Tolnai Ottó A pompeji szerelmesek Fejezetek az Infaustusból 9-789633-70-2 424 Alexandra Kiadó Pécs 2007 0 Munkában lévő, nem végleges verzió 1
Tolnai Ottó
A pompeji szerelmesek
Fejezetek az Infaustusból
A pompeji szerelmesek
Fejezetek az Infaustusból
3 4
Tigristincs

Én nem felejtettem el a Kávait, mondta Olivér, a lebukó nap előtt hirtelen lejátszódó hóvihart nézve a konyhaablakból. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt, gondolta. Próbálkozott, de nem sikerült neki. Mármint a hóesésnek. A télnek. Girizd Emőd, a borbély éppen ma magyarázta el Olivérnek, hogy az idén már nem lesz tél. Nyugodt lehet, az ő megfigyelései pontosak. Olivér tudta, hogy Girizd, a borbély nagy horgász, komoly kuglipályás haciendája van a ludasi tó partján, mégis kíváncsi volt, miféle meteorológiai megfigyeléseket végez. A macskákat figyelem, ha február első napjaiban tényleg elkezdenek bagzani, mérget lehet venni rá, hogy vége a télnek. A macskák nem fognak hiába lefiadzani. Csak akkor kezdenek bagzani, ha biztosak abban, hogy a kicsik már nem fagyhatnak meg. A többiek is a hirtelen kerekedett hóvihart bámulták, majd a gyönyörűen kifényesedő égboltot. Pontosan olyan orange, mint a szentképeken, gondolta Kacsó, aki olykor még mindig ministrált. Csak akkor, Kávai nevének említésére fordultak ismét Olivér felé, aki valami hosszú mesébe akart kezdeni az előbb.

Én nem felejtettem el a Kávait, ismételte, mintha csak azt akarta volna mondani, nem felejtette el a Kávairól elkezdett történetet.

Kit nem felejtettél el?, kérdezte a látványtól szinte megvakulva Szanitter Tibike, aki épp mostanában ellenőrizte le nagybátyjánál, igaz-e, hogy ott a Don-kanyarban sötét üvegcserepet kötöztek a szemük elé, ha nem volt, akkor kormoztak, mint 5napfogyatkozáskor, mert már magától a végtelen fehérségtől is kifolyt a szemük világa. Mondtam: a Kávait. Nem felejtetted el? A Kávait? Nem értem, tűnődött Elemér. Majd megérted. Hányszor magyarázta már P. P. (Howard) Jenőke, hogy nem kell mindent megérteni, tette hozzá Gorotva. P. P. (Howard) Jenőke nem reagálta le Gorotva szavait.

Valamikor a hetvenes években novellát írtam (az újvidéki Magyar Szó pályázatára): kománk, Rodolfo legjobb barátja, Orosz István esetéről, kezdhetett végre történetébe Olivér. Arról, hogy az egyik általa vezetett kis bolt leltára után hiánnyal gyanúsították. Ám ez a még valójában bizonyítatlan ügy is akkora ütés volt Orosz számára, aki felettébb precíz ember volt, mint Rodolfo, precíz és pontos, mint minden bélyeggyűjtő (Rodolfo, említettem már, Tanganyikát gyűjtött, azért volt itt ő is a Vigadó nagyteraszán megrendezett Stanly-jubileumon, amelynek megünneplését még dr. Brenner fürdőorvos kezdeményezte ’13-ban, Orosz pedig svéd hajós bélyegeket), hogy elhatározta: távozik az országból. Örökre Amerikába költözik. Már eladta kis házát a Tisza-parti halászfaluban (el bélyeggyűjteményét, mind a svéd hajókat), amikor az indulás előtti hajnalon – Rodolfo és Vili boy vitték a belgrádi röptérre – még egyszer utoljára szépen, aprólékosan fölsöpörte a ház előtti gidres-gödrös téglajárdát. A novella valójában erről a különös reflexről szólt. Arról az utolsó söprögetésről. Ő akkor minden bizonnyal nem tudhatta, hogy valóban az utolsó, nem tudhatta, hogy Amerikában nincsenek járdák. Arról, ahogyan évtizedek során beidegződött mozdulatokkal, ritmusban haladt tégláról téglára. A folyó, a Romániából (Erdélyből) úsztatott rönkök illatát a legkisebb szellő végighömpölygette a görbülő utcácskán. Akárha minden egyes téglától búcsút akart volna venni, mert már rég nem voltak egyformák, sok eltörött, akárha valami hernyótalpas lény, amfíbia talán, mászott volna végig rajtuk, sajátos profilt kaptak 6az idő folyamán. Nem kerti söprűt használt, piros nyelű cirkot, amilyennel a bolt olajos padlóját is söpörte, ugyanis városkánk messze híres volt söprűgyáráról. Az a járda azért volt olyan különös, erről persze nem érkeztem említést tenni abban a novellában, mert túlégetett téglából készült, majdhogynem klinkerből, amelyhez a téglagyári munkások könnyen hozzájuthattak.

Ha jól emlékszem, novellámban egész Amerikáig kísértem Oroszt. Az amerikai rész természetesen gyengébbre sikerült, talán azért is nem nyertem meg vele a pályázatot (a második vagy a harmadik díjat kaptam, nem emlékszem már – az első díjat rendszeresen az a keszeg, Lenin-képű ludasi újságíró kapta). Valaki, talán Rodolfo vagy az édesanyja, tudtom nélkül, Orosz után küldte a novellát. István állítólag elcsodálkozott, hogyan találtam ki, mi járt azon a hajnalon, söprögetés közben a fejében. Azután elmúlt egy-két évtized. Olykor megkérdeztem kománkat, Rodolfót, mi van Oroszékkal, sikerült-e megelőzniük magukat, milyen iskolába járnak, milyen sportot űznek, megnősültek-e már a gyerekek?

Első amerikai utam alkalmával (’84-ben) nem mozdultam ki New Yorkból, de másodszor (’91-ben) már nagy körutat tettünk Jutkával. Eljutottunk Clevelandbe is, ahol a helyi magyar rádió hosszú beszélgetést készített velünk. Na már most, akkor, beszélgetés közben, a stúdióban jutott eszembe, hogy Orosz is valahol Cleveland közelében él. Azonnal elmeséltem a novellámat.

Tudjátok, szeretek novellákat mesélni. Tudjuk, mondta Kafga, aki szintén ókanizsai születésű, mint Olivér. Sokszor aztán meg sem írom őket. Elmesélem őket néhányszor, annyi. Ott is ilyen részletesen, tégláról téglára haladva mesélted el?, kérdezte még mindig a megizzadt ablak felé kémlelve Gorotva. Ha jól emlékszem, igen. És azt is hozzátettem, hogy ha netalán Orosz István is hallgat bennünket, jelentkezzen. Ugyanis olyan műsorról volt szó, amelybe a hallgatók is bekapcsolódhattak. Máris csöngött a 7telefon. Íme, nyúlt a kagylóért a rádiótulajdonos újságíró: íme, a novella folytatása. Ám nem Orosz István jelentkezett. Hanem?, kérdezték egyszerre.

A Kávai.

A Kávai? Mit mondott?, ámuldozott Regény Misu, aki közben Jutka húsdarálóját próbálta megjavítani, s igyekezett úgy tenni, mintha nem hallgatná Olivér novelláját.

Mit mondott a Kávai? Kérdezte Szanitter ideges kíváncsiságában az orrában turkálva.

Mondta, örül, hogy földijét üdvözölheti Clevelandben. Azonnal jönnek értünk a feleségével. Magyarkanizsán majdhogynem szomszédok voltunk, de Kávai idősebb volt nálam, és így inkább édesapámmal ismerték egymást, noha barátkozni, azt hiszem, ők sem barátkoztak. Második feleségét viszont jól ismertem a zentai gimnáziumból, egy-két évvel járt alattam, talán éppen Bodor Anikó és Bánszky Mária Róza osztályába. Be sem fejeztük a beszélgetést, amikor a stúdió ablaka előtt felbukkant Kávai keskeny, vidám, buzgó alakja. Integettünk egymásnak, amiről a talpraesett újságíró, aki egyben a rádió tulajdonosa is volt, szellemesen tudósította az amerikai magyarságot. Bravó!, mondta, Kávai úr máris megérkezett. Különös, majdhogynem bravúros helyszíni közvetítés alakult ki, ha több időnk van, minden bizonnyal Kávaiékat is beinvitálja a stúdióba. És azon nyomban demonstrálja a novella utóéletét, folytatását, maga irányítja regénnyé való terebélyesedését. Misu felnézett, azt hitte, a húsdarálóval kapcsolatban akar mondani valamit Olivér, kezét vigyázva a hajtókarra helyezte.

Ahogy befejeződött a műsor, Kávaiék azonnal kocsiba ültettek bennünket és elvittek magukhoz. Körülvezettek szép kis házukban. Kávai már nyugdíjas volt, otthon alakított ki magának műhelyt az alagsorban, mint megjegyezte, már van is egy szabadalma, egy stabilizátor (tulajdonképpen az itteni áramszü8netek tapasztalatát kamatoztatta, az itt kialakult stabilizátortípust tökéletesítette), amelyből, noha a japánok lekoppintották, szivárog némi jövedelem. Feleségének a város másik részében több munkást foglalkoztató fogtechnikusi laboratóriuma volt. Valójában már Kávai is ott dolgozott nála. Kifutóként. Ahogy észrevettem, nagyon megfelelt alkatának ez a munka, szinte megfiatalodott tőle. Miközben beszélgettünk, iszogattunk, Kávai a telefonnal babrált. Tíz perc se múlott, máris felkiáltott. Megvan! Ki van meg?, kérdezte felesége. Orosz!, mondta Kávai, kezembe nyomva a kagylót. Valóban Orosz volt a vonal másik végén. Üdvözöltük egymást. De a második mondat után máris azt kérdezte, kivel beszélt az előbb? Hát a Kávaival, mondtam. Kávai odaszólt, kérdezd meg, emlékszik-e rám? Emlékszel még a Kávaira?, kérdeztem Oroszt. Hogyne emlékeznék, mondta máris felvillanyozódva. Neki volt először televíziója Kanizsán. Kitette a készüléket az utcai ablakba. És a város ott korzózott előtte. Mondd meg neki, kiáltotta Kávai, most hány televízióm van. Mondtam, hogy most még a műhelyben, a garázsban és a vécében is van készülék. Megegyeztünk, még hallani fogjuk egymást, megpróbálunk összefutni.

Másnap Kávaiék elvittek bennünket a laboratóriumba. Az egykori magyar negyedet, a gettót átszelő Bucckeye Roadot is útba ejtettük. Még ki is szálltunk a nevezetes, plexivel vont tulipános padoknál, de valahonnan ránk lőttek. Szép halál lett volna, motyogta Regény Misu. Szép, ismételte Gorotva. Mesélték, egy ideig még működött arrafelé egy pincében magyar kocsma. Puskás ember őrizte. Kizárólag hazai pálinkát ittak. És egy cigány hegedült nekik. Végül már olyan öreg volt, hogy ha nem ivott játék előtt s játék közben is néhány pohárral, kiesett a kezéből a vonó. A laboratóriumban szimpatikus erdélyi fiatalember dolgozgatott. Nemrég érkezett Amerikába a családjával. Kávai kérte, mesélje el nekünk, hogyan sikerült kiszökniük, emlék9szem, Kávai a kiverekedni szót használta, tehát: hogyan sikerült kiverekedni magukat Ceauşescu Romániájából. Hátha szükségünk lesz még a tapasztalatukra, sosem tudni. Hányban volt ez?, kérdezte Szanitter. ’91-ben, mondta Olivér egy gyufaszállal parafamorzsát halászva ki poharából. A fiatalember elmesélte esetüket.

Kétszer megfogták-megszimatolták őket a határőrök farkaskutyái. Akkor valaki azt ajánlotta, szerezzenek be: tigristincset. Tigristincset?, kérdezte a fiatalember.

Tigristincset?, kérdezte Gorotva. Tigristincset?, tűnődött Szanitter, lábát két tacsin nyugtatva az asztal alatt.

Tigristincset?, Hol?!, kérdezte a fiatalember. A bukaresti állatkertben, mondták. Úgy is lett, egy szép napon az egész család felutazott Bukarestbe.

Miféle állatkert az a bukaresti, kérdezte Kafga, akinek az öccse néhány éve még a palicsi ZOO állatorvosaként dolgozott. De senki sem válaszolt neki, ugyanis senki sem járt a bukaresti állatkertben, még P. P. (Howard) Jenőke sem, aki pedig a veszprémi és a heidelbergi állatkertben is megfordult már, lévén, hogy a vidéki állatkertek melankóliájáról készült dolgozatot írni. Noha máris egyértelművé lett, hogy a reálszocialista ZOO-k melankóliája talán még izgalmasabb valami…

Már a nyitáskor ott ácsorogtak a ZOO bejárata előtt, folytatta Olivér, akit P. P. (Howard) Jenőke egyszer el is vitt a veszprémi ZOO-ba, hogy megmutassa neki az enyhe pírban lobogó flamingókat. De alkonyodott már, amikor lépésre szánták el magukat. Már minden állat ismerte őket. Zárás előtt, közel a hatalmas bengáli tigris ketrecéhez a fiatalember leszólította az egyik sötétképű állatgondozót. Tigristincsre lenne szükségünk, motyogta zavartan. Tigristincsre? Ja, persze. Semmi probléma, mondta az állatgondozó. Csak az a gond, hogy tegnap még fele áron megkaphatták volna. Rapidul szökik az ára. Istenem, mi 10lesz ezzel az országgal?! Pontosan akkora összeget mondott, amennyit – egy évi megspórolt fizetésüket – magukkal hoztak. Pár perc múlva már meg is érkezett az áruval. Újságpapirosba – a Scintea első oldalába – csomagolt semmis kis gezemice volt. A tigristincs?, kérdezte egy Bunsen-égőt tanulmányozva Jutka, és átnézett a konyhapult felett. Mire Regény Misu azt hitte, a húsdarálót sietteti. Igen, mondta a fiatalember, valami finom, hálószerű armatúrát bontva ki a gipszből.

Boldogan utazott haza, Kolozsvárra a család. És másnap ismét elindultak a határra szerencsét próbálni. A tigristincset közben felesége egy kis hímezett vászonzacskóba csúsztatta. Úgy, abban a hímezett kis zacskóban dugta aztán a tincset a gelebébe. Most, harmadszorra talán még nagyobb izgalommal indultak a határ irányába. Már jól ismerték a terepet. Majdhogynem otthonosak voltak arrafele. Amikor feltűntek a határőrök farkaskutyái a zónában, a fiatalember gyorsan előhúzta a hímezett kis vászonzacskót.

De hát ez olyan, mint a mesében, mondta Szanitter. Micsoda, kérdezte Girizd, aki épp kettétörte azt az Olivér által félrepöckölt, borban preparált gyufaszálat, hogy kipiszkálja a fogait. A történet, mondta Szanitter. Hagyjátok, hadd mondja az ember, ne szaggassátok állandóan, intette le őket Kafga. Te is szaggatod, mondta Szanitter Tibike. Én? Én nem szaggatom, én csak egy kérdést tettem fel a bukaresti ZOO kapcsán. Egy kérdést feltehet az ember, egy kérdéssel még nem szaggatod a történetet. De szaggatod, nem látod, hogy éppen szaggatod?!

Rezgő ujjakkal bontotta ki a kis, hímezett zacskót, folytatta felülemelkedve Szanitter és Kafga vitáján Olivér. Azt nem magyarázták el neki, pontosan mire is szolgál, mit is kell tulajdonképpen csinálnia vele. Mármint a tinccsel. A tinccsel a határzónában. Csak tartotta verejtékező tenyerén az istentelenül bűzös gezemicét. A farkaskutyák már egészen közel csaholtak. De 11ahogy tenyerére helyezte a tincset, valóban, akárha varázsérintésre, nyüszítve elkotródtak.

Akkor Kávai, mint egy igazi mókamester, elnevette magát. Nagyon szemérmes a fiú, mondta a gipszfogsorok között matató technikus vállára helyezve kezét. Tudod, a tigristincs: a tigrisszar fedőneve. De hát neked nem kell mondanom, az erdélyiek mindig ilyen szépen, színesen s felettébb furfangosan fejezik ki magukat. Jót nevettünk, noha miközben hallgattuk, ott a sok vicsorgó műfogsor között, minket is kivert a verejték.

Tigrisszar?, ámuldozott egyszerre Gorotva és Kafga. A fedőneve?, kérdezte Szanitter. Regény Misu közben végre befejezte a húsdaráló javítását. Dugd bele a kezed, mondta Girizd. Miért?, kérdezte Misu. Hogy kipróbáljuk, darál-e. A tökeidet, apukám, emelte föl a hangját Regény Misu, ami, mondani se kell, annyit jelentett: Nećeš ući u moj roman!*1 Misu romanja persze nem létezett, Misu valójában zománcégetéssel foglalkozott. Mondása valójában nevének egyfajta vállalása volt csupán. És mégis, barátai mind jobban féltek, rettegtek, hogy valóban nem fognak belekerülni abba a romanba, amit valahogy úgy képzeltek el, mint egy tévésorozatot, jóllehet a Háború és békét is nagy érdeklődéssel hallgatták, amikor P. P. (Howard) az Antikvárium szeparéjában – ott, ahol a vécéből kilépő vendégek a sliccüket gombolgatják, szoknyájukat igazgatják – felolvasta a kiürült Moszkvát elözönlő martalócokról szóló részt, és Gorotva, aki olykor ott sakkozott, éppen a vécén gubbasztott, s utána kijövet odaszólt az irodalmár gyerekek feje fölött: Jenőke, mi a szart olvastál az előbb? Másnap megkérték P. P. (Howard) Jenőkét, nekik is olvassa fel azt a részletet. Jenőke aztán, belemelegedve, nem csak azt a martalócokra, arra a harmadik emberféleségre vonatkozó részt, hanem az Andrej herceg sebesüléséről szóló 12sorokat is felolvasta… Közben, többen észrevették, Szanitter szemére fátyol ereszkedik. Elhatározta ugyanis, holnap meglátogatja Vendelt. Igaz, Andriját, a tigrisek gondnokát is ismerte. Együtt spriccereztek Ivanyos bácsinál, a sínek túloldalán. Ivanyos bácsi, az ezüstfejű festőtanár, aki már évtizedek óta a szőlészettel és a gyógynövényekkel cserélte föl a festészetet (P. P. Jenőke többször is írt róla a Palics és környékében), arról volt nevezetes, hogy a fröccshöz nem szódát: citromfűteát használ. Úgyhogy az ő hatalmas almafája alatti fröccsözést egyfajta kúrának tekintették a lilafejű borisszák. Meglátogatja Vendelt, és egy vödör tigrisszart rendel nála. És otthon lekeni magát. Le az egész testét. Egyszer, emlékezett, P. P. (Howard) Jenőke és T. Olivér arról a cincérbajszú, dila festőművészről, Daliról mesélt. Mármint hogy, amikor egy hölgy meghódítására indult a dila spanyol, bakkecske ürülékével kente be testét. És sikerült is a hölgyet elhódítania… Szanitter örök életében gyáva legény volt, ám akkor már, mivel napok óta dörömböltek az ajtaján a behívócédulát kézbesítő rendőrök, eltökélte magát, átmegy a zöld határon. Átmegy az anyaországba. Sosem járt odaát. Útlevele sem volt. A ’70-es években volt kishatárija, de egyszer sem élt vele, teljesen üres volt, amikor lejárt, és odaadta a gyerekeknek, játszanak vele: határosdit. De olykor, ha megemlítette, mindig anyaországot mondott. Mintha csak valamiféle erotikus vonzalmat érzett volna iránta. Gorotva egyszer látta, amint, titokban, Girizd a borbélyollójával kivágta a Magyar Szóból a parlament Dunában tükröződő képét.

Clevelandből Columbusba vonatoztunk, folytatta Olivér, majd onnan a Greyhounddal New Yorkba vettük utunkat. A Greyhounddal?, kapta fel a fejét Girizd, miközben épp visszahelyezte a gyufaszálat a kihalászott parafamorzsák mellé, ugyanis borbély létére kamionsofőrként még Szibériába is eljutott volt. Kizárólag csak szép, fekete, sokgyerekes fiatalasszony utazott a 13Greyhoundon, meg fegyelmezett amisok. Szerencsére Jutka azt az utat is videóra vette, s így olykor ismét magam elé varázsolhatom őket, valamint a Greyhound egész úton éneklő, kövér, szintén fekete sofőrjét. Ha akarjátok, egyszer levetítem nektek azt a filmet, mondta Jutka, aki épp csirkét pucolt a pulttal leválasztott konyhában. New Yorkból az Óceánhoz, Sarasotába repültünk. Visszafelé egy kis géppel érkeztünk a clevelandi röptérre. Ahol azonnal át kellett szállnunk egy nagyobb gépre, hogy Chicagóba, onnan pedig Budapestre utazzunk. A clevelandi röptér üres volt. Ásítoztunk. Amikor egyszer csak egy vékony ember futott a gépünk felé. Kávai volt. A Kávai?!, kérdezte Gorotva. Sikerült beverekedni magam, mondta lihegve. Apró ajándékokat adott fel, s egy színes gemkapcsokkal összefogott (elfelejtettem említeni, már előbb is elhalmozott mindenféle színes klipsszel) levélben: néhány száz dollárt. Szerettem volna kihozni Oroszt is, mondta. Már minden rendben volt, megbeszéltük, érte megyek, de ma reggelre hirtelen felugrott a vérnyomása. És az orvosa nem engedélyezte a találkozást. A légikisasszonyoknak kellett közbeavatkozni. Kávai egyszerűen nem akart elengedni bennünket. Fenn a gépen, ahogy egymásra néztünk Jutkával, láttuk, mind a kettőnknek könnyes a szeme. Nem értettük pontosan; mi is történt velünk, hiszen annyi emberrel találkoztunk, sokukat jobban ismertük, sokukkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint a Kávaival. Ám senkitől sem volt ilyen nehéz elbúcsúzni. Ha még egy kicsit maradunk, ha nem lépnek közbe arkangyali szigorral a légikisasszonyok, mindannyian felzokogunk. Az igazság az, a mai napig sem tudom, mi történt, miről is volt szó.

Már mozgott a gép, amikor Kávai utánunk kiáltott. Ne felejtsetek el!

Ez a hirtelen hóvihar, itt a feketefenyők fala előtt, kis híján engem is megríkatott, mondta Gorotva. Lassan nekünk is kor14mos üveget kell a szemünkre kötni, mint kellett azoknak ott a Don-kanyarban, tette hozzá Szanitter Tibike.

És kis, hímezett vászonzacskóban: tigristincset kell hordanunk a gelebünkben, motyogta Elemér, akivel – Sóstóaljról jövet, ha nem a nemzetközi úton baktatott, gyakran elkeveredett –, nemegyszer megesett, hogy a belső zónában találta magát. Sosem fordult meg a fejében, hogy átsettenkedjen az anyaországba, de arra lett volna kedve, hogy ott az üres karaulákban a farkaskutyáktól békén hagyva matasson, a nyulaknak, fácánoknak csapdát állítson.

A Vendelt kellene megbízni, gyűjtse be a tigrisürüléket, mondta Olivér.

Talán üzletelhetnénk is vele, tűnődött Gorotva. A bosztánosok biztosan megvennék, nekik van földjük odaát Mórahalmán is…

Hadd a bosztánosokat a fenébe, csattant fel a mindig halk Elemér.

Ja, hallottam, mondta Gorotva, hogy keresnek. Azt üzenték, a lékelő bicskával fogják kiengedni a beledet.

Én is hallottam, hogy kerítenek, nevetett fel Szanitter, aki maga előtt is titkolni szerette volna előző, rejtett erotikával teljes elhatározását az anyaországot illetően, kerítenek, mert a matrózzal megkúrtátok a dinnyés kofákat a Vértóban.

Hát akkor neked, Elemér, valóban szükséged lesz egy-két tigristincsre, kapcsolt át erre, a másik történetre, mármint a dinnyés kofákra, jóllehet inkább Amerikáról szeretett volna még mesélni Olivér, hiszen jó lett volna még kihasználni ezt a ritka alkalmat, hogy újabb és újabb oldalról járja körül azt a pályázat határideje miatt túl gyorsan lezárt novellát.

Fogalmam sincs, mi történt, szabadkozott Elemér, honnan keveredett oda a Kék tó padjára az a tengerész. Fogalmam sincs, honnan kerítette elő a dinnyés kofákat. Az évszázad legmelegebb napja volt… A biztonság kedvéért te azért csak beszélj 15Vendellel tigristincs-ügyben, mondta Gorotva. Legjobb lesz, ha mindannyian lekenyekedünk… Nyakig szarosan: nećete ući u moj roman!, hördült fel Misu, a zománcművész.


A nap lement, a beizzadt ablaküveg tükrözni kezdte őket. Pontosan úgy néztek ki, úgy festettek, mint Peity Laura Filozófusok című, kékkel és violával alighogy megérintett, fehér festményén, ahogy kinéznek – jóllehet abszolút kilátástalanságban… (A képet komoly tárlatokon is bemutatták.) Közben Jutka már feltette a paprikást. A salátára aprított fokhagyma illatozni kezdett. Olivér ujjbegyével arrább tolta a gyufaszálat, majd csak rágyújt már valaki, kitapogatta a parafamorzsát és ide-oda kezdte görgetni a békebeli viaszosvásznon. P. P. (Howard) Jenőke, aki összetett fedőneve ellenére állandóan ugyanazt az egy Rejtő-könyvet, A három testőr Afrikábant olvasta újra (meg volt ugyanis győződve, hogy a szabadkai Városi Könyvtár balkonát tartó két behemót, gipsz Atlasz konfigurációja azonos a Három testőrben szereplő Atlasz-hegység konfigurációjával – legalábbis Magda Marinko tudatában, amíg a regényt ott, a helyszínen, Afrikában olvassa), de különben sem tartozott a Rejtőt és Göre Gábort fejből idézgetők táborába, sőt kissé berzenkedett is tőlük, P. P. (Howard) Jenőke egész este hallgatott. Formaérzéke jelezte, sok lenne neki is befonódnia Olivér és Misu duellumába. Az ebédlő falán lógó gobelint tanulmányozta. Jenőkét ugyanis felettébb izgatták a 100 évnél idősebb gobelinek. Különösen, ha nyeles nagyítólencséjével már előbb megállapította: beleesett, jócskán átírta-átrajzolta a moly. A gobelinekhez fűződő misztikus vonzódását csak igazolva látta, amikor az egyik Rejtő-életrajzban azt olvasta, hogy kedvenc írója egy időben: kézimunkákkal házalt. Meg volt győződve, sőt erről már egész elmélete volt, s elméletét, szemléltető képekkel kísérve, ki is fejtette Kafga Ferinek, akit P. P. (Howard) Jenőke rendszeresen Franz 16Kafkának szólított, hogy Rejtő kizárólag csak gobelinekkel házalhatott, kizárólag csak gobelineket árulhatott, azok közül is elsősorban a Goethe nyári lakját ábrázoló munka különböző változatait… Ám Olivér novellája és Misu romanja ellenére, a tigrisürüléktől érintetlenül, a molyrágta gobelinről egy pillanatra sem véve le tekintetét, P. P. (Howard) Jenőke is ugyanott kötött ki, mint a többiek, akik egytől egyik bekenekedtek, nyakig befürödtek: Jutka paprikásának, salátájának, a konyhát leválasztó magas pulton mindinkább áthömpölygő, narkotikus illatában. Annál is inkább, mivel valami egészen más ügyben rántotta össze őket Özvegy, aki maroktelefonján már jelezte is, hogy vörös Barkasán úton van T. Olivér Homokvára felé, nevezetesen a NATO-bombázás utáni első bácsszőlősi szamárversennyel kapcsolatos koncepciók (ahogy mostanában szeretik mondani, filozófiák – ezek szerint nincs kizárva, Peity Laura festményének a címe, a Filozófusok is ezzel a tendenciával lehet összefüggésben) megvitatása, teendők megbeszélése, a feladatok kiosztása végett.

17
Polgár Baba és a függőleges fakír

E tízéves háború alatt jócskán elhanyagoltam a TOLNAIt. Magamban. És úgy általában is. Tehát a füzeteimben. A BURDON spirálos füzetét például el is veszítettem. Valójában sosem is szoktam meg a spirálos füzeteket. Jobban szeretem a régi, régtől hányódó, a hurcolkodásokat is átvészelő, műrostos, román és orosz füzeteket. Albán füzetem nincs. Jóllehet az elsők között szakosodtam az albán bélyegekre. A filatelisták is számon tartanak. Jóllehet a filatélia Tanganyikáim kapcsán vett először tudomást rólam. A kék Mauritiust illetően persze én is csak kibic vagyok. Ám az a bizonyos monográfia, amelyről Rilke beszélt, elképzelhetetlen a kék Mauritius nélkül. De hát, mint Gorotva mondta volt T. Olivérnek, állítólagos alteregómnak, a szépíró az különben is csak egy kibic. Majd hozzátette: egy gennyes kibic. A HIT-JÓS-ra pedig (teljesen tönkretéve két kedvenc illusztrációmat: Homoktölcsér Oklahomában; Cukrászok fogait a liszt- és a cukorpor megrontja) a hurcolkodáskor – Újvidékről Jutka szülőhelyére, Palicsfürdőre, a sávba, mind közelebb az anyaországhoz, amelyhez akkortájt kezdtek erős erotikus szálak fűzni-szíjazni, olyannyira, hogy később egyik regényhősöm, akit hajléktalannak nevezek, ugyanis még nincs regénye, csupán egy Regény Misu nevű barátja, már arról mesélt, hogy az a nő, mármint az anyaország, valójában egy még relatíve fiatal, kívánatos teremtés (1000 év egy nő életében semmi, magyarázta Misunak) – ráfolyt a benzin. Akkor, amikor a mennyezetig érő legyezőpálma tövére is ráfolyt az a bűzös, akkor már javában szőkített 18folyadék az egyik öt tonnás kamionban, a függőlegesen betuszkolt motorbicikliből. Valójában egyfajta identitászavarról volt szó. Egy napon többé már nem tudtam eldönteni: én vagyok a TOLNAIban, vagy a TOLNAI van énbennem. Pedig már ki is doboltattam a vállalkozást. A pesti és az újvidéki tévé közös adást készített ÚJ TOLNAI VILÁGLEXIKON címmel. Szép volt, igen, a számomra legtöbbször borzalmas, akkor sem túloznék, ha azt mondanám: halálos tévézésben az egyszer volt valami szép is: végigutaztuk a Neretvát, mivel az ÚJ TOLNAI ütőere valójában a Neretva kellett volna hogy legyen, a deltában is elidőztünk, majd pedig Korčulán szálltunk meg, onnan rándultunk át a tulajdonképpeni színhelyre, az egykori márványbányába: Vrnikre, az egyik legjobb jugoszláv (horvát) színikritikus – aki majd a Mozgó Házat is felfedezi – szülőhelyére. Ha én, Kracsun, Tolnait mondok, mindenekelőtt Tolnai Simon bácsira gondolok, aki, másik regényhősöm, P. P. H. Jenőke (ő már nem nevezhető egyértelműen hajléktalannak, ugyanis az imagináriusként lebegtetett regénybe szánt jegyzetei már nyomtatásban is napvilágot láttak) kutatásai szerint, egy gödörben végezte Rejtő Jenővel és Karácsony Benővel. De a megőrzött füzeteket sem tudom mindig használni. Ugyanis ha éppen dolgozni szándékozom, példának okáért, mint most, itt fenn, Pesten, akkor épp lenn, Palicson vannak a meggyszín Tolnai-tomusok, itt csupán Ráhel új, magyar Larousse-a van kéznél; ha viszont netalán alsó-járásszéli tanyánkon (mondtam már: a szerb neve a pontos, akárha én adtam volna: Primorje, Donje Primorje – Tengermellék, Alsó-Tengermellék) törne rám a lexikográfusi szenvedély – melynek mibenlétét nehezen tudnám magyarázni, noha talán mégis akkor járnék a legközelebb az igazsághoz, ha azzal az első gyerekkori élménnyel azonosítanám, amikor édesapám Bubitól, a vándor, cigány könyvárustól, akinek szép lányai majd még gimnazista koromban is sok fejfájást okoznak nekem, ám valamiféleképpen 19még mindig a Tolnai aurájába tartoznak (hol máshol is nézhettem volna meg, mit jelent az, hogy – mert az éppen megcélozott szócikkhez közelítve mindig lelassítottam, átböngésztem, mit ír előtte, sőt, átugorva, azt is, mit utána: a Gleccserbolha és Goethe, Gogol és a Gondola, illetve hát az, hogy: Gonorrhoea? A fertőzés az esetek legtöbbjében kankós egyénnel való közösülés által keletkezik. Sehogyan sem értettem, hogy az a gyönyörű rózsaszín-fekete lény egy kankós egyén volt csupán, és az pedig, amit csináltunk volt a huzat nélküli dunyha alatt a nagycsalád vidám nyüzsgése közepette, egy közönséges közösülés), megvásárolt néhány meggyszín Tolnai-kötetet, s én még azon az éjszakán, az éjjeliszekrény gatyámmal takart lámpájánál fellapozva: megpillantottam Afrikát, s megszédültem, mármint attól a különös optikai játéktól (a kis klottgatya spermatérképei etcetera), hogy én írtam!, én, az egész fejezetet!, én az egész Afrikát!, ahol a bátyám olvasta ponyvaregények sorban történülnek – ott, járásszéli tanyánkon pedig csupán az Új Idők találhatók: azért vittem éppen azokat a fekete köteteket oda, mert magányos kis tanyánkat a sziken bármikor kirabolhatják, s lexikonjaim közül talán még az Új Időket sajnálnám legkevésbé. (De most, hogy ezt leírtam, máris elhatároztam: legközelebb hazaszállítom őket.) Igaz, megtörtént már, hogy a Murterre vagy Dubrovnikba vagy Velencébe magammal vittem egy-egy kötetet, de ott, mint hamarosan kiderült, éppen egy másikat lett volna kedvem ellen-, pontosabban tán inkább: oda-vissza írogatni, széljegyzetelni, akár egy Corvinát (éppen mostanság neveztem dr. Brenner illumináló orvosi naplókönyveit: valós Corvináknak). Nevezetesen ismét a Gleccserbolhát és Goethét, Gogolt és a Gondolát, ugyanis emlékszem, utoljára például Duse egy megrázó gondolás fényképe után (a Biennálén láttam, a legnagyobb élményem volt, azóta is keresem, ugyanis a Biennále kiadványaiban azt a fotót véletlenül éppen nem reprodukálták) mennyire szerettem volna összevet20ni a Tolnai Gondoláját a Rilkéével. Mint később, otthon kiderült, a Tolnai Gondolája mindössze két teljesen érdektelen mondat, abból is az egyik a léghajó gondolájára vonatkozik, ám a rajzot átvehetnénk, noha e szócikknél Lábass Endre zseniális fotóját is közölni szeretném (A táj című könyvében látható), arról a szárazra vetett, árva, ám a tengert, illetve Velencét mégis leginkább visszahozó-visszahódító, pesti gondoláról. Mondanom sem kell, a Gondola a 10 legfontosabb szócikk egyike kell, hogy legyen majd az ÚJ TOLNAIban. (És odakint el-elring ablakaink alatt egy-egy szép, nemes formájú gondola, két evezőssel, ugyanazon az útvonalon, ahol a Duse szokott itt naponta bekanyarodni, írja Rilke a Zetteréről, majd az egyik következő levelében pedig már közelebbről is leírja e misztikus valamit: Mintha Velence leglelkebb lelkéből lelkedzett volna ez a karcsú fekete hajó, ez a teremtmény, ez a lény – a dolgok közül még csak egy hangszerrel mérhető össze, hiszen annak egész testi formáját is olyan feltételek határozzák meg, amelyek láthatatlan és felfoghatatlan szféra messzi üzenetét közvetítik. A gondola talán a csönd eszköze…) Legjobban mégis a Karfiolos pepita füzetet sajnálom, noha jól emlékszem, az egész füzetben a torz virágot mint olyant próbáltam, nem nagy sikerrel, szócikkbe sajtolni. A versekben talán fellelhető némi nyoma ennek a munkának, ugyanis a Legyek karfiolban, vagy a Világporban, hol emberi agyhoz – az ember húgyagya mint virág –, hol pedig angyali ürülékhez hasonlítottam volt a karfiolt.

Abafi (Aigner) Lajos (A lepkészet története Magyarországon című könyvében részletesen foglalkozik Pável János munkásságával. Hivatalos kiküldetésben keresztül-kasul beutazta az országot, nevezetesen vagy húsz ízben járt Mehádia vidékén, továbbá Fehértemplom – valójában ott, Gozsdu városában játszódott le Camus Félreértésének eredeti története, lásd a Bűn Kamilla című fejezetet – és Palics környékén, Mármaros és Liptó megyében, 21a Tengermelléken s a Velebit-hegységben. Természetesen nem kerülte el a figyelmem a Pável által felfedezett – talán éppen Fehértemplomon, Palicson vagy Velebiten – lepkék között a Literata nevű. Meg kell kérnem dr. Láboss Elemért, elaborálja nekem a Literatát. Mert akár az is megtörténhet, hogy végül is éppen ezzel a Literatával helyettesíthetem be a TOLNAIban magát a Tolnait, éppen ez a Literata lehet majd a tulajdonképpeni illuminátor, hiszen a Nappali ház ankétján is éppen egy lepkére: az Azúrra futtattam ki a Miért ír az Úr?-t.) Mi a különbség a halina és az abaposztó között? (Fekete ikonosztázom dísze-büszkesége az immár teljes halina-sorozat. Albán sapkám viszont szőrén-szálán eltűnt. Mindig ilyen egyszerűen, pontosan kellene fogalmaznom. Ki lophatta, dughatta el, semmisíthette meg az én albán sapkámat, amelyet az egyik koszovói költői fesztiválon kaptam volt? Amikor egyszer albán bélyegek ügyében látogatott meg egy regényes úriember, láttam, azonnal regisztrálta az albán sapkát, valamint a halina-sorozatot is. Meg volt győződve, azok a halinába kötött könyvek: albán könyvek. Külön nálam valahogy nem megy. Mármint a halina-sorozat meg az albán sapka. Ez nálam valami miatt így működik.

Ma az ószeres Rózsa ismét meglepett egy ’Abbazia’ feliratú kagylós dobozzal. Herceg Zsófiéknak még a háború előtt sikerült eladniuk abbáziai nyaralójukat. Most abból a pénzből épít itt, Palicsfürdőn. Abbáziába indulása előtt mindig megkértem az öreg Herceget, írjon nekem a Szempontba valamit a tengerről. És ő mindig csak azt írta, hogy nincs tengerfestészet, csak tófestészet van, csak Egri van. Jóllehet akkor én már nyakig benne voltam Vidović és Monet, Bonnard és Mušić csodálatos marina-festészetében.

Abda; Abszint (Szeretem a Tolnai metszetét, természetesen az új kiadásban is reprodukálandó: A képen Paul Verlaine francia költőt látjuk, akit hányatott élete az abszintizmusba 22vitt.) Abszurd (Etimológiai jelentése: valami, amit süket ember válaszol a hozzá intézett kérdésre.) Ada (Főterén Szarvas Gábor szobra áll. A Trianon óta az S. H. S. királysághoz tartozik. Később Rákosi nélkül nincs Ada, ahogyan Csantavér sincs Matuska Szilveszter nélkül, akiről két írónk is regényt készít éppen. Gyerekkoromban számomra csak Zenta és Szabadka létezett, meg hát szemben, a Tisza túlpartján Törökkanizsa. Igaz, Csantavér, Kevi, Tornyos is létezett valamiféleképpen, ugyanis ott éltek édesapám testvérei, és amíg ő börtönben volt, gyakran töltöttük a szünidőket a tanyáikon. Aki megváltoztatja nevét: börtönbe kerül – valami ilyesmit éreztem minden alkalommal a levegőben, amikor nyaranta, mint afféle lelencgyerekeket, előbányásztak bennünket húgommal és bátyámmal a szán lópokrócrétegei alól… Ada valójában az első gimnáziumi napon, 1954-ben lépett be életembe, ugyanis bemutatkozásunkkor felpattant előttem egy zömök fiú, és hangosan, akárha katonai névsorolvasáson, azt mondta: Kós Dezső Ada! Ez a bemutatkozás egész további életemben elkísért. Ugyanis én azt sem tudtam, hogy hívnak: már felálltam és még akkor sem tudtam, Kracsunt mondjak-e, avagy Tolnait, és szülővárosom névváltozatai között sem tudtam választani: Magyarkanizsa, Ó-Kanizsa, Stara Kanjiža?)

Agár; Avignon (Lehet, hogy a BITEF-hez képest, amin mi felnőttünk, az Avignoni Fesztivál egy amatőr fesztivál, de mi szeretjük. Amikor a Jel Színház az Orfeusz létráival Avignonban szerepelt – nem engedték, hogy ’Orphée provincial’ legyen a darab címe, jóllehet nekem éppen az volt a szép, hogy áthallatszott rajta Provence – az egész család odautazott. Volt Hudinak egy csodálatos jelenete az Orfeuszban: két tűzoltólétrával a vállán, mint Ikarusz, kis híján elrepült, el a püspöki palota sütős kövei, pléhrongyikákkal foltozott, szögecselt hatalmas crucifixe felett, el a Rhône-delta irányába, majd pedig hirtelen, minden alkalommal valóban életveszélyesen, aláhullott velük. Egy gyík 23pihegett pikkelyes, kasmírmintás bőrkéjében a püspöki palota forró, fehér kövén az egyik dús levendulabokor felett. Nem mozdultam, pedig az egyik szép dán színésznő éppen eltűnt a palota hűs labirintusában. Akárha többé sosem is mozdultam volna. Gyakran térek vissza katalektáimban ahhoz a kataleptikus figurához, aki ott áll a pihegő kis, kasmírmintás gyík felett, az erős, minden bizonnyal drogos hatású levendulabokor mögött. Nemegyszer történt már meg velem: Jutka bekiabált a szobámba: Telefonon keresnek, mit mondjak, hol vagy? – s én alig hallhatóan, a levendula drogjától aléltan, kiszólok: Avignonban… Noha a Maltéból már meglehetősen ismertem Avignont, most végre volt időm alaposan körültapogatni, körülölelgetni a palotát. Amerikából érkeztem, ahonnan éppen indultak a flamingók és most végre elébük vágtam: a Rhône deltájában megvárhattam őket. Egyáltalán nem lila motívumról van szó, szigorúan a Járásszélhez és a színházhoz tartozik, ugyanis egyik hősöm, Vak Vígh Tibike násztáncát egy, igaz, a libák óljában fakuló, flamingóval járja. Képzőművészeti, illetve alkímikusi kutatásaimban is nélkülözhetetlenek voltak ezek a madarak, tollaik, eledelük, az apró rákok, nélkülözhetetlenek az intim-, illetve csiklórózsaszínt illetően. Ott, a Fesztiválon, reggelente mindig vártuk, mit ír a Le Monde, mit a Le Figaro. Nem a művészeti, színházi vonatkozású véleményükre voltunk kíváncsiak – azt mi, ha nem hangzik szerénytelenül, úgy hangzik, de mi valójában szerény, vidéki gyerekek vagyunk: jobban tudtuk –, minket inkább az érdekelt: mit írnak Ó-Kanizsáról, szülővárosunkról. Izgatott bennünket, a világlapok hogyan abszolválják városkánkat. Pedig akkor már Szarajevót és Mosztárt is kezdték újratanulni. Épp a csonka avignoni hídon – Sur le pont d’Avignon – gubbasztottam, amikor értesültem, Döbrei Dénes vagy Bütyök futott a hírrel: szétlőtték a mosztári hidat. Ha jól emlékszem, az egyik lap kritikusa meg is említette, hogy az ó-kanizsai önkéntes tűzoltóegyesület, ami24kor a torinói világversenyre készült, amit mellesleg meg is nyert, az Eiffel-tornyon akart gyakorlatozni létramászásból… A másik meg az önkéntes tűzoltó egyesület színtársulatáról írt, amely 1911-ben bemutatta – s mi az Orfeuszban megkíséreltük rekonstruálni – az Idegeseket. Nagy Jóska meglátogatta kis párizsi cellájában Danilo Kišt. Mind a ketten elmesélték nekem, s az én teftereimben ez a látogatás mint József, az ács egyik legmegrázóbb darabja szerepel. Ahogy két gázlómadár áll az asztal mellett. Ennyi. Veličković is eljárt a Jel Színház minden előadására. Bem is megnézte az Orfeuszt, Tišma is. – Hudi Mozgó Háza természetesen a Jel Színház tapasztalataiból következik, viszont a szöveggel való próbálkozásait illetően Jeleshez, Jeles színházához kötődik. Ezt Hudi mindig hangsúlyozza, mivel egy ideig részt is vett a Monteverdi Birkózókör munkájában.

Bem (Apó. És persze: Bojan. Bojan Bem egyszer itt, Palicsfürdőn, arról mesélt, hogy apai nagyanyja Lengyelországból jött Szarajevóba, édesanyja pedig szlovén volt, de azt, hogy ő mindennek ellenére hogyan is lett volt par exellence belgrádi festővé, azt nem nagyon értettem. Igaz, végül belgrádi festőnek sem sikerült megmaradnia: Párizs és Koper között ingázik, lassan inkább Szlovénia lesz a bázisa. De ahhoz, hogy nővére koperi házát megörökölje, le kellene mondania a jugoszláv állampolgárságról… Nem értem. Illetve mind inkább Kišhez hasonlítom, mondom: az volt, pontosabban, az lehetett volna a belgrádi festészetben, ami Kiš a belgrádi irodalomban. Egy európai.)

Dabas; Dublin; Duchamp (Lehet-e tragikus egy szék? – kérdi, minden bizonnyal még Triesztben, Joyce. Talán éppen ezt a mondatot olvasva erősíti Duchamp a hokedlire a biciklikereket. Kiš Danilo is Virág úrhoz kötötte apja figuráját. Kiš és Dublin. Talán éppen Joyce olvasta el legértőbben, a Triesztben éppen akkortájt olaszul is megjelent, Tragédiát. Valamint Joyce és Meštrović. Én írtam volt a Szabadkán bemutatott Tragédia 25(Madách-kommentárok) Horthy-Joyce jelenetét, a vérrel teli vájdlingban papírhajókat eregető, matrózruhás kisgyerekkel.)

Fadrót (Örülök, hogy a Fadrót és a Jégzsinór már nemcsak pársoros szócikk, hanem egész fejezeteket jelöl, jóllehet én, nem győzöm hangsúlyozni, ezt a lexikonosdit sosem gondoltam komolyan, inkább ironizálni szerettem volna: ironizálni magammal, felvett nevemmel; játszottam, mint egy talált borgesi lexikonnal. Hiszen: az irodalom éppen erről szólt. Sosem is gondoltam központi szervezőelvvé tenni – és nemcsak azért, mert munkámban ugyanolyan fontos szerepet játszott édesapám másik könyve: A Magyar Fűszerkereskedő Lexikona és, hogy egy egészen más jellegű példát említsek: Krleža Miroslav lexikográfusi tevékenysége. Különös tekintettel a Pomorski lexikon zömök tomusára. Halála után az intézet az ő nevét vette fel, de ma már a Horvát enciklopédia kiadója. A napokban jelent meg az első kötet. Végső soron az ő álma is ez volt: a Horvát enciklopédia, csak ő a Jugoszláv enciklopédiába kötötte, rejtette. Egy még szélesebb régió, az általa harmadik komponensnek nevezett, mediterrán-balkáni sáv enciklopédiáján dolgozott, talán éppen azon, ami most történik, csak ő civilizációs munkálatként, nem pedig háborúként képzelte a széles sáv átlényegítését, kantonizálását, vagy nevezzük, aminek akarjuk, noha ő is katonatiszt volt, mint Tudjman. Emlékszem, éppen nála jártam, amikor nevezetes folyóiratában, a Forumban, amelynek puha, fehér lapjait szép rituáléként előbb mindig fel kellett vágnunk, közölte Tudjman első terjedelmes dolgozatát, tehát végső soron szabadjára engedte azt a valamit. Egyelőre talán nevezzük szellemnek, vírusnak. Különös mód, majd minden köztársaságban hasonlóképpen, majdhogynem véletlenül szabadult ki az a valami – szellem, vírus – a palackból. Fél füllel hallottam, amikor Szanitter Tibike és Gorotva, Regény Misu barátai, arról vitatkoztak: ideje lenne immár eldöntenie T. O.-nak, mi lesz a kulissza az Egész mögött: a 26TOLNAI, az Adria, a kisebbségi kérdés, avagy ez a kurva tízéves balkáni háború?! Ki kellene jelölni végre, hol az ajtó, hol jönnek be, hol mennek ki a szereplők. (Szegények erővel színre szerettek volna lépni már. Ami egy műkritikusnál természetesen azt is jelenti, hogy: színt vallani. Elterjedt a hír, szerepelni fognak egy regényben. De a regény sehol sem volt.) Gorotva azt próbálta bizonygatni, hogy éppen ez a pláne a dologban, hogy nem dönti el, döntse el a Magasságos, ő a kulisszatologató (Szanitter kulisszát, Gorotva kanavászt mondott) ebben a játszmában, különben is vannak dolgok, amikbe nem szabad belekontárkodni. Ő csak vacakoljon nyugodtan, jegyezgessen, tűzdeljen fel ezt-azt, mindegy, mit. A kanavász, ha átvérezve is immár, úgyis adva van nekije. Más íróknak éppen ezzel a kanavásszal kell vesződniük, ők nem írhatnak csak úgy ezt-azt, mert nekik nem adatott meg ez a háttér, ez a lepel, amely végül is rájuk csavarodik (halotti lepel), amely valójában egyetlen vég (első pillantásra egzotikusnak tűnő) szövétnek 1914, azaz Szarajevó óta. A dolog iszonyú gyönyörűségét persze, tette hozzá lélegzetet sem véve Gorotva, mégiscsak a ragyogó Adria adja, amelyen a cigarettát csempészik az olaszoktól… Szanitter Tibike, mondanom sem kell, tiltakozott, dühében, jóllehet ő is imádta az általános pacsuli-illatot (addig élvezzük, amíg nem az égett emberhús bűzét kell szagolnunk), kis híján beugrott Girizd borbélytükrébe, amely mögött tehetséges fia, Istvánka, épp Mozartot gyakorolt… Facement; Fakír; Faolaj; Federweiss…

Egész nap itt gubbasztok a konyhában, maradék lexikonos füzeteim felett, hol itt szúrok be valamit, hol ott húzok ki egész szócikkeket, mint kis lámpásokkal, marokban, gyufásdobozban őrzött szentjánosbogarakkal illuminálok (jóllehet egy poloskaként szétnyomott szentjánosbogár nem illuminál – Pasolini vörösborral, rózsaszirommal festett képei is minden bizonnyal kifakultak már), jóllehet rég elakadtam, mint gyerek27koromban, ha muharba szaladtam, már csak a feltételes reflex eredménye ez a piszlicsárkodás, csak most veszem észre, tulajdonképpen nincs is az, amit nézek, nincs az, amiben gyönyörködöm… Nincs tavirózsa az ablak alatt, a Törökfürdő kis, meleg tavában. A Malomtóban. Sötét és piszkos a vize. Eddig úgy hittem, meleg tóban állandó a tavirózsa, észrevétlen újul meg. Pedig nem. Januárban akárha teljesen kipusztulna. Nincs ilyen jellegű tapasztalatom. A tavirózsát illetően csak Monet képeire hivatkozhatom. Többször eléjük járultam Párizsban. De sosem is lelkesedtem azokért a nagy vásznakért. Velence-képei sokkal, de sokkal fontosabbak számomra (fontosabbak katedrálisainál, szénaboglyáinál is). Az ő nagy Velence-opusa nélkül nem is lehetne megérteni az ezredvég legjelentősebb Velence-ábrázolását, Mušić Velencéjét. Érdekes, Rilke, aki szintén a Zetterén él, mint Mušić, nincs kizárva, ugyanabban a házban, már elmozdul Monet-tól. Mer szürkébb, mer hamuszürke lenni. Igen, nincs ilyen jellegű tapasztalatom. Csak amióta Lea lányomék ideköltöztek a kis, meleg tó fölé, azóta kezdtem komolyabban foglalkozni Monet fűtött, kerti tavával, rózsáival. Gyerekkorom óta folyók mellett éltem, s a tengert sóvárogtam. És végül egy – kettő, három, négy, öt – tó mellé kerültem (Palics, Vértó, Ludas, Malomtó, Feneketlen tó, Blatno jezero.) Tótapasztalatom nem volt. Minduntalan Nietzsche és Rimbaud szavait ismételgettem:

Van egy tó.

(Nietzsche)

Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan

Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg

Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban

s papírhajót ereszt el…

(Rimbaud – Tóth Árpád)

Ám egy szép napon arra ébredtem: én vagyok az a fiúcska, aki a vak tócsa mellett térdepel papírhajójával. Én az a kuruttyo28ló döglött béka. Itt ülök, fönn, Budán, a konyhában, és nézem a kis, meleg Malomtavat. Csak most döbbenek rá, valójában én egy Monet-reprodukciót néztem eddig. Pedig gyakran megtörtént, hogy búvárok dolgoztak itt alattam. Az öreg csónakos botanikussal váltottam is néhány szót. Mármint hogy majd szeretnék vele beszélgetni a tóról, a tavirózsákról. Kikérni véleményét a Monet-vásznak kapcsán. Ezekről a mozzanatokról, régen volt már a kezemben, pedig végső ideje lenne összeszerelni a részeket, Palicsi P. Howard Jenőke följegyzéseiben is fellelhető valami. Újra kellene olvasni őket, ne ismételjem magam. Zavartan nézek körül a konyhában. Felettem a vasgerendán: a történelmi befőttek. Győrött egyszer kiállítást szerveztek valamiféle privát aktfotókból. És körítésként kiállították az illető család spájzában talált befőtteket is. Egy teljes stelázsit. Kevesen figyeltek fel arra a tárlatra, még kevesebben tudták összekötni a fotókat és a befőtteket. Igazán én sem jártam egészen körül a dolgot, de még körüljárhatom, hiszen Szőke és Lábass is benne volt a dologban. Aztán, a tárlat végén, azt mondták, vihet a befőttekből, aki akar. Én is vittem, a lányomék is, a fiamék is. Így nagyrészt hozzánk, a Hernád utcába és a Frankel Leóba került az a spájz. Igaz, akt egy sem.

1940-es cseresznye. Akkor születtem. ’48-as meggy. Akkor rúgtuk el magunkat az oroszoktól. Egy ideig még azután is tiltva volt az absztrakt festészet. Viszont a Godot-t, jóllehet nem kis bonyodalmak közepette, már ’54-ben bemutatták (én ’59-ben láttam először, Beckett rendezésében meg jóval később, a BITEF-en). ’56-os meggy. Már gimibe jártam akkor. Néztem a magyar menekülteket. Igazi magyarok, mondtuk. Mentek tovább, nyugatra. Egy sem maradt közülük nálunk, Magyarkanizsán, Zentán. Frici, gyerekkorom mitikus focikapusa, szegény, beállt közéjük, a magyar menekültek közé, vonulni akart, mint a vándormadarakkal, velük, nyugatra, de játékostársa, a bel29ügyes Rajko, felismerte. Hát te, Fricikém, hová mész?! Frici később mind jobban deklasszálódó, tragikus figuraként halt meg; Horgoson talán még gyűjthetnék róla egy novellányi anyagot, hiszen a lexikonosdi után olyan jó – az igazság az, hogy olyan könnyű is – novellettet írni, mesélni folyékonyan (Amikor a kapusok még micisapkát viseltek). Különös, de nekem még a Godot-nak is van egy ’56-os dimenziója. Emlékszem, az egyik korai Eörsi-bemutató szünetében: Lukács György a Godot-ról vitatkozott Gáliékkal. Elnéztem őket. Gáli olyan volt, mint egy beteg angyal. Nem tudom, miért, de még ina is összeszorul a torkom, ha felidézem Gáli alakját, pedig éppen csak lekezeltünk, amikor bemutatott bennünket egymásnak Pista. Itt van a vasgerendán egy rézdzsezva is. Első szarajevói utunkon vettük Jutkával. Mint kisiskolások és gimisták már sokszor jártunk Szarajevóban. De együtt akkor először. Otthon, Palicson, van egy másik rézdzsezvánk is, ugyanis mi a törökkávét csak rézdzsezvában tudjuk elképzelni. De azt Mosztárban vettük. Felébred a család. Átmegyek a nappaliba. Nézem a Lukácsot. Ismereteimet dr. Bossányi Szt. Lukácsfürdő – Buda – Meleg és langyos források – Téli és nyári gyógyhely című könyvéből merítem. (Szülővárosom Csodafürdője miatt gyűjtöm a hasonló kiadványokat.) Olykor nyakig iszapban. Most is felolvasok belőle, majd becsukom a könyvet. Tudjátok, kérdem a gyerekektől, hogy a mai Széchenyit majd csak akkor nyitják meg, amikor az első Balkán-háborút lezáró londoni béke után Albánia a Török Birodalomtól független állam lesz: 1913. június elsején? Közben Kosztolányi Velencében meglátogatja az örmények szigetét. Abban az évben jelenik meg Proust regényfolyamának első kötete, valamint Krúdy A vörös postakocsija. Dr. Brennert abban az évben nevezik ki Palicsra fürdőorvosnak. És ’13-ban: Duchamp a hokedlire szereli a biciklikereket – mint fent jelezni próbáltam, talán éppen az Ifjúkori önarckép egyik kérdésének hatásá30ra. Lehet-e egy szék tragikus? Ami, az én véleményem szerint, nem más, mint Nietzsche tragikus szamarának parafrázisa, de erről majd máskor. Most csak a pontos idézetet írnám ide, hiszen valóban nélkülözhetetlen Duchampot illetően, annál is inkább, mivel nemcsak a hokedlit, hanem a Mona Lisát is érinti, tehát mind a két centrális duchampi gesztust, nélkülözhetetlen, ahogy Beuysot illetően pedig Kosztolányi Költő disznózsírból című értekezése nélkülözhetetlen: Vajon egy jól elkészített szék tragikus-e vagy komikus? Vajon Mona Lisa arcképe jó-e, ha én szeretném látni? A gyerekek ilyenkor (ugyanis a Homokvár is 13-as számot visel és a magyarok is 1941. április 13-án jöttek be Bácskába, meg hát Jutka is április 13-án született) már sejtik, függetlenül a megbeszélt találkáktól, beharangozott rendezvényektől: loholok haza, Palicsfürdőre. Orosz származású takarítónőnk ugyanis postám áttanulmányozása után jelentette: Belgrádban, a kis HAOS-galériában, Bem-kiállítás! És az nekem, jól tudják, mindennél fontosabb. Az a HAOS. Igen, a szerbek h-val mondják. És én is. Buszozom Belgrádba. Nem hinném, hogy sok ember vállalkozna ilyen ügyben, saját szervezésben, hasonló, szinte életveszélyes utazásra. Rajzok, skiccek. Egy vörös és egy zöld teniszpálya, a locsológumi nagy fekete tekercsével. Egy üres vesszőfotel, mellette kutya. Ezt a rajzot veszi majd meg Mirjana Miočinović. A fotel sárga vesszőből, benne szőttes. A Franciaországban lévő nagy, labirintusszerű medencefestmény vázlatai. Egy szürkésmályva asztal fölött lebegő három kis fehér labda. A Napváros-sorozat néhány részlete. Egy gyönyörű, intenzív tapétás fal előtt üres üvegasztalon vas súlyozó. Talán ez a kiállítás legizgalmasabb újdonsága: a tapéta, az üveg és a vas. És egy közepes nagyságú, új medence. Tiszta, geometrikus minden, a háttércsík is. Csak a vízzel történik valami. Nem értem, mi is? Akárha vihar tükröződne rajta. Lilás lesz. Az ember úgy érzi, a következő pillanatban Monet tavirózsái fognak mu31tatkozni. Kiütközni, himlőszerűen felhólyagozni. Explodálni. Avagy talán egy szörny fog felmerülni, minden szörnyűségünk. De éppen hogy: nem. Ebben különbözik Bem a vérrel-míniummal dolgozó Mediale tagjaitól. Hogy tudatosan szalonképes festő marad. Igen, talán inkább Monet lilája. Pontosabban, Monet liláján keresztül Bonnard indigója. Éppen itt, Bem medencéje kapcsán kell megjegyeznem, Bonnard-t egyszer majd még korunk egyik legnagyobb festőjeként fogjuk emlegetni, talán majd csak Braque hatalmas, elsúlyosodó madarai maradnak közelében, ugyanis a festészet már rég kiaknázta volt – a társadalmi forradalmakkal párhuzamosan – azt, amit Cézanne-ból kiaknázhatott, Bonnard, ahogy Dorival megjegyzi, csont és forma nélküli, ehető, idilli festészete most fontosabbnak tűnik számomra, elsősorban persze redukált tenger-, illetve Mediterrán-képei miatt, másképpen, ám mégis szinte az informelt érintő anyagszerűsége, de lilával átvérzett kis önarcképei miatt is, amelyek mintha megcáfolni látszanának Dorival legfőbb kifogását, mármint hogy Bonnard-ból hiányzott a fájdalom megértése. Bem visszafogottabb, mint Hockney, legtöbbször csak egy dologra koncentrál. A metafizikus festőknél mindig valami borzalom sejlik – Hockney-nál a mondén üresség, illetve a másság –, valami borzalom vetíti a képre árnyékát. Bem akárha az utópia tiszta anyagát akarná szembeállítani a valóság tisztátlanságaival. És ez az anyag geometrikus dolgokra van használva, de valamiféleképpen át van lelkesítve, és ez a geometrikusság sem hideg. Majdhogynem puha. Kobravonalzóval készített. Még akkor is, ha immár kőbányákat fest. Kőbányákat farag-formál pozitív labirintusokká.

Réka telefonál: szeretne képet venni Zénónak, férjének karácsonyra. Kérdezi, nyitva van-e még az a Bem-kiállítás Belgrádban, amelyről olyan lelkesen meséltem nekik. Mondom, hogy igen. Bem már elutazott Ljubljanába, onnan pedig majd 32Amszterdamba megy, ahol egy évre valaki átengedi neki mű-termét, vagy ha nem jön össze a dolog, hogyan is jöhetnének össze ilyen bonyolult dolgok, akkor ismét csak visszahúzódik Koper mellé. Bemnek, az egyik legnagyobb belgrádi festőnek, Belgrádban sosem is volt műterme, jóllehet mostanság az ellenzéki vezetés mintha hajlott volna arra, hogy a várományosok listájára tegye. Igaz, félek, most már késő. De hát én ugyanolyan boldogan fogom felkeresni Koperban is, mint tettem eddig Belgrádban és Párizsban. Bem elutazott, de a képek itt maradnak még egy ideig a HAOS tulajdonosnőjénél, Borka Božović asszonynál. Csak hivatkozzanak rám Borka asszonynál, mondom. Egyetemista korában Zoli asztala felett évekig a dubrovniki SEBASTIAN fehér kutyás Bem-plakátja lógott. És amikor Zénó egyszer véletlen meglátta nálam az eredeti képet, azt mondta, neki is okvetlen szerezni kell valamit ettől a festőtől. Később sikerült is vennünk neki néhányat a Napváros vázlataiból. És egy különálló kis remeket: vörös sziklavájatban trónoló szürke-fekete gránitpárnát. Mondom Rékának, van a tárlaton egy medencés kép, azt vegye meg. Telefonál Belgrádba, és a kép – a Medence – néhány nap múlva megérkezik Palicsfürdőre. Hasonlóan drukkoltam Nagy Józsefnek is Párizsban. Azóta ő is Bem-képek gyűjtője lett. Emlékszem, amikor a nagy medencés-kutyás képet megvettük és a Litre utcából, a metrón szállítottuk a Porte des Lilas-ig. Az sem volt egy semmis koreográfia. Később Jóska vett egy sorozatot a vörös-fekete kőbányákból is. Örülök, hogy barátaim gyűjtik a Bem-képeket. Örülök, hogy most már Palicson is több Bem-kép van. Egyszer majd saját képekből csinálunk Palicsfürdőn Bem-tárlatot. Valamiféleképpen be kell építeni szennyes-véres világunkba ezt a tisztaságot, ezt a pozitív, utópikus anyagot, amely úgy sugároz, mint a rádium. Egyszer a teraszunkon egy mappát tettem elébe, rajzolgasson. Bem az elhagyott, árva vízcsap periszkópját-pipáját rajzolta le. 33Feleségem minden tavasszal ki akarja vetetni velem ezt a csapot. Ki, mint valami kórót. Eredetileg óriás víztartály volt öreg villánk padlásán, még azzal volt kapcsolatban ez a csap. De én minden tavasszal megharcolok érte, nem engedem kicsupálni. Az idén is. Miért nem engeded kivetetni?, kérdi feleségem.

Olyan bemes, mondom.

Máskor pedig Mušić-monográfiákat lapoztunk együtt itt, a teraszon. Bojan lelkesedett, boldog volt a Mušić-képeket nézve. Pedig hát ő, aki eredeti foglalkozását tekintve művészettörténész, Vermeeren kívül nemigen vesz komolyan más festőt. Emlékszem, azt mondta, az édesanyja személyesen is ismerte Mušićot.

Ma elmentem Rékáékhoz, hogy ismét szemügyre vegyem a Bem-képet. Már hazafelé sétálva a Nagy-fenyvesen döbbentem csak rá, hogy az én budai Monet-stúdiumaimmal van kapcsolatban ez a kép is. Monet Velence- és tavirózsás képei nélkül nem lettem volna ennyire fogékony, érzékeny erre a Bem-medencére. A Monet-, illetve Feneketlen tó–Malomtó–Vértó-stúdiumok nélkül nem is nevezem ki ezt a kiállítás egyik legjobb képének, nem éppen ezt ajánlom Rékának megvételre. Igaz, az üvegasztal, a vas súlyozóval akkor már félig-meddig elkelt. A Karić-bank alkudozott rá, jóllehet egyáltalán nem volt komoly ára, sőt egyenesen nevetséges ára volt.

Nekem, hogy végül előrukkoljak a farbával, azért a kis, talán legsemmisebb, labdás skiccért fájt a szívem. Azt szerettem volna – szeretném még ma is megszerezni. Pedig a kiállításon nem nagyon foglalkoztam vele. A többi képet tanulmányoztam. Nagy komolyan. De ezt valami miatt, nem. Ezt a képet első pillantásra magamévá tettem. Tudtam. Szinte magamhoz vettem. Ingem alá dugtam. De csak jóval később, már hazafelé utazva, a vonaton jelent meg előttem, akárha személyesen jött volna be a koszos, vadregényes kupéba, Kafka hőse: Blumfeld, az öregedő 34agglegény. Akkor hirtelen megértettem, miért nem foglalatoskodtam külön azzal a kis skiccel, a fehér labdákkal. Mert tudat alatt azonnal felismertem: Blumfeld labdáiról van szó.

Mint ismeretes, Blumfeld, ahogy egy alkalommal lakása ajtaja elé ér, zajt hall a szobájából. Valami sajátságos, pattogó zaj, nagyon eleven, de nagyon szabályos.

Gyorsan bemegy.

Erre a látványra nem számított. Boszorkányság: két kicsi, fehér, kék csíkos celluloidlabda pattog egymás mellett a parketten: ha az egyik földre pattan, a másik ugrik magasba, s így játszanak fáradhatatlanul. Egyszer még a gimnáziumban látott Blumfeld, egy közismert elektromos kísérlet során, ehhez hasonlóan pattogó golyócskákat, de ezek itt ahhoz képest nagy labdák, ezek szabadon ugrálnak a szobában, és itt szó sincs elektromos kísérletről. Blumfeld lehajolt hozzájuk, hogy közelebbről szemügyre vegye őket. Kétségkívül közönséges labdák, a belsejükben alighanem van még néhány kisebb labda is, ezek adják azt a pattogó zörejt. Blumfeld a levegőbe tapogat, hogy megállapítsa, nem a fonálon lógnak-e, de nem, teljesen maguktól mozognak. Kár, hogy Blumfeld nem kisgyerek, két ilyen labda örvendetes meglepetés lett volna számára, így inkább viszolygó érzéssel tölti el az egész. Mégsem olyan lebecsülendő dolog az, ha valaki szürke agglegényként élhet titokban, és most valaki, mindegy, hogy ki, fölfedte titkát, és nyakára küldte ezt a két vicces labdát.

Gerzson napja. Mind hosszabb sorok a horvát konzulátus előtt. Valójában az egykori Kosztolányi-ház (most Patria szálló) szomszédjában van a konzulátus. Ha bemennék körülszimatolni, nem hinnék el, hogy én Kosztolányiban utazom – jóllehet utaznék az Adriára is! Én azt hittem, az önállósuló köztársaságok majd tálcán kínálják fel nekem az állampolgárságot, domovnicát, útleveleket. Azt hittem, eddigi tevékenységemből kifolyólag valamiféle diplomata útlevelet kapok – mindenkitől. 35Minden jel szerint tévedtem. Szégyellem magam. Olyannyira, hogy olykor bebújok az asztal alá. S várom, hogy előcibáljanak. A martalócok.

Palavessző. Talán ezüst- vagy hegesztőpálca volt? Igaz, engem valójában a kis, immár muzeális palatábla érdekelt, illetve pontosabban: a cukorspárgára kötött, abszolút összeszáradt spongya. És mégsem tudtam megszerezni, valaki, talán éppen sokác barátom, akit elküldtem érte, elkacsmarta előlem, igaz, hozott helyette néhány tengeri kagylókból kirakott, valójában az Abazzia párját képező, Spaleto feliratú képkeretet. Az ószeres Rózsa teraszán pálinkáztunk, miközben titokban tenyerembe öntöttem egy kis vizet és belepottyantottam a spongyát. Majd ünnepélyesen felemeltem a tenyerem. Mohón ivott, akár egy sivatagi rózsa. Szemünk előtt duzzadt, szemérmetlenül. Nyílt. Ha ezt a semmis spongyát sikerül megszereznem, többé nem lett volna problémám az Adriával. Csak egy kis vizet löttyintettem volna tenyerembe, belepottyantottam volna a semmis spongyát és… Mert újabban, éjszakánként felijedek, kilesek a velencei redőnyökön a feketefenyők lombjára, vagy a Petőfi hidat kémlelem, s arra gondolok, lehet, én többé már le sem is jutok az Adriára. Úgy halok meg. Hiszen nálunk is, a horvátoknál is nehéz elképzelni, mikor lesz igazi rendszerváltozás. Plankton-lények; Porc; Porcelán (Az Élő porcelánból még mindig nem sikerült ciklust kerekítenem. Igaz, így is korrespondálhat a nippes, zsádos versekkel.) Porcika; Porcinkula; Porcsin; Poreső; Porhad; Pormacska; Pozsareváci béke (Édesapám Pozsarevácon is raboskodott. Igaz, mindössze három hónapot. Továbbvitték Koszovóra. És e három hónap alatt egyszer sem hagyhatta el a börtön épületét. A Reggeli Újság Mindentudó lexikonában olvasom: Püspöki székhely, fegyház, gimnázium. Én persze csupán Milena Pavlović Barilli, a nagy festőnő szülőhelyeként fogom tárgyalni Pozsarevácot. Pontosabban az ő idilli, női metafizikus, 36nagyvilági – ő tervezte a Vouge fedőlapját – festészetét próbálom édesapám börtöncellájának ablakával keretezni. Milena édesapja zeneszerző volt, Medúza című operáját Velencében mutatták be. Még nem ismerem, mármint a Medúzát. Tehát a Pozsarevác-szócikket hagynom kellene még ülni egy kicsit.) Ugorjunk inkább a Pormacskához. Kosztolányi azt írja egyik versében, hogy: „Álmos a poros kép…” (Érdekes, József Attila is abszolút érzékelt egy speciális porréteget: Poros a víz, nincs kedve kékleni. Vagy: A tócsa finoman bolyhos a portól. Tudom, fontos kérdés, formaprobléma is, a proletariátus, hajléktalanok tömegeként éppen elég alkalmam van tanulmányozni. Mint olyant. Ám például a hasonló semmis rétegek, nevezetesen: porrétegek sem kevésbé fontosak.) Igen, be kellene vezetni a poros kép kategóriáját. Mert ha oldalról nézel képeket, olykor szép porréteget látsz rajtuk. A kép pórusainak ez a finom berakódása, ez a hamvasság mind fontosabb számomra. Igaz, az is előfordul, hogy egész pormacska gyűl némelyik képen, de az már más, új kérdés. Jutkáék családi örökségében van egy gyönyörű fekete rámába foglalt kis – gyöngécske – téli olaj. Mind jobban vonzódom hozzá. Ezt a képet minden bizonnyal látta Vojnits Oszkár és dr. Brenner is, aki ifjú korában piktornak készült. (Dr. Brenner egyszer épp e kis téli olaj alatt beszélgetett Gárdonyiról Jutka nagyapjával, aki ugyanis együtt járt volt tanítóképzőbe Az én falum szerzőjével.) Egy helyen megsérült a kis téli olaj, megpattant a fehér zománc, s én fehér iskolakrétával próbáltam restaurálni rajta a havat. Végül átmentem krétával az egész alsó részen, az egész havon. És sikerült egy új hamvasságot adni a képnek. Pesten néha napokig járom a kis, másod-, harmadrendű antikváriumokat, és az ismeretlen festők semmis olajképeit nézem, tanulmányozom. Az elárusítók nem tudnak mit kezdeni velem. Ilyen emberrel még nem találkoztak. Mármint, akiről azonnal látszik, hogy nem fog vásárolni, de mégis megszállot37tan kutat, keres valamit, valami – se modern, se akadémikus, jóllehet valamiféleképpen mégis múzeumi – minőséget (port) a kis vásznakon. Érdekes, Szentelekyt mennyire irritálja, amikor a vajdasági írók közé akarják sorolni Kosztolányit és Herczeg Ferencet. Különös, hogy ez később megismétlődött a Zágrábban élő Sinkóval is. Erre ők, írja Szenteleky, Herczeg Ferencre, esetleg Kosztolányira gondoltak, amivel a Vajdasági Estet kiegészítenék. Nekem se kellett több. Megírtam Szőts úrnak, hogy ha ő Herczeg F-ben és Kosztolányiban látja a mai Vajdaságot, akkor nekünk semmi keresnivalónk sincs a műsoron, mert ezeknek az uraknak fogalmuk sincs, milyen a magyarság helyzete, mentalitása, érzésvilága Jugoszláviában. Ezek legfeljebb… rakétákat eregethetnek ott Pesten, amelyeknek semmi közük sincsen a Vajdaság magyarságával. Felháborodásomnak az volt az eredménye, hogy az általam összeállított műsort a maga teljességében elfogadták és szeptemberre be is állították.

II.

Még mindig nem tudom, melyik volt György Mátyásék palicsi háza. A ’19-es forradalom után vonult vissza ide, inkognitóba. Akkor jött Vajdaságba a többi író is. György Mátyás attól kezdve: Szerb György néven publikál.

Újvidéken esik az eső, mondja a pesti rádió. És én itt, Palicsfürdőn, az ég felé emelem az arcomat. Istenem, rettenek meg, lehetséges, hogy én még mindig Újvidéken élek?!

Dudus telefonál. Dühös, azt mondja: elaludta a Pompák királyát. Kijavítom: pampa. De akár a járásszéliek, írtam is róla a Jégzsinórban, csak azt kiáltozza a telefonba: Pompa! Pompa! Mondom, kissé már megfeledkezve a Koszovói lányka körüli bo38nyodalmakról (nekem adta a nyomatot, a rokonai pedig, akárha el akartam volna lopni, megalázva, visszavették tőlem – persze nem Koszovó, nem a lányka, nem a nyomat, hanem a drága ráma miatt), jöjjön ki hozzánk Palicsra. Felszögeztem a kamra oldalára (Jutka realizálatlan szaunájára) a lila-fehér zománcos Cvećarska utcatáblát, amit még Újvidékről küldött volt utánam. De nem erről akartam mesélni.

Mert mesélni akartam. Istenem, mesélni (elbeszélni), mint mások. Ám mesémben a TOLNAI, mint Regény Misu bólogatása közepette Kacsó, a másik infaustus szépen elmagyarázta, mindig: fragmentál. Valójában, mondta, ezzel a harmadrendű lexikonnal egy önzabáló mechanizmust sikerült beépítened a prózádba. Stari moj, razjebao si stvar,*2 fejezte be Misu. Mesélni akartam. Igen. De nem erről.

Tegnap ugyanis, a Danilo Kiš Könyvesházban, Kirbus Miro azt mondta, akar mondani nekem valamit. Miro dr. Tóth (a VMSZ palicsi elnöke) mellett dolgozott a szabadkai kórház szemészeti osztályán. Ő vette észre – mindig hosszan, fürkészően, már-már zavarbeejtően néz az ember szemébe –, ő vette észre, hogy valami baj van a bal szememmel, ő ajánlott be dr. Tóthoz. Aki aztán hamarosan meg is operált. Nyugdíjba menetele óta Miro felügyeli a palicsi medence vizének minőségét. Gondoltam, következő szemoperációmmal kapcsolatban akar mondani valamit, mert elfelejtettem említeni, minden jel szerint meg kell ismételni az operációt (Istenem, egy leragasztott szemű műítész!), vagy pedig azt akarja megsúgni, mint szokta volt bizalmasan, hogy ezen a héten mikor fogják lecserélni a vizet a medencénkből. Éjszakánként ugyanis rendszeresen beszöknek a fürdőbe, elpiszkolják vizét a szomszéd menekülttábor lakói – ki gondolta volna: az idilli üdülőtelep egy napon 39koncentrációs táborra kezd emlékeztetni. Beleszarnak szegények a medencébe. Egyszer láttam őket: sűrűn, fej fej mellett a holdvilágban. Suttogva beszélgettek a gőzölgő vízben az ő szép nyelvükön, amely engem a dalmátra emlékeztetett, jóllehet éppen hogy nem emlékeztethetett – állítólag éppen valami hasonló dolog miatt tört ki a háború is, mármint hogy nem egy nyelvről van szó… Noha még véletlenül sem akartam siettetni az operációt (Istenem, egy vak műítész!), fürödni sem készültem a szinte forró kismedencében, mégis megkérdeztem Mirót, mit akar mondani? A különös az volt az egészben, hogy különben is sokszor beszélgettünk, de máskor sosem volt szokása előre közölni velem, hogy szándékában áll mondani valamit. Kissé lesütötte kék szemét, tehát most nem kotorászott tekintetével szemem érzékeny világában, és zavartan motyogta, hogy az édesanyja kér, látogassam meg. Nem értettem. Látogassam meg az édesanyját? De hiszen én eddig még azt sem tudtam, hogy Kirbus Mirónak van édesanyja. Csak azt tudtam, hogy a Miro szülei egykor Palicsfürdőn éltek. (Kirbus szlovén, róla, s a szabadkai szlovén kolóniáról még kevesebbet tudok.) Miért akarja, hogy meglátogassam?, kérdeztem. Fogalmam sincs, mondta. Tényleg, fogalmam sincs. Ilyen mondatot sem hallottam még tőle, ugyanis azon alacsony növésű emberek közé tartozott, akiknek mindenre kész válaszuk van.

De már évek óta rág: hozd el hozzám azt a Tolnait. Kérdeztem tőle, mit akar maga anyukám azzal a Tolnaival? De sosem volt hajlandó válaszolni a kérdésemre. Gondoltam, miért ne lehetnének az én édes anyukámnak is titkai?! Ám most már nem halogathatom tovább. El kell, hogy vigyem magát hozzá. Momentán.

Különös, méláztam el egy pillanatra, valójában ő, Kirbus Miro édesanyja, az első ember, aki, amióta – fél évtizede immár – itt élek, ebben a számomra mind ijesztőbb, vacogtató regénybe 40illő városban, érdeklődik utánam. Meglehetősen elbizonytalanodtam. Látni akar egy asszony. Végül bólintottam.

Miro a Barátok templomához vezetett (melynek sűrű homályában gyerekkoromban annyiszor járultam halálos bűneimmel a Fekete Mária ikonjához), majd át a modern építészet szörnyszüleményéhez, a nagyáruházhoz, s ott nem volt időm pontosan megfigyelni, hol, miféle lyuk, rés, ajtó szippantott is be bennünket a borzalmas labirintusba. Nem számoltam az elágazásokat, le-föl emeleteket, tudtam, egyedül úgysem találnék ki, úgysem tudnék visszajutni azíliumomba, ahonnan, naponta megfogadom, többé nem mozdulok, úgysem tudnék visszajutni Palicsfürdőre. Regény Misu jutott eszembe. Aki egyszer – szerbül, mert regény-ügyekben csak szerbül volt hajlandó nyilatkozni, jóllehet rosszul beszél szerbül – elmagyarázta nekem, vigyázzak, itt, ebben a városban maguk a regényírók a regényhősök, rideg, hibbant, kleptomániás figurák, s ha nem vigyázol, egy reggel arra ébredsz, azonosultak legszebb metaforáiddal, megfúrták motívumaidat, lebegtetett regényedbe vackoltak… Mintha az ő szavai visszhangoztak volna a labirintus verejtékező betonfalai között: Olivér, ulazis u moj roman!*3

Miro, aki valóban emlékeztetett Ariadnéra, kizárt egy ajtót, kizárt még egyet-kettőt. És ott álltunk édesanyja kis, takaros, jellegtelen garzonjában.

Kövérkés csöpp lény topogott elém. Azonnal egyértelmű lett, ő az eredeti példány, Miro viszont, aki mind zavartabban viselkedett, a másolat, szinte látni lehetett testén az indigóhártya maszatait, amellyel átkopírozták. Alig várta, hogy túl legyünk a formaságokon, hogy megfogjam a csöpp, a baba és az angyal közötti lény, puha, viaszos kacsóját, és máris eltűnt. Hallottam, ahogyan sorban ránk zárja az ajtókat.

41

A csöpp lény a kifogástalan, slingelt terítővel takart konyhaasztal, illetve a frissen súrolt hokedli felé mutatott, foglaljak helyet. És már hozta is a csilingelő kávéscsészéket, a csillogó rézdzsezvát. Édes, mondta. Nem baj, mondtam. Életemben a legjobb kávét Mosztárban ittam – és nem a római El Grecóban, mint sokan hinnék, hiszen Rómában mindig ott látnak (jóllehet ott, az El Grecóban én a római erotika bódító alexandriai nüanszait tanulmányozom): az viszont, az a mosztári kávé, jóllehet nagyon erős, ám ugyanakkor nagyon édes is volt… Megdöbbentem zavaromon, hiszen ilyen kusza mondatot még írásaimban is ritkán sikerül produkálnom. De látszott, miközben ő is az asztalhoz telepedett, örül, hogy édesen szeretem a törököt… Máris fürkészni kezdett, mint a lánya, matatni, kotorászni szinte, tekintetével a szemem világában. Hirtelen arra gondoltam, fiatalabb korában ő is valamelyik híres szabadkai szemészprofesszor mellett dolgozhatott. Operáció után voltam, operáció előtt (ahogy Vas István mondja: Vad évek után, vad évek előtt), és már a legkisebb megerőltetéstől is könnybe lábadt a szemem, sírni kezdtem. Sok kellemetlenségem támadt ebből, ezért is kerültem újabban a társaságot, hiszen még az is megesett velem, hogy egy-egy sikerültebb kép, festmény, egy-egy eredetibb effektus előtt is megindultak a könnyeim, elsírtam magam.

Szóval, nyitotta szét addig kaucsukra-viaszra festett, csöpp szívecskét képező ajkait, maga a Tolnai László öccse?!, kérdezte számomra teljesen váratlan és már-már kegyetlennek tűnő fordulattal. Nem, mondtam. Én semmi rokonságban sem állok a Tolnai festővel. Az én édesapámat még Kracsunnak hívták, őseink egyesek szerint oláh, mások szerint cincár, megint mások szerint pedig szlovén származásúak voltak, apám magyarosította a nevünket Tolnaira, bátyám viszont már Tolnai volt, Tolnai Zoltán, őt lehet, hogy tanította is a Tolnai László, mivel egy 42évet itt járt gimnáziumban, Szabadkán. Bátyám igen tehetségesen rajzolt (verselt is különben), még fel is merült, az újvidéki iparművészeti iskolába iratkozik, oda, ahol ismert, nagy festőink is sorban tanultak. Őrzök egy festményét, egy kis múzeumi képet sok, ehető zölddel, valahol Cézanne és Nagy Balogh között. Kinek a festményét őrzi?!, nyílt szét, akárha vérezve, ismét a kis szívforma száj. Majd meg sem várva válaszom, minden bevezetés nélkül a lényegre tért. Csak azt vettem észre, hogy a slingelt terítő alatt görcsösen a konyhaasztal lábába kapaszkodom. Félelmem valamiért fokozódott. Rettegni kezdtem, felzokogok. Hiszen én sosem is regénybe kívánkoztam, én mindig is regényt írni akartam, kitalálni akartam a regényhősöket. De a TOLNAItól képtelen voltam mozdulni; azután pedig, hogy tovább bonyolódjon a dolog, megjelent ez a: Regény Misu, a fürdővárosi lumper bandájával…

Mint biztosan tudja, engem a Tolnai László fedezett fel, mondta kopogósan. A Tolnai László fedezte fel? Kit?, kérdeztem elámulva. Hát engem, uram. Igen, a Tolnai fedezte fel?! Említettem, már előbb is voltak sejtéseim, nem lenne szabad játszani a nevemmel. Különösen édesapám rokonainak a temetésén (akik egytől egyig megtartották a Kracsun nevet) éreztem fájónak ezt a kérdést. Például, ahogy nyakába borulok egyik kedves kis unokahúgomnak, hogy gyászában osztozzam – ám őt egyszerűen nem úgy hívják, mint engem. A kibaszott lexikon egyszerűen közénk furakodik. Most, fogalmam sem volt, miért éppen most, de úgy éreztem, leszállt elém az arkangyal, hogy ezért a felelőtlen játékért, csöpp kaucsukszájával, gyöngy-fogsorával, átharapja torkom. Igen, mestereim az irodalomban, Koncz és Danilo Kiš is mindig óvtak a játéktól, számtalanszor jelezték, mennyire csodálják az én fluiditásomat, líraiságomat, diszperzív, többivarú esszéizmusomat, jóllehet csak később, már keserves haláluk után értettem meg, dicséretükben valójában 43kemény bírálat rejlett… És lám, a büntetés, egy kaucsuklénynek álcázott arkangyal képében, valahol egy verejtékező betonlabirintus mélyén: utol is ért.

Csodagyerek voltam, hajolt még jobban az arcomba, éreztem, ahogy gyér hajam közé fújja enyhén asztmás, ám általam még sosem tapasztalt forróságú leheletét. Megrettentem, mi lesz, ha ez a kevéske, kese hajam is lángra kap. (Istenein, egy vak, kopasz műítész!) Csodagyerek voltam, mindössze: 13 éves. A Tolnai László már 13 éves korában felfedezte Önt? Igen. Pazar cikkek jelentek meg rólam az újságban:

Polgár Baba, a csodagyerek

Tetszik őrizni egy ilyen cikket?, kérdeztem, ugyanis már kezdtem félni, a 13-as számtól, különösen amióta azt olvastam a Magyar Nagylexikon ’Bik–Bz’-kötetében, igaz, se a TOLNAIban, sem druszámnál, Herman Ottónál, nem ellenőriztem, hogy a pacsirtának mindössze 13 napra van szüksége ahhoz, hogy kikeltse tojását. Sehogyan sem értettem a Teremtőt, miért éppen 13 napot adott a pacsirtának, miért nem többet, vagy kevesebbet?! Miért nem 100-at, vagy 1-et?! Volt idő, amikor éppen itt, a pacsirta költési idejének meghatározásánál, véltem lehetségesnek a Teremtő tettenérését, elkaparintását. Lehet, hogy Duchamp mindezt, mármint, hogy a pacsirta 13 napot kapott a Teremtőtől, tudta, azért választotta éppen a ’914-es előtti ’913-as évet?! Szó nélkül kihúzta az asztalfiókot és elébem csúsztatott egy kis sárga újságkivágást:

Polgár Baba, a 13 éves csodagyerek

Az újságból egy kaucsukbaba nézett rám, az, amelyet eddig csak félelmem imaginált. A fekete, szinte kátrányszerű nyomdafesték, valamint drótkeretes szemüvege ellenére is egyértelműen látszott – ömlött rám, mintha lett, dán, észt lányokkal esett dolgom, elviselhetetlenül kék, rézgáliclé tekintete…

44

Lerajzoltam a Greta Garbót. A Greta Garbót?, ámultam el ismét. Nahát! Istenem! Le tetszett rajzolni a Greta Garbót, akinek az arcáról a Szabadkán és Palicsfürdőn katonáskodó Balázs Béla olyan felejthetetlen sorokat írt! Hol tetszett találkozni Greta Garbóval? Sehol. Nem tetszett találkozni vele? És Balázs Bélával? Sosem hallottam a nevét. Nagy, szecessziós, öngyilkos festőnk, Farkas Béla szép, muzsikus édesanyjának udvarolt… Kicsoda? A Balázs Béla. Mindig is feslett volt az élet Palicsfürdőn, jegyezte meg szinte csak magának. Nem tetszett találkozni a Greta Garbóval? Nem. Az újságból rajzoltam ki. Kirajzolta? Az újságból tetszett kirajzolni? Igen, de számtalanszor megnéztem a filmjeit is. A Krisztina királynőt például 20-szor. Aztán Oláh Sándorhoz (Pechán és Farkas mellett legfontosabb festőnk, ha jól tudom, Kosztolányiék osztálytársa, később ő ismeri fel Csáth fűvel beszórt hulláját azon a bizonyos parasztszekéren, a városháza előtt – szerb katonák hozták be a határról, fogalmuk sem volt a borzalmas tetem kilétéről, minden bizonnyal azért tették közszemlére) jártam órákra. Majd szerelmes lettem. Szerelmes? Igen, szerelmes. Az Oláhba? Az, ha jól emlékszem, tök süket volt egész életében. Nem az Oláhba. Hozzá csak órákra jártam.

Egy óriás padlizsánt kellett festenem, miközben állandóan azt üvöltötte: Indigó! Indigó! Indigó! Maga vak, angyalkám?! Mélyebb indigót! Mélyebb indigót! Az öreg annyira üvöltött, hogy végül térdre esett a műterem közepén, és a mennyezetre meresztett tekintettel, összekulcsolt kezekkel üvöltött tovább, amíg be nem szaladt a család: Mélyebb indigót! Istenem, mélyebb indigót! Mélyebb indigót! Amikor pedig lilára festettem a padlizsánt, még jobban felbőszült. A padlizsán, angyalkám, se nem lila, se nem indigó… csak átmerül rajtuk…

A Tolnai fedezte fel, de az Oláh tanította? Igen, azt mondta a Tolnai, hogy neki éppen elég a felfedezés dicsősége, bajlódjon magával a Sanyi – ő müncheni diák. És akkor szerelmes 45lett?, kezdtem ismét tapogatózni. Nem az Oláhba. Nem, mondta. Nem a Tolnaiba, mondtam zavarodottan, mint mindig, ha a nevemmel kell élnem. Nem, mondta még metszettebben. Hát akkor kibe tetszett beleszerelmesedni?, kérdeztem kissé fellélegezve. Hát, mondta mélyet lélegezve, nem is tudom, hol volt az a mélység, abban a kis lényben: a Hegedűs Bitte Dánielbe! Kivárt. Én meg zavartan próbáltam leplezni, hogy bizony most hallom először ezt a nevet is. A Polgár Babát is meg a Hegedűs Bitte Dánielt is. Szegény asszony, kit hívatott fel magához?! Mert az igazság az, amatőr lexikográfikusi ambícióim ellenére, én nem csak a Polgár Babát meg a Hegedűs Bittét nem ismertem, hanem valójában magát a Tolnai Lászlót is kifelejtettem az ÚJ TOLNAI VILÁGLEXIKONból.

A bátyámat, mondom, több mint valószínű, tanította. Feleségem is találkozott vele. Az aggok házában filmeztek, és éppen az ő képei voltak kiállítva. Az Ivanyos bácsiék barátkoztak vele. Több rajzával találkoztam: Agbaba Boro, gyerekkorunk mitikus figurájának (akit később Párizsban is meglátogattunk) téglagyáros édesapja; a Niagara mellett elhunyt szabadkai levéltárosnak, Magyar Lászlónak, messze híres pálinkafőző édesapja etcetera. Ezek a kis ceruzaportréi (még nem sikerült megállapítanom, milyen ceruzát is használhatott, az ácsceruza és a grafittömb között ingadozom egyenlőre) abszolút szolidak. Részei művészetünknek, talán az egész egyetemes (Istenkém, segíts!) magyar képzőművészetnek. Egy időben minden bizonnyal ebből élt. Érdemes lenne összegyűjteni 20-30 ilyen semmis, kis (mert semmis, kis dolgokat, mondtam már, nem lehet mesterségesen csinálni, csak ilyen tragikus sorsú marginális figurák hagyatékából áshatók elő) portrét és megjelentetni. Amikor Szabadkára költöztem, mindenki természetesnek találta, azért beszélek annyit a képzőművészetről, szinte már konkurálva a város műtörténészével, a szabadkai szecesszió feltámasztójával, Bojan 46évfolyamtársával, Duránci Bélával, azért kontárkodom minden képzőművészeti vonatkozású dologba, mert Tolnai László fia vagy testvére vagyok. De voltak olyanok is, akik magával az ismert bohém, középiskolai rajztanárral azonosítottak. Egyszer egy öregúr azt mondta, hogy tanítottam a fiát, aki szabad idejében még ma is csendéleteket komponál, órák hosszat képes a drapéria beállításával motyogni, bizonygatva, hogy a drapéria a lényeg… A világ az Isten drapériája, idézte az öregúr Tolnai, illetve hát az én, úgymond nevezetes szavaimat. Gyakran ott rothad a csendélet, lefolyik az asztalról, de akkor sem szabad hozzányúlnunk, mert Ön, mármint a Tolnai úgy tanította, a csendéletnek érni kell, sőt az sem baj, ha finoman rothadni kezd. Feleségem, mesélte tovább az öregúr, többször kiabál, hogy majd a Tolnai levakarja ezt a rothadt csendéletet a csipkéről, a matyó hímzésről! Lassan, szégyenlősen kezdtem vállalni a dolgot. Elhatároztam, meglátogatom a Tolnai famíliát Bácsszőlősön, ahol egykor pezsgőgyáruk volt. Valaki arról mesélt, az öccse öngyilkos lett, mert szép feleségének Tito félkezű fia kezdett udvarolni… Tito félkezű fiával is elkezdtem foglalkozni; közben akkor már Sztálin fiával is… De mondom, még sehol sem tartottam, amikor Miro felvezetett édesanyjához, Polgár Babához. Ám Polgár Babát nem zavarta tudatlanságom, felsült lexikográfusi mivoltom, mármint hogy egészben próbáltam lenyelni a TOLNAIt, örült, hogy végre egy ember a láthatáron, aki noha mit sem tud Tolnai Lászlóról, Hegedűs Bitte Dánielről, valamiféleképpen mégis szélesebb horizontokon mozog, élt Újvidéken, egyszer Belgrádban is megválasztották valaminek, az Adria szerelmese, sőt olykor még Pesten is előfordul, volt, aki már a pesti tévében is látta, ahogy sétál a palicsi ködben és orrhangján motyog valamit, érthetetlen járásszéli nyelvén. Polgár Babának hallgatóságra volt szüksége. S azt, hogy én jó médium vagyok, azonnal megérezte. A szeme, megfigyeltem, noha saját könnye47imen keresztül (felidézett öngyilkos barátaim miatt kezdtem el valóban sírni, ő persze Miro lányától értesült szemoperációmra gyanított továbbra is, legfeljebb arra, hogy lényével-múltjával hatott meg ennyire, mert Tihamér után eszembe jutott Kovács Tóni is, a zseniális ó-kanizsai szobrász, aki térdepelve akasztotta fel magát), mintha valaki még egy marék rézgálicot dobott volna bele, szinte káváján kívülre buggyant, el is húztam a kezem, nehogy leforrázzon, mint az oltott mész teje, amikor kiejtette Hegedűs Bitte Dániel nevét. Többé képtelen voltam elviselni világoskék tekintetét. Inkább a falon csüngő képeire próbáltam összpontosítani, de lábasokat, virágokat ábrázoló csendéleteiből is ugyanaz a kék sziké hasított a szemembe. Holnap jelentkezem dr. Tóthnál, határoztam el. Felmentem a Hegedűs Bittével Pestre, folytatta, kacsójával elsimítva a mind nedvesebb, slingelt terítőt. De a következő évben már be is hívták katonának. Kivitték a frontra. Az oroszra természetesen. A végtelen kék hómezők… És ő, lévén mindig tetőtől talpig úriember, szépen, jóllehet egy szóval sem kértem, hogyan is kértem volna, hiszen halálosan szerelmes voltam: visszaadta a szabadságomat. Hazautaztam Palicsfürdőre. Később az apja, aki mozdonyvezető volt (így is kerültek a pécsiekkel Szabadkára), utánam hozta a kékselyem paplanomat. Jöjjön, fogta meg a kezem arkangyali erővel, és bevezetett kis, fülkeszerű hálószobájába. Az ágyra mutatott. Térdkalácsaim összekoccantak, mint mindig, ha sorsdöntő pillanatok következtek be életem folyamán. Ott ragyogott a kékselyem paplan. Köztudott, hogy szerénységem egyik főmunkatársa volt annak a kékről szóló monográfiának, amelyről Rilke tett először említést, majd utána René Char (igaz, anyagomat később megkíséreltem komplett beolvasztani a TOLNAIba, de az a füzet is elkallódott), az is köztudott, hogy a fokföldi ibolya kapcsán is végeztem némi kutatásokat Jonathán avagy az azúr bazedov című, a tekintélyes Pannonhalmi Szemlében megjelent 48dolgozatomban, e kis babapaplannak anyaga-színe, hogy egyszerűen fejezzem ki magam, mégis taccsra vágott.

A háború után, folytatta, ahogy visszavezetett a konyhaasztalhoz, közben egy megvetemedett papundeklire festett, Önarckép című búzavirágcsokrot csúsztatva elém a slingelt terítőn, Hegedűs Bitte Dániel a Magyar Nemzet varsói tudósítója lett. A Piros sárkányban különben megírta életét, meg szépen Szabadkát is. Nem olvasta a Piros sárkányt?!, nézett tök üres pofámba. Nem, mondtam, szégyenszemre (a szó szoros értelmében a szégyen sötét hályoga csúszott a szememre), most hallok róla először. Akkor a verseit sem ismeri?! Pedig Miro lányom azt mondta, maga nem csak képekkel foglalkozik (azt is megsúgta nekem, hogy egy időben maga vezette Firenzében a Casa Buonarrotit, meg is mutatta Michelangelóról írt nagy tomusát), hanem verseket is ír… Maguk nem szokták egymás verseit olvasgatni? Hangosan felolvasni? Akkor maga a Mint levél a szélben című Hegedűs Bitte Dániel-kötetet sem olvasta?! Ez valamikor nem így volt. A költők olvasták, hangosan felolvasták egymás verseit. Legközelebb majd szavalok belőle magának. Tudja, próbált segíteni, időt adni, hogy kikecmeregjek ismételt megszégyenülésemből, Palics valamikor nagyon pletykás egy hely volt… És azt tudja-e, hogy Munk Artúrnak, a regényírónak (a Titanic segítségére siető Kárpátia orvosának) a felesége, Weil (Dublveil) Erzsike, a szobrásznő, nem más, mint: Polgár Baba húga. A Polgár Baba húga? Igen: a Polgár Baba húga. Férjéről készült öklömnyi büsztje ott van Csáth és Danilo Kiš között, a Biztosító Intézet előtti parkban… Sírnom persze már nem volt érdemes. Meg is jegyezte, ez egy új dolog a számára, hogy a mai költők ilyen picsogósak. Pedig hát Weil Erzsike szobrát jól ismertem, egyszer mint a Kiš-szobrot koszorúzó küldöttség tagja, jól szemügyre vettem mind a három szobrot. Kiš szép, nagy lófejét, Munk Artúr öklömnyi orvos-kobakját, Csáth már a patina 49és a galambok dizentériája által igazi szoborrá érlelt fizimiskáját… Sőt még Lifka Sándorról készített kis büsztjét is jól ismertem, hiszen sokat foglalkoztam Lifka nevezetes ’913-as palicsfürdői filmvetítésével, amelyen dr. Brenner is ott ült Olgával, az első sorban…

A nehéz, háborús éveket mint varrónő éltem át, mesélte az evőeszközök közül fotókat varázsolva elő. Esküvői ruhákat kreáltam. Ma is tervezek selyemmellényeket. Majd magát is megajándékozom eggyel. Szerencsémre, nagy szerencsémre, a világon talán senki sem szereti annyira a selyemmellényeket, még a gazdag tollas cigányok sem, mint a bunyevácok. Mutatja a mellények terveit, a külön kinagyított virágokat. Válasszon, tolta közelebb a vízfestékkel készült óriás virágfejeket. Húga, Erzsike, minden jel szerint inkább kicsinyít, ő, Polgár Baba pedig, minden jel szerint, inkább: nagyít. Azt hiszem ez a bordó bazsarózsa jól állna magának. Fedi az egyéniségét. Egy satírozott, óriás bazsarózsa úgy érzem, fedné. Egy satírozott óriás…

Mondtam már?, kapta fel hirtelen a fejét. Mit?, kérdeztem halkan, immár a végkimerülés határán. Mondtam már, hogy én vagyok Polgár Baba, a 13 éves csodagyerek? Igen, tetszett már mondani. A férjem hallani sem akart a festészetről. Csak most, a halála után tértem vissza az ecsetekhez. Ha virágot kapok, lefestem. Kétszer is. Kétszer is?, kérdeztem. Igen. Frissen, azon nyomban. És kidobás előtt, már hervadtan, bűzösen. Ezt a piros rózsacsokrot születésnapomra kaptam. Ezt a büdöskét már nem is emlékszem, ki küldte. Ezt a fokföldi ibolyát a szombatista kertészek küldték a sávból, üzenték, fessem le, vonjam ki egyedülálló kékségét, hátha közösen még fokozhatnánk azt… Fokozhatnának – mit? A fokföldi ibolya kékségét…

Már alkonyodott, de Polgár Baba csak szedte elő maga mögül a virágcsendéleteket. Számoltam őket. Immár teljesen vakon. A 100-adiknál tartottunk, amikor fölálltam, hogy nyújtózkod50jam egyet. Féltem, Polgár Babának, ennek a rézgáliccal teli kaucsuklénynek, egyáltalán nincs is lakáskulcsa. Miro pedig, többé talán nem is fog a verejtékező betonlabirintusba merészkedni.

Regény Misu hangját véltem hallani ismét:

Olivér stari, jeli u mom romanu!*4

Hátat fordítottam a virágcsendéleteknek. Megígéri nekem, kérdezte akkor, abbahagyva a képek halmozását, felemelve tömpe ujjacskáját, megígéri, hogy elolvassa Hegedűs Bitte Dániel Piros sárkányát? Megígérem, mondtam immár halálra rémülve. És ígérem azt is, csúsztattam térdem a padlóra, ígérem a Mint levél a szélbent is meg fogom szerezni. És betéve megtanulom.

Már szuroksötét volt, amikor elengedett.

Ha jön, hármat tessen kopogni az ajtófélfán. Az ajtófélfán? Igen. Ne az ajtón. Az ajtófélfán. Az ajtón mindenki kopoghat. Kobaltselyem pruszlikjából kék szalagra kötött két rézkulcsot vett elő.

A verejtékező betonfalak teljesen átáztatták köpenyem. Beleestél a Vértóba?, kérdezte feleségem, amikor végre valahára, ha nem tévedek, másnap, hazakeveredtem.

Otthon, szégyenlősen, Hegedűs Bitte Dániel után kezdtem szimatolni könyvtáramban. A Kortárs magyar írók kislexikonában se a B, se a H alatt nem találtam. A Spenótot persze elvitték magyar szakos rokonaim. Ám a Költészet pótköteteiben végre rábukkanok a nevére, ugyanis Örvös Lajosról írt, az ’54-es Csillagban megjelent kritikáját jegyzik. Örvös nevével természetesen nem először találkozom, antológiákban gyakran rálapoztam, de sajnos sosem is időztem, feledkeztem el nála, sosem is akadtam fel, mint horgon, valamelyik során, strófáján, tehát most gyorsan, mohón elolvastam a pótkötet róla szóló sorait. Így, legalább, már van némi elképzelésem, a költők közül Hegedűs 51Bitte Dániel kihez állt közel. A baj az, hogy még a Sőtér-féle antológiám is Pesten van (biztosan Toldalagi-stúdiumaim miatt), amely, mivel Kormosé sosem is készült el, egyik kiindulópontom. Vas antológiájában (Magyar remekírók) sem találtam nyomát. Pesten első dolgom lesz felvágtatni a Széchenyibe, s lekérni az Örvös-életművet, megkeresni a Piros sárkányt, annál is inkább, mivel valóban érdekelnek a pécsi emigránsok: Dobrović (Hangya tanára, apja szinte), de hát Szenteleky-Stanković és György Mátyás – alias Szerb György is például.

1905-ben Csáth recenziót ír egy Hegedűs-Bitte Gyula nevű író Strófák három macskáról című könyvéről. Máris elhatározom, nem csak a Mint levél a szélbent fogom megszerezni, hanem a Strófákat is – teljesen új alapokra fogom helyezni a költészettel való időtöltésemet, stúdiumaimat, ezután csak azokat a költőket fogom olvasni, akiktől eddig semmit sem olvastam, annál is inkább, mivel a festészetben már rég átálltam a minoris kismesterek, az elhasznált, félredobott senkik, a félévszázados magányban piszmogó, büszkén duzzogó, avagy már gutaütött marginálisok tanulmányozására (ugyanis mindinkább az a meggyőződésem: ők, és nem a trendeket, divatokat követő nagymenők, az azokat opponálók kórusa a titok, a keserves lét titkának letéteményesei) – és ha legközelebb látogatást teszek Polgár Babánál, a 13 éves, rézgáliccal teli kaucsuklénynél, meglepem, elbűvölöm új, irodalmi ismereteimmel, sőt ünnepélyesen azt is meg fogom ígérni Polgár Babának, hogy nem csak az ő részére, ami természetes, hiszen Balázs Béla színvonalán, ami, ha nem tévedek, a mai napig a maximum, lerajzolta Greta Garbót (még azt is szépen látni, hol tört ki a kislány ceruzájának a hegye, mert Garbót, egészen bizonyosan nem grafitröggel rajzolta), hanem Hegedűs Bitte és Örvös számára is, derekasan megharcolva helyükért, terjedelmes szócikket írok, ha kell egyetlenegy soruk, strófájuk, 52életük egyetlen lobbanása, bukfence, tragikus banánhéja alapján, az ÚJ TOLNAI VILÁGLEXIKONba.

Zuglóból buszoztam a 7-essel a Thökölyn végig. Már elhagytuk a Hungáriát, amikor eszembe jutott, hogy Jutka és édesanyja ’56-ban itt, a Stefánia és a Thököly sarkán lakó rokonainál vendégeskedtek. Mire mi rendszeresen kezdtünk feljárni Pestre, ezek a rokonok elhaltak. Egyszer, az Ilkovicsból jövet, Jutkával még a ház udvarába is belopakodtunk. Valójában csak egy papagájra emlékezett, amelyik a Szózatot szavalta. Érdekes, később még számomra is ez a papagáj jelentette ’56-ot. Hiába ismertem személyesen is ’56-osokat, hiába olvastam el mindent a forradalommal kapcsolatban (Angyal kövét, amelyről Eörsitől hallottam először, s később olvastam is a könyvében, igen, valójában az a kő volt számomra a legcsodálatosabb momentum, de hát azt Jovánovics zseniálisan megtalálta – lám, az előbb Gálit is angyalnak neveztem), mégis a föltételes reflexem, ha ’56 került szóba, minden alkalommal ezt az aranyos házaspárt hívta elő, ahogyan nagy titokban tanítják papagájukat, ahogyan a forradalom előtt és után bújtatják, nehogy valaki meghallja. Még az is megfordult a fejemben, erről a kis papagájról írjak drámát az egyik ’56-os pályázatra, amelyen majd különben vajdasági írótársaim közül nem egy díjat is nyer. Kedvem lett volna leszállni és ismét körülszimatolni abban az udvarban. Ilyenkor a legszebb a vadszőlő. Körülszimatolnék, és talán még arra a bambuszkalitkára is rábukkannék, a Szózatot szavaló papagáj csontvázával, a vadszőlő vérvörös függönye, Niagarája mögé rejtve. Egy angol gyarmati kalitka, amely már maga is gyanús volt a szocreál kalitkák idejében. Szívforma kis tükre természetesen már rég megvakult. Semmit sem tükrözött. Harangforma csengőjének nyelvét a rozsda, valami borzalmas rák ette meg. A vadszőlőlevélszínt talán, motyogtam, külön hely illetné meg a színek között. Közeledtünk a Keletihez. A forgalom észrevétlen 53megsűrűsödött, lépésben haladtunk. A busz üvegéhez nyomva zsíros-verejtékes homlokomat, a Thökölyt néztem, a pesti konfekció mindig is lihegő átváltozásait tanulmányoztam. Amikor észrevettem egy fiatalembert a tömegben. Okos, illetve tiszta arcára lettem figyelmes, meg arra, hogy semmi olcsó, butikos konfekciós gönc nem volt rajta. Meg persze a koreográfiájára figyeltem fel: arra, hogy ő másképpen közlekedik ott, a Thökölyn tülekedő tömegben. Másképpen lépked. Hiszen éppen erről van szó. Másképpen kellene tartani fejünket. Másképpen emelni kezünket. Másképpen rakni lábunkat. Másképpen beszélni. Állni, ülni az asztalnál a bor és a kenyér mellett. Csak ahogy jobban odafigyeltem, vettem észre, miről is van szó. Átlátszó műanyag zacskóban: aranyhalat szállított. Több vizet találtak önteni a zacskóba, mint amennyire egy csöpp aranyhalnak szüksége lenne. Ez különben mindig így történik, még egyszer sem láttam, hogy mondjuk egy deci vízben szállítottak volna díszhalacskát. Minden dísz- illetve aranyhal hazaszállítása izgalmas kíntorna. Mozgásszínház. (Nagy József óriási akváriumának a rue Poincaré-i csigalépcsőn való leszállítása jutott eszembe, meg Miki rokonom 18 kilométeres éjszakai menetelése az akváriummal, Zenta és Magyarkanizsa között…) A zacskó lassan hosszú csővé nyúlt. A halacska függőlegesen mozgott. Párhuzamosan haladtak velünk. A fiatalember is verejtékezett. Ahogy kis pihenőt tartva megtörölte homlokát, felpillantott rám. Meghökkent, minden bizonnyal afféle akváriumi lénynek tűnhettem én is. Agg aranyhalnak, akit nem dobtak vissza. De nem volt ideje rám, a ruganyosan mozgó zacskóra, műanyagcsőre kellett koncentrálnia, arra, ha netalán szétpukkad, megmentse a halacskát, ha másként nem, saját szájába dugva. Mindig foglalkoztatott a szájban tartott aranyhal – és a szájban tartott zsilett mibenléte, mármint hogy hogyan is vannak ezek a dolgok, valójában még semmit sem sikerült megtudnom, s azt sem értem pontosan, e 54két motívum miért is került nálam ilyen szorosan egymás mellé. Arra gondoltam, körbe kellene járnom a pesti akvaristákat, díszhalárusokat, és elmagyarázni nekik, kisebb zacskókkal, kevesebb vízzel liferálják az aranyhalacskákat. Ez például egy nekem való foglalkozás lenne – Pesten. Már elhagytuk a Murányit, közeledtünk a Hernád utcához, amikor, noha ez egyáltalán nem jellemző rám, én tényleg egy semmis, halk jelenség vagyok, elkiáltottam magam: Vigyázz! A busz utasai mind felém fordultak. Még a sofőr is. Mosolyogni próbáltam. Én, ha nem sírok, mindig mosolygok, édesanyámtól örököltem ezt a tulajdonságomat (Vitéz Mária nénénk még a koporsóban is mosolygott), de most egyszerűen nem ment. Majd magyarázkodni kezdtem. A bal oldali sarokházra mutattam. Nemrég (valójában egy-két éve) ott, annak a vaskereskedésnek a kirakatában, mondtam: egy fakír feküdt. Hetekig. Ott élt. A kirakatban.

Értetlenül bámultak rám. A busz mellett lépkedő aranyhalas férfi is észrevette, hogy valami történt velem. Szerettem volna jelezni neki, ne énvelem törődjön, a halra vigyázzon. Már többen figyelték az áttetsző csőben liftező, bukfencező aranyhalacskát.

Itt feküdt, mutattam a kirakatra, amely most üres volt. Puszta. Talán mindig is üres, fenntartják a fakír számára. Ez a puszta az otthona. A fakír otthona. Visszajár. Vidéken, külföldön vendégszerepel. Minden bizonnyal már a Váci utca és a Mariahilferstrasse kirakatrendezői is alkalmazzák. Itt feküdt, ismételtem. Heverészett. Ebben a pusztaságban. Valami miatt átforrósodó sivatagban. Elhallgattam, féltem ugyanis, a sofőr kiteszi a szűrömet. Mind több az ilyen prédikáló figura a buszokon. Még csak az kell, súgta az egyik hölgy a barátnőjének, hogy férfitagját is megmutassa: kezembe nyomja! A múltkor, a 2-es villamoson, miközben a Dunára feledkeztem, egy rühes hajléktalan a kezembe nyomta. Előbb azt hittem, magammal 55hoztam az esernyőt, s annak enyhén görbe, műanyag fogantyúját szorongatom, nehogy ellopja tőlem az a mellettem álló rühes hajléktalan. Amikor otthon elmeséltem esetemet a férjemnek, folytatta a nő, egy pillanatra sem véve le rólam tekintetét, azt mondta, pisztolyt vásárol. És szép sorban lődözni kezdi ezeket a rühes kutyákat.

A Hernád utcában laktunk akkortájt, a Szvetter Center szívében, közel a Garai piachoz. Estefelé gyakran lesétáltam a fakírhoz. A másik oldalról figyeltem. A Keleti kurvái nem tudták eldönteni, új strici vagy új rendőr jelent-e meg a színen. Számukra, különös mód, egyáltalán nem létezett a meztelen heverésző fakír. Gyakran elsétáltam előtte. Nem nézett föl rám, de mintha már ismert volna. Én voltam az egyetlen ember, aki észrevette. Nemcsak a Keleti kurvái, még a közeli gimnázium tanulói számára sem jelentett szenzációt. Talán ha majd egyszer fakír is szerepel valamelyik tévésorozatban, népszerű műsorban. Pedig a kurvák is felhasználhatták volna reklámcélokra. Szeretkezhettek volna vele ott, a szöges ágyon, a kirakatban. (Nem tudom, van-e olyan kupleráj, ahol a fakír szöges ágya is szerepel a kellékek között?) És a diákokat is levezethették volna az iskolából, mondjuk, ha Ázsiát, vagy éppen: a TOLNAIt tanulják…

Új ágy lehetett. Nem valami barkácsmunka. Gyárinak tűnt, sőt formatervezettnek. Az sincs kizárva, valamelyik ismert formatervező (designer) computere álmodta meg. A szögek egymástól egyenlő távolságra, szabályos sorokban ragyogtak. Létezhet fakírágy-gyár? Vagy a fakírágy kisiparosi munka marad örökre? Igen, ragyogtak a szögek. Megfigyeltem, leellenőriztem, egyik sem kezdett még rozsdásodni. Ezek szerint sehol sem szúrta át a fakír bőrét, sehol sem hatolt a húsába. Elhatároztam, ha hazautazom Palicsfürdőre, első dolgom lesz a TOLNAIban (és a többi lexikonban is persze) áttanulmányozni, kijegyzetel56ni a Fakír címszót. Biztosan eljön az idő, amikor majd a modern kutatók, filozófusok közül valaki a fakírnak is szentel egy tanulmányt, amilyen például az általam éppen most olvasott, izgalmas könyv a szerájról: Structure du sérail, amelyben, az Althusser- és Derrida-tanítvány, Alain Grosrichard, részletesen foglalkozik a törpékkel, némákkal, eunuchokkal.

Az ágya mellett, kissé félredugva egy alumíniumtányér látszott. Sajt és kenyérhéj volt rajta. Egy alkalommal még azt is láttam, ahogyan egy csapzott egér közelít a tányérhoz. Volt, ami-kor a városból baktatva hazafelé, éjszaka is vetettem pillantást a fakírra. Persze mindig csak diszkréten. Ezért is nem tudok izgalmasabb részletekkel szolgálni. De a család még így is megrótt: ahelyett, hogy bekapcsolódnál a pesti irodalmi életbe, szerkesztenél, előadnál, kiállításokat rendeznél, berlini ösztöndíjjal próbálkoznál, te ilyen kvázi stúdiumokat folytatsz a Thökölyn.

Az ágy üresen ragyogott.

Ő a régi üzlet közepén állt, a homályban, akár egy bábu. Körülötte ládákban, dobozokban, fiókokban minden mennyiségben ólmos vagy lila szögek. Talán új ágyról álmodozott. A polcokon kalapácsfejek, olajos papírban fűrészlapok, reszelők, ráspolyok, harapófogók, karikák, láncok. Meséltem már, a börtön után édesapám a Sárga-házzal (ahol most krajinai menekültek laknak) szemben lévő vaskereskedésben, a Gvoždjarban dolgozott. A Melankólia angyala jutott eszembe, az angyal körüli szögek, a harapófogó, a fűrész. És persze az a vasgolyó is, jóllehet a boltban sehol sem láttam vasgolyót. Pedig vettem volna egyet. Hiszen kedves költőm is egy ilyen vasgolyóval tornászott verseiben. Igen, szeretnék egy olyan ágyúgolyóra, kugligolyóra emlékeztető, valójában misztikus rendeltetésű vasgolyót. Dürertől és József Attilától származhat (mint a vitrin is például):

Acélgömbbe tömített egyedülvalóság…

57

Minden bizonnyal azért fékeztem le egy pillanatra ezeknél a tárgyaknál, költői kategóriáknál – vitrin, acélgömb –, mert éppen ezek azok, amelyeket legjobban csodálok Pilinszkynél.

Amint az aranyhalas férfi a vaskereskedés üres kirakata elé ért, ismét el akartam kiáltani magam, vigyázzon: Szögek! Noha szög már sehol sem volt. A nagyhírű vasasboltot éppen felszámolták. Talán majd fitnessgépeket fognak árulni benne a felújítás után. A fitness pedig még nem inkorporálta a fakírágyat mint olyant. Persze a fakír még olykor vissza-visszatér. Minden bizonnyal azért éppen ide, mert közel van a teherpályaudvarhoz, könnyen ide tudja szállítani ágyát. De nem kiáltottam. Behunytam a szemem és csak a Blaha előtt nyitottam ki, ahol leszálltam, hogy átüljek a 4-6-os villamosra.

III.

1999. október 11-e. A Palicsi-tó ragyog. Tényleg tündéri. Évtizedek óta e jelzővel birkózom. E jelző ellen harcolok. Jóllehet Kosztolányi verse nem erre a jelzőre támaszkodik. Azért lett népszerű, központi, számomra kezdetben irritáló, mert Kosztolányi ezt a részt választotta ki a díszkút falára. És aztán már mindenki eleve a tündéritől indult. Jóllehet, amikor én először megpillantottam, már döglődött. Egy döglött tó volt. És a Csáth-vers sora passzolt rá inkább, passzolt mind ijesztőbben:

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom…

Később a komisszárok lecsiszoltatták Kosztolányi tündéres szavait. Miért engedték meg ezt az akkori városvezetők? Vajon a Palicsi Magyar Ünnepi Játékok ideje alatt fenn voltak-e még Kosztolányi szavai a kút oldalán? És elidőzött-e előttük Sinkó Ervin? Netán éppen ő fordította le Moša Pijadénak (A tőke 58egyik fordítójának, a különben Münchenben tanult, szolid festőnek, a Jugoszláv Alkotmány megalkotójának), az ünnepségek fővendégének? Megjegyzett-e valaki bár egy fordulatot abból az improvizált fordításból? Vagy Sinkó felesége, Micike foglalkozott az ilyes dolgokkal? Ő egészen biztosan kapásból eltalálta a jelző szerb megfelelőjét. És így lassan számomra is éppen ez a tündéri dolog kezdett fontossá lenni. Magyar László közben kikutatta a kút elkészítésének, az idézet kiválasztásának történetét. És ma, Zsófi unokámmal sétálva, nem győztem ismételgetni, már-már kurjongatni, hogy: tündéri, igenis tündéri! Olyannyira, hogy még ezt a márciusban beléhullott, 3-4 aktivizálatlan NATO-bombát is képes abszorbeálni. Egy-két idény, és azokon a bombákon, mint sziréneken (tündéreken) fognak lovagolni a környék legénykéi. Összetett, éppen hogy nem kis tündéres nagyversről van szó valójában; a Tengerparti temető kongeniális fordítója írta.

Voltunk Szabolccsal, Zsófikával meg a kutyákkal mézért. Most nem Vukovár ostromának intendánsához mentünk (egy időben tőle hordtuk a mézet, amit Vukovárról tudok, tőle tudom, a mézes bácsinktól), hanem ide, a szomszédba. Néhány régi, kiszuperált, kék kaptár, amelyeknek csupán a bejárati lécecskéje sárga, teljesen megigézett. A méhek még hihetetlen intenzívek voltak. Pontosan tudták, egy-két napjuk van hátra. És aztán itt a tél (az ezredvég). Szeretnék venni egy ilyen kiszolgált kék-arany kaptárt. Már ki is néztem a helyét szobámban, a fekete ikonosztázion felső traktusában. Talán féltett kincseimet, tárgyaimat, könyveimet tarthatnám benne. (Szlovéniában járva ismét érdeklődtem a festett és az emberforma kasok iránt. Borges említi, hogy John Wilkinset sok szép téma vonzotta: foglalkoztatta a teológia, a titkosírás, a zene, az átlátszó kaptárak készítése, egy láthatatlan bolygó pályája, egy holdutazás lehetősége s egy világnyelv elmélete. Istenem, a zenén és a láthatat59lan kaptárak építésén kívül mind milyen haszontalan dolog!) Álltam ott Zsófika babakocsijával, míg Szabolcs benn megtöltette az übrüköket, s egyszer csak azt vettem észre, körülzsongnak bennünket a szorgos, a munkában szinte már elkopott méhek, egy pillanat és bukórepülésben támadnak, el kellett robognunk, meg kellett futamodni. Szabolcs, kezében a teli übrükökkel, alig tudott utolérni bennünket.

Elkészült H. Zsófi kis (mediterrán-alföldi) háza, a Manojlović-villa meg a szegedi sínek között. Tanítani kellene ezt a kis (mediterrán-alföldi) házat – meg Németh István Házioltárát – az építészeti egyetemen. Egyszer már tartottam előadást a Kátai-tanyán az építészeknek Németh István Házioltáráról, Rilke nevezetes sorából (A szegények háza oltárfiók; A szegények házában oltárt lát az Úr) kiindulva. Utána az egyik bioépítész fiú meg is látogatott itt, Palicson, könyvével is megajándékozott (melynek az új vályogtechnológiákkal foglalkozó fejezetét azóta már át is tanulmányoztam), amiből arra következtettem, előadásom nem volt teljesen érdektelen, abszurd, mint egy-egy pillanatban nekem tűnt ott, a Krivaja fölötti magas partszegélyen. Amikor elköltözni készültünk Újvidékről, rengeteg házat néztünk meg Magyarkanizsán és Palicsfürdőn. Majd belebetegedtem a tapasztaltakba. Egyetlen házat sem láttam szülővárosomban, amelyben igazán élni tudtak volna az emberek. Üres, félig befejezett, emeletes alpesi házak, amelyekre mind ráment a vendégmunkásként keresett pénz. Olyan házakat akartak, amilyen németországi gazdáiknak volt. De mindenütt csak a konyhát használták. Ilyen házakkal volt tele egész Jugoszlávia. Az elmúlt 10 év alatt nagy részüket, valami észbontó módszerességgel, szétlőtték.

Gyakran eljárok H. Zsófihoz – leltározni a képeit. Édesapjával (meg Sebők Zoltánnal) évtizedekig írtunk képzőművészetről az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában. A Zágrábi 60Rádiónak volt csak ilyen erős képzőművészeti műsora, amikor Dragojević, Zidić, Sabol, Maroević egyszerre írták. Most hallom, illetve éppen hogy nem hallom, az Újvidéki Rádió immár csak a Szabadkai utcáig hallatszik (a Szentelekyben tehát már nem lehet fogni). A mi Virág utcánk éppen a Szabadkai utcába torkollott, a másik végét a vakvágány zárta. De közben a Szempont című műsort is megszüntették. Zsófi képeinek egy része (Konjović etcetera) fenn van Pesten, az Aranykéz utcában, itt sok B. Szabó (a bohócregény-illusztrációi, egy kitűnő, nagy szamártövis), Hangya-rajzok, Balázs G. Árpád kongeniális Ady-illusztrációi, Húsvét, aki rokonuk volt, Erdey, Prokop (Rómában Herceg üdvözletét víve látogattam meg Prokop Pétert műtermében; különben szeretem Prokop írásait a római dolgokról, például a Sixtus-kápolna restaurálásáról, hiszen ő azon kevesek közé tartozik, aki felmehetett az állványokra is!). Herceg íróasztalával, tárgyaival, könyveivel fontos számomra ez az inkább csak jelzésszerű anyag. Ha többet zsúfolt volna ide Zsófi, nyomasztó lenne, megoldatlan, mint minden hasonló emlékszoba-szerűség. Pastyik Laci nagy tomusokban jelenteti meg az újvidéki tankönyvkiadónál Herceg esszéit – elhatároztam, kiválogatom a palicsi témájú írásokat a Palics és környéke részére, hiszen ő is ott állhatott Sinkó és Moša Pijade mellett akkor, a díszkútnál. Szinte hetente akad valaki, aki felugrik közülünk Pestre (Stojnic Mirko unokája a Rózsa téri szerb gimnáziumba jár), tehát nekünk, a mi zárt, kis palicsi kolóniánknak már sikerült spiritualizálni a határt. Igen, akárhogy is nézem, mi megteremtettünk itt egy jellegzetes életformát, megteremtettük a magunk kis kolóniáját. Kár, hogy sokác barátom becsavarodott kissé a bombázások ideje alatt. Persze volt miért aggódnia, hiszen édesanyja a Fruška Gorán lakik, lányai első feleségénél, Újvidéken, második feleségének a szülei pedig Nišben. Amikor az első bombát ledobták a Fruška Gorára, csak annyit mondott: Ode keva u ku61rac.*5 Úgy heverészünk itt, a női strandon, vagy a Zoliék medencéje melletti nyugágyakban, mondta Gorotva Regény Misunak, mint Kalmár Médi világvégi strandján heverésznek azok a dresszes samottfigurák – jóllehet hajléktalanul.

Már visszafelé, az Ivo Andrić expresszen olvastam a Népszabadságban, a palicsi vízmentő-versenyhez kötődő gyilkosságról, amiről különben, ha jól emlékszem, nálunk is jelent meg valami cikk.

1998. augusztus 2-án Kovács László Zsoltot, a rendőrkapitányság századosát a jugoszláviai Palics közelében halálra gázolta egy autó. A százados olajügyekben sohasem vizsgálódott. Ekkor egy vízimentőcsoport meghívására utazott Jugoszláviába. Állítólag este italoztak, összeszólalkoztak, a százados megsértődött, és éjszaka gyalog indult a magyar határ felé.

Egyesek szerint bérgyilkosság történt, más források állítják: a rendőrt egy Németországban dolgozó jugoszláv vendégmunkás vezette autó gázolta el. A sofőrt közúti baleset okozása miatt szabadságvesztésre ítélték.

Palicsfürdőn Sanyi kezelte a szirénát. Az egész család büszke volt rá. Különösen vak édesanyja várta, hogy megszólaljon a sziréna. Ha felbőgött, mindig felült az ágyban. A Sanyi szirénáz!, mondta felemelve mutatóujját. Unokája, Tibi is aktív volt, állandóan ügyeletes. De ő a mozgó radarokat üldöző csoportban tevékenykedett. Ha radaros kocsira bukkantak valamelyik zsákutcában – a radaros kocsik főleg a zsákutcákban bújtak meg, de bukkantak rájuk az óvoda udvarában, a temetőben és a játszótéren is, pálinkával kínálták a sofőrt, úgy próbálták rávenni, hajtson el tőlünk, Palics Olivérfalvának nevezett részéről legalább. Ha a pálinka nem használt, a benzinespalackot vették elő… Sanyi mesélte, egy alkalommal majdnem megjárta (utá62na hosszú jelentést kellett írnia). Egész nap a sziréna közelében matatott. De akkor, amikor csöngeni kezdett a stáb telefonja, Sanyira éppen rájött a hasmenés, egyszerűen nem tudta felvenni a kagylót. Mire feltápászkodott, a telefon elhallgatott. Nem volt idő tétovázásra. Otthon, mesélték az asszonyok, már az anyja is fölült az ágyban. Zúgást hallok, mondta. És az én Sanyikám nem szirénáz! De az utolsó pillanatban mégis elkaparintotta a sziréna karját. És valóban, már ott is voltak a gépek Palics fölött. Akkor bombázták le az újságosbódét, a Vértónál, a Kanizsai út mellett. Lehet, hogy abba a trafikba rejtették a radart? Vagy a trafik mögé állt a radaros kocsi? Este néztük, a Sky News beszámol-e a trafik megsemmisítéséről.

Schuster úr leállította Jutkát. Kérdezni akarok valamit, mondta. A Tolnai úrtól. A Tolnai úrtól?, kérdezte Jutka, ugyanis azt hitte, tőle akar valamit. Nagy a pénztelenség, kezdte Schuster úr. A feleségem mind rosszabb állapotban van, már nem is jár ki, csont és bőr. Van 3-4 Tolnai Világlexikonom, elhatároztam: pénzzé teszem őket. Gondoltam, a Tolnai urat konzultálom. Ki mást is konzultálhatnék ebben az ügyben? Ne felejtsük, mondta felemelve hangját, akkor is elsőként gratuláltam, amikor a Tolnai urat – ezekért a Tolnai-tomusokért – a Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagjává választották. Mindenkinek elújságoltam az utcában, még a krajinai menekülteknek is, hogy ki a szomszédunk. Igen, még a menekülteknek is megmutattam a Tolnai Világlexikonát. Szegények még nem láttak ilyet. Sokáig lapozták, silabizálták benne a térképeket, városneveket. Volt, aki fel is zokogott közben. A Tolnai lapozgatása közben. Mennyit kérhetne tomusaiért?, azt szeretné tudni. Van vevője?, kérdezte Jutka. Van, mondta Schuster úr. Ki? A menekültek? Minek a menekülteknek Tolnai Világlexikon?! (Talán, gondoltam, azt kellene megsúgni nekik, mármint a menekülteknek, hogy az ÚJ-ban már ők is benne lesznek, arra fizessenek elő.) Az Barnabás a 63vevő. Az Barnabás? Igen, azt mondta, megvenné, jönnek a hosszú téli esték, legyen mit olvasgatnia… Barnabás volt Palicsfürdő utcaseprője. De elvették tőle a kis fürdőhelyet. Beirányították Szabadkára. Hol a Kiserdőn, hol a nemzetközi út mellett látni mostanság, ahogy hosszú vaspálcával szurkálja a leveleket, műanyag zacskókat, cigarettásdobozokat.

Nagy gondban a család, mit válaszoljunk a Schuster úrnak, mennyit kérjen a Tolnai Világlexikon, ahogy ő mondja, meggyszín tomusaiért. 100 dinárt? Sok lesz Barnabásnak, hiszen nem lehet több a fizetése 500-600 dinárnál. 50-et? Kevés lesz Schuster úrnak. De az sem érdeke a családnak – nevezetesen a Tolnai családnak, hogy leverjük, éppen mi verjük le, a Tolnai árát. Végül 70 dinárban egyeztünk meg. Kérjen 70 dinárt a Tolnai darabjaiért. Jutka találkozott a Schuster úrral, és közölte vele a Tolnai úr árajánlatát. Nagyon megköszönte. Nem marad adós, mondta, küldeni fog a Tolnai úrnak egy üveg új szilvát.

Ma láttam, lestem valójában, a konyhaablak csipkefüggönye mögül, ahogy kis kordéján, amelyen a cefréshordókat szokta huzigálni, Barnabás elszállította a Tolnai tomusait. Kirohantam a főbejáraton, hogy az óvoda előtt, akárha véletlen, összefussunk. Köszöntem. Barnabás nem emelte föl a fejét, de mintha sírásból vigyorgásra váltott volna, avagy fordítva. Valamit motyogtunk, s közben pillantást vethettem a szalmán heverő, meggyszín tomusokra. Elsőként a CÍMER-CSIPKÉ-t pillantottam meg. Talán a legfontosabb tomus, ugyanis Mirko, a tudós újvidéki formatervező, aki a nyarakat itt tölti, szomszédunkban, címerszakértő, szerénységem pedig a halasi, a hvari és a kereszt-csipke (Veszelszky) kutatója, az Agyonvert csipke szerzője, Tabaković zseniális csipkebüsztjének nagy hódolója…

És most naponta látom, ül Barnabás a góréban, és fehér tyúkjai között, a Szűz Mária- és a Tito-kép alatt, hangosan olvassa a 64Tolnai Világlexikont, olvassa valójában a félig cserzett gereznákon heverésző farkaskutyájának, a Csipke címszót.

1999. október 13. Egy napon, még Pesten, a Lónyay manzárdján, a Messina-plakát (a Messina-szócikket már meg kellene írnom, igaz, nem faggattam ki Jovánovicsot, mit gondol, mit tud felőle) nagy, zöld lepedője alatt, arra ébredtem, lent a Ferencvárosban valahol bontják az útburkolatot, vagy már az új Nemzetit kezdték – pokoli tempóban – építeni, a Petőfi, és a Lágymányosi híd között, ahol különben, ha Pesten leledzem éppen, reggelenként futni szoktam. Jutka is felijed, nem érti, mi a fenéről beszélek. Mondom, máris fölvonultatták a gőzkalapácsokat. És az a vasgolyó is itt van. Itt himbálódzik. Vasgolyó?! Istenem, miféle vasgolyóról beszélsz? Nyugodj le, mondom. Én nyugodjak le? Az a vasgolyó, amelyről Pilinszky beszél, jóllehet sejtem, ő inkább a Melankólia vasgolyójára gondolt, amely mellett ott gubbaszt a bárány, vagy amely mellett az a kis angyalka közlekedik-botladozik a gólyalábon, Istenem, egy ilyen vasgolyót bevezetni – begurítani (Pannonhalmán, ha kuglizni, sörözni mentek volt a szerzetesek, Palatin Gergely gyönyörű felvételeket készített róluk, cilindert tettek a fejükre és szivarra gyújtottak) a költészetbe, ahogyan József Attila nyomán Pilinszky be is gurította-himbálta-vezette! Mindig is ez érdekelt, mindig is ezt csodáltam. Ugyanis meg vagyok győződve, a falbontó vasgolyó is ugyanaz a golyó…

Gyerekek, kiáltotta Jutka, gyertek már, megbomlott az apátok! Mi van? Mi történt?, tolultak be mindannyian (10-en laktunk akkor éppen a Lónyayban). Valami gőzkalapácsokról, vasgolyóról, cilinderben kuglizó szerzetesekről beszél… Azt mondja, végre megérkeztek a gőzkalapácsok… és itt a vasgolyó is… Ti tényleg nem halljátok, hogy zuhognak?! – ültem fel verejtékezve a szivacson.

65

Csak már itthon, Piroska édesapja, a dr. Varga Sanci oldotta meg a problémát: magas a vérnyomásom. A fülemben zuhognak azok a gőzkalapácsok. A szívem az a vasgolyó. Ez a legújabb slágered?, kérdezte tapintatosan, ami szinte elképzelhetetlen, Regény Misu barátja, Gorotva. Az új Nemzetit meg még nem kezdték el építeni. A minap Pacséron, nászom, dr. Varga már meg is vizsgált: 180/105.

Megyek vért venni a Tito (Kohnen)-villa mellé, a Hedához és az Özvegynéhez, ahogyan dr. Varga rám parancsolt. Heda tuzlai horvát. Azért menekültek ide, mert a férje szerb. Dr. Mardešić, a nagynevű palicsi bunyevác orvos (már utcát is neveztek el róla, nem sokkal dr. Brenner után kezdett dolgozni, már meg is találtam a hagyatékában dr. Brenner csontfűrészét és azt a hosszú tűt, Rilke is nagy szeretettel ír róla a Maltéban, amellyel a halottak szívét volt szokás a biztonság kedvéért átszúrni, megtaláltam a Toricelli-ág palermói papírosait is) házában laknak, ugyanis Mardešić lánya Svájcban él. Heda férje sehogyan sem tud munkát találni. És ez teljesen rányomja pecsétjét az életükre. Izgat, hogyan látják a világot, világunkat, ezt a magyar–bunyevác melanzsot, strandoló samott-kolóniát, de még nem sikerült annyira közelébe férkőznöm, hogy ilyen jellegű nyilatkozatra bírjam. Heda sokkal közlékenyebb, nyitottabb. Édesapja vasutas, a jugoszláv vasutaktól kapja, kellene, hogy kapja a nyugdíját. Az öregek eladták tuzlai házukat, és Hvaron vettek villát, telkeket. De valamiért ott se érezték jól magukat. Eladták a hvari villát és Jajincin vettek egy nagy palotát. De ott meg egyedül érzik magukat. Közben Heda öccséék Kanadába költöztek. Majd haza Hvarra. De megint nem érezték jól magukat, úgyhogy ismét visszamentek Kanadába.

Heda számomra jellegzetesen nemes, bosnyák lény. Jó a közelségében lenni. Jó orvos. Noha a betegek nem járnak hozzá. Még a menekült betegek sem mennek menekült orvoshoz. Mi 66Jutkával tüntetőleg Hedához járunk. Nem kell sorba állni. Ül magányosan kis rendelőjében. És Ivo Andrićot olvas. Meséli, a bombázáskor (az ambulancia 1-2 kilométerre van a lebombázott meteorológiai állomástól) éppen dolgozott. Kolléganője az asztal alá bújt. Neki állandóan a vécére kellett szaladgálnia. Hússzor kellett pisilnie a bombázás ideje alatt, meséli, miközben félmeztelenre vetkőzöm. És hallgatom szép bosnyák nyelvét. Ha Hedát hallom beszélni, mindig Isidora Sekulić, a legnagyobb szerb esszéíró gyönyörű tanulmánya jut eszembe, a bosnyák nyelvről.

Még mindig nem szereztem meg Kohnen villája-vagyona kapcsán Titóhoz, Churchillhez, az angol királynőhöz írt leveleit.

Elvált a halas emberünk. Havonta megtölti süllővel, ponttyal a mélyhűtőnket, Jutka isteni rácpontyokat süt. Mi volt a baja?, kérdem, ahogy összefutunk a rendelőből kijövet. Kinek?, kérdi a halas emberünk. Hát a feleségének. Nem szerette a halat meg a babot. A babot se?, kérdem. A babot se. Hát mit szeretett? A kulent, mondja. Majd a szomszédasszonyt dicséri, minden jel szerint afelé tendál, a szomszédasszonyt, aki csigából csinál fasírtot. Végre kiszedem belőle, honnan hozza a halat. A Járásról, mondja, a velebiti kanálisból, amelyen a Tiszából vezetik a vizet, Oromháton át, a Palicsba.

Vérvétel és halas emberünk után, le a tóhoz. Egy sirály (halfarkas) néz a betonszegélyről. Szeretem a tó reggeli leheletét. A tavak ilyenkor idézik leginkább a tengert. A Bagolyvárnál egy patkány szaladt át előttem a sétányon. Inni volt minden bizonnyal. Nem menekült el? Akkor mégsem süllyedünk? Igaz, egyetlen hajónkat, pontosan úgy, mint azt a Partikuláris haváriában megírtam volt, a tóba hullott bombák bedobták a tó közepére. Buldózerek takarítják a lebombázott meteorológiai állomás romjait. Az emberek kapkodják a téglákat. Ingyen elvihetik őket. Szereznem kellene egy téglát nekem is. Csak szép vaskapuja 67maradt ép. Egy ember éppen újrafesti. A sétányt akárha valami szörny karmolászta volna össze. 2500 bejelentkezett koszovói menekült van Szabadkán. Frankfurtban megnyílt a könyvvásár. Az újság azt írja, mondja Gorotva, te is ott vagy. Mire Regény Misu vállamra teszi a kezét. Minden bizonnyal azt akarván válaszolni Gorotvának: hát miért ne lehetne ott is, meg itt is – a két szék között, ezen a finom homokon… Laura műtermében, közel az Ávilai Szent Teréz-székesegyházhoz. Körben isteni vakablakok. Éppen, mint a képein. Pedig ezeket a vakablakos képeket még nem itt festette. A falon túl a madárpiac egyetlen maradványa, a galambászok bircuza. Laurától átmentünk a ZUZI udvarába. Szemben: Dr. Losoncz Rele (apja volt gyerekkorom ügyvédje, anyja rendezte a nevezetes Csárdáskirálynőt, amelytől Nagy József párizsi JEL-Színháza is indult tulajdonképpen), Józsa, a VMSZ alelnökének ügyvédi irodája (ő írta át a nevünkre a Homokvárat), a szomszédban Juriga, a csodálatos bunyevác fotós stúdiója. Jó almapálinka. Mesélik, a fiuk és a nagyanyja éppen pecázni volt a Vértavon, amikor a NATO lebombázta a tőlük mindössze 50 méterre lévő rozsdás újságosbódét. A légnyomás szerencsére beleröpítette őket a Vértóba. A ZUZI-ban már nem főznek, mert a vállalatok főnökei ide jártak ebédelni, de utána nem fizettek. Mondják, menjünk a Högyekbe: a DELTÁ-ban, ahol a Csoki dolgozik, kitűnő pacal van. Hivatkozzunk rájuk, mondják. Nem szükséges, mondjuk, Csoki kanizsai. Egy szarajevói kisgyerek lett a Föld hatmilliárdomodik lakója. Fatima és férje, Jasminko, boszniai muzulmánok, 1998-ban házasodtak össze. Jelenleg a boszniai Visoko városában élnek, Szarajevó közelében. Fatima korábban Szarajevó egyik szerb többségű külvárosában lakott, de onnan elmenekült az 1992–1995-ös háború idején, amelyben fivére életét vesztette.

Éppen Magyarországon voltam, amikor a Bartók rádió sugározni kezdte a Parti Lajoska készítette, 10 részes, úgynevezett 68életútinterjút. Jutka és Hudi (Mozgó Ház) rendszeresen hallgatta az adásokat. Ha nekem is bele kellett hallgatnom, minden alkalommal kivert a halálos verejték. Regény Misu barátjának, Deszkának a szavait hallottam ilyenkor: De akkor miért csinálod?! Most, ahogy hazatértem, palicsfürdői szobám akárha kifosztva. Szemem, kezem kétségbeesetten keres valamit, amiről nem fecsegtem, amit nem árusítottam ki a rádióban. Beckett, fiamtól épp most hazakerült, fényképekkel illusztrált FILM-jét lapozom, hordozom szilvakék munkás kacabájom zsebében, majd írok is róla néhány versikét, fecsegési-sebeimet gyógyítandó, a Balkáni babérban:

Ahogy buster keaton

beckett FILM-jében

egy fekete lepellel

letakarja a tükröt…

Végképp elhatározom, kiürítem a szobám. Eladom a Szeméttelepnek könyvtáramat – mindenekelőtt a Tolnaikat. És üres, kék, csak a kijáratnál arany kaptárakkal rakom tele: installálom.

Hiszen Dragica különben is telefonált Rómából: Kounellis beleegyezett, én nyissam meg következő tárlatát. (Persze nekem fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán felmerült ez az ötlet.) És akkor majd Rómában is installálom kiszolgált, kék-arany kaptáraimat.

A túrós bácsi. Mindig azzal kezdi, hogy: Tolnai úr, mi lesz ennek a túlsó vége?! Majd most a Gumelről mesél. Mondja, ő jósolta meg neki, a tenyeréből, hogy gazdag ember lesz (struccfarm a sávban etcetera). Új asszonya van a Gumelnek, nem sokkal idősebb, mint a lánya. De, mondja a túrós bácsi, a második virágzás hamar hullajt. Kérdezem, mit csinál a fia, mármint az övé. Várja, hogy az öreg megmurgeljen…

Tegnapi sétámon (Jutkának fáj a térde, meg telente különben is ritkábban jön velem, s most különös mód se Buksi, se 69Godot nem csapódott hozzánk) kis híján életét vesztette Nusika (Nauszika).

A Spliti allén történt. Istenem, pontosan azon a helyen, ahol a Bácsországban, kezdetben még regényírói ambíciókkal indított Gyelmis-sorozatom, meg a lényegében e sorozatot részletező-korrigáló Bűn Kamilla is játszódik (mind a két szövegben ugyanazt a két-három négyzetméternyi területet próbáltam leírni). Épp elhagytuk a Szép-kápolnát, amikor, égből a villám, úszva, repülve kis, fekete féltacsimra bukott valami angyali lény, amely puha érintésű volt, ám ugyanakkor fémesen éles, kemény is (jobb karomat simította-ütötte): egy orosz agár. Első pillanatban azt hittem, játszani akar. Még sosem láttam így, szabadon ezt a jószágot, mindig a kerítés mögül méregette kutyáinkat. Minden bizonnyal rég bosszút esküdött semmis, korcs falkánk ellen. És most valahogy kiszabadult. Elérkezett a pillanat. A bosszú pillanata. Azt hittem, egyből átharapja Nusi gerincét. Nusi kígyóként vonaglott. Pörgött. Én pedig próbáltam lerugdosni róla a fehér, iszonyú angyali lényt. Jóllehet tudtam, fennáll a veszély, a következő pillanatban, nekem, torkomnak ugorhat. Valami észbontó koreográfiát produkált. Tényleg nagy szerencsénk volt, Nusinak is és nekem is. Mindig a harci kutyáktól féltem, és most egy kecses, angyali orosz agárral kellett megütköznünk, élet-halál harcot vívnunk. Nusi egy nagyot pörgött, én is kétségbeesettebben, erősebben rúgtam, tudtam, ha még egy pillanat ideje marad, végez Nusival – az agár, nem kis meglepetésemre, a hátára eset. És abban a pillanatban, megszégyenülve elsomfordált. Nusi most a pincében egy nagy tollpárnán gyógyul. Csak a hátsó combján fedeztem fel mélyebb sebet. Igaz, még nem vizsgáltam át tüzetesebben egész testét. Godot nem érti, mi történt az anyjával. Itt ül rezegve a lábamnál, az asztal alatt.

70

Godot valójában egy pesti kutya. Mikor Nusika terhes maradt a Schuster úr baltafejű Cézárjától, Lea kérte volt, hagyjunk egy kiskutyát a Ráhelnek. Mivel tudtam, hogy színházi kutya lesz, a Mozgó Ház kutyája, azért választottam a Godot nevet. Szerették is a mozgós gyerekek. Csak a körfolyosó rezsimjét nem tudta sehogyan sem megszokni. Reggelente rendszeresen körülszaladta és kihörpölte a macskák edényeit. Végül összeesküdtek ellene a macskás öregasszonyok. Félő volt, megmérgezik. És egy szép napon Szabolcs fiam fölszállt Godot-val a Nyugatiban az INTERCITY-re, aztán Szegeden pedig ászállt a svercerek sinóbuszára. Azóta Godot, ha a szegedi vonat zaját hallja, bebújik a puszpángbokor alá. Viszont azt is megfigyeltem, mennyire megörül mindig a Hudinak. Talán, ha Hudi előbb kezdett volna rendezni a francia cirkuszokban, Godotnak is más sorsa lett volna.

Kispiacon keresztül, Kishomok és a szeméttelep mellett, megyünk haza, Kanizsára, szüleimhez. Az országút mellett, sámliján, még mindig künn ül a bajszos, öreg bácsi, tavaly ilyenkor már nem ült künn, aki minden elfutó autót, döcögő kocsit üdvözöl. Kissé megemelve kezét. Integetve? Tisztelegve tán inkább. Miatta fordulunk le a jobb minőségű horgosi útról. Akárha áldást osztana, mondja Jutka. És valóban, hihetetlen, de szükségünk van erre az áldásra. Otthon is repedeznek a falak. Apám látja az ágyból, ahogy próbálom bedugni a mutatóujjamat az egyik repedésbe. A Csömöre, mondja, kispórolta az anyagot. Anyám mérgesen közbeszól. Még mindig véded azt a betyár barátodat, nem spórolt az, hanem lopott, kilopott minden anyagot, nem is tudom, miből van ez a ház tulajdonképpen?! Nem kell ide bombázás, magától is a fejünkre dől. Mondják, voltak vevők, menekültek, 40.000 DM-et kínáltak, de apád 50-en alul nem akarja adni. A padlásszoba üres, az egyik sarokban nagy halom, lefőzött őzkoponya, két helyen is beázik. Egyszerre rom71lott el a rádió és a tévé. Érkezik a bátyám, aki egy pálinka ellenében, hetente megborotválja apánkat. Átadjuk Leáék ajándékait. Édesanyámnak indiai tea, édesítő, lábkenőcs, fehérítő, édesapámnak mindenféle büdös sajtok, nitroglicerin.

Valami régi, államosított boltjainkra vonatkozó sárga irat silabizálása közben ismét rákérdezek nagybeteg édesapámra: miért is magyarosítottuk mi valójában a nevünket? Nehezen beszél, de látom, jólesik neki emlékezni. Ott az olló, mondja, vágd le kisfiam a lábamról a körmömet. Lehámozom a zoknijait. Már az első sárga, szaruszerű kövület kivérzik. Majd sorban mindegyik. Tíz vérző szarukarom. De közben ő már bele is kezdett a mesébe. Az első osztályt Kishegyesen végeztem, mondja. A tanyáról jártam be naponta. Aztán beadtak az Ancsánékhoz, Kanizsára. A nagynéni elvitt a Zsidó iskolába. Tudod, melyik volt a zsidó iskola? Nem. Hát a Leventeotthon, a te idődben Partizánnak nevezték. Igen, tudom. Akkor már csak a neve volt Zsidó, felében szerb, felében magyar iskola működött. A magyar tanítót Blahónak, a szerbet Sikoparijának hívták. Néném a Blahóhoz vitt be. Megnézett. Keménykötésű, mondta. Hogy hívnak? Kracsun Mátyás, mondtam katonásan, mert a nagynéni rám parancsolt, ha kérdeznek, katonásan feleljek. Blaho kissé hátra lépett. Kracsun?! Akkor nem magyar. Vigye át a Sikoparijához. A Sikoparija bevett az osztályba. De nem tudtam szerbül egy szót se. Fél év után kivett a néném és átvitt a Tornyos iskolába, tudod, oda, ahol később a zene- meg az autóiskola működött, az Árpási tanítóhoz. Vattát kerítek, bekötözöm a lábát. Még majd vérmérgezést kapsz, mondom. 41. április 10-én bementem a városházára és mondtam, hogy magyarosítani akarom a nevemet. A könyökvédős hivatalnok fel se nézett, csak azt kérdezte: Még be se jöttek, máris? (Majd csak április 13-án jöttek be.) Próbáltam mondani neki, hogy nem azért akarom magyarosítani, mert éppen jövőfélben vannak a magyarok, hanem, 72mert már az elemibe se vett be a Blaho. A Sikoparijához kellett járnom… Amikor bejöttek a szerbek, hívattak. A hivatalnok jóindulatúnak tűnt; láttam, ugyanaz a foltozott, klott könyökvédő van rajta, mint az előzőn volt. Magának két neve van? Hát, valójában, igen, mondtam. Melyiket akarja megtartani? Leizzadtam. Féltem, csapda, ha azt mondom, hogy a magyart, máris visznek. Nem tudom, miért, mégis azt mondtam, most már maradjon: a Tolnai. Rendben van, mondta, akkor újra kell kérvényeznünk Beográdban. Emlékszel?, akkor lettetek ti is egy darabig ismét Kracsunok.

A kutyáink boldogan szaladnak elénk, belebetegednek, ha hosszabb időre itt hagyjuk őket. Két-három napig őrzik a Homokvárat, aztán átszivárognak a Bözse nénihez, a Bartókba. Napközben aztán rendszeresen visszajönnek, üldögélnek egy kicsit a küszöbön, majd ismét vissza Bözsi nénihez, aki nagyon magányos, mert a lánya Amerikában él.

Mirko mint győztes hadvezér érkezik. Pržio sam miša!,*6 mondja. Nem értem, hogyhogy egeret sütött – tudós formatervező létére. Mesélni kezdi, egész színházat rendeznek a hátsó udvarban feleségével, Kajkával, Jutka rokonával.

Úgy történt, kezdik izgatottan, hogy Kajka egérkaparásra ébredt. Elsikította magát. Mirko teljes harci felkészültségben ugrott ki az ágyból (amióta a háború tart, 10 éve tehát, mindenki úgy alszik, mint egy szamuráj). Egér!, mutatott Kajka a szoba falára. Mirko felkapta az asztalon lévő sztetoszkópot. És az egér nyomába indult. Megvan!, kiáltotta. Ceruzával követte útját, ha megnyugodott, X-el jelölte helyét. Tehát az egész utat, honnan jött, megközelítőleg, merre tart. Kiszaladt műhelyébe. Egy marék 200-as szöget kapott fel, meg a kalapácsot. És elkezdte körülszögezni a falban motozó, immár kissé megszeppent ege73ret. Mind közelebb kerültem hozzá. Állandóan ellenőriztem a sztetoszkóppal, hogyan mozog. Hogyan lélegzik. Felsértette-e már a szög. 20 szög se fogyott el – és máris tökéletesen körül volt kerítve. Fixálva volt a férge (gamad, a kommunista politikusokat is így hívja, lévén ő royalista). Ismét kiszaladtam a műhelybe. És behoztam a kis lángszórómat. Nem értettem, meg voltam ugyanis győződve, a sztetoszkóppal megkeresi a szívét, és szöggel veri át. Borzalmasabb kínokat látott elő. Behozta tehát kis lángszóróját, maximálisra állította lángját. És megsütöttem a felfeszített férgét (gamad). Most majd, ha jó kedvem lesz (kad se spusti tenzija),*7 szépen színesre festem a szögek fejét, magyarázza. Gyere át, még érezni a jellegzetes, égett egérhús illatát, gyere át és nézd meg, milyen különös ábrát írtak a szögfejek. Elbicegnek. Még rossz a térdük. Mirkónak komoly sérülése volt, operálták is, Kajka pedig éppen tegnap esett le a bicikliről – ő és Jutka a két fő biciklis Palicson, egész nap köröznek, egyszer még majd – rossz térdeikkel – összeütköznek. A kommunisták miatt (a Komintern és az angol kémek a bűnösök az egész háborúért, ismételgeti mindennap) allergiát kapott. Bemegyek az asztalomhoz. A függőleges fakír, firkantom papírosomra. És kátrányillatú (Palicsfürdőn sosem is érezni kátrányillatot, ez az illat tehát csakis a Tiszáról vagy Velencéből érkezhetett) fekete íróasztalom: gondolám (Gondola a fene) orrában eloltom a kis, zöld lámpát és az aboridzsinál bumerángot párnám alá csúsztatva, nyugovóra térek.

74
A pompeji filatelista
I.

Az ÚJ TOLNAI VILÁGLEXIKON részére: Bódis-barna; Ellenséges kivásárlás; Fenékdög; Furnérhámozó; Leprabélyeg; Önpörgés; Sakálgané; Taxis Mátyás (Az első magyarországi hadipostamester az 1527-ben I. Ferdinánd által indított hadjárat idején); Zászlóautó… Varga Mátyás pannonhalmi diákjaival ismét Szabadkán, Palicson. Első útjáról, amikor csak négy diákkal és Fidél atyával jött, szép beszámolót írt: Advent Szabadkán. Idézek belőle, jóllehet egyáltalán nem közlésre szánta: „Csáthék házában, a földszinten most egy fogorvosi rendelő van. Az orvos egy kivilágított kirakatban dolgozik a páciens szájában. Megnézzük azt a kis utcát, ahol O. Kurtág-verse »játszódik«. Benézünk a kulcslukon, de aztán be is megyünk. Ott áll az ecetfa az udvar közepén. Minden megvan – gondolom.” Most az egész osztályt hozta. Mátyás hihetetlenül jó tanár. A zenét, a filmet, a festészetet és az irodalmat külön is prezentálja diákjainak, érdeklődő szerzetestársainak. (Engem is így mutatott fel egyszer, aztán még egyszer, meg még egyszer a szabadkai írókkal is. Lám, akkor is, állt ott diákjaival A varázsló kertjében, illetve Kurtág-versemben, én meg néztem őket a kulcslukon). S teszi mindezt, miközben az egyik legszínvonalasabb magyar folyóiratot, a Pannonhalmi Szemlét szerkeszti Sulyok Elemérrel és Balassa Péterrel. Valójában azt akartam feljegyezni, hogy Mátyás elhoz75ta nekem Molnár Péter dedikált katalógusát. Naponta átlapozom: Írásnesz; Lao-ce álma; Két ókori kert; Firenze főtere… Szerencsére volt alkalmam látni tárlatát, vissza-visszajárni a képekhez, eljutni az adekvát csönd, áhítat szintjére, amikor néhány napig Pannonhalmán tartózkodtam. Mátyás szobájában ezentúl immár egy kis írott Molnár-kép függ (meg egy Lorand Gaspar-fotó, néhány ilyen fotó különben Mátyás szép francia kötetében is szerepel). Én, aki egész galériát rendeztem be a Homokvárban, nagyon irigyelem Mátyást. Neki ugyanis megadatott: az egy kép. Istenem, milyen gyönyörű dolog is ez. Mármint a saját ikon. Noha a képzőművészetet illetően meglehetősen tájékozottnak vagyok mondható, nekem is sokat jelent-segít barátaim képekkel való foglalatossága, képekhez való viszonya. Választásai. Barátaim szeme. Nagy Józsefre gondolok elsősorban, meg Varga Mátyásra, de említhetném akár Jovánovics (Fekete Jován – márványszobra Szabadka főterén áll –, a Fehér, olykor így hívom) furiózus elemzéseit, egy-egy képbe való beleszerelmesedését, Veszelszky-értelmezését, annál is inkább, mivel most már saját Veszelszkyje van, csökönyös ragaszkodását például Molnár Sándorhoz (ha kortárs magyar festők felől kérdezem, újfent csak őt említi), majd egy-egy így kiválasztott, zseniálisan elemzett kép szűznemzést idéző gipszbe merítését – gipszbe szerkesztését… Már jó ideje azon kapom magam, hogy asztalomhoz ülve első dolgom az odakészített katalógust kezembe venni, afféle halkan elrebegett imaként, nézegetni-olvasgatni. Walter Benjaminra kell ilyenkor gondolnom, aki egész életében azon igyekezett, minél apróbb betűvel írjon. Neki, a Klee-szakértőnek, egy Klee-kép tulajdonosának (vele volt-e a spanyol határon a Háború angyala?, találkozhattak-e akkor, ott a spanyol határon, az öngyilkosság előtti pillanatokban, Bartókkal?) minden bizonnyal tetszenének Molnár Péter hangyabetűkkel írt, halvány ikonjai. A ceruza, a grafit leghalvá76nyabb érintése különösmód valami egészen fontos minőséget, a gyengédség maximumát képes felmutatni. A ceruza Böröcznél és Molnárnál az ezredvégen. Szép lenne őket együtt kiállítani. Mert így, ha Böröczről ír az ember, mindig az az érzése, utoljára ír ceruzával, jóllehet Molnár egyértelműen úgy tud írni: akárha először, pontosabban: akárha először és utoljára. Ha címet kellene adnom a hajnali ima utáni babrálásomnak-motyogásomnak, csakis: ÍRÁSNESZ lehetne az. Emlékszem, már első nap, ahogyan megkaptam Mátyástól a katalógust, nekiláttam új füzetet keresni asztalom feneketlen fiókjaiban. Amely a legsemmisebb neszeket is felfogná. Annál is inkább, mivel itt, jobbról mindig ügyelnem kell az egerekre. A magtárrá züllött avagy emelkedett szaunából tornázzák, fúrják ide fiókjaimba magukat a villa puha, salakbeton rétegein át. S végzik abszolút szorgos papírmunkájukat. Mintha őket is ehhez a neszhez stimmelné valaki a más-más akusztikájú fiókokban. Olykor, különösen ha észreveszem, hogy valamelyik fontos papirosom kicsipkézték, vagy valamelyik barátom levelei közé fiadztak, rózsaszín mérget szórok a szaunába, kiirtom őket. De aztán egy napon ismét valami nesz jelentkezik. Előbb azt hiszem, ceruzám, netán éppen Molnár grafitjának leheletét hallom. És kezdődik minden elölről. Olykor persze írok is róluk. Olykor pedig – mint amikor megrágták A preszókratikusok tomusát – tombolni kezdek. Az igazság az, tehetetlen vagyok velük szemben. A múltkor azt jegyeztem fel, hogy rájuk döntöm az egész Homokvárat! Majd pedig azt, hogy ők fogják rám dönteni az egész Homokvárat… Egy rakásra kellene gyűjtenem az egerekkel való birkózásom mozzanatait, naplóját, s kiolvasni, valójában miről is van szó, miféle viszony is ez… Bodzavirágszedés közben (Jutka azt mondta, 70 virágtányér szükségeltetik 10 liter szörphöz) rozoga, műlábú létrámmal (amelyről az egyik nagy virágcserépre zuhanva egyszer már majdnem agyonütöttem magam) meg talál77tam lökni a kiszuperált japán csörgőt. Istenem, már teljesen megfeledkeztem róla, leírtam (kiszuperáltam), jóllehet igazán leírni-megírni nem tudtam. Azt például, ahogyan azon a szeles éjszakán leakasztottam a teraszról és hátravittem, feljegyeztem. Ám azt, hogy valójában azért vittem hátra, hogy a kukába dobjam, elhallgattam. Igaz, végül is nem dobtam a kukába, hanem a kuka fölé kézként kinyúló bodzaágra akasztottam. Megkegyelmeztem neki. S hogy így megkegyelmeztem, elérzékenyültem. Noha, mondom, tulajdonképpen a bodza nyúlt ki érte. Most úgy tűnt: ismét szólt hozzám. Halódásában. Talán tényleg utoljára. Igen, maga a vég tónusa (mert hát ugye a feljegyzések eredeti címe ez volt). A fiatalok ismét kezdenek magukra találni, minden bizonnyal az is csak fokozni fogja energiájukat, hogy Požarevácon nem engedték megtartani az OTPOR nagygyűlését. Požarevac ugyanis Milošević szülővárosa, fia birodalma (Bambyland etcetera). Régóta készülök Požarevacra, apám ugyanis ott is raboskodott. Valójában Dečaniban is azért töltöttem volt egy hetet, hogy nézhessem az Átkozottak hegyét (Prokletije), ahol rabtársaival az erdőt irtották, mi meg attól rettegtünk, átszökik Albániába és nem fogjuk többé látni, feleségül vesz egy albán nőt, gyermekeket nemz, albán testvéreket nekünk, új életet kezd, egy albán életet, de egyszer, tíz-húsz év múlva majd mégis ír nekünk, s mi bámuljuk levelén az albán bélyeget… S akkor most ravasz, zseniális módon ismét megpróbálják tönkretenni a fiatalok újra megtalált formáját, tönkre, mint a sétálást tették volt: Dobrica Ćosić, aki az egész fekete lukat felszakította, aki legalább annyira bűnös az egészben, mint Milošević, aláírta az Ellenálláshoz való csatlakozási kérelmet. Remélem, őt is baseballütőkkel fogják megverni, őt is elő fogják állítani, börtönbe fogják vetni, mint az ifjú ellenálló társait. Nagy megdöbbenésünkre négy éve a sétáló fiatalok is elmentek volt a háza elé. Megfertőzik ezzel a sötét ideológiával szemben teljesen 78védtelen fiatalokat. Akik ismét végig fogják csinálni felkelésüket, ezek a tapasztalt macherok pedig ismét ki fogják siklatni az egészet. Ćosić után majd szépen megint színre lép ezüstfejével, aranymosolyával Bećković és a többiek. Minden ellenálló kezébe kellene adni Konstantinović művét, a Filozofije palankét, különben, félek, baj lesz. Jutkának elveszett a két libája (Libellának és Libikókának – két éve Lilinek és Lalinak neveztem őket, azok is elvesztek volt). Épp akkor, azokban a pillanatokban vette észre, hogy eltűntek, amikor megérkeztek pécsi barátaink. Éppen csak kihozta a teraszra az italt, a friss töpörtyűs pogácsát és máris eltűnt. Előbb azt hittem, haragszik, aztán meg, ahogy megértettem, miről is van szó, félteni kezdtem, ha valóban elvesznek a kislibák, belebetegszik. Fél óra múlva ragyogva jön, meséli, itt voltak az újságosbódé mögött, a tölgy alatti kocsmában (a NATO-bombázás alatt szoktak ide sörözni az emberek), szeretik a társaságot. Boldogan gágogva futottak utána hazáig. Ma beutaztam Szabadkára. Végigsétáltam a korzón. Végül is az az érzésem, én nem tanultam meg járni ezen a talajon, ebben a városban. Ha látott valaki, egy-két embernek köszöntem mindössze, mit gondolhatott, milyen ügyben járok-sántikálok. A régi városháza előtt haladva megcéloztam a Strosmayer és a Gombkötő sarkát. A Strosmayer felőli részen van ugyanis a Korhec bélyeges boltja. Oda igyekszem. Milyen léptei is lehetnének egy filatelistának. Ragadós? Recés? Igen, bélyegügyben érkezem. Ugyanis készülő Könyvem több hőse is bélyeget gyűjt. (Kagylót és lepkét csak Olivér.) Így nem maradt más hátra, mint hogy lassan magam is filatelistává legyek ismét. Valójában sosem is szűntem meg filatelistának lenni. Külön berakókat vásároltam hőseimnek, végül meg már magamnak is, hiszen a Könyvnek én lennék a moderátora (én és Regény Misu – akit viszont csupán a hibás, mint ő mondja, a történelem által meghibásított bélyegek érdeklik). Így végre szakosodhatok. Én, ex privát csak 79az Adriát gyűjtöm. Rühl, a vörös szakállú antikvárius, a Kosztolányi-unoka azt mondta: épp elég feladat egy életre. Mármint, kigyűjteni az Adriát. S én, míg vigyorgó – Szabadkán senki sem tud úgy, olyan szuperiorikusan vigyorogni, mint ő (Svédországban nőtt fel, ahol, igaz, aztán egy közlekedési szerencsétlenségben elvesztette szüleit, testvérét) –, vörös arcát figyeltem, úgy hallottam, arra gondoltam: kimerni, valami hasonló eszközzel, kanálkával, mint az a Schuster úr halála után szemétre vetett aranyolvasztó, arany-mérő kanálka, kimerni az Adriát. Csillámonként. Valahol Kosztolányi azúrlemezekről beszél a világ legnagyobb tintatartója kapcsán. Adria Magyar Tengerhajózási Rt. Adria/UNGHARESE (ol.): helybélyegző felirata, az Adria Magyar Tengerhajózási Rt. jele, amit jogutódja, az Ungaro-Croatia is használt a vállalat menetrend szerinti hajójáratain szállított levelek és csomagok lebélyegzésére. (Bélyeglexikon) Említett hőseim különben a francia gyarmatokat gyűjtik, Albániát, Tanganyikát, valamint a tábori (Kracsun nagyapám az Isonzónál, édesapám öccse a Donnál harcolt, veszett) és koncentrációs tábori postát (igaz, csak egyetlen lapot kaptunk a szomszéd mézeskalácsos Hermann bácsiéktól, de aztán, még gyerekkoromban szereztem egyet-egyet az Ádám szikvizestől meg a tollas Steinéktől)… A Korhec család az egyike a legismertebb családoknak Szabadkán. Az öreg, ha jól tudom, hentesként kezdte, majd hús-, illetve szalámigyárai lettek. Csókán is például. (A gyár hulladékán, a kaormán éltünk gimnazista korunkban, ugyanis egyik barátom, lakótársam csókai volt.) Ha jól tudom, az öreg Korhec kezdte gyűjteni a bélyegeket. Nyolc gyereke van. Nyolcüléses biciklijük az egyik mitikus, remélem, már a múzeumban lévő tárgya a városnak, mint Szárits repülőgépe (Repülő Vucsidol) meg Vermes nagykerekű biciklije. Sportolók voltak, birkózók, súlyemelők, úszók, vízipólósok. Tamás még mindig úszik. És gyakran nyer is. Azt hiszem, az idén harmadik volt a 80magyarkanizsai maratonon. Regénye jelent meg… Az egyik unoka szaval (Dánia-versemmel is nyert valahol szavalóversenyt már), a másik Szegeden most fejezi be a magyar szakot, s titokban novellákat ír, a harmadik restaurátor, a negyedik pedig kisebbségi szakértő. Tudtam, a legidősebb Korhec-gyerek, a filatelista, az egykor ismert súlyemelő, a tízéves háború közeledtét megérezvén a szép nagy üzlethelyiség felét kulcsmásoló műhellyé alakította. Sokszor álldogáltam az elmúlt tíz év alatt a vörös bársonnyal bélelt, bélyeggel és kulccsal teleszórt kirakat előtt. Annyira zavaró volt e keverék, pedig hát én azon a boncasztalon születtem, ahol a varrógép és az esernyő adott volt találkát egymásnak, hogy egyetlen bélyegre sem emlékszem abból a kirakatból. Egyszerűen felfoghatatlan volt számomra a bélyegek kulcsokkal való keverése. Beléptem. A kulcsmásoló üzemelt. Kulcsok másolódtak. Hallottam a fém finom forgácsolódását. Az üzlet mélyében ott ült a nagydarab tulaj. A bélyeges. A legidősebb Korhec-fiú. Már olyan súlyosan, hogy talán sosem is mozdul onnan. Úgy ülve él. Mögötte a tömérdek berakót lassan befödte a por. Akárha immáron őt is. Nézett rám, mit akarok. Mondtam, bélyeget szeretnék. Nem reagált. Gondoltam, ha megmondom, milyen bélyegeket is akarok tulajdonképpen, bemozdul, hirtelen felvillanyozódik, s megszűnik ez a rémálomszerű helyzet. Sőt, az sincs kizárva, felkiált. Bravó!, ez aztán az ötlet, ha újrakezdhetném, én is ugyanezeket a bélyegeket kezdeném gyűjteni… Albán bélyegeket szeretnék, mondtam. Nem reagált. Talán meg sem hallotta. Ahogy kimondtam, magam is éreztem, elvétettem a dolgot. A sorrendet legalábbis. Ma, különösen most a választások előtti Jugoszláviában, Szerbiában pontosabban, albán bélyeget kérni, tiszta provokáció. A Korhec albán bélyegeket árul, mondanák, s már el is vinné a rendőrség. Palicson három albán család munkálkodik. A pék, a zöldséges és a cukrász. A zöldséges együtt vendégmunkáskodott bátyám81mal Németországban, mondtam már, óceánjárókat hegesztettek. Jutka meséli, a minap a pék megpillantotta kezében az Arkan meggyilkolásáról tudósító újságot és meg akarta venni tőle, de Jutka ingyen nekiadta, s azóta nagy a barátság közöttük… A NATO-bombázás alatt nálunk, Paticsfürdőn nem bántották őket, tudtommal, Szabadkán is csak egy-két albán burekos kirakatát verték be. Gyorsan javítani próbáltam, de ismét csak hibáztam. Valójában én az Adriát gyűjtöm… Igaz, nyílt horvát konzulátus Szabadkán, nagy sorok kígyóznak előtte, ám az Adria most még Montenegróban is problematizálódott, megtörténhet, hogy néhány napon belül Szerbiának nem lesz kijárata az Adriára. A bélyeges csak még jobban elsúlyosodott, csak még tovább lepte a por a berakókat, s őt magát is. A finom kis esztergapadokon serényen folyt a munka, a fémforgács vakítóan pergett. Tanganyika, próbálkoztam még utoljára. Meg valami olyasmit motyogtam, hogy én valójában nem vagyok igazi filatelista. Én: írok a bélyegekről. A kis angyali fűrészekről… A bélyegfűrész gyakori költői kategóriám, az élesztővágó íj párja, még jóval innen a lombfűrészen, próbáltam magyarázkodni. Úgy nézett rám, mintha egy szót se hallott volna. Itt már rég nem árulunk bélyeget, mondta. Nincs az embereknek pénze. Megint motyogni próbáltam valamit, mármint hogy nekem sincs sok pénzem, de valamennyit félretettem hőseim gyűjteményeit felépítendő. Nem reagált. A pompeji filatelista, gondoltam kihátrálva. Említettem már, idefelé is bizonytalanul lépkedtem, hát akkor milyen léptekkel haladhattam most visszafelé a korzón?! Hiszen immár ez a leheletnyi réteg, ezek az azúrlapocskák is kihúzattak a talpam alól. Nem táncol, mondta Szanitter Tibike. Nem táncol?, csodálkozott el Vendel. Egyáltalán nem. Honnan a fenéből tudjátok?, mordult fel Gorotva. Belgrádi karmester ismerősünk mesélte, hogy eddig még egyik rendezvényen sem táncoltak, pedig tíz óra után már csak örökzöldeket játszunk nekik… 82Hallod?!, szólt át a másik asztalhoz Jonathán. Mit?, kérdezte Palicsi (Howard) Jenőke. Nem táncol. Ki nem táncol?, kérdezte Olivér, akit Nietzsche táncfilozófiája egyik szolid szakértőjeként tart számon a szakma. Nem táncol… Ki?! Ő. Ki? Milošević?! A Bélyeglexikonban olvasom (felét szeretném átvezetni az ÚJ TOLNAI-ba, ahogyan, lévén Lea lányom balerina, a Balettek könyvének és például Aigner A lepkészet története Magyarországon című könyvének nagy részét is beőröltem): régen nem azt mondták, lebélyegzik, mármint a bélyeget, hanem: lebetűzik. Lebetűzés színei: már a 18. sz.-ból ismeretes piros, a 19. sz.-ból pedig zöld, kék, sárga, esetleg más, kevert szín. Amikor még nem az államosított postaszervezet gondoskodott a postabélyegzőről és festékről, a lebetűzőfestéket különböző növényi és ásványi alapanyagokból készítették, például feketét korom hozzáadásával. Ha a korom adagolása nem sikerült, a festék fekete helyett barnás árnyalatú lett, amit azután több országban, illetve katalógusban önálló színként ismertek el. Hazai felfogás szerint a rosszul sikerült vagy kifakult feketéből lett barna nem önálló lebetűzésszín. Semmis jegyzeteimet – amelyeket leheletnyi (tapintatos?, együgyű?) értekezésekké kellene emelnem (a Semmi súlyemelője, pontosan érzem, beleroppanok, összeszarom magam, belerokkanok; talán a súlyemelésről kellett volna beszélgetést kezdeményeznem Korheccel is, akin mintha az összes súly, amit valaha is fölemelt az életében, rajta maradt volna, rajta a hátán, a nyakán; azt mondják, Pound édesapja, postai kistisztviselő lehetett talán, kiszámolta még a postabélyeg súlyát is) – szintén korommal, kékkel (lilával) kellene lebetűznöm.

83
II.

Jutkának hosszú évek után végre – jóllehet immár csupán e tenyérnyi vízbe – sikerült tavirózsát szereznie. Győrött kezdte a tudakolódzást, Villányi azt mondta, Pesten van egy komoly kertészmérnök ismerőse, telefonálni fog neki, kikéri véleményét. Végül Jutka kapott egy pesti címet. És telepakolta a csomagtartót. Sok mindent húztunk, csempésztünk már ide-oda a magyar–jugoszláv határon (Lea lányom már 12 éves korában felkerült Pestre, fel a Sziklakápolnába), tavirózsát még nem. Most pedig ünnepélyesen vízbe-vízre bocsátotta őket. Én nem voltam jelen. Benn matattam a Homokvárban. Jóllehet sejtettem, épp engedi bele a virágokat a kis tóba. Gondoltam, majd nemsokára kimegyek és – Monet műtavának és hát a budai Malom-tó tavirózsáinak kutatója, búvárja – megnézem: hogyan festenek. És akkor, fél óra se múlott, nagy üvöltés, káromkodás. Kezemben édesapám megvetemedett rőfjével (ez is görbe immár, akár a bumerángom), kirohantam. Két kedvenc kislibája váratlanul a vízhez szaladt, fejest ugrott, és mint a fűnyírók, lenyírták, lecsonkolták a rózsákat. Azóta börtönben senyvednek. Csak nagy ritkán jöhetnek ki velünk a hátsó utcára. Az emberiség nevetséges, mondja Gorotvának Kafga Feri. Nevetséges? Lehetséges, tűnődik el Gorotva. Jóllehet nekem inkább sírni lenne kedvem, mondja egészen halkra fogva szavát, nem mondom, hogy úgy általában az emberiség miatt, de akár mondhatnám is… A második világháború utáni legnagyobb katasztrófát, folytatja Kafga Feri, türelmetlenül megszakítva Gorotvát, Hollandiában egy petárdagyár felrobbanása idézte. Valaki azt ajánlotta, hozzunk a tóba (olykor tengerszemnek becézzük), a rózsák alá valójában: tőzeget. Megyünk a határsáv isteni fenyvesébe, a tőzegtóhoz, tőzegbányához. Mondom Jutkának, a túrós bácsiék gye84rekkorában itt valahol éltek, meg kellene már egyszer keresni a tanyájukat, kérdezősködni, a szomszédok hogyan emlékeznek rájuk. Megtöltöm a vödröt, a műanyag hordót. Közben benn a vízben, egy kis sziget mellett gyönyörű, sárga vízililiomot pillantunk meg. Látom, Jutka szíve máris megfájdul érte. Gatyára vetkőzöm, bemerészkedem, próbálok gyorsan kicibálni néhányat, de csak hosszú kínlódás után sikerül felszakítanom egy-két szálat az észbontó rizómaszövedékből. Hiszen ez a rizóma (minden filozófiai kategóriát így, a terepen kellene tanulmányozni a filozoptereknek), morfondírozom nyakig vízbe merülve immár, hihetetlenül összefüggő szőnyeget képez. Semmi sem tagolja, határolja… Éppen amikor kezemben a szép csokorral el akarok indulni kifelé, egy félig megdőlt karóra leszek figyelmes. Már előbb is észrevettem, amikor megcsúsztam, benne akartam megkapaszkodni. De úgy tűnt, már eldűlőfélben van, inkább megmerültem egy kicsit. A felső részén három csík: kék-piros-fehér. Nem a határ ez már itt, szólok ki, pánikomat leplezve, a csokor mögé dugva sáros arcom, Jutkának. De úgy tűnik, mondja, nehogy beljebb menj! Mit csinálok itt ezzel a tömérdek sárral, ha elvisznek a határőrök. Remélem, mondom félve lépkedve kifelé a gyönyörű sárga liliomokkal mellemen, nincs elaknásítva, nem maradt itt egy-két akna a vasfüggönyből, mert, minden jel szerint, a vasfüggöny aknagumói a rizómaszőnyeget sem kímélnék, felszaggatnák, egyedül talán csak azok lennének képesek felszaggatni, tagolni… A sárga csokrot a csomagtartóba helyezzük, a tőzeges hordóra. Hazafelé jövet másik útra térünk, s most meg azt látjuk elámulva, hogy az egykori híres borgazdaság parlagon hagyott földjein éppen bolyhozni kezd az árvalányhaj. Hatalmas csokrot szedünk. Otthon Jutka szépen belehelyezi Agyag Peti nagy, kék vázájába. Ez a váza már évek óta türelmesen várt erre az egyedül adekvát csokorra. A Tűzálló esernyőben, az ős-Árvacsáthban (nem került bele végül is a kötetbe, de a 85Világporban, azt hiszem, benne van) és Czóbellel foglalkozó írásaimban beszéltem az árvalányhajról mint olyanról (a lukas gubók selymével és az ökörnyállal, valamint a nyárpehellyel képeznek egységet). Nekem nagyon fontos volt, hogy Czóbel, a legfranciásabb magyar festő utolsó, félbemaradt csendéletén (egy-két órával előbb vitték el Pestre a kórházba, mint ahogy én beléptem a szentendrei házába, műtermébe) éppen árvalányhajat festett. Szeretem, újraolvasom Kállai Czóbel-írásait, mint drága kincset őrzöm korai monográfiáját, könyveit mind (és külön egy vallomását: „Apja sváb, anyja szerb, ő tehát magyar” – írta a „Németországból »haza«menekült zsidó”), kétségtelen, ő volt festőnk legjobb ismerője, mégsem hiszem, hogy helyes lenne kizárólagosan csak rá hagyatkozni Czóbel megítélésében. Magam talán azért kerültem olyan közel Czóbelhez, mert az egyik első művészi kép, amit láttam, 1954-ben, Bodor Anikóék zentai szalonjában, éppen az ő, Lehelt ábrázoló festménye volt (Lehel Ferenc Nagybányán, 1904). Végre már szerepel is a Czóbel-kiadványokban, méghozzá mint az egyik első kép, azonkívül újra kiadták Lehel kis Csontváry-könyvét is, és Miltényi, a maga hihetetlen empátiájával – hiszen Papp Gergelyt, a fotóst is ő fedezte fel, adta ki – hozzákezdett Lehel újraértékeléséhez. Az emberiség nevetséges, kezdi ismét Kafga Ferenc. De Gorotva most már úgy tesz, mintha nem hallaná, ezért Kafga viszont úgy tesz, mintha eredetileg is Jonathánnak kezdett volna magyarázni, jóllehet Jonathán éppen belemerült egy maga kitalálta társasjátékba (Vitéz Károllyal, rokonommal, a vajdasági föltalálók egyesületének elnökével már tárgyalásokat is kezdett a játék levédését, szabadalmaztatását illetően): makk-kalapokkal a kockás abroszon. Az emberiség nevetséges. Atombombával dobálódzik. Holdra kapaszkodik. Ám képtelen eloltani egy erdőtüzet. A természet bosszúja, hogy egyszerűen lepörköli, felégeti a tudomány misztikus fellegvárát – ahol, különösmód, egy időben 86éppen magyarul beszéltek: Los Alamost. Mire Regény Misu le-inti, le olyan széles mozdulattal, hogy Kafga majdnem lerepül a székéről. A modern filozófia (Nietzsche, Simone Weil, Wittgenstein, Cioran) töredékeit, mert e cserepekben még mindig érezni Hegel kőtábláinak hőfokát, még jobban visszamozdítani Montaigne-hez, mondta Palicsi Jenőke a Vértóba lógatva lábát, Olivérnek. Pécsett Csordás Gabi megmutatta a készülő Montaigne-összes köteteinek szép borítólapját… Hat körül átrobog Palicsfürdőn a Puskin expressz, Athén felé. Csak ilyenkor (és ha az állatkert oroszlánja üvölt, néha akárha itt, az ablakom alatt) érezni a fürdőhely abszolút csöndjét. Tele Ázsia és Balkán szemetével, szarával, csorog ki az ajtók, ablakok résein, ám lenn majd akárha egyenesen belerohanna az Égei-tengerbe, hogy kimosva, megfürödve, sótól csillogva robogjon máris vissza Moszkva, Pétervár felé. Ha korán kelek, olykor elsétálok utcánk végébe, a sínek közelébe, hogy tisztességes távolságról – nehogy azt higgyék, elébe vetem magam, mint az orosz származású Pjotnek tette volt, miután megfojtotta feleségét –, felbámuljak ablakaira, utána révedjek. Gyakran megtörténik, szőke, orosz lányok integetnek nekem. Ha viszont még ágyban vagyok, én is tovarobogok álmomban a tenger felé. Sosem utaztam még a Puskin expresszel Görögbe. Görögbe kocsival szoktunk volt utazni. Ljuba, a Párizsban élő belgrádi (valjevói – Valjevóban kitűnő galériát csinált magának meg a fantasztikus festészetnek, elutaztam volt megnyitójára, előtte a szomszéd kocsmában egy ember erővel el akart adni nekem egy fésűt, egy használt csontfésűt) festő, akivel többször tartózkodtunk egy időben az egyik kis adriai szigeten (háza is volt ott neki, a kőfejtők házai között egyedül csak neki), Ljuba mesélte, hogy az utolsó repülőgépen menekítették ki Dubrovnikból (akár a szürrealista írót, partizánhadvezért, Tito külügyminiszterét, a nagy disszidenst, Koča Popovićot – őrzök egy fényképet: Koča és Danilo Kiš Dubrovnik87ban), s azóta nem jár az Adriára, áttette székhelyét Görögbe… Folyamatban lévő visszahonosodásom elsősorban unokáim és az Adria végett történik, nincs időm, nem áldozhatom fel teljesen magam a nacionalista idióták oltárán, saját törvényemhez, motívumaimhoz (költői kategóriáimhoz) kell tartanom magam, jóllehet az Adria több mint motívum (költői kategória), az Egész – immár átvérzett – kanavásza. Ami kis eszesség van bennem, arra fordítom, hogy ezek a mostani polgárháborúink ne csorbíthassák járás-kelési szabadságomat. Hazaugrottam megborotválni édesapámat. Végre felértem ésszel, hogy nekem kell magammal vinnem borotvát, arcvizet. Édesanyám dugdossa a zsiletteket. Kérdem, miért. Lop a bejárónő, mondja. Ellopja a zsiletteket? – kérdem. Egyenkint, kisfiam, nem az egész paklit viszi el, minden alkalommal kivesz belőle egyet, ahogyan a gyufás-dobozokból is minden alkalommal kivesz öt-hat szálat… Immár saját szerszámaimmal dolgozom. Mint Dusi (megmutatták neki, hogy benne a fényképe a Wilhelm-dalokban), az ókanizsai klosár borbély. Akinek már rég elveszett a kiskoffere. És csak valami mocskos vászondarabba csavarva hordozza maradék szerszámait. Meg kell kérnem pesti ószeres barátaimat, szerezzenek nekem egy olyan békebeli kis borbélykoffert. Azért ügyetlenkedtem ilyen sokáig, mert én immár harminc éve nem borotválkozom, kialudtak a hasonló jellegű reflexeim. Most bátyám halála után kellett igazán átképeznem magam házi frizerré. A községi képviselőtestület nyílt ülésén. Előbb a főtérre megyünk, de ott a sok civil ruhás rendőr mellett csak Csanádi úrékkal találkozom. Kissé megborzadok a négy éve, a sétálásokon megismert sok rendőr újraláttán. Úgy érzem, ők is felismertek. Átvonulunk (a palicsi különítmény: Erika, Kata, Öcsi, Jutka) az új városházára. Ott még több a rendőr. Felülünk a karzatra. A Polgári Szövetség most is, mint négy éve, játssza játékát: a mérleg nyelvét, mérges fullánkját. Kétszer is berohannak az 88Ellenállás képviselői. Kiabálva közlik, már nyolc tagjukat elvitte a rendőrség. Valaki felszólal, hogy majd Kasza után vonulunk ki, nehogy minket is megverjenek, összeszedjenek. Kasza felmordul, tudja, mit kell tennie, mondja, ha befejeződik az ülés, megy a rendőrségre a fiúkért. Kissé berezelve, Kasza széles, vízipólós háta mögött (Szabadkát a szó szoros értelmében ez a hát védte meg az elmúlt tíz évben) elindulunk kifelé. Induláskor, még Palicson, Jutka rám szólt, miért veszek zakót ilyen melegben, mire én félig viccesen azt válaszoltam, azért, hogy enyhítse a gumibotok ütését. Megnyílt a Bódis cukrászda. Bódis Gabi (a Szabad Európa horvát műsorának főszerkesztője pillanatnyilag Prágában), lévén mindig jó humorérzéke: kinevezett a cukrászda művészeti igazgatójának. Felraktuk Laura festményeit, akinek a különös véletlen folytán éppen a Petőfi utcai Bódis-házban van a műterme, halinakötésű könyveket (Karácsony Benő) raktunk az egyik vakablakba. Én is szóltam a megnyitón. Arról, hogy a világirodalom egyik legnagyobb regénykatedrálisának alapzatát egy teasütemény képezi. De amikor a régmúltból többé már semmi sem marad, írja Proust a Leonie nénjétől kapott madeleine sütemény kapcsán, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét. Meg Kosztolányi édességhez való viszonyáról beszéltem még, idéztem Cukor és irodalom című, 1936-ban született írását (tudjuk, a Bódis cukrászda 1924-ben kezdett el üzemelni, ott a gimnázium mellett), amelyet a fiatal halálraítéltek utolsó kívánságáról beszélve indít. Ezt is csak Kosztolányi tudta – egy a cukor, illetve az édesség kérdését taglaló értekezést a halálraítéltekhez kötni: Először cukrot kíván89tak, édeset. Egyikük egy óriás tál cukrászsüteményt hozatott magának, hogy utoljára dúskálhasson a sok gyümölcsízben és tejszínhabban. Bevallom, ez a vágy a szememben nem is olyan ostoba, mint a többi. Az édes szinte túl van az ész határkörén. Az édes az első ősi íz, mely az anyatejet idézi föl. Az édes szinte nem is eledel, hanem izgatószer, mámor és zsongító, mely villamos ütésként hat ránk, s idegrendszerünket, agyvelőnket táplálja. Az édes bizakodás, szellemi erőtartály, pótszere az élet keserűségének. Az édes bölcselet és világnézet is. Az édes a messze múltba nyúló érzet, a gyermekkori mennyország.

Az Újvidéki Árumintavásáron, ahogy mobilon félrehívták, a teheneknél fejbe lőtték Paroševićet, Vajdaság egyik (ahogy Róza mondja, legjobb képű) vezető szocialista politikusát. Mutatják az ősz, falubeli gyilkost, amint belökik a rendőrautóba. Mesélik, a kíséretében lévő többi politikust a lövések eldördülése után úgy kellett előhuzigálni a tehenek segge alól.

III.

A spanyolveréb sáskajárásszerű katasztrófát idéz elő Horvátországban, informálja a társaságot a Tangó teraszán Kafga Ferenc. Ez a védett madár valamiért túlszaporodott, agresszívvá lett. És éppen Horvátországban. De hát Horvátország tele van/volt csodával. A tévén külön műsort szenteltek e, nagyrészt vallásos vonatkozású, csodáknak. Hát itt van egy újabb. Sok mindenre felkészült az új kormány (a korrupció, a menekültek kötelező ide-oda telepítése, a Szlovéniával való határ- és felségvízi problémák), de a spanyolveréb-invázió teljesen váratlanul érte őket… Jutkával közben mi a Pub teraszán vacsorázunk. És látom, amint Jáger Jan elkacsázik, immár jócskán elázva, a Pub 90irányába. Nézd, mondom Jutkának, erről a figuráról mintáztam: Elemért. De az egyik fejezetben őt magát, saját nevén is megpróbáltam fölvezetni. Igen, ő lenne Könyvem egyik potenciális főszereplője, jóllehet Regény Misu őt is megfenyegette, tehát nem is biztos, hogy bebocsáttatást nyer: Možda neće ući.*8 Jutka mostanában hallott egy-két részletet (Pécsett, valamint benn Szabadkán, a Danilo Kiš Könyvesházban), lehet, Kávai miatt, elolvasta a Tigristincset is, így sejti, miről van szó, sejti dilemmáimat. De azt azért mégsem érti, miért tekerem meg ennyire hőseim nyakát – a tyúkokat szokták nyakuknál fogva így megforgatni a tolvajok, tyúktolvajok, hallgassanak –, nem érti, hogyan lehet egy Könyv főszereplője az, aki még bele sem került, be sem bocsáttatott és lehetséges, sosem is fog bebocsátást nyerni: Možda neće ući… Megsimogatom a kezét, de nem válaszolok, nem magyarázkodom, hogy ez csak egy Könyv, amelynek Misu a Cerberusa, nem mondom, hogy az igazi hősök mi vagyunk: mi ketten. Hiszen a mi életünkről van szó. A mi kísérletünkről: Ókanizsa (Járásszéle), Újvidék (Telep), Zágráb és Palicsfürdő, valamint Belgrád, Pest és Párizs között, illetve hát az Adrián (az utolsó fejezetek egy részét éppen erre a nyárra hagytam, ugyanis valamiféle kettős állampolgárság, magyar útlevél nélkül immár nehéz realizálni őket)… Pontosabban, hogy ő, Jutka a főhős valójában, én pedig az a valaki, akiből hasogattatnak sorban a többi marginálisok, e palicsi-hajdújárási csellengők is példának okáért, mert mondom, Jágerhez is kellett valamicskét magamból hasítani, hogy Elemérré legyen… Magyarkanizsán leégett a göngyöleggyár. Mondják, főleg a gyár szíve: a furnérhámozó károsodott. Szerencsére a szél a Tisza felé fújt, nem a város felé dobálta, vitorláztatta az égő ládákat, leheletfinom falemezeket. Néhány napja, a vízi cserkészekhez menet éppen rábámultam 91az észbontó mennyiségű finom fára, fűrészporra. Mennyi élvezettel, és ugyanakkor milyen kétségbeesetten ölelgettük gyerekkorunkban a gyárhoz úsztatott rönköket. A gyümölcsös(narancsos)ládák számomra akárha valami hangszerek, gyerekkorom hangszerei voltak. Amikor beírattak a zeneiskolába, csodálkoztam is, hogy nem tanítják, hogy a választható hangszerek között nem szerepel a gyümölcsös(narancsos)láda, ma is csodálkozom, hiszen hegedülni már nem hegedülök, de a gyümölcsös(narancsos)ládákon, lám, még mindig játszom, noha már nem férek beléjük, mert ennek a hangszernek éppen az volt az egyik különlegessége, hogy bele lehetett ülni. Most számomra mintha egy hangszerkészítő üzem égett volna le… Mindig szeretek a Liszt Ferenc tér körüli meg a Népszínház utcai kis hangszerkészítő műhelyek előtt álldogálni, Párizsban is van egy hangszerkészítő műhelyem, ott közel a Picasso Múzeumhoz, alig várom, hogy ismét beleshessek az ajtaján, most talán majd már lesz is annyi merszem, hogy belépjek, beleüljek valamelyik félkész hangszerbe, mint árvízkor, nagy talajvizek idején a fateknőbe. Különben az egyik legjobb magyar hegedűépítő (most is van egy jó zentai hangszerépítő, Gallusz Laci, véletlen hallottam, hosszú interjút készített vele az Újvidéki Rádió): Tóth, talán éppen a fatalpgyáros bolond Tóth (az ő fia verte szét a Pietàt) őséről van szó, őrzöm kis könyvét a hegedűről, Kalapis Zoltán már írt róla, nekem is fel kell majd dolgoznom az ÚJ TOLNAIban. Homokkal temették be, próbálták befojtani az égő fűrészporhegyeket, kérik a gyerekeket, ne játszanak rajtuk, tüzes üregeikbe szakadhatnak. Kurtágék ismét Szabadkán. Márta testvére, a Borból, Radnótiékkal érkezett menetben, valahol Cservenkánál halt meg, voltak Zomborban, ahol valami emlékoszlopon fel van tüntetve a neve. Herceg Zsófi meg a Balla Laci bácsi vitte őket. Sivatagi szél. De Balláék (Tito egykori perzsa nagykövete, mindig így hívom, így nevezem, ha írok róla, jóllehet nemrég 92mutatta az Új Révait, amelyben hosszú-hosszú szócikk foglalkozik életével – arra gondoltam, kissé kiszínezem azt a szócikket és úgy, akárha egy novellát, fogom átvenni az ÚJ TOLNAIba) lakásában, szemben a Szent Teréz-templommal, püspöki palotával, majdhogynem Csáth szülőháza mellett, jó hűvös van, kellemes perceket töltünk. Számomra évekre elég erőt ad ez a találkozás. Talán még nem is találkoztam az emberi minőség ilyen igaz, úgy szoktuk mondani, szerény, megnyilatkozásával. Valami kapcsán a sulyomról, a jezsuitadióról mesélek nekik, elmesélem pesti lakásukban tett látogatásunkat, illetve Liszt Ferenc téri élményünket. Ugyanis épp akkor, amikor a lakásukban megszállt Balláékhoz látogattunk, kezdték kiszedni a tér elöregedett, elvadult rózsabokrait, rózsafáit (nincs kizárva, éppen a könyvhétre készülendő), és a nép, akár valami ellen-Macbethben, elindult a tömérdek rózsafával. Szebb élményem még nem volt Budapesten. (Még arra is emlékszem, ahogyan a nagy sürgés-forgásban felpillantottam Szép Ernő emléktáblájára.) És akkor valahonnan felbukkant Bálint Pisti. Nem értette, honnan ez a tömérdek rózsa, honnan ez az elindult rózsaerdő, honnan a rózsa a mi kezünkben is, azt mondta, éppen hozzánk indult, a fiunkhoz (aki néhány éve asszisztense volt a Félkegyelműnél), később ismét felbukkant, mondván, ő valójában nem tud elmenni hozzánk a Lónyayba. Mondtam, jöjjön velünk. Telepakoltuk a kocsinkat rózsával, nem értette, minek nekünk ez a tömérdek szúrós virág, de hát nem tudta, hogy a Kurtág-lakás (Balláék mindig ott szállnak meg, ha Pesten vannak) előtt mi a Kürt utcában jártunk (Menekültügyi Iroda), meg hogy a rózsa számunkra a Milošević felesége hajába tűzött rózsát is jelenti, minden bizonnyal innen az ellen-Macbeth kifejezés is, mármint hogy elindult, elindulhat az erdő, és az az erdő ilyen gyönyörű rózsaerdő lesz! Említettem Pistinek, hogy szép Bálint Endréket (meg Barcsayt, Kondort stb.) láttam Kurtágék lakásán. De aztán elhallgattam, láttam, 93jobban ismeri azt a lakást, mint én. Apja egyike volt Kurtág első nagy híveinek, Weöressel együtt emlegette, az eredet által megérintetteknek nevezte őket. (Egy Weöres, egy Kurtág eredetisége úgy is megfogalmazható, hogy az eredet által lettek érintve.) Pisti mesélte, Kurtág ötlete alapján írt egy opera-librettót. Csak akkor jutott eszembe, hogy hát Kurtág Pisti verseire is komponált már (Négy capriccio – négy dal Bálint István verseire, 1969–70)… Leellenőriztem, ’966 nyarán valóban egy időben tartózkodott Kurtág Pilinszkyvel Szabadkán (Pilinszky a szembeni püspöki palotában), anélkül, hogy felismerték volna, akár láthatták is egymást az ablakon keresztül. Kurtágék feje felett egy nagy Hangya-vászon, egyáltalán a Hangya-vásznak mély indigója határozza meg a lakás tónusát, jóllehet mindenütt afrikai szobrok, maszkok, a volt perzsa nagykövet, az egykori jugoszláv diplomácia Afrika-felelősének tárgyai. Kurtágot rajzai felől faggatom. És Pilinszky egyik feljegyzése jut eszembe, ahol azt a szándékát jelzi tervei felvázolása közben, hogy festeni készül (eddig csak rajzairól tudtam, jóllehet fotói az izgalmasak).

Elkövetkező két év. Munka. Misszió. Emberekkel való valódi törődés. Festés. Amennyit bal kézzel el lehet intézni. Fiuk festményeiről mesélnek, amelyeket lakásuk ajtajára festett és a romániai pravoszláv kolostorok ihlettek, később, hurcolkodáskor egy asztalossal kivetették az ajtó betétjeit és újakat csináltattak a helyükre. Mondják, éppen Daro, Tickmayer Öcsi felesége segítségének köszönve Orléans-ban fognak letelepedni, nem maradnak Párizsban. Mondom, Orléans az egy bácskai – ókanizsai fészek (bázis). (Mint különben Johannesburg, Gorizia, Pest és Chicago is például.) Néhány nap múlva én is éppen utazom Orléans-ba, mondom. Fiuk felesége muzsikált Nagy József egyik darabjában, talán éppen a Wilhelm-dalokból készült Orfeusz létráiban. A vasútállomásra menet, ahogy a Petőfi utcára, a zsinagóga felé fordulunk, megemlítem neki, hogy ez az első sarok (a 94második Kosztolányiék gimnáziuma) valójában Csáth szülőháza, látom, elcsodálkozik kissé, tehát nem tudta, hogy a Bornemisszán valójában A varázsló kertjében szereplő utcácska, zsákutca és Csáth szülőháza között dolgozott, szemben a Szent Teréz-templommal, ahol Kosztolányi és Csáth ministrált… E meghitt találkozás után Palics felé hajtva Jutkával kis híján elsírjuk magunkat. Otthon feljegyzek egy-két mondatot, de gyorsan áthúzom. Szabad-e semmis jegyzeteimmel zavarni, belerontani ezeknek az aranyos embereknek a világába, amíg tapintatos (leheletnyi?, együgyű?) értekezéssé nem emelem őket?! A tapintat, a tiszta jónak végtelenül kicsiny jellege… (S. Weil) Különben Balla bácsi is maratonúszó, mint a Korhec Tamás (az idén, Magyarkanizsán 48 perc alatt úszta le a 3,5 kilométeres távot), minden hajnalban itt tréningezik a Vértóban. Könyvem hősei különben egész nap a Vértó körül keringnek, a Vértóban pocskolnak, fajtalankodnak, azért nem találkoznak sosem Balla bácsival, mert ők épp akkortájt ébrednek, amikor Balla bácsi már utazik vissza Szabadkára. (Perzsa bélyegek után kellene szaglásznom Balla bácsinál.) Benn Szabadkán, Balla bácsiéknál egész idő alatt arra gondoltam, kire is emlékeztet engem Kurtág György. Persze zavart, idegesített, hogy ilyesmivel foglalkozom. Ám, csak már itt kinn, Palicsfürdőn értettem meg, miről is lehetett szó. Minden bizonnyal szükségem volt valami áttételre, hogy megtapinthassam, hogy majd szólhassak róla. És itthon, belépve szobámba, szinte felkiáltottam: Knifer! Akár találkozhattak is már, hiszen Knifer szintén Németországban, Franciaországban él. Elképzelem, ahogy megpillantják egymást, és mind a ketten arra gondolnak: hasonlítunk egymásra. Knifer talán aszketikusabb kissé, ha valaki lehet még Kurtágnál is aszketikusabb, de hát a festők ritkán kamaramuzsikálnak. Már negyven éve édesapja nadrágjában, ingjében dolgozik. Művészete különben is zenei fogantatású. Sztravinszkij zenemeghatá95rozása indította el útján ’69-ben (le kell ellenőriznem, mikor járt a nagy orosz zeneszerző Zágrábban), mármint hogy a zene csupán ritmus. Knifer is teremtett vertikálisból és horizontálisból, illetve fehérből és feketéből egy végtelen, immár harminc éve kontinuális ritmust. Van egy könyv Kniferről, nagyon szeretem, mindenhová magammal viszem (szerzőjét, az újvidéki szerb fiút, a kitűnő Handke-fordítót különben nem nagyon szeretem, ugyanis sejtem, az ő kanala is benne van abban, hogy Handke ilyen borzalmas pozícióra került), másról sem szól, mint arról, hogyan alapozza vásznait. Ugyanis Knifer napról napra mást sem tesz, mint fehérre festi a nagy vásznakat. Várja, hogy megszáradjanak, lesmirglizi őket, majd ismét átmegy rajtuk. Hússzor is, mondja. Tizenöt alatt mindenesetre nem jó, nem Fehér. Mert a fehérnek Fehérnek kell lennie, mondja. És csak majd aztán indul el rajta a fekete meanderrel. De van, amikor úgy hagyja, Fehéren a fehéret. Knifer is a labirintus művésze (mint Bem), de ő nem a Minotaurusz előtti labirintus részleteit festi, lefagyasztja a Minotauruszt. Kurtág már nem a labirintust, a Minotauruszt szegmentálja, aprólékosabban, mint Knifer. Bonyodalmak a göngyöleggyári tűz körül, ugyanis a Magyar Szó csak a polgármester, Bacskulin nevét említette meg a mentésre sietők között, a szocialista Kaszás Karcsit (édesapja tanított volt) nem. Beindult immár a választási kampány, s az még e tűzesetet sem hagyhatja kihasználatlanul. Ha hazautazom, szerezni fogok egy félig elégett új gyümölcsös(narancsos)ládát, belehelyezem kiszuperált kék-arany kaptáramba, amely szintén hangszerként működik, szuszog, zsong itt mögöttem. A bodza tányérjai már kezdenek elnehezülni, lebillen, lehullik róluk a bogyók fekete gyöngye, mindent befeketítenek, be az én talpamat is. Akárha indigóban szaladgáltam volna egész nap. Szép volt, Istenem, milyen szép, ahogyan az embereket elpiszkolták, átpingálták az évszakok. Valójában erről szólt a gyerekkorom. Mind többet szaladgálok a 96baromfiudvar körül. Az indigóban. Így szeretném egybeírni, egybefesteni a világomat azokkal a nagy Hangya-foltokkal, amelyek Kurtág feje felett csüngtek. A bodza beérése előtt sokáig kísértett egy szenegáli bélyeg indigója. Az is gyerekkorom bélyege volt, sok energiámba került, amíg újra rábukkantam. A bélyegárusok sehogyan sem értik, miféle gyűjtő vagyok én tulajdonképpen. Hiába próbálok magyarázni nekik a gyerekkor bélyegeiről, meg egy, illetve két nagy indigófoltról, amit szeretnék egybeírni, egybefesteni. Én ugyanis, teszem hozzá ilyenkor, egzakt módszerekkel mérem a festészettörténet indigójának minőségváltozásait, pontosan tudom, a festészet történetében melyik is az a három-négy kép, amelyeken legmélyebb, ám ugyanakkor legtöbb fényt abszorbeáló az indigó… Érdekes, a Palics–Szeged vonatjegyen csak szerb és német szöveg olvasható. Nem értem, miért éppen német, azt a nagy marhaságot meg egyáltalán nem értem, miért nem írja magyarul is, hiszen hallom, a krajinai, boszniai és koszovói menekültek már törik, nagy igyekezettel törik a magyart… Boldogság jár át. A fecskék ismét felújították fészkeiket a Homokváron, ismét költenek nálunk. Valóban féltem, azért nem költenek, mert érzik: repedezik, folyik szét. Különösen féltem a NATO-bombázás után. Hogyan is állhatna ki ennyi bombázást egy Homokvár?! Eddig is ellenőriztem, mértem a homok belső percegését, hullását (a homokórában gubbasztva minden szemet a tenyeremen, fehér papírjaimon fogtam fel, regisztráltam), de a bombázás után felhagytam vele… És most mégis költenek a fecskék! Annyit állok alattuk, hogy ismét számba pottyant egy homokgalacsinuk, amely speciális minőségű, fecskenyállal-váladékkal átgyúrt, mint gyerekkori anyagunk volt. Ismét csak Danyi Magdi versét kellett szavalnom: Én ettem homokot… Jutka vadszőlőt vett, elhatároztuk: befuttatjuk a Homokvárat is. Két dolog miatt egyeztem bele vállalkozásába. Mert ősszel egyedülállóan szép málnából és vérből 97kevert vöröse, meg azért, mert úgy remélem, erős folyondárjaival majd összefogja, összemarkolja, megőrzi, megóvja a mi házunkat-várunkat. Mostanában naponta eszembe jutnak a szomszédok megjegyzései. Tudják maguk, mit vettek?! Ezekben a falakban muzsikál a salak… Különös, mint a gyerek, úgy örültem, amikor felfedeztem, hogy a Pompejiből hozott lávadarabok szinte ugyanolyanok, mint a Homokvár falából kibukó salakrögök, akár fel is cserélhetők. A vitrinben egymás mellé helyeztem őket, fűnek-fának mutogattam, szinte dicsekedtem velük. Aztán megfeledkeztem róluk. De ahogy mind jobban peregni, repedezni kezdett a Homokvár, megijedtem. Pedig jól tudtam, Újvidéken, a Telepen megtanultam (az a Telepre való kivonulás is egyfajta önkéntes száműzetés volt, mint ez a palicsfürdői), nem szabad játszani a motívumokkal (metaforákkal, költői kategóriákkal), elég csak a vakvágányt említeni, kis híján ott rostokolok még most is. Tudtam, idővel, miután már mint metaforákat, kategóriákat elhasználtam, kimerítettem, nem fogok tudni szabadulni tőlük, nyakamon maradnak, nyakamra tekerednek, veszélyesekké, életveszélyesekké lesznek. És mégis, tíz év se múlott és itt vacogok e pergő Homokvárban, itt lubickolok, fuldoklom a Vértóban. Minden hajnalban – három és hat között – guggolva tusolok a kádban. E tusolás nélkül észhez sem tudnék már térni. És e mindennapi rituálé legszebb pillanata, amikor újjászületve kiegyenesedem: és a fürdőszoba magas ablakán megpillantom a Schuster-ház (régi, az egyik legrégibb, talán csak Ivanyos bácsi és Szakmajszter háza régebbi Palicsfürdőn, kis, ahogy én nevezem: budár-villa) bonyolult, pagodaszerű, szép tetőzetét, a kijáróajtóval, a két (két alkalommal is meghosszabbított) kéménnyel, megpillantom a gyümölcsfák, a feketefenyők és a Bartók utcai őstölgyek hegyét. Egyik fa hegyében feketerigó, a másikon varjú. A szarkák, balkáni gerlék csak később, alacsonyabban mutatkoznak. Szép pécsi utunk alkalmával 98(Nagy Boglárka, Ágoston Zoli, Beáta, Csordás Gabi, Bertók, aki egy verssel ajándékoz meg, Weber Kristóf, aki Beátával való beszélgetésünk előtt játszva szerzeményeit, azt mondta, minden korál: transzkorál, s hogy szívesen szerkesztené rádiós interjúkötetemet, Varga Tünde és Csaba, Horváth, akinek a Csontváry-képtár alatt nyílt kávéháza, a sok-sok bácskai diák) szerencsére maradt időm a Csontváry-képtárra. Életem egyik legszebb délelőttje. Ismét. Már csak a rajzokat nézem meg, most az Allegorikus jelenetet különösen (akár egy komplett kis mozgásszínház), és azonnal a Baalbek elé ülök. Ez így van már vagy tíz éve. Tíz éve nézem a Baalbeket. A kis kék gangot nézem főleg, azzal a nővel és két kislányával. De ahhoz, hogy az a kis kék (arabul: azul) gang az legyen, ami, ahhoz az egész izzó kozmoszra szükség van, csak attól lesz ilyen nyugodt, szép, csendes. Nekem erre van szükségem. (Egy időben a mi tanyasi gangunk is parasztkékre volt festve.) Néha szükségét érzem, gyorsan üljünk kocsiba, hajtsunk a Baalbek – a kis kék (azul) ház elé. Jóllehet arról a nőről lehet szó. Hozzá járhatok. Csak még fogalmam sincs, pontosan milyen viszony is ez közöttünk tulajdonképpen. A kék (azul) házikóhoz támasztott létra… Győrött egy Segantinit nézek hasonló kitartással (érdekes, a kritika nem foglalkozik a két festő azonos geológiájával)… Ám most, egy új, semmis detaille bénított meg. Ismét van munkám néhány (tíz?) évre! Úgy határoztam, egyik új kötetem hátuljára teszem a kék (azul) házikót, a címlapjára pedig az új detaille-t. A kép jobb alsó sarkáról van szó. A tevéktől kissé balra. Göröngyös föld, olyan szántásféle a kép tulajdonképpeni vörös-zöld előtere. Szinte azt is mondhatnánk, egy istentelen semmis sáv. És akkor egy szintén semmisnek mondható, kitaposott csapásra lettem figyelmes. Talán ezen kell elindulni a zsúfolt, bonyolult kép felé, ezen kell felmenni a képre, gondoltam mosolyogva. Ezek szerint én eddig nem is voltam fenn, nem is jártam a képen. És a 99semmis utacska (Tao, mondhatnánk) egyszer csak keresztformában elágazódik a házak sora előtt. Ám az úton, a kép széle és a kereszteződés felénél pontosan, a teljesen semmis zónában, szinte még kívül a képen: két alak áll. Két sziluettszerű figura. Semmi sem utal arab voltukra, semmi sivatagi kellék rajtuk. Ők a hatalmas kép főszereplői, mondom máris. Ők ellenpontozzák a kép nagyrészt értelmezett kozmoszát. Találnom kell egy fotóst, nagyításokat kell végezni. Meg kell kérni a múzeum igazgatóját, engedje, hogy valami nagyítókkal is szemrevételezzem a Taót, a két figurát. Meg kell kérnem jelenkoros barátaimat, Zolit, Boglárkát, fényképeztessék le, nagyíttassák ki nekem a kép jobboldali legsarkát. Félix kiment Szabolcsékkal Girizdhez – immár Hajdújáráson is van borbélyműhelye (a palicsit a segédje vezeti) –, hogy belevágjon-túrjon egy kicsit a hajába: ugyanis Félix a monacói hercegnek fog hegedülni. Girizd megilletődött, még rosszabbul nyírta meg, mint szokta. Utána vita, rosszul nyírta-e meg Félixet Girizd? Rossz, tehetségtelen borbély-e a Girizd? Aki különben az én borbélyom, újságíróm a Palics és környékében, valamint potenciális – hiszen nem tőlem, Regény Misutól függ valóban azzá lesz-e – regényhősöm is végső soron (nevét persze végül majd még jobban meg kell változtatnom)… Éppen ez kell a monacói hercegnek, mondta egyikük, a mondén világ azt hiszi majd, ez a legújabb divat, mármint ahogyan a Girizd feltúrta Félix haját-fejét. Mondja, ott lesz Kusturica zenekara is. Nem lepődnék meg, mondom, ha végül még Kusturica is eljönne Girizdhez nyiratkozni, hiszen Girizd egy tiszta Kusturica-film… Azt hiszem, akkor még nem nevezték ki bangladesi nagykövetnek Fehér Kálmánt (különben ő volt az a csókai gyerek, akinek a kaormáját ettem gimnazista koromban), de már minden bizonnyal a külügyön dolgozott (készítették fel), amikor adott nekem: két Szingapúr-bélyeget. Nem emlékszem a részletekre. Csak arra emlékszem, hogy megpillantottam a pénztárcájában 100a két 20 c-es Singapore-t, illetve hát a buja, rózsaszín virágban nedűt szivattyúzó méhecskét (Carpenter bee – Xylocopa caerulea) és elkunyeráltam tőle. Nem kis teljesítmény, hogy aztán az elmúlt húsz évben (közben a tízéves háborúval) sikerült megőriznem. Szingapúrban Jutkának is le kellett szállnia, amikor ’87-ben a likai vasöntő nyolc öntöttvas Tito-büsztjét (kettőt, mint meséltem, hogy könnyítsek Jutka csomagján, megtartottam magamnak) szállította bátyjának Sydneybe, aki akkora jugoszláv volt, hogy az egyik fiát Jugoszlávnak, a másikat pedig Titónak keresztelte, jóllehet belga-kongói feleségének fogalma sem volt arról, mi is az, hogy Jugoszlávia és ki is az, hogy Tito. Mondtam, ha így megy, az a szegény nő leszüli mind a köztársaságainkat, le a komplett Központi Bizottságot. Persze nem elítélőleg mondtam, nem, hiszen magam is Jugoszláviára fogadtam. Ami nem jelenti azt, hogy majd a kis formákat nem fogom szeretni, hiszen jól tudom, a világ a nagy és a kis formák közötti oda-vissza játékra épül, ha felépül a nagy forma, elkezdődik a lebontása, ha elérnek a kis formához, elkezdődik egy nagyobb összeszerelése. A relatíve jó az lesz, amelyet inkább a gazdaság törvényei, mint az ideológiai faszságok határoznak meg. Az én Jugoszláviám még leginkább Valéry Mediterráneumára emlékeztetett, hiszen az is ugyanannyira konkrét (szülővárosa etc.), mint utópikus (az egyik szerb fordítója, Kxfos címmel külön könyvben jelentette meg az ilyen utópikus jellegű írásait)… Elnézést az elágazásokért, szokta volt mondani Gorotva, nem vagyok egy jó bakter – azért is juttattam végül vakvágányra a szerelvényemet… Jutkának persze nem volt ideje bélyeget vásárolni Szingapúrban, ugyanis azt hitték, bombákat liferál. Kár, hogy később, amikor Kálmánt már kinevezték bangladesi nagykövetnek, nem kértem tőle bangladesi bélyegeket. (Talán még van neki néhány.) Kálmán külügyi karrierje előtt a Forum Könyvkiadó főszerkesztője, illetve a Forum Lap- és Könyvkiadó 101igazgatója volt, majd Banglades után a Forum Lap- és Könyvkiadó nyomdarészlegének igazgatója. A Forum nyomdarészlege, ezt kevesen tudják, nagy tekintélyt szerzett a világban a bélyegnyomást illetően, még svájci bélyegeket is készítettek. Biztosan van filatelista nyomdász (talán éppen Guszti az?), akinek megvan az összes Forum nyomta bélyeg. Mi egykor azt hittük, a Forumnak csupán az újságai, folyóiratai, könyvei ismertek, hogy ne mondjam, híresek, szégyenteljesen megfeledkeztünk a Forum bélyegnyomdászairól, pedig hát lapjainkban, folyóiratainkban rendszeresen közölhettük volna a Forum bélyegeit, monografikusan is feldolgozhattuk volna már e területet… Mindenesetre nyitok egy új berakót a Forum-bélyegeknek, mondta Palicsi (Howard) Jenőke a Pub teraszán Olivérnek, aki a Vértóról felvánszorgó Elemért basztatta. Én, mondta Olivér, már nyitottam egy berakót három nagykövetünknek: Balla bácsi iráni, Kálmán bangladesi és Deák Csif guineai bélyegei számára. A túrós bácsi a régi Jugoszláviáról, a magyarok idejéről, Tito fél évszázadáról és Milošević (mindig csak úgy mondja, Miloš) tízéves háborújáról elaborál, miközben egyenként hempergeti ki a gézből a szűz tömböket. A magyarok is kutyák voltak, mondja. Volt egy csángó csendőr… Maga tulajdonképpen micsoda? – kérdem. Öszvér, vágja rá ravaszkásan kihelyezve nyelvét egyetlen fogára: apám Peity Pájó, tiszta bunyevác volt, anyám Virág Mária, tiszta magyar. Én meg, mondom: öszvér. Ő, jegyzi meg már nem először, valójában királypárti lenne. Meg fogja látni, mester, nem nyugszanak, amíg vissza nem hozzák a királyt. Látja, a magyarok is ide-oda rakosgatják a koronát, keresik a helyit… Mindent kipróbáltak már, de látja, műrostosak ezek a rezsimek. Aztán, minden bevezető nélkül, a tehenéről kezd mesélni. Hogyan hozta vissza halálából. Már az állatorvosok is lemondtak róla. Feküdt élettelenül a jászol előtt. Mondtam az asszonynak, adjon egy lavór meleg vizet meg szappant, tiszta tö102rülközőt. És hagyjon békén. Magamra csuktam az istálló ajtaját. Tudja, gyerekkoromban egyszer inaskodtam a Mózesnek (Kubik Ferencet hívták így), ott a 14. karaulánál, a kőriserdő mellett (a varjúbarlangok alatt). Hihetetlen, de mindent megjegyeztem. Igaz, aztán elfelejtettem, de most egyszerre, éppen amikor kellett, minden szépen visszajött. Alaposan megmostam a kezem. És benyúltam a seggén. Az első lefix (így hívják) mögötti barlang tele volt ürülékkel, kimeregettem. A tehén felemelte a fejét. Jó’ van, édeském, mondtam, megvagyunk, megyünk tovább. A másik lefix bevette a kezem fejét, ott is volt ürülék, azt is kimertem. A tehén már meg is rázta a fejét. Jó’ van, édeském, mondtam, megyünk még tovább. A harmadik lefixbe alig bírtam bedugni az ujjamat, szinte úgy kellett kilukasztani. Olyan az, tudja mester, mint amikor egy gumifalon keresi a lukat. De akkor, ahogy sikerült bedugnom a mutatóujjamat, elkezdett süvíteni ki belőle a szél. Nagyon kimerültem, befordultam a jászolba, megvártam, amíg beindul a kérődzés.

IV.

Fogalmam sincs, ki lehetett: Gräfin Agnes Esterhazy. Minden bizonnyal valami színésznőcske, mondta Szanitter Tibike. Szerelmes volt belé az öreg öregje, majd az öreg öregjének a halála után beleszerelmesedett maga az öreg is. Egy tengeri kagylókból képezett, BRIONI feliratú képrámában lévő levlapot örököltem tőlük. Alig akartam felakasztani. De ma már, mondhatom nektek, én is fülig szerelmes vagyok. Szerelmes: Gräfin Agnes Esterhazyba. Meg kell kérdezni T. Olivért, ő személyesen is ismeri a focista Esterházy bátyját, az írót. Hát igen, szólt közbe Kacsó, akkor vette kezdetét a magyar foci dekadenciája, ami103kor a grófok is focizni kezdtek, jóllehet ők nevezetesen éppen jól… Vagy ha nem akartok Olivérrel tárgyalni, nézzétek meg a Mester Pistánál, a Filmlexikonban. Különben sem ártana gratulálni Pistának, épp most nevezte ki az önkormányzat a Palicsi Filmfesztivál igazgatójának. Ha Vendelt sikerülne beprotezsálnunk a nyári mozihoz jegyszedőnek, őszig nem lenne gondunk. Minden fontosabb vetítésen ott ülhetnénk az első sorban, a Kasza mellett. És most te is fülig szerelmes vagy?, kérdezte Kafga. Igen, a szó szoros értelmében: a füléig. Ugyanis Gräfin Agnes Esterházy meztelen nyakáról hosszú igazgyöngysor csüng alá. Valójában nem is tudjuk végig követni. Mit? A gyöngysort. Miért? Mert a végét levágta a fotós (Atelier Kiesel, Berlin). Minden bizonnyal az ölében végződik. Akárha egy marék igazgyöngyöt dobott volna valaki meztelen ölébe… Meztelen? A nyaka nagyon meztelen, és ebből kifolyólag az embernek olyan érzése támad, hogy: meztelen. Ugyanis a sarki róka csak fenn a vállán fut körül, hogy lenn, pontosan a mell magasságában: hirtelen mozdulattal visszakanyarodjon, s bekapja a gyöngysor egyik ágát… Észbontó! Micsoda? Hát a sarki rókának ez a mozdulata, harapása, ugyanis első pillantásra úgy tűnik, a rókának nincs is meg a feje. A következő pillanatban meg, jaj, az az érzésed: Ágnes mellbimbójába harapott! Nem egyszer megtörtént már velem, hogy a kép előtt elájultam. Elviselhetetlen a rókának ez a harapása… Ágnes szende tekintete pedig közben valami olyasmiről beszél, hogy hát ő ártatlan az egészben, mármint a sarki róka mohóságát illetően, hiszen ki tudná kiismerni egy róka, különösen egy sarki róka természetét, arról nem is beszélve, akár veszett is lehet, s akkor, ha valóban veszett, fennáll a veszély, hogy a vékony gyöngysoron felkapaszkodhat egészen Agnes fülbevalójáig, amely szintén igazgyöngy, csak persze jóval nagyobb szemű igazgyöngy, amiről persze Agnesnek szintén fogalma sincs, ő ugyanis úgy emlékszik, cseresznyét akasztott 104volt a fülére, ropogós cseresznyét… Nálunk, szólt közbe Jonathán, aki Gorotvával sakkozott a másik asztalnál, sokáig hányódott egy molyette, kopasz rókaprém, s annak a prémnek, illetve rókának, a szájába rejtett kapocsnak hihetetlenül erős és felettébb valós volt a harapása, kórságossá tettük a szomszéd kisgyerekeket, biztosan van olyan is közöttük, aki még ma, felnőtt korában is hordozza a borzalmas, kopasz róka okozta traumát… Regény ez, nem is ügy!, kiáltott fel abban a pillanatban, künn, a Pub teraszán Palicsi P. Howard Jenőke. Kafga Feri akkor már szeretett volna megszabadulni Szanitter Tibikétől, annál is inkább, mivel épp elhatározta, a napokban meglátogatja Tibikét. Hogy pillantást vessen arra a mohó, igazgyöngyöt zabáló sarki rókára. És hát arra a tengeri kagylókból képezett képkeretre is, mivel az ószeres Rózsánál ő is félretetetett három, kagylóból raggatott keretet. Most hirtelen az az ötlete támadt, olcsón megveszi a kereteket Rózsától, és eladja Tibikének… Per pillanat már inkább arra volt kíváncsi, mit mesél Palicsi P. Howard Jenőke Csehovról a teraszon. A múltkor ugyanis valami olyasmit mondott, hogy bejelentette kisdoktoriját Újvidéken: „A regény felemlegetése – különös tekintettel Csehov novellisztikájára” címmel. El akartam mesélni magának valami regényes ügyet, de hát maga itt geografizál!, kiáltott fel ismét Palicsi P. Howard Jenőke künn a teraszon, akár egy Csehov-hős, aki a következő pillanatban elsírja magát, de az sincs kizárva, hogy már a kisdoktorija vázlatát ismertette az Üzenet Palicsfürdőre látogató főszerkesztőnőjének, mert amikor fél órája a sankhoz ment, hogy hamutálcát hozzon Szanitternek, úgy tűnt neki, mintha odakünn a főszerkesztőnő porcelánbaba-fejét látta volna megcsillanni… Az igazság az, Kafga Ferit azért izgatták Jenőke regényes citátumai, mert akkor már egészen biztos volt abban, hogy Kacsó eltűnése valamiféle kapcsolatban van Regény Misuval. Kafga váratlanul mégis Szanitter Tibike felé fordult. Mondd, van bélyeg a Gräfin Ági 105hátán? Szanitter zavarba jött. Bélyeg? Milyen bélyeg? Nem értelek, bélyeg az Ágika hátán?! Anyajegyre gondoltál netán? Postabélyeg, Tibike, postabélyeg… Elemér ugyanakkor a Tangóban már éppen tizedszer hallgatta Girizd Emőd, a borbély cserkészes történetét. Először, másodszor, de még harmadszor is szájtátva hallgatta, mint a többiek. Szájtátva, a szó szoros értelmében. Ha az ember sokáig tátva felejti a száját, előbb szivárogni, majd csorogni kezd belőle a nyál. Ilyenkor Elemér gyorsan előkapta zsebkendőjét, és zavartan a szájára tapasztotta. Ezek az első változatok, mert mesélés közben állandóan alakult, kerekedett, bővült a történet, még Elemér és a matróz bosztánosokkal való konfliktusa, a bosztánosok által való üldöztetése előtt hangzottak el természetesen. Később unni kezdte, majd a saját esete után egy ideig, amíg békét nem kötött a bosztánosokkal, ha Emőd ebbe a – marslakós – történetébe kezdett, Elemér észrevétlen elsomfordált az asztaltól, átült a Pubba, vagy ha éppen a Pubban ültek, átsomfordált a Tangóba. Majd mostanság, a hatodik-hetedik változatnál azon kapta magát, újra kezd odafigyelni. Valójában arról volt szó, hogy a minap felismerni vélte azt a kofát (nem Emőd kofájáról van szó, Elemér bosztános kofája idősebb volt, kövérebb), akivel a Vértóban fajtalankodott volt. És egyelőre maga előtt is titkolva, ismét gerjedni kezdett irányában. Ha a Vértóban áztatta-gyógyította beteg lábát, gyakran kapta azon magát, hogy valójában annak a kofának a sellőként való felbukkanását várja, sőt, az igazság az, annyira várja, hogy a múltkor, szemben a NATO által kilőtt rozoga újságosbódéval (a menekültek már nyugovóra tértek, egy lélek sem sejlett a környéken, a szárcsák is utolsó köreiket úszták kicsinyeikkel az orange naplementében): beleverte a faszát a Vértóba… Most: tizedszer, a Tangóban, Elemér ismét szájtátva hallgatta Girizd Emődöt, a borbélyt. Kezdetben azzal az asztallal volt elfoglalva, amelyre a kofa felhasalt. Egyszer, künn járva Ludason, a hacien106dán, fel is kapaszkodott a toronyszobába, hogy szemrevételezze az asztalt, az asztal lábait, mármint hogy milyen erősek, stabilak, meg hogy leellenőrizze, a kofa, az asztalon fekve, valójában mit is láthatott az udvarból, mennyit a Ludasi-tóból, a barackfákból, jegenyékből. Láthatta-e a szarkafészket, a villámsújtotta füzet? Aztán meg a kiscserkészek lelki élete igézte meg. Amikor Emőd utoljára T. Olivérnek mesélte kalandját, főleg a cserkészek körül forogtak, ugyanis T. Olivér maga is volt cserkész, őrs-, majd rajvezető. És nagyon örült a cserkészmozgalom újraéledésének, a kalapok mellé tűzött kis árvalányhajcsokrok megjelenésének (a múltkor a 6-os villamoson, a Blahától a Mester utcáig egy ilyen kis árvalányhajcsokor birizgálta az orrát), jóllehet, mint értesült, a földerítő/úttörő mozgalom is létezik párhuzamosan. Mint P. P. Howard Jenőke mesélte, T. Olivér az EX sólyom-számában (amely egy szép Mészöly-hommage volt valójában) Sólyom őrs cím alatt néhány éve meg is írta cserkész-földerítő emlékeit… Most: tizedszer, a Tangóban, Elemér már előre markába fogta zsebkendőjét, amelyet szerencsére éppen a minap mosott ki a Vértóban. Hol az ingét, hol a gatyáját szokta kimosni. Az igazság az, Elemér szeretett mosni a Vértóban. Szappan nélkül, a lúgos sárral valójában, hiszen Magyar Laci egyszer arról tartott előadást az Abbáziában, hogy valamikor errefelé is söpörtek sziksót, tehát lúgos a sár… Aztán hol a zsilip vaskorlátján, hol a száraz nádszálakra dobva szárította őket. Kafga Feri, akit P. P. Howard Jenőke mindig Franz Kafkának nevez, egyszer, amikor mosni látta, azt mondta: Elemér, te fordított Ágnes asszony… A tizedik változat kábé így hangzott el (azért mondom, hogy kábé, mert közben megérkezett Vendel és a személyijéből vigyázva egy bélyeget vett elő, csúsztatott Kacsó Szilvi elé, ám még mielőtt a többiek is pillantást vethettek volna a bélyegre, Regény Misu elébük könyökölt): Girizd Emőd, akár egy naiv festőművész, az éppen érő kajszibarackfákat ecsetelte csodálatosan. 107Abban a pillanatban döbbentem rá, mesélte, hogy immár egy napot sem lehet várni, összeroppannak a fák a tömérdek termés alatt, elő kell görgetni a cefréshordókat… Aztán a bukósisakokkal volt elfoglalva. Most egészen hosszasan, részletesen magyarázta, hogy a nőnek is bukósisakot kötött a fejére. Kissé meg kellett húzni a szíjat, hogy ne lötyögjön a fején. És a kukoricásban valójában mind a kettejük fején fenn volt a bukósisak, úgyhogy az arra tévedt öregasszony, nincs kizárva, valóban azt hitte, marslakókat lát a kukorica villogó kardlapjai között. Girizd azt mondta, annyira meglepődött szegény, hogy nem tudott mozdulni, talán még ma is ott áll, szoborrá válva. Egyszer majd a régészek, néprajzosok fogják megtalálni, értelmezni, magyarázni, pesti szakembereket fognak kihívni hozzá, ahogyan ahhoz a kőszenthez hívnak. Most: tizedszer hallgatva Girizd ízes meséjét, a legjobb baszós történetnek tartotta mindenki, Elemért a hajnali tó kifényesedése, hirtelen felizzása vakította meg, igaz, Emőd meséjében sosem indult éppen a kofa szép nagy, fehér fenekétől, sosem írta le ilyen részletesen szétterülő hátsó berendezését, a szőlőfürtként kicsüngő, édesen csöpögő csiklót, mint most. De miről is van szó tulajdonképpen? Girizd a nyár elején átengedte kétholdas gyümölcsösét a cserkészek nagytáborozására. Ingyen. Igaz, az üdítőt, a gyümölcsöt, a tejet, az idősebb vezetők számára a csöppnyi papramorgót, miegymást ő biztosította. Olykor, ha jó fogás volt, halászlét is főzött nekik, de főzött már csülök- és malacfülpaprikást is. Szépen, zavartalanul folyt a táborozás. Volt nap, amikor Girizd nem is jött ki, hagyta őket, éljék a maguk életét. Játsszák számháborúikat, tökéletesítsék a csomókötés művészetét, gyakorolják a tájékozódást… Igen, a kiscserkészek teljesen otthon érezhették magukat a hacienda körül. Kuglizhattak, használhatták stégjét, csónakját. Ám zárás után, egy délután az egyik palicsi kiskocsmában Girizd Emőd felszedte az egyik kofás lányt. Mert a kofák között mindig akad 108egy-két fiatalabb menyecske, lány is. Az sincs kizárva, a kofák kommendálták Girizdnek. A lány egyből fölpattant mögém a kis motorra. Nem maradt más hátra, kikanyarodtam vele a haciendámra. Tudtam, künn a takarodó már elhangzott. A biztonság kedvéért valamivel előbb kioltottam a motort. Felvezettem, tenyerembe fogva fenekét, feltuszkoltam a toronyszobába. Onnan kevésbé hallatszik, ha netán közben sikítozna. Annak a szobának van különben is legtöbb vészkijárata. Jó volt úgy izzadtan egymásnak esni. De elég hamar lehervadtunk egymásról, elaludtunk. Mind a kettőnknek nehéz napja volt. A lány azt mondta, két kamion görögdinnyét mért szét. Ám hajnalban, ahogy az első fénycsíkok behasítottak a spaletta résein, a lány felugrott, és kitárta az ablakot. Ragyogni kezdett, a szó szoros értelmében felolvadt a fényben. Fel, mint tudjátok, annak a festőnek a képein, ahogyan egyenkint felolvadnak a fényben a pőre hölgyek… (T. Olivér lapalji jegyzete: A nyár vége felé, az egyik elhalálozott palicsfürdői szállodavendég vulkánfíberében kis formátumú Bonnard-mappát találtak. Vendel jelen volt, amikor feltörték az ajtót, jelen, amikor kinyitották az ágy alá tolt vásott vulkánfíbert, jelen később az abdukción is… Sokat faggatták aztán P. P. Howard Jenőkét a különös festő felől, érdekes, nem az elhalálozott, titokzatos átutazó vendég érdekelte őket, hanem az a festő, akinek a könyvecskéjét az illető magával hordta a különben valóban teljesen üres vulkánfíberben.) Annyira felolvadt, hogy már arra kezdtem gyanítani, csak álmodtam az egészet. De szerencsére gyorsan visszalépett az árnyékba, és kissé közelebb tolva az asztalt az ablakhoz, szépen ráhasalt, és úgy lábával kalimpálva leste a cserkészeket. Nekem sem kellett több. Belekapaszkodtam az asztal szélébe. Nehogy asztalostól lerepüljünk a tóra. Annyira éhes volt, azt hittem, egészben beszippant. Szinte fröcskölt ki a seggéből a geci. Harmadszorra csináltuk, amikor lepillantottam az udvarra. Akkor vettem csak észre, on109nan fentről, hogy beérett a kajszi. Addig meg voltam győződve, a lány picsájának van olyan isteni kajsziillata. Már számítást is végeztem: az idén lesz vagy 50 liter barackpálinkám. És már azt is kigondoltam: az 50 liter pálinkát még melegében el fogom cserélni Dénes YUGO-jáért. Aztán a tóra pillantottam, kíváncsi voltam, ki van már künn a vízen a halászok közül. Csak barátomat, olykor albérlőmet, Piros Jankót, a nyugalmazott idegenlégióst láttam párologva gubbasztani.

És csak akkor hallottam meg azt a finom zajt. Mormolást. Előbb seregélyekre gondoltam. Aztán egy kócsagot láttam fellebbenni a nádasból. Felismertem, tudom, hol fészkel. Akkor felpipiskedve egy kicsit megdöbbenve pillantottam a barackos és a partszegély közötti füves térségre. Az egész cserkészcsapat ott sorakozott. Reggeli istentiszteletüket végezték. Árvalányhajas kalapjukat maguk előtt tartva, szép halkan imádkoztak. Gyorsan le akartam szállni a lányról, de az mind a két kezével hátrakapott, belemart a combomba, magához szögezett szinte. Folytatni kellett. Lassan, nagyon lassan csináltam, simogatni kezdtem a hátát, a haját. Majd észrevétlen lecsúsztam és kinyaltam neki. Majd hirtelen kapkodni kezdtem magamra a gúnyát. A lány is öltözni kezdett, mert már a piac is beindulhatott. Hoztam, szépen a fejére csatoltam a kék bukósisakot. Mondom, sokáig kellett igazgatnom kis álla alatt a szíjat. Nehogy még valami baja történjen a nemzetközi úton. És a hátsó ajtón kiosontunk. A kiscserkészek halkan mormolták imájukat a mind jobban fényesedő, mind vakítóbban ragyogó tó előtt. Jó sokáig toltam a motort. Csak a kukoricásoknál gyújtottam be. Szótlanul robogtunk a hepehupás utakon. Egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy a lány mind jobban szorít. Alig kaptam levegőt. Nemsokára jelezte, álljak meg. Megálltam az egyik sűrű kukoricásban. Gondoltam, pisilnie kell a némbernek. De ahogy leszálltunk, a lány megmarkolta a nadrágomat. 110Emőd akkor már felállt az asztaltól és mutatta, megelevenítette, játszotta a jelenetet. Tehetetlenül nézte, ahogyan a lány gyorsan, ügyesen kibontja. Egyikünknek sem volt ideje, hogy lekapcsolja a bukósisakot. Hirtelen én is begerjedtem, mondta. Nem tudom, leszopott-e, avagy szájba basztam?! Az égre emeltem a tekintetemet. Vártam, hogy az egyik bárányfelhő kis árnyat borítson ránk, mert már nagyon verejtékeztem a zománcos pléh alatt, ugyanis még arra sem volt idő, hogy ledobjam bukósisakomat, amikor valami zajra lettem figyelmes. Gondoltam, a szellő mozgatja a leveleket, ahogyan a szerbek mondják: pirka, amikor egy öreg nénit pillantottam meg. Főzni való kukoricát jöhetett lopni talán. Tíz méterre állt tőlünk, és tágra meredt szemekkel bámult bennünket. Látszott, annyira váratlanul érte a látvány, hogy földbe gyökerezett a lába. Az sincs kizárva, marslakóknak nézett bennünket, s azt gondolta, a marslakók így adják át egymásnak az üzemanyagot. Nem maradt más hátra, mint hogy mind a két kezemmel rászorítsam a lány fejét az ágyékomra, úgy tegyek, hogy még akarom, ugyanis féltem, hogy ha a lány megpillantja az öregasszonyt, netán felismerik egymást, még jobban elbonyolódik a dolog. Az ő bukósisakja is már teljesen átforrósodott, rettegtem, ráég a tenyerem. A lány a szó szoros értelmében lerágta a faszomat. Az öregasszony kezében egy tejes kukoricacsövet tartott. Végül már attól kezdtem rettegni, mi lesz, ha az öregasszony elkezd maszturbálni a tejes kukoricacsővel. És örökre ott kell maradni nekünk is. És valóban, az öregasszony lassan felemelte fekete szoknyáját, majd kissé meghajolt, és nagy élvezettel bedugta lába közé a tejes csövet. Szépen átvéve a mi ritmusunkat. Nem láttam kiutat. Muszáj volt most már hármasban csinálni. Végül attól kezdtem rettegni, mi lesz, ha ismét felbukkan valaki. És az is fog egy tejes kukoricacsövet. Tudtam, kuncsaftjaim már ott sorakoznak az üzlet előtt, azt is sejtettem, hogy az asszonyom már kétszer körülsöpörte a házat. 111De mi hárman csak ringatóztunk, egyre gyorsabban ringatóztunk. Csak egy dologban reménykedhettem, hogy még jobban fog sütni a nap. És lángra kapunk. Elégünk nyomtalanul mind a hárman. Hiszen azokban a napokban a rádióban az évszázad nyaráról beszéltek. Vagy tán még abban is reménykedhettem – másban aztán már tényleg semmiben –, hogy leszállnak értünk a marslakók. És mindhármunkat magunkkal visznek. Föl a Marsra. És ott aztán tovább csinálhatjuk ritmikusan, végtelen… ’84-85-ben sok Rothko-kép vattás állagát tapogattam végig. New York egy vak szemében című kéziratomban, látom, külön fejezetet szenteltem neki mint a legnépszerűbb, legképviseltebb amerikai festőnek. Emlékszem, Rothko-stúdiumaim egész ideje alatt valami különös érzés kísértett. Mármint hogy én valahonnan már jól ismerem ennek a felhő-, illetve délibábszerű anyagtalan anyagnak az érintését, sőt még minőségibb változatait is. És akkor nagy sokára kimondtam egy nevet: Czóbel. Váli Dezső sokat emlegeti Rothkót és Vaszkó Erzsébetet is. Czóbelt nem. De én ott érzem a czóbeli minőséget (maximuma ez valahol a magyar piktúrának), tehát akkor akár már Bonnard közelségét is érezhettem volna. Mindennek ellenére mégis teljesen váratlanul ért egy Bonnard-ra vonatkozó feljegyzése. Kevés dolognak örültem meg ennyire az utóbbi időben, mint ezeknek a soroknak. Az egyik nagy romániai múzeum termeiben sétál (vagy 50 terem): És akkor egy Bonnard. Képcsarnoki méret, 80×60. És itt elakad a mese, a csevegés, itt sírni vagy táncolni, vagy nem tudom, mit – leírhatatlan. Miért él egy festő egy ilyen kép befejezése után… A teremben még volt egy Picasso, két kiváló Utrillo, Matisse, Derain is. A Bonnard-t próbáltam lerajzolni, hogy valamennyire memorizáljam. A negyedik beszaladó hivatalnok ezt utólag kivételesen meg is engedte. Ha legközelebb Romániában járok, Brâncuşi Végtelen oszlopa mellett még e kis Bonnard elé is oda 112fogok járulni. Meg kellene kérdezni Válit, őrzi-e még azt a skiccét, amit a Bonnard-ról készített.

V.

Leáékkal az ószeres Rózsánál, a Vértó partján. A gangon egy nagy műanyag hal, amely hol fejét, hol farkát mozgatva el ritmikusan a deszkalaptól, amelyre felerősítették, unokáimat teljesen megigézve: énekel: Don’t worry, be happy… Lea máris megvenné, ám szinte egyetlen dolog a házban, ami nem eladó, Rózsa férje kapta Amerikában élő lányaitól. Szétszéledünk. Lea slingelt dolgokat keres, az unokák egy rozoga babaházat ostromolnak, olykor én is velük tartok, Jutka virágtartó állványokra alkudozik, én, ha nem vagyok a babaházban, a műhelyben és a kamrákban matatok. Josef März 1933-ban kiadott Die Adria-Frage című testes könyve akad a kezembe. Zavartan nézek körül a zsúfolt kamrában. Hirtelen az az érzésem, valaki csapdát állított. Nem a sok egérnek. Nekem. Valaki, aki pontosan tudja, éppen ezzel a kérdéssel (die Frage) foglalkozom, ha nem is a kérdés (die Frage) politikai dimenzióival, de a Mediterráneum, illetve hát az Adria képzőművészeti kérdésével (die Frage), ami még így, ennyire leszűkítve is felettébb bonyolult, hogy ne mondjam, véres kérdés (die Frage). Vidović (viszonya az olasz festészethez, valamint utolsó, Giacomettivel mérhető, kapart korszaka), Dobrović (az egyik legnagyobb szerb festő Dubrovnik-képei), Tartaglia, Milunović, Job (szerbiai vonatkozásai, hatása Konjovićra), Lubarda, Pedja Milosavljević, Mušić (Gorizia, zágrábi tanulmányai, kötődése Korčulához, hogyan lesz a koncentrációs tábor után Guardinihez, Turnerhez és Monet-hoz mérhető festőjévé Velencének), Gliha, Šimunović, B. Protić (csiga113vonala, amely Knifer meandere mellé helyezhető immár), Murtić, a Zadari csoport (Omčikus etc.), Ivančić (boli kötődése). De akkor még nem beszéltünk a fiatalabbakról. Elég megemlíteni két festőbarátom sorsát az elmúlt tíz évben: a Dubrovnikban élő, Dubrovnikot transzponáló, Dubrovnikot végül is elhagyni kényszerülő Jelena Trpković, valamint a Belgrádban élő, Újvidéken tanító Tikveša Neretva- és Mosztár-képei (ő illusztrálta Matvejević Mediterrán breviáriumának új, olasz kiadását, a Neretva-deltában lévő műtermének regényét a tízéves, véres, ott a deltában valóban véres háború alatt). Noha foglalkozom az albán festőkkel, az albán festészet mediterrán dimenzióit még nem igazán térképeztem fel… Mindenesetre a Die Adria-Fragét hónam alá dugom. És még egy 1913-as, nagy Tolnai: Angol nyereg–Azurri-tomust is találok az egyik kredenc alagsorában. Nekem eddig ebből a kiadásból csak a Címer–Csipke volt meg. Kissé már megrágták az egerek, de hát a minap éppen az egerek munkájáról értekeztem, mi sem természetesebb tehát, mint hogy a Tolnait, papírmunkám koronáját, is megdolgozzák, kicsipkézzék. Fiam kiskorában lovagolt, nem csoda tehát, ha szinte kézzel simogatom az első címszót. A váz hajlított bükk. Nyeregtár. Nyeregtömlő. A nyeregvázat disznóbőr, a váz alatt levő lószőrrel kitömött nyeregpárnát flanel borítja. Fiaméknál, Ráckevén egy központi helyre tűzött, lovakat ábrázoló képeslapra lettem figyelmes. Ilia Mihály írta, amikor még fiam csikótenyésztésről írt diplomadolgozatánál segédkezett. Persze, még ott, a szűk, túlzsúfolt kamrában átböngészem a tomus utolsó oldalát is. Azul, város Buenos Aires tartományban, az Azul-hegység tövében, az Azul folyó mellett. Marhakereskedelme élénk. Borges Azul című novellája a marhapiac csapszékében játszódik. Azulin vagy Azurin. Kék festék, mely az anilin és rosolsav hevítésekor sósav hatására keletkezik. Azúr, újlatin szó, általában az égboltozat kék színe. Azurit, más114képpen: rézlazúr, szép azúrkék (innen a neve) rézásvány. Többnyire táblás kristályokban képződik, ritkábban rostos, sugaras vagy földes bekérgezés alakjában. Azurri Francesco, olasz építész, egész sor palotát épített Rómában. A Barberini-villa kertjének terve is tőle való… Ahogy tenyeremmel letörlöm az egyik kis doboz tetejéről a port, látom: kínai. Felnyitom. Olajos csavarok, alatta kóc, hivatalos kék boríték, legalul: bélyegek. Kidobálom a csavarokat, a kócot hagyom, kamuflálom a bélyegeket. Ha Rózsa nem veszi észre őket, olcsóbban megkapom. Az is szerencse, hogy zakóm ujjával nem törölgettem még fényesebbre a doboz fedelét. 25 DM a Tolnai, a Die Adria-Frage, a doboz meg egy szép, zománcos gyertyatartó tányér. Gyertyatartókat már a múltkor is vásároltunk. Most, a nagy áramszüneteknek köszönve lett csak igazán misztikus Homokvárrá villánk. Alig várom, hogy otthon gyertyát gyújtva asztalomhoz üljek, és egyik kezemben a csipesszel, másikban a lencsével kibányásszam a kis feneketlen kínai dobozt. De előbb még körülsétáljuk a Vértavat. Hullik a vadnarancs. Hudi és Lea A holdbéli csónakost koreografálják a Szabadkai Népszínházban. Kérdem, milyen a Hermina? (Félig kész a számára írt Kosztolányi utca című monodrámám, még csak egy nekifutás hiányzik, egyesíteni, egybe kellene hegeszteni a két, prózában írt részt a verses anyaggal.) Nincs fűtés, állandó áramszünetek. Közben mi az unokákkal járunk tejért, daráért (szeretnek a darálóban), mézért, járunk a tóra, a ZOO-ba. Képzeld el, mondja Olivér Jenőkének: Cézanne 10 évig nem festhetné a Saint-Victoire-t. Nem állhatna előtte. Jóllehet nem azt festi. Illetve azt, csak, ahogy József Attila mondaná: másképpen. József Attila és Nagy Lajos anekdotájára gondolok, teszi hozzá, amikor is a tenger színének mibenlétéről vitáztak. József Attila azt állította, hogy: a tenger színe zöld, Nagy Lajos pedig azt, hogy a tenger színe: kék. Végül is József Attila föladta álláspontját, mondván: valóban kék – csak más115képpen. Jóllehet nyugodtan megmaradhatott volna álláspontja mellett. Mármint, hogy a tenger: zöld. Csak másképpen persze. Gyöngyi Montaigne-esszéje. Először magyar útlevéllel Magyarországra. Ez aztán valóban egy új érzés. Akár külön szócikket is megérdemelne az ÚJ TOLNAIban. Hiszen, úgy is mondhatnám, először utazom magyarként, magyar állampolgárként – jóllehet, lévén Danilo Kiš mellett, Danilo Kiš-i értelemben mindig is az egyik legkövetkezetesebb jugoszláv (Kiš olykor ironikusan jugoszlováknak is nevezi magát) – Magyarországra. Mármint az anyaországba, amelyhez, mint regényhőseimet, jóllehet ők, T. Olivért kivéve, alig vagy egyáltalán nem utaznak Magyarországra, a legszűkebb határsávban élnek ugyanis, engem igazi erotikus vonzalom valójában az Adriához mint olyanhoz fűz, köt, mindenekelőtt Dalmáciához, tehát ha egy mód lesz, megkísérelek horvát állampolgárságot is szerezni, mielőtt majd az Egyesült Európa polgáraként nyugodtan elégíthetném ki hőseimmel erotikus fantazmagóriáinkat az anyaországot és az Adriát illetően is… Ilia levele vár pesti manzárdom asztalán, a Forrásban megjelent Jégzsinórról (jelzi, olvasta a Fájkiskösséget is a Jelenkorban). Közben találkoztunk Szegeden, Maurits kiállításán, a régi zsinagógában. Maurits meséli, Miska mindennap vesz neki egy kiflit, egy kis csokoládét és megeteti. Mert, tudom, nem eszel, mondja. Maurits megszállottan folytatja a Kafka-illusztrálást. Igen, olyan megszállottan, hogy közben, öt-hat éve tényleg még enni sincs ideje. A szép könyv régen megjelent a Ferenczynél, azóta, igen, immár öt-hat éve, Az átváltozásra, pontosabban magára a féregre koncentrál. Keresi mibenlétét. Mármint az ember átváltozásának. Féreggé való változásának. Krleža, Pascal nyomán, azt mondja, az ember nem angyal, disznó és ordas. Kafka azt mondja, féreg. Látszólag Kafka mintha jobban távolodna az angyaltól, jóllehet valójában talán magáról az angyalról, az angyallá való átváltozásról beszél. 116Igen: Gregor Samsa egy reggel angyallá változott… Mauritsnál ez a féreg hol sárgás tónusú tiszavirág (de említhetnénk szitakötőt, hangyafarkast, sáskát is például), hol kék jégtömbbe fagyasztott homunculus. Természetesen a tiszavirágról is Arisztotelész értekezett először. Váratlan volt, hogy idén, a nagy mérgezés után, csodálatosabban virágzott a Tisza, mint bármikor. Otthon járva még ma is gyakran sétálok el a FOTO VIKI (egykor így hívták) kirakata elé, ahol két nagy színes fotó látható a virágzásról. (Valamelyik Ábel-gyerek csinálta, még nem sikerült szereznem felvételeiből, de néhány barátomat – Nagy Józsefet, Bányai Jánost – sikerült elvezetnem a FOTO VIKI kirakata elé.) Dobó barátommal sokat rajzoltattam a tiszavirágot (valójában a tiszavirág és az ökörnyál húzta ki új vonalát), központi költői kategóriámat, most azon tűnődöm, jóllehet még nem mertem mondani neki, milyen szép lenne, ha egy kicsit elfeledkezve Kafkáról (de talán nem is kell elfeledkezni róla): egy időt a tiszavirágnak, a virágrovar angyali petite morte-jának szentelné idejét. De valójában, legalábbis az anyag sárga tónusú hányadában, talán már azt is teszi. Brehm hol farki fonalakról, hol faroksertékről beszél, azt mondja, a közönséges tarka kérész nőstényének faroksertéi (farokfonalai) éppoly hosszúak, mint a teste, a hím faroksertéi (farokfonalai) csaknem kétszer olyan hosszúak; a mi tiszavirágunké kissé rövidebb. Azért emelem ki éppen ezt a látszólag mellékes mozzanatot, mert Maurits rajzain (melyek rajzásokban érkeznek) éppen ezek a fonalak-serték nyúlnak végtelenné, lesznek a rajz tulajdonképpeni indukátoraivá, önállósuló grafikai jeleivé, hálóivá. Persze, ha megpróbálunk közelebb hajolni, netán belemerülni (mint ahogyan a szegedi vetítésen szinte a Tisza méreteiben tehettük, hiszen a virágzásban úszó gyerek, aki voltam, sem tudott belülről nagyobb területet befogni, csak kívülről, a partról lehetett látni az „egészet”) a mauritsi rajzásba, észbontó sáskajárásba, azt kell tapasztal117nunk, minden pillanatban, minden irányban elmozdulnak, el, mint jeleztem a sáska, avagy a szitakötő, az ájtatos manó, a sárga hangyafarkas, de nyúzott emberi figuráira emlékeztető lények irányába is. Ám az önállósuló pikturalitásnak (Dado festményein találkozunk hasonló jelenséggel, a borzalom konkrét képei, a finom kék festékrétegek párájának köszönve Debussy azúrba merülő katedrálisát idézik), a serték és fonalak hálóján átsütő sárgáknak, átvacogó kékeknek, afrikai nyárnak, sarki télnek köszönve végső soron mégiscsak valami angyali jelenséggel van dolgunk… Maurits megszállott munkálkodása Nabokovot juttatja eszembe, aki mint lepkész állt a dolognak, mármint a rovar-kérdésnek, és szakszerűen ki is fejti, sőt le is rajzolja, szerinte milyen rovarról is lehet szó tulajdonképpen Kafkánál. A szárnyakról, illetve Gregor kedves és finom természetéről beszélve, egészen közel kerül kissé merésznek tűnő tézisemhez. A következő kérdés, írja Nabokov: milyen rovar? A mű némely elemzői szerint csótány, ami természetesen badarság. A csótány lapos, és hosszú lábai vannak, míg Gregor semmiképpen sem mondható laposnak: mindkét oldalról, a hátán is, a hasán is domború, a lábai pedig kicsik. Egyetlen dologban, a színében hasonlít egy csótányra, mivelhogy barna. Ez minden. Ezen kívül hatalmas, domború, szelvényekkel ízelt hasa van, és kemény, íves háta, amely szárnyfedélre utal. A bogarak esetében ezek a szárnyfedelek hártyás kis szárnyakat rejtenek, amelyeket ki lehet bontani, és mérföldeken át röpíthetik a szélben csapongó bogarat. Különös, de Gregor, a bogár sohasem jön rá, hogy hátának kemény páncélja szárnyakat rejt. (Ez nagyon finom megfigyelés a részemről, amelyet egész életükre megjegyezhetnek. Egyes Gregorok – és egyes Joe-k és Jane-ek – nem tudják, hogy van szárnyuk.) A bogárnak továbbá erős rágói vannak. Ezekkel fordítja a kulcsot a zárban, miközben feláll a hátsó, harmadik pár lábára, és ebből következtethetünk testének hosszára, amely 118nagyjából három láb lehet… Ez a barna, domború, kutya nagyságú bogár nagyon széles. Én ilyennek képzelem: Az eredeti német szövegben az öreg bejárónő Mistkäfernek, „ganajtúrónak” nevezi, de nyilvánvaló, hogy a derék asszony csak azért mondja ezt, hogy barátságos legyen. Gregor nem ganajtúró, egyszerűen csak egy nagy bogár. (Hozzá kell tennem, hogy sem Gregor, sem Kafka nem látta a bogarat egészen világosan.) …Kafka művészete abban nyilvánul meg, ahogy egyfelől felsorakoztatja Gregor rovartulajdonságait, rovarálcájának minden szomorú részletét, másfelől elevenen és tisztán őrzi meg az olvasó szeme előtt Gregor kedves és finom emberi természetét. Legtöbb időt, megszállott csillagvizsgáló, félszemű kalóz, a szoba valamelyik sarkába húzódva, unokáim kaleidoszkópját forgatva töltöm. Tóth Krisztina erről persze mit sem tudhatott, amikor közölte velem, lévén üvegművész is (Varga Mátyás említette egyszer, aggódik Krisztina egészségéért, ugyanis legtöbbször maszk nélkül önti az üveget), hogy egy kaleidoszkópot készít számomra. Krisztina új kaleidoszkópjáról semmi információm, ám én már rég azon keresztül nézem a világot, rég abban rázogatom-rendezgetem színes üvegcserepeimet, mert ha jobban meggondolom, nincs is másom. Mint egy marék üvegcserepem. Krisztina majd erős keretet készít nekem, s immár biztos pályán forgathatom végtelen a semmis, színes cseréphalmazt. Hallom finom zaját, akárha a csillagok pályáját. Az ÚJ TOLNAI VILÁGLEXIKON Kaleidoszkóp címszavát majd csak Krisztina üvegműve (üvegharmonika etc.) után írom át: Ezen alapul a K., amelynek lényege egy cső, amelyben két v. rendesen három tükör foglal helyet úgy, hogy egyik a másikkal 60 fokot zár be. A tükör közé apró színes tárgyakat (papírszeletkéket, színes üvegdarabokat) helyezünk. A különböző tükrökben keletkezett képek gyönyörű színes képpé tevődnek össze, amely a tárgyak legkisebb elmozdulásánál teljesen megváltoztatja alakját… Kuporgok a sarokban, és a 119mind kisebb elmozdulást keresem, gyakorolom. Olykor úgy tűnik nekem, az Isten is egy vásári kaleidoszkópban rázogat bennünket. Tudja-e Krisztina, milyen nagy kalandba bocsátkozott?! A 6-os villamoson egy bohém hajléktalan. Nagy bozontos fején női szalmakalap. Bokáján (zokni, dukszer) óralánc. Nyakában színes üvegékek. Egyfolytában beszél. Lesütöm a szemem, félrenézek, de ő pontosan megérzi, egyetlen vagyok a tömött villamoson, aki komolyan veszi, aki hallgatja. (Akinek valójában ez a foglalkozása. Majdhogynem ezért fizetik. Ilyesmikért utazgat Palicsfürdőről Pestre, Párizsba.) Igen, azonnal kiszúrta médiumát. Különben talán nem is szerepelne ilyen intenzíven, inkább csak magába roskadva mormolna. Sötét szeme ég. A borzalom lámpása. A nagy, érthetetlen, valójában zenei passzusokat metszett, tisztán érthető refrénnel tagolja. Ne tudd meg, mondja. Ne tudd meg. Teljesen összetörve szállok le a Mester utcánál. Megtudtam-e?! S ha igen, írni meg tudtam-e azt, amit nem lett volna szabad megtudnom?! Ne tudd meg. Valaki A guajava illatát olvasta ágyamon. Egy szuszra elolvasom én is. Márquez a Kafka-hatásról beszél. Emlékszem az első mondatra: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.” A fenébe – gondoltam –, a nagyanyám is épp ilyeneket beszélt. Valakivel a múltkor arról váltottunk szót, milyen jó lenne elolvasni Márai Samsa-fordítását. Tán szuggeráltam is, közöljük újra. Legtöbb könyvet három változatban olvasok: eredetiben, egy-két magyar, egy-két szerb, horvát, néha szlovén fordításban. Az Ulyssest, az Ecce homót, a Maltét például. Három könyv, három táska. Elő kell keresnem Németh Andor Kafka-könyvét is. Valahol azt írtam, bekötötték Felső-Olaszország című bedekkerébe, amelyet én, különben, igen gyakran forgatok. Jóllehet, tudom, a könyvet nekem még Németh Andor fia küldte meg Párizsból. Megnézni, Németh konkrétan mit mond a féregről mint olyanról. Ha leg120közelebb Párizsban járok, felkeresem a fiát. Nemes lényének emlékét megőriztem. Gyertyát faragok a gyertyatartó tányérba, és a kis kínai lakkdoboz mellé helyezem. Zöld, fekete és barna alapon három legyezőforma, bambusz, madár, virágzó ág, őszi levelek. Molnár kis grafittal írt ikonja jut eszembe: Li Taj Po álma. Ez az. Pontosan. Lám, mégis megtaláltam. Belebonyolódom a leírásába, jóllehet minden bizonnyal még más álmokkal is próbálkozni fogok, sőt magát Li Taj Pót és Molnárt is konzultálni fogom. És mindez még mindig messze a kis rajz képzőművészeti elemzésétől. Lerepül az ágyról. És nem tudja megoldani, mi is történhetett vele – álmában. Úgy csapta arcon a nő csapzott hálóinge, mint egy vizes vitorla. Gyakran csapja cápák közé még a legtapasztaltabb matrózokat is a sós ízű, elsúlyosodó vitorlavászon. Az örvénylő azúrban vigyorgó cápákat is látni vélte már. És mégsem ezért esett le ágyáról. A csapzott hálóingen keresztül ugyanis mint orrszarvú tülke bökte meg a melle. A melle bimbója… Figyelem magam. Éppen úgy, mint abban a bizonyos viccben: Figyellek! Mármint hogy mit, milyen bélyegeket is találok, bányászok elő a kínai dobozból. Azokat-e, amelyek valóban a dobozban vannak, vagy máris kiegészítem, megkomponálom az anyagot. Két gyászkeretes Horthy István. Mályva és szürke. Nem tudom, hány darabból is áll a gyászsorozat. Ha kettő immár megvan, ki kell gyűjtenem az egész sorozatot. Az angol királynő. Sok Tito. Elhatároztam, mind kigyűjtöm. Mármint az összes titós bélyeget. Ki, különben, az összes jugoszlávot is, hiszen csupán fél évszázadról van szó. Az életemről. S máris olyan idegenek, távoliak, egzotikusak ezek a bélyegek. Különben nyugodtan dolgozom, tudom, végül is találni fogok valamit. Az amerikai bélyegek dominálnak. De máris egyértelmű az is, hogy valakinek a gyűjteményét is beleömlesztették a kínai dobozba, talán szükségük volt a berakó kartonfödelére. Cipőbetétet vágtak belőle a nehéz években, hiszen a Szaloniki 121utca (Rózsa a Kék tó utcájában lakik, csak már egészen a Vértónál) még ma sincs kikövezve. Egy szép CONGO BELGE – BELGISCHE CONGO-sorozat, női frizurák: VBANG, BALVBA, BABVENDE, VRANGI felirattal, a pecsétek is megközelíthetetlenek számomra (Balla Laci bácsival fogok konzultálni ebben az ügyben is): BUTA, MATA, BANGA… És megvan! Két hibás Kraljevstvo Srb. Hrv. Slov. 2 Dinara. Lilás lehetett eredetileg. Ám szétnyomatták feketével. A fess, bajszos Karadordevićet akárha Bacon festette volna meg. Fel kell hívnom Óbecsén Börcsököt. Ő hibás bélyegeket gyűjt. Ha jól emlékszem, az egyik legkomolyabb hibásbélyeg-gyűjteménye van a világon. De nincs kizárva, keverem, nem gyűjteménye világhírű, hanem gombfocis teljesítménye, ugyanis Börcsök a legjobb gombfocisok egyike a világon. (Az egyik világversenyen úgy vett részt, hogy előző nap odacsapta az ujját az autó ajtajával.)

VI.

Ne tudd meg, jegyzem fel kis noteszembe. Ugyanis arra gondoltam, lehetne a Filozófusok, megfeneklett versciklusom (könyvem) refrénje. Váratlan helyeken és főleg a versek (50 félkész vers) végén: Ne tudd meg. Talán felkiáltójellel. Jóllehet eddig kizárólag kettősponttal, ponttal éltem verseimben. Ne tudd meg! Nem, felkiáltójellel nem jó. A galambászok bircuzában könyöklő, papírcsákós piktorok a filozófusok, ám kellene egy valós filozófus a béna órás és a deklasszált marxizmustanár közé a másik asztalhoz. Egy zsokéforma galambászra gondoltam, valahol már mutatkozott, ott, emlékszem, aszaltszilva-formának mondtam. De a külseje lehetne az öreg Bachelard-é: selymes hosszú szakáll. Nietzschére is gondoltam persze, ahogy Bataille és pél122dául Sloterdijk Nietzsche-könyvéből sejlik nekem. De nem tudom beilleszteni a szavait. (A bácskaiak Nietzschéről: Schmitt Jenő Henrik, Kosztolányi, Fülep és Sinkó. Krleža mindig többre tartotta Nietzschét, mint Dosztojevszkijt.) Talán Rozanov? Barátom, a Manirizmi és a Blues diary szerzője, akit legjobban szeretek a költők közül, azt mondja a telefonba, ő megtalálta a filozófusát. Utazzak be azonnal Szabadkára, és keressem meg Branka Arsić terjedelmes könyvét Berkeleyről. Egyszer együtt léptünk fel Brankával Belgrádban, a háború ellen, a Belgrádi körben, még ’91-ben, aztán le is közöltük szövegét az EX-ben (Velikić felesége lett közben, Pesten tanított, per pillanat nem tudom, merre tartanak, ott laknak-e még a Váci utca körül valahol). Berkeleyvel eddig inkább Eliot miatt foglalkoztam, kíváncsi voltam, miért volt fontos a Prufrock és A puszta ország szerzője számára. Russell könyvének Berkeley-fejezetét mint szellemes angol esszét még filozopter koromban megjegyeztem magamnak, különösen az indítását. Barátom lelkesedése után leemeltem a polcról Russell (immár magyar) kötetét. Tényleg bravúros az indítása. George Berkeley (1685–1753) filozófiatörténeti jelentőségét az adja, hogy kereken tagadja az anyag létezését, s állítása igazolására számos zseniális érvet alkot meg. Azt állította, hogy a materiális tárgyak csak azáltal léteznek, hogy érzékeljük őket. Arra az érvelésére, hogy tehát akkor egy fa létezése megszűnik, ha senki sem néz rá, azt válaszolta: Isten mindig mindent érzékel; ha nem volna Isten, akkor azok, amiket mi anyagi dolgoknak látunk, állandó vibráló életet élnének… És lám, ez a vibráló fa máris megjelent előttem. A Jégzsinórban is írtam egy ilyen vibráló fáról, és hát a Filozófusok vakudvarában is van egy kis fügefa (bokor?). De nézzük tovább a fejezet szép indítását. Az udvarnál, mondja Russell, Swift mutatta be, az író barátnője, Vanesa pedig ráhagyta fele vagyonát… Későbbi élete során a filozófiát felcserélte a kátrányos gyógyvíz propagálásával, melynek 123rendkívüli gyógyító hatást tulajdonított. Ő a szerzője a következő híres jelmondatnak: ez az az ital, mely felvidít, de nem részegít – amely azonban ma már ismerősebben cseng úgy, ahogyan később Cowper alkalmazta a teára. Ez a kátrányos gyógyvíz azért is érdekel, mert hát szülővárosom Csodafürdőjének nemegyszer írtam magam is propagandaszöveget. És hát most is egy fürdővárosban élek, amelynek vizét egykor még gyógyvízként itták. Viszont találtam Russell Berkeley-fejezetében egy szép passzust, amely segített megragadni Molnár kis, Varga Matyi cellájában látható, leheletnyi grafitházat mutató – Berkeley házát leíró-lerajzoló ikonját. Hylas – Berkeley dialógusának egyik hőse – azt állítja, hogy el tud képzelni olyan házat, amelyet senki sem észlel, és amely nincs semmilyen elmében. Philonus – Berkeley alteregója – azt válaszolja erre, hogy amit Hylas elképzel, az az ő elméjében van, úgyhogy a szóban forgó ház végső soron elmebeli. Hylasnak azzal kellett volna visszavágnia: Nem úgy értem, hogy egy ház képe van az elmémben, amikor azt mondom, hogy elképzelek egy házat, amelyet senki sem észlel, hanem úgy értem: meg tudom érteni azt az állítást, hogy van ház, amelyet senki sem észlel, vagy még pontosabban: van ház, amelyet senki sem észlel vagy képzel el. Ez az állítás teljes egészében érthető szavakból áll, és a szavak nyelvtanilag helyesen vannak egymás mellé állítva. Hogy az állítás igaz-e vagy sem, azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy nem lehet kimutatni önellentmondást. Délután mégis beutazok Szabadkára, jóllehet félek, nem fogom megtalálni Branka könyvét. Forgattam Thomas Merton A sivatag bölcsessége című könyvecskéjét is, hiszen egyfajta sivatag a bircuz mögötti kis vakudvar, a ciklus tulajdonképpeni színhelye, közepén egy fügefával. Az utolsó fügefa (Nietzsche valahol ír az első fügefáról). Talán mégis inkább Schmitt Jenővel kellene foglalkoznom. Herceg írt néhány kis esszét zombori vonatkozásairól. Ajánlottam, csináljunk különszá124mot Schmitt Jenő Henrikről is az EX-ben. Veszelszky festészete mint Schmitt új értelmezése. Igazolása. Veszelszky világa éppen úgy rezeg, mint az a fa Berkeleynél… Minden filozófus hangja emelkedett ahhoz, amit én keresek. Csak Kafkánál, Beckettnél találni valami hasonlót, de még az ő szövegeiktől is visszavontabb, kopottabb, gyűröttebb valamire lenne szükségem. Mint Papp Gergely fotói például. Kopottá és viseltessé lett a gondolat, nem lehet többé használni. (Hasonló megjegyzést hallottam egyszer Labortól, zenei gondolatokra vonatkozólag.) Mint az ezüstpapír, ha egyszer összegyűrődik, sosem lehet többé teljesen kisimítani. Csaknem valamennyi gondolatom gyűrött egy kicsit. (Wittgenstein) Mind többet olvasgatom Sarnyai Sarnya, elesett gyerekkori barátom bolondokházából írt leveleit. Az egyik figurának ellövik a lábát, falábat kap, ellövik a falábát, majd el a mankóját is, de csak akkor kezd üvöltözni az ellenségre, amikor seggbe lövik… Ám Sarnya története inkább a Filozófusok anekdotái közé kívánkozik. Megfeszítetten kell dolgoznom a cikluson. Írni róla, írni kommentárjait, megírni prózaváltozatát is. És aztán megsemmisíteni. Ne tudd meg.

Csak akkor hallottam (Jonathán nem hallotta, mikor is), mondta Elemér, hogy Nagyradanovác és Palics között a határ: a Tapsó. A Tápsó?, kérdezte Regény Misu. Kocsma volt, jártam is benne, mondta Kacsó. A fiával meg együtt futballoztam a Bácskában. Volt ott egy ideiglenes villamosmegálló is, tudod ott, a Kanyó-kitérő után: a Tapsó-megálló. Nemcsak a feszületnél, benn a vadászlaknál is volt egy iskola Nagyradanovácon, folytatta Elemér. Fazsindelyes volt, majd palával borították. Volt ott, az erdő előtt közvetlen egy rozstábla. Csak úgy piroslott a fácánoktól. Nyúl is annyi volt, hogy nem győzték tőrözni. Mindössze 5 kilométerre az országhatártól. 5 kilométerre?, kérdezte T. Olivér. Az Ingust-birtoknál (imaháznál) lévő Vágójárási iskola még közelebb volt, szúrta közbe Gorotva. Az ablak alatt 125sétáltak a határőrök. A tanító bácsi (később ő lett a palicsi iskola igazgatója) benn a Szegedi út mellett is fácánokkal, kacsákkal foglalkozott. Az volt a szenvedélye. Az arany-, az ezüst- meg a gyémántfácán. Valamint a király-, mandarin- és a karolinkacsa… Ott aludtam az erdőben, egy fenyő alatt, a tűvel terített mohán. Tűvel terített?, kérdezte Jonathán. Tűvel hát. És akkor valami furcsa zajra lettem figyelmes. Semmihez sem tudtam hasonlítani. Őzre, vaddisznóra gyanakodtam. Még meg is néztem, melyik fenyőre tudok majd leggyorsabban felszaladni, ha rám ront. Szerencsére mind olyan, mint a létra. A tanító bácsi volt. A gyümölcsláda-szállító emeletes dragacsra (olyan, mintha egy kis oltári lépcsőt, scamnát alakítottak volna át dragaccsá) rakott rossz régi vájdlingokba, üstökbe szedte, lapátolta a hangyabolyból, valójában hangyabolyostól a hangyatojást. A fácáncsibék hihetetlen gyorsan fejlődtek tőle. Akkor beszélgettünk. Akkor magyarázta el nekem, hogy: a Tapsó a határ Nagyradanovác és Palics között. Segítettem neki tolni az emeletes dragacsot. Attól kezdve rendszeresen kijártam vele hangyatojást lapátolni, pont arrafelé, ahol most az Afrikából hazatért karmester szedi a gombát. A Magyar Laci is írt a Tapsóról, most olvastam a Palics és környékében, mondta Szanitter Tibike. Neorcic Pero-Tapso, 65 éves: apja a híres kocsmáros: Neorcic-Pajo Tapso (megh. 1976-ban, 82 évesen). N. P. Tapso elmondta, hogy valóban volt egykor a kocsma falán Rózsa Sándort és társát ábrázoló kép. Ez a festmény valamikor Csillag Lukácstól, a Kelebia környéki erdőrészben élő személytől származik. Tapso kocsmája 1930-as évektől működik. Különben Tapso is Kelebiáról került Radanovacra, és ifjú korától jól ismerte Csillag Lukácsot, aki különösen sokat tudott Rózsa Sándorról, mert valamiféleképpen ő is a bandájához tartozott, hiszen őt is elfogták, amikor ítélkeztek Rózsa Sándor felett, de Csillag Lukácsot nem ítélték el, mert nem volt 18 éves, meséli a kocsmáros fia… Sok a birs. Az idén valamiért (Jutka 126szíve?, az én vérnyomásom?) mégsem fogunk pálinkát főzni. Pedig senki sem tudott olyan pálinkát főzni, mint mi, Andrija bácsival (Szabi szerint egy kicsit gyöngére hagytuk). Tavaly elhatároztuk, az idén: 200 litert fogunk főzni. Ismét csak almából. Persze átnyomjuk majd egy kis birsen. És most itt állnak ablakom alatt az üres hordók. A hatalmas birsek mint aranykoponyák vicsorognak a homokból felém… Fügénk csak három szem termett. Viszont Jutka citromfája úgyszintén tele van. Ma már a mi citromunkkal csináltam a teámat. A méz literje 150 dinár. Ahogy megjött Olivér, Kacsó örömében játékosan mellbe bokszolta. Megőrültél?!, horkant fel Olivér. Mi van!?, akarta még egyszer mellbe vágni Kacsó. Megőrültél?! Nem értették, mi történt Olivérrel. Miért lett egyszerre ilyen érzékeny, ahogy Regény Misu mondta, miért lett ilyen érzékeny a mellkasára. Jenőke vette először észre, hogy valami van a zakója alatt. Ugyanis neki is jutott az egydolláros zakókból. Először arra gondolt, fázik, és újságpapírost tömött a kebelébe. Írt a tengerész, mondta kissé elfordulva, jóllehet még mindig zsebre tett kézzel Olivér. Írt a tengerész?, kérdezte Misu. Írt. Mit?, kérdezte P. P. Jenőke. Akkor Olivér vigyázva előhúzott egy nagy, kék-arany levlapot. Felmutatta. Buddha?!, kérdezte Kacsó. Buddha, mondta Olivér, és lassan, kényelmesen megfordította. Mutasd a bélyeget, lépett oda Misu. Jé, ez még olyan kommunista bélyeg. Olivér olvasni kezdte: Hallihó! Drága Barátaim. Hallihó!, válaszoltak többen, mintha csak valóban megérkezett volna közéjük, a tengerész. Olivér folytatta:

Mindig behúzott nyakkal megyek el az ilyen hatalmas Buddha-szobrok előtt. A nyugalmuk már mintha fenyegetővé lenne, akárha rajtam ülnének. De ezt érzem, ezt a félelmet a riói vagy a lisszaboni kitárt karú Jézus előtt is. Főleg, ha van valami vaj a fejemen. Még akkor is, ha ugyanezt a képet, vagy a pietàt vakarom le a lutri-kártyáról. Mintha a nyerési esély ezzel meg127nőne?! Pietà a lutrin! Mi ez mellett egy kalapáccsal orrba vert szobor?! Szomorú vagyok. Csókollak Benneteket. Hongkong 1999. január 28. Bütyök

Szomorú, mondta Kacsó. Szomorú?, kérdezte elérzékenyülve Szanitter. Hongkong?, kérdezte elámulva Regény Misu. Hongkongban van?, ébredt fel révedezéséből Vendel. Milyen lehet Hongkong? Sűrű, mondta Kacsó. Ilyen sűrű, mint Szalonikiben ezek az összevissza kis udvarok, ahol kamrát kamra hátára építettek. Csak azzal a különbséggel, hogy Hongkong tele is van. Igaz, a Kék-tó is tele van – postással, meg a Vértó is – vérrel. Ha Hongkong is éppen ilyen, akkor miért szomorú ott mégis a tengerész?, kérdezte Vendel, aki egész éjszaka a kengurukat fiadztatta a ZOO-ban. De hiszen Elemérnek van címezve. Nem találom, mondta Olivér.

Gabriel Koren – az a kis New York-i szobrásznő, azzal a monumentális gipszével – akkor még a Duane streeten lakott… Balthus egyik festményét böngészve jutott most eszembe az a monumentális gipsze. Nagy kompozíció hollóval. Korent minden bizonnyal ez a vászon inspirálta. Hiszen, mint látom, az egyik New York-i magángyűjtő tulajdonában van. Ám akkor nagy megdöbbenésemre látom, Balthus még ’86-ban is dolgozott a képen. Nem értem. Lehetséges, hogy Balthus egyik legjobb, legkülönösebb festményét Koren nagy gipsze inspirálta? Emlékszel még Vígh Rózára? Arra a kishegyesi lányra? Hogyne, kitűnően tollaslabdázott. Brassai Picasso-könyvében szépen kísérhetjük a mester képgyűjtői szenvedélyét is. Legkedvesebb Cézanne-képem, a L’Estaque is Picasso tulajdona volt például (ma is ott látható a Picasso Múzeumban ). Épp egy Matisse-tárlat van Párizsban, meséli Brassai, és az emberek azt mondják, a Picasso tulajdonában lévő narancsos csendélet a legjobb kép, mire Picasso tiltakozik, ugyanis vannak még más Matisse-képei is azon a tárlaton. De beszél Brassai Picasso Rousseau- és 128Renoir-képekhez való viszonyáról is például. Engem, fiatal koromban, amikor először olvastam ezt a kitűnő könyvet, egy számomra különös nevű festőhöz való viszonya állított meg (talán a belgrádi Mediale körül hallottam már azt a különös nevet, de festményét akkor még nem láttam). Ki lehet az a festő, aki számomra szinte teljesen ismeretlen, s ő, Picasso, a kor legnagyobb-legnépszerűbb festője, ennyire tisztel, több képét is megvásárolta, több képét is őrzi?! Magam hallottam egyszer, írja Brassai, miután felvázolt néhány alakot egy vászonra, mit mondott Balthusnak, a festőnek, akit angolos flegmájáért szeret, s néhány képét is őrzi: Megcsináltam az alakokat, de az interieurt magára bízom. Maga tudja, hogyan kell meghitt légkört teremteni; én nem ismerem a titkát…

Kizárt dolog, mondta T. Olivér. Mármint, hogy Elemér egy strucc-csontot farigcsált volna. Ott, közel az ABBÁZIÁ-hoz, a Vértó partján? Kizárt dolog. Pedig én is láttam. Te is láttad?, kérdezte T. Olivér Gorotvát. Még oda is kiáltottam neki a bicikliről. Mit kiáltottál oda?, kérdezte Palicsi P. Howard Jenőke. Azt, hogy a húst már lerágtad, Elemér?! A múltkor arról faggatott, mikor megyek már be a gyárba. Még ugratott is, miféle proletárok vagytok ti, még csak nem is dolgoztok?! Mondtam neki, hogy csak akkor megyek be, ha osztanak valamit. Krumplit vagy lekvárt. Azt mondta, ha bemegyek, hozzak neki kócot. Kócot?, kérdezték egyszerre. Én is meglepődtem. Minek neked kenderkóc?, kérdeztem. Tán te is felcsaptál vízvezeték-szerelőnek? Nem, mondta. Hát?, kérdeztem. Bodzapuskát akarok csinálni, mondta. Bodzapuskát? mélázott el Jenőke. Gondoltam, mondta Kafga. Mit gondoltál?, kérdezte Szanitter Tibike. Azt, hogy bodzapuskát faragott. És nem strucc-csontot. Igen, a bodza éppen olyan, mint a csont, mondta Jonathán. A fehér bodzát nézhetted strucc-csontnak. Szóval azt mondta, hogy ült ott a Vértó partján és strucc-csontot faragott?, kérdezte Kacsó. Igen, mondta 129T. Olivér. És ez teljesen megzavart. Még ha strucctollról mondott volna valamit, nem zavart volna meg ennyire. A Tihamér, amikor hazajött Afrikából, egy strucctollat is hozott. Akkor még felénk nem jöttek divatba a struccfarmok. Nem lehetett könnyű szegény Tihamérnak megőrizni azt a tollat a hosszú úton. Én Újvidéken láttam, ahogy a vonatról átszállt az autóbuszra. Egy festőállványt, egy nagy trópusi virágcsokrot meg egy hosszú strucctollat hozott. Amikor kérdőleg néztem rá, megmagyarázta, hogy a virágot barátja, Heka sírjára, a strucctollat pedig barátja kislányának viszi. Pedig hát ha jobban meggondolom, talán nem is kellett volna annyira meglepődnöm. Hiszen gyerekkoromban én is láttam azt az intarziás sakkasztalkát a szabadkai múzeumban, amely három strucclábon áll. Fél évszázad után most láttam ismét, most, hogy kiállították a nagy bácskai vadászok, Afrika-kutatók trófeáit. Azt hiszem, éppen csak átlakkozták. Egy kissé sötétebb tónust kapott az egész. Kissé komorabb lett. Gyerekkoromban majdhogynem háromlábú struccnak tűnt, amelynek a hátán nemcsak lovagolni, sakkozni is lehet. Most a harmadik, valóban csupán egy struccsípcsontnak tűnt… Talán csak nem annak az asztalnak a lábát, talán csak nem azt a sípcsontot szerelte ki Elemér?! Buñuel-filmek jutottak eszembe, folytatta Olivér. Amelyekben – már nem is emlékszem pontosan a címeikre – teljesen váratlanul, egy strucc lépked át a szoba parkettján. Nem lehet tudni, valóban vagy csak a hős álmában. A másik dolog pedig, ami akkor még eszembe jutott, az volt, hogy, nincs kizárva, járt kint a Gumel Jancsi struccfarmján. Sőt az sincs kizárva, munkába is állt nála… Az Elemér a Gumel Jancsi struccfarmján dolgozik?!, lelkesedett Jonathán. Mikor látogatjuk meg?, kérdezte Kacsó. Azt hallottam, jövőre már nemcsak szamárverseny lesz Bácsszőlősön, hanem struccverseny is. Lehet, hogy Elemér lesz Gumel Jancsi első zsokéja. Elemér, a strucczsoké!, mondta tapsolva Kacsó. Igen, nekem már előbb 130is eszembe jutott valami hasonló. Šta to? Koji kurac?, kérdezte Regény Misu. Egyszer sokáig elnéztem Elemért ott a Kék tó előtt, és azon tűnődtem, mire is emlékeztet engem Elemér. És akkor azt mondtam magamnak: olyan, mint egy zsoké. Lehet, hogy Gumel Jancsi is felismerte benne a zsokét. Érdekes, mondta teljesen megzavarodva Jenőke. Elemér strucczsokéként dolgozik a Gumelnál… Végső soron, ha így sorban csődöt mondanak a vállalataink, gyáraink, az újgazdagoknál kell munka után néznünk nekünk is, mondta Gorotva. A SEVER-ből ketten is Vidánál takarítják az udvart, kertészkednek. Nem tudom, meséltem-e már nektek, hogy a múltkor odaát, Röszkén is láttam egy GUMEL feliratú nagy, sárga táblát. Tátva maradt a szám. És arra gondoltam, ezek szerint Gumel Jancsinak mind a két oldalon van struccfarmja. Illetve arra, hogy azok a struccjai, amelyek itt homokba fúrják a fejüket, odaát dugják ki, illetve fordítva. Tetszik nekem ez a struccpolitika, tűnődött el Kafga. Így, éppen így, spirituszt csempészve spiritualizálják a határt mint olyant. Valójában az én poétikám is valami hasonló, tette hozzá a fejét vakarva T. Olivér: struccpoétika. Akkor tulajdonképpen egy struccfarmot vág ketté a határvonal itt Bácsszőlősnél?, tűnődött el Vendel. Igen, többek között, mondta Olivér. És ezen a határvonallal kettévágott struccfarmon zsokéskodik Elemér, jóllehet ténylegesen még sosem járt odaát az anyaországban… Csak a struccának a feje, tette hozzá kuncogva Kacsó. Akkor tényleg nincs kizárva, hogy strucc-csontot faragott a zsebkésével ott, nem messze az ABBÁZIÁ-tól. Annál is inkább, mivel tudtommal Elemér és Girizd Emőd barátkozott Félixszel és a Takács Fakival, aki egy csontszobrász, mondta Olivér. A Faki csontszobrász?, kérdezte Kacsó. Nem dobos? Dobos is, meg csontszobrász is, mondta Kacsó. De szépen nemezel is. Igaz, ő elsősorban csigolyákból szerkeszti a szobrait… Persze, azt nem hallottam még, hogy Faki strucc-csontot is faragna. Elemér ezek szerint újítani 131próbál… Agyag Peti tojáskiállítására valaki a múltkor becsempészett egy strucctojást. És azt mesélik, maga Peti sem vette észre. Még akkor sem, amikor bepakolta a keramikákat. Szerintem akkor sem lepődne meg, ha egyszer csak kikelne a kis strucc és végigbaktatna a kiállítási termen… Meg kell kérni az Elemért, hogy a legközelebbi kiállításmegnyitón lovagoljon körbe a tojások között. A múltkor a magyarkanizsai megnyitón, a tojásokon ülve a park füvében, Dusi megborotválta Bütyököt. Igen, hallottam. Én láttam is a filmet, amit Iván készített a megnyitóról, mondta Olivér. Adta a magyarkanizsai kábeltévé. Valaki azt mesélte, benn Szabadkán, de lám, ide Sóstóaljára is eljutott a híre, a polgármester bálján, többek között egy struccot is kisorsoltak. Látom, mélázott el Jonathán, ahogyan Elemér vágtat át a határsávon, át az anyaországba, a homokba fúrt fejű állaton…

VII.

Már nem élt a bátyám akkor. Napról napra mind fájóbban éreztem hiányát. Mind többször kaptam azon magam, hogy a dolgokat, a világot egyrészt az ő idősebb kori, nyugodtabb, okosabb, tapasztaltabb szemével látom, másrészt fiatalabb kori merészségével reagálom le. Idősebb korában talán ő volt a legnyugodtabb ember városkánkban (igaz, mégis szétdurrant izgalmában a szíve), fiatal korában pedig ő volt talán legvadabb, legkeményebb, legmerészebb gyermeke… Szóval már nem élt a bátyám, amikor egy napon ismét felneszeltem az egerekre. Mármint hogy ismét nagy a nyüzsgés, nagy a jövés-menés-iramodás, ismét felpergettetett a papírmunka, ismét beindult a csipkegyár a jobb könyökömnél lévő fióksorban. Ahol legfontosabb irataimat tartom. Már rég elhatároztam, mindent átpakolok íróasztalom (gondo132la) mély, diófából készült, az egerek számára megközelíthetetlen fiókjaiba, de az akció valami miatt még mindig váratott magára. Talán azért, mert az egyik kiszuperált konyhaasztalra helyezett komputer közelebb esett e farostból készült fióksorhoz, amely valójában a fekete ikonosztázion bal alsó sarkát képezi. Különös, minden ilyen alkalommal (főleg hosszabb külföldi útjaink alatt játszódik le a kopasz, rózsaszín lények inkubációja) más-más anyag veszélyeztetettsége miatt rettentem halálra. Attól függően, a hat fiók közül éppen melyik volt a legintenzívebb. Először Ilia Mihály leveleit támadták meg, konkrétan éppen azt a levelet, amelyben eredeti, magyarosítás előtti nevemről, a Kracsunról bizonyította be, egy hölgy tanulmánya alapján, hogy valójában: ősmagyar névről van szó. Majd gyerekkori barátom, Sarnyai Sarnya elmegyógyintézetből küldött szövegeit kezdték megmunkálni, akárha a halasi csipke sablonjaihoz tartva magukat. Utoljára Franciaországban élő barátnőm (egy napon születtünk Ókanizsán) képzőművészeti értékű leveleit próbálgatták, azért mondom, hogy csak próbálgatták, mert Ugrinov Ruzo-Rebecca (aki járatos volt az irodalomban, Xixus lakásában lakott a Mirabeau-hídnál, ismerte volt Beckettet, René Chart satöbbi) lapjain gyakori motívum a macska. Ruzo-Rebecca egyik ilyen nagyobb formátumú kollázsának a hátuljára a következőket írta: Majd ha nyerek a lottón, kiadok egy könyvet – 17 példányban – ajándékba a barátaimnak: Testament de Rebecca – Les Chats et les Roses (Villefranche de Lonchat).

Most, ahogy a második oszlop középső fiókja megmozdult, berezonált a zizegő papírmunkára, kiáltva ugrottam fel: Istenem, az én fekete testvéreim!!! Hogyan is tudnám röviden elmagyarázni, miről van szó tulajdonképpen?! Az embernek, lám, idősebb korában már mindenhez regényre lenne szüksége. Mindebben a probléma csupán csak az, hogy én sosem is foglalkoztam a klasszikus regény műfajával (jóllehet már tu133dom, minden – a merészebbnek mondható, a diszkrét avagy szerény és szégyenlős újítási mímeletektől függetlenül –, minden regény klasszikus regény). Emlékszem, bátyámmal még készültünk volt Afrikába. Felkeresni fekete testvéreinket: Annát és Józsefet. Nagyapámtól eloroztuk trópusi sisakját. A probléma az volt, hogy mindössze egy parafa sisak volt és az is lukas (sosem is sikerült megtudnom, golyó vagy lándzsa nyomáról van-e szó), mi pedig ketten voltunk. Két kopaszra nyírt kobak. Borjúbőr hátizsák. Cserkésztőrök, delejek, térképek. Én persze a Tanganyika-tó térképét kopíroztam át (mind összemaszatoltam az indigóval, össze magam is, akárha a szó szoros értelmében máris megmártózkodtam volna azúr vizében), bátyám pedig Algírt. Tanganyikát a bélyegekről ismertem, mondtam már: a Tanganyika volt a legértékesebb bélyegnek titulálva Ókanizsán. Persze Stanleyről és Livingstone-ról is tudtam már valamit, sőt akárha ismertem volna Csáth Vojnich Oszkár kapcsán írt sorait is (Csáth kapcsolatban volt az ókanizsai dr. Roxerrel, valamint Kanizsay Ferenc Terka című regényéről már megjelenése előtt, ’907-ben recenziót írt a Budapesti Hírlapban, Kanizsay Ferenc új regénye, amely szeptemberben fog a könyvpiacra kerülni, s mindebből természetesen következett, hogy ’909. július 11-én, az Életben közzétegye Kanizsáról szóló novelláját, a Bácskát): Van ebben valami szédítő. Ez a legnagyobb gyönyörűségek egyike lehet. Így vélem én, szegény, Szabadkához láncolt, helyiérdekű utazó, ki legfeljebb csak témákban utazom, s ha nagyon érzem a homokhoz kötöttségemet – szegény ember vízzel főz –, előveszem Stanleyt. Mindig szerettem, olvasás közben közelről láttam úti kínlódásait, még az égető afrikai nap tüzét is éreztem, ami pedig jó kis fejfájásokat okozhatott a szegény angolnak. De nem hátrált ő meg azért, kitartott mindvégig. A Stanleyk fajtájából való Vojnich Oszkár is. Ez a szabadkai homokon nőtt ember.

134

Bátyám úgy tervezte, testvéreinknél – Józsefnél és Annánál – tett rövid látogatásunk után négy évre belép az idegenlégióba. Én viszont arra gondoltam, a négy évet Annával fogom tölteni. Mármint lepkészéssel, bogarászással a tó körüli dzsungelekben, sivatagokban. És úgy terveztem, majd bátyám négyéves légionista kalandja után együtt jövünk haza. Azt is elképzeltem: édesanyánk épp mákos kalácsot süt (veszi ki a piros vekniket a lerniből), ahogy betoppanunk az ajtón… Aztán, elkerülve szülővárosomból, sokáig megfeledkeztem fekete testvéreimről. Rimbaud, Magyar László, Stanley, Vámbéry, Vojnich Oszkár, múzsám, a kreol Doreen (az indonéz nagykövet Ljubljanában ragadt lánya) varázsolták olykor vissza emléküket, illatukat. Persze Annához fűződő viszonyom nem volt ilyen egyszerű. Egyrészt olvasmányaim alapján sokat fantáziáltam róla, mind részletesebben jelent meg képzeletemben a tóhoz, konkréten Kavendébe való megérkezésünk napja. Az üres, forró város főtere. S ahogy az egyik fa alatt táncoló lányok között azonnal felismerem Annát. Első fürdőzésünk az alig sós tóban. Valami mintha már akkor történt volna közöttünk. Sosem felejtem el, amikor először hajoltam közel Doreenhoz, amikor először csókoltam meg intenzív illatú testét, kis híján felkiáltottam: Anna! Igen, Anna valóságos illatát először csak már zágrábi filozopter koromban, Doreenhoz járva éreztem meg igazán. Amikor én beleszerelmesedtem Doreenba, már volt két kisgyereke, ám közeledésemet hozzá nemcsak a gyerekek – Anna is gátolta. Gátolta és fokozta is ugyanakkor. De igazából találkozni Annával majd csak a 60-as években, Párizsban fogok, magamévá is majd csak akkor teszem a Pigalle egyik kis mocskos szállószobájában. Hogy valójában vérfertőzésről volt szó, igazán sosem tudatosodott bennem, hiszen különben is tele voltam gátlással. A Pigalle-ra előbb csak nézelődni jártam, mint a turisták, de aztán megszerettem az egyik kis bisztrót, s naponta annak a 135kirakatába vackoltam be magam. Olvasni. Jóllehet azt a valamit talán nem is olvasásnak kellene nevezni, új kifejezésre lenne szükség a dalolás, az álmodozás és a kontempláció között. Annál is inkább, mivel már fejből tudtam a könyvecskét. Így nyugodtan sétálhattak le-föl a kirakatüvegre, az üvegről márványasztalkámra vetülve, a sorok meanderei között a szebbnél-szebb lányok. Felbukkantak, s az az egy-két pillanat is bőven elég volt ahhoz, hogy bizonyítsák rendkívüli voltukat, mármint azt, hogy a Teremtő ihletett pillanatairól lehetett szó, akár Afrika vadjait, az antilopokat, párducokat illetően. Ma is őrzöm azt a telefirkált, rongyosra olvasott, megtépett füzetet, de ma már csak részben tudom felidézni, tetten érni a könyvecskében azt az eufóriát, önkívületet, ami akkor eluralkodott rajtam, jóllehet az azóta eltelt három évtizedben is újraolvastam, foglalkoztam vele, annál is inkább, mivel bizonyos fogalmai beépültek írásaimba, verseimbe. Egyetlen könyv sem hatott még így rám. (El is felejtettem említeni, az Ecce homo volt az a könyvecske. Ne feledjük, harminc-negyven évvel a Nietzsche-reneszánsz előtt vagyunk még.) Az azúr magány, az azúr szakadék, a smaragd boldogság, a filigrán művészet… A művésznek Európában Párizson kívül nincs hazája; a Wagner művészetének alapját képező mind az ötféle műérzék kifinomult formája, a nuance-ok iránti fogékonyság, a lélektani morbiditás egyedül Párizsban lelhető föl… Igen, a szó szoros értelmében megszemélyesült a sétáló lányok mozgásában, koreográfiájában, asztalkám körül kialakult mise en scéne-ében a nietzschei zene szelleme: Legyen kényeskedő, pajkos, gyöngéd, galád, bájos, édes asszonyka… (Idézem a szerb fordítást is: Da je svoja, raspustena, nežna, mala slatka nežna od podlosti i ljupkosti…) És akkor a bisztró ablaka előtt elvonult egy fekete lány. Lassan, szebben, méltóságteljesebben, mint Isten említett teremtményei. Bepillantott rám, körmével megkoccintotta, talán meg is karistolta, mint gyémántvágóval ki is 136vágta a kirakat üvegét, ne kelljen az ajtóig rohannom. Felugrottam. És még benn, csörögve szórva az asztalkára a pénzérméket, elkiáltottam magam: Anna!!! Valóban ő volt, fekete testvérhúgom. Egymás kezét szorongatva szaladtunk fel a szálló szűk lépcsőjén. Csak arra emlékszem, hogy utána is még soká mosogattam a bidén ülő, gyönyörű, hol az antilopot, hol a párducot idéző meztelen, fekete lény ágyékát. Talán magamtól is tisztára akartam mosni őt? A kis szoba ablakához tolt asztalon az alkonyi nap mint kristályfalloszt világította át a kölnivizes üveget, amely mellett, keresztben egy kés csillant… Talán még azon az éjszakán leszúrták szegény kishúgomat, megérezték rajta, mit követtünk volt el… Aztán ismét bonyolult harminc-negyven balkáni év következett. Csak majd a Homokvárba költözve, ide a Palics, illetve hát a Vértó partjára, a 90-es évek elején kerültek ismét kezembe a fekete testvéreimet igazoló szentképek. És hát mint fontos, feldolgozandó anyagot a fekete fióksor centrális fiókjába helyeztem, Vitéz Mária többi szentes anyagával, gyönyörű, csipkés szentképgyűjteményével együtt. Kirántottam az egész fiókot. Az egerek persze sokkal finomabb műszerrel dolgoznak, már előbb megérezték, hogy megy fel a pumpám (az akció előtt talán még valami pirulát is bekaptam vérnyomásom szabályozandó). Gyorsan beírtam a szentképek adatait komputerembe, igaz, akkor már rendszeressé váltak az áramszünetek, tehát nemcsak az egerek veszélyeztették, a komputerben is elveszthetem őket. Fekete testvéreimet. Annát és Józsefet. (Ezért végül is nem íróasztalom diófából készült fiókjaiba helyeztem át őket, hanem egy nagy páncélkasszát láttam elő számukra, amelyet még a telepi vakvágányon találtam volt, később kismirgliztem, fehérre festettem, s fényképeket tároltam benne.) Négy szentképről van szó: egyforma nagyságú, olcsónak mondható, színes kis képek. Az egyiken Kisjézus széttárt karokkal fogadja a fekete gyermekeket, a másikon ostyát nyújt feléjük. 1/2. 137„Bizony mondom nektek, amit egynek e legkisebb atyámfiai közül cselekedtek, nekem cselekedtétek.” (Máté 25,40) Egy pogánygyermeknek József/Anna névre való megkereszteltetésének emlékére. A keresztelés céljára 8 p kegyes adományért a jó Isten fizesse meg ezerszeresen Kőszeg, 1942. március 11. Szent Imre Missziós Szeminárium 3. Alulírott elismeri, hogy Vitéz Mariskától átvett 120 din két pogány-gyermek kiváltására és megkeresztelésére a katolikus missziókban, ahol Mária-Anna/József névre keresztelendő(k). ISTEN FIZESSE MEG! Nagylelkű jótevő, ne feledkezzél meg a te keresztgyerekeidről! Svilojevo, 1940. 5. 3. Quotidian Lajos plébános, Hitélet szerkesztője. „Ha egyetlen lelket megmentettél, előre biztosítottad saját üdvösségedet!” Missziós adományokat elfogad a Hitélet szerkesztősége, Svilojevo. 4. Kis Szent Teréz képe, alatta a bal sarokban vékony fekete keretben egy kis, centiméterszer centis fehér selyemdarabka, vörös cérnával keresztformában odafogatva, hátul lepecsételve (a bácskai egyh. hatóság 2611. 1930 sz. jóváhagyásával). Kis Szent Terézhez, a pogány missiók pártfogójához. Ó Kis Szent Teréz, te kiérdemelted, hogy az egész világ katolikus missióinak pártfogójává nevezzenek ki… (XI. Pius, 1928). Ezen a szentképen, a többitől eltérően, nincs feltüntetve az ereklye pénzbeli értéke, amely, bármikor pillantsak is rá, mindig nagy hatással van rám. Csak most, jobban szemügyre véve ezeket a képeket, papírosokat, jut eszembe, hogy egykor, négy-öt éves koromban, a Vitéz-házban tömérdek Afrika vonatkozású szentes anyag volt, tehát nincs kizárva, hogy Mária néni, nagyanyám nővére, később is folyósított pénzt Józsefnek és Annának, sőt az sem, hogy valamiféle kapcsolat is létrejött közöttük. Svilojevóról semmit sem tudok, eddig azt hittem, Ðakovóhoz kötődtünk. Na már most Mária néni általam megörökölt tömérdek papírosa között találtam egy kis könyvecskét. SZENT IGNÁC VIZE Annak használata testre és lélekre nézve üdvös hatása. Tomcsányi Lajos 138S.j. nyomán írta: Quotidian Lajos Kalocsa főegyházm. áldozópap. Második bővített kiadás. A fedőlapon fekete tintával írt dedikáció: Emlékül… Vitéz Mariskának! A szerző. Előbb természetesen magával Szent Ignác vizével mint olyannal kellett megismerkednem, jóllehet a könyvecskében van egy fehér selyemdarab, amelyet minden bizonnyal ezzel a vízzel szenteltek, ebbe a vízbe mártottak volt. Komolyabb darab, mint a Kis Szent Terézkéhez érintett ruha, ám hatása rám fordított arányban nyilvánult meg. Szent Ignác vize, mi az? Kérded. Szent Ignác vizének nevezzük azt a közönséges, természetes ivóvizet, melyet az a pap, ki arra fel van jogosítva, az egyházban szokásos szertartások szerint sz. Ignác tiszteletére megszentel. Hogy a szentelt víz a testi egészségnek helyreállítására is alkalmas eszköz, azt az apostolok ideje óta mindig hitte az egyház. Római sz. Kelemen, tours-i sz. Gergely, Durandus, Martene Edmund és Raynaud a bizonyosságunk… És csak azután tértem vissza, teljesen véletlenül a kis puha fedelű könyvecske dedikációjához, magam sem tudnám megmondani, miért, hiszen mindössze egy-két szó. Csak újbóli, nagyítóval való vizsgálódás után állapítottam meg, hogy az ’Emlékül’ után még két-három szó következhetett, amit valaki, minden bizonnyal Mária néni, kikapart. Persze kizárt dolog, hogy olyan szavak állhattak ott, amelyek valamit is elárultak volna, nem, mondom, kizárt dolog. Ám azt nem zárhatjuk ki, hogy azok a szavak Mariska-Mária néni arcán valami okból kifolyólag egész élete folyamán pírt lobbantottak… Quotidian, mondogattam napokig. Végül édesanyám is megerősítette sejtésemet, hogy ez a név többször is elhangzott volt a Vitéz-házban, ám hogy milyen összefüggésben, arra már ő sem emlékszik igazán. Quotidian Svilojevo után Kalocsára került, ő lett Mariska gyóntatópapja. Minden jel szerint ő vezette első itáliai zarándokútjára is Mariskát. Aki olyan áhítattal bámulta a velencei Szent Márk-templom mozaik mennyezetét, hogy egy aranyla139pocska – afféle arany ostyaként – a szájába pilinkézett, pottyant… Quotidian atya, ezt is csak gyér szájhagyományból sikerült úgy-ahogy rekonstruálnom, nagy dilemma elé került. Jelentse-e feljebbvalóinak a csodának is nevezhető esetet, vagy pedig hallgasson. Mindenesetre kérte a nővérkéket, hassanak oda, hogy Mariska ne a nyitott, tengerbe potyogó latrinát használja, próbálják megtalálni bélsarában a bizonyítékot. Mármint az aranylapocskát. Amellyel az Úr Veneziában megáldoztatá Mariskát. Mariska nem lett szentté avatva. Vitéz dédapa kivette Mariskát a rendből… A parafa sisak különben nem Vitéz dédapáé, hanem Kovács nagyapáé volt, akinek afrikai útjáról az égvilágon semmit sem tudtunk. Csak azt, hogy nagyanya az afrikai út miatt elvált tőle, újra felvette a Vitéz nevet, majd pedig, amikor nagyapa rokkantan (Afrikában valami megmarta a lábát, sosem is gyógyult be, végül petróleummal locsolgatta) visszatért, befogadta, szobát rendezett be neki (vaságy, festetlen gipszfeszület) mosókonyhánkban, ám attól kezdve nagyapa többé már sosem nyitotta beszédre száját, úgyhogy egyesek szerint még az sincs kizárva, nem is Afrikában járt, egy fehérorosz lepkevadásztól került hozzá a lukas parafa sisak… Rám ezek a tisztázatlan, halvány esetek hihetetlen nagy hatást gyakoroltak, de sosem is igyekeztem komolyabban kikutatni őket, körüljárni a témát. Pedig elég lett volna faggatóra fognom Beatrix főnővért, vagy Tari atyát például, hogy többet megtudjak Mária néni kettétört apáca múltjáról. Egyáltalán a missziók körüli dolgokról, a pogány gyermekek kiváltásának egész procedúrájáról, arról például, hány fekete pogány gyermeket váltottak ki, kereszteltek meg az ókanizsaiak. Valamint nem utolsósorban Mária néni állítólagos szentté avatásának körülményeiről. Ám én inkább hagytam félhomályban lebegni a dolgokat, hagytam inkább, az egerek kerülgessék, böngésszék, csipkézzék – a csipkeverés, pontosabban a csipke agyonverése alapeljárásaim közé tartozott 140különben is – azt az egy-két fennmaradt dokumentumot. Így szabadabban variálhattam, álmodozhattam.

VIII.

Mint rendesen, elkészítem a teámat, évek óta gyógytea, kávémat, évek óta koffeinmentes, s közben kipillantva a konyhaablakon látom, Jutka már kora reggel kifarolt a garázsból. Aztán, mint minden reggel, ma is körbebiciklizi Palicsot. Ezeket a köröket irigyelem tőle, az őslakostól (a palicsiak nagy része Kispiacról, Ómoravicáról, Ókanizsáról települt be avagy a menekültek két nagy hullámával érkezett a krajinákból), hiszen én legfeljebb csak lebaktatok a tóra a Spliti sétányon, jobb esetben a Vértavat is megkerülöm, meg egyszer, kétszer, háromszor (egyszer majd azt mondják, forgott, mint a kerge birka, amíg össze nem esett ott, a Vértó partján, mit keresett a Vértó partján, amikor mindenki a nagytó körül sétál), s aztán baktatok vissza a főallén. Magyar László halála óta nincs, akivel sétálhatnék, egyik barátomnak a lába gyenge, a másik meg drága kocsikon futkározik az országban, világban (a múltkor piros Porschéjával vitt le Belgrádba, és rosszul lettem, egész Olivérfalva rajtam nevetett). Jutka sorban elbeszélget a kofákkal, a dílerekkel (nagy részük menekült, de immár vannak őslakosok is), a mézes, a tejes, a töpörtyüs emberrel, Szűcs Laci bácsival, Ludas mesefájával, aki miközben meséivel és parázna viccekkel traktálja a hölgyeket, tormát, zellert árul, látom, ahogy Jutka megáll, üdvözli Laci bácsit, belehallgat a mesébe, …Hol volt, hol nem volt, a hetedhét országon is tunnan volt, az Óperenciás-tenger mellett volt egy hatalmas nagy korpahegy, annak a korpahegynek vót a tetején egy nagyon-nagyon magas nyárfa, azon a nyárfán vót há141romszázhatvanöt rossz szoknya, minden rossz szoknyán vót háromszázhatvanöt szőrös zseb, minden szőrös zsebbe vót háromszázhatvanöt szőrös meséskönyv… Majd továbbkarikázik, hogy megbeszéléseket folytasson a levestésztát metélő asszonnyal, tarhonyát rendeljen, a postán befizeti a villanyt, telefont, ne kapcsoljanak ki bennünket, leadja a Homokvár nagy rézkulcsait orosz származású takarítónőnknek, aki, ha távol vagyunk, kutyáinkat, a baromfit, madarainkat eteti, valamint felveszi nyugdíjunkat, majd megkávézik Erikánál, csevaphúst vesz a gyerekeknek a Dubrovnik utca végén lévő hentesnél, mert az ő keveréke az igazi, van benne egy kis hegyen legelt birka húsa is. Én (aki nagyrészt már elvégeztem Laci bácsi korpahegyének geológiai és földrajzi meghatározását, nagyrészt megírtam, írom szőrös könyvét) közben letusolok, szobámban bóklászom, iratgyűjtőket, könyveket dobálok az öblös disznóbőrtáskába, pólókat, gatyákat, zoknikat a hátizsákba, a német feliratú verses szatyrot, a kilencvenes évek anyagával, pedig betuszkolom a vulkánfíberbe (lényegében abban is inkubálódott, mint különben a Filatelistát megelőző semmis jegyzetek nagy része is, mint amilyen a Feljegyzések a vég tónusához, meg a Palicsi P. Howard – a múltkor megállított a park főnöke, Madai, persze több főnöke van a parknak, Vendel is valami főnök, ő irányítja például az őszi avar összegyűjtését, a szökőkutak őszi avarral való megtöltését, a NATO-bombázásokig a meteorológus helyére pályáztam, annál is inkább, mivel Camus és Sartre is dolgoztak meteorológusként, de amióta lebombázták a meteorológiai állomást, Vendel helyére pályázom, tulajdonképpen meg is szereztem a helyét, hiszen egyik főszereplője a szőrös könyvnek, ezek szerint én gyűjtöm az őszi avart, én töltöm őszi avarral a szökőkutakat, szóval megállított Madai, s arról kezdett beszélni, hogy ő az egész Rejtőt tudja fejből, s most azt hallotta a magyar tévén, hogy én is valamiféle Rejtő lennék, nem kaphatna-e valamit ol142vasni tőlem, mire én elblicceltem a dolgot, mondván, nem Rejtő, hanem Rejtőzködő, s ő ezt pontosan megértette, azt mondta, akkor jól van, mintha csak azt mondta volna, akkor nem is kell, hogy elolvasson, hiszen tudja, ismeri a dolgot, ő is egyfajta száműzetését tölti a palicsi parkban, ő is csak rejtőzködik itten), pakolok a kocsiba. Utazunk Ráckevére, Szabolcshoz, Pirihez, Zsófi unokánkhoz. Van egy fényképe Zsófinak, ahol kis keze között akárha fényt tartana, óvna, akárha magát a napocskát tartaná, óvná. Ha megyünk hozzájuk Pestre, Ráckevére, Pacsérra (Piri pacséri), ha jönnek, utaznak haza Palicsra, Pacsérra, a fény, ama napocska felé mozgunk, az a fény, ama napocska közeledik felénk. Mindig így szerettem volna tartani én is a napocskát, így felfogni mondataimban, s melegedni mellette, mint a gyík. Rozanov a Korunk apokalipszisében sokat foglalkozik a nappal. Mint olyannal. Hihetetlen, de szinte már Ponge nagy lírai értekezéseit előlegezi, amelyek per pillanat, az ezredfordulón, amikor a költészet különben akárha kialvófélben lenne, a költészet legfontosabb tényeinek tűnnek. És még véletlenül sem azért, mert Derrida már két könyvet is írt róluk, nem, hiszen Sartre már 1944-ben nagy tanulmányt szentelt neki. Rozanov apró publicisztikái közé helyezett nap-betéteinek mondatait, vagy például A vallás sötét sugarai című könyve előszavában elvégzett filozófiai spektrumanalízisét nyugodtan átvezethetnénk Ponge nap-szövegeibe. A bolygó és a nap erkölcsi kérdésére adott ostoba kopernikuszi válasszal vette kezdetét a bolygó durva közömbössége és az ég kiüresedése. „A Nap él.” Fogadjuk el ezt a hipotézist. Mint valóságot, nem csak mint mondatot. Mégis hogyhogy él? „Ekkora tűzben?” – Ekkora tűzben már nincs élet. Ha pedig él, ez azt jelentené, hogy az „életnek” nincs hőmérsékleti határa. Mondják: „Nincs örök perpetuum mobile.” Bebizonyítják. A tudomány. Orroddal a földet túró disznó: nézz föl. Ott a nap. Nincs értelme azt mondani: „kifáradt a nap” , „ve143szít az energiájából”. Tényleg nem merül ki, pedig – él. Ha valami „nem unalmas” – az a napocska… (De azért mégis fordítani Derrida Ponge-könyveiből. Mert ez Ponge ideje, pillanata. EX-számot szentelni neki. A Pléiade sorozatában most jelent meg műveinek első kötete. EX-számot szentelni persze Rozanovnak is. Hiszen Rozanov van előbb és csak majd sokára Ponge, illetve hát Cioran például. Meg kell kérdeznem Szőke Katit, elvállalná-e egy ilyen szám szerkesztését, mondjuk a zentai Draginja Ramadanskival, aki 1984-ben Rozanovból írta magiszteri dolgozatát, s aztán is több munkát közölt erről az obskúrus szerzőről. Draginja élete különben akár egy orosz regényhősé (ide majd be kell ékelni a regényt); könyvtáros édesanyja a legszebb nő volt diákkoromban Zentán, legnagyobb festőnk, Konjović, akinek én egyfajta famulusa voltam, többször lefestette, tehát engemet is egészen közelről érintett, érint még ma is, megborzongok, ahogy kreol testén végigcsorog a pasztás olaj, végső ideje tehát, hogy számba vegyem, számra vegyem, leírjam azokat a képeket… Rozanov könyvei, amelyekben különben minden második-harmadik semmis feljegyzés az éremgyűjtőé, valamiféleképpen biztosan hatottak A pompeji filatelistára is. Egyik dolgozatában Draginja konkrétan is érinti Rozanov numizmatikai megszállottságát: A numizmatika az ő számára a prózájával egyenértékű szimbólumok körét jelenti, az istenek tárgyi szimbólumait a tenyér melegében. Numizmatikával foglalatoskodva, testi kapcsolatot teremt a múlttal a távoli világok fémtükröcskéit nézegetve, ő elbájolja művészetét.

A Homokvár hátsó fertályán pakolok a kocsiba, a baromfiudvar csatakos népsége meredten, félredőlve figyel, a kutyák is előkerülnek, igyekszem kerülni fájdalmas tekintetüket, hordom, cipelem a Jutka által már a konyhába készített cuccot, de közben, akárha most kelne föl a nap, arcomat elönti a ragyogás. Zsófi kis kezei azon a különben műrostos fotón, George de la 144Tour festményeit idézik, jóllehet azokon a festményeken a fényforrások mindig konkrétak (gyertya, mécses, fáklya). Valójában sosem is tudtam megoldani a felvétel titkát. Zsófi úgy tartja keze között a napocskát, akárha arany kiskacsát tartana, óvna. Így kellene imádkozni is. Addig imádkozni, amíg két tenyerünk között ki nem gyúl a napocska, amíg meg nem moccan köztük egy arany kiskacsa. Fázós hajnalokon, ha előveszem a fényképet, valójában melegszem mellette, reggeli imámat végzem. Érdekes, jóllehet nem véletlen, illetve szép véletlen, a minap Molnár Péter katalógusában találtam rá, a katalógusból világított (később ellenőriztem, a sugaras Főtér és a Töredék között felejtettem, azok izzottak fel). Amióta computeren dolgozom, az asztalnak (gondola) inkább csak ilyen animációs szerepe van, katalógusok, fényképek között matatok rajta. Kisebb korában, amikor még nem kezdett el járni, gyakran ültem ki Zsófival sámlimon ide, a Homokvár mögé, a csirkeól dróthálójához. Most már magától odatotyog, belekapaszkodik a drótba, beszélget a tyúkokkal, kacsákkal. Mondom, fogalmam sincs, mi is a titka ennek a felvételnek, honnan kis kezei között a fény, a napocska. Hiszen nem látszik, honnan érkezik, esik, és azt sem lehet kinyomozni, hol is készült a felvétel. Még azt sem tudni, itt Palicson, Pacséron, avagy fönn Pesten. A fénynek nincs sugara, csóvája. Körül a képen nincs nyoma, akárha az égből érkezett volna, vagy kis markában gyúlt volna ki, lobbant volna föl. Vagy valóban arany kiskacsa? Csak a képen, a műrostos színes felvételen mosódott, olvadt, lett fénynek tűnő valamivé. Óvja, de kissé mintha meg is lepte volna a markában fellobbanó valami. Jóllehet, ahogyan kissé visszahőkölve figyeli, egyben már azt is mutatja, hogy ő az ilyen dolgok szakértője. Meglestem, hogyan vizsgál például egy fűszálat, milyen hosszasan forgatja kis ujjai között. Jankát és Pankát is izgatják a füvek, bogarak, de Janka a tyúkólba szórja a füvet, eteti a baromfit, Panka meg azonnal a szájába teszi, meg145kóstolja, megeszi, meg marokszámra a homokot is. Kajánul újságolta egyik barátom, valahol azt írták, túl gyakori szövegeimben az akárha. Azóta különösmód (a különösmódtól is óvtak volt már) még gyakrabban élek vele. Istenkém, ugye, te vagy a megmondhatója, minden, vagy ha éppen nem is minden, az én rezge létem, semmis napocskám egészen bizonyosan, csupán: akárha. Kétfajta érzés uralkodik el rajtunk Ráckevéhez közeledve. Újkori balkáni háborúink alatt fiamnak kétszer kellett, megszakítva egyetemi tanulmányait, felszámolva kialakult életformáját, átjönnie Magyarországra. Emlékszem, először szerb irodalmat akart tanulni, ám különösmód, hiába mozgattam meg mindent, nem vették fel a pesti tanszékre. Amikor felfedezték Ráckevét, magunkon is szépen megfigyeltem, valamiféleképpen örültünk annak, hogy éppen egy régi szerb vízivárosban készül, ha ideiglenesen is, letelepedni, ahol három templom (Piri református), gimnázium, galéria is van. Itt, gondoltuk, nyugodtan gyönyörködhetünk majd a szerb ikonokban, akár fohászkodhatunk is előttük. Domonkos István barátommal, ifjú művész korunkban, első utunk a szerb kolostorokhoz vezetett, csak aztán kanyarodtunk a tengerre. Tehát most itt lesz időm helyretenni a dolgokat, a sokat emlegetett Adria mellé odahelyezni a kék ikonokat is (igaz, a jugoszláv, illetve hát a horvát, a szlovén és szerb marina- és karsztfestészettel foglalkozva valamiféleképpen én mindig is ezt tettem). Ezek után azt a tényt, hogy két legfontosabb-legjobb képzőművész barátomat, Jovánovics Györgyöt és Bojan Bemet, akik különben nem is nagyon tudnak egymásról (Bem zöld teniszpályán üldögélő, egyszarvúként trónoló dogját mindig is gipszlénynek neveztem, anyagát mindig is szeplőtelennek), szoros szálak kötik Ráckevéhez, egészen természetesnek találtam (nagy vágyam visszavezetni őket, egyszer fellépni velük Ráckevén, megszervezni kiállításaikat, netán egy-egy alkotásukat is megszerezni a helyi galéria részére, ahol különben 146már vannak Ferenczy-, Czóbel-, Aba-Novák-, Anna Margit-, Barcsay-, Egry-, Kokas-, Kondor-, Nagy István-képek is például)… Amikor áthajtunk a hídon, s a hattyúk siklóröpülésben üdvözölnek bennünket, mindig az az érzésünk, egy holland kisvárosba érkezünk, holland kisvárosba tévedtünk. És holland kisvárosba érkezni szép, akárha régi mesterek vásznára érkezne az ember, melankolikus. A nagy, kétrészes ráckevei udvarban, a gyümölcsösben, amely egy kis pataknál ér véget, egy kis patakra hajlik, munkálkodunk nagy lendülettel. Tavaly, összevonva a Frankel Leó és a Hernád utcai lakásokat (a szállítók azt hitték, ugratjuk őket, amikor a Mozgó Ház raktárába is vitettünk szekrényeket, amikor a Mozgó Házra kértük a számlát) ugyanígy tüsténkedtünk Lea lányomék új, Lónyay utcai lakásában, miközben sorban születtek az unokák. Leszerelünk például egy felesleges kerítést. Keskeny, mindössze 3-4 méteres udvarsávot határolt, nem értem, az előző gazda miért öntötte mégis betonba a kerítéskarókat. Fiammal képtelenek vagyunk kicsákányozni őket. Szerencsére a karók (vascsövek) nem lettek jól ledugaszolva és beléjük folyt az eső, alul elrozsdásodtak, ahogy mozgatni próbálom őket, kilyukadnak, spriccel belőlük a víz, végül is egyszerűen kitördösöm őket. Első dolgunk homokozót csinálni a nagy, százéves húsvéti rozmaring alá. Azért állítom ilyen biztosan, hogy százéves a ráckevei almafa, mert jóval öregebb az Ivanyos bácsiénál, amelyet legjobban ismerek a matuzsálemi almafák közül, és amely hatvanéves. Azért az almafa alá, hogy hűvös legyen. Igaz, a súlyos almák, fennáll a veszély, többen figyelmeztetnek is bennünket, majd fejbe kólinthatják a még puha fejű kicsinyeket. Ott, a homokozó fölött majd előbb le kell szedni a termést, vagy pedig hálót kell kihúznunk. Ivanyos bácsi is mindig figyelmezteti vendégeit, hová üljenek, nehogy lebombázza őket a húsvéti rozmaring. Igen, éppen az a legszebb Ivanyos bácsinál, hogy minden almával kapcsolata van, mind147egyik érését követi, mindegyikkel intim, szinte szerelmi viszonyt alakít ki, s ez a viszony még borrá, pálinkává való áttűnésük után is folytatódik, az ő kortyolgatása éppen ezért nem csak degusztáció, az alkoholisták szenvedélye is benne van, noha sosem önt föl a garatra, talán sosem is volt részeg, pontosan tudja, az 500-600 kiló termés közül (az 500-600 kiló almával megrakott lomb, számomra, ha hosszabb ideig gyönyörködöm benne, szédítő, akár a zsúfolt csillagos ég, de hát vannak megszállott amatőr csillagászok, illetve hát minden csillagász amatőr) melyik mikor fog lepottyanni, lezuhanni. Kubikoljuk a szép, fehér dunai homokot. Éjszakára lefödjük, mert macskák, patkányok járnak. Pálinkás Gyuriék látogatása. Mondja, terjedelmes képeskönyvet jelentet meg Várszegi Tiborral a könyvhétre Nagy Józsefről, noha Sipos Gyulának nem sikerült megírnia mindannyiunk által annyira várt szövegét (hiszen ő minden előadását látta a Jel Színháznak a Théâtre de la Ville-ben, magam is sokszor söröztem vele az előadások után a szomszéd Mistralban, ugyanis ezeket az előadásokat ott kell látni, az a két-háromezer ember az eredeti közönsége). Somlósi Lajos is összeválogatta a Nagy József színházról készített fotóit, annak az albumnak is mostanában kell megjelennie; abban állítólag majd szerepel Sipos szép Le Monde-beli cikke. Zsófika angóranyuszija szabadon lófrál, amint látom, a here mellett leginkább a szőlőt kacsazza. Jutkával felugrunk Pestre, a Lónyayba. Janka és Panka unokánk intenzitása. Csodálatos új mikroszkópok, csillagvizsgálók ők, a három nővér, amelyekkel az Isten megajándékozott engem, hogy ismét szemügyre vehessek minden semmiséget, külön-külön minden porszemet, fűszálat, hangyát, pondrót, de a macskák, patkányok útvonalát is, szemügyre újra a napot, a csillagokat, a mindenséget, ezt a tű hegyén forgó ledönthetetlen gömböt. Hogy újra kezdjek velük beszélni, rajzolni tanulni, újra tanuljak írni. Máris több régi ábécéskönyvet vásároltam az ósze148res Rózsánál, már tudja, az ábécéskönyveket, bukvárokat mind félrerakja nekem. Különösen az egyik kis, régi, szerbhorvát bukvár tetszik, a rajzai teljesen megigéztek, a régi enciklopédiák metszeteivel vetekednek, hajnalonta olykor hangosan mondogatom a rajzokra mutatva: alma, nyuszi, tojás, tű, napocska… Talán az döbbent meg először s az tesz hinnünk egy felsőbb előírásban: hogy a véletleneknek ez a színjátéka – e tű hegyén forgó s ledönthetetlen gömb –, ez az ide-oda nyüzsgő és sodródó forgatag, mily konkrét, hatalmas, megdönthetetlennek látszó törvényszerűségekben nyilvánul meg a gyerek szeme előtt… Mi ez? Valami biztonság a labilitás e zűrzavarában? (Füst Milán) Hudinak nem jött össze a pénz a marseille-i cirkuszsátorban elképzelt Dantéra. (Nagy Józsefet és Hudit az új cirkusz jeles rendezőiként tartják számon a világban.) Pedig örültem, hogy végre Antal Csabával fog dolgozni. Nemcsak a pénz nem jött össze, hanem Antoin is megsérült. Nem a cirkuszában (Les Corporteurs), hanem gyakorlás közben, kint az óceán partján: fejest ugrott, s közben a hullám visszahúzódott és Antoin belefúródott a fövenybe, mint egy mélyen leásott oszlopot, úgy kellett kicibálni a társainak. A Goethe Intézet meghívója Pina Bausch Pesten készített előadására. Noha nem vagyok annyira oda a turistaszínházért, még Susan Sonntag háborús, szarajevói turistaszínházáért sem, mégis nagyon sajnálom, hogy nem maradhatok, hiszen az ő színháza számomra immár nem is színház, a Théâtre de la Ville-i előadások – mint Beckett néhány rendezése, Soltis és Bicskei Godot-ja, Wilson belgrádi és New York-i előadásai, a Squat, Nagy József és Hudi művészete – életem része lett immár. Sajnos tényleg nem tudok maradni (szegedi fellépések, Baka-emlékest, Balog performansza, ahol 11-en, vajdasági barátok: Balázs Attila, Baráth, Benes, Bicskei István, Domonkos, Döbrei Dénes, Maurits, Nagy József, Urbán, Francia Gyula, Vicei Zsolt egy színpadon fogunk vacsorázni a régi zsi149nagógában – és az lesz az előadás, a színház, félő, valóban az utolsó vacsoránk; irodalmi est Újvidéken, ’68-ban írt regényem, a Rovarház kapcsán; Bekéék Olaj/Vászon kiállításának szabadkai megnyitója; majd pedig 41. érettségi találkozónk Adán: gyülekezés a város központjában lévő parkban, séta, beszélgetés, majd 13-kor ebéd a LAGUNA étteremben, délután a gyönyörű úszómedencék megtekintése, úszás. Részvételi díj fejenként 10 DM, fizetés a találkozón), pedig éppen nekiültem volt, hogy végre tető alá hozzam Pina Bausch-esszémet, amely egy Pina Bausch című szinopszis szeretne lenni valójában, olyannyira, hogy valamelyik csoport akár elő is adhatná. De máris elhatározom, ha ismét munkába fogom azt a szöveget, valahol örülök is, hogy nem maradhatok, hogy ezt az előadásukat már elszalasztom, ahogy el a róla szóló alkalmi kiadványt is, ha ismét munkába fogom, satuba szorítom, még jobban, talán teljesen el fogok távolodni Pina Bauschtól, hiszen párizsi előadásai után készült jegyzeteimet már nemigen tudom kinyitni, inkább ezt az eljátszható-előadható esszét próbálom jobban megcélozni. Annál is inkább, mivel Nagy Józsefhez kötődik, nála laktam, az ő előadásai miatt utaztam Párizsba, s a Pina Bausch-előadásokra csak mellékesen szöktünk be (igaz, csodálatos filmjét is éppen akkor adták az egyik párizsi moziban), Nagy Józsefhez kötődik, illetve Leához és Hudihoz, esszém új változatának végül akár az is lehetne majd a címe, hogy: A ház bemozdulása, mármint a Mozgó Ház születése… Felugrom a Jelenkor Kiadó pesti szerkesztőségébe, hogy végre leadjam ide-oda vonszolt verses szatyromat. Igen, egyszer-kétszer már áthoztam, átcsempésztem ezt a szatyrot Pestre, Pécsre, de aztán visszavittem, s már most is azon gyötrődöm, megint csak vissza kellene mennem érte, visszagyömöszölni a vulkánfíberbe, ismét visszaszállítani, visszacsempészni Palicsra. Kaptam néhány új könyvet. A villamoson, a Blaha és a Petőfi között, Nádas Talált cetlijének máso150dik, immár kemény fedelű kiadását olvasgatom. És szinte megrendít a Birkás-esszé egy semmis mozzanata. Egyik szó a másik sarkára lépett. Agy. Sejt. Fej. Tojás. Világtojás. Arc. Pina. Korpusz. Ikon. Pina másodszorra is. Aura. Arány. Inkább az agy két féltekéje. Maszk. Afrikai maszk… Föld. Agyag. Talán inkább japán maszk: az ég. Talp. Olívabogyó. Körülnézek, látta-e valaki, hogyan simult ki egyszerre csak csúnyán gyűrt arcom. Sok írást átfutottam mostanában Birkásról, éppen az Olaj/Vászon jugoszláviai megnyitójára készülendő, megnyitóm egyik változata szerint éppen a Birkás-kép a centrum, tömérdek próbálkozást felhalmoztak alapformájának meghatározására, megnevezésére (Beke: 0 mint kezdet, úgy is, mint nulla és mint origo, vagy analógiásan mint ovoid, mint tojás. Egyszerre informel-gesztuális módon absztrakt és ábrázoló figuratív, mert emlékeztet többek között arcra, fejre és sok más organikus formára. Brâncuşi tojásának, Jawlensky fejeinek, Malevics üres ikon-arcainak, Borsos Miklós budapesti 0-kilométerkövének leszármazottja, 0-ból keletkezett 1, mely egyébként kettőből áll. Földényi: Vitathatatlan például, hogy az oválisok – különösen, ha egyszerre több festményt is látok magam körül – fejekre hasonlítanak. Hol ősi kőszobrok fejeire, hol gézzel bepólyált fejekre. Mégis, éppen az hiányzik belőlük, ami a fejet valóban fejjé tenné: az arc. Hajdú: Biankó arc, blind face, facies rasa. Az arc, az ábrázat hiánya az ábrázoláson) – és hát Birkás nyilatkozataitól sem tekinthetünk el (Minden rendbe szedett képen felsejlik az utalás Istenre – végső soron Isten arca. Vagy konkrétan már a többrészes képeket illetően: Ezeket a formákat fejeknek, életteli lényeknek tekintem), ám Nádas felsorolásában, amely lényegében, a női nemi szervet és a talpat kivéve hasonló, mint a fenn találomra idézett próbálkozások, egyszer csak ott: az olívabogyó. Majdnem elájultam. Jóllehet, ha értelmezni próbálnánk, mármint hogy miért éppen olajbogyó, vagy ha, mondjuk, nem egy hosszú fel151sorolásban bukkannánk rá, nem biztos, hogy a segítségével fontos megállapításokra juthatnánk, egyáltalán nem biztos, hogy hasonló effektusa lenne. Így, ahogy Nádas írja, ki sem mondva, viszont ujjaimmal szeretném érinteni, kinyúlni érte, megfogni, forró kisénekes-tojást érintettünk, fogtunk meg hasonló érzéssel, különösen, ha tűvel készültünk megütni, hogy felhörpintsük, ujjaimmal érinteni, nyelvemmel pontosabban, egyszerűen le szeretném nyelni. De úgy, hogy előbb egy pillanatra, nem is csak egy pillanatra, még egészként a számban tarthassam. Nyelvemen tapogathassam, élvezhessem abszolút formáját. Nyelvemmel játszhassak vele. Nyelvi játék. Egyedül talán azt merészkednék hozzátenni, hogy itt egy olyan olajbogyóról van szó, amelynek nincs magja, olyan olajbogyó pedig nincs, mondom nagy bölcsen, én, akinek néhány évig saját olajfaligete volt az Adrián, s aki komolyan készült arra, hogy életét mint olajtermesztő, olajsajtoló élje le az Adria felett, s aki később is, amikor már elvesztettük adriai házunkat, olajligetünket, annyiszor hivatkozott volt Huxley olajfáról írt gyönyörű esszéjére. Az igazság az, le is nyeltem. Ha valaki látott a villamoson, észrevehette, ahogyan felemelve fejem a könyvből, kisimul az arcom, fény ömlik el rajta, és átszellemült arccal, a szó szoros értelmében megeszem, lenyelek valamit. Ennek a véletlen olajbogyónak a hatása, fénye, ragyogása különös mód azonossá lesz majd a Zsófi unokám kezében őrzött napocskával, ugyanis az imára emelt kis kezek olívaformát képeznek, olívaforma a köztük óvott valami. Magam különben éppen a napokban álltam egy gyönyörű, violaszín, most valamiért inkább Jean Fautrie pasztás fejeit idéző Birkás-korpusz előtt a Ludwig Művészet Közép-Európában-tárlatán, igen, ha nekem is hozzá kellene járulnom valamivel a Birkás-fejek fenti értelmezéseihez, lajstromaihoz, én Jawlensky és Malevics redukált ikonarcainak pasztás, szinte szappanhabos, Fautrie-változatairól beszélnék, meg mellesleg 152arról is, hogy amikor, éppen Birkás miatt, kissé jobban megismerkedtem a Fautrie-vel, meglepett az életmű érintetlen gazdagsága.

IX.

Apropó Huxley. A minap, még otthon, Huxleyról olvastam egy összeállítást (Eliot, Menuhin, Leonard Woolf etc.), s közben kissé meghökkentem, hogyan lehetséges az, hogy már jócskán előrehaladtam A pompeji filatelista írásában (naplószerűen megírtam Gyöngyvér napjáig, sőt Ðinđić megválasztását is feljegyeztem, jó volt hallani a pesti rádióban: Szerbia új elnöke: filozófus), tehát valójában már felvázoltam az egész könyv alapszövegét, még csak az elágazásokon, a kis, leheletnyi, tapintatos, együgyű esszéken kell dolgoznom, azokon viszont, igaz, végtelen dolgozhatok, és még egyszer sem utaltam Huxleyra, aki tulajdonképpen, Walter Benjamin mellett, az én példaképem a filatéliában, s erre már évekkel A pompeji filatelista előtt utaltam is néhányszor, ám konkrét adatra se Huxley, se Walter Benjamin filatelista tevékenységét illetően azóta sem bukkantam. Jó lenne valamelyik alapos életrajzban utánanézni, milyen profilú gyűjteményeik, milyen rögeszméik, tematikáik, milyen ritka, egyedi darabjaik voltak tulajdonképpen. Érdekes, mind a ketten vaksi, vakuló emberek, talán azért is felelhetett meg nekik ez a tevékenység, mert itt eleve természetes dolog a nagyítólencse használata. Borges filatelista vonatkozásairól még ennyi értesülésem sincs, jóllehet olykor elképzelem, ahogy hasonlóan, mint misztikus enciklopédiáit, Braille-ábécéként tapogatja a berakók anyagának vízjeleit, nyomatait, számolgatja angyali recéit… Félek, hiába is kutatok Huxley gyűjteménye után, minden bi153zonnyal az is elégett hollywoodi házával együtt. Olykor arra is gondolok, Walter Benjaminnál még öngyilkossága pillanatában is ott voltak, a már említett angyalos Klee-rajz mellett, egy kis, zsebben hordható berakóban, legkedvesebb bélyegei, mi más terhet is cipelhetett volna magával erőltetett menetében. Érdekes, Benjaminról beszélve, Sholem külön kiemeli kis filatelista írását. Huxley: Nem a filozófusok (olykor idecsempészem a politikusokat és az újságírókat is, de idecsempészhetném a henteseket és a katonákat is például), hanem a lombfűrésszel barkácsolók és a bélyeggyűjtők a társadalom alapjai. Hangsúlyoztam már, ellenőriznem kell, újra kell olvasni szövegem, ami nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk, hiszen én nem kapom az ÉS-t, én még nem olvastam a Filatelistát, jóllehet Gyöngyi szerint már az ötödik rész is megjelent, igaz, elég, ha ő olvassa, valójában ő olvassa, az lenne a szép, ha egyszer majd már ő is írná, mert miért ne írhatná, hiszen megboldogult kishúgomat Gyöngyinek hívták, csak én becéztem – becézem Gyöngyvérnek, lassan, észrevétlen visszavezetve őt a túlvilágról ide, a Vértó mellé, Elemér és Olivér társaságába, nem kapom az ÉS-t, mert a szerkesztők minden bizonnyal azt hiszik, Pesten élek, s valóban, én gyakran élek is egy-két napig, hétig, hónapig Pesten és más városokban, valójában senki sem tudja, hol is vagyok, jóllehet itt gubbasztok területen kívüli Homokváramban, akárha Beckett-hősként, immár nyakig homokba merülve, és ez, mármint hogy nem olvasom a Filatelistát, valamiféleképpen megfelel az én struccpoétikámnak, így mintha még lenne időm dolgozni a kis, leheletnyi, együgyű esszéken, mintha valóban lenne még időm végtelen újratapogatni, akárha a határsáv tőzegbányájában alámerülve, az egész rizómát, ellenőrizni kellene, valóban eléggé hangsúlyoztam-e: én nem vagyok filatelista. Hőseim azok. Főleg gyermekhőseim (első helyen: Köcsög), noha újabban Kafga Feri is komolyan ráfeküdt Titóra. Piri kiválogatta családi gyűjteményük154ből az összes Titót, s nekem adta, én meg továbbítottam Kafga Ferinek, akivel egyszer hosszan beszélgettünk a Tangó teraszán Tito a képzőművészetben, illetve Tito a bélyegeken témájára. Ami persze nem az, ami például Sztálin és Rákosi a képzőművészetben, a bélyegeken (ami persze szintén nem olyan egyszerű kérdés, mint azt már próbáltam érzékeltetni Beck Barnabás kitűnő Rákosi-büsztjét illetően). El is tűnődtünk, mi lehet az, amitől egy pillanatban az uralkodók portréi minőségiekké kezdenek válni, jóllehet Titónak még sincs igazán értékes portréja (még olyan sem, mint Beck Rákosi-büsztje), noha korunk fontos festői – Milunovićtól, Stupicától Zecig – festették, ám különösmód egyik festő opusába sem épült be szervesen a Tito-portré. Stupica, aki élete folyamán nagyrészt egy kis lényt (kis menyasszonyt?, angyalt?) kaparászott fehérrel fehéren, két képet is festett Titóról. Ám Tito-képei kiesnek az életműből, amelyben különben van egy-két zseniális portré (Zupančič, Menaše), van egy-két maradandó önarckép is. Stupica Tito-portréit tanulmányozva (ritkán publikálják őket, akkor is csak a monográfiák kísérőanyagában, írni pedig sosem is írtak róluk, illetve arról, hogy ez a műtermét alig elhagyó aszkéta hogyan és miért vállalkozhatott az államfő megfestésére, ki közvetített – Kardelj?, Dolanc? –, hogyan játszódott le a képek kivitelezése stb.) jobban megértettem különös életművét, s azt is érteni véltem, mi az, ami nem engedi nagy festménnyé lényegülni Tito portréit, mert különben, hangsúlyozom, nem győzöm hangsúlyozni, Stupica korunk egyik legnagyobb festője… Leginkább Jakac grafikáját használták a bélyegesek, de Jakac csak egy kis, finom vonalú északi mester, aki elment volt Kocbekékkal partizánnak (különös, Titót éppen a kiváló értelmiségiekből álló szlovén küldöttség ajánlotta volt elnöknek), aki különben szintén metszett néhány jó portrét, de utolsó Titóját, amellyel leginkább él a bélyegszakma, kissé eltöppesztette, monumentalizálni 155akarta, akár egy szobrász, noha a szobrászoknak sem sikerült igazán nagy szobrot formálni belőle, jóllehet a balkáni-mediterrán kőfaragókat, szobrászokat külön hely illeti meg a művészet történetében, és közben eltöppesztette. Annál is inkább hangsúlyoznom kell amatőr, illetve dilettáns voltom a filatéliában, mert például azt sem tudnám pontosan megmondani, honnan is az ötlet, hogy albán (Shqipenia, Shqiperise, Sqiptare, Shqipenie, Shqipetaria, Vetekeverria) bélyegekre szakosodjak, szakosítsam felemás, igazán nem is függetlenedett, valójában csak nevüknél fogva, nevükkel játszva lebegtetett (tulajdonképpen Regény Misu is csak cerberusa a műfajnak) hőseimet. Illetve hát, valamit mégis tudok albán filatelizmusomat illetően, ugyanis a minap kezembe került egy a hurcolkodások miatt kéziratban maradt novellám: A filatelista, és abban, nagy megdöbbenésemre, lényegében tetten érhető a dolog. Ezért most megszakítva szövegem, vagy tulajdonképpen nem is szakítva meg, hiszen különben is igyekszem történetekkel, novellettekkel spékelni, különben is novellák, novellettek, anekdotafürtök dudorodnak ki belőle, hol édes gyümölcsökként, hol rákos daganatokként, különben is és általában szaggatva-szaggattatva van, közzéteszem a félkész bélyeges novellát. Érdekes megfigyelni, hogy főhőse akkor még T. (Toth) Orbán, aki nem más, mint a Vértó körüli társaságban, Elemér mellett felbukkanó majdani: T. Olivér. Azt mondtam, a hurcolkodás miatt maradhatott kéziratban a novella, igen, ám nem is egészen biztos, ugyanis később T. Olivérnek is akadt dolga a Szabadság szállóban. És én is olvastam valamit az újságokban, hogy komoly fegyveres leszámolás játszódott le a színhelyen. El kellene sétálnom oda, körül kell ismét szaglásznom a Szabadság Szállót. És aztán majd eldöntöm, folytatom-e, megírom-e a novella következő fejezeteit, annál is inkább, mivel elhatároztam, leutazom az albán Adriára… És van még egy probléma: Nopcsa. Ahhoz, hogy a Nopcsa-mozzanatok igazán 156szervesüljenek, össze kellene hordanom az anyagot az ÚJ TOLNAI LEXIKON Nopcsa-szócikkéhez. Meg kellene kérdeznem néhány albán barátomat (milyen szépen is hangzik ez: albán barátaim, jóllehet legjobb esetben is csak Skeljzen Malicivel futhatok össze Belgrádban, viszont Azem Skreljiről, Ali Podrimjáról, Ferriről, a festőről már hosszú évek óta semmit sem tudok), mond-e nekik valamit ez a név: Nopcsa? Az igazság az, még fényképet sem láttam róla, fénykép nélkül pedig nem is lehetséges átvezetni őt novellámba. Engem természetesen Nopcsa albán vonatkozásai érdekelnek elsősorban (járt-e Koszovón, írt-e Koszovóról), talán úgy is mondhatnám: Nopcsa albán regénye. Nopcsa albán regényét szeretném kivonatolni novellámban. Jóllehet, nincs kizárva, most a Jurassic Park korában tulajdonképpen Nopcsa paleontológusi munkásságára kellene fektetni inkább a hangsúlyt, hiszen Spielberg akár Nopcsának is ajánlhatta volna filmjét. Igen, Nopcsa albán regényét is Spielberg tudná igazán megfilmesíteni. S akkor, ha Spielberg megfilmesítené a Nopcsa-regényt, én csak a Spielberget kivonatolnám novellám részére. A Tolnai szócikke különben így hangzik: Nopcsa Ferenc báró, paleontológus, a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója, szül. 1877. Szacsalon. (A Pallas részletesen foglalkozik a Nopcsa családdal.) Egyetemi tanulmányait Bécsben végezte. Előbb Magyarországon, majd 1895–1907-ig É-Albániában végzett geológiai és földrajzi kutatásokat. Mint paleontológus, egyik úttörője a modern biológiai iránynak, amely az őskori állatok életmódját igyekszik kideríteni. Különösen az ősgyíkok (sauriusok) tanulmányozásával ért el nagy eredményeket, több új fajt is felfedezett.

157
X.

T. (Toth – gyakran hangsúlyozta, hogy: Toth, rövid o-val és h-val) Orbán a Keleti pályaudvar, azaz a Baross tér labirintussá táguló aluljárójában téblábolt. Próbált behúzódni valamelyik sarokba, nekitámaszkodni a falnak, de a műmárvány hidegebbnek bizonyult, mint feltételezte (a carrarai márvány: meleg, gondolta), és az ezeregy sarok, beszögellés, zug között sem tudott olyant felfedezni, amely ne lett volna kifejezetten huzatos. T. Orbánnak már az is megfordult a fejében, talán éppen ez lehetett a megrendelők által az aluljáró tervezőjének szabott egyik kikötés: az abszolút, a gyilkos huzatosság. A zömmel román és lengyel üzéreket figyelte. A románok még a koldulás, a zsebmetszés művészetét gyakorolták, el kell ismerni, magas fokon, míg a lengyeleknek már standjaik, fenn a Szvetter Centerben saját üzleteik voltak. De ezzel a szájtáti foglalatossággal is hamar felhagyott, mert szürke köpenyében minden bizonnyal zsarunak nézték, s egy pillanatban hirtelen mindenki eltűnt körüle. Majd három hosszú órája volt még az indulásig. Előbb érkezett, aztán meg még késést is jelentettek. Szegény Ivo Andrić, gondolta T. Orbán, amikor a csarnok táblája kipörgette a gyorsvonat neve mellé a 120 perc késést. T. Orbán ugyanis nemrég tanulmányozta volt Belgrádban, az Akadémia kiállítótermében a finom, félszeg, szemérmes, nagy műveltségű (Ausztriában, Lengyelországban tanult, Olaszországban, Spanyolországban, Németországban diplomatáskodott) író akárha kínai lakkból készült utazóládáját. Egyik felében vállfák, a másikban kis könyvtár, toalettpolc etc. Ivo Andrić az egyik legfontosabb író volt T. Orbán számára. Fenn esni kezdett, a huzat még könyörtelenebbé lett, hol jeges, hol tüzes drótokat huzigált T. Orbán érzékeny fülén keresztül. Veszek egy újságot, gondolta, és beülök valamelyik fenti kávé158házba. Talán a Szabadságba. Előtte bukkan fel az ember, ha mást választ, bőrig ázik. A Keleti kávéházát sajnos éppen tatarozták, a bácskai-óbecsei származású Than Mór falfestményeit, amelyeket gyakran böngészett hasonló esetekben, lefedték, talán majd restaurálják is. Egyik hazai – ósziváci – kritikusa olyan finoman írt volt Than Mórról, hogy T. Orbán nem győzött a képek előtt beleélő képességén csodálkozni. Arról írt ugyanis, hogy Than Mór nem járt egyéni utakon, nem volt egyéni mondanivalója, a patetikus történelem volt a tárgya, nem embereket festett. Ezenkívül freskóin, mert inkább a freskó izgatta, a meszes kötőanyag érzékenysége folytán nem engedett nagy színtobzódást. És ez a műfaji-technikai visszafogottság észrevétlen Than Mór stílusává lett. De ez az okkeros, földfestékes bágyadtság, írta volt az ósziváci szerző, olajos vásznain vagy kartonjain is fellelhető. Ha késett a vonata, mind többet és többet késtek a vonatai (mind nyilvánvalóbbá vált: lemarad), Orbán behúzódott a vasútállomás folyosójára, és órák hosszat tudta nézni ezt az okkeros, földfestékes bágyadtságot. Megnyugtatta. Azonosult vele. Az okkeros, földfestékes bágyadtságban máris otthon, saját talaján érezte magát. Mint valami kellemes zene, ez az okkeros bágyadtság olykor el is altatta. Igen, a Szabadságba kell mennie, jóllehet az eső kevésbé zavarta, mint ez a lenti huzat. Éppen tegnap látott egy figurát, aki a Kálvin téren, az esőben baktató tömeg közepette hirtelen lefékezett, majd szépen, nyugodtan levetkőzött meztelenre, szappant vett elő, rózsaszín orgonaszappant, Orbán beleszippantott illatába, s alaposan lemosakodott, majd sokáig tusolt, csak úgy, a jó érzés miatt, a furcsa pírban izzó ég rózsája felé tartva arcát, az emberek előbb meghökkentek, aztán pedig mind nagyobb együttérzéssel, szimpátiával kezdték figyelni, Orbán nem lepődött volna meg, ha a szegény hajléktalant más, úgynevezett rendes polgárok is követik, kölcsön kérik orgonaszappanát, az ég izzó rózsája felé emelik arcu159kat… T. Orbán tehát belépett az üvegfalakkal határolt újságoshoz. De nem ment egészen a pultig, hirtelen lelassult, sután megállt a helyiség közepén. Jóllehet az újságot vásároló emberek mind gyorsak voltak. Hirtelen az volt az érzése, valaki felgyorsította a filmet. Ő meg még azt sem értette igazán, az ő okkeros, földfestékes bágyadtságából, hogyan is került erre a filmre, mi köze neki ehhez a filmhez, amelyen újságokat olvasnak, falnak az emberek… Tessék! – szólt rá reszelős hangján, a szája sarkában Symphoniát rágcsáló elárusítónő. Tessék közelebb merészkedni, nem harapunk. A nő háta mögött remittendát csomagoló, két, sárga fogú fiatalember összenevetett. Mit tetszik keresni?! – kérdezte az elárusítónő, akinek a testén T. Orbán egy latnyi húst sem talált, amiben megkapaszkodhatott volna, csontot érinteni pedig viszolygott. Menetjegyet nem árulunk, tette hozzá még reszelősebb hangon. T. Orbán képtelen volt választani a tömérdek sajtótermék közül. Talán meg is szédült kissé. Valami olyasmit, hogy mást szeretne, mást, de nem képregényt, nem keresztrejtvényt… Az elárusítónő gondolkodás nélkül rácsapott az egyik méregzöld újságra, és mintha ragasztóval lett volna bekenve a tenyere, máris Orbán kezébe nyomta. 37 forint, mondta. Orbán gyorsan fizetett és a sárga fogú fiúk kuncogásától kísérve, visszahátrált az életveszélyes kereszthuzatba. Csak már eltávolodva nézte meg, mit is nyomott a kezébe az elárusítónő. A Filatelista Szemle volt. Hirtelen arra gondolt, visszalép, megköszöni. De nem mozdult, csak ámuldozott, hogyan találhatta el az óhaját ilyen egzaktul az elárusítónő. Sehol a világon nincsenek ilyen intelligens újságárusok! Reszelős hangú csontkonstrukciók avagy kerek hájtömegek, ám megdöbbentően intelligensek. Kitalálta óhaját, amelyet még magának sem sikerült artikulálnia. Talán az első férje filatelista volt. Nem ivott, mint a második és a harmadik, ám minden pénzüket bélyegbe fektette, s aztán szinte semmit sem tudtak kivenni a bélyegekből, mert a 160nyirok mind tönkretette, megbarnította a gumírozást. Pedig a Balatonon akartak venni rajta egy kis kéglit, amelyiknek saját stégje van, hogy hátralévő éveikben együtt horgásszanak. Ahogy felbukkant a szálló előtt, az eső lehűtötte Orbán arcát. Annyira izzott már, biztosan be is lázasodott közben, félt, mint valami üveg vagy porcelán álorca, az első jeges csöpptől elpattan, és csörömpölve az emberek lába elé hull, s neki attól kezdve nyúzottan kell közlekednie… Jobb kávéházat nem is választhattam volna, gondolta, ahogy bevackolt az egyik sötétre pácolt deszkákból konstruált bokszba. Aperitifet kért. Zwack lehet?, kérdezte a kedvesen mosolyogva hozzásiető pincér. Pontosan, mondta Orbán, akárha még mindig az elárusítónővel állna szemben. Egy Zwack!, dörzsölte kezét. Megáll az eszem, ezt is eltalálták. Amikor a pincér kihozta az italt, Orbán bizalmasan megkérdezte, mi lett Zwack Péterrel, a visszahívott amerikai nagykövettel, akinek tűz ütött ki a pesti lakásán? Ismét meglepő választ kapott. Nem kell félteni, mondta a pincér, a Péter nagyon bölcs ember, én akár államelnökként is el tudnám képzelni… Kit?, kérdezte Orbán. Hát a Pétert, mondta a pincér. Orbán szalontüdőt rendelt, világos sört. Már a pincérrel való csevegés közben ledobta a keserűt s vetett pillantást a MABÉOSZ méregzöld fedelű lapjára is. Látta, épp most tartják Budapesten a 65. Bélyegnapot, amelynek keretében nagy postatörténeti bélyegkiállítás, az EUROFILEX 92 is megtekinthető, máris tudta, a Filatelista Szemlét a Vörösmarty utcában szerkesztik, ám Veszprémben nyomják. Ez az adat teljesen megzavarta, hiszen néhány napja járt Veszprémben, ahol a ZOO gazdag flamingóállományát tanulmányozta volt nagy tudású biológus barátja kíséretében. A pincér távoztával T. Orbán szórakozottan lapozott egyet. Nézte, olvasta a lapot, de még nem igazából. Még csak ismerkedtek egymással. Ha lehet így mondani, még a Filatelista Szemle lapozta, olvasta T. Orbánt. Igen, arra gondolt, ahelyett, 161hogy a német követségen tülekedett volna, az EUROFILEX 92-t kellett volna megtekintenie. Elmélázni, ottfeledkezni egy bélyeg előtt, mint ahogyan egy-egy iniciáléban feledkezik az ember anélkül, hogy valaha is elindulna a mondatban; a régi keleti mester festményére ment fel, a képen kanyargó úton tűnt el, Orbán viszont arról álmodozott, valamelyik kódex iniciáléjának illumináló, parányi Paradicsomába fog felszívódni… Nem izzana ennyire az arca. A követségen való tülekedésben felugrott Orbán vérnyomása, de az is megfordult már a fejében, hogy valami betegséget szedett fel a flamingók között, megfertőzték, azért izzik, ég ennyire. Még sosem járt a kezében a Filatelista Szemle. Látni látta már a kioszkok ablakában. A Katalóguspótlás rovathoz talált lapozni. És ott, Gibraltár (Tengeri vitorlással a világ körül) és Olaszország (75. Kerékpárverseny „Giro d’Italia” után, a szeme Jugoszlávia (A Titanic elsüllyedésének 85. évfordulója – miért fontos Jugoszláviának most éppen a Titanic?, morfondírozott egy pillanatig T. Orbán), majd pedig Szlovénia ajánlatára siklott (A függetlenség egyéves évfordulója – istenem már egy éve, hogy beindult ez a pokoli spirál?!). Köhintett és gyorsan továbblapozott, hiszen éppen ilyesmi miatt szédült meg a napilapok előtt is. Jóllehet indult hazafelé, de még nem szeretett volna megérkezni, nem, idő előtt pedig semmi esetre sem, valójában már ebbe a lassan ténnyé váló lekésettségbe próbált bevackolni. Legalábbis sok időt szándékozott szentelni a szalontüdőnek. A szalontüdő, a sör és a Filatelista Szemle kellett volna, hogy helyettesítse számára azt az átmenetet, amit máskor Than Mór képei biztosítottak számára, mármint azt az okkeros, földfestékes bágyadtságot. Román megszállás Kárpátalján, kezdett bele egy hosszabb, majd’ kétoldalas közleménybe. A pincér tapintatosan lepakolt, majd respektálva Orbán alámerülését, lábujjhegyen távozott. A filatelisták érdeklődése 1920 körül terelődött Kárpátaljára, amikor ott a csehszlovák posta bevezette a 162cseh-ruszin nyelvű hely-kelt bélyegzők használatát. Ez megismétlődött 1939-ben. Kárpátalja filatelista szempontból Európa egyik legérdekesebb területe. Előállt az az igen furcsa helyzet, hogy a román megszállás alatt levő csehszlovák területen magyar postaszolgálat működött. T. Orbánnak, ha egyáltalán voltak szempontjai, akkor azok elsősorban képzőművészetieknek voltak mondhatók, mint például a már emlegetett okkeros, földfestékes bágyadtság, újabban a veszprémi élmények alapján pedig a flamingók szempontja uralkodott el rajta, rózsaszínük több egy árnyalatnál, olykor egy-egy pillanatra (ez később majd az óceán partján, Flamingóban, már majdnem Key Westen és a Rhône-deltában még fokozottabban fog megismétlődni) úgy érezte, megtalálta az annyira keresett kiskaput az angyalokhoz, igen, T. Orbán tulajdonképpeni szakterülete az angyalok voltak, az egyik készülő lexikon részére vele íratták meg az ANGYAL címszót, de a filatelista szempontról mint olyanról eddig teljesen megfeledkezett, jóllehet ha netalán bélyegekről beszélt, évente-kétévente bukkant fel nála a bélyeg, a gyerekkor bélyegezéseinek, a gyerekkor bélyegeinek motívuma, akkor megtörtént, hogy a bélyegek rózsaszínje-kékje (Mauritius), fogazata, fűrésze kapcsán az angyali jelzővel élt éppen. Inkább tányérja fölé hajolva immár, azon okoskodott, hogyan lehetne ezt a szempontot saját területén (angyal) is hasznosítani. Meg azon morfondírozott, illetve ámuldozott inkább, hogy nincs kizárva: gyermekkori barátját, Köcsögöt egész életében ez a szempont vezérelte, s noha ő, T. Orbán, sokat foglalkozott vele, írt is róla két könyvében is, igazi szempontjáról mégsem volt tudomása, tehát elvétette, el Köcsögöt. T. Orbán akkor elmosolyodott, ha elvétettem Köcsögöt, legalább nem törtem össze… De említettem, T. Orbán még igazán nem olvasta a Filatelista Szemlét. Enni sem evett még igazán, kenyeret mártogatott, sört kortyintott satöbbi. Várta, fölmelegedjen kissé. Aztán hátizsákját huzigálta ide-oda, 163köpenyét szárította. És közben azon töprengett, hogyan van ez, hogy ilyentájt, amikor már mindenki túl van az ebéden, még ennyien tartózkodnak, sőt nyüzsögnek a kávéházban. Talán ők is a vonatra várnak, gondolta. De ahogy jobban szemügyre vett egy-két embert, látta, nem utasok. Idegenek, de nem utasok. Zavarta, nem érzi, nem tudja, hová is került, hol is van tulajdonképpen. T. Orbán még sosem járt a Szabadságban. Olykor a metrókijárat elől, a gödörből felpillantott rá, látta, valójában egy nagyon szép, izgalmasan hajtogatott formájú épületről van szó, máskor meg a villamos végállomásáról jövet haladt el forgalmas bejárata előtt. Félretolta a Filatelista Szemlét, körülnézett. Immár pontosan érezte, idegen emberek homogén gyülekezetébe, főhadiszállására került. Vagy talán mégis valami találkozóról, klubdélutánról lehet szó csupán? És akkor, a túlnani bokszban egészen közel helyezkedett el hozzá egy ember, hallotta, ahogyan recsegnek a boksz deszkái, szavait is jól kivehette. T. Orbán már tudta, kik ezek az emberek. Albánok. Méghozzá nagy részük, ha lehet így mondani, a mi albánjaink, koszovóiak. Visszahúzta maga elé a Filatelista Szemlét, ugyanakkor teletömte a száját is, lássák, teljesen belemerült saját dolgába, valójában megszeppent kissé, mi lesz, ha észreveszik, felfedezik, hogy jugoszláv, pontosabban szerbiai?! De már nem a román megszállásról szóló cikk olvasását folytatta, inkább technikai jellegű cikket keresett. Közben máris hallotta, a szembeni bokszban Dobrica Ćosić nevét említik. Megvan, lélegzett fel. Egy külföldön megjelent, lyukasztással megjelölt magyar postabélyegekkel foglalkozó katalógus margójára, ez az! Valami német kiadványról volt szó. A kávéházban már fűtöttek, Orbán bal kezével megkereste a fűtőtestet. Az albánok közben éppen szerbül idézték Ćosić legújabb nyilatkozatának néhány mondatát. A terület, mármint a lyukasztás rendkívül nehéz és igen nagy felkészültséget kíván. A nehézséget még tetézi az is, hogy egészen az 1950-164es évek végéig a hazai filatelista sajtó időszakonként felhívta a gyűjtők figyelmét, hogy a céglyukasztásos bélyegek gyűjtésre alkalmatlanok, és mint hibásakat dobják ki őket. Az eredményt most látjuk. Két, a katalógusban kimutatott hibát Orbán bemásolt a noteszébe. Az 5. ADRIA – ebben az esetben nem biztosítótársaság, mint a katalógus jelöli (ez Maxnál is téves adat). Az Adria Gőzhajózási Társaság lyukasztása ez, amelynek irodái Budapesten és Fiumében voltak. Székháza Budapesten. T. Orbán közben arra gondolt, milyen jó, hogy nem vette meg azt a kis házat a kapitányok városában, az Adrián, szemben Korčulával, a Monte Vipera tövében, odahallatszott a kis aranysakálok ugatása, megérezte, valami készül, valami rossz, valami nagyon rossz, ugyanis ahogyan kinyitotta az évek óta lakat alatt lévő félkész házikót, a szoba közepén egy furcsa, nyüzsgő alakzatot pillantott meg. Macskatetem maradványa, nyoma, majdnem azt mondtam, ideája volt, nyüzsgő, fehér kukacokból. És abban a pillanatban, ahogy megpillantotta a tetemet – az ideát, a kis aranysakálok kórusa is hirtelen felerősödött. A 4. ADRIA – nem biztosítótársaság. Helyesen: Moskovits Adolf és fia „ADRIA” Ipar és Mezőgazdasági Rt. Telephelye: Nagyvárad… A kiadvány újdonsága, állapította meg dicsérőleg a tudós recenzens, hogy a katalógus nagyon helyesen hozza az Osztrák–Magyar Monarchia katonai postájának bélyegein található bosznia-hercegovinai cégek lyukasztásait. Közben két idősebb albán férfi érkezett, az egyik kis bőrdzsekis (minden második albán fiatal drága bőrdzsekit viselt) egészen bizonyosan otthonról, mert sorban mindenki eléjük járult, lekezelt, váltott velük néhány meghitt, közvetlen mondatot. T. Orbán sehogyan sem értette, hogyan lehetséges az, hogy már ezek a frissen érkezett, lényegében egyszerű emberek (csak a drága bőrdzsekik tették kissé világiasabbakká őket, de a kezük, arcuk cserzett bőre elárulta, egy-két éve még földet műveltek, állatokat őriztek) is annyira otthonosan érzik 165magukat, annyira otthonosan mozognak a kávéházban, a hallban. Egyáltalán nem tűnnek űzöttnek, csapzottnak, mint ő (a hallban nekem jött egy tükör), jóllehet ők valóban azok, űzöttek a szó szoros értelmében. Azt sem értette, hogyan lehetséges az, hogy mindenki mindenkit ismer. Hogy mindenki mindenkinek ennyire megörül. Ezek szerint, állapította meg Orbán, az igazán űzöttek között ez így szokott lenni. Néhány éve New Yorkban volt valami hasonló élményben része. A Fifth Avenue-n bement egy kamerákat árusító áruházba, és ott az eladók és, megdöbbenésére, a vásárlók nagy része is mind törökországi szír volt. Fekete haj, nagy görbe orr. Akárha testvérek lettek volna. A kuncsaftok úgy üdvözölték az eladókat, mintha szülőfalujukból ugrottak volna át vásárolni. Képtelen volt felfogni, hogyan került az a kis törökországi szír kolónia a világ kellős közepére, a Fifth Avenue-ra. S ha valamiféleképpen oda került is, nem értette, hogyan tudnak ugyanúgy viselkedni, mintha otthon lennének, mintha otthoni kis bazárjukban trécselnének, alkudoznának. A kínai és az olasz negyed az más, ott saját, zárt tömegük biztonságot nyújt, ez viszont csupán egy áruház volt. Arra gondolt, ha benne is törökországi szírt fog látni az elébe siető főnök, lelepleződik a dolog. A főnök fogadja a kuncsaftokat, majd átengedi őket az eladóknak, hogy később majd ismét a főnökhöz forduljanak, hogy rábólintson a kialkudott árra. Hihetetlen, de a hajlongó főnök első kérdése az volt: jugoszláv? T. (Toth) Orbán a mai napig nem érti, miről ismerhette fel. New York kellős közepén, egyből és azonnal. T. (Toth) Orbán addig nem volt tudtában annak, hogy lesír róla jugoszláv volta, valamiféle jugoszlávság, amelyen belül teljes egészében elkülönül a szandzsáki muzlim, az albán, valamint a vajdasági bunyevác, sokác, szlovák, román, ruszin és a magyar például, hiszen különben tényleg semmi közös sincs bennük, noha olykor összeölelkeznek, 166összeöleltetik őket, olykor meg elrúgják, elrúgatják őket egymástól.

XI.

Orbán félni kezdett, az albánok is felismerik, szagot fognak, azt fogják gondolni, kémkedik utánuk, netán éppen valami fegyveres leszámolásra készül, a következő pillanatban lődözni kezd, gránátot dob közéjük. Félt, átszúrnak, észrevétlen ledöfik a boksz ritkán rakott lécei között. És arccal a Filatéliai Szemlébe, illetve hát a szalontüdőbe bukik. A pincér sokáig észre sem fogja venni, mi történt, hiszen már egy újabb korsó világost is hozott, most egy jó ideig nyugton hagyja, annál is inkább, mivel látta, szokatlanul közvetlen ügyletekbe bonyolódott a többi bokszban nyüzsgő, hangoskodó emberrel. Talán ő is albán?! Ugyanis nem értette, hogyan kommunikálhat velük. Megemlékezés, olvasta a Szemlébe temetkezve, a „Duna Gibraltárjának” védőjéről kezdte olvasni gyorsan a következő cikket. Ki is az?, próbálta kitalálni Orbán, ki is a „Duna Gibraltárjának” védője? Ja, persze: Klapka! A minap T. Orbán összebarátkozott a Klapka-áruház egyik szendvicsemberével, még meg is kérdezte, lenne-e kedve neki is felcsapni szendvicsembernek, ami, mármint a Klapka szendvicsemberének ajánlata, aztán napokig foglalkoztatta T. Orbánt. Megkérdezhetnénk, hogy miért került e tábornok arcképe egy csehszlovák emlékbélyegzőre? Egyszerű a válasz: a történelmi emlékekben Komárom a felvidéki városok egyik leggazdagabbja. Sajnos a szabadságharc egyik legkiemelkedőbb alakja még napjainkban sem került magyar bélyegre…, meg kell említeni az évfordulóra kiadott emléklapot is, melyen a Klapka-idézet hűen tükrözhetné a mai politika irányelvét. 167Orbán nem értette, tükrözi vagy csak tükrözhetné? Az emléklap idézete ugyanis magyarul van kalligrafálva, jóllehet a pecséten Juraj Klapka olvasható. Ott, ahol a haza üdvéről van szó, személyes tekinteteknek félre kell vonulniuk… T. Orbán összerezzent. Még jobban behúzódott a boksz sarkába. Mintha máris mutatni akarná, ő félrevonul. Mert hiszen az ő tekintete, képzőművészeti, angyali-flamingói szempontja, sőt az előbb még azt hitte, felemás filatelista szempontja is kifejezetten személyes. Egykor szerettem volna másmilyen tekintetre is szert tenni, olykor talán még mostanság is, ám sosem is sikerült. Nem sikerült szert tennem rá. És most már talán késő is. Egyfajta csőlátásom van: személyes. Igen, T. Orbán még Than Mór fakósárga falfelületein is fel tudta fedezni magának, igaz, az ósziváci doktor segítségével, az egyéni utat, egyéni mondanivalót, a személyes földfestékes, okkeros bágyadtságot. Félre kell vonulnia tehát. Hogy valamiféleképpen az olvasással is demonstrálja félreállását, hiszen már minden bizonnyal az albánok is figyelik, még apróbb betűket keresett a méregzöld közlönyben. Az apróhirdetésekhez lapozott. Ez az, végre itt eltűnhetek a szem elől, magam is nonpareille-nyivé válhatok. Újvidéken, a Forum nyomdához közel volt egy kis talponálló, ahol a legkisebb poharakat nem stampedlinek, hanem: nonpareille-nek nevezték. A be-beugró nyomdászok egy-egy nonpareille-t kértek, akárha még mindig az ólombetűkkel teli kis ládikók előtt topognának. Ha jól emlékszem, később már magát a talponállót is NONPAREILLE-nek keresztelték. Megvan-e még a NONPAREILLE?! Nincs kizárva, itt valaki még akár rózsaszín (flamingószín) Mauritiust is fel fog ajánlani. Nemrég olvasta valahol, hogy a kék Mauritiust egy rézbánya fenekén rejtegették a háború alatt. Verset is próbált írni erről: ahogyan a rézbánya fenekén lapul a kék Mauritius, míg odafönn dúl a világháború. Meg magával Mauritius szigetével is foglalkozni kezdett, megtudta, hogy ezen a szabálytala168nul ovális alakú, egykor Isle de France nevű, indiai-óceáni szigeten az egyedüli emlősállat a Pteropus vulgaris volt, meg azt is, hogy a háziállatokat a mauritiusiak importálják. De persze egy szép tanganyikai sorozatnak is megörülne. 1850-től napjainkig, teljes sorok, sorokat kiegészítő egyes darabok, záróértékek, blokkok, kisívek, tévnyomatok, különlegességek, klasszikus és modern levelek, csomagszállítók, utalványok. Európai postatiszta teljes sorok és blokkok Albániától Vatikánig… Orbán, mint akit valóban késsel böktek volna meg hátulról, felkapta fejét. Kis híján megszólalt, hogy ő nem, ő nem foglalkozik albán bélyegekkel, nem, őt egyáltalán nem érdekli az albán bélyeg, ő nem azért van itt, nem albán bélyegben utazik, hallani sem hallott albán bélyegekről, látni sem látott még egyet sem, a vatikáni még úgy-ahogy, igen, a Vatikán foglalkoztatja, régi vágya megírni Kosztolányi audienciáját a pápánál satöbbi, de Albánia, az albán bélyeg nem, valóban nem, elnézés és bocsánat, hangosan be kell vallania: ő valójában nem is filatelista. Ő valójában egy amatőr, egy dilettáns. Félve nézett körül. Észrevették-e az albánok, hogy valami történt. Hogy éppen róluk olvasott. Velük foglalkozott. Úgy tűnt, nem vettek észre semmit. Igyekezett tovább törni magát az apró (nonpareille) betűk rengetegében. Gyorsan előkotorta hátizsákja zsebéből olvasószemüvegét. Elnézést, többé nem fog előfordulni. Tengerentúli országokból postatiszta állat, virág, festmény, hajó, vasút stb. motívumsorok és blokkok. Az egész világból futott levelek és első napi borítékok. A világ minden országa érdekel! Különösen érdekelnek előfutárok, osztrák posta magyar lebetűzéssel 1850–1867-ig, kő- és réznyomatos. Első világháborús katonai kórházak, kórházvonatok, egészségügyi alakulatok és a Vöröskereszt tábori postai dokumentumait keresem, írásos ajánlatot lehetőleg fénymásolattal. Rendkívül érdekel a komoly kínai gyűjtemény és tétel, a kulturális forradalom kiadásai, az első 15 blokk mindegyike. 169Komoly angolgyarmat-anyag, ebből futott levelek. Vásárolok nagy albán gyűjteményt… T. Orbán akárha legyet vadászna, hirtelen összecsapta az újságot. Miféle csapda ez a Szabadság!? Az újságárusnő is albán lehetett, vagy ha nem is, minden bizonnyal összeköttetésben áll velük, az ő emberük, legújabb élettársa albán… A Filatelista Szemlét bedugta az étlap vastag, díszes fedőlapjai közé. Csak most vette észre, összekente magát a tüdővel. Össze a Szemlét is. Igen, mintha a Szemlét is összevérezte volna. Akkor egy stuccolt bajszú magyar fiú lépett be, nagy köteg, kettőbe hajtott 5000-est adott át az egyik albánnak és máris távozott. Az albán számolás nélkül dzsekije zsebébe süllyesztette a köteget. Mekkora zsebük van ezeknek a dzsekiknek?!, csodálkozott Orbán. Ha egymásnak adtak kisebb-nagyobb tételeket, mert adogatták egymásnak akárha körbe-körbe, akkor sem számolták. Egyáltalán nem számolták a pénzt. Mintha valami más módszerrel állapították volna meg, mekkora összegről is van szó. Egy kopott zakós, fehér inges, falusi tanító külsejű ember volt a rangidős, hodzsa lehetett, talán a keresztapa. Ha új ember érkezett, különösen, ha a vonatról, az öreg bokszához lépett, megcsókolta a kezét. Az öreg, úgy tűnt, mindenkit ismert. Az újakat is olyan közvetlenül fogadta, mintha a fiai lennének. Egy magas, bordó köpenyes férfi, tele gyűrűvel, aranylánccal, volt leginkább otthon közülük, ő gyakran szólalt meg magyarul is. Éppen csak selypített kissé, mint ahogyan az albánok selypítenek, ha idegen nyelven szólalnak meg. A pesti összekötő, helytartó lehetett. Ő is nagy köteg pénzeket süllyesztett, olvasatlanul bordó köpenye zsebébe. Talán hozzá kellene fordulnom, gondolta T. Orbán, akiben hirtelen mintha valami változás játszódott volna le, de az sincs kizárva, csupán a keserű és a két korsó sör hatásáról volt szó, igen, talán vele kellene közölnöm: egy albán bélyegkollekcióra lenne szükségem… T. Orbán felmelegedett, kezdett megnyugodni, zavartsága, félelme felengedett, az 170italok máris megemelték, lebegtetni kezdték. Az igazság az, mindinkább jól érezte magát a Szabadság kis pácolt bokszában. Talán mégiscsak itt kellene maradnom Pesten. Holnap szépen megnézném az EUROFILEX 92-t. Hiszen különben is megtörténhet, hogy az Ivo Andrić egyáltalán nem érkezik meg többé. Itt, a Szabadságban kellene kivennem szobát, hiszen ennyire bensőséges, otthonos hangulatot máshol sehol sem tapasztaltam. Reggel már mint új ember ébredhetnék. Akár egy filatelista. Aki éppen albán bélyegre specializált. Ha összebarátkoznék az öreg hodzsával, napok alatt beindulhatna az albán bélyegek áramlása. Ugyanis nekik mindegy, sőt a bélyeg sokkal ártatlanabb dolog, mint a kábítószer vagy a fegyver. Aztán innen, a Szabadságból disztribuálhatnám őket szerte a világba. Orbán gyorsan megnézte, mennyi pénze maradt, mekkora kezdőtőkével indulhatna. 300 DM volt nála, ugyanis Németországba kellett volna utaznia. Elvégre ő még a fehérorosz arisztokratáktól tanult bélyegezni. Náluk szippantotta be a hatalmas berakók mandulaillatát, náluk tett szert a kékek, az indigó, a zöldek, a rózsaszínek csodálatosan friss avagy istenien megfáradt, bágyadt árnyalataira való érzékenységre, betegségre szinte, náluk tanulta meg, hogy a bélyegek angyali fogazatával, a lombfűrésztől, az orvosok finom csontfűrészeitől, amelyekkel az ember koponyáját lékelik, sokkal finomabb szerszámával egész álmodott világát kivághatja, noha később sosem is bélyegezett igazán, ám azt egészen biztosan érezte, hogy a bélyegezés utáni nosztalgia, a gyarmati bélyegek, a portugálok és a svédek, valamint a kék és a rózsaszín Mauritius, létének egyik összetevőjét, alapját képezik. Akár Tiranába is elugorhatnék. Hiszen még sosem is jártam arrafele. Házat vehetnék az albán tengerparton. Elvégre az is Adria még! Máris elérte a fenn emlegetett bágyadtságot, sőt már tovább is ringatta magát, át a túloldalra. Üldögélne naphosszat egy a víz fölé messze benyúló teraszon, és az emberei, köztük az 171albán posta nem egy kiemelkedő vezetője, pontosan délben, amikor legerősebb a fény, amikor nincs szükség nagyítólencsékre, finom mozdulattal elébe raknák a különböző albán – de más, Albániában fennakadt – filatéliai ritkaságokat. És ő hosszasan tanulmányozná az anyagot, az istenien megfáradt, bágyadt árnyalatokat, a perforációt, az enyvezést. Csak nyalnom nem lenne szabad, morfondírozott T. Orbán, ugyanis eszébe jutott a neves horvát filatelista, becsüs, aki arról volt híres, hogy nyelvével dolgozott, nyelvével érintve a gumírozást, egyfajta degusztációval állapította meg a bélyegek atesztjét. Köztudott, vannak csontenyvek, amelyek agresszív anyaga megtámadja a bélyeg papírállományát, a festéket, rozsdás, leprás foltokat mar, éget, ám azt senki sem sejtette, hogy olyan csontenyv is létezik, amely az emberre is veszélyes. És az a híres becsüs, a gumírozás legnagyobb szakértője a világon, egy napon olyan bélyeget talált megérinteni nyelve hegyével, avagy mohón végignyalni (hiszen az sincs kizárva, végül rászokott, veszélyesen rákapott a ragasztó narkotikumára, magyarul szipus lett, mint ahogyan az sincs kizárva, hogy speciálisan neki készítették, kotyvasztották azt a gumírozást a hamisítók), amely megfertőzte száját. Előbb csak az ajkán mutatkoztak apró hólyagok, sebek, majd a nyelvén is. Rothadni kezdett a szája. Lerothadt az egész feje. Üldögélne Orbán naphosszat ott, az albán Adrián, és a hamis kék Mauritiusokat az albán azúrral atesztelné. Orbán máris látni vélte magát, amint zöld kaucsukellenzős micisapkában, pálmás ingben, hosszú csipeszével az albán azúrba emeli a kis, kék bélyegeket. Vagy ha komolyabb tónusproblémái támadnának a kéket illetően, akkor Cannes-ba, Saint-Tropez-ba utazna, hogy az Azúr-parti azúrral kontrollálja zseniálisnak hitt filatéliai, a megfáradt árnyalatokat illető megérzéseit. Lassan tanulni kezdené nyelvüket. Hiszen Nopcsa is ott élt… Igen, minden bizonnyal éppen Nopcsának köszönhetné hirtelen albániai népszerűségét, egy napon azt hal172laná, valaki már a postaügyi miniszterség várományosaként emlegeti. Az albán posta főnökei, T. Orbán sugallatára, gróf Nopcsa arcképével, a gróf tudományos és más jellegű pályájának albán vonatkozású mozzanataival díszsorozatot készülnek kibocsátani. T. Orbán, aki, közben rendelt még egy dupla keserűt, részletes Nopcsa-életrajzot képzelt el bélyegekből, természetesen elsősorban Tasnádi-Kubacska és dr. Lambrecht Kálmán munkái nyomán. Most azonban, írja dr. Lambrecht, közbeékelődik Nopcsának egy új, majdnem azt mondanám: aggasztó érdeklődése. Ez mindig is nagyon tetszett T. Orbánnak. Mármint: az aggasztó érdeklődés. Akárha egy heideggeri kategória, gondolta. Hiszen az én egész érdeklődésem, egész létem: aggasztó, gondolta. Hozzákezd, folytatja dr. Lambrecht, albániai tanulmányaihoz. Mi vezethette a fiatal mágnást Európa legsötétebb pontjára, Albániába, „Európa nagy fegyveres gyermekeinek” földjére – ahogyan ő nevezte –, a vérbosszú hazájába, és mi kényszerítette arra, hogy csaknem elképzelhetetlen energiát szenteljen a meglehetősen nehéz albán nyelv és tájszólások megtanulására, és arra, hogy behatoljon az albánok intim törzséletébe, véres történetébe, szokásjogukba, sok ősi vonást megőrző néprajzukba? Nem találok mást, mint az öröklött kalandvágyat. Hiszen elég csak Nopcsa Ferenc báróra (szül. 1815), a Radetzky huszárezred kapitányára, Károly Ferdinánd főherceg udvari kamarására utalnunk, aki elhagyván a katonai szolgálatot, sokáig tartózkodott Olaszországban, sokat kutatott volt Velencében… Míg másolom a novella e fosszíliáját, arra gondolok, T. Orbán (alias T. Olivér, akkori alteregóm) éppen ebbe, mármint az intim törzsélet kellős közepébe pillanthatott be 1992 októberében, ott, Budapesten, a Keleti mellett, a Szabadság szállóban. Tizenkét éven át ismételten visszatér ehhez a primitív, pompás néphez, tanulmányozza földrajzát, geológiáját, néprajzát. Testvéri viszonyba lép a merditák törzsével, magával hoz egy fiatal albánt, 173aki elkíséri egész élete útján, Londonig, majd Budapestre is, és ott áll mellette élete utolsó pillanatáig. Nincs kizárva, az a bordó köpenyes ember, az albánok pesti helytartója, éppen Nopcsa szolgájának dédunokája. Összehordja az albán kérdés irigylésre méltóan teljes könyvtárát, régi nyelvtanoktól és térképektől kezdve a politikai röplapokig. Mikor aztán híre ment, hogy Wied herceg lép az albán trónra, Nopcsa nagyot és merészet gondolt. Elszánta magát, hogy szembeszáll Wied herceg szánalmasan induló fejedelemségével, és bejelentette igényét az albán trónra. Beadvánnyal fordult Conrad vezérkari főnökhöz, akit beavatott tervébe. Anyagilag egy Morgan-lánnyal kötendő házasság útján kívánta elősegíteni vállalkozását. Végre is, Tisza István minden támogatása ellenére, kitiltották Albániából. Pedig már nyergelve várta fehér paripája, hogy bevonuljon Tiranába. Ezekben a viharos napokban a második huszárezred festői egyenruhájában gyakran láttuk Budapesten. Részt vett a Földtani Társulat ülésein, rendszeresen bejárt a Földtani Intézetbe. Valahányszor észrevettük, hogy a főhadnagyi sapka alól egyre hosszabb fürtökben omlik alá barna haja, tudtuk, hogy újra nyaktörő útra készül: kémkedni. A forradalom Budapesten éri. Nopcsa az első napokban repülőgépet kerít, és kimegy Bécsbe. Singer Strasse-i lakása a gróf Bethlen István körül csoportosuló ellenforradalmárok találkozóhelye. Aztán lement erdélyi birtokára. Elővigyázatlanul, kíséret nélkül ment ki szacsali parkjából, s egy sereg felbőszített román félholtra verte… Orbán arra gondolt, ha Pesten marad, és szobát bérel a Szabadságban (elképzelte, hogyan fogja berendezni szobáját, Nopcsa nagy fotója, albán szőttesek, sok halina – mindig is úgy gondolta, éppen a halina az, ami összeköti Koszovót és Erdélyt, egy sorozat halinakötésű könyv is lesz a szobájában, hadd csodálkozzanak albán vendégei), felkutatja Nopcsa hagyatékát. Kizárt dolog, hogy gróf Nopcsa figyelmét elkerülték volna az albán bélyegek. Ha meg174engedik, hogy átnézze a hagyatékot, minden bizonnyal hamarosan rá fog bukkanni néhány berakóra, no persze az sincs kizárva, gróf Nopcsa nem berakókban tartogatta legértékesebb bélyegeit, hanem csak úgy szanaszét kedvenc albán vonatkozású könyveiben, szótáraiban, atlaszaiban. Tehát Orbánnak mindent, az egész Nopcsa-könyvtárat át kell majd lapoznia. Intett a pincérnek. Fizetett. 500 forint borravalót adott, hiszen ha beköltözik a szállóba, szüksége lesz még a szolgálataira. Különben is látta, az albánok is komoly borravalókat adnak. A Filatéliai Szemlét otthagyta az étlapban. Majd valaki abból talál rendelni. Példának okáért a Feröer-szigetek új fókás sorozatából. Orbán újjászületve, mosolyogva, máris bizonyos Nopcsára utaló allűrökkel távozott. Az előbb még csapkodó őszi eső közben birkaáztatóvá stabilizálódott. T. Orbán megállt a szálló előtt, az ég felé emelte arcát, amely a bélyegek egzotikuma és a nopcsai kalandvágy különös egyvelegétől ismét belázasodott. Egy ifjú selypítve márkát kínált neki, ami szerbül bélyeget is jelent. Orbán, noha szeretett volna beszédbe elegyedni vele, ha a koszovói albánok nem tudtak is jól szerbül, érteni mindent értettek, s különben már magyarul is tudtak néhány szót, szerette volna viccelve megemlíteni a fiúnak, hogy neki postanska markára lenne szüksége, de végül is csak intett és lesietett az aluljáróba. Félt ugyanis, hogy a pincér utána hozza a Filatéliai Szemlét. Ha utána hozza, visszaviszem annak a reszelős hangú, Symphoniát rágcsáló elárusítónőnek. Az aluljáró közben megsűrűsödött, túltelítődött. Legalább nem vág olyan erősen a huzat, nem huzigál jeges drótokat a fülemen. A 9. peronon már benn állt az Ivo Andrić. Egy jóképű, fiatal és egy sápadt, meggyűrt arcú, idősebb fekete ruhás nő ült a fülkében, ahová T. Orbán illedelmesen bekéredzkedett. Alig talált helyet hátizsákjának, ugyanis még egy utas, azt mondták, idős bácsika, csomagjai is fel voltak zsúfolva a polcokra. A bácsika, ahogy visszajött, nagyon megörült 175Orbánnak, azonnal sljivovicával kínálta. Miért nem vettem az útra én is valamit, gondolta Orbán, Zwackot, egy üveg Skender béget talán. T. Orbán három éve egy csoport török munkással utazott az Ivo Andrićon. Az 50-es években telepítették ki őket Jugoszláviából. A Margit-szigeten építettek valamit, jugoszláv közvetítéssel, egy bécsi cégnek. Annak az utazásnak is nagy lakmározás, ivászat lett a vége. Orbán akkor megfigyelte, hogy a török férfiak, noha kifogástalan osztrák öltönyöket viseltek, útlevelüket a nadrágjukban, pontosabban a gatyájukban tartják. Egy fiatalemberrel cigarettáztam a folyosón, újságolta máris bizalmasan Orbánnak az öreg, és azt bizonygatta, hogy Ivo Andrić valójában horvát volt. Én pedig úgy tudtam, hogy szerb, illetve hát bosnyák… Orbán nem válaszolt, jóllehet éppen mostanában hallotta, Visegrádban, a nevezetes, az éppen általa nevezetessé lett Drina-hídnál ledöntötték Ivo Andrić szobrát. És beledobták a folyóba. Igaz, később azt is olvasta, hogy a szobrász újra elkészítette a szobrot, és fel is állították az előző szobor maradványai közé, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a következő alkalommal nem fogják újra a folyóba dobni, hiszen a nevezetes, a megírt híd is hányszor leomlott, annak is milyen sok időre volt szüksége, hogy stabilizálódjon. Miközben ki-be dobálták a Drinába, Andrić mind modernebb, már-már utópikus íróvá lett. Különben az albán kérdésről is létezik egy korai elaborátuma, annak a fényében majd még szintén alakul írói helyzete, olyannyira, hogy nincs kizárva, majd egy új tudományra, egy új irodalomtudományra lesz szükség. Orbán közben egy pillanatra sem tudta levenni tekintetét a fiatal nőről. Mint hamarosan kiderült, az idősebb hölgy és az öreg Németországba indultak, de a határról visszaküldték őket. Pár napja ugyanis a jugoszlávoknak oda is vízum szükségeltetik. Orbán érdeklődve fordult feléjük, kérdéseket tett fel a német határőrök, vámosok viselkedését illetően, jóllehet arról egy szót sem szólt (kezdetben magyaror176száginak vélték, meg is kérdezték, hol tanult meg ilyen jól szerbül), hogy ő is azok közül való, akiket a németek visszafordítottak, mármint hogy ő is Németországba indult. Berlinben kellett volna felolvasnia (hátizsákjában ott lapult A bodzapuska című írásának német fordítása), de nem sikerült vízumot kapnia. A konzulátuson sehogyan sem tudták megérteni, hogyan van az, hogy jugoszláviai tollforgatóként (Mi az, hogy tollforgató, kérdezte az előcitált ifjú konzul a computer mögül. Federbewegung, dadogta Orbán, de a mozgalom szó ügyetlen említésével csak elbonyolította a dolgot.) Pesten akar vízumot kapni. Orbán csak a Goethe Intézetre tudott hivatkozni, ám az intézet igazgatóhelyettese, akinek a nevét, dr. Dreyer, megadták neki, éppen szabadságra utazott, a konzulátus tisztviselőnője pedig, akinek állítólag dr. Dreyer odaszólt, nem tudott semmiféle jugoslawische Federbewegungról. Orbán felemelte hangját, majd témát próbált váltani és az egyik meinheimi előadásáról kezdett dadogni, amelyben a Tod in Venedig egyik semmis mozzanatát járta körül, amikor is Aschenbach Münchenben azon dilemmázik: Velencébe avagy Brijonira utazzon-e? Idézte a konzulnak Tito kijelentését, miért választotta a római császárok után ő is éppen Brijonit székhelyéül. Meg még arról is beszélt, mármint abban a meinheimi előadásában, magyarázta a fiatal konzulnak, hogy egyszer még, ha majd Velence már elsüllyed, Brijoni divatba jöhet… A konzul mindinkább megrökönyödve hallgatta kiselőadását, a hátizsákjában lapuló puskáról, Titóról. Látszott, a konzul még nem találkozott ilyen zavart emberrel, még az is megfordult a fejében, orvost, rendőrt kellene hívnia, hiszen itt mozgalomról, puskáról, Titóról hadar neki összevissza egy felettébb gyanús figura, aki azt bizonygatja, estére Berlinben kell szerepelnie, ugyanis már ki is van plakatírozva satöbbi. Orbánnak sehogyan sem jutott eszébe, hogyan mondják a bodzát németül. Aztán, ahogy kitessékelték, rögtön eszébe jutott és a szerb kály177hacsővel rímeltetve máris egy kis mondókát szerkesztett magának: salunder-holunder, elgurult a nyúlszőr cilinder… A bácsi a nyugdíjáért utazott volna Németországba, ahol húsz évet vendégmunkáskodott. Barátairól, kollégáiról mesélt, akik mind jugoszláv bankokban helyezték el kint keresett pénzüket, és nyugdíjukat is oda kellene, hogy kapják, de nem kapják, őt viszont, aki kint kellene, hogy kapja, nem engedik ki. Az asszony a fiához utazott volna. Férjét két hete lőtték le a muzulmánok. Előző nap még beszéltek telefonon, rimánkodtam neki, jöjjön, hagyjon ott mindent. De ő nem tudott mozdulni, engem elküldött a rokonokhoz, de ő azt mondta, éppen most lett kész az új nyúlketrecekkel… És másnap a muzulmánok körülfogták a falut. A fia hívja ki, de ő úgy gondolta, nem marad sokáig a sváboknál, inkább vesz egy kis házat Bjelinén. Bjeline tetszik neki, magyarázta Orbánnak. Igen, izgalmas kis város, mondta Orbán, aki egyszer tényleg megfordult Bjelinén, és felfigyelt a különösen kevert kis város dinamikus életére. A fiatal nő: bolgár volt. A fekete haj, a szép, nagy zöld szemek egyszerre kólintották fejbe Orbánt a kis öreg sljivovicájával. Jóízűt beszélgettek, noha Orbánnak később sehogyan sem sikerült megfejtenie, valójában milyen nyelven is – szerbül, macedónul, bolgárul? Hetente egy-kétszer Pestre utazik, mondta a sljivovicás üveg köröztetése után egy kis szelence tükrében mindig újrarúzsozva húsos ajkát. Gyakran megfordul Isztambulban és Belgrádban is. Belgrádban vannak még mindig a legszebb cipők, mondta. Orbán szeme a nő erősen dekoltált kosztümjének két nagy, zöld csontgombján akadt meg. Az volt az érzése, valami még nem tapasztalt optikai játéknak lett a részese, ahogyan a két nagy zöld csontgomb összecsillant a nő zöld szemével. Immár akárha nem is két gyönyörű szem nyelte, szippantotta volna be tekintetét, hanem négy. Olykor visz cuccot Tiranába is, folytatta. Tirana szűz terep, tette hozzá. Ott talán még fogvájóval is nagy üzletet lehetne csinálni. 178Nincs fogvájó?, kérdezte a kisírt szemű asszony. Nincs, nem is nagyon hallottak róla, ám egy-két szállóban, kávéházban éppen most kezd divatba jönni, gyakran látni az utcán is embereket, fogvájóval a szájuk sarkában. T. Orbán, míg a bolgár nőt hallgatta, Jarry halálára gondolt (Camus noteszaiban bukkant rá). Jarry haldoklik, megkérdezik tőle, mit szeretne. Egy fogvájót. Megkapta, a szájába vette, és elégedetten halt meg. Mindinkább a nő szép csuklóját nézve, szép csuklójára fonódva Orbán arról kezdett beszélni, hogy Nagy-Jugoszlávia Japánból importálta volt a fogvájót, milyen csodálatos ország is volt az, gondolta T. Orbán és lelki szemei előtt megjelentek a fogvájóval teli japán óceánjárók. Körül kellene nézni, most honnan lehetne legolcsóbban fogvájóhoz jutni. Divatba jön a fogvájó, motyogta magában az öreg, aki minden alkalommal elpakolta, majd újra előkereste a sljivovicás üveget. Ez, mármint a fogvájó, érdekel engem, mondta Orbán. Arra gondolt, a fogvájó valamiféleképpen megy a bélyeggel. Akár társulhatnánk is, mondta, majd ismét Nopcsára gondolt… Nopcsa gyógyulása lassan haladt, de végre is talpra állt. Ezután ment ki hosszabb időre Angliába, ahol előadást tartott az angol Királyi Földtani Társulatban erdélyi ősgyíkleleteinek paleogeográfiai jelentőségéről, majd az angol királyi Állattani Társulatban a madarak repülésének eredetéről értekezett. Újabb betegségek következtek, de Nopcsa egyszer még motorkerékpáron bejárta az Alpokat és Itáliát. Nopcsa ezen útjának köszönhetjük az Adria történetéről írott szép tanulmányát (amelyet majd éppen T. Orbán fog újraközölni). És ezután fejezi majd be Albániával foglalkozó nagy könyveit is.

179
XII.

Igen, elmélkedett T. Orbán, akár ez a bolgár nő is lehetne az én utazóm, filatelista ügynököm. Egy bolgár nő kevésbé gyanús, mint egy kisjugoszláv Federbewegung. Bőrkabátot, női alsóneműt, cipőt, Pick szalámit csempészve csak úgy mellékesen is hozhatná-vihetné a bélyegeket. Ha legközelebb Albániában jár, hajolt közelebb a bolgár nőhöz, nézzen körül, van-e bélyegüzlet Tiranában vagy valamelyik másik nagyobb városban. Maga egy filatelista?, kérdezte tágra nyílt, szép négy zöld szemével mosolyogva a bolgár nő, ugyanis sehogyan sem értette, miért van az, hogyha ő a fogvájóról beszél, Orbán azonnal a bélyegekre tereli a szót. A férje Bejrútban dolgozik, mondta, diplomata. Bejrútban is gyakran megfordul, olykor Bejrútban is él. Nyomtathattak-e már Csontváry-bélyegeket a Baalbekkel és a cédrussal a libanoniak? Lőnek?, kérdezte a bácsi. Most a bolgár nő ivott Orbán előtt, és Orbán megérezte a szájfesték édeskés ízét. Lőnek, mondta a bolgár nő. Lőnek már tizennyolc éve. Nincs olyan autó, amelyen ne lennének golyó ütötte lyukak. Különben normálisan lehet közlekedni, mindössze egy lehetőleg nagyobb fehér zsebkendőt kell az embernek magánál hordania. Felemelt fehér zsebkendővel még a legveszélyesebb zónákban is nyugodtan közlekedhet az ember. És a bolgár nő egy nagy fehér férfizsebkendőt húzott elő. Reflexszerűen belefújta az orrát, majd felemelte, megmutatta, hogyan kell Bejrútban közlekedni. Orbán tátott szájjal figyelte, nézte a gyönyörű zöld szemű bolgár nőt, aki befejezvén mutatványát, egy váratlan mozdulattal Orbán ölébe ejtette a kendőt. Orbán lassan lenyúlt érte, az arcához emelte, majd zavartan a zsebébe dugta, s arra gondolt, ha még azt a két zöld csontgombot is megszerezhetné, s ha még csempészett alsóneműi közül is megszerezhetne egy darabkát… 180Meg kell aludnom Belgrádban, holnap ugyanis szeretnék venni magamnak egy pár szép cipőt, mondta a bolgár nő, majd hozzátette, bérelhetnénk közösen egy szobát. Az öreg éppen utaztatta a sljivovicás üveget. Nekem most le kell szállnom, mondta Orbán a négy zöld varázsszemet figyelve, jóllehet éppen az ellenkezőjét akarta mondani?, vele megy Belgrádba, ott maradnak, a legszebb cipőket fogja megvásárolni, csináltatni neki, tovább utaznak Szófiába, Tiranába, Bejrútba… 18 év múlva, tűnődött az újvidéki vasútállomás peronján lengetve a távozó szerelvény után a nagy fehér zsebkendőt, 18 év múlva… A szerelvény már rég eltűnt, de Orbán még mindig hadonászott. Majd amikor már elfáradt a karja, az arcára szorította az enyhén rózsavíz illatú kendőt. Még mindig ott állt a kiürült peronon. Tuszkolta szájába a kendőt, ne kezdjen üvölteni. Tuszkolta, netán megfojthatná magát. 18 év múlva, ha szerencsém lesz, akár meg is érhetem, meg is érhetem a végét, ha egyáltalán lesz vége, 18 év múlva éppen 70 éves leszek… Jutkával valójában azért ugrottunk be Pestre, hogy magunkkal vigyük Jankát Ráckevére. Pakolja kis kofferét, hátizsákját. Sokat utazott már, hároméves létére járt Németországban, járt már az Adrián is (a boldogságtól vacogva ültem palicsi szobámban, ugyanis akkor én már tíz éve nem jártam az Adrián, s pontosan éreztem, tudtam, unokám mikor fürdik, akárha vele lubickoltam, vele jártam a bőrödző azúron), éltek Franciaországban, repült is, de szülei nélkül most utazik el először. Panka, a kisebbik csak nézi, ahogyan felszerelkezve, határozott léptekkel a lifthez vonul a körfolyosón, nem érti, miről van szó, s csak azért nem sír, mert most kényelmesebben tud befészkelni Lea ölébe, nincs, aki kitúrja. Énekelünk, bolondozunk az autóban, de az út közepén, Csepel után, váratlanul megszólal: Haza… Én haza… Szerencsére kint Ráckevén azonnal nagy hancúrozás veszi kezdetét. Zsófikával simogatják egymást. Aztán felfedezi az angóranyuszit. Előbb csak tágra meredt szem181mel nézi, ahogyan Zsófi magához öleli ezt a piros szemű, puha fehér, vattacukorszerű lényt. Én is odapillantok, és látom, Zsófi ugyanúgy öleli az angóranyuszit, mint ahogyan azon a felvételen az aranykiskacsa-forma napocskát óvja kis kezei között. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha ugyanarról a képről lenne szó, csak mintha közben már megnőtt, fehér izzásig fokozódott volna az a fény, a napocska, az abszolút puha lény. Határozottan megmarkolja az irháját, hiszen ő már a kutyáinkat is biztosan kezeli, erősen magához rántja, magához szorítja. És csak akkor érzi meg a minőségi különbséget. Attól kezdve már ő is vigyázva, gyengéden ölelgeti. Melengetik egymást. Én is emlékszem gyerekkorom angóranyulaira. Azt hittem, az élet olyasvalami lesz, olyasvalami érintésű, mint egy angóranyúl. Már kiskoromban valami kalandról álmodoztam, mármint hogy valahol messze kalandba keveredem egy angóralénnyel. Érmelegítőm volt angórafonálból, vékony kék csíkkal, angórasálam, angórapulóverem, angórasapkám. Vinczeréknél, akiknél a tömérdek angóranyúl szétrágta a ketreceket, átvette a nagy ház felett az uralkodást, nem is ház volt akkor már az valójában, hanem nyúlüregek labirintusa, a tömérdek angóraszőr úgy vonzott, mint szemben a Steinék tollraktáraiban a pihe. Valami olyan érzésem volt ott, azokban a zsúfolt helyiségekben, raktárakban, hogy az angóraszőrben, a pihetollban magát az angyalt érinthetem meg. Közben ugyanis a nagytemplom falain, mennyezetén (különösen orgonafújtatás közben) és a pravoszláv templom ikonosztázán (Kracsun nagyapám a pravoszláv templomba járt) izoláltam magamnak az angyalt mint olyat. Meg is érintettem, meg intim rózsaszínét, hiszen olykor kislányokkal bújtunk a szűz közegbe. Elalvás előtt sokáig mesélek Jankának. Persze Palicsról kell mesélni, kutyáinkról és a palicsi ZOO agg oroszlánjáról, amelynek morgása, fájdalmas üvöltése odahallatszik a Homokvárba, s az embernek néha az az érzése, agg oroszlán sétál a Homokvár 182szobáiban, az agg oroszlánról kellett mesélnem, nem volt nehéz, szinte azonosultam vele magányos óráimban, az agg oroszlánról, amelyet a télen, amikor nálunk voltak, mindennap meglátogattak Jutkával. Télen nem kell fizetni a palicsi ZOO-ban, nincs senki a pénztárnál, nyitva az ajtó. Az embernek úgy tűnik, magukra hagyták az állatokat, az a sáv ott a vasút és a tó között megszűnt állatkertnek lenni. Alig pár percig tartózkodtak a ketrecnél, mondom, éppen csak üdvözölték, hogy ne legyen szomorú, s már fordultak is vissza. Egy béka, mesélem, lepisilte Godot-t. Ez tetszik neki legjobban. A béka lepisilte a tyutyát, ismételgeti végtelen. Egész éjszaka hallgatom a lélegzését. Ha mocorog, finoman hozzáérek. Olykor ellenőrzi, Lea fekszik-e mellette. Szerencsére éppen Jutka felé nyúl, s Jutka fejformája, rövid haja szinte azonos Leáéval. Reggel nagy boldogság, ahogy megáll a ház előtt Hudi fehér mikrobusza. Szalad elébük, csókolgatja Pankát, akire különben féltékeny, máris viszi a nyuszihoz, viszi a homokozóba. Tele a busz: húgom lánya, Vesna és Nagy József is velük jött. József majd jön velünk haza Ókanizsára. Kérdem, honnan érkezett? Zavarba jön. Nem is tudja, mondja. Cipruson voltam. Nem. Előbb Orléans-ból Ljubljanába röpültem, mert az egyik barátom megkért, twisteljek a filmjében egy házibulin. Nem is tudok twistelni, jegyzi meg. Előtte a szállodaszobában feltettem a CD-t, és próbálgattam egy kicsit a figurákat. Aztán visszarepültem Marseille-be. Onnan Pestre. Most itt vagyok, mondja, hogy magát is meggyőzze, itt: Ráckevén. Bicskei Bütyökről kérdezem. Hogy él a főfika, milyen új panamakalapja van éppen, milyen borokat iszik mostanság? Majd Bjanka, belgrádi-ljubljanai kosztümtervező barátnőnk holléte felől tudakolózom. Hálás vagyok neki, megküldte Stupica új nagymonográfiáját. Ha nem dolgozik, megállás nélkül telefonál, telefonnal gyógyítja az elvesztett Nagy-Jugoszlávia után érzett fantomfájdalmát, hiszen ő valóban szinte egyszerre dolgozott 183Szabadkán, Belgrádban és Ljubljanában. Volt férje, az ablakmosó, akibe még mindig szerelmes, Belgrádban él. Nemrég, korán reggel loholva a Terazijén ráfutottam, amint szép, egyenletes, nyugodt, szakszerű mozdulatokkal a hatalmas, ragyogó üzletablakokat tisztította. Hirtelen lefékeztem, a szomszéd kirakat elé húzódtam, hosszasan bámultam önfeledt, boldog, virtuóz munkáját, tudtam, hogy ablakmosó, hogy ő tartja a legfontosabb belgrádi kirakatokat, ablakokat, azt is, hogy ez komoly biznisz, de azt hittem, már rég mások dolgoznak számára, annál is inkább, mivel egyik szeme bazedovosan kilóg a koponyájából, ez, hogy tíz év után még mindig ő maga csinálja, hogy még mindig ilyen nagy odaadással, szeretettel végzi munkáját, hogy még mindig a nagy vakító üvegtáblákban gyönyörködik magában, meglepett – elvétettem az életemet, gondoltam továbbloholva. Máris mesélem Jóskának Jovánovics György és Bojan Bem ráckevei kötődéseit. Hihetetlen, magyarázom, hogy mind a két képzőművész barátom (két legjobb barátom a képzőművészek közül) ilyen szorosan kötődik Ráckevéhez. S akkor még nem tudtam, hogy hamarosan egy különös növényi húrral immár harmadik (legjobb) barátom, Nagy József is ideköttetik… A gyerekek (három nővér) hol a homokozóban dolgoznak, kamillavirágot szórnak a homoksütemények tetejére, Zsófi szedi a kamillát, nagy körültekintéssel, beleéléssel, úgy tépi, úgy hozza egyenként Jankának, mintha a napocskát szállítaná a tenyerén, Janka ügyes mozdulatokkal szaggatja egy rozsdás gurábli formával, szórja, díszíti, cukrozza a süteményeket, Panka pedig könyörtelenül szétrombolja őket, hol meg az angóranyuszit kergetik a kerítés melletti sövény alatt, ha nem kergetik, a nyuszi lopakodik oda hozzájuk, beugrik a homoksütemények, homoktorták közé, mintha csak Panka pártját fogná, hátsó lábaival szétrugdossa őket. Jutkáék benn az ebéd főzéséhez végzik az előkészületeket, Hudinak vissza kell ugrani Pestre, mi pedig a 184teraszon iszogatunk. József újságolja, műtörténész barátja, Archimbaud (együtt tanítanak, József mozgásművészetet, Archimbaud dráma- és művészettörténetet) megígérte, augusztusban elviszi Józsefet Balthushoz. József majd elájult örömében, de azonnal megkérdezte, a barátom nem jöhetne velem? Miért ne, mondta Archimbaud. Balthus, mesélte Archimbaud, visszavonultan él (valahol – a svájci határnál vagy Svájcban, nem értettem pontosan József meséjét, ugyanis én régóta úgy tudtam: Balthus már nem él, sőt az sincs kizárva, rádiós koromban, amikor még hetente olvastam fel képzőművészetről, nekrológot is írtam volt róla), szobája falán csak két kép látható: egy Giacometti- meg egy Artaud-rajz. Mesélem, épp a napokban adtam le egy terjedelmes szemelvényt Regény Misuról és társairól a pécsi Jelenkornak: amelyben Balthus és Jancsó barátságát is érintettem. Tényleg meglátogathatjuk Balthust?!, kérdem a hír sokkjától felocsúdva. Már a dátum is fixálva van, mondja: augusztus 8. – addig meg kell szerezned a francia vízumot. Akkor, mondom boldogan, csak Mušićot kell majd még meglátogatnunk egyszer. Igen, őszre játszunk Velencében, addigra Mušićhoz is kapcsolatot kell találnom, mondja. Eddig azért nem kerestük az utat Mušićhoz, mert nagyon idősnek véltük, azt is hallottuk, rosszul lát satöbbi. De most, hogy megnyílt az út Balthushoz, Mušić hirtelen megfiatalodott a szemünkben. Néhány éve én már álldogáltam zetterei műterme előtt, de végül is úgy határoztam, nem zavarom, letáboroztam az egyik kőpadra, majd bementem valamelyik általa is festett, zöld tartályhajón lévő kávéházba. Ott gubbasztottam egész nap, már csak azért is, mert Zettere akár a mi Adriánk. Különös, de éppen ezeknek a csúnya, kiszuperált hadihajóknak tűnő tartályoknak, a tartályhajók görbe, periszkópszerű vascsöveinek köszönve lehetett Mušić – Guardi, Turner és Monet mellett – Velence nagy festőjévé, ahogyan Monet a gondolák kikötésére szolgáló karók el185idegenítő függőlegeseivel tudta megragadni a tükröződve elillanó látványt, úgy Mušić e hajókkal, e hajók pipaforma vascsöveivel… Az, hogy Rilke is ott élt a Zetterén, talán éppen abban a házban, ahol Mušić (Zetteréről írt levelei: Mušić-képek), visszavisz bennünket Balthushoz, hiszen Balthus számunkra Rilke érintését jelenti, de jelenti Gide, Bonnard, Jean Juve, Artaud, Camus és Giacometti érintését is, ahogyan jelenti persze a régi mesterek, Giotto, Piero della Francesca, a japánok, Zurbaran, illetve Poussin és Courbet közelségét is, mintha ő lenne az utolsó művész, aki még látta, tapogatta a régi nagy mesterek felületeit (római évei alatt, mint a Római Francia Akadémia igazgatója, maga vezette a Villa Medici restaurálását), életműve, jóllehet akár egy mozdulatlan spektákulum, a bimbózó lányok mozdulatlan spektákuluma, egy erotikus Georges de la Tour, szinte magába öleli Picasso, Chirico, Morandi, Breton, az egész modern művészet mozzanatát, s lám még a XXI. században is folytatódik, mert mint József újságolja, még most, 94 éves korában is fest. Ha beugrom valamiért a lakásba, s egy-egy pillanatra egyedül találom magam, hallom, megszólalok: lehetséges, hogy találkozni fogsz Balthusszal?! Ha Balthust mondok, Rilkét, Bonnard-t és Gide-et is mondok, meg Artaud-t és Giacomettit is. Lehetséges, hogy találkozni fogsz Rilkével, Bonnard-ral, Gide-del, Artaud-val, Giacomettivel?! És valami eddig még nem tapasztalt boldog érzés uralkodik el rajtam, amelynek kint a teraszon nem mertem, nem tudtam utat engedni. Hiszen engem a Földi táplálékok és a Malte indított el az utamon, az Adriát, a mediterránt Bonnard szemével láttam. Egyszer már volt hasonló érzésem Bonnard-t illetően, amikor belgrádi nagy kiállítása megnyitóján odaléptem a Saint-Tropez-ban élő, kreol Marko Čelebonovićhoz (kétlaki volt, mint Czóbel, talán ismerték is egymást, ha jól tudom, a franciák Markóként tartják számon, utolsó korszakában nagy, jóllehet visszavont és mégis ehető, po186zitív festészetet csinált, mint Mušić és Tartaglia például, ő azon kevesek közé tartozott, akik pontosan tudták, hogy Giacometti festészete legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint szobrászata, nem csoda, hiszen ők is barátok voltak, együtt tanultak Burdellnél). Még sosem bolygattam, ástam ki magamból ezeket a rétegeket. És most ott, benn a ráckevei házban, gyorsan meg kellett mosnom az arcomat, nehogy meglássák könnyel, korommal összemaszatolt képemet (önarcképemet), ugyanis olykor leszaladok a kertbe is, hogy tüzeljek Jutka bográcsa alá. József közben a vajdasági festők felől kérdez. Benesről, Bálindról, Siflisről, Badadadáról mesélek. Megemlítem, voltam Baknál és Szikoránál. Jóllehet fenn inkább csak Lábass-sal barátkozom. Egy fiatal pesti festőt említ: Bernát, ’57-es, mondja, mint ő. Kérdezi, ismerem-e? Mondom, nem, de utánanézek, felkeresem… Leával meg Józseffel első, ókanizsai előadásáról beszélgetünk. Lea még balettpatkány volt akkor Pesten, de éppen hazautazott. Szinte megelevenedik előttünk az akkor már meglehetősen lerobbant kanizsai színpad, ahol a nevezetes, mindannyiunkat meghatározó Csárdáskirálynőt is játszották még. Az első sorban ültem, mesélem, éppen előttem állt a szeneskályha, körül, a több helyen kiégett padlón, nagy hamukupacok. Úgy tűnt, az a kályha, a bonyolultan elvezetett kályhacsövek-könyökcsövek konstrukciója, azok a hamukupacok is részei az előadásnak, Nagy József-i kellékek, ahogyan valamiféleképpen azok is voltak, egy napon majd azok is lesznek. Szürke sinyel, hóna alatt egy misztikus (Buñuelt idéző) doboz, amelyből mímes ujjaival-mozdulatával a végén mégis mintha elővarázsolna valamit. És azt a valamit mintha elhajítaná, feldobná. Az égbe. És az a semmi egyszer csak valóban visszatér: muszlinszerűség ereszkedik alá, a tér középen szinte megáll, a négy sarkára kötött cérnaszerű fonalak végén kis parafa dugó. Fekete pitypang. A mím, a tánc, a kántori színház alkatrészei olykor még külön-külön mu187tatkoznak, jóllehet egyes mozzanataiban, tárgyaiban, ahogyan az üres, kietlen (amilyen kietlen csak egy szegény, vidéki színpad deszkái lehetnek) színen végigugrál a felhúzható kis játékkutya, már egyértelmű, hogy megszületett a Nagy József-i tér, a Nagy József-i színház. Marceau-ról kérdezzük. Mondja, még ő is él. És akkor, a mím említése, Marceau alakja hirtelen egyértelművé teszi számomra – hiszen tőle hallottam először Marceauról, hiszen író létére tagja volt az integrális festészetet kereső Mediale festőcsoportnak, amely már korán, az ötvenes évek vége felé példaképei között emlegette Balthust (olykor úgy tűnik nekem, akkortájt, Borges feltűnése előtt, valójában Balthus helyettesítette, testesítette meg számukra azt, amit később majd Borges), annál is inkább, mivel József is barátkozott vele Párizsban, megfordult kis, cellaszerű szobájában –, igen, Marceau említése hirtelen egyértelművé teszi számomra, ki is az az ember, akinek el szeretném újságolni a fantasztikus hírt, hogy: találkozni fogok Balthussal. Danilo Kiš. (Emlékszem, Danilo halála előtt Szentkuthyhoz készült. A magyar regényről folytatott vitáink közben Danilo ugyanis azt állította, nincs jó, modern magyar regény, végül is, a Prae nagy, puha, első kiadása előtt megadta magát.) És Danilo után eszembe jut Kibédi Varga Áron is, vele is tudatni szeretném a hírt, hiszen Áron volt az első ember, akivel megoszthattam Balthus iránti lelkesedésemet (franciául írt tanulmányát lefordíttattam, arra is emlékszem, Botos Annával fordíttattam le, aki számomra ott, a nagy szerkesztőségi szobában, egy balthusi lény volt, titkon gyönyörködtem benne, míg a szöveg fölé hajolt, sugároztuk is az újvidéki rádió éjszakai műsorában, a tanulmány magyar kézirata még mindig egyik Balthus-albumomban lapul, Anna viszont már nem él Jugoszláviában, évtizedek óta semmit sem tudok róla), ami nagy szó volt számomra, hiszen Józsefen kívül ma sem ismerek senkit, akivel teljes komplexitásában végigtárgyalhatnám 188a Balthus-jelenséget, nem, hiszen ahhoz, hogy végigtárgyalhassuk, öccsének, Klossowskinak a rajzait, festészetét is ismerni kellene, tudni, hogy Klossowski egy időben Gide titkára volt és hogy Franciaországban, Bataille mellett, egyik legjobb ismerője, fordítója Nietzschének – és hát mellesleg tanulmányt is szentelt bátyja művészetének… A probléma talán abban van, hogy Balthus több, mint egy festő, egy festészeti kérdés, az irodalom felől, a XX. század mint olyan felől is megközelíthető. Az ő esetében a reneszánsz ember helyett valami új kifejezést kellene találnunk, mert Balthus nem erudita, az ő viszonya a művészettörténethez (apja ismert művészettörténész volt, Daumier-szakértő), az irodalom történetéhez, a századhoz (ne felejtsük el hangsúlyozni, minden négyzetcentiméternyi felületéhez) végig megmaradt: intimnek. És akkor még mindig nem érintettük lengyel voltát, japán feleségét például. Mert nincs kizárva, éppen ez a lengyel–francia–japán mixtúra adja ennek az általános intimitásnak az egyedülálló különlegességét. Ám nemcsak a Balthus-jelenség, a mi kilátásba helyezett látogatásunk Balthusnál is mindinkább borgesinek tűnik.

XIII.

Jutka, aki közben hátul, a kertben már a bográcsost főzi, kér bennünket, szedjünk a Dunán abból a növényből, ami annyira megtetszett neki múltkori sétánkon. Tudod, az a vízre terített kőrózsaszerűség, magyarázza. Szeretne vinni belőle haza, Homokvárunk kis tavába. Józseffel lesétálunk a töltés túloldalán lévő Duna-ágra. Megmutatom neki a lebegő növényeket. De nem tudjuk elérni őket. Már éppen készülünk levetkőzni, amikor megpillantjuk, a kajakosok stégjét teljesen körülöleli növé189nyünk. Visszahúzva nadrágunkat, besietünk a himbálódzó deszkapallón. És máris kiemelek egy növényt. Közben érzem, ahogyan elpattan a gyökere. Furcsa érzés, valami olyasmi, mint amikor hegedülés közben az állad alatt, kis híján kiütve szemed, elpattan a húr. Nem baj, mondom, így is jó lesz, így is eléldegél majd nálunk. Ám Jóska alaposabb. Azonnal akcióba lép. Fekete szerelésében (húsz éve immár, akár egy párizsi macska) szépen lefekszik a stégre. Különös, villan át az agyamon, ahogyan feléje pillantok, nála immár tényleg nincs különbség a valóság és a színház között. A stég vihar mosta-súrolta deszkái pontosan olyanok, mint az ő darabjainak a faanyagai. Szépen lefekszik tehát. Mint aki szereti a deszkát. A deszkát mint olyant. Mint aki szeretkezni készül a frissen mosott-súrolt deszkákkal. Az uszadékfa-illatú víziszínházzal. Vagy csak fekvőtámaszokat készül csinálni, hogy kondícióban tartsa magát? Vagy álmos? Aludni készül egy kicsit a puha uszadékfán? Nincs is puhább párna az uszadékfánál. Lefekszik. Azonnal el is fog aludni, hiszen ki tudja, mikor aludt utoljára. Napokig nem alszik, akkor se nagyon tévednénk, ha azt mondanánk, valójában már húsz éve nem alszik. Csak huny olykor egy kicsit az úton. És egyszer csak szépen, lassan, finoman, húzni kezdi a gyökér végtelennek tűnő zsinórját-húrját. Egy faun délutánja, gondolom magamban. Már a Járáson is volt eset, amikor ültünk a Sárga-árok partján és csodáltuk a semmis vízi lények árnyékszerű mozgását, próbáltunk kimeríteni valami ázalagot, miközben egy kócsag vagy szürke gém bámult bennünket üvegszemével a túlsó partról. Húzza a zsinórt, húzza a misztikus víz alatti hangszer végtelen húrját. Ha jó oldalról közelítesz, ha jól, pontosan fogod, ha kellő érzéssel érinted meg, minden dolog, tárgy, szó, jelenség engedi, hogy kiemeld végtelen látható, ökörnyálszerű avagy láthatatlan gyökerét, húrját, mert minden ilyen végtelen gyökérrel, húrral kötődik a centrumhoz (Istenhez?), úgy, mint amikor a cigányzené190szek hegedűhúrral kötik a kisgyerekek lábát az asztalhoz, ne mászkáljanak szanaszét, igen, különben minden szanaszét mászkálna, szanaszét szállna, hullana a világban, semmi sem volna a helyén, minden szanaszét repülne, akár Šejka szemétdombján-lerakatán, akár Antonioni Zabriskie Pointjában… Húzza, még mindig húzza a zsinórt, a misztikus víz alatti hangszer végtelen húrját. És egyszer csak mind a ketten a gyökér végén levő nehezékre, szarvas ébengumóra, ébenmakkra meredünk. Nem akarunk hinni a szemünknek. Ez egyszerűen lehetetlen, mondjuk egyszerre. Ugyanis: ördögfej csillan forogva a gyökér végén. Növényünk nem más, mint: A SULYOM. József hitetlenkedve, mohón újat húz fel. Én is hasra vetem magam, nekifekszem. Ellenőrizzem, nem József varázslata-e csupán az egész, hiszen mióta cirkuszban is rendez, nemcsak pantomimes érintései, mozdulatai, cselei vannak, tele profi trükkel, szemfényvesztéssel. Van gyökér, amelyik végére már csigák is csimpaszkodnak, teljesen körülvéve, afféle gyöngyházba fogva a szarvas ébenmakkot. Megtöltöm a misztikus fürtökkel Jutka műanyag zacskóját. A termések nagyobbak, csillogóbbak, hiszen még élnek, mint a tiszaiak. Húsz éve nézem, tanulmányozom, bámulom immár József mozdulatait, de nem túlzok, ha azt mondom, ez volt a legszebb: ahogyan két-két ujjal húzta ki, emelte, a nap felé emelte a növényi mérőónt. Minden alkotásának ez a centrális mozzanata, aranyfedezete, titka, ahogyan megérint, megfog valamit. Aztán emelgetnek, emelget ő is nagy súlyokat, olykor a nyakában az egész együttes, de az, ami kitapogatja a súlypontot, az, ami tartja az egészet, az egy mímes mozdulat, érintés mindössze. Úgy is mondhatnám, hogy az alapozás valójában visszavonás. Ha egy nádszálat (a modern gondolkodás egy nádszálra hagyatkozik, hajol, akárha Akutagava törött pengéjű, finom kardjára), egy pálcát, széket sikerül megérintenie – létezővé tennie, azután arra már egész torony épít191hető. Ahogy elnéztem ott a stég libegő deszkáin, ujjai között a misztikus növényi mérőónnal, arra gondoltam, első tanára, Marceau most biztosan mosolyog. Utaltam rá, én még jól emlékszem, mit jelentett Marceau a jugoszláv értelmiség számára a háború után, együtt érkezett hozzánk az egzisztencializmussal és a többi művészeti-filozófiai újdonsággal. Danilo Kiš már ’59-es párizsi útja alkalmával látja a L’Ambigu színpadán, és valóban ihletett sorokat szentel neki (közben Kozma zenéjére is utalva), majd ’61-ben ismét visszatér hozzá egyik költészetről szóló esszéjében. Marceau ’61-es belgrádi vendégszereplése alkalmából Hristić, egyik vezető esszéistánk is külön írást szentel neki. Érdekes, Jan Kott is éppen akkortájt, ’63-ban írja meg Marceau-esszéjét, amely szinte azonos kicsengésű Kiš említett szövegével: M. megteremtette az abszolút pantomimet, amelyben eltöröltetett a maszk és az arc, a színészet és az igazság közötti különbség. Azért időzöm ennyit Marceau-nál, mert úgy gondolom, több volt, mint egy lírai figura, éppen nála történt valami lényeges a színpadon, éppen az, noha látszólag könnyű líraisággal, könnyű líraiságokra lefokozva (egy virágszál etc.), ami Artaud-nál a pestis képében például. Persze az úgynevezett mozgásszínház (Pina Bausch, Nagy József) nem pantomim, de nem is modern, nem kontakt tánc, nem testszínház, jóllehet a keleti színházzal egyetemben, ezek is ott sejlenek az alapjaiban… Az ördögfej (korai ifjúsági regényem címe: Ördögfej; később Dobó barátommal rajzoltattam sokat ezt a motívumot) gyerekkorunk legmisztikusabb tárgya-termése. Talán egyik legnagyobb teljesítményem, hogy a művészet tárgyává tettem, hiszen különben más rendeltetése már nincs, valahol azt olvastam, igaz egy 1894-ből való tanulmányban, hogy: pusztulófélben van. De az egészben a különös az, hogy a sulyom felénk nem terem, talán sohasem is termett, a Holt-Tiszában sem láttam soha gyerekkoromban, pedig hát minden zugát letapogattuk feneketlen kosarak192kal. Állítólag Bezdánnál, amíg ki nem száradt, volt egy: Sulymos-tó. Magát az egész növényt mi, ókanizsai gyerekek, sosem is láttuk, csak fantáziáltunk felőle. A mindenkori gyerekeken, már azokon, akiket a szüleik leengedtek a vízre, és rajtam kívül (Koncz például megmosolyogta ilyen jellegű munkálkodásomat, nem tudta elképzelni, hogy az erkölcsi kategóriák mellett lehetségesek külön, független lírai kategóriák is, amelyeknek valós, illetve materiális megfelelői vannak, tárgyakban, termésekben, viráglényekben, mint amilyen például a tiszavirág, megtestesülhetnek, sőt maga a költészet jelensége is lejátszódhat általuk, modellezhető kishalálukban) az égvilágon senkit sem érdekelt. A különös az, hogy az ÚJ TOLNAI VILÁGLEXIKON részére éppen mostanában kezdtem összehordani a SULYOM szócikkhez szükséges anyagot, ugyanis az ókanizsaiak szeretnék újra megjelentetni az Ördögfejet (szerb kiadásához írtam volt még egy utolsó fejezetet). És mégsem ismertem fel. Felsültem valójában. Fel obskúrus tudományommal. Tehát ezt a szócikket is újra kell írni. Újra és újra és újra. Minden bizonnyal azért maradtam továbbra is lényegében tájékozatlan a sulyomot, illetve a növény kinézését illetően, mert az összehordott anyag ellenére is én a Tolnai ’Sör–Táv’ kötetéhez tartom magam, a Tolnai ’Sulyom’ cikke pedig lényegében gyönge, hiába próbáltam gyerekkori dolgokkal felerősíteni, a készülő ÚJ TOLNAIban is gyönge még, nagyon gyönge. Igen, néha valóban kontraproduktív a Tolnaihoz való csökönyös ragaszkodásom (talán még mindent megfojtó manírom is innen eredeztethető), mármint az a régen felállított elvem, hogy a világ azonos a Tolnaival. Igaz, a Tolnaiban rajz is van, amelyen a levélzet, a gyökér, a virág és a termés is látható (a termés két nézetből is), és azt is említi, hogy hosszú szára van, de a kis rajz ezt a hosszúságot nem érzékeltethette volna, még ha akarta volna sem. A cikknek persze van egy-két szép árnyalata, minden bizonnyal az is zavart meg, az is hitethette el velem, 193hogy ennyi is elég, hogy azonosulhatok vele. Mármint, hogy a Tolnai mégiscsak Tolnai (tolnaizás közben persze én Kracsunnak tudom, nevezem magam). Például, hogy: az alámerült levelek pikkelyszerűek, ellenben a víz színén lebegőkkel, amelyek rózsásan állnak, meg hogy a virágok a levelek hónaljában kicsinyek, magányosak. A gyümölcs kemény, fás falú, négyszarvú, egymagvú, lisztes, kellemes gesztenyeízű. Körülbelül ennyi. Ám most aztán igazán láthattam, hogy ez szinte a semmivel egyenlő. Ugyanis: nem ismertem fel. Visszaérve nagy kalandunkból, valóban egyik legnagyobb kalandunkról, expedíciónkról van szó, boldogan mutatjuk, mire leltünk. Még egy ideig ragyogok a teraszon – az unokák a homokozóban, barátom, legjobb barátom közelsége, akivel bármihez nyúlunk, lám, ismét bebizonyosodott, csodává változik… Búcsúzkodunk a gyerekektől, unokáktól, indulunk haza. A határon, Kelebiánál semmi fennakadás. Szabadkán a gimnáziumnál parkolunk, bemegyünk a Bódis cukrászdába. Bódis-barnát eszünk. A karzaton megnézzük Peity Laura képeit (Pécsre készül, posztgraduális tanulmányokat folytatni Keserü Ilonánál). Egy új korai Benes-kép: jó, csapkodott Tisza-part. Egy szintén korai Bíró. Itt még úgy festi a gépet, mint Ács, belülről, később pedig, mint Hangya, kívülről: bolha- vagy galambpiacra bicikliző lumpenek, maguk szerkesztette motorjukon pöfögő favágók. Palicson ünnepélyesen belelógatjuk a misztikus növényi mérőónokat a kis sekély, valóban semmis tóba, bele, akárha a feneketlen mélységekbe, persze József ujjai által engedjük bele, mert József ismét nekitérdel, mert most is teljesen beleéli magát a dologba, most is az az érzésem, Nagy József-i színház történik, a Homokvár csupán azoknak a korai hamukupacoknak a felnagyítása… Sulyomra specializálunk (hiszen a csicsókán, karfiolon már különben is túl vagyunk), árulni, hirdetni fogjuk. Ki lesz írva a Homokvárra: Sulyom eladó! Hátha éppen nekünk sikerül megmentenünk egy 194kihalófélben lévő növényt. Persze ezekkel a kihalófélben lévő dolgokkal csínján kell bánni, hiszen ott Ráckevénél egyáltalán nem úgy mutatkozott nekünk, mint egy kihalófélben lévő valami. A szitakötők máris vizsgálják az új szerzeményt. Darazsak landolnak sárga aeroplánokként, zavar a csiborok között, eszeveszett cikázása a vízipókoknak, nyüzsgése az ebihalak tömegének, a szúnyoglárvák miriádjának. Adok Jóskának a Műhely ’Gyerek’-számából, ahol végre leközöltük Rilke nevezetes Balthus-előszavát és egy szöveget is Rilke és Balthus kapcsolatáról. Régi vágyam teljesült ezzel. Báthori Csaba fordította, az albumot Tóth Krisztinától kapta Villányi. Mutatom, az Érzékeny füzetek (Sveske za osetljive) 4/5-ös számának tetejére is Balthus-rajzot tettem. Visszük Józsefet tovább, haza Ókanizsára. Meséli Veličkovićéknál ebédelt (együtt kezdtünk járni volt Veličkovićhoz, még a Passage Ricóban, ahol Masson is dolgozott, olykor, Veličkovićra várva, láttam a nagy, homokvörös Masson-vásznakat, nem értem, Masson felé miért nem kerestük az utat); meséli, a falon, Veličkovićéknál: két Michaux-rajz. Azonnal faggatni kezdem a két Michaux-rajz felől. Tudok kapcsolatukról, arról is, hogy Michaux írt Veličković rajzairól, valamelyik noteszomba be is ragasztottam az írását. Persze Michaux itt is inkább magáról beszél, talán éppen azokról a rajzairól, amelyeket Jóska látott, ugyanis Veličković, noha a borzalom művésze, végig megmarad építésznek, tehát a rend, a konstrukció emberének, a vonalak rendetlensége, kibogozhatatlan kuszasága, a rendszer széttörése, a vattás, nemezelt dolgok vele kapcsolatban elképzelhetetlenek, inkább Michaux-ra jellemzőek, Veličković vonala viszont valóban az erőről, a biztonságról, a dinamikáról, a tiszta, hasító, felsebző élességről ismerhető fel: a vonal mint pofon, amely félbeszakít minden disputát. Vonal az úton kívül, biztos a saját útjában, amely egyetlen másikkal sem keverhető össze. És hát én elsősorban a mozgásukat látom. Én azok közül való vagyok, 195akik szeretik a mozgást, amely megszünteti az inerciót, amely rendetlenséget visz a vonalakba, amely széttöri a rendszert, megszabadít a szerkezettől. Mozgás mint szófogadatlanság, mint változás. Ha már Michaux-t említettük Marceau után, akkor nem árt összefüggést, rokonságot keresni Bip és Michaux figurái között, noha ezek kevésbé líraiak, könyörtelenek; Popa Játékaihoz, Pinget-hez állnak közelebb, azzal a különbséggel, hogy Popának nincs megnevezett figurája, főszereplője. Azért említem ezt, mert lám az irodalomban, Michaux, Popa és Pinget figuráiban már rég megszületett a mozgásszínház. József megemlíti, gyűjti az anyagot a Kávéház-darabjához. (A budapesti és párizsi kávéházakról akar darabot csinálni. Ahogy például a Nyugatot és a Minotaurust szerkesztik a kávéházakban.) Mesélem, számomra a legszebb kávéház-színház: Itóka meséje Adyról, ahogyan a nagy fejű, nádszál lábú költő az egyik kis párizsi bisztróban, a tulajdonos szép ikerlányaival az akváriumból szétmászott rákokat kecerészi sétapálcájával, mind több rák mászik szét… Meséli, újra rajzol, és ahogy Archimbaud meglátott néhányat miniatúráiból, gondolkodás nélkül felajánlotta, kiadja őket könyv formában, mert Archimbaud valójában egyszemélyes könyvkiadó, Archimbaud éditeur. Kér, írjak majd előszót. Nézem József ujjait, ahogyan vékonyka cigijeit sodorja. Meséli, újabban bármely városban vendégszerepeljenek is, előadás után rohan szállodaszobájába, hogy tovább dolgozhasson miniatúráin. Valójában visszahúzódik, bezárkózik miniatúráiba. Igen, gondolom, nem véletlen tudtak létezni a régi miniaturisták csöppnyi felületeik világában, sőt egy-egy iniciálé semmis terében még paradicsomi jeleneteket, ünnepségeket, hajtóvadászatokat is képesek voltak rendezni. A régi jelenetvázlatokat – amelyek között már különben is voltak képértékűek (elég a létrát vivő alakokat vagy a ládában esernyővel meghúzódó figurát említeni: a ládában esik, villámlik) – dolgozza ki, legalábbis ak196kor én így értettem a szavaiból. Pontosan nehéz megállapítani képzőművészeti korszakait. Először is azért, mert színháza is értelmezhető képzőművészetként, mert színházművészetének is egyik központi összetevője a képzőművészeti. Sőt vannak darabok, amelyben maga is képzőművészként lép fel. A Woyzeckben szobrot gyúr, formáz, majd egy nagy késsel lemetszi a kész fej arcát (talán éppen arról a maszkról van szó, amely egykor Bip arcára nőtt), ezt a jelenetet csak egy igazi szobrászművész csinálhatta meg, igen, József nem imitálja a szobrászt… A kőhöz (kisebb-nagyobb terméskődarabokról van szó), a kitömött madarakhoz, az ablakokhoz, ajtókhoz, függönyökhöz való viszonya is nagy részben képzőművészetinek mondható. A korai kollázsok, applikációk, amelyeket a kanizsai csoporttal állítottunk ki. A csoport megnyitóján, ’70-ben, a Csodafürdőben (Aquamarin) részletesen beszéltem ezekről a munkáiról. Aztán a Járás rajzolása. Ez olyan vállalkozás volt (a Wilhelm-dalok francia kiadásához szánt rajzot ismerem igazán: szálanként lerajzolni a kietlen, füves pusztát). Valamint a külön kiállításokon is bemutatott installációi. Ahogy új címét, telefonszámát írja, ismét az ujjait, a kezét nézem. Ahogy a ceruzáért nyúl, ahogyan visszahelyezi. Kafka: Három zegzugos rovátka; ennyi maradt csak utána. Úgy eltemetkezett a munkájába. S valójában mennyire nem volt eltemetkezve! Szalmaszál? – Van, aki egy ceruzavonásba kapaszkodik… Pilinszky: Kéz – amit legyőzött a semmi – semmibb a semminél. A győztes semmi: Egy kéz… A vad anatómiájában van egy jelenet (kitűnő fotó is készült róla, én az antwerpeni műsorfüzetben láttam, az antwerpeni műsorfüzetben őrzöm, itt van most is a fekete ikonosztázon, jobb könyökömnél), ahol egy botot sodor az ujjai között, úgy, ahogyan a tüzet szokták szítani. Szabadkán éppen Vojnits Oszkár-kiállítás van. Míg a kiállításon sétáltam, nem tudtam nem gondolni Józsefre, A vad anatómiájára is. Ókanizsán édesanyja nagyon megörül, 197dorgálja, mert már két hónapja nem telefonált. Nézem a kapu alatt édesapja, József, az ács, szerszámainak, anyagainak maradványait, boldogan ugrabugráló féltacsiját. Elmegyünk megnézni a felújított Sátai-házat. Ez a gyönyörű gazdaház (gyerekkoromban a szomszédban laktunk) lesz gyűjteményeinek tárolója, egyik szellemi központunk valójában, a mi bácskai Pompidou Központunk. Józsefnek teljes gyűjteménye van a vajdasági festőkből. Épp egy kitűnő Karlovarist pillantottam meg a szobájában. Sok Pechán, Hangya, Nagyapáti, Faragó, Dobó, Maurits, Bíró… Két napig marad Kanizsán. Elbúcsúzunk. Megyünk, hogy megborotváljam édesapámat. Amióta meghalt a bátyám (március 15.), nincs, aki borotválja. Ül a teraszon. Előtte a járóka. Érdekes, Panka unokámnak is mostanában vettünk járókát. Kissé meghőkölök. Édesapámnak ugyanis nagy szakálla nőtt. Máris szaladok a mosdótálért, borbélyszappanért, timsóért. És már pamacsolom is. Mindig megjegyzi, a Zolisa jobban, erősebben szappanozott. De, mondom ilyenkor, apukám, én már negyven éve nem borotválkozom. Hol sírunk, hol nevetünk. Meséli, a Zolisa hozott nekik almás pitét, de nem bírja végigmesélni, sír. Könnyeit gyorsan bekeverem a szappanhabba. A szomszédban egy kutya vonyít. Anyám felneszel: mi az, kérdi, tán azt a kutyát is borotválják? Vissza Palicsra. Locsolunk. Telefon. Csányi Erzsi kérdi Újvidékről, nem felejtettem-e el, hogy holnap estem lesz a Tribünön. Mondom, nem felejtettem el, azért jöttünk haza Ráckevéről, Pestről, hogy: holnap Újvidékre utazzunk. Mindig nagy, megrázó esemény nekünk Újvidékre utazni. Hiszen mi tulajdonképpen újvidékiek vagyunk, azok is maradunk, teszem hozzá, csak vannak nehéz felfogású emberek, akiknek ez egy kicsit bonyolult. Rendbe rakom az asztalom. Kiürítem a zsebeimet. Reggel majd átnézem, mit is kellene átírni, feljegyezni. A ráckevei út előtt találtam egy címmel ellátott üres fájlt computeremben. Amikor megvettem a 198masinát (két éve sincs), a bosnyák szerelő kérte, írjak be valamit – és én, immár sosem fogom megtudni, miért, azt találtam írni, hogy: AHÁZIFODRÁSZ. Már többször ki akartam törölni, de valahogy mindig maradt. Most, az út előtt, széthúztam a betűket, alcímet írtam (újabb semmis feljegyzések), és egy-két dolgot gyorsan oda is firkantottam, ha computerrel egyáltalán lehet firkantani. Különös, apám borotválása közben egy pillanatra be is villant az a magános cím. És az is, hogy első és utolsó darabom (Végeladás, Könyökkanyar) egyik főszereplője a borbély, meg az is, hogy az Orfeusz létráiban József alakítja a borbélyt, mármint Dusit (léggömböt pamacsolt, azon gyakorolt, finom kis borbélykoffert szerzett, már az első próbán kék festéket rejtett bele, és az akasztott ember habbal bekent fején mutatóujjával két ijesztő kék szemet szúrt). Orbán, egykori alteregóm napja. De hiszen mi Orbánfalván élünk! A didergő szent, aki nemcsak a szőlészek, hanem a méhészek (Orbán bogarai) szentje is, hiszen ma kell kirepülniök a méheknek is! Ma! Figyelnem-lesnem kell, mi fog történni üres, fekete ikonosztázomba épített kék-sárga kaptárammal. Belőle kirepülnek-e Orbán bogarai? 108 éve, ezen a napon született: Josip Broz Tito. Jutka hozza a vasárnapi Magyar Szót, félre szokták rakni neki a kioszkban. És mutatja, hogy benne vagyok az újságban. Mondom, az este Csányi Erzsi kérdezte, láttam-e magam az újságban, és én azt válaszoltam neki, hogy nem. Az újságra pillantok, de valami miatt nem a nevemet látom meg elsőként, hanem a fellépésem kis híre alatti keretes gyászjelentést: Dr. Vajda József (1919–2000). Ő volt az én: magyartanárom. Egy hónapja lehet, felhívott telefonon. Már évek óta nem találkoztunk. Megtört hangon kért, nagybeteg a felesége, segítsek neki eladni egy Dobó Tihamér-festményt. Próbáltam magyarázni, hogy csak a külföldön dolgozó kanizsaiak fizetik meg a Dobó-képeket, csak az ő számukra nélkülözhetetlen, éltető eszencia zöldrózsaszíne, a szabadkai199ak nem nagyon ismerik-becsülik. Ha netalán beszélek Nagy József barátommal, mondtam, okvetlen megemlítem neki, ő Dobó legkomolyabb gyűjtője. De nem sikerült lépnem Dobó-ügyben. Most, József szobájában sok Dobót láttam. A Sólyom őrs című szövegemet – a Regény Misu és társai egyik indító fejezetét – valójában neki, Vajda Józsefnek szenteltem. Nem tudom, eljutott-e hozzá az EX ’Sólyom’-száma (ha egyszer lesz zöld párt, jóllehet zöld párt mint olyan önellentmondás, hiszen a párt, mint ahogyan a teóriákra mondja Goethe, sosem is lehet zöld, mindent kiéget maga körül, de ha mégis lesz egyszer zöld párt, remélem, mint saját brosúráját fogja terjeszteni az EX ’Fű–Fa’-, valamint ’Sólyom’-számát), én valamiért szégyelltem elküldeni neki. Féltem, összekaszabolja piros tintájával, féltem, keze alatt elvérzik szövegem, elégtelent kapok. Átböngészem a gyászjelentést, látom: Kanizsán, a Nagytemetőben – bátyám, Vitéz nagyanyám, Tihamér, Nagy József édesapja, Koncz mellett valahol – kedden már el is temették. Legyen neki könnyű a föld. Az egyik legtisztább lény volt, akit ismertem. Újvidékre való indulás előtt még pillantást vetek az aláengedett mérőónokra – akárha önnön mélységeimet ellenőrizendő. Noha Újvidéken majd bestiáriumomról kell szólnom, visszatérve a szobámba végre kinyúlok a Pallas ’Simor-kódex–tearózsa’ és a Magyar Néprajzi Lexikon ’N–Sé’ tomusaiért is. Muszáj átfutnom, aláhúzgálnom, kiemelnem, összevágnom, összeragasztanom a szócikkemhez szükséges újabb részleteket, hogy a Ráckevén ért megszégyenülésemet, Ráckevén kezdett sulyomhalászatunkat, áttelepítési akciónkat egyelőre lezárhassam, zárójelbe tehessem, de azért is, hogy netán Újvidéken is felolvassam, illusztrálandó, mennyire hasonló az én botanizálásom is valójában. A Rovarházban az ájtatos manó, a skorpió, a Sefűsefában a csicsóka, A pompeji filatelistában pedig a sulyom például. A mélyen (talán egész a fenékig?) vízbe merült száron átellenesen, keskeny, szálas s a vízen felpuf200fadt nyelükkel úszó bőrnemű, rombforma, nem egyenlően fogas levelek. A virágkehely kürtforma és tüskés alakja a termésen megmarad. Alább ugyanezt így fogalmazzák meg: a kehely foga nem hullik le, hanem makktermésén 2-4 tülökké keményedik, a tőke négy-, illetve kéttülkű lesz. Csemege, gesztenye, mogyoró, vízi-, illetve jezsuitadió (máris elhatározom, felhívom Rómában újvidéki származású jezsuita ismerősömet, Szentimreit, aki engem körülvezetett volt a nevezetes Gergely Egyetemen, felvezetett hatalmas tetőteraszára, bevezetett a Gergely Egyetem titkaiba, megismertetett egyik magyar könyvtárosával, bevezetett szobácskájába, jezsuitacellájába, megkérem, nézzen utána, a belső, titkos iratok mit mondanak: a jezsuitadióról, egyáltalán tudnak-e róla, lehetséges-e, hogy valamikor, vagy még most is sulyomon élnek a jezsuiták, nagy sulyomlakomákat rendeznek a fenti teraszon, vagy pedig inkább a sulyomból készített olvasófüzérek használata miatt kaphatta ezt a nevet), istennyila, súly, szamártövis, tiszavirág (milyen különös, hogy gyermekkorom két legmisztikusabb dolgának, későbbi centrális költői kategóriámnak, mármint a kérésznek és a sulyomnak is tiszavirág a neve), vad mandola, tatár-, illetve kalmükdió. Az ében héját cserzőül is használták valamikor. Kínában a bicornis a honos és: ling a neve, Indiában is nevezetes eleség, meg kell tudni az ind nevét is (szerbül például: roščić), ugyanis ókanizsai nevére, az ördögfejre, eddig még sehol sem találtam utalást. A futóhomok megkötésére is alkalmas földi sulyom neve: a sulyomszurdancs, a koldustetű (amit a máltai kereszthez, érdemrendhez is hasonlítanak). Igen sok sulymot gyűjtöttek a Tisza mellékén és Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza, Szolnok piacán árulták. A sulyom fogyasztásáról gyakran szólnak a régi magyar botanikai munkák (Méliusz Juhász Péter, Csapó József, Diószegi Sámuel). 1648-ban a réti halászok a sárospataki várnak sulyomot szolgáltattak be. A sulymot úgy gyűjtik, hogy 2-3 méter 201hosszú bot végére bunda- vagy gubadarabot szegeznek, és ezzel kavargatják a vizet, majd a felakadt terméseket fakéssel lekaparják. Régebben a debreceni piacon a sulyomárusok a termés tüskéit erre a célra készített asztalon vágták le az asztallapba illesztett horgok alá helyezett kés segítségével. Európai fogyasztása már a neolitikumtól és a bronzkortól kimutatható. A nagy mennyiségű sulyomhulladék alapján joggal tekintik a bronzkor burgonyájának. Napjainkban a Balkánon, Olaszországban, Moldvában, a lengyeleknél, oroszoknál még mindig fogyasztják. A sulyom használatos a népi gyógyászatban is. Szorulás ellen például. Dioskorides, Galenius nyomán erről már részletesen írt Méliusz Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbáriumában.

A Homokvár előtt már zúg az autó, amikor visszadugom a sulyomos papírosokkal teli lexikonokat a helyükre és elindulunk Újvidékre, hogy az ifjú tanárokkal, Csányi Erzsivel, Utasi Csillával és a Symposion új szerkesztőivel (Petrával és a többiekkel) a ’68-as Rovarházról, bestiáriumomról beszélgessünk.

202
Párolog a deszkakerítés

Mintha csak a dobhártyájára íródtak volna a kinti hangok, szavak, tovább nem jutottak, jóllehet így is volt éppen elég silabizálnivalója, így is eltűnődhetett bizonyos mozzanatok, árnyalatok felett. Elemér ugyanis jól hallotta például, amikor T. Olivér megkérdezte Gorotvát, mit szólt a bothoz? Mármint ő, Elemér. És máris arról mesélt, hogy amikor az édesanyja elmúlt nyolcvan, és kezdett mind nehezebben járni, otthon, Ókanizsán többször tettek arra irányuló megjegyzést a szomszédok, a környék lakói, a járókelők, hogy botot kellene használnia a T. néninek. Ám közülünk senkinek sem jutott eszébe, hogy vegyen egyet, senki sem vette a fáradságot, hogy beszerezzen, kölcsönkérjen valakitől egy görbebotot. Az igazság az, fogalmunk sem volt, hol is kezdjük, hogyan kell beszerezni egy görbebotot. Valahogy úgy képzeltük, annak illik beszereznie, aki rászorult. Mármint, hogy elmászik szegény a boltba, és kér egy botot. Ezért jól megszégyenültünk, amikor valaki egy minden jel szerint sok-sok nemzedék által használt, fényes, szinte muzeálisnak mondható görbebotot támasztott a nagykapunknak. Igen, városkánk lakói egyszerűen már nem bírták nézni, milyen görnyedten, milyen nehezen, már-már négykézláb közlekedik az édesanyám. Pedig csak az utca végén lévő piacra járt, a boltba meg a templomba. Amikor legközelebb hazalátogattunk, nem győztük bámulni, simogatni, tanulmányozni a görbebotot. Mindenki kipróbálta, figurákat, zsonglőrmutatványokat csináltunk vele, egyikünk az orrán egyensúlyozta, sétapálcaként próbálta forgatni, mási203kunk sántikált vele, vonszolta rajta magát, avagy Chaplint utánozta. De közben, titkon, azt is kipróbáltuk, nekünk hogyan állna, ha netán váratlanul rászorulnánk, mi hogyan kezelnénk. Különös látvány volt, ahogy váltogattuk magunkat az előszoba nagy tükre előtt. Bátyám arról értekezett, milyen nagy kár, hogy kiment a divatból a sétapálca, hogy a sétapálca korában szinte észre sem lehetett venni, mikor kezd komolyabban ráhagyatkozni – ráhanyatlani sétapálcájára az ember, mikor váltja kissé erősebb botra, netán görbebotra. Találgattuk, milyen fából készítették. Egyesek a somra esküdtek, mások a gledícsiára (valóban, mi is gledícsiából hajlítottuk gyerekkorunk íjait), de volt aki kőrist, hársat, sőt olyan is akadt, aki bodzát említett. Bátyám azt mondta, a bodza olyan, mint a csont, bodzából villanyelet szoktak faragni. Aztán azon vitatkoztunk, hogyan is történhet a bot végének meggörbítése, hogyan kapja ezt a finom, jellegzetes görbületet. Egyáltalán, hol készül a görbebot, milyen üzemekben, gyárakban? Vajdaságban hol vannak görbebotot készítő üzemek, gyárak? Nézd meg a lexikonban, mondta a húgom, pálinkával dörzsölgetve édesanyám pókos bokáját. Mit, melyik lexikonban?, kérdeztem zavartan. Hát a Tolnaiban, mondta húgom, akit Klárának hívnak: Kracsun (majd szinte misztikusmód Tolnai) Klára. Kérdésében némi szemrehányás is volt, ugyanis nagyon nem szerettük, ha hármunk közül valamelyikünk elvitt valamit szüleink házából, legyen az egy közönséges sámli, kitömött fácán, könyv, könyvsor, vagy éppen egy Dobó-festmény. Mert Tihamér még az öreget is megdumálta, ahogy mi mondtuk, levágta egy-egy kép erejéig. A hálószobából húgom már rég leakasztotta a Virágcsendéletet, mi bátyámmal az előszobában lógó Vigadót saccolgattuk, noha fiaméknak nem tetszett a platán hóka viaszteste körüli lila árnyék, a kép rózsaszín állagát imádták, de mondom, az a platán köré csorgatott lila zavarta őket. Nem tudták, hogy egyik Pesten, Gerzsonnál 204tanuló diákja fejezte be, ő csorgatta oda a platán tövébe azt a nagy indigótócsát, ami számomra éppen hogy izgalmasan ellenpontozta a kép említett bágyadt, rózsaszín, egyik kritikusa szerint, alföldi-rózsaszín, állagát. Az a kritikus különben sok butaságot hordott össze Tihamér alföldi festészetét illetően, hol a sivatagról, hol a sztyeppéről, hol Németalföldről fecsegve. Olivér számára éppen az indigótócsa bizonyította, hogy ez a bágyadtság legtöbbször képtelen képpé emelni vásznait, az indigótócsa, amit, olykor úgy tűnt Olivérnek, valamelyik részeg, talán éppen maga Tihamér hugyozott oda, tanítványa, aki akkor már évek óta Gerzsonnál tanult, pedig egyszerűen felvitte, felvezette a képre… Igen, húgom már rég szerette volna elvinni a Tolnai Világlexikonának bordó sorát, szegénynek fogalma sem volt az én birkózásomról a Tolnai Simon bácsival, az ÚJ TOLNAIval, az ÚJ TOLNAI Tolnai Klára szócikkével (függetlenül a Tiszavirág és az Azúrexpressz című filmektől). Rég elhatároztam már, hogy az antikváriumban előjegyeztetek a számára – és akkor már a bátyám, sőt a szüleim számára is egy-egy komplettet. Ugyanis nekem éppen a mi, a Tolnaiak TOLNAIjára volt szükségem. De azért is gondoltam, hogy mindenkit ellátok, nehogy mi is úgy találjunk járni, mint a doktor Kosztolányiék. Ugyanis az egyik első Kanizsai Írótábor résztvevői (Gál, Todor Manojlović, Ady és Juhász Gyula barátja, Ács Károly, Fehér Ferenc, Tišma, akit később majd Nobel-díjra ajánl Handke, Majtényi, Laták, Saffer, Major) tisztelgő látogatást tettek a Kosztolányiéknál. Ott laktak, tudjátok, a Foto Viki mellett. Elbeszélgettek, eszegettek-iszogattak, amikor Fehér Ferenc halkan, tapintatosan egy Kosztolányi-kötetet kért a háziaktól (a két lány, Vera és Tücsi is éppen otthon volt), hogy felolvassa belőle kedvenc versét, de ha nincs kéznél verseskötet, jó lesz a Próza, az Esti vagy az Öcsém kis füzete is, igen, fordult őszinte tisztelettel dr. Kosztolányi Árpád felé, szívesen felolvasnék most önöknek néhány sort az Öcsémből. 205Nagy zavar támadt. Végül kisült, a házban nem volt egyetlen Kosztolányi-kötet sem. Én, a rövidnadrágos tollforgató, épp akkor készültem a zentai gimnáziumba, jóllehet első prózai kísérletemet már elküldtem volt ifjúsági lapunknak, Ady és Juhász Gyula barátja, Todor Manojlović mellett ültem a kanapé sarkában. Gálékat felbosszantotta az eset, rávetették magukat a barackpálinkára, gyorsan berúgtak. Fehér kis híján elsírta magát, fejből próbált Kosztolányi-verseket szavalni. Todor Manojlović, mintha mi sem történt volna, felém fordult, és elkezdte mesélni kedvenc Kosztolányi-novelláját, ő is szinte fejből tudta a szöveget, mert ifjú korában szerbre fordította.

Egy sovány, sárga gyermekkar felkönyökölt a mosóteknő

iszamós kávájára. Két tágra nyitott szem meredt a mosónőre

és egy bánatos hang ismételgette:

– Anyám, én tengerész leszek…

A fiú végül is nem lesz tengerész, dunai hajós lesz. Mondanom sem kell, otthon azonnal rávetettem magam a Manojlović által kiemelt kis novellára. Én is megkönnyeztem, az volt ugyanis az érzésem, a kis novella éppen rólam szól. De aztán, ahogy felocsúdtam, elhatároztam, fel is esküdtem rá, megírom a kis novella másik, igazi változatát, mármint azt, hogy a kisgyermek valóban tengerész lesz, s haláláig az ifjú, eresarcú vízen kalandozik. Másnap, a kanizsai park feketekőrise alatt előadtam Manojlovićnak, Ady és Juhász Gyula barátjának elhatározásomat, eskümet. Az agg költő, műtörténész fejemre tette hatalmas ráncos kezét, sokáig hallgatott, sokáig hallgattuk a park halk zúgását, majd megszólalt. Nem emlékszel, kérdezte, majd a kis novella harmadik részének utolsó mondatait kezdte mondani, immár szerbül:

– A tenger… – suttogta magában fázékonyan, hitetlenül, halkan.

Azt akarta mondani:

206

– Az élet…

Elemérnek sehogyan sem sikerült megállapítania, valójában kinek is elaborálja ilyen részletesen történetét T. Olivér, arra gondolt, talán magának, T. Olivér immár magában beszél, magának meséli történeteit, magának elaborálja kiselőadásait, aztán meg arra, milyen kár, hogy nincs itthon matróz barátja, mert hát tulajdonképpen matróz barátjával is be lehetne helyettesíteni annak a novellettnek a hősét, hiszen matróz barátja tulajdonképpen beváltotta T. Olivér fogadalmát. Mindinkább úgy tűnt, hajlította, görbítette vissza, akárha somot, gledícsiát hajlítana, görbítene az elpattanás határán, milyen szar érzés volt, ha hajlítás vagy nyilazás közben eltört az íj, hajlította, görbítette vissza történetét, végtelennek tűnő mondókáját T. Olivér a bothoz, s akkor már valóban úgy tűnt, mindannyian, nem csak az édesanyja, nem csak ők, hanem az egész világ arra a botra támaszkodik. Úgy tűnt, már nem is a botról, hanem egy görög oszlopról van szó. Mit szólt Elemér a bothoz?, hallotta Elemér T. Olivér immár harmadszor megismételt kérdését. Szerintem megörült neki, mondta Gorotva. Mondtam már, hajolt közelebb Gorotvához T. Olivér, hogy Howard Jenőke a színházból csente (onnan csente a Kalangya Kosztolányi- és Szenteleky-számát is, mert egykor még valós könyvek, folyóiratok sorakoztak a kulisszák előtti könyvespolcokon), kés van benne… Én, ha egyszer rászorulok, olyant fogok beszerezni magamnak, szólt közbe Vendel, amelybe italt (töményt) lehet önteni. Szóval, kérdezte Olivér, megörült neki? Meg, mert attól rettegett, egy napon tolókocsival állítunk be hozzá, ugyanis mindenről értesültünk Komáromitól, a vízvezeték-szerelőtől, aki egykor a kórház gipszelőosztályán dolgozott. A Homokvár csöveit is ő fáslizta be gipsztejbe mártogatott fáslival. Komáromi azonnal tudatta velük, ismét teljesen ripityára ment az Elemér lába. Kacsó, aki egy ideig követte a bot kígyózó motívumát, hasmenést kapott 207Olivér úgynevezett kisáriájától, arról kezdett mesélni, hogy járt fönn Pesten. Ez persze Elemért is jobban érdekelte. Mind jobban az ablak felé dőlt, noha Elemér már megszokta, hogy irodalmárok is vannak a bandában, akik lombfűrésszel dolgozzák meg az anekdotákat, sőt olykor még a vicceket is. Pár centi hiányzott már csak Elemérnek, hogy botjával elérje a függönyt. Csak tudnám, morfondírozott, mire jók ezek a kibaszott földig érő függönyök?! Valami pénzt mentek behajtani a cigányoktól. Egy slepper Marlboróval maradtak adósok. De hiába vittünk pisztolyt, kézigránátot, a főnök olyan ügyes volt, zseni, hogy képtelenek voltunk sarokba szorítani, pedig hát tudod a Bubi idegenlégióban szolgált, Csarli olykor állatvásárokon is megfordul, ismeri a lókupecek rituáléját, Stevo pedig Vukovárnál harcolt, még a farka is ki van tetoválva. Ahogy az öreg megérezte, hogy sarokba van szorítva, hirtelen úgy tett, megörült nekünk, könyörögni kezdett, öljük meg. Öljük meg, beteg, gyógyíthatatlan a gyereke, éppen tegnap vették ki a másik veséjét is, öljük meg, csalja a felesége a brácsással, öljük meg, hogy ne neki kelljen eltemetnie a gyerekét, öljük meg, hogy ne neki kelljen megölnie a brácsást. Egy rossz Ladát meg fél zacskó aranyat kínált. Szerintem el kellett volna fogadni. Legalább azt az aranyat. Engem csak azért vittek magukkal, hogy többen legyünk. Meg azért, mert jó zakód van, szólt közbe Szanitter. Szükségük volt egy úriember külsejű faszira. Azt mondták, én vagyok az ügyvédjük. Csak szerbül volt szabad beszélnem. Aztán volt egy szabad fél napom. Körülnéztem a Nyugati aluljárójában. Már régóta hív a barátom, dolgozzak vele, lent Jugóban nincs remény, dolgozzak vele: szendvicsemberként. Szendvicsemberként?, kérdezte felkönyökölve a kamillában Regény Misu. Igen. Ott a gyülekezőhelyük, a Nyugatinál. A szendvicsembereknek is?, kérdezte Jonathán. Howard azt mesélte nekem, hogy ott, abban az aluljáróban nem lehet mozogni a magukat áruló, kiskorú ro208mán fiúktól. Régen Marokkóba kellett utazni az ilyen szép fiúkért, jegyezte meg Howard Jenőke egyik pesti ismerőse. Három fajta szendvicset is rám próbáltak, magyarázta Kacsó. Van a közönséges papundekli. Az a legkönnyebb. De nem bírja az esőt. Megvetemedik. A plaszticífirozott jobb, de nyáron meleg. A barátomé kívülről olyan, mint a többi, illetve hát impregnált, vízhatlan festékkel átkent farost, ám belső felének komoly puhafaléc kerete van, kis polcokkal. Ő alakíttatta át asztalos barátjával. Valóságos kis kredenc. Az egyik polcon ital, a másikon szendvics… A szendvicsemberek is szendvicset esznek?, kérdezte Vendel. A Rózsaszín ciciknek dolgozik. Az ukránok tartják, de már az albánokkal közösen. Egyszer, mesélte Kacsó, engem kértek meg, hogy fordítsak nekik, ugyanis jugóalbánok voltak. A kredencfiókokban finom porok. Nekem a Klapkát kellett volna reklámoznom. Ha rábólintok, maga Klapka úr is fogadott volna, ott székel valahol a Lánchíd körül.

Elemér harmadik hete volt gipszben. Lényegében örült az ablaka alatt strázsáló, szófosó barátainak. Talán éppen miatta fostak ennyit összevissza. Valaki azt ajánlotta neki, ne egyen sokat, koplaljon, mert ha meghízik, beleszorul a gipszcsőbe. Nevettek. Ki látott már könyökcsövet gipszből? Olivér arra gondolt, Agyag Petivel kiöntet egy könyökcsövet, egy olyan jó ráncos könyökcsövet: gipszből. Ám akkor Gorotva azt kérdezte Szanitter Tibikétől, hogyan is gondolja a Goethe, hogy: A színek a fény szenvedései? Elemérnek közben sikerült félrehúzni a firhangot. Az erős fény őt is megvakította, azután is csak valami szürke körvonalakat látott egész nap. Csak a Vértó csillogott tisztán. Három hete ült ott, a függöny mögött, a lábatlan fotelben, kínjában mind kitépdesve a tengerifüvet. Te itt abrakolsz?, kérdezte tőle a minap Özvegy Karcsi, aki néhány újabb kiadványából hozott neki. Kíváncsi lett, mit mond Gorotva a szenvedésről. De nem hallotta Gorotva válaszát, mert mindenki egyszerre beszélt. 209Valójában meg voltak szeppenve, azért fostak ennyit. Egy hónapja se még, hogy Ecet Mici autószerencsétlenségben meghalt, Elemért pedig újra elütötték. Valaki azt hallotta sugdosni, hogy azért mégsem kellett volna Elemérnek konfliktusba kerülnie a radikális Sašával. Jóllehet Elemér nem került konfliktusba a radikális Sašával, csak a véletlen folytán éppen ott volt, ott ügyetlenkedett, kibicelt, amikor valaki leöntötte petróleummal, és felgyújtotta azt a rühes kutyát, az égő, rühes kutya pedig felgyújtotta – felrobbantotta a műanyagbútort. Újra Szanittert hallotta, arról beszélt, hogy a filozófusok mindjárt impresszionizmusról beszélnek, ha netán színekről teszünk említést, mint a bikák a vörös posztó láttán, lábukkal kaparni, őrjöngni kezdenek. És így semmit sem tudnak erről a fajta szenvedésről. A lexikon is azt írja, hogy Bonnard testein mintha azúrkék hegek lennének… Berkeley persze kivétel. A kínai piacon, unalmas volt, mint egy légy, letartóztattam egy arabot, magyarázta komolykodó arccal a kis Bódis Olivérnek. Mire Elemér Bódisék tegnapi szegedi kirándulására koncentrált volna (egy használt nyomdagépet akartak vásárolni, visszafelé túlhajtottak Palicson, csak Csantavérnél tértek észhez), már Kukli hangja erősödött fel. Egyedül Jonathán vette észre a függöny mozgását. Előbb arra gondolt, a huzat lebegteti, mert Elemérnél mindig kereszthuzat van, lusta becsukni a szobaajtót. Persze a kis Bódis is rögtön regisztrálta, hogy megmozdult a cérnafüggöny. Mondtam már, hogyan tudod legjobban felbosszantani a bunyevác nőket?, kérdezte. Hogyan, hajolt közelebb Regény Misu, akinek újabban már a bunyevácokkal is baja volt, úgy érezte, túlságosan is átvették a hatalmat a szabadkai templomokban, már csak horvát miséket hall az ember, a Parás püspök is csak horvátul beszél, magyarul valójában nem is tud rendesen, noha horgasi születésű… Különben éppen a napokba dugott meg egy hóka, libi-lábi bunyevác csajt a Tejpiacon, de máris szerette volna lekoptatni, ugyanis ahogyan kissé job210ban szemügyre vette, látta, olyan libaforma. Hogyan?, kérdezte Regény Misu. Úgy, hogy kefélés után a függönybe törölöd a farkadat. Mindenki felröhögött. Csak Regény Misu nem, ugyanis ő egy rücskös ostorfának támasztotta volt a csajt (gelegonya, ismételgette dugás közben a libaforma lány, gelegonya, gelegonya), sehol sem volt a közelben firhang. Nem maradt más hátra, mint hogy Bódist is megfenyegesse, jóllehet a mondást először Regény Misu is éppen Bódistól hallotta volt, igaz, élni csak annak a belgrádi professzornak az előadása után kezdett élni vele (a szimpatikus professzor két szerb regényt állított reflektorfénybe, Sterija Roman bez romana*9 és Matić Najmladji Jagodić neče u roman*10 című regényét):

Nečeš uči u moj roman!

Regény Misu különben mind népszerűbb lett az irodalmárok körében, mind többen adtak Regény (Roman) nevet hőseiknek. A minap anyakönyvi kivonattal kellett bizonyítania Olivér pesti irodalmár barátainak, hogy a Regény az igazi neve. Girizd azt mondta, ismerte Misu dédapját, ő volt a mesefa Ludason, valójában ő találta ki azt az Óperenciás-tengeren túli korpahegyet is. Meg a korpahegyen azt a nyárfát. Meg a nyárfán azokat a rossz szoknyákat. Meg a rossz szoknyákon azokat a szőrös zsebeket. Meg a szőrös zsebekben azokat a könyveket… Az igazság az, a pesti néprajztudósokat is meghökkentette kissé az a korpahegyes mese, pontosabban azok a szőrös zsebbe, ahogy ők mondták, bulába dugott könyvek… T. Olivér egyszer már írt valamit egy bulába dugott női cipőről, de könyvről még ő sem hallott. Howard, aki már évek óta nem írt tiszta szépprózát, azt mondta, ha ismét ráfanyalodik, akkor azt az egyik szőrös zsebből előhalászott könyvet szeretné megírni, pontosabban, megelevení211teni. Igen, ő, az öreg Regény Misu bácsi találta ki, Szűcs Laci bácsi csak variálta valójában. Végül is, mondta Kacsó, akárha az előbbi pesti történetet folytatva, nem a szendvicsemberes részét, pedig az jobban izgatta volna Elemért (arra gondolt, ha leveszik a lábáról a gipszet, elmegy a Pubos Lacihoz, el Ferihez, a Don Corleonéba, meg a Tango bezdáni tulaját is felkeresi, és felajánlja nekik, szendvicsemberük lesz, és ha mind beleegyeznek, akkor bizonyos százalék ellenében, alkalmazni fogja Jonathánt meg Kacsót), hanem akárha azt az előzőt, a marlborósat, mármint hogy azt mondta a cigány… Melyik?, kérdezte Howard Jenőke, aki már többször is járt fönn Pesten. Az a marlborós?, kérdezte Gorotva. Nem. Nem?, kérdezték többen. Az, folytatta nagy komolyan Kacsó, amelyik meg akarta venni a sarokrekamiémat. A sarokrekamiédat!? Hol van neked az a sarkod, amelyikben rekamié van, sarokrekamié?! A kisebb húgoméknál Kispiacon, mondta. És mit mondott az a cigány? Azt, hogy ne cigánykodjak vele. Hogy ne cigánykodj?, kérdezte Olivér. Igen, hogy ne cigánykodjak. És mondhatom nektek, sarokba is szorított. Téged vagy a sarokrekamiét?, kérdezte röhögve Szanitter, aki már belenyugodott, hogy nem folytathatja elmefuttatását, pedig éppen az Ecce homo azúrszakadékjairól akart ismét áriázni a bonnard-i testek kék hegei kapcsán. Kálmán jutott eszembe, mondta T. Olivér, aki egyszer arról mesélt nekem, hogy bangladesi nagykövetsége idején, az egyik helyi újságíró azt találta írni, hogy nem engedhetik meg maguknak: az elbalkániasodást. Kálmán behívatta az újságírót a nagykövetségre, ott tartotta ebéden is, előadást tartott neki a szerb freskókról, a Nobel-díjas Andrićról, megpróbált lefordítani neki egy Popa-verset, Danilo Kišről beszélt, megmutatta a Kazár szótárt… A szegény bangladesi újságíró (a bangladesi lapok nem érik el a Palics és környéke színvonalát) bocsánatot kért. Ahogy Kálmán hazatért, hamarosan kitörtek az újkori, immár végtelennek ígérkező, balkáni 212háborúk. Kálmán mesélte, többször eszébe jut az újságíró, sőt újabban már álmodni is kezdett vele. Szégyelli magát. Szeretne bocsánatot kérni, megmondani neki, hogy igaza volt, vigyázzanak, nagyon vigyázzanak: nehogy Banglades is elbalkanizálódjon!

Elemér finoman visszaengedte a függönyt. Hármat koppanva a sublóthoz ment, hogy törjön a görhe aranyrögeiből. A strucc jutott eszébe, amelyről Howard Jenőke mesélt a múltkor, a strucc, amelyik az egyik filmhős álmában kopogva átlépked a szobán. Meg az a három strucclábon álló sakkasztalka (Magyar László vagy Vojnich Oszkár tulajdonából maradt a városra), amelyen állítólag már Howard Jenőke is sakkozott volt, mivel ő is egyfajta Afrika-kutatónak tudta magát (a napokban határozta el, felvásárolja Babos Kornél olasz-gyarmatos bélyegeit). Tört a görhe aranyrögéből, majd tovább ugrált a pamlag mellett lévő hokedlihez, amelyen a fakanalak, a mézes és lekváros fakanalak sorakoztak. Meg kellene kérni a kinti bagázst, nehogy megtalálják említeni a Gumel Jancsinak, hogy megint talpig gipszben vagyok. Ha mégis eljut a fülébe, azt fogja mondani, nem tört el semmije, csak szoríttatja, préselteti magát, meg azt, hogy a nagy zsokékat is gipszteknőben sajtolják olykor… Howard Jenőke egyszer, egyik előadásához kölcsönkérte Elemér hokedlijét. A hokedli a modern művészetekben, valami ilyen címmel volt meghirdetve előadása a Danilo Kiš Könyvesházban. Elemér is beutazott Szabadkára. Büszke volt a hokedlijére. Az előadásból persze nem értett semmit. De hát ki ért itt már valamit is, kérdezte dr. Kinka, a nagy művészbarát szívsebész. Elemér csak a hokedlijét figyelte egész idő alatt. Mármint hogy hogyan viselkedik. A hokedlije. A kedvenc hokedlije, amelyet még a Dormán szabó használt volt műhelyében. Figyelte, akár egy spiritiszta szeánszon. Howard Jenőke (a plakáton P. P. Howard Jenőkét írt, Olivér azt mondta Özvegynek, a Palics és környéke kiadójá213nak, hogy rájátszik a Rejtőre, mire Özvegy csak annyit mondott, hadd játsszon rá) arról beszélt, ezt Olivér is megerősítette, hogy 1913-ban, a balkáni háborúk évében, egy évvel Szarajevó előtt, amikor dr. Brenner alias Csáth Gézát Palicsfürdőre helyezik: Duchamp egy szakasztott ilyen hokedlire szerelte rá azt a bizonyos biciklikereket. És egy hasonló hokedli volt az is, amelyen később Beuys fogja majd kiállítani a zsírt. A zsírt mint olyat. Az előadás vége az szép volt. Howard Jenőke előadásainak mindig szép a vége, mert minden alkalommal valami Kosztolányi-szöveggel fejezi be. Most a Költő disznózsírból című kis írását olvasta fel. Ómamájánál (Ómamájáék nem a Vértónál laktak, hanem Palics túlsó oldalán, a szentkútnál valahol), a ’940-es évek elején, ő még evett cseréptányérból fakanállal levest. Azt az ízt azóta sem sikerült megtalálnia. Krumplileves volt. Tejfölös krumplileves. De volt ott a fakanalak között, a hokedlin ceruza, tollszár, rizsevő pálcika is.

Mindenki azt magyarázta, télen nem viszket ennyire a gipsz alatt. Jól kifogtad, éppen most – az évszázad legmelegebb nyarán – kellett begipszeltetni magad. Meg azt is mondták a háta mögött, hogy Elemér médiuma a gipsznek. Meg azt is, hogy van valaki, aki felvásárolja a lefűrészelt gipszet. Igaz, a gipszteknőért fizet legtöbbet. Mi a szart csinál velük. Néprajzos. Gipszfolklórral foglalkozik. Mi az, hogy gipszfolklór?! Még a korpahegyet sem abszolválta igazán, korpahegy az Óperenciás-tengeren túl, s máris a zsírról, a gipszről kezdtek hadoválni. Tudod, kínjában majd Elemér is tele fogja firkálni a gipszet. Egyfajta graffitiről van szó inkább, tette hozzá valaki. Különben, Goethe is médiuma volt a gipsznek, kaparintotta el légtornász módjára a témát ismét Szanitter Tibike, aki egyszer már olvasott fel Elemérnek Goethe itáliai útinaplójából. Mondtam már, a társaság nagy része, Olivért meg Howardot kivéve (róluk még azt is elterjesztették, hogy átköltöztek Magyarba, cserbenhagyták 214a magyarságot), nem járt még Magyarországon, ugyanis ők minden nyáron lenn dolgoztak Rovignóban, annál is inkább, mivel félig-meddig mind bunyevácok voltak, és akkortájt többször megfordultak Itáliában, Triesztben, Velencében, sőt Rómában is. A gipsz a márványhoz képest mindig krétaszerű és halott. És mégis, milyen öröm belépni egy gipszöntőhöz! Ott elnézheti az ember, hogyan emelkednek ki egyenként a formából a szobrok fölséges tagjai, s eközben egészen új képet kap az alakokról. Azonfelül itt együtt látja mindazt, ami Rómában szerteszét van szórva, s ez fölbecsülhetetlenül hasznos az egybevetéshez. Nem állhattam meg, hogy egy kolosszális Jupiter-főt meg ne szerezzek magamnak. Most ágyammal szemközt áll, jó megvilágításban, úgyhogy reggeli fohászomat hozzá intézem – hozzá, aki minden nagysága és méltósága ellenére is a legvidámabb kalandocskák emlékét hagyta ránk. Most, hogy Elemér felidézte Goethe szavait, úgy érezte magát, akár egy gipszszobor Goethe gyűjteményéből. Emlékszik, akkor Szanitter azt is megjegyezte, hogy Goethe saját művészetében is gyakran élt gipsszel. Éppen ez az egyik titka. Egyedülálló nagyságának. Isteni krétaszerűsége. Mert figyeld meg, Goldoniban, Shakespeare-ben, Molière-ben egy csöpp gipsz sincs. Hát azokban mi a fene van?, kérdezte Elemér. Klorofill, vágta rá Szanitter, méz, indigó, zsír… Ennek a fognak nincs jövője, utánozta valaki az orvos hangját.

Aztán gyorsan elmúlt a nyár, az évszázad legmelegebb nyara, és eliramlott az ősz is. Párolog a deszkakerítés. A túrós bácsi azt mondta, újholdkor választották meg a kormányt, lehet, hogy jó lesz. Mármint a szerb kormány. Közben hallottam a konyhából, hogy a pesti rádió épp bemondja, Szerbia új kormányelnöke: filozófus. Két éve találkoztam vele Bécsben, mesélte nemrég T. Olivér Howard Jenőkének. Kivel, kérdezte Howard Jenőke, kivel találkoztál te Bécsben?! Hát Đinđićtyel. Ja, mondta Howard Jenőke. Ám akkor még, az ellenzék egyesülése előtt, éppen 215úgy nehezteltem rá, mint Vukra, csak köszöntem neki, de nem kezeltem le vele (pedig az osztrák politikusokkal, Petričcsel, Schüssellel, meg a balkáni biztossal, Karl Bilttel például lekezeltem), később sem mentem oda hozzá, pedig a Várady Tibivel ült. Szóval akkor, még az ellenzék egyesülése előtt, nem érdekelt mint politikus. Persze én is csak azt a palei ökörsütést szajkóztam, mint mindenki (különös, most még azok is azt hozzák fel ellene, akik szintén ott álltak ama forogva sülő ökör körül). De szerencsére akkorra, mármint a palei ökörsütés hírének elterjedése idejére, én már rég befejeztem az ÚJ TOLNAI Đinđić-szócikkét. Dési Ábel segített. Ugyanis Danko Grlić (a filmrendező édesapja, a nevezetes, korai Nietzsche-könyv, valamint egy többkötetes esztétika szerzője, akit Olivér nagyon kedvelt, ifjú korában, Zágrábban sokszor meg is látogatott a Krleža vezette Lexigráfiai Intézetben) könyvében (Leksikon filozofa, Zagreb, 1982.) Đinđić még nem szerepel. A Đ betűnél mindössze három Đurić található (az egyik Danilo Kiš tanára volt, a másik szintén figyelemre méltó Nietzsche-könyvet írt, a harmadikat nem ismerem). Persze, amikor a szócikkbe én belekezdtem, mesélte T. Olivér, Đinđić még nem volt számottevő politikus, igaz már ült börtönben, satöbbi. Olivér még a 68-asokat is felülről kezelte kissé, jóllehet azt azért ő sem hitte róluk, hogy később majd minden vezetőjük nacionalistává tűnik, vagy Milošević felesége szoknyája alatt köt ki. Ha akkor Bécsben lekezelek vele, majd pedig oda is ülök az asztalához, minden bizonnyal a szócikk pontosításán ügyködtem volna, heidelbergi napjai felől, Mihajlo Markovićhoz, illetve Gadamerhez való viszonyáról faggattam volna, arról, milyen filozófusi ideál lebegett volt előtte ifjú korában, illetve, milyennek is képzelte el a praxis-filozófusok után a szerb filozófust, valójában arról, milyen helyet biztosítana a filozófus számára, miért nem foglalkoznak többet Životićtyal, mi a véleménye Konstantinovićról mint filozófusról, 216jóllehet akkor még nem tűnt úgy, hogy rövid időn belül fordítani tud, és motorja, hibátlan realizátora lesz a forradalomnak, majd pedig elnöke is a szerb államnak. Most T. Olivér büszke volt a kosárlabdázó külsejű, filozófus kormányelnökre, egyértelműen az ő pártján állt Koštunicával szemben, aki körül máris ott nyüzsög a Matija, a Nogo. Mindennek ellenére (az ökör ellenére is), egyedül az ő gondolkodására nem vetült abból az émelyítő, kátrányszerű (vér?) miazmából. Ha arra gondolok, hogy még a legjobbak is mennyi időt pazaroltak Vukra például, meg arra, hogy (Ćosić is tagja az Otpornak… Dési Ábel (alias Sárkány Szilveszter) egységesnek látja Đinđić tudományos és politikusi tevékenységét. A filozófia és a politika összekapcsolására, jegyezte meg Ábel, az elmúlt században csak két kiváló filozófus vállalkozott: Radakrisnan indiai és Masaryk cseh államelnök. Valójában az ő példájukat folytatja most Zoran Đinđić, tette hozzá. T. Olivér elhatározta, közzéteszi a Tolnai szócikkét, hiszen a Demokrata Párt (melynek alapítói között ott voltak T. Olivér egykori ismerősei, barátai: Pekić, Danojlić, Gojko Đogo is) honlapján Đinđić filozófusi múltjából csupán annyit említenek, hogy egyetemi tanulmányait Belgrádban végezte, a doktorátust pedig Constancában szerezte meg. Két dolog okkupálta akkor Bécsben T. Olivért, aki filmrendező barátja, Žilnik közvetítésével, majdhogynem véletlen került a szerb ellenzék összejövetelére a Diplomatische Akademie-n (igaz ott volt Várady, Cerović, akivel oda-vissza a vonaton, Pest és Bécs között, végtelen beszélgetéseket folytattak Danilo Kišről, Đilasról, és hát ott volt a későbbi vajdasági elnök, Čanak is, akivel T. Olivérnek sosem is szakadt meg a kapcsolata, Čanak kelebiai rokonainál, akik kivonulván a társadalomból, hattyútenyésztéssel foglalkoztak, olykor találkozgattak): Rilke egy gondolata a háború, az első világháború kitörésének idejéből, illetve az a felismerés, hogy a szerb értelmiség közül senki sem tanult meg albánul, a jelenle217vők közül sem tud senki albánul. Magyarul például azért mindig tudott egy kis csoport, amely a lényeget közvetíteni, sugározni tudta (Zmaj, Veljko Petrović, Leskovac, Tišma, Kiš, Eugen Werber, Ivanji, Judita Šalgo, Sava Babić). T. Olivér barátkozott néhány albán költővel, valamint el is mélyedt négy-öt albán festő művészetében, el olyannyira, hogy nyugodtan mondhatta, beszéli nyelvüket, sőt a nagy szlovén mester, Stupica albán tanítványának, Džaffának az egyik képét több alkalommal is balkáni világunk, az elmúlt kor, az ezredvég reprezentatív alkotásaként tárgyalta. Szerbül megírt felszólalása, mely végül is a zsebében maradt, mert a vezető politikusok, amint elmondták köszöntő beszédeiket, már délben sajtókonferenciát hívtak össze, siettek berekeszteni az értekezletet, e két dolgot érintette, ama kép felett való sírás lett volna tulajdonképpen. Szóval azokban a napokban (maga is többször elsírta magát), Rilkének az a megállapítása kísérte, hogy a háború kitörésével kapcsolatban csak két ember tudott volna valami lényegeset mondani, Tolsztoj és Cézanne, de ők gyorsan magukra húzták a koporsó fedelét. Így, vonja le konklúzióját Rilke, nincs, aki megszólaljon, mondjon valamit: csak sírni van módunk. De hát, döbbent rá T. Olivér körülnézve a teremben, a sírást mint olyat nem tanítják, sosem is létezett ilyen tantárgy a Diplomatische Akademie-n. Ha netán ezután tanítani óhajtanák, nyugodtan meghívhatnák T. Olivért az új tantárgy első tanárjának.

Először láttam szarkát a magnólián, mondta Jonathán. Milyen szép, nagy madár is valójában, tavasztól aztán sosincs alkalmam nézni, gyönyörködni benne, harcban állunk, mert hajtom őket, rettegek a kiskacsákért, kiscsirkékért, ahogy Herman Ottó mondja, a pelyhesekért. Herman végkövetkeztetése a szarkát illetően különben az, tette hozzá Jonathán, hogy: nem ajánlható kegyelemre. Farka, szárnytollazata évközben sosem csillog ilyen zománcosan. De ahogy most elnéztem, gyönyörködtem benne: 218megkegyelmeztem neki. Néztük egymást, nem hinném, hogy ő is gyönyörködött, el tudom képzelni rólam mondott belső monológját, akár meg is kísérelhetném lejegyezni. Mit?!, csattant fel Regény Misu. Mi a szart kísérelhetnél meg már megint?! Lejegyezni a szarka belső monológját, mondta ártatlan ibolyakék szemét Regény Misura meresztve. Hát, jó, próbáld meg lejegyezni, legyintett Regény Misu. Hol?, kérdezte Vendel Gorotvát. Mit, hol?, emelte fel elnehezült fejét Kafga. A piacon. Már kiüresedett a piac, amikor az egyik ember, tudod az a bőrruhás, aki a fokhagymát árulja, megsimogatta a tejfölös asszony fenekét. És a hagymás odaszólt, hogy: azért vigyázzunk, na! Akkor kezdett mesélni arról az öregről. Ki? A hagymás. Arról, hogy az öreg… Melyik öreg?, kérdezte még mindig mélyről, szinte a sírás határán Kafga. Fogalmam sincs, melyik. Szóval, az öreg, folytatta Kafga feje fölött megcélozva Vendelt: négy asszonyt temetett el. Mondtam neki, maga annyit sír, hogy nem marad vizelnivalója, és ebből kifolyólag, megnyugtatom, a prosztatájával sem lesz baja…

Volt egy török barátnőm, mondta édesanyám, ahogy vezettem haza a templomból, mesélte Olivér, a piac citromsárga restijében, egy részük ugyanis közben átszivárgott a piac citromsárga restijébe, másik része pedig a Tangóba. (Egyszer majd külön is szólok a piros-zöld piac citromsárga restijéről, hogy ne kelljen minden alkalommal újra rajzolnom, festenem úgynevezett hőseim mögé.) Sehogyan sem akarja megérteni, hogy egy utcában lakunk a templommal, hogy a Kisfenyves valójában a Spliti sétány folytatása, csak kettészeli a szegedi vasút. Török barátnőd? Hol? Mikor? A zimonyi töltésen. A zimonyi töltésen? A zimonyi töltésen találkoztunk. Apádhoz mentem, odaát raboskodott a pancsovai rétben. Hagymát ültettek, de aztán büntetésből áthelyezték őket Požarevacra, majd le Koszovóra. Ott ténferegtem a töltésen egész nap, mert már nem volt több komp. 219És akkor találkoztam a török asszonnyal. Ő is föl volt málházva. Ő is a férjéhez indult, a börtönbe. Sehogy sem tudtunk átjutni a nagy folyón. Közben eszegettünk, imádkoztunk, pihentünk. Megkínáltuk egymást ezzel-azzal. Ő is tudott néhány szót szerbül, meg én is. Mint hamarosan kisült, ő is tudott néhány szót magyarul, én is törökül. Emlékeztem, az iskolában tanultuk, hogy sok szót vettünk át a törököktől – és tényleg, amikor eszegetés közben azt mondtam neki, hogy adja ide a paprikát, ideadta… Végül alkonyattájt jött egy csónak, elkezdtünk kiabálni, ő törökül, én magyarul, hogy: segítség! Az egyik halász szerencsénkre magyar volt. Éltek arrafelé magyarok, apád mesélte, hogy még egykori ókanizsaiakkal is találkozott. Elvitt a kis házukba. A felesége nagyon megörült, végre jól kibeszélgethette valakivel magát magyarul. Nem engedett aludni. Egész éjszaka beszélgetni kellett vele. Magyarul. Legközelebb is náluk szálltam meg. Akkor sem engedett aludni. Beszélgetni kellett. Magyarul. Leveleztünk, fényképet is adtam rólatok, amikor legközelebb mentem, ott volt berámázva a falon. Aztán többé nem találkoztam azzal a török barátnőmmel, pedig azt mondta, amikor elváltunk, hogy sosem fog elfelejteni. Apám még borotválkozás közben is Požarevacról beszél.

Szobrot állítottak Teréz anyának Röszkén, újságolta Jonathán, a Don Corleonéban, de ez, ha jól emlékszem (ha azonnal nem jegyzem fel a dolgokat, szétfoszlanak emlékezetemben, jóllehet különben is csak foszlányokat tudok elkapni, semmivé foszlanak még a foszlányok is, miközben a helyszínek és a napok felcserélődnek, mintha mi csak üldögélnénk a műanyag kerti garnitúrán, s közben előttünk és mögöttünk kulisszatologatók dolgoznának, hol a citromsárga restit, hol a Tangót ácsolnák oda), már másnap történt. Babos Kornél egy nagy szürke berakót kotort elő a hátizsákjából, és megmutatta, hogy épp a napokban cserélt egy Teréz anya emlékére kiadott albán bélyeget

220

NENE TEREZA GONXHEBOJAXHI

POSTA SHQIPTARE 5 Leke

Mutatta, van már neki Enver Hodzsája és albán Sztálinja is

70 VJETORI LINDJES GJENERALISSIMIT

1879–1949

A menyétke (Menyétke), mondta édesanyám, folytatta Olivér, jóllehet senki sem értette, hogyan saltolt át édesanyja török barátnőjéről Menyétkére, szóval: a Menyétke már meg szeretne halni. Belefáradt. Ráunt. Kicsoda ő?, kérdeztem. Kicsoda Menyétke? Igen. Tudod, egy időben ő gondozott bennünket. Miért hagyott ott ő is benneteket? Szüksége volt rá a családjának. Hány éves a Menyétke? Két évvel fiatalabb, mint én: 80. Egy 80 éves asszony gondozott benneteket? Igen, a Menyétke. Szeretném felhívni telefonon, talán nem is tudja, hogy eljöttünk hozzátok, Palicsra. A búzások, mondta édesapám, aki látta anyám török barátnőjét, de már csak a bugyogójára emlékszik, a búzások, nagyon sokan voltak, 1800 méter utat építettek a kolostortól (Dečani) fel a csúcsra. Azelőtt nem járt ember arrafelé. Bus Bandit, tudod, akit agyonvertek a zentai paplakban… Tudom, mondom, együtt voltunk Rómában zarándokúton. Ja, igen, mesélted már, hogy együtt voltatok Rómában – és odajött hozzátok, lekezelt veletek a Woytiła… A Bus Bandi Kracsun nagyapa bátyja lányának volt a fia. Az anyja sokáig hordta nekünk a tejet. A Szúnyogfaluban laktak. Bandi előbb szabóinas volt a Baginál, tudod, a Bagi csinálta azt a galambszürke öltönyödet az érettségire. Egyáltalán nincs kizárva tehát, hogy a Bus Bandi is dolgozott azon a galambszürke öltönyömön, amely csupa lyuk lett, amikor a rendőrök futás közben elgáncsoltak, megvertek, börtönbe zártak… Egyszer találkoztam vele Telecskán, mesélte édesapám, betegeket vittem a Janković doktorhoz. Behívott a paplakba, megmutatta milyen tisztaság van nála, hurkával, kolbásszal kínált, kár 221volt szegénynek elmennie Zentára, Telecskán talán nem verték volna agyon. Halála előtt még szőlőt vett Horgoson.

Amíg T. Olivért hallgattam a Don Corleonéban, egy pillanatra megzavarodtam, az volt az érzésem, magamat hallom, jóllehet nem tudtam igazán odafigyelni, mert Gorotvával gyufásdobozt pöccintgettünk, erősen kellett koncentrálni, ugyanis sörben játszottunk. Olivér azt fejtegette, hogy ő valójában egy szimpla krónikáról gondolkodik, ám a közben alkalmazott heterogén eljárás olykor felrobbantja a lineáris időrendet, s így az is megtörténik, hogy későbbi dátummal ellátott feljegyzések kerülnek előre, ezért csak ha nagyon muszáj, akkor dátumozza jegyzeteit. Tényleg az volt az érzésem, hogy idejövet Olivér beugrott hozzánk, a Homokvárba, és pillantást vetett az asztalomon hagyott papirosokra. Reggel épp lefordítottam Gyöngyinek Barthes egy Bataille esszéizmusára vonatkozó mondatát, amelyben szemet szúrt nekem a heterológia: Íme, mi az esszé írásmódja (Bataille-ról beszélünk): a tudomány és az érték szerelmi ritmusa: heterológia, gyönyör (kéj). Szanitterrel beszélgettek. Közben a szembeni posta lombfűrésszel megmunkált homlokdísze alatt Kacsó és Kornél beloholt a salterhoz (a tisztviselők első pillantásra rablóknak vélték őket, talán még a kezüket is felemelték), elhatározták ugyanis: nagy mennyiségben vásárolnak napi bélyegeket, mivel rádöbbentek, vége ennek a rezsimnek, hamarosan új bélyegeket fognak nyomni, ahogyan új pénzeket már nyomtattak is, a miloševići bélyegek napjai meg vannak számlálva, többé sosem is lesznek ilyen apró, csúnya jugoszláv (ha egyáltalán sokáig lesz még Jugoszlávia) bélyegek. Valóban tanulságos, hogy az elmúlt 50 év legcsúnyább bélyegeit a miloševići rezsim (jóllehet a posta igazgatója balos volt) adta ki, különben az általuk okozott általános civilizációs katasztrófával teljes összhangban. Miközben Kornélék beloholtak a postára, láttam Jonathán ibolyakék (fokföldi ibolya) szeme kigyúlt, ami azt jelentette, ő füg222getlenül mindentől: továbbra is a kék Mauritiusról álmodozik. Hogy Vendel szinte abban a pillanatban indult el a Víztorony csigalépcsőjén, ahogy Kornélék benyomultak a postára, csak Gorotva tudta. A Víztorony Palicsfürdő jelképe. Mint Stadler krónikájában olvasom, a torony 1912-ben leégett. Dr. Brenner alias Csáth Géza a tóról, egy csónakból figyelte a különös látványt… Szanitter tanyasi szomszédom szavajárására utalt, mármint hogy valaki egy töpörtyű koma. Mire Olivér azt mondta, olyan aszalt szilvaszerű. Aztán soká az aszalt szilváról értekeztek. Valaki azt mondta, hogy a szép aszalt szilva, amit lentről hoznak Szerbiából, olyan, mint a gyémánt. S ez megdöbbentett. Élő gyémánt, gondoltam. De hazafelé sétálva aztán valamiért arra gondoltam, hogy Olivér és Szanitter valójában Elemérről, illetve Elemér kapcsán a zsokékról beszélgethetett úgy általában. Otthon előbb apám lexikonáért nyúltam (A magyar fűszerkereskedő lexikona), hogy elolvassam, mit ír az aszalt szilváról. Aztán Ćurčić zsoké-rajzait kerestem elő. Ćurčić azért tudott a zsokék nagy grafikusává, festőjévé lenni, mert az ő eljárása már előbb is, illetve hát eleve a gyűrés, a meggyűrettetés volt. Csendéletein még a borosüveget is meggyűrte, a húsdarálót is megdaráltatta önmaga által. Aztán a másnapi kruzsokra (az úgynevezett kreatív írás, hülyeség, tanfolyamát neveztem így) készültem. Minden összejövetelünk elején felolvasunk, körültapogatunk egy-egy költészet-meghatározást. Három hete például Schlegelt tárgyaltuk: A poézis: republikánus beszéd; beszéd, mely önmaga törvénye és célja, ahol minden rész szabad polgár, beleszólási joggal. Két hete Rilke levelét egy ifjú költőhöz meg a Malte költészetre vonatkozó oldalait. Legtöbbet legrövidebb meghatározásánál idéztünk: Dichtung ist Dasein. Virginia Woolf levelét egy fiatal költőhöz, Danilo Kiš fiatal íróknak írt tanácsait és Ginsberg író-jelszavait külön ki is nyomtattam a gyerekeknek. Majd Cioran 223következett. Utoljára Herbeck A poézis című versét elemeztük. Báthori Csaba fordításában. Nagyon tetszett a lányoknak.

A poézis történelmi indítékú szóbeli forma nagyítóüveg alatt. A poézis költészet. A tanár az iskolában arra tanított, hogy a poézis költészet. A poézis elhajlás is a valóság iránt, mely súlyosabb, mint emez. A poézis a felsőbbség átvitele a diákra. A diák tanulja a poézist, és ez a történelem a könyvben. A poézist az állattól tanuljuk, amelyik az erdőben van. Híres történetírók a gazellák. (Berühmte Geschichteschreiber sind die Gazellen.)

Már ahogy visszatettem a helyére apám lexikonát, tudtam, holnapra mit is fogok választani, ugyanis a kézilexikonok fölötti polcon Márai-, azon felül pedig Kosztolányi-kötetek sorakoznak (majd azok felett Hamvas, Halász Gábor, Herman Ottó és Hesse, most jelentek meg Hesse esszéi magyarul, versei meg szerbül; Eco, Eörsi és Esterházy; Babits, Walter Benjamin és a Brontë-nővérek, legfölül pedig Ady, Adorno – az Esztétikai teóriát lenn tartom a lemezjátszó alatt –, Andrić és Arany dupla sorokban), ahogy felpillantottam, mondom, azonnal tudtam: Kosztolányi van soron, annál is inkább, mivel valóban úgy gondolom, neki köszönhetjük a költészet egyik legszebb meghatározását. Igen, ezt komolyan gondolom, jóllehet neki, mármint Kosztolányinak is van még sok szép meghatározása, amelyekkel olykor élek is (például, találomra: A költészetben mindig a háttér számít, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége, az a láthatatlan, dúsan fölszerelt és kimeríthetetlen „mögöttes”, országrész, melynek a betű csak afféle előretolt katonája.). Íme tehát a költészet egyik, Petőfié mellett talán legszebb meghatározása (akár már a Fájkiskösségben is idézhettem volna):

A zsoké fárasztó gyaloglással csigázza magát, ecetet iszik, citromot eszik, hogy testéről ledobjon minden lat húst, melyet fölöslegesnek érez. Ő a véznaságát ápolja. A költőnek nem kell vigyáznia sem a hangszálaira, sem izmaira, sem testsúlyá224ra. Valami más, valami nagyobb parancs zendül fölötte, valami más, nagyobb önsanyargatást követelnek tőle, mindenről le kell mondania, hogy minden az övé lehessen, egyedülvalóságát kell őriznie, a bánatot, mely nélkül szeme vak, s nem láthatja sem önmagát, sem a nagyvilág egyetlen kis darabkáját. A szenvedés higiéniája ez, a fájdalom mitológiája. Itt van az ő mély erkölcsisége.

Elhatároztam, előbb az olajbogyóról fogok beszélni (a gyarmatáruról apám boltja kapcsán már beszéltem nekik), az egyik legszebb, sima, teljes érzéki formáról (Michaux említ az álmodó és a fennlevő „fazonjairól” írt könyvében egy embert, aki gyakran látja magát álmában, amint a nyitott olívabogyóba olívaolajat önt), majd pedig a szárított almán (a csodálatos, nagy, kerek vesszőből font aszalókosarakról is fogok említést tenni, amelyekben Vitéz ómama szárította a felszeletelt gyümölcsöt), a fügén keresztül elérek az aszalt szilvához. Az élő gyémánthoz… És csak majd aztán, már az óra második felében fogok kezdeni tulajdonképpeni témánkról, a zsokéról mint olyanról értekezni. A zsoké mint forma. Hemingwayből szedett példákkal kell kezdenem etc. És aztán, csak az óra legvégén olvasom fel nekik a Kosztolányi-idézetet. Kafga Feri, ez még ugyanaznap este történt, lenn a parton, a Vitorlások klubjában, azt mondta, végre felírt egy mondatot. Mindenki elhallgatott. Jóllehet ez már hónapok óta esedékes volt. Mármint hogy fel fog jegyezni valamit. Jonathán azt is tudni vélte, hogy ha Kafga valamit fel fog jegyezni, az mindössze egy mondat lesz. Pascal esetét említette, majd egyik, ahogy ő mondta, bevarrt mondatát ismételgette:

Joye, joye, joye, pleurs de joye.

Közben Olivér arra gondolt, ha netalán a bécsi Diplomatische Akademie mégis elfogadja ajánlatát, mármint hogy a sírást vezessék be mint tantárgyat, ha megkapja a sírás katedráját, első előadását Pascal e mondatával fogja kezdeni, jóllehet ugyanak225kor Rilke Maltéja is eszébe jutott (egyébként most már nagyon is megértettem, hogy valaki levéltárcája legmélyén egy halálos óra feljegyzését hordozza magával egy életen át), meg hát a túrós bácsi is, aki valami betűket (csak annyit árult el, hogy 9 darab betűről van szó) varrt, az immár másodszor is Koszovón szolgáló unokája katonakabátjába.

A tó egyik nap befagyott, a másik nap kiolvadt. A vadkacsák zavartan hápogtak, sehogyan sem tudták eldönteni, visszainduljanak-e a jeges tengerre. A telihold magában izzott, nem tükröződött. Voltak éjszakák, amikor pedig teljesen lefolyt a tóra, le, mint égő olaj, a helyén pedig fekete lyuk tátongott az égen. És Kafga Feri azt a bizonyos mondatot tényleg bevarrta a zakójába. Hogy hangzik az a mondat?, hajolt át hozzánk Vendel. Kafga üveges tekintettel meredt barátjára, nem hallotta a kérdést. Azt kérdezte, szólalt meg akárha közömbös hangon Gorotva, mi a szar van arra a cetlire írva? Tudták, Kafga, ha el is jutna hozzá a kérdésük, akkor sem közölné velük a mondat tartalmát (talán nem is volt tartalma, az ilyen mondatoknak nem tartalma van), mert különben nem varrta volna a zakójába. Másnap állítólag Jonathánnak mégis tett valami utalást arra a mondatra, legalábbis említett valami kerítést. Kerítést? Valami fakerítést tán, de lehet, Jonathán nem jól hallotta, nem kerítést, hanem fakereket, fakutyát említett, mert éppen a napokban akadtak a padláson egy tiszta jó fakutyára. Hallottam, ahogy benn a szakács drótkefével tisztítja a halakat. Nem mertem megszólalni, ugyanis én már jóval előbb észrevettem, valami történik Kafgával. Egy hete sincs, hogy velünk jött be Szabadkára. A depressziójáról beszélt, Jutka rászólt, húzza már ki végre magát a szarból. Majdnem sikerült, mondta Kafga. És akkor visszaestél?, kérdeztem, de ahogy Kafgára pillantottam, ráfagyott az arcomra a vigyor. Majdnem sikerült, de akkor a fiam beszerelmesedett. Én is voltam szerelmes, de ilyet még nem láttam. Igaz, a kislány rendkí226vül szép teremtés. Egy éve sincs, hogy elment az orvoshoz, hogy levetessen egy szemölcsöt a lábáról. És az orvos rosszul találta levenni. Áttevődött. A tüdejére. A rák. A fiam minden aranyat összeszedett a házban, a jegygyűrűinket, apám aranyfogait is. És egy gyönyörű láncot csináltatott a lánynak. Az egyik vizsgálaton, amelyen a lány szülei, meg a fiam is jelen volt, az orvos megkérdezte a lányt, hogy szerelmes? A lány azt mondta, hogy igen, nagyon. És voltál már a fiúddal? A lány meg a fiam elpirult. Voltam – és nem jött meg a menzeszem, gyerekünk lesz…

Valami beszabadult a tyúkólba! Minden bizonnyal kutya, ugyanis görényt csak egyetlenegyszer láttunk Palicsfürdőn. Szomszédunk a menhelyről hozott egy kis szőrmókot, arra gyanakszom. Aranyos, ám felettébb ravasz, és valahol rászokott a nyers húsra. A mi kutyáink (Godot és Nusika) a pincében vannak. Vagy hajnalodik már? Az ablakhoz támolyogtam. Közben láttam, az este a helyi lap (Subotičke Novine) gyászjelentéseit böngésztem. Ki is vágtam, fel is ragasztottam egyet. Egész gyűjteményem van ilyen gyászjelentésekből. Arkan meg a többi egymást legyilkoló maffiózó gyászjelentéseiből is szoktam kivágni, felragasztani egyet-egyet. Végül egzaktul kimutatható lesz, hogyan gyilkolják le egymást. És akkor csak egy marad belőlük, mint a hordóban fogott, tartott patkányokból… Meg a minap édesanyám is szólt, hogy tele a Magyar Szó az ókanizsaiak gyászjelentésével, köszönetnyilvánításával: a Kecskés szabó; a Hangya hentes és a felesége, a Mányi Ilonka; tanyasi szomszédunk, Hanesz Lukács felesége, a Tandari Eszti néni… Ahogy édesanyám újságja fölé hajoltam, megpillantottam a Ferike fényképét. És ez annyira megdöbbentett, hogy kikaptam édesanyám kezéből az újságot, és bezárkóztam a fürdőszobába. A Ferike szeretteinek köszönetnyilvánítását most ide ragasztom, ide, direkt a szövegbe, ugyanis nincs időm előkeresni a gyűjteményt. Egy hónapja sincs, hogy otthon járva betértem a nagytemp227lomba. Alighogy valamelyik oszlop mögé térdepeltem, bújtam, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, felbukkant a púpos Ferike. Elég volt, hogy kezében a több száz éves gyertyaoltó rúddal, amellyel olykor nekem is körül kellett járnom az oldaloltárokat, feltűnjön, hogy felidéződjön a gyerekkor templomának misztériuma. Valóban különös, hogy a természet, a Tisza, valamint a nagytemplom titkát két kis púpos emberke tárta fel előttem. Jól ismertem őket, ugyanis bátyám évfolyamtársai, barátai voltak. Sundricka, a halász és madarász, valamint Ferike, a templomszolga (Szent Miska halála után harangozó is egyben). Nem tudnám megmondani, melyiket csodáltam jobban. Ami Ferikét illeti (ott laktak a Topolac doktor meg a Hedvig néni között, a csücsökben, óriás fehéreperfa állt előttük), csak még fokozta érintettségemet az, hogy én sosem ministrálhattam, ugyanis a felvételin nem jól mondtam volt fel a latin szöveget Koncz főministránsnak (a későbbi nagy költőnek), és így számomra csak a harangozás, a gyertyaoltás és az orgona fújtatása maradt. Csak most Ferike gyászjelentése fölé hajolva jutott eszembe, hogy a pályaválasztásra gondolva, míg barátaim lakatosok, állatorvosok, légionisták, papok és labdarúgók szerettek volna lenni, én azon tűnődtem, mi lenne, ha harangozó lennék… 70 évet élt, Casablancában hunyt el, ám valamiért Brüsszelben temették el, böngészem ismét a helyi lap gyászjelentését. Pilóta volt, kapitány. Még nem láttam embert ilyen szépen, egészségesen mosolyogni, nevetni szinte. Merkovićnak hívják, mint egyik kiemelkedő bunyevác költőnket, aki Mauthausent is megjárta, többször volt kegyvesztett, most a szabadkai tévé telelexikonát szerkeszti, és költeményeket már ő sem igen költ. Őt is ide ragasztom Ferike mellé, ugyanis csak most jutott eszembe, volt egy olyan barátom is, aki pilóta akart lenni, repültem is volt vele UNRA-dobozból épített gépén… Átmentem a káposztalepkéhez. A nyáron ugyanis egy káposztalepkét tűztem fel a fekete ikonosztázion 228(könyvespolcom) oldalára. Akárha lándzsával dobtam volna meg. Mivel egy véletlen kezem ügyébe került zsákvarró tűvel szúrtam oda. Ám Jutka másnap már követelte vissza a tűt. Ma már nincsenek, mondja, ilyen békebeli zsákvarró tűk. Az Elemér jutazsákját sem varrtam még meg. Mitévő legyek? Hiszen nekem még nincsenek speciális lepketűim. Jóllehet foglalkoztam volt Bartók rovargyűjtő szenvedélyével, láthattam, milyen aprólékosan ügyelt minden kellék beszerzésére. Valamint, erről is mintha már tettem volna valahol említést (jóllehet megígértem, nem teszek), Nabokovot is sikerült Pécsre csábítanom. Igen, a nagy írót, Vladimir Nabokovot. Danilo Kiš közvetített. Danilo Borges, Andrić és Kosztolányi mellett, Nabokovot kedvelte legjobban. Szóval Nabokovot is sikerült Pécsre csábítanom, nagy titoktartás közepette, abszolút inkognitóban (Konstantinović írja Beckett, a barátom című csodálatos könyvében, hogy Beckett azért látogatott 1958-ban Konstantinovićékhoz Belgrádba, mert ki akarta próbálni, lehetséges-e abszolút inkognitóban utaznia), hogy pillantást vessen Csontváry nevezetes kis vásznára, ugyanis szerintem nem festményről van szó, a zseniális mester valós pillangókat merített az olajba. Mondom, inkognitóban érkeztek Pécsre. Kiš megnézett néhány Krleža-színhelyet is, mint amilyen a nevezetes cukrászda és a tisztiiskola. De nem is erről akartam mesélni, hanem a lepketűről, illetve arról, hogy dr. Lábos Elemér, kedves agykutató barátom egyszer Bécsben, valami kongresszus alkalmával, kihasználván a hosszabb szünetet, el akart ugrani abba a boltba, ahol különben még Bartók is megfordult (Bartók 1936-ban járt abban az üzletben, azon a napon, amikor Ferenczy Béni az egyik bécsi vasútállomáson majd elkészíti a nagy zeneszerző legjobb, a megfigyelés lázától meleg, s mégis akárha alvó embert megleső képmását): lepketűket vásárolni. Agykutató barátai, akik mind kitűnő lepkészek, azonnal felvilágosították, nem boltban kell vásárolni a lepketűt, 229adtak neki egy címet, mondván, épp haldoklik a legnagyobb bécsi lepkész – és felesége máris kiárusítja a dolgait. Barátom becsöngetett. A híres lepkész még mindig szép felesége bevezette a haldokló tudós szobájába. A de facto lepkékkel tapétázott kis barlang közepén ott haldoklott a boltos homlokú, hímporral, kénnel, azúrral összemaszatolt nagy lepkész. Rápillantott a jövevényre, üdvözlésre akarta emelni áttetsző kezét (vagy már nem is kéz volt az, áttetsző, erezett szárny), ugyanis még halálán is azonnal felismerte a váratlan jövevényben az igazi lepkészt. Ha meg tud szólalni, fél gyűjteményét barátomnak ajándékozza. Ám már csak vergődve csapkodott áttetsző, hártyás végtagjaival. Egy szónak is száz a vége, agykutató barátom kitűnő bécsi lepketűkhöz jutott. Mint megtudtam tőle, azok a legjobb minőségűek a világon. És akkor a nagy lepkész még mindig szép feleségétől két pillangót is sikerült megvásárolnia. Az immár számomra is fontossá, nélkülözhetetlenné lett:

Psyche mediterranét és a Literatát.

Nem maradt más hátra számomra, mint édesanyám kalaptűje.

Tanyasi szomszédunk telefonált, Jutka segít beszerezni nekik az orvosságokat. Édesanyám kérdezi, ki telefonál? Mondom, a szomszéd, a Miska sógor. Cudar egy portéka, mosolyodik el édesanyám. Zolisa is nagyon szeretett beszélgetni – politizálni vele. Hallom, Jutka kérdezi, hogy áll az egészséggel? Ütőképes vagyok, mondja.

Itt megszakadnak a följegyzések, amelyeknek, ha közelebb hajolok, érzem, valóban olyan uszadékfa, nem is uszadékfa, hanem: nedves kerítésdeszka-illatuk van.

230
Potenciális kakaspörkölt, Žilavkával,
avagy az interakció megalkuvása az atommagban

Erdélyi Béla volt Horgos polgármestere, meséli a Homokvár hátsó fertályán napozva apám, aki most lépett a kilencvenedik életévébe, és karácsony óta nálunk tartózkodik édesanyámmal Palicsfürdőn. Húsvét hétfőjén szándékoznak visszaköltözni Ó-Kanizsára, visszavinni a tollpárnákat, a közepén kifűrészelt hokedlit, miegymást, jóllehet már alig mozognak szegények. Apám olykor, minden bevezető nélkül mesélni kezd. Lehet, tűnődöm ilyenkor, magában már előbb, már rég elkezdte a történetet, el az elején. Legelején. De hol is a történet eleje?, kapom fel a fejem. A legeleje. Talán valahol gyerekkorában, amikor is egyszer Bánátban, a Fekete-tónál (Crna-bara) megharapta egy veszett kutya, és Újvidékre vitték a Pasteur Intézetbe (később mi egészen közel laktunk a Pasteur Intézethez, esti sétáinkon nem egyszer kerültünk be az udvarába – a Pszichiátriai Intézet előtt is elsétáltunk olykor a holdvilágban –, s olyankor mindig édesapámról kezdtem mesélni, hogyan harapta meg Bánátban, a Fekete-tónál az a veszett kutya) – és hatalmas injekciókat döfködtek kicsiny hasába… Szóval, Erdélyi Béla volt Horgos polgármestere. Dolanc, Tito szlovén jobb keze, szeretett Horgasra járni vadászni. Segített felépíteni a vadászotthont. Egy alkalommal meghívták Tito három orvosát Horgasra őzre vadászni. 500 méterre tőlük biciklin munkások haladtak. És az egyik leesett 231a bicikliről. Le találták lőni. Azt egyik orvos le találta lőni. Tito egyik orvosa. Vagy valamelyik kísérőjük. De elsimították az ügyet. Ám később az Erdélyit elütötte egy autó. Pontosabban, nekimentek a kocsijának. És ő benn égett. Ismertem más horgosi vadászokat is, mondja. Gorac Misit például. Ő tagja volt a vezetőségnek. A horgosi vadászegyesület vezetőségének. Misi tanyája a határon volt éppen, sokszor meghívott rókát ásni a zónába. Ismertem még Túrót, meg a szerb péket is. Egyszer kimentünk rókát ásni a Rakićtyal, a táskás Törtelivel, meg a Tóth Kázmérral, az Univerzál igazgatójával. A Kázmér nem ásott, mivel jól főzött, ő benn segítkezett a tanyán. De mire kikubikoltuk a kisrókákat, a Kázmér maga megette a bárány egyik combját, nem értettük, mérgesek voltunk, miért gondolja, hogy neki egy egész comb jár, amikor több mint tízen voltunk… Tudakold meg fiam, hogy a szlovén Jákob, vezeti-e még a kelebiai fácánfarmot, szeretnék kimenni hozzájuk… A fácáncsibékhez?, kérdem. Igen, nekem olykor 4000 csibém is volt… És akkor, amilyen váratlanul megszólalt, olyan váratlanul el is hallgat. Szinte a mondat közepén. Mondja, hogy vezessem be, fáj a farkcsontja, jóllehet báránybőrt és párnát is tettem alá. Ilyenkor, ha félbeszakítja a történetet, akkor meg azért kapom fel a fejem, hogy miért is éppen itt fejezte be, mármint hogy hol is a vége a történetnek?! A legvége.

Benn a tévén: film Kokas Ignácról. Diplomamunkájáról mesél éppen. Az Asztalosról. Kokas apja asztalos volt, minden bizonnyal azért választotta ezt a témát, jóllehet nem biztos, ezt le kell majd ellenőriznem, hogy valóban apja portréjáról van-e szó. A bizottság, meséli, kifogásolta az Asztalos haját, azt mondták, nem munkás haj az ott a fején, miközben mestere, Bernáth Aurél fogta a fejét, mármint a sajátját. Meséli, szeret kijárni a természetbe. Nézelődni, nézni a motívumot talán, ami az ő esetében nem éppen egy lekerekí232tett részlet, inkább valami szakadás, nagy horzsolás a természeten, a földön, a köveken. És akkor elmegy a háta mögött egy fácánkakas, mondja. Ilyesmit, mármint ezt, ahogyan a természeten esett szakadás, nagy horzsolás szemlélése közben, észreveszi a háta mögött elhaladó fácánt, s az lesz számára a fontos, illetve az teszi aztán lényegessé a szakadást, a nagy horzsolást, csak a zen-mesterek tudtak… Kokas Lábass Endre barátom mestere volt a főiskolán, nagyon szereti, sokat mesél róla, régóta próbálkozik, hogy összehozza találkozásunkat… Az Asztalost véletlen jól ismerem, ugyanis éppen a Ráckevei Képtárban látható. De a hajára nem emlékszem igazán. Nem akadtam fenn rajta. Nem jelentett számomra problémát, amikor átnéztem a Ráckevei Képtár nagyrészt kölcsönzött anyagát. Legközelebb jobban szemügyre veszem. Későbbi munkáit is ismerem, amelyeken monumentálissá nyílnak a mester fénypászmái, azok az úgynevezett horzsolások, szakadások, ugyanis egyszer, még a boldog békeidőkben, részt vett egy rangos belgrádi (Muzej Savremene Umetnosti) kollektív tárlaton, s volt alkalmam elidőzni az otthoni képzőművészeti közegéből kiemelt, nagy, akkor hihetetlenül szabadnak tűnő, gesztuális vásznai előtt.

Reggeli után borotválom édesapámat. Az Adolf, kérdem, nem volt rokona annak a horgosi polgármesternek, aki az autóban égett. Az Adolf? Melyik Adolf? Hát az Erdélyi Adolf, mondom. Nem, mondja édesapám, nem hiszem. A másik Adolfra emlékszel-e kisfiam, szól közbe édesanyám, aki az orvosságokat szemezi, rakosgatja színek szerint kis kupacokba, olykor elgurít egyet-egyet, s én gyorsan utána mászom, mert az unokák azonnal megtalálják, lenyelik. Nem, nem emlékszem. Kanizsán két Adolf volt, mondja. A másik velünk lakott a Páncél-házban. Az Erdélyi Adolf Belgrádban élt, veszi át nagy nehezen a szót édesapám, az egyik zeneis233kola igazgatója volt. Amikor nyugdíjba ment, hazajött idős édesanyjához, aki százéves korában halt meg. Nagyon szeretett bennünket az Adolf, mondja édesanyám, egész nap lenn dolgozott a Hateremben, és hazafelé jövet mindig betért hozzánk. Olykor egész kosár gyümölcsöt hozott. Akkora kajszijai voltak, mint az öklöm. Nézem édesanyám kezét. Mindig szép, ápolt keze volt. Amikor Adolf meghalt, komoly belgrádi orvosprofesszorok érkeztek a temetésére, és azt mondták, miért nem értesítették őket, amikor rosszul lett, ugyanis már előbb is mentették meg az Adolf életét. Ottó sem lehetett sokkal több, Ó-Kanizsán, mondom, mint Adolf. Honnan szedtétek? Mit? Hát ezt a nevet. A legjobb barátnőm fiát hívták Ottónak, mondja. Tényleg, mondom, emlékszem rá, olyan nagy kerek feje volt, mint a holdvilág, a Zolisával járt iskolába, a húga, a Zita meg velem, szép lány volt, nagyon szép. Az anyja még szebb volt, senkinek sem volt olyan égő fekete szeme. Igen, a Zita egy kicsit mintha már kiskorában is hajlamos lett volna a hízásra, jóllehet éppen annak köszönhette, hogy az összes lány közül elsőként, kicsit még az Almási Rózsit is megelőzve, mutatkozott a melle, ami sok álmatlan éjszakát okozott akkor nekem. És neki volt először olyan női szaga. Féltem, ha nagyobbat találok szippantani belőle, elájulok…

Tegnap reggeltől estig Zsuzsa könyvének kéziratát olvastam. Gyors recenziót kért tőlem. A recenziókat, ajánlásokat mindig egyik napról a másikra kérik. Nagy időzavarban kezdtem a munkához, mégis azonnal az interjúk, riportok hatása alá kerültem, különösen a Mamuzsich szül. Pálfi Margóval, Réhm Marikával meg a Gyenizse Istvánnal készítettek világa, Szabadka- és Belgrád-képe ragadta meg figyelmemet, amelyekből, akárha egy regény építőkockáit, azonnal ki is emeltem néhány passzust magamnak. Megírtam a 234recenziót, és az idézeteket (bőven idéztem, hogy meggyőzzem a bizottságot) átemeltem egy másik fájlba; ide.

Ha megjelenik a könyv, megjelenik, mindenkinek melegen ajánlom.

Mamuzsich szül. Pálfi Margot édesapja, Pálfi Mátyás az Orient expressz utaskísérője volt. A beszélgetés elolvasása után különösmód az volt az érzésem, akárha magam is tettem volna egy utazást a misztikus vonattal, amelyre többször utaltam volt szövegeimben, jóllehet eddig nem utaztam vele. Most már nyugodtan mondhatom: utaztam volt én is az Orient expresszen – akár Cendrars a transzszibériain, Johannával, a kicsi párizsi prostituálttal…

A pécsi, horvát származású Pallovitsok, akik később Pálfira magyarosítottak, meséli a kedves hölgy, egyébként közeli rokonságban álltak a nemzet legnagyobb költőjének, Petőfi Sándornak a családjával, Pálfi Mátyás nagyanyja, született Petrovits… De ezt csak mint izgalomfokozó bevezetőt idézem. A számomra rendkívül fontos közlés, illetve hát a regény csak ezután következik.

Öt emberből állott az utaskísérő felügyeletére bízott kis csapat: a mozdonyvezetőből, fűtőből, fékezőből és a két kalauzból: Völgyi és Györfi urakból (akik szintén szlávból magyarosították a nevüket). Hosszú, fényes, kék kocsik alkották a szerelvényt, az első osztályon plüss-, a másodosztályon bőrülésekkel, és természetesen hálókocsik és étkezőkocsi is tartozott hozzá. Pálfi Margot még jól emlékszik arra, hogy az ebédlőben az asztalokon kis bemélyedések voltak a tányérok számára, hogy zökkenőknél ne löttyenhessen ki a tányérból az utas ölébe a forró leves. A vonatvezetői fülke rögtön a mozdony után helyezkedett el, benne egy ferde asztal, előtte pad, ott állt szétvetett lábakkal a vonatvezető és írta ki a jegyeket, írta föl a szükséges adatokat. Egyenruhája 235sötétkék finom szövetből készült, lábán fekete ebalasztin, illetve everlasting (szövet) esetleg sevró (kecskebőr) felsőrésszel készült cúgos cipő, télen pedig boxbőr fekete csizma. Kalauztársaival együtt három nyelven beszélt: magyarul, németül és horvátul. A vonatnak ezen kívül volt még egy több nyelven beszélő, szláv származású kísérője is, aki végig ottmaradt a szerelvényen Bécs és Isztambul között. Kétnapos szolgálat után Pálfi úr egy napig a családjával lehetett. Pestre érve megaludt a MÁV szállodájában, és várta vissza Bécsből a szerelvényt, majd folytatta az utat Zimonyig. Szabadkán húsz percig állt az Orient expressz, és Pálfi Margitka ilyenkor rendszeresen kivitte édesapjának a mamája főzte ebédet. Kedvenc étele a csiperke- meg a szarvasgomba volt. Amit szintén ott, a vonatvezetői fülke ferde asztalánál költött el szétvetett lábakkal, miközben az étkezőkocsiban éppen őzcombot tálaltak. Ebéd után szabadkai ártézi vizet ivott, amit a kerekes kutunkról mertem neki egy kis butykosba. Ha a fehér kesztyűt is ki kellett készíteni neki útra indulása előtt, ha gondosabban helyezte föl éjjelente a selyem bajuszkötőjét, ha a szokásosnál tovább hegyezte, pödörte reggel tűhegyes bajuszát, az annak volt a jele, hogy jeles személyiség utazik majd a vonatján. Olyan is volt, hogy maga a császár, I. Ferenc József tisztelte meg őket és vette igénybe kíséretével a szerelvényt.

A másik izgalmas fejezete Zsuzsa könyvének a harmincas és negyvenes évek Belgrádjáról tudósító riport. Akárha éppen az Orient expresszel való utazásom során szálltam volna le Belgrádban, annál is inkább, mivel a harmadik interjú, történet is Belgrádban fejeződik be. Érdekes, már a Réhm névre felkaptam a fejem, ugyanis nemrég kedves idős ismerősöm, Blumberger úr, miközben életének borzalmát – borzalmasabb történetet nem ismerek – mesélte, váratla236nul rám kérdezett, maga, ugye, ismeri a Réhm Tibit? És én zavaromban azt találtam mondani, hogy igen. És íme, csak türelmesnek kell lennie az embernek, most már, Zsuzsa könyve után valóban ismerem Réhm Tibit, értem, miről mesélt Blumberger úr, amikor vele, mármint Réhm Tibivel, akinek komoly kapcsolatai voltak minden irányban, hozatta ki a hadüzenet napja után Bijelinén ragadt családját…

Varrni az idős Tomašić néninél tanultam, a szabászatot pedig Zágrábban, unokanővérem divatszalonjában. A mestervizsgát Szabadkán tettem le, meséli Réhm Balunovity Terézia, és huszonkét éves koromra én lettem a legfiatalabb varrószalon-tulajdonos Belgrádban, ahová ’39-ben költöztünk le férjemmel. Belgrád akkor óriás vonzerőt gyakorolt a szabadkai jó mesterekre, szakemberekre, egész kis gyárak költöztek le oda, ott látva a gyors érvényesülés lehetőségét. Kibéreltünk egy háromszobás lakást, a Terazije szökőkútjára néztek az ablakai, magunkkal vittünk két varrógépet és két varrólányt Szabadkáról, aztán hamarosan még kettőt alkalmaztunk, mert akkora lett a forgalmunk, ahogy kiakasztottuk a reklámtáblánkat a Belgrád mozi vitrinjébe:

MODE SALON TERY REHM TERÉZIA
BEOGRAD, DEČANSKA 17/4

Anyósom nővére szakácsként dolgozott a gazdag Mihajlović családnál Belgrádban. A Mihajlovićék lányát az akkori kormányelnök, Dragiša Cvetković vette feleségül. Mellesleg Cvetković úr sem volt idegen Szabadkán, ugyanis ott fejezte be a jogot. Olga hercegnő báljára rendszerint velünk varratták az estélyi ruhákat Mihajlovićék, s be kellett járnunk Dedinjére, a Beli dvorba próbálni. Cvetković feleségén kívül varrtunk még a királynő udvarhölgyének, Ilić generális Sloboda nevű lányának, aki nagyon szép, fekete nő volt, s felettébb szerény. Egyszer sürgősen kellett 237neki ruha a királynő jótékonysági báljára, késő estig dolgoztunk, és maga is leült közénk, segített vágni a szegélyt. Világoskék taftból készült az estélyije, testhez álló szabású, mély dekoltázzsal, a szoknyája több mint tíz méter anyagot vett igénybe, rengeteg darabból szabtuk az alsószoknyával együtt – tehát én, hogy úgy mondjam, pőrén is láttam az akkori belgrádi uralkodó réteg hölgyeit, ujjaim még most is emlékeznek testük minden egyes hajlatára –, a híres szabadkai Hitriék hímezték ki ezüstfonállal, akik akkor szintén Belgrádba költöztették le a műhelyüket. De jól ismertük a belgrádi magyar művészkolóniát is. Balázs G. Árpádot, aki a prágai akadémiáról érkezett, nagy tekintélye volt, még Lubarda is felnézett rá, a Skupština karzatán ő készítette a Politika részére a képviselők krokiját. De ismertük Kázmér Ernőt is például, meg Erdélyi Adolfot, a szalonzenészt, a kis Vébelt, a zentai szűcs fiát, aki jazzszaxofonos volt, igen a kis Vébelt, aki később elment a Petőfi-brigádba, majd a Magyar Szó főszerkesztője lett. Ott ültek egész nap, szemben velünk, a Moszkva teraszán, a fűzöld Zsolnay-cserepek alatt. Saját szememmel láttam például azt is, ugyanis a Singerem az ablakhoz volt tolva, amikor Herceg János Ivo Andrićtyal tárgyalt a teraszon…

Amikor a Halálos tavaszt vetítették a moziban, Karády Katalin és Jávor Pál főszereplésével (jó volt látni a nevemet a Karády meg a Jávor neve mellett, ugyanis a plakátot éppen az én reklámtáblám mellé ragasztották a mozi vitrinében), az egész Belgrád énekelte, hogy:

Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte – ha rossz magyar kiejtéssel is.

Azután következett ’41. április 6., az orvtámadás napja. Reggel hét órakor 150 stukából bombazápor hullott a fővárosra. Pizsamában menekültünk le a negyedik emeletről a 238pincébe. Alighogy leértünk, leszakadt a felvonó, a lépcsőház. Aztán valahogy kiástuk magunkat, és úgy pizsamában, házikabátban, papucsban negyven kilométert gyalogoltunk Inđijáig, majd ott, golyózáporban, felkapaszkodtunk egy marhavagonba és elvergődtünk Szabadkáig. De Szabadkán is elkezdődött a bombázás, a vasútállomás környéke, az egész Zentai út romba dőlt. Közben megindult a népvándorlás Belgrád és Szabadka között. Azok a családok, akik ’39-ben leköltöztek, most jöttek volna vissza, sok itteni család pedig Belgrádba igyekezett. A férjem, üzletet látva a költöztetésben, magán szállítóvállalatot nyitott. Negyvenöttől az úgynevezett felszabadulásig, amíg nem rögzítették a határokat, a Magyar Teherszállítók Országos Szövetségének (MATEOSZ) tagjaiként több mint 200 családot szállítottunk ide-oda, miközben lehetőségeinkhez mérten igyekeztünk segíteni az üldözött zsidó családokon, Blumbergeréken is többek között, akinek a felesége és a kisfia Bijelinén rekedt… Különben, tudtam meg Zsuzsa könyvéből, Réhm Balunovity Terézia a világ egyik leghíresebb emlékkanál-gyűjtője (berámázott gyűjteményében 600 kiskanál látható).

A harmadik fejezet valójában két részből áll. Gyenizse István aranyművesről szól az első riport, a másik pedig, jóval hátrább a könyvben, Belgrádban élő tudós fiáról, aki olykor, ha hazalátogat, szintén dolgozik a műhelyben, mint ahogyan különben a fiatalabb testvér is, aki pedig okleveles elektrotechnikus. Az „aranyos” kis műhelybe (van még néhány ilyen békebeli kis üzlet Szabadkán) olykor magam is betértem, utoljára például amikor Zsófia unokámnak vettem születésnapjára egy kis aranyszívet, s az aranyos öregúr kiejtette a szívecskét, s az üres kis zacskót adta kezembe. Mondtam, nincs benne. Mi?, kérdezte az aranyos öregúr. A szívecske, mondtam. Később a szomszéd Bódis-239cukrászda megnyitóján odajött hozzám és gratulált szövegem Kosztolányit, Kosztolányi és az édesség, illetve a cukor témáját érintő szavaimért. A 87 éves mester kifejti életfilozófiáját Zsuzsának, hogy aztán majd Belgrádban élő (Belgrádról, a belgrádi magyar kolóniáról mesélő) idősebb tudós fiú, a Természettudományi Fakultás tanszékvezető tanára is részletesen kifejtse életfilozófiáját.

Hogy mi az élet?, tűnődik el Zsuzsa kérdésén a tudós Gyenizse-gyerek. Talán így fogalmazhatnék: magának az életnek a jelenléte koronatanúja annak, hogy megvalósult a lehetetlen. Mert ha megnézzük, hogy szervezetünkben hány atom játszik össze – de nem mint hamiskártyások, hanem mint egy kitűnő filharmonikus zenekar –, és hogy maga az élet kompromisszumok eredménye, az elektromágneses interakció és a gravitáció interakciója közötti megalkuvásé, aztán ott van az erős interakció megalkuvása magában az atommagban –, ha ezt mind egyszerre megfontoljuk, rájövünk arra, hogy maga az élet a lehetetlenek megvalósulása. És ezért kell az életnek örülni…

Három kakas van a baromfiudvarunkban. Egy gatyás, kendermagos krédli. Egy vörös kopasznyakú. És egy gyönyörű nagy, fehér. Viszont köztudott, három kakas nem fér meg egy baromfiudvarban. Különösen, ha van közöttük egy krédli is. Ugyanis a krédlinek mindenféleképpen uralkodnia kell, be van kódolva a génjeibe, mármint a Napóleon-komplexus. Vártuk, mi fog történni. Mind a két másik kakast üldözni, verni kezdi, avagy megtűri valamelyiket. Kezdetben mind a kettővel harcolt. Hol az egyiket üldözte, hol a másikat. De a kopasznyakú, akár egy öreg indián harcos, ellenállt. Tehát a szép, nagy, fehér veszített. Már csurom vér volt a taraja, lassan hófehér tollazatát is bemocskolta a vére.

Jutka úgy döntött, levágja.

240

Nem szoktam beavatkozni a baromfiudvar belügyeibe, de most próbáltam szuggerálni, kegyelmezzen meg neki egyelőre még. Édesapám is észrevette a galibát. Azt ajánlotta fiamnak, aki különben éppen állattenyésztési szakközépiskolát végzett, hogy vigye le Szerbiába a kis kendermagos krédlit, ott még biztosan vannak kakasviadalok, mert amikor ő arrafele katonáskodott, a 30-as években, még voltak kakasviadalok, nagy kakasviadalok…

Egy napon sikerült a fehér kakasnak kirepülnie a kertbe. Noha már itt volt a tavasz, hagytuk, csellengjen magában. Különben is jól festett ott, akár egy díszállat. Olykor meg száműzött királyra emlékeztetett. De azért mégis éreztem, egyre közeledik a nap, amikor a bodzára akasztott zománcos bográcsban fogja végezni. Súgni szerettem volna neki, ne csipkedje le a friss hajtásokat, mert akkor nem tudok segíteni neki.

Közben az egyik kis tyúk is kikeveredett a kertbe és letojt, elült a falnak borított csónak alatt. Istenem, ezt a csónakot a tengerre vettük, és sosem is jutott sós vízre. Szóval letojt a csónak alatt, és szépen ki is keltett öt kiscsibét. Ők is a kert lakói lettek. Jóllehet külön utakon jártak. De nagy megdöbbenésünkre, egy napon, két hét, ha múlott, a kotlós, se szó, se beszéd, magára hagyva kicsinyeit, berepült vissza a baromfiudvarba a gatyás, kendermagos Napóleonhoz. Elkapott bennünket a pánik. Annál is inkább, mivel mind hűvösebbre fordult az idő. Ha egyszer megfázik a csirke, aztán örökre nyavalyás marad, csak eszik, de semmit sem szed magára. És akkor egy napon ismét kotyogást hallottunk. Azt hittük, miután a kis kendermagos Napóleon kielégítette, mert figyeltem, minden félórában megugrotta, visszatért az anyjuk. De nem. A nagy, fehér kakas kezdett el kotyogni. Ide-oda 241vezetgette a cseperedő öt kendermagos csibét, éjszakánként maga alá szedve őket.

Éppen hétvége volt, jött a túrós bácsi. Mutatom neki a csirkékkel a nagy kakast. Még nem láttam ilyet, mondja. Hallani hallottam, hogy kikappanolják, majd berúgatják, és alája rakják a kicsiket. Mire rendbe jön, kijózanodik, már példás tyúkként viselkedik.

Titkos pénzügyi tranzakciók miatt Wolfgang Petrisch nemzetközi főmegbízott (épp kinevezése előtti napokban találkoztam vele Bécsben, egy ellenzéki összejövetelen, lekezelve vele úgy néztem rá, mint Andrić Travniki krónikájának egyik karcsú konzulára) leváltotta a mostari horvát bank (Hercegovacka Banka) igazgatóságát, ugyanis gyanúja szerint a horvát banknál több mint félszáz titkos számlát vezettek, és azokon a Horvát Védelmi Tanács (a föderációs hadsereg horvát része) céljaira, mármint a boszniai horvátok autonómiájának megteremtésére, tartalékoltak, illetve utaltak át nagyobb összegeket. Válaszul tüntetők törtek be a pénzintézetbe, fosztogatni kezdtek, dokumentumokat és pénzt tulajdonítottak el, és a nemzetközi közösség több képviselőjét megsebesítették. A zágrábi sajtó értesülése szerint tüntető horvátok több száz fős csoportja gyülekezett a mostari Erő szállodánál, ahol Wolfgang Petrisch főmegbízott hivatala van. A nemzetközi erők akcióját a Reuters a balkáni ország stabilitását fenyegető szeparatista erőkkel szembeni drámai fellépésnek minősítette.

Jutka újra aktivizálja kis tavát. Mélyítem, a közepén egy kútmély gödröt képzeltem el, amelyben majd áttelelhetnek a halak. Igaz, újabban hallottam egy eljárásról, amely megakadályozza az ilyesféle kis tavak befagyását. Hungarocelltáblákat kell a vízre dobálni. Nem kell szabályosan lefedni, csak itt-ott. A fekete tófóliát igazgatjuk (ed242dig gyengébb fóliákkal kísérleteztünk, amelyek gyorsan kilyukadtak, elvástak). Édesapámat is kivezetjük a padra, hogy közvetlen közelről követhesse a földmunkálatokat. A kis tó születését. Jól érzi magát a napon. Boldog. Csak a vadászat hiányzik neki, a terep, mondja. Triesztbe járt vadászni. Az az olasz gyáros ugyanis, aki a mi járásszéli kistanyánkra járt mázsaszám lőni a fürjet meg a balkáni gerlét a napraforgótáblákban, trieszti volt. És gyakran meghívta édesapámat. Olykor édesanyám is vele ment. Meglep otthonosságuk Triesztben. Egy őzről mesél, amit valahol épp egy cseppkőbarlang bejárata előtt lőtt. Jól bejárhatták a környéket, még helikopteren is repültek, a gyárosnak volt helikoptere, ugyanis édesanyám még egy aquilejai halottas lepelről is mesélt, amelyre arany méheket hímeztek… Meg egy vaddisznóról mesélt még apám, amit arrafelé lőtt, amerre valaha Attila hun seregei is végigsöpörtek… Furcsa, mondom, Triesztben én csak halat tudnék enni. Egy alkalommal, meséli, négy műanyagzsák balkáni gerlét vitt magával járásszéli kistanyánkról trieszti gyáros barátja, volt bennük vagy 400 darab. Villámgyorsan tudta pucolni őket, igaz csak a belüket vette, csavarta, rántotta ki a kisujjával. Levesnek hordta?, kérdem. Nem, pástétomnak, mondja. A balkáni gerlét?, kérdem. Igen, mondja. Én, mondom, kacagó gerléket szándékozom vásárolni… Nem reagál. Valahol arról olvastam, mondom a fekete fólián hasalva, hogy pacsirtanyelvből készítettek pástétomot. Tömérdek pacsirtát tudtak lőni, mondja. A túlvilágon lesznek-e vadászatok?, kérdi a fiam felé fordulva. Őzek biztosan lesznek, van bennük ugyanis valami angyalszerű, meg hát balkáni gerlék is lesznek, a varjúk mellett talán a balkáni gerlék szaporodtak el leginkább felénk – talán már a túlvilág is balkanizálódott, tűnődöm a gödör fenekén, de miért kellene lelőni őket?! A túlvilágon 243majd gumigolyóval vadásztok, szólok ki a fekete tó legfenekéről. De vadászni fogtok állandóan, hiszen a túlvilág, tudvalevőleg, nem más, mint egy örök vadászmező…

Jutka újságolja: meghalt Kvala Antal. Most mondta be a Szabadkai Rádió. Nyolc évet ült gyilkosság miatt. És aztán már csak pecázott. Itt, a tónál ismerkedett meg vele Jutka megboldogult nővére, amikor elvált a likai vasöntőtől. Szenvedélyesen horgásztak. Nyakalta a halat a nagyanya, meg a kiherélt macska és az aranyhal is – akkora lett, mint egy bálna… Amikor Jutka nővére meghalt, Kvala Antal átpártolt a likai vasöntőhöz, és ellenünk tanúskodott a hagyatéki tárgyaláson…

Különös, magyarázom a fiamnak, Crnjanski az egyik újvidéki szállóban írta a Sumatrát. 1920-ban. Mennyire összefügg minden a világon. A Carnojevic naplóját, amelyet én a Malte mellé helyezek, viszont 21-ben…

Holnap jön a pedikűrös. Itt lakik a szomszédban. Trabanttal járja a piacokat, szoktam látni a galambpiacon is, jóllehet éjszakánként nyomdászként dolgozik, éhbérért, a Grbic-nyomdának. A Grbic felesége virágfestő… De a pedikűrös igazi szenvedélye az oldtimer-motorok, gyönyörű, vagyont érő Harley Davidsona van. A világ minden komoly oldtimer találkozóján részt vesz… Egy ideig valamelyik svédországi fürdőben dolgozott mint masszőr; jó barátja volt a Siflisnek, őriz is tőle néhány rajzot… Egy horvát pilótától vette meg ezt a házat itt, a szomszédban… Mondom apámnak, búcsúzzon el a karmaitól, holnap jön a pedikűrös. Nevet.

Mi a véleményed, kérdi Regény Misut Gorotva, a Tangó teraszán. Hogy miről is van szó, azt nem hallottam. Meglep Misu válasza, mármint hogy kapásból Flaubert-t idézi, ugyanis majdhogynem analfabétának tudtam.

244

AVAGY A JÓ ISTEN MEGMONDTA-E VALAHA IS A VÉLEMÉNYÉT VALAMIRŐL?

Az unokákkal megyünk tőzegért, ugyanis halljuk, éppen kotorják a Tőzegtavat. Mutatom az ördögszekerek remizét. Kávéház is lesz: Zóna, ahol, magyarázza egy bámészkodó, csak zónapörköltet lehet majd fogyasztani… Szellemes, mondom. Egy másik bámészkodó meg arról beszél, hogy bizoncsontvázat találtak a tóban. A tó előtt nagy homokos terület, valamikor, a háború előtt, tán szőlő lehetett itt. Összenézünk Jutkával, egyszerre kezdjük magyarázni, milyen ideális terep lenne spárgatermesztéshez. Visszafelé jövet ismét a puszta terepet vizsgáljuk, és egyszer csak látjuk, éppen kezdi kidugni fejét a spárga. Ha valaminek, hát aztán a spárgának tényleg szakértői vagyunk. Alkalmazhatnának bennünket mint tanácsadókat. Egyedül fogyasztani nem fogyasztjuk, a spárgaföldeken dolgozva, spargelt szúrva németben (Heidelberg és Darmstadt között), istenigazából megutáltuk, rá sem bírunk nézni.

Újra pánik. A nagy, fehér kakas is elhagyta a kiscsirkéket. Úgy gubbasztanak a csónak fenekén, mert megfordítottam nekik, mint a hajótöröttek. Az első kóbor macska, görény összeszedi őket. Jutka ismét haragszik a fehér kakasra, pedig amikor felfogta a kicsiket, azt mondta, sosem fogja levágni.

Jön a túrós bácsi. Egy hete halt meg a fia, most meg nyolc hónapos üszőjére ugrott rá a bika, és eltörte a gerincét. Nem merek tanácsot kérni tőle, teljesen el van veszve szegény.

Az ószeres Rózsától megvettem a borotvás ládikót. A tükör mögött kézzel írja, hogy Bleden készítették. Jutka egy keskeny, porcelán tortás tálcát vesz. Indulás előtt rábukkanok egy fényképre is – három szerb egyenruhás katona egy kis asztalka előtt, amelyen könyv van, az egyik mintha a könyv felé nyúlna, de látszik, az iskolai bukvar óta nem fo245gott könyvet a kezében –, amelyen teljesen elvált a kartontól az emulzió, sőt valami atka még azt is mind kilyuggatta. Akárha golyósorozat érte volna őket, ahogyan nincs kizárva, érte is. Az emulzió leheletnyi rétege állandóan rezeg, és az embernek az az érzése, éppen most lyuggatják testüket a golyók, amiket ők természetellenes pózba merevedve tűrnek… Faggatom Bánszky Mária Rózát, aki szintén velünk van (ő valami selyemkendőket vásárol asztalterítőnek), hogyan kellene így, ilyen állapotban fixálni e katonákat. Mondja, majd holnap megtudakolja a restaurátoroktól az újvidéki (Vajdasági) múzeumban.

A nagy fehér kakas újabban áttette székhelyét a kékköves betonhordó mellől a teraszra. Mind összepiszkítja. De ezt azért még eltűrnénk valahogy, meg hát olykor igyekszem le is söpörni a teraszt, ne hordjuk be a ganét, ne bosszantsa Jutkát. Különben szép látvány a nappaliból. Unokáink is szeretik: Kokónak becézik. Ám sajnos a dolognak itt még nincs vége. A minap kopogtatni kezdett csőrével a teraszajtón. Előbb azt hittem, rovarokat szedeget le az üvegről, de a bodobácsokon kívül még nem igen mutatkoznak a rovarok, a bodobácsok meg, ha különösen is viselkednek az idén, nem másznak fel az üvegre. Állandóan néz be. Szinte már zavar bennünket hideg tekintete. Egyáltalán nem értjük. Kérdem édesanyámat, mit jelent az, ha a kakas be akar jönni a házba? Nem tudja, mondja. Újabban már neki is ugrik az üvegnek. Mintha magával vívna, pedig nem, be akar jönni.

Ha következetes lennék, hiszen én mentettem meg az életét, most be kellene engednem a nappaliba. Legalább addig, amíg ki nem tűnik, mi is a tulajdonképpeni szándéka. Félek, előbb-utóbb mégis kakaspörköltet fogunk enni. Olykor már 246a gyomorsavam is gyűlni, csordogálni kezd, ahogy rápillantok, ugyanis Jutka konyhaművészete átlagon felüli.

Bátyám halálának évfordulóján, március 15-én, szüleimmel hazalátogattunk Ó-Kanizsára. Édesapámat is kivisszük a temetőbe, mert tavaly a temetéskor a nagy sár miatt nem tudtuk egészen a sírhoz tolni.

Bátyám fia harci kutyákat nevel, edz, látogatja, szervezi a titkos viadalokat, gyakran be is nevezi egy-egy kutyáját. De galambászkodik is. Bátyámnak is nagy érzéke volt a galambokhoz. Gyerekkorom jó része galambpadlások tapasztásában telt el. Magyarázza, hogy a szabadkai rözgőszívesekre meg szabadkai magasröptűekre akar szakosodni. Igaz, egyelőre még a padlás is harci kutyákkal van tele. Mondom, engem is nagyon érdekelnek a szabadkai rözgőszívesek. Persze azt nem vallom be neki, hogy valójában azért érdekelnek, mert egyik regényhősöm, Elemér is éppen most kezdett el szabadkai rözgőszívesekkel foglalkozni, s nekem, íródeáknak, loholnom kell utána, annál is inkább, mivel a galambászok kis bircuza egyik legkedvesebb helyem, egyik készülő szerzeményem majd ott is fog játszódni. Ott, a galambászok kis bircuzában, és a mögötte lévő, a Petőfi utcáról bejáratos vakudvaron. Örül, hogy végre mesélhet valakinek a galambokról. Magyarázza, hogy a bácskai keringő a szegediből tenyésztődött, éppen úgy, mint az aradi szalagos keringő, a topolyai, a zombori, meg a sztapári magas szálló… Szegedre valamiféleképpen a törökök hozhatták őket.

Míg megboldogult bátyámék nappalijában üldögélek, a könyvespolcra téved a tekintetem. Látom bátyám két kedvenc könyvét. Szinte egyforma vastagok. Csak az egyik sárga, a másik meg fekete. A Švejk sárga (én ajándékoztam neki, a tanyán kicsit megrágták az egerek), Dedijer Sarajevo 1914 című tomusa pedig fekete. Tito két méteres életrajzírója ak247kor, amikor ezt a könyvet írja, már nemzetközi vizeken evezett, Sartre-ral tagja volt a Russel-bizottságnak. A könyvet angolul írta, említettem már, hogy Zilahy is jól ismerte. Nincs kizárva, ez volt a Jugoszláviában is nagyon népszerű író (meséltem, likai vasöntő rokonunk két kiadásban is megvette összes műveit, olívzöldben és pirosban; a jogokat a Testvériség–Egység kiadó örökölte, amelyek valami miatt nem szálltak át a Forumra és az idő folyamán transzformálódó kiadó, Zivlak kitűnő kis kiadója, évekig Zilahyból élt) utolsó olvasmánya, igen, a Sarajevo 1914. 1966-ban jelentették meg közösen ljubljanai, belgrádi és szarajevói kiadók. Dedijer a könyv nagy részét Cambridge-ben írta, a jugoszláv előszót már Bohinyon. Azonnal olvasni kezdem. Szépen indít. Mondja, a trónörökös a merénylet előtti estén vacsorát adott Iliđán. A jó hegyi levegő meghozta étvágyát. Dedijer részletesen ismerteti, sőt reprodukálja is az étlapot. Először potage régente-t tálaltak, majd rizses halászlét. Még sosem hallottam rizses halászléről. Aztán souflés délicieux következett és pisztráng a Bosna folyóból, blanquettes de truites á la gelée. A fő étel csirke-, bárány- és borjúhúsból állt: poularde de styrie, salade, compote, asperges aux branches, nyeles spárga, hideg serbet gyümölcslével és likőrrel, piéce de boeuf et d’agneau. A vacsora égő brandyvel locsolt ananászkrémmel, créme aux ananas en surpise, illetve sajtokkal és más édességekkel fejeződött be.

A borkártya ugyanilyen impozáns volt: Madére sec, Kattus, Chat, Lenille, Keyl, majd rajnai bor Forster Landenmoggen 1908, Ruthe, pezsgő Pommery Greno sec és magyar tokaji szamorodni 1901, Hofweigut. Meg kell tudnom, milyen volt az 1901-es tokaji.

Bosznia és Hercegovina, teszi hozzá finom visszafogottsággal Dedijer, a Bosna folyóból halászott pisztráng mellett, 248egyedül a Mestreau konyak előtt fölszolgált Žilavkával volt képviselve (Žilavka Ausbruch Gjergjo et Jelačić, Mostar), noha én arra gyanítok, a báránysültnek is kellett lennie némi bosnyák smekkjének.

A merénylet, illetve merényletek leírása is mesteri. Mesterien visszafogott. Engem egy dolog érintett meg leginkább. Az, hogy a bombamerénylet után folytatva útjukat, csökönyösen tartva magukat a protokollhoz, a polgármester üdvözlete után a trónörökös nem tudja elkezdeni beszédét, mert von Rumerskirch Sambelannál maradt a felolvasandó válasz-, illetve üdvözlő szöveg. Amikor végre megkapja s olvasni kezdi, látja, a papirost átitatta a von Rumerskirch autójában megsérült tiszt vére. Különös lehet egy véres papírról olvasni. De ők csökönyösen, felfoghatatlan korlátoltsággal továbbra is tartják magukat a protokollhoz, még le is fékeznek a tömeg előtt, éppen egy borkimérésnél, ahol Princip és barátai álltak.

Van még egy rövid passzusa Dedijer első fejezetének, amely felett elméláztam, amíg kint a konyhában megboldogult bátyám özvegye az ebédet főzte, a többiek pedig szüleimmel hazaugrottak, annál is inkább, mivel többször nyilatkoztam már, Ivo Andrićot jobban szeretem, közelebb áll hozzám (Danilo Kiš is mindig az elsők között emlegette Borgesszel, Kosztolányival, Nabokovval), mint a magyar prózaírók például (olyan, mintha, mondjuk, Mészöly átírta volna Jókait, és aztán Mándy egy kicsit visszaállította-visszahalkította-puhította volna).

Hogyan magyarázható meg az a tény, hogy majd minden szarajevói merénylő és barátaik mély érdeklődést tanúsítottak az irodalom és a költészet iránt, hogy rövid életük során egyesek tehetséges költők voltak, és hogy a kevés számú életben maradt közül néhány ismert jugoszláv íróvá lett. Ivo 249Andrić, aki közel állt hozzájuk, 1961-ben még a Nobel-díjat is megkapta. Miért bámulták annyira Nietzsche, Ibsen, Wilde, Whitman és az irodalmi anarchizmus más képviselőit?

Talán csak egy megjegyzést kellene fűznünk Dedijer soraihoz, illetve felsorolásához; Andrić, akinek Gavrilo Princip készült megmutatni a verseit, de végül is úgy döntött, megsemmisíti őket, Andrić a börtönbe Kierkegaard Vagy-vagyát vitte magával (folyóiratukban, a Bosznia tündérében már előbb is fordították Kierkegaardot) – olykor az az érzésem, s ebben Levél Japánból című novellája is megerősít, jóllehet én nem értek az ilyesmihez, lám még csak most kezdek elmélyedni a szarajevói merénylet bonyodalmaiban is –, hogy a merénylet, illetve hát Gavrilo Princip: a Regina Olsene volt Andrićnak. Az élete vége felé ez a halk úriember, az ágy alá bújt félelmében…

Sokac ügyvéd barátom kitűnő szakács, nagy gurman – egyedül Jutkát respektálja, jóllehet ő kissé keletiesebben főz, mint Jutka, gyűjti a szakácskönyveket, a magyarokat is, van neki egy vastag bosnyák szakácskönyve, amelyre talán a legbüszkébb. Nekem is meg kellene szereznem, valamiféleképpen ott lenne a helye Andrić és Dedijer Sarajevója között. Mutatom neki a trónörökös étlapját. Végigtárgyaljuk, végig kóstolgatjuk pontosabban, majd lehorgonyzunk a Žilavkánál. A Žilavkában. Akárha ifjú korunkban, amikor egyik kedvenc borunk volt, ha nem éppen a legkedvesebb, ez az isteni sárga, félszáraz mostari bor, a szívóska. Voltak még kedvenc boraink (a fehérek közül az Istarska malvazija, a Grk, a Palicsi rizling, a vörösök közül a Postup, a Crnogorski vranac, a Vugava, a Kartosija, a Bolski plavac és a Tga za jug például), de ami egész ifjúságunkat bearanyozta, az mindenféleképpen a mostari Žilavka volt…

250

Egyszer csak valami kopogás, barátom is összerezzen, hirtelen én sem tudom, ki érkezett, ki kopog. Akkor elnevetem magam, mutatom: a fehér kakas. A konyhából hallom, Jutka feni a nagy kést. Kirohanok a konyhába, de nem a nagy kést feni. Visszamegyek a nappaliba. Koccintunk, vedeljük, akárha vedelnénk tovább a Žilavkát.

Én sosem tanítottam a kutyáimat, hogy pacsit adjanak, mondja édesapám. Én sem, mondom.

Meglep, hogy Manet is festett egy spárgaköteget. Mint Pap József bőrgyógyász költőbarátom kedvenc holland festője: Adrien Coorte. Aki csak spárgát festett egész életében. Akárha Cézanne is csak almát festett volna egész életében. És Manet külön is megfestett egy spárgát… Ha legközelebb Jóskánál járok, kölcsönkérem tőle Coorte kis mappáját. Épp akkortájt (’77–’78-ban) jelent meg, amikor Pap Jóska Hollandiában járt, s felfedezte Coorte képeit. Érdeklődni kezdett utána. Azt a választ kapta, szerencséje van, épp most jelent meg róla (Laurens J. Bol tollából) egy kis mappa. Visszaindulásuk előtt megkapta ajándékba. Ki hitte volna, hogy egyszer majd, néhány száz év után, éppen Vajdaságban jön el Adrien Coorte reneszánsza?! A nagy, horvát Képzőművészeti enciklopédia nem jegyzi Coorte nevét, de hát nem jegyzi Goupil Jules-ét sem. Közben Goupil Jules mentette meg Mirkóék életét. A szó szoros értelmében. Már évtizedek óta mondogattam, hogy sógoromék kikindai nappalijában jó az a gyermekportré, kezdi a történetet Mirko. Arra lettem figyelmes, hogy mindig előtte feledkezem. Próbáltam utánanézni a kézikönyvekben, meséli, de egyetlen könyvtáramban található enciklopédia sem említi a nevét, nem, a te nagy horvát Képzőművészeti enciklopédiád sem például. A képet sógorom közvetlen a háború befejezése utáni napokban vette a kikindai városháza padlásán, ahol 251sok mindent felhalmoztak a németek, de menekülés közben nem érkeztek magukkal vinni a cuccot. Megtetszett ez a gyerek, pedig már a padlás porában hevert, tapostak rajta. Egy kiló kenyér árát fizettem érte. Olykor évekre megfeledkeztünk a képről. De most végre lefényképeztem és kiküldtem Londonban élő testvéremhez. Aki elvitte a Sotheby’s Aukciós Házhoz, akik azonnal átverésre bocsátották: 30.000 fontsterling kikiáltási árral… Kölcsönkérem majd Jóskától a Coorte-mappát, hogy kijegyzeteljem. De kísérem Mirko Goupil Jules-kutatásait is. Érdekes lesz, ha Jóska Coortéról, Mirko pedig Goupil Jules-ről ír majd könyvet… Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akiknek csak egy festőjük van. (Ezt gyakran elmondom.) Igaz, én is nagyon leredukáltam immár a névsort (persze mindig más-más névsort adok ilyen alkalmakkor): Morandi (ceruzarajzai), Giacometti (képei), Michaux (valójában ő viszi tovább Klee és Wols vonalát), őket Balthus is imádta, Cy Twombly (van egy a szarajevói téli olimpiára készült grafikája), aztán Vidović, Mušić (Mušić nevét is megemlítettem Balthusnak, azt mondta, ismeri, nagyon jó festő), Stupica, Šejka, Stančić és Bem… Malte ifjú korában monográfiát készült írni Caravaggióról…

A padéi temetőben, közel Keszég Karcsihoz: Papillon feliratú kő.

Majdhogynem éppen karácsonyra esett…, mondja Gorotva. Istenkém, milyen különös dolgok történnek velünk!, sóhajt Szanitter, jóllehet ő sem hallotta pontosan, mi is esett éppen karácsonyra. De, szerencsére, Gorotva, kortyolva egyet söréből, letörölve bajszáról a habot, megismétli a mondat elejét. Majdnem karácsonyra esett, hogy a rákok (120 millió tarisznyásrák!) elárasztották a Karácsony-szigeteket… Valamiféle inváziót hajtottak végre. A felvételek iszonyúak és mégis egy kicsit – Hitchcock Madarait, illetve 252hát a későbbi horrorokat idézve – művinek tűntek, jóllehet nem műviek, ugyanis a művi lett már különben is a természetessé. Akárha áttetsző műanyagból készítették volna őket. Kiket?, kérdi Szanitter. Hát a rákokat. Tudjátok, hogy én a Rák jegyében születtem, jegyzi meg elmélázva az Elemérrel sakkozó Olivér. Szóval te is valamiféle invázióra készülsz?!, hajol még jobban a tábla fölé Elemér. Valamiféle invázióra, ezzel a sok paraszttal. Sejtettem, miért csörögsz itt, jobbról ezzel a gyufásdobozzal, mert balról invázióra készülsz…

Apám már járókával sem tud lépkedni, de ha összeszólalkoznak az ágyban édesanyámmal, hallom azt kiabálja: Lerúglak az ágyról! Lerúgom a fejed! Beszaladok, nézem, lerúgta-e édesanyámat, lerúgta-e a fejét, mert ha lerúgta, akkor egyedül is ki tud menni a vécére… De, sajnos, nem rúgta le, édesanyám nem is hallotta apám fenyegetését, imakönyvét olvassa…

Mi az, hogy gumigát!? A TOLNAI VILÁGLEXIKONA még nem tud gumigátról (Gumigát). Igaz, hogy elkelt a Magyar-Mauritius? Nem hallottam… Igaz, hogy Török-Kanizsáról került Pestre? Mi? A kék Mauritius… A múltkor a neves koreográfussal hallgattam egy interjút, s váratlan fölkaptam a fejem. Fölkaptad a fejed?! Előbb felbosszantott, aztán pedig boldogan jegyeztem fel mondatát, gondoltam majd megmutatom neked, pompeji filatelistának, akárha egy Eliot-sor:

Üljek otthon, és bélyeget gyűjtsek?!

Algériás, mondja az allergiára. Pedig én még szerettem volna elutazni Algériába, meg élni is egy kicsit például Alexandriában, jóllehet a múltkor majdhogynem elrepültem egy lánnyal Kisinyovba, noha nem is tudtam pontosan, hol van, hol van Kisinyov, csak nagyon néztem a csajt a Ferihegy2-n, s amikor a kisinyovi kijárathoz ült, gyorsan 253megkérdeztem, átváltható-e a jegyem? Azt mondták, igen, még van hely a kisinyovi járatra…

A Kisállat temető előtt (E5) egy szép kis kurva, tényleg egy olyan: kurwa. Ez a stabil helye, mondja a temetőcsősz. Egy százalékot lenyúlok tőle, mert benn dug a kutyasírokon. Én a ravatalozón pöcköltem fel a kicsikét… A kutyákat is ravatalozzák? Miért ne ravataloznák?!

Késekkel gyilkolták; közben nézték, bámulták, még a pinája is hogy kapkod a levegőért, az életért…

254
Csalogány

Gorotva öreg, szürke Opeljában hajtott hazafelé újvidékről Palicsra, lassan, ráérősen, talán még sosem ennyire ráérősen. Mindig időzavarban volt, ahogy ő szokta volt mondani, általános pánikban élt. Nem ismert magára, egyszer még a visszapillantóban is megnézte, ellenőrizte, valóban ő ül-e a volánnál, mert tényleg nem emlékezett, mikor is volt ennyire nyugodt, ráérős. Talán először történt meg vele, hogy indulás előtt nem pillantott az órájára, nem határozta meg körülbelül, mikor is kell hazaérnie. Mintha nem is arról szólt volna ez a lassú, kényelmes utazás, hogy egyik ponttól a másikig érjen, inkább úgy érezte magát, mintha egy kikötött ladikban lebegne, s az alig áramló víz mélységét, a kishalak víz alatti ezüstös fellegeit szemlélné. Gorotva ugyanis előző nap fürdött a Dunában, tíz év után először napozott az egyik nagy homokszigeten, üldögélt a ladikban barátja mellett, aki arról beszélt, hajnali ötkor horgászni készül a városban immár süllő-királyként ismert gyerekkori pajtásával. Aztán festőismerősénél járt fenn a Várban, s a műterem csöndje csak fokozta a folyó hatását, amely különben is ott kanyargott alattuk, akárha átszűrve a lebombázott hidak romjai által. Üldögélt a képek között, szinte narkotizálva a terpentin illatától. Három kép kötötte le igazán Gorotva figyelmét. Egy kis, tenyérnyi olajvázlat Velencéről – igen, gondolta, a Velence-képeket, ha még egyáltalán lehetségesek Velence-képek (ilyen visszavont, semmis kis vásznak még olykor talán lehetségesek), még véletlenül sem lenne szabad berámázni… A másik kép egy met255szet volt, a régi mesterek modorában (egyszer Gorotva írótársa, T. Olivér azt mondta, az ő grafikusi szerszámaival, tűivel szeretne írni), jóllehet minden olyannyira megformálva, hogy ettől a megformáltságtól már deformálódni kezdtek a tárgyak, állatok, figurák, s ha már deformálódtak, érezni lehetett: a festő hagyta, tovább deformálódjanak, tovább, de azért mégse túl egy ponton. Önarckép volt. Különös zárt térben sejlett a festő kerek szakállas feje, valahol a keze és egy fehér papír is, meg sok, ijesztően sok deformált, kopasztott tyúk. A festő azt mondta, egy kolostorban dolgoztak kollégáival, de ő valamiért, maga sem tudja, miért, a kolostor tyúkóljába vette be magát, naponta ott dolgozott, végül már a tyúkok etetését is átvette a szerzetesektől, a tojásokat is ő gyűjtötte be estelente. A harmadik kép gyakorolt rá legnagyobb hatást. Három zöld vadász a tájban. Első pillantásra arra gondolt, nem is a barátja festette ezt a képet (ugyanis ő, ha festett, nem sokat festett, főleg zsugorított zsokékat meg olykor biliárdasztalokat), hanem valamelyik naiv festő. Ám, ahogy közelebb lépett, látta, valami erős kéz ezeket a vadászokat is összemarkolta, deformálta kissé, akárha rózsaszín-vörös gyurmából lettek volna a kifogástalan zöld vadászruha alatt. Gorotva nem értette pontosan e kép váratlan intenzív hatását. Zavartan sétált el a kép elől, pedig később sajnálta, hogy nem kérdezett valamit indíttatása felől, ugyanis festőbarátjának jó szövegei voltak, lévén eredetileg történész…

Lassabban már nem hajthatott, arra gondolt, itt-ott akár meg is állhatna öt-tíz percre, fél órára, megállhatna, csak úgy. Biztosan hazaér, hiszen az egyik helyi rádió muskátli zenébe csomagolva közölte, az észak-bácskai földművesek beszüntették a forgalomkorlátozást, elvontatták az úttorlaszokat képező, hatalmas rovarokra emlékeztető kombájnokat. Így most majd nem kell, mint odafelé menet, mellékutakon kóvályognia. Valahogy frissebbnek érezte magát, mint hasonló kirándulásai 256után szokta, arra gondolt, jót tett neki, szinte gyógyhatású volt a Duna vize, amely valóban tisztának volt mondható, legalább is ott, a homokszigetek között. Emlékezett, ahogy először alámerült, pontosan ráismert a Duna vizére, rá a Palicsi-tó, a Tisza és az Adria közötti finom, ám mégis olyannyira lényeges minőségi különbségekre; egyikben a gyermekkora volt benne, a másikban a férfikora, harmadikban a jelene (annál is inkább, mivel a Kis-Palicsot Vértónak hívják), a negyedikben pedig az álmai, avagy talán úgy is mondhatná, utópiája. Ha meggondolom, morfondírozott akkor, legtöbbet, majd fél évszázadot, mégis a Dunában fürödtem, talán ehhez adaptálódott valójában az organizmusom, noha amikor a vizekre terelődött a szó, Gorotva ez idáig mindig csak a Tiszáról és az Adriáról értekezett.

Igen, szokatlanul frissnek érezte magát, mintha most bukkant volna fel a Duna hullámaiból. A bácskai kisvárosok utcáin székeken, sámlikon üldögélő embereket nézte. Az ő szemükkel szeretett volna most nézgelődni ő is, közéjük ülni, hozzájuk állítani az idejét. Ahogy egy szabad sámlit pillantott meg a fal tövében, arra gondolt, lefékez, odaül, s közömbösen nézi a porban fürdő verebeket, közömbösen azt is, hogy a sámli visszaérkező tulajdonosa, úgy ahogy van, papucsban, beül a szürke Opelba és tovahajt. Aztán meg egy nagyon idős, hétrét görnyedt nénikét látott, amint a ház előtt lévő kis, pár szál büdöskéből, hajnalicskából, purcsinkából alakított kertjét kapálgatta. Gorotva arra gondolt, talán éppen ezek azok a kis kertecskék, amelyek az ég függőkertjeiből maradtak, meg arra, néhány perc, s a nénike bemegy a házba és szépen, mint aki elvégezte a dolgát: meghal. Le kellett volna fékeznem, meg kellett volna csókolnom a nénike görcsös, üvegesen áttetsző kezét, gondolta. Különben ezek az utcák, noha nagyrészt főutcák, meglehetősen szürkék, kiábrándítóan elhanyagoltak, lepusztultak voltak. Az viszont igaz, szinte egyetlen lila neurobizánc épületet sem látott, amelyek immár 257Újvidék nem egy részét ellepték, kaotikus keleti várossá csúfították.

A nap narancslabdája mind inkább elsúlyosodott, jó, hogy már egészen közel merült a horizonthoz, nem állt fenn a veszély, hogy alázuhanjon. Az égen a rózsaszín fellegek könnyű jeleket írtak, igaz, valami új rendszer szerint, amit Gorotva már nem tudott olvasni. Mindinkább eluralkodott rajta a mélakór. Áthaladva Óbecsén, Moholon, Adán, Péterrévén, gimnazista társaira gondolt, akiket egykor még rendszeresen látogatott, ám akik azóta, szinte egytől egyig mind meghaltak, meg anélkül, hogy azt az igazi beszélgetést, gimnazista álmaikat – utópiájukat illetően legalábbis, megejtették volna, valahogy mind menekültek ezek elől a beszélgetések elől, s mivel már inni sem ittak, letiltotta őket az orvos, mondták, jóllehet egy részük éppen orvos volt, nem is akadt alkalom hosszabban elüldögélni velük. Volt itt valami, amibe Gorotva sehogyan sem tudott belenyugodni, többször beszélt erről, mondván, még nem adta fel egészen, hogy megváltsa őket, de hogy miféle formában is történne e megváltás, arról nem beszélt. Ám még így, e városkák lepra állapota (egy tízéves háború után voltak) ellenére is meglepte, mennyi a szép gazda- és polgár-ház, amelyeket immár törvényileg kellene védeni, hiszen egy elsüllyedt civilizációról tudósítanak. Elhaladva az állomásépületek mögött, látni vélte magát, ahogyan a hatvanas években, nyaka körül lobogó sállal, megérkezik, s lányok várják, vezetik haza szüleikhez, ahol feszült hangulatban ebédelnek a súlyos gobelinek alatt, majd a városka legnagyobb vendéglőjébe mennek, táncolnak, mulatnak, hogy aztán éjszaka, valami füves árokban, sövény mögött soká szeretkezzenek, s hajnalban gyűrötten, elpiszkolódva, lobogó sálját elhagyva vagy az éppen integető lány nyaka köré csavarva, felszálljon a szerelvényre, amelyen munkások utaztak, szerencsére semmi figyelmet sem szentelve Gorotvának.

258

Valahol Péterréve után egy pillanatban Gorotva azt motyogta magában, vagy nem is csak magában, hangosan is kimondta: CSALOGÁNY. Még jobban le kellett lassítania, félreállnia, hogy valamiféleképpen összeszedje magát, ugyanis ő nem szokott hangosan beszélni, különösen nem ilyesmiket. Aztán lassan, ismét bekapcsolódva a forgalomba, megértette, miről is van szó. Odafelé menet ugyanis, elhagyva szülővárosát, Magyarkanizsát, a likai telepesek lakta Zimonićot, az adorjáni állomásnál véletlen, noha az sincs kizárva, feltételes reflexről volt szó, balra találta fordítani a fejét. És megpillantotta: a Csalogány nevű csárdát. Örömmel regisztrálta: megvan, még áll, nem dőlt össze, nem alakították lerakattá, lévén ideális fekvése az országút és a vasút között. S azt is látni vélte, nyitva van, mintha működne, autó állt előtte, benn mozgás sejlett. De akkor sietett, még mindig félt, valahol, talán Zenta előtt, ismét torlaszba ütközhet. Ám, mintha megfordult volna a fejében a gondolat, hogy visszafelé jövet nem ártana bekukkantani. A Csalogányba. Ugyanis a húgánál (a Bácstopolya melletti Krivaján) élő 91 éves édesapja, mint édesanyja rendszeresen beszámol róla, álmában gyakran emlegeti a Csalogányt, ébredés után, reggel nemegyszer közli: az éjszakát a Csalogányban töltötte vadásztársaival… Majd minden vadászatukat a Csalogányban fejezték be. Közel volt Kanizsához, ám mégis kívül mindenen, nagy mulatozásokat rendeztek, volt idő, amikor énekesnő is szórakoztatta őket, más menyecskék is előfordultak, hajnalonta borzalmas állapotban érkezett haza, sokszor négykézláb tette meg az autó és a terasz, illetve a lakásajtó közötti távolságot, egy-egy rókát, fácánt, puskát vonszolva maga után. Édesanyja ilyenkor először mindig a fegyvereket szedte össze, dugta el, mert jól tudta, hamarosan elérkezik a pillanat, amikor apja majd a winchestert kéri, hogy leszámoljon ellenfeleivel, megbosszuljon minden sérelmet, ütést, amit az élete folyamán kapott… Azután Újvidéken, a Kövesben, 259és fenn a Várban, barátja műtermében, teljesen megfeledkezett a Csalogányról, talán még a vadászokat ábrázoló kép előtt volt legközelebb ahhoz, hogy visszaidézze. Valóban megállhatnék egy kávéra a Csalogányban, gondolta Gorotva. De még át kellett hajtania Zentán, ami nem volt olyan egyszerű, hiszen minden házat ismert, minden utcához kötötte valami diákkori emlék, itt már éltek volt olyan barátai, akik, ha lehet így mondani, gimnazistakori álmaikért haltak meg, nem is tudja, hol vannak eltemetve: Párizsban, vagy Németországban, vagy Dalmácia kövébe vésve, öbleibe szórva valahol. Gorotva egyszer arról mesélt zománcművész barátjának, Regény Misunak, hogy írni kellene egy szép, érzelmes szöveget ezekről a barátairól: UTÓPISTÁK címmel. Hálás volt a torlaszokat emelő földműveseknek, hogy átirányították erre az oldalra, mert különben vagy az autóúton, vagy a Nagyfény–Topolya–Kishegyes–Feketics vonalon közlekedik, jóllehet az ő eredeti relációja mindig is ez volt. Zenta után Magyarkanizsa (és nem Tornyos, nem Felsőhegy) felé fordulva nagy lélegzetet vett. Valójában hazaérkezett. Lent a smaragd rét, fent a Telecskai-dombok végnyúlványai, az oromhegyesi templomtoronnyal – már egyértelműen azonos volt gyerekkorával.

A nap épp elérte az itt kissé megemelt horizontot, s a visszapillantó-tükörben megjelent a hold ugyanolyan súlyosan, hiszen alig pár óra és teli lesz – jóllehet a rózsaszín mélakórt kissé ezüstösebbre, vacogósabbra fogta. Most már arra figyelt, nehogy túl találjon hajtani, nehogy ne vegye észre a Csalogányt, ami persze nem történhetett volna meg, hiszen ha netán nem venné észre a Csalogányt, észrevenné a kis vasútállomást, a bunkerral. Úgy várta, hogy feltűnjön az állomás, mint ahogy olykor a vágyva vágyott világvárosok állomásait, jóllehet Adorján nem volt az adorjáni állomás mellett, hosszú út, az állomás út (Csárda-út) vezetett a Tisza mellé csúszott városkáig, amely teljesen ráépült a meredek partú folyókanyarra. Adorjánt, amit Gorotva sokszor 260Adrianusnak-Hadrianusnak mond, a környék legrégibb településének tudják, a partból rézkori leletek kerülnek elő, a Fehér-tanya udvarán középkori temetőt tártak fel, Szent Márton nevű monostora volt, de egy időben a budai Klarissza-apácák tulajdonát is képezte. Halászattal, szőlővel, majd dohánytermesztéssel foglalkoztak péterrévei, valamint szegedi kirajzású lakosai, noha a köztudatban mindezzel valamiféleképpen az is összefért, hogy Adrianus-Hadrianus, annak ellenére, hogy zömmel magyarok és cigányok lakják, valójában egy szerb település: Nadrljan (a H ugyanis a cirill ábécében N), ami viszont annyit jelent, mint ráfázni, pórul járni. És feltűnt a vasútállomás zöldessárga épülete, valóban nagyon kicsi volt, ám még így is méltón képviselve a Monarchia tekintélyét, ahogyan a bunker viszont egy másik korszak momentumát idézte. Gorotva gyerekkorában sokszor merészkedett be ezekbe a bunkerokba Kanizsán, itt Adorjánon is, és sehogyan sem tudta összeegyeztetni a Futárban látott dicső képekkel nyirkos, szűk, teleszart belsejét.

Ahogy lekanyarodott az útról, három-négy autót pillantott meg a nagy parkolóban – amely, jól látszott, egykor komolyabb forgalmat is megélt már, különösen akkor, amikor még énekesnő is dolgozott a Csalogányban –, valamint még két-hármat az épület oldalánál, az udvari bejárat előtt. Gorotva úgy mozgott a lebukó nap és a hold vegyítette sűrű közegben, akár egy lassított filmen. Szinte volt ideje nézni magát, volt módja rálátni magára, nézni azt a bizonyos lassított filmet.

A náddal bekerített, befedett terasznál nem volt bejárat, csak az udvar felőli oldalról. Odabenn sötét volt, sötétre voltak festve a falak, be volt kapcsolva a hangulatvilágítás, jóllehet az ajtaja a terasz felé tárva-nyitva volt, úgyhogy a lebukó nap és a telítődő hold is bevilágított, besütött; tehát Gorotva mélakórjának az árnyalatai is már eleve ott voltak, elvegyülve ebben az új hangulatvilágításban. Régen borzongott meg így. Kevés asztalt 261látott, egy-kettőt a fal mellett, egyet a pult előtt, valójában egyértelműen diszkóra álltak be, hiszen szombat volt. Viszont ezeknél az asztaloknál némileg többen ültek. Férfiak a fal mellett, a sarkokban, a pultnál lévő asztalnál pedig lányok, egészen fiatal és meglepően szép, üde teremtések. A pult mögött, kifelé, a lebukó napba nézve egy szintén egészen fiatal, s még az asztalnál ülő lányoknál is szebb, üdébb leányka, jóllehet, mondom, korára nem jellemző módon (akárha Manet, a festő állította volna be) elmélázva. Gorotva odaállt elébe. Mintha mindkettőjüket megvakította volna valami. Sokáig nem történt semmi. Mintha elszakadt volna az a különben is lassított film. Gorotva egy kávét és egy pálinkát kért. Azonnal viszem, mondta a szép leányka a környék jellegzetes hangsúlyával, ö-zve és mégis egészen másképpen. Gorotva megfordult, még egyszer körülnézett, várta, megszokja szeme a világítást, hogy aztán elinduljon a teraszra. A benti terem sokkal nagyobbnak tűnt, mint ahogyan gyermekkorából, s későbbről is emlékezett rá. Ez egy nagy terem, egy komoly hely valójában, gondolta. Gorotva nem ismerte a csárda múltját, de érezni lehetett a környék egyik legrégibb csárdájáról van szó, a Zenta és Kanizsa közötti, 20 kilométernyi sáv talán legfontosabb pontjáról. Az emberek, a fiatalok noha olykor bejárnak Zentára, haza Kanizsára, fel Oromhegyesre, be Adorjánra, sőt olykor a Rupljak-diszkóba is, Szabadka mellé, Hajdújárásra, de valójában ez az ő igazi helyük, alaphelyük: a Csalogány.

A terasz is sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint gondolta, noha itt is csak két-három kerek vasasztalkát látott, minden más a fal mellé volt halmozva, látszott erős helyszíne valaminek. Alig kellene elmozdítani, idehelyezni egy tárgyat, beléptetni valakit, hogy kész előadás tanúi legyünk, ahogy azok is vagyunk már, gondolta Gorotva, ahogyan az a lassított film ismét beindult. Úgy foglalt helyet, hogy lássa a nap aznapi pályájának végét, lebukását, de be is lásson a Csalogányba, be a söntéshez. A lány 262éppen elindult feléje rövid, fehér trikójában, rongyos, gyárilag tépett, rojtolt világoskék farmerjében. Gorotva már messziről becélozta a köldökét, nem tudta levenni tekintetét a gyöngyházfényű csigaházat idéző isteni kis mélyedésről, ahonnan alig látható szőke szőrszálak indultak alá. Ahogy a lány az asztalra pakolt, Gorotva szinte az orrával érinthette a kis mélyedést, ha nem is érintette, de megérezte illatát, a spirálszerű mélyedés egész lényét behúzta. Egy pillanat, mondta Gorotva, és lebukik… Már hónapok óta minden este olyan, mint a japán zászló, mondta a lány váratlanul frissen, intelligensen reagálva, Gorotvának az volt az érzése, mintha a környék, szülővárosa déli, Szegedtől elforduló oldalának a nyelve, amelyet valójában Gorotva is beszélt, megújult volna, meg úgy, hogy semmit sem veszített jellegzetességéből; olyan, folytatta a lány, mintha a dombok mögül a japánok integetnének egy hatalmas zászlóval… Köszönöm, mondta Gorotva, a pálinkáért nyúlva. A lebukó nap épp felgyújtotta az oromhegyesi templom tornyát. A másik asztalnál négy fiú ült, egyforma kék mezben. Gorotvának kedve lett volna odaülni közéjük, beszédbe elegyedni velük. Volt ugyanis egy adorjáni ismerőse, János, aki, igaz, átköltözött Magyarországra, Halasra, de az öccse, Ottó, még talán Adorjánon él, noha őt is kergethették a katonai behívókkal az elmúlt évtizedben. Igen, kedve lett volna megkérdezni, ismerik-e Ottót, azt, akinek az a nagy – tiszta fehér kecskenyája volt. Meg hát az adorjáni kajakosok újabb eredményei is érdekelték volna, annál is inkább, mert nyilván ők is kajakosok lehettek, más sport nemigen létezett Adorjánon (noha igaz, egyik kedves barátja, aki azóta messze, az Adrián él, egyszer arról mesélt neki, hogy éppen Adorjánon kezdte futballbírói pályafutását). Mindig csak a kajak, egy időben az ország legjobb klubjai közé tartoztak, ha jól emlékszik, Ottó is országos bajnok volt. Az egyik újságíró, valamikor még 263az újkori balkáni háborúk előtt, az adorjáni kajakosokról írva riportot, Gorotva barátját, T. Olivért idézte:

Hol van Adorján?

Az az újságíró, aki azt a cikket írta volt, később messze, Ausztráliába távozott, majd éppen most hallotta T. Olivértől, visszatért Újvidékre. Ha legközelebb Újvidéken járok, gondolta Gorotva, felkeresem T. Olivér újságíró barátját, aki különben földije volt, s Gorotva felesége, Ausztráliában járva meg is látogatta őket. Aztán egy nagyobb kocsi fordult be, öt, zöld mintás kendővel hátrakötött fejű fiatal szállt ki belőle, ők is kajakosoknak tűntek, jóllehet már egy ifjabb nemzedék tagjainak. A tanyasi, falusi gyerekek hétvégeken komolyan, nagyon komolyan és nagyon szabályosan beöltöznek. Valamit beszélgettek, nem mozdultak a csárda bejárata felé, talán még vártak valakit. Gorotva a söntésbe húzódó lányt nézte, akárha egy oltár mélyén. Nemrég olvasott egy könyvet Manet-ről, úgy tűnt, mintha a Folies-Bergère bárja és a Reggeli a műteremben hőseinek, mármint a bár pincérnője és a műterem asztala előtt álló, úgynevezett holland fiú valamiféle leszármazottja állna előtte… Gorotva egy pillanatra ismét orrában érezte újvidéki festőbarátja műtermének terpentinillatát, igen, akárha valami Manet-hős, jóllehet egy isten háta mögötti, útszéli kocsma ambientusában, és mégis ugyanolyan ürességgel, melankóliával, és mégis ugyanolyan gyönyörrel teljesen. Jó lenne egyszer már benézni Adorjánra is, hiszen itt a legszebb a Tisza, legalábbis legszebb volt, amíg ide nem telepítették az olajosok töltőállomását, amelynek csapja mellett olykor elalszanak a munkások, s a tömérdek nafta egész éjszaka ömlik a folyóba. Az egyik ilyen csapot nyitva hagyó munkás állítólag arról mesélt Kanizsán, az AQUAMARIN nevű gyógyfürdő kávéházában, hogy azt álmodta, erekciója van, végtelen lövell belőle a fekete sperma.

264

Gorotva meglepődött, ugyanis első osztályú barackpálinkát kapott, melynek tömény édessége egyből felülkerekedett a terpentin és az olaj kísértő illatán, a kávé is kitűnő volt, nem szokott ilyesmihez a kocsmákban, csehókban. Jóízűen kóstolgatta nyelve hegyével a barackot, szürcsölte a forró törökkávét, mintha a lánynak is mutatni akarta volna, mennyire ízlik neki mind a kettő. Ám akkor egy felnyírt fejű, copfos tanyasi punk fiú bukkant elő a benti homályból. Kissé bizonytalan, illetve lebegő léptekkel, (néhány tablettát már bedobott, minden bizonnyal), áthaladt a teraszon, kihajolt a korláton, majd visszafelé menet odajött Gorotva elé. Bocsánat, mondta a tanyasi punk fiú, nem látott itt egy szőrös embert?! Nem, mondta Gorotva, kivéve, tette hozzá, ha nem énrám gondoltál, s kese, ősz szakállára mutatott. Itt volt, mondta a tanyasi punk fiú, olykor, mint ló a farkával, csapva egyet a copfjával, majd ismét eltűnt a Csalogány sötét belsejében. A nap, ahogy a domb mögé bukott még sokáig megvilágította az oromhegyesi tornyot, amin kívül csak egy feszület volt még látható az egyik hasadék szélén. Később a fiú ismét megjelent, ugyanúgy végiglibegett a terasz tág terén, s ez valóban már előadás volt, pontosabban előadásbetét abban a lelassított filmben. Kihajolt, majd visszafelé ismét odajött Gorotva elé. Nem látott egy szőrös embert?, kérdezte. Nem, mondta Gorotva. Pedig itt a kocsija és a biciklije is, mondta a tanyasi punk fiú, majd visszament – visszatűnt a Csalogány sötét belsejébe, közben valamit odaszólva a szőke lánynak a söntésbe, Madonnának szólítva őt.

Gorotva nem értette, minek egy embernek, még ha szőrös is, autó és kerékpár egyszerre. Négy évig vonatozott itt hetente Magyarkanizsa és Zenta között az ötvenes évek második felében, egyszer le is szállt és valamiért begyalogolt Adorjánra, ami akkor messzinek tűnt neki. Különben mindig a Tisza, a Szecseiék gátháza, illetve a rét felől közelítette meg Adorjánt. A tanyasi 265punk fiú ismét kilibegett, kihajolt, majd odajött Gorotva asztala elé. Nem látta azt a szőrös embert? Nagyon szőrös, nagyon csúnya, tette hozzá. Meg kell találnom, itt kell lennie valahol. Majd visszament, eltakarva a söntés mélyében mélázó lányt. A Tisza túlsó partján voltak valamikor a környék legszebb fűzbokrai, a kosarasok messziről ide jártak sárga vesszőt vágni. S volt ott, a fűzbokrok előtt, egy szép homokos sáv, Gorotváék gyerekkorában oda úsztak át strandolni. A tanyasi punk fiú ismét kilebegett. Nem láttatok egy szőrös embert, kérdezte a kékmezes fiúktól. Nem, mondták egyszerre. Meg kell találnom, mondta, s most először ment ki, körüljárta a teraszt, az udvart, belesett a kukoricásba, majd ismét visszajött, hogy kihajoljon. Most Gorotva szólította meg. Na, megtaláltad? Nem.

Csak egy kutyát találtam, mondta a felnyírt, copfos tanyasi punk fiú. Az is szőrös, tette hozzá, de szebb, mint az emberem, sokkal szebb. Az nagyon csúnya. Majd visszalibegett.

Lassan alkonyodott, a nap és a hold narancsa, ezüstje gyorsan feketévé alvadt, s e fekete közeget máris átszurkálták a csillagok tűhegyei. Gorotva úgy érezte, megtörténhet, valamelyik azok a tűk közül őt is megdöfheti, mocorogni kezdett a székén. A négy kékmezes fiú még mindig ott ült, az öt kendős fiú még mindig künn álldogált, beszélgetett. Benn a lányok mind vidámabbak, hangosabbak lettek, úgy tűnt, valahonnan új fiúk is szivárogtak, már többen, sokkal többen voltak benn, mint amikor Gorotva megérkezett. Ez volt édesapám életének egyik legfontosabb színhelye, gondolta Gorotva. Látni vélte, ahogyan vállán a puskákkal, töltényövén körül a véres foglyokkal, fácánokkal, kezében, magától kissé eltartva, egy rókával, belép a Csalogányba. Mögötte a hajtók nyulakat hoznak, máris nyúzni kezdik őket. Olykor gyönyörű őztetemet is átszállítanak a termen. Összehúzzák az asztalokat, s a reggeli snapszot folytatják, ám most keményebb tempóban, úgyhogy a hangulat pillanatok 266alatt felforrósodik. Cigány vagy tamburás, sőt olykor egy egész kis zenekar, énekesnő is kerül, és már azt veszik észre, ledobva a súlyos öveket magukról, a terem közepén ropják a táncot a környékről ilyentájt mindig idevetődő, kíváncsi, a parasztasszonyoktól valamiféleképpen elütő menyecskékkel, akik olykor még gondolnak arra: beköltöznek Zentára, Kanizsára, netán Szabadkára, elutaznak valahová, Belgrádba, Szarajevóba, meglátogatják Macedóniában, Dalmáciában vagy Németben dolgozó rokonukat, régi szerelmüket, igen, mindig akadtak menyecskék, akik nem nyugodtak bele, hogy kapálás közben magától hervadjon el az a virág, amit errefele csak picsának volt szokás nevezni. Mi otthon ilyenkor, másnap, a trófeákat számoltuk vagy apánkat istápoltuk, gondoztuk, hiszen nemegyszer megtörtént, tánc közben is elsült a fegyver, s a combja, a háta tele volt söréttel, tele ugyanúgy, mint a nyulak húsa, amit másnap már nagy élvezettel eszegettünk, hiszen édesanyánk csodálatosan el tudta készíteni, szalonnával spékelve, tejfölösen –, egészen természetesnek véve, ha netán ólomsörétre harapunk. Azóta is nemegyszer megtörtént Gorotvával, hogy ha evés közben fekete borsó került a nyelvére, összerezzent, s mutatóujja közé fogva, azt mondta: sörét!

Ez volt édesapám életének egyik legfontosabb színhelye, ismételte. A látszólagos sivárság nem zavarta, sőt segítette újrarendezni, maradt hely a vadászoknak is. A szőke lány, Madonna körül mintha fények gyúltak volna, villogó fények, mint a híres énekesnő, pislogó fények, mint Manet modellje, mint az oltárok szobra körül. Olykor gyors, ügyes mozdulatokat tett, üveg, nikkel csillant, el is tűnt, fel is szolgált egy-egy pillanatra, de lehet Gorotva is éppen akkor pillantott félre, s így az az oltárszerű képzet valójában rezzenetlennek, állandónak tűnt. Egy lány táncolni kezdett. Majd hangosabb zaj támadt, minden bizonnyal egyszerre állt fel, kezdett táncolni valamelyik asztal körüli 267társaság. Hamarosan bement a négy kékmezes, és az öt kendős fiú is. Dobogásukra berezonáltak a falak. Gorotva látta, amint Madonna magához int egy lányt, s aztán az a lány, egy magbaváló fruska, akinek, látszott: nagy erőfeszítésébe kerülhetett, hogy belegyömöszölje magát az új, divatos cuccokba (minden pillanatban felrepedhettek, lehasadhattak izzó testéről), elindult Gorotva felé. Igen, szinte megsütötte a keze Gorotvát, ahogy hozzáért. Ne legyél már ilyen búval baszott, mondta. Bögyi vagyok, tette hozzá. Gorotvát, ahogy Bögyi kézen fogva bevezette, meglepte a sűrű közeg, csak most látta, volt még egy bejárati ajtó, minden bizonnyal azon érkezett ez a sok fiatal a poros, nyári utakon, kukoricásokon, tarlókon keresztül. A tanyasi fiatalok nem baszkódtak, komolyan vették a technót. A felnyírt, copfos fiú volt a DJ jobbkeze. A lányok Gorotva körül táncoltak, jóllehet mindegyiknek megvolt már a párja, fiúja, vőlegénye. Gorotva igyekezett oldalazni, vertikálisan mozogni, hiszen érezte, elég lenne hozzáérnie valamelyik lány izzó melléhez, hogy abban a pillanatban hátulról leüssék. Voltak lányok, akik magukban táncoltak, önnön örvényükben forogtak végtelen, volt egy-két ide-oda billegő, darabos fiú, voltak párok, akik virtuózkodtak, akárha benn Kanizsán, a táncversenyen, ám a többiek mind egy sűrű bolyban lihegtek ritmikusan. Olykor kiszaladt, fel-felsikított valaki, de érezni lehetett, a hangos zene mindannyiukon uralkodik, szinte földbe veri őket. Amilyen észrevétlen telítődött, olyan észrevétlen ürült is ki a Csalogány. Madonna mosogatott, a DJ és a felnyírt punk fiú hangfalakat cipeltek, átrendeztek valamit, mondták, holnap az adai Feri fog énekelni, kemény lesz, tették hozzá, ugyanis az adai Feri a zentai Valiban is fellép olykor, ott pedig a belgrádi Rambo Amadeus és a muzslai Rambo Öcsi is szokott szerepelni, ők is arról álmodoznak, már gyűjtik is a pénzt, hogy egyszer elhozzák ide őket… Gorotva segített behúzni egy ládát a felnyírt fiúnak. Jössz velem?, kérdez268te váratlanul Gorotvát, megkeressük a szőrös embert. Madonna odaszólt, mehetünk mi is veletek?! Gorotva látta, Bögyi is maradt, segítkezett barátnőjének.

Elindultak egy poros, nyári úton, tarlókon, kukoricásokon vágtak át. Aztán egy napraforgótábla közepén úgy érezte, végképp elveszítette tájékozódási képességét, a lekonyult, érett, sötét fejek kellemes, nehéz illata elkábította, csapzott, szinte habzó hóna alatt markolta Bögyit, aki bizonytalanul lépkedett magas sarkú cipőjében, mindene ilyen csapzott volt, habzó, szinte hallotta, ahogy sistereg a lába köze, szűk, nagyon szűk volt a pinája, majdhogynem véletlen markolt oda, s ha már odamarkolt, érezte, Bögyi is megáll egy pillanatra, hirtelen feldugta mutatóujját. Egy tanyához értek. A felnyírt fiú, aki Madonna derekába kapaszkodott, elkiáltotta magát. Van itthon valaki?! Egy gyerek bújt elő az istállóból, nem értette, mi történik, próbálta lecsendesíteni a kutyákat. Lakodalomban vannak, mondta. A felnyírt fiú megragadta a vállát, és kiabálva kérdezte: Tóbiás, láttál egy szőrös embert?! Se szőröset, se tar fejűt nem láttam, csak egy mankós romány koldult dél körül ezen a soron, de lekötöttem a láncról a Bundást, aztán elfutott, mint a nyúl. Ott állnak a mankók a budinak támasztva, kipróbáltam őket, lehet, ha hazaér a gazda, megviccelem, mankókon megyek elibük, legalább nem szaladgáltatnak annyit… Félrehúzta Gorotvát. Ezek a csajok csalogányok ugye?!, kérdezte vihogva. Csalogányok hát, mondta Gorotva.

Továbbmentek. Hamarosan kijutottak a meredek partra. A Tiszát ugyanúgy átdöfködték azok a tűk, mint döfködték volt a boltozatot. Vigyázz, húzták hátra Gorotvát a lányok, beleszédülsz. Ismerte Gorotva ezt a meredek partot, csak most döbbent rá, voltak neki hasonló éjszakái errefelé. Pontosan emlékezett, hol van a partba vájt szűk lejárat. Előbb még gyerekkorában táboroztak Adorján alatt, majd egyszer, már Újvidékről, pálinkát 269jöttek vásárolni Adorjánra, s addig próbálgatták, amíg forogni nem kezdett velük a falu. Ide-oda rohangáltak akkor is. Az egyik gazda befogta őket ganét pakolni, a másik emberrel meg hagymát mentek lopni, tömérdek hagyma termett ugyanis abban az évben, a harmadik kihozta őket ide a partra, s hosszasan adta elő, hogyan lőtték a Tiszába az embereket. A falu bolondját is meg a tanítót is. Valamiért épp a falu bolondját kezdték vallatni, belőle akartak kiszedni mindent, a falu minden bűnét, többek között azt is, ki lőtte le az orvost. Valójában csak azok estek a vízbe, akik már az előző pillanatban ugrottak, akiket aztán a levegőben ért a találat. Részletesen elmagyarázta, hogyan viselkedett volt a falu bolondja a kivégzéskor… Nevettek, talán akkor úgy tűnhetett, túloz az az ember, hiszen jócskán meghúzta pálinkájukat, túloz, miközben szinte eljátszotta nekik a többszörösen is groteszk jelenetet, hiszen a falu bolondja nem értette, miről is van szó, és az úgynevezett partizánok sem voltak képesek felfogni, hogy az az előttük táncoló, nyüszítő ember a falu bolondja, azt hitték talán, hogy errefelé, ezen a lapos síkságon, itt, ebben a faluban mind ilyenek az emberek… Gorotva előtt most ismét megelevenedett az az elviselhetetlen jelenet, legörnyedt, valójában egy szál kórót akart letépni, mint a falu bolondja, aki egy szál százszorszépet tépett, hogy az úgynevezett partizánoknak adja, Madonnáék azt hitték, rosszul lett, megpróbálták felemelni, tovább húzni magukkal.

A következő háznál egy vak öregasszony volt a tanyás. Látott-e kend egy szőrös embert errefele kóbászolni?!, kérdezte a felnyírt punk fiú, akit, csak az éjszaka folyamán értesült róla Gorotva, Kemálnak hívnak, édesanyjának ugyanis Németországban volt egy török élettársa is. Láttam, persze hogy láttam, mondta a vak öregasszony. Hogy a fenébe látta?!, bosszankodott Kemál, amikor kend vak?! Egy szőrös embert nem látni kell, éjszaka meg különösen, hanem érezni kisfiam, bebújni a szőre alá, mondta 270az öregasszony, és akárha a csillagok és a hold fényénél, mintha közben higannyal szaladt volna tele, sorban jósolt a tenyerükből.

Már szállingózni kezdtek haza a lakodalmakból az emberek. Többen megkínálták őket itallal. Egy mély árkon másztak át, majd ismét bekeveredtek egy tanyára, de ott is egy félig lüke gyerek volt a tanyás. Adolfka!, kérdezte a felnyírt fiú, nem láttál egy csúnya szőrös embert? Miért?, kérdezte Adolfka, Adorjány környékén jár?! Adolfka, mondta Bögyi, egy kicsit leheverünk itt a szénában, jó? Heverésszetek csak, majd később én is közétek mászok, azt mondta a gazda, az Adolfka fasza is olyan furdancsos már, mint a kosé! A lányok nevettek, Bögyi a karám felé mutatott, van ott elég birka, Adolfkának. Hajnalra a punk fiú, Kemál, nem volt sehol, a két lány Gorotvát használta párnául. Induljunk vissza, mondta Madonna, akit félálmában erővel a köldökén keresztül akart megdugni Gorotva. Nézd, mondta szénával csutakolva magát, mit csináltál a hasammal! Majd Bögyi felé fordulva hozzátette, most dugtak meg először a köldökömön keresztül. Gyerünk, mondta Bögyi, még mielőtt a nép elkezd tódulni haza a lakodalmakból. Ahogy megigazította magán a ruhát, Madonna fülébe súgta: olyan a szám, mintha osztrigát zabáltam volna. Szájba baszott. Én még nem ettem osztrigát, mondta Madonna, majd hátracsapva haját, magát korholva, hozzátette, már rég ki kellett volna nyitnom. Ha sietünk, a reggeli sínóbusz utasait még befoghatjuk.

Valójában sokkal közelebb voltak a Csalogányhoz, mint Gorotva gondolta volna. A vécében megmosta arcát, a csempe, légyszaros tükörben pillantást vetett magára, de mintha egy Tóbiás és Adolfka vonásaiból összeszerelt arc bámult volna rá értetlenül, majd kibotorkált, visszaült a régi helyére. Bögyi még rakodott, de Madonna már ott állt a söntés homályban, nézte Gorotvát, avagy Gorotva mögött az állomást, a bunkert, az 271oromhegyesi templom tornyát. Négy ember szállt le a sínóbuszról, mind a négy betért a Csalogányba. Éjszakások voltak a zentai cukorgyárban. Mind a négyen keserűt (pelinkovácot) kértek. Madonna kihozta Gorotvának a kávét. Majd visszament a terembe. Egyszer csak valahonnan előbukkant a szőrös ember. Mert nem lehetett más. Fehér, műanyag ingéből szinte gejzírként tört elő a szőrzet, s a közepén ott forgott kis feje, amelyre mellszőréből fésült pajeszt, hajat. Odajött Gorotva elé. Nem láttad azt a felnyírt hajú faszit, aki itt szokott téblábolni a Csalogányban? Kemált?, kérdezte Gorotva. Igen, valami Kemálféle… Láttam. Egész nap magát kereste. Kereste az apja faszát, emelte föl a hangját a szőrös ember. Ha igazán keresett volna, meg is talál, itt voltam a Cseszkó-tanyán, a lakodalomban, de idekészítettem neki a biciklit is meg a kocsit is, azt mondta, megveszi, zsebből kifizeti mind a kettőt… Most merre keressem?! Az Adolfkánál aludt, de hogy onnan merre vette az útját, nem tudom. Azt mondják, valahol a Bakota iskolánál lakik, mondta a szőrös ember. Ki lakik a Bakota iskolánál?!, kérdezte felkapva fejét a név hallatára Gorotva. Hát az a felnyírt faszi, jártam is arrafelé, de lakodalomban voltak, a tanyás nem tudta megmondani, melyikben, így csak a Cseszkóig jutottam. Gorotva egykor jól ismerte a tanító, Bakota Antal gyerekeit meg a testvérét is. Nemrég olvasott egy könyvben a tanító úr halálának körülményeiről, arról, ahogy a meredek partról a Tiszába lőtték őt is a falu bolondjával, majd a tetemét, a falu bolondja tetemével együtt, a temetőbe vitték, de valamiért napokig nem merték elhantolni őket. Hiányzott a koponyájának a teteje, mesélte a szemtanú, úgy kellett elhessentenem a sírásó tyúkjait, csipegették a véres agyvelőt… Én lenn lakok a Lúdváron, mondta a szőrös ember, mondd meg neki, ha előbukkan. Meg azt is, hogy ne ugrasson, mert ha én nekiugratom a betonynak, szétlottyan az a felnyírt feje!

272

Gorotva nézte a domb erotikus hasadéka melletti feszületet, amelyet szépen megmosott a harmat, szépen megvilágított a felkelő nap. Az oromhegyesi templom, a másik tereptárgy, most valami párába olvadt. És ennek a párának mintha valami köze lett volna Madonna lényéhez. A négy kajakos fiú ott ült a másik asztalnál, csak most mintha nem kék, hanem zöld mezben lettek volna. És az öt kendős fiú is ott állt künn, a terasz falán túl, csak most mintha nem zöld, hanem kék kendővel lett volna bekötve a fejük. Gorotva az asztalon hagyta a pénzt, intett a lányoknak, és beszállt a szürke Opelbe. Még időre hazaérek, így, pontosan így is gondoltam, motyogta, finoman megnyomva a gázpedált.

273
Infaustus
(Erőt meríteni)

Hommage á Hollán Sándor

A lehullott, sárga vadnarancsok között, a Vértó túlsó partján, a már bágyadt fűben, egy eldobott, kékzománcos ételhordót pillant meg. Valahonnan épp fény éri, mintha az égiek, látván Olivér tétova közeledtét, gyorsan fénnyel kezdték volna súrolni. Mint valami élőlény, akár el is surranhatott volna. Akkor Olivér minden bizonnyal azt gondolná, ni, a kék ételhordó elsurrant előlem. Ahogy macska, vízipocok olykor el is surrant. De éppen hogy nem. Már belesüllyedt egy kicsit a földbe, s a lábasok emeletei is hiányosak. Egy súlyos vadnarancs akár telibe is találhatná, jóllehet már az sem mozdíthatna ezen az abszolút, ahogy ő szokta volt mondani: pisai pózon. Sosem fog eldőlni teljesen, noha immár állandóan utalni fog a dőlés lehetséges irányára. Ismert egy szerencsétlen fiút, szerencsétlent mondok, jóllehet a nagyapja egyszer megnyerte a sportfogadás főnyereményét (hiába nyerte meg, mert egész életében tovább is gyűjtötte az üres cipőpasztás dobozokat, vagy talán éppen a szerencsétlenek a szerencsések, a szerencsések szerencsétlenek, megnyerik a főnyereményt, mármint szerencsétlennek lenni maga a főnyeremény), aki, ha valami ferdén álló tárgyat pillantott meg, ő is felvette, leképezte azt a ferde helyzetet (Olivér egyszer arra gondolt, mi történne, ha ez a szerencsétlen barátja egyszer Pisába látogatna, nincs kizárva, 274gondolta, akkor a torony venné fel szerencsétlen barátja helyzetét, de szerencsétlen barátja sosem fog Pisába utazni, úgyhogy a torony marad önnön ferde helyzetében, s nem cserél szerencsétlen barátja helyzetével, aki, akár az öregje, illetve öregjei, mert az apja is egy original, az egyik legeredetibb figura, akit valaha is adott ez a semmis tartomány, szintén nem mondható szerencsétlennek, hiszen az egyik legtehetségesebb ember, akit valaha is ismertem, csak hát, mint mondottam, ferde, mert hát annyi a ferde dolog a világban, ferde, mint az Olivér által éppen kikerült rakás szar, lassan, gondolta Olivér, ezek a menekültek szabályosan körülszarják a Vértavat, s hol akad valaki, aki metaforává tudja emelni még azt a látványt is?!). Egyszer, a Theszaloníki utcából, az ószeres Rózsától jövet majd errefele kell kanyarodnom Regény Misuval, gondolja Olivér, szeretném látni az arcát, ahogyan megpillantja a sárga vadnarancsok között ezt az eldobott, hiányos kék ételhordót. A régi tűzoltólaktanyában és az egykori jugoszláv válogatott sporthoteljében elszállásolt menekültek útvonala ez, errefele hordták az ebédet is, Olivérnek nem sikerült megállapítania, a laktanyában vagy a szállóban osztott-e nekik élelmet rövid ideig, valójában néhány évig a vöröskereszt, lehet, egyszer itt, egyszer ott, de hát már rég nem oszt nekik élelmet senki, miért is osztana még mindig, noha ők nem ismerik az ételhordó fogalmát, jóllehet nincs kizárva, és ez a bizonyosabb, nem is kaptak több fogást, tehát ha netán ismernék is, akkor sem tudtak volna mit kezdeni az ilyen emeletes, majdhogynem felhőkarcolónak mondható, régi típusú ételhordóval.

Kicsi a víz, a tó közepén az immár sárgás sás alsó része, ami tegnap még vízben volt, üde zöld sávot képez. Nincs kizárva, ismét csapolnak, gondolja. A vadkacsák intenzív élete felvidítja kissé Olivért. Épp helyet keres, hogy lekuporodjon valahová, hogy itt maradjon sötétedésig, gyönyörködjön a kis vadkacsák bukdácsolásában, de az alkony ecsetjének munkáját is figyelje 275a kék zománcon, figyelje, mikor egyenlítődik ki a nap a vadnarancs labdájával, mikor oltják ki egymást, de akkor eszébe jut, a minap hallotta, itt benn, a gledícsiával elegy vadnarancssor mögött, nagy gyümölcsösében, meghalt Gréti édesapja. A Vértó vak horgásza. Igen, több mint tíz éve vakon horgászott – speciális csöngőkkel, riasztókkal felszerelkezve – a Vértóban. Az egyik nagy, német festékgyárban vakult meg. A vendégmunkások egy előző fejezet részei, a menekültek egy későbbié. A mi fejezetünk még későbbi, jóllehet éppen az első, illetve hát talán az utolsó. Az INFAUSTUS utolsó fejezete. Amely az első. Ha elsétált mögötte, Olivér sosem köszönt, mindig elborzadt a látványtól. A festékek tonnái, a világ színeinek zuhatagai vakították meg szegényt. Szegényt mondok, jóllehet igen nagytörvényű ember volt, még vakon is csak dirigált, felszerelése mögött szaladgálva, bukdácsolva, hasra vágódva is, mert szinte állandóan kúpta, megállás nélkül pörölt valakivel. Egyszer látta úgy a porban hasalva pörölni, miközben felszerelésének kis csöngői, riasztói halkan muzsikáltak a Vértó fölött, akárha maguknak, a szárcsáknak, kacsáknak, Olivérnek, aztán lassan elcsöndösödött, megtelt a szája porral, s az a vízi zene csak még jobban felerősödött, mert voltak ott nagyobb csöngők, erősebb riasztók is. Felesége, mármint Gréti anyja pálinkafőzéssel foglalkozik, átlagon fölüli almapálinkát főz még ma is, nagy mennyiségben. Az öreg egy részét a pálinkának persze rendszeresen megitta volt. Elemér egyszer a zsilip korlátján tornászva nagy, slicces klottgatyájában, a vak horgász felé bökve, azt mondta Olivérnek, jobb lesz, ha te is hagyod a festőkkel való bajlódást, ez a tömérdek rossz minőségű festék – különben is, van neked egyáltalán rálátásod az egészre, látod te, miféle borzalmas miazma ez az úgynevezett piktúra?! –, még majd a te szemvilágodat is kioltja. És aztán itt botorkálsz, bukdácsolsz, itt hasalsz te is a Vértó körül, a porban, mint ez a vak horgász. 276Majd azt mondjuk rád a hátad mögött kuncogva, s Elemér máris vihogni kezdett Olivér arcára pillantva:

A Vértó vak festője!

Olivér fázósan összehúzta kaftánját, valami nehezen meghatározható ruhadarab volt rajta, édesanyja hibbant nővére, Margaréta járt ilyen kabátokban, édesanyja nevezte Margaréta borzalmas kabátjait kaftánnak, innen Olivér szóhasználata, talán maga a kabát, a kaftán is (egy pillanatra, ahogy összehúzta magán a kaftánját, akár eszébe is juthatott volna Margaréta, hiszen halálakor azt mondta, lévén Margaréta egyetlen foglalkozása a szódavízért való szaladgálás, mert ha apja vadász barátaival inni kezdett, rapid mód fogyott a szóda, szódával lőtték a rizlinget, ők úgy mondták, ha spriccert, hosszúlépést készítettek maguknak: legyen egy vérrel teli szifon az emlékműve), továbblépett, közelebb a parthoz, de nem vette le tekintetét a kék ételhordóról. Az ételhordó kékjéről. A zománc érett kék minőségéről. Talán éppen erről szeretett volna szót váltani Regény Misuval, az észak-bácskai zománcművészek egyik kiemelkedő képviselőjével, mármint hogyan van az, hogy a zománc is érik, avagy csupán arról van szó, hogy a zománcozás régebbi eljárásai, szemben a fridzsiderek, autók vakító héjával, ma már egy bögrén, egy ételhordón is valami minőséget képviselnek. Arra gondolt, felveszi az ételhordót, másik kezével pedig a vadnarancsot. És elindul az ellenkező irányban. El a Kanizsai úton, neki a Járásnak, hiszen innen, ebből az irányból még sosem gyalogolt arrafelé, sosem közelítette meg gyerekkorának szikes pusztáját. Menne egész nap, a menekültek közül is mind többen kóvályognak így, valójában mind így kóvályog, aki nem kereskedik feketén, nem fegyvert szorongat még mindig, menne egész nap, s aztán ott, a középen, bokáig a virágzó szikbe süllyedve, kezében a kék ételhordóval, vadnaranccsal, megállna. Úgy maradna. Örökre.

277

Elindult vissza, hazafelé, a régi Abbázia mozi, a Kosztolányi-villa, Bűn Kamilla panziója, illetve hát a vasútállomás, az Orbán-kereszt irányába, így fel kell sorolni magának orientációs pontjait, amelyek különben egy kis fürdőhely közhelyei, nehogy eltévedjen, mintha máris abból az Elemér által borzalmas miazmának, Olivér által pedig metafizikusnak nevezett anyagból, mert a metafizikus festők árnyai ősztől tavaszig itt valós, ragadós masszává, szinte szurokká (még jó, ha nem szarrá) lesznek, kellett volna minden lépésnél kihúzni lábait, s ahogy kihúzta egyiket, mindig attól rettegett, a másikat már nem fogja tudni, illetve hát pontosabban, nem fogja tudni akarni, hogy kihúzza. De akkor visszapillant a vadnarancsfák, gledícsiák irányába, melyek ilyenkor már lassan, mint pléhkakasok régi versekben, csikorogni, csörögni kezdenek, mint a vak horgász csengői, riasztói, s az az előbbi, még fénnyel súrolt csendélet sejlő maradványa valamicske boldogsággal tölti el, amiből elég erőt tud meríteni, mintha a világ, a teremtő is ezt tette volna, elég erőt tud meríteni, szép ezt mondani, hogy meríteni, vizet, levest meríteni, hiszen nem víz, nem leves meríttetik a Vértó partján (Jonathán úgy mondja, írja is kis, rezge szövegeiben, amelyek Olivér szabadon lebegő fóliánsokból összeszerelt naplókönyveinek valamiféle utórezgései, párlatai, amelyeknek Olivér persze örül, ahogyan Gorotva nagyobb vázlatainak, térképeinek is örül különben, örül a kis íróiskolának, ő képmásoló iskoláról beszél, valaki ugyanis a fürdőket nedves kolostoroknak nevezte, képmásoló iskoláról, ha némi iróniával is, ikonfestő közösségről, hiszen Theszaloníki hatását egyes tudósok meghatározónak tartják a macedón ikonokat illetően, szemben a bolgár s más hatásokkal, jóllehet többen állítják, Macedóniában kétségtelenül létezett egy archaizáló helyi iskola, azért példázódik mindig a macedón ikonokkal, mert azokat ismeri legjobban, noha Dečaniban is sokat ólálkodott egy angyal előtt, jóllehet ott el278sősorban nem az ikonok miatt tartózkodott, hanem a kolostor feletti hegy, az Átkozottak hegye miatt, ahol egykor édesapja raboskodott, erdőt irtott volt, s hát a Tretyakov-képtárban is megfordult, jóllehet Olivér hivatalosan egy másik kruzsókot vezet benn Szabadkán, egy kruzsókot, ahogy ő mondta, az érzékenyek számára, az Antikvárium szeparéjában, igaz, elsősorban középiskolások részvételével, noha közlönyükre, az Érzékeny füzetekre máris többen felfigyeltek, Jonathán úgy mondja, írja is, hogy itt a Balkán-félsziget vérszintjét mérik, s Olivérre, magára, Gorotvára gondol, magukat látja, akárha epruvettával kezükben, jóllehet az igazi mérce, akihez mindenki és ha lehet így mondani, minden igazodik e kis fürdővárosban, az mégiscsak Regény Misu, s azt sem volna szabad említés nélkül hagyni, hogy a menekültek, akik a tó körül kóvályognak, sehogyan sem értik, miképp van az, hogy a vér elől menekülve, a vér elől, amelynek egy részét maguk ontották, maguk ontatták, mire ide értek, a vér már itt hullámzott, mint egy különös tárolóban, mérőedényben, a Vértóban, amely azelőtt egy semmis melléktava volt csupán a nagy tónak, Palicsnak), elég erőt ahhoz, hogy kihúzza a másik lábát is. És így araszoljon. A tiszta metafizikumban. Illetve hát a fürdőváros utcaseprője, Barnabás által szépen felsöpört homokon. Szépen láthatta, rajta kívül, Barnabás után még senki sem járta Kisfenyvesen (a párhuzamos, a vasút és a temető által nem lezárt, nyitott Nagyfenyvesen sem sokkal többen), láthatta tehát saját nyomait, amelyek szinte egyenesen vezettek fel toronyszobájába, fel papirosaira, amelyeket duncgumival összefogott tekercsekként, fóliánsokként tárolt vulkánfíberében, amelyet városról városra cipelt, cipelt ide-oda a határon is, fel papirosaira, hogy a merített, a kék ételhordó és a vadnarancs látványából merített erőt, amelyért mint egy eposzíró műve előtt, napokig hiába könyörgött volt, végre immár transzformálhassa. Akárha Bláthy Ottó valamelyik masinája segítségével.

279
(Pick)

A zöldre festett, kovácsoltvas kertkapu (lila-fehér zománcos táblája 13-as számot mutatott), ahogy Olivér, kezében a vulkánfíberrel kilépett rajta, magától becsukódott mögötte, ugyanis 100 évvel előbb (1913-ban) így lett beállítva. Egyszer Szanitter Tibike, akit érdekelt a történelem mint olyan, azt mondta Kafga Ferinek, akit, ha lehet így mondani, csak ez a mint olyan érdekelte, hogy lám, a világ igen, ám ez a kertkapu nem fordult ki a sarkából. Barátja az autóban kissé meglepődött a régi koffer láttán. Mintha csak amit lát, az meghaladta volna felfogóképességét, jóllehet barátját látta kilépni, mint annyiszor, régi villája kapuján. De máris kiugrott és segített betenni a koffert (ő úgy mondta, szerbesen: kuffer) a majdhogynem új, fehér autó csomagtartójába. Más nem is volt ott. Erről-arról beszélgettek, barátja azt mondta, be kell ugrania majd egy-két boltba, gyógyszertárba, elsorolta, talán hogy jobban megjegyezze, mit kell vennie odaát, Szegeden. Orvosságot, piperét, Pick szalámit, miegymást. A Grand Café nevű művészmoziba mentek, ahol az elmúlt hónap folyamán, a film 100. évfordulója alkalmából öt, Olivér által kiválasztott filmet vetítettek. Aznap vetítették az ötödiket, az utolsót: a Ködös utakat. Carné filmjét Jean Gabinnel és Michèle Morgannal. Barátja csak annyit tudott, Olivér valami filmeket válogatott, s ma fejeződik be a sorozat, amely után egy kis párbeszéd lesz Olivérrel, majd még éjfél előtt jönnek is vissza. Utazás közben, hol magyarul, hol szerbül beszélgettek, Olivér felsorolta barátjának a másik négy filmet is (Duvivier Marianne, fiatalságom, Bresson A pénz, Clair Az orgonás negyed, Godard Éli az életét, a vetítés sorrendje természetesen a filmek beszerzési lehetőségétől lett függővé, így, mondhatni, valójában véletlen alakult ki, véletlen történt, hogy éppen a Ködös utak került az utolsó helyre), de barátja csak Godard filmjét ismerte, 280nem volt egészen laikus a filmeket illetően, de inkább az újabb alkotásokat ismerte, a legújabbakat talán még jobban is, mint Olivér, igaz viszont kedvenc filmje, amely életvitelét is nagyban meghatározta, éppen Kertész Casablancája volt. Egyik régebbi közös utazásukat elevenítették fel, amikor is barátja cipőt, téli cipőt vásárolt odaát magának, s Olivér siettette volna a dolgot, igyekezett rábeszélni az éppen felpróbált cipőre. A szép elárusítónő örült Olivér segítségének. Amikor barátja már teljesen kifogyott a kifogásokból, Olivér barátja választékosan öltözött, azt találta mondani, hogy túl meleg. Mármint a cipő. Az elárusítónő nem értette, hogyan is lehet egy hosszú szárú, téli cipő túl meleg, de hirtelen nem tudott mit válaszolni, mire Olivér ismét segítségére sietett. Majd rövidnadrággal ellensúlyozod, mondta. Barátja megvette a cipőt. Amikor távozni akartak, az elárusítónő váratlanul azt kérdezte, máris elmennek?! Később, évek múlva is még, jókat nevetve emlegették azt a cipővásárlást. A határon csak barátja szállt ki, hogy rendelkezésére álljon a vámosoknak. A vámosokat is meglepte kissé a muzeális vulkánfíber (tíz éve Budán, a Bartók úton lomtalanította Olivér egy rózsaszín márványtintatartóval és egy mákszín, felesége viszolyogva egérszürkének mondta, grombikabáttal együtt). Mi van benne?, kérdezték. Barátja segélykérően pillantott Olivér felé, de Olivér a lassan leereszkedő ködbe révedt, s az orrát piszkálta éppen. Nem tudom, mondta zavartan. Nem tudja?, kérdezte az egyik vámos. Akkor nyissa ki!, tette hozzá immár emeltebb hangon. Barátja behajolt, félt, nem nyitódnak a régi rézzárak, de alighogy hozzájuk ért, felpattantak, mire a fíber hangdobozként berezonált. Felnyitotta. Üres volt. Illetve egy duncgumikkal összefogott papírköteg volt benne. Tíz-húsz, különböző időkből származó, nagyrészt már megsárgult papírlap. A magyar vámosokkal megismételte a kis jelenetet, noha azokkal már kissé humorosabbra véve a dolgot, igaz, a dolog mégsem sikeredett egészen 281humorosra, mert kissé törte a magyar nyelvet. Mindenesetre most már határozottabban állította, a bőrönd a barátjáé, nincs benne semmi, illetve néhány feljegyzés. Néhány feljegyzés?!, ámult el a magyar vámos. Igen, mondta barátja. Feljegyzés, miről?!, kérdezte mind kíváncsibban. A 100 éves filmről, mondta Olivér barátja, ugyanis a jugoszláv határ után megkérdezte volt Olivért, miféle fóliánsok is azok ott a kofferban (kuffer). 100 éves a film?!, kérdezte elcsodálkozva, jóllehet ravaszkásan a határőr. Igen, mondta Olivér barátja: 100. Több vámos is összejött, gondolták, valami gubanc keletkezett, valami gubanc, ami mindig gyanús dolgot takar. 100 éves? Mi 100 éves?, kérdezték többen. A film, mondta Olivér barátja. A Pick, mondta váratlanul az első vámos, nagyot röhögve, kollégái felé kacsintva, a Pick – a mi Pickünk – sokkal öregebb, uram: 125 éves! Mi történt?!, lépett közelebb a vámosok főnöke is. A Pick megverte a filmet, kezdték magyarázni neki… Beszállva a kocsiba, barátja, nem egészen fogva a vámos humorát, Olivér felé fordult. Te tudtad, hogy a Pick 125 éves? Nem, mondta Olivér. Szegeden bevásároltak, megdöbbenve bámulták a jubileumi szalaggal átkötött szalámirudat, Olivér is vett egyet, egy jubileumi rudat, a Virág cukrászdában kávét ittak, s csevegés közben arról is említést tettek, hogy a nagy múltú, híres cukrászda különös mód immár a szerb maffia kezére került, mint különben fél Szeged. Magda Marinko, az egykori idegenlégiós szabadkai gyilkos, akit Olivér barátja látásból ismert, ugyanis Marinko édesanyja a Városi könyvtárban volt takarítónő, a korzón, ha összefutottak, köszöntek is egymásnak, szegedi cukrászokat mészárolva, éppen akkortájt bukott le.

A film még forgott, amikor felkapaszkodtak a szűk folyosón. Olivér, mielőtt még üdvözölte volna barátnőit, a mozi tulajdonosait s a beszélgetést vezető kritikusnőt, a fíbert észrevétlen a terem bejáratánál lévő ruhatárnál hagyta. Még egy kávét kért. 282Hogy kellően felspannoljam magam, mondta. Az igazgatónő kedvesen a terem felé vezette őket, mondván, már kikészítettek egy asztalt és két széket a vászon alá. A belépés előtti pillanatban, a sötétben, Olivér lenyúlt a fíberért, s azzal lépett be a terembe. Az utolsó kockák peregtek. Jean Gabin a hajón kabinjába ment, s letette kofferjét a középre. De a hajókürt hallatára felkapta fejét, s elhatározta, mégsem utazik el, visszarohan veszélyben lévő, a visszataszító Brasseur által veszélyeztetett szeretőjéhez. A hajó elindult a kabin közepén ferde szögben álló bőrönddel. És vége lett a filmnek. Még forgott a film, látszott a koffer, amikor az igazgatónő megérintette Olivér vállát. Olivér kezében a vulkánfíberrel, jellegzetes görnyedt testtartásával, ami egyeseket arra a feltevésre vezethetett, valami súlyosat, követ, vasakat, netán ólmot cipel, elindult a vászon előtti kis színpadszerűséghez. Majd fellépett rá, akárha a hajókabinba lépett volna be, megzavarva a filmet, minden bizonnyal akadt néző, aki azt is hitte, Jean Gabin tért vissza. Talán, hogy felkapja, mégis magával vigye ferde szögben hagyott kofferét (kuffer). Világos lett. Nagyon. Olivér a fehér vászon előtt, szinte még mindig rajta a vászonon, vásott vulkánfíbere állásának ferde szögén igazított, pontosított, kissé talán rá is játszva a dologra. A közönség megdöbbent. Mármint, hogy a hajó elment, a filmnek vége lett, s a koffer ott maradt. A szó szoros értelmében kiesett a filmből. Akkor a kritikusnő, aki már leült a székre, hellyel invitálta Olivért, majd néhány friss, okos mondattal bevezette a beszélgetést. Akkor Olivér felkelt, a vulkánfíberhez ment, nagyot csattogva a zárakkal, kinyitotta, látszott, üres, kivette a fóliánsokat, s a szalámirudat, a nézőknek úgy tűnt, két tekercset valójában, bezárta a vulkánfíbert, majd a helyéhez lépkedve leszedte a tekercsről a különböző színű duncgumikat, az asztalon kiterítgette papírjait, s bele-bele nézve a hol gépelt, hol kézzel írt jegyzetekbe, beszélni kezdett. Végül a Ködös utakról is szólt. Arról, hogy Le Havre-ban filmez283ték, a Kassák-tanítvány díszlettervező, Trauner tüllfátylakkal helyettesítette a ködöt, meg arról, hogy amikor a film készült, 1938-ban, ő maga fel is ismerte az utcai járókelők között, éppen ott tanároskodott Le Havre-ban az ifjú Jean-Paul Sartre is, tehát mindenféleképpen össze kellene vetni Pierre Mac Orlan még ’27-ben írt regényét a filozófus első regényével, s itt Olivér futtában összevetette a két regényt, majd hosszasabban is elidőzött Az undornál, amely, tette hozzá Olivér, szerény véleménye szerint az egyik legfontosabb modern regény, valójában, noha ezzel még senki sem foglalkozott, tehát nem bizonyított, a Malte egy változatáról van szó, ahogyan a Malte hatása is nagyobb Heideggerre, az ifjú Sartre mesterére, mint gondolnánk. A hallgatóknak egy pillanatra az volt az érzésük, tulajdonképpen Az undor alapján készült a film, ugyanis még idézett is a regényből. Ez itt a szobám, írja Roquentin, északkeletre néz. Odalent a Rokkantak utcája, meg az épülő új vasútállomás. Ablakomból látni a „Vasutasok vendéglője” vörös és fehér fényeit, a Victor Noir sarkán…

És itt már hajszálon múlott, hogy Olivér elszálljon, ugyanis feltette a kérdést, tudja-e valaki, ki volt Victor Noir? Újságíró volt, folytatta, ugyanis tudta, senki sem fog válaszolni kérdésére, akit tévedésből lelőttek – és a bimbózó lányok azóta rendszeresen kijárnak lovagolni földre fektetett bronzszobrára a Pére Lachaise-ben, ugyanis Victor Noir sliccénél jócskán kidudorodik a bronz, de aztán máris arról kezdett mesélni, hogy egyszer személyesen is találkozott Sartre-ral, a tömeg ugyanis egészen a szónoki emelvényhez szorította Olivért, Belgrádban, a Szerb Akadémia dísztermében, érezte a békaszerű emberke finom dohányillatát, láthatta észrevétlen megemelkedését értekezés közben, elevációját, spirituális átváltozását. Valamint még egy anekdotát is elmondott, s ezzel észrevétlen ismét visszabillent a Ködös utakhoz, amelyet Olivér kedvenc képe (valójában csu284pán egy ablakot ábrázol) kapcsán mesélt neki a kép festője, az agg Balthus, a század talán legnagyobb, jóllehet teljes visszavonultságban élő művésze, amikor Olivér meglátogatva őt, rákérdezett a képre. Egy szép napon párizsi műtermében dolgozott épp, önfeledten, mesélte Balthus Olivérnek, amikor is kopogást hallott az ajtón. Egy rendőr lépett be illedelmesen, s megkérte, csukja be műterme ablakát, ugyanis kint az utcán filmet készülnek forgatni. Önkívületben kiabálva zavartam ki a rendőrt, mesélte az agg mester, hogy merészelik ilyen kéréssel zavarni, hiszen ő éppen a fénnyel mint olyannal dolgozik! A rendőr eltakarodott, nagy csönd állt be. Már-már újra festeni kezdett, amikor ismét kopogás hallatszott. A kaparókésért nyúltam, mondta. Védekezni fogok, tökéltem el magam. Jean Gabin lépett be. Tapintatosan, ahogyan csak ő tudott. Akár egy filmben. Hogy bocsánatot kérjen. Attól kezdve jó barátok lettünk, mondta. Olivér azt már nem kérdezte meg az agg mestertől, becsukta-e végül is az ablakot, egészen biztosan, nem, és azt sem kérdezte meg, vásárolt-e tőle Jean Gabin képet, de Balthusról szóló könyvében Olivér még elidőzött ennél a kérdésnél, jóllehet Jean Clair nagy életmű katalógusában nem bukkant a Balthus-képek tulajdonosai között Jean Gabin nevére, örökösei nevéről pedig hát fogalma sem volt. Aztán Eizenstein és Buñuel montázstechnikájáról, illetve Kafka (Walter Benjamin és Ivo Andrić) állóképhez, a Keiserpanoramához való megrögzött ragaszkodásáról beszélt, hosszan idézve magát Kafkát is. A mozi a tekintet tárgyát saját mozgásával ruházza fel; a tekintet nyugalma fontosabbnak tetszik. Miért nem egyesítik ily módon a mozit és a sztereoszkópot?

Különösmód Olivér aztán még egyszer visszatért Sartre-hoz, noha eredetileg nem volt szándékában ekkora teret szentelni neki (ámbár, ami a filmet illeti, jól emlékezett Tarkovszkij első filmje mellett való kiállására), ugyanis Godard filmjében is 285felbukkan egy filozófus. Olivér a film, a jelenet kapcsán most Bikácsy Gergely a francia film 50 évéről írt könyvéből idézett, hogy fokozhassa a film a filmben (film a 100 éves filmben) alaphelyzetét, valamint nem utolsó sorban azért is, hogy bevezethesse az esszéfilm mint olyan fogalmát (Olivér hosszabban idézett, mint mi most). Az epizódok (tablók) nem függnek közvetlenül össze: minihelyzetképek, felcserélhetőnek látszanak. Az elsők egyikében Nana moziban ül, Dreyer Jeanne d’Arcját nézi, épp Antonin Artaud-t látjuk, majd Falconetti arcát nagyközeliben, és feliratot: „A halál.” Nana arcán könnyek csorognak…

Nana beszédbe elegyedik egy idős filozófussal (Brice Parain itt önmagát játssza). A Châtelet egyik bisztrójában ülnek, nagy tükör előtt. „Miért olvas?” – kérdi a filozófustól az utcalány. Parain A három testőr egyik hőséről, Porthosról beszél, aki egyszer, menekülés közben elkezd gondolkozni, futás helyett megáll, s így hal meg.

Majd a választás nehézségeiről értekezett, arról, hogyan jutott el ötös listájához, fiatalsága filmjeihez, majd más listákat olvasott fel, melyek felesége és barátai kedvenc öt filmjét tartalmazták. Valamint azt is közölte, hogy kis bazedovos barátja, Jonathán szerint csak a Stroszeket kellett volna levetítenie, mert abban szerepel a világ legkisebb papírhajója, s egyben a legjobb zeneszerzőről szóló film is valójában. Barátnője, Bánszky Mária Róza is csak egy filmet volt hajlandó választani, közölte a közönséggel Olivér, mégpedig: Polanski Zsákutcáját. Mások viszont öt Fellini-filmet ajánlottak, de volt olyan is, aki A gonosz szemeiről, A vulkán alattról, a A facipő fájáról, a Stalkerról, az Éjféli cowboyról vagy például Egy kínai bukméker meggyilkolásáról áradozott Olivérnek, aki serényen jegyzetelte kívánságaikat, obszervációikat, megígérvén, a Grand Caféban majd tolmácsolni fogja választásukat. Lám, tette hozzá, Önök a tanúim, tolmácsoltam is. A beszélgetés végén Olivér a 100 évről beszélt, Chaplin, a Marx 286fivérek és Buster Keaton hatásáról Kafkára, Beckettre, akinek Film című filmjéről sem feledkezett meg persze, s akkor, amikor már elérzékenyült volna, váratlanul felmutatta a szalámirudat. A közönség még mindig nem értette, mit is lát, miről is van szó.

100 éves a film, mondta akkor Olivér – ám a Pick: 125! Nagy tapsban tört ki a szegedi közönség, amely jobban tudatában volt híres szalámigyáruk jubileumának. Majd szépen felvette a vulkánfíbert, és még görnyedtebben, akárha még súlyosabb terhet cipelve, jóllehet jegyzeteit s a szalámirudat ott hagyta az asztalon, hiszen többé már nem volt rájuk szüksége, távozott a teremből.

(Lutri)

Ma még meg kell kevernem a cefrét a tanító úrék udvarában, mondta Elemér a zsilipen szanaszét heverő társaságnak. Odaát élnek a fiatalabb fiuknál, Makón. Az öregebb fiuk Jeruzsálemben él. Úgyhogy a tanító bácsi valóban Makó és Jeruzsálem között utazgat. Ide, haza, a régi házba csak pálinkát főzni járnak. Milyen cefréje van?, kérdezte Gorotva. Négy hordó szilva meg három körte. Együtt is elmehetünk, vágunk nádat, leszívjuk egy kicsit. Jó, mondta Elemér, a Kék tóban úgy sem lehet sörhöz jutni ezektől a kurva postásoktól. Még mindig oda jártok, a Kék tó elé?, kérdezte Olivér, aki nemrég tért vissza egyik hosszabb útjáról Palicsra. Oda, mondta Elemér. Leszívjuk egy kicsit a cefrét, és elmegyünk a Kék tó elé, a padra. Egy ideig én is fárasztottam a pincérnőt, hadd hordja végtelen ki az utcára a sört… Holnap lesz a húzás. Húzás? Holnap húznak a lutrisok, ha nyerek valamit, elisszuk a postások elől az összes sört, kitranszporáljuk őket, beülünk a helyükre. Ha egyszer sikerül bevennünk magunkat, többé nem engedjük visszaszivárogni azokat a postagalambokat. 287Te sorsjegyet szoktál vásárolni!?, ámult el Olivér. Néha, mondta Elemér. De az öregem rendszeresen vásárolt egész életében… Jó fej volt az öreg, szerettem, mondta Olivér, de azt most hallom először, hogy a sorsjegy volt a szenvedélye. És nyert is? Nem. Az öreg Bohatát juttatta eszembe, mondta Gorotva, az is játszott egész életében. De az nyert is. Az öreg Bohata… A tanító úr szokott volt mesélni róla, mondta Elemér. Mit?, kérdezte Gorotva, aki arra gondolt, amíg Elemér mesél, bóbiskolhat egy kicsit. Úgy érezte, egy szalmaszálat sem tudna arrébb tenni, nemhogy nádszálat vágni, cefrét leszívni. Az sincs kizárva, napszúrást kapott, gondolta. Fájt a farka is, úgy érezte kirojtolódott a vége. Talán még ezeket az élesfogú halakat is szájba basztuk itt, ebben a véres sárban hemperegve?, tűnődött. Vagy a dinnyéskofák pináján is apró fogak vannak?! Valójában azért nem mert mozdulni, azért meséltette Elemért, mert noha ramaty állapotban volt, nem tudta, álmodta-e az egészet, vagy valóban megtörtént minden. Arra még emlékezett, hogy a matróz tényleg fölszedte azt a három kövérkés, dinnyés kofát. Viszont az is igaz, ha azonnal hozzáláthatnának a cefrés hordók leszívásához, akkor nem kellene azon törni a fejét, mi is történt valójában. Megtörtént-e a nagy baszás, vagy csak képzelgett, az egészet itt álmodta ezen a ferde, megvetemedett betonon. Nekem is mesélt az öreg Bohatáról, mondta Olivér. Neked, miről?, kérdezte Elemér. Arról, mondta, föltornázva magát a korlátra: hogyan érkezett meg az esküvő után a szülők házába, ahol lakni szándékoztak, hogyan költözött be hozzájuk. Hogyan?, kérdezték, látszott, a történet elejét nem ismerik, nem is gondolták, hogy van eleje, csak a sorsjegyek izgatták őket.

Szóval egy-két nappal az esküvő után beállított, kezdte Olivér. Kopott volt kissé. Egy olyan elhasznált hidalgo, vagy ahogyan az új asszony édesanyja mondotta, aki egész életében a Faustot olvasta: infaustus. Beállított. Üres kézzel. Illetve éppen hogy az 288egyik keze nem volt üres, egy kis, pontosabban: nem túl nagy csomag volt benne. Egy pakkpapírba csomagolt, sokszorosan átkötözött, közepes nagyságú (sokszor próbálták meghatározni nagyságát) csomag. Közönséges homokszín pakkpapír volt, használt manila. És mégis, senki sem tudta levenni róla a tekintetét. Attól a pillanattól kezdve mindenkit az kezdett izgatni, mi lehet a csomagban. Az új asszony bevezette a szobájukba. Nagy családi ágy, hatalmas diófaszekrények. A család még mindig ott állt az ajtóban, és leste a csomagot. A kerek asztal csipkéjére helyezte. Nem lehetett pontosan megítélni, súlyos-e avagy éppen ellenkezőleg, hihetetlenül könnyű. Az új asszony szintén teljesen a csomag hatása alatt volt, s elmúlt néhány perc, mire becsukta szülei orra előtt az ajtót. Még talán az is megfordulhatott a fejében, hogy valami izgatószerek-szerszámok vannak benne, ugyanis még a nászéjszaka előtt voltak… A család továbbra is ott állt az ajtó előtt. Hátha a kicsomagolás zajából következtethetnek valamire.

Ők maguk is sokáig álltak az asztal mellett. Nézték a csomagot. Aztán az öreg, illetve az akkor még ifjú Bohata, amikor már úgy gondolta, hogy a csomag megtette a hatást, ujjaival a manila alá nyúlt, felemelte és meglepő ügyességgel a családi ágy végére tornázva magát, a csomagot szépen a hatalmas diófaszekrény tetejére helyezte. Majd leugrott. És csak akkor csókolta meg a feleségét. Vigyázva döntötte az afrikillatú családi ágyba. Ám felesége, akárha valóban valami izgatószer lett volna benne, közösülés közben sem tudta levenni szemét a szekrény tetején lévő csomagról. Igen, úgy érezte, a csomag erotikusan sugározza.

Valami felfoghatatlan tekintélyt adott az a csomag az új embernek. Attól a pillanattól kezdve, ahogyan kezében a különös csomaggal beállított, hihetetlenül respektálta mindenki. Persze a kintiek egyértelműen aranyra, kötvényekre gondoltak. Lassan 289múlt az idő, az ifjú férj hihetetlenül ügyes, rátermett figurának bizonyult, mind jobban bekapcsolódott apósa üzleti ügyeibe.

Felesége viszont csak az estéket várta, mert még mindig úgy érezte: közösülés közben sugározza, narancsfénnyel önti le a csomag. Már elmúlt néhány év, amikor egy napon már nem bírta tovább. És amikor férje a szomszéd faluba utazott, széket vitt a szekrényhez, és nagy nehezen leemelte a csomagot. Noha könnyű volt. Ám e könnyűség semmivel sem követelt kevesebb erőfeszítést, mintha egy ólomkockát kellett volna leemelnie. A kerek asztal csipkéjére helyezte. Sokáig megigézve nézte. Majd lassan kibogozta a manilát, lehámozta a pakkpapír rétegeit. Egy 50×50-es UNRA-doboz volt benne. Rezgő ujjakkal nyitotta fel. Félt, megvakítja a látvány.

Hú, mondta Gorotva, gyorsítsd fel kissé a mesét, tette hozzá Elemér és Kacsó is.

Egyforma KOBRA-cipőpasztás dobozok voltak benne, szépen sorba rakva, folytatta Olivér. Lehetett vagy 100 darab. A szép dobozok elbűvölték a fiatalasszonyt, ők ugyanis, noha jómódú kereskedők voltak, még mindig korommal pucolták a cipőiket. Arra gondolt, visszacsomagolja, s a helyére teszi. Hiszen, ki tudja, a valódi cipőpasztának akár gyógyhatása is lehet, akár afrodiziákként is szolgálhat, ki tudja… Hosszú tűnődés után mégis az egyik cipőpasztás doboz után nyúlt. Kinyitotta. A doboz belseje szinte megvakította. Ugyanis nemcsak hogy ki volt törölgetve, mintha ki is lett volna fényesítve. Valami hihetetlen nyugodtság vett rajta erőt. Olyasmire gondolt, hogy nincs kizárva, a dobozok közül 99 ilyen vakítóan üres, ám a 100-dikban ott az a valami… Visszacsomagolta, majd felhelyezte a helyére. Talán még ma is ott van a nagy diószekrény tetején.

Kacsó pipája kialudt. Eltűnődve veregette a zsilip vaskorlátjához. Majd, pipáját ingjére dobva, beleugrott a paradicsomlére emlékeztető vízbe. Látszott, nem bírta tovább az izgalmat.

290

Azt mondtad, hogy az öreg is vásárolta a sorsjegyeket?, kérdezte most befejezve a történet rá eső részét Olivér, akit magát is jócskán megviselt saját előadásmódja. Hát persze, mondta Elemér, megvárva, hogy Kacsó is visszamásszon a forró betonra, egész életében vásárolta, s fia, a Pista még most is vásárolja. Igaz, az unokája már nem. Az unokája már nem vásárolja?, kérdezte Gorotva. Nem. Az unokája, nem. És nyert is valamit?, kérdezte Olivér.

Az történt, próbálta már eleve lerövidíteni a történetet Elemér, ugyanis ő is fürödni készült, egyszer összesürgönyözte a családot. Lóhalálában érkeztek a gyerekek. Azt hitték, beteg az anyjuk, vagy valami más baj történt. De nem, az öregasszony, mint megboldogult édesanyja, még mindig a Faustot olvasta. A nagyszobában szépen meg volt terítve. Már ott gőzölgött a tyúkleves. Szótlanul leültek a helyükre. Akkor az öreg felkelt, az ablakhoz ment és sorban leengedte az utcai redőnyöket. Majd visszament a helyére. Ott felemelte és a szoba közepére vitte székét. Feltette rá az egyik lábát. Felhúzta a nadrágszárat, kioldotta a hosszú gatya madzagját. És a harisnyájából kivett egy fél sorsjegyet. Majd ugyanezt megismételte a másik lábával. És kivette a sorsjegy másik felét is. Akkor visszavitte a széket a helyére. Ráült, öntött magának egy pohár snapszot, intett, hogy a többiek is töltsenek. Ismét fölállt. És kezében a pohárral bejelentette: megnyerte a főnyereményt. Felesége kiejtette kezéből a Faustot. Aztán ismét felállt és ugyanolyan nyugodtan, körülményesen, visszahelyezte a sorsjegyeket a zoknijába. Majd felhúzta a nyikorgó, csörömpölő redőnyöket. Felhajtották a snapszot. És a fia, kérdezte Gorotva, a fia is nyert? Még nem, de ő is gyűjti az üres dobozokat. Gyűjti?!, ámultak el mindannyian. Gyűjti, noha igaz, nem a cipőpasztásakat, hanem a gyufásdobozokat, világviszonylatban is az egyik legkomolyabb gyufásdoboz-gyűjteménye van, többször szerepelt vele külföldön is… Fejezzétek 291már be ezeket a történeteket, nem kapok levegőt, mondta pipájáért kapva Kacsó. Befejeztem, mondta Elemér, majd elengedve a korlátot, hagyta magát belecsúszni a sűrű vérbe. Hátha felcsap még belőle valamelyik sellővé változott kofa, avagy egy a kietlen kövekről menekült lány, mert hát ugye, a kis képmásoló iskola tagjai, azokkal a menekült lányokkal is összeszűrték a levet.

(A kičevói karácsony)

Érdekes, édesapám eredeti nevünket, a Kracsunt: éppen Karácsonyira szándékozott magyarosítani – minden bizonnyal abból kifolyólag, hogy románul azt, mármint karácsonyt is jelent. Ha végül Karácsonyivá lettem volna, akkor nem a Tolnai Világlexikonával, hanem egyik kedves szerzőmmel, Karácsony Benővel azonosulok, ami minden bizonnyal lényegesen meghatározta volna írói attitűdömet, igen, akkor minden bizonnyal nem a Világlexikonra, hanem a Karácsony-regényekre állítódom be.

Mégis volt néhány karácsony, amikor e másik névvel, eredeti nevünk fordításával azonosultam, e másik névre állítódtam a szó szoros, ám ugyanakkor regényes értelmében is.

Ilyen volt például az 1990-es karácsonyunk. Fiunk Macedóniában, Kičevón katonáskodott. Nem volt valami könnyű hely, afféle büntetőosztagnak nevezték, persze nem volt az, csak hegyi tüzérség, ahol naponta kőbe kellett ásni, vésni szinte az ágyúkat, s hát e foglalatosság, mondani sem kell, vetekszik a büntetőosztagok rezsimjével. A háború a levegőben volt, minden jel Kosovo felé mutatott, mármint hogy ott fog kitörni. Fiamat később át is helyezték Kosovóra, mégpedig Ferizajba (Uroševacra), ahol főleg muníció és robbanóanyag transzportá292lásával foglalkoztak. Ám most még Macedóniában, Kičevón vagyunk, ahol igaz, már szintén többségben vannak az albánok…

Mondom, Macedóniában, Kičevón vagyunk, illetve épp elhatározzuk, feleségemmel, lányunkkal és feleségem nővérével, a nagynénivel, hogy meglátogatjuk fiunkat: vele töltjük a karácsonyt.

A nagynéni Szabadkán szállt fel, mi Újvidéken (akkor még ott éltünk, négy év múlva költözünk mi is Szabadkára, illetve hát Palicsfürdőre) társultunk hozzá. Helyet már Szabadkán is alig tudott kiharcolni magának, s csak részben nagy poggyászának. Mi már a folyosón voltunk kénytelenek gúlába rakni csomagjainkat. Mondanom sem kell, Belgrádban még jobban össze kellett szorulnunk, még magasabbra kellett raknunk a gúlát, jóllehet tudtam, ha leesünk a lábunkról, ha félálmunkban összerogyunk, ami hamarosan be fog következni, muszáj lesz tortával, krémessel teli táskáinkra telepednünk.

Azon mesterkedtünk, hogy lányunkat bejuttassuk a fülkébe, egyetlen ülőhelyünkre, hogy mi is arrafelé tendáljunk, ha netán valaki leszállna, pályázhassunk a helyére. A balkáni vonatokon való utazásban már volt némi tapasztalatom, tudtam, a szardíniásdobozban hogyan kell evickélni, fiatal koromban rendszeresen jártam Zágrábba a zsúfolt trieszti csempészvonaton, de utaztam végtelen román és orosz relációkon is, amelyek még a mi vonatainknál is borzalmasabbak, amelyek akárha direkt a pokolba igyekeztek volna. Lányunk bejuttatását a fülkébe az is bonyolította, hogy a nagynénit közben már jócskán beépítették a szatyrok, bőröndök, zsákok, batyuk közé. Csak amikor némileg közelebb kerültünk, vehettük jobban szemügyre szegényt. Egy résen vihogott felénk, miközben minden erejével próbált valamit a magasba emelni, illetve felénk nyújtani, mint a fuldokló, aki mielőtt alásüllyedne, még szeretne megmenteni valami nagyon fontosat… Annyi különös új dolog halmozódott 293a kupéban, akárha egy koncentrált bazárban, az egyik öregasszony például egy hatalmas füzér dobot, dairát vonszolt ide-oda, mások harmonikát, karóra húzott sült malacot, hogy a nagynéni tárgya végül is kezdett természetesnek tűnni. Már közeledtünk Belgrádhoz, amikor megértettem, mit is látok valójában, mi körül, mivel is végzi bűvészmutatványát fel-felsikítva olykor, ha valami vagy valaki az ölébe zuhant.

Egy kis 50-60 centiméteres műkarácsonyfa volt. Már addig is nagy-nagy leleményre volt szüksége, hiszen ez a műanyag karácsonyfa meglehetősen bonyolult szerkezetnek mutatkozott, teleszórva, aggatva dísszel, vattával, körülfonva, behálózva vezetékekkel, drótokkal, ugyanis világított is, valamint ráadásul még be is volt fújva valami fehér, csillogó habbal, műhóval… Nem részletezem az utazás bonyodalmait, a levetett cipők, bocskorok, csizmák, a szellentések, köpések borzalmait, a teleszart vécéhez való verekedés megpróbáltatásait. Skopjéban szálltunk át, s már ott egyértelművé lett számunkra, csak úgy tudjuk megóvni a kis karácsonyfát, ha valamelyikünk fejére applikáljuk, annál is inkább, mivel senkinek sem maradt szabad keze. Találtunk valami zsinórt, pamutfonalat, és végül is a nagynéni kabátjának csuklyájába helyeztük, kötöztük a kis karácsonyfát, ami furcsamód a feje fölé magasodott. És úgy indultunk, csomagjainkat vonszolva a kičevói vonat megostromlására.

Kičevo: végállomás. És ahol véget ér a sín, véget a világ, fogvacogtató látványként: egy kereszt áll.

Havas, jeges dombra-hegyre kellett felkapaszkodnunk. Nagy sárhegyi kutyák rohantak felénk. Feleségem gyorsan előrántott néhány csirkecombot, gondolta, ha ránk támadnak, azokkal szereli le őket. A kaszárnya őre, ügyeletese megijedt tőlünk, sehogyan sem tudta kisilabizálni, miféle álcázott körmenet érkezett a kaszárnyába, már attól kezdtünk félni, elszalad, netán ránk lő, riadóztatja az egységet, ugyanis elfelejtettük kiszerelni 294a csuklyába ültetett, kötözött kis karácsonyfát. Fiunk viszont annál jobban megörült nekünk, legjobban éppen az élő karácsonyfának, nagynénjének.

Kičevóról semmit sem tudtam, illetve csak azt, amit a Jugoszláv enciklopédiában (a Tolnai Világlexikona nem szentel külön címszót Kičevónak, az új majd szentel, mosolyodom el) találtam róla (most kíváncsian újra előveszem): város a kičevói katlan déli oldalán, a Temnica és a Zajaska folyó találkozásánál, a Gostivar–Ohrid keskeny nyomtávú vasútvonalánál. K. a patriachális-orientális palánka típusa. A házak vályogból és fából épültek, az utcák pedig keskenyek és kanyargósak. A cincárok boltokat nyitottak, és megalapították a mai kičevói csarsit.

A városka legjobb hoteljében szálltunk meg. Ahol meglepetésünkre a vonatozás borzalmai köszöntek vissza, noha egyáltalán nem volt zsúfolt, sőt ellenkezőleg, egy lélekkel sem találkoztunk, úgy tűnt, a portás az egyetlen ember az elhagyott épületben. Igaz viszont, immár egymás között voltunk, kedvünkre nevethettünk.

Először is, nem kis ámulatunkra, az ajtót nem lehetett bezárni, mert hát nem is volt a helyén, mármint a sarokvason, le volt véve, szépen a falnak volt támasztva, ugyanis a bútorok méretei miatt nem lehetett becsukni. A vécékagyló össze volt törve, a sárga lé kifolyt az előtérbe, majd hirtelen be a szobánkba. Miközben lányunk hozzálátott a fürdőszoba kisikálásához, feleségem és nővére egy asztalterítőt varázsolva elő valamelyik csomagból a középre húzott ágyon megterítették szentesti vacsoránkat. Én, miközben fiammal kóstolgattam a hazai pálinkát, illetve a háború kitörésének lehetségességét latolgattuk, a kis karácsonyfa restaurálásával, üzemképessé tevésével voltam elfoglalva. Görbe ágait kiegyenesítgettem, az eltörteket viszont összekötöztem. És ünnepélyesen behelyeztem a terítő közepére, majd pedig vezetékét bedugtam a falból messze kilógó kon295nektorba. Nagy boldogságunkra a kis égők fellobbantak. Lassan mindenki befejezte munkáját, mindannyian az ágyra telepedtünk. A nagynéni fokhagymát, diót, mézet is hozott. Mind kisebbre zártuk a kört a terülj asztalka, a karácsonyfa körül.

Kint varjak károgtak, kutyák ugattak, mintha mind utánunk jött volna az a sok kutya a hegyoldalról, megérezték ugyanis csomagjainkban a tömérdek rántott húst, pecsenyét, minden bizonnyal azt követelték, amit feleségem valójában már fel is kínált nekik. Félni kezdtünk, a folyosó, a szálló mind kísértetiesebb lett, ugyanis minden égőt elloptak volt. Ám annál jobban elérzékenyültünk. Talán éppen azért, mert szobánkban vagy talán az egész hotelban, az egész környéken csak a kis karácsonyfa égői világítottak. Künn a varjak, a kutyák egyre szaporodtak, egyre hangosabban csaholtak, vicsorogtak, féltünk, a szag után feljönnek a lépcsőn. Fiammal lefektetve az ajtót, akárha valami akolban, eltorlaszoltuk magunkat. Olykor lövések dördültek, a távolból, mintha annak a vonaton megismert öregasszonynak a dobjai, dairái, töröksípok, klarinétok halk, fájdalmas hangja hallatszott volna, majd még nagyobb, még vészjóslóbb lett a csönd. Ám akkor, talán, hogy ne uralkodjon el rajtunk végképp a pánik, ne kezdjünk el sikítani, hullani kezdett a hó. És valahogy mindent puhábbá, meghittebbé, veszélytelenebbé tett egy rövidke időre ott, a kereszttel jelölt világvégén, a kis, műanyag karácsonyfa körül, noha fiamnak, aki persze sokkal jobban tudta, értette a helyzetet, s már kész válaszai is voltak (amivel én még ma, 13 év után sem dicsekedhetem), már azt is felvetettem volt, talán legjobb lenne, ha itt maradnánk, lefegyverezve a portást, sünállássá alakítva a szállót, bebunkerolnánk magunkat, amíg valamiféle kitörési lehetőség nem sejlene Bitoljon, illetve hát az Ohridi- és a Prespai-tavon keresztül, Görögország irányába.

296
(A maffiastúdiumokból)

A piacra sietve a csikorgó hidegben, amely szinte alig tapasztalt állapottá lett, s amely ha még így folytatódik, könnyen kifog rajtunk, elfogynak tartalékaink, el a pszichikaiak is immár, félő, sikítva szaladunk neki a tó ködének-jegének, közvetlenül a bejáratnál egy nagy doboz mimózába botlok! Nem bántam volna, fut át az agyamon, ha fejest esem a tömérdek jellegzetes illatú, kiskacsaszín, bogyószerű virágfürtök, ágak jellegzetesen kusza, friss halmazába. Talán még most sem lenne késő fejest ugranom, kifizetni az egészet, hozatni még, kidíszíteni a Homokvárat, egész Palicsfürdőt, kidíszíteni az egész végzetes, fehér labirintust.

Elhelyezni a sárga effektust a szürkés szajkó (mátyásmadár, illetve hát esetünkben, igaz, mind a kettő esetünk, ugyanis édesapám Mátyás, a szerencsétlen szajkó, a Garullus infaustus) akárha egyetlen azúrkék tolla mellé.

Igen, a mimóza illata! Ha valamivel jellemezni kellene térségünk – lám, lassan már rászokom, hogy Nagy-Jugoszlávia helyett (ami számomra olyan fontos nagyforma volt, mint a Monarchia, és mint lesz majd minden bizonnyal az Egyesült Európa, jóllehet nálam a nagyformák mindig már eleve kis, semmis formákkal, semmis, ám annál konkrétabb tartományokkal, régiókkal, helyekkel, fájkiskösségekkel – mint amilyen Vajdaság vagy Észak-Bácska, a dél-tiroli Lana, Frízia, vak fríz költőbarátomat is magammal vittem Lanába, Szatymaz, Kičevo és Aporka, illetve a Járás és a Vértó például – ellenpontozódnak) immár úgy általában, térségünkről beszéljek –, jellemezni pozitív vonását, számomra még egzotikumánál is fontosabb, szebb volt a montenegrói szüret utáni napokban robbanásszerűen szétterített mimóza. Szinte nem volt olyan szöglete az országnak (nem tudom, a határokon túlra milyen mennyiségben jutott belőle), ahová 297már másnap nem érkezett belőle küldemény. Minden második-harmadik évben, amikor már azt kezdtük mondogatni, nem fogjuk bírni tovább, nem, egy napot sem, a mimóza e váratlan megjelenése adta vissza számunkra a reményt. Én különben sosem is élek hasonló fogalmakkal, remény etc., ám a mimóza mint olyan valóban szép, üde tartalommal tudta egy pillanatra telíteni őket. Az elmúlt fél évszázadban hol Belgrádban, hol Zágrábban vagy Ljubljanában éltem meg ezt a pillanatot. De legtöbbször persze Újvidéken, az egykori kis örmény templommal, illetve a nagypostával szembeni sarkán az Újvidék Áruháznak, ahol érezni még a Duna leheletét, de már a Futaki út huzata is lebegtetni kezdi köpenyed sarkát. Baktattam volt elnyűve, vagy éppen aláereszkedve törzshelyemről, az áruház kis, emeleti kávéházából, mondom, már az utolsó tartalékokat is fölélve, alig hápogva, verejtékben tocsogva, amely a következő pillanatban, mint valami csörgő hártya, fólia fagyott rám, az elmúlt fél évszázadban állandó anyagi gondokkal birkózva, sosem is érve el valamiféle relatív biztonságot, nyugalmat, szintet, ami pedig tevékenységemhez nélkülözhetetlen lett volna (kivéve talán a rövidke Marković-korszakot, ám az, egzaktul lehetett érezni, a vég kezdete is már egyben), állandóan megkérdőjelezve, üldöztetve, állandóan érezve a börtön közelségét, szagát, számtalan kitörési-, szökési kísérlettel hátam mögött, egyszer csak akárha mozgó mimózaligetben (afféle ellen-macbethi szituációban) találtam magam. És ez aztán elég volt tavaszig. Sosem is voltam egy virágcsokrokkal szaladgáló figura, sosem is voltam afféle floraboy, ám ezekkel a mimóza-csokrokkal, amelyeket legtöbbször utolsó paráimon vásároltam mohó, rezgő kezekkel, mindig önkívületben rohantam haza, hiszen jól tudtam, Jutkának is mennyire szüksége van erre az oxigénmaszkra. Igaz, amíg a televízióban dolgozott, vele többször megtörtént, hogy filmez298hette a Hercegnoviban megrendezett, hagyományos (majorettek etc.) mimózaszüreti ünnepségeket.

Mondanom sem kell talán, egy idő után foglalkoztatni kezdett a mimózamaffia észbontó effektivitása. Felfoghatatlan számomra ugyanis, hogy függetlenül a pillanatnyi politikai helyzettől, hiszen most is erősen billeg Montenegro és Szerbia federációja, a mimóza disztribúciója most is, mint mindig: abszolút. Istenem, ha mindent így csinálnának. Én úgy gondoltam, idővel majd lehetséges lesz mindent így csinálni. A maffia mint olyan a mimóza esetében bír számomra egyedül pozitív jelentéssel.

Mimózamaffia. Milyen szép is ez.

Azt mondtam volt, lám, ismét az azúrkék mellé helyeztetett a sárga effektus. Oda a nagy tél közepette is, mint ősszel az ételhordó és a vadnarancs esetében például, ahogy oda helyeztetett. Igen, én most is csak e három dologról tudok beszélni: a fehér labirintusról, illetve a kék és a sárga effektusról. És akkor ez a kék és a sárga effektus hirtelen képes behozni nekem az Adriát. Mert úgy terveztük, ezt a telet már lenn fogjuk tölteni Dubrovnik mellett, Mliniben, gyerekkori barátom a háború alatt sikeresen megőrzött nyaralójában, gyerekkori barátomnál, akivel még nem is volt idő, alkalom végigbeszélgetni Ottó nevű fiának öngyilkosságát, azt ahogyan szájába vette apja, barátom vadászpuskáját…

Jutka, ha mimóza kerül szóba (ahogy kipirulva, kimelegedve hazaértem a piacról, hátam mögé dugva a négy csokrot, felsorakoztattam Jutkát unokáinkkal, a három nővérkével, és ünnepélyesen átnyújtottam nekik a csokrokat; mindenki gyorsan külön vázát keresett magának, Agyag Peti nem győzi korongolni nekünk a kisebb-nagyobb vázákat, biztosan van vagy húsz-harminc, ha nem félszáz váza a Homokvárban), mindig újrameséli az utolsó montenegrói mimózaszüretet, amit még felvételeztek, s ahol mint meghívott vendég, ősmontenegrói, jelen volt Danilo 299Kiš is. Párizs után akkor, a mimózaszüretről üzent nekem, közvetlenül halála előtt, utoljára, mégpedig az örvénylő társaság nem kis megdöbbenésére: magyarul. Igen, ott a nagy ünnepség közepette felugrott és magyarul kezdett gyengülő hangján kiabálni, mármint hogy: üdvözöl.

Ahogy így, gyorsan és hevenyészve feljegyeztem a montenegrói mimózamaffiát mint olyant (amelynek lám, Danilo is tagja volt, ha nem egyik keresztapja*11 éppen), azt vettem észre, semmi kedvem felkelni az asztaltól, semmi kedvem kibújni ebből az ellen-macbethi ligetből, függőkertből, ami váratlanul körénk varázsolódott a nagy télben. Gondoltam, majd újraírom, elmozdítom a feljegyzést a rendes próza, illetve azon lányok irányába, akiket ifjú koromban megajándékoztam volt vele Jugoszlávia-szerte, mert ha nem sósak, akkor mindenféleképpen mimózaillatúak voltak mind azok a lányok, vagy a szárnyalóbb és reflektáltabb esszé irányába mozdítom el feljegyzésemet, a mimózamaffiát mint olyat, a fontos az, hogy ne kelljen kimozdulni az illatfelhőből, ugyanis mind a három nővérke az én szobámba hozta vázáját. És akkor, magam sem tudom, hogyan is működik ez, ugyanolyan váratlanul, mint a mimóza, a levendula illata is jelzett, ugyanis Jutka még a nyáron, Hvarról hozott levendulaolajjal öntözi az ágyneműt, a szekrényeket, levendulaolajat párologtat a nappaliban satöbbi. A levendulával is persze az Adria üzen nekem, az Adria hív. Valójában Jutka állatai miatt 300nem utaztunk még le, nem csak a baromfiudvar és a kisénekesekkel teli télikert miatt, hanem az új magyar vizsla miatt is, amellyel Jutka Nusi fiának, Godot-nak elvesztését feledtette. Új kutyát pedig egyszerűen nem hagyhatunk a Homokvár körül. Nusi, aki a bombázás és fia elvesztése után pszichikailag teljesen tönkrement, még valahogy feltalálná magát, kibújna valamelyik, csak általa ismert résen, elbaktatna takarítónőnkhöz, Irénkéhez, aki különben is felügyel a Homokvárra, ha elutazunk, aki minden egyes alkalommal nagyon megörül neki, különösen amióta férje, az Express-Géza is meghalt… Igen, persze, a levendula is egyértelműen az Adriához kötődik (a tamariskával, babérrózsával, bogumillal és sáfránnyal képezve egységet), noha legszebb levendulaföldeket Avignon környékén láttam. Többször meséltem egy élményemet, amikor is a pápai palota valamelyik fehér márványlépcsőjén bóbiskolva egy abszolút pulzáló, pikkelyes, ám a selyempikkelyek által kasmír mintájúvá rajzolt lényre, kasmír lényre lettem figyelmes. Sokáig nem is tudatosodott bennem, hogy gyíkról van szó. A világ pulzált ott. Vele. Velem. (A Jel Színház akkor a Wilhelm-dalok alapján készült Orfeusz létráit játszotta a fesztiválon, ott volt a lányom, fiam és Jutka is ott volt valahol a városban, minden bizonnyal az egyik üde medencébe ugráltak éppen nagy fejeseket.) Fél óráig is eltarthatott ez a csak a járási és tiszai délibábban, kánikulában történülő megfigyeléseimhez (a pacsirta égre fixált énekére, alázuhanására, a ganajtúró bogarak munkájára és például a tiszavirág petit morte-jaira gondolok) hasonlítható állapot. Amikor már mind a kettőnk számára kezdett valamiféleképpen elviselhetetlenné lenni ez a váratlan azonosság, az isteni pikkelyes, kasmír mintás lény alábukott egy hatalmas levendulabokorba. Első pillanatban mintha én is követtem volna.

Mégis az igazi levendulás élményem, amit már régtől fogva szeretnék megírni: a Pannonhalmi Főapátságon történt. 301A monostorban tett minden látogatásunk alkalmával kaptunk egy-egy üvegcse levendulaolajat barátunktól, Mátyás atyától. Pipadohánya, teája és a levendulaolaj komoly hányadát teszi ki Pannonhalma illatának.

Az elmesélendő történet, amelynek feljegyzésébe máris belekezdtem – ne kelljen megszakítanom a mimóza váratlan varázslatát –, kint történt a kolostor mögötti egyik őszi sétánk alkalmával. Az történt ugyanis, hogy a monostor mögött, a pázmándi oldalon, az arborétumban sétálva Lorand Gasparról, verseink fordítójáról, mindkettőnknek lefordított egy-egy kis kötetét, újabb fotóiról (olykor ugyanis Lorand Gaspar is megfordul a monostorban, fotóit külön is kiállították ott), illetve néhány Mátyás atyának kedves új francia költőről, Jacotte-ról és Adonisról beszélgetve, váratlanul a csupasz, késő őszi (vagy már téli?) kertészetben találtuk magunkat. Egykor szárazvirág-, illetve zöldségkertészet volt itt, most levendulás, mondta Mátyás atya a deresen feketéllő torzsák között lépkedve. Váratlan optikai játék részei lettünk, mindkettőnkre rátört a levendulás nyári kánikulában rezgő levendula látványa, illata. Rám a megannyi adriai és az a bizonyos avignoni élmény keretében. Észrevettem, Mátyás atya arca is mind jobban ragyog.

A rögös, csupasz földeken lépkedve a levendulaszüret részleteiről kezdett halkan, csak a rá jellemző odafigyelésssel és részletességgel mesélni. Arról, hogy szüret idején rengeteg a méhecske, a darázs. De kezdetben észre sem veszik őket, megoszlanak a nagy levendulaföldön. Ahogy a szüret halad előre, a tömérdek méhecske, darázs mind a maradék bokrokra száll. És ez így fokozódik. Végül az összes méhecske és darázs egyetlen levendulabokor körül zsong, afféle méh- és darázslabdát képezve végtelenné fokozva annak illatát, hiszen szőrös altestük, de már szárnyuk és fejük is teljesen befürödve kék levendulaporral. Az az utolsó bokor, akárha egyfajta explózió előtti pillanatban 302lévő bomba, izzik porolva, párologva. Mátyás atya meséje közben kissé lehajolt az egyik levágott bokorhoz, azon demonstrálta meséjét. Szerzetesi ruhában volt. A bokor, valami csoda révén, amelyben a hasonló monostorok különben sem szűkölködnek, ismét kékké, lilává lett, ismét körülfogták az arborétum, a környék erdők összes darazsai, vadméhei, dongói, a falvak összes méhei. Annyira lenyűgöztek halk szavai, a látvány, hogy nem is kérdeztem meg, csak most, itthon foglalkoztat ismét, mi lett az utolsó bokorral, ki, hogyan és mikor szüretelte le. Azt, a legeslegutolsót? Vagy azt le sem szüretelik? Úgy hagyják? Mint egy izzó méhlabda, hadd explodáljon.

(Blumberger)

Meglátogatott a Szabó Jóska meg a Horváth Jóska. Mondják, a temetőben jártak: fotózni az ismert palicsi polgárok sírjait, síremlékeit a Palics és környéke részére, ahol Szabó Jóska sorozatot ír róluk. Kérdem, kiket fotóztak. Sorolják: Farkas Béla, Penavin Elemér, Ljubibratićék, Stadlerék (éppen most írt róluk, a költő gyógyszerészről és sakkbajnok menyéről az Üzenetben is), Mardesić, Toricelli, Palicsfürdő palermói származású vívómestere, Eltersz, a híres fogorvos-família (az ő kriptájukban nyugszik a Schuster úr is); Farkas édesanyjának a neve nem jutott eszükbe; Magyar Lacinak még nem vésték fel a nevét; Dórót, a költőt nem találták. Jutka elmagyarázza nekik merrefele nyugszik. Szabó Jóska megjegyzi, látták Ivanyos bácsi feleségének a sírját is. Saját szülei sírjáról nem tesz említést. Én pálinkával, Jutka rétessel kínálja őket. Szabó Jóskáék Palicsfürdőn éltek, a Klára-villában, a Kosztolányi-villa tőszomszédságában, édesapja volt a harangozó, ám Jóska topolyai lányt vett feleségül, és Topolyán építettek maguknak házat. Ahogy jött ez az újkori bal303káni háború, a gyerekei átköltöztek Magyarországra – az asszony is ment velük. Sok ilyen eset van. A válás egy egészen új fajtájáról van szó tulajdonképpen. És most Jóskát ott Topolyán, a nagy házban (amelynek már talán sosem is lehet megkapni valós értékét) emészti a Palics utáni honvágy, jóllehet igazából ludasinak tartja magát, mint tartotta volt Magyar Laci is. Újságolom neki, kivágták a 8. platánt a Spliti sétányon. Horváth Jóska, aki nyugdíjazásáig a palicsi HEMOS vegyészmérnökeként dolgozott, Gyelmis-regényemet emlegeti (szegről-végről rokona Gyelmiséknek), mondja, jön a New York-i Gyelmis-rokonság, látom, azt szeretné, ha folytatnám, ha ismét dolgoznék a Gyelmis-regényen, s ő közvetíthetne, hiszen ő küldözte volt a Bácsország számait is New Yorkba a regény folytatásaival. Végigbeszéljük a dolgokat, amikor Horváth Jóska, a palicsi zománcművészek (Zománc Misi, akiből valójában Regény Misu született) hű kísérője, kritikusa, szenvedélyes gyűjtő, véletlen valami kanizsai képeslapokról tesz említést. Mondja, egy idős szabadkai fogtechnikus: 20 darab magyarkanizsai képeslapot árul. 70 DM-t kér értük, teszi hozzá, de nem enged válogatni. Mondtam, engem érdekelne a dolog. Blumbergernek hívják, megadja a telefonszámát, nyugodtan hívjam fel, igen kedves öregúr. És távozás közben még hozzáteszi: az öregúr különben fogorvosi fúrójával rendszeresen szobrászkodik a pincéjében… És ez a közlés engem áramütésként ér. Jóska is észreveszi, azok a semmis szobrok engem máris jobban érdekelnek, mint szülőhelyem képeslapgyűjteménye. Számomra ez a legszebb pillanat. Amikoris az ember, minden előkészület nélkül, hirtelen elképzel egy egész rejtélyes kis opust.

Látogatásuk után napokig Blumberger úr opusával élek. Blumberger úr misztikus opusán dolgozom.

Fiammal meglátogatjuk Szabadkán Blumberger urat. Horváth előre jelezte neki jövetelünket, minden bizonnyal említette, 304hogy a Bácsországban, valamint a Palics és környékében műkritikával is foglalkoztam, Gyelmisről, Hangyáról, Tóth Károlyról, Ivanyos bácsiról írtam, úgy hogy Blumberger, a nemes vonású, kedves, idős úr, alighogy megismerkedünk, letelepszünk a nappali nagy, csipkével terített asztalához, máris hozza: opusát.

Két szivaros dobozban.

(Duchamp és Šejka kofferei jutnak eszembe, meg Giacometti, aki egy gyufásdobozban elférő opusról álmodozott.)

Blumberger feltárja a dominikai DAVIDOFF-szivarosdoboz cédrusfedelét. Kevés ilyen nagy pillanatot éltem meg életem folyamán, jóllehet korunk több nagy művészével volt alkalmam találkozni, nem egyet közülük meg is látogatni. És tátva marad a szánk. Diónyi, tojásnyi kavicsokból faragott rabbik, buharok, kettős fejek, mindenféle arcok, jelek (egy kéz etc.).

Az ember állat, mondja maga is kézbe véve egy ilyen állatember fejet, amikor látja, hogy ezek a szobrocskák tetszenek legjobban. Más szájából talán furcsán hangzanának e szavak, de ő olyan szelídséggel, ám ugyanakkor olyan határozottsággal mondja, hogy a csöpp szobrok előtt megborzongunk. Kérdezem, milyen kavicsok ezek valójában. Sétáimon, az utcán találom őket, mondja. Felveszek, simogatok, kitapogatok egyet-egyet, majd zsebembe csúsztatom őket. Aztán otthon leviszem a pincébe és fúrógépemmel elkezdek dolgozni rajtuk. Gyémántfeje van a fúrógépének?, kérdem. Nem, mondja mosolyogva. Kezdetben, mutogatja, csak héber betűket, jeleket véstem, később kezdtem szobrászkodni.

Előbb bélyegeket, régi pénzt gyűjtöttem. Bélyegeket?, kérdem. Igen, régi jugoszláv bélyegeket. Én is filatelista vagyok, mondom bizonytalanul: albán bélyegeket gyűjtök. Albán bélyegem nem volt, de régi albán pénzem, igen. De gyűjteményeim nagy részét már szétosztottam a fiaim között. Az egyik fiam, meséli, 305Svájcban fogorvos (ő küldi munkámhoz a fúrófejeket), a másik New Yorkban neves orvosprofesszor; büszke vagyok rájuk.

Szétrendezem az anyagot az asztal csipketerítőjén. Rég találkoztam ilyen egységesen fénylő, meggyőző opusszal. Vannak jobban sikerült darabok, de nincs egy sem, amelyiket nem járná át valami belső fény, amelyik ne lenne, hogy úgy mondjam: szakrális tárgy. Talán még egyszer sem történt meg velem, hogy az elképzelt, megálmodott opus ennyire azonos lenne a valóságossal. Persze nem könnyű meglelni titkát. Kikezdi, megbontja a kavicsot, ám olyan módon, hogy egyetlen esetben sem veszik el a kavicsszerűség varázsa, csodája. Talán úgy is mondhatnánk, hogy azt, amit annyira szeretünk a kavicsban, azt a kellemes, taktilis szenzációt titokzatos módon átbillenti az emberi-állati arcokba. Ezeket a kavicsokat nyugodtan vissza lehetne szórni a folyókba, tengerekbe, a többi kavics nem idegenkedne tőlük, ugyanolyan erotikusan súrlódnának, dörgölődznének egymáshoz, mint azelőtt is. És mégis, a folyók, a tengerek ringó hullámain át egy új, illetve hát éppen hogy nem új, egy ősi emberarc – az állatember arca nézne ránk. Akárha maga a borzalom a ragyogó tükörből.

Megajándékoz egy kettős fejjel. A kis kavics egyik fele ember, a másik fele állatfejet (birka?) mutat. Sokáig nézem az ember, majd még tovább az állat (ordas?) arcát. Örülök új amulettemnek. A fiai is mindig választanak egyet-egyet, ha hazajönnek, mondja. Később az én fiamnak is ajándékoz egy reliefszerű arcot.

Már csak indulás előtt térünk a képeslapokra. Kassai származású édesapja segédkántor volt Szabadkán, a zsinagógában, de megnősült és átköltöztek Magyarkanizsára, ahol ő lett a rabbi, a kántor meg a sahter is. Kanizsán különben két zsidó hitközség volt: ortodox és neológ, teszi hozzá. Nem tudja, kérdi, a negyvenes években, miért bontották le az imaházat? A Szerb utcában laktak, a városháza mellett (csak egy szatócsbolt volt közöttük 306és a városháza között), a Tripolszky patikus özvegyének a házában. Ez 1912-ben lehetett. Aztán behívták katonának édesapámat, folytatja halkan. Kis, kemény arcú felesége a szoba másik felében ül, mozdulatlanul. Csak lassan tudatosodik bennem, hogy vak. Behívták, és Galíciában elesett. Édesanyám Hubert-lány volt. Tudja, az Iványi is említi Szabadka-történetében: 10 zsidócsaládnak adtak letelepedési engedélyt Szabadkán – az egyik a Hubert-család volt. Hubert Flórának hívták, a fényképe ott van lenn a pincében, ahol dolgozom, már mind belepte a finom kőpor, majd megmutatom. Anyám ismét férjhez ment, egy orosz származású kántor rabbihoz: Trilnikhez, és visszaköltöztünk Szabadkára. A gimnázium első osztályát itt végeztem. Aztán Trilnik Kutinán, Horvátországban kapott állást, tanulmányaimat így immár az ottani polgári iskolában folytattam. Mikor ismét visszakerültünk Szabadkára Zvekánovic Bélánál kitanultam a fogtechnikusi szakmát.

Szabadkán erős antiszemitizmus sosem volt. A zsidók anyanyelve magyar volt, a zsinagógában is magyarul prédikáltak.

Kragujevacon voltam aztán fogtechnikussegéd. Ott szefárd zsidók éltek, a zsidókérdést egyszerűen nem ismerték. De a főnök beadta az ipart, és átkerültem az egyik belgrádi laboratóriumba.

Hangyát, a festőt még Szabadkáról ismertem, mondja. Ahogy beléptem a lakásba ugyanis, rögtön láttam, Blumberger úrnak van két Hangya-képe. Azért kerülhetett szóba Hangya. Dobrovicsnál tanult, szegény volt, hozott be képeket hozzám a laboratóriumba és én eladtam őket a kollégáknak.

Aztán bevonultam katonának Szarajevóba. Négy-öt fogtechnikus volt az egységünkben, kipróbáltak bennünket, és engemet választottak ki. Ám jött egy szlovén tiszt, aki abban a pillanatban, ahogy meghallotta, hogy zsidó vagyok, kitette a szűrömet (egy szabályra hivatkozott, amely szerint, aki 9 hónapig szolgál, 307én lévén árva gyerek, 9 hónapig szolgáltam, nem dolgozhat laboratóriumban). Áttett a fertőző osztályra, ahol a teleköpködött folyosót kellett súrolnom napról napra. Egy majornak, a fertőző osztály főnökének feltűnt, hogy engem állandóan súrolni lát. Végül megállt fölöttem. Sta si skrivao, da stalno ribas hodnik?, kérdezte. To, mondtam, da sam zidov. Maga mellé vett. Egy napon hazavitt a családjához, és akkor láttam, a felesége is zsidó asszony volt, cseh zsidó. Attól kezdve két kisgyereküket kellett sétáltatnom a városban.

Szarajevóban találkoztam Ritz Pistával. Őt is valahonnan Csehszlovákiából sorozták Szarajevóba. Tudott is egy kicsit csehül. Legjobb barátom lett. Leszerelése után is leveleztünk. Nem akart visszamenni Csehszlovákiába. Találtam neki állást Belgrádban. Amikor én is leszereltem, közösen nyitottunk egy laboratóriumot Belgrádban. Kezdett jól menni az üzlet, kezdtük összeszedni magunkat. De akkor behívtak rezervába Újvidékre. Közben megnősültem. Feleségem bjelinai szefárd. Bjelinán a muszlimok domináltak, de sok volt a zsidó is. Különös, intenzív kis város Bjeline. Gyerekünk született, az amelyik most Svájcban él. Feleségem a gyerekkel elment Bjelinére. Mondom, én is jártam Bjelinén. Egy kiállítást rendeztünk újvidéki barátnőmnek, Branka Kneževićnek. Meg a Független Írók is tartottak ott, abban a galériában még közvetlen a háború kitörése, a bjelinai vérengzések (Arkan csapatai) előtt egy összejövetelt…

Bejöttek a németek, folytatja Blumberger úr, akinek, érzem, egyfajta terápia a mesélés, fogságba estem. Már nem Péterváradon voltunk, felhúzódtunk a Fruska Gorába, ott estem fogságba. Egy pravoszláv templom udvarába zártak bennünket. Felsorakoztattak, kérdezték ki hová tartozik. Nem tudtam, hová is álljak. A magyarok közé álltam. És hazaengedtek. Ritz Pista megtudta, hogy Szabadkán vagyok, jött ő is utánam. Így került a Ritz Szabadkára. A fia régész a múzeum308ban. Ismeri a Ritz-gyereket? Ismerem, mondtam. Azonnal nyitottunk itt is egy laboratóriumot. Itt már Ritz neve alatt. De a családom még mindig Bjelinén volt. Rhém Tibihez fordultam. Ismeri maga a Rhémet? Nem tudom, valami rémlik, mondom. Rhém? Együtt sportoltunk (futottunk), én javítottam a fogait. Tudtam, a Tibi jóban van a hatósággal. Elmondtam neki, hogy haza kellene őket hozni Bjelinéről. Azt mondta, lehet, de ahhoz sok pénz kell. Rendben van, mondtam. Rhém Tibi elutazott Bjelinére és egy idő után hozta a családomat. Pár hónapig dolgozhattunk csak Ritz Pistával, mert munkaszolgálatra vittek Zomborba. Mi kezdtük építeni a zombori röpteret. Nagy szerencsém volt, mert a parancsnokunk egy kitűnő ember volt. Zsoldosnak hívták, Szeged környéki földbirtokos volt. Senkit sem köttetett ki. Vigyázott ránk. Egyáltalán nem volt antiszemita. Amikor befejeződött a háború, megtudtuk, hogy Zsoldos él. Állatgondozó volt a pesti ZOO-ban. Megkerestük, felöltöztettük, még Izraelbe is kivitettük a feleségével, állást szereztünk neki, itt is járt, Szabadkán. Utoljára Újvidéken találkoztam vele a munkaszolgálatosok összejövetelén, a zsinagógában… De térjünk vissza még Zomborba. Zsoldost leváltották, és áthelyeztek a vasúti századhoz. Ahol bombáztak, oda mentünk. Nehéz munka volt, de voltak magyar századok is, nem volt zsidóellenes kilengés, effektívnek kellett lennünk. Legtovább Rákosrendezőnél dolgoztunk. Majd Szombathelyen egy erdőben eldugott kitérőt építettünk a mozdonyoknak. Ott már borzalmasabb volt. Mindent elvettek tőlünk (órát, imakönyvet), megvertek bennünket, az egyik kamra tele volt hullával. Jött egy újabb rendelet: Ausztriába kellett mennünk sáncokat ásni. Éheztünk. Aki nem bírta, azt kivégezték. Közeledtek az oroszok. Elindítottak egy halálmenetet Mauthausenbe. Ha füvet láttam és ki tudtam lépni a sorból, mind lelegeltem. Mauthausen előtt egy bányavidéken megpihentünk, de a falusi nép elkezdett lö309völdözni közénk. Sosem értettem meg őket, hiszen már közeledett a háború vége. Mauthausenben nem volt hely a barakkokban, egy nagy sátorban laktunk. Vizes kávé, vizes leves. Nagy éhség. Tömegsírokat ástunk dupla levesért.

Néhányan éppen lenn voltunk a gödörben, amikor fönt a gödör szélén megjelent egy jól öltözött zsidó. Kiabálni kezdett: nem engedhetjük meg a kannibalizmust! Nem engedhetjük meg a kannibalizmust! És egy német tiszttel máris egy kisgyereket vonszoltak a gödörhöz. Egy kisgyereket, aki minden jel szerint emberhúst evett. És miközben ez a zsidó egyre azt kiabálta, magyarul kiabálta: nem engedhetjük meg a kannibalizmust!, a tiszt belelőtte a gyereket a gödörbe. Megfogadtuk: megöljük. Kerestük. Kerestük a háború után is, de nem találtuk. Ez maradjon magunk között. Kérem, ne jegyzeteljen. Ha megtaláljuk, végzünk vele. Jó, hogy nem találtuk meg. Biztos valami vezető ember lehetett belőle a háború után Magyarországon, de ügyesen álcázta magát… Látja, ha megtaláljuk, belőlem is gyilkos lett volna.

Felesége és a fia egy grófi birtokon élték túl a háborút.

Akkor Blumberger úr becsukja a ládikók cédrusfedelét. Szavai után a semmis kövek még jobban izzanak. Elviszi őket, el életem legtitokzatosabb, legautentikusabb opusát, majd előhozza a magyarkanizsai anzixokat. Négy-öt, számomra eddig ismeretlen képet találok közöttük, a Körösről, a Jézus Szíve-szoborról, ahol még megvan az ártézi kút. Persze engem a lapok írott oldala nem kevésbé érdekel, mint az a három-négy állandóan ismétlődő motívum. Máris bele-belelesek a kusza sorokba, szülővárosom intim világába.

Szerner lett a plébános, közli Don Dukay Károly zupnikkal Jenci néni Slanoba (Banici via Dubrovnik): oda a szép könyvtár. Nem értem. Pedig éppen ez érdekelne. Miféle szép könyvtárról is van szó. Miféle szép könyvtár is lett oda. Atelier Kriser, 1934 310(ugyanabban az évben változik a cím: Oslje Topolo via Ston Dalmacija)…

Blumberger úr mosolyogva figyeli, hogyan kezdek azonnal a levlapok tanulmányozásába. 50-et kér, de végül is 40 DM-ben egyezünk meg Blumberger úrral, jóllehet Jóska még 70-ről beszélt. Nyugodtan elviheti a képeket, mondja, majd elhozza egyszer a pénzt. Még palicsi szomszédunkról, Schusterékról beszélünk, nem tudta, hogy meghaltak. Együtt dolgozott az Eltersszel, Schusterné édesapjával. Az ő lányuk is Svájcban van, ugye?, kérdi. Igen, mondom, egy hollandiai indonéz a férje. Mikor itthon jártak, Schuster úr nagy örömére, felmászott a diófára. Ki?, kérdi Blumberger úr, ki mászott fel a fára? Az a hollandiai indonéz. Mire Schuster úr azt mondta, ilyen vőre van szüksége. Aki fölmászik a diófára?, kérdi Blumberger úr. Igen, aki felmászik a diófára, segít leverni neki a termést…

Fiammal átsétálunk Jurigához, a fotóshoz. Zsebemből előveszem, vigyázva az asztallapra helyezem Blumberger úr kis kétarcú kavicsát. Le tudnál fotózni egy ilyen darabokból álló opust?, kérdem. Le, mondja Juriga. Arra gondolok, könyvben kellene közzétenni a semmisségében páratlanul jelentős opust.

Otthon tovább tanulmányozom a levlapokat.

Szerner lett a plébános, közli Don Dukay Károly zupnikkal Jenci néni Slanoba (Banici via Dubrovnik): oda a szép könyvtár. Atelier Kriser, 1934 (ugyanabban az évben változik a cím: Oslje Topolo via Ston Dalmacija). Gyorsan megkérdezem a szüleimet, ismernek-e valami Dukay papot. És nagy meglepetésemre egyből megered a nyelvük. Hát a Jóska bácsi (édesapám legjobb barátja volt, együtt inaskodtak a Bata vaskereskedésében) bátyja. Volt még egy idősebb bátyjuk is, az Ambrus, ő is pap lett… A Károly, mondja édesanyám, olyan hetyke, rátarti pap volt. Ott voltam a felavatásán, mondja édesapám. A kistemplomban avatták, nagy sátor volt felállítva az udvarukon. Akkor már csak öz311vegy édesanyjuk élt. A Dukay néni nagyon szerette a Vitéz nagymamát, mindig átjött hozzánk, és simogatta, tudod, ott laktunk közel egymáshoz. Volt néhány lánytestvérük is. A Szalkayné is Dukay-lány volt. A Szalkay néni?! Igen. Károly aztán elkerült Kanizsáról, többé nem találkoztunk vele, mondják. Mondom, lekerült Dalmáciába. Igen, mondják, valami rémlik, hogy a tengeren paposkodott… Egy érdekes, eddig számomra teljesen ismeretlen képeslap a Tiszáról, de ahogy jobban megnézem, látom, azt írja: Nova Kanjiža (Foto: Steinwasser). Eddig úgy tudtam Törökkanizsa szerb neve: Novi Kneževac, Nova Kanjižával először találkozom. A lapot szintén Don Dukay Károly zupniknak írta névnapjára: Béla. Egy nagyon szép, eddig általam szintén ismeretlen: Stara Kanjiža – Park Princese Jelene (Naklada Lederer Mano). Sehol ilyen sűrű gyerekkorom színhelye, talán csak Tengeri kagyló című regényemben. Mintha magamat, kis bandánkat is ott látnám a puszpáng labirintusban. A különös az, hogy a levelet Dalmáciába, Don Dukaynak éppen: Tripolszkyné írja üdvözlettel, post scriptumban megjegyezve, hogy: Levelét megkaptam (0,75 dines, zöld bélyeg, kis Péter királlyal). Béla, Tripolszkyné és a többi kanizsai hölgy is minden bizonnyal rendszeresen nyaraltak Don Dukaynál… A Jézus Szíve-szobrot ábrázoló lapot és azt, amelyen a városháza mögötti nagy víz (tó?) látható, Erzsike írta Anka Buljovčićnak Szabadkára. 1933-ban még magyarul, 35-ben már szép cirill betűkkel, Sándor király három, 25 parás gyászbélyegével. Egy lap a csodafürdő három ablakával, szökőkútjával: Szalkai Ferenc kertésznek (Bratsvo jedinstvo 7. – milyen sokat játszottam abban a házban, Istenem, milyen szép is volt a Szalkai gyerekek nővére fiatal korában, a későbbi, tragikus sorsú költőnő: Leona!) Barátom, Karcsi (20-30 éve Németországban él) írta a lapot Újvidékről szüleinek. Gyümölcsfát szállított, várták az állomáson, de, mint írja, otthon felejtette a kulcsát. Rövid nadrágot, römit meg ló312vét is hozzanak okvetlenül, fejezi be lapját. A hatvanas években írja Szilárdka Meider Margitnak és b. családjának egy a Vigadót ábrázoló színes lapon (a teraszon bőrkabátban fehér hajával felismerem komámat, Bicskei Rodolfót): Megtelt a fürdő, ám a Tisza is oly kellemes! A Pagodát és a csodafürdőt mutató lapon Bukovina Rozinak írja Szabadkára, 1931-ben Hülné (6 forintos kék Zrínyit és 12 forintos zöld Görgeyt ábrázoló bélyegek): Rozi! Itt sem lehet kapni pikét. Volt-e nálatok eső? Itt az éjszaka szépen esett. Befejezem a kúrát és megyek. Tegnap olyan meleg volt, hogy majd megsültünk! Bauer Mariskának írja Szabadkára Rozália, hogy: Itt a Gyógyfürdőben beteggé tesz a semmittevés. Matkovics Antalnak írják (már az új fürdő látszik a képen) Vásárhelyiék: Sajnálják, hogy nem sikerült együtt lenniük itt ebben a gyönyörű fürdőben, pedig bizonyára jót tett volna a gerincének. Szabó Pálnak Kruščićra írja Ilonka: Négyféle terápiát kaptam, sokat pihenek, az orvosok jók, a szívem is kivizsgálták. Régi, színes park: Vigadó-épület. Magyarkanizsai Csodakút Ártézifürdő (a Magyar áthúzva, fölé írva: Stara) Levelező-lap (szintén áthúzva: Dopisna karta): Önagysága Vujkovic Czviin Margit Úrnőnek Subotica: Ez egy világhírű park, melyben naponta sétálunk, miközben rád gondolok, bár itt lehetnél és együtt hallgathatnánk a világhírű zenét. Az egyik Don Dukaynak írt lapon belátni a Kokorev-udvarba (minden bizonnyal a nagytemplom tornyából fölvételezték), a városháza előtt még fiatalok a gömbakácok, amelyeket majd fél évszázad múlva vágnak ki, hogy gesztenyét ültessenek a helyükre, amelyek szépek, ám teljesen eltakarják a városházát. A Kokorev-sarok kereszttel és egy fehér kesztyűs csendőrrel. A pagoda üzemel, nagyítóval majd sorra veszem a cukrászda vendégeit. 1934 Buljovčić Annának írja Madjarica: Itthon vagyok és legnagyobb örömömre állandóan esik az eső! Ugy-e Suboticán most is süt a nap? Augusztus 31-ét soha nem fogom tudni elfelejteni. A városháza előtti kút, 313egy időben Ádámék innen csapolták a szikvízhez szükséges vizet. Haynald-féle leánynevelő-intézet Tiszteletes Balogh Károly fűszerész kereskedőnek Szeged Felsőváros Csuka utca. Én is ide jártam iskolába. Csodafürdő, előtte az óriás Agave Americana, az egyik padon valaki újságot olvas… Sajnos, a dresszvásárlás nem volt a legszerencsésebb, böngészem az egyik kései képeslapon, a színárnyalatok és a minták szépek, de maga az anyag ritka, úgy érzem, mint egy fűcsomó mind átnyomul rajta a fanszőröm – és a férfiak csak azt bámulják. Vas Böbének írja Hedvig Bajára, hogy otthon felejtette kis könyvét Páduai Szent Antalról, így egész nap makkot gyűjt az őstölgyek alatt. Azt mondják, olykor éjszaka a vaddisznók is bejönnek ide, az Erzsébet ligetbe makkozni… Őzi írja, 1939. augusztus 1-én Vass Csöpinek Ó-Becsére, hogy: Végre megtörtént a találkozó. Első pillantásra kicsit szerencsétlen figurának tűnik, táncolni sem tud, mind letaposta kék antilopcipőmet, de viszont igen jól kereső malomszerelő, annyi csipkét, kristályt vásárolhatnék, hogy no, úgy néz ki, mert már másodszor is találkoztunk, holnap meg fog mászni, én még mélázok, Csöpikém, mélázok, mint egy hegy, amelyre már elindultak a turisták. 1942. július 18-án írja Radnai Imre Nagyságos Ördögh Erzsike úrleánynak Szegedre, egy narancsszín Szent Koronás bélyeggel ellátott, fekete-fehér, Tisza-partot ábrázoló levlapon (gyerekek pózolnak a halászladikban), hogy: Jelenleg címem nincs. Levél hétfőn megy. 1964-ben írja Füle Margitnak, Szabadkára, a Tolsztoj utcába Lujzi, hogy szerencsésen megérkezett, Mátó meg Anti várta. Az állomáson megittunk egy-egy feketét, és csak utána mentünk le a Vigadóba, vacsorára. A képeslapot Belgrádban nyomták: szépen látni a nagy fekete kőrist, gyerekkorom egyik centrumát, s a még relatíve jó állapotban lévő Vigadót, igen, a park egyik utolsó pillanatát sikerült itt lencsevégre kapni (zöld viaduktot ábrázoló 15 dináros bélyeg).

314
(Neu-Róza: A tyúkfarm)

Róza karácsonyra hazautazott megboldogult édesapja 96 éves húgához, aki még mindig egy szép hölgy, a legnemesebb lények egyike, akit valaha is láttam, az ember valahogy így képzeli el az arisztokratákat, ők ketten az utolsó Bánszkyk, így is szoktak egymásnak üdvüzletet küldeni: A másik utolsó – Bánszky, hazautazott Török-Kanizsára. Majd újévre átjött hozzánk Palicsfürdőre. Nagy volt a boldogság unokáim, a három nővér között.

Jön a Róza mama!, kiáltott Janka. Jön a Róza mama!, kiáltott, Zsófi. Jön a Róza mama!, kiáltott Panka.

Harmadikáig maradt, amikor egy napra visszautazott Török-Kanizsára, hogy onnan menjen majd Újvidékre. Nem dolgoznak, hiszen még csak ezután jön a pravoszláv karácsony, a pravoszláv újév. Harmadikán délután, a DRÓT és a FOSSZÍLIA Szegedről látogatóba érkező szerkesztői az allén még összefutottak a buszállomásra vonuló kis csapattal. W. S. Tibor meg Orlando már előbb is járt nálunk, de Rózát ők is most látták először. Mondtam róla aztán néhány szót a gyerekeknek, mármint hogy a Vajdasági Múzeum Belgrádban tanult néprajzosa, meg hogy gyakran fölbukkan a neve írásaimban, sok történetem, versem valójában nem más, mint az ő lejegyzett szavai. Példaként Hajókat indítani című versemből idéztem (A szájpadlás nélküli fiú akvarellezni akar a mostoha születésnapján hajókat indítani a mostoha hatalmas porcelán lavórjában hajókat indigón végtelen hipermangánon…), majd elmeséltem nekik legújabb történetét, amelyet szintén szó szerint fogok majd novellává tenni.

Ahogy még szilveszterkor megérkezett Török-Kanizsáról, s Ivanyos bácsi diópálinkáját kóstolgattuk, az utazás viszontagságai felől kérdeztük, mármint arról, hogyan utazott ebben a nagy 315hidegben. És aztán az Újvidékről, Belgrádból, Zágrábból való egykori hazautazásainkról anekdotáztunk még egy ideig. Akkor elmesélte egyik diákkori utazását Belgrádból Török-Kanizsára és vissza.

Belgrádban egy szimpatikus, összefogott kis parasztbácsika szállt föl mellé, az Isten tudná megmondani, mit is kereshetett Belgrádban. Pázuán, Indiján, Karlócán, Péterváradon, Újvidéken keresztül utaztak, ám a bácsika szótlan volt, még véletlenül sem ejtett ki egyetlen egy szót sem. Figyelte, intenzíven figyelte az elsuhanó tájat, a kis helységeket, városokat. És az út további részében – Jarek, Temerin, Földvár – sem szólt egy szót sem. Róza már elolvasta a lapokat, és némán szemlélődött, bóbiskolt. Ám akkor, Ó-Becséhez közeledve, a kis öreg könyökével teljes erejéből megbökte Rózát és kimutatott az ablakon.

Ez meg itt: a tyúkfarm!

Róza kinézett az ablakon, mintha látott volna valami barakkféleségeket, de aztán már Ó-Becse, Pecelló, Ada, Mohol, Zenta, Csóka (a bácsi, aki ismét szótlanná vált, még csak nem is köszönt, amikor leszállt), Szanád és Török-Kanizsa következett.

Harmadnap utaztam vissza, folytatta Róza. Beadtam a táskámat a csomagtartóba, majd felszálltam és elfoglaltam a helyemet. Szüleimnek, nagynénémnek integettem, így észre sem vettem a mellém telepedő idősebb férfit. Aki, alighogy elindult a busz, beszélni kezdett. És csak nagy ritkán véve levegőt, Belgrádig egyszer sem szünetelt szövegével. Nővéréhez utazik ugyanis, magyarázta, akinek immár annyira elbonyolódott az élete, hogy nélküle, odautazása nélkül, már ki sem is bogozható. Férjhez ment szegény egy kétes kamionsofőrhöz. Nem lehetett gyerekük. A figura szeretőket tartott, mint ahogyan a kamionsofőröknél, matrózoknál, pilótáknál ez szokott lenni. De egyszer, hogy, hogy nem, az egyik szeretőjét megszurkálta a konyhakéssel. Börtönbe kerülése előtt szerződést kötöttek nő316véremmel, amely szerint az örököl mindent, aki életben marad. A vagyont egy takaros ház képezte, meg egy szép víkendház, padláslakással és 10 kapa szőlővel. Két évet húzott le Mitrovicán. De ott is jól ment a sora, sokáig ott is kamionokat hajkurászott. Ám a vége felé betegeskedni kezdett, összeszedett valami prosztatát, meg még valami komolyabb betegséget is. És alighogy kijött, meghalt. Nővérem siratta egy kicsit, majd kezdte élvezni a kis takaros ház és a víkendház nyújtotta nyugalmat. Ám akkor jelentkezett a rokonság egy papirossal, amely szerint a kamionsofőr nem volt beszámítható. Én is láttam a papírt, maga dr. Szűcs írta alá. Én csak hallgattam, ám egész idő alatt dolgozott az agyam, részletesen kidolgoztam a stratégiánkat. Nem túrhatják ki szegény némbert a házból. Mindent meg fogunk támadni. Már az ügyvédeket is kiválasztottam. Hiszen az én nyugdíjam is csak 370 dínár (12 DM)…

Miután a toronyszobában befejeztem Róza történetének, egy utazás színének és visszájának előadását a DRÓT és a FOSSZÍLIA szerkesztőinek, észrevettem, valójában csak az első, ahogyan mondták, zen-történet ragadta meg őket, igaz, az meglehetősen. Már másról kezdtünk beszélni, amikor Orcsik Roland, alias Orlando Furioso, a rá különben egyáltalán nem jellemző vallomásos tónusban megszólalt:

Én ott születtem… Hol?! Te hol születtél?!, kérdeztük egyszerre. Én ott születtem: annál az ó-becsei tyúkfarmnál. Anyai nagyszüleim, akik szerbek, két utcával arrébb, a Dobrovoljački utcában éltek, mi meg a csirkefarm mellett.

Később, a befagyott tó partján sétálva is Ó-Becséről folyt a szó, a város nagy szülötteiről, Than Mórról, a Tisza című verseskönyv szerzőjéről, a nevezetes óbecsei Gerber-féle sörgyárról (Roland Szegeden megismerkedett egy emberrel, aki Ó-Becsén katonáskodott a háború alatt, és sosem is tudja felejteni a becsei sört), a sörgyár alapítója, Gerber Pechán József által festett 317kitűnő portréjáról (Meztelen bohóc című könyvem, mondtam, ennek a portrénak a leírásával indul), a becsei Helikonról (A találkozón felmerült a fölöttébb szükséges vajdasági magyar írótársaság megalakításának gondolata. 1928), a törökbecsei Richter Jánosról, a drámaíróról és gyógyszerészről, a szintén ó-becsei Pap József költészetéről, Börcsökről, a gombfocizás világbajnokáról, a hibás bélyegek nagy gyűjtőjéről, aki Roland magyartanára volt, és egyszer akkora pofont adott neki, hogy atlaszostól elszállt (ugyanis Roland az atlasszal próbálta megvédeni magát az erős naptól, Börcsök pedig azt hitte, unja az órát, alszik az atlasz mögött, közben, mondta Roland, Börcsök jó tanár volt, szerettem), Skrabány festészetének fagyos realizmusáról, a Tűz-sziget csodálatos boráról, a krokányról, amelyet De Gaulle is fogyasztott, megboldogult Kucserka Tiborról, verselő osztálytársamról, Beretka Ferencről, az Abban az utcában szerzőjéről (1980), a festegető bajszos ügyvédről, Lajberről, a szorgalmas becsei tudósítóról, Radák Xéniáról stb. stb., miközben Roland vissza-visszatért a csirkefarmhoz, vissza olyan csökönyösséggel, hogy a gyerekek már arra kezdtek gyanítani: maga is ott kelt.

Mind sötétebb lett, mind hidegebb. Csak a vitorlázóknál világolt még némi fényesség. Betértünk tehát a vitorlások klubjába, ahol az istenien forró kemence mellé telepedtünk, és akárha valami messzi kikötői csehóban, forralt bort rendeltünk. A gyerekek, a DRÓT és a FOSSZÍLIA szerkesztői megörültek a jó kis éjjeli menedékhelynek, s már úgy tűnt, motívumunk kialudt, amikor Roland, a rá ismét csak nem jellemző hangnemben, megjegyezte:

De hát mindannyian költők vagyunk.

És akkor ismét felcsaptak az ó-becsei tyúkfarm körüli viták, ugyanis Roland el találta szólni magát, hogy gyerekkorában: Csibének becézték.

318

Kollár, akinek az édesanyja egy időben itt pénztároskodott Ledenyáknál, sokszor vásároltam, fizettem nála, Topfer Klotild, az ismert Petri-szakértő és W. S. Tibor, aki a második félévben már a Móra Kollégium bennlakója lesz, még sosem jártak Ó-Becsén. El is határoztuk, hogy hamarosan megrendezzük a FOSSZÍLIA nagy ó-becsei bemutatóját. Elhangzott az is, netán kérjük meg a csirkefarmot az est, sőt akár a folyóirat (legalábbis ó-becsei számának, amelyben Pap Józseftől, Börcsöktől, Beretkától, Radák Xéniától is kérnénk írásokat, rajzokat, Kucserka Tibor hagyatékából is szereznénk természetesen, de arra is gondoltunk, Kucserkának akár külön számot is szentelünk) anyagi támogatására, lévén különben is mind a két folyóirat, a DRÓT és a FOSSZÍLIA is anyagi támogatás nélkül éppen… Akkor Roland következett, mondván, hamarosan haza fog látogatni (ugyanis mivel még nem töltötte le katonai szolgálatát – persze nincs is szándékában, mire én megjegyeztem, éppen ma hallottam a rádióban, hogy 9 hónapra csökkentették a katonai szolgálatot –, adminisztrációs ügyei vannak, valamint Belgrádban is szerepelni fog a PRO FEMINA nevű kitűnő folyóirat rendezte egyik tanácskozáson), több adattal fog szolgálni a tyúkfarmot illetően, meg fogja látogatni, tényfeltáró riportot fog írni róla nekem satöbbi. Közben kint ragyogni kezdett a végtelen jég, mint égi korbács, rianás csattant ropogva. Nusi kutyám a lábamnál aludt. Figyelmünk mind jobban a szinte rejtélyes klub vendégei felé fordult. Még ahogy bejöttünk, észrevettem a kemence mögötti sarokban Misut, amint egy általam Palicsfürdőn még sosem látott kopasz hapsival sakkozik. Ő is észrevett, bólintott, sőt a kezét is felemelte, mintha azt akarta volna kérdezni: Mi az, Olivér, új hősöket hajtottál fel Elemér, Tihamér és Biserka-Gyöngyvér helyett?! A harmadik pohár forralt bornál már nem is tudtuk, melyik kikötőben időzünk éppen, s azt sem, meddig fogunk itt vesztegelni, talán csak ma éjszaka, 319talán egészen tavaszig. Akkor Roland, ismét csak a rá egyáltalán nem jellemző módon, visszatért a motívumhoz, és akár egy Tolsztoj Leó, az ó-becsei tyúkfarm (a csecsemőkor első hangjai etc.) részletes leírásába kezdett, hiszen most már volt időnk, tudtuk, olvadásig immár biztosan nem mozdulunk, volt időnk végtelen. De hajnal felé már az aprólékos leírásokat váratlanul rövid felkiáltásokkal kezdte tarkítani, nem egyet közülük direkt nekem címezve.

A tyúkoké a jövő! Éljen a tyúk-irodalom! A legédesebb otthon a tyúkfarm, ennél semmi sem lehet szebb, még tenger is kilépne medréből, ha tudná, hogy egyetlenegy éjszakát a tyúkok között fog tölteni!

(Rhém Romul ceruzái)

A Szabadkai Gyűjtők Egyesülete elnökségének egyik tagja, Gerlovics Szilveszter, a valamikori három 7NAP egyikének főszerkesztője, akit eddig csak látásból ismertem (az elnökségből egyedül Horváth Jóskát ismerem, már említettem volt az előző fejezetben, együtt csináltuk a Palics és környékét – neves levlapgyűjtője a városnak, Szabadkának és környékének, ha lyuk volt az újságban, csak egy szavamba került, s öt perc múlva már hozta is a megfelelő képeslapot, de fotózott is nekünk, házunkkal, a Homokvárral szembeni villa például neki köszönve került a címlapra), felhívott telefonon, mondta, Boškótól kapta meg a számomat, és lenne egy kérésük: szeretnék, ha néhány keresetlen szóval üdvözölném évi közgyűlésüket. Mármint a Szabadkai Gyűjtőkét.

Az igazság az, megörültem a felkérésnek. Máris hol Borges-hősnek éreztem magam, hol pedig azon tűnődtem, Walter Benjamint miért nem hívták meg hasonló évi közgyűlésekre 320például a német filatelisták, a német imamalom-, legyező-, illetve orosz fadoboz- és fajátékgyűjtők. Milyen fontos lett volna, ha az Egyirányú utca „Bélyegkereskedés” című kis fejezete folytatásaként megírta volna a filatélia filozófiáját, avagy ha mondjuk, a „Régiségek”-fejezetet folytatta volna még, akár régiségek egy teljes katalógusáig. Mondom, örültem, boldogan húzódtam vissza szobámba (újra egybenyitottuk a Homokvár két részre tagolt toronyszobáját, s így valójában ismét visszahelyeztettem kusztoszi állásomba), ugyanis abban reménykedtem, szereplésem megnyitja majd előttem a nagy, különös szabadkai gyűjtők – abszolút regényhősök – hét lakattal, hét cerberussal őrzött világát. Végre bepillanthatok majd e furcsa, kulisszaszerű századfordulói, kevert népességű város mögöttes, rejtett világába, egyenkint kezembe vehetem alaptárgyait – egy bélyeget, egy érmét, gyufásdobozt (Déry Tibor a gyufásdobozokat gyűjtötte, láttam, tanulmányozhattam gyűjteményét a Petőfi Irodalmi Múzeumban, összeragasztgatta őket, talán X-et akarta modellezni velük, nem tudom, konzultálnom kell Márton Lacival, akitől egy izgalmas tanulmányt olvastam volt a G. A. úr X-benről, ő biztosan többet tud ezeknek a gyufásdobozoknak a rendeltetéséről, mibenlétéről), egy jelvényt, egy órát, egy katonai kitüntetést, egy hamutálcát, babafejet – celebrálhatok velük, bepillanthatok a szecessziós város leglelkébe. Amelynek létezéséről már rég meggyőződhettünk Kosztolányi és Csáth egyes mondatai, Aczél Henrik, Gyelmis, Oláh, Farkas Béla némely árnyalatának, valamint Danilo Kiš és Konstantinović szép ragaszkodásának köszönve.

Netalán még a filatelista Korhecz is szóba áll majd velem, gondoltam letéve a telefont. Egyszer már a porcelán- (elsősorban komabögréket) gyűjtő Vukov Ante kapcsán megkíséreltem felvázolni világukat, nincs kizárva, majd abból a tanulmányomból olvasok fel egy részletet, ahol például arról beszéltem, ho321gyan rakják össze semmis anyagukból a gyűjtők a Nagy Formát, a Monarchiát, a századforduló mind imagináriusabbnak tűnő Szabadkáját, sőt a Nagy-Jugoszláviát is immár… Mert hát azért e megtisztelő felkérés előtt is ismertem néhány ószerest, gyűjtőt: a palicsi Rózsát a Theszaloníki utcából; Mészárosékat – emlékszem a tornyos Mačković-házban egy szép rózsaszín Szilágyi László-festményre, amely a tornyos Mačković-házat ábrázolja, s míg a kép előtt álltam, egy pillanatra nem tudtam, benn vagyok-e a drága porcelánnal, bútorral teli tornyos házban avagy kívül, valahol a zentai temető oldalában; ismertem Mihajlo Jaramazovićot, észbontó szenteltvíztartó és festett képeslapgyűjteménye mellett izgalmas Angela Mačković-rajzokra, -relikviákra leltem nála, a festőnő állványára is többek között; ismertem Mirnics Béla Bíró Miklós-gyűjteményét, egyik kiállítását én nyitottam meg, noha nem állítható Nagy József Bíró-gyűjteménye mellé, mégis néhány ponton szépen kiegészítik egymást; ismerem barátom, a neves költő, Gulyás József könyv- és képgyűjteményét, különös tekintettel a rendőr és villamosvezető Ludwig- valamint az amerikai szerzetesfestő, Petković-anyagára; néhányszor megfordultam Fábián Gábor házában; egyszer Prokes Szabolcsnál is jártam Boško barátommal; és akkor még nem is beszéltem Attila az Antikvárium nevű kávéház részeként működő régiségkereskedéséről, valamint Rühl István immár komoly könyv-antikváriummá növő Limbusáról stb. Vagy, ahogy ismerem magam, lehet, hogy egyáltalán nem fogok felolvasni, el fog ragadni maga a dolog, mármint: a gyűjtés mint olyan, és végtelen obszervációkba bonyolódom a gyűjtők előtt, lássák, érezzék semmis, aprólékos munkájuknak, összehordott világuknak vannak nem céhbeli hívei is, vannak más dimenziói, más megközelítési lehetőségei is. És akkor, végső soron, Gerlovic Szilveszter kérésének is eleget teszek, mert olyankor, 322elragadtatásomban, valóban keresetlenek a szavaim, pontosan ahogyan ő kérte: mondjak néhány kerestlen szót.

A nyáron, itt Palicsfürdőn, Balassa Péter és Thomka Beáta pesti tanítványaival, Szitás Erzsikéékkel, valamint a vajdasági Utasi Csillával és Varga (Sinkovits-Schmidt) Anikóval, aki Szegeden él, tanít, de szülei (apja osztálytársam volt, édesanyja, az ismert kerámikusnő pedig Schmidt Jula nénje) itt laknak allénkra merőlegesen, Kis Gusztávval egy kis filozófiai symposiont tartottunk: Nietzsche A történelem hasznáról és káráról című dolgozatát körbejárva. A szervezés körüli bonyodalmakat, pályázatokat kerülendő, megkértem Dungyerski Attilát, a különben belgrádi érdekeltségű vállalat, a PALICS-ELITTA igazgatóját – aki maga is egy gyűjtésre érdemes régi, szabadkai lelet – engedjen be bennünket valamelyik terembe egy délelőttre, és tíztől tizennégyig rendelkezésünkre bocsátotta a Jezero szálló társalgóját, Jutka bográcsost főzött, a Homokvár teraszán ebédeltünk, könnyű palicsi bort, homoki rizlinget ittunk Matkovics bácsi pincéjéből, majd másnap Thomka Beátával és Balassával egy kis fölolvasást is tartottunk a Szabadkai Városi Könyvtárban… Na már most Nietzsche e dolgozata a káosz megszervezésének szükségességéről szóló sorokkal zárul. A káosz megszervezése a dekorációként felfogott élettel, a kultúrával szemben. Ahonnan mellesleg Broch is bírálta Az alvajárók esszébetéteiben, valamint Hofmannsthal-könyvében Bécset… Ám felénk mintha megfordult volna a helyzet: a háborúk – az Első, a Második és most az Újkori Balkáni Háborúk rombolásával szemben éppen az a néhány kulisszaszerűen megmaradt részlet, dekoráció, stukatúra az a centrum, amely köré a káosz, az élet talán újra megszervezhető lehetne. És én éppen a gyűjtőkben véltem felfedezni azokat a méheket, hangyákat, akik képesek e káosz, szemétdomb, lerakat újraszervezésének első, alig észlelhető mozdulatait megtenni.

323

Az Egész, amely már ki tudja, mikor, eltörött, az állandóan leomló, lerombolódó Egész fantomfájdalma vezérli a gyűjtőt. A fejében akárha létezne valami a mozaikkészítő fordított vázlatához hasonló tervrajz.

Szitás Erzsike később megküldte nekem Benjamin Kirakom a könyvtáramat című írását (és W. Benjamin Berliner Kindheit um Neunzehnhundert című könyvét, amelyben végre látni valamit W. Benjamin játékgyűjteményéből is). E tanulmányban olvasom Schein Gábor fordításában:

Minden szenvedély határos a káosszal, a gyűjtőszenvedély az emlékek káoszával. Sőt többet mondok: a véletlen és a sors, amely beleszövődik az elmúlt dolgok felidézésébe, e könyvek megszokott összevisszaságában érzékelhető… Ezért a gyűjtő léte a rendetlenség és a rend szélső értékei között feszül dialektikusan.

És most, hogy a szobában mindezt próbálom összeírni, úgy érzem, máris fogódzókhoz jutottam üdvözlőbeszédemet illetően, annál is inkább, mivel Danilo Kiš barátja, a nagy festő és teoretikus, Šejka egyik fő területe volt a szemétdomb leltározása, e témában készült fehér festményeinek korunk legfontosabb képei között a helye. Nem véletlen lett éppen Lerakat Kiš posztumusz könyvének is a címe.

De térjünk még vissza W. Benjaminhoz, aki a tárgyakhoz fűződő rejtélyes viszony mibenlétét taglalva így folytatja fenti gondolatait:

…egy olyan viszonytól, amely nem funkcionális értéket, tehát a hasznosságot és használhatóságot tünteti ki, hanem a színhelyet, és ezt a színpadot tanulmányozza, szereti, ahol a dolgok sorsa játszódik. Ez a legvégső igézet, amely beteljesedik a gyűjtőn, ez, amely az egyes embert bűvkörébe zárja, ahol azután, amíg az utolsó borzongás – a birtokbavétel borzongása – végigfut a hátán, megmerevedik… A kor, a táj, az előállítás, a korábbi 324tulajdonos – az igazi gyűjtő számára minden könyv esetében egyetlen mágikus enciklopédiában találkozik, amelynek összessége maga a tárgy története. Itt, e vékony földsávon a nyomára akadhatunk, hogyan válnak a nagy fiziognómikusok – hiszen a gyűjtők a dologi világ fiziognómusai – sorsfejtőkké.

W. Benjamin, lám, már Borges egyetlen mágikus enciklopédiájáról beszél. Én tartottam kezemben egy-két ilyen egyetlen mágikus szabadkai enciklopédiát: az eredetileg Milkó Izidor tulajdonát képező egyik Velence-könyvre gondolok, valamint Csáth illuminált orvosi naplójára például.

Hihetetlenül izgalmas, ahogyan a semmis dolgokat gyűjtő ember egyszer csak elkezd szakosodni, sorba, szériába kezdi rakni a felhalmozott dolgokat, megszállottan kutatni kezd a hiányzó darabok után. Bár, számomra, sokszor izgalmasabb ez az előző, káosz-állapot, amikor még a porcelán éjjeli, a kardbojt, az utcatábla, legyező, a félkarú kaucsukbaba, a volt államelnök drágán berámázott képe, a régi orvosságos tégely, a bélyeg és a kártya, a levelezőlap, az előző államalakulat térképe (amely ilyenkor még olcsó, most kell tehát elkezdeni azt is gyűjteni) és a kínai doboz egy halomba van hányva. Én magam például közelebb érzem magam a guberálóhoz, a lomtalanítóhoz, a gyűjtő fokozatot olykor át is ugrom, s a következő fázisban már műgyűjtőként, műítészként jelenek meg a porondon, a könyvek, képek, tolltartók, ceruzák, radírok, ceruzahegyezők, palatáblák, tollszárak, töltőtollak, bélyegek mellett, melyek szinte foglalkozásomhoz tartoznak, afféle szerszámok számomra, a dobozokat, kagylókat (egyedül a márványkagyló a kivétel, azt rendszeresen-rendszerben, tudományos szempontok figyelembevételével gyűjtöm, ugyanis azt Rembrandt lemezre karcolta, s én azzal a karccal mint műítész foglalkozom), rézkörtéket, szifonokat, semmis fém- és porcelántárgyakat, kis porcelán függönyhúzó csigákat (amelyekkel egyfajta új játékot képzeltem el fekete-fe325hér kőlapjaimon, amelyeket egy régi palicsi ház bontásakor szereztem), vulkánfíbereket igyekszem meg is hagyni a káosz laza, a szemétdombtól éppen csak kissé tagoltabb állapotában, illetve hagyom a hurcolkodások, takarítónők (orosz származású takarítónőnk libaszárnyával úgy takarítja a toronyszobát, akárha valamelyik cári budoárt), a véletlenek mozgassák, szervezzék őket, és éppen csak, hogy interveniálok. Jóllehet interveniálok, de az már valami installációs művészet, a ma divatos installációs művészet egyik titkos oldalága: a Semmi mint olyan installálása.

Nemrég meghalt szomszédomnál, Schuster úrnál, a lerohadt káoszban, miközben könyveket, kristály evőeszköztámaszokat, Bunsen-lámpát, rozsdaette zseblámpát, olyan nagyítóüveggel, amilyennel gyerekkoromban taplót, száraz avart, szalmát tudtunk gyújtani, egy kis aranymérő kanalat (fogtechnikus volt) bányásztam ki, akárha valami biztos helyre eldugva: egy dózni nagyságú, ezüstözött rézdobozt találtam. Meg voltam győződve: megtaláltam, amit kerestem. Amit fenn: a város leglelkének neveztem.

Ez az, mondtam.

Rezgő ujjakkal nyitottam ki a dobozt, amelyben, szinte természetesnek vettem, hét burok védi – mármint világunk, Szabadkaország leglelkét – egy kisebb, egykor szintén ezüstös dobozt pillantottam meg. Látszott a dobozokon száz-, kétszáz évesek. Meg kellett állnom. Le kellett ülnöm. Már annyira rezegtek az ujjaim, hogy a második, kisebb dobozt alig tudtam kinyitni.

Kinyitottam. És valóban. Ott ragyogott egy ördöglakatszerű, kéklila valami.

Sokáig gyönyörködtem benne. Majd csak amikor kezembe vettem, bogozni, a nyitját keresni kezdtem, és felsértettem az ujjbegyem, döbbentem rá: békebeli, de drága, edzett, nagy, har326csafogásra szolgáló horoggal volt tele. Az idő folyamán egymásba kapaszkodtak, szép, zárt formát, igazi ördöglakatot alkottak.

Boldog voltam, hogy ráleltem a titokra, hiszen a horgok edzett kéklilája, karcsúvá, illetve kissé oldalra hajlított formája valóban csodálatos volt… Később egy családi, a Paar család (övéké volt gondolaszerű íróasztalom) fekete kartondobozába helyeztem a kettős kis ezüstkoporsót, majd a fekete kartondobozt belehelyeztem egy belül tükörrel ellátott hársfadobozba (Pesten lomtalanítottunk – éppen Lábass Endre udvarában, a Népszínház utcában), melynek tetejére tűpárnát applikáltak, tele régi gombostűvel, tűvel, kalaptűvel, zsákvarrótűvel… Épp a tűk csodálatos formájával foglalkoztam az elmúlt időszakban, értesültem, egykor Szabadkán is készítettek tűket, éppen nyomoztam a kis tűmanufaktúra adatai, története után, ám most a kéklila horgok formája mellett a tűk túl simának, teljesen problémamenteseknek tűntek.

Nem tudom, a Szabadkai Gyűjtők frissen megjelent (a Tolsztoj utcában, Özvegy Karcsi nyomtatta) monográfiájában nem leltem horog-, tű-, tűpárna-, gomb- és dobozgyűjtőkre, ami nem jelenti azt, hogy nem léteznek, több mint valószínű csupán arról lehet szó, hogy a diszciplínájuk nem önállósult még.

Igaz viszont találtam: régi szemüveg-, gramofon- és kagylógyűjtőt (Josip Šaulić, aki a kagylók mellett – lám, miféle meglepetések, lautréamon-i meglepetések érhetik az embert: hús- és kávédarálókat gyűjt) – és aminek talán legjobban megörültem: egy a világ ceruzáit gyűjtő embert. A világ ceruzái. Istenem.

Igen, Réhm (Rhém?) Romul így határozza meg gyűjtőterületét: a világ ceruzái.

Kell szebb diszciplína egy íróember számára?! Meg kell ismerkednem Réhm (Rhém?) Romullal, gyűjteményével, és értesítenem kell az ismert New York-i ceruzaszobrászt – aki ceruzát farag, ceruzákból épít fantasztikus szobrokat, hogy miféle cso327dák vannak még nálunk –, Böröcz Barnabást, aki ha meghallja a hírt, ha tudomására jut Rhém Romul gyűjteményének híre, netán ellátogat hozzánk, Szabadkára, Palicsra, hiszen különben is megígérte már…

De térjünk vissza a tűpárnás ládikóhoz, amelyről már sokszor írtam különben, amely immár a kettős ezüstkoporsó mélyében, tükrös belső fedele alatt, valami teljesen mássá tűnik át. Hogy a párna ne sérüljön, egy nagyobb dobozba helyeztem. Majd pedig vulkánfíberembe, amelyben a computer feltalálásáig kézirataimat őriztem volt, cipeltem ide-oda a határon, s különböző performanszaimon is többször éltem már vele.

Végül is, a Szabadkai Gyűjtők évi közgyűlését üdvözölendő, úgy döntöttem, szövegem, kis előadásom közben szépen észrevétlen felhelyezem az asztalra vulkánfíberem, egy ideig persze hagyom, mintha nem is én helyeztem volna oda, majd szép lassan kinyitom, kiemelem belőle a tűpárnás ládikót. Például követelve a tűpárna-, különösen a szívforma tűpárnagyűjtés külön diszciplínává emelését stb.

Most ismét W. Benjamint kell idéznem, pontosabban Eduard Fuchsról írt, tárgyunkban alapvetőnek mondható tanulmányának végét:

S amit az alkimista alantas vágyával, hogy aranyat csináljon, egybekapcsolja olyan vegyszerek felkutatását, amelyekben a planéták és elemek a spirituális ember képeivé állnak össze, úgy vállalkozott ez a gyűjtő, a birtoklás alantas vágyának kielégítésével egy olyan művészet kikutatására, amelynek alkotásaiban a termelőerők és a tömegek a történelmi ember képeivé állnak össze. (…) Hogy azonban az ilyen névtelenekhez s a kezük nyomát őrző dolgokhoz húzó szemlélet nem járul-e hozzá inkább az emberiség humanizálásához, mint a vezér-kultusz, amelyet újabban, úgy látszik, ismét rá akarnak húzni az emberiségre, 328azt – mint még annyi egyebet, amiről hiába adott felvilágosítást a múlt – megint a jövőnek kell megtanítania.

Walter Benjamin alapkategóriái, szavai után (a moszkvai naplóról külön is mesélni fogok nekik, hiszen a téli Moszkvában fajátékokat kereső Benjamin eddig a legnagyobb kritikája számomra a sztálinizmusnak) tovább keresve a gyűjtés alapszavát, már mint A pompeji filatelista szerzője is, Kosztolányi egyik kis szövegénél kötöttem ki. Az 1926-ban írt Delej című írásról van szó.

Épp papírkosárba dobja a felbontott levél borítékját, mikor barátja megkérdezi tőle:

– Te eldobod a bélyegeket?

Barátja elmeséli, ő mind félrerakja.

Behajítom egy ládába, aztán felviszem a padlásra. Ki tudja, hátha.

Szerzőnk is követi. De később panaszkodni kezd barátjának, hogy a bélyeggyűjtés megviseli. Mire barátja ajánlja, hagyja abba.

– Neked nem való ez. Értéke nincs. Mázsaszámra vásárolják. Az enyémért is alig kapnék valamit. Különben én egyáltalán nem szándékozom eladni…

E beszélgetés után sem könnyültem meg. Tovább tépdestem, hajszoltam a bélyegeket, nappal és éjszaka, itthon és külföldön, rabjuk maradtam mindmáig, sok fontos dolgomat mulasztottam el miattuk. Barátom nem oldozott fel…

Sokszor úgy rémlik, hogy megdelejezett, s hogy mióta először beszélt velem erről, immár két esztendeje, folyton alszom.

A delej, a delejesség Kosztolányi egyik alapszava különben is. Nem véletlen, hogy az értelmező szótár példái közül kettő is Kosztolányitól származik.

329

Csak e kézikönyveket bújva villant meg előttem valami összefüggés: a buszola rezgő, akárha higanyon rezgő mutatója éppen olyan kéklilára edzett, mint ezek a nagy horgok.

Különös, de ha jobban megnézzük, W. Benjamin kategóriái is ugyanazt sugallják, amit Kosztolányi deleje: igézet, borzongás, bűvkör.

Átolvasva a Szabadkai Gyűjtők évkönyvét, máris elkezdtem írni egy novellát. A világ ceruzáit és a kagylókat, húsdarálókat gyűjtő Réhm Romul és Josip Šaulić mellett első dolgom lesz a Berta Károly numizmatikussal való megismerkedés, hogy az évkönyvben közölt szövegét novellává dúsíthassam. Íme a szöveg, egyelőre csupán minimális intervencióimmal:

1944-ben kikerültem a keleti frontra – írja Berta –, amely akkor már az állandó visszavonulás során Szegednél volt. Dorozsmán, Máriagyűdön, Dunaegyházán, Dunaföldváron, majd Dunapentelén álltunk meg, pihenőre, illetve amíg az orosz oda nem ért. Ezeken az üres napokon a szálláshelyül szolgáló bunkerben leginkább kártyázással ütöttük el az időt. Mikulás-napon éppen kártyáztunk, amikor egyszer csak fújják a riadót, hogy azonnal menetkész állapotba legyünk.

Éppen én voltam a bankos és a lap is jól ment. Egy nagy halom pénz volt előttem, amikor mindenki felugrott és elfutott. Én még hamarjában felmarkoltam a nagy halom bankót, és úgy eredtem utánuk. A magamhoz vett pénzek között voltak magyar szűzpengősök, román ezerlejesek, német tíz- és húszmárkások, Nedic-féle jugoszláv száz- és ötszázdinárosok… A fogságom alatt huszonnyolc (28) nagy motozáson estem át, de a nagy bugyellárisom rejtekhelyét nem fedezték fel. A 72 darab fénykép és a kártyapénz egytől egyig megmaradt. Csak akkor ért kellemetlen meglepetés, amikor fogságom leteltével Debrecenben kiderült: egyik pénz sem érvényes már.

330

Amikor ’49-ben végre hazaértem Szabadkára, beledobtam a köteg pénzt a katonaládámba és ott is pihent ’57-ig – amikor is az egyik napilapban találtam egy cikket a régi pénzekről… A numizmatikát illető tudatlanságom azért nem gátolt abban, hogy lassacskán ne gyarapítsam gyűjteményemet. Akárha tovább folytattam volna azt a dorozsmai vagy dunapentelei(?) bunkerban elkezdett kártyapartit. 1975-ben aztán egyik délután beállított hozzám a trafikba, ahol dolgoztam, Horti Margit, akivel együtt nőttünk fel, egy utcában lakunk most is. Te, Karcsi, mondta, miért nem állítod ki a gyűjteményedet?! Felkeresett egy bizottság, a Vinkovics Margit, a Farkas László meg a Veres Pista. Megnézték a gyűjteményem, és a Farkas még meg is jegyezte az egyik 1938-as réz kétdínárosra bökve, hogy lám, még a kis koronás fajta is megvan… Akkor tagosodtam be a Szabadkai Gyűjtők Egyesületébe.

A novellához különben alig van még egy-két adatra szükségem. Legjobban az izgat, hová rejtette el a huszonnyolc (28) nagy motozás alkalmával bugyellárisát. Megkísérelem mind a huszonnyolc (28) helyet kiszedni belőle. Persze további élete is érdekel. Megvan-e még a trafikja stb.


A Pátria Szállóban, amely Kosztolányi szülőháza helyén áll, a horvát konzulátus mellett, tegnap lejátszódott a Szabadkai Gyűjtők évi közgyűlése. Úgy lett, ahogy sejtettem, nem olvastam fel előkészített, szépen, nagy betűkkel kinyomtatott szövegemet. A pesti lomtalanításokról meséltem, Rhém Romul ceruzáiról (a világ ceruzáiról, Böröcz Barnabásról), amikor az első sorból megszólalt egy idős hölgy: A Romul az én unokám! Azonnal fölismertem, Zsuzsa könyvének, amelyet én recenzáltam volt, hősnőjét, aki immár az én hősnőm is, ugyanis egyik szövegemben felhasználtam interjújának a háború előtti Belgrádra vonatkozó részeit (ez még Blumberger úrral való találkozásom 331előtt volt), a leghíresebb szabadkai díszkiskanál gyűjtőt, Rhém nénit, Rhém Tibor első feleségét, akit noha Buljovčić Teréznek hívnak, én Rhém néninek nevezek. Aztán Šaulićról beszéltem, aki kagylót és húsdarálót gyűjt. Közbeszóltak: Šaulić meghalt. Lautréamont idéztem Šaulić gyűjteménye kapcsán, mármint az esernyő és a varrógép találkozásáról a boncasztalon, mint a modern művészet alapdefiníciójáról, illetve arról, hogy a gyűjtők nincsenek is tudatában, milyen radikálisan modern művészek… Nem vittem magammal vulkánfíberem, de meséltem róla, ám hátizsákomban mégis magammal vittem a tűpárnás ládikót – és bemutattam nekik, akár egy celebráló pap, hogyan találtam meg: Szabadka leglelkét.

A kéklila ördöglakatot.

Beszéltem a Berta Károly numizmata vallomásából írandó novellámról. Mondták, a rendezvény után Berta úr keresett is, de nekem sajnos gyorsan le kellett lépnem, mert színházjegyem volt. Amikor visszaültem a helyemre, éppen Rhém néni mellé ültem, aki már alig lát, hangosan mesélni kezdett Romul unokájáról, aki közben New Yorkba költözött, és már az ő fiai is ott járnak egyetemre, New Yorkban… Mondtam a néninek, felhívom, adatokra lenne szükségem Romul gyűjteményének szabadkai részét illetően, hogyan kezdte, melyik ceruzák képezték fontosabb állomásait, miben, hogyan tárolja, reprezentálja gyűjteményét. A világ ceruzáit. Írt-e velük, kipróbálta-e őket? Ha még nem hallottak egymásról Böröczzel, összehozom őket stb. Rhém Romul gyűjteményén kívül érdekelt még valami Rhém nénit illetően, érdekelt, amikor Belgrádból hazajöttek, s pénzüket festményekbe fektették, milyen képekről is volt szó pontosan, és végül mi is lett annak a Királyhalmán rejtegetett gyűjteménynek a sorsa… Šaulić özvegyét is fel kell majd keresnem, pillantást kell vetnem kagyló- és húsdaráló gyűjteményére, netán néhány kagylót meg is tudok vásárolni, sőt akár egy izgalmas, 332régi húsdarálót is, ideerősíteném íróasztalomra, a ceruzahegyező mellé, hiszen a húsdaráló valóban egy szép tárgy… Miközben beszéltem, láttam Mirnicset, Fábiánt, a nagyfőnököket, az órást, Mészárost, Lamicot (Gulyás nem jött el, mindig kihangsúlyozza: ő költő és nem gyűjtögető, nem garasos kupec, jóllehet a körülmények miatt kénytelen közöttük élni, gyűjtögetni, kupeckedni, garasoskodni, belőlük élni, csívenfosásban még őket is megverni olykor), az egyik utolsó sorban megpillantottam Zománc Misit. Kissé megszeppentem. Misi nem tudom, mit gyűjt, informálódnom kell Horváth Jóskánál, az ő gyűjteményét is okvetlen meg kell majd tekintenem, íródeáknak, az ő gyűjteményét is le kell írnom tüzetesen – hogyan is írhatnánk le legmegfelelőbben egy zománcművész gyűjteményét (minden bizonnyal, zománcozott jelvényeket, kitüntetéseket, zománcozott táblákat gyűjt), mint: tüzetesen, annál is inkább mivel valójában (ez a kifejezés itt persze kissé furcsán hat), ezt is már többször jeleztem, nem másról, mint Regény Misuról van szó.

(A pompeji szerelmesek)

Ki volt Bláthy Ottó? Miért érdekel most meg a Bláthy, amikor majd egy egész könyvet írtál az ókanizsai Bicskei Ottóról, s szintén ókanizsai barátod tragikusan meghalt Ottó nevű fiáról, valamint Habsurg Ottóval is annyit foglalkoztál (kerestél valami apró, különös detaille-t, amivel azonosulhatnál, mert ugye közben monarchista lettél, illetve hát a nagy formák közül a Monarchiát, a Nagy-Jugoszláviát, illetve az Egyesült Európát preferáltad, preferálod)?! Azért mert a Rezső térről nyílik az utcája. Kinek az utcája? A Bláthy Ottóé. De hiszen a Rezső tér Rezsőjéről, hatalmas bazilikájáról sem tudsz semmit. Nekem, mint az ÉS munkatársának (ott közöltem ennek a könyvnek 333jónéhány fejezetét: a Palicsi P. Howardot, a Polgár Babát, meg az egész Pompeji filatelistát például), illene tudnom ezt-azt róluk, ugyanis egyszer ha netán felutazna Pestre Gorotva vagy Elemér (Regény Misut említeni sem merem, ő valójában nem is tudja, hogy élek vele, használom, hogy könyvem főhőse, ellenhőse, cerberusa valójában), és elkísérnének az ÉS-be, hiszen a vidéki emberek kíváncsiak, hol jelennek meg nyomtatásban, hol látnak nyomdafestéket, hol teszem közzé a szerencsétleneket. Közzéteszem a szerencsétleneket. Közzétenni a szerencsétleneket. Közzé mind azt az infaustust. Mit mondok nekik, ha közben, míg a Keletitől odasétálunk, itt-ott elvétve egy-egy kis utcát, csak úgy rákérdeznek a Bláthy Ottóra meg a Rezsőre.

Mindig mondtam, nekünk is meg kellene már venni a Ki kicsodá?-t – legalább magadról is megtudnál ezt azt, mert észrevettem, újabban magadat illetően is elbizonytalanodtál, ingadozol, összevissza fecsegsz, hamukázol, s ha ehhez még hozzáadjuk, hogy álmaid – csodálatos funduszod –, amelyekből eddig mindent merítettél, egyik napról a másikra semmisekké lettek, borzalmasan semmisekké, szürkévé, kicsinyesekké, silányakká (persze kivéve, ha Roziról álmodom, gondoltam, ma is benne aludtam, mármint Roziban, Misu húgában), és hát mindennek tetejébe ismét betegnek is érzed magad… Ezért ez az észbontó maghasadás, az észbontó magömlés helyett, amely különben, nem tudom, jeleztem-e már neked, könyved, nagy (terjedelmes) könyved, Misu ellenére is szétdobja, felrobbantja majd minden bizonnyal… Gondoltam volt már arra, hogy megveszem a Ki kicsodá?-t, de mindig úgy határoztam, majd a következő kiadást (ha kimennek az oroszok, ha beindul a magyar pártok természetes váltógazdasága), igaz, arra is gondoltam, várjunk egy kicsit, hiszen én magam minden bizonnyal még benne sem vagyok, de hát igaz, végső soron az ember nem maga miatt veszi meg a Ki kicsodá?-t, hanem például Agyag Peti, 334Árok Ferenc (az ausztrál válogatott edzője), B. Abélard (40), Bicskei Ottó (ő indította volt be a XX. század szexuális forradalmát), Bánszky Mária Róza (a Vajdasági Múzeum néprajzosa), Bláthy Ottó, Deszka, Dobó Tihamér, Kovács Tóni, Nagy József (Josef Nadj), Szeles Karcsi, a hármasugró karikaturista (valóban Jugoszlávia bajnoka volt hármasugrásban, karikatúráiért pedig többször díjazták Bordigerában, könyvformában is napvilágot láttak szálkás karikatúrái; amikor A csönd városa című antológiát szerkesztettem, néhány ilyen eredeti, szálkás rajza nálam maradt, ha egyszer múzeuma, képtára lesz szülővárosomnak, nekik ajándékozom őket, annál is inkább, mivel ő is nagyon jó barátságban volt Dobó Tihamérral, valamiféleképpen Tihamér neki is mestere volt, szóval szép lesz majd egymás mellett látni munkáikat), Szeles Karcsi Monika édesapja, a két Adolf, Losonc Rezső, Várhegyi és Zénó miatt például…

Tegnap is mi történt!? Pilisborosjenőről (mert most meg a Lónyayból ide költöztek ki Lea lányomék, Weindorfba, Dér Andrisék is itt élnek – akinek a nagyapja palicsi-szabadkai költő volt, benne lehet-e a Ki kicsodá?-ban, Girizd felesége, Denissa pedig színésznő, meséltem már, az Ottlik-filmben is játszott, van egy fotó, amelyen Ottlikkal látni, benne lehet-e a Ki kicsodá?-ban) bementünk komámmal, Hudi frankfurti-wiesbadeni ószeres édesapjával, illetve ahogyan az unokák szólítják, ópával (én vagyok az api, ő az ópa) a Verseny utcai Flohmarktra, mert ópa már a pesti piacokat is így mondja, én pedig nem tudtam a bolha német nevét (der Floh), jóllehet már én is úgy mondtam, megyünk a Flohmarktra. És ott, miközben az ő pokoli, ám ugyanakkor profi tempóját követtem, lestem, figyeltem (rábukkantunk például a Cher Polette kis kötetére is, de amatőr létemre alkudni próbáltam, mire az árus megsértődött, jóllehet nem ismerte az Ottliknál játszott szerepét, vagy igen?!): kétszer is megpillantottam a Ki kicsoda? jellegzetes szürkefotós kötetét.

335

Először egy fekélyes kezű figura lapozta mohón, kíváncsi voltam, ugyan kit kereshet, ám utána már nem mertem kezembe venni. Pedig megjegyeztem az oldalszámot. Igaz, arról, hogy hányas kiadás, a hatvanas, vagy a hetvenes évek kötetéről lehetett-e szó, fogalmam sem volt. A második Ki kicsodá?-t pedig épp akkor pillantottam meg, amikor egy ágról szakadt figura minden gondolkodás nélkül megvette, a hóna alá csapta, és majdhogynem boldogan eltűnt vele. Talán arról lehet szó, hogy ilyenkor, rendszerváltozáskor, újraértékelődnek a régi kötetek. A régi Ki kicsodá?-k. De igazán nem értettem, mi is történik, mi ütött az emberekbe, hogy most mindenki a régi Ki kicsodá?-kat vásárolja – mi lehet bennük Agyag Petin, Árok Ferencen, Bláthy és Bicskei Ottón, Bánszky Mária Rózán, Deszkán, Dér Andrison, Dér Denissán, Dobó Tihaméron, Kovács Tónin, Nagy Józsefen (Josef Nadj), Losonc Rezsőn, Varga Mátyáson, Várhegyin kívül?! Igaz, Indig Ottót sem abszolváltam még, pedig hát az indigó tudósaként adom elő magam, meg arra is gondoltam már: Indigóként jegyzem egyes szövegeimet, miközben a szó szoros értelmében két papíros közé húzódom, kékfestők edényébe fekszem… De az sincs persze kizárva, hogy én valójában be akarom darálni a sok, régi Ki kicsodá?-t az ÚJ TOLNAIba. Sok-sok kézikönyv, lexikon szerkesztője keres meg, bombáz űrlapjával, ám én egyet sem töltök ki. Egyet sem küldök vissza. Persze nem azért, mert én is éppen lexikont csinálok. Ha telefonálnak, azt mondom, vegyék át a Ki kicsodá?-ból az adatokat, jóllehet, mint jeleztem, fogalmam sincs, benne vagyok-e egyáltalán valamelyikben. Talán ha legközelebb jelentkezik a legeslegújabb Ki kicsoda? szerkesztője, meg kellene kérdeznem, egyáltalán szerepeltem-e már eddig is valamelyikben, ha igen melyikben, mióta, hányszor, hány sorban fordulok elő satöbbi, meg hát el kellene küldenem nekik az ÚJ TOLNAI 10-20 szereplőjéről (Jonathán, Polgár Baba, Szanitter Tibike, Girizd, a borbély, Vendel) szóló 336szócikkeimet is, akik valójában azonosak a Regény Misu körül zsongó társasággal, az INFAUSTUS című iratgyűjtőben őrzött (egy része az anyagnak, mint jeleztem, megjelent, nyomdafestéket látott – ez tetszik nekem, ahogy egy hős nyomadafestéket lát –, egy része még a computerekben van, másik részük lemezre mentve, de a lemezekkel, a múltkor láttam, az unokák játszanak), tárgyalt faunával és flórával, művészekkel, amilyen például a Palicsi Picasso, aki csak arannyal dolgozik (ez kétségtelen bizánci beütés, a mostani ideológia, divat hatása lenne), kivéve ha nem zabálja fel a tojássárgával kevert pigmentet a kutyája, de újabban az arannyal elegy ürüléket is felviszi freskóira, ami kétségtelen egy zseniális informel eljövetelét jelzi, ami egyáltalán nem mellékes, mivel a magyar képzőművészetből (az irodalomból is valójában) teljes egészében hiányzik, egy nagy lyuk van a helyén, hiányzik az informel mint olyan.


Hát igen, motyogta T. Olivér, ahogy átfutotta Ki kicsoda? című jegyzetét. Ebből még lehet valami, sok valós elágazás sejlik. Habsburg Ottó irányában például. Aztán itt van Várhegyi; Sava Babić, akinek mostanában operálták meg a hangszálait, naponta felhív, és ismételten csak azt kérdi: Találkoztál már Várhegyivel (szerbül már megjelentek jegyzetei)?! Meg aztán azon a valós kalandokat sejtető úton is el lehetne indulni, ahogyan egy szétvert arcú hajléktalan mohón megvesz egy régi Ki kicsodá?-t, és patkánymód eltűnik vele. Igen, azon az úton is el lehetne indulni, követni a patkányt, követni a szerencsétlent odújába, meglesni, mit is keres, miért annyira fontos számára ez a kibaszott szürkefedelű könyv. De hát, félek, téged már nem engednének be egy ilyen hajléktalan szállásra, odúba? Én is félek, hogy már nem, noha olykor eléggé le tudok épülni, és hát ezek a kacabájok, kaftánok, amiket most is láthatsz rajtam, ezek sem hasonlítanak semmire… Talán azért veszik, mert nem aprók a betűi 337és rövidek benne a szövegek, mármint a szócikkeké zsugorított életregények, egy este két-három regényt is el lehet olvasni, s aztán álomban, félálomban, rémálomban, halódva visszapörgetheti őket az ember…

Most például Bánszky Mária Rózát kellene felvezetnem. Immár éppen harmadszor. (Először, amikor Regény Misuéknak előadtam történeteit Sós úrról, a Vajdasági Múzeum temerini asztalosáról, valamint arról a karlócai nyugalmazott rendőrről, aki szexfilmeket vetít barátainak, majd naplójában osztályozza a filmeket, s feljelentést ír magáról, a filmet néző barátairól, s Misuék felhördültek, ki az a hölgy, aki ilyen történeteket tud?!, másodszor pedig, amikor Orlando Furiosóéknak próbáltam bemutatni őt.) És érzem, tudom, ismét a már elhasznált paneleket készülök előhúzni (zentai gimnázium, közös zentai barátnők; belgrádi néprajzi stúdiumok, közös belgrádi barátnőink, Vera, akit éppen a híres karlócai gimnáziumban ismertem meg, aztán a csodálatos Bikár Fedora – természetesen ismét megjegyezvén, hogy ő az egyetlen néprajzos, aki nem Pesten végzett, nem Erdélybe szaladgál, nem olyan Erdélybe-szaladgálós-fajta néprajzos, akiket már messziről felismerni, talán sosem is járt Erdélyben; a Vajdasági Múeum, ott a börtön mellett, ahová naponta jártunk Maurits és Pap Miklós barátunknak integetni, bemutatása Hugyi Rozettának, majd ismét egy fiatalabb generációnak való bemutatása, kapcsolata Sziverivel), de ha megvettem volna már a Ki kicsodá?-t, most szépen bevegyíteném paneleim közé az ő adataikat, fordulataikat, ugyanis nincs egy olyan szócikk, életrajz, amelyben ne lenne legalább egy félmondatnyi érdekes fordulat, vagy ne lenne legalább egyetlen egy érdekes kifejezés, amelybe bele lehet kapaszkodni…

Ugyanis Róza most is járt nálunk. Születésnapi ajándékokat hozott nekem, az unokáknak, akiknek ő lenne a keresztanyja, noha maga az aktus, mármint a keresztelés szertartása, 338még mindig nem történt meg, mert nem döntöttük el, hol is játszódjon le – Magyarkanizsán, Törökkanizsán, Adorjánon, Pilisborosjenőn, a Vízivárosban Budán, vagy valamelyik kis dalmát helységben, mondjuk a Murteren valahol, Rovinjban, Mljet vagy Pag szigetén (újabban Pag szigetére készülök, valami számomra teljesen ismeretlen belső műszer azt célozta be, valamiért az van soron)?


De kezdjük az elején. Jankával és Pannával, fürdőruhában, a Vértóról egyenesen a szabadkai buszállomásra hajtottunk, ám a NIS-EXPRES jócskán késett. Kánikula volt, félmeztelen is majd elégtünk a napon.

Róza spárgából font, széles karimájú férfikalapban lépett ki az izzó buszból – s nagy meglepetésünkre, a szőke, rizsporos, babaképű Mirna (ő is Róza keresztlánya, ahogyan keresztfia például Király Bíbor, a zeneszerző Király és Ladik Kati zeneszerző fia) és belga vőlegénye, akit Miamiban ismert volt meg, akik máris folytatták útjukat Törökkanizsára, Mirna édesanyjához, majd pedig Versecen élő édesapjához, hogy végül Montenegróban, Sveti Stefanon rendezzék meg az egyik, Brüsszelben pedig a másik esküvőjüket. Még Miamin élnek, de át fognak költözni Belgiumba, mert hát Brüsszelben él Mirna másik tanára, a neves zongorista: Madžar is.

A kislányok nagyon megörültek Róza mamának, figyelik, lesik minden mozdulatát, hogyan van felöltözve, hogyan van kifestve a körme (fekete?, sötétzöld?), hogyan tartja a cigarettát satöbbi. Láttam, az ajándékok ebédlőben történő kiosztása után, Róza alig várta, hogy kiüljünk a teraszra, hogy előadja a legújabb újvidéki történeteit, pletykáit.

Végre a teraszon. Róza rágyújt, pillantást vet a tavirózsákra, Jutka megmutatja neki, hová is álmodta meg kis Azúr-partunkat, majd int Jankának, hozza utána nagy, lakkos válltáskáját. 339És akkor szertartásosan egy már nem friss, sokszor hajtogatott újságot vesz elő. Kezembe adja. Látom, a belgrádi NEDELJNI TELEGRAF egyik számáról van szó. És mesélni kezd. Nem, ez nem pletyka. Róza műfajára még nem találtam meg a pontos kifejezést. (Ahogyan Benesére sem például, noha az ő szövegei közelebb állnak az anekdotához, Rózáé pedig a pletykához, jóllehet éppen hogy nem pletykák, összetettebbek, tele tömérdek lexikális anyaggal, zseniális megfigyeléssel, magas szintű obszervációval. Valóban nem erős oldalad a műfajelmélet, jegyezte volt meg Gorotva egyszer.)

A fedőlapon Koštunica és Đinđic színes fényképe. Tovább tart, vagy csak most veszi igazán kezdetét, birkózásuk. (Ha végül is Koštunica győz, az egész miloševići pereputty, a maffiózók és mélyszerbek, szerb monarchisták teljes spektruma átmenti magát, ha Đinđic, illetve az ő jelöltje, Labus kerül a Hágába szállítandó mostani, lényegében már teljesen trónfosztott, Milutinović helyére, akkor csak egy kisebb hányaduk, akikre szükségük van a privatizáció lebonyolításánál, akikkel valójában ők is összefonódtak volt a nehéz napokban.) Ám ahogy jobban megnézem a címeket, látom, valami egészen másról van szó. A lap szerint a Bilderberg csoport, a világ titkos uralkodói, összeültek és Kis-Jugoszláviát illetően azt a tervet szőtték, hogy mind a két elnököt meneszteni kell! Aztán még címek a behozott radióaktív állati élesztőről, arról, hogy a halálhozó szúnyog végre hozzánk is elérkezett, meg arról, hogyan is szeretett bele férjébe, a trónörökös Aleksandarba, felesége, a görög hercegnő… De hiszen ez: Lili!, kiáltok fel a lap alján lévő fotóra tekintve. Róza nagyot szív cigarettájából, hörpint kávéjából, elégedetten kuncog magában, végre horogra kerültem, ismét körülpásztáz az udvaron, a tavirózsákon, várja, van idő, addig amíg mi észhez térünk a szenzációtól, immár jobban szemügyre veheti Jutka tavirózsáit, újra szív, most még nagyobbat, újra hörpint, 340most még nagyobb kortyot, mert ha beindul a mese, jól tudja, többé nem lesz ideje se kávéra, se cigarettára.

A szenvedély és rémület (strast i strava – hogy visszaadni ezt az alliterációt, talán úgy, hogy: A révület és rémület) háza Sremski Karlócán

Egykori szerelmem felsértette (tehát nem levágta, nem odsekao, hanem csak isekao, megvágta) a nemi szervét. Nem azért, mert kicsi. ELLENKEZŐLEG!

Majd kiesik a kezemből az újság, aztán meg kis híján széttépem, ahogy a belső, háromoldalas riport kezdetéhez lapozok. Teljes három oldal?!, kérdem Rózát. Teljes három oldal, plusz az első negyede, bólint Róza, ismét mélyet szíva, most a kis caraganán (szomorú borsó) turbékoló balkáni gerlén nyugtatva tekintetét.

B. O. (40), újvidéki vegyészmérnök: u sebi isekao polni organ (később még egy újabb változat is felbukkan a riportban: odsekao sebi deo polnog organa, tehát mintha le is vágott volna belőle egy darabot). Liliről mint divattervezőről, férjéről, Lazarról pedig mint régiségkereskedőről beszélnek, azok is valamiféleképpen, csak már rég nincs meg kis, hangulatos boltjuk az újvidéki Duna utcában, visszahúzódtak Lazarék régi, Karlóca egyik legrégibb házába.

Első pillantásra nem olyan könnyű megérteni a szalag- és alcímeket. A tömérdek, szám szerint: 11 nagy képet. Nem egyszerű megérteni, mi is történt valójában. De szerencsére több pillantás, olvasat lesz még. Mert Tomo és Melanija megérkezésekor elölről kezdődik az egész. Tomo – aki Lazóval járt gimnáziumba, B. O. (40)-et pedig mint a Garuda kitűnő sankosát (barmenét) ismeri, valójában, szögezi majd többször le, minden idők legjobb újvidéki barmene volt –, első kérdése, felkiáltása sokkal lényegretörőbb:

341

Sta je, B. O. (40) odsekao sebi kurac?! (Mi az, B. O. (40) levágta a faszát?!)

Én nem jártam a Garudába, tehát fiam esküvője előtt sosem láttam B. O. (40)-et, de a Garudára (ott a Pap Pállal párhuzamos kis utcában) jól emlékszem, ugyanis a Garuda Lea lányomék, az újvidéki újhullám törzshelye volt a nyolcvanas években. Ez nem semmi, szögezi majd le a második olvasatnál, az ő második olvasatuknál Tomo is. Végre sikerült valami országos szenzációt csinálniuk, sikerült felhívni magukra a figyelmet?! Ezt zseniálisan kitervelték, mondom dadogva. Van miért dadognom, alig tudom leplezni különös zavaromat, ahelyett, hogy nagyokat röhögnék, mint a többiek, hiszen Lili nőiessége néhányszor engem is magával rántott.

Igen, valahol itt érhető tetten az én zavartságom, mármint az, hogy nem tudok se nevetni, se a lényegre koncentrálni, mint Tomo. Ugyanis Pesten például, még a Hernád utcában egy nagy pálinkázás után (abszolút rövid szoknya volt rajta, az egész bugyija, tömör alsó fertálya kinn volt), távozása előtt, félrészegen, már teljesen beindulva, giccses szertartás közepette, neki adtam egyik ritka, értékes, rózsaszín kagylómat, amit még a párizsi bolhapiacon vettem. S az a kagyló: egy az egyben úgy nézett ki, mint egy női nemiszerv. Igen, a tenyeremben hoztam át kis dolgozószobámból, a tenyeremben tartva adtam át, valójában azt szuggerálva Lilinek: cserében az övéért.

Emlékszem, igen, arra is pontosan, ha szabad így mondani, egzaktul emlékszem, közben, az átadás szertartása közben azon gondolkodtam, elmeséljem-e neki a felénk, Szabadkán, népszerű viccet (Boško Krstić, a regényíró tudja legjobban mesélni, gyakran elmeséltetem vele, olykor mesélés közben sírok, összehugyozom magam a nevetéstől), amelyben az egyik kiskoma arról dicsekszik barátainak, hogy: nővel volt. Hogy végre kefélt. Hú! Hú! Mindenki elámul. A kis komák lecövekelnek, némán, 342tátott szájjal várják a mesét, várják a részleteket. A vicc hallgatása közben itt mindig Vasko Popa egy Cioránról, a zseniális román származású filozófusról írt verse jut eszembe. Nincs, talán nem is lehetséges jó fordítása, mivel a baszás szó nem fekszik a magyar nyelvben, nem fekszik olyan szépen, lazán, természetesen, mint az eredetiben. Szóval a Kárpátokba megy kirándulni a fiatal román értelmiségiek egy kis társasága, köztük Cioran is. Villámlani kezd, ítéletidő veszi kezdetét. Minden bizonnyal ott fognak veszni. A többiek lassan már kezdenek belenyugodni, hogy elérkezett, hogy itt és most érkezett el a vég órája. A földre lapulnak. Megadják magukat. Akkor Cioran üvölteni, toporzékolni kezd, könnyű nektek, kiabálja, mármint könnyű nektek meghalni – ti már basztatok. Szóval a vicc kiskomája részletezni kezdi a történteket. Barátai mind nagyobbra tátott szájjal hallgatják. Hátára döntöttem. Hú! Ide nyúltam, oda nyúltam. Hú! Hú! Mind nagyobb sóhajtozások. Szóval a dolog egyre fokozódik. És akkor, mondja, maximumra érve a kiskoma, és akkor… Mi és akkor?!, szólnak türelmetlenül többen közbe. És akkor: a nő kivette (elővette) pináját (izvadila picku)…

Igen, már a szöveg olvasása előtt, mert egymás kezéből kapkodjuk az újságot, látom, a három teljes oldalas riport egyik fényképén: az értékes komódon pompás kagylógyűjtemény sejlik. Hihetetlen, de a tömérdek szöveg, információ, kép ellenére, számomra mindenekelőtt az a pesti rituálé folytatódik. Ő kiveszi. Én levágom. És belevágom… Persze én is nevetek, de az igazság az, inkább magamon. Tehát egyáltalán nem tudom igazán érzékelni B. O. (40) helyzetét, jóllehet valamiféleképpen azonosulok vele, én egyértelműen Lili kivett, tenyerében nekem felkínált, átadott, kicserélt, miközben magának a kagylót nyomja fel, mint Tengeri kagyló című regényem kishőse a nyersagyag hölgy lába közé, ahogyan felnyomja a gyönyörű, nagy tengeri kagylót, hogy valós puncija legyen a szobornak, s csak a következő pil343lanatban vágom le, vágom bele. És akkor a fenn sutának tűnő fordításom, mármint hogy B. O. (40) belevágott a nemiszervébe, sem egészen suta fordítási megoldás, annál is inkább, mivel a riport szerzője is számtalan változattal próbálkozik a csonkolási, kasztrálási kísérlettel kapcsolatban…

Különben Lili tényleg divattervezőként szokott bemutatkozni, valójában az is, hiszen ő alakította át Piri esküvői ruháját (akkor, az esküvőn, a palicsi Nagyteraszon, Csáth autentikus színhelyén, Lili B. O. (40)-el jelent meg, vadonatúj ezüst terepjáróban, B. O. (40)-el, aki valójában félig-meddig földim, ugyanis az apja felsőhegyi Bagi-származék – járási tanyánkat a Bagiaktól vettük; nagy részük Németországban dolgozott, de arról igaz nem volt tudomásom, hogy egyik águk már elszerbesedett, ahogy különben a másik meg kint elnémetesedett. Valamiért egyszer sem ültem le az asztalukhoz, ahol a belgrádi zeneesztétával, a híres Rahmanyinov-könyv szerzőjével, Mirnával és Mirna legjobb barátnőjével, a gyönyörű énekesnővel ültek. Végül is Mirnával lejtettem el nagy táncomat. Pedig a barátnőjével szerettem volna, ő volt a legszebb nő az esküvőn (jóllehet Ćuruvija, a lelőtt neves újságszerkesztő lánya, fiam osztálytársa az akadémiáról, sem volt csúnyább), illetve hát Lilivel, akiből – most nem a tengeri kagylóra, hanem az aranyöntők edényére kell hogy asszociáljunk – csak úgy sistergett nemisége, de mondom, Mirnával táncoltam, lejtettem el nagy táncom… Akkortájt B. O. (40), aki textilkereskedéssel foglalkozott éppen (sovány, kreol test, rövid ősz haj) néhány évig Lilivel élt, aki nem vált el Lazótól, ő is ott élt velük. Ahogy mondták: ideális háromszöget képezve. Aztán Lili valamiért lerázta, megunta tán, vagy a biznisze feneklett meg, nem tudom, de B. O. (40) továbbra is ott maradt velük az ősi karlócai házban, amelynek a fényképe szintén látható az újságban. Valóban a legrégibb karlócai házról van szó, magyarázza Róza. Konyhájuk fényképe is látható: A XVIII. századi konyha, 344aláírással. Lazo mesterien alakította át a régi házat régiségkereskedéssé, akárha minden eladó lenne, jóllehet a valóban eladó áru csupán a bolhapiacon (buvljak), majdhogynem szemétdombokon guberált anyag. Rózára mint szakértőre, múzeumi patkányra volt szükségük. Róza viszont élvezte az extravagáns társaságot.

Mi a véletlen folytán már régebbről ismertük Lilit, illetve nevelő nagynénjét, aki nagyon hasonlított rá fiatal korában, ugyanis egyetemista és sympós koromban sokat láttam kis alkoholista orvos férjével Újvidéken. Ott éltek akkortájt a Vasemberes sarki palotában, a virágzó Gurman és Zágráb nevű kávéház felett, jóllehet mindig lenn ültek, és Zvezdica, így hívják, szintén végig megmaradt jól öltözött úrhölgynek, szépnek, meg olyannyira, hogy én olykor össze is kevertem őket. Valami módon, fürdővendégként talán, megismerkedett Barna Hedvigékkel, s rendszeresen járt Magyarkanizsára, minden bizonnyal már neki is voltak ószeresi hajlamai. Különben Agbaba Boro, akivel aztán Hedvig élt, párizsi guberáló, ószeres volt valójában; Ruzo és Rozetta erről sokat meséltek nekem, hiszen Rozettának egy cseh manusszal régiségkereskedése volt a Louvre tövében…

Közben, jeleztem, Tomóék is megérkeztek a teraszra. Mindig nagyon megörülnek Rózának. Most is szinte természetesnek veszik, hogy Róza ismét valami szenzációval szolgál a mi üres (metafizikus) fürdővároskánk egyhangúságában. Azt is jeleztem már, hogyan vetették rá ők is magukat az újságra. Lazarról nincs jó véleménye, nem azért, mert már akkor is szívott és homokos volt, teszi mindig hozzá. Viszont B. O. (40)-et nem győzi dicsérni. Részletesen leírja, hogyan nézett ki a Garuda sankja: valami hálóval volt leválasztva, plusz valami erős ellenfény, s ott mögötte mixelt, akárha a Mabuse-filmben B. O. (40)… Melanija hangosan újraolvassa mind a három oldalt, mert Tomónál nincs szemüveg.

345

Lili határozottan cáfolja, hogy B. O. (40) azért vágta volna le a nemi szervét (polni organ), mert kicsi volt. Lili nem győzi magyarázni, bizonygatni, hogy az isteni B. O. (40)-t éppen hogy szép, nagy nemi szervvel áldotta meg a teremtő. Egy szamárnak sincs sokkal nagyobb, tette hozzá, jegyzi meg az újságíró, kacsintva. Noha, emeli fel mutatóujját Róza, másnap az ócskapiacon Lili mégis azt a megjegyzést tette első tapogatózó kérdésére, hogy egyáltalán nem érti, miért éppen a legéletlenebb ollóval próbálkozott. Ha-ha!, utánozza Lilit Róza. Ha-ha! Miért éppen a legéletlenebb ollóval próbálkozott, amikor a ház tele komoly, békebeli szabóollókkal, késekkel, bajonétokkal, nevezetes emberek kardjaival, szablyáival, híres utazók, vadászok késeivel, maccétáival (régiségkereskedésük a Duna utcában pontosan szemben volt a nevezetes késessel és köszörűssel, így minden komolyabb ollójuk, késük, vadászkésük, bajonétjuk, kardjuk, szablyájuk, maccétájuk, handzsárjuk frissen volt köszörülve)…

Azon a nevezetes estén még mind a hárman együtt olvastak az ágyban. Hárman az ágyban?, kérdi Tomo. Azt írja, mondja Melanija. Miért ne olvashatna három ember az ágyban?!, méltatlankodik valaki. Együtt olvasták – az ágyban, folytatja Melanija: Andrićot. Róza halkan, hogy ne zavarja Melo felolvasását, hozzáteszi: minden bizonnyal: a karóba húzás jelenetet. Ha-ha! Hi-hi! S már mondja is, fejből a Na Drini ćuprija karóba húzás jelenetének eredeti, szöveghű változatát. Amit persze mi is jól ismertünk. Emlékszem, az érettségire készülve én is főleg a Na Drini ćupriját olvasgattam, a regény karóba húzás jelenetére fókuszálva éppen. Ez, mármint hogy Róza még mindig hibátlanul tudja a jelenet leírását, kissé mégis meglepett.

Két momentumot érintett a leírás előtti részből. Mondom, eredetiben citálta, de olykor fordítását is adta (én, ügyetlen rekonstrukciómban, természetesen kénytelen vagyok Csuka Zoltán fordításával élni):

346

Abidaga je otišao još jednom do potaje gde mu je javljeno da je sve spremno: tu je ležao hrastov kolac, dugačak blizu četiri aršina, kako treba zašiljen, na vrhu pokovan gvoždjem i sasvim tanak i oštar, a ceo namazan dobro lojem (ott feküdt a majdnem négy arsin hosszú tölgykaró, kihegyezve, ahogyan kellett, a csúcsára illesztett egészen vékony és éles vassal, jól bekenve olajjal); tamo na skelama bili su prikovani direci medju koje će se kolac uglaviti i ukovati, drven malj za nabijanje, konopci i sve ostalo.

Stoga je svima izgledao i suviše jadan i neugledan za delo zbog kojeg ga vode na gubilište.

Samo je beli dugački kolac davao svemu neku jezivu veličinu i privlačio sve poglede na sebe.

(Csak a hosszú, fehér karó tűnt mindenki előtt borzalmasan nagynak s vonta magára mindannyiuk figyelmét.)

És akkor a karóba húzás andrići leírása:

Cigani pridjoše i vezaše mu prvo ruke na ledja, a potom za svaku nogu, oko članaka, po jedan konopac. Zategnuše svaki svoju stranu i široko mu raskrečiše noge. Za to vreme Merdžan je položio kolac na dva kratka obla drveta tako da mu je vrh došao seljaku medju noge. Zatim izvadi iza pojasa kratak, širok nož, kleknu pored ispruženog osudjenika i nagnu se nad njim da mu raseče sukno od čakšira medju nogama i da proširi otvor kroz koji ce kolac ući u telo. (Övéből széles, rövid kést vont elő, letérdelt mellé, fölébe hajolt, hogy a lábak között szétvágja a bő nadrág posztóját s kiszélesítse a nyílást, amelyen át a karónak a testbe kell hatolnia.) Taj najstrasniji deo krvnikova posla bio je, srećom, za gledaoca nevidljiv.

Izmedju dva udarca stao bi malo i posmatrao prvo telo u koje zabije kolac… Telo raskrečenog seljaka grčilo se samo od sebe; kod svakog udarca malja kičma mu se savijala i grbila, ali su ga konopci zatezali ispravljali. Najbliži su mogli čuti kako čovek udara čelom o dasku i pored toga jedan drugi neobični zvuk, ali to 347nije bio ni jauk ni vapaj ni ropac, ni ma koji ljudski glas, nego je celo to rastegnuto i mučeno telo širilo od sebe neku škripu i grohot, kao plot koji gaze drvo koje lome.

(Két ütés között kissé megállott, először a testet szemlélte, amelybe a karó behatolt… A szétfeszített test görcsösen rángatózott, a fabunkó minden ütésénél meggörbült és vonaglott a gerince, de a kötelek kifeszítették és kiegyenesítették. A legközelebb állók még azt is hallották, hogy az ember homloka minden ütés után a deszkához verődik s emellett még egy más, különös hangot is; de ez se jajgatás, se fohászkodás vagy hörgés nem volt, hanem a szétfeszített és megkínzott testből valami csikorgás tört elő, mint mikor valaki a sövényt gázolja vagy fát tör.)

Persze senki sem volt kíváncsi Róza memoriter képességeire, Tomo, aki szintén fejből tudta a regény eme részleteit, kezdte nyomni a sódert, s csak akkor fordultunk a mormoló Róza felé, ha Tomót túl messzire vitte fantáziája, jóllehet a maga módján ő is egy szövegelemzést, olvasatot prezentált. Ahogy Jonathán is, aki Andrićról mesélt Danilo Kiš barátja, Karaulac könyvének új, bővített kiadása alapján. (Karaulac annak a belgrádi értelmiségnek volt az egyik utolsó mohikánja, akiket megérintettek volt a nagy szerb szürrealisták. Fiatalkorában Olivér recenzálta első regényét, a Bőrt. De igazán majd csak a Korai Andrić című könyvével lett ismertté, amelynek mostanában új, bővített kiadása is megjelent, amelyet Jonathán is forgatott akkortájt.) A legfinomabb, legtapintatosabb, legtörékenyebb értelmiségi, akiről tudok, aki lévén enyhén tuberkulotikus, majd a szarajevói merénylet után rab, aki egész idő alatt, már akkor, a Vagy-vagyot olvassa a börtönben, s kijövet maga is egy nagy visszavonulási stratégiával él, epikával kezd foglalkozni, választékos diplomata lesz Madridban, Rómában, Berlinben, hogy Belgrád bombázása alatt, nem mozdulva lakásából, megírja három nagy 348regényét, amelynek nyelve akár az őzbőr, amellyel drága lencséinket, szemüvegünket törölgetjük.

Talán szegény B. O. (40)-nek egyszerre kellett kielégítenie Lilit és Lazót, tűnődött Tomo? Akkora szamárbőgetővel, jegyezte meg valaki, egy ideig talán nem is volt olyan nehéz. Lazar minden bizonnyal mindig úgy tudta odadugni a seggét, hogy B. O. (40) már nem érezte a különbséget, illetve mire észbe kapott, már késő volt. Lili minden bizonnyal szerette baszás közben kivenni, kézzel felgyorsítani, még tüzesíteni, majd gyorsan visszadugni. Ám olykor nem saját pinájába, hanem Lazo seggébe. De hát ki tudhatná ezt megmondani, kiismerni magát e laokoóni alakzatban, összefonódásban, a hosszú, ám lefejezésre ítélt kígyóval kezükben…

Andrić fölmondása, hogy a Laokoón fehér márványának felemlegetéséről ne is beszéljünk, azért mégis túl sok ráadás, túl nagy megterhelés volt riportunkra, valahogy kezdett elviselhetetlenné lenni a dolog, Szanitter meg is jegyezte Misunak, ekkora baszást még nem látott a világ, mint amekkorát ezek produkáltak itt (akkor látták másodszor Rózát, nagyon kíváncsiak voltak rá, majdhogynem hívatlanul sündörögtek be ők is), úgyhogy nem csoda, hogy egyesek lementek az udvarba, mások pedig a szobákba szivárogtak szét.

Igaz, jegyzi meg az újságírónak Lili, B. O. (40) aztán még bejött a szobájába és mintha próbálkozott volna. A kezébe adta, de ő nem dugta be. Visszatette szépen a tenyerébe. Később, az éjszaka folyamán Lazo felkelt – honnan, melyik ágyból? –, hogy a szembeni diszkó zaja miatt, becsukja a szomszéd szoba ablakát. És akkor pillantotta meg B. O. (40)-et a nagy vértócsa közepette. Azonnal hívták, alarmírozták a rendőrséget, a mentőket, talán az újságírókat is.

Azóta nem láthatták B. O. (40)-et, akit mind a ketten igaz szívből szeretnek, nem láthatták, mert a szülei eldugták előlük. 349A pszichiátrián állítólag B. O. (40) édesanyja és Zvezdica csúnyán összeszólalkozott.

Nagy publicitása lett az esetnek. És különös mód a belgrádi jetset is felfigyelt rájuk, méghozzá a belgrádi jetset fasisztoid szárnya, Vijavicával, a Politika világhíres sakk-komentátorának hosszú orrú, extravagáns íróféle lányával az élen, aki azonnal felhívta Lilit, s közölte vele, benne ismerte fel alteregóját! Jóllehet az ő szavaiból mintha arrafelé mozdulna a dolog, mintha Lili vágta volna le az egyik nagy szerb hős eredeti szablyájával B. O. (40) férfitagját. Máris beharangoztak Lilinek, természetesen Lazo rendezésében, asszisztenciájával, lévén olyan lányos vonásai, Belgrádban egy divatbemutatót. És ez volt az, amire vágytak, amiről egész életükben álmodoztak. Azt hiszem, e botrány nélkül éhen haltak volna, Lazar pedig már sehogyan sem tudott volna anyaghoz jutni. B. O. (40) kasztrációs kísérletével megmentette őket. Lili olykor máris Abélardnak nevezte, noha saját szerepét nem éppen Héloïse-ban vélte meglelni.

Magam második, jóllehet még mindig túl zilált, mocskos, mondaná Jonathán, olvasatát akkor ejtettem meg, amikor már kiürült a Homokvár, amikor már Róza is visszautazott Újvidékre. Nagyítóval, őzbőrrel törölt nagyítólencsével kezdtem tanulmányozni a komód kagylógyűjteményét. Mennyi kivett, kiemelt (izvadjena) pina (picka). Ha összeteszem, nem imára, de majdnem, a kezem, ott érzem őket mind a tenyeremben. Tehát mégiscsak kivette (izvadila), tenyerembe tette cserében az én levágott, kasztrált, vérző, spriccelő péniszemmel, az övét, az ő pináját (pičku).

Mi sem természetesebb, mint hogy visszasettenkedtem Abélardhoz és Héloïse-hoz is. Vissza, hiszen a Pére-Lachaise-ben végzett kutatásaink-fotózásaink során Nagy Józsefékkel különben is annyiszor előfordultunk náluk, sokszor kezdtük éppen velük, hogy tőlük aztán Victor Noirhoz menjünk, jóllehet 350minket elsősorban nem az egész dolgok érdekelnek, semmis detaillok-at vadászunk, semmis detaille-okból építjük újra – akárha magunknak – a Pére-Lachaise-t.

Mint ilyenkor általában Grlic filozófiai szótárához, meg Russell filozófiatörténetéhez fordulok például, azért Russellhez, mert a két könyv egymás mellett van. Éppen hogy csak felevenítsek bizonyos dolgokat. Grlic alapján mondom később majd, hogy az első konceptualista. Russell, mint mindig, ha kezembe veszem, most is megragad. Abélard filozófiáját, írja, a – nagyrészt nyelvi – kritikai analizis alkotta. Az univerzálék tekintetében, vagyis hogy mit állíthatunk több különböző dologról, úgy vélekedett, hogy nem állíthatunk dolgot, csak szót. Roscellinusszal szemben azonban hangsúlyozza, hogy a „flatus vocis” igenis dolog: a szót nem mint fizikai jelenséget állítjuk, hanem a szó jelentését. A dolgok hasonlítanak egymásra, mondja, s ebből a hasonlóságból erednek az univerzálék. Néhány olyan dolgot is megfogalmaz, amelyek még inkább ellenségesek a realizmussal szemben, például, hogy az általános fogalmak nem a dolgok természetén alapulnak, hanem sok dolog konfúz képei. Ugyanakkor mégsem zárja ki teljesen a platóni ideákat: azok az isteni elmében léteznek a teremtés mintáiként, tehát tulajdonképpen Isten fogalmai.

Mindez, mondja Russell, akár igaz, akár nem, mindenképpen ügyes megoldás; az univerzálék problémájának legmodernebb tárgyalásai sem jutottak sokkal messzebbre.

De valójában nem ezért időztem el Russellnél (azért sem mert épp zágrábi filozopter koromban jelent meg Belgrádban, az egyik legjobb szerb költő, Jovan Hristić fordításában Russell nagy könyve, amelyet afféle fürdőként, szájöblítőként használtam volt rendszeresen a német filozófusok után), hanem egyik utalása miatt, amelyben maga is arra enged következtetni, nincs 351kizárva, híres levelezésüket teljes egészében Abélard írta, és csak irodalmi fikció.

Nem vagyok kompetens ebben az ügyben, mondja Russell (immár Kovács Mihály fordításában), de Abélard jelleme egyáltalán nem zárja ki ezt. Mindig is hiú, ingerlékeny és lekezelő viselkedés jellemezte, a balszerencséje után, tipikus infaustus, dühös és megalázott is lett. Heloïse levelei jóval ragaszkodóbbak, mint a sajátjai, s elképzelhető, hogy ezeket gyógyírként fogalmazta sértett – kasztrált, teszem én hozzá (kár, hogy a kasztrálásról nincs egy olyan könyvünk, mint Andrićé a karóba húzást illetően, ugyanis ahhoz, hogy pontosan tudjuk értelmezni a gyógyír fogalmát, ahhoz az eljárás teljes, véres leírására, valamint még későbbi intim részletekre is lenne szükségünk) – büszkeségére. Persze mindezt mégis egy német filozófián iskolázott költő, nevezetesen Petri Gyuri rakta helyre, anélkül persze, hogy érintette volna a hamisítvány, illetve hát a fikció kérdését:

Abélard-t kiherélték. Kedvese
szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében,
könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit,
aztán szárazon, mint a rőzse, égett
a megszégyenült testűért tovább.
Vad szerelmük
kormaként maradt miránk
A szentimentális nyavalygás?

Ki volt tehát Bláthy Ottó? Akit ugye már előbb, már az (ERŐT MERÍTENI) legvégének egyik első változatában, ott a transzformálás kapcsán is említettem volt. Jonathán később azon a véleményen lesz, nem szabad ilyen sokáig lebegtetni egy nevet. Minden bizonnyal igaza van, az invokáció végéről aztán ki is húztam a nagy mérnök nevét, ám nekem más problémám volt, 352igaz, akkor még teljesen tudat alatt, később az ÉS felé baktatva pedig már némileg tudatosabban. Ugyanis egyszercsak felrémlett, hogy Danilo Kiš is említi valahol Bláthy Ottó nevét, hogyne említené, hiszen fényes opusát úgy is értelmezhetnénk, mint a MÁV-ról mint olyanról szóló monográfiát. Én közben, teljesen véletlenül, ugyanis a Bezdánba, Tótfaluba Maconka tiszteleteshez utazó pesti filmes barátaim (őt ajánlottam ugyanis tőlünk a határon túli gyűjtőkről készülő filmükbe) megajándékoztak a Magyar Nagylexikon 4. (Bik–Bz) kötetével, ha tehát nem is a Ki kicsodá?-ból, de abszolváltam Bláthy Ottót (máris jegyzeteket kezdve gyűjteni róla a régiből, immár a régi Tolnaiból is természetesen az ÚJ TOLNAI szócikkéhez). És azt is megértettem persze, miért is említhette Kiš Danilo, illetve hőse, a MÁV, majd a GANZ nagy mérnökét, akinek a transzformátorokat és a vízturbinák szabályozását illető szabadalmai mellett, a sakkozásban, különösen a soklépéses sakkfeladványok műfajában is korszakos jelentőségű volt a tevékenysége.

353
A glóbusz

Olivér a balkáni kilimmel leterített kisasztalról felvette az éjszaka forgatott Nietzsche-kötetet (Zarathustra jegyzetfüzetei), hogy afféle reggeli agytornaként kimásoljon valamit. Valójában mindössze egyetlen mondatról volt szó, ám – és ez kissé megzavarta, erre nem volt felkészülve – az égve hagyott kis asztali lámpa (amióta Molotov-koktélt dobtak a Homokvárra, itt-ott égve felejtettek egy-egy lámpát, legalábbis úgy tettek, mintha égve felejtették volna, jóllehet féltek) megégette a könyv fedelén a festéket, és egy izgalmas, új, akárha átlyukasztott fedőlap keletkezett. Zavartan forgatta, tapogatta a még forró fedelű könyvet, lyukat. Mintha én terveztem volna, gondolta felülmúlva zavarát Olivér, és a komputer mellé helyezte. Épp maga elé húzta, a szintén balkáni kilimmel leterített, magas, karcsú lábú, a Homokvár régi tulajdonosainál a mosókonyhában szolgáló, egyszer már kiszuperált asztalon, a komputer billentyűzetét, s már le is ütötte az első betűt, a billentyűzet legalsó sorának utolsó betűjét, kissé nagyobbat talált ütni, ugyanis le akarta ellenőrizni, gyulladásban van-e még az ujjbegy, amely napok óta fájón pulzált, vagy a genny, mert jócskán begennyesedett, már kiúsztatta a belefúródott szálkát (mind több a szálka a kezében, a csertölgy valamiféleképpen egészen másképpen szálkálódzik, mint az akác, a nyír vagy a bükk például, félő, mire kitanulmányozom, megszokom, teljesen kicserzi lényem, mert e tömérdek szálka, akár mint egy cserzési folyamat része, illetve mint egy alig észlelhető Szent Sebestyén-i nyílzápor is értelmezhető, gondolta Olivér), min354dig ilyen bemásolásokkal, ujjgyakorlatokkal kezdte a napot (egy breviárium lebegett a szeme előtt), amikor a billentyűzet alól eszeveszett cikázással kifutott egy pók. Míg a mondatot másolta, zongorázta – a nagy zongoristáknak, Rahmanyinov etcetera, mintha minden ujjában, ujjbegyében szálka pulzálna fájóan, gennyesen –, fél szemével a pókot követte,

Milyen szabálytalan a tejút.

de még le sem ütötte a mondat végén a pontot, s még a pók sem tűnt el, amikor Olivér a másik szobából betegen (gerincsérv, amely ideggyulladást okozott a jobb lábban) fekvő felesége hangját hallotta. A Homokvár szobái mind egybe voltak nyitva, így csak még inkább relativizálódott az úgynevezett elefántcsont-, illetve világítótorony- (megfelezett torony-, pontosabban torony alatt lévő szobáját nevezte olykor így) motívum valóságfedezete. Ma mit főzöl?!, kérdezte felesége. Olivér összerezzent, kissé össze is zavarodott, arra gondolt, hagyni kellene egy ideig imaginárius breviáriumát, csak a semmis tények egyhangú regisztrálását kellene folytatnia. Ma például csak azt feljegyezni, hiszen a legnagyobb történésekkel, szenzációkkal vetekedett – és ami a legfontosabb, mindennél fontosabb: a tavaszt jelezte egyértelműen! –, ahogyan most, az első betű leütésekor, eszeveszetten kifutott a billentyűzet alól ez a pók. Igen, mint nagy történést, szenzációt feljegyezni, majd három-négy rövid mondatban szép, semmis ténnyé visszanyesni, redukálni, ahogyan a régi, szétmosott, foltozott kilimen, a kávéscsésze mellett eltűnik szótárak (Czuczor–Fogarasi) tomusai alatt, feljegyezni, ahogyan a régi mesterek jegyezték fel a tűzhányók kitörését, a háborúkat. Ha mész a boltba, ne felejts bemenni a postára, napok óta itt hányódik ez az értesítés. Már évek óta készülsz nagyobb postaládát csináltatni a bádogossal… Meghalt, kiáltott vissza Olivér. Ki?!, kérdezte felesége. A bádogos, mondta Olivér. Már megyek is, mondta, még erősebben ütve le a mondat végén, 355jóllehet megszédülve kissé, úgy érezte ugyanis, hogy nem is a mondat végére ütötte gennyes ujjbegyével a pontot, hanem a tejút zsúfoltan izzó, semmis pontjai, gomolygó rasztere közé ejtette volna, már megyek is, ismételte, noha fogalma sem volt, mit fog főzni. Tükörtojást már csinált, ma talán hajában főtt krumpli meg sóba-vízbe leves következhetne szegényes étlapjáról. Olivér felesége sosem is engedte Olivért a konyha közelébe, legfeljebb a mosogatóhoz volt szabad bejárása, nem úgy, mint barátainak, akiknek saját kötényük, késeik, fenőköveik vannak, akik igazi, jóllehet valójában kilencven százalékban mégiscsak féldilettáns, konyhaművészek, de most elvárta tőle, hogy összetett ebédekkel traktálja. Ez most is jól kihallatszott kérdéséből. Nyitva hagyva a komputert, talán le sem védte a kis, félbemaradt fejezetet (minden harmadikat elveszítette – ez biztosítja a vágások ritmusát, mondta olykor, egy-egy váratlan áramszünet végére várva, keserűen mosolyogva, sőt nemegyszer imádkozva is), amelyben egy a tejútra vonatkozó citátum keveredik a billentyűzet alól kifutó pók leírásával… Vette a bevásárlószatyrot (Magyar Szó – felesége mindennap elolvassa napilapjukat, ez családi hagyomány náluk, noha újabban mind gyakrabban hallja, ahogy kiabál a másik szobából, hogy: Nincs benne semmi!, mire Olivér, noha tudja, miről van szó, átszól a szobákon, leszól a toronyszobából: Miben? Miben nincs semmi?, és hallja: A Magyar Szóban! –, kenyér, tej, reggelire burek), és két ujjával felcsípte, hogy a csipkét ne fogja oda véletlen, mert ha véletlen odafogja, a szűk helyről biztosan lezuhan a kis porcelán váza, az előszoba tükrének semmis (ám legalább kétszáz éves) csipkéjéről felcsípte az elázott postai értesítést. Szólt kutyájának: Nusika, megyünk sétálni! Gondolta, útja végén majd a Vértavat is érinti, hagyja megfürödni Nusikát. Az igazság az, nem szándékozott gyorsan visszatérni. Gondolta, ha elvégzi dolgát, álldogál egy kicsit a Vértó partján, a vadnarancsfák alatt. A vadnarancsfaligetben, 356ahogyan Olivér nevezi. Ősszel és tavasszal ott szokott álldogálni, a Vértó partján, a vadnarancsfák alatt, a vadnarancsligetben, nyáron pedig lenn trónol a lecsapolt tó fenekén, a nádlabirintus valamelyik rizómagubancában… Benézett feleségéhez, aki megpillantva Olivért, elszörnyedt. Hogy nézel ki?! Neceguga! Megijednek tőled az emberek! Vegyél magadra valami normális zakót… Ha felkelek, első dolgom lesz betüzelni ezeket a kacatokat! De Olivérnek már nem volt ideje külcsínével foglalkozni, Nusika ugrálni kezdett rá. Örömében még bepisil. Ahogy kilépett a vaskapun, s elindult a feketefenyők boltja alatt, Olivér arra gondolt, egy-két hónap, és mezítláb lehet járni, meg arra, hogy gyerekkorában minden május elsején megfürödtek a Tiszában… A piacon regisztrálta: fiatal albánok érkeztek lentről, Macedóniából (a palicsfürdői albán kolónia nagyobb része macedóniai volt, egy árnyalattal akárha civilizáltabb, jóllehet ezt a kifejezést nem lenne szabad ilyen összefüggésben használni velük kapcsolatban, ugyanis teljesen más civilizációról van szó, amelyről Olivérnek valójában fogalma sem volt). Nem volt szándéka gyümölcsöt venni, de most mégis a bódéhoz kanyarodott. Az új albán gyerekek még egy szót sem tudtak szerbül. Banánt vett beteg feleségének, netán engesztelheti vele majd a hajában főtt krumpli és a sóba-vízbe leves tálalása után. A postán beállt a sorba. Szeretett állni, ólálkodni így az emberek között. Az emberek között meg a vadnarancsligetben is, a Vértó partján, Olivér szeretett ólálkodni. Ezek az emberek itt, az ország északi csücskében szinte törik magukat, hogy időben befizessék havi kötelezettségeiket, míg lejjebb, délen ezzel nemigen törődnek, legalábbis nem törik annyira magukat, nem jelent számukra problémát az ilyesmi, igazán talán nincsenek is tudatában polgári kötelezettségeiknek, és ez valamiféle szabadságot kölcsönöz nekik, igen, az ő esetükben is más civilizációról van szó… Olivér a falra kinagyított helytörténeti vonatkozású irato357kon, levlapokon azt olvasta, hogy 1927-ben: 600 kabin volt a tó körül! Most ha a női és a férfi strandon együttesen mindössze: 60! Sokáig keresték az Olivér számára érkezett küldeményt. Egy másik rekeszben találtak rá. Ugyanis fizetnie kell érte. Míg a nő könyvelt, s Olivér előkereste a pénzt, megjegyezte, hogy eddig sosem kellett fizetnie a küldeményekért. Most miért kell?!, emelte fel váratlanul a hangját. A tisztviselőnő felpillantott. Mert felnyitották a vámon, mondta hidegen. De akkor miért nem ők fizetnek!?, kérdezte Olivér még mindig az előbbi, felemelt hangfekvésben. Két kis formátumú kiadványt tapogatott ki a nagy, kellemesen puha, lágy borítékban. Akkor miért nem ők fizetnek, akik felbontják?!, morgott még távozás közben is. Már csak künn a posta szép verandáján – Olivér mindig megállt itt egy pillanatra, megállt és mindig: Karády Katalinra gondolt –, már csak künn a szép verandán vette szemügyre a kellemesen puha, lágy borítékot. Igen, ha itt, Palicsfürdőn nyaralt, mint azt az Olivér által szerkesztett Palics és környékében bebizonyították a helytörténészek, ebben az egykori szép villában lakott 1943-ban és ’44-ben a magyar Marlene Dietrich, Karády Katalin. Itt nyaralt, ezen a verandán itta reggeli kávéját, törökösen, és szívta mellé aranyvégű cigarettáját. Olivér már rég tartalékolta magának ezt a témát. Ahogy ő mondta, jegelte a motívumot. Amely már nukleuszként is kész regény volt…

A színésznő az ostorfákon futkározó mókusokat, repülő nyakprémeket nézi a helyi tőkés, Kohnen Vilmos feje fölött, akitől néhány éve, amikor megismerkedtek, lévén Kohnen Vilmos édesanyja, Kohnen Julcsa messze híres baromfifeldolgozó, drága tollboát kapott ajándékba, nézi a mókusokat, miközben a tőkés szinte belezuhan a gyönyörű, nagy, szokatlanul nagy arcba (a színésznő már-már utánakap a hihetetlen energiákkal teljes kis figurának, hiszen jól ismeri saját arcának sivatagát, jól ismeri a sivatagban kóválygó hasonló kis figurák sorsát), és zuhanás 358közben a Tito partizánjai felé tett első lépésekről számol be a színésznőnek. A színésznő a repülő nyakprémeket nézi. És arra gondol, hogy amikor egyszer, otthon, nyakába dobta azt a boát, bácskainak nevezte, bácskai boa, kis híján elhányta magát, megcsapta ugyanis a szárnyasok mocska-bűze. Elsuttogott beszámolója után a kis tőkés teniszpartira invitálja a mókusokkal röpködő színésznőt, a tóhoz néhány házzal közelebb fekvő villája udvarába. A nevezetes villába, ahol majd néhány év múlva már, amikor a Karády-villából posta lesz, a Kohnen-villából Tito-villa, a második világháború utáni korszak két legnagyobb szerb írója (Olivér szeretett írókat szerepeltetni szövegeiben, cseles módon azokkal íratta, kubikoltatta ugyanis maga helyett magát a regényt) – a realista és a szürrealista (hatottak egymásra, a realista szürrealista módszerrel dúsította véres jeleneteinek leírását, a szürrealista pedig realisztikus eljárással próbált vázat, történetet csempészni a valóság szürreális káoszába) – itt, ebben a villában írják a szó szoros értelmében végtelen regényfolyamaikat a partizánokról, csetnikekről, jóllehet arról fogalmuk sem volt, két civilizáció volt az is, hogy egy izgalmasabb és semmivel sem végtelenebb regényfolyam színhelyét bitorolják, fogalmuk sem volt arról, hogy Kohnen kapcsolatban állt a partizánokkal, sőt talán még a csetnikekkel is – különben a második világháború utáni korszak két legnagyobb szerb írója közül a realista később, hogy tárgyával, amelyre könyveivel hihetetlen nagy hatást gyakorolt, oly akkorát, hogy később már tulajdonképpen a maga kreálta világot írta le, szó szerint is azonosuljon, a két nagy szerb író közül a realista majd: Jugoszlávia egyik utolsó államelnöke lesz… Különös, de a nukleuszt körülvevő jég máris misztikus prizmaként kezdte bontani a fényt, s a repülő nyakprémekben gyönyörködő színésznő arca mellett Olivér számára még egy arc, még egy szép, a híres színésznőétől is szebb, gyönyörűbb arc kezdett mutatkozni. Kohnen Vilmos lányának arca. Aki va359lójában az egész történetet meséli Olivérnek, miközben, a realista író, államelnök leváltása, valójában saját kreatúrái által való leváltása után vagyunk (amikor már a hágai bíróság elé való citálása is felmerül), a villa visszaszerzésén ügyködik, jóllehet már a várost kormányzó magyar párttal szemben is… Olivér tehát szemügyre vette végre a kellemesen puha, lágy borítékot, noha ujjbegyei, mindenekelőtt az a legérzékenyebb, szálkával átdöfött, gennyesen pulzáló, már jóval előbb jártak, ők már a két kis formátumú kiadványról is tudtak valamit. Arról volt szó ugyanis, hogy Olivér már hetek, hónapok óta várta, hogy megjelenjen – hogy megkapja, kézbe kapja (mindig ezt a fordulatot használta: kézbe kapja, kézbe vegye) első német nyelvű kötetét. De az igazság az, már nem hitt az egészben. Valójában már sikerült is zárójelbe tennie a dolgot. De ilyenkor, ha valami küldemény érkezett, feltételes reflexeinek mégsem tudott igazán parancsolni. És a boríték felső bal sarkában megpillantotta: Alma Valazza (lehetséges kiadója) fekete tintával írt nevét. Olivérre különben is mágikusan hatott ez a név. Tervezte, majd egy vers refrénjeként is felhasználja. Valahogy úgy, mint kedvenc költője, aki Aletta van der Maet nevét szőtte volt versébe, a magyar költészet egyik legszebb refrénjét, versét teremtve meg így… Olivér rendkívül örült Alma Valazza küldeményeinek, ám mégis vigyázatos volt velük, ugyanis utoljára saját kötetének vélte Pasolini szép, kemény fedelű képzőművészeti albumát. Most arra gondolt, a Mallarmé-köteteket küldhette meg Ponge és Blanchot kísérőszövegével. Becsúsztatta a nagy, hófehér borítékot a szatyrába, a banánfürt mellé (ugyanis, noha megedzette már magát, a kiábrándulást, mármint hogy most sem az ő könyve érkezett meg istentelen vidéki magányába, már nem biztos, hogy el bírta volna viselni), miközben Nusival átszaladtak a nemzetközi úton, az áruházhoz. A kutyát a nagy, szörnyű beton virágtartó mellé ültette. Lehajolt hozzá. És most is megrázta Nusi fájdalmas te360kintete. A NATO-bombázás, valamint fia, Godot halála összetörte Nusika lelkét. Az emberek szeméből Olivér, noha ez volt a foglalkozása, nem tudta kiolvasni ezt a mérhetetlen fájdalmat, szenvedést, jóllehet szinte naponta haltak meg körülötte a fiatalok, amint a bátyja is, noha Ókanizsán nem bombáztak, csak Palicsfürdőn és Horgosnál, illetve hát Újvidéken és Belgrádban, viszont igaz, szegény bátyja a menekültek elhelyezésével volt megbízva, másrészt fia, mint Olivér fia is, katonaköteles volt… Nusi csak egy pillanatig maradt a beton virágtartó mellett, máris beszaladt Olivér után, az áruház két üvegajtaja közé. Olivér nem tartózkodott soká az áruházban, nápolyi szeletet vett a feleségének, kukoricalisztet Nusikának, félt, hogy Nusika konfliktusba kerül a kóbor kutyákkal. Ahogy kiért, ismét lehajolt hozzá, és tenyere közé fogta nemes vonású kis fejét.

Süt a nap – immár egyértelmű volt, ez a nap hasított ama nukleusz prizmájába is –, a Pub teraszára már ki lehet ülni, gondolta. És ez, mármint a ragyogó nap, némi problémát jelentett Olivér számára. Ugyanis a teraszon való napozás előtt, amit máris felcserélt a Vértó-parti vadnarancsfák alatti ólálkodással, még el kell intéznie egy-két dolgot. Be kell néznie a homályos Don Corleonéba, Tomóékhoz, akik általában ott székelnek. Forog, tétlenkedik, ólálkodik néhány pillanatig, éppen úgy, mint borítékkal kezében, a szembeni verandán, majd Nusika kíséretében elindul a Don Corleone irányába. Olivér határozottan, ritkán tesz ilyen határozott gesztusokat, benyit, de ugyanakkor kissé vissza is hőköl a benti homályos, füstös közegtől. Még nem lát, de már hallja, hogy Melanija éppen telefonál. Olivér először Maki-Makár-Makarioszt, az asztalok között, gyerekkocsiban alvó keresztfiát pillantja meg. Mélyen alszik, szép kis arcára a fény rávetíti a függöny mintáit. Olivér sokác barátja, Tomo két nyomdásszal tárgyal. Ahogyan csak ő tud tárgyalni. Fehér ing, nyakkendő van rajta, biztosan most érkezett a szabadkai bíró361ságról. Névjegykártyát akar nyomtatni velük. Biztos tartoznak neki, és áruval szeretnének fizetni. Hol itatósszerű papirosról, hol pedig már leheletnyi farostról értekeznek. A betűk mindenféleképpen égetettek legyenek és sötétkékek, köti ki Tomo. Olivérnek is szüksége lenne már névjegykártyára, csak egy problémája van: nem tudja, mit írjon az ország helyére. Végül is úgy határoz, kivár még, jóllehet ezt szeretné leginkább felírni kártyájára:

Jugoszlávia – Vajdaság – Bácska – Észak-Bácska,

noha a dolgot némileg bonyolítja, hogy kettős állampolgár immár (normális útlevél, ahogy ő szokta mondani: az Adria nélkül nem tudna létezni), tehát Magyarországot, illetve Pilisborosjenőt (Weindorf) is fel kellene tüntetnie, ahová Pestről, a Lónyay utcából, lányáék épp kiköltöztek… Már megyek is, szól oda nekik, akiknek különben sincs rá idejük, szeretik, ha ott van velük, ott ül naphosszat forgalmas asztaluknál, de nincs rá idejük, át kell ugranom az Il Padronéba, mondja, majd pedig ki akarok ülni egy kicsit a napra a Nusival, a Pub elé éppen rakják ki a székeket. Nusika örül, hogy távoznak a sötét, füstös közegből, ám Olivér máris benyit a szomszéd Il Padronéba, ugyanis egy nagy, régi földgömböt helyeztek az ablakba, hogy némileg ellensúlyozzák a Don Corleone Rózsa, az ószeres Rózsa által antikváriummá alakított profilját. Modern plakátok, Dali-nyomat, valamint a söntés fölött Tito marsall kéken ragyogó fényképe. A kora reggel elkezdett semmis, faktográfikus feljegyzés, fejezet címe valójában: A GLOBUS kellett volna hogy legyen, noha még minden irányban nyitott volt, különösen, ahogy átszaladt rajta a pók, valójában még az a Nietzsche által szabálytalannak vélt tejút is ehhez a földgömbhöz, e földgömb fölé kellett volna, hogy kerüljön… Sört rendelt, s közben, akár egy zsebmetsző, aki jobb híján saját magát lopja, metszi, kiemelte a borítékot. De 362nem merte feltépni. Visszacsúsztatta a szatyorba a banánfürt és a kukoricalisztes zacskó közé.

A falra festett – Picasso, a helyi piktor műve – Olaszország-térképen, noha csak Velence, a Vezúv és Szicília volt külön kiemelve, Palermóval, Olivér Dél-Tirolt, Lanát, Bolzanót próbálta elhelyezni. Arra is gondolt, egyszer, ha már kinyitja a borítékot, vagy netalán el is jut oda, Dél-Tirolba, megkéri Picassót, rajzolja fel a falra, jelölje meg valamiféleképpen Lanát, Meránt, Bolzanót. Ha még maradt egy csöpp aranya. Mármint Picassónak. Ugyanis épp a napokban mesélték, mennyire megjárta Picasso Vaso kutyájával. Arany csíkokat kellett volna húznia Vasóéknál az egyik szobában. Picasso a teraszon belekeverte az aranypigmentet a tojás sárgájába. De akkor valamiért be kellett ugrania a lakásba, és mire visszajött, az aranyfestéknek hűlt helye volt. Újra keverte. De másodszor meg a mobilja kezdett el csörögni valamelyik szobában. És az aranyfesték ismét eltűnt. Picasso csak másnap oldotta meg a rejtélyt. Ahogy belépett, Vasóék udvarában szanaszét: nagy aranyrögöket pillantott meg. Vaso komondorának ürülékrakásait. Olivért már hetek óta izgatta az az öreg glóbusz ott a kirakatban. Talán a palicsi iskoláé lehetett egykor, itt a posta és a könyvtár között is volt egykor iskola, vagy valamelyik tudós hajlamú földrajztanáré, aki nyugdíjaztatása után ezen utazgatott haláláig, ugyanis többé élete folyamán sosem is jött össze annyi pénz, hogy ténylegesen is valamelyik egzotikus országba utazhasson. Schweppest rendelt, majd körülményesen megkérdezte a pincérnőt, maga elé vehetné-e a kirakatból a glóbuszt, szeretne megnézni rajta valamit. Noha Olivér valójában inkább magát a glóbuszt mint olyant akarta szemügyre venni. Ifjú tollforgató korában (korán, 15 éves korában, tehát 1956-ban jelent meg az első nyomtatott szövege) két dolgot képzelt, minden bizonnyal valami régi metszettől ihletetten, íróasztalára: egy glóbuszt és 363egy koponyát. Komoly íróasztalt örökölt, ám se glóbuszt, se koponyát nem szerzett volt be az elmúlt fél évszázad alatt.

A pincérlány, akárha valami nagy ebédet, ritka italt készülne felszolgálni, előbb letisztította az asztalt, félretette a hamutálcát, elvitte az üres poharakat, kisimította a terítőt, majd körülményesen Olivér elé helyezte a glóbuszt. Még jó, hogy nem hoz mellé evőeszközt, szalvétát is, gondolta. A glóbusz kiemelése a kirakatból kisebb szenzációt keltett a kávéházban, jóllehet alig akadt vendég, azok is inkább a zenegép és a biliárdasztal körül bóklásztak. A tulaj (Olivér, amikor újranyitott az Il Padrone, megkérdezte Tomót, miféle emberekről, pénzekről van szó, ám Tomo csak legyintett, jobb, ha nem tudod, mondta) odajött, mintha ő is először látná a glóbuszt, illetve egyáltalán először látna glóbuszt. Megérinti, pörgetni próbálja. Az igazság az, valóban sosem vetett rá eddig pillantást; a kocsmával örökölte, ott állt a söprűk meg a létrák között a sufniban. Valaki kitette a kirakatba, talán, hogy a kőművesek ne törjék össze, talán, hogy a piktorok, Picassóval az élen, ne fessék, maszatolják át, s azóta ottfelejtették. Melyik országot keresi?!, kérdezte finom iróniával. Olivér, ha akarja, pillanatnyi helyzetünkre való utalásként is felfoghatta volna a tulaj kérdését, mármint hogy talán a saját helyét keresi a nap alatt (ugyanis közben beindult Vajdaságnak, különösen a montenegrói és koszovói elszakadási törekvések függvényében, Szerbia részéről ismét egy, ki tudná megmondani, hanyadik, újrahódítása), de gyorsan rávágta (jóllehet gondolkodott, először Alexandria jutott eszébe, meg Limbólia, majd Theszaloníki meg Besszarábia–Kisinyov is, azt is leellenőrizte, szülővárosa netán rajta van-e stb., de hát az igazság az, valójában a glóbuszon is Olaszországot bámulta): egy Lana nevű városkát keresek, illetve kettőt. Hogyhogy kettőt? Hát, ha jól tudom, kettő, sőt három is van belőle… A tulaj elsomfordált, nem értette, mi a fene ütött Olivérbe. A glóbusz talpazatában isteni 364kis busszola didergett. Ez meghatotta Olivért. Lévén busszolaérzékeny. Delejes. Delejezett, delejjel általfolyatott lény, mintha a didergő mágneses mutató nem is künn a világtájak között rezegne, hanem Olivér bensejében. Jobban szereti a busszolákat, mint az órákat, jóllehet a gyűjtők vasárnapi találkozóján, Szabadkán, a Népkörben, most nemrég, sokáig nézett egy szép, régi Doxát… Papírt kotort elő, felírt egy-két dolgot. Mármint a glóbusz adatait.

ERDGLOBUS

Der Deutschen Buch-Gemeinschaft

BERLIN

Hergestellt von dem Kartografischen Institut

DIETRICH REIMER (ERNST VONSEN) A-G BERLIN

Volkerbunde – Mandate (ehen deutsche Kolonien)

Aztán pörgette még egy kicsit, már csak azért is, ne rozsdásodjon be a tengelye, majd segítkezett a pincérlánynak visszahelyezni a kirakatba. Úgy vitték, mint valami magasztos tárgyat. A Parás püspök viszi így az aranykelyhet a körmenet élén, jegyezte meg valaki az egyik asztalnál.

Ahogy Olivér kilépett az Il Padronéból, megpillantotta a részeg embert. Már a Don Corleone előtt is föltűnt. Egy halványzöld zacskó csonttal bukott ki Lalikától, a hentestől, egyenesen neki a kerékpároknak. Melanija felugrott, féltette Maki-Makár-Makariosz kitűnő, külföldi (Melanija Nišben élő édesapja ugyanis az egyik szlovén gyógyszergyár balkáni területi képviselője) műanyag gyermekülését. A részeg ember már megtalálta saját kerékpárját, és elindult a füvön keresztül az áruház, a piac irányába, jóllehet közben ezeregy kis kávézó, kocsma leselkedett rá, s végül, megkerülhetetlenül (noha nincs kizárva, hajnalban még éppen onnan indulhatott), mint nagy patkányfogó, a vadzölddel elhúzott, citromsárga kocsma, a CITROM, a piacon, amit nem kerülhetett ki senki, aki két-három italt már elfogyasz365tott valahol. Az ugyanis még békebeli kocsma. A részeg ember hatalmasat esett, elterült a füvön, kerékpárja a hasán feküdt keresztben, kerekei még soká forogtak, a zacskót nem engedte el, noha néhány véres csont már szétgurult. Olivér felgyorsította lépteit, hogy segítsen neki feltápászkodni, noha ugyanakkor egy asszony is odaszaladt. Valami baj van? Rosszul érzi magát?, sopánkodott az asszony rossz kiejtéssel, szerbül. Pálinkát ivott?, kérdezte Olivér magyarul. Pálinkát, mondta büszkén a részeg ember. Akkor üljön a padra, szusszantson egy kicsit. Olivér elkezdte összeszedni a füvön szétrepült csontokat. Levesbe vagy a kutyának?, kérdezte. Levesbe, mondta a részeg ember. Hiába, a zöld zacskó már teljesen szétfoszlott. Ezeken a leheletnyi zacskókon gazdagodnak meg a műanyagosok, a helyi műanyaggyáros, Lederer is, morgott Olivér, de az asszony azonnal előteremtett egy erősebb zacskót a kosarából. Olivér vigyázva a részeg ember kerékpárjának kormányára akasztotta a csonttal teli új zacskót. Az asszony, amikor meggyőződött, hogy egy részeg emberről van szó, mintha mi sem történt volna, továbbsietett a dolgára. Jöjjön, mondta Olivér a részeg embernek. A részeg ember megszorította Olivér kezét. Csak most tűnt fel Olivérnek, immár mind a kettejük keze piszkos a csontoktól. Nem akarta elengedni, de a pad felé sem akart indulni vele. Tudja, hogy én magát szeretem?, kérdezte. Olivér meglepődött, zavartan kezdett forogni. Valamit motyogott a csontokkal kapcsolatban. Maga a mi írónk!, mondta a részeg ember.

Olivér ismét megkísérelte a pad felé kormányozni, de hiába, nehezebb, erősebb volt Olivérnél, valami hihetetlenül erős gravitáció mozgatta. Olivér pontosan, szinte egzaktul ismerte, mikor kezd kerozinná válni az emberben a bácskai pálinka. Magára hagyta a részeg embert. Kiült a Pub teraszára. Néhány munkás éppen az elkorhadt korlátot javította, padlódeszkával próbálták beborítani. Előkerült Iván, a pesti születésű, erősen, egy időben 366tüntetően jugoszláv érzelmű, különös fiú (Vukovár körül is ott csellengett állítólag, még most is bizonygatja: nekik volt térképük az aknákról, de aztán jöttek a szabadcsapatok, és azok mindent összekuszáltak, összevéreztek; talán Koszovón is járt, szóval átvett minden behívót, ez volt az elve, hogy tüntetőleg átvett minden behívót, nem úgy, mint a vajdasági magyar gyerekek nagy része), különösen amióta a Palics és környéke valamelyik számában meg is említette nevét, Iván kedvelte Olivért. Iván még mindig festi a haját, de már nem olyan feltűnően, és fűzöld biciklijét sem látta sehol. Lehet, csak akkor feltűnő szalmaszín haja, ha vele van fűzöld kerékpárja, amit az apjától örökölt volt. Még mindig kutakat ások, mondta. Önállósultam, saját cégem van. Még mindig Zimonynál dolgoztok?, kérdezte Olivér. Nem, már Belgrád túlsó oldalán, mondta Iván. Teljesen körüllyuggatod Belgrádot, mondta Olivér. Mi lesz, ha egy napon elönti az artézi víz a fővárost? Pesti létemre (Iván Pesten született, anyja pesti, de Iván azóta talán egyszer sem járt Pesten, azért nem is menekült a behívók elől, mert akkor édesanyjához kellett volna menekülnie valójában) lassan belgrádivá lettem, de a bázisom, figyelj, továbbra is: mint nektek, ez a Pub! Csak át ne fúrd a földgolyót, ugrasztotta Olivér. Egyelőre még megfizethetetlenek számomra az új gépek, mondta Iván.

A Pubból is figyelték a részeg embert. Éppen ismét elvágódott a pázsit közepén. És úgy nézett ki, aludni fog egyet, és aztán szépen hazakarikázik, a kormányrúdon az isteni csontokkal. Olivér szinte érezte a föld (földlabda) kellemes hűsét, már-már irigyelte a részeg embert. Sőt már a csontleves illatát is érezte, még az is megfordult a fejében, benéz Lalikához, és ő is csontlevest főz ebédre feleségének.

Hosszú volt ez a tél, igaz, közben kétszer leugrott az Adriára, de már nagyon megkívánta, hogy a pázsitra heveredjen. Megkívánta, a részeg ember mellé feküdjön, jóllehet az igazság az, 367Olivér már rég ivott jó pálinkát. Talán a nyáron, az a Farkas-féle Édenkert-címkés barack volt az utolsó… A csont biztonságban lógott a felkunkorodó kormányon. A műanyagosok nagyon bögyében voltak Olivérnek, noha Lederer, Palicsfürdő egyik leggazdagabb embere azok közé tartozott, akik támogatták a Palics és környékét, igaz, Özvegy, a kiadó, kétoldalas interjút készíttetett vele a helyi tévé újságírónőjével, Mónikával. A Palics Fórumnak legalább le kellene ellenőriztetni, Lederer hová engedi a szennyvizét, az úgynevezett káros anyagokat – gondolta Olivér. Nusi ott feküdt Olivér lábánál. A korlátot javító mester megkérdezte, hány éves, mármint a Nusi, ugyanis az utóbbi időben nagyon fehéredni kezdett neki is a szakálla. Mintha testvérek lennénk, gondolta olykor Olivér. 1994-ben született, mondta, tehát: 8 éves. Akkor nem is olyan öreg, jegyezte meg a korlátot javító asztalosmester. De hát a bombázás őt is megviselte, tette hozzá Olivér. Hát igen, a mi kutyánk is ronggyá lett azóta, immár nem nevezhető kutyának, morogta a mester. Akkor hirtelen egy rendőrautó állt meg a nemzetközi úton, a részeg ember magasságában. Erélyes fiatal rendőr ugrott ki. Gyorsan fel akarta állítani a részeg embert, de amikor nem ment, félő volt, előveszi gumibotját. Olivérnek fejébe szaladt a vér. Ha verni kezdi, közbeavatkozik, megvédi. Végül a rendőr kutászkodni kezdett a részeg ember zsebében, kikereste az igazolványát, elvitte a kocsihoz, felírta adatait, lehet, vissza sem adta az igazolványt, majd elviharzott. Fél óra se telt el, a részeg ember feltápászkodott, és dülöngélve eltűnt az áruház sarkánál. A szép, új kis pincérlány előbb terítőt hozott Olivér asztalára, majd szivacsos párnát is a feneke alá, a padra. Ne haragudjon, mondta, hogy állandóan zavarom. Nem, mondta Olivér, sőt örülök, ha itt matatsz körülöttem, hozzál még valamit… Mit hozzak?!, csillant fel a kislány szeme, hiszen Olivér volt az egyetlen kuncsaft. Légy szíves, hozd ki a Bliccet, ma még nem láttam újságot. A Bliccben Božović as368szony megtámadta a Karadžićot éltető neves párizsi festőt, Ljuba Popovićot. Božović asszony nemrég üdvözletét küldte, Boškón keresztül, Olivérnek, egy Danilo Kišnek szentelt értekezletről, Párizsból, azt mondta, Belgrádban, a HAOS nevű galériában ismerkedtek meg, Bem és hát Jelena Trpković kiállításán. Igen, magyarázta Olivér, az egyik legjobb belgrádi kisgalériát vezette Božović asszony, mielőtt kultúrattasévá nevezték volna ki, amiről Olivérnek nem volt tudomása. Olivér még a képeladásban is segített volt neki, így kerül Bem Monet eljárását idéző, akárha tavirózsával teli medencéje Palicsfürdőre… Ljuba majd nagyképűen válaszol Božović asszonynak, hogy ha nem tudná, ő, mármint Ljuba, drágább Picassónál, és bekerült Jean Louis Ferrier a 20. század művészettörténetét átfogó könyvébe – és hogy ő különben is gyermekkora óta Robin Hoodnak drukkol, így természetes, hogy most is az erdőkben bujdosó Karadžić pártján áll. Olivért a hányinger kerülgette, pedig hát éppen most írt Ljubóról egy szép könyvet – izgalmas, kinagyított mikrodetaillokkal, maguk a nagy képek különben alig elviselhetően émelygősek már, legtöbbször rosszak, a minden képen megismétlődő csenevész nőfigura úgy tűnik, képtelen tartani, traverzává lenni a borzalmas, színes, valójában giccses tárgy- és kozmikus hulladékzuhatagnak – az egyik vezető szerb értelmiségi, Jovica Aćin, Olivér barátja, kritikusa…

A kis pincérlány Olivér elé tette a nádkeretben lévő belgrádi lapot. Ilić, a bágeres (kotrógépes) forradalom čačaki vezére, akit akkor, azokban a forradalminak tűnő napokban Olivér is istenített, hiszen valójában ő küldte, talán az ő ötlete is volt, azt a bizonyos kotrógépet, amely végül is eldöntötte az eseményeket, azt kérdezi, hogyan lehet Szerbia új elnöke (miután a régit, Milutinovićot, minden jel szerint Hágába küldik) egy ilyen nevű ember, mint: LABUS?! Olivér félredobta az újságot, nézte, hogyan próbálják megmenteni a korhadt régi korlátot a meste369rek. És akkor, a túloldalon megpillantotta Regény Misut, amint egy vékony könyvvel a hóna alatt kilépett a posta melletti, szép, kis sárga kúriából, a düledező palicsi könyvtárból. Olivér felugrott, integetett, kiabált. Regény Misu pontosan úgy lépkedett a klasszicista stílusban, még a századvégen, Falcione Felix telkén épült, majd Saághy ezredes tulajdonába került s általa némileg ki is bővített kúria szép kőlapjain, mint Agatha Christie hőse, Poirot, a tévésorozatban, Poirot, akinek kis, szűk cipői vannak, jóllehet, ha valakit üldözni kell, ugyanúgy fut, mint a többiek… Olivér azért jegyezte meg Falcione Felix nevét, azért tartalékolta ezt a témát, jegelte ezt a motívumot is, jóllehet csak most kerültek egymás mellé a tömbök, ahogyan a valóságban egymás mellett áll a két épület, a posta és a könyvtár, mert már rég meg akarta kérdezni levéltáros barátját, Magyar Lacit, van-e valami köze ennek a palicsi Falcione Felixnek ahhoz a zomborihoz, Tyiro Falcionéhoz, akiről Konjović Milan, a nagy szerb festő, Párizsból való hazatérése után egyik legjobb portréját festette, amelyik ma is ott látható a jó nevű újvidéki galériában, s akit aztán, hiszen a portré 1944-ben készült, a partizánok a szó szoros értelmében megnyúztak, és bőrét a szemétdombra dobták – ez az eset azért foglalkoztatta annyira Olivért, mert a portré is egyfajta megnyúzása volt Falcionénak, noha még a fotel csíkos huzata és Falcione zsebórájának lánca is látszik, igen, egyfajta megnyúzása, mivel Konjovićot Párizsban komolyan – durvábban, nyersebben, mint magyar barátját, Czóbelt, megérintette volt Rouault és Soutin, a vadak festészete… Arról volt szó, hogy a tavasz megérkeztével Regény Misu valahonnan egy régi, pirosbarna simicipőjét kerítette elő, minden bizonnyal teljesen véletlenül, és minden lépés komoly fájdalmat okozott számára. Regény Misu, ezt filmezni kellene, gondolta Olivér, átvergődött a nemzetközi úton. Átbicegve, a pázsitra érve Misu is megvizsgálta a terasz korhadt korlátját. Nem értette, miért nem cserél370nek ki előbb egy-két tartóoszlopot. Majd, mint valami kellemes karámba, beült Olivér mellé. Mit olvasol?, kérdezte kíváncsian Olivér, ugyanis még sosem látta Misut könyvvel a kezében. A Hófehérkét vettem ki bátyám kislányának. Misu török kávét kért, jóllehet már Palicsfürdőn is mindenütt espressót, cappuccinót főznek, kivéve az Alcazart, amit a menekültek, a valutaüzérek és a leszerelt, illetve civil rendőrök (mert nem hiszem, hogy Milošević egy rendőrjét is leszerelték volna) látogatnak (előtte babágyú), és persze a vadzölddel elhúzott, citromsárga piaci kocsmát, a CITROM-ot. Mi az?!, kapta ki a Hófehérkét Olivér kezéből Misu. Mi az, Olivér!, a te kezed véres?! A zakója is!, szólt közbe a pincérlány, vesse le, majd kipucolom. A csontokat gyűjtöttem össze itt a füvön, mondta, noha látta, Misu semmit sem ért az egészből, hiszen úgy bicegett át pipiskedve a pázsiton, hogy észre sem vette az ott heverő embert. Talán itt filmezték a koszovói ütközetet, kérdezte, hogy utána neked kellett összeszedni a véres csontokat?! Még jó, hogy Misu semmit sem tudott arról a nagy, drága rámában lévő sötét nyomatról: a Koszovói lánykáról, amit Olivér a Kosztolányi utcában kapott Dudustól, majd Dudus cseh muzsikus rokonai, megalázva Olivért, még aznap visszakövetelték a képet, mint mondották, egyik legértékesebb darabját örökségüknek… Szerencsére abban a pillanatban, ahogy Misu kimondta a koszovói ütközetet, megjelent Gorotva és Sanyi. Sört rendeltek, szomjasak voltak. Mindánál égetik a levelet, a legalább 10-20 éve fölgyülemlett tűlevelet. Mutatták kormos kezüket. Mondd meg a Jutkának, fordult Sanyi Olivér felé, most megyek nyugdíjba. Ugyanis volt némi tartozása: megvette volt Jutka megboldogult nővérének villanysparheltjét. Már szabadságon vagyok. Dolgozok a Mindának meg az öreg Zomborinak is, de egyelőre minden pénz elmegy az asszony lábára; az egyik seb, a visszéroperáció után, nem akar begyógyulni… Mit dolgozol az öreg Zomborinak?, kérdez371te Misu. Fekete-, bútordiót ültettem neki. Bútordiót?, kérdezte Misu, mint aki nem akart hinni fülének (Misu nem szobrászkodott, a zománcon kívül más nem érdekelte, de legjobb barátai között voltak faszobrászok, például a Kotnec is, akiről szintén írt volt Olivér lapja, a Palics és környéke). Magról, tette hozzá Sanyi, akit egykor még a Homokvár kapitányának nevezett volt Olivér, amíg át nem pártolt Mindához, s Andrija bácsi, akit közben nyugdíjaztak az állatkertben, át nem vette a helyét. 3000 darabot, folytatta Sanyi. Mint a krumplit. Egy év alatt 50-60 centit nőttek. Most kezdtük kiültetni őket. Géppel fúrják a lukakat, én csak temetem be, locsolom őket, de így sem érzem már a kezem. 30 év múlva nagy vagyont fog érni az az ültetvény, magyarázta Sanyi. Még a tuskóiért is aranyat fognak adni. Az olaszok abból csinálják a puskatust, egy tuskóból 5-6 tus is kijön, mondom, egész vagyon. Az öreg Zombori ezzel akarja megajándékozni a fiát, az unokáit: egy bútordió-ültetvénnyel. Megismerkedtem az öreggel, jegyezte meg Olivér, ő vezette a Palics és környékében a HÁZIKERT-rovatot. Csinálnak abból pipafejeket is, gondolkodott el Gorotva. Hogyne, szólalt meg a másik asztalnál, felvillanyozódva Vendel – noha az igazi pipafejeket rózsatőből esztergályozzák az angolok. Különös, folytatta Vendel, én is valami hasonlót csináltam, mint az öreg Zombori. Hirtelen mindenki Vendel felé fordult, hiszen a Zomboriakhoz képest Vendel szegény volt, mint a templom egere. Hozatott egy spriccert. Hogy ne száradjon ki a torka, amíg elmeséli a dolgot. Ivott, jóllehet úgy tűnt, csupán Nietzsche-bajszát mártotta, gyömöszölte a pohárba. Emlékeztek mindannyian arra a kis betontalapzatra, amelybe egy bronztáblát nyomtunk volt a kőművesekkel Tito 70. születésnapja alkalmából, ott a kerekes kút és a tó közötti ligetben? Ja, mondta Gorotva.

70 nyírfa és 100 rózsatő Tito marsall 70. születésnapjára.

372

A 70 nyírfa majd mind szépen megfogant, hatalmas fák már, beolvadtak a többi fák közé. A rózsagrupp kiképzését én vezettem. A legjobb minőségű rózsákat hozattam. De aztán úgy 20 éve kezdett elhanyagolódni a grupp. Aztán meg teljesen benőtte a gaz. Igaz, olykor, éjszaka, titokban meg-megmetszettem őket, de nem paréztam ki, nehogy valakinek az új belgrádi főnökök közül szemet szúrjon a bronztábla. És aztán egy következő éjszaka, úgy 10 éve már a dolognak, szépen kiszedtem mind a 100 tövet. Az új főnökök még meg is dicsértek érte, hogy kidobtam őket, hogy likvidáltam Tito rózsagruppját. Közben szereztem, felkészítettem a padlásra egy 100 literes hordót. És jól körülnyirbálva szépen beleraktam, beletapostam a 100 rózsatövet, majd a rossz kis Fiatomat elcseréltem a Hollóval 50 liter mézért. És az 50 liter mézet szépen ráöntöttem a 100 rózsatőre. Na mármost én is belefoglaltattam a Tomóval végrendeletembe, hogy a 100 rózsatövet két unokámra hagyom. 10-20 évet még kihúzok, aztán meg már szépen el lehet őket adni valamelyik angol pipagyártó cégnek… Láttátok Tomót?, kérdezte Gorotva. Az előbb még a Don Corleonéban volt, mondta Olivér. Meg kell íratnom vele valami kérvényt. Sanyi visszament a tűlevelekből rakott tűzhöz, nehogy belekapjon az óvoda erdélyi motívumokkal teljes faszerkezetébe. Misu még maradt egy kicsit.

A Rozi csávója Bécsben van, mondta minden bevezető nélkül Misu. Rozi készül utána… Tudod, fordult el Olivér Misutól ismét Vendel felé, mintha csak Tito mézbe fojtott 100 rózsáját akarná tovább tárgyalni (félt ugyanis, Misu megszimatolt valamit közelgő bécsi útjáról, még képes lesz megkérni, csak úgy mellesleg: toloncolja haza, mentse ki a szerb kolónia karmai közül Rozit, talán már azt sem bánva, ha Rozi és Olivér között kialakulna valami viszony, sőt talán még azt sem, ha Olivér is megkúrná egyetlen, szépséges húgát), tudod, hogy 1921-ben 600 kabin volt a strandon?! Igen, épp a napokban bízott meg a 373Dungyerski Attila, számoljam össze, hány kabint tudnánk még rendbe hozni. És képzeld el, a női és a férfi strandon összesen: 40 használható kabint találtam… Azt hallottad-e, kérdezte Misu, hogy a Ludason még a századelőn, de aztán a fölszabadulás után is hidat akartak építeni?! Hidat a Ludasi-tavon?! Hol?, kérdezte Vendel. Olivérnek sehogyan sem sikerült kifürkésznie, hogy Vendel Nietzsche-bajsza alatt (amelyet Tomo Sztálin-bajusznak nevez) nyúlszáj rejtőzik-e. Noszánál, mondta Misu. 40 darab 4 méter hosszú akáccölöpön állt volna… Akkor Misu és Vendel egyszerre vették észre Ivánt, szó nélkül átsiettek hozzá a Pubba, mintha csak vele akarták volna megfúratni annak a 40 darab 4 méteres akáccölöpnek a helyét.

Nem tudom, mi ütött az emberekbe, morfondírozott Olivér, ahogy ismét egyedül maradt, mindenki a földet (földgolyót-, a Glóbuszt) fúrja, luggatja?! Majd ismét a kis pincérlányt nézte, aki kiakasztotta Olivér zakóját a napra, majd magához intette, rendelt még egy Schweppest. Közben egy pillanatra, véletlen, a lány lába közé nyomult a könyöke. De a lány nem húzódott, nem ugrott hátra. Hogy hívnak?, kérdezte. Pucinak becéznek, mondta új minőséggel mosolyában. Nusi hirtelen morogni kezdett. Kóbor kutyák jelentek meg – és máris találtak egy nagy véres csontot, amit a részeg ember, még Olivér beavatkozása előtt veszthetett el. Iván kirontott a Pubból. Mi történik?!, kérdezte a frontokat megjárt fiatalokra jellemző furcsa izgalommal, már-már habzó szájjal. A kutyák, mondta Olivér. Iván visszarohant. Tényleg sok a kóbor kutya, bosszankodott, miközben egyik lábát finoman ráhelyezte Nusi hátára, jóllehet így is fennállt a veszély, Nusi is közéjük veti magát.

Olivér a nap felé tartotta arcát. Ahogy egyik barátja szokta mondani: rossz képét. És mint egy zsebmetsző, mint az a párizsi fiú, aki a metrón kilopta farzsebéből a repülőről tartalékolt frissítőkendőt, a postai küldeményért nyúlt.

374

Kiemelte. Feltépte. És maga elé helyezte az egyik kis formátumú, breviáriumszerű kötetet. Jóllehet még mindig lehunyt szemmel. Tapogatta. Miféle finom papirosok! Nusi megmozdult.

Olivér kinyitotta a szemét. A finom zsírpapíros címoldalán végig a békebeli narancspapirosról írt szövegét ismerte föl, a másik oldalán, hirtelen nem is tudta eldönteni, melyik is akkor a címlap, ott olvasta saját nevét. Még egy könyvének sem örült meg ennyire. Valahogy nem készült ennyire elő, noha most sem volt tudatában, hogy egész nap erre a pillanatra készül. Ismét lehunyta szemét, de tenyerét már nem mozdította róla. A könyvéről. Német könyvéről, melynek megjelenési helyeként:

Wien–Lana volt megjelölve.

Amikor ismét kinyitotta szemét, s a kis, finom, zöld tónusú könyvre pillantott: két véres mancsot látott. Megijedt. Nem értette, mi történt.

Azt hitte, rosszul lát. Honnan ez a két, szörnyű, véres mancs?! Várt. Lázasan gondolkodott. És akkor kezdett letisztulni előtte a kép. Hiszen a saját keze volt az: a részeg ember csontjaival való bajlódás közben vérezte ennyire össze kezét. Kissé megnyugodott. Végtére is boldog volt. Hiszen első német nyelvű könyvét – szép kis, bibliofil-értékű könyvét tartotta kezében. Egy Juhász Ferenc-verssor jutott az eszébe, amellyel a még reggel kiírt Nietzsche-mondatra akart válaszolni majd.

Az Isten magömlése a tejút.

375
Vörös és fekete
Az abszolút nyelv

Pilisborosjenőn vagyunk. Együtt a család. T. Olivér, a palicsi polgár, ahogyan szereti magát nevezni, néhány napja érkezett haza Berlinből, Lea lányához, Pilisborosjenőre, ugyanis Olivér egyben pilisi polgár is, magyar állampolgárként itt tartják számon, ám csak most kezdett emlékezni, milyen gyakori volt egykor szülővárosában a Pilisi vezetéknév, tehát ha Pilisinek nevezi magát, ő is felvéve még egy P-t a neve elé, mint Palicsi P. Howard, valójában nem távolodik, hanem éppen hogy közelít szülőföldjéhez, amely a pilisi hegyekkel szemben sík, mint a tenyere… Igen, így valahogy állna a dolog, ha a helyiek nem Borosjenőt mondanának, sőt leginkább csupán csak Jenőt, ugyanis Olivér gyakran hallja a buszon, Üröm körül, amint a nők férjük kérdésére: Hol vagy?!, azt válaszolják mobiltelefonjukba hangosan, hogy: jövök le Jenőről. Mire a busz utasai megfordulnak, jóllehet mindannyian azt teszik, maguk is kórusban mondhatnák: jövünk le Jenőről…

Amikor családot mondtam, most a nagycsaládra gondoltam, ugyanis Krivajáról felutazott Pilisborosjenőre Olivér húga és a férje, valamint Ó-Kanizsáról megboldogult bátyjának felesége és fia, a neves galambász, Szerbia és Crna Gora galambászszövetségének főtitkára – röptitkára is…

Olivér könyvekkel telezsúfolt kis szobájában piszmogott épp, amikor benyitott hozzá Panna unokája. Forgolódott, minden bizonnyal játszani szeretett volna Olivérrel. Van itt egy könyv?, 376kérdezte összeráncolva homlokát, előző nap ugyanis könyvtárosdit játszottak volt nővérével, Jankával, jócskán összekuszálva a polcok állagát. Nincs, válaszolta határozottan Olivér, noha az asztala is könyvektől roskadozott. Mire, Olivér nem kis csodálkozására, Panna tudomásul vette a dolgot, sarkon fordult, és elindult kifelé. Közben csupán annyit jegyezve meg félhangosan, hogy: különös. Panna távozása után Olivér már nem tért vissza stúdiumaihoz, az igazság az, kissé megzavarta, überelte unokája váratlan válasza. Különös, ismételgette ő is, majd mással kezdett foglalatoskodni. A lexikonok mögül előhúzta biliárdposztóval bélelt – dupla-tripla fenekű – ládikóját, teátrálisan, akárha egy játékszínpadot, felnyitotta, majd beléje rejtette néhány apró berlini szerzeményét, amelyek között volt egy, ahogyan ő mondotta nem kis iróniával: békebeli zinsoldat is. Tehát a valóságban is volt egy teátrálisnak mondható pillanat, ahogyan a zinsoldatot a biliárdposztó közepére állította, jobbra-balra igazította, csuklójában keresve a gyerekkori beidegződéseket, érdekesmód ezek a mozdulatok egyáltalán nem korrespondeáltak unokái mozdulataival, ezek már egy öregember játékainak részét képezték kizárólag, nem véletlenül rejtegette még unokái elől is a ládikót, most is éppen vigyázva, nagy körültekintéssel dugva vissza a lexikonok mögé. Hogy aztán ő is kisomfordáljon a nappaliba, az ételreceptekről, növények locsolásáról trécselő nőket hallgatni egy ideig, majd veje és sógora szenvedélyes sakkpartijának kimenetelét próbálta megjósolni. Ők ketten nem tudtak egymás nyelvén, lévén egyik montenegrói, a másik pesti-zuglói magyar, ám a sakk pótolta számukra a közös nyelvet, barátságukat, egymás iránti szeretetüket fokozták a családi összejöveteleken lejátszott partik, ahogy ők mondták, ismerték egymás agytekervényeit. Majd Olivér elindult a karzatra, ahonnan fia és unokaöccse hangját vélte hallani.

377

Biztosan már a karzaton is galambászkodnak, gondolta, és azon se lepődött volna meg, ha turbékolást, valós szárnysuhogást hall. Olivér fia ugyanis azt tervezte: elkezd, mint mindig hangsúlyozta, szerény keretek között, galambászni, Palicsfürdőn, új, Bartók utcai házukban. A házat még csak most kezdték adaptálni, a padlás újraformálását illetően természetesen már többször kikérve unokatestvére tanácsát, aminek Olivér is nagyon örült, ugyanis, gondolta, akkor Zsigmond unokája észrevétlen fog galambásszá, a szabadkai rezgőnyakúak szakértőjévé lenni, ahogyan neki, nagyapjának köszönve pedig filatelistává. Olivér komoly meggyőződése volt: két dolog van a világon, amivel érdemes foglalkozni: a galambászat és a filatélia.

A két testvér, akiket akár ikertestvérnek is vélhet az ember, mivel alig van egy-két hónap közöttük, a kerek vasasztalka mellett ült, a kényelmes karosszékekben. Jóízűen kávéztak, boldogan eregették a füstöt a résnyire nyitott, ferde tetőablak alatt. És nyomatták a szöveget, méghozzá, Olivér azonnal megérezte, hiszen semmi sem hiányzott neki ennyire a Berlinben töltött hónapok alatt, valami jó ó-kanizsai történet bontakozott ki éppen. Lehevert az egyik pamlagra. Próbált gyorsan rákapcsolódni, ahogyan mondani szokta, pneumatikusan rátapadni. A történetre. Mint olyanra.

Ám a történet, ezt azonnal észrevehette: nem galambos volt. Hanem: kutyás. Mivel galambász korszaka előtt Olivér unokaöccse a környék messze híres harcikutya-tenyésztője, -edzője volt. Az egyik pesti tévécsatorna népszerű műsorának, a Naplónak sokat emlegetett szerbiai riportja a harci kutyák titkos viadalairól éppen az ő kishomoki tanyáján, az ő rendezésében történült, noha a felvételezésre, illetve az anyag levetítésére sosem adott engedélyt. Tíz harci kutyát tartott volt. Harci kutyák vicsorogtak még a padláson is, amely most rezgőnyakú és keringő fehér angyalokkal tele. Tehát, noha mindenki büszke Szerbia 378és Crna Gora galambászatában betöltött pozíciójára, tőle várják a Szerbia és Montenegró-i galambászat felvirágoztatását, Magyarországon keresztül Európához való csatlakoztatását – átröptetését, azért kutyaügyben is még mindig hozzá fordulnak az emberek. Olivér unokaöccse valójában egy aranyos, nagy tudású állatorvos, Pesten tanult a Rottenbiller utcában, noha most éppen az újvidéki Magyar Tanszéken folytatott tanulmányait próbálja, nem kis keservek között, finalizálni. Maga a történet is erről szólt. Hogy hozzá fordultak valami kutyaügyben. Csak hát Olivér lassan ismerte ki magát benne. Mármint magában a történetben.

Ugyanis megzavarta az állandóan hangsúlyozott vörös és fekete szín.

Hiszen az emberek, rajta kívül, nem sok színnel operálnak, az emberek, úgy általában, nem impresszionisták, se nem fauvisták. De idővel megértette, valójában egy kutyaólról volt szó. Amely vörösre és feketére van festve. Furcsa kombináció, gondolta először. Miért éppen vörös és fekete? Majd pedig azon morfondírozott, volt ideje, az ó-kanizsai történetek, mint tudjuk, lassan haladnak, sok semmis mellékággal, hajszálgyökérrel, miért hangsúlyozza unokaöccse minden egyes alkalommal a kutyaól színét. Igen, morfondírozott Olivér, az ó-kanizsai történetek színskálája sosem is ennyire markáns.

Azután lassan kezdett tisztulni a kép. A vörös és fekete kutyaól képe. Az történt ugyanis, hogy ismét elszabadult Szasa kutyája. Olivér fia jóízűen somolygott. Mindehhez ugyanis tudnunk kell, Olivér fia Nyári mozi című, Ó-Kanizsán és a Járáson forgatott első játékfilmjében, profi színészeket megszégyenítően éppen Szasa játszotta az egyik főszerepet, a másikat, illetve hát a harmadikat, mert a tulajdonképpeni főszereplő, ugye, ezt már a magyarországi kritikusok, filmtörténészek is jól tudják: Sagmeister Ernő volt, igen, a másikat, illetve a harmadikat: 379Szasa kutyája, lapos féltacsija alakította. Ám azt már Olivér is azonnal megértette, ez a kutya, amelyről mostani történetünk, igaz történetünk szól, egy másik kutya, nem az a filmszínész…

Szóval volt néhány buktató, néhány, később persze teljesen mellékesnek nyilvánítható körülmény, ami miatt Olivér nem kapcsolt azonnal a kutyaól színét, a történet bizonyos vonatkozásait illetően.

Például maga is rákérdezett unokaöccsére, apáca-e még mindig Szasa húga? Igen, mondta, valahol az Alpokban. Olivért érdekelte volna a hely, hol, melyik kolostorban is apácáskodik Szasa húga: az Alpokban. Ám nem volt idő, a történetre kellett tapadnia, mivel nem a legelejétől kísérte.

Először is sokáig fogalma sem volt: ki is az a Lola. Mert amikor Olivér bekapcsolódott, unokaöccse éppen Lola nagyapjáról magyarázott valamit. Nem kérdezhette meg tehát, ki is az a Lola, amikor azt sem tudta, ki a nagyapja, illetve csak most értesült róla, meglehetős részletességgel.

Lola nagyapja az egyik legkomolyabb harci kutya volt a környéken.

A környék meglehetősen komoly környék volt – azonos T. Olivér környékével. Életének és művészetének tulajdonképpeni terrénumával: a Dél-Alfölddel és Szerbiával. Azaz hát magával a Balkán-félszigettel.

Ahol valós harc, értsd, háború folyik, ott valamiért a harci kutyák és viadalaik is sokkal komolyabbak.

Négy győztes és egy vesztes viadal állt mögötte, messze ismert kutya volt tehát Lola nagyapja:

ALFA KENNELS CHAMPION BRICK

4 W, 1×L

Na már most: Bricknek született egy vörös orrú, ám felettébb hideg, minden küzdőszenvedélytől mentes, jámbor lánya:

Penkala.

380

Valójában Penkalával kezdődött a történet ó-kanizsai fejezete. Az igaz történet bonyolult és felettébb sűrű fejezete, mint később látni fogjuk, első fejezete, amelyben Olivér persze továbbra is csak részben ismerte ki magát, mivel már rég nem élt szülővárosában, minden második névnél elbizonytalanodott satöbbi.

Ugyanis Penkala került Ó-Kanizsára. Mégpedig egyenesen a Tipcsi piktorhoz.

T. Olivér hirtelen nem tudta, ki is az a Tipcsi piktor. Ő csak az Apci piktorokat ismerte, sokan voltak testvérek, az egyiknek Nasszer volt a keresztapja. Végső ideje lenne leellenőrizni, gondolta Olivér, s ezzel megint sok időt veszített:

járt-e Nasszer Ó- (hivatalosan immár Magyar-)Kanizsán? Ha járt, részletes rajzát, mikrorajzolatát venni a látogatás minden szegmentumának, netán éppen ott tetten érni az úgynevezett elnemkötelezettség eszméjének mibenlétét… Még most is a szakmában dolgoznak, komoly cégérfestő vállalatuk van, sőt az egyik Apci, Olivér már nem ismeri ezt a nemzedéket, noha nincs kizárva, éppen az apjával járt iskolába: festeget, valamint filmez is. Véletlen értesült erről Olivér, s emlékszik, nagyon megörült, azonnal arra gondolva: egyszer meg fogja nézni ennek az Apci gyereknek a munkáit, szívesen méltatná ugyanis művészetét valamelyik komoly fővárosi (belgrád–budapesti) képzőművészeti, illetve filmművészeti folyóiratban, csak úgy mellékesen, értekezése legvégén említve meg, hogy valójában Nasszer egyik keresztfiáról van szó… Ám a Tipcsi piktornak még csak a nevét sem hallotta.

Szóval, folytatta Olivér unokaöccse, a Tipcsi piktornak régtől volt egy kanos sárga tacsija. Is, tegyük hozzá máris. Amelyik, mint ez szokott lenni, se szó, se beszéd, titokban:

megdugta Penkalát.

És akkor ebből a titkos nászból, gyors szerelemből született, ebből az alomból került ki: Lola. Persze a vicc, a csavar a tör381ténetben onnan ered, hogy Szasa, természetesen, mint komoly harci kutyát vette meg Lolát. Gyanútlanul, hiszen Tipcsi piktornak volt, minden bohémsága ellenére, az első győztes harci kutyája Ó-Kanizsán, nevezetesen a Tigris, akit Tipcsi kiskorában nagy odaadással, dunsztosüvegben nevelt… Igen, Tigrisről film és fotódokumentáció is létezik. Tehát Szasa csakugyan gondolhatta, hogy Lola a Tigris és a Penkala kölyke. Máris nagy viadalokról álmodozott, tanulmányutakat tett Szentesen, Šabacon, és nem utolsósorban a balkáni kutyaviadalok fővárosában: Grockán, például.

Lolából mindenesetre nagy széllel járó, hiperaktív kutya lett. Csakhogy megrekedt. Felépítésre igazi, szabályos harci kutya volt. Csupán miniatűr kiadásban. És zászlós tacsifarokkal. Szóval, magyarázta Olivér unokaöccse, minden egyes alkalommal, két-három számmal nagyobb patáliát csapott súlyához, szúnyog kategóriájához viszonyítva. Mondanom sem kell, tette hozzá, ilyen kategória harci kutyáknál nem is létezik.

A szúnyog nem harci kutya. De még csak csivava sem. (De a csivavákat, az ó-kanizsai csivavatenyésztést ne keverjük most ide, az valóban egy külön történet.)

A harci kutyák súlya egyébként az egyik legfontosabb tényező, magyarázta: küzdelem előtt megegyeznek a súlyban, s aztán egzaktul tartják magukat hozzá. Láttam már, mondta, egy bosnyák versenyzőt ezer eurót veszíteni kilenc dekagramm súlykülönbség miatt.

Szasa tehát rátelefonált Olivér unokaöccsére: elszabadult a Lola! Azonnal jöjjön, fogja be. Kösse meg végre úgy, hogy többé ne szabadulhasson el. Kösse oda, ama vörös és fekete kutyaól elé. Amit ő szobájából szépen szemmel tarthat…

És akkor (lassan kiismerve magát a történetben, mert közben magát is figyelte, hogyan merül alá a történetben, hogyan olvad fel benne, mint egy kockacukor) végre: eljuthatott Olivér tuda382táig, hogy Szasa, a Nyári mozi zseniális színésze nem más, mint: a STENDHAL nevű ó-kanizsai pizzéria tulajdonosa, Spasoje és a megboldogult Sóti Rózsi fia. Ő az, aki a napisajtót olvasva emeleti szobájában, a pincérek által felhozott gőzölgő kávé mellett, látja, hallja: Lola elszabadult, és máris ribilliót csinált, amilyet csak ő tud csinálni, illetve máris kereket oldott. Veszi tehát mobilját, s hívja Olivér unokaöccsét, aki különben hetente egyszer pizzahuszár náluk, egyszer pedig kiszolgál, tehát afféle félrabszolga…

Különös, hogy Olivér nem kapcsolt azonnal. Hiszen Rózsa öccse, Elemér, padtársa volt az elemi iskolában. Hihetetlenül jóhiszemű ember volt, jóhiszemű embert Olivér talán nem is ismert – emlékművet kellene neki emelni, gondolta mindig, ha egykori szelíd társa eszébe jutott, és elszégyellte magát: miért nem kísérte nagyobb figyelemmel az életét, miért nem segítette. (Noha, védelmére legyen mondva, egyáltalán nem véletlen, hogy mai hősei között is fut egy Elemér nevű, aki minden bizonnyal nem egészen független Sóti Elemértől, lévén az ő hőse is végtelenül jóhiszemű, ártatlan teremtés, egy az infaustusok sorából.) Rózsa pedig együtt vízicserkészkedett a Tiszán Olivér húgával, a Tiszavirág őrs oszlopos tagjai voltak, de később is tartották a kapcsolatot, mindenesetre sokkal tovább, mint Olivér és Elemér… Igen, éppen ezért különös, miért nem kapcsolt Olivér azonnal a kutyaház színét illetően is.

Annál inkább, mert ő mindig is nagyon komolyan vette a STENDHAL-t.

Mint olyant. Nem tudta pontosan, hogyan is történt a névadás, ki és miért választotta éppen azt, hiszen választhatták volna a CSALOGÁNY-t, a HATCSÖCS-öt, avagy az AQUAMARIN-t, a NYLON-t, a PÁMBOK-ot és a BON JOUR-t is, hogy csak a meglévő kocsmák és kávéházak névjegyzékéből említsek néhányat. Az ó-kanizsai fiatalok közül sokan szolgáltak, szolgálnak 383az idegenlégióban, ezért dominál a városkában a francia nyelv, a francia kultúra. Valamint az is köztudott, ezt Olivér pesti, illetve magyarországi származású idegenlégiósok között is leellenőrizhette, fiatalkorában ugyanis barátkozott egy csoportjukkal Párizsban, hogy Camus mellett éppen Stendhal volt a kedvenc olvasmányuk. Minden bizonnyal Stendhal sivataga, égő, misztikus mészkősivataga vonzhatta őket, az a sivatag, amelyről különben az egyik magyar író csodálatos kis könyvet írt, az egyik legszebb magyar könyvet: A Milanese címmel, s ez az író, akit egyébként Olivér nem becsült különösebben, minden bizonnyal nagyon megörült volna, ha azt hallja, az idegenlégiósok már rég tudtak arról a sivatagról, megérezték azt a sivatagot, amelyet ő fedezett volt fel… Meg azért is vette valamiféleképpen komolyan T. Olivér a STENDHAL nevet, mivel egyszer a tanyáról jövet, elhaladva autójával a pizzéria furcsa, beton mellvédekből kiképezett terasza előtt: Ugrinov Rebecca-Ruzót/Rózsikát pillantotta ott meg az egyik asztalnál, Szasa húgával. Rózsika viszont Olivér számára a legkomolyabb tekintélyt jelentette a francia irodalmat illetően, még komolyabbat, mint az idegenlégiósok. Mindebből következően, történetünket illetően, az ő számára is azonnal egyértelmű kellett volna, hogy legyen – hiszen azt a kerek kis vasasztalt, amely mellett jóízűen anekdotáztak, ott Pilisborosjenőn, Olivér lányáék: Lea és Hudi Laci, egy párizsi terasz elől emelték be kocsijuk csomagterébe –, egyértelmű kellett volna, hogy legyen: Lola ólját nem festhették más színűre, mint éppen: vörösre és feketére.

Még akkor is, tegyük hozzá némi kajánsággal, ha a kávéházat és a kutyaházat is: Tipcsi pingálta, festette-mázolta vörösre és feketére, sokat tépelődve a színek mély, Szasa által mind mélyebbre hajszolt, összhangján.

Na már most, mint jeleztük, Tipcsinek – szemben Szasával, aki némi melankóliával szemléli, őrzi Lolát, és sosem is döntöt384te el, nem is fogja eldönteni: megsértődjön-e Lola miatt – valós harci kutyái vannak, mint például most is: egy pitbull és erdell terrier keverék. Jóllehet ő maga pedig, mármint a Tipcsi piktor, szemben a melankóliába roskadó Szasával, egy felettébb vidám, humoros figura. Az ember első pillantásra róla, Tipcsi piktorról sem gondolná, hogy valami köze is lehetne a harci kutyák zordon, kiismerhetetlen lényéhez. Igazán falun, a tanyavilágban szeret dolgozni, gyakran látni, övén lógó Red bull-os konzervdobozba, sörbe merített ecseteivel, amint a tisztaszobákat pingálja, rádlizza, csíkozza, cikornyázza, ha kell.

Elég, ha csak egy esetet mesélek el róla, mondta unokaöccse, látván, mennyire felvillanyozta Olivért Tipcsi színrelépése. Olivér közben már valóban felült a pamlagon, és tátott szájjal hallgatta.

Az egyik közeli kocsmában italozott barátaival. Ami rendben is lett volna. Csupán záráskor bonyolódott el a dolog. Ugyanis Tipcsi piktor nem volt hajlandó hazamenni. Sőt hazavinni sem engedte magát. Belekapaszkodott az egyik fába. Majd a küzdelem során, hirtelen, az egyik fához láncolt biciklibe. Amikor lefeszítették az ujjait a kormányról, fogával kapta el a bicikli kerekét. Gondolták, most már könnyebb lesz elhúzni. Ám Tipcsi piktor olyan erővel harapta a kereket, hogy átharapta a gumiabroncsot, amelyből, a társaság nagy ijedtségére, el nem tudták képzelni, miről is van szó, hiszen arra senki sem gondolhatott, hogy Tipcsi piktor átharapja, képes átharapni a gumiabroncsot, süvíteni kezdett a levegő. Zavartan hagyták ott, a fa tövében. Egyesek arra is gondolva: majdcsak kienged a Tipcsi piktor is.

Azt is hozzá kell még tenni, mondta Olivér unokaöccse, hogy Tipcsi piktor különben, legalábbis ami a nőket illeti, egy szerencsétlen flótás. Mindig pincérnőkbe szerelmes. Azok pedig állandóan rászedik, akkor is, amikor átharapta a bicikli gumiabroncsát, az éppen aktuális pincérnő már rég távozott a hátsó ajtón. 385Természetesen valaki mással. Olivér unokaöccse azt is tudta, kivel. (A kíváncsiak kedvéért mondjuk meg: az egyik naftással.)

A mese valójában itt véget ért. De Olivért izgatni kezdte a gumiabroncson csüngő piktor sorsa. Valami olyasmire gondolt: nem hagyhatjuk ott csüngeni végtelen szegényt, noha tudta, a harci kutyák állkapcsát is éppen gumiabroncson, igaz, az autók gumiabroncsán edzik.

Ezek a kisvárosi kujonok képesek az ilyen, lényegében jámbor figurákat ottfelejteni. Ott lógatni végtelen.

Olivér csak most kezdte megérteni ezeknek a szerencsétlen flótásoknak a harci kutyákhoz való kötődését. Csak most, a semmi abroncsán csüngő piktort szemlélve.

Megpróbált tehát erről az oldalról, a harci kutyák edzése felől közelíteni. Netán közben sikerül valahogy leakasztani az abroncsról a piktort. Mert Olivér érezte, így nem fejeződhet be a dolog. A történet. Az igaz történet. Ugyanis a történet második része már nem Tipcsiről szól, furcsamód, fel sem bukkan benne a neve.

Ezt nem bírná elviselni, hogy Tipcsi aztán ott csüngjön végtelen.

Az edzéseknél te is használtál abroncsot?, kérdezte, látszólag csak úgy mellékesen Olivér. Nem, mondta unokaöccse, váratlan határozottsággal. Soha. Abronccsal csak az amatőrök dolgoznak. Én, tudod, a King (akit a háború alatt Cézárrá kereszteltek) két kutyáját edzettem. Ott, Grockán, pedig minden élesre ment. Könnyen főbe lőtték az embert. Ahogy különben King (Cézár) fiát főbe is lőtték például… Olivér úgy érezte, unokaöccsének az abroncs ellen való ilyen határozott tiltakozása, valamiféleképpen akár jó irányba is indíthatja a számára elfogadható-elviselhető befejezést kereső tapogatódzást. Ez téves hiedelem, hogy ilyen passzív módon is erősíthető egy harci kutya állkapcsa. Illetve, természetesen erősíthető, de csupán egyetlen, merev irányban. 386Éppen hogy lekötözik az izomkötegekkel a kutya fejét. A harc, a küzdelem lényege pedig éppen az ellenkező, a dinamika, a kiszámíthatatlan mozgások sokasága.

Akkor te mivel erősítetted kutyáid, illetve hát a grockai King (Cézár) kutyái állkapcsát?, kérdezte Olivér fia. Én egy erős rúgóra applikált nyers marhabőrt akasztottam fel nekik, persze azt is úgy, hogy csak a lábuk hegye érje a földet, hogy az állandó, ám kiszámíthatatlan mozgás-tánc biztosítva legyen… Unokaöccse olyan szenvedéllyel, hozzáértő aprólékossággal magyarázta ennek a módszernek az előnyeit, hogy fél órába sem telt, és őket is megnyerte a dolognak, maguk is segítkeztek immár, hogy egy éles bottal szétfeszítve fogait – kivéve persze, ha nagyon sekélyet harap, mert akkor lehetetlen szétfeszíteni –, átkattintsák, ezt a kifejezést használta, átkattintsák Tipcsi piktor fogsorát a gumiabroncsról, az erős rugón csüngő, nyers marhabőrre.

Így, finom táncmozgásokat végezve lábaival a kocsma előtti porban, a nyers bőr erős, szinte szédítő, ám ugyanakkor finom, észbontó erotikával is teljes, isteni bűze gerjesztette tánc valamiért Olivérnek is elfogadhatóbb volt. Egy pillanatra az volt az érzése, elérhetetlenségükben – élve tépve le a pincérlányok bőrét –, végre valami kielégülést is érezhet az egyre gyorsabban rángatódzó piktor. Viszont az is igaz, így a marhabőrről már nem is próbálhatta meg lefeszíteni. Egyértelmű volt, noha T. Olivér még mindig nem abszolválta teljes egészében a harci kutyák edzésének tudományát, s különben is eredetileg Loláról volt szó, aki nem volt egy igazi harci kutya, csak egyfajta karikatúrája a harci kutyának, noha unokaöccse nem győzte hangsúlyozni, az is igaz: Tipcsinek mindig volt igazi harci kutyája is. És maga is azzá lett, mondta, megrettenve a felismeréstől: rugóra szerelt marhabőrbe kapaszkodó harci kutyához hasonlatos lénnyé. Aki abszolút sekélyen harapja a biciklikülsőt, ott, a fa tövében.

387

T. Olivérnek, miközben a karzatról az enyhén csavarodó lépcsőn aláereszkedett, hogy szobájába zárkózzon, be kellett látnia: képtelen változtatni Tipcsi sorsán.

Átkattintani még átkattintotta, de lekattintani, minden manipulatív képessége ellenére sem képes. Azt pedig nem tudja elviselni, hogy végtelen csüngjön azon a vacak biciklikeréken, illetve rugóra szerelt nyers marhabőrön.

Valójában T. Olivér ezért ódzkodott, félt a tipikus, illetve hát: igaz ó-kanizsai történetektől. Vágyta őket, de aztán mindig hamar be kellett látnia: jobb – és végső soron erkölcsösebb is! – semmis gyermekkori dolgokkal motyogni mániákusan, avagy kitalált figurákat leírni észbontó aprólékossággal, mint: valós alakokat lógatni be így a semmibe.

A könyvespolc előtt állt. T. Olivérnek két országban, három helyen voltak könyvespolcai (Palicsfürdőn, az ó-kanizsai Járáson lévő tanyáján, valamint itt, Pilisborosjenőn, a Kökény közben), tehát szüksége volt egy kis időre, hogy tájékozódjon, feltételes reflexei működni kezdjenek.

Kihúzta a Vörös és fekete sok hurcolkodást megélt, még ’62-ben, Újvidéken vásárolt, szignált példányát. És fejest bukott a regénybe, ne kelljen a vizes lepedőként csattogó, bűzös, nyers marhabőrrel bajlódnia. Mert érezte: egy pillanat, és nyüszíteni, üvölteni, csaholni-harapni kezd maga is. Alig olvasta el az első rövidke fejezetet, s máris sikerült elterelni figyelmét. Tudnunk kell ugyanis, hogy T. Olivér már évek óta egy szabadkai tűgyár után nyomoz, kutat, egy szabadkai tűgyárat akar újra üzembe helyezni (mint helyezett volt újra üzembe egy kihűlt, sőt már le is bontott szabadkai kenyérgyárat, nevezetesen Kunszabó Miklós fehér és barna sütödéjét a Tolsztoj utcában, valamint egy esernyőgyárat Lendván, amelyet maga Tito is meglátogatott), mind türelmetlenebbül várja a pillanatot, hogy első, saját gyártmányú, még izzó tűjét, varrótűjét – végre valami abszolút 388forma! – felmutassa, s most, ki tudja hányadszor kezdve olvasni a Vörös és feketét, megdöbbenve tapasztalta: igazán sosem is tanúsított külön figyelmet annak a bizonyos szöggyárnak, amely csattogásával a nagy regény kezdetét veszi. Talán úgy is mondhatnánk, amellyel az író, afféle hangpróbaként, megszólal. Hiszen legtöbb író előbb gurguláz valamivel, akár egy operaénekes. Ám Stendhal esetében éppen ellenkezőleg: nem próbáról van szó, hanem az első, tiszta, egyértelmű akkordról. Újra és újra elolvasta, majd laptopján gyorsan megkereste saját tűgyári leírását, s máris jóízűen szöszmötölve, megkísérelte összevetni a mondatokat.

Húsz súlyos kalapács zuhog alá olyan dördüléssel, hogy a kövezet is megremeg: a kalapácsokat egy kerék emeli a magasba, a kereket a patak vize hajtja. Mindegyik kalapács több ezer szöget sajtol naponta. Fiatal, csinos lányok rakják a hatalmas kalapácsok alá a vasdarabkákat, amelyek pillanatok alatt szöggé válnak…

Olivér megborzongott a leírás kemény szépségén, erotikáján. Tudta, nagy, boldog olvasói kaland – regényes kaland – előtt áll ismét a Vörös és feketét, illetve hát a XIX. századi prózát illetően.

Másnap Pesten járt a família. Várost nézett. Majd este, illetve éjszaka ismét előkerült a sakktábla, a fiatalok pedig felhúzódtak a kis, kerek vasasztal köré a karzatra. Olivér segítkezett az unokák elaltatásában, egy régi, általa kitalált mesét kellett újra előadnia, jóllehet az izgalmas fordulatokat már mind elfelejtette, gyorsan újakat kellett kitalálni, majd a szobájában tartózkodott egy ideig, a lexikonokban keresgélt, hogy immár kész haditervvel a tarsolyában, felkapaszkodjon ő is a karzatra. Szerencsére még nem indult be történet. A Bartók utcai ház átalakításáról beszélgettek, a számításba jövő ó-kanizsai kőművesek előnyeit, hátrányait latolgatták, meg azt számolgatták, mennyiből is lehetne kivitelezni – természetesen egy ideális, kis galambpad389lást is beleszámolva a végösszegbe. Akkor, észrevétlen, Olivér is bekapcsolódott. Megkérdezte fiát, át szándékozik-e hozni Pacsérról Palicsfürdőre Morzsi kutyájukat, amelyet a kishegyesi Virág-Blummtól kaptak volt ajándékba, vagy pedig Nusival és Pitykével közösködnek, akik máris oda-vissza szaladgálnak boldogan egész nap a két ház között, illetve egy új kutyát szereznek, netán éppen unokatestvére szakértelmét, kapcsolatait is felhasználva.

És máris beindult a nagy kutyázás.

A dolog, gondolta Olivér, félig-meddig máris sínen van. Csak a pillanatot kellett kivárnia, hogy, akárha teljesen véletlenül, ismét Kingre (Cézárra), az egykori rendőrre, nyomozóra, Pera Kingre (Pera Cézárra), e térségek minden idők legjobb – Ricky Joneshoz mérhető – kutyására, illetve a nagy grockai kutyaviadalokra terelje a szót. Unokaöccse azonnal tudományosan kidolgozott edzési módszerét, az edzésben lévő kutyák étrendjét kezdte ismertetni, aprólékosan. Először is, mondotta, egy pórázra van szükség, valamint egy pár tornacipőre… Kell még húsz kilogramm, magas fehérjetartalmú, lila csomagolású BEST CHOICE, természetesen CALORTAN vitamin, illetve hát öt kilogramm színmarha- avagy lóhús, lehet dög is… Majd visszatért a kutyaviadalokhoz: átjutva a titkos ellenőrzési pontokon, mert minden titokban történt, illegális volt, ám annál szigorúbb, halálosan szigorú – Belgrádot elhagyva már mindenki az életével játszott –, lassan közeledtek Grocka felé…

Olivér előbb a szobájában Grockáról (törökül: Hiszardsik) olvasott volt a kézikönyvekben, ugyanis addig lényegében semmit sem tudott erről a Duna-parti, 3000-4000 lélekszámú kisvárosról, ahol egykor, a carigradi útvonalon, Belgrád után, az első karavánszeráj volt található (pedig hát Olivér több könyvet is olvasott az elmúlt években a karavánszerájokról, netán megtalálná, mint a francia elméletírók, e káosz struktúráját), majd 390pedig az osztrák uralom alatt a distrikt főhelyeként funkcionált, hogy az újabb kori balkáni háborúk idején, amelyek persze a szűkebb Szerbiába, illetve hát a belgrádi pasalukra nem terjedtek, nem csaptak át, misztikusmód, a kutyaviadalok fővárosaként élje meg új reneszánszát.

Az én szerepem attól kezdve már igen szerény volt, magyarázta unokaöccse: én fürdettem meg – speciálisan őrzött, fedett kádakban – a kutyákat. Majd törülközőbe csavarva, én vittem fel az aréna ringjébe, én adtam át őket a legfontosabb, bizonyos értelemben még a bíróknál, a főbírónál is fontosabb embernek… Olivér és fia értetlenkedve kérdezték: ki volt az a fontos ember, akinek átadtad a kutyát? Mi volt a feladata? Nem válaszolt azonnal. Rágyújtott, kifújta az első füstöt, ivott egy kortyot.

Erről a láncszemről senki sem tud, mondta. És úgy tűnt, nemcsak hogy nem tud, de nem is beszélhet. Még ő sem. Megdöbbentek. Miféle láncszemről?, kérdezték. Olivér már állt.

Unokaöccse mintha mégis engedni látszott volna, noha érezni lehetett, még komolyan viaskodik magában.

A legnagyobb versenyeken, kezdte, kissé közelebb hajolva hozzájuk, ahol már csillagászati összegekről van szó, nagy táskákban, külön autókon érkezik a pénz, nagyrészt minden bizonnyal a háborúkban összerabolt, majd kábítószerben megforgatott pénzekről lehet szó, a viadal megkezdése előtt, belép egy ember a ringbe. Olivér unokaöccse hirtelen átváltozott, a történet immár jelen időben folytatódott.

Én valójában az ő kezébe adom át az állatot. Igen, akkor már nem kutyáról van szó: állatról, akárha afféle áldozati állatról. És ez az ember – furcsa lény, mondanom sem kell, másképpen öltözik, mint az általam addig ismert figurák, se színházban, se filmen nem találkoztam hasonlóval – szépen átveszi, gyengéden magához öleli az állatot. És főképp nem találkoztam olyan mozdulatokkal, olyan gyengédséggel, olyan odaadással, amilyen391nel ez a lény a tulajdonképpeni munkáját végezte… Nekem, az igazság az, ilyenfajta lény létezéséről addig egyszerűen nem volt tudomásom. Pedig hát, néprajzos érdeklődésemből kifolyólag, ismertem javasasszonyokat, kuruzslókat, vajákosokat, sámánokat, derviseket, mindenfajta különös lényt, ám mondom, addig, az általam látott első grockai viadalig, az ilyenfajta lények létezéséről fogalmam sem volt – ugyanis ez a fekete lakkcipős ember ott az aréna ringjében, a lélegzet-visszafojtva figyelő tömeg szeme láttára:

végignyalta a két állat testét.

Mondom, ez egy számomra merőben új lény. Lakkcipő. És a nyelv, amely bizonyos tekintetben a hangyászsün hosszú, féregszerű, nyálmirigyekből összeszerelt, fogatlan szájüregében, a kis, jelentéktelen agy alatt tárolt, feltekercselt, hosszú, illetve hát a magából éppen kicsúsztatott borjút lenyaló, életre nyaló tehén hatalmas, rózsaszín nyelvét idézi emlékezetünkbe.

Az enciklopédiákban – talán éppen a TOLNAI ÚJ VILÁGLEXIKONÁban, unokaöccse ismerte Olivér ilyen jellegű tevékenységét – immár külön címszót érdemelne. De hiszen, gondolta Olivér, ő, az unokaöccse is:

T.,

tehát hamarosan fel is kérhetné a címszó felvázolására. Az új lény bevezetésére… Ugyanis, folytatta, teljes odaadással, szinte erotikus mohósággal végzi munkáját, nem tudok jobb, szalonképesebb példát hozni, akárha valakinek a farkát szopná, mert teljesen át kell nyálaznia a testüket, a rezgő, feszült lábakat, az ujjak, a karmok közét, a szőr alatt a bőrüket, a pillanatok alatt átforrósodó, égető bőrüket, akárha a bőrük alatti, fémes izomkötegeket is. Előbb azt hittem, azért csinálja, hogy a nyáltól csúszóssá legyen a testük, majd azért, nehogy valamivel – irritáló kencével, méreggel etc. – legyenek bekenve… Nem tudom, miért kezdtem bele, amikor maga a dolog: leírhatatlan.

392

Később volt alkalmam személyesen is megismerkedni egy ilyen – dorćoli születésű, azt mondják a Nagy, az Abszolút Nyelvek, mind dorćoliak – lénnyel. Sikerült kissé közel kerülnöm hozzá. Talán a borok degusztálásával (Abszolút Száj), a parfümök osztályozásával, komponálásával (Abszolút Orr), a hangszerek hangolásával (Abszolút Fül) foglalkozó emberekhez áll legközelebb… Mondanom sem kell, ezeknek az embereknek nagyobb a fizetsége, egy kisebb vagyon, sokkal nagyobb, mint a miénk, fürdetőké vagy a bíráké, főbíróé. Az igazság az, el kell ismernem, noha mindez nem kis traumát jelentett számomra, ez az ember, hogy ne misztifikáljam túlságosan, ez a dorćoli koma volt az egyetlen: aki még nálamnál is jobban szerette a kutyákat… Mondom, sikerült közel kerülnöm hozzá, sok mindent ellestem, megtanultam tőle, ám valami titok mégis maradt, van, amit még mindig nem értek. Sőt, sejteni sem sejtek. Azt elfelejtettem említeni, hogy ezt az embert, még a viadal megkezdése előtt, egy lefüggönyözött kocsiba ültetik, elszállítják… Hogy hová, fogalmam sincs, ahogy arról sem, a viadalok között ő mivel is foglalkozik, hogyan tölti életét, hogyan készül, hogyan termeli, tárolja nyálát stb. stb.

Mindenesetre, mondta unokaöcsém, immár ő is felállva, a szócikket meg kell nyitnunk. Ha lehet így mondani, tette hozzá: kötelességünk megnyitni… Majd utánanézek az angol (amerikai) szakirodalomban: Ricky Jonesnak ki volt az Abszolút Nyelve. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha az is dorćoli származású lett volna. Fiammal tágra meredt szemmel, némán bólogattunk.

Semmit sem értettem. Úgy éreztem, kemény, félig szétmarcangolt kutyatetemmel ütöttek meg, szédülten kóvályogtam a karzat oszlopaiba kapaszkodva. Gondoltam, most egy fordulót kihagyok. De témáim azért már voltak. Először is, kissé messzebbről szándékoztam nekirugaszkodni: Ricky Jonesról akar393tam mindent megtudni. Noha kizárt dolognak tartottam, hogy Burroughs már nem írta volt meg.

Dark (Darko) csókja

Ahhoz, hogy kutyázhass, értsd, komolyabban, a legmagasabb szinten foglalkozhass a harci kutyákkal: először is kell legyen egy tenyészkutyád, mondta nagyot szippantva cigarettájából unokaöcsém, majd felállt, és a tetőablak résén – akárha röptetne, hiszen, mint említettem, immár galambász, ugyanolyan szenvedélyes, megszállott galambász, mint amilyen szenvedélyes, megszállott, messze híres edzője volt a harci kutyáknak – fújta ki a füstöt, az volt az érzésem, közvetlen a tűként döfködő csillagok közé, igaz, arról fogalmam sem volt, léteznek-e egyáltalán éjszakai röptetések, minden bizonnyal léteznek, hiszen kiscserkész koromban magam is sok úgynevezett éjszakai tájékozódási versenyen vettem volt részt, sőt talán azt is mondhatnám, hogy az elmúlt fél évszázadban a földgolyón való csetlésem-botlásom, bolyongásom, tévelygésem éppen azoknak az éjszakai tájékozódási versenyeknek köszönhetően nem vezetett oda, hogy végképp leessem, lezuhanjak a földgolyóról… Noha igaz, ott a Pilis felett, sosem lehetett tudni, mi pislog, mitől olyannyira intenzív az égboltozat, csillag zuhan, angyal repül vagy repülő, hiszen éppen ott, Lea lányomék háza felett húzódik a civil légi folyosó. Megszédültem, ugyanis a Tejút most engem is beszippantott egy pillanatra…

(Tejút, tűnődtem, talán mégis jobb címe lehetne éppen készülő, klasszikus kis novellettekkel spékelt szövegfüzéremnek, mint a Heterogén fejezet?)

Tehát, ült vissza fotelszékébe, kissé megszédülve a boltozat váratlan intenzitásától unokaöcsém: elhatároztam, bérelek egy 394szukát, pároztatom. Így egy alomhoz jutok, amelyre aztán szépen építkezni tudok, építkezni nagy-nagy körültekintéssel. 4 kiskutyát felnevelek, 2-tőt leadok a szukáért, az ugyanis még benne az egyességben, benne a dolog árában… Aztán jön a két, majd a négy következő alom, amelyek tömegéből, mondjuk 50 kutya közül, mert csak hosszú, kínos edzés, a kanok észbontó gyötrése után kezd kiválni egy-egy figyelemre méltó kan, amelyet majd saját szukáimmal pároztatok, egy-egy küzdelemre is benevezem, hogy majd mint kész, netán már bajnok harcosokat adjam el őket, anyagilag immár megelőzve magam, külön tanyát vehessek, embereket alkalmazzak, Foszfort, Kardeljt, majd másokat is.

Elhatározásomat tett követte.

A Cvetótól szépen kibéreltem a sorel-vérű, romboló harapású, sárga szukát: Malenát.

Malena 2000-ben budapesti győztes volt, tette hozzá, kimutatva a ferde tetőablakon, azt próbálva gesztusával érzékeltetni, noha most per pillanat éppen Budapest légifolyosójának huzatába kerültünk, hallani a sárga rombolót, Malenát biztató, különbusszal ide utaztatott közönség vad biztatását, a fogadások hangos fölpergését, ugyanakkor nemcsak e szűk légifolyosó huzatában üldögélünk, hanem folyamatosan ott edzünk a török- és magyarkanizsai Tisza-töltésen, a kishomoki tanyán: 1 óra 25 perc alatt győzött, majd finoman kiszámított szünet után hozzátette, igaz lábharapást kapott, ismét egy kis szünet, és nyomorék maradt…

Malena apja, a Johnsy, egy Turtel: Skanel Champion.

Malena lánytestvére különben később megölte az anyját. Valamint volt aztán még egy nagyfejű, zombori fivére is a Malenának…

395

500 DM-át fizettem Cvetónak, meg majd szintén 500-at a kanért, Garyért, aki Krekaljic Champion Giroux nevű kutyájának volt a fia.

Garyt a szakma robusztus, fekete, harapós kutyaként ismerte, jóllehet hiányzott az állkapcsa, csak egy csontcsonk éktelenkedett az állkapcsa helyén, a testrollon ugyanis eltörték, leszakították az alsó állkapcsát, nem állt le persze, csodával határos módon életben maradt, sőt, mint mondottam, kifejezetten harapós kutya lett belőle. Különben Jagodináról került Törökkanizsára, Cvetóhoz. Harapós volt, de nem ugatott, bőgő, hajókürthangot hallatott a párás Tisza fölött, mindig megborzongtunk tőle, kilestünk a folyóra, mint gyerekkorunkban, miféle borzalmas kalózhajó érkezett éppen?!

A lényeg, mind a két szülő game volt (ez, mondtam már, a harci kutyákkal foglalkozó szakemberek egyik alapkifejezése): romboló.

A pároztatás, mondta két rövidet szippantva, ne tudjátok meg, milyen tantaloszi kínokkal járt. Úgy kezdődött, hogy Malena a drótszájkosarától próbálva szabadulni, leszakította saját körmeit. Akkor szigetelőszalaggal ragasztottuk le a száját.

Garavi sehogyan sem tudta eldönteni: megdugja-e Malenát, avagy megskalpolja azzal az ideális, skalpolásra éppen ideális szögben megdőlt csonk végén lévő egyetlen fogával, agyarával. Akkor már, jóllehet még csak az elején voltunk a nászéjszakának, már az én fejem teteje is csurom vér volt. Cveto végül felhúzta a fára, hogy fáradjon. Fáradt.

Aztán mégis három napig tartott a véres szeretkezés, amely közben mi is ott hemperegtünk, vicsorogtunk, boxoltunk velük, sosem borzalmasabb szeretkezést, míg végre: Garavi megdugta Malenát.

Boldog izgalommal teli várakozás. Minden mikrováltozásra, jelre való figyelés, éjjel-nappal ügyelés.

396

Malenának 6 kiskutyája született. Résen kellett lennem, ugyanis eddig Malena minden alkalommal pár hetes korában megölte kicsinyeit. Most nem ölte meg őket. Hanem. Szünet. Unokaöcsém lehunyta szemét. Hanem: a többi kutyáimtól, 5 volt az udvarban, sőt egy gondomra bízott, már cseperedő alom is a padláson: megfertőződtek a parvótól. Egy nap leforgása alatt 5 elpusztult a 6 közül. Meg persze az a gondomra bízott, cseperedő alom is komplett.

Tehát csak 1 maradt. Egyetlenegy. Katasztrófa. Ám akkor még arra gondoltam, ebbe az egybe szorul minden. Minden… Mert az igazság az, most már elárulhatom nektek: egy atombombát akartam előállítani.

Naponta 5 liter fiziológiás oldatot injektáltam egy nagy spriccel a bőre alá, hogy ne száradjon ki.

Elfelejtettem említeni, utcánk fenegyerekéről, rablójáról, akit akárhogy, akárhányszor vertek is agyon, mindig talpra állt, végül már a rendőrök könyörögtek a város különböző módon molesztált, megtámadott, bevert fejű, eltört kezű, megszurkált, kirabolt fiataljainak, miért nem földelitek már el: Darkónak (Darknak) kereszteltem.

Dark (Darko) az egész telet, meg aztán a tavaszt és a nyarat is a konyhánkban töltötte.

Felcsapott farokkal járt, pöckösen, mint a lipicai lovak. Reggeltől estig gyönyörködtem benne, figyeltem, lestem. Istenem, sóhajtoztam. Ez, mármint pöckössége, tetszett, de valami mégis zavart az egész jelenségben. Éreztem, valami nem stimmel. Ám nem tudtam, mi. Hamarosan kezdtem ki-kiengedni a teraszra. Ahogy jött be a keskeny konyhába, pöckösen csóválva farkát, mindig keményen belevágta a fejét a sparhelt ajtajába, szinte minden alkalommal arrább lökve a súlyos sparheltot. És csak akkor, már századszor tolva vissza helyére a súlyos sparheltot, döbbentem rá, mondta nagy szünetet tartva, 397körözve egyet, majd öklével a tartóoszlopba bokszolva, nem a keskeny konyha, s a még keskenyebb bejárat miatt ütközik minden alkalommal a sparheltnak, hanem mert: a parvovírus megvakította.

Életem nehéz pillanatai következtek. Dark (Darko) tehát vak, mondtam magamnak.

De hiszen a harci kutyák története ismer nagy vak rombolókat. Példának okáért a Blindy Willy, Joe Corwino, a chicagói kovácsmester mitikus harcosa, nem, nem is jól mondom, Blindy Willy nem a kovácsmesteré volt, hanem Earl Tudoré, aki Joe Testament nevű, minden létező viadalt megnyert kutyájával lett először világszerte híressé, igen a Blindy Willy Tudor kutyája volt, szintén minden versenyt megnyert, amíg egyszer 20 másodpercig nem találta ellenfelét, ami mondanom sem kell, a végét jelentette, hiszen 10, sőt 1 másodperc sincs az ellenfél keresésére, csak állandó direkt, rapid támadás van… Szóval a vakságát még toleráltam, be tudtam volna kalkulálni.

Ám ez még korán sem volt elég, hamarosan rohamai, epilepsziás rohamai kezdtek mutatkozni. Előbb azt hittem, óriásit üvöltöttem: tű!!!!!!!!!! Mármint hogy tűt nyelt!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Tudjátok, anya varr, tele a lakás hajszálfinom tűkkel, hogy a gombostűkről úgy általában ne is beszéljünk. Tűk között élünk. Tűkkel alszunk. Tű! Tű! Tű! Tű! Tű! Hogy a tömérdek injekciós tűről most ne is beszéljek.

Habzott, tátogott, hanyatt vágta magát, rezgett, s ez a rezgő hullámzás lassan haladt az orra hegyétől a farka végéig. Előbb csak hetente egyszer, majd már két naponta. Tehát akkor nem tűt nyelt, kellett megállapítanom. Nem részletezem tovább Dark (Darko) kínjait. Kínjaimat.

Másfél éves korában végeztem vele.

Otthon. Felakasztottam.

398

De végül is nagyon megsajnáltam. Meg olyannyira, hogy elsírtam magam.

Ugyanis az történt, rövid volt a zsinór, az egyik régi, rossz porszívó zsinórja, amit kizárólag csak ilyen célokra használtam. Rövid, mert túlságosan bebiztosítottam a dolgot. A végét a rámafák betonvasához, a betonvas karikájába kötöttem, majd átdobtam a két szelemet összekötő gerendán. És ezzel az ide-oda vezetéssel, úgy látszik, most túlságosan le találtam rövidíteni a zsinórt. Így történhetett a dolog.

Le kellett hajolnom hozzá. Föl kellett emelnem. Pipiskednem vele. És ő megörült, elmondhatatlanul megörült, hogy lehajolok hozzá. Hogy magamhoz ölelem. Fölemelem. Hogy már-már játszom vele. Igen, azt hitte, meg akartam ölelni, magamhoz ölelni testének végtelenül megszenvedett, vacogó, súlyos tömbjét. Igen, azt hitte, játszani akarok vele, játszani még mindig. Azt hitte, szeretgetni akarom, mindennek ellenére. De ugyanabban a pillanatban valami mást is megsejthetett szegény. És hirtelen, mert már csak annyi ideje volt, csak annyi ideje maradt hátra e földi létből, megnyalta az arcom: megcsókolt.

Dark (Darko) megcsókolt.

Hiszen érezhette, pontosan tudhatta, kutyát ennyire nem szerettek, ekkora odaadással nem óvtak, gondoztak, ápoltak még. Megcsókolt. Meg… Láttam, ahogyan a légifolyosó, a tejút hirtelen kiszippantja, s immár rezgőnyakú galambjai között repül Darkkal (Darkóval), a tömbbé kondenzált végtelen szenvedés, végtelen fájdalom iszonyú angyalával… A cigarettavégek valóban csillagokként világítottak. A két unokatestvér egyenlő ritmusban szívta, fújta a füstöt.

Valójában azért bonyolítottam el a zsinór kibiztosítását, folytatta váratlanul, mert féltem, féltem megismétlődik esetem Bagzival… Bagzi?, kérdeztük, ugyanis sosem hallottuk ezt a nevet. Bagzi az egyik legszörnyűbb természetű kutyám volt, 399mondta. Mindig éhes. És ha nem kapta meg pontos időben a kajáját, megette a cipőmet vagy éppen valamelyik macskánkat. Jóllehet volt egy olyan kutyám is, a Makó, amelynek meg egyenesen szenvedélye volt, hogy fogdossa, megfojtogassa a macskákat. Bagzi direktebb volt, gondolkodás nélkül szétrágta a fejüket, szőröstül-bőröstül megette őket, hogy mutassa mennyire éhes, hogy mutassa, mennyire éheztetem… Őt akasztottam volt föl először ezzel a módszerrel. Az sem volt könnyű dolog persze, de akkor a porszívó zsinórja nem bizonyult rövidnek. Hagytam, kihűljön. Gondoltam csak majd másnap reggel megyek föl érte, viszem ki elföldelni. Mert borzalmas még langyos tetemet elföldelni. Úgy is történt. Felbattyogtam a padlás külső, korlát nélküli betonlépcsőjén. És egyszer csak benn a padláson Bagzit láttam ugrálni az ablak előtt. Előbb azt hittem, a szelleme, a Bagzi szelleme… Valami, számomra azóta is felfoghatatlan módon kibújt a hurokból. Nem mertem a szemébe nézni. Nekiadtam Karesz barátomnak. Ám az sem bírt vele…

Szóval, ezt nevezik abszolút buktinak. Igen, ha a parvo megjelenik egy udvarban, akkor csak imádkozhatsz. Én imádkoztam. Minden hajnalban az egyik szentkép előtt térdepeltem. De hiába. Talán csak az a csók. Abban mintha valamiféleképpen mégis benne lett volna minden. Az eddig még nem tapasztalt állati ragaszkodás, gyengédség, kétségbeesés, félelem, a bocsánatkérés eddig még szintén nem ismert atombombányi, igen ismét csak ezzel a kifejezéssel élhetek, atombombányi pozitív minősége. Megcsókolt. Az iszonyú kutya. S abban a csókban, iszonyban már benne volt minden, ami a galambokban majd angyalivá, egyértelműen angyalivá lesz, benne a fehér rezgőnyakúak minden gyönyörűsége, benne az, ahogyan gyengéden kényeskedő rezgés közben annyira hátracsavarják nyakukat, hogy fokozhatatlan gyönyörűségükben, önnön hátukra zuhannak…

400

Mintha mi hárman is a hátunkra zuhantunk volna a gyönyörűségtől, jóllehet éppen hogy az iszonyattól, magam sem tudom, a kettő miféle mixtúrájától, talán magától az irdatlantól, de többé már nem szólalt meg senki, ám szemünk a tetőablak résére meredt, ugyanis az ablak szögét követve, immár akárha valóban valami sötét test suhant volna a Tejút irányában, egy iszonyú angyal, amely eddig csupán a szavak szintjén létezett számomra, ám most testté lett, mint unokaöcsém mondotta, súlyos, izmos tömbbé, a szenvedés, a fájdalom kőtől, ólomtól súlyosabb tömbjévé, ami ha becsapódik, szétrobbant mindent, a földgolyót, szét a mindenséget…

401
A küszöb

A napokban volt valami a levegőben, mondja már a harmadik ember. Noha sejtem, mit akar mondani, ilyenkor mindig felnézek az égre. És bólintok, mert én is éreztem. Mások a vízről beszélnek, arról, hogy ilyen sokáig fönn van, fönn és künn a folyók, fönn és künn a talajvizek. És bólintok, jóllehet nem hittem volna, hogy itt, e kis, akárha eltűnni készülő tavak között, még majd a víztől kell rettegnem.

Két kőműves dolgozott nálunk. Egy szépen legömbölyített sarkú küszöböt raktak, építettek téglából, olyant, illetve hasonlót, mint a többi is a régi villa, a Homokvár körül. Én görög színháznak nevezem ezeket a küszöböket, olykor Pompejinek, mert rám az a színház gyakorolt volt életem folyamán a legnagyobb hatást, a pompeji színház (persze azért, mert mint szoktam, kissé félreértelmeztem a dolgot, először is mert a pompeji az egy római színház, szemben például a szicíliai taorminai színházzal, amely ugye, görög, másodszor pedig azért, mert én valahogy úgy képzeltem, a néző abból a színházból nézte mindazt, ami magával, illetve hát Pompejivel történt, jóllehet olyan esetekben nincsen néző, az igazi színházaknak, tragédiáknak, tudom ezt, mindig el is ismétlem, csak egy nézője van, maga az Isten). Jó kiülni rájuk. Már az újat is kipróbáltuk. Már rá lehet ülni, noha járni még nem ajánlatos rajta. Igen, ez a küszöb is olyan, mint a többi, csak kicsit kevésbé meredek, szélesebbek, szinte platót képeznek fokai. És természetesen másfelé néz, más szöget fog be. Ellátni egészen a kutyaólig, illetve a szomszéd ép402pen virágzó csicsókasávjáig, valamint félig egy ribiszkebokor is látszik.

Most is itt üldögélek. Az alsó fokon. A kavicsaimmal játszom, ide-oda rakosgatom őket.

A pompeji színházban.

Tehát a levegő, mondják, vagy a víz.

A kőművesek a vízről beszélnek inkább.

Az egyik földim. Sokat dolgozott külföldön. Jól ismeri Szarajevót meg Tiranát például. Azt mondja, ha választani lehetett volna, ő Albániát választja. Ott szeretett volna élni. Még mindig oda vágyik. Albánia álmai országává lett. Mesélte, valami nagy szállót, az első modern szállót építették egy osztrák cégen keresztül, szlovén, illetve hát jugoszláviai és persze helyi munkásokkal. Az egyik albán munkás, aki épp megemelte házát, s megkérte, hétvégén földim vezényelje le az új tető felrakását, később is többször meghívta magához. Volt egy szép húga, az albán nők a legszebbek a világon, mondta, amin én kissé elcsodálkoztam, de igazán nem volt semmi okom kételkedni állításában, valamint volt egy hatalmas fügefája. A termés nagy része ott romlott meg a fa alatt. Képzeljünk el egy kis udvart, egy életet, ahol egy hatalmas fügefa termése érik, romlik, rothad ránk minden nyáron. Megszokjuk, része lesz életünknek, mindent átjár, narkotizál, felfokoz az erjedő füge erős cefreszaga… De ő megtanította albán munkását, barátját pálinkát főzni. Fügepálinkát. Lehet, nincs kizárva, az az albán munkás később meg is gazdagodott a fügepálinkából, a többi házak, udvarok fügefáinak termését is összegyűjtötte, fölvásárolta, akkortájt már ott is kezdett szabad lenni az ilyesfajta vállalkozás, külön üveget terveztek egyik üvegfújó rokonával… Vagy Albániában nincsenek üvegfújók? Nem is tudom. Vannak-e minden országban üvegfújók? Talán igen, vannak, talán nincsenek, nem tudom, lehet, tényleg nincsenek albán üvegfújók… Utoljára Dániában 403néztem soká az üvegfújókat. Ez akkor volt, amikor az első rozsomákot láttam, meg azokat a gyönyörű meztelen lányokat Kierkegaard sírján… De hát ez nem is tartozik ide. Jóllehet még nem tudom biztosan, mi is tartozik ide. Ugyanis, noha én mesélek, nem rendelkezem teljes egészében az anyag felett, minden bizonnyal csupán beidegzettségből választottam az egyes szám első személyt, valamint az egyszerűség, közvetlenség kedvéért, meg azért is minden bizonnyal, mert most sem szerettem volna határozott irodalmi eljárással élni, most is előtte szeretnék matatni, topogni, netán túljutni rajta, ahogy mondják, meghaladni az irodalmi eljárásokat…

Földim később tíz évig Németországban dolgozott, egy hesseni cégnél: hidakat építettek. Ő már korábban a zsaluzásra szakosodott, ismert, becsült mesterré lett, talán nem is volt akkortájt Németországban nálánál megbízhatóbb zsaluzómester, ami, ugye, hidak esetében nem kis dolog. Minden alkalommal, minden híd után jutalmat kapott. Meg a szerszámok egy részét is hazavihették, mert a szerszámok is mind bele voltak számolva a híd árába…

A másik mesterünk bánáti. Egy kis faluban született, Oroszlámos mellett, ott, ahol feleségem nagyapja, aki Gárdonyival járt iskolába, tanítóskodott, ott, ahonnan dr. Görög, a későbbi ismert orebići orvos is származott. Meg van győződve, és ez földimet idegesíti kissé, mert a bánátiakról úgy általában nincs a legjobb véleménye, az a kis falu a világ közepe, legalábbis az volt az ő gyerekkorában – ha sokat dolgozott is a földeken, mivel már korán kivette részét a kapálásból, kaszálásból, cséplésből. Fegyverkovácsnak tanult, de most enyhén ironizálva, inkább ezermesternek nevezi magát, ami kissé szintén zavarja szigorúan szakosodott földimet, noha minden új probléma felbukkanásakor kikéri az idősebb mester, az ezermester véleményét: „Kend mit gondol erről? Kend hogyan csinálná? Mutassa 404már kend!” – akinek minden felbukkanó új problémára van is válasza, meglepő, eredeti megoldása, aki minden alkalommal azonnal mutatja is, mit hogyan kellene csinálni.

Amíg a küszöböt – a pompeji színházat – építették, ezt is zsaluzták, egy-egy foknál, platónál olykor egész nap méricskélve, szabva a hajlítható anyagot, egy-egy laminátlapot valójában, amellyel elölről körülfogták. Különösmód, alig néhány nap különbséggel, mind a kettőjük keze fejét megcsípte valami szúnyog, mind a kettőnek akkorára dagadt a keze, hogy orvoshoz kellett menni, orvoshoz kellett vinni, s aztán még napokig injekcióra járni.

Az ezermester, akit másodikként csípett meg, mutatván, hogy ő ehhez is ért, ez is beletartozik abba a bizonyos ezerbe, előbb maga akarta gyógyítaní a gyulladást: késével beleszúrt, határozottan belevágta a kést, mi földimmel hirtelen félrefordítottuk a fejünket, a kikapart, begyulladt sebbe, majd oltott meszet rakott rá. Kezdetben úgy tűnt, eredményes lesz eljárása, bámultam is ezért, gondoltam, ezután én is így teszem, tárolok egy kis oltott meszet, de aztán hirtelen egy erős vörös csík kezdett futni a karján szíve felé. Hívtam a mentőket, de egy szúnyogcsípésért nem akarództak kijönni Szabadkáról Palicsfürdőre, tartottam a kezét, nem akartam hinni a szememnek, számítgattam, hány centiméter van még hátra, mennyi idő kell még, hogy elérje a szívét. Feleségem nem méricskélt, nem számítgatott, gyorsan betuszkolta az autóba, és a mentőkhöz vitte. Még húsz centi, mondtam a földimnek, ahogy elrobogtak. A szívéig?, kérdezte. Igen, mondtam, még húsz centi a szívéig. Hát, igen, mondta földim, iszkol a méreg a szíve felé. Fél óra sem telt, s már vissza is tértek. Két helyen is a seggembe szúrtak, mutatta fenekét veregetve az öreg. Egy hétig majd még neki is injekcióra kell járnia, mint földimnek. Tehát egy hétig nem ihat kend, piszkálta földim. Akkor sokáig üldögéltünk a 405lépcsőn. Mondom, üldögélni már lehet rajta, de járni még mindig nem ajánlatos.

Mind a ketten a vizekről, a talajvízről beszéltek, arról, hogy életveszélyes inváziói várhatók az ilyesfajta szúnyogoknak. Valami rosszat hozott föl a földből ez a víz, bizonygatták. A fegyverkovács külön is haragudott a vizekre, ugyanis hátsó udvara víz alatt áll, teljesen víz alatt az utcájuk vége. A város vezetését szidalmazta, miért nem ásnak árkokat, miért nem vezetik el, miért nem hoznak pumpákat. Egyszer beugrottunk hozzájuk Radanovacra, feleségem ugyanis egy szép, nagy vörös kakasra alkudozott a fiával, akinek isteni gyöngyösei is voltak, a gyöngyösök engem mindig megigéznek, lebénulok előttük (én inkább gyöngyösöket vettem volna, ha a madárvész idején egyáltalán ajánlatos lenne ilyesmivel foglalkozni), és láttuk: minden víz alatt állt, kezdett immár elmocsarasodni. Valóban megdöbbentő dolog, egy napon azt kell látnod, valami mocsár közepén áll a házad, mocsárban élsz… Feleségem egyszer hazavitte, valami szerszámért, vagy a műhelyébe, az öreg nagyon büszke volt a műhelyére, ha külföldön jártam, mindig vettem neki néhány vídiát – Wie die Diamant, mondtam neki, mire ilyenkor földim, aki nem irigykedett az öreg ajándékaira, hiszen ő a hidak építése közben egy életre bespájzolt ilyesmiből magának, mindig németül kezdett beszélni velem –, leszabott, átfúrt vasanyagért ugorhattak haza, az asszonyával is találkozott, rögtön szót értettek, mesélte, nagyon dicsérte az asszonyt, hogy belevaló, hogy jópofa, hogy takaros. Az ezermester közben dünnyögött, tíz percet se beszélgettek, mondta, de máris mindent kibeszéltek. Persze azt is, milyen időközökben fizetünk, jóllehet szigorúan külön kasszán vannak, az asszony fizeti a rezsit, ő meg a télirevalót készíti be. Feleségem aztán ugratta is az öreget, mikor hív meg bennünket, hogy jól kibeszélgethessék végre magukat az asszonnyal. Az öreg azt mondta, majd 406ha befejezik a küszöböt, a fugázás az ő feladata volt, hihetetlenül leleményesen, szépen fugázott, sőt még akkor sem biztos a dologban, mármint hogy még egyszer összeengedi őket.

Igen, a mesterekkel is sokat üldögéltünk a pompeji színházban, mert feleségem a küszöb elkészülése, a fugázás befejezése után is talált még számukra munkát a ház körül. Földim már második feleségével él, olykor hazajár horgászni a Tiszára. A Tiszáról mindennap váltottunk szót, meg a szikes Járásról, ugyanis az öreg is járt már a Járáson, noha, mint mondottam, bánáti… Ő, az ezermester, a fiáról mesélt, akit elvittek a háborúba, de hamarosan fogságba esett valahol Horvátországban, úgy kellett érte mennie, jócskán megszenvedtek, amíg sikerült hazahoznia, majd pedig a lányáról mesélt, aki egy diszkózásról hazafelé jövet halt szörnyet valami autószerencsétlenségben, hogy utána még hosszú évekig pörösködnie is kelljen az ügyben.

Száz liter (100) pálinkát ivott meg akkor, de sosem volt annyira részeg, hogy négykézláb járt volna, mondta a kemény emberke, akinek kék szemei vannak, s valami nagyon emberi mosolya, jó humorérzéke, noha mindig őt célozzuk meg, őt ugratjuk, ám ő mindig furfangosan kivágja magát, s mi ezen jót mulatunk.

Ha közben én Szarajevóba vagy Németországba utaztam, vártak haza, várták, letelepedjünk az új küszöbre, újfent és végtelen dicsérjem munkájukat, meg meséljek utamról, jóllehet akkor is, mint már jeleztem, inkább földim, a kőművesmester vette át a szót, hiszen valóban jobban ismeri Szarajevót, Németországot, mint én, földim, akinek szép vonásai vannak, finoman, halkan beszél, állandóan mosolyog, sokat csodálkozik, nagyon aprólékos, abszolút kimért, napokig tudna beszélgetni, mesélni, már nem siet a munkával, már egyáltalán nem, minden egyes téglára rácsodálkozik, sokáig keresi a megfelelő oldalát, helyét, már csak azért dolgozik, múljon az idő, megkapja német nyugdíját, 407s akkor majd újra beutazza régi munkahelyeit, ő vette át a szót, ő mesélt, s akkor is majd mindig Tiranában kötöttünk ki, ahol én még egyszer sem jártam, jóllehet a filatelisták mint az albán bélyegek szakértőjét tartanak számon, már folytak is tárgyalások arról, hogy albán gyűjteményemet végre Tiranában is bemutassam, de ennek még úgy látszik, nem jött el igazán az ideje, majd mindig ott, ama hatalmas fügefa alatt találtuk magunkat, mintha csak a pompeji színházzal átellenben lenne egy hatalmas fügefa, ahogy tulajdonképpen lehet, hogy van is, ha ismét arrafele visz utam, s minden jel szerint hamarosan fog vinni arrafelé, délre. Ugyanis katalán festő barátom Palermo egyik elhagyott templomát dekorálva készítette el számomra alapvető munkáját, az egyik központi oltárképet, amelynek barátságunkat köszönhetem (amelyen egy fekete embert látni a sivatagban, nyakában elejtett gazellával s egy rossz biciklivel, miközben vásott madzagon kutyáját húzza maga után – mit lehet kezdeni egy rossz biciklivel a sivatag közepén? Miért kellett megkötni azt a kutyát, hová szökne a forró homokban, miért hagyná ott a még vérző gazellát?!), ha arrafelé visz utam, meg is keresem, meg azt a hatalmas fügefát, hiszen nem lesz nehéz, intenzíven érzem illatát, bűzét, földim naponta elém varázsolja formáját, ahogy szinte szétnyomja a kis, meghitt udvart, ha ismét arrafelé visz utam, Pompejibe, fel a Vezúvra, megkeresem, hozok a terméséből…

A minap elmaradt, nem jött munkára az ezermester. Ez, az esős napokat leszámítva, először történt meg vele. Legalábbis nálunk. Pedig nélküle képtelenek voltunk felszerelni az éppen sorra került kerti vízcsap újraöntetett kagylóját. Ha vas is volt a dologban, földim azonnal hátrább lépett, maga elé engedte az öreg fegyverkovácsot, ezermestert, aki különben főleg a maltert keverte, a téglát hordta, adogatta földim keze alá, de ha vas volt a dologban, mondom, földim azonnal helyet cserélt az öreggel, 408immár ő asszisztált, ő adogatta a csavarokat neki. Telefonon sem tudtuk elérni. Gondoltuk, kocsmázott, kocsmázik. Mesélte, munka után minden este megiszik egy üveg sört az egyik útjába eső kiskocsmában, ahol már jól ismerik. Ha aztán otthon az asszony a tévé előtt motyogva megjegyzi, hogy már hazaértél, kimegy, felül a biciklire, s visszamegy meginni még egy üveggel, illetve ha nagyon feldühödik, kettővel-hárommal is, olykor akár egy egész ládával.

De a minap, ahogy befordult az utcájukba, hirtelen megváltozott a megszokott, beidegződött kép, már messziről látszott, valami történt ott a végen, közvetlenül a megdöntött, nagy tükörként ragyogó víz előtt, történt valami náluk. Nem kérdeztünk semmit, vártuk, letelepedjünk a küszöbre.

Ahogy közeledett, látta, nagy mozgolódás van a házuk előtt, emberek gyűltek össze, mindenki ott volt az utcából, autók, emberek, rendőrök, tűzoltók. Mi történt?!

Az történt, a város végre küldött valami pumpákat, de mindenkinek magának kellett leszerelni, áthozni saját portájára, üzemeltetnie. Kiszívatni a vizet a sahtból, pincéből, majd a laposabb részekből. Ám a pumpák nehezek voltak. A fiuk, kifejezetten erős fiú, már-már izompacsirta, egyedül egyszerűen képtelen volt áthozni a szomszédtól, mondta, majd megvárja az apját, különben is szerettek együtt dolgozni az öreggel… De az anyja ideges lett, meg akart már szabadulni végre ezektől a borzalmas vizektől. A tyúkeszével azt hitte, mondta sziszegve az öreg, bekapcsolják a pumpát, és eltűnnek mind a vizek, el a nagy mocsár, amely a fejében már végtelennek tűnt, egybeszakadt a határsáv tőzegtavaival… Rágni kezdte a fia fülét. Csak lustálkodik, már mióta nincs munkája, nem keres semmit, csak a gyöngyösöket eteti, buzerálja, s még ezt a vacak pumpát sem képes áthozni stb. A gyerek szépen elmagyarázta, nagyon nehéz, egyedül képtelen megbirkózni vele, fél óra és jön 409az apja, majd vele… Ám az anyja nem nyugodott. Így marta megboldogult lányát is. Egyszer úgy összevesztek, mesélte az öreg, úgy begerjesztette magát, hogy azt találta mondani az édes lányának, hogy szülessen nyomorult gyereke! Engem is rág, mondta az ezermester, de ha közelít a műhely felé, veszem a kisbaltát, és már vágom is a pléhajtónak. Akkor elszalad. De tegnap nem szállt le a gyerekről. Mire a gyerek végül robbant. Ütni-vágni kezdte az anyját. Kicibálta az utcára. Ott püfölte. Azt mondják, mind a két kezét eltörte. Az egyik szomszéd azt mondta, úgy hagyta ott az út közepén, mint egy összetört esernyőt… Földimmel összenéztünk, nem értettük pontosan a szomszéd hasonlatát… Bár végzett volna vele, mondta váratlanul, kemény, rezzenetlen arccal az ezermester. Földimmel megszeppentünk. A fiút benntartották. Álltam ott a mocsár közepén. Képtelen voltam mozdulni. Már feljöttek a csillagok, belepotyogtak a mocsárba, de nem tudtam kihúzni a lábamat a sárból, mert őrületemben beleszaladhattam a mocsárba. Éjfél körül vaddisznók csörtettek el mellettem, megnéztek, talán fának véltek, továbbcsörtettek új birodalmukban… Ma lesz a tárgyalása, majd megint megyek érte, mint mentem volt a frontra, Horvátországba. Az asszony a kórházban van. Reggel telefonált, de lecsaptam a kagylót. Miért nem válik el kend, bassza meg?!, kérdezte dühösen földim. Lássa, én már a másodikkal élek. Az első azt mondta, a vonat elé veti magát, ha ott hagyom, de nem vetette, eszébe se jutott elébe vetni… Hogy felezzem el a házat?!, kérdezte az öreg, egész életemet beleépítettem, ismerem, képes lenne még a műhelyemet is megfeleztetni, vagy amilyen rafinált, elvetetni az egészet. Akármilyen megoldást próbáltunk javasolni, pszichológust etc., a fegyverkovács csak rázta a fejét. Egyértelműen látszott, vérszagot fogott. Folytatni akarja fia munkáját. Igen, egyértelműnek tűnt, immár nemcsak megszeppentünk, meg is rettentünk földimmel, a kőművesmester410rel, igen, erre nem voltunk felkészülve ott a küszöbön, s akkor éreztem, valóban átváltozik, áttűnik a küszöb, utoléri a nevét, amelyet, csak most éreztem meg, valójában felelőtlenül, majdhogynem játékból adtam volt neki: végezni akar vele. Szerinte nincs más megoldás.

Miłosz Czesław írta naplójában, a számomra olyannyira fontos A vadász évében (amelyben különben, más vonatkozásban is, minden könyvek közül legszebben szól a színházról), hogy szerinte egyedül Woytiła játszhatta volna el, testesíthette volna meg Shakespeare királyfiguráit… És akkor, ott a küszöbről nézve az előttünk hadonászó, mint valami ősi hangszer, pattanásig feszített inakkal húrozott testű, mindig borostás, kék szemű fegyverkovácsot, először láttam szemtől szemben egy görög tragédia hősét, még jó, hogy nem szaladtam el üvöltve…

Ma, felszerelve a vízcsap újraöntetett kagylóját, elmentek a mesterek. Igaz, csak egy utcával pakoltak tovább, a fiam teraszát rakják ugyanis újra a régi, valamiért felszedett, feltört fekete, vörös és szürke betonlapokkal. Üres a ház. Egész nap a pompeji színházban gubbasztottam. Néztem a magnóliát. Épp elvirágzott. Lassan kezd képződni a lomb sátra. Városkánkban majd minden házban van magnólia. Talán ez a legjellemzőbb rá. Nyár elején legalábbis, a fürdői szezon beindulása előtti pillanatban. Még üres a városka. És a virágzó fák fortissimóban lobognak magukban. És ez a csodálatos, hogy a fák nem a házak előtt vannak, sejlenek, látszanak, de nincsenek a házak elé ültetve, a szépség afféle belső oltárai.

A kutyák is örülnek az új küszöbnek. Így többet vagyunk kint, velük. Nyugodtan heverésznek a lábunk alatt. Nusika, a fekete féltacsi már őszül, Pityke, a vizsla izmosabb, mint valaha, ha nem vagyunk itthon, ólja horganyozott pléhvel vont tetejéről egyből átugorja a kerítést, sorba látogatja a kávéházakat, ismerősöket, a valaha is nálunk dolgozott munkásokat, meste411reket, akiket ő is mindig nagyon megszeret, akikhez aztán ő is ragaszkodik.

Az igazság az, valóban nagy hatást tett rám a két mester. Földim (az ő édesapja tartotta Ó-Kanizsán, a Kálvária mögött a bikaistállót, tehát gyerekkorom egyik titokzatos helyén éltek, emlékszem, egyszer kisgyerekkoromban belestem oda, abba a nagy hodályba, s hihetetlen, de akárha már akkor láttam volna katalán festő barátom másik fontos palermói oltárképét, azt, amelyen nagy állatok, lovak vannak felfeszítve, ami többszörösen is különös, hiszen fenn ismét azt akartam mondani, hogy hát ez sem tartozik ide, s lám, mennyire hogy ide tartozik, hiszen az az elhagyott, nagy palermói templom immár kezd olyan fontos lenni számomra, mint gyerekkorom temploma, s megdöbbentő módon, a belseje, akárha egy pogány dolog, jóllehet még véletlenül sem az, éppen a bikaistálló belsejével azonos), aki Tiranáról mesélt végtelen, ama hatalmas fügefa után sóvárog, az este ismét elővettem néhány albán berakót, sokáig bélyegeztem, miközben a hatalmas fügefa illatát, a fügepálinka ízét is mind intenzíven éreztem, végül olyannyira már, hogy szinte lerészegedtem tőle… Valamint a szikár kis fegyverkovács, ezermester, aki észbontó leleményességgel készített magának egy rövid csövű puskát, s most, amikor még be lehetett jelenteni a háborúból maradt fegyvereket, bejelentette, engedélyt is kapott rá, a kis, szikár fegyverkovács, lobogó kék tűzzel a szemében, amint vadlesen lapul valahol Bánátban, mert vadászni oda jár, ismer minden bokrot, fát, ligetet, ismeri az őzek, de a vadőrök járását is… Bizony, hiányozni fognak.

Szeretek rossz gúnyában, rossz papucsomban mászkálni ide-oda az utcákon, mint ahogy régen szülővárosomban mászkáltak az emberek. Szeretem áttolni a talicskát fiamékhoz. Hogy vigyek vagy hozzak valamit. Fehér, dunai homokot, túlégetett téglát, sódert, közben olykor megállok, kiszedek néhány szép 412kavicsot, hogy aztán kipakoljam őket zsebemből a küszöbön. Megyek nézni, mint egy sakkjátszmát, amelyben egyszerre alakul a tábla és a játszma, nézni a teraszt, amit téglával még majd körül is szegnek, s két lépcsőt is építenek hozzá, oldalt egy kicsit, középen pedig egy nagyot, nézni a csodálatos fekvésű teraszt, amelyre mellesleg szintén ráborul egy magnólia. Szeretem vinni Barnabás, városkánk utcaseprőjének hosszú, már-már végtelen létráját, pucolni az esőcsatornákból a mohát. Mondtam is neki, kár, hogy ebből nem lehet megélni. Miből?, kérdezte Barnabás. A csatornák pucolásából. Biztosan vannak emberek, akik mint drága növényi prémet, gereznát, a mohát is megvennék, mondtam, nekem vannak kis, rejtett mohakertjeim, divatba kellene hozni… Mit?, kérdezte Barnabás. A mohakerteket, mondtam, jóllehet láttam, nem érti, miféle mohakertekről beszélek, egyáltalán nem érti nyelvemet, ahogyan én sem az övét, de ez egyáltalán nem zavar bennünket, mert értünk valami mást… Ha netán találkozom a targoncás Béla bácsival, őt is végigkísérem a Nagyfenyvesen, majd vissza a Kisfenyvesen, segítek neki tobozzal telíteni targoncáját, amit egy kicsit, valójában nem is kicsit, irigylek tőle, mármint a gyanta által preparált, ragyogó targoncát meg a mesterségét. A tobozgyűjtést. Mert az is komoly mesterség, jóllehet őt egy kicsit már leírták az emberek, le, éppen a tobozgyűjtés miatt. Igen, lassan már városkánk őslakói, sőt már a menekültek is megszokták, hogy én Barnabásnak meg Béla bácsinak segédkezem, ahogy szomszédom mondja, én vagyok a figuránsuk, hiszen különben el nem tudják képzelni, mit a fenét is csinálok ebben a nagy, régi villában, az egykori arisztokraták leszármazottai is mind degenerált figurák, másfajták nem is illenének ide, mondják, noha, mondom, el nem tudják képzelni, mit is csinálok, ki is vagyok tulajdonképpen, azonkívül, hogy pompeji filatelista… Igaz, néha látják, tele a teraszunk hangos, idegen emberekkel, hallják, ahogyan Róza, 413feketére festett körmei között méltóságteljesen emelgetve szipkáját, mint egy art-decós plakáton, meséli pompeji szerelmeseknek nevezett karlócai barátaink, egy lány és két fiú (akik közül az egyik kis híján – erről persze mindig újra lobban a vita, már mint hogy mennyi is hiányzott – kasztrációt hajtott végre magán) életének újabb bonyodalmait, vagy a Kopeczky tanító néni fia van itthon, és ő mesél nagy hangon franciaországi meg hát hawaii dolgokról, mert unokaöccse, a nagy tehetségű, nagy ígéretű pianista ott él, igazgyöngy-kereskedelemmel foglalkozik, foglalkozott, ugyanis szeptember 11-e az igazgyöngy-kereskedelemnek is befuccsolt, erről apjával, a neves humoristával is váltottam szót (álltunk az utcán, benn, Szabadkán, s az igazgyöngy-kereskedelem problémáit taglaltuk, valóban akárha két költő, jóllehet mi valós és nem képletes gyöngyökről beszéltünk, valós és nem képletes gyöngyöket szórtunk a disznók elé, nem, akkor sem, ha fia, immár apja halála után, minden jel szerint éppen az irodalomban fog igazán kiteljesedni, mint mondják, nemrég nyert egy jeligés pályázaton novellájával), de a városka életébe való behelyezésünkön ez az olykor mutatkozó hangos, színes társaság sem segít többet, mint Barnabás és Béla bácsi melletti segédkezésem, igen, ez egyértelmű immár, engem ebben a fürdővároskában mint az ő figuránsukat ismernek. Nem tudom, ki nevezett először e kicsit lökött figurák figuránsának, de ez valahogy rajtam maradt: figuráns. Egy kis, a Balkán-félsziget felé csúszó fürdőváros lumpenjei, infaustusai között, a figuráns… Tehát, hogy egy-két szó erejéig még folytassam a fent elejtett megjegyzéseket, akkor valójában itt, most a figuráns beszél. Mondjuk, akár folytathatná is az üvegfújás és az igazgyöngy közötti lehetséges összefüggések témáját, különös tekintettel az üvegfújók és a gyöngyhalászok tüdejére…

Hajnalonta, miközben kapkodom magamra gúnyámat, azt veszem észre, igyekszem úgy öltözni, ahogyan egy figuránshoz 414illik, ahogy egy figuránsnak öltöznie kell, jóllehet pontosan nem tudom, hogyan is kell egy figuránsnak öltöznie, de sejtem, s hát igyekszem valamiféleképpen hasonulni Barnabáshoz és Béla bácsihoz, ahogyan, jól emlékszem, gyerekkorom asztalos- és cipészinasai is ugyanúgy öltözködtek, ugyanolyan foltozott, csirizes nadrágban, fényesre kopott kacabájban jártak, mint a mestereik. Visszük a végtelen létrát, tenyeremen viszek, titkos, kiégett helyeimre implantáljam, titkos helyeimet gyógyítsam, nagy darab mohákat, húzom a gyantásan ragyogó targoncát, akárha az ég felé…

Aztán megint üldögélek soká az új küszöbön. Büszkeséggel tölt el. Olyan érzés ez, mint amikor új színházat épít az ember. Japánban részt vettem egy új színház, egy új szentély építésében, meg hát szülővárosomban is kísérem az új színház, szentély építését…

Igaz, nemcsak az új lépcsőn landolok, olykor a Homokvár régi, századfordulón épült küszöbjein is megpihenek, ott feledkezem soká. Leginkább a konyha küszöbén, amely a legnagyobb, amelyen gyakran játszanak is színházat unokáim, a három nővérke meg a fiúk, akik valóban, akárha valami keleti színházban, szintén magas sarkú női cipőket vesznek a lábukra, s én rettegek, alázuhannak a fordított amfiteátrumban. Különös, tűnődöm most, még Tanaka, a nagy japán butó művész is üldögélt már teraszunk déli küszöbén, le is fényképezkedtünk vele Döbrei Dénes, Heni és unokáink társaságában (az ő művésztelepén, ahol annak az új színháznak az építésében magam is részt vettem, van egy gödörszínház, egy 3×3×3-as valódi gödör, amelyben a színésznek, leginkább magamagával, a magában hordott farkassal, vadmajommal, antiloppal kell megküzdenie, valamint van egy bambuszszínház is, de a csirkeólak között is tartanak előadásokat, és nem utolsósorban a teaföldeken, sőt egy vízzel elöntött rizsföldön is, amelyet vízi színháznak nevez415nek, s Tanaka éppen ott tartja legnagyobb előadásait, ahogyan térdig vízben megérkezik a háborúból, hátizsákjában egy nehéz kővel, ami állandóan hátára rántja, mint egy bogarat), igen, utoljára ott, a küszöbünkön is fényképezkedtünk vele, a nagy művésszel, igaz, akkor még nem neveztem küszöbeinket színháznak, pompeji színháznak, de ahogy mostanában előkerestem azt a fotót, láttam, Tanaka, hiszen ő választotta a küszöböt, ő mondta, hogy oda üljünk, valamit megsejtett a dologból, a dolog színház voltából, annál is inkább, mivel, ha nem tévedek, ifjúkorában csinált is egy előadást az egyik japán vulkán peremén…

Kutyaszart szedtem, visszarúgtam a szomszédból átrepült drága labdát, megvizsgáltam, hogyan fejlődik az egyik, immár másodszor átültetett bolgár dió, még bonsai lesz belőle, majd egy új madarat kezdtem követni éppen a kertben, a szelídgesztenyéről röppent föl, gyorsan elrejtőzve előlem magas nyárfaligetünkben, hiába próbáltam utánalopakodni. A feketerigók, balkáni gerlék és verebek, illetve a cinegék és tengelicék időlegesebb hullámai mellett nehezen marad hely új madaraknak, olykor egy-egy vörösbegy, ökörszem, szajkó, más nemigen mutatkozik, legfeljebb vadludak, darvak, hattyúk húznak el olykor felettünk, mint háborúban ereszkedő helikopterek, jóllehet zeneileg én nem is kívánok mást, lelkemben már mélyek a feketerigók és balkáni gerlék bús, olajos melódiáinak furatai…

Valami autók vannak az utcában, mondta akkor, hazaérve, biciklijét tolva maga előtt a lugasban feleségem. Biztosan a gyerekekért jöttek az óvodába, olykor egyszerre érkezik vagy tíz kocsi, mondtam. De itt vannak a tűzoltók, a mentők meg a rendőrök is, mondta. Nem értettem, hiszen a mi utcánk egy zsákutca, egyik végén a borpince (Palicsi rizling, Cigány báró) és a temető, másik végén pedig egy kereszt meg a vasút zárja, nincs igazi autóforgalma.

416

Itt vannak szemben az almás bácsiéknál, tette hozzá. Az almás bácsiéknál?, szóltam utána. Az almás bácsiéknál (akit mi olykor Almási bácsinak nevezünk), mondta már bentről. Kilestem a kerítés fátyolsövénye fölött. Valóban, künn jobbra egy nagy, vörös tűzoltóautó villogott. Füst után kémleltem, a tűz ropogását füleltem, de nem láttam, nem hallottam semmit, csak a kisbaglyok nyávogását fentről, a magas feketefenyőkről. Ha tűzoltókocsit látok, mindig összeszorul a gyomrom. Akinek egyszer leégett a háza, az, igen, az olyan, pontosan olyan, mint én…

Néztem a rendőrautókat, a mentőkocsit, amely szintén villogott, teljesen megváltoztatva, irreálissá téve utcánkat. Majd bementem feleségem után a házba. A kutyáknak főzi a gegát, mert néhány nap múlva elutazunk. Hallottál valamit?, kérdeztem. Terikével, az almás bácsi testvérének a feleségével beszélgettem, mondta. Ott találták őket… Kiket?! Az almás bácsit meg a feleségét. Az almás bácsit meg a feleségét?, kérdeztem ijedten, gyáván, igen, valamiféle gyávaság tört rám hirtelen, a gyávaság egy eddig általam egyáltalán nem ismert formája, kérdéseimmel valójában nagy igyekezettel próbáltam elodázni, eltolni magamtól a választ, afféle pajzsként használva kérdéseimet, hiszen más védekezési módom nem volt.

Az almás bácsi meg a felesége ugyanis a szelíd, szorgalmas emberek mintaképei voltak az utcánkban, egész Palicsfürdőn. Egy árnyalattal különböztek a szőlősgazdáktól, borászoktól, akik értelmiségieknek, sőt alkímikusoknak tűntek hozzájuk képest, ám ugyanakkor vékonyabbaknak, törékenyebbeknek, hogy úgy mondjam, dekadensebbeknek is. Almával foglalkoztak itt, a határban, a homokon. Kizárólag almával. Most is éppen új gyümölcsöst telepítettek. A minap láttuk is őket az autóból, térdig a homokban, akkor mondta a feleségem, hogy új gyümölcsöst telepítenek. Az volt az érzésem, azt vizionáltam, 417mind jobban beássák magukat a homokba, egy napon, tűnődtem, magukat fogják elültetni, netán, tűnődtem tovább, mert megsejtettek valamit az örökkévalóságról. Annak, hogy új gyümölcsöst, almást telepítettek, természetesen nagyon örültem, mert ez azt jelentette, immár értékesíteni tudják a termést. Hallottam, a termelők összefogtak, közös hűtőházat építettek. És akkor nincsenek immár teljesen kiszolgáltatva a határsávban nyüzsgő, martalócokból, lókötőből lett üzletembereknek. Szerettünk menni almát venni hozzájuk. Olykor talicskával toltam haza a teli ládákat. Volt, amikor nem kellett rögtön visszavinni a ládákat. Csak majd tavasszal kaptam észbe, itt az ideje visszavinni az almásládákat. Szerettem szállítani, éppen úgy, mint a létrát meg a tobozt, az üres ládákat. Szülővárosomban nagy ládagyár van, volt itt Királyhalom előtt is egy ládagyár, a PÖRÖS, mindig különös figyelemmel kísértem a munkáját, olykor meg is látogattam őket, mert kutyaólakat és századfordulós mintájú, nehéz kerti padokat, asztalokat is csináltak, kutyaólat, kerti padot vettünk ilyenkor, magunknak meg ajándékba is, de engem tulajdonképpen, majdhogynem titokban, a gyümölcsösláda gyártása érdekelt, a hússzín finom göngyöleg maga, az új pillekönnyű szerkezet… Le tudtam volna térdelni egy új gyümölcsösláda, egy először megszedett új gyümölcsösláda előtt meg különösen… Tegnap is kint dolgoztak. Ki kellett használni a jó időt. Noha a felhők megállás nélkül göngyölődtek fölöttünk, nemegyszer ki is, le is szakadva.

Ebédre ugrottak haza autóval, mondta a feleségem már ismét az udvaron, ugyanis kitette a kutyaeledelt hűlni a kerítés gyertyánfánk gyökerei által megdöntött oszlopára. Majd később az egyik munkásuk is jött utánuk biciklivel. Az ebéd már ki volt szedve, a leves ott gőzölgött az asztalon. De egyikük sem volt benn a házban. Látta, a lavórban megmosták a kezüket. A törülközőn ott sötétlettek vastag ujjaik nyomai. Keresni 418kezdte őket. Benézett a kamrákba. Garázsba. Kiabált. Átment a szomszédba, az almás bácsi testvéréhez. Azok is valahonnan Bánátból költöztek ide. Nem voltak gyerekeik, azért azt szerették volna, ha egymás mellett élnek. Kivárták, amíg eladó lett a szomszéd kis ház, amelyet mellesleg egy ideig a fiamék béreltek, tehát jól ismertem. Olyanok voltak, mint az ikrek. Ikrek, akik csak a munkát ismerték. A homokkal, a fákkal, az almával való munkát. Meg vasárnap elmentek a misére. Mondta a Terike, hogy az előbb volt itt a Rúzsa, átszaladt orvosságért. Mondtam neki, ahogy elloholt mellettem, mesélte a Terike, ott a nitroglicerin a kredencfiókban. A Terike férje többször tett a nyelve alá nitroglicerint, jóllehet fiatalabb volt. Igaz, már mind a ketten ott voltak hatvan körül. Olykor simogatták mellkasuk bal felét. De sosem panaszkodtak. A Rúzsa beszaladt, hallotta, ahogy kihúzza a kredencfiókot, majd eltűnt, elloholt mellette, miközben ő a kutyát kötötte meg éppen, kiszökik, és megugatja az óvodásokat. Férje a kamrában motozott, ládákat drótozott minden bizonnyal, kérdezte, ki volt az, mondtam, a Rúzsa volt itt orvosságért.

És a munkásuk, akivel együtt katonáskodtak, többé sosem váltak el, jött ő is családostul Palicsra, addig forgolódott maga körül az udvaron, míg le nem talált nézni a szerelőaknába. És megpillantotta őket. Hol?! Ott a szerelőakna fenekén. A szerelőakna fenekén? Ott, mondta a feleségem, érzékeltetve vele, zavarom a sok semmis kérdésemmel, ahogy a férfi arccal lefelé, az asszony pedig arccal fölfelé úszkál a talajvízen.

Nem jött ki hang a torkán, csak átszaladt a szomszédba, és megfogta az asszony kezét. Kicsoda?, kérdeztem. A munkás, mondta a feleségem. És húzta. Aztán szaladt az almás bácsi öccse is. Álltak hárman az akna fölött. Azok meg ketten lenn úszkáltak. Akkora a talajvíz?, kérdeztem. Azt mondta a Terike, hogy térdig érő, vagy kicsit tán már annál is följebb jött… 419Immár a mi pincénket is veszélyeztetni kezdte a talajvíz, noha mennyezetéig érő betonteknőben van, tizenöt év után először szivárogni kezdett egy-két helyen, pontosan tudtam tehát, hogyan emelkedik, hol tart az utcánkban, azt is pontosan, egzaktul szinte tehát, meddig jöhetett fel az ő aknájukban…

Hívták a mentőket. Mert hirtelen le sem tudtak menni az aknába. Ugyanis a létra, az a kis, vacak létra, látszott, összetört az asszony alatt. Másikat meg hirtelen nem találtak. A rendőrök azonnal megérkeztek. Nem engedték, hogy bántsák őket. Kérdezték, ki volt még rajtuk kívül a házban. A munkás azt mondta, ő. Csak ő. Amikor a mentők és a tűzoltók kiemelték az asszonyt, a nitroglicerin még ott volt a markában. Alig tudták szétfeszíteni. A létra, az a kis vacak létra, ahogy összetört alatta, belevághatta a tarkóját a betonba, és arccal a vízbe bukott. Az ember, az almás bácsi (akit mi olykor Almási bácsinak nevezünk), minden bizonnyal beállt a garázsba, kipakolt, hazahozta az ásókat, lapátokat, hogy kicsit kikalapálja, beékelje őket, bement a konyhába, megmosta a kezét, látta, az asszony már meri a levest, de melege lett, kis rosszullét környékezte, majd hirtelen a küszöbön már nagyobb rosszullét fogta el, mintha valaki a torkát fojtogatná, mellkasát akarná bezúzni, az udvarra tántorgott, szólt az asszonynak, aki éppen befejezte a leves hármuknak való elosztását, mert a munkásuk is velük evett, hozzon nitroglicerint. Az asszony átszaladt a Terihez, akinek nagyobb érzéke volt a gyógyszerekhez, ismerte a gyógyszerészt, akit különben én is ismerek, alattam járt a gimnáziumban, sokszor nevetgéltünk együtt nála a szomszédasszonnyal, meg még néhány helyi náthás, illetve orvosságfüggő emberrel. Közben a férfi megtántorodott, és belerepült az aknába. Lehet, már holtan zuhant alá nagyot csattanva. Látszott az udvar betonján, furcsa térképet képezett, amelyet éppen megvilágított az egyik felhő mögül előbukkanó nap, egészen fölcsapta a vizet, föl szinte a 420konyha faláig. Ha tíz centiméter hiányzott mindössze a friss vízfolt és a kávébarnával elhúzott konyhafal között.

Testvére benn van az udvarban a rendőrökkel. Hosszasan helyszíneltek. És ez még napokig el fog tartani. Mindent lezártak. Terike ott áll a kapuban. Nem mer ismét beljebb menni. A munkás?, kérdeztem. A munkást nem láttam. A rendőrök azt mondták, mondta Terike, minden lehetséges. Majd nekünk is be kell menni kihallgatásra, mondta. Egy járókelő azt mondta, ilyenkor mindenki gyanús. Egy másik meg azt, hogy ezeknek az almásoknak tömérdek pénze van. Mindig panaszkodnak, de az alma: arany. Egy harmadik meg azt, hogy nincs kizárva, sosem fogják megtudni, valójában mi is történt. A falu bolondja pedig, aki különben is a ház előtt jár el naponta négyszer (délelőtt a városba megy, délután a tóhoz), a járókelőknek ezeket a megjegyzéseit máris jócskán összezavarta, sietett szétkürtölni, minden alkalommal hozzájuk téve azt is, hogy ő nem akar meghalni…

Én tudtam, azonnal tudtam, azért olyan vacogtató az eset, mint egy Poe-novella, mint egy hollywoodi horror, mert nem történt semmi. Illetve nincs semmi a dolog mögött. Csak az a déli nyugalom. A csupasz udvar. Ahol egy fűszál sem maradhatott, az ide-oda rakosgatott, ide-oda huzigált ládáktól. A csupasz, szinte fényesre csiszolt udvar. Csak az a nagy, nedves folt az akna körül. Csak azok a párolgó levesestányérok meg az a fehér törülköző a lavór fölött, a szék karfáján, vastag ujjaik sötét nyomaival… Nincs semmi. Csak a kitárt ajtajú, üres almatároló kamrák. Egy átlósan elhelyezett, már senki sem tudja megmondani, miért került éppen úgy oda, üres almásláda pilleszerkezete. Nincs semmi, csak az almák. És ez immár vacogtatóbb, mint Poe, mint a hollywoodi horror. Tiszta, mint egy görög tragédia, amelyben immár a tragédia képlete sem szükségeltetik. Az a borzalma. Az a hiány az iszonyata.

421

Ha jöttem a városból, mondtam, vagy már ott, átkelve a síneken, vagy a keresztnél, vagy Barnabás villája után, mindig átmentem a túloldalra, hogy az almás ház előtt haladjak el. Szippantsak egyet. Egy mélyet.

Leültünk az új küszöbre feleségemmel. Bámultunk magunk elé. Egyszer, egy pesti barátommal sétálva hazafelé a tóról, elhaladva az almás ház előtt, beköszönve az almás bácsinak (akit mi olykor Almási bácsinak nevezünk), egy-két szót váltva is tán vele, azt mondtam, ez a kemény, magános, a létbe belevastagodó, mindent el-, kitaszító, magának való ember annyira megszállottja az almának, olyan mániákusan viszonyul az almához, olyan keményen markolja őket – mutattam, hogyan markolja, nem úgy, mint mi, ha megkívánjuk, ha éhesen, mohón utánakapunk, és úgy sem, mint a labdát, hanem csak a felét –, ha ládát rak nekem, s olykor egyet-egyet nadrágjához dörgölve felmutat, olyan keményen markolja, éppen olyan keményen, mint Cézanne. Akkor az udvar is tele volt, az akna nem is látszott, tele vadonatúj almásládával. Holnap kezdődik az almaszüret, mondtam akkor barátomnak, Anna napján meg majd megyünk az almabálba…


A minap volt valami a levegőben, mondja már a harmadik ember. Noha sejtem, mit akar mondani, ilyenkor mindig felnézek az égre. És bólintok, mert én is éreztem. Akárha valami negatív Istent. Mások a vízről beszélnek, arról, hogy ilyen sokáig fönn van, fönn és künn a folyók, fönn és künn a talajvizek. És bólintok, jóllehet nem hittem volna, hogy itt e kis, akárha eltűnni készülő tavak között még majd a víztől kell rettegnem, a víz elől kell menekülnöm, mint nagy folyók, vad tengerek partján. Igen, a vízben is láttam tükröződni azt a valamit, amit, jobb híján, negatív Istennek találtam nevezni, nem kis bátorsággal, hisz immár mind ritkábban merem számra venni nevét, itt 422ezen az új küszöbön is igyekszem alázatosnak és együgyűnek, a még nálam is együgyűbb infaustusok figuránsának maradni. Bámulni üresen magam elé. Bámulni üresen magam elé, a küszöbről. Bámulni a pompeji színház láva alól kiásott porondját. Ahonnan már az az összetört esernyő, az az összetört, vacak kis létraszerű tákolmány is eltűnt.

423
[Jegyzetek]

*1

Nem kerülsz be a regényembe!

*2

Öregem, szétbasztad a dolgot.

*3

Olivér, bekerülsz a regényembe!

*4

Olivér, öregem, benne vagy a regényemben!

*5

Elment a mama a faszba.

*6

Egeret sütöttem!

*7

’ha lejjebb megy a nyomás’

*8

Lehet, hogy nem kerül bele.

*9

Regény nélküli regény

*10

A legifjabb Jagodićnak nem akaródzik bekerülni a regénybe

*11

Valamikor 1939 táján, amikor Triesztbe, majd Kotorba és Cetinjébe utaztam, Zsorzs levélben megkért, értesítsem, mi az ára a déligyümölcsnek, és milyenek a szállítási lehetőségek. Egyfajta üzlettársi viszonyra akart lépni velem, ugyanis a déligyümölccsel való kereskedés ötlete tőlem származott. Én azonban nem akartam betársulni, csupán annyi történt, hogy egy levelemben egyszerűen megemlítettem Zsorzsnak, hogy aszalt füge és gránátalma árusításával is foglalkozhatna, s hogy én a magam részéről néhány címet küldhetek, és beajánlhatom egy-két kereskedőnél. Fövenyóra (Borbély János fordítása)