy folyamatosan hangzó zeneművet halljanak, csodálatos intonáció, csodálatos összhangzat, csodálatos kompozíció és csodálatos melódia, ha visszagondolok, mondta, ha visszaképzelem magam a barokkba, s meghallom, ahogy megszólal a Mattheus-Passion első pár üteme, ahogy a zenekar hallhatóvá lesz, elkezd fojtogatni a sírás, és megértem, nagyon is megértem a késői korok egyik zeneszerzőjét, aki épp a Mattheus-Passion előadásán nem bírta visszafojtani a könnyeit, s napokig egy fájdalmas extázisban élt, igen, megértem, mert magam is átélem ezt minden alkalommal, ha zavartalan előadásban hallom a The Indian Queent, vagy a nagy Messiást, zavartalanban, mondom, mondta az előadó, és a szóhasználat itt nem véletlen, mert ugyanakkor viszont rettentően, kimondhatatlanul szenvedek, ha olyan Karl Richter-féle durva dilettánsok ütik bele azt a randa orrukat a barokkba, mert ezek tönkretesznek mindent, ami a barokk, mert annyira nem értenek semmit a barokkból, hogy megalázzák, ami a barokk, már az is szörnyű, hogy tönkreteszik a prédául szolgáló szerencsétlen műveket, de az még szörnyebb, ahogyan tönkreteszik őket, nehéz itt szavakat találni, mert úgy játszanak Bachot, mintha Beethovent játszanának, ami azért mégiscsak botrány, az efféle figurákat ki kellene zárni a barokk műveket játszó zenekari világból, vagy egész egyszerűen börtönbe csukni, az volna a leghelyesebb, mert akkor elvi lehetőségük sem volna semmiféle zenéhez, nemhogy a barokkhoz hozzáérni a piszkos kezükkel és az érzéketlen lelkükkel, egyszóval tehát az előadásnak zavartalannak kell lennie, nem kétséges, hogy a barokk csak zavartalan előadás esetén áll elő, akkor jelenik meg, akkor hangzik fel, és akkor gyűri le az embert, töri 333össze a szívét, teperi le a földre, és ez csak annyit jelent, hogy a karmester megválasztásakor ne kövessenek el hibát, tehát – ha most a mai viszonyokra gondolunk – akkor a durva Harnoncourt NEM, és Christie IGEN, akkor a levegős Bartoli NEM, de Kirkby IGEN, akkor az elgyengült Magdalena Kozena NEM, de Dawn Upshaw IGEN, akkor a zugdorfi úgynevezett Barock Kammerorchestra NEM, de a Les Arts Florissant IGEN, egyszóval egy hibátlan választással legalább azt elérjük, hogy a barokk megszólal, már amennyire ma a barokk egyáltalán szót kaphat, mert ez nem is olyan magától értetődő, hisz gondolják csak meg, ha meghallgatják David Danielsszel a Händel-féle Ariodantéból a Scherza Infidát Sir Roger Norrington vezénylete alatt az EMI Abbey Roadon fekvő stúdiójában, vagy nem is, ezt hagyjuk, ez nem elég nyilvánvaló, mert túlságosan is az, hanem vegyük inkább, hogy elmennek egy Ariodante-előadásra, akkor a barokk a saját világa nélkül jelenik meg ott, a barokknak nincsen többé világa, mert a barokk világa abban a rettenetes XVIII. század végi zűrzavarban és bomlásban, ahogy erről volt már szó, tönkrement, ott ül az ember a nézőtéren, és ott van előtte, mondjuk, Lorraine Hunttal az Ariodante a freiburgi Stadthalléban, de hiába felelne meg Lorraine Hunt, hiába felelne meg a freiburgi Barockorchestra, sem Händel nincs ott, sem az Ariodante nincs ott, csak az emlékük, mert nincs ott a barokk, az egész világ már barokkellenes, barokkellenes a színház, barokkellenes a függöny, a színpad, a páholyok, a nézők, barokkellenes Freiburg azzal a rengeteg büdös sörrel meg azzal a rengeteg büdös turistával, és barokkellenes az egész Európa, nincs egy csücske ennek az Európának, ahol ez a barokkellenesség ne lenne érezhető, csak a megsemmisítése zajlik annak, ami már nem is létezik, hiszen végtelen sorban jönnek egymás után az úgynevezett barokk zenei előadások, de ezek nem felidézik, hanem lerombolják a kottákban leírt barokk lényegét, még el sem kezdik, már le van 334rombolva az egész, úgyhogy az embernek igen nagy beleérző képességre, hihetetlen képzelőerőre, embertelen kitartásra, példátlan türelemre, és majd elfelejtettem, mondta az előadó, hogy még ezeken kívül óriási szerencsére van szüksége ahhoz, hogy elkapjon egy-egy olyan alkalmat, ahol mindezekkel a készségekkel a barokk egyszer-egyszer megérintheti őt, de megéri ez az összpontosítás, ez a türelem, és ez a kitartás, mert ha aztán egy ilyen barokk zenei előadáson – mint például Lorraine Hunttal a freiburgi Stadthalléban – a barokk lényegének legalább az árnyékát, hisz ez a legtöbb, megpillanthatja az ember önmagában, olyan élményben lesz része, olyan találkozásban, amely valóságos erőt ad, hogy mondjam, látszott tűnődni egy pillanatig a vendég, erőt: élni, mert aztán már nem lesz annyira gyötrelmes a barokk híján való élet, utána már, egy-egy ilyen óriási szerencsével létrejött szembesülés után a barokk lényegének az árnyékával – hála Lorraine Huntnak és a freiburgi Barockorchestra embertelen erőfeszítésének – az ember kitámolyog a színházból, befogja az orrát a ragacsos sör- és turistaszagban, de biztos lehet benne, hogy az az isteni tér legalább létezett, legalább arról megbizonyosodhatott, hogy – mély és őszinte köszönet Lorraine Huntnak és a freiburgi Barockorchestrának – legalább egykor volt barokk, eleven valóságként, és nekünk megírva, és előadva, de ugyanakkor annyira törékenyen volt valóság, hogy igen könnyűnek bizonyult eljátszani, és mi az első adandó alkalommal el is játszottuk, amint lehetett, el, és örökre, eljátszottuk az egészet, mint valami vagyont a pókeren, s most azt tekinthetjük a legnagyobb szerencsénknek, ha – ezúton is hála és köszönet Lorraine Huntnak és a freiburgi Barockorchestrának! – kitámolyoghatunk egy színházból, és bolyonghatunk a sör- és turistaszagban, viszont szívünkben a barokk árnyékával, amiről nem tudom elégszer elmondani, hogy benne, a barokkban, az emberi zene felért a csúcsra, s ha azt ígértem az elején, hogy nemcsak beszélek 335bele a levegőbe, nemcsak handabandázok róla, hanem be is bizonyítom, hogy így van, akkor most itt az idő, hogy megtegyem, mert már eleget hallottak a részletekről, bele-belekaptam ebbe is, abba is, de a bizonyítás még hátravan, aminél persze ne várjanak, mondta a vendég, s ismét megrángatta a nadrágtartójának a kapcsát a bal oldalon, hogy jól fog-e, mert most éppen ezt az oldalt érezte bizonytalannak, ne várjanak, ismételte meg, valami eget-földet rengető, bonyolult zeneelméleti levezetésre, ezt most itt önöknél kihagyom, ha megbocsátanak, inkább megpróbálom tömöríteni a mondanivalómat, mely e bizonyítást azért magában foglalja, azaz arra felhívja a figyelmüket, hogy mi is történik egy adott mű felhangzásának első pillanataiban, nagyon megkérem önöket, hunyják le a szemüket, éljék bele magukat abba, hogy mondjuk a Mattheus-Passion első taktusait hallják, az első harminckét ütemet, amikor a két zenekar, mert mint tudják, kettő van, két zenekar, két kórus, két oldal, belekezd egy sötét gomolygásba, tragikum, fájdalom, végzet, az első harminckét ütemet kérem, kérte közönségét az előadó, felemelte, amolyan áldó tartással, mind a két kezét, magasra tartotta a fejét, lecsukta a szemeit, s kivárt, de hiába, mert amikor ellenőrizendő, hogy megtették-e, amit kívánt tőlük, hunyorogva, csak egy résen át, hogy ne vegyék észre, rájuk nézett, akkor azt látta, hogy nyolcfős hallgatósága időközben már teljesen kimerült, már nem foglalkoztatja őket az a nadrágtartó sem, már semmi nem érdekli őket, s emiatt megtagadták a kérését, legalábbis ő azt hitte, hogy meg, pedig csak nem figyeltek, már réges-rég képtelenek voltak tudniillik úgy tenni, mint akik figyelnek arra, mit hord itt össze, úgyhogy elmulasztották lecsukni azokat a szemeket, emiatt aztán ez csak akkor történt meg, amikor a vendég felfüggesztvén mondanivalóját olyan vad tekintetet vetett rájuk, hogy menten felrémlett nekik, mit akar tőlük, és gyorsan lehunyta mind, ott ült a nyolc néző, és fogalmuk sem volt, miért, de csukott sze336mekkel várta, most mi lesz, de egy hosszú csend után, mert egy kis időre azért az előadónak is szüksége volt, hogy gondolatmenetéhez visszataláljon, amikor újból megszólalt, mindenki megnyugodott, hisz az előadó pontosan ott folytatta, ahol megszakította az imént, kérdvén, hogy hallják?, hallják ezt a sötét erőt?, ezt a félelmetes szépséget?, ezt a fenyegető sodrást, ahogy az egymás fölé kerülő szólamok végigcsapnak a zenekaron, mint a háborgó tenger hullámai?!, igen, emelte fel a hangját, mint a felfoghatatlan, mint a mérhetetlen, titokzatos óceán a fel-felcsapó hullámokkal, olyan itt ez az egész, a kezdet, jelzem azonnal, mondta, tökéletes, bonyolult, káprázatos harmónia, a zenei hangzás addig soha, és azután soha el nem ért intenzitása, hogy aki ezt hallja, annak nem kell semmiféle bizonyíték rá, hogy ez a legmagasabb rendű zene, ami csak létezik, mert maga ez a zene a bizonyíték, ő ugyanis hallja a hangok soha ebben a gazdagságban elő nem állt összhangzatát, ő hallja ebben az összhangzatban a vezető szólam rejtélyes, szabad szépségét, a szív mondja ki tehát, csapott jobbjával az előadó a saját szívére, az úgynevezett bizonyítékot, ő mondja ki, mert ezt nem érzi sehol másutt, sem a Mattheus-Passion előtt, sem a Mattheus-Passion után, és ezt persze úgy értsék, hogy sem a barokk előtt, sem a barokk után, de ha kívánják, mondta, és kissé megemelte a hangját megint, kifejezheti úgy is, hogy soha senkinek az esetében nem beszélhetünk a zeneszerzői mesterség olyan virtuóz ismeretéről, a sokoldalúságnak olyan virtuóz szivárványszerűségéről, zenei nyelvezetének olyan rendkívül virtuóz homogenitásáról, olyan világos dallamkontúrokról, a Vivalditól megtanult zenei tömörség kiegészítéseként olyan páratlan ellenpontművészetről, a belső szólamok olyan példátlanul megszőtt hálójáról és egyáltalán a harmóniák olyan, az elődökből levezethetetlen kifinomultságáról, mint Bachnál, amiként nem beszélhetünk az ő esetében befejezett műről sem soha, csak tovább és tovább javítható, gazdagítható, szerkeszthe337tő, építhető, egyfajta folyamatosan áradó muzsikáról, mely csak jelzi, merre van a tökéletes, de nem azonos ezzel, amikor is Bach azért jön szóba, és ez így lesz egészen az előadása végéig, mondta, mert ha a zene lényege a barokk, akkor a barokk lényege Bach, benne testesül meg mindaz egyben, ami szétszórva jelen van Vivaldiban, Zelenkában, Rameau-ban, Schützben, Händelben, Purcellben, de ott van részekben Camprában, Cimarosában, Albinoniban, Porporában, Böhmben, Reinckenben, de együtt, egészként csak és kizárólag a barokk s így a zene egyedülálló géniuszában, Johann Sebastian Bachban – felfoghatatlan, hogy jöhetett létre voltaképp mindaz, amit ez a Johann Sebastian jelent, megmagyarázhatatlan, ha halljuk ezeket az első ütemeket a Mattheusból, s ahogy aztán megszólal a kórus, szélesen, fergeteges erővel, elsöprően, ahogy emelkedik, ahogy egyre komplexebb, egyre dúsabb szövetté lesz, vagyis ahogyan a csoda, ez a Johann Sebastian Bach a szemünk előtt, minden egyes műve, így ez esetben a Mattheus-Passion felhangzásakor is, megszületik, és újra megszületik, és mert halljuk, el kell hinnünk, és ez az, ami hihetetlen, de halljuk, igaz?, halljuk a hangoknak ezt a paradicsomi tömegét, ahogy végtelen sűrűségben hull, hull lefelé odaföntről, mint a hó, és ott vagyunk ebben a tájban, és ámulunk, és nincsenek rá szavaink, és fáj a szívünk a gyönyörűségtől, mert a barokk fájdalmas művészet, mert a barokk mélyén egy mély fájdalom van, éspedig a barokk teremtette minden egyes zenemű minden egyes hangzatában, minden egyes áriában, minden egyes recitativóban, minden korálban és madrigálban, minden fúgában és kánonban és motettában, a hegedűk, a brácsák, a fagottok és a csellók, az oboák és a kürtök minden egyes szólamában ott van ez a fájdalom, még akkor is, ha a felületen éppen valami diadalmast, derűt, magasztalást, örömöt vagy dicsőséget kínál, minden egyes hang a fájdalomról beszél, arról a fájdalomról, mely őt, Johann Sebastian Bachot a tökéletestől, az Is338tentől és a divinálistól, bennünket meg tőle elválaszt, vagyis a barokk a halál művészete, annak művészete, hogy meg kell halni, és hogy hogyan kell meghalni, hogy abban a pillanatban kell, amikor a barokk megszólal a zenében, mert akkor kellett volna befejeznünk, a csúcsponton, s nem hagyni, hogy legyen úgy minden, ahogy lehet, és aztán hazudni, betegesen hazudozni összevissza, és megtanulni lelkesedni olyan zenékért, mint amit ez a Mozart, vagy ez a Beethoven vagy mindazok az egyre szerényebb képességű s egyre közönségesebb alakok elővarázsoltak a kalapjaikból, lelkesen fel-felsikkantva üdvözölni, hogy megszületett a Varázsfuvola, vagy hogy felhangzott az a szörnyű Ötödik vagy Kilencedik, vagy ámuldozni, hogy megszólalhat az a borzalmas Faust, az a vásári Fantasztikus, hogy a legviszolyogtatóbbról, erről a Wagner nevezetű birodalmi bűnözőről meg lelkes támogatóiról már ne is essen szó, tényleg ne essen, mert ha csak rágondolok, rázta meg a fejét hitetlenkedését eképpen kifejezvén az előadó, nem a szégyen fog el, nem a megaláztatás tudata, hanem a sötét vágy a gyilkolásra, mert ez a példátlanul tehetségtelen megalomán beteg éppen abban az országban szégyenítette meg a zenét, amelyben a barokk és ezzel a zene legnagyobb alakja, Bach tevékenykedett, egy sötét vágy, ha csak rágondolok, ismételte meg, és a közönségére nézett, és nyilvánvaló volt, hogy már jó ideje nem foglalkozott velük, és nem nézett rájuk, mert látszott, hogy meg van döbbenve ezen a közönségen, ez ugyanis, tökéletesen elcsigázva már szinte csak úgy hevert a teremben, elmenekülni nem mert, reményei már elfogytak, hogy ennek egyszer rendes vége lesz, egyáltalán, a kimerültségtől és a lemondástól olyan állapotba került az a nyolc ember, hat öreg nő és két öreg férfi, mint akik feladták, mint akik már nem kezdeményeznek, nem indítványoznak egy esetleges befejezést, csak várják, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, mert utána eljön az is, a remény – és az arcokra oda volt ez is írva –, mert el kell jönnie a pillanat339nak, amikor jelet kapnak mindannyian a falu művelődési házában, hogy vendégük, ez a fővárosból ideérkezett vendég előadását a zenéről bevégezte, s amikor vagy jó tíz perc múltán, s így összesen enyhén több, mint két óra elteltével ez a pillanat bekövetkezett, nem mozdult meg senki, mert senki nem hitte el, mert a remény csak lassan ébredt rá, hogy fölösleges, hisz máris itt van az, amiben reménykednie megadatott volna, ha jobban figyel az utolsó percekben, hogy az előadó ugyanis épp azzal fenyegetőzve, hogy most akkor rátérhetne az egyes művek elemzésére, azaz most kellene következzen akkor rögtön a legeslegmagasabbról választva, de kissé véletlenszerűen a Karácsonyi Oratórium „Bereite dich, Zion” kezdetű alt áriájának, a BWG 243-as Magnificat „Quia respexit humilitatem” szoprán áriájának, illetve a sokat emlegetett Mattheus-Passionból először az „Erbarme dich, mein Gott” szintúgy alt áriájának a megidézése, de ő, biggyesztette le a száját ekkor, csak megtehetné, de nem teszi meg, tehát lemond a „Bereite dich, Zion” és a „Quia respexit humilitatem” valamint az „Erbarme dich, mein Gott” eme megidézéséről, s látva, és belátva, hogy talán kissé eljárt az idő, közönségét kizárólag a barokk zene hallgatására ösztönözve azzal búcsúzik, ami a leginkább ideillő, vagyis hogy megnevezi a fájdalom katedrálisának személy szerint hozzá legközelebb álló remekművét, mondván, hogy

O selige Gebeine,
Seht, wie ich euch mit Buß und Reu beweine,
Dass euch mein Fall in solche Not gebracht!
Mein Jesu, gute Nacht!,

megnevezi, hajtotta meg kissé a fejét mintegy búcsúzásképpen a vendég, megnevezi, és itt hagyja a szellemét, majd az asztalra dobott kabátjáért nyúlt, felvette, s miközben elkezdte lassan begombolni magán ezt a kabátot, elérte a te340rem ajtaját, s a megnyúlt arcú, még hitetlen gyülekezetre, azok legnagyobb megdöbbenésére, könnyező szemmel visszanézett, aztán legyintett egyet, megigazította óriási szemüvegét, kiment, becsapta maga után az ajtót, s végül még hallották, ahogy odakintről, távozóban, néhányszor visszaordítja nekik, hogy mein Jesu, Gute Nacht! Mein Jesu, gute Nacht!

341
610.
Csak egy száraz pászma a kékben

Áll a sorban, még öten vannak előtte, de emiatt nem nyugtalan, a vonatot el fogja érni, tehát nem emiatt, s az állapotára amúgy sem alkalmas a kifejezés, hogy nyugtalan, mert sokkal inkább úgy fest, mint aki elvesztette a józan eszét, a szemei égnek, őrültmód ragyognak és mozdulatlanok, mint egy ugrani kész vadállaté a támadás előtti utolsó pillanatban, jobb bele se nézni senkinek, és nem is néz bele senki, aki balszerencséjére elkapja a híres festő tekintetét – aki előtte áll, az nem mer visszafordulni még egyszer, aki meg mögötte, az igyekszik másfelé fordítani a fejét, nem lehet állni ugyanis ezt a tekintetet, mivel teljesen nyilvánvaló, hogy Monsieur Kienzl magánkívül van, látszik rajta, hogy elég egy ártatlan bármi, és Monsieur Kienzl azonnal felrobban, rátámad bárkire, tényleg mint egy végtelenségig felingerelt állat, mint egy beszorított vad, szemben valami nyilvánvaló túlerővel, amikor a legmesszebbmenőkig reménytelen minden ellenállás, épp ezért olyan, amilyen, és ez az, amit látni rajta, és látja is mindenki, aki ezen a kora délutánon, 1909. november 17-én az egyes gyorsra jegyet váltani most beállt a pénztár előtti sorba.

342

Fogalma sincs, mit nézik ennyire, a legszívesebben felrúgná őket mind, egyetlen ökölcsapással darabonként leterítené az összes kíváncsi alakot, egyáltalán hogy képzelik, hogy megtehetik, hogy rátámadhatnak ezekkel a bárgyúmód agresszív oda-odapillantgatásokkal, mit képzelnek ezek, szorítja össze a fogát, meddig fogja tűrni, hogy ennyire brutális módon belegázoljanak a gyászába, mert senki nem hivatkozhat arra, hogy nem tud róla, az egész város erről beszél, tegnap óta a legutolsó pékségtől a legelső szalonig, Eaux-Vives-től a Rue de Grand-ig mindenhová eljutott a hír, és ez arcátlanság, szorítja ökölbe a kezét, a gyászába való teljességgel megbocsáthatatlan, tűrhetetlen, alattomos beavatkozás, és mért megy ilyen lassan ez a kibaszott sor, mi a lófaszt szarakodik a pénztáros annyit azokkal az átkozott menetjegyekkel, és még mindig öten vannak előtte, hogy a fene rohassza rájuk az eget, meddig kell még itt ácsorognia, a vonat is nemsoká indul, egyáltalán, az se olyan biztos, hogy el kell mennie, tényleg, ne forduljon ki inkább ebből az átkozott sorból, ne menjen inkább haza, ne hagyja az egészet úgy, ahogy van?!, mert legalább akkor nem látná ezeket a sunyi arcokat, mert akkor legalább nem kellene minduntalan attól tartania, hogy a végén még valamelyik barom meggondolja magát, mert úgy érzi, köteles odafordulni hozzá, és odafordul, hogy a részvétét nyilvánítsa, na, de azt aztán már nem, mondja magában Kienzl, ha ezek közül itt valamelyik meg meri próbálni, akkor ő egész biztosan nem tétovázik, és fogja, és egy szó nélkül agyonüti, aki csak a legkisebb jelét is adja valami ilyesminek, egyetlen csapással, egy percig nem gondolkodik, hogy megtegye-e, tényleg.



Hector hozta a hírt még szeptemberben, de akkor már nem lehetett semmit se tenni, de hát egyébként sem lehe343tett tenni az égadta világon semmit, mert ez ellen nincs orvosság, mindenki meghal, meghalt az apja, meghalt az anyja, meghalt az összes testvér és rokon, és most már meghalt Augustine is, és neki nem maradt senkije a múltból, csak Hector Augustine-től, mert Augustine halott, és ezzel meghalt a múlt, tegnap óta kinyújtózott ő is, mindenki kinyújtózik, mindenki lefekszik egyszer, és nem marad belőle más, csak egy száraz pászma a kékben, az ember nem akar beletörődni, és nem is lehet, mert úgy van megcsinálva, hogy az ember, aki marad, ne bírja ki, tudja ő, tisztában van ő vele, de hát Augustine halott, a régi szerető, aki mindent tudott, tudta, hogy ki volt ő egykor, és aki a végén a drága Hectort odaajándékozta neki, és ezt az Augustine-t, az ő egykori Augustine-jét mára férgek eszik, mert Augustine nincs, és már csak egy vízszintes pászma a kékben, és ezek is itt mind, lényegében véve és ővele együtt, vetett egy pillantást most maga köré, már halottak, itt áll egy rakás halott a kékben, mondja magában Kienzl, de ami még rosszabb, hogy még mindig előtte bágyad itt ez az öt, odabent meg a pénztárablak mögött az a vén szarházi, aki képtelen kiadni egyetlen jegyet is, ez most már nyilvánvaló, itt nem lesz jegy, a vonat elmegy, ők meg itt maradnak, ez a rakás halott, itt, a genfi állomáson, végleg elveszve egy teljességgel egyszerűnek tűnő ügyben, 1909. november 17-én, amikor már az első percben reménytelen helyzetbe kerültek azzal, hogy jegyet akartak venni egy vonatra Genfből Lausanne felé.



A tájképfestő nem a tájjal, hanem az üres vászonnal áll szemben, vagyis nem a tájat kell megfestenie, hanem a képet, és ezt elmondta ugyan már sokszor, kezdi el dühödten rágni a bajszát, de hát elmondott ő már sok mindent 344sokszor, viszont teljesen hiába, azt hiszik, hogy ő azért fest annyi tájat, mert úgymond, ez a hálástéma a vásznon, azt hiszik, hogy amit látnak, az szép, de csak vakok, és nem látják, hogy nem szép az, hanem: minden, de ő hiába mondogatja, és főleg hiába festi meg, és hiába nyilvánvaló, ha bárki ránéz bármelyik képére, hogy ő nem egyszerűen egy festő, hanem sokkal több annál: tájképfestő, olyan, aki nem is tehet mást, mint hogy tájat fest, ami azt jelenti, hogy akkor is így van ez, ha valóban tájféle valami van a vásznon, de akkor is, és akkor is ugyanolyan mértékben, ha alakot, így hát a tájképfestő mindig tájat, ebben az értelemben, és ezen kívül semmit, kizárólag tájat festhet, akkor is ha alakot, ezt nem győzte eleget mondani, és nem győzte eleget festeni, de most már nem mondja, csak festi, mert minek mondja, úgysem érti senki, inkább hallgat és fest, anélkül hogy rábízhatná a gazdag vevőkre, hogy kövessék, mert eddig se tették, csak Párizsban és Bécsben, talán, ott talán igen, itt azonban nem, és ez nem is meglepő, ha az ember körülnéz, mert ez a világ nem változik meg soha, mert Genf és Bern és Solothurn és Zürich, ez az egész mozdíthatatlan szellemi renyheség, már végérvényesen bebizonyította, hogy képtelen felfogni bármit is, mert semmin nem gondolkozik el, és nem is fog soha, itt nem, ezek közt az alakok közt festheti ő az egyre döbbenetesebb és döbbenetesebb vásznakat a végleges, a nagy, a kozmikus végső felé, itt teljességgel reménytelen, eddig az volt, hogy nem értették, és nem vették, most meg az van, hogy nem értik, és veszik, így hát csak az változott, hogy most már nem szegény, hanem gazdag, de változatlanul és a legteljesebb mértékben: egyedül, pont mikor már azt hihetné, hogy ennek a sivár értetlenségnek vége, mert nem, nem lesz vége, úgysem értik meg soha, mit jelent tájképfestőnek lenni, állni egy táj előtt, és akkor az most mindegy, hogy táj a Grammont-ról vagy Augustine a halottas ágyon, állni ott, nézni ezt az örökösen a halálba húzódó életet az emberi s a természeti tájban, és megfeste345ni, hogy ami előtte van, mikor felnéz az üres vászonról: az minden – kinek magyarázza el?!, talán ezeknek itt az állomáson, akik csak arra képesek, hogy mindjárt belegázoljanak a gyászába?!, hogy megsértsék megint?!, hisz ha valamire, hát arra most ezektől igazán nem számíthat, hogy méltányolnák: neki ebben a gyászban most hallgatnia kell, hallgatnia és tovább festeni azt, ami Augustine volt és ami Augustine lesz, ami Augustine-ből marad.



Kinyújtózott, és ő lehúzta róla a takarót, hogy lássa pontosan az egészet, ami Augustine-ből lett, mikor a szíve összetörve szinte megállt a fájdalomtól a mellében, lehúzta róla a takarót, mert megszokta, hogy ezt teszi a másik esetben is, amikor kint ül a Grammont oldalában, vagy Chebrex-nél vagy St. Prex magasában, amikor az agyának és a lelkének a teljes megfeszítésével lehúzza a természeti tájról is ezt a takarót, és nekikezd az üres vászon fölött nézni, aztán meg felvinni laposan balról jobbra egy vastag ecsettel vagy egyre gyakrabban magával a festőkéssel a kéket, a violát, a zöldet és a sárgát, vagyis amikor nekikezd a vászonnak, hogy egyre inkább nyilvánvalóvá tegye: ő évek óta ugyanazt az egyetlen képet festi, ahol már csak a vásznat cseréli, de a kép majdnem mindig ugyanaz, ahol a színek is, a párhuzamos síkok is, s az ég és a víz és a föld arányai is a képen mindig lényegük szerint ugyanazok – lehúzta, és látta: mi maradt, mi volt, és sokáig tartott ez így, míg figyelte megfeszített aggyal, hogy végül visszasimítsa rá a takarót, és úgy érezze, nemcsak a szíve a veszteségtől, de megszakad az agya is, mert gondolkodnia kell, és tényleg szinte meg is szakadt a gondolkodásban, át az egész elmúlt éjszakán, amit a halott mellett töltött, és meg is fog szakadni, állapítja meg dübörgő aggyal itt a pénztár előtt, hisz bármennyi346re tudja is, hogy amit lát, annak ő már a közelében van, azt azon a lényege szerint már sérthetetlen elveken felépülő képen még mindig nem a végleges formában látja viszont, tudja, hogy valamit még módosítania kell, talán a sárgát koszosabban, talán a kéket durvábban, valamit valamiért másképpen kell, mint eddig tette, jó irányban van a Genfi-tónál, de most hogy hová pontosan, hogy mi legyen a következő lépés, erre kell most az az agy a fejében, és erre kellene már az a jegy is végre, amihez csak nem bír hozzájutni, mivel még mindig itt áll a pénztár előtt, s még mindig vannak előtte négyen.



Valentine is meg fog halni, hasít hirtelen belé a sorban, Valentine is kinyújtózik majd, vág bele a szörnyű gondolat, és ha ő ezt már nem viseli is el, akkor is így lesz, Valentine is, a felfoghatatlan szépségű, a kimeríthetetlenül csábító, az őrjítőn érzéki, tökéletes asszony is, a mostani szerelem, akihez ezúttal rohan a veszteséggel és ezzel a fájdalomig megfeszített aggyal, ő is úgy végzi, mint mindenki és minden, kinyújtózik a pászmák kékjében, ágynak esik, fogyni kezd, rászárad a bőre, beesik az arca, behorpad a melle, és lejön róla az a gyönyörű hús a csontokig, pont mint Augustine-nél, pont mint az anyjánál és az apjánál és a testvéreknél és a rokonoknál a szeretett Bernben, pontosan úgy, mint minden halottnál ott és itt és mindenütt, de előbb majd jön egy hír, ha egyáltalán úgy lesz, és őt még ez a borzalom életben találja, jön egy hír, és ő elkezd majd járni és járni hozzá, talán éppen ezzel az egyes gyorssal minden délután, amiképpen tette ezt Augustine-nel is szeptember óta, hogy mindig ott, hogy mindig az ágya mellett, napról napra, csak hogy ne kelljen meghalnia egyedül, ha eljön az idő, talán pontosan úgy lesz minden, mint Augus347tine-nél – csak áll a sorban, még mindig négyen vannak előtte, és megpróbálja elhessegetni magától a gondolatot, de nem megy, Augustine és Valentine, lüktet a fejében, s már látja is őket, a két halottat, egymás tetején, hosszan elnyúlva, mint a színpászmákat a vásznain, mint a létezés elejét és végét a kozmikus Egészben, két, csontra soványodott test a beesett szemgödörrel, a kihegyesedő orral, fekszenek kinyújtva, egymás fölött, mint ahogy a föld felett fekszik a víz, a víz felett meg a hatalmas ég, a halál kékjében fürödve.



Talán tényleg pontosan ugyanúgy történik minden, lép egyet előre végre a sorban Kienzl, mert minden történet ismétli önmagát, életre élet, hogy végül persze: halálra halál, gondolja elborult tekintettel, miközben ő nem a halál festője, mondja, hanem az életé, és most már hangosan is kiejti a szavakat, a közvetlen közelében állók számára szinte már majdnem érthetően, mert nincs tisztában azzal, meg nem is érdekli, hogy hallják-e, mit morog, az élet festője, ismétli meg többször is, az életé, amit kimondhatatlanul szeret, szerette Augustine-ben, és szereti most Valentine-ben, ezért festi meg a legkisebb rezdülését is hosszú évtizedek óta, ezért olyan fontos, egyenesen élethalálkérdés, hogy Augustine-ben vagy a Genfi-tóban ezt a rezdülést a leghatározottabb hangsúlyba helyezze el, hogy hangsúlyt adjon neki, ha látja a táji halálban, ez a dolga, és meg is teszi, mert rendben van, nem tehet mást, az egység festője kell legyen, így hát meg kell adja magát a halálnak, de semmi nem kényszerítheti rá, hogy annak a leheletnyi ténynek, az élet jelenlétének, örökös újjászületésének a zöldben és az aranyban, ne keressen helyet, ne rakja fel ott, ahol megcsillan, helyet fog keresni neki, és fel fogja rakni, gondol348ja Kienzl, s most abban a rettentőmód megfeszített agyában megjelenik egy kép a genfi anyagból, nemrég festette, legalul egy erős földessárga pászma fölé a víz szürkéskékje húzódik egymást követő, egymástól távolodó rétegekben, mélységet és nagyságot adva a térnek, majd egy vékony zölddel, halványibolyával s egy mérgesebb zölddel jelzett szembenső partja következik a tónak, mindez alul, a vászon alsó egyharmadába zárva, hogy aztán a fölötte húzódó kétharmadnyi gigászi térbe az eget fesse meg, a túlsó part horizontja fölött még valami gyönge, sápadtnál is sápadtabb aranyban lehanyatló napfény szétpergő ködével, majd a magasban már csak a tiszta ég tiszta kékje, fehér felhőcsomók egymást követő ismétlődésével, nagyjából tizenkét egymás fölé helyezett réteg tehát, és ezzel a nagyjából tizenkét egymás fölé helyezett réteggel, ezzel a durván tizenkét halálos párhuzamossal a legnyersebben odavetve: ez a kozmoszotok, ez a Teljes, ez az Egész, nagyjából tizenkét színnel: MINDEN, Kienzltől – és, áll most egyik lábáról a másikra a sorban, ez a tiétek.



Hárman vannak előtte, és most már egyszerűen nem hisz a szemének, ilyen lassúság egyáltalán nincs, a vénember, a jegykiadó vasutas az ablak mögött, innen már élesen látja, minden lehetséges módon lassítja a folyamatot, a rendelés elhangzása után többször visszakérdezi, Morges?, valóban?, Nyon?, igen?, hát, ez nagyszerű, a legjobbakat kívánom, igazán kellemes utazásnak ígérkezik, akkor tehát önnek egy jegyre volna szüksége Célignybe, ugye?, ha szabad kérdeznem, mely osztályra parancsolja az úr?, á, első osztályra, ez egyszerűen remek, önnek kitűnő ízlése van, és biztosíthatom, hogy kiválóan fogja magát érezni, akkor tehát Morges? Nyon? Céligny? Lausanne?, egyszóval így, 349végestelen végig, a lehető legkörülményesebb módon, újból és újból megakasztva valami tapintatos kérdéssel, vagy ömlengő ostobasággal, amit ráadásul, tapasztalja Kienzl dühében most már elvörösödött képpel, az előtte állók még láthatóan élveznek és méltányolnak is, micsoda egy aranyos öreg, jegyzi meg valaki jeggyel a kezében, ahogy kifordul a pénztártól, és elmegy Kienzl mellett – ezt az ökröt, rázogatja hitetlenül a fejét erre az, igen, Morges, morog hangosan előre, igen, Nyon, igen, igen, Céligny és Lausanne, nem hallja, jóember, hogy mondják?, Morges, Nyon, Céligny, igen, adja már ki a jegyeket, arra legyen gondja, a rosseb egye meg – s mindezt a tapintatos csendbe veti bele, senki nem reagál, mindenki próbál úgy tenni, mintha semmit nem hallott volna, és mintha nem is értenék, mitől olyan sürgős Monsieur Kienzlnek, hisz még bőven van idő az indulásig, s biztos nem telt el még talán három perc se, mióta ő odaállt a sorba, nem értik, de még magukban sem igazán merik feszegetni a dolgot, nehogy valami kiüljön az arcukra, mert Monsieur Kienzl változatlanul és kifejezetten veszedelmesnek látszik, a tekintetek félrefordítva, a szemek lesütve, még egy-egy apró köhintés, annyi se, csak a csend, s a türelmes várakozás, és valami – őt, Kienzlt aztán csak még jobban bőszítő – általános együttérzés és megbocsátás is, hisz mindenki tudja, mi történt tegnap, hogy meghalt Mademoiselle Augustine Dupin, Kienzl úr hajdani modellje a szegénynegyedből, meg hogy mit szenvedhetett az a szegény asszony, és hogy mit szenvedhetett maga Monsieur Kienzl is, meg hogy milyen nagyszerűen viselkedett azzal a szegény páriával ő, a város híres s pár év alatt milliomossá lett festője, midőn a legjobb ellátást biztosítva neki, naponta ott ült – és órákat! – a haldokló ágyánál, így bizonyítván be erős, hűséges jellemét, hisz korántsem hagyta cserben azt, aki a hajdani nyomorban egykor nemcsak a modellje, de a legbensőségesebb értelemben a társa, sőt egy gyermekfiúcskájuknak anyja is volt, egyszóval 350mindent, de mindent tudtak a városban a tegnapi s az azt megelőző eseményekről, és magától értetődően itt, a várakozók között is ez volt a helyzet, viszont ismerték is jól, s tudták, hogy indulatos természetével jobb nem szembekerülni, márpedig most egyre inkább tanújelét adta, hogy nem képes uralkodni fájdalmán, s elég egy rossz szó, s még talán neki is ront itt valamelyikőjüknek, s a mostani gazdag és méltóságteljes művész úrból még a végén kibújik az a szintén mindannyiuk előtt jól ismert, hajdani, durva, ágrólszakadt, berni csavargó.



Augustine és Valentine, visszhangzik a fejében, és nem tudja kiverni ebből a fejből azt az előbb felmerült képet sem a Genfi-tóról, a minap befejezett, még cím nélkül álló festményt a megszállottan hajszolt sorozatból, nem tudja kiverni azt a tizenkét megszállott párhuzamost, s az összefüggések hirtelen rémületében azt mondja magában, hogy majd egyszer… majd egyszer a sárga helyett valami fémesen matt zöldeskék égjen alul, a vízre meg ISZONYATOS mennyiségű okkert és barnát és vöröset locsolni, és az égre is, hogy lángoljon az is az okkerban és a halott vörösbarnában, csak fent maradjon valami szürkés, baljós kék, meg a szembenső part hegyvonulata izzón majd egy sötét, halálos, végleges kékben, mert ennek a képnek végül izzania, lángolnia, égnie kell, és akkor rögtön ezután látja egy villanásra önmagát, ahogy viszi előre a vonat Vevey felé, de valahol Nyon és Rolle között a jól fűtött kupé ablakából egyszer csak észrevesz odalent, a sínek mellett egy az erős szembeszéllel küzdő, toprongyos alakot, saját magát 1880-ból, ahogy hóna alatt és a hátára szerelve, addigi műveivel gyalogol előre Morges felé, hogy eladja őket ott, meg egy kivert, mocskos kutyát a viharban a tó felől, mert ha szem351be is, de lényegében azért mégis a tó felől fúj, s csap le rájuk újra meg újra, és még messze van Morges gyalog, 1880, és éhes, és a vonat 1909-ből meg elhúz mellettük, a kutya még fut a csattogó kerekek után, és csahol, aztán a szerelvény eltűnik hamarosan a szemük elől, mint egy elérhetetlen álom, az, amelyben hamarosan majd elfoglalja most a helyét a másodosztályon, és szigorúan a jobb oldalon az ablak mellett, mert a tavat akarja látni, semmi mást, mint a tavat, hisz voltaképpen, ahogy sohasem, úgy ma sem akar mást, mint ezt a tavat látni, ahogy ez a tó a maga hatalmas terét kitölti, a vékonyka parttal itt lent, és a vékonyka parttal ott a túloldalon, s az egész fölött a gigantikus ég – csak azt a rohadt mocskos kutyát bírná kiverni a fejéből, morogja most, de ezúttal olyan hangosan beszél, hogy a körülötte állók már tisztán értik, noha nem tudják mire vélni, hogy Monsieur Kienzl most meg valami kutyától akar megszabadulni, amely nem tágít a sarkából, hiába rúgja félre, csak nem hagyja békén, csak jön, mondja Kienzl ingerülten, csak vonszolja magát mellette, mintha ennek az egész ragaszkodásnak bármi értelme is volna.



Hideg, mondják rá, visszataszító és érzéketlen, hallja százszor és százszor, meg hogy kíméletlen és könyörtelen és brutális és részvétlen és dekadens, pedig ezzel csak azt árulják el, lép egyet előre, hogy meg vannak ijedve tőle, mert ijesztő, tényleg, amikor szembesülniük kell azzal, hogy itt van ő, akinek az örökös halál és a legnagyobb szükség közt kellett egy valóban kíméletlen és könyörtelen és részvétlen és dekadens világban kitörni a benne tényleg kikezdhetetlen akarattal, hogy végre igazat állítson valaki a valóságról, pedig mi az hogy hideg és visszataszító és érzéketlen!, önti el a düh az agyát újra, még hogy ő volna hideg és vis352szataszító és érzéketlen!, éppen ő, aki mindössze a valóság fanatikusának nevezhető, ha egyáltalán valaminek, de hidegnek és érzéketlennek, annak aztán nem, senki, kezdi el a szakállát tépdesni türelmetlen haragjában Kienzl a pénztárablak előtt, senki nem ér föl odáig, hogy megértse, csak Valentine érti meg, senki, egyes-egyedül Valentine, hogy mit keres ő olyan megszállottan, és senki nem mondhatja rá, hogy érzéketlen, mert hát hiszen éppen az volt egész szörnyű életében olyan kibírhatatlan, hogy nem ő volt brutális, hanem Genftől Bernen át Zürichig minden, és éppen ő volt az, aki mindezt a legmagasabb rendű érzékenységgel hidalta át, mert neki volt egyedül szíve, és ezzel a szívvel nézte a tájat, és nézi ma is, és ez a szív az, amelyik látja már, hogy minden egybe van szőve, a föld a vízzel, és a víz az éggel, és a földnek és a víznek és az égnek ebbe a leírhatatlan kozmoszába bele van szőve a mi törékeny létünk is, de csupán egy szinte követhetetlen pillanatra, aztán már nincs tovább, eltűnik örökre, visszavonhatatlanul, mint Augustine, és mindaz, ami Augustine tegnap még volt, és nem marad semmi más, csak és kizárólag a táj, az ő esetében, szólal meg ekkor a vágányok felől a mozdony kürtje, s gyorsul föl ettől hirtelen a sor, ahol így már csak egy kalapos nő áll előtte, az ő esetében, mondja ki megint fennhangon, a Genfi-tó, ez marad, a kinyújtott monumentális pászmák a kék halott terében, a Nagy Tér, kezd zakatolni az agyában a két szó, mint majd hamarosan a kerekek a genfi állomásról kikanyarodó szerelvény alatt, a hatalmas, a felfoghatatlan, a mindent magában foglaló Nagy Tér, amelynek végleges megfestése természetesen még előtte van, de meg fogja festeni, éri el végre el a pénztárablakot, viszont addig is, veti oda a láthatóan beijedt öreg vasutasnak azokkal az őrülten égő szemekkel, hogy egy másodosztályt kér Vevey-ig, tudja már, milyen címet fog adni annak a nemrég festett vászonnak a tóról, tudja már, hogy Valentine-től ha visszajön, az első dolga lesz elmenni a műterembe, leven353ni az állványról a képet, és feljegyezni egy papírdarabkára, végül rátűzni a festmény hátuljára azt a néhány szót, amelyeknél pontosabban semmi nem fejezheti ki, hogy ő, Oswald Kienzl még úton van, ám a jó úton a helyes irányba, csak néhány szót, tudniillik hogy „Formenrhytmus der Landschaft”, a lehető legalkalmasabb kifejezést tehát, hogy ne csak címe legyen a képnek, de a maga tömör módján azt is a tudtára adhassa így a világnak, hogy amennyiben kíváncsi rá, megtudhassa, ki volt, miféle alak is ő, akinek sírkövére majd azt írják rá, Oswald Kienzl, a svájci.

354
987.
Az isei szentély újjáépítése

Nem mondta, hogy Kohori Kunio vagyok, nem viszonozta sem azt, amikor meghajoltak, sem nem fogadta el, amikor az egyik a kezét nyújtotta, és egyáltalán nem mondott egy jó darabig semmit, csak meghallgatta, mégpedig alig leplezett fanyalgással hallgatta végig beszámolójukat, hogy mi járatban vannak itt a Jingu Shichónál, kik ők, és mit akarnak, majd közölte, hogy akire hivatkoznak, Bernard asszonyt, azt ugyan ismeri innen is, s a Harvardról is, viszont ami a kérésüket illeti, arra nem tud sem igent, sem nemet mondani, mert nem hozzá tartozik az ügy, ő már régóta, és itt nagyon jelentős hangsúllyal ismételte meg ezt a szót, már igen régóta nem a Public Relations osztályon dolgozik, majd egy barátságtalan grimasszal sejteni engedte, hogy amilyen pozíciót most betölt, arról a két hívatlan látogatóval nem kíván értekezni, sőt egyáltalán nem kíván értekezni velük semmiről se, érintkezni se, nemhogy tárgyalásba keveredni két idegennel, már azt is sajnálja, hogy hívásukra lejött a Jingu irodájából ide a Naiku nyilvános területére, egyszóval szándékosan viselkedett barátságtalanul, hogy megalázza őket, s egy kissé fenyegetően is, mintha tudatni akarta volna ezzel, hogy jobb, ha tervükkel felhagynak, a kérésük úgyis és mindenképp elutasításra talál, még ha megpróbálkoznak is vele, vagyis még akkor is, ha beadnának egy hivatalos kérelmet, aminek kényszeredett javaslatával egyébként le kívánta zárni ezt a számára lealacsonyító 355beszélgetést, csak és kizárólag egyféle választ fognak kapni a Jingu Shicho Public Relations osztályától, a leghatározottabban elutasítót, ne is számítsanak semmi egyébre, a Jingu Shicho és ők ketten, ez egyszerűen nem fér össze, hagyjanak fel még a kísérlettel is, hagyják el a Naiku területét, és különösen azzal hagyjanak fel, hogy újabb és újabb megvilágításba igyekeznek állítani ide nem illő személyüket, ugyan már, biggyesztette le a száját, és elnézett valahová a magasba a Naiku erdőségei fölé, hogy képzelték, hogy csak úgy idejönnek, megszólítják őt, lefárasztják az irodájából, és engedélyt kérnek tőle a Shicho épülete előtti parkoló területén, hogy részt vehessenek az isei szentély 71. újjáépítésének úgynevezett Misoma-Hajime-sai nevezetű ceremóniáján és attól kezdve az összes többin is, hogy gondolhatták, hogy is fordult meg egy európai építésztanonc és egy japán nohtextil-tervező fejében, akinek mondják magukat, hogy az ország legszentebb helyére egyáltalán belépjenek, hisz jól látni, sugallta megvető tekintete, mellyel egyre ingerültebben nézett körbe-körbe, kifélék-mifélék is ők, olyanok, akiknek sem az öltözéke, sem a hozzáállása, sem a beszédmódja, sem a modora nem alkalmas, sem a rangjuk nem elfogadható, s különösen kérésük benyújtásának a módja háborítja őt fel, úgyhogy míg azok egyre szolgaibb testtartásban egyre alázatosabb szavakkal próbálták megfordítani a most már reménytelenné vált alkalmi kihallgatás irányát, Kohori Kunio egyszerűen otthagyta a két kérelmezőt, s ők teljesen leforrázva úgy álltak ott egy ideig, hogy mozdulni sem volt erejük, annyira váratlanul érte őket ez a fogadtatás, mert sejtették ugyan, elsősorban a japán barát, milyen bonyolult lesz megszerezni egy általános felhatalmazást a Jingu Shichótól, gyanították, hogy lesznek majd esetleg komoly akadályok, azt azonban – legalábbis az európai vendég – nem, hogy rögtön az első kísérletük ilyen csúfos kudarccal zárul, nem beszélve arról, hogy a Kohori-sannal lefolyt úgynevezett beszélgetés azt a lehetőséget 356sem zárta ki, hogy soha többé nem állnak szóba velük sem írásban, sem személyesen, így hát lehorgasztott fejjel s olyan gyorsan hagyták el a Naiku egyébként nyilvános területét, mint akik menekülőre fogták, még attól is elment a kedvük, hogy megkeressék ebben a szent erdőben a Naiku számukra legfontosabb pontját, csak járkáltak odakint az isei utcákon, lógatták a fejüket nagyon, és bár különböző okból, de még egymáshoz se szóltak egy szót sem, így majd egy óra is eltelt, míg vissza tudtak térni a főbejárathoz, hogy ezúttal elmenjenek a hatalmas fák közt vezető árnyas földúton azért legalább a főszentély középpontját, a hondent megtekinteni, pontosabban szólva azt, ami őket a leginkább érdekelte, az úgynevezett kodenchit, a honden közvetlen szomszédságában bekerített, üres teret, mely húsz évvel ezelőtt a régi honden helyszínéül szolgált, de a honden húsz évvel ezelőtti lebontása és teljes eltakarítása óta most az előírások szerint egységesen fel volt szórva és tökéletesen el volt egyengetve, akár a többi mellékszentélynél e szenterdőben, durvára tört, fehér mészkővel, meg akarták nézni ugyanis a helyet, mely – ahogy a japán megfogalmazta nyugati barátjának – a honden tükörképe a honden nélkül, mert így van ez Isében tényleg, a városka területén mind a két kegyhely, tehát a Naiku és a Geku erdeiben minden egyes jelentős épületegyüttesnek a közvetlen szomszédságában, azaz odatapasztva a létező épületegyütteshez ott fekszik egy hajszálpontosan ugyanakkora üres telek, mint amelyen az éppen létező épületegyüttes látható, ott állnak ezek az üres telkek az épületegyüttesek mellett, fel vannak szórva ökölnyire darabolt, fehér kővel, és szinte fénylenek a tiszta holdfényben húsz éven át, egy épületegyüttes: egy üres telek, egy üres telek: egy épületegyüttes, így megy ez Isében Temmu törvénye óta, mert a legenda szerint ő volt az, a VII. századi Temmu császár, aki először rendelte el, éspedig hatszázvalahányban, hogy minden huszadik évben a teljes isei szentélyrendszert mind a Naiku357ban, mind a Gekuban, azaz mind a belső szentélyben Amateraszu Oomikaminak, mind a külső szentélyben Toyooke Ohokaminak építsék meg újra és újra, azaz az éppen álló épületek alapterületének pontosan megfelelő szomszédos és üresen hagyott telkeken húszévenként hozzák létre az egyes épületeket megint, és bontsák le a régit, ám nem egyszerűen a másaikat kell megépíteni mindezeknek, szólt a Temmu-féle előírás, hanem ugyanazokat az épületeket még egyszer, és mindent – minden gerendát, falazatot, csapot, konzolt és borítást – tényleg hajszálpontosan ugyanúgy és ugyanakkor és ugyanoda, hogy megújítsák, hogy a születés üdeségében tartsák, és ha a Naikuról beszélünk, és arról beszélünk a két látogató miatt, hogy Amateraszu Oomikami, a napistennő ne hagyjon el minket, és maradjon köztünk, aki aztán – élvezvén az üdeség sugárzó erejét – nem is hagy el, és marad is köztünk, mivel e húszévenkénti újjáélesztés valóban úgy tartja fenn a két nagyszentélyt az időben, így a Naiku és a Geku hondeneit, azaz e hondeneken belül az istenek lakóhelyéül szolgáló shodent, a két kincstárat s az ezeket övező kerítésrendszert is, mintha épp ma születtek volna meg, a teremtés valóságos elevenségében, egy jelenidő örökkévaló, igaz tartományában, mert így mindig friss az összes hinoki, mert így mindig frissek az aranyborítások a gerendákon, friss a tető és a lépcsőfokok, friss valamennyi illesztés és gyaluzat, érezni mindig, hogy éppen most hagyta abba az ács a munkát, éppen most emelte fel a vésőt a deszkáról, s hogy így minden egyes hinoki-darabnak még mindig édes hinokiillata van, az isei szentély folyamatosan ragyog tehát az üdeségtől hatszázvalahánytól fogva, amiképpen ragyog a Naiku központi szentélye is odaát, amire ők ketten most rálátnak innen, de már fordítják is vissza a tekintetüket, ide, a kodenchire, erre az ürességre, erre a beépítetlenségre, erre a puszta posszibilitásra a fehér kövek mezejével, ahol ezt az ürességet mindössze a későbbi munkálatok alapjául szolgáló shin no mihashirát, a 358szentoszlopot védő kunyhócska töri meg a telek hátsó részén, középen, ők ezt nézik, ezt az úgyszólván várakozásban égő területet, mely a 71. shikinen sengu, azaz a 71. újjáépítés helyszíne lesz, mégpedig hamarosan, most március van, s ez a 71. shikinen sengu pedig kezdődik májustól, vagyis onnantól számítva nyolc év van rá, hogy a húszesztendős váltás 2013-ban megtörténjen, nyolcévnyi időt kap Temmu császártól a Jingu Shicho, hogy a húsz év lejárjon, s az új, vagyis a mindenkori isei szentély összes épülete megújuljon, ezt írták egymásnak, ezt elemezgették leveleikben Japán és Európa között, amikor először merült fel, hogy micsoda nagyszerű dolog is volna egy építészhallgatónak és egy a japán kultúra iránt még érdeklődő helybélinek egy ízben végigkövetni, hogy zajlik le egy ilyen shikinen sengu a ceremóniák rengetegében, sőt, nem csupán végigkövetni, de valamit megérteni belőle, írta ártatlanul a nyugati barát, igen, igazította ki némi nyugtalansággal a japán, megsejteni talán, megsejteni valamit abból a bonyolult folyamatból, amelyről korábban embernek tudomása sem lehetett, annyira elzárták ezt a folyamatot a világ elől, nem tudhatott róla senki, csak a császár és a császári családot képviselő császári rokon, történetesen a császár idősebb nővére, meg természetesen a szintén a császári családhoz kapcsolódó főpap, a daiguji, meg az isei papság, s végül a miya-daikuk, a voltaképpeni eszközök az állandó isteni teremtés kezében, egyszerűbben szólván a templomi ácsok, csak ebben az esetben, Ise esetében, rögtön hozzá kell fűzni, hogy isei szentélyépítő ácsokról beszélünk, mert őket maga a Jingu Shicho taníttatta, nevezte ki, alkalmazta, foglalkoztatta, gondozta és temette el, akik semmiféle más munkát nem végezhettek, csak ezt, akik semmiféle más alkalmazásban nem állhattak, csak ebben, és ahol a munka a szó legszorosabb értelmében életük végéig tartott, hisz ők nem akármilyen ácsok voltak, hanem rituális ácsok, akik különleges szerszámokkal, különleges anyagokból és különleges mód359szerekkel, egyszóval különleges tudással dolgoztak a szentély újjáépítéseinek munkálataiban, elzárva a nyilvánosságtól egészen, úgyszólván titokban tehát, amiképpen titokban dolgozott Isében a shikinen sengu valamennyi résztvevője, tőlük, az ácsoktól föl egészen a főpapig, mely titkosság elsősorban azzal volt magyarázható, hogy így látszott még a leginkább megvalósíthatónak, hogy a folyamat tisztasága, ami a shinto egyik elsőrendű célja, a kezdetektől fogva a folyamat végéig fennmaradjon, és hát aztán éppen ez, a nyilvánosság, az úgynevezett modern Japán, s nem utolsósorban a támogatói rendszer teljes elvilágiasodása okozta, vagy kényszerítette ki, hogy ebből a titkosságból valamit évről évre feladjon a shikinen sengunak ez a bizalmas belső köre, élén a császári családdal, név szerint Kuniaki Kunival, a szentély jelenlegi főpapjával, Kojun hercegnő bátyjának, Asaakira Kuni hercegnek a fiával, aki úgy érezte, az isei szentélynek is ki kell nyílnia a világra, és ez azt jelentette, hogy már az előző shikinen sengu, a hetvenes számú újjáépítés idején is beeresztettek újságírókat és televíziósokat egyes ceremóniákra, sőt, maga a Jingu Shicho védnöksége alatt készítettek is egy dokumentumfilmet a shikinen sengu folyamatáról, mely bár alig mutatott be ebből valamit, amolyan felszínes beszámolót mégis adott, legalábbis felhívta a figyelmet, sőt a közfigyelmet arra, hogy van shikinen sengu, de a főpap s vele egyetértésben a shikinen sengu szóban forgó bizalmas köre úgy vélte, még mindig jobb, ha a Jingu Shicho maga tartja kézben, mi kerül ki, és mi nem, márpedig itt ez történt, és olyan film készült, amely úgy csinált, mintha adott volna valamit, miközben továbbra is ugyanúgy elrejtette a lényeget, egyszóval ez a nyitás kezdeményezői szempontjából a lehető legjobbra, a shikinen sengu megismerésének történetében azonban feltétlenül felemásra, sőt egyenesen félrevezetővé sikeredett, ezt tudta mindenki Japánban, viszont nemigen tette szóvá senki, ahogy semmit sem, ami a császári család360dal volt kapcsolatos, a császári család ügyeit a lehető legmélyebb együttérzéssel, tapintattal, figyelemmel és türelemmel kezelték az emberek, s hálával mindenért, aminek nyilvánosságra hozatalával a császári család képviseletében a Kunaicho, azaz a Császári Háztartás Hivatala megtisztelte Japánt, nyilván így történhetett meg az a korábban elképzelhetetlen, hogy egy-egy nem japán, de Japánhoz és a shintóhoz erősen kötődő, úgynevezett tudományos kutató, mint amilyen például a nem rég elhunyt Felicia Gressitt Bock, vagy Rosemarie Bernard antropológus asszony a Harvard Egyetemről, engedélyt kaphatott a Jingu Shichótól egy-egy ceremónia megtekintésére a 70. shikinen sengun, sőt, elismervén példának okáért ez utóbbi kutató kutatói figyelmének kutatói tisztaságát és az ügy kezelésében tanúsított érzékenységét, további engedélyeket adtak neki, sőt, egy évre mint információs munkatársat alkalmazták a Jingu Shicho Public Relations osztályán, hogy a rábízott feladatok mellett jobban elmélyedhessen a maga shikinen sengura vonatkozó kutatásában, amit aztán csak megpecsételt a Jingu Adminisztráció egyik legtekintélyesebb emberének, a már réges-rég nem a Public Relations részleget vezető Kohori-sannak Bernard professzor asszony kezdeményezésére a Harvard felőli meghívása s ott egy úgynevezett szimpóziumon való részvétele, nos, erre épült éppen a nyugati barát terve, hogy kíséreljenek meg Rosemarie Bernard közvetett támogatására hivatkozva engedélyt szerezni a ceremóniákon való részvételre, az újjáépítés nyomon követésére, amihez sikerült is megnyernie japán barátja óvatos… hm… támogatását, és most éppen ez a terv látszott kudarcba fulladni, amikor Kohori Kunio hátát nézték, ahogy az távolodik tőlük bemutatkozó beszélgetésük után, majd eltűnik a Jingu Shicho épületének főbejáratában, kudarcba, amely egyformán elkeserítette mindkettejüket, hisz úgy érezték, a szándék tisztasága felől semmi kétség nem lehet, viszont még el sem kezdődött bemutat361kozásuk, még el sem kezdődhetett annak elbírálása, hogy ők ketten alkalmasak-e a Jingu Shicho figyelmére, amikor máris az arcukba vágták, hogy nem alkalmasak, leverte őket az ügynek ez az őket messze meghaladó világa, hogy mennyire megközelíthetetlen és átláthatatlan ez a világ, és nyilván az is marad, el voltak keseredve, és le voltak verve, ha más és más okból, és más és más következményekkel is, mert míg az egyik, az európai fél ebben a később még nagy meglepetéseket tartogató ügyben azt hajtogatta magában, vérig sértve, a hazafelé tartó vonaton, hogy de hát miképpen lehetséges ez, és miért, az istenért, miféle hibát követtek el, meg hogy micsoda egy faragatlan, gőgös, ellenszenves fickó is ez a Kohori, jól beleszaladtak, annyi szent, addig a másiknak, eme úgynevezett baráti kapcsolat japán oldalának az járt a fejében, hogy megérdemelték, érezte ő már az elején, hogy semmi jó nem fog kisülni ebből, teljességgel természetes, ami történt, igazán számítaniuk kellett volna rá, legalább neki, Kawamotónak, aki tudja, hogy csak úgy, ahogy ők tették, ahogy azt barátja a maga európai észjárásával magától értetődőnek tartotta, nem lehet lehívatni egy magas rangú hivatalnokot a Jingu Shichóból, Japán, az Japán, és a Jingu Shicho meg különösen az, neki, éppen hogy neki nem támogatásáról kellett volna biztosítania a nyugati barátot, nem elfogadni az általános többes számot, és hagyni magát elsodorni a másik lelkesedésétől, amikor a nagy tervről folyt előbb levélben, majd élőben, barátja megérkezését követően a szó, hanem a leghatározottabban lebeszélni az őrült elképzelésről, és elmagyarázni valamiképpen, hogy ezt itt nem lehet, ez teljességgel ki van zárva, világosan el kellett volna mondja, hogy egy ilyen magas rangú ember megközelítése rendkívüli körültekintést igényel, azt nem lehet csak úgy, hogy odamegyünk hozzá, azt nem lehet csak úgy, hogy lehívatjuk a portással, ó, csóválta a fejét Kawamoto-san, hogy is mehetett bele ebbe az őrültségbe, miért nem figyelmeztette a barátját, hogy az ilyesfé362le javaslatok eleve kudarcra vannak ítélve, majd elmennek nyolc év múlva a shikinen sengu végén a szentély avatására, azt lehet, az nyilvános, hát persze hogy ezt kellett volna higgadtan javasolnia, a barátja, gondolta most Kawamoto, előbb-utóbb megértette volna, és nem sodorja őt magát is ilyen szörnyű kellemetlenségbe, mert mit szólnak például majd otthon, ha megtudják, hogy hogy jártak Isében, tépelődött a JR hazafelé robogó távolsági járatán ez a japán oldal, noha ez, a tépelődés erről, legalább fölöslegesnek bizonyult, mivel aztán otthon, a nohtextil-műhelyben szerencséjükre nem kérdezett senki semmit, nem faggatództak, hogy na, hogy ment, mint esett, mert azok, otthon, a Kawamoto família tagjai, az anya, a legidősebb fiú meg a két húg, amúgy sem nagyon foglalkoztak a családban amolyan szerencsétlen, gyönge idegzetű, s kudarcot kudarcra halmozó, s ennek következtében még mindig velük élő legkisebb fiuk ügyes-bajos dolgaival, meg különben is azonnal tudták, hisz látszott a hazatérők arcán, hogy nem sikerült, hogy balul ütött ki, hogy kudarcba fulladt, akkor meg mit kérdezzenek egy ilyen rakás szerencsétlenségtől, mint Akio, úgyhogy nem szólt senki egy szót sem, ők meg nem beszéltek, csak csendben elfogyasztották a vacsorát, és aludni tértek, s bár másnap még világosabban látszott, hogy szerencsétlen kezdeményezésük Kohori-sannál lehetetlenné tette a helyzetüket, mégis megírták, azaz a nyugati barát lediktálta, Kawamoto-san pedig a lehetőségek végső határáig finomítva ugyan, de japánra fordította, s így, mert a másik ragaszkodott hozzá, ő meg, Kawamoto azt mondta magában, teljesedjen be akkor a szégyen egészen, még aznap postára is adták a beadványt a Jingu Shichónak, aztán csak ültek otthon, Kyotóban, azaz Kawamoto Akio családjának nohtextil-műhelyében, hallgatták a szövőgépek több évszázada csattogó hangját, s csak ültek nagy bánatosan, és nem csináltak semmit, mert a vendéget nem érdekelte most sem a Kinkakuji, sem a Ginkakuji, sem a Katsura Rikyu, sem a 363Sanjusangen-do, egyáltalán nem, ugyan, magyarázta a házigazda kérdésére, aki azért meg-megkockáztatta olykor, hogy talán érdemes volna kimozdulniuk, ugyan, rázta meg a fejét határozottan az építészbarát, mit keresnének ők most bárhol ebben a kétségkívül csodálatos városban, csak nem állnak oda tízezrediknek egy magányos elmélyedésre a Ryoan-ji kertjében, csak nem caplatnak végig a Nijo-vár folyosóin újra, hogy minden teremben egyszer kötelességszerűen belekáprázzon a szemük a Kano-festmények aranyaiba, ha ennyire, de ennyire hirtelen és igazságtalanul összedőlt a hónapok óta építgetett terv, amely miatt vendégként ő, a nyugati barát, ideutazott?… amikor egy nap a Jingu Shicho levélben tudatta velük, hogy engedélyt ad a Misoma-Hajime-sai szertartásán való részvételre, legyenek ekkor és ekkor itt és itt, és részt vehetnek az újságírók között a ceremónián, minden egyebet, állt a levélben, megtudhatnak Miwa-santól, akit ezen és ezen a számon érhetnek el, Miwa-santól, a Jingu Shicho Public Relations osztályának beosztottjától, s már hívták is fel, már egyeztették is az időpontokat és a helyszínt és a helyszín elérhetőségeit, egyszóval az úgynevezett körülményeket, aztán elővették a vonatkozó térképeket, és keresték, hol van Agemaku, hol van az akasawai erdőség, s hol lesz majd a találkozóhely, ahol felveszi őket egy kisbusz, hogy a helyszínre szállítsa, mert oda, hangsúlyozta Miwa-san, amikor a részletekre terelődött a szó, semmiféle egyéb járművel bemenni nem lehet, az a Jingu magánbirtoka, ahol csak és kizárólag az általuk, a Jingu Shicho által biztosított járművel képzelhető el bármiféle közlekedés, ott nem lehet saját autókkal ide-oda furikázni, egy sűrű erdőről van szó, hangsúlyozta Miwa-san, egy nagyon sűrű, áthatolhatatlan erdőről, ahol nincsenek utak, ezenkívül Akasawa a Jingu Shichóhoz tartozik, és az ott található több száz éves fák rendkívüli értékeket képviselnek, egyszóval nem, személyautóval csak és kizárólag Agemakuig, ott még át egy kis névtelen hídon 364balra, aztán jobbra fel egy erdőgazdasági ösvényen egy alkalmi és csak és kizárólag a ceremónia miatt kiépített parkolóig, s ott vége, ott bízzák magukat őrá, Miwa-sanra, mert ő, Miwa-san, ott lesz, és eligazítja őket, majd meglátják, mondta fensőbbségesen, hogy mindenről gondoskodni fog, csak találják meg rendben a parkolót az akasawai erdőségben, a többi az ő dolga, ezzel váltak el, ezzel tették le a kagylót, és újra a térkép, de Kawamoto-san, bár egyfelől megkönnyebbült, hogy a családban ezzel talán és némileg és valamit sikerül enyhítenie a helyzetén, másrészt viszont, túl a Kohori-afféron, úgy érezte, hogy ellentétben barátjával, számára nem az öröm ideje jött el, hanem az ijedelemé, mert határozottan megijedt, mint aki pontosan tudja, mi vár rá, hogy ugyanis innentől kezdve borzasztó helyzetek egymásutánja jön a viselkedés itt megszokott rendjében tájékozatlan nyugati baráttal, akinek ballépéseit valahogy mégiscsak neki magának kell majd elsimítania, jaj, gondolta Kawamoto Akio, de aztán mégsem hozta szóba a dolgot, mégse hozott szóba néhány szabályt arról, milyen módon lenne… hát… szerencsés a Japánban megszokott előírások szerint viselkedni ott, hanem arról kezdett nagy zavarában beszélni a szövőgépzajban, hogy a vidék, ahová mennek, bizonyára tetszeni fog vendégének, mert ez, mutatott a térkép egy foltjára Agemaku körül, ez Kiso maga, ez a Kiso-féle tájék, ahol a hajdani Edo–Kyoto, tehát a sóguni és a császári központ közötti postai útvonal vezetett, és ennek kisvárosai közül még a mai napig megtalálható néhány, ó, a Kiso-völgy postaállomásai, ó, nagyon szép hely, mondta a nyugati barátnak Kawamoto-san, majd gyorsan hozzáfűzte: azt hiszem – de az nem adta jelét, hogy különösebben felindulna a hírre, meg hogy akár úgy is felfoghatnák az egészet, mint valami turistakirándulást, csak bólogatott, hogy nagyszerű, nagyszerű, de attól kezdve csak a könyveit és a jegyzeteit bújta, csak enni járt le a családhoz, s a hátralévő napokat fent töltötte az emeleten, fent, a csattogó 365szövőgépek fölötti szobában, hogy könyveket és jegyzeteket lapozgasson, a shinto lényege és a shinto istenei, shinto ceremóniák és shinto hierarchiák, a shinto története és a shinto eredetmítoszok, ezek voltak a témák, amelyek után kutakodott, nem sejtve még, hogy erre a tudásra aztán semmi szüksége nem lesz, de hát honnan is tudhatta volna, honnan, miből, hogy inkább a famegmunkálások és a gerendaméretek, a konzolrendszerek és az illesztések, a miya-daikuk szerszámai és a hinokiciprusok élete és megmunkálásának módszerei, hogy tehát inkább az efféle fejezetcímek után kellene kutakodjon, akkor, a Misoma-Hajime-sai előtt még csak nem is sejthetett semmit, akkor még azt kívánta, bárcsak tudná, bárcsak kikutathatná, hogy mit hívnak daigujinak, és mit saishunak, hogy akkor a daiguji, az azonos a saishuval, vagy hogy akkor most hol van a császár három kincse, a Yata no Kagami, a Kusanagi no Tsurugi és a Yasakami no Magatama, hogy Isében van-e mind, hiszen az a főszentély, a szentélyek legszentebbike, és hát minden szentélyben kell lennie három kincsnek, tükörnek, kardnak és ékszernek, hisz ezeket őrzik a shodenben, nem? – efféléken töprengett, de már ott ült a kocsiban, Kawamoto-san vezetett, neki nehezére esett volna a jobb oldali kormány, ült a szótlan s a számára érthetetlenül bánatosnak látszó Kawamoto mellett, a három kincs, a Sans-hu-no-Shinki járt a fejében, éjfél volt, éppen kikanyarodtak Kyotóból a Meishin Expressway sűrű forgalmába, a sztráda teljesen tele volt, a sávok szűknek tűntek, a sebesség meg ehhez képest egységesen száz kilométer per óra, ezért hát mint egyetlen tömb, úgy haladtak a rengeteg busz és teherautó és személyautó között, a vendég nem is igen mert sehová se nézni, csak barátját kérdezgette olykor a shintóról, hogy ez hogy van, meg az hogy van, de Kawamoto már óvatos volt, és minden választ úgy kezdett, hogy nem tudja, s csak ha a barátja tovább erőltette az adott dolgot, akkor mondott neki valamit, nagy fenntartásokkal saját tudását 366illetően, de ha tehette, inkább elvezette a másik figyelmét, konkrét kérdéseket hozott szóba, például hogy amikor elérik a találkozási pontot, most éjfél múlt, akkor úgy három óra lesz, ami azt jelenti, hogy három órájuk marad ezután összesen az alvásra, mert hajnali hatra, emlékeztette Kawamoto-san a barátját, ott kell lenniük a sátornál, Miwa-sanra várva, hogy besorolja őket, effélékkel igyekezett kitérni, ha újabb kérdések érték, és bírta is egy darabig, míg bele nem fáradt, s attól fogva már vagy kényszeredetten felelgetett, vagy nem válaszolt egyáltalán, mintha nem hallotta volna az újabb kérdést, nyomta a pedált a sötét éjszakában, előttük, mögöttük, jobbra és balra, mindenütt mindenki ugyanazt tette, mintha ugyanazt a pedált nyomták volna valamennyien, száz kilométer per óra, így húztak előre Nagoya felé a Meishin Expressway fegyelmezett, szoros rendjében, hogy aztán bő egy óra múlva elérjék az úgynevezett lekanyarodási pontot Nagoya fölött a Tomei Expressway-ről a 19-es úton Kiso-Fukushima felé, de ott már csak Kawamoto-san tudta, mi merre van, mert barátját elnyomta hirtelen az álom, így ő kénytelen volt a térképet maga elé emelgetve önállóan eligazodni a kihalt vidéken, de hiba nélkül megtalálta a Jingu Shicho által megadott útvonalon Agemaku után a névtelen kishidat, majd jobbra fel az erdei ösvényt, úgyhogy mire a vendég kinyitotta a szemét, mert furcsán kezdte érezni magát, már csak arra riadt föl, hogy a furcsa az, hogy az autó áll, megérkeztünk, mondta vendéglátója, s kimutatott a szélvédőn, egy láthatóan frissen ácsolt, gerendákkal körbevett, alkalmi parkolóban álltak, körös-körül az éjbe borult erdő, a parkolóban senki, de Kawamoto-san nagyjából biztos volt benne, hogy a helyes pontot érték el, habár meg csak akkor nyugodott, amikor néhány órás alvás után arra ébresztette az 5.45-re beállított turistavekker, amelyet magával hozott, s amely valóban és pontosan 5.45-kor riasztotta őket, hogy odakint pirkad, s a parkoló tele van, néhány teherautó közt többnyire személy367gépkocsik sorakoztak szorosan egymás mellett Tokyóból és Osakából, Nagasakiból és Aomoriból, Niigatából és Matsuéból, újságírók, tudósítók, tévések és rádiósok, ők már csendben készültek, ha nem volt is világos, mire, valószínűleg úgy időzítették, hogy körülbelül 5-re, fél 6-ra ideérjenek, és ide is értek, és készülődtek is, ez látszott rajtuk, de az tényleg nem, hogy tudják-e valóban, mi következik, amolyan készülődő ácsorgásban világosodott ki körülöttük, sokáig nem történt semmi, aztán lent, a parkoló alatt egy erdei ösvény szélén fiatal emberek álmos szemekkel hirtelen felhúztak egy sátrat, később felhúztak mellé még egyet, de nem hordtak bele, nem állítottak, nem raktároztak fel benne semmit, és csak teteje, oldala nem volt egyiknek sem, mindössze egy asztal került elő valahonnan, na, azt letették, de azt se valamelyik sátorba, hanem az egyik sátor elé, majd hamarosan megjelent egy szintén fiatal, de komoly tekintetéből ítélve komolyabb feladatokra ide rendelt öltönyös ember, ő volt Miwa-san, derült ki, amikor odamentek hozzá, és megkérdezték, hol találják Miwa-sant, én vagyok Miwa Kitamura, felelte az, majd végigmérte őket, s megkérdezte, bár látszott, hogy tudja a választ – ő ne tudná? –, hogy ugye, maguk az az építész Európából meg a kyotói barátja, nemde, és a tekintete nem árult el se jót, se rosszat, igen, mi vagyunk, válaszolta tisztelettudóan Kawamoto-san, átadott egy kis ajándékot, és meghajolt, jó, akkor álljanak itt félre, várjanak, majd egy kisbusz elszállítja magukat, és így is lett, elég sokáig vártak, éspedig türelmesen, az erdő közepén az üres sátrak előtt a mellükre akasztott azonosítónévjeggyel, amellyel Miwa-san ellátta őket, amikor végre, úgy egy óra múltán buszok jelentek meg, az újságírók gyorsan sorba álltak, és megrohamozták az üléseket, a két barát folyamatosan hátrébb és hátrébb sodródott a gyorsan felálló és rohamozó sorban, de végül ők is helyet kaptak az utolsó buszban, s a jármű már vitte is ezt az utolsó társaságot nagy óvatosan egyensúlyozgatva egy vado368natújnak tetsző új út hepehupáin át, mert az út is új volt, akárcsak a parkoló, mégpedig annyira vadonatúj, mintha az alatt az egy órácska alatt csinálták volna, míg nekik várakozniuk kellett a sátrak előtt, és nem tudni, hogy nem így volt-e, mindenesetre afelől nem lehetett kétség, hogy kifejezetten a Misoma-Hajime-saira vágták az erdő fái közé, ahol most ide-oda dülöngélve haladtak lassan előre, míg egyszer csak a kisbusz megállt velük egy ponton, eddig se nagyon, de ekkorra már halvány fogalmuk sem volt, merre lehetnek, te tudod, hol vagyunk, kérdezte az európai, fogalmam sincs, válaszolta a társa, valahol a Kiso-völgy erdejének a mélyén, a Jingu Shicho tulajdonában álló fenyők és hinokiciprusok közt, csak ennyit mondott mosolyogva Kawamoto-san, mert csak ez volt biztos, meg egy hidacska, amelyen át kellett menniük, hogy onnan aztán forgáccsal leszórt, kanyargós gyalogösvény vezesse őket tovább a fák között, a buszok tehát megálltak, a társaság gyalogosan indult neki, végül az egyik kanyar után hirtelen megláttak egy óriási ácsolatot a távolban, olyan volt az egész az égbe nyúló fák között, mintha álmodnának, mert egész határozottan egy gigantikus színpad benyomását keltette innen nézve, még a távolból, sőt, aztán közelebbről is annak látszott, azaz egy friss gerendákból épített képtelenségnek, csakhogy a Kiso-völgy rejtelmes mélyén mi az ördögöt keres egy ekkora képtelenség, néztek egymásra értetlenül, viszont nem álom volt, ha képtelenség maradt is, a naganói és a gifui prefektúra közt elterülő, varázsos szépségű Kiso-völgy rejtelmes mélyén tényleg egy óriási színpad nézett rájuk, erre nem voltak felkészülve, valahogy úgy képzelték, hogy majd lesz két fa, amit papok vesznek körül az erdőben, a háttérben látogatók, valahogy így – ehhez képest ott volt ez a méterekkel a talaj felett indított, lefelé ereszkedő, óriási színpad, és ez a meglepetés elnyomott minden egyebet az első rácsodálkozásban, ahogy közeledtek felé, mert két rendkívül magas és széles törzsű, eleven hinokiciprust fel369fedeztek ugyan a színpad elején, amelyekre ez a színpad, lefelé ereszkedvén, mintegy ráfutott, és látták ugyan a két széles törzsön a kiválasztást jelző kötelet, a shimenawát, s azon a shidéket, a cikcakkba vágott s hajtogatott hófehér papírlapocskákat, aztán alattuk valami rizsszövetből készült védőtakarót, amelyet szintén kötéllel s egy-egy léccel rögzítettek a fákhoz, mely egyfajta jel lehetett, jóval a fejmagasság fölött, jel, hogy alattuk folyjon le majd a szentmunka, szóval mindezt felfedezték, és látták, és kétség nem fért hozzá, hogy ez lesz a két fa, amelyet ma – a Misoma-Hajime-sai keretében – ki fognak vágni, és hogy ezzel mintegy bejelentik a kaminak, hogy a shikinen sengu megkezdődött, mégis a színpad volt az, amely a tekintetüket újra meg újra magához vonzotta, nézték jobbról, nézték balról, de csak nem lehetett megbarátkozni vele, noha az is nyilvánvalónak látszott, hogy elöl, lent, a színpad U-alakjának két szára a két választott hinokit veszi körbe, tehát hogy mintegy ezért a két fáért van az egész, hogy tehát ez az erdő emelkedő talajával hegyesszöget bezáró, hisz a hátsó soroktól az elsőkig, a színpad hátsó, magasba ácsolt részétől a két ceremoniális fatörzsig ereszkedő színpad része annak, ami történni fog, s szorosan összefügg az elkövetkező ünnepséggel, és így tovább, csak az volt a baj, hogy – ők ketten legalábbis – ezt egyáltalán nem érezték át, mert nem tudtak megbirkózni vele, bárhonnan nézték is a dolgot, ez a színpad nem illett ide, ráadásul egyikük figyelmét sem kerülte el, mit műveltek, akik megépítették a gyalogösvényt, meg akik megépítették ezt a hatalmas színpadot, mert letörtek, kivágtak, összekaszaboltak mindent, ami az útjukba került, kiválasztották a fákat, megépítették a színpadot, kialakították az ösvényt, mely odavezet, de nem illő körültekintéssel, tisztán, rendben tartva a dolgot, hanem durván, szinte barbár nemtörődömséggel, ami elsősorban azért volt kissé elszomorító, mert a szertartás többek között azért jön majd létre, olvasták a Miwa-santól kapott írá370sos propagandaanyagokban, hogy bocsánatot kérjenek a fáktól, és biztosítsák őket, hogy ha elveszik is az egyik értelemben az életüket, a másik értelemben életet, mégpedig új és nemes életet adnak majd nekik, ekkora odaadás és tisztelet és körültekintés közepette pedig különösen érthetetlen volt, hogy ez az odaadás és tisztelet és körültekintés ennyire hiányzott mégis, hogy ugyanis letarolták és félredobálták, ami nem kell, az ösvény két oldalán összevissza husángdarabok, faszilánkok, kéregcsíkok, forgácscsigák és korhadt fatörzsek hevertek szanaszét, amit legalább innen, az ösvény két oldaláról igazán eltakaríthattak volna a nagy esemény alkalmából, gondolta a két látogató, akik attól bizonytalanodtak el csak igazán, amikor ugyanezeket a körülményeket tapasztalták akkor is, amikor közvetlenül a színpad alá értek, és el kívánták végezni a többiek után maguk is a temizut, azaz amikor kiöblítették vízzel a szájukat és megtisztították a kezüket, mivel itt is, a meglehetősen alkalmi, igencsak hevenyészetten megácsolt vizesteknő környékén is, melybe egy valahonnan az ismeretlenből érkező gumislagból csorgott a szent víz, ugyanazt a rendetlenséget tapasztalták, mint az ösvény mellett idefelé, ez tényleg elbizonytalanította őket, hogy ez miért nem fontos egy ennyire szent shinto szertartáson, de idejük nem nagyon adódott, hogy eltűnődjenek rajta, mert már fent is voltak a színpad magasba emelt hátsó részén, vagyis ahová jobb belátása ellenére Kawamoto-san is felmászott a társa után, mivel az se szó, se beszéd, amikor odaértek, egyszeriben felszaladt a lépcsőn, s már ott is állt e színpad korlátjánál, mintha személyesen odahívták volna, de ahol rajta és a nagy zavarban odaérkező Kawamoto-sanon kívül még csupán a karszalagos szervezők mászkáltak le-föl, s néztek rájuk maguk is nagy zavarban, hogy hát ezek meg mit keresnek itt, viszont ahonnan ők jól láthatták, mire is lesz tehát ez az ide nem illőnek tetsző óriásszínpad, arra ugyanis, hogy elférjenek, hogy elférjen az a számos kiváltságos ven371dég, akiknek már oda volt készítve vagy kétszáz darab szék, persze ki tudja, pontosan mennyi, mindenesetre rengeteg szék volt elrendezve szép sorban a színpadnak a két kiválasztott hinoki felé lejtő deszkázatán, két oldalra osztva a most már szállingózó, kiváltságos vendégek népes táborát, az egyiket az egyik fával szemben, a másikat a másik fával szemben csoportosítva, lényegét tekintve ez volt az elve az elrendezésnek, de akkor már nyilvánvaló lett a zavarban sürgölődő szervezőknek, hogy ezek itt ketten nem kiváltságos meghívottak, tehát tovább nem maradhatnak, ez az európai meg ez a japán nem szerepelhet a székek tulajdonosai között, vagyis hogy nekik itt fönt, a színpadon, semmiféle keresnivalójuk nem volt, és nincsen, le is zavarták őket akkor egy szempillantás alatt, s így – Kawamoto-san legnagyobb megkönnyebbülésére – arra kényszerültek, amire a hozzájuk hasonló, nem kiváltságos meghívottak, a letarolt erdő talaján a színpadot megkerülve felmászni egy tisztásig, ahová rendelték őket, s ahol már szoros csoportban ott gyülekeztek Miwa-san emberei, azaz a már ismerős arcú tévések, fotósok, újságírók izgatott hadoszlopai, s ez azt jelentette, hogy így ők együtt srégen szemben helyezkedhettek el a színpaddal, közelebbről a színpad egyre nagyobb számban gyülekező vendégeivel, srégen szemben a feltételezhető papi jelenléttel, és így srégen szemben a két áldozati fával is, mert mi másnak nevezték volna őket, mint áldozatoknak, amiképpen azokat a fákat is, szám szerint tizennyolcat, amelyeken az akasawai erdőgazdaság erre szakosodott, de ezt a speciális műveletet csak minden húsz évben bemutató, ezért a hozzáértés frissességéből időről időre vesztő, fehérbe öltözött dolgozói gyakoroltak az elmúlt napokban, legalábbis ezt a számot adta meg az egyik középvezetőnek látszó munkás, aki a két fát három-három irányból kifeszítő s irányban tartó vashuzal felügyeletével volt megbízva, s akinek e felügyelet mellett természetesen épp elég ideje volt arra, hogy készségesen válaszolgasson a kí372váncsi újságírók, köztük a két barát kérdéseire is, tizennyolc hatalmas hinokit döntöttek ki, ismételte meg a huzalfelügyelő, mert gyakorolniuk kellett, itt ugyanis, mondta, nem lehet hibázni, és bizony meglehetősen idegesek valamennyien, hogy tényleg hiba nélkül sikerül-e majd a vágás, miközben persze tudja minden résztvevő, hogy hibáról pedig szó sem lehet, itt mindennek tökéletesen stimmelnie kell, ahogy kifejezte, ami azt jelentette, mint mesélte, hogy a két fának törzsük felső végétől pontosan öt méterre keresztezniük kell majd egymást, mintegy egymáson kell feküdjön a két fa a vágás után, az egyiknek a másikra kell majd zuhannia, magyarázta, de pontosan egy adott magasságban kell megtörténnie ennek az érintkezésnek, ennek a keresztezésnek, különben a szertartás nem jön létre, a Misoma-Hajime-sait meg kell ismételni, nem csoda, sóhajtott fel a huzalfelügyelő, ha – tizennyolc fa ide, tizennyolc fa oda – mégis meglehetősen ideges a két speciálisan képzett, de a gyakorlatból húsz év alatt értelemszerűen kiesett favágócsapat, és látszott az emberen, hogy ő maga is eléggé ideges tényleg, a homlokán csorgott a verejték, s folyamatosan ide-oda kapkodta a tekintetét, úgyhogy a végén már az újságírók nyugtatgatták, hogy ne féljen, rendben lesz biztosan minden, ha ennyit gyakoroltak, nem lesz semmi baj, s ez az ember erre olyan hálás pillantást vetett rájuk, hogy kedvük lett volna tovább vigasztalni, de erre nem volt idő, mert a színpad ülőhelyei felé valami történni látszott ekkor, ezért az újságírók egyre inkább a színpad ülőhelyeit pásztázták, s ők is, ketten, kezdték egyre inkább a színpadon összegyűlt kivételesen magas rangú vendégek rejtélyesen egyöntetű tömegét figyelni, ott ült vagy kétszáz férfi egyforma sötétkék, kissé falusias öltönyben, úgy tűnik, ez az öltözet lehetett a kötelező, mert mindenki ezt viselte, öltönyök és cipők a hatvanas évekből, nézték ezeket az öltönyöket és cipőket, majd az arcokat nézték, s próbáltak felfedezni egy-egy ismertebb hírességet, egy gyártulajdonost, egy 373bankárt vagy valami nevezetes politikust, de nem nagyon lehetett innen kivenni az ehhez szükséges részleteket, amilyen egy ilyen arc az akasawai erdőség Misoma-Hajime-sai ceremóniájának színpadán, meg aztán azt is észlelték, hogy az érkező oldalon, a színpadi lépcsők közelébe shinto kispapok frissen ácsolt ládákat hordanak, majd utánuk libasorban megjelent az ösvényen a szertartást vezető papok néma és szigorú tekintetű csoportja, de nyilván ők is izgultak valamiért, mert bizony meg-megbotlott egyik-másik a nehéz, magas, fekete, lakkozott papi lábbeliben a forgáccsal felszórt ösvény ingatag felszínén, s úgy általában is elmondható volt, hogy mindenki komolynak és izgatottnak, ha nem lámpalázasnak tetszett, még a meghívottak kivételes férfiközönsége is, mintha azt sugallná ezzel az egész Misoma-Hajime-sai, hogy a lefolyásában senki nem lehet biztos, megvannak a szabályok, de ezeket a szabályokat hűen, hiba nélkül követni, efelől mintha lett volna egy általános kétség, valami ilyesféle hangulat volt érezhető innen elölről, a tisztás felől, ahol ők ültek az újságírók között a földön, aztán megjelent egy rövidebb libasor, papi személyeknek egy újabb csoportja, amely nyilvánvalóan már csak a legfelsőbb vezetés lehetett, noha itt senki nem tudta, ki a guji, a negi, a kujo, vagy hogy ki a joo, a mei, a sei és ki a choku, ha egyáltalán ezeknek itt mind megvolt a felhatalmazásuk a részvételre, valószínűleg nem, de teljes volt a határozatlanság az újságírók között, kérdezgették egymást, ám akit megkérdeztek, az csak nevetgélve rázogatta a fejét, egyszóval senki nem tudott semmit, és valahogy az volt az ember érzése, hogy ugyanez a tanácstalanság jellemző lent a színpad székein is, amikor végül egy kis papi csapat élén megjelent a legfőbb személy, az ő arcvonásait és testtartását ismerte mindenki itt, a császár idős nővére tűnt fel ugyanis, az isei szentély saishuja, lassan közeledett az ösvényen, elvégezte a purifikációs szertartást a vizesteknőnél, majd kora miatt látható erőlködéssel felkínlódta magát a lépcsőn, és bevo374nult a színpad első sorának közepére, ott elfoglalta a helyét, ami mintegy jel volt, hogy a Misoma-Hajime-sai elkezdődhet, a legmagasabb rangú papok ott térdeltek már shakuikat maguk előtt tartva előbb a bal oldali hinoki előtt, majd átvonulván, a jobb oldali hinoki előtt, hogy mindkét helyen elvégezzék a Misoma-Hajime-sai szertartásának első részét, melyből sem érteni, sem hallani semmit nem lehetett, bár csend volt ezen a szertartáson, itt ugyanis nem volt zene, nem lehetett hallani a shinto ceremóniák szinte mindegyikén feltűnő hichiriki magas vijjogását s a mögötte felhangzó ryuteki és a sho nyújtott, síró hangjait, teljes csend borult az erdőre, a szertartásvezető pap, Kuniaki Kuni, némán végezte kíséretével a háta mögött a rituálét, csak olykor-olykor hangzott idáig egy papi öltözék súrlódása, ahogy a főpap megfordul, feláll, majd letérdel, és földig hajol újra, mert onnan nézve, ahonnan ők figyelték, nagyjából ennyi látszott, s ennyi volt érthető az egész ceremóniából, a pap a fa előtt térdel, leborul, feláll, újra meghajol, két kezében a shaku, mögötte a kíséret térdel mozdulatlanul, majd olykor ők is előreborulnak, felemelkednek, s ülnek egyenesen és moccanatlanul megint, nagyjából ez történt az egyik fa előtt, és nagyjából ez történt a másik előtt is, ahová átvonultak, miután a szertartásvezető a felhordott faládákból az előre odakészített asztalkákra óvatosan, lassan, ám kissé bizonytalanul kihelyezte az áldozati ételeket, a shinsent – rizs és szaké, hal és zöldség, gyümölcs és édesség, só és víz került áldozatként az asztalokra, s ezt ismételték meg aztán a másik fa előtt is, de akkor már látni lehetett a lépcső aljában készülődő, fehérbe öltözött favágókat, akik megadott jelre bevonultak a színpadra, s két csoportra oszolva elhelyezkedtek a két fa körül, de előbb csak a bal oldali csapat kezdett munkába, addig a másik csoport mozdulatlanul állt, és várta, hogy rájuk kerülhessen a sor, és ők ketten, a nyugati vendég és a japán vendéglátó úgy érezte, hogy ezzel meg is mentették az egész Mi375soma-Hajime-sait, mert addig, amíg a favágók be nem jöttek, ezt az egész Misoma-Hajime-sait egyszerűen nem lehetett komolyan venni, bármennyire szentségtörőnek érezték is a gondolatot, úgy vélték, és ezt halkan meg is beszélték egymás között, hogy épp az a szentség teljes hiánya, vagyis a néhai szentség megtörése, ami a színpadon történik, mert annyira nem volt igaz semmi, és nem volt hitele semminek, egyetlen mozdulat, a főpap, a daiguji vagy a mögötte térdelő papok egyetlen gesztusa sem árulkodott másról, mint feszült határozatlanságról, hogy minden jól menjen, hogy ne történjék hiba, egy puszta erőfeszítés, csupán ezt lehetett látni minden mozdulatban és rituális gesztusban, de nem a rítust magát, amiképpen ez a hangulat jellemezte a nézőket is, a kiváltságos meghívottakat, ezeket a nyilván gazdag pénzfelajánlásokkal érkezett támogatókat is, egy feszült határozatlanság, így a mozdulatok és a gesztusok nem a hit és az odaadás mozdulatai és gesztusai voltak, hanem a félelemé, egy félelemé, hogy kilátszik valahogy, hogy itt semmi nem igaz, nem igaz, és nem őszinte, nem nyílt és nem természetes, éppen az hiányzott hát, ami a shinto lényegéhez tartozott, így gondolták, s ezt beszélték meg az újságírók között meghúzódva ők ketten, amikor elkezdődött a munka, és amivel viszont hirtelen meg volt mentve minden, mert innentől fogva közel két órán át lélegzetvisszafojtva az egész gyülekezet a munkásokat nézte, nézte, és nem hitt a szemének, mert amit ezek az egyszerű favágók, az akasawai erdőgazdaság speciálisan képzett dolgozói most csináltak, az igazi volt, és tiszta, az hiteles volt, és természetes, egy művészet nyílt meg a mozdulataikban, mégpedig egy ősi művészet a mozdulataikban, az történt ugyanis, hogy nem pusztán nekiestek a fáknak a fejszéikkel, hanem egy különleges módszert alkalmaztak, amely a kilencfős csoportoknál mindössze három dolgozó fejszét jelentett egyszerre, hármasával ügyködtek mindig, körbevéve a színpadról a fát, és nem csak úgy elkezdték hasogatni 376körben, mondjuk az egyik oldalról, hanem összesen három lukat kezdtek el vágni a fejszéikkel, összesen három lukat a fatörzs kerületének szabályosan elosztott három egyensúlyi pontján, és ezt a lukat nem tágították, hanem mélyítették, lukakat vágtak tehát a fába három irányból, melyek helyét a csoport vezetője mérte ki, éspedig oly módon, hogy a fa kívánt dőlésének irányába állt, hátát odatámasztotta a törzsnek, karjaival kimért ezen a törzsön egy távolságot, s ezzel egy pontot; majd még egyet és még egyet, aztán csak rá-rámutatott a többieknek erre a három pontra, ahol a lukaknak lenniük kell, s azok már emelték is a fejszét, amikor pedig az éppen dolgozó három munkás keze elfáradt a csapásoktól, félreálltak, s három pihent munkás állt a helyükre, s folytatta a munkát, így váltogatták egymást, és a három luk mélyült, és ahogy nézték ők ketten a nagy csendben, ahol az egyetlen hangot a fejszecsapások visszhangos dallama jelentette, ahogy figyelték őket az újságírók gyűrűjéből, mind a kettejüknek az az érzése támadt, és ezt újra meg újra meg is beszélték, hogy ezek a munkások hajszálpontosan végzik, amit megtanultak, de nem tudják, fogalmuk sincs, hogy amit tesznek, azt mért éppen úgy, s főleg nem tudják, hogy minden mozdulatukkal, ahogy emelik a fejszét, ahogy az hátrahanyatlik, majd lesújt, ahogy mélyítik tehát a három lukat, míg csak össze nem érnek egy ponton a törzs belsejében, azzal megismétlik – mégpedig hajszálpontosan – elődeik mozdulatainak lendületét, irányát, erejét, egyszóval a rendjét, mint ahogy azok is csak megismételték az ő elődeikét, így hát most, súgta oda a nyugati barát a társának, tulajdonképpen minden, egy-egy munkás minden mozdulata, és ennek a mozdulatnak minden eleme, a lendülete, az íve, a sújtása, úgy ezerháromszáz éves, művészek, bólintott Kawamoto-san is lelkesen, csak a szemének csillogásával árulván el, hogy maga is érti, a másik mire gondol, és ő is, akárcsak a másik, ugyanúgy fellelkesedett erre a gondolatra, nézték a fejszecsapások tompa rit377musában, ahogy mélyülnek a lukak a törzsben, látták, ahogy aztán egy belső ponton összeérnek, akkor a csoport vezetője, a favágóművészek főnöke intett, a többiek arrébb húzódtak, néhány kiáltás hangzott el, s mintha ez a főnök egy rövid imát is mondott volna, végül egy ponton most saját maga ütött néhányat a törzsre, de ezt a pontot a két látogató nem láthatta, mert innen éppen ő maga, a favágóművészet e főpapja takarta el, mire a fa reccsent egyet, majd lassan dőlni kezdett, s már lent is volt földön, csúcsával kissé a másik felé fordulva, mert akkor már valaki mesélni kezdte, Kawamoto pedig azonnal tolmácsolta is, hogy ennek az ősi vágásmódnak a lényege az volna, hogy így pontosan meghatározható, hova essen a kivágott fa, centiméter pontossággal irányítani lehet, fordította az egyik idősebb újságíró szavait Kawamoto-san a barátjának, de az csak nézte elhűlve az egészet, főleg amikor a másik fánál, ahová a favágók átvonultak, ugyanez történt, és a fa pontosan oda zuhant, ahová kellett, vagyis úgy öt méterre a csúcsa alatt keresztezte a földön az elsőt, ott feküdtek hát a választott hinokik, s akkor Kuniaki Kuni közelebb lépett előbb az egyik, majd a másik kidőlt fa törzséhez, s ha lehet, még nagyobb csend lett, mint amilyen eddig volt, fejmagasságban felemelt egy széles, kézzel írott papírlapot, és még mélyebb csend lett, és nem mozdult senki, a császári nővér s egyben az isei szentély saishuja lehajtotta a fejét, és erre lehajtotta az összes kiváltságos meghívott is, amiképp lehajtották ők, az újságírók is a színpaddal szemben, a tisztáson, Kawamoto csak annyit tudott figyelmeztetően odasúgni társának, hogy „norito”, és követte a többieket, így hát a nyugati barát is ezt tette, de nem tudta természetesen, mi történt, és mi történik, és persze azt sem, hogy miért, állt lehajtott fejjel, és nem tudta, amiképp nem is tudta meg soha, mit hallhatott volna, ha érti, de hát hogy értette volna, hisz a főpap szájából az hangzott el, amit rajta kívül még nagyon sokan nem értettek a japánok közül sem, mert legalább ezerötszáz 378évvel ezelőtt mondták el először, s azóta egyetlen változtatás nélkül, hogy takaamahara ni kami tsumari masu, kamurogi kamuromi no mikoto wo mochite, sumemioya kamu izanagi no mikoto, tsukushi no himuka no tachihana no odo no, ahagi hara ni misogi harai tamau toki ni, narimaseru haraidono ookami tachi, moromoro no magagoto tsumi kegare wo, harai tamae kiyome tamae to mousu koto no yoshi wo, tamatsu kami kunitsu kami yaoyorozu no kamitachi tomomi, ameno huchikoma no mimi furitatete kikoshimese to, kashikomi kashikomi mo maosu, és így tovább, és hallani alig hallották, mintha a daiguji szinte némán mondta volna el, aztán összehajtotta a papirost, visszalépett, imádkozott a fa előtt, majd letérdelt, leborult, és akkor már felemelték ők is a fejüket mind, a papok megismételték a noritót a másik kidöntött hinoki előtt is, majd rendben eltávoztak a színpadról, még látszott, ahogy elhaladnak a vizesteknő előtt, végül elnyelte őket az ösvény az első kanyarban, de akkor már felállt a császári rokon, és kíséretével elhagyta a színpadot maga is, őt követték a meghívottak, és ez volt a jel, mert a többiek nemcsak hogy ott maradtak, hanem ekkor mindenki a színpad felé nyomult, és megpróbált minél közelebb kerülni a favágókhoz, akik most előrébb jöttek, hogy elfogadják a feléjük nyújtott kezeket, és boldogok voltak, mindannyian mosolyogtak, és meg voltak illetődve, és az öröm csak nem akarta elhagyni őket, mindenkinek adtak a szent fák forgácsaiból, ők ketten is odamentek, kezet ráztak a favágóművészek egyikével, és kaptak a markukba egy csomó forgácsot, és csak akkor vették észre, csak akkor eszméltek rá, milyen elképesztő erejű illat van mindenütt, szinte rátört az erdőnek erre a részére a kidöntött két hinoki különleges illata, mint egy felhő, bevonta őket, rendkívüli, édes, csodálatos illat, lelkendezett a nyugati barát, az, bólintott Kawamoto-san is, mert örült, hogy társa mégsem csak a csalódást érzi, és nem leverten térnek majd haza, amiképpen az tényleg történt is, 379kifejezetten felszabadult hangulatban vezettek ugyanis vissza Kiso-Fukushima felé, a nyugati vendég felindultsága – egy ideig legalábbis – átragadt valamelyest Kawamoto-sanra is, habár ő elsősorban amiatt volt hálás a sorsnak, hogy nagyobb baj nem esett, nem keveredtek semmiféle kellemetlenségbe, amire pedig számítani lehetett, még csak délután volt, s ők elsősorban a noritóról értekezve suhantak végig a Meishin Expressway forgatagában, a noritóról, a hívők teljes csendjében elmondott shinto imáról, melynek előadásától, attól, hogy hibátlanul sikerül-e előadni, függ minden egyes esetben, ha elhangzik, a megszólított kami jóakarata s az ima fogadtatásának minősége – már amennyit erről ő, Kawamoto, tud, mondta mentegetőzve, a kocsiban még, Kawamoto-san, mert a norito a japánok legszentebb imája, magyarázott tovább, amikor barátján látta, hogy szeretne többet, vagy ahogy az kifejezte, mindent megtudni, amit csak lehet, s noha egy ideig taglalta még, hogy amennyire ő erre iskolai tanulmányaiból visszaemlékezni képes, a noritók azzal a hittel függenek össze, hogy a kimondott szónak hatalma van, de csak a helyesen, hibátlanul, szépen kimondott szónak van jót hozó hatalma, minden ellenkező esetben a szó rosszat jelent a közösségre nézve, ennyit mondott még Kawamoto-san, de akkor valami furcsa zavarban, valami hirtelen ránehezedő kedvetlenségben elhallgatott, és nem igazán óhajtott sem erről, sem másról tovább beszélni, viszont az idő észrevétlen elröpült, s már bent jártak Kyotóban, a forgalom nagy volt, de azért haladni haladtak, viszont Kawamoto jól látta, hogy a korai megérkezés miatt barátjának még nincs igazán kedve hazatérni, ezért felajánlotta, hogy megmutatja neki a város néhány ismeretlenebb belső negyedét, de aztán inkább egy ryokanban kötöttek ki, s elfogyasztottak egy finom vacsorát, végül ültek a Kamo-part egyik bárjának teraszán, nézték a folyót, a hidakon átsétáló párokat, s Kawamoto Akio egyre nagyobb kínban hallgatta, amint barátja egy ideje 380már arról beszél, hogy folytatni szeretné a kutatást, és el kíván menni még egyszer Isébe, mert szeretne beszélni a Naiku ácsaival, szeretne ugyanis többet, mindent megtudni arról, hogy készül egy-egy ilyen shikinen sengura az ácsok csapata, hogy jutnak ide a kivágott hinokiciprusok, hogyan munkálják meg, és hogyan készítik elő őket, és aztán hogy hogy épülnek fel a szentély káprázatosan egyszerű, tiszta épületei, úgy érzi ugyanis, magyarázta, hogy talán itt kell, ezen a nyomon továbblépni, mert az nyilvánvaló, hogy a ceremóniák és a shinto egyház teljesen érdektelen és elszomorító állapotba került, viszont lehet, hogy a shinto mégis ott van valahol, belerejtve a hétköznap láthatatlan világába, mert hisz lehet ez a shinto egy ősi mozdulatban is, amiképp ma ezt megtapasztalták, mely évszázadok óta fennmarad, de lehetnek itt még további meglepetések is, hajjaj, gondolta Kawamoto-san, meglepetések, azok valószínűleg lesznek, bólogatott a Kamo-parti bár teraszán, s elmerülve szemlélte a Shijo felől a Gionba áradó sétálókat, miközben biztosra vette, hogy nem, ennyi volt, láthatták a Misoma-Hajime-sait, erre kaptak engedélyt, de a továbbiakban a Jingu Shicho semmiféle engedélyt nem fog adni, még hogy a miya-daikukkal beszélgetni, még hogy megtudni, ki a toryoo, a miya-daikuk és ezzel az egész shikinen sengu építésvezetője, istenem, hogy magyarázza meg, tépelődött Kawamoto, hogy mindez már nem lehetséges, nem lehet a Jingu Shichót kényelmetlen helyzetbe hozni egy újabb kéréssel, már az első is meghaladta az itt kívánatos normák felső határát, de a Jingu Shicho nagyvonalú volt, engedélyt adott a Misoma-Hajime-sai megtekintésére, viszont azon kívül, hogy egy köszönő levélben a hálájukat fejezik ki a hivatalnak, amelyhez esetleg, próbálkozott Kawamoto-san a barátja értésére adni, mi volna itt a helyes eljárás, esetleg egy ajándékot is csatolhatnának, nos, ezen kívül, úgy véli, minden más elképzelhetetlen, de társa, mintha csak vita tárgya lehetne, azonnal elutasította még a 381gondolatát is, hogy itt, ezen a ponton, ahogy kifejezte, feladják, rázta a fejét, ugyan már, ne félj, majd minden udvariatlannak tetsző dolgot rám kensz, mondta, és nevetett, de Kawamoto-sannak nem igazán volt kedve nevetni ezen, mivel vendége már arról beszélt, hogy holnap egy újabb telefonnal megkeresik Miwa-sant, és be fognak jutni a Naiku asztalosműhelyébe, amelynek elhelyezkedéséről a korábban már tanulmányozott szentélytérkép segítségével volt tudomásuk, be fogunk jutni, nézett biztatóan Kawamotóra a vendég, de azt nemcsak hogy biztatni nem lehetett, de kényszeredett mosolyából, s ahogy váratlanul másra terelte a szót, az is kiderült, hogy egyenesen lesújtja ennek az újabb akciónak, ahogy barátja nevezte, már a terve is, s egyáltalán, kezdi megviselni nyugati barátja – a maga világa felől nézve persze természetes – elszántsága, mert tudta, hogy úgysem magyarázhatná meg neki, hogy ezt itt nem lehet, és nemcsak a Jingu Shichóval, hanem… vele sem, a vendéglátójával szemben sem viselkedhet így, ez is igen kellemetlen volt, hogy olyan barátja van, akinek jól láthatóan az eszébe sem jut, mert a dolog a maga világa felől nézve fel sem merül benne, hogy neki, Kawamotónak, milyen nehéz ez az egész, hisz arra kényszeríti, hogy egyszerre feleljen meg a vendéglátás és, ebben az esetben, a Jingu Shicho követelményeinek, az egyik oldalon a vendég, hogy a lehető legjobban érezze magát, a másik oldalon a kötelező formák előírásai, hogy ne sértsék meg őket, ez teljesíthetetlen, és hát ő így, tépelődött a Kamo folyó mellett a teraszon Kawamoto-san, mit csináljon, viszont feleslegesen tépelődött, értelmetlenül emésztette magát, mert hiába engedte meg ezúttal, hogy udvariatlanul bár, de megmutasson ebből a tépelődésből és emésztettségből valamit, a vendég semmit nem vett észre, így hát tekintettel sem lehetett rá, s így ő sem tehetett mást, mint hogy barátja szívós kérlelésére már kora reggel tárcsázta Miwa-san számát Isében, aztán tárcsázta újból egy óra múlva, mert azt a választ kapta, hogy a 382keresett nincsen odabent, és tárcsázott, még egy óra, és tárcsázott, még egy és még egy, a barátja meg egyre eltökéltebben ült ott mellette, és egyre türelmetlenebbül, így hát még neki volt megkönnyebbülés, amikor végre Miwa-sant elérte, mert legalább megszabadult ettől az eltökéltségtől és türelmetlenségtől, igaz ugyan, hogy Miwa-sannal viszont kezdődött a másik gyötrelem, elmagyarázni neki, hogy nem, amit eddig jóindulatból és nagyvonalúságból a Jingu Shicho mutatott, az nem elég nekik, ők még szeretnének megismerkedni a Naiku műhelyével is, szeretnék látni, hogy készítik elő a fákat, hogyan fűrészelik és gyalulják, s hogyan, milyen tervek alapján építik majd meg belőlük a szentélyépületeket, persze Miwa-san meglepetést mutatott, és a hangja valahogy úgy a távolból visszhangzott váratlanul, majd utánanéz, mondta, mit tehetnek, adjanak be egy kérvényt megint, javasolta érezhetően kényszeredetten, s a Jingu Shicho el fogja bírálni, engedélyezheti-e, ezzel ért véget a beszélgetés, és Kawamoto-san úgy érezte, menten leszakad a karja, annyira elnehezült telefonálás közben, ahogy szinte folyamatosan hajlongva végigszenvedte az egészet, viszont a barátja, amikor elmesélte neki, mit mondott Miwa-san, egészen tűzbe jött, és csak annyit mondott, figyeld meg, hogy ott leszünk mi még a Naiku asztalosműhelyében, és Kawamoto-san végképp nem értette, mi történik ezzel az egész egyre bonyolultabbá váló üggyel, mert a vendégnek lett igaza, és az azonnal megírt kérvény feladását, azaz a telefonbeszélgetést követő második héten már Miwa-san hívta őt, tudatván, hogy ekkor és ekkor legyenek a Naiku főbejáratánál, egy bizonyos Iida-san fogja elkísérni őket az asztalosműhelybe, találkozhatnak két miya-daikuval, sőt, a toryoóval történő beszélgetésre is módjuk nyílik ezután, fényképezni lehet, de hangfelvevőt nem használhatnak a beszélgetéseknél, és ezért elnézést kér a maga és a Jingu Shicho nevében, de ez a döntés, töltsék kellemesen az időt a Naikuban, búcsúzott 383Miwa-san, s már le is tette a kagylót, és ők már fent is voltak a vonaton Ise felé, nem, ezt láthatóan nem értette Kawamoto Akio, viszont annál jobban szorongott, hogy mi fog történni most, délután két óra volt, ott álltak a Naiku főbejáratában, tűzött a nap, legalább negyven fok lehetett, és pontban két órakor egy alacsony, kövér fiatalember, Iida Sato tényleg megjelent értük a főkapunál, és miközben fekete öltönyében szakadt róla a víz a tűző napon, elvezette őket a Naiku északi területén egy kerítéskapuhoz, az volt a Naiku asztalosműhelyének a bejárata, de – mint azt Iida-san kissé teátrálisan kifejezte – az volt a shikinen sengu képletes bejárata is, és kezdett ömleni belőle minden olyan banalitás, ami a shikinen sengura vonatkozott, lényegében annyi idő alatt, míg beértek a műhelyterület irodájába, Iida-san szinte szó szerint előadott minden egyes mondatot azokból a prospektusokból, amelyeket a shikinen sengu népszerűsítésére kinyomtatott a Jingu Shicho, hozzá is szoktak addigra, hogy Iida-san olyan ember, aki mindig, megszakítatlanul beszél, úgyhogy nem figyeltek rá, csak udvariasan bólogattak, az meg lelkesen és a hozzáértők komoly tekintetével csak mondta és mondta, miközben ők azt figyelték, hogy az irodaépülethez vezető kocsiút bal oldalán egy tóvá szélesített csatornafélében rengeteg hinokitörzs úszkál a vízben, de ennek okáról persze Iida-san semmit nem tudott, arra már csak odabent kaptak választ, amikor elhelyezkedtek az irodaépület egyik helyiségében egy asztal körül, ahol két miya-daiku már várta őket, egy középkorú és egy kölyökképű, úgy tűnt, az idősebbik tanítja a másikat, valahogy mindenesetre összetartoztak, ez látszott rajtuk, bár ugyanakkor nem volt jele köztük a mester-tanítvány viszonynak, a kölyökképű éppolyan határozottan és büszkén ült a széken, s válaszolgatott, mint idősebb társa, mindketten a Jingu fehér munkásoveráljában, s meglehetősen gyanakvó, ugyanakkor valamelyest kíváncsi tekintettel néztek rájuk, és kezdetben nem is igen látszottak érteni, 384mit akar tőlük ez a furcsa pár, ez a gaijin meg ez a feszengő japán Kyotóból, úgyhogy nem is igen válaszoltak a feltett kérdésekre, inkább csak elütötték ezeket a kérdéseket, mintegy kikerülték őket, s igyekeztek a lehető legsemmitmondóbb válaszokat adni, különösen a rangidős miya-daiku, ő, miközben mintha mulatott volna rajtuk, egyre inkább elzárkózva, s kissé gúnyos mosollyal figyelte a két látogatót, figyelte őket, és egyre nagyobb távolságból felelgetett, miközben minduntalan felnézett a falon az órára, így hát a kölyökképűre maradt, hogy valamit azért mondjon néha, például azt, hogy abban a csatornában, mely a vizét természetesen a Jingu szent folyójától, az Isuzu folyótól kapja, azért úszkálnak a hinokiciprusok, mert ott száradnak két éven át, ez az első, folytatta a fiatalabbik ács, amikor meghozzák a legallyazott, kérgezett hinokitörzseket, és ezeket, fűzte hozzá, most már mindennap szállítják folyamatosan a Misoma-Hajime-sai óta, azok rögtön a csatornába kerülnek, és tényleg ott úszkálnak, ott áznak két évig, de azt már nem árulta el a látogatók kérdésére, hogy hogy lehet fát vízben szárítani, mert az idősebb átvette a szót, és kijelentette, hogy a shikinen sengu minden egyes darabját itt, ebben a műhelyben készítik elő a Naikunak és a Gekunak is, s ezzel elhallgatott, összefonta a karjait a mellén, felpillantott az órára, aztán Iida-sanra nézett, s látszott, hogy mindenképpen mutatni szeretné a Shicho alkalmazottjának, mennyire nem érnek rá fecserészni itt, gőgös volt, elutasító, és egyre inkább elhárította a kérdéseket, ahogy a nyugati vendég újabbakkal állt volna elő, mert természetesen ő tette fel a kérdéseket, Kawamoto-san, mint mindig, csak a tolmács szerepét vállalta, aki minden elképzelhető módon, testének még a tartásával is azon igyekezett, hogy barátja tudomására hozza: ezt a beszélgetést be kellene fejezni mindenképpen, ahogy az aztán nem is húzódott sokáig, mert egy idő után már a barátja is megunta, hogy hiába érdeklődik, semmire nem kap valódi választ, így végre 385felkelt az asztal mellől, amire felugrottak mind a többiek is, a két ács még átvette a nekik hozott ajándékokat, de meg se nézték, s már ott se voltak, na, ha ez így megy, jegyezte meg halkan a nyugati barát, akkor feleslegesen jöttek, halkan beszélt, de Iida-san meghallotta, és megnyugtatásul közölte, hogy akivel most hamarosan találkozni fognak, azt, ahogy kifejezte, világi lény alig látja, mert ő a shikinen sengu szent embere, nem is építésvezetőnek nevezik itt, az ő esetében a régi kifejezést használják, és toryoónak hívják, így is szólítja mindenki, és nagyon nagy tekintélye van, ha természetesen fölötte is a Jingu Shicho az úr, bár ami azt illeti, ez a mostani toryoo olyan ember, aki nemigen ismer el senkit maga fölött, csak az Ég és a Föld kamijait, és elsősorban Amateraszu Oomikamit, a Nap-istennőt, magyarázta Iida-san, Amateraszu Oomikamit, ennek a szentélynek, a Naikunak a lakóját, akinek unokája, folytatta gyakorlottan, Ninigi no Mikoto azért érkezett egykor a földre, hogy a marakodó emberek fölött ítélkezzen, és elrettentse őket a további marakodástól, le is szúrt egy háromágú lándzsát Dél-Kyusun, ahová érkezett, egy Takachiho nevű hegy csúcsába, hogy emlékezzenek rá, és az azóta is ott van, magyarázta, de az első császárról már nem beszélt, pedig látszott, hogy szívesen beszélt volna, viszont a látogatók nem kérdezték, amit azért láthatóan elvárt volna, így kissé sértődötten hátradőlt a széken, összecsücsörítette a száját, és rövid, átmeneti hallgatásba merült, eképpen telt az idő a Naiku asztalosműhelyének irodájában, Iida-san a fejét vakargatta, kiment, bejött, nézte az óráját, mindjárt, mondogatta a vendégeknek, mindjárt, és leült, hogy felkeljen, és kimenjen megint, s mivel a várakozásnak ezeket a hosszú perceit Iida-san nehezen viselte, különösen szó nélkül, újra meg újra visszatért a toryoo jellemzéséhez, akit a két barát benyomása szerint – nem volt nehéz megállapítani – Iida-san tulajdonképpen egyáltalán nem ismer, csak hírből, és ezt adja tovább, szinte félistenné emelve közben a szóban 386forgó nevezetes embert, így tudták meg, hogy ez a találkozás a Jingu Shicho Public Relations osztályának egy egészen rendkívüli ajándéka (s erős hangsúlyt helyezett a „purezento”, vagyis az „ajándék” szóra), rendkívüli, mert először is, hadarta tovább, a toryoo dolgozik, a munka elkezdődött, s neki, mint a munkák egyszemélyes és korlátlan felelősének, mindenhol jelen kell lennie, az ő kezében összpontosul minden munkafolyamat, nélküle egyetlen gyalugép nem indulhat el, az ő tudtán kívül egyetlen csap helyét nem vésheti ki senki, de tudni kell, halkította le hangját Iida-san, és megtörölgette még itt, e valamelyest légkondicionált szobában is izzadó homlokát egy fehér zsebkendővel, amit használata után akkurátusan összehajtott, tudni kell, hogy az ő elsőrendű feladata, vagy hogy is mondja, mondta Iida-san, az ő közvetlen feladata, hogy a munka alá vont fatörzseket pontos rend szerint elkülöníttesse, mert a csodálatos hinokicsaládon belül másféle anyagból építik meg a mikoshit, ez, ugye, magától értetődő, és megint másból az épületeket, és másféle anyagot használnak a falak megépítéséhez, mint az oszlopokhoz, ez is érthető, ugye, viszont nemcsak ez, kapkodta a levegőt Iida-san, mert olyan sebességgel tolultak a gondolatai egymásra a fejében, és olyan sebesen akarta ő azt most megosztani a látogatókkal, hogy alig volt neki levegő, nemcsak, emelte fel a hangját, hanem, és itt megint csak azt kell mondja, elsősorban, a rajzolás az ő elsőszámú feladata, senki nem rajzolhat rajta kívül, a rajzolás, az a legszentebb és kizárólagos tudása egy toryoónak, és ennek, a mostaninak, meg különösen, ő rendkívüli módon ért ahhoz, hogy hogyan kell felrajzolni a fatörzsek egyenesre lefűrészelt aljára és tetejére, hogy majd ez a fűrész hogy és mint vágjon oszlopokat vagy deszkákat ezekből a hinokitörzsekből, hogy milyen vékonyan menjen végig rajtuk a gépigyalu meg a kézigyalu, mert az ő rajza dönti el, hogyan lesz egy fatörzsből oszlop, sőt, azt is, hogy az egyes oszlopok az egyes épületek mely részén, mi387lyen funkcióban szolgálják majd a szentély magasabb érdekeit, Iida-san annyira belelendült az elbeszélésbe, hogy már-már költői formában fejezte ki magát, és ki tudja, hol állt volna meg benne ez az elragadtatott lelkesedés a toryoo iránt, ha nem lép be ő maga, igaz ugyan, hogy nem egy félisten, hanem egy idős, hófehérre őszült, vékony testalkatú, magas ember alakjában hatalmas, sötétbarna szemekkel, a többiek ruháját, tehát a fehér kezeslábast viselvén maga is, egy kedves, barátságos, mosolygós tekintetű öregember, akinek ruháján még ott volt a fűrészpor, azt is kezdte el csapkodni magáról, amikor belépése, az ilyenkor szokásos megajándékozása, a kölcsönös bemutatkozás és az egyoldalú névjegykártya-átnyújtás után (mert nála, mint mondta nevetve, munka közben ilyesmi nincs) hellyel kínálta őt Iida-san, s mintegy jelezve, milyen megtiszteltetésnek érzi, hogy itt lehet, és találkozhat két, a Jingu Shichótól küldött magas rangú érdeklődővel, óvatosan ült le, hogy ne nagyon piszkítsa be a széket, de aztán idővel megfeledkezett a dologról, meg hamar fel is szabadult, s felkönyökölt az asztalra, tudniillik Iida-santól megtudta, hogy ezek itt ketten, a Jingu Shicho által nem küldött, hanem engedélyezett látogatók, akik csak azt akarják, meséljen nekik a shikinen senguról, az előkészületekről, a fákról, a munkafolyamatokról – vidáman csillogtak a szemei, ahogy aztán beszélni kezdett, gyorsan folyt belőle a szó, mint aki nagy dolgok szenvedélyes árnyékában él, s csak egy időre lépett ki onnan, hogy beszámoljon ezekről a dolgokról, de aztán mennie is kell vissza, menni vissza a szenvedélybe, az egész beszélgetést ez határozta meg a számára, hogy valami nagyon nagy ügyben ég ő most, nem is tud másra gondolni, mióta kinevezték, csak erre, a 71. shikinen sengura, s legelőször is mindent megtett, hogy elterelje a szót önmaga személyéről, amiről kezdetben kérdezték, mert ugyan, mit mondhatna, egyszerű ács ő, miya-daiku, és az is maradt, magyarázta a vendégeknek, csak a Jingu Shicho azzal tisztelte meg, hogy 388toryoónak nevezte ki, és mint toryoo, most olyan ács lett, aki nagy, aki nagyon nagy felelősséggel tartozik a Jingu Shichónak, a Naikunak és a Gekunak, de legeslegelsősorban Amateraszu Oomikaminak, egy egyszerű ember vagyok, mondta ez az egyszerű ember, és rájuk nevetett, és mindent, amit kérdeztek tőle, igen komolyan vett, és lényegre törő választ adott rájuk, ha úgy érezte, talán gondot okoz megérteni valamit, vagy különösen fontosnak tartotta az éppen szóban forgó tárgyat, minden esetben megismételte a mondatait, akár többször is, ilyenkor elkomolyodott, hol az egyik, hol a másik vendég szemébe nézett bele mélyen, s csak aztán, hogy meggyőződött róla, értik, amit mond, nevetett rájuk megint, és várta a következő kérdést, aztán a következőt, de egy idő után már el-elkanyarodott, hogy arról beszéljen, amit ugyan nem kérdeztek, de ő fontosnak tartott elmondani, mert kezdték azzal, hogy miért húszévenként van shikinen sengu, amire azt felelte, hogy hát, mert a Jingut is meg kell fiatalítani, és a régiek szerint éppen húsz év az, amikor ennek eljön az ideje, hisz a Jingu, az együtt halad az időben az emberrel, ugyanakkor az isten, az nem öregszik, így az örökre fiatal istennek örökre fiatal Jinguban van a helye, mindössze ennyit tud mondani az okról, mosolygott rájuk, és hát, hogy hogy lesz valakiből toryoo, hát úgy, hogy nem számít, mit mondasz, nem számít, milyen szépen beszélsz, csak az számít, hogy hogy dolgozol, és persze van szerepe ebben az életkornak és az élettapasztalatnak, de nemcsak a szakmai, hanem az emberi élettapasztalatnak is, és így tovább, mutatta a kezével, hogy hogyan tovább, de a lényeg, emelte fel a mutatóujját, és nagy komolyan rájuk emelte a két hatalmas, mélybarna szemét, a lényeg az, hogy mi van a szívedben, az isten nézi, és látja, és pontosan tud mindent, az isten, pillantott rájuk huncut tekintettel, meg a Jingu Shicho, mely utóbbi megjegyzésre Iida-san göcögős vezetésével cinkosan egyetértő nevetéssel válaszoltak a jelenlévők, azt meg, hogy mikép389pen lesz valakiből jó miya-daiku, azt meg, mondta a toryoo, nagyon könnyű megérteni, mert itt náluk Japánban, de különösképpen itt a Jinguban, az a szokás, hogy a mester nem tanít, hanem a tanítvány figyeli a mesterét, ő is így volt a mesterével, figyelte, hogy a mestere, az oyakata miképpen dolgozik, minden mozdulatot el kellett lessen, nézte, mit csinál, és hogyan csinálja, és utánacsinálta, úgy hívjuk ezt, magyarázta, hogy „me de manabu”-módszer, ha valaki tanít, attól biztos nem lehet tanulni soha semmit, ez így van, bólogatott megerősítésül, és bólogatott a hallgatósága is, mert innentől lelkes hallgatósággá alakultak már át mind a hárman, a toryoo személyisége, a közvetlensége, a barátságos természete, az őszintesége és nyíltsága rövid idő alatt levette őket a lábukról, még Iida-san is, aki az elején azon igyekezett, hogy a Jingu Shicho tekintélyét itt most egy pillanatra se hagyja szunnyadni, ezért maga is komoly képpel s a toryoót kérdésekkel megakasztva törülgette a nagy feladatban a kövér fejét a koponyájától a nyakáig, még ő is hamar elfeledkezett minderről, és mint a másik kettő, tényleg lelkesen hallgatta a toryoo szavait, mint például akkor, amikor az a rajzolásról kezdett beszélni, hogy ugyanis ott kezdődik, és ott dől el minden, a toryoo egész tevékenységének ez a lényege, rajzolni ugyanis csak ő tud, és ő is csak azután, hogy egy fél életen át tanulmányozta a Shichóban a tervrajzokat, ilyen, tervrajz tudniillik, összesen háromféle van, egész régiek, régiek és újabbak, például a „kiriku-mu zushi”, ezt követni például, és úgy rajzolni a fára, ez egy gyakori megoldás, az ember, mutatott széles mozdulatokkal valamit a levegőben, nézi a régi tervrajzokat, és beteszi, elraktározza őket a fejében, ő is így tett, maguk a könyvek, mert abból is van rengeteg a Shichóban, a könyvek, fintorította el egy kicsit viccesen az arcát, hát, azok nem sokat segítenek, mert a könyvek, azok más emberek tapasztalatai, azok nem segítenek sajnos a toryoónak, őrajta csak a saját tapasztalatai segíthetnek, neki mindig mindent 390saját magának kell kipróbálnia, természetesen még azelőtt, hogy toryoo lesz, mert akkor már nem próbálkozhat, gondoljanak bele, egy toryoo nem tévedhet, ha egy rajz nem lesz helyes a fatörzsön, nagy baj van belőle, mert akkor azt az egész fát ki kell dobni, márpedig egy hinokit nem lehet csak úgy kidobni, látták a Misoma-Hajime-saion, min megy keresztül egy fa, amíg ideér, nem lehet csak úgy dobálózni velük, minden egyes hinoki egy lélek, és ezzel a lélekkel nagyon óvatosan, határozottan, de óvatosan kell bánni, a toryoo ezért nem tévedhet, éspedig soha nem tévedhet, nézett megint a szemükbe, majd kis szünet után arról beszélt, hogy először is tehát mindennek ott kell lenni a fejben és a szívben, aztán nagyon pontosan kell mérni, nézni a tervrajzot állandóan, és csak ezután megcsinálni a sumizukeit, azaz a rajzot a törzsre, tust, egy speciális tust használ minden toryoo, ő is, természetesen, és még ezzel sem biztos, hogy minden rendben van, mert az is előfordulhatna, hogy a daiku nem a rajzolás után vág, úgy érti, magyarázta tovább, hogy nem hajszálpontosan a vonal mellett, ekkor is ugyanakkora a baj, és ez is megtörténhetne elvben, de a valóságban mégsem történik meg, mert egy daiku sem téved, itt mindenki, az ő összes munkatársa a legkiválóbb képzésen ment át, mindegyik, szinte mindegyikből lehetne toryoo, legalábbis az öregebbekből feltétlenül, annyira ért itt mindenki minden egyes munkafázishoz, de nincs nagy tolongás, nevetett rájuk, nehogy azt higgyék, hogy az ajtó előtt, ahol bent eldől a toryooválasztás, szóval hogy ott valami nagy ökölharc lenne, mert toryoónak lenni nagy, nagyon nagy felelősség, az ember nemcsak nappal toryoo, hanem éjjel is, amikor alszik, akkor is, nincs család, nincs szórakozás, nincs pihenés, nincs betegség, nincs ünnep, egészen addig, míg a shikinen sengu le nem zárul teljesen, mondta, de megint visszatért a rajzolás magyarázatához, hogy biztosan megértsék a szavait, tehát a tervrajz, azt nézem, nézem állandóan, és úgy, csak annak 391az alapján rajzolok, de nem rögtön, tervrajz nélkül, mert akkor elhibázhatom, és ha elhibázom, azt nem lehet javítani, nézni a tervrajzot, mérni pontosan, és pontosan rajzolni, csak így lehet, és ő így is csinálja, és amit még nem is említett, emelte fel megint a mutatóujját, az a szem, mert a szemnek nagy szerepe van, amikor használnak egy szerszámot, akkor azt, hogy jól megy-e minden, és az eredmény jó-e, azt szemmel ellenőrzik, nem valamilyen eszközt használnak erre, mint Európában, hanem a szemet, meg aztán, dőlt előre az asztal fölött a vendégek felé, a szerszámok, a szerszámokat a toryoo mindig maga csinálja, ő például megnézi a fát, és ahhoz csinálja meg a szerszámot, igen, a szerszámot is ő csinálja, mindegyiket saját maga, még otthon is, ha dolgozik valamin, még akkor is így tesz mindig, hát még a shikinen sengunál, ott különösen így van ez, mert csak olyan szerszámmal érdemes dolgozni, amelyik tényleg az adott nyersfához való, és ez akkor derül ki, amikor a nyersfa ott van, csak meg kell nézni, és az ember látja, milyen a fa, és akkor már csinálhatja is hozzá a szerszámot, de gépeket is használnak, mondja, mert nem azt nézik, régi-e, vagy új, hanem hogy melyik szerszámmal lehet a legtökéletesebben dolgozni, majd megmutatja, mutatott a háta mögé, hogy van ez, persze gépet, azt természetesen csak az arabori idején, azaz a nyersvágásnál, a finom munkához már nem, ott a kéziszerszámoknak jön el az ideje, és hát, hogy nincs, nincs változás, pontosan úgy csinálnak mindent, mint a 70. shikinen sengunál, és az meg olyan volt, úgy mondják a régebbi toryoók, mint a 69., és így tovább visszafelé a nagyon régi időkig, és hogy az új szentély az ugyanolyan-e, mint a régi, vagy ugyanaz-e, ismétli meg a kérdést, hát, ez nehéz kérdésnek látszik, de nem nehéz, mert egyszerű a válasz, az új épület tudniillik ugyanaz, mint a régi volt, és ez azért van így, mert az isten, aki ott lakik, Amateraszu Oomikami, az ugyanaz, ilyen egyszerű ez, és így is kell gondolkozni felőle, mert hiába, hogy újra 392megépítik az egészet, még a Három Kincset is újracsinálják minden shikinen sengun, semmi nem változik, minden ugyanaz marad, tudják, hajolt megint előre az asztal fölött a toryoo, és vidám arcot vágott, ha én odamegyek valamelyik szentélyhez, hogy imádkozzam, már a hinoki illatából érzem, hogy minden mindig ugyanaz, mert én az élettel is így vagyok, bólogatott a toryoo, hogy egyetértőn rábólintsanak a hallgatói is, rágondolok, és érzem, hogy mindig minden ugyanaz, hát így van ez, én így gondolom, és így gondolta ezt már a mesterem, és az előző toryoo is, de most, vágott a szavába a nyugati barát, foglalkozzunk az utolsó nappal, hogy akkor mi történik, hát, az is nagyon egyszerű, tárta szét a kezét a toryoo, mert ez úgy megy, hogy amikor minden anyag készen van, és szép, meg a száradás is megfelelő, akkor elkezdik megépíteni az egész szentélyt, mindent, de mindent megépítenek, összeállítanak, hogy illeszkedik-e, hogy pontos-e, hogy helyes-e, de mindezt természetesen a műhelyben végzik el, és folyamatosan, a műhelyben, igen, mert csak ott folyhat emberi munka, kint a kodenchin, amikor a shikinen sengu nagy napja van, már csak felállítják az egészet, ott isteni munka folyik, utána egy hónapig üresen áll minden, aztán utoljára még kitakarítanak, feldíszítik, viszont ez már a papok munkája, meg az is, hogy a végső szertartás, a sengyo előtt áthozzák a régi szentélyből az istent, és akkor jönnek az emberek, rengeteg ember jön ilyenkor egész Japánból, és mindenki imádkozik, hát, így, de ha akarják, mondta a toryoo, elsorolja még egyszer az egészet elölről, tudniillik hogy kezdődik az egész kint a Jingu Shicho szent erdejében, de ezt látták Akasawában, ott választjuk ki a fát, ez a seizai, aztán jön az első rajzolás, a nyersrajzolás, ez a sumi-kaki, ezt követi a szárítás, ezt követi a kannabai, azaz a géppel gyalulás, és akkor még egyszer jön egy sumi-kaki, ekkor viszik, magyarázta türelmesen, az egészet, az összes fát a műhelybe, vagyis szétosztják az egyes fatörzseket a különböző raktárakba, nyolc ilyen rak393tár van itt a műhely területén, négy a Naikunak, négy a Gekunak, na, és ott, az egyes raktárakban a toryoo, azaz ő, mutatott magára, sumi-zukét rajzol a törzsekre, úgy mondom, mondta, hogy megsumizukézem őket, akkor a száradás, és aztán a daikuk megpróbálják összeállítani az egyes szentélyeket bent a műhelyekben, és úgy tartják ott mindet, megépítve, aztán jön a következő, azt is megépítik, és azt is úgy tartják, és jön a következő, és így tovább, de akkor a Jingu Shicho megad egy időpontot, na, és akkor szétszedik, és viszik ki a Naiku és a Geku területére, és felépítik ott őket véglegesen, ilyen szép rendben zajlanak a dolgok a shikinen sengu alatt, eresztette le hangját a toryoo, majd felnézett a faliórára, pont egy óra telt el, és azt mondta, jó szív nélkül nem lehet dolgozni, ő isteni munkával foglalkozik, ezért az a számára a fő törvény, hogy nem kell mással foglalkozni, csak a munkával, nem kell másra gondolni, csak a munkára, helyesen kell gondolkozni tehát, és helyesen kell dolgozni, amikor pedig a vendégek megkérdezték még, hogy a lélekbe van-e belerejtve a toryoo tudása, akkor egy kicsit eltűnődött ezen az utolsó kérdésen, majd – mint aki elfelejtette, mit kérdeztek tőle – azt mondta, a jó fa, az a lényeg, s ezzel felkelt az asztal mellől, meghajolt a vendégek felé, jelezvén, hogy a beszélgetés befejeződött, s felajánlotta, hogy végigvezeti őket az egyes raktárakon, ami meg is történt, Iida-san ment elöl, aki a vége felé már észbe kapott, hogy ő itt talán erőteljesebben kell képviselje a Jingu Shichót, vagyis rájött, hogy egy kissé háttérbe szorult, ahogy bent az irodában az események előrehaladtak, márpedig ő, mint a Jingu Shicho képviselője, nem engedheti meg ezt a rang és a rend miatt, ezért most felzárkózott a toryoo mellé, a toryoo hosszú, gyors léptekkel, Iida-san meg a maga kis gömböc alakjával, rövid karikalábaival alig bírt mellette megmaradni, de küzdött azzal a gömböc alakjával az iszonyatos hőségben, és maradt, és bírta, így haladtak, ők elöl, a két vendég meg mögöttük, ezért a toryoo végig hátra-hát394rafelé fordulva magyarázott, hogy mit látnak éppen, bejárta velük mind a nyolc raktárát, majd bemutatta azt is, milyen finoman vág a nyersvágással megbízott gyalugép, és bekészített egy széles, úgy kétméteres hinokilapot, végigengedte rajta a gépet, s ahogy egy hajszálvékony s úgy kétméteres gyaluforgács sértetlenül, anélkül hogy bárhol megszakadt volna, feltekeredett a szemük előtt, büszke elégedettséggel nézte vendégeit, mert azok természetesen ámuldoztak, és tapogatták, és csak meresztgették a szemüket, mint akik nem hiszik, hogy ez lehetséges, és végig- és megint végigsimították a legyalult deszkát is, és dicsérték, hogy mennyire, de hogy milyen elképesztően, de hogy milyen hihetetlenül sima a felszíne, hogy aztán ez a kis bemutató azzal fejeződjön be, hogy mindenki kapjon egy-egy darabot ajándékba ebből a hajszálvékony gyaluforgácsból, végül már a búcsúzás maradt csak hátra, a két vendég hajlongott, a toryoo hajlongott, majd fel-felemelgetve újra és újra megköszönte a purezentót, amit addig a hóna alatt vitt végig a körút alatt, végül egészen mélyen meghajolt Iida-san felé is, Iida-san meg csak biccentett a toryoo felé, s már útban volt a kapuhoz, a maga jellegzetes mozgásával már döcögött is előre a kijárathoz, mint akinek nagyon sietős, majd amikor a vendégek beérték, pontban két óra volt, meglepetésükre azt javasolta, hogy talán egyenek valamit, ő, jegyezte meg, ma nem tudott az ismert ok miatt megebédelni, s mivel látszott, hogy a beleegyezés nagy elégedettséggel töltené el, egy nemleges válasz viszont mélyen elkeserítené, igent mondtak, és egy Iida-san által ajánlott, közeli étterembe mentek, és megrendeltek mindent, amit Iida-san mint helyi specialitást csak javasolt, s ezzel, amikor az utolsó fogás is eltűnt az asztalról, Iida-san, mintegy varázsütésre, kicserélődött, a szigorú, komoly és fölösleges hivatalnokból egy kedves, barátságos és jóindulatú fiatalemberré változott, mesélni kezdett a munkájáról, hogy mennyi, de mennyi jelentős látogatót bíztak már rá, hogy 395bemutassa nekik a szentélyeket, volt itt már – neki! – egy skót hercege is, jegyezte meg jelentős hangsúllyal, s szinte csüngött a vendégeken, hogy vajon erre mit szólnak, s mikor azok erre megdicsérték kiváló előmenetelét, és nagy jövőt jósoltak neki, végleg megenyhült, s hirtelen a családjáról kezdett beszélni, s olyan gyorsan pergett már ekkor a nyelve, miközben meggondolta magát, és kért még két helyi specialitást, hogy Kawamoto-san alig győzte fordítani, mert hogy van egy nővére, és egy húga, sorolta, a nővér már férjnél van, és Kawasakiban élnek, a húg még otthon, ahol egyébként ő is lakik, nem messze különben, mutogatott valamerre a háta mögé Iida-san az étkezőpálcikával, valakinek otthon kell maradnia, a szülei öregek, és betegek, egy férfinak lennie kell a házban, ugye, ezzel egyetértenek, kérdezte, hát természetesen, bólogattak a vendégek, beteg szülőket nem hagyhat magára a család, ő is így gondolja, helyeselt Iida-san, s amikor aztán a két vendég fizetett, s kiléptek az étteremből az utcára, már egészen úgy viselkedett, és úgy köszönt el, mintha összebarátkoztak volna, kedves fiú, mondta a nyugati barát, és mosolyogva nézte, ahogy Iida-san kerek alakja azon a két karikalábon ide-oda billegve eltávolodik a hőségben remegő utcán a Jingu Shicho felé, de társa nem felelt rá semmit, hanem arról kezdett beszélni, milyen nagyon szégyelli magát, hogy egy ilyen Jingu Shichót tudott csak bemutatni vendégének, természetesen ez a találkozás a toryoóval, reméli, örömmel töltötte el, de a Jinguban és a Jinguval történt eseményekért ő, Kawamoto-san, a maga nevében elnézést kér, amit a barátja természetesen nem tudott hova tenni, egyszerűen nem tudta hova tenni vendéglátójának ezt a hirtelen hangulatváltozását, mert a számára, aki egyáltalán nem figyelt már rá, annyira lekötötte a toryoo egész lénye, már órák óta szinte nem is létezett, csak egy tolmács volt, aki ott van, s aki magától értetődően és láthatatlanul működik, de nincs léte, most meg hirtelen előlépett ebből a nemlétezésből, és 396nem is akárhogyan, tudniillik mintha kiszakadt volna belőle valami, beszélt folyamatosan, mint aki már régóta, talán napok óta készül rá, és már ez meglehetősen furcsa volt, hogy Kawamoto milyen sokat beszél egyfolytában, ő ugyanis soha nem mondott többet két-három mondatnál eddig, inkább csak hallgatta a másikat, most pedig még akkor is a Jingu Shichóval esett történetük egyes fordulatait taglalta, amikor az állomásra érve megvették a jegyüket Kyotóba, és leültek a peronon, sőt, elővette még Kohori-sant is, és őmiatta is bocsánatot kért, és hogy Akasawában az autóban kellett aludniuk, nagyon szégyelli, hogy ezek a dolgok így alakultak, mondta Kawamoto-san, és nagyon szégyelli, hogy Akasawában úgy folyt le a szertartás, ahogy az lefolyt, biztos benne, folytatta az állomás iszonyú hőségében, hogy barátja valami mást remélt, és most biztosan csalódott, és ezt ő, Kawamoto annyira sajnálja, hogy egyszerűen nem tudja, hogy tegye jóvá, de a másik csak nézte, hallgatta, és bámult rá, mert nem értett az egészből semmit, talán az volna a legjobb, folytatta a barátja, ha visszatérve Kyotóba, megengedné neki, hogy búcsúzóul, hisz már csak két nap, és elutazik, elvigye valahová, ami talán tetszeni fog, nem nagy látnivaló, csak egy apróság, de talán örülni fog neki a másik, és ez a másik csak meredt rá, és most ő jött zavarba, mert még mindig nem értette, mi történt a barátjával, hogy mi ez az egész, úgyhogy természetesen beleegyezett, és megköszönte az ajánlatot, s a vonaton végig, hogy elvonja a figyelmét, azt elemezte, hogy milyen szép egy shinto szentély, hogy milyen káprázatosan tiszta építészet ez, hogy milyen elegancia van az egyszerűségükben, a díszítetlenségben és a végtelen gondosságban, amellyel az anyagokhoz hozzányúlnak, ám Kawamotón látszott jól, hogy hangulatát már semmi nem fordíthatja meg, csak ült az ablak mellett, és gyakran nézegetett kifelé, mintha nehezére esne mostantól a beszéd, barátja érezte, hogy valami oknál fogva ő minél inkább dicsérni kezd va397lamit, vendéglátója annál inkább elszomorodik, teljesen tanácstalan volt, úgyhogy zavarában abba is hagyta a beszédet, így szótlanul tették meg az utolsó kilométereket Kyotóba, és nemigen tudtak egymásnak mit mondani aztán sem, hogy megérkezvén elindultak az állomásról a kétszáznyolcassal hazafelé, ami aztán egészen kínossá kezdett válni, a zavar egyre mélyült bennük, kapaszkodtak a buszban, mely ráadásul tömve volt egy csomó hangos amerikai turistával, és nem szóltak egymáshoz egy szót sem, Kawamoto-sannak még az arcszíne is megváltozott, sápadt volt ugyanis, egyenesen falfehér, állapította meg ijedten a barát, itt leszállunk, mondta ekkor Kawamoto, és a vendég a híres Ezüsttemplom megállójában találta magát, de nem a templomhoz indultak, hanem az odavezető út egyik kanyarjában hirtelen kitértek balra, s egy szinte rejtett pontban egy kissé gondozatlan ösvényen indultak el valahová felfelé, fel a Daimonji hegyére, mint hamarosan kiderült, és furcsa volt az egész, Kawamoto nem szólt hozzá végig egy szót sem, ő meg nem akart kérdezni semmit, biztos ez az az apró meglepetés, erről beszélt tehát Isében, gondolta most, mászott utána, a kedveszegett, különös vendéglátó után, aki előtte haladt, mintegy mutatván az utat, s néha még azt is, hova lépjen, mert az ösvény egyre meredekebb és egyre egyenetlenebb lett, az alkonyatban pedig már alig látta, hova lép, de Kawamoto olyan elszántan mászott fölfelé, hogy eme elszántság miatt nem kérte tőle, hogy néha segítsen, és húzza föl egy-egy nehezebb ponton, csak érzékelte Kawamoto hátát fentebb, elöl, és minden figyelmét az ösvényre összpontosította, hogy meg ne csússzon, el ne essen, és magát összetörve vissza ne guruljon, mert ez már nem valami kellemes esti séta volt, hanem valódi hegymászás, kapaszkodni kellett, hol ebbe, hol abba, egy kiálló ágba itt, egy nagyobb sziklaperembe ott, és mászni és mászni fölfelé, és közben nagy sebességgel ereszkedett le az alkony, mintha hálót dobtak volna rájuk, Kawamoto talán ezért siet, hogy 398még felérjenek, amíg lehet látni valamit, gondolta ő, de nemcsak hogy nem értett semmit, ebben is tévedett, Kawamoto egyáltalán nem azért sietett, mert a teljes sötétség beállta előtt fel óhajtott érni a hegyre, biztos valami kolostor, vagy egy shinto kegyhely, gondolta a társa, de nem valami kolostor, vagy egy shinto kegyhely volt az, amit Kawamoto-san mutatni akart, hanem az egész Kyoto, ezt látta meg a nyugati vendég, amikor végre felértek a Daimonji hegy tetejére, és Kawamoto-san félreállt, és ő lenézhetett a magasból, és odalent – teljesen betöltve a látóhatárt – ott volt tényleg az egész város, már majdnem teljes volt a sötét, már égtek odalent a messzeségben a villanyok, és nem szóltak semmit, ő azért nem, mert a látványtól egyszerűen elállt a szava, Kawamoto pedig azért, mert félt, hogy hiába mutatja meg, barátja, aki összekötötte az ő magányos életét a nagyvilággal, s ami miatt ő neki örök hálával tartozik, nem érti meg, márpedig elmagyarázni nem lehet, hogy ez itt, a Daimonji tetejéről, ez nem a szavak világa, ez a gigantikus éjszakai kép a hegyektől övezett városról, ez egyetlen szó nélkül mond el mindent, amit ő barátjának még a búcsú előtt elmondani el akart, egy éjszakai kép, mivel ekkor már az alkonyati derengés is a semmibe veszett, és végleg leszállt a sötét, odalent egy óriási város, mely a fény apró csillagaival rakta ki egy irdatlan nagy felületen önmagát, idefent meg ők ketten, a barátja és ő, Kawamoto Akio, aki, bár jólesett neki, hogy barátja nem szólal meg, és csak káprázó szemekkel bámul lefelé innen a magasból, azzal is tisztában volt, hogy hiába, ez a barát nem lát semmit, egy nyugati szem csak az éjszakai város szentjánosbogár-csillogását látja, de semmit abból, amit ő itt el akar neki mondani, amit odalentről az embernek ez a reménytelen, magányos, reszkető táj üzen, mert hisz neki ez a hely csupán a gyönyörű kerteket, a gyönyörű kolostorokat és a gyönyörű hegyeket jelentette körben, így hát már meg is fordult, s el is indult az ösvényen lefelé, amikor ez a barát csodálattól el399telt szemekkel, egy jóvátehetetlen félreértés megkoronázásaként s mintegy megköszönvén ezt a varázslatos ajándékot, megszólalt, és biztos lévén az igenlő válaszban, azt kérdezte, hogy Akio-san, ugye, nagyon szereted Kyotót, amitől Kawamoto egy pillanat alatt teljesen összeomlott, s csak annyit tudott mondani rekedten, ahogy elindult lefelé az ösvény sűrű sötétjében, csak annyit, visszafelé, hogy nem, dehogy, én gyűlölöm ezt a várost.

400
1597.
Ze’ami elmegy

Mindenki azt mondja, hogy nem volt szomorú, hogy a kegyetlen száműzetés őt egyáltalán nem viselte meg, sőt hogy tulajdonképpen az egész büntetést Sadogashimán szinte már valami beteljesülésfélének, amolyan kegyelmi döntésnek fogta fel, a „rosszat akar, de jót művel” magasabb isteni ellentmondásának, ez a véleménye Matisoff kisasszonynak és Erika de Poorternek, Komparu Kuniónak és Oomote Akirának, Benl doktornak és Amano professzornak, minek sorolni, hisz Stanford és Leiden, Tokyo és Tokyo, Hamburg és Osaka a leghatározottabban és egybehangzón állítja, hogy született Yuusaki Saburo Motokiyo, ifjúkori nevén Fujiwaka, szerzetesként Shio Zempoo, közismert nevén Ze’ami Motokiyo, azaz az elítélt, 1434-es száműzetésére majdhogynem boldogan indult el, hogy aztán ott, Sado szigetén, a legmagasabb rangú bűnösök elűzésének hagyományos célállomásán úgy érezze magát, mintha egyenesen a Paradicsomba emelte volna őt a sors, ezt írják, ezt sugalmazzák, ezt a hazugságot terjesztik, mintha megegyeztek volna, japánok és nem japánok, hogy e világraszóló, példátlan gyalázatot, a világművészet egyik legnagyobb alakját, a hetvenkét esztendős picike, törékeny és már amúgy is összetört öregembert egy végzetes útra már csak elindítani is, azzal kell megkoronázni, hogy még nagyobb gyalázatunkra, ha nem egyenesen a mi teljességgel tájékozatlan utókorunk hülyítésére, elhitetik: jól érezte magát, harmonikus, 401kiegyensúlyozott lelkiállapotban tette meg az utat is, s töltötte el az eredetileg – a szokásnak megfelelően – még csak meg sem határozott, tehát akár örökre szóló éveket is a távoli szigeten, források nem állnak rendelkezésünkre az ellenkezőjéről, tárják szét egyszerre a kezeiket, csak és kizárólag a varázslatos szépségű Kintooshóra hagyatkozhatunk, jelentik ki az 1436-ban írt, s így kétségkívül a sadói exil idején papírra vetett rövid mesterműre, márpedig esztétikai munkáinak ez a búcsúgyöngye, ez a szépséges ékkő, ez a magával ragadó zárlat másképp nem olvasható, másképp nem értelmezhető, mint egy elcsitult lélek, egy a sors változékony voltán felülemelkedett, a földi létet már csupán az égi léttel együtt szemlélni képes lény ünnepélyes hattyúdalaként, de ármány és hazugság, félrevezetés és összeesküvés, mert igenis szomorú volt, végtelenül, vigasztalhatatlanul szomorú, megbántották, éspedig azt a művészt bántották meg, akiben már nemigen maradt erő egy teljességgel igaztalan, őhozzá és a parancs sugalmazóihoz is, megfogalmazójához is méltatlan és embertelen ítélet elviselésére, fáradt volt már, gyönge, és felőrölte az élet, mindenki tudta a tehetetlen udvarban és az elvadult shogun székhelyén, hogy Ze’ami egy felületes, egy érzéketlen, egy szívtelen mondatnak már a hangvételétől is örökre megsebezve érezte magát, hát még egy ilyen ítélettől, hát még azok után, hogy oly ragyogóan indult pályáját Shogun Yoshimitsu 1408-as halála határozottan megingatta, hát még azok után, hogy kiteljesedő pályáját Shogun Yoshimochi 1428-as halála megszakította, hát még azok után, hogy végképp összeroppantva a balsors sokkal enyhébb csapásaira is védtelen zsenit, rajongva szeretett fiát, örökösét s az egész Yuuzaki társulat, tehát a noh jövőjét megtestesítő Juro Motomasát is, akit ő, Ze’ami, apjánál s önmagánál is nagyobb tehetségnek tartott, el kellett veszítse 1432-ben, mégis, hogy képzelik, hogy ezt bárki elhiszi nekik, nem japánoknak és japánoknak, hogy mindezek után egy teljességgel és 402jellegzetesen cezaromán, alávaló, ostoba, gőgös döntés, egy ilyen öreg embert a biztos halálba küldeni, e döntés érintettjét majd boldoggá teszi, s hogy szemében Sado majd tényleg azonos lesz a Kintooshóban leírt Sadóval, a Darázs és a Gyémánt Mandala középpontjával, a Kozmikus Egység, az Istenek és Emberek Állandó Teremtő Folyamával, nem, az nem ez a Sado, mint ahogy a Kintoosho egyetlen helyszíne sem azonos a száműzetés történetének egyetlen helyszínével sem, micsoda gyalázatos megtévesztés, micsoda elvetemült meghamisítása a történteknek, mert a valóságban, és nem a Kintooshóban, egy szomorú, egy megbántott, egy összetört öregembernek kellett útra kelnie 1434-ben Kyotóból, hogy Wakasa provinciában elérje a hajót, amely majd száműzetésének színhelyére szállítja, ez tisztára olyan, mintha azt javasolnák, hogy higgyük el: amikor Ze’ami megkapta a száműzetéséről szóló parancsot a shoguni székhelyet jelentő Muromachi Dendoóból, akkor a legmélyebb boldogság töltötte el, á, végre eljuthatok Sadóra, á, öntötte volna el a melegség a szívét, végre itt a lehetőség, hogy életem jutalmaként elérhetem még e földön azt, ami nem földi, a Darázs és Gyémánt Mandala birodalmát, így képzeljük el?!, tényleg?! – nem, és ezerszer nem, a valóságban az egész teljesen másképp játszódott le, hisz minden oka megvolt rá, hogy úgy érezze, a balsors Shogun Yoshinori személyében nem csupán tovább üldözi, hanem mint egy pöröly, tönkre akarja zúzni, hogy megsemmisítse, hogy elpusztítsa, hogy az akaratának nem engedelmeskedőt eltakarítsa az útból, tisztában volt vele, hogy ha elhagyja Kyotót, és teljesíti a száműzetésre szóló parancsot, márpedig természetesen teljesíteni fogja, akkor ő már Kyotót ebben az életben többé nem láthatja meg, így azután hogyan másképp is eshetett volna, mint az örökre szóló búcsúzás hangulatában, sírt a háznép, sírt a cselédség legkisebb tagjától a kíséret legkeményebbjéig mindenki, ő szelíden megnyugtatta őket, hogy minden rendben lesz, de 403pontosan tudta, hogy ettől fogva semmi sem lesz rendben, meghajolt a családtagok előtt, meghajolt szeretett felesége előtt, de közben búcsúzott a háztól is, a tárgyaktól, a beeső fénytől, a füstölő finom illatától, és eljött az óra, és elindultak Kyoto utcáin, és akkor elbúcsúzott Kyoto utcáitól, el a Goshótól, el az arashiyamai hídtól, még a Kamo folyótól is el, az ötödik hónap negyedik napja volt, Eikyo hatodik éve, amikor elhagyták a fővárost, csendben, a kiadott parancs szerinti órában és kísérettel, és csak a következő napon érték el Wakasa tartományban Obama kikötőjét, ott állt a hajó, Ze’ami megpróbálta felidézni emlékeit a helyről, mert abban biztos volt, hogy járt már itt, de nem tudta felidézni, hogy mit keresett ezen a tájon, meg hogy mikor történt, s hogy kinek a társaságában esett meg az egész, nem emlékezett már szinte semmire, talán az sem volt olyan biztos, hogy tényleg járt már itt, talán csak úgy rémlett neki, emlékezetét több mint hetven év terhe nyomta, s ez az emlékezet különösen működött, kavargott ugyanis minden és csak úgy összevissza abban az összetört szívben és fejben, jöttek, folytak, áradtak az emlékek képei, egymásra úsztak folyton, és mindenről, amivel a valóságban találkozott, valami régi kép jutott az eszébe, nem volt fontos, nem volt lényeges emlék, mert minden emlék fontos volt már, és lényeges, bár egyetlen arc újra és újra visszatért, egy arc folyton be-beúszott ebbe a romló emlékezetbe, rajongott fiának a kedves arca, akit elveszített, s akiben méltó örökösét tudta, amíg az el nem hagyta ezt a földet, és a legkegyetlenebb hirtelenséggel itt nem hagyta őt, Motomasa-sant látta most is, míg csak el nem halványult a képe, s a környező hegyek a parton, a hullámok fölött a szelíd felhők elő nem hívták a fejében a „Hsiao és Hsiang Nyolc Látképe” című nevezetes kínai művet, akkor erre a képre gondolt, s egy költemény fogalmazódott meg benne, idő bőven volt rá, mert felmenvén a hajóra, várakozni kényszerültek, és hosszan, a teljes szélcsendben, egész éjjel nem mozdult meg a 404szél, csak reggel, de akkor meg rossz irányból fújt, nem abból, amerről nekik várniuk kellett, de aztán megjött az is, a megfelelő irányba fújó szél, felhúzták a horgonyt, kihajóztak a hullámok fölött, és visszanézett, és látta, hogy távolodik a földtől, amelyet annyira szeretett, hogy nagyon távol van már a várostól is, amelyet most végérvényesen el kell hagyjon, hogy tényleg búcsúznia kell, s bár az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy hátha mégsem így lesz, most, hogy a bizonyosság lett a kétségbevonhatatlan, már nem tudott uralkodni az érzelmein, és nem is volt a környezetében senki, aki ezt ne értette volna meg, hogy miért folynak a könnyei, amikor a vitorlás – bár végig a part vonala mentén haladt – annyira eltávolodott ettől a parttól, hogy csak tudni lehetett, látni nem, hogy ottmaradt valahol a ködben, hagyták egyedül a fedélzeten, s ő ott állt a korlátnak dőlve, s egy jó darabig nem is bírt visszaülni a székbe, amit odaerősítettek neki, az öregnek, mert a lelke búcsúzott mindattól, ami az élete volt, s ami most véget ér, mert mi jöhet még, kérdezte önmagától, de csak a hullámokat látta, ahogy a hajó hasítja köztük a vizet, a hullámok voltak a válasz a kérdésre, hogy mi jöhet még, mert hát mi jöhetne, hullámok, hullámok egymás után, ezer és ezer, millió és millió hullám, már akkor tudta, hogy – így és ez – meg fog történni egyszer, amikor még egészen fiatalon, még valahol a gyermekkor és az ifjúság határán szenvedélyes szerelembe esett Shogun Yoshimitsuval, s akitől aztán – érzelmeiktől teljesen függetlenül, pusztán Shogun Yoshimitsu kivételes esztétikai érzékenységének hála – ő és társulata és ezzel az egész sarugaki no noh, ahogy akkor még nevezték, a legemelkedettebb támogatást elnyerte, már akkor tudta, már abban a végtelenül tiszta, wakashudónak nevezett szerelemben, s gyakran megállt a Shogun hálószobájának ablakánál, mely a gyönyörű kertre nézett, megállt, még éppen nem hajnalodott, még sötét volt, de már valami megenyhült ebben a sötétben, azt ígérve, hogy majd lassan, 405egészen lassan átszitálja leheletfinoman a fény, már akkor és ott többször az eszébe jutott, hogy egyszer ennek vége lesz, és a sors nem lesz kíméletes hozzá, és a sors valóban nem volt kíméletes, könyörtelenül végrehajtotta az ítéleteket egymás után, hogy most meghozza a végsőt, és elküldje őt erre a rozoga vitorlásra, se előtte, se mögötte, semerre nincsen más, csak víz és végtelen víz, mennyire van ide Sadogashima, kérdezte ekkor a kapitánytól, aki erre, számára még sokáig emlékezetes csend után, azt felelte, ó, nagyságos úr, az még egy nagyon hosszú, hosszú út, ezt válaszolta a viharossá vált szélben a kapitány, vagy inkább kiáltotta neki a kormánykeréktől, át a szél két kisebb rohama közt, az még egy hosszú, hosszú út, és úgy is lett, haladtak végig a part mentén, csak víz és víz mindenütt, néha eső zuhogott rájuk, és semmi jele nem volt a nyárnak, és Shirayamát lehetett sejteni a távolban, a hegyet s a hegyi Hakusan szentélyt a havas csúccsal, aztán el Noto és Suzu s a Hét Sziget zarándokpartja mellett, és talán lement a nap egyszer, és lement a nap kétszer, s talán még szentjánosbogarak is meg-megszikráztak szelíden a part felőli víz tetején, vagy csak a lebukó nap utolsó parazsai, ki tudja, gondolta Ze’ami, és nemigen tudta már eldönteni, mit lát, a valóságot, vagy csak a képzelete működik még, mindenesetre a halászhajókra határozottan emlékezett később, azok nem túlzottan is élénk képzeletének voltak a művei, halászhajókkal összetalálkoztak egészen biztosan, és jöttek a nappalok, és jöttek az éjszakák, neki úgy tűnt fel néha, mintha a hajó csak állna, és ringana, s mellettük ott ringana el a híres zarándoktemplom a Tateyamán, meg egy hajnal a Tonami-hegyen, hogy ők csak ott ringatóznának a szélben, miközben elúszik mellettük Echizen, Etchu meg Echigo tartomány, volt holdfény, és volt egy kisebb vihar is, nappalok és éjszakák váltogatták egymást, ő nézte ezt, de a megvillanó képek, Shirayama és Echigo közt, nem voltak képesek arra, hogy elmozdítsák a gondolatait, mert azok, a gon406dolatai, újra és újra Kyotóba tértek vissza, az utcákat vette sorra, a Rashomon és a Suzakumon középvonalán húzódó Suzaku Ojit, aztán fent a Goshót, s még északabbra a shoguni palotát, ment egy irányba, mintha egy álomba került volna, bekanyarodott az egyik sarkon, aztán sétált tovább, és sorra látta életének fontosabb alakjait, végül váratlanul ott állt a saját háza előtt, s már nyitotta volna, már húzta volna félre az ajtót a bejáraton, amikor egy hullám megbillentette a vitorlást, meg kellett kapaszkodjon a hajó oldalában, különben belesodródott volna a vízbe, a legények kiabáltak, igazítottak a vitorlán, s a hajó már vissza is állt, a kapitány arcán látszott, hogy nem történt semmi, hasították a hullámokat tovább, és csak víz és víz mindenütt, meg emlék és emlék, bármerre nézett, meg a szomorúság, a fájdalom a szívében, most már szinte a tárgya nélkül, és víz és víz, és hullám és hullám, fáradt volt, magányos és nagyon öreg, s akkor hirtelen felriadt valamire, átkiáltott a kapitányhoz, hol vagyunk, mire az úgy válaszolt, hogy az már, hogy az ottan, és mutatott valahová vigyorgó, de tisztelettudó képpel, hogy az ott már Sado szigete, nagyuram, az már bizony Sadogashima, méltóságos úr.



Ootának nevezték az öblöt, ahol az efféle száműzöttet szállító vitorlásnak hagyományosan kikötnie, azaz lehorgonyoznia kellett, az ootai öböl, itt kellett elérjék Sado szigetét a parancs értelmében, és itt is érték el, a nap már éjszakára fordult, s a bő egyhetes út fáradalmai után, mely bő egy hét az ő számára sokkal hosszabbnak, inkább valami időtlenbe nyúló örökhétnek tetszett, természetesen nem maradtak a fedélzeten, hanem kiszálltak a partra, s az előírás szerint, hogy csak nappal utazzanak, s a lehetőségek szűkös voltára tekintettel egy halász kis kunyhójában töl407tötték ezt az első éjszakát, álom nem jött a szemére, az utazás megviselte, fájt minden tagja, ráadásul a fejalja egy kődarab volt, de aztán mégsem ez kötötte le a figyelmét, amint elnyugodtak a kunyhóban, hanem a gyermekeire gondolt, a feleségére, s szeretett vejére, Komparu Zenchikura, akire rábízta emezeket, később meg beúszott gondolatai közé egy költemény néhány sora Ariwara Motokatától a Kokinshuból, hogy közeleg az ősz, s hogy vajon megvédi-e az esőkalap alakú hegy a juharfákat az időjárás pusztításaitól, vagy valahogy eképpen, különös, hogy épp ez az esőkalap formájú hegy, a Kasatori, a yamashirói Kasatori jutott az eszébe ebből a versből, teljesen a semmiből jött ez a Kasatori, semmihez nem tudta kötni, hogy miért, semmivel nem tudta magyarázni, hogy milyen ok miatt merült fel emlékezetében az éjszaka mélyén ez és éppen ez a költemény, Kasatori, ízlelgette a szót, s felidézte a hegy alakját, felidézte az őszbe borult táj juharjainak csodálatos színeit, Kasatori, Kasatori, aztán hirtelen kiesett az agyából az egész, nézte a kunyhó sötét derengésében az ismeretlen, hideg, egyszerű tárgyakat, váltogatta a fejét a kövön, hol balra fordult, hol jobbra, de sehogy se volt jó, a kövön, mely ma éjjel a fejalja volt, s bár nehezen, nagyon nehezen virradt meg, végül is nem mondhatta, hogy túlzottan elfáradt volna abban, ahogy várta ezt a virradatot, az ő életkorában már inkább csak így teltek az éjszakák, hogy az ember nagyon várja, még Kyotóban is így volt ez szinte mindig, rövid alvás után hosszú órák a csendben, egy kyotói virradat, egy Kyoto, szentséges, halhatatlan, örökké-fénylő Buddha, annyira messze volt már az egész, mintha végérvényesen kitörölték volna a valóságból, hogy csak őbenne létezzen tovább, ó, Kyoto, sóhajtott fel a csípős tengeri levegőbe szippantva, amikor kilépett a kunyhó ajtaján, Kyoto, milyen irtózatosan messze vagy már – de aztán ahogy felsegítették a shinpói utasításra itt állomásoztatott lovak egyikére, s a menet elindult felfelé egy hegyi ösvényen, képze408lete már vissza is vezette egy réges-régi őszi hajnalhoz, nemcsak látta páratlan erejű vörösét, de érezte is a juharfák lombjainak mélyén azt az összetéveszthetetlen illatot, mely oly szédítővé teszi ilyenkor, például egy Ariwara-féle őszben, a megénekelt hegy oldalát, kaptattak az ösvényen, kereste a juhart, de itt sehol se lehetett látni, a lovak nehezen bírták, az utacska kanyargott, és meredek volt, a vezetőnek, akire az ő lova volt bízva, hogy vezesse, néha bizony meg-megcsúszott a háncsból font szandálja, az ócska varaji a köves talajon, s ilyenkor inkább a kantárszár fogta meg őt, nem ő a kantárszárat, hosszan tartott ez így, s mi tagadás, nehezen bírta, már az évet se igen tudja, mikor ült utoljára lovon, most meg ezen a veszélyes talajon, egyetlen szerencséjük, hogy nem esik az eső, állapította meg, és hiába igyekezett az ösvény menti erdőben fel-felfedezni egy-egy szép tisztást, vagy elkapni egy fülemüle vagy egy harántmadár énekét, folyton arra kellett összpontosítania, hogy le ne essen a lóról, hogy le ne csússzon valamelyik vízmosástól veszedelmes szakaszon a nyeregből, másra már nem futotta az erejéből, így aztán amikor elérték végre a Kasakari-szorost, s ő odaszólt a lovát vezető parasztnak, hogy nem Kasatori?, nem, rázta a fejét a paraszt, de akkor meg vajon van-e valami köze ennek a szónak, faggatózott az elítélt, ahhoz a Kasatorihoz Yamashiróban, nincsen, felelte megzavarodva a paraszt, ez a Kasakari, szóval nincs, tűnődött a lovas, és egészen biztos benne, kérdezte még, de meg sem várta a választ, hanem kérdésével szinte egyidőben közölte, hogy kissé megviselte az út, és pihenőt kér, egy rövid pihenőt csupán, ami jót is tett, csak egy félórát időztek ott egy sűrű lombú vadeper alatt, de ereje visszatért, szólt, hogy most már folytathatják, felsegítették megint a lóra, a menet újra elindult, hogy el is érjék hamarosan a Hasedera nevű templomot, mely mint parasztjától megtudta, a Shingon szektához tartozott, hát hová is tartozott volna, mosolyodott volna el erre ő, ha nem idézi fel benne a név az otthoni, 409a narai Hasedera emlékét, mely viszont oly fájdalmas volt, hogy nem szólt semmit a parasztnak, csak bólintott, hogy jól van, a Shingonhoz tartozik, s bár gyönyörű virágok bukkantak elő a templom oldalánál, onnan egy pillanatra úgy látszott, szépen gondozott azáleák lehetnek, de meg sem állíttatta a lovát, mert nem akarta, hogy most meg egy narai emlék kínozza tovább, mert akkor a lánya kedves arca és a veje kedves arca meg a Fugan-ji, családi templomuk képe, s ott egyszer egy fontos imája emléke kínozta volna, hát, kínozza inkább akkor az út, és intett, mehetünk tovább, de a paraszt, félreértve őt, vagy abban a hitben, hogy majd a hír örömet okoz a méltóságos kyotói nagyúrnak, elbeszélte, míg haladtak tovább, s így a paraszt folyton hátra-hátramutogatott, a Hasedera felé, hogy egy Tizenegy Fejű Kannon szobra áll itt a főoltár előtt, de a kyotói nagyúr nem szólt semmit, így hát a paraszt sem kezdte el nagyon részletezni, hogy miféle is akkor hát ez az ő híres Kannonjuk a Hasederában, csak bandukolt a ló kantárját markolva felfelé a szorosban, s nem is mert megszólalni, míg el nem értek Shinpóba, ahol már leszállt az éjszaka, így a kerület kormányzójának mindössze a legszükségesebb formaságokra futotta, s már ki is jelölte a száműzött helyét egy közeli kistemplomban, a Manpuku-jiban, mely aznap már nem mondhatott el önmagáról semmit, hisz Ze’ami annyira elcsigázott volt, hogy azonnal lefektették egy számára berendezett helyiségben, már hunyta is le a szemét, hanyatt feküdt, mint mindig, megigazította magán a takarót, s azonnal el is nyomta az álom, hogy majdnem négy óra hosszat aludjon egyhuzamban, így hát a templom akkor nem, csak másnap hajnalban mutatta meg magát, akkor látta meg csupán a kyotói elítélt, miféle helyre került, félrehajtotta magán a takarót, köpenyét magára terítette, s kiment a szentély kertjébe, a kertbe, mely később, egészen addig, míg nem változtatta meg szállását, sok örömet okozott neki, egy fenyő különösen, melyet egy magas szikla oromzatán fede410zett fel, s mely úgy nőtt ki, s tapadt oda ehhez a sziklafalhoz, mintha ragaszkodott volna hozzá, e látvány gyakran elszorította a szívét, s ilyenkor, hogy ne vegyen ismét erőt rajta az elérzékenyülés, amellyel szemben akkortájt már gyakran gyöngének bizonyult, a hegyi szelek hangját hallgatta, ahogy meg-megsimítják a fák lombjait, vagy azt figyelte egy fa árnyékából, ahogy egy mohaszőnyeg kicsi erecskéjében csordogál a víz, nézelődött és hallgatózott, nem kérdezett senkitől semmit, és nem kérdezett senki semmit őtőle sem, visszafordíthatatlan lett benne a csend, és visszavonhatatlan lett ez a csend valahogy körülötte is, nézte a moha erecskéjében a vizet, hallgatta a hegyi szelek zúgását odafönt, és emlékek borították el mindenfelől, bárhová nézett, bármit hallgatott, azonnal ráúszott a képre vagy a hangra valami réges-régi emlék, kezdtek úgy telni a napok, hogy már nem érzékelte, hogy jön az egyik reggel, s aztán jön a következő, mert az egyik reggel éppolyan volt, mint a másik, úgyhogy kezdte úgy érezni, hogy nemcsak jön az egyik a másik után, hanem mindössze egyetlen napja van, egyetlen reggel, és egyetlen este, kiszállt az időből, s csak néha tért oda vissza, de akkor is csak ideiglenesen, amikor néha mintha a magasból látta volna a Manpuku-jit, a kert közepén az Aranycsarnokot, benne a főoltáron egy Yakushi Buddhával, egészen magasból, egy lassan keringő ölyv magasából, na, olyankor előfordult, hogy visszatért egy kis időre, és a mohakert egy szép ciprusa alatt üldögélve hangosan azt mondta maga elé, nos, ez hát a sírom, az ártatlané, ez a sírom, itt, ez az ideiglenes szállás a Manpuku-jiban, aztán visszasüppedt abba a különös belső csendbe, és ezt nem nézték jó szemmel a shinpói kormányzó hivatalában, valamit kéne csinálnia, javasolta neki ezért egy alkalommal, amikor meglátogatta, a kerületi kormányzó maga, mire ő, hogy elejét vegye a hasonló javaslatoknak, kérte, hogy hozzanak neki valahonnan egy hinokiciprus-darabot meg szerszámokat, s nekikezdett faragni egy úgynevezett 411esőcsináló o-beshimi-maszkot, mely nem a noh-ban, mint az várható lett volna, hanem a bugakuban, a nevezetes isteni táncban volt használatos, egészen aprólékosan kidolgozta a homlokot és a szemöldököt, egészen finoman és hatásosan a szemet és az orr nyergét, de aztán a többire már nem futotta a figyelméből, az orr cimpája, s a fül meg a száj s az áll csak úgy nyersen maradt, mintha menetközben elvesztette volna az érdeklődését, vagy elkalandoztak volna valahol az orr nyerge és az orr alsó cimpája közt a gondolatai folyton, különben is lassan dolgozott, természete ellenére, mely gyors volt, ezt a maszkot nagyon lassú mozdulatokkal csinálta, már a kívánatos, az éppen szükséges vésőt is nagy gondossággal, túlságosan is alaposan választotta ki, majd ahogy a vésővel bele-beletúrt a puha anyagba, az is oly óvatosnak, oly komótosnak tetszett, hogy aki ismerte, azt hihette, valami egészen rendkívüli feladaton dolgozik, de persze nem ismerte itt senki, és szó sem volt semmiféle rendkívüli feladatról, mint ahogy a magasabb rangúak közül nem is igen érdekelt senkit, hogy mi az, amit csinál, csak csináljon valamit, az volt a fontos, a személye, hogy itt van, és nem tétlenkedik, tehát nem hal meg időnek előtte, ami a magasabb rangúaknak s magának a kerületi kormányzónak csak kellemetlen kérdéseket és nehezen megfogalmazható válaszokat, kötelezettségeket és kockázatokat jelentett volna, ezért hát a kutya sem volt kíváncsi arra a maszkra, egyszerűen megnyugvással vették tudomásul a hírt a shinpói kormányzó hivatalában és környezetében, hogy a száműzött aprócska öregember már nemcsak a kertben üldögél, és egész nap, és tétlenül, ahogy kifejezték, hanem dolgozik valamin, egy maszkot farag, mondogatták egymásnak, ami aztán gyorsan terjedt úgy általában is a sadói emberek között, mert terjedt a hír, ha nem is a magasabb, inkább az alacsonyabb rangúak közt, hogy a nagy császár halála után mindössze kétszáznyolc évvel, a nagy vallásalapító halála után pedig százötvennégy évvel, ha a 412költő-minisztert nem számítjuk, jegyezték meg egymás közt a szigetlakók, már itt is van a következő híres kyotói száműzött – hogy szeretne átköltözni a Shoho-jiba, közölte akkortájt egy napon azonban a kormányzóval, hogy a jövőben, úgy érzi, a Shoho-ji nevű templomban jobb helye lenne, amennyiben ez nem jelent semmiféle gondot a kormányzó őkegyelmességének, mondta neki a maga halk hangján az öregember egy napon, méghogy a Shoho-ji, hőkölt hátra meglepetésében a kormányzó, s valóban nem tudta leplezni, mennyire megdöbbenti a kyotói elítélt kérelme, nem mintha bármiféle különbséget jelentett volna, hogy most a Manpuku-jiban lakik, vagy a Shoho-jiban, egyáltalán nem okozott semmiféle gondot, hanem hogy, dadogta idegességében a kormányzó az emberei között, hogy hát: miért, vajon miért jobb a Shoho-ji, és miért nem jó a Manpuku-ji, és összenéztek az emberek a környezetében, és nagyon tanácstalanok voltak, mert nem mintha, mondták, bármit jelentene, hogy akkor most az egyik, vagy a másik, de miért az egyik, és miért a másik, ez a kérdés, és erre a kérdésre válaszolni kell, bólogattak lelkesen, de aztán Ze’ami megkapta az engedélyt, és átköltözött, és soha senki nem kérdezte többé, hogy miért az egyik, és miért nem a másik, annyira mindegy volt, csak a kérdés nem volt mindegy, de valamitől, és ma már senki nem emlékszik, hogy történt, a probléma valahogy magamagától megoldódott, a kormányzó parancsba adta, hogy Shogun Yoshinori száműzöttje vonuljon át a Manpuku-jiból a Shoho-jiba, amennyiben, írta ezt a kormányzó az ilyenkor szükséges iratban, amennyiben ez nem terheli meg a méltóságos urat, egyszeriben a Shoho-ji lett eképpen Ze’ami szálláshelye, vitte magával a munka alatt álló maszkot, és dolgozott rajta olykor, de az orr nyergénél tovább tulajdonképpen soha nem jutott, talált egy hatalmas sziklakövet, és ennek valami nagy jelentőséget tulajdonított, mert attól kezdve szinte mindennap, ha nem esett, kiment a sziklájához, és nem 413tudni, mit csinált, beszéltek az emberek mindenfélét, hogy verset szaval, imákat mormol meg énekel, de valójában senki nem tudott semmit biztosan, mert senki nem merte megközelíteni, ő meg sehogy sem értett szót velük, ha egyáltalán olykor-olykor, ritkán kialakult volna valami alkalmi párbeszéd, még azt sem tudta elérni, hogy ne méltóságos urazzák, és nagyságos urazzák, hiába mondta, hogy ő egy egyszerű szerzetes, s a neve Shio Zemboo, maradt a méltóságos és a nagyságos úr, de az is igaz, hogy tényleg nemigen mertek a közelébe kerülni, nem azért, mintha olyan félelmetes lett volna, egyáltalán nem volt félelmetes, inkább csak egy kis összetöpörödött, gyöngécske, remegő kezű, szelíd teremtés, akit az első nagyobb szél majd el fog fújni, csak az volt a baj, hogy annyira más volt, hogy egyszerűen nem tudták, melyik oldalról közelítsenek feléje, az ő világa meg a sajátjuk oly messze voltak egymástól, mint egy égi csillag a föld egy göröngyétől, a mozdulatai is olyan különösnek hatottak itt, annyira másként emelte fel remegő kezét, s ahogy az ujjait tartotta, az is más volt, a szeme, ahogy lassan ránézett valakire, mintha áthatolt volna ezen a valakin, mintha még annak az ükapját is látná őrajta keresztül, meg aztán azt is furcsállták, hogy az arca olyan volt vénséges kora ellenére, mint valami fiúnak, éspedig egy nagyon szép fiúnak, sima, fehér bőr, magas, sima homlok, keskeny, hegyes orr, finoman metszett áll, megzavarodtak, ha rá kellett nézzenek, mert szép volt, nagyon szép, és ezt semmivel sem lehetett magyarázni itt Sadón, ahol mindenki, még a kerületi kormányzók is, egyféle fajtából valók voltak, mindenkinek ugyanaz a sötétbarna bőr fedte az arcát, s az örökké fújó szelektől rücskös volt ez a bőr, a magasabb családokból származó nők alig valamivel jobb ruhákban jártak, mint az alacsonyabb rangú asszonyok, hajó ritkán jött, s még ritkábban jött ezeken a hajókon olyasmi, amivel ezek a nők és asszonyok egy kicsit kicsinosíthatták volna magukat, egyszóval a száműzött egy messzi világ hírnöké414nek számított valóban, s néha még azzal is megijesztette az itteni nemeseket és alantasokat, hogy folyamatosan versben beszélt, ha épp olyan kedve volt, és összevissza forgatta a szavakat, nem lehetett tudni, hogy egy álmáról beszél tegnapról, vagy egy húsz évvel ezelőtti emlékről, egy biztos, arról nem beszélt soha, ami itt volt Sadón, vagy állandóan másra terelte a szót, harminc-negyven esztendővel ezelőtti dolgokra, vagy kitérő választ adott, mondván, ha kérdezték, hogy minden a kedvére van-e, hogy igen, a kedvére, sőt el is halmozzák, neki nem kell ennyi étel, és tényleg, napjában csak egyszer, dél előtt, és nagyon keveset evett, valami kis főtt zöldséget, halat, babot, ilyesmit, neki minden jó volt, soha nem panaszkodott a körülményeire, mindenre bólintott, dicsérte az embereket, akik eléhozták és felszolgálták, nyugodtnak látszott, békésnek, vagy egykedvűnek, csak amikor a sziklájánál volt, akkor könnyezett, néha látták, a személyzet gyerekcsapata számolt be a dologról, akik közel merészkedtek hozzá, és meglesték, és az egyszerű meg a magasabb rangú lakók se szóltak erre a hírre semmit, ezt legalább értették, hazagondol, mondogatták, s bólogattak, mint akik ezt nagyon jól fel tudják fogni, értik ők jól, nem kell nekik elmagyarázni semmit, ki ez, és mit érez, pedig éppen hogy arról volt szó, hogy az égadta világon semmit, de semmit nem értettek belőle, persze hogyan is érthették volna, honnan is sejthették volna, hogy bizony ezúttal nemcsak ők nem, ez végső soron természetes, mért épp Sadón, az isten háta megett, nem, hanem hogy a világon sem létezett ember, aki őt valóban megértette volna, sem Kyotóban, sem Kamakurában, sem a császári palotában, sem a Muromachi Dendoóban, senki és semmit, soha és a lehető legkisebb mértékben sem, még a végtelenül kulturált shoguni tanácsadó, Nijo Yoshimoto, sőt még maga Ashikaga Yoshimitsu sem, hogy Ze’ami nem egy a sok közül, nem egy sarugaku-színész, akinek egyszer felemelkedett a csillaga, aztán lehanyatlott, nem, egyálta415lán nem, ő megteremtette a noh-t, létrehozta és meghatározta egy újfajta módját a létezésnek, nem színházat csinált, mert a noh nem színház, hanem a létezés magasabb, ha nem a legmagasabb módja, amikor az ember kiművelt érzékenységénél, egyedülálló intuíciójánál, zseniális elmélyültségénél, a legmagasabb rendű tradíció intenzív átélésének képességénél fogva forradalmi, azelőtt soha nem tapasztalt formákat teremt, egy új forma rendszerét, s ezzel megemeli az emberi létezést, megemeli az egészet, egy nagyon magas fokra állítja be, és ez a veszte, ez a halálos ítélete, mert az emberi létezés a maga igényeit igen alacsony szinten tartja, igen alacsony szinten tartotta, és igen alacsony szinten fogja tartani örökkön-örökké, neki, az embernek egyszerűen nem kell más, mint a teli gyomor és a teli kincsesláda, állat akar lenni, és nincs erő, mely erről lebeszélhetné, vagy valami mást ajánlhatna, és annyira ravasz, hogy ösztönösen megérzi, mikor akarják elmozdítani onnan, ahol a gyomor és a kincstár az egyetlen, ami számít, nem kell, feleli a magasabb kihívásokra, el a jóbüdös picsába az efféle javaslatokkal, ha már durván kell megfogalmaznia, és ő durván fogalmaz ilyenkor, legyen bár nemes vagy közember, mindegy, szépelegjenek tőle, nyafogjanak, illegessék magukat akármiért akármikor, de ő ugyan fel nem kel az asztal mellől, s őt ugyan ki nem húzzák a kincstár gyönyöréből, ha ez a kettő tele van, akkor neki nincs szüksége másra, hagyják őt békén, különben sem érti, még ha megvolna is benne a jószándék, akkor sem érti meg soha azt, ami nagy, ami annyira meghaladja őt, hogy esélye sincs a megértésére, és akkor már a tiszteletre sem, úgyhogy Ze’aminak mennie kellett, gondolta Ze’ami a sziklakövön, és akár ki is végeztethetett volna, tűnődött, a lábával egy kis kavicsot sodorgatva erre-arra, aztán egy nap azt kérte a személyzetétől, hogy szerezzenek engedélyt a nevében arra, hogy kirándulásokat tehessen a szigeten, nem kell engedély, jött a válasz, a kormányzó parancsa értelmében a szigeten 416oda megy, ahová a kedve tartja, így hát hamarosan felkerekedett, mert szép volt az idő, s felkereste a nagy császár száműzetésének színhelyét, a Kuroki Gosho Atót, fejet hajtott elődje emléke előtt, virágot helyezett el a megmaradt épület bejáratának jobb első oszlopánál, majd egy másik napon, megint szépen sütött a nap, nem melegen, csak úgy szűrten ereszkedett le a fény, s a madarak különösen élénkek voltak, a Hachiman-szentélyhez lovagolt kíséretével, ahol Kyogoku Tamekane, a nagy költő és miniszter lakott száműzetésében, s bár tisztelte, s nagyra tartotta Tamekane művét, egyúttal nagyon kíváncsivá tette a szigetlakók körében kerengő legenda is, miszerint a mindenütt hallható hototogisunak nevezett kakukk itt és csak itt: néma, nem a legendát akarta hallani megint, bár természetesen a kíséretében sokan voltak, akik a helyszínre érve azonnal el akarták mesélni, úgyhogy egyiküknek engedélyt is adott rá, de nem ezt akarta hallani, hanem hogy a hototogisu itt miképpen nem énekel, és valóban így volt, ott állt a szentély előtt, imádkozott, majd félreállt, hogy meghallgassa, ahogy a hototogisu nem énekel, és úgy volt, a hototogisu csendben maradt a szentély körül, egyetlen kakukk hangját nem lehetett hallani, de látni is csak egyet láthatott, viszont azt az egyet megnézte nagyon, a kíséret tagjai nem is értették, mit akar azzal a madárral olyan sokáig, nem mozdult se a madár az ágon, se Ze’ami, ahogy megtorpant a lovak felé menet, nézte, nagyon nézte, aztán végül a madár elrepült a sűrűbe, a méltóságos úr pedig valahogy – segítséggel – felkínlódta magát a nyeregbe, s hazatértek gyorsan, és aznap nem aludt egy szemet sem, erőltette, de sehogy se ment, nem jött álom a szemére, bámult bele a sötétbe, hallgatta az éjszaka hangjait, a susogó lombot, s egy-egy suhanást, ahogy valamelyik denevércsapat visszatér, vagy nekiindul az éjszakában, kiáltasz, jutott eszébe Tamekane verse, és én hallak téged, hallak téged vágyva a főváros után, ó, hegyi hototogisu, menekülj innen el, s még vagy kétszer elmond417ta hangosan is a sorokat, aztán már maga sem tudta, hogy idéz, vagy a saját szavai ezek, hozzáfűzött még valamit a hulló virágokról, a kakukk első daláról, a holdfényről, mely már odaígéri az őszt, aztán eszébe jutott a szó megint, a hototogisu, és eljátszott a benne rejlő elsődleges jelentésekkel, hisz más oldalról nézve, szó szerint, a hototogisu azt jelenti, az idő madara, ízlelgette ebben az értelemben, szinte megforgatta, hogy az, az idő madara, a kakukkot jelentő összetétel, melyik nézetből volna most alkalmas lelkének legmélyebb bánatára formát adni, végül megtalálta az utat, és úgy alakult benne a dallam, hogy csak gondolt rá, de nem nevezte a nevén, s a vers valahogy úgy alakult, hogy: csak dalolj, dalold el nekem, hogy nem csak te siratod, én is siratom, vénséges vénember, magamra maradva, távol a világtól, siratom az otthonom, az életem, mely örökre elveszett.



Azt senki nem tudta, sem a kormányzó, sem a közelebbi személyzet, hogy Ze’ami ír, pedig nem lett volna nehéz kitalálni, hiszen papírt kért, úgymond, jegyzetelésre, papírt, jelezte többször is erős hangsúllyal, amikor a kormányzó figyelmét – párhuzamos ajándékképpen elküldvén a félig kész maszkot – felhívta arra, hogy ez, amit olykor kap, csak silány utánzata a valódi papírnak, próbáljanak meg, esedezett a száműzött, a szigeten valahol jobb minőséget találni, és ha nem megy, akkor – ez egyetlen kívánalma – hozassanak a szárazföldről, de a kormányzó úgy vélte, hogy Ze’ami csak egy elkényeztetett udvaronc, és nyafog egy ilyen semmiség miatt, örüljön, dördült el hivatalában a hangja, hogy egyáltalán kap valamit, de őszintén szólva tényleg nem is tudta, milyen az a papír, amelyre Ze’ami igényt tartott, mivel soha életében nem látott olyat, egyszóval fo418galma sem lehetett, a Shoho-ji ideiglenes lakója miféle papírra gondol, és miféle minőséget emleget, fel sem bírta fogni, hogy Ze’aminak szinte fizikai fájdalmat okoz, amikor ezeket a durva, ki tudja, miféle növények rostjaiból préselt, szörnyű, nyers és büdös anyagokat meglátja a neki küldött csomagban, mikor a shinpói futár megérkezik, viszont nem volt mit tenni, kérése láthatóan nem talált megértésre Shinpóban, így hát elkezdte a munkát a rendelkezésére álló minőségen, noha munkának ő semmiképp nem nevezte volna, amit csinált, mert tényleg nem szerénykedett, amikor kérelme benyújtása idején a jegyzetelést jelölte meg a tevékenysége, a papírhasználat céljaként, lassan formálódott csak a gondolat, hogy rendbe is lehetne esetleg szedni idővel idézettöredékeit és saját versezeteinek töredékét, amelyek olykor erre a fajta, mint később nevezte, vidéki papírra rákerültek, így hát kezdte azzal egy reggelen, hogy megkísérelte valamiféle összefüggésbe állítani az addig leírtakat, de túlságosan is mesterkéltnek bizonyult az egész, nem óhajtott megint darabot írni, darabot írni soha többé, márpedig ez a gondolat, összefüggésbe ágyazni e törmeléket, előbb-utóbb valami ilyesmihez vezetett volna, ezt nem akarta, nem volt szándékában, minek, rázta meg a fejét, s csücsörítette száját elutasítóan, ahogy ült a Shoho-ji neki rendelt cellájában az aprócska ablak előtti fényben, tanácstalanul, egykedvűen nézegette a papírt, s az odaírt sorokat, igazán nem tudta, mi az ördögöt kezdhetne velük, és félre is tolta őket egy időre, s csak ült a kertben, amikor engedte az idő, imákat mormolt, emlékek közt próbált eligazodni, vagy hosszú percekre lekötötte a figyelmét egy fa tövében sütkérező gyík, aztán egy másik reggelen úgy döntött, időrendbe állítja az addig leírtakat, csakhogy akkor meg az volt a baj, hogy nem emlékezett, mikor keletkezett az egyik, és mikor a másik, viszont az ötlet jónak látszott, valamit időrendbe állítani itt, a néma időmadár s az egyetlen nappá zsugorodott tartam közé beékelődött fogság körül419ményei között, eszébe jutott Obama, a kikötő neve Wakasában, eszébe jutott a tengeri út, eszébe jutott az otai öböl, a halászkunyhó, aztán meg az út Shinpóig – s akkor valahogy csak úgy magamagától indult el az ecset a kezében, és tényleg elkezdte időrendben elmesélni száműzetésének történetét úgy, ahogy az megesett, nem óhajtott olyképpen gondolni rá, és nem is lehetett, mint egy jövendőbeli darabra, vagy valamely a Kasugának, vagy a Kofuku-jinak szánt celebráció vázlatára, nem, egyáltalán nem, minek, rázta meg a fejét megint, értelmetlen volna efféle vállalkozásba kezdeni, nem kívánok én már semmiféle vállalkozásba kezdeni, épp elég, hogy élek még, mondta hangosan magának, épp elég teher, úgyhogy nem tett mást, mint elkezdte leírni, ahogy lezajlott, Wakasától Shinpóig, de persze felhasználta mindazt, amit korábban már papírra vetett, a tus megfelelőnek tetszett, az ecseteket még otthonról hozta magával, idő meg volt elég, abban az egyetlen hosszú napban végtelennek tetszett, és az sem érdekelte, hogy kissé hézagosra, talán zavarosra, talán néha összefüggéstelenre sikerül az egész, verstöredékek váltogatták egymást, ahogy az eszébe jutottak, prózai leírásokkal, verstöredékek, melyek kapcsán gyakran tényleg fogalma sem volt már, vajon ő maga-e a szerző, vagy idéz valakitől, néha fogalma sem, mivel annyira, de annyira nem tűnt fontosnak, ki írta azokat a sorokat, ha egyszer épp akkor odaillőnek érezte őket, és játszott, mint annyiszor, a szavak jelentéseinek különböző rétegeivel, hogy a jelentésük összecsengjen, és különböző helyek vagy személyek vagy események kerüljenek így váratlan kapcsolatba egymással, vagyis pontosan azt tette, amit korábban, egész életében, amikor darabot írt, sőt amikor titkos műveiben összefoglalta mindazt, amit a Kanze-iskolának a jövőben a noh-ról feltétlenül tudnia kell, ettől nem tudott szabadulni, az alkotás kínai játékától, a jelentésnövekedés, a jelentés-egybecsengés, a jelentéscsere, egyszóval a jelentésritmus örömének keresésétől, 420így hát az sem érdekelte, amikor egy újabb reggelen abban a mozdulatlan, hosszú-hosszú napban, már látta, hogy alkalmi műve, amihez hasonlót még soha nem vetett papírra, megváltozik, átalakul száműzetésének laza fonású történetéből vallásos érzelmeinek a megéneklésévé, azt írta a soron következő fejezet fölé, Tíz Szentély, a rákövetkezőnek meg hogy Északi Hegy, és kinézett az aprócska ablakon, látta a cellából a kert egy kis napfény melegítette darabját, a végtelen távolságra gondolt, mely Sadogashima és Kyoto között fennállt, és fenn fog állni örökre, s míg szívét keserű bánat öntötte el, a papírra azt festette oda, hogy a drága istenek, a drága sziget, a drága uralkodó, a drága ország.



A Kintoosho végére azt írta oda, hogy készült a Második Hónapban, Eikyo Nyolcadik Évében, és úgy írta alá, Novícius Zemboo. Halála éppoly csendes volt, mint száműzetése évei. A földön találták meg egy reggel, útban az ablaktól a fekhelye felé, s annyira aprócska volt már, hogy elégnek bizonyult egy egészen kicsi máglya, mint a gyerekeknél, hogy elégessék a halotti szertartáson. S annyira könnyű, hogy egyetlen ember vitte fel a tetemét, s helyezte el a fahasábokon.

A cella üres volt, a Kintoosho kéziratát a földön lelték meg, s már indultak kifelé, amikor észrevették, hogy az asztalkáján mintha lenne valami. De csak egy kis cédula volt, és az állt rajta: Ze’ami elmegy. Összegyűrték, és kidobták a szemétbe.

421
2584.
Üvöltés a föld alatt

Mi nem kérünk semmit a sárkányoktól, és a sárkányok sem kérnek tőlünk semmit.

Zi Chan

Üvöltenek a sötétben, a szájuk nagyra tátva, dülledt szemüket hályog fedi, és üvöltenek, de erről az üvöltésről és erról a sötétről, ezekről a szájakról és ezekről a szemekről ezúttal nem lehet beszélni, csak járni körbe-körbe a szavakkal, mint a koldus a nyújtott tenyérrel, mert ez a sötét és ez az üvöltés, mert ezek a szájak és ezek a szemek nem hasonlíthatók, mert nincs közük semmihez, ami egy szóba belefér, így nemcsak leírni, emberi beszéddel megközelíteni is lehetetlen rejtett helyszínüket, a helyszínt, ahol ez a sötétség és ez az üvöltés az úr, csak járni fölötte, vagy sokkal inkább: bolyongani odafönt, ezt lehet, mit sem sejtve arról, hol van az, amiről épp beszélni akar az ember – valahol odalent, ez minden, amit mondhatunk, ezért aztán a legjobb az volna, fogni az egészet, és elfelejteni, fogni, és nem erőltetni a dolgot, de nem felejtjük, mert azt nem lehet, és erőltetjük, hiszen ez az üvöltés magától abba nem marad, bármit próbálunk, ha egyszer meghallottuk, márpedig Dawenkou és Panlongcheng, Longshan és Anyang és Erlitou után ez történt, látni a cserepeikből összeragasztott szobrokat, látni a zöld bronzlapokat az ábrázolatokkal, már látni elég ezeket, egyetlenegyszer látni, hogy ez az embertelen hang ne tudjon megszűnni többé az agyban, így hát bolyongani kezd az ember, mert kibírhatatlan és elviselhetetlen a tudat, hogy vannak, épp annyira, mint a vágy, hogy iszonyatos szépségüket meglássuk egyszer, egyszóval nagyjából így 422indulunk el, nagyjából így vágunk neki az útnak az egykori Shang-birodalom területén egy teljességgel véletlenszerűen kiválasztott pontból, mindegy honnan, és mindegy mikor, az egyik választás éppolyan jó, mint a másik, hisz úgysem tudjuk, hol vannak, se biztosan, se homályosan, igen, valamikor, mondjuk, Krisztus előtt nagyjából 1600 és 1100 között kell indulni és nekivágni, s valahol a Huang He partjai mentén kell haladni keletnek, a folyó járásával megegyező irányba a delta és a tenger felé, nem távolodva el túlságosan a parttól, ahol nevezetes fővárosaik voltak, ott kell menni, nagyjából 1600 és 1100 közt Bo és Ao, Chaoge és Dayi Shang, Xiang és Geng, azaz a Shangok királyi városainak legalább kétezernyolcszáz éve nem létező, szétfoszlott emlékű terében, ott, ahol Kínát mondunk, de mást gondolunk, ha nem akarjuk áltatni magunkat, és becsapni másokat, ahogyan azt tették ők maguk, ők, a kínaiak, néhány ezer éven át, hisz a Qin-ház óta legalábbis folyton Kínát mondtak, mintha Kína, a Zhongguo, a Közép Birodalma, vagy más szóval a Világ, az valami egységes egész, az mintha egy Ország lett volna, ami éppen hogy nem volt soha, mert valójában sok királyság és sok népség, sok nemzet és sok fejedelemség, sok nemzetség és sok nyelv, sok hagyomány és sok határ, sok hit és sok álom, ez volt a Zhongguo, a Világ, annyiféle világgal odabent, amennyit sem számba venni, sem nyomon követni, sem megismerni, sem megérteni nem lehetett egyetlen fejben, hacsak az ember épp nem az Ég Fia, és ma sem lehet, csak nagyokat füllenteni róla, habogni összevissza, hadoválni, ahogy az teszi most, aki nekiindulván nagyjából 1600 és 1100 között a Huang He alsó folyásánál, az úgynevezett Huang He-könyök után, azt mondja, a Shangok Birodalmában vagyok, itt megyek keletnek, ez itt Chaoge, vagy talán Dayi Shang, itt, a lábam alatt, amiből valójában csak annyi igaz, hogy tényleg ott vannak valahol a föld alatt, mindenféle Dawenkou és Anyang és Erlitou véletlen találata ellenére: felkutathatat423lanul és sérthetetlenül, megbújnak mélyen a föld alatt a sötétben, és tátott szájjal üvöltenek, már régen rájuk omlott a sír, amelynek szolgálatára egykor odaállították, s amely réteges omlásában aztán teljesen betemette őket, úgyszólván be lettek építve ily módon a földbe, a gyökérlábúak, a csillósok, a kerekesférgek, a medveállatkák, az atkák, a giliszták, a csigák, az ászkák, a lárvák megszámlálhatatlan faja, illetve az ásványtelepek és a halálos földalatti vízmosások közé, beépítve és végleges mozdulatlanságra ítéltetvén, ha nem lettek volna mindig is, amúgy is mozdulatlanok az üvöltésben, amikor is tátott szájuk már tele földdel, s hályogos, dülledt szemük előtt még egy centiméternyi tér sem maradt, még egy fél centi sem, még egy negyed centi sem, még a negyednek egy tört része sem, amelybe belemeredhetnének azok a hályogos, dülledt szemek, annyira sűrű, nehéz a föld, ahogy mindenfelől csak az van, föld és föld mindenütt, és körülöttük ez az áttörhetetlen, áthatolhatatlan, tényleg örökkön-örökké súlyos sötét, amely körülvesz minden elevent, hisz mi is ide jutunk egyszer mindannyian, ha eljön az idő, akik itt bolyongunk a kínai évezredek megfejthetetlen rengetegében, és azt gondoljuk, ez hát a birodalmuk, ezek a Shangok itt, és vándorlunk az egykori fővárosok feltételezett óriásfoltján, elképzelvén, mi van e föld alatt, ahová elsüllyedt minden, ami Shang, csakhogy nem lehet elképzelni, mert amiképp nem lehet szavakkal megragadni, ugyanúgy nem lehet őket képzelettel sem felhozni a mélyből, mert a mélység, alattunk, ez megközelíthetetlen, mert megközelíthetetlen az idő mélysége és az üvöltéseiké, mert hozzájuk nem ér el semmiféle képzelet, a képzelet mintegy megakad már az indulásnál, annyira tömör ez a föld a Shangok alatt nagyjából 1600 és 1100 között a Huang He-könyökön túl, a folyó legalsó folyásánál, irányban a delta és a tenger felé, megakad, és nem jut el oda, ahol ők állnak félredőlve, darabokban, megrágva a savaktól, már szinte felismerhetetlenül, mert az tudja csak, aki látott akár 424egyet is Dawenkou, Panlongcheng, Longshan, Anyang és Erlitou ásatásoknak nevezett veszélyes sírgyalázásai után, az tudja csupán, milyen félelmetesek voltak ők, egészben, miközben egyúttal maguk voltak a félelem, és hogy akik készítették őket, azok nem voltak a tudatában, milyen döbbenetes erővel fejezik ki a nekik megadatott örökkévalón túl, mi van a föld alatt, hogy milyen, ha mindent ez a tömör föld nyom össze a teljes és végleges sötétben, azok, a Shang-kor mesterei, csak annyit akartak talán, amikor megformázták az óriásira nyitott szájakat, a dülledt, hályogos szemeket, hogy e szobrok és bronztárgyak megőrizzék halottaik sírjait, melyeknek bejárataihoz odaállították, vagy melyeknek belső terében elhelyezték őket, hogy elrettentsék az ellenséges erőket a halottak védelmében, hogy féken tartsák a Földdémont, mert a síroknak, gondolták talán a Shangok, sértetlennek kell maradniuk, csak arra gondolhattak, hogy legyen kapcsolat a halott és a halál birodalma között, de arra nem gondolhattak, hogy az idő, az tovább tart majd, mint amikor azt ígérte, hogy örökkévaló, arra nem, hogy iszonytatóan hosszan nyúlik át a sajátjukéból az egymásra következő örökkévalók messzeségébe, ahol már az emlék lehetősége is kialszik, hogy kik feküdtek itt a hun lelkükkel, hogy szinte semmi nem marad sem a sírból, sem a halottból, sem a hun lélekből, sem belőlük, sem a birodalmukból, sem a birodalmuk emlékéből, hogy semmiből nem marad szinte semmi a pusztító időben, hogy minden eltűnik, ami volt egykor, hogy eltűnnek a Shangok, és velük eltűnnek a sírok is, itt, a Huang He alsó folyásánál, a könyöktől útban a delta s a tenger felé, és nem marad más, mint a föld sűrű nyomása alatt a sötétség meg ez az üvöltés, mert az, ez az üvöltés, megmaradt, ott állnak lent az összeomlott síroknál, ott állnak félredőlve, apró darabokban, savaktól szétmartan, beékelődve a földbe, de tágra nyitott szájukból az üvöltés nem múlik el, az valahogy ott maradt, darabokra törve, de mégis, az évezredekben, a rémület 425üvöltése, a rémületé, melynek egyetlen értelme idáig mégis elhúzódik, jelezvén, hogy a föld alatti univerzum, hogy a halál locusa, hogy a Világ alatt egy óriási, kitöltött tér, hogy a hely, ahol mindannyian befejezzük, a leghatározottabban létezik, hogy a Világnak, az életnek, az embernek mindig vége, és ott végzi, lent, ezúttal itt lent, a Shangok álmai alatt, darabokra esett sírszobrok és bronzlapokba öntött állatok üvöltésében, mert állatok vannak a föld alatt, talán megszámlálhatatlan mennyiségben, disznó és kutya, bivaly és sárkány, kecske és marha és tigris és elefánt és kimérák és kígyók és sárkányok, és mind üvöltenek, és nem egyszerűen hályog van dülledt szemeiken, hanem vakok mindannyian, állnak félredőlve és darabokban és savaktól szétmarva a beomlott sírok körül, és üvöltenek vakon a sötétben, azt üvöltik, hogy ez várt rájuk, a Shangokra, de ez vár odalent ránk is, akik most a Shangokra gondolunk, a rémület, hogy nem olcsó félelmek párája csupán, mert van tartomány, a halálé, a föld iszonytató súlyával mindenfelől, mely őket is befogadta, s amelyik majd minket is el fog nyelni, hogy magába zárja, betemesse, hogy eleméssze az emlékünket is, túl mindazon, ami örökkévaló.

426