Tolnai Ottó Grenadírmars – egy kis ízelt opus – 9-768684-33-9 406 zEtna Zenta 2008 Vulkáni Helikon 0 Munkában lévő, nem végleges verzió 1
Tolnai Ottó
Grenadírmars
– egy kis ízelt opus –
I.
5 6
Focizunk

Valami nagy építkezésen haladtam át. Finom por vont be mindent. Már engem is.

Néztem a lézengő munkásokat, nem tudtam megállapítani, mit is dolgoznak, mit is építenek valójában. Egy-két éve Rotterdamban (meg azután Bécsben is) láttam Brueghel és társai Bábel tornyát ábrázoló képeit, soká álldogáltam előttük, csak akkor értettem meg, a szerpentin szélessége, mélysége teljes életteret biztosított, talán sosem is zuhant le közülük senki, s ha le is zuhant netán, inkább úgy tűnhetett, elrepült, el, mint egy légy, mint egy muslinca. Mind közelebb léptem a képekhez, már két múzeumőr vigyázott rám. Végül egy hangyányi figura hétköznapi életét próbáltam meglesni, talán annyira igyekeztem, hogy végül most (álmomban) átkerültem valamelyik képre, amely, mint meg kellett tapasztalnom, nem is kép valójában. Csupa por lett a cipőm. Kettétört téglákat, formás betontőkéket, keresztgerendákat, huzalgubancokat léptem át, kerültem ki, végtelen, öblös csövekbe lestem be. Az egyik ilyen öblös, végtelen cső előtt azon tűnődtem, mi lenne, ha bebújnék és többé nem jönnék elő. Egy hamurakást láttam, része volt a por általános hímporának, mert itt még a beton és a vas is bírt a pillangók hamvasságával, akárha mindent szattyántokba húztak volna, Istenem, szattyán, gondoltam, meg azt, hogy vagy műanyag csövet melegítettek ott, vagy ebédet. Később, kissé már eltávolodva az építkezéstől, noha állandóan az volt az érzésem, valaki néz, próbáltam egy gyors mozdulattal letörölni cipőmet nadrágom szárában. Aztán egy nagy 7épület folyosóin kóvályogtam, az egyik fordulóban kinéztem az ablakon, s meglepve láttam, tulajdonképpen semmit sem távolodtam el az építkezéstől. Talán éppen a közepén vagyok. Egy kék zubbonyos munkás pallódeszkát vitt valahová, szép szál pallódeszka volt, szinte éreztem illatos szálkáit, jó volt látni, hogy most majd sokáig fogja vinni, s én sokáig fogom nézni, ahogyan viszi, de akkor, teljesen váratlanul ledobta, megállt, levette védősapkáját, megtörölte a fejét, majd elindult, nem visszafelé, hanem oldalra, egy váratlan irányban, amerre egy marógép nagy gödröt képezett, majd abbahagyta, ott állt gazdátlanul a peremén, árván. Leereszkedett a gödörbe, s a közepén letolta a nadrágját, leguggolt, nagydolgát végezte soká, sokkal tovább, mint ameddig a fosznit szállította. El kellett indulnom. Kissé meg is lepődtem azon, hogy mintha tudtam volna, hová is indulok. Az ajtók mind egyformák voltak, fogalmam sincs, miért éppen oda nyitottam be, ahová benyitottam. Éreztem, a kilincsre is rárakódott a por. A kis előszobában egy árva fekete esernyő lógott a fogason, meg egy vásott nadrágszíj. A sarokban zsák, három bot. Hihetetlen, hogy éppen három bot van, gondoltam, hihetetlen, hogy ennyire pontos, egzakt a dolog. Egy nagy, üres szobába léptem. Az első pillanatban senkit sem láttam, de aztán egy munkás termett előttem. Mintha emlékeztem volna rá az építkezésről. Hímpor fedte őt is, jóllehet az ajkát is. Most érkezhetett, ugyanis egy üveg víz volt a kezében. Lábán fűző nélküli bakancs. Néztük egymást. A padlódeszka néhol megvetemedett. A falon egy pondró araszolt. Pontosan, ahogy az előbb mondtam, egzaktul éreztem, semmi sem következhet. Ott fogunk állni végtelen. Újabb pondrót fedeztem fel, szép, ragyogó gyűrűi ritmikusan hullámoztak. A hímpor és ez a ragyogás valamiféleképpen az egész természetet képes volt 8odavarázsolni. Az egyik ablaküveget valamivel összemaszatolták. Az egyik sarokban nagy, aranyszín konzervdobozban zsír, látni lehetett, valaki mohón belemarkolt. A terem jobb oldalát mintha egyszer elkezdték volna söprögetni, de aztán, jó régen lehetett az is, abbahagyták. És akkor a munkás megszólalt. Barátságosabban, mint vártam. Ajkán itt-ott átnedvesedett a por. Kövér, mondta, akarsz focizni.

Nem jött ki szó a számon. Néztem a bakancsát. Nem értettem, ilyen súlyos és fűzőnélküli bakancsban hogyan is lehet focizni. Igaz, buszsofőrt például már láttam ilyen, fűzetlen bakancsban vezetni észbontó szerpentineken. Szóval volt valami sejtésem, van egy fajta ember, amelyik sokkal jobban mozog fűzetlen bakancsban, mint gondolnánk, sőt olyan is van, aki egész életét így éli le, fűzetlen bakancsban.

Álltunk ott egymással szemben. Nem várta a válaszomat. Én pedig nem sértődtem meg, hogy kövérnek nevezett, tehát eleve lekezelt. Cselezni talán mégsem cselezne, gondoltam, de hogy szétrúgná a bokámat, az biztos, pedig nem tűnt egy nyomuló alaknak, sem kifejezetten durvának. Álltunk ott a megvetemedett padlón, akár egy pályán, szemben egymással. És ebben valamiféleképpen benne volt a focizás, noha fogalmam sem volt, hogyan is. Megálltunk. Most már várjuk, véget érjen a meccs. Vagy már véget ért, hiszen a kezében ott az üveg. Vagy azt várjuk, hogy elkezdődjön, a bíró bedobja a labdát. Nem tudom. De jó volt. A gyerekkor össz pöcögtetése, csele, csavarása, duplapassza, gyertyája, felsősarka benne volt. Még sosem láttam 100 méteres szobát, gondoltam, amelyik ráadásul még ennyire otthonos is. A lábára pillantottam ismét. Vastag gyapjúzokni volt rajta, pedig nem volt hideg. Tompán sütött a nap. A nap volt az, vagy egy, az építkezésen túlról felénk rúgott labda.

9
És Franck

Ismertem egy írót. Ugyanabba a kávéházba jártunk újságot olvasni. Megfigyeltem. Szépen tudta használni zsebeit. Vékony, aranyszegélyű határidőnaplót használt, mindig vasalt zsebkendőt. Körmei tiszták voltak, gondozottak, havonta egyszer pedikűröshöz járt. Naponta borotválkozott. Sosem láttam zavartnak, ziláltnak, a pánik meg sem környékezte, nemhogy még olykor el is uralkodott volna rajta, mint a kávéház másik sarkában ülő kollégáján. Cipője mindig fénylett, szemben korunk egyik legnagyobb zeneszerzőjével (írónk kitűnő ismerője volt munkásságának), aki elvből nem tisztította cipőjét egész életében. Szóval ismertem egy írót.

Volt egy története. Szeretett róla mesélni. Részben, mint mondotta, maga találta ki, jóllehet hallott is valamit, meg, tudom, kutatott is hozzá, meg hát vendégszövegekkel is élt, mint élnek manapság a szerzők. Ám végül annyira szétszálazta, elbonyolította, hogy átláthatatlanná lett, noha a szöveg minden változatának, amelyeket én hallhattam, volt valami bársonyos érintésük, meg arról is mesélt egyszer, ott, kis kávéházunkban, hogy ő lát egy pontot, egy fényes pontot, csak el kell jutnia oda – többször felült barátja mögé, sárkányrepülőjére –, el kell érnie azt a pontot, ahonnan ismét áttekinthető lesz az egész.

Kisimul a szöveg horizontja. Majd szépen körbezárul.

Elhatároztam (nincs kizárva, ő is ezt a szerepet szánta nekem, egyfajta médiumot sejtett bennem, akárha én lennék az a pont, ha nem is olyan fényes, mint amilyennek ő látta, álmodta, de hát végső soron egy légypiszok is pont, sőt olykor akárha kínai tussal ejtették volna, igen, olykor akár 10egy légypiszok köré is szépen rendeződhet a világ): a lehető legrövidebb formában elmesélem a történetét.

Íme.

Három ember – Márta, Max és Franck (aki állítólag kései leszármazottja volt a kávés Franckoknak, de ez számomra nem vált egyértelművé) – találkozik, amikor a várost éppen elönti valami víz az áradó folyóból vagy talán egy távoli tárolóból. Max szerez egy nagy, kék gumipárnát. Azon lebegnek, kezdetben akárha strandolva, hol Max, hol Franck húzódva kissé közelebb Mártához, majd mind görcsösebben kapaszkodva. Ám a párna engedni kezd, eltűnik alóluk. A három ember különböző irányba próbál evickélve menekülni.

Márta rásodródik egy transzformátorra, amely nagy lángnyelvekkel kezd csapkodni. Márta elég a vízen, mint a zsírban.

Maxot elnyeli valami váratlanul kinyíló kloáka.

Azután a zavaros víz visszahúzódik. Beindul ismét az élet.

És akkor: Franckot látjuk, amint kezében egy kis csomaggal (kávé?) lépked a város sáros főutcáján. Talán egy-két héttel vagyunk mindössze a gátszakadás, az árvíz után. Mint mindig, most is kifogástalanul öltözött, csupán nyakkendője tűnik furcsamód gyűröttnek, mintha mosás után nem érkeztek volna kivasalni. Az utca egy váratlan pillanatban véget ér, megszakad. És Franck, aki, senki sem tudná megmondani, miért, egy árnyalattal határozottabban lépkedett, mint szokott volt a vízözön előtti időszakban, alázuhan.

11
Mongúzok

Meghalt Ljerka Potocki, Jutka édesapja testvérének (aki Koszovón élt, Prizren legismertebb, tudós állatorvosa volt) nevelt gyermeke. Natasa, Ljerka lánya, hazajött Ausztráliából a temetésre. Belgrádból is jöttek. A magyar pap, aki majd horvátul búcsúztatja a halottat, ugyanis Ljerka édesanyja zágrábi szlovén asszony volt, késett. Kristóf, aki afféle főszervezőként mozgott a ravatalozó körül, nyakában fényképezőgéppel, kezében kis kamerával, már nyugtalankodott, másik papot akart odarendelni mobilján, mondván, ismer egyet, egy megbízhatóbbat.

Közben odajött hozzám Gabi bácsi, festőművész rokonunk, mondta: 7 pazar szobát rendezett be munkáiból, afféle kis képtárat, emlékházat, látogassuk meg. Természetesen, mondtuk, hiszen én, nem függetlenül a rokoni szálaktól, kedves feleségétől, aki közben szegény már elhunyt, de egy jeges, én így mondtam, képének, illetve annak a hatásnak köszönve is, amit a kép celofános anyagának eljegecesedése gyakorolt rám, hosszú tanulmányt szenteltem munkásságának. (Eredeti ötlet, mondtam volt, a festőt állványostól száműzni a jégmezőkre.)

Majd bárzongorista rokonunk jött oda hozzánk a ravatalozó előtt. Beszélgettünk. Mondta, hallja, Berlinben élünk. Igen, mondtuk, jövő tavaszig. Ő is muzsikált Berlinben, valahol a Momsenstrassén, mondta, de a kávéház nevére már nem tudott visszaemlékezni. Mondtuk, naponta megfordulunk a Momsenstrassén. Mesélte, a fiatal Günter Grass-szal is muzsikált. Mondtam, éppen most láttam a nagy írót, egyik szegedi barátomnak, Darvasi Lászlónak adott át egy tekintélyes díjat a Museum Insel csodálatos 12épületében, majd pedig rajzkiállításán is találkoztam vele az Unter den Lindenen, barna ruhában volt, sötétzöld felöltőben, elmaradhatatlan pipájával… Min játszott?, kérdeztem. Kicsoda?, kérdezte. Günter Grass, mondtam. Ha jól emlékszem, mondta hosszan gondolkodva, bendzsón. Ez kissé meglepett, de nincs kizárva, a szakemberek, az életrajzírók jól ismerik ezt a momentumot. Aztán mégis megérkezett a pap. Mi lett volna, ha nem jön, és Kristóf sem találja az ő megbízhatóbb papját?

A temetés után Bálint, Kristóf apja hívott bennünket, menjünk el hozzájuk, a Joó utcába kezet mosni. Elmentünk. A bejáratnál ott állt egy széken a lavór, a törülköző. Megmostuk a kezünket. Egymás után álltak meg az autók a szűk utcában. Megteltek gyászoló rokonokkal, barátokkal a szobák.

Kristóf bárzongorista rokonunkkal beszélgetett, aki épp arról mesélt, hogy karrierje alatt 25 országban játszott. Egyiptomban, Alexandriában kétszer is. Fél életét sétahajón töltötte. Egyszer majdnem vett egy Vespát, de akkor rátelefonált a felesége: vegyen 10 perkálszoknyát. Hirtelen többen odafigyeltek, 10 perkálszoknyát?!, kérdezték. Majd folytatták a csevegést.

Kristóf akkor egy kicsit kivárt, kihasználta a 10 perkálszoknya idézte intermezzót, majd megszólalt. Épp most vettem egy vadonatúj trombitát. Hol?, kérdezte a bárzongorista rokon. A bolhapiacon, mondta Kristóf. És már hozta is be. Kinyitotta pazar tokját. A sok sötét ruhás ember között felragyogott, szinte lángolni kezdett a hangszer. De hát te nem tudsz játszani rajta, miért vetted?, kérdezte értetlenkedve a bárzongorista, akinek már rezgett a keze. Kétségtelen, azért vette, mert olcsó volt, ám most azt akarta bizonyítani, hogy azért valamennyire játszani is tud rajta, mindenesetre 13megfújni egészen biztosan meg tudja… És már a szájához is emelte, furcsán felszegett, peckes tartásban, a ragyogó trombitát.

A gyászoló rokonság hirtelen mind feléje fordult. De akkor az anyja és a felesége rászólt. Mégsem illik gyászvacsorán trombitálni. Megbotránkozna az egész Joó utca. Kristóf morgolódva pakolta el a ragyogó hangszert, amely akárha így is megszólalt volna.

És most ő kezdett mesélni. Katonaélményeiről, ahol az sincs kizárva, éppen ő volt a trombitás. Ő fújta az ébresztőt, a takarodót. Akkor egy pillanatra mégis sajnáltam, hogy nem játszotta el az ébresztőt, illetve hát a némileg odaillőbb takarodót.

Vis szigetén katonáskodott. Vis szigetéről mesélt. Most meg váratlanul a tengeri levegő csapott meg bennünket.

Mire jobban odafigyeltem, már javában benne tartott a mesében. Épp valami izgalmas fordulat előtt állt.

Ám én nem tudtam, mondta. Nem tudta… Mit nem tudott? Fogalmam sem volt arról, mondta, hogy a mongúzok röhögnek.

Mongúzok?, kérdezte a bárzongorista. Miféle mongúzok?

Hát Titóék… Titóék?!, emelte fel a fejét a bárzongorista felesége, aki a 10 perkálszoknyát rendelte volt, és aki most aktív politikusa a vezető helyi magyar pártnak, ahol Tito nevét nem jól jegyzik. Titóék, folytatta Kristóf, akiknek a főhadiszállása egy időben éppen Visen volt, ott éltek a nyugati diplomaták is mind, akik között ismert írók is akadtak, Titóék a kígyók miatt betelepítették Vis szigetét: mongúzokkal.

És a mongúzok éjszaka, mondta Kristóf, amíg te vacogva őrködsz: röhögnek.

14

És akkor mindenki hozzáfűzött valami apró megjegyzést a mongúzokhoz, illetve Vis szigetéhez. Ki mikor nyaralt ott. Kinek él ott rokona.

Én arról meséltem, hogy az angol íródiplomaták azt írták volt Titóról, hogy nő, majd együtt strandoltak vele megszégyenülve, mármint hogy Tito mégsem volt nő. Majd pedig arról meséltem, hogy a berlini Egyiptomi Múzeumban van egy kis bronzmongúz. Két lábon áll, és csodálatos kis bronzkezei között a Napot tartja feje felett. Arról, hogy ez az egyik legkedvesebb tárgyam abban a múzeumban, s gyakran visszalátogatok hozzá, ki hitte volna, hogy az én berlini istenkém éppen egy mongúz lesz… Mindenki elcsodálkozott. A bárzongorista felém fordult. Te egy mongúzt imádsz ott, Berlinben? Miért ne, kelt védelmemre Kristóf. Mondom, a mongúz éjszaka röhög… Áll a tengerparti sziklán a holdvilágban – és hangosan röhög.

Megdöglött-e a kutya

Állt künn, az árva, poros kis fa előtt. Valahol Szegeden. Majd bement a Rupesky nagy, improvizált üvegszalonjába.

Egy fekete Vectra Comfort Wagont nézegetett. Akkor csörögni kezdett a mobilja. Mi újság?, kérdezte. Nem hallottam, mit válaszoltak neki, nem hallottam: mi az újság. Nem is érdekelt, hiszen ott volt a kezemben egy újság, ha érdekelt volna, mármint hogy mi az újság, belepillanthattam volna, de valóban nem érdekelt, nem pillantottam bele. Aztán hosszan kezdte magyarázni, hogy ők szolgáltatják az óvodának a meleg vizet. Majd váratlanul azt kérdezte, igaz-e, hogy megdöglött a kutya?! Nem hallottam a választ. Nem tudom, megdöglött-e a kutya.

15

Aztán ismét kiállt az árva, poros kis fa elé. Az volt az érzésem, örökre úgy maradnak. Ő és a poros kis fa. De akkor egy kóbor kutya tűnt fel valahonnan, kezdett közeledni feléje. Egyértelműnek tűnt, az a kutya, annak a kutyának a szelleme talán, s az is egyértelműnek tűnt, a találkozást valamiért képtelen lesz elviselni.

Taj Mahal

Legkedvesebb berlini indiai pincérünkről beszélgettünk, ugyanis látogatóba érkező barátaim is megismerték, mondhatom, valamiféleképpen ők is megkedvelték. Arról magyaráztam, hogy számomra ez az ember a leghalkabb, valamint a leglaposabb tekintetű, a leglaposabban, legvisszavontabban, ám ugyanakkor mégis legintenzívebben mosolygó ember, akit ismerek. Így, ilyen tapintatosan kiszolgálni még nem láttam pincért. Nem is tapintat ez, új szó szükségeltetne hozzá szótárunkban. Avagy a tapintatosságot kellene új tartalommal töltenünk, egyértelmű, kiüresedett, egészen biztos, hogy nem azt jelenti már, amit valaha jelenthetett. Ahogyan leteríti, majd tenyerével végigsimítja az olcsó papírszalvétát például. Sokat tanultam tőle, újabban én is hasonló gyengédséggel igyekszem viseltetni papirosaim iránt, olykor soká simogatom, majd elrakom őket. Akárha ez a néhány tapintás, tapintatos érintés, simogatás helyettesítené magát az írást mint olyant. Egyszer például láttam, amint egy család asztalán lerakva a rendelést, a sárga rizst, a sárga mangólét, észrevette, hogy a család éppen fényképezkedik, s hogy ő is benne a képben, és megfigyelhettem, ahogyan egy általam még nem látott mozdulattal: kisurrant a képből. Érezni le16hetett, egzaktul tudni, hogy a már félkész képből surrant ki, sikerült kisurrannia. Igen, az a mozdulat, ahogyan lehajtva fejét, zöld kötényében kisurrant, az felejthetetlen maradt számomra, ugyanis eddig nem hittem volna, hogy még akkor is van idő, még akkor is ki lehet surranni a képből, amikor már megnyomták a fényképezőgép gombját.

Magyaráztam, meséltem róla barátainknak, ugyanis ez a Taj Mahal valójában a mi házunkban található, igaz, három kisebb üzlet, szalon után, de még mindig a miénkben, tehát balkonunkról is láthatom, különösen, ha a külső asztaloknál dolgozik.

Mire barátom, aki szövegelésem ideje alatt hosszasan, alaposan szemrevételezte, figyelte a hosszú, zöld kötényes pincért (egy pillanatra úgy tűnt, azelőtt sosem, mintha hosszú zászlót kötött volna maga elé), így csak az alföldi emberek tudják megfigyelni a másikat, a maga jellegzetes nyugodtságával azt mondta, első pillanatban úgy tűnt, a dolog nincs semmi összefüggésben a Taj Mahal zöld kötényes pincérével, ő minden embert osztályozni tud, be tud helyezni a maga pontos helyére. Nem értettem. De folytatta, mondván, neki ugyanis van egy hármas felosztása, amely az elmúlt évtizedek alatt kiállta a valóság próbáját. Minden ember szépen, egzaktice megtalálja benne a helyét…

Értetlenül bámultam rá, ugyanis én már ott tartottam, hogy éppenséggel semmit sem tudtam kezdeni az emberekkel, nem tudtam hová rakni őket, éppenséggel semmit sem tudtam kezdeni az emberi lénnyel mint olyannal…

Háromfajta ember létezik tehát a világon, mondta. És már sorolta is:

17

Csönd lett. A klasszifikáció persze nagyon megnyerte tetszésemet. Gondoltam, végre én is egy olyan felosztás birtokába jutottam, amely szerint rendezni tudom immár több mint hat évtizedes tapasztalatomat ezzel a furcsa lénnyel, mármint az emberrel mint olyannal kapcsolatban.

Borges nevezetes felosztása jutott eszembe, amely nagyban meghatározta, felforgatta korunk gondolkodásmódját, hiszen Foucault például arról beszél A szavak és a dolgok előszavában, hogy nagy jelentőségű könyve éppen abból a nevetésből született, amely Borges említett szövegének olvasása közben hangzik fel, és teljesen szétzilálja a mi jelenkori és földrajzi övezetünkre jellemző gondolkodásmódunkat, összekuszál minden rendezett felszínt, síkot és szintet, amelynek segítségével megszelídítjük a lények fékevesztett burjánzását, gyökeresen elbizonytalanítva és megrendítve az Ugyanaz és a Más megkülönböztetésén alapuló évezredes gyakorlatunkat. E szöveg, mondja továbbá Foucault, bizonyos „kínai enciklopédiát” idéz, amely az állatokat a következőképpen osztályozza: a) a Császár birtokát képezők; b) a bebalzsamozottak; c) a megszelídítettek; d) szopós malacok; e) szirének; f) mesebeliek; g) a szabadban futkározó kutyák; h) az ezen osztályzásba foglalt állatok; i) amelyek rohangálnak, mintha megvesztek volna; j) megszámlálhatatlanok; k) amelyeket roppant finom teveszőr ecsettel festettek; l) stb.; m) amelyek imént törték el a korsót; n) amelyek távolról legyeknek látszanak.

18

Mondanom sem kell, azért idéztem kissé hosszabban filozófusunkat, mivel én is kedveltem volt ifjúkoromban a nagy vak argentin eme felosztását, sokszor gondoltam is azokra a lényekre, felismerni véltem őket, amelyek olyanok, mintha roppant finom teveszőr ecsettel lennének festve, amelyek imént törték el a vázát, illetve amelyek távolról legyeknek tűnnek, de a felosztás egészével nem tudtam mit kezdeni, illetve hát az én gyakorlatomban kissé bonyolultnak, terjedelmesnek tűnt, noha például felénk is mind több a kóbor kutya, a mi világunkat is, akár Dél-Amerikát, mind jobban meghatározzák a kóbor kutyák. Igen, civilizációnkat mintha mindinkább ezek a kóbor kutyák határoznák meg, valóban sok időt töltök el színes kis falkáik tanulmányozásával… Viszont barátom véletlen megemlített felosztása számomra abban a pillanatban, és még ma is, sokkal praktikusabbnak, használhatóbbnak, hogy úgy mondjam, hordozhatóbbnak tűnt. Éppen ilyen portable felosztásra volt szükségem, hiszen egy néger antikváriussal barátkoztam, egy kis művésszel, aki mindent (tárgyat, képet) finom fehér viasszal vont be, egy szlovén költőnővel, aki Susan Sontag oldalán végigélte Szarajevó ostromát, egy magyar fiúval, aki az egyik berlini török amatőrszínházban lépett fel… Az döbbentett meg már első hallásakor, hogy mindössze csak három kategória létezik. Azt az erőt bámultam máris, amely fel tudta tartóztatni a megtalált módszerrel való visszaélést. Ámultam és bámultam, jóllehet előttem még nem is alkalmazta, demonstrálta módszerét, hiszen ez is, mint minden más módszer, felosztás, az előttünk éppen felmerült kérdés kezelésében, az előttünk éppen felmutatkozó emberke klasszifikálásában kellett, hogy megmutassa használhatóságát, értékét.

19

Barátom a kitűnő vacsora közben kissé halogatta a dolgot, de nem nagyon, talán nem is tudatosan, hiszen a dolog számára egyértelmű volt. Lassan a vacsora vége felé közeledtünk, végigtárgyaltuk az otthoni, szegedi és szabadkai dolgokat, végig berlini élményeinket, amikor halkan mosolyogva, ismét pincérünkre pillantva egyértelműen megállapította legkedvesebb berlini pincérünkről (10-20 kávéházba jártunk rendszeresen), hogy:

A felosztás, mondom, nagyon tetszett, de még nem memorizáltam, viszont ott volt előttem, felfirkantva a szalvétára. Gyorsan rápillantottam:

Minden bizonnyal nagyon csípőset találtam harapni, a mangólé után kaptam, sokáig szürcsöltem, hűtöttem a számat, újat rendeltem, a pincér egészen arcomba hajolt, az volt az érzésem, macska közelít hozzám, talán dorombolását is hallottam. Majd mintha el sem hangzott volna a dolog, egy éppen aktuális focimeccsre terelődött a szó.

Ám közben én magamban már azon tűnődtem, nem tudtam ugyanis kitérni e szembesülés elől, barátom e zseniális felosztása szerint: én magam ugyan melyik rubrikába is kerülnék, mi is lennék én tulajdonképpen? Persze, figyelembe véve barátom igen okos, szellemes megjegyzéseit, indoklásait is.

Autista hangya?

Vak (elvakult) sorozatgyilkos van elég.

20

Jelentős kevesebbet tudási képességgel rendelkező talán. Édesanyám, idézte Juhász Gyula Nietzsche szavait, s magam is mind többször idézem: én nagyon buta vagyok…

A vacsora után, ahogy távoztunk, pincérünk, aki szép borravalót kapott, érdemelt ki, egy még sosem látott kis kézmozdulatot tett, küldött utánunk, puha kis keze mintha utánunk repült volna, hogy közben aláhulljon, mint egy keszkenő, selyemkesztyű, virágszirom, egy sosem látott kis, szégyenlős vagy talán még leginkább bánatosnak mondható kézmozdulatot, amelyben többek között az is benne volt, benne egészen bizonyosan, még akkor is, ha az ellenkezője is például, hogy ez a búcsú is, mint minden búcsú, elviselhetetlen fájdalmat okoz, valóban elviselhetetlent, s ha lehetséges, majd még egy olyan lapos, illetve minden eddigi lapos mosolyánál is laposabb, szinte a macskakövet súroló mosolyt is küldött kézmozdulata után.

Ám, mondom, én nem szűntem meg tűnődni, gyötrődni. Az emberekkel azóta immár persze némileg könnyebb lett a dolgom, ám magamat illetően még mindig nagy problémáim voltak, sőt mind nehezebbek, mind megoldatlanabbak. Csak barátom segíthet rajtam.

Újabban azon kaptam magam, inkább Borges felosztásához hátráltam ismét, s egyelőre az ő lényei között sejtem magam:

21

De az igazság az, hogy én továbbra sem szűntem meg foglalkozni barátom metszettebb felosztásával, hiszen a nagy vak argentin felosztását, említettem már, különben is felitták a mai gondolkodók, mindenhonnan visszaköszönnek. Ám annyi merszem azért nincs, hogy barátomnak szegezzem a kérdést. Mondja már meg. Hiszen így netán még az is megtörténhet, úgy távozom az élők sorából, hogy nem fogom megtudni, ki is voltam, úgy, mint akinek nem sikerült megismernie önmagát, úgy, hogy fogalma sincs, barátja felosztása szerint melyik kategóriába tartozott volt teljes egészében pánikban eltelt földi élete folyamán.

Van Isten

Imádkoztam, mondta az anyja, áruljon valamit, mert még majd otthagyja a felesége. Pécsre utazott ugyanis a gyűjtők találkozójára. És?!, kérdeztük egyszerre, árult valamit? Igen, végre bejött neki. Végre, mondtuk megkönnyebbülve mi is.

Korán érkezett Pécsre. És rögtön el tudta adni az áruját. Értékes régi könyveket vitt ugyanis. És a pénzen azon nyomban vett: hat (6) kardot. És attól kezdve nyugodtan sétált a nagy zsibvásárban. Mint aki jól végezte a dolgát. A barátai már meg voltak győződve, sajnálták is, nagy-nagy bukti történt.

Akárha egyszerre dőlt volna: a hat (6) kardba.

Máris látni vélték, amint megérkezik Szabadkára, meg a 6 karddal. Amit, féltek, belé fognak döfködni hozzátartozói.

Ám akkor egyszer csak befutott a belgrádi gyűjtők busza. Amire közülük, rajta kívül, senki sem gondolt, senki sem számított, amit közülük, rajta kívül, senki sem várt.

22

És egy belgrádi alak, se szó, se beszéd, azon nyomban megvette mind a hat (6) kardot – háromszoros áron.

Van Isten, mondta keresztet hányva, hatszor hányva keresztet édesanyja. Van, mondtuk mi is. Van, ismételgettük.

Berlinben, a Suarez utcán, ahol minden házban van egy-két antikvárium, kivéve a tűzoltók nagy, modern otthonát, minden év szeptemberében egyfajta kirakodóvásárt tartanak, a szó szoros értelemben kifordítják a kis üzleteket az utcára. Sütnek, főznek, minden üzlet kitalál valami érdekességet, a közbeeső kávéházak úgyszintén, sőt még a tűzoltók is kinyitják kapuikat, kolbászt sütnek, a gyerekek felkapaszkodhatnak a nagy, piros kocsikra, beszállhatnak a végtelenbe nyújtózkodó emelődaruk kosaraiba. Barátnőnkkel már korán a Suarez utcába vonultunk. Hol fényképek után kutattam, egy német katonát keresek, magam sem tudom, melyiket (talán Boltanski nagy dokumentumkönyve, a Kaddisch, illetve Gerhard Richter, a nagy német festő Onkel Rudi című festményének a hatásáról lehet szó), jóllehet én éppen nem egy mosolygó katonát keresek, igaz, azt sem szeretném, ha sírna például, nem tudom, milyen katonát is keresek, de keresem, megszállottan, akárha tudnám, kit keresek, néhány bélyegberakót néztem át (Das Dritte Reich, valamint külön egyet csupán Hitler arcképeivel, netán hibásra akadok közöttük), két fekete, kínai lakkdobozra meg egy redőnyös tolltartóra alkudtam, vettem egy rézkörtét rézkörtegyűjteményembe, feleségem és barátnőnk nyakékeket, ruhákat próbálgattak, amikor is egyszer csak egy kardot pillantottam meg. Egy finom, a vártnál finomabb kardot, amelynek a pengéje, természetesen csak a szakértő szeme számára, egy helyen törött volt.

Pontosan olyan volt, mintha annak a hat (6) pécsi kardnak lett volna az egyik darabja, illetve a sorozat hetedik (7) 23hiányzó darabja. Felvettem, megmarkoltam… Feleségem hirtelen rám kiáltott, mit csinálsz, megőrültél?! Mi történt?!, fordult vissza barátnőnk.

Bele akart dőlni! Mibe? Abba a kardba… Rám meredtek. Ez az, mondtam zavartan, verejtékező kezemmel még mindig markolatára görcsölve, ez az: a hetedik! Ez a hetedik!

Ha mégis eljött

Azon az éjjelen, sokára aludtam el, a rongyos lepedő, mint verejtékkel itatott kényszerzubbony, rám tekeredett, éreztem, mind szorosabbra húzzák, mikor már egyáltalán nem ellenkezhettem, nem kapálódzhattam, figyelni kezdtem, meddig húzhatják, szoríthatják még, úgy éreztem, végtelen, s valóban végtelen húzták, szorították még, azon az éjjelen, amikor kivégezték a férjemet, álmomban megjelent, bejött, féltem, mint jégen, beszakad nehéz bakancsa, mert ő maga sovány volt, könnyű, féltem, beszakad a sokszor átfestett, szujos padlódeszkán, közel jött az ágyhoz, de nem ült le, mint szokott a lábamhoz, már egyáltalán nem volt ideje, de egy pillanatra mintha mégis fölém hajolt volna, arca piros volt, mint a pörkölt disznó bőre, de az ő bőre a fagytól pörkölődött, égett olyan ropogósra, fölém hajolt, lehelete illatos volt, egész úton fenyőmagot evett, havat, fölém hajolt, és azt mondta:


kivégeztek.


Ezt a tényt többé nem érintettem. De azon például, hogy hogyan is jött el abból a messzi, sötét, havas erdőből, hogyan vonszolta súlyos, szöges bakancsát, még sokáig tűnődtem. 24És arra a felismerésre jutottam, nagyon szerethetett – nagyon szerethet, ha mégis eljött. Hogy egy pillanatra fölém hajolva, fenyőmagtól, hótól illatos leheletébe göngyölve szavát, tudassa velem:


kivégeztek.


Mozdulatlanul feküdtem. Akkor már egyetlen porcikámat sem tudtam megmozdítani, mintha belső szerveimet is külön-külön kis kényszerzubbonyokba kötötték volna, mind szorosabbra húzták, nem tudtam visszajelezni neki, hogy köszönöm a figyelmességét. Mert hát, ugye, akár itt is hagyhatott volna a teljes bizonytalanságban.

Nem fagottot akartam tanulni

Bekattant a fagott-tanárom. Nem fagottot akartam tanulni: szaxofont. De nem volt szabad hely. Csak a fagotton. Aztán megszerettem. A tanáromat is. Aki most bekattant. A földrajztanárom meg kukázik.

Valami furcsa zajt hallottam a sugárút egyik hatalmas fémkonténeréből. Arra gondoltam, kisgyerek zörög, dörömböl, nem tud kijönni, segítséget kér. Beledobták. Konténerbe zárták. Vagy az a játszótere. Onnan nem tud elcsavarogni. Nem megy lopni, gyilkolni a társaival. Kibérelték. Óvoda, napközi, iskola helyett naponta oda viszik. Ott tartják. A hatalmas fémkonténerben. Csak most valaki rá találta zárni a konténer súlyos fedelét. Már nem kap levegőt. Odasiettem. Felnyitottam. Szinte visszalökött a kitóduló erős bűz. Benéztem a szemét és mocsok most éppen nagyrészt üres, öblös tankjába.

25

És megpillantottam földrajztanárom maszatos arcát. Azt hittem, ürüléket eszik térdepelve, jóllehet finom, drága, túlérett banán volt a kezében. Hunyorogva emelte felém, a betűző nap felé, maszatos arcát. Úgy festett, mint amikor a kisgyerekek magukra kenik, magukra boldogan, még meleg ürüléküket. De ahogy térdepelt, s ahogyan a maradék banánt két tenyere között tartotta, valójában már nem is látszott, mit tart, úgy tűnt, akárha titkos katakombában imádkozna. Zavaromban én is térdre ereszkedtem, imádkozni kezdtem. Már sötétedett, amikor keresztet vetettem.

Mondtam, én nem fagottot akartam tanulni. Aztán megszerettem. Később a katonaságnál, az albánoktól, egy ősi kis faluba vezettek, töröksípot vettem. Fagotton iskolázott nyelvem azonnal ráérzett az ősi síp nádjára. Lefekvés előtt azon játszottam a sötét hegyek között.

Úgy kell kúsznom

Ha bambuszrizómát akarsz ültetni, magyarázta, nagyon kell vigyáznod. Ismerem én a bambuszt, mondtam, hiszen volt nekünk Újvidéken, a Virág utcában egy kis bambuszligetünk, szerettem ott olvasgatni, meg hát, kezdtem fontoskodni, jártam én Japánban valóságos bambuszerdőkben is a Fujiyama alatt… Ha bambuszrizómát akarsz ültetni, körül kell ásnod a neki szánt területet, folytatta. És a gödör falát körül bevonni ofszetlemezzel. Mivel?, kérdeztem. Ofszetlemezzel, mondta. Akkor döbbentem csak rá, hogy természetbarát ismerősöm tulajdonképpen nyomdász. Jó, mondtam, majd elmegyek hozzád ofszetlemezért. Azt nem fúrja át, folytatta, finoman lecsúszik róla, mutatta, körbe-körbe kúszik, keresi a kijára26tot, és ha valahol nem jól illeszted össze az ofszetlemezeket, már ki is bújik, ezért legjobb duplán rakni. Mit?, kérdeztem. Duplán, az ofszetlemezeket, mondta. Akkor nyugodtan alhatsz, nem bújik ki a bambuszrizóma… Festőbarátom jutott eszembe, aki ofszetlemezekre karcolja-karmolja-rajzolja-festi képeit, egy szép, új eljárást inaugurálva. Mondtam már neki, szeretném megnézni-meghallgatni képeit, elidőzni egy kicsit meg-megcsillanó, meg-megrianó lemezei között. Mert a befagyott folyók és befagyott tavak jégpáncélja mellett csak az ofszetlemez tud még megrianni, mert a rianás, aki állt befagyott folyó, tó közepén, s hallotta, megélte-túlélte, tudja, nem a reccsenő robajon, hanem annak a borzalomnak a melodikusságán a hangsúly, ahogyan bensőd, mind a lélek, mind a csont, egyszerre reped ketté, reped, mondom, szinte melankolikus melódiát hallatva, s az a belső melankolikus melódia a rianás… Most úgy éreztem, megtaláltam, mi módon is kell majd ismerkednem a szegedi Kis Virág feletti hófehér műteremben körberakott, finom ofszetlemezekre karcolt-karmolt-rajzolt-festett képeivel, hogyan kell tanulmányoznom őket. Úgy kell kúsznom, mint a bambuszrizóma ahogyan kúszik polipkarjaival, kitartóan tapogatva a sötét föld alatt. Kúszni körbe-körbe. A leheletnyi lemezeket tapogatva, maximális nyomásnak téve ki őket, hibát, rést keresve, amelyen menekülhetnél, s ugyanakkor magad köré tekeredve mind szorosabban, akárha önnön kezeddel akarnád, ott, a műterem közepén, megfojtani magad.

27
Grenadírmars

Gondoltam, megvárjuk, amíg betakarítják a cukorrépát. Persze, mondta a másik, aki arról mesélt, már ki tudja, hányadszor, mind durvábban nyomva az arcát a hideg rácsra, hogy ha szabadul, gázt szereltet az autójába. Gondolta, megvárjuk. De ő nem tudott várni, szegény. Mindennap fölsúrolta a padlót. És a répások nagy, sáros bakancsaikkal továbbra is csak be-beszaladtak. A mostohája ugyanis a belső szobában pálinkát mért. Ő csak egyre súrolta a padlót. Olykor kisétáltam a határba, szemrevételezni a hatalmas, sáros répahegyeket. Majd új kaparóvasat vertem közvetlen a küszöb mellé, a tégla közé, mert a régi valójában már teljesen elkopott. De hiába, legtöbbjük nem volt hajlandó a kaparóval bajlódni, igaz, az a sár olyan volt, mint a szurok, lehetetlen is lett volna lekaparni a szöges bakancsok talpáról. Nem volt más hátra, előkerestem öregapám vadászpuskáját. Szépen kipucoltam. Átolajoztam. A répások közben át-átloholtak a konyhán. Ő meg egyre csak súrolta a padlót. A zsírszóda mind szétette szép ujjait. Színes hüvelyeket töltöttem, lefojtottam a puskaport, az olaszok jócskán hagytak apró sörétet, amikor a napraforgótáblákon lőtték a gerléket. Pedig hát volt ott farkasra, medvére való sörét is, nagyapám ugyanis egyszer vadászott farkasra Romániában, egyszer meg medvére Boszniában, tölthettem volna tehát a hüvelyekbe farkasra, medvére való sörétet is… Közben kész lett az ebéd. Mert még arra is futotta az idejéből. Tejfölös krumplileves, grenadírmars. Az egyik répás meg is jegyezte, az én asszonyom, hogy a fene enné meg a zsírját, sosem csinál nekem grenadírmarsot. Aztán ebéd után ittam egy pohár sört. Majd leakasztottam a fogasról a puskát.

28

És egyszerre lőttem szemközt a sáros bakancsokkal becsörtető három répást. Felugrottak, mint a nyulak. Majd a padlóra vágódtak. A tisztára súrolt padlóra, amely immár nemcsak sáros lett, hanem véres is. Ha szabadulok, még három évem van (azt mondta a bíró, ha nagyobb söréttel találom tölteni a hüvelyeket, életfogytiglanit is kaphattam volna), mondtam is már az asszonynak, tejfölös krumplilevessel várjon, grenadírmarssal.

Pedig a bátyám földrajztanár volt

Istenem, maga még mindig itt van, itt kóvályog, ha nyár lenne, nem ősz, azt mondanám, mint a gólyafos a levegőben?! Rossz villamosra szálltam, nem ment át a hídon, errefelé kanyarodott, aztán meg téves oldalon, nem a Gellért-hegy oldalában, hanem a másik felén, a fürdőnél vártam a buszra… Ön, uram, egy szerencsétlen ember. Bocsásson meg, de én látom, hallani nem hallok jól, de látni még éjszaka is tisztán látok, bocsásson meg, de én látom: ön, uram, egy szerencsétlen ember, látom, tisztán látom, magának már nincs más hátra, csak: a lottó! Mintha váratlanul gyomorszájon ütött volna, dadogva próbáltam mondani valamit, hogy már húsz éve nem jártam errefelé, pedig a lányom négy évig itt lakott a Sziklakápolnában, húsz éve egy messzi, kis fürdővárosban élek, ahol öt percre tőlem a két legtávolabbi pont, a temető és a vasúti állomás, de mondom, valójában inkább csak dadogtam. Ön már gyerekkorában is dadogott?, kérdezte. Nem, mondtam elámulva kérdésén, hatvanéves koromban kezdtem dadogni. Hatvanéves koromban zavarodott hirtelen össze bennem a világ. Bocsásson meg, mondta visszautasítva 29bizalmaskodásomat. Adjon egy tippet. Most meg azt hittem, ugrat, humorizál, hiszen már jól ismertük egymást, harmadszor találkoztunk a lassan aláereszkedő ködben, de nem, egyáltalán nem ugratott, nem humorizált. Látszott rajta, élete nagy sanszát orrintotta meg. Gyűrött újságot (Metró) vett ki a zsebéből, meg egy lilán világító örökírót. És valami még nem látott arckifejezéssel várta a tippet. Nem volt hová hátrálnom. Akkor már mások is vártak a buszra. Rá voltam utalva. Ugyanis tudtam, noha immár jó helyen várom a buszt, de azt még mindig nem tudtam, melyik megállónál kell leszállnom, s azt se, aztán hogyan tovább az Árpád híd felé. Mondtam neki, talán hogy eltereljem a figyelmét a lottózásról, a Feneketlen-tó mellől jövök… Adjon egy tippet, mordult rám. Láttam, a buszmegállóban már többen figyelnek bennünket. Valóban nem volt hová hátrálnom. Tizennyolc, mondtam. Írta. Tizenkilenc, mondtam. Írta. Húsz. Húsz, mondta. Negyvenegy. Negyvenhét. Kösz, mondta, és visszagyűrte az újságot (Metró) a zsebébe. Holnap megteszem. Akkor egy öregúr lépett hozzánk. Szép azúrnyakkendőjét megkapta a vasaló, így most úgy festett, mintha vécébe ejtették volna. Látszott, fél életét lóversenypályákon töltötte. Kaphatnék én is egy tippet a jövő hétre? Negyvenkettő, mondtam spontán, valami benső hangra hallgatva, immár nem dadogva. Negyvenkettő, mondta. Kér egy ceruzát, kérdeztem, ugyanis tele voltak a zsebeim IKEA-ceruzácskákkal. Köszönöm, megjegyzem, uram, mondta. Negyvenhárom. Negyvenhárom. Negyvennyolc. Negyvennyolc, mondta. Ötven, mondtam. Ötven, mondta. Majd még hozzátette, nagyon köszönöm. Félrehúzódtam, megijedtem ugyanis, hogy a többiek is mind, szépen sorban tippeket fognak kérni tőlem. Különösen az egyik kövér, vörösképű emberke, aki az előbb hugyozta oldalba a Rudas fürdőt. Sétál30tam le-föl. Majd visszasompolyogtam ahhoz a fiatal, behemót figurához, aki szerencsétlennek nevezett. Éreztem, hatalma van felettem. Médiuma lettem. Ha azt mondta volna, uram, maga annyira szerencsétlen, hogy immár semmi más nem maradt hátra magának, mint hogy a Szabadság hídról szépen a Dunába vesse magát, az volt az érzésem, megtettem volna. Szó nélkül a Dunába vetettem volna magam a Szabadság hídról. Elnehezültek a lábaim, mondta, látta, a füvön kell mennem, meg, látja – láttam, észrevette, hogy észrevettem, de hát utalt is megromlott hallására –, fülhallgatót kell hordanom, majd még nekem is kétszer át kell szállnom, s aztán az Ördögároktól gyalog. Szuroksötét lesz, mire hazaérek, és szuroksötét lesz akkor is, amikor hajnalban munkára fogok indulni. Én szurokban cammogok, uram, egész nap… Csak ön húzhat ki belőle a tippjével. Az előbb a Feneketlen-tóról beszélt… Igen, húsz éve jártam arrafele utoljára, akkor is bele akartuk ölni magunkat… Most, hogy húsz év után ismét megálltam egy pillanatra a partján, az volt az érzésem, ott fekszünk a fenekén. A Feneketlen-tó fenekén?, kérdezte. Igen, mondtam. Hallgatott. Sötét, mocskos köd ereszkedett. Említettem, most is egy tó mellett élünk. Azzal, akivel vízbe akarták ölni magukat?, kérdezte. Igen, mondtam. A Velencei-tó mellett? Nem. A Balatonnál? Nem, mondtam. Értetlenül nézett rám, mintha csak ez a két tó létezne a világon. A Vértó mellett, mondtam. Vér? Vértó? Ilyen tóról, uram, én még nem hallottam. Pedig a bátyám földrajztanár volt. Én örököltem a glóbuszát.

31
Istenem, le tudtad-e írni?

Leírhatatlan érzés, ahogy mintha finom, fekete selyemharisnyát húznának a lábamra, pedig hát én gyerekkoromban nem szerettem anyám, nővérem cuccaiban tetszelegni, most hirtelen arra gondoltam, valamit kihagytam az életemből, mondom, leírhatatlan érzés, csak az egyik profi párizsi zsebtolvaj érintése volt valami hasonló, ahogy a metrón kilopta farzsebemből a pénzt, miközben nekem az volt az érzésem, megsimogatta a fenekem, így még senki sem simogatta meg a fenekem, leírhatatlan érzés, ahogyan belépve a szobába mintha finom, fekete selyemharisnyát húznának a lábamra a bolhák.

Mohón futom át, amit eddig papírra vetettem: le tudtad-e írni azt az érzést, azt, ahogyan a nyár folyamán bezárt szobában inkubálódó tömérdek bolha húzza lábadra a fekete selyemharisnyát, s te már mennél is a szekrényhez, hogy anyád, nővéred alsóneműit is magadra öltsd, magas sarkú cipőjükbe lépj, pipereasztalkájukhoz ülj, szív alakúra rajzold át ajkad, le tudtad-e írni annak a profi párizsi zsebtolvajnak az érintését, ami neked simogatásnak tűnt, le tudtad-e írni azt a pillantásváltást, ami köztetek történt, miközben ő már a peronon állt zsákmányával, igaz, még nem tudván pontosan, mit és mekkora összeget is húzott ki a farzsebemből, s még az én agyamig sem jutott el a gondolat, megloptak, legalábbis még nem volt idő arra gondolnom, csak azt éreztem, megérintettek, megsimogattak, megsimogatták a fenekemet, ő meg, hogy megérintett, megsimogatta a fenekemet, le tudtad-e írni e leírhatatlan érzést, ahogy a miriád semmis lény mohón kúszik minden pórusod érintve, minden egyes pórusod külön-külön reaktiválva, húzza lábadra a finom, 32fekete selyemharisnyát, le tudtad-e írni, jóllehet talán csak szív alakúra rajzolt ajkakkal suttoghatnád el, Istenem, vajon le tudtad-e írni?

Mert dagványt is akar

Kis erdőt ültetett. Az akácok nagy részét kitermelte. Így mondta. Az ecetfákból meg, furcsamód egészen magasra felnyírva őket, külön ligetet képezett. Olyan szépen beszélt arról a ligetről, megkívántam leledzni benne. Hiszen rég sejtettem már, az ecetfának nem szentelünk kellő figyelmet. Ahogyan például a virágok közül a büdöskének, a büdöske egyedülálló illatának sem. Mondanom sem kell, a nyírfákat is elkülönítette. De erdejében valójában a juhar és a kőris dominált. Ám most, jelentette ki, kis tölgyfaerdővé akarja átépíteni. Valójában nem is kicsivé, ugyanis amikor a faiskolában, ahol tölgycsemeték iránt érdeklődött, megértették, hogy privát, hogy egy privát erdőről lenne szó, ingyen adtak neki száz (100) darab tölgycsemetét. Milyen szép dolog is ez, gondoltam, kapni ingyen száz (100) darab tölgycsemetét. Milyen szép dolog is lehet olyan embernek lenni, aki száz (100) tölgycsemetét kapott… Már szépen cseperednek. Naponta sétál az erdejében. Noha tudja, majd csak negyven (40), illetve immáron csupán harminchárom (33) év múlva fogja meghozni az első makktermést. S csak majd azután kezdenek odaszokni a vaddisznók. Mert dagványt is akar. Dagványt?, kérdeztem, mint aki nem jól hallja. Igen, mondta. Az egyik kis halastavat hagyta elmocsarasodni, magyarázta. Azt szeretné, ha majd kis, csíkos vaddisznóval lenne tele az ő erdeje is… Egy pillanatra úgy tűnt, fontosabb számára a dagvány, 33mint a tölgyes, jóllehet külön nem megy, ugyanis dagványt csak a vaddisznó vagy víziló taposhat, s mivel felénk víziló nincs, egyedül csak a vaddisznó jöhet számításba, vaddisznó pedig makk nélkül nem jön az erdődbe, egy-egy pillanatra az volt az érzésem, nemsokára ő is ott fog hemperegni abban a dagványban, maga fogja megdolgozni, ugyanis, mint megjegyezte, nem biztos, hogy az első makktermést ki fogja tudni várni. Megemlítettem neki, hogy igen különösnek találom ezen munkálkodásait, de obszervációit is, ugyanis nekem is van egy dagványom. Előbb persze arra gondolt, hogy az én kis tavam is elmocsarasodott, nem is rossz, mondta, kék medence, kis privát, mondén Azúr-part, s közvetlen mellette, akárha valami iszapfürdő: a dagvány, de amikor megértette, hogy csupán egy szövegről van szó, elképedt. Előkerestem neki, ugyanis magam is nagyon kíváncsi voltam rá, hiszen Kafga Ferencz nevű alteregóm írta volt valójában még Berlinben.

Hol süt a nap, hol havazik

Jó itt, otthonterületünk, így mondta, dagványában, az őstölgyek alatt. Szinte egzaktul érezni, nem feneketlen a mocsár. Süllyedsz a sárban, már ajkadhoz közelít, érzed édes, szerves ízét, de nem rémülsz meg. Érzed, egy árnyalattal sűrűbb az állaga, mint más saraknak, mocsaraknak, élő mocsaraknak, a dagványnak egy árnyalattal sűrűbb az állaga, mint amikor lekvárfőzéskor megáll a lekvárban a kanál… És nemcsak azt érzed egzaktmód, hogy a sár állaga egy árnyalattal sűrűbb, hogy nem feneketlen, hanem azt is érzed, akárha a hátad közepével, hogy valahonnan egy magaslesről figyel bennünket a fővadász (az Úr), aki ilyentájt nem 34lő. Van nála puska, de ilyentájt egészen biztosan nem lő. Akkora a csönd, hogy kisebb zajtól is szétdurranna az Egész. Az Egész kis üveglabdája, amelyben hol süt a nap, hol havazik… Sokác jogász barátunknak nagy gyűjteménye van az ilyen üveggömbökből, ismerem tulajdonságaikat, természetrajzukat, bárhol is járjunk a világban, mi is mindig veszünk neki egy-egy ilyen üveglabdát ajándékba, Tokióban is felhajtottam egyet, itt, Berlinben is vettünk már neki. Ha kint havazik, az üveggömbökben süt a nap, ha kint süt, az üveggömböket úgy fordítja barátom, szépen havazik sorban mindegyikben… Ilyenkor boldogan dörzsöljük a kezünket, arcunk kipirosodik…

Nyomdász barátom, akit újabban főerdésznek nevezek, sokáig böngészte a szöveget, végül dühösen felhördült. Szép, mondta, szép indítás: otthonterületünk dagványában, végre, gondoltam, ahogy olvasni kezdtem, de mi a szart keresnek itt azok az üveggömbök? Nem tudom, mondtam zavartan, hiszen Berlin óta én sem láttam Kafga Feri e kis szövegét. Hőseimmel ugyanis ilyen kis szövegeket szoktam íratni, még ma is gyakran íratok velük ilyen semmis kis szövegeket, hogy valamiféleképpen elhatárolhassam magamat tőlük. Egész kis könyv gyűlt már össze ezen semmis szövegeikből: Szeméremékszerek címmel… Barátom megállt egy pillanatra, Szeméremékszerek?, kérdezte, majd legyintett. Siet, mondta.

35
Inkább Afrikába

Künn a százéves feketefenyők mélyen megmerültek a ködben, egy hónapja még ott ültek alattuk, most pedig behúzódtak ide, a nemrég nyílt kis kávéház, a Paligo Café*1 belső szobájába. Kafga Feri, mint szokta, épp hangosan tallózott az újságban; Gorotva és Elemér pedig azon vitatkoztak, hová is utaztak el Olivérék, Ljubljanába, Celjébe avagy Škofja Lokába; a többi infaustus viszont még a Don Corleonéban bóbiskolt, bár az sincs kizárva, Jonathán meg Szanitter már Boris Paprikacsárdájában ült, nem messze a férfistrandtól, a tó fölött, ugyanis Boris felesége, Goco, aki Amerikába ment volt szülni, ott élnek, oda menekültek Horvátországból a szülei (ők meg, ugye, valamiért ide, éppen ide, hozzánk menekültek, s ahogyan Misu mondja, mi máris megszerettük őket, maguk kreálta miniatűr kávéházuk legkedvesebb törzshelyünk), most kell, hogy megérkezzen a kisbabával, elsők között szeretnék látni a kis amerikait, aki egykor majd a Paprikacsárdát örökölni fogja, mert mint Boris többször hangsúlyozta, neki csinálták…

Tegnap zárult, olvasta Kafga, bár sosem lehetett pontosan tudni, mit is olvas valójában, mit csempész a szövegbe, mire is variál valójában, tegnap zárult a bori medence eladására kiírt pályázat. A hét végén kiderül, kié lesz ez az ipari óriás, amely felöleli a bori, a majdanpeki bányákat, az öntödét, s ami a legfontosabb, a hozzá tartozó 1,2 millió tonna rézérctartalékot, melynek jelentős része: arany. Nem értem, mondta Elemér, miért van az, hogy az aranybányákat rézbányáknak nevezik?! Hát nem érted, mondta Gorotva, ez a fedőnevük… A régészeti ásatások alapján Bor környékén 4500 évvel ezelőtt 36kezdődött a bányászkodás, ám ma már Bor és környéke fekete pontként szerepel Európa ökológiai térképén… Még jó, hogy Európának fogalma sincs arról, hogy Borban, a világ egyik legnagyobb rézbányájában, melynek 1,2 millió tonna réztartalékának jelentős része: arany, ellopták Radnóti Miklósnak, a nagy magyar költőnek, akit egészen oda, Borba hajtottak volt kényszermunkára, vékonyan, akárha Carpeux Watteau-ja, Izsó Csokonaija, vékonyan megcsavarodó, kitűnő bronzszobrát, ellopták és beolvasztották, be, mintha csak azt akarták volna mondani, őt eleve nem tömegsírba szánták, hanem tűzbe… A ciprusi székhelyű EAST Point kompánia egyik tulajdonosa szerint túl nagy kockázattal jár ennek a cégnek a megvásárlása, ezért inkább Afrikába, az ottani réz- és aranybányák kiaknázásába fektetnek be. Igen, értem, mondta Szanitter Tibike, de mi lesz Radnóti Miklóssal?!

Közben künn a százéves feketefenyők még mélyebben merültek a ködbe, néhány nap, és a koronáik is megmerülnek, hogy aztán tömbökben kezdjen zuhogni a hó. Akkorra már Kafga Feri nagy aranyrögökről fog olvasni az infaustusoknak, nagy aranyrögökkel fognak védekezni a hó zuhogó tömbjei ellen. De most folytatta.

Fél nyugdíjat kapott. Ki?, kérdezte Vendel, aki kissé megzavarodott, nem értette, a 12 tonna rézérc után, melynek legnagyobb hányada: arany, hogyan következhet most egy fél nyugdíj, jóllehet érthette volna, hiszen ő is fél nyugdíjat kap, nálunk valójában mindenki fél nyugdíjat kap. A gyilkos, Nyári János, mondta, illetve hát olvasta Kafga. Akinek a második feleségét Krisztinának hívták. Láttam egyszer. Ki látta?, vágott közbe Vendel. Az újságíró, illetve az újságírónak nyilatkozó illetők egyike, tudod, ahogy ilyenkor szokott lenni, a szomszédok egyike beszélni kezd, majd a 37boltos is, mondta Elemér. Kafga folytatta. A házat, amelyben laktak, még az első feleségétől, Jusztitól örökölte. Krisztina állandóan kóborolt. Volt, amikor éjszaka sem jött haza, de Nyári Jánosnak még akkor sem volt szabad fenn aludnia a házban. A fészerben volt egy kis vacka, ott aludt. Krisztinát elvitték boncolni. Közben Nyári Jánosnak meg valahogy sikerült felakasztania magát. Tudták, az utcában mindenki tudta, barátja, a Vass Dénes a hibás valójában, mert noha Krisztina sok mindenkivel lefeküdt, Nyári Jánost az bántotta, azért csapta le a fejszével, hogy galambász barátja, Vass Dénes is kikezdett vele, engedte, hogy Krisztina kikezdjen vele. És lám, a sors különös iróniája, mégis az övé, Vass Dénesé lett Nyári János 70 galambja is, mind a 70 hibátlan szabadkai rezgőnyakú. Mert másnak nem volt ereje, gusztusa összefogdosni őket. Vass Dénes hangosan számolva, mind a 70-et belerakta szépen a maga hozta hálós zsákokba, mert a hátsó kertben lévő galambketrecet nem fonták körül sárga műanyagszalaggal a rendőrök, a megroggyant budit, a kamrát körülfonták kétszeresen is, de a ketrecet valamiért nem, talán azért, mert Vass Dénes azt mondta nekik, az már nem tartozik oda. Majd vigyázva felrakta őket az utánfutójára. És se szó, se beszéd, távozott velük. Különös, jegyezte meg a szomszéd, a galambok még a zsákban is turbékoltak. Künn a ködben, a százéves feketefenyők alatt Jonathán és Szanitter alakja sejlett. Elemér arra gondolt, nincs kizárva, immár annyira feloldódtak, hogy nem fogják tudni kiszakítani belőle magukat, nem fognak tudni átverekedni, a szó szoros értelmében átúszni rajta, csak ott, a helyükön egy-két napig kissé sűrűbb, sötétebb lesz a köd. Vendel arra gondolt, ha Kafga Feri most nem olvassa tovább azt a cikket, fölkel, odamegy hozzá, kirántja kezéből az újságot, megeteti vele, 38vagy legalább is összetépi. De akkor Kafga folytatta. A ház köré tekert sárga műanyagszalagokat hetekig nem bántotta senki. De aztán egy napon, minden bizonnyal előbb ügyvédeiken keresztül, felvették egymással a kapcsolatot, összehangolták az időpontot, megjelent a háznál Krisztina húgának a Fekete-tónál (Crna Bara) élő gyereke, valamint Nyári János kupuszinai nagybátyjának az unokája, aki egyszer, akkor még élt Jusztina, náluk, Szabadkán töltötte az iskolai szünidőt. Letekerték a sárga szalagot. Gyorsan megegyeztek, a Crna Bara-i gyerek Nyári János Nagyfénynél lévő öt (5) hold földjére tart igényt, a kupuszinai fiatalember pedig úgy nyilatkozott, Szabadkára szándékszik költözni, közelebb a határhoz. Jonathán és Szanitter, most már egyértelmű volt, hogy ők azok, a PALIGO CAFÉ lámpája alá értek. Úgy tűnt, arcukról csorog a verejték, jóllehet inkább a kávéház ablakára csapódó páráról lehetett szó.

A csecsen

Igen, ahogy közeledett a müncheni fellépés, a müncheni út, lassan eluralkodott rajtunk a pánik. Egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy elutazzunk Berlinből. Ez egy új érzés volt. Vagy talán nem is egészen, hiszen Párizzsal, New Yorkkal és például Ljubljanával is voltam hasonlóan, egy napon úgy éreztem, többé nem tudok mozdulni onnan. Igen, Jutka már Berlinben is elkezdte nézni az olcsóbb kis lakások hirdetéseit, Bora Ćosić felesége, a csodálatos Lola annyira megörült nekünk, közel laktunk egymáshoz, naponta összejártunk, Jutka gyakran vitt még forró kalácsot, de olykor ebédet, vacsorát is nekik, hogy máris azon kezdett ügyködni, maradjunk mi is, 39mint ők, örökre Berlinben, de a csodálatos Lola nemsokára megbetegedett, ott temettük el a zseniális russzistát az egyik kis berlini orosz temetőben, egy irreálisan szép kis kék hagymakupolás templom mellett, nem messze Nabokov édesapjától, akit véletlen lőttek volt le valami gyűlésen… Jelentkeztem Nina Hartlnál, a DAAD vezetőjénél, nem akarok Münchenbe utazni. A tiszteletdíj alacsony voltára hivatkoztam, arra, hogy csak egyágyas szállodaszobáról beszélnek. Nina felhívta őket, valamit emeltek a tiszteletdíjon, Jutka szállását is elintézték, azt mondta, el kellene utaznunk, ugyanis már kinyomtatták a műsorfüzetet, ő meg is nézte az interneten (Oesteuropa Woche), szépen írnak rólam satöbbi. De a pánik csak fokozódott. Aztán kezdett kivilágosodni a dolog. Mármint: a csecsen ügy. Hogy a csecsenektől is félünk. Hogy tulajdonképpen róluk van szó. A csecsenekről. És nem másról. Noha ezt egymás között sem mertük így kimondani.

Az történt ugyanis, hogy még nem sokkal Berlinbe való érkezésünk után egy kedves női hang szólalt meg a telefonban, szeretnének meghívni Münchenbe, mondta, ahol egy csecsen költővel kellene szerepelnem, felolvasni, beszélgetni. Egy csecsen költővel?, kérdeztem.

Apti Bisultanov, hallottam a telefonban a csecsen költő nevét. De hát én nem ismerem a csecsen irodalmat, a csecsen költészetet, mondtam, egyáltalán nem ismerem Bisultanovot. Azonnal átküldöm a verseit, ugyanis most kell, hogy megjelenjen a német kötete, mondta a kedves női hang. Megérkezett a könyv már betördelt oldalainak levonata. Olvasgatni kezdtem. És az igazság az, hogy azonnal megfogott, azonnal éreztem, Bisultanov jó költő, s korszerűbb is, mint gondoltam, ugyanis kicsit félek a bárdoktól, noha említett fríz költőbarátom is egyfajta bárd, sőt ráadásul még vak 40is… Megzavarodtam. Egyrészt örültem a különös, váratlan helyzetnek, másrészt rémálmok törtek rám, felrobbantanak, legéppuskáznak bennünket az emelvényen, hiszen a kötet kis életrajzában azonnal rábukkantam az adatra, költőnk sokfajta angazsáltsága mellett egy időben Csecsenia vicepresidentje is volt, hát igen, képedtem el, a költő, akivel fel kellene lépnem Münchenben, a szakadár csecsenek alelnöke, elnökhelyettese volt valójában… De hiszen mindig is arról értekeztél, okítottam magam, nem ártatlan dologról van szó, ez a fajta képlékeny költészet, ez a fluidum, melynek előállításával foglalkozol, minden résbe beszivárog, váratlanabbnál váratlanabb dolgokkal érintkezik, különös, bonyolult, mind bonyolultabb viszonyokat eredményez, hogy aztán éppen ezekből a résekből, váratlan dolgokból, bonyolult viszonyokból táplálkozzon, éljen… Miért gondolod, okítottam tovább magam, hogy a bosnyákokkal, albánokkal, szlovénokkal, horvátokkal való intenzív barátkozásaid ártatlanabb dolognak minősülnek? Előző nap is a bosnyák kultuszminiszterrel üldögéltél Boro filmje, a Családom szerepe a világforradalomban bemutatása után, még akkor is, ha egész idő alatt a rendező, Bata Ćengić sofőrjének vélted, ahogy különben az is volt, hiszen ő hozta Szarajevóból Batót Berlinbe a vetítésre. A filatelistáknál naponta albán bélyegek után kutatsz, már az egész berlini filatelista társadalom tudja, itt tartózkodik az albán bélyegek egyik legnevesebb gyűjtője, már telefonod is tudják, az albán állam előbb-utóbb kitünteti gyűjteményed: hiába nevezed pompeji filatelistának magad, Tirana díszpolgárává avatnak, mint az albán bélyegek egyik legnagyobb szakértőjét. Valamint berlini ösztöndíjas társad, legaranyosabb barátod, Tomaž Šalamun is washingtoni attasé volt. Tegnapelőtt pedig a horvát nagykövetasszony filozófus férjével tárgyaltál…

41

Csak most láttuk, milyen messze is van München Berlintől. Egyszer Hollandiába utazva megálltunk Münchenben, de akkor Horvátországon, Ausztrián keresztül utaztunk, azóta minden összekeveredett a fejünkben. Nyolc órát kell vonatoznunk. Az út előtti napokban többet sétáltam, mint szoktam, mondván, sokáig kell majd kuporogni a vonatban. Persze, Bisultanov közben megjelent kötetét is becsúsztattam a hátizsákomba. És a vonaton ismét elolvastam, ha elakadtam, lévén kétnyelvű, immár az eredeti, csecsen szöveget is ízlelgetni kezdtem.

Bisultanov nagy költő, mondtam Jutkának, jóllehet akkor már örültünk, hogy utazunk, örültünk a kalandnak, akárha Csecseniába indultunk volna, ahogyan, ha netán úgy alakul a dolog, valóban már szó nélkül indultunk is volna, kicsit már egymás előtt is szégyelltük kezdeti szabódásunkat, pánikunkat. Lassan már kezdtem otthonosan mozogni a szép című kötetben (A villám árnyéka). Az egyik versikét gyorsan le is fordítottam (majd még kikérem valakinek a véleményét persze, gondoltam, ugyanis a versben szereplő madár mibenlétében nem voltam egészen biztos, nem tudtam eldönteni, tényleg daru-e a csecsenül glarglulinak nevezett madár):

Darumadár-e
Avagy szárnyas sakál
A hidegtől
Avagy a halálfélelemtől üvölt vajon
Én csak a hangját hallgatom

Valamint már az Emlékezés című versében mottót is találtam hangyás versemhez (Kibuggyan a vér a számon), 42amelyet magammal hoztam, hogy felolvassam. A múlt héten egy Hölderlin-idézetre volt szükségem a Visszaemlékezésből („De most az indusokhoz mentek a férfiak”), és német tanárnőm (Doktor Die Möwe) elhozta az egész verset, hangosan fel kellett olvasnom, fordítanom kellett, jóllehet kéznél volt egy magyar fordítás is. Talán ezért fogott meg ennyire Apti Bisultanov Emlékezése, gondoltam. Felsorolja, mi mindenre fog emlékezni, s akkor váratlanul azt írja, Berlinre fog emlékezni, majd azt írja, a hangyák (Ameisen) elárasztják lelkét és szerelmét és könyörgését, majd a vers vége következik, amely, ez máris egyértelmű volt, hamarosan a csecsen költészet, a csecsen tudat egyik alapjává, himnuszává lesz:

Édes istenem, add meg nekem Csecseniában meghalnom.

A mellettünk elsuhanó repceföldek isteni, gyengéd aranya Dániát idézte.

Mi volt a legszebb Dániában? A repce…

A Balkáni babért épp most fordítják dánra, biztos ismét Dániába fogunk utazni, nagyon szerettünk ott, akkor is úgy éreztük, Koppenhágában tudnánk maradni örökre, épp elkezdődött a nyár, mindenütt repceföldek, Kierkegaard sírján félmeztelen lányok – Bora Ćosić még Belgrádban, Miskin-könyvében (Povest o Miškinu) variációkat írt erre az írásomra, dán kötetembe is okvetlen fel kellene venni, afféle utószóként a Mi volt kérded a legszebb Dániábant… Még fekete fólia alatt a spárgaföldek egy része, igen, csak most értettem meg, éppen ezek a hatalmas fekete lepedők 43fokozzák végtelen a repce aranyát, fekete fólia alatt, jóllehet már elkezdődött a szúrási szezon. Mi idénymunkás korunkban május 10-én kezdtünk volt szúrni Heidelberg és Darmstadt között, a Neckar ártere katonai röpterén létesített spárgaföldeken. Akkor, mintha csak a fekete fólia foncsort képezett volna az ablak üvegére, megpillantottam magunkat, értetlenül néztem, mennyire fellelkesített bennünket a repce aranyának látványa… Ki ez a két ujjongó ember, szeppentem meg, honnan a fenéből keveredtek ide, hová a fenébe mennek, Csecseniába vagy Dániába?!

Münchenben Ulrike Buda vár bennünket, ő az a nő, akivel először telefonáltam, igaz, őt közben a lipcsei könyvvásáron már személyesen is megismertük, elvezet Relle Ágneshez, az ismert fordítóhoz, akinél lakni fogunk.

A Seidvillában lépünk fel. Ulrike az est előtt még interjút kér kis folyóirata, az Asztal számára. Asztal?!, kérdem. Nem érti csodálkozásomat, lelkesedésemet, mármint hogy hirtelen ennyire megérintettem kis folyóiratuk címe által. Mondom, az egyik legszebb folyóiratcím, amit valaha is hallottam, alig érkezik bekapcsolni a magnót, már mondom, mesélem végtelen asztalos szövegeimet…

Az Avicenna könyvesbolt, amely támogatója is az estnek, könyveket árul, mint látom, főleg Csecseniáról, de az én szerény kis Akazienwäldchenemet is, mondják, Alma Valazza azt üzente, az utolsó 10 darabot küldi nekik. Közben látom, megérkezik Bisultanov is, felismerem a fényképről. Máris körülfogják, guggolva dedikál. Engem is körülfognak. Egy aranyos, meghatódott ember azt mondja: bajai. Nem értem, mondom. És már meséli is az életét. Baján született, de a negyvenes években deportálták őket, táborok szörnyűségeiről mesél. Örül, hogy magyarul beszélhet, nehezen megy, 44inkább németül folytatja, de mindig visszatér a magyarra, s a történet közben, látom, többször könnyel szalad tele a szeme, valami furcsa szavakat is görget, csak idővel értem meg, hogy szerb szavakról van szó, gyorsan szerbre váltok, szerbül jobban tud, szerbül kellett tanulniuk, mondja, egyszerre ízlelgeti a magyart és a szerbet, nem tud betelni velük, jóllehet valami borzalmat akar elmesélni, nem is tudja, mert a nyelv szeretete megakadályozza valamiféleképpen, hogy végigmesélje… Ahogy szabadulok a bajai embertől, bajaitól, borzalmaitól, megnézem a könyves asztalt, veszek egy könyvet, Goytisolo Shurkampnál megjelent, fotókkal teli kis könyvét Csecseniáról, amelyben Tolsztoj csecsenekről írt regényéről, a Hadzsi Muratról is értekezik, meg riportot is ír Groznijról. Előveszem kötetét, beállok a sorba. Bisultanov, aki jóval fiatalabb nálam, ’59-ben született, fekete farmerruhában, bika feje kopaszra nyírva, kerek arca borostás, jóllehet már egy élet van mögötte, volt szerkesztő, egyetemi tanár, s mint mondottam: vicepresident, fel sem néz, a nevemet kérdi, mondom: Ottó, beírja, felkiáltójelet tesz utána, a rövid szöveg után is, és már nyúl a következő könyvért. Az asztalnál nem kerülünk egymás mellé, két szervező választ el bennünket, fordítója felé fordul állandóan, nem tud németül, oroszul értekeznek, tulajdonképpen még észre sem vett, nem is azonosított azzal a figurával, aki az előbb dedikáltatta könyvét. Én kezdek. A hangyás versemről beszélek röviden, hogy a német nyelvvel szembeni pánik íratta velem, szükségem volt egy német szóra, amelyből a magam módján kimozdíthattam, már amennyire kimozdíthattam, ami kimozdíthatatlan… Ági felolvassa a Gahse Zsuzsa fordította verset, én meg magyarul, Ági prózámból is olvas, majd észrevétlen váltással Sultanov rövidke verséről mondok néhány szót, hogy végezetül fel is olvassam 45a sakálos versikét magyarul. Nagy csönd. Alig tudnak megszólalni. Ugyanis a teremben sok a csecsen. Több jellegzetes, kendős asszony magnóz, fényképez, jegyzetel. Ám amikor Sultanovra kerül a sor, az Emlékezéssel kezdi, azzal, annak a versnek a hangyáival viszonozza máris kis fordításomat. A beszélgetés folyamán ismét visszatérek költészetére. Ravasz mód csak most adom elő rögtönzött kis előadásomat. Mármint hogy milyen nagy élmény volt számomra a versek korszerűségének és a romantikus-mitikus dolgoknak a természetes együttléte. Meg arról, hogy a modern orosz költészet hatása egyértelmű. Tehát az orosz költészetnek köszönve jut el a modern költészethez, győz végső soron az oroszokon, lesz nagy csecsen költővé. A modern orosz költészet által, az oroszokkal az oroszok ellen… Később meg is kérdezem, kiket szeret közülük. Mindenekelőtt Paszternakot, mondja, meg Blokot, de Ahmatovát, Mandelstamot is, meg sokszor emlegeti a nagy csuvas költő, Ajgi nevét, akitől először hallott Magyarországról, a magyar költészetről, a magyar nyelvről… Mire én máris Ajgit idézem Aptinak:

Hej, Tura!
Geben wir einen Namen der Kind,
Geben wir ihm den namen „Attil”.

Nem érti, honnan ez a reflex, s máris magyarázom neki, különös, nagyon különös, de én Ajgit nem Magyarországon, nem magyar fordítások alapján ismertem meg, hanem egy véletlen folytán németül, ugyanis Alma Valazza 1998-ban két gyönyörű nagy kötetben jelentette meg Ajgi verseit, interjúit, esszéit, s én e gyönyörű, ajándékba kapott köteteken keresztül kerültem közel hozzá, s csak aztán néztem 46meg magyar recepcióját… Ajgi nevének említése után már jobban értem Apti költészetét, Paszternakhoz, illetve az orosz költészethez, avantgárd művészethez való viszonyát, jóllehet Ajginál még Char, Michaux, Celan és hát Beckett neve is belejátszik a képbe, miközben valójában megmarad egy kis nép, egy törzs orosz nyelvű költőjének… Paszternak Ajgi verseiről mondott szavai is eszembe jutnak közben, meg az is persze, mennyire különösnek tűnt nekem egykor, Paszternak-stúdiumaim közepette, a nagy orosz költő ragaszkodása ahhoz a két grúz költőhöz…

Az est után elérzékenyülve öleljük meg egymást Aptival. Már látni véltem a rendezvényt, ahol fríz és csecsen költő-barátaim között ülök. Most még több kendős csecsen nő jön oda hozzám, kérik, dedikáljam könyvem. Igaz, orosz külsejű emberek is körüldonganak. Ahogy névjegykártyáimat osztogatom a csecsen asszonyoknak, észreveszem, az egyik orosz külsejű ember is elkap egyet, nézek utána, kérdezni akarom, kihez van szerencsém, de mire szó jönne ki a torkomon, eltűnik a kártyával, amelyre berlini címünket is rányomtattuk persze… A vacsoránál megismerem Apti fordítóját, kíséretét, a könyvkereskedőket. Az egyik könyvkereskedő tud egy kicsit magyarul és szerbül is, a másik, egy fiatal, fiúsra nyírt, szemüveges lány, tőle vettem a Goytisolo-könyvet: perzsa. Germanisztikát tanul Münchenben, délután könyvkereskedőként dolgozik. Lassan magára vonja figyelmem. Azt veszem észre, már le sem bírom venni róla tekintetem. Valami nemes lassúság, okosság, bölcsesség. Még nem láttam ilyen fekete szemeket. Megszédülök. Elkéri a Versek könyvét, amelyből olvastam volt az esten. Keresgél benne, majd azt kérdi, Ómama című versemben, amely csak magyarul hangzott el, mit jelent az a szó, hogy: 47zöld? Majd Sultanov felé fordítja a fejét, szeme egyanyagúan izzik, nincs írisze, illetve az írisz is tömény fekete, mintha csak nagy, fekete írisz lenne az egész szem, őt kérdi, faggatja vicepresidentsége felől. Igen, különös, mondja Apti, csecsen vicepresident és költő, és még csak nem is fundamentalista. Ám a lány, akit Kianooshnak hívnak (ami az ő szájából csodálatosan hangzik, kár, hogy nem kottáztam le, illetve hát vele leírattam, lekottáztattam szalvétámra, máris előkeresem, ide is ragasztom, nehogy elveszelődjön), kitartó, hogyan lehet egy költő partizán? Én nem vagyok gyilkos, mondja Apti. Kianoosh másfelé fordul, majd ismét felém, engem kérdez, hogy ismét visszaforduljon Aptihoz. Miért élsz Berlinben? Mert nem tudok utazni, nincs vízumom. Vissza fogsz térni a hazádba? Vissza, mondja gondolkodás nélkül Apti. Vissza, mindenféleképpen. De ott csak a hegyekbe mehetek, az erdőbe, csak partizán lehetek. Kérdezem Aptit, van valami remény? Nincs, mondja. Nincs, mert Amerika belegabalyodott, mint élő homokba, belesüllyedt az iraki konfliktusba, s Putyin ügyesen odacsatolta Csecsenia problémáját is a terrorizmus elleni együttes fellépés kérdéséhez, ahogyan még sokan sok mindent odacsatoltak… Olykor az az érzésem, Amerikát éppen a szövetségesei fogják a Közel-Kelet homokjába fojtani, ami nekünk megint csak nem lenne jó… Kianoosh mind keményebb, mind könyörtelenebb kérdéseket tesz föl. Mintha támadná, jóllehet, egy pillanatra arra gondolok, éppen hogy pozícióját akarja tisztán látni, csak azért kemény, csak azért támad, nincs kizárva, ő még radikálisabb pozíción van, nem innen, hanem túlnan, jóllehet, s ez az egészben a csodálatos, mindennek ellenére az ő pozíciójáról az égvilágon semmit sem lehet megsejteni, sőt nincs is erőm ilyesféle kutatásokra, mármint hogy én 48is hasonló kérdéseket tegyek fel neki, mint amilyeneket ő Aptinak, mert egyre csak zuhanok szemének gyémánt közegébe, szinte máris beleszerelmesedve, illetve hát nem is tudom, mert ahogyan zuhanok beléje, ugyanakkor egy pillanatra sem érzek női reflexeket, illatokat, ízeket nála, azon kívül, hogy a legszebb nő, akit valaha is láttam, nőies és mégsem, nőiességében valami általam még nem tapasztalt férfiasság rejlik, egyáltalán, teljes egészében rejtély marad számomra, jóllehet álmomban és másnap hajnalban is még nevét sóhajtozom: Kianoosh, Kianoosh…

Berlinben találkozunk, mondja Apti. Igen, mondom, hiszen most mind a ketten berliniek vagyunk. Lehet, maradunk is. Majd megismertet néhány Berlinben élő csecsen festővel, mondja, mert észrevette, nézegetem könyvének fedőlapját, a könyv rajzait. Ő, mármint a festő, aki a fedőlapot készítette, Abu Pachajev, mondja, Csecseniában él… Jutka elszörnyedve néz rám, látja, máris elhatároztam, megismerkedem a csecsen festészettel, jól ismer, valami végtelen mánia fog ebből is születni, tudja, hamarosan kikiáltom magam a csecsen festészet szakértőjévé, bizonygatni kezdem, mennyire fontos a csecsen festészet, hogy éppen az, és nem más festészetek a fontosak, a csecsen festészet, csakis a csecsen festészet a kulcsa a világ dolgainak, a művészetieknek mindenféleképpen…

Másnap még eljutunk a Lenbachhausba, Kandinszkijhez, Kleehez, Marchoz. Nézem Kandinszkij orosz üvegikonait, látom, valójában az ikon felbontása, majdnem azt mondottam, az üvegikon összezúzása, felrobbantása a művészete. Egy kis terem Klee. A képtár könyvesboltjában egy Klee-kép kerül a kezembe. Mutatom Jutkának. Nem érti, mit akarok vele. Mondom, ezt a képet tette ki nálunk, a Leonhardstrassén 49lábatlan szomszédunk a kirakatába. Megveszem. Máris tudom, mától kezdve mindig velem lesz. Pedig még csak most értesülök a méreteiről: 31 × 29 cm, címéről: Wander-Artist (ein Plakat), keletkezési évéről: 1940.

Tolsztoj Hadzsi Muratja a csecsenkérdés egyik örökösnek mutatkozó alapszövege. Hát igen, az út előtt újraolvasva én most, a rám olyannyira jellemző módon, valamint minden bizonnyal azért is, hogy ne kelljen azonnal szembenézni magával a problémával, a megoldhatatlan problémával, valami egészen másra figyeltem fel. A nagy író módszerének bizonyos vonatkozásaira. Mármint Tolsztojnak arra az eljárására, hogy a lényeges kérdéseket milyen gyakran ágyazza a csalogányok dalába, noha azt is mondhatnánk, hogy éppen ellenpontozza velük, mármint a lényeges kérdéseket a csalogányokkal, csattogásukkal, dalukkal. Ugyanis különös véletlen folytán a Szergij atyát is mostanában olvastam újra, Veljačić, egykori tanárom, a bosnyák származású filozófus, Srí Lanka-i buddhista remete miatt, aki az egyik alapszövegnek tekinti. Veljačić miatt tettem tehát könyvesládámba Tolsztojt, Veljačićtyal, a keleti filozófiák tudósával, akit különben korunk egyik fontos filozófusának tekintek, viszont azért kezdtem újra foglalkozni, mert lassan Japánba készülök… És nagy megdöbbenésemre, de valamiféleképpen örömömre is, ott, a Szergij atyában is szinte mechanikusan bemontázsolt csalogányokra bukkantam. Már eddig is foglalkoztam valami hasonlóval Tolsztoj kapcsán, mármint a természet, a növényvilág szerepével műveiben, csodálatos, csak Dürerhez fogható növényleírásaival, fűcsomóival. De a csalogány-panelre, mint olyanra, csak most figyeltem fel. Persze Tolsztoj azért Tolsztoj, mert a panel sem panel nála, flórája és faunája, közvetlen részletei, melyeket Dickenstől tanult meg látni, éppen a titok, a megfoghatatlan, 50irracionális mozgékonyság, vibrálás letéteményese, közege a reális, objektív freskó mögött.

A fülemüle elkezdett közben csattogni, a friss lombot egy nekiiramodó szellőcske mozgatta meg.

A cellás elment, s ő egyedül maradt a szilfa alatt a padon. Csodás május este volt, a levél éppen hogy csak kibomlott a nyír- és nyárfákon, a szilen, fagyalon és tölgyön. A szil mögött a fagyalbokrok teljes virágzásban voltak, s még nem hullatták virágukat. Az egyik fülemüle egészen közel, a másik kettő-három lenn a folyónál, a bokrokban csattogott, dalolt. A folyótól nyilván a munkából visszatérő munkások távoli éneke hallatszott; a nap az erdő mögé szállt, és a lomb zöldjén át szétszórt sugarakat lövelt. Ez az oldal egészen világoszöld volt, a másik, a szilfa felőli, sötét. Bogarak szálltak, koppantak egyet és leestek.

Miközben ismét megszédültem Tolsztoj vibrálásától, észrevétlen belegabalyodtam, hagytam, hogy belegabalyodjam valami egészen más dologba is, nevezetesen most a bogarak kopogása miatt időztem itt tovább, azonnal meg fogjuk látni, miért is.

„Csakugyan ilyen mélyre estem? – gondolta. – Uram, segíts, támassz föl, uram és istenem.” És összetette a kezét, és imádkozni kezdett. A fülemülék daloltak. Egy bogár repült neki, s a tarkójára mászott. Ledobta. „De hát van-e ő? Hátha egy kívülről bezárt házon kopogtatok… A zár ott van az ajtón, én láthatnám is. Ez a zár: a fülemülék, bogarak, a természet…”

51

Ez a kopogás Pilinszky kisoperáit (három egyfelvonásos opera [terve] énekesek nélkül) juttatta eszembe, azért idéztem tehát, de most erre a kérdésre valóban nincs módunk kitérni, meg kell hagynunk afféle emlékeztetőnek. Nincs több idő most a Szergij atyára sem, pedig újraolvasva hihetetlenül nagy élményt jelentett, majd minden alapkérdést megleltem benne. Ahogyan eltűnik az Isten („Nem volt Isten.”), s ahogyan visszatér („Az Isten lassan kezdett megjelenni benne… Minél kevesebb jelentősége volt az emberek véleményének, annál jobban érezte az Istent.”), jóllehet igazán Pasnjenka szinte elviselhetetlen alakja fogott meg. Az, ahogyan Tolsztoj észrevétlen bevezeti, megemlíti Pasnjenka gyerekkori megalázását, mármint hogy a padlón mutassa meg nekik, gyerekeknek, hogyan úszott, s aztán az ő végső megalázkodása Pasnjenka előtt. Igen, itt Tolsztoj nem azt kérdi, nem azt patetizálja, prédikálja, hogyan kell élni, hanem csupán azt, s mondom, itt, ebben egyedülálló a Szergij atya (meg hát az én legkedvesebb Tolsztoj-szövegem, a Három szerzetes): csak azt mondd meg, hogyan élsz, és hogyan élted át az életedet.

De végre akkor nézzük a Hadzsi Muratot. Jóllehet Aptival nem váltottam szót a Hadzsi Muratról, pedig hát az estünkre készülve noteszomba írtam néhány mondatot. Mutatóba ide is átmásolok kettőt-hármat közülük, hogy jobban értsük, mire is gondoltam.

A katonaság olyan, mint a halál.

Gyűlöletről senki sem beszélt. Az érzés, amely valamennyi csecsenben, a legkisebbtől a legidősebbig, az oroszok ellen élt, erősebb volt a gyűlöletnél. Nem is gyűlölet volt ez: egyszerűen nem vették emberszámba az orosz kutyákat, és olyan undort, utálatot, értetlen 52felháborodást éreztek esztelen kegyetlenségük láttára, hogy éppoly természetesen törekedtek kiirtásukra, mint patkány, mérges pók, farkas elpusztítására – és ez a vágy ugyanolyan természetes érzésnek tűnt fel, mint a létfenntartás ösztöne.

Az alul lakosai választás előtt álltak: maradjanak-e helyükön, építsék-e fel újra emberfeletti erőfeszítéssel mindazt, amit annyi munkával alkottak, és amit az ellenség olyan könnyen és esztelenül megsemmisített – még akkor is, ha bármelyik percben újabb támadástól tarthatnak –, vagy pedig küzdjék le utálatukat és megvetésüket az oroszok iránt, és vallási törvényük tilalma ellenére vessék-e alá magukat az oroszok uralmának?

Mondom, Aptival nem váltottam szót a Hadzsi Muratról, pedig az irodalmi est alatt, amikor is a modern orosz költészet hatásáról beszéltem, egy pillanatban dilemmáztam, ne idézzem-e noteszomból ezt a részét a szövegnek, ne éppen ezzel domborítsam ki állításomat. De nem tettem, mivel, mint mondottam, közben észrevettem, sok az orosznak tűnő ember a tömegben. Aztán meg Kianoosh valamiféleképpen lefoglalt, blokkolt mind a kettőnket. De, gondoltam, majd ha Berlinben találkozunk, kikérem a véleményét a könyvről. Meg azt is meg fogom kérdezni, valóban ilyen sok-e a csalogány Csecseniában, Nuha környékén, sőt az is megfordult a fejemben, írok egy kis versikét neki a csecsen csalogányról, hiszen Borges csalogánynak nevezi az első magyar költőt, s én ebből kiindulva egész ciklust írtam volt Ó, ősöm címmel…

53

Nuha környékén különösen sok volt a fülemüle. Kettő ide a cserjésbe is jutott. Amíg Hadzsi Murat embereivel zajt csapott, a madarak elhallgattak. De amikor az emberek elcsendesedtek, a két fülemüle ismét versengve rázendített dalára. Hadzsi Murat az éjszaka neszeire figyelve, akaratlanul is hallgatta éneküket.

És idézzünk még egy csalogányos részt, a könyv végét tulajdonképpen, amelyet különben Tolsztoj-könyvében Sklovszkij is szépen elemez, valójában erre futtatja ki Hadzsi Murat-elemzését, ám Sklovszkij, ami számomra felfoghatatlan, nem beszél a csecsenekről, erővel azt magyarázza, a regény nem az oroszok és a hegyilakók, hanem az igazság és az igazságtalanság harcáról szól. Hadzsi Murat az elbeszélésben nem mohamedán, nem keresztény, nem bálványimádó, hanem a paraszti szabadság harcosa: a dal és a fülemülék éneke előre sejtet mindent; a fülemülék csattogása összeolvad a harchoz élesített fegyver hangjával, s a madárdal elkíséri a fegyvert további útján. Harc lesz, reménytelen harc… Tolsztoj a költészet varázsával veszi körül, óvja hőse testét, folytatja Sklovszkij.

A fülemülék, amelyek a lövöldözés ideje alatt elhallgattak, most ismét dalba fogtak, előbb egy, egészen a közelben, s azután a többi is ráfelelt a cserjés túlsó széle felől.

Alighogy visszaértünk Berlinbe, az egyik ünnepségen, díszszemlén, május 9-én, Groznijban felrobbantották, a szó szoros értelmében a levegőbe röpítették Ahmad Kadirovot, az oroszbarát csecsen elnököt. Ismét megszeppentünk. 54Nem kerestem Aptit. Elbújtam, mániákusan folytattam Tolsztoj flórájával és faunájával, kopogós bogaraival való foglalatosságomat, még csak Goytisolo könyvét sem mertem elővenni, hogy elolvassam az ő Hadzsi Murat-értelmezését, ugyanis pontosan emlékeztem Apti arckifejezésére, amikor felfedezte nálam a kis, puha könyvet, belelapozott, s a könyv hirtelen Basajev képénél nyílt ki. Visszamenekültem tehát a hangyákhoz, kerti gilisztákhoz, majd még tovább visszakozva, vissza a szújok kábult övezetébe… Apti is mással lehetett elfoglalva, ő sem keresett. Ha csöngettek, mindig összerezzentem. Gyakran leselkedtem ablakainkon, nem figyelik-e lakásunkat.

Lassan múlni kezdett az idő, közben talán már Ázsiát is átrepültem, át Szibériát, Japánt is megjártam, Apti Bisultanov nevét sokáig nem hallottam. Csak jóval később, Dalos Gyuri említette ismét. Mesélte, a minap fordító barátja, Ekkehardt Maas miatt elment egy csecsen költő estjére, aki, mint kisült, jó költő – és nagy meglepetésemre, mondta Gyuri, a csecsen költő téged emlegetett… Nem értettem, hogyan kerülsz éppen te szóba egy csecsen költő estjén, tette hozzá. Mi vagy te, csecsenszakértő? Nem, mondtam, én kizárólag a csecsen csalogányokkal foglalkozom, a csecsen sakálokkal. Illetve hát nem is, csupán a csecsen festészettel… És Gyurinak is elmeséltem müncheni estünket, életem legszebb irodalmi estjét, jóllehet neki nem szóltam Kianooshról, nem Kianoosh szeméről, a feneketlen gyémántkútról, amelybe végtagjaimmal összevissza kalimpálva, számból hosszú sikítást hallatva zuhanok, még mindig zuhanok, noha olykor persze nem tudok nem elolvasni egy-egy csecsen vonatkozású cikket az újságokban, s így látom, per pillanat az ifjú Kadirov lett a legnépszerűbb csecsenné, nemrég a felrobbantott Basajev 55műlábát mutogatta a tévében, majd pedig Mashadov fejével ajándékozta meg a csecsen nőket március 8. alkalmából, mondván, a lázadó bandák felszámolása befejeztetett, jóllehet a csecséneknél sosem tudni, sosem, hiszen egykor Kadirovék is a lázadó Dzsohar Dudajevnek szolgáltak, aki viszont szovjet tábornokként kezdte, s köztudott volt róla, Tolsztoj, az orosz klasszikusok szerelmese, sosem tudni, hiszen most már ott is minden kőolajfüggő, az egész csecsenkérdés a Kaszpi-tengeri kutak olaján úszik, ám ezek a félve olvasott hírek, cikkek is csak azt a sikítást nyújtják tovább, nyújtják végtelenné, amelyet a Kianoosh szemének feneketlen gyémántkútjába zuhanva hallatok, Istenem, miféle kutak, miféle feneketlen kutak…

56
II.
57 58
Én nem szállok le Balástyán

Levettem, mondta. A Mariska néni fejét. Nagyban. Meg a macskáét is. Szintén nagyban. Én, tudod, most már a mise alatt is tudok fényképezni. Érted? Nem a szentfazekakat. Még csak a papokat sem. Valami egészen mást. Amit csak ezek a gépek tudnak. Magát a dolog misztériumát talán. Meg, tudod, Béla, én lenn a metróban is tudok fényképezni, anélkül, hogy az utasok bármit is megsejtenének. Azt, ahogyan a tömérdek fásult lény bóbiskol. Nem külön-külön az utasokat, hanem valami lebegő lepedéket, lepényhalszerű hókaságot. Azt is csak ezek a gépek tudják. Nem pedig a fontoskodó fotósok. Azok az ájtatosak, mert tudod, a paparazzókat én is szeretem. Ha újraszülethetnék, paparazzo szeretnék lenni… Várj, egy pillanat, jön, érkezik a kalauznő. Leveszem neked a fejét. Rögtön megkapod. Látod? Nem csúnya. Nem is szép. Kicsit férfias, ugye? De hát te szereted a férfias nőket… Haha! Nem hallod? Hát igen, meg kell szoknunk, az én vonatom is zörög, meg a te vonatod is zörög. Az enyém most éppen lassít. De én nem szállok le Balástyán. Te sem szállsz le Fehérvárott? Akkor kéred alapképnek a macska fejét? Nem nyitóképnek, hanem záróképnek. Jobb, ha a nyitókép megmarad fehérnek, akkor tisztán látod, hány óra. Nekünk, akiknek nincs gyerekünk, jobb a macska feje… Még akkor is, ha a trafikos öregasszony azt mondta a minap, még nem is meséltem neked, hogy a gyerek nélküli embereknek olyan macskabűzük van, hiába a sok pipere, kencefice, átüt, kiütközik rajtuk a macskabűz… Hát ismersz, Béluskám, ismered a számat, el tudod 59képzelni, mit kapott tőlem az öregasszony, mármint hogy az ő picsájának milyen is a bűze a négy fattya ellenére, akik, ugye, csak azért látogatják meg olykor, hogy elkacsmarják a pénzét, megkopasszák… Akkor, Béluskám, átküldöm neked a macska fejét… Ja, ne fejet mondjak? Arcot? Jó, persze, ezer bocs, Béluskám, akkor átküldöm neked a macska arcát… Ne haragudj, már teljesen elfelejtettem, pedig hát tudom, jól tudom, emlékszel, én is épp nálatok voltam, amikor a feleséged le találta vágni az ajtóval a macska fejét…

Akárha egy óriás vakondtúrás

Egyszer csak, a fene se tudja, honnan és miképpen, valami jó friss, fekete föld mutatkozott az udvar sarkában, kezdi meséjét. Gondolta, lecibálja róla az aranykát, mert az takarta, meg néminemű más gaz, és fölhányja a kocsira. Úgy is történt. Korán kelt, megetette a jószágot, megfejt, kicsit el is bóbiskolt a meleg istállóban, majd elvégezett a ház körül, és odaállt a kocsival abba a sarokba, amelyről eddig nem is volt tudomása. Mintha az a sarka eddig nem is létezett volna az udvarnak. Akárha egy óriás vakondtúrás, olyan volt. Lehetséges, gondolta, minden ezer-kétezer (1000-2000) kis vakondra jut egy medve nagyságú, amely ilyen tömérdek finom fekete földet túr ki a járataiból… Rúdjánál fogva odatolta a kocsit. És szépen feldobálta az ásóval a fekete falatokat. Már jött föl a nap, mire megpúpozta. Ment a lovakért. Közben ivott a kútnál. A lánya akkor jött ki a házból. Hova viszi kend azt a fekete földet?! Anyádra, mondta. Már nagyon elhasználódott, elkopott, kifényesedett, ami rajta van. Gondoltam, frisset viszek, szórok rá. Biztos örül majd neki. Hát biztos, mondta a 60lány. Befogta a lovakat. Már fönn ült a bakon, amikor oldalról a lányt hallotta. Kimegyek én is kendtekkel. Hátranézett. Látta, a beteg lány, aki már öregasszony volt valójában, nagyon beteg, cukros meg rákos is, kapaszkodik föl a kocsira. Várt egy kicsit. Keze szárával megtörölte az orrát. Csavart a horpadt dózniból, rágyújtott. Jóízűen az ég felé fújta a füstöt. És aztán intett a lovaknak. Mintha intett volna. Tudták azok maguktól. Megindultak. És akkor nagy üvöltés hangzott. A lány még mindig nem ért föl a kocsira. Még mindig mászás közben volt. A kerekek alá esett. Átment rajta a kocsi. A csézán vitte be az orvoshoz. Nem vihettem a fekete földdel teli kocsin, nem fektethettem föl rá, mondta, túlságosan megpúpoztam, legurult volna róla. Két helyen tört el a medencecsontja. Azóta is ott áll a fekete földdel megpakolt kocsi. Abban a sarkában az udvarnak, amit ismét befutott az aranyka. Befutotta a kocsit is. Úgy ragyog immár, mintha aranyból készítették volna, mintha arannyal, tiszta arannyal pakoltam volna meg azon a napon. A csontok rosszul forrtak össze. Ilyet még az orvosok se láttak. Összenőttek a combjai. Messziről is jönnek emberek. Valaki azt mondta, ezzel az erővel akár pénzért is mutogathatnád.

Nem hallotta

Kora ősz volt, kerékpáron ereszkedtek a Friedrich strasséról a Haubachstrassén a Wilmersdorfer felé, hogy betérjenek a Rogaczkyhoz. Felesége elsodródott mellőle. Próbált utána kiáltani, ne hagyja magára. De nagy volt a zaj, nem hallotta. Tengeri halat, kagylót vásárolt. Ő akkor már ott állt a három marhanyelv előtt. Nem mozdult. Ott talált rá a felesége. 61Onnan vezette ki a levegőre. Hogy aztán, mintha mi sem történt volna, boldogan gurblizzanak ki a Kaiserdammra, és bekapcsolódva a forgalomba száguldjanak hazafelé. De aztán napokig nem szólt. Nem tudott megszólalni. Mi van?, kérdezte a felesége. Haragszol? Nem, írta egy cetlire. Bedagadt a számba a nyelvem.

A leányregények könyvtára

Szép kis könyvtára volt. Ötven könyv talán, inkább kevesebb, mint több. Az ilyen kis könyvtárak a legszebbek. Ha újrakezdhetném, én is csak egy ötvenkötetes könyvtárat gyűjtenék magamnak… Mindegyik könyv kék pakkpapírba volt csomagolva, a régebbiek (olyan is akadt, amely már fél évszázada a tulajdonában volt) színét kiszívta a nap. És mindegyikre egyforma, zöld-piros szegélyű, kitűnő minőségű, békebeli vignetta volt ragasztva, zsinórírással rajta az író neve, a könyv címe és sorszáma.

Mindegyik könyv leányregény volt.

Talán ez, Laszti néni (Vujkovich-Lámich Skolasztika) könyvtára volt a legkomplettebb leányregénykönyvtár a világon. Ki a megmondhatója, létezik-e nagyobb, teljesebb – igazibb leányregénykönyvtár? Mindegyik könyvet tudta fejből, némelyiket kölcsönadta feleségemnek, majd a gyerekeimnek.

Olykor én is beleolvastam ezekbe a könyvekbe, ma már nagyon sajnálom, hogy nem olvastam át módszeresen az egész könyvtárat. Nem jegyeztem fel Laszti néninek (Vujkovich-Lámich Skolasztika) a könyvekről mondott ajánló szövegeit, kommentárjait. Ma vezérszónoka lehetnék 62a leányregények problémáját taglaló nemzetközi értekezletek valamelyikének. Mert föltételezem, sok ilyen tudományos tanácskozást tartanak szerte a világban az irodalom tudósai, Kaliforniától az Elefántcsontpartig, a Pó deltájától Ausztráliáig. Hihetetlenül szép kutyák voltak ezekben a regényekben. De persze macskák is. Sőt antilopok. És a lányok arca, ha nem volt szeplős, majdnem mindig szeplős volt, jóllehet lényük abszolút szeplőtelen, akkor halvány pírban égett. A ház, amelyben éltek, külön állt, nagy, zsúfolt kerttel, aztán mezők következtek, sötét erdővel szegélyezett folyó, avagy a tenger ragyogó, homokos partja. Sosem néztem le ezeket a regényeket, de én akkor Döblin, Céline, Pilnjak, Faulkner, Durrell, Genêt, Burroughs vad regényeit faltam, ám most csak róluk álmodozom, pontosan érzem már, az első regény, amit írni fogok, egy leányregény lesz. Csak még azt kell eldöntenem, tenger vagy folyó lesz-e, ahová a hősnő (Alma? Szeréna?) naponta elszökik. Avagy egy kis tó. Egy végtelen lankák közül kiemelkedő zöld hegyháton elejtett kis, kerek tükörnyi tengerszem…

Különös, Laszti néni (Vujkovich-Lámich Skolasztika), ez a szabadkai úrihölgy, aki egész életében a szabadkai Szent György-templom apácáinak segítkezett, éppen itt, Berlinben jutott eszembe.

Az történt ugyanis, hogy idős íróbarátom felesége megbetegedett, őt emelgettük, fürdettük, gondoztuk. Otthon egyszer megemlítettem, érdekes, ha dolgát végezendő levetkőztetjük, lehúzzuk bugyiját, milyen szépen, szemérmesen viselkedik, akár egy kislány, jóllehet valójában már közel a nyolcvanhoz és immár egészen közel a halálhoz. Igen, a szemérme szinte a haláláig megmaradt. És ez valamiféleképpen szép volt. Feleségem akkor azt mondta, biztosan azért, 63mert nem szült. Majd elrévedezve Skolasztikáról kezdett mesélni.

Laszti nénit 70 éves korában, mondta: szűzen abortálták. Úgy vették ki méhéből a rákot. Abba is halt bele. Az abortálásba?, kérdeztem. Igen, mondta. De facto a szüzességébe. Amelyet, lám, csak élete árán veszített volt el.

Verseket olvastak

A szép, kedves szőke lány fülében, ahogy megölelte, megcsókolta, s ujjai a melle felé kezdtek csúszni, döbbenten pillantotta meg: vatta. Már teljesen sárga volt. Visszahőkölt. A lány szerencsére nem vett észre semmit. Később ő is teljesen megfeledkezett róla. A városba mentek. Moziba. A közönség olykor hangosan fölnevetett. Megállás nélkül ropogott a szotyola. Visszajövet szerelmeskedtek. A lány először tette vállára a lábait. Közben a vatta a párnára esett. Gyorsan lepöccintette. Mi az, mit csinálsz, kérdezte a lány. Semmit, mondta. A lány teste ezüstösen csillogott, kis, kemény mellei harsogtak az ujja alatt. Abszolút egymásba csuklottak, a lány lassan, fokozatosan emelte a lábait, végül úgy tűnt, talpai már a mennyezeten szaladgálnak. Aztán együtt tusoltak, csipkedték egymást. Verseket olvastak. Később, vacsora után, sűrű macedón bort ittak, megkérte a kezét. A lány boldog igent mondott.

64
A mestergerenda

A széket feltette az asztalra. És kezében az injekciós tűvel arra tornázta föl magát. Igaz, kissé nehézkesebben, mint gondoltam. Féltem is, agyonüti, belezuhan a tűbe, ledöfi magát. Persze, fogalmam sem volt, miben mesterkedik. Ha egy év gondolkodási időt kapok, mikor kap az ember egy év gondolkodási időt, noha, ugye, elvben kaphatna, csak meg kellene állítani a képet, meg egy évre, ha egy év gondolkodási időt kapok, mert hát, ugye, miért ne kaphatnánk, akár mondat közben is, egy év gondolkodási időt, miért ne állíthatnánk le felénél a mondatot, ha egy évre leállítanánk a képet, felénél a mondatot, le az ügyes-bajos dolgokat mind, ha egy év gondolkodási időt kapnék, mondom, akkor sem találnám ki, mi a szart akar ott fönn a mennyezet alatt. De most, mivel nem kaptam gondolkodási időt, lerövidítem.

A tíz (10) méteres mestergerendát injekciózta. Észbontó módszerességgel. Sokfajta módszeres embert láttam, tudod, én különben szeretem nézni, bámulni őket, a módszeres embereket, nekem igen érdekesek az ilyen emberek, a módszeresek, megszállottak, mániákusok, hiszen én nem tartozom közéjük, nekem más látószög, lépték, más eljárási módozat adatott, éppen ezért, ha lehet így mondani, van némi rálátásom úgynevezett módszerükre, ám mondom, ilyen módszerességgel még nem találkoztam.

A szú minden egyes láthatatlan lyukába-járatába benyomott egy csöpp mérget. Aztán lekászálódott. Ismét rettegni kezdtem, belezuhan, szívébe áll a hosszú tű. Aztán arrébb húzta az asztalt. Ismét feltornázta magát. Csak most döbbentem rá, valójában egy öregemberről van szó, aki már közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Figyeltem, miközben 65észrevétlen egészen alája lopakodtam, ha netán le találna zuhanni, elkaphassam, noha fönnállt a veszély, akkor meg belém találja döfni, az én szívembe a hosszú tűt. Lekászálódott. Megint arrébb tolta az asztalt. Teleszívta a spriccet. Feltornázta magát. Valami mondókát ismételgetett, mármint hogy egyetlenegy sem menekülhet, mindből, minden szúból kiengedi a szuszt, mindből, egyenként, közben hallgatva, mint mikor biciklikereket szúr ki a gyermek, hallgatva, hogyan megy ki a szúból, mint ziháltan lélekző haldoklóból, semmis süvítéssel a lélek, hogyan megy ki minden egyes szúból a szusz… Ahogy befejezte, a negyedén már túl volt a 10 méteres mestergerendának, azt mondta, aznap pontosan, ő úgy mondta, exaktliche: négyszázhuszonöt (425) lyukba lövellt mérget.

Aztán levette a széket, helyére tolta az asztalt. Isteni snapszot hozott, tavalyelőtti bodzát. Koccintottunk. Hallgattunk. Akkor mintha észbe kapott volna, eszébe jutott, miért is jöhettem. Fölkelt, mindjárt hozom, mondta, hozom a novelládat, s máris a kredenchez sietett, elkezdte huzigálni a fiókokat. Itt volt, mondta. Mi?, kérdeztem. A novellád, mondta. Még képes lesz, gondoltam, azt mondani, elhányódott, valaki betört, ellopta a kredenc fiókjából a novellámat, csak hogy ne kelljen megmondani a véleményét. De akkor felkiáltott. Megvan! A szőnyegre szórta, simogatni kezdte, sorba rakni az összevissza kevert, gyűrt lapokat. Szép, mondta. Nagyon szép, tette hozzá. Az a hosszú, már-már valóban végtelen létra, az a fényesre kopott kordé, aztán meg, amikor az ember már azt hiszi, vége: az a hárfa! Gratulálok. Hiszen csak a hárfa után kezdődik, majd csak akkor tudjuk meg, hová is baktat tulajdonképpen Barnabás. Foltozott szatyrával a kezében. A temetővel szembe, a halas mellé: a gilisztatenyésztőhöz… 66Bravó. Csak aztán a gilisztás udvarának, telepeinek, boxainak, a komposzt-, a humuszbázisainak, bányáinak leírása sikeredett kissé halványabbra. Nem elég szakszerű, nem elég részletes, illetve hát nem elég zsíros a rózsaszínen áttetsző, gyűrűsen nyüzsgő testek tömege, nekünk, olvasóknak nem adatott meg átengedni magunkon a földet, nem adatott meg humuszt gyártanunk… Az pedig, ahogyan az utcán az elhasznált, fényesre kopott földre kiönti, szabadjára engedi őket, noha fantasztikus dolog, valamiért még kevésbé van megírva, mint az az udvar. Pedig hát így is megsirattam. Anyám is. Mit?, kérdeztem. Mit sirattatok meg édesanyáddal?! Hát szegény Barnabást. Tudod, mit nem éreztem? Mit?, kérdeztem, ugyanis már úgy hallgattam, mintha nem is az én szövegemről beszélt volna, ahogyan tulajdonképpen nem is az én szövegemről volt szó valójában. Jonathán szemszögéből írtam, majd Kafga Ferinek ajándékoztam. Tehát valójában Kafga Feri írta Jonathán szemével Barnabásról azt a novellát… Mit nem éreztél?, kérdeztem mind kíváncsiabban. Azt, amit Beckett egyetlen kukaccal el tud érni, nem kell neki öt (5) kilogramm. Nem értettem, mit is akar mondani. Várj, mondta, ismét felkelt, a novella lapjai ismét szétcsúsztak, lassan aláhullottak a fotel karfájáról. Nem nyúltam értük. Ismét huzigálni kezdte a kredenc fiókjait. Tán csak nem lopta el valaki?! Mit?, kérdeztem. A könyvet. Megvan. Talán egy kukac néz… (A magyarok, tette hozzá, ha jól emlékszem, úgy fordították, hogy: Nem félsz, hogy egy poloska meglát?) Én, látod, a szújoktól kezdtem félni. Igen, egy pillanatban azt éreztem, néz. Egy szú. Aztán meg azt, hogy mind több: száz (100) szú, ezer (1000) szú, tízezer (10000) szú néz…

Tudod, meséltem már, mondta kezében a csukott könyvvel, hátradőlve olvasófotelében, Berlinben, Boróék régi pin67céjét takarítva ráakadtam Gajo, volt tanárom, a Lét és idő horvát fordítójának írógépére, emigrációjának első éveiben Boro is azon a gépen dolgozott, nekem kellett volna kidobnom, de nem volt hozzá erőm, se fizikai, mert már annyira kimerültem, se lelki, tudod, Gajóék éppen akkor látogatták meg Heideggert a Schwarzwaldban, a hatvanas évek elején, amikor tanítványuk lettem… Egész életében betegesnek tűnt… Ki?, kérdeztem, vigyáznom kellett, el ne veszítsem a fonalat, legalábbis a vörös fonalat, mert, mint ahogyan éppen ő tanított, a többi fonalat lassan, észrevétlen kiengedheted az ujjaid közül, elvagdoshatod, el is kell vagdosnod… Ismét felkelt, megint huzigálni kezdte a kredenc fiókjait. A szomszéd helyiségből, a tévé mellől kiszólt a felesége. Mi a fenét keresel már megint?! Volt itt egy Heidegger, mondta. Ott van, ha ott volt. Állandóan attól retteg, irányította látatlanban felém a hangját, valaki betör, és elviszi a Heideggerét. Megtalálta. Hozta. Végigtaposott a novellámon, néztem a szivacsos gumitalp mintáit, állandóan változnak a fröccsentett szivacsos gumitalpak mintázatai, külön stúdiumok, külön formatervezési truvájok eredményei, úgy tűnt, miközben ismét a kredenchez ment, titokban valami nagy, lila pecsétpárnára lépett, hogy most egyenként nyilvánítsa lila pecsétjével hivatalosan is semmissé novellámat, a lapok egyik kupacát közben szét is rúgta. Sokáig lapozott a testes, szürke könyvben. Látszott, afféle narkotikum számára a sűrű szöveg. Akkor elkezdte olvasni. Ilyen még nem volt, hogy úgy olvassa fel nekem valaki Heideggert, akárha Rejtő Jenőt. (Mondanom sem kell, sok időmbe telt, amíg most, itthon én is megtaláltam ezt a passzust.)

68

Minden állat és minden állatfaj saját módján vívja ki az övezetet, amellyel egy körzetet körülvesz, és amelybe beleilleszkedik. A tengeri sün övezete egész más, mint a méhé, és azé megint más, mint a széncinkéé, ezé más, mint a mókusé stb. De az állatok övezetei, melyeken belül viselkedés-összefüggésük és ösztönük hajtotta működésük mozog, nem egyszerűen egymás mellett és alatt helyezkednek el, hanem átnyúlnak egymásba. A szúnak például, mely a tölgyfakéregben fúr, megvan a maga sajátos övezete. De ő maga, a szú, és ez azt jelenti, övezetével maga is benne van az utána kutató harkály övezetében. És ez a harkály mindenestül benne van annak a mókusnak az övezetében, amely a munkája közben megzavarja. Az állatvilág kábult övezetei nyitottságának ezen egész összefüggése mármost nemcsak roppant és általunk csak sejtett méretekben gazdag tartalomban és vonatkozásokban, hanem mindemellett még alapvetően különbözik is a létező megnyíltságtól, ahogy az az ember világképző jelenvalóléte számára felmerül…

El tudod képzelni, mennyire elmerültem, a szó szoros értelmében alámerültem e kábult övezetekben, nevezetesen a szú kábult övezetében, hogy aztán fölmerüljön számomra, gondoltam, mondta váratlan szüneteket tartva, Heidegger ott hibázott, hogy egész könyvét nem a szú kábult övezetének, e kábult övezet nyitottságainak szentelte, egész hátralévő munkásságát. Én biz’, gondoltam, azt fogom tenni, életem hátralévő részét a szú kábult övezetének szentelem, úgy is lett, míg aztán egy napon, mint a harkály, el nem kezdtem üldözni őket, szóval, mint láttad, neki nem estem injekciózni 69a mestergerendát… De a nehezén már túl vagyok, felismerem a helyeket, ahová lyuk nélkül is be kell szúrnom. Te mit gondolsz, fogta meg akkor a kezem, lehetséges, hogy egykor felénk ekkora fenyők nőttek? Zavartan dadogtam, jóllehet már előbb is sok mindent tudtam arról a mestergerendáról. Tudtam, a megboldogult Magyar Lászlóék Hajdújárás központjában állt, majd összedőlt házából való. A Niagaránál meghalt levéltáros barátommal is váltottam volt szót egykor arról a házról. Üresen állt évekig, mert testvéreivel, az örökösökkel nem tudták eldönteni, mi is legyen a sorsa az apai háznak. És közben, a legnehezebb háborús évekről van éppen szó, összerogyott, a vert falak, a vályog egy-két év alatt elolvadt, a cserepeket meg amit lehetett, széthúzták az emberek. Csak a végtelen mestergerenda maradt. Azzal nem tudtak mit kezdeni. Azt nem tudták az éj leple alatt elhúzni. Meg tán mert annyira monumentálisnak tűnt, nem is mertek hozzányúlni, hová is fért, miféle építményt is tarthatott volna, de felfűrészelni sem merték. Amikor is ő, a mesterem egy napon aprópénzért meg nem vette, ki nem szállíttatta a Ludasi-tó partján lévő haciendájára. Ahol egy külön új épületet tervezett neki. És valóban, a gerendát egy napon szépen, ünnepélyesen felemelték, beépítették. Patacsics vésnökkel még egy réztáblát is íratott, amelynek leleplezésénél magam is jelen voltam:


A Magyar-ház mestergerendája.


Aztán, mesélte, tíz-tizenöt év múlhatott, arra lettünk figyelmesek, mindent belep valami furcsa, sárga por. Előbb az ablakokra gyanakodtak, sok ablak volt ezen a nagy hodályon (télen két dobkályha fűtötte), beszüremlik a homok, 70ez a bácskai sivatag, aztán egy napon megoldódott a rejtély. Hiszen ez: faliszt!, kiáltott fel a felesége. És máris sikítozni kezdett. Ránk szakad ez a borzalmas gerenda! Mesterem is halálra rémült. Egy szú nézett, mondta. Egy fej és szem nélküli betűző szú. Kissé megrémültem, még senki sem nézett fej és szem nélkül. De hát az Isten is így valahogy figyel, les bennünket, fúrja tekintetét a hátunk közepébe, jóllehet neki nem csak feje, szeme, hanem semmije sincsen. De aztán barátkozni próbáltam vele. Tanulmányozni kezdtem, mint mondottam, alámerültem, hiszen mit sem tudunk ezekről a hengerded bogárkákról. Mit sem, példának okáért, a betűző szú írószerszámáról, szájszeréről, mert, emelte fel az ujját mesterem, a betűző szú a szájával ír, a szájával ír némán, illetve hát éppen csak percegve, különösmód, állapítottam meg, akár az ősmagyarok, emelte föl a hangját: ékírással… Itt némi vita alakult ki egyszer aztán Gorotva György és közöttem, mondta, ugyanis György azt állította, a szú nem ékírással ír, noha, megengedte, vannak merőleges sorai is, hanem inkább melodikusan, mint az arabok. Mit sem tudunk az anyaszú gombakertészetéről, ambróziatermesztéséről, a gombamicéliumról. Aztán, meséltem száz (100), majd ezer (1000), tízezer (10000) szú nézett, száz (100), majd ezer (1000), tízezer (10000) szú őrölte, szitálta ránk a lisztet… Sikítva menekültek a többiek is. Az asszony azóta nem lépett ebbe a terembe. Az infaustusok összeültek, dr. Rekecki véleményét is kikértük, jóllehet ő, tudod, inkább a vízi lényekre specializált, a Vértót színező algákra nevezetesen. Dr. Cukor azt ajánlotta, szúfarkasokat kell a mestergerendára telepíteni, majd azok kiirtják ezeket a betűző rémeket. Ami, mármint dr. Cukor elképzelése, Regény Misunak is tetszett. Maga is kijött velünk a határsáv 71fenyvesébe szúfarkast gyűjteni. De a liszt egyre csak folyt. Akárha malomban éltünk volna. Az asszony mind többet hisztériázott. A gyerekeket féltette, akik élveztek a sárga lisztben játszani. Akkor találtam ezt a spriccet… Azóta injekciózom őket. Látod, holnap talán már elérem a felét. A gerenda fele tehát holnap ilyenkorra már meg lesz mentve. Aztán még egy hét a másik fele. Ha befejezem, szó volt róla, megünnepeljük az infaustusokkal. Nincs kizárva, valaki, netán éppen Regény Misu egy kis alkalmi beszédet is fog tartani. Ha lesz időd, szívesen látlak, hozz új novellettet, kiviszem édesanyámnak a tanyára, örülni fog neki, csak ne olyant, hogy aztán ismét napokig sírjon, zokogjon.

Zsupsz, bekanyarodtak

Elmentek a kis Fiattal, az Éva meg a férje meg az öregem. Hogy az éjszaka leple alatt ellopják az aranymotort. Mi az, hogy aranymotor?, kérdem. De nem hallja a kérdésemet. Folytatja. Vittek valami hevedert, botokat, és az aranymotort betuszkolták a Fiatba. És már indultak is volna. Ám Évának csak az aranymotoron maradt helye. Feküdj föl rá, mondta az öregem. Éva fölkászálódott az aranymotorra. Még úgy is szép volt. Kiterülve az aranymotoron. Vicceltek. Mármint hogy azt szeretné, ugye, ha fordítva lenne, ha az aranymotor, mármint ő, az öregem feküdne rajta… Elindultak. De alighogy elindultak, valami fény mutatkozott az úton. A rendőrök. Zsupsz, bekanyarodtak a fák közé, a sűrűbe. A rendőrök meg tovább hajtottak, de nincs kizárva, csak a kanyarig. Ott várják őket. Egész éjszaka a kis erdőben lapultak. Eddig valójában nem is tudtak erről az erdőről. Hogy szinte igazi vadonná lett. Éva 72feküdt, meg-megcsúszott az olajos motoron. Azt kérdezte, vannak-e vadak ebben a vadonban. Az öregem azt mondta, vannak. Mire Éva felsikított. A férfiak, akik nem gyújthattak rá, elbóbiskoltak. Akkor egy pillanatban felriadtak, azt hitték, beindult az aranymotor, közben csak az öregem eresztett egy sorozatot…

Mind kíváncsiabban hallgatjuk, ugyanis senki sem tudja, mi is az, hogy aranymotor, valami csodálatos végkifejletet várunk, mint az aranymadárról szóló mesében, de váratlanul témát vált. Rudinak sikerült elűzni az új ágyúval a seregélyek mongol hordáit, mondja, de a kukoricáját, valójában a mienket, mert Rudi a mi felesünk, szúrom közbe, mind kiették a fekete kányák. Nevetve mondja, olyan öregek, annyira nagyot hallanak, hogy hiába sütögeti Rudi a fülük mellett az ágyúját, meg se hallják. Mire föl Rudi mérgezni kezdte őket. A fekete kányákat. És mind elhullottak a galambjaim. A macskák megették őket, de a belüket nem bántották, szépen látszottak, lilán világítottak bennük a méreggel átitatott kukoricaszemek, a tyúkok viszont futkosni kezdtek a tyúkbelekkel, mind kicsipegették, megzabálták a lila kukoricaszemeket, s egyenként fölfordultak…

Most meg a róka hordja őket. Hat kutya van a tanyán, de a róka még így is be tud surranni. Egyszer csak megáll mondat közben, hallgassátok csak, valami most is zavarja a tyúkot, majd már azt látjuk, robban, száll a toll a kukoricásban. Nem mondtam?! Róka!, kiáltja, átugorja az asztalt, s felkapva az első keze ügyébe kerülő husángot már nyomul is a róka után a kukoricásban. A hat kutya utána.

73
Döglött mustár

Megleltem az eredeti jegyzetet, amelyet egy vonatjegy tasakjának a hátuljára firkantottam valami félig kiszáradt örökíróval (ácsceruzám ugyanis épp nem volt nálam) a Keletiben, künn a sínek végénél, ütközőtuskóinál felállított kis bódé előtti műanyagasztalnál, amelyről csorgott a döglött mustár. Mindent belepett a por. Minden kiégett a kánikulában. A döglött mustárral összemaszatolt papírtálcák mértani közepén, akárha valami célba dobás eredményeképpen, csikkek. Szinte nem volt döglött mustárral összemaszatolt papírtálca, amelynek a közepén, mértani közepén nem oltottak volna ki, közben ide-oda maszatolva a döglött mustárt, csikket. Meg söröskupakok voltak még szanaszét. Ide-oda guruló üres, poros, szürke flakonok. Fáradt voltam, nehezemre esett a várakozás, féltem a hosszú út kínlódásaitól. De magának a helynek nagyon örültem. Gondoltam, ott senki sem fog rám bukkanni. Egy-egy pillanatban nem tudtam eldönteni, Dél-Amerikában avagy Afrikában vagyok-e éppen, avagy mélyen lenn a Balkánon. Talán irányt kellett volna változtatnom. Mint Kafka egere, ahogyan irányt változtatott. El kellett volna indulnom a tengerek, a meleg tengerek irányába. Ott maradni örökre. Vagy a vulkánt célozni meg, közben kezemben a rája tüskés csontvázával irányítani a forgalmat az üres úton. Hirtelen úgy éreztem, a rája tüskés csontváza nélkül nem fogok tudni megmoccanni, nem fogok tudni többé mozogni, tájékozódni a világban. Útközben, a Keleti felé jövet, az egyik bűzös díszmadárboltban láttam volt szépiacsontokat, vissza kellene menni, talán náluk akad egy olyan jogarszerű rájacsontváz. A verejték lassan átitatatta minden cuccom. Csorgott a lábszáramon. Megrettentem, lehetséges, hogy az ember valóban, 74a szó szoros értelmében megfő a saját levében?! De akkor, mondom, a hátizsákom fenekén, megleltem azt az eredeti jegyzetet, amelyet néhány éve ugyanott jegyeztem fel. Közben már két-háromszor felhasználtam, próbáltam felhasználni ezt a vonatjegyre karmolt vakszöveget. Erre próbáltam mozdítani, arra próbáltam mozdítani, itt beszúrni egy szót, ott beszúrni egy szót, de hiába, mindent ledobott, kidobott magából, lehetetlen volt bármit is hozzáhegeszteni. De akkor miért nem tépted szét? Talán kísérletképpen hagytam meg. Ugyanis már kíváncsi lettem, életem hátralévő részében még hányszor fogok próbálkozni vele. Valójában minden próbálkozásom után megfeledkeztem róla. Noha a fővárosban járva mindig ide siettem, itt töltöttem időmet, netán új mozzanatot sejthetek meg.

A biztonság kedvéért azért most, itt, lám, ismét itt, e döglött mustárral maszatolt papírtálcák között, akárha egy ilyen papírtálcára, átmásolom füzetembe, mert holnap már akár el is keveredhet, jó időre ismét el is veszhet ez a gyűrött, koszos tasakba dugott jegy. Amely, ezt elfelejtettem említeni, akárha még mindig érvényes lenne…

Engem is bevisznek az erdőbe, érted!?, mondta a bódé egészen fiatal, aranyláncos tulaja a szintén egészen fiatal, ám jóval kövérebb bérlőjének. Vedd le. Vedd le, mert leveszi más, érted?! Ennyi. Pénzednek ne légy ellensége, érted?! Ennyi. Le kell vennem. Lehet, holnap már engem is bevisznek az erdőbe. Lehet, hogy holnap már csak ezeket a tuskókat találod itt. Az erdő sem lesz sehol. Érted? Semmi sem lesz. Még ezek a tuskók sem. Csak a döglött mustár. Érted, nem érted, figyelj, semmi, csak a döglött mustár. Le kell vennem. Érted? A kövér 75fiú elsápadt, a velem szemben lévő műanyag székre hanyatlott. Bámult a döglött mustárba. Azt hittem, örökre úgy marad. Aztán fölpillantott. És meglátott. Nem értette, hogy kerültem oda. Sokáig bámult rám. Majd megszólalt. Mit csináljak?, kérdezte. Az előbb fizettem be a lottót, mondtam, ha megnyerem a főnyereményt, egyszer egy figura azt mondta, ha befizetem, megnyerem, kihúzlak a szarból. Nézett. Nem értette, mit mondok. Talán az zavarta meg ennyire, hogy gondolkodás nélkül, azonnal válaszoltam. Idegesen rágyújtott. Közben összevissza kente az arcát mustárral. Nézett. A döglött mustárban egy könnycsepp próbált utat törni magának, alágördülni. Nézett. Hogy kerültél ide?, kérdezte. Dél óta itt ülök, mondtam. Most már végképp nem értett semmit. Nézett. Mind több könnycsepp próbált elindulni szeméből, minden bizonnyal a mustár is csíphette. Nézett. Akkor megint megszólalt. Mikor lesz a húzás?, kérdezte. Holnapután, mondtam. Rendben, mondta, kitörölve szeméből a könnyeket. Egyél meg még egy virslit. Fölállt. Indulni akart, be a bódéjába, de akkor megállt, visszafordult. Húzásig mindennap megehetsz egy virslit. Dupla mustárral.

76
Lupus in fabula

A Libella most akár egy pompeji kávéház. Homály, váratlanul egy-egy éles részlet, ismerős arc. Jékely szép unokája, Lea lányom barátnője. Leáékkal szemben laknak, a Lukács fürdő mellett, a falon ott a márványtábla:


Itt élt Áprily és Jékely


És, teszem hozzá, abban a házban él a negyed másik kávéházának, a Calgarynak a zongoristája, Fáy is. Egy éjszaka, borongó bácskai dzsentrinek, könnyed, ám mégis szívbe markoló darabokat játszott nekem. Most teljesen elveszett. Sok szutykos zacskóval körbeaggatott járókában lépked. Valóban belakja a járóka kis alumíniumketrecét. És úgy halad. Aztán mintha mi sem történt volna, ismét játszik a Calgaryban, ott, egészen közel az orvosi múzeumhoz. Minden bizonnyal ott, az orvosi múzeumban dolgozhatott Antall József; Fehér Ferenc, a filozófus szépen beszélt róla a Beszélő egyik régi számában, amelyet féltve őrzök. És a kis kávéházzal, a Calgaryval kapcsolatban is felmerült Antall neve, oda járt, az volt az egyik törzshelye ugyanis.

A Libellában persze felbukkan Kormos, a tar koponyájú, szlovák származású, eredeti figura, novellaíró, regényhős is. Mintha csak tudta volna, tudta is, hogy eseteim a novellaíró regényhősök, regényíró novellahősök, hogy médiumuk vagyok, jóllehet írás közben szegények védtelenek, mint a dolgukat végző vadak… Két mondat volt nálam az aznapi Népszabadságból. Később, amikor átmentünk a Calgaryba, fel is olvastam, hosszan magyaráztam, értelmeztem. Lupus mondta őket a kórházban.

77

Lupusnak, a Lupus Brókerház volt vezetőjének, aki ellen a bíróság már kitűzte a büntetőper másodfokú tárgyalását, a nyolcágyas kórteremben a fal melletti ágy jutott. Nehezen tud fordulni, s a felülés sem megy könnyen. Mégis arra kérte az újságírót, a folyosón beszélgessenek, ne zavarják a betegeket.

Ő csak van itt magában, mondta Lupus. Nem tudja, kitől származik a híresztelés, hogy Görögországban van.

Na mármost én ott, a Calgaryban azt próbáltam megértetni véletlen kis közönségemmel, Fáy is az asztalunknál ült akkor már, szereti a bácskai dzsentrigyerekeket, mondta, hogy Lupus annak ellenére, hogy nehezen tud fordulni, s a felülés sem megy könnyen neki, valamiféleképpen még sincs ott a nyolcas kórteremben… Hát hol a picsában van?!, csattant fel Kormos, aki erőlködve próbálta követni obszervációmat. Hát nem érted? Elolvassam még egyszer a szöveget? Hát: Görögországban. Lupus Görögországban van. Kormos összeráncolta homlokát, egész tar koponyáját. Olvasd csak el még egyszer, mondta. Elolvastam. Láttam, már Fáy is lázba jött, nyomorék lábaival úgy érezte, maga is Görögországban van, ott napozik az egyik kis sziget márványmorzsás fövenyén, valójában immár ott folytatja életét a halászok, idős matrózok között.

Ő csak van itt magában, mondta. Nem tudja, kitől származik a híresztelés, hogy Görögországban van.

A mai Népszabadságban (’98. június 30., kedd) van még egy érdekes cikk a pintytenyésztőkről is, mondtam akkor, 78megszakítva a görög ragyogást. De két ilyen cikk már teljesen kimerít, mondtam. Minket is, mondták. Kormos intett Fáynak, másszon vissza a zongorához. Játssza el a Szomorú vasárnapot. Fáy visszamászott a zongorához. És elkezdte játszani a Szomorú vasárnapot. Nem olvastam fel. Az éjszaka s azon a hajnalon ott, a Calgaryban, miközben Fáy újra és újra a Szomorú vasárnapra improvizált, mint egy igazi nagy zongorista, nem kaptam többé szót. Nem tudom, lesz-e erőm kivágni. Ezért most idemásolom. Van még egy kis hely a füzetemben. Annyit másolok, amennyi helyem van még. Összébb húzva kiengedett, arabos kézírásomat. Apróbbra véve a betűket. A Dagvány, a Mestergerenda meg a Döglött mustár sok helyet elfoglalt. Meg kellene húznom őket. Meg, jócskán. De a füzetből már nem törölhetem ki ezen változatukat.

A kalitkában kitelelt madarakat tavaszra feljavítom, meséli Seres Imre, különleges, tízféle magból álló keveréket, házi tenyésztésű csontkukacot adok nekik, hogy azután az előző évről itt maradt tanítómesterektől nemes füttyöt tanuljanak. Amikor végre elérkezik a párzás, a dalolás ideje, szét kell rakjam őket egyenként, fehér vászonnal letakart egyszemélyes kalitkákba… A madarak egymástól tanulják a dallamot, így a nemes énekű törzsállomány mellett ősszel befogottak is nemes éneket tanulnak. A fiatalokat a tanítók mellé helyezem, akik, ha betanították az új generációt, mennek vissza az erdőbe.

Ennyi helyem volt. Itt már valami egészen más kezdődik. Az igazság az, nem csak a Dagvány, a Mestergerenda meg 79a Döglött mustár vette el a helyet, különben is rendetlenül vezetem ezeket a füzeteimet. Nem lapról lapra haladok. Illetve olykor igen, olykor nem. Szeretek szabad helyeket hagyni, hogy aztán két szöveg közé beessen, bezuhanjon, igen, bezuhanjon, ez a pontos kifejezés, bezuhanjon valami harmadik. Ahogy a bunyevácok mondják: ko govno medj dve trstike. (Mint két nádszál közé a szar.)

A slubicei rés

Az Oderáról, az Odera–Neisse-vonalról persze már az iskolában hallottam. Majd már innen, Berlinből kísérhettem az EU-egyesülés Frankfurt an der Oder-i központi ünnepségeit. Fél év sem tellett, noha, igaz, más ügyben – Kleist, illetve hát a kurzprosa ügyében – Frankfurt an der Oderben találtam magam. Megszerettem a kis várost, gyönyörűen kiépített folyópartját, az Oder holtágait, környékét egészen Buckowig, illetve Schloss Neuhardenbergig.

Egy napon aztán persze én is átsétáltam a hídon Lengyelországba. Megdöbbentő volt a két rész közötti különbség. Az, ahogyan a házak falát, az emberek arcát eltorzította, a szó szoros értelmében megmarta, elpiszkolta a szocializmus, illetve az, hogy a rendszerváltás, az EU-ba való belépés óta még képtelenek voltak hozzányúlni a dolgokhoz. Hogy megkövesedett a kosz, hogy valami muzeális dologgá kezd lenni. A kosz. A reálszoc kosz. Mint egy rossz minőségű műmárvány. Egy órát sem sétálgattam, állandóan hátrafelé pillantgatva, hogy ha kell, gyorsan visszatalálhassak a hídhoz, visszamenekülhessek, visszafuthassak, amikor is vizelhetnékem támadt. Korán volt, a kávéházak még nem 80nyitottak. Ezt már megtanulták Európától. Mind nagyobb pánikban szaladgáltam ide-oda a mellékutcákon. Mocskos, borzalmas kapualjakba lestem be. De a kapukon mindig éppen akkor támolygott ki valaki. Már teljesen kétségbeestem, amikor váratlanul az egyik utca hatalmas, elhagyott, üres térré szélesedett, s ott egy furcsa, szűk falrést pillantottam meg. Valami szürke bérkaszárnya és valami semmit sem kerítő, abszurd kőkerítés között húzódó fél méter széles, három-négy (3-4) méter hosszú átjárószerűség volt. Máris elindultam feléje a kietlenség fizikailag észlelhető közegellenállásával küszködve. Ám akkor két munkás fordult be a puszta térre, és határozottan a szűk rés, átjáró felé vette útját.

Ott mentek át. Valahová.

Kissé lelassítottam a lépteimet. Arra gondoltam, a munkások ismerik, szeretik a hasonló titkos átjárókat. Az sincs kizárva, éppen a túloldalon dolgoznak valamit. Igen, talán a túloldalon már javában bontják a borzalom kulisszáit. Majd ahogy eltűntek, ismét megindultam a számomra mind ideálisabbnak mutatkozó rés felé. De akkor meg egy babakocsit toló asszony tűnt fel, határozottan szelve át az üres teret, az átjáró felé nyomulva a ropogó salakon. Megtorpantam. Kissé el is szégyelltem magam, hiszen akár óvoda, idilli napközi is lehet ott a résen túl. De nem volt idő csodálkozásra, mert mind több ember érkezett. Csevegtek, nevetgéltek. És mind a szűk átjáró felé igyekeztek. Egy pillanatra úgy tűnt, egész Slubice ott, azon a téren gyülekezik, nem azért, hogy valami nagygyűlést rendezzen, hanem hogy kiharcolja magának a résen való átjutás jogát. Immár olyanok is akadtak, akik tülekedtek a túloldalra.

Ezek szerint, tűnődtem, egyik lábamról a másikra ugrálva, talán nem is a híd vezet Európába? Létezik, miért ne létezne, a 81külön lengyel út Európába? A pokolba? Nem tudtam eldönteni. Nem tudtam ilyen általános, úgymond globális ügyekkel foglalkozni, megvolt az én magam nagy-nagy baja, immár az explózió határán, jóllehet kisdolgomból kifolyólag. Sietnem kellett, ha nem akartam, hogy szétdurranjon a hólyagom, ott ájuljak, vágódjak el, ott explodáljak a reálszocializmusból maradt miniatűr sivatag közepén. Nagy költőnk védetlennek mondja a dolgát végző állatot, de arról senki sem írt még költeményt, mennyivel védetlenebb a dolgát végezni nem tudó ember.

Már majdnem visszajutottam a főutcára, amikor végre-valahára szembetűnő, bonyolult nyilakkal egy toalettet jelző táblát pillantottam meg. Majd, ugyanis immár futottam, hamarosan ott is állt előttem a konténer és a barakk furcsa kombinációja: a toalett. Gondolkodás nélkül benyitottam.

És valami váratlan, még nem tapasztalt otthonosság csapott meg. Zene szólt, paprikás krumpli főtt a vécésnéni csipkés ablakú fülkéjében. Dolgom végeztével, ahogy zsebemben kotorásztam, hirtelen zavarba jöttem, ugyanis nem volt złotim. A vécésnéni azonnal megértette zavaromat. Máris mutatta a tálkák sorában az eurós tálkát. Euróból is tud visszaadni, mondta, mutatta. Ez az első eurokompatibilis konténer Slubicén, mondta.

Megkönnyebbülve immár, elindultam ama nagy, kietlen térre, ama rés titkát megoldandó.

82
Emil

Hogy miért lett egy napon annyira fontos T. Olivér számára Kőszegi Emil, talán maga sem tudná megmondani. Kőszegi Emil hetente háromszor, csütörtökön, szombaton és vasárnap ott árul a piac sarkán. Nem messze a házától, ugyanis valamiféleképpen ő örökölte a tollas Stein szép, franciatetős, titokzatos házát. Olivér még ismerte az öreg tollas Steint, gyerekkorában gyakran szöktek be nagy tollraktáraiba. Kőszegi Emil rózsatövet árul, meg szalonnát. Talán éppen az a fölakasztott, alig észlelhetően himbálódzó, súlyos szalonna állíthatta meg először T. Olivért Kőszegi Emil asztalánál. Nagyobb volt, vastagabb, húsosabb, mint ahogyan felénk általában megformálnak, kiképeznek egy oldalszalonnát. Amikor T. Olivér először megpillantotta, arra gondolt, így, ilyen tömbökben darabolhatta fel egykor az ősember a mamutot, s mivel felénk gyakran találnak mamutcsontokat a zöld agyagban, nincs kizárva, ezek az emberek, talán maga Kőszegi Emil is, őrzik az ősember tapasztalatát… Látszott, a himbálódzó szalonna ott, Emil háta mögött felfüstölve is másképpen lett, mintha több évre, több évtizedre, évszázadra lett volna tartósítva. Úgy, gondolta T. Olivér, pontosan úgy, ahogyan az ősember füstölhette a mamuthús piramisait. Emil rózsatövet árul, mesélte T. Olivér a piacról betérve Csabának, szalonnát, tojást, palántát, pálinkát, babot, mézet meg tökmagot. Csaba nevetett. Kőszegi Emil olykor még rókabőrt is árul, mondta. Noha T. Olivér rókabőrt éppen nem látott még Kőszegi Emil tezgáján, de akár láthatott is volna, ha alaposabb leltárt készít. Alaposabb leltárt pedig azért nem készített, mert Kőszegi Emil állandó mosollyal kísért ravasz bölcsességei nem kevésbé érdekelték. És nem kis meglepetésére T. Olivér azt vette észre, 83Csabát a maga említette rókabőr akárha elektromossággal töltötte volna, máris tovább, valami történet (mese) felé lendítette, ugyanis teljesen váratlanul, minden bevezetés nélkül egy fiatal zebracsikó bőréről kezdett beszélni, mármint méreteiről, arról, hogy szinte teljesen hibátlan, hogy fehérje hófehér, feketéje pedig egyértelműen kínai lakk stb. T. Olivér, aki nem értette pontosan, miért lendült, kanyarodott el olyan hirtelen és váratlanul Csaba Kőszegi Emiltől, aki T. Olivér megboldogult testvérének (Csaba édesapjának) egyik legjobb barátja volt, évekig együtt svercelték volt a szajrét Bécsből Libuval, T. Olivér megboldogult testvérének (Csaba édesapjának) egyértelműen legjobb barátjával hármasban, T. Olivér tehát ha várt is valami történetet (mesét), akkor valamit abból az időből, talán azért terelte már eredetileg is a beszélgetést Kőszegi Emilre, ám az igazság az, T. Olivért a zebrabőr is felettébb érdekelte, a gereznák, állatbőrök máris elektromossággal töltötték őt is, látta, karján feláll a szőre, s a szőrök hegyei szikrát vetnek…

Irodalmi tehetséggel megáldott hentes barátommal, kezdte Csaba, átvittük a zebracsikó bőrét Törökkanizsára… És Csabának ezzel a zebracsikó bőrénél is váratlanabbul felbukkanó, irodalmi tehetséggel megáldott hentessel végképp sikerült eltérítenie, sőt egy pillanat erejéig kissé zavarba is hoznia T. Olivért. Végre egy hentes a filoszok között!, gondolta. Nemrég olvasott egy könyvet a zebra csíkjáról mint olyanról, ám csak most, Csaba lelkes szövegét hallgatva döbbent rá, e meandernek is legalább két bejárata van, igaz viszont, a meander szalagdíszét nem szokás a zebra csíkjával kapcsolatba hozni, hanem inkább a futókutyával, ami pedig nem más, mint a hullámtarajsor-díszítés, igen, éppen az ilyen és hasonló bonyodalmaktól remélt felmentést az 84irodalmi tehetséggel megáldott hentes felbukkanásával… Az adai állatkert zebracsikójáról van szó, az fújódott volt fel, magyarázta Csaba, irodalmi tehetséggel megáldott hentes barátja azt az adai zebracsikót nyúzta meg. T. Olivér kissé ismét meghökkent, hiszen azt sem tudta, hogy Adán létezik állatkert, eddig úgy tudta, Adán csak szerszámgépgyár van, T. Olivér úgy gondolta, jól ismeri Adát, ifjúkorában ugyanis odajárt volt udvarolni, ám eddig, úgy hitte, akár fogadott is volna a dologra, Bácskában, sőt egész Vajdaságban csupán Palicsfürdőn létezik állatkert. Először persze kiengedte belőle a levegőt, tette hozzá Csaba. A levegőt? Miből? A zebracsikóból, mondta Csaba. És csak aztán kezdte nyúzni. Igen, mondta T. Olivér, értem. Szép lehet, nagyon szép fejteni le az abszolút csíkokat a még meleg csikóról, a fekete-fehér tokból kihúzni a bíborszínben ragyogó, forró testet, ilyet a filoszok valóban nem tudnak, nem, ők még a levegőt sem tudnák kiengedni egy felfújódott zebracsikóból. És a bőrt aztán, folytatta Csaba, átvittük a törökkanizsai preparátorhoz, tudod, nagytata (T. Olivér édesapja) barátjához. A törökkanizsai preparátor nagyon megörült nekem, mondta Csaba, egész idő alatt nagytatáról (T. Olivér édesapjáról) mesélt. Nagy, közös vadászataikról Romániában, Boszniában. Farkasok támadták meg őket. Egy medve kettétörte nagyapja (T. Olivér édesapjának) puskáját, de ifjúkorában kitűnő szertornász lévén, sikerült felkapaszkodnia az egyik fára, ott lógott, amíg a törökkanizsai preparátor oda nem érkezett, le nem terítette a medvét… Én ezt a történetet, jegyezte meg Csaba, fordítva hallottam, de nem lényeges. Egy pillanatban, folytatta Csaba, a törökkanizsai preparátor teljesen váratlanul azt kérdezte tőlem, T. Olivér most mintha megsejtette volna, miért is kanyarodott el a törökkanizsai preparátor felé 85Csaba, ugyanis itt valahol akart kilyukadni, tudom-e, mi van azzal a farkassal? Miféle farkassal?!, kérdeztem. Hát, mondta a törökkanizsai preparátor, azzal, amit öregapáddal lőttünk volt Romániában, amit az ács Joca táncos fia vett volt meg tőlem, s vitt magával Párizsba még a háború alatt, ’96-ban… Mondtam, nem tudom, fogalmam sincs, sosem is hallottam arról a farkasról, ugyanis a kalandos romániai vadászatról mintha hallottam volna valamit, viszont arról most hallok először, hogy az egyik farkast haza is hozták, de majd megkérdezem nagybátyámtól, T. Olivértől, ő biztosan tudja, mi lett a sorsa annak a farkasnak, jóllehet azt kétlem, hogy valahol Franciaországban (Dordogne-ban?) nézve József farkasos előadását valamit is sejtett volna abból, hogy azt a farkast valójában az ő apja (az én nagyapám) lőtte volt… Meg azt is megígértem neki, hogy téged is átviszlek hozzá, ugyanis, képzeld, a törökkanizsai preparátornak van egy: flamingója is!

József, az ács, meg a gyöngyösi Gemza Peti átmentek volt ’96-ban Törökkanizsára a preparátorhoz, tulajdonképpen valami kitömött madarat, gémet szerettek volna, ezek szerint akkor még nem lehetett flamingója a törökkanizsai preparátornak, mert József azt egészen biztosan azonnal, gondolkodás nélkül megvette volna, szóval átmentek, s alighogy körülnéztek, megpillantották azt a gyönyörű farkast… A Beckett-szövegek alapján készülő Le Vent dans le sac (Szél a zsákban) című darabot készültek épp beállítani Orléans-ban akkor. Arról a darabról van szó, amelyben József, az ács egész idő alatt fonja annak a lánynak, Laurence Levasseurnek a haját, aki a farkassal táncol… Somlósi Lajos könyvében közreadott róluk, mármint Laurence-ről, a farkasról és Józsefről néhány kitűnő fotót, majd küldetek 86belőlük a törökkanizsai preparátornak, mondta T. Olivér, jóllehet valami olyasmit is kihallott Csaba szavaiból, hogy a preparátor szívesen visszavásárolná magát a farkast is, hogy őt tulajdonképpen a farkas sorsa izgatja még mindig, akárha még mindig élő állatról lenne szó. Mi lett vele, mármint azzal a farkassal?, kérdezte Csaba. Minden bizonnyal ott hányódik valamelyik párizsi vagy orléans-i színház kelléktárában, mondta T. Olivér. Talán éppen erre, a már-már misztikusnak mondható pillanatra várva. A színház kellékesei minden bizonnyal meg sem rezzennek, ha olykor egy-egy vad felvonyít, felrikít, netán énekelni kezd a raktárban, ők tudnak ezekről a misztikus pillanatokról, amilyen az is volt ott Törökkanizsán, illetve amilyen ez most itt, Magyarkanizsán…

A lányról, Laurence-ről, aki a farkassal táncolt (s aki az egyik kritikus, a kitűnő jászárokszállási – T. Olivér anyósa Jászárokszálláson született – kritikus szerint nem más, mint Beatrice, s a farkas sem más, mint az a farkas, akivel Dante találkozott volt a pokol felé vezető útján), aki különben egy motoron közlekedő, aranyos párizsi lány volt, s aki számára akkor még új volt, kissé durva az a szerep a farkassal, ugyanis ő egyértelműen a modern klasszikus tánc elkötelezettje volt (hogyan teszi, gyömöszöli be a haját a bukósisakba, kérdeztem egyszer, mire Gemza Peti azt válaszolta, az a haj, az a gyönyörű haj – Niagara műhaj volt valójában), azt hallottam, Távol-Keletre távozott, ha jól tudom, mostanság éppen Mongóliában él… Majd beszélek Józseffel, mondta T. Olivér, miközben máris Laurence mongóliai életéről kezdett álmodozni, megpróbálom rábeszélni Józsefet, látogassák meg Mongóliában Laurence-t, hívják vissza őt Mongóliából, s valamiféleképpen engedjék hozzá ismét azt a farkast, de 87már nem Orléans-ban, nem Párizsban, Avignonban vagy Amszterdamban, hanem itt, a törökkanizsai preparátornál, és hát akkor majd már azt a flamingót is engedjék játszani, még akkor is, ha József egyik, a Le Vent dans le sac után következő darabjában, nevezetesen a L’ Anatomie du fauve-ban (A vad anatómiájában) körüljárta a bácskai és bánáti világutazók, nagy vadászok (Magyar, Vojnich, Latinovits és a cincár Damaszkin Arzén, aki egyik alkalommal a termeszkúpok, ahogy ő mondja, termitadombok mögött egy leopárd által félig felfalt zebracsikót talált, s aki különben egyszer nagy farkasvadászatot rendezett Teleki Sámuelnek a delibláti homokpusztában) T. Olivér számára is olyannyira fontos témáját… Át kell mennem Törökkanizsára, gondolta, meg kell vennem azt a flamingót, és átszállítani a kompon, mindig kompot mond, gyerekkorának legcsodálatosabb közlekedési eszköze még mindig izgalomba tudja hozni, jóllehet már régóta híd köti össze a két Kanizsát, a Törököt meg a Magyart (csak még a Kicsit meg a Nagyot, Kiskanizsát meg Nagykanizsát kellene ide kötni, mert hát a Nagy Brehm is említi Kiskanizsát, valamint a Nagykanizsán keresztül elérhető Fiumét, s éppen a flamingók kapcsán, ugyanis felénk ez az a két hely, ahol flamingót láttak), áthozni, T. Olivér ismét megborzongott, karján ismét fölállt a szőr, s a szőrök hegyei szikrát vetettek, és egyelőre odaállítani szobájában az azúr szifon mellé…

Közben T. Olivér lassan, hiszen immár több mint egy órája nyomták a szöveget Csabával, sejteni kezdte, igen, lassan, de hát T. Olivér nem is akarta felgyorsítani a dolgokat, idő kell a dolgok csatlakozásához, hagyni kell a bakterokat, pályarendezőket, nyugodtan dolgozzunk, nyugodtan rendezzék, csatlakoztassák azt, ami csatlakozni akar, azt, 88aminek csatlakoznia kell, miért is lett számára annyira fontos Kőszegi Emil.

Egy alkalommal, ahogyan T. Olivér ott álldogált a tezgánál, Kőszegi Emil maga mögé, a himbálódzó, súlyos szalonnától kissé jobbra mutatva arról beszélt, hogy éppen most hurcolkodik el az egyik lakója… T. Olivér azonnal regisztrálta, hogy Kőszegi Emil nem csak kissé jobbra, hanem határozottan felfelé, a padlásszoba irányába mutatott. Ugyanis a tollas Stein szép, titokzatos, franciatetős házának volt egy padlásszobája, amely T. Olivér fantáziáját már gyerekkora óta foglalkoztatta. Csak most, Csabát hallgatva értette meg, hogy ő már akkor, egy éve, amikor a lakó kihurcolkodott, elhatározta, megszerzi magának azt a padlásszobát. Tett is róla említést Kőszegi Emilnek, hogy őt érdekelné az a szoba, szívesen kibérelné, akár meg is venné, most hirtelen arra gondolt, ha sikerülne kibérelnie, akkor már a flamingót is odahozhatná, de akkor Kőszegi Emil számára túl váratlan volt ez az ajánlat, értetlenül nézett T. Olivérre…

És T. Olivér már sejteni kezdte azt is, talán a néhai törökkanizsai Tallián báró – Tallián Emil, a nagy nimród hagyatékából való az a flamingó, mert úgy emlékezett, a báró a Törökkanizsa és Vidékében megjelent, Soley-tóról készült beszámolójában mintha említést tett volna a flamingókról. T. Olivér alig várta, hazaérjen, ismét kezébe vegye Szabó József helytörténész Tallián Emil, a világutazó vadász című könyvét, és leellenőrizze, jól emlékszik-e. És hazaérve, mert hát Csabával már képtelenek voltak egymást tovább hergelni, valahol meg kellett szakítani a habe dumát, ahogy T. Olivér felesége mondotta, a jellegzetes, olykor a dögletes jelzővel élt, kanizsai habe dumát, valóban gyorsan rálelt a Soley-tóról 89szóló cikkre, sőt még a báró egyik afrikai ebédjének étlapján is talált sült flamingómellet, valamint a becskereki múzeum tárgyjegyzékében úgyszintén felbukkant egy 1907-ből származó tömött flamingó, igen, minden bizonnyal éppen arról a flamingóról lehet szó, az kerülhetett a törökkanizsai preparátor tulajdonába, miután a becskereki múzeum anyagát az idők folyamán szétcincálták, igen, minden bizonnyal azt újította (élesztette?) fel…

Rhinocérosz nyomai mindenfelé mutatkoznak, írja Tallián Emil említett cikkében, továbbá igen sok szemölcsös disznó, tiang-tiang antilop, kuru, gazellák tarkítják a területet, a Soley-tóban pedig ezer meg ezer vadkacsa és fekete nílusi liba úszkál. A partján végre töméntelen sokaságban sétálnak a királyi darvak, pelikánok s a gyönyörű rubinvörös tollazatú flamingók. Mindez utóbbi szárnyasok természetesen csak pillanatnyilag érdekesek számunkra, s éppen ha a tó felé megyünk rhino keresésére, csak olyankor lövünk belőlük egyet-egyet.

És T. Olivér máris belefeledkezett a könyv újbóli olvasásába. Miközben állatokra vadászott benne a maga módján ő is, hol az egyik, hol a másik báró, bárónő alakja igézte meg.

Tallián Vilmos, Emil bátyja, például a bécsi katonai akadémia befejezése után a Bécsben székelő VII. huszárezred legendás hírű őrnagya lett. A bécsi spanyol lovasiskolát is befejezte, és rettenthetetlen huszár hírében állt. A katonai pályán csak kicsapongó és bohém életvitele miatt nem tudott magasabb rangfokozatot elérni. 1878-ban fogadásból éjjel belovagolt a törökök által megszállt Szarajevóba, hogy egy üveg pezsgőt vegyen. Barátaitól ezzel a bátor tettével száz (100) üveg pezsgőt nyert. Tehát ő volt az első 90osztrák–magyar katona, aki ebben a hadjáratban behatolt Szarajevóba. T. Olivér alig várta, hogy ismét Szarajevóba utazzon, mostanában ugyanis ismét gyakran bukkant fel Szarajevóban, hogy bosnyák barátainak előadja Tallián Vilmos kalandját, hiszen erről az esetről valóban tudniuk kellene nekik, nincs kizárva, majd valamelyik bosnyák lapnak adandó interjújában is elmeséli az esetet, hiszen egyik szarajevói barátjával nemrég Pesten, fantasztikus mód, éppen a Vajdahunyadvárában elhelyezett múzeum vendégszobájában laktak, éjszakánként agancserdő, tömérdek kitömött vad, a sötétből váratlanul kidöfő sárga agyar, életnagyságú, repedt gipszló között kellett feltapogatniuk a romantikus toronyba…

1910-ben a magyarkanizsai polgárok felkérték, jelöltesse magát a Nemzeti Munkáspárt színeiben. Választási beszédét Kanizsán, a Nagykocsma előtt tartotta többezres tömeg előtt… T. Olivér igen kedveli az egyik fotót, amelyen Tallián Tibor, Béla fia, és Vili bácsi látható. Vili bácsi kezében ott az elmaradhatatlan üvegszipka, előttük pedig, zwiebelmusteres tányéron, talán éppen ez a kép titka: egy cső főtt kukorica.

A család legismertebb tagja, Béla, Tisza István földművelésügyi minisztere volt, minden bizonnyal képe, szobra is látható ott Vajdahunyadvárában (máris elhatározta, ha ismét ott fog lakni Vajdahunyadvára romantikus tornyában, a Műcsarnok és a Hősök tere fölött, megkeresi Béla képét, szobrát), ő építette a törökkanizsai selyemgyárat, amely T. Olivér lényének bizonyos minőségeit is nagyban meghatározta, meg éppen Stein tollraktáraival együtt, később Béla Délvidék és Belgrád civil kormányzója lett. T. Olivér persze nem felejtette el újra átfutni annak a jelenetnek a leírását is, 91amely szintén ott szerepel az őt meghatározó momentumok között, már fiatalkorában is próbálkozott újraírásával, vidékük mitológiájába való beemelésével, ahogyan ő mondta, becsempészésével.

Az oroszok már elérték Törökkanizsát, hamarosan majd átérnek Magyarkanizsára is, T. Olivér jól emlékezett rájuk, noha még alig volt 5 éves, napokig ott vonultak a házuk előtt.

Albertina Lalával együtt összeszedte a családi ékszereket, s egy értékes Tizián- és egy még értékesebb Rembrandt-festménnyel 1944. október 7-én kompra szállt, hogy Magyarkanizsára menjenek, onnan pedig Szegedre, ahol Tibor, aki majd ’46-ban fejbe lövi magát, várta őket. A zsúfolásig megtelt kompot az éppen akkor érkező, méghozzá személyesen Tolbuhin marsall vezetésével akkor érkező orosz csapatok lőni kezdték a Tisza közepén. Albertina halálos sebet kapott, talán éppen magától Tolbuhin marsalltól, s a folyóba veszett, Lalának pedig sebesülten sikerült kiúsznia. Ami a festmények sorsát illeti, semmi információnk sincs, T. Olivér maga találta ki, hiszen első próbálkozásában még az egyik teknőbe kötözött elmebeteg gyerek hóna alatt látjuk a Tizián- és Rembrandt-vásznak tekercsét, vagy nem is kitalációról van szó, már ő sem tudja biztosan, illetve már maga is elhitte saját kitalációját, ahogyan szülővároskájának fiataljai is elhitték, hogy az egyik tiszaparti halásztanyán, Adorjánnál, vagy lejjebb, Titelnél, T. Olivér látott volt egy viaszosvászon asztalterítőt, amelyen Rembrandt-részletek sejlettek, ám annyira természetesnek vette ezt a történetet, saját történetét, meg hát végső soron azt is, hogy feléjük Rembrandt-vásznakat használnak viaszosvászon asztalterítő helyett, hogy később még csak rá sem kérdezett a dologra…

92

Igen, T. Olivér arra gondolt, a törökkanizsai Talliánok is közrejátszhattak abban, hogy ott, Magyarkanizsán, a piac sarkán, Kőszegi Emil fontos lett számára.

Valamint persze T. Olivér azon is tűnődni kezdett, Csaba irodalmi tehetséggel megáldott hentes barátja számára mit jelenthet ez a mitológia, hiszen ő azzal a zebracsikóval tulajdonképpen máris alkotó módon járult hozzá, igen, T. Olivér már azon is tűnődni kezdett, nála, mármint Csaba irodalmi tehetséggel megáldott hentes barátjánál ugyan milyen formát ölthetett, vagy ha még nem öltött, milyen formát ölthet majd ez a történet a mamuttal, farkassal és flamingóval, valamint azzal a Tizián- és Rembrandt-képpel, mert ahhoz nem fért kétség, Csaba sietni fog hozzá, hogy mindenről részletesen beszámoljon neki, elújságolja, sikerült, nem volt könnyű, útrabocsátania azt az adai zebracsikót… Ami Kőszegi Emilt és szalonnáját illeti, T. Olivér máris látni vélte, amint Csaba irodalmi tehetséggel megáldott hentes barátja Kőszegi Emil tezgájához lép. Egy ideig nézi, szemrevételezi a himbálódzó véres, kormos tömböt, majd lassú, ráérős mozdulattal zsebébe nyúl, előveszi bicskáját, kinyitja, megtörölgeti élét, majd megnyesi, kóstolgatja, ízlelgeti, leellenőrzi, szakszerűen megállapítja (egy darabkát zsebébe is csomagol, hogy majd a laboratóriumban is leellenőrizze), valóban mamuthúsról van-e szó, mert nincs kizárva, az olajfúrók tényleg valami olyan veremre bukkantak a határban, hiszen már az egyik kurgánt is elhordták, ahol romlatlanul megmaradt a nehéz időkre, talán éppen ezekre a mi nehéz időinkre elraktározott mamuthús, majd amikor maga elvégezte a tesztelést, bicskája hegyén körbekínálja a Kőszegi Emil tezgájánál összesereglett embereket, köztük az Új Kanizsai Újság szerkesztőjét is, amiből nem nehéz arra következtetni, hogy az újság követ93kező számában nyoma marad a dolognak, ha éppen nem lesz belőle szenzáció, amelyre hamarosan ráharapnak, úgysem ettek még mamuthúst, sült flamingószárnyat, édes, falatnyi flamingóagyat, a szabadkai és a pesti lapok tudósítói is…

Kisfiam, látogasd meg a szélmalmost
1.

Jutkával átugrottunk Szegedre. Vízálló, föld alatti kábelt venni a tanyára. Ugyanis az istállóba nem lett bevezetve az áram, jóllehet új tanyásainknak már tehénkéje, lovacskája, két malaca, baromfija is van. Loholás közben, mert az egyik boltban éppen kifogyott a föld alatti kábel, a másikban pedig csak hét (7) méter volt mindössze, nekünk viszont tíz (10) méterre volt szükségünk, se többre, se kevesebbre, loholtunk, mert elképzelhetetlen volt, hogy kábel nélkül térjünk vissza. És loholás közben, a Tiszához közel, az egyik furcsa bolt kirakatában egy nekem való, abszolút nekem való kacabájt pillantottam meg.

Pont ezt kerestem!, kiáltottam fel, lefékezve. Jutka továbbsietett, de én már benn próbáltam a kacabájt. Mindössze 2900 Ft, mondtam neki, ahogy dühösen visszasompolygott. Gyorsan magamra öltöttem. Úgy nézel ki, mint egy tankista, mondta. A boltban többen fölnevettek. Miközben én máris izzadni kezdtem, valóban, akárha egy forró, égő tankban. Befestetem feketére, mondtam. Bevezettek a raktárba, ahol jó hűvös volt, s az egyik eldugott sarokban, az intenzív egérbűzben nagy, félvak tükör. Jó volt a hűs tükörben leledzeni új kacabájomban. Egyike volt ez azon pillanatoknak, nem 94sok ilyen van az ember életében, amelyet kedve lenne megállítani. Úgy éreztem magam, mint akit szépen jégtömbbe fagyasztottak, akárha az eljövendő századokat bevárandó, Istenem, gondoltam, talán ez az örökkévalóság, a jég gyémánttömbjében – és ez a lényeg, mégsem fázva, mert ugye elképzelhetőek jégtömbbe fagyasztott emberek, akiknek száz éveket kell átvacogniuk, ám én, ez immár egyértelmű volt, nem fogok vacogni, mint vacogtam volt eddigi szaros életemben, csodálatos kacabájomnak köszönve nem fogok vacogni az örökkévalóságban! Amikor visszaérkeztem a bolthelyiségbe, az egyik piás mesterember, megsokallva enyelgésemet, rám förmedt. Maga, uram, úgy néz ki, mint Horn Gyula! Jutka kifizette, ugyanis attól kezdett félni, még valami konfliktusba keveredem. Ugyanis a Horn Gyulát felemlegető piás mestert durván leléptem. Bassza meg, kend, mondtam, maga választotta meg őt, ismételten! Majd a körülöttem immár gyűrűt képező vevők felé fordulva valami váratlan önkívületben tovább üvöltöttem. Maguk választották meg, maguk, ismételten!

Boldogan léptem ki a kánikulába. A rohangáló avagy gutaütötten kóválygó félmeztelen emberek utánam fordultak. Honnan ez a tankista?, kérdezték zavartan. Tankisták lepték el a várost, mondta valaki. Nem értettem, miért beszélnek máris többes számban, de gondoltam, nincs kizárva, hogy a boltban lévő kuncsaftok meggondolták magukat, gyorsan fölvásárolták a raktáron lévő összes kacabájt. A határ felé robogva boldogan tapogattam magamat a kocsiban is.

Itthon, Palicsfürdőn a kacabáj kíváncsi tanulmányozásába kezdtem. Házibulikba, kerti ünnepségekre is az új kacabájt öltöttem magamra. Végre jól érzem magam, természetesen mozgok, lazán kommunikálok, mondtam Jutkának. Ugyanis 95nekem komoly problémáim vannak az öltözködéssel. A peremen élve teljesen elszoktam a konfekciótól, csak szétmosott, szilvakék munkáskabátokat, kopott kaftánokat tűrök meg magamon. Tudod mi az előnye még ennek a kacabájnak?, kérdeztem Jutkát. Mi?, kérdezte. Az, hogy nem gyűrődik, éjszaka sem kell levetnem.


Szegedi Ruhagyár

Téliesített védőkabát

Lídia bélés


Nem tudom, mit neveznek Lídia bélésnek. Talán csak nem éppen a pufajkát?! De hát mi is pontosan a pufajka? Felénk mi nem éltünk ezzel a kifejezéssel. Magyarországon a pufajkának immár sokkal szélesebb a jelentése, mint egy szimpla, steppelt vattakabátnak. Mi például gyerekkorunkban focikapusaink gatyáját tapacírozottnak mondtuk volt… Máris tudtam, nagy kutatások előtt állok, sőt azt is sejtettem már, meg kell majd írnom az Új Tolnai Világlexikona részére a Pufajka, valamint a Lídia bélés címszót is.


100% pamut

Mérettartósága jó.


Mentem Jutka után, hangosan olvastam neki.


Mérettartósága jó.

Szín-, terepszíntartósága jó.


Közepes, írta, de én úgy olvastam, közepesnél jobb védelmi képességű egyéni védőeszköz, mely védelmet biztosít száraz 96és nedves, hideg klíma ellen, –20 ºC hőmérsékletig, írta, de én úgy olvastam, –30 ºC hőmérsékletig. A védőkabát néminemű aláöltözéssel munkaruha felett hordható. A védőkabát vegyszerekkel szemben védelmet nem (a nemet persze lenyeltem) biztosít. Jutka már nagyon ideges lehetett, de valamiért türtőztette magát. Végigpillantva rajtam csak annyit mondott: Gyuszi! – Ne hülyéskedj, mondtam, nem érted, végre nyugodtan dolgozhatok zsírszódával, akár vitriollal is.

Másnap kivittük a vízálló vezetéket a tanyára, ahol a még csak fokozódó kánikulában mindenki az én kabátomat csodálta, a vízálló, föld alatti vezetékre rá se hederítettek. Többen mondták, átmennek Szegedre, ők is vesznek ilyen vízhatlan, Lídia bélésű kabátot. Jutka most meg, látván a kacabájom nagy sikerét, Lídiának kezdett szólítani.

A szomszéddal megállapítottuk, most fönn van a kutya ára. Most a kutya ára van fönn. De nekem még sikerült olcsón megkapnom ezt a jószágot, mondta, s csettintett, mire az ól mögül elősündörgött egy szőrcsimbókos, semmis kiskutya. Patkányok futkosnak a kanizsai diszkóban, mondta közben a második szomszéd fia, a Kucora Tibike, aki lefestette az első szomszéd lovát, azt az öreg almásderest, amelyet a tavasszal vitt el a cigány, a kép most is ott lóg az alsókonyhában, a spirálban tekeredő, teli légyragasztók függönye mögött. Hamarosan értekezni fogok róla a rádióban, s a tanyasiak, mint mindig, ha értekezem a rádióban, ott fognak tolongani az alsókonyhában, minden egyes szavam szigorúan szembesítve Kucora Tibike jócskán összekent papundeklijével… Legalább gyorsabban kapkodjátok a lábatokat, jegyzi meg a szomszéd. Ez egy újfajta tánc. Lambadázni még lambadáztunk, ugye, Jutka néni, de ezt mi már nem fogjuk járni, mondja. Kérdem, mi van a Toncsival?, a har97madik szomszéd fiával. Épp a tegnap hozott a kabátujjában egy nagy kést. Nagy kést? Minek? Hogy jól kiköszörüljem neki. Hallja, mondja a szomszéd. Vállalna körösztapaságot? Körösztapaságot? Igen, meg kellene körösztölni ezt a kutyát. Hát, mondtam a fejemet vakarva, tudja a fene. Éppen egy ilyen semmis, szőrcsömbőkös félpulinak legyek a körösztapja? Nőstény, mondta hamiskásan mosolyogva. Legyen Juszti, mondtam váratlan határozottsággal, ugyanis megéreztem, sántikál valamiben. Elvállalom, mondtam, ha Juszti lesz. Nem, mondta, ez csak Lidi lehet. Lidi, gyere ide, mondta. De Lidi hozzám szaladt. Látja, milyen szimata van, máris megérezte magában a körösztapját.

2.

Mindenszentek napja. Jutka a piacon már megpakolta krizantémmal a kocsiderékot. Korán elindulunk a temetőkbe. Előbb a palicsiba, Jutka édesanyjához, nővéréhez. A szegény némbernek egyetlen kívánsága volt, levélben is meghagyta, csak ne fektessük édesanyja mellé. Odafektettük, és még volt férjének, a likai vasöntőnek, aki jócskán hozzájárult szegény halálához, s később majd minket is fegyverrel, kézigránáttal fenyeget, a likai vasöntőnek a nevét is felvésettük a hatalmas, fekvő márványlapra. Megnézzük Farkas Béla, Magyar László, Penavin Olga, Mardešić doktor, Toricelli és Hanna, valamint Express-Géza friss sírját is…

Express-Géza a fákat metszette, és leesett a létráról. Egy hete még jártam nála, egész délelőtt magyarázta, hogyan készítette édesapja a cipőket. Mutatta, két zsák faszög maradt az öreg után, ő már mindent gépesített, de nem volt szíve feltüzelni, szemétre dobni a zsákokat. Kihozott egy 98marékkal. Aztán még eggyel. Ültünk kis, szép teraszukon a fenyőillatú faszögkupacok fölé hajolva.

Előtte egy kupac faszög. Előttem egy kupac faszög. Akárha valami ősi társasjátékot játszottunk volna. Ahogyan játszottunk is. Mert aztán hozott még egy-egy marékkal.

Előtte két kupac faszög. Előttem két kupac faszög. Majd három-három… Szerettem volna elkérni tőle az egyik zsák faszöget. Minek?!, csattan fel Jutka. Gyerekkoromban a mi számunkra még nagyon fontos valami volt a faszög, motyogtam.

Aztán kimegyünk a zentai temetőbe. Jutka édesapjához. Apai nagyszülei, a Dulicsok és Nagy-Kanászok nyugszanak ott, abban a szép, régi kriptában, amelybe édesanyja nem volt hajlandó belefeküdni, valamint édesapja húgának a férje, a varazsdi Paar, akinek az íróasztalánál most, hazaérkezve a temetőből, viaszos ujjakkal, átjárva a köd, a krizantém illatától, pufajkámba (Lídia bélés) bugyolálva most is ülök. És ott nyugszik immár Koszovón élt állatorvos öccsének a felesége, Ane néni is, aki zágrábi hölgy volt, kecses mozdulatokkal, hosszú szipkából szívta a cigarettát, ám most látjuk csak lánykori vezetéknevét böngészve, valójában nem is horvát hölgy volt, mint eddig gondoltuk, hanem szlovén: Aleš. Ám Ane néni végül is Belgrádban halt meg. Mert a lányuk, Ljerka, ott kapott állást. A családi kriptától átmegyünk Angebrandt Ilonkához, újvidéki szomszédunkhoz, aki később utánunk jött Szabadkára, a Kosztolányi utcában élő cseh muzsikus rokonaihoz, a Jägerékhez (a legfiatalabb Jäger, a Gyurika dobolt fiam filmjében, amikor a vízparton Korica Miki a Hol van az a nyárt énekelte), átmegyünk Dudus kis kutyasírjához. Kis termetű nő volt, ám a Virág utca (Cvećarska) egyik utolsó virágkertésze, nagy szívű, 99nagyszájú, csodálatos lény, még hetven-nyolcvanéves korában is tűzrőlpattant menyecske, szóval valaki, aki mindenféleképpen szebb sírt érdemelt volna. Szebbet, mint ez az éppen csak összekapart kutyasír. Ám már nincs, aki gondját viselje még ennek a semmis kupacnak sem. Egyik húga, Gyurika édesanyja még itt él Szabadkán, a Kosztolányi utcában, de már mozgásképtelen, csantavéri öccse meghalt, operaénekes húga és annak lányai pedig Kanadában élnek, ahogy Dudus mindig hangsúlyozta: a Niagara mellett. Azért is nem telefonálok nekik, mondogatta, mert semmit sem hallani a Niagarától, csak valami zúgás van a kagylóban, az énekléssel is azért hagyott fel a húga, mert elnyomta a Niagara, ahogy Dudus mondta, nem sokáig bírta a versenyt a Niagarával. Látjuk, Gyurika már járt a sírnál, valami rongydarabbal néhány szál krizantémot kötött a ferdén leszúrt keresztre. Jutka beássa a félbevágott műanyag flakont, a másikból vizet önt bele, előbb ügyesen örökzöldet rak, majd beszurkálja a virágokat. Tőle tanultam, csokrot csinálni is tőle tanultam, jegyzi meg. Legközelebb ásót és gereblyét is kell hoznunk. Dudus nagyon fontos része volt életünknek. Kőkeresztet kell állítanunk neki, körülrakatni a sírhalmot téglával, hogy ne vigye szét a szél még ezt a maroknyi földet is. Vagy vissza kellene vitetni a csontjait Újvidékre, kétméteres, sváb férje mellé, a drága kriptába. Valahogy mintha a földben sem találnák a helyüket az emberek, mondom. Ezért fogjuk mi magunkat elégettetni, mondja Jutka határozottan.

Szötyök mesélte Express-Géza temetésén (osztálytársak voltak ugyanis), hogy most szedte egy zacskóba az apja csontjait, és tette át az anyja, Zsófi néni mellé. Egy üveg vinyakot, meg egy üveg pálinkát is bedugtam nekik, tette hozzá komoly arccal Szötyök, hogy ne veszekedjenek…

100

Végül már öt-öt kupac faszög volt előttünk az asztalon. Öt kupac illatos fenyőfaszögkupac Express-Géza előtt, öt kupac illatos fenyőfaszögkupac előttem. Most te következel, mondta Express-Géza. De ezt mintha már a túlvilágról mondta volna, ugyanis közben feljött a hold. Bementem a műhelybe, hoztam még egy-egy marék fenyőillatú puhafaszöget…

Visszafelé jövet a kriptánál Ljerkát látjuk, ahogyan hosszú szipkával szájában tüsténkedik a kripta körül. Összeborulnak Jutkával, sírnak. Ausztráliába készül, mondja, a lányához. De ígéri, előbb meglátogat bennünket Palicson.


Halottak napja. Ma Magyarkanizsára megyünk az enyéimhez. Bátyám Vitéz Máriával fekszik egy sírban. Vitéz nagyanya pedig a húgával, Vitéz Magdalénával, lányával, Kovács Margarétával, elvált férjével, Kovács nagytatával. Szüleim a legrégibb kripta, Vitéz ómamáék kriptájának keresztjére csavaroztattak fekete márványlapot nevükkel, születési évükkel (1913–; 1918–). Nem értem, miért bonyolították így el a dolgot, miért nem temetkeznek mindannyian ide. Egy rakásra, ómama mellé. Megáll az eszem, mondom, ezen a néhány négyzetméteren ennyire szétszóródni! Ez valóban művészet, mondja Jutka a krizantémcsokrokat szortírozva ide-oda, hogy mindenkinek jusson. Hátul felfigyelek Mikk Gizella sírjára. Különös, egy Mikket sem ismertem gyerekkoromban, pedig akkor mindenkit ismertem, tényleg mindenkit, hihetetlen, és milyen gyönyörű is egy olyan városkában élni, ahol mindenkit ismersz, igen, mindenkit, csak a Mikkéket nem, bár látásból biztosan Mikkéket is ismertem, Mikk Gizellát is, hiszen édesanyám is Gizella…

Megkeressük Szokol szomszéd sírját, a harangláb mögött. Ő a Járáson ugyanazt jelentette nekünk, mint Dudus 101Újvidéken, különben ismerték is egymást, Szokolt elvittük volt Újvidékre, Dudus többször járt velünk a Járáson. Az elmúlt 30 évben ettől a két embertől tanultam a legtöbbet; gyerekeim is nagyon kötődtek hozzájuk. De meglátogatjuk a napokban elhunyt Csózi bát és feleségét is. Pista és Tihamér szoboravatásánál, benn a városháza előtt még találkoztam, lekezeltem, szót váltottam Csózi bával, egykori cserkész csapattisztemmel.


Vasárnap Krivajára megyünk húgomékhoz, akiknél szüleim élnek. Alighogy belépek szobájukba, édesapám komoly arccal fordul felém. Nagy baj van, mondja. Nagy baj?, kérdem zavartan, némi lelkiismeret-furdalással, hiszen már rég látogattuk meg őket. Nagy baj?, kérdem ismét. Összeesküdtek, súgja. Ellenem, teszi hozzá: a volt barátaim. Le akarnak lőni. Majd seggbe rúgjuk őket!, próbálom oldani a feszültséget, rúgtunk mi már seggbe nagyobb figurákat is! Bízd csak rám, majd én ártalmatlanná teszem őket… De sehogyan sem tudom oldani sötét, merev arckifejezését. Ismét közelebb húz, csontos, rezgő kezével. Érzem, valami fontosat akar közölni, végre elhatározta magát, közli velem a titkát… Meg kell látogatnod a szélmalmost, súgja hörögve, fuldokolva. A szélmalmost?, kérdem zavartan. Hol? Hát otthon, Kanizsán. Fenét, szól közbe édesanyám, lenn szélhámoskodik a Vaskapunál… Kicsoda?, kérdem édesanyámat. A szélmalmos, mondja. Semmit sem értek. Tudom, Topolyán van egy szélmalom, meg Oromnál is, de hogy nálunk, szülővárosomban, Magyarkanizsán is lenne szélmalom, azt most hallom először. Próbálom errefelé terelni a beszélgetést. Kanizsán volt szélmalom?, kérdem. Volt, mondja. Hol?, kérdem. A zsidótemető mellett, ott, 102nem messze a vásártértől. Emlékszem még, hol volt a Járványkórház, sejlik, az egyik nagymalom ott volt a Söprű (söprűgyár) helyén, sőt még a tulajdonosának alakja, neve is rémlik, de szélmalom… Meg kell látogatnod a szélmalmost. Jó emberem volt. Ő majd segít eltéríteni szándékuktól az összeesküvőket… Magamhoz ölelem, szorítom karját, úgy próbálom leállítani rezgését. Mondom, olykor már az én kezem is rezeg, vannak felolvasások, amikor majd’ kiesik a könyv a kezemből, de nem hall. Le fognak lőni, mondja üveges szemekkel. Ne foglalkozz a szarevőkkel, mondom ismét nevetve. És különben is, próbálom ugratni kissé, miért adtad el minden puskádat, most itt tarthatnád őket az ágy alatt, az ágyban. És olykor kilődözhetnél az ablakon. Hol az egyikkel. Hol a másikkal. Csak hogy tudják. Nekem sem hagytál egyet sem, pedig tudod, mennyire fájt a szívem a grófnő gravírozott kis puskájára… Most venném szépen, és sorban lelődözném az összeesküvőket… A grófnő gravírozott kis puskájával…

Kimegyek a nappaliba, magukra hagyom őket, nyugodtan vegyék szemügyre az ajándékokat. Anikó, édesapám húgának történelemtanár unokája is éppen itt van. Különben mostanában telepedtek át Halasra. Mondja, sok Halason a magyarkanizsai. Mondom, szoktam Semjénhez járni a könyvtárba, meg a Csipkeházba is befordulok olykor, hiszen egyik költői eljárásom a csipkeverés, illetve annak túlfokozása, a csipke agyonverése, noha igaz, az utóbbi időben inkább csak az alliteráció végett van szükségem a halasi csipkére, lévén érdeklődésem központjában immár a hvari agavécsipke… Noha ezeket az én szakosodásaimat nem kell túl komolyan venni, illetve ha komolyan is csinálom, nem túl sokáig tart egy-egy ilyen időszak, egy-két év, s jön a követke103ző, mint például most a fekete spanyol csipke. Tudod, hogy Szabadkán van csipkegyár? Tudom, mondja. De már látni, elege van a témából, szövegemből. Ha legközelebb megyek Halasra felolvasni, meglátogatlak benneteket, mondom. Fenyő utca 9, mondja, ne felejtsétek el.

Távozás előtt ismét bemegyek szüleimhez. Már nagyban majszolják a banánt. Apám, miközben megölelem, megcsókolom, ismét a szélmalmosról kezd beszélni. Látogasd meg a szélmalmost, mondja, csak ő tudja eltéríteni az összeesküvőket szándékuktól. Mi a szándékuk, kérdem. Hát az, hogy: lelőjenek. Kisfiam, hallod, látogasd meg a szélmalmost. Egyet kérek, látogasd meg. Látogasd meg a szélmalmost…

Hazaérve Palicsfürdőn gyorsan előszedem Magyarkanizsa földrajzi neveinek adattárát. És ámulva látom, egész dűlője volt a szélmalmoknak.

Szélmalmok dűlője Út a várostól délnyugatra, amelyen az első és a második világháború közti időkig több szélmalom állt (vö. Bajúsz-szélmalom).

Összevetem gyorsan:

Bajúsz-szélmalom Szélmalom volt a Szélmalmok dűlőjén, körülbelül harminc éve lebontották.

A könyv, Pap György könyve ’982-ben jelent meg, ezek szerint a negyvenes és ötvenes években, gyermekkoromban még állt az utolsó szélmalom, tehát tudnom kellene róla, kellett, hogy járjak, kellett, hogy játsszak benne! Máris nyúlok a telefonért, hívom Gyurkát, akiknek egykor házunk udvarában volt pékségük, s most éppen az újonnan felavatott, 104nagy Tisza-szabályozó Beszédes emlékművével szemben laknak (Bálint Rudi, az egykori polgármester, a cipőgyár egykori igazgatója, most járási szomszédunk, járási földünk felese mellett)… Anikó is Beszédes, büszkén említette is volt a szobrot, talán még az avatására is hazajött Halasról… Kérdem Gyurkát, otthon is esik? Esik, mondja, egybeömlik a sok víz a Tiszával. De hát ott a Beszédes, mondom, majd szabályozza… Kérdem, ő avatta a szobrot? Mondja, nem ő, hanem: Hovány barátunk. Említi, a Beszédes-szobor avatása közben lett rosszul a Csózi bá. Igen?, csodálkozom. Csózi bá, cserkészvezetőm nagyon örült, mind a két szobor, szoboregyüttes (Koncz és Dobó) felállításában kivette a részét, ugyanis ő, Csózi bá volt a Történeti Kegyeleti Bizottság elnöke, magyarázza Gyurka. A szobrok állítása és az új utcanevek kijelölése is az ő bizottságához tartozott. 44 új utcanév lesz, mondja Gyurka. Mondom, nem láttam a másik szoborállításnál. Ott volt, mondja, hallottam a beszédedet, a reakciókat is a legújabbkori pártköltőket illető szavaidra…

Aztán végre rátérek a tulajdonképpeni témára, a szélmalmok kérdésére. Mondja, hogy az utolsó szélmalom, az nem Magyarkanizsán, hanem Ormon dolgozott (vagy Dolinén-Völgyesen?), de Martonosnál is volt (megemlíti Martonos régi nevét: Aranyhalmot is), a Szélmalmok dűlője, magyarázza, a Zsidótemető Járás felőli oldalától húzódott… Aztán a paprikahasító, illetve a söprűgyár helyén lévő Schöffer-malomról beszélgetünk. Arról, hogy a szél- és a vízimalmok, mert vízimalom is sok volt, amelyek csak egységes lisztet adtak (benne a korpával), nem bírták a versenyt a gőzmalmokkal, amelyek már nullást is adtak… A Schöffer mikor halt meg?, kérdem. ’941-ben ölték meg az adorjáni magyarok. Magya105rok?!, kérdem ámuldozva. Több mint valószínű, ennek az esetnek is lehetett némi köze aztán a ’944-es atrocitásokhoz, mondja. Most már semmit sem értek. De megköszönöm a tömérdek információt, jóllehet a szélmalmos kiléte felől semmit sem sikerült megtudnom. Ám mintha lenne már némi fogódzóm, merre kell tovább tapogatnom. Hiszen meg kell találnom, meg kell látogatnom a szélmalmost. Függetlenül attól, szélhámos-e. Le kell utaznom a Vaskapuhoz, hiszen különben is ideje már foglalkoznom azokkal a vincai szobrokkal, sőt az egész vincai kultúrával… Meg kell látogatnom a szélmalmost. Csak ő tudja eltéríteni szándékuktól az összeesküvőket, eltéríteni szándékuktól, hogy lelőjék édesapámat. Megígértem neki, meglátogatom, igen, ha kell, egészen a Vaskapuig megyek, meglátogatom, megkérem, térítse el, lődözze le, lődözzük le az összeesküvőket…

Teljesen nyugodt volt

A börtönben minden könyvet elolvasott, mondta. Nem győztem elég könyvet kölcsönözni, mesélte a felesége, külvárosi kis könyvtárakba rohangáltam, furcsa emberek címei után kutattam, akik aprópénzért, félig-meddig titokban, könyveket kölcsönöznek; az egyik ilyen illegális könyvtárosnak földszín ágyneműk között, valahol alant éppen haldoklott a felesége, s nekünk fölötte kellett nyúlkálni a fal mellé szorított polcon lévő poros könyvekért, láttam, ahogyan arcára hullik a finom por, láttam, épp egy molyette, halinakötésű Karácsony Benőt és néhány Rejtő Jenőt próbáltam átemelni felette, amikor kilehelte a lelkét… Csak egy kérése volt. Mi?, kérdeztük. Az, hogy Szabó Magdát ne vigyek neki. Kissé meg106hökkentem. Zavart, szinte fájt, hogy barátom számára éppen Szabó Magda lett az unalmas, ő úgy mondta, doromboló író példaképe… Védeni próbáltam, nem rossz író, mondtam, sőt szolid, szerettem volna kimozdítani ezen beidegzettségéből, noha sejtettem, immár hiába próbálkozom, hiába utalok a vízipuskázó mellekre, mert közben az Ókutat is említették volt, a lebegő apafigurára, hiszen mostanában mi is sokat anekdotázunk a legyekről (fiam filmjében külön légyidomár dolgozott, egy kis dobozból engedte ki, majd a jelenet után gondolkodás nélkül lesprézte őket, képkeretező barátom viszont vízbe fojtja, hogy a következő pillanatban meg hamuba dobja, felélessze, majd pedig sorban egy gyufásskatulyához kötözze őket, kíváncsian számolva, hányan tudják majd felemelni, hány légy tud majd elrepülni, az égbe repülni egy gyufásdobozzal, ami, ugye, nem lesz semmi: egy égbe távozó gyufásskatulya), az apáról, aki leszedi a légyfogóról a síró legyet, és mosogatja a légy lábát… Igen, talán az apafigurán keresztül kellene próbálkozni nekem is, gondoltam, az ő apja felől kérdezni, aki engem különben is érdekel, hiszen semmit sem tudok róla, csak azt, hogy ő is foglalkozott képkupeckedéssel, mint a fia, de arról semmilyen információm sincs, miféle képekkel is kupeckedett, pedig nekem már az is elég fogódzó lenne, ha egyetlenegy általa vásárolt, majd bizonyos idő után továbbadott képről értesülnék, még a festő neve sem lenne fontos, csak egyetlenegy detaille, meg az, hogy az a kép, azzal a bizonyos pasztás avagy kapart detaille-jal, egy ideig ott lógjon lakásuk falán… Olykor arra gondoltam, a Kopeczky fogtechnikus almáit árulta: kis csipkén egy-egy delicsesz. Tömérdek ilyen almát láttam. Túl vékony a héjuk, magyarázta kritikus barátom, akit rá akartam venni, állítsa ki a Kopeczky fogtechnikus almáit, túl vékony a héjuk a 107pasztás háttérhez viszonyítva, ha netán fordítva lenne… Az igazság az, nekem is van egy ilyen almám. Tíz éve néztem már, miközben kollegáim a hátam mögött össze-összesúgtak, mi történt az ízlésemmel, miféle katasztrófa áldozata lettem immár én is, lám, egyetlen vidéki író sem kerülheti el ezt a katasztrófát, amikor egy napon, megvilágosodott előttem, nem csak az alma, maga a detaille is megért, megvilágosodott, más megvilágításba került talán: az alma alatt az a semmis csipkerongyika immáron abszolútnak mondható. Örültem volna, ha éppen most tudom meg, valóban Kopeczky fogtechnikus almáit árulta volt az apja… Igen, talán a regény apafiguráján keresztül sikerülhetne észrevétlen megváltoztatni véleményét, újraolvasni vele az apáról szóló oldalakat, noha nincs kizárva, akkor meg az apa észbontó ártatlansága kezdené zavarni… De leginkább azon csodálkoztam, a börtönben olvasva a regényt hogyan nem érezte meg azt a hihetetlen szabadságvágyat, azt, hogy Szabó szabad, igen, különös, hiszen nem is tudnánk ideálisabb helyet az Ókút olvasására, mint egy vidéki karcert. Mert, ugye, sehol sem érezni jobban a tengert, mint egy vidéki karcerben. Valóban csodálatos az a jelenet az aranyhalakkal, ahogyan a kád lefolyóján keresztül a tengerbe jutnak, ahogyan a kislány valóban elénk varázsolja a tengert, ám itt még véletlenül sincs vége a dolognak, ugyanis közben kitudódik valami, ami nehezen elviselhető, nekem is könnyel szaladt tele a szemem, amikor olvastam volt, hogy valójában még az apa sem látta a tengert… Szabó szabad, akartam ismételni, mire máris hallani véltem válaszát, de Magda affekta, bőbeszédű és dorombol…

Hatan (6) voltak egy cellában, mesélte. Ő meg még két magyar igazgató, valamint az a három gyerek, akik állítólag megölték a csantavéri öregasszonyt.

108

Az egyik gyerek mesélte, imádtam, mondta, ha meséltek a gyerekek azon az ő szép nyelvükön, nem sokkal a gyilkosság előtt megcsalta 13 éves felesége. Ő 16 éves volt akkor, most, amikor esetünk történik, föltéve, ha még életben van, már 18. Majd teszek róla, gondoltam, idézte, utánozta a fiú, szép nyelvű rabtársa szavait, majd teszek róla, kicsikém, hogy ne kamelj félre, hogy ne csalogass engemet, jól ismerem én a csalogányokat, magam is dugdostam akkortájt néhányat. Levágtam egy arasznyi drótot – szögesdrótot, mondta, tökéletesen alakítva ifjú rabtársát. Értetlenül néztünk rá. Jóllehet ujjaival ollót utánozva mutatta, hogyan vágta. Gondoltuk, be akart menni, lopni valamit, lopni valamit valami szögesdrót kerítésen túlnanról, és akkor kellett neki közben levágnia egy darabkát abból a drótból. Mutatta, levágta, meghajlította lassan, olyan élethűen mutatta, félni kezdtünk, megszúrja a kezét. Mutatta, milyen lassan, s mégis milyen határozottan, mutatta, hirtelen milyen sebesen, mutatta, eljátszotta, hogyan rándult meg, a végtelen fájdalmat legyőzve, az arca… Levágtam, mondta, akárha azt mondta volna, egy darab mézesmadzagot vágott le éppen, és szépen rátekertem: a faszomra. És bebasztam a kicsikének. A kis csalogánynak. Dalolj, mondtam, most dalolj, kicsi csalogány. Teljesen szétroncsoltam a pináját. Nem fog megcsalni többé, nem, legyetek nyugodtak, nem, még akkor se, ha életfogytiglanira ítélnek. Látjátok, egészen nyugodt vagyok, noha az én faszom is szétroncsolódott, kivette, mutatta, valóban teljesen deformálódott, tele volt írva borzalmas hegekkel, tudjátok, én egy naiv ember voltam, tényleg nem feltételeztem, hogy ilyesmi is létezhet a világon, s most ott himbálódzott az orrom előtt, mondta tenyerébe meredve… Valóban, teljesen nyugodt volt, mondta. A fiúval nem tudom, mi történt aztán a bíróságon, a börtönben, nem tudom, 109utolérték-e a kis csalogány rokonai, átvágatták-e a torkát, felakasztották-e a farkánál, teljesen deformálódott, borzalmas hegekkel teleírt farkánál fogva, vagy bizonyos összegért végül mégiscsak hagyták, senyvedjen benn a börtönben, használja csak teleírt farkát, mondta befejezve meséjét. Barátomat s azt a két magyar igazgatót hamarosan kiengedték. Most, mint tudjátok, jachtokat tervez Londonban a spliti marina részére, meg az Adria legszebb partszakaszait építi be a maga tervezte csodálatos villákkal, szállókkal. Mesélte, utolsó adriai körutazásukon, egy orange-zsal felpolírozott jachtot próbáltak ki, megálltak a brači Postirán, ama kőfaragó iskola előtt, melyről én tettem volt említést neki, mondván, számomra sehol sem annyira tetten érhető a hellén szellem, mint abban az iskolában… Gondoltam, most kellene visszatérni az Ókút tengermetaforájához, de hát mivel egyetlen irodalmár sem volt a társaságban, el kellett halasztanom a kruzsokot. Meg különben is, már egyik üzlettársáról kezdett mesélni, aki a háború előtt kosarakat hordott a piacon, ám a háború alatt lipicai lovakat hajtott át Újvidékre, s most egyike a város elöljáróinak…

Szőrös

Tojásfát vettél nekem a palicsi piacon egy süket nénitől. Tudtad, már rég szeretnék egyet. Egy tojásfát galambtojásnyi virágokkal, galambtojásnyi termésekkel. Arról persze te még nem tudtál akkor, hogy az ókanizsai ásatások alkalmával épp most találtak egy avar lányt, aki mind a két markában tojást tart… Ilia Mihály, akinek odaát, Szegeden megemlítettem az ó-kanizsai leletet, az avar lánykát, akibe máris beleszerelmesedtem, akit máris alvó múzsámnak nevezek, arról beszélt, éppen 110Szegeden él a legismertebb tojásszakértő, aki a tojások semmis töredékéből meg tudja állapítani korukat, fajtájukat, és, mint szokta, a maga módján máris tojásos verseim, tojásos szövegeim, valójában a Tolnai Új Világlexikona Tojás (a 100 évre földbe ásott fekete kínai tojás, a teatojás, tojástánc, illetve Piero della Francesca felfüggesztett, Brâncuşi abszolúttá csiszolt tojása, az Alvó múzsa- illetve Pogány kisasszony-variációi) szócikkének társszerzőjévé szegődött, a tudós tojásszakértő tanulmányait, könyveit ígérve… Igen, a tojást illetően még komoly stúdiumok, valójában az egyik alapkérdés megoldása előtt állok, hiszen máris egyik alapkategóriámmá emeltem, címként is szerepeltettem: ezt a kakashágást a tojássárgájához kötő zsinórt, benne, a különös szóban (Jégzsinór) vélve tetten érni az élet titkát, noha csupán egy régi szövegre támaszkodva… Azt már Ilia barátom is azonnal megállapította, azok az ókanizsai tojások ott az avar lányka, alvó múzsám markában, markának finom csontkosarában nem tyúktojások lehetnek, akkor még ugyanis nem voltak a mai értelemben vett háziállatok.

Szép, mindig szép, ahogy felpakolva hazaérsz a palicsi piacról, ahol valóban mindenkit ismersz, mindenkivel szót váltasz, majd’ minden alkalommal frissen vágott, de ültetni való, illetve cserepes virágot is hozva a tejföl, a vajalja, a friss kenyér, a friss töpörtyű, a friss újság mellett, majd’ minden alkalommal nekem is varázsolva valamit, vagy a vajaljára, vagy a töpörtyűre mondva, ezt neked küldik a kofák, s az ajándékokhoz máris reprodukálva a kofák érdekesebbnél érdekesebb történetekről, borzalmas halálesetekről szóló szövegét, tudván, ezeknek a szövegeknek sokszor jobban megörülök, mint a vajaljának, a még meleg töpörtyűnek. Az is szép, ahogy gyakran eldugod, amit veszel, nehogy morogjak. És tán a legszebb, amikor kezdetét veszi a befőzés, és ves111szőkosarakban, háncsládákban szállítani kezded, szállítani kezdik utánad a gyümölcsöt.

Nézd, mit hoztam neked, szólsz be a toronyszobába vagy a kerti lakba, ugyanis ilyenkor még nem tudod, hajnalban hol is kezdtem hangosan motyogva mocorogni, honnan szól a zene.

Azon a reggelen valóban elállt a lélegzetem, ahogy a hátsó udvar asztalkáján megpillantottam a piaci ajándékot: a tojásfát. Jóllehet fogalmam sincs, honnan vettem a nevét, mert emlékszem, kérdeztem, mit mondott a süket néni, mi a neve a számunkra teljesen új növénynek, de te nevetve azt mondtad, ő sem tudja, vagy nemcsak süket, néma is, meghagyva így nekem a névadás lehetőségét, ami spontán mód meg is történik, afféle hajnali, reggeli csodák ezek, hogy aztán napokig, hónapokig, évekig kínlódjak pontosításukkal, korrekciójukkal, jóllehet közben már a versek, szövegek rég beszippantották őket, nagyban élnek velük…

Láttam, ahogy később megérkezett a Bartók utcából, majdhogynem a szomszédból valójában, Zsófi unokám, közel hajolt az új növényhez, sokáig nézte, még közelebb hajolt, tulajdonképpen a maga módján ugyanazt tette, amit én, vizsgálódott, lestem szép szemét, néztem szép homlokát, vártam, hogy megszólaljon. És megszólalt: szőrös, mondta. Majd máris szalad is tovább testvére, Zsigmond és a kutyák, Picúr és Pityke után, játszani.

Kértelek, vásárold fel az összes tojásfát, hogy őszre, végtelen téli magányomban s majd tavaszra megfigyeléseket, kísérleteket végezhessek. Netán ezekben a növényi tojásokban is meglelem a jégzsinórt. Igen, könnyen galambtojásoknak vélné az ember, noha hatokos sokác barátom azt mondja, ő már látott lúdtojásnyi termést is a tojásfán.

112

Ma megint hoztál egy tojásfát. Kezembe vettem, a kelő nap felé emeltem, hogy átvilágítsam, közben azon tűnődve, mi is lenne a kakashágás megfelelője a növényi tojás esetében. Majd a kút kávájára helyeztem ezt is, ugyanis ott jelöltem ki a helyüket. Valamint néhány láda szilvát is vettél a süket nénitől, hogy lekvárt főzzél, hiszen a paradicsomot már kifőzted, paprikát is tettél el. Ahogy magozod a szilvát, melléd telepedem a küszöbre, kóstolgatom, eszegetem, a szilvafajták kínálatáról tudakolódzom, én persze pálinkafőzésre gondolva, erről-arról beszélgetünk. Közben, ahogy fogy a szilva, arra leszek figyelmes, a láda fenekén egy szerb újságoldal tűnik elő. Gyorsan segíteni kezdek, már én is magozom a szilvát, ugyanis már az egész oldalas cikk címét is látom: Tito szerelme az orosz színésznő.

Alig várom, elvékonyodjon a szilva rétege, kiránthassam alóla az újságot, mohón rávethessem magam a váratlan cikkre.

A szép, neves színésznő, Tatjana Okunyevszkaja, akinek a leghíresebb filmje, az Éj Belgrád felett volt (most hallom először ezt a címet, majd kérdezősködni fogok utána, lám, a Majka Katina az első jugoszláv játékfilm, melynek asztalosával, akkor még így nevezték a díszlettervezőt, volt alkalmam megismerkedni az egyik kis szlovén faluban, Taborban, most az Éj Belgrád feletthez is személyes kötődésem lesz), s akinek a kegyeiért az egész Kreml versengett, kezdetben az egyik jugoszláv aktivista, Vladimir Popović szeretője volt, majd pedig magáé Titóé. Hiába volt pin-up girl státusa, 33 évet, se többet, se kevesebbet, neki is a Gulágon kellett töltenie. Kár, hogy az újságíró nem faggatta még, akár egy egész könyv erejéig, erről a Gulágon eltöltött 33 évről…

113

Ah, Tito! meséli a még kilencvenedik életévében is mindig szép színésznő, az egy gyönyörű affér volt! Ő sosem is erőszakoskodott velem. Folyékonyan beszélt oroszul, kitűnő ízlése volt, előkelő manírjai, nem mint azoknak a parasztoknak ott a Kremlben… Igen, jól nevelt volt, és felettébb merész, ami, ugye, imponál a nőknek. Tito azt szerette volna, hogy hivatalos szeretője legyek, és azt tervezte, filmstúdiót építtetett számomra valahol a Kárpátokban! Később feleségül is szándékozott venni, ám ezt a párt nem engedélyezte. Jugoszláviában akkor a szerbek voltak a dolgok megmondhatói, és a felesége, Jovanka szerb volt, ami megfelelt a pártnak, ám nem Titónak. És hát mindamellett már ötvenéves volt, s én harminc évvel fiatalabb nála! Akkor már lassan bizony a nemi potenciája is gyengülni kezdett, amit persze mi romantikus dolgokkal igen leleményesen tudtunk pótolni…

Egész nap esett

Nézte fagyott ujjacskáit. Szeretett írni hóra, jégre karistolni, s aztán benn a kuckóban folytatni, ahogy én mondottam volt, folytatni a mondatot, langyos hamura, folytatni egész hajnalig, amikor is aztán legtöbbször úgy találtuk arccal a hamuba bukva… Hamuféreg, mondta. A hamuféreg, ne keverj máris össze mindent, a hamuféreg, az más, egészen más. Nem értem, egyáltalán hogy került ide. Mi? Hát a hamuféreg. A hamvasság és a hímpor is két külön dolog. A hamvasságot a bőr sejtjeinek kutikulája… Mije? Kutikulája, mondta. A hamvasságot a bőr sejtjeinek kutikulája kiválasztotta viaszszemcsék v. a rajta levő moholy okozza. Kutikula v. moholy? Igen, kutikula v. moholy. 114Halljátok, szólt át Kafga Feri a túlnani szeparéba bóbiskoló infaustusokhoz, azt írja, kutikula v. moholy?! Halljuk, mondták a túlnani szeparéban bóbiskoló infaustusok, jóllehet nem hallották, illetve fogalmuk sem volt, mit is kiáltozott Kafga, ugyanis nem szerették, ha összeállt a négyes fogat, így hívták őket, nem szerették, ha Valentin ölébe vette a kis ekránt, és olvasni kezdett Kafgának, Jonathánnak, miközben T. Olivér keresztbe-hosszába dumálta, összezavarta őket. Olvasta tovább. Idő kell, mondta. Arra gondoltam, mihez nem kell. Noha láttam, most is tele a kád, kádban áztatja a tömérdek papírhulladékot. Olykor rózsaszín v. bágyadt patinazöld toalettpapiros adagolásával alakítva ki a pép tónusát. De könyvből is tép ki lapokat. Olykor elúszik, mint cápa hegyes uszonya, egy-egy betű. És titokban én is szórtam bele a vulkánfíberben tárolt hagyatékból. Hogy egy kis levegőhöz jusson az opus, mondtam. A sok műrostos reálszoc tinta kis halványkék felhői! Valójában hasonlóak voltak a hóra, hamuba írt, jégre karistolt betűkhöz, hasonlóak azokhoz a fehérre meszelt falra dobált szénrögök hagyta ideogrammákhoz… Hamvas persze makulátlan, szent, mondta künn Elemér, ám egy bűne mintha mégis lenne, felszabadította az amatőröket, dilettánsokat, valamiféleképpen magabiztossá, mindentudóvá tette őket korlátoltságukban, dogmatizmusukban… Benn Valentin folytatta. Férfiakat keresek kamionra, mondta a szőke hölgynek, aki hosszú körmeit lakkozta dudorászva. Csak ne mára, mondta a hölgy. Jó, holnapra. Ma akkor elmegyek a temetésére… Jujj!, kiáltott fel a hölgy, az én temetésemre akar eljönni?! Nem, mondta a férfi nevetve, nem a magácska temetésére, sőt a magácskáéra sosem is, hiszen magácska sosem is fog meghalni, magácska halhatatlan, higgyen nekem, sosem is, csak legfeljebb ha az én kezeim között elalél majd kissé, nem, magácska sosem is 115fog meghalni, magácska higgyen nekem… Hiszek, mondta a hölgy elpirulva, miközben lassan rácsavarta az üvegcsére a finom ecsetben végződő kupakot. A férfi máris érezni vélte a hátában a hosszú, puha, rózsaszín körmöket. Ezek nem véreznek fel, gondolta. Valójában a tövig rágott körmök vérzik fel az ember hátát, arcát… Hányat?, kérdezte komolyra fordítva a szót a hölgy. Hármat. Rendben. A férfi átadta a könyvecskéjét. A hölgy adminisztrálni kezdett. De, emelte fel váratlanul a hangját a férfi, orvosi vizsga nélkül többé senkinek sem adok gurtlit a kezébe. Mi csak orvosi vizsgával rendelkező tagokat közvetítünk. A kánikulában felvittük a szekrényt a negyedikre, kezdte mesélni a férfi közelebb hajolva, szinte narkotizálódva az aceton illatában. Amíg én elszámoltam a gazdával, ő nézelődött a lakásban, egy nagy kínai váza előtt állt, majd egy kép elé lépett, soká ott feledkezett, egy olajkép elé, amelyen tömérdek hó és jég csillogott, amely jégvágó munkásokat ábrázolt, vágták a jégtömböket a folyó hátából… Nagyon melege lehetett, úgy nézte azt a képet, hogy szinte én is hallani véltem a rianást… Mert gyerekkoromban egyszer láttam egy ilyen képet, munkások vágták a jégtömböket a folyó közepén benn, vágták a folyó hátából, és egyszer csak nagy elnyúló reccsenés, végigrepedt a folyó, végig, akárha a forrástól a torkolatáig. És a munkások kezében is kettérepedtek a gyémántként ragyogó jégtömbök… Milyen furcsákat beszél maga, nézett fel a férfira a hölgy. Aztán összeszedte a gurtlikat, s dolgunk végeztével elindultunk lefelé a lépcsőkön. A másodikon egy árnyalattal halkabban, mint ahogy beszélni szokott, de semmivel sem kevésbé határozottan, megszólalt, azt mondta: meghaltam. A nő kiejtette ujjai közül az örökírót, különben is ügyetlenkedett vele a frissen lakkozott körmök miatt. Ne csináld, mondtam neki. Az előcsarnokban leült egy kőpadra, amit én észre sem 116vettem, talán mert majd’ minden előcsarnokban van egy ilyen hűs kőpad. Gondoltam, szépen, nyugodtan föltekercseli a gurtlikat. Amikor az ajtóból visszapillantottam, láttam, fekszik a földön. Tényleg meghalt. Csak ő aztán még szépen lejött a lépcsőn, közben váltottunk is néhány mondatot a gurtlikról, mármint hogy az egyik még háború előtti, ahogy ő mondta, békebeli, majd egy kicsit még ült a hűs kőpadon. És csak azután dőlt le… A fene egye meg, mondta könnyes szemekkel, nem ezt akartam. Idő kell, olvasta másodszor, akárha immár fejből, jóllehet közben bele is javított, noha ugyanakkor el-elrévedezve az ölében villogó ekrán fölött, egy váratlan mozdulattal kitörölve szeméből a könnyeit. Mintha már kezdett volna kifáradni, ugyanis nem találta azt a kis történetet. A hendije is mind többször kezdett muzsikálni egy valamikor irredentának minősített melódiát. Igaz, ritkán jelentkezett, hagyta a melódiát irredenta barátait irritálandó, csak ritkán feledkezett hosszabb csevejbe rezgőnyakú galambokról, albán bélyegekről, meg egyszer arról, hogy egyik ujja mintha megfeketedett volna a lábán, mire a csevejt félbeszakítva az infaustusok levettették lábáról a cipőt, zoknit, és megdöbbenve nézték a fekete ujjat… Később visszavonultak. Magára hagyva ismét, ahogy Misu mondta, a lejtőn a négyes fogatot. Megvan!

Az ablak előtt lévő magános pálmafában gyönyörködött. Abban, ahogyan fényesedni kezdtek óriás pikkelyei. Ahogy lassan kitisztultak közei a homoktól, sótól, növényszeméttől, rovartól. Nekem tisztálkodik, gondolta már ecsettel a kezében. Munka közben érezte, a házbért már ki fogja tudni fizetni. Amikor kész volt, valamiért odaírta a kép sarkába, noha ritkán esett meg vele, hogy ír a képre:


Egész nap esett, lakást kerestem.

117

Mindig azonnal meg tudta állapítani a háziasszony arcáról, még mielőtt beszélgetni, csevegni kezdett volna vele, hogy fizethet-e majd képpel. Most nyugodt volt. És ez látszott a képen is. Ha még egy kicsit üldögélnék előtte, gondolta, ha még rávinnék egy réteget vagy lekaparnék egyet, hagynám jobban átszivárogni a szürkén a kéket, vagy rámennék feketével, hogy aztán lekaparjam egészen a szürkéig, olyan képpé lehetne, amilyeneket kiállításokon szoktak mutogatni, amilyenekről a kritikusok hosszan tudnak értekezni. Nem, csapott, mint patetikus pianista, az egyik billentyűre. Szeretem azokat az embereket, akik rendszeresen pucolják a cipőjüket, nagy balkáni városokban cipőpucolók előtt üldögélnek soká, egyszer láttam egy filmet, sajnos csak két napig vetítették, amelyen egy szimpatikus pacák, fehér kalapban, napszemüvegben, ujjain gyűrűkkel, egész nap ott ült a cipőpucoló előtti fotelben, másnap elutaztam Belgrádba, és kipucoltattam a cipőmet, meg azokat az embereket is szeretem, akik egyáltalán nem pucolják a cipőjüket. Jómagam nem szoktam pucolni a cipőmet, de elvétve azért kipucoltatom, magam is kisuvickolom, szeretem a suvick illatát, szeretem olyannyira, hogy képes lennék meg is enni, felzabálni, mint a Légy jó mindhalálig kis éhes hőse, magam is kisuvickolom, talán csak azért, hogy ne tartozzak ebbe a második csoportba se. Megvan.

Ana Maria Marović apáca volt, olvasta átszellemülten, a maga alapította rend főnöke, festő és költőnő. A börtönből szabaduló utcalányokat támogatta kanárit árulva Velence terein. A kanárikat nem ő, nem az általa alapított rend tagjai fogdosták, falusi gyerekek csalták ravaszul lépre, hozták őket fél napot gyalogolva Velencébe. Ana Maria Marović szerette ezeket a falusi gyerekeket. Havonta egyszer meglátogatta 118őket. A lányokból is mindig vitt magával falura. Aztán egész nap a kanárikat árulta a tereken. Este festett, dalokat írt, akárha a még vad kis kanárik dalait. Majd hajnalig az Istenhez imádkozott. Évente egyszer az Adria másik, ahogy ő mondotta, szebbik félére hajózott, sópárolókban dolgozott, megkereste a rend egész évre való sóadagját. Fehér zsákokban szállította haza, Velencébe, ahol aztán átpakolták neki egy fekete gondolába.

Ana Maria Marović Boka Kotorskában született. A montenegróiak kisebb, katolikus része szentté szeretné avattatni Ana Maria Marovićot. Én a magam módján, dalaiból kiszűrve a kanárik, a lányok, a sópárolókban dolgozó munkások fapapucsának hangját, támogatom őket ebben az erőfeszítésükben. Támogatom azzal is, hogy hosszabban időzöm életének egyik-másik semmis mozzanatánál, amelyeket illetően persze még alig állnak rendelkezésemre fogódzók, de hát a szenteket illetően éppen arról van szó, hogy nekünk kell megteremteni e fogódzókat is.

Arról van szó tehát, hogy az egyik velencei téren, ahol Ana Maria Marović kanárijait árulta volt, mert ő nem a Szent Márk téren dolgozott, rendszeresen megjelent egy idős, vak ember. És ragyogó arccal hallgatta a kanárik énekét. Hallgatta Ana Maria Marović szép szavait, amellyel az éppen eladott kanári énekét jellemezte, miközben arról is tartott volt egy-egy kiselőadást, milyen árnyalatok fognak majd még a kisénekes testén idővel felerősödni… A vak aggastyán mind közelebb húzódott a kalitkákhoz. Idővel valamiféleképpen már ő is a képhez tartozott. Olykor mintha váltott is volna egy-két szót Ana Maria Marovićtyal. Sőt, egyes kutatók szerint a szent életű apáca később meg is mutatta festményeit, amelyek közül az egyik majd Schönbrunnba kerül, 119fel is olvasta Istenhez írt dalait a különös idegennek. Mást szinte semmit sem tudni kapcsolatukról. Csak az tudódott ki idővel, hogy az a vak aggastyán nem volt más, mint a nagy német filozófus (aki, mint tudjuk, igen lényegesen befolyásolta volt az ifjú Heidegger fejlődését), nevezetesen Brentano, a költő testvére: Franz Brentano. Meg az is, hogy állítólag a vak filozófus utolsó, de facto olvashatatlan feljegyzése Ana Maria Marovićra vonatkozott… De persze hamarosan egyértelművé lett, nem a vak aggastyán figyelte naphosszat kanárijaival, utcalányaival Ana Maria Marovićot, hanem az ifjú filozófus, és a vak aggastyán majd már csak Ana Maria Marović emléke után kutat mind csodálatosabb madárhangokat hallva Velence eldugott kis terein…

Idő, ismételte. És csak később vette észre, a többiek egy a képernyőn látható, vonyító farkasra merednek. Fogalma sem volt, mikor és hogyan került oda, ki tette laptopjába, minden bizonnyal még a gyárban, valahol Hongkongban, jóllehet egy kifejezetten európai, észak-európai kép volt. Előző laptopjában egy cápa úszkált, meg virágok nyíltak felgyorsítva. Azt is még Hongkongban tehették bele. A nap a tóba hanyatlott. Ha nekem lenne laptopom, mondta Jonathán, azt kérném, ezt a boldog díszletet csúsztassák beléje. Párzás idején, decembertől egészen márciusig van mit hallgatni, vonyítással hívják egymást a vetekedő hímek a küzdelemre, jóllehet a nőstény csak rövid ideig, mintegy 12 napig koslat… Az ugatás, az más, ne keverj megint össze mindent, mert a farkasok ugatnak is, régi tévedés, hogy csak a házikutyák ugatnak, tette hozzá, hangkészletükben, a farkasok veleszületett hangkészletében szerepelnek bizonyos ugatásszerű hangok is, de az más…

Idő. Hogy a rózsaszín avagy bágyadt patinazöld pép, a műrostos reálszoc tinta halvány kis felhőivel megszáradjon, 120a kartonba (karton) kövüljön egy-egy betű. A „széles haza” fogalmát vallotta. A hajnali piszkos kis vasútállomásokat szerette, ahonnan mindenki elutazott, s csak ő érkezett. A váróterem melletti helyiségben egy elhagyott szikratávíró hangját hallani, meg azt, ahogyan folyik a szalag, egy napon majd a mennyezetig ér, kifolyik a betört ablakon. Elindul a városka gőzfürdője felé. Tudja, ő az első, majd csak tíz felé érkeznek néhányan. A kalapos, a vak kosárfonó harmonikás, a pincér. De lehet, hogy az ügyvéd, a volt városelnök, a papucsos. Akkor már ugyanis nem látják egymást. Olykor a meleg medencében megérinti valaki, bőre, mint a lovaké, erősen megrándul. Szőrösen szuszog, hasától már nem éri el többé körmét, az asszony meghalt, gyerek nincs. A mennyezetről hideg víz csöpög, átlyuggatja. Kifekszik a törülközőjére. Ez az ő titkos kis szerdai regénye… Szólított valaki?!, kiált át Misu. Ki szólított volna?, kiált vissza Jonathán. Mire Regény Misu feláll. Idegesíti a vibráló kis ekrán odaát Valentin ölében. Az a lupus… De visszaül. Ez a kis golyvás is mekkora balfasz lett már!, mondja, ám akkor Gorotva egy fotót nyújt felé. Édesanyám bátyja, mondja, később bajuszt növesztett… Estefelé pacalt eszik a szomszéd kocsmában, a pincér már ismeri. Visszabaktat az állomásra. Senki sem érkezik, rajta kívül senki sem száll föl. Aztán mintha megállnának a napok, úgy tűnik, sosem is lesz ismét szerda. Fogalma sincs, meddig fogják megtűrni a munkahelyén. Hiszen naponta csak egy-két jegyet ad el, jó nap az, amikor három-négyet. Ma már senki sem néz fekete-fehér filmeket. Akkor mégis eljön a hétfő, s már bizonyosan tudja, eljön a szerda is. Veszi a törülközőit. Megy a vasútállomásra. Abban a kis vidéki gőzfürdőben szeretne meghalni. Mert, drága barátom, ő nem ezt és nem így akarta, ő nem így lélegzett. Csak az egyik kezén hordott 121kesztyűt. A balon. Azt mondták, őrzi valamire. Már iskolás korában is hajlottan járt. De akkor még olyan volt, mint a gledícsia ága, úgy tűnt, minden pillanatban kiegyenesedik. Kisgyerek korában kizuhant a bölcsőből. És eltörte az orrsövényét. Nem polip. A polip más, egészen más, mint a törött orrsövény. Ő valójában akár a hal, a száján lélegzett, illetve ott sem, olykor úgy tűnt, kopoltyúi vannak, alant motyog az iszapban… A nap nagy parazsa sisteregve aludt ki a tóban. Beesteledett. Még nem gyújtották fel a villanyt. Valamiért az infaustusok is elcsendesedtek. Csak a vonyító farkas vibrált. Ahogy a szeparéban mondták: vibrált a fabulában. Kezdték megszokni. Mármint azt, hogy vele kell élniük. Egyszer Jonathán valakinek az öltönyére azt mondta, galambszürke. Gorotva kijavította, egérszürke. Mindenki Tihamér szavát várta, árnyalatokat illetően ő volt az illetékes, noha a vulkánfíberben találtak szövegeket a vég tónusáról, ami, mármint a vég tónusa, Elemér szerint, aki végignyálazta Orbánfalvy T. Orbán hagyatékát, minden bizonnyal petróleumszürke kellene hogy legyen… Tihamér nem szerette, ha ilyen dolgokban buzerálják, halkan jegyezte meg: ordas… De a hajtóvadászat majd csak akkor veszi kezdetét, amikor odaát, a ZOO-ban az egyik farkas leharapja annak a kisfiúnak az ujjait, le az egész kezét vállban.

122
A KGB

Bosiljka, a SÜDOST bosnyák igazgatónője jött hozzánk látogatóba. Nem baráti látogatás volt ez, azt majd később fogjuk megejteni, mondogattuk már hetek óta, miközben az esedékes látogatás időpontját egyeztettük, hiszen közben Bosiljka otthon, valamint a tengeren is járt. Az otthon valamelyik bosnyák várost jelentette a zord hegyekben, a tenger pedig:

Trogirt.

Ahol egy kis háza van, amivel, úgy vettem ki szavaiból, sok gondja adódik, talán már el is adná. Közben többször említette, Berlin után majd látogassunk el trogiri házába (Bora Ćosić rovinji házába invitált bennünket Berlin után, Marusa Krese pedig umagi házába, amelyek az év legnagyobb részében üresen állnak), mire én újra és újra, minden jel szerint Trogirt illetően immár feltételes reflexről, netán betegségről lehet szó, pontosan ugyanúgy reagáltam: egy palicsi származású, Belgrádban, Dobrovićnál tanult festőnőről kezdtem beszélni neki, áradozni pontosabban, egy palicsi születésű, Pesten élő festőnőről – akinek van, ott lóg pesti műtermében egy csodálatos Trogir-festménye: valójában, kezdtem minden egyes alkalommal a kép részletes leírásába máris, akárha az isteni városka letapogatásába, az egyik katedrális homlokzatának „szélesvászonra” vetített, porózus anyagú, végtelen meleget akkumulált reliefjéről lenne szó, illetve hát arról, hogy ott, különös mód éppen Pesten, már-már titokzatos módon:

Trogir megérintetik…

Most, hangoztatta Bosiljka, inkább afféle hivatalos megbeszélést kellene megejtenünk.

Kiszögellő ablakunkba álltam, amely tulajdonképpen egy kis, szobányi Kibicfenster, és ráfeledkeztem a térre.

123

A három aranysárga ginkgo bilobára, tömérdek termésük, amelyek létezéséről én addig nem tudtam volt, jóllehet otthon nekünk is van két, a terméshozás korán még innen lévő, kis ginkgo bilobánk, egy árnyalattal az okker felé mozdul majd az ősz, a tél közeledtével csak még fokozva a fák arany ragyogását.

A gyermekjátszótér szökőkútjában játszó, sosem fázó, északi gyerekekre.

A Dollinger nevű, igen népszerű kávéházra.

Az amerikai fekete fiúk hihetetlenül intenzív biciklijavító műhelyére…

Láttam, Bosiljka, kissé el is csodálkoztam, könnyen talált parkolóhelyet az alattunk lévő Akademische Bierhalle előtt, az S-Bahn oldalánál. Még nem mozdultam az ablakból, figyeltem egy ideig, jeleztem Jutkának, megérkezett Bosiljka, ügyesen parkolt, mondtam. Majd hozzátettem, ügyesen, mint Die Möwe. Német nyelvtanárnőnk, Die Möwe volt a mérték. Majd elébe siettem, nehogy másfelé induljon, és máris mutogatni kezdtem neki a mi kis terünket, kicsit talán fontoskodva is, jóllehet őszinte lelkesedéssel.

Magát a Stuttgarter Platzot. A Stuttit mint olyant.

Akár még írhatnék hasonló mondatokat, ugyanis a Stuttgarter Platz, a Stutti (a kettő mintha nem fedte volna pontosan egymást) végig, majdnem azt mondtam, örökre enigmatikus maradt számomra. De Bosiljka felemelve fejét, állát pontosabban, tapintatosan, amilyen tapintatosak csak a bosnyákok tudnak lenni, félbeszakított, mondván, jól ismeri ezt a környéket. Aztán másra terelődött a szó, haldokló barátnőnkre, Lolára minden bizonnyal, majd felmentünk a lakásba, amelyben szintén otthonosan pillantott körül. Mondta, a 90-es években néhány hónapig ebben a lakásban 124élt Slobodan Šnajder, a Berlinben ismert horvát drámaíró. Megörültünk ennek a hírnek, ugyanis Šnajder jó barátunk, azt is elmeséltük, utoljára Végel László zenicai bemutatójáról vittük Zágrábba, mert akkor még Lea lányunk ott táncolt a Horvát Nemzeti Színházban, valamint gondoltuk volt, Zágráb után majd még az Adriára is leugrunk, szippantani egy kis sós levegőt, s közben az úton megálltunk az akkor még csodálatos Travnikban ebédelni. Travnikot azóta szétlőtték, kettéosztották, Ivo Andrić szobrát lerombolták, nem, javított ki mindig Bosiljka, nem jól mondod, Travnikot nem osztották ketté, szétlőni kissé szétlőtték, de nem osztották ketté, muszlim maradt, Új-Travnikot, ahol a nagy, legnagyobb jugoszláv fegyvergyár volt található (ott gyártották volt a híres T 47-es tankokat, meg például a jugoszláv katyusát), osztották ketté, azt, legalábbis a gyárat bombázták is, Andrićnak van emlékháza Travnikban, de szobra nincs, szobrát szülővárosában, Visegrádon döntötte le Murat, aki sosem olvasott egy sort sem Andrićtól, ettől a bosnyákul író, Belgrádban élő horvát írótól, mondta mindig, ha tette felől faggatták, mert Murat arról lett híres, hogy ledöntötte Ivo Andrić szobrát… Igen, immár 10 éve annak a travniki ebédnek, ám Travnik, a Lašva folyó úgy maradt meg emlékezetemben, ahogyan Šnajderral láttuk, Šnajdert sem láttuk azóta, ám drámáit, interjúit olykor elolvasom a belgrádi és zágrábi lapokban…

Bosiljkával az intézetében esedékes irodalmi estem részleteiről beszélgettünk, majd amikor minden mozzanatot részletesen átbeszéltünk, precizáltunk (akkortájt határoztam el éppen, úgy fogok élni, rigorózusan, már-már egzaktul meghatározva minden mozdulatomat, akár egy Beckett-dráma utasításában, mert azok az utasítások külön műfajt, 125életvitelt, életfilozófiát tartalmaznak, külön is meg kellene jelentetni őket afféle kézikönyvként, annál is inkább, mivel Beckett – a Budapester strasse egyik kis panziójában lakva – Berlinben is ugyanúgy mozgott volt, akár egy elboruló, majd fellökött sakktáblán, pontosan úgy, mint későbbi hősei, a tábla felborult, a táblát fellökték, de ő továbbra is mind megszállottabban tartotta magát a fekete-fehér kockák szabályaihoz), megbeszéltük a honorárium összegét is, Bosiljka számomra kissé váratlan fordulattal visszatért lenn a téren megszakított cicerone szövegemhez, mondván, azért ismeri ő ezt a környéket, mivel itt, a Windscheinstrasse sarkánál, tehát még innen a Click nevű kis művészmozitól, a Lenz kávéház csodálatos épületében valójában, abban a házban, amelyet a mi ablakainkból is jól látni, lakott egykor a helyettese. A SÜDOST helyettes igazgatónője. Akinél gyakran megfordult akkortájt…

És finoman, tapintatosan, ahogyan csak a bosnyákok tudnak, mesélni kezdett róla. Helyetteséről a SÜDOST-ban. Maga jelentkezett nálam, mondta Bosiljka. Bejött. Elszántan. Mondta, látszott, sokáig gondolkodott, mire elhatározta, elszánta magát, nálunk szeretne dolgozni. Hogy segíteni akar. Nekem. És úgy általában. Az egész emberiségen. És ez, meg is lepődtem, az ő szájából nem hangzott nagyképűen. Elszántsága ténylegesnek, ígéretesnek tűnt. Valóban önfeláldozóan kezdett dolgozni, mind sikeresebben, sokáig pénz nélkül, majd állásba került, sőt végül, mint mondottam, helyettesemmé lett.

Akkor hamarosan egy komoly küldetésben Ruandába kellett utaznia. Kicsit elbizonytalanodtam e küldetést illetően, mesélte Bosiljka, jóllehet sosem is mondott semmit magáról a küldetés mibenlétéről, ugyanis az utóbbi időben 126azt vettem észre, a kelleténél érzékenyebben kezd reagálni a nehezebb esetekre, amilyen persze a mi munkánkban mindig jócskán akad. Balkáni háborúinkat is jobban megszenvedte, mint gondoltam volna, mondta. De akkor már nem tehettem semmit, a repülőjegy a táskájában volt.

És helyettesem, a stuttgarterplatzi lány, mert még lány volt, egy lény a Stuttiból (Charlottenburgból) elrepült Ruandába. Megérkezésekor még írt egy-két anzixot, amelyekben arról tett említést, hogy homoktól, portól elnehezült pálmák alatt ül egy kávéház teraszán, a ragyogó afrikai barátokkal, akárha a nap észbontó lencséje alatt taglalva a problémákat, majd a kóbor kutyák falkáiról tett említést, hogy váratlanul kissé filozofikusan kérdezze, mi lesz, ha egyszer rázúdul Nyugatra ez az izzó kontinens?! Meg arról írt még az egyik lapon, oldalt, apró betűkkel, hogy ott minden virág olyan észbontó, mint Van Gogh napraforgója, sőt mindegyik übereli őrült felfokozottságában, őrült sárgájában azt, jóllehet éjszaka majdhogynem fagy… Örültem a lapoknak, gondoltam, szépen fog telni a kiküldetés, jóllehet éreztem, mondatai végletekig fokozottak, túlexponáltak. Ez volt az érzésem, már akkor, a lapokat forgatva, a szövegek kiégett képeit nézegetve, ugyanis mindegyiket rossz irányból, szemben a nappal felvételezték… Szép szállodaszobát kapott, hol egy majom kopogott be az ablakán, hol egy hüllő húzott átlót rajta pulzáló, patinazöld hasával… És az a stuttgarterplatzi lány, a helyettesem, ott Ruandában, még aznap: összeroppant.


Az történt ugyanis, hogy a szállodaszobában, jóllehet egyáltalán nem lett volna szükséges, hisz csak két-három póló, egy farmernadrág, mobil meg egy kis, egészen lapos laptop képezte mindössze poggyászát, valóban felfoghatat127lan, miért is tette, amit tett, ám valami delejnek engedelmeskedve megtette: ki találta nyitni a szekrény, a különben kívülről kifogástalannak tűnő fehér szekrény ajtaját. Értem, mondtam Bosiljkának, aki egy pillanatra, láttam, nem érti, mit értek máris. Gyorsan elmeséltem neki egyik romániai élményemet, amikor is rám esett, azt hittem, valaki rám ugrott, a földre döntött szállodaszobám szekrényének ajtaja, majd még hozzátettem: én azóta már nem nyitom ki a kétes szállodák szekrényeinek ajtaját, nem húzom ki az éjjeliszekrények fiókjait, beleülök az első fotelbe, ott alszom ruhástól, mert az ágyak lepedőit sem merem felhajtani…

Szó-szó, folytatta Bosiljka, annak a ruandai szállodaszoba szekrényének a belseje: friss, ragyogó, úgy semmi sem tud ragyogni, se a kátrány, se a mínium, semmi, annak a szekrénynek a belseje, látszott, a történet, a látvány Bosiljkát, aki az egyik legerősebb lény volt, akit ismerek, szintén jócskán megviselte: vérrel volt összekenve.

Egyértelmű volt, valakit összeszurkáltak. Netán ledarabolták a kezeit. Hasba szúrták. Kiszúrták a szemét. Netán megnyúzták.

Majd még úgy, élve bezárták a szekrénybe.

És ott dörömbölt, hánykolódott, csapkodott, mint egy nagy hal, napokig, amíg el nem vérzett, ki nem múlt. Vagy egy sakállal zárták be a szekrénybe, tűnődtem magamban, alig tudva már én is visszataszítani annak a szekrénynek a hirtelen felerősödő, látomássá erősödő látványát. Nincs kizárva, néhány perccel a stuttgarterplatzi lány megérkezése előtt jutott eszükbe, hogy megnyúzott, megcsonkított áldozatuk még mindig ott van a szekrényben, gyorsan becsavarták egy lepedőbe, átvitték egy másik szoba szekrényébe, vagy az óceánba dobták immár, a cápák perfekciójában bízva 128egyedül, hiszen jól ismerték annak a Stuttiból érkező lénynek észbontó, németes precizitását, kitartását… Nem lehet tudni persze semmit. Mármint hogy mi is játszódott le az alatt a néhány perc alatt. Ugyanis a stuttgarterplatzi lány, az a lény a Stuttiból, Charlottenburgból, mármint helyettesem, szintén csurom véres lett. Mintha csak maga is bezárkózott volna, netán önkéntesen, netán kényszerből, abba a bíbor ragyogású szekrénybe – tán hogy saját testével törölje le a falait, avagy még az sem kizárható, hiszen semmit sem tudni, maga is bajlódott a megnyúzott, csonkolt tetemmel, netalán együtt zárták be vele, akit talán ismert, netán a fiúja is volt, és akkor az a véres ölelés még elképzelhetetlenebbül borzalmas, még elképzelhetetlenebbül ragyogóbb volt, noha, mondom, semmit sem lehetett tudni, ugyanis a ruandaiak jegyzőkönyve valami egészen más logikával, más világlátás alapján íródott, ahol a vérnek valami egészen más jelentése van, a szekrényt mint olyant pedig nem is ismerik, a verem, a csapda, a ketrec közötti furcsán, sértően szabályos valami számukra… És a stuttgarterplatzi lányt, lényt a Stuttiból, Charlottenburgból, helyettesemet visszahozták Berlinbe.

Pihent. A Litzensee, a Wansee partjain sétált, üldögélt, heverészett napozva a füvön. Később már csak itt, mutatott le, a három ginkgo biloba alatti padon. Majd egy idő után ismét bejárt dolgozni. De attól kezdve nagy, sötét szemüveg mögé bújt. Később kiürítette lakását. Ki az irodáját is, szekrényt nem tűrt meg maga körül, nem, még a szomszéd helyiségben sem.

Majd teljesen váratlanul, jóllehet az ilyen agy már csak váratlan dolgokra, váratlan dolgok összekapcsolására képes, az a bizonyos varrógép és az esernyő találkoztatása nevetséges, ártatlanul gyerekes bagatell az ő találkoztatásaihoz, kapcsolá129saihoz képest: nemsokára a KGB-t kezdte emlegetni. A KGB kezét érezte, a KGB kezének nyomát vélte látni mindenütt.

Rajtam kívül immár mindenki gyanúsnak tűnt számára. Mindenki KGB-ügynök volt. Lehet, hogy tényleg nagyon sok KGB-ügynök volt akkor még Berlinben, közülünk is, és néhányan azok, átvedlett, többszörösen is átvedlett KGB-ügynökök még ma is, sőt valamiféleképpen azok is maradnak (ez részben ’68-cal, a Vörös Brigáddal, Ulrike Meinhofékkal is összefüggésbe hozható, hiszen éppen te tartottál nekünk előadást a MoMa Richter-terméről, mondta mosolyogva Bosiljka, a nagy fekete-szürke képek, az 1971 különös visszatéréséről Berlinbe, de erről majd máskor, tette hozzá Bosiljka), majd végül én is az lettem. KGB-ügynök.

Már nem járt be az intézetbe. Majd egy napon megőrült. A különös az volt, hogy éppen egy jugoszláv, akkor még így mondtuk, orvosnő volt az ügyeletes, akinek ki kellett mennie érte. Amikor felismerte az orvosnőt, közös ismerősünket (tudod, a délszláv kolónia valamiféleképpen összetart, ha a háború alatt ketté-hárommá is szakadt, de bizonyos részek annál inkább összetartanak még ma is, és ezt ő is jól tudta, hisz mindenkit ismert a körünkből), látszott a szemében, számára egyértelmű a dolog.

A KGB jött el érte.

Az az épület, amelyre ablakunkból, a sárguló ginkgo biloba fákon át, olykor pillantást vetettünk, mellesleg a tér, a Stutti legszebb épülete, berlini tartózkodásom első időszakában gyakran belopakodtam udvarába, a házban lévő Lenz nevű kávéház Berlin egyik legközvetlenebb, legmeghittebb kis kéglije, hiszen egy árnyalattal kevésbé frekventáltabb (kivéve a teraszát persze, de egy árnyalattal annak is nyugodtabb a légköre), mint a másik sarkon lévő Dollinger, meg balról az 130olasz Leonardo, talán csak a Taj Mahal meg a Zwischenzeit mérhető hozzá valamiféleképpen, de Bosiljka meséje után borzongva siettem el előtte, ha be kellett ülnöm, éreztem, a falakon átsüt az az afrikai nap, annál is inkább, mivel az én lakásom falai is tele voltak afrikai festményekkel, nem egyen éppen a fekete munkásosztály ijesztően primitív, naiv ábrázolásával, hiszen az én lakásom tulajdonosa, a kis, szimpatikus, ’68-as szociológus is éppen Afrikában dolgozott immár (könyvtárában Marx, Lenin és Mao több folyóméteres összkiadásai között megtaláltam Lukács középső korszakának szétolvasott műveit, példának okáért az Etika és a taktikát, a Történelem és osztálytudatot stb.), átsüt, áthatol a tömény borzalom a lány szobájából, immár az uránbányák sugárzásával is felerősítve… Tudtam, nem lesz könnyű még egy évig itt élni ezen az isteni, meghitt kis téren azzal a lánnyal, Bosiljka helyettesével, akit azóta már bizonyos időszakokra biztosan ki is engednek… Igen, megszeppentem kissé, hiszen a környék, a furcsaforma kis tér, a Stutti, illetve Charlottenburg kávéházaiban már jó néhány érdekes lányt fedeztem fel magamnak, jó néhány érdekes lánynak próbáltam jelezni, észrevettem őket, szeretem, amikor kiülnek a szembeni játszótér padjaira, felhúzott szoknyában napozni, ki tudja, talán már Bosiljka helyettesének is jeleztem, figyelem, gyönyörködöm benne, ahogyan könyvekbe merülve, felhúzott szoknyában, bugyi nélkül napozik itt lenn, szemben velem, a ginkgo bilobák alatt, s ő is visszajelzett, látja igyekezetemet, csak éppen arra nem gondoltam, hogy az ő fanyar mosollyal kísért visszajelzése azt jelenti: tudja, nagyon is jól tudja, hogy még mindig nyomában a KGB.

131
Életem legszebb irodalmi estje

Életem legszebb irodalmi estje volt az ott, megbeszélésünk, a dolgok becketti precizálása után két héttel, Bosiljkánál, közvetlen a Möckebrücke mellett, a Grossbeerenstrase 88. alatt, a SÜDOST nagytermében. Ahol akkor már nem először jártam, meglehetősen ismerősen mozogtam. Egy órával előbb érkeztünk feleségemmel, aki filmezni készült az estet, egy órával előbb, hogy a helyszínen elismételjük, a helyszínen pontosítsuk tovább a mikrorészleteket Bosiljkával.

Itt mész be, mondta. Jó, rendben, tudom, mondtam. Itt, így. Majd a bal oldali székre ülsz, mondta. A bal oldalira. Rendben, tudom, mondtam. A magnetofont és a poharat, a kis virágcsokrot, ha akarod, még most előbbre tolhatod, mondta, legyen hely a könyveidnek, papirosaidnak. Jó, rendben, kissé előbbre is tolom őket. Így, vigyázva, nehogy feldöntsem a rózsát, mondtam. És előbbre toltam mindent. Külön vigyázva a sárga rózsára. Bosiljkának mindenre kiterjedt a figyelme, nagy gyakorlata volt már az ilyen dolgokban. Ezeregy kisebb-nagyobb rendezvény spiritus movense volt már. Egy pillanatra sem vette le rólam nagy, mély, sötéten ragyogó szemét; már nem egyszer neveztem őt a bosnyákok Teréz anyájának, most csak még jobban meggyőződhettem, nem túloztam. A beszélgetés vezetése mellett természetesen magára vállalta a német nyelvű prózarészletek felolvasását is.

Én különben egész nap a versek olvasását gyakoroltam. Lassan már kezdtem érezni, hogyan is tudnék effektusokat, apró poénokat elérni, különösen a Rézdrótkefe szép olvasásával, amelyet megtanultam szinte egy szuszra kiénekelni, jóllehet közben meglehetősen ropogtatva is a szavakat, ropogtatva, hogy aztán a naplementénél és a flamingónál elrepülhessek énekelve:

132
Die Drahbürste ist schön
Schön wie der Flamingo
Wie der Sonnenuntergang
In Willis scheisebeschmierten Kommisspiegel
Wie der Schritt
Fannys gespiegelt im Waschbecken voll Kaliumpermanganat
Die Drahbürste is schön
Schön wie der Flamingo
Schön…
Schön…
Schön…

Ami persze egyáltalán nem jelentette azt, hogy a többi versbe, az Ómamába vagy a Tankalkatrészek és a Ki megy majd szódáért valamelyik fordulatába nem törik bele a nyelvem, nem sülök fel. Nem sülök fel csúnyán.

Indulás előtt titokban beosontam a hálófülkébe, leemeltem a szekrény polcáról az orvosságos dobozzá előléptetett cipősdobozt, kikerestem az egyik cirill betűs kis skatulyát, nyugtatót vettem be, ne rezegjen túlságosan a kezem, a hangom, ne rezonáljak be elviselhetetlenül, ne hekzáljam, ne hergeljem fel magam affektációmmal a sírásig, idegösszeroppanásig…

Bosiljka bevezetett bennünket bosnyák bútorokkal berendezett irodájába, mutatta, melyik részleteket jelölte ki, mit szándékozik felolvasni, mondta, nagyon tetszett neki a könyv, mutatta, ő is éppen most fejezett be egy hasonló könyvet, persze kevesebb lírával, kevesebb szép apró részlettel, a bosnyák menekültek vallomásaiból, Sećam se címmel. Nemsokára neki is könyvbemutatói lesznek Bosznia-szerte. Különös 133nyugalom áradt el rajtam, most még egyértelműbben éreztem, Bosiljka az én Teréz anyám is, nem csak a bosnyákoké. Gyerekkoráról mesélt, fenn élt egy kis faluban, a tenger, Kaštel Stari felett valahol (ezt a terepet véletlenül ismertem Ćipiko novelláiból, és hát magam is gyakran megfordultam arrafelé, alant a tengernél, egyik valóságos alteregómnál, Bicskei Ottó barátoméknál, akiknek a padlását kis híján megvettük volt, hogy ott, a ragyogó tenger felett egy kis kilátót rendezzünk be magunknak, ott, ahonnan mellesleg ellátni egészen Trogirig), ha idegenek jöttek a falujukba, mesélte Bosiljka, mindig velük akart menni, szaladt utánuk soká. Nagyanyja egyszer egy ilyen alkalommal azt mondta, meglátjátok, ez a lány el fog jutni egészen Berlinig. Különös, hogy éppen Berlint mondott, mert hiszen mondhatott volna Argentínát, New Yorkot, Párizst, Rómát vagy hát Moszkvát is, de ő éppen Berlint mondott. És úgy is lett, előbb lement a tengerhez tanulni, aztán Kaštel Sućuracban dolgozott (éppen szemben az én zentai származású cukrászaimmal, akiknél, bérbe adott kávéházukban, amelyben egy márványkávájú, kristálytiszta forrású kút van, de fönn, mind titokzatosabb lakásaikban is többször megfordultam), majd egy csoport asszonnyal kijött vendégmunkásnak Németországba. Azonnal beiratkozott az egyetemre, el is végezte, de sosem hagyta el azokat az asszonyokat. Előbb egy női otthon, majd a SÜDOST igazgatója lett. Aztán meg nemsokára kitört a háború, és jöttek még hasonló asszonyok sokan.

A nagyteremben szép félköröket képezve sorakoztak a székek, a nagy, sárga rózsa mintha közben váratlan, alig elviselhető intenzitással, buján kinyílt volna az asztalon. Most még előbbre toltam, hogy odahelyezhessem kéziratos kistáskámat is, amelyet még édesapámtól örököltem, mert 134arra gondoltam, majd magáról a táskáról is mondok valamit, ugyanis abban őrizte, most már őrzöm én is, államosított boltjai, boltjaink papirosait. De egyelőre még mindig csak a szomszéd teremben telepedtünk le.

Lehet, nem sokan lesznek, jegyezte meg még tágabbra nyitva szemét Bosiljka. Zavartan mosolyogtam. Ilyenkor mindig pesti költőbarátom nevezetes mondását idézem: ha egynél kevesebben lesznek, nem olvasok fel. Bosiljkának tetszett a mondás, láttam, sokáig tűnődik is rajta. Ha egynél kevesebben… Aztán csevegtünk, majd megjegyezte, nemsokára jön Razija, és csinál egy kis harapnivalót, meg van egy üveg jó bora is. Csevegtünk tovább. Most már úgy látszik, nem jön senki, mondta úgy mellékesen, tapintatosan, ahogyan csak a bosnyákok tudnak tapintatosak lenni, nehogy megsértsen a dolog. Ismét szellemeskedtem, Jutka nem kevesebb egynél, vagy tán, minden túlzás nélkül mondhatom, tíznél sem, valamint ő sem kevesebb tíz-húsznál, az pedig harminc fő, igen, harminc főnek aztán már valóban érdemes felolvasni, legalább gyakorolom a németet, igen, nagyon rám fér, közönség, szép, komoly közönség előtt gyakorolni a német felolvasást… Akkor már sok-sok fellépés volt mögöttem, köztük valóban több népesnek, sikeresnek, sőt megrendítőnek is mondható; Bécsben, Herr Neumannál, Bolzanóban Oskar Pastiorral-Oskar Pastiornak, ahol egy kisfilmet is levetítettem a szeretett mester tiszteletére, Berlinben is léptünk már fel Pastiorral, első német szövegemet neki írtam, csodálatos kis könyve, a Das Unding an sich egyik fordulatára variálva egy hosszú, tele-hiba szöveget Kicsi Jojo, Ungarischer malapartus címmel, majd pedig az Amerikában élő, szarajevói költővel, Semezdin Mehmedinovićtyal a HAU 2-ben, amely után valóban sokan magukhoz öleltek, mohón 135vásárolni kezdték szép kis német könyvemet, valamint egy német és egy cseh íróbarátommal a vakok kávéházában, a Dunkel bárban, a Black Boxban, Münchenben, a nagy csecsen költővel, Apti Bisultanovval, amikor is felolvasva a magam szövegeit egy váratlan fordulattal felolvastam Apti egyik általam lefordított versikéjét, valamint megtartva kiselőadásomat Apti költészetéről, a közönség odajött hozzám, simogatott, s még a kendős csecsen asszonyok is vásárolni kezdték szép kis német könyvemet, az Akazienwäldchent, de említhetném a Meinheinben, Tübingenben, Mainzban, Göttingenben, Frankfurt an der Oderben, Ebenkobenben való fellépéseket is, amikor is például Ebenkobenben a felolvasás után feltűnt a teremben egy egér, s megdöbbenve láttam, a költők mind félnek tőle, a mai költők félnek az egértől, mi lett volna, ha egy patkány, netán farkas vagy oroszlán téved oda (mint nálunk, Ubi Leonéban, ahol kis vidéki állatkertünkből valóban gyakran szabadulnak ki a vadak, ordítanak az ablakom alatt), végül az egyik bolgár költőnő tessékelte ki szegényt (Bulgária is Ubi Leone még), de hát párizsi fellépésünket is meg kellene említeni, Nagy Józseffel és Bicskei Istvánnal, amikor is túllicitálva színész, táncos barátaimat, előadtam Kosztolányi kis szövegét, mert egyúttal egy éppen megjelent Kosztolányi-kötet kapcsán is szólnom kellett, elő, ahogyan egy figura menet közben varrja föl sliccgombját, de hát egy ilyen improvizált felsorolásból sem maradhatna ki szereplésem Hakusiban, Japánban, hogy az utolsó újvidéki és palicsi fellépésemről ne is beszéljek…

Nyolc elmúlt. Tíz perccel. Amikor lenn a fák között megpillantottuk fehér köpenyében a Berlinben élő, nagy szerb írót, Bora Ćosić barátunkat, aki egyenesen Lolától, beteg feleségétől, a Virchow kórházból érkezhetett.

136

Felragyogott a tekintetünk, Istenem, ilyen közönséget! Hiszen én életem folyamán nem ismertem még egy hozzá, e fehér hajú, kerek arcú emberkéhez mérhető abszolút irodalmárt, pedig hát immár fél évszázada én is kifinomult irodalmárok között élek.

Éreztük, az éjszaka leple alatt áramlani kezdett az imaginárius közönség, talán nagy szemüveggel takarva arcát már rég besurrant az a stuttgarterplatzi lány is, Bosiljka egykori helyettese, talán az ő tekintetétől kezdett el olyan buján fesleni előttem az a sárga rózsa, áramlani valami a lehetséges közönségnél is valósabb, nagyobb telítettségű tömeg…

Hirtelen felvillanyozódtam. Még sosem éreztem ennyire elememben magam. Végre elérkezett a nagy pillanat, gondoltam. Hiszen ezért jöttem Berlinbe. Éreztem, s immár nem ironikusan értve a dolgot, mint ahogyan azt Regény Misu értette volt nem egyszer üzeneteiben, Berlin a lábam előtt fekszik. De nem úgy, mint egy slágerénekes avagy affektáló, szellemeskedő, illetve éppen hogy komolykodó író előtt…

Gyerünk!, kiáltottam el magam. És Bosiljkával már ki is ültünk az asztalhoz. Szinte megfagyott a levegő. Még a légy is, amely eddig fel-felzúgott, hirtelen elnémult, el, akárha örökre. Jutka kis kézikamerájával az első sorban foglalt helyet. Érzékeltem, már világít, dolgozik némán a kis masina, amelyet Tóth Tihamértól, az ő kis orosz illetőségű boltjában vettünk volt a Stuttiban.

Hallottuk, ahogyan Boro vigyázva, ne csináljon zajt, ne zavarja az estet, gyengéden lenyomta a kilincset. Csönd. Kivárt. Majd lassan, nagyon lassan, mert már ő is megérezhetett valamit az est, a hangulat rendkívüliségéből, mondtam, kevés intuitívebb lényt ismertem életemben, kinyitotta a folyosó ajtaját.

137

Abban a pillanatban elkezdtem hangosan olvasni. Magyarul.

Fél szemmel láttam, amint Boro finom kis cipőjének az orra megjelenik a folyosón, aztán az egész cipő, a másik is, majd láttam, ahogyan lábujjhegyen a fogashoz megy, felakasztja fehér köpenyét. Megigazítja kifogástalan zakóját, ezüstösen izzó, jóllehet egyáltalán nem ősz, inkább az angyalhajat idéző haját, mert ő maga is egyértelműen angyali lény, igen, sokszor gondoltam erre, éppen ilyen lehet egy angyal, el is képzeltem egy performance-t, filmet is, ahol angyalként használnám barátomat, akárha egy Fritz Lang-filmben (egy ismeretlen Fritz Lang-film), amelyekről ifjúkorában megjelent filmes könyvében maga is igen érdekes sorokat írt, most így hangtalanul, szinte a padló felett lebegve elindult a nagyterem nyitott ajtaja felé. Akkor már a Rézdrótkefét dübörögtem németül, éreztem, végre sikerül úgy, azzal az intenzitással felolvasnom, amely alatt a vers megszületett volt, egyértelműen lehetett hallani, magát az égboltot súrolja, kaparja a kefe (azokban a napokban láttam az Akadémián egy performance ismétlődő kisfilmjét, amely arról szólt, hogy egy drótkefét a satuba erősítenek, majd egy fogóval egyenként elkezdik tépni a szálait, amelyek erősek voltak, fémes csillogásuk ellenére szinte élőek):

Die Drahbürste ist schön
Schön wie der Flamingo
Wie der Sonnenuntergang
In Willis scheisebeschmierten Kommisspiegel
Wie der Schritt
Fannys gespiegelt im Waschbecken voll Kaliumpermanganat
138
Die Drahbürste is schön
Schön wie der Flaming
Schön…
Schön
Schön…

Boro egészen meghajolva, ne takarjon, lépett be, ült le azonnal az első sorba, Jutka mellé, látszott, örül, hogy éppen ott volt még egy üres hely. Egy-két pillanatig hallgatott, próbálta értelmezni versem, elhelyezni, lévén maga is dadaista, angyali dadaista, az angyalok mind dadaisták, ahogyan Rilke mondta, iszonyúak, előadásmódomat, az intenzív sárga rózsára meredt, az volt az érzése, lángra lobban, gondolta, akár verset is írhatna majd erről a rózsáról, annál is inkább, mivel akkoriban éppen verseket kezdett el írni ismét, elektromos írógépén, kis, felébe vágott, tojássárga színű lapokra, egy ilyen lapot alá is írattam vele, hogy majd feketével berámázzam, palicsfürdői lakásomban kiakasszam (mindehhez egyelőre még csak azt kellene okvetlen hozzátenni, hogy én Boro Dr. Krleža című terjedelmes regényét a kor egyik legnagyobb regényének tekintettem, tekintem)… Csak akkor pillantott föl, nézett Jutka mellé, nézett Jutka háta mögé, majd a terembe.

Egyik nagy jelenete volt ez Bora Ćosićnak. Kár, hogy nem két kamerával dolgoztunk, kár, hogy őt nem filmeztük külön. Olyan tömény volt a nagyterem közege, homálya, hogy először talán azt hihette, azért nem tudja megkülönböztetni az embereket, mert bepárásodott a szemüvege… Aztán pedig e tömény, sötét közegben az ő fehér jelensége, angyali lénye…

És akkor kitört a nevetés. Taps. Akárha egy tapsgépről, pedig csak néhányan tapsoltak, tapsoltunk, mert én is 139tapsoltam Borónak, hiszen nem fért hozzá kétség, ő volt a főszereplő, nélküle egy alig látogatott irodalmi estet tudhattunk volna magunk mögött.

Körülültük az asztalt. Boro került a fő helyre, igen, mintha az ő estje lett volna. Elmondta a legújabb híreket, nem fogják operálni Lolát (a Doktor Zsivago kongeniális fordítóját), sugarazni kezdik, hét végén már hazajöhet, majd a kórház taxija jön érte, s hordja be hetente egy-két napra. Aztán megérkezett Razija is. Vagy már ő is előbb érkezhetett, csak most vettem észre. Hiszen amikor tömény közegről beszéltem, tényleg nem csak képletesen gondoltam azt. Mondta, azonnal készít egy kis harapnivalót (meza). Vigyáznom kellett, el ne sírjam magam a boldogságtól. És valóban, egyszer csak ismét asztalunknál termett Razija, ám most egy nagy tányér túróval, kétfajta olajbogyóval, finom barna kenyérrel, borral. Majd félénken, bosnyák mód tartózkodóan ő is leült közénk.

Valami még nem tapasztalt melegséget árasztott ez a srebrenicai asszony. Előbb arról beszélgettünk, hol veszi, hogyan választja ki az olajbogyót, amikor annyiféle van, hol veszi a bolgár túrót satöbbi. Mesélte, a fia Újvidéken szolgált, a folyamőröknél, nagyon szerették Újvidéket. Mennyivel, de mennyivel szebb ország volt az, mondta, mint ez. Itt, ezeknek az embereknek valahogy ridegek a lakásaik. Ma, takarítás közben az egyik német családnál elérzékenyültem egy bambuszasztal előtt, és nem értették, képtelenek voltak megérteni, miről van szó. A férj azt kérdezte feleségétől, hogy talán ez az asszony, azt mondta, ez a balkáni lény, ez a putzfrau el szeretné vinni az ő asztalukat!? Felnevettem, nem, nincs az én szobámban hely, mondtam nekik, noha azt sem értettem, hogyan képzeli, csak úgy felveszek egy asztalt, 140se szó, se beszéd, magammal viszem, azért érzékenyültem el, mondtam, próbáltam magyarázni az értetlenül bámuló házaspárnak, mert nekünk otthon egykor szakasztott ilyen asztalunk volt, de már nincs otthonunk, se országunk, se városunk, se házunk… És észre sem vettük, máris Srebrenicán találtuk magunkat.

Égtek a házak. Családtagjait már sorban mind lelődözték.

Kiszaladtam az udvarra, mesélte Razija. Már a szomszéd is halva feküdt az udvaron. Az oldalából bugyogó vér, előbb nem értettem a látványt, mind átitatott egy vakondtúrást. Az égő istálló felé pillantottam, láttam, be van csukva az ajtaja. Hallottam a tehénke bőgését. Odaszaladtam. Noha tudtam, közben engem is eltalálhatnak. Bennéghetek. De ez az ösztön valamiféleképpen mindennél erősebb volt. Kislánykorom valójában a tehenek legeltetésével tellett. Még ma, mindenek után is megtörténik velem, meg itt, Berlinben is, hogy úgy érzem, egy zöld lejtőn legeltetek kötögetve… Kinyitottam az istálló ajtaját, eloldottam a tehénkét. Szaladj, csaptam a fenekére, egyben el is búcsúzva tőle. Indultam, rohantam ki a gerendák recsegése, a cserepek pattogása, izzó hullása közepette. De a tehén nem mozdult. Visszaugrottam. Megveregettem, megsimogattam a hátát, gondoltam, a kinti fegyverropogástól fél, jól ismertük egymást, gyakran fejtem, gyakran mondogattam is neki valamit, beszélgettem vele, énekeltem neki, senkivel sem tudtam olyan jót beszélgetni, mint vele fejés közben, hasának döntve homlokomat, olykor el is szenderedve közben. De nem mozdult. Most se mozdult.

Váratlanul szemben találtuk magunkat egymással. Nézett nagy, szomorú szemével. Ahogyan csak egy tehénke tud. Én is néztem őt, mert hirtelen nem értettem, miről is lehet szó. Pedig, mondom, teljesen éreztük egymást. Sokszor 141aludtam hasának döntve a fejem fejés után is még egy kicsit. És ő megérezte olyankor, hogy nagyon fáradt vagyok, nem csapkodott, nem kérődzött olyan intenzíven, várta, hogy kifújjam magam, megpihenjek egy kicsit. De, mondom, most nem értettem, miről van szó. Miért nem szalad ki, amikor már hallatszott a gerendák recsegése, a cserepek pattogása. Amikor már minden izzón hullott, dőlt, mint a pokolban.

Egy nagy könnycsepp gördült alá a szeméből. Elszorult a szívem, egész életem a jószágok között telt, de ilyet, ekkora könnycseppet még nem láttam.

Jobban körülnéztem, körültapogattam. És akkor megpillantottam teli, nagy tőgyét, melynek oldalán spriccelt a tej. És abba a spriccelő tejbe lassan mind több vér vegyült. Igen, egy eltévedt golyó átlőtte a tőgyét.

Üvöltve futottam, az égő házak, a szanaszét heverő hullák között. Magam sem tudom, hova. Magam sem tudom, merre.


Sokáig maradtunk ott a nagyterem közepén. Lenn már világosodni kezdett, a Möckebrücke felől odahallatszott a kamionok csörömpölő zaja.

Életem legszebb irodalmi estje, mondtam már a kocsiban, halkan, egész halkan feleségemnek. Forduljunk egyet a Kanton, majd vissza a Ku’Dammon, kértem.

Berlin elesett, gondoltam büszkén. Akár már holnap utazhatnánk, költözhetnénk vissza Palicsfürdőre, vissza az én kisvilágomban, hőseim, infaustusaim: Olivér, Regény Misu, P. Howard Jenőke, Elemér és Tihamér közé, ahonnan talán el sem kellett volna mozdulnom. Vagy nem is mozdultam, nem is én mozdultam: Kafga Feri jött helyettem Berlinbe, ő lépett fel, ő tartotta ezt a megindító, sok könnyel 142teljes irodalmi estet, életem-élete legszebb irodalmi estjét, Bosiljkánál, Boróval és Razijával, én csak feljegyzéseit, piszkozatait tisztázom, de ebbe, mármint hogy ki jegyzetel, illetve kinek is a piszkozatait tisztázza, ahogy mondani szoktam, ki itt a figuráns, most ne bonyolódjunk bele, ez már egy másik történet, a következő fejezetek témája.

143 144
III.
Valóságsó
145 146
Különben is, mi az, hogy mimika?

Először az asztalt teszik ki. Két ember hozza. Mint előadás előtt, még a függönyök mögött, a félkész színpadon, ahogyan krétával kijelölt helyére, a középre helyezik. De aztán mintha megfeledkeznének róla. Más díszletekkel, más (ún.) sorsproblémák fixálásával vannak elfoglalva, melyek megütköztetéséről szól állítólag a darab. A súgó (súgászat) felmondja a főszereplőnek a szöveg kulcsmondatait, satöbbi. Igen, először azt az asztalt helyezik ki a hómezőre. Akárha a végtelen hómező közepére. Éles szél vág az arcokba, amelyek előbb mintha meg lettek volna pörkölve, azután pedig le lettek volna fagyasztva. Mimika immár nem lehetséges. Különben is, mi az, hogy mimika?

Keresztben a lábuknál

Szép idő volt. Az asszonnyal és a kisgyerekkel kisétáltak a szeméttelepre. Nem a Habonyinak mesélte, a Habonyi barátjának, akivel aknát raktak Baranyában, de Habonyi úgy adta elő, mintha neki mesélte volna, valamiért, fogalmuk sem volt miért, egészen beleélte magát, úgy adta elő, mint egy igazi színész. Nem dolgozni mentek, csak kisétáltak. Néha csak úgy kisétálnak, szabadon, lazán. Olyankor nem klasszifikál. Kisétáltak tehát. És a gyerek talált egy tiszta jó bőrlabdát. Az asszony valami nedves divatlapot próbált lapozni. Nem sokáig maradtak. Otthon még volt egy söre.

147

Már besötétedett, de a gyerek még mindig rugdosta a falat azzal a bőrlabdával. Mivel tölthették? kérdezte az asszony, aki hazahozta a nedves divatlapot és rátette a még langyos platnira. Ólommal, mondta a férfi. Majd még hozzátette. Ha most nem dől ránk a ház, akkor sosem fog ránk dőlni… Az asszony már lefeküdt. Azt mondta, bújjon melléje; most dugjanak, ne amikor ott a gyerek, keresztben a lábuknál. A férfi odabújt, vadul rohant az asszonyra, aki közben arra gondolt, még lángra kap a platnin a divatlap. Nem kapott lángra, csak füstölni kezdett a fedőlapja. Később bejött a gyerek. És most a mennyezethez kezdte ütögetni a labdát. A férfi százig számolta. Majd fölkelt és a nagykéssel kiszúrta a labdát. Az asszony hallotta, ahogy fúj ki a labdából a levegő. Majd visszadobjuk a szemétre, mondta. Akkor már a gyerek is ott feküdt, keresztben a lábuknál.

Mintha borra

Habonyi a kirakatablakban állt, valami ritkán tapasztalt boldogság járta át, úgy hitte, látta, saját szemével látta az első, a legeslegelső hópelyhet. Ki is nyújtotta alá a tenyerét, de arccal nekiment a maszatos üvegnek. Hallotta, a söntés mögött a pincérnő fél lábon állva, mélyeket szippantva cigarettájából arról mesélt, hogy álmában egy repceföldön futott, valaki felé… De akkor csörömpölni kezdett az ébresztőóra, és nem sikerült meglátnia, ki felé is futott tulajdonképpen. Valaki nagyot cuppanva levetette a kalocsniját. Szerencsére Kecsenovics még nem volt ott, különben lereagálta volna, ugyanis meg volt győződve, a kalocsni feltalálása tette tönkre a lábbeli készítésének tisztességes mesterségét, még jóval a 148futószalag előtt. A többiek várták, átmelegedjen a márvány a biliárdasztalban. Akkor hirtelen nagy szűz hó zuhant alá. Mert van, amikor már eleve piszkosan érkezik a hó. Most szűz hó zuhant alá. Használhatom a saját krétámat?, kérdezte az idegen. A Mozdonyban mindig felbukkan egy-egy hasonló különös idegen. Ezen is csak valami vékony köpeny volt, ahogy belépett. De olyan vigyázva, körülményesen akasztotta a fogasra, mint egy szilszkin prémes krombit. Habonyi még mindig nem fordult meg, egy pillanatra úgy érezte, azt a ragyogó repceföldet látja a zuhogó hó felett, úgy érezte, annak az arany és ennek a szűz táblának kell lennie valami köze egymáshoz… Senki sem válaszolt, s az idegen finom mozdulattal elővette fazonzsebéből saját krétáját. Tudta, mindenki tudta, nagyon sokáig fogja dörzsölni azzal a saját krétával dákóját, pedig a márvány már langyos volt. Habonyi, amikor megpillantotta a vasútállomásból kilépő főnököt, megfordult, elindult a dákójáért. Az idegen behajolt az asztal fölé. És abban a pillanatban eleredt az orra vére. A pincérnő máris ott termett, pedig senki sem szólt neki, és sót szórt a foltra, mintha borra.

A tenger a sütős szék alatt

A szőrös deszka a maltert leveszi, mondta ifjabb Habonyi. Aztán sokáig csönd. Kis Hergel kivárt. Ahogyan Kafga Feri mondja, Kis Hergel ilyenkor horgol. Jóllehet ő is tudja, csak hergeli ifjabb Habonyit. Magyarul, finoman, akárha az angol kisasszonyoknál kézimunkázna, baszatja. Jóllehet azt is mondhatná, nyugodtan mondhatná, azt is mondja, mély gondolat. Hiszen amióta az a martonosi vízmérő a meste149re, sőt mi több, zen mestere, számára különben is minden mély, jóllehet izgatottan várják, ahogyan ásott kútjuk fölé hajol, majd szép lassan letekeri a kis deszkára motringolt cukorspárgát, engedi két ujja között még szebben és még lassabban, engedi a kút hűsébe, és ez az, ezt irigyli, ezt a hűs leheletét a kútnak az efféle szanaszét kódorgó zen mesterektől, ezt irigyli, meg azt, ahogyan engedi alá a spárga végére kötött tizenötös anyacsavart, majd kiemeli, lefekteti a fűre és colostokjával megméri, meddig nedves, ők meg lélegzet-visszafojtva várják, megtudják, ez a kurva sütős föld, ez a sós szék mennyire van éppen a tengerszint felett avagy a tengerszint alatt éppen. Hiába magyarázza nekik az a martonosi vízmérő, hogy ő nem azt méri, nem a tengerszint feletti avagy alatti magasságot, az nem egy változó dolog, nem azt jelenti, Zentára, a zentaiak meg tovább Újvidékre, Belgrádba, sőt Pestre is, hanem csupán a talajvíz magasságát. Hiába, mert őket csak a tenger érdekli, mármint hogy mennyire van, mennyire a tenger a sütős szék alatt, mert ott van, ha nem lenne ott, akkor miért verné ki ennyire a só… Mély gondolat, mondja. Mi? kérdi Amadeó, belibbenve. Mi mély már megint? Hát ez az izé, a szőrös deszka, mondja kis Hergel. Miféle szőrös deszka? hökken meg Amadeó. Ha szőrös a simítódeszka, mondja Habonyi közömbösen. Ha szőrös? Igen, ha szőrös, a maltert leveszi…

150
Megroppantak

Legjobb példa a Kérges Amadeó. Vannak emberek, akikkel jó példálózni. Kérges Amadeóval jó. A nyáron például tengeri pillangót hozott T. Olivér húgának, Gyöngyvérkének. Az Adriáról. Mert Amadeó ott is járt. Az Adrián. Tengeri pillangót? kérdezte Kis Hergel, aki még nem járt az Adrián, de kóstolni kóstolta. Mármint a vizét. Igaz, ki is köpte azon nyomban, mert sós. Később a tejátvevő és a bolt közötti placcon, kezükben sörösüveggel, többen megkérdezték, tényleg annyira sós? Szóval, Amadeó tengeri pillangót hozott… Gyöngyvérke majd elájult a boldogságtól, ugyanis a tengeri pillangó az egy csiga. Egy lebegő csiga. A tengeri pillangó egy csiga? ámult el ifjabb Habonyi. Tán még meztelen is? kérdezte kuncogva Kecsenovics. Nézd meg, benne van, nem hittem volna, de benne van a Tolnaiban, szépen írja, ezt Hunyor mindig ki is hangsúlyozza, márminthogy úgy kellene írni, mint a Tolnai. Nem pedig így. Mint ahogyan az ördög ír cérnájával, gubancosan. A tengeri pillangó a Földközi-tenger lakója. Ennyi. És így. Ezt tanuld meg. Szóval, a legjobb példa a Kérges Amadeó. Ha Vukovarnál nem roppan meg kissé, ma már a szegedi operában énekel, s mi átjárnánk hallgatni vagy át se kellene járni, mert idehallatszana, hiszen légvonalban Szeged itt van egy köpésre… Jó, Adorjántól egy köpésre, Zentától két köpésre… Állnál künn a nyájjal a csillagok alatt és hallgatnád, a szegedi operában hogyan áriázik az Amadeó… De megroppant, meg, mint majd mind a gyerekek, megroppantak. Csak egy kicsit, de megroppantak, mint amikor előbb így, mutatja, éppen csak megroppintod a körmeid között a bolhát. Ne ugorjon el. És csak aztán másodikból kened szét annyira, hogy csupán egy semmis málnaszín folt maradjon hüvelykujjad körmén. 151Igen, mondta Hunyor, jobb lett volna, ha nem roppan meg, és ma szépen ott énekelne a szegedi operában, nem pedig itt, közvetlen a mi fülünkbe.

Bejelentkeztek

Idősb Habonyi már rég nem viselhette azt a mákszín zakót. Ahogy fölvette, azonnal kifeslett, kidurrant szinte, a hóna alatt. De már nem volt idő. Egy hete bejelentkeztek. Nem volt idő megvarrni a kifeslett, kidurrant zakót, valami mást kitalálni, amikor a vastag, mintás pulóverébe is beleesett a moly. Nagy lyukat rágott, fene a pofáját, az elején, éppen az elején, ha felvette, úgy nézett ki, mintha ágyúgolyóval lőtték volna mellbe… Kit? Idősb Habonyit. És ő, szegény, ezt hősiesen viselte, hősiesen legalábbis egy ideig… Velem foglalkozni sem volt idejük, pedig csak azért tértem be hozzájuk az Apró bivalyaitól jövet, ami két komondoruk mellett nem is olyan ártatlan vállalkozás, hogy megkérdezzem, ők mikor szórják a fejtrágyát, azaz hát, hogy nem-e szórnák el majd az enyémet is; nyolc zsákkal vettem, úgy ajánlották a büdös patikában, nyolc zsákkal a három holdra… De egyáltalán nem volt idő velem foglalkozni. Ugyanis a cipő sem akart Habonyi lábára menni. Mintha megdagadt volna a lába, mintha pumpával fújták volna föl az egész idősb Habonyit. Előbb megszürkült, mintha csak a verebekkel fürdött volna a porban, most meg már kezdett kékesen áttetszeni az arca, akárha jégbe fagyott volna. Azt ismételgették, nincs idejük, Habonyi is úgy tett, mintha sietne, kapkodna, jóllehet egyáltalán nem mozdult, a legkisebb mozdulat is fájdalmat okozott neki, csak nem akarta mutatni az asszonynak, azt ismételgették, nincs idejük, 152már egy hete bejelentkeztek. Nagy Sóti Hergel jött értük, már hallották, zúg, hála istennek, sikerült begyújtani, már zúg a Zastavája. A kulcsokkal zörögve mondták, Zenta mellett, Felsőhegyen él egy nő, aki kéménykorommal gyógyít. És már egy hete bejelentkeztek nála.

Pásztortáska

Ez a belga bak, mondja hátratolva kalapját ifjabb Habonyi, akkor fog hágni, ha ott lett volna a kis Hergel, azt mondta volna, hergelni, de javában horkolt künn az eperfa alatt, amikor én. Különös, gondolja közben ifjabb Habonyi, a múltkor én is éltem a belga bakkal, de senki sem tudta, mi az, hogy belga bak, azt meg még kevésbé, hogy Baudelaire is utalt rá, mondván, a belga kisasszonyoknak bakszaguk van, persze Baudelaire nem biztos, hogy a behemót belga bak nyulakra gondolt, amikor bakot mondott volt… Behemót belga bakot lőni, gondolja ifjabb Habonyi, hiszen felénk belga nyuszi kisasszonyok különben sincsenek, angolok egykor voltak (Hanna néni például az angol kisasszonyoknál tanult Pesten, az apja Dalmáciából keveredett errefele a fürdővároska orvosának, éppen dr. Brennert váltva munkahelyén, veje, Toricelli meg Szicíliából menekült ide, az isten háta mögé, Palicsfürdőre, vívómesternek, lám Hanna néni meg már az angol kisasszonyoknál tanult Pesten, Krúdyt, Kosztolányit, Márait olvasott, meg egy dalmáciai szerb írót, Ćipikót, különös, csak ebben különbözött a többi angol kisasszonytól, hogy ezt a dalmáciai szerb írót, Ivo Ćipikót olvasta: Sjedela je na ovisokou kuku, pokraj mora, izmedju dvije češmine. Zarubljivala je bratovu modru maramu. Okolo nje brstile ovce, i koze se penjale po grmlju i niskom drveću, te 153odgrizele mladikovo. Sunce – na, sad će da zadje. Još pozlaćuje vrške prekomorskih goleti, a uvale, doci i podanci već se zaodješe tamnom sjenom. Pri zapadu se žari, i taj žar otsijeva daleko na morskoj pučini. Cijeli dan sjalo je i palio kao goruća glavnja, tek sada žega je popustila: može se izdržati…), azt viszont már meg sem meri kérdezni, egyáltalán olyan, hogy belga angóra, angóra belga kisasszony létezik-e, mert hát miért ne létezne, vagy ha nem létezik, miért nem kereszteznének, nevezetesen maga Baudelaire, hiszen különben sem értem, Baudelaire ahelyett, hogy oly keményen baszatta a belgákat, keresztezhette volna nyulaikat, megtanulhatta volna a keresztöltést, megtanulhatott volna csipkét verni, persze, az is igaz, elnézést, halálán nem keresztöltést, nem csipkeverést tanul az ember, legfeljebb keresztbe teszik a kezét, az irodalom nem tud olyan jelentős hősről, akik csipkeverés közben halt volt meg, pedig hát Vermeer Csipkeverőjén bemutatta, a színes fonalak is tudnak Niagaraként zuhogni, mármint hogy a dolog tényleg monumentális valahol… Még szerencse, gondolja ifjabb Habonyi, hogy mindezt nem hangosan mondtam, ahogy Kafga Feri mondaná, nem hangosan futtattam a gondolataimat, mint valami agárversenyen, persze azt azért tudom, gondolta, agárversenyen belga bakot nem indítnak, keszeg vadnyulak alkalmasak ilyesmire, de nem is ezért hoztam be az agárversenyt, hanem a csárdás miatt, Pirosa Jankó agárversenyre írt csárdása miatt, amelynek kótáját saját szememmel láttam volt minap a vadászkiállításon…. T. Olivér üzent, ugorjak be a vadászkiállításra. Még szerencse, gondolja ifjabb Habonyi, kis Hergel minden bizonnyal azt gondolja, pásztortáskámmal bajlódom, ugyanis éppen tegnap közöltem vele, a magyar nép, mert kis Hergelt felettébb foglalkoztatja a magyar nép mint olyan, amit Kérges Amadeó nem ért, egyszerűen nárcizmusnak nevez, ele154ge van, mondogatja, a kis népek nárcizmusából, a tökén jönnek ki, a kis népek, igen, éppen tegnap közöltem vele, s ő elámult, lám-lám, mondta, még a pásztortáskát sem ismeritek, pedig mindig a pásztortáskától indultunk a világ megismerése felé, a nyulak, a vadak, az angórák, meg a behemót belga bakok némivel később jöttek: a magyar nép legalább 25 nevét ismeri, legalább 25 nevét a pásztortáskának…

A napkorong

Végtelen légyragasztón, gondolta ifjabb Habonyi, miért kátyúzni egész nap? Most azt várja, motyogja bajszába Kis Hergel, hogyan nézett volna ki bajusszal Hegel, kész röhej, dőlt volna az egész rendszer, pontosan úgy nézett volna ki, mondta Kafga Feri, mint bajusz nélkül Nietzsche, vagy Marx Károly és filmes testvérei, a Marx fivérek, azt várja, félreértsem, de nem értem félre, mert ez is kurva fárasztó, mindent félreérteni – és akkor az a költészet. Mindent félreérteni. De nem értem félre, most az egyszer nem, nem értem félre, pedig tudom, azt várja, félreértsem, katyusázzam, kezdjek el neki katyusázni, mint a Stratégia bácsi ahogy katyusázik hajnalonta, mert akkor kezdődnek az ütközetek, katyusázik a Mozdonyban… De én nem értem félre, jóllehet mivel a Fanny a beszakadt téli kertben épp beleült a porcelán lavór hipermangán oldatába, hogy várja, lába közé érjen a naplemente, akár az Adrián, félrenéztem, hogy a tükörből szembe kapjam, ahogy benyomul lába közé a napkorong… Szóval nem értem félre, csak félrenéztem, s az egészen más, mármint félrenézni, be Fanny lába közé…

155
Akkor megmaradnak

A piaci asztalok alól szedi a zöldhagyma szárát a Dönci, aprítja a kispulykáknak. Most hányják ki a vörösüket. Ezt ha túlélik, mondja, akkor már megmaradnak. A népekkel is így van, a népeknek is ki kell hányni vörösüket, meg még, Istenem (a Kis Hergel ilyenkor néha zokog, zokog a népek felett, a kis népek felett, amelyektől a Kérges Amadeó meg trippert kap, jönnek ki a tökén, a kis népek, jönnek ki), mennyi mindenüket, mondja ifjabb Habonyi, ki kell hányniuk vörösüket, ki zöldjüket, de elvágja a fonalat, mert fél, ő is a katyusáknál köt ki, mint hajnalonta a Stratégia bácsi.

A kerecsen sólyom tojásának jégzsinórján

A gang ablakában, a fekete csöcsös korsó meg valami háncskosárkába ültetett árvácska közé rakott éppen fészket magának valami madár. Gondolom, gondolta idősb Habonyi, akit a guta után gyakran tettek ki a gang másik végébe, a napra, nem szarka, jóllehet gyönyörű nagy szarkák fényeskedtek az udvar olajfáin, gondolom, gondolta idősb Habonyi, mert a gondolkodásra emlékeztető valami azért még olykor erőt vett rajta, különben átaludta az egész napot, nem szarka, se nem héja. Talán már nem is él, suttogta Kászon Köcsög (Kücsük) idősb Habonyi fölé hajolva. Talán már nem is él, mondta ifjabb Habonyi, csak néha még lefetyel egy kis aludttejet, majszol hozzá egy kis lókolbászt, amelynek majdnem a felét szamárhús teszi ki, torkos, noha foga már egy sincs… Olyan a szája, mint a cethal hasa, mondta Kászon Köcsög (Kücsük), 156rózsaszín barlang, melynek közepén kis pöcök, a nyelőke kalimpál… Idősb Habonyi Kázmér, ha mégis fölneszelt, kérte, vigyék kissé közelebb a fészekhez. Tán le készül tojni kend, kérdezte az egyik szomszéd öregasszony, aki már rég megszervezte a siratóasszonyokat, egyszer már össze is jöttek gyakorolni a tisztaszobában. Idősb Habonyi meglepve állapította meg, hogy ez a titokzatos madár, az elmúlt száz évben ugyanis egyszer sem próbálkozott egy madár sem költeni a gangjukon, kizárólag tarackból, pontosabban a tarackbúza gyökeréből építkezett. Nem értette, hogyan is van ezzel a szép, nagy fészekkel. Hiszen egész életében a tarackbúzával küzdött volt, nem szerette, persze utálni sem utálta, hiszen a disznó szerette, talán csak az acatot jobban, de ha a zsíros fekete földbe bevette magát, isten ments tőle, úgy kúszott, olyan dúsan ágazott, indázott, hogy elszédült tőle az ember, valóban illett rá a név, hogy bolondbúza… Igaz, Kászon Köcsög (Kücsük) kissé másképpen állt hozzá a dologhoz. Mert mondanom sem kell, őket is igen foglalkoztatta ez a titokzatos fészek. Ez a titokzatos madár. Ő ugyanis arról értekezett ifjabb Habonyinak, Butta Batta Hunyornak, Kérges Amadeónak meg a Kis Hergelnek, ők képezték a konzíliumot ugyanis, várták az öreg földobja a papucsát, de aztán, a fészek elkészültével, jóllehet mintha készen hozta volna az a madár, noha ugyanakkor látszott, építés közben szemetelt is jócskán, foglalkoztatta őket. Immár sokkal jobban is, mint az öreg. Hagyták tehát az öreget a fenébe. És teljes energiával a fészekre összpontosítottak. A madárra. Arról beszélt ugyanis éppen Kászon Köcsög (Kücsük), hogy azt olvasta egy mindentudóban, hogy a tarackbúza tarackja tulajdonképpen drog. Pörkölve kitűnő pótkávé, bódító cigaretli… Szó-szó, hamarosan rá is pipáltak, ugyanis, említettem, sok tarack hullott a fészek köré, volt honnan begyűjteniük. Ifjabb 157Habonyi csak most, a cigaretli tekerése közben nézte meg közelebbről a tarackot mint olyant. Erős, folyamatosan kibicsakló, csontsárga inda, amelyre akárha damilként hurkolták volna a hosszú, vékony hajszálgyökereket… Az is meglepte őket, hogy minden inda tiszta volt, még véletlen sem lehetett egyetlen szálat sem találni az egész fészekben, amely még netán sárcsimbókos lett volna. A titokzatos madár forró bögyével szinte kifényesítette a dús, csontsárga fészket. Igen, suttogta Amadeó, egy építmény, amelyet kéz nélkül építettek… Ez csakis kerecsen sólyom lehet, mondta Hunyor. Kerecsen sólyom?, kérdezte ámuldozva Amadeó, amit Hunyor éppen nem várt el Amadeótól, mármint hogy éppen a kerecsen sólymot illetően álmélkodjon. Épp most olvastam, mondta Amadeó… Mit? csapott le idegesen Kis Hergel. Mit és hol?! Épp most olvastam T. Olivér egyik lábjegyzetében, tudod, ő mindent összehord, hogy egy kerecsen sólyom tojásának értéke ma Magyarországon azonos egy Volkswagen értékével… Kerecsen sólyom? álmélkodott ifjabb Habonyi, aki valahol azt olvasta, és ezt most ki sem merte mondani, noha sejtette, Hunyornak tudomása lehet róla, a kerecsen sólyom valójában nem más, mint maga a turul… De szerencsére akkor idősb Habonyi felérzett, súlyos, ahogy szomszédja mondta, golyóálló bőrpapucsát kereste. Földobta volt már ugyanis. De még élt, méghozzá erősen. Sőt megéhezett, aludttejet, lókolbászt kért. Az asszony boldogan szaladt a bögrével, amelyen keresztbe fektetett egy szál sötét lókolbászt. Minek örül az öreglány? kérdezte Hunyor. Azt hiszi, végre hatni kezdett a kéménykorom. A kéménykorom? Miféle kéménykorom? kérdezte Kérges Amadeó. Kéménykorommal gyógyítja egy felsőhegyi nő, most szállítottunk neki a katrincában egy hízót, mert a költségek fedezése mellett még egy hízót is kért. És most anyám úgy hiszi, végre hatni kezd, 158hatni a kéménykorom. Nézd, mondta Amadeó, hogy lefetyeli az aludttejet, hogy nyeli a lókolbászt! Figyeljétek meg, mondta elérzékenyülve Hunyor, még meg fogja látni, hogyan tojik le a fekete csöcsös köcsög meg a háncskosárba ültetett árvácska közé, abba a ragyogó tarackfészekbe az a madár… Baszkódsz, Hunyor? kérdezte Kászon Köcsög (Kücsög). Ifjabb Habonyi mélyen hallgatott. Félt, nem merte bolygatni a témát. Jobb, ha maradunk a Volkswagennál, gondolta. Egyáltalán nem baszkódom, mondta Hunyor, a kerecsen sólyom tojásának jégzsinórján még visszavonszolhatja magát az életbe, tavaszra már ő szánthat, kuszturázhat, visszavonszolhatjuk magunkat mi is, mindannyian, az Isten olykor aláenged ilyen mérőónokat, most ezek szerint nekünk készül aláengedni…

Nem lett volna belőle gyilkos

Lefényképeztek egy tehénlepényt. A sziksóban. Milyen szép, mondta a görbe csontfának támaszkodva ifjabb Habonyi. Istenem, milyen szép. Milyen jó lehet neki, mondta Habonyi. Kinek? kérdezte Köcsög. Az Istennek. Miért? Mert csak azt bámulja, ami szép. Tévedés, mondta Kis Hergel. Bámul ő mást is eleget. A dögkútba is bele kell néznie olykor például. Akkor ért oda a csordás. Nem értette, miért állták körül a tehénlepényt. Kicsit tartottak tőle. Észrevétlen hátrább léptek. Ugyanis noha éjszakánként ifjabb Habonyi kecskeképű keresztapjával, Trockijjal, meg Nagy Sóti Hergellel szokott kártyázni a kiskonyhában, azt sugdosták róla, embert ölt. Valójában, legalábbis úgy hallotta ifjabb Habonyi a kuckóból, nem is tudták, hogy ott hányódik a bőrök alatt, hogy minden bevezető nélkül egyszer csak azt mondta, hogy ő embert ölt. 159És rögtön másról kezdett mesélni. Egy orrszarvúról. Ezt még Kászon Köcsög (Kücsük), se Kérges Amadeó nem értette. Hogyan jön oda. A börtönbe, illetve hát a kiskonyhába egy orrszarvú? És akkor ott, a hatalmas tehénlepény előtt mesélt nekik gyerekkoráról, mert egy gyilkosnak is van, milyen jó volt, ha hirtelen megjöttek az első fagyok, milyen jó volt beleállni a forró tehénlepénybe. Néha egész nap nem mozdult belőle. Belefagyott. Úgy kellett kivágni őt, mint kis szobrot, a talapzatból. Ha nem vágják ki, gondolta Köcsög (Kücsük), felnőtt korában nem lett volna belőle gyilkos. Nem kezd el ott, a kiskonyhában arról az orrszarvúról mesélni… Megmaradt szobornak. Kiveri a zöld patina. Noha, jegyezte meg Habonyi, a szobrok között is sok a gyilkos.

Az erős lánc harminc szeme, meg egy darab kötél

Jolanda mondja, most mondja, Kishomoknál belátott egy udvarba. És egy ember feküdt a földön. Kopott kalapja kissé elgurult. Hirtelen visszanézett az úton, látott egy traktort közeledni, meg egy biciklist is, mondja, azok majd biztosan észreveszik, azért nem szólt, arról az emberről, akinek a kopott kalapja kissé elgurult, hogy álljunk meg, forduljunk vissza. Aztán sokáig senki sem szólal meg a kocsiban. Egy idő után azon kapom magam, úgy tűnik, mintha én is láttam volna azt a földön heverő embert a puszta tanyaudvaron… Talán mégis vissza kellett volna kanyarodnunk. A férfi segítségért kiáltozva szaladhatott ki az udvarra, mert benn az asszony elesett, eltörte a forgóját, de ő is felbukott, és úgy maradt. Kopott kalapja kissé elgurult a tűző napon. Egy ideig még kiáltoztak 160egymásnak, de aztán már csak némán üzengettek. Majd már nem is üzengettek. Az ember azzal volt elfoglalva, ha sikerülne elérnie a kutya itatóedényét, amely mindössze húsz-harminc centiméterre volt a szájától, talán erőre kapna. Segíthetne az asszonyon. Vagy ha legalább a láncra kötött kutya elérné arcát, megnyalhatná nedves nyelvével. De nem sikerült elérnie a kutya itatóedényét, s a kutyának sem sikerült közelebb kúsznia gazdájához, az erős lánc nem engedte. Rövid volt, mindössze harminc szem, meg egy darab kötél.

Pipacs nőtte be a vakvágány közét

Az állomásfőnök, alig pirkad, felölti egyenruháját. Fejére helyezi, kissé szemébe húzza, piros sapkájának simléderét. Hogy aztán a Monarchiából itt felejtett épület nyikorgó lépcsőjén aláereszkedjen. És, ahogy ő mondja ágyhoz kötött feleségének, átnézzen a Mozdonyba. Amit T. Olivér semmis restiként emleget. Ahol csupán a biliárdasztal ért egykor valamit, ünnepélyesen szállították át a Veneziából, de sosem lett kifizetve, ugyanis a Venezia tulajdonosa egy szép lengyel nővel Texaszba távozott, így csak találgatni lehet egykori, drága árát, s így az is a semmisség szférájában leledz, az örökre elnémult hanglemez lapozóval, ahogyan errefele a jukeboxot nevezik. Meg majd a délelőtt és a délután folyamán néz át még, minden alkalommal piros sapkájának simléderéhez emelve szokatlanul keskeny kézfejét, kétszer-háromszor a Mozdonyba az állomásfőnök. Ez, hogy hányszor is, attól függ. Nem tudni pontosan, mitől. Tele a világ ismeretlen rendeltetésű, láthatatlan függőónnal. Az ember borbélyfüggönynek vélhetné, olyan sűrűn csüngenek. Mármint ezek a 161bizonyos függőónok. Ezért szép a világ, szokta volt mondani ifjabb Habonyi. A szifonbélből, kanülből s gyöngyből vegyest fűzött csörgő borbélyfüggönyök és a nem kevésbé szép, nem kevésbé muzikális, jóllehet éppen hogy némaságukban muzikális, hiszen egy hárfa például még némaságában is a zenéről szól, láthatatlan függőónok miatt. Mert a vízmérő cukorspárgája, végén a tízes anyacsavarral, tulajdonképpen szintén az, egy függőón. Azon mérőónok valamelyikétől függ tehát minden bizonnyal, hányszor néz még át a nap folyamán az állomásfőnök, fején piros tányérsapkájával ide, a Mozdonyba. Erről a Vass Bandival is beszélgettek. Mert vannak időpontok, amikor csak a Vas Bandi könyököl egyedül a restiben. Beszélgettek, jóllehet semmire sem jutottak. De hát ki is jutott egyáltalán valamire? Bandi dél-afrikai meg idegenlégiós barátai is mind hazaszivárognak. És aztán itt könyökölnek ők is a Mozdonyban. Az ember lélegzetének (lelkének) az illata változik, romlik meg idővel, az a probléma, jegyezte meg Bandi. Végül már, mint a dögkút. Ő, mondta Vass Bandi, a ritmusát, mert az ember élete végül is egy ritmusra áll rá, és aztán már attól függ minden, ő a ritmusát, mondta, véglegesen a holtakhoz igazította… Mihez is igazíthatnám, tán a tűzoltózenekar grenadírmarsához?! Noha gyerekkorában ő is szaladt utánuk, masírozott a falu kopáshibás, együgyű komáival… A nagyfejű Scheffer Picur bácsi, akinek valamelyik őse állítólag tábornok volt, és immár ő maga is úgy viselkedett, mint egy nyugalmazott tábornok, külön is foglalkozott velük, ugyanis az volt a véleménye, ő úgy mondta, doktrínája, hogy a katonának egy ügye kell, hogy legyen, ergo éppen az együgyűekből lehetne a legjobb katonákat nevelni, állítólag készített is egy beadványt a hadügyminisztériumnak, hogy bocsássák a rendelkezésére 162a hon összes együgyűjét, s ő néhány év alatt egy elit egységet vonultat fel, noha választ nem kapott, hozzálátott az egzecírozáshoz, de aztán konfliktusba került az önkéntes tűzoltózenekar kapellmeisterével, aki kikérte magának, hogy holmiféle militáns dolgok alá játsszon reggeltől estig, naponta legfeljebb egyszer volt hajlandó eljátszani a grenadírmarsot, de aztán különben is tárgytalanná vált a dolog, mert a hon hasadozni kezdett, hasadozni keresztben, hasadozni hosszában… Ahogyan T. Olivér megjegyezte volt egyszer a kályha mellett borongva, gyorsabban hasad, mint a tudat, mármint a hon, igen, akárha versenyeznének, melyik hasad gyorsabban, a hon-e avagy a tudat… Mire ifjabb Habonyi, aki nagyot hallott, mint az idősb Habonyi, jóllehet más-más háborúban hagyták fülhallásukat, azt mondta, hun hogy… És attól kezdve immár csak azt ismételgették, nagyrészt független a hon bajaitól, hogy hun hogy, hun hogy… Kecsenovics éppen ezért nevezte ezt a társaságot hungaristagyanúsnak, azon kívül, hogy trockistának is, aminek viszont valóban volt némi alapja.

Az állomásfőnök lassan ereszkedett alá a nyikorgó lépcsőn, melyen a rongyos szőnyeget fogó rézrudakat megette a nemes rozsda, a kékzöld patina, s így ettől a kékzöld effektustól még mindig bordónak tűnt az a rongyos szőnyeg, amelyet azok a rézrudak fogni voltak hivatottak, fogni az egész tákolmányt, amelyet mintha más már nem is fogott volna, csak ez a rongyos szőnyeg és a kékzöld rézrudak, mind intenzívebben nyikorogtak, s ez az inogás, nyikorgás valamiféleképpen beépült a főnök szervezetébe, s így szinte teljes egészében tőle függött, mennyire képes összefogni a dolgokat, alászállva ezért teljes egészében a korlátra koncentrált, visszafelé meg már könnyebbek voltak a léptei, 163sokkal könnyebbek… Aztán majd éjfél előtt öt perccel, ezt minden alkalommal leellenőrizte Schaffhausen óráján, mert a pontosság legalább annyira fontos volt az egészben, mint az a kis pohár tömény, amely a Mozdony söntésén várt rá, erről is sokat vitatkoztak volt a Nagy Sós Hergellel, ugyanis a főnök szerint az általános pontatlanságban is meg kell maradnunk pontosnak, mert ez, magyarázta a főnök, aki igyekezett azt a benyomást kelteni, hogy még mindig ő indítja a vonatokat, a felesége meg is volt győződve erről, ő hallotta is az induló szerelvények, a kupék nyikorgását, a mozdony élesen sziszegő gőzét, még mindig ő indítja a nem létező vonatokat is, mert mi a különbség, semmi, szóval mert ez immár nem pontatlanság, mert pontatlanság akkor van, ha még járnak a vonatok, de ha nem járnak, akkor újra visszaállhat az abszolút pontosság, amit tulajdonképpen a japánok is tőlünk tanultak, hiszen a Schaffhausen volt előbb, és nem a holmiféle japán órák satöbbi… Szóval éjfél előtt öt perccel még egyszer ismét felölti egyenruháját, fejére helyezi, kissé szemébe húzza piros sapkájának simléderét, aláereszkedik a nyikorgó lépcsőn. És még egyszer, a nap folyamán immár utoljára, átnéz ide a Mozdonyba, ahol ilyenkor, zárás előtt, mindig teljes a létszám.

Úgy lép be, piros sapkájának simléderéhez emelve szokatlanul keskeny kézfejét, mintha éppen elindította volna az utolsó járatot. Mert tulajdonképpen el is indította. El, attól függetlenül, hogy vonat ezen a reláción (Horgos–Szabadka, illetve Zenta–Óbecse–Újvidék) már rég nem járt. Pipacs nőtte be a vakvágány közét. Valamiféleképpen ebben az új rendszerben, amelybe, ugye, a temető is becsúszott már, minden intenzívebb színt kapott, fakult, kopott, már-már eltűnt, hogy akkor egyszer csak minden intenzíven kezdjen 164világítani, a szőnyeg nemes rozsda ette, patinás rézrudai, a vágány közötti pipacsok, minden. Ahogy lenyomta a kilincset, a pincérnő már ki is öntötte töményét. Szódát sosem is kér mellé, jóllehet a pincérnő minden alkalommal megkérdezi, szódát, netán kísérőül sört parancsol-e? De az állomásfőnök se szódát, se sört nem kér. Ha tömény, dünnyög, legyen tömény. Jóllehet nekem, ha belépek a Mozdony nevű semmis restibe, tűnődik T. Olivér, aki afféle hazajáró lélek errefele (noha ő némileg másképpen jár haza, mint a dél-afrikaiak meg az idegenlégiósok, de persze másképpen, mint a temető fel-feltámadó lelkei, mint az öreg Oláh, a Bakota, meg tegnap éjszaka a kis, kövér Koncz ügyvéd, aki ismételten megerősítette az állomásfőnök elképzeléseit a rendet illetően, mármint hogy éppen most, miután minden elveszett, a káoszban van csupán értelme satöbbi), minden alkalommal a Kis Szódásék jutnak eszembe. Erről egyszer az állomásfőnöknek is tettem már említést. Itt laktak éppen szemben, jóllehet ők csak egy rövidke ideig üzemeltették azt a szikvízüzemet.

Az ólomkötények (röntgenológus ismerősük szerezte be nekik, szépen illumináltak) a vágóhídra kerültek, a letaglózott bikáknak ha netán utolsó erejükből még a böllért felöklelni támadna kedvük, a drótmaszkok meg az újrainduló vívóklubba… Az öreg szódás, aki kifejezetten vállalkozó szellemű ember volt, most halt meg nemrég. Egyidős volt bátyámmal, mondta T. Olivér. Aki már szintén megboldogult szegény. Jóllehet ő éppen hogy nem volt a vállalkozások embere. Bár, magyarázta T. Olivér akkor az állomásfőnöknek, sosem tudni. Vass Bandi is azt mondta, hogy az ilyen dolgokat nem lehet tudni. Mármint hogy ki mikor, mire is vállalkozik valójában. Netán, mondjuk, éppen arra, hogy nem vállalkozik. Talán ezt 165is megemlítettem az állomásfőnöknek és a Vass Bandinak, hogy bátyámnak nem kellett volna abbahagynia…


Akkor belépett valaki. Akárha a fergeteggel karöltve. Hosszasan rázogatta le fakó köpenyéről a szűz havat. Valaki idegen. Ezek az idegenek pontosan úgy léptek be a Mozdony nevű semmis restibe, akárha most érkeztek volna az utolsó vonattal. Valami keserűség volt az arcukon, a világ, egykori otthonuk minden bizonnyal már elveszett számukra, ám az, hogy itt mindennek ellenére mégis létezik, sőt nyitva is van, sőt némi meleg otthonossággal is bír, egy resti, az szemmel láthatólag boldogsággal töltötte el őket.

T. Olivér folytatta, mármint hogy bátyjának nem kellett volna abbahagynia a versírást… Dicsérték finom, halk tónusát. Dicsérték? kérdezte az állomásfőnök. Igen, mondtam, dicsérték finom halk tónusát, kis zárt, konzisztens világát… Vass Bandi is bólogatott, mondta, egy halk ember volt. A lénye volt, nem az öltönye: galambszürke. Noha, tette hozzá Vass Bandi, be tudott robbanni… Mint az öregetek. Az állomásfőnök jól ismerte az öregjüket.

Noha hiányzott a mutatóujja, mármint az állomásfőnök mutatóujja, sokat vadásztak együtt az öregükkel… Az állomásfőnök különös mód nem a középső ujjával, hanem a kisujjával húzta meg a ravaszt. Ami kisebb zavart idézett elő az egyesületben. Fönnállt ugyanis a veszély, divatba jön kisujjal húzni meg a ravaszt. Ami elnőiesítené ezen legférfiasabb ősi szenvedélyt. Sőt, netán a hadseregben is követői akadnának. Képzeljünk el egy kivégzőosztagot, magyarázta Scheffer Picur bácsi, kész röhej… Valóban, mondta Vass Bandi, akinek a barátai mind Dél-Afrikában meg az idegenlégióban szolgáltak. Képzeljünk el egy kivégző osztagot, folytatta Picur 166bácsi, a jegyzőkönyvet, ha egyáltalán vezetnek jegyzőkönyvet, gondolta T. Olivér, természetesen Vali néni édesapja vezeti, kiteszik a hóra azt az asztalt és ő defterével nekiül, vezeti a kivégzési jegyzőkönyvet, melynek marcona tagjai kisujjukkal húznák meg a ravaszt… Igen, a kérdés éppen az, hogyan jegyzőkönyvezni ezt?! Mit?, kérdezte idősb Habonyi, aki maga is állt Szibériában kivégző osztag előtt, igaz, az az osztag éppen nem vezetett jegyzőkönyvet. Azt, hogy az osztag minden egyes tagja kisujjával húzta volt meg a ravaszt, ahogy húzták is különböző ujjaikkal, attól függően, melyik fagyott le éppen… Annak, aki őt volt hivatva agyonlőni, a jelek szerint, mind a tíz ujja lefogyott. De, folytatta bátyja történetét, noha közben mások is érkeztek, hosszasan rázogatták le magukról a szűz, immár hajnali havat, s úgy lett egyértelművé, ki is érkezett éppen, Kérges Amadeó avagy a Kis Hergel, illetve hát egyszerre, mert ők is kurva pontosak voltak, záráskor és nyitáskor, említettük, mindig teljes volt a létszám, noha azt, hogy ha be sem zártak, mint példának okáért most is, hogyan csinálták, hogyan távoztak, hogyan érkeztek, az az ő titkuk marad, valami megszakadt benne, mármint a bátyámban, az egyetem után többé már nem olvasott verset, egykönyves ember lett… Erre a ritmusra állt át, szólt közbe Vass Bandi. Nem tudom, a szifonok kihez kerültek? tűnődött T. Olivér. A Kis Szódás most Pesten, a Mester utcában látszerész, ő korrigálja unokáim belső kancsalságát, tette hozzá. Mire az állomásfőnök megjegyezte, ő már nem cserél erősebb szemüvegre, úgy érzi, látatlanban is át fog tudni időre vergődni ide a Mozdonyba, ugyanis a lényeg a reláció fontosságának rezzenetlen kitartása, naponta négy-ötször vakon is fel fogja tudni ölteni egyenruháját, fejére fogja tudni tenni, kissé szemébe húzva, piros sapkájának simléderét, mert aztán a 167nyikorgó lépcső már nem jelent problémát, az már belül van, ahogyan lassan minden belülre kerül.

A temető is idecsúszott, pipacs nőtte be a vakvágány közét, ki tudná megmondani, Vass Bandi sem tudja megmondani, miért nőtte be éppen pipacs a vakvágány közét, akárha egy mozgó vágóhíd működött volna az utolsó járaton. Nem kellett volna abbahagynia a versírást, folytatta a kis kerülő után ismét visszatérve témájához T. Olivér, egy délvidéki Fet lehetett volna belőle, sőt egy délvidéki Tyutcsev, azt írták róla tudós kritikusai.

Ilyenkor, ha az öreg Kecsenovics is betévedt, ő így mondta, betévedt, igaz, már ő is vakon botorkált, s az is igaz, hogy különben a Hatcsöcsbe járt, mert oda nem jártak se hungaristagyanús figurák, se trockisták, ha betévedt, mert hát nélküle mégsem lett volna teljes a létszám, ahogy T. Olivér mondta, teljes a paletta, sosem felejtett el a cégtábla felé bökdösni, heherészve: Lokomotiv istorii!

Az a szerencse, hogy az öreg Kecsenovics ritkán futott össze ifjabb Habonyi keresztapjával, Trockijjal, meg az öreg Stratégia bácsival, a Kis Hergel keresztapjával, az állítólagos vajdasági trockista sejt utolsó élő tagjaival, akiket a Goli otokon csiszoltak magas fényű lényekké, ritkán futottak össze, de mint mondotta, mindenhol megérzi a szagukat, mindenhol megérzi a trockisták szagát, mert csak a trockisták izgatták igazán, azokat üldözte élete végéig, más radikálisok hidegen hagyták, azokat hajkurássza más, mondogatta.

168
Ölelgették a fákat

Megszerezni Thurzó Lajos, zentai költő, a tüdővészes, baloldali kis szabó cikkét a varrógépről, tűnődik Hergel. Jóllehet nem keresi, nincsenek is meg neki a versei. Kecsenovicsnak megvoltak, személyesen is ismerték egymást. Ahogy Kecsenovics mondta, még a baloldalról… Kikeresni verseit Dubrovnikról, Szlovéniáról (tüdővészes művészeink és Szlovénia; szívbeteg művészeink Abbáziába jártak, a tüdővészesek Szlovéniába, Golnikra), valamint megkeresni azt a versét is, Szeli idéz belőle, arról, ahogyan megölel egy fát… Különös, mostanában két igen jó, fiatal újvidéki költőnél is találkoztam ezzel a gesztussal, ahogyan megölelnek egy fát, valamit meg kellett ölelniük a nehéz időkben, amikor minden (ún.) komoly dolog (nemzet, isten, haza etc.) devalválódott, ölelgették a fákat, míg nemzedéktársaik a kalasnyikovot ölelgették, martalócként raboltak, gyilkoltak…

Harcos arkangyalok

Egy házaspár ül valahol a határzónában, mondja idősb Habonyi, akárha egy sárkányrepülőből figyelné őket, a homokot kötő fenyves erdő előtt vezető út közepén, a finom, langyos, porszerű homokban, jóllehet nem merne beleülni abba a sárkányba, a Laci olykor errefele repül, le is száll itt a Járásszélen, a Lábatlan Baráth háza előtt, ha a Lábatlan Baráth ezt megérte volna, hogy a sárkányrepülők a háza előtti libalegelőn landoljanak, Istenem, ő fölült, fölszállt volna, vissza se szállt volna, hiszen fönt nincs szükséged lábakra, de figyelni (akárha egy sárkányrepülőből) azért figyeli a dolgokat, való169ban hat, jól hat rá a kéménykorom, figyeli azt a házaspárt a határzónában… Ahány házaspár, annyi fajta. Mély, mondaná a Kis Hergel. Egy házaspár ül valahol a határzónában, mondja, furcsán gesztikulálnak, csapkodnak. Káromkodnak, kiabálnak, durván szidják egymást. Egyetlen lélek sem a közelben. Senki sem látja őket. Veszekednek. Valójában ütik, verik egymást. A férfi magas, erőseket üt, a nő kicsi, fürge, ügyes találatokat visz be a férfi képébe. A férfi vérzik, a nő tele kék folttal. Ha valamelyikük eldől, vérzik a porban, a másik felülteti, tán meg is simogatja, hogy a következő pillanatban azon nyomban ismét behúzzon neki. Verik szét egymás arcát. Verik könyörtelenül és módszeresen. Később mind a ketten eldőlnek, elalszanak. Már alkonyodik, amikor egy autó lefékez előttük. A sofőr kiszáll. Körüljárja őket. Közelhajol az arcukhoz. Az eget kémleli. Meg van győződve, onnan zuhantak alá valami harcos arkangyalok. Félrevonszolja a két félholt tetemet, nehogy eltapossa őket egy traktor, aratásból érkező kombájn, titkos rakománnyal a határ felé lopakodó idegen kamion. Akárha egy sárkányrepülőből figyelné őket. Aztán ismét Lacira gondol, akinek noszai tanyáján három rottweiler őrzi azt a repülőt, mert a földön még jobban kell vigyázni rá.

Tinta

Estefelé felhívtam ifjúkori barátomat, mondja Amadeó, a zentai Tinta, így hívtuk, mindig tintás volt a mutatóujja, fel Tinta Vilit. Különös, mert néha évekig nem hívjuk, nem halljuk egymást. Alighogy elkezdtünk beszélgetni, most is azonnal a kutyáinkra terelte a szót. Tudta, biztosan valamelyik nyilatkozatomban meg találtam említeni, kifecsegtem az esetet, 170hogy Godot-t, lányomék egykori pesti színházkutyáját, mert ahogyan van kocsmakutya, úgy van színházkutya is (valóban játszott a Három nővérben meg a Beckett-dalokban), hátul a Pap Pál utcában megmérgezték. Meséltem neki, erről is tudott már valamit, a szép, nagy szűz hóban ijesztően pontosan, majdnem azt mondtam, élethűen, akárha gipszbe avagy forró lávába, és nem hóba feküdt, dőlt volna, kirajzolódott szenvedő, forró testének lenyomata. Igen, ha arrafelé jártunk, s a hóba égett kutyaforma foltra találtunk pillantani, sokáig azt hittük, még mindig Godot hever ott. Jóllehet elástam, sírt véstem neki a füge alatt, a kutyatemető fagyott földjében. Tinta, így hívtuk, különben Vili, barátom fizikai fájdalmat érzett, szinte nyüszített a kagylóban. Minden részletet többször, különböző összefüggésekben el kellett mesélnem neki. Nem értettem egészen, miért érintette ennyire a dolog, amikor csak egyszer látta volt Godot-t. Akkor egy kis csönd állt be. Majd megszólalt. Képzeld, mondta, azóta az én kutyáimat is megmérgezték. A két kicsi előbb múlt ki, anyjuk kínjában, fájdalmában még nem hallott módon vonyítva soká siratta őket, majd ő is kimúlt, akárha ő maga nem is a méregtől, hanem a fájdalomtól.

Az öreg eperfa alá temettem el őket, mert nagy melegekben leginkább ott szerettek heverészni a porban. Utána én is napokig vonyítottam. Egy pillanatban hallottam magam, valóban kutya hangon vonyítottam. Kihívták az orvost, emlékszel, osztálytársunkat, a Kozma Ferit, nyugtató injekciókat adott. Aztán itt gubbasztottam a konyhában hetekig étlen-szomjan. Végül egy napon hirtelen megráztam magam, nagyot üvöltöttem, tettre határoztam el magam.

Először is felhívtam telefonon a szomszéd város messze híres cigánybáljának győztesét, szépségkirálynőjét. A 171szépségkirálynőt? kérdeztem ámuldozva, titkon irigykedve is, lám, ez a kurva Tinta még mindig… A Magyar Szóban akadtam a hirdetésére. Kinek a hirdetésére?, kérdeztem. A királynő hirdetésére, mondta. Jövendölés kártyából, kávéból, átok rátevés, rontás feloldás, így hirdeti magát.

Szóval felhívtam. Kérdezte, mi az óhaja, uram? Mondtam, királynő! Mondja, uram, mondta a királynő azonnal megérezve, mekkora bánat ül a szívemen. Királynő, mondtam: megmérgezték a kutyáimat! Jaj, jaj, kezdett őszintén sopánkodni, jaj, jaj, borzasztó! Borzasztó! És mondja, gyanít valakire, uram? kérdezte. Gyanítok, királynő, hogyne gyanítanék, mondtam. Jó, mondta a királynő, akkor jó, akkor próbálkozhatnánk valamivel… Tehát, térjünk a tárgyra, mondta hirtelen hangot váltva a királynő, konkrétan mi az óhaja, uram? Kertelés nélkül, mondja meg, mit tegyek?

Azt szeretném, mondtam a királynőnek, mesélte Tinta, így hívtuk, különben Vili, barátom, hogy az a valaki, aki megmérgezte a kutyáimat, ugyanolyan kínok között múljon ki, az, aki megmérgezte őket, avagy valamelyik közeli hozzátartozója, mint az én három kutyám, hangosan, fájdalmasan vonyítva… Hangosan, fájdalmasan vonyítva múljon ki? kérdezte a királynő. Az, aki megmérgezte az ön kutyáit, uram, avagy valamelyik közeli hozzátartozója? Igen, királynő, az, aki megmérgezte, avagy valamelyik közeli hozzátartozója… Rendben, értem uram, pontosan értem. Vettem a rendelést. Ha megkapom a pénzt, tette hozzá a királynő, momentán munkához látok. Postáztam neki a 400 dinárt. De aztán hirtelen sok munkám akadt, a balkáni gerlék ellepték napraforgótáblámat, egész nap künn kellett köröznöm a karikás ostorral durrogva a tábla körül, majd leszakadtak a kezeim vállban, így hamarosan fátyol borítódott a bajomra. Lassan 172mintha kezdett volna behegedni a seb. Két-három hónap múlhatott, lehet kevesebb, lehet több, nem tudom, már a királynőt is teljesen elfelejtettem, mondom, reggeltől estéig a tíz holdas napraforgótábla körül durrogtam, s akkor már tulajdonképpen nem is emlékeztem a vele való beszélgetésre, amikor csöngött a telefon.

A királynő jelentkezett. Jó napot, uram, mondta. Jó napot, királynő, mondtam kissé meglepődve. Mi újság? kérdezte. Történt-e valami? Történt-e? tűnődtem. Történt, mondottam. Mi? kérdezte. A gyanúsított illető, egy papucsosmester, mert reá gyanítottam, a gyanúsított papucsosmester felesége minden előzmény nélkül, nagy hirtelenséggel meghalt. Úgy, ahogy kérte, fájdalmasan vonyítva? kérdezte a királynő. Azt nem tudom, nem kérdezősködtem, ugyanis megijedtem a dologtól, de azt hiszem, igen, mintha azt hallottam volna, tantaluszi kínok között, fájdalmasan vonyítva… Akkor kvittek vagyunk? kérdezte a királynő. Kvittek, mondtam. Nem azt akarod talán mondani, kérdeztem megrettenve, hogy én is tetessek átkot valakire? Nem, mondta, nem, mert aztán én is megint nyüszíthettem, mert most meg az asszonyt kezdtem sajnálni, hiszen nem ő mérgezte meg a kutyáimat, hanem az a kurva papucsos, megint jönnie kellett a Kozma Ferinek, emlékszel még az osztálytársunkra, a Kozma Ferire? Hogyne emlékeznék, mondtam. Megint kezdhette elölről az injekciózást…

Másra tereltem a szót, kérdeztem, megvan-e még az élettársa, az a bosnyák asszonyka, a boszánka, ugyanis egy ideig egy Brčkóból menekült asszonykával élt. Tudod, mondta, amikor először újságolta el, hogy összeköltözött a bosnyák asszonykával, szeretem a pindust, a bosnyák pindusnak meg külön aromája van, nem baszkódom, neked is melegen 173ajánlom… Kissé megszédültem. Ugyanis szinte érezni véltem a kagylóban a bosnyák pindus illatát… De már nincs meg, továbbállt. Erővel meg akart ugyanis házasodni, vagy ha rühellek anyakönyvvezető elé állni, kérte legalább a földet, a napraforgótábla felét írassam rá. Nem írattam rá. És így, az én bosnyák pinduskám egy szép napon lelécelt a három pöttyös bugyijával, dzsezvájával, kávés findzsáival, szlatkós üvegével… Most, sóhajtott föl Tinta, mert így hívtuk, különben Vili, barátom, egyedül élek, fáj a lábam, fáj a hátam. Mondtam, miért nem jön el gyógyfürdőnkbe úszkálni egy kicsit, ha akarja, beszélek a fürdő igazgatójával. Ismerem, a fia festő Szegeden… Kinek a fia festő? kérdezte Hunyor. A fürdő igazgatójának a fia. Ja, mondta Hunyor. De akkor Tinta, mert úgy hívtuk, különben Vili, felhorkant, mit gondolsz, ki etetné a kacsáimat, amíg én ott úszkálnék a meleg vízben?! kérdezte. Mert a kutyái ha nincsenek is meg, tette hozzá, a kacsái még megvannak… Igen, Tinta, mert így hívtuk, különben Vili, a kacsákhoz is ugyanolyan gyengédséggel ragaszkodik, mint a kutyáihoz ragaszkodott volt. Akármennyire fáj is a lába, a háta, ugyanis a múltkor leütötte a bicikliről egy traktor kilengő kocsija, immár egy pillanatra sem hagyhatja magára a kacsáit… Elvégre nem vihetem őket magammal, a gyógyfürdőkben még nem üzemeltetnek kacsaúsztatókat… Hát azt még nem, mondtam.

Aztán csönd állt be a kagylóban. Hallani véltem kacsáit. A mezőváros, Zenta jellegzetes halk zaját, amely egy árnyalattal különbözött szülővárosom zajától, Palicsfürdőnek meg hát, ugye, nincs is zaja… Éreztem, Tinta, mert így hívtuk, különben Vili, valamit még akar közölni velem, valami fontosat. És valóban, egy kis krahácsolás után megszólalt. Ma ismét felhívtam a királynőt. Igen? lepődtem meg kissé, ugyanis még 174borzalmas történetének hatása alatt voltam. Meg féltem is. Nehogy már tovább találja fokozni. Hosszasan elcsevegtünk, mondta. Majd váratlanul, a reá annyira jellemző módon, elvágta csevegésünk fonalát. Miben segíthetek önnek újfent, uram? Netán ismét átkot kívánna feltetetni? Igen, mondta Tinta, mert így hívtuk, különben Vili, el tetszett találni, királynő… Hallgatom, uram. Ugyanazt az átkot kérném. Ugyanazt? lepődött meg kissé a királynő, jóllehet az üzlet nála üzlet volt, egyáltalán nem valami érzelmes dolog, de azért, jegyezte meg, bő a választéka átokból is… Szóval, ugyanazt? Ugyanazt, mondta Tinta, mert így hívtuk, különben Vili. És ugyanazzal a fájdalmas állati vonyítással? Igen, válaszolta barátom. És ha szabad kérdeznem, kérdezte a királynő, most kire tegyük fel az átkot? Most, mondta barátom, most, kivárt, csönd, krahácsolás, a kacsák hápogása, balkáni gerlék, rigók, most, királynő kedves, mondtam, mondta Tinta, mert így hívtuk, különben Vili: magamra kérném.

Megy a gyűrű vándorútra

Ellopták Tito gyémántgyűrűjét, újságolja Amadeó. Lelopták a kisujjáról. Lám, kifizető is, nem csak tiszta, érdek nélküli szenvedély felénk a nekrofília… Nekrofilizálsz tisztán szenvedélyből, és akkor, csak úgy teljesen véletlen, lehúzod kisujjáról a gyémántgyűrűjét… Lehúzták, finoman, fel ne érezzen, észre ne vegye a gyászoló tömeg. Illetve, éppen hogy nem. Nem lopták el. Nem húzták le a kisujjáról. Vagy tudja a fene. A tény az, hogy az egyik újvidéki maffiózó adta el, csak úgy, a másik zágrábi maffiózónak. Valójában nem is gyűrűről volt szó, hanem csupán csak egy gyémántról, amelyet Tito ajándékozott 175valamelyik titkárnőjének. Azt szerezte meg ez az újvidéki maffiózó, és csináltatott belőle egy szakasztott olyan gyűrűt, mint amilyent a marsall viselt a kisujján. Szóval lekoppintották, viszont a gyémánt valóban értékes, Izraelben csiszolták… A dolog úgy tudódott ki, újságolja barátom, hogy a zágrábi maffiózót kokain ügyben letartóztatták az amszterdami röptéren… Tehát előbb a finnektől éppen megvásárolt, a Lloydnál még át sem íratott hajóját foglalták le, tele kokainnal, s csak aztán kerül sorra valamiféleképpen a gyűrű, csak aztán került az újságokba, mert valóban, a gyűrűk, különösen a gyémántgyűrűk, vándorútra mennek, ebbe, mi sem természetesebb, kalózkodás is, sétahajózás is belefér, előbb hosszú vándorútra megy, megy a gyűrű, megy, és csak aztán kerül egy szép napon a bulvársajtóba…

Imádom a habját

Ifjabb Habonyi ismerkedett meg vele, de igazán csak Hergelnek nyílt ki. Habonyi jobb üzletet csinált vele, egy üvegikont, az ikon olyan, mint egy nyitott ablak az Ég és a Föld között, egy üvegikont, a sztapári műhelyből kerülhetett ki, Krisztust ábrázolta, Krisztust mint szőlőtőt, meg egy tulipántos ládát is vett tőle jutányos áron, viszont az életét Hergelnek mesélte el. És hát az, mármint az élete mégis többet ér, mint az a sztapári üvegikon meg az a tulipántos láda. Igen, mégiscsak többet.

Alighogy megesküdtünk, mesélte a néni, férjemet behívták. Kivitték a frontra. És elesett. Nem sokat gyászoltam, hozzámentem a testvéréhez. Hiszen éppen a szomszédban laktak. Őt meg, alig éltünk együtt egy évig, még össze se melegedtünk igazán a derékalj friss kukoricacsuhéjában, minden férjem után kicserélem a csuhét a derékaljban, a 176Donhoz vitték. Ott fagyott meg. Állva. Egyik régi ismerősünk, a kéményseprő fia, ő fél lábbal jött haza, sokáig beszélgetett vele, mi hír otthonról, megígérte, szól, ha lótetemet trancsérolnak, stb., és csak aztán vette észre, hogy nem él, hogy már rég megfagyott, amikor egy slukkot akart neki adni, bebugyolált kezével próbálva a jégtövises arc közepén sejlő szájhoz nyomni a még parazsalló csikket… Összetörtem. Egy kicsit. Aztán nem akarództam rögtön ismét férjhez menni. Kivártam, nehogy megszóljanak, hogy úgy hullanak a férjeim, mint a legyek.

Következő férjemtől tizennyolc évvel voltam fiatalabb. Éppen betöltötte a nyolcvanadikat. Előbb nem akartam hozzámenni, de akkor elővett az aktatáskájából egy üveg sört. Nagyon jólesett. Imádom a habját. Kicsit a fejembe szaladhatott, mert mire elfogyott a hűs sör, igent mondtam. Azon az éjszakán már ott is aludt az öreg. Sokkal szemtelenebb volt, mint a fiatalok. Csak úgy csattogtatta a fogait, már arra gondoltam, mi lesz, hogyan kotorjuk ki, ha beleesik a vartyulámba a drága porcelán fogsor, mert többször kihangsúlyozta, porcelán, hogy nem spórolós, a fogsorát is porcelánból csináltatta… Ő legalább már nem katonaköteles, mondtam az ismerősöknek. Ugyanis akkor ismét háborúzni kezdtek Szarajevóban, meg aztán lenn az albánoknál is hamarosan. Mindig ott, arrafele kezdik… De, mondom, ő legalább már nem katonaköteles, ismételgettem. De ő meg rákos volt. Ám, ugye, idősebb korban már nem olyan gyors az a rák sem, mint a fiatalabbaknál, nem olyan falánk, nem ízlik neki annyira az a meggyötört, elhasznált hús, a kiégett zsiger… Hét éve éltünk együtt, amikor a zebrán elütötte egy autó. Akkor végképp elhatároztam, kivárok. Templomba kezdtem járni, újra elkezdtem a rózsafüzért.

177

Zarándokúton voltam Rómában. Térden, imádkozva, felmásztam azon a magas lépcsőn, zokogtam a Pietà előtt: úgy tűnt ugyanis, minden pillanatban kicsúszhat, nagyot csattanva a márványon, annak a fiatal lánynak a kezéből fia szappanosan sima teste… Mentem volna a Szentföldre is, de akkor agyonverték a papunkat. Baltával, az ágyában. Egyik napról a másikra felhagytam a szenteskedéssel. Voltak tyúkjaim. Meg eljártam az egyik rokonomhoz rongypokrócot csinálni. Abból is jött egy kis pénz.

Éppen az a pénz hozta meg a következő férjemet. Ahogy beállt az ősz, az emberek tuskókat kezdtek szedni a Tisza mellett kivágott erdőben. És csak úgy, az utcán megalkudtam egy kocsi tuskóra. Tele lett vele az udvar. Gondoltam, ebben az életben már nem kell több tűzrevalót vennem. Ezekkel a tuskókkal, ha sikerül szépen összevágatnom, kihúzom még ezt a pár telet. Egy menekültet ajánlottak. Nagyon erős keze volt. Látszott, egész életében fával dolgozott, erdőt irtott, azt mondta, valahol Plitvice körül saját erdője is volt. Sok időt igényelt az a tömérdek tuskó. Valahogy odaszokott, összeszoktunk, pedig én alig karattyolok szerbül, ő meg óvta festett bajszát. Mindig ott ólálkodtam körüle, gyönyörködtem, hogyan szaporodik a tüzelő. Már tele lett a kamra, tele a fészer alja. Azon a napon is ott tébláboltam körüle, amikor is, se szó, se beszéd, beledűtött a fűrészporral teli talicskába. És szinte beleszögezett. Mert a szó szoros értelmében csontfasza volt. Azt mondják, mindnek az van, nem tudom, de neki az volt. Csak az idegesített egy kicsit, hogy korommal festett bajszával mindig összemaszatolta az arcomat. De aztán egy napon elkezdtem én festeni neki a bajszát. Néha fölbaszódott, ha vörösebbre sikeredett, azt kiabálta, úgy néz ki, mint egy róka, de különben szépen éltünk, amíg aztán 178vissza nem ment oda, Plitvice mellé, az egymásba csorgó sok kis zöld tó közé, az ő saját erdejébe. Hívott, menjek vele, veszünk egy kecskét, de nem mentem.

Ismét olvasni kezdtem a rózsafüzért. Ha nagyon hiányzott, beleültem, belehevertem a fűrészporba, pedig már megsavanyodott kissé.

„Miatyánk”, stb.

Az 5-ik tizedben a „Jézus” szó után ez mondatik: „ki érettünk fölfeszíttetett”.

A tized után: Ötvenezerszer dicsérjenek, áldjanak és dicsőítsenek Téged, legszentebb Szűz Anya, Mária! Minden szent szüzek és özvegyek, kikkel reméljük, hogy valaha Téged látni és tisztelni fogunk az egekben. Dicsőség az Atyának, stb.

Valóságsó

Pocokinvázió Zentán. Nincs pénz az irtásra. Az utóbbi időben egyre többen panaszkodnak arra, hogy a gazdasági udvarokat olykor valósággal megszállják a pockok. A rágcsálók jelentős része a városi csatornahálózatban tanyázik, az éj leple alatt kimásznak a kanalizációból, és élelem után kutatnak.

Az invázióval kapcsolatban Ceglédi Rudolf, a vállalat igazgatója elmondta, hogy a probléma számukra sem újkeletű, de az elmúlt években igen keveset tudtak tenni a megoldás érdekében. A köztársasági kormány árpolitikája ugyanis jószerével koldusbotra juttatta a közvállalatokat.

Na, mondta kis Hergel, még csak ez hiányzott. Jolanda közben meghozta az albán péktől a sült malacot. A miénk volt a 40-edik, jegyezte meg a tálcát finoman az asztalra csúsztatva, nehogy a malac megugorjon. Jövőre egy nappal 179hosszabb lesz az év. Érzem, nagy szükségem lesz arra a napra, morfondírozik ifjabb Habonyi. Talán éppen azon a napon fogom véglegesíteni ezt a jegyzetet. Melyiket? kérdi a Kis Hergel. Ifjabb Habonyi kissé felkapja a vizet. De akkor le is engedi. A vizet… Ennek a jegyzetemnek fogom szánni azt a napot. Nekiveselkedem, mondja Olivér. Kerekké fogok dolgozni minden egyes szót, mint a folyó a kavicsot, mint a Teremtő, ahogy esztergapadján kiképezi a forgolyát, a más néven fejgyámnak is nevezett csigolyát, amely a koponyát közvetlenül tartja, forgatja ide-oda, le és föl…

Hallom, mert a lapok szemlézése a nappaliban nem szünetel közben, a belgrádi Big Brothers három szereplője szörnyethalt. Na, mondta Kiss Hergel ismét, még csak ez hiányzott. Visszavágott. Ki? Mi? A valóság. Ja. Az igen. Olykor vissza szok. Vágni. De hát ez éppen hogy nem a valóság… Csupán csak a sója, teszi hozzá Amadeó, aki szívesen látta volna magát egy ilyen sóban… Letörtem a farkát. Minden évben én töröm le a farkincáját. De azért figyeltem. Feszülten. Egy kisvárosi diszkóba (Hollywood) hajtottak, és útközben valahol: a jeges kanyarban kicsúsztak, 20 métert repültek bele egy kis folyóba.

Most a Big Brothers többi résztvevőjének nyilatkozatait olvassák.

Ez katasztrófa, nem tudom, mit mondjak, sokk alatt vagyunk.

Én sokk alatt vagyok. Káoszban.

Én nem akarok hinni ebben, ilyesmi nem történik. Nem tudom, hol vagyok, totális konfúzió van a fejemben. Én nem tudom elhinni, hogy ez történt. Nem tudom, mit mondjak, nem tudom elhinni azt, ami történik.

180

A szörnyethalt, Koszovóról, Prizrenből menekült lány fiúja mondja: Hajnalka azért vonult be a házba, hogy híres és sikeres legyen. És most körüle csak a sötét sötétség.

Tegyétek be a spájzba, de jól csukjátok be az ajtót, nehogy valamelyik kutya besurranjon… Miért nem tesztek sosem almát a szájába? Azért, mert nem fért bele, ahhoz, hogy almát tehess a pofájába, ahhoz legalább tíz kilós kellene, felpucolva…

A nagykikindai származású, világszerte ismert belgrádi dramaturg jegyzi fel heti kolumnájában az egyik éppen kitüntetett belgrádi színésznőről hallott anekdotát, folytatja most meg valaki más az ablaknál a felolvasást, miközben én valami vénnyel bajlódom immár.

Ksenija asszony felölti kabátját. Prémsapkájával a fején befejezi a házból való távozás előkészületeit. Kinyitja az ajtót. Az épület lángokban áll. Nyugodtan visszatér, telefonál a tűzoltóknak és kéri, hogy gázálarcot is hozzanak, mert neki azonnal előadásra kell mennie. A tűzoltókocsi gyorsan megérkezik. A mi prémes hölgyünk felteszi a gázálarcot, átverekszi magát a lángokon és nyugodtan, ahogyan csak ő tud, kimért lépteivel az előadásra siet. A Hasanaginica első hangjai (ez az a dal, amelyet Goethe elsőként lefordított) együtt érkeznek a színpadra Ksenija asszonysággal.

Kis Hergel is az újságot olvassa.

Ha valaki megírja Wordben az Ana Karenjinát vagy a Vörös és feketét, én is azonnal áttérek a komputerre, nyilatkozza a maga nyegle-pökhendi módján az egyik legnagyobb íróvá avanzsált szerb feltonista. Ámulva hallgatom ezen dilemmáiról, hiszen az írógépet oly könnyen váltotta volt fel a kilencvenes években kalasnyikovra.

181
Dögkút

Hallottam, amikor egy gyepmesterről beszéltél, mondta ifjabb Habonyi, miközben Kérges Amadeó is megérkezett, T. Olivérnek szavaltál révülten, ami, mármint hogy éppen gyepmesterről, kissé meglepett, de be kell vallanom, vacogó révületed némileg mégis meggyőzött… Egy gyep, egy gyepmesterről szavaltam vacogva, révülten? – tűnődött el lekezelve Amadeóval T. Olivér. Igen, az a te gyepmestered állandóan új kutyát nyúz, hogy ha valaki bele talál ülni a tűzoltózenekar nagydobjába, valaki mindig beleül, annyi a ténfergő balfasz ebben a világban, azonnal friss, lágy bőrt tudjon húzni rá, szóval valami olyasmire futott ki a dolog, hogy állandóan friss, még meleg bőrnek kell lennie a dobon, hogy a tűzoltózenekar ne tudjon belekezdeni az indulóba… Mert frissen nyúzott, még meleg, lágy bőrön képtelenség megadni az indulóhoz a ritmust, egyszerűen nem lehet végigpergetni egy marsot, egy indulót egy frissen nyúzott kutyabőrön… Igen, valami hasonlóról volt szó, egyszer csak valóban úgy tűnt, felhangzik az a lágy, nyúzott elleninduló, ahogy te mondtad, ellen-Radetzky, amit ti egyszerűen csak grenadírmarsnak neveztetek magatok között… De tulajdonképpen azt akartam kérdezni, mondta ifjabb Habonyi, hogy nem ugyanarról a gyepmesterről van-e szó, valamikor sokat meséltél róla, akivel egyszer Bús Bandi atya meg Andruskó bácsi, a világhíres zentai ex libris-metsző társaságában római zarándokúton voltál. De valóban, jól emlékszel, az a bácsi immár harminc éve folyamatosan kísért, létezik számomra. Némileg különbözött a többi gyepmestertől, a mi sintéreinktől, egyedül élt egy erdő közepén valahol Ada határában, pontosabban valahol Ada és Zenta között… Tudod, Ada is egy Tisza menti kisváros, amely ar182ról lett híres, hogy ott született Rákosi-Rosenberg Mátyás… Ja, most már emlékszem, mondta Kis Hergel. Szóval ez az én gyepmesterem tulajdonképpen nagyon sajnálta azokat a kóbor kutyákat, amelyeket, ahogyan ő mondta, kivetkeztetett bőrükből, szerette volna valamiféleképpen megmenteni azon nyúzott lények életét, szóval szeretett volna kezdeni velük valamit, ha nem is az életükkel, akkor a lelkükkel, nem tudom, de olykor úgy tűnt, tulajdonképpen azért is jött velünk arra a bizonyos római zarándokútra… De idővel az én szülővárosom sintérjei is ráfényképeződtek a bácsi alakjára. Ugyanis én évekig egy padban ültem az elemi iskolában városkánk egyik sintérének fiával. Emlékszem, állandóan szenvedélyesen csereberéltünk. Tőle kaptam például azt a gyönyörű porcelán disznószájpadlást, amelyet még ma is őrzök, meg számtalan ostyafinom macskakoponyát, valamint sok-sok csigolyacsontot… Én szifonbelet, anyacsavart, krumplicukrot, sulyomfüzért, patkószeget adtam volt neki marokszám cserébe. Nem tudom, pontosan hogyan is történt, de idővel kizárólag csak a csigolyacsontok kezdtek érdekelni, mondom, fogalmam sincs, hogyan történt, meg hogy hogyan is van az ilyesmi, de egy napon arra döbbentem, a csigolyaforma mint olyan hatása alá kerültem…

Persze mindennek én sokáig nem voltam tudatában, noha hosszú életem folyamán sikerült megőriznem ama porcelán szájpadlás mellett egy bizonyos csigolyacsontot is, mármint éppen azt, amelyet mi, gyerekek legtöbbre taksáltunk, amelyet, mint mondottuk, maga a teremtő esztergályozott… Mondom, mindennek sokáig nem voltam tudatában, aztán meg féltett kincseim lassan elhányódtak, elfelejtődtek. Csak ama római zarándokút után kezdett észrevétlen minden visszaszivárogni, visszakerülni helyére.

183

És akkor, ama római zarándokút után tíz évvel történt, hogy Berlinből áthívtak volt Frankfurt am Oderbe, a Kleist-házban megtartandó kurzprose kollokviumra. Nagy lendülettel készültem alapműfajom körüljárására, titkainak felmutatására. Szerencsére vulkánfíberem, benne a rothadt kaptafa, apám festékes musztere, egy sulyomfüzér, formalinos üvegcsében néhány tiszavirág, s hát az a bizonyos csigolya is, velem volt.

Egyik tézisem, emlékszem, az volt, hogy a domináns Kleist–Hebbel–Robert Walser–Kafka-vonalat ellensúlyozandó, a japán kisprózára helyezem a hangsúlyt, mindenekelőtt Akutagawára, valamint az orosz kisprózát illetően is néhány új nevet próbálok bevezetni, nevezetesen magát Tolsztojt, majd Turgenyevet (Azúrország) és hát mindenekelőtt Vasilij Rozanovot, aki számomra különben is fontos volt, ugyanis az ő irodalmi-filozófiai numizmatikája valamiféleképpen korrespondált az én filatéliámmal… Valamint az angol rövidpróza szerepét is hangsúlyozni szándékoztam a japán és az orosz mellett, természetesen, Gertrude Steinre és Beckettre gondolva elsősorban…


Emlékszem, először is Dosztojevszkij Miniatűrök című kisprózáját emeltem volt ki, belőle idéztem.

Hát igen, írja Dosztojevszkij, az ember jár-kél, és minduntalan ilyen haszontalan kis történeteket fundál ki a saját szórakoztatására. Nincs semmi értelme, és nem lehet kimagozni belőle semmi épületeset. Ezért fog el a mélabú, tétlen nyári vasárnapokon, Pétervár poros, borongó utcáin. Hogyan? Sose gondoltak még rá, hogy Pétervár utcái borongók? Én úgy érzem, ez a legborongóbb város a világon.

Két dolgot fűztem volt ehhez az idézethez ott, a Kleist-házban. Az egyik az volt, hogy Beckett minden bizonnyal 184e haszontalan kis történeteket fordította volt semmirevaló szövegekként (texte pour rien, semmirevaló, semmirekellő történetek, szövegek semmiért, tekstovi nizašta). A másik pedig arra vonatkozott, hogy a modern francia irodalom (Gide, Malraux, Camus) ezt a gyilkos mélabút vette át, jóllehet éppen hogy a borongást vakító fénnyel helyettesítve…

Persze, eme új nevekre helyezve a hangsúlyt, egyáltalán nem kérdőjeleztem meg Baudelaire centrális helyét. Valójában az ő Fájó Párizsának előszavát használtam én is a műfaj, ahogy ő mondja, szerkezet, törvényszerűségeinek kimutatására. Emelt hangon kezdtem idézni tehát őt ott, a Kleist-házban, Frankfurt am Oderen, nem sokkal, mindössze néhány nappal Európa egyesítése után…

Kettévághatjuk, ahol akarjuk, én az álmodozásomat, ön a kéziratot, az olvasó az olvasmányt; mert ennek az utóbbinak berzenkedő akaratát nem kötöm hozzá egy fölösleges bonyodalom végeérhetetlen fonalához.

Mindenki felém fordult. Nem értették pontosan, miért is emeltem fel ennyire a hangom. És akkor, miközben folytattam, zsebemből előhúztam gyerekkorom legszebb sárga csigolyacsontját. És felmutattam. Hosszú csönd. Majd folytattam.

Emeljen ki egy csigolyát, és a tekervényes képzelet két darabja minden nehézség nélkül újra egybeforr. Szabdalja diribre-darabra, és meglátja: valamennyi külön-külön megél.

Utána a résztvevők, a kurzprosa szakértői, neves művelői, köztük hóna alatt könyvtárosi cédulákra írt kistörténeteivel teli fadobozával az aranyos Lev Rubinstein is, körülfogtak. Mindenki meg akarta érinteni a sárga csontot. Szóval ez az? kérdezték. Istenem, ki gondolta volna, hogy az a csigolya valóban létezik, itt, éppen a Kleist-házban kellene letétbe, 185vitrinbe helyezni, mondták. Másnap kérték, folytassam előadásomat. Én a rám olyannyira jellemző megszállottsággal immár csupán arról a sintérfiúról meséltem. Arról, hogy miközben mind szebb csigolyákat követeltem rajta, már-már elefántcsontból esztergályozottakat, ő egy napon a következő dologgal állt elő. Emlékszem, éppen magyaróra közben, igaz, mi az utolsó padban ültünk. Valóban, mondta, igazad van, hozzá lehetne jutni még szebb, még tökéletesebben esztergályozott példányokhoz, talán ahhoz is, amelyet maga a Teremtő esztergályozott volt pazar műhelyében, ahol különben főleg elefántcsonttal dolgozott volt… Persze ő, a sintérfiú, nem éppen így beszélt, én beszéltem így ott a Kleist-házban, illetve hát én sem éppen így, mert németül beszéltem, németül pedig nem tudok, illetve éppen csak annyit, amennyi a műfajhoz, a kurzprosához szükséges… Türelmetlenül megszakítottam barátom mondókáját. Hol?! Hogyan?! kérdeztem immár követelődzően. Nem volt hová visszakoznia, színt kellett vallania. A dögkútban, mondta remegő hangon, ha alászállnánk… Hová szállnánk alá? kérdeztem. Nem vagyunk már így is eléggé alant? Ha még szebb példányokat szeretnél, ha magát azt a példányt, amelyet Ő esztergályozott, ha azt a csigolyát, amely mint Atlasz forgatja a koponyalabdát, akkor alá kellene szállni… Én tudnék hozni egy erős, hosszú kötelet… De vigyázz, figyelmeztetlek, emlékszem, egyszer, amikor a dögkutat illetően édesapámat faggatóra fogtam, arról is tett említést, ne bolygassam a dolgot, ugyanis történelmi fordulópontokon, megesik, egy-egy, sőt több embert is belelőnek oda… De hát, folytatta barátom, ahhoz, hogy megtaláljuk azt a bizonyos darabot, mindet sorra kell vennünk, bizony sorra az ember mint olyan koponyagyámját is, netán éppen az az…

186

Pontban éjfélkor találkoztunk a dögkútnál. Egy felhő szállt éppen a holdra. A Szúnyogfaluban kutyák vonyítottak. Barátom hozta a kötelet, én pedig egy rozoga zseblámpát szorongattam a kezemben. Előbb a derekára kötötte a kötél egyik végét, de aztán talált egy kis száraz fát, és inkább azt választotta, csúszós, zsíros itt a talaj, mondta, még én is alá találok röpülni… Lassan engedett alá. Szépen haladtam. Közben egy rövidke időre az a felhő is elszállt a holdról, úgy tűnt, szép kalandnak nézünk elébe. Amikor egyszer csak azt kellett látnom, a kötél gyorsan rövidül, a vége még messze a kút fenekétől, ha ennek a borzalmas kútnak egyáltalán van feneke. Jeleztem, pánikszerűen kezdtem kapkodni, de barátomnak már nem volt ereje kihúzni. A zseblámpa kiesett kezemből, mintha csak egyenesen egy rothadó szörny szájába repült volna, s az azon nyomban rázáródott… Bizonyos ideig még tartottam magam. Mind inkább úgy tűnt, a rothadó szörnyek ugrálni kezdenek értem, le akarnak cibálni maguk közé. És akkor utolsó csöpp erőm is elfogyott. Puha, rizsás állagú tetemek közé zuhantam. Birkózva próbáltam haladni valamerre a kiöblösödő fenéken. Közben olykor kardszerű csontok szúrtak fel, súlyos, hosszú koponyák hullottak az ölembe, de nem egyszer markoltam valóban csodálatos apróbb csontokat, csodálatos csigolyákat is. Szerencsére ott, alant csupán a csontok léteztek, meg a dögkukacnak ez a rizsás állaga. Mégis elájultam. Fogalmam sincs, mennyi idő múlhatott, egy nap, egy hét, egy egész élet, amikor váratlanul erős fény hasított le hozzám. És ismét megpillantottam a kötelet. Ni, mondtam, a nap maga bocsátott mérőónt, jóllehet a dögkukacok rengő rizsájába, ide hozzám már az sem ér le… Annyi baj legyen, gondoltam, hiszen akkor már markomban ott volt az a csodálatos forgolya, amit kerestünk, 187amelyet maga a Teremtő esztergályozott, mely amiképpen állandóan fordul alá, éppen úgy, olyképpen fordul fölfelé is megállás nélkül.

Nem folytatom, fejeztem be előadásomat a Kleist-házban, meg kell maradnom a műfaj szigorú keretei között, nem hághatom túl terjedelmét.

Fiatal diófát

Fiatal diófát, oktatja Kis Hergelt az ószeres Rózsa, erdő közepén kell kiásni. Igen? kérdi Kis Hergel álmélkodva. Már csak azért is, mert ez jól hangzik. Erdő közepén. Állsz a kerek erdő közepén. Majd lassan ásni kezdesz. Akárha a magad gödrét, nem, eddig azért akkor Hergel nem ment el, akkortájt még nem példázódott saját gödrével, legfeljebb papíron. Miért? kérdi hirtelen észhez térve. Mert annak a magját csakis varjú ejthette oda, mondja az ószeres Rózsa. Varjú viszont csakis a nagy szemű diót szereti, csakis azt szedi le, ejti el az erdő felett, a kerek erdő közepén… Ez kissé meglepi Hergelt, mintha kissé meglepné, de magában még sokáig dilemmázik az ószeres Rózsa szavain, mert az ő tapasztalata mintha nem éppen az ószeres Rózsát igazolná. Az biztos, hogy a varjú férges diót nem szakajt, ám az én fél évszázados megfigyeléseim azt bizonyítják, gondolja kis Hergel, ugyanis már gyerekkorom óta mindig felszedem a varjúk által kifúrt, ahogy én mondom, tarkón lőtt diókoponyákat, hogy ezek az elejtett lyukas diók nem kifejezetten nagyok, inkább kifejezetten tömör, kemény termések, nem tudom, ezek után muszáj lesz mérnem nagyságukat, muszáj lesz e tarkón lőtt kis koponyákat illetően valamiféle statisztikát vezetnem. Mind közelebb férkőznöm magához a 188kivégzéshez. Vali néni román édesapja, aki az egész dologról írt egy regényt, egy testes magyar regényt, ám ahogy hazahozta, a családja elégette, szóval Vali néni román édesapja vezette az egyik szovjet kivégzőosztag jegyzőkönyvét. Mindenhová vittek magukkal egy rozoga konyhaasztalt. Kihelyezték a hóra, jégmezőre. A rozoga konyhaasztalt. És ő, Vali néni román édesapja szépen odaült, és vezette a kivégzési jegyzőkönyvet. Igen, az egy olyan kivégzőosztag volt, amely vezetett jegyzőkönyvet, a legtöbb kivégzőosztag persze nem vezet jegyzőkönyvet, hülye lett volna, hülye lenne, gondolta Kis Hergel, amíg az ószeres Rózsát nézte, ahogyan szőlővel eszi a főtt kukoricát, közben meg neki a lyukas, üres dióról értekezik itten… Kis Hergel állt a hómezőn. Mint ahogy Nagy Sós Hergel valóban állt is volt. Várta a konyhaasztalt. Mert mindig a konyhaasztal érkezett meg. Kitették a hóra, a végtelen hómezőre, a halálra ítéltek elé. Mintha csak valami lakmározás készülne. És csak aztán hozzák a széket, aztán érkezik meg a román jegyzőkönyvvezető. Egy gyűrött defterrel. Meg egy üveg tintával, tollal. És csak majd jóval később a kivégzőosztag. Olykor úgy tűnik, meg se érkezik, eltévedt, elkóválygott a végtelen hómezőn… Szóval a Kis Hergelt kizárólag ez a konyhaasztal foglalkoztatta. Nem tudta, hogy az ifjabb Habonyit is. Hunyor egyszer arról próbált beszélni, hogy nem érti, hóesésben hogyan lehet jegyzőkönyvet vezetni. Jegyzőkönyvet, tintával. Miféle tinta lehetett az. Egy-két deci ecettel kevert korom, mondta T. Olivér, aki személyesen ismerte Vali nénit.

Van egy festmény, T. Olivér, sokak meglepetésére, igen nagyra tartotta, nagyra most is, imaginárius múzeumának minden válogatásába bevenné, ha lehetne tudni, hol a fenében is található: egy festő áll a jégmező közepén állványa, üres vászna előtt, csak hó, csak jég, zúzmara, az üres vászon is 189deres, a palettán csak fehér festékek. Párjának tudja ezt a képet annak a másik képnek, amelyen szintén egy üres vászon látható, csak azon egy kövér festőnőt látunk, amint egy fotelben ül a vászon előtt, lába lavórban, kezében ecsetcsokor, alszik. Kis Hergel ismerte a festőnőt, tudta, mennyit szenved bütykeivel, tyúkszemeivel… Igen, egyszer próbálta meggyőzni ifjabb Habonyit, aki egy dogmatikus avantgardista, hogy ez a két kép máris elfoglalta helyét korunk imaginárius múzeumában, amelyet még Malraux kezdett volt, ugye, összehordani, noha igaz, ő maga, aki mindenkinél szebben értekezett Piero della Francescáról, Vermeerről, de la Tourról, Braque-ról, Picassóról s mind a világon szanaszét heverő fontos szobrokról, élete vége felé egy nagy gazdaházban élt vidéken, teljes visszavonultságban… Ami itt meglepő, az az, hogy kizárólag: Fautrier-képek között. Persze, ti nem ismeritek Fautrier teljes életművét, ti csak a fejeket ismeritek, így nem egészen érthetitek, miről is beszélek. Szóval végül is Malraux privát múzeumában kizárólag Fautrier-képek lógtak, miközben ifjú felesége az egyik Nietzsche-kompozíció néhány taktusát játszotta neki újra és újra és újra… Megrázó, mondja Habonyi. Vacogtató, mondja Kafga Feri.

Milyen odaadóan

Ha olykor forró vizet engedek a kádba, havonta egy-kétszer történik ez meg velem, mondja Kafga Feri, reflexszerűen sót szórok bele. Pirani sót. A kis vászonzsákból. És aztán egész idő alatt koperi megérkezéseinkre, pirani napjainkra gondolok. Maximum egy hetet bírtunk ki egyfolytában Ljubljanában. Aztán mindig szinte sikítva menekültünk a tenger felé.

190

Hajnalonta még sötétben ültem ki laptopommal kis teraszunkra, a kijelző akárha világító ablakot vágott volna a tenger olajosan rengő, sötét hátába… Aztán lassan, észrevétlen kivilágosodott, majd ragyogni kezdett szinte Velencéig. Olykor látni véltem magam, ahogy loholok Mušić műterme felé a Zetterén, persze, ti nem ismeritek a Mušić-életmű minden gyengéd szépségét, gyengéd iszonyát, más festőkre pazaroltátok el a drága időt, jóllehet egy tipikus monarchiabeli lény volt…

Aztán halat mentünk vásárolni a halászoktól, benéztem a galériába, a téren körbesétáltam Tartini szobrát, valamiért nem tudtam eltelni vele, laptopomban is az ő CD-je szólt, alkonyattájt pedig felsétáltunk a templomhoz, kiültünk a falakra. Láttuk az egyik zárda kerengőjét, kertjében a roskadozó narancsfákat. A templom ilyenkor már mindig zárva volt. Erős vasráccsal volt lezárva, ám az ajtaja tárva nyitva. Így az ember, ha éppen akart, akár imádkozhatott is a ragyogó oltár előtt, imádkozhatott, mint én a kis kijelző előtt, hajnalig, ha lehet így mondani, sóhajai belenghettek a sós levegővel egészen a Szűzanya elé… Egy este gyönyörű éneket hallottunk a templomból. Mise van, amelyen netán valami nagynevű énekes vendégeskedik éppen. Nem lehetett pontosan megítélni, hölgy-e, avagy egy herélt ifjú. Siettünk a bejárat felé. De nagy meglepetésünkre a rács most is fenn volt, a templom most is üres. Ám a csodálatos dal még mindig ott visszhangzott benn, és ugyanakkor künn a tenger felett is, szinte éreztük, ahogyan egészen Velencéig hullámzik. Nem értettük, mi történt. Mi történik. Akkor mellettünk egy fiút pillantottunk meg. Erősen kapaszkodott a rácsba, arca ki volt pirulva, focizásból érkezhetett, klottgatya volt rajta. Csakis ő énekelhetett. Valamit kért a Szűzanyától. Még 191nem hallottam embert ilyen szépen, megrendítően kérni, könyörögni… Arcára pillantottam, ő az enyémre. Tudtam, nem fogja meghallgatni kérését, senkiét sem hallgatja meg a Szűzanya (túl sok a kérés stb.), de az valahogy mégis fontos milyen odaadóan tudunk könyörögni, akartam, hogy ezt is le tudja olvasni arcomról a fiú, azt, hogy milyen odaadóan tudunk könyörögni, az valahogy mégis nagyon fontos, az, csakis az, hogy milyen odaadóan, de hát ezt ő jobban tudta, hiszen mindenkitől odaadóbban, fájóbban, szebben könyörgött.

Éjszaka éreztük, lepedőink közé finom só rakódott. Néhány nap után már laptopom képernyőjét is alig észlelhető sóréteg fedte.

Egy vény hátuljára

Kivárt, minden bizonnyal akkor is kivárt, gondolta ifjabb Habonyi Kis Hergelt figyelve félszemmel, úgy tett, a másikba szálka esett, mindig kivár a kurvája, jóllehet igazán sosem is érhető tetten ez a taktikája, ravasz kivárása, szóval minden bizonnyal kivárt; serbetet ivott, mint Ferencz Ferdinánd Ilidžán, majd egy zsebében hányódó vény, mindig hányódik egy vény a Kis Hergel zsebében, egy vény hátuljára felskiccelte a romantikus várromot… Hát igen, mit mondjak, ez a Kis Hergel. Még sosem mentem egészen közel, még sosem voltam ottan egészen közel, jegyezi meg akkor kezében a vénnyel, a vár felé mutatva… Fogalmam sincs, melyik várról is lehetett szó, gondolja ifjabb Habonyi. Talán valahol Boszniában történt a dolog, Tešanjban, gondolom, gondolja ifjabb Habonyi, ugyanis az volt számára az egyik legkedvesebb bosnyák város (vár), de mondom, fogalmam sincs, noha mintha láttam volna később, 192akárha már egy másik életben, azt a vényt vulkánfíberében, mint nagy kincset, egyik fontos iratmegőrzőjébe ragasztva… Szóval, azt akartam mondani, most is kivár a kurvája. És akkor én most mit a faszt csináljak, ha a Kis Hergel kivár? Mit, mondd, kérdeztem üvöltve Hunyort, mit csináljak közben, ha Hergel, mint angol kisasszony, horgol itt nekem?! Mit? Hiszen az én életem is rövid. Mint minden ember élete.

Néma volt

Kék a búzavirág, akartam énekelni, meséli Habonyi, de csak afféle oktatói szándékú kijelentés lett belőle, a dal elmaradt, elhiszen különben is néma volt az egész határ, az idén, gondoltam, egyetlen pacsirtát sem hallottam, akárha már az Isten sem jojózna velük.

Egy kicsit a kicsit

Megállítani, mondta ifjabb Habonyi. Mit megállítani? kérdezte a Kis Hergel. A levegőben, mondta, megállítani a levegőben, mondta ifjabb Habonyi. Mit megállítani a levegőben? kérdezte a Kis Hergel, miközben egy aláhulló gipsz stukatúrára, netán súlyos meteoritra, dióra, virágcserépre gondolt. Meg arra persze, hogy ezért jobb kivárni… Mit megállítani? Az aláhulló paripacitromot, mondta ifjabb Habonyi, hogy ő is hergelje egy kicsit a kicsit, akárha egy behemót angóra belga bak. Hiszen az ő élete is rövid. Mint minden ember élete. Ne akarja már, hogy a hátralévő kevéske időt horgolással töltse.

193
Halódó flamingó

Bedekker legyen, magyarázta ifjabb Habonyi Hörig Ottó mikrofonjába nyilatkozva, de ugyanakkor egy intim – mármint Istennel kellene, hogy intim viszonyba kerüljön, Istennel kellene, hogy intim viszonyban álljon folyamatosan segítségével, mint állnak idős szerzetesek, ki-kipillantva a kerengők alól a rogyadozó narancsfákra – egy intim breviárium is legyen ugyanakkor. Persze azon kívül (felül?), hogy abszolút kisprózák, meg szép, abszolút heterogén esszéféleségek, amelyek valamiféleképpen, mindennek ellenére, mégis egy új epika felé tendálnak, hömpölyögnek szelíden, nagyon szelíden, igen, éppen úgy, mint a Tisza, a Duna, a Neretva, a Rhône, a Po… És én állok ott, méláz el ifjú Habonyi, a Po-deltában egy beteg, halódó flamingó mellett.

A fizetőeszköz

Jolanda végre talált egy kis ezüst gyöngyöst, meg két fehéret. Az idén valahogy később kelnek a fehérek, mondja a fiatal gyöngytyúktenyésztő, aki magyar. Szeretnék megismerkedni vele, netán új gyöngyös szavak kerülnének a garabolyomba… Gyermekkorunkban egy kilőtt német autóban találtunk egy gyöngybugyellárist. Az ezüstöt, a csöpp ezüst gyöngyöst egy idősebb bunyevác bácsitól vettük. Ő is szépen beszél magyarul, azt mondta, nincs aprója, nem tud visszaadni, vegyünk néhány sötétet, szürkét vagy feketét. Mondtam neki, de nem fogta humoromat, van, ahol még mindig a gyöngy, az igazgyöngy a fizetőeszköz.

194
Mint a vietnámi malac

Békát látni novemberben azt jelenti, mondta az öreg Horti, meséli a Kis Hergel Hunyornak, hogy most három hétig nem lesz eső. Hol látta kend a békát, Horti bátyám? Hát a sakkban, vágja rá. Miféle sakk az? Saht, javítom ki, saht… Mit keresett kend a sahtban? A nyáron oda dugtam a pántlikát. Miféle pántlikát? Pálinkát, javítom ki, pálinkát… Noha ahogy számhoz emeltem, derékig még magam is a sakkban, miközben a nap megcélozta az üveget, szentül meg voltam győződve, az asszony végképp megelégelte, sósavat öntött bele, pántlika helyett. És bizony úgy is volt, akkor lettek oda a hangszálaim, de hát minek egy magamfajta embernek a hangszálak, hangszálak Kérges Amadeónak kellettek volna, mi motyogunk, nyüszítünk, mostanság meg inkább csak röfögünk, mint a vietnámi malac…

Minden nagyobb zaj nélkül

Azt a nagy asztalt, melyet kissé feljebb a Rhône-deltától, Saint-Mery de la Mertől, Languedocban, ahol egész nap lebegtek volt a kék vízen, nem messze a ragyogó sókupacoktól – ez a geometria érdekel engem, ez a ragyogó, isteni geometria, emlegette ifjabb Habonyi –, nem messze a krétaszín pónilovak és a bágyadt, bágyadtabb, mint ifjabb Habonyi várta, rózsás flamingók világától látott volt, azt a nagy asztalt már csak két, egymásnak feszített hátú szú tartotta. Nem nyögtek, sőt, hiszen az Atlaszok, más márvány kariatidák sem nyögnek. De azért hallani lehetett a két szú erőlködésének üvegesen csikorgó hangját. Igen, éppen úgy, mint két láthatatlan márvány kari195atida, örökké úgy fogják tartani, gondolta helyet foglalva az asztalnál. Csak akkor szeppent meg kissé, amikor a kedves házigazda borospoharakat tett elébük, meg almát hozott egy tálban. Ez már sok, gondolta ifjabb Habonyi, ez már e láthatatlan márvány kariatidáknak is túl nagy teher. Úgy érezte, ez lesz az a pillanat, pontosan ez, amikor a negyedik poharat is sűrű, vörös nedűvel tölti tele kedves házigazdájuk, amikor a két szú egyszerűen elengedi. El. Az asztalt. És az a szép nagy asztal abban a pillanatban minden nagyobb zaj nélkül megszűnik létezni. Ám, lévén szomjasak, ahogy telítődtek a poharak, ahogy a negyedikbe is behullott az utolsó csöpp, mint valami megbeszélt jelre, anélkül, hogy tudatában lettek volna, a két szút, a két kariatidát megelőzve, mohón a poharakért kaptak. De ha netán kissé késni találtak volna, egészen biztosan elengedik. Igaz, abban sem lett volna semmi különös, hiszen száz évvel előbb is megtörténhetett volna már, hogy az a két szú elengedi, hiszen száz évvel ezelőtt is egy szúette asztal volt, avagy majd száz évvel később is megtörténhetik esetleg, amikor is ifjabb Habonyi valamelyik utódja matat arrafele a forró azúrban, száz évvel később is lejátszódhatna majd a pillanat, amikor a két szú, ahogy mondtuk, egyszerűen elengedi, nem tartja tovább egymásnak feszített hátán azt a szép nagy asztalt, amely valójában már nem is létezett, akárha csak önnön árnyéka lett volna, hiszen a szú mind megette. Meg. Úgy általában. Csak valamiért az a két szú különcködni kezdett, valamiféleképpen sikerült kiválniuk, kiszakadniuk az általánosból, csak az Isten tudja, miért, elszánták magukat, még tartják, még tartják egymásnak feszítve hátukat azt a szép nagy asztalt, illetve hát majdnem biztosan sejthető, miért is valójában, ugyanis amíg az év nagy részében zárva volt a ház, illetve hát a kedves házigazda kissé feljebb húzódott a hegyre, egy présházba, lenn az Isten afféle 196oltárként élt vele, fonnyadt almákkal celebrált rajta, jóllehet az isteni, poussini színtér az ott fenn volt, fenn a forró lankán… Ha a műfaj nem szorítana bennünket, most összevethetnénk a két asztalt. Azt, a hómező közepén, és ezt, itt, a forró délen. De szorít, ergo nem vethetjük össze.

Tetemes lehetett

Az idősb Habonyinak (édesapjának) volt egy kis szatócsboltja Oromhegyesen. Csupa csúcs, orom e kibaszott homorú pusztán, szokta mondogatni ifjabb Habonyi török őseire igen-igen büszke barátja, Kászon Köcsög (eredeti neve, bizonygatta, Kücsük volt). Ám az államosítás után csupán csak egyetlenegy vég kék selyem maradt a vagyonból. Egyetlen egy ragyogó kék selyembála. Mert ők inkább bálának nevezték, jóllehet Hunyor szerint egy bála rövidebb, csupán tíz folyóméter, a vég pedig olykor, mint ez esetben is, majdnem elérte a negyven métert. Valamint az öreg, idősb Habonyi szlovén gyártmányú rőfje, amit az ő apja, akit csak Habonyi apókának neveztek, elérzékenyülve vett volt rezgő kezébe olykor, igaz, ő már nem érte meg az államosítást, ugyanis egy ideig a Monarchiában éppen Doberdo előtt, Ljubljanában szolgált, a Monarchiában, melynek ő, mint szerette volt hangoztatni, végig megmaradt becsületes polgárának lenni… Meg azt is szerette hangoztatni, ha abban a szlovén rőfben gyönyörködött, hogy majdhogynem szlovén asszonyt hozott volt a házhoz, mert, tette hozzá, a szlovén asszonyok még a mi asszonyainknál is jobban értenek a tejhez, persze azt is meg kell mondani, azok más legelők, dúsak, nem ilyen sültek, tette hozzá üveges tekintettel… Szóval gyakran vették elő azt a kitűnő minőségű, vég kék selymet. 197Előbb mindig letakarították az asztalt, nehogy flekk érje. És a közepére helyezték a súlyos göngyöleget. Meg-megsimogatták. Újra és újra lemérték. Alig észlelhetően megy össze, állították egyesek, jóllehet bizonyítani nem tudták, noha igaz, a rőf is egyre száradt, alig észlelhetően ment össze, különösen amióta egyszer valaki a kuckóba dugta, napokig ott felejtette. Hol ezt, hol azt készültek szabni a gyönyörű kék selyemből. Pöndölt például, mind a leányzónak. Szép lett volna. Elképzelték. De végül is nem nyúltak hozzá. Úgy, egy végben volt a legszebb. Úgy tudta leginkább visszaidézni a kis szatócsboltot, tele ostorszíjjal, szöggel, légyfogó szalaggal, kocsikenőccsel, gyarmatáruval, úgy tudta leginkább visszaidézni vagyonukat, amely, legalábbis e magas fényű, mert valóban magas fénye volt, magas fényű, vég kék selyemből ítélve, tetemes lehetett.

Hibrid búzában

Kék a búzavirág, kék az egész világ, énekeltük Jolandával, Mária-Rózával, akik azt hihették, nem tudom tovább a szöveget, meséli T. Olivér, nem tudom tovább, azért álltam, akadtam meg az előbb. Közben észrevettem, unokáim valóban nem tudják, miről is énekelünk. Még nem láttak búzavirágot. Lassíts, mondom, hogy megmutassam. Arra gondoltam, kiugrok, szedek egy csokorra valót, pipaccsal még fokozva is kékségét. Egész beszaladtam a táblába, ide tekingettem, oda tekingettem, ide kaptam, oda kaptam, de búzavirágot sehol sem leltem.

Hibrid búzában nincsen búzavirág, mondta Mária-Róza, akárha énekelve.

198
Majd leesik

A Lukács bácsi vietnámi malaca letúrta a kotlóst, és mind fölfalta a tojásokat.

Belefekszik a vályúba, úgy eszik, habzsolja a korpát. Most nyugodt, búgott, elnehezült, terhes. Már lefoglaltam Lukács bácsinál egy kis vietnámi malacot. Mária-Róza, a néprajzos (aki már anno kirakta volt Lukács bácsi nagy fényképét Újvidéken a Vajdasági Múzeumba, szereti mesélni, mennyire meglepődött fiatal korában Lukács bácsi unokaöccse, az ismert építésztörténész, amikor egyik újvidéki tanulmányi útjukon a Vajdasági Múzeumban barátaival nagybácsija előtt találták magukat; Róza filmje, a Vajaljaország, amit Lukács bácsiról és megboldogult feleségéről, Rozikáról forgatott, csupán folytatása annak a gesztusnak, amikor még anno kirakta volt Lukács bácsi fényképét) azt mondja, fölmegy a padlásra, körülnéz. Majd leesik, mondja Lukács bácsi, akinek immár minden szava valami általánosra nyílik, bölcsességet áraszt.

Gurdijeffet játszom

Szomszédunk, Jolanda lánykori ismerőse, D. Lajkó matat a hátsó kapun. A hosszú létra kellene neki, mondja. Beengedem. Megyünk a kamra felé, az új kamra felé, ahonnan lenti cellámat, kerti lakomat fűtöm, megáll, rám néz, csodálkozik. Nem értem, miről van szó. Ritkán találkozunk, mostanában sokat vannak Madridban élő lányuknál, unokájuknál. Végre kiböki, miről is van szó. Az éjszaka velem álmodott, mondja. Ezen meglepődöm. Zongoráztál, mondja. Ezen még jobban 199meglepődöm, ugyanis Lajkó kitűnő zenész volt, ifjú korában nagy, híres cirkuszokban muzsikált. Közben leszereljük a falra akasztott létrát, segítek neki vinni a kapuig, majd átadom neki, miközben megjegyzem, mennyivel könnyebb, mint Barnabás – végtelen – lajtorjája. Valóban, mi lett Barnabás égig érő lajtorjájával? Már nincs villája hátsó falához, a lyukszerű feljáróhoz (valami kiszakította a padlásajtó félfáját, úgy fest, mintha ágyúgolyó találat érte volna a villát) támasztva, minden bizonnyal korhadni kezdett, feldarabolta, mindent feldarabol, még a hatalmas platánokat is, amelyeket egykor Gyelmis, egyik legismertebb festőnk is lefestett volt, kiszedette, apróra darabolta, egész évben a télire valót gyűjti, halmozza. Igen, gondolom, e szenvedélyének eshetett áldozatul a végtelen lajtorja is… Ahogy Lajkó eltűnik a csicsókasávnál, mert ott, a csicsókasáv és a nyúlketrecek között van a hátsó bejárata, az előbb hallott szavain kezdek tűnődni. Zongoráztam? Meg kellett volna kérdeznem tőle, mit játszottam. Rachmaninovot? Satie-t? Avagy talán kedvenc zeneszerzőmet, Gurdijeffet? Meg azt is, feltűnt-e neki, ahogy ott görnyedtem a zongora mellett, közvetlenül a nyakam alatt, a hátamon az az immár öklömnyivé nőtt zsírdaganat. Gyakran fáj a hátam. Máshol fáj, mint várná az ember. Kissé feljebb, meg oldalt. Igaz, nem maga a daganat, némileg alatta. Szörnyen festhetett valójában már-már különben is púposnak mondható hátam közepén, most ez lett a kellős közepe, noha mondom, kissé alatta fáj, ez az öklömnyi zsírdaganat, szörnyen festhetett zongorázás közben.

Milyen zene, koncert az: egy öklömnyi zsírdaganatot nézni a pianista háta közepén?! Jutka vette először észre, hogy kijött. Az öklömnyi zsírpúp. Majd kivetetjük, mondta. Valaki mesélte, neki is volt ilyen zsírpúpja, és az orvos éppen csak megérintette szikéjével a feszülő bőrt felette, és a zsírlabda 200szinte magától kiugrott, alig tudták elkapni… Arra gondoltam, nem nyittatok sebet magamon, noha észrevettem, pedig akkor még nem volt az öklömnyi zsírpúp, hirtelen lefékeztem, megálltam Van Gogh sebzett, Villámsújtotta fája előtt. A szó szoros értelmében megigézett a fa rózsaszín részlete, sebe. Azóta már több írásomban utaltam rá, utoljára hosszasabban is értekeztem róla Braque Zápor című festményét, a festmény egyik karóját elemezve, amelyhez szép, romantikus zöld táj előtt egy kerékpár van támasztva… Na mármost, ez a pózna mintha azonos lenne Van Gogh beteg fájával, mindenesetre ott rajta az a különös, pasztás, rózsaszín részlet, amit a fa esetében sebnek neveztem, a pózna esetében meg még nem találtam a pontos nevét, jóllehet Braque képe is e valójában váratlan rózsaszín felület miatt ragadott meg ennyire, tart igézetében már évek óta, ugyanis éppen ez a rózsaszín részlet egyensúlyozza a kép romantikus, és az eső meg a kerékpár elvonatkoztatott festésmódját. Nem nyittatok még sebet magamon, gondoltam. Meg valami olyasmit, persze inkább az írásra, napi penzumomra gondolva, ami, igaz, semmiben sem különbözik egy pianista megszokott, napi gyakorlataitól, még játszom egy kicsit, még ki kell gyakorolnom egy hosszabb kompozíciót, amely után aztán… D. Lajkó talán éppen ennek a hosszabb kompozíciónak a koncertjét látta már. Bámulta púpos hátam közepén az öklömnyi zsírdaganatot. Nem nyittatok még sebet magamon, gondoltam, hisz érzem, belül már megromoltam, immár nem fordíthatom ki magam. Amióta beüzemelték a medencét, még gyakrabban érzem Jutka tekintetét a hátamon. Mielőtt még meghalok, akarom mondani, de nem mondom, szépen úszkálunk egymás mellett, noha Jutka hevesebb tempókban, én elidőzöm egy-egy vízbe röpült bogár, kis tavunkból átgyalogoló és a klóros vízbe nagy 201fejest ugró béka körül: itt töltötték ebihal korukat a téliesített medencében, ide vágyakoznak vissza, ez a hazájuk, jóllehet a klór gyorsan végez velük, sokkal jobb helyük lenne a négy-öt méterre lévő, sással, vízililiommal teli kis tóban… Mostanában én is látom magam. Gurdijeffet játszom. Akárha Barnabás immár nem létező végtelen lajtorjáján lépkedve.

Füst

Nem semmi, mondja T. Olivér ifjabb Habonyit nézve, ahogy lepakolja Füst nagy naplótömbjeit. Milyen jó olykor visszatérni e tömbökhöz. Most csak azt olvasgatja, amit már kijelölt magának. Jó lenne mutatóba, valójában afféle modellként magamnak, egy kis válogatást szerkeszteni, gondolja. Noha tudom, az egész naplóopus vár végre egy komolyabb olvasatra. Különben a gobelines rész a legizgalmasabb számomra, a horvát Mimara életével szeretném egybeszőni, illetve elindítani a gobelines fonálon, majd elágaztatni Mimara felé, aki nem készített naplót, de a róla írt életrajz mindennél izgalmasabb, nem ismerek más anyagot, amely ennyire befogná korunkat. (Lefesti Hitlert, Titóval tart titkos kapcsolatot, majd Svájcban feleségül veszi azt a művészettörténész nőt, aki a németek által elrabolt kincsek visszaszármaztatásán dolgozik… Fotókat küld Belgrádba Rembrandtokról, miegymásról, ezeket kérjék, persze, közben magának is mindig félrerak valamit…) No de egyelőre nézzük az én kis Füst-antológiámat:


Macska, aki éjjel a nő emlőjére lopózik és szívja. Habonyi szájaszélét törölgeti. Mintha csak ő lopózott volna a nő emlőjére és ő szívta volna. Aztán elszégyelli kissé magát, még 202szerencse, nincs mellette a Kis Hergel, így nem kotyogta ki neki, hogy mintha ő szívta volna.

Itt mosakodnak a holtak. Szerencsére csöngetnek, kimegy, egy alkosz egy zsák galambtrágyát akar eladni, mondja, hozzá irányították. Hozzám?! csodálkozik Habonyi. De végül is megveszi a kopott műanyag zsák galambtrágyát, jó lesz az árnyékliliomok alá, meg hát azért, hogy szabaduljon a figurától, akit látásból már ismer, itt söröz szemben az őstölgy alatti bandában. Visszatér a fekete tomusokhoz.

Olyan szerencsétlen, hogy a legyek az orrára ülnek közösködni. Külön füzetet nyitott a legyeknek, de most lusta bemásolni, inkább tovább ugrik. Garni szállod! Az ágy alatt két nap óta egy holttest feküdt – megölték. Nemigen takarítottak, tehát csak ma akadtak rá, mikor az öregasszony seprővel az ágy alatt akart kiseperni végre is. – Fölül pedig az ágyon egész két nap alatt, mint kiderült, szakadatlanul szerelmeskedtek.

Az ágy alatt, két nap alatt… És akkor, mintha e két apró bejegyzést folytatná: Ennek az embernek még halálában is az orrán közösködtek a legyek.

Majd most következne a legszebb helye a mamut naplónak, jóllehet még nem is tűnődtem el azon, miért is lett a kétezer (2000) oldalas szövegben éppen ez a 39 sor a legfontosabb, legszebb számára, noha az persze már letisztult előttem, hogy például az kápráztatta el, ahogyan egy öregemberről kezd írni, hogy aztán váratlanul konkrétan is megnevezze őt, sőt azt is megmondja, hogy ez az ember ajánlotta neki a napraforgómagot, azt persze nem mondva meg, miért is, miféle betegség ellen, miféle serkentő fermentumként, majd pedig, még mindig ugyanabban a mondatban közli, hogy ez az öregember, Rókay, fenn él a hegyen, egyedül, egy siketné203mával. Aki matrózsapkát visel és pityeg, mint a fiatal libák. Majd pedig a következő mondat, amelyből megtudjuk, hogy ezt az öregembert, ezt a bölcset ott találták fenn a hegyen, amint a gyepen egy képeskönyvet olvasott. E két mondat végett figyelmesen újra kellene olvasni mind a kétezer oldalt, hogy leellenőrizzük, nem bukkan-e fel még valahol ez a Rókay nevű egészen öreg ember, aki fönn a hegyen a füvön egy képes könyvet olvas. Egy egész öreg ember (Rókay: aki nékem a napraforgómagot ajánlotta) egyedül lakik odafönn a hegyen egy siketnémával, aki matrózsapkát visel s úgy pityeg, mint a fiatal libák. Ott találtuk, amint a gyepen ült és egy képeskönyvet olvasott.


Ez a két bejegyzés a közösködő légyről és a hulla felett szerelmeskedő, üzekedő szerelmespárról így következett egymás után. Majd a másik kedves helyem, amely két, találomra bejegyzett mondata a mamut szövegnek, amilyen ezer számra található; hogy ez a kettő így elkülönült nekem, hogy sokáig keresgélve őket ismét visszatérek hozzájuk, mindig tőlük indulok, abban minden bizonnyal az alliteráció is közrejátszott:

Salátatermő hely. Sárga volt a porcelán, olyan mélyen sárga, mint némelyik selyem.

De lépjünk tovább. A faluban két törpe lakott, Litici és Petruc, ezek ráncosak voltak és szemtelenek. Pöszén sipogtak mindenbe bele, mint a madarak. Mindenütt ott voltak láthatók, – orrocskájukat bedugták minden kis hasadékon – s lesték a szerelmeseket stb. Anyjuk, apjuk hatalmas szál emberpéldány volt, mind a kettő, mint szakadék fenyői, úgy 204álltak őrt e veszélyes vidéken… – Egy pákosztos félkegyelmű is lakott a faluban, – ez száját nyalogatta folytonosan, tejfölről álmodozott s üvölteni kezdett, ha harangoztak neki. (Kezdet.) – Egy furcsa kastélyban laktak a törpék. Boltíves bejárata volt, s mi gyerekek úgy hajoltunk be a boltívek alá, mintha valamely elátkozott ház titkait akarnók kilesni.

Mielőtt visszahelyezné a két súlyos mamut tömböt, ismét elolvassa a gobelines részt, egyik legkedvesebb magyar regényét.

A szög

Emeljük le az új, szűk kamra súlyos ajtaját. Itt, ebben a szűk kamrában tárolom a tüzelőt, a hulladék fát, Jutka feldaraboltatta még a Költő disznózsírból elhíresült hokedlijét is, ha kezembe akadnak kopott, zöld darabjai, alkatrészei, félrerakom őket az egyik szögre akasztott zsákba, ugyanis szeretném majd újraépíttetni szobrász barátommal ezt a mitikus hokedlit, amelyen egy életen át fércelt, varrt volt a Homokvár előző tulajdonosa, a kis női szabó… Valamint itt, e szűk kamrában tárolom a szép akácot, a csőszerű bodzát, innen, ebből a szűk kamrából fűtöm kerti lakomat, amelynek falán a sok fotó, festmény, afrikai szövésminták között, centrális helyen lóg az édesanyám készítette, jóllehet a molyok által immár teljesen felzabált, ám éppen így élővé lényegített gobelin: Goethe kerti lakja.

Ugyanis amióta a Homokvárba bevezették a gázt, megszűnt magasztos fűtői küldetésem a pincében, illetve mintha mi sem történt volna, áthelyeztetett a kerti lak e szűk kamrájába. Itt is van már ülőalkalmatosságom. Itt is gyakran lapozgatom, olvasgatom a gyújtósnak kidobott, 205előző heti sajtótermékeket, amelyeket én különben fenn a Homokvárban nem kísérek, nem konzumálom őket, a család más tagjai élnek vele, tőlük értesülök, tőlük szivárognak fülembe, mint méreg, a hírek. A szűk kamra súlyos ajtaja eredetileg a régi garázs ajtajának egyik szárnya volt. Hogy a századfordulón, 912-ben minek is építhették ezt a kócerájt, mi is lehetett a rendeltetése, nem tudom. Talán gyümölcsös kamrának épülhetett, hiszen a Homokvár szőlők, gyümölcsösök között állt volt akkor még magában, utcának híre sem volt. Olykor látni, hallani vélem az egykori Orbánfalvát, a madarak mintha még őriznék az egykori tagolását, mintha még őriznék csöndjét Palics, a mondén fürdőhely vasúton inneni, a határzóna árvalányhajas és selyemfüves pusztáival, a futóhomokot lekötő erdősávjával érintkező részének. Igen, talán a mondén fürdőhely afféle ellenpontjaként, aranyfedezeteként képzelhették volt el Orbánfalvát. A garázsajtót ujjatlan asztalosunk szabta át, szerelte föl, senki se mondaná meg, hogy valójában egy fél kapuról van szó. Ujjatlan asztalosunk Irakban dolgozott, valójában nagyrészt jugoszláv cégek építették fel az új Irakot, amit most valami észbontó alapossággal rombol le Amerika, rombol le maga az iraki nép, mintha nem csak az emberi őrület, hanem a homok sem tűrné a tömérdek betont, nem, semmit, tehát az ujjait nem valami robbanás vitte, törölte le tenyeréről, hiszen akkor még nem harcoltak, éppen hogy erőltetett tempóban építettek, igaz, nagyrészt a föld alatt… Ujjatlan asztalosunk aztán, ahogy átszabta, egyedül rakta föl az így megfelezetten is súlyos ajtót. Ám mi most kertészünkkel jócskán megszenvedünk vele. Igaz, nincs kizárva, ketten levenni, felrakni egy ajtót nehezebb, mint egyedül. Végre leemeljük. Pista bácsi kiegyenesíti a sarokvasakat, mert 206ahogy a nagy szél kicsapta, meggörbültek, és már jó ideje nem lehetett becsukni. Aztán próbáljuk visszaakasztani, sokáig kínlódunk ismét, nem férünk hozzá. Rátapadunk egymásra. Egymás szájába lehelünk.

Mi ez, ami szúr? kérdi Pista bácsi, a kertészünk, ahogy rányomulok. Mi van a zsebedben? Szög, mondom. Majd hozzáteszem: egy százas szög. Százas? kérdi szuszogva. Biztos vagy benne? Miben vagyok-e biztos? Én semmiben sem vagyok biztos, mondom, de abban mégiscsak biztos vagyok, hogy ez itt, a zsebemben, ami maga felé szúrt: egy százas szög. Biztos vagy benne, hogy: százas? Hát, nem is tudom. Én ugyanis minden nagy szöget százasnak mondok… Mutasd csak, mondja, ahogy végre sikerül visszaakasztanunk az ajtót. Tessék. Ez egy: száznyolcvanas szög, mondja Pista bácsi.

Hát igen, morfondírozok magamban, azt kellett volna mondanom, egy nagy szög. Szeretem a szögeket. Mindig van a zsebemben. Egy-egy nagy, meg sok apró. Mondhatnám, kifejezetten szeretem a szögeket. A jancsiszöget, a bognárszöget, a cipészek apró faszögeit, az ácsok nagy faszögeit, facsapjait… Egyszer láttam egy dalmát templom isteni gerendázatát, rá lehetett volna tenni a vízre. És abban az isteni konstrukcióban, fa architektúrában, égi hajóban nem volt egyetlenegy fémszög sem…

Édesapám árult szöget. Sok-sok szöget liferáltam volt. Faszöget, de vasszöget is az asztalosoknak. És azt valamiért mégsem sikerült rögzítenem, melyik is a százas. Nem te szégyenítettél meg először, Pista bácsi, gondolom. Többször sültem már föl én szög-ügyben…

Egyszer, a kilencvenes évek elején, fiam és a lányom, meg két zentai színész barátjuk, az egyik színészkedett csak, a 207másik nagybőgőzött, egy kis jelenetet, performanszt adtak elő Pesten. Én is részt vettem benne. Egy szöveget kellett írnom, s azt valahol hátul, illetve oldalt olvasni a történés alatt, lassú monotóniával. Előbb megérkeztünk. A fiatalok csináltak egy kis próbát.

Keszég Laci halkan játszott, Lea valamit celebrált az akvárium körül, platánleveleket hullajtott beléje. A főszereplő valójában Tamás volt.

És akkor, próba közben hirtelen eszükbe jutott, hiányzik a szög. Amit Tamásnak kellett volna egy macskakővel a barna katonaládán egy bakancsba, gojzercipőbe verni. Odaszögezni valójában. Persze, ehhez tudni kell, noha ők semmivel sem utaltak erre, hogy mind a hárman, Szabolcs, Tamás és Keszég Laci, a két színész, katonaszökevény volt valójában. Te szabad vagy, ráérsz, menj és vegyél egy szöget, mondta Szabolcs fiam, talán azért is, megszabaduljon tőlem, ne zavarjam őket.

Elindultam az Andrássy úton szöget keresni. Volt fél órám. Jólesett sétálni, ugyanis egész éjszaka, meg aznap délelőtt is még, az utolsó pillanatig a szövegen dolgoztam, mint mindig, hiába volt alkalmi a szöveg, nagy-nagy nyomás alatt. Ebbe a szövegembe is majd belehaltam, mondtam Jutkának, jóllehet magam sem értettem, miért belehalni egy alkalmi szövegbe. És találtam egy boltot, ahol baltákat, láncokat és szöget árultak. Vasas inasok, segédek, mesterek vásároltak nagy szakértelemmel. Amikor sorra kerültem, mindenki felém fordult, várakozón pillantott rám, ugyanis nem tudták elképzelni, kitalálni, mit is keresek ott, mit is fogok kérni. Egy szöget, mondtam zavartan. Egy szöget?, kérdezte a vaskereskedő, hányas szöget? Még jobban zavarba jöttem, ugyanis fiamék nem mondták meg, hányas szöget vegyek. 208Százasat, mondtam. Egy százas szöget? kérdezte a vasas. Kettőt, mondtam. Két százas szöget. A biztonság kedvéért, gondoltam, meg ha netán lesz repríze performanszunknak. Két százas szöget? kérdezte a vasas. Igen, mondtam, két százas szöget.

Nagy megdöbbenésemre egy kis szöget adtak. Százasat kértem, mondtam a boltosnak. Igen, mondta a boltos, ez egy, illetve két százas szög. És akkor a boltos egy kiselőadást tartott nekem. Szögekről mindent. Végül is egy kétszázas, illetve két kétszázas szöget vettem. Szép szögek, mondták a gyerekek. Pont eltaláltad.

És valóban, Tamás erősen markolva egy macskakövet, a gojzerbakancsot átverte, a katonaládához szögezte. Látszott egy pillanatra, az Aiowa (Keszég is az volt, az Aiowa színésze) egyik monumentális színészéről van szó… De nem mint jancsiszöget (patkószög?) alulról, hanem felülről, át az orrán.

Tamás később a budai hegyekben felakasztotta magát.

Barátom, Lábass Endre, akinek a Házszínházában is játszottak volt Pestre szakadt barátaink, aiowások, mások (Tamás, Keszég, Dénes, Francia Gyula, Karácsonyi, Hermina, Ernő), szépen írt róla, színháztörténeti szempontból is fontos sorokat (sajnos le kell rövidítenem, de hát a kutatóknak is kell hagyni valami munkát; megjegyzésem csak egy lenne, az, hogy Tamás nem falusi volt, hanem zentai, ahol a zentai csata játszódott Savoyai Jenővel és Thökölyvel, és ahol én is végeztem volt gimnáziumi tanulmányaimat):

Tamás jut eszembe, áll egy ház udvarán, esőben, vagy csak egy elrejtőzött lakó slaggal locsol, három-négy éves volt, Walter piros műanyag széken ült a bedőlt márványkút előtt, ő volt a Király, nem szólhatott, 209mondtam neki, legyen kemény, gonoszság a királyok erénye, s a többiek majd bejönnek, egyenként megállnak előtte, és valamit majd mesélni fognak, de ő ne érzékenyüljön el, ne nevessen, el se mosolyodjon, csak hadd szenvedjenek, jobb lesz úgy a vizsga, és ha megnevettetik, megdolgoztak a király kegyeiért.

Délvidéki fiúk voltak, végül, ha jól emlékszem, ketten vállalták a megmérettetést, a Királyt előzőleg be sem mutattam nekik, vadidegen volt, a Király egy vad idegen, így jó, csak így, Tamás magas fiú volt, megállt középen, a lakó locsolt, egy hosszú körmű öregasszony a harmadikon az ablakhoz tapadt, csak bámult az udvarra, egy galamb visszhangos szárnycsattogással menekülni próbált, most jött rá, milyen mélyen szállt a morzsákért mohón, Tamás két történetet mesélt, egyik egy falujukbeli delejes emberről szólt, akinek a mellére tapadtak a szögek, és az csak tette a szögeket a széles mellére, mert erős ember volt, és a szögek nem estek le, erre felrakott egy vasalót is, a vasaló is ott maradt, a másik történetben disznót öltek…

Tamás akkoriban felvételizett is valami főiskolára, nem vették fel színésznek, szégyellhetik maguk, nem tudom, ott milyen volt, itt remek, még kétszer láttam, kétszer a Telet játszotta egy udvaron – krombi kabátban, ahogyan Ottó mondaná –, aztán meghalt egy erdőben huszonkét évesen, s a naplóját nem adják vissza. Mi lehet benne, milyen titok? Télnek is jó volt, a Tél szerepében, ledobta nagykabátját és kitavaszodott.

Barátai is bele-belekezdtek történetébe, jóllehet én, aki nem ismertem őt, csupán csak láttam volt az Aiowa egy-két elő210adásában, néhányszor felbukkant pesti lakásunkban, semmit sem értettem szavaikból. Csak láttam, ahogyan csüng azon a budai fán, nagyon magas fának kellett lennie…

Nemrég megtaláltam a performance idevonatkozó egyik fotóját. Éppen azt, ahogyan szögezi, veri a gojzerbakancsba ama szöget. Csak a keze látszik, a bakancs, a macskakő, meg a régi, első világháborús katonaláda sarka.

És most Pista bácsival erőlködve a kamraajtó körül, ismét százas szöget mondtam, pedig már abszolváltam a szögeket, abszolúte, de hát hogyan is mondhattam volna, hogy az a pesti kétszázas szög van a zsebemben. Mert a performance-nak nem volt repríze. Azóta állandóan magammal hordom. Ha kérdik, mi ez, azt mondom, egy százas szög, de magamnak azt, hogy a Tamás szöge.

Most, Pista bácsival való esetem után előkerestem szövegemet. A Kékítőgolyóban jelent meg, Zeppelin (1992) címmel. Milyen jó kis sűrűre vert szöveg, mondtam elérzékenyülve. Igen, ez az én szövegmodellem. Egyenlő távolságra prózától, esszétől, naplótól. Ezenkívül sok izgalmas, azóta tovább vitt, tovább fokozott motívumra leltem benne. Például a zsírra. Már akkor megkevertem, nyomokat hagytam a zsírban. Disznózsírból voltam. Még a gyerekkoromban elejtett zsíros kenyeret próbáltam megállítani ebben a szövegemben is. A másik anyaga e szövegnek az élesztő, formája az élesztőtömb, szerszáma pedig az élesztővágó íj…

Ne ütődjön – ne ragadjon a földhöz. Mármint hogy ne hegesztődjön a Glóbuszhoz. A Glóbusz ne ütődjön hozzá. Ne pattanjon, ne repüljön neki. Így is le lehetne írni azt a semmis hibáját a mindenség gépezetének, azt a bizonyos közhelyet: nekirepül a Föld a Zsíros Kenyérnek. Közben repülhetne szépen tovább a Semmibe. Tőle akár párhuzamosan 211is repülhetnének. A Zsíros Kenyér. A Glóbusz. A Zeppelin. Párhuzamosan a Lila Semmiben.


Szerkesztett magának egy csöpp íjat. Valaki nevetve megkérdezte: mire jó egy ilyen csöpp íj? Miért ennyire felajzva? A csöpp íj után tapogatott. Álmában? Igen, mint a féreg az almában. A csöpp ajzott íj után. Védekezzen? Ne. Lője át – vessző nélkül – a világ szívét. Állítsa meg ezt a hibás gépezetet végre. Akármit is gondol a megboldogult tisztelendő és a fizikatanár. Szerette a pillanatot, amikor leáll a téglagyár, a villanytelep, a malom. A liszt – egyetlen szem lángliszt (nullás) rezegve áll meg a levegőben. Megáll minden. Akkor áll saját lábán a világ. Ahogyan most állt az ágy alatt a cipője. Beleugrani, most egzaktul érezte: öngyilkosság lenne.

Mert éppen az a pillanat lenne ez, amikor a Föld – az istenekkel, angyalokkal, zsázsával, hangyákkal, zsiráfokkal, a platánnal, a zsonglőrrel, zsugorított zsokéval, a koromlila hollóval, a kilyukadt zeppelin tömérdek rongyával, szelíd- és vadgesztenyével, fekete varjú lyukasztotta dióval –, a Föld a Zsírhoz csapódna arccal.

212
Lékai

Bontják a fuvolás Lékai Istvánék házát Szabadkán. Az egykori szülészet mellett. Amely most már jó néhány éve szakközépiskolaként működik. Kiszállunk a helyszínre, meséli T. Olivér. Megilletődve, meg félve, rettegve pislogunk a szomszéd épület felé, mintha csak az is bontásra lenne ítélve. Ugyanis noha abban az időben, a hatvanas és hetvenes években Újvidéken éltünk, feleségem mind a két gyerekünket itt szülte, a szomszédban. Egyszer, emlékszem, irodalmi órát tartottam ebben az iskolában. És az irodalmi óra valójában arról szólt, hogy próbáltam elmesélni, hogyan születtek a gyerekeim. Meg azt, hogy Nagyfényről, a kukoricatörésből behoztak egy már idősebb parasztasszonyt, aki egy nagy, hét kilós, teljesen kifejlett gyereket szült, a kilencediket. A szobában lévő nők faggatták, mire jó ez a sok gyerek. Mire az asszony azt felelte, kell a gyerek a tanya körül… Majd pedig egy finnyás nőciről mesélt, aki egész idő alatt nyarvogott, haját igazgatta, körmét lakkozta. Egy nagyon szép gyereket szült. Ahogy felépült, azt mondta, mivel senki sem jön be hozzá, engedjék ki, hogy kelmét vásároljon a kicsinek. Kiengedték, ám többé nem tért vissza. Éppen egy könyvön dolgozom, amelyben életem legszebb irodalmi estjeiről írok, különös, hogy erről a szülészeten tartott irodalmi estről megfeledkeztem, igaz, még nem késő, hogy megírjam, még talán nem késő… Hiszen emlékszem, előbb Lautréamont, illetve hát a modern művészet vérlucskos viaszosvászonnal leterített műtőasztaláról elaboráltam ott a gyerekeknek. Mert annyit meséltem már az esernyőről meg hát arról a bizonyos varrógépről is, végső ideje volt a véres viaszosvászon lepedőről is mondani valamit. De arra is emlékszem, miközben a jajgatá213soktól visszhangzó épület hangulatát próbáltam visszaidézni, a császármetszéseket, a nagy erővel kicsapódó magzatvíz tömegét, szagát, amely Lautréamont óceánjával igyekeztem összekötni, a tekergő köldökzsinórok gubancát, amit pedig az űrutasok vezetékeihez, az űrutas arcát pedig a selyemarcú poliphoz hasonlítani, illetve miközben e két nőről, két gyerekről meséltem, az egyiknek még a nevét is megjegyeztem, fürkészve lestem a diákok arcát, ahogy mind komolyabban figyelik demonstrációmat, anatómiai leckémet, hogyan szállnak mind inkább magukba, hiszen egyáltalán nincs kizárva, hogy valamelyikük éppen ott ült közöttük…

Fiam nagy, régi ablakokból akarja kiképezni teraszát, az eredeti terasz ugyanis beszakadt a hó alatt, nekünk pedig ajtókra lenne szükségünk a tanyánkra, ahol éppen átalakításokat végzünk.

A ház gyönyörű, Szabadka tán legszebb, eredetien stilizált korfejekkel díszített, kovácsoltvas kerítését az éjszaka ellopták, elszállították, nem lehet tudni, mi történik, semmit sem lehet tudni, több lakó volt, több örökös van, nincsenek összehangolva a dolgok, a két nap múlva érkező bontógolyó, báger előtt mindenki kapkod, mindenki feszeget, cincál, visz valamit, aztán olyan emberek jönnek, akik mindent visznek, amit érnek, még a hányódó anzixokat, szaros újságpapirost is.

Lékai apja neves építésze volt a városnak, testvérei világhírű zenészek, az egyikük Bécsben, a Schönbrunnban él, a harmadik a Mercedes mérnöke, nagyapja író volt, finom úriember, nehéz időkben a Híd háború előtti szerkesztője, társait sorban felakasztották, ő hívő volt, 1948-ban nem váltott köpönyeget, s megjárta Goli otokot, amikor kiengedték, tovább büntetve magát, valamint immár a titói politikához való hűségét bizo214nyítandó, minden reggel felsúrolta a Tartományi Végrehajtó Tanács, az egykori Báni palota márvány lépcsőit. Felesége, István nagyanyja, mindenki által kedvelt zenetanár, asztalitenisz bajnok volt. István édesapja felakasztotta magát. De ez a ház, amely most bontásra vár, nem a Lékai családé volt, az ő házuk a Folyó utcában van, ez a ház István édesanyja családjáé volt, az egyik ajtón a megfeketedett réztáblán kibetűzöm a Bokor nevet. Mondom fiamnak, ne vegye le ezt a táblát, maradjon így. Bokor.

Felfigyelek az egyik már kiszerelt öntöttvas szellőztető lyukra, szép rostélya mögött egy még mindig kitűnően működő szerkezet. István öccse, Tesla vezeti a bontást, látom ő is megcsodálja a szellőztető lyuk rostélyát, emelőszerkezetét, egyszerű gépét, igen, gondolom, ez a szellőztető lyuk méltó Teslához, azon morfondírozom magamban, netán nem az égre kellene-e felszerelni.

Másnap ismét kiszállunk a helyszínre. Talán a gerendákat is megvehetnénk. De István, a fuvolatanár (fiam barátja, ha filmet forgat, István a kantinos, de olykor a filmekben is fel-felbukkan, sőt Želimir Žilnik egyik filmjében komolyabb szerepet is kapott már, igen, az egyik főszerepet), Prištinában tanult, de a tanárja átment Szarajevóba, úgy hogy most Szarajevóban próbál majd diplomálni. Felesége nemezel. Abból élnek. Meg hát István is ad fuvolaórákat. István panaszkodik, Tesla kiszállt a buliból, neki meg már fájnak a kezei, mutatja, föl sem bírja emelni őket, nemhogy gyakorolni tudna.

Harmadnap, ahogy kiszálltunk a helyszínre, látom, se Tesla, se István, csak az egyik parkettázó vállalat munkásai dolgoznak, szedik föl a parkettát. Szobáról szobára haladunk, de a munkások nem vesznek tudomást rólunk. Az egyikkel 215próbálok szót érteni, mármint megtudni, mikorra várható Tesla vagy az István, de nem figyel ránk. El van foglalva. Amikor megismétlem a kérdést, azt mondja, fogalma sincs, ki az a Tesla. Nikola Tesla? kérdi. Nem, mondom, Lékai…

Csak később látom, mivel is van annyira elfoglalva. Egy metronómmal bajlódik. Látszik, még sosem tartott a kezében metronómot. Forgatja. Bámulja. De mintha valójában azon mesterkedne, hogy megállítsa. Mert a metronóm be volt indítva. Ritmikusan ütött. Egy idő után kurvára idegesíteni kezdte. Igen, csak most látom, ellenségesen viszonyul hozzá. Arra gondolok, István minden bizonnyal beállította nekik. Mármint hogy milyen ütemben dolgozzanak, amíg ő oda van… Félek, végül földhöz vágja, összetöri. Inkább kiveszem a kezéből és megállítom. A bontás üteme felől kérdezem, persze most nem a metronómra utalva, hanem arra, hogy mikor jön a bontógolyó, a báger. Mi az, hogy ütem? kérdezi. Mutatom a metronómot. Ja, mondja, ismét munkához látva, de ahogy elfordulok, látom, ismét kezébe veszi, már nem ketyeg, nem ütemel, most már, látom, mert vissza-vissza lesek, inkább a belseje kezdi érdekelni.

216
Prózavers

Jonathán a vörös gerendázatú, szecessziós cölöpépítmény, a Női Fürdő rozoga tusolójának rézrózsája alatt állt, bambán mosta le testéről a tó zöld sarát. Barátait nézte. Az infaustusokat.

Fele a kártyásoknál kibicelt. Fele egy Regény Misu által felmutatott jobboldali jelvény zománcát bámulta. Gorotva Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediáját bújta, a minap szemelvényeket olvasott volt fel belőle a kabinban, ami az ő szerzetesi cellája, Kafga Ferinek.

A víz a földkerekségnek olyan része, mely a földnél vékonyabb, hosszúka, ez nagyon tetszett Ferinek, mármint hogy hosszúka, a víz hosszúka, sima és nagyobbára hajló, s némely keményke részekből áll, melyek a vékonyabbaktól mozgattatván, sokképpen csúsznak, ez is tetszett, hogy sokképpen csúsznak, másznak, forognak egymás között, honnan alkalmatosak lesznek a más testekhez való ragadásra…

Jonathán úgy érezte, Apáczai Csere János szavai folynak, csúsznak hosszúkásan, mind ragadósabban, immár a rézrózsából is.

Gorotva problémája viszont az volt, Apáczai Csere János nem adja meg e hosszúka, sima és nagyobbára hajló, sokképpen csúszó, mászó alkatrészek színét: mikor, melyik, milyen színű.

Kék avagy zöld, netán máris petróleumzöld?

Mert ez a kérdés. Miért, mikor, miképpen képződnek semmis kék-fehér tarajok, habok, illetve mennyiben zöld, netán máris teljes egészében petróleumzöld?

Meddig tud még áttolulni némi éteri kék a fojtó, rengő zöld, petróleumzöld masszán?

217

Már napok óta valami pánik uralkodott el az infaustusokon.

A kékszakáll Kosztolányi-unokával is tárgyaltak a Limbusban. Ama színes tinták ügyében. Kijövet Elemér azt kérdezte Olivértől, aki csak a Vértóban hajlandó fürdeni, miért nevezte el kékszakáll éppen Limbusnak az antikváriumát?!

A Limbusban, nem éreztétek, immár nevetséges ez a ti impresszionizmusotok, horkant fel Bus. A Limbus zöld. Mindig is petróleumzöld volt. Mire Olivér csak annyit mondott, Goethe nem tud a petróleumzöldről, se Színtanában, se a Faustban nem él vele. Viszont a tengerzöldről igen. És azt kedvesnek mondja.

Jonathán még mindig a tusoló rézrózsája alatt állt bambán. Arra gondolt, könnyű a költőknek, Olivérnek, Elemérnek, Jonathánnak, ifjabb Habonyinak: akár a puska tusával is rímeltethetik e rozoga tusolót, s az berezonál…

De mit lehet kezdeni a petróleumszínnel, mint olyannal, mint máris általános valamivel, akárha a hirtelen felágaskodó, majd nagyot roppanva kettétörő, ócska tartályhajók eleve a tenger medencéjébe hordanák, szállítanák a kőolajat.

Kékítőgyárat kell beindítani a kenyérgyár helyén, vonta le végső konklúzióját Regény Misu.

Minden jel szerint nincs más megoldás, bólintott Gorotva.

Bezöldültek, petróleumzölddé lettek mind a vizek.

Kékítőgolyót kell oldani, mint oldott volt Ő, az Úr, amikor is az azúrt előállítá, emelte föl a hangját Gorotva, kékítőgolyót kell oldani mind a tengerekbe. De hiszen az azúr is egy perzsa szó, a nafta és az azúr is.

Kifakult a tintahal tusa.

218

Irdatlan petróleumzöld masztodonként múlik ki, jóllehet utoljára még csapkod, petróleumzöld szökőárat küld, de azután már csak apró hullámokat szalaszt a fövenyen, jóllehet már nincs is föveny, a kéket kioltó, kínos haláltusája a vizek istenének…

Akkor Jonathán egy határozott mozdulattal elzárta a csapot. A rézrózsán az utolsó vízcsöpp szépen megnyúlt, akárha a nők körteforma fenekét utánozva, jóllehet úgy tűnt, a rézrózsa patinája ezt is zöldre festette már, s ez a bizonyos fenék egy bronzszobor, egy patinás bronzszobor feneke.

A háromlábú kurafi

Leesett a lába!, kiabál a takarítónő a toronyszobából. Minek a lába?!, kérdem én is kiabálva, a kertből a teraszra feljövet, kezemben a frissen levert kosár dióval. Ennek a nagy, ronda zöld szöcskének a lába, mutatja, ahogy lerakva a konyhában a kosarat, a nappalin át belépek a toronyszobába. Különben is mindig úgy megijeszt, mondja. Nem szoktam meg, hogy ilyen dolgok leselkedjenek rám, magyarázkodik, pedig takarítottam már paplakot, ahol minden sarokban lógott egy keresztre feszített, meg most is takarítok egy politikusnál. Üvegszemével az a daru ott a könyvtárszobában, meg az a krokodilbőrrel vont négermaszk a polc oldalán, kórságossá tesznek! Ha egyedül vagyok, ha úton tetszenek lenni, előbb mindig körbemegyek a házban, pillantást vetek rájuk, köszönök nekik, szólni próbálok hozzájuk, próbálom lenyugtatni őket. A mamutfogról sem merem letörölni a port, még akkor is inamba száll a bátorság, ha a hosszúnyelű tollseprővel próbálok feléje nyúlni… Csak úgy leejtette az egyik lábát, mutat 219a szöcske felé, ahogy a szobába érkezem. Pedig hát hozzá sem értem, mondja széttárva karjait a félredőlt óriásrovar előtt. És még azt mondják, nem élnek. Azonnal hozom a kalapácsot, mondom, már hónapok óta halogatom, hogy visszaerősítsem, még tavaly karácsonykor nyergelte meg valamelyik gyerek, akkor valahogy még mintha sikerült volna visszahelyeznem, valami olyasmit gondoltam, netán visszanő… Semmi probléma, próbálom lenyugtatni. Hozom a kalapácsot, ismétlem tettetett nyugalommal, most a folyosó hűs kőlapjain igyekezve a konyhába, a konyhából pedig a pincelejárathoz, ahol a szerszámosláda áll, hozom a kalapácsot, a szöget, miközben a különböző nagyságú szögek között, mint mindig, kissé elbizonytalanodom. Nehéz eltalálni, hányas szöggel is kell visszaerősíteni egy szöcske lábát, mondom már ismét a folyosó hűs kőlapjain. Az állatorvost, a Robit kellene megkérdezni, mondja megnyugodva, némi iróniával immár. Egy jó kanszöget adjon neki, teszi hozzá, félszemmel követve mozdulataimat. Egy jó kanszöget… Még csak az hiányozna, gondolom, hogy kettérepedjen, hiszen ha jól látom, Ferike, a szobrászművész, valami puhafából faragta volt recés, tüskés lábait. Akárha hanyagul, kissé elnagyolva, és mégis –, megszólalásig (mert néha valóban kezd muzsikálni egy-egy betévedt kis prücsök)! – pontosan, állapítom meg, ahogy ismét jobban szemrevételezem a leesett lábat. Biológus barátom szerint egy szemölcsvesztő szöcskéről van szó (Decticus verrucivorus), amely a lóherésben szeret, motyogom munka közben, petéit meg a vakondtúrásokba rakja, igaz, hangosítom fel kissé motyogásomat, hogy immár a takarítónő is egyértelműen hallja, harapással, meg valami barna folyadékkal védekezik: amely állítólag eltünteti a szemölcsöket… Látom, máris közelebb hajol hozzá, kezd 220érdekeltté lenni a dologban. Szemölcsvesztő szöcske?, kérdi álmélkodva, miközben jobban megvizsgálja busa fejét, fogait keresi mutatóujjával, ugyanis nemrég arról panaszkodott a konyhában feleségemnek, jól hallottam és ők is hallották, hogy én hallom – hallgatózom innen íróasztalomtól –, hogy szeméremdombján, egészen közel a szeméremajakhoz, egy szemölcs kezdett el lábatlankodni az utóbbi időben. Előbb észre sem vettem, magyarázza immár nekem is, most meg már nem tudok mit csinálni vele. A férjem már többször rám szólt, mi a fene ez itt, hol szedted föl, nem-e kullancs?! Ki kéne szakítani, mert még egészen beléd mén, mondja, meg még kacskaringósabbakat is mond, ha kissé durvábban találja végigradírozni neki a szerszámát, ha netán fel találja sérteni fitymáját. Mi a fene ez itt?!, utánozza férjét, saját lába közé nyúlva, kitapogatva szemölcsét. Érzem, hajszálon múlik, felemeli szoknyáját, félrehúzza bugyiját, megkér, tapogassam ki a szemölcsét… Egy pillanatra mintha megszédülnék. De azért, mondom letérdelve mellé, illetve hát a szöcske mellé, nem hiszem, hogy akkora, ne lehessen tőle meglelni a bevezető utat… Hát, mondja felemelve a szoknyáját. Nézze, itt, mondja, hirtelen megragadva a mutatóujjam, tuszkolva be a lába közé, ügyesen, végighúzva a szemölcsön, dugva, gyömöszölve be magába. Elejtve a szöcske lábát, el a kalapácsot, elhullajtva a szögeket, másik kezemmel a farába markolok, hogy mozgatni tudjam a mutatóujjamat. Gyorsabban!, súgja. Gyorsabban csinálom. Még gyorsabban!, súgja. Még gyorsabban csinálom. Ugye, milyen reszelős?! Igen, mondom, de aztán benn annál selymesebb, mondom fülébe lihegve. Még senki sem mondta, hajol az arcomba, hogy belül selymes vagyok… Mind jobban széttárta magát, már éppen hátra akart dőlni a kerek asztal alá, a mű perzsára, hogy rámász221hassak, de akkor hirtelen telefröccsenti a tenyeremet. A mű perzsába törölgetem. Ismét kezembe veszem a szöcske lábát, a kalapácsot, szedegetem a szögeket.

Valójában már rég vissza kellett volna vinnem Ferikéhez, a szobrászművészhez, motyogom, reparálja meg ő maga, nézze, vizsgálja át ízelt, abszolút ízelt lényét, mert emlékszem, volt idő, amikor meg az egyik kis első lába kezdett el mozogni, egyszer ki is esett, el is hányódott, igen, valójában akkor vesztette el egyensúlyát.

Tekintélyes irodalmi díjunkat (nekem is van kettő, az egyik szintén épp darabokban), mármint a Híd-díjat is hozzá szokták visszavinni a laureátusok, rakja, szögezze, cinezze újra össze az arannyal futtatott, bonyolult, szúrós levélzetet a fekete paralelepipedonon. Visszapászítom a leesett lábat, látom, eredetileg valamiféle facsappal volt odaerősítve, biztosan azért, hogy mozgatni lehessen, és szerencsémre sokkal könnyebben tudom visszaszögezni, mint gondoltam, legfeljebb nem lehet majd olyan szépen mozgatni, mint azelőtt.

Igen, tűnődök aztán még soká, úgy él nálunk ez a szöcske, mint egy háziállat. Valamiféleképpen mindannyian, nem csak az unokák, nem csak a takarítónők és a vendégek, élőnek érezzük. Azért különös ez, mert hát nagy, fekete, dán dogunkat is éppen Ferikétől, a szobrászművésztől vettük volt, mondom ismét hangosan.

Igaz, annak már vagy harminc éve. Az is családtag volt. De aztán egy napon Adorján előtt, nem messze a Csalogány nevű útszéli csárdától elütötte egy ittas vendégmunkás. És az még különösebb, hogy tíz évre rá német madarászunkat is egy szobrásztól (szobrásznőtől) kaptuk. És azt is elütötte az autó. De az élve maradt. Csak az első jobb lábát 222kellett leoperáltatnunk. És az operáció kitűnően sikerült, fenn csinálták Pesten, az Osztapenko-szobornál, minden nehézség nélkül átprogramozta egyensúlyozó rendszerét. Olyannyira, hogy aztán hosszú évekig ő volt a háromlábú kurafi. Újvidéken, a Telepen, meg aztán itt, Palicsfürdőn is. De az nem fából volt?!, kérdez rám váratlanul, szinte rám ijesztve, a takarítónő. Ki? Ki nem volt fából?, kérdem kissé már magam is összezavarodva. Hát az a háromlábú kurafi. Nem, mondom, ó dehogyis, mondom, olyannyira nem, hogy a Telep és Palicsfürdő is tele lett fekete-fehér kiskutyával, olykor még ma is felismerni vélem az utódait. Kinek az utódait?, kérdi a takarítónő, aki néha el-eltéved a szövegelésem kuszaságában, pedig évekig dolgozott benn Szabadkán a csipkegyárban (ezt különben is többször hangsúlyozza, jelezvén, van neki tisztességes szakmája is, méghozzá éppen a bonyolult szálak bújtatása lenne az, mármint az ő tisztességes szakmája), el-eltéved a Homokvár nagy, magas szobáinak rengeteg lerakatában, szörnyekkel teli rengetegében. Kinek az utódait? Hát a háromlábú kurafi utódait, mondom, beütve az első szöget.

A tótágast álló fekete hattyú

Hát hol a fenében tartanám?, kérdeztem. Te hol tartanád? Talán valami bársonybélésű dobozban, régi hegedűtokban? Az ágyneműs ládában? Netán egy még meleg őzbőr zsákban? Vagy te is künn tartanád, mint a dél-amerikaiak, az ólban?

Barátom valami lexikonban lapozott, mintha már nem is emlékezett volna, miről is van szó, miféle megjegyzését is reagáltam le, szemmel láthatóan kissé indulatosabban 223a kelleténél. Minden bizonnyal a Tolnait felejthettem az asztalon, igen, mintha már mutatta is volna, olvaslak, de miért is olvasnálak, amikor kívülről tudlak… Csak lapozlak, tallózom benned, csak tallózom unottan.

De hát hol tartani, tárolni egy angyalt?, kérdeztem immár halkabban, visszafogottabban. Barátom felemelte tekintetét, üresen bámult rám. Egyértelműen azt sugallva, sajnos ő nem tud rajtam segíteni, ő nem foglalkozik ilyesfajta dolgokkal, noha sok problémája van, élet-halál harcot vív, anyagi csőd közepette leledzik, nyakig szarban, viszont neki ilyen jellegű tárolási problémái nincsenek.

Az történt ugyanis, hogy letelepedve a toronyszoba egyik foteljében, fel talált pillantani a toronyszobát és a könyvtárszobát elválasztó paraván boltívet követő, beüvegezett részének polcszerű alsó felére, s megpillantva a két szódás szifont, elcsodálkozott. Ugyanis eddig csak a kékről, az ún. azúrszifonról tudott, amelyről, az emberek könyökén jőve ki, évtizedekig egyfolytában beszéltem volt. Ni, immár rózsaszín is?, kérdezte elámulva. Igen, rózsaszín is, mondtam. Nem én; ha felcsípek valamit, akkor én már nem manipulálok velük, magyaráztam, hagyom, környezetem mozgassa, nem én, a takarítónő helyezte fel így, párban oda őket, tettem hozzá. Azt vettem észre, egy idő után a takarítónők is kezdenek részt venni e lerakat kreatív mozgatásában. Hihetetlen, milyen pánik fog el, ha új takarítónő érkezik, s feleségem bevezeti őket ide, az én birodalmamba. Minden alkalommal lelécelek. De aztán, nagy meglepetésemre, legtöbbjük a villának (Homokvár) éppen ezeket a szobáit kedveli meg, leginkább itt szeretik törölgetni a port, söpörni az észrevétlenül hulló homokot. Itt szeretnek rakosgatni. Az egyik arról mesélt, hogy Németországban évekig egy magyar származású papnál taka224rított, ahol szintén nagy könyvtár volt, s félévenként ki kellett porolni, egyenként kiszellőztetni a könyveket, a másik pedig arról, hogy a Városi Múzeumban is takarított, ott tanulta meg a madarak és a festők nevét, a harmadik viszont azt mondta, ő tette fel a rózsaszínt az azúr mellé, ugyanis az apósa, itt, a Vértó mellett, a Kanizsai úton, egy időben szikvízüzemmel próbálkozott, igaz, neki csak műanyag szifonjai voltak… Igen, ő rakta fel a boltív alá a rózsaszín szifont.

Édesanyámnak a negyvenes években éppen ilyen színű volt a hálóingje, mondta barátom kényelmesen hátradőlve, máris megfeledkezve, miért is érkezett, többször bejelentkezve, pontosítva találkánkat. Volt egy szeretője, folytatta, s én egy tovább fúrt egérlyukon lesve őket minden egyes alkalommal végigzokogtam, ahogyan az idegen férfi, kereskedelmi utazó, levetette róla azt a rózsaszín hálóinget, ahogy a nyers, békebeli rózsaszín selyem súlyosan a padlóra hullott… Hát, mondtam, nálunk éppen fordítva volt, nálunk édesapámnak volt szeretője, aki szeretkezés közben is mindig lábán hagyta parafa talpú cipőjét, mert én is nem egyszer kilestem őket, de az a hölgy fekete kombinét viselt, édesapám minden jel szerint a fekete női alsóneműt preferálta, édesanyám viszont kizárólag fehéret viselt. Nagyon bonyolult dolgok ezek, tettem hozzá… Lám, egyikünk sem a nemi szervek csattogó, spriccelő, fröcskölő, habzó munkájáról beszél, hanem a kombinék színéről…

Mit tárolsz benne?!, kérdezte ironikus arckifejezéssel, kissé váratlanul, a rózsaszín szifon felé mutatva. Egy angyalt, mondtam. Válaszomat hallva most ő hökkent meg, hogy a következő pillanatban keserűen elmosolyodjon. Szegénykémet éppen ebbe a vacak, ólomfejű szifonba kellett dugaszolnod?!, kérdezte, hogy azért az övé legyen az utolsó szó.

225

Nem tudtam hirtelen mit válaszolni barátomnak, valahogy készületlenül ért a dolog, ugyanis azért jött valójában, hogy eladjon nekem egy szerinte igen ritka, ergo igen értékes bélyeget. Egy nagy bélyegezésre voltam felkészülve. Érkezése előtt szakirodalmat forgattam, katalógusokat, magát a Bélyeglexikont, hogy fáraszthassam, hogy majd le tudjam nyomni az árat, még a Tolnai Világlexikona Zigány Árpád által írt Bélyeggyűjtés szócikkének néhány semmis mozzanatán is rajtafeledkeztem. Elég, ha két ilyen mozzanatot említek:

  1. Magyarországon a legelső nagyobb gyűjtők egyike a trieszti származású Perotti tenorista volt.
  2. Az első nyugat-ausztráliai kőnyomatú bélyeg rajzán egy fekete hattyú látható. Ám ezek között az aránylag olcsó bélyegek között akadt egy elsőrendű ritkaság is. Ugyanis az első sorozattal a kliséket is elküldték a kormányzóságnak, ahol később újranyomva a sorozatot az egyik ív kliséjét fordítva, fejtetőre állítva találták belenyomni foglalatába. Minden egyes ívre először a keretet nyomták rá, s csak aztán nyomták bele a keretbe a hattyú képét. Mármost, mint mondottuk, megtörtént egy ívvel, hogy fordítva rakták a kőre, s ilyenformán a hattyú fejtetőre állt az íven lévő valamennyi bélyeg közepén. Egy-egy íven mindössze 240 darab bélyeg van; ennyi példányban nyomták tehát a tótágast álló hattyút, mégis mindössze csak hét ilyen bélyeg ismeretes. A többi 233 nyomtalanul eltűnt a világforgalom papírkosarában…

Hirtelen tehát nem tudtam adekvát válasszal szolgálni a szifonba dugaszolt angyalt illetően, s ebből kifolyólag kissé 226fejembe szaladt a vér, akárha én is fejtetőre álltam volna. Hol tárolni?!, ismételtem, immár öntudatlanul is elzárva a bélyegezéshez vezető utat, jóllehet igazán nem volt komoly tétje a dolognak, mert én már megérkezése előtt elhatároztam, ha sikerül, ha nem az alkudozás, én a bélyeget mindenféleképpen meg fogom venni tőle, már csak azért is, hogy segítsek rajta.

De az angyal, a rózsaszín angyal valamiféleképpen közénk állt. Története hosszadalmas, az igazság az, még nem is formálódott kerekké, még időre volt szüksége, az angyalnak és nekem is, sok hasonló esetre, ilyen-olyan próbára, ilyen-olyan valós vagy kitalált történetre, mesére, anekdotára, miegymásra. A dolog valahol Pesten, a Tűzoltó utcáról nyíló Thaly Kálmánban vette kezdetét, mondtam immár hangosan. Vejem színháza, a Mozgó ház, ott valahol egy lerobbant, régi házban kapott rövidke időre próbatermet, minden bizonnyal csupán azért rövidke időre, hogy híven a színház nevéhez, hamarosan majd tovább mozoghasson. Éppen fenn lébeceltem Pesten, mi sem volt természetesebb, mint hogy én is elmenjek megnézni a kiutalt helyiséget. Miközben persze körülszaglásztam volt a ház többi, labirintusszerű részét is. Sok aranyos, kíváncsi agg lakó, kiégett káráló hölgy, sötét, gyanús, gyilkos képű figura, lomtalanításra érett kacathegyek, kosztól feketéllő függönyökkel, lópokróccal, nagykabáttal teleaggatott, szép magas ajtók, ablakok, ablakfalak… És akkor teljesen váratlanul egy múlt századi szikvízüzemben találtam magam. Tárva-nyitva volt ugyanis az ajtaja. Egy még mindig üzemelő szikvízüzemben, ahol minden jel szerint maga a neves pannonhalmi szerzetes, a szikvíz feltalálója is megfordult. Bekeretezett fényképe ugyanis ott lógott a falon. Talán szünet lehetett éppen, mert egyetlen munkást se találtam. Csak álltam ott. Mint álltam 227volt Pompejiben. És néztem a fogasra akasztott ólomkötények sorát. A nagy ólomkesztyűket. A rácsos maszkokat. Alattuk, a fekete-fehér kőkockákon a nehéz posztócsizmákat. Igen, ezek a kellékek igéztek meg. Egyszer csak azon kaptam magam, szeretném látni, talán le is filmezni, ahogyan egy ilyen vértbe öltözött munkás kezében explodál egy szifon. És akkor egy minimum száz éves szikvizes ládára esett a pillantásom. Rózsaszín szifonok sorakoztak benne. És az volt az érzésem, mások az ilyesmit látomásnak, víziónak, miegymásnak nevezik, angyalokat dugaszoltak azokba az üvegekbe. Egy egész seregét az angyaloknak. Valamiért, fogalmam sem volt miért, éppen oda dugták, rejtették, tárolták őket. És ha ez így van, akkor ugye az a bizonyos robbanás, lefilmezett robbanás, valójában az angyal kiszabadulása kellene, hogy legyen… A maszk résein vér szivárog. A hegyes, rózsaszín üvegszilánkok a vastag, gumírozott köténybe, a súlyos ólomkesztyűkbe fúródnak. Valami sugárzással telítődik a levegő, irizálni kezd a kötény, a kesztyű, miközben már a szilánkok úgy szállnak, hullanak alá, mint a rózsaszín tollak… Ma sem tudok erről többet mondani, noha úgy emlékszem, már verssel is próbálkoztam, netán a vers adekvátabb, talán jobban fel tudja mutatni ezt a bizonyos explóziót, előkeresném neked, de az a szifonos vers valamiért hirtelen, éppen úgy, mint a barázdabillegető, váratlan irányba mozdult, egészen Velencéig kanyarodott, nem a szifonnál, hanem ott, Velencében explodált, s végül is valami egészen mássá lett, így ma sem tudok többet, mást mondani, csak azt, hogy egyértelmű volt a dolog, nem fért hozzá, mármint az angyalhoz, a ledugaszolt angyalhoz kétség…

Amikor vejemnek felmondták a bérletet, vendéglátást, amikor közölték velük, mozogjanak tovább, megüzentem 228neki, mielőtt távoznának, emeljen el nekem abból a szikvízüzemből egy rózsaszín szifont, dugja színházi kellékeik közé. Később meg, egyáltalán nem függetlenül történetünktől, a zentai kórházban dolgozó röntgenológus barátomtól sikerült szereznem egy kiszuperált ólomkötényt, két hatalmas ólomkesztyűt, egyik öreg barátomtól Szibériát megjárt nemezcsizmát, a másiktól meg egy régimódi, rozsdás vívómaszkot.

Olykor beöltözöm az ólomköténybe. Amelyről már lepörgött a gumírozás, és az ólom, mint valami telefirkált, nehéz, sötét ütéseket, komoly sérüléseket megélt, ám ugyanakkor nem egy lágy mélyedéssel, csöpp ólomvulvával teljes élő anyag mutatkozik. Olykor nyakamba akasztom, magam elé kötöm, aztán megfeledkezem róla, úgy ülök hosszan, elsúlyosodva asztalomnál, hiszen mint említettem volt, a versek is hasonlóan kompresszálódnak, ha nem vigyázok, a prózai művek is túlzsúfolódnak, szétrobbantják önnön formájukat, minden pillanatban explodálhatnak. Szóval állandóan csak az a bizonyos robbanás foglalkoztat, s még egyszer sem jutott eszembe, felmásszak a rózsaszín szifonért, lecsavarjam a fejét, pedig attól kezdve, hogy beszereztem a kellő felszerelést, az ólomkötényt, ólomkesztyűket, a szibériai nemezcsizmát, a maszkot, már talán megtehettem volna, magamhoz ölelhetném… De hát, ha netán sikerülne is kiengedni, mit csinálna itt egy angyal, mit a Homokvárnak ebben a szűk toronyszobájában? Ha kicsúszna ólomkesztyűim közül, mind összeverné magát, felvérezné szárnyát. Netán kilökné a falakat, összedöntené az egész századfordulós, salakbeton villát. Igen, talán könnyelmű dolog részemről, ha abszolút ledugaszolva is, egy valóságos angyalt tárolni a Homokvárban. Hiszen nem csak magamat 229kellene védenem, az egész famíliát ólomba kellene öltöztetni, ahogy megérkeztél, te eléd is oda kellett volna akasztanom a súlyos ólomkötényt.

Igaz, most ott, barátom mellett, az is megfordult a fejembe, ráijesztek, beöltözöm, kiengedem. Végső ideje lenne már megtanulniuk fennhéjázó barátaimnak, miféle veszélyek között is élek, mekkora kockázatokat is rejt ez az idillinek mondott homokvári életforma minden mozzanata, hogy egészen pontos legyek, minden homokszeme… De hát szegény barátom különben is szarban van, mind a két fia ismét katonai behívót kapott (utolsó találkozásunk alkalmával kifejtette meggyőződését, hogy mint egykor a Monarchia meg a Nagy-Jugoszlávia, úgy az Egyesült Európa, sőt az egész globalizált világ ismét itt, a Balkánon, most az egyszer nem Szarajevóban, hanem kissé lejjebb, Koszovón fog elbukni), miért tenném ki egy robbanásnak, amelyben talán leégne fél arca, leszakadna mind a két kézfeje? Inkább gyorsan magam elé húztam kapcsos zseb berakóját, de mint várta, ez alkalommal nem kezdtem el szőrszálhasogatni, nem nyúltam nagyító lencsém után, minden alkudozás nélkül megvettem a felkínált gyarmati bélyeget, éppen volt egy hiányos sorozatom, amelyben gyorsan meglelte helyét. Mohón zsebbe gyűrte a pénzt, még egy pillantást vetett a két szifon irányába, dadogott valamit a csöpp kis, forró ólomvulváról, majd kisurrant, jóllehet még látta, ahogy félig gutaütötten ülök ott gyarmati berakóm előtt, akárha egy kis gyarmati katona, akinek az egész Afrikából, Indiából csak ez maradt, meg hát, ugye, az az azúrral teli szifon, illetve az a szifonba dugaszolt állítólagos angyal, de hát ő már itt nem tudott rajtam segíteni… Később, mintha elszántam volna magam valamire, nyakamba akasztottam az ólom230kötényt, ám olyan súlyosnak éreztem, magam viszont olyan gyöngének, hogy képtelen voltam karcsú, fekete létrámon a rózsaszín szifonért mászni, meg hát az is félő volt, leszakadnának alattam a létra fogai, és többé akkor már nem érném el benn a könyvtárszobában, a plafon alatt Arany János köteteit.

Újra a lexikonért nyúltam, a Bélyeggyűjtéshez lapoztam, a fejtetőre állt fekete hattyúhoz netán ő, abból a szögből lát valami kiutat, az ég felé, számomra, számunkra a ledugaszolt angyallal.

Mikor pedig

A könyves polchoz léptem, balról légy ütögette gyémánt homlokával az ablakot, vagy a falakat, magát a mennyboltot is már, jobbról az ajtón kutyaugatás szűrődött be, tüzel a Nusika, egész falkák keringenek a ház körül, mind nagyobb példányok mutatkoznak a fátyolsövény résein, borjúnagyságúak, papucsom a bordó műperzsába akadt, alig tudtam kiegyensúlyozni magam, arra gondoltam, mi fog történni, ha az a légy gyémánthomlokával átüti az ablakot, beugrálnak a kutyák, mi történik, ha átüti a mennyboltozatot, s ránk zúdul minden az azúr padlásról, és ezután nekünk kell tartani a mennyek összes súlyát, tehát egy kicsit mintha már eleve akadályozva lett volna ez a néhány lépés is, a polchoz léptem, és kihúztam egy vékony könyvet. De kis híján elejtettem. Utána kellett kapnom. Először történt meg velem, hogy majdnem elejtettem egy könyvet. Méghozzá egy vékonyat, egy vékony könyvet. Poharat, gyereket már ejtettem el, de könyvet, 231vékony könyvet… Még eltöri a lábam, gondoltam. És gipszben kell járnom. Valahogy nehezebbnek, sokkal nehezebbnek bizonyult, mint feltételeztem. Mutató- és hüvelykujjammal érte nyúltam, kihúztam, ám e két ujjam nem bizonyult elég erősnek, hogy váratlan súlyát megtartsa. Szinte kirepült a kezemből. Nem kis ügyességre volt szükségem, hogy még a levegőben elkapjam.

Talán ólomlemezt kötöttek a közepébe, gondoltam. Egy súlyos ólomlemezt. Létezhetnek ilyen mitikus könyvkötők. Illetve hát ilyen rendelések. Legyen a könyvben egy rejtett ólomlemez, amelyre aztán majd fel lehet karcolni bizonyos jeleket. Minden bizonnyal azért gondolhattam ilyesmire, mert a tavasszal, most már ősz van, többször is megfordultam volt Berlinben a Hamburger Bahnhof Marx-gyűjteményének nevezetes ólomkönyvtárában (noha meg kell jegyeznem, nem tudtam, ma sem tudom, ki is volt az a Marx; a Marx-fivéreket jól ismertem, irigyeltem őket, ahogyan futkosnak a mennyezeten, s a marxizmus megalapítójáról is tanultam, a Korai művekről például egy egész szemesztert hallgattam volt az egyetemen Vranickinál, a Tőke vastag köteteit, igaz kölcsön adtam, később láttam, sámli helyett használják őket, de a Korai műveket megtartottam, emlékszem, úgy olvastuk, mint egy Nietzsche-könyvet, de a Hamburger Bahnhof Marxáról, mondom, akkor még tényleg semmit sem tudtam). Megilletődötten álltam a behemót ólomkönyvek, ólomsalabakterek között. Egy idő után, noha szigorúan tilos volt megérinteni őket, úgy éreztem, szürkék, feketék lettek az ujjaim az ólomtól. A lelkem is. Úgy éreztem, mind elolvastam az ólom fóliánsokat. Valójában ott tanultam meg ólmot olvasni. Ólmot ólommal írni. Ott ismerkedtem meg az ólom irodalmával. Valamint a cseh ólombányákkal 232is éppen akkortájt ismerkedtem meg, alá is ereszkedtem az egyikbe, mint madame Curie. Akkor, ott a helyszínen, Berlinben tartottam szemlét a zinsoldatok felett… Az az ólom könyvtár, Kiefer immár népszerű munkája, jutott eszembe, noha ez a kötet, amely szinte kirepült a kezemből, említettem, kifejezetten vékonyka volt, füzetszerű szinte, tartalma sem volt súlyosnak mondható, valami szociográfiai fölmérés adatait tartalmazta, érdektelen, üres elő- és utószóval. Én akkor egy fájkisközségről, nevezetesen Áporkáról kerestem benne valami semmis adatot, mert éppen egy semmis adatra volt szükségem Áporkával kapcsolatban, világvárosokat ellensúlyozandó, illetve hát valami miatt nélkülözhetetlenné lett számomra Áporka, talán egy Csáth-mondat nyomán, nélkülözhetetlenné Szabadka–Budapest–Szabadka relációján. Két kézzel kellett visszatuszkolnom a helyére a semmis könyvet.

Később a városba mentem. A postán jártam, pompeji filatelista, a törpülő új állam, államalakulatunk, amellyel kezdett mind meghatározhatatlanabbá, kétesebbé válni viszonyom, friss bélyegeiből vásároltam néhány sorozatot, hamarosan tovább törpül, gondoltam, újabb állammá, államokká osztódik, az előző, eltűnt államalakulat bélyegeinek ugrani fog az értéke, előbb-utóbb meggazdagodom, s akkor egy napon el is felejtem talán, hogy éppen ennek, illetve az előbbi, ha nem még előbbi államalakulatnak voltam egykor büszke polgára. De persze az is megfordult a fejemben, őrült vagyok, tényleg pompeji filatelista, még mindig ebbe a kibaszott, félig létező, félig nem létező, a háborús bűnös, bérgyilkos újgazdagok országába invesztálok, sőt még lelkizek is 233viszonyunkat illetően, akárha egy nőről lenne szó, akit egyszerűen szó nélkül ott kellene hagyni, el kellene felejteni. Igen, most is rajtakaptam magam, én még mindig hanyag, ízléstelen, műrostos, semmire sem hasonlító, rút, ótvarszerű bélyegeibe invesztálok mohón, szinte naponta baktatva a postára, ahol már jól ismertek.

Lemérjem?, kérdezte váratlanul a postáskisasszony. Nem értettem, eddig még sosem kérdezett ilyent, eddig még sehol senki sem árulta súlyra az éppen forgalomban lévő bélyegeket. (Kivéve talán Ezra Pound édesapját, róla mintha olvastam volna valami hasonló, bélyegmérési történetet. Igaz, én is alkudtam volt egyszer az egyik szabadkai gyűjtőnél egy gyönyörű, serpenyős, régi mérlegre, a gyógyszerészek használtak egykor valami hasonlót poraik méricskélésére, de az a levelek mérésére szolgált, nem pedig a bélyegekére, noha súlyocskái között leheletnyiek is voltak, talán akár bélyeget is méricskélhettem volna vele, ha megveszem, igen, meg kellett volna vennem, mert hiszen immár egyértelmű, hogy az én filatéliám, amiképpen különben a festészettel, a rózsaszín rózsa tetűivel, illetve a flamingókkal (etc.) való foglalatosságom is mind az alkímia része, egy komoly alkímikusi műhelyben pedig nem hiányozhat egy ilyen mérleg…) Köszönöm, mondtam elbizonytalanodva, ugyanis izgalmas lett volna megtudni az eredményt, hiszen az sincs kizárva, elértéktelenedésével fordított arányban nő e bélyegek súlya, mennél olcsóbbak, értéktelenebbek, annál súlyosabbak, immár nem isteni ostyák (egyszer egy szép lányt figyeltem valahol, valamelyik adriai teraszon, az erős napban, a párálló azúrban hunyorogva néztük, lestük egymást, amikor is egyszer csak a lány kinyújtotta a nyelvét, és én megrendültem, azt hittem ugyanis, hogy 234rám nyújtotta, de akkor a következő pillanatban végignyalt egy szép bélyeget, s amikor észrevette, mennyire megörültem, mennyire boldoggá tett gesztusa, zavarában vagy kacérkodva úgy hagyta egy pillanatra, izgatott, rózsaszín nyelve hegyén az isteni ostyát), hanem ólomlemezkék, mind súlyosabb ólomlemezek, egy-két hónap és már ennek a félig létező államnak a bélyegecskéjét sem leszek képes felemelni, igen, addig várok, tétovázok, amíg egyszer csak már a bélyegét sem tudom felemelni hazámnak… Csak most értettem meg a Pompeji filatelista modelljét, a város egyetlen bélyegüzletének vezetőjét, aki, igaz, félig már átállt kulcsmásolásra, csak most értettem meg, eddig ugyanis összepárosíthatatlannak képzeltem, csak most értettem meg, miért foglalkozott súlyemeléssel, miért volt profi, sok bajnokságot nyert súlyemelő, aki tíz éve ül immár bélyeges pultja mögött mozdulatlan, egyetlen bélyeget sem adva el, mondván, az embereknek nincs pénze, ez az új osztály nem foglalkozik filatéliával (a lipicai lovak, stílbútorok, morbid festmények érdeklik őket, de a filatélia még avagy már nem), háború van, háború volt, ám most majd megmozdul, levetkőzik, magára húzza súlyemelő mezét, lábára kötözi hosszúszárú súlyemelő cipőjét, vastag szíjjal elköti derekát, és nagyot kiáltva egyenként felemeli, kinyomja az új bélyegeket… Csak most láttam, milyen keveset is tudok én az emberekről, még a filatelistákról és a galambászokról is például, akiket pedig egész életem folyamán figyeltem, tanulmányoztam, utánoztam, netán valamiféleképpen én is egy lehetnék közülük… Pedig hát a súlyemelőkről is tudtam ezt-azt, hiszen például egykori szerkesztőm, az Újvidéki Rádió művelődési rovatának vezetője, akiről a Virág utca 3 Két súlyemelő című, 33-mas számot viselő történetét, vala235mint a Versek könyve Majd halkan bocsánatot kérek című költeményét írtam volt, nevezetesen Aladics János (Gion és Végel nyelvtanára): súlyemelő volt.

Bekukkantottam egy tárlatra, amelyről városszerte beszéltek. Nagy, szürke, geometrikus vásznak, a beton, valami betonlabirintus – amelyben minden bizonnyal az ember szeretné bezárni magát, avagy azt a valamit, amitől fél –, a beton izgalmas, eredményes leképzése. A galerista egyik lába, hallottam, ahogyan elhaladt mellettem, fából volt, ám nem üres fából, a közepe tele lehetett öntve ólommal, ugyanis az volt az érzésem, ahol elhalad, sarka mind összezúzza a márványkockákat, lévén műmárványból azok a kockák, de össze a város általam annyira szeretett okker klinkertégláit is, hirtelen arra gondoltam, vigyázni kellene rájuk, mármint az okker klinkertéglákra, s ha netán valóban arrafele vezetne útja, finoman, észrevétlen eltéríteni, meghívni egy kávéra, másik utcán indítani útjára tovább, netán leitatni, ellopni súlyos lábát, kiolvasztani belőle az ólmot.

A kávéházban odaköszöntem egy nőnek. Később váltottam is vele néhány szót, majd segítettem feladni kabátját, melynek vállára nagy mályvaszín kendőt terített. Miközben a súlyos, akárha vizes kabátot feladtam, arra gondoltam, illene, végső ideje lenne közölni vele, hogy olykor álmodni szoktam vele. Legalább ennyit. Mégis becstelenség évekig használni így egy nőt. De csak ha rákérdez, ha megérez valamit, faggatni kezd, hogy mit is szoktam én álmodni róla, akkor vallani be, hogy álmomban leginkább lába közét puszikálom. De nem szólaltam meg, nem volt erőm, kimerített a filatélia (a pompeji filatélia), a súlyos, akárha vizes, kabát feladása, nem volt erőm mozgatni a nyelvem, súlyosan hevert a számban, elpusztult tonnás bálna, az volt az 236érzésem, többé sosem is fogom tudni megmozdítani, pedig egykor mennyit járt, Istenem, egykor mennyit járt, vetődött ide-oda, ugrált, bukdácsolt, lubickolt, lám még álmomban is lánykák lába között mélyen. Döglött tonnás bálna…

Hazafelé indulva sokáig vártam a buszra. Szeretek a buszra várakozni végtelen, valójában azt szeretném, ha sosem is érkezne meg. Állnék ott, szemben a városi börtönnel, napokig, hetekig, hónapokig, évekig. Halálom előtt még konstatálva, lám, a busz nem érkezett meg. Van ez így, tenném hozzá. Van ez így, hogy nem érkezik meg időre, nekem ennyi időm volt várakozni… Ez is valamiféle küldetés lehetne, nincs kizárva az én küldetésem ezen a világon éppen ez, várni a buszt, fegyelmezetten, a városi börtönnel szemben, amelynek esetünkben például éppen egy költő az igazgatója, ami különösnek tűnik, jóllehet egykor sok katona akadt a költők sorában, Liliencron, Rilke ifjúkori mestere is például.

Ahogy a fullasztó melegben hazaértem a mindinkább romániai, sőt dél-amerikai és indiai buszokra emlékeztető járgányon, szerény ebédem már szépen fel volt tálalva. Kezet mostam, minden bizonnyal erősebben találtam megengedni a csapot, mert a víz kis híján leszakította, le vállban, majd szintén nem kis erőfeszítés árán bekapcsoltam a rádiót.

Önnön súlya alatt összedőlt egy ház, mondta a bemondó.

A kanálért nyúltam. Gyomorsavam már működésbe lépett. De a kanál beszorult. A tányér alá minden bizonnyal, gondoltam. Nem bírtam ugyanis felemelni. Kicsit megzavarodtam. Majd, határoztam el, most jobban odafigyelek. A kanál a szalvétán hevert, messze a tányértól. Ismét próbálkoztam. De meg sem mozdult. Összenőtt az asztallal, össze a földgolyóval, gondoltam, csak együtt emelhetem fel őket. De hogyan, amikor nem csak az asztal, a földgolyó, hanem én 237magam is a kanálban vagyok?! Valami fényes lejtőt láttam, láttam magam a kanál vakító völgyében. Egy gyönyörű völgyet láttam, láttam életem folyamán néhány ilyen lankást, völgyet, az egyik, tán a legszebb oldalában pőre emberek napoztak, s most az volt az érzésem, ezt a völgyet nikkelbe mártották, egyenként benikkelezték a fűszálakat, bogarakat. Ám az emberek mind eltűntek, talán belepotyogtak a forró nikkelbe, ólomba, kátrányba, csak én álltam ott. Felismerni véltem magam, illetve hát e deformálódott arcot, amely olyan volt, akárha rajta felejtették volna a halotti maszkot: félkezű, immár fegyvertelen, de zsebemben csodálatosan kifényesedett, kedvenc ólomkatonám; noha igaz, ólomból, nikkelből, kátrányból nem készítenek halotti maszkot. Láttam a nikkelre vetülő árnyékát magamnak. Majd csak az árnyékot. Mint egy falat árnyékát. Mint kutya, gyorsan kiszürcsöltem a levest. Kezembe töröltem a számat. Bementem leheverni a nappaliba. Igen, mintha én magam is mindinkább elnehezültem, elólmosodtam volna. Mintha csak köpenyem alatt nyakamban felejtettem volna alkímikusi ólomkötényemet. Vasalt talpú nemezcsizmámat már képtelen voltam levetni, sőt az volt az érzésem, immár soha többé nem fogom tudni levetni, csak most éreztem, csak most tudatosodott, nadrágom zsebei túltelítve a Homokvár nagy, 100 éves rézkulcsaival, a vasút mellett felszedett, még MÁV feliratú sínek anyacsavaraival, nagyfejű szögekkel, elvásott zsinegű mérőónokkal (már a gyűjtők egyesületében is tudják, a mérőólmokat félre kell rakni T. Olivér számára).

A kaucs melletti asztalkán két könyvet pillantottam meg. Az enyémet, Büchner halványzöld könyvét: a Lenzet. Valamint ómama nyitott, imakönyvszerű Kempisét: Krisztus követéséről, fordította Pázmány.

238

Előbb az én könyvemért nyúltam, azt ütöttem fel, hiszen mint a mutató jelezte, már szinte a könyv végénél tartottam, alig egy-két oldalt kellett volna még elolvasnom (Istenem, hányadszor?!), ám erőmből csupán három-négy mondatra tellett.

Nyolcadikán reggel, olvastam, ágyban maradtam; Oberlin fölment hozzá; majdnem teljesen meztelenül feküdt az ágyon, és izgatottan dobálta magát. Oberlin be akarta takarni, ő azonban panaszkodott, hogy minden nehéz, rettenetesen nehéz! Nem hiszi, hogy lábra tud állni, most érzi csak, milyen irtózatosan nehéz a levegő.

Magától bezárult, majd kibukott kezemből a könyv. Éreztem, lassan elnyel az afrik, a rozsdás rugók közé süllyedek. Figyelmem ómama imakönyvként használt, aranyozott, fekete könyvecskéjére irányult. Ómama szemüvege összegyűjtötte a fekete födelén a fényt. Szép volt, szinte lobogott a kis könyv. Így kellene lobogni, gondoltam, minden könyvecskének. Így lobogni mindennek.

A kis könyv fölé hajoltam. Csak két mondatot tudtam elolvasni, az ólom az agyamba löttyent, igen, akárha ólommal öntötték volna le főtt karfiolját, pilláim súlyosan, akárha örökre, lezárultak a szem szürke ólomgolyóján.

Mikor Jézus jelen vagyon, mindenek jól vannak, és nehéznek nem tetszik semmi.

Mikor pedig Jézus jelen nincsen, mindenek súlyosak.

239
Vatta és tövis

Valamelyik lányka a kerti padon felejtette ruháját, azért szaladhattam. Át a már harmatos füvön. Reggel majd keresik, nem lesz mit felvenni. Jóllehet sok ruhát hoztak, igaz, melegebb, illetve hidegebb időre számítva. Manapság nehéz boldogulni az időjárással. Az ember egyszerűen nem tudja, hányadán is áll. Mármint a meteorológiát illetően. Egyáltalán nem tudja. Hányadán áll. Szegény ember, gondoltam, nem ironizálva, ám nem is komolyan. Nem tudja, kilyukadt-e vagy nem lyukadt ki az ég fölötte. Szaladtam át a már harmatos füvön a kerti padon felejtett ruháért. És közben megpillantottam a sünit. Én sünt mondok, a lányok mondanak sünit. Jóllehet most nem az ő szemükkel néztem. Sosem láttam ennyire nyúlánk, mozgékony állatnak. Előbb vízipocokra gondoltam, még meg is örültem, hogy kezd benépesedni kis tavunk, amelynek liliomait, rózsáit magunk ültettük, tőzeggel teli edényeket, régi kosarakat, rissz-rossz teknőket süllyesztve a tavacska fekete fóliával vont, évente-kétévente kilyukadó fenekére. De nem vízipocok, nem mókus. Habár most a tüskéi szinte szőrzetnek tűntek. Megálltam. Néztem, milyen határozott átlót követ. Igen, szinte elvonatkoztattam azt az átlót. Hiszen én, lám, most is csak téblábolok. Egy szétfolyó árnyék. Imaginárius átlóján egy sünnek. Igen, egy pillanatra elbizonytalanodtam, nem tudtam eldönteni, melyik oldalról is kerüljem meg buja, sünnel, teknőssel, vízipocokkal bujálkodó kis tavunkat. Talán többé már nem is fogok tudni megmozdulni. Ám az viszont jó jel, ha úgy futkosnak körülem az állatok, mint egy fa (szomorú borsófánk a caragana), mint egy szobor (a tengericsikóba oltott sárkány) körül. Hallottam, a lánykák kiabálnak, talán máris keresik, kérik, 240követelik ruhácskájukat. De nem reagáltam, még nem mozdultam, még követtem a furcsa lényt. Különös, immár idős embernek számítok, egész életemet a természetben töltöttem, de ilyen fürge, átlényegült sünt még nem láttam, noha máris sejtettem, ez a sün valójában, nem pedig az a tüskés labda. Igen, a tüskés labda már a védekezés reflexének, görcsének, a mimikrinek, valójában halálfélelmének eredménye. Megdöbbentem. Most olyan állatka volt, mint a többi, szinte megsimogatni támadt kedvem, meg, mint selymes nyuszit, gidát, kisborjút. A sün, gondoltam, valójában nem is tüskés. Nem tüskés lény. Csak ha veszélyben érzi magát, ha veszélybe kerül, tűnnek át, rándulnak, duzzadnak, erősödnek, szarusodnak tövisekké a szőrszálak. Csak ha veszélybe kerül, akkor lesz mozdulatlanná. Újra kell olvasnom, lám, újra ezt is, a sünről szóló irodalmat. Biztosan vannak tudósok, akik kizárólag a süntüskék mibenlétére szakosodtak. Nemrég a baglyokkal voltam így, a kisbaglyok vattájáról kellett újraolvasnom mindent, mert a kisbaglyok vattája egy külön szubsztanciája a világnak.

Vatta és tövis.

Figyeltem a sün útirányát, hiszen már az is meglepett, mennyire otthonos nálunk. Valójában otthonosabb, mint én. Nem értettem, hogyan is van ez. A homokozó körüli mogyoróbokrok alatt haladt a kettérepedt kékköves hordó, a fügefa irányába, át a kutyatemetőnek nevezett, terméskővel körülkerített kis helyen, ahol kiszáradtak (kiégtek?) mind a virágok, ugyanis mint öreg kriptákban, egymásra temetjük a kutyákat. Talán a falnak fordított csónak alá igyekszik ő is.

Hiszen a törpetyúk is ott szokott letojni nagy titokban. Istenem, tíz éve immár, hogy nem mozdítottuk a csónakunkat.

Hajónkat.

241

Fantasztikus lerakat, tenyészet, kisvilág keletkezett alatta. Akárha így – fordítva – hajóznánk!? Igen, talán nekem is be kellene szállnom. Majd írnék valamelyik egzotikus kikötőből. Ne haragudjanak, hogy magammal vittem a kerti padról azokat a ruhácskákat, őrzöm őket, itt vannak velem vásott vulkánfíberemben, itt, ebben az egzotikus kikötőben, ahol még maradni szándékozom az esők, a viharok jöveteléig.

Benn a három nővérke, akik különben ismerik, nálamnál jobban ismerik, imádják az udvar, a sétány sünijeit, már türelmetlenek, nem értik, hová csavarogtam ruhájukkal. Aztán piszkálni, csipkedni kezdik egymást, sikongnak, le-föl zavarócskáznak a Homokvár tágasan ragyogó szobáiban, már nem is hiányzik nekik a ruha, ősi fotelekből, tengerifűvel tömött matracokról repülnek a magasba, jóllehet én nem látom a trambulinként működő foteleket, matracokat, csak azt látom, hogy röpülnek, röpködnek, pőrén és boldogan.


A feketefenyők sötét sora alatt, benn a kertben egy fehérszakállú öreg botorkál. Méláz a harmatban. Még majd eldől, belefullad. Nem a kis, semmis, bevadult műtóba, hanem a harmatba. Belefulladt, mondják majd reggel, nézelődnek, mibe is? Majd konstatálják, a harmatba. Nem érti, hogyan is került, tévedt ide, hogyan dőlt, zuhant éppen ide. Az igazság az, valóban földbe gyökerezett a lába, ugyanis nem hitte, hogy léteznek ilyenfajta elvarázsolt várak, kastélyok, már rég nem hitt a szavakban, varázslatokban. Még soká gyönyörködött a látványban, a röpködő, pőre lánykákban, majd ismét a futkosó sünt követte tekintetével, valójában a rejtekhelye érdekelte volna, mármint az, hová fog elbújni, hogyan tud annyira elbújni, hogy aztán napközben senki sem láthassa, senki sem bukkanhasson rá, még véletlenül sem. Meg az is érdekelte 242még, a sün miért nem fullad a harmatba? De aztán mindinkább a földbegyökerezés folyamata foglalta le figyelmét.

Az első kellemes érzés, hogy nem köves a talaj. Nem kemény, nem csikorog, nem szikrázik. Valami tőzeggel, növényi maradványokkal elkevert, puhított homok, sietett, nehogy csak képzelgésnek tűnjön a dolog, igyekezett minél mélyebbre fúródni. Annak is örült, hogy jól helyezkedett, hogy amikor megállt, még mozdult, lehet, csak beül már, de mozdult, moccant a két szomorúborsó (caragana) felé, ugyanis éppen egy fa hiányzott még, hogy kis liget képződjön. Egy kis szomorúborsó (caragana) liget. Állt ott. A ligetben. Immáron maga is liget. Érezte, vége a téblábolásnak, már nem inog, megszűnt a veszély, hogy eldől, súlyosan elvágódik, harmatba fullad, már nem dőlhet, zuhanhat el, mozdulatlan, merőleges. Érezte, ahogyan ráereszkedik a csillagos bolt kissé megtépázott hálója. Még felismerte a gyermekként megtanult ábrákat, hogy aztán a tejút szabálytalan nyüzsgésébe vesszen, amely semmiben sem különbözött az alant tőzeggel elegy, hűs homoktól. Nagy csapkodás (taps?) zavarta meg, talán ismét csak álmodoztam, hasított beléje a gondolat, talán az utolsó, amely nem a fa gondolata, hanem még egy aggastyán – egy agg ripacs, ahogyan nevezte volt olykor magát – gondolata volt, de akkor megszeppenve tapasztalta, s attól kezdve már fa volt, fa: egy balkáni gerlepár érkezett nyugvóhelyére. Finom, hosszú, átlátszó körmeikkel átfogták egyik ágát (a kulcscsont lehetett egykor talán), szinte rákulcsolták magukat, rá a paraszemölcsös, abszolút biztonságra, amely ő volt, a fa ága.

A fa. Istenem, valami hasonlót szólt.

Előbb egy pillanatig még ő is mintha egy ágba kapaszkodott volna. Saját magába. Akárha egyik kezével a másikba. 243Majd lassan átterjedt ez az érzés, a biztonság, a törzsre, a még mindig igyekvő-fúródó gyökérzetre is. Majd vissza. Hiszen tudta, hajnalig tartania kell a két belül izzó hamuszobrocskát, a két balkáni gerlét. Úgy tűnt, egy ideig még ő kapaszkodik a hosszú, átlátszó körmökbe. Akkor már a sün is eltűnt. Noha minden bizonnyal regisztrálhatta: ott áll egy fa. Egy új fa. Amely akárha mindig is ott állt volna. Csak ő, a sün, az első fa árnyékának vélte, nincs kizárva, az is volt, csak közben gyökeret eresztett, szépen elkérgesedett. De hát egy sün szép kis agya nem bíbelődik ilyesmivel. Fa, gondolja. Fa, mondja. Illetve se nem gondolja, se nem mondja. A fa a fa dolga, rántja meg közömbösen gyengéd töviseit, jóllehet szám szerint ismeri a fa tövében, a kis szomorú lomb árnyékának körzetében élő pondrók nemzedékeit, két-három-emeletnyi mélységben. Szép új tárolója az én falatkáimnak, gondolta. A lánykák már aludtak. A csillagok tűként fixálták minden pórusát a világnak. Semmis aranykelevézekkel dobálták még a sünt is, akárha lecserélve, aranyra cserélve a sarutüskéket, aranytűkre, aranykelevézekkel dobálták a sün összes pondróit a szomorú borsó (caragana) lombja árnyának körzetében, sorban a balkáni gerlék tollazatának atkáit, odébb, alant kissé, a rózsaszín rózsatetűt, s még odébb az álmukban nyüszítő vérebeket, a ragyogó versenylovakat, a bagoly tágra meresztett, nagy szemét, valamint a hetedhét határon is túl a rinocérosz szaruszemölcseit, misztikusmód fokozva az állat benti miséjét.

244
Síküveg galambul

Képeket vittem oda, a templommal szembeni üvegező műhelybe. Két testvér. Jó volt nézelődni, ahogy csöndben dolgoznak az üveggel. Valahogy rá tudtam hangolódni a csöndjükre. Mert alig szóltak. Ez is egyike azon kevés mesterségeknek, amelyekben olykor látni tudtam, mint hosszú, zöld kötényes kis inast, magam. Az is tetszett, hogy nagy munkaasztalukon biliárdposztó van. Az van az enyémen is. Egy helyen lila tintafolt. Régen sötétlila tintával írtak. Kis üveges, mondtam. Úgy képzeltem, a kötényem is biliárdposztóból van. És az a folt zöld kötényemen: vér. Mert a kis üvegesinasok kezdetben még olykor véletlen át találják vágni ütőerüket. És könny szaladt a szemembe. Mert volt kis inas, akinek nem volt folt a kötényén. Jó volt a két testvér, a mesterség csöndjében. Csak néha csikordult meg finoman, avagy sikítva a gyémánt. Vagy talán már nem is gyémánttal dolgoznak? Már nem, mondta a fiatalabb.

Képeket vittem rámázni, mert azzal is foglalkoztak. Vagy talán nem is képek voltak azok, inkább kellene afrikai kékfestők kelméinek neveznem őket. Mindenesetre az is jó volt, hogy elmaradt a képek silabizálása. Azonnal tudták mihez hasonlítani őket. Nagyanyjuk pruszlikjáról, dédanyjuk kötényéről kezdtek mesélni.

Néztem, milyen könnyen bánnak a ragyogó táblákkal. Hol gyártanak most nálunk üveget? kérdeztem. Paraćinban? Nem, mondta a fiatalabb. Szerbiában per pillanat nem gyártanak síküveget, mondta az idősebb. Meglepődtem kissé. Kínai üveget használunk, mondta. Még jobban meglepődtem.

Hogyan szállítják ide? kérdeztem. Hogyan szállítják ide a végtelen táblákat Kínából? Most úgy néztek rám, mint 245én rájuk, ha festő barátaim kissé elvonatkoztatott képeit faggatják.

Az óceánon, mondta az idősebb, mintha most nyújtaná, megismételte, az óceánon át…

Kínából, dadogtam, az óceánon át, éreztem a két elem, a még puha üveg és az érdes, sós vízfelület, az óceánnyi síküvegnek és magának az óceánnak az érintkezését, súrlódását; s aztán itt valahol szabják fel szép, nagy táblákra…

Szerbiában per pillanat, mondta most a fiatalabb is halkan, miközben én azon tűnődtem, a család ilyen halk, avagy a mesterséggel járó valamiről van szó, és hogy akármelyikről is van szó, milyen jó, milyen jó nekem, milyen jó a szívemnek, különös, hogy ilyesmit gondoltam, mert a szívemre sosem gondolok ilyen formában, Szerbiában per pillanat, mondta ugyanazzal a fordulattal, nem gyártanak síküveget.

Orosházán viszont igen, mondta az idősebb. Igen, odaát a magyaroknál, Orosházán, mondta a fiatalabb, gyártanak síküveget. 300 fokos ónfürdőn engedik át, mondta a fiatalabb. 300 fokos ónfürdőn? kérdeztem ismét zavartan. Egyrészt mert én, barátaim kissé elvonatkoztatott képeit magyarázva a két üveges testvérnek, miközben ők a képek felületét érintik finom ujjaikkal, nem élek ilyen valós és ugyanakkor mégis fantasztikus magyarázatokkal, másrészt mert hát lévén szülővárosom, Ó-Kanizsa fürdőváros, akár Palicsfürdő, ahol élek, s itt nincsenek ilyen csodálatos medencék, 300 fokos ónnal tele…

300 fokos ónfürdőn engedik át? kérdeztem ámulva simogatva az egyik falnak támasztott táblát. Mutatták, melyik táblákat úsztatták Kínából, melyikeket pedig Orosházáról. És máris óceánnyinak tűnt az ón, a 300 fokos orosházai ón.

246

Sosem is istenibb fürdőt, mondtam. De nem reagálták le szellemeskedésem.

Én még sosem jártam Orosházán, mondom. Én nem ismerem Magyarországot, teszem hozzá. De ezt sem reagálják le. Hallgatnak. Ha üveget rendelünk, mondja a fiatalabb, kirándulunk Orosháza környékére. És én már látni vélem őket a 300 fokos ónfürdőben. Azért olyan tiszták, gondolom. És azért olyan halkak.

Később a piacon elmesélem Emilnek üveges élményemet. Emilt persze minden érdekli. Mit gyógyít, kapja fel a fejét, az az orosházi fürdő, ónfürdő? Akkor egy asszony lép oda. Galambeledelről, galambokról kezdenek beszélgetni.

Maga kedvesem, mondja Emil csorgó, édes mosollyal az arcán, látom, tud galambul. Én kissé hátrább húzódom, s azon tűnődöm, ez a galambászat is egy csendes foglalkozás, hasonlatosan az üveges mesterséghez.

Tudtam, mondja Emil, hogy maga tud galambul.

Bámulva nézem, hallgatom őket, várom, a hölgy megszólaljon és Emil válaszoljon neki, galambul.

Így smirglizd le

Mintha kiestem volna a képből. És még sosem tapasztalt szögből láttam, súroltam srégen a világot. És a világ enyhén felsértett. Jóllehet a kezem az asztal lapján felejtődött. Nem mozdult. Ahogy kizuhantam volt a képből.

És most abból a szögből, abból a még sosem tapasztalt szögből láttam, illetve hát inkább éreztem immár, amint tenyerem alá csúszik a bögre árnyéka.

247

És valóban érdesebb volt, mint általában az árnyékok, és mégis gyengédebb valamiféleképpen… Igen, úgy tűnt fekete smirgliből szabták.

Vannak szép zöld, meg vörös csiszolópapírok. Olykor szoktam is vásárolni magamnak egy-egy zöld meg vörös lapot. Szeretem azt a zöldet, azt a vöröset. A boltosok megkérdik, mire használom őket. Zavartan felelem, csak szeretem őket, szeretem, ha van a házban ilyen minőségű zöld meg vörös felület…

A boltosok hümmögnek, a kis boltosinasok kuncognak. Édesapámnak is voltak mindig kis inasai, és én azt próbáltam érzékeltetni velük, hogy én is egy vagyok közülük, egy kis boltosinas, de nem igazán értették, mit is akarok tulajdonképpen, hiszen ők nem jöhettek velem játszani a folyóhoz, az erdőbe. Valamint vannak fekete smirglik is. Akkor, gyerekkoromban inkább csak olyan koromfekete dörzsvásznak voltak. Azt mondtuk, mert volt, aki tudta, úgy készül, hogy gyémántport őrölnek ragasztóval borított finom vászonfelületekre.

Különben a zöldre és a vörösre, ezt is volt, aki tudta, hat hatokos volt közöttünk, az jó, hogy vannak hatokosok, nem csak hatokos felnőttek, hanem hatokos gyerekek is, hat hatokos gyerek volt közöttünk a Postakertben, úgy hívtak bennünket, postakertiek, hat hatokos meg mi, hét melák, mi többen voltunk, le tudtuk szavazni őket, ezt is volt, aki tudta, mármint hogy a zöldre és a vörösre sörös- és borosüveget törnek, mint a kerítések peremére, ne ugorják át a tolvajok, a gyilkosok, csak a papirosra kissé jobban megőrlik, azért is nevezik egyesek üvegpapirosnak. Csak a fekete esetében őrölnek gyémántot a finom vászonra. A gyémánt jobban érdekelt bennünket… Hamarosan szereztünk valahonnan 248egy földabroszt. Mohón kezdtük kutatni, hol, merrefele is találhatók a világban smirgligyárak… Mert ott mi, hatokosok, melákok egyaránt szívesen őröltük volna a gyémántot.

Egyedül Kecsenovics Firó gondolta úgy, ő nem áll be rabszolgának. Meghökkentünk. Rabszolgának? kérdeztük Firót. Hogyhogy rabszolgának?! Gyémántot őrölni is rabszolgamunka, mondta legyintve kezével. Gyémántot őrölni is. Neki, tette hozzá, egész smirgligyárai lesznek. Hm? Nem értettük.

Elvégre, mondta akkor Firó, egyszer Afrikába is elérnek a kommunista eszmék.

Ti szegények, hatokosok és melákok, Firó nem tett köztünk különbséget, csak őröljétek, mondta, ti csak őröljétek a gyémántot a szerecsenekkel. Firónak nagy tekintélye volt közöttünk, ugyanis a hat hatokostól és a hét meláktól is nagyobb volt a feje, valahogy több minden volt benne. Még azt is tudta, keresztapám kiről kapta a csúfnevét, a Trockijt. Firó azt mondta, egyrészt onnan, hogy olyan a profilja, keresztapám profilja, mint a kecske profilja, másrészt Stratégia bácsival valami trockista sejt tagjai voltak, azért is kerültek az Adria egyik kopár szigetére, ahol sokat dolgoztak, de minden este a langyos tengerben fürödtek. A trockisták minden este langyos tengerben fürödnek? kérdeztük álmélkodva Firót. Ti csak őröljétek a gyémántot, ismételgette. És mi, hatokosok és melákok egyaránt, már meg is hátráltunk volna, de akkor kezembe került édesapám lexikona, még nem a Tolnai, hanem A magyar fűszerkereskedő lexikona, s egyből törölte az őrlendő óriás gyémántrögöket, törölte Kecsenovics Firó ama borzalmas gyémántbányáit, amelyekben mi máris láncra verve őröltük a gyémántot.

249

Ugyanis az a lexikon úgy, ahogy rendet rakott ismereteinkben. Kezdjük ott, emeltem fel a hangom, ez, mármint hogy én, melák, felemelem a hangom, ritkán történt meg, Firó később tett is rá utalást, összekötve kisebb rebelliómat kecskeképű keresztapámmal, Trockijjal, finoman negligálva mind a hatokosokat, mind Kecsenovicsot, a szovjet típusú őskommunistát: dörzspapiros egyáltalán nem is létezik. Csak dörzskő, fontoskodtam, akárha a hatokosok közül az egyik.

Bimzkő. Könnyű, likacsos kőzet. Vulkanikus vidékeken, az olasz Lipari-szigeteken, a görög Santorini kerületben fordul elő. A smirgli viszont nem is gyémántból őröltetik. Hanem? kérdezték kórusban. Hanem kordunból és mágnesvaskőből. Csönd állt be az egész Postakertben. A madarak is halkabbra fogták. A legjobb áru a görögországi Naxosz szigetéről jő, mondtam még nagyképűbben, akárha máris a Tolnai aranyozott kötetei álltak volna mögöttem, jóllehet, mondottam, akkor még nem.

A naxoszi smirgli színe sötétszürke… Mint a grafit. A török és levantei áru némileg silányabb… És akkor megismételtem: a minőségi smirgli a naxoszi smirgli.

Köcsög (Kücsük) már szervezni is kezdte görög expedíciónkat, hiszen Görögország félig-meddig Törökország… Ő különben sem vágyott Afrikába, magyarázkodott, sok a cecelégy, mondta, a nehéz láncoktól nem tudsz vakaródzni, ha megcsíp. Mondanom sem kell, Köcsög (Kücsük) a hatokosok oszlopos tagja volt. A kordunt és a mágnesvaskövet megőrlik, próbáltam visszavenni a melákok színeiben a labdát, iszapolják, folytattam fennen A magyar fűszerkereskedő lexikonára támaszkodva természetesen, szemcsenagyság szerint hozzák forgalomba… A legfinomabb a 00-ás, a legdurvább a 4-es, 5-ös (vannak forgalomban szintén igen jó minőségű 250karborundumporral hintett vásznak is), az enyves papirosra vagy vászonra ragasztott smirglit, vigyázat, nem szabad összetéveszteni az üvegpapirossal avagy üvegvászonnal, amely a fémek dörzsölésére szolgáló smirglivel ellentétben fa és bőr dörzsölésére szolgál.

Vigyázva végighúztam tehát a tenyerem a bögre árnyékán, és valóban enyhén felsértett. Így smirgliz le, most már ez így fog folytatódni, így smirgliz le, éreztem, így smirgliz le, ha nem is finommá őrölt gyémántporral, de naxoszi, illetve hát végső soron török avagy levantei smirglivel, netán karborundumporral hintett vászonnal, így smirgliz le a halál.

A csuklyás

Lám, már ez a november is a vége felé közeledik, gondolta idősb Habonyi. Egy-kétszer hó is esett, de gyorsan elolvadt, jóllehet a tél egy-egy pillanatra máris felmutatta szép, karcos, szűz arcát. Azon a napon viszont halk birkaáztató eső szemelt már hajnal óta. Még nem kezdett el igazán szürkülni, jóllehet egész nap szürke volt az ég, mintha csak a bolt, az égbolt födémezői kizárólag ónlemezekkel dolgoztak volna, de akkor nem sokkal ebéd után, mindenesetre még három előtt, mintha e szürke állag mögül valami világítani próbált volna. Minden bizonnyal a nap. És ez nagyon nagy dolog volt, ha mindössze egy óra hosszát is tarthatott csupán, hiszen a napok még hetekig csak rövidülni fognak, hetekig csak sűrűsödni fog ez a szürkeség, ez az ón, ez a mind súlyosabb ólom, amit Habonyi a mellkasán meg a tarkóján érzett, mintha csak direkt oda pakolnák. De mondom, a nap akkor mintha üzenni próbált volna az ónlemezek, az ólomhegyek mögül. Vak Vigh Tibike 251mondta ilyenkor, ha odaát, fenn valami kis világosság kezdett sejleni, az ég felé emelve arcát, rátapasztva szinte, hogy lázas, mármint az égboltozat, hogy egy kis láza van már.

Igen, úgy két óra felé egy köpenyes figura tűnt fel a puszta közepén, fején az alsó tréningruha fekete csuklyájával. Úgy nézett ki, mint egy vándorszerzetes, ha errefelé lennének, egyáltalán valaha is lettek volna vándorszerzetesek. Terézke, Habonyiné Kiss Teréz vette először észre. Terézkének fájnak a lábai, kiköltözött ő is a gangra, idősb Habonyi mellé, itt ül birkabőrök között, az ablakhoz közel, és gukkerozza a nyájat, hogy ha netán túl messze mennének, fel a Kapitány-rétig, a halastóig, vagy át a „velebityi betonyon”, az Alsójárásszél irányába, kikajabáljon az istállókban tüsténkedő béres gyereknek, pattanjon a motorra, fordítsa vissza a nyájat. Olykor nyulat lát futni, olykor őzek jönnek ki a szövetkezet levágatlan kukoricájából, egy-egy buzgómócsing mohón potyázva fel-feltöreti a Járás egy-egy kis sávját, de levágni már nem vágják le a termést, csak kerülgetnie kell az embernek a tehenekkel, birkákkal, viszont igaz, jó rejtekhely az őzeknek, nyulaknak, na meg persze a róka is ezen a sávokon közelít a tanyákhoz, olykor valami elnyűtt kóbor kutya sompolyog, netán nagyobb sas köröz, nagyobb tömege száll alá pihenni a vándormadaraknak, de más ilyentájt, november végén, senki. Terézke vette észre a köpenyes, ahogy ő mondta, csuklyás figurát, lévén az ő tanyájuk, a Felsőjárásszél első tanyája a Hanes, a Kucura és a Szokol tanya sorában, a vályús ártézikút felől számítva, de különben is, mintha valami emelkedésre épült volna e semmis kisvilág, a négy felsőjárásszéli és a négy csordaútszéli tanya fontos fortifikációs pontjaként, hiszen nem csak a Csordaút fut ki közvetlen ő mellettük a Járásra, a kanális, a Görbeér partján 252vezető utak is innen indulnak derékszöget alkotva, ugyanis a Görbeér a kanálison keresztül kapja, a Baráth-kút felől a vizet. Ő, Terézke mondta azt is, hogy olyan volt, mármint a csuklyás koma, mint egy vándorszerzetes. Az igazság az, hiányzott valami papféleség a Járásszélről, legalább egy ilyen vándorszerzetes, akivel ő, Habonyiné Kiss Terézke is szívesen elbeszélgetne, el bármiről, még arról is, mekkora sajtokat készítsen, hány bögre tarhót oltson, mennyi lisztet tegyen a vajaljába, hiszen mással már nem bír foglalatoskodni, künn a tanya körül nem segédkezhet már, nem bír menni, a padkán üldögél egész nap, majd ágynak esik, nem marad más hátra neki sem, mint lassan felkészülni a halálra. És ez éppen a baj, nincs, aki felkészítsen bennünket, se engemet, se a Kázmért, idősb Habonyit, a férjét. Mert a sajttal, tarhóval és a vajaljával még elboldogulnánk, mondogatja a bőröket igazgatva, ölében a gukkerral Habonyiné Kiss Terézke, de a halállal nem. Éppen úgy vagyunk a halállal, mint a legényekkel voltunk lány korunkban a szalmakazal tövében, meddig ellenkezni, meddig szorítani össze a combunkat, mikor engedni belénk azt a valamit, ami még leginkább egy parazsalló kukoricacsőre emlékeztet, ami aztán egész lényünket átalakítja, felfújja hasunkat, mint a mislingbe szökött teheneknek, s egyszer csak egészen más lényekként ébredünk, immár más a húsunk, más a csontunk, más forog a fejünkben – és erről sincs kivel beszélgetni, ahogy arról sincs, mikor engedni belénk a halált, jóllehet már bennünk van, az is rég meghágott bennünket, mint egy bűzös bakkecske, fekszik rajtunk, szeretnénk letolni, de a szaga, az a bakkecske bűzre emlékeztető szag, az a bűz már a mi szagunk, akárha rothadnánk… Ezért van az, hogy még Vak Vigh Tibikével is jó elbeszélgetni, mert hát Kázmér mindig 253szótalan volt, ha tán félig fagyott állapotban, olykor rühesen, tetvesen errefele téved, lecsutakolja a dézsában, aztán meg bedugja oda, maga mellé, a bőrök alá, Tibike ugyanis félig-meddig már odaát van a sötétség birodalmában, jóllehet az arca állandóan, még ilyenkor is ragyog, akárha éppen Afrikában mászkálna, de hát ki tudja, Vak Vigh Tibike is merre kóvályog, talán éppen így kóvályog valamerre, mint ez a csuklyás koma itt künn.

Nem földmérő volt?, kérdezte Hunyor, aki az ifjabb Habonyit, meg a Kászon Köcsögöt, a Kis Hergelt kereste. Nem, mondta Terézke, ilyenkor a földmérők már nem mászkálnak, meg hát különben sem baktatott, mint szokott, fel-felbukva utána avagy éppen hogy előtte, a figuráns. Ha nem a földmérő, mondta a finánclábbal teli dohánnyal bajlódva idősb Habonyi, kapadohány, kapadohány, mondogatja újabban, de hát miféle kapadohány ez, amelyikben lassan már csak finánclábak vannak, olyan a dóznim, mint egy pléhkoporsó, amelybe csak a lábakat szedték össze a csatatérről, most kezdett ismét pipálni, mégiscsak jól hatott rá az a kéménykorom kúra, most, ahogy mondogatja, kapadohányfüst kúrával folytatja, ha nem a földmérő, mondta idősb Habonyi, akkor a vízmérő. A vízmérő valóban havonta-kéthavonta rendszeresen felbukkant errefelé, a Felsőjárásszélnek ezen a részén, ahol a Csordaút belefutott volt a Járásba, belefut most is, csak nagyrészt már benőtte a fű, mert már vagy harminc-negyven éve nem jár csorda a városból, Ó-Kanizsáról. Csak az volt a dolga, hogy megmérje a kis Kuczura-tanya ásott kútjának a vízszintjét, mármint hogy mennyire van a tengerszint felett, mennyire a tengerszint alatt. Ez mindig nagyon érdekelte a juhászokat, érdekelte a csordásokat is, akik legtöbbször nem erről a vidékről verbuválódtak, s már 254kezdte őket gyötörni, kikezdeni idegzetüket az a tudat, hogy valami észbontó lapály, homorú lapály közepén kell kóvályogniuk a jószággal egész nap, egész évben, olykor még októberben is. Le-leállították a vízmérőt, noha nem kellett őt leállítani, leállt ő magától, mást se csinált, mint le-leállt, valamiféleképpen úgy mozgott, hogy hol itt, hol ott állt le, elbeszélgettek vele, hogy közben, csak úgy mellékesen, megtudakolják, a tengerszint alatt avagy felett van-e éppen a víz, a tenger szintje alatt, avagy a tenger szintje felett leledzenek-e éppen… A vízmérő mindig úgy érkezett, mint egy boldog természettudós, minden semmiség, minden szál fű érdekelte, minden madár, minden újság a tanya körül. Ha senki sem volt a tanyán, ő akkor is be tudott hatolni; leült az egyik öreg akácnak döntött, tört lábú vesszőfotelbe. Rég kidobták már azt a fotelt, de nem volt szívük összetörni, bedugni az üstház alá, bedugni a kemencébe, pedig hát szépen ropogva égne. Ült, mint valami trónon, abban a recsegő vesszőfotelben, nézelődött, ahogy Lukács bácsi mondotta, levegőzött, olykor szundított is egy kicsit, hogy aztán nagy komolyan felálljon a vesszőfotelből, kiszabadítsa a kutat, mert már elkorhadt a kávája, valami rossz bádoglappal meg mindenféle kacattal volt lefedve, zsebéből kivegye mérőónját, amely valójában egy kis deszkalapra tekercselt zsinór végén lévő 10-es anyacsavar volt csupán, hogy aztán egy colostokkal lemérje, meddig vizes a zsinór, és az adatot, már ismét a nyikorgó-recsegő vesszőfotelben trónolva, a végtelenbe révedezve, bevezesse defterébe.

Ami azt a vesszőfotelt illeti, amit már mindenki a vízmérő foteljének nevez, Lukács bácsi, aki szintén szeret üldögélni benne, már régtől fogva mondogatja, hogy a martonosi vak kosárfonóval kellene megreparáltatni. Rajta kívül ezen a 255fotelen más már nem segíthet, szögezi le minden alaklommal Lukács bácsi – és máris a lakodalmáról kezd mesélni, amelyen a vak kosárfonó harmonikázott. Meg, folytatta nem kis csavarintással, ifjabb Habonyi kecskeképű keresztapja, a Trockij temetésén is ő harmonikázott, ugyanis a vak kosárfonó kitűnő harmonikás volt. Mindig ifjabb Habonyit és a Kis Hergelt küldték érte, hogy a sánta, egérszürke szamáron hozzák el a vak kosárfonó Hohnerét. Ami, talán mondani sem kell, nem kis feladat volt az ifjabb Habonyi és a Kis Hergel számára. Valóban, egyáltalán nem kis feladat az égő sziken, a parazsalló paprikával megterített martonosi udvarokon, végtelen szironyhavon, áthatolhatatlan ördögcérna bokrokon, hatalmas ballangók görgetegével szemben haladva, megtalálni, majd elhozni, ideszállítani sértetlenül azt a vakítóan ragyogó, gyöngyház Hohnert, amely nagyokat szusszant, olykor meg-megnyikordult az egérszürke sánta szamár hátán, akárha valami élőlény. A Kis Hergel, akit teljesen megigézett az a hatalmas gyöngyházépítmény, arra gondolt, egyszer csak magától is elkezd muzsikálni, mert a vak kosárfonó olykor le-lemaradozott, el-elkóválygott, le-leült, volt amikor muzsikálni kezdett magában, s nekik, ifjabb Habonyinak meg a Kis Hergelnek táncolni kellett, táncolni az égő sziken, a parazsalló paprikával terített udvarokon, a hatalmas ballangók görgetegében.

A Trockij temetése persze nem volt ilyen egyszerű. Ezt Stratégia bácsi mesélte benn, a Mozdonyban. Mert megtörténni minden csak akkor történt meg igazán, ha a Mozdonyban elő lett adva, el lett mesélve erről is, meg arról is, számtalanszor. Nagy Sós Hergel szerint, aki olykor, ha rájön, ez attól függ, mikor jön rá, napokig ott támasztja a söntést, abban a semmis restiben, az állomásfőnökkel, Vas Bandival, 256a sírásóval, a Kecsenoviccsal, meg az öreg Kászonnal, Nagy Sós Hergel szerint akkor Stratégia bácsi felidézte gödör mellett mondott beszédét, amelyben közös szibériai emlékeikről is tett volt említést. Kecsenovics nem volt ott a temetésen, nem értesítették, dohogta, de hát mindhárman együtt voltak Szibériában, ha más-más oldalról is érkeztek oda, együtt Goli otokon is persze, ha oda is más-más oldalról érkeztek is, úgyhogy tulajdonképpen Kecsenovicsnak mondta el újra a beszédét, hiszen a többiek mind hallották ott a gödörnél. Az történt ugyanis, hogy a vak kosárfonó akkor, ifjabb Habonyi kecskeképű keresztapja, Trockij temetésén éppen a Kistemető szomszédságában játszott egy lakodalmon, ha jól tudom, éppen Kérges Amadeó unokatestvérének a lakodalmán, és megbeszélték – egyeztettek Stratégia bácsival –, hogy a vadászok díszlövése után egy orosz dalt fog játszani ott a lakodalomban, de, kötötte ki Stratégia bácsi, úgy, hogy áthallatsszon oda, a temetésre is… Hát annak a temetésnek, ifjabb Habonyi kecskeképű keresztapja, Trockij temetésének megszervezése nem kis dolog volt, mondta Vass Bandi, aki sok temetést látott, az valóban nem taktika, hanem: stratégia volt, amit egyedül harcostársa, Stratégia bácsi volt képes megszervezni, összehangolni!

De ez a figura, aki most feltűnt volt a Járás közepén, állapította meg távcső nélkül is Habonyi, nem a vízmérő volt. Nem a vízügyesek jellegzetes zöld esőköpenye volt rajta, meg a lábán is rövidebb volt a gumicsizma, mint a vízügyesek gumicsizmája, amely éppen olyan, mint a halastó munkásainak gumicsizmája. A szikes kis tavakká tűnő lapályait kerülgette, de olykor be-be is lépve a közepükbe, a síkos fenekű kis tavak közepébe, hogy aztán ott álldogálva kémleljen a messzeségbe: Ostorka irányába, ahogyan Terézke 257közvetítette a hunyorgó Habonyinak. Ugyanis szerinte arrafelé igyekezett. Ostorka irányába. Olyanok voltak ezek a kis tavacskák, akár a tengerszemek.

Egyszer csak számtalan tengerszem. Minden bizonnyal ez volt az a pillanat, amikor a tenger szintje felett voltak, leledztek lebegve mindannyian. Érzed, kérdezte egyszer ifjabb Hunyor a Kis Hergelt, ez a leledzés egyértelműen a létre mint olyanra utal; Batta Hunyor szerette így kihallgatni nyelvünket, még kategóriákat is kihallani belőle, amit, mármint Hunyor ilyesfajta hallgatózását, Kászon nagyon nem szeretett, lírai amatőrizmusnak nevezte, és egyedül csak azért bocsátott meg neki, mert ebben az amatőrizmusban nem volt egy szikarcnyi ideológia sem, mert az amatőr ideológusoktól félt legjobban, egyetlen ideológust ismerve el errefele Trockij mellett, Stratégia bácsit, noha magától a trockizmustól mindig idegenkedett… Mellesleg említem meg, amikor Hunyor azt találta mondani, hogy szikarcnyi, Elemér mindig fölkapta a fejét, na látod, mondta, na látod, olykor éppen ezt, a szikarcnyit kellene használnod a semmi, a semmis helyett!

Még Terézke távcsövében is szépen látszott a kis tavacskák opálos feneke (egy nagyon erős szovjet katonatávcsőről van szó, abban leledzik a Járás, abban leledzünk mindannyian ragyogva, igen, mindennek ellenére, az ónlemezek, ólomhegyek ellenére is ragyogva, Kászon Köcsög, a Kis Hergel Gazsi, Stratégia bácsi, Vak Vigh Tibike, Batta Hunyor, Kafga, Konrád, a csataképfestő, meg hát még ifjabb Habonyi keresztapja, Trockij, ha most immár egy kecske képében is csupán), látszott, megigézi az az opál, a kis tavacskák máris beinduló vízi élete.

Később valaki megerősítette, valóban Ostorka felé igyekezett, el-eltévedve a láthatatlan csapások sűrű kuszaságában. 258Azt is mondták, hogy Adorján felől, a Csalogányból érkezett (talán ott is aludt, este macedón meg bolgár kamionsofőrökkel mulatott, nők is kerültek, a Csalogány ugyanis olykor olyan szégyenlős, ám messze földön ismert kuplerájféleségként működött, Hergelék valami rokonságban is voltak azzal magyarkanizsai hölggyel, aki egy időben úgy, olyan szégyenlősen, de annál eredményesebben üzemeltette, különben a vadászok is minden hajtóvadászat után ott kötöttek ki), de Oromhegyesnél nem folytatta Kispiac irányába, hanem befordult a Járásra, sőt úgy tűnt, az sincs kizárva, bemegy Ó-Kanizsára, többen látni vélték a Texaszban, amit az idősb Bus bérelt, sőt magában a Mozdonyban is. Igen, immár mind egyértelműbb volt, benn a Járáson kóvályogva próbálja becélozni Ostorkát, amely valójában, ugye, Kispiac előtt, Oromháton (a Telecskai dombok végnyúlványán) fekvő, de valójában a martonosi szállások közé eső tanyasor csupán. Szóval nem is valami külön helység. Egy tanítóhoz igyekezett állítólag; a járási ember egész nap a semmit nézi, magával a semmivel kommunikál, ergo mindent lát, mindent tud, ez kissé nagyzoló kijelentésnek tűnik, amatőr okoskodásnak, mondaná Hunyor, de amikor az ember a pontos információk végtelen sorát kezdi hallani tőlük, akkor csak elámul, s velük leledzik lebegve, ahogyan Hunyoron mégiscsak átnyúlva, ifjabb Habonyi mondogatja; egy tanítóhoz, aki komoly matematikai tanulmányokat végzett, olyannyira komolyakat, hogy egyszer még Fejér Lipót valamelyik tanítványával is volt alkalma valami pengeváltásra. Az elhagyott, monarchiabeli iskolaépületben élt.

Az igazság az, Ostorka nem létezett mint külön helyiség, nem még Fátyol György Zsebinformátorában sem, de iskolája, az országúti iskola, amelyben barátom, Kakas 259József is tanítóskodott egykor (onnan az ismert népdal: Kakasom, Kakasom, Katiból gyere ki!) sárhegyi kutyáival, macskáival, némi természetbúvárlással is foglalkozva, például rendszeresen megfigyelte a gimplik átvonulását, a girind előfordulását, gyilkos tevékenységét. Oromhegyesen tanított, de gyakran járt át Szegedre is, ahol matematikát hallgatott, avagy előadásokat tartott, mert Szanitternek arról voltak értesülései, hogy előadásokat tart a Szegedi Egyetemen, vagy ha nem is az egyetemen, de valami szegedi szekta összejövetelein, ahol az ősmagyar ékírás mellett, az ősmagyar számjegyeknek is nagy figyelmet szenteltek, pontosabban nem voltak, hanem lettek hirtelen értesülései, s ha már valami elindult, gyorsan lombosodott, Hunyornak már bizalmas értesülései voltak arról, hogy az a kis tanító a matematika doktora tulajdonképpen, csak valami okból kifolyólag tanítóskodással őrizi inkognitóját; jóllehet ez, hangsúlyoznom sem kellene, mind leellenőrizetlen adat, ki ellenőrizne le itt valamit is – hol szokták ellenőrizni a semmit?, kérdezgette Gyöngyvér fiúja, Macola Anti, hol, te talán tudsz valahol egy ilyen hivatalról, valami épületről, amelyen azt írja: Semmis adatok?!

Egy pillanatra talán nem árt, ha visszatérünk Fátyol György Ó-Kanizsa és környéke Zsebinformátorához, ugyanis ez a könyvecske nagy népszerűségnek örvendett közöttük, Fátyol György Kászonnal járt elemibe, ő volt a legmagasabb, legerősebb gyerek az osztályban, ami nem volt semmi, hiszen összevont osztályokba jártak, a Zsebinformátor tudományos munkatársa, dr. Papp György szüleinek pedig Hunyorék udvarában volt egykor péksége, szóval nem árt visszatérni egy pillanatra még a Zsebinformátorhoz, ugyanis valamennyire eligazít bennünket ezen a váratlanul változatossá 260emelkedő tájékon, ahol, mint mondja, a középkorban két falu is feltűnik.

Kispiacot, hihetetlen, de egészen 1935-ig a legjobb térképeken is hiába keresnénk. Ennek ellenére Kispiac ősi, vérzivataros múltú települések kései örököse, amelynek emlékét már csak egy-egy névben őrzi a mai köztudat, és néhány ősi sír (az 1964-ben a Körösoldalon feltárt honfoglalás kori lelet a legjelesebb) árulkodik az ember korábbi jelenlétéről. Először Puszta-Egyház (Pusta Igház, amit Hunyor a Puszta Igeházaként olvasott, magát e Pusztát, annak égboltját nevezve Egyháznak, az Ige Házának, mert itt a bolt valóban semmivel sem kevésbé szilárd, mint a nagy reneszánsz mesterek kupolái, nevezetesen a Szent Péter bazilikáé, ahová a telecskai, majd zentai plébános, Bus Bandi atya annyiszor vezetett zarándokokat, amíg agyon nem verték szegényt baltával, az ágyában), amely több évtizedes török uralom után, 590-ben 22 adózó házzal bírt (Zenta meg például mindössze nyolccal). Valamivel később jelenik meg Vastorok, Vastorka, de aztán, ki tudná már, milyen körülmények között, a pusztulás, pusztaság vette át évszázados uralmát, és a Puszta-Egyház elnevezés azt sejteti, nem is először. Ezután csak nevek villannak fel, elferdülve, de máris nyomon követhetően: Puczai puszta, Pucsut, Pucs, majd Stara Torina, s innen már csak egy lépés a népi magyarázókészség vadhajtásaként megszületett Szalatornya, amit megint Hunyor, a slatinából, a szikes, sós föld szerb nevére utalva, Sótornyaként emleget. A másik név, a Vastorok életrajza sem nélkülözi a regényességet, amelynek Alsó- és Fölső-Ostorkaként, Ostoraként és végezetül Ostorkaként, Ustorkaként követhetjük „színeváltozását”, a névmagyarázat pedig szinte magakelletően kínálkozott. Mármint hogy olyan messzire esett mindentől, mint az ostor leghegye, noha vol261tak olyanok is, akik a Körösoldal, meg Kispiac és Kishomok közötti sírokra, kurgánokra gondolva az Isten Ostorára való utalást is kihallottak belőle, jóllehet arra, honnan is került ide ez a kicsinyítő képző, arra még Hunyornak sincs ötlete, hiszen különben is csak azért gyártotta az ilyen és hasonló ötleteit, hogy ugrassa szkítáknak, ősmagyaroknak nevezett, még nála is kótyagosabb barátait.

Szóval Ostorkát becélozni igyekezve, a csuklyás figura a szikes Járás kis opálfenekű tavacskáit kerülgette, ha éppen nem lépett be a közepükbe. Terézke szerint voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, örökre ott marad az egyik ilyen opálos, Terézke úgy mondta, szappanos fenekű kis tavacska közepén. Állítólag Bus Károly is látta, igaz, ő már nem errefelé őriz, ő most már második éve a Baráth-kúton túl, a Bicskei Matyinál juhászkodik, szolgál, de egy alkalommal be kellett hajtania a városba gyógyszert íratni, s akkor már hazaugrott Kishomokra is, hogy mind rosszabbul érezve magát, visszafelé átvágjon a Járáson árva szamarával, amelyről ő olykor azt állította, hogy tulajdonképpen egy öszvér, már fogadás is esett ebben az ügyben, de igazán még nem jártak a végére, noha ő szentül bizonygatja, hogy egy dalmát szamár és egy bosnyák öszvér fiáról van szó tulajdonképpen… Bús Károly nem csak találkozott vele, hanem szót is váltottak, tőle ered az információ, hogy nem a Csalogány felől érkezett, hanem névrokona (mert Károly is azok közé tartozott, akik hosszú u-val írták-mondták a nevüket), Bús István, a Kálvária dombra néző Texaszából, illetve hát a Seriff-tanyáról. De hát ez sem egy leellenőrzött adat. Mindenesetre Ostorkát ő, Bús Károly is megerősítette. Hogy állítólag valóban Ostorka felé igyekezett az a koma. Abba az elhagyott iskolába, ahová ő iskolába járt volt a két világháború között.

262

Bús Károly az ifjú tanítóról is tett említést, mert azt is ismerte, egyszer leállította és fehér szamár felől érdeklődött, mármint hogy hol tudna venni egy fehér szamarat. Bús Károly azóta keres fehér szamarat, már T. Olivért is próbálta megdumálni, adja el a fehér szamarát, mert a Járáson csak T. Olivérnek van fehér szamara, de ő azt a határon túlról, Mórahalomról hozta, és persze nincs az a pénz, amiért eladná, igaz, akkor, amikor a fehér szamárra alkudozott vele Bús Károly, T. Olivérnek fogalma sem volt, ki számára is alkudozik Bús Károly az ő fehér szamarára. De mondom, noha senki semmit sem tudott, mendemondában, ún. információban nem volt hiány. Pedig csak az történt, hogy egy köpenyes, csuklyás alak, meg-megállva az opálos-szappanos fenekű kis tavacskákban, áthaladt a Járásnak nevezett szikes pusztán. Az égvilágon semmi más. Szóval azt is mondta valaki, a hatokosok közül minden bizonnyal, hogy azért igyekezett volt ez a figura ahhoz az ostorkai tanítóhoz, mert az tudott valamit: Kumbuktóról.

Amikor először hangzott el ez a név, Hunyor fájdalmasan felüvöltött, hiszen évekig Kathmanduról szövegelt nekik az egyik dilettáns faszi, sehol annyi dilettáns, bükkfafilozófus, és már-már Kafgát is sikerült megfertőznie, meg Olivért is, hiszen a Paripacitromban is felbukkan Kathmandu, az sincs kizárva éppen ő, T. Olivér kezdte ezt a kathmanduzást… Előbb most is úgy gondolta, Kathmandut akartak mondani, csak elvétették, s azért mondtak Timbuktut vagy Tombuktut.

Na mármost, ez a kis ostorkai tanító állítólag egy nagy tudású zentai matematikatanártól hallott volt Timbukturól vagy Tombukturúl. Hogy oda kell menni. Neki is. A számok igézetében élő kis ostorkai tanítónak. Kumbuktóba. Aki 263állítólag már azért is vonult vissza, hogy pénzt spóroljon az útjára. Timbuktuba vagy Tombuktuba. Mert elszánta magát, oda utazik. Azért volt szüksége fehér szamárra. Fehér szamáron akart indulni. Ugyanis attól a nagy tudású zentai tanártól azt hallotta, hogy Timbuktuban vagy Tombuktuban a timbuktui vagy tombuktui matematikusok fehér szamáron közlekedtek a sivatagban, és nem tevéken, a tevéken a kereskedők tevegeltek. A timbuktui vagy tombuktui egyetemen tanították a matematikát, hogy aztán szanaszét szamaragoljanak a sivatagban… A timbuktui vagy tombuktui matematikusok, akik a nagy tudású zentai tanár szerint: feltalálták volt a nullát.

És az ő nevében, a fekete csuklyás ember nevében, három nulla is volt, T. Olivérében csupán kettő, majd pedig az a nagy tudású zentai matematikatanár felvilágosította, mert ő is azt találta először felkeresni, de ő azt mondta, az ostorkai kis tanító már többet tud ezekről a dolgokról, ő már jobban fölkészült, menjen hozzá, menjen Ostorkára, noha azt ő is megsúghatja neki, hogy azok az O betűk Ó-Kanizsa, Ostorka nevében szintén nem mások, mint rejtett nullák.

Állt az egyik opálos-szappanos fenekű kis tavacska közepén. Messziről egy nyáj, minden bizonnyal Habonyi Terézkéék nyájának csöngőjét hallotta. Arra gondolt, mintha az égből hullajtották volna alá ezeket a lencseszerű kis tavakat. Hogy labirintust szerkesszen belőlük, ugyanis voltak hosszúkásan elnyúló formájúak is. Akkor meg hirtelen valami intenzív madárhangokra lett figyelmes, jóllehet a csuklya részben eltakarta a fülét. Várt. Még nem hallott ilyen szép madárhangokat. Várt. Hátratolta csuklyáját. Most ő is az arcán érezte az égbolt forróságát, amit a szemerkélő eső azon nyomban kellemesen le is hűtött. Most meg is látta a madár264rajt, ahogyan a Görbeér felé húzott. Nem nagy, de zömök madarak voltak. És valóban hihetetlenül kellemes hangot hallattak. Talán gimplik lehettek, gondolta, ugyanis látni vélte, a hangjukkal harmóniában, hogy palaszürkéjükbe mintha egy kis mályvát csöppentettek volna. Abban a pillanatban lett a legvilágosabb az ég szürkéje is. Tíz perc se múlott, és már sötétebb szürke lett, már alkonyodni kezdett. Ahogy közeledik a legrövidebb nap, mert még lesznek szürkébb, sötétebb napok is, úgy közeledik a tavasz is. Valami bizonyosságot érzett. Mármint hogy ismét lesz tavasz. Ott marad abban az ostorkai iskolában tavaszig, míg el nem párolognak a kis tavacskák, opál lencsék, semmis tengerszemek, míg virágozni nem kezd a szik, míg söpörni nem lehet a sziksót, söpörni egész tornyokká… Visszahúzta fejére a csuklyát, lecsapta fejét, felgyorsította a lépteit. Úgy érezte, az egyik opál lencse végtelenné kezd tágulni, a bolt pedig rázárul. És ő ott áll a közepén. Akárha magában a nullában mint olyanban, s itt ismét egzaktul érezte kérdését, mármint hogy miért is íródik így, miért is vett fel ilyen formát ott, Timbuktuban vagy Tombuktuban. A nulla. A nulla mint olyan.

265 266
IV.
267 268
Vonaton
Négy litterula

Zsuzsa interjút szeretett volna. Mondta, meséljek magamról, mint ahogyan vonaton mesélnek magukról az emberek. Még a vonatot magát is megjelölte. És az, nevezetesen a Transzszibériai expressz, már be is indított volna, asztalom mozogni, szobám, mint vonatfülke, nyikorogni kezdett… Említettem már, Japánba utazva fiammal, Szibériában gyönyörködve, valóban szép volt, mint egy biliárdasztal, arról beszélgettünk, ha lesz alkalmunk még egyszer Japánba utazni, akkor vonaton fogjuk megtenni azt az utat. És máris keresztapámról kezdtem mesélni, akit Trockijnak neveztek, talán úgy is mondhatnám, az volt a csúfneve, mert úgy nézett ki, mint egy kecske (valami könyvben azt olvastam, Vajdaságban létezett volt egy trockista csoport, ha keresztapámra és legjobb barátjára, Stratégia bácsira gondolok, igazat kell adnom annak a könyvnek). Na mármost, keresztapám hosszú orosz fogsága idején Omszkon, Irkutszkon, Habarovszkon, Birobidzsánon keresztül egészen Vlagyivosztokig jutott, ahol szabadulván úgy határozott, nem visszafelé indul haza Vajdaságba, Észak-Bácskába, hanem Japánon keresztül. Igen, keresztapám egy ideig Japánban élt, ahol, bizonyos kijelentései alapján arra következtettünk, a vasúton dolgozott, ami, sosem tudtuk meg, miben is állt valójában, hol arra gondoltunk, vasutat épített, hol pedig arra, hogy bakter volt, netán kalauz. Mindezt, mármint Trockij keresztapám esetét a japán vasutakkal, csak a napokban értettem meg, amikor is napilapunkban egy érdekes adatra bukkantam…

269

Zsuzsa kérése persze Kosztolányit is eszembe juttatta, aki a vonatok megszállottja volt, a világot leginkább két kereten át tudta meglesni, tetten érni, az egyik ilyen keret az ablak volt, a másik a vonatfülke, egyik hőse jelent meg azonnal előttem, az a magányos öregúr, aki három remek bőrönddel meg egy krokodilbőr kézitáskával érkezett a vonathoz. Mutatós bőröndök voltak, jegyezte meg Kosztolányi, teleragasztva külföldi szállók tarka címkéivel. Majd még hozzátett egy jellegzetes kosztolányis mondatot arról, hogy ezek a kitűnő bőröndök különben teljesen üresek voltak. Ám, merészkedem én most megjegyezni, a Mester egyáltalán nem tett említést ama krokodilbőr kézitáska tartalmáról, jóllehet egyértelmű, hogy az nem volt üres, abban a krokodilbőr kézitáskában ugyanis egy felettébb értékes bélyeggyűjtemény lapult… Az öregúrban, már első olvasáskor, nem mást, mint a felénk pompeji filatelistaként ismertté lett bélyegkereskedőt kellett felismernem. Így az is majdnem biztosan állítható, hogy akkor abban a krokodilbőr kézitáskában ott lapult a gyűjtemény legértékesebb darabja, a tótágast álló fekete hattyú is. Tehát, és ide szerettem volna kilyukadni, ama krokodilbőr kézitáskát én Kosztolányitól már a szöveg első olvasásakor átvettem volt.

De a vonatos vallomás, az interjú mégsem hangzott el, jóllehet nemcsak magát a szöveget, szövegfülkéket regisztráltam, hanem éppen úgy, ahogy szép kis könyvében Thomka Beáta írta, más hangokat, hangfoszlányokat, beszédmódokat, hangzó beszédtöredékeket is, nem, az interjú mégsem született meg, mert maga a műfaj addigra már messze elmúlt tőlem.

Igen, a forma, a műfaj. Éppen rövidprózákból szerelek össze egy ízelt kis könyvet, melynek egyik darabjában egy 270berlini élményemet meséltem volt el, de minden bizonnyal más darabokban is utaltam rá, érintettem, igaz nem függetlenül az otthoni hírtől: a Forum nyomdarészlege, ahol kitűnő bélyegeket (és engemet is) nyomtak volt, nem messze a vakvágánytól, a szőrös háztól, az ecetgyártól, leégett, amikor is az egyik üres utcán, lábam előtt az aszfalton, kis – viszonyítva persze nem is annyira kicsi – ólombetűt pillantottam meg. Körülnéztem. Majd az égbe pillantottam. Az volt ugyanis az érzésem, az Isten dobott meg vele. Behúzódtam az egyik kapualjba. Nehogy a következővel már eltaláljon. Ugyanis nem fért hozzá kétség, a dolog komoly. Mi az, rettentem meg, ősz nyuszi, engem nem ólomgolyóval, hanem ólombetűvel céloznak, lőnek?! És csak már azután, megnyugodva valamelyest, térdepeltem le a kis ólombetű elé, vizsgáltam meg, vettem tenyerembe, süllyesztettem zsebembe…

A litterulának a betűcske mellett vannak más jelentései is természetesen, levélke például, illetve ahogyan én értelmezem: egy kevéske tudomány, éppen annyi, mint amennyi egy lexikon (Tolnai) szócikkéhez szükségeltetik, ugyanis említett rövidprózáim leginkább kamuflált szócikkek, igen, kevéske tudomány, mert mindinkább az a meggyőződésem, az ember sok, révülten hajszolt tudománya semmivel sem kevésbé veszélyes, mint az emberben lapuló vadállat, jóllehet ez a megállapítás a Te tudósodra, az életet mint az interakciók megalkuvása által megvalósuló lehetetlent értelmező, szabadkai származású dr. Gyenizsére nem vonatkozik.

Most még csupán napilapunk említett cikkét kell idéznem, hogy aztán átadjam Neked, Zsuzsa, ama interjú helyett, mert hát valóban minek az interjú, amikor ott a Te Mindent a Városért című, kitűnő interjúköteted, e négyvonatos litterulát, most természetesen akárha négy levélkét…

271

Végül, írja napilapunk, mondjuk még el azt is, hogy a japánok a vasútépítést az Osztrák–Magyar Monarchia vasútépítőitől tanulták, akkor, amikor a boszniai vasutak épültek. Abban az időben a világ (!) legsűrűbb vasúthálózata a mai Vajdaság területén volt.

1.
(Nárcisszusz térdkalácsa)

Bécsbe utaztam volt. Batschka-Balkan című, két hosszabb novellából összeszerelt színművem, a Cabare Ritzben (Cirkusgasse 50) megrendezett bemutatójára; ki hitte volna, tűnődtem, próbáltam szerepemhez igazodni, a minden dramaturgiai fontoskodás nélkül egymásnak fordított, fésűsen egymásba tolt, egymással ellenpontozott, váratlanul valóban funkcionálni kezdő mű mögé állni, ki gondolta volna, hogy még nyugati kabarészerző lesz belőlem, méghozzá éppen úgynevezett nehéz, rurálisnak mondható prózámnak köszönhetően!

Későn indultunk Szabadkáról. Már nem leskelődtem a világot, inkább csak a hangok alapján próbáltam megítélni, mi is történhet odakünn. Hányan szállnak fel, milyen kedélyűek a vasutasok, milyen erővel ütik meg a kerekeket finom, hosszú nyelű kalapácsaikkal, milyen kedélyűek a rendőrök, a vámosok.

Már szurok éjszaka volt, amikor Kelebián egy idős ember ült be hozzánk a fülkébe, nagy lendülettel, meglepő határozottsággal, pontosan, kissé kínosan pontosan, lévén magas termetű, kifejezetten hosszú végtagokkal megáldott lény, éppen szemben velem. Azonnal felfigyeltem sportos, világi, majdhogynem vagány öltözetére, drága, finom, de kissé elhasznált két utazótáskájára. Az egyiket, a kis, sötét272lila kézitáskát maga mellé helyezte, a nagyobbat felrakta a csomagtartóba. Majd e kis, sötétlila táska villámzárát alig követhető gyorsasággal széthúzta, beletette fejéről lekapott kötött sapkáját, és ugyanolyan szemfényvesztői mozdulattal kivett belőle egy simlis baseballsapkát, szemébe húzta, hogy azon nyomban, szinte tüntetően nyugovóra térjen…

Igen, azon nyomban, ám előbb, hihetetlen emberismeretről tanúskodva, illedelmesen hozzám hajolt, megkért, ha a Keletibe érünk, legyek szíves, érintsem meg a térdkalácsát. Természetesen uram, mondtam. Ha a Keletibe érünk, meg fogom érinteni a térdkalácsát. Előre is köszönöm, mondta. És mint említettem, senki másról nem véve tudomást, tüntető gyorsasággal máris nyugovóra tért. Igen, máris aludt. Nem értettem, hogyan tudta egy pillanat alatt felmérni, hogy éppen én vagyok az az ember a zsúfolt fülkében, aki végre fogja hajtani kérését. Végre, mindenáron. Mert valóban különben sem aludtam volna, emlékszem, otthon még arra gondoltam, jó lesz a hosszú éjszakai utazás, majd végiggondolok néhány dolgot, végső ideje végiggondolni, levonni immár néhány végkövetkeztetést, de aztán elhelyezkedve a fülkében, kínlódni kezdtem, enni magam holmiféle semmiségeken. És még túl sem sikerült tennem magam ezeken a kínos semmiségeken, máris azon kaptam magam, valami abszurd feladatot vállaltam. Állandóan valami hasonló abszurd feladatokat vállalok, médiuma vagyok a hasonló abszurd feladatoknak. Szenvedek miattuk, ám hiába, azt is jól tudtam, mindenáron, akár életem árán is végrehajtom őket. Különös, döbbentem máris rá, akárha ez lett volna az az óhajtott végiggondolása bizonyos dolgoknak: életem nagyrészt ilyen abszurd vállalások teszik ki. Állok, ülök a vártán valami semmis abszurd feladat közepette. Persze, közben 273egyáltalán nem gondolva, hogy a dolog tulajdonképpen abszurd, sőt majd mindig úgy érezve, végre egy reám szabott feladat, egy méltó megbízatás, küldetés, magasztos szerep, amelyhez igazodva ugyanakkor életem is határozottabb vonásokat fog kapni, mutatni végre. Igen, akárha ez lett volna annak az otthon óhajtott végiggondolásnak a kezdete, ami ugyanakkor már meg is szakadt, hiszen máris nagy izgalom vett rajtam erőt. Máris elöntött a verejték. Megbíztak valamivel. Az izgalmat először is az okozta, hogy csupán egy-két centiméter választotta el térdkalácsomat az ő térdkalácsától. Ha meg találom érinteni, lökni, felriad, ki tudja, hogyan fog reagálni. Egész úton megfeszítve kellett tartanom a lábamat, be kellett kalkulálnom a vonat lehetséges rándulásait, ütődéseit, fékezéseit, ütközéseit. Mekkora blamázs lenne, mekkora cirkuszt eredményezne, ha netán összekoccintanám, össze-, illetve hát szétütném térdkalácsunkat. Ha netán időnek előtt máris felijeszteném. Minden bizonnyal gondolkodás nélkül lecserélné sapkáját, fülkét váltana. Mint valami új műszert, két porcelánkorongból képezett műszert, állandóan újra és újra, már-már egzaktmód pontosítottam. A pontosítási eljárások, manőverek közben, mert ahhoz, hogy térdkalácsom porcelánkorongját egzaktmód fixáljam az ő térdkalácsával szemben, egész testemet hozzá kellett igazítanom, ugyanakkor arra is ügyelnem kellett, a többi utas ne vegye észre kínos exhibicióimat, nem győztem vizsgálni arcát. Ugyanis sehogyan sem tudtam elhelyezni galériámban. Pedig hát, mondanom sem kell, specialistája vagyok a hasonló furcsa figuráknak, vagány úriembereknek. Ha nem lett volna kifogástalanul öltözve, ha nem lettek volna kifejezetten tiszták, az enyémnél sokkal tisztábbak, gondozottabbak a kezei, körmei, ha nem lett volna kifogástalan az ingnya274ka, ha cipője nem lett volna kisuvickolva, hajléktalannak vélem. Igen, egész éjszaka azon törtem a fejem, ki is lehet ez a figura, ez a vagány úr tulajdonképpen. Hiszen éppen úgy néz ki, mint a hőseim, igen, egyértelmű volt, hőseim, infaustusaim közül ült szemben velem valaki. De ki? Először is az lepett meg, hogy egyszerre csak, lám, idősebbek lettek a hőseim, aminek eddig egyáltalán nem voltam tudatában, úgy tudtam, úgy mozgattam őket, úgy mozogtak előttem, akárha negyvenéves férfiúk, még sok fiatalos, gyerekes vonással. És lám, most, amikor végre van időm nyugodtabban szemrevételezni egyiküket, húsz-harminc évvel idősebbnek tűnik, mint gondoltam volna. Végül arra jutottam, egy deklasszálódott úriember, tulajdonképpen mégiscsak hajléktalan, aki nem hideg, nyirkos zugokba vackol, aki nem hagyja elpiszkolódni magát, igen, aki egyáltalán nem hagyja el magát, vonatokon utazgat, alszik. Talán az sincs kizárva, éppen ezért kombinálta be az életébe a vonatokat, hogy utolérje magát, hogy állandó mozgásban legyen, ne engedje, hogy az élet mint olyan elhagyja, otthagyja valamelyik bűzös, jeges zugban, valamelyik elviselhetetlenül kietlen, település nélküli állomáson. Pestről vagy éppen Győrből jöhetett, Kelebiánál átszállt, visszafordult, Pesten le fog szállni. A nagyobb táskát majd berakja a megőrzőbe, hogy aztán könnyed, kimért léptekkel a Széchenyi fürdőbe sétáljon. Volt benne valami a sportolókból, talán öreg teniszbajnok, válogatott vízipólós, avagy egykori kadét, ludovikás. Ott, a Széchenyi fürdőben aztán hanyagul, noha szigorú, percnyi pontossággal beosztott napirendhez tartva magát, heverésszen valamelyik szabad nyugágyban, úszkáljon, az egyik kabinos nővel enyelegjen, ha kijön a lépés, ha beindul kisagyából, és végigdübörög testén a gerjedelem, férfitagját 275valami erős rugószerkezet által felrántva, az elhasznált törülközőkön üzekedjen, hogy azután, mikor alkonyodni kezd, ugyanolyan kimért léptekkel visszasétáljon a Keletibe, s felüljön egy másik vonatra, elutazzék Győrbe, Debrecenbe, Miskolcra, hogy még az éjszaka folyamán vissza is forduljon Pestnek, és valahogy így végtelen… A Széchenyiben fürdik, borotválkozik, gondoltam, viszont kávét havonta egyszer a Gerbeaud-ban iszik, kis táskájában hordja kedvenc könyvét, amelyet olykor újraolvas, ingyen filmvetítésekre jár, idős filmkritikusnak, Dreyer-, Renoir-, avagy Bresson-szakértőnek vélik, a Műcsarnokban, a Kongresszusi Központban, a Vajdahunyadvárában, a Petőfi Csarnokban megrendezett vernisszázsokra jár, de olykor a Fészek Klub kis galériájában is felbukkan, idős színésznek nézik, egynek az ott gyülekező Fehér hollók közül, olykor a Margitszigeten teniszezik… De persze az sincs teljesen kizárva, hogy nem film-, hanem éppen irodalomkritikus. Ideges kis arcrándulással jelezte, észrevette, hogy akármilyen gyorsan, zsonglőri, szemfényvesztői ügyességgel váltott is sapkát, sikerült táskájába lesnem, igen, én még nála is gyorsabb voltam, az ilyen dolgokban nincs nálam gyorsabb ember, egyből kiszúrtam könyvét, ha nem is tudnék megesküdni, hogy felismertem, konkrétan melyik könyvről is lehet szó. Szóval, mintha úgy láttam volna: az Athenaeum 80.000 pengős világpályázatának győztes regényének, A halászó macska uccájának piros vászonkötésű kiadása lapult a táskában egy vastag, feslett iratmegőrzőhöz lapulva. A hosszú utazás alatt sok ötlet merült fel bennem, amelyek szerint egy olyan kritikusról van szó, aki egész életében egy értekezésen dolgozik, amelyben Földes Jolán regényének a magyar irodalom központi áramába való behelyezése a célja. Persze az évek folyamán 276többször hagyta abba ezt a munkálkodást, ám mostanság, nagy könyves áruházakban sétálva, ismét úgy érezte, az idő őt igazolja, de gondoltam arra is, hogy csupán megboldogult szerelmétől maradt rá a piros fedelű könyv s a többi. Persze közben gondoltam más könyvekre is, Szép Ernő hasonló formátumú, kötésű Almacsutkájára példának okáért.

De az igazság az, ezekre a fürkészésekre, obszervációkra meglehetősen kevés idő jutott, ugyanis kifogástalan, ám vékonnyá hordott nadrágján, ahogyan múlt az éjszaka, mind jobban kirajzolódott, átütött, áttolult nagy térdkalácsa. Addigi életem folyamán gyakran éltem ezzel a kifejezéssel, csokorban a porcegérrel, elefántpuszival, teniszkönyökkel: térdkalács, ám most úgy éreztem, ez a kifejezés valamiféleképpen bosszút áll rajtam. Szinte belém nyomul. És akkor hirtelen egy ifjúkori felismerésem jutott eszembe, persze ott a vonaton sokkal homályosabban, jóllehet valamikor léteztek jegyzeteim is ebben a témában, amelyeknek gyűjtőcíme A carrarai térdkalács volt, és fontos, majdhogynem alapvető képzőművészeti alkotásokat illető megfigyelések halmazából állt, azt bizonyítandó, hogy a nagy művészek mindig is tudatában voltak a térdkalács mint olyan centrális szerepének, annak, hogy tulajdonképpen nem a szív, nem az ember arca, nem az ágyék, hanem a térdkalács esik legközelebb hozzánk… Először is Leonardo és Michelangelo szobrai és képei mutatkoztak, amelyeken mint valami önálló lény, külön életet él, szinte kiugrani készül a térdkalács (elég pillantást vetnünk a Dávidra és a Mózesre), látni, külön figyelmet szentelt neki a művész, igen, már első itáliai utam alkalmával megfigyeltem, éppen a térdkalács az a leadó, amelyen keresztül elér hozzánk a mű. Valami zavarba ejtő momentum, miért takarja ennyire ki a művész, miért taszítja, nyomja ennyire felénk, már-már erotikusan… 277A térdkalács mintha olyan szerepet játszott volna, mint később egy időben a szoknya alól kivillanó meztelen boka, ám nézzük csak meg, mindennek ellenére mégis mennyivel brutálisabb formában. Fiatalkori tézisemet aztán Caravaggio Nárcisszuszában véltem egyértelműen igazoltnak látni, hiszen azon a Palazzo Corsiniben látható képen nem a Nárcisszusz tükröződő arca áll a középpontban, jóllehet erről szól maga a mítosz is, jóllehet az kellene, hogy a középpontban álljon, hanem a térd: a térdkalács. Megdöbbenve kellett látnom, az a morbid, megnevezetlen forma, a művészettörténet egyik legkülönösebb, legenigmatikusabb formája tolul a középpontba, sokkal de sokkal több munka van belefektetve, mint az arcba magába, valójában az a kicsavarodó térd jobban világít, meztelenebb, nem profilból sejlik, hanem en face, úgy tűnik, nem is a szép ifjú térdéről van szó, hanem tévedésből egy az egyben maga a festő térde került, nyomult a vászonra még sosem látott morbid nemi szervként. Ilyen jellegű ifjúkori elmefuttatásaimat, emlékszem, s ott a vonaton is emlékezni véltem, részben egyik kézikönyvem, nevezetesen Thanhofer Anatómiája zavarta meg, vetett nekik véget, Thanhofer ugyanis szögesen ellentétes véleményen állt, noha példái részben engem igazoltak.

A renaissance művészei – mondja Thanhofer – nem utánzandó például erősebb hajlású lábakat (alsó végtagokat) ábrázoltak; sőt a német renaissance egészen görbe lábakban gyönyörködött, és a németek, hogy a stilust megtartsák, még most is utánozzák ezt; de azért ezek a „stylgerecht” lábak nem szépek, hibásak, mert először is a térd nagyon hátrahajlott rajtok s jobban kiállnak, mint kellene.

278

Az ún. X lábak, amilyenekből sajnos, nagyon sok van, főleg a czombcsonti izületeknek a csipőn való egyenlőtlen magasságából erednek.

Ha ilyen X lábat a térdben behajtunk, akkor a czombcsont belső csücske jobban kiáll, mint rendes lábon s ez által a térdkalács is jobban kifelé tolatik s így hajlításkor nagyobb torzulás áll be.

Gyakori hiba úgy nőkön, mint férfiakon, a vastag térd, a mi igen csunya.

Amikor később ismét kezembe kerül ifjúkori kézikönyvem, mert már újakat nem szerez be az ember, megelégszik ennyi tudománnyal, litterulával, nem értettem, miért van az, hogy Leonardo, Michelangelo és Caravaggio ilyen vastag, igen, csúnya térdeket ábrázoltak, valamiért éppen ilyen térdre, térdkalácsra volt szükségük, egyáltalán nem értettem, a térdkalács mint olyan hogyan is került a centrumba.

És valóban, mint jeleztem már, lassan útitársam vékony nadrágján is mind egyértelműbben tűnt át, immár nem csak átrajzolódott, átvilágított a carrarai márvány, a carrarai porcelánszerű csont… Egyik kezemet állandóan a combomon tartottam, hogy fékezések, ütődések, rázkódások, ütközések alkalmával, illetve hát megérkezésünk pillanatában reflexszerűen bemozdulhasson. Mert ha netalán hirtelen fékez, akár teljes erővel egymásnak ütődik, összeütközik, szétrepedezhet, explodálhat a két porcelánkorong. És akkor mind a kettőnk utazása a MÁV kórházában ér véget, ahol aztán bőven lesz idő kifürkészni egymás életét.

Közben arra gondoltam, én is nyugdíjas vagyok immár, én is bárhová elutazhatnék; nemrég dicsekedett egyik magyarországi ismerősöm, nyugdíjas lett, fantasztikus dolog, 279mondta, nyugdíjasnak lenni, ingyen utazgathatsz, leugrasz cigarettát, újságot venni, közben meggondolod magad, a vasútállomásra sétálsz, felülsz a vonatra, letelepedsz az étkezőkocsiban, szemben valami érdekes hölggyel, kávét rendelsz, ott olvasod el az újságot, elutazol például Szombathelyre, ahol nagy megdöbbenésedre a főtéren alig elviselhető pompában éppen virágzik a tulipánfa, majd visszafordulsz.

Mondanom sem kell, a Keletiben egzakt pontossággal, leheletfinoman, ám mégis határozottan, megérintettem útitársam térdkalácsát. Istenem, rég adtál már ilyen szép, felelősségteljes, mintha csak éppen számomra kitalált – és lám, egzakt pontossággal végrehajtatott feladatot! Azonnal felébredt, megköszönte áldozatkészségemet, talán már előbb, az utazás folyamán is többször leellenőrizte, megleste, résen vagyok-e, lecserélte hálósapkáját, és már vette is csomagjait, ment az útjára. Ám én, akinek immár nem volt semmi feladata, megfigyeltem, ahogy megérintettem, s feleszmélt, még mielőtt megköszönte volna áldozatkészségemet, első, reflexszerű mozdulata az volt, hogy mint egy élőlényt megsimogassa, s közben észrevétlen visszanyomja, hallani véltem a kattanást, nadrágja alá a pucér, porcelánszerű csontkorongot az óriás nemi szerv végén…

280
2.
(Pirosfehérzöld)

Különben ezen a reláción, igaz, akkortájt leginkább nem Szabadkáról, hanem Pestről indulva, osztrák novelláskötetem, az Akazienwäldchen megjelenésekor sokat utazgattam Bécsbe a Liszt Ferenccel, Bécsbe, Dél-Tirolba, Lanába, Meranóba, Bolzanóba (ugyanis kis könyvem kiadója, Alma Walazza tulajdonképpen bolzanói, apja festő, neves Dante-illusztrátor, Nietzsche tekintélyes rajzos kommentátora, akinek két csodálatos műterme is van Bolzanóban, ahol én, mondanom sem kell, már otthonosan mozogtam, milyen jó lenne ott élni egy ideig, gondoltam, bolzanói polgárrá lenni, ami nem is tűnt olyan kivitelezhetetlennek, hiszen hiába van két műterme, Markus Walazza ideje legnagyobb részét Bécsben és Párizsban múlatja, milyen jó lenne bolzanói polgárrá lenni, látni, miben is különbözik valójában a dél-tiroli ember a délvidékitől, hogyan, mivé is színezik át az olasz, az osztrák–német s a svájci komponensek, Alma például Rómában tanult, jóllehet Bécsben él, egy természetes bécsi, osztrák értelmiségi, noha igaz, találkoztam dél-tiroliakkal, akik szinte az összeesküvés határán suttogtak autochton voltukról, függetlenségükről), igen, ezen a reláción, a Liszt Ferencen, amely persze már nem egy balkáni vonat, mint az Ivo Andrić például, a Liszt Ferencen, azért hangsúlyozom a nagy zeneszerző nevét, mert ha meglehetősen preparálva, jócskán denfelve is, de felhangzott zenéje, a Liszt Ferencen Liszt Ferenc zenéje, igen, a Liszt Ferencen volt még egy szép, fájdalmas találkozásom, amilyen csak a vonaton való találkozások lehetnek.

Jutka kísért a Keletibe, a peron már üres volt, amikor kiértünk, az volt az érzésem, említettem is Jutkának, egyedül utazom, egyedül Bécsig a Liszt Ferenccel. Majd megtár281gyalom vele, Liszt Ferenccel, mondtam, zenéjének mibenlétét… Az a jelenet járt ugyanis az eszemben, amikor Bartók Budapesten, a zongora mellett ülve magyarázza el Thomas Mann-nak, miért is kell nagy zeneszerzőnek tudnunk Liszt Ferencet, mivelhogy Thomas Mann addig nem tekintette annak, nagy zeneszerzőnek Liszt Ferencet.

Ahogy felkászálódtam és megtaláltam a jegyen feltüntetett helyem, már egy kis sovány emberke ült a fülkében. Egy kis sovány, szelíd, kopott emberke. Mintha csak éppen engemet várt volna. Nem mutatta. De érezni lehetett, örül, hogy egy relatíve nyugodt, látszólag tapintatos ember került a fülkéjébe. Egy nagy kartondoboz volt a lábánál, olyannyira nagy, hogy ha összekuporodik, akár maga is belefért volna. Feje fölött, fenn a hálóban, néhány túlkötözött csomag, valamint egy kopott hegedűtok.

Máris kis, halk muzsikusnak véltem emberkémet. Mert más foglalkozást, mesterséget, hivatást sehogyan sem tudtam párosítani vele. Kis, halk muzsikusnak véltem, akinek nemcsak a lelke van dalból, hanem egész lénye, mindene. Egy idő után szóba elegyedtünk. Többször megkérdezte ugyanis, nem zavar-e netán a nagy doboz. Sehogy sem tudtam megnyugtatni, megállás nélkül huzigálta maga felé, különösen akkor, ha a kanyarokban alig észlelhetően felém csúszott. Nem szeretné, mondta, ha úgy érezném, kitaszít dobozával, jóllehet éppen örül, hogy nem utazik egyedül. Már régóta egyedül utazik, s még sokat fog egyedül, ahogyan ő mondta, magában utazni… Majd megjegyezte, hűvösödik, de szerencsére még nem kezdtek el fűteni, egyáltalán nem fázik, ha fűtenének, minden bizonnyal leizzadna, leszálláskor azon nyomban meghűlne.

282

A története, amit ott a fülkében Bécsig részletesen előadott, akárha azon a kopott tokból előkerült hegedűn, eljátszott nekem, a következő volt.

Amerikában élnek feleségével. Most otthon volt, Erdélyben. Gyógyfüvekért, mutatott – felhajtva födelét – az olcsó, szürke tasakokkal teli, nagy kartondobozra. És akkor váratlanul tömény gyógynövényillat csapott meg. Valahonnan, minden bizonnyal gyerekkoromból, a nagy Menzel-házak gyógynövényátvevő pincéiből, ahová a szikes Járásról meg a bánáti pusztákról gyűjtötték be a gyógynövényt, ismerős volt ez a kellemes és mégis fojtó illat, amelyet minden bizonnyal a menta határozott volt meg… Ezekért a gyógyfüvekért járt otthon. Egy tudós füvész azt mondta nekik ugyanis, hogy végső soron mindenkit a gyerekkor talajának füvei gyógyíthatnak csak meg, igazán csak arra rezonál az organizmus, a lélek… Mert a felesége beteg. Halálos beteg, tette hozzá rezzenetlen arccal. Már csak ezek a hazai füvek segíthetnek rajta. Már csak ezekre rezonálhat. Ez a doboz tele van ritkábbnál ritkább hazai gyógyfüvekkel. Javasasszonyok, a leghíresebb füvészek gyűjtötték nekem egész nyáron, mondta. Valamint, mutatott fel a feje fölé, immár, mivel testvéreim is mind meghaltak, elhoztam apám hegedűjét is; tanító volt, tette hozzá, mesélték, élete végéig játszott. Estelente majd én is muzsikálok a feleségemnek. Aztán meg majd muzsikálok magamban magamnak. Ezt nem értettem azonnal, hogy mi után és miért csak magának, aztán meg amikor megértettem, elszorult a szívem az általam még nem tapasztalt bánat, zene töménységétől.

Aztán lassan Amerikáról, amerikai életéről kezdtünk beszélgetni. Egy kisvárosban élnek már három évtizede, egy kisvárosban, ahol nagyon szeretnek, mert nincs zaj, ahol 283senki sem szekálja az embereket (talán azt akarta mondani, a szeku nem szekálja), ahol nem történik semmi. Felesége egy festékgyárban dolgozott. És ő is egy gyárban dolgozik már harminc éve… Szavaiból még mindig nem tudtam semmire sem következtetni, miféle gyárban is dolgozhat az én emberkém. Szeretem, nagyon szeretem a munkámat, jóllehet csak raktáros vagyok… Mit gyártanak?, tudakolóztam tapintatosan, mert valóban képtelen voltam kinézni, mi is lehet ennek a hihetetlenül finom emberkének a tulajdonképpeni foglalkozása. Mit?, kérdezte ő is halkan magától. Hát, mondta kis szünetet tartva, talán fokozni szándékozva a hatást: zászlókat. Zászlókat?!, kaptam fel hirtelen a fejem. Ilyet még nem hallottam. Zászlógyár? Fogalmam sem volt, hogy ilyesmi is létezik. Zászlógyár? Hm. Pedig mostanában éppen hogy foglalkozom különös gyárakkal, egy ideje irodalmi módszerekkel privatizálom őket, a kis, különös gyárakat; nemrég privatizáltam az egykori szabadkai kenyérgyárat, mert noha lebontották, a kenyérillat még mindig ott lebeg abban a Tolsztojról elnevezett utcában, azon a csupasz telken, valamint szintén nemrég privatizáltam a lendavai esernyőgyárat például, amelyet maga Tito marsall is meglátogatott egyszer, továbbá a szabadkai tűgyárat, csipkegyárat, a szegedi kefegyárat és az újvidéki szappangyárat, az Albust, ahol József Attila édesapja is dolgozott volt, de zászlógyárról most hallottam először. Néztem a kopott, törékeny emberkét. Lám, így néz ki egy ember, aki egész életében zászlókat gyártott. Zászlócsíkokat. Címereket. Bojtokat. A hangárszerű raktárban nagy ládákban állnak a bojtok. Igen, mondta, mi készítjük az összes Amerikába érkező politikus, államfő zászlaját a Fehér Ház részére, de a nagyobb sportrendezvények, olimpiák, világbajnokságok, árumintavásárok, temet284kezések alkalmával is hozzánk fordulnak (sok, egyáltalán nem panaszkodhatunk, sok a nagy temetkezés Amerikában, Vietnam óta valójában le sem álltunk). Harminc éve megfeszített ütemben liferáljuk az amerikai nemzeti lobogót, de a más nemzetek lobogóit is majdnem hasonló ütemben festjük, szabjuk, szegjük be körben, látjuk el bojttal… Vannak évek, amikor a kék-fehér északi zászlók dominálnak, majd a déli vörösek, feketék kezdenek izzani, hogy aztán a közel-keleti zöldek ragyogjanak, mint édeni pázsitok… Az olasz zászlónak mindig megörültem. Az igazság az, munkatársaim olasznak is véltek, mert hát ugye van bennem egy kis cigányos, ők úgy mondták, román vonás…

Ám akkor egy napon hívatott az igazgató. Inamba szállt a bátorság. El nem tudtam képzelni, miről lehet szó. Első gondolatom az volt, hibát követtem el, második pedig az, hogy nyugdíjaztatni szándékozik. Bekopogtam. Megörült nekem. Sokáig lapogatott. Irodája falán két zászló volt kifüggesztve, jól emlékeztem, mikor, milyen alkalmakkal készítettük őket, az ír, édesanyja állítólag ír származású volt, meg az osztrák, mivel édesapja állítólag osztrák származású volt… Mondta is, hogy mi valójában egy országból származunk, az Osztrák–Magyar Monarchiából. Whiskyvel kínált, szivarral. Ha látna a feleségem, gondoltam. Hamarosan kiderült, a magyar államfő fog Amerikába látogatni, már meg is érkezett a Fehér Ház rendelése, ám sehogyan sem tudják a mérnökei, munkavezetői eldönteni, milyen sorban következnek a magyar zászló csíkjai: a zöld vagy a piros van-e elöl…

Fölálltam. Lassan kiegyenesedtem.

Pirosfehérzöld, mondtam, hirtelen vigyázzba vágva magam. Hangosan. Majdhogynem kiabálva. Magyarul.

285

Az igazgató nem értette. Azt gondolta, becsíptem, avagy immár beszámíthatatlan vagyok, talán arra is gondolhatott, itt az ideje új magyar munkás után néznie. Bocsánat, mondtam, és angolul is elmagyaráztam neki. Ez volt életem legnagyobb élménye. Ezért érdemes volt élni. A feleségem is valami hasonlót mondott, amikor otthon részletesen elmeséltem neki. Mert azt elfelejtettem említeni, mondta, a feleségem gyára készítette részünkre, a mi gyárunk részére a festéket, úgyhogy ha jobban meggondoljuk, mi valójában egy ügyön dolgoztunk… Ezért érdemes volt élnünk. Nem hiszem, hogy már segítenek szegényen ezek a füvek, de megpróbáljuk, ha nem, majd én azután megiszogatom őket. Naponta teázni fogok, meg hegedülgetek majd magamban magamnak, mert már a papagájunk is elpusztult… De majd biztosan újból fog magyar politikus érkezni Amerikába, és ha én már nyugdíjban leszek, akkor is megint engem fog hívatni az igazgató, megígérte. És akkor majd ismét whiskyt iszunk, ismét drága szivarral kínál, és talán majd a hegedűmet is magammal viszem, és játszani fogok neki. És én ismét azt fogom mondani, kiáltani:


Pirosfehérzöld!


Láttam, szorongva várja a vámosokat, határőröket, az elmúlt harminc év alatt egyszer sem utazott külföldre, még az ifjúkori, romániai beidegződöttségek működtek benne. Amikor ránk nyitottak az egyenruhások, természetesen először a nagy dobozon akadtak föl, azonnal kábítószerre gyanakodtak, hozták a drogkereső kutyát, noha elég lett volna csak egy pillantást vetni kis útitársamra, hogy elhiggyék, gyógytea az, amit szállít, s hogy nem üzletelni, hanem valóban 286gyógyítani viszi. Közben körülményesen kigombolta kopott zakójának négy gombját, és egy furcsa mozdulattal belső zsebéből előbányászta a dunsztgumikkal bebiztosított nagy, régi bugyellárist, majd újból gyorsan begombolgatta a négy gombot, s csak aztán mutatta meg az útlevelét, hogy utána ismét kigombolja a négy gombot, s gyors mozdulattal visszadugja a bugyellárist, majd figyelmesen ismét begombolja mind a négy gombot.


Első gondolatom az volt, félti a pénzét, talán valami örökséget akar Amerikába csempészni, de aztán mindinkább úgy tűnt, egyáltalán nem pénzről, valami egészen másról lehet szó. Jóllehet fogalmam sem volt, miről. Akkor már kevesebbet beszélgettünk, addigra már mindent elmondtunk egymásnak, volt időm törni a fejem, miért is voltak ezek a furcsa gombolkozások, szokatlanul gyors, védekező mozdulatok. Miközben újra és újra rekonstruáltam mozdulatait, sikerült elkülönítenem valamit. Egy pillanatban ugyanis, mintha valami feltűnt volna a hóna alatt, mintha valami színesség mutatkozott volna a zakó bélésén. Igen, végül is e színességnél állapodtam meg. Mármint hogy mintha színes lett volna annak az istentelenül elhasznált, kopott kis zakónak a bélése, hónalja… És akkor egy pillanatban, már közeledtünk Bécs felé, Liszt Ferenc talán már lassított is, szinte felkiáltottam:


Flamingó!


Igen, végül is az évtizedek óta tartó intenzív foglalkozásom a flamingókkal, a nagy folyók, tengerek, óceánok deltáiban eltöltött sok idő meghozta az eredményt, mintha segített volna, mármint az, hogy a halvány rózsaszín madár, 287ha fel találja emelni szárnyát, váratlan effektust produkál, ugyanis szárnyának belső fele, visszája, bélése intenzív fekete selyem. Igen, a flamingóknak köszönhetően tanultam meg a szárnyak, hónaljak intenzív kémlelését, ugyanis mindig csak egy-két szárnycsapásnyi idő alatt kellett elvégezni a béléstollak szemrevételezését, megítélését, klasszifikálását… Már lassított a Liszt Ferenc, amikor egyértelművé vált számomra, a kopott kis zakó zászlóval van bélelve: pirosfehérzöld zászlóval.

Bécsben ki kellett szállni a vonatból, és majd hosszú villamosúton átkerülni az Ostbahnhofról a Westbanhofra… Segítettem neki leemelni a nagy dobozt, és már kofferkuliért akartam szaladni, legszívesebben őt is felültettem volna rá, legszívesebben én toltam volna haza, át az óceánon, haza Amerikába beteg feleségéhez, be a zászlógyár udvarába, végig a zászlógyár csarnokain, végig a magyar trikolór végtelen folyóméterei mellett, amikor is ő valami régimódi, román babakocsikereket kerített elő, és ügyesen ráhelyezte, rákötözte a dobozt, segítettem lehozni a hegedűt, de aztán végül is búcsúzkodás nélkül sodródtunk el egymástól. Csak álltam és bámultam utána. Istenem, gondoltam, milyen sokat tanultam ettől a jelentéktelen emberkétől kis élettörténetünk elmondásának titkát illetően, meg hát főleg azt tanultam meg tőle, hiszen eddig azt hittem, sosem is fogom tudni kimondani (leírni) ezeket a szavakat, hogyan kell kis életünk szálait úgy vezetni, bujtatni, hogy állandóan azt kelljen mondani, ismételgetni: Pirosfehérzöld!, de úgy, és ez a titkok titka, hogy az ismétlés egyszer sem tűnjön körmönfont ravaszkodás, egyszer sem lihegés eredményének… Igen, alighogy megtömte zsebeimet hargitai gyógyteával, elsodródtunk egymástól, egyszer még láttam feltűnni a hátára kötött hegedűvel 288egy végtelen, vízszintes mozgólépcsőn, de aztán már többé nem, ám én még mindig azt ismételgettem ott az Ostbahnhof forgatagában, hogy: Pirosfehérzöld, ez a magyar föld!

3.
(Orchideázás, avagy a megesett, teherben maradt történet)

A harmadik vonatos történet nemrég esett meg. Milyen szépnek is tűnik most nekem valamiért ez a közhelyszerű fordulat, mármint hogy a történet megesett, teherben maradt. Egy megesett, teherben maradt történet. Az történt tehát, hogy Jutka feleségem átvitt járásszéli tanyánkról, ahol mostanában, mint régen a gazdák, tavasztól télig múlatjuk időnket, Szegedre. És feltett, majdnem azt mondtam, feladott az InterCityre. Alighogy elfoglaltam a helyem, még el sem indult a vonat, én máris kibányásztam hátizsákomból könyveimet, szétszortíroztam a kis, ablak melletti asztalkán papirosaimat, és belemerültem, szinte belezuhantam olvasmányaimba. Közben persze saját verseimet is böngészgetve, ugyanis még ki kellett választani, mit fogok felolvasni pesti irodalmi estemen, a Budapest Broadwayen, ott egészen közel a patinás Művész kávéházhoz, ahol egykor, a hetvenes években, mikor Lea lányom még a Balettintézetben tanult, törzsvendégnek mondhattam magam, szinte természetesnek véve a homályos sarkokban valahol Mándy avagy Pilinszky intenzív inkognitóját mint a szervezők mondották, egy igen kellemes emeleti szeparéban leszünk Erdélyi Herminával, a bácskai Gulietta Masinával, valamint a két Pesten dolgozó, zentai színésznővel, Szorcsik Krisztával és Mezei Kingával, amiből kifolyólag inkább mesélnem kellene majd, sugallták a szervezők, összekötni a csodálatos, éppen egyszerűségükben, 289minden manírtól, a pesti színészek kenetteljességétől mentes voltukban csodálatos színésznők produkcióit, ám éppen ezért, annak a valaminek, amit majd magam olvasok fel, kifejezetten személyes hangúnak kellene lennie… Meg másnap a solymári Pázmány Péter Tudományegyetemen is kellett még felolvasnom, tehát az oda szánt verseket, a Pesti partvist nevezetesen, valamint esszéisztikus mellékdalait (esszéisztikus dalok!) is átfutottam, megpróbáltam eldúdolni, illetve hát elkántálni őket, ami persze nem is volt olyan egyszerű, mint gondoltam volt, közben hosszan tűnődve minőségük felett is persze, egy-egy zavaró töltelékszót, netán egész sorokat huzigálva ki, méricskélve hosszúságukat, immár inkább csak a hosszúságukat, mint azt Németországban megtanultam volt, ahol a felolvasásra való készülés valójában csupán az idő méricskéléséből áll, otthon leméred, kiteszed magad elé az órát, hangosan eldeklamálod az éppen aktuális szöveget, majd a helyszínre érve, a hangpróbán ismét leméritek immár közösen, amit kezdetben nehéz volt megszoknom, ugyanis miközben az ember lihegve önmaga átugrására, illetve hát a világ megváltására készül verse ördögi kis szerkezetével, történetének rejtett dimenzióival, tapintatos szigorral közlik vele, rendben, minden rendben, csupán öt perccel rövidebb idő alatt, liheghetsz, megválthatod, akár meg is döntheted a világot, csak az egzaktmód meghatározott időtartamon belül, ami, mármint ez a hideg méricskélés, közben téged is lehűt, nem lihegsz immár annyira, a világot megváltani, megdönteni is elfelejted, csupán a lehető legpontosabban, a poénokat kidekázva, a mélyebbnek tűnő passzusokat kissé alámerítve, felolvasol, egyszerűen csak felolvasol, fel, ahogyan szöveget fel kell olvasni… Tehát inkább az összekötő szövegek motívumait próbáltam lajstromozni egy papíron: 290Hermina Könyökkanyarjához a ragyogó arany tengerit írtam fel, különös tekintettel a dráma első pillanatában a Balkán mélyéről érkező, a ház falának hajtó kamion által a rámájából kiütött dalmáciai várromot ábrázoló festményre; Kriszta Miquel Barcelójához a felfeszített lovakat; Kinga Azúr talpú Krisztusához pedig a tengeren való járást kellene, gondoltam, kissé továbbgondolni, a tengeri aranyhegyének megmászásától, illetve a Járáson, a Pannon-tenger sziksóval terített fenekén való végtelen sétafikálásomtól, a bíbiceket követő, cikázó járkálásomtól, közben persze akár egy terepasztalon, jelezvén választott terrénumom, a Monarchia és Nagy-Jugoszlávia, illetve az Adria és Bácska szigorúan zárt egységét… Amikor is a sínek – jellegzetesen monarchiabeli – csikorgása közepette megállt a vonat. Mi történt?!, kaptam föl a fejem. Hol is tartok éppen hordozható irodalmi terepasztalomon?! Gyorsan kilestem: Szatymaz!

Hogy kerültem most meg Szatymazra?!, kapott el hirtelen a pánik, netán téves vonatra tettek fel, Balkánról a Balkánra tartok… Nem, semmi baj, nyugtattam magam, minden rendben, ugyanis ha Szegedről indul az ember Pestre, a vonat először Szatymaznál áll meg. Jól tudtam ezt, mégis, mivel Szatymaz még nem lett feltételes reflexem részévé, első pillanatban megijedtem, hogy aztán a következő pillanatban már visszatérve a valóságba, valami kellemes boldogság áradjon szét bennem. Olyannyira, hogy majdnem felkiáltottam: Szatymaz!

Mivel ez kissé meglepően hangozhat, Szatymaz, éppen Szatymaz az egyike a legfontosabb helységeknek számomra. Ugyanis én nem ismerem Magyarországot. Én Szerbiát ismerem, Horvátországot, az Adriát, Szlovéniát, a Triglavot, Boszniát, Szarajevót, Montenegrót, Cetinjét, Petar Petrović 291Njegoš sírját, Kosovót és Macedóniát, meg hát ugye Velencét, Párizst, New Yorkot, Berlint, Koppenhágát, Szibériát, Birobidzsánt és Tokiót… Szóval mivel nem ismerem Magyarországot, képzeljük el, húszéves már elmúltam, amikor először jártam Magyarországon, kiszúrtam néhány magyarországi kisvárost, fájkisközséget, ahogyan elneveztem őket – és alapos tanulmányozásukba kezdtem. Hogy megismerjem Magyarországot. Ilyen város még például Akasztó. Természetesen Leonardo da Vinci miatt. Ugyanis, mint köztudott, az egyik furfangos akasztói juhász, mint egy népmesében, visszaigényelte az áfát az Utolsó vacsoráért. Az én Da Vinci-kódom színhelye tehát Akasztó és Stadler, a börtönben búsuló juhász (lásd szülővárosom Bus-Bús nemzetségét, az ifjabb Bús Ottó tragikus életét, illetve hát a Búsuló juhász plasztikai problémáját körüljáró Vezérkar című kis könyvem) a főszereplője, mert mondanom sem kell, a furfangos juhászt börtönbe zárták, ahelyett, hogy mint nagy konceptualista művészt, a magyar Duchamp-t, ünnepelték volna… Valamint Pirtó és Áporka is ilyen kis helységek, fájkisközségek. Csáth írja egy helyen, tőle kölcsönöztem ezt a két fájkisközséget, tőle vettem át őket, hogy tovább viseljem gondjukat, hogy továbbra sem feledkezzünk meg róluk, azt írja ugyanis Csáth, hogy Szabadkát Budapesttől nemcsak sok-sok mérföld választja el, hanem a végtelen Nagyalföld is, egy darab ázsiai síkság, amelyen a Pirtó és Áporka nevű állomások is vannak.

Egyszer megkértem Jutka feleségemet, hajtson be Szatymazra. Behajtottunk. Kiszálltam, megérintettem egy fa, szatymazi fa (meggy volt) törzsét, hangyák igyekeztek a piros kéreg sebén csorgó mézga felé, megkóstoltam azt a mézgát, majd megkóstoltam az egyik utcai kút vizét is. A szatymazi 292víz!, mondtam arcomat, szakállamat mosogatva, törölgetve, miközben továbbindultunk. Fiolába kellene vennem belőle, mondtam. Miből kellene fiolába venni?, kérdezte Jutka az útra koncentrálva. Szatymaz vizéből kellene fiolába venni, mint vett volt Chateaubriand a Jordán vizéből… Néztem a le-föl szálló szatymazi embereket.

Aztán, ahogy Szatymazról továbbindult a vonat, újra olvasgatni kezdtem. Ám egy idő után, fél óra ha múlott, azt vettem észre, egyedül vagyok a kupéban. A szó szoros értelmében egyes-egyedül a hosszú szerelvényen. Nem értettem, mi történt. Még hallottam Jutka feleségem utolsó szavait: Vigyázz, el ne veszelődj! Hát lehetséges, hogy máris elveszelődtem?! Itt gubbasztok egyedül valami ismeretlen helyen. Kilestem: Albertirsa, írta a helység nevét, amellyel még sosem találkoztam életem folyamán. Képtelen voltam felfogni, mi történhetett, hogyan kerültem Albertirsára. Mit keresek Albertirsán, hogyan következik az én szövegeimből most egyszer csak Albertirsa?! Hová tűntek az utasok, miért hagytak itt, mi a fészkes fenére várakozom itt, Albertirsán, kezemben kétes papirosaimmal?! Minden bizonnyal nemcsak én választhatok fájkisközséget, azok, a fájkisközségiek is választhatnak engem. Fázni kezdtem, mert már rég megszűnhetett a fűtés is. Akkor egy hátizsákos lány, aki tán valamelyik szegedi irodalmi estemről (Életem legszebb irodalmi estje) ismerhetett, felszólt hozzám. Le kell szállni, mondta, siessen, pótbuszokkal visznek bennünket Ceglédig, siessen, mert itt marad örökre Albertirsán… Istenem, lehetséges, örökre Albertirsán maradok?! Baktattam a lány után a kavicson, a sárban. Albertirsán. Majd felkászálódtam az egyik sárga pótbuszra. Cegléden pedig lekászálódtam, ismét baktattam a hátizsákos lány után a sárban, aztán friss kavi293cson, majd a nagyrészt szépen újjáépített állomáson, minden jel szerint, gondoltam, Cegléd komoly csomóponttá lesz, felszálltam a pesti vonatra, amely már várt bennünket.

Egy házaspár ült a fülkében, ahová benyitottam. A hölgy, már elmúlhatott harminc, sőt az sincs kizárva, közelebb lehetett a negyvenhez, de mint manapság a lánykáknak, neki is rövidebb volt az üngöcskéje, és ez hirtelen erős ütést mért rám: kilátszott a köldöke. Méla állapotomban, e korai bolyongásom, eltévelyedésem után, hogy ne sírjam el magam, hogy ne üvöltsek, máris beléje, mármint köldökének kis kagylójába feledkeztem – furakodtam remeterákként… Aztán ismét olvasgattam, bambán ki-kipillantva a tájra, a Nagyalföldre, amely valóban nagy volt, jóllehet pontosan lehetett érezni, szerves egészet képez a mi szikes Járásunkkal, abszolút tudtam, éreztem minden szál füvének ízét, éreztem minden madara tojásának súlyát, porának, sarának alkímiáját, felhőinek isteni festészettörténetét. Jóllehet egy pillanatra sem feledkezve meg ama gyöngyház sziromról… Amikor is kinyílt az ajtó, és egy hihetetlenül érdekes, menyétképű, sánta emberke lépett be határozottan. Igen, mintha csak tudatni akarta volna, itt most egy új időszámítás, a menyét éve, egy új helyzet veszi kezdetét. Jó napot, mondta. Felrakta csomagjait, tele elemózsiával. És leült. Régi, szolid karórájára pillantott. Már rég el kellett volna indulnunk, mondta. Ha elindultunk volna, le tetszett volna maradni, jegyeztem meg, ugyanis olykor zavarnak a magabiztos, mindentudó emberek, mert hát ugye, egyáltalán miben is lehetnének biztosak, mit is tudhatnának szaros gatyájuk és sárguló körmük árnyalatának bizonyos összefüggésén kívül? Nem, mondta, ő már rég fenn volt, csak odaát, mutatott a háta mögé, valaki cigarettázni kezdett, azért pakolt át hozzánk. 294Aztán még hozzátette, reggel, idefelé jövet nem késtünk. Ön reggel jött Ceglédre, és már megy is vissza Pestre?, kérdeztem. Igen, mondta. Csak körülszaladtam a rokonokat. És akkor szép menyétarca sugározni kezdett. Egy pillanatra, éreztem, derékban rövid üngecskéjében a nőt is megigézte a menyétarcú férfi. Nem csoda, gondoltam, hiszen talán éppen a menyét a legcsodálatosabb, legkedvesebb arcú állati lények egyike, nemrég találtam egyet az istálló fényesre koptatott jászolában (évek óta nincs már tehenünk, lovunk), patkánymérget ehetett, mert hát én akkor még úgy tudtam, a patkányokkal harcolok, a patkányok rágták le egyik libánk fejét, s húzták ki komplett belsőségeit a kibővített végbélnyíláson, és nem a menyétkék, nem a menyétkékkel harcolok, így volt alkalmam a menyétkét mint olyant szemrevételezni…

Cegléden mindenki orchideázik, mondta, a szimpatikus, menyétképű ember. Orchideázik?, kérdeztem köhécselve, mert teljesen váratlanul ért közlése. Igen, mondta, interneten keresztül kapcsolatban állnak az egész világgal, a világ összes orchideatermesztőjével. Elképesztő, mondta, milyen színvonalat ért máris el a ceglédi orchideázás! Rokonaim is mind orchideáznak. Mind kertész. Mint mi a feleségemmel. Csak ők nem piros diplomával végeztek a Kertészeti Egyetemen, mint mi. Mert mi a feleségemmel piros diplomával végeztünk. De mind kertész. És mind orchideázik.

Na mármost, mondanom sem kell, mennyire izgalomba jöttem. Hiszen egy abszolút költői motívum, egy lényegében még általam érintetlen költői motívum hevert előttem. És méghozzá mennyivel frissebb, mint az előbb lajstromozott motívumok! Igen, ott hevert a szó szoros értelmében kéznyújtásnyira. Ám hogyan felcsípni?! Magamévá tenni? Az ablaknál ülő hölgy is megfeszült, csak most értettem meg, 295miért gondoltam volt az előbb sziromszerűen viaszosnak azt a bizonyos kagylót…

Igaz, Ceglédről tudtam ezt-azt. Például Illyés Gyula Dózsa György a ceglédi piacon című verséből. Amit szinte fejből tudtam, mivel egy időben antologikusnak számított, ma nem tudom, annak számít-e, s én minden antológiában, válogatásban újraolvastam. Meg az orchideáról is tudtam ezt-azt, sőt az igazság az, nem is keveset, ugyanis mivel a Tolnai Világlexikona nem tárgyalja külön az orchideát, a Kosborfélék (vitézfű) alatt tárgyalja, én úgy gondoltam, az Új Tolnaiban külön veszem az orchideát, külön címszót szentelek ennek a legfurcsább formájú, drága virágnak. Tehát, úgy általában, rendelkeztem némi orchideakultúrával. Igen, rendelkeztem némi orchideakultúrával, ám az orchidea mint olyan nem érintett meg, nem lett költői motívumommá, talán csupán az a bizonyos gombafonál, amely nélkül az orchidea csírázása képtelen beindulni, meg a mézajak és a hímgöröngy került át intim papirosaimra, jóllehet igazán persze még ezeket sem melegítettem életre leheletemmel a szócikk hideg világában, annyira legalábbis, hogy verseimbe kötődhettek, hatolhattak volna, szóval nem tisztáztam, hogy az a bizonyos fonál (mikoriza), vagy hogy még mindig a fonalaknál maradjunk, a bibeszál ténylegesen köthető-e a tojás jégzsinórjához, amelyen valójában az én egész költészetem mint afféle köldökzsinóron – mikor e gondolatokhoz értem, hirtelen ismét mélyen, mélyebben, mint eddig, az asszony mézajkába (labellum) pillantottam, hatoltam pillantásommal, igen, ez a kifejezés jobban megfelel, mint a kagyló, szirom etc., szinte már benne a szeméremajak –, szóval, hogy köthetőek-e a jégzsinórhoz, amelyen az én egész költészetem, mint afféle köldökzsinóron lóg, csüng a semmiben… Hú!

296

Ha lassítottunk, a menyétarcú emberke ki-kisietett a folyosóra, ellenőrizze, mi történik, hogy aztán beszámoljon nekünk a dolgok állásáról, illetve hát döcögéséről, mert az újonnan lefektetett síneken valóban éppen csak hogy döcögtünk. Úgy éreztem, szétdurran a fejem, akárha erekció előtti pillanatban, egyrészt a szócikk, hiszen még nem került nyomdába, másrészt egész költészetem, harmadrészt a konkrét virágban, mézajakban való leledzésem, észrevétlen tovább hatolásom, netán a köldökzsinóron a vaginájának valós mézajkába juthatnék, anélkül, hogy a férje, avagy a kis menyétarcú kertész bármit is észrevenne… Igen, most nagyon kellett volna tartani a témát. Rákérdezni valamire. Mondjuk, az orchidea csodálatosabbnál csodálatosabb légi álélősködőire, az úgynevezett dajkáló növényekhez való viszonyának mibenlétére, de ilyenfajta csevegés közben képtelen voltam ezekkel a dolgokkal előrukkolni, csak most döbbentem rá, minden ismeretem egyértelműen művészi vonatkozású, könyv-, illetve rossz értelemben papírízű volt.

Mert hát hogyan is festett volna, ha most ott a kupéban, félig a nő hasában immár, Nabokov szép Proust-tanulmányáról kezdek értekezni, jóllehet Nabokov be is rajzolta tanulmányába a vadorchideát, a Cattleya labiatát, amelyet Wilhelm Cattley-ről neveztek el, és mint megjegyzi, a klubrendezvényeken Anglia-szerte elmaradhatatlan az idősebb nők kebeléről… Igen, mert az Új Tolnai részére összehordott szócikkanyagomban én éppen ezt a mozzanatot jártam volt körül, ugyanis az orchidea színét Nabokov a mályvához hasonlítja, különösmód éppen ebben a színben egyesítve a prousti idő lila tinta-színét, valamint mind a bíbor és a rózsaszíneket, amiben én részben meg tudom erősíteni Nabokovot, ugyanis magam is fölfigyeltem a mályva szerepé297re Proust nagy művében… Arról van szó, hogy én addig, tehát Proust ilyen jellegű tanulmányozása előtt a szép fekete földet lilának tudtam, Proust viszont nem kis meglepetésemre, zseniálisan mályvaszínűnek mondja. Emlékezzünk csak arra a részre, amikor arról beszél, hogy nagyanyja barázdált bőrű szép arca öregkorában, mint ősszel a szántóföldek, majdnem mályvaszínű lett… Summa summarum, azt akartam, azt óhajtottam volna ott a ceglédi vonat fülkéjében megkérdezni a kis menyétarcú, sánta kertésztől, azt az egyszerű kérdést, de akkor nem tűnt ilyen egyszerűnek, mivel minden orchidea vonatkozású dolog egyszerre tódult a fejembe, azt az egyszerű kérdést, amelyet a mai napig sem sikerült megtudnom: milyen is valójában az a mályvaszíne a vad orchideának? Hiszen nem mondhatom az egyik virág színéről azt, hogy olyan, mint a másik virág színe, mint ahogyan azt végső soron Nabokov is teszi… Ez a bíbor- és rózsaszín, illetve a lila tintaszín persze hirtelen egyszerre, akárha a vonat, illetve a hölgy hasa rándulásának köszönhetően egész rózsa-, viola-, indigó-, flamingó- és azúrkutatásaimba löttyent egyszerre össze, s ez is csak még jobban, szinte alig elviselhetően nehezítette a dolgot, el sem is viselhettem volna, ha nem lett volna olyan kedves, izgalmasan kedves arca a kertésznek, ha nem vackoltam volna már előbb a nő köldökébe, netán máris mézajkába alant. Pedig ha sikerült volna feltennem ezt a kérdést, akkor az Új Tolnai Világlexikona végre megmondhatta volna, milyen színű is az a halványan vad orchidea, így egyelőre az én próbálkozásom olvasható a szócikkben, mármint hogy az a csinosan festett virág tulajdonképpeni színe a mályvás viasz és a mályvás opál között van valahol, amit ott a ceglédi vonat fülkéjében, mondanom sem kell, a nő köldöke, mézajka igazolni látszott, vaginaszínű…

298

Belátván, a talált nagy motívumot az irodalom felől mégsem közelíthetem, érinthetem meg igazán, hirtelen arra gondoltam, netán a film felől viszont igen. Már a számon volt, megkérdezem a menyétképű kertészt, látta-e véletlen Cassavetes A kínai bukméker meggyilkolása című filmjét? Amely éppen az orchideák miatt lett egyik kedvenc filmemmé, amelyet éppen az orchideák miatt választottam be a százéves film tíz legjobb alkotása közé. Ugyanis a film főszereplője, Ben Gazarra alakította jelentéktelen bártulajdonos, hogy megünnepelje kis bárjának gengszterektől való kiváltását, három legkedvesebb barátnőjének, bárja gyönyörű, feslett, gyönyörűen feslett táncosnőjének sorban egy-egy orchideát ajándékoz, hogy aztán magukkal vigye őket a gengszterekhez, ahol, miközben ők az előszobában várakoznak ölükben az orchideával, Ben Gazarra újból elkártyázza kis bárját, s ahhoz, hogy ismét kiválthassa, most már komolyabb árat kérnek tőle, nevezetesen egy gazdag kínai bukméker lelövését.

Ám ez az orchideás rész a film elején olyan szépen, hosszasan és mégis mellékesen van megcsinálva, hogy külön kis filmként is megállná a helyét, ahogyan véleményem szerint külön hely is illeti meg a filmtörténet antológiáiban.

De végül ettől is el kellett tekintenem ott a ceglédi vonaton, ezzel a filmes megközelítéssel sem tudtam élni, hát igen, hétköznapi beszélgetésben hogyan élni Cassavetes egyik semmis részletével, így nem maradt más hátra, mint egy mostanában hallott hírt elismételni neki, mert azt szerettem volna, majd beleszakadtam, majdnem magam szakadtam bele abba az erőlködésbe, ne szakadjon meg az orchidea, az orchisfélék fonala, ne ejtődjön a csodálatosan mutatkozó motívum, ne zuhanjak alá a mézajak mellé, a semmibe…

299

A szingapúri magyar kolónia, szólaltam meg akkor végre, minden évben az Orchideák kertjében ünnepli meg 1956 évfordulóját.

Ám a kis menyétarcú kertész nem reagált, hirtelen behúzta a nyakát, egyértelmű volt, megijedt ’56 említésétől, akárha egyik előző vonatos történetem, a No politik! kis főhőse, kisietett a folyosóra. A nő a hasára tette a kezét, talán, hogy férje ne lássa, min mesterkedem, ne vegye észre, mennyire betornásztam már magam, ne vegye észre, már az erekció határán, a mézajakban leledzek, a vonat által mozgatva ritmikusan…

Tíz perc ha múlott, amikor a kis menyétarcú emberke visszajött, öltözködni kezdett, majd csak annyit mondott még, hogy holnap orchideakiállítás lesz Pesten. Hol?!, kérdeztem mohón. Ugyanis arra gondoltam, netán megismerkedhetem a ceglédi rokonokkal, valamint persze arra is, hogy akkor mégis van valami lehetősége annak, hogy ne kelljen kicibálnom magam a hölgy mézajkából. Vajdahunyad várában, mondta. Ismét elámultam, amit ő úgy magyarázhatott magának, hogy nem tudom, mi is az, és hol is található Vajdahunyad vára mint olyan. Ott van, mondta, az állatkerttel szemben, a Hősök terénél…

Igen, mondtam, jól ismerem Vajdahunyad várát. Jól ismeri?, húzta fel a szemöldökét a menyétarcú kertész. Igen, egyszer laktam volt benne. Vajdahunyad várában?!, kérdezte. Ön lakott egyszer Vajdahunyad várában?! Igen, egyszer laktam ott, mondtam, kivártam kissé, a hölgy is jobban rám tapadjon, laktam ott egyik szarajevói költőbarátommal… Hirtelen zavarba jöttek, nem is értették, mi a fenét beszélek ott összevissza nekik: Szarajevó, költő… Az van ugyanis, folytattam tudálékosan, hogy minden pesti 300múzeum rendelkezik egy vagy két vendégszobával, és ha valamelyik múzeum rendez valami értekezletet, fesztivált, akkor a többiek átengedik ezeket a vendégszobákat, na mármost, így helyezett el bennünket a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) a Mezőgazdasági Múzeum vendégszobájában, amely Vajdahunyad vára kis toronyszobája valójában, szocreál berendezéssel, ám igazán romantikus kis terasszal, a lehető legcsodálatosabb kilátással Pestre és Budára. Reggelente barátommal kiültünk a romantikus kis teraszra, és rendszeresen ott fogyasztottuk el első kávénkat, és hát egy szarajevói emberrel kávézni, az ugye egészen más, az egy valóságos rituálé… Ám a dolog kissé még ennél is bonyolultabb, szövegeltem immár teljesen megfeledkezve arról, hol is vagyok, kiknek is mesélek, ugyanis elszállásolásunk úgy történt, hogy elkaptuk a múzeum kulcsát. Éjszaka jártunk haza, a hatalmas Mezőgazdasági Múzeum volt a házunk, olykor kissé spiccesen, avagy egészen ittasan, fél éjszakát kóvályogtunk a Mezőgazdasági Múzeumban, hol az aratást, hol a sertéstenyésztést bemutató termekben pihenve, amíg végre megtaláltuk a lépcsőt, amelyen a liftig kellett kapaszkodnunk, hogy aztán, kiszállva a liftből, az egyik sarkon, egy feketére festett, törött gipszlóig érjünk, csak azt jegyeztük meg, a betört, fekete gipszlovat, ahonnan aztán immár csak egy kis keskeny lépcsősoron kellett felkapaszkodnunk a toronyba…

Ez a Vajdahunyad vári kaland azért is izgalmas volt számomra, mert a PIM egyik különös, hogy úgy mondjam, regényes alkalmazottja vitt a röptérre, hogy megvárjuk immár őszülő, monumentális termetű, ám annál gyengédebb lelkű bosnyák barátomat, majd ő vezetett fel bennünket a szobánkba. Jóllehet már közben a röptéren is arra lettem figyelmes, 301hogy mindent fotóz. Ki fotózott mindent?!, kérdezte idegesen a menyétarcú kertész. A kísérőm, aki közben elmondta, hogy ő félig-meddig orosz származású, Moszkvában élt soká. Rendben van, mondtam, de miért fotózol ennyit, miért fotózol mindent? Ugyanis például máris lefotózott egy embert, aki pepita kabátban, bajszát fésülve, velünk keringett soká a forgóajtóban, meg le egy másik kopott emberkét is, aki egy vásott vulkánfíberrel forgott ott mellettünk, többé talán ki sem találva az ajtó üvegszerkezetéből… Igen, mondta a PIM-es orosz, félorosz fiú, mindent dokumentálok. Abszolút mindent, mondta, miközben egy rózsaautomatát fotózott éppen, amelyből a pepita zakós férfi egy csokrot váltott volt ki. És valóban így csinált, abszolút mindent fotózott aztán a Mezőgazdasági Múzeumban is, de számomra érthetetlen módon úgy, hogy közben praktikus teendőit is hibátlanul elvégezte, megmaradt ideális idegenvezetőnek, vendéglátónak… Amíg a toronyba, szobánkba értünk, minden semmis detaille-t lefotózott. Le azt a bizonyos törött gipszlovat is. Ezt a történetet csak az ő fotói mentén tudnám igazán elmesélni önöknek, az igazság az, már többször üzentem is neki, szeretném megkapni azokat a fotókat. Csak még egy történelemkönyv kellene mellé, hogy a valós és a félig-meddig Potemkin-várban töltött napjainkat igazán el tudjam mesélni; persze, amikor történelemkönyvet említettem, akkor egy a Boszniát tárgyaló könyvre is gondoltam, ugyanis barátom, egyrészt mindent közösnek nyilvánított, hozzám hasonlóan ő is Monarchiában gondolkodott, az Egyesült Európát, ahogy különben Nagy-Jugoszláviát is, csupán ugyanazon térség különböző változatainak tekintette, minden közös, Zrínyi, Martinovics, mutatott a feliratokra, szobrokra, másrészt minden idegennek tűnt neki, ahogy különben Bécsben is, ahol 302évekig élt, és ahol szintén töltöttünk együtt napokat, heteket, igaz, akármennyire tűntek is neki bizonyos dolgok idegennek, akármennyire bizalmatlan is volt az új nagyformák iránt, Gavrilo Princip, al-Kaida, már nem válhatna belőle, s ez már hihetetlen előrehaladás lenne, ha ennyivel kevesebb Princip, al-Kaida még akkor is, ha később ezt a különös pesti élményét csupán egyetlenegy szóban futtatta ki, mégpedig a pestisben. Érdekes, mondtam, már rég észrevettem, minden balkáni barátom Bécsben, Pesten is az otthoni pestis nyomait keresik, azt, hogy a világban sincs másképpen, ott is pestis uralkodik, sőt ott leginkább:

Imádok sétálni a császári metropoliszokban. Nevük a pestis veszélyére figyelmeztet.*2

Mondanom sem kell, menyétképű útitársam nem győzött csodálkozni, mennyire otthonosan mozgok a várban, a Mezőgazdasági Múzeum minden zugában, jóllehet különben sem értett semmit, egyszerűen elképzelhetetlen volt számára, hogy egy gyanús, felemás figura, aki itt összevissza beszél, rengeteg pontatlanságot halmozva magáról az orchideáról is mellesleg, aki közben valamiért állandóan Szarajevót emlegeti, Istenem, mi köze Szarajevónak az orchideázáshoz, elképzelhetetlen számára az, hogy ez a figura élete egyik centrális helyén lakott volt, kóvályogott éjszakánként teremről teremre, emeletről emeletre, igen, ez teljesen felfoghatatlan volt a menyétképű emberke számára.

Ismét a folyosóra sietett, mert mintha lassított volna a vonat, jóllehet még nem voltunk Kőbányánál, meg minden bizonnyal azért is, tagolja valamiféleképpen az én immár 303valóban teljesen elszabadult, parttalan történetemet. Oroszország és Szarajevó között…

De én tovább meséltem, mert éreztem, a nő jobban figyel, mint eddig, a szó szoros értelmében issza, szürcsöli szavaimat.

Már az én utolsó szarajevói és mostari utamról, a Neretváról mint olyanról a Buna torkolatában forgó szúfikról meséltem… Jóllehet nagyon is éreztem, azonnal valami egyszerűbb, direktebb kérdéssel kell előhozakodnom, különben furcsa vége lesz a dolognak, hiszen ezek az én elszabadult, parttalan történeteim nem vezetnek sehová. Mármint azzal például, hogy ők, piros diplomás kertészek, feleségével mit termesztenek? És így is lett. Feltettem neki a kérdést.

Ami egyáltalán nem lepte meg. Azonnal válaszolt. Kaktuszokat, mondta. Éreztem, a nő bőre megrándul. Hatszázfajta kaktuszuk van a ház köré épített, félig földbe merített három üvegházban, folytatta, hatezer példányban…

És már magyarázta is, hogy iskolákban árulják őket, a gyerekek szeretik a kis kaktuszokat, meg hát, magyarázta, különben ők, kaktuszosok is, c orhideások, vásárokra, kiállításokra járnak, nemegyszer állították ki kaktuszaikat a Mezőgazdasági Múzeumban is.

Melyik az ön kedvenc kaktusza?, kérdeztem ismét csak próbálva visszavenni valamit a parttalan történetből. Igen, most végre mintha sikerült volna meglelni a hangot, s végre közel hajolva arcomhoz, akárha valami nagyon bizalmasat közölne velem, halkan válaszolt.

A Safiria. A Safiria?, kérdeztem a hölgy mézajkára pillantva, ismét feléje-beléje igyekezve, ugyanis hosszú utunk alatt már egész járatokat fúrtam magamnak… Igen, mondta: a dögkaktusz. És a szatyrokért, elemózsiával teli zacskóiért nyúlt.

304

Közben ugyanis megérkeztünk a Nyugati pályaudvarra. Eltűnt. Ahogy a nőnek és a férjének is egy pillanat alatt nyoma veszett. A tapadózár hangját hallottam utoljára, ahogy magára vette bélelt télikabátját, ahogy elzárta az utat, kis híján odacsípetve, levágva hímtagomat. Én átmentem a metróhoz, hogy az Árpád hídnál majd ismét buszra váltsak, és Pilisborosjenőre (Weindorf) utazzak. Alighogy megérkeztem, unokáim sorba vezettek szobáikon. Janka, legidősebb unokám megfogta a kezem, hogy egy létrás szerkezetű kis állványhoz vezessen, a szoba napos balkonajtaja előtt. A kaktuszgyűjteményem, mondta. Mi ez?, kérdeztem ámuldozva, te gyűjtöd a kaktuszokat? Igen, mondta. A vonaton, kezdtem mesélni neki, megismerkedtem egy kedves kertészbácsival, akinek hatszázféle kaktusza van, egyszer meg kellene látogatnunk, Cegléden minden bizonnyal a nyomára tudnánk bukkanni a bácsi pesti címének…

4.
(Hárfakoncert)

Ha összekuporgat egy kis pénzt, Barnabás a kamrába megy. Nem a söprűkért, vasvesszőkért, se nem a fejszéért. Hanem azért, hogy leakassza a szögről, a meszelt falba vert kan kampósszögről a szatyrot. Barnabás, aki korán kel, mindennap hajnalban, s egész nap a földet nézi, gyakran talál aprópénzt, olykor vízáztatta papírpénzt, sőt pénztárcát, ékszereket is, de azokat mindig siet leadni a vállalat irodáján. A NATO-bombázás előtt is ugyanezt tette, ment a kamrába, hogy leakassza a szatyrot. De akkor a darálós öregasszonyhoz baktatott. Nyulainak hogy vegyen valamit. Szeretett az öregasszony több helyen aládúcolt, fényesre kopott, porlepte, ahogy Jonathán mondta, hamvas szentélyében. Sehol annyira. A daráló egy 305kicsit még a templomot is helyettesítette számára. Persze a vasárnapi hajnali misére is rendszeresen eljárt Barnabás, de ott egy kicsit feszélyezve érezte magát, feszélyezve az ünneplőben, meg a képek, szobrok között sem találta a magáét, a góréban, a Tito-kép mellett lógó, hétfájdalmú szüzet jobban szerette, mert annak az arcát lassan átrajzolta, mintha neki, Barnabásnak rajzolta, hímezte volna át, hiszen szinte minden harapását követte, a papírpoloska. Valamikor dolgozott vele egy szép lány, akinek kiskorában beleharapott az arcába a kóbor kutya, s aztán összevarrták az arcát, s különösmód attól a varrástól csak még szebb lett. A hétfájdalmú szűz arcán gyakran vélte áttűnni annak a lánynak az arcát is. Azok a kések pedig a vásári késdobálókat idézték Barnabásnak, aki gyerekkorában mindig arról álmodozott, kiáll a kések elé. Barátai mind a késdobálást gyakorolták, cirkuszi késdobálók szerettek volna lenni, csak ő álmodozott arról, kiáll, hogy köréje, hogy szívébe dobálják azokat a súlyosra kovácsolt késeket. Valójában igaz, fogalma sincs, hogyan is történt, mert valamiféleképpen beléje, szívébe is dobálták mind a hetet, de azokat nem látta, csak érezte… Szeretett segédkezni a darálós öregasszonynak. A mázsára hordta a zsákokat. Olykor még a kis táblára is ő huzigálta a vonalakat, ő írta a számokat, békebeli krétával, mint egykor az iskolában. Ő vonta le a sápot. Az volt az érzése, ministrál az öregasszony mellett. De akkor a nyulai egyik napról a másikra elhullatták a szőrüket, pőrén tekeregve kínjukban, nyüszítve kimúltak. Aztán sokáig nem akasztotta le a szögről a szatyrot. Megvarrogatta, nittszöggel erősítette meg a fül gurtnijait, amelyeket a végképp tönkrement redőnyökről vágott volt le. Amikor utoljára pucolták T. Olivér Homokvárán az esőcsatornákat, vödörben adogatva le a mohát, mert Barnabásnak volt a legnagyobb 306létrája Orbánfalván, valójában csak ő tudta kipucolni a századfordulós, soktornyú, szecessziós villák esőcsatornáit, látta, új, ahogy T. Olivér mondta, velencei redőnyöket rakott az ablakokra, egy alacsony növésű, kövér házaspár. Olivér ígérte, megismerteti Barnabást is az alacsony növésű, kövér házaspárral, akik most szakosodtak a velencei redőnyökre, a tóparti villákban már mind kicserélték a régi redőnyöket, jóllehet valójában méhészek voltak, a munka végeztével, mesélte Barnabásnak T. Olivér, meg is ajándékozták egy üveg mézzel hiszen az igazság az, nála csinálták a legjobb üzletet, mivel a Homokváron kétszáz ablak van, egy üveg mézzel, mindenkit megajándékoznak, úgyhogy akik új, velencei redőnyt szereltettek ablakaikra, azok immár mind az alacsony, kövér házaspárnál vásárolják a mézet, mert mint kitűnt, az övék a legjobb méz a környéken… Barnabás, noha régi vágya volt méhészekkel megismerkedni, segédkezni nekik, inaskodni náluk, különösen amióta vinnyogva elhullatva szőrüket, kimúltak nyulai, mégis úgy határozott, nem cserélteti ki a régi redőnyöket, hagyja őket úgy, súlyosan alázuhanva, nyáron hűvöst biztosítanak, télen pedig megvédik a nagy szelektől, hóviharoktól, valamint némileg megvédik a villája előtt ólálkodó gyanús figuráktól, legalábbis nem tudják, hol, melyik szobában tartózkodik éppen vasvesszejével, mert azért egy vasvesszőt Barnabás munkája végeztével is mindig keze ügyében tart. Azzal szedi fel az udvarban a szemetet, olykor a lehullott gyümölcsöt, lehullott falatot is, ezek a mozdulatok immár feltételes reflexeivé lettek, pedig ő, mielőtt behelyezték volna a városba, nem használt, ahogy ő mondja, nem élt vasvesszővel. A levelet és papírhulladékot szedő lányok igen, de ő kizárólag a sétányok söprésével, ahogy szép, nagy suhintásait nevezte főnöke, kaszálásával 307volt elfoglalva. Most viszont, lám, a szó szoros értelmével él vele, a vasvesszővel él, noha ideje nagy részét még mindig a vesszősöprűk kötésének szenteli, még ágyában is tart egy köszörült hegyű vasvesszőt, közvetlen az ágydeszka mellé csúsztatva. Barnabás különben is mindig ügyelt a szatyor állapotára, amikor gombot varrt fel ingére, gatyája, nadrágja sliccére, vagy szétmosott, szilvakék kabátkáját foltozta, ha már befűzött a tűbe, mindig leellenőrizte, nem kell-e valahol megölteni a viaszosvászonból készült szatyrot is. De aztán, mondom, sokáig nem akasztotta le a szögről.

Most a kamrába ment. És leakasztotta. Egy pillanatra megállt. Egér futott átlósan. A szög melletti kis ablakot pedig teljesen beszőtte a pók. A lebukó nap mintha még meg akarta volna mutatni a csodálatos művet Barnabásnak. Barnabás azt szerette volna mondani, szebb, a pók műve szebb, mint a kis, kövér méhész házaspár velencei redőnye. Jó érzés ismét megmarkolni a gurtnikat. Rég elhatározta, vág még magának azokból a vörös csíkos gurtnikból, érdekes, a darálós öregasszony zsákjaiban is hasonló vörös csík volt szőve, vág egy nadrágtartóra valót, ugyanis maradt egy nittszöge, könnyen át tudná szerelni régi, vásott szíjáról a csatot, apja is gurtnival kötötte a nadrágját, csak az öregapja kötötte még kötéllel, de többé nem nyúlt a gurtnikhoz, ugyanis arra is emlékezett, egyik szomszédjuk gurtnira akasztotta föl magát, valami hasonló kan szögön lógott, papucsaiból kilépve…

Barnabás hátratranszportálja kutyáját, kizárja a kertkaput, az utcára lép. És elindul a temető felé. Különben minden hajnalban, mielőtt felsöpri a saját frontját, a vasútállomás felé veszi útját, noha igaz, csak ritkán ül vonatra, átvergődik a síneken, Barnabás busszal jár be munkahelyére, Szabad308kára, mert vállalata, a Čistoća buszjegyet biztosít számára, de útközben olykor párhuzamosan haladnak a vonattal, s akkor Barnabás is úgy érzi, vonatozik…

Mindig is szeretett a szatyorral sétálni. Jobban csak hosszú létráját szerette szállítani, T. Olivérrel közösen. Mindenki megnézte őket. Úgy tűnt, végtelen, igen, valamiért úgy tűnt, Barnabás lajtorjája végtelen. Jonathán egyszer arról beszélt Regény Misunak, aki különben nem kedveli a hasonló habedumát, mint valami pestis terjedt el a fürdővároska infaustusai között ez a fajta beszédmód, amiért a Vértó partjára húzódó kis ókanizsai kolóniát, mindenekelőtt T. Olivért, valamint Elemért és Tihamért tette elsősorban felelőssé, de Barnabás esetében ő is minden tekintetben kivételt tesz, végighallgatta tehát Jonathánt, hogy minden jel szerint le kellene mérni, gondolt is arra, megkéri Szilágyit, a földmérő festőművészt, aki valójában technikai rajzoló, végezzen méréseket Barnabás lajtorjáját illetően, mármint próbálja megállapítani egzaktice, miért tűnik végtelennek, mert szerinte, Jonathán szerint, arról lehet szó, van egy határ az emberek számára, amíg valamire azt mondják: nagy, hosszú, de aztán, ha valamivel még nagyobb, hosszabb az a valami, megáll a tudomány, eljön a pillanat, amikor, mint Barnabás létrájának esetében, néhány fokkal hosszabb a létra, mint amilyen a hosszú, a nagyon hosszú létra, s itt már nincs más lehetőség, mint azt mondani: végtelen, viszont amikor az ember azt mondja: végtelen, egy pillanatra elbizonytalanodik… Rettentő létrán jár ő föl s alá, mondta Jonathán, aki különben tériszonyban szenved, még a sámlira sem mer fölállni. Meg a fejszéjét szerette még vinni a vállán Barnabás. Meg vesszősöprűit, ahogy Misu mondta, ez esetben ő is beállva a fűzfapoéták közé: szomorú söprűit, de hát 309azokat vitte-hozta szombat és vasárnap kivételével mindennap. Ha a létrát szállították, vagy a fejszét, a szatyrot vitte, akkor Barnabás nem nézte a földet. Utoljára, amikor létráját szállították, összetalálkoztak a kordés Béla bácsival, aki épp tobozt szedett, végig a Kis fenyvesen, mert vannak időszakok, amikor kartont, száraz ágat gyűjt, most, mert hullott, éppen tobozt. Megálltak. Látszott, Béla bácsit is megigézte a végtelen létra. Nem mondta, de szívesen elcserélte volna kordéjáért, ami különben már Barnabás fejében is megfordult. Béla bácsi arról kezdett mesélni nekik, két öregasszony is oda akar költözni hozzá. De ő nem áll kötélnek. Mert mind a kettő prosti… Miközben az öregasszonyokat szapulta, az egyik mos rá, befőttet rak el neki télire, a másik pedig hajszálvékony, sárga levestésztát vág száz tojásból, egyre a létrát méricskélte, minden bizonnyal arra gondolva, erről a lajtorjáról a legmagasabb fákról is le tudná törni a száraz ágakat, Barnabás viszont arra, ha nem zuhanna le az öreg, akkor képes lenne tovább kapaszkodni fölfelé, s a lajtorja ott maradna valamelyik őstölgynek támasztva, sosem vehetné el, hiszen ki tudja, mikor, hány év, évtized múlva érne vissza, mikor akarózna ismét alászállani Béla bácsinak… Persze ha netán most is felbukkanna az öreg, Barnabást most is megigézné a kordéja. Többször tanulmányozta titokban, könnyen át tudná alakítani úgy, hogy egy szamarat lehessen elébe kötni, sőt már az is megfordult a fejében, hogy olyan szélesre állítaná a kerekeit annak a kordénak, hogy akár a sínbusz, az ezüst szamár után is köthetné, szamár-szamár… A minap összefutott a kispiaci vásáron Bus Károllyal, az idős juhásszal, s aki megígérte, néz neki a Járás környékén egy olcsó szamarat, olcsóbbat, mint azok voltak ott a kispiaci vásáron, ahol már Barnabás is alkudott volt szamárra, mert 310aki vásárra viszi, az megemeli az árát, olyan embert kell találni, akinek már arra sincs ereje, tehetsége, hogy vásárra vigye szamarát…

És akkor valaki a nevét kiáltotta. Barnabás! Nem Béla bácsi volt. Ő már nem kiabál. Csak húzza a kordéját, szedi csöndben a tobozt, annak örül legjobban, ha magától hullik kordéjába a fáról, olyankor mindig kiegyenesedik, felnéz, megkeresi a mókust, a fenyőpintyet, balkáni gerlét, feketerigót vagy a macskabaglyot, amely éppen lelökte neki, mosolyog, beszél hozzájuk, de van, amikor magával az Istennel beszélget, ugyanis azoknak a tobozoknak, amelyeket az Isten lök, ejt alá, ejt, akárha direkt Béla bácsi kordéját célozná, ne kelljen már annyit hajolgatnia, egészen más az esése… Barnabás! Fizand Tivadar jellegzetes alakja tűnt fel a Bartók utca sarkán. Lohol át hozzá a homokon. Fizand Tivadar, a francia–lengyel származású, ám kifejezetten magyar érzelmű nyugalmazott vegyész, selyemkóróra (vaddohány) szakosodott méhész (aki nem ismeri a velencei redőnyöket szerelő alacsony, kövér méhész házaspárt, vagy talán mégis ismeri, csak amatőröknek tekinti őket) mindig talál valami izgalmas lokális ügyet magának, nem lepte meg tehát Barnabást loholása. Már napok óta kereslek. Engemet?, kérdezte csodálkozva Barnabás, ugyanis őt, különösen amióta meghalt a Schuster úr meg a tanító bácsi, senki sem keresi. A Schuster úr szőlőjét segített gondozni, kacsazott, nyesőzött, permetezett, a tanító bácsinak pedig a pálinkafőzésnél asszisztált, Barnabás merte át, húzta haza, a tanító bácsinak is volt egy kordéja, igaz laposabb, mint Béla bácsié, a cefrét, Barnabás szeretett cefrével dolgozni, Schusterné egyszer arról mesélt neki, a lánya egy parfüm- és aromagyárban dolgozik valahol az Azúr-parton, amerre úgy nő a levendula, mint errefele a 311búza, és vitt mutatóba a cefréjükből, birsből, őszibarackból, szilvából, és a híres mérnökök, híres orrok mind csodálkozva szaglászták, ahogy Schuster úr hozzátette, egyszerűen megállt a tudományuk, a bácskai cefre illata lepipálta az azúr-parti parfümgyár illatbázisait… Fizand egészen közel jött hozzá. Barnabás érezte, komoly dologról lehet szó. Igen, ez egyértelműnek tűnt, most valóban komoly az ügy. Várta, hogy kifújja magát.

Barnabás, hajolt még mindig zihálva az arcába, hallsz te valahonnan zenét kiszüremleni? Zenét kiszüremleni?, kérdezett vissza Barnabás elámulva. Előbb arra gondolt, azt mondja, hall olykor zenét kiszüremleni a földből, ha szomorú vesszősöprűjével elhúzza a cserebogarak fölül a homokot, ha megnyitja lyukaikat, s mocorogni kezdenek, kirepülnek a sárga cserebogarak, hallja azt a kánikulában rezgő, balkáni gerlék, kabócák hangjából szövődő függönyt is, amely, akárha egy zeneszerző irányítása által, a Jóna borbély gyöngyből és szifoncsőből (kanülből) fűzött függönyének hangjával vegyül… Nem, nem hallok semmit kiszüremleni, mondta zavartan dadogva. Vagy valami furcsa csomagot nem láttál cipelni errefele az üres utcákon?, kérdezte arcát kémlelve mereven. Barnabás kissé megijedt, Fizand nem tudta eldönteni, sír-e most Barnabás, avagy vigyorog éppen, a háza előtt talált-látott (mert fogalma sincs, mi is volt az, mi lehetett benne, honnan került, pottyant oda, mi is lett a sorsa) vulkánfíberre gondolt, netán még mindig az után kutatnak, egy napon még majd a rendőrök, a felügyelők is közrefogják az elhagyott, ahogy Jonathán mondta, árva vulkánfíber ügyében, mint fogták volt többször közre Barnabást, amikor hajnalok hajnalán olyan ház előtt találta éppen fölsöpörni a járdát, amelyben az éj folyamán gyilkosság történt, egész 312családokat mészároltak le, se zenét szüremleni nem hallottam, se furcsa csomagot cipelni sem láttam errefele az üres utcákon senkit, csak a Béla bácsival találkoztam a minap, de ő szorosan összehajtogatott kartondobozokat szállított éppen… Béla bácsit már vallatóra fogtam, mondta Fizand Tivadar. Béla bácsi süket. És zöldhályog van a szemén. És két vén prosti üldözi, el akarják magukat vetetni vele…

Két hete sincs, mondta Fizand Tivadar bizalmasan, halkabbra véve a szót, megnyugtatva a riadt Barnabást, valami furcsa csomagot vett le a sínbuszról egy hosszú porköpenyt viselő, borostás képű idegen alak. Az állomásfőnöknő említette. Molyette, fakó ágyterítőbe volt göngyölve. Mi?, kérdezte Barnabás. Az a csomag, mondta Fizand Tivadar. És ismeretlen irányba távozott vele. Az állomásfőnöknőnek nem volt ideje odafigyelni, ugyanis tovább kellett indítania Szabadka irányába a szerelvényt. Napokig faggattam. Míg végre eszébe nem jutott, hogy miközben az a köpenyes, borostás képű alak levette a furcsa csomagot, nem volt egyszerű levennie, igaz, állt ott egy szegedi diák, de azt nem engedte a csomaghoz érni, szóval miközben levette: mintha valami megpendült volna. Ahogy a régi ágysodronyok pendülnek meg olykor, szinte maguktól… Valami megpendült, tűnődött el Barnabás. Tudod, Jonathán talált egy gyönyörű réz ágysodronyt a depónián, mondta Fizand, hazavonszolták, még Regény Misu is segédkezett neki, kölcsönkérték, kibérelték valójában Béla bácsi kordéját (tele tobozzal adták aztán vissza neki). És Jonathán felszögezte a falra… Mit?, kérdezte Barnabás. Mit szögezett fel? A rézsodronyt, mondta Fizand Tivadar. A fal közepére? Igen, mondta Fizand. A fal közepére szögezte azt a ragyogó rézsodronyt. És úgy akart aludni, függőlegesen?! Igen, mint az a függőleges fakír, akiről T. Olivér mesélt… 313Amikor Misu először megpillantotta azt a rézsodronyt, azt mondta, tudod, ő nem szokott ilyesmiket beszélni, lehetséges, a nap is téglalap alakú, mint ez a rézsodrony… Aztán, a következő napokban sokat beszélgettem az esetről, a titokzatos csomagról Cilikével, aki egész életében a zeneiskola könyvtárában, kottatárában dolgozott. És gyanút fogtunk. Gyanút?, kérdezte Barnabás, aki semmit sem értett, sőt máris kimerítette Fizand beszédmódja, ami valójában nem sokban különbözött a magyarkanizsai kolónia, T. Olivér, Elemér és Tihamér habedumájától… Már ment volna. Igen, folytatta Fizand. Gyanút fogtunk, mert valamicske kopott aranyozás is kicsillant az ágyterítő alól. Előbb valami velencei tükörre gyanítottunk, de aztán mindinkább arra, hogy netán hárfa lehetett. Az a valami. Abban a molyette ágyterítőben. Hárfa?, kérdezte Barnabás, aki életében először ejtette ki ezt a szót.

Hárfa?

A hársfákról szeretett volna mesélni, arról, mit jelent hajnalban egy virágzó hársfával szegélyezett utcát söpörni… Aztán meg az égi hárfáról, arról netán, hogy éppen az ő lajtorjáján vitte fel, az ő lajtorjájáról vitte vissza az égbe a hárfát az a köpenyes alak, mert hát Barnabás számára a vasút kátránnyal itatott talpfái, a határ felé futó sínpár sem jelentett mást, mint lajtorját, egy vízszintes, végtelen lajtorját… De nem szólalt meg, mert csak további bonyodalmakat, elágazásokat idézett volna elő.

Lehet, mondta Fizand, egyáltalán nincs kizárva, koncert volt. Avagy lesz. Koncert. Hárfakoncert lesz Palicsfürdőn… Mi Cilikével nem élnénk túl, ha lemaradnánk. Az első hárfakoncert Palicsfürdőn! Mert Magyar László, a mi nagy helytörténészünk kutatásai szerint egyértelműen megállapítható: Palicsfürdőn története folyamán még egyszer sem 314tartottak hárfakoncertet. Ha zenét hallasz kiszivárogni valahonnan, szólj be Cilikének, ott a stelázsin a mézescsöbröd, ugyanis Barnabás olykor kapott Tivadaréktól egy-egy csöbör selyemkórómézet. Mondta Cilike, új mézeskanalat vettél. Az új mézeskanálról már tudott volna beszélni Barnabás, ugyanis minap a piacon valóban talált egy kézzel faragott s nem esztergályozott mézeskanalat, de most már indulnia kellett. Fizand is loholt volna tovább, hiszen nincs kizárva, éppen ma lesz az a koncert… Noha azt sem zárhatjuk ki, lépett még vissza Fizand Barnabáshoz, a koncertet már meg is tartották. Ugyanis P. P. Howard Jenőke mintha hallott volna valamit kiszüremleni a Ljubibratić-villából, ott szemben a Penavin-villával, a nemzetközi útnál, sokáig faggattuk Cilikével, és találtunk is némi fogódzókat, amik alapján Händel Hárfakoncertjének egyik átiratára kezdtünk gyanakodni, de aztán amikor kiszálltunk a helyszínre, kitűnt, az egyik rozsdás drótkerítést fújhatta a szél, jóllehet az ilyen dolgokban sosem is lehetünk egészen biztosak, mindenesetre a zeneiskola könyvtárában megtalálható egy ilyen átirata Händel Hárfakoncertjének, amit mégsem tekinthetünk egészen véletlennek… Cilikének már sikerült, ezt csak veled közlöm, Barnabás, meggyőznie az egyik zenetörténészlányt, diplomamunkájául ezt az imaginárius palicsi hárfakoncertet válassza… Igaz, mindennek ellenére úgy határoztam, elölről kezdem a nyomozást, ismét meglátogatom az állomásfőnöknőt, tudod, az én francia nagyapám vezényelte le ennek a Szeged–Szabadka-vonalnak az építését, nem csoda, hogy éjszakánként még most is itt száguld el Athén felé a Puskin expressz…

Barnabás végre szabadult, szatyrát lóbálva baktatott tovább, hogy a temetőnél balra forduljon. A palicsi temető 315nem létezett Barnabás számára, neki a kispiaci temetőben volt sírhelye, fenn a domboldalon, ahonnan rálátni a téglagyárra, amelynek agyagbányája közepén valamiért egy óriás fejformát ástak körül az évtizedek folyamán az emberek, s az a behemót fejforma a temető dombjának, a Telecskai-dombok végnyúlványának magasságában volt, körüle egész mamutokat ástak ki, Barnabás úgy érezte, oda fekszik vissza, a kék agyagba a mamutok közé, ezért nem látta most sem a palicsi temetőt, rögtön a halas felé fordult, akinek itthon volt a lánya, ha nyitva a nagykapu, talán látni is fogja, meg látni a kis vörös halast is, amint egy ólomcsővel veri szét a jégtömbökbe fagyasztott tengeri szörnyeket… Még két ház előtt kellett elhaladnia.

A gilisztatenyésztő, ahová Barnabás tulajdonképpen indult, a halastól számított harmadik házban lakott.

Vigyázva nyitott be. A gilisztatenyésztő éppen egy hordóból szerkesztett tusoló alatt mosakodott. Meztelen. Anyaszült meztelen. Most fejezhette be a napi munkát. Ahogy meglátta Barnabást, elzárta a csapot. Ha másról lett volna szó, elzavarta volna. Barnabás külön eset. Barnabás az egyetlen, aki nem bizniszel a gilisztákkal. Mások mind telepeket akarnak alapítani, gyorsan meggazdagodni. Leginkább vidékről, Belgrád környékéről érkeznek, de érkeznek olykor Szegedről, Szolnokról is. Gyorsan meg akarnak gazdagodni a földigilisztákon. Barnabás, hogy ityeg a fityeg?, kérdezte a gilisztatenyésztő, egyelőre nem mozdulva, várva talán, hogy a víz gyöngyszemei szépen, komótosan leperegjenek vörös testéről, szamárbőgetőjéről. Az embernek ki kell mosnia a segge lyukát, nem igaz, Barnabás?! Hahaha!, nevetett jóízűen, ám még mindig nem mozdulva. Eddig a vakondokokkal, sündisznókkal harcoltam, de újabban már a cickányok is kezdenek 316ideszokni. Barnabás, az igazság az, egész nap harcban állok. Hiszen a varasbékák, százlábúak is be-betörnek. A minap a 4-es boxban egy százlábúfészket fedeztem fel!

Barnabás legtöbbször három kilogramm földigilisztát vásárolt, olykor egyet csupán, de volt eset, ezeket Barnabás ünnepeknek nevezte, mint ez alkalommal is, amikor öt kilogrammot. A tenyésztő hozta a villát. Úgy, meztelen. Anyaszült meztelen. Répaszedő villát használt, azzal emelte ki a nyüzsgő, gyűrűs, húsvörös masszából a kívánt anyagmennyiséget. Lemérték. Alig kellett hozzáadni egy-két marékkal. Furcsa egy pillanat volt ez. Ahogyan a meztelen, hájgyűrűkkel teli tenyésztő vörös teste a nyüzsgő halmazhoz hajolt. Barnabás megijedt, végül a tenyésztő is a szatyrába tekeredik vörösen, zsírosan csillogva. Afféle ráadásként. Sietett fizetni. A tenyésztő egy kődarabot helyezett a pénzre, visszament a hordó alá, újra megengedte a vizet, folytatta a mosakodást. Barnabás kilépett az utcára. Arra gondolt, már nem sokkal többet bírna el a szatyra, igaz, öt kilónál sosem is vett többet.

Most lassabban lépkedett. Az élő teherrel. Be-belesett a gledícsia- és a bodzabokrok alá. Valamiért oda szerette leginkább kiönteni őket. Olykor széttárta a szatyor füleit, gyönyörködött a gyűrűs rózsaszín-vörös lények ragyogó nyüzsgésében.

Féltérdre ereszkedett, és kiöntötte az anyag negyedét. Kicsit kivárt, gyönyörködött bennük, ahogyan szétterülnek. Ha hosszabb, vastagabb giliszta tűnt fel neki, azok mozgását, kígyózó táncát kissé hosszasabban figyelte. Majd ment tovább. Másodszor az egyik elhagyott kert (a tulajdonos Magyarországra költözött) düledező kerítése tövében lévő árva földdarabra ereszkedett féltérdre. Harmadszor pedig 317két őstölgy között az elvadult tér kifényesedett, megfáradt sávjára. Mindig ügyelve, hogy a kiválasztott sávok árnyékban legyenek, ne kapják direktbe, ez a tenyésztő szava járása, az ultraibolya sugarakat, azok ugyanis szétrombolják vörös vérsejtjeiket.

A kerekes kiskútnál kimosta a szatyrot, megmosta a kezét, az arcát. Barnabás ballagott hazafelé. Mint aki jól végezte a dolgát. Még megeteti a kutyát, gyönyörű farkaskutyáját, Karcsit, s akkor már el is érkezik az ima, a nyugovóra térés ideje. Olykor álmában Barnabás még hallja a Puskin expressz rikoltását, noha nem mindig könnyű azt megkülönböztetni az állatkert oroszlánjainak, páváinak hangjától, sőt olykor immár ama hárfakoncert hangjait is hallani véli, ama hárfakoncert hangjait, amelynek részleteit, nem férhet hozzá kétség, Fizand Tivadar előbb-utóbb ki fogja deríteni, az a palicsfürdői hárfakoncert valóban talán még meg sem is történt, de ez még nem zárja ki azt, hogy Barnabás álmában már hallgatózhasson irányában…

318
V.
319 320
Nem galamb*3

Tisztelt Alapítók, Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim, valós és imaginárius beszélgetőtársam: Parti Nagy Lajos! Úgy gondoltam, szép nagy ívben elhúzok a könyv fölött, s mindössze egy kis, egy nagyon kis próza felolvasásával köszönöm meg a díjat, a laudációt. Igen, talán így lenne a legstílusosabb, az eddigi kitüntetettek is hasonlóan cselekedtek: a díj nagyságával fordított arányban nyilvánulni meg itt Önök előtt.

Azonban rögtön el is bizonytalanodtam: vajon honnan indulna ez a szép nagy ív? Mi húzná, mivel, és mire: jégre, égboltra? És mi is lenne valójában?

S máris látnom kellett: én nem tudok úgy szép nagy ívet írni, hogy közben ne maszatolnám, zsíroznám össze magam. Kevés nyomasztóbb érzésre emlékszem, mint amikor reggel, iskolába indulás előtt megpillantottam: a konyhaasztalon felejtett rajzlap közepén üveges téli nap, nagy zsíros folt éktelenkedik.

Kezdetben úgy tűnt, maga a valóság segít majd, húzza meg helyettem ezt a nagy ívet, mint ahogyan húzta volt, sajnos, a többit is.

Pozsonyból értesítettek: elhagyta a nyomdát a Disznózsír. Mondtam, küldjenek két példányt berlini címemre, ugyanis éppen útlevél nélkül vagyok. Valahol Cinovec–Zinnwald előtt ellopták minden okmányomat, csak egy kézzel írott prágai útlevelem van. Igényeltem újat, de majd csak a jövő év elején kapom meg, futár viszi, futár hozza – addig nem 321hagyhatom el, nincs is szándékomban elhagyni Berlint. Sajnos nem tudok részt venni a könyv bemutatóján, sőt halkan még azt is hozzátettem: nem vagyok, nem tudom bizonyítani kilétemet… Hátraszóltam Jutkának: megjelent a Disznózsír. Ennyi.

Éltük berlini hétköznapjainkat, épp rákaptam ismét a filatéliára, egy hibás Hitlerre alkudtam, amelyen egy kék festékbe esett szempilla hagyott nyomot, a katalógus is tud róla – arról azonban nincs tudomásom, kivégezték-e a nyomdászt, akinek a szempillája a festékbe esett? Eközben Berlinben folyt a Bruno Ganz Hitler-alakítása körüli vad vita.

Ám másnap-harmadnap telefonált a fiam, beteg édesanyám.

Szó nélkül beültünk a kocsiba, és elindultunk haza a Cinovec–Zinnwald-hágón keresztül, arrafelé, ahol az a bánya is van, amelybe Madame Curie alászállt, ahonnan azt a tömérdek szurokércet bányászták neki. Gondoltam, én is elkezdtem az életemmel járó szurokércadagom felszínre hozását, a szurok, a kátrány, az olaj különben is folyik minden irányból, olajháború folyik a világban…

Útközben, a lassan megszólaló otthoni adókon a kedvezményes útlevél, az állampolgárság körüli ideges, számomra olyannyira fájó vita folyt. Lám, mintha engem is megbüntetett volna a sors a Disznózsírban tett nagyképű kijelentésemért, Montaigne-idézetért. Minden eszességemet arra fogom fordítani, mondtam, hogy aktuális polgárháborúink ne csorbíthassák járás-kelési szabadságomat. Hát most bizony ismét szükségem lesz erre az eszességre, gondoltam nyüszítve-bolyongva, a Disznózsír csomagját természetesen elkerülve, egyik felhőbe vesző hágóról a másikra kapaszkodva, az egyik meddőbányába be, a másik meddőbányából 322ki, az erdei kis fabódék vidám kuplerájai között, ahol nem tudni, medvét avagy leánykát kap-e az utas…

Majd miután Pesten a futár által útnak indított útlevél-kérvényt megsemmisíttettük, újat igényeltünk, az utolsó pillanatban megérkeztünk édesanyám ó-kanizsai ravatalához. Majd haza, Palicsfürdőre, hogy ott várjuk meg a többi papirost, hajtási engedélyt, miegymást…

Talán ennyit, s ez is sok, nagyon sok, a valóságnak arról a bizonyos ívéről.

Közben Jutka, aki immár okmányok nélkül is tud közlekedni, valamiért átugrott Palicsról Szegedre. És a Sík Sándor Könyvesbolt kirakatában megpillantotta a Disznózsírt. Kivették neki. Elképzeltem, ahogyan mint visító disznót, avagy mint Füst Milán carrarai márványból faragott hízóját, húzzák ki a kirakatból… A fiam vette először kezébe a könyvet, épp pörgette a lapokat, amikor elhaladtam mellette, s megpillantottam: Kosztolányi ragyogó arcát felitta valami sötétség. Vagy már a Lidót is elérte a fekete massza, a szurokérc, a kátrány, az olaj? Mentem fát vágni éppen. Jó volt szállingózó hóesésben akácot hasogatni.

Másnap 93 éves édesapámhoz utaztunk fiammal Krivajára. Hazafelé jövet szép fájkisközségek, üres gazdaházak, üres utcák. És akkor csörömpölő traktorok kezdtek ide-oda futkározni mellettünk. Mindegyik traktoron ugyanolyan leleményes vas disznóketrec (kutrica). Bennük gyönyörű, két-három mázsás hízó. Talán, tűnődtem, ilyen ketrecben (kutricában) szállíttatik közben az én könyvem is Berlin felé, szállíttatok nemsokára én magam is. Azokban a napokban kezdődött ugyanis a disznóvágás időszaka.

Szinte magával a gyerekkor hajnalával voltak azonosak a disznóvágások hajnalai. Egyszeriben megcsapott az abalé 323illata, éreztem a friss, hagymás vér ízét, a disznóhólyagot ölelgettem, amit éppen csak kiöblítettek, az volt az én féltett labdám, léggömböm, színes, egzotikus tájakkal körülfestett glóbuszom, amelyen majd megfutom kalandvágytól gyötört életem, megjátszom játékaim mind. A kissé távolabb felállított katlanház üstjében sütötték a zsírt. Egyik rotyogó vájdlinghoz, üsthöz sem volt szabad közel menni, de a csapkodó, sülő zsírtól óvtak bennünket leginkább: a zsír kiégeti a szemed!

Azután Cinovecen-Zinnwaldon át vissza Berlinbe. Megérkezve, barátaimat kalauzoltam az Alte Hamburger Bahnhofban. Szemben, mint egy szép üvegdíszt fejezik be Európa legnagyobb vasútállomását, amely, egy pillanat még, s végérvényesen összeköti a várost, az új Berlint önnön magával. Tárlatvezetés közben mindig elérkezik egy pillanat, amikor Beuysnál találom magam, az általam Zsírbányának nevezett emelet hatalmas, fehér tömbjei között, úgy sétálgatva ott, ahogyan a könyvben említett ifjú Fülep ődöngött a föld szívében, Carrarában – igen, éppen ott, az állomás föld alatti részében dől el az új plasztika sorsa…

De meg kell jegyeznem, akkor még nem úgy sétáltam a carrarai zsírtömbök, görbe grízhegyek között, mint a Disznózsír szerzője. Csak otthon, Stuttgarter Platz-i lakásunkban döbbenek rá, hogy a Disznózsír szerzője vagyok immár, amikor Pannonhalmáról felhív a barátom, s újságolja, megszerezte a Disznózsírt. Olvassa. Ott áll olvasópultján. És ez akkor telibe talál. Hogy ott áll rajta. A Disznózsír. A zöld posztóval vont olvasópulton.

Ugyanis én biliárdposztó-érzékeny vagyok. Egyrészt palicsi asztalom is biliárdposztóval van bevonva, az írás nekem eleve zöld, élő nemez, az írás élő, zöld nemezben (ez 324lenne a nemzet?) való motozás. Sőt, egyik versemben egyenesen élő, zöld anyahajó-fedélzetnek nevezem asztalomat. S barátom pannonhalmi pultja is egy ilyen szellemi anyahajó-fedélzet számomra. És most, nyilallt belém a fájdalom, ott rajta a zsírtömb. Mi lesz, ha nagy, csúnya foltot hagy?!

Ha így el is bizonytalanodtam a szép, nagy, tiszta ív mibenlétét, lehetségességét illetően, mégis visszatérnék eredeti elképzelésemhez. A tisztelt alapítóknak, kedves hölgyeknek és uraknak, barátaimnak az említett kis, nagyon kis próza felolvasásával köszönnék meg mindent.

Mutatnám, írnám le azt a bizonyos szép, nagy, tiszta ívet is, végső soron.

(Nem galamb)

Apám, mondta. Tessék fiam, szólt az apja. Apám, érzem, elkezdtek nőni a szárnyaim. Hát, mondta az apja, nem baj fiam, ezzel az erővel a kezed is eltörhetted volna, el mind a kettőt, mint a sógor, akinek azután rosszul forrt össze, kacska maradt mind a két keze.

Érzem, mondta a gyerek. Rendben, mondta az apja, de ez még el fog tartani…

Érzem, ismételte vakaródzva a gyerek. Nem baj, kisfiam, majd valami másfajta zakót varratsz magadnak. Érzem… Nem baj kisfiam, majd röpülsz a galambjaimmal. Hiszen nekem vannak a legjobb röpülőim egész Szabadkán. Én tettem híressé a szabadkai rezgőnyakúakat: azelőtt a világban csak a szegedi rezgőnyakúakról tudtak… Mindig mondtam, gyere, segíts takarítani a padlást. Válogatni, héjazni, mosni a cirkot, a kölest, a kendermagot. Talán versenyekre is bejelentelek majd. 325Úgyis szerettem volna már beállítani néhány budapesti magasröptűt, angol tiplert. Majd fokozzuk kicsit a bükköny, a fénymag adagolását. És megröpüljük, egyből tűnő-magasságban, ahol már csak egy-egy pillanatra villan meg íved a bírák szemében, megröpüljük az új csúcsot…

De hát én nem galamb leszek, édesapám. Nem galamb?! Hát akkor micsoda?!, kérdezte megrökönyödve, a fiú mind súlyosabb, mind hangosabban percegő szárnyára pillantva az apja.

Köszönöm még egyszer.

Jutkának természetesen külön is.

Könyvbalta*4
Avagy a jóság és a könyörületesség megmagyarázhatatlan imperatívusza

Magamfajta vidéki írónak nagy megtiszteltetés az ünnepi könyvhét megnyitása. Azért mondom ezt, mert megfigyelhettem, majdhogynem tanulmányozhattam magam: laptopom őrzi a felkérés pillanataiban leírt első feljegyzéseimet. Vadonatúj volt, azokban a napokban vettem Berlinben, a Stutti orosz érdekeltségű, szexshopsorába ékelt kis műszaki boltban, amelyet Tóth Tihamér vezetett. Amikor egyszer utalást tettem nevére, mosolyogva mondotta: apja csodálója volt Tóth Tihamérnak. A név azért volt akkor, ott rám olyan hatással, mert egyik legjobb barátomat Tihamérnak hívták, valamint a Vértó körül végtelen keringő hőseim között is van 326egy Tihamér – egyszóval úgy gondoltam, nem véletlen, hogy új laptopomat éppen Tóth Tihamér kezéből vettem át… Ott ültem tehát még érintetlen laptopom mellett, jóllehet a régivel nem tudtam mit kezdeni. Meg is kérdeztem Tóth Tihamért: van-e Berlinben kisállatokéhoz hasonló laptoptemető? Tóth Tihamér nem tudott róla, hogy lenne a kutyák, macskák, tengerimalacok és kanárik alléi között egy keskeny sáv a laptopok részére fenntartva…

Szóval ott ültem vadonatúj laptopom előtt, amikor csöngött a telefon. Zentai Péter László úr, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke jelentkezett, mondván: szeretne felkérni, nyissam meg a 76. ünnepi könyvhetet.

És akkor, ahogy letettem a kagylót, valóban elöntött egyfajta boldogság. De hiába ültem éppen Berlinben, egyértelműen a vidéki ember boldogsága volt az.

Először 68-ban dedikáltam a könyvhéten. Az újvidéki Forum sátra az Oktogonon állt, az egykori Abbázia előtt. Emlékszem, odajött hozzám egy szürke ruhás emberke, bemutatkozott, azt hittem könyvemet akarja: Haraszti Sándor volt, irodalmunk egyik úgynevezett alapítója, később, amikor éppen nem volt börtönben és halálra ítélve, a Népszabadság főszerkesztője, de nem könyvemet, hanem idős írótársamat, Sulhóf Józsefet kereste…

Néztem a ragyogó képernyőt. És a következő pillanatban hirtelen elkapott a vidéki íróra olyannyira jellemző pánik. Pedig hát friss könyvek is voltak az asztalomon, az előző napokban jártam a Hugendubelben, két könyvet is vásároltam: Bunjin Csehovját és Zizek Kieslowskiját, amit akkor áraztak le éppen. Rendszeres vendége voltam a Hugendubelnek, ott, szemben a Budapester strasséval, ahol Beckett lakott volt 327Berlinben, meg hát a mi lakásunk közelében is építettek egy háromemeletes könyváruházat, ott is gyakran megfordultam. Első kézből tapasztalhattam tehát: valami furcsa dolog történik a világban, Berlinben, Budapesten, Belgrádban, nevezetesen az, hogy a digitalitás kora, minden elvárással ellentétben: a könyvkiadás-könyvárusítás egyfajta robbanását eredményezte. Ha immár nem félnék minden robbanástól, egy felfújt rágó lufijának szétpukkanásától éppen úgy, mint egy petárdagyár levegőbe röpülésétől, akkor most itt akár a könyv reneszánszáról is beszélhetnék…

Esetünkben e paradoxont még az is tetézi, hogy mindez a magyar irodalom, könyv, a magyar regény sosem tapasztalt áttörésével, népszerűségével, valós tekintélyével, véleményem szerint valós, nagy reneszánszával esik éppen egybe.

Miközben mindinkább egyértelművé vált számomra, hogy az új médiumok legtöbb esetben szinte semmit sem váltanak be a hozzájuk fűzött ígéretekből, letörlik magukat, visszafelé sülnek el, félő, végül csupán egy fekete lyukká csavarodnak, mondom, mégis meglepve kellett tapasztalnom, a pénz, a tőke váratlanul érdekeltté lett a könyvet illetően… Milyen pénz, milyen tőke?, kapta fel fejét Regény Misu, a Vértó partján heverésző barátaira, Elemérre, Jonathánra, Tihamérra meredve.

Tehát arról meséltem, hogy immár felkéretve az ünnepi könyvhét megnyitására, új, üres laptopom mellett ültem. És akkor a fehéren izzó képernyő mellett le találtam nézni a térre, s lenn kedvenc kis kávéházunk előtt: Lakner Lászlót pillantottam meg.

És máris fölírtam ünnepi beszédem címét: Könyvbalta.

Lakner budapesti retrospektívjén nagy élményem volt ugyanis Könyvbalta című objektje, amelyet ott láttam a 328Hordozható futóárok, a Mennyezetre szorító szerkezet, a Fügemagozó sorában… Már akkor, a tárlat után feljegyeztem róla valamit naplómba, de érdekes mód nem a Törzsi tárgy mibenlétét kutatva, pedig Beuyson keresztül eleve adott volt a dolog, s most annak tán több hasznát is venném, hanem Nietzsche kalapácsától indulva Vostel irányában, aki a kalapács mellé már bevezeti a fejszét is, majd Jamesnél kötöttem ki, aki az emberi értelem fejszéje által hagyott jelekről beszél… (Beck András: A filozófus a mai amerikai életben). És elsősorban azt a József Attila-i suhantást hallottam, akartam hallani, a Reménytelenülből:

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

Igen, ezt a csalás nélküliséget, ezt a könyörtelen és reménytelen és mégis játékos ezüstös suhanást kerestem a könyvben mint olyanban, amely közben nagyrészt a szappanopera s a szappantudományosság leképzése lett, avagy maga a Törzsi tárgy…

Körülbelül ennyi volt az én berlini foglalatosságom a könyvhéttel kapcsolatban, ennyi időm jutott rá. Aztán még egy ideig ott éltem, majd visszatértem Palicsfürdőre, teljesen megfeledkezve az ünnepi könyvhetet illető feladatomról. Mármint hogy majd az én tisztem lesz megnyitása. Nekem kell szavakat találni hozzá.

De hiszen miért kellene szavakat találnom, amikor már ez is sok, amit laptopomban találtam, miért, amikor valóban úgy festek, mint Arcimboldo könyvtárosa, csakhogy 329én a Tolnai Világlexikonból rakattam össze, immár némi képzavarral, kártyavárként.

Igen, már otthon, Palicsfürdőn, Homokvárnak nevezett századfordulós villám könyvtárszobájában álltam. És a Tolnai Világlexikon 13-as, aranyos sorozatának gerincét épp megcsillantotta a nap. Azonnal észleltem, a dologban van valami zavaró. Kihúztam a zavaró mozzanatot: a 4. kötet volt.

Az előző, 3. kötetet, a B–Betegápolást nemrég abszolváltam a Balkán címszó kapcsán: balkáni betegnek nevezve magam, a negyedik kötet is járt akkor a kezemben, mert a balkáni háborúk miatt csak abban tudták közölni volt a térképet. És akkor megértettem, mi is a zavaró momentum, mi is történt valójában. Az egerek megrágták a gerincét. Megrágták a Betegápolás–Brüsszel tomust (amely mellesleg már ’14-ben hagyta el a nyomdát).

Az egerek a baromfitápban szaporodnak, inkubálódnak szinte, majd télire szépen behúzódnak a könyvtárba, hiszen még ők is tudják, tán még ők is cincogják: Berlinben tartózkodom… Lám, mondtam némi emelkedettséggel, lázzal, mosollyal is arcomon, miközben immár a könyvhét is eszembe jutott, de ugyanakkor az arcomra is fagyott a mosoly, mert a szám már: a brüsszeli beteget próbálta artikulálni…

Egércincogás után füleltem, de különös mód: oroszlánüvöltést hallottam. Elfelejtetted, immár visszatértél Ubi leonébe?! Igen, állatkertünk agg oroszlánja üvöltött, amely akárha szabadon kódorog, s minden pillanatban beugorhat az ablakodon. Ám az oroszlánról nekem most mindennek ellenére, hiszen a könyvhetet mégiscsak Európában fogom megnyitni, Brüsszel égisze alatt, Brodszkij szavai jutottak eszembe, aki arra a kérdésre, miért tette egyik könyvének 330borítójára éppen a velencei Szent Márk tér oroszlánját, azt válaszolta, azért, mert az egy művelt oroszlán, könyvet olvas. Persze, mindehhez tudnunk kell, Brodszkij akkor szabadult a Szovjetunióból, s azt is, hogy a régi Oroszországban nagyapja könyvkereskedő volt, édesapja pedig fényképész…

És csak mindezek után értesültem volt arról: a 76. ünnepi könyvhét a felújított Szent István téren, a Bazilika előtt nyittatik majd meg. Hogy ott=itt fogok állni. Középen, mondanám Pilinszkyvel és Esterházyval.

Aminek én, a vidéki ember, Budapest csodálója, csak még jobban megörültem, s máris felidéztem Kosztolányit, aki valahol a Santa Maria della Salutéval említi együtt a Bazilikát! És ez immár tényleg végtelen boldogsággal töltött el. Hiszen a Santa Maria della Salute felénk még külön jelentéssel is bír, ugyanis azonos e térségek egyik legnagyobb írója legszebb költeményének címével. (És hát mellesleg arrafelé lakott Ezra Pound is. A fenn említett Brodszkij járt abban a lakásban, valamint Ginsberg is, aki a legszebb beszámolót írta ezekről a furcsa, kicsit abszurd zarándoklatokról.) Igen, végtelen boldogságról beszélek, hiszen ómamám valóban úgy látta a Bazilikát, mint Kosztolányi vagy Krúdy Vak Bélája, aki tényleg úgy zarándokolt a Bazilika süvege alá, mint: a jámborok, a kedvesek, a jók, akik semmi egyebet nem akarnak az élettől, mint csendesen elmulasztani azt.

Az én valós közelítésem a Bazilikához Lábass Endre egy fotójával vette kezdetét. Felment ugyanis a padlására és lefényképezte az egyik kupola, hajó felfújt fehér gombáját, mint egy negatívot, fordított képet, a fordított világ képét, szellemképét: előhívják a negatívot, írja A táj című könyvében. És megjelenik a negatív. Meglepődnek, hogy fáj.

331

Később aztán egyszer, emlékszem, ott álltam a Szent Jobb előtt, néztem azokat az ujjakat, amelyek Imrének (Ottó fia állítólag nem is volt Istvánnak) az intelmeket írták. Úgy tűnt, Michelangelo, Dürer festette őket. Majd Wojtylát láttam a Szent Jobb előtt. Wojtylát én Miłosz A vadász évében című naplójából értettem meg igazán; nem tudom, megjelent-e most Miłosz könyve, ha nem, akkor a következő könyvhétre ez lenne az én ajánlatom…

Valóban, egy templomban sem jártam, amelynek a hangulata ennyire azonos lett volna gyerekkorom temploma, az ókanizsai nagytemplom (Ecclesia Sanctorum Angelorum Custodu) hangulatával…

De közben az a bizonyos pánik egyre csak fokozódott. Minél jobban megilletődtem, minél boldogabbnak éreztem magam a helyet illetően, annál inkább zavarba jöttem: vajon milyen könyvet vihetek innen vidékről oda magammal, akárha málnaszoknyás kis ministráns, milyen könyvet vihetnék én fel azon a lépcsőn?!

Akkor festő barátom, tanárom (Benes József) egyik története jutott eszembe. Mesélte, a zentai művésztelepről estelente egy ház udvarának öreg fája alá jártak borozgatni. Szép este, csillagos éjszaka volt. Idővel valami duruzsoló hangra lett figyelmes, amely a nagy parolázás közepette is állandónak bizonyult. Előbb a Népkertből felhangzó békák halk kórusára gyanakodott. Majd később, vécére menet, felfedezte: bentről, a házból jön a furcsa hang. Elindult irányába. És egy ajtórésen megpillantotta, miről is van szó, honnan is a különös hang.

Egy nagy családi ágyat látott. Két különös lény feküdt benne. Előttük valami furcsa szerkezet, valami mozgatható kotta-, illetve misekönyvtartó. A könyvet az egyik ember, nő, olvasta még sosem hallott csodálatos hangsúllyal, énekelve már-már, 332a másik ember, férfi, pedig lapozta. Egy izgalmas könyvről, talán Tolsztoj, Dickens, Stendhal valamelyik regényéről lehetett szó. Vagy Majtényi Mihály Bige Jóska házasságáról, amely mellesleg éppen Zentán játszódik. Ahogy kissé tovább figyelte őket, mert valamit nem értett, megállapította: aki olvas, kéz nélküli ember, vállban hiányzik mind a két karja; a másik, a lapozó, aki a hangsúlyt követve, mint ideális kótalapozó, pontosan tudta, mikor kell hajtania, viszont vak…

Igen, ebben a könyvben véltem felismerni semmisségünk misekönyvét. Amely számomra talán leginkább őrzi azt a suhanást. Ezt kellene odavinnem a Szent István térre, gondoltam, megcsókolni, felmutatni, annál is inkább, mivel a számtalan újrameséltetés folyamán, miközben már magam is úgy éreztem, ott fekszem közöttük, mind egyértelműbb lett: szerelmes regényről volt szó, meg az is mind egyértelműbbé lett, hogy megdöbbentő állapotuk, helyzetük, boldog, átszellemült felolvasásuk: szerelmi bánatukból kifolyólag végrehajtott öngyilkossági kísérlet eredménye…

Nemrég utaltam Danilo Kiš (akinek a könyvei – mint például Mészölyéi, aki az 1992-es könyvhetet megnyitva szép reményeket táplált volt a rendszerváltás és a családi összetartozás melegét illetően –, mindig is ama könyörtelen ezüstös suhanást hallatják számomra) végső következtetésére, amelyben a szeretetet a mű, a könyv elé helyezte. Ám most, zárva szavaimat, a könyvhetet pedig itt, a Szent István téren megnyitván, Powys A könyv dicsérete című szövegéből idéznék, mintha csak Danilo szavait folytatva:

A legnagyobb ajándék számunkra minden bizonnyal az, hogy noha nekünk magunknak, szeretett könyveinkkel együtt feledésbe kell merülnünk, az olvasmánya333inknak köszönhetően mégis megsejthetünk valamit a létezés azon szféráiról, dimenzióiról és tájairól, melyekről a jóság és a könyörületesség megmagyarázhatatlan imperatívusza árad a világra; arra a világra, amely sajnos egészen más elvek alapján működik.*5

A hanyatlás rése

Emlékszem, szinte megszédültem, jóllehet felénk nem szédelgünk az ilyesmitől, megszédültem: a látványtól mint olyantól. És azóta életem legszebb képei között őrzöm. A kishegyesi Kátai-tanyáról lenéztem, pillantást vetettem volt: a Krivaja völgyére. Talán magára a kis érre voltam kíváncsi, életem folyamán mindig váratlan helyeken bukkant elém, ám sosem szenteltem neki kellő figyelmet, sokáig azt hittem, valamiféle alföldi változata a búvópataknak… A nap egy ideális pillanata lehetett, közvetlen alkony előtt vannak ilyen pillanatok, s a pont is, amelyet teljesen véletlenül választottam, a legelőnyösebbnek bizonyult.

Egyetlen végtelen, kénesen porzó, izzó napraforgótábla volt az egész völgy. És a közepén ott kígyózott, mint hosszan húzott ecsetvonás, a kis ér végtelenje. És szinte az ér partján egy váratlanul nagy, szürkéskék épület, a monarchiabeli vasútállomás, amely így, teljesen külön állva, nagyobbnak, építészetileg érdekesebbnek tűnt az alföldi városkák hasonló állomásainál. Maga a vasút nem látszott, talán nincs is, egy nem létező reláció imaginárius állomása, gondoltam.

Ilyen látvánnyal csak Magritte képein találkozhat az ember. Meg Kurosawa Van Gogh-filmje jutott még eszembe. De a film napraforgótáblája (éppen úgy, mint például Fellini tengere a Casanovában) egyfajta animáció. Ám itt, 334ezt a képet, amely egy az egyben ott állt előttem, sisteregve kénesen, akárha maga az Isten animálta volna. Most, hogy még egy művészt, a valós helyszínek legnagyobb művészét is megidézzem, arra gondolok: Csontváry az Isten ilyen ihletett animációs pillanatait akarta tetten érni. Érte tetten, amennyire ember tetten érheti, s ez számunkra azért is lényeges, mert éppen a mi térségünket érintette, Jajcén, Mostaron keresztül vonult végtelen vásznaival a Mediterráneum, a Közel-Kelet irányába…

Aztán egy-két évre rá besétáltam a Hegyalja utcába. És még megrendítőbb látványban volt részem.

Hogyan keveredtem – lám, a mi délibábunk is tud még újat produkálni számomra –, keveredtem Bácsország kellős közepén, nem messze ama kis értől: a Grand Canyonba?! A Grand Canyon kanyarulatában egy ilyen váratlanul otthonos, intim kisvilágba?!

Ma sem értem. Pedig hát gyerekkorom óta a Telecskai-dombok igézetében éltem, mint égre vetülő mozit néztem, sziksót söpörve, kamillát fésülve egészen alant. Emlékszem, akkor, minden bizonnyal olvasmányaim alapján, ázsiai löszfalukat vizionáltam, a kínai, a mongóliai lösztartományok furcsamód ráfényképeződtek nekem az Alföldre, a bácskai teraszra. Cholnoky, mert hát ha nem a Tolnai Világlexikonában, akkor nála olvashattam ilyesmikről, A Föld életében például arról ír, hogy a föld alatt arrafelé nemcsak falukat, egész buddhista templomokat találni.

Cholnoky hulló porból rakódó kínai és mongol képződményei alig különböztek az én Tisza-parti homoképítményeimtől, és mivel maga is tárgyalta a titeli löszfalat s az én Telecskai-dombjaimat, egyáltalán nem volt meglepő, hogy a fejemben fantasztikussá lett a hulló porból képződő világ.

335

Cholnoky, látom, azt mondja, régi tankönyveink egészen helytelenül nevezik Telecskát dombnak: lejtőről van szó, amellyel az Alföld eredeti felszíne a bácskai teraszra hanyatlik. És ezt a lejtőt, hanyatlást: mély szakadékok réselik be.

Szinte magától preparálódott tehát szótáramba: a réselt hanyatlás, a hanyatlás szakadékai, az tehát, hogy az általános hanyatlásban lehetséges rés, sőt a hanyatlás folyamata szakadékkal megszakítható.

És Kishegyesen volt egy ilyen semmis, hogy úgy mondjam, formás szakadék, amely felé elindult egy utcácska, majd alája is épült egy szelíd sor, ám valamiért – s ez talán a legizgalmasabb kérdés – valami egészen másra vélték ideálisnak, ideálisan megfelelőnek a városka lakói, hiszen mit is lehetne kezdeni magával az ideálissal, mit is kezdenének a mi rideg embereink az ideálissal mint olyannal?!

Az ő számukra a városka egykori vályogvető helye immár szemétlerakónak mutatkozott ideálisnak.

Mintha csak a síksági ember félt volna ettől a formás, ideális szakadéktól. Az általános hanyatlás résétől. Mintha csak el akarta volna rejteni, be akarta volna tömni, el akarta volna csúfítani. Ne kelljen tudomást vennie róla. Nincs életében hely az ilyen dolgok észrevételére. Az élete másról szól.

Noha tudom: a semmis dolgok, helyszínek a nulla fokon egy váratlan pillanatban: átfordulnak – és a túloldalon, a negatív oldalon, csodálatos világként létezni, működni kezdenek (minden bizonnyal ezért olyan fontos a modern irodalomban is az írás nulla foka, hogy mint üvegen átnyomulhasson rajta valami egészen más), noha az újvidéki Telep szintén szemétdombbá tűnő vakvágánya, a kanizsai Járás szikes pusztája, a palicsi Abbázia katonatemetőt vizi336onáló, elhagyott kertmozija a szemem előtt fordult át, én voltam első nézője, tanúja, jegyzője, tehát jól ismertem e jelenség természetrajzát, először lépve be a Hegyalja utcába mindennek ellenére mégis jobban megdöbbentem, mint valaha, valahol is felénk.

Igen, első pillanatban ugyanaz a gyerek voltam, aki egymásra csúsztatta a mongol és kínai löszfalukat, löszfalakba vésett buddhista templomokat a Telecskai-lejtővel…

Az történt, itt nem kellene elmagyaráznom, mi történt, hogy Horváth László, az építész, a nép- és világzene messze ismert menedzsere, akivel úgy fut össze az ember Budapesten, mint Kishegyesen, Belgrádban úgy, mint Kolozsvárott és Bukarestben: kitisztíttatta ezt a szeméttelepet. A partot itt-ott észrevétlen aládúcolta, megvették, használni kezdték a sor egy-két házát, stb.

És, mondanom sem kell, már ez nagyobb az általam ismert legtöbb építészi trouvaille-nál.

Fölszámolni egy szemétdombot. Fel úgy, hogy nem egy új, építészeti szemétdombot hozni létre.

Meglátni ennek az általánosnak és végzetesnek tűnő hanyatlás résének, szakadékának ideális formáját. Ami persze szinte egyenesen következett az organikus építészettel való érintkezéséből. A Kátai-tanyán is éppen az ő szervezésében rendezett ilyen jellegű értekezleten jártam először. Emlékszem, Németh István Házioltár című regényének oltárát próbáltam kiemelni, megmutatni az építészeknek, megmutatni azt, hogy ez az abszolút bácskai oltár akár ama buddhista szentélyben is állhatna. Azt a pillanatot, amikor a nyomorúságos lyuk kápolnává lesz.

Ezáltal, így, fölsöpörgetve, az asztal közepére állított pohár vízzel, a beáramló nyári délután fényében, írja Németh, 337a szabadkéményes konyha immár nem egy nyomorúságos lyuk benyomását keltette bennem, hanem egy kápolna tiszta szentélyét. A terített családi asztal a közepén a pohár vízzel volt benne az oltár.


Horváth László meglátta Bácsország legideálisabb helyszínét. Egyáltalán, az egyik legideálisabb helyszínt. Nemigen akad még hasonló helyszín a világon, ahol ilyen kis helyre koncentrálódik, záródik a világ, s ugyanakkor az az ember érzése, hogy valami nagy, elementáris dologgal áll szemben, akár felmászhatna, partifecskék, szirti galambok puha fészkeibe nyúlhatna, majd folytathatná fenn az útját, igen, a lösz porózusságának köszönve talán, nem kelti az emberben egy pillanatra sem a bezártság érzését.

Itt tényleg csak egy kifejezéssel élhet az ember, az pedig: a csoda.

Jóllehet én, magam használatára persze, hiszen nem vagyok közíró, sem pontos helytörténész, de érzelmes helyi szépíró sem, már éltem ezzel a kifejezéssel, ugyanis a Kishegyesen szinte tömegesen felmerülő fiatal művészek jelenségét is csodának neveztem. És ez a csoda, a Hegyalja utca csodája, valami módon éppen abból következik.

Csodák Kishegyesen, kellene immár mondanom.

Hiszen e fiatalok számára természetes, hogy nekik ez a dolguk, hogy egy ilyen helyet hozzanak helyre, egy ilyen helyet hozzanak vissza a helyére. Figyeljük meg, hiszen éppen itt a dolog rejtélye, kulcsa is talán: helyrehozni a helyet.


Horváth zseniális találmánya, mert e hely megtalálása felér egy északi- avagy déli-sarki expedíció felfedezésével, a talált hely megtisztításának nevezhető zseniális akciója, nem 338kevésbé zseniális minimális építészeti intervenciója mellett, elég Sinkovits Ede a pusztuló tanyákon való munkálkodására, Virág-Bloom, Szerbhorváth és Mirnics helyi vonatkozású szövegeire hivatkozni, hogy lássuk, ezek a fiatalok egy másik, új, természetes nyelven tudnak beszélni a jelenségről, amelyben a hely érzelmes színei után végre magát a löszfalat mutatja. A löszfalat emeli az égre. Amely valós, mint a helytörténeti kutatásokban, ám egy lépéssel valamiféleképpen megtoldva: éppen valósságában az égre, az imagináriusba, a fantasztikumba emelődve, mint emelődött az a kénesen izzó kép is. (Újabban mindinkább úgy látom, úgy próbálom látni Csontváryt, mint ahogyan Artaud és Bacon látta Van Goghot, ugyanis az az érzésem, nem folytattuk Huszárik első lépéseit ezen az úton…)


És erre a helyre, helyszínre egyszer csak özönleni kezdenek a bácskai városokból, a tartomány, az ország, Magyarország, a világ minden részéből a fiatalemberek, a művészek, s közöttük, sámlival kezükben, a helyiek is.

Egy nagy japán táncos is érkezett ide, mászott fel a falra, játszott a hegyesi gyerekekkel… És akkor már ismét gyerekkorom fantazmagóriáinál vagyunk. Annál is inkább, mivel ez a japán ember, ez a neves táncos – Istenem, a véletlenek micsoda összejátszása! – meghívott engem a saját falujába, ahol a hasonló helyet, sőt egy-egy fát is mint szentélyt, istent tisztelnek. És házának egyik kiszögellő teraszképződményéről megmutatta nekem az ő csodájukat, s ahogyan felemelte kezét, gesztusában félreérthetetlenül benne volt az is, hogy lám, nemcsak nektek vannak árvalányhajas pusztáitok, szikes Járástok, Hegyalja utcátok, virágzó Tiszátok (ez a japán művész kitűnő ismerője Nagy József, Döbrei Dénes, 339Urbán András, Lajkó Félix, Benes József és Maurits, Varga Tünde és Laura művészetének, helyszíneinek), nekünk is van valami azokhoz mérhető. Valami, ami véletlen éppen a világ egyik legnagyobb csodája.

Felemelte a kezét, és: a Fujiyamára mutatott.

Igen, én úgy látom, mintha valami más út mutatkozna itt e kutyaszorítóban. E szemétdomb helyén. Amely szemben a pusztulással már nagyban él, üzemel. E fiatal írók szövegeit kellene mikroelemzés alá venni, kimutatni, milyen nagy jelentőségű az önsajnálat, a sirám hiánya, a friss szövetű szöveg ereje, elemzés alá venni e fiatal építészek, színészek, festők, filmesek, zenészek, zenei menedzserek mozgását a világban, amely akármennyire tágul is, sosem szűnik meg a mi világunknak lenni, elemzés alá vennie fiatalok életmódját, életstratégiáját, azt az új modellt, ami sejlik, igen, végre egy új modell sejlik, amit a legnehezebb időkben szenvedtek ki maguknak, mutattak fel… Azt a gyárat, szellemi gyárat, amit itt, ebben az általános hanyatlás réselésében, szakadékában, amelyet minden jel szerint számunkra felfoghatatlan mód létrehoztak. Azt a gyárat, amely lám, egyformán dolgozik kivitelre és behozatalra. Igen, a Hegyalja utcával akárha megkezdődött volna: Kishegyes újkori iparosítása. A politikai létesítmények, gyárak helyett: a szellemi létesítmények, szellemi gyárak. A vajdasági magyar szellemi élet olyan tőkét halmozott fel az elmúlt fél évszázadban, szuverén szellemisége olyan kisugárzással bír, amely mindenkit érdekel, megérinthet a világban.

Mondom, felettébb érzékeny vagyok ezekre a szemétdombokra, hiszen nemcsak a Telep és Újvidék között tanulmányoztam volt egyet, hanem ott, járási tanyámnál, a kishomoki kurgárok között is magasodik, füstölög egy 340borzalmas szeméttelep. Figyelem lakóit, olykor le is írom a gyerekek patkányokat parittyázó kis mongol hordáit. És várom, a nullapont átforduljon, s a túloldalon működni kezdjen valami új, és a világból megérkezzenek ennek az újnak az első csodálói, fogyasztói, mint ahogyan Ó-Kanizsára, a Járásra, és ide, a Hegyalja utcában is már megérkeztek. Megérkeztünk. Mert mi sejtettük, tudtuk, valami harmadik hang fog megszólalni itt a politika mindenkori konfekciója és az érzelmes sirám között, hiszen Pilinszkyvel kérdezzük már rég, s itt a Hegyalja utcában bizony kérdezhetjük ismét, jóllehet már a választ is sejtve: miért hogy a helyszín a legerősebb?

Az esernyő mint olyan*6

Ha Danilo Kiš kapcsán kiejtem ezt a szót, ernyő, a modern művészetek egyik alapképletére, metaforájára gondolok: Lautréamont esernyőjére, melynek a műtőasztalon való találkozása a varrógéppel tényleg meghatározta korunk szépségfogalmát, művészetét. Már csak azért is, mert Danilo Kiš és Mirjana Mioćinović fordításában és kommentárjaival jelent meg Belgrádban, 1964-ben, s a mi szépségfelfogásunkat, művészetünket is nagyban meghatározta.

Íme a nevezetes mondat teljes terjedelmében, Bognár Róbert 1981-ben megjelent fordításában:

Szép, akár a ragadozó madarak karmainak behúzhatósága; vagy mint az izommozgások tétovasága a nyakszirttáj redőinek sebében; vagy még inkább mint az olyan önműködő patkányfogó, melynek rugóját 341maga a csapdába esett rágcsáló húzza fel újra, és mely a szalma alá rejtve is szüntelen teszi a dolgát; és legfőképpen, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.

Kiš fordítása így hangzik:

Lep je kao sposobnost skupljanja kandži u ptica grabljivica; ili kao neodredjenost mišićkih pokreta na ožiljcima mekih delova u predelu donjeg vrata; ili još pre kao ona večna klopka za pacove, napeta i sposobna za lov čak i kad je skriven pod slamom; a naročito kao slučajan susret šivaće mašine i kišobrana na operacionom stolu!

Az eltérés, már így első pillantásra is, a patkánycsapda esetében látható, egyértelműen Kiš emberi sorsára utal, amikor azt mondja: večna klopka za pacove, amikor az automatikus, az önműködő helyett örökös csapdát mond…

Amikor esernyőt mondok vele kapcsolatban, Bacon esernyői jutnak eszembe, illetve angyali barátja, Reljić egyik festményének szakadt figurája, aki mintha valami általánostól, metafizikustól védekezne kigázolva a tengerből ernyőjével a feje felett… De hát ezek a művészek is mind Lautréamont boncasztalán történt véletlen találkozás szülöttei.

Fenn azt mondottam, a modern művészet egyik alapmetaforájáról, szépségmeghatározásáról van szó. Mert van még egy másik is, amely ennyire meghatározta korunkat. Az pedig Gertrude Stein nevezetes mondata, ráolvasása, amelyre különben Kiš különböző formában többször utal is:

342

A rózsa az rózsa az rózsa az rózsa…


Igen, mert ugye, az ernyő megvan, de hol a varrógép, kérdeznénk. És akkor elérkezünk tárgyalandó könyveinkhez is egyúttal, Radics Viktória monográfiájához, Breviáriumához, illetve hát Kiš Korai bánathoz, amely annyira meghatározta életünket, mint Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszai, ugyanis van egy momentuma, ahol a könyv főhőse újvidéki házukat keresi, amelyet valami metafizikus előrezgés, illetve a patkányok – itt kapnak általános jelentést a patkányok – összedöntöttek volt, s mutatni próbálja, hol állt az ágya, hol állt édesanyja varrógépe, de innen már olvassuk a Korai bánatot:

Eto vidite, na mom je uzgljavlju izrasla jabuka, a singerica se pretvorila u bokor ruza.

(Lám, az ágyam fejénél most almafa nő, s a Singer varrógép rózsabokorrá változott át.)

És lám, akárha varázsérintésre, itt a varrógép. És a rózsa is. Tudjuk, Danilo Kiš szeretett egy kis Singer varrógéppel a tenyerén fényképezkedni. Könyvespolcán is gyakran feltűnik ez a kis varrógép. Valamint nem egyszer látjuk őt a már említett Reljić nevezetes festménye, a Rózsa előtt is fényképezkedni. Egyik ilyen fényképen szintén ott a tenyerében a kis varrógép. Egy nagy formátumú festményekből álló herbárium fedeleként festette meg Reljić Danilónak ezt a képet, talán éppen a Herbarium Pannoniensis fedőlapjaként.

Azért olyan fontos számomra a rózsa, mert az egész életműnek, a Korai bánaténak minden bizonnyal, központi meta343foráját látom benne, ez a metafora teszi nagy könyvvé a Korai bánatot, amikor is az istállóban kiásott ládából Rebeka néni kihúzza a végtelen rózsás ciccet, azt, amelyet a Pogromban ismertünk meg, de amelyet közben a katonalovak vitriolos vizelete szétevett már, miközben a felkötött katonalovak is eldőltek, mint a forradalmak ledöntött bronzlovai.

A misztikus rózsáról van szó tehát, amely Kiš életművében a művészetet jelenti: po-etikáját. Hiszen e széthulló-szétfoszló rózsáknál s e döglött bronzlovaknál nehéz magasabb színvonalú, könyörtelenebb bírálatát olvasni korunknak. A Korai bánat tehát a homo poeticus nagy győzelme, nagyobb, mint eddigi olvasataink alapján gondoltuk volna…

Gertrude Stein rózsájához újabban mind többször kapcsolódik egy másik mondata is, ezt mostanában talán többször is mondogatom, mint népszerű ráolvasását, egy mondatát a Rue de Rennes-ből, most hogy újra idézem, úgy érzem egyértelműen utal Danilo Kiš életművére is:


Valakit megrémítenek és újra és újra elmondja ezt.


Rendezvényünk ernyőjét azok tartják, nem Danilo Kišt védve, korunk egyik legnagyobb művésze, nem szorul védelemre, akik szobra előtt saját testükből formáltak utcát tiltakozásképpen a szabadkai adminisztráció, politika szégyenteljes gesztusa ellen, s állnak ma is abba az utcába beépítve, hiszen szerzőnk a mai napig nem kapott utcát, rendezvényünk ernyőjét azok tartják, akik együtt látják a város nagy szülötteit, Kosztolányit és Danilo Kišt, Csáth Gézát és Radomir Konstantinovićot.

Végtelen boldogsággal tölt el bennünket az a tudat, hogy ezt a csodálatos Breviáriumot éppen egy közülünk való nő 344írta meg, nem csak Danilo Kiš életművének gyűjtve össze, értelmezve tanulságait, summáját, hanem e térségek, a mi tapasztalatunk, életünk summáját is egyben… Amikor először olvastam el, könny szaladt a szememben, ugyanis álmodtam egy ilyen könyvről, de azt nem hittem, hogy egy ilyen könyv valóban meg is születhet. Köszönet ezért Radics Viktóriának.

Megütni*7

Én most úgy indultam Balatonfüredre, ahogyan az Adriára indultam gyerek- és ifjúkoromban, boldogan, az Adriára, ahol magával a végtelennel volt találkám, ahol az azúrban még ma is az Úr arca mutatkozik nekem… Igen, én egy olyan író vagyok, aki számára kifejezetten fontos saját kis- és nagyvilágának vízrajza. Egy folyóban, a Tiszában születtem, Ó-Kanizsán, egy tó (mennyi ó!), Palics mellett élek – és egy tengerről prédikálok egész életemben, az Adriáról.*8 Egyik szakterületem a modern – Canalettóval, Turnerrel és Monet-val kezdődő – marinafestészet, s azon belül az Adriát festő modern horvát, szlovén, szerb, montenegrói és vajdasági festők munkássága… Most, hogy a tó ó betűjét preparálni próbálom, eszembe jut, hogy a tó svédül mindössze egy a betű, amelyen egy kis kör látható. Milyen gyönyörű is ez a kis kör, amelyet akárha a tenyerén, akárha a homlokán hordoz a 345betű… A vízhordó betű, próbálgatom máris, hogyan tudnám költői kategóriává emelni, mert valóban milyen szép is ez: betű, amely egy csöpp vizet hordoz, óv a homlokán. E zárt kis kör, kisvilágom titka sem izgat kevésbé, mint ama fényeskedő végtelen, a neves atomfizikussal, Szilárd Leóval kérdem, aki még sosem hallva ezt a nevet, furcsamód rákérdezett:


Mi az, hogy Palics?


Mi az, hogy tó?, kérdem újra és újra Nietzsche és Rimbaud szavaival. Igen, mert Van egy tó, mondja Nietzsche a Vidám tudományban. Rimbaud pedig a Részeg hajóban (melynek hangvétele minden bizonnyal hatott Rilke Elégiáira, különösen a Negyedikre, melyben Rilke részvétlen tavakról beszél, amelyekre egyetértés, egység, a vándormadarakat vezénylő ösztön hiánya miatt hullunk, olyannyira, hogy az idézendő sorokat akár Rilke is írhatta volna) azt mondja:

Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan
vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
s papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg.
346

Mi a kis víz titka, netán könnyebben megsejthető, mint a végtelen vizeké, a sosem is elérhető azúré, kérdem végtelen körözve tavam körül, jóllehet e kerge forgás közben csupán a falu bolondja követ. Az öböl magába zárt intimitása, elviselhetetlen metafizikus üressége, amelybe sosem is érkezik, amelyből sosem is indulhat „részeg” hajó, amit Kosztolányi és Csáth Palics-novelláiban szinte tetten érhetünk. Volt alkalmam megfigyelni infaustusnak nevezett fürdővárosi lumpen hőseimet, amikor egy-egy hazalátogató, óceánjárón szakácskodó, illetve tengeri sétahajón muzsikáló bácskai barátjukat faggatták, szaglászták, tanulmányozták…

Van Kleenek egy skicce, amelyen papírhajót eregető szegény, de ugyanakkor vásott, sőt immár, mint Rimbaud mondja, bús kisgyereket látni, akárhányszor kerül elém, úgy tűnik, Rimbaud vásott, bús kisgyereke az (engedjék meg, hogy most, másodszorra, ne Tóth Árpád, hanem Kardos László fordításában, értelmezésében idézzem újra versszakunkat, mivel ő ki is mondja, hogy ez az öböl valójában egy tó):

Ha vágynám vízre még ez unt Európában,
Hűs tócsa volna az, setét és pici tó,
Hol bús fiúcska ül alkony illatában
S pillangóként libeg egy csöpp papírhajó…
347

Indulásomnak ez a kis optikai játéka a végtelennel és a végessel egy pillanatra elhitette velem, hogy ahová indulok, az egy olyan öble Európának, ahol valamiben egyetértünk, amely nem részvétlen, mert különben miért is indulnék, mennék ily boldogan szegény, vásott, bús fiúcska oda – papírhajót indítani?!


Na mármost e boldog szedelőzködés, indulás közben még valami fokozta ezt a jobb szó híján emeltnek mondható érzést, ám nem tudtam azonnal lokalizálni, mi is lehet az. Idő kellett, amíg megértettem: Tagore, Rabindranath Tagore Jókai fehér szakállába fonódó selyemszőrzete az… Különös, de valamiért én is fontosnak tartom Füred szempontjából Tagore itt lebegő szellemét, lelkét, noha jó ideje immár csupán Romain Rolland terjedelmes Indiai című naplókönyvében (Tagore–Gandhi–Nehru) olvasgatok olykor róla, meg hát Kosztolányi jellemzésében él, hangzik bennem, igaz, abban, Kosztolányi szavaiban, annál csodálatosabban.

Romain Rolland könyvét, mint a beírásban látom, még 1963-ban vettem volt, ám valamiért az idők folyamán olykor újraolvastam, s most meglepve látom, mintha ismét jelentős könyvvé nőtt volna, hiszen az akkor, írásakor, 15-től 43-ig sejlő megoldások, ideák, remények nagyrészt érvényüket vesztették, s a nyüzsgő, megragadhatatlanul gomolygó ország, a megoldhatatlan antagonizmusok tömkelege újra hasonlóan kísért bennünket, igen, e könyv néhány mozzanata, a megragadhatatlan gomolygás, a népek földrajzi sorsa fölé való hajolás (a nemzeteknek ebben a teljesen összekeveredett porában elképzelhetetlen egy egységes gondolat, amely valaha is össze tudná olvasztani őket, idézi Tagorét), a főszereplők minuciózus közelrajza ismét képes valami fontosat mutatni nekünk.

348

Igen, például amikor leírja Tagore indiai központját, alapítványát, ahol semmi higiénia, egy kuruzsló látja el az orvosi teendőket, aki, amikor sebet kell összevarrnia, a földről kap fel hirtelen egy szál lószőrt; vagy például, amikor Tagore valami szerepet kér magának Gandhitól, s Gandhi azt üzeni neki: Szőjön! Szőjön! Vagy ahogyan Tagore és az olasz fasizmus viszonyát, Mussolinival való találkozását leírja. Tagore csodálja a diktátor arca alsó felének szelídségét, amely gyengéd emberi mosollyal ellenpontozza az erős, boltozatos koponya, homlok alatti részt; kit ne emlékeztetne ez Heidegger nevezetes szavaira, amikor is a nagy filozófus Hitler finom, kis kezét dicséri… Valamint az a mozzanat, amikor Rolland villájában Forel a biológiaprofesszor látogatja meg Tagorét – ezek a mozzanatok, elfelejtettem kihangsúlyozni, mind 1926 nyarán történnek, néhány hónappal Füredre való érkezése előtt –, s Forel professzor egy dolgozattal ajándékozza meg, amelyben India összes hangyáiról értekezik. Tagore megörül a dolgozatnak, mondván, érdekli a dolog, ugyanis egy alkalommal maga is három napon át figyelte a vörös és a fekete hangyák háborúját…

És akkor második infarktusa után a bécsi orvosok Füredre küldik Tagorét (ahonnan különben hosszú levelet ír Romain Rollandnak, amely, feltételezem, magyarul is napvilágot látott már). Ám Rolland minden igyekezete ellenére Tagore ismét a fasizmus lépjére ragad.

A nagy szeleburdi, értesítik Romain Rollandot, aki úgy énekel, mint a csalogány, éppen hogy lekecmergett az olasz fasizmus lépjéről, máris megengedte, hogy a magyar illetve a balkáni fasizmus, így írja, lépjére ragadjon, kíséretében ugyanis most meg egyfolytában Horthyt dicsérik.

De jeleztem már, ami a csodálatot illeti, esetemben valójában inkább Kosztolányira vonatkozik, ugyanis a Ta349gore-kultusz idején, akárha ismerte volna Romain Rolland naplóját, amit, gondolom, nem ismerhetett: öreg fülemilének nevezi.

Igen, ezt halottam meg induláskor, Kosztolányi e pontos szavait, amelyekkel példátlan módon össze tudta foglalni az egész jelenséget. És akkor itt most Tagore lassan el is lebeg, és Kosztolányi, a tó, a tavak, Palics és a Balaton költője, aki egy nagy mediterrán, sőt etruszk is ugyanakkor, ő lép előtérbe.

Ugyanis ha Füreden tartózkodom – az utóbbi időben ismét többször előfordultam itt (1970-ben részt vettem volt az Európai Költőtalálkozón, ám utána valamiért, a csehszlovákiai bevonulásra utaló versem avagy a nem engedélyezett Eszmélet című folyóirat kéziratainak begyűjtése miatt, két évre kitiltottak Magyarországról, és aztán sokáig nem fordultam elő Füreden, majd, mondom, az utóbbi időben ismét gyakori vendég lettem, Hollán Sándor kiállítására jöttem a Kerek templomba, meg hát kétszer is a fordítóházba) –, azon kaptam magam, ahelyett, hogy nézelődnék, az opálos kékségbe oldódnék, igen, a Balaton színe akár a liba, illetve még pontosabban, a flamingó opálszeme, kísérleteket végeznék a sós és az édes vizek azúrját illetően, hiszen én különbséget teszek az azúr-parti azúr és az adriai, netán albániai és görög azúr minősége között is, ahelyett, hogy a véges azúr fogalmának bevezetésével próbálkoznék például, inkább hallgatózom… Igen, hallgatózom. Ám, immár nem az öreg fülemile után.

És ismét csak egy kis időre volt szükségem, hogy megértsem, miről is van szó tulajdonképpen, megértsem: hogy ahányszor csak Füredre érkeztem, Kosztolányi számomra egyik legfontosabbá lett verse után hallgatóztam. És ez minden alkalommal boldoggá tett, hogy Kosztolányi a szabadkai, 350a pesti, a mediterrán, az etruszk, a világfi ide is jött velem, itt, Balatonfüreden is vele találkoztam, hogy valójában itt is róla beszélhetek, hogy itt is róla van szó.

A Bús férfi panaszai egyik versét mondogattam (lám, mégiscsak a bús jelző uralkodott el) utolsó két látogatásom alkalmával, lassan, a vers elejétől, mert tudtam, ismervén a Kosztolányi-vers törvényszerűségeit, a Kosztolányi-verset mint olyant, tudtam, hamarosan egészen biztosan jönni fog egy sor, egy csak Kosztolányi írhatta sor, amit a szakemberek még szerencsére nem fedeztek fel igazán, noha a Kosztolányi-versek titka legtöbbször éppen a hasonló sorokban rejlik, tehát tudtam, az 1923-ban Füreden írt panaszában is könyörtelenül jönnie kell, fel kell hangzania annak a bizonyos sornak, annak az abszolút Kosztolányi-sornak:

Milyen sötét-sötét a Balaton,
s a nyár után hogy véreznek a fák.
Tündér Tihany, felelsz-e énnekem,
ha azt mondom még egyszer: ifjúság?
Nem szól a visszhang, és szívem se szól,
Csak ők kacagnak még, a gyerekek.
Esőköpeny lóg fáradt vállamon,
A lábaimnál targally és göröngy.
A gyógyszalonban sápadt nő figyel
A gyertyalángnál és a foga gyöngy.
Ábrándozik lehangolt zongorán,
Múlt bánatánál csöndesen időz.
351

És akkor íme az abszolútnak mondott Kosztolányi-sor:

Egy hangot üt meg. Újra megüti.

Igen, ez az a bizonyos sor, ami költőnknél egyedülálló, mármint ahogyan a szentimentális, érzelmes, századfordulós dolgot ellenpontozza, de ha nincsenek ezek a bevezető sorok, nincs mit ellenpontozni, ha nincsenek a vérző fák, ha nincs az ifjúság és a szívem, a göröngy és a gyöngy, ha nincs a gyógyszalon, ha nincs e füredi fürdői zsánerkép, nem lenne mit ellenpontozni, ezek nélkül nem feledkeznénk meg egy pillanatra magunkról, nem érzékenyülnénk el, pontosabban: nem válnánk ennyire védetlenné, e sorok, e zsánerkép nélkül nem ütne így, nem ütne ekkorát. És ezt kevesen értik még, illetve nem erre és a hasonló sorokra helyezik a hangsúlyt, az ellenpontozás végett hozott érzelmes részekkel, a zsánerképpel keverik össze Kosztolányit, jóllehet, mondom ismételten, Kosztolányit ezek a sorok teszik egyedülállóvá:

Egy hangot üt meg. Újra megüti.

Elég találomra belelapozni verseskötetébe, hogy lássuk, mennyire jellemzőek ezek a dermesztő kérdések, állítások Kosztolányira. És akkor most csak még egyetlen példát idéznék, noha valójában egész kis antológiát kellene csinálni hasonló soraiból, hogy megértsük, mire is gondolok pontosan, hogy végképp kiemeljük ezt a hangot:

Múlt este kissé lehajoltam,
352

mondja például, s ez a lehajlás állóképpé dermed, egy pillanatra az általánosra nyílik, hogy édesanyjáról írt versében ugyanilyen magasságban írja tovább, ugyanebben a térben mutassa fel a mozdulatot, ám immár alig elviselhetően:

Ő úgy hajolt, hogy összeroskadt…

Azt hiszem, máris sikerült érzékeltetnem, hogyan is tekintek én az Ünnepi Könyvhétre. Mert azért készülődtem, azért utaztam ide, Füredre, akárha az Adriára: megnyitni az Ünnepi Könyvhetet. És nem azért időztem el ilyen hosszan egy könyvnél, amit, ugye, akár meg is jelentethetnénk a következő könyvhétre, nem azért időztem el ilyen hosszan egy versnél, mert elvesztettem arányérzékemet, hanem azért, hogy érzékeltessem, demonstráljam: az irodalom, a minőségi irodalom belügyének látom az Ünnepi Könyvhetet, egyértelműen az irodalom már-már arisztokratikus belügyének, és nem a lihegő üzlet, az üzletemberek után ugyanúgy, mint egykor a komiszárok, pártfunkcionáriusok után, tehetetlenül lihegő szerkesztők, írók ünnepének. Igen, lehetséges, én némiképp mintha másképpen tekintenék ezekre a dolgokra.

Úgy valahogy látom a helyzetet, illetve ha megkérdenének, a könyvet illetően: Mi újság, Wagner úr?, mint ahogyan az öbölbe érve mindig megkérdez, megszólít az egyik kis vitorlás, amelynek ez a Rejtő-mondat a neve, azt válaszolnám: én valahogy úgy látom, mintha digitálisnak mondott korunkban a tőke, a mindig gyanús tőke, azzal hogy váratlanul, már-már misztikusmód érdekeltté lett a könyvet illetően, általsegítette beígért, várt nagy krízisén, sőt szinte középpontba állította a könyvet mint olyant, mintha vala353miféle reneszánszát indította volna el, nagy paradoxonként a könyv reneszánszát a digitális kor kellős közepén, s aztán most immár rajtunk múlik, a maga dolgát teszi-e a könyv, az irodalom, a magunk dolgát tesszük-e, a tiszta és a nyers költészet után hallgatózzunk-e, azzal foglalkozunk-e, itt Balatonfüreden különösen.

Mert itt, e mediterrán fényben, a flamingó szemében valóban megengedhetjük magunknak ezt a luxust, s nem kell a kínai, illetve mexikói avagy balkáni piac törvényszerűségeivel foglalkoznunk, ezzel lenne Füred fontossá, ahogyan egykor Európai Költőtalálkozójával, majd fordítóházával, s még annyi mindennel már azzá lett. Vagy pedig a tőke értékrendjét követjük mégis szégyenlősen mi is, jóllehet a tőkének egyszerűen nincs értékrendje, ahelyett, hogy az ún. bestseller irodalomnak azt mondanánk, még akkor is, ha a csodálatos könyváruházak látszólag éppen ezeken a könyveken nyugszanak, jóllehet egyáltalán nem ezeken nyugszanak, éltem bennük Berlinben, jól ismerem őket, magukban kártyavárként dőlnének össze, hanem példánknál maradva, Kosztolányin nyugszanak, meg hát Márain és Szerb Antalon, Hamvason, meg Esterházyn, Konrádon, Kertészen, Nádason, Bodor Ádámon és Krasznahorkain, hiszen a világ nem azért fordult a magyar irodalom felé, mert itt sok bóvlit (szart) el lehet adni, mint a kínai vagy mexikói piacon, hanem ezen írók minősége, par excellence irodalma miatt, akiket majd követhet, az újra kiadott vagy újra lefordított Mészöly-, Krúdy-, Németh László- és Füst Milán-regényeket például, hiszen Kertész Sorstalanságát is újra kellett fordítani. Hiszen irodalmunkkal megtörtént a csoda, megkapta az őt megillető kiemelkedő helyét az európai irodalomban, világirodalomban, talán sehonnan sem látni a magyar irodalom, a magyar könyv új helyzetét 354olyan tisztán, mint innen, a mi térségünkből, Szerbiából, Horvátországból és Szlovéniából például, ahová Danilo Kiš nagy szívfájdalmára sosem is tudott igazán eljutni a magyar irodalom, most pedig ott áll az őt megillető egyik első helyen… Klasszikusaink tévesen gondolkodtak helyünkről Európában, irodalmunk nem azért nem foglalta el az őt megillető helyet, amiért ők gondolták, és nem éppen úgy foglalta el helyét, ahogyan ők elképzelték, ám ha látnák, mi történt azóta, meg vagyok győződve, ők is örülnének ennek a csodának, egészen biztosan örülnének, nem pedig sunyin duzzognának.

És ha a könyvben érdekeltté lett tőke nem akarja, hogy csúfosan maga alá temesse a bóvli (a szar), igenis erre az irodalomra kell, hogy figyeljen, ennek az irodalomnak a tudós értelmezőire, tudós kiadóira, mint amilyen Csordás Gábor, Morcsányi Géza, Szigeti László, Mezei Katalin, Pálinkás György, Deák László és annyian még.

Jut eszembe, Stefan Zweig számára is úgy tűnt egy pillanatban az öreg fülemile, Tagore tiszta, szépséges arca, mint az Odol-reklám, igen, a bestseller irodalmat meg rakjuk, küldjük a helyére, mondjuk azt, amit egyik versem címében, refrénjében így fejeztem ki (noha a versben valójában egy fekete bluesénekes kutyájáról van szó):

Hollywood, kuss legyen!

Teremtsünk akusztikát e szavaknak, hallgassuk ezt a hangot, mert Krúdy, Móricz, Kosztolányi, Füst, Németh László, Márai, Szerb Antal, Weöres, Hamvas, Ottlik, Mándy, Pilinszky, Szabó Magda, Mészöly, Tandori, Domonkos, Esterházy, Bodor Ádám, Nádas, Székely János, Krasznahorkai, Szűcs István, Oravecz, Gion, Lázár Ervin, Márton László, Földényi, 355Brasnyó, Parti Lajos, Forgách András, Garaczi és Kukorelly hangja ez a tiszta hang, igen, olykor úgy tűnik nekem, mintha Kukorelly hangját hallanám, ő is hasonlóan üti le Gertrude Stein, Beckett és Erdélyi Miklós tapasztalatával maga mögött, már-már fájdalmasan fádul azt az egy hangot, amelyet a mi olvasóink is kell, hogy hallják, a mi olvasóinkat is kell, hogy érintsen, azt a hangot, amely igenis mindig megüttetik, mint ahogyan éppen itt, Balatonfüreden meg is üttetett, Balatonfüreden fel is hangzott, s akkor Kosztolányiról mint az első repetitív zenészről beszélhetnénk, aki valójában egy preparált zongorát szólaltatott, hallott meg itt, igen, szóljon erről, visszhangozza ezt Balatonfüred:

Egy hangot üt meg.

Milyen szép is ez, s a tudat, az a várakozás még felemelőbb, hogy tudjuk, még ha netán fáj is ez az ütés:

Újra megüti.

Igen, milyen csodálatos is ez, megtanultunk egy verssort, amely, hallgassuk csak magunkban, még akkor is, ha olykor úgy hisszük, elviselhetetlen lesz, nem fogjuk tudni elviselni, ha újra megüti – ha újra megüt bennünket, semmivel sem kevésbé, mint például Beethoven népszerű szimfóniájában vagy Bartóknál, igen, csak Bartók tudta így leütni – megütni a zongorát:

Egy hangot üt meg. Újra megüti.

Igen, akkor legyen ez a megütött hang az, amellyel én most a Füredi Ünnepi Könyvhetet megnyitom.

356
Nyelvhatáron az azúr szakadék és a sűrű fekete lét között

Eljött az ideje megírni a Ráday Könyvesházhoz, a Goethe Intézethez, valamint a Bakáts téri templomhoz kötődő, Europoetica Sacra című nemzetközi költészeti fesztivál Nyelvhatáron – peremhelyzetek, határállapotok a költészetben és az életben című konferenciáján előadandó kis dolgozatomat, jóllehet a fesztivál szép, fennkölt neve, a legszebb nevű fesztivál, mondhatnánk, a munkacím, s az ajánlott tömény, túl tömény tematika első pillantásra, mint ilyen rendezvények esetében általában, megijeszt kissé, jóllehet ugyanakkor a fesztivál rendezvényei és persze e konferenciája is több tekintetben érzékennyé tesz, sőt, ami viszont hasonló rendezvények esetében ritkán esik meg velem, nem csak érzékennyé tesz, el is érzékenyít, meghat.

Mindenekelőtt azért talán, mert kötődöm a helyszínhez: a Ráday utcához.

Ugyanis először utazva Magyarországra, Budapestre 1967-ben – tehát 27 évesen utaztam először Magyarországra, én, aki 1940-ben születtem volt a régi Jugoszláviában, melynek északi része majd 1941-től 1944-ig Magyarországhoz tartozik, tehát 1 éves koromtól 4 éves koromig magyar állampolgár, magyari magyar voltam, 1944-től 1995-ig pedig a titói Jugoszláviához tartozik majd, tehát 4 éves koromtól 55 éves koromig jugómagyar voltam, mert azután majd még megélem a miloševići Jugoszláviát, megélem a Szerbia és Montenegro, valamint a Szerbia nevű államalakulatot is, jóllehet azokat már csupán félig-meddig, ugyanis közben a szó szoros értelmében határhelyzetbe kerültem, határlénnyé, köztes, illetve középlénnyé lettem; Majtényi Mihály egyik regényének főhőse mondja ezt magáról: középlénnyé 357lettem, egy élőlénnyé tehát, akinek hazája a határ szívének mérhetetlen távolsága, hogy Foucault nevezetes Előszó a határsértéshez című értekezésének metaforájával éljek, bár furcsa egy költőnek egy filozófus metaforájával, valójában költői-filozófiai kategóriájával élni, noha Nietzsche óta a filozófusok, kritikusok mind költők, jóllehet dilettáns, féldilettáns költők is egy személyben, mint volt mindennek ellenére Nietzsche is, tehát máris előlegezhetnénk egy tézist, mely szerint korunk e dilettáns költői nyelvhatáron billegnek, gondolkodnak –, a Ráday utca egyik nevezetes helyén, a Ráday Kollégium izgalmas beszögellésében (zsákutcájában?) lakó rokonainknál szálltunk meg, akik lévén igen vallásos emberek, a Bakáts téri templomba vittek volt bennünket vasárnapi istentiszteletre, igen, oda, ez valóban hihetetlen, pontosan oda – és ez érzékenyít el, hat meg –, ahol most majd, a fesztivál, az Europoetica Sacra keretein, határain belül majd egy egész órán keresztül verseket kell felolvasnom a szószékről.

És ez még nem minden, sőt. Ugyanis 1999-ben, a NATO-bombázások előtti napokban feleségemmel, katonaköteles fiammal és menyemmel lányomékhoz utaztunk Budapestre, akik a Rádayval párhuzamos, a Petőfi-híd és a Lánchíd közötti Lónyay utcában laktak, hogy segítkezzünk éppen szülés előtt álló lányomnak és menyemnek, ugyanis a határzónában lévő lakóhelyünk kórházát közben katonai létesítménnyé nyilvánították, ami legkézzelfoghatóbb előjele volt az eljövendő bombázásoknak, amelyek bekövetkezésében én különben nem hittem, noha már a város csipkegyára is átállt géz és fásli gyártására, mint háborúk idején mindig, tehát immáron a metaforagyár is hadiüzemmé lett… Bizony ez is egy szép nyelvhatár: a titokban hadiüzemmé 358transzformálódó csipkegyár mint olyan, annál is inkább, mivel én könyveket írtam volt a csipkéről, igaz, már jó előre megorrontva valamit, többek között az agyonvert csipkéről is (Agyonvert csipke, 1969)… Így tehát a Ráday utca ismét részévé lett életemnek, furcsamód bekerült a határ mint olyan sötét szívébe, ugyanis az otthoni híreket, a Taszárról felszálló gépeket hallgatva a bombázások beindulásakor, miközben egyszer csak, mivel a korhatárt 50-ről 60-ra emelték, öreg költő, magam is ismét katonakötelessé lettem, olyan emberré, aki nem hagyhatja el országát, amely lám, csapdaként kezdett működni, megkérvényezett magyar állampolgárságom megadását várva időm nagy részét a Duna-parti homokozókban, illetve hát éppen a Ráday utca kávéházaiban, a Paris Texasban, a Pinc Cadillacben, a Castróban, a Ráday utca kis galériáiban, avagy a Bakáts tér templomában imádkozva töltöttem.

Mondom, megijeszt kissé a feladat, a felkínált tézisek virtuóz nagyvonalúsága, ezért máris úgy határozok – lám, máris határt húzok, huzigálok –, hogy valami nagyon egyszerű és konkrét dolgokat fogok felsorolni, elmesélni, ha lehetséges, történetté sodorni.

Egyrészt átfutva a határról írt szövegeimet, gyakran elaknásított terület, elaknásított szövegek ezek, tehát a rajtuk való átfutás nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik; másrészt, szemben vele elmesélve, megfigyelve magam, a határlényt afféle kísérleti állattá emelve, mást se teszek, mint kísérleti állatként mutatom fel magam, teljesen elállatiasodva immár, éppen esedékes utazásaim közben, ugyanis Pestre, majd Szlovénia magyarlakta részére, Lendvára indulok. Tehát ez a szöveg maga is útra kel, határátkelőkön vesztegel, határgubancokba bonyolódik, 359mert gyakran esik majd meg velem, már nem is tudom, hol vagyok tulajdonképpen, merrefele, netán Horvátországon keresztül kell hazafelé indulnom; s ha már Szlovéniában, Horvátországban leszek, akkor miért nem ugrunk le az Adriára, sós levegőt szippantani?


Pénzt váltok – lakóhelyünk egy határzónában lévő, Palics névre hallgató fürdővároska, ezt azért fontos megemlíteni, mert a fürdőváros különösen metafizikussá, időtlenné teszi a zónát, a határ bensejét, azt a bizonyos szívet, hogy a filozófus metaforájával éljek továbbra is – az egyik Mostarból menekült szerb férfinál (ők, a menekültek tartják kezükben ezt a létező, nem létező intézményt, bizonyos előnyökhöz juttatva így őket az őslakókkal szemben), aki szép bosnyák–szerb, illetve hercegovinai akcentussal beszél; szinte megszédít nyelvének szépsége, melyben ott tükröződik a világ egyik legszebb folyója, a már deltájához közelítő Neretva smaragdja…

Benzint töltetek a MOL-nál, ahol helyi magyarokat is kellene alkalmazni, jóllehet nem alkalmaznak; s különben is, pravoszláv alapon, mint hangoztatják, a Vatikánnal ellentétben inkább a LUKOIL-t favorizálják.

Kiflit veszek az albán péknél, aki viszont már tud magyarul, magyarokat alkalmaz, jóllehet a Bécsben éppen megkezdődő Koszovó-konferencia napján rajtaütésszerű ellenőrzést hajtottak végre náluk, a piaci albán zöldségesnél is, megbüntetve őt, bódéját bezárva bizonyos időre, noha ezek a mi albánjaink nem koszovói albánok, hanem macedóniaiak… Igen; mire az ún. Nyugat abszolválja Koszovó kérdését, jól-rosszul, inkább felemásan megoldja, így volt ez a titói Jugoszlávia többi részének esetében is, már nyakán 360lesz a következő kérdés, a macedóniai, a szkopjei albánok Görögországnak, Bulgáriának és Szerbiának köszönve semmivel sem kevésbé komplikált, még megoldhatatlanabb kérdése…

Lassan közeledünk a határátkelőhöz, amely szülővárosomhoz, Ó-Kanizsához tartozik, tehát többszörösen is a határ szívében gyökerezem, ismerőseim dolgoznak ott. Például a vám épületének vécésnénijét közelről ismerem. Tehát nekem is van kapcsolatom a vámon, mint van általában a háborús újgazdagoknak, ilyen-olyan nemzeti érzelmű politikusoknak, akik szintén kettős állampolgárok, mint jómagam, ha netán kis-, illetve nagydolgom kellene végeznem, lebonyolítanom a határon, nem kellene fizetnem, szó ami szó, kis- és nagydolgom hozadéka, eredménye nem vámoltatna el…

Egyszer ifjúkoromban, lám, máris kezdetét veszi retrospektívám (igen, akárha a hátrapillantó tükörben látnám magam, a határlényt, a kísérleti állatot), útlevél nélkül, mert akkor családi útlevelünk volt, s azzal feleségem átutazott, én pedig nem léphettem be, mert két évre kitiltottak egy hasonló fesztiválon, a füredi Európai Költőtalálkozón mondott verseim, szövegem, valamint magatartásom miatt, de vissza se léphettem, és így beszorultam a két rámpa közé, két színes rámpa közé szorult, nyüszítő, a szó szoros értelmében nyüszítő állat…

Lám, most is útlevélproblémáim vannak. Ugyanis most meg két útlevelem van, hiszen akkor, ott várakozva a Lónyay és a Ráday utcában, végül is megkaptam volt a magyar állampolgárságot, kis csellel a jugoszlávot pedig megtartva, immár kettős állampolgárrá lettem, noha szeretnék hármassá, négyessé, horvát, szlovén és bosnyák állampolgárrá is lenni, 361dolgozom is ezen, ami persze előnyei ellenére, bonyolítaná is a helyzetem. Kis zavar, nem tudom, melyik útlevelemet is vegyem elő, minden alkalommal meg kell kérdeznem feleségemtől, melyik útlevelet kell most megmutatnom. És ha a magyart mutatom, minden alkalommal lelkiismeretfurdalásom van azokkal az embertársaimmal szemben, akiknek csupán szerb útlevelük van, s hosszú sorokban kell állniuk fagyokban és kánikulában a magyar, a horvát, s más konzulátusok előtt… Ahányszor csak elhaladok e sorok mellett, mindig indíttatást érzek, én is beálljak a sorba, noha sok-sok időt töltöttem, sok-sok megaláztatást éltem meg magam is ilyen és hasonló sorokban, egészségem is éppen egy ilyen konzulátus előtti sorban romlott meg, hogy embertársaimmal fagyoskodjak, velük izzadjak, verejtékezzek, nyüszítsek…

Pesten, a Művészetek Palotájában megrendezett Mesterkurzuson, Kosztolányi hazautazásairól beszélek, ahogyan egy léggyel utazik délre, ahol előbb virágoznak a fák; valamint két leveléről beszélek még, amelyeket az egyik jelentős, különben pesti diák, magyarul kitűnően beszélő, talán magyar íróvá lenni is szándékozó, ám erről, nincs kizárva, éppen Kosztolányi által lebeszélt szerb íróhoz írt, orvos öccse ügyével kapcsolatban, akinek Trianon után, Jugoszlávia létrejöttekor nyelvvizsgát kell tennie (fájóan megalázkodik, jóllehet lévén írói rangját illetően sokkal jelentősebb), valamint Trianonról írt sorait ismertetem még többek között, azt, ahogyan ironizál azokon, akik reggel felkelnek és azonnal – minden nap – mint hivatalnokok érzik „a trianoni tragédiát”.

Másnap a Marcibányi Téri Központban megrendezett irodalmi estemen a fiatalok által felolvasott Vérengző nyuszi 362című kisprózám kapcsán próbálom elmagyarázni, a háború előtti napokban hogyan lett valóban vérengzővé nyuszink, hogyan fojtotta meg, harapta át a torkát kakasunknak, majd pedig kutyánk, vérebünk hogyan nyúzta meg, rázta ki bőréből nyuszinkat, mindezt egy olyan udvaron, a Virág utca 3 udvarán, ahol a 100 éves diófához kötve a gazdasági krízis miatt magunknak kell letaglózni, leölni túlsúlyosodó bikáinkat, ahol a tömérdek vértől, talán éppen a kakas és a nyuszi vére jelentette az utolsó csöppet, kiszáradt, vérbefúlt a 100 éves diófa, arról tehát, hogyan mocskolódik be, lesz véressé maga a nyelv is már jóval a háború kitörése előtt, ahogyan ezt korábban a csipkegyár kapcsán is jelezni próbáltam volt… Valamint egyik tekintélyes helyi írónkkal folytatott beszélgetést próbálok ismertetni, mármint azt illusztrálandó, miről is beszélget, cseveg két határon túli író, ha összefut az utcán. Ugyan miről is? Az igazgyöngy-kereskedelemről. Igen, két határon túli író, ha összefut véletlen az utcán, máris az igazgyöngy-kereskedelem bonyodalmairól, pillanatnyi helyzetéről kezd szenvedélyesen csevegni, értekezni. Arról van szó ugyanis, hogy tekintélyes írónk, Kopeczky László fia Hawaiin él, egészen Hawaiig utazott volt a háború elől, ahol gyöngykereskedelemmel foglalkozott éppen, ám szeptember 11-e után, mint azt megboldogult drága-drága kollegám olyan szépen és körültekintően kifejtette volt ott az utcasarkon nekem: a gyöngykereskedelem is megállt, stagnál. Csak később, már hazafelé baktatva döbbentem rá, hogy a Marcibányi Téri Művelődési Központban is elhangzott Jégverjég, illetve Gyönggyel töltött browning című versem alapján én is nevezhetem magam igazgyöngyhalásznak, igazgyöngy-kereskedőnek, ha nem is éppen halásznak és kereskedőnek, de becsüsnek mindenféleképpen, hiszen én 363mellesleg Vermeer Gyöngymérő nőjének is szakértője lennék… Ergo a határon túli íróknak, ezt próbáltam bizonyítani a lelkes fiataloknak ott a Marcibányi téren: gyöngyéletük van. Az irodalomtudósoknak, ha ezekkel az írókkal, ezen írók nyelvezetével, tematikájával szeretnének foglalkozni, a csipke és a gyöngy igazi szakértőivé kell képezni magukat, ami persze, ha még a hvari agávécsipkét és a spanyol fekete csipkét is idecsatoljuk, egyáltalán nem könnyű feladat.

Harmadnap a szlovén határhoz érve ismét kétségbe esve kérdem, most melyik útlevelem kell felmutatni?! Lendvai irodalmi estemen (éppen most fejeztem be egy könyvet Életem legszebb irodalmi estje címmel, tehát külön műfajt próbáltam kinöveszteni az irodalmi estek leírásából), bizonyítván mennyire kötődöm városukhoz, egy Berlinben megismert lendvai fiúról mesélek a hallgatóságnak. A fiú, akiről mesélek, természetesen írogat, lévén így tulajdonképpen ő is egy: határon, határokon túli magyar író. Akkortájt tette éppen közzé egy kanadai útleírást tartalmazó könyvét, amit én ott Berlinben nagy érdeklődéssel olvastam. Ugyanis valamiért csapdába ejtett egyik, az egész útleírást illetően talán mellékes leírás.

Az isten háta mögötti, kietlen kisvárosban (amilyenek csak a nyugati és amerikai kisvárosok tudnak lenni), ahol rokonai élnek, többször ellátogat a könyvkereskedésbe, amely egy svéd testvérpár tulajdonát képezi, egyikük a könyvkereskedést vezeti, másikuk viszont festeget. És magam sem tudnám megmondani, miért, váratlanul e semmis svéd festő képei kezdenek érdekelni, e semmis svéd festő képeinek hatása alá kerülök. Az abszolút kihalt kanadai kisváros egyik realisztikus motívuma megvacogtat, igen, a hasonló képek eleve metafizikussá lesznek, hiszen a világ, 364amit festenek, abszolút üres, metafizikus, igen, akárha ő is Kafka festője, Titorelli három fáját festené egész életében, igen, egy pillanatra az volt az érzésem, nem is létezhet más festészet, csak Titorelli festészete, a többi, az ún. izmusok, az egy egészen más, specifikus kérdés, igen, úgy tűnt, az a kanadai semmis svéd valójában egy Titorelli… Igaz, még útleírásánál is jobban hatott rám egyik véletlen közlése, mely szerint amellett, hogy intenzíven tanul németül, lévén felesége szlovéniai származású német–magyar hölgy, szabad idejében ő, a szlovéniai, illetve muravidéki magyar író: egy amatőr török együttesben színészkedik… Nem tudom, miért, de ez a közlés teljesen felvillanyozott. Arra gondoltam, Istenem, ezek szerint még belőlem is lehet amatőr török színész Berlinben… Ez így, nincs kizárva, kissé viccesen hangzik, de ő ezt nagyon komolyan közölte velem, hivatása, török amatőr színész mivoltának magaslatán, valamint magam is nagyon komolyan gondoltam, végső kétségbeesésem közepette, hogy a török amatőr színjátszás felé orientálódom, s akkor netán örökre Berlinben maradhatok… Most is komolyan mondom, olyannyira komolyan, hogy máris könnyel szalad tele a szemem, noha szemem beteg, éppen könnyzacskóim száradtak ki, szemorvosom műkönny használatát írta elő, tehát mostani fellépésem előtt is műkönnyet kellett szemembe csöpögtetni, hogy a Nyelvhatáron című írásom olvasása közben ne égjen a szemem, lássam a betűket, sorokat; komolyan mondom, komolyan veszem török amatőr színészvoltomat, jóllehet tudom, ezt nem könnyű elhitetni itt most önökkel, meg hát különben is a török ügyek most kissé komplikáltabbak lettek azóta (Pamuk Nobel-díja etc.).

Na mármost, nem gondoltam volna, hogy értekezletünket, szövegemet, az én nyelvhatáromat illetően éppen Lendván 365vár rám a tulajdonképpeni téma. Ahol retrospektívám és a ma találkozik, ahol meglelem varázskövemet…

Arról van szó ugyanis, hogy első, 1956-ban nyomtatásban megjelent írásom címe a Kavics volt. A kispróza egy figuráról szól, aki a határon próbál átmászni, de közben kataleptikus állapotba kerül. Úgy marad. Ott marad. Szájában egy kavicsot szopogatva, talán hogy félelmében nehogy felkiáltson, talán hogy éhségét, szomját enyhítse. Ott marad a határ szívében. Lám, immár fél évszázada.

Ez a kavics akkor koppintott, ütött fejbe, került ismét vissza a számba, amikor irodalmi estem után kis panziónkban, egy látszólag érdektelen cikket böngésztem a helyi magyar lapban. Idézem a Nyomják a sódert című írást.

A Pince–Lendva autópályaszakasz építéséhez 1,2 millió köbméter kavics szükséges, s eddig 55 ezer köbméter magyar és 2 ezer köbméter szlovén kavicsot épített be a SCT, ezen szakasz építője. A tornyai kavicsbánya anyaga a szlovén–magyar zöldhatáron megnyílt ideiglenes határátkelőn keresztül kerül a sztráda építési területére, magyar szállítókkal…

A szlovén környezetvédelmi és területfejlesztési felügyelő az év elején tilalmat rendelt el a magyar kavics szállítását illetően a pincei nyomvonalra, hivatkozva a feltételezett minőségi kifogásokra, de mint később megállapította, a magyar kavics a megkövetelt minőségi mércéknek megfelel, melyekről bizonylatokkal is rendelkeznek. A DARS véleménye is az, hogy az építőanyag-piac az EU-ban éppen olyan szabadpiacot jelent, mint más termékek esetében. A lehetőség arra, hogy hazaiak, tehát szlovénok vállalják a közvetítő 366szerepet vagy szlovén–magyar vállalatot alapítsanak, azonos volt mindenki számára.

Lendva község polgármestere nem tartja ésszerűnek a médiában történő „porverést” a magyar kavics szállítása körül, hiszen a kavicsszükséglet akkora, hogy a hazai, szlovén sódert is el lehet adni.

A kis cikk, mondom, a szó szoros értelmében fejbe kólintott, a kavics ismét a számba került, jóllehet én ama korai kis írásomban még nem magyar, szerb, jugoszláv kavicsról beszéltem; mint jeleztem, a szöveg becketti fogantatású volt inkább. Jóllehet Beckett figurái számára már nem létezik határ… Noha ezt a kis Kavics című szöveget sosem tettem ismét közzé, gyengének ítéltem, mégis foglalkoztatott, hasonló módon, mint most, többször foglalkoztam már vele, minden jel szerint szerettem volna foglalatba helyezni, feljavítani valamiféleképpen, de arra sosem gondoltam, hogy egy napon majd a valóság segít be nekem, a valóság fogja szolgáltatni nekem ezt a foglalatot, szlovén–magyar, illetve EU-s keretet. Hogy magyar, szlovén, illetve EU-s kaviccsal tömi be a számat. Különös élményt jelentett e cikk olvasása. Innét könnyel szaladt tele a szemem, igaz, ebben némi szerepet játszott az újság Nyomják a sódert című írása mellett lévő másik, A szlovén–horvát viszony ismét mélyponton című cikke is, amelyben pedig a Pirani-öböl körüli határ-, illetve felségvizeket illető bonyodalmakat taglalják, tehát az Adriára leugranom sem olyan könnyű, mint gondolnánk, nem, hiszen a felségvíz kérdése még mindig letisztázatlan, nem tudom, ha ugranék, kinek a felségvizébe ugranék, netán a semmi szakadékába, amelytől annyira rettegett volt Pascal…

367

Az a kavics egy másik határélményemet is felidézte. Nemrég, nagy tél idején, vadász barátaim meghívtak, segítsek nekik a határzóna állatainak etetésében. Traktoron szénát és kukoricát vittünk a közvetlen a határvonal mellett sorakozó etetőkbe. Amikor is egyik vadász rászólt a másikra, ne rakd olyan közelre, mert megeszik az átmászkáló magyar nyulak. A megintett vadász elmélázott, majd így válaszolt. Igen, lehetséges, de a magyar kukoricát meg a túlnanra mászkáló szerb nyulak eszik meg.

Befejezésül, még egy másik szövegemre is utalnék, hogy az egészet lekerekítve, kerek határ, van ilyen, van: a látóhatár, Istenem, miféle látóhatár, ismét visszatérhessek Foucault-hoz. A Vízililiom című írásról van szó. A határzóna tőzegtavából virágaink alá tőzeget bányásztunk feleségemmel, amikor is a kis tó közepén egy gyönyörű, sárga vízililiomot pillantottunk meg. Láttam, feleségem szíve fáj érte, udvarunk kis tavába szeretné implantálni a védett, mint hamarosan kitűnik, többszörösen védett növényt. Kora ősz volt, még hideg. Letoltam nadrágomat, és vacogva elindultam a tó közepe felé. Ott megcsúszva egy csónakkarónak tűnő ferde rudat kaptam el, ne vágódjak a hideg vízbe. Majd lehajoltam, derékig, aztán mégis nyakig merülve, végig a karót markolva, hogy gyökerestül kitépjem a liliomot. Ám a liliom erősebbnek bizonyult. Idegesen, pánikszerűen tapogatva a fenéken, megdöbbenve tapasztaltam a víz alatti rizómaszőnyeg abszolút voltát, s azt, hogy ez a sárga liliom ama szőnyeg része, legszebb dísze. Végül sikerült körmömmel kiásnom, kitépdesnem egyenként kurva erős gyökérindáit, minden egyes éles gyökérszálát. Felmerülve megdöbbenve láttam a karón a jugoszláv (szerb?) trikolórt. Nem a határkaró ez?! kiáltottam a parton, boldogan toporzékoló feleségem felé. De, úgy lát368szik, mondta hirtelen elkomolyodva. Vigyázva lépkedj visszafelé… Noha rák vagyok, hátrálásban, visszatáncolásban, visszavonulásban jó, sőt nagy, kutuzovi stratéga, a mellemre szorított szép csokorral kivert a halálverejték, ugyanis egyértelműen a rizóma által szervesült vasfüggöny maradványain, tojásgránátain lépkedtem, táncoltam (hihetetlen, de éppen a tojástánccal mint olyannal foglalkoztam, akkortájt írtam újra a Tolnai Világlexikona Tojástánc szócikkét, különös tekintettel Aeffmann Katalinra, a neves bécsi tojástáncosra), csak most látva, milyen könnyelműen variáltam volt a színházi vasfüggöny és a Tájékoztató Iroda vasfüggönye témájára, akkor is, ha lám, éppen most győződtem meg végképp, alant nincs határ, az alapba, a fundamentumba az Isten nem húzott vonalat, a mindenkori alap, a határ alapja rizómaszerkezetű…

A határsértés, írja Foucault, akit meg kell követnem, fel kell mentenem a metaforája, költői kategóriája kapcsán mondottak alól, fel Nietzschétől kezdve mind a filozófusokat, hiszen az Adria szlovén–horvát sávjára sem tudnék zseniálisabb metaforát találni az ő – talán éppen Pascaltól kölcsönzött – azúr szakadékánál, amely a modern filozófia legszebb metaforája, költői-filozófiai kategóriája, meg kell követnem, hiszen a dilettantizmusról itt egy berlini magyar–szerb török amatőr színész beszélt, aki szeretnék lenni, meg hát valóban az idézendő szavak, nevezetesen a sűrű fekete lét közelebb is áll hozzám, mint ama szív (nem tudom, Foucault e szövege Deleuze-ék számomra alapvető rizómaszövege előtt vagy után keletkezett-e, mindenesetre nálam szorosan összegubancolódtak), tehát nem úgy viszonyul a határhoz, mint a fekete a fehérhez, a tiltott a megengedetthez, a külső a belsőhöz, a kirekesztett az otthon dédelgetett melegéhez. 369Inkább egyfajta kúszónövényszerűen összefonódott viszony van közöttük, amelynek semmiféle áttörés nem képes a végére járni. Olyasvalami lehet ez, mint a villámlás az éjszakában, amely az idő mélyéről érkezvén sűrű és fekete léttel ajándékozza meg azt, amit megtagad, tetőtől talpig belülről világítja meg, holott neki köszönheti világító élénkségét, szívszaggató és formára csiszolt egyedüliségét, elvész a térben, melyet szuverenitásával megjelöl, és elcsitul végül, miután nevet adott a sötétségnek.

A táblaíró

Minden igazság görbe…

Nietzsche

Megilletődve állok most itt, e leplezett tábla előtt. Jóllehet van (lenne) nekem némi táblázási, táblaírási, leplezési-leleplezési tapasztalatom.

Az történt ugyanis, hogy valamikor a háború kellős közepén Magyar László helytörténész barátommal, átsétálva a Vértótól a Nagy-Palicshoz, megálltunk egy pillanatra a Park Szálló előtt. És rádöbbentünk, végső ideje, hogy egy táblával állítsunk emléket Csáth Géza e monarchiasárga épületben végzett fürdőorvosi tevékenységének… Azonnal hozzá is láttam a szöveg megfogalmazásához; naponta szállítottam a részleteket, újabb változatokat. Szerény barátom mind kétségbeesettebben olvasgatta irományaimat. De hiszen én úgy tudtam, szólalt meg végre, te nem vagy érdekelt a klasszikus regényt illetően, nem értem, miért éppen ezen a táblán akarod megírni nagyregényedet?! Végre valamiféle 370rendelés, dadogtam. Akkor egy napon azzal állt elém, talált egy neves vésnököt, aki hajlandó elkészíteni táblánkat… Megilletődve léptem be barátom kíséretében Patacsics úr – Csáth szülőházával szemben, a galambpiacnál lévő – vésnöki műhelyébe. Még szóhoz sem jutottunk, Patacsics úr máris patetikusan nekünk szegezte a kérdést: Ismerik maguk, fiatalemberek A. J. Cronint? Hát, mondtuk. Véssék az agyukba, emelte felénk kis, csillogó szerszámát. Hirtelen hátrább léptünk, nehogy azonnal munkához lásson. Véssék az agyukba: A. J. Cronin nem csak a legnagyobb orvos író, hanem a vésnökök védőszentje is, ergo minden tábla (The Citadel) a kapu alatt helyeztetik el (azt se feledjék, egy nyelven sem fordították ilyen szépen könyvének címét!), ott, a kapu alatt legalább nem verik le a randalírozó barbárok…

Patacsics úrtól hazatérve barátom, se szó, se beszéd nekiült, és levelet írt:

A. J. Croninnak.

Ugyanis elfelejtettem említeni, a semmis helyi adatok megszállott kutatója titkon levelezésben állt a világ összes nagy szellemével – Henry Moore-ral, Richterrel, Szilárd Leóval, Coldwell-lel, Szabolcsi Bencével… Postafordultával megérkezett A. J. Cronin válasza.

Fiatal barátom, tudja ön, hogy az én aláírásom egy vagyont ér?!

Rezgő kézzel fordítottam másik oldalára a merített, vízjeles levélpapírost, ahol ott kanyargott a nagy író aláírása. Patacsics úr, aki a drága aláírást nyomban átvitte egy réztáblára, meg volt nyerve a mozgalomnak, ugyanis közben Palicsfürdőn megalapítottunk egy ún. táblázó bizottságot, amely elsősorban Csáth Géza szellemi sugárzással bíró helyeit szándékozott megjelölni.

371

Regény Misu máris behozta a tanyáról Vak Vigh Tibikét, hogy tapogassa körül a szállót, állapítsa meg az abszolút helyet a monarchiasárga falakon… Az illetékesek persze szóba sem álltak velünk, így kénytelenek voltunk a táblát egy vakablakba erősíteni, titkon felavatni.

Akkor Kafga Feri ajánlotta, jelöljük meg azt a helyet, az minden bizonnyal szabad még, ahol a századforduló e zseniális lénye nagy kínok között kimúlt, és ahonnan azután, mint ismeretlen hullát, parasztkocsin beszállították volt a főtérre. Vak Vigh Tibikét most is vittük magunkkal az árvalányhajas határzónába. Mutassa meg azt a pontot a futóhomokon… Tibike négykézlábra ereszkedve mászkált soká, el-eltűnve a megőszült föld lányhaja között. A bizottság egyes tagjai tiltakoztak, hogyan képzeljük, netán majd mi is négykézlábra ereszkedünk az ünnepségen?! Avagy mint mozgólépcsőn, visszafele fut majd a táblázó bizottság a futóhomokon, amely az árvalányhaj ellenére bizony élőhomok is. Gyakorolni fogunk, mondotta Regény Misu, ismerek egy nyugalmazott idegenlégiós káplárt, akit még nem sikerült megnyerniük a szabadcsapatoknak, csetnikeknek, ő szívesen kiképez bennünket, megtanít futó-, illetve élőhomokon futni, futóhomokon-élőhomokon táblát leleplezni… Mondanom sem kell, végül az a tábla is abba a vakablakba került.

Na mármost, amikor megtudtam, Pesten, a Moravcsik-klinikán valóban táblát fognak (fogunk) elhelyezni ünnepélyesen, azonnal jeleztem ún. bizottságunknak, illetve Patacsics úrnak. Ám semmi visszajelzést nem kaptam. Igaz, közben Magyar László barátom meghalt, Regény Misu pedig, lévén maga is zománcművész, inkább a színes, zománcozott táblákat kezdte preferálni.

372

Pestre való indulásom előtt idegesen sétáltam a peronon, amikor feltűnt Patacsics úr magas alakja. Mellém osont, és egy aranyfüstnél alig vastagabb lemezt csúsztatott a zsebembe. Pestig tömörítsd, mondotta, elég egy szó is, sőt, ha megleled, végül azt is áthúzhatod, nem kell, hogy éppen mindenki tudja a titkot… És máris eltűnt. Alig vártam, hogy felszállhassak a szerelvényre, hogy fülkémben böngészni kezdjem az aranyfüstszerűen rezgő-csörgő lemezen a bizottság Patacsics szép ideogrammáiba rejtett üzenetét. A körém gyűlt utasok, profi csempészek megbabonázva lesték a lebegő arany után való kapkodásomat, furcsa celebrálásomat. Ám akkor a vámosok, rendőrök zajos csapata fülkénk elé ért. Nagy zavaromban, hiszen aranyat még sosem szállítottam át határon, a semmis lemezkét a számba gyömöszöltem, beszippantottam, lenyeltem. A vámos furcsán bámult rám. Ilyen zavart, bambaképű, aranyos szakállú, aranyos szájú alakot még sosem látott. Legyintett, tovább mentek.

Most szépen okádja ki, mondta az egyik csempész, váratlan határozottsággal egy műanyagzacskót nyújtva felém. Éreztem, készek akár a hasamat is felmetszeni, hiszen ki tudja, ez a marha mennyi aranyfüstöt, aranyrögöt zabált fel idegességében?!

Hirtelen valami boldogság uralkodott el rajtam. Végre, gondoltam: te is aranyszájú lettél! Csak oda kell állnod a klinika fala elé. És szóra nyitni szádat. És máris aranyfüstcsíkok kígyóznak az ég felé… Lám, ez volt Patacsics úr titka, varázslata. De akkor ismét a profi csempészekre esett a pillantásom, megfagyott a vér az ereimben, s egy gondatlan, reflexszerű mozdulattal: letöröltem arany számat.

373

És most, lám, itt állok, letörölt szájjal, megilletődötten, dadogva a tábla előtt, akárha szerzőnk Egy tébolyda irattárából című írásának hőse; és hát ugye, tébolyodott, néma hős hogyan avasson, leplezzen le táblát, amikor siralmas létében általában ő lepleződik le?!

374
Álom egy zentai könyvecskéről
(utószó)
375 376 377 378

Noha Emil bácsi folyton újraszínezett történetei mégis a Zentát növesztették mitológiai méretűvé…

Mészöly Miklós: Családáradás

Van egy hosszú, valóban csodálatos réztűm. Igaz, tűgyáramban, egy általam bonyolult irodalmi eljárás által privatizált (magánosított) félig imaginárius, kis, szabadkai tűmanufaktúrában ilyen hosszú réztűket még nem gyártunk, még nem állítottunk be ilyen vonalat, ahogyan például orvosi tűket sem gyártunk még, pedig hát a legszebb tűk az orvosok tűi, az abszolút forma felé tendál mind, s hát számomra, aki noha formátlan, ám az iskolás, divatos formákon túl az abszolút formát keresi, az abszolút forma megszállottja, mondanom sem kell, mennyire lényegbe, életbe vágó (döfő, döfködő, mert hát ugye, a varrás döfködés, egyes emberekre, állatokra mondják is, hogy tűfaszú, ami, ugye, már majdnem rézfaszú). Szóval van egy hosszú, réz gombostűm – a gombja maga is külön figyelmet érdemelne –, amely eredetileg egy írógép (Remington, egy 10- és 11-es számú azonnal, állandóan és teljesen látható írású eredeti REMINGTON ÍRÓGÉP, amely immár egy modern írógép, jóllehet azért még emlékeztet Nietzsche famózus írógépére) tisztítására szolgáló tű volt. Istenem, egy állandóan és teljesen látható írás! Ám most ez az írógép-tisztító réz gombostű nálam néhány évtizede lepketűként szolgál. A nagy, neves lepkészek is megirigyelnék. Egy szétesett, tenyérnyi azúrlepke teste, potroha van átdöfve vele, annak ellenére, hogy a feje, szárnya, mint egy hatalmas, összetört vitrázs, lehullott, egy-két nagyobb darabot kivéve, szétporladt… Alant, a szép réztű alatt tehát, a ragyogó üvegkoporsóban kis kupacokban áll az azúrlemez, az azúrpor. Éppen úgy, mint a sópárolókban a só. És én ott csattogok, mint csattognak együgyűek, féleszűek és idióták fapapucsaikban, amelyek, erre még nem figyeltek 379fel, pontosan olyanok, mint a sópároló munkásainak fapapucsai – és hát mint az én kék fapapucsaim, amelyekben én ott csattogok, ott, az üvegkoporsóban.

Most egy pillanatra ezt a motívumot felfüggeszteném. Hadd hangozzon, visszhangozzon szabadon.

Berlinről akarok mesélni ugyanis egy kicsit. Arról a sok, nem is sok, hanem tömérdek sokkról, amely naponta ért. Sőt, még tovább kellene fokoznom, magáról az irdatlanról kellene mesélnem. Amellyel ott, Berlinben, nevezetesen a Ku’Dammon, egy MacPapier előtt volt találkozásom, a szó szoros értelmében: ütközésem. Ütközésem magával az irdatlannal. Tudom, e szó szerinti dolog, valamint az ütközés is, egy filozófiai kategória esetében kissé bonyolultnak tűnhet.

De kezdjük az elején. Én ugyanis sosem jártam Berlinben, Kelet-Németországban, sosem is láttam a Falat, újabb vonatkozásaiban az egész német ügy érdektelennek tűnt számomra, érdektelennek, amíg a balkáni-mediterrán nagyvárosok, és például Velence vonzásában élhettem. Csak most, 2005-ben utaztam először Berlinbe. Egy évre.

És mint említettem, akkor annál több szenzáció, sokk következett sorjázva. És végül maga az irdatlan. Az irdatlannal mint olyannal való megütközésem.

A Stuttiban éltünk. Naponta baktattam végig a Kanton (Kant-év volt éppen, amikor megérkeztem, igaz, amikor távoztam, akkor meg már Schiller). Sorba jártam a bélyegüzleteket. Ahová előbb mindig be kellett csöngetni. Mert azoknak a bélyegüzleteknek a bejáratát, ahol a komoly, drága bélyegeket árulják, természetesen hét lakat őrzi. Mondanod kellene valamit magadról a bent trónoló filatelistának, mármint hogy ki is vagy, ki is lennél tulajdonképpen, miféle kósza filatelista, meg hát persze azt is meg kellene monda380nod a rejtett kis kaputelefonba, mit akarsz, mi érdekel, mit keresel tulajdonképpen. Mivel nem mutatkozhattam be úgy, mint pompeji filatelista, aki lennék tulajdonképpen, mert azt hinné a benn, foteljében trónoló filatelista, őrülttel van dolga, egy őrült filatelistával, így hol azt mondtam, hogy Magyarországról érkeztem, hol azt, hogy Jugoszláviából (noha akkor éppen Szerbia és Montenegró voltunk); bár legszívesebben azt mondtam volna, egy filatelista az Osztrák–Magyar Monarchiából… Hogy mi is érdekelne, hogy mit is keresek? Hát én akkortájt Berlinben: hibás nyomású Hitlereket kerestem. Ugyanis az albán kollekcióm akkor már teljesnek volt mondható. Gondoltam, erre szánom azt a berlini évet. És akkor ez egyben irodalom, költészet is lesz. Valami ilyesmit gondoltam. Persze ezt így elgondolni, irkálni róla még érdekes is lehet, de elmagyarázni valakinek, hozzálátni realizálásához… Az első komoly filatelista, akihez a Kanton becsöngettem, mint hamarosan kitűnt, szír származású volt. Igaz, végül még ő, a szír is talált nekem egy Hitlert, amelyre ráhullott volt a nyomdász festékben meghempergett szempillája…

Ha nem a Kanton baktattam, akkor átkelve az U-Bahn töltése alatti boltívek egyikén, a párhuzamos Ku’Dammon. Jóllehet ott legtöbbször már az elején lehorgonyoztunk. Mert ott volt a postánk, az a már említett MacPapier. Ugyanis Berlinben általában szanaszét, papírüzletekben találhatók a szimpatikus kis posták. Amíg Jutka sorban állt, én papirosokat, füzeteket, dossziékat, noteszeket vásároltam. Vagy künn ültem egy padon. Illetve leginkább egy sarki cukrászdaféleség kis, vibráló, furcsán vibráló teraszán. A padon azért üldögéltem a kenyérhéjat majszoló hajléktalanok között, mert onnan látszott legjobban az egyik üzlet elé kitett nagy, méz381szín, plüss maci… Amely szappanbuborékokat fújt. A hajléktalanok nem nézték, nem is látták a szappanbuborékokat eregető mézszín macit, ők már csak befelé figyeltek, jóllehet ott sem láttak már semmit, illetve hát magát a semmit, ami nincs kizárva, akár látványos is lehet, nem tudom, csak sejtem, jóllehet inkább azt sejtem, hogy a semmi semmilyen… Na mármost azért izgatott engem annyira az a mézszín maci, ugyanis nem vagyok egy macibuzi, mert a karikában végződő műanyag pálcikától, amelyet a szappanos vízbe mártogatott mechanikusan, átázott a szája körül a mézszín plüss. Elmocsarasodott a szája… A mézszín, az arany szája, mert amikor először pillantottam meg, vidáman azt találtam mondani, ni, ez a maci egy aranyszájú… Olykor egészen közel mentem hozzá, és néztem lassan elmocsarasodó száját. Ami valamiért fájni, mind jobban fájni kezdett nekem, akárha az én szám kezdett volna elmocsarasodni… Az élesen, hajóorrszerűen kiszögellő kis sarok terasza pedig azért vonzott, mert valami furcsa izgalma, vibrálása, számomra felfoghatatlan mixtúrája volt, jóllehet teljesen jelentéktelen, szürke, első pillantásra éppen hogy valami tespedtséget árasztó helynek látszott. Sok nagyvárosban, világvárosban megfordultam, de ilyen izgalmas helyet még nem láttam, nem tapasztaltam pontosabban. Jóllehet, mondom, nem volt ott semmi. Tíz-húsz alumíniumasztal, sok alumíniumszék. És mégis, az a sarok többszörösen delejes, vibráló, vészesen örvénylő volt. Egy idő után pontosan éreztük ezt, ám arról fogalmunk sem volt, mi is okozza tulajdonképpen e pont, e hely különösségét. Szürke, elfásult emberek üldögéltek ott véletlen járókelőkkel, turistákkal elkeveredve, meg még körül itt-ott a padokon is. Valamint sok tépett fiatal. Öt-hat hónapja üldögéltünk már ott szinte naponta, miközben a mi Stuttinkban, Berlinben 382ezeregy fantasztikus terasz zsongott szolid, valóban szimpatikus berlini polgárokkal. Öt-hat hónapja, és mi még mindig nem tudtuk, hol is ülünk tulajdonképpen, még mindig fogalmunk sem volt, miről is van szó.

Amíg egy napon azt nem láttam, hogy az éppen mellettem ülő fiatalember kávét kevergető kezéből szivárogni kezd a vér, a genny… Akkor megláttam őket. Körül azokat a tépett fiatalokat. A sok tépett fiatal aggastyánt. De még mindig nem értettem semmit. Ugyanis szinte abban a pillanatban, erős ellenpontként, arra lettünk figyelmesek, hogy a sarki, éles hajóorrként fölénk magasodó épületből, amely nem volt más, mint a Török Főkonzulátus (odamentem megnézni a bejárat melletti táblát), egy egészen más civilizáció emberei közelednek felénk, fejükön szögfekete hajjal, sörtével, erős kezükben virágcsokrokkal egy esküvői menet volt, hangoskodva foglalták el a kinti és benti szabad asztalokat, jóllehet csupán teát rendeltek…

Na mármost ez a két dolog keveredett ott az elfásult emberek, járókelők és turisták szürke állagával. Arról volt szó, hogy a kissé behúzott téren egy nagy, szürke épületben a Berlini Diagnosztikai Központ működött, amelynek a feliratát előlem, akármelyik részére ültem is a kis terasznak, a fák eltakarták, ahová az anyagilag és fizikailag lerobbant, főleg kábítós AIDS-esek jelentkeztek, amikor már jelentkezniük muszáj volt, ahol minden bizonnyal preventíve kezelték, valamiféleképpen eligazították őket. Megható volt látni azt a gyöngédséget, ahogyan a párok egymást támogatták, ugyanis ezeknek a betegeknek leginkább a talpa is tele volt tályoggal, italt hoztak, meggyújtották egymás cigarettáját, stb.

Három etápban történt az én felvilágosodásom, ha lehet így mondani, filozófiai felvilágosodásom ott, a MacPapier 383előtt, illetve hát majd a Historisches Museum udvarán (ahol egykor Hitler is beszélt volt, később meg én is felléptem Bora Ćosić barátommal).

Jutkát bekísértem a postára, majd kijöttem, s ott tébláboltam a Ku’Dammon, nem tudtam eldönteni, a padra üljek, a kis dantei teraszra, a mézszín macihoz sétáljak, leellenőrizzem, meddig terjedt már arany szája körül a mocsár, avagy bemenjek a másik sarkon lévő hatalmas Bauhausba megnézni a drótkeféket (a rézdrótkefe szép), kalapácsokat, ugyanis kíváncsi voltam, hol tart per pillanat a német rézdrótkefék és német kalapácsok formatervezése, designja. Itt már kétségtelenül felmerülhetne Nietzsche, a kalapáccsal filozofáló Nietzsche neve, vagy Schönbergé például, de még nem merül fel… Szóval ott tébláboltam a MacPapier előtt, amikor is nekem ütközött, vagy már nem is tudom, majdnem nekem ütközött egy bicikli. Kis híján feldöntött. Egy busa fejű, fekete inges pacák a MacPapierba menet ugyanis szemtelenül vagy otthonosan, nem tudom eldönteni, felhajtott a járdára. És nekem jött. Vagy inkább én mehettem neki? Az is lehet. És hirtelen fejembe szaladt a vér. Rettent fölbaszódtam. Ráüvöltöttem. Magyarul. Te marha! Te irdatlan barom! A busa fejű illető többszörösen zavarba jött, jóllehet egyáltalán nem jött zavarba, nem értett semmit, mit sem tudott a mézszín, mocsarasodó maciról, a Diagnosztikai Központ körüli lepratelepről, a Török Főkonzulátusról, elnézést kért, majd mintha mi sem történt volna, erős kerékpárját, amely akár átfestett, feketére festett második világháborús katonakerékpár is lehetett, az egyik platánfához támasztotta. Láttam, ezen kissé elméláztam, a kerékpár kosarából szokatlanul sok és vastag sárga borítékot, levelet, csomagot szed ki, visz be a postára. És áll be Jutka mögé a sorba. Közben én, tüntetőleg, több384ször odamentem Jutkához, lássa, kit ütött el a marhája, az irdatlan barma…

A megvilágosodás, mint jeleztem, a Historisches Museum üveggel fedett csodálatos udvarában történt. Ahová egy irodalmi estre voltam akkortájt éppen hivatalos, amelyet a DAAD szervezett, és éppen a főnöknőm, kedves, közeli barátnőnk, Nina Hartl vezetett. Nooteboom és Safransky estjéről, barátságuk számomra kissé furcsa demonstrálásáról volt szó. Az igazság az, hogy én Nooteboomot nemigen kedveltem, afféle bestseller írónak tartottam, nem érdekelt, rózsaszín nyakkendőjével nem is tett rám különösebb hatást, illetve pontosan olyan volt, mint ahogyan egy bestseller írót különben is elképzeltem, viszont Safransky nagyon is érdekelt, noha ő is egy népszerűsítő filozófiai író, de annak igen-igen kitűnő. Heideggerről és Nietzschéről írt monográfiáit nem sokkal Berlinbe való jövetelem előtt abszolváltam nagy-nagy élvezettel, őszinte elismeréssel. Heidegger-monográfiája talán jobb, viszont Nietzsche-monográfiája eredetibb az irdatlan kategóriájának középpontba állításával. Azért is örültem ennek, mert végre valahára egy magyar filozófiai kategória merült fel… Persze lehetséges, németben ez nem bírt ilyen újdonsággal, frissességgel, lehetséges, hogy az egész a magyar fordító érdeme, csodája, s akkor az egész magyar filozófia központi problémája éppen a fordításban rejlik, noha be kell vallanom, nem ismerem az irdatlan mint olyan filozófiatörténeti karrierjét, engem akkor csupán az bűvölt el, hogy egy ilyen fontos, terjedelmes mű épülhet rá, nyugodhat rajta, sőt talán még ennél is egyszerűbb valami, az, hogy ez egy par exellence filozófiai kategória… Sokáig várakoztunk, amíg a két író megjelent. Hirtelen lebuktam az előttem ülők mögé. Ugyanis az a busa fejű, fekete inges 385zömök pacák ült ki Nooteboom mellé, aki ott a MacPapier előtt, a Ku’Dammon nekem hajtott fekete katonabiciklijével. Akit én lemarháztam. Sőt, Istenem, irdatlan baromnak neveztem. Igen, Rüdiger Safransky volt az.

Azért meséltem el ezt a két esetet, mármint a hibás Hitlereket és esetemet Safranskyval, az irdatlannal mint olyannal, hogy érzékeltessem azt a tömérdek új benyomást, élményt, sokkot, ami Berlinben naponta ért.

Azt, igaz, még nem említettem, hogy legtöbbször valamelyik galéria felé baktattam volt én ott Berlinben tulajdonképpen. Hiszen elmehettem Kleeket nézni a Sammlung Berggruenbe, a hozzánk legközelebb eső kedvenc kis galériámba, vagy elmehettem újra és újra szemrevételezni Chardin Rajzolóját a Gemäldegalerie-ben, Böcklin Holtak szigetének Berlinben található változatait. És hát, ne is mondjam, hogy akkor, a MoMA vendégeskedésének köszönve, egész évben ott volt látható Berlinben a művészettörténet számomra egyik legfontosabb képe: Balthus Utcája. Amit többször volt alkalmam látni már New Yorkban; de az, hogy most, immár Balthusszal való személyes találkozásom, ismeretségem után, újra szép nyugodtan, naponta szemrevételezhettem, visszajárhattam hozzá, tényleg csodálatos, szenzációs adomány volt…

Baktattam tehát. Mindenféle sokkokra felkészülve. És egyszer csak felkiáltottam. Emlékszem, egy japán könyvesboltba tartottam, egy kis öreg japán boltoshoz, mert különben meg éppen egy japán út előtt álltam, ahol a berlini rózsaszín csövekből csavart metaforámról, a végtelen berlini flamingóról kellett előadást tartanom Tanaka mester művésztelepén, de közben valahol betértem egy tárlatra is, már nem emlékszem más aznapi részletekre…

386

Mindössze arra, hogy egyszer csak hangosan felkiáltottam.

Ugyanis a nagy baktatásban teljesen váratlanul: Zentán találtam magam. A zentai Tisza-parton. És megszédültem. Vagy talán el is szédültem. Nem értettem, hogyan futhatott ki a Kantstrasse, illetve a Ku’Damm a világ egyik legszebb folyópartjára. A zentai Tisza-partra. Az olyannyira jellegzetes Tisza-parti sétányra.

Oda, arra a pontra, ahol én kisgimnazista koromban a természet olív ködén átmostam volt magam a költészet, a Teremtő (Isten) birodalmába. Ezt a mondatot persze majd még át kell fogalmaznom. Betűit egyenként ki kell tisztítanom azzal a bizonyos réztűvel. Amelyet eddig visszhangozni, lebegni, magunkon átúszni hagytunk volt…

Szülővárosomban is volt korzó, központjában a mi leégett (tévedésből ürülékkel oltott) házunkkal, de az én szülővárosom egy kis mezőváros volt, Zenta viszont, ahová gimnáziumba kerültem, ahol a zentai csata, életem zentai csatája, borzalmas pubertásom, eszmélésem, nagykorúsodásom, bűnbeesésem is lejátszódott volt, egy árnyalattal városiasabbnak, polgáriasultabbnak volt mondható, noha korzója kifejezetten rövid volt: a nagy városháza épületétől a kiépített Tisza-partig húzódott, alig volt hosszabb 200-300 méternél.

Talán nincs is még egy város, amelyhez ennyire közel jön egy szép, nagy folyó, mert egészen más dolog az, amikor a folyó átszel, átrajzol kacskaringózva egy várost; Zentán csak szépen, gyengéden odanyomja magát a város testéhez. Akárha hozzád. Vacogó kis testedhez. A korzó szinte belebukik a folyóba a szépen kiépített meredek partról. Jóllehet az a korzó, az a part a nap legnagyobb részében teljesen üres. Az alföldi városok, fájkisközségek melankóliája, metafizikája 387hullámzik ide-oda rajta láthatatlanul, ám annál erősebben, fájóbban érzékelhetően…

Na mármost, elszakadva szülővárosomtól, amelyet töltések, erdők választottak el a Tiszától, ide, erre a partra ültem volt ki minden kritikus pillanatában az életemnek, hogy mindenféle szerelmi és irodalmi nagy-nagy bánataimat, fájdalmaimat feloldjam… Fel, abban az említett olív párában, vízszagban, Tisza-vízszagban… Ám ahogyan múlt az idő, ahogyan múltak az évek, ez az olív pára, ez a vízszag mind összetettebbé, ám ugyanakkor mind konkrétabbá is lett, ám én költőnek készültem, úgy tudtam, éppen ez lesz a feladatom: e közeg vegyi- és spektrumanalízise…

Ugyanis a korzó közepén, közel a gimnáziumhoz volt egy töltőtoll- és írógépjavító műhely. Marić úr kis műhelye, amely gyönyörű felesége intim budoárja is volt egyben. A finom olaj illata onnan szivároghatott a Tisza olívjába. Onnan az írógépszalag, az indigó színe, illata is. Igen, talán maga a Teremtő (az Isten) is onnan csent egy kis finom olajat palettájára, hogy kikeverje ama olív párát, amely olykor ezüstbe hajlott, és a gesztenyefák szinte csorgó klorofilljába, feslő rügyeinek gyantájába szívódott… Az történt ugyanis, hogy a korzóra jövet Marić úr gyönyörű felesége és mind a gyönyörű zentai asszonyok, közöttük az én barátnőm, aki talán enyhén feslettnek volt mondható, mert hát neki nem volt férje, de semmivel sem volt kevésbé szép, mint ama gyönyörű asszonyok, oda tértek be pisilni, illetve hát megigazítani toalettjüket, még egy kis kölnit, púdert rakni magukra… Ez a kis bolt legalább annyira megszédített, mint az Eugène kiállító- és színházterme, a gimnázium és a Tisza, egyszerűen beszédültem, beestem oda a töltőtollak, írógépek (Remington) és ama gyönyörű asszonyok, nők észbontóan 388sűrű közegébe, ugyanis mint mondottam, egy nagyon kicsi műhelyről volt szó… Költőnek készültem, illetve már költőnek tudtam magam, noha inkább valamiféle prózát írtam. És nem volt töltőtollam. És írógépem se volt. Úgy gondoltam, nem is lesz soha. De talán majd ott benn írhatok valamelyik feketén ragyogó Remingtonon… Úgy képzeltem, az lesz író-, dolgozószobám. Ám természetesen egyáltalán nem függetlenül ama gyönyörű nőktől. Úgy hittem, költőnek lenni annyit tesz, mint ama nőkkel közösülni, ahogyan a Tisza fölött is egybeolvadt, összemosódott minden ama olív párában, s a nyom, ami marad a Remingtonba húzott papíroson, az az irodalom, költészet…

Marić úr nagyon megörült nekem. Egyszerűen azt gondolta, inasnak jelentkezem. Végre egy érdeklődő gyerek, akit minden egyes betű külön-külön érdekel.

Mondanom sem kell, az első feladatom a betűk tisztítása volt. Akkor adta először a kezembe Marić úr ama csodálatos, hosszú, réz gombostűt. Akkor már volt egy Útmutatóm a Remington írógép használatához. Inkább ebből idézek, ugyanis akkor fejből tudtam minden fejezetét.

Ha a betűk festékkel és porral kezdenek telni, ami könnyen felismerhető az írás homályosságán, különösen az öblös betűknél, mint o, e, s, d, p stb., a betűk tisztítása legkönnyebben eszközölhető, ha egy réz gombostűvel kikaparjuk a betűkre lerakódott festéket és port, és utána egy betűkefével egészen egyszerűen kikeféljük… Na mármost Marić úr, illetve a Teremtő (Isten) intim műhelyében nem közönséges festék és por hullott, rakódott a betűkre, hanem tiszai homok, virágpor, a Tisza-parti malmok lisztje, a paripacitrommal teli kocsiút szépen megőrölt pora, és az indigó mellett a hölgyek, ama valóban gyönyörű hölgyek púdere, vattáinak, 389szempilláinak, hajának finom szálaiból őrölt anyag is, amit én, kis írógépjavító, kis íróinas, magának az írásnak mint olyannak az anyagának, alkímikusi anyagának tudtam, annak a bizonyos ezüstbe játszó olívnak… Ugyanúgy söpörtem kis kupacokba, mint lepkém azúrját, a sópárolók kristályát csattogó papucsaimban, kék fapapucsaimban…

Csak a legjobb, gyanta- és savmentes írógépolajat használjuk, írja. És nekem mi sem volt természetesebb, mint hogy a Teremtő (Isten) is azt használta, amikor a Tiszát, pontosabban azt a Tisza-partot lefestette.

Minden 2-3 hónapban a betűemeltyű csapágyakat olajba mártott tűvel megkenjük, írja. Alkalmilag az orsótengely rugókilincseket, a hosszú szalagtengelyt és a lengő száncsuklókat is meg kell olajozni…

Ezt az olív párát, tónust tényleg semmi sem választotta el az azúrtól, étertől. Nem volt más, mint maga az alföldi, a tiszai azúr, éter… Mivel én Baudelaire (illetve Mallarmé és Valéry) hatása alatt kezdtem költeni, mi sem volt természetesebb, mint hogy a dolog ilyen közegben, magában az azúr, az éter nyersanyagában történik. Egészen addig, igaz, addigra már Rimbaud költészetét is megismertem, sőt Danilo Kiš addigra már az egész Lautréamont-t lefordította volt, amíg el nem érkezett az egyik hölggyel való bűnbeesésem. Ami, magam sem tudom hogyan, de egy frissen kiásott sírgödörben történt, a szó szoros értelmében esett meg. Ez egy, addig a berlini napig, sőt mondhatom, a mai napig is feldolgozatlan sokk volt számomra. Hiába ismertem Baudelaire Egy dög című költeményét, Maldoror énekeit, hiába ismertem Valéry tiszta költészete mellett nyers költészetét is, stb. Közel laktam a temetőhöz, az a bizonyos hölgy is. És romantikusnak tűnt a kis vidéki temetőben találkozgatni. 390Annál is inkább, mivel a városka egyetlen költőjének sírja is ott volt, ott, szobrával, amely valójában egy sovány, baloldali kultúrmunkást volt hivatott eredetileg ábrázolni, és nagy hatással volt rám. Ám amikor én, kis buta írógépjavító, akit mind összemaszatolt az írógép szalagja, én úgy mondtam, trikolórja (A szalag rendes beállításán lilán ír, ha azonban azt akarjuk, hogy pirosan írjon, akkor a kisemeltyűt annyira toljuk balra, amíg annak kismutatója a pirosra jelölt helyre mutat. Ha az emeltyűt eredeti helyére visszaállítjuk, akkor a gép ismét lilát fog írni – mondanom sem kell, ezért nem értem, amikor azzal vádolnak, lilán írok, sok a lila motívumom, mint maga a végtelen berlini flamingó is példának okáért, hiszen én eleve lilára állíttattam volt már kisinas koromtól), nekivadultam volt, kezdtem leszedni nőm textiljét, intim ruházatát, ő sikongva bujdosni kezdett, addig bujdostunk bokrok, szomorúfüzek mögé, amíg valahová, valami mély, ám puha gödörbe nem zuhantunk alá… És ott tárult fel előttem ama izzó, szőrkoszorúval font, rózsaszín-lila kapu… Csak amikor ki akartunk mászni a sárga sárból, akkor döbbentünk rá, egy frissen ásott sírgödörben szerelmeskedtünk, üzekedtünk volt vadul, jóllehet ami engem illet, jócskán ügyetlenkedve is…

Nem folytatom a gyermek költő viszontagságait. Magam is csak arra emlékszem, hogy aztán, ama gödörben – akárha már a túlvilágon történtek – után, napokig ott üldögéltem ama olív párában a Tisza-parton. Várva, netán eloldódhatom minden parttól, el, ama gödörtől is, föl-föl, ama tiszta olív párába, vissza gyerekkorom közegébe, a Tisza virágzásába, kérészéletű tiszavirágnak… Kezemben ott szorongattam ama hosszú réztűt, s mint egyik kedvenc regényhősöm, Lafcadio a zsebkését, büntetésül vadul döf391ködtem combomba, egy punta, két punta, száz punta… Hadd ne folytassam.

De hogyan került ez a zentai Tisza-part most egyszerre oda, Berlinbe? Hosszú idő kellett, hogy észhez térjek, felérjem ésszel, mi is történt.

Egy Gerhard Richter-festményről volt szó. Az egyik legnagyobb német festő képéről. Ami rendben is lett volna. Hiszen akkor már sokat tudtam róla. Tudtam, teljesen összekuszálta a modern, illetve avantgarde, illetve posztmodern, a XX. és XXI. századi festészet nagyrészt szemellenzősen, mereven, dogmatikusan értelmezett szálait, tudtam, úgy fest olykor, mint Vermeer… És mégis, addig a napig úgy hittem, hiperrealizmus, vermeeri tökély ide vagy oda, valami különbség mégis kell hogy legyen a kép és a valóság között. Igen, itt nem volt különbség, nem létezett határvonal. Bizonyosan tudtam. Ahogyan az a kínai mester is egyszerűen fölment a képre és hátratett kézzel elballagott, én is fölmentem, és odaültem. Ezt talán maga Richter sem tudta. Mármint hogy sikerült. Nem volt híre róla. Hogy valaki, egy rezge kisgyerek, egy rezge kérész felült a képére, felitatódott annak ezüstolív közegében. Hiszen a képzőművészet, a kritika, az elmélet, mint jeleztem is, más irányba kutászkodott, más irányba tart, nincsenek ilyen instrumentumai, a fénykép feltalálása óta nem foglalkozott igazán ezekkel a kérdésekkel. Valljuk be, én sem elég behatóan, Balthus, Wayette, Bacon s más stúdiumaim ellenére.

És akkor én, ott ültem a képen. Éreztem testem finom olív tónusát, hol a sírgödör előtt, hol a sírgödör után voltam, éreztem, kis faszom olyan, mint a vadgesztenye lándzsásan dagadó gyantás rügye…

392

Szerencsére vettem egy reprót a képről. Siettem vele haza a Stuttiba. És aztán ott ültem szemben vele, szemben magammal napokig, hetekig. Az azúrlepke szerencsére velem volt Berlinben is, mindig magammal viszem azt az azúrtetemet, azokat az azúr kupacokat, kihúztam a hosszú réztűt (akkortájt privatizáltam a lendavai esernyőgyárat, a szabadkai csipkegyárat, sőt akkor már Zwack úrnak is megemlítettem egy alkalommal, az Akadémián gratulált az Irodalmi Díjhoz, szabadkozva, ő nem irodalmár, de én tudtam, ki ő, és mondtam, ne szabadkozzon, én is gyáros lennék, irodalmi módszerekkel privatizálok gyárakat, tűgyárat, esernyőgyárat, miegymást, szép agárfeje kissé hátrahőkölt, sok mindent tudhatott az írókról, költőkről, de azt, hogy irodalmi módszerekkel gyárakat nyúlnak le, akárha a maffiózók, gyárakat privatizálnak, azt nem, lévén igazi úriember, feltalálta magát, azt mondta, látogassam meg egyszer, hogy kicseréljük ilyen jellegű tapasztalatainkat, de én nem látogattam még meg, az én gyáraim jobb, ha félig az imagináriusban maradnak még egyelőre stb.), és combomba döftem. És pontosan láttam, éreztem, az a kisfiú rándul meg, szisszen fel azon az ezüstolív képen… És csak akkor fordítottam meg a képeslapot, olvastam el, mit is ír rajta:


Gerhard Richter: Venedig (Treppe), 1985.


Napokig, hetekig, hónapokig félálomban kóvályogtam Berlinben. Akárha valóban a kép ezüstolív közegében, csak az történt a fölismerés után, hogy ama közegben, ahogy különben is, a Tiszán túl és általa, hiszen én mindig is egységes vízrajzon dolgoztam, Velence nevébe zárt álmaim, átszellemüléseim (Proust) is mutatkoztak immár… Kisprózákat 393írtam. Akkor már összegyűlt belőlük egy-két fejezetre való vegyes anyag. Gondoltam, valamikor majd minden bizonnyal könyvvé kapaszkodnak, szerveződnek, mint a karfiol torz virága, mint koralltelep.

Na mármost éppen akkor történt, hogy csöngött a telefonom, Zentai úr jelentkezett Budapestről. Megnyitnám-e az Ünnepi Könyvhetet? Ez szöget (réztűt) ütött a fejembe. Mármint hogy éppen Zentai úr jelentkezett. Különös jelnek kellett tekintenem. Ugyanis lassan kezdett kivilágosodni előttem, voltak nekem más, Zentához kötődő ügyeim is akkortájt. Például néhány évvel korábban egy kiváló úrral találkoztam volt a Parlamentben, aki szintén Zentaiként mutatkozott be. (Persze, Zentán is ismertem én egy Zentai családot, a Zentai Robi például alattam járt gimnáziumba, Mária-Róza barátnőmmel, festményeket gyűjtött, később az Újvidéki Rádió egyik főmérnöke volt.) Visszahonosításom kapcsán kerültem volt akkor Zentai úrral kapcsolatba, Mária, Göncz Árpád titkára irányított hozzá. Amikor befejeztük beszélgetésünk hivatalosnak mondható részét, mohón megszólaltam és faggatni kezdtem Zentai urat, mesélni kezdtem Zentai úrnak. Arról, hogy én Zentán jártam gimnáziumba, meg természetesen arról, milyen gyönyörűek is a zentai nők, milyen gyönyörű a zentai Tisza-part… Majd megkérdeztem, valójában honnan is az ő neve, milyen név is ez valójában, hogy Zentai? Akkor a következő történetet mesélte el nekem Zentai úr, ott, a Parlament valamelyik irodájában. Édesapja a második világháborúban Zentán szolgált, ahol az egyik toronyból rálőttek a csetnikek, partizánok, nem is tudja pontosan, kik. Már betegen, tüdőlövéssel ért haza. Tudta, hamarosan meg fog halni, bele fog halni Zentán szerzett sebébe, zentai sebébe… Magához intette a családot 394és közölte, van még egy kívánsága, szeretné megváltoztatni nevét: Zentaira…

Aztán írni kezdtem a másik Zentai úrnak az Ünnepi Könyvhét megnyitószövegét, a Könyvbaltát (törzsi tárgyat). És abban valamiért, talán éppen Zentai úr (a zentai urak) vonzásában, zentai könyvekről akartam beszélni. Andruskó Károly, a világhírű ex libris-metsző minikönyveiről együtt jártunk vele és egy kedves gyepmester bácsival, aki egész életében kutyákat nyúzott és most az ő lelki üdvösségükért jött imádkozni, Firenzében, Rómában zarándokúton, egy éjszaka, kiszabadulva buszunkból, együtt végeztük nagydolgunkat a leapadt Arno medrében, nem véletlen látható tehát ex librisemen éppen a Signoria nagy, sötét feje, mert hát onnan lentről úgy láttuk… Meg az Übü király kis könyvecskéjéről akartam írni, amelyet Jékely fordításában és Kondor illusztrációival a zentai fiataloknak kölcsönöztem volt, netán azt játszhatnák induló Kísérleti színházukban. De figyeltek bennünket. A könyv gyanúsnak tűnt, arra engedett következtetni, a fiatalok a királyság visszaállításán törik a fejüket, börtönbe zárták őket… Ám én azt a szép kis könyvet a mai napig nem kaptam vissza a zentai rendőrségtől, ezek szerint a zentai csata valamiféleképpen még mindig tart, jóllehet szeretném, ha visszaszármaztatnák, sőt követelem, hogy azt az én kis Übü királyomat visszaszármaztassák…

Sajnos terjedelmi okokból az Ünnepi Könyvhét megnyitószövegében csak egyetlen zentai könyvnek jutott hely, és éppen a legnagyobbnak, az általam zentai misekönyvnek nevezettnek.

Akkor egy napon, ott, Berlinben, ismét a Richter-kép előtt üldögélve, ismét a zentai Tisza-part ezüstolív párájába oldódva, arra gondoltam, ha e heterogén kisprózáimnak egy395szer könyvvé szerveződni adódik módjuk, ami persze nem olyan egyszerű dolog, mindenféleképpen ezt a képet fogom a fedőlapjára helyezni, hiszen e kisprózákban éppen azokhoz a régiókhoz, tiszta és nyers terrénumaimhoz próbáltam visszatérni, amelyekért én éppen az írógépjavítás mesterségét, ezt a szép, hosszú réztűt választottam… Igaz, akkor már nem írógépen írtam, említettem, éppen akkor vettem egy új Sony laptopot Tóth Tihamértól, a Stutti orosz érdekeltségű kis technikai boltjában. Szerettem Tóth Tihamért. Egyszer azt mondta a fiatal magyar íróknak, akik fényképezőgépet vásárolni tévedtek be hozzá oda, az U-Bahn megállóval szemben, hogy a Stuttinak már van egy magyar írója… Igen, engem Tóth Tihamér nevezett ki a Stutti írójának, ezek a kisprózák nagyrészt ott születtek. Ott kezdett gomolyogni, párállani ez az álom a kis zentai (zEtna) könyvről, az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben prózai párjáról… Ő, Tóth Tihamér is írt könyveket, keresztanyám, Trockij keresztapám felesége azt szerette volna, ha egész életemben ahhoz tartom magam, A vallásos ifjúhoz. Ha ahhoz, a vallásos ifjúhoz tartom magam, nem leszek se imrédista, se trockista, ugyanis kecskeképű keresztapám mielőtt trockista lett, imrédista volt állítólag. Nem sokat bíbelődtem Tóth Tihamér könyvével, noha egy-két passzusát megjegyeztem. Most, lévén ugye elsősorban képzőművészetről szó, az egyiket ideírnám.

Ugyan mit látnánk, kérdi Tóth Tihamér, ha szemünk például a lábunkon volna? Mire az egyik rosszcsont cserkész azt mondja, neki ott van, illetve hát tyúkszemére tesz utalást, de Tóth Tihamér ezt meglepő módon nem veszi rossz néven.

Befejezésül egyik friss szekszárdi élményemet szeretném még elmesélni, természetesen mesterünknek, Mészölynek is tisztelegve ezzel. A könyvtárban megrendezett irodalmi est 396(Életem legszebb irodalmi estje) előtt egy fiatal tévés újságíró azt kérdezte tőlem, kissé meglepve, kellemesen meglepve szokatlan kérdésével, nem mondanám-e el, hogyan is készültem én arra a szekszárdi irodalmi estemre. A következőket válaszoltam neki.

Először is a könyvespolcomhoz (fekete ikonosztázion) léptem és levettem Babits Halálfiai című regényét. És elolvastam a regény indítását. Majd visszahelyeztem. És akkor levettem Mészöly Családáradását. És elolvastam a Zenta című hadihajóról szóló, már kijelölt részeket. A könyv akkor, interjú közben is ott volt táskámban. Elővettem, hangosan olvasni kezdtem, csak úgy, találomra, miközben, meg-megszakítva az olvasást, arról értekeztem, hogyan nyomozok az Adrián a Zenta ügyében, hogyan emelem ki a tenger hullámaiból, Miklós könyvéből, hogyan építem tovább új pálcikákból, félig elégett gyufaszálakból, persze szigorúan tartva magam Miklós pontos, abszolút pontos utasításaihoz, én, az abszolút pontatlan…

Már Emilnél is sötét volt; kivételesen ma nem építette tovább a Zenta befejezhetetlen makettjét. Pillanatra azért megállt az ajtaja előtt, tűnődve; csupán a kék biztonsági körte égett odabent: erről az ősházban se volt képes lemondani, annyira megszokta a hajók kajütfolyosóin. Atya nem tudott elfojtani egy bajtársias mosolyt, noha maga csak szimbolikusan számíthatott frontbajtársnak; a 14-es mozgósításkor közismert poliglott talentuma, nemzetközi jogi jártassága miatt a külügybe kapott csak behívót. Relković Neda ismertette össze őket, több mint húsz éve, s kérte, vállalja el az ügyét: felesége szakmaszerűen csalta, és gonoszságból elégette a félig kész Zenta-makettjét, amelyet a párizsi Hajózási Világkiállításra kívánt kiküldeni, öregbítendő a magyar nemzet hírnevét…

397
[Jegyzetek]

*1

Paligo (Piligo) Palus, a nagy Palicsi-tó neve (a kis Palicsi-tó neve Vértó).

*2

Fenyvesi Ottó fordítása

*3

A Magyar Irodalmi Díj átadására készült beszéd.

*4

A 2005. évi Ünnepi Könyvhét megnyitó beszéde

*5

Danyi Zoltán fordítása

*6

Az Irodalmi Kiš-ernyő rendezvény bevezetője

*7

Az Ünnepi Könyvhét balatonfüredi megnyitója

*8

Apáczay a Magyar Encyclopaediában azt mondja: 1. A víz tenger, avagy abból eredett vizek. 2. A tenger külső vagy belső. 3. A külső az óceánum, mely a földet általövedzi. 4. Ennek kebelei és folyamai vagynak. 5 Napkeleti kebelei… Napnyugotiak… 6. Az óceánum folyamatai (tengerszorosok)… 7. Belső tenger Föld közepin lévő tengernek mondatik (mely tudniillik Európát Africától megválasztja)… 8. Ennek szakadékjai… Kebelei: Galattiai, Adriai, Jóni… 9. A tengerekből eredt víz tó, folyóvíz, forrás. 10. A nevezetesebb tavak ezek: Asiában a Caspium tengere, Hiberniában az Eug, Erno és Dre; Scotiában Loumond; Sabaudiában Leman, Németországban Acronius, Tigrumi, Luceria, Sós, Laichiaitók…, Magyarországban a Balaton; Africában Zembre; Muszkaországban Ilmen, Ladoga- és Fejér-tó; Palestinában Samachonis, Genesareth és a Sós, avagy Holt tenger Sodoma és Gomorra helyén. Napkeleti Indiában Chymai. Arméniában (Amerikában) Mexicanum, mely sós, és a mellette való, mely édes vizű, és a Titicaca…