Németh László
A felelősség szorításában
Jelek a társadalomnak 1945–1975

„Én hosszú pályámon tán másoknál világosabban láttam a körülvevő romlást, a nép testét pusztító betegséget. De mint a kövek közt fényre növő fű, mindig azt néztem, hol mutatkozik a rés, amelyen az életösztön, a remény utat talál […] Mi magyarok, azt mondják, torzsalkodó nép vagyunk; politikai tehetetlenségünk legfőbb oka szerintem is, hogy történelmi fordulókon könnyű egymásnak ugrasztani minket.”

(A Mezőföld TSZ-ben, 1965.)

3 4
Németh Ágnes
Előszó

Németh László háború után írt tanulmányait, publicisztikai írásait tartja kezében az olvasó. Az írásokat témájuk alapján tíz fejezetre osztottuk, a fejezeteken belül időrendi a besorolás. Nem tartalmazza a kiadvány a Négy könyv anyagát, a hipertóniával, illetve a színházzal kapcsolatos tanulmányokat, amelyeket külön könyvben kívánunk kiadni, valamint az interjúk zömét, amelyek néhány éve már kötetben megjelentek.

Az emberileg legharmonikusabb és irodalmilag legeredményesebb hódmezővásárhelyi négy év záróakkordja volt a már félig kiszedett Égető Eszter megjelenésének a betiltása 1949-ben. Németh László ettől kezdve 1957-ig fordításokból élt. Az erőltetett munka, a Galilei dráma pöre s az általános politikai nyomás következtében megbetegedett, 1954-ben hipertóniát diagnosztizáltak nála. A fordítói évek alatt számos befejezetlen vagy el sem kezdett munka terve gyűlt össze, s a betegség, a korai halál gondolata most arra kényszerítette, hogy ha nem is a nagyobb műveket, de a kimondásra kívánkozó gondolatainak egy részét megmentse. A betegség takarékosságra szorította, így tért vissza megint kedves műfajához, az esszéíráshoz. Hisz számára az esszé olyan, mint a szekréció: gondolatai kiválasztása. Egy kilenc tanulmányból álló sorozatot írt Megmentett gondolatok címen. Ez a tanulmányciklus gondolkozásának központi kérdéseivel foglalkozik, s nem véletlen, hogy e könyv majd minden fejezetébe került ezekből a tanulmányokból. Ugyanakkor, megírásukkor, úgy érezte, hogy nem érik el a háború előtti tanulmányainak a színvonalát, bágyadtabbak, nem elég feszesek. Éppen ezért, amikor két év múlva felcsillant a remény, hogy kötetben Magyar műhely címen megjelenhetnek, a legtöbbjét átigazította. (Nem sok szerencse kísérte ezt az ötvennégyes tanulmány-ciklust: együtt csak 1975-ben, az életműkiadás Megmentett gondolatok című kötetében jelenhetett meg, édesapám halála után.) Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy „…szépirodalmat írhatok esetleg, de tanulmányt (ideológiát) nem szabad közreadni tőlem, s ehhez a mi szerkesztőink is tartották magukat” - írta 1958-ban a Pedagógiai kísérletek című írásában.

Bár már 1958-ban fölismerte a kultúrpolitikai tiltást: amikor a betegség és fordításai engedik – a megjelenés reménye nélkül – írja kisebb-nagyobb tanulmányait. Látszólag ugráló az érdeklődése, de valójában egy központi témája van: hogy lehet az eltorzult, a létező szocializmust a minőséggel beoltva 20. századivá tenni, az emberi élet minőségét javítani. Érdekes, hogy bár édesapám saját sorsát tekintve pesszimista volt, a világ, az ország jövőjében bízott: „Az emberiség jövőjét illetően mindig bizakodó voltam; a magamét illetően reménytelen. […] A jó végül is egy ügy, mindegy, hogy ha itt vagy ott le is törik egy gallya, ha az épp az én jó törekvésem vagy az egész nemzetemé is, csak az egész ügy tovább virágozzon. […] Nincsen többé nemzeti sors; az egész emberiség egy nemzet, a sorsa együtt dől el: jogom, sőt kötelességem az egészért gondolkozni.” (Regényírás közben, 1948.)

5

A világ sorsában való bizakodása megmaradt, annak ellenére, hogy 45-ben beviszik a rendőrségre, 46-ban kútmérgezőnek bélyegzik, belekeverik a Magyar Közösség perébe, négy évig éhbérért óraadó tanár, az ország dolgairól nem kérdezik, 49-től évekig eredeti munkája nem jelenhet meg, 57-ig fordító. És mindezek ellenére ő az, aki 56-ban attól félt, hogy a fürdővízzel kiöntik a gyereket is: azaz a romlott szocializmussal magát a szocializmust. Valószínűleg ezért a mondatért adnak neki 57-ben Kossuth-díjat, amelynek a kiosztására nem megy el, a kapott pénzt többszörösen szétosztja, de elfogadja, mert egy kis nyugalmat remél a kitüntetéstől. Tévedett: 1958-ban Togliatti, az írók szerepét vizsgálva a magyar forradalomban, megint őt szemeli ki főbűnösnek, és a népi írók ellen ekkor meginduló harcban is elsőrendű vádlott. A történelemmel szemben tehetetlen volt, de tudta, mi a kötelessége: „Az író kötelessége az, hogy ahol rés nyílik, kihajtson. Akármivel bíznak meg, ha képességem határán belül van, neki kell fognom, s a legjobbat, a legbecsületesebbet csinálnom. Ha nem engedik fény elé, ők vizsgáztak le. Ha nem próbálom meg, én vagyok a hibás”- írja a Galilei pörrel kapcsolatban (Homályból homályba, 202.)

Ezért ment ki 1959-ben a Szovjetunióba: „Bár kivételes erőpróba volt, nem akartam kibújni alóla, már csak azért sem, mert a népiíróviták után a béke felajánlását jelenthette…” (Negyven év, 1965.) Persze az is nyomatékos érv volt, hogy akkoriban nem igen lehetett egy ilyen meghívást visszautasítani, főleg nem egy olyan írónak, aki tíz éve orosz fordításokból élt. Az utazás hatása a vártnak megfelelő volt: „…itthon s külföldön árulásról írtak és beszéltek.” (Negyven év, 1965.)

Mindezek ellenére, amikor alkalma nyílt közéleti kérdésekhez hozzászólni, hitte, hogy joga és felelőssége az adott keretek közt meglévő lehetőségekre a nemzet figyelmét felhívni. Ő maga is úgy érezte, hogy: „…az agónia korában szinte gyermekesen a hitet, az életösztönt képviseltem. […] egy kis konc […] rögtön megindította az élet, a remény tervezgetését”. (Negyven év, 1965.)

S valóban, mi, a családtagjai is hányszor tapasztaltuk ennek a reménynek a fellobbanását. Ez okozta, hogy az 1961-es könyvnapra megjelenő Sajkódi esték-ben, amely tizenhét év után az első tanulmánykötete volt, számos írás az iskoláztatás, a közművelés és közműveltség kérdésével foglalkozott (Ha most lennék fiatal, A pedagógus hite, Lakásépítés – országberendezés).

A könyvnek sikere volt, pillanatok alatt elfogyott két kiadás. Németh László 1962-es naplójában írja: „A negyedik terület, amelyet bűn lenne otthagynom: az esszéírás. Utolsó éveim legfontosabb fölfedezése: a közvélemény. […] a Sajkódi esték újdonsága ez volt: hogy a levegőben lévő kérdésekről egyszerűen, s nem a brosúrák nyelvén beszélt, nem táplált hazug optimizmust, de megmutatta a remény rését – beszivárgó fénynyalábokat abban, amiben élünk.”

Feltehetően ezeknek az írásoknak az eredményeképpen kéri meg egyik kultúrpolitikusunk, hogy írja meg a véleményét a korszak kultúrpolitikájáról. Kritikára nem vállalkozott, de megírta, hogy csinálná ő. A levélnek indult írás majd száz oldal lett. Több mint három hónapot dolgozott ezen a 6tanulmányon, amelynek a végleges címe Ha én miniszter lennék, de mindenhol csak Levél-ként emlegetik.

A Levél sorsa persze teljes bukás, hiszen édesapám amikor megfogalmazza, hogy ő hogyan csinálná, egyben felhívja a rendszer alapvető hibáira (mondhatnám kijavíthatatlan hibáira) a figyelmet. Az írás tele van ilyesféle mondatokkal: „Próbáljon egy magyar író úgy írni a maga társadalmáról, mint Stendhal vagy Turgenyev. Még csak nem is azt mondják, hogy a meghaladt kritikai realizmus, hanem hogy az ellenség hangja szól belőle. Közkézen forog néhány kézirat; ha élő francia vagy olasz írta volna, nyugodtan kiadják; de minthogy magyar írta: a rosszak listájára került. […] Mint miniszter persze nem azzal fizetném ki az írókat, hogy legyetek hősök ellenemre is, hanem magamat próbálnám úgy «átnevelni», hogy ugyanazt minél kevesebb hősiességgel érhessék el. […] Igen, a kritika, kritikára szükség van; de csak azokéra, akik velünk egy alapon állnak. […] Ki a hibás? […] Mit gondolnék én erről mint öreg író és újdonsült miniszter? A szocializmusnak kétségtelenül legnagyobb gyengéje, mondhatnám, Achilles-sarka, hogy az irányítók, azzal, hogy szocialistának vallják magukat, de nem azok vagy egyszerűen nem alkalmasak a betöltött szerepre: óriási hatalmat kapnak mások tönkretételére.”

Azt hiszem, nem kell tovább idézgetni ezeket a kényes mondatokat, hogy megértsük, miért csak 1986-ban, amikor úgy tűnt, hogy már túlhaladott, adták ki a Level-et. Édesapám csodálkozott, hogy sokan nem értették meg, miért írta meg s miért így. Én úgy gondolom, amikor írta, egyáltalán nem gondolt az óvatosságra, pusztán arra, egy írónak kötelessége az ország vezetőinek felhívni a figyelmét a társadalmat sértő visszásságokra.

Azt, hogy javaslatait megvalósítják, valószínűleg nem gondolta, de azt, hogy elgondolkoznak rajtuk, hogy egy eldugott kis folyóiratban engedik megjelenni, azt remélte.

Sokat időztem a hatvankettes évnél, mert érzésem szerint ez a csalódás Németh László életében korszakváltást jelentett. Visszahúzódott a politikai jellegű kérdésektő, s minden figyelmét az egyes emberre, a hogyan éljünk erkölcsösen, méltósággal, tisztességgel kérdéseire irányította. Az évek és a szenvedések megértőbbé tették az emberi hibák iránt, ami szépirodalmi műveiben is tükröződik: Kárász Nellitől eljutott az Irgalom hősnőjéig, Kertész Ágnesig; a nyers, fiatalos, kicsit tüntető erkölcsi szigor belátássá éréséig, s valóban mellére húzta „a sánta emberiséget”.

Hatvankettő után kevesebb tanulmányt írt, változatlanul foglalkoztatta a magyar irodalom jövője, a társadalom belső kohéziója, a népszaporulat, a vallás, az emberiség járószéke, de mindenek felett a minőségi élet feltételei.

Naplóiból kitűnik, hogy egyéni sorsát tekintve elkeseredett, romlik az egészsége, hősies harcot vív a napi néhány órás munkáért. Felületesen nézve sikeresnek tűnik: regényeit kiadják, drámái sikeresek, de ő a sikert céljaival méri, s mint 1964. októberi naplójában írja: „Az én pályámnak volt egy közvetlen és távolabbi célja: a dementiás magyar nép fölött a tudatot újraszőni, s e tudat újraszövésében az európai gondolkozásnak, öntudatnak is helyet adni. Ebben távolabb állok kitűzött célomtól, mint húsz éve. […] 7Az, hogy olvasnak, megnéznek, nem jelent semmit: amit olvasnak, műveim melléktermékei.”

Azaz az örök bánat, a tanulmányai hozzáférhetetlenek. Öregkorában különösen sokszor visszatér erre a kérdésre, s most újra idézem: „Ha egyszer tanulmányaim, úgy, ahogy írtam őket, együtt, egyfolytában lesznek olvashatók, mindenki előtt nyilvánvaló lesz, ami most dacos ellentmondásnak hathat, hogy az esszé volt az én legfolyamatosabb műfajom, amelyben nemcsak a legtöbbet, de a legfontosabbat adtam.” (A Fehérvári úti Kultúrotthon könyvtárában)

Ezzel a kiadvánnyal ez a cél megvalósul. Köszönetet mondok érte Püski Sándornak, aki néhány éve A minőség forradalma – Kisebbségben címen kiadta a háború végéig írt tanulmányokat négy kötetben, s most elvállalta a több kötetben, szétszórtan, tíz-harmincöt éve megjelent írások együttes kiadását. Édesapámnak legnagyobb vágya teljesült ezzel.

Azt gondolhatnánk, hogy ezek az évtizedekkel ezelőtt írt tanulmányok már elavultak. Én úgy gondolom – sajnos minden elfogultság nélkül – nagy részük ma időszerűbb, mint megírásukkor volt.

Budapest, 2000. augusztus 23.
8
1.
Munkásságomról

„Az én írói tragédiám, hogy nem egy írói pálya, hanem egy egész irodalom növésterve volt a lelkemben.”

(Előszó a Magyar műhely-hez)

„Végül is jól jártam, jelentéktelen ember létemre egy nagy ügyre akasztottam magam, s ez megemelt, szakadatlan tanulássá tette az életem, minden napomnak adott célt, felső világítást, s ha követtem is el hibát benne, a lelkiismeretemet nem kellett túlságosan megterhelnem.”

(A Fehérvári úti Kultúrotthon könyvtárában)

9
Negyven év

Amikor a francia Iszony Párizsban megjelent, egy kiváló francia író megtisztelő levélben keresett fel, sőt nevét is odaadta, hogy a drága regény borítószalagján az olvasók figyelmét fölhívja rá. Az ő érdeklődését akartam ezzel a Tájékoztató-val kielégíteni. Ez magyarázza meg számos sajátságát. A Novellák-ról írva, ezért indultam ki a francia Iszony előszavából; Veszprém helyett, ahol a Nagy család-ot bemutatták, ezért mondok vidéki egyetemi várost: a Puskin-könyv s drámai szilánkja, a Csapda ezért nem szerepel az áttekintés végén; később írtam őket, mint ezt. De tán épp az, hogy az ismertetés viszonyainkban tájékozatlan olvasót tételez fel, teheti alkalmassá arra, hogy újabb nemzedékek kezében, akik pályámról, kibontakozásom körülményeiről éppoly keveset tudnak, úti vezetőül szolgálhasson.

Azt, természetes, már írás közben láttam, hogy tájékoztatóm terjedelmesebbre nőtt, semhogy lefordíthassuk és elküldhessük. De meg a francia Iszony is hiába fogyott el csakhamar, az öreg akadémikus tetszését, úgy látszik, más vélemények, befolyások ellensúlyozták, s a kiadó sem új (zseb)kiadást nem rendezett belőle, sem újabb könyvért nem fordult hozzám, úgyhogy franciaországi kopogtatásomnak s a legnagyobb kartársi jóindulatnak, mellyel pályámon találkoztam, ez az írás – a Negyven év – lett egyetlen gyümölcse.

Első tanulmányok

Az első két tanulmányt, melyet munkáim közé már fölvennék, 1925 nyarán írtam. Mind a kettő friss orvosi műveltségem s írói hajlamom közt kereste az összeköttetést. Az egyiket, melynek a tudományos Új szempontok a status praesens felvételében címet adtam, akkori főorvosomnak nyújtottam át, engedélyét kérve bizonyos vizsgálatok elvégzésére. Ebben azon mesterkedtem, hogy az akkoriban divatba jött alkattan segélyével mint lehetne ébredező írói emberlátásomat a betegek leírásában biológiai fogalmakkal rögzíteni. A másik – Az Ady-vers genézise –, melyet a Nyugat folyóirat tanulmánypályázatára készítettem, ugyanezt az utat az ellenkező irányba járta; egy hatalmas biologikum, Ady alkatának nyelv- és versformáló munkáját próbálta verstani forradalmának a követésében grafikonra venni.

Novellák

Pályámon azonban nem ezek a tanulmányok indítottak el, hanem egy korábban írt novella, a Horváthné meghal, melyet a tanulmánypályázattal egy időben meghirdetett novellapályázat húzott elő papírjaim közül. Hogy ezt a novellát pontosan mikor írtam, ma már nem tudom megállapítani; – későbbi kedves modellem, nagyanyám halálát írom meg benne (s a nagy parasztcsaládot szétszaggató pört), de nem úgy, ahogy történt, halála után, hanem jóval előbb, ahogy bekövetkezhetett volna, 23-ban vagy 24-ben.

A történetnek váratlan sikere lett: a háromszáz novella közül olyan mű10értők, mint Osvát Ernő és Kosztolányi Dezső méltatták az első díjra, s negyven év múltán, egy mai magyar novellagyűjteményben még mindig ezzel a munkámmal akarnak szerepeltetni. Ezzel kezdi, a pályadíj átvételéhez fűződő anekdotával a francia Iszony előszóírója is bemutatásomat. Ezekben az anekdotákban a szokásosnál nem több az igazság (a dolgot Íróvá avatnak címen néhány év múlva magam is megírtam). Tévedés például, hogy Osvát Ernőt, a Nyugat szerkesztőjét első találkozásunkkor azzal a kijelentéssel hökkentettem meg és szomorítottam el, hogy novellát pedig nem írok többet. Irgalom című regényem, melyet hatvanhárom éves koromban fejeztem be, abból a novellából nőtt ki, amelyet következő találkozónkra vittem el neki, s bár a novella műfaja fejlődésemből később kiesett, az a kötetnyi, folyóiratokban megjelent vagy kéziratban maradt elbeszélés, amely könyvfedelet sosem látott, szépírói munkásságom legősibb része.

Harmadik Magyarország

Osvát Ernőt nem mint szépíró felfedezőjét érte bennem a csalódás. Ő az én írói, sőt költői képességeimnek, ahogy megjegyzéseire visszaemlékszem, jó diagnosztája volt. A csalódást egy levelem okozhatta, melyet Bécsből, nászutamról, a díj átvétele után írtam neki, s amelyben szívemből s terveimből, krónikussá vált rossz szokás szerint, többet mutattam meg, mint bölcs lett volna. Ebbe a levélbe csúszott bele a fiatalos mondat, hogy a „magyar szellemi erők organizátora” óhajtok lenni. Osvátot azonban, aki bizonyos területen az volt, valószínűleg nem ez a távoli konkurrencia idegenítette el tőlem, mint akkor hittem, hanem a levélben lappangó politikum. Az jelentkezett már ebben a levélben is, amit néhány évvel később egyik írásomban (melyet egy jobboldali lap adott vissza) Harmadik Magyarország-nak neveztem. Ez a Harmadik Magyarország akkoriban nem volt még sehol, semmiféle párt, intézmény, csoport nem képviselte. Az a meggyőződés szülte, hogy a két Magyarország, sem a Horthy-restaurációt végrehajtó, sem a gazdasági élet szociáldemokrácia szervezeteiben lesáncolódott, ellenzékbe szorult polgári liberális, nem az igazi; az igazit, az elődök sugalmazását megértve, a többség érdekét vállalva, nekünk, íróknak kell a magyar népből megidéznünk. A Harmadik Magyarország így jobban hasonlított egy platóni ideához, melyet egy nem politikára született ember a földre akar húzni, a valóság mélyebb vagy mennyei természeteként előcsalni, mint használható politikai programhoz. A különös, hogy ez a platóni Magyarország, a következő évtizedekben, ha hivatalos képviseletet nem talált is, az eseményekbe, a nemzet s főként az értelmiség közérzetének az alakításába mégiscsak beleszólt, s szól talán ma is.

Készülődés

Ennek az „igazinak” érzett Magyarországnak az előhívását, pályám első hat-hét esztendejében, néhány alkalmi cikktől eltekintve, szinte kizárólag irodalmi tanulmányokban kíséreltem meg. Nemcsak, mert erre volt módom, azért is, mert túlbecsültem az irodalom lehetőségét, mely Magyaror11szágon viszonylag valóban nagyobb, de mégsem akkora, amint én képzeltem. 1926–31 közé eső tanulmányaim, melyek jóval később Készülődés címen jelentek meg, célomnak megfelelően három területen mozogtak. A régibb magyar hagyományokból, de főként az előttünk járt nemzedék, a Nyugat íróinak a munkáiból igyekeztem kiolvasztani, amit ebben az új országalapításban (melyet a történeti Magyarország szétesése bizonyos fokig időszerűvé tett) használhatunk. Ady Endre és kortársai után ekkor kezdtek fölbukkanni egymást keresgélve egy új, csaknem olyan jelentős nemzedéknek a zavaros időkben különös, egyéni utakat megjárt tagjai: ezeket szerettem volna új lovagrenddé, magyar kerekasztallá összehozni. Végül, hogy az új Magyarország ne csak az igazi, de a legfrissebb, legmodernebb is legyen, mely a kor sugallatait a maga javára használja, s eleven anyagcserében eredményeit is tovább tudja adni, nyelvet nyelv után tanulva, több nagy tanulmányban mértem föl olyan írókat, mint Pirandello, Gide, Freud, Ortega, s kritikai naplómban egy-egy könyv kapcsán tucatjával mutatva meg másokat, mint Joyce, Valéry, Claudel, Huxley, Lawrence stb. E tanulmánysorozat írása közben Brandes példája volt a szemem előtt, akinek a tanulmányaiból a múlt század annyi nagy íróját ismertem meg: ha úgy lophatnám én is be hőseim közé, mint ő Ibsent, Jakobsent, a mi nagyjainkat: Adyt, Móriczot, Babitsot.

Emberi színjáték

E korszak írásai közül a legmaradandóbb nyomot egy csomó olvasó szívében mégsem ezek a tanulmányok hagyták, hanem egy szépirodalmi munka. 1928 nyarán megtakarított filléreimből nagyobb utat tettünk Olasz- és Franciaországban. Ezen az úton nemcsak az derült ki, hogy nem utasnak születtem; Párizsban a Luxembourg-kert s a Louvre közt ingva, az Hôtel Montesquieu-ben töltött egy hónap alatt olvastam el Proust tizennégy kötetét. Hazatérve még egy hónapom maradt (ekkor lettem iskolaorvos) az iskola megkezdéséig: ezalatt írtam meg az Emberi színjáték első hat fejezetét. Amíg én magam nem számoltam be róla, sem ezen, sem későbbi regényeimen senki sem vette észre a Proust-hatást. Később nagy tanulmányokat írtam módszeréről és világáról, egyikből sem vettem át jóformán semmit sem. Mégis ő figyelmeztetett, hogy másképp is lehet regényt írni, mint nálunk divatban volt; hogy a 19. század nagyregény igénye s a 20. század művészibb érzékenysége összeegyeztethető.

A regény tulajdonképp ironikus műnek indult, azt akartam megmutatni, micsoda testi-lelki fogyatkozások lappanghatnak a szentség mögött. Modellje egy földim, egyetemi kollégám volt, akit neuraszténiája nemcsak a nőktől zárt el, de vizsgái letételében is meggátolt. Hazamenet a falunkban mint kuruzslónak széles pacientúrája támadt a külső sori szegények közt. Ezt az alakot növesztettem én meg „impotenciája” felől már-már krisztusi méretekre. A téma azonban bosszút állt; írás közben derült ki, hogy nem a betegség határozta meg a szentséget, a szentségre rendelt emberi természet az, amit mi betegségnek látunk. A hős a maga lábára állva kibújt az irónia pányvájából, melyet az írói szándék vetett rá, s bár egy csendőrgolyó terí12tette le, szinte úgy illant a mennybe a szilasi szőlőhegyen köré gyűlt tanítványai közül. Amikor a regénynek címet adtam, egy pillanatra sem gondoltam Balzac Comédie Humaine-ére (amelyet én inkább Emberi komédiának fordítottam). Amire a cím emlékezett, s amivel vitázott: az Isteni színjáték volt, szerkezete, mint azé, hármas: Pokol, Purgatórium, Paradicsom (legföllebb arányuk más: széles alapról indulva, fölfelé párlódott, vékonyult), s bár szentről szólt, kihagyta az Istent s a kegyelmet, azt mutatta meg, amit több késői művem (regényben az Égető Eszter, Irgalom, drámában a Nagy család), hogy a vallást tápláló lelkierők mint építhetnek föl a vallás hiedelmei nélkül a régi szentekével versenyző életet.

Gyász, Bodnárné

A Készülődés korának utolsó két éve: görög korszakom. A Szophoklész-napló (L.: A minőség forradalma) tán képet ad, miféle vonzódás vitt a görögök felé. E vonzódásnak mértéke lehet, hogy mint állásban levő orvos, családapa, még az egyetemre is beiratkoztam, hogy klasszika-filológussá képezzem át magam. A görög hatás azonban nálam mást jelentett, mint a 18. század németjeinél. A görögökben én nem az eredményt, a klasszikus formát szerettem: a meredek utat, a kötélhágcsót, amelyen a semmiből a dolgok tetejébe léptek. A zsenialitás útja volt ez, nem egyéni, hanem népnyi méretekben. Pajtáshagyománynak neveztem példájukat, mely civilizatorikus merevedésünkben a teremtő dilettantizmus ugrásaira bátorít. A görög szellemet Hérodotosz testesítette meg előttem: az akkori óvilágot bejáró, csillogó ifjú figyelmével; Arisztophanész századunk művészetének lehetne olyan sugallója, mint Shakespeare az előzőé. A legnagyobbat, nőalakjaimat azonban Szophoklésztől s tán Olümpia szobraitól kaptam: attól a férfiak fölé nőtt női nagyságot (mely szép egységet kínált a bennem levő férfiszenvedélynek s nőies érzékenységnek), ezektől a becsvágyat, hogy az emberi külsőhöz ragaszkodva isteni lényeget teremthessenek. Az első mű, amelyben ez, amennyire korunkban lehetséges, sikerült is: a Gyász volt. Indítást rá első kislányunk halála adott, záró képét, a temetőjáró szép fiatalasszonyt férjét-fiát vesztett unokanővérem történetéből kaptam. A regény helyes címe mégis inkább „Büszkeség” lehetne, ez dermesztette bele a falu szemétől ellenőrzött parasztasszonyt, aki méltó akart a csapáshoz maradni, a vágyakozó élet egy-egy moccanása után, mind vadabb elzárkózásba, míg csak élő szobor nem lett belőle. A Gyász-t sokan legtökéletesebb regényemnek tartják; az biztos, hogy jóslatszerűségiben (bár vannak versenytársai) mindet fölülmúlja; a Kurátor Zsófi lelke (hiába írtam Égető Esztereket, Kertész Ágneseket) halálig erősebb maradt.

A Gyász-szal egy időben készült (aránylag hosszú drámaírói múlt után) első drámám, melyet gyűjteményembe felvettünk. Ez is parasztasszonyról szól, de idősebbről, aki szíve elfogultságára tanult városi fia iránt akkor eszmél rá, amikor a cselédsorba nyomott idősebb, a Kainná tett, öccsét meggyilkolja. A szophoklészi lecke ebben a darabban (bár újabban vannak méltánylói), úgy látszik, nem adott olyan szerencsés ötvényt, s nem üt el úgy a magyar parasztvilág megszokott ábrázolásától, mint a regény. Elő13adására annak idején gondoltak; a sötét harmadik felvonás, az anya, aki a halott fejét szétlőve, maga tünteti el a gyilkos mellé állva a gyilkosság nyomát: visszariasztotta a színházi embereket.

A Tanú

Az a törekvésem, hogy kortársaimból az új Magyarországért küzdő kerekasztalt hozzak össze, igen hamar hatalmas ellenfeleket támasztott, akiknek a kiváló költő s kevésbé szerencsés irodalmi vezér Babits Mihály is köztük volt (ekkoriban a Nyugat szerkesztője, egy busás díjakat osztó alapítvány kurátora s hatalmas baráti kör feje); de maguk a kortársak sem igen értették: mihez s milyen jogon toboroz ez a kritikus, aki nekik legalább még egyenrangúságát sem bizonyította be. Az irodalmi vezér s a legtekintélyesebb kortársak szövetsége megpecsételte elszigeteltségemet: 1931 nyarától nemhogy kiadóm, folyóirat sem volt, ahol megjelenjek. Én jól viseltem ezt a kitaszítottságot. Akkor már tudtam, amit egész pályám bizonyít, hogy nekem a homály az elemem, legnagyobb lépéseimet mint író az ismeretlenségben tettem, a Gyász, Bodnárné s egy csomó elveszett vers is ebben a végtelennek és véglegesnek látszó homályban keletkezett. Ekkor jelent meg Gulyás Pál, a debreceni költő, későbbi barátom, tanulmánya egy eldugott felekezeti lapban. A magyar szellem „új orientációját” látta bennem, s levelezésünkben a csend megtörését követelte. Erre csak egy mód volt, amelyre folyóiratjaink szűk szempontjai közt hányódva gondoltam már: ha én indítok folyóiratot, s azt egyedül, az idő szükséglete szerint, esszékkel írom tele.

Az előző években ismertem meg a spanyol gondolkodó, Ortega munkásságát. Neki volt ilyen maga írta esszésorozata: az Espectador. Ez a keret s a cím, sajnos, nem az egyetlen, amit Ortegától kaptam. Az elmúlt két évtizedben (minthogy egy nagyobb tanulmányt is írtam róla) sokat emlegették a „reakciós”-nak minősített íróhoz fűződő kapcsolatom. Valóban, Ortega hatása is olyasféle volt, mint Prousté, nem a gondolatait, módszerét vettem át: annak a lehetőségét láttam s kívántam meg benne, hogy egyetlen elme a kor teljes szellemi látképét fölrajzolhatja. A múlt század nagy regényírói a jelen történészei voltak. Itt olyan gondolkodót ismertem meg, aki az esszé fogalmi nyelvén írta kora történetét. Mint természettudományi képzettségű s történeti érdeklődésű író, aki akkor már az oroszt és spanyolt is beleértve, az európai nyelveket olvastam: eszközeim bizonyos fokig megvoltak ehhez a feladathoz. A cél azonban, amely felé az új feladatkitűzéssel törtem, egész más volt, ahogy a helyzet is, mint Ortega esetében. Több mint harminc év múltán úgy látom, hogy a magyarság százados pusztulásának a tüneteként, előbb a helyzetérzést, majd a tudatot is elvesztette, mellyel egy nép új történeti körülményei közé jutva, irányt és teendőt talál. Én ettől a nemzeti amnéziától szenvedtem úgy, mint kortársaim közül tán senki sem, s ezt a tudatot akartam dilettáns módra, a végszükségtől igazoltan, újraszőni. „Múzsám a szorongó tájékozatlanság”, mondta folyóiratom bevezetője. Ezt a szorongást próbáltam egy nálunk eddig példátlan vállalkozásban eloszlatni, s a helyes életcélt magamon át olvasóimnak is megtalálni. Kísér14letembe így morális elem is került: az „új enciklopédia” a cselekvés helyes módját segített volna felfedezni. A folyóirat címe: a Tanú is ezt fejezi ki, az Espectador-ral, Szemlélővel (mint az Isteni színjáték esetében) inkább vitázva, mint másolva azt.

A minőség forradalma

A Tanú-ból négy és fél év alatt tizenhét kötet jelent meg, több mint százívnyi anyag. Pályámnak ez volt a legnagyobb ugrása. Akik a Tanú megindítását a Babits Mihály s köztem támadt ellentéttel magyarázzák: nézzék meg az első évfolyamot. Épp fordítva volt: az ellentét azért támadt, mert e folyóirat igénye s anyaga bennem volt, s az az irodalomra szűkített Nyugat-ban sosem talált volna medret. Babits Mihály alig tévedt nagyobbat, mint amikor első számai alapján a Tanú-t mint eltévelyedést rótta meg. Harminc év múlva, amikor a német kiadó tanulmányaimból válogatást csinált, én magam a Tanú-t megelőző írásokból (tán túl szigorúan) egyet sem mertem ajánlani: ő viszont harminc év anyagából kétharmad részben a Tanú első évének az írásait vette fel. Mint tanulmányíró tán csak betegségem első hónapjaiban, ötvenhárom esztendős koromban álltam hasonló magason, szép bizonyítékául, hogy a cél nagysága, a helyzet pátosza nemcsak a líra, szépirodalom, de az esszé szintjét is megemelheti.

A politikát ennek az első, tájékozódásra szánt évnek az anyagából teljesen kizártam. Volt szó a kapitalizmus végéről, az új fizikáról, Korányi Sándorról, a belgyógyászról, alkattanról, a clunyi zsinat koráról, de azt, hogy korunk politikája milyen legyen, inkább csak negatívumokban jeleztem, elválasztva magam, különböző mértékben persze, a kínálkozó világnézetektől. A határozottabb politikai állásfoglalást a második évben egy erdélyi lap támadása kényszerítette ki, mely a marxista tanokat kérte számon írásaimon. Engem meglepett a támadás s az értetlenség, mellyel a haladó író egyedülálló vállalkozásomat nézte, s tán élesebben feleltem, mint utólag kívánnám. A cikk címét és tételét (Marxizmus és szocializmus) azonban harminc év múltán sem tudnám egészen megtagadni. Eszerint a marxizmus a szocializmus 19. századi vértje, fegyvere, maga a szocializmus azonban messzebbről jön és tovább tart (ahogy azt Hendrik de Man szép könyve, a Szocialista eszme is megerősítette bennem), és ha a huszadik században győzni, uralkodni akar, új, korszerű fegyvereket kell kovácsolnia. Azt tehát, amit elvben a kommunisták is elismernek, amikor a marxizmus alkotó továbbfejlesztéséről beszélnek.

Számomra ebben a tanulmányban (amely később éppúgy, mint a Sztálin és Lenin közt különbséget tevő Leninizmus kérdései: idült vádpont lett ellenem) a szocializmus s a „minőség forradalmának” az összekapcsolása volt a döntő. A szocializmust, melynek követelésit osztottam s vállaltam, a minőség-elv beoltásával szerettem volna ruganyosabbá tenni. Minőségen akkor azt a ragyogó, nyugtalan éterlángszerű szellemi elemet értettem, mely a görög s a nyugati civilizációt a többitől elválasztja, ennek a szabadságával, vállalkozó kedvével akartam a mi lomhább szocializmusunkat beoltani. Ezt az összekapcsolást, mint legtermészetesebb kohótól, kezdetben 15a Nyugattól vártam, majd az irredentizmussal szembefordulva Duna-Európa programjává tettem, kis népei közt a barátság szükségét négy nyelv s irodalom tanulásával s tanulmányozásával bizonyítva, végül a megpezsdült magyarországi reformmozgalmat próbáltam az új, huszadik századi „minőségi szocializmus” porondjává avatni.

Az 1933-as év ugyanis, amely Hitlert Németország urává tette, nálunk ellenkező irányú védekező mozgalmat gerjesztett, írók, szociográfusok (azok is, akik, ha politizáltak, a kapitalizmus közelinek érzett összeomlására őrizték minősítésüket) a konkrét nemzeti bajok felé fordultak; a földművesnép nyomora, az egykéző parasztszigetek, a feudalizmus tarthatatlansága lett a téma, s a világkonjunktúrától függetlenül a magyar állapotokat vizsgálva, széles szociográfiai alapot adtak annak a tudatteremtő munkának, amelyre a Tanú vállalkozott. Egy ilyen mozgalom közelében én sem őrizhettem meg laboratóriumi elszigeteltségem. Az „új enciklopédia” egyre inkább a „mozgalom” fegyvertárává vált, annak az európai tájékozottságát, szintjét iparkodott biztosítani. Amikor egy időre a Rádió irodalmi vezetését is elvállaltam, rádió fizetésemből, hogy ezt a mozgalmat szíthassam, egy új folyóiratot bocsátottam rendelkezésére, a Tanú egyik számát (szaván fogva a reformjelszavakat hangoztató új kormányfőt) a Reform-nak szenteltem (a szerény cím alatt voltaképp a minőségszocializmus magyar programját adva meg); Európa és Magyarság című könyvemben, a nyugati civilizáció rövidre fogott történetét rajzolva fel hátterül, a minőség átragyogtatásával igyekeztem a levegőben úszó jelszavaknak fényt, méltóságot adni s messzebb látó elitet nevelni. Végül ebben az időben keletkezett a Magyarok Romániában című útirajz is, mely a román királyságban élő kétmillió magyart, az új diaszpóra legnagyobb foltját, ennek az új szocializmusnak a terjesztőjévé akarta volna aktiválni.

A Medve utcai polgári

A minőség forradalma nemcsak irodalmi vagy épp politikai program volt; eszme, az életben is érvényesíthető s érvényesítendő. Természetes, elsősorban az én magánéletemben. Először csak a munkámat akartam „egészében” minőségmunkává emelni. Ha valami, a Tanú megfelelt ennek a követelménynek. Csakhogy én a kenyerünk nem írással kerestem (épp a Tanú éveiben alig volt irodalmi jövedelmem), a nap felében, akkor már hatodik éve, iskolaorvos voltam. Bár az iskolát s főleg az egészségtan órákat szerettem, ezt a lenézett, jobbára adminisztratív munkakört idáig a szükséges robotnak tekintettem, melyen a délután s éjszaka, írás és közlés szabadságát megvásárolom. Egy minőségi életben, úgy éreztem, nem szabad ilyen robot szekveszternek maradnia. De átalakítható-e az iskolaorvosi munka minőségmunkává? Ami mögött kezdettől ott lappangott a kérdés: átalakítható-e bármely munka, akár a levélkihordás is, minőségi munkává? Főorvosom jóváhagyásával az egyik budai polgáriban összetett vizsgálatsorba kezdtem, mely az iskola történetén, leírásán kezdte, s a szülővilág szociográfiáján át ért el az orvosi részig (a pubertás élettana, az alkati típusok kialakulásának a megfigyelése), hogy az értelmiségvizsgálatokon, az 16egészségtanórán szerzett tapasztalatok felhasználásával az osztályok mikroszociológiai megtervezéséig jusson. Nemrég egy fiatal tudománytörténész kimutatta, hány azóta támadt vagy felserdült tudományág kezdetei voltak együtt a vizsgálatokról kiadott első nagy összefoglalóban: A Medve utcai polgári című, jó százoldalnyi tanulmányban. Énnekem azonban nem a tudomány volt a fontos, hanem a kérdés, amelyre könyvemmel megfeleltem. S bár a vizsgálatokat a beszámoló megjelenése után csakhamar betiltották, úgy éreztem, hogy a feltett kérdésre jóhiszemű igennel felelhetek. S ha az iskolaorvosi munkával néhány év múlva föl is hagytam, ettől fogva virtusomat helyeztem belé, hogy mindazt, amit az élet, nemcsak mint kenyérkereső robotot, de mint terhet, kötelességet vagy épp csapást mért rám, a Medve utcában megkóstolt kísérletező kedvvel laboratóriummá, huizingai értelemben vett játékká alakítsam.

Bűn. Társadalmi drámák

Sajnos, a magam munkájánál ellenállóbb anyag is volt, melyet a „minőségnek”, ha komolyan vettem, át kellett járnia: a család. Az, hogy első gyermekünk halála után három, majd egy negyedik gyermeket szólítottunk a világba: már nemcsak az élet és apaság daca volt, bizonyítás és példa az egykéző országnak, hogy a család mekkora biztonságnak, örömnek lehet a forrása. Most azonban tovább kellett lépni. Ahogy akkori hitem szerint a magyarságnak csak mint a minőség elvével áterjedt mintanépnek lehetett az életre reménye, a családból is mintacsaládot akartam csinálni, amely kis körben szemléltet nagy általános követelményeket. Hogy ez a modell milyen legyen, a minőség igényén túl, három körülmény szabta meg: a környező nyomor, mely a gazdasági válság csúcspontján az iskolában, de az utcán is körülfogott; a meghirdetett „reform” szélhámos eldurrogtatása, mely egyre határozottabban állított szembe a fennálló renddel; a sztálini időkben viszont marxistává se tudtam lenni, hisz azzal, úgy véltem, a virtuális huszadik századi szocializmust adtam volna fel. Mindez azt kívánta, hogy a magam társadalmából kiválva, állásomat feladva, a nyomorgókhoz közelebb kerülve: egy nagy családdá bővülő közösségben, a „minőségszocializmus” piciny szigetét teremtsem meg. Egy kis tanyát, vagy ahogy akkor mondtam, farmot akartam venni, azon a minőség-földművelés, Kert-Magyarország sejtjét rendezni be, olyan munkásokat véve fel, akik egyben tanítványaim is. A terv nem volt egészen levegőbe ugrás: épp akkor egy kis pénzünk szabadult fel, elég egy tanya megvételére, a Gyász megjelenésével irodalmi jövedelmeim is csordogálni kezdtek; három gyerekkel, két tapasztalatlan embernek mégis kockázatos vállalkozás, a feleségem, a városi lány s bősz anya visszarettent tőle. A pénz egy pesti családi házba épült bele, melyből mire elkészült, villa lett. S én kézirataimból felocsúdva, mint a nyomasztó, négy-öt évi jövedelmemet kitevő adósság törlesztője, ugyanakkor „rózsadombi” villatulajdonos: kettős kelepcében találtam magam. A verem mélységét s szögeit semmi sem mutatja inkább, mint hogy az 1935 és 40 közé eső években hány művet sebzett ki belőlem.

17

Az első ezeknek a sorában a Bűn volt, egy vidékről fölsodródott parasztfiú története, aki a fővárosi munkanélküliségben hányódva, egy villa építésénél talál munkát, s amikor az felépül, kerti munkásként marad a háznál, s ott ismeri meg lassan, a maga korlátolt módján a tulajdonosok, az építtető asszony s az új villában magát rabnak s árulónak érző férfi közt a világnézeti harcot s a lelkifurdalást, mely az utóbbit a szép házból, szép családi köréből mint öngyilkost viszi ki a mentőkocsin. Még be sem fejeztem a regényt, már egy új dráma terve pattant ki belőle, nemcsak társadalmi drámáim közt az első, de az újabb magyar drámának is első kísérlete. Ugyanez a harc forróbb környezetbe, a magyar faluba helyezve. Az orvos, akit sötét, napi tapasztalata naplóíróvá, a beleolvasó újságíró pedig szociográfussá tett, külső élete s középosztályi lelkiismerete közt csökkenteni szeretné a gyötrő diszharmóniát. Feleségével, a jómódú megyei lánnyal száz holdat örökölt, melyet a föld olcsósága még gyarapított. Az orvos a falujabeli helyzet feltárása után ingyenrendelést kezd a szegényeknek, de ez sem nyugtatja meg. Komolyabbat akar, kis kórházi osztályt, a tulajdon birtokán, szívbetegeknek. Felesége, aki egy ideig követte fantazmáiban, itt megtorpan, a boldog házasság állóharccá alakul. Ebbe a vihar előtti szélcsendbe toppan bele a jegyzőlány, aki a svájci nevelőintézetben gyerekből gyönyörű hajadonná lett. Imre bácsi, a hajdani mintaférj, dúvad-apjának az ellentéte, az íróvá avanzsált orvos, akinek a híre már eljutott hozzá, első próbája lesz szépsége erejének, majd hogy komolyabbra fordul a dolog: női öntudatra ébresztője. Az orvos, akiben a nem várt megértés, kibeszélés izgalma szenvedéllyé lobban: e szenvedély „villámfényinél” látja meg a sivár tájat, amelyre jutott. Hogy az éretlen lány nem társ a jövőre: csakhamar belátja, de családjában sem tud megmaradni többé, otthagy feleséget, gyereket, birtokot, hogy a szegények orvosává legyen.

A tervbe vett farm felbomlását írja le három évvel a Villámfénynél után a gazda s fái nevét ötvényező Cseresnyés. A bomlasztó itt is a nő s idea összeférhetetlensége. A családanya több évi alkalmazkodás után, legkisebbik lánya boldogságának az ürügyén kitör; a vőlegényjelölt – harminckilencben vagyunk – egy Németországot járt s a hitlerizmushoz szító növénytudós, aki nemcsak „cseresnyéskertjét”, de nézeteit is elmaradtnak tartja, a kislányt s vele anyját megszökteti. A középsőt, a legérzékenyebbet, aki ezt a bajkeverő Wundert a telepre hozta, s szerelmes is volt belé, a szétszakadt család s a kétféle vonzalom öngyilkosságba hajtja. A legidősebb, az eszmébe legberögzöttebb lesz az, akivel az elkábult apa a szétszéledt közösséget, az ellenállás jelképét újra alapítja. Az utolsó ezek közt a darabok közt: a Győzelem volt, melyet 1940 karácsonyán, alig néhány napi dégi tartózkodásom alatt írtam. Sóhajtás inkább, mint darab. Az egyetemi tanár apát, aki rég föladta, családjába, betegségébe temette ifjúkora kedves gondolatait, kisebbik lányának váratlan szerelme az okos népfőiskola-szervező parasztfiú iránt ragadja ki a balatoni villából meghalni, de a fiatalokon át mégiscsak győzni, a népfőiskolává alakított rozoga majorban.

Lazábban függ össze ezeknek az éveknek szinte kényszerképzetszerű témájával az 1938-ban írt Papucshős s a 40-ben koncipiált, de csak évek 18múlva megírt Mathiász panzió, e korszak (1935–40) legjobb darabjai. A Papucshős a belátás s az önfeláldozó szeretet hősét mutatja be a szánalmas régészben, robotos kenyérkeresőben, a nevetést a nevetők ellen fordítva: így bántok el vele, híres keresztények, ha egy igazi keresztény akad közöttetek. A Mathiász panzió a vér szerinti s szellemi család első szembeállítása drámáimban. Hőse a néprajzos, aki ráhangolt tanítványa helyett egy szép, érzéki lányt vesz el, s tudósi bukása, feleségének halála után: két fia nevelésében keres kárpótlást. A kisebbik fiú, a kedvesebb: eleve rossz alany, s a nagyobb, a meghasonlott magántanárjelölt is csak látszatra tudja apja becsvágyát kielégíteni. Az elhagyott bölcsésznő külföldön utazik, nyelvtanárnősködik, s amikor minden vagyona elfogyott, Zalában, apja birtokmaradványán nyit egy kis panziót, amelyet a megőrzött ifjúkori hatás egy kis magyar elit találkozóhelyévé tesz. A nagy szőlészről elnevezett panzióban három lány nevelkedik: a vénleány anya fogadott gyermekei. A két családot a kisebb fiú zalai kirándulása hozza kapcsolatba. Beleszeret a hozzáillő harmadik lányba, s azon az ürügyön, hogy itt tud a legjobban tanulni, lent tölti minden szünidejét. A jogi szigorlatok így nem tevődnek le, az utolsó évben már be sem iratkozik. Az apát a felfedezés és fölháborodás hozza le a Mathiász panzióba, a nagyobb fiú, mint a darabot dudaszóval nyitó autó vezetője: rohan sorsa, a középső lány vibráló, gyújtogató természete felé. A négy felvonás egy színen, egy nap leforgása alatt játszódik le, a hármas egység törvénye szerint. Az apa nemcsak az igazi, a szellemi társsal s annak az alkotásával kerül szembe, de tulajdon nevelői csődjével is, melyet a nagyra tartott fiú öngyilkossága pecsétel meg.

Utolsó kísérlet

A Tanú-t 1937 tavaszán hagytam abba. Írói elszigeteltségem közben még nagyobb lett, főként, mióta rádió állásomat (három más embert ékelve helyemre) otthagytam, s a kihívott haraggal szemben az utolsó hatalmi fegyvert is kiadtam kezemből. Ekkor kezdődtek a támadások, melyekben nemcsak a különféle irodalmi és politikai hatalmak emberei vettek részt, de szinte minden számottevő magyar író, olyanok is, akiknek tisztelőjük, első méltatójuk voltam. A sebek, amelyeket pályámon s magánéletemben kaptam, egyre kívánatosabbá tették a szépirodalom tisztító öblítését. A Bűn, a drámák ennek a megtisztulásvágynak voltak kiszorított alkalmai. 1936 őszén meg is betegedtem, a később karditisznek bizonyult baj, melynek a páncélját ma is ott hordom szívemen, az ideakutak sorra járása után, ami a Tanú volt, egy összefoglaló mű felé szorította apadónak hitt életerőm. A legnyomósabb ok a Tanú megszüntetésében mégis az volt, hogy a történelem szökőárja megindult felénk, az a boldog kor, melyben a Duna-vidék kis népei azt hihették, hogy maguk választják sorsukat, s az olyanféle novum organum, mint a Tanú, ezt a választást befolyásolhatja, mint illúzió sem tarthatta magát. De ami elveszett mint politikum, nem menthető-e meg mint művészet, regény? Ha az én kísérletem az utolsó volt is, történetét s értelmét nem lehetne-e megnövesztve egy regényben, regényciklusban, épp Utolsó kísérlet címen a közelgő sötét időkre rögzíteni? A regény hőse jöj19jön mélyebbről, a dunántúli kisparasztságból, s jusson magasabbra az elitben érlelődő cél felé. Miután vágyát, az iskoláztatást kivívta, a katolikus vidéki városon át Pestre jut, az egyetemen az ellenforradalmat megszemélyesítő történész lesz a mestere, s a vele vívott párbajban (közben párt is szerezve) jut el a Kísérlet küszöbére. Az egyetemet otthagyva, könyvesboltot nyit a Belvárosban, mely az elit találkozóhelye, kerekasztala lesz. Az itt összeverődött társaság építi föl egy megnyert mecénás segítségével a kecskeméti homokon (ahol egy időben nekünk is volt telkünk) rendházul, tágabb „cseresnyésül” a Magyar Intézetet, melyben nemcsak az új Magyarország, de az új Duna-Európa, a 20. századi szocializmus is szövődik-terveződik. Azok a centrifugális erők, melyek ifjúságom szétszedték, természetesen a Magyar Intézetet is felbontották, s amikor a hős, akinek neve Jó is és Péter is, előbb családjából, majd családját elhagyva magából akar a jövőnek spórát csinálni, a kétségbeesett feleség egy családirtással állja útját, s az összezúzott ember szülőfalujában várja be az országra özönlő, a regény foganása idején még csak feltételezett német inváziót. A hét részre tervezett regény torzó maradt. Első része, a gimnáziumba küldetést kiküzdő parasztfiú története (Kocsik szeptemberben), még 37 őszén elkészült, a következő nyáron a püspöki város s a kamaszkor képe és drámája (Alsóvárosi búcsú), 39-ben a harmadik rész (Szerdai fogadónap) első fele: Mester és tanítvány viszonya, 40-ben a második rész: a Másik mester címen a házassághoz vezető szerelem regénye jelent meg. A könyvesbolt a Szerb utcában azonban már nem jutott túl első fejezetén. Az elkészült tetralógiát persze lehet fejlődésregényként, az én Wilhelm Meister-emként is nézni, két része, a Kocsik szeptemberben s a Másik mester pedig mint önálló regény is megáll.

A történelem árnyékában

A regényt az a szökőár szakította félbe, amely ellen készült, s egész másképp ütött ki, több alkalmat adva a védekezésre, mint elképzeltük. Az 1938-as év eseményeit már Tanú nélkül, az irodalmi világtól elszakadtan izgultam végig, folyóiratom sem volt, amiben kommentálhattam volna őket. 1939 tavaszán azonban, Csehszlovákia megszállása táján, egyik vezető folyóiratunk négy közéleti előkelőség mellett engem is fölszólított, hogy a fiatalabb nemzedék nevében az akkori idők megdöbbentő jelenségéről, a német származásúak nyílt, tömeges visszanémetesedéséről, a disszimilációról írjak. A fél ívre tervezett tanulmányból egész kis könyv lett, sok tekintetben hibás, amelyben azoknak a hónapoknak minden töprengése, zaklatottsága utat talált (Kisebbségben). Ugyanezen az őszön, már a lengyel hadjárat után, a nagy regényíró, Móricz Zsigmond vette át a Kelet Népe című folyóirat szerkesztését, s könyvem alapján maga mellé fogadott, adjutánsul. Most már nemcsak írnom kellett, de vele vagy helyette az országot járni; a vihar köldökében támadt csöndet a nemzeti tudat megerősítésére kihasználni. A következő évben maga a kormány indíttatott, suba alatt persze, a német Signal ellensúlyozására Zilahy Lajossal egy képes folyóiratot, a Híd-at, amelynek főmunkatársa lettem; az egyetlen, aki minden számba beadta 20penzumát. Egy társaság a magyar nácik – nyilasok – mozgalmát próbálta ellensúlyozni; az ifjúsági szervezetek németellenes csoportjainak író előadó kellett; egy jogi jegyzetek kiadásán felcseperedett kiadó, aki száznál több korszerű kiadványa közt tanulmányaim tíz kötetét is kiadta, konferenciákat szervezett, melyeken meg kellett jelennem. Az Utolsó kísérlet írójából publicista s vándorelőadó lett: egy a négy-öt ember közül, aki az ifjúság s a jogos elégedetlenség átállását a német oldalra megakadályozta. Ugyanekkor azon voltam (ez később persze bűnömnek számított), hogy az ébredő magyar öntudat autonómiáját az akkori baloldallal szemben is megőrizzem, s a magyar jövő a Tanú programjára nyitva maradhasson. Csupa olyan munka, melyre inkább polgári kötelességből, természetem s írói céljaim ellenére vállalkoztam.

A cikkek, előadások tengerében keletkezett azért két-három tömörebb sziget is. A megkapaszkodás, melyre a nagyobbnak s főként hosszabbnak képzelt hitleri veszély kényszerített, most tesz történésszé. Első irodalomtörténeti munkám a preromantika nagy költőjéről, Berzsenyiről, még 1937-ben készült; elhagyott előszava, mely német tanulmánykötetembe is belékerült, jobban elárulja, mi izgatott a megírásakor, mint maga a kötet. Olyan népeknél, melyeknek nincs spontán támadt, százados mederben folyó irodalmuk, az irodalomalapítás: választás dolga is. Hogy folyt le ez a választás, milyen hibákkal, a 18–19. század fordulóján, s hogy maradt ki belőle olyan nagy lehetőség, mint amit Berzsenyi tehetsége jelez? A Kisebbségben mélyén az útvesztés kérdése ül szélesebb történeti távlatban; amit Ady úgy fejezett ki: hogy veszett el a magyar a magyarban, hogy bomlott fel, amit újraszőni szerettünk volna: a nemzet öntudata. Ennek az öntudatnak a védelme s teremtése címén szálltam vitába az ellenforradalmi kor nagy történészével, Szekfű Gyulával, aki egy Habsburg-restauráció javára írta át igen nagy készültséggel s művészettel egész újkori történetünk. Valóban Dávid–Góliát harc volt: ezen a hatalmas munkásságon könyvről könyvre, fejezetről fejezetre végigmenni s azt a régi kuruc–labanc antinómiából kiemelve, a kelet-európai történelem részeként a pusztulásból fölpislogó új tudat iskolájává tenni. E korszak legjelentősebb történeti műve mégis a nagy reformátor születésének 150-ik évfordulójára írt: Széchenyi. A romantika nem egy nagy alakjának volt álma, hogy mint Amerikában Bolivár, új országot alapítson. Széchenyi, aki mint a napóleoni háborúk katonatisztje, külföldön utazgató, elnémetesedett főúr, harmincöt éves koráig édeskeveset tudott hazájáról, ezt az álmot Európa közepén váltotta valóra. Ha irodalmunknak nincs is olyan nagy, egy névben összegezhető alakítója, mint Puskin, Mickiewicz vagy akár Lessing és Herder, az országnak van – ő. S ez az államférfi, aki a nemzet képzeletét olyan nagy, szimbolikus tettekben foglalkoztatta, mint jövedelmének a felajánlása a megalapítandó Akadémiára, az adófizetést megtörő Lánchíd építése, megőrülése s az őrültek házából a Bach-rendszert csúffá tevő Blick kicsempészése, de még öngyilkossága is: egy negyven évet átölelő, páratlanul őszinte, a romantika nevű betegség kórtanába mélyen bevilágító naplót hagyott maga után, melyben a históriai tettek a fonákjukról olvashatók.

21

E könyvek írása, anélkül hogy elszakadtam volna tőle, a szorongás és hányódás fölé emelt, amelyben akkoriban éltünk. A másik ilyen emeltebb sziget a színházi kritika volt. Ennek is megvolt a gondolati összefüggése tudatébresztő, ébren tartó tevékenységünkkel. Az irodalom rádiusza sehol sem nyílhat tágabbra, mint a nemzeti drámára rákapatott tömegekben. Nemzedékünkben több olyan író tűnt fel, aki a magyar színpadot jó darabokkal láthatta volna el. Az én három színművem s mások bemutatása azonban arról győzött meg, hogy a színházi Felhőkakukkváron, mely az író s tömegek közé épült, mégsem törhetünk át: a színház, ha egyáltalán műsorra tűzi, a nemzeti dráma jövője szempontjából legfontosabb darabokat mellékmunkaként kezeli, az úgynevezett színházi világ, kritikusok, pletykalapok meg határozottan ellenségesek vele szemben. Amikor színházi kritikák írására adtam magam, ezen a torlaszon akartam, a magam drámaírói pályáját föladva, rést ütni. De ahogy haladt az idő, egyre jobban lohadt bennem az arkangyali harag, s egyre jobban megkapott a színház világa, a színikritika csillogó ökonómiája. Van ebben valami a szonett bravúrjából: egy-két oldalon egy Grillparzert, Giraudoux-t jellemezni, a darabba írt előadástervet a rendezőével egybevetni, alakításokat néhány sorban megítélni, közben a mesterséget is tanulni. Kár, hogy egyik régi darabom (Cseresnyés), mely az egyik sértett igazgató kezében volt, gyenge bemutatásával s a körötte rendezett botránnyal ebből a paradicsomból is kiszorított. A harmadik fontos terület, most, hogy a történelem többféleképp is összeugrasztott bennünket, a Duna-gondolat, a szomszéd népekhez fűző kívánatos barátság volt. A Híd megindulásakor egy Most punte silta című cikkben, mely a három kelet-európai nyelvcsalád, szláv, román s finn nyelvén ismételte meg a „híd” szót, a kelet-európai népek összetartozásáról írtam, a tejtestvérséget, a sors teremtette közös vonásokat a Duna-medencéről egész Kelet-Európára kiterjesztve. A Híd a Dráván pedig, Ivo Andrić híres regénycímét előlegezve, néhány héttel azelőtt jelent meg, hogy a németek országunkon át Jugoszláviára zúdultak. (Mindkettőt l. a Kisebbségben IV. kötetében.)

Az értelmiség hivatása

1942 őszétől világos volt (amire naplóimban már 1941 nyarán is van célzás), hogy Németország a háborút elvesztette. Jaltában az is kiderült, hogy Magyarország szovjet fönnhatóság alá kerül. A baloldalt ez a lehetőség persze felduzzasztotta; az írók közt is bírák jelentek meg, akiknek aggódva lesték a szavát, hogy egy utolsó ítéleten nem is annyira a megítélt érdeme, mint saját indulatuk szerint jobbra vagy balra állítanak-e. Minden okom megvolt, hogy a Rákosi-korszak elkerülhetetlenségét látva, hazámért s magamért aggódjam. S mégis, aki kezébe veszi az 1943–44-ik évből összegyűjtött írásaim: Az értelmiség hivatásá-t, meglepetve látja, hogy soha, tán még a Tanú első számaiban sem dolgozott ilyen derűs színekkel a tollam. Az öröm nemcsak a német hübrisz bukásának s az elvonult viharnak szólt – a darabka felhőtlen égnek, amely alatt már megint lehetett, mint annyi magyar fiatal tette, tervezni, aranykort álmodni. S bár a többiekkel 22ellentétben semmi kétségem sem volt, hogy ez az „aranykor” egyelőre nem fog bekövetkezni, mint az álreform idején az igazi reformért, megint fölemeltem a képét: a 20. századi szocializmust sosem hirdettem meg ilyen kívánatosan, mint amikor már nagyon valószínű volt, hogy a marxizmus eltorzult formája, a sztálinizmus lesz nálunk is évekre az úr. Épp A Medve utcai polgári írása, a népfőiskolai mozgalmak egy új gondolattal gazdagították a régi programot, ez adta az új kötet címét is, amely az utolsó pillanatban tompult Értelmiségi társadalom-ból Az értelmiség hivatásá-ra. Amikor mindenki munkás vagy legalább paraszt akart lenni, s a „középosztály” likvidálása súlyosabb alakban, mint ahogy bekövetkezett, magától értetődő közmegegyezés volt, én akkor mondtam ki, hogy a jövő az értelmiségé, s az osztálytalan társadalom csak mint értelmiségi társadalom valósulhat meg. Értelmiségen persze nem a régi középosztályt értettem, amelynek nem volt nálam keményebb kritikusa, hanem az újat: a parasztság, munkásnép beömlő hóolvadását felvevőt, melynek a kialakulásáért szinte első soromtól harcoltam, s anélkül, hogy tudtam volna, egyik képviselője voltam.

Az eszmének e napfelkelte mellett: egyéni szorongássá vált a felénk hömpölygő háború s a magamat fenyegető veszély. 1943 nyarán már biztos volt, hogy a nevemmel kapcsolatban egyre többet emlegetett „harmadik út” a bűnösök közé sorol. Ha az előző évi Balaton-parti konferencián épp az én beszédem hangolta össze az odagyűlt népi írói kört, a fiatal értelmiséget, 43-ban már csak azért mentem le, hogy az előző évi barátok közül jövő fenyegetésekre a történtek áttekintésével, a megnyíló lehetőségek képivel s az írókra nehezedő felelősség szemükre lobbantásával válaszoljak. Azokat persze, akiknek kizárásomhoz kellett az ürügy, a beszéd erkölcsi pátosza nem rezdítette meg.

Magam helyett

A fenyegetések (szocialista hitem új megfogalmazásán kívül) még egy művet váltottak ki: 1943 telén életrajz írásába kezdtem. Egy életrajzi jellegű munkám, a Tanú-években még, megjelenésivel nem csekély mértékben növelte magányomat. Ezt a régi munkát – az Ember és szerep-et – Jugoszláviába szakadt barátainknak szántam segítségül; ők kértek rá, hogy tengődő folyóiratukba adjak valami számról számra menő munkát, amely érdeklődést támaszthatna. Arra gondoltam, hogy pályatörténetemben az itteni irodalmi világot mutatom be – alakokat és törekvéseket –, így kapcsolva keringésünkbe az elszakadtakat. Más munkáim mellett vasárnaponként írtam, mint a kisebbségbe szorult magyarságnak szánt adót, nem is gyanítva, milyen vihart érlelek magam ellen. Az Ember és szerep csak a Tanú megindítását megelőző hét évet ölelte fel, mint címe is mutatja, azt a szakaszt, mely alatt az író az irodalom bugyrain végigmenve, a maga szerepét megtalálja. A folytatásokat akkori kiadóm szinte orvul adta sajtó alá. Később, amikor már úgyis nyakamon volt a vihar, a folytatásnak, a Tanú-évek-nek is nekivágtam, akkorra azonban olyan érzékenységek mozdultak meg, amelyeket sem kímélni nem volt kedvem, sem provokálni. Harminc év távo23lából az Ember és szerep-ben, úgy hiszem, senki sem fedezi fel többé sem a bántás szándékát, sem a megalomániát, melyet akkor, még akinek tetszett is, kórosnak minősített. Az emelkedő lélek könnyű mosolyával írt útirajz, a szeretettel rajzolt arcképekbe csöppentett irónia nem kíméli a szerzőt sem.

Az életrajz, amelybe most kezdtem, más természetű volt. Bár gyermekkorommal indul, ez se a műfaj sablonja szerint készült, alcíme – „Tanulmány az életemről” – jelzi, mit akartam: nem lélekfeltáró regényt (arra ott voltak szépirodalmi műveim), hanem egy esszésorozatot – a gyors elbeszélés láncára fűzve – problémákról, melyeket az életem elém vetett. Hogy erre mért volt szükség, a főcím – Magam helyett – mutatja meg. Sötétenlátásom nemigen bízott benne, amint ma is csodának érzem, hogy a ránk szakadó időket átvészelhessem, s ebben a rövid enciklopédiában akartam azt, ami voltam s lehettem volna, a történelemmel versenyezve, az új időkbe átmenteni. A történelem, persze, gyorsabb volt: a szöveg csak házasságomig, íróvá avatásomig ért el; az 1943-as év könyvnapján megjelent rész csak a 19-es kommün kitöréséig. De minthogy az Ember és szerep épp itt vette föl a mesét, s ment 1934-ig, az utána eltelt tíz évről meg a Tanú lírai cikkein kívül olyan emlékezések számoltak be, mint a Móricz Zsigmond halálára írt kiskönyv, a Lányaim-ról a Híd cikkei: az életrajz e töredékeken át voltaképp az új idő küszöbéig jutott.

Később, főleg 57 után megint elővettem, s 45-nél kezdve vásárhelyi éveim s fordítókorom írtam meg, addig, amíg 56. november 4-e hajnalán a házamból kicsúszok. Ha meggondoljuk, hogy a Hipertónia-levelek-ben betegségem története 62-ig, sőt 64-ig benn van: időpocséklás, szófecsérlés lenne e harminc év alatt, különböző időpontokban készült munkákat egybeönteni. Így, heterogén darabokból – az idő ragasztóanyagával a részek közt –, tán érdekesebb is lesz, mint utólag egy látótérbe hozva. A Homályból homályba cím, melyet nemrég adtam a gyűjteménynek, nemcsak a tényt rögzítené, hogy a Mű, melynek az életem csak keletkezéstörténete, valóban szinte teljesen homályban készült, de azt is, hogy alkotója, mondhatnám a mű maga is kereste a homályt.

Sámson

A magyar irodalomnak alig van jelentős nemzedéke, melynek a pályáját nemzeti katasztrófa ne tépte volna ketté. A felvilágosodásét: a Ferenc-kori reakció kivégzései, bebörtönzései; a reformkorét az 1849-es szabadságharc s az azt követő megtorlás, a Nyugat-ét a Horthy-restauráció. E cezúrák közt volt olyan, mint az 1795-ös, mely egy nagy nemzedéket szinte teljesen megölt, szétdobott, s új viszonyok közt új kezdésre szorította a megmaradtat s fölcseperedőt; s olyan, mint a 19-es, mely az írók egy részének még jót is tett; a 10-es évek kalandozásai után kristályosító nyomás alá helyezte az olvadt tehetséget. A 40-es évek elején, amikor világos volt már, hogy a mi pályánkat is ilyen történeti cezúra fogja kettészelni, nemcsak én tettem föl a kérdést: vajon melyikhez fog hasonlítani? Volt idő, főként 1950 körül, amikor úgy tetszett, hogy a változás eltaposott bennünket. Beállt az enyhülés, s más lett a kép. A kortárs írók, mint Szabó Lőrinc, Kodolányi János, 24Illyés Gyula, Veres Péter, lenn vagy fönn, ezalatt is tovább értek. Ha 44 óta készült vagy azóta betetőzött munkásságomon végignézek, bár hat-hét év a fordításra esett, s felét betegségben, másik felét félelemben, száműzetésben töltöttem, a két fél közül aligha merném, bár a Tanú erre hív, ifjúságom termését választani.

Az új korszak elején mindjárt olyan munka áll, mely, bár csak a csoda őrizte meg, nemcsak legjobb drámáim közé számít, de bizonyos fokig jelképe is lehet annak, ami következett. Amikor 1945 tavaszán, mindazon átesve, amin Buda ostromában az ember áteshetett, egy romba dőlt házzal a hátamban, maradék holminkkal kiadóm hívására, szülővárosába, Békésre megérkeztünk, két érzés volt bennem. Egyik az ocsúdásé, a visszatért erőé: egy jómódú ház vendégeként élvezhettem, hogy gyerekeim megint iskolába járnak, magánvizsgákra készülhetek velük, a könyvespolcon talált filozófiatörténetet olvashatom, sőt lassacskán írok is. A másik: a méltatlanság, megaláztatás érzése. Míg írótársaim, akikre szükség volt, magas állásba kerültek, én olyan írásokért, melyeken ma sincs szégyellnivaló, a börtön kapujában álltam, egyszer be is vittek a rendőrségre, sőt még arról is szó volt, hogy háborús bűnösnek minősítenek. Ez a két érzés kapcsolódott össze Sámson drámájában, akinek a kinőtt haja belső mitológiámban eddig is jelképe volt kivételes megújhodó képességemnek. Most a gúnyolódó filiszteusokat is megkaptam bukásomhoz. A darab a malomban indul, ahol a kitolt szemű óriásnak, mint a baromnak kell hajtania a követ. A haja kinőtt már, s ő érzi s rejtegeti visszatért erejét. Hogy jut el ez a megcsúfolt óriás (akiben csak Delila szimatolja a titkot) addig, hogy Dágon ünnepén, amikor félzsidó őre a szabadulás útját is megnyitná előtte, a filiszteusokra dönti a palotát: erről szól a három felvonásnyi vers. A dráma ugyanis nemcsak a sámsoni háborgást dobta ki belőlem, egy rég halogatott verstani kísérletre is alkalom lett. A magyar verselés problémája: föladott költőségem hagyatéka volt, sajnáltam, hogy ez a lehetőség, mely Ady versében megnyílt, a jambusba visszazárkózó költőinkre újólag elveszett. Néhány éve egy kis kötetnyi tanulmányban (Magyar ritmus) próbáltam ennek a verselésnek (mely a nyelv természetes szünetjeleivel gazdálkodva bontotta férfias dobbanású tagokra a sort) az elveit főként a költőkkel megértetni; de csak vállvonás volt a válasz: verstan versek nélkül? A Sámson minden kötőanyag nélkül, a küklopszépítkezések módjára – teljes csupaszságában mutatta be a formát, mely annyira illett a hőshöz és szöveghez. A kézirat több mint tíz évet hányódott olvasatlan, egyes lapjai, azt hittem, el is kallódtak már, egyik lányom kezdte el betűzni, s szeretett belé. Családomban ma is ezt tartják a legkülönb darabomnak. Amikor 57-ben megjelent (bár újabb verselésünkben a forma kezdett megint helyet kapni), a költők megint csak a válluk vonták: túl dísztelen, szittya volt nekik ez a dikció. Amióta azonban a rádióban, kitűnő rendezésben, bemutatták, a színészek s hallgatók megérezték, amit a céhbeliek nem, magam meg vagyok győződve, hogy a Sámson-vers olyan vívmánya lehetne, ha egyáltalán lesz ilyen, a magyar verses drámának, mint Marlowe blank verse az Erzsébet-korinak.

25
Lányaim

A másik munka, amin a riadalmakkal meg-megszakított békési idillben leheletem erejét próbálgattam, a lányaimról még 1942-ben megjelent könyv továbbírása volt. A Gyász megjelenésekor 1935 karácsonyán a kiadó házi folyóirata, a Tükör olyan írást kért, amely a komor könyvhöz vidámabb aperitifül szolgálhat. Ekkor támadt az ötletem, hogy három lányomról írok, akik közül a legnagyobb akkor négy, a legkisebb másfél esztendős volt. Az arcképek tetszettek, s amikor néhány év múlva a Híd főmunkatársa lettem, megint az azóta iskolássá cseperedett lánykákat szedtem elő, hogy az új lapot kelendő olvasmánnyá tegyem. Eközben kezdtem a műfajt komolyabban venni. Ahogy az iskolaorvos kezében ott van egy-egy ifjú tizenöt éven át vezetett törzslapja, úgy foghatja be az orvos és író apa följegyzéseibe, sokkal több részlettel, három-négy gyerek teljes fejlődését. Úgyhogy amikor új, ötödik gyermekünk született, azt kezdettől a megfigyelés tárgyává tettem. Aligha élt három hónapos csecsemő, akiről olyan nagy tanulmányt írtak, mint én Kiskatáról. Az egykén sopánkodó korban, úgy gondoltam, még nemzeti értékük is lehet az efféle cikkeknek: íme, egy ember, aki nem közigazgatási intézkedéseket sürget, hanem a gyermek megkívántatásával küzd az egyke ellen.

Amikor a könyv 1942 őszén megjelent, Kata néhány hete már halott volt, s az előszó éppúgy, mint az útjára indított hatodik gyerek: a haláleset szította dacról vallott. Most, a budai pokolból kiszabadultan, a tanulással, házimunkával, a kis testvér gondozásával elfoglalt család körében: kínálkozott, hogy ezt a kedves, könnyű témát vegyem megint elő. A halott gyermek első szavait jegyző Kata beszélni kezd a Csilláról szóló Mondat születésé-ben folytatódott, s hogy összehasonlítsam, mit változott a három nagyobb az első arckép óta eltelt kilenc év alatt, mi az, ami vérmérsékükben, emberi atmoszférájukban már akkor kész volt bennük, új fényképet készítettem róluk, melybe az utolsó két év hányódásai, Buda ostromának a borzalmai is belevillantak. Ezek közt a békési tanulmányok közt a legfontosabb: A gyermekeink diáktársaként volt – az öröm (s részben csalódás) története, mely az utolsó hat-hét évben egyre szenvedélyesebb pedagógust csinált belőlem.

Gyermekeim oktatására voltaképp a házban fel-felbukkanó német kisasszonyok kényszerítettek rá, akik kevés német tudást, de annál több zavart hagytak gyors távozásukkor maguk után. Esti meseként a német Grimm-mel kezdtük a tanulást, eközben fedeztük fel Magda meglepő nyelvérzékét, Kata hosszú haldoklása alatt, akkori bénaságomban, Judit is behozta hátrányát, 43-ban egy bocskaikerti nyáron matematikai tehetsége derült ki. Mezőszilason, ahová az angolszász repülők elől vittük a gyerekeket, már egy kis tündérsziget lebegett tehetségébresztésből, brillírozó gyermekidomításból a ránk váró borzalmak fölött. Az új békési idill beszámolóit kiadóm már nem adhatta ki, s csak több mint tizenöt év múlva láttak napvilágot. Vesztemre akkor már az az újabb négyes arckép is belékerült, amelyet 1953-ban kizárólag házi használatra, feleségem kérésére s születésnapjára írtam. Ez az asszonyokról s nagylányokról szóló tanulmány az, amely26nek alapján még jó barátaim is (az áldozatokról nem beszélve) apai kegyetlenséget vetnek a szememre. Én viszont olyan biztos voltam benne, hogy ha apai szeretet volt is nagyobb az enyémnél, irodalmi emlékben az soha így be nem bizonyíttatott, hogy el sem tudtam képzelni az akusztikát, mely fogadta, s az érzékenységet, mely annyi bajt hozott rám. Ígéret köt, hogy ezt a munkámat nem adom ki többet. Pedig úgy hiszem, a legigazabbak egyike: a többit a költészet, a kitalálás írta, ezt maga az élet, egy nagy család története.

Óraadók királysága

Az új világba mint munkanélküli mentem át. Az iskolaorvosságban még 43-ban nyugdíjaztattam magam, írói keresetre nem volt kilátás, A tanügy rendezése című brosúrámnak, melyet a parasztpárt adott ki, nem lett folytatása; egyelőre a kiadó, Püski Sándor segített a devalvációban gyorsan olvadó előlegekkel – vagy utólagokkal. Kenyérkeresetre egyre gondolhattam, ha mint iskolaorvos vagy tanár, menhelyünk közelében állást kapok. A vásárhelyi református gimnáziumé az érdem, hogy ezt az állást, óraadói minőségben felkínálta. Kezdetben csak az illetékességem körébe eső tárgyakat tanítottam: biológiát, magyart, s mert nem volt rá tanár, filozófiát. A második évtől a parasztpárti miniszter engedélyével más tárgyakat: történelmet, vegytant, gazdaságtörténetet, átmenetileg nyelvet, matematikát, fizikát is. Munkám méltósága is javult: „pedagógiai kísérleteket” végeztem, s egy ideig mint a Népi Művelődési Intézet megbízottja, a felnőttoktatás ügyében is memorandumozhattam. Akármilyen igazságtalannak tartottam is kizárásom abból, amit akkoriban kezdtek szocialista építésnek nevezni, ott, ahol engedték, kész voltam akkor s azóta is segíteni. A nemzetnek, úgy gondoltam, bármilyen rendszerbe kerül, élni, fejlődnie kell, különben elpusztul. A magyar írók sosem élhettek olyan rendszerben, amellyel egyetértettek volna, s mégis dolgoztak a magyarságért. Én ezzel a célokban még egyet is értek, szocialista vagyok, s ha a módszerért nem szívesen osztoznék is a felelősségben: ezt nem is kívánják, sőt szerencsére eltiltanak tőle. Működésem, akárhol állok munkába, minőségével úgyis a kívánatos 20. századi minőségszocializmus felé tolja a meglevőt, s a pedagógia az a terület, ahol erre a legtöbbet tehetek. A második világháború után nyilvánvaló volt, hogy a nyugati s a bénult keleti civilizációkat egy új világcivilizáció váltja fel: gyarmatosítás s gyarmati felszabadulás folyamatának ez lesz a legfontosabb eredménye. De milyen legyen, s milyen ne legyen ennek a civilizációnak az embere, mit mentsen át, mit ne a Nyugat szelleméből, mennyit adjon hozzá a kitágult civilizációba betódult népek örökségéből: ennek a kikísérletezése minden népnek jogában áll, s az olyanok, mint a magyar, nyugati ragaszkodásukkal, keleti lelkükkel különösen alkalmasak lehetnek rá.

Látszólag az új tananyag felépítésével voltam elfoglalva, valóban azonban az új embert, a világcivilizáció emberét akartam a tananyagot megszabó új igényrendszerben megépíteni. Első tanulmányom, A tanügy rendezése főleg ezeket az igényeket vonultatta fel: az iskola legyen sűrített életda27rab, mely az egész életre, munkák, foglalkozások körképére nyújt kilátást, s a testvériséget a magasan nivellált, egymás foglalkozását megbecsülő emberek társadalmában akarja megvalósítani. Itt hallott először a magyar közönség az ipari és mezőgazdasági gyakorlat tanrendbe iktatásáról, melyet persze csak akkor méltattak figyelemre, amikor politechnika címen mint import jelent meg. Az Óraadók királysága annak az írásnak volt címe, melyben első vásárhelyi félévemről számolok be. Az Iskola Kakaskúton: iskolautópia, azoknak a vizsgára készítő tanfolyamoknak egyikébe horgonyozva, amelyeket a közlekedés nehézsége hozott létre a háború utáni első esztendőkben a világtól elvágott alföldi falvakban. A vásárhelyi évek fő célja persze a tanított anyagok lejegyzése lett volna, s ezeknek a kiegészítése révén a Négy könyv (Történet, Természetismeret, Matematika és alkalmazásai, Nyelvek) megírása. Ezekben egyrészt a tankönyv új modelljét akartam bemutatni (elöl az áttekintő esszé, az, amit tudni kell, utána az érdeklődést fölkeltő kis tanulmányok, végül a könyvtár, az olvasmányok felé átvezető tájékoztató, bibliográfiai s lexikonrész); másrészt mint egy Noé bárkájában a nyugati civilizáció megőrzendő, általános műveltség elemeit s még inkább fényét, ruganyosságát átmenteni. Sajnos, épp a Négy könyv az, amelyből bár a legsúlyosabb fordító években is dolgoztam rajt, csak töredékek készültek el.

Szerettem az igazságot

A vásárhelyi évek állandó lázas tanulásban teltek. Sem az egyetemi évek alatt, sem fiatal íróként nem tanultam annyit, mint most, hogy diákjaim előtt óráról órára helytállhassak. S mégis mint író is ekkor álltam tán a legmagasabban, sem előbb, sem utóbb nem írtam ilyen rövid idő alatt ennyi érett művet, szép példájaként, hogy azokat nem idő, szorgalom hozza létre, hanem a szellem megnőtt feszültségéből pattannak ki.

Az első két vásárhelyi évben – 45 őszétől 47 tavaszáig – drámák voltak a pedagógusi kohó melléktermékei. Vásárhelyre érkezésem heteiben a Mathiász panzió-t fogalmaztam újra, a következő évben az egymással versengő két helyi folyóirat (akkora volt ott a szellemi égés!) két régi témám íratta át és meg: a Puszták népé-nek a Pusztuló magyarok című vígjátékot adtam oda; a Délsziget-nek az Erzsébet-nap-ot, a Bodnárné mellett másik parasztdrámám. A korszak igazi eredménye azonban: a történeti dráma, e halottnak tartott műfaj aktualizálása, hozzáidomítása a magam sorsához s fokról fokra a nemzet helyzetéhez. Első történeti drámámat, a VII. Gergely-t még 1937-ben, akkori betegségem alatt írtam. Tárgyához egy elvetélt s nyomot csak töredékekben hagyó vállalkozás segített: szerkesztő és kiadó barátom világtörténeti áttekintést akart íratni velem. A kútfők azonban olyan csábítóak voltak, hogy túlságosan is leragadtam bennük. Így a VII. Gergely levelezése is, az a hatalmas szenvedély, korlátozottság, mely együtt mindig annyira vonzott. A róla írt esszéhez lefordítottam néhány bekezdést, a fordítás magyar archaizmusával emlékíróink legjobb helyeire emlékeztetett. Ki volt keverve a nyelv is hát, a betegség megadta az indítást: a drámát 28hattyúdalnak, utolsó szavait (szerettem az igazságot, gyűlöltem a hazugságot) síriratnak szántam.

Most, majd egy évtized múltán, az akkor megtalált műfaj – történeti tanulmány s egyéni indulat összekapcsolása – három új drámát vetett ki egy év alatt. A Széchenyiről írt könyvem utolsó fejezetében már meg volt vetve a drámai kelepce, melybe a Bach-rendszert kipellengérező röpirat, a Blick kicsempészése ejti a döblingi elmegyógyintézetbe menekült államférfit, s amelyből csak az öngyilkosság vághatja ki. A helyzet, amelyben ő vergődött, egyre ismerősebbé vált, bár mint annyi más esetben, most is csak a mű megírása után néhány héttel próbáltam ki igazán az aggodalomból jóslattá vált mű gyötrelmeit. A másik két dráma egy fölszólításra volt válasz, hogy régibb műveim vonjam vissza, ahogy egy barátom kapacitált: az ember ne hordja púp gyanánt a múltját. Husz János írásait még a 30-as évek elején ismertem meg, a pesti cseh követség tragikus sorsú attaséja küldte meg, cseh tanulmányaimról hallva, s a kétrészes, Prágában s Konstanzban játszódó dráma 1938-ban egész közel állt a megíráshoz. Most ez a fölszólítás, a visszavonás követelése újra kívánatossá tette, s a konstanzi zsinatra zsugorította a történetet. Nagy hatással volt rám egy akkoriban kezembe került cseh könyv, amely azt vitatta, hogy Husz János nem az a szenvedélyes, szakállas alak, aminek a romantika elképzelte, egyetlen hiteles képén: jámbor, szelíd arc, asszonyok gyóntatója, akit hőssé az tesz, hogy nem meri az igazság kezét elengedni. A másik válaszul készült dráma: az Eklézsia-megkövetés Misztótfalusi Kis Miklósról, a 17. századi erdélyi nyomdászról szólt, aki Hollandiából pottyan vissza a hazai szűkfejűségbe, intrikákba, megaláztatásba, s akit igazságfeltáró magamentségiért az Eklézsia a maga megkövetésére szorít, amibe bele is hal. Az igazságszeretet újabb, tragikus áldozata tehát. 1957-ben, amikor történeti drámáim megjelentek, elsősorban erre a négy műre (s a később írt Galilei-re) gondolva akartam könyvemnek a VII. Gergely-idézetet („Szerettem az igazságot”) címül adni. Akkor ez nem volt lehetséges; most azonban, munkáim történetében, ezt a négy darabot mégis ezen a címen könyvelem el.

Iszony

47 tavaszán, amikor az első érettségire vitt osztályom volt a legfőbb gondom, szerződést kaptam Pestről, melyet az egyik kiadó vezetője, pályám hű végigkísérője csikart ki a vállalat ügyeit intéző üzemi bizottságtól: Iszony című regényemet kellett őszig befejeznem. A feladat, bár anyagi okokból nem térhettem ki előle, nem lelkesített. Az Iszony első egyharmada 1942-ben jelent meg, a nagy regényíró, Móricz Zsigmond folyóiratában. Móricz akkor már beteg volt, s újév napján azzal hívatott magához, hogyha regényt nem indítok a lapban, nem folytatja tovább. Énnekem a Széchenyi-t kellett a könyvnapra befejeznem, más munkák is nyomasztottak. – Honnét húzzak elő egy regényt? – szabadkoztam. – Egy valamirevaló író fejében – mondta ő – mindig kell egy regénynek lennie. – S alig két hét múlva valóban sürgönyben gratulált az első folytatáshoz.

29

Amennyire visszaemlékszem: az Iszony-ból, amikor vállalkoztam rá, csak egy mozdulat volt meg, a kedélyes, önelégült férfi, amint ebéd utáni ejtőzésében kényelmesen, szinte rátehénkedve paskolgatja nemesebb szövésű, idegenkedésével küzdő élettársát. Ezt a mozdulatot, viszolygást rejtettem bele egy atyafi-asszony, gazdatisztlány házasságának a történetébe (akiből a leírt érzés azonkívül, hogy férjét nem nagyon szerette, teljesen hiányzott), az iszony lélektani rajzába pedig, amiről már nekem is volt tapasztalatom: az érzékenység és kiválóság szenvedését a közönségesség zsíros ujjai alatt. A Széchenyi-könyv hézagaiban, lapzárta előtt írt részletek szeptemberig folytak a Kelet Népé-ben; akkor meghalt Móricz Zsigmond, megszűnt a Kelet Népe, s vele a regény is. Azóta öt év telt el. Hogy fogom az egész más körülmények közt kezdett munkát új célok közé, új környezetbe, új társadalomba esve úgy folytatni, hogy ez meg ne lássék rajta? A regény első terve szerint három részből állt: az első azt mondta el, hogy a pusztai gazdatiszt-lány, apja halála után hogy csúszik bele a kedve ellen való házasságba, a második rész: a házasság története, az iszony kibontakozása, növekedése, a férj életébe kerülő éjszakával, a harmadik (melyet eredetileg jóval hosszabbnak terveztem) a házassága poklából kiszabadult, Akteonját széttépett lélek magára találása egy új artemiszi életben s munkakörben. A Kelet Népé-ben az első résznek sem jutottunk végére. Most a második részt egy új regény hangütésével kezdtem el, s amikor azt (milyen más természetű izgalmakkal tartva az egyensúlyt) végigírtam, akkor fejeztem be az elsőt. A műtét sikerült, a regény egyik francia kritikusa épp ezt emelte ki: mintha egy éjszaka írták volna.

Az Iszony keletkezése, sorsa igen feltűnő módon üt el más műveimétől. Azokat szinte egytől egyig a magam makacssága, a mások ellenállása ellenében, szinte szögként ékelte bele a világba; az Iszony-t, kis túlzással azt mondhatom, úgy húzták belőlem ki. Móricz az első perctől nagyra tartotta, más írótársaim is nógattak a befejezésére, az olvasók követelték, a kiadó szerződést tukmált rám, s attól fogva, hogy az új folytatások a Válasz-ban megindultak, számról számra kaptam a biztatást. A regény megjelenése még azon a jégpáncélon is olvasztott valamit, amibe akkor már évek óta be voltam fagyva, magánbeszélgetésben a főideológus kulákábrázolásom magasztalta. Külföld felé is ez törte, amennyire törhette, az utat. Csak én nem tudtam (tán épp, mert akik művemet elvetették, ennek a dicséretében mutatták tárgyilagosságuk) igazán megszeretni. Az valószínű, hogy a nemi élettől csak vadabbá váló szüzességről s ezen át a világgal keveredni nem tudó tisztaságról aligha készült hasonló írás, a regény lélektani s mitológiai, realista s irreális része, a történet, a belőle kinövő szobor, legföllebb a Gyász-ban vagy abban sem illik így egymásba. De ha valamilyen művészi ítélőszék előtt egy művemmel kéne megjelennem, mégis inkább vinném azt magammal, amelybe a következő nyáron fogtam, s amelyet az Iszony tökéletességét kereső művészek bizonyos csalódással tettek le, a közönség azonban a belőle áradó életpélda, melegség, gazdagság miatt, velem együtt mégis jobban szeret.

30
Égető Eszter

Az Iszony megjelenése után, 1948 tavaszán, úgy látszott, mintha a regényírói pálya mégiscsak megnyílt volna előttem. Nemcsak az Iszony kiadója, de utolsó rúgásai közt egy magánkiadó is szerződést adott. A tanév végeztével előbb ezt, a könnyebb feladatot akartam megoldani. Hogy nyugodtabban írhassam, elfogadtam a sárospataki kollégium meghívását, s ott a porta melletti szobácskában láttam hozzá a Drága jó nyolcadik (egy tragikusan végződő diák–tanár regény) penzumaihoz. De a történet túl közel volt hozzám, írás közben sehogy sem tudtam megszabadulni a hatástól, melyet szereplőiben, olvasóiban kiválthatna, úgyhogy néhány hét után, a könyv negyedében-ötödében hirtelen abbahagytam, s temetői sétáim egyikéről egy új regény tervével tértem vissza, s utaztam haza már másnap Vásárhelyre, minthogy egyedül ott írhattam meg.

A regény témája rég bujkált bennem, s az utóbbi időben mind keservesebb, mondhatnám világméretű tapasztalatommá vált: az éden ott van az ember előtt, látszólag egy hajszál választja el tőle, de épp ez a hajszál az, amit nem léphet át, mert ez az emberi természet, vagy ahogy akkoriban nevezni kezdtem: az őrültség. Épp itt, Vásárhelyen, ahol osztályaimmal mégiscsak sikerült egy-egy ilyen kis szellemi édent elővarázsolni, fájóbbá váltak a meg nem valósultak; úgy éreztem, én is az édenalapító, az életet boldog játékká varázsló természetek közé tartoznék voltaképpen, az őrültség volt az, részben a magamé, ami kertjeim sorra elrontotta. Magyarországon ez az őrültség a szokásosnál is sivatagibb, s az oázisteremtés vágya épp ezért olthatatlanabb, kétségbeejtőbb. Kerestem hát a hőst, akin a kis oázisok s a sivatag harcát bemutassam. Csokonaira, a nagy magyar vándorpoétára gondoltam, aki, bármerre vetette rövid élete, a szívéből csurgó báj, szépség körül mindenütt egy kis mozarti szigetet teremtett, amelyet a sivatag újra s újra elvett tőle. A magyar szellem olyan típusa ő, úgy éreztem, mint Faust a német titokostromlásnak, intellektuális telhetetlenségnek. A róla írandó drámai költemény azonban távoli, egyre továbbsöpört terv maradt, amint az ma is. Itt jutott eszembe, Vásárhelytől kissé távolabb kerülve, nem írhatnám-e meg ugyanezt a témát mai emberről, arról a nőről például, akinek három éve a védelmében éltem, s aki a szívéről eresztett szálból annyiszor próbálta a boldogság hálóját megszőni. Vásárhely bőviben volt a különc, rögeszméik után futó embereknek, s háziasszonyom családtörténetébe is jutott belőlük néhány. De én, egyik fiát kivéve, csak képről vagy arról sem ismertem őket, élettörténete nagy vonalakban volt előttem. Vásárhelyre érve először a régi, ötven év előtti újságköteteket hurcoltam haza, esténként meg a háziasszonyommal kezdtem a verandán csendes emlékezésekbe, amelyeknek a célját nem is gyanította. Egy hét múlva, július közepén írtam a regényt, amelynek szeptember közepén, amikor lányom leköltözése megszakította, a jobbik fele készen volt már.

A regény terve igen egyszerű volt: kilenc fejezet s egy epilógus; a három első fejezet ellenalakja az apa, a három középsőé a férj; az utolsóké a fiuk. Két-két fejezet közt az Eszter gyermekségétől nagymama koráig öt-öt év esett (a nyolcadik s kilencedik közé csak kettő), s minden egyes fejezet 31egy-egy szonátaformában szerkesztett háromtételes kis regény: egy édenalapító kísérlet s a ráváró bukás története. A három nagy résznek körülbelül egyformának kellett volna lennie; a harmadik azonban akkora lett, mint a másik kettő együttvéve. Ezt azzal magyaráztam, hogy azon az őszön tanácsosabbnak éreztem az iskolát otthagyni; Pesten elég nehéz, az írást akadályozó körülmények közé kerültem, s a nehézség nálam többnyire terjengősségben mutatkozik.

A regény másik, sokat vitatott tulajdonsága, hogy Méhes Zoltán alakjában magamat is berajzoltam a regénybe. Valóban ez volt a szándékom. Nemcsak azért, mert az utolsó fejezet s az epilógus idején csakugyan a ház vendége voltam, s a regény modelljeinek, a család körül fölsorakozó „őrültek”-nek is elégtételt akartam szolgáltatni, hogy magamhoz sem vagyok enyhébb, mint hozzájuk, de ábrázolói virtusból is: annyiféle művemről mondták, hogy magamat írtam meg benne, mutassuk meg egyszer igazán, hogy milyennek is látom én magamat. Ez persze nem sikerült. Író nemcsak kulcsregényt nem írhat, de kulcsalakokat sem, Méhes képét ebben az esetben is megszabta a regényből ráeső világítás. A hősnővel szemben, aki a lélek, a megértés szerepét kapta, ő lett az intellektus, az elemzés, a Kelettel szemben a Nyugat. Az egyik felem tehát, hisz világos, hogy a másik fél, az eszteri, ugyancsak én vagyok. Méhesnek azonkívül Eszter fejlődésében is megvan a szerepe, a vele való barátság lassú párbaja emeli őt maga fölé, tudatosítja értelmében is, amit odáig csak a közérzetével tudott.

Az írás logikája s varázslata azonban nemcsak a kép aljára odabiggyesztett festőt emelte, dolgozta bele a képbe; menet közben az „őrültek” jellege s minősítése is megváltozott. Az történt itt is, ami az Emberi színjáték írásakor, ahol az „impotencia” igazolta magát. Itt e sajátságos alföldi betegség, a regény színhelyéről csomorkányizmusnak nevezett kórkép, a legmagasabb rétegek végzetes morbus hungaricusa talált mentséget s méltóságot. Őrültjeim, ha betegek s pusztulásra ítéltek is, rokonszenvesebbek, mint a regényben fel-feltűnő okosok, józanok, sikeresek; a szerző a befejezéshez jutva bizonyos büszkeséggel sorolta magát is közébük. Így aztán nemcsak célszerű, de helyes is volt, hogy a regény eredeti címét, majd tíz évvel a megírása után, a lektor tanácsára Őrültek-ről, a hősnő nevére, Égető Eszter-re változtattuk.

Gályapadból laboratórium

Az Égető Eszter 1949 tavaszán készült el, a legépeléssel késtünk egy fél évet, s amikor karácsonytájt első fele nyomdába került: már túl is voltunk azon az időn, melyben még megjelenhetett. A kulturális ügyek egyik fővezérének a beszéde után a meglevő szedést szétdobták, a kézirat a minisztériumba került, ahonnan sose kaptuk vissza. Néhány korrektúranyaláb szerencsére megőrződött, ezek nélkül a regény kéziratban s folyóiratpéldányokban heverő részét hét-nyolc év múlva, amikor a kiadásra mégis sor került, nem lehetett volna kiegészíteni. Az Égető Eszter letiltásával megint foglalkozás nélkül maradtam, arra, hogy ennél elfogadhatóbb regényt írjak, mint azt az Írószövetségnek be is jelentettem, nem volt remény, a vásárhe32lyi óraadást már előbb abbahagytam. Családom szerencséjére azonban akkorra, már az ötven felé, egy harmadik foglalkozásba is beletanultam, mely a következő évtizedben az életünk biztosította.

Fiatal éveimben, nyelvtudásom ellenére, sosem fordítottam. Az első könyv, amelynek átültetésére vállalkoztam (még nem szükségből, inkább mert tetszett) Wilder Caesar-ja volt. Ekkoriban indultak meg özönnel az orosz fordítások. Oroszul értő fordítónk azonban viszonylag kevés volt, író alig valaki. Az Iszony kiadója, aki tudott orosz nyelvismeretemről, így bízott meg a Karenina Anna fordításával, egy másik kiadó Groszman szovjet író Sztyepán Kolcsugin-ját osztotta ki rám. A 49-es évet ennek a két regénynek a fordításában töltöttem. Néhány hónapon át azonban mind a két fordítás s vele fordítói pályám is veszélyben volt: az orosz fordításokat egy kiadónál összpontosították, s ott kézbe sem akarták venni a munkámat. Veres Péter közbenjárására értük el, hogy a Karenina Anná-t végre lektorálták. A fordítás az orosz lektor véleménye szerint hibátlan volt. Az irodalmi szerkesztő szerint mint magyar szöveg döcögött, át kellett írni. Azt ma már nehéz elképzelni is, hogy ez mit jelentett. De 1950 könyvnapjára megjelent végre az új magyar Karenina Anna, alighanem a legolvasottabb magyar nyelvű könyv, s minthogy a fordítást az irodalom akkori irányítója is megdicsérte, ha voltak is akadékoskodások, szerződéssel most már el voltam látva, s a következő évben, egy igen gyenge szovjet könyv fordításáért, a pártfőtitkár beavatkozására József Attila-díjat kaptam. Így, miután legjobb regényeimet, az Iszony-t s az Égető Eszter-t megírtam, 1949–57 közt egész könyvtárnyi orosz, cseh, majd nyugati munkát fordítottam, amelyek közt volt olyan remekmű, mint a Karenina Anna, Tolsztoj Elbeszélései, Alekszej Tolsztoj I. Péter-e, később három Shakespeare-, három Ibsen-dráma, több érdemes orosz, cseh, német mű, de sok, amelyeknél magam, ugyanannyi fáradsággal, különbeket írhattam volna.

A tanulásban s alkotásban tobzódó vásárhelyi évek után valóban gályapadra, a kenyérkereset egyhangú, napi tizenkét-tizenhat órát igénybe vevő robotjához vasalódtam. De a recept, mellyel az iskolaorvosságot, majd az óraadást a kísérletező kedv kalandjává változtattam, most is bevált, s egy csomó fordítói jelentés, hozzászólás, a prózafordítással foglalkozó szakosztályi beszámoló, a javító tollat követő, a javítás irracionális homályába bevilágító lélektani, esztétikai elemzés, a fordítás rácsain kikandító gondolat őrzi az elmebénító robot s az önmagát védő szellem hosszú párbaját, írói pályám legkeservesebb, végül a betegséget rám hozó éveit. A bizonyos fokig egész életemre kiterjeszthető cím, Gályapadból laboratórium, ennek a kornak az írásait köti egybe.

Galilei

1952 tavaszán a főideológus: Révai József (akinek kétszeresen is hálával tartozom: 1945-ben ő mentett meg ellenségeim, írótársaim kezéből, 1949 után pedig ő adott kenyeret a fordításban), midőn egyik fordításomat megküldtem neki, válaszlevelében azt kérdezte: nem volna-e kedvem eredetit is írni? Néhány nap múlva a Nemzeti Színház dramaturgja keresett föl, meg33tárgyalni, mi lehetne az az eredeti. Nem a mondanivalóimra, a lehetőségekre gondolva latolgattuk, mi az, ami (mert szabad s mert vállalkozhatom rá) megírható. Így dobódott fel a szó: felfedező. De ki? Galilei például, mondtam találomra. Galilei történetét mint tanár ismertem meg, amikor vegytanbiológiai óráimhoz előkészítésül, hogy bizonyos fizikai alapfogalmakat mulatságosan ismertessek meg, az újkori fizika történetét mondtam el bevezetőül. Arra eddig, hogy drámát írhatnék róla, nem gondoltam (még kevésbé tudtam Brecht Galilei-drámájáról); Giordano Bruno neve, akinek a Candellaió-ját lefordítottam, vagy Semmelweisé, aki már a polgári iskolában is olvasmányunk volt, éppúgy kicsúszhatott volna a számon. Galileit azonban pöre közeli rokonává tette más hőseimnek. Ő is az igazságszeretet áldozata volt, ahogy Széchenyi az őrültek házából a Blick-et, úgy írta meg s csempészte a világ szeme elé, a rászabott tilalom alól Discorsi-jában az elítélt tant, s mint Széchenyit a bögyibe nem férő igazság az öngyilkosságba, úgy juttatta Galileit az elítélt s mégiscsak kimondott kopernikuszi igazság az inkvizíció börtönébe.

Így aztán, minthogy a dramaturg is kapott rajt, a hajdani fizikaóra hőséből drámahős lett. Nagy élvezet volt annyi év után megint egy eredeti mű tervén bíbelődni, sok más könyv közt a húszkötetes olasz Galilei-kiadvány is lakója lett az asztalomnak. A drámát fordításaim miatt azonban csak egy esztendő múlva, 1953 tavaszán, Sztalin halálának a heteiben írhattam meg. A dramaturgnak, akivel közösen fogantuk, tetszett, s a rákövetkező hetekben, szentendrei menhelyemen (egy igen keserves fordítás estéin) az akkori idők szokása szerint brigádmunkában vitatgattuk meg vele s az azóta szörnyű véget ért rendezővel a darabot. A dramaturgiai problémák alatt persze mind a hárman éreztük a veszélyt. A Galileit maga elé szólító inkvizíció s az akkori ÁVH közt kétségkívül volt hasonlóság, az is elkerülhetetlen, hogy az elmúlt tíz év félelmei, indulatai a párbeszédekben szelepet ne találjanak. Én azt gondoltam, hogy ha a színház ráadta az áment, Révai Józsefnek küldöm el a drámát: ő szólított föl eredeti mű írására, ő döntse el, hogy használhatja-e. De a Rákosi-kormány s vele Révai épp aznap mondott le, amikor a kéziratot postára adtuk, így aztán még csak választ sem kaptam rá soha.

Maga a dráma azonban (bár másfél év telt el még, amíg ismertté vált) dolgozott s csinálta körülöttem a másik drámát, a Galileiétől nem egészen elütőt. A színháztól a mű előttem ismeretlen fórumokhoz került, amelyek visszaadni nem akarták, elfogadni még kevésbé, hanem új és új módosító javaslatokkal tolták ki az elhatározást. A darab mostani negyedik felvonása egy ilyen javaslatnak a gyümölcse. Galileit eredetileg a visszavonás szégyenébe merülten látjuk viszont a felvonás elején, a Torricelli-beszélgetésben azonban rájön, hogy ez a visszavonás csak azokra szégyen, kik kierőszakolták: természeti igazságokat nem lehet visszavonni, az ő „becsülete” épp azt követeli, hogy a tudomány harcát föl nem adva, új természettörvényeket fedezzen fel. Ez volt a történeti igazság, ez felelt meg a helyzetnek is, amelyben éltünk: a merev, nyaktörő igazságszeretetet az igazság felé húzódás váltotta föl. Csakhogy így mindenki mondhatná, hallottam, hogy fontosabb dolga van a földön. Ebben volt valami igaz, s én ráálltam, 34hogy Galileiből félig-meddig bukott embert csináljak. Az efféle javítások persze nem nyugtathatták meg a kínos érzést, melyet a „haladó hagyományt” képviselő mű a reakciós eszközök alkalmazóiban keltett. Nyilván volt köztük egy ellenségem is, aki úgy érezte, ezzel a darabbal az ő páncélkesztyűjükbe adtam a kezemet, s összeroppanthat, térdre nyomhat vele. A szegény rendező, dramaturg, de az igazgató is a tavaszi elmélkedések után egyre képtelenebb javaslatokat volt kénytelen képviselni. Ugyanakkor egy másik front is alakult mögöttem, író barátaim, akik a darabról csak azt tudták, hogy Galileiről szól, s megtortúrázása áll a gyújtópontjában, azt kezdték hajtogatni, hogy kommunista megrendelésre antiklerikális darabot írtam, a földön levő egyházat tiprom, én, aki az előző rendszerben VII. Gergelyt magasztaltam. A vádakon az sem enyhített, hogy kettővel közülük a darabot elolvastattam. A közhangulat még a családba is betört. Ugyanez az év egy igen gyötrő fordításban telt el, Blagoj nehézkes Puskin könyvét ültettem át, a múlt századira emlékeztető értekező prózába, s a rosszindulatú lektor még vissza is utasíttatta a kiadóval. Munka és izgalom így egymás hátán hozta a betegséget, amely ellen én, erünniszeimnél szembefordulva, két drámában próbáltam védekezni.

Dráma és betegség

Oly gyors egymásutánban írtam őket, hogy ma már azt sem tudom, melyik készült előbb. Az Áruló-nak Görgey, a 48–49-es szabadságharc tábornoka a hőse, harminckét éves korában olyan hadvezér, amilyen a Hunyadiak óta nálunk nem született. Kossuth azonban a világosi fegyverletétel után a harc elvesztésének az ódiumát is rája dobja. Ugyanerről a témáról néhány évvel előbb Illyés Gyula is írt drámát, az én darabom azonban nem az övével vitázott, mint első olvasói hitték, nem is a két nagy ember párbaja érdekelt, hanem hogy miképp lehet egy olyan vádat, melynek piciny részét a túl érzékeny lelkiismeret is igazolja, egy hosszú életen át mégiscsak elviselni. A dráma nem is a szabadságharc alatt játszódik, hanem utána, Görgey internáló helyén, Klagenfurtban, s abban a pillanatban veszi kezdetét, amikor az osztrák kormány Görgey tábornoktársait, az aradi tizenhárom vértanút fölakasztatja, s az orosz fővezér közbenjárására kegyelmet kapott Görgey ráeszmél, hogy vele kapcsolatban az első kérdés, akármeddig él s halála után is az lesz most már, hogy áruló volt-e vagy sem.

Mint látni fogjuk, ez a dráma is jóslatdrámáim közé tartozik: a klagenfurti helyzet néhány év múlva súlyosabb alakban tér vissza az életembe, mint a Galilei-pör kapcsán. A magyarázat, amit a darab Görgey elmarasztalására ad: bizonyos fokig az én esetemre is alkalmazható. Görgey, ha követett is el hibát, nem volt áruló, bűnbakul azért kiáltották ki szívesen, mert a szabadságharc vezérkarában senki sem szerette: a romantikus táblabírák közt őt, a vegyészt, már a természettudomány szelleme érintette. A romantika önbírálatát, amely Európában s nálunk is 48 után következett be, ő 48-ra elvégezte, s ez a romantikus szívre erőltetett fegyelem, „blazírtság” volt az, amit mint pulykacsibét a tyúkalj, a nemzet az áruló szó rávetésével vert ki maga körül.

35

Az árulás-vád megfejtése átvisz a másik drámába, a Szörnyeteg-be. Mi az oka, hogy egy ember, aki kapcsolatokban lélegzett, barátság, szerelem, apaság, mester–tanítványi viszony gyökereivel akart az életbe kapaszkodni, java erejében elmagányosodik, mint alkotó hamvába hal, ahogy a többiek érzik és gúnyolják: szörnyeteg lett. A válaszra nem kereshettem történeti hőst, hisz a darab a kor betegségéről szól, az emberi kapcsolatok sorvadásáról, az elatomosodásról, mely azt bünteti a legjobban, aki legkevésbé beteg. A darab azonban mégsem lett igazi társadalmi dráma, amit már az is mutat, hogy hősét a Horthy-korszakba helyeztem, azoknak a bölcsészeti katedráknak az egyikére, amelyek a mogorva Sárkány Béláknak olyan jó sárkánybarlangul szolgálhattak. A történet: a professzor előadásaira betévedt vegytan hallgatónő, aki más karról jön, s parasztlány létére más fizikumú is, mint megszokott bölcsészei, fölfedezi őt, megérzi, s egyszer utoljára még ki is gyújtja benne a lángot. Az így keletkezett kapcsolatot azonban ez a lány sem képes elviselni, rövid házasság után megszökik belőle. A dráma szerint a szörnyeteg (ha a hosszú éheztetés túlzóvá teszi is) tulajdonképp a normális ember, aki az emberi kapcsolatokat még úgy akarja élni, ahogy kortársai már nem bírják, s a visszautasítás, vagy inkább kifulladás az, ami barlangjába újra és újra visszaűzi.

Mint látható, mindkét dráma a közelítő baj feltartóztatására készült. De hiába magyaráztam meg bennük, ami körülvesz, hiába sikerült Illyés Gyula közbelépésére a Galilei drámát (az acélkézbe szorult, vértől csöpögő kezet) egy sötét elhatározás előestéjén visszakapnom: a betegség már itt volt, a hipertónia, mint örök vendég megjelent szervezetemben, s a védekezés drámái után újfajta drámákat csoportosított a Galilei köré.

Betegségem – a diagnosztizált – első hónapjában írtam meg a II. József-et. A hőshöz egy regényterv juttatott: – az erdélyi Hóra–Kloska lázadásban egy román paraszthoz erőltetett nemeslány megmerülése a mélységekben –, ekkor kellett a II. Józsefre vonatkozó okmányokkal megismerkednem. Az új helyzet, a betegség teremtette, a táborból halálra ítélten hazaérkező császár utolsó esztendeje fele nyúlt, hogy a befejezetlen (sőt bomlásra ítélt) Mű s a kétségbeesetten dolgozó, ideáihoz ragaszkodó ember küzdelmét (hátralevő időm fizikáját) előrevetítsem. Másképp kapcsolódik a Galilei-hez a Petőfi Mezőberényben. Annak a heccmorálnak, amely Galileitől azt kívánta, hogy megégesse magát, Petőfit sikerült dolgavégezetlen (mint engem a betegségbe) a halálba hajtani. – Gyilkosok, sóhajt a Berényből Erdélybe, életből halálba döcögő kocsi után a darab utolsó szavával egy öregasszony. Végül, bár egy évvel később írtam csak meg, ezek közé a drámák közé sorozódik búcsúm a pedagógiától: az Apáczai. Az év őszén készült el a terve Vásárhelyt, ahol magam is részesedtem abban az örömben, amelynek nálunk a 17. századi magyar pedagógus – első enciklopédiaírónk – a jelképe. A regény utolsó jelenetében a haldokló Apáczai azt mondja, amivel én vigasztaltam magam, ebben a művemet kötetlen kéveként szétejtő esztendőben: a Jó egy ügy, s ha mi elbukunk benn, mások bosszút állnak értünk.

Maga a Galilei dráma, amely ennyi új darab s még több téma (matematikus nyelven szólva) sűrűsödési helyévé vált: a visszavétellel nem nyugha36tott meg. 54 őszén a Nemzeti igazgatója újra megpróbálta műsorra tűzni, hogy egy új politikai hullám megint lesöpörje. 55 elején a Csillag szerkesztője vállalta végre a kiadás kockázatát. Most már legalább mindenki olvashatta. A barátok, akik a betegségbe hajszoltak miatta, persze nem voltak sehol, sőt most mindenki az ÁVH ellen írt pamfletként olvasta. Az írók és művészek nyilatkozatába is belékerült, a párt főtitkára külön kihallgatáson okolta meg: mért nem engedheti meg a bemutatást. Újabb egy évbe telt, amíg 1956. október 20-án bemutatták. A harmadik előadás szüneteiben az utcai harcok híreit hozták be a színházba a nézők. A következő évben azonban még több, mint százszor adták. Az, hogy játszani engedtem, az én engedményem volt, az, hogy ezt a darabot, melybe a közönség a maga érzéseit hallotta bele: a kormányzaté.

Levelek a hipertóniáról

Az új helyzet, melybe a betegség dobott, e drámákon kívül, melyek hangulatát dolgozták fel, két másik vállalkozást inspirált, melyek gondolatilag küzdtek meg vele. A kísérletező kedv, mely az iskolaorvosságot, majd a vásárhelyi óraadást, az utóbbi években pedig a fordítást próbálta laboratóriummá alakítani, eléggé bevált, hogy ezt az új, mindnél nagyobb próbát első perctől vele akarjam végigküzdeni. Amikor a betegségről beszámoló leveleimet (minden hónapra egy jutott) elkezdtem, nem gondoltam arra, hogy a baj gyorsnak ígérkező lefolyását megváltoztathatom: megfigyeléseimmel, a szervezetemnek föltett kérdésekkel, a kapott válaszokkal inkább csak az ész méltóságát iparkodtam megőrizni; attól a pániktól, mellyel a halálos baj az emberek egy részét megrohanja, a természettudomány fegyelmivel elszigetelni. Végre is ezt a betegséget orvosok ezrei figyelik, laboratóriumok százai dolgozzák fel a betegekről nyerhető adatokat, hogy remélhetem én, hogy szinte minden segédeszköz nélkül, a kölcsönkapott öreg nyomásmérővel rejtélyét megfejtsem, s magamat a hurokból, amely fogott, az elemzés segítségével kihúzhassam.

Az elemzés azonban, civilizációnk megteremtője, megjutalmazta hitem, s egyre meglepőbb eredményeket hozott. Az első fontos lépés az volt, hogy az egymást váltó tevékenységeket nap mint nap végigkutatva rájöttem, hogy betegségem foglalkozási betegség, a vérnyomást a fogalmazás (írásban vagy szóban), ami megemeli. Amit idáig senki sem tett, a második évtől a lázgörbéhöz hasonló grafikont vezettem, annyiszor mérve a tenziót, ahányszor új tevékenységbe kezdtem (illetőleg az előzőt abbahagytam), s ez egész világossá tette, mi a megterhelés s mi a könnyebbedés állapotomban. A másik fontos, kockázatosnak tartott lépés az volt, hogy a gyógyszeres kezeléssel teljesen fölhagytam, igaz, elég drasztikus figyelmeztetést kaptam, hogy ezek a szerek a legjobb esetben elfedik a bajt, máskor azonban (hatnak vagy sem), ártanak is. Azon a két hónapon kívül, amelyet 1957 elején a balatonfüredi szívkórházban töltöttem, az első fél esztendő után gyógyszerrel nem éltem, ott is inkább kísérleti célból, hogy hatástalanságukról orvosaim is meggyőzzem. Ehelyett a tréfásan agydiétának nevezett napirendet vezettem be, mely tevékenységeim úgy állította össze, hogy a 37vérnyomásfokozók közé egy-egy vérnyomáscsökkentőt iktattam. Így, hacsak az élet extra ingerekkel nem szolgált, a görbét sikerült egy elég keskeny (50 Hgmm-es sávba) szorítani, s a szellemi munkára napi négy-öt óra időt kicsikarni. Nagy könnyebbség volt, 1957-től lányomék itthagyott balatoni házikójába költözhettem, mely ezeknek az extraingereknek egy részét kiszűrte, s mint véletlen kiderült, klimatikus hatással is volt.

Közben a folyton csiszolt feltevések betegségemről is egyre tisztább képet adtak; a bevett elméletekkel ellentétben a hipertóniát, legalábbis az enyémet, egyes agykéregrészek, illetőleg a hozzájuk vezető kis erek betegségének voltam kénytelen tartani. A foglalkozásommal járó állapot, az úgynevezett ihlet, nyilván ezeket az ereket viselte meg, szűkítette be úgy, hogy az általuk ellátott agysejtek oxidációja erősebb igénybevételnél zavart szenved, s olyan folyamatok helyettesítik, melyeknek a vérbe került bomlástermékei (vagy a sejt más idegi vészjele) a vérnyomást megemelik. A hipertónia eszerint egy kialakult állapot jelentkezése, melyet a munkára fellépő magas vérnyomásról veszünk észre. Az agydiétával azonban elkerülhető, hogy ez a vérnyomás fölöslegesen magassá váljon, azaz hogy a nyomást a szükséges s a fölösleges közti keskeny sávon tartsuk.

Hogy ez az aránylag egyszerű eljárás milyen eredményekre vezet, kórtörténetem a példa. Betegségem első heteiben az orvosok 195/135-ös vérnyomást mértek. 135-ös diasztolés nyomás: súlyos prognózis. A füredi kórházban – az 56-os izgalmak után – még 270/180 is szerepelt a törzslapomon. S a betegség tizenegyedik évében még mindig élek, s nemcsak élek, egyre többet dolgoztam is, hatvanharmadik évemben alig kevesebbet s tán rosszabbul sem, mint a harmincharmadikban, a Tanú idejében. S mindezt olyan izgalmak, lelki megterhelések közepette, melyekben az egészséges hipertóniát kap. Azt persze bajos bizonyítani, hogy ha megmaradok az orvosok kiszabta vérnyomáscsökkentők mellett: mi lett volna a sorsom. Énnekem azonban semmi kétségem, hogy művem jó egyharmadát a Levelek-ben leírt küzdelem mentette meg. Optimista, minthogy az utóbbi évben egy állítólagos agyvérzésen kívül két szemfenéki vérzésem is volt: nem lehetek. S bár azok kivételes megterhelésnél következtek be, nem lehetetlen, hogy az erek jóval lassabban, de ennél a kezelésnél is tönkremennek. De ha így lenne is, egyetlen munkámra nem vagyok olyan büszke, mint erre, és semmi sem értette meg úgy velem a Pest utcáin futkosó, állapotos nőket megszólító Semmelweis szenvedéseit, mint az a tudat, hogy nagy áron szerzett tapasztalatom én sem tehetem betegtársaim áldásává, annak ellenére, hogy mint a legfrissebb belgyógyászatokból látom, a hipertónia kórtana ma sem sokkal világosabb, mint a gyermekágyi láz volt az ő korában.

Megmentett gondolatok. Magyar műhely

A betegség telt aggyal ért. A fordítói korszak sok befejezetlen munkám, tervem mélyhűtötte, s az öt-hat néma év (mely csak a tollat vette ki kezemből, az elme szekrécióját nem szüntette meg) ezekhez újakat adott. S most itt volt váratlanul az idő előtti szüret, a halál. Hogy menthetném meg előle, nem a műveket, a gondolatokat legalább, melyeknek ki nem mondása 38legjobban nyomasztott. A betegség hangban s a kifejtés méretében szerénységre s takarékosságra kényszerített, azt gondoltam, napi teendőimhez kapcsolódva vetek egy-egy összefoglaló pillantást az örökre otthagyandó mezőkre. Egy költőnő a verseit küldte meg, s adósa voltam a felelettel: ehhez fűztem a Líráról szóló tanulmányt, mely nemcsak a líra helyét, feladatát keresi természettudományos sugallatú civilizációnkban, de az újkori civilizációról tervbe vett könyvem fő tételeit is odalopta a húsz-harminc oldalnyi szövegbe. Fordítanom kellett – szerencsére Tolsztojt; ez adta a kiindulópontot a Tolsztoj inasaként című tanulmányhoz, amely megint az egész klasszikus orosz irodalomról, keleti lélek s nyugati módszer szintéziséről szólt, s hogy mi azt, a világcivilizáció kialakulása korában, hogyan folytathatjuk. Lányomék kihozták a Buda körüli nyaralótelepre, ahová első ijedtünkben menekültünk, a szép rádiójukat; a sok, rendszeresebb zenehallgatás gyümölcse volt: a Bartók és a 19. századi zene; nem is annyira a bartóki mű, mint annak a kultúramodellnek a fölmutatása s átfogalmazása a mi számunkra, amellyel ő a századforduló zenéjét, a folklórban megnyílt Európa alatti világot s a bachi építkezést összekapcsolta. A megbetegedésem köré csoportosuló drámák, drámatervek közt volt egy – József és testvérei –, melyben (mint a Szörnyeteg-ben az emberek) írótársaim közti helyzetem s annak a fájdalmát akartam megérteni s lereagálni. Ehhez volt készület egy német teológusnak az ószövetség teológiájáról szóló könyve, s lett eredménye az Ószövetség olvasása közben című írás – a Négy próféta drámaterve –, és a keresztény s természettudományos erkölcs mellett tett vallomás. Adyliget után néhány hetet Vásárhelyen töltöttem. Itt készült el a Vásárhelyi séták címen összefoglalt két tanulmány, egyik Pedagógiai kísérleteim-ről s az eközben felmerült újkortörténet tervéről; a másik filozófiatanárságom emlékeként a filozófia jövőjéről, hogy pótolhatja-e a vallást a filozófia. Közben a Nóra fordítására készültem, harminc év múltán megint norvégül olvastam. Mi a kis irodalmak szépsége, jövője, mi a mérlege az őket életre szólító kultúrnacionalizmusnak: tettem fel a kérdést Nóra ürügyén. Vásárhelyről Debrecenbe vetődtem, egy hetet halott barátom szobájában, visszamaradt versei, tanulmányai közt töltöttem, az emléke iránti adósságból törleszt a Gulyás Pál szobájában. Hazajőve még egy párbeszéd készült el a Vallási türelem-ről; nem a régiről, a felekezetek köztiről, hanem arról, amellyel hivőknek s hitetleneknek kell eltűrniük egymást. Hogy meggyőzőbb legyen, a hitetlennel mondatom el a hivő, s a hivővel a hitetlen igazát. A kilencedik tanulmányt (mert hisz kilenc a múzsák száma) Az én cseh utam-at csak évek múlva írtam meg, ez persze a Duna-medence című szellemi tartománytól lett volna búcsúzkodó; egyik írótársunk valóságos cseh útjával állítva szembe az enyém: a nyelven s könyveken át tettet.

A Megmentett gondolatok a háború után írtak közt tán a leggazdagabb tanulmánygyűjteményem. Egyelőre azonban csak a bágyadtságot éreztem, mely írása közben elfogott (s az utóbbiakat később kiadásukra készülve valóban tonizálni kellett) s a tehetetlenséget, hogy az agy tartalmát nem lehet, mint a gyomorét, ilyenféle szondázással egykettőre kivenni. Két év múlva azonban, ötvenhat nyarán, amikor a szerződések egyik napról a má39sikra elárasztottak: a Megmentett gondolatok-at megmentő zöld füzetek is előkerültek. Én, bár előnyét élveztem, némi bizalmatlansággal néztem az országot lázba ejtő erjesztés konjunkturális, újságírói jellegét. Akik legártatlanabb írásaim megjelenését egy évtizeden át letiltották, azok léptek fel, hogy az új szelet a szabadság bajnokaiként vitorlájukba fogják, s az írásokban, melyekért a közönség az újságárus bódékat megostromolta, a szabadabb hangon kívül, kevés volt az igazi tartalom. Azt gondoltam, medret kéne ásni ennek a vadvíznek, komoly irodalmi s politikai célok felé terelni a lelkesedést, s ez annál sürgetőbb volt, mert épp ekkoriban egy új, sokat ígérő nemzedék lépett fel, megint fürtszerűen. Állítsunk össze nekik s rajtuk át az egész ifjúságnak egy könyvet, amely komolyan venné az annyit használt tapasztalatátadás szót – tapasztalataink s egyben ideáink átadását, a sötéthez szokott, tétován tájékozódó fiatal szemeknek. A könyv első fele a Megmentett gondolatok lesz, az eszmények átadása, második fele, mely Műfaji kérdések címen a dráma- és regényírásról, verstani kérdésekről, műfordításról írt tanulmányaim gyűjtötte össze: a mesterségbeli tudásé. Az egész kötetnek bevezető tanulmányáról a Magyar műhely címet adtam; – magyar műhely, úgy, ahogy a 17. századnak volt egy francia, a 18. századnak egy angol, majd német, a 19.-nek egy orosz műhelye, amelyben a nemzeti feladatok az egyetemes algebra szerint az egész világ használatára oldódnak meg. A kötet anyaga, mintegy negyven ív, ötvenhat őszén jórészt már együtt volt, s ha akkor megjelenik, később megjelenhetik: tán a nagy igény fújtatójaként élesztheti az álégésben a nemesebb parazsat.

Sajkódi esték

Az ötvenhatos felkelés vidéken ért, ahová a Galilei-bemutató izgalmai után húzódtam. Mint beteg embertől senki sem kívánhatta, hogy annak a tíz napnak a forgatagába beledobjam magam. Két félelem vitt föl – az utolsó négy napra. Az egyik, hogy a magyarság bevérzi a kezét. Az elmúlt néhány évben sokan és rettenetesen szenvedtek, félős volt, hogy ha mód nyílik rá, ehhez mért bosszút állnak. A másik félelem, hogy a fürdővízzel kiöntik a gyereket: a romlott szocializmussal magát a szocializmust. Én viszont úgy éreztem, hogy még az eltorzult szocializmusnak is vannak (főként pedagógiai téren) értékes vívmányai, melyeket a magyar nép nem adhat ki a kezéből, s ha valóban gazdái leszünk a helyzetnek, azt nem a kapitalizmus fele vissza, hanem a 20. századi szocializmus fele, előre kell továbbfejleszteni. A két félelem, mely publicistává tett (a négy nap alatt írt hét cikkből három jelent meg), fölösleges volt. A nép maga fékezte meg az itt-ott fellobbanó bosszúvágyat. Az oroszok visszajövetelével a kétes kimenetelű küzdelem – kapitalizmus vagy szocializmus – elmaradt. Az én cikkeim azonban némi meghökkenést keltettek azok közt, akik hallgatásommal visszaélve, a maguk fútta fantommal igyekeztek azonosítani. Ennek köszönhettem, hogy a felelősségre vonás helyett, melyre mint az Írószövetség vezető tagja fölkészültem, a fordulat után néhány dicsérő cikk jelent meg rólam, s a füredi kórházból kikerülve (ahol az átélt izgalmak után kerestem menedéket) a Kossuth-díjat is át kellett vennem.

40

A helyzet azonban sokkal bizonytalanabb volt, semhogy az odadobott labdát elkaphattam volna. Az új kormány s a megtorlás egyelőre enyhébb volt, mint amire fölkészültünk, de megtörténtek az első író-letartóztatások, ellenségeim is hamar magukhoz tértek megszégyenülésükből; Togliatti, az írók szerepével foglalkozva, engem pécézett ki főbűnösül. A következmények is igazolták tartózkodásomat. Széchenyi-drámám bemutatása – a közönség viselkedése, mely a Toscá-t is tüntetésre használta ki – megadta a jelet, s a népi írók ellen indított harcban első számú vádlott lettem. Az ország helyzete is ennek megfelelően komorodott. Mindez kívánatossá tette a gazda nélkül maradt Balaton menti tanyát, melyből lányom és vőm 1956 novemberében biciklin vágtak neki új, tengerentúli életüknek.

1957 márciusa óta az év nagy részében itt lakom, eleinte a telet is itt vészeltem át. A kitartást kívánó szépirodalmi munkáknak sem az én állapotom, sem az országé nem kedvezett, a fordítás mellett így adtam magam a tanulmányírásra. A Lorca- és Dürrenmatt-tanulmány, amely még megjelenhetett, arról az izgalomról számol be, melyet a szellemi vasfüggöny felhúzódása után az új nyugati dráma látványa váltott ki a hazai viszonyok közt más, zordabb utakra szorult drámaíróból. Ahogy azonban a megjelenés lehetősége elvész: témában kalandozóbbá, a kidolgozásban restebbé válok. Most írom először igazán montaigne-ien az esszét, a vallásháborúk menhelyén, érdeklődésem ugrálását követve, a publikálás közvetlen sarkallása nélkül. Egy fiatal könyvtáros ismerősöm, a Pest és Sajkód közt járó bőröndben megküldte a kívánt könyveket, egy másik látogatásával tudománytörténeti érdeklődésem csiholgatta, a tétlenségben a hajdani tanuló kedv is elkap, s új tájakra ver (őstörténeti, tudománytörténeti munkák). Vásárhelyi tervem, az új korról írandó könyv is feltámad, néma falaknak kezdek órákat tartani: Hogy tanítottam Vásárhelyt a történelmet? A félbehagyott órák folytatásában esik szó a Macaulay és az „angol műhely” az újkor angol laboratóriumáról: hogy látta a történetíró, s hogy mi. Egy tanítónő, aki elég jó novellákat is írt, azzal keresett fel, hogy adhatna ő a fiának vallásos nevelést, mert maga ugyan nem hisz Istenben, de gyereke neveléséből azt a kultúrát, amit a vallás ad, nem szeretné kihagyni.

Erre a furcsa, de megértett kérdésre egy száz gépelt oldalnyi tanulmány lett a válasz, melyet sohasem küldtem el. E búvópatak élet utolsó szakában keletkezett: Az én cseh utam, beszámoló cseh olvasmányaimról, fordításaimról, s a Csehov-levelezés, melyet egy fiatal orosz diplomata Szocsiban kívántatott meg. Ez a két tanulmány már megint a publikáció lehetőségével készült; s annak megfelelően kidolgozott. A többi befejezetlenül, átírást kívánóan várta évekig az állapot s hangulat visszatérését, amely éppolyan alkalmas legyen a befejezésre, mint az első sajkódi telek a megírásra. A Sajkódi esték címen megjelent kötet tökéletlenül fedi azt, amit ez a cím füzeteimben takar.

Az utazás

1959 nyarán meghívást kaptam egy öthetes útra a Szovjetunióba. Bár kivételes erőpróba volt, nem akartam kibújni alóla, már csak azért sem, 41mert a népi író viták után a béke felajánlását jelenthette, s érdekes próba is volt: a fejemben kialakult s a tényleg végigjárt szembesítése. Utazásom a hruscsovi korszak legreménykeltőbb szakára esett, a sokon átment lakosság, a szocialista kísérlet áldozatvállalója, mérsékelt jólétben az életörömmel ismerkedett, az első szputnyikok, mint egy új teremtő korszak, a békés verseny röppentyűi szakították el a gravitáció zsinegét, a kínai felhő pedig még alig-alig mutatkozott. Úgy láttam, itt az idő, melyben a lakosság óhaja, az új közműveltség s az ésszerűség, a „huszadik századi szocializmus” útjára szorítja, csábítja a kommunista gyakorlatot; a gyarmati népek erre keresik érvényesülésüket, s a két tömb sikerei visszahatnak a kapitalizmus szülőföldjére is.

Bár nem számítottam rá, hogy ott kinn cikkírásra, nyilatkozásra szólítanak fel, amikor ez megtörtént, elérkezettnek láttam az időt, hogy a sündisznóállásba szorult hazai kedélyeket a megnyílt történeti lehetőségek kihasználására bátorítsam, vendéglátóim figyelmét pedig – a Szovjet Írószövetségben mondott búcsúmban – egy másfajta magyar értelmiség létére hívjam fel.

A moszkvai út hatása az volt, amire számíthattam: baloldali „barátaim”, ahelyett hogy költött fantomuk hamis voltát belátták volna, a változás, a törés nagyságát iparkodtak kételkedő mosollyal hangsúlyozni; a jobboldaliak átvették a labdát, itthon s külföldön árulásról írtak és beszéltek. Az én első mozdulatom az volt, hogy feladtam a tervbe vett szovjet útirajzot, visszabújtam Sajkódra, szépirodalmi munkáimba. A láthatár azonban gyorsan világosult, amikor mint más íróknak, nekem is alkalmam nyílt, hogy közéleti kérdésekhez hozzászóljak, nem éreztem jogosnak, hogyha mód van rá, erre a derengésre a magyar szívet kedvre, alkotásra serkentő perspektívát föl ne rajzoljam. Főleg az iskoláztatás, a közműveltség, a szellemi dolgok iránti érdeklődés emelkedése volt az, amibe fáradhatatlan reményem vetettem. Ha a gondolkodó emberfők száma megtízszereződik, az a nemzet öntudatában s vezetésében is érvényesülni fog. A 61-es év könyvnapjára megjelent Sajkódi esték-ben a befejezetlen, lassan érő tanulmányok helyét fele részben ezek a publicisztikai cikkek foglalták el. Az olvasók skorbutos ínye kapott is a világnézeti vitaminon, a literátorok gúnyát, rágalmait pedig egy magamnak írt vígjátékban intéztem el, melynek a címe is Utazás lett.

Az öreg vidéki tanár, akit állásából elmozdítottak, s most a helyi múzeumban a régészeti gyűjteményen babrál, váratlanul egy szovjet útba pottyan, s hazatérve naiv tárgyilagossággal számol be jóról-rosszról, amit látott; – a ravasz újságírók s reakciós barátok aztán gondoskodnak róla, hogy a becsületes beszámolóból kétoldali pokol váljék, melyen a kényszerű utas egy agyvérzéssel (azaz, minthogy vígjátékban vagyunk: érkrízissel) tud csak átlábolni. A cselekményt elindító ötletet két újságíró adta: amikor orbáncosan hazatértem, szinte az ágyból ugrattak ki, hogy a telefonmegbeszélés szerint interjúkérdéseiket átadják. A hosszúra nyúlt beszélgetés végén, amikor a kérdéseket kértem, ők álltak fel azzal, hogy erre már nincs szükség: a „kötetlen” beszélgetés jobban hat majd az interjúban. A csel, melynek én nem (vagy csak félig) dőltem be, lesz a vígjátéki tanár veszte, 42akinek egy nagyhangú propagandacikkben kell valóban mondott tanári megjegyzéseit visszakapnia. A darab az utazás komédiáján át a gonosz, elfogult akusztika ellen támadt, melyben a valóság felmérése s a helyes viselkedés lehetetlenné lesz. A hatás azonban, amikor (a XXII. kongresszust követő enyhület-hullámban) a darab megjelenhetett, sőt elő is adták, épp az ellenkezője lett; okos emberek nem haboztak, hogy a vígjáték kirajzolta szerepekbe belépjenek; legnagyobb újságunk a darab kéziratát bemutató előtt tilalmam ellenére elorozta, s „legkompromittálóbb” részletét, a tanár és tisztelő beszédét megcsonkítva, több százezer példányban kiadta, a disszidens írók meg, élükön a legelőkelőbbek, sorra felvonultak, hogy az árulás bélyegét rám süssék.

A Bolyaiak

A szépirodalmi művek, melybe a moszkvai út után temetkeztem, sugallója egy erdélyi származású tanárnő volt, aki fejébe vette, hogy a hazájabeli két nagy matematikusról, Bolyai Farkasról s lángeszű fiáról, Jánosról, a nemeuklideszi geometria egyik felfedezőjéről, drámát kell írnom. Hogy rávegyen: elküldte a két tudós kiadatlan levelezését, melyet nyugdíjas apja az Akadémia könyvtárában másolt, gépelgetett ki. Inkább csak udvariasságból kezdtem a kéziratnyalábot forgatni, de a levelek, melyeket a pályájába, életébe belebukott apa küldözget egyetlen reménye, a nagy matematikussá nevelt csodagyerek után a mödlingi mérnökkari iskolába: nem hagyhatta közönyösen az apatársat, aki egy időben maga is mint gyermekei nevelője próbált élete verméből a jövő felé tapogatózni. A színhely – Erdély – is vonzott; bár magam a szélén szinte csak megszülettem, s városait később éppen hogy átfutottam: az erdélyit tartottam a magyarság legértékesebb s legtragikusabb ágának, egyetértettem a történetíróval, hogy 16–18. századi történelme tragédiaírók bányája lehetne; pusztulása pedig, melyet egyre embertelenebb pusztítás siettetett, már csak mint jeladás is, a sötét családi történet fele húzott, mely egyszerre idézte az itteni s otthoni emlékezetbe Erdély két legnagyobb fiát, s az egymást rágó összeférhetetlenséget, mely nézetem szerint e tehetséges nép romlásának egyik fő oka volt.

Első fölmerülésem a tárgyból egy tanulmány volt, amely az élő nemzedékek emlékezetéből már-már kihullott s szélesebb rétegekben ismertté nem vált esetet elevenítette fel: az apa tragikumát, akinek sikerült, ami óriási többségünknek nem: lángészt nevelnie, s neveltje tehetsége első próbájaként azt a problémát oldja meg, amelyen ő maga elvérzett, hogy aztán egy negyedszázadon át állandó cívódásban kelljen figyelnie testi, szellemi tönkremenetelét. A tanulmány végén, inkább a megírás elhárításaként, két drámatervben mérlegeltem a buzdító kívánságát: egyik az időben széthúzva, epikaian (ha úgy tetszik, shakespeare-in vagy brechtin) dolgozta fel a két egymásba kapaszkodott lélek meghasonlását, a másik szokott (görög–ibseni) módszerem szerint: az idő szűk terepére összevonva. A két módszer előnyeinek s hátrányainak az összehasonlítása régóta izgatott – a Galilei-t, ha a magam drámájává nem válik, megírtam volna egy huszonegy képes költeményben is, s most, amikor a tanulmány fölkavarta érdeklődés mégis43csak nekihajtott az öt éve nem próbált, s hitem szerint erőmet meghaladó drámaírásnak, hogy a megszokott módszer meg ne szabadítson a témától, az epikai megoldáson kezdtem, János tehetségének gyermeki kibomlásától, tizenöt képben menve a haláláig. A keserű cím – Apai dicsőség – a késő elégtételre célzott, a dedikációra, mellyel János őrültsége főművét halott apjának ajánlta. Minthogy a színház a változattól húzódozott, igen gyorsan, alig két hét alatt megírtam a rövidebbet is; ötven esztendő drámáját, meghasonlásuk s János lányszöktetéssel kezdődő vadházasságának az évére szorítva. Arra, ami a kísérlet célja lett volna, hogy a két módszert a színpadon játékban is egybevessük, nem került sor. A rövidebb változat, A két Bolyai, bemutatva, rendezők s színészek jóslata ellenére, kétszáz előadást ért, s feledésbe merítette a hosszabbat.

A Bolyai-téma egy régibb tervet is fölelevenített. Fiatalon, színházi kultúránk meddőségét látva, arra gondoltam: én is nyitok egy színházat, papíron persze, amelyben nemcsak kézirataim adják elő, de párbeszédekben a rendezés, játék gondját, a színre vitel módját is megbeszélik. Minthogy ez a dramaturgiai oktatás népes színháztudományi intézeteink ellenére sem volt felesleges, A két Bolyai-hoz utólag jó felvonásnyi megbeszélést írtam, egy képzelt vidéki bemutató előtt, amely a magyar színházak bírálatát is magában foglalta. S minthogy A két Bolyai sikere a filmeseket is megbolydította, bár nem sok remény volt rá, hogy a felszólításból film legyen: két filmvázlatot készítettem a témáról, melyek közül az elsőt egyszer még tanulságos lenne leforgatni. Az egész anyagot (a tanulmány, a két darab, a képzelt beszélgetés, a filmvázlatok s A két Bolyai megírását megelőző munkanapló) Változatok egy témára címen „kísérleti dramaturgiaként” adtam ki, s több hasonló kiadványban akartam folytatni. A pedagógiai hatás azonban, a drámaírói gyakorlatban s elméletben, oly csekély volt, hogy felhagytam vele: művek kibírják a negyedszázados késést, ötletek, ha jók is, úgy látszik: nem.

A Nagy család

Gyötrelmesebb, de tán szerencsésebb végű másik, ebben az időben készült színművem regénye. Ha a Bolyaiak esetében (életemben először) idegen akarat terelt a téma felé, itt előbb volt meg a színház, amely bemutassa, a rendező (1957-ben a Széchenyi kitűnő rendezője) s a színésznő, legjobb drámai színésznőnk, Nóra-fordításom alakítója. Női főszereplő: ilyen még nem volt a színpadomon. Regénybe, az élet mindennapi részletei közé előszeretettel állítottam nőhőst, a színpadon azonban férfifelemmel vívódtam. A gyötrelem oka most is az volt, hogy regényhőst, regénytémát akartam színpadra vinni: folyamatot s nem kirobbanást. Szocialista világunkban a nő tragikuma: fölszabadítása gyümölcseként két műszakban dolgoztatják, állásban s családban, és ha mindkét helyt eleget tesz, idő előtt elnyűvődve más, virgoncabb hivatali nők férjét is lelkiismeretfurdalás nélkül elszedik tőle. Ilyen asszonysorsot osztottam ki én is színésznőmre: egy fizikusnőét, akiben a hazulról hozott paraszt szívósság keményebben védi a felbomlás közepette a kis családot: a hűtlen férjet, a kor betegségében 44szenvedő tehetséges fiút s a könnyelmű, felületes, élvezeteken kapó leányt. Ezer és ezer asszony éli meg, kevesebb kiválósággal, észrevétlenül ezt a sorsot, de hogy éli meg a magas intellektusú, mély ösztönű, akinek erkölcsiségébe egy virtuális szent van zárva. A Mathiász panzió alternatívája kínálkozott, a vér szerinti s a szellemi család, a fölbomló kis család helyett az erkölcsi erő felszabadult vegyértékeit lekötő nagy, a hősnő köré verődő véletlen családtagokkal, mint a volt tanár és férfiideál, a lemorzsolódni akaró egyetemi hallgatónő s annak cukrász barátnője, az 56-os albérlő – nyelvész különben – s főnöke, a „kor hőse”, a villanyszerelésen, technikumon át emelkedő parasztfiú, a kommunista házgondnok, régi mozgalmi ember, s a mosókonyha magasából lejáró segéd-házfelügyelőnő, volt apáca; képviselőiben az egész társadalom. A dráma arról szólt volna, mint találja meg (gyermekeit is beléfogadva) a fölbomlott kis család összetartója a nagy családban erkölcsi ereje lekötőjét.

De amilyen jól sikerült az első két felvonás, az asszony összetörése, a másik kettőt – a nagy család kialakulásáról szólót – újra és újra át kellett dolgozni, egy ötödik felvonást iktatva közbe, s a dráma még mindig nem volt kielégítő. A kezdet és a vég közé egy kambiumszerű sarjadzó rész iktatódott be: a regénytéma bosszúja a rosszul választott műfajon, a folyamat, amelynek le kellett folynia. A kézirat egy évet pihent, az Utazás bemutatója után vettem elő, hogy a korhoz szóló s mégis időtlen anyagot valahogy megmentsem, s az Utazás-sal kísérleti dramaturgiám új köteteként adjam ki. Szorultságomban arra szántam magam, hogy kétrészes, két estén játszandó drámát csinálok belőle. Az első rész a kis család felbomlása, addig a percig, amíg férjének a válást megadva, a családanya is feladja. A második: a nagy család kialakulása, a hősnő közösségbe falazása, egy kései szerelem gyors elfojtásában. A két darab, az Utazás, Nagy család az ironikus Mai témák címén (a kritikusok állandóan mai témát követelnek az írótól) megjelent, a kritika a kétrészes drámát a szokottnál is élesebben vetette el, a színház nem tartott rá igényt.

Egy vidéki színház igazgatója vette észre, hogy az első rész önmagában is megáll, s kiharcolta a bemutatót. Ez az igazgató, aki egyik egyetemi városunkban tisztán prózai műsornak tudott közönséget toborozni, olyan együttest gyűjtött maga köré, s olyan kitűnően rendezte meg a darabot, hogy annak szinte egyetlen rossz szereplője nem volt, s nemcsak megyéjiben ért el kivételes sikert, de a fővárosba is fölhozták, s ott nemcsak irodalmi, de színházi eseménynek is számított. A darabnak persze volt egy nagy szerencséje, a főhős alakítója, a vidékre szorult színésznő (aki 25 évvel ezelőtt mint felsőgödi villánkban nyaraló kislány, tanúja volt fiatalságunknak) a magyar színpad egyik legnagyobb tragikai tehetsége, akit ez az óriási szerep (mint más darabjaim a férfi hősöket) képességei kibontására kényszerített. Neki köszönhetem a Nagy család végső megoldását is, melynek a „második estéje” még mindig elég satnya appendix volt. Az előadásról jövet (melyre a darab jó híre kényszerített) a bakonyi autóúton jött a gondolatom, hogy a történetet halálig vigyem, a kétestés darabból trilógiát csináljak, melynek pokla a Kis család, az egyéni vágyakat leégető purga45tóriuma: a Csendes szoba (az új közösség olvasóterméről); paradicsoma pedig a maga életéből már kilépett, a másokért boldogságban felőrlődő hős emlékké, eszménnyé illanása: a Pihenő. Az új átdolgozásra ekkor nem volt időm, de amikor az évad végén az igazgató azzal fenyegetett, hogy a második részt a közönség kívánságára régi, tökéletlen alakjában bemutatja: a középső rész fele s a trilógia harmadik darabja alig egy hét alatt elkészült. Így is mutatták be, az első résztől egy évnyi távolságban, az elnéző közönség jóvoltából az elsőhöz hasonló sikerrel.

Ha én miniszter lennék

Az Utazás torz visszhangja s az újra meginduló szépirodalom nem vonta el figyelmem az országban folyó s egyre kritikusabb szakba érő kultúrforradalomról, sőt épp a Mai témák összeállításával egyidőben tettem eleget kultúrpolitikus ismerősöm régi biztatásának, hogy írjam meg véleményem az ő működésükről. Kritikára nem vállalkoztam, ahhoz nem volt meg az áttekintésem, de fölajánltam, megírom: mire törekednék én, ha miniszter lennék.

A levélnek indult írásból száz gépelt oldalas tanulmány lett: nemcsak az ötletek bősége duzzasztotta meg (hisz voltam én tanár, író, kritikus, rádiós, belekóstoltam újságba, filmbe, színházba, egyetemi hallgató lányaimon át a felsőbb oktatásba), a pillanat komolysága is. Magyarországon a diplomák száma állandóan nőtt, egyre több ipart kötöttek érettségihez, főiskolához, az általános iskolát végzettek fele tovább tanult, az esti tanfolyamok, szabadegyetemek zsúfoltak voltak, s az értelmiségnek ez a duzzadása meglátszott az olvasóréteg, kiállítás-, koncert-, színházlátogatók megduzzadásán is. Mindez azonban csak az éhséget, a kultúra mezőire betört emberek érdeklődését jelentette s nem azt, hogy a befalt asszimilálódott, nemzeti műveltséggé, öntudattá vált.

A műveltség kétértelmű áldás. Vagy teret kap tevékenységünkben vagy stagnál, csömörré erjed, a legjobb esetben hobbyk hajszolásává válik. Azon én nem segíthettem, hogy a Rákosi-korszak alatt fönt, s középütt befészkelt réteg, mely a hazai mennyezet magasságát továbbra is megszabta, a merészebb tehetségek fejlődését, szerephez jutását ne akadályozza. Azt szerettem volna hát megelőzni, hogy a pangó műveltség a nyugati irodalom erjesztőivel beoltva, cinizmussá ecetesedjék, s az anyagi javak terjedő hajszolása, autószerzés, gépek, utazások láza, az érdeklődést egészen maga felé terelje. A szellemi éhségnek s az azt ellátó rétegnek próbáltam programot adni, megmutatva, mi az, amit itt is vagy éppen csak itt lehet megcsinálni. A mai nyugati művészet a közönség elleni dacból él, innét iróniája, az ínyenceknek szóló meglepetéshajszolás, a fogyasztással circulus vitiosusba kerülő elzárkózás. Nálunk épp fordítva, ebben a percben még igen, s holnap már nem, milliók tájékozódási ösztöne, problémákra megnyílt esze, kiművelést kérő képzelete várja egy széles, demokratikus művelődés alkotóit és terjesztőit.

A címzettet a terjedelmében s igényiben nagyra nőtt levél kissé meghökkentette, de némi habozás után jó képet vágott hozzá. A Kortárs folyóirat 46dogmatikus hírben álló szerkesztője utolsó hőstetteként egész terjedelmében közölni akarta. Zsebemben ott volt a miniszteri engedély, mellyel bármely egyetemünk, iskolánk, színházunk, kultúrintézményünk sorra látogathatom; irodalmi adósságaimon, betegségem figyelmeztetésén túltéve magam: egy országjárás ügyében leveleztem, amely a magyar művelődés lappangó s előszólítható harcosaiból akart (ahogy nálunk mondják) kádert készíteni. Megint csak az ellenségeim mentettek meg. A levél ügyében összehívott kollégiumi megbeszélést lefújták, a Levél folyóiratban sem jelenhetett meg, s makacsságomnak be kellett látnia, hogy megszámlált órák pazarlása minden gondolat, amelyet efféle dolgokra vesztegetek.

Gandhi halála

A közéleti obsitot megkaptam, s azóta írói adósságaimnak élek. Itt volt a tél, a sajkódi ház körül őr gyanánt a harmincfokos hideg: dolgozhattam. Decemberben a Gandhi halála készült el. Romain Rolland Jeune Inde-jét, Gandhi cikkeinek a gyűjteményét még mint egyetemi hallgató vettem meg. Nagy intermissziókkal újra vissza-visszatértem hozzá; mintaképemmé a második világháborúban vált. „Európának egy aktívabb gandhizmusra van szüksége”, írtam ekkoriban. Meggyilkolása az Égető Eszter (akkor még: Őrültek) írásának idejére esett, s a regény utolsó oldalaira az emberi őrültség klasszikus példájaként veti rá árnyékát. De még ekkor sem gondoltam arra, hogy drámát írjak róla. Az életdiadal hősének s nem tragikus alaknak tekintettem, s amikor később mégiscsak fölmerült bennem mint színpadi hős, az emlékezetembe ragadt ifjúkori olvasmány akkor is inkább egy drámai legendát rajzolt elém: a polgári engedetlenség meghirdetésének, lefújásának, Gandhi bebörtönzésének a hónapjait. Csak amikor önéletrajzából s a nyolckötetes Mahatma-kiadványból (Krishna Menon ajándéka a Széchényi Könyvtárnak) igazán megismertem az életét, akkor ismertem fel a tragikus vonásokat. De még ekkor is egy trilógia járt a képzeletemben: 1. Dél-Afrika, a szatiagraha felfedezése s diadalmas alkalmazása. 2. A nagy test, India megmozdulása, polgári elégedetlenség, megtorpanás (az első drámaterv szóval). 3. A felszabadulás, hindu-mozlim vérfürdő, a szatiagraha alámerülése az emberi indulatokban, Gandhi meggyilkolása.

Az ötvenes években a Gandhi-dráma egy másik drámatervvel kapcsolódott. Apáczai ellenfele az erdélyi udvarban egy angol emigráns volt, I. Károly udvari papja, s hogy az alak történelmi előzményeit jobban megismerjem, foglalkozni kezdtem az angol polgárháború korával. Így jutottam el Cromwellhez. Az ő esete egy lényeges ponton hasonlít a Gandhiéhoz; ő is üdvösségharcban álló erkölcsi ember volt, akit katonává, majd politikussá Isten ügyének a védelme tett; ugyanakkor, mint Gandhinak, nagyszerű érzéke volt nemcsak a harcmezőn, a politika mezején is a sikert biztosító módszerek megválasztásában. Az ilyen emberek élete kikerülhetetlenül fölveti a kérdést, hogy a sikeres történeti eszközök megválasztása összefér-e a magas erkölcsi igénnyel, vagy a politika csakugyan külön szabályú tudomány, ahogy Machiavelli tanította, amelyben még a nagy cél szolgálatában is célravivő eszközöket kell használni. Cromwell és Gandhi kétféle 47válasz erre a kérdésre. Cromwell úgy érezte, nem engedheti, hogy Isten ügye elbukjék a földön, s használta a célravezető eszközöket. Gandhi a szatiagrahában az erkölcsi igényt s a politikai eredményességet egy módszerbe kapcsolta, s a dél-afrikai siker után az indiai szubkontinens szabadságharcában minden jövendő politika harcmodorává akarta tenni. Mind a ketten másképp buktak el: Cromwell sikert sikerre halmozva, önmagában; a puritán erkölcs s a machiavellista módszer kortársaira is a képmutatás benyomását tette, s tulajdon lelkiismerete keserves haláltusában dobta Isten elé a választottsága tudatában kardot rántót. Gandhi megőrizte lelkét s összhangját azzal, amit Istennek nevezett, módszeréről, a szatiagraháról derült ki, hogy puszta passzív rezisztencia, India, ha felszabadult is, kettészakadt, s Gandhi épp a győzelem perceiben az emberi természet vadságát látta hazáján elszabadulni.

Az átélt évtized megtanított a történelmi eszközök már-már cél fölötti primátusára, s azt gondoltam (papírszínházam harmadik kötetében), elgondolkoztatóul ezt a két drámát rakom egymás mellé. 62 nyarán A történelem eszközei címen megírtam a bevezetőt, s most, hogy én magam a történelem, vagy inkább történelmecske-csinálásból végleg kiszorultam, a Gandhi befejező részét, a Gandhi halálá-t vettem elő. A Cromwell lett volna a könnyebb, az is volt érettebb állapotban, de akkori vázlatában túlságosan emlékeztetett más történeti darabjaimra, míg a Gandhi halála szélesebb kidolgozást, tizenhárom képnyi freskót kívánt, s az Apai dicsőség nem adatta fel a reményt, hogy ez a szélesebb módszer a vívódást bizonyos esetekben még fokozza, megrázóbbá teszi. A dráma a következő nyáron, a hindu–kínai határviszály idején jelent meg, s a szerkesztőnek a külügyminiszterig kellett mennie, hogy a közlésre engedélyt kapjon. Ami nemcsak a politikai ellenőrzés jele, azé is, amire Nyugaton nincs példa, hogy milyen nagy nemzeti esemény egy irodalmi mű megjelenése vagy meg nem jelenése.

Irgalom

A tél hátralevő keményebb részét rég vajúdó regényemre, az Irgalom-ra szántam. Amikor 1925-ben a Nyugat novellapályázata földobott, az első kézirat, melyet a szerkesztőnek vittem: a Télemakhosz című novella volt, mely akkor még egy fiatalemberről szólt, aki olyanformán várja haza fogságban sínylődő apját, egy kevésbé ellenálló Pénelopé mellett, mint Télemakhosz Odüsszeuszt. A novellát a szerkesztő szerencsére visszaadta, így a téma alakulhatott, s 1931-ben vagy 32-ben a Gyász megírása táján, görög korszakomban ez is görög formát öltött. Hőse egy lány lett, harmadéves orvostanhallgató, a Gyász elektrai hősnőjével szembeni antigonéi alak, aki a hazatért apa iránti felelősségérzetben kap lényét kibontó feladatot. A regényből akkor csak hetvenhasábnyi készült el; a Tanú megindulása az erőmet szívta el, a közel álló modellek a bátorságomat.

45-ben házunk pusztulásában ez a töredék is elkallódott, s az Irgalma-t 1957-es lábadozásom idején vettem újra elő, amikor az Égető Eszter megjelenése egy évtized után újra regényírásra ösztönzött; a megcsappant erő, elzárkózottságom viszont kimunkált téma, jól ismert életdarab felé nyúlt. 48Ezen a tavaszon halt meg anyám is, aki minél gyengébb, védtelenebb lett, annál kevésbé akartam érzékenységében megbántani. A téma a foganása óta eltelt negyedszázad alatt, bár nem sokat, fejlődött: a szülők s lányuk történetében most kapott határozottabb körvonalat a két férfi, két világnézet sűrítője, akik közt a hősnő irgalomra beérő szíve a rászorulóbb fele hajlik; új részként most iktatódott be a hősnő és mesterségének találkozása az elfekvő kórházban is, mely (a világot is elfekvőfélének néző) irgalomnak lesz felsőbb iskolája. A regény témája eredetileg is a nyers, fiatalos, kicsit tüntető erkölcsi szigor belátássá érése volt. Most azonban, hogy a tíz hónap alatt lejátszódó történetben négy évtizednyi lelki fejlődést kellett rekapitulálnia, a regényből kinövő szobor méretre, tartalomra is nagyobbá lett. Nyugtalan körülményeim azonban most sem engedik meg, hogy a lassan medret ásó regény negyedén, harmadán túljussak, s ha képzeletbeli miniszterségem olyan rosszul nem üt ki, alkalmasint nem is vállalkozom többé a hátralevő erőpróbára. A tél s kora tavasz azonban nagyot lökött a regényen, melynek most készültek el döntő fejezetei; be is fejezem tán, ha a remény, hogy külföldön élő lányommal találkozhatom, bele nem ránt egy nyugati útba. Így még jó százötven gépelt oldal maradt megíratlan.

Amikor 63 őszén a megerőltető út, az agydiéta elhanyagolása s más családi bajok egymás után két szemfenékvérzésben figyelmeztetnek bajom rosszabbodására: a befejezetlen regény a legnyomasztóbb, legfájdalmasabb adósságom. De a bemutatók közjátéka miatt csak a következő tavaszon ülhetek hozzá. Az első ívek írása közben kapom meg agyvérzésem. Egy-két hétig úgy látszik, hogy a regény sok más munkámmal együtt befejezetlen marad, de a lézió aránylag kevés nyommal gyógyul, s május végére, hét évvel a tétova kezdés után, irgalmatlan iramban, megvan az Irgalom: a négy nőszobor közül Medici-kápolnám leghajnalibb alakja.

Újabb drámák

1947-ben, amikor drámáim tervbe vett kiadása elé már előszót is írtam, azt ígérem, hogy olyanféle társadalmi-történeti drámát, mint amilyenekből az akkori gyűjtemény állt, nem írok többé, most már igazán az arisztophanészi elem: a komédia s a vers uralkodik színpadomon. Ez az elhatározás nem csömörből vagy szeszélyből fakadt, a Tanú Arisztophanész-tanulmánya a jel, hogy már akkor ilyenféle drámákra készültem, mint ahogy Nyugaton arisztophanészi irányba ment is a drámaírás. Az ember azonban nem azt írja, amit korszerűnek, művészinek, mulatságosnak tart, hanem amit muszáj. S éghajlatunk e bejelentés után még vagy tíz olyan darabot íratott velem, amilyentől e kötettel s előszavával búcsút vettem volna; a komédiákból s verses drámákból pedig (a félvígjáték Utazás-on s a már meglevő Sámson-on kívül) egy sem látott napvilágot. Pedig megvoltak – címük, hősük, beosztásuk –, csak a kivetítés maradt el, a képzelet színpadáról a papirosra. A Pusztuló magyarok-on s a kéziratban maradt Szépítő-n, a másokat megszépítő ember tragikomédiáján kívül még vagy öt vígjáték várta, hogy legalább papíron bemutassam. A Sámson-nak is nőttek árnyöccsei, amelyeknek a különböző civilizációkból kellett volna a közös emberit, a 49világcivilizáció humán alapjait felszínre hozniuk. De bár csábítóbbak voltak, mint ami valóban elkészült, nem tudtak olyan követelők lenni. Most a vérezni kezdő hipertónia sürgetésére az Irgalom mellett a műveknek ebből a két csoportjából szerettem volna legalább egyet-egyet felmutatni. Mielőtt az Irgalom-nak nekiültem, a Harc a jólét ellen című vígjátékot írtam meg; az Irgalom befejezése utáni nyáron a Négy próféta című verses drámát.

Hogy a Harc a jólét ellen mikor fogant: elárulja az első felvonás, melyben az atombomba ledobása még friss élmény, de a kvékerek, akiktől én is kaptam egy mellényt vagy kabátot, már jártak Hódmezővásárhelyt; alkalmasint 46-ban tehát. A darabnak nemcsak a témája akkori, de az alakjai, felvonás-, jelenetbeosztása is. 63-ban a leírás csak a távlatnövelést adta hozzá, ami a későbbi – másodszori, harmadszori – megírásnak az előnye szokott lenni. Főhősében a vásárhelyi különcséget, a filozófus történeti típusát s önmagam reagálásmódját olvasztottam egy alakba. Tölcséry Mihály szerint az emberiséget, legalábbis a fehéret, a jólét fogja tönkretenni, s e bölcselői hitén nem változtat a háború utáni nyomor sem, melyben a cukorpótló melasz új vívmány, s a téli fát a város tisztviselői saját kezűleg vágják ki a Tisza-part füzeseiben. Az atombomba híre is ezért rémíti meg: a gőz, villanyáram kora után itt van az atomkor, s vele a jólétnek az eddigieknél is pusztítóbb hulláma. A favágásból megjövő barátok (két másik különc: a mindentudó s mindent szervező) az emberiség baján kotló embert lelnek a szegénysége közepette is nagyobb bajt neszelő családban. Nem azért tisztelők s különcök, hogy mesterük gondja át ne ragadjon rájuk, s a veszedelem oly nagy, hogy a szervező javaslata: most, amíg tart a nyomor, szervezni meg a jólét elleni harcot, a filozófust is a cselekvés mezejére csalja. Ekkor toppan be segélyszállítmányával a kvéker (persze, Magyarországról kivándorolt zsidó), aki azért irányítja karavánját az alföldi városba, hogy meghálálja a jóságot, amit boldogult Sári nénje az üldözések alatt Tölcséryéktől kapott. Ez nem nyugszik bele a nagyobb dolgokkal elfoglalt filozófus elutasításába, az asszonyokon át igyekszik ruhaajándékait becsenni, sőt egy disznót is terel a házba, melyet a böllér szomszéd a tanácskozók híre nélkül vág le. Így alakul a jólétellenes liga első nagygyűlése, melyen a meghívott helyi különcökön kívül a kvéker misszió teológusnője is részt vesz, s a jólét ellenszeriül a nemesebb igények nevelését tűzik ki célul: disznótorrá, ahol a villanytalan estében csak a bölcs kap sovány falatokat, a többi résztvevőt a rég ízlelt javak s a pálinkával kevert bor sorra lehúzzák az alacsonyabb igények szférájába. S itt jött, amiért a darabot még ma sem lehetne bemutatni, mint annak idején leírni sem: a disznótorba fúlt, alakuló értekezlet után a negyedik felvonásban, népnevelők állítanak be a letört bölcselőhöz. Ő meghallgatja előadásukat, szokott modorában szókratészi kérdéseket tesz fel, s a környezet meglepetésére felvételét kéri a pártba. Ez az egyetlen, ami a jólétet hazánkban legalább húsz évre feltartóztathatja, s ezzel nemesebb igények képződésére is alkalmat ad.

A Négy próféta: Hosea, Jesaia, Jeremia és Ezékiel. Hosea idejében még megvan Izrael is, Jesaia idejében már csak a kis Júda áll s fogja fel Jeruzsálem alatt az asszír áradatot. Száz év múlva Jeremia már Júdának is behódo50lást javasol, az eltűnt asszírok helyett a káld Nabukadnezár előtt; Ezékielt azon a napon ismerjük meg, amelyen a Város elestének a híre a már rabságban élő zsidókhoz Babilonba megérkezik. Az első egyfelvonásosban még csak a prófétafül hallja a kis népek perpatvarain túl a világtörténelem dörgését; az utolsóban Dávid királyságának végső szegletkövét is elmosta, s a szétszórt Izrael után a szívósabb Júdának is fogság lesz osztályrésze. De a pusztulással együtt nő – prófétáiban – a kicsiny nép lelke, a birodalmak áradásával, ami az utolsó ókori birodalom romjain, mint kereszténység fog fölcsapni. Hosea tulajdon irgalmában házasságtörő felesége iránt, akit a rabszolgasorsból vált ki, ha nem is a szerető mennyei Atyát, de a szánakozó Istent fedezi fel, patrióta bújára vigaszul, a kérlelhetetlen büntetőben. Jesaia látja először Isten tervének a történelmet, melynek végcélja, ha nem is egy Civitas Dei, de a megpróbált s megtisztult nép uralma a világ felett. A behódolást ajánló s a pusztulást megérő Jeremia Isten s ember egyéni kapcsolatát fedezi fel, ha nem is a protestánsok imakamráját, de a minden szívben fölállítható oltárt, a pusztulásra ítélt közös helyett. A legfogasabb prófétám Ezékiel volt. Ő a fogság prófétája, a visszatérés, Salamon dicsőbb templomának az ígérője: a nemzeti bezárkózás, a feloldásnak ellenálló hitbeli gőg, a judaizmus képviselője volt, a diaszpórában spórai ellenállást nevelő. A későbbi zsidóságra jellemzőbb, de nem oly távlatnyitó, mint a fél századdal későbbi Deutero-jesaia, aki szintén pogányok közt, tán Tiruszban élt, s elsőül nem az elzárkózást, hanem a térítést, a népeket egy épület pilléreivé fogó szellemi templom építését prédikálta. Hogy a két alakot, a prófétai korból kétfelé ágazó utat összehozzam, az estébe, melyen a jeruzsálemi lovas a rossz hírrel Tel Avivba ér, egy tiruszi zsidót (a hajóscéh ügynökét, karavánvezetőt) állítok a jós némaság után vigasztalásra megszólaló Ezékiellel szemben. A darab kettejük párbeszédivel, vagy inkább egymás mellett folyó monológjával, jóslatával végződik: az egyik az új Siont ígéri, a másik a pogányok Istenhez térítését tűzi ki célul.

Elvágott kötelek

Azokban a hetekben, amikor a hipertónia először adta tudtul, hogy vérezni akar, egy riporter keresett föl, s „terveimet” kérte. Az interjúból ugyanaz a makacsság szólt, ami kilenc évvel előbb a Megmentett gondolatok-ból s a Levelek a hipertóniából. Ha zavar a szememben táncoló vérrög: lekötöm, s az ötéves tervek helyett öthónapos, ha kell, öthetes terveket készítek, de már csak sportból sem hagyom kiszámoltatni magam. Az interjúval egy időben jelent meg R. Gy. bírálata a Kísérletező ember-ről. Ebben nem a felhozott érvek voltak a bántók (kimutatható, hogy nem olvasta a könyvet), hanem hogy a fiatal írók nagy többségének a véleményét mondta szemembe. Arról, hogy egy-egy öreg író segítsége milyen hatással lehet a fiatal pályájára, szinte minden életrajz hoz föl példát; az, hogy öreg íróknak tán még nagyobb szükségük van a fiatal biztatására: – érdemes, érdekes, amit írsz, nem estél ki az időből – nem ilyen köztudomású. De akármilyen fájdalmas volt az ellenszenv, mely a léha hangnak tapsolt, nem az első fiatal nemzedék volt, mellyel ezen a próbán átestem, s ellensúlyul ott voltak 51az olvasók, akik nem engedték sem a könyvet, sem akkoriban bemutatott legnehezebb darabom, ahogy a kritika akarta, megbuktatni. S ha a bírálat súlyát növelte is, hogy mint (épp a magam teóriája szerint) agykéregbetegségben szenvedő író, gyanakodni tartoztam magamra, ezt is közömbösítette a tudat, hogy a betegségben eltelt tíz évnek épp a második telében új virágzást értem meg: a Bolyai, Gandhi halála, Nagy család, az Irgalom, sőt a megbírált tanulmánykötet sem volt méltatlan pályám jobb szakaszaihoz.

Szervezet s világ támadása nem tört meg hát, más volt, amitől a hitem, mint egy futballgumi, észrevétlen engedni kezdett. Tanulmányaimon is utólag vettem észre, hogy mindenben az utolsó szót teszem le. Ha a két kultúra (humanista, természettudományos) vitájában szólalok föl, ha a drámáimról szóló tanulmányt igazítom ki, ha egy zenei folyóirat kérdéseire felelek, iskolaavató beszédet tartok, a filmrendezőt, a II. József együttesét látom el tanáccsal, vagy az új szerkesztőnek ajánlok segítséget: mindeniken érzik, anélkül hogy ez lett volna a szándékom, hogy amit mondok, utolsó áttekintés, lezáró hozzászólás ebben a kérdésben, olyan emberé, aki utolszor szedi össze magában, nem az erőt – a hitet –, hogy mielőtt műve léggömbjében továbbszáll, inkább magának, mint a hallgatók megértésében bízva, még egyszer felöltse régi szerepét, s áttekintse az életet jelentő lehetőségeket. „Elvágott kötelek” – adtam, a léggömbhasonlatra gondolva, az utolsó közleménynek a címet, s ez lehet az egész kis gyűjteményé is. Tíz éve a Megmentett gondolatok írásakor az élet készült elröppenni, s a gondolatok, a hit, ittmaradni. Most a mű van elröppenőben, s a hit száll emberétől elváltan tovább. Miért? A válasz túlmegy ezen az áttekintésen, s tán nem is illene munkásságomba. Én az agónia korában szinte gyermekesen a hitet, az életösztönt képviseltem. Ha voltak is kollapszusai, egy kis konc – sokat nevettek érte – rögtön megindította az élet, a remény tervezgetését. A kötelek elvágásával nyilván ehhez a szerephez akartam, ahogy még lehet, ragaszkodni.

Certosa

A publikálás nekem sohasem volt öröm. Azok közé az írók közé tartoztam, akiknek a könyveiről később derült ki, hogy nem is olyan rosszak, megjelenéskor egyre növő ellenséges kar azt zúgja: na, most kompromittálta magát – úgyhogy ami másnak csendes elégtétel, a két födél közé került szöveg, az én fülembe a vesszőfutás suhogását hozza. Alig 28 éves koromban készült a vers, melyben azt magyarázom, miért jobb, ha inkognitóban folyik le írói életem, s mint ismeretlen vándor hagyom itt (világméretben ez is történt) a batyut, a művet, hogy akkor bontsák, bontogassák a csomagot, amikor én már messze vagyok. A harmincas években már kétszer is felmentettem magam (a Tanú megindítása s az osztrák Anschluss előtt) a fölöslegesnek érzett megalázás alól, hogy a kötelesség, a mulasztás vádja egy-egy évnyi hallgatás után nagyobb erővel dobjon a porondra. Persze, ezek az évek se voltak némák, sőt az a tudat, hogy annak, amit írok, nem kell megjelennie, bátrabbá, termékenyebbé tett, két ugrás: a Gyász s VII. 52Gergely köszönheti ennek az elhallgatásnak a létét, s ebben duzzad föl a Tanú első évét tápláló bőség is.

Nem a nem írásra teszek fogadalmat most sem, amikor az Irgalom odanyújtásával publikációim sorát lezárom. Élettevékenységeim közül szinte csak ez maradt épen, öngyilkosság volna a mozgásban tartó motort leállítani. Csak irányát változtatom meg. Utolsó vásárhelyi évemből maradt fenn egyik naplóm borítékán a Chartreuse de V. felirat. Vásárhelyi Certosa. Egy fiatal barátom, különben kiváló művész, értelmes, rokonszenves ember látogatása hagyta bennem az elhatározást, hogy ha úgysincs a beszédnek értelme, hagyjunk hát föl vele, s éljünk, mint a karthauziak, fölfele alkotva meg egy-egy napunk. S éltem így vagy két hónapig. A karthauzi fogadalom persze akkor sem mechanikai némaságot jelentett, csak hogy semmi olyanról nem beszélek, ami nekem fontos. De akkor még nem voltam érett erre a szerzetességre, családom viszonyai is hazaszólítottak. Azóta betegség, a környezet közönye, elszakadás mindazoktól, akik szívesen hallgattak, megvalósította fogadalom nélkül is a Certosát körülöttem. Mind ritkábban történik meg, hogy a mondanivaló áttörje a szavakat pötyögtető csöndet, s ha megtörténik: dadogóvá váló hangom, az arcok elidegenedése figyelmeztet, hogy fájdalmaimra nincs fül, gondolataimra felvevő szerv. A mű volt az egyetlen nyelv, melyet még beszéltem, most, hogy ez is megszűnik a közlés szerve lenni: a Certosa teljesen bezárult, s az írás, ha gyakorlom, olyan lesz, mint az imádkozás.

Albert Schweitzer okolja meg Bach-könyvében a környező közöny, meg nem értés s a bámulatos, boldog termékenység szomszédságát azzal, hogy Bach nem embereknek, Istennek komponált. Annak, aki már nem hisz, mint ő, a lipcsei karnagy, a személyes Istenben, ez nehezebben megy majd, később is fogott hozzá. De ha Istennek a világ mögött álló, abban csak részben megvalósult s bennünk is a megvalósulásért küzdő lehetőséget tekintjük, akkor a világtól elhagyva, de lelkünkben meg nem törve, amíg bírjuk: ennek a lehetőségnek tömjénezni, mégiscsak olyasvalami lesz, mint a karthauzi imája Istenéhez.

1965
53
A „Németh László színháza” elé

Az öregedő író írói múltjának az adósa: azt görgeti maga előtt, mint hangya a tojást. S minthogy a tojás egyre nagyobb lesz, a hangya pedig mindig kisebb, aközt, amit írunk s amit valóban csinálunk, a távolság folytonosan nő. Én is olyan könyvet adok most ki, amely egy évtizede készült, de csak most gördül le, így-úgy, a lelkemről. Drámaíró én (úgy, ahogy ezek a darabok drámák) 1936 és 41 közt voltam. Ebben az öt évben a dráma volt az a számomra, ami előbb a tanulmány és regény, később a naplóírás vagy a pedagógia kérdése. Az 1941 őszén készült előszó, melyet ez előtt a gyűjtemény előtt is kiadok, tizenhat drámai teherbe esésemről számol be. A Cseresnyés-botrány az akkori kiadást s drámaírói kedvem is elfújta. Az utóbbi években egyszer-egyszer még hozzányúltam a régi gyógyszerhez, de ekkori drámáim is régibb foganások! A Széchenyi-dráma benne van a Széchenyi-könyvben, az Eklézsia-megkövetés a Báthory Zsigmond és Bethlen Kata édes testvére.

Egy ilyen gyűjtemény kiadása mindig megkönnyebbedés. Nem azért, mert kész művön jó végignézni. Én jobban őrizkedem tőlük, mint ellenségeim könyveitől. Másnak öröm lehet, hogy írása most már bekerült a művek köztársaságába, olvassák s tán dicsérik is. A hatás nálam mindig soká jött, a megjelenés annál jobb alkalom volt a gyűlölségek seregszemléjére. Egy ilyen könyv megjelenésében egy jó van: visszaad valamit a szabadságomból. Az ember azt érzi, kerek a világ, s indulhat megint a hajlama után. Közel az ötvenhez számomra még mindig ez a szellemi öröm, éppúgy, mint amikor a Tanú-nak nekivágtam.

Ezeket a drámákat is azzal a boldog tudattal dobom le, hogy nem kell többé ilyenfélét írnom. Ezek a darabok, bár sokfélék, mind egyféle módon keletkeztek. A szenvedés, mint a farkas, beért, s mikor már nem volt más mód a szabadulásra, visszafordultam, s a szemébe néztem. Hogy mi volt a farkas, azt hiába tagadnám, az olvasó látja: a Villámfénynél-ben a család, a VII. Gergely-ben a száműzetés, a Papucshős-ben az önfeláldozás szégyene, a Cseresnyés-ben az álmainkra boruló történelem, a Mathiász-ellátó-ban: az apaság viadala. Nem művek voltak ezek, amilyeneket kidolgoz az ember, reflexek inkább, amilyenekkel védekezik. A nép krajcárt tesz a sebre, s eldobja vele a bajt. Én drámát tettem rá, s eldobván (néha el is hányván), csináltam, amit épp csinálnom kellett. Vagy legalábbis úgy hittem, hogy csinálnom kell.

A drámaírásnak ez a módja lehetetlen többé a számomra. Nem a farkasok múltak el; az, akit megfoghatnak. A szenvedés, ha alaposan szenvedjük, elégeti magát. A legvégin a nagy szenvedtető, az én is elég, s az embernek, aki megmarad, nem téma többé a maga háborgása. Épp akkoriban, amikor ezek a drámák íródtak, munkatársa s tán barátja voltam Móricz Zsigmondnak. Hogy irigyeltem őt azért a személytelenségért, melyet a húszas évek klimaktériuma után öregkori műveiben elért. Azóta bennem is meghúzódott a vonal, mely a magunk életét az emberélettől elválasztja. Darabjaim rekonstruálása közben egyik-másikon meg is látszik, sokszor 54elviselhetetlen csömört éreztem a drámának ettől a fajától. A munka könnyű lett volna: a forróságuk volt idegen.

Ez az oka annak, hogy előszót írva nem azt szeretném megmondani, milyen drámák ezek (erre ott van a régi előszó), hanem hogy milyenek, amelyek nem ilyenek. Mi volt a dráma az én szememben, amikor ezeket írtam? Meghasonlott líra. Az ember nem tudja azt mondani, hogy így érzem, így gondolom, mert ugyanakkor másféleképp is érzi és gondolja. Ellenpontoznia kell magát, ezért lesz drámaíró. Az a dráma, amelyre ma gondolok, közelebb áll az epikához, vagy ha lírai műfaj kell: a tanító költeményhez. A személyteli szellem búcsúzkodóban végigtekint a világon, s mint egy magasabb fizikus, elismétli, hogy másfélét s mit játszanak benne az istenek s erők. Három vígjátékomat s egyetlen verses drámámat azért nem adtam ki ebben a kötetben, mert azt remélem, a következőkben lesz meg a helyük.

A gyűjtemény, még e négy darabot beleillesztve is, szegényebb, mint amit 41-ben az előszó ígért. Hadd emlékszem meg itt a bénákról, eltűntekről és halottakról. A Más néppel és az Óriás és literátor egy nyári házban maradt, amelyet eladtak és átalakítottak. A Bethlen Kata másodpéldányát, miután az első házammal elégett, műkedvelők hányták el. A Báthory Zsigmond töredék; a Győzelem-et pedig túlságosan közeli rokonának érzem a Cseresnyés-nek és Mathiász-ellátó-nak. Az idő valószínűleg tudta, mit csinál, midőn a gyűjteményből kidobta őket.

1948
55
Az öregedésről

Amikor Halász Gáborral, a tanulmányíróval utolszor együtt voltam, érdeklődtem, mivel foglalkozik. Élvezem az öregedést, mondta. Illik a műfajomhoz.

Bölcs emberek mindig tudták, hogy megöregedni nem szomorúbb, mint felnőni vagy megszületni. Amikor Szophoklésztől megkérdezték: hogy állsz, Szophoklész, a szerelemmel, tudnál-e még asszonyt szeretni? – Ő azt felelte: Isten őrizz, kedves barátom. Olyan őszinte örömmel mondtam búcsút a szerelemnek, mintha csak egy őrült és kegyetlen úr mellől szöktem volna meg. A mi korunkban a Szophoklészek megfogyatkoztak. Tanítványaimnak sokszor idézem Weöres Sándor versét: „Azért szánom én a mai embert, mert a szíve nem bír öregedni.” Mért nem bír? Mert a semmit sem becsüli úgy, mint a testi frissességet? Azt hiszem, nagyobb oka is van. A megöregedéshez tőke kell: lelki tartalékok. Akikből túl sokat vett ki a gyermekkora: sosem lesz felnőtt; a megerőltető férfikor öregségünket eszi meg. Századunk kitolja az átlag élethatárt, de elnyűvi tartalékait.

Mostanában sokat beszélek egy emberrel, aki ötvenéves kora felé mindenéből kifosztódott. A családja elfordult tőle, a nemzetből kizáródott. Azt hittem, igen nyomorultnak kell éreznie magát: hiszen húsz éven át ezért a kettőért élt: szerencsétlenségének is az volt az oka, hogy mindkettőt túl mohón akarta beoltani önmagával. Nagy meglepetésemre derültebbnek találtam őt, mint valaha. Eleinte azt mondta, én is azt hittem, hogy nyomorultnak kell éreznem magamat. De rájöttem, hogy nem vagyok az. A veszteség kárpótolt azért, amit elvesztettem. A sok mindenért, amiből kiforgattak. Mindent kaptam, amelyben idáig nem értem rá szétpillantani. Ha a gyerekeim egy kis szeretetet színlelnek: a cselédjük leszek. Ha a nemzet megtűr gondjai mellett: abba bódulok bele. Így a világot és az emberiséget kaptam hátralevő éveimre családomul és nemzetemül.

Igen, szinte jó, ha gorombán veszik el az embertől férfijátékait. Így jut fényhez, ami öregkorunkra volt bennünk félretéve. Amit Szophoklész egy szenvedélyről mond, mindenre érvényes: az ember úgy gondol vissza rájuk, mint aki őrült, kegyetlen uraktól szabadult meg. Az ifjúsághoz, férfikorhoz partnerek kellenek. Kedves, feleség, barát, bajtársak, gyermek, ország. S minél szerencsésebben és mohóbban akar valaki férfi lenni, annál biztosabb, hogy viszonyok helyett sebeket nyit magán. Az öregkor ereje az, hogy magunk is elegek vagyunk hozzá. Egy magányos ifjú csupa dac, sértődés, mélabú: az igazi öreg akkor is magában van, ha egy ország ül a lábainál.

Mint bölcselettanár is tapasztalom, hogy az embernek két életkora van, melyben a filozófiára különösképp fogékony. Az egyik az, amelyben legkülönb tanítványaim vannak. A nemi érés lázán átestek, s az ifjúság néhány hűvös, szellemérlelő évet iktat az életükbe. A másik, amelyben tanárjuk szeretne lenni. A test már hanyatlásnak indul, de a lélek még nő, s önmaga zavarain túlemelkedve, az egészre emeli pillantását. Ebben a két korszakában lesz az ember az, ami igazán: homo metaphisicus. De míg az ifjúság 56mögött szól, a metafizika a számunkra kikötő. Őket a világba hajtja rendet teremteni, minket a kincseink közé ültet.

A magyar szellem még nem fedezte föl a megöregedés hatalmát. Az élet itt hol az embert égette el, hol tartalékjait. Az egyetlen hiteles öreg, akinek a sugárzásában én is fürödhettem – Móricz Zsigmond –, túl keserves klimaktériumon ment át, hogy mint öreg egészen kiforrhasson. Pedig a magyar irodalomnak tán semmire sincs olyan nagy szüksége, mint egy kis öregedésre: a legfiatalabbak érzik ezt legjobban. Sohasem magzott föl annyi metafizikus költő, mint ma a társadalmi kérdések korában. Vajon mi, akiknél mégiscsak természetesebb, hogy megöregedjünk, győzzük-e velük a versenyt ebben az egyben legalább?

Debrecen a nemzedéknyilatkozatok városa. Húsz éve, lerohanván, mi is itt vettük észre, akkori fiatalok, hogy nemzedék vagyunk. Milyen proklamációt tehetnénk közzé most, öregkorunkra? Akiben köztük az öregedésre a legtöbb tehetséget láttam, Gulyás Pál, halott. De az élők közt is vannak három-négyen, akiket mint sokat ígérő öregeket vén kritikusként számon tartok. S ha egy ifjú Pleiadhoz legalább heten kellenek, egy nemzet felnövéséhez az emberiségbe – Weimar a példa – két, sőt egy öreg is elég lehet.

Ezt az öregkort persze meg kell adni nekik. A gyerek sem védtelenebb az öregedőnél. Őt erős szeretet védi, az öreget a halvány kegyelet. A gonosz, erős öregek azért ragaszkodnak annyira a hatalomhoz, mert ismerik ezt a kegyeletet. A hatalom azonban mindent megront: az öregséget is. Bár érzékenyebb vagyok a szégyenre, szívesebben töltöm el szégyenben az öregségemet, mint hatalomban. Mert ebben is van ám szép s öregemberhez méltó: rábízni magunkat arra a minimális tiszteletre, melyet egy becsületes életműnek még a merénylőben is föl kell keltenie. Az ember úgy érzi: most kezdeném az igazit. De az ellen sem tesz, ha egy vásott gyerek az egészet elpattintja. Akiben az „én” megszűnt: annak az élet jó s a halál könnyebb. Az ember gondja, hogy vigyázzanak – a magukéra.

1948
57
Kossuth-díj

– A Kossuth-díjat az indokolás szerint elsősorban az Égető Eszter című regényemért s a Galilei-drámáért kaptam. Az Égető Eszter-t 1948-ban, a Galilei-t 1953-ban írtam. Az Égető Eszter-rel értem fel prózaírói képességem delelőjére, a Galilei hozta rám a szellemi hanyatlást jelentő betegséget. Ma, amikor a két mű a közönség előtt van, s hivatalos elismerés éri: én a megírásuk közé eső öt évre gondolok, amely alatt a nemzeti élet szempontjából legfontosabb munkáimat kellett volna tető alá hoznom, s szinte egyetlen sort sem írtam.

Nagy tanulság lehet ez az öt év minden fiatal írónak. Az író legédesebb gyermeke a műve. A művet, ha elássák, kiveti a föld is, de semmiért, semmilyen körülmények közt sem szabad meg nem írni. Ha én abban az öt évben kitartóbb, konokabb, vagy ha úgy tetszik, önzőbb tudok lenni: ma éppolyan nyugodtan nézek a jövőbe, mint nagy kor- és betegtársaim: Szabó Lőrinc és Kodolányi, akik ezt a betakarítást elvégezték, míg így mint beszakadt tárna, nyom a fejemben kialakult, de le nem írt mondanivaló.

A múlt nyáron, amikor az alkotás lehetősége megnyílt előttem, azt reméltem, még rögzíthetem a legfontosabbat. Az utolsó fél év izgalmai azonban elvették az új művekhez szükséges erőt. De tán még mindig megmenthetem, ami megvan, csak rendezetlen, kallódó kéziratban. Az Égető Eszter-t alig kéthónapi munka juttatta rossz, elmosódott ceruzafüzetekből a közönség kezébe, a Husz- és az Apáczai-drámát alig néhány hét. Ha négy-öt hónapot dolgozhatnék még, beszűkült munkaidővel, zavartalan, a megmentett tán több lenne, mint a most megjutalmazott. S nem is kéne hozzá, csak egy kis béke, szünet – az érdeklődésé, dicséreté éppúgy, mint a követeléseké és rágalmaké.

1957
58
Szovjet út

Amikor híre ment, hogy Moszkvába indulok, otthon sokan csodálkoztak, mért vállalkozom erre az utazásra. A csodálkozás nem volt egészen alaptalan: hisz közel négy éve már, hogy a betegség egy kis Balaton menti telepre száműzött, ahol az év nagy részében hat-hét ember élt, s ahonnét engem nem külföldre, de Budapestre, a családom körébe is nehéz volt egy-két napra felcsábítani. S ha az orvosokra hallgatok, s tán nemcsak az orvosokra, aligha vágok neki ennek az útnak.

Azóta egy hónap telt el, közel ezer kilométert jártam be a Szovjetunió területén, s most, hogy ezen a búcsúestén a poharainkat összeütjük, magam is felteszem a kérdést: miért is fogadtam el én ezt a meghívást, amelynek szinte a józanság kívánta volna az elhárítását.

Az úton sok szép látványban volt részünk, szép volt a leningrádi stadion tetejéről a napfényes Kronstadt kupoláját kutatni, s még szebb, amikor a repülőgép alatt elterülő felhőtengerből az Elbrusz és Kasbek mint két havas kupa felmerültek. De ezekért a képekért sosem vállalkoztam volna az útra – ifjúságomban, fogékonyabb szemmel sok szép tájat láttam, amelyek emlékezetemben túl fogják élni a mostani benyomásokat.

Láttunk néhány nagyszerű műgyűjteményt, s tanulságos volt az orosz irodalom és festészet, Tolsztoj és Rjepin viszonyát a Tretyakovban tanulmányozni, vagy a francia impresszionizmusra vonatkozó emlékeimet az Ermitázs képeivel gazdagítani, de ezért sem jöttem volna el ide, hisz Európa sok szép képtárában megfordultam, s tapasztalatból tudom, hogy egy festői irányról albumok jobban képet adnak, mint sebtiben átfutott kiállítási termek.

Még azért sem jöttem el, hogy az orosz népet közelről megismerjem. Mert hisz akármilyen éberen figyeltem utcán, autóbuszon a szembe sodródó embereket, szót az úton csak néhány vezetőn próbálhattam ki, s elindulásom előtt sem hittem, hogy az orosz úton az orosz népről többet tudhassak meg, mint az alatt a négy-öt év alatt, amit orosz klasszikusok s szovjet írók fordításával töltöttem.

Miért voltam hát tétova, amikor az út terve felmerült, mért nem léptem még időben vissza, s mért ültem bele végül is, kissé szorongva, a kétezer kilométerre vivő repülőgépbe?

Amióta életem s írói pályám nagyjából lezáródott, engem igazán csak egy dolog érdekel: az emberi nem jövője. Ahogy olvasmányaim a múlt teljesítményei, a tudománytörténet nagy alakjai felé húznak – gondolataim, tűnődéseim a jövő tétova láthatárait kutatják, mintha életem nagy szenvedélyei kérdeznék, hogy lesz-e terük az eztán élő emberek szívében is; s e szenvedélyek pokoli külső feltételei, hogy az emberi életből valóban kiűzhetők-e. S néha a remények fognak kézen, s vonnak szép füzérükbe, néha a tapasztalataim s a belőlük levonható aggodalmak állnak körül, s néznek rám kaján kárörömmel.

A Szovjetunióba engem, azt hiszem, ez a jövőbe néző tűnődés hozott el. Látni akartam azt az országot, amely egy-két évtizeddel előrébb él, mint mi – vagy ahol a jövőbe vivő fonalak messzebb követhetők. Azaz én nem 59Moszkvában, Leningrádban, Tbilisziben akartam szétnézni, hanem abban a jövőben, amelynek az alakítására olyan nagy volt mindig a vágyam, s amire a sorstól oly kevés alkalmat kaptam.

Azt, hogy ez az utazás – az eszmék s tények konfrontációja – hogy zajlott le, néhány szóban nem lehet elmondani. A szocsi esős napokban hozzáláttam, hogy papírra vessem, s tán otthon a tél csendjében kidolgozzam a vázlatot. Most csak azt akarom elmondani, amit útitársaim is észrevettek, hogy a fáradtsággal együtt hogy nőtt bennem az alkotókedv – s amit ők már nem tudnak, hogy képzeltem el, mit tennék, ha itt élnék, s fiatal lennék, majd mit tennék otthon, ha fiatal névtelen lehetnék, s mint kezdtem tűnődni azon, amit még mostani életfeltételeim közt is megtehetnék.

Engem mint pedagógust, kritikust, írót, szülőt mindig az emberi dolgokban rejlő lehetőségek vonzottak. A lehetőség volt az én gazdám, melyre, mint Odüsszeusz kutyája a gazdája szavára, a sír szélén is felütném a fejem. A világ az én számomra nem egy nagy van, hanem egy nagy lehet – realistának nem azt tartom, aki a valóságot látja, hanem akinek a valóságban rejlő lehetőségek iránt van különös érzéke. S a Szovjetunió földjén ez az érzék jelezte, hogy számomra kedvező földön járok.

Ebből a szempontból szerencsés volt utazásom időpontja is – hisz akkor jutottam el ide, amikor az óriási Spárta úgy érezte, hogy enyhíthet szigorán, s hátba lökheti fiait: menjetek, s élvezzétek az életet. Az emberek viselkedésében még ott van a fegyelem, a nagy cél érdekében állt szenvedések, a solohovi emberi sors nyoma, de a levegőben ott érzik a láz, amelyben a növő szabad idő, a bővebb anyagi és kultúréhség igyekszik valami szebbet, boldogabbat csinálni magából. Az, hogy ezt a történeti pillanatot elkaptam, az itt zsongó lehetőségek képzeletemet még tovább is foglalkoztatni fogják: ez volt utazásom eredménye.

Hazamenve életkörülményeim a régiek maradnak, sőt ha jó jós vagyok, még keményebbek lesznek. De hogy itt jártam, szebbé teszi napjait egy olyan embernek, aki költőnk szavaival már csak másnak remél. S a búcsú perceiben én nem csak a kivételes vendégszeretetet, amely utamat könnyebbé tette – én ezt a jövőből kapott kortyot szeretném megköszönni – nem vendéglátóimnak, hanem az egész szovjet népnek.

1959
60
Pusztuló kertek

Ha az ember elég soká él, elég sok elődére emlékszik s elég sok utódját figyelheti meg, meglepetve látja, hogy amit a maga legszemélyesebb, különös körülmények összejátszásaként kialakult tulajdonságának hitt, nem az ő tulajdona, az öröklés csatornáin került belé, s másokban vándorol tovább. Különösen szembeszökő ez, ha legidősebb, külsőleg is leginkább rám ütő unokám figyelem. Ami gyermekkorom mámoros titka volt, hogy magamra maradva percek alatt egy kis époszba szőttem be magam, s ami szépírói képességem magva lett, hogy a kitalált élményszerűbbé vált, mint amit emlékezetből másoltam – a képzelet szóval –, őt éppúgy kerítette, négy-öt éves korától már, hatalmába, mint engemet, katonái fölött ugyanazzal az elrévedő pillantással nézte a felgomolyodó jeleneteket, s a magának mesélt történet kritikus pontjain éppúgy lódult meg, s szavalta suttogva maga elé a fülében lévő párbeszédek ráeső felét.

Egy különbség azonban van a kettőnk részegsége közt. Az ő képzelete szociálisabb; ha társat kap hozzá, megosztja. Ezzel különös hatalomra is tud szert tenni, nála idősebb, okosabb fiúk fölött, mint akiket egy addig ismeretlen élvezeti szerre kapatott rá, elhitetve velük, hogy almafájuk hadihajó, melynek kosarából vészjelző kiáltások közt lehet kémlelni a tengert, s fedélzetéről vissza kell verni a csáklyázó ellenséget. Az én képzeletem zárkózottabb volt. A betegség fölléptéről szüleimnek sem volt tudomásuk; később, ha a szilasi rokonok a ház sarka mögül meg is lestek, abba, ami bennem folyt, nem volt bejárásuk. Történeteimbe csak a kertutak voltak beavatva, melyeken (az önhipnózis eszközeként) egy pálcikát dobálva, jártam és álmodtam. Ezeket az álomrohamokat ugyanis többnyire kertek váltották ki s vették ihletően körül, s elgondolkoztató módon már első jelentkezésükkor is egy vesztett ügyhöz tapadtak, melyeket nem mint vezér, csak sugalmazó, én vittem váratlan diadalra. A vízivárosi kert virágállványai közt, ahol az ős-éposz fogant, egy pedagógiai célzatú játékhoz tapadt a nagy vállalkozás. A régi Magyarország megyékre szétszedhető kartontérképe ojtotta képzeletembe a szétszedett országot, melyet a megmaradt Máramaros megyéből (ez tán a Mackó úr hatása volt) kezdtem visszahódítani. Ennek a szétesett országnak lett utódja a világháború elején, évekkel a felosztás előtt a felosztott Magyarország, melyet mint egy önkéntes ifjúsági hadtest vezérkari főnöke, megint csak én drótoztam össze. Ezt követte részben még a szilasi, majd a bogárdi kertben az íróság kezdete, melynek a munkahipotézisében negyven-ötven év múltán nem nehéz az első álmok modelláló hatását fölfedezni.

A kerttörténeti munkák, mint a Rapaics Rajmundé, vagy Ormos Kerttervezés-e, a híres nagy kertekről, kertépítőkről szólnak, Le Notre Versailles-áról, a pozsonyi Érsek-kert tervrajzáról, olyan munka azonban idáig nemigen került a kezembe, amely azt írná le, milyen volt a kisemberek kertje a középkorban vagy a közelmúltban. Én pedig ilyenben szeretném a szívemhez nőtt kertek rokonait végigjárni. A vízivárosi: kisvárosi kert volt, amilyen a „braunhakszlerek” Óbudáján lappanghat még nehány. Gyümölcsfa 61csak egy volt benne, egy óriás kajszi hátul, a „sufni” fölött (melynek a falába egy vörösre festett negyvennyolcas ágyúgolyó volt befalazva); azonkívül két orgonafánk volt, az iszamos, használatból kiment kút előtt és mögött a földbe eresztett gyökere; az udvar többi része macskakővel volt kirakva, s csak dédnagynéném dézsái, ládái, állványai alakították tavasszal kertté, a mosókonyhából előkerült leanderek, rózsaszín szirmú gránátfák, a zöld deszkaállványokra kitett muskátlik, begóniafélék, fuksziák, Krisztus kalapácsa. Ez a mozgó kert persze nem élte túl öreg gondozóját, ami megmaradt belőle, szétvitte az ostrom, a szétlőtt ház helyén egy vakfalat, az udvaron rozsdás bádoglomokat láttam arra menve.

A szilasi kert már igazibb, hatalmas kert volt; az én vakációzó szívemnek egész kis vadon. Legrégibb fái, a két fehér cseresznye, a borízű alma, s ami a két dióból nőtt ki, melyet apám gyönki kisdiákként nyomott földbe, amikor én alattuk lobogtam, harminc-negyven évesek lehettek, nagyapáméknak kellett ültetni hát, a kert tervrajza azonban még a régi nemesi gazdákra emlékezett, akiktől dédapám az új házasoknak megszerezte. A paraszti kert nálunk inkább csak előkert, virágos kirakat az első szoba s az utcai kerítés közt, hátrább egy-egy alma- vagy szederfa kínálja magát a hátát dörgölő malacnak. Itt azonban már a ház sem az élivel, az első szobával fordult az utcának, hanem széles háromszoba-konyha-magtárnyi hátával; ilyen hosszú volt a díszkert is, a kapubejáró porát felfogó jázminbokrok, a violás, cineás ágyásokban néhány későn érő téli körte, s az óriási fenyő, melyet gyökerei rombolása miatt már az unokabátyám vetetett ki. A kert hátulja maga is megvolt fél hold, a palánk alatt mogyoró, az istállófal mentén málnabokrok, s két piszke-, ribiszkebokor szegte út vágta négy táblába. Az utca felől, a két diófa alatt tanyáztak a világháború előtt a városi vendégek, itt olvasta apám A vasgyáros-t a kézimunkázó hölgyeknek. A katolikus harangláb felé eső negyedben volt nagynéném zöldségeskertje, alább, a szérűkerítés fele, az ehető kukorica, a leghomályosabb negyedben pedig én jártam ki döngölt földdé a lucernát; körben elszórtan a fák, a tömött gömbű georgina-, őszirózsabokrok, melyeket idősebb unokatestvéreink kötöttek koszorúba temetésre, halottak napjára. Ma már fel tudom mérni a munkát is, amibe ennek a sok virágnak, zöldségeságynak a gondozása került, s bámulom nagynénémet, aki a nagy ház kormányzása, főzés, tejszűrés, állattartás mellett ezt szinte észrevétlen, pihenőül tette. A fák itt is rég kivesztek, a ház a legrosszabb téesz központja volt éveken át, unokabátyám, aki a Németh-gyerekekre jellemző szívóssággal tért vissza a megszokott helyre, most próbálja a háztájivá vált haszonkertbe a régi emlékét visszalopni.

A bogárdi kertet egyik mezőföldi útirajzomban (Bogárdi diófa), mely az Utolsó kísérlet foganását mondja el, leírtam már. Ez megint egész másféle kert volt, nemcsak terjedelemre nagyobb, a benyomás hatalmasabb. Középbogárdi akkor még puszta volt, néhány nagyobb birtok, a Csák, Bellák osztozkodott a határán; nagynéném férjié volt a legkisebb közöttük, de ő volt a bennszülött, az igazi nemes, ezt mutatta a háztáji is: a dombon ülő kis kúria, mögötte a kerítés nélkül odavetett istállók, a szérű, a friss ültetésű szőlő, s le, az útszélen álló cselédház felé, jobbról a kúttal a legelő, bal62ra az én gyümölcsösöm. Ez már diákkoromban is pusztulófélben volt; a diófák égboltjában fányi száraz ágak, a szomszéd telek s az út felé valóságos bozót, elöl, a bejáró körül, a méhesnél volt egy kis darab, amit gondoztak is, a többi, mint egy gyümölcserdő adta ajándékát; más mint faóriás meg sem maradt benne, a kertet homályba borító, magasban rezgő lombok nem hagytak fényt az ültetvénynek. Mint a régi útirajz s a Kocsik szeptemberben kis paraszthősének az ámulata is bizonyítja, legjobban a famammut diók ivódtak az emlékezetembe, de az alma (gondolom, húsvéti rozmarin) érése is egész kis szüret volt, vendégszerető nagybátyám pedig az egyik fűkörtefa termését okolta a reteráttisztító cigányok sűrű látogatásáért. Ő maga a csinosságra adó, eleven ember volt, a három lányára gondolva a ház körül takaros díszkertet ültetett piros fejű fehér cölöpökkel s üveggömbös rózsafákkal; a gyümölcsöst azonban csak gyümölcsőrzésre használta, ha ugyan az volt a célja éjszakázásainak a csőszkunyhóban. Én még ismertem az öreg Keserű bácsit, akinek a lenti kert ifjúkori műve volt: mint Kossuth-szakállas, nyolcvanesztendős aggastyán füstölte, hogy a vendégkisfiúnak léppel szolgálhasson, az akkori gyilkos módon a méheit. Tiszteletet parancsolóbb, tudósabb ember volt, mint a fia, közelebb állt az elődökhöz, akiknek a padlásra hányt könyvei közül Kálvin Institúciói került a polcomra. Később, amikor megtudtam, hogy Entz Géza az ő fiatal korában a szomszéd Mezőkomáromban készítgette a magyar gyümölcsészetet, képzeletben összefüggésbe hoztam a két embert; a pusztai birtokos tőle szerezhette az ültetőt dicsérő ojtványait.

Ezek a gyermekkori kertek, ahogy az öncélú álmodozást becsvágy és példa költői gyakorlattá alakította, annak a termésébe is beivódtak persze. A versek már elvesztek, de két nagyobb munka címe megmaradt. A Nagybánya volt az első komolyabb színművem, 19-ben írtam, a szülővárosomban töltött nyár s a Hermann und Dorothea emlékeként; s a Virághegy almásában, vendéglátóim nyaralójában játszódott. Az epikámat elindító verses regénynek, a Péter és Magdá-nak viszont a bogárdi ház s főként a kert volt a színhelye; két ártatlan gyerek összesodródása egy kerti éjszakán, s a lány öngyilkossága a valóságra ébresztő hajnalon. A kerteknek volt részük abban is, hogy a természetben igen korán a növények pártjára álltam, a botanika lett a vágytudományom, s a magyar irodalomtörténet foltjai közül a Földi–Csokonai–Fazekas füvész-szigete, ahova kívánkoztam. Egyik első elbeszélésem: A botanikus révbe ér, egy öreg növénytudós haláláról szólt, egyik első tanulmányom A botanikus Csokonai-ról.

De volt komolyabb, sőt súlyosabb következménye is a kertek sugalmazásának. Mint fiatal házas megint újfajta kerteknek lettem ismerősük. Mialatt mi a diáktanítással megtoldott fogorvosi jövedelmünkön Olasz- és Franciaországba utaztunk, anyámék, hogy a gondjukra bízott kislány jó levegőn legyen, Felsőgödön egy ismerős szabónál béreltek nyári lakást. A hely bevált, s hazajövet a nyár végére mi is kinn maradtunk, ott kezdtem írni a Kárpátiék babiloni fűzfája alatt az Emberi színjáték-ot. Ez a Felsőgöd nagyon vonzó hely volt akkoriban; a háborús pallércsönd s a világválság közt hirtelen duzzadt meg, inkább fővárosi kirajzókból, akik a gyerekeiknek le63vegőt, maguknak egy kis szabadtéri munkát kerestek, mint a fővárosra települő népvándorlókból. Frézpiros, nehéz fillérekből ragasztott cseréptetők, sok fiatal házas és kisgyerek, a vasút és a Duna közt inkább tisztviselőfélék, a másik oldalon a faluban vasutasok, nyomdászok, gyári munkások, akik sűrű csomóban állták végig, rohamra készen a reggeli vonatnál a sínt. A meleg homok, a víz közele, a visegrádi szorosból befúvó hegyi levegő s tán a jól indult regény is kívánatossá tette a helyet, úgyhogy különböző pénzügyi manőverek jóvoltából, fogorvosi tartalékainkat is bevetve, még azon az őszön nekünk is volt házunk a vasút közelében, mely szüleim, főleg apám öregkorát szépítette meg. A kert, amely idáig inkább csak sugallt, eltakart, itt kezdett gondolatokat ébreszteni. Nem a mi buckára rakott fáink, melyekről apám reggelente kezével morzsolta le a beteg leveleket, hanem a többieké: a kis kétszázöles haszonkertek, melyekben kora tavaszi mákvetéstől őszi levélégetésig mindig nyesett, öntözött, barkácsolt egy-egy munkából hazaszabadult férfi. Mint a házak, a kertek is fiatalok voltak, törpe- vagy középtörzsű fák; íráspenzum utáni sétáimon a homok száraz geológiájával a természetalakító iparkodás, a kis földfoltokból kicsalt boldogság is fölszívódott közérzetembe. Ami nagyobb művet írtam egy évtizeden át, itt készült, a tavaszi-őszi bejárásokkal megtoldott szünetekben: az Emberi színjáték, a Gyász, a Bűn, a VII. Gergely, A Medve utcai polgári, az Utolsó kísérlet öt-hat kötete, a legtöbb Tanú-szám. De beleszólt a mindig megjövő ihletnél közvetlenebbül is a kis kertváros az életembe. Itt kezdtem el gondolkozni, hogy azzal a sok munkakedvvel, örömmel, amelyet ezek a Pesttől menekülő kertek szívnak föl, hogy lehetne a munkaidőt is átitatni, az igazságosabb elosztással az embereknek a munka örömét is visszaadni. Az a „kispolgáriság”, amelyet kritikusaim olyan diadallal fedeztek föl gondolkozásomban, itt vette belém magát. Apósomékkal megbékélve, az ő Dorog melletti birtokukon is töltöttem egy-két hónapot, s a fix fizetéses cselédek s a részért dolgozó tokaji szőlőmunkások életkedvének, munkakészségének az összehasonlítása közben fedeztem föl azt, amit ma személyes érdekeltségnek neveznek. S minthogy ez volt a nyár, amelyen a Tanú első száma készült – a vakmerő beleszólásé az irodalmon túl eső dolgokba –, amit a kertek súgtak, esszéimben is kivirágzott. A kert mint az intenzív mezőgazdaság jelképe nemcsak Magyarország neve elé került oda, de fedőneve lett a minőségi elvnek, melyet a mi hazai szocializmusunknak már az elgondolásában is biztosítani iparkodtam volna.

A Tanú-t Kecskeméten nyomták, s a nyomda vezetője, a sakkmester Tóth László, aki azóta már utcát is kapott a szülőhelyén, azon volt, hogy városát, az ottani kertészkultúrát s a leghíresebb kertfanatikusokat is megismerjem. Nyomdájának egyik kiadványa ismertetett meg Mathiász János életével, akinek a cserépben tenyésztett szőlőtöveiből a filoxéramentes alföldi homokon virágzott ki a magyar micsurinizmus. Amit itt láttam: a gazdálkodás új, művészibb módja, s mindaz, amit az élet más terein sugallt – kert és költészet kisfiú koromban kötött frigye volt, ami nemcsak a Tanú magyar utópiáinak, de szellemének is ihletője lett. S még valaminek, ami következményeiben sokkal súlyosabb volt. Az egyik felsőgödi nyáron leptem meg 64azzal a családom, hogy én is kertész, vagy ahogy mondtam, „farmer” akarok lenni, egy olyanféle kertben – mint amilyeneket Kecskeméten láttam – építem meg, az akkor már veszedelmesen tornyosuló özönvízre, a magyar „Noé-bárkát”. Emlékszem apám kézlegyintésére, amely ezt az emberismeretét elképesztő tervet fogadta. Én azonban komolyan vettem ezt a jelképesnek is szánt, nem annyira ki-, mint jövőbe vonulást. Hogy mennyire, egy csomó szépirodalmi művön kívül (Villámfénynél, Bűn, Cseresnyés, Győzelem, Mathiász-panzió) viszonylag zavartalan házaséletünk első megtorpanása is bizonyítja. De nem akarom a jól ismert pört föleleveníteni, ebben a kertész-háborúban is kínálkozott valami kompromisszumféle. A Tanú utolsó évéért egy hold erdőirtást kaptam, Móricz Zsigmond, Sárközi György és Tóth László szomszédjaként, a kisnyíri parcellázáson Kecskeméten. De akkor már megvolt a Törökvész úti ház, én magam a szívemmel sínylődtem, s egy-két pajorirtó lerándulás a feleségem kedvét is elvette a kisnyíri távgazdálkodástól. A feladott Cseresnyés is csak mint színdarab élt tovább. Elszakadtunk a varázsát vesztő Felsőgödtől is, a világválság ide is kihozta a gondot. Ahogy a kirajzottak gyermekei polgáriba, gimnáziumba járókká serdültek, a bejárás, vasutazás egyre terhesebb s költségesebb lett, ki visszaköltözött, ki elkedvetlenedett, hogy a háború után, mint a legtöbb főváros körüli telep, ez is zsúfolt előszobájává legyen a fővárosnak. A mi házunk is régen eladódott, kertje megvénült, csak a nagyra nőtt szomorú epret bámuljuk meg a rézsűjén, ahogy temetőbe menet a kerítésen betekintünk.

Az eszmék azonban szívósabbak a lehetőségeknél. Redőnyleeresztés előtt mégiscsak elkerültem egy kedvemre való kertszövevénybe, nem mint látogató, hanem mint egy közel kétholdas parcella tulajdonosa. A 42-es szárszói konferencián – az első, lelkesítőn – az érintkezés egy új, magunk nevelte ifjúsággal megint megolvasztotta a távolságot a gondolat s a megvalósítás közt, s minthogy a konferencia résztvevői közt Gulyás Pál is ott volt, aki rég mesterkedett, hogy a maga circulusaiba bevonjon, ráálltam, hogy az ő kedves Bocskaikertjében valósítom meg, amit Kisnyíren feladtunk. Nyár végire meg volt véve a szőlő, télen nyugdíjaztattam magam, s hogy váratlanul a pusztai tanítónő is kiment a házból, nem volt akadálya, hogy a tavaszt már odalenn fogadjam. Ez a Bocskaikert sajátságos képződmény volt, a század elején, ha jól emlékszem, vasutasok alapították, de kijárt oda akkor már mindenki, aki a debreceni sivárságból a hajdani Fazekasok, Diószegiek utódjaként, egy növényi lehelettel átlengett világba kívánkozott. Az erdőkkel körülvett háromszáz holdon (melynek állandó lakója csak néhány zsellércsalád) volt egy húszholdas nagybirtok is; a legtöbb jószág azonban, mint a Gulyás Pálé, egy nyíl, ezer négyszögölnyi; az övék bizony inkább csak pénz- és csemete-temető, de a legtöbb, a sógoráé például, a gyermeki s gazda-örömön túl csinos mellékjövedelmet is hozott. Amit mi megvettünk, a nagyobbak és mutatósabbak közül való volt, a sárház tágas kúriát formált, előtte hatalmas fenyő és dió, az utat szőlőlugas szegte, a ház mögött baromfitartásra csábító ólak, s előadóteremnek is alkalmas fészer. Aki építette, módja volt rá, hogy szokott otthoni kényelmét a nyaralóhelyén is megvalósítsa. Nekem különösen tetszett, hogy egy 65Weszprémi-leszármazottól vettük meg, s így a Földi János apósán át (akinek a nevét még egy amerikai orvostörténetben is fölfedeztem) kedves debreceni köreimmel kerültem szőlész-rokonságba. Az odaköltözésnek nem volt már akkor értelme, jövője. A háború útban volt határaink felé; hogy a magam sorsáról mi volt a véleményem, tanú rá a második, 43-as szárszói beszéd, amelynek az elmondására innen rándultam le. De a cél éppen ez volt; az elsodortatás előtt egy emlékeztető modellben mutatni fel, amiről addig csak színpadon beszéltem. A feleségem már az emeletes ágyakat is megcsináltatta, amelyen a meghívott diákok, munkások aludhatnak. Az első hetek – eszme és valóság násza – boldog mámorban teltek el. Legkedvesebb tanulmánykötetem, Az értelmiség hivatása legsugárzóbb darabjai itten keletkeztek. Az a ragyogás volt ez, amelynek a halál várása ad aláfestést. Mint ekkoriban mindenben, a Bocskaikertben is a jövő modelljét készítgettem (mint a kenesei üdülőben egy családias falanszterét), s gazdatársaimmal arról tárgyalgattam, hogy lehetne a sok kis fellegvárból összeállt telepet, vásárlás és értékesítés szövetkezetivé tételével, hegyközséggé, vagy ahogy később nevezték, elsőfokú termelő-csoporttá összefogni. Az elragadtatás azonban nem sokáig tartott. Kínos jelek emlékeztettek, hogy egy ilyen kis földdarab rendbentartásához is mekkora tudás kell, valóságos enciklopédia. A birtokot alkalmasint azért adták el, mert túl volt virágkorán. A fák csúcsa ijesztően kopaszodott. Mennyi olvasásba, kérdezősködésbe került, amíg kisütöttük, nem nagy meggyőző erővel, hogy fusicladium; s amikor megvolt a diagnózis, tessék a háborús ipartól a gyógyszert kicsikarni. A telepet körítő erdők küldték a károkozót, s én a leveleken látott tüneteket sehogy sem tudtam a Mohácsy-könyvben leírtakkal összepárosítani. Hát még a zöldségekert, ahol a borsóvetés a galamboké lett, s szent növényemből, az összekötött karfiolfejből csúf vörös bogarak másztak elő. Aztán a szőlőmetszés, amelyet a Weszprémiék kövidinkáján kellett megtanulnom! Ennél is nagyobb baj volt, hogy Paliék, segítségül, meg hogy azokkal is jót tegyenek, egy házaspárt telepítettek a vincellérszobába. Én persze igyekeztem bizonyítani, hogy szót értek a néppel; a kapálást, permetezést koccintgatással tettem barátságosabbá. A testvériség fölkínálása azonban éppolyan hiábavaló volt, mint Pali érvei, aki a Magam helyett különös címlapját mutogatta nekik. „Nézzék, milyen nagy ember, két példányban is ott van rajta a feje.” A férfi tompa tekintetében még csak felcsillant valami barátság, de az asszony, Juliska maga volt a tüzes méltánytalanság, az igényekben még meg sem fogalmazott követelés. Engem akkor keserített el végképpen, amikor a hadházi piacon vett digós csirkéit a „baromfitenyészetembe” berakta. „A szegény embernek is kell ennie”, mondta a szemrehányásomra. Egy ötletet azért kaptam tőle is az elhullott csirkékért cserébe: az Erzsébet-nap első jelenete őtőle származik, ő dobta át a dögöt haragosaihoz, a szomszédba. A megállapodást, hogy napszámért, de elsősorban nekünk kell dolgozniuk, úgy értelmezték, hogy mikor nincs másutt munka. Így még szerencse volt, ha esőben permeteztek, nem pörkölődtek meg a levelek, mint amikor (a szőlőkapáláson túl egyébhez nem értvén) a bordói léből kihagyták a meszet. Betetőzte a bajt, hogy a feleségem, akit a máso66dik gyermekhalál még riadtabbá tett, ezen a nyáron sem engedte el a balatoni lerándulást, s én a magam főzte karalábélevesen s a nyomában kullogó vérhason lesoványodva, elkedvetlenedve fogadtam a debreceni újságírót, aki, mint nemrég kiderült, Sarkadi Imre volt, s a Györffy-kollégium jövendő igazgatóját, aki akkor már, mint eszmei anakronizmust, rándult ki megcsodálni. A család persze visszajött, egy új koraszülött taggal gyarapodva, s életkedve csakhamar magához idomította a farmot is, úgyhogy a kései szüret után (abban az évben nem volt iskola) sajnálkozva hagyták ott a Bocskait. A nagyobb lányok köré a kinn lebzselő diákságból itt verődtek az első lovagok, s nénje nevelésiben a kis Csilla is erőre kapott, s verejtékesre szopta, aludta magát a dió sárga árnyéka alatt; én azonban lemondtam a vendégeket, s föladtam a szükségnyaralóvá lett Cseresnyést. A „farmnak” annyi haszna lett, hogy egész nyarat, az utolsót, együtt tölthettem a margaréták szirmát számoló s vérző ínyét mutató barátommal, s az ostrom után ennek az árából hozattuk rendbe a Törökvész úti ház belukasztott falát és tetejét.

Negyvenhat nyarán, egy kis országjárás során benéztünk a Bocskaiba is. A pusztulás, melyet mi sem tartóztattunk fel, a kertben tovább haladt, a házból pedig egy gipszkötéses férfi sántikált ki, egy debreceni bejáró, akit ledobott a motorbiciklije.

Ettől fogva eszembe sem jutott, hogy kerthez énnekem még közöm lehet. A vásárhelyi kert, az artézi kút körül, inkább csak udvar volt, az Égető Eszter türelme kellett hozzá, hogy egy-egy friss ültetésű s következetesen ki-kiszáradó fácska senyvedjen a gonosz földben, a málnabokrok s lila virágú aszterek szomszédságában. De a sors, mint annyi más esetben, itt is tartogatott még egy ellenbizonyítást. A lányom és férje, ötvennégy nyarán, egy balatoni kiránduláson, az Apáti-tetőről széttekintve, eltökélték, hogy ez a hely az, amin őnekik házat kell építeniük. A rákövetkező nyár végén már a fákat is elültették a nyaraló körül, hogy a harmadik őszön innen induljanak el a határ felé. A lányom, aki biciklin hordta az építkezéshez a cementeszsákot, kilenc év múlva mint kanadai vendég látta viszont a megnőtt növényeit. A telek jogilag a két testvéré lett, a gondja azonban ránk, szülőkre szállt. S minthogy én akkor már beteg voltam, s a pesti éghajlat más okból sem volt kívánatos, előbb csak mint házőrző kaptam ide, hogy aztán végleges szanatóriummá legyen a sajkódi telek. A fák persze nőttek, szaporodtak, s minthogy az „agydiéta” úgyis megkívánta a fizikai munkát, kertésszé tettek engem is. Most már nem úgy álltam neki, mint a Bocskaikertben, a „kísérletező ember”-nek azonban itt is volt egy-egy fellobbanása; egy nyáron még zöldséget is próbáltam termelni, kétségbe ejtve a közös kút kimerülésétől tartó telepieket. S amíg a fák fiatalok voltak s a kemény munkára ott volt a kicsit mogorva, de állandó s alapos segítség, a rám szakadt kertben több volt az öröm, mint a kétségbeesés. A csemetéket egy mezőgazda barát szerezte be, s első gyümölcseik bemutatkozása új s új meglepetést hozott. Az egyetlen gond a tetű s a tarack volt ebben az időben. A gyümölcsöst szakértő tanácsára fölszántattuk, aminek a következménye az lett, hogy minden más gyom kiveszett, csak a tarack maradt meg, dühösen 67ostromolva a kis fák tányérját is. Még nagyobb ijedtséget okoztak a különféle tetűinváziók: egyik az őszibarackhajtások végibe csavarta be magát, úgyhogy csak az olló váltott meg tőle, a sebesebb, kékes, amelyről órák alatt áttetszővé lett a hajtások vége, a nikotinnak azonban hozzáférhetőbb volt, s a fekete, amely főleg a cseresznyefák levelét sodorta be. Lassan azonban épp ezek a legyőzhetetlennek látszó ártalmak szelídültek meg leginkább. A tarack nem szereti az árnyékot, előbb a magas törzsű fák alatt ritkult meg, aztán itt is, ott is elnyomta, békés együttélésre szorította a többi gyom s a fű, úgyhogy a mi fáink köze is olyan lett, mint körül bizonyára ősidők óta a mező.

A tetűben is volt kímélet. Amikor már úgy látszott, hogy a nikotin s az új csodaszer, a Wofatox, a visszanyomás után még vadabb rohamra készteti, úgy, hogy pesti utaimon a hazai tetűvel álmodtam, július derekán, egyszer csak eltűnt, ki tudja hová. Ma már, ha meg is vannak a kedves alanyai, a többit a hangyák járása előtt nekimenve nem nehéz megvédeni. Ahogy azonban öregszik a kert, úgy jönnek elő az öregebb hibák. Ezek egy részének az oka a kertészben van, másrészt azonban, úgy hiszem, közös nyomora az efféle kertjeinknek.

Szabó Lőrincet botránkoztattam meg egyszer azzal, hogy író abból lesz, aki másnak nem alkalmas. Ezt úgy értettem, hogy az író gyorsan fölfogja, kiszívja egy-egy foglalkozás lehetőségeit, hangulatát, de ha űznie kell, nem állja meg benne a helyét. Én elég sok foglalkozásban kontárkodtam, de cáfolat erre az állításra (bár a hírem ott is védett) csak a tanárságom lehet. A kertészkedésem semmi esetre sem. Mért vagyok rossz kertész? Mert gondolatokkal tüzeltem magam a kertészetre, a gondolatok pedig kihagyók, másfele mennek. Apámban nem volt kertész becsvágy, de mint sátorkői vendég azonnal tépni kezdte az úton a gyomot. Én a magam kertjében sem téptem, s nem teszem azt a száz más irtó, igazító mozdulatot sem, hacsak külön rá nem szánom magam, ami a kertészmunka láthatatlan, de lényeges fele.

Ezzel áll összefüggésben, hogy a megfigyelésben is hanyag vagyok; meg kell biztatnom magam, hogy én most tanulmányozni fogom a növényeket, hogy a szembeszökőt is észrevegyem. Az iskolám is hiányzik, nem volt, aki megmutassa a dolgokat. Eleinte sok mindent elolvastam, de a könyvben leírtra, a képen mutatottra (ezt már mint orvos is tapasztaltam) a valóságban nem tudok ráismerni. A barackfákról ültetésnél letépték a fajtajelző lapot. Egy nyáron termésidőben nekiláttam, hogy megállapítsam, melyik Mayflower, Alexander, Champion és így tovább. Egész diagnosztikai táblázatot csináltam: fehér húsú, sárga húsú, magvaváló, duránci, nagy rózsaszín, apró piros virágú; illesztgettem a jeleket, s végül is csak az Elbertát ismertem meg teljes biztonsággal, amelyről megmondták, hogy az. A mandulafa ágszáradását is csak nagy tanácskozások után azonosítottam a könyvben látott moníliás ággal. S különösen súlyos következménnyel járt, hogy a pajzstetűt nem ismertem föl. A szomszéd kertek lepedékszerű bevonatát még csak igen, de az elszórt pettyeket a magam fáin, nem. Akit megkérdeztem, azt mondta, rászáradt Neopol-csöpp. Máig sem tudom, az volt-e vagy 68sem. A legnagyobb fogyatkozásom azonban, hogy nincs meg bennem az a derült közöny, ami a kertészethez kell. Ez az idilli foglalkozás végül is állandó gyilkolás, nemcsak a kártevőt, gyomot, de a gyengébb, elbetegedett fákat is folyton cserélni kell. Én sajnáltam, mentettem őket. Egyik barackfánknak már csak egy főága maradt meg, s én még mindig vitáztam a megszokott kórtestvérért. A feleségem, akinek nem voltak kertész álmai, sőt az enyémekkel is harcban állott, végül is jobb kertész lett, mint én. A szobanövényeiről átvitte szeretetét a ház körüli évelőkre is. Füredi útjairól állandóan hozza s dugja a földbe a palántákat; ki megmarad, ki nem, de a kert, ha kicsit ötletszerűen is, virul; újabban hajtásmetszésre, gyümölcsritkításra a barackosban is ottfeledkezik, s könyörtelenül irtja a hátam mögött a betegségterjesztő fákat és ágakat. Van tehetsége a kertészethez, csak időnként el-elutazik.

Vannak azonban az efféle kerteknek tanulságosabb, nem a kertészetből eredő hibái is. Az első: ezen a helyen nem lett volna szabad gyümölcsöst telepíteni. Az erdő csak a turistáknak ózondús paradicsom, a kertésznek, aki a gombás leveleket, pillefészkes fákat nézi: lepratelep. S a sok közelebbi fertőzésfészek! Elültetett s itthagyott, lebetegedett fák. Körülöttünk csupa ilyen kert van, az egyiken szép vaskerítés őrzi az Amerikába került tulajdonos elvadult, madurás dzsungelét. Ilyen helyen a kertésznek nemcsak a magáét kellene védeni, de a környéket is. Túlságosan nagy is a gyümölcsös. Amikor megvették, olcsó volt a föld (a vőm a motorbicikli árán vette meg, amely a fehérvári úton ledobta magáról), vettek hát jókorát. A két testvér telkén a gyümölcs megvan vagy hatszáz öl. Ez egy szem párnak, a karról nem beszélve, ha nem főfoglalkozása, túlságosan nagy; hol itt, hol ott üti föl fejét benne a vad természet. A telepítésnek is megvan a dilemmája. A szomszédok eleve óvták az ültetőket: ha már gyümölcsössel akarják az életüket keseríteni, itt nem megy, csak az őszibarack, a szőlő s a mandula. Az ültető viszont azt szeretné, ha tavasztól őszig minden gyümölcsöt a maga fájáról kóstolhatna végig, s bízik benne, hogy nála másképpen üt ki a tapasztalat.

Így aztán abban állapodtak meg, s ezt folytattuk mi is, hogy a ház körül legyen mindenféle fa, s a fennmaradt földön teremjen exportcikkül a francia barack. A jósoknak azonban igazuk volt; az a két-háromszáz öl, amelyen nem barack terem, nem a meddőségnek, hanem a betegségnek lett átengedve. A szilvákról megmondták, hogy azt Sajkódon beérni még senki sem látta, valami darazsakat emlegettek okul, s valóban, mi sem igen kóstoltuk meg: a négy fa, a kert északi végén, csak szélvédőnek szolgál; ha a virág helyén képződött is valami szilvaféle, beérés előtt uborkaformává torzult, és leesett. A ringló pedig meg sem mutatta magát, viszont kapuja lett a pajzstetűnek, úgyhogy ki is vágtuk, bár elkésve. A dió, mint tudom már, a vizet szereti, s az én kis házam mellett, ahol valami vízér folyhat, a legifjabb szépen lombosodik, a dombhát tízesztendős fáit azonban félteni kell, hogy a velük egy időben ültetett mogyorók el ne nyomják. A meggy is csak egy-két éven sikerült, a cseresznyét a madarak szüretelik le; a körtén, ha terem, kiállításra való a gyümölcs, de olyan kényes is, s minthogy 69magasra, szinte jegenyeformára nő, nehéz hozzáférni. Az alma az első években cáfolni látszott a jóslatot; egy kis jonatánon huszonnégy almácska termett, harmadévre azonban megfúrta a féreg, amelyet későn vettünk észre. A citromalma sem ismételte meg első szép termését, a starking meg az említendő katasztrófa előtt is csak csenevészt, férgeset termett. Nem váltotta be a várakozást a tíz mandula sem. A kemény héjú, vadmandulaszerű még hagyján, ha a gyümölcsben sok is a keserű, szép, egészséges fákká lettek, a lágy héjú Akali hatvanas azonban, mely hatvan százalék pucolt mandulát ígér, inkább csak a moníliát adja tovább a barackosnak; az ágai fölkopnak, virágzása késik, az idei tavaszra (hiába szedettük a gyerekekkel) a tavalyi termés egy részét is áthozta, gombatelepekkel, az ágra rögzítetten. Szépen terem évről évre a kajszi, idén az elülső lomha, a koronáját nevelő is fölzárkózott a rózsabarack mellé, a derűlátást legföllebb a környező telkek gutaütötte fái rontják velük kapcsolatban. Igazán jól tulajdonképp csak az őszibarack vált be, de az aztán minden fajta. Idén is megható, hogy a sok ártalom ellenére, mely bordázatát tavasszal ijesztővé tette, milyen gazdag termést kell rajta is felére-negyedére ritkítani. Viszont ő az, akivel mint egy menyasszonnyal állandóan törődni kell. Márpedig amióta a mi mufurc, de jó munkás Jóskánk téesztag lett, a kertnek nincs állandó napszámosa. A kapához, de a kaszához is egyre bajosabb kezet szerezni. Régen a füvet a szénáért még csak lekaszálták, most már arra napszám, s a napszámoshoz protekció kell. A kapások meg vagy rendes emberek, s akkor elmaradnak, vagy alkalmi beugrók, s akkor isten őrizz a munkájuktól. Magyarországon ma két népgazdaság van, egyik a hivatalos, a másik a háztáji, a fusi, a káká – s igen rossz fogalmat szerez a magyar nép szorgalmáról, aki az elsőben végzett munkája után ítéli meg. A pezsgőbbik népgazdaságban viszont a tíz forint óradíj, ami a kerti munkáért jár, sovány jövedelem. Így aztán öröm, ha egy rendesebb sofőr haza nősül vagy két állása közt kertész keresetre szorul. A feleségem egyszer a tihanyi útépítésnél is toborzott kapásokat. Háromszáz forintban alkudtunk meg. Én diszkréten elmentem sétálni, ameddig dolgoznak. A hegyről látom, hogy a fák alatt fekszenek. Visszamegyek; mint a mesében, meg volt kapálva a kert. Annyi földet húztak a tányérokra, hogy öregiből eltakarja a gyomot. Egy kicsit eldiskuráltam velük, megismertem nehéz életüket (Jászkunba jártak haza); akkor már el is szégyellték magukat a munkájukért, de nem volt mód segíteni.

A kapálás-kaszálás persze várhat; amit különösen nehéz megszervezni: a permetezés. A permetezéstől különben is viszolygok kissé. Magam kemikáliák szedése nélkül kormányozom a betegségem (a vegyi szer vagy hat vagy sem, előbbi esetben mellékhatása is van), s a növények, ha nem is bocsátják magukba a mérget, a szer, ami megvédi őket, ki tudja, miben rontja el (nagyapáink kertjében volt gyümölcs permetlé nélkül is), úgyhogy örömmel fedeztem fel Ubrizsy könyvében, hogy az úgynevezett biocönológiai irány osztja ellenszenvem. Magam is szívesebben irtanám katicabogarakkal a tetveket, de hol fogok össze s tartok ólban annyi katicabogarat? Így hát a permetezéssel is úgy vagyok, mint a gyerekeim, unokáim gyógy70kezelésében a szulfonamidokkal, antibiotikumokkal: a gondjaimra bízottat csak a mesterség törvényei szerint merem gondoztatni. A permetezés azonban, ha a naptári ideje vagy látható szüksége megvan, mindig külön izgalmat okoz: hogy fogjuk időjárás, anyag, munkaerő közt a randevút megrendezni. A szél elfújja, az eső lemossa a fára szórt csöppeket, a permetezőnek másutt van dolga, a Neopol összekeményedett, a bordói léhez (pedig abban bízom, tán a szép kék színe miatt, a legjobban) ha megvan a rézgálic, hiányzik, vagy az építtetők gödreiből kell lopni a meszet. S a gép, az mindig külön meglepetés! Vagy hiába fújtatjuk, vagy a permetező nyakába csurgatja a levet. Hármónknak volt egy közös gépünk, tízszer sem permeteztem vele, vagy kölcsön volt, vagy elrontva hozták vissza, vagy épp csináltatták. Rájöttünk, hogy legokosabb, ha olyannal permeteztetünk, akinek magának van gépe. De az ilyet még nehezebb megkapni, s átalányban szereti vállalni, ami egyik-másiknál azt jelenti, hogy úgy ereszti a levegőbe, mint a fenyőillatot régen a mozikban. Az én vágyam kezdettől az volt, hogy a permetezést kisebb rátákban magam végezhessem. Az egyik telepinek volt egy kézifecskendője, a baracknak elég, s a friss részleges fertőzéseket is le lehetett torkollni vele. Életemben egyszer írtam oda a nevem alá, mindjárt az első évben, hogy Kossuth-díjas író, amikor egy ilyen kézifecskendőt az újságban látott hirdetés alapján megrendeltem. De nem volt ennek sem hatása. A cég igen udvariasan értesítette Németh Lili Kossuth-díjas írót, hogy a kért fecskendővel nem állhat szolgálatomra.

Idővel persze lett kézifecskendőm is, s én háromszor vagy négyszer már boldogan kezdtem vándorolni a permetleves vödörrel a fácskáim közt. A vége azonban mindig az volt, hogy (a tömítés pusztult-e el?) a fecskendő folyatni kezdett, s a javításból még rosszabbul jött vissza. Most épp egy gyönyörű sárgaréz német gyártmányom van, vörös gumicsővel, már dicsérni akartam, hogy ezzel végre meg van oldva a permetezés, hisz még hosszabbítója is van, de a legutóbb ez is a permetlevet kezdte bugyborgatni. S ha nyáron valahogy ki is erőszakoljuk, végre is hajtjuk az előírt szertartásokat, az őszi-téli permetezés, melynek az érdekében a szomszédunknak kell leveleznie, a jó idő szűk volta s a bicikliút kedvetlensége miatt mégiscsak elmarad, pedig ez az, amit a vegyszerrel mosdatott fák a legjobban megsínylenek.

Az én kertészeti kedvemet mégsem az emiatt bekövetkezett pajzstetűrajzások törték meg, hanem előttük már az erdő legkedvesebb vadja: az őzike. Egy télen, magas hóban gázoltam be, Pestről menekülve, a telepre; a kisházat előrefűtő szomszéd figyelmeztetett rá, hogy néhány fámon csúnya nyúlrágás van. A rágások feltűnő magasan voltak, a fák sem olyanok már, amiket nyúl ellen be szokás kötözni. Másnapra, harmadnapra a rágások gyarapodtak, nincs az az öreg baknyúl, aki ilyen munkát végezhetne. Egy hajnalon aztán tetten értem a bűnösöket. Ott feküsznek a kert sarkában, s emésztik az én gyümölcsfaháncsom. Vagy tíz fa volt körülrágva, kizárólag alma és körte. A védett terület őzei rándultak le. Az erdész ugyan azt mondta, kikaparják azok, ha szénát nem kapnak, a hó alól is a lombot, de valami különös vitaminigény mégis az én fáimat pusztíttatta el szegények71kel. Egy nyáron, kísérletképp még benn hagytam a fákat, az unokáim is meghántottak egy cseresznyét, s az tökéletesen rendbejött, az őzikék munkája azonban alaposabb volt, s az almafákon csak a növényi élet szívósságát csodálhattam meg, bár a vízszállító erek körül voltak rágva, az isten tudja, miből: kihajtottak, sőt virágoztak is, csak aztán kezdtek ág ág után száradozni. A veszteség nem volt olyan nagy, de elég ahhoz, hogy a sajkódi kertészkedés az érveket tömött csatarendbe fogja. Az ilyen kertnek először is tökéletesen kéne „kertelve” lennie; nem olyan lugasnak szánt dróttal, mint az enyém, hanem Heidecker-kerítéssel, hisz az őz a kőfalat is átugorhatja. A kapálásra, permetezésre is kellene egy állandó munkás, aki a telep valamennyi kertjét elláthatná. Szükség volna egy növényorvosra, a gyanús esetek megkonzultálására. A macskáját, papagáját elviheti orvoshoz az ember, szakértő azonban, akinek a fáit mutathatná, nincsen. Jó volna egy értékesítő is, aki leszedi s piacra viszi a gyümölcsöt, mert a családtagok saját maguknak is csak a sárgabaracknál nagyobb gyümölcsöt hajlandók leszedni (a ribizli, egres kiveszése ellen ezért nem harcoltam), az őszibarackáldás, ha a motorbiciklis kofa ide nem kap, valóságos csapás. Tavaly a lehullottból, magamra maradva, két héten át mindennap dzsemet főztem. Elkelne végül egy csősz is, hisz érésidőn a helybeli galerik fő sportja a bekúszás s megrakodás az ért s éretlen gyümölccsel, amire a szülők is humoros elnézéssel hunynak szemet, szégyellni csak nekem kell magam, amiért (nem a gyümölcs miatt, hanem mert velem teszik) mégiscsak bosszankodom. De ha ennyi mindenféle segítségre, egész brigádra van szükség – mi szükség van a tulajdonosra?

Holott a legnagyobb érv a gyümölcsösök ellen (s azt hiszem, nemcsak itt) nem is ez, amit elmondtam, hanem az utánunk jövők. Mi, ha bánkódunk, bosszankodunk is, mégiscsak szeretjük a kertet, a lányaink, vejeink azonban legföllebb megdicsérik. Mert hiszen – főleg ha autóból száll ki az ember: szép is a nagy házat befutó ampelopszis s a ládából kilángoló futórózsa: a gyümölcsfák hibáit, a lefűrészelt ágakat is fénnyel és zölddel futja be a nyár hajtani akarása. Arra a gondolatra azonban, hogy itt most vagy a jövőben tenni is kellene valamit: a szemünkbe nevetnek. Ők már mentek ettől a kispolgári kertész szentimentalizmustól, a hét végén aludni, napozni, a kurta vakációkban utazni akarnak. A gyerekeknek egyelőre jó a kert s a gondokat viselő nagyanya, de ha a háborúsdiból kinőnek, ők se a kertészkedést választják időtöltésükül. S úgy látom, másutt is csak így van. A minap egy autószerelővel jöttem le Pestről, egy száraz szobát építtet a badacsonyi pincéje elé; abban utazott most is, a diplomás fia azonban legföllebb egy kis „kajára” ugrik föl hozzá a vitorlás barátaival. Úgyhogy nekünk már csak szegény gyermekeink érdekében, meg a kertében is, azon kell lennünk, hogy gondozni való gyümölcsfa (az őszibarack szerencsére tizenöt-húsz év alatt kivész) ne szálljon rájuk. De hiszen a kocka el is van már vetve, a kirágott almafák helyébe néhány kis nyírfát, juhart s két díszbokrot raktunk a gyümölcsös közepébe.

A Le Notre kertjeinek megvan a mi szocialista közparkjainkban a folytatásuk. A János Kórháztól fák, virágágyak közt sétálhatok le az Erzsébet-72hídig; s micsoda pazar kert néz a balatoni utasra csak a kis agárdi állomáson is. A gyümölcsfák is tovább virulnak, mint az üzemi termelés alanyai. Bács megyében egy olyan állami gazdaságban voltam, ahol a törpealmafák ágait fölhajlítva visszakötözték a törzshöz, így kényszerítik nagyobb terméshozamra. A Katonák, Mathiászok kísérletezői leleménye a kutatóintézetekben talál medret és biztatást. Az olyanféle kertek azonban, amelyek nekem annyi mindent súgtak, úgy látszik, pusztulóban vannak. Vajon kivész-e az is, aminek a jelképévé tettem meg fiatalon?

1961–1965
73
Magánlevél az írói érzékenységről

Kedves Asszonyom!

Több mint három hónapja van nálam a tanulmány, de csak most szedtem össze magam (vagy ernyedtem el inkább) az elolvasására.

Ha valaki élete egy-két évét arra szenteli, hogy szabad idejében munkásságunkkal foglalkozzék, könyveinket, a rólunk szóló irodalmat elolvassa, nem közönséges elemző készségét, mint valami most növő fogazatot, azon fejlessze ki: akkor nyilván az elemi illem is azt parancsolja, hogy munkáját megbecsüljük s elolvasva, a véleményünket megmondjuk neki.

De van a dolognak másik oldala is. Mi kényszeríthet egy öreg írót, aki munkaerejét egyre nehezebben szedi össze, hogy olyan mérgeket eresszen testébe, melyek ezt a pislogó erőt is ellankasztják, sok éves munkásságával szemben a benne is meglevő kételyeket aktiválhatják. Lehet, hogy műve csakugyan zavaros, önmagának ellentmondó, az idő rostáján kihulló – s ő tovább dolgozik, tervez, sajtolja erejét. Ebben az esetben mi baj történt? Egy marékkal több ocsú marad utána. De hátha a kritikusok, az önmaga elleni gyanúi tévednek, s ő meggyőzetve leteszi a tollat? A veszteség ebben az esetben mégiscsak nagyobb: művek vetélődnek el.

Az ember persze tudja, milyen atmoszférában ír, milyen nézetek vannak róla forgalomban, milyen összeesküvések veszik körül. De egész más ezt tudni és olvasni. Az igazság egy része, amit a gyűlölet fölkutat vagy a kollektív tévedés kisajátít, az indulattal, az embert körülvevő méltatlansággal átitatva, igen kínos, hol szúnyogcsípés, hol mustárgázszerű sebet hagy a lelken, amelyet hónapokig kell vakargatni vagy éppen kötözgetni. Móricz Zsigmond igen szépen ír erről, épp az én Berzsenyi könyvemről készült tanulmányában: valahányszor színdarabba kezdett volna, egy ki tudja, hol olvasott mondat jutott az eszébe: a hátunk is viszolyog, ha azt halljuk, hogy Móricz megint darabot ír. (Nem filológusként idézem.)

Ön azt mondja, hogy a nőalakjaimról írt tanulmány nem ilyen: ha kritikus is, de tisztelettudó, tisztelettudóbb a rólam írt írások kilenctizedénél. Csakhogy az ilyesmi nagyon viszonylagos. Közvetlen tavalyi súlyos tüdőgyulladásom előtt küldte meg egy amatőr filológus – szintén nő, szintén jó elemző, akinek sok helyes észrevétele volt – rólam szóló tanulmányát, melyet olvasói számára „breviáriumnak”, felém: „tiszteletmegnyilatkozás”-nak szánt. S amikor a betegség féldelíriumában (esszéíróhoz méltón) pontokba foglaltam, mért jobb, ha meghalok: ez a szeretetet és kegyetlenséget nőiesen keverő tanulmány is ott volt bennem. Ahol a tisztelet ilyen termeszszerűen rágja széjjel a mű érdemét s értelmét, ott úgyis hiába minden – gondoltam –, a nemzet csak elásni tudja munkánkat, felmutatni nem.

Ahogy tanulmányába belelapoztam: az első oldalon Gaál Gábor paradoxonába botlottam, amely gondolatmenetének úgy látom alaptétele lett. (Ti. hogy szépirodalmi munkáim cáfolják tanulmányaimat.) Amikor én ezt, vagy huszonöt éve az erdélyi szocialisták folyóiratában, a Korunk-ban olvastam, a legnagyobb bóknak fogtam fel, amelyet regényem kaphatott, s szinte meghatódtam tőle. Az ideológiai vért alatt megdobbant hát a szív, a 74szerkesztő, aki mérges kritikusát a Tanú-ra szabadította, igazolni akarja valahogy a tetszést, amelyre mint ideológusnak tán nem is volna joga. Az ön mestereinél azonban egészen más értelme van ennek a tételnek: ők regényeimet s drámáimat is fel akarják vonultatni annak igazolására, amit gondolataim ellen – s rajtuk át ellenem – elkövettek.

Nem vitatkozni akarok ezzel a tétellel, tanulmányaim s szépírói munkáim párhuzamosságát bizonyítani: ez messze vezetne; csak jelezni, hogy mindjárt az első oldalon volt, ami úgy üthetett meg, mint Móriczot annak a színházi lapnak a megjegyzése. A második oldalon az Emberi színjáték-ról ezt írja: „Kicsit hosszúra nyúlt szárnypróbálgatás.” Tudja azt, hogy ezen a regényen egész olvasó nemzedék nőtt fel, s még ma is találkozom olvasókkal, akik minden fiatalossága ellenére (én a Zalán futásá-hoz hasonlítottam valamikor) ezt a regényemet szeretik a legjobban? Vagy tovább lapozva, hogy az Iszony hősnője monstrum, s én is bűnsegéd vagyok gyilkosságában. Nem szemrehányást akarok tenni ezekért a védekező ösztön által kikapott szavakért, melyekkel mint egy gyors-analízissal, a sokat gyötört író az elolvasandóban rejlő fájdalmat méri fel. A világért sem korlátoznám, ha módom volna is rá, a bírálatot! Ha az ember egyszer már arra a százszor megbánt hiúságra vetemedett, hogy nyomát hagyja az életének, akkor tűrje el a filológiai enzim-munkát is, amellyel ezt a nyomot egy-két évtized, vagy ki tudja, század alatt eltüntetik. Csak a magam ösztönét próbálom igazolni, hogy mért „nem bírom én a kritikát”, azaz mért nem akarom a kritika által termelt anyagokat, bár ez illő és bizonyára férfias lenne, vérembe bocsátani. Nyilván félek tőlük. Hogy a bennük levő igazságtól vagy a hozzákavart tévedéstől, gyűlölettől-e: ezt már nehéz lenne szétválasztani.

No de az ön tanulmányát végül is elolvastam, s ha félretolom azt, amivel ön mint disszertáló öntudatlanul vagy tudatosan, tanáraival igyekszik összhangban maradni: én abban sok jót látok; elméjének a csipeszmozgása finom, s sokszor igen jellemző részleteket emel ki. Aki ezt írta, aránylag kiforrott kritikusnak mutatkozik, s folyóiratainkban éppúgy megállná helyét, mint disszertációja megvédőjeként. A három jellemzés közös hibájának tartom, hogy az elemzett regényekből mindenáron társadalmi regényt akar csinálni, holott azok, ha van is természetesen társadalmi csiszolatuk, s mint társadalmi dokumentumok is hitelesek: elsősorban mégis „tudatregények”, vagy ha úgy tetszik, írói eszközökkel létrehozott szobrok, melyek mint Olympia szobrai emberi vonásokon, mozdulatokon a természet egy aspektusát igyekeznek átderengetni. A három elemzés közül legjobbnak a Gyász-ról szólót érzem, a legjobban az Iszony-t érti félre. Kár, hogy a német kiadás alkalmából megjelent cikkeket nem ismerheti. A legtöbb persze híg ismertetés vagy éppen reklámcikk, de van néhány, amely épp a mű társadalmi, pszichológiai, mitológiai rétegét igen helyesen választja szét.

Bocsásson meg, hogy az azonnali, udvarias nyugtázás helyett egy kései, tán túl őszinte vallomást kapott. A levelet nagy felszámolások után támadt szélcsöndben írtam, s mint egy naplóban, magamnak is megmagyaráztam benne valamit.

1961
75
Veszprémi példa

A hosszú tél vége felé kritikus ismerősöm, aki dunántúli csavargásai során hozzám is be-benézett, ismeretlen vendéggel jelent meg sajkódi tanyámon. Előző útjain már hallottam róla: a vidék egyetlen, csak prózát játszó színházát vezeti Veszprémben, melyet mint Veszprém megyei születésű s a magyar dráma ügyének szurkolója, ismerősöm is „patronált”.

Régi meggyőződésem, melyet elég keserves tapasztalatok érleltek be, hogy a magyar színjátszás, ha valahonnét, hát a vidék vagy épp a műkedvelés felől újulhat meg. Az előző őszön már össze is hoztak egy vidéki színház főrendezőjével, aki mint mondta, magyar Weimart akart csinálni városából. Igen okosan, tetszetősen beszélt, engem mégis meglepett, s úgy hiszem, nemcsak a hiúságomban, hogy gyűjteményben megjelent drámáimnak a nagy részét még csak névről sem ismerte. Milyen Weimart fog ez a mi darabszegény hazánkban csinálni, ha a rendelkezésre álló anyagot ennyire nem méltatja még csak átnézésre sem? A veszprémi vendég jobban készült, nemcsak köteteimet ismerte, de útitársa jóvoltából két olyan darabomat is olvasta, amelyet akkor még alig néhányan láttak: Az áruló-nak a Történeti drámák új kiadásában kellett megjelennie, a kétrészes Nagy család-nak a Mai témák-ban.

Írónak nagy megkönnyebbedés, ha kiadatlan munkájáról jót hall, ebben az esetben különösképp: Az áruló, hőse, Görgey miatt okozhatott visszatetszést, a Nagy család valamennyi darabom közül a legkeservesebb vajúdások során jutott el a szedőgépig. Hogy egy színházi ember, aki kívül áll az irodalmi céh s szűkebb családi, baráti közvélemény indulatain: mind a kettőt jó, előadható darabnak tartotta, s mint rendező, a számbajöhetők közül épp ezekhez ragaszkodott: mintha egy abroncsot pattintott volna le a megjelenés előtt összeszoruló szerzői szívről. Viszonzásul én is mondhattam olyasmit, hogy magam is szívesen adnám egy lelkes vidéki együttesnek a darabom, s ha kedve van hozzá, a jövő év messze még, tegyünk próbát, én egy kis bukástól nem ijedek meg.

Félesztendőn át egy mukkot sem hallottam a vendégemről, nem emlegette útitársa sem, akivel többször találkoztam. Én magam közben nemcsak a téli emléktől, de az egész színházi világtól csillagtávolba kerültem. Gandhi-drámám már úgy adtam ki, hogy a bemutatására sem ennek, sem más darabomnak nem vállalkozom. Mennyire meglepett hát, amikor két hónap külföldi út törődésével a csontjaimban, szezon elején egyszer csak azt hallom, hogy egy újsághír szerint a veszprémi színház a Nagy család-ot műsorra tűzte. Előbb azzal vigasztaltam magam, hogy tán ez is csak olyan bérleti hirdetés lesz; nyár elején Pesten is ott szokott lógni a nevem plakátokon, melyeket premier nem követ. De a patronáló kritikus is megerősítette: a Nagy család a második bemutató, a díszleteit ki is adták már tervezésre. – De hát hogyan? Énnekem egy szót sem szóltak azóta. Holott Te is hallottad nemegyszer, hogy több bemutatónak nem megyek neki. – Csakhogy ez már megbeszélt dolog volt! – Szerződést sem küldtek! Más vidéki színházak már tavasszal jelentkeznek. – Ők azt gondolták, ebben az 76esetben elég az adott szó, a szerződés nem sürgős… S szemében ott látom a hamistanúi elszántságot, hogyha a színházzal vitára kerül sor, ő ellenem vall.

Én az igazgatóhoz fordultam, aki akkor jött meg Görögországból. Megírtam, hogy a Nagy család azóta könyvben is megjelent, s a kritika, a sajtóé s a környezeté, félig-meddig engem is meggyőzött, hogy ez a darabom, mint a létrejöttét megelőző vergődés is, már a hipertónia agyromboló hatását bizonyítja. Amit ő el akar játszani, azonkívül egy fél-darab, mely a közönséget kielégítetlen hagyja. Végül részvétére számítva megírtam azt a személyes okomat is, amely miatt épp ennek a darabnak a bemutatását, ha a vesszőfutást állnám is, semmiképp nem vállalhatom.

Az igazgató előbb hallgatott, aztán írt, majd maga is kijött. Addigra pesti szekundánsa, mintha valami becsületkódexi eset forogna fenn, már úgy megkínzott, hogy azt mondtam: no, ha ti nem ismertek kíméletet, s ketten bizonyítjátok, ami az én emlékezetem szerint nem úgy folyt le: jó, ne mondják, hogy visszavettem a szavam. Mutassák be, én elviselem, amit el kell viselnem érte, azt azonban ne várják, hogy a homokba dugott struccfejem bárminő kapacitálásra kihúzom onnét. Próbára nem megyek, bemutatóra ne hívjanak, a kritikáról kár beszélni, azt úgysem olvasom el. A düh nyilván előlem is eltakarta akkor, ami ebben a beleegyezésben már a méltányosság és respektus műve volt. Itt van ez a makacs ember, aki az én darabomon akarja megmutatni, mire képes ő Veszprémben, s ebben a szándékában, mint egy Mária Terézia-rendre vagy főbelövetésre elkészült tábornok, akkor sem torpan meg, amikor nemcsak a beveendő közönség van ott vele szemben, de mintegy zárótűz, az én haragom s jóslatom mögötte. Hát, hogy vegyem ki én a darabom ekkora biztonság vagy legalábbis bátorság kezéből?

Lendvay igazgató szemmel láthatólag meg volt elégedve az eredménnyel. Ő a darabot továbbra is jónak tartja, az első rész önmagában is egész, okvetetlenkedő felettesektől a veszprémi színháznak nem kell tartania, s nagy kár lett volna, tán országos, ha lírai okokból, ígéretemtől visszalépek. Majd látva, hogy a konkrét ellentmondásban szemtől szembe gyengébb vagyok, mint önmagamban, az absztrakt elszánásban, mindjárt ki is alkudott egy titkos találkozót, amelyről senki sem fog tudni; néhány problémáját szeretné előadni.

Ami ezóta ért hozzám Veszprémből, többnyire kellemes volt. Az igazgató „problémái”, melyeket találkánkon előadott, tulajdonképpen csak a pecsétet kérték a kritikus helyeken egy alapos, részletekbe menő játéktervre.

Néhány hét múlva a plakátok jöttek meg, s beszámolója a próbák folyásáról. Ilyet sem igen kaptam rendezőtől. Majd újabb találkozót kért, arra a darab három főszereplőjét is kicsempészte. Ott vártak a színházi autóban, a garázsul szolgáló nagy sajmeggyfa alatt, hogy bejöhetnek-e, vagy menjenek tovább a tihanyi Regébe feketézni. Ők is a problémáik ürügyén jöttek, de mint a búcsúzó hősnő bevallotta, azonkívül, hogy a mű forrását akarták látni, nemigen volt problémájuk. Az előadás egyik hibája különben épp ebből a látogatásból eredt: egyikük abból a feltevésből kiindulva, hogy 77Szilasi tanár úr énvelem azonos, az én maszkomat csináltatta meg, az én mozgásomat utánozta, úgyhogy a Sajkódon látott rokkant író s a szövegből szóló eleven fizikus a színpadon interferenciaszerűen keresztezte egymást. Az együttlét azonban igen kellemes volt, így sem ültem még együtt színészekkel. Ha elrontják is, gondoltam, ahogy a sötétbe forduló autóból a búsongó poharak, tányérok közé visszajöttem, igyekezettel fogják elrontani. Legközelebb a pesti patronáló kritikus szállt ki a sajmeggy alá állt nagy autóból. Ő már az első összefüggő próbáról jött; nem hagyta nyugton a szorongása, hogy mi születik ebből a kényszerházasságból: milyen gyereknek lesz ő a keresztapja. Az, hogy el mert jönni, a megnyugvást jelentette. Néhány nap múlva az igazgató jelent meg egy barátságos beszédű vendéggel, akit én beszélgetésünk első felében a megyei könyvtár tisztviselőjének hittem, holott a megyei párttitkár volt. Ők már a főpróbáról jöttek, s a sikert ígérő bemutatóra akartak, ígéretük ellenére, odakapacitálni. Látómezőmben azonban még ott úszkáltak az előző heti hipertóniás szemvérzés fekete foltjai, s ellenálltam. Így jött el a bemutató péntek estéje. A szokottnál kissé korábban, kilenckor feküdtem. Éjféltájt felzörgetnek. A feleségem s egyik lányom érkezik meg, akiket csak másnapra vártam. Veszprémen át jöttek, s velük a bemutató. „No és? Tapsoltak?” – kérdeztem, amikor végre megértettem, hogy kerülnek ide. „Hogyne.” „A végén is?” „Akkor is” – fonódik össze a hozzátartozói öröm s a jósi felsülés a válaszokban. Én sorra kérdem a szereplőket: Ez hogy játszott? Hát az? Meglepetésemre mindre azt mondják: „Jól”, „Jól az is”, „Az volt talán a legjobb.” Alig két szerepet kifogásoltak, s elmondják, hogy volt osztálytársam, akit magamban még mindig Grawachnak hívok, Bilicsi is ott drukkolt a három nem játszó lányával. – „Annak a lánya is jól játszott?” „Te, egészen kedves volt. Pont az, aminek lenni kell.” Ezzel aztán bújtam is vissza a sajkódi telepre méretezett, dunnának is elmenő pihepaplan alá.

Végül persze, mint előrelátható volt, én is elkerültem a veszprémi színházba. Amit nem ért el a párt képviselője, elérte az asszonyi rendezés. A feleségem a következő héten azzal érkezett le, hogy este kijön értünk az autó; Lendvay igazgató fönn volt Pesten, ott esküdtek össze: a sofőrt, tudták, nem fogom üresen visszaküldeni. Így kerültem el mégis a Petőfi Színház igazgatói páholyába, mely nagy megrökönyödésemre nem fakalitka volt, aminek a hátterébe lehet húzódni, hanem nyílt erkély, amelyben szerzői felindulásaim közben az figyel meg, akinek jólesik. Ha ezt tudom, tán mégis visszaküldöm a gépkocsit.

Azóta több mint két hét telt el, s a vérnyomásom még mindig emlékszik az izgalomra, de azért nem merném azt mondani, hogy nem volt okos kitenni magamat neki.

Tulajdonképpen nem sok bemutatómat néztem végig. A nyolc közül kettőn nem voltam ott, egyet a színpadnak háttal hallgattam meg, kettőnek a jórészét a belvárosi utcákban sétáltam végig. Inkább egy-egy próbát szoktam megnézni: ott nincs közönség, s az ember a segédrendezőnek diktálhatja a tárgyi észrevételeit. Valódi, közönséggel súlyosbított előadáson két 78érzés párbajozik bennem. Egyik a szégyenkezés. Ez a szégyen még akkor is ott bujkál, ha a gépelőmnek kell a szöveget diktálnom: mit gondol ez, amíg az ujjait futtatja. Pedig az az én hiteles szövegem, magam olvasom be. Hát amikor minden lépten-nyomon egy fals hang szól bele, egy csacsiság adódik hozzá, amelyért ez előtt az ötszáz vagy ezer fejű szörny, a közönség előtt, én vagyok a felelős. Lehet itt mást tenni, mint behúzni a vállunk közé a nyakunk, s kínosan vigyorogni? A másik érzés akkor lép fel, amikor arról, ami a jelenlevő fejekben történhet, mégiscsak megfeledkezem, a simán folyó játék, egy-egy kitűnő alakítás segít, hogy megfeledkezhessem. Ilyenkor mély meghatottság s egyben hála vesz erőt rajtam. Meghatottság, mert nem gyönyörű-e, hogy amit az ember a sajkódi nádtető alatt, lelke színpadán s a papíron beszéltetni kezdett, az most mint több hangon szóló játék, megidézett élet jön összeszoruló szíve felé. És hála is, hogy élő, hús-vér emberek e vázak életét, ím magukra vették; a mondatokat nemcsak megtanulták, de heteken át tartó gyötrődésben idegszálaik hiteles folytatásává tették, s most izgulnak, küzdenek, hogy a százfelől jött, százfelé érző-gondolkozó földszint és emelet közös élményévé tegyék.

A páholyba kitett érzékenység most is a kétféle érzés közt kezd el ingadozni. A függöny felmegy: a szoba nem olyan, mint elképzeltem: két fele közt nincs meg a kiáltó ellentét; Vicának nem így kéne a szoknyával bejönni, a csöngetés s Vica visszajövése közt túl rövid az idő; a belépő nem fizikus; a felismerés is másképp folyt le bennem. De aztán ahogy beszélni kezdenek, Péter jelenete alatt, majd hogy a férj is otthon van már: a hibák koppanásait egyre jobban elnyomja az a másik, dagályként emelkedő érzés, s a felvonás közepére – a megviselt vegetatív idegrendszer teszi-e – állandóan a szememhez kell kapkodnom, közben nézni: más észreveszi-e? Szegény Szabó Lőrinc volt, gondolom, az utolsó években ilyen állapotban, ha megindítót hallott, vagy ő akart olyasmit mondani, egyszerre rángatózni kezdett a széles mongol arca. A feleségem persze látja, s én miközben Kata és Lida jelenetét hallgatom, már nem az írásom miatt érzek szégyent a közönséggel szemben, hanem öregség és betegség miatt az egészségesek előtt.

A felvonás végén meglep a mérsékelt taps. Én ezt a felvonást érzem az egész darabban a legjobbnak. Az öreg tanár fülébe jutott hírtől a férj vallomásáig a legmeredekebb s egyben legtermészetesebb expozíció, amelyet valaha leírtam. A második felvonásra összeszedem magam, s már uralkodom magamon. A meghatottság azonban, mint a szívem helyét elfoglaló spongya, fölszívja az észrevett hibákat, pedig, főleg a felvonás első felében van több is, a darabban s játékban is. A jelenetek egymásutánja nem olyan nyugodt, Kata az ugrókötéllel nem vetíti előre a képet, melyet Péter fest később. A vice bejövetele s még inkább a gondnoké körül valami zavar van. De a megéledő szöveg, az egyre igazibb vívódás észrevétlenné teszi az apró ütéseket, mint ahogy egy nagy indulat hevében elfelejtjük szorító cipőnk és viszkető ekcémánk. A színjátszás, szoktam mondani, többé-kevésbé rossz kihasználású kályha; a darabban kell annyi kalóriának lenni, hogy 30–40 százaléknál is befűtse a termet. Nos, ez itt engem is nézővé tesz s befűt.

79

A harmadik felvonástól félek a legjobban. Ez az, amely miatt a Madách Színház rendezője annak idején visszaadta a Nagy család-ot: ő nem mer a darab vége felé ennyi új alakot behajtani a nézők elé. S bár a régi harmadik felvonásból azóta egy egész új színdarab nőtt ki, a bedobott alakok számát is csökkentettem eggyel, megjelenésüket a felvonáson át jobban elosztottam: a helyzet ebben a tekintetben nem sokat változott. Ha mint Herczeg Ferenc korában szokás volt: darabjaimat jelenetre osztva, s azokat számozva írnám le, egész biztos, hogy száz felvonásnyi munkásságomban nincs egyetlenegy sem, amelyben a jelenetek száma ilyen nagy volna: annyi a ki-bejárás a színpadon. Érezte ezt a rendező is. „Míg az első felvonás egy anyagból van öntve – mondta kinn Sajkódon –, a harmadik valahogyan más.” Ezen azonban nem lehet segíteni. Ha nemcsak a kis család pusztulását akartam színre vinni, de a készülő nagy családot is, a katasztrófára várakozón, odaállítani a hősnő köré: jövendő tagjait különféle ürügyeken fokról-fokra be kellett hoznom a színpadra. Természetes, hogy felzörgetőimnél a bemutató éjszakáján is efelől érdeklődtem. „Énnekem túl sokat nyüzsögtek” – mondja a feleségem. „De a közönség?” „Annak tetszett” – feleli egy kis elnézéssel. Most Lendvaytól is ezt kérdem. „Fergeteges taps” – mondja szándékos túlzással, „ennek van a legnagyobb sikere”. S valóban így van. De nemcsak a nézők nem veszik észre, amitől mindketten féltünk, én magam sem. Igaz, hogy sok a mozgás, de ami a papíron sietve, kellő képzelet nélkül olvasva, zűrzavarnak hat, az a vasárnap délelőtti hallban, ahonnét mindenki a maga útjára készül, s ahova az egyetlen szabad napon az ismerősök is felkukkanthatnak: természetes. Az emberek jönnek-mennek, a felvonás fókuszában egyszer csak ott lobog a vita, a család léte vagy nemléte, melybe az egybesereglett alakok éppúgy bedobják a maguk nézeteit, indulatait, mint a néma nézők megkavart emlékeiket! S a felvonás vége, a gyötrelmet feloldó jelenet, a kor hősének a beállítása! Erről azonban később beszélünk majd.

A harmadik felvonást követő szünetben az igazgatói irodába visznek, a székeken, a falaknál körben a színészek. Akkor már halálos fáradt voltam, s a felém nyújtott, itt-ott kereszteződő kezek, a maszkírozott arcok abban a vörös ködben úsztak, amely a 250 körüli vérnyomás jele. A feleségemnek kellett megtörnie a csendet: volt már velem néhány bemutatón, de ilyen megelégedettnek még nem látott. A textust megkapván, én is hozzáfoghattam, hogy a körülöttem ülő becsvágyaknak, érzékenységnek, dadogó nyelvemmel kiosszam, ami megilleti. A negyedik felvonásban már csak félig veszek részt. A kettősök – Kata s az apáca, Kata és Vera, Kata és Sándor, úgy érzem jók, s mégis mintha nem licitáltatott volna ki valami: az, ami Kata lelkében e párbeszédek alatt a kis család ellen, a szív új horizontjaként feldereng. Vagy ez csak a fáradtság érzéki csalódása? A nézőket kéne megkérdeznem. A közönség a végén valóban nem megy ki. Egy része a páholy felé fordul. Meghajlok, s ijedten húzódom kifelé.

Abban, hogy a két érzés közt ezen az estén s utána is, a meghatottság s a hála maradt az úr: legnagyobb része kétségkívül a rendezőnek volt. Ő az, 80aki a darabra kéziratban már lecsapott. Ő ragaszkodott az aggasztó jelek, az író rúgkapálása ellenére is hozzá, s ő ragasztotta át az együttes tagjaira a hitét, hogy ebből a lefitymált szövegből valami szépet lehet kihozni, amellyel a vidéki színház az ország előtt is megmutathatja: mit tud. A színjátszáshoz kell persze igen sok tudás is. De ami a legfőbb: a lelkesedés, hogy jó ügyért, a nemzeti kultúra megemeléséért, kiszélesítéséért harcolunk. S épp ez az, amit olyan ritkán ér meg a magyar író! Azokban a napokban, amelyekben a Nagy család próbáit elkezdték, ketten fordultak hozzám engedélyért. Egy pesti színház szintén a Nagy család-ért, s a pápai pedagógusok, hogy ők az Utazás-t szeretnék bemutatni. Ha van művem, amely összesebzett: az Utazás az. Még lefordíttatni sem engedtem. A pápaiaknak azonban odaadtam, s a Művelődési Intézetnek is megírtam: bármely darabom kérjék műkedvelők, nem kell hozzám fordulniuk, nyúzzák képességük s igyekezetük szerint.

A Nagy család-ot azonban nem adtam oda. Könnyű kitalálni: miért.

Azt, hogy ebben az esetben becsvágy és lelkesedés milyen rendezői tudással párosult: félkábult állapotomban is megfigyeltem. Az a harmadik felvonás sem a maga tehetetlenségénél fogva folyt össze öt-hat különböző érből azzá a lángtóvá, a fizikai és szellemi család vitájában: elő kellett azt készíteni. Volt azonban nagyobb nehézség is, amivel levelemben a rendezőt ijesztettem. Ahány hozzáértő olvasta a Nagy család-ot, mindnek az volt a véleménye, hogy az első rész önmagában is előadható; előadásának mégis megvolt a kockázata. Ha a kis család felbomlása, a válás vállalása le is zárja a darabot, a színre vitt jellemek nagy része nincs lezárva. Ott van például az apáca, Katának, a világi szentnek, egyházi ellenlábasa: ő csak a második részben nő a maga méretére. Pétert, Garát, Tóth Sándort is csak a második részben ismerjük igazán meg. Az első részből egy csomó nyitott szál visz át a másodikba, a rendezőnek ezeket el kell szőnie. Azt, hogy Lendvay Ferenc ezt tán meg tudja csinálni, találkánkon elejtett megjegyzéséből láttam. „Katasztrófa lenne – mondta –, ha a néző azt érezné, hogy ez a Tóth Sándor mint férfi hathatott Katára, s ezért szakít az urával könnyebben.” Az igazság az, hogy később, a második részben Kata is ezzel vádolja magát, aminthogy a jelenlevő szakértő, Vera is észrevesz a kettejük közt folyó jelenetben ilyenféle bodrozódást. Kata akkor megsértődik, később azonban maga is úgy érzi: azután, hogy a cukrászlány életét a magáé ellenében védeni próbálta, s ezzel egy-két képzeletbeli tempót tett a gátlástalan emberek moráljában, ez a kis siker, amelyet ő is észrevesz, tudat alatt belejátszhatott a belső tusát eldöntő felháborodásba. Ez a folyamat ilyen értelmet azonban csak a második rész felől kaphat. Ha valakinek, mint a mi rendezőnknek, az első részt önálló darabként kell a közönség elé vinnie, a jövendő férfiben csak az érdekes, segítségre érdemes embert, a jövendő nagycsaládtagot éreztetheti. Ugyanilyen visszafojtást éreztem az apáca s a gondnok alakjában. A rendező nem engedte meg, hogy azzal, amit az egész darab szimbólumrendszerében jelentenek, ebből a darabból kinőjenek, vagy ha úgy tetszik, kilógjanak. Ez a fél darab egésszé csak úgy válhatott, ha a kis család tagjaira esik a legerősebb fény, az ő jellemük a 81legkidolgozottabb, a mellékszereplők meg abban a sorrendben vonulnak föl a kis szétmállt közösség körül, a szerethető élet gazdagságát hirdetve, ahogy azt a darab mögött nyíló új láthatár megszabja: elsőül a tanítvány, a segítséget kérő földi, aztán a figyelő ház jóakarata, a gondnok és apáca, majd a távolibb világ: Vogel Karcsi és Vera, s mint a kicsapódott zsalu, a gyötrelmek kamrájába becsapó távoli fény: a boldog ember, aki mégiscsak van.

Lendvay Ferenc rendezői hivatottságának a legnagyobb bizonyítéka az mégis, hogy a darabnak nincs kiáltóan rossz szereplője. Igaz, hogy ő, amint látom, a komolyabb játék, a színészhez méltó cél reményében gyűjtötte maga köré, akiket ezzel csábítani lehet. A főhősnő is azt mondta, hogy az ő irányító keze után jött Pécsről át Veszprémbe. Itt is kis kiforrt gárda van körülötte. Vannak azonban egész fiatal, tapasztalatlan színészei, inkább gyerekek még, mint színészek, s ő azokat billentyűvé tudta tenni az ujja alatt. S míg a rossz, hanyag rendezőt épp arról ismerni meg, hogy az ő keze alatt a jó színész is elvadul, a maga feje után megy, a jó rendező alatt viszont a gyenge sem ad visítóan fals hangot. A próbák első hírnöke arra készített elő, hogy Péter, a lázadó fiú, aligha lesz jó. Elég baj, mert az apáca mellett ő a darab másik segédmotorja. Kérdem a bemutatóról érkezőket. „Te, egészen jó volt.” S csakugyan, ahogy bemutatkozik, ahogy ott ül szülei között az asztalnál, Szilasinak kitör, friss dühét a családi vitába beledobja: el tudok képzelni erősebb alakítást, de nincs semmi hamis benne, a közönség elfogadja. A család Vogel Karcsit gyengélli. De amikor én látom: nem az a Fernandel-szerű figura persze, akinek képzeltem, a jó mondásait azonban elsüti, s a közönség nevet. Ez a karmester, semmi kétség, a rendelkezésére álló hangszereken le tudja játszani a kottát, s a jelenlevő szerző, ha érez is hibát: a művével s nem annak a torzával találkozik. Innen a meghatottság!

A sok jó alakítás közt, melyekből elég Szabó Ottó tökéletes férjét említenem, három szerep az mégis, amely nekem különös meglepetést okozott. A bemutatóról jövők már figyelmeztettek rá, hogy Majczen Mária kitűnő Lidi lesz, de amikor kissé esetlen belép, s a felindult Katának gyónni kezdi a baját, mégis azt az ütést éreztem, mint amikor egy találomra felvett versben új jó költőt adatik megismernem. A jelenet egyike a legkényesebbeknek. Katában a tanár megjelenése, a férj s fia viselkedése végképp fölkavarta, aminek az előérzetében állt, fejét lehorgasztva, már az első pillanatban. S akkor beállít a drámába egy lány, akit az első pillanatban meg sem ismer, a kis család poklába a nagy család első félszeg, minden bátorságát összeszedő tagja, s a feldúlt asszonyt, aki néhány perc múlva megkapja a várt taglóütést, a beleoltott érdeklődéssel, felelősségérzettel (amely a második rész végére a szentség vasszüzébe zárja) fokról fokra a maga, a maguk problémája – lemorzsolódás s kitartás vagy-vagy-a – felé fordítja. Ezt a jelenetet nem lehetett volna szebben, egyszerűbben megcsinálni, az egyszerre felindult s mérlegelő tanársegédnő, a nekibátorodott gólya, ahogy a sorsukat lassan összefonják, még a diáklány jellemző lábállása is, 82amíg emlékezni tudok, ott fog maradni a jók között, melyeket a színháztól, a színjátszástól kaptam.

A másik nagy és kellemes meglepetés a kor hősének, a villanyszerelőnek a belépése a harmadik felvonásban. Ez az előbbinél is kényesebb jelenet: a takarító apáca kidobja a családvitába bevadult társaságot. Kata, akiben minden érv, még Szilasi tanár úr hallgatása is a paraszti ragaszkodást, rostjaiba írt családot tépte, ott marad – válni vagy nem válni – a felkapott leckével. S akkor megint csöngetnek, s belép a ház előtt hagyott barát, akiről a másik kapun kimentek megfeledkeztek, s kettejük barátságáról, az ő terveiről, végül Kata állásáról, férjéről kezdenek beszélgetni. A fiú észreveszi, hogy aknára lépett, és elköszön. Az agyongyötört asszony pedig, akinek a gyötrődését egy teljes felvonáson át követtük, ott marad mosolyogva. „Min mosolyog olyan jóízűen?” – kérdi az apáca, aki a jelenet alatt a másik szobában takarított. Egy mondatnyi válasz, s megy le a függöny. „Ezt nem lehet megcsinálni” – mondták, akik a darabot olvasták. „Erre nagyon kell vigyázni” – mondta rendezőnk is. S velem próbálta eltalálni, hogy a rendelkezésére álló férfialakok közül melyiket választhatná a felvonásvég kavatinájának. Nos, Nagy Attila nemcsak Veszprémben, de úgy hiszem, az egész Duna-medencében a legszerencsésebb választás volt. Nemhiába mosódtak-mosódnak el nép s értelmiség között a határok: van modell s színész is az efféle szerephez. Milyen keskeny pallón kellett átmennie. Egyfelől a hangsúlyozott faragatlanság, másfelől a félműveltség vagy épp tudákosság. Nagy Attila valóban mint a kor hőse ment át rajta, s igazolta a boldog utánatekintést. Mert nemcsak a hősnő nézett utána, az egész terem. S a felvonásvég a kettős tapstól lett suta: hisz aközé, ami őt kísérte ki, s amely a felvonást zárta le, alig két mondat esett.

A harmadik, s számomra legmeglepőbb alakítás természetesen a Spányik Éváé volt. Az a néhány ismerősöm, aki a darabot látta, felhozott ellene egy csomó kifogást is. A legállandóbb az volt, hogy nagyon fiatalos. S valóban az a dermedt csönd, amely a második felvonás elején a kötélugrálást fogadta, aligha volt a szegény elnyűtt asszony iránti részvétnek a jele. Úgy gondolom, meggyőzőbb lett volna őt valami overállfélében ugráltatni. A fiatalság azonban ebben az esetben olyan hiba, amelyet nagyobb virtus elfeledtetni, mint elmaszkírozni. Timár József harmincegynéhány éves volt, amikor a hetvenesztendős VII. Gergelyt játszotta. Egy ősz parókát csapott a fejébe, úgy mondta, fiatal arccal, az agg pápa gondjait, s a második jelenetnél már senki sem gondolt arca anakronizmusára. Volt, aki a hősnő heves, ahogy mondta: ugra-bugra mozdulatait hibáztatta. Komolyabb kifogás, hogy Katának csak a szenvedését, érzelmi életét játszotta – a bölcsességét nem. Az én egyetlen, de úgy hiszem, döntő érvem mind e kifogások ellen, hogy nem tudom, nem figyeltem rá, újra kéne a darabot látnom, hogy megnézzem: igazuk van-e. Én arra, hogy mi a rossz, de még arra is, hogy mi a jó az alakításban: csak mellékes dolgokat tudok az emlékezetemből előkotorni: például, hogy milyen jó, ahogy az ablakon kiszól, a szomszéd szobába átkiált, hogy borult a második felvonásban egy rövid pillanatra az ajtófélfához, milyen vihar utáni derűvel tudott a harmadik felvonás végén Tóth 83Sándorra nézni. Az igazi azonban, ami miatt szinte őt magát is alig vettem észre: a szövegnek és a szöveget játszó-mondó lénynek tökéletes és természetes összeforrása volt. Ez a nő, miután egyszer elhitette velem, hogy ő Kata, többé nem emlékeztetett rá, hogy nem az. Ehhez nem elég egy nagy színésznő, színész és szerző között kell valami nehezen kinyomozható alkati rezonanciának lenni. Timár volt az egyetlen színész, akivel a szavak vezetékén át ilyesféle alkati rezonancia kapcsolt össze. Sohasem hittem, hogy színésznőben, ennyire máslétű, máslényű alakban, ilyet találhassak. „Kár, hogy ez az egyetlen nőalakom, amelyet eljátszhat” – mondtam neki az irodán. S valóban, ha a Gyász, az Iszony nem regény, hanem dráma volna, ővele kéne eljátszatni.

Alakításának a hatását az új gondolatokon, terveken tudom lemérni, bemutatni, amelyek ott, a hallgatása közben támadtak, fáradtságom és kábultságom ellenére is. A Mai témák-ban leírtam a vergődés történetét, amely a Nagy család mai alakjához vezetett. Ott arra lyukadtam ki: hogy a nehézség a téma természetében volt. A Nagy család nem drámai, hanem regénytéma; nem egy összeütközés, egy folyamat van a magvába zárva; ezért is kellett két részben megírni. Ahogy ezt a regényhősnőimre emlékeztető asszonyt néztem, mintha mélyebben fogtam volna meg a nehézséget. Regényeim közül a legsikerültebbeknek, a Gyász-nak, Iszony-nak, Égető Eszter-nek, a befejezés előtt álló Irgalom-nak női hőse van. Színdarabjaim közt viszont ez az első, amelynek nő áll a középpontjában. Regényeim alapján még a német nyelvű Iszony előszó írója is, mint nőspecialistát állít szembe a férfi Kazantzakisszal. Színházi emberek viszont arra panaszkodnak, hogy nincsenek hálás nőalakjaim. És valóban úgy van, én küszködő férfi-felemet, úgy is mondhatnám, szűkebb társadalmi felem, a drámáimba írtam bele, a tágabbat, kozmikusat, a lét természetéről vallót isten-szobrokká teljesedő nőalakjaimba. A Nagy család nehézsége az volt, hogy először próbáltam meg olyanféle nőalakot, mint Kárász Nelli vagy Égető Eszter a színpad gyorsabb eszközeivel talpraállítani.

S ez a gondolatugrás még ott, mialatt a szövegemet mondó nőt hallgattam, azt is megértette velem, hogy a Nagy család, mellyel minden darabom közt a legtöbbet küzdtem, sajnos még mindig nincs, s tán nem is lesz befejezve. Nem tudom, hogy Veszprémben, ahogy tervbe vették, felolvasták-e a második részt. Ha igen, a hallgatók alighanem kielégítetlenek maradtak. Azt, hogy mi a gyengéje ennek a résznek, már A Nagy család történeté-ben jeleztem. Kata utolsó tétova kísérlete a boldogságra túl gyorsan simul el, nem lesz belőle igazi, tettekben kibomló konfliktus. Ahogy ezt az önállósított első részt s vívódó hősnőjét hallgattam, világos lett, hogy kéne a második részből is magasabb lelki síkon teljesen önálló darabot csinálni, melyet az is megért, aki ezt nem ismeri, s ha Kata az első részben azt látta be, hogy hiába küzd a kis családért, a második azt bizonyítsa be neki, hogy a nagy család követelményei ellen hiába küzd a maga leheletnyi boldogságáért: aki a másokért élésben odáig jutott, mint ő, az rég elvesztette nemcsak az eszközét, a hitét is ahhoz, hogy magának is szabad, érdemes valamit kikaparnia. Mert Kata, mint már első regényem, az Emberi színjáték 84hőse, vagy Égető Eszter, vagy az Irgalom Kertész Ágnese voltaképp a szentség, a világi, vallástalan szentség megvalósulása mai életünkben. S ha a dráma első része a Pokol volt, amelyből kiszabadult, a második a Purgatórium lesz, amelyben végképp lehányja személyes vágyait. S akármilyen rettenetes felfedezés volt új feladatoktól irtózó agyamnak: a Bakonyon hazafelé gördülő autóban, ahogy belőlem s a világból összeállt nőalak lassan egy utóérzéssé vált, ott volt bennem a jelenetekre bomló harmadik rész is már: a Szent halála, az emberek szolgálatában elnyűtt lélek világból kilebegő, paradicsomi boldogsága.

Az előadás igazi hősei persze mégsem a kitűnő színészek, nem is a makacs igazgató, még kevésbé a kishitű, vonakodó szerző, s én nem is azért keveredtem bele ebbe a beszámolóba, hogy magunkat ünnepeljük. Két statisztika van előttem. Az egyik a Magyar Statisztikai Zsebkönyv ittragadt kötete. Eszerint Veszprém megyének 1958-ban 370.000 lakosa volt. Azóta, kerekítsük ki: megközelíthette a 400.000-et. A magyar vidék lakosságának egyhuszada él tehát Veszprém megyében. A másik a Petőfi Színház bevételkimutatása a Nagy család első 13 előadásáról. Minthogy tudjuk, hányszor van kitűzve, kiszámítható, hogy a színház mintegy 13–14 ezer embert hozott, s hoz még be erre a darabra. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon, a fővárost nem számítva, negyedmillió nézője van az efféle darabnak, illetőleg ennyi lenne, ha a színház máshol is úgy végezné a munkáját, mint nálunk Veszprémben. Meghökkentő szám! Pedig ha utánanézünk, nem nehéz még feljebb srófolni. Hisz Veszprém megye nagy részéből nemigen tudnak a színjátszó gócokba: Veszprémbe, Pápára, Várpalotára bejutni. Még a füredieknek sincs autóbuszjáratuk, nem beszélve a sajkódi öblön át idefehérlő Udvari-, Örvényes-, Akali-féle falvacskákról. A falunak különben is megvan a maga külön színjátszása; a Petőfi Színház 200 ezer főnyi városi, ipari vidékről toborozza a nézőit. Ami országosan nem nyolc, hanem 4–5 millió vidékire, annak jó felére számítva, a felnőtt lakosság 10%; vegyük ehhez hozzá, hogy a Nagy család-ot, ha az előadások száma maximálva nincs, még többen is megnézhették volna. Pápán, Veszprémben új előadásokat is iktattak be, és amint hallom, az efféle kéréseket nem is lehet mind kielégíteni.

Ennél is örvendetesebb, hogy ezt a mégiscsak szokatlan darabot ez a sok ezer ember nemcsak hogy érti, de a maga élete s a színpadé közt a kapcsolatot is megtalálja. Engem, igaz, az egyetem bérleti napjára hívtak be, s a többiről, lehet csak a kedvezőt mondják, üzenik meg. A jövedelem kimutatás azonban nem cáfolja a jó híreket. Az előadások bevétele általában nő, nemcsak Veszprémben, Pápán, ahol friss egyetem s óhagyomány készíti elő a nézőt, de épp Várpalotán a legjobban. Az első előadás ott 3, a második 5, a harmadik 7 ezer forint körül hozott. Ez mégiscsak arra vall, hogy akik megnézték, nem ijesztették el a többieket. Márpedig, ha a Nagy család mai téma is, mégiscsak súlyos szöveg. Szereplői értelmiségi vagy értelmiségivé vált emberek, akik bonyolult érzéseiket nem az újságok nyelvén, hanem a szerzőén fejezik ki. Nem volt még olyan együttesem, amely vala85milyen formában ne nyögött volna a nyelv miatt. 25 éve, amikor először szólalt meg ez a nyelv a magyar színpadon: nagy szavak zűrzavara a Kamara Színházban, írta róla a körúti újság. Holott az a bemutató, mint az új magyar dráma bemutatkozása, sikerként maradt meg sok akkori fiatal emlékezetében. S tudják, hányan nézték meg? Épp fele annyian, mint Veszprém megyében a Nagy család-ot. Pedig volt aki háromszor ment el, s vidékről is utaztak fel Pestre, hogy láthassák. Amit egy negyedszázada mondunk, hogy lassan egész társadalmunk értelmiségi társadalommá válik, s az igazi szocializmusnak épp ez a feltétele: semmi sem bizonyítja szebben, mint ez az előadás. Előtte a legnagyobb magyar prózaíró számtalanszor bevált vígjátékát játszották. Az igazgató sem számított rá, hogy a Nagy család azzal bevételben versenyre kelhessen. S mégis úgy lett, nem az író érdeméből, hanem mert míg abból a múlt kedvessége, ebből nemcsak a jelen gondja, de jövőnk közös nyelve szólt.

A nagy történelmi változásoknak többnyire a melléktermékei a legértékesebbek. A mi szocializmusunk semmiben sem ért el olyan meghökkentő eredményt, mint az olvasó tömegek felduzzasztásában. Külföldi kiadók dajkameseként hallgatják, ha elmondom, hogy egy drámakötetet, hozzá történetit, ilyen kicsi országban, 20 ezer példányban néhány hét alatt eladnak. A veszprémiek sikere azt mutatja, hogy színházi nézőkben még gazdagabbak vagyunk, vagy lehetünk: csak föl kell ébreszteni őket, meggyőzni, hogy a nehéz nem is olyan nehéz, s amit látnak, őróluk is szól. S nemcsak a nézők volnának meg, megvannak az intézmények is! A rádióban néha rácsavarok a vidéki színházak műsorára. Micsoda kiterjedt hálózat! S itt jön, ami kétségbeejt. A Gluck és Schubert közé eső bécsi zenéről azt szoktuk mondani, hogy azok a nagy mesterek, a Mozartok, Haydnok, Beethovenek nem a levegőből nőttek, egy világváros muzsikált alattuk: apró kamaraegyüttesek, népi zenekarok, főúri dilettánsok jelzik a magas szintet, amelyből ezek az ormok kiemelkedhettek. Magyarországon ma minden együtt volna, hogy a dráma ügye türemkedjék ilyen nem remélt magasba. Van drámaéhes milliós közönségünk, terjed a dilettáns színjátszás. Épp ma kaptam meg az Irodalmi Színpadok szegedi versenyének a meghívóját: 300 irodalmi színpad működik ma az országban (s megbecsülni sem tudnám, hány száz olyan előadóterem van, amelyben a Nagy család-féle kamaradarabot képzett színészek vagy műkedvelők eljátszhatnák). Darabban sem szabadna hiánynak lennie, hisz csak a mi írói nemzedékünk legalább negyven használható drámát hagyott repertoárul rájuk, fiatal prózaíró pedig, tehetséges, s a színpad felé néző sosem volt ennyi kikelőben. S a magyar dráma, amennyiben van: mégsem találja meg azt az utat ebbe a pompás csőrendszerbe; amennyiben meg nincs: nem kapja meg a biztatást a szomjazó közönségtől. Aminek író és néző közt vezetnie kéne, inkább szigetel. A két Bolyai-t 100 ezer ember nézte meg, s a bemutatón mégis az volt a benyomásom, hogy író és közönség itt a színház feje fölött találkozott. A vidéki színjátszás meg tán még tökéletesebb szigetelő: operettekből, Pesten bevált könnyű darabokból él. Ha egy-egy klasszikussal meg is próbálkoznak, a magyar drámának még a létét is eltakarják közönségük elől. Ma például, 86ahogy a műsorból látom, egy olyan bohózat az uralkodó, melyben a vállalat igazgatójának a szeretőjénél elég a nadrágja, s mi azon izgulhatunk, hogy odaér-e a másnap délelőtti, miniszter vendéggel súlyosbított ünnepségre. A veszprémi példát, s nemcsak a Nagy család-bemutatót, de a Petőfi Színház egész haditervét épp azért tartom a közvélemény elé viendőnek, mert itt egy céltudatos vezető, küzdeni tudó együttes, a hozzájuk tapadó kör s a színházlátogató közönség a magyar színjátszás új modelljét igyekszik kidolgozni. Erre a Veszprém-féle vidéki város alkalmasabb, mint a főváros a sok drága színházával. Jó előadások ugyan vannak ott is, de nem olyan a színházak szelleme, a színészek a televízió, szinkron, szombat esti rádiókabaré közt cikáznak: az izgalom az, X hogy játssza el Hamlet-et, Y a Vágy villamosá-t, az írói avantgardizmus pedig: ki tud olyan darabot írni, amilyen a Nagyvilág-ban olvasható. Azt, hogy mi az igazi feladat, amely írót, színházat, közönséget egy lelkes rohambrigáddá forraszthat, a főváros csak a vidék, a Veszprémek felől értheti meg, ha az összehasonlítás őt s közönségét rászégyeníti, ráeszmélteti.

Ennek azonban van egy feltétele: hogy ahol az ilyen rohamcsapat, mint itt Veszprémben összeállt, az a megkezdett csatát együtt maradva végig is harcolja. Valószínűnek tartom, hogy épp a Nagy család-bemutató után, melyet pesti színházi emberek is végignéztek, egyik-másik színész pesti ajánlatot fog kapni. Az sem lehetetlen, hogy az igazgatónak is felkínálják a televízióra panaszkodó fővárosi színházak valamelyikét. Legyen erejük ittmaradni, a veszprémiekben pedig elég szeretet: itt tartani őket. A fővárosba ha fölmennek, menjenek föl mint veszprémiek: béreljék ki a rosszul menő színpadok egyikét s mutassák meg ott azt, hogy mit tudnak. Én magam, ha hihetném, hogy segítek vele, azt ígérném meg, hogy amíg a színház ebben a szellemben dolgozik, új vagy régibb darabjaim közül, amit használni tudnak, elsősorban őnekik adom.

E hosszúra nyúlt beszámolót hadd fejezzem be a köszönet szavával. Mit kell megköszönnöm? A megnyugtatást s a nyugtalanságot. Azt, ami Veszprém után egyrészt biztonságot, másrészt gyanút keltett – magamban s magam ellen.

Huszonöt olyan darabom van, melyhez olvasók s színházak hozzáférhetnek. Ezekből a régi világban s az újban négy-négyet mutattak be. A Nagy család a kilencedik. Arra, hogy a másik tizenhat darab (a feledésbe ment néggyel húsz) nem került bemutatásra: kritikusoknak és színházi embereknek van egy védekező szavuk; szerintük azok a darabok könyvdrámák. A minap egy hindu publicista keresett fel; hallott róla, hogy van egy Gandhi-drámám (náluk még senki sem mert Gandhiról drámát vagy regényt írni), de már ő is tudta, hogy a dráma sajnos csak betű, nem lehet előadni. Ezt fogják olvasni a most megjelenő Irodalmi Lexikon-ban is. Nos, a veszprémiek tapasztalhatták, hogy bennem milyen feltételes reflexek borzolódnak minden bemutató ellen. Nem újabb bemutatókat akarok tehát kicsikarni, amikor kimondom, hogy az említett huszonöt darab között szerintem két-három olyan lehet, amely túlságosan vázlatszerű ahhoz, hogy a megfelelő helyen és módon, a magyar drámáért folyó harcba be ne lehetett vol87na vetni. A Nagy család bemutathatósági sorban az én becslésem szerint a vége felé jár. A veszprémi siker így hát nagy megnyugvás, hogy annak az ügynek, melyet minden más irodalmi ügynél fontosabbnak tartok, használható fegyvereket adtam, s nem a fegyverek hibája, ha használatlan rozsdásodnak el.

S a nyugtalanság, a gyanú? Ez az előadás azzal, hogy az alattunk levő virtuális nézőtömegekbe bevilágított: kételyt támasztott bennem, hogy magukra szabad-e őket hagynunk; akármilyen jó indokaim vannak rá, magukra szabad-e őket hagynom nekem is. Lendvay igazgatóval hosszan vitatkoztunk ezen. Én Sajkód felől mondtam, ő Veszprém felől nem értette az érveimet. S onnét a naponkénti harcból elég nehéz is, nemcsak megérteni, de elhinni is, hogy egy ember, aki a másik nagy ösztön után legjobb hiszeme szerint a becsvágyát is kitépte magából: igen nyugodt és boldog lehet akkor is, ha írt s írandó művei sorsára úgy néz, mint A kísérletező ember utolsó kísérletére: el lehet-e egy akkora művet, mint az másokkal megtörtént, nyomtalanul nyomni, ha arra szinte az egész irodalmi világ itthon s a külföldön is összefog. Nos, a veszprémi bemutató néhány napra gyanút keltett bennem is: jogom van-e erre a nyugalomra. Énhozzám végül is csak írói s emberi környezetem jelei érnek el; már az olvasó is csak a könyv végére nyomtatott példányszám képében él bennem. De hátha ez a szám, az előbb kiszámított: a valóság, s mindaz, ami a közélettől elűz: a közöny, féltékenység, nemzeti gyűlölség vékony jégpáncél csak: s alatta egy nagy folyam melle feszül, mely holnapra áttörheti a kérget, s e jégtörésben az én maradék erőm is jelenthet valamit.

1964
88
Az Iszony forgatókönyvéhez

Szépirodalmi munkáim megfilmesítése, ha időnként felmerült, két érzést szokott bennem kiváltani. Egyik az írói önzés húzódozása. Fiatal koromtól mozijáró voltam, s azt, hogy mit jelent egy jó film a nemzetnek, a francia, olasz, újabban japán példán láttam, a filmet azonban éppúgy nem tekintem irodalmi alkotásnak, mint mondjuk az operát; az író része abban nem több a librettónál, a mű sorsa más közegben, ott a hang, itt a kép közegében dől el. Mit gyötrődjek én ilyenféle másodlagos munkával? S hozzá olyan témát szedve elő, amely mint regény vagy dráma teljes kifejezését elérte már.

Másrészt mint polgár éreztem kötelességem. Jobban, mint akik fél-hittel tapogattak. Az én regényeim, úgy, ahogy vannak, kész forgatókönyvek – mondtam már néhányszor szakembereknek is. Ők persze az udvarias mosoly mögött a fölény elnézésével, vagy épp egy kis sajnálkozással, hallgatták ezt a nagyképű kijelentést – engem azonban épp ez kényszerített rá, hogy ajánlatukkal, bármily komolytalanok voltak, olykor komolyan foglalkozzam: úgy gondoltam, hogy olyan félkész árut nyújthatok át nekik, amelyet egyszerű mesterségi tudás is sikerrel fejezhet be.

Az, ahogy Te az Iszony első felét mint forgatókönyvet feldolgoztad, arról győz meg, hogy Te látod a titkomat, s nemcsak az irodalom felől indultál neki vállalkozásodnak, de regényeim természetének a kihasználása felől is. Ezért, bár többre, mint a könyv átengedésére s a forgatókönyv átolvasására ebben az esetben nem vállalkoztam, segítségként s egyben kötélelmetszésként elmondok egyet-mást, amit a film alkotása közben esetleg felhasználhatsz.

Amikor írói pályám kezdetén a film kuriózumból, majd olcsó tömegcikkből műfaji problémákkal gyötrődő művészetté kezdett érni, én is azt gondoltam, hogy a forgatókönyv előbb-utóbb olyasmivé válik, mint a dráma szövege. Hisz Shakespeare korában a Lear vagy Hamlet szövegkönyve is olyasmi volt, mint a forgatókönyv: ha a Lear vagy Hamlet írója irodalmi szerepet akart vívni magának, szonettgyűjteményt vagy elbeszélő költeményt adott ki.

S valóban történtek is kísérletek, hogy a forgatókönyvet az irodalmi alkotás szintjére emeljék. Ez elvben nem lehetetlen: végül egy jogi vagy orvosi, sőt egy receptkönyv is megírható irodalmi szinten. Vannak színdarabírók, akik azt a technikai utasítást, melyben a felvonás színhelyét leírják, szintén esszészerűnek tekintik – mért ne lehetne írásműként kidolgozni azt a technikai utasítást is, amely a forgatókönyv sűrűbb bal oldalát foglalja el. Ez azonban aligha lesz valaha is vonzó műfaj, annyira sem, mint a drámaszöveg, amelynek az élvezetére épp a mi időnkben ért meg az olvasóközönség egy része. Nemcsak mert szárazabb, hanem mert nem tartalmazza a művet. A színjátszás, ha jó, még díszleteivel is a szöveget tolmácsolja; a film, ha jó, a maga irodalomtól idegen eszközeivel továbbfejleszti. A forgatókönyv ezért áll nézetem szerint közelebb a librettóhoz, mint a dráma89szöveghez. A film irodalmi köldökzsinórja, ha gonddal írják meg, teljes értékű olvasmányként vehető irodalmi műfajterméke: a filmnovella. A filmgyárak is elsősorban ezt követelik – ha hozzá fordulnak – az írótól.

A novella szó nemcsak műfajt, mindjárt nézetet is jelent. Filmnéző tapasztalatom, hogy regényből mennyivel nehezebb jó filmet írni, mint hosszabb elbeszélésből, esetleg kisregényből (az Emberi sors-ból, mint a Karenina Anná-ból). A fényképezés, mint a tempós felolvasó (egy Móricz Zsigmond például), a részletek kibontásában előbb remekelhet, mint (s regénynél erre van szükség) a részletek összevonásában. A filmnek egy bimbónyi mese kell, amelyet aztán sajátos fantáziájával virággá fejthet. Ez látszólag ellentétben áll azzal, amit regényeimről – legalábbis az olyanról, mint az Iszony, Bűn, Gyász, Kocsik szeptemberben, sőt tán még az Emberi színjáték is – mondtam. Hisz ezek mind három-négyszáz oldalas művek. De ha jobban megnézzük őket, formájukban inkább megduzzadt elbeszélések. A Bűn-ről megjelenésekor írta valaki (már nem tudom, ki, pedig ez volt a legértelmesebb kifogás): „Mi ez? Egy négyszázoldalas elbeszélés.” S kétségtelen, hogy az én regényeim nemcsak az időt vezetik elbeszélésszerűen, de mindig egyetlen alakra koncentrálnak, az sétál végig az egész történeten, s a többiek életéből mindig csak annyit látunk, amennyi az ő sorsával kapcsolatos, belső pszichológiai portájukról nem térünk le. Ugyanakkor mégis száz oldalakra terjednek. Regényeimnek ezt az elbeszélés-jellegét az okozza, hogy mindegyik egy emberi tudatot épít fel – nem a történet, a társadalomkép a fontos, hanem a tudat, ami közben létrejön – s tegyük hozzá mindjárt: aminek ez a tudat a jelképévé lesz –, ami azon, mint egy görög isten szobra, átvilágít. S e szobor megmintázása az, ami egy elbeszélés formájában mondható el. Az elbeszélés pedig pontosan azért duzzad meg, mert a cél az ehhez szükséges anyag összehordása, s nem egy embersorsot feltáró történet elmondása, mint az átlagnovellában. (A tudat ugyanis bonyolult szőttes, sok szálat kell fölvetni, hogy olyasmi jöjjön létre, ami helyettesítheti.)

S ez az a különös sajátság, ami az én regényeimet forgatókönyvvé teszi. Kétségtelen, hogy az én módszerem a film mellett s némileg annak hatására alakult ki. Móricz Zsigmond regényeiben a színházlátogatót érzem: minden fejezete egy szín – alföldi vendéglő, pusztai találkozás –, ha ott elmondták, eljátszották, amit kellett, ment tovább a következő képre, időpontra. Nálam a képek és idő egymásba oldottabbak. A Kocsik szeptemberben a diákvivő kocsik, melyek után az Utolsó kísérlet Jó Pétere néz, a kisregény során többször is fölrobognak a falun s a fiú vágyódó képzeletében. Az Iszony első képe, a kutyáival körülvett, edzett pusztai lány s a lomha Takaró Sanyi: százféle változatban a regény utolsó jelenetéig ott rezegnek. Hogy képnek és időnek ebben a kezelésében a hajlam s a kortárs regény mellett a filmnek mennyi része volt, nehéz szétválasztani.

Ettől azonban még csak elbeszélésszerűvé válna a regény. Kész forgatókönyvvé, megduzzadt novellává az a sajátsága teszi, amelyet Te nyolcvanoldalnyi mutatódban megneszelsz.

Nem tudom, mennyi része volt benne a tiszteletnek vagy épp a félelem90nek, hogy a forgatókönyv bal oldalán az utasításokat a regényből kivett mondatokkal adtad meg, de hogy ezt meg lehetett tenni, s nyilván az egész forgatókönyvön át lehetséges lesz megtenni, szakmai értelmet ad annak, amit én eddig is mondogattam: a regény nem nagyszámú, de a hős tudatában s az olvasó emlékezetében egyaránt bennragadó képet lebegtet fel, amelyeket azonban részletes utasításokkal dolgoz ki – ettől lesz megduzzadt elbeszélés. Te a képeket vagy legalább azok nagy részét megtartod, s azt, amivel én a képet a „tudat” elemévé „duzzasztom”, iparkodsz az utasításba menteni. A lehető legkonzervatívabban jársz el a művel: kijelölöd a megtartandó képet, a bal oldalra írod, ami a szövegből technikai utasítássá, játékrészletté váltható, s a jobbra, amire mint beszédre szükséged van. Ez azonban nem lenne lehetséges, ha a regény forgatókönyv nem volna! S hozzáállásod legnagyobb dicsérete, amit az egyik belenéző mondott nekem: „Tulajdonképpen a te szavaid írja szét.”

Az, hogy ami a regényben hangulat, pszichológia – a duzzasztás tehát –, a forgatókönyvben utasítássá válik, időben nem nyújtja el azt, úgyhogy a gazdag bal oldal, ha jól meghatározott a játék, a vásznon esetleg csak tíz másodpercet – igaz, erősen átgondolt s definiált tíz másodpercet – jelent.

A két Iszony – a megfilmesítendő regény s a forgatókönyv közt van mégis egy lényeges különbség, amelynek messzemenő következményei lehetnek. Az Iszony az egyetlen regényem, amelyet maga a főhős mond el, s ha ragaszkodunk hozzá, hogy a film is a főhős elbeszélése legyen (s erre több okot hoztál fel), akkor szükség van valamilyen keretre, amelyben az elbeszélés körülményei is képpé válnak. De hát hol, mikor, kinek tárja, tárhatja fel magát egy Kárász Nelli? Az ésszerű az volna, hogy Cencen, a történet végén, amikor a tudat-kép folyamata, mint a szoborformálás, már lezárult, s ő a nagy áron szerzett nyugalmával tekinthet vissza az átélt borzalmakra. De kinek? A sebésznek, aki mellett segédkezik, vagy a kis tiszteletesnek, aki a legtöbbet értett meg belőle? Nelli befejezettségének azonban jele az abszolút zárkózottság is: a regény elején is zárkózott volt már, a végén elképzelhetetlen, hogy valakinek magáról beszéljen. A kis tiszteletessel ki is mondják, hogy mért nem győzhet ő most sem, amikor szabadna már.

A regény utolsó oldalán van egy fél sor, amit én is elfeledtem már, hogy Nelli a történetet füzetekbe írta, nyilván olyasféle iskolás füzetekbe, mint én is a regényt. De kezdhetjük-e azzal, hogy valaki leül, egy irkát vesz, s az életét lejegyzi? Végiggondoltam ezt is. A cenci Nellit láthatjuk, úgy, ahogy az utolsó rész a napjait leírja – kórházban, házaknál, egyedül az erdőn –, közben egy szót sem hallunk, aztán hazajön, a gyermeket fürdeti, a kis cigány, nőbe átplántált Sanyit, s az apja jelenik meg előtte, s eközben kezd el, azzal a megtisztult lélekkel, a kettejük regényén tűnődni. Azonban ebben is van valami nem természetes. Ha a film tűnődés marad, mi őrzi meg tőle, hogy alaktalan gomolyagból szálló elbeszéléssé húzódjék; ha leírja, mért ül neki, nem sutaság-e a keret s a történet képsora köré egy teleírt füzetet tolni, s az író nőhöz többször is visszatérni?

Az emlékgomolygásból lehet egy „modernebb” filmet alakítani. Nelliben 91már a kórházban, az erdőn új s új emlékképek merülnek fel: előre-hátra lapoz élete történetében, s fokról fokra ér – esetleg a fürdetett idegen, de rábízott gyerek fölött – a Sanyi tragédiájának a magvához. Ez azonban már egy másfajta forgatókönyvet kíván, nem azt, amit a regény ajándékul ad. Épp ezért egyre jobban megbarátkoztam az ötlettel, melyet félve, óvatosan vetettél fel, hogy nem mondhatná-e el Nelli a gyilkosság után Jókuti doktornak, ami odáig történt vele, közvetlen azután, hogy a haláleset cinkosokká tette őket. A férfi szerepét ehhez nem volna nehéz megemelni. Hisz ő igazi férfiként viselkedik (persze egyben igazi gazemberként is, ahogy Nelli érzi) a regényben is. Szereti Nellit, komolyan, kevés szóval, a kockázatot vállalva, s amikor néhány nap múlva eljön – Nelli várakozása szerint a számlát benyújtani –, megismétli a cenci ajánlatot: nem megkapni akarja, hanem (azzal, ami a bugyrában van) feleségül venni. Ha valami, hát ez a komor, férfias szerelem lehet az, ami Nelliből, aki azzal az elszánással várta, hogy inkább a botrány, a pör, mint az új iga, elijesztő vallomását – egy rabságba tört női erény történetét – a szemébe mondja.

A film így a „gyilkosság” utáni percekben kezdődhetne. Ahogy a kerettervet elfogadtam, a kép, amely felmerült bennem, a házból kilépő Nelli, mögötte a borzasztó múlt s előtte a derengő éjszaka. A lányt szólítja. De fölütöttem a regényt: a lány ott aludt a nappali s a tornác között – az előszobául használt konyhában: őbelé kellene először a sötétben lelket rázni. A nyitó képet azonban meg lehetne tán menteni. A lány úgy alszik, hogy a tornácról kell beszólni érte, vagy már fölkeltették, s indul az udvarra, a zöldségeskerten át, akkor szól utána Nelli, s indítja Slenkai helyett Jókutihoz. Megjön Jókuti – lezajlik mindaz, amit az epilógus leír, de úgy, hogy a nézőben nem kelt határozott gyanút, legföllebb az orvos homályossága, a kérdések mélyén folyó párbaj kelti fel a figyelmét. Utána néhány kép a temetésről, az emberek elhúzódása. A ház kiürül, a cselédlány elköltözik. Nelli maga várja Jókuti érkezését. A közben eltelt néhány nap elég rá, hogy elszántságát, kemény nyugalmát is megérlelje. Ez az idő, a szakadatlan gondolkozás ahhoz is elég volt, hogy az iszony-reflex feldobta emlékképeit valami történetfélévé alakítsa. Jókuti jön – elébb a szemközti műhelybe, ott is van egy betege, aztán jön Nellihez. Nelli az első célzásokra kiböki elhatározását. Jókuti régi ajánlatával áll elő. Itt kellene olyan részleteket közbeiktatni, amelyek a regényből hiányzanak. Nelli megdöbbenését, hogy „Ezek után?” Nem a Sanyi halála… az iszony, amely benne is csak az ellenséget látja. Jókuti nemcsak férfi, de orvos is. S a tiltakozás az elijesztő szavakból itt mehetne át elbeszéléssé, miközben már a pusztai kutyák ugatását is halljuk, s a kisiető Nellit s a két látogatót látjuk.

Ezzel az átmenettel persze nagyon kell vigyázni – s azt tanácsolom, hogy végleg csak akkor dolgozd ki, amikor a forgatókönyv többi része megvan. (Én három nap alatt átgondoltam itt mindent. Akkor Maga még nem volt itt. Azon a bálon kezdődött az ő szerencsétlensége. Jókuti: Én sose értettem, hogy mehetett hozzá…) Ezekből az elemekből kellene az indításnak összeszövődnie.

Maga az elbeszélés természetesen három részre oszlik: az első az eskü92vőig, a második a házasság Jókuti leköltöztéig, a harmadik az a rész, melyet kívülállóként már Jókuti is ismer. A film közben vissza-visszatér Nellihez s Jókutihoz. Sanyi betegsége s a dulakodás után újra lepörgetjük a film kezdő jelenetét: a lány ébredését, a halottszemlét, esetleg még a temetést is, de most már olyan részletekre irányítva a lencsét, amelyekből a néző Nelli állapotát, a cinkosságvállalást, az emberek idegenkedését, a távolságot, melyre Imrétől kerül, másképp értheti meg. Jókutit nem riasztja el a vallomás. Bízik magában. De belátja, hogy az asszonynak nyugalomra van szüksége, legokosabb, ha átmegy Cencre az Otrubai-házba. A film befejezése: Jókuti cenci látogatása, mondjuk, a következő nyáron. Előbb otthon keresi, aztán a kórházban a főorvossal beszél róla, végül látja is, amint a kis tiszteletessel sétál, maga vág neki az erdőnek. Követi, s abból amit hall, lát, megérti, hogy ez a nő elveszett, nemcsak az ő számára, de az egész férfinemnek. Nelli egy szót sem szól az egész epilógus alatt, csak a hatását, a mozgását, az iszonytól megszabadult lényét látjuk. Utolsó képül tán megtarthatjuk a fürdető asszonyt, a darab emberiségként rábízott „idegen” gyerekkel.

Egyre sajnos figyelmeztetni kell a forgatókönyvírót. Nelli néhány nappal a haláleset után mondja el élettörténetét: ez, ha más jelenetsort nem is, de más ritmust, indulati ékezetet kíván, főként az első résztől. Ez a film forgatókönyvét bizonyos fokig eltávolítja a regényben rejlőtől; drámaibb lesz, mint a könyv, amely a drámában megtisztult epika. Úgyhogy nem tudom, nem kéne-e mégis megpróbálni a regényt keret nélkül, harmadik személyben is kidolgozni. A rendezőnek Sajkódon azt mondtam, ha műveim filmesítésére akar vállalkozni, egy évet rá kell szánnia a morfondírozásra, kísérletre. A két forgatókönyv: a drámai s epikai megírása, a belőlük adódó tanulságoké, nemcsak az Iszony megfilmesítésében, de a filmelmélet szempontjából sem lenne fölösleges.

Miközben ezt írtam, érdekes kísérlet zajlott le. A rendezőt is nyugtalanította a keret, s ahelyett, hogy továbbment volna a második részre, azt írta meg. Az én vázlatom így egybevethető az ő szövegével. Ez az egybevetés megerősítette bizalmam, hogy az olvasót is meggyőzi arról, amit állítottam: milyen könnyű egy ilyen regény szövegét filmcélra felhasználni. Nemcsak hogy könnyű, de szinte csak egyféleképp lehet.

Az eltéréseken az én vázlatom s a kész szöveg közt – hogy Nelli sikolyával vagy az ajtó nyílásával kezdődjék-e a film, hogy a halottat látjuk-e már vagy sem Jókuti érkezése előtt (letakarni semmi esetre sem szabad) – lehet vitatkozni. Az is meggondolandó, hogy szabad-e a film elején a nézőt abba a hitbe ejteni, hogy Nelli gyilkos. Ami rossz: az a jelenet a friss özvegy s a látogató közt – amiről azt írtam, hogy nagyon gondosan ki kell dolgozni. A rendező – hogy ezt is az én szavaimmal oldja meg –, a regény végéből veszi át a tiszteletes s Nelli szavait. Ettől azonban nemcsak a beszéd lesz túl sok, de a lélektan is valószínűtlen. A két ember az elemző érdeklődés s a lehiggadt önismeret szavait mondja a legfelindultabb állapotban. A beszélgetés első fele használható (legföllebb a mondatokat kell gyéríteni), az átmenet azonban Jókuti ajánlatától addig, ahol Nelli tiltakozása elbeszélésbe megy 93át, olyan feladat, amit máshonnan átvett szavakkal nem lehet megoldani. Hogy a forgatókönyv írója itt is az író szavait használhassa: ezt a részt, mint regény s nem forgatókönyv részletét, megírom még neki.

Ezen túl úgy hiszem rábízhatom a képek megválasztását s a felhasznált szöveg kiemelését s szétírását: filmszerűbben fogja megcsinálni, mint én tudnám. Az így keletkezett forgatókönyvvel szemben a nagy aggály úgyis az lehet, nem köti-e meg túlságosan az operatőrt. Mert hisz ha a regény kész forgatókönyv, a forgatókönyv viszont „kész regény” lesz, sokkal szorosabb utasítást ad az átlag-forgatókönyveknél, ami megnőtt terjedelmében is kifejezésre jut majd. Minthogy filmfelvételekben nem vettem sohasem részt, nem tudom, hogy a forgatókönyv mekkora szabadságot ad a rendező, színész ötleteinek; egyáltalán mekkora mozgási térre van szüksége az operatőrnek, hogy gép-képzeletét érvényesíthesse. Könnyebbség vagy kölönc-e neki, ha vízióit a szokásosnál kidolgozottabban, regényszerűbben kapja. Azt mondtuk, hogy a film olyan, mint az opera: sorsa attól függ, hogy a kép (illetve hang) lencsevilágát meg tudja-e idézni. De vajon árt-e a darab technikai részének, ha librettója a Wagner-operák s nem a mozarti szövegkönyvek szintjén fog állni?

Ezek a kérdések azonban már egy olyan műhelybe visznek át, amelyben nem vagyok illetékes. Ugyanígy azt sem tudom megítélni, hogy az Iszony-ból az eddigi módszerrel kivont film mekkora időt fog követelni. S ha az, mint gyanítom, a száz percnél, sőt a két óránál is hosszabb lesz, s a rendezőnek egy mondjuk háromórás filmre nincs engedélye, mi ad elfogadhatóbb eredményt: a képek ritkítása (ami irodalmi veszteség), vagy játékidejük megrövidítése (ami esetleg filmteleníti)?

1964
94
Bemutatkozás

Januárban egy külföldre szakadt hazánkfia keresett fel a Magyar Rádió ajánlásával, s mint másoktól, tőlem is kért interjút az egyik északi adóállomásnak. Rászántam néhány napot, hogy kérdéseire, melyeknek lényegét az alcímek jelzik, írásban válaszoljak. Azóta semmi hírem róla, nem tudom, hogy interjúja részben vagy egészben elhangzott-e. Az itt maradt példány azonban jó lehet, hogy Tóbiás Áront, aki írói vallomássorozatában rám is gondolt, üres kézzel ne kelljen elküldenem. Végül is: akadnak magyarok is, akik nem tudnak rólam többet, mint a svédek…

1.
Életrajz

A század első esztendejében születtem, egy Erdély széli városkában. Apám ott volt tanár, iskoláimat azonban már Budapesten jártam, az orvosi egyetemet is ott végeztem el. 1925 végén, két hét leforgása alatt nyitottam meg rendelőmet, kötöttem házasságot, s jelent meg első írásom: a Nyugat folyóirat pályadíjnyertes novellája. Orvosi munkát tizenhét éven át folytattam, 1943-ban mint fővárosi iskolaorvos mentem nyugdíjba. Házasságomból hat leánygyerek született, kettő kicsiny korában meghalt, négy asszony: fizikusok, kémikusok, a legfiatalabb orvostanhallgató.

Pályám első felében főként tanulmányokat írtam, eleinte nemzedékem akkor feltörő íróit mutattam be, az előző nemzedék nagyjainak a portréját rajzoltam meg, néhány jellegzetes írón át (Proust, Pirandello, Ortega, Freud, André Gide stb.) az újabb európai ízlést és gondolkozást próbáltam művelődésünk számára asszimilálni. 1932-ben egy tanulmány-folyóiratot indítottam, melyet magam írtam: ez volt a Tanú, tizenhét kötete jelent meg. A fiatalság nevében végzett tájékozódás, az enciklopédikus együtt-tanulás folyóirata volt, munkáim közül a magyar értelmiségben ez hagyta a legmélyebb nyomot, örökölt tanártermészetem is ezt tartja a legtöbbre. Ma azonban szépirodalmi munkáimat becsülik inkább.

1930-ban jelent meg első nagyobb regényem, az Emberi színjáték: egy kuruzslóból lett mai szent életrajza. Utána a Gyász, melyben egy parasztasszony alakjában a gyászba zárkózó büszkeség szobrát faragtam ki. Az értelmiségünkben ébredő szociális lelkiismeret regénye a Bűn, ezt követte Utolsó kísérlet című ciklusom négy része. Az Anschluss előtti évben indult, s az önállóságunkat fenyegető történelmi szökőár előtt a magyarság élet- és állameszményét, a Magyar Modellt akarta fölmutatni. 1935–44 közt írtam csaknem valamennyi társadalmi drámámat is.

1945-ben Buda ostromában családi házunk elpusztult, könyvtáram szétszóródott, magam egy alföldi városba kerültem, ahol mint tanár kormányengedéllyel pedagógiai kísérleteket végeztem, s közben csaknem valamennyi középiskolai tárgyat tanítottam. Írói szempontból az itt eltöltött négy év volt életem legtermékenyebb szaka. Itt fejeztem be Iszony című regényemet, ennek a városnak alakjairól írtam legnagyobb regényemet, az Égető Eszter-t, s itt készültek legjobbnak tartott történeti drámáim is.

1950-től 56-ig fordítással foglalkoztam, több mint tízezer oldalt fordítot95tam, a legtöbbet oroszból, csehből és angolból. E munka közben csak néhány eredeti színműre futotta erőm és időm, ekkor írtam a Galilei-t, amelyet 1956 októberében mutattak be. 1954 óta beteg vagyok, hipertóniát kaptam, s hogy a terhelő ingerek elől elvonjam magam, egy kis, Balaton melletti telepre költöztem. Beszűkült munkaidőmet eleinte főként kéziratban lévő munkáim sajtó alá rendezésére fordítottam, a szisztematikus harc azonban, melyről Levelek a hipertóniáról című könyvem számol be, fokról fokra fölébe került a betegségnek, a rossz előjelek közt indult baj tizenkettedik évében élek és dolgozom, sőt e nehéz decennium második felében új írói virágkort értem meg.

2.
Tanulmányok

Tanulmányírói munkásságom s általában a két háború közé eső magyar tanulmányírás jellegét német tanulmánykötetem, a Die Revolution der Qualität előszavában így jellemeztem:

„Tizenhét éves voltam, amikor nagy költőnk, Ady Endre utolsó kötete: A halottak élén, megjelent. Volt abban egy vers – A szétszóródás előtt –, amelynek a mélabúja már akkor megrendített, s ma, negyvenöt év múltán, úgy érzem, hogy egy életen át vele vitatkoztam. »Hát népét Hadúr is szétszórja: / Szigorúabb istenek ezt így szokták, / Miként egy régi, bánatos erdélyi / Prédikátor írásba rótta / Keresvén zsidókkal atyafiságunk.« S a továbbiakban, összehasonlításul a zsidó diaszpórával: »S még a Templomot se építettük föl… / S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.«

A szétszóródás nem sokkal azután valóban megkezdődött, s ma nem tudom, van-e a világnak népe, amely ilyen hányadában él a róla elnevezett ország határain túl. De volt nagyobb baj is (a Templomot meg lehet építeni egy szűkebb hazában s a diaszpóra számára is). A Monarchia, amelynek fél nevét mi adtuk, lemorzsolta azt a réteget, mely a nemzet helyett gondolkozni tudott, s az új korszakban – restauráció Habsburgok nélkül – tovább romlott ez a nemzeti amentia. Voltak politikusaink, tudósaink, gazdasági embereink, de nem volt a nemzet testével összefüggő, azt a világba kapcsoló tudat. Ezt próbálta a magyar tanulmányírás abban a két évtizedben újraszőni.

Ehhez persze nemcsak a nemzet valódi állapotát kellett föltérképezni, hagyományainkat a jelen javára mozgósítani, de a kortárs világot, az európai civilizáció helyzetét is úgy mérni föl, hogy az újra megszőtt nemzeti tudat egyben a legfrissebb orientációjú emberi tudat is legyen…”

Az akkori folyóiratokba ezt a tudatszövő munkát nem lehetett beszorítani. Így szántam el magam, harmincéves koromban a kétségbeesettnek látszó lépésre, hogy egy magam írta folyóiratot csupa tanulmánnyal töltsek meg. Ez volt a legkockázatosabb vállalkozás s a legnagyobb ugrás életemben. Hogy mekkora: most mutatkozott meg, amikor a német kiadó tanulmányaimból A minőség forradalma címen gyűjteményt állított össze. A Tanú előtti tanulmányaimból én magam egyet sem ajánlottam, s annak, amit az ajánlottakból ő kiválasztott: kétharmada a Tanú első éveiből származik.

96
3.
Skandináv kapcsolatok

A skandináv irodalom fiatal koromtól buzdító példa volt, hogy kis népek is teremtőn léphetnek be a világirodalom folyamatába. Ibsen és Strindberg első nagy olvasmányaim közé tartoztak, mint fiatal kritikus, Brandes példáját akartam utánozni, olyanféle körképet adni az európai kortárs irodalomról, mint ő, s abba, mint ő a skandinávokat, az európai szintű magyar írókat: Adyt, Babitsot, Móriczot beemelni. A húszas évek végén Knut Hamsun kedvéért még norvégül is tanultam; Knut Hamsunra Gorkij hívta fel a figyelmemet, ő mondta egy interjújában, melyet Capri szigetén kiváló költőnknek, Kosztolányi Dezsőnek adott, hogy Knut Hamsunt tartja kortársai közt a legnagyobbnak. Akkoriban bizonyos rokonságot is éreztem a norvégek s a magyarság Romániába került törzse, a székelyek közt. Később, az úgynevezett népi mozgalom idején, az északi népfőiskolák s a dán szövetkezetek, mint csaknem valamennyi fiatal írót, engem is foglalkoztattak. Felelevenített norvégtudásomnak fordítói korszakomban láttam hasznát, Ibsen három drámáját – a Nórá-t, Rosmersholm-ot, A társadalom támaszai-t – ültettem magyarba. A betegségem elején készült – Megmentett gondolatok című – tanulmányciklus egyik darabja, a Nóra ürügyén, ehhez a fordításhoz kapcsolódik. Ebből olvasok föl most egy részletet.

„Az első könyv, amit annak idején Knut Hamsuntól olvastam, az Aftenröde volt, amelyet Őszi csillagok címen fordítottak le magyarra. Kevés könyvnél éreztem annyira, mint ennél az aránylag rövid, de szűkszavúságától gazdag történetnél, hogy milyen élvezet egy írót az anyanyelvével együtt kortyolni, felfedezni. Most, Vásárhelyre jövet, ezt a könyvet hoztam le magammal, addig is, amíg Oslóból a norvég Nóra megjön – az ismerős szövegben a margóra írt régi szószedet frissítgesse a tudásom… Újra érezhettem, milyen semmi egy negyedszázad, milyen parányi dolog alkati adottságainkhoz képest az idő: ugyanazok az érzések, ugyanazok az asszociációk: az ember csak egy rügy, amely vakon, sietve bontja ki, ami benne van… Knut Hamsunnak az sikerült, ami Rilkének például nem, hogy impresszionista elbeszélő prózát teremtsen. Egy-egy színfolt, közben sok hallgatás: az írót a norvég nyelv is támogatja, amely a dánnak északibb és parasztibb tájnyelve, s mint a paraszti nyelvek, főként ahol „gyökösebb” a szó, nagyszerűen gazdálkodik a csönddel: azzal festi alá az ötletnek formált mondatot. A német sokkal cirádásabb – több a „Schnörkel”-e –, az angolt jobban átjárta a francia átvétel, s a láthatatlan kelta varázs: ez a nyelv a legnyersebben maradt germán. Én, annak idején, amikor olvastam, a székelyekre is gondoltam, csak nem a Tamási-féle, udvarhelyi, virágos székelységre, hanem a Hargitán túlira, ahol a kamrák sötét koporsók gyanánt állnak a házak mellett, s a kés is hamarább repül ki a csizmaszárból…”

4.
Drámák

Ha látta a Villámfénynél-t s a II. József-et: drámaírói működésem két korszakáról nyert képet. A Villámfénynél a Horthy-idők úttörő társadalmi drámája volt. A vidéki körorvos vívódásában, aki a falu nyomorát látva, családi életét is feldúlja, csak hogy helyzeti előnyét föladva a szegények orvosa 97lehessen, mint többi ekkortájt írt drámámban is: az értelmiség jobb részének a lelkiismerete szólal meg. A II. József történeti drámám is, az állandóan folyó történeti tanulmány s az egyszer heves személyes indulat találkozása. A II. Józsefről szóló okmányokkal egy regényterv kapcsán ismerkedtem meg; amikor aztán néhány év múlva legjobb férfierőmben hirtelen gyógyíthatatlan beteggé lettem: a gúzsba kötött akarat vívódását, kétségbeesésemet a kezemből kiszaladó Mű fölött, az ő utolsó esztendejébe helyeztem, amikor egyszerre kellett a tüdővésszel, az udvari arisztokrácia ellenállásával, a nemzeti sérelmekkel s a francia forradalom csábító példájával küzdenie. Ha a Társadalmi drámák a Horthy-korszak reflexei voltak, a II. József és társai, a Husz, Galilei, Széchenyi a Rákosi-kor műfaját alakították ki. Ha megnézhette volna a Nagy család-ot, melyet egy vidéki színházunk mutatott be, vagy elolvassa Gandhi halálá-t: meglátta volna, mivé alakult a társadalmi s történeti dráma ebben a korszakban. Az a negyedszáz dráma, amit írtam, szinte valamennyi a megtisztulás aktusa, amikor egy-egy helyzet kétségbeejtővé vált, az erinniszek a sarkamban voltak, akkor fordultam meg, s néztem egy drámában farkasszemet velük.

5.
Iszony

Az Iszony első egyharmada 1942-ben jelent meg, legnagyobb regényírónk, Móricz Zsigmond folyóiratában. Móricz akkor már beteg volt, s újév napján avval hívatott magához, hogy ha regényt nem indítok a Kelet Népé-ben, nem folytatja a lapot. Engem más munkák nyomasztottak, a kis folyóirat azonban, mint a magyar tudat ébrentartója, fontos szerepet töltött be akkoriban. Honnét húzzak elő egy regényt? – szabadkoztam. – Egy valamirevaló író fejében – mondta ő – mindig kell egy regénynek lennie. S alig két hét múlva valóban sürgönyben gratulált az első folytatáshoz. Amennyire visszaemlékszem, a regényből, amikor vállalkoztam rá, csak egy mozdulat volt meg: a kedélyes, önelégült férfi, amint ebéd utáni ejtőzéseiben kényelmesen, szinte rátehénkedve paskolgatja nemesebb szövésű, idegenkedéssel küzdő élettársát. Ezt a mozdulatot, viszolygást rejtettem bele a gazdatisztlány házasságának a történetébe; az Iszony lélektani rajzába pedig, amiről már nekem is volt tapasztalatom, az érzékenység és kiválóság szenvedését a közönségesség zsíros ujjai alatt. A lapzárta előtt írt részletek szeptemberig folytak a Kelet Népé-ben, akkor meghalt Móricz Zsigmond, megszűnt a folyóirat s vele a regény, s én pedig csakhamar egy új társadalomba, más körülmények közé estem át. A világ azonban nem nyugodott bele, hogy az Iszony töredék maradjon. Keletkezése, sorsa igen feltűnő módon üt el más műveimétől. Azokat szinte egytől egyig a magam makacssága, a mások ellenállásával szemben, szinte szögként ékelte bele a világba, az Iszony-t, kis túlzással, úgy húzták belőlem ki. Móricz az első perctől nagyra tartotta, még az írótársi féltékenység is megenyhült, s befejezésre nógatott, az olvasók követelték, az egyik kiadó vezetője, pályám leghívebb végigkísérője pedig 1947-ben szerződést erőltetett rám, s attól fogva, hogy az új folytatások (ismét egy folyóiratban) megindultak, számról számra kaptam a biztatást. A regény megjelenése még azon a jégpáncélon is olvasztott, 98amibe akkor már évek óta be voltam fagyva. Külföld felé is ez törte, amennyire törhette, az utat. Csak én nem tudtam (tán éppen a megkülönböztetett bánásmód miatt) egészen megszeretni. Az valószínű, hogy a nemi élettől csak vadabbá váló szüzességről s ezen át a világgal keveredni nem tudó tisztaságról kevés írás készült: a regény lélektani, mitológiai, realista, irreális része, a történet, s a belőle kinövő szobor legföllebb a Gyász-ban vagy abban sem illik így egymásba. De ha egy ítélőszék előtt egy művemmel kellene megjelennem, mégis inkább vinném azt magammal, amelybe a következő nyáron fogtam, s amelyet az Iszony tökéletességét kereső művészek bizonyos csalódással tettek le, a közönség azonban a belőle áradó életpélda gazdagsága, melegsége miatt, velem együtt, mégis jobban szeret.

6.
Égető Eszter

Erről a regényről, az Égető Eszter-ről, ezt írja a borítólap: „Regényem ötven esztendő magyar történetét mondja el, egy asszony életén keresztül. Égető Eszter a század elején, a koalíció éveiben, mint elemista kislány bukkan fel előttünk, s 1948-ban mint családja fosztott nagymamától búcsúzunk el tőle…

Eszter legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy a körötte támadt életfolton valami édenkertfélét próbál teremteni. Akárhová vetődik, elhagyott faluba, csillogó megyei városba, a maga elmaradt szülőhelyére, rokonok vagy véletlen köré vetődött emberek közé, ő, mint a pók, rögtön veti a belátás, a segítség, a szorgalom szálait, hogy az élet törvényeit követő szép kis közösséget alakítson belőlük. A regény kilenc fejezete, kilenc ilyen meghiúsult kísérlet, a férfiak belátástalan, tetszetős eszmékbe öltöző, vakon rohanó akarata újra és újra lesodorja a hálóit. A kísérletek egyetlen eredménye: Eszter lelkének beérése…

A regény belátás és férfihóbort küzdelmében adja a társadalom bírálatát. Eszter nem azért bukott el újra és újra, mert a sors hitvány emberekkel vette körül. Sőt mindenikükben van valami kiválóság: az apa a tanyaiakért dolgozik, a város szépítéséről álmodik, a férj valóban a technika megszállottja, a fiú a kor jobb szellemei felé tapogatózik. Ők s a regény hozzájuk hasonló szereplői sivár világukban tartanak fenn valami mozgást, s van egy viszonylagos »magyar« érdemük, őrültségükkel csak maguknak ártanak. Törekvéseik azonban első perctől bukásra vannak kárhoztatva, s ennek az oka – ezt fedezzük fel a hősnővel együtt – mélyebben van, mint a maguk természete.”

7.
A többi regény

Összesen tíz regényt írtam. Ezekből négyet az fűz össze, hogy egy (befejezetlen) ciklusnak a részei. Rejtettebb, de szorosabb az összefüggés más négy regény közt; nemcsak az, hogy mind a négynek nőhőse van, hanem hogy a lélektan és a társadalmi kép mindenütt egy mitológiai (artemiszi, démétéri, perszephónéi) világ-aspektus megteremtésének az ürügye, s a regény egy zárt emberi tudatot s azon át egy istenszoborfélét állít elő. Az első ilyen regényt, a Gyász-t korai „görög” korszakomban írtam, s a rám 99szakadt csapás (első kislányunk halt meg) műre váltásában Szophoklészt tekinthetem mesteremnek. A középső két regény: az Iszony és az Égető Eszter, a negyedik az idén nyáron befejezett Irgalom, amelyen sorsom s képzeletem negyven éven át dolgozott. Ez a legkiengeszteltebb munkám, s hősnője olyasformán illeszkedik a másik három nőalak közé, mint a Medici-kápolna Hajnala három szobortársa közé.

8.
Fordítások

A nyelvtanulás – nem a beszéd, az olvasás – fiatalkorom szenvedélye volt, passzió inkább, mint igazolható készület. Ahogy Knut Hamsunért norvégül, Dosztojevszkijért, Tolsztojért oroszul, az 1898-as spanyol nemzedéknek a kedvéért spanyolul, úgy tanulgattam később, mint a Duna-népek barátságának hirdetője: csehül, lengyelül, szerbül és románul. Ez az időt rabló szenvedély vált öregkoromban, amikor orvosi, tanári pályám otthagytam, s mint írónak hallgatnom kellett, váratlan kenyérkeresetté. Majd ötvenesztendős koromig egy sort sem fordítottam, a következő hat-nyolc évben tán nyolcszáz ívet is. Az első fordításom, az amerikai író, Wilder Cézár-ja még inkább mulatságból készült, mert megtetszett, a következő a Karenina Anna volt, amelyből azóta a legtöbbet olvasott magyar könyv lett. Legfontosabb orosz fordításaim: Tolsztoj Elbeszélései és drámái, Alekszej Tolsztoj Első Péter-e, az Oblomov, Shakespeare- és Ibsen-kiadásunkhoz három-három drámával, a Lorcáéhoz a Jerma fordításával járultam hozzá, csehből Jirašek regényeit, németből az Emilia Galotti-t s Kleist Eltört korsó-ját ültettem át.

9.
Pedagógiai kísérletek

Apám tanár volt, én is a bölcsészetre iratkoztam be, csak a csalódás, az akkori fakultás alacsony színvonala ugratott át az orvoskarra. Ezt a menekülést sose bántam meg. Orvosi tanulmányom szerencsésen egészítette ki műveltségem, mint író is hasznát láttam: de az örökölt hajlam ezen a pályán is utat tört, iskolaorvossá lettem, s az egyik budai polgári iskoláról írt könyvemben sorsomból magyarázható módon, egyesítettem az iskola s a szülővilág szociológiai rajzát, a pubertás élet- és alkattanára vonatkozó orvosi megfigyeléseket s a biológiai képet kiegészítő értelmiségi vizsgálat s tanári munka eredményeit. Pedagógusi hajlamom teljes erővel cseperedő gyerekeim körében bontakozott ki, a velük való foglalkozás húsz esztendejéről szól a Lányaim című könyv. Kísérletező pedagógussá 45 után Hódmezővásárhelyt, a nagy alföldi városban lettem, melynek fiú- és lánygimnáziumában a legkülönfélébb tárgyakat tanítottam; s a két főtárgy: az irodalom-, művészet-, tudománytörténetet is magába foglaló történelem – s a fizika, kémia, biológia emeleteit egy tető alá hozó természetismeret anyagát óráimon alakítottam ki, s több tanulmányon kívül egy iskola-utópiában hívtam fel rá a figyelmet, hogy a szocialista iskolának sűrített életdarabnak, munkaismereti iskolának kell lennie, ahol a gyakorlatilag is megismert foglalkozások, ipari és mezőgazdasági munka nevelik egymás tevékenységének a tiszteletére a polgárokat.

100
10.
Külföld

Munkáim csak négy-öt éve kezdenek a külföldre kiszivárogni. A harmincas években lefordították olaszra egyik regényemet, de a közbejött történeti események, az úgynevezett vasfüggöny, nem kedvezett a művek cseréjének. Nem is igen kerestem az utakat kifelé. Az én feladataim, úgy éreztem, itt vannak, e sokfelől támadt nemzet életében; a betegség később munkaidőmmel együtt céljaimat is szűkebbre vonta, úgyhogy amikor a Steingrüben-cég öt éve az Iszony-ra szerződést ajánlott fel, haboztam, aláírjam-e. A regénynek, mely Wie der Stein fällt címen jelent meg, nem várt visszhangja lett, a német nyelvterületen különféle kiadványokban mintegy kétszázezer példányban kelt el. Azóta norvégül, finnül, csehül, franciául, spanyolul, szerbül és hollandul is megjelent, megjelenés előtt van az angol, amerikai, lengyel, úgy hallom, a svéd kiadás is, s még négy-öt nyelvre van szerződésem. Ez a siker azonban szólhat a témának. Meglepőbb, hogy másik nagy regényemet, melyet ezer szál köt a magyar viszonyokba, a bolgár s szerb olvasók után, úgy látszik, a németek is elfogadták, s a német kritikai irodalom az Iszony-nál is érdemlegesebb tanulmányokban foglalkozott vele. Csehül még két regényem: a Gyász és a Bűn jelent meg, a Steingrüben Verlag adta ki Die Revolution der Qualität címen esszéim válogatását, most fordíttatja történeti drámáimat, az orosz nyelvű olvasóközönség Galilei-drámám ismeri. Sajnos épp az én esetemben az egyes munkák nem adnak képet a műről, ahhoz még jó néhány könyv ismerete s egy nagy kritikus rá szentelt figyelme kellene. De hogy annak, amit a mi magyar bajunknak csináltunk, a világ nyelvén is van jelentése, mégiscsak öröm és megnyugvás. Fiatalon arról álmodoztam, hogy a méltatlanul nem ismert magyar irodalomnak mint kritikus töröm majd Európa felé az utat, az élet játéka, hogy az álom megfordult, s ennek az elsüllyedt gazdagságnak lehetek a világ felé egyik szerény életjele.

11.
A szellemi klíma

Az írói munka egyre elevenebb égalj alatt folyt nálunk az utolsó években. A hallgató írók megszólaltak, új tehetségek tűntek föl, a vitás, visszatartott munkák végre is többnyire megjelennek. A magam példáján: a Rákosi-korszak végén szinte egyetlen könyvem sem volt hozzáférhető, azóta munkásságomnak közel felét kiadták. De akármilyen gazdag a kiadói program, még mindig alig tud lépést tartani az olvasói lázzal. A könyvek a külföldit meglepő mennyiségben fogynak, a nyugati könyvek is, néha a hazainál nagyobb példányszámban. Ez a szellemi éhség sajnos sokszor a cukorbeteg éhségére emlékeztet, akinek a szervezete a fölvett táplálékot nem asszimilálja, a mi esetünkben a kritikai tevékenység hagy ki vagy működik hibásan, amely az olvasottat a nemzeti műveltség részévé teszi. Hogy megint a magam pályájáról hozzak példát: Égető Eszter című regényem most jelenik meg ötödik kiadásban, ezt a kiadást (pedig nem vagyok a legolvasottabb író) negyvenkétezer példányra tervezik. Ugyanekkor nyolc év alatt, a megjelenés óta, a könyvről tudtommal egyetlen bírálat sem jelent meg.

101
12.
Tervek

Az Irgalom megjelenése lezárja írói pályámat. Öröm, hogy ezt a regényt, a legteljesebbet, még ki tudtam csikarni a betegségtől. Ezen kívül még egy könyvem szeretném tető alá hozni: kiadatlan tanulmányaim gyűjteményét. Drámáimat szinte mind kiadták, egy részüket játsszák is, a tíz regény közül öt, a legfontosabbja megjelent. Én azonban elsősorban mégis tanulmányírónak érzem magam; s közel fele sosem jött ki könyvalakban. Ezt szeretnénk, amennyire lehet, pótolni. Utána, ha marad erőm az írásra, az nem a nyilvánosságnak fog szólni: annak, amit a nyilvánosság félelme nyomott vissza. Albert Schweitzer írja Bachról, hogy ő nem a környezetének, Istennek komponált. S ha Istennek a világ mögött álló, abban csak részben megvalósult, s bennük is megvalósulásért küzdő Lehetőséget tekintjük, úgy ebben a boldogságban az is részesedhet, akiben nincs meg többé a lipcsei karnagy hite a személyes istenben.

1966
102
Kiadatlan tanulmányok

Aki olyan munkába temette erejét, amely igénye szerint építkezésre emlékeztet, az azt – van jövője vagy nincs – pályája végén valamiféle tető alatt szeretné látni. Ez a felelősségérzet vagy emberi gyengeség hozta ezt a könyvet is létre.

Abból a két nagy gyűjteményből, melyben drámáim kiadták, fontosabb mű csak három-négy hiányzik; kettő azok közül friss folyóiratokban olvasható. Tíz regényemből öt s épp a jelentősebbnek tartottak, új s új kiadásokban forog a közönség kezén, s a tervek szerint a hatodik is hamarosan megjelenik. Csak tanulmányírói munkásságom a hozzáférhetetlen. A Sajkódi esték-en s A kísérletező ember idevágó részén kívül, ami annak idején meg is jelent, ma már könyvritkaság. Ez annál nyugtalanítóbb, mert én szinte pályám első órájától elsősorban tanulmányírónak tekintettem magam, s annak tekintem ma is.

Annak, hogy az óriási, sok száz ívnyi anyag még életemben megjelenhessék, többféle s nemcsak kiadói akadálya van. Ezért gondoltunk arra, hogy egyelőre, míg a rendezésben magam is részt vehetek, legesendőbb részét mentsük könyvfedél közé, elsősorban azt (s ez a jó harmadrész), amit egyáltalán nem adtak ki, aztán ami régibb s újabb folyóiratok papírján kallódik. 1940–43 közt addigi tanulmányaimból három nagy gyűjtemény jelent meg: Készülődés, A minőség forradalma, Kisebbségben (az utóbbihoz csatlakozik Az értelmiség hivatása című kötet). Ezekből a gyűjteményekből (a külön könyvként megjelent Berzsenyi- és Széchenyi-monográfiákon s a Magyarság és Európa című összefoglaló esszén kívül) csak a különféle okokból kirostáltak, a gyűjtők kezén kicsúszottak hiányoznak. Az utóbbi időben s főként betegségem óta megfordult a helyzet: tanulmányaim túlnyomó s épp legfontosabb része került a kiadatlanok közé.

Amikor a szerkesztő által összegyűjtött anyagot átnéztem, egy percre meghökkentem. Elkövethetek-e az ellen a fiatal író ellen, akinek nevét hordom, olyan merényletet, mint akkori forgácsainak a kiadása. Ha munkáim közül csak egyet menthetnék meg, az lenne, amit harminc-harmincöt éves korában ő írt: a Tanú tizenhét füzete. Nem kegyetlenség-e a Tanú íróját azzal mutatni be, ami új olvasónemzedékek elől inkább elfedheti? E fonákságon úgy enyhítettünk, hogy a régi (írói korszakaimat tükröző) beosztást ebben a kiadványban is megtartottuk, s amit a válogató a kiesett anyagból megőrzendőnek ítélt, néhány magyarázó mondattal illesztettük vissza, mely azoknak az időknek a törekvéseit is jellemzi, s fontosabb tanulmányait is felsorolja.

Az első kötet (1925–1953) így történeti emlékként indul, s fokról fokra, főként a második kötetben megy át abba az anyagba, amely az öntudatalakítás igényével próbál (a többnyire bizony már jóval fiatalabb) olvasó kortársakhoz szólni.

103
Első tanulmányok

Mind a két tanulmányt 1925 nyarán írtam, a verstanit egy-két héttel előbb. Az Ady-vers genezisé-t hosszú éveken át elveszettnek hittem; Gellért Oszkár mentette meg a Nyugat levelesládájában. A kéziraton két, ceruzával írt megjegyzés: „Van néhány figyelemre méltó gondolata” – a Babitsé, „Intelligens” – talán a Gellérté. A tanulmányt tartalmilag ma is igaznak érzem, néhány gyermekesen tudós mondat elhagyásával, ha nem lenne kegyelettelenség, a stílusán is javítani lehetne.

Az Új szempontok-at a János Kórház művelt belgyógyász főorvosának, Szinyei Józsefnek nyújtottam be, azzal a kéréssel, hogy alkati státusaim felvételére engedélyt adjon. Az Ember és szerep-ben leírtam, milyen mintaszerűen foglalkozott ő a kezdő cselédkönyves s sok tekintetben naiv, irodalmár ízű írásával. Nem rajta múlt, hogy a tanulmány programját csak később, a Toldy reálban, majd a Medve utcai polgáriban próbáltam valóra váltani. A tanulmánynak itt csak a bevezetőjét s néhány részletét közöljük.

A Tanú előtt

Az Íróvá avatnak (melyet 1932-ben a Nyugat negyedszázados emlékünnepén olvastam fel) elmondja, hogy az előző két tanulmány íróját milyen csoda emelte be az irodalomba.

Az íróvá avatásom s a Tanú folyóirat megindítása közt eltelt évek tanulmányait 1941-ben Készülődés címen gyűjtöttük össze. A minőség forradalma akkor már megjelent, a kiadó tudta, hogy a tanulmány kapós árucikk, s mindent fölvett, amit az író ki nem hagyatott. A Készülődés-ben benn van valamennyi irodalomtörténeti miniatűröm, az Adyt s a Nyugat élő íróit (Babits, Móricz, Kosztolányi, Szabó Dezső stb.) irodalomtörténeti távlatba toló tanulmányok, a feltörő új nemzedék (Erdélyi, Tamási, Illyés, Pap Károly, Szabó Lőrinc, Halász Gábor s mások) első méltatása, az európai irodalomról szóló nagy vizsgaírások (Pirandello, Ortega, André Gide, Blasco Ibanez, Freud, Vergilius, Goethe) s legfontosabb külföldi könyvismertetéseim. Szinte csak az hiányzik, amit írójuk túlságosan jelentéktelennek érzett, vagy valamilyen okból akkor már szégyellt is.

A szerkesztő szerint azonban az akkoriban félretolt darabok sem méltatlanok a kötetbe kerültekhez; egyik-másik még jellemzőbb is. Ha a Tanú később az esszéírás mezőit nyitotta meg előttem, a nagy szó, mely az Osvát-levélben tollamra tévedt, most öt-hat évre a kritikus szerepébe szorított. Az igény és várakozás, mellyel az irodalomba léptem, ezekben az első, mellőzött írásokban legtöbbször fontosabb még, mint az, amit bíráltam, s maga az ítélet. A később szégyellt tévedés – szigoré s enyheségé is – ennek a következménye. A három Móricz-kritika például bizonnyal azért maradt ki a könyvből, mert élesnek éreztem a hangot azzal szemben, akit közben annyira megszerettem. De Móricz Zsigmondban (mint más írásokból is kiderül) már akkor is a magyarság világirodalmi ütőkártyáját „szorongattam”, s a Légy jó mindhalálig s a harmincas évek nagy munkái közt Móricznak valóban volt egy bizonytalanabb szaka, melyet maga is 104szervezeti okokkal magyarázott. Jobban megtévesztett ez az igény, ahol nemcsak világirodalmi színvonalat, de a helyzethez illő komolyan vételt is követelt. A Krúdy-kritikára később úgy emlékeztem vissza, mint két-három nagy kritikai botlásom egyikére. De ha elolvasom, amit a Mohács-ról írtam: nem színvakságot érzek, csak a fiatal erkölcs elfogultságát, mely máson is magát követeli. Mint igénybejelentés tarthatnak figyelemre számot a Juhász Andor világirodalom-történetéről, a Világirodalmi lexikon-ról s a Nagy Sándor Ady-könyvéről írt bírálatok is.

Máskor a várakozásaim hangoltak enyhébbre. Az olyanféle fiatal kritikusban, mint én voltam, egy csomó alakuló szerep gomolyog: a szeme előtt lebegő feladat egy-egy részletét vállaló tehetségek, ebben az esetben a Nyugat nagyra becsült írói után egy másfajta nemzedék, amely emberi sajátságaival, társadalmi felelősségérzetével, még esztétikájával is az ország széthullásával beállt új mostohább helyzethez edződött. Eleinte az akkor feltűnt erdélyi írókban, mellőzött régiekben, majd egyre inkább nemzedékünk feltűnő tehetségeiben kerestem e szerepekhez az embert. Amikor egy-egy félreismerhetetlen tehetség – Erdélyi, Tamási, Illyés, Pap Károly – lépett be a vártba vagy sejtettbe, a ráismerés szinte ujjongásba ment át. De voltak írók, akik mint Marconnay Tibor egy-két sajátságukkal, mint Gulácsy Irén a műfajukkal, esetleg csak témájukkal feleltek meg annak, amit vártam, ezekről írva, a kritikusi várakozás nehezen volt elválasztható a kritikai ajándékosztástól. De ezeket a bírálatokat sem érzem szégyellni valónak. Marconnay figyelemre méltó tehetség volt (Osvát még többre becsülte, mint én, s enyhített is a róla írt kritikámon); később kitűnő prózát olvastunk tőle, természetének és körülményeinek szerencsétlen összejátszása, ha elsőrangú munkát nem hagy maga után. Hogy Gulácsyval milyen író merült a feledésbe, ma már nem tudnám megmondani (az utókor ítélete néha épp olyan bizonytalan, mint a kezdő kritikusé), de amit a történelmi regényben őtőle vártam, néhány év múlva meghozta Kodolányi; amint Terescsényi György elkobzandónak ítélt témáját is megírta Szabó Pál a Talpalatnyi föld-ben.

Érzékeny hiánya ennek a fejezetnek, hogy keveset sejtet a szenvedélyből, mellyel a külföld irodalmát fedeztem fel ezekben az esztendőkben. Egyetlen nagyobb s jellemző tanulmány – A rousseau-i elmealkatról – mégis kicsúszott az akkori gyűjtők kezéből. A Széphalom nevű folyóiratnak írtam, szerkesztője hirdette is, szokatlansága miatt végül mégsem merte közreadni. Az Ady-vers genezisé-ben bejelentett alkattani szempont, mielőtt mélyebbre ivódott volna a jellemzésben, itt egy alkalmas világirodalmi példán a maga nyerseségében, s úgy érzem, nem rosszul vizsgázik. A Kritikai napló – a kortárs világirodalom bemutatása egyes műveken át – 1930–31-ben folyt a Napkelet-ben. Legfontosabb darabjai (Valéry versei, Joyce, Huxley, Lawrence, Claudel, Unamuno, Virginia Woolf, Werfel) megjelentek a Készülődés-ben, ami kimaradt, még mindig ízelítőt adhat a rovat szelleméből.

A kicsiny, maradék kötetet az időrend megbontásával így állítottuk össze: Az Íróvá avatnak után egy irodalmi körkép kerül az 1928-as év terméséről, melyet Áprily Lajos kérésére készítettem az akkor induló Erdélyi 105Helikon-nak. A Nyugat-tanulmánysorozat „szégyellt” hulladékai: a Móricz- és Krúdy-bírálatok. Ezután következnek a már említett igénybejelentő munkák sorában: amit Makkairól írtam (első s nem utolsó hozzászólásom a vallás kérdéséhez), a méltatlan elfelejtett Péterfy-tanítvány, Rédey Tivadar ürügyén kritika és esszéírás nosztalgikus szembeállítása. Gyakorló kritikusi pályám a 27-es évben a Protestáns Szemlé-ben egy arcképcsarnokkal kezdődött, a Gyallay- s Gulácsy-portré egy volt a tíz közül. Utána a napi kritikák következnek, majd a Nyugat-beli ciklus (1931) néhány darabja, mely (első kizáródásom s elhallgatásom előtt) a háború után fellépett nemzedéken végzett (a szerkesztő által félbeszakított) seregszemlét. A világirodalmi tanulmányokat a fejezet végére tettük.

A Tanú első éve

A Tanú 1932 szeptemberében indult meg, 32/33-ban hat, a következő két évben négy nagyobb, az utolsóban három füzete jelent meg, összesen 65-70 folyóiratív terjedelemben; az utolsó csonka szám akkori betegségem miatt 1937 tavaszára maradt. Ebből a tizenhét füzetből a Magyar Élet kiadó 1940-ben A minőség forradalma címen négykötetes válogatást adott ki. Minthogy a könyv szedése alatt külföldön voltam, a lektor a kijelölt anyagból tudtomon kívül sok mindent kidobott (így valamennyi angol–francia tárgyú tanulmányom) s több mindent bevett, amit az akkori időkben helyesebbnek tartottam kihagyni. Amikor a kihagyott anyag A minőség forradalma 5–6. köteteként mégiscsak megjelent, ezt a különös szerkesztői jóindulatot annak az előszavában szóvá tettem. A gyűjtemény azonban még így sem volt távolról sem teljes, amint a mostani sem öleli fel a teljes maradékot.

A Tanú első évében a munka elég szorosan követte az első szám végére függesztett munkatervet. Az anyag fontosabb része, a nagyobb esszék: a három Proust-tanulmány, az Arisztophanész, Szophoklész, a Kritikai napló újabb darabjai, az új fizikáról, az alkattanról stb. szóló írások A minőség forradalmá-ban mind megjelentek. Viszont csaknem teljesen elmaradt a magyar könyvbírálat, csak a 32-ben megjelent történeti munkák s líra áttekintéséből vettem be egy-egy részletet. Ennek egyik oka az volt, hogy épp e „kritikai folyóirat” írása közben a voltaképpeni kritikaírásról teljesen leszoktattam magam. Az első szám bírálata, a Magyar regény 1932-ben (melyet teljes egészében adunk közre) mint egy kritikai felhőszakadás zúdult irodalmunkra, s ennek megfelelő reakciót váltott ki. Élességét, néhány igaztalanságát, nem tudom, menti vagy súlyosbítja-e, hogy a Gyász (a kiadhatás reménye nélkül) akkor már rég ott szunnyadt egyik füzetemben. A későbbi számokban a kritikai dörgés alábbhagyott, részben mert ártatlanabb, több örömöt adó műfajokhoz értem, részben mert (ha az eltökélt harag egyszer leszállt bennem) szívesebben is dicsértem, mint kárhoztattam. A bírálatot végül is a teljes elszigetelődés, egyes különösen igazságtalan támadások, hatalmi intézkedések tették lélektanilag lehetetlenné, önmagamban is gyanút keltve véleményeim ellen. Akármilyen élesen ítéltem meg a kortárs regényt, azok az ítéletek egy jól szigetelt absztrakt pályán folyó sakklépések voltak, most azonban, hogy olyan emberekről kellett ír106nom, akik erkölcsi megsemmisítésemre törtek vagy ebben szekundáltak, az erőszakolt lojalitásban is ott éreztem a kiváltott indulat beszivárgását. Ez a zavar adatta föl elég hamar, de nem könnyen a bírálat jogát. A semmit sem fedő Pörje Sándor álnév, amely alatt Válasz-kritikáim írtam, nem is rejteni, inkább jellemezni akarta a sóvárgó visszasompolygást a tilossá vált területre. Hogy a kritikus akkor még milyen épen élt a tilalom alatt, a 40-es évek színikritikái mutathatják, melyekben a tilossá vált mezőről új, érzelmileg fertőzetlenebb területre szabadultam.

Tanú és mozgalom

A második év derekától a Tanú kezdeti, lépésről lépésre haladó munkája megbomlott, 33 nyarán jelent meg Illyés Gyula Pusztulás című útirajza. Egy érettebb, számítóbb ember tán fönn tudta volna tartani a megzajduló tavaszi hangokkal szemben is műhelye laboratóriumi szigorát; énbennem hiányzott a gyakorlat hívásával szemben ez az ellenállás. A most kiadott előszók, interjúk, magyarázatok képet adnak róla, hogy foszlott szét (miközben a maga programját is folytatni akarta) a Tanú a mozgalomban. Egy baráti összeesküvés eredményeként 1934 tavaszán meghívást kaptam a rádióba, ahol hamarosan az irodalmi osztály vezetője lettem. Ez a másodállás teremtette meg az anyagi alapot a rég vajúdó nemzedékfolyóirathoz, a Válasz-hoz, melynek a szerkesztése, amíg Sárközi György át nem vette, szintén az én gondom volt. A rádiólektorság hozott össze Kerényi Károllyal, a kiváló klasszika-filológussal, akinek a körében s Sziget című kiadványában a menhelyet s az eszmei beilleszkedést próbálgattam. A kisebbségi sorba szorult magyarságnak szánt adóként a leggyengébb ág, a vajdasági irodalom patronálását vállaltam; az ő akadozó lapjukat, a Kalangyá-t akarta megpezsdíteni nagy vihart kavart pályatörténetem és irodalmi körképem, az Ember és szerep is. Ott voltam – pénzzel és írással – a Magyarságtudomány című folyóirat indításánál, sőt az iskolaorvosok akkor megindult lapjának, az Iskola és Egészség-nek a szerkesztőségi szobájában is; az a munka, melyről 37-ben az Iskola és Egészség különszáma – A Medve utcai polgári – számolt be, a Tanú-val párhuzamosan folyt.

A kiadatlan tanulmányok inkább ezt a szétszóródást, mint a Tanú főmedrét követik. Nagy rádióprogramom helyett itt egy interjú állhat az első eredményekről; a rádióban végzett írói munkáért néhány Diákfélóra; a Válasz-ért bevezetője, ismertetése s néhány könyv bírálata. A Kalangya-beli írásokból kiadatlan a haldokló Szenteleky képe s levelem az új szerkesztőhöz. A Sziget keletkezéséhez: a Kerényi-levél s a Sziget-ben megjelent cikkeim. A hungarológiai mozgalomhoz: Egy hungarológiai társaság terve s a Magyarságtudomány programadó cikke s néhány, az Iskola és Egészség-ben megjelent írásom.

A kritikus 35-ös évről (a San-Remó-i napló, Magyarság és Európa című könyv s a romániai útirajz helyett) az egész Tanú-számot betöltő Reform-tanulmány néhány részlete, a már akkor összeállított Egy év szilánkokban s a Mi történt? adhat képet. A népi írók ellen állandó vádpont volt, hogy „bedőltek” Gömbös reformjának. Holott csak az történt, hogy ahol reformról 107kezdtek el beszélni, mi is megmondtuk, mit értünk rajta… A szellem emberének (már a Bibliá-ban is) joga s kötelessége a politikust, ha szólítja, az igazságról tájékoztatni, a politika támasztotta fogalomzavarban a fogalmakat tisztán felmutatni. Én ígéretemet beváltva, rádióállásom visszaadásával időben elhatároltam magam a reform szóval visszaélőktől, még ha az személy szerint olyan jóakaróm volt, mint Kozma Miklós (aki a rádióhoz behozott, s erdélyi utam után a börtöntől mentett meg), még pedig olyan élességgel, amely szinte dicsőségévé válik azoknak, akik megtorlás nélkül elviselték. Amit akkori viselkedésemben hibáztatok, inkább a csalódás mértéktelensége, „Laci szeret zuhanni” – mondta Gulyás Pál, s itt valóban a tragédiaíró vette ki a közéleti ember kezéből a tollat. 35-ben voltaképp semmi sem veszett el. A hivatalos politikából tengelypolitika lett, de a reform ürügyén a magyar gondolkozásba szórt magok még ezután kezdtek (a német veszély hatása alatt) az ifjúságban kihajtani. Én azonban a Tanú utolsó évében egy dráma negyedik-ötödik felvonásában éltem, s nem véletlen, hogy 36 őszén az esszéfolyóiratban egy dráma jelenik meg – a Villámfénynél; a folyóirat epilógusa pedig a 37 nyarán írt hattyúdal, a VII. Gergely lesz. A Terv nélkül (a 36 tavaszán írt napló tanulmányokban) még egyszer megpróbált a Tanú első éveinek a problémakezeléséhez visszanyúlni. A négy kiadatlan tanulmány azonban, melyeket nyilván épp líraiságuk miatt hagytam ki, inkább az indulati sebet tárja fel, s azt mutathatja meg, hogy ez miért nem sikerült.

A Tanú után

A Tanú megszűnése után, mint az a Mért írok regényt című cikkecskéből is kiderül, a szépirodalomba akartam temetkezni. Ekkor kezdtem el regényciklusomat, az Utolsó kísérlet-et, s ekkoriban mutatják be első drámáimat. A VII. Gergely erkölcsi sikere s a Nemzetivel kötött szerződés azt a reményt kelti, hogy darabjaim ott sorozatban jöhetnek. Mint 32-ben a baráti felhívás, most a történelem fenyegetése szólít vissza az esszéíráshoz. 1939 tavaszán a német származásúak tömeges disszimilációjáról kérnek cikket tőlem, ebből nő ki a Kisebbségben című tanulmány. A viharok palackja ezzel fel van bontva. Móricz a Kelet Népé-be hív meg, 40 nyarán a Híd-nak leszek egyik főmunkatársa; a színházak körül szerzett tapasztalataim színdarabíróból színikritikussá tesznek; a nehéz 40–42-es években a németellenes mozgolódásokat is cikkel, előadással kell támogatni. A regényciklus így a negyedik résszel abbamarad, a Cseresnyés-ügy több éves drámaírói iszonyt vált ki; 43-ra azonban egy új négykötetes tanulmánysorozat gyűlik össze (ez is Kisebbségben címen), melyet 44-ben Az értelmiség hivatása követ. Ekkoriban legerősebb bennem az irodalomtörténészi hajlam is, a Berzsenyi után most jelenik meg a Széchenyi, s most írom a Rajongók elé a Kemény-tanulmányt, s adom ki Móricz halála után a róla szóló emlékezéseimet.

A kiadatlan maradt tanulmányok közt van nehány – s ezzel kezdjük – amely az Utolsó kísérlet foganását és tervét mondja el; A mítosz emlőin a Gyász, Iszony-féle regények természetébe világít. Színikritikáim közül ki108felejtődtek a műkedvelő színjátszással foglalkozók; ezek s egy különösen éles bírálat meg a Cseresnyés-ügy beszámolója a magyar dráma érdekében végzett izgatásomról adhat fogalmat. Politikai tanulmányaim közül a Kultúra és hűség példa azokra a kísérletekre, melyek a magyar jelleget a némettel szemben igyekeztek definiálni. A Magyar felsőbboktatás 1940-es dátuma tanár olvasóit lepheti meg. Az önképzőkörök feladatai, melyet Pápán a pápai önképzőkör megalapításának százéves emlékünnepén mondtam el, a népi származású ifjúságnak volt program; az Akik tanultságból élnek az értelmiségi öntudat ébresztése, mely utolsó könyvem címét is adja. A nagy mozgósításban még az asszonyok is megkapják külön behívójuk.

Ezek után az „ellenálló” írások után megint irodalmi emlékek: Babits búcsúztatása s egy kimaradt mondat a Móricz-könyvből. A rádióban (amikor négy-öt évvel távozásom után a tilalmat feloldták) Cs. Szabó László Költők prózája címen készíttetett előadássorozatot. A nagy része ennek nyilván elkallódott; bevezetője s az Arany és Petőfi prózája azonban megmaradt. A magyar líráról Gulyás Pál előadásához volt hozzászólás; a Vallomás Illyés elbeszélésgyűjteményében került egyik lányportrém elé. A Mi a ponyva? Juhász Géza mellett volt szakvélemény a Harsányi Zsolt által indított becsületsértési pörben.

Az utolsó három írás a 43-as év drámájába világít bele. A sztálingrádi csata idején Lillafüredre hívták össze az írókat; a Kállay-kormány ezzel akart szelídségre hangolni bennünket. Az én felszólalásomban a népkollégiumi mozgalom s az első szárszói értekezlet élménye kap hangot (melynek, sajnos, nem maradt írott nyoma, mint a másodiknak). Itt is kifogásolni lehet, hogy az írók szóba álltak a kormányhatalommal. Ilyenkor azonban, nézetem szerint, a szó számít, a szóba állás csaknem kötelesség. Amit mondtam, tulajdonképpen nem is az akkori hatalomnak szól, amelynek nyilván nyakában volt a kötél, hanem annak, amely azt megvalósíthatja. A takarékosságról (mint Az értelmiség hivatása legjobb darabjai) a bocskaikerti tavaszt idézi, a vulkánkráterre ültetett paradicsomot, melyben tán még a családot feldúló világnézeti meghasonlás is megoldódik.

Vásárhelyi évek

A következő tíz esztendőről – a vásárhelyi tanári évekről s fordító koromról A kísérletező ember két középső része a fontosabb emlékeket már közreadta. Ide elsősorban azokat a tanulmányokat vettük fel, melyek 1946 és 48 közt nagyrészt az Illyés Gyula Válasz-ában jelentek meg. A Berzsenyi ürügyén a kaposvári Berzsenyi-ünnepen volt figyelmeztetésnek szánt beszéd. A Regényírás közben az Égető Eszter írásának a derekán, egy elakadás során szolgált továbblendítőül. A Shakespeare színpada Móricz Zsigmond Shakespeare-cikkeihez készült előszóul, s a Fehér Holló Kiadó füzeteként jelent meg velük együtt. Szent-Györgyi Albert egyik írásához fűztem, továbbgondolásul a Szent-Györgyi cikkéhez-t. – Ekkoriban készült a Két lektori jelentés; s Wilder csinált fordítót belőlem.

A pedagógiai emlékek szaporíthatók volnának a Négy könyv (főként a Nyelvekről s a Természetismeret) fennmaradt részleteivel. A tanárság ottha109gyása után a legkisebb lányom matematikaoktatásában szerzett tapasztalatot foglalta össze a Biológiai szempont a matematikaoktatásban. A természetismereti könyv szinopszisát 1953-ban írtam; egyik barátom, a Mezőgazdasági Kiadó vezetője, ezzel akart egy évre legalább a fordítás kényszerétől megmenteni. A fordítói évekből emlék a három kis portré: hosszú idő után első nyomtatásban megjelent írásom Király István Csillag-ában. A Tolsztoj-vígjátékról adott interjúban már első új, eredeti munkámról, a Galilei-ről is szó esik.

Megmentett gondolatok

A Megmentett gondolatok nyolc tanulmányát 1954 április-júliusában, betegségem első hónapjaiban írtam. Öt tanulmány, nem beszélve kisebb változtatásokról, melyeket 1957-ben a kiadhatás érdekében végeztünk, így került ki a tollam alól. A Tolsztoj-t 1956-ban, mielőtt a Csillag-ban megjelent, kissé kibővítettem, a Vásárhelyi séták-at, minthogy az anyag egy részét a Sajkódi esték-ben felhasználtam, a fedések miatt most dolgoztam át, a Gulyás Pál-t, melyen már érezhető volt a fáradás, mielőtt az Alföld-ben közreadtuk.

Magyar műhely

A Magyar műhely című tanulmányt 1956 nyarán írtam előszóul a hasonló című kötet elé, mely a Megmentett gondolatok-at s a Műfaji kérdésekről szóló cikkeimet fogta volna össze. 1957-ben a Kortárs-ban is megjelent. Ebben a gyűjteményben az 1953 és 64 közt írt műhelytanulmányok élén van helyén. Ezeket az írásokat egyesek úgy iparkodtak feltüntetni, mintha az irodalomtörténet ítéletének akarnék elébe vágni velük… Így ciklusba gyűjtve, úgy hiszem, kiderül, hogy a pedagógiai szellem íratta őket, egy részükkel (ha már a próbákon nem vehetek részt) a darabjaimat játszó együtteseknek akartam segítségükre sietni, másokkal az olvasókat mulatságos esztétikai tornára fogni. Egy műalkotás nemcsak abból áll, ami benne van, abból is, amit gondolni tudnak róla. Nálunk a művek megszületnek, de elmarad az a kritikai munka, amely a nemzeti műveltség részeként az olvasók tudatába építi őket. A közölt elemzésekkel (inkább a viviszekció áldozata, mint a méltatás hőse) ezt a fogalmi apparátust iparkodtam mozgósítani.

Sajkódi esték

A Sajkódi esték című kötet utószavában felsoroltam azokat a nagyobb tanulmányokat, melyeken ebben az időben dolgoztam, a kötetbe azonban már nem kerültek bele. A vallásos nevelésről s a Macaulay azóta elkészült. A Gondolat Kiadó részére ebben az időben írt Puskin-könyv is ide sorolható. Ide tartozik a Pillantás az őstörténetbe s néhány kisebb cikk, melyet ebben az időben írtam. Több fontosabb tanulmánnyal (Nyugati dráma, A lengyel irodalom tájain) más munkáim s e könyv lezárása miatt ez alkalommal is adós maradok.

110
Elvágott kötelek

Az 1963 és 1966 tavasza közt írt munkáim kerülnek ide. A cím a Kortárs-ban tűnt fel, három egybefogott írás fölött. „Az ember azt hiszi, fönn van a kosárban, szállhat, amerre műve viszi, a léggömb azonban le van cövekelve, napi ügyek kötik a földhöz, amelytől elrugódna. Az alábbi írások ezeket a köteleket vágják, próbálják elvágni, úgyhogy ne csak a pillanatnyi feladatnak legyenek megoldásai, de az ügyet is eltokolják, amely ránk hurkolta őket.”

1966
111
Díjak és ünneplések

A díjakkal én szerencsétlen voltam. Az elsőt, a Baumgarten-díjat harmincesztendős koromban kaptam meg. A csábítása nem a pénzösszeg – négyezer pengő fölért mai százezerrel –, hanem, hogy Babits Mihály osztotta. Akkor már megírtam jó két kötetre való esszét, mögöttem volt az első nagy regény, az Emberi színjáték, s úgy hittem, megfeleltem az alapító kikötéseinek, olyan író voltam, aki sokat áldozott is az irodalomért (hisz csak egy-egy olyan esszéhez, mint a Pirandello vagy Ortega, egy nyelvet kellett megtanulnom, és egy könyvtárat kellett összeolvasnom), s az irodalmi világ nem méltányolt addig, a kutya sem említette még a nevemet sem. Mégis bizonyos bűntudattal vettem át a díjat, hisz megvolt az állásom, s kikötöttem, hogy azt kizárólag tanulmányokra, könyvszerzésre fordítom, mindjárt béreltem egy görögtanárt – egy 19-ben elbocsátott egyetemi tanárt, aki még abban az évben meg is halt. De hiába biztosítottam be magam előtt, az én Baumgarten-díjam bizony osztatlan felháborodást keltett, nem volt glossza, amely helyeselte volna, s az egyik napilap, amely köré pedig írók csoportosultak, olyasmit írt, hogy eddig egy esszém jelent meg – Babits Mihályról, a díjosztóról. Akkoriban halt meg a kislányom, ez is érzékenyebbé tett a bántalomra, egy különösen durva támadás után lemondtam a díjról. A visszautasítást egy szerelmi vallomás formájában akartam megtenni: lemondok a díjról, hogy visszaszerezzem a jogomat Babitsot dicsérni. A kurátorok azonban veszélyesnek érezték a levelemet s a visszautasítást, s én, föltéve, hogy a díjtól szabadulok, lemondtam ennek az elégtételéről, s a hátralévő kilenchavi részt nem vettem fel. Volt súlyosabb következménye is, mint a megbélyegzéssé változott elismerés: akkor támadt Babits és köztem az első rés, kiderült, hogy szerinte másféle természetű s más érettségű emberek vagyunk. Díjat pedig – fogadtam meg akkor – én el nem fogadok ebben az életben. Ezt a fogadalmat azóta egyszer volt alkalmam, még a negyvenes években megtartani, s az utóbbi tizenöt évben épp háromszor szegtem meg. A József Attila-díj, amelyet azért kaptam, mert az akkori párttitkár megdicsérte egyik fordításom, 1950-ben menlevél volt, a visszautasítása eszeveszettség lett volna, nemcsak a fordításokból éltünk, de az volt a címem az élethez, még jó, ha csak a család kenyerét veszi el. A Kossuth-díjat 1957 tavaszán vettem át, a visszautasításának politikai hatása és következményei lettek volna. A külső nyomás és belső vívódás a kórházból kikerült beteg embert olyan állapotba hozta, amilyenben azóta sem igen voltam. A harmadik díjat, a svájci Herder-díjat az idén tavasszal ítélték oda. Bár tudtam, hogy nekem csak fáradságot, életrontó napokat fog jelenteni, ezt sem mertem visszautasítani. Tudtommal ez volt az első nemzetközi díj (Nagy Sándor és Aczél Tamás díját elfeledve), amely magyar írót tüntetett ki. A díj inkább a kelet-európai irodalomnak szólt, s véletlen volt, hogy épp nekem jelent meg három könyvem német nyelven – nem akartam ilyen bántó gesztust mutatni. Különben is Kodály Zoltánnal kaptam meg, nem pökhendiség-e, amit ő elfogadhat, visszatolni? Beértem azzal, amivel az eddigieknél, a díj erkölcsi része üssön ki úgy, ahogy kiüt, a magam céljára 112egy fillért sem fordítottam belőle. Az eredmény? Tán egy díjkiosztásnál sem fordult a jutalmazó szándék ennyire, mint ebben, az önérzetem ellen. Eredménye: a Baumgarten-fogadalom végső újrafogadása. Remélem, hogy sem itthon, sem külföldön nem jut senkinek az eszébe kitüntetni, de ha igen, meglesz nemcsak az erőm, de a kiadós érvem is, hogy visszautasítsam.

De amilyen szerencsétlen voltam a díjakban, olyan szerencsés voltam az ünnepeltetésben. Kétszer ünnepeltek életemben. Egyszer most húsz éve, akkor is decemberben, első elbeszélésem, a Horváthné meghal megjelenésének huszadik évfordulóján. Akkor már Vásárhelyen éltem, a nappal a pedagógiai tervezés tüzében folyt, az estéimet azonban ez a láz sem tudta átmelegíteni. Akkor még a Kristó-patika fölötti kis lakásban laktam. A lakás meg is haladta az igényeim, csak egy baj volt: nem volt mivel kifűteni. Illetőleg kaptam én is egy mázsát a Tiszán kivágott fűzfákból (melyet egy ismeretlenségbe merült diákcsapat fel is vágott), de ahelyett, hogy azt – tart, amíg tart – eltüzeltem volna, én azt kiszámoltam és beosztottam, három-négy darabot volt szabad egy este eltüzelni, amely meleget inkább csak kalóriában adott, hacsak az állati meleget nem számítottam, amit a nedves fa begyújtásának a kínja csiholt ki internátusi kosztra fogott szervezetemből. Többnyire a petróleumból kellett egy löttyenésnyit feláldozni, hogy meggyulladjon. Egy este épp az éjszaka szorongásával baktattam haza a könyvtárból, ahol a délutánjaim töltöttem. Már egy-két perce ott ténfergek a szobámban, amikor észreveszem: ni, itt barátságos a klíma. A vaskályhára nézek: ég benne a tűz. Biztos Kristóné mesterkedett. De még a kályha résein kivágó mélyebb fény sem keltette fel a gyanút, hogy ezt nem az én fűzfám adja. Inkább bosszús is voltam a jóindulatra, amely így gazdálkodik az enyémben. Egyszer csak az ablakra nézek, Pákozdy Ferenc, a költő szakállát látom, amint a folyosón az előszoba felé tart. Megörülök – nem lesz barátságtalan az este. Ő máskor is ült velem a hideg szobában az asztal körül, most még meleg is van. De lám, Pákozdy mögött ott kullog Mátyás Sándor, aztán Tárkány-Szűcs Ernő joghallgató, no itt szümpozion lesz – s a tea- és a cukormennyiségen kezdek spekulálni. De mi ez? Kísértetjárás. A folyosón új és új alakok vonulnak el, akiket nem is tudok agnoszkálni. S egy perc múlva leheletek melegével telik meg a szoba, a háttérből Kristóné nézi mosolyogva a jelenetet. Egy kis kör alakul velem szemben, s Mátyás szavaiból értem meg, hogy mit akarnak ezek ünnepelni.

Az este lefolyását nem tudom tovább mesélni. Nem azért, mert elfelejtettem. Ha rágondolok, a meleg elborítja a szívem. Amiért nem tudom elmondani, az, hogy egyszer már megírtam, nem úgy, ahogy pontosan történt, hanem ahogy abban a regényben, az Égető Eszter-ben történnie kellett, s a költemény nyomta el emlékezetemben a valóságot. Akik olvasták, tán emlékeznek a jelenetre: Méhest ott, az Égető Lőrinc volt szobájában lepik meg a barátai, hátul, a Kölcsey utcai házban, s én évek óta élek abban a hitben, hogy rajtam is ott ütött rajt a meglepetés. Mostanában, hogy egy kicsit alaposabban kezdtem emlékezni, gondolkozni, rémlett fel bennem a vaskályha, melybe az ünneplők adtak harminc kiló szenet, s utána rekonst113ruáltam, hogy hisz én akkor még az Andrássy úton, a patika fölött laktam, s ahogy tovább kezdtem gyanakodni, egyre több részlet lesz bizonytalan. Arra meg mernék esküdni, hogy Kristóné vendégei, Izsó Kálmán, a Zeneakadémia igazgatója és felesége, akit Leona néniben örökítettem meg, ott voltak. Leona néni hangját is hallom, amint a Psalmus-t énekelte. De a dátum gyanús – ott voltak ők még decemberben, mintha már novemberben kellett volna hazautazniuk. A valódi estéből szinte csak az maradt meg, hogy amikor én a kis teám szedtem elő, s a kis tartalékspirituszt próbáltam feláldozni, a konyhából egy görpikolón ritkán látott ételeket toltak elő, jelezve, hogy már az érkezésem előtt oda voltak készítve.

A kis összeesküvést Tárkány-Szűcs Ernő eszelte ki, sétáink egyikén vetette fel, lehet, hogy épp most lesz húsz éve. S némi rezignációval, mint aki a rosszal jegyezkedett el, várta, hogy lesz-e folytatása. De a szép estére, a megvigasztaló búcsúra már egy egész kis társaság fogott össze, s az ott lévő két diákon át a fél város figyelte.

A másik ünneplés most néhány napja folyt le, s most örökítem meg, amíg költeménnyé nem változtatja a hála, mert hisz regényrészlet nem lesz már biztosan. Mátyás Sándor meghív időnként Szentesre, ez alkalommal azt is hozzáfűzte, most lesz húsz éve annak az estének, s nem szeretne elkésni a köszöntésnél. A kis körben, akiket összetoborzott, a húsz év előttiekből nem lesz ott senki rajta kívül, de mégis a legigazabb örökösei annak az estének. Egy drámába voltam beletemetkezve, de megígértem, hogy lemegyek. Ugyanakkor Kecskemétre is meghívott az ismerős nyomdászból lett kultúrtanácsnok, tíz magyar írót mutatnak be tíz este, kit filmmel, kit pesti színészekkel, kit helybeliekkel, ki hogyan csábítóbb, s szeretné, ha mint Weöres, én is megjelennék. Az előszót hajdani vásárhelyi vendéglátóm s mostani lektorom tartja. Évek óta nem veszek részt ilyesmin, de szombaton ülünk össze Szentesen, pénteken Kecskeméten is megállhatok, meglátogatva hajdani kiadóm, Tóth László családját, no meg ellenőrizni, hogy egyezteti össze meghívóm a négyszemközti dicséreteit a hivatalos kritikával. De kiderül, hogy elnéztem a naptárt, a kecskeméti est nem pénteken, hanem csütörtökön van, haza kell jönnöm, s újra utaznom, ezt már nem vállalom. A lemondólevélbe, hogy barátságosabbá tegyem, a beleegyező szándékot is belefűzöm. Másnap csöng az interurbán, s végre is be kell váltanom ígéretem, az ostyának szánt történetet, mint tíz óra asztalköszöntő beszédet, dobogó ülést, dedikálást hajtják be rajtam. De nem bántam meg: a kecskeméti lerándulás nagyszerűen sikerült. Jártam a Tóth László utcában, ahol harminc éve, mint a Tanú szerkesztője, Európa legszebb sakk-könyvtárában aludtam, a rokonokkal elmondattam halála körülményeit – a legéletrevalóbb, legszívósabb, legtájékozottabb magyarok egyike volt, akit személyesen is ismertem, az emlékében is jó volt megmerülni. Az előadás is kitűnő volt. Négyen ültünk a dobogón: aki megidézett, a kritikus, Kristó és Orosz László, aki mint huszonnégy éves fiú, szakfelügyelőm volt Vásárhelyen, s mint kiderült, 57-ben a legjobb tanulmányt írta, a regény helyét pontosan kijelölve, az Égető Eszter-ről. Balra tőlünk a Kato114na Színház színészei, készen a szerepükkel. A bemutató mindnyájunk megelégedésére végezte a dolgát – nem volt irigylésre méltó helyzetben, az én élő szomszédságom, anyja Amerikából néző szeme (aki ott szedi rendbe az elszakadt családja ügyeit), s a frissen elvégzett marxista egyetem eléggé nehézzé tette pályám méltatását – a jóhiszemű vidéki közönséget pedig semmi sem jellemezheti jobban, mint hogy másnap nem azt mondták, hogy Németh László is lejött, hanem, hogy itt járt egy marxista tudós, most már ők is rájöttek, ki az az N. L. A legnagyobb meglepetés mégis a műsor: nem tudom, kit dicsér a kiválasztás, de el sem képzelhető három részletben (Villámfénynél IV., Galilei II., Utazás I.) ennél szerencsésebb bemutatás. A dedikálások egy órával megtoldták az előadást. Egyetlen hiba csúszott be, az utolsó pillanatban két tanulmányt dugtam a táskámba, a Kiadatlan tanulmányok most összegyűjtött anyagából: az egyik kecskeméti emlék – jórészt a Tóth László-barátság története, s ha ezzel mégis baj lenne, egy rövid írás, melyet huszonhárom éve a Nyugat negyedszázados jubileumán olvastam fel, hogy csinált belőlem írót a Nyugat novellapályázata. Én a kecskeméti emlékeket akartam felolvasni, a rendezők, minthogy az az Aranyhomok-ban megjelent már, az emlék felé hajlottak, mely a pályám kiindulópontja volt. Így történt aztán, hogy a helybeli újság mint a negyvenéves írói jubileumról számolt be erről az estéről, s hogy odahaza vagy huszonöt gratuláló sürgönyt, levelet kaptam, amelyek közül hat Tabról érkezett. A szálakat könnyű volt követni – a tabi tanárnő testvére Kecskeméten él. Asconából is kaptam egy levelet, ott lakik a tatai tanárnő legjobb barátnője. Még névtelen olvasóktól is kaptam sürgönyt, azokat azonban mind ugyanazon a pesti főpostán adták fel. Minthogy miskolci, békéscsabai sürgöny is került a csomagba, a feleségem nyomozott, hogy tán mégis jelent meg valami hír idefönn Pesten is – de egy filológiai barát elárulta az összeesküvést, a Nyugat emlékezetes száma december 15-én és nem 1-jén jelent meg, s a jó barátok mind 15-re időzítik a sürgönyüket.

A java azonban ezután következett. December 8-án felhív egy barátom, hogy Berki Sándor ül itt nála, egy negyedórára szeretne feljönni hozzám. Hogyne, várom – örültem meg neki, mint ritkán a vendégnek. Berki Sándor a mezőszilasi termelőszövetkezet elnöke, felvirágoztatója, akivel 64 nyarán barátkoztunk össze – számomra az volt a barátság ingere, hogy egy valódi termelőegységgel kerültem kapcsolatba, hozzá épp a legvirágzóbbak egyikével, neki meg, hogy miután fiatalon a legtekintélyesebb elnökök közé került fel, most már a Világoson épülő üdülők után azt a fényűzést is megengedheti, hogy egy írója legyen a téesznek, hozzá egy mezőszilasi. Az idén nyáron azonban nem fejlődött tovább a barátság. Én nem váltottam be a szavam, nem költöztem le Szilasra a téesz egy évét mint szemlélő végignézni és történetét megírni, ő járt egyszer-kétszer Sajkódon, de nem talált odahaza.

A negyedórás felszaladásból háromórás beszélgetés lett. Asztalbontás után derült ki, hogy célja is volt a látogatásnak – szeretné, ha december 11-én a termelőszövetkezetnél ünnepelnénk meg negyvenéves írói évfordulóm, negyven-ötven olyan embert hívtak össze, akivel, gondolják, hogy jól érzem magam. Én húzódoztam. A drámám! Meg az emberek idejét lopni. 115De a feleségem rácsap: ha Szentesre meg Kecskemétre meg nem tudom hova elmész, épp Szilasra ne mennél? Ez gyanút kelthetett volna, nem szokott ő Mezőszilasnak ilyen lelkes ügyvédje lenni. Ehelyett inkább csak morogtam, a könyvtáros barátom azt beszélhette be nekik, hogy engem meg kell ünnepelni. A szilasiak nagyon becsületesen megmondták, hogy ők nemigen olvasnak, vagy ha megpróbálták, megfájdult a fejük. S ebben én igazat is adtam nekik, micsoda fölösleges egy csomó jó erőt az okosabb dolgoktól elvonni!

A szilasi hétvég azonban elhatároztatott. Mostanában estem át egypár nyomáspróbán (így nevezem a repedékeny ereket próbára tevő vérnyomásfelhajtásokat); ez azonban a legnagyobbnak ígérkezett. Csütörtökön délelőtt-délutáni írással befejeztem Puskin-drámám, a pénteket arra szánva, hogy valamit mégiscsak mondanom kell a téesz-tagoknak s mivel este a fáradtságtól nem mozog a nyelvem, gondoltam, leírom azt, amit a pohárköszöntőn mondhatnék, így az Elvágott kötelek-ből (készülő könyvem utolsó fejezete) sem fog hiányozni egészen az utolsó időben felvirágzott téesz-kapcsolatom. A pénteki nap ezzel telt el, a szombati a gépeléssel s a vele járó dühöngéssel – az új gép szakította a papírt. A javításra már nem is maradt időm – a gyorsvonat rázása közben nyomkodtam a ceruzavonásokat, melyeket ember legyek, ha olvasni tudok. Az állomáson Berki várt az unokabátyámmal, aki az elválásnál megígérte, hogy majd feljön este feketére. Üdvözlés, beszélgetés. Én elvonulok a javítást befejezni. S próbálgatom, el tudom-e a leírtakat élőszóval is mondani. Ez a legnehezebb, hogy az ember a leírt mondatot keresse az emlékezetében. Föl is adom a kísérletet, kóválygó fejjel ülök a sötétben. Aztán, minthogy úgy is hallom a beszédet, kivonulok a társalgókhoz. Fél hat már elmúlt, Berki helyett Hintsch érkezik meg, az Iszony filmrendezője. (Ő már járt Szilason, szemre vette a házat, s most nem is gondolt rá, hogy máshova mehetne.) Hát te hogy kerülsz ide? – csodálkozom. Ez az állhatatos még mindig az Irgalom-ról ábrándozik, azért jött nyilván ide is le, s ígérgeti minden statisztikai valószínűséggel szemben az Iszony milliomodik nézőjét – amihez én lehetetlen feltételként az új szerződés vállalását kötöttem. Ez a makacsság meghat. Berki azonban csak nem jön. Nem fél hat, fél hét is elmúlt. Biztos most tereli be szegény téesz-tagokat. Volt itt nemrég egy író, tizenöt embert sikerült behozni rá. – A rendőrségnek kell elvontatni a tüntetőket – tódítja Hintsch, amivel bizonyítja, hogy az írója lélektanát is ismeri. Végre hét felé megjön nem Berki, de egy rokonom, aki ugyanarra a névre hallgat, mint a szigetvári hős. A megyéből vártak még valakit, azért a késés. De ezen sem fogok gyanút – amikor a múlt nyáron itt jártam, akkor is így összehoztak valami székesfehérvári emberekkel.

Ahogy a régi Droppa-kastély kapuján befordulunk, két karszalagos fiatalembert látok a homályban. A kastélyfeljáró tele van autóval. Ennyi autó – csodálkozom. Ezeknek a nagy része máskor is itt van – folytatja az ámítás. Az előtérben Berki meg a felesége vár – egy kedves talpraesett asszony. Fölvisznek a nagyterembe. Kisgyerek koromban a kéttornyú kastély épülése esemény volt, de ebben a teremben sohasem jártam, a kastély 116udvarán is csak, amióta téesz lett. A magas mennyezet alatt rengeteg tér, baloldalt harminc-negyven asztal, jobboldalt színpad, nem nagyon tudom a tömeget becsülni, de hogy nem hatvan ember köszönt, az biztos. Ahogy helyre botorkálok, látom, nemcsak Hintsch jött le. Az első meglepetés a két lányom és a vőm, szó sem volt róla, hogy ők is itt lesznek. Hát ti? S már Simon Pistára kell csodálkoznom. Egy szép fekete arc nyomul felém, hirtelenében nem is tudom ki az, Váci Mihályt kell ott látnom mögötte, hogy rájöjjek, a felesége, aki az Irgalom-ról a legszebb kritikát írta a Kortárs-ban. Aztán műgyűjtő háziorvosunk oroszlánfeje merül fel, aki anyámat hosszú kezelés után csókkal engedte a kórházba. A szomszéd asztalnál Kállai Feri fehér foga mosolyog rám, s húzza magára a kába tekintetem. Kiderül, hogy nem ő az egyetlen színész itt, Törőcsik Mari, Spányik Éva is ott van a közelében. Egy kicsit olyanformán állhatok ott, mint a Szibériából hazatért fogoly az Irgalom-ban – erőfeszítésembe kerül, hogy a rám mosolygókra ráismerjek, s szétszórt létüket a mezőszilasi téeszben összehozzam. Az a szép ősz fej – de hisz az Varga Irén elektromérnök férje, akinek tegnap hallottam a beszámolóját az új Kossuth-adóról a rádióban. Ez az eleven, intelligens arc, aki néhány nappal ezelőtt számolt be amerikai útjáról, Marx György. Ez a Beethoven-fej, kezem széles kezébe fogó kéz, Erdei Ferenc, persze Juhászékkal, ahol az asszony annyi kéziratom születésének a bábája (gépelője). Szerencse, hogy többnyire a férfiak jönnek elébb, az asszonyok identifikálása nehezebben menne. A ráckevei orvosnőről például csak másnap tudtam meg, hogy ott volt és hajnalig nótázott, pedig egy nagy rosszullétemben, véghagyatékomban egyszer azt írtam, ha már nem lehet meg beszéd nélkül a temetésem, búcsúztasson el ő a közönség nevében.

Az összeesküvők kábultságomon láthatták, hogy a meglepetés mennyire sikerült. De hát hol vannak a téesz-tagok, kérdem, amikor majd minden asztalnál ismerős arcok villannak fel. Azok is vannak azért, próbálnak megnyugtatni. Megkezdődött a műsor, a dobogón két óriás közt Illés Jenő ül, az influenzája miatt még jobban összeesve. A két óriás közül az egyik Berki, a másik Czine Mihály. Az elhelyezés arra vall, hogy ő fogja a méltatást tartani. Ennek megörülök: prospektusát lapozva, irigyeltem Nagy Lászlót, hogy Czine vezeti be. Nemcsak kitűnő író, nagy hatású egyetemi oktató, de a magyar irodalom egy leváltásra, elfeledésre ítélt irányzatának a védője is. Szabó Pált mint írót azóta becsülöm igazán, amióta az ő Könyvről könyvre sorozatát hallgatom. Azt azonban, hogy rólam hogy gondolkozik, nem tudtam. Egyszer-kétszer összetalálkoztunk, hívtam, keressen fel, de nem jött. No, ha itt van, akkor kellemeset hallok.

Fura dolog mások jelenlétében ilyen dicséretet hallgatni. Mert hisz jólesik, hogyne esne jól, de ugyanakkor száz meg száz ember figyel bennünket, hogy a hiúság kéjelgése meglátszik-e az arcunkon, mint akiket ölelés közben figyelnek a parázna kéjelgők. A kecskeméti méltatás alatt sikerült merev, rezzenés nélküli képpel bámulni bele a terembe, de Czinével ez nem ment. Ő le-lenézett rám az asztalomhoz, a szeméből ömlött a fény és a szeretet. Láttam, hogy csak jegyzet, ami a kezében van, jóízű hanggal szövi a 117mondatait (nem is való ezt leírni, elmondani is inkább csak a temetésen), de a kulisszák mögött láttam a jövendő vőm a magnó mellett – ha úgy nem járunk vele, mint más amatőr magnókkal, ezt a beszédet elkérem, hogy nagy kedvetlenségemben leforgassam, nem mintha úgy lenne igaz, mint ahogy mondja, de hogy egy kitűnő embernek más kitűnő emberek jelenlétében volt képe ezt mondani.

A bevezető után műsor következett. Ez már másfajta szégyen és zavar volt: hiszen az én szörnyeim kerültek sorra. Két versemet kerítették elő a Nyugat-ból, a Protestáns Szemlé-ből, Major vállalta a betanulásuk, de megbetegedett. A pelenkáim fogják kiteríteni, súgtam oda, még elevenen, a szomszédaimnak. Kínosabb volt a prózai szöveg. Az egyiket még 40-ben írtam, egy Szülőföld-sorozatban mondták be a rádióban – minthogy én nem Szilason születtem, talán egy kicsit a család megbékélésére is készült, akiket annyira megbántottam az Utolsó kísérlet-ben – lássák, hogy mi az igazi véleményem. Na, ezt kiválasztották. Egy kulákcsalád dicsérete egy téesz-ünnepélyen. S csakugyan, a vége felé az is megjön, hogy hány holdja volt a dédapámnak, nagyapámnak, nagybátyámnak, s hogy én itt tanultam meg becsülni a szerzést, könyvgyűjtő szenvedélyemben ez a szerzőösztön élt tovább átalakultan. Ha legalább igaz lenne, gondoltam. De a másik próza még rosszabb volt. Első novellám: a Horváthné meghal-t olvasták fel, amellyel a családot úgy megsértettem. Annak, akinek a legcsúnyább szerepet osztottam ki, itt ül a fia, lánya és unokája. A színdarabok bemutatása valóságos üdülés volt ehhez képest. A veszprémi Nagy család és a Nemzeti Színház Villámfénynél együttese – ez volt az a két brigád, amelyik legszebben küzdött egy-egy darabomért, a lejövetelükkel (Törőcsik Mari influenzát hordozva) nemcsak nekem, saját hősiességüknek adóztak. Az már külön balszerencse volt, hogy a Villámfénynél-t annál a jelenetnél kezdték, amelyet én a szöveget revideálva a legszívesebben hagynék el. Aki a darabot nem látta, nemcsak ebből, de a Nagy család jelenetből sem érthetett sokat. Pedig az valóban a darab legszebb része volt, a második felvonás vége, s ahogy Spányik Éva néhány lépésre tőlem könnyező szemmel mondta a hidegkúti találkozó történetét, az én szemem is könnyekkel küzdött. Befejezésül nekem kellett a színpadra felkapaszkodnom. Először azt igyekeztem rendbe hozni, amivel zavart okoztam. A nemzeti megemlékezésnek nem a legjobb helye volt egy téesz-esten, amint a Horváthné meghal-nak sem egy rokoni körben. A kettő együtt azonban jó lehet rá, megmutatni, hogy az író mennyire mást csinál a modelljeiből, mint amire maga is tartja őket. S minthogy fáradt vagyok, bár másképp sül el a dolog (se pohár, se téesz), a megírt, téesznek szánt pohárköszöntőt olvasom fel. Arra persze nem számítottam, hogy azt épp Erdei Ferenc arcába kell olvasnom majd (új formában régi jóslatom, hogy az iparosodás korát a mezőgazdaság korának kellett felváltani), de a szakfelügyelő helybenhagyta a mondottakat, s ezzel a megjelenő funkcionáriusok is megnyugodhattak, hogy nem renegát nézeteknek voltak fültanúi.

A vacsora alatt asztalról asztalra vándoroltam a téesztagokat vagy kiküldötteket keresve, belegabalyítva és néha sikerrel vágva ki magam a megváltozott emberi viszonylatokból. Hát neked ilyen nagy fiad van? – 118kérdeztem az egyik téesz-vezetőtől. Igen, így jut az ember legkönnyebben hozzá. Erről jut eszembe, hogy az eleven asszony hozta a fiát, a válás és a volt férj – s néhány ügyes kérdéssel bizonyítom, hogy emlékezetemben minden a helyén van. Közben odamegyek a pedagógusok asztalához, akik mint ismert barátjukat idéznek oda, s tizenegy körül, amikor majd szétpattan a fejem, bevallom, hogy én nem bírom tovább ezt a dicsőséget, hazamegyek, s lefekszem. S amíg a többiek Czine vezetésével nótába kezdenek, én álmatlanul fekszem. Előbb csak olyasmi jár az eszemben, hogy hol fognak a lányaim aludni. Eszembe jut: Mariska néninél. S ez a sok ember éjszaka autózik haza. Egy-egy negyedórára le is áll a gondolkozás, anélkül hogy közben elaludnék, vagy csak reményem is lenne rá. S ebből a zsibbadtságból szövődik össze a tudat, hogy itt Szilason valami szép dolog történt velem. Mert bár képviselő, főszerkesztő, téesz-elnök, sőt egy miniszterhelyettes is részt vett benne, mégiscsak hasonlított a vásárhelyihez. Itt is egy bokor ember az isteni gondoskodás pótlásának a szándékával hajolt egy oidipuszi ember felé, hogy az örömet kapjon a fáradságáért.

A vasárnap már az emlékeké, az összeesküvés részleteinek az összeállításáé volt. Hogy Berki már hónapokkal ezelőtt kérte el a Horváthné meghal szövegét, miféle tűvétevések folytak a könyvtárban, hogy derült ki az utolsó napokban, hogy a rendezők nem kértek engedélyt, mint telefonált le a megyéhez miniszterhelyettes barátunk, hogy függött hajszálon a meglepetés, mért volt olyan tökéletes telefoncsend az utolsó napokban, a színészek hogy nem fogadták el a tízezer forint honoráriumot. Azt, hogy mit gondoltak a téesztagok (én csak egy öregember zúgolódását hallottam, aki három könyvem olvasta el, és mégsem kapott jegyet), hogy a résztvevők közt kit bántottam meg akaratlanul, nem tudom – de én remélem, hogy a sikerült összeesküvés emléke a résztvevőkben is elsimítja a kellemetlen emlékeket, ahogy bennem is egy kellemes, boldog emlékbe folyik össze a sok szégyenkezés, fáradtság, aggodalom, melyet ezen a mezőszilasi este, éjszaka átéltem.

Hogy a győztes futó díjat kap, helyes. Az írói teljesítmények mérésére azonban nincs stopperóra. S a díj több jogos keserűséget válthat ki, mint örömöt, az értékek rendjének az alakulását beavatkozásukkal inkább megzavarják, mint szolgálják. De ha én így gondolkozom (s kezdettől így gondolkoztam) róluk, nem csodálható, hogy fonákjukra fordultak, s büntettek, ahelyett, hogy jutalmaztak volna.

Az ünnepléseket sem helyeslem. Az író a homályból fejti ki hatalmát, s ha a találkozás a bennünk rejlő hatás forrásával kiválthat is hálát, lelkesedést, a megszervezett ünneplések voltaképp díjakká válnak, csak a díj nem pénz, hanem sajtó, taps, hízelgés. Az ünneplésnek az a formája azonban, melyben egy-két tucat ember a kárpótlás szándékával fog össze, a kárpótláséval, amelyre képtelen, de amelyet jelezni kíván – szép, s Magyarországon ennek igazán örülni lehet. Azt hiszem, nem véletlen, hogy énnekem ilyen ünneplésekben volt részem, s ahogy az elsőnek a melege kitartott húsz éven, ez a második most már bőségesen elég lesz a hátralevőkre.

1966
119
A Fehérvári úti Kultúrotthon könyvtárában

Jankovich József úgy tájékoztatott, hogy ezen az író-olvasó találkozón az életemről és munkásságomról kellene beszélnem.

Az életemben, hála isten sok minden van, amire szívesen emlékszem: a gyermekkori vakációk, a mezőszilasi, középbogárdi rokonok, a Toldy főreál s ottani barátaim, az orvoskaron eltöltött évek, mátkaságunk s fiatal házaskorunk máig sugárzó fénye, a foglalkozás lányaimmal, a Medve utcai polgáristák, hódmezővásárhelyi tanárkodásom. Különféle munkáimban, életrajzi töredékeimben azonban mindezt rég földolgoztam már, s Jankovich József nyilván nem is erre gondolt, inkább írói életemre, vándorlásomra az írók világában, erről pedig csak kétféleképp lehetne beszélnem. Vagy egy vége nincs krimi történetbe kezdve, amely hajmeresztőbb, kuszább s hozzá valószínűtlenebb lenne a Belphegornál, vagy egyetlen mondatban elintézve: végül is jól jártam, jelentéktelen ember létemre egy nagy ügyre akasztottam magam, s ez megemelt, szakadatlan tanulássá tette az életem, minden napomnak adott célt, felső világítást, s ha követtem is el hibát benne, a lelkiismeretemet nem kellett közben túlságosan megterhelnem.

Maradna tehát a munkásság! Itt azonban a terjedelem az ijesztő. Amikor az Iszony franciául megjelent, egy neves francia író érdeklődésére egy kis áttekintést próbáltam adni arról, amit nem ismer. Nem tartalmi kivonatot, csak a fontosabb művek helyét s funkcióját. De amikorra észrevettem magam, kilencven gépelt oldal hevert az asztalomon, amelyet persze nem volt szívem lefordíttatni s elküldeni. Úszik azonban mostanában itt körülöttem egy téma, amelyet lehúzva, kibogozva, tán munkásságomról is elmondhatok azoknak, akik némileg ismernek már, valami érdekeset. Mint újságolvasók, bizonyára, pontosabban ismerik nálam is a történelmi drámáimmal kapcsolatban elhangzott kritikákat, amelyek hozzám, mint a szélütés határán élő emberhez, bizonyos rokoni szűrőkön jutottak csak el. Eszerint én történeti hőseimben magamat írom meg, s aszerint torzítom el az igazságot, ahogy akkori hangulatomnak megfelel. Görgeynek 1954-ben akkori sértettségemben a védelmére keltem, 58-ban viszont, amikor már könyveim jelentek meg s elég jól kerestem, bizonyára az ő ügye is másképp tükröződött volna az Áruló-ban.

Ha vitatkozni akarnék ezekkel a kritikákkal, könnyű dolgom lenne. Idézhetném első nagy drámánk költőjét, aki évekkel a Bánk bán megírása után egy dramaturgiai tanulmányban vágja oda: Én vagyok Bánk, én vagyok Csák Máté. Bizonygathatnám, hogy a legtöbb drámaíró munkásságából, akár Ibsenről, akár Csehovról, akár Wagner zenedrámáiról van szó, kibontható a szerző lírai életrajza, s hogy ebből a szempontból általában csak kétféle író van, az egyiknél, mint Tolsztojnál könnyű a lírának dobott koncot felismerni, a másiknál, Stendhalnál pedig egy kicsit nehezebb. Ha a történelmi torzítás vádja ellen akarnék védekezni, frissebb példákat is hozhatnék fel, amely támadóimat érzékenyebben érintené. Nálunk is bemutatták 120Brecht darabját, a Galilei életé-t. Senkinek sem jutott eszébe, hogy őt történelemtorzítással vádolja meg. S lám, mi történik? Egy német könyvet küld meg a kiadóm, amely Brechtnek azt hányja a szemére, hogy Galileiből, mert épp arra volt szüksége, bűnözőt csinált, ami annál súlyosabb, mert egy régebbi 38-as feldolgozásban egész másképp állította be. A kiadó azért küldte el a könyvet, mert az én Galilei-drámám negyedik felvonását is közli, például, hogy más hogy látta a Galilei „bűnét”, s véleményem kérte a támadásról. Én megírtam, hogy Brecht Galilei-jét (épp az itthoni egybevetések miatt) máig sem olvastam el, annyit azonban tudok róla, hogy Brecht ezt nem történeti tanulmányul, még csak nem is a szó szoros értelmében vett történeti drámául írta, hanem prédikációnak a megalkuvás ellen, amire a német háború idején megvolt az oka, s ha meggondoljuk, milyen fintorokat vágott a 20. század a történelembe, a tisztesség és emberség egy természeti tény kényszerű leesküdésével semmiféle bűnt nem követett el, annyit sem, amennyitől az én drámámban szenved – de eszem ágában sincs őt ezért elítélni. De mért nem rótták meg Brechtet, az agitátort, a Görgey drámám támadói?

Én azonban nem vitatkozni akarok, hanem természettudományos tárgyilagossággal hámozni ki az igazat, még akkor is, ha az látszólag ellenem vallana. Meggyőződésem, hogy az írói alkotás létrejötte éppúgy tudományos téma, mint a halak vagy az ember embriológiája. Kutatása csak azért nehéz, mert lényegest csak a művet kihordó elme mondhat róla, s az ritkán tud tárgyilagos megfigyelő lenni. Egyszerre vállalva az anya s a boncnok szerepét, próbáljunk erre kísérletet tenni.

Azt a lexikonforgató olvasó is tudja, hogy én a Nyugat 1925-ös novellapályázatának győzteseként jutottam az irodalomba. Arról azonban kevesen hallottak, hogy ugyanarra a pályázatra, illetőleg annak az ikertestvérére, egy tanulmányt is adtam be, sőt tulajdonképp ezzel az Ady-vers keletkezéséről szóló esszével akartam pályázni, s csak az utolsó pillanatban csaptuk hozzá az évekkel előbb írt parasztelbeszélést, amelynek a Horváthné meghal címet adtam. Ezt a Horváthné meghal-t, olyan kitűnő kritikusok, mint Kosztolányi, Osvát Ernő, Gellért Oszkár emelték ki háromszáz novella közül, míg a tanulmányt ugyanolyan vagy még kitűnőbb kritikusok, köztük Babits Mihály, Schöpflin Aladár intézték el „merészen eredeti, de következetességükben is önkényes feltevések” gyanánt.

Ha ma vetjük egybe a két írást, a novellában kétségkívül megvannak azok az erények, melyeket a bírák felfedeztek benne, súlyban, újdonságban mégis alig versenyezhet a gyengébben megírt tanulmánnyal, amely két távol eső terület, alkattan és verstan, biológia és esztétika közt próbált hidat verni, s a magyar verselésnek azokért a lehetőségeiért küzdve, amelyeket az Ady-versbe zártan, akkoriban egyszeri ismételhetetlen bravúrnak tartottak, verselésünk s vele költészetünk nyugat-európai skáláját próbálta euráziai, hogy úgy mondjam, pentaton mélységek s görög magasságok irányában megnyújtani. A Horváthné meghal, amely nevem a Nyugat címoldalán a Gorkij neve alá juttatta, kitűnő vizsgadarab volt, a tanulmány, amely ha fog, 121most fog irodalmi kuriózumként megjelenni – egy verstani héjba zárt irodalomprogram.

Első pályaműveim sorsa bizonyos fokig pályám alakulását is előrevetíti. Nem akarom azt mondani, hogy szépirodalmi munkásságom úgy viszonylik a tanulmányíróihoz, mint első esszém első novellámhoz, de az biztos, hogy a két rész ismertsége s elismertsége sehogy sem áll arányban tartalmi súlyukkal. A könyvtárlátogató, aki tudja, hogy három-négy regényem is van, amely elérte a százezres példányszámot; a színházi néző, aki ha akarta, ebben a szezonban négy bemutatómat nézhette meg, bizonyára kételkedve hallja, hogy én elsősorban tanulmányírónak tartom magam. Márpedig ez nem a mellőzött gyermek iránti elfogultság, nem is egyes fiatal kritikusok véleményének az átvétele; tény ez, amely most pályám végén szinte szembe ugrik, csak azt kell megnézni, mit jelentett a tanulmány, s mit a szépirodalom az életemben. Minden embernek van egy hivatása, olyan tevékenység, amely szinte üdvösségévé vált; számomra ez az esszéírás volt. Móricz Zsigmond szokta mondani, hogy neki a munka: a regény, a tanulmány az csak afféle szórakozás. Ha nem is fordíthatom meg a mondatot, bizonyos, hogy nekem meg a tanulmány volt az elsődleges munka, a közéletben vállalt szerep; az irodalom pedig a másodlagos, az írói kombinát melléküzeme.

Hogy lettem én tanulmányíróvá? A váratlan siker természetesen a Horváthné útján szabadult rám, novellákat s verseket vittem a Nyugat szerkesztőségébe. Ez az út azonban csakhamar elapadt, nyomaként tán egy kötet közepes novellát lehetne összeszedni. Arra hogy újra tanulmányt írjak, egy földim, a Protestáns Szemle nyelvész szerkesztője biztatott fel, aki olvasta a Horváthné meghal-t, s azt gondolta, aki ezt írta, írhatna a Móricz Zsigmond huszonöt éves írói jubileumára valamit. A tanulmány nem válik kritikusi érzékem különös dicsőségére. A tanulmányírói nyelvet, tájékozottságot, én menet közben küzdtem ki, szereztem meg. S mi történt mégis? A legkülönfélébb folyóiratok, szinte szívni kezdték a tanulmányt belőlem, versem alig jelent meg, egy-egy novellám álnév alatt; egy bizonyos éhség, várakozás azonban szinte már kritikusi inaséveim alatt, ismert kritikussá ütött. Persze bennem is ott volt a készség rá. Pályám első hat évében én voltaképpen azt próbáltam, próbálgattam megvalósítani, amit a pályadíj átvétele után a Nyugat szerkesztőjéhez intézett fölöslegesen őszinte levelemben programomul állítottam fel. Magyarországon még bizonyára sok olyanféle elátkozott tehetség lappang, mint én voltam, hálából ezeket szeretném felkutatni, egy írói lovagrendbe, kerekasztalba összehozni, s a magyarság fölemelésére mozgósítani. Kritikáimban én elsősorban ennek az új nemzedéknek a tagjait kerestem, az előzőnek az eredményeit leltároztam, az ide vezető irodalomtörténeti hagyományra vetettem egy-egy fénynyalábot: különálló nagy tanulmányokban s kisebb ismertetésekben a külföldi irodalom sugallatait igyekeztem a mi szárnybontásunkhoz kihasználni.

Hat év alatt ez a kritikusi vállalkozás holtpontra jutott. Az új írók megjelentek, de egybefogásuk egy vállalkozásba nem sikerült, s mondanivalóm egyre kevésbé fért bele a rendelkezésemre álló folyóiratokba, törekvéseim122mel pedig hatalmas ellenségeket szereztem, úgy hogy csak az elhallgatás, az írói pálya abbahagyása vagy egy kétségbeesett vállalkozás közt maradt választásom. Egy év csönd után, barátom, a költő Gulyás Pál biztatására az utóbbiba vágtam: 1932 őszén egy esszé-folyóiratot indítottam, melynek minden tanulmányát magam írtam, s amelyben a mi magyar s Duna-európai problémáinkat minél teljesebb európai kör- és korképbe iparkodtam illeszteni. Ez a folyóirat volt a Tanú, melyet harmincöt évvel a megindulása után, életem főművének tekintek. A Tanú múzsája a bevezető szerint a szorongó tájékozatlanság. Ezt próbáltam én, nyilvános tanulásomat ettől a szorongástól hajtva, az irodalom területéről a történelem, természettudomány, szociológia területeire is átkalandozva magamban rendezni, csillapítani. A folyóirat hatása annak volt tulajdonítható, hogy a tájékozódásnak ez a kényszere nemcsak bennem volt meg, de a nemzetben is, mely az országomlás s a 19–20-as események után olyan állapotban volt, mint az eszméletvesztett beteg, újra kellett szőni az öntudatát. A mi nemzedékünk tanulmányírói, a szociográfus írók s mások is ezt a munkát végezték, próbálták elvégezni később, nem lekicsinylendő sikerrel; a Tanú az első kísérlet volt, mely a szűkre szabott irodalmi színtérről egy tágabb láthatár elé vitte az olvasókat.

A Tanú-ból tizenhét kötet jelent meg; annak, hogy négy és fél évvel a megindulása után abbahagytam, egy súlyos betegségen s a megrendítő csalódásokon túl oka volt az is, hogy programját, ha a kibontakozó mozgalom módosította is, nagyjából végrehajtottam, s a tájékozódás szorongását magamban is a szépirodalmi alkotások szomja váltotta föl. De hiába akartam tapasztalataim s álmaim megindult regényciklusomba, az Utolsó kísérlet-be beépíteni, a fölénk gyűlt német felhő, a nemzeti fennmaradás ránk borult veszélye s többek, köztük Móricz Zsigmond hívása, újra visszahúzott az esszéhez, s négy-öt éven át a Tanú-ban kicsiszolt fegyvert forgattam egyszerre többfelé is, szellemi önállóságunkat védve, a magyar radikalizmus tartalmát mélyítve, majd a történelmi felhők felszakadásával, szocializmusunk jövendő képét rajzolgatva.

45 után minden okom meglett volna, hogy a rám mért száműzetésben a szépirodalomnak éljek, bár regényeim, az Iszony, Égető Eszter, a legjobb Vásárhelyen írt drámáim valóban ekkor keletkeztek, ez mellesleg történt: főmunkám a vásárhelyi tanárkodás volt. A szocialista iskola modelljének a kikísérletezése: ez volt az a feladat, amelyben úgy hittem, kitiltottan is bekapcsolódhatok a szocialista építésbe. Később fordítói éveimet nem a kihordatlan műveim, hanem a Vásárhelyt nyert tapasztalatok átadása, illetőleg át nem adása tette keservessé, amikor 54 tavaszán, azóta is tartó betegségem a közelinek hitt halált tette programkészítőmmé: Megmentett gondolatok címen ezeket próbáltam kilenc nagy esszében az agyamból, hogy úgy mondjam kihányni. S a tanulmány később a betegség kezéből kicsikart tizenkét évben a pályazárásig vezérműfajom maradt, hiába jelent meg közben egy könyvtárnyi szépirodalmi könyvem s várja tanulmányaim java, még mindig kiadatlan s bizonyos fokig elkésetten a kiadatást. 56 forrongásaiban én egy esszékötet összeállításával vettem részt, melyet az akkor 123bontakozó nemzedéknek tapasztalatátadásul, az újságírói konjunktúra vitorlásainak figyelmeztetésül, ellensúlyul szántam: ez volt az 57-ben már kiszaladt, majd betört Magyar műhely. 1960 óta meg az olvasók megszaporodása, az ország értelmiséggé válása izgatta a lehetőségek réseit leső elmém, előbb a kultúrforradalom összekapcsolásából reményeket írva az olvasóim képzeletébe, később a remény vetésének az ártalmai ellen hadakozva. Ha egyszer tanulmányaim, úgy ahogy írtam őket, együtt, egyfolytában lesznek olvashatók, mindenki előtt nyilvánvaló lesz, ami most dacos ellentmondásnak hathat, hogy az esszé volt az én legfolyamatosabb műfajom, amelyben nemcsak a legtöbbet, de a legfontosabbat is adtam.

S a szépirodalom? Kétségtelen, hogy annak is megvolt a közéleti szerepe, ha más nem, a műfajok, regény és dráma megemelése íróilag, megváltozott magyar világok, a dunántúli paraszt falu, alföldi város, pesti egyetemi élet új fajta vagy egészen úttörő ábrázolása, fontos közgondoknak az olvasói köztudatba iktatása, a magyar problémavilágnak kiszélesítése. De emellett szinte mindnek, a legtöbbnek legalább, megvolt lelkem háztartásában is a maga feladata, a mérgező anyagok kidobása, a harmóniát fenyegető indulatok leleplezése; egy viharos pálya s érzékeny alkat hullámverésében kedély és ítélet tisztántartása. A napokban jelent meg újra első nagy regényem: az Emberi színjáték. Most írt bevezetőjében elmondom, hogy a normális házas, kenyérkeresettel és közéleti szereppel bíró emberek közé felküzdvén magam, hogy támasztottam fel, iktattam vissza jogába ebben a regényben az abnormis felemet; a társadalomba illeszkedő, elégedettségre hajló boldogságba a társadalomból kivezető igényesség, ha úgy tetszik szentség követelményeit. Még tanulságosabb a Gyász keletkezéstörténete. Első kislányunk halála után egyik unokanővérem történetében a magam gyászától iparkodtam szabadulni, a regényből azonban több lett ennél, hősnő és író közös hibájának, a lelket a kaján ugratásnak kiszolgáltató büszkeség leleplezése, mely bár egy életen át küzdtem vele, végül is olyanféle magányba zárt, mint Kurátor Zsófit a regényben. A Bűn a szociális lelkiismeret gyötrelmeit növesztette ki külön tragikus életté az életemből, az Égető Eszter, eszem és szívem világa, férfi s nő felem Nyugat és Kelet közt állított mérleget, az Irgalom, eredetileg a Gyász ellendarabja, negyven év erkölcsi történetéből pergette ki, egy kivételes lány tíz hónapjában, életem utolsó szakaszára a programot s tanulságot, közben tán túlzott gonddal is vigyázva rá, hogy a környezetrajz, lélekábrázolás hiteles maradjon, a főhőst mégis úgy választottam meg, hogy abba a magam szövetét ültethessem át s tenyészthessem benn tovább, közben önmagamról és önmagamnak is megtudva valamit. A regényeim során végigfutó szem megütődhet a sok sötét címen: Gyász, Iszony, az Égető Eszter eredeti címe is Őrültek volt. Ezek aztán komor lélekből fiazhattak, gondolják. Holott az igazság az, hogy ezek a komor címek inkább csak figyelmeztetések voltak, s azt a derűt szolgálták, melyet mindazok, akik igazán a közelembe kerültek, tanítványaim, családom tagjai tapasztalhattak, s amely tanulmányírói munkásságomnak is alapszíne maradt.

124

A drámákban, főképp a régiekben a lírai mag még szembetűnőbb. Egy régi kis tanulmányomban, mely tervbe vett drámakiadványom elé készült előszónak, a drámát a legendával állítottam szembe. A legenda szót nem vallásos értelemben használtam, hanem mint egy példává vált, győzelmes élet történetét. A Karenina Anna Levinék felől nézve legenda például; legenda volt az Emberi színjáték, s az lett az Égető Eszter is. A dráma ezzel szemben az elakadás, mint az Oidipusz király: a kelepcébe esés műfaja. Ha a legendaíróval az üdvözülés útját járjuk, a drámaíró az elkárhozás vívódásaiba avat be. Az a darab, amelyben én nemcsak próbát tettem a drámaírással, hanem valóban drámaíróvá is lettem, a nemrég felújított Villámfénynél, kétségkívül abból a kétségbeesésből kapja erejét, mellyel egy legendaként bontakozó élet csapódott az elkárhozásnak érzett falnak, az életét irányító eszme, a rábízott emberek igényeiben adott valóságnak. Hogy milyen hatalmas volt ez a kétségbeesés, az mutatja legjobban, hogy az egymást követő darabok egész sorában tér vissza új s új változatban. A Cseresnyés, Győzelem, Mathiász-panzió, bizonyos fokig a Papucshős is, bármennyire különbözők is, mind ugyanabból a sebből véreznek, ugyanattól a gyötrő közérzettől iparkodnak képpé, problémává alakítva menekülni.

Az irodalmárok Arisztotelész óta sokat beszélnek a megtisztulásról, katarzisról, amelyet a dráma a nézőben vált ki. Nem természetes-e, hogy ez a katarzis a nézők előtt a mű írójában is végbemenjen s hogy aki hőse kínjait vállalja, a drámai szertartás jóvoltából maga is részesedjen a feltisztulás megkönnyebbedésében? Hogy erre a katharzisra éppen az időben milyen nagy szükségem volt, szép bizonyíték, hogy egy másik műfajt is kifejlesztettem az elnyerésére: a naplóírás egy sajátságos drámai nemét. Napló alatt a hónapokon-éveken vezetett folyamatos feljegyzéseket értem, melyekben író számol be a vele történtekről s idegen szemtől távol lelkében kiváltott visszhangról. Nos, én a naplót nem így írtam. Nem folyamatosan, hanem egyszer-egyszer, de akkor naponként, két-három napon át állandóan, amíg csak azt a helyzetet, mely a naplóírásra késztetett, föl nem dolgoztam, s mindent átgondolva-átérezve a vihar utáni csöndben egy tiszta eltökélésre jutottam. S minthogy egy-egy ilyen napló írása sokkal kevesebb munkába, átöltöztetésbe került, s nem válhatott, mint a színdarab sértő kommentálók prédájává, mind jobban rákaptam, úgy hogy társadalmi drámáim folyama végül is ezekben a búvópatak lyukakban tűnt el, a gúnyos szemek elől.

A tanulmányírással járó állandó tanulás, a történeti emlékek forgatása s a katarzisigény közben egy másik műfajra is rászoktatott, mely a lírai kielégülést rejtettebbé, szemérmesebbé tette, s a korok, alakok felélesztésének hallatlan gyönyörűségével ajándékozott meg. A történeti dráma volt ez, amelyet odáig magam is meghaladt 19. századi műfajnak tartottam, s néhány nehéz évben a legjellemzőbb megnyilatkozási formámmá lett. Első történeti drámám, a gyermekkori kísérletekről nem beszélve, 1937-ben írtam. A VII. Gergely volt ez, melynek keletkezését tán nem lesz érdektelen elmondanom, olyan pontosan ismétlődik minden későbbi történeti drámám létrejövésiben. Még a Tanú idők derekán az Athenaeum, illetőleg Sárközi 125György egy világtörténeti vázlat írásával bízott meg. A könyvből jelentek meg fejezetek, az egész azonban nem készült el; a részletek, a kútfők tanulmányozása annyira vonzó volt, hogy nem tudtam mértéket tartani benn. Így ragadtam le a VII. Gergely levelezésében is, akinek szenvedélyes alakja, a korlátoltság határát súroló erény követelése már akkor egy különálló tanulmány írására késztetett. A tanulmányba idézetek is kerültek, s rögtön feltűnt, hogy a középkori latin szöveg, legalábbis az én fordításomban, mennyire emlékeztet a mi ősmagyar, erdélyi nyelvünkre. Amikor 1937-ben a Tanú megszűnt, s csalódás s betegség egy hattyúdal-féle írásra sarkallt, ez a szenvedélyes lélek s archaikus nyelv jutott az eszembe (a hosszabb hattyúdal az Utolsó kísérlet című regényciklus előtt), s alig két hét alatt írtam meg a VII. Gergely-t. Akkori hangulatomnak kétségkívül része volt benne, hogy ez után a téma után nyúltam, de ha a darabot, a régibb VII. Gergely esszével összehasonlítjuk, a líra nyilván nem változtathatott az esszéíró által kiemelt jellemen s történeti igazságon.

Még jobban ellenőrizhető ez következő drámámon a Széchenyi-n, melyet majd tíz évvel később, vásárhelyi tartózkodásom alatt írtam. Széchenyiről 1942-ben megjelent egy elég terjedelmes könyvem, melynek az utolsó fejezetében, mint már akkor feltűnt, szinte kész drámavázlat volt. Annak, hogy 1946-ban épp ezt a drámát vettem elő, persze megvolt a személyes oka is. A veszélyt látó képzelet, Széchenyi életének állandó zaklatója, mely végül is a halálba hajtotta, ekkoriban bennem is ott tombolt, s nem egész alaptalan, hisz alig hat héttel a dráma megírása után a döblingi remetéhez hasonló helyzetben találtam magamat. A közben eltelt évek s a lírai sarkallás azonban itt sem bontotta két alakra a könyv s a dráma Széchenyijét.

Következő drámahősöm, Husz János munkáit cseh tanulmányaim során még a harmincas években ismertem meg; 41-ben már drámavázlatot is készítettem róla, de akkor hiányzott még a lírai inger, amely mint a futballgumit a belefújt levegő, drámává feszítette volna. A személyes egybeforrást két mozzanat tette lehetővé. Az egyik egy cseh könyv volt, Husz egyetlen hiteles képével, amely a szakállas apostolból szelíd képű barátot csinált, a prágai templomjáró asszonyok kedvencét, aki éppen csak az igazság kezét nem merte elereszteni, s ez csinált vértanút belőle. A másik az volt, hogy baráti közvetítéssel régibb tanulmányaim visszavonására szólítottak fel. Erre lett válasz a Husz-dráma: az eretnek ragaszkodása a magunk fejében kialakult igazsághoz. Az Eklézsia-megkövetés pedig, egy újabb kapacitálásra mintegy ellenpéldául, az erdélyi könyvnyomtató Misztótfalusi Kis Miklós esetén mutatta be, mi lesz abból, aki egy ilyen visszavonással a talajt kirúgja maga alól. A történeti kép a vásárhelyi drámák írásakor éppúgy kész volt, mint a VII. Gergely esetében, amint hogy ott lebegett körülöttem sok más kép is: az alkalom csak választott, drámai életté töltve meg őket a magam drámájából.

Ugyanez érvényes arra a szorosan összetapadt öt drámára is, amely 1953–54-ben, alig ötnegyed év alatt keletkezett, s amelyeket együtt a Galilei csillagképnek lehetne nevezni. 1953 tavaszán az akkori főideológus, a fordításomat nyugtázó levélben hat év fordítói munka után eredeti mű írá126sára szólított fel. Összeültünk a Nemzeti Színház dramaturgjával: mi lehetne az. Hisz a téma megválasztása nem volt könnyű dolog abban az időben. Tán egy fölfedezőről, tragikus sorsú tudósról írhatnék – vetettem fel. De kiről? Hát például Galileiről. Galilei pörének a részleteivel Vásárhelyt ismerkedtem meg, ahol a vegytan- s biológiához a szükséges fizikai ismereteket a klasszikus fizika történeteként szoktam elébe tolni. A dramaturgnak tetszett a gondolat, s én majd egy éven át olvastam a hozzáférhető anyagot, köztük a húszkötetes Galilei-levelezést, míg az íráshoz végre hozzá mertem látni. A mű tervét a tanulmány diktálta, a líra ebben az esetben írás közben szivárgott be a tanaiért kérdőre vont öregember gyötrődéseibe. A darab a színháznak tetszett, de volt valami kényelmetlenség körülötte, az inkvizíció módszerei. Vissza nem adták a darabot, de előttem ismeretlen olvasók új és új változtatásokat követeltek, amelyeket én előbb a negyedik felvonás átírásával, majd mikroszkopikus változtatásokkal próbáltam kielégíteni. Közben másféle nyomás is támadt a hátam mögött. Ismerőseim, barátaim, akik csak azt tudták, hogy hivatalos felszólításra egy „antiklerikális” Galilei dráma írására vállalkoztam, ezért kezdtek el támadni. Egy kiváló társunk, különben makacs ateista, a dühtől sírva bizonyította, hogy Galileit az inkvizíció sohasem kínozta meg. S hiába olvastattam el két legjobb emberemmel a darabot, sohasem kaptam meg a várt felmentést. Ma már persze százhúsz előadással s két kiadással a szorongattatások közt s miköztünk nevetségesnek hathat az egykori ingerültség, akkor azonban még a családba is behatolt a rosszallás, sőt a tulajdon lelkiismeretem is kezdett ellenem fordulni. Ekkor, hogy a gyötrő állapotot feloldjam, a szervezetemben készülő betegséget föltartóztassam, a régi orvossághoz, a drámaíráshoz fordultam, s mialatt hatóság s közvélemény a legjobban szorított: két drámát is írtam, olyan szorosan egymás után, hogy ma már azt sem tudom, melyiket előbb, melyiket utóbb. Ez a két darab az Áruló s a Szörnyeteg, pontosan az, amelyet két pesti színház az idén oly szorosan egymás után mutatott be. A Görgey-kérdésről természetesen megvolt a véleményem. Móricz Zsigmonddal, összebarátkozásunk éjszakáján, az ő esetét tárgyaltuk. A Széchenyi-könyvben készen áll Kossuth-képem. Görgey Artúr s István öccse emlékiratait a fordítói nyarak egyikén olvastam el. Ami a rég ismert esetben a szívemhez szólt; nem az árulás volt, hanem hogy ilyen vádat, ha egyszer körülveszi az embert, hogy lehet elviselni. A másik mű a Szörnyeteg, ha a megírását csak húsz év választotta is el a cselekmény idejétől, félig-meddig szintén történeti dráma, hősét szándékosan helyeztem a történetivé vált Horthy-korszakba, ha ő maga kitalált alak is. Ebben a darabban arra kerestem választ, mi lehet elsősorban bennem magamban az oka, hogy aki kapcsolatait mindig szinte túlzottan komolyan vette, ilyen szörnyetegin magára maradhat. A két darab, bár közben Illyés Gyula közbelépésére a Galilei-t visszakaptam, a betegséget már nem tartóztathatta föl. Hipertóniám korszaknyitó írásműve egy új dráma, a II. József lett. A róla szóló irodalommal is évek előtt ismerkedtem meg, amikor a Hóra- és Kloska-lázadásról akartam regényt írni. Most nem is lett volna idő tanulmányokra, hisz alig három héttel a diagnózis felállítása után megvolt a darab. II. József történetét ebben ott ve127tettem fel, ahol a török háborúból halálos betegen hazajön. Egy éve van még hátra, amely alatt ingó művéért hadakozhat: ennyi volt akkori számításom szerint az én időm is. Az ötödik darab, a Petőfi Mezőberényben című egyfelvonásos, a Galilei-nek volt mintegy hibaigazítása, s még írása közben fogant: az agg tudóssal szemben, aki hogy művét befejezhesse egy természeti tény leesküdését vállalta, egy hajlíthatatlanabb géniuszra volt szükségem, aki művét dobja oda a fiatalosan értelmezett becsületért. A történetben szorosan követtem a Hatvany Petőfiről szóló dokumentum gyűjteményét; a líra az ugratóknak szólt, akik olyan kényesek a lángész becsületére, hogy kincseivel együtt a parádés halálba szorítják.

Mint látjuk tehát, valami lírai sarkallás szinte minden dráma létrejöttében kimutatható, s én, bár tán bölcsebb volna, nem is akarom titkolni. Ha egy műben van érték, azt az efféle élveboncolás úgy sem dúlhatja szét, az esztétika pedig okulhat belőle. A drámába zárt történeti képet azonban soha nem a líra formálta, a tanulmányban már előbb kialakult. Úgy hogy ha valaki támadni akar, célszerűbb, igazabb azt mondania, hogy a sok tanulmányírói ballaszttól, a VII. Gergely-ben, a II. József-ben például a líra a történeti anyagot nem járhatta át, nem bánt vele elég szabadon, s nem azt, hogy a történeti igazságot eltorzította. Én legalább nemigen hiszem, hogy sok történelmi drámaíró volna, akinek a művei történelmileg ennyire helytállók, ami persze épp annyira lehet hiba, mint erény. Utolsó drámaírói szakaszomban, az 54 utáni drámákban ez a belső katartikus igény egyre inkább sorvadt. S tán épp ezért, nem is annyira az igazi drámák, mint a korábbiak, az Apáczai, A két Bolyai változat Erdélynek készültek ajándékul, s személyes elemként legföllebb pedagógiai múltam jutott szóhoz bennük. A Gandhi halála erkölcs és politika viszonyát, ezt a korunkban nagyon is sorsdöntővé vált kérdést ábrázolta filozófiai szinten, a Csapda a Puskin-tanulmányomból esett le drámai utóhangként, a Négy próféta azt akarta megmutatni, mit sajtolhatnak ki egy kis népből, ha nagy lelke van, a történelem malomkövei.

1967
128
Két felszólalás Vásárhelyen
1.
A Bethlen Gábor Gimnáziumban

Kedves Barátaim!

Én negyven év alatt több pályát hagytam ott. Mint fiatal házas, egy tisztes mesterséggel kerestem a kenyeret, fogász voltam, ezt a foglalkozást azonban, melyért sokat csúfoltak, szinte irtózással csináltam, s ünnep volt, amikor abbahagyhattam. Az iskolaorvosságot már jobban szerettem – ott inkább az zavart, hogy az orvoslás egész embert kíván, s én hiába tanultam ki, nem lettem igazi orvos, úgyhogy ettől a pályától is vidáman váltam meg, megfogadtam, hogy még injekciót sem adok soha, és most is őrizkedem, hogy akár csak egy tanács erejéig mint orvos kontárkodjam.

Azután most három éve abbahagytam az írói pályát is. Ez nem ment könnyen, mert amit csináltam, kötelességből csináltam, és meg kellett kapnom a felmentést rá, hogy abbahagyhatom. Megkaptam, egészségi és egyéb okokból is. Azt nem mondom, hogy gondolataimat magamnak le nem jegyzem, de műveket többé nem adok ki a kezemből. Ez sem került áldozatba, ez is inkább megkönnyebbedés volt. Azok tudják legjobban, akik író-olvasó találkozókra próbálnak kapacitálni, bár nehezen mondok ellent, nekik mindig ellentmondok.

Abbahagytam azonban még egy pályát, épp itt Vásárhelyen, amelytől nem volt ilyen könnyű a megválás. Amikor a lánygimnázium órájáról, közel húsz éve, abban a tudatban jöttem ki, hogy én dobogóra állni nem fogok többé, akkor nemcsak a lányok sírtak az asztalra borulva, bizony énnekem is összeszorult a szívem. És azóta is, ha iskolák tájékán megyek el (mondjuk, mint ma reggel, itt sétálgattam a Népkert körül), mindig irigylem a kollégákat, akik ezek fölé az iskolába siető gyerekek fölé kiállhatnak, és űzhetik a varázslatot, amelynek, önhitem szerint, én is mestere voltam.

Néhány éve, most már hét-nyolc, mikor a legkisebbik lányom érettségi előtt állt, az iskolájában megkértek, tartsak a gyerekeknek egy Tolsztoj-órát. Tartottam nekik egy ilyenféle teremben egyfolytában kettőt, s mondhatom, hogy egy egyetemi tanár, aki most foglalja el a tanszékét, nem készülhet akkora lelkiismeretességgel és izgalommal rá, mint én, hogy ezek előtt a nagy, akkor érettségiző lányok előtt, föl tudom-e még azt a kémiai tüneményt idézni, ami óráimon annyiszor sikerült. Most azt szeretném itt néhány szóban megmagyarázni, mi az oka, hogy míg a többi foglalkozásokat olyan könnyen, sőt megkönnyebbedve hagytam abba, a tanítás mért tart fenn honvágyat bennem a késő öregkorig.

Azt hiszem, nem az az egyszerű oka, hogy amit egy közéleti ember szeretetben kaphat, azt én az iskolában kaptam meg. Az idősebbek előtt elég köztudomású, hogy írói pályám a szakadatlan gorombaságok elviselésében telt el. Azt lassan ugyan elismerték, hogy munkásságom valami helyet foglal el a szellemi életünkben, de azért még ha dicsérni akarnak is, sőt a terjedelmét is kiszabják, mekkora legyen a dicséret, a mondatok amelyekkel megtisztelnek, az én számomra inkább késelésnek hatnak. Ugyanakkor, 129amíg tanár voltam, derült tekintetek verőfényében dolgozhattam. De nem ez az ok! Az se, hogy valami nagy nevelői kedv lett volna bennem. Én a gyerekekkel órán kívül nem érintkeztem, nem próbáltam őket formálni, sőt az a nevelői szenvedély, amit egypár nagy kortársunkban tapasztalhattam – beavatkozás a fiatal ember életébe –, az én számomra inkább ellenszenves volt. Nem is ez volt a célom a tanítással, amikor Vásárhelyre jöttem. Tulajdonképp az új szocialista iskola tananyagát szerettem volna összeállítani, sorba tanítani minden tárgyat, és megnézni, mi az a mag, amit az új világ embere használhat belőle.

És épp ezek voltak, a tanórák, nem a diákok, amiken én a tanítást annyira megszerettem. Egy sikerült tanóra, a legcsodálatosabb dolog a számomra. Ott ülünk egy üvegharang alatt, ami elszigetel minket a világtól, és az emberi tudás egy kis részletét behúzva oda, azt mintegy vegyi laboratóriumban elégetjük, analizáljuk, és közben megtudunk valamit nemzetünk sorsáról, az egész mindenség szerkezetéről is. Mondjuk az 1848-as szabadságharc utáni idők irodalma az óra témája. Az ember elsorolja a veszteségeket: meghalt Petőfi, emigrációban van Teleki László, Pulszky Ferenc; azután hogy írja meg elborult aggyal, de föllobbant költői tehetséggel Vörösmarty az Előszó-t, s mit csinál a felesége által megmentett Jókai, mit csinál Arany János, körülötte a nagykőrösi tanári kar, hogy készíti el egy polgári átalakulás programját Kemény Zsigmond. Vagyis hogy az élet különböző, szétszórt kis foltokban hogy kezd ébredezni; abból hogy szövődik össze megint a nemzet tudata, egy új kornak a munkaterve. Aki ezt megérti, visszamutathat arra, hogy ugyanez történt a 18. században, ugyanez a Hajnóczy-összeesküvés után, amikor a magyar irodalmat szinte kiirtották; majd aminek már mi is tanúi, majd részesei voltunk a húszas években, s evvel behozhatja az órára ennek a szerencsétlen nemzetnek a sorsát, amely az európai eszmék követésétől is csak bukásokat, kivégzéseket kapott, és ahol a szellem mégse tudott belenyugodni abba, hogy megadja magát a sorsnak, és mindig újraszülte magát.

Vagy vegytanórán vagyunk és – mondjuk – a periódusos rendszer a téma. Az ember követi, hogy a vegyészek mint találták meg már a 18. század végitől a húsz első, legkisebb atomsúlyú elemet. Hogy érik be egyszerre több emberben is a gyanú, hogy talán valami rend bujkál ezeknek az elemeknek a sorrendjében, amíg végül Mengyelejev fölállítja a periódusos rendszert, megtalálja az összefüggéseket, kijelöl 15 vagy 20 lyukat, amibe majd meg fognak jönni az elemek, míg végre a 20. század elején Bohr megadja az atom modelljéhez a megfejtést. Hát ha az ember ilyesmit egy órára be tud hozni, akkor az egész természet nagy talányossága, és ugyanakkor a csodálatos lehetőség, hogy ezekből a talányokból valamit megérthetünk, átragad a diákokra is, és örömet szerez a tanárnak.

Szóval számomra elsősorban a tanóra volt az, aminek a varázslata fáradhatatlan munkára hajszolt. Az alatt a négy-öt év alatt, míg tanítottam, rengeteget dolgoztam, de nemcsak dolgoztam, rengeteget pazaroltam is. Ezt sokszor föl is rótták nekem! Hogy milyen méretű a pazarlás, a napokban éreztem. A magyart tanító tanárok meghívtak Debrecenbe egy kis szakmai 130eszmecserére. Azt mondták, lesznek húszan, s voltak vagy háromszázan – nem is tudtam, hogy Hajdú megyében annyi magyartanár van! Közben az egyikük fölvetette, hogy mért nem adják ki az én irodalomtörténeti tanulmányaimat egy könyvben irodalomtörténet gyanánt. Egyik jobban ki van dolgozva, a másik vázlatosabb, de az egészből mégiscsak kialakulna egy irodalomtörténet-féle. Az ötletet elfogadtuk, a kiadó belement, a könyv meg is fog jelenni. Énnekem csak ott jutott eszembe, hogy ezeket a tanulmányokat én még vásárhelyi tanárságom előtt írtam, és hogy azt a címet, amit a kötetnek adtunk – Az én katedrám –, inkább úgy kellene átfogalmazni: Az én tanulópadom. S akkor arra gondoltam, ha meglennének azok az órák, amiket itt pazaroltam el, ebben az iskolában, s mennyivel nagyobb tudással, készülettel, jobban tanítottam, leheltem szerte a levegőbe, részben a tanítványok lelkesedésétől is szítva. De a tanári pályában épp ez a gyönyörű: ez a pazarlás. Ez a legönzetlenebb pálya a világon: mert az, hogy egy tanár mit csinál, hány mikronnyival emelte meg nemzete műveltségét, ellenőrizni nem lehet. Míg a művész mindig egy nagy perselybe, a halhatatlanságába teszi bele a filléreket, hogy aztán az idő egyszer összetörje, és szétguruljon az egész. A tanár, ha igazán tanár, állandóan ajándékozza magát. És ez az ajándékozás a gyönyörű ebben a pályában!

Mért mondom ezt el? Azért, mert maguknak is vannak óráik, melyekről azt érezhetik, tanár s hallgató, hogy sikerültek. Tanulják meg értékelni, hogy egy-egy sikerült óra milyen ritka, kis remekmű. Kicsit olyan, mint a Michelangelo szobra, aki hóból faragott ki remekművet.

Kaptam, amikor ideérkeztem, egy szép csokrot, húsz szál gyönyörű szegfűt azzal a megjegyzéssel, hogy ez a „Kecskeméti-féle szegfűk” közül való. Láttam, hogy ez a Bethlen gimnázium ajándéka lehet, hogy aki ezt kieszelte, ismeri az én Iskola Kakaskúton című novellámat, amit itt Vásárhelyen gondoltam el, és amiben a tanítás utópiáját akartam megírni. Abban a novellában egy különtanfolyam, amit az akkori Cseresnyés-kollégistáknak tartottam, azzal fejeződik be, hogy egy ilyen csokrot adnak át nekem, amiről csak én tudom, honnan kerülhetett télen ebbe az alföldi városba. Aki ezt küldte, az olvasta hát az én félbenmaradt óráimat. Mi legyen az én válaszom a régi s erre a mostani csokorra? Az, hogy bár semmit nem publikálok, az elbeszéléskötetem számára befejeztem ezt a töredéknek megmaradt novellát vagy utópiát. Ha elolvassák, látják, hogy azt a pedagógiai erószt, tehát a tanításban és a tanulásban való gyönyört próbálja továbbadni, amelyet igazán ezek közt a falak közt ismertem meg!

1968
2.
A Cseresnyés-találkozón

Különös érzés ebből a ragyogó teremből, ahol naponta több mint 400 tanyai tanuló, kitűnően ellátott gyerek étkezik, visszagondolni a szomszédos kis házra, ahová Móricz Zsigmond vitt el 38 esztendővel ezelőtt, ahol a fönnmaradás, a holnapi koszt bizony mindennapi gond volt. De ahogy vannak a világon, Franciaországban is, nagy radiológiai intézetek, s 131ezek nem teszik fölöslegessé és nevetségessé azt, hogy arra a kis fészerre gondoljunk, ahol Madame Curie és Pierre Curie a rádiumot előállították, talán erkölcsi téren is vannak ilyen ritka anyagok, sugárzások, amelyeknek első előállító helyük éppúgy megérdemli a megbecsülést. Azok az emberek, akik ezt a kis internátust megcsinálták, a magyar értelmiségnek bizony szomorú s uránban szegény kőzeteiből vonták ki a felelősségérzetnek azt az energiaadagját, amely a tanyai tanulók otthonát létrehozta. És én azt hiszem, a mai napon elsősorban őrájuk kell gondolnunk: a vidéki, tanyai tanítóra, aki bejött ide és elpanaszolta, hogy pusztuló tehetségeket lát, a fiatal tanárra, aki Sárospatakról idejött, és vállalta azt a nehéz munkát, hogy szegény tisztviselők fillérjeiből összekoldulja, megszervezze a tanyai internátust. Mellettük harmadikul Móricz Zsigmond nevét mondanám ki, akinek a kis botja mellett utolsó éveiben én is ott kocogtam. Vásárhelyre sem kerültem volna soha el, ha ő nem mondja, hogy ide kell jönni, és közben meg nem mutatja ezt az intézményt is, úgyhogy életemnek azt a szép fejezetét, amit a vásárhelyi tartózkodás jelent, tulajdonképpen neki köszönhetem. A nép közt élő értelmiségiektől föl a kor legnagyobb szelleméig elgondolásban, létrehozásban, példává emelésben megvan tehát a lépcsőzet, s mielőtt szétválunk, én arra kérem Önöket, hogy ahol valami szép kezdeményt s fölötte egy ilyenféle lépcsőt látnak alakulni, abban foglalják el ma is a helyüket. Az, hogy a kisded Cseresnyésből fényes Szántó Kovács Kollégium lett, nem jelenti azt, hogy ma nem lennének, lehetnének éppolyan igénytelennek tűnő vállalkozások, amelyek – ezt semmiféle rendszer sem teszi fölöslegessé – éppoly fölfedezői szívósságot, hősiességet követelnek attól, aki beléjük áll. Tehát ahol valami hasonlót látnak ma, mint amilyen volt 38-ban a hódmezővásárhelyi tanyai tanulók internátusa, azt támogassák, karolják fel éppen úgy – ha nehézségekkel jár is a fölkarolása –, mint Szathmáry Lajos a maga idejében ezt a kis intézményt.

1968
132
A Batsányi-díj átvételekor

Midőn Veszprém megye vezetőinek a kitüntetést, melynek átvételére idejöttem, megköszönöm, hadd emlékeztetem a jelenlevőket, hogy a megbecsülés, amelyet a Batsányi-díj odaítélése jelez, kölcsönös, s a magam írói módján én is megpróbáltam, nem is egyszer már, a veszprémi Petőfi Színházat s Veszprém megyét kitüntetni. Először a Nagy család bemutatója után, amikor a Veszprémi példa című tanulmányomban a Petőfi Színházat s vele a veszprémi közönséget s vezetőséget például állítottam az ország színjátszása elé. Mi történt akkor? A darabot, amelyet az egyik nagy pesti színház felkérésére írtam, az nem tudta használni, s magam is kezdtem elhinni, ami mellett a magyar kritika legnagyobb színházi sikereim idején is kitartott, hogy könyvdrámákkal, vagy ahogy legújabban mondták, népfőiskolai előadásokkal tartom a nézőket. Nos a veszprémi színház bemutatta e könyvdrámák egyikét, azt, amelyet írótársaim a legreménytelenebbnek minősítettek, s a legműveltebb és egyszerűbb közönség előtt is sikerre tudta vinni.

Egy ideig azt hittem, hogy ez a siker az akkori igazgatóhoz kötött, azonban a veszprémiek munkáját figyelve azt látom, hogy a vállalkozókedv, amely engem önmagam előtt is fölemelt, mélyebb s szélesebb forrásokból táplálkozva azóta sem apadt el, s olyan hőstettekben tetőzött, mint Madách Mózes-ének országos sikerré vált felfedezése vagy a Borisz Godunov bemutató, melyet a Nemzeti Színház jövőre mer először műsorára tűzni. Közben én magam is új s új jelét tapasztalom a drámaírót bátorító közszellemnek. Itt akadtam össze az első magyar együttessel, amelynek a tagjaival baráti viszonyba kerülhettem; Veszprémben állt mellém az első újságíró, aki magas szakműveltségét egyik nehezebb darabom sajtó-előkészítésére vetette be; itt működik a dramaturg, akinek kandidátusi dolgozatában drámai munkásságomnak idáig tán legjobb elemzését olvashattam. Érthető hát, hogy kevés dolog szolgált olyan örömömre, mint amikor azt hallottam, hogy amit a műsorfüzetbe a Petőfi Színház érdeméről írtam, a pesti sajtó s hozzá épp a kormány lapja helyeslőn idézte.

S ami most történt? Mialatt az íróvilág egy része új könyvem ürügyén az országot arra igyekszik rábeszélni, hogy munkásságomat, mint egy grafomán irkáját vesse el, az egyik magyar megye vezetősége, íme, azon töri a fejét, mint fejezze ki háláját azért, amiért inkább nekem kellene hálásnak lennem, hogy megyéjükben immár a negyedik darabom engedem, engedtük át ősbemutatóra. Az öreg írónak ez a megbecsülése, akinek művein kívül sem pártja, sem védelme, egy igazságosabb közvélemény szemében, remélem az adakozóra fog visszamutatni, s Veszprém megye, midőn a díjat átadta, nemcsak engem tüntetett ki, de magát is.

1968
133
Könyvpremier

Amikor az Irgalom végre könyvfedél közé került, azt gondoltam, ezzel le is zárhatom írói pályámat. Amikor pedig a Kiadatlan tanulmányok megjelenése is bizonyossá vált, azt mondtam, nincs több követelnivalóm a kiadókon. Ha az ország egyszer szükségét érzi, hogy munkásságomat együtt lássa, ha másból nem, forgalomból rég eltűnt könyvekből, folyóiratokból összeállíthatjuk: az a nehány kéziratban kallódó életrajzfejezet, vers, tanulmány nem lesz olyan nagy veszteség.

Azóta az időt, amit a betegség meghagyott s munka visszaadott, olvasói elmaradásom pótlására szántam, másfél év alatt ötvenegynehány feljegyzést, kis esszét készítettem, összevissza, minden felelősség nélkül, magamnak olvasott könyvekről. Elmém felvillanyozásán kívül a lelkemet próbáltam gondozni, naplókban, egy magamnak írt színdarabban azt a szennyet lemosni róla, amit foglalkozásom rajta hagyott.

Ilyen dolgavégzett, öregemberhez illő foglalatosságok közt ért a Magvető Kiadó levele, hogy ifjúkori novelláimat összegyűjtött munkáim első köteteként kívánja kiadni. Egy ilyen kiadás – közel ezer ív – azt jelentette, hogy jelen és jövő perspektíváit otthagyva, a múlt hordajába kell gyömöszölnöm magam, sokszáz ismeretlen mű helyett eggyel, a legjobban ismerttel foglalkoznom s évente három-négyszer is átesnem – ó, borzalom anyja – a tortúrán, amelyet számomra a megjelenés jelent. Haboznivalóm mégsem volt. Ha az írónak módot adnak rá, hogy művét maga hozza fedél alá – akár házfedél az, akár koporsófedél –, nem bízhatja a hanyag s egyre megosztottabb figyelmű utókorra. Munkásságom közel fele már teljesen hozzáférhetetlen, az utolsó tíz-tizenöt évben megjelent kiadványaim jó része nem kapható, a filológus s tán az olvasó is méltán bosszankodhatna, ha a rendbe szedett egész helyett ennyi hiány, ekkora zűrzavar szállna rá örökségül. Így a kiadói levélke sasbehívó volt, amelynek lehetetlen nem engedelmeskednem.

Két kiadóm, a Szépirodalmi s a Magvető szerkesztőivel csakhamar el is készítettük a tervet, mely propagandafüzetükben előttünk áll. S ezen a könyvpremieren pedig munkáim első kötetét a sajtó s olvasók kezébe adhatjuk. Én a munka rám eső részét úgy fogtam fel, mintha egy halott író kiadásában kellene segédkeznem, hisz a kiadandó mű gyarapodni már nem fog, s nagy része olyan időtávolba került tőlem, hogy úgy forgathatom, mint másnak a szövegét (a filológusi borzadály legalább, amellyel a belejavítástól húzódozom, ezt bizonyítja); feladatomnak csak azt érzem, hogy bizonyos filológiai munkát, amelynek az elvégzésére a legalkalmasabb vagyok, elvégezzek körülötte.

Az író, művelt népeknél nemcsak az, amit művei lépjébe elrakott, hanem amit népe ezekről a művekről gondolni tud, megtanult. Irodalomtudományunkat gyakran hibáztattam abban, hogy a műveknek a továbbgondolását, továbbgondoltatását nem végzi el, szempontjaival egyeseknél épp akadályozza, mintha csak egy sav semlegesítése lenne lúgi feladata. Nos én úgy 134próbáltam ennek a boldogult Németh Lászlónak a műveit összeállítani, hogy egyik a másikra vesse a fényét, megadva közben mindazt a felvilágosítást, amelyre az olvasónak s tán az irodalomtörténésznek szüksége lehet.

Ennek az első kötetnek a dereka (ha első regényem az Akasztófavirág ide tört részeit is beleszámítjuk; közel kétharmada) csakugyan a novellák lettek; a Horváthné meghal című paraszttörténettől, melyet a Nyugat bírálói emeltek ki, az Iskola Kakaskúton című pedagógiai utópiáig, melyet e kiadás kedvéért fejeztem be. A novella énnekem nem volt olyan kikerülhetetlen műfajom, mint a tanulmány, dráma vagy regény, s az összeállításban, jegyzetekben azt próbáltam megértetni, mint szálltam meg e véletlenül rákényszerített műfajban későbbi szépirodalmi munkáim színterét, s mint alakították életem igényei a klasszikus értelemben vett novellát, amilyen a Horváthné volt, valami egészen mássá. A Novellák elé egy hetvenoldalas pályatörténetet tettünk, melyet egy külföldi író érdeklődésének kielégítésére kezdtem el, de végül is munkásságom tájain átvivő útikönyv lett, nemzedékek számára, amelyek éppoly keveset tudnak rólam, mint ő. A kötet végére egy ismerősebb darab, a Gyász című regény került: ennek az előszavában azt a meredeket próbáltam felrajzolni, amelyen a fiatal író, az első, sokszor gyerekes írásaiban megszállt területről látszólag váratlanul, munkássága egyik ormára jut.

1969
135
Interjú az írói vállalkozásról
(Kérdező: Domokos Mátyás)

Az író – Németh László szép meghatározása szerint – elsősorban vállalkozás, és Németh László írói pályáját kezdettől fogva tudatosan a vállalkozás igényének a betöltése jellemzi. Így hát első kérdésem is természetesen erre vonatkoznék: mire irányult annak idején ez az igény, milyen szellemi, történelmi és társadalmi kihívásokra adott választ a maga írói természete szerint?

– Első kritikai írásomban, a Móriczról szólóban, valóban ott van már a mondat: az író vállalkozás. Vállalkozáson azonban én valami organikusan növőt értettem, nem egy célt s a hozzászerkesztett üzemet, ahogy az iparban. Hajlam, képesség, lehetőség hajlékony szövődését, még a beleszervített véletleneket is – úgy hogy mindebben mégiscsak érvényesül valamiféle növésterv, törekvés, ami vállalkozássá teszi.

Tudnád-e a Te indulásod példáján érzékeltetni ennek az organikus növéstervnek a kicsírázását?

– Azt hiszem igen. Engem az irodalomba egy pályadíjnyertes novella emelt be. Ez azonban nem tett novellistává, novella nem is volt több az iszákomban. Húszéves korom körül én verseket, verses drámákat írtam, felfedezőmnek, Osvát Ernőnek is elsősorban verseket próbáltam vinni, nem is dicsérettelen. Joggal várhattam hát, hogy mint szépíró foglalom el helyem az írókörben, amely felé kora fiatalságomtól sóvárgó tisztelettel néztem. S mindebből semmi sem lett. Akik a fényre emeltek, magam sem tudom, pontosan miért, visszadobtak. De élt Pesten egy múzeumi tisztviselő, turkológus, aki ott gyerekeskedett Szilason, a nagyapám fundusából kihasított telken, novellám alakjait is ismerte, s ő, minthogy mellesleg szerkesztő is volt, azt gondolta, tán tudnék a Móricz Zsigmond huszonöt éves írói jubileumára valami megemlékezésfélét írni. Én kritikát odáig nem írtam, tanulmányt is csak egy verstanit. S mi történt? A Móricz-esszé után elhalmoztak megbízással, úgyhogy amikor egy-két év múlva Kazinczyról, a Tekintélyes ifjú címmel írtam, sokan úgy hitték, magamra gondolok. Hogy milyen érzésekkel fogadtam ezt a lehetőséget, megmutatja egy akkor írt versem két strófája: „Talpalatnyi hely, de mégis csak sarok/ Hol hátamat megfeszítve/ Értetek víhatok/ Magyar ének lencsés Ézsaui./ Van már egy szív, s egy szablya is akad/ Mely nem maga útját írja/ De nektek tör szabad/ S szent utat szívekbe/ csillagokba.” Azaz áldozatként fogtam fel a kritikusságot, hogy a felmerülő tehetségeket, ha egyszer bemutattuk őket, ne lehessen, mint engem, a sötétbe visszadobni. Mellőzött, kevésbé ismert írókról kezdtem cikksorozatot, aztán a mi, akkoriban feltűnő nemzedékünk íróiról; a használható örökség számbavételére az előző nemzedék, a Nyugat nagyjairól, s hogy az irodalomtörténet folyamába állíthassam őket, akkor írtam azoknak a tanulmányoknak a zömét, amelyek Az én katedrám címmel karácsonyra fognak megjelenni; hogy pedig a világtól se szakadjunk el, mint „európai utas” a nyugati irodalom körképét rajzoltam föl.

136

Ez úgy fest, mintha a vállalkozást a véletlen, s a mögötte megnyílt lehetőség hozta volna létre?

– De nem így volt! Abban a levélben, melyet a pályázatnyerés után Osvát Ernőhöz intéztem, ott volt a sokat idézett, fiatalosan nagyot mondó kijelentés: „Mi akarok lenni? A magyar szellemi erők organizátora.” Olyasmi tehát, ami ha kicsinyben is, mint kritikus, mégiscsak lettem. S e mögött a mondat mögött már akkor ott lappangott a Harmadik Magyarország eszméje, hogy nekünk, íróknak nem az ellenforradalmi s nem az ellenzékbe szorult liberális Magyarország szekerébe kell befogatnunk magunkat, hanem a nép tömegeiből, legjobb hagyományaink szellemében, egy új, harmadik Magyarországot előhívni. Mondjam-e, hogy mint kritikus, olyan írónemzedéket próbáltam fényre bábáskodni, amely ennek a Harmadik Magyarországnak lett volna a lovagrendje, úgyhogy az utat, melyet a véletlen nyitott, mégiscsak a kamaszkoromig visszanyúló gondolat használta ki, aminthogy alkalmasint az használta volna ki szépírói pályámat is.

Ez a kamaszkorig visszanyúló eszme, gondolom, a „minőség forradalma”. S a „minőség forradalmának” a bejelentésével a kritikai igény – a 30-as években – tanulmányírói igénybejelentéssé szélesedett. De a minőség forradalma mint igény, mint gondolat és „életrecept”, a vízjele a Németh László-i életmű minden egyes oldalának, melyet a világ oly szívósan és leleményesen tudott félreérteni, hogy nem érzem haszontalannak, ha megkérdeztem: mit jelentett tulajdonképpen ez a gondolat, s mit jelenthet – akár ma is?

– 1931-re vállalkozásom első, kritikai szakasza elakadt – túl nagy erőket hívott ki maga ellen –, s amikor a következő évben Gulyás Pál tanulmányának a szólítására mégiscsak folytattam, azt csak egy magam írta folyóiratban, a Tanú-ban tehettem. Ebben lettem kritikusból tanulmányíróvá, ebben hirdettem meg a minőség forradalmát is. Hogy mit értettem minőségen, az utóbbi időben többször is meg kellett határoznom, a legutóbb egy erdélyi íróhoz intézett levélben. Ebből idézek néhány csomópont-mondatot. „A kritikák… íróképek fölött ottmaradt, mint egy belőlük feltörő párakör: a »kívánatos«. A Tanú, amikor tanulmányíróvá tett, ezt a »kívánatos«-t szabadította rá az irodalom után az életre is, szellemire és valóságosra, ugyanazzal az elemzőkedvvel készítve tényfelvételeit, s őrizve jegyzőkönyvei fölött a »kívánatos« felé irányuló impulzust. Azt hiszem, ez a tények ismeretéből feltörő, az életet átfogó s a jobb fele módosító törekvés az, amit eszmének szokás nevezni: amennyiben pedig az elérendő állapot képe túlságosan eluralkodik rajta: utópiának. Ezt a szót sokszor fordították ellenem… s én vállalom is. Utópia és eszme elválaszthatatlanok, a szocializmus sem lehet soha olyan »tudományos«, hogy arról az akaratmozgósító erőről, amely a kialakítandó képében, a Kívánatos vonzásában rejlik, lemondhasson. Eszme és utópia azonban túlságosan észfogalmak. A Minőség, ahogy én értettem, nemcsak az értelemben, az egész biologikumban akart visszhangot kiváltani. Ha gondolkozol, milyen az az ember, akit a Tanú igazán átjárt, átnevelt, előtted sem bizonyos gondolatrendszerek val137lója jelenik meg, hanem egy magatartás, életvitel, emberi atmoszféra. A Minőség nemcsak eszme, utópia: antropologikum.” Ezt persze nem úgy értem, hogy egy alkati, vagy éppen faji típust emel ideállá. Apolló vagy Artemisz kultuszában is részt vehettek a legkülönfélébb származású, fizikumú emberek, akik az istentől vagy istennőtől megszállottan, életüket appolói vagy artemiszi irányban próbálták áthangolni.

Apolló és Artemisz neve csak példa, hasonlat, vagy a minőség-gondolat kiformálódásában s görögséggel való szellemi találkozásodnak is része volt?

– Nagy része volt. Az iménti meghatározás már majdnem kibökette, mi is hát az a Minőség. Egy absztrakt nevű görög istenféle, amelynek a fényét, könnyed merészségét, a dilettáns s egyben zseniális biztonságot, amellyel az elemektől a dolgok csúcsáig hágott, én a görög kultúrában ismertem meg, az ő éterlángszerű lobogását kerestem, követtem a nyugati civilizáció ormain, a kortárs irodalomban, s a Tanú éveiben vele próbáltam akkori szocializmusunkat is ruganyosabbá, minőségszocializmussá tenni. Később, a történeti vihar alatt, amikor – ha valamit – ezt a Minőséget óvni, takarni kellett, csillogó színe helyett inkább a mélybe vezető gyökerei fejlődtek tovább, a megkapaszkodás kényszerétől hajtva, mint népzenénk kutatói, történelemben, irodalomban egy mélyebb magyarság felé ágaztattam, ez nyílt egy-egy alakjával Adyban például az Európa alatti világba, s vezetett Kelet-Európa alaposabb megértésén át a világcivilizációban összesodrott népek lelke felé. Ha a Tanú olvasóinak azt, hogy mi a „Minőség forradalma”, Keats Hyperion-ján át magyaráztam meg, amely a jupiteri, apollói istennemzedék győzelmét mondta el a régibb, szaturnuszi istenek felett, a minőség most a szaturnuszinál is régibb istenekig követte s itta magába a maga genezisét, előtörténetét. Korunk nagy ténye, értettem meg már az új idők kezdetén, a nyugati civilizáció világcivilizációvá tágulása, s a szellem feladata: ebből a heterogén eredetű embertömegből közös, jobb lelkük előhívása. Ez a lélek azonban még mindig a teljesebbé vált Minőség volt. Az Égető Eszter-ben ezt próbáltam egy női alakban szintetizálni, az új szocialista iskoláért folyó kísérletekben az új ember nevelésére befogni, s újabb felszólalásaimban is mint életreceptet felmutatni. A Minőség-gondolat így valóban vízjele lehet, ahogy mondod, életművem minden egyes oldalának.

– A „vallásos” nevelésről című tanulmányodban – melyet nemcsak én, de meggyőződésem szerint az idő is korunk filozófiai és erkölcsi gondolkodásának legjelentősebb eredményei közé sorol majd – arról írsz, hogy „az ember maga is egy »Lehet«, s mint »feladat« kerül bele a világba.” Eszerint minden írói vállalkozásnak s így a Tiédnek is, a választ kipréselő történelmi-társadalmi körülményeken túl, megvan a maga erkölcsi-emberi vonatkozása is. Milyen válaszokat kínál erkölcsi értelemben életműved az „emberi üdvösségharc” drámájához?

– Az ember már biológiai természeténél fogva is mint feladat nyomul a világba; a szüleiben összedobott géneket, tulajdonságokat kell egy har138monikus egyéniségben fölmutatnia. A társadalmi szerep kiküzdése, betöltése során a feladat kibővül. Erkölcsnek én azt a serkentő, szabályozó, vészjelző berendezést nevezem, amely e bonyolult feladat megoldásában irányít bennünket. Az erkölcs célja: az életgyőzelem, ami persze nem sikert jelent, sokszor épp az ellenkezőjét, azt, amit vallásos korok üdvösségnek neveztek. Az üdvösségharc ott folyik ma is mindünkben, életünknek ez a központi ügye. Az irodalomnak is ez lehetne a legnagyobb témája. Tolsztoj Anna Kareniná-ja, amelyen oroszul tanultam, s később magyarba ültettem, azért lett már kora ifjúságomnak is irányszabó műve, mert az üdvösségharcról szól, annak a két útját, az életgyőzelemhez vivőt s a kudarcba fúlót mutatja meg. Az én szépirodalmi munkáimat is az üdvösségharc ábrázolása fűzi egybe. Első igazi regényem, az Emberi színjáték, a bennem megnyílt két útról szól, s bár a társadalomból való kivonulás árán, életgyőzelemhez vezet, az életgyőzelem, a földi üdvözülés regénye az Égető Eszter, az Irgalom is; sőt, ha jól megnézzük, egy szörnyű pokoljárás árán az Iszony is. Drámaíróvá is az üdvösségharc tett, annak az elakadása, kudarca. Ha az életgyőzelem története a legenda, az üdvösségharc elakadásának s az ebből eredő vívódásnak a dráma lett műfaja. Dráma és legenda című írásom, melyet még 41-ben egy tervbe vett drámakötet elé szántam bevezetésül, épp olyan kulcsa szépírói munkásságomnak, mint A minőség forradalma a tanulmányíróinak.

Az emberi üdvösségharc, mint a Németh László-drámák idea-embereit, mindnyájunkat állandó erkölcsi választás elé állít, mert – mint Te is írod – „nem a túlvilágon, hanem itt a földi életünkben kárhozunk el”. S éppen ez az, ami a cselekvő ember erkölcsi felelősségét a 20. században szinte hatványra emeli, mert ma már nem reménykedhetünk a kegyelem ajándékában. Ezért vetődik fel, egyre szorongatóbb a kérdés, amit drámáid nyelvén így fogalmazhatnék meg: kinek a példáját kell választanunk „az igazság szeretetében”; Husz példáját-e vagy Galileiét? A máglyát vagy életet továbbmentő, okos megegyezést?

– A földi elkárhozásból én akkor kaptam ízelítőt, amikor a Minőség-elvnek s a magam életének az összekapcsolása egy Példa-életben erkölcsi unszolássá vált, amelynek nem felelhettem meg. Hogy ez milyen fájdalom volt, akkori drámáim, a Villámfénynél hangja, torokszorulása tán érezteti. Az, hogy életem később is inkább a dráma, mint a legenda termőtalaja maradt, íróilag termékeny lehetett: én egy igazi életgyőzelem-jelentésért az egészet odaadtam volna. Hogy Husz-e vagy Galilei? Az üdvösségharcnak nincs szabályzata. Minden válságunknak megvan benne a súlya és a helye, s csak a Szókratészi Hang súgja meg, mit kell, mit kellene tennünk. Husz esete egyszerű volt: az igazság kezét kellett volna elengednie, s erre nem volt képes. De Galilei sem érezte magát a visszavonás után elkárhozottnak, legföllebb megszégyenítettnek. Egy természeti tényt letagadni ostobaság. De le nem tagadni s megégettetni magát, az ő esetében hőstettnek kétes értékű lett volna. Az ő aggkori hőstette az volt, hogy főművét – még ezután – megírta, s az inkvizíció felügyelete alól Hollandiába kicsempészte.

139

Azt mondtad, hogy az ember – feladat, s hogy ez a feladat nem más, mint a harmonikus erkölcsi személyiség kiküzdése. Azé a személyiségé, amelyet korunk nagy ténye, a technikai világcivilizáció mintha elnyeléssel fenyegetne. Mi lehet a személyiség életjogát védelmező ember dolga ebben a kétségkívül valódi konfliktusban?

– Kétféle válasz képzelhető el. Az egyik szerint az üdvösségharcnak megvan a helye és értelme a gépkerékké lett emberben is, a hivőnek ezt kell vallania. A másik, amit a nyugati ifjúság egy része érez, hogy az ember erkölcsi kifejlődése lehetetlenné vált, s kivonulással vagy a civilizáció felrobbantásával kell helyet teremteni neki. Én műveimben azzal, hogy hőseimre egyre több kölöncöt, kórt, betegséget, pokoli viszonyokat akasztottam, a mai üdvösségharc nehézségét próbáltam éreztetni; makacs vívódásukkal, hogy az erkölcsi harcnak ezek közt a feltételek közt is megvan az értelme, méltósága. Az, hogy munkáim időszerűek vagy időszerűtlenek-e, nem is azon fordul meg, hogy van-e bennük narrátor, s a végükön kezdődnek el, hanem, hogy vannak-e emberek, akik ahhoz várnak bátorítást, amit ők éreztetnek.

Szellemi vállalkozásod lényeges jellemvonása, hogy íróként is orvosa próbáltál lenni egy kis nép sorsának, hogy elvégezted ezt a számvetést, a magyarság sorskérdéseivel kapcsolatban. Mik voltak ezek a sorskérdések a két háború közt? És miben látod ma a magyarság sorskérdéseit?

– Az egyik nagy sorskérdés, amely irodalmunknak a reformáció óta ihletője: a mi fiatalságunkban is a veszély, a nemzethalál gondolata lett. A szociográfus irodalom ezt a veszélytudatot frissítette fel s fogalmazta újjá. A másik: olyan élet- és társadalommodellt állítani a magyarság elé, amelyben újjászülethet, erejét kifejtheti, s amelyhez ellenséges időkben is ragaszkodhat. Én inkább ebben a munkában vállaltam részt. Hogy ma mi a veszély neve? Én azt mondanám: kohézióbomlás, a népet összetartó kötőanyag lazulása. Ennek egyik szomorú tünete a közösségi magyar irodalom háttérbe szorulása. Pedig erre várna a szocializmus adottságainak és lehetőségeinek s a szívekbe és művekbe írt magyar modellnek az összhangba hozása.

Manapság divat a magyar irodalmat mindenestül a provincializmus gettójába utasítani. A magyar irodalom, úgy mondják, provinciális, mert az ország is az, s mert a magyar irodalomban jelentkező nemzeti gond nem, vagy csak ritkán esik egybe az emberiség fejlődésének döntő társadalmi problémáival. Valóban provincializmus-e a nemzeti gond jelentkezése az irodalomban?

– Attól függ, hogy szólal meg, s milyen választ adunk reá. Az ószövetségi irodalomra senki sem mondhatja, hogy provinciális, pedig egy kis nép sorsával foglalkozott. Én úgy hiszem, a magyar irodalomban is megvan, a legnagyobbakban legalább, az az egyetemes érvény, amely a helyi, népi számvetést az algebra rangjára emeli. Ezt persze könnyebb és sokak számára célszerűbb tagadni, mint bizonyítani.

1969
140
Interjú az életműsorozatról
(Kérdező: Garai Gábor)

A Németh László munkái sorozatot meghirdető brosúra bevezetőjében Ön azt írja: „Harmadik éve új anyagot legföllebb egy-egy nyilatkozatot publikálok.” Azt jelenti-e ez, hogy három éve nem is ír mást? S ha így van, miért van így?

– Amint a sorozat előszava is jelezte: nem az írásról mondtam le. Az írás olyan életszükségletem, mint a légzés vagy kiválasztás, ha nem írok, megáll az égés bennem, a kiválasztatlan gondolatok, mint hamu rakódnak a sejtjeimre. Amikor néhány éve, kisebb agyvérzésem után, el kellett tiltanom magamat az írástól: füzetet nyitottam – címe: Ami egy perc alatt leírható – abba jegyeztem be napi két-három gondolatot. Ha ez grafománia, csakugyan grafomán vagyok.

Hogy miért nem publikálok? Ebbe az elhatározásba több ok futott össze, olyan is, amit nem mondhatok el. De amit elmondok: elegendő tizenhatodik éve tartó betegségem, amely magammal szemben is gyanúra kötelez. A zárlat különben nem olyan teljes, mint szeretném. Az összkiadás a magam építésére, tisztulására szánt íráskedvet jegyzetek készítésére foglalja le, a kiadó kockázata pedig nyilatkozat-, interjúadásra kényszerít.

Ugyancsak az említett bevezetőben írja, hogy munkásságának csaknem fele mindig hozzáférhetetlen. Ezek szerint a most induló életműkiadás nem csupán összegezést ad, de meglepetéseket is ígér olvasóinak? Nem árulna el valamit előre azokból a várható meglepetésekből?

– Az, hogy kit mi lep meg, attól függ, mi az előismerete s mi az, amire fogékony. Aki csak újabb munkáim ismeri, azt a Tanú anyaga lepheti meg: Az én katedrám, Európai utas, Sorskérdések című kötetekbe szétosztott tanulmányok. Aki mint színházlátogató becsül: tizenöt nem játszott darabom közt négy-öt olyat is talál majd, amely könyvben, folyóiratban sem jelent meg. A kuriózumok kedvelője életrajzomban s a hozzácsatolt dokumentumtárban találhat ínyének kedveset: naplókat, ismeretlen epizódokat, félbeszakadt költőségem emlékeit.

A sorozat-kiadást 18 vaskos kötetre tervezi a Magvető és a Szépirodalmi Kiadó. Termékenységével és sokoldalúságával egyetlen magyar kortársa sem versenyezhet. Közismerten szigorú ítélete szerint melyik műfajában vagy alkotásában elégítette ki a leginkább maga teremtette igényeit?

– A termékenységet és sokoldalúságot önmagában nem tartom erénynek, s könnyű szívvel engedem át az elsőséget benne olyanoknak, akik jobban megszolgálták. Munkásságom összeállításakor én épp azon lepődtem meg, milyen kevés az egész: 18 kötetbe belefér.

Azt, hogy az én egész munkásságom egy mű, s az egyes munkák annak csak a fejezetei: egyre többen látják. Azt is helyesen állapították meg, hogy műfajaim csak egy egyetemes kifejezőkészség különféle irányú megnyilatkozásai, s nem a műfajok, hanem az egész mű felől kell megközelíteni 141őket. Osztályozni én legföllebb úgy tudnám munkáimat, hogy melyikben léptem a legnagyobbat, vagy melyikben adtam, kínáltam föl az embereknek a legtöbbet. Nos, a regényben a Gyász volt az első nagy lépés, tanulmányban, gondolkodásban a Tanú. Utána a vásárhelyi ugrás volt a legjelentősebb, ezt persze nem lehet egy műfajba belegyömöszölni; szétoszlik regényre (Iszony, Égető Eszter), drámára (Széchenyi) s pedagógiára. Ha a társadalmi haszna felől nézem őket: megint a Tanú adta a legtöbbet, egy nemzedéket szoktatott rá a magasabb igényű olvasásra. Utána azok a műveim következnek, amelyek arra próbálták az embereket megtanítani, hogy foglalkozásuk kényszerét, életük csapásait mint alakíthatják át játékká, laboratóriummá. A közvéleménnyel ellentétben, én ezek közül a hipertóniáról írt leveleim becsülöm a legtöbbre. Az újabbak közül tán az olyanokat, mint A „vallásos” nevelésről, amelyek életem központi ügyét, mint életreceptet próbálták továbbadni. A tökéletesség – a Gyász, az Iszony, a Sámson érdeme – csak harmadsorban következnék. Az ő tökéletességüknél büszkébb vagyok egy-egy olyan írásomra, mint a Szárszói beszéd, amelyben a perc nagysága, a figyelmeztetés komolysága és kockázata tulajdon erkölcsi szintem fölé emelt.

Munkásságában nem csupán a művészi, de a tudományos és filozófiai megismerés igénye is mindenütt jelen van. Vállalkoznék-e arra, hogy mai – vagy mindenkori – filozófiáját néhány mondatban summázza?

– Azt, hogy én valami gondolkozóféle is lehetek, akkor vettem észre, amikor Vásárhelyt a filozófia tanítását reám bízták, s én azt a nagy gondolkodók olvastatásával, mint filozófiatörténetet próbáltam tanítani. Akkor láttam, hogy alig találkozom gondolattal, amely valahol már ne foglalkoztatott volna, s kérdéssel, amelyre válaszom ne lenne. Addig a filozófusokat, ha olvastam, mint egy történeti kor tünetét illesztettem be képembe. Filozófiám azonban, ha van ilyen, eztán sem lett a nyugat-európai filozófia folytatása, választás a mai iskolák közt. A filozófia feladatának én egy olyan korban, amelyben erre a vallás már nem képes, a vallásos érzés gondozását, a közérzet föltisztítását tekintem, s közben a magam üdvösségharcának a tapasztalatát fordítottam le a természettudományos műveltségű ember számára is használható fogalmakkal. Az újkori európai filozófiának a gyengéje szerintem, hogy a természettudomány ölelésében fogant, annak a módszertanát, precizitását utánozza, s épp ezzel zárta el magát a szükségletektől, amelyeket ki kellett volna elégítenie. Én inkább azokkal a régi filozófiákkal rokonszenvezek, amelyek mint a Platóné, Buddháé, kínaiaké, olyan korban keletkeztek, amelyben a mitológia építménye összeomlóban volt, a lélek azonban úgy érezte, hogy amit addig a vallás hiedelmeivel ápolt, valami módon tovább is ápolnia kell. Ha gondolnék olyasmire, hogy „filozófiám” tételekbe foglaljam, azok a nyugat-európai filozófián nevelt fülnek elég furcsán hangzanának. „Üdvösség-ügyed van, akkor is, ha azt, amit hitnek hívnak, elvesztetted.” „Az üdvösségharc nem kerülhető meg: egy az életeddel.” „Az életgyőzelem biológiai fejlődésünk s társadalmi szerepvállalásunk egyetlen, emberhez méltó célja. Föladása: az elkárhozás.” 142„Az üdvösségharcban egymást segítők: a gyülekezet. Minden jó emberi közösségnek gyülekezetté kellene válnia; a szocializmusban az egész emberiségnek is.” Efféle tételek kifejtéseire azonban nincs szükség, egész művem ennek a filozófiának a születéstörténete, kifejtése, illusztrációja.

Talán unalmas, ha „moralista hitvallásról” faggatom. De Ön adta föl a leckét. Drámáiban, főleg történelmi drámáiban, olyan hősöket állít elénk, akik emberfölötti – többnyire teljesíthetetlen – föladatokkal birkóznak, de még elbukva sem adják föl a harcot. Erről szólván Ön két véglettől határolja el magát: az egyik a „kincstári optimizmus”, amely nem tudja, nem akarja meglátni a nehézségeket, a másik a „nyugatra tekintő, művelt ifjúság” attitűdje, amely viszont nem vállalja a harcot. Miképp lehetne föloldani ezt az ellentmondást, nemcsak művekben, hanem az életben is?

– Az ilyenféle ellentmondásokat az író csak fölveti, föloldani az élet, egy-egy civilizáció élete tudhatja. Én korunk erkölcsi antinómiáját, főként drámáimban, csakugyan úgy vetettem fel, hogy hőseimet olyan helyzetekbe, életcsapdákba dobtam, amelyekből emberi számítás szerint nem lehet kilábolnunk. Maguk a hősök viszont gúzsba kötött lábbal is másznak, kapaszkodnak, más korok cselekvésben-parádézó hőseivel szemben szinte egyetlen erkölcsi vívódássá válnak. A helyzet, a csapda: a tapasztalat, amit annak, aki író, csak így lehet éreznie. A hős viszont a küzdelem kényszerét képviseli, az üdvösségharc feloldhatatlanságát, amiről a filozófiával kapcsolatban már beszéltünk. A szituáció – az ipari civilizáció korában vagyunk – gépkerékké igyekszik az embert lefokozni, ő viszont ember akar maradni, emberhez méltó tevékenységgel, jogokkal. A feloldás mi lehet? A gép az lesz, túlnyomó erejével, ami a jég és a tenger volt az elakadt sarkköri s óceániai civilizációknak? Vagy a sok makacs erkölcsi vívódás, a mégis csak egybeverődő gyülekezetek ereje összeadódik, s olyan irányítására törő erőket termel ki (nem hippizést, rombolást, szexforradalmat), ami a civilizációnkon elhatalmasodó tehetetlenséget megfordítja? Az író mit tehet itt? Fölvetíti a helyzetet, megmutatja az erkölcsi harc kikerülhetetlenségét, s példát ad rá, kétségbeesett helyzetekben is hogy lehet győzni vagy legalább méltóságunkat megőrizni.

És a költészet? A líra áradása végképp a Sámson-dráma sajátosan magyar blankverseiben tetőzött-e, vagy van-e még valami „tartalékban”? S a Magyar ritmus című tanulmányának fölismeréséből véleménye szerint hasznosítottak-e valamit a mai, fiatalabb lírikusok, s mit kellene még tanulniok belőle?

– Életrajzom dokumentumai közt egynek A megölt költő a címe: 26–27-ben írt verseim egy kerettanulmánnyal. Pályám legnagyobb veszteségének érzem, hogy a költőt megölhették bennem, én magam is segítettem megölni magamban. Nem azért, mert másképp ebben a műfajban is megmutathatom, mit tudok, hanem mert a vezérvesszőt, a számomra elérhető magasságot metszettük ki vele (s az imádságot pótló szolilokviumot). A Sámson tán képet ad, mi lett volna még elmondható ezen a magaslatibb nyelven. 143A Shakespeare-fordításokat, a Négy prófétá-t s még egy-két dráma írását azért vállaltam, hogy a letört csúcsokat jelezzem, s a vívmányt, amelyet jelenthetne, tovább adjam. A Magyar ritmus írásával is ezért hívtam ki a költők gúnymosolyát. Hogy a fiatalokra hatott-e? Nagy László egyik korszakában úgy éreztem, ráismertem a hatására. De persze a források, amelyekből én merítettem, előtte is nyitva álltak, nélkülem is. S újabban mintha egy más prozódia borítaná el az akkori versekből kihallottat.

Nem tart attól, hogy a „vájtfülűek” úgy vélik: túlzottan praktikus – társadalmi, nemzeti, sőt pedagógiai – céloknak „rendeli alá” művészetét? Lehet-e – s érdemes-e egyáltalán – tanítói, didaktikus feladatot vállalni a művészetben, az irodalomban? Mit szólnak ehhez a „tiszta” művészet hívei?

– Ez a kérdés egy általánosabbhoz vezet: cél-e a művészet vagy eszköz. Az én munkásságom ebben a tekintetben is ellentmondást tár fel. Éppen mert az egész mű egy üdvösségharc történetének fogható fel, amely a nép sorsát – fennmaradását, többre-törését – is magába fogta: egyetlen cél bontakozik ki benne s ágazódik el apró-cseprő, gyakorlatinak tűnő célocskákig. Ugyanakkor kevesen foglalkoznak annyit a művészet mesterségbeli kérdéseivel; az, hogy a prozódia ügye akkor is gondom maradt, amikor magam már nem írtam verset: jelképe lehet a műfaji problémákra szegezett, makacs figyelmemnek, mely mint kritikust a mások műveinek az elemzésére, mint öreg írót a magam műhely-problémáinak a továbbadására késztetett. Ez az ellentmondás azonban, úgy hiszem, látszólagos. Minél nagyobb a cél, annál nagyobbnak kell a kifejezésre fordított gondnak is lennie. A kettő csak együtt ad művészetet. Démoszthenész célja nem az volt, hogy kitűnő szónoklatokat hagyjon ránk: ő Görögországot akarta megmenteni. De hogy ezt megtehesse, azokat a bizonyos kavicsokat, a szónoklat tökéletesítőit később is ott kellett tartania a nyelve alatt. Hogy a vájtfülűeknek igazuk van-e, amikor egy-egy pedagógiai cikkemet, az Óraadók királyságá-t például a művészet méltatlan megalázásának minősítették, mintha cselédlányként tantermet súroltatnának vele: attól függ, hogy ott van-e, leér-e beléjük a nagy cél lehelete, s ott van-e rajtuk – a tárgy megfogásán, kidolgozásán – a mesterség csiszolata és leleménye.

Egyik leveléből (a Híd 1968. 5. számából) idézek: „Az utóbbi időben többször megpróbáltam, hogy a legfeltűnőbb félreértéseket velem kapcsolatban helyreigazítsam.” Ön ma a – méltán – legnépszerűbb és legtekintélyesebb és Moszkvától Párizsig is jól ismert, magyar írók egyike. Ez aligha lehet félreértés. Vagy úgy érzi talán, hogy éppen idehaza nem akkor csattan fel a taps, amikor kellene, és nem úgy bírálják munkáit, hogy az javára válnék?

– E mögött a kérdés mögött egy állítás vagy legalább sugalmazás bújik meg. „Németh Lászlónak pompásan megy dolga, a legnépszerűbb, hogy azt ne mondjuk, legjobban kereső írók egyike: érzékenykedés vagy tán csak kacérság, ha félreismertetésre, rossz bánásmódra panaszkodik.”

Mit válaszolhatnék erre? Arra, hogy kivel mint bántak, mennyire ismerték félre, van objektív mérték: az, amit egy életen át összeírtak róla. Én 144sosem kívántam más emlékművet, mint ezt: a rólam írtak összegyűjtését, kiadását. Nem azért, hogy támadóimat pellengérre állítsam, mentségül inkább, hogy művemet milyen közegellenállással szemben kellett a világba nyomnom. Az, hogy közben igazi olvasók is szegődtek mellém, s ha egy-egy vidéki városba lerándulok, ott néhány száz ember még mindig összefut, hogy meghallgasson, öregkoromnak vigasza lehet: kritikus azonban teljes mellel sosem állott ki mellettem, az irodalmi vezérek hangja, a hangulatkeltés szele pedig mindig ellenem fújt. Ez nem azért fáj, mert sebet-heget hagyott rajtam, hanem mert sikerült eltömnie a hajszálcsöveket, amelyeken át munkásságom mint serkentő hormon népem vérébe szétszivároghatna. A „legfeltűnőbb tévedéseket” ezért próbáltam kiigazítani, s az összkiadással járó munkát is azért vállaltam: rendezett mű tán a ráfogásokat is könnyebben dobja le.

1969
145
Néhány szó

Nem a kecskeméti Katona József Társaság tüntetett először ki engem. De a régibb kitüntetéseim nem szerencsések. 1931-ben kaptam meg a Baumgarten-díjat. Még egészen fiatal író voltam, bár tanulmányom volt egy halomnyi, könyvem még nem jelent meg. Az irigység talált is rajtam kigúnyolni, leszólni valót. Ez a gúnyzápor annyira felizgatott, hogy a díjat néhány hónap után visszaadtam.

Nem sokkal sikerült jobban, majd huszonöt év múlva, a Kossuth-díj sem. 1957-ben kaptam meg (kortársaim egy része a börtön kapujában állt): nehéz volt eldönteni, hogy a díjat munkáimért vagy a jóviseletemért ítélték oda; ismerőseim szánalmukkal annyira fölidegesítettek, hogy a díj átvételére nem tudtam elmenni, a feleségem vette át: én ezalatt otthon az ágyban egy keserves rohamon estem át.

Sokkal megnyugtatóbb volt, most néhány éve, a veszprémiek Batsányi-díja. Az év nagy részében a megyéjükben laktam, négy-öt darabom mutatták be elég nagy sikerrel; a kitüntetés az odatartozás s a közös munka elismerése volt, amit kaptam, megszolgáltam.

Az, hogy a kecskeméti Katona József Társaság most tiszteletbeli tagjává választott, talán a legjobban esik mind közül. Arra, hogy új művekkel szolgálom meg a kitüntetést, nem lehet számítani. Akik megválasztottak, tudják, hogy pályám befejeződött, nem írok, nem írhatok többet. Azt, hogy ott akarnak látni társaságuk megkülönböztetett tagjai közt, inkább irodalomtörténeti megemlékezés, mint jóra biztatás. Bizonyára visszagondolnak indulásomra, mely ehhez a városhoz, a kecskeméti nyomdához kötődik, a sok régi fegyvertényre, melyet Tóth Lászlóval együtt vívtunk meg, újabb munkáimra, amelyekről Orosz László írta (a Széchenyi-ről, Eklézsia-megkövetés-ről, az Égető Eszter-ről) a legjobb kritikát. Most, hogy elfáradt, letette a tollat, mi mutassuk meg, gondolták az egyesület tagjai, hogy szívünkben őrizzük ezeket az emlékeket, azt akarjuk, úgy gondoljon ránk, mint akik ebben az országban közel állnak hozzá. Ez olyan szeretetnyilvánítás, amelyet el lehet fogadni, s amelyre, amíg vissza tudok gondolni, hálával gondolok vissza. Ebben a tudatban köszönöm meg a társaság megemlékezését.

1970
146
Részlet a Szülőföldem, Mezőszilas című írásból

Én szép helyen születtem: Nagybányán, a század eleji festőiskola otthonában. De apámat csak a szeszélyes tanársors dobta oda, magam felnőtt koromban töltöttem ott egy hónapot, a Kereszthegy oldalában.

Egy dunántúli falu azonban tökéletesen pótolta életemben a szülőföldet. Mezőszilas, apám szülőfaluja, ahol szinte valamennyi vakációmat töltöttem. Miért ez, s miért nem Pest, diákoskodásom, majd hivatalom helye? Mert a faluval volt mélyebb a kapcsolatom. Azok a fogalmak, amelyek a nyelvben a legősibbek, ott képződtek ki; ha azt mondom: ház, nagyapám szilasi portája villan fel előttem; ha azt mondom: asszony, öreganyám törékeny alakja emelkedik ki a berlinerből; ha azt: család, a hajdani Búr család jelenik meg, nagyszüleim, apám s öt testvére s azoknak a házastársai – olyanformán, ahogy a napokban előkerült képen, amely még fiatalon ábrázolja őket.

Nem csoda, hogy amikor művészként kezdtem a világra gondolni, akkor is Szilas képei öntötték el az agyam. Szilasról, a rokonok pöréről szól első novellám, amellyel az irodalomba bejutottam; Szilasról írtam egyebek közt legtökéletesebb regényem, unokanővérem, a gyászába temetkező gőgös parasztasszony történetét. Szilason játszódik a másik írásom: az atyafi asszony borsódzását megörökítő Iszony, utolsó regényem hőseit pedig kétszer is leviszem Szilasra, hogy ott bontakozzék ki, ami életükben a legfontosabb.

Természetes tehát, hogy amikor a televízióban szülőföldem bemutatására kértek fel, azt csak erről a faluról írhattam meg, amely gyermekkoromból a boldogság színeiben lép elém.


A tévéelőadás forgatókönyve:

A Mezőföld térképe, a közepén levő Mezőszilas, piros ceruzával jelölve.



Szemből a Németh-ház udvari frontja, elöl a tornác s a kis előkert. Később megjelenik két öreg ember, az unokabátyám s a felesége.














A gyümölcsöskert a ház hátsó részével.






A kaszinó képe.






A kis szoba, a mostani kerti bejárat felől fényképezve.






Két futó kép a Horváthné meghal-ból. Egyik, ahogy a két asszony a folyosón félve a betegszoba felé megy, aztán mindjárt az ágyban fekvő öregasszony, ahogy ereje utolsó megfeszítésével ráveszi lányait az irat aláírására.











Kurátor Zsófi háza; az asszony, amint talpig feketében egy kis kannával, virágpalántáival kijön belőle.


Egy részlet az Iszony című filmből; tán a dulakodás, ahogy Kárász Nelli beteg férjét egy párnával megfojtja.













A szilasi orvos- és jegyzőház.





A Kirisits-ház az utca felől, mellette a mozi.





A sír; a kamera a sírkövön végigcsúszva, az utolsó névnél állapodik meg.















Két cséplőgép, amely mellett az öregember s a kisfiú számolnak.

I. Mezőszilas a közepén fekszik a Mezőföldnek, annak a háromszögű földrésznek a szívében, amely Székesfehérvár, Siófok s a Kapos és Sió összefolyása közt terül el.

Ebben a faluban volt az a ház, mely gyerekkoromban számomra a boldogság szigetét jelentette. Mint városi gyerek, itt töltöttem szinte minden vakációmat, mint egyke egy nagy, huszonnégy unokatestvéres családban, itt kóstoltam a vidéki életet. A falu eleinte jórészt ezt a házat, nagyszüleim, majd nagybátyáim házát jelentette. A mostani udvar persze nem nagyon emlékez147tet az akkorira. Eltűnt a szalmakazal, a farakás – játékaim helye –, el az ökrök nyílt jászola, a sokféle állat, a cselédek jövés-kelése, eltűntek játszótársaim, két öreg ember cipeli fájós lábát az üres folyosón, unokabátyám s a felesége. Nem volt meg a kis őszibarackos sem a tornác alatt; friss ültetés ez is, akkor a gazdaság mozgására kellett a hely.

II. Később, hogy a kamaszkor beállt, a kert lett elvonulásaim, ábrándozásaim tere. De nem ez a kert, új ültetésű fáival, ágyásaival. Öreg diófák, cseresznye-, körte- és almafák nézték a föl-le sétáló fiút, amint ösvényt taposott ki a lucernán, s szavakat mormolgatott maga elé. Ezekből a szavakból nőttek ki első verseim, színdarabom. A falunak volt egy kaszinója, most a legelhagyatottabb épület, de Széchenyi korában a nemesi társaság mulattatására, állítólag az ország első vidéki kaszinójául épült. Abban egy kis falusi műkedvelő társaság tagjaként adtuk elő első színdarabomat.

III. Ez azonban még a háború alatt történt. Háború után a színjátszók szétszóródtak, s én este, az ábrándozásokban kifáradtan, nagyszüleim szobájában, a búsulóban rendezgettem emlékeim, jegyezgettem a verseket, s tanultam a szükségesnek tartott idegen nyelveket.

IV. Később ritkábban fordultam meg Szilason. Annál többet jártam itt gondolatban. Szépirodalmi termésem a következő tizenöt-húsz évben szinte teljesen ide tapadt. Szilasról szól első novellám, a Horváthné meghal is, mellyel a Nyugat novellapályázatát megnyertem. Az a Horváthné, aki akaratát haldokolva a 148gyerekeire ráparancsolja, a nagyanyám, a ház, amelyért a vőkkel a pör folyt, ez a ház, amelyben a jelenet játszódik. A szilasi életet írtam meg egy sor novellámban, a kommün történetét Akasztófavirág című regényemben. Szilason találtam legjobbnak tartott regényem, a Gyász modelljére: a szép parasztasszonyra, aki férje és kisfia halála után a gyász büszkeségébe temetkezve, a korához illő életet visszautasítja. Ez volt a háza, innét vonult örök feketében halottjai ápolására a temetőbe. Szilasról indult el és ide tért vissza Boda Zoltán, az Emberi színjáték hőse, akinek a modellje most is él. Szilason játszódik le az Iszony, a szegény gazdatisztlány története, aki a kulákfiú feleségeként, a testi-lelki borzadás kálváriáján megy végig.

Azt, hogy alakjaimat innen szedtem, a szilasi tájba helyeztem történetüket, nem úgy kell érteni, hogy azok az életből másolt igazi alakok, igaz történetek; ha elolvasták, tán rá se ismertek önmagukra, képzeletem azonban ezzel a tájjal, ezzel a világgal volt telítve, az írói modor, melyben feldolgoztam, változott, de még mindig itt mozgott a legotthonosabban. Volt olyan drámatémám, a Villámfénynél, amelynek eredetijét egy Pest körüli telepről hoztam, megírni mégis csak akkor tudtam, amikor a szilasi tisztviselőházakba, a körorvoséba s a jegyzőébe helyeztem történetüket.

V. Hosszabb időt utoljára 44 tavaszán töltöttem Szilason; az angolszász légitámadások elől húzódtunk le négy gyerekünkkel.

A Kirisits-ház, amelyben kis üzemünket berendeztük, jobban járt, 149mint a többi. Pedagógus házzá csinosítva áll a mozi szomszédságában. 46 tavaszán apám betegsége hozott le, tanítóné unokatestvérem hívta őt magukhoz utolsó hosszú vendégségbe. Én akkor már Hódmezővásárhelyen laktam, s utolsó látogatásra jöttem át egy héttel a halála előtt. Itt fekszik ma is a temetőben, nagyapám s nagybátyám mellett. Ahogy a sírjánál megállok, utolsó szava jut eszembe: „Hetvenhárom, már magam is sokallom.”

VI. A személyi kultusz éveiben nemigen szerettem Szilasra járni. Hipertóniás rokonok, lesöpört padlások fogadtak. Vásárhely a szívem is elhódította kissé. Úgyhogy azt gondoltam, éljen csak Szilas a regényeimben tovább. 1963-ban azonban egy levelet kaptam, amely újból eszembe juttatta kedves falum. A levelet Berki Sándor, a mezőszilasi téesz elnöke írta, kérdezte, hogy nekem, aki a régi Szilast annyi munkában örökítettem meg, nem volna-e kedvem az újban is szétnézni. Emlékeztetett Borza nagyapjára, aki mint masinás-gazda gyerekként számolni tanított. Én azonban emlékeztem a Berki névre is; ha nem is tudtam pontosan ki tartozik hozzá. A levél hangjában is volt valami friss, biztató, ami annyira ellentétben állt a Szilasról őrzött képpel. Bár akkor már rég beteg voltam, nem tudtam megállni, hogy Szilasra el ne menjek. Utamon csakugyan egy más Szilast ismertem meg.

150
2.
Irodalmunk jövője

„Ahogy ők fogalmaztak: a magyar irodalom azért nem hat, mert nemzeti irodalom. Ez a tétel azonban ebben a fogalmazásban elég szerencsétlen. Hisz az európai irodalmak mind akkor nőttek be a világirodalomba, amikor igazán nemzeti irodalmakká váltak.”

(Levél a szerkesztőhöz)

„Ha lesz megint sajtószabadságunk, nekünk, íróknak kell megfékeznünk azokat, akik az adott helyzet s a szó hatásának a felmérése helyett a felkavart szenvedélyeken igyekeznek minél magasabbra dobni magukat. […] a hatalomnak is van tehetetlensége […]. Igen, a kritika, a kritikára szükség van: de csak azokéra, akik velünk egy alapon állnak.”

(Ha én miniszter lennék)

151
Irodalom 45 után (töredék)

Elolvastam Sőtér István cikkét az Apátlan irodalom-ról. Elapadt a magyar irodalom… Nem, hiszen művek vannak, csak irodalom nincs. Nincs, aki a műveket meglássa, méltassa, s a nemzet tudatában elhelyezze – amilyen Örley István lehetett volna –, szólongatja a véneket, de még inkább a fiatalokat. Megnyugtatok mindenkit: én ez a kritikus nem leszek. Nagyon kiülepedtem én ahhoz a magyar életből, s hamva is elfúvódott bennem annak a láznak, mely húsz éve ante datum idézett meg egy nemzedéket. De valamit azért tudok tán adni – ha a szerkesztő látja némi becsét az én alulróli perspektívámnak. Mert néhány hete épp olyasmivel foglalkozom – amit Sőtér István szomjazik –, a legújabb magyar műveket rendezgetem. Nem folyóiratnak, íróknak – két frissen ért leánykának, akik, mint tanáruk, sem a tanulást, sem a magyar irodalmat nem tudják abbahagyni. Ráhibázunk-e innen a hódmezővásárhelyi líceum lombos udvaráról az új magyar irodalom szellemére: azt nem tudom… De ha annyira nincs ott fönn kritika, kiindulásnak tán ez is valami: hogy látszik innen – az Alföld csendjéből.

Magyart már csak azért is érdemes volt két éven keresztül tanítanom, mert eközben kibékül az ember minden élő és halott ellenségével. Aki diákoknak úgy beszél, hogy a maga indulata is belekeveredik, az romlott ember. Egy verset két padsor közt állva nem lehet úgy felolvasni, hogy az ember meg ne próbálja minden szirmát kibontani. Annak a költőnek, akit az órára bevittem, mása, mint ügyvédje, tolmácsa, nem lehetek. Akik ellen tán vétettem – Babits, József Attila –, szebb s önkéntesebb vezeklést nem kaphatnak, mint hogy én magyarázom őket – s úgy, ahogy – a növendékeimnek. De ugyanilyen elégtételt kapnak azok is, akik ellenem vétettek. Mert azzal, hogy az ember irodalomtanár lesz, lelép a versenytérről – nemcsak a táblára fölírt táblázatokból hagyja ki magát, de szívében is kialázkodik az irodalomból – s nem akar mást, csak a többit megszerettetni, magyarázni. S ha egyszer ez a tiszta, tanári alázat kialakult az emberben: sehol sem könnyebb a „szeresd ellenségeidet”, mint itt. Tíz évvel ezelőtt mintha gonosz delej ömlött volna a könyvespolcomnak abból a részéből, ahol megbántóim könyvei voltak. Ezért is hagytam abba a kritikát: védtem az olvasás szentségét, nem akartam még leküzdeni sem indulatokat, ameddig olvastam. Kétévi magyartanítás után nincsenek indulatok. Az igaz, hogy egyszer megkérdeztem tanítványaimtól: mit gondolnak, én kit szerettem, s kit nem szerettem. Annyit sütöttek ki, hogy Móricz Zsigmondot nagyon szerethettem.

Most ezek közül a nyolcadikosaim közül olvasom kettőnek, ami vers s regény lejutott hozzám vagy hozzájuk. Két éve tanítom őket – az idén heti nyolc órában –, ők maradtak mellettem nyárra is abból a nyolcadikból, melyet a bűnbánó „drága jó Laci bácsik” megtorlásául „drága jó nyolcadik” osztálynak neveztem. Az egyikük a legeszesebb diák, akivel fiúban-lányban – nem nehéz – dolgom akadt. Ő az igazi őstehetség – nem népi származásáért, hanem mert igazi, lentről jött torokkal inná ki, amit az emberi műveltség számára összegyűjtött. A kosárlabdától a fizikáig minden152ben a legmohóbb tud lenni. Mint a szőlő, megszakasztja magát – mondom neki –, ha nem kötik s nem nyesik. A másik: egy női Szabó Lőrinc. Őt most épp olaszra tanítom. Azaz inkább csak az örömét élvezem, hogy latinja s franciája meg egy kis történeti nyelvtan segélyével olaszul is tud. Az olaszban tulajdonképp egy másik lánykával kaptunk bele. Az lett volna honoráriumom, amiért a tanítóképzőre felkészítem, hogy megtanul a kedvemért olaszul. Nem véletlen, hogy olaszul – úgy tud kacagni s elszomorodni, ahogy csak Szicíliában. No de hát ő nyelvtehetségnek nem éppen félelmetes, ő csak a magyarban és történelemben, s még inkább a tanár úr becsültetésében, a virágkosárban s elpirításban volt jeles. Amikor azt kérdeztem, mért megy tanítónőnek, hisz a tudásából egy alapvizsgára is telne, azt mondta: – De amikor én úgy szeretem a kicsinyeket. S nem csak a kicsinyeket: a kapálást is. Kinéz az ablakomon: kié ez a gazos kert a Laci bácsi ablaka alatt? Egy órával azután, hogy elment, neszt hallok a kertemben – ott kapál mezítláb, ahogy a tanyájukon megszokta. Pesten egyszer volt, első osztályos korában, de inkább a tanyára vágyik, mint Budapestre. Hanem Vörösmartyt ő szerettette meg velem. Ha egyikük az eszem lánya, másikuk a szívemé.

E közt a két gyerek közt nézegetem én az új világ termését. Szeretik, ahogy a verset olvasom (nem csoda: némi hozzáértéssel olvastam nekik), s míg az egyik már fölmondta a neveléstant, a másik még nem kapott bele De Amicis Cuoré-jébe – ez az olvasó félóra leckénk közös fűszere. Olykor egyikük vőlegényféléje is eljön, a másikuk, ó, vak férfiak, épp a csalódás állapotában van – s négyen latoljuk: melyik vers, melyik költemény mit ér és mit jelent. Néhány folytatásban ezeket az estéket szeretném a Sőtér cikkére válaszul, rögzíteni. Nem pontosan úgy, ahogy lefolytak – ahhoz egyenként kéne a verseket idéznem –, hanem a visszhangjukat, az eredményeket. Kezdem egy kis áttekintéssel, amelyet mi, már nem is tudom, hol szúrtunk közbe, de itt, úgy hiszem, az elején lesz helyén.

Az irodalom sormetszete

Olyan gyönyörű korhatárok, mint a magyarban, kevés nép irodalomtörténetében vannak. Két év alatt sokszor elmondtuk, mért kedvez ennyire a mi történelmünk a tanároknak. Kezdetben van a csönd – így kezdődik minden korszak… A csöndből itt is, ott is előkúszik egy kis csoport (emlékeznek a gócainkra); ezeket a gócocskákat összeköti az irodalmi élet, a termelés nekipezsdül, a magános műfajokat fölváltják a nyilvánosok, s amikor már olyan huzata van az irodalmi életnek, hogy a politika is beledobog, akkor mozdul egyet a történelem – az európai –, s letüsszenti a nekibátorodott nemzedéket a porondról, ki meghal, ki emigrál, ki lelket vált, s a támadt csendben kezdődik minden újból. Irodalomtörténetünknek ezen cezúrái: 1711, 1795, 1849, részben 1919. Még azt is tudnunk kellett, hogy a négy közül melyik metszett a magyar szellem életébe a legmélyebbre (az 1795, ugye) s – az irodalomnak legalább – melyik ártott a legkevesebbet (az 1919-es).

Abban, azt hiszem, ma már senki sem kételkedik, hogy 1944 éppilyen 153nevezetes sormetszet lesz – nemcsak a mai, de a száz év múlva íródó tankönyvekben is –, vitatkozni inkább azon lehet, hogy milyen mélyre vágott. Azt a nemzedéket, amely 1940 körül a hangot vitte, ez a történelmi telitalálat gyönyörűen szétdobta. Abból a tizenöt-húsz íróból, akiknek a nevét maguk is ismerik, alig egy-kettő maradt meg virágzásban. A nyilas idők elpusztították Szerb Antalt, Halász Gábort, Sárközi Györgyöt s velük Pap Károlyt, Gelléri Andor Endrét, Radnóti Miklóst… A számonkérés némította el (joggal vagy jogtalan) Kodolányi Jánost, Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt, Szabó Lőrincet. A politika vitte el Veres Pétert, Erdei Ferencet, Darvas Józsefet. De háttérbe szorult urbánus íróink megmaradt java is: Cs. Szabó László, Illés Endre – sőt úgy látom: Márai Sándor. Olyan írónk, aki a korfordulón diadalmasan tudta keresztülvirágozni magát – tulajdonképp egy van: Illyés Gyula. A megtizedelés – helyesebben megkilenctizedelés – látszólag tehát nagyobb, mint bármikor. Vitatkozni arról lehet – amit úgyis csak az idő dönt el –, hogy tisztított-e ez a pusztulás: mi nyomul föl a régi helyén.

Az irodalomban egy-egy nemzedék pusztulása nem mindig veszteség, vagy nem csak veszteség. Ha az emberek tovább élnek, mind teremnek, s főként tovább teremnek, mind újat teremnek – egy jó vihar ezen segít néha, ledobja, ami az újat akadályozza. Ha a 19. századunkba sok Kazinczy ér át sértetlen kedvvel, a magyar romantika nem bontakozik ki oly korán. 1849 után az Eötvösként lépő magyar szellem azért állhatott rá Kemény Zsigmond-i lábára, mert 1849 ezt lehetővé tette. 1919 nélkül a Nyugat első nemzedéke sosem kapta volna meg azt a klasszikussá keményítő nyomást. Ami a történelemben reakciót hoz, az irodalomban csak másfelé haladás; mert az irodalomban (ha egyes írók hibázhatnak is) nincs reakció, csak a viszonyokhoz alkalmazkodó teremtő erő. A kiforrt nemzedék szétszórása föltöri a szellem kérgét: kiugrasztja a hangot, szerepet kereső új indulatokat. Volt egy nemzeti katasztrófánk: 1867 – amely nem jelent cezúrát, az irodalmat mégis jobban megölte, mint bármelyik. Mert a szellemben sem a halál a pusztító, hanem a haldoklás.

Sőtér azt bizonyítja nemes lelkesedéssel, hogy ami máskor irodalmi halál, irodalmi felszabadulás lesz. Ezt biztosan mondani persze nem lehet. A történelmi földcsúszás még nem ért véget, s nem tudjuk, mit fog betemetni, az új erőket, szívósságukat sem ismerjük eléggé (illetőleg épp azért ültünk össze, hogy megismerjük). Föltéve azonban, hogy a történelmi égalj állandósul, s az irodalom a mainál nem lesz mostohább: magam is biztosra veszem, hogy irodalmunk csak új, zengőbb strófához vesz lélegzetet. Ezt biztosra venném akkor is, ha az újabb művekből semmit sem ismernék. Kultúra mindig ott jön létre, ahol gazdag léleknek új horizontot, új viszonyokat kell fölmérnie. Nos, a magyar irodalom sosem volt gazdagabb, mint a harmincas években, négy-öt nagy írója többször is volt egy időben a magyarságnak, de olyan húsz, mint ebben a korszakban – alig. S nemcsak az írók – kiadás, fordítás, olvasók, könyv kelendősége –, az egész irodalmi élet! S ehhez a sokrétű tudathoz mekkora változás… Az lehetetlen, hogy ebből új tájékozódás, új irányok, új művek ne támadjanak. Maguk, akik 154mellettem élnek – hozzám talán a legközelebb –, rajtam mérhetik föl: micsoda felszabadulást, visszafiatalodást hozhat, még ha megaláztatásnak volt is szánva, régi életünk. Tőlem két éve kérnek egy nyilatkozatot, mely vonalat húz múltam alá. Becsületes író – csábításra és fenyegetésre – ilyen nyilatkozatot nem adhat. De ha belém látnának, úgy, mint maguk, hogy mennyire levedlett rólam, nem az a néhány gondolat, de az egész élet, amelynek húsz éven keresztül rabja voltam: akkor nem a múltammal, inkább a jövőmmel alkudnának. A művekben ez még nem látszik, egy prózaíró művei öt-tíz évvel kullognak a lelke mögött – én azonban érezem már. S ha egy negyvenhat éves, bizony, törődött embert így fölvillanyozhat az, hogy a szívén kívül mindenét elvesztette, mennyivel inkább az egész magyar irodalmat, amely fiatalokban, s mind szélesebb rétegekből ömlő fiatalokban, nyeri vissza, amit száraz ágaiban elveszíthet. Ez persze csak teória. A bizonyítás: a művek dolga.

Merre megy a magyar irodalom?

Ne vágjunk elébe sem az időnek, sem a tulajdon kíváncsiságunknak: ne mondjuk meg (hisz úgysem diktálhatunk neki), milyennek ígérkezik az új korszak irodalma, vagy ha igen (benyomás nélkül neki sem lehet indulni), csak azért, hogy folytonos olvasásunk ellenőrizzük. Mihozzánk ide a magyar szellemi termésnek csak kis része ér le, négy-öt folyóirat, tizenöt-húsz kötet: csalhatatlan kép ebből nem lesz, de éppen mert olyan távol vagyunk az irodalmi élettől, lehet szimat, útnak indító benyomás.

A Válasz utolsó számában pályázatot hirdet a faluleírásra. Ha volna ilyen: aligha hirdetne. A harmincas években nem kellett pályadíjakkal bábáskodni, minden bokor szociográfust termett. Ha folyóiratainkat megnézzük – nagyon tanulságos ebből a szempontból – a valóság sorvadása, majd bomlása –, jelennek meg ugyan cikkek, de a megjelenő tanulmányokban ritka a kutató szellem, a jobbak is inkább csak bekukkantások, a rosszabbak szociográfiai köntösben űzött jelentkezések. A valóság a magyar szociográfiai irodalomnak sosem volt erős oldala, a legjobb munkák is inkább bizonyítottak, mint kerestek, de hol vannak tőlük a maiak szegényes vagy éppen eleve eltökélt szemléletükkel! De én azt hiszem: nemcsak a szociográfia bágyadt el, bágyadóban vannak mindazok a műfajok – regény, társadalmi is –, amelyeknek az adott lendületet, hogy társadalmi átalakulásért küzdöttek. Nemcsak az egyes íróknak, az egész irodalomnak is van műfaji forgója. Ha a harmincas évek elején az irodalom az esszégazdálkodásra tért át, ma megint a vers a vezető műfaj. Ami jelentős jelenik meg: az majdnem mind vers – vagy legalább költészet. Akkor a Puszták népe volt a társadalomábrázolásra befogott költőtoll. A mi korfordulónk egyben a nemzedék- és irányváltás mindent kifejező heve… Maguknak nem kell mondanom, két hete Weöres Sándort lélegzünk s eszünk.

Ez kicsit meglepően hangzik így. A társadalomábrázolás hanyatlása, belerohanás a magas, „játékos” költészetbe, épp most, amikor a társadalom új mintákba olvad, s kollégiumok gyártják a szociológusokat. És mi után? A társadalmi szemléletet elhazudó Horthy-rendszer után. De nem ismeri az 155irodalmat s főként az igazi írót, aki ezen csodálkozik. Az irodalom mindig a járatlan utat, az elhanyagolt bérceket, a kilátópontokat keresi. Az irodalmi alkotás: nem illusztráció, hanem fölfedezés és vívmány. A harmincas évek íróit épp azért dobta a világnézeti és társadalmi tájékozódásba, mert a restaurációs kor első évtizede szinte mindent kimosott a fejekből – ők valóban Magyarország felfedezésére s azon túl az új szellemi helyzet, a 20. század felfedezésére indultak, s megvolt bennük az a ma már naivnak tetsző hit, hogy hazájuk valóban az ő receptjeik szerint fog újjászületni, igazi alkotásuk nem is a művek lesznek, hanem ami szerint a nemzet fog átkristályosodni. Ma épp azért tűnhetik fel egyikük-másikuk műve „cigányos”-nak: mert az ihletet nem érezzük, nemcsak a fiatalokban, lassan már mibennünk sem.

Én tán egyike voltam az elsőknek, akik e hit reménytelenségét megérezték. 1945 körül már világos volt, hogy a kis népek életét a nagy népek receptjei szerint fogják átrendezni. A világ valami világállam felé halad, ennek a megvalósítása a nagy népek dolga és versenye. A kisebb népektől ez a hatalmas folyamat egyelőre csak durva integrálódást követel – a szükséges változást nem a helyzetét magukban átélt emberek, hanem kisebbségek hajtják végre, amelyek ezeket a világtörténeti recepteket, akár a nemzettel szemben is, képviselni tudják. A kis népek – ha szóhoz jutnak – akkor jutnak szóhoz, amikor ez az új hatalmi konstrukció készül, s a világot átfogó pántok helyett az életet elviselhetővé tevő színekre, szóval minőségre lesz szükség. Addig egyet tehetnek: alkalmazkodás közben is őrzik a jellegüket, minőségüket, jövőjüket. A Márciusi Frontot én sok tekintetben elkésett cihelődésnek tekintettem. Csak mint szimpatizáns vettem benne részt: írni az Utolsó kísérlet-et, épp a hazai hattyúdalát írtam. Az áttérést az új forgóra (messze vezetne: miért) azonban elmulasztottam…

Egy nemzedék azonban ritkán tudja a maga irodalmi eszközeit időben kicserélni, ahhoz rendesen új emberek kellenek. Ezt talán a magam botlásán magyarázhatom meg a legjobban maguknak. Én a német veszélyt túlbecsültem: azt hittem, egy-két évtizedes nyomásra kell elkészülnünk…

1947
156
Magyar műhely

A tudománytörténész gyakran tapasztalja, hogy egy-egy tudományos műhely – laboratórium, intézet – helyzeténél, felszerelésénél vagy tagjai képzettségénél fogva előnyös helyzetbe kerül, s az első sikereken nekibátorodva olyan eszközöket, munkamódszereket alakít ki, hogy a levegőben úszó, témába vágó felfedezéseket a többi műhely elől jó ideig ő fogja el. Így fogták ki például az atomfizikai kutatás első korszakában Rutherford és munkatársai az atommag-reakcióra vonatkozó felismeréseket.

A műhely szót ki is tágíthatjuk. Nemcsak egy laboratórium, intézet dolgozóit értjük rajta, hanem egy körben, egymás közelében élő tudósokat, akiket jól felismerhető közös feladat kapcsol össze. A szónak ebben az értelmében volt műhely az a francia belgyógyász-iskola, amely a múlt század első felében a gondos kórtörténetírás, a kórtörténet és kórbonctani lelet összehasonlításának a jelentőségét felismerve, egész sorát írta le a ritkább kórformáknak, mint amilyen az Addison-kór, a vészes vérszegénység vagy a májcirrhozis.

Ha a művészetben, irodalomban műhelyről beszélünk, a szót ebben a tágabb értelemben értjük, bár itt is voltak olyan csoportok, például a francia impresszionisták, akik nemcsak közös célokért, hanem a szó szoros értelmében együtt is dolgoztak. A lényeges ismertetőjel itt is a feladat: írók, művészek, muzsikusok egy csoportja, ösztönében vagy tudatosan fölismeri, hogy nagy jelentőségű feladatok elvégzésére kedvező helyzetben van, s így bizonyos vívmányokat ők csikarnak ki más, hátrányos helyzetben levő, lomhább műhelyek elől.

Így nézve, a XIV. Lajos udvarában létrejött irodalmat fölfoghatjuk úgy, mint az újkornak tán legjelentősebb írói műhelyét, ahol a természettudományban bevált módszerességet, az elemzést vezették be a jellemábrázolásba, ennek megfelelőleg alakítva ki az újkor műfajait. A következő század angol műhelyeiben az újkori regény, majd a történelem, ismeretelmélet, közgazdaságtan kialakítása folyt az újkor szellemében. A századvég német műhelyét Herder óta a felvilágosodás korlátainak a felismerése s tágítása fűzte össze; a 48 utáni regényírók, tudósok egy csoportját a romantika teremtő bírálata, az orosz regényirodalmat az Európán kívüli ember nyugati módszerekkel való ábrázolása.

A feladat persze sokkal bonyolultabb, semhogy az ilyen két-három szóból csinált nyíl még csak az irányát is pontosan mutatná! Amit mondani akarunk: hogy mint a tudomány, a művészet is bizonyos problémákban, feladatokban bontakozik ki, s ha a tehetségnek itt nagyobb is a lendítő és kilendítő ereje, mondhatnám amplitúdója, a nagy vívmányokat itt is azok csikarják ki, akik sok ember fejlődését érintő nagy feladatokat ismernek fel s oldanak meg műveikben.

Fiatal korunkban, Babits egyik panaszos tanulmányával, sokat tűnődtünk irodalmunk világirodalmi helyén. Mi az oka, hogy a magyar irodalom, 157annyi kiötlő tehetség ellenére, alig-alig tudott világirodalmi szintre emelkedni?

Én ezt a kudarcot irodalmunk viszonylagos gondolatszegénységével magyaráztam. Egy nagy mű, szoktam tréfásan mondani, olyan, mint az esernyő. Van selyme: a művészet érzéki anyaga, s van váza: a problémák pátosza, ami kifeszítve tartja. A magyar íróknál a vászon, az anyag, nem rosszabb, mint az oroszoknál, a váz azonban szinte hiányzik, a szép anyag összeesik.

Komolyabb választ kapunk, ha az irodalmat nem tehetségek, hanem törekvések, „műhelyek” láncaként fogjuk fel. Nem mondhatjuk, hogy a magyar irodalomnak nem voltak műhelyei. A testőr írók már valami ilyesmit csináltak Bécsben. A klasszikus vers bevezetését egy ilyen (bár torzsalkodó) műhely végzi el. Azokat az írókat, akiket az 1795-ös események szórtak szét, személyes ellentéteiken túl jozefinista ifjúságuk, a felvilágosodás reményei s a tisztább ízlés igénye fűzte össze. A magyar irodalomnak nemcsak legvonzóbb, de tán legnagyobb távlatú műhelye létesült Csokonai körül, Debrecen szigetén. Ezt a felbomló műhelyt egy másik műhely nyomta el: Kazinczyé s a nyelvújításé. Az Aurora műhelye a romantika új műfajainak a meghonosítását végezte el – többek közt az ifjú Vörösmartyval. Petőfi sem elégedett meg sebes pályatörésével, kortársaiból írói műhelyt akart szervezni, amely a népről, a nép hangján a népnek énekel. Egy évtizeddel később Kemény, Gyulai, Arany, Szalay s mások a magyarság történeti tudatának a pótlására szerveznek műhelyt. A századfordulón egy félig elfeledett műhely novellairodalmunkat akarta európai színvonalra emelni. A Nyugat-on belül létesült műfordítói műhely líránknak a világirodalom kifogott hangjaival akart színt s bátorságot adni.

Ezek a műhelyek a kor hiányaiban s igényeiben nagyon is megokolt feladatokat tűztek maguk elé. De a cél majdnem mindig valaminek a pótlása volt, az észrevett lemaradás után a lépések meggyorsítása. A feladat nem állt arányban a tehetséggel s a legnagyobb tehetségek vagy kívülük maradtak, mint Berzsenyi, Móricz, vagy a szélükön, mint Arany János. Amit Csokonaiék próbáltak – a 18. századi zeneiségnek kiterjesztése a keleti népiségre –, kétségkívül nagy dolog volt: szinte Haydn művének a folytatása kelet felé, de egyrészt későn jöttek már, más tekintetben még korán, s hamar szétszóródtak. Petőfi a nyugati demokratizmus csúcsára hágva olyan célt tűzött ki, amely az európai fejlődésben is jelenthetett valamit. Kérdés, hogy amikor nyugaton már Baudelaire csillaga emelkedett, keleten pedig Gogolé volt az utolsó szó, nem volt-e a feladat nagyon is egy tehetségre s annak is az ifjú korára szabott. Mint iskola, a Gyulai–Kemény–Arany-féle volt tán a legjobban fölszerelt, programjában legátgondoltabb. Részt kérhetett volna a romantika európai bírálatából, s voltak csápjai a modern regény felé. De súlyos idők s nehéz természetek korlátozták a munkát benne. Az pedig, hogy a tehetségek olyan nagy rajzásában, amilyen a Nyugat volt, Babitsék műfordítói iskoláján kívül szinte semmi közös munka ki nem alakult, nagy bizonyság, hogy a magyar irodalom inkább egyes 158tehetségek lávaömlésében mutatta fel erejét s lehetőségeit, s nem nagy, korszerű feladatok megoldásában vívmányait.

A magyar irodalom szinte sosem tudta magát igazán világraszóló feladatokig felküzdeni. Innét látszólagos gondolatszegénysége (egyes írói sokszor meglepőn gondolatgazdagok voltak), az eszmék mennyezetvilágításának a hiánya. A hiba rögtön szemléletessé válik, ha zenészeinket állítjuk melléjük. Bartóknak ez sikerült.

Azok közé a boldogtalan írók közé tartozom, akiket az irodalom útja (szinte első írói moccanásuktól) jobban izgat, mint a maguké. Mint serdülő, nem szerelmes verseket írtam, hanem olyan formát akartam a magyar lírának kicsikarni, amely az Ady-vers archaikus erejét a görög vers sima peplonhullásával egyesíti. Húszéves korom körül négy-öt nagy drámát is írtam, III. Endréről, Kis Károlyról, Dózsáról, Ariónról, de inkább azért, mert a verses dráma feltámasztását fontosnak tartottam.

Ha jól meggondolom, ebből származott életem minden szerencsétlensége. Ezen bicsaklott meg már első írói lépésem is. Egy pályázat győzteseként merültem föl az irodalomban. Osváték örültek a véletlenül, de mégiscsak megnyilatkozott realista tehetségnek. Én örömükre egy zavarosnak ható levéllel feleltem, amelyben a magyar irodalom nem öt-, hanem ötvenéves tervét kezdtem magyarázni. Attól fogva minden írófejedelemnek, minden irodalomszervezőnek a talpa alá kerültem. A magam írásai előtt általában minden kapu kinyílt, a terveim előtt s a kitett szűröm mögött mind becsapódott.

Nagy tehetségek, kis irodalom: a húszas évek vége felé különösen gyötrővé vált ez az ellentmondás. A Nyugat nemzedékének voltak olyan alakjai, mint Ady és Móricz Zsigmond, akik a tehetség elemi ereje dolgában nem álltak a kortárs világirodalom egyetlen nagy tehetsége mögött sem. Voltak olyan szellemei, mint Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi, akiknek a műveltsége, ízlése megállt a legkülönb nyugatiaké mellett. Szomszédságomban váll-váll mellett egy csomó erős fiatal tehetség tört előre. S a magyar irodalom a természet e pazarlása ellenére sem volt nagy irodalom. Azokhoz a vidéken megismert „lángelmék”-hez hasonlított, akiknek az agyában egy nagy mű minden kelléke együtt van, de valahogy teratómaszerűen, rendezetlenül, szétdobálva.

Hogy lehetne ezen segíteni? Ami előttem lebegett, olyasmi volt, amit ma műhelyszervezésnek mondanék. Egy ilyen műhely falában Kőműves Kelemennének lenni, úgy éreztem, megérné az eljátszott írói életet. Eleinte valóságos szervezésre gondoltam. Felismerni s egy brigádba gyűjtve, egy nagy látóhatár felé terelni az akkor feltörő tehetségeket. Amikor az Emberi színjáték már mögöttem volt, napokat töltöttem vele, hogy Pap Károly egy-egy drámatervét átbeszéljük, vagy Gelléri Andor Endrével tehetsége természetét elemezgessem. Amikor ez a toborzás megbukott, a tájékozódás óriási méretű kalandjába kezdtem: látóhatárt rajzolni körénk, a bezúdított gondolatokkal terelni össze s szorítani fölfelé most már inkább az utánunk jövő nemzedéket. Amikor ennek is csak még nagyobb magány lett a követ159kezménye, legalább szépirodalmi munkáimban törekedtem a műfajok megemelésére s a hiányzó s legfontosabbnak hitt írói szerszámok pótlására.

Nem tudom, hogy egy messziről vizsgáló s elfogulatlanabb nemzedék látja-e valami sikerét ennek a buzgólkodásnak. Én csak a kudarcát éreztem. S ezt a kudarcot elsősorban külső okokkal magyaráztam. Kétségtelen, hogy Magyarországon sosem volt annyi írót verbuváló, írót rontó hajlék és bordély, amely mind magának akart fogni tömjénezőt, szócsövet és igazolót. Nagy hatalmú és nagy tekintélyű intézmények fáradoztak rajta, hogy az írót irodalmárrá rontsák és szorítsák. A nagyok is a kicsinyesség pocsolyájában kuksoltak. Aztán a magyar tehetség! Abban is van, s itt magamat sem veszem ki, valami bölény bánat, oda-odaverődik a hívó szóra, de akkor érzi igazán otthon magát, ha a maga elhagyott csapásait járja. Mindez igaz. Kudarcomnak azonban volt egy nagyobb, belső oka is. Nem tudtam olyan nagy célt mutatni, ami a nagy műhelyt teremti. Vagy ha mutattam is – hisz A minőség forradalma is valami ilyen akart lenni –, azt nem bennünk, az írókban, tehetségük gyökerében mutattam. Megbámultak hát, s továbbmentek.

A magyar irodalomnak az elmúlt negyedszázadban is keletkeztek műhelyei. De ezek, mint a régiek is, helyi jelentőségűek voltak. Keletkezett például egy esszéíró iskola, amelynek nem is tudom, mi volt a célja: a nemzet pallérozása, a szellemi behozatal biztosítása. Egy másik írócsoport az ország állapotának író szemmel való felmérésére vállalkozott, ami később a pusztuló paraszti élet leltár-felvételébe ment át. Az új világban kifejlődött egy nemzetpedagógiai irodalom, amely a szocialista intézmények ésszerűségéről igyekezett a nemzetet meggyőzni. Mindezeknek a műhelyeknek megvolt, meglehetett a jogosultságuk, de egyikben sem éreztem ott egy olyan feladatot, amely a rendelkezésre álló nagy tehetségeket az egész világot érdeklő vállalkozásba kapcsolta volna. A magyar szociográfia nem sok újat mondhat a paraszti életről, szocialista irodalmunk java problémáit a szovjet irodalom, helyzeténél fogva, rég feldolgozta.

Közben a magam sorsa s a világ eseményei egyre messzebb sodortak a kortárs magyar irodalomtól. A magyar műhely rég feladott, fiatalos ábrándnak érzett gondolata nagy kerülővel ért vissza belém.

Az új világ első öt évét mint óraadó tanár egy alföldi városban éltem át. Óráim zömét a hetedik-nyolcadikos magyar- és történelemórák alkották. A két tárgyat párhuzamosan tanítottam, egy világtörténeti keretbe illesztve. A 18. század politikai története után például e század irodalom-, művészet-, tudomány- stb. történetét vettük át; ebbe illesztettük bele a magyar történelmet, s ennek lett egyik illusztrációja a magyar irodalomtörténet. Minthogy a hetedik osztállyal a harmadik-negyedik hónapban már a 17. században jártunk: ezeknek az összevont magyar-történet óráknak tulajdonképp az újkor volt az anyaga. De azzal foglalkoztam óráim másik részében is: a második félévi filozófián, s természetismereti tárgyamban, amelyet mint az újkori természettudomány történetét adtam elő. Vagyis annak a mohó diákkornak, amely a tanítás ürügyén felpezsgett bennem, fő tápláléka az újkor története volt.

160

Annak, hogy az újkor politikai és művészettörténetét a természettudományok történetével párhuzamosan tanítottam, volt egy fontos következménye: lehetetlen volt észre nem vennem, hogy az újkor története voltaképp a 16-17. század fordulóján kezdődik, ahol a természettudomány módszerei kialakulnak. Az újkor története nem is más, mint ennek a módszernek a behatolása művészet és élet különböző területeire, filozófiába, irodalomba, a gyakorlati tudományokba stb., s a technikán át a mindennapi életbe is. Az újkori természettudomány – amely részben a reneszánsz iparágban fölhalmozott gyakorlati ismeretek magyarázatából nőtt ki, s amelyet új tudományos eszközök alkalmazása lendített meg – háromszáz esztendőn át mintegy a maga ölelésébe vette a művészetet és életet. Csodálatos, nagy termékenyítő ellenáramokkal megszakított folyamat ez, amelyet a görög szellem klasszikus jelenségei, mint a görög szobrászat, dráma, filozófia kibontakozása csak gyorsaságban, zsenialitásban múltak felül, méretben csak szálak ehhez az óriási fonathoz képest. Nemcsak a következményei nagyobbak, mint mindaz, amit az emberiség idáig csinált, de az új módon koordinált erőfeszítésekből épült mű, az újkori művelődés is, amely e következményeket létrehozta.

A vívmányok nagysága mellett azonban látni kellett e művelődés korlátait is. A természettudomány (mint erre másutt, a Faust–Galilei párhuzammal rámutattam) eredményeit a célok korlátozása révén érte el. Sikere a módszeresség diadala, amely azonban ugyanakkor a teljesség megszorítása is. Ilyen megszorításra mindig csak egy arra ránevelt elit képes, s ez sajátos diszciplínái (például a matematika) hozzáférhetetlenségénél is nagyobb oka, hogy az újkori gondolkozás, nagy elterjedése ellenére is, a kevesek ügye maradt. Az iskolák ismertté denaturálva levitték a végeredményeket, maga a gondolkozás azonban megőrizte, s megújhodási kísérleteiben még hangsúlyozta is arisztokratikus jellegét. Az, hogy a vallás az egész újkoron át fönnmaradt, s teret csak a természettudomány vulgarizálásával, egy új vallással szemben vesztett, a legjobb bizonyíték erre. De nemcsak szellemében volt korlátozott, ellentmondott neki a meghódított nemzetek lelke is. Az újkori művelődés Európának elég szűk övében keletkezett (a vallásháborúk s szellemi elnyomás által barbarizált Európa alkotó öve sosem volt kisebb, mint a 17. század első felében), olyan nemzetek közt, amelyek már túl voltak teljességük első nagy kivirágzásán, s maguk is hajlamossá váltak (gondoljunk a 17. század francia irodalmára) bizonyos redukcióra. Európa többi népeit azonban, ha volt is ilyen fénykoruk, attól a hosszú hanyatlás, visszavadulás századai választották el. Az új szellem vívmányai vonzották őket, de a mélyén megérzett önkorlátozás föl is borzolta ellenszenvüket. A befogadást így egy anafilaxiás láz követi náluk: a nemzeti szervezet tiltakozása a teljesség nevében. A legnagyobb példák: német ellenhatás a 18. század végén s az orosz a 19. század második felében. A két lefolyás épp fordított. A német Sturm und Drang lármával kezdődött, s a romantikával fokról fokra visszasimult a kiszélesített, idő és fejlődés kategóriával gazdagított újkori folyamatba. Az orosz nyugati hangoltságú emberek vállalkozásaként kezdődött, s fokról fokra vált felke161léssé, majd Tolsztoj és Dosztojevszkij korában szakítássá, amelynek a nyomai máig sem múltak el egészen.

Azokban az esztendőkben, amelyekben az újkori civilizációnak ez a csodálatos, egyszerre hatalmas s törékeny, mindent meghódító s heves ellenkezést kiváltó jellege kibontakozott előttem: körülöttünk a világtörténet színpadán mintegy a befejezése játszódott le az órákon végiggondolt folyamatnak. A 19. század vezérjelenségének én azt tartottam, hogy az ipari forradalomban technikaivá váló újkori civilizáció – mint a vaskor a maga új szerszámaival – váratlanul, sokszor szinte a hódító népek ellenére, szétcsapott az egész világon, s a gyarmatosítás durva eszközeivel egységbe fűzte a megbénult ősi civilizációkat éppúgy, mint Afrika elmaradt törzseit. A 20. század nagy jelensége – most már nyilvánvalóvá vált –, e népek fokozatos emancipálódása, egyenlővé válása egy világcivilizációban. Ezt a civilizációt a Nyugat egyre mélyebbre szálló vívmányai tartják össze, a Nyugat külső hegemóniája azonban megszűnik. Az a politikai tehetetlenség, amellyel államférfiai a helyzetmegkívánta kezdeményezést a kezükből kiejtették, nem hagyott kétséget eziránt. Az is egyre valószínűbbnek látszott, hogy országaik nyugatosításában a színes népek a (Szovjetunióban most már ki is próbált) szocializmusnak valamelyik változatát célravezetőbbnek fogják találni, mint a kapitalizmust, amelynek első hősi gőze már nyugaton is rég kollektívabb formákba hűlt, keleten pedig a megfelelő embertípus is hiányzott hozzá.

Az emberiség sorsa nyilván hosszú időre dől el azon, hogy a nyugati vívmányok milyen viszonyba kerülnek a népek lelkével, amelyeket egybefogtak. Elszakadva a szellemtől, amely létrehozta őket, durva mészvázzá, technikai páncéllá lesznek-e rajtuk, vagy olyan forrongás kezdődik, amelynek a modellje a német s az orosz irodalom klasszikus korában már előttünk áll s a nyugati módszer, amely Descartes ulmi telelése óta olyan nagy utat tett meg, korlátjait vesztve új, éltető módon hangolódik rá e népek életére. Most kellene az élő mérleg, gondoltam, amely mind a kettőt, a módszert s a lelket is érzékelni tudja. Az egész újkori fejlődésnek egy nagy, lojális, s mégis idegen életösztönből sugallt fölmérése a többi nép szempontjából. Minket – magyarokat – életünk kettőssége, úgy éreztem, alkalmassá tesz, hogy e mérés egyik mérlege legyünk.

„Az újkori civilizáció vívmányai és korlátai” – bontakozott bennem e mű címe. Csakhogy nem fogalmi mű, nem elemzés kellene ide, amely csak magyaráz, javasol: alkotás, amely a „módszert” s a „lelket” új, szerencsés kapcsolatban mutatja fel. Ady, ha harminc évvel később születik, tán képes lett volna erre. És Bartók! Zenéjének nem ez az újsága s mintaszerűsége, hogy ezt megcsinálta?

A város, amelynek egyik csendes utcájában ez a gondolati munka folyt, nagyon alkalmas volt rá, hogy a nyugati módszer és keleti lélek mérlegbillegését bennem is megindítsa.

Az irodalmon át rég tudtam, hogy a magyarságnak van egy szinte ten162germélyi, értékes, kárhozó rétege. Berzsenyi, Katona, Madách, Kemény! Közel negyven éve, hogy Szabó Dezső egyik Nyugat-beli tanulmánya ezt az akkordot leütötte bennem. Azóta egyre több nagy magyar tehetségen éreztem meg azt a végzetes borongást, amit ezekkel az írókkal kapcsolatban emleget; olyanokon is, mint Vörösmarty vagy Arany, akiknek a pályája igazán sikeres volt, sőt a mi századunk legnagyobb port vert íróin, Adyn, Móricz Zsigmondon is, akinek rövid botja s irattáskája élő közelemben lengett és kocogott, sőt nem egyen kortársaim közül is. Arról azonban, hogy az embergeológiának az a rétege, amelyre e költői források alapján következtettem, csakugyan megvan, érzékelhető, e tiszántúli városban töltött öt szép esztendő napjai győztek meg.

Akkor már közel húszesztendős tanári múlt állt mögöttem; mint iskolaorvos gyerekek ezreinek néztem a szemébe: rögtön észre kellett vennem azt a másfajta elemet, amellyel óráimon érintkezésbe kerültem. Lomhák voltak és jóeszűek, cigányok és lojálisak, hátsó gondolattal telik, és mégis kedvesek. „Valami bennszülött báj.” „Mint Gauguin a vadak közt”: ez az érzés végigkísért az első órától az utolsóig. S ez a varázs valóban a bennszülöttekből, az őslakókból dőlt (szemre is meg tudtam különböztetni őket a bevándorolt s elég nagymértékben asszimilált tisztviselő-gyerekektől), s azokban az osztályokban volt a legerősebb, amelyekben ők voltak többségben. A másik benyomás új barátaim, tanártársaim, a megismert szülők közt lepett meg. Mintha egy orosz regényben élnék – Gogol vagy még inkább Csehov valamelyik írásában. Az értékes jellemeknek ugyanaz a fantomszerű eltorzulása. Pedig egy részük nem is idevaló volt, máshonnét szívódtak ide, s ragadtak meg az erényeiknek és gyöngéiknek kedvező magyar életnek ebben a rezervátumában. Egy sajátságos emberfaj tenyészett itt ki, melynek a melegét a fázásomon érzem, amióta elkerültem onnét.

Amikor Iszony című regényem viszonylagos sikere váratlanul megint regényíróvá tett, más munkámat abbahagyva, magamat is meglepő elhatározással, egy új regénybe vetettem magam, amelynek erről az emberfajról kellett szólnia. Így keletkezett az Őrültek, amely a napokban Égető Eszter címen jelent meg. Mint annyi szépirodalmi műnek, ennek is más volt a célja, mint ami a megírása után az értelme lett. Voltaképp a magam idillszövő ösztönéért akartam bosszút állni benne; szívem tündéri pókhálóiért, amelyeket az emberi őrültség (ezekben az években különösen vad üldözőm) újra és újra szétszaggatott. Erre szemeltem ki modellül azt a valóban kivételes asszonyt, akinek akkoriban az oltalmában éltem, s részben ismert, részben a helyi embertan alapján megköltött „őrült” rokonait, akik tündérszigeteit egy életen át széjjeltépték.

A regény azonban, ahogy most, évek múltán látom, s mások is láthatják: mást foglalt ábráiba. Minthogy fogyatkozásairól e kötet külön tanulmánya szól, itt tán rámutathatok, mi az, ami érzésem szerint ott van benne. Ott van a két város: Szeghát és Csomorkány ellentéte, a boldoguló magyarok hazájával szemben a kárhozóké. Nincs város az országban, ahol ezer lélekre több tehetséges, művelt ember esne, mégis valami ázsiai átok ül rajta; a jó szándék mániává lesz, a műveltség különcséget táplál. A regény, azt hi163szem, elég hű kórtörténetekkel illusztrálja a kórképet, amely a város legjobbjait emészti. A célszerű emberek világa felől csakugyan őrültek ezek, de az őrültek legderekabb fajából valók, csak önmaguknak ártó rögeszméik megérdemlik a szerző szemmel látható rokonszenvét. Ha megkérdenék, a közül a több száz alak közül, akit regényben, drámában életre hívtam, ki áll a szívemhez legközelebb, habozás nélkül hősnőm apját, Égető Lőrincet nevezném meg; a haláláról szóló fejezet, úgy hiszem, a legjobb, amit valaha írtam. S ez az alak, mint a többi is, nem egy város különlegessége. Égető Lőrincre, hallom, Makón is ráismertek: megmondták, kiről mintáztam. Természetesen, nem is hallottam az illetőről. A tiszántúli idealistát, a magyar Mancha búsképű lovagját írtam meg benne: azt a végzetes ütemkülönbséget, amely e táj legjobbjai s a környező kor közt fennáll.

A regény azonban nemcsak a torzulásnak lett természetrajza, számomra legfontosabb eredménye, hogy hősnőjében mutattam meg, milyennek kéne az embernek lennie. Mit foglal egybe Égető Eszter tökéletessége? Attól fogva, hogy kis zsámolyán a nagyapja mellett meglátjuk, mindig valami zenére figyel: első szerelmére, az életéből eltűnt csodagyerek Mozart-hegedűsre. A Nyugat varázsa húzza meg arany vonallal arcélét, ösztöneiben mégis alföldi, keleti nő (ez rögtön kiderül, ha anyósa mellé áll); „rossz káder” létére is szobra mintegy az ősibb és teljesebb női típusnak, amelyről, ha meg is érinti, lepereg a korszerű „nagyságosasszonyság”.

A tervbe vett tanulmány – az új korról szóló – valami homályos, elnyomása ellen tiltakozó lélek nevében akarta fölülvizsgálni, kitágítani a Nyugat vívmányait és módszereit. Ebben a regényben szinte akaratomon kívül, mintha ezt a „lelket” idéztem volna meg a szikesedő határral körülvett városból; önnön, elég rosszul sikerült hasonmásomban az elemzés szellemét, a jellegzetes nyugati gondolkodást állítva szembe vele. Mert mi más a regényből kilógó rész, az öregedő Eszter érettségire készülése, mint lélek és módszer beszédje: Ázsia és Európa párbaja, egyezkedése?

Vagyis ott dolgoztam már a műhelyben (s tán régebben, mint gondoltam volna), amelynek a képe csak földerengett bennem. S fokról fokra rájöttem, hogy nemcsak én: íróink jelentékeny része. Engem először (mint a kötet egyik tanulmánya beszámol róla) halott barátom, Gulyás Pál örökségének az átnézése eszméltetett rá, hogy én a vásárhelyi évek alatt, s ő már előbb, az Alföld csendjében voltaképp egy probléma két oldalán dolgoztunk: én a nyugati módszer erényeit és fogyatékosságait igyekeztem tisztázni, ő búvár-lemerüléseivel, e módszer magyar képviselői ellen hadakozva, az Európa alatti közösségek szellemét az élő versbe beemelni. Később Weöres Sándor lírája (az, amit akkoriban ismertünk belőle) mutatott példát rá, hogy a nyugati törekvések vakmerő követése s az Európa alatti világ fölidézése milyen természetesen és termékenyen találkozhat egy magyar lírikus költői világában. De minél többet forgattam magamban – a fordítás kényszerű csöndjében – az egyre növő feladatot (részben talán a magam vigasztalására is) egyre több magyar írót soroltam be azok közé, akik akaratlanul is a mellemre gördült követ feszegették, görgették tovább.

164

Vagyis: a látható, világos célú iskolák fölé egy másik iskola körvonalai kezdtek íródni, melynek a céljai már nem olyan helyiek, mint az eddig számon tartottaké. Ennek az inkább derengő, mint meglevő iskolának a jellemzésére megint csak Bartók nevét kell kimondanom. Kár, hogy mi írók (a legfiatalabbakat kivéve), jelentőségéhez képest kevés figyelmet szenteltünk a szomszédunkban folyó zenei vállalkozásra; bizonyos írói törekvések (épp azok, amelyek műhelyünk építenék) e zene megértésben komoly támogatást kaphattak volna, a hasonlóságok éppoly figyelmeztetők lettek volna, mint a különbségek. Ady és zenészeink, főként Bartók rokonsága, azt hiszem, nyilvánvaló. Adyt s Bartókot is költészet s zene új horizontjai vonzották, mind a ketten nagy romantikusok voltak, akiket a ki nem próbált láza vitt az európai modernségben derengő jövő felé (amelyet Bartók persze sokkal tájékozottabban vizsgált, mint Ady), de közben egyikük sem szakadt el a talajtól, amelyen állt, a modernségnek mind a ketten magyar kincsek bevetésével adtak hitelt és tartalmat. Ady a félparaszt-félnemes protestáns világban megőrzött magyar múlttal, Bartók az ősi parasztzenével. A művészetükben kirajzolódott feladat is hasonló: a magyarságban megtalált Európa (vagy legalább újkor) alatti anyagot az új, nyugati eszközökkel feldolgozva s megemelve, a magyar zenét s költészetet jövőnk fegyverévé s a világ közkincsévé tenni.

De mennyire másképp folyt le mindez a zenében s irodalmunkban! Bartókék tudós agya a feladatot szinte az indulásnál megfogalmazta, s egy nemzedék alatt, néhány ember művében, megoldotta. Az irodalomban a feladat ekkora világossággal soha meg nem fogalmazódott s mint valami szétdarabolt tantalida gyermek, nagyon különböző tehetségek sorsa s tápláléka lett. A korán elégett Ady nemcsak tudós természet nem volt, de amit tudott, azt is inkább titkolni szerette, s kortársai közt nem akadt Kodálya. Móricz magyarsága fényében és kincsfeltáró szenvedélyében emlékeztet rá, de hiányzott belőle az elméleti hajlam, a feltártat az európai művészetben elhelyező tájékozottság. A mi nemzedékünk indulásakor jó alkalom kínálkozott a zenei példa értékesítésére. A fiatal Tóth Aladár nyilván ezzel a megérzéssel írta tanulmányait Erdélyi lírájáról. Hiszen Erdélyi József akkor nagyon bátor és váratlan elhatározással s elkülönüléssel ugyanahhoz a réteghez nyúlt, amelyhez zeneszerzőink. A népköltészetben azonban az Arany–Petőfi-nemzedék kevesebb kibányászni valót hagyott, mint Erkel és Liszt a népzenében, s Erdélyi a hozzáférhetőt nemes ízléssel, de kissé konzervatívan kezelte; a népinek s korszerűnek az az összefoglalása, amely Kodály műveiben megvan, nála nem történt meg. Sinka István egy mélyebb, már-már fantasztikus népiséget nagyobb bátorsággal mozgatott meg, de költészete közel másfél évtizede, sajnos, elveszett a szemünk elől. Prózaírónk közül mi volt Tamási Áron nagy varázsa épp a kritikusokra? Hogy egy ősi, félig elsüllyedt világ, a székelység életéről szólt, s a Nyugat irrealista törekvéseire emlékeztetett. Kodolányi írói életútjában is az volt a megdöbbentő, ahogy a kitűnő realista író, akinek figyelő szemében s a fülében olyan pontosan maradt meg a kortárs-élet, s még inkább az emberi beszéd, biztos birodalmát elhagyva egyre mélyebbre száll a magyarságba, 165aztán az Európa alatti emberiségbe, mint akinek valami elfeledtet kell a maga, majd a nemzet emlékezetébe visszahozni.

De akaratlanul is részt vállaltak e lassan készülő műhely felhúzásában olyan írók is – nemzedékünkben talán a legeredményesebbek –, akiket nemcsak a köztudat, de a maguk tudata is másféle erényekkel tart számon. Szabó Lőrincben én is a világlíra fáradhatatlan tudósát becsülöm, aki a nyugati módszert, az elemzést a lírába is bevitte, olyan komplett és igaz képet adva magáról, amely a legjobban megrajzolt regényhősök képével vetekszik. De aki a Tücsökzené-t felnyitja, azt látja, hogy e nyugatosnak megmaradt költőnk mint kamasz, a Gilgames-eposz „emberelőtti” hősével azonosította magát, amint később is mindig szívesen választ kínai bölcselőket és buddhista mondákat legszemélyesebb filozófiája kimondására. De tán ennél is fontosabb, hogy egész szenvedése, csetlése-botlása Pest tőkés, majd már nem is tőkés társadalmában, nemcsak a vidéki, de a keleti ember súrlódása a nyugati világgal, ami rögtön kiderül, ha mongol arcát (az arc itt a költészetet is jelenti) Babits kemény profilja mellé tesszük. S hasonló mondható el Illyés Gyuláról, aki pedig a világosságnak a Kosztolányiéra emlékeztető kényességével utasította el nemcsak Adyt, de az egész Károli Gáspár szagú vagy tiszántúliasan őrült magyarságot is. De csak Kosztolányi mellé kell állítani, mint Szabót Babits mellé, s a beolvasztott „ázsiai” rögtön feltűnik őbenne is. Ingája Párizs s a medveénekes vogul föld között leng, s munkásságának legszebb oldalai tán azok, ahol (a Puszták népé-ben például) a tisztán tartott nyugati eszköz egy ősi nyomokat őrző embervilág felé fordul, és mint az oroszoknál, ábrázolás és ábrázolt világ, módszer és anyag ellentéte s színváltó egymásbajátszása adja a mű varázsát.

De nem névsort akarok adni (azt még lehetne bővíteni, s félig elfeledt nevekkel is), csak egypár emlékeztető jelet leütni. 1948 után irodalmunknak ez az ere látszólag eltűnik, búvópatak sorsra szorul, csak Weöres Sándor egy-egy kéziratban keringő verse ad róla hírt, hogy aztán az elmúlt évek megenyhült égalja alatt egy egész új költőnemzedék eredeti, friss hangjában jelentkezzék. A legmeglepőbb jelenségek egyike, mint húzódik-rendeződik, mintha csak mágneses erővonalak irányítanák, a nemzedék java (Juhász Ferenc, Nagy László, Fodor András, Csanádi Imre, Simon István – csak akiket én ismerek) az epigon költészettől, amelynek a csapásán elindult, egy időszerűtlennek látszó, új népiség felé, amely azonban a népben megőrzött mélyebb irodalmi, emberi elemekkel igyekszik „sematikussá váló” életünket s irodalmunkat gazdagítani, Bartók példája e költők egyikén-másikán már közvetlenül is érezhető, úgyhogy főleg Nagy Lászlóról, Fodor Andrásról szólva, joggal beszélhetünk irodalmunk bartóki vonaláról.

S ezen nincs is mit csodálkozni. Inkább az volna a csodálatos, ha ugyanazok a nemzeti és történeti adottságok, amelyek a zenében oly nagy jelentőségű műhelyt hoztak létre, irodalmunkban mint alakító erők, nem jelentkeztek volna. Az elgondolkoztató majdnem inkább a különbség! Mit jelent ez a vontatott fejlődés, hogy míg a zenei irány néhány évtized alatt világos célokban s nagy művekben definiálta magát, az irodalmi irányzat sokkal 166tétovább, szerteindázóbb? Nem azt jelenti ez, hogy itt az ösztönzés kisebb, vagy hogy az anyag ellenállása nagyobb, s a késés fanyarabb gyümölcsök előjele?

Nem föltétlenül. A célok gyors tudatosodása: a munka szűkebb körülhatároltságát is jelentheti, bizonytalanul bontakozó törekvések pedig a szemhatár szélesebb kerületét. Itt (bár nem tudom, a munkatér talál-e megfelelő munkásokat) azt hiszem, erről van szó. Én a lelkemet-testemet nyomasztó mulasztásokon mérhetem e munkatér kiterjedését. A történeti esszében: az újkori módszer jellemzése és bírálata; pedagógiában: az alakuló világcivilizáció polgára számára a tananyag összeállítása; regényben: a civilizációváltás megrázkódtatásainak a megírása; drámában: kifejezés és vers érvényesítése a prózával, elemzéssel szemben; de folytathatnám a felsorolást a filozófia, művész-elmélet, verstan felé, s ha mások munkájába pillantok, még szélesebb kör nyílik meg: a költőében az eposz és a többi nagy költői műfajok újjáteremtése, a történészében kitörés az európai történetből az igazi világtörténelembe; a lélektanban, a néprajzban, nyelvészetben az új „közös emberi” alap érvényesítése, egyén és kollektívum ábrázolásában s megítélésében.

Az, hogy az új föladat ennyi területre bodrozódik át, éppen ennek a lassú, imbolygó, sokféle buktatós fejlődésnek tulajdonítható. Az pedig, hogy az új iránynak nincs olyan nagy lezáró tehetsége, mint Bartók volt, hanem még mindig csak az előfutároknál, úttörőknél tartunk, s az összegezőnek a régi világ összeomlását megért nemzedékből kell támadnia: a jövő szempontjából inkább szerencse talán. Az, amibe negyvenöttel átbuktunk, nemcsak egy új rendszer, hanem másféle civilizáció (amely persze még messze van a kialakulástól); ebbe a magyar műhelynek is újra kell tájolnia magát. Akármilyen nagy forradalmár tehetség volt Bartók, még éppen csak feltéphette kora s a nyugati „spätkultur” zenei burkait. Az, aki ebbe az új műhelybe igazán mesterként tud beállani (akár lesz hatása, akár nem), egy új világ törvényhozójának érezheti magát, s nem is szólhat máshoz, csak nemzetén át az emberiséghez.

1956
167
Előszó a Magyar műhely-hez

Ez a tanulmánykötet annak a lelkesítő égaljváltozásnak a gyümölcse, amely a XX. kongresszus nyomán, az elmúlt nyáron állt be a magyar szellemi életben. A kötetbe foglalt írások nagy része ugyan jóval előbb keletkezett, de hogy így álltak össze, ezzé egészültek ki, annak két heveny oka van: egyrészt a jelentkező új művek, a szellemi megpezsdülés, másrészt, hogy az irányt kereső erőket a politika könnyű, de veszélyes kalandja felől irodalmi célok felé vezessük.

Ma, amikor azoktól az időktől nem egy év, de egy mély történelmi cezúra választ el, habozás fog el, hogy kiadhatom-e úgy, ahogy azokban az időkben összeállítottam. Nem mintha a régi célokat a közbejött események kioltották volna. Sőt, ha valamiért kiadom a könyvet, épp azért teszem, hogy az igazi feladatokra figyelmeztessem az írókat és olvasókat. Inkább személyes okom van rá, hogy e könyvet, amely egy régi, kialudtnak tűnt szenvedély fellobbanását bizonyítja, nevető kezekbe adjam. Fiatalok reménytelen szerelme, főleg ha versben sír, szép emlék lehet – öreg, reménytelen szerelmesek leveleit azonban nem esetlenség-e közrebocsátani?

Az én írói tragédiám, hogy nem egy írói pálya, hanem egy egész irodalom növésterve volt a lelkemben. A más ötletét soha úgy meg nem irigyeltem, mint egy fiatal költőtársamét, aki egy koholt irodalomtörténetet akart írni, képzelt életrajzokkal, s más-más írói pályát kívánó szemelvényekkel. A lehetőségeknek ez a túlburjánzása nagy áldást s szép életet jelenthet, ha az embert egy rokon hajlamú irodalom veszi körül, amelyben ez ajándékozó sugalmazások viruló munkákká válnak. A tudománytörténet ismer tudósokat, akiknek a felfedezéseit a tanítványai tették meg. Énköröttem azonban nem volt ilyen irodalom, s a mások befolyásolásával csak abból az időből vesztegettem el, amely alatt magam valósíthattam volna meg irodalomról szóló terveimből valamit. Az ifjúkori álom – cél felé törő bajtársakkal a magyar irodalom megemelésén dolgozni – álutakon mégis visszasompolygott belém. De hogy milyen mélyre vette magát, e kötet összeállítása közben éreztem meg.

Amikor 1954 tavaszán megbetegedtem, azt hittem, hogy mindaz, ami akkor még ott volt a fejemben, szellemi erőm hanyatlásával csakhamar kifejezhetetlenné válik. Az elgondolt módon való kifejtésre – úgy, ahogy eleve tervbe vettem – gondolni sem lehetett. Hogy abból, ami már-már készen, szinte csak elszállítatlan, a más árujaként ott volt bennem, valamit megmentsek: alkalmi témák ürügyén, de mégis az egészet szem előtt tartva, legfontosabb gondolataimat megpróbáltam a Megmentett gondolatok címén, tíz-tizenegy rövidebb tanulmányban összefogni. Egy gondolat – persze a kifejtése – sok gyökér, polipkar, mellyel tapasztalataink egész szövetébe nyúlik, s nekem épp ezeket kellett – a mögötte álló sarjasztására – elmetszenem. A kis kötet így nemigen váltotta be a címét, de jó képet nyújt arról, mit éreztem azokban az elmondatlanokból a legfontosabbnak. Most, hogy két év után átnéztem őket, meglepetve láttam, hogy kevés kivétellel mind a „magyar műhely” körül keringenek, azoknak próbálnak súgni vala168mit, akik tovább dolgoznak benne. Úgyhogy most, midőn e kötet elé, amelyik eredetileg csak műfaji kérdésekkel foglalkozott volna, szükségessé vált, hogy a feladatokról is írjak, a csillagokat is megmutassam, amely felé a teleszkópot tartani lehet, a legegyszerűbbnek az látszott, ha az akkor, búcsúzóul írt esszéket teszem a kötet első felébe.

A műfajok – dráma, regény, vers – problémái már régen foglalkoztattak, a legrégebbieket még a harmincas években – több ilyen tanulmányt – írtam; részben naplók voltak ezek, amelyekkel, mint más naplókkal is, az írás egy-egy holtpontján próbáltam túllökni magamat; részben, mert ez volt az egyetlen mód – egy-egy fordítói jelentés, szakosztályi felszólalás –, amellyel a műfordításból a tanulmányírásba visszalophattam magam. E tanulmányoknak – éppúgy, mint magának a prózaírásnak is – mellékága volt, hogy a magyar írásnak bizonyos feladatok elvégzéséhez eszközt teremtsek; amióta azonban a Magyar műhely terve belém esett, egyre inkább ennek a műhelynek a konkrét igényeire gondoltam – ez a magyarázata például, hogy én, aki verseket már aligha fogok írni, egész sorát írtam a verstani tanulmányoknak –, amelyekkel pedig a kortárs költőket már amúgy is eleget bosszantottam.

A régi szenvedély jelentkezését azonban e gyűjtemény harmadik, megíratlanul is idetartozó nyalábja teszi. Hosszú-hosszú ideje annak, hogy én az élő magyar irodalommal egy átlagolvasónál is kevesebbet foglalkoztam. Hét éven át a fordítás falai közt éltem – korábban, mint tanár, csak az iskolában tanítható irodalommal foglalkoztam –, azelőtt pedig az olvasás szentségét, salaktalanságát óvtam az írókkal szemben, a bennem levő keserűségtől. Húsz évnél inkább nagyobb idő az, amit a magyar irodalom fejlődéséből én átaludtam. Most azonban megint olvasgatok – s csak jó barátaim óvása őrzött meg, hogy mint valami szülővárosába visszatért Ripp van Winkle, el ne kezdjek beszámolni – a jónak örülve, a rosszat megnézve s továbbmenve –, hogy mit találtam. E kötetet kétségtelenül ez a beszámoló zárná le a legideillőbben. A magam műhelygondjai után az egész magyar irodalom állapota. Megírom-e ennek az ocsúdásnak a naplóját: majd elválik.

1957
169
Megjegyzések egy előszóra

Te is helyesnek érezted, sőt biztattál rá, hogy a Magyar műhely elé írt előszódra az észrevételeimet, ha csak egy magánlevélben is, írásban tegyem meg. A tanulmány kétségkívül megérdemli ezt: a hangja megbecsülő, s az úgynevezett „vita” téziseit úgy iparkodik igazolni, helyenként enyhíteni, hogy a hajtógyűrűből valami egérutat találj, nemcsak nekem, de a saját írói becsületednek is. Egy ilyen levél, azonkívül, hogy ezt a hangot, színvonalat és szándékot vitára méltatja, érdekes kísérlet is – a kísérletező ember utolsó kísérlete –, hogy vajon a nyomasztó elhatározással a szívében s a kiugratott vérnyomás ólomsapkájával az agyán össze tudja-e szedni még egyszer erkölcsi s szellemi erejét, s föl tudja-e emelni a maga esetét a gondolkodásnak abba a laboratóriumi tisztaságába, amelyben élete más nyomasztó gondjait tette megfigyeléssé, az elemzés tárgyává, kísérletté.

Előszód címe: Németh László és a Magyar műhely – s mint mondtad, s írásodból is kiderül, elsősorban tanulmányírói múltam, de részben szépirodalmi munkáim áttekintésével akartad benne ennek az utolsó munkának a helyét kijelölni. De képzelj el egy külföldi olvasót, aki nem is hallott rólam: milyen képet alkot az rólam ez után az előszó után? Nem azt hiszi-e, hogy én valami politikus vagy legföllebb politikai gondolkozó vagyok, akit politikai nézetei alapján kell megítélni? Ez az olvasó bizonyára meglepetve értesülne róla, hogy azon a tíz-tizenöt íráson túl, amely körül ez a vita forog, legalább három-négyszáz más tanulmány áll teli szakajtóval, amelyeknek a politikához még annyi köze sincs, vagy legföllebb annyi, amennyit manapság még a lélegzetvételbe is belemagyaráznak. Mintha a bevezetett könyv írója nem írt volna több száz bírálatot, nem rajzolta volna meg két nagy nemzedék csaknem minden írójának a portréját, nem mérte volna fel az egész magyar irodalomtörténetet, köztük, kötetnyi munkákban, sosem írta volna meg Pirandello-, Proust-, Freud-, Goethe- s még egy tucatnyi hasonló tanulmányát, nem küzdött volna mint színikritikus a magyar dráma kibontakozásáért, s szociográfiai irodalmunkat nem ő gazdagította volna az egyetlen írással, amely a proletariátusról szólt, nem írta volna a Lányaim-at, pedagógiai tanulmányait, nem foglalkozott volna – s épp e kötet háromnegyedében is – műfaji kérdésekkel, nem igyekezett volna magas színvonalú, de szűk szempontú történeti írásunk kitágítására; nem lennének világirodalmi tanulmányai, mint az Arisztophanész, hogy csak úgy találomra ideszórjam, ami épp eszembe jut.

Pedig ez a kötet (ha közben el is feledted volna hajdani kitűnő tanulmányodat, amit minderről írtál) igazán eszedbe idézhetné, s nyomatékosan figyelmeztethetne rá, hogy mennyire másodlagos szerepe volt az én életművemben a politikának, hogy „politikussá” engem tulajdonképpen azok tettek, akik, hogy az irodalomból kirekeszthessenek, egy fantomot állítottak össze kifacsart – nem írásaimból, csak mondataimból, ezt a fantomot szabadították rá, míg engem elhallgattattak, az irodalombarát közönségre, rovásomra írva, hogy az más írásaimért, emlékeiért e fantomot is megsze170rette, és védelmébe vette velük szemben. Szándékosan közöltem e kötet líráról szóló fejezetében az Ady-vers keletkezéséről szóló – harminc-negyven évvel ezelőtt írt – tanulmányomat, az elsőt ebben a műfajban. Ez a tanulmány a magyar vers, a magyar líra „lehetőségeiért” íródott, mint az utolsók egyike is, amelyben egy fiatal költő versét ritmizálom. Mi volt a szándékom az első tanulmánnyal? Az, ami az utolsóval. Eszközt adni a magyar írásnak – s ugyanakkor távlatot is nyitni elé: kiugratni, kilicitáltatni vele a kártyájában benne rejlőt. Tudósok életét sokszor egy-egy munkahipotézis fűzi egybe – s bár a feltevés sokszor téves, mégis abból nőnek ki az eredményeik. Nekem ilyen munkahipotézisem volt, hogy a német, orosz, skandináv irodalmak után a magyart is föl kell, föl lehet szorítani oda (s ha most nem, hát soha), ahol az egész emberiségnek szól. Lehet, hogy ez a remény egy utolsó megnyilatkozása volt a kultúrnacionalizmusnak – de vigasztal, hogy Bartók műve is ebből született.

Én azonban – ez talán hiba volt – nem a magam művében akartam ezt a magasságot elérni, hanem a másokéból kiszorítani. S ez azzal a tulajdonságommal függ össze, amelyet olyan helyesen ismert föl egy prágai irodalomtörténész az Iszony fordításához írt utószavában, hogy én voltaképpen pedagógus vagyok, s nemcsak mint tanár éltem életem legboldogabb idejét, de az irodalomban is pedagógiát űztem, ami persze egyéni munkásságomnak nem is vált kárára. A pedagógus legjellemzőbb képessége, hogy belekap képzeletébe, elősegíti az előtte fejlődő szervezet lehetőségeit. Így néztem én az elém kerülő írókat, műfajokat, az egész magyar irodalmat, szellemi életet, s ezért tártam fel történelmünket, zsákmányoltam össze a világirodalom- és tudománytörténetet, sőt, mint a Magyar műhely előszava is céloz rá, részben ezért írtam még szépirodalmi munkáimat is. Itt nem akarom elismételni, amit ott, magam iránt tán túl szigorúan, elmondtam. Csak az alig vitatható tényre hívom fel a figyelmet, hogy ha a célt nem is értem el, tán nem is lehet elérni, de mégis segítettem fönntartani, sőt sikerült fokozni is, hipertóniásra hajló életünkben a szellemnek azt a nyomását, amely a pezsgő szellemi életnek s a jó műveknek egyaránt feltétele.

A politikus író persze azt mondja, hogy az efféle pedagógia is politika – vagy ha nem az, hát bágyadt, vértelen s eredménytelen dolog marad. De a történelem mást mond. Ott, ahol egy nép valóban kiugrik, rendesen megjelennek efféle pedagógus-szellemek, s azoknak a politikájuk szinte szabályszerűen nem több, mint a nemzet szellemi életének az eredményt ígérő vonalakra való ráállítása. A közül a négy szellem közül (Winckelmann, Kant, Herder, Lessing), akik a német szellem nagy kiugrását a 18. század második felében előkészítették, főként Lessing és Herder volt ilyesféle „pedagógusi” tehetség, s ha valaki meg akarja érteni, mire törekedtem – persze másfél évszázaddal később s kicsinyesebb viszonyok közt – én, rájuk kell gondolnia. Hogy ez a törekvés mennyi sebbel, csalódással járt, nem kell elismételnem. De ha húsz évvel fiatalabb volnál, az a régi fiatalember, aki ragyogó mosolyával az Eötvös-kollégium olvasótermében megállt mellettem, akkor a Magyar műhely-t átlapozva nyilván egész máson kezdted volna. Mert mi hívta életre ezt a könyvet? Az, hogy egy ifjú tehet171ség képében újra megjelent előttem ifjúságom elveszettnek hitt gazdája: a „Lehetőség”. Elképzelhetőbb megható – írtad volna akkor –, mint ez az öreg, beteg, minden csontjában összetört ember, akinek most végre megadatott, hogy egy vagy két év alatt a fölhalmozódott kéziratait megmentse, kiadja, s mint Odüsszeusz kutyája gazdáját megszimatolva még egyszer föltápászkodik, s ahelyett, hogy a maga dolgát nézné, megtört erejével őnekik akar segíteni, átadni, amivel hosszú pályája jóvoltából többet tud náluk – beigazítani őket, ahogy ő látja, az új világ perspektívájába –, nem a maga halhatatlanság-pörsölyét gyarapítva, ahogy művészek teszik, hanem az életben széthullámzó jót, ahogy (ha meg is kövezik érte) a pedagógus teszi egész életében.

Valami ilyet írtál volna Te húsz évvel ezelőtt – most azonban a jóakaratod is csak azokat a mellékmondatokat keresgéli, amelyek enyhítik az úgyis elháríthatatlan politikai verdiktet.

Egy szellemes nőismerősünk állítja, hogy ő olvasott egy cikket, amelynek a címe az volt: Petőfi a vasutasok szempontjából. Ha ezt vasutas írta – még szép is (föltéve, hogy nem akarja Petőfit elgázolni), hogy Petőfiben a foglalkozását keresi. De ha egy költő maszkírozta magát el, s ő ír Petőfiről a vasutasok szempontjából, neki kell úgy írnia, mintha vasutas volna, az már elszomorító.

Mindezen persze lehet segíteni, ha megfogadva a tanácsomat, azt írod az írásod fölé, amiről szól, mondjuk: Németh László és a szocializmus. Akkor is megmarad azonban benne egy elég súlyos hiba: mielőtt politikai nézeteimet számon kérnéd, gondold végig imponáló világirodalmi tudásoddal, hogy is politizáltak hát általában az írók – s hogy a politikusok… Én ezt a különbséget akkor éreztem a legfrappánsabban, amikor a párt volt főtitkára most négy éve magához hívatott, s mintegy három órán át igen nagy bőbeszédűséggel s olyasformán, ahogy egy gyermeknek beszélnek, számtalan parabolával fűszerezve – magyarázta el nekem, hogy gyorsult meg az életében a történelem, hogy fogják a dél-afrikaiak, dél-amerikaiak mostani gazdáik nyakát elvágni, hogy kell az egész világon a kommunizmusnak győznie. Nem tudta, hogy nyitott kapukat dönget – mindezt én is igen valószínűnek tartom, annak tartottam sokkal régebben, mint hiszi, s bárki elképzeli, de mért arról beszél, hogy valószínű, mért nem arról – épp nekem –, hogy jó lesz-e? Valami ügynöknek képzel engem, aki attól, hogy a jövő a pártjára áll… Tacitus talán gyanította már, hogy a germánoké a jövő, de azért nem lett germán vezető, hanem a romlott római birodalmat igyekezett Germániája ürügyén valamivel, ami hiányzott belőle, beoltani. Mert a politikus s az író (persze az igazi író, nem a politikai tollnok) politizálása közt az a különbség, hogy az egyik a meglévő erőkkel gazdagodik, s azokat igyekszik egy valószínű kimenetel felé terelni (úszva rajtuk s egyben irányítva), míg az író az egész történelmi helyzetet méri fel, közérzetében s közvetlen tapasztalatában, s azután kezd kiáltani, ami az életéből hiányzik, s a hiánnyal szembeszegezett szükségletét, akaratát igyekszik megtenni új életformáló erővé, a beiktatás módozatait sokszor el is hanyagolva.

172

Ez az oka annak, hogy az írók többnyire olyan „irreálisan” vagy épp utópisztikusan politizáltak. Nem akarok olyan távoli példákhoz folyamodni, mint Platón Állam-a vagy Szent Ágoston Civitas Dei-je, amelyek a hanyatló világokban ugyancsak utópisztikus elképzelések voltak, s mégis milyen történelemformáló erővé váltak. Gyerünk közelebb: milyen lehetetlen, tudománytalan föltevésekre épült Rousseau egész bölcselete – s mégis milyen óriási hatása lett, mert az ész nagy képességével az eltársadalmiasodás korában egy hatalmas szükségletet mondott ki, amelyet milliók éreztek. Az írót általában nem azzal kell mérni, amit nem vesz számba, hanem amit kivesz: Goethe, sőt Schiller is elhúzódtak a francia forradalomtól, de ők s a német romantika csaknem vele egyenrangú erőt iktattak a történelembe, amely Hegelen át még hozzánk is elér. A minap meg voltál ütődve, hogy Chateaubriand egyik munkáját nem olvastam, pedig ő aztán igazán rossz alapokon állt. Balzac királypártiságát talán még a marxista gondolkodók is megbocsátották, megmagyarázták, mert érezték, hogy abban a Mammon elviselhetetlensége, egy igényes ember kiszolgáltatottsága szól. Így tekintve talán még Tolsztoj vallásosságáról sem kellene olyan szigorúan írni, mint én a Tolsztoj inasá-ban, mert ha az út járhatatlan is, a szükséglet, amely az utat keresi, bizony ma is aktuális. A kötet egyik tanulmánya: a Berzsenyi ürügyén – jókor felvetett példát hoz ehhez a kérdéshez. Berzsenyi a jozefinizmus szibaritái ellen dörgött a Magyarokhoz alkaiosziában, de ugyanakkor hozott is valamit, ami miatt a reformer Széchenyi kedves költője lett. S hogy még fájóbb példát mondjak: más-e Petőfi politikai költészete is? Jól vallatta-e ő a történelmet 48-ban? S igaza volt-e a Kossuthéknál nagyobb nemességben? Hisz ő nem „a világ életszínvonaláért”, hanem a „világszabadságért” rántott tollat és kardot. S hol vagyunk attól. Képzeld el őt a mai lektorokkal vítt háborúságában! De ugyanekkor mégis milyen jól politizált s politizál ma is: a kora mellére s a mi mellünkre nehezedő nyomást mondja ki féktelen szabadságvágyában.

Te azonban szoros összefüggést látsz a helyes politikai értelmezés s egy írói életmű értéke közt. „Félreértett, tévesen látott vagy éppen torzul értelmezett történelem töredékes, elhomályosult értelmi vagy tragikusan kettétört írói-gondolkodói életműveket hozhat csak létre.” S például Kemény Zsigmondot s engem hozol fel: „A magyar irodalomban két jelentős gondolati építmény nyugszik téves alapokon, vagyis a történelem téves értelmezésén, Kemény Zsigmondé és Németh Lászlóé.” Igen megtisztelő összekapcsolás – s le is mondok a pluszról, amelyet nekem juttatsz, hogy én idővel még el is juthatok oda, ahová egy gyengébb pártfőiskolai hallgató. Kemény Zsigmond 1848-at értelmezte tévesen, s ezért nyugszik életműve téves alapokon. Nos – arról, hogy Kemény 48-at hogyan értelmezte, sokat lehetne pro és kontra is beszélni, a forradalom utáni röpiratait én is elítéltem. De Kemény Zsigmond feladata nem az volt, hogy a forradalom bírálója legyen, hanem, hogy a forradalom romjai közt életet teremtsen, programot adjon a magyarságnak, tudatát erősítse, s ezt, mint nemrég együtt is megállapítottuk, igen magas európai szinten oldotta meg, mint más korban tán egy szellem-szervező sem, úgyhogy az 1850-es évek, sor173sunk legsötétebb szakasza, részben épp az ő érdeméből lett szellemtörténetünk egyik fényes évtizedévé. Mert Kemény is csupa olyasmit akart a magyar életbe beleiktatni, amire akkor valóban kiáltó szükség volt, Európában pedig már korjelenség lett – történeti érzéket, polgáriasultságot, realizmust. Távol vagyok attól, hogy azt higgyem, hogy a 19 utáni helyzetet, amely sokkal bonyolultabb is volt, s az ebből fakadó szükségleteket oly biztosan mértem fel, mint ő, aminthogy az sem az én és kortársaim érdeme volt, hogy az élet, amely a forradalom és ellenforradalom utáni kábulatból pezsgésbe jött, nem fúlt olyan sivárságba, mint Kemény munkája a hetvenes években – hanem (akármit mondasz most) valóban hatalmas mozgalmat hozott létre, amely mint a magyarság szívéből támadt igény hatott, s ha az alkalmazkodását kellő figyelembevétellel jutalmazzák, sok minden elkerülhető lett volna.

De hát mért vallattam én rosszul a történelmet? Értsd: hol hibáztam el politikai állásfoglalásomat? Minthogy elsősorban politikai jellegű tanulmányaimmal foglalkozol, tán nem lett volna fölösleges átnézni őket, hol hogyan nyilatkozom én a szocializmusról. Egy külföldi irodalomtörténész például igen jellemző idézetet talált, amelynek a keltét nem is tudom megmondani: „Nem tudom, hol ismertem meg a szocializmus elveit, Anatole France-tól vagy Marx Kiáltvány-ából, de hát egy agyvillanás elég azt megérteni. Azóta se gondolkoztam egy pillanatig sem rajta, hogy gyár, nagybirtok, bérház hogy egészségesebb, ha az államé vagy ha a magánosé.” Szekfűnek válaszolva, szellemem összetevői közt a görög példa, protestáns ösztön mellett a szocialista eszmét teszem meg harmadiknak. A 20. század vezéreszméi közül egyik a szocializmus volt, a kapitalizmus végét jósoló könyv, ha vasutas nagybátyám egy nemzetközi kupéban találta is, számíthatott érveim számbavételére. De hisz még rengeteg ilyen hely van, amit idézni lehetne, s egyetlen sem, ami az ellenkezőt bizonyítaná. S mi okom lett volna szocialistának vallanom magamat – a szocializmus nagy visszavonulása idején (egyszer épp Kassákot vigasztalva) –, ha nem azért, mert valóban az voltam, vagy annak hittem magam. A művemet ingataggá tevő tévedés tehát csak az lehet, hogy nem kötöttem le magam a kommunizmus mellé, nem lettem időben kommunista.

Szerinted ennek a hiányos értesültségem volt az oka. Az értesültségem azonban mégsem volt annyira hiányos, mint hiszed: apám, mint hadifogoly, a forradalom éveit egész 1921-ig a Szovjetunióban töltötte, s elbeszélései, naplója egész objektív képet adtak a történtekről. Már akkor megismertem néhány szovjet elbeszélőt. Illyés Gyula jóvoltából megismertem a Zinovjev-pör anyagát, s mint közismert, egyike voltam, akik A leninizmus kérdései-t nálunk elolvasták, sőt egészen biztosan az első, aki Lenin és Sztálin, kormányzat és szellem közt különbséget tett. Aki elolvassa A leninizmus kérdései-ről írt cikkemet, láthatja, hogy pontosan arra céloztam (mert durva támadás a kommunizmus ellen nincs az írásban), amit a mostani főtitkár a XX. kongresszuson oly részletesen kiteregetett. A szocializmust mint gazdasági rendszert jónak éreztem, de azt is éreztem, hogy valami kell hogy jöjjön hozzá. Ez a valami, amit első megközelítésben Minőségnek 174neveztem: tulajdonképp a tulajdon lelkem volt, vagy inkább az oxigén, ami azt a Tanú-évek lobogásában tartotta, a nyugati kultúra fényes pontjain beszítt égető anyag, amelynek a szellemi szabadság a ragyogó változatokból áradó lehelete, amelyhez a keleti szocializmus csak hosszú úton érkezhet el. A hajdan Európához tartozó részeken, úgy hiszem, sok millió ember érzi, értelmiségi éppúgy, mint munkás és paraszt, a hiányt, amelyet én előre éreztem. A tévedés, amit azonban akkor aligha lehetett előre látnom, a remény volt, hogy a nyugati civilizáció végül mégiscsak összekapcsolja saját legjobb hagyományait a szocializmus történeti kényszerével, s ha mi itt egy ilyen színesebb, szabadabb szocializmus előképét megcsináljuk, annak Európából előbb-utóbb megjön a felmentése…

Nagyon helyesen vetted észre, hogy én a harmadik út kifejezést nem használtam, hanem harmadik oldalt mondtam, s hogy a harmadik út Röpke-féle képviselőihez, akik különben később alkották meg a fogalmat, alig fűz valami. De harmadik oldal nincs. Egy füzetlapnak két oldala van, az emberi testnek szintén. A harmadik oldal nevet én a Nouvelle Revue egy ankétján találtam, ahol azt épp az akkori politikától való teljes elfordulásra használta valaki (még azt is hozzátette: háttal a köztársaság elnökének), s azt akartam mondani vele a mi Bethlen-rendszerhez és szociáldemokrata politikához szokott gondolkozásunkhoz, hogy itt valami olyasmire van szükség, amit nem is lehet a meglévő közé betájolni… Elismerem, hogy írói beköszöntés a politikába. De milyen jellemző viszont a politikusokra, s még inkább a politikus írókra – hogy egy negyedszázadon át mint valami sem hideg, sem meleg harmadikutasságot, sőt középutasságot hajtogatták.

A kötet záró cikkében, a Visszatekintés-ben, én magam osztom be, jellemzem írói életem korszakait. A Te politikai áttekintésednek azonban más korszakokra van szüksége. Szerinted az én tanulmányírói működésem három szakaszra osztható: az első az ábrándos, utópisztikus politizálásé, amely alkalmas volt rá, hogy a szocializmusról arra tartó tömegeket szakítson le, a második, amelyben kezdem érezni, s főképp társadalmi drámáimban, szépirodalmi műveimben és tragikus magyarságszemléletemben meg is vallom tévedésem, végül az utolsó tíz év, amelyben drámai meghasonlások árán, de olyan közel kerülök a szocializmushoz, amennyire egy nem marxista csak kerülhet.

E beosztás, fejlődésrajz mögött nem nehéz fölismernem (hisz oly ritkán van részem benne) a jó szándékot, hogy voltaképp valami olyasmit mond: ne pusztítsátok el ezt az embert, aki épp arra lehet példa, hogy a becsületes gondolkozó, akármilyen tévelygésből indul, előbb-utóbb eljut a sorainkba. Ha afféle politikus író lennék, szorultságomban tán jó képet is vágnék ehhez a beállításhoz. De minthogy a politikában is afféle ábrándos, utópisztikus bohóc maradtam, aki az igazságot többre tartja a maga biztonságánál, néhány megjegyzést kell tennem a korszakolásra. Olyasmit, amit politikai programnak lehetne nevezni, én egyetlenegyszer adtam, nemcsak a Tanú-évek során, de egész életemben, a Tanú 1935 tavaszán megjelent, Reform című cikkében, amely az egész füzetet megtöltötte. E nagy tanulmányból A 175minőség forradalmá-ban csak egy-két részlet jelent meg, s így menthető, hogy nem is tudsz róla, legalábbis nem említed. Sajnos énelőttem sincs itt most a füzet, de a Reform cím, úgy hiszem, csak annyiban födi a tartalmat, hogy reformként kellett volna, mert másképp nem is lehetett, hozzálátni (végül a francia forradalom is reformként kezdődött) – de a program annyira forradalmi volt, hogy legalábbis sokan épp ezért nem vették komolyan. Amennyire visszaemlékezem: a levegőben lévő problémák felől iparkodott egy szocialista távlatnak, a később is sokat emlegetett s kívánatosnak tartott magyar forradalomnak utat törni. A te emlékezetedben viszont, úgy látom, inkább a Villámfénynél körorvosának kórháza, vagy még inkább a Cseresnyés Mihály farmja, esetleg egy Kert-Magyarország hiányos képe maradt meg ábrándos programom gyanánt. Az utópisztikus szót különben nem tartom olyan nagy megbélyegzésnek – Fourier, Saint-Simon sokkal nagyobb gondolkodók voltak, mint sokan hiszik, s falanszterükbe sok olyan dolgot bevittek volna, ami a mi szövetkezeteinkből kimaradt, az én programomban viszont szerepelt: a munka örömének a biztosítását például.

A legsúlyosabb kifogásaim persze a második korszakkal szemben vannak, ahogy a drámáimban politikai nézeteim beismert csődjét keresed. A társadalmi drámáim nem politikai, hanem családi drámák, nem az eszme ütközik össze bennük a valósággal, hanem a gondolatait az életben is követni igyekvő ember a családdal. A Villámfénynél körorvosa nem politikus, hanem lelkiismeretes ember, aki ha politikus lenne, nyugodtan ott ülhetne a tündérszigetén, s még dicséretet is nyerhetne. Ő a javára működő igazságtalanságot akarja most azonnal megszüntetni – ez az, amiben a felesége nem tudja s nem is akarja követni. A 41-es előszó, melyet e kötetben közöltem, ki is mutatja, hogy függött össze a szerző akkori állapota hősei küzdelmeivel. 1935-ben ő is azt érezte, hogy ki kell válni végleg a társadalomból, amelybe állása, jóléte bezárta s gondolatai ampolnájává tenni életét, s egy megtámadhatatlan pozícióból, zavaró közeg torzítása nélkül küldeni szét fényességét. Ez a szándék hozza létre a darabot, kicsiben a Tolsztojra emlékeztető meghasonlásban. A Papucshős arról szól, ami szégyenletes helyzetében visszatartja, a Mathiász-panzió a biológiai végzet, amely rossz párt választatott vele, holott ott volt a jó, a Győzelem a szívet elpusztító harc szerencsés záróakkordjáról. Egyetlen drámám, amelyet politikainak lehetne nevezni, a sokat idézett Cseresnyés. Ez azonban, mint már Karácsony Sándor is észrevette: jelképes mű, Cseresnyés is az ellenállás szimbóluma, a Spóra, amelyben a magyarság túlélheti a vészt (keletkezésének dátuma: 1939 nyara); s a befejezése sem csődöt beismerő, hanem az, hogy aki leválik, az levált, de a többinek annál makacsabbul kell tovább őrizni a vész átéléséhez szükséges csírát. A Sámson-t úgy beállítani, mint a saját szellemi építményeim oszloprázását, még sokkal erőltetettebb – a Szörnyeteg meg egyáltalán nem visszaemlékezés a múltra, hanem egy agyongyötört, dúvaddá züllesztett ember (a betegségemet csináló hetekben, 1953 utolsó hónapjában írtam) magyarázkodása önmagának: hol van a hiba, mért kellett neki a világból így szabadulni. Még könnyebb a konstrukció alól azt a szőnyeget kihúzni, hogy a Kisebbségben mélymagyarjai az én elakadásom176nak a történelembe belemisztifikált elődjei. Hisz a Kisebbségben vitához írt cikk világosan megmondta, hogy én magamat nem számítom a mélymagyarok közé, s hogy ez, a bécsi nagyanyám bevallása s más egyebek, nem csak az asszimilánsok megnyugtatására szánt fogás volt, azt fényesen bizonyítja a kedves Égető Eszter-ed, ahol Méhes szintén kívül áll a „mélymagyarok” körén – s épp a rációt (bocsánat, irracionalitásban elmarasztaló bölcsek) -, a tőlük idegen s olthatatlan rációt képviseli. E mélymagyarokban én tehát nem a magam kudarcát, hanem a magyarban elvesző magyart, az európai fejlődéssel végzetes taktuskülönbségbe került magyar magvát, a nemzet legértékesebb és leglomhább tragikumát próbáltam a magam racionalista módján elemezni. Vagy gondolj vissza az én ifjúságomra: kiéhez állt az közelebb, a Petőfiéhez-e, vagy Keményéhez vagy akár Móricz Zsigmondéhoz?

A harmadik korszakoddal kerülsz legközelebb az igazsághoz… De ha ebben valóban közelebb is kerültem a szocializmushoz, ez nem drámai módon történt, mint ahogy beállítottad: régi tévedések belátásával, amelyek egyszersmind hiúságunk megtöretéseit is követelik. Én az új igazságoktól sohasem féltem, még ha azok előző nézeteimmel ellentétben álltak is; legjobb ismerősöm, Gulyás Pál nem egészen oktalan nevezett dialektikus magyarnak, az Égető Eszter-ben magam mutatom be – s csóváltatom meg a főhősnő fejét –, e dialektikus észjárás menetét: a gyors általánosítások s aztán a gyors ellenlökések hullámzását, amelyek csak össz-eredőjükben s a bennük kibontakozó gondolatnál mélyebb szemében (hű, de hegeli lettem) teszik a tömbszerű következetesség, sőt makacsság benyomását. Pedagógusi természetem, amely a meglévőben mindig a folytathatót, a továbbkölthetőt, a lehetőséget keresi, boldogan kap azon, amit a világ nyújt, még ha velem szemben ellenséges világ is – csak nyújtani tudja.

De szaladjunk végig most már nem e fiktív mentségkorszakokon, hanem a valódiakon. Hogy látom én a politikai fejlődésemet?

A Tanú megindításáig – pedig akkor már hét éve írtam – én csak egész elvétve szóltam hozzá politikai kérdésekhez. Azt mondhatnám, hogy az én nézeteim is irodalmi vonzalmaimhoz igazodtak. A kommün alatt – az Ady iránti hűségből lettem direktóriumi elnök, s május elsejei beszédemnek (melyért, ha a hadifogoly apám nem ott tanár, tán az érettségitől elütnek) ő volt a textusa: „Mindig volt titkos, valamis / Názárethje az emberi Jónak.” Később az ellenforradalommal hadba keveredő Szabó Dezső magyar radikalizmusában véltem megtalálni az adott helyzetben tartható irányt. Közben mind több ellenszenvvel nézegettem a politizáló diákok, majd literátorok szereplését.

Az első rendszeresebb politikai cikkeim a Tanú-ban jelentek meg, ott is az első év végén, s nyilvánvaló, hogy inkább a teljesség kedvéért – majd arra szántam rá magamat, hogy a Duna-népek iránti vonzalmam, a kapitalizmus vége fölötti örömöm nem számítva, szabad vizsgálódásaimból tapogatózva valami politikai eszmét is kisajtoljak.

Ezekben az írásokban, ahogy belelapozok, még sokkal feltűnőbbek a fiatalság ismeretes színei, mint irodalmi tanulmányaimon. De különben is 177nagyon fiatal voltam. Koraérett elemzőkészséggel nagyon jól összefért bennem a kamaszos naivitás, a vérmérséklet ifjúsága. S ha egy Pirandello-cikknél az elemzőkészségem vizsgázott, a politikának inkább ezzel az ifjonti vakmerőséggel vágtam neki. De ne örülj korán ennek a belátásnak: a meglepő számomra mégis csak az, hogy zöldségem ellenére is oly jól álltam neki, s ha a lényeget s nem a dogmákat nézzük, amelyekbe beletörődtem, helyes eredményre jutottam. A kiindulás, mint az egész Tanú-ban, itt is egy organikusan kibomlást kereső igény volt, de ezt nem közvetlenül raktam át világnézetre, politikára, hanem más, meglévő dolgokkal kritikák formájában mértem össze, s ebben az összemérésben próbáltam kifejteni. Így keletkezett egy csomó olyan írás, mint előbb már az Ortegáról, majd a Proust jövőjéről, Curtius könyvéről, Maritainről, A leninizmus kérdései-ről szóló. Ezek közül való a Spengler könyvéről szóló is, amely a ledorongoló neveket keresőkkel szemben olyan jól jellemzi ezt a lojálisan induló s aztán visszahúzódó mozgást. Spenglert különben én ma is számottevő szellemnek tartom: a civilizációk összehasonlító természetrajzát (amelyet a marxizmus alapítói még a civilizációk kis száma miatt sem vehettek számba, a maiak pedig nem azért nem vesznek, mert ők nem vették) ő alapítja meg, s voltaképpen abban is igaza volt, amit akkori optimizmusom (mert a vádolók még csak tévedésből sem találják el az igazat) nem akart elfogadni: a nyugati civilizáción az ő jóslata szerint ütnek ki a hullafoltok – csak a nagy históriai munka jutott, amelyet ő a németségnek szánt, egy keletebbre fekvő népnek.

Ebből a kritikai tapogatózásból röppent föl két fogalom, amelyet ma bűnömül rónak: egyik a Minőség-szocializmus, melyről már beszéltem, s a kívánatos világmozgalomnak próbált nevet adni, a másik a Kert-Magyarország, amely ezt a fogalmat a magyar adottságok közt igyekezett konkretizálni. Azt, hogy a magyar föld a kertművelésre alkalmas terület, úgy hiszem, senki sem tagadja, s tán azt sem, hogy 44 után hiba volt annyi szőlőt, gyümölcsöst kontár kézen pusztulásra hagyni. Önmagában tán az sem tekinthető hibának, amit te hibámul rósz, hogy a parasztot kerthez, a lovát ki-be fogó földművest egy magasabb fokra akartam elvezetni – aminthogy az ország igen sok helyén magától is elvezetődött. A „kispolgári” nagy bűn tán az lett volna, ha én e kertekből kizárom a gépeket, s a kertészekben a „kisgazdát” védem. Ennek azonban épp az ellenkezője volt az igaz, én az iparnak is a kertműveléstől vártam a megnőtt agrárbázist, s a szövetkezetet olyan komolyan vettem, hogy a Bocskaikertben is állandóan azt kalkulálgattam, hogy lehetne a háromszáz holdas, egynyilas, kétnyilas gazdaságokból álló kerttelepet egy beszerző, értékesítő, növényvédő stb. szövetkezetbe összehozni. Amit akartam, kis jóakarattal igen könnyen elfér abban, amit ma alacsonyabb típusú szövetkezésnek neveznek. A bűnöm legföllebb az, hogy én ezt tekintettem a magasabb rendűnek, amely a nagyüzemi gazdaság előnyeit is élvezi, s a növények személyes gondozójának is megadja a kertművelésnél oly szép és hasznos személyes kapcsolatot. A Karenina Anna olvasása közben meglepetve láttam Lev Tolsztoj elragadtatását, amelyet egy kulákgazdaságban érez, ahol a családtagokban eleven, alkotó 178vállalkozókedv pezseg. Amiben nálunk nincs semmi különös, hisz a legkisebb parasztban is megvan. Azt gondoltam, kár volna a kedvet lerombolni, s aztán látni neki a felemelésnek, hanem hogy ettől a személyes munkakedvtől sokkal közvetlenebb út is vezet a szocializmushoz, amely semmivel sem hajtana kevesebb hasznot, de sokkal több örömet. Így lett a Kert a személyes kedvvel végzett, minőségi munka jelképe az általában ismert egyhangú, anonim futószalag-gyárimunkával szemben. Persze akkor még nem volt meg, vagy én nem tudtam az újítómozgalomról, amely igen fontos lépés a gyári munka „kertépítésére” s a harmadik oldal felé is.

Közben kibontakozott az a mozgalom, amelynek Illyés Gyula Puszták népe volt a startjele. E mozgalom feltétele csakugyan a hitlerizmus németországi győzelme volt, kétféleképpen is: kiszabadította a magyar írók egy részét az összeomlás-várásból, amelybe a kapitalizmus válsága merevítette őket, s egyre jobban közel hozta a német veszély érzetét s a védekezés szükségességét. Íróink radikalizmusa eddig jórészt abban állt, hogy írásaikkal bizonyos szerkesztőségek, megfigyelőpontok elismerését kiérdemeljék, hogy a közeli utolsó ítéletnél a jók közé kerüljenek. Most közelebb álltak a magyar valósághoz, látleleteket készítettek róla, javaslatokat tettek, a magyar közvéleményt szerencsés erjedésbe hozták. A Pusztuló magyarok írójának nem kell magyarázni, mennyi volt ebben a divatszerű. De a következményei mégis szerencsések voltak: a magyar radikalizmus, e félrenyomott valóság, alig pihegő szív, balra fordult csúccsal, de a nemzettest tengelyébe került: a tényekből indult ki, nem a teóriákból s a kitapogatott szükségleteket foglalta programba. Te azt mondtad, csak álmodoztak mozgalomról, valójában szigeten éltek. A Jó s az azt szolgáló elit persze mindig sziget a világban (az még a pártban is, amely az egész államapparátussal szervezi mozgalmát) – de hogy odáig nem volt a magyar társadalomban olyan – pláne írók vezette – mozgalom, az számokkal is bizonyítható. A Nyugat-ot ezer előfizető tartotta el, s ez sem mind vágta föl – negyven körül húszezer példányban keltek el társadalmi kérdésekről szóló tanulmánykötetek, amelyeken ujjak százai hagyták ott a nyomukat. A népi demokrácia altiszti kara jó időn át ennek a mozgalomnak a neveltjeiből került ki, s ha csak altisztek, annak sem a főtisztek nagyobb helyismerete vagy műveltsége volt az oka.

E mozgalom vonzásából, bár a Tanú elé célul tűzött „tájékozódás” még messze volt a befejezéstől, én sem tudtam kivonni magam, nem volt meg bennem az írói önzés vagy nagyvonalúság, amely a polgári kötelességként jelentkező feladatok elől kitér vagy ki mer térni. Az írók világától a Tanú engem igen messze sodort: a polgári feladat most elfeledtette sérelmeimet. Olyan munkákra vállalkoztam, amelyekben én, az író csak veszthettem, a köz azonban nyerhetett s nyert. Elég tán a rádióbeli szereplésemre emlékeztetni. Az is az új irány erejét bizonyította, hogy ebbe a szegedi intézménybe, melynek írói szintjét Somogyvári Gyula jelezte, szabta meg: beengedtek egy írót. Elképzelhetetlen, milyen keserves küzdelem volt a házbeliek közé az igazi magyar irodalmat, s nem csak az irodalmat, beszorítani. Mivelhogy iskolaorvosi állásom – előrelátásból – nem adhattam fel, két 179foglalkozást kellett ellátnom, a szabotáló lektorokkal is harcolnom, a sértett érdekek benti s kinti támadását állnom – közben az akkor indított Válasz-t is irányítanom, a Tanú-t folytatnom s a publicisztikai lökéssel a „reform” ügyét is meg-meglöknöm. S mennyire nem voltam való erre a munkára! De a közélet szempontjából nem volt reménytelen az eredmény: a Rádió Babitstól Szerb Antalig számtalan jó író munkáját vitte szét, amikor magam a reformot sürgető cikkeim fenyegetéseit beváltva, még a 35-ös választások előtt, otthagytam állásomat, három magas színvonalú, nálam alkalmasabb embert nyomtam a helyemre. A Válasz borítólapján addig is olyan írások jelentek meg, mint Illyés Gyula Puszták népé-nek első közleménye, az egész nemzedék együtt volt, s Sárköziben kitűnő szerkesztőt kapott. Csak én fizettem rá a közéleti kirándulásra: a Tanú-számok sekélyesebbek lettek, pozícióm vesztve, az irodalomból teljesen kizáródtam, hiába voltam óvatos, s nem vettem fel még munkadíjamat sem, megrágalmaztak, hogy a házam a kormány ajándékából épült, s Gömbös Gyuláról írt cikkem miatt még a Rádióban is a tilosak listájára kerültem, sőt egy hajszálon múlt, hogy az erdélyi utamról írt beszámoló bírói üldözésre okot nem adott.

Azt állítani, hogy ez a mozgalom tömegeket tartott vissza a szocializmus ügyétől, azoknak a szemében, akik visszaemlékeznek az akkori helyzetre – nevetséges. Az igaz, hogy a magyar radikalizmusnak addigi felügyelői nem jó szemmel nézték ezt a megmozdulást, de az emberek akkor már nem őfeléjük áramoltak, hanem épp az ellenkező irányba, s visszatartanunk csak a szélsőjobboldali pártoktól lehetett. 1932 telén még működtek a kommunista csoportok, egy diákot, akinek a Sarló-írásait én dugtam el, majd magát is lélekjelenléttel a detektívek elől, később lakásomról vittek el, de attól fogva 42-ig nem sok jelét láttuk a rádióban oly sokat szereplő illegális tevékenységnek.

Kissé bővebben írtam politikusságomnak erről az első korszakáról, mert hisz a vádak főként az ekkor fölrepített (de ismétlem, jó irányba tapogatózó) szavakból élnek, amelyekkel az író és gondolkozó fordult a politika felé. De ha igazságtalan dolog egy embert negyedszázados (s egyáltalán nem becstelen) nézeteiért elővenni, amikor a maiakat pedig nem engedik a nyilvánosság elé jutni, mennyivel igazságtalanabb más népi írókon, akik akkor is kommunistának vallották magukat, s csak olyan népfront alapon szövetkeztek velünk, az én mozgalomtól eléggé szeparált s általuk nem is igen értett „külön utamat” kérni számon. E mozgalmon belül voltaképpen mindenkinek külön útja volt, de az enyém tért el, az indulásnál s később is, főként politikai téren leginkább a többitől. Az égboltunkat egyre jobban elborító német viharra is egészen másképpen készültem fel, mint ők. Az én cassandrai természetem a magyar reform elmaradását s a német felhő közeledését egész másképp dolgozta föl, mint az övék: én azt láttam, hogy a világhegemóniáért folyó harc, az államok, birodalmak világcsászársággá összeolvadása megindult, hogy (nézd meg ebből a szempontból 1939 újévi cikkemet) a három koncepció közül akármelyik lesz is a győztes, annak a lehetősége, hogy mi a magyar ízlésünk szerint, testünkre szabottan építsük fel államunkat, ami a cseheknek bizonyos fokig sikerült az első világhábo180rú után, végleg elmúlt. S épp azért írói eszközökkel igyekeztem felállítani egy Magyar Modellt, hogy a magyar ösztön a továbbiakban tudja, mit is akar, a történelemtől kapottat merre, hogy próbálja kissé testére illőbbé fészkelődni.

A kötet akkori írásokkal bizonyítja, hogy az Utolsó kísérlet-nek ez volt a fogantatása. A tévesen értelmezett polgári kötelességtudás itt sajnos még nagyobb kárt tett bennem, mint amikor a Tanú írójából a közélet napszámosa lettem. Az a felszólítás, hogy írjak az akkori idők legijesztőbb tünetéről, a német származású magyarok visszanémetesedéséről vagy burkolt átállásáról, úgy esett magányomba, mint egy SAS-behívó, amely a következő három és fél éven át, egész Móricz Zsigmond haláláig, az egyik gátról, a Kelet Népé-ből, a másikra, a Magyar Csillag-ba dobott, elakasztva a regényt s kockára vetve egész írói voltomat. Erre persze megvolt az okom. A Kisebbségben-ről hányan írtak, de szólt-e valaki is a feltevésről, mely a könyv stílusáért, sietős fogalmazásáért, még a sokat markoló fogalomalkotásokért, sőt bizonyos kíméletlenségéért is felel: hogy a könyv írója azt hitte, Csehország után csak mi következhetünk (aminthogy ez is lett volna a természetes), s a hosszú hallgatás után egyszerre jelentkezett az akasztandók közé, a továbbélőknek még egy biztatást, utasítást odakiáltani. Nem 44-ben kezdtem el méreggel a zsebemben járni – s 41-ben, amikor a németek Magyarországon át a Balkánra zúdultak, épp a következő előadója voltam egy sorozatnak, amelynek megnyitóján Kodolányi az emberek haját a gyönyörtől s ijedelemtől az égnek borzasztotta. Akkor bizony más írók álltak a gáton, mint akiknek Sztálingrád után a hangjuk egyre inkább megjött. Persze volt szépsége is ennek a közéleti szerepnek, többek közt, hogy szolgálhattam. A szobájában a könyvei s gondolatai közt az ember maga az isten. Itt azonban a megalomániásnak kikiáltott épp azt élvezte, hogy segédtiszt, a Móricz adjutánsa, a Híd olvastatója, a nagy Illyés munkatársa, Veres Péternek a heroldja. Pedig nem mindig telt örömem a tábornokaimban!

1958
181
A magyar író helyzete

Néhány hete levelet kaptam egy vegyésztől, aki bemutatkozóban elmondja, kevés ideje jut arra, hogy az irodalomért „lelkesedjen”, de ha valami különösen megragadja, mint mostanában Dürrenmatt írásai, annál nagyobb lelkesedés vesz erőt rajta.

Én is Dürrenmattnak köszönhetem, hogy figyelmét magára vontam: barátai, akik ismerték gyengéjét, Nagyvilág-beli Dürrenmatt-tanulmányommal próbáltak kedveskedni neki. Az élvezet nem volt zavartalan – azt, hogy Dürrenmatt a Nyugat közérzetét fejezi ki, ő úgy értette, hogy megállapítása, jellemképei csak a nyugati világra érvényesek. Azon túl azonban, hogy ezt megmondta s indokolta, nem akart (igen szerencsésen) vitába szállni velem. Célja inkább az volt, hogy Dürrenmatt értékelésében (akit ő s barátai az irodalom kimagasló értékének tartanak) segítségemre siessen, s a svájci mester két művét (Der Richter und sein Henker és a Verdikt), amelyhez én nyilván nem jutottam hozzá (nem a viszonzás reményében, hisz neki minden D.-mű megvan), elolvasásra felajánlotta. Azt már fel sem meri tételezni, hogy a Szerző című egyfelvonásost, mely magyarul is megjelent, csakugyan nem ismerem – bizonyára csak tévedésből maradt ki különben sok új szempontot s dicséretet hozó ismertetésemből.

A levél írója bizonyára nem gondolt rá, amikor levelét elküldte, hogy az a gyors mikroanalízis, mellyel az öreg literátor szedi ki az érdekest, jellemzőt, milyen tüneteket fog udvarias soraiból s jóakaratú ajánlatából lecsapni. Levelében ugyanis nem az volt az érdekes, mondhatnám, felvillanyozó, amit D. univerzalitásáról mondott, hanem, hogy egy harminc év körüli (dr. is) művelt magyar olvasó tudatába, aki Dürrenmatt minden művét megszerezte, s eredetiben olvassa, én szemmel láthatólag mint egy D.-tanulmány írója vonultam be első ízben. Hisz nem akarom én annak a harmincöt éve tartó papírszennyezésnek a jelentőségét túlozni, melyet írói munkásságom gyanánt fog az irodalomtörténészek termesze számon tartani, s az is igaz, hogy munkáim nagy része teljesen hozzáférhetetlen (az Iszony-ból a legbuzgóbb antikvár barátaimnak sem sikerült kilenc példányt külföldi barátaimnak felhajtani), de az azért mégiscsak meglep (majdnem annyira, mint barátomat, hogy a Szerző elkerülte volna a figyelmemet), hogy mialatt a világirodalom alig negyvenesztendős óriásának ilyen buzgó filológusa lett, e tanulmányomon kívül semmi sem verte fel figyelmét annyira, hogy egy vén honfitárs annyi zajt kavart írásai egyikébe is belepillantson.

Nem állítom, hogy az eset jellemző. Én is pedagógusként örültem meg neki, az észleltet valami kivételes túlzás alakjában tudja az emlékezetbe pecsételni. Könyveim példányszámokkal bizonyítják, hogy a magyar írót igenis olvassák, s ha én magam olvasóimmal nem is találkozom, legföllebb ehhez hasonló, vagy többnyire erős kifogások formájában (amiből arra következtetek, hogy a magyar olvasó burnótként használja könyveinket, s haragosakat tüsszent tőle); mint burnót, úgy látszik, mégiscsak fogyasztási cikk vagyok az elmaradtabb népiesebb dohányosok körében. Azt azonban sokszor tapasztaltam, hogy az olvasók fiatalabb, érzékeny, műveltségre adó 182része olyanféle viszonyba kezd jutni a magyar, külföldi irodalommal, mint ami ebben a levélben úgy megkapott. S levélíróm aligha nem beszélt vaktában hozzám, amikor dicséretét s dorgálását egy népesedő tábor nevében rótta ki rám. S én egyáltalán nem azért hozom elő az ő levelét, hogy írótársaim nevében megsértődjem, vagy épp a kormányzatot „adminisztratív” beavatkozásra buzdítsam, hanem hogy a tanulságokat, melyek egy ilyen levél mögött lappanganak, mindkettő javára felszínre hozzam.

Annak, hogy az ember aránylag kis pénzen pompás lemezeket vásárolhat, van egy kellemes következménye: elfinnyásodik, s ilyen kérdésekkel lepi meg a barátait: mondd, mi az oka, hogy míg a külföldi énekes hangja olyan lágy-meleg, s valami fényes vagy borús, de ép hámmal borított, a mieinkben az erőlködés ezt a hámot mintha felrepesztette volna. Ha nem hallgatnánk naponta Galli-Curci- és Caruso-lemezeket, ez bizonyára eszünkbe sem jutna, s azt hinnők, így kell énekelni.

Ugyanígy van az irodalomban. Az igazán csodálatos, hogy a magyar műfordítás milyen termést hozott az elmúlt tizenöt esztendőben. S nemcsak a mennyiség: nagy nyugati nemzetek nem adtak annyi élő költőt a külföldi remekművek diadalra vitelében, mint a mieink. Még a prózai művek is elvesztették azt a (nemzeti irodalom fejlődésére üdvös) hátrányt, hogy a nem író fordította s lefokozott, rossz szórendű, zenéjű mondatok fékezték hatásukat. Tolsztoj vagy Stendhal művei ma, mint Báthory Erzsébet, elemésztett magyar remekek vérétől ragyognak. Ennek megvan az az előnye, hogy annyira szerethettük a világirodalmat, s megvan az a hátránya, hogy gyilkos, nehéz versenyre szoríthatja a magyar irodalmat.

Amióta a kortárs nyugati irodalom is kezd beömleni, azt az előnyünket is elveszítjük, amit a megszólalt jelen jelent, még a klasszikusokkal szemben is. Innét szintén a jelen szól, csak (valljuk be) milyen kitűnően. Azt, hogy a Nyugat zsugorodóban, összeesőben van, ha mi tagadnánk is, elárulja legjobbjainak a közérzete. De ne áltassuk magunk: épp a színvonalán – a legjobbjai színvonalán – ez nem ütközött szemmelláthatóan ki, sőt épp az utolsó században, a Fleurs du mal-tól kezdődően, egy nagy ízlésreneszánsz zajlott le a Nyugat művészetében, mely a felesleges ballasztot elvetette, mintha épp a nyugati civilizáció lényegét, az ízlést, az eleganciát, a merész kísérletezőkedvet próbálta volna uralomra juttatni. Az, hogy ez a forradalom (gondoljunk az impresszionistákra) szinte a közönség kizárásával vagy attól függetlenül folyt, ha az őrültség makacsságát vitte is belé, minőségét inkább fokozta. S ahol ez az ízlés szabályozta kísérletezőkedv valami igazzal, meglevővel találkozott, mint az újabb nyugati drámával, a civilizáció tragikus előérzetével, ott valami olyasmi jön létre, amit hiába intéznénk el valami megbélyegző szóval; túl vájtfülű olvasókat neveltünk mi ahhoz, hogy azt ők úgy hallják, ahogy mi kívánnánk, főleg az a része, melynek helyzete, csalódásai vagy egyszerűen kihasználatlan képességei rezonánssá tesznek a hangokra, melyeket ott is az igazi foglalkoztatás híján sértett, erjedésnek indult tehetség termelt ki magából.

Magam is tanúja voltam, mint nevelt ki a nagyok olvasása iskolázatlan, 183fejletlen olvasóból egy élet folyamán finom ízlést s pontosan működő finom ítéletet. S megértem az ifjúságot, mely az újabb művek kiválóságához adja hozzá az akusztikálatlan keserűséget, amelyet a maga viszonyába transzponálva bátorságnak, sőt hősiességnek hisz. A hazai írónak, akinek a szintkövetelésen kívül e bátorság vonzerejével kell versenyeznie, igen nehéz helyzete van, melyben a bátorság (többnyire méltányolt) külsőségeivel próbál érdekes, versenyképes maradni, ki a bátorság, ki az állam pajzsa mögött védelmet találni. Azt azonban, hogy mi itt az ugróléc, s hová van feltéve, a legtöbben nem is látjuk. Így aztán a nemzeti irodalom háromszáz éves pályafutás után visszajut oda, ahonnan elindult. A 18. századvég szép könyvtárú urai nem azért vetették meg a magyar irodalmat, mert az magyar nyelvű volt, hanem mert ahhoz, amit ők ismertek, botladozó és esetlen. A romantikus hazafiság kellett hozzá, hogy e botladozások magasztalását, majd olvasását kötelezővé tegye, azt érdeklődésével kifejlessze, s a nemzeti karaktert kifejező művekben jutalmát nyerje, végül az így kitenyésztett önérzetbe bezárja magát, s a nemzeti irodalommal mint kenyérrel beérje. Ez az önelégültség valahol Mikszáth Kálmán korában kulminált. Azóta a kultúrnacionalizmus ellenére az összehasonlítás s más körülmények egyre jobban összeszorítják, s nem sok kell hozzá (néhány írónak, de inkább költőnek meg kell halnia), hogy ne egyes nagyurak, de az új olvasók százezrei nézzék úgy a magyar írót, mint a 18. századi Festetichek vagy Széchényiek Dugonics darabjait, vagy akár Csokonai hárfahangjait.

A magyar írónak (s tegyük hozzá, kultúrkormányzatunknak), ha fenn akar maradni, ezzel a helyzettel kell szembenézni, céljaiban és eszközeiben ehhez alkalmazkodni.

Goethe kora óta a nemzeti irodalmakkal megfordult a helyzet; akkor a világirodalom fogalmát kellett a nemzeti irodalmak csúcsteljesítményéből megteremteni, ma a világirodalom az előbbvaló, a nemzeti mű is csak akkor tarthatja magát, ha a kiszélesedett világirodalomban is helye van – vagy ismertség esetén helye lehetne. Külföldi kiadók a nemzeti irodalmakat csak egy nagy lektori asztalnak tekintik, amiből nekik kell a „megjelenésre méltót” kiválasztani. „Sie waren ein ganz unbekannter Schriftsteller” – mondta ősz fejemnek az Iszony német kiadója, hogy érdemét megértesse velem. De a magyar olvasó is kezd ilyesformán gondolkozni: a Kortárs írását csak akkor olvassa el, ha szintjétől, tartalmától a Nagyvilág-ban is megjelenhetne.

A fiatal írók egy része érzi ezt a gyilkos versenyt, amelybe a nemzeti védővámok lebontásával került, s próbálna megfelelni neki. Csakhogy ez nem olyan könnyű ám! Mert azok a művek, amelyeken kapnak a kiadók, ritkán érnek el a problémák olyan mélységéig, ahonnét a nagy világirodalmi művek táplálkoznak; azok pedig, amelyek érzésük szerint ott járnak, aggályossá, kiadhatatlanná válnak. Becsületükre: egyesek mégiscsak megírják ezeket is; vannak, akik ilyen és olyan regényeket és drámákat is írnak, s így egy egész kis kézről kézre szálló kéziratos irodalom jön létre, amelyen persze egy kis kör épp azért kap, mert azt a törekvést érzi, hogy a 184mi életünkről, dolgainkról úgy próbál beszélni, mintha a Nagyvilág munkatársa volna. Az utóbbi időben én is elolvastam néhány ilyen igényű, megjelent (s ledorongolt) vagy meg sem jelent művet, amelyek mindegyikét igen tehetséges író írta; hogy ne ártsak nekik, a halottat említem, Sarkadi Imrét, akinek, mialatt egy jó darabja megy a Madách Színházban, egy talán még jobb, még tragikusabb – de teljességgel előadhatatlan – műve fekszik polcomon.

Ezeknek a műveknek két érdemük van: hogy tehetséges emberek írták őket, s hogy rostjaikkal olyanba érnek le, aminek nemcsak kellene lenni, hanem ami valóban van. Aki olvasta Sarkadi kisregényét, A gyává-t, körülbelül megismerte azt a mikrotársadalmat, amelynek az életéről – persze nagy egyéni variációval – ezek a regények szólnak. Miről szól a regényed? – kérdezték egy ilyen egészen kitűnő mű szerzőjétől. – Hogy iszunk, közösülünk (ezt persze durvábban mondta), s közben boldogtalanok vagyunk. S világunkban, különböző fokon – a magas értelmiségtől egészen a bányásztelep jó fizetésű fiataljaiig –, úgy látszik, csakugyan alakulnak ilyesféle társadalmak. A kétségbeesett segélykiáltások, amelyeket Sarkadi hallatott, éppúgy, mint halála is, bizonyíték arra, hogy mindez nemcsak valami inplantált romlásromantika képzelődése.

Amire törekszik, a világirodalmi eszményt, újdonságot ez az irodalom azzal veszti el, hogy ha valami valóságfélét ábrázolnak is (vigyázzunk, nehogy ők legyenek a szocialista realista írók), vagy legalábbis erre törekszenek, a legtöbbjük (s itt nem Sarkadira gondolok) ezt a magasabb rendű rokfortot a nyugati irodalom imponáló receptjei szerint erjeszti; s ha a hazai sznob büszke is, hogy nálunk is erjesztenek ilyen sajtot, a világirodalmi olvasó már csak azt mondja rá: no lám, Magyarországon is erjesztenek ilyen sajtfajtát. A világirodalom egy kicsit olyan, mint a tudomány: igazán csak új felfedezésekkel, termékeny ellentmondásokkal lehet behatolni belé. S erről kétszeresen lemondanak: egyrészt a kölcsönzött módszerükkel, ahogy a valóságukat nézik, másrészt, hogy a maguk élete elzárja előlük azt a valóságdarabot, amelyről valami igazán újat lehetne mondani.

Mindig izgattak a világirodalomnak azok az alakjai, akikben egy nemzeti irodalom egyszerre kiugrik, világirodalmivá válik: így jutottam el Corneille-hez is. Descartes mellett ő az, akiben a középkori nagy virágzását elfelejtő francia szellem szinte újra megteremti magát, s egyszerre más nemzetek figyelmébe ugrik. Kerestem a könyvet, amely a roueni fiúnak e váratlan kiugrása mögé – mely XIV. Lajos korát megelőzte – a történelmi s emberi hátteret odafesti. Egy barátom felesége, aki élete derekán lett francia bölcsész, Schlumberger Plaisir à Corneille-ét hozta el. Schlumberger regénye, a Saint-Saturnin, mint Kritikai napló-m bizonyítja, ifjúságom egyik nagy felfedezése volt, s mohón kaptam a könyvön, amely egyszerre hoz kapcsolatba Corneille életével, s majd negyedszázad után az ő szellemével.

Azt, amit kerestem, nem kaptam meg benne, de kaptam valami mást, ami írónak a legnagyobb ajándék: egy olyan szempontot, amelynek a fényénél a maga munkásságát valahogy elviselhetőbb, kedvezőbb színben 185látja, azon túl ebbe az írásba is idekívánkozik. Hogy mi az? Legjobb fogalmat tán Schlumberger szavaival adhatok róla: A romantika korában Racine-tól fordultak el mint a megtestesült unalomtól, konvenciótól, laposságtól. Ma Corneille esett egy szakadékba. Akárcsak ellenlábasa, épen és biztosan fog belőle kikerülni – s több jel mutatja, hogy e föltámadás ideje nincs már messze. A harc e két név bámulatos jelképe alatt különféle változatokkal tovább folyik egy olyan művészet között, amely az emberi példaképet teremti meg, s egy olyan közt, amely azt elemzéssel, rafináltsággal szétbontja. Olyan korokban, ahol a civilizáció mintha fenyegetve volna, össze kell szednünk magunk, legyőzni a puha szokásokat, helyreállítani az etikát – a költők erős leckéjét kívánjuk. Amikor viszont a biztonság annyira megvan, hogy súlyként nehezedik a független szellemekre, s a kultúra öröksége olyan gazdag, hogy tékozlók lehetünk, mindenki a finom gyönyörök osztói felé fordul, vagy azok felé, akiket – a különös ember-társadalmat aprólékosan vizsgálva, s úgy fogadva el, mint amilyen – az élet megnyilatkozásai jobban érdekelnek, mint következményei. A bátorságnak nincs más kiútja, mint a vájás, bomlasztás; hogy a teherré vált erkölcsi fegyverzetek alatt egy kis természetességet, igazat fedezzen újra fel. De eljön egy nap, midőn a szellemek újra nyugtalanná válnak – azt érzik, hogy közöttük minden alá van aknázva, irányítást követelnek –, s ha az életerő még elég erős, az alkotó mozgalom újra elkezdődhet. Ha különböző figyelmeztetések nem ébresztenének, ha a szociális újjászületés útján lévő országokban nem látszana, hogy a szigor fölébe kerül a gyönyörnek, az akarat az intelligenciának, az, ami irodalmunkban történik, elég lehetne, hogy a fordulópont közeledését jelezze.

A könyvet Schlumberger a Cid háromszáz esztendős fordulójára írta, 1936-ban tehát, s mint a nyugati világra vonatkozó jóslat, aligha mondhatjuk, hogy bevált. Legalábbis, ha a nyugtalanságot látom is, a biztos jelet, hogy a Nyugat Racine fényéből kikerült, s a példateremtés munkája megkezdődött volna: nemigen. Az igazi nagy jelek meg el vannak rejtve a divat tombolása alatt; vagy az életöröm nem elég erős, amelyet feltételül szúr közbe? Minket ez tán nem is érdekel ebben a percben…

1961
186
A Plamen szerkesztőségének

Bocsánatot kérek, hogy meg kellett sürgetni a válaszomat. A szerkesztők, ankétrendezők annyi körkérdést eszelnek ki itthon és külföldön, hogy ha az író mindre felelni akarna, ahelyett, ami neki fontos, állandóan ezekkel kellene foglalkoznia.

S ezek a kérdések korántsem olyan egyszerűek, mint első pillantásra látszik vagy föltevőjük hiszi. Nemrég egy román folyóirat intézett négy vagy öt ilyen kérdést hozzám. S hogy legalább az egyikre válaszolni tudjak, elolvastam egy könyvet az új Romániáról, felújítottam az elfeledt romántudásom, néhány régi könyvem mellett egypár új antológiát is átnéztem, egy-két hónapon át ezzel töltöttem az estéimet, s a válasz végül is nem ment el: a szerkesztő biztos megrótt, hogy nem voltam hajlandó azt a kis fáradságot, amit az ilyen kérdések megválaszolása jelent, az együttműködés érdekében magamra venni.

Attól félek, ugyanígy lennék az Önök két kérdésével, ha megpróbálnék érdemben válaszolni rájuk.

Mert azt, hogy mi a gazdasági együttműködés, körülbelül tudjuk. Elő akarok állítani egy gyártmányt, amelyhez hiányzik a nyersanyagom, a másik állam rendelkezésemre bocsátja, én meg tán az árut engedem át egy harmadiknak, amely annak van híjával. A szocialista országok ezt az együttműködést most szabályozzák, a KGST egyfajta munkamegosztást hoz létre, Önök gyártják a Skoda autókat, mi az Ikarus autóbuszokat. De mit jelent ez a kultúra területén? A tudományban bizonyos fokig kétségkívül utánozható ez az együttműködés. Közölhetjük, amint közöljük is az eredményeket, de a termelési viszonyok itt lényegesen mások. A mű biológiai termék; igen, a biológiai üzemek, a fák gyümölcséhez hasonlít, a gyökerek titkos kémiájával szedjük össze, néha közvetlen közelből, néha messzebbről a sókat hozzá. Az író érdeklődésével kutatja fel a művéhez szükséges anyagot. Ez azonban ösztönös, individuális valami, amit ha lehet is segíteni, nehéz terveket írni elé. Az pedig, hogy egész országok érdeklődése közt valami munkamegosztást hozzunk létre – a csehek írják a vígjátékot, mi természetünk szerint a tragédiát –, ugyebár teljes képtelenség. Miben is álljon hát akkor az irodalomban ez a kulturális együttműködés?

Én úgy gondolom, elsősorban abban, hogy az írók minél jelentősebb műveket próbálnak írni, amelyekben más népek írói is meglelhetik a munkájukhoz szükséges serkentéseket. Azt hiszem, ez a legnagyobb, amit a kulturális együttműködés érdekében tehetünk. Mert ha nincs meg a tápanyag, akkor hiába a mesterségesen csiholt érdeklődés, semmit sem lehet létrehozni. Ami persze fordítva is igaz: ahol nincs érdeklődés (sajnos az írók érdeklődése mintha jóval kisebb lenne az olvasókénál), ott hiába áll zsákszámra a műtrágya, a másik nép élete nem fogja azt felszívni. Én néhány éve, amikor az írók nagy jövés-menésébe magam is belekapcsolódtam, komoly erőfeszítéseket tettem, hogy passzív nyelvtudásom beszédkészséggé alakítsam, e célból még társalgóórákat is vettem. De aztán beláttam, hogy mindez teljesen haszontalan időveszteség, s többet ér, ha ez187zel a fáradsággal írói adósságomból is hozok be valamit, abban a hitben, hogy azokban egyszer tán más népek s íróik is hasznos ösztönzést találhatnak.

Ezzel nem azt mondom, hogy az érdeklődésnek ezt a titkos talajmunkáját nem lehet segíteni. De az alkotók körül is meg lehet kapálni, fel lehet porhanyósítani a talajt. Én például egész fiatal koromban, némi hasonlóságot érezve a magyar és spanyol alkat és helyzet között, eredetiben olvastam a hozzáférhető spanyol írókat, ebből húztam is valami hasznot, de a legfontosabbat, aki mint rokontövű drámaíró bizonyos törekvéseimet bátorítani tudta volna – kitalálják, hogy Lorcát értem –, elkerültem, még a nevével sem találkoztam.

Ugyanígy később, amikor inkább politikai sugallatra a szomszéd népek nyelvével, irodalmával – köztük az Önökével – kezdtem foglalkozni, abból is volt hasznom: annak hogy Husz cseh szövegei, a Palacký dokumentumai a kezembe kerültek, egyik történeti drámám köszönhetem. Viszont nem kétséges, hogy a legtöbb hasznot a lengyel irodalom mélyebb tanulmányozásában láttam volna, ha Dabrowska Máriát, Przybośt, de akár Mickiewiczet is időben ismerem meg. Kívánatos hát – ami most meg is történik –, hogy minden nép s természetesen a velünk rokon helyzetben lévő szocialista népek irodalmáról bő ismertetések jelenjenek meg, s a jót lefordítsák. Így aztán elkerülhetőek azok az elkerült találkozók, amelyekre nemcsak ezt a két példát tudnám fölhozni az életemből. Bár az efféle érdeklődés előtti földporhanyózásnak is megvan a történeti veszélye. Az a tudás, amelyet az ember nehezen, mintegy a sziklából csikar ki, a történet tanúsága szerint mélyebb szokott lenni. Az, amit egyik nép a másiknak hivatalos szervei révén ajánl, nem mindig a legjobb, a tájékozódás sokszor épp azt fedi el előlünk, amire szükségünk lenne.

Végül az utazások hasznát sem lehet tagadni. A mi 20. századi irodalmunkban két nagy költő is van – s a csehekében még több –, akik sosem lennének azok, amik, egy hosszabb franciaországi tartózkodás nélkül: Ady Endre és Illyés Gyula. Az összehasonlítás mindig észnyitó: akkor is, ha nem egy nagy kultúrának a fényében látjuk meg a magunk hiányait, hanem ha ugyanolyan feltételek közt induló, hasonló célra beállt, mintegy versenyben álló nemzetek közt figyelhetjük meg, mi az, amit ők jobban csinálnak, s merre vannak a mi erényeink. Erre azonban a divatban lévő utazások nem elegendőek. Hisz jó is, ha az ember egy kicsit szembesíti – mint én is a szovjet utamon –, amit itthon gondol s odakint lát, de komoly eredmény csak hosszabb kinnéléstől remélhető. Sajnos épp ehhez működik hiányosan a kultúrcsere. Nem tudok magyar írót, aki olyan módon élt volna egy évet szocialista országban, amint Illyés vagy Ady Párizsban. Erre valahogy nincs is „keret”. Én például azzal az elhatározással indultam nemrég az egyik szocialista országba, hogy négy-öt hónapot is ott maradok, egyik írónőjéről tán könyvet is írok. De igen rövid idő alatt megértettem, hogy ott, éppúgy, mint nálunk, a külföldi vagy mint turista, vagy mint beteg, vagy mint az állam ide-oda fuvarozott vendége tartózkodhat; az, hogy valaki elmerüljön a népbe, nincs a bürokrácia rovatában. Itt tehát volna változtat188ni való: mért nem élhetnek írók, szellemi emberek egymás földjén mint tudósítók?

Azokat az érdeklődést keltő utazásokat, amilyeneket most az írók tesznek, úgy gondolom, ifjúkorban kellene egymás országaiban elvégeznünk, a felnőttkorra – s nemcsak az irodalomban – komoly ismerkedő utazások illenének. Épp a cseh–magyar viszonyon figyeltem meg a sajnálatos paradoxont, hogy mialatt a kultúrcsere malmai olajozva őrölnek, az igazi, szomjúságszerű érdeklődés (legalábbis az írók között) kisebb, mint a mi fiatalkorunkban. Abban az időben, amikor én a „tejtestvéreink” nyelvét tanulni kezdtem, sok más magyar író (József Attila például), egyetemi hallgató próbált legalább néhány műfordítás erejéig a nemzeteinket elválasztó ellenségeskedés ellen tüntetni. A pesti követség lelkes attaséja gyönyörű antológiát állított össze, amely később darabonként jelenhetett meg. Nem mondom, hogy annak a lelkességnek nincs meg a nyoma. Hisz csak ebben az évben három irodalomtörténet jelent meg – egy lengyel, egy román, egy szlovák –, amely a mi tapogatódzó tájékoztatásunk folytatja rendszeresebben, de kevesebb gyűjtőerővel. Mert az igazi, amire a népeknek szüksége van, szerintem nem az utazó írók, udvariassági formulák, még csak az ismertetések sem, hanem egyetlen igazi felfedező, aki úgy magyarázza meg egyik népet a másiknak, mint Mme de Staël Goethe, Herder Németországát a franciát beszélő világnak. Én fiatal korom óta várom Nyugattól, Kelettől ezt a felfedezést, abban a hitben persze, hogy irodalmunkból volna mit felfedezni. Nem mert olyan kiválóak vagyunk, hanem mert annyi szép erőt temettünk – ami boldogabb népeknél más tért kapott – irodalomba. S én magam is ilyen felfedezőként próbáltam a körülöttünk élő népek irodalmához közelíteni. Még legutóbb, amikor a Nagyvilág cseh száma módot adott rá, akkor is egy könyv vagy mű ismertetése helyett az én harmincesztendős „cseh utam” próbáltam útirajzszerűen leírni, elsősorban azért, hogy folytatására itthon mások is kedvet kapjanak, s ott kinn is elgondolkozzanak, nem lenne-e érdemes egy ilyen „magyar útnak” is nekivágni. A tanulmányt legalább húszezren olvasták, de nem venném észre, hogy akár annyi hatása is volna, mint annak idején a Tejtestvérek-nek. S Prágában nem is tudnak felőle. Ahogy egyik költőnk mondta a Pan Tadeusz-nak indult époszról: a varjú károgott utána.

1962
189
Levél a szerkesztőhöz

Amikor az idei szép őszön, Sümegre menet, barátaiddal kis tanyám felé letértetek, mint kijelölt szerkesztő azt ajánltad, csináljak egy magam írta rovatot, kései fiók Tanú-t, a Kortárs rendelkezésemre bocsátott zugában.

Jól ismered a gyengémet: semmit se szerettem úgy, mint ezeket az egy munkatársra szabott kis lapocskákat, amelyekbe mint az utcára nyíló olasz míves-boltokban vagy a mi kovácsműhelyeinkben az iparos és a várakozó egyszerre élvezi a mester leleményét s a mesterség ősi fogásait.

Ilyen műhelyecske volt már a Tanú előtt a Protestáns Szemle arcképcsarnoka, a Napkelet-ben a Kritikai Napló, ilyenre húzta le idő előtt a redőnyt a Nyugat szerkesztője, ilyenben szórakoztattam a Híd olvasóit, ötvenhat nyarán is ezt ajánlta – hogy illesszek a lapjába egy Tanú-számot –, az egyik megszületni vágyó folyóirat, magam is egy ablakot kértem, amelyen hetente kihajoljak, a nem vállalt szerkesztőbizottsági tagság helyett, az Írószövetség újságjától. S ha most volt is erőm ajánlatodat nyomban elhárítani, nem mondom, hogy utána néhány napon át nem ábrándozgattam felőle.

Az ilyenféle műhelyek ideje lejárt az én életemben. Nemcsak a betegség szűkíti kapcsolatom a világgal, magam is szakítom már. Mint régi léghajósok, fölhúzom léggömbömbe a létrát, nemcsak a terveim, már-már a testi létem is a Műbe veszi be magát, abban fog, nem a krematórium füstjében s a szétszórt hamuban, egy-két évtized vagy század alatt az emberek szeme elől a semmibe tovaszállni.

De ha maradék időm s erőm az övé is már, haszontalan búcsúintés helyett (melyre úgysincs visszaintegető) itt-ott mégiscsak szeretnék segíteni annyira, amennyire ebből a léggömbkosárból lehet. A veszprémi bemutatóval s a beszámolóval róla a vidéki színjátszásnak próbáltam egy kis lökést adni, ezzel a levéllel a Kortárs-nak s a magyar folyóiratok ügyének általában.

Látogatásod alatt számokat is mondtál: a Kortárs példányszáma négyezerrel nőtt meg Király István szerkesztése alatt, ma már tízezer kel el belőle. A nyáron más forrásból azt hallottam, hogy a Nagyvilág húszezer példányban fogy. Nos, én azt szeretném, ha a Kortárs több példányban fogyna a Nagyvilág-nál! S ehhez kívánnék, amennyire helyzetem engedi, segítséget adni.

Mért haragszom én a Nagyvilág-ra? Mi érdekem van abban, hogy a te folyóiratod legyűrje? Nemhogy nem haragszom, de nagyrabecsülöm szerkesztőit. Érdekes, változatos, a távlatokat nyitva tartó folyóiratot adtak a magyar közönségnek. Én magam sajnos keveset olvasok már, de a környezetemben négy-öt ember is van, aki éhesen csap le rá. Feleségem, aki inkább könyvolvasó volt, minden novelláját, színdarabját, hírét átböngészi. Kanadában élő lányomnak a Nagyvilág-ban küldjük a hazát s a világot egyszerre. Barátnője, a nyelvekben járatos német–spanyol szakos tanárnő a Nagyvilág tartalmán át tanulja meg Magyarországot tisztelni. Az osztrák lapban, mely a német Minőség forradalmá-t méltatta, ugyanakkor a Nagyvilág-ról jelent meg csodálkozó cikk. Irodalmunknak, s tán nemcsak annak, még sincs nagyobb érdeke, mint hogy a példányszámok versenypályáján a 190Kortárs befogja s lehagyja a Nagyvilág-ot. Miért? Mert ez azt fogja jelenteni, hogy a magyar közönség s vele a magyar írók hite a magyar irodalomhoz visszatért.

Amikor 1958 tavaszán a népi írókról a bírálatok megjelentek, a vita egyik kezdeményezőjének mondtam: „Vigyázzatok, akármilyen hibái voltak az úgynevezett népi irodalomnak (mely persze nagyon különböző írókat fogott bizonytalan határú név alá), ha tekintélyét veszti, nem az lesz a következménye, amit ti reméltek. Épp az előtt az ár előtt fogja megnyitni az utat, amelytől a legjobban félhettek. Mert a népi irodalom, ha az idő eljárt is fölötte, mégiscsak magyar s közösségi irodalom volt. S legkülönb képviselőiben, félős, nem őket nyomjátok félre – az európai szellem sokat ígérő tartományát fogjátok a nyugati irodalom gyarmatává süllyeszteni.”

Ez nem is történhetett másképp. Hisz a magyar írók, köztük élő klasszikusok bírálatának az ideje azonos volt azzal, amelyben az a bizonyos függöny lehúzódott, s szinte egyik óráról a másikra egy kiesett negyedszázad árasztotta el a Nyugat felé fordult érdeklődésünket. Az új látvány, mint az én Lorca-, Dürrenmatt-tanulmányom bizonyítja: az öreg írót is fölvillanyozta s meghökkentette. Úgy érezte, kimaradt valamiből, amihez benne is megvolt a kezdet. Míg ő a nehéz idők nyomásához torzult, mások könnyebb ég alatt eltrillázták az ő torkában is ott ülő dalt. Hát a fiatal! Akinek mindez vadonatúj volt. Aki elől mindazt, ami most a magas ízlés, túlérett művészet színeiben és ingereivel tört rá, néhány olyanféle jelző födte el, mint dekadencia, formalizmus.

A Nagyvilág sikere ennek a betörésnek volt a következménye. Maga a folyóirat igyekezett pártatlan tájékoztatni, az ár ellen zsilipeket beiktatni, a közönség azonban, tudjuk, nem úgy olvasta, s az írók sem mindig tudták indulásuk világát a „korszerűség” sugallatával összekapcsolni.

Ma mintha megállapodóban, sőt apadóban volna az árszint. Az új borzongások nem újak többé, s mint minden túlérett, rafinált inger, gyorsabban telítenek el. Másrészt egyre több magyar író ír nemcsak jó verset, de prózát is, a magunk világáról. Végül a sznobizmusnak is meg kell hökkennie, lassan tán fordulnia is, bár a magyar irodalom külföldi terjesztése távolról sem kielégítő, mégiscsak kezd kiderülni, hogy az a huszonöt év, amire mi Európától elszakadtunk, nemcsak lemaradást, de világirodalmi értékeket is hozott, amire külföldön is kezdenek ráeszmélni. Én magam is derűsebben állom az itthoni rosszakaratot, amióta egy-két kinti szemben megpillanthattam magam.

Egyik írótársunk, akinek egy magyar könyvet kellett volna második hazájában bemutatni, a magyar irodalom angol szakértőjét idézve, meglepő módon azt magyarázta el, miért érdektelen nyugatiak számára a magyar irodalom. Ahogy ők fogalmazták: a magyar irodalom azért nem hat, mert nemzeti irodalom. Ez a tétel azonban ebben a fogalmazásban elég szerencsétlen. Hisz az európai irodalmak csaknem mind akkor nőttek be a világirodalomba, amikor igazán nemzeti irodalmakká váltak. Különösen jól látható ez azoknak a népeknek az irodalmán, amelyek, mint a német vagy az orosz, nem természetes vegetációként keletkeztek, hanem – hogy legyenek 191– a nemzeti önérzet importjaként. Mindenikük akkor kezdi a világot érdekelni, amikor nemzetközi lerakatból igazán nemzetivé lett. S hozzátehetjük: az olyanféle elszakadás a világ hatásaitól, amilyen nálunk következett be 1938 után, de részben már előbb, sokszor nemhogy ártott, de kedvezett a nemzeti önállósodásnak. Nem akarom az olasz reneszánszt emlegetni, amely az Alpok és a százötven éves béke védelmében mint a mediterrán világ, az olasz változatok magára ébredése virul ki, vagy a francia klasszicizmust, amely szintén ilyen nemzeti splendid isolation-ban teszi meg döntő lépéseit. De nem volt-e a német kibontakozásnak is egyik feltétele az a két-három évtized, melyben Napóleon seregei az önérzetet is kitaposták a nemzetből, a magából merítő szellem azonban egy óriási, hatásosabb ellentámadást készített elő. Ugyanígy a dekabrista felkelés utáni Oroszország, mely úgy tartotta a szellemet markában, ahogy Miklós cár személyes cenzúrája az irodalomalapító Puskin Sándort. Én úgy hiszem, a magyar irodalom a Nyugat és a Válasz nemzedékei alatt közel jutott ahhoz a fokhoz (ha a nyelv nehézségei miatt ez még nem is derült ki eléggé), amelyben az irodalom már eléggé nemzeti, hogy univerzális legyen. S épp ezért ijesztett meg a kritikus percben bekövetkezett gátszakadás, amely a kívánatos harmadik nagy nemzedék helyett a nyugati irodalmakon kapó s abba végül gyorsan belecsömörlő közönség, és alkalmatlan helyen utánzó írók nevelésének kedvezett.

Pedig ha valahol, hát Magyarországon sok minden van együtt – legalább annyi, mint Lengyelországban vagy Jugoszláviában –, hogy az európai civilizáció teremtő népváltásába alkotó módon beléphessünk. Olyan százezernyi, valóságos olvasó és nézőrétegünk van, amilyen másutt már alig, olyan több százezernyi potenciális, amely ma még az irodalomnak is megnyerhető, nemcsak az autónak, frizsidernek. Egy 60–70 évnyi, nemzedéket nemzedék után emelő, összefüggő irodalmi folyamat, amely még a néma évtized, az ötven körüli évek nyomása alól is meglepetést keltő művek sorával bújt elő. Faulkner mondta Beszélgetései-ben akkortájt: nem hiszi, hogy a Szovjetunióban remekművek ne rejtőzzenek a pincékben s padlásokon. Nos, nálunk a remekművek az ötvenes évek derekától lassan előkerültek. Csak Szabó Lőrinc öregkori líráját említem! Karácsony este, amíg az unokák zaja el nem nyomta, régi családi szokásként verseket olvastunk, többek közt a Sokízületi gyulladás-t. Nem hiszem, hogy lenne nyelv, amelyre megfelelően lefordítva, megrendítő hatást ne tenne. Vannak végül sokat ígérő fiatal íróink, akiket a közönség is egyre inkább felfedez magának. Én kivételes dolognak hittem, melyet az irodalmi érdeklődés nem is magyaráz egészen, hogy dráma- s tanulmánykötetek nálunk húszezres példányszámban jelennek meg s fogyhatnak el. De a tízezres szám, azt látom, nemrég fellépett íróknál sem kivételes. Egy első regény második kiadásán káprázva láttam a huszonötezres számot. S ha a közönség érdeklődését politikai s irodalmi divatok szítják is, az idősebb írók nagysága, mint mondják, az anakronizmus árnyát veti szellemi életünkre, a fiatalok érdeklődése állítólag szűk, ország-világ figyelése helyett egymást bolházgatják; akit a divat ragasztott oda, lassan igazi érdeklődővé válik, az öregek je192lenléte magas mércét jelent, s az életnek szinte minden területén jelentkeznek literátus emberek, akik egyelőre mint esszéírók (befogásuk nagy szerkesztői feladat!) óvhatják a beszűküléstől irodalmunk alapterületét.

Az, hogy a magyar írók (gondoljunk a szociográfus irodalomra) olyan problémákkal is küszködtek, melyek másutt nem esnek az irodalom körébe: kétségtelen. Ez azonban nemcsak azt jelentheti, hogy irodalmunk úgy nemzeti, hogy kisszerűen praktikus, azt is, hogy tartalma s méltósága másutt már elapadt forrásokból táplálkozhat. Hogy egy nép ügye-baja mennyire képes világirodalmi érvényt kapni, a szenvedélytől, művészettől függ, amely fölemeli. Tolsztojnak nem árt, hogy olvasóinak a zemsztvo kérész intézményével is meg kell ismerkedniük. S én már fiatalon is úgy éreztem, hogy a magyar irodalom mélyén végül is ott él a pátosz, amely ha a legmagasabb művészi kifejezést tán nem is érte el, a kisszerűn helyit a nagyszerűn általános szintjére nyomhatja. Ami nemzeti szempontból szomorú, hogy Európa egyik olyan népe vagyunk, mely évszázadok óta egyre közvetlenebb életveszélyben a lét-nemlét határán élt, az írónak egy ironikus világban komolyságot s már-már ószövetségi méltóságot adott. Hol kapott a tanulmányírás olyan feladatot, mint a mi ifjúkorunkban, ahol a szétfoszlott nemzeti tudatot kellett a maga erejéből újraszőnie? A lázálomszerű, valóságos országokban, melyekben polgárai éltek, majd szétszóródtak, az irodalom őrizte az igazit, a virtuális Magyarországot, amely összefűzte s fölemelte őket. S ez a virtuális Magyarország itt-ott már a virtuális Európa, az emberhez méltó élet modelljét is ott hordja magában. Ahhoz, hogy valaki nagy íróvá lehessen, kell bizonyos fokú vakmerőség, mondhatnám arcátlanság, el kell hinni, hogy az igazság bennünket választott médiumává. A magyar szellem már-már elérte a médium-arcátlanságnak azt a fokát, amelyben a kis nép az emberiségnek mondja a megoldást. Ebben a felelős önkívületben a kedvszegés, az utánzás csábításaival szemben, akár csontváryasan is megmaradni: ez az, amin ma a magyar irodalom s tán a magyar nép léte függ.

Távol legyen tőlem, hogy irodalmunk és íróink értékét Európa tetszésén (bárminek az értékét, bárkinek a tetszésén) akarjam lemérni. A nyugati példa s immár piac felé tekintők azonban gondolják meg, hogy a nagy nemzetek tetszése kétféle lehet. Vállveregetés: „Lám, a macedónok, egészen ügyesen csinálják, aminek mi mesterei vagyunk.” S a meghökkenés, vagy akár megbotránkozás: „Ezeknek még ilyen hitük van ehhez? Itt még így virágzik már-már huszonegyedikként a tizenkilencedik század? Honnan veszik a komolyságukat?” Én azt hiszem, kár volna az előbbi fajta tetszésért az utóbbi lehetőségét feláldozni.

Hogy a magyar irodalmat azért szeressük, mert a mienk, a nacionalizmus pólyáskorának volt jeligéje. Hogy nagynak tartsuk, holott nem az, hőbörgő korának túlzása. Az azonban, hogy elért eredményeit ne lássuk, sőt letagadjuk, lehetőségeit kishitűen feladjuk: az életösztön csődje. A Nagyvilág legyűrése egy izgatóbb folyóirattal, megkétszerezett olvasóközönséggel: azt jelentené, hogy a világba belekáprázván írók és olvasók megtalálták meglevő lehetőségeinkhez a hitet.

193

Amikor 1956 tavaszán az én házam táján is rügyezni kezdtek a szerződések, szépirodalmi munkáim gyors és könnyű elsütése helyett egy tanulmánykötet összeállításába öltem az értékes időt, mely az akkor kibontakozó nemzedék konkrét munkái mögé akarta a magyar irodalom lehetőségeit lélegzetemelő perspektívaként odarajzolni. Azt gondoltam, az irodalomban is van tapasztalat, s főleg álomátadás, s a munkahipotézis, mely engem egy életen át megtöretlen tartott, fújtatóként éleszthet parázsló törekvéseket. Ez a tanulmánykötet volt a Magyar műhely, melynek java anyaga Kiadatlan tanulmányaim-ban most fog megjelenni. 1962-ben, amikor mint gondolkodó megint szóhoz jutottam, s egyik kultúrpolitikusunk arra bátorított: írjam meg kultúrpolitikánk bírálatát, ezt az ajánlatot megint arra használtam föl, hogy a magyar művelődés munkásait, közönségét meggyőzzem, hogy a meglevő kezdetekből az adott viszonyok közt is lehet mintaszerűt csinálni.

Ilyenféle írásokhoz nem kezdhetek többet. Nemcsak mert fönn vagyok immár a kosárban. Félig-meddig igazat adok annak a (lassan nagyszülő sorba kerülő) fiatalnak, aki Ha most lennék fiatal című írásomért egy Ha most lennék öreg cíművel oktatott vissza: egyik nemzedék nem rághatja meg a másik ételét, főleg ha magának is hullóban a foga. Amit a nehéz tájra visszanézve megtehetek: az a külső, majdnemhogy materiális segítség, a példányszám megkétszerezés célul tűzése s szolgálata. A veszprémi színháznak megígértem, hogy minden új darabom az ő lektúrájukon megy át, s a régiek közül azt használhatják föl, amelyet céljaik érdekében jónak látnak. Hadd előlegezzem emberi és írói érdemednek az ott már megszolgált bizalmat. Ha te is célravezetőnek érzed, olvasóim szokják meg, hogy írásaimmal, köteten kívül elsősorban a Kortárs-ban találkozhatnak. Mindazt, amit munkásságom kiegészítéseként írok, összegyűjtünk, a gondozásukra vállalkozók elsősorban te eléd fogják odatenni.

1964
194
Második levél a szerkesztőhöz

A budai Toldy Gimnázium igazgatója nemrég megkért, hogy az iskola alapításának 110. évfordulóján emlékezzem meg arról a két esztendőről, melyet mint 16–18 éves fiú a vároldali gót iskolaépületben töltöttem. Ez a két év arról is nevezetes számomra, hogy a derekán, a VII–VIII. közti nyáron ismerkedtem meg Adyval s a Nyugat íróival. Kevés fontosabb dolog történt velem életemben. Olvasni addig is olvastam, de abban az évben, a viharos nyolcadikban lettem olvasóvá, aki többé nem csak időtöltést, de irányítást, szellemi égtájakat, delejtűt keres a betűben. Önképzőköri emlékeimen végignézve eszmélek rá, hogy a magyar és világirodalmi tájékozódáson túl mekkorát értem abban az esztendőben. Előtte naiv önképzőköri novellák, a végén egy ünnepi beszéd – 1919. március 15-én –, melynek már az életemet irányító munkahipotézis főgondolata. S nemcsak én estem át akkoriban ilyen változáson. A Nyugat-nak bajos volt ezer előfizetőt toborozni, de a címlapján felsorolt főmunkatársak köré igazi olvasók verődtek, akikben mint ízlés, érdeklődés, világnézet íródtak a kezükbe került Nyugat-számok.

A harmincas évek végén s a negyvenesek elején mint író értem meg az olvasók s hozzá megint igazi olvasók számának a felszökését. Egy újabb írónemzedék érte el termőkorát, s bár tagjait nagy személyes s politikai ellentét választotta el, volt valami közös bennük, ami lehetővé tette, hogy ha egymással nem is, de egy új olvasóréteg szívében összeférjenek. Hogy ezek megint igazi olvasók voltak, annak legjobb jele, hogy a szellemmel, melyet képviseltek, mint hátszéllel vagy súrlódással az ötvenes évek végéig számolni kellett.

Az utolsó hat-hét évben, 1958 óta, minden eddiginél hatalmasabb olvasógyarapodásnak voltunk tanúi. Az ember hitetlenkedve böngészte könyvei végén a példányszámot; nemcsak egy-egy író, de szinte valamennyien. Külföldi utazásaink s másféle összehasonlításaink során is ez volt – az 5–6000 példányban fogyó költők, 10–20.000-res drámakiadványok –, amivel büszkélkedtünk, a pult alól fogyó klasszikusokról, külföldi írókról nem beszélve. Aki látta a két kisebb dagályt, bizakodva figyelte az áradásszerűt; a javíthatatlan reménykeltő elméletet, új láthatárt is költött hozzá. A bizakodás annál indokoltabb volt, mert a gyarapodás magvában ott volt a régi (még mindig csak 30–40 közt járó) kipróbált olvasóréteg, s az olvasószint emelkedését egy kimeríthetetlennek látszó folyamat táplálta: a társadalom értelmiségivé válása, a diplomák megsokszorosodása, országos tanulási láz, jó könyvek, széles könyvszolgálat. Ha a Nyugat-idők olvasó vetését az ellenforradalom sem taposhatta el, s a szociográfus írók is közel jutottak hozzá, hogy új társadalmi tudatot szőjenek az elsenyvedt s megzavart helyett: mit ígér – gondoltuk 1960 körül –, milyen országirányítóvá váló közvéleményt ez a százezrekre növő olvasó-tömeg?

Néhány éve, bennem legalább, ez a bizalom megcsappant. Egyéni okom nincs rá, de ha körülnézek, kik járnak előttem s ki mennyire mögöttem, feszélyezettséggé válik az örömem. Hisz régen is voltak Harsányi Zsoltok, 195de aki Adyt és Babitsot, majd Illyést és Szabó Lőrincet olvasta, tudta, merre van a ponyva felé a határ. Mint nyolcadikos diáknak megvolt a névsorom, sokban igazságtalan, a bevevésben könnyelmű, a kizárásban kegyetlen, de mégiscsak jó fele mutató; amint az 1940-es 18 éveseknek is volt névsoruk, ahogy mondják, még igazságtalanabb, de mégiscsak élő klasszikusokhoz kötő. Ma a névsorok s vele a határok is mintha elmosódóban lennének az igazi s tucatírók közt. Mialatt a kritika az irodalmat támadta, a szélvédett árnyékban dudvaklasszikusok nőttek föl, akik lassan befedik s nem engedik kifejlődni az igaziakat. Az olvasók hajlama a szórakoztatás, külföldi divatok, politikai heccek felé tolódik. Jókait ma nagyobb írónak tartom, mint fiatal koromban. Mekkora világot épített be a regényeibe, s mekkora magyar világ volt, amit beépíthetett! De ha a kiegyezés utáni kornak már azt róttuk fel, hogy Jókai kábulatában élt, mit szóljunk, ha azt halljuk, hogy még mindig ezt a kábulatot mérik a legnagyobb dózisban a könyvtárpolcról. Ugyanakkor Móriczot, aki nemcsak olyan szélességben, de mélyebb rétegekig, apostolibb szándékkal ment le, ahogy hallom, egyre kevésbé olvassák. Itt is van biogenetikai törvény, mondják; az új olvasó rétegnek át kell mennie a fejlődés gyermeki fokán. De a mi nemzedékünk parasztolvasói mért tudtak mindjárt Illyés Gyulán vagy Veres Péteren kapni? Vannak, persze hogy vannak ma is igazi olvasók, de azok egyre jobban elvesznek a csak szórakozók, divaton kapók hullámverésében.

Mi volt a feltétele annak, hogy ilyen országban, mint a mienk, igazi olvasók támadjanak? Az igazi írók jelenléte. Minket a magyar irodalom tán legnagyobb nemzedéke tett olvasóvá. S 1940 körül is volt nyolc-tíz olyan termőben levő író, akik együtt: az életre kilátást, a nemzeti szorongásokra magyarázatot, a munkára serkentést adhattak. Igazi író van ma is egy nemzedéknyi, elég ennek az estének*1 a névsorát végignézni, pedig ez a névsor értékcsökkenés nélkül a kétszeresére nyújtható. Amiben elmaradnak: az írói szerep, a társadalom megmozgatása. Több az olvasójuk s kisebb a hatásuk. Másik feltétel: a feladat, melyet az igazi író felismer s az igazi olvasó ráismerve programmá tesz. A Nyugat idejében ez a feladat az ázsiai lemaradás felismerése, behozása volt. A mi időnkben: a megváltozott országhatárok közt az elkábult öntudat, tájékozódás, reagálás felélesztése, átállítása. Ma ne volna ilyen igazi írót s olvasót összeforrasztó feladat? Amikor nemcsak a keretek változtak meg, de az élet és gondolkodás egész szövete. Mekkora feladat ezt csak ábrázolni is! S ezt csak olyanok végezhetik el, akiknek az nem tanulmány, bravúr, „mai téma”, de az életükkel együtt nőtt emléknyaláb. Harmadik feltétel: az igazi irodalmat történeti huzat lobogtatja. Író és olvasó a felismeréstől a változásig, a veszély érzésétől a szabadulás felé áramlik. A tízes években Ady történeti légszomjától a forradalom felé; a harmincas, negyvenes években a Pusztulás elkiáltásától a reformkövetelés, majd a háborún túl fölsejlő új rend felé. A szorongás ma is megvan s aki nem engedte el a közös anya kezét, nem szakadt el egészen egyénné: osztoznia kell benne; a népesedési statisztika csak leolvasható 196grafikonja sokkal bonyolultabb belső bajoknak, amelyeken a szocializmus nyújtotta lehetőség sem tudott segíteni. Itt ne volnának sáncok és falak, melyeket a jobbra törésnek be kéne vennie?

Minden feltétel együtt van hát, hogy a könyvfogyasztók seregéből ne egy vagy tíz, de százezer igazi olvasó csomósodjék a méltósághoz jutott írók köré. Mi hiányzik hozzá? Én úgy látom, a remény. Remekművet is lehet ponyva gyanánt olvasni, csak az agyunkat kötve le vele, s az őszinte, gyötrődő írón át is lehet üres, kaján fintort vágni a világra, fölényeskedésből, sznobizmusból. Azt az olvasót azonban, akit én az igazinak nevezek, valami remény tapasztja az írójára, segítséget, megértést, küzdőtársat vár benne, amint az igazi író is, akármilyen különcségbe csomagolta, ezt a reményt próbálja nyújtani. Ma ez a remény engedett le, mint a futballgumi, írókban, olvasókban.

Hogy az anyagi életszínvonal emelkedése, ha az igényeket nem tudjuk hozzánemesíteni, valami italbolt, jobb esetben autós civilizáció felé vezet, elég nyilvánvaló. De hogy a szellemi életszínvonal emelésének, ha a megnőtt műveltségnek nem tudunk tevékenységi teret biztosítani, még több a veszélye, annak nemigen vagyunk tudatában. Az építészek megmondják, egy tüdő hány légköbméter levegőt kíván; a műveltség nemcsak a valóságos, hanem a szellemi igények köbméterét is megsokszorozza. De mi történik ott, ahol a mestergerenda változatlanul alacsony, a padló szintjét pedig megemelik? A lélek szorul, a műveltség fullaszt, s a tevékenységi kedv cinizmussá, hitetlenséggé áporodik. Ha gyereket hozol a világra, kenyeret kell a szájába adnod; ha művelt embert termelsz, teret kell adnod a kezdeményező kedvének. Az elmúlt években sok rosszallást vontam magamra azzal, hogy írásaimban programot próbáltam adni ennek a tétlen, erjedő műveltségnek. A legfontosabbak tán most, ha megjelennek. A fiatalabb íróknak azonban, ha alul nem akarnak maradni a hazai ponyvával s a ponyvaként olvasott külföldi könyvekkel szemben, mégiscsak egy ilyen kimondott vagy kimondatlan (az öregek rögtönzéseinél időszerűbb s szervesebb) programban kell az olvasók hiányérzetével találkozniuk.

Amikor annak idején munkatárstoborzás közben engem is fölkerestél, gondolkoztam, miben segíthetnék embereknek, akiknek a nagy részéhez csak az egyoldalú tisztelet fűz, s akiktől három évtized választ el. Akkor azt írtam: próbáljuk meg, nyomjuk fel 20.000-re (a Nagyvilág-éra) a Kortárs példányszámát. Mi öregebbek csaljuk ide az olvasóinkat, a fiatalok fogják hozzá a maguk növő táborához. Tulajdonképpen itt is az igazi olvasók összehozása, együtt-tartása volt a cél. Hisz a külföldi irodalom nevelhet írót, egy-egy művelt olvasót is, de igazi olvasót, tömegeset csak a hazai irodalom támaszthat, abban ismerünk rá közvetlenül arra, amiben élünk, s annak a megoldásait alkalmazhatjuk (modorosságba vesző áttételek nélkül) az életünkre. Ehhez azonban helyre kell állítani a hazai irodalom tekintélyét, számokban is megnyilatkozó erejét.

Azóta több mint egy év telt el, s a folyóirat, igényes szerkesztésedben, ezt a célt el is érte, meg nem is. Elérte, mert a Kortárs példányszáma 11.000-re nőtt, a füzeteket az első félórában elkapkodják. Az, hogy a 20.000-et el 197lehetne-e érni, nem tudjuk: közbeszól a papír s az anyagi. A tető tehát itt is betonból van, s mintegy előírja a programot: nemzedék tömörítéssel, bátrabb, nem az írókat csonkító kritikával, a nemzeti gondok és remények megmozgatásával: igazi olvasókat állítani a szűk helyen is a nemzet tudatát s lelkiismeretét őrző írók közé.

Adhatok-e, mint kívánnád, ebben a munkában is segítséget, ahogy az olvasószám növelésére (némi bűntudattal, s nem tudom, milyen sikerrel) adni próbáltam? Ha a példányszám úgyis elérte a plafont? Mért fogjam el tovább mások elől a helyet? Ha jónak látod, tán ezt ajánlhatom fel. Hogy, hogy nem, ebben a színházi évadban, szándékom ellenére, négy bemutatót értem meg, kettőt a fővárosban, kettőt a vidéken, kettő felújítás, kettő eredeti. Illő hát, s szívkönnyítő is, hogy néhány évig ne vállaljak több bemutatót (s mint négy évtizedből háromban) régi, kedves színpadomon – a Papírszínházén – játsszam el darabjaim, s hogy a hozzám szokott nézőt kárpótoljam – tán az igazi olvasók összetartásában is segítsek –, egy-egy részletre vagy bemutatóra, ennek a függönyét húzzam szét folyóiratodban.

1965
198
Levél Olaszországba

Kedves Gigliola Spadoni! Képzelheti meglepetésemet: levél Olaszországból, magyarul s nem egy kint élő magyar írta, hanem bemutatkozása szerint „olasz egyetemista lány, aki már néhány éve érdeklődik a magyar irodalom iránt, sőt szereti ezt az irodalmat, mint aki egy igazi felfedezést tett és szellemileg is gazdagabbnak érzi magát”.

Először is hadd nyugtatom meg: semmiféle türelemre nem volt szükség, „hogy sok nyelvi hibája ellenére” végigolvassam levelét. Sőt egyre növő bámulattal olvastam. Igazán hálás lehet öreg magyar professzorának, aki nyelvünkre tanítja; én számos európai nyelven olvasok, de melyiken tudnék ilyen kevés és lényegtelen hibával levelet fogalmazni? Pusztán ez a ritka kitartás is megérdemelné, hogy figyelmét megköszönjem. Levelében azonban több olyan pont van, ami a nyilvános válaszolást kívánatossá teszi. S minthogy sorai folyóiratunk, a Kortárs szerkesztőségén át jutottak hozzám, s célzása, hogy „igazán nagy lelke van az ön kis népének”, arra vall, hogy olvasta ezt a folyóiratot, s benne az ószövetségi prófétákról szóló cikkemet, úgy gondolom, nem lesz kellemetlen meglepetés, ha ezt a választ közös folyóiratunkban kapja meg.

Amire elsősorban kell felelnem, ön zárójelben veti oda: „és bátorítson a »merész« vállalkozásra, hogy megtanuljam a magyart”. Igyekszem teljes felelősségtudással megfelelni ennek a kérésnek. Nemrég egy kiváló délszláv író tisztelt meg látogatásával. Hogy kedveskedjem neki, előkerestem a regény- és drámaciklusát tartalmazó könyvet, melyből annak idején, lenn élő barátaim biztatására nemcsak őt ismertem meg, de anyanyelvét is tanulgattam. A könyv margóján még ott volt a harminckét év előtti tanulás nyoma, a kikeresett délszláv szavak. Ő megnézte a könyvet, s azt mondta: nem érdemes (s itt anyanyelvének a neve következett) azon a nyelven tanulni. Engem egy pillanatra meghökkentett a válasza. Én azért kezdtem el akkoriban, négy más nyelvvel együtt, azt a nyelvet is tanulni, hogy ezzel mintegy jelképesen is áttörjem az idegenséget, ellenszenvet, mely szomszédainktól elválasztott. De ahogy az elutasító megjegyzést megemésztettem, egyre több tisztelettel gondoltam az igazságszeretetre, amely ilyen lakonikusan tette túl magát nemzeti önérzetén s személyes ellágyuláson. Ha ön csak a magyartanulásra kérne bátorítást tőlem, úgy, ahogy valaki barátjához fordul, mit tanuljon inkább, mondjuk: spanyolt vagy oroszt, tán volna erőm nekem is azt mondani: magyartudásából előreláthatólag nem lesz az életben annyi haszna, mintha azalatt az angolban vagy franciában erősítené magát. Ön azonban más szóval állított be hozzám, „mint aki igazi felfedezést tett”, s ez úgy érzem, másféle válaszra jogosít.

Kellő körültekintéssel tán azt mondhatnám: „Ha én lennék olasz egyetemi hallgató vagy már egy kicsit idősebb ember, kritikusféle, amilyen huszonöt-harminc esztendős korom közt voltam, azzal az érdeklődéssel, felfedező lázzal, ami akkor élt bennem, s egy véletlen – lassan hivatássá váló – szeszély a magyar irodalom tájaira vetett volna, úgyhogy annak a munkabírásnak a javát, amely regények, drámák, esszékötetek tucatjait hozta 199létre, ez az irodalom szívná föl, fölöslegét pedig arra fordíthatnám, hogy eredményeit kellő szemhatárba állítsam, a mai eszemmel nézve sem érezném elpazaroltnak a fáradságot, amelyet ennek az irodalomnak a feltárására fordítottam.” Ez merész kijelentés, s magam is megijedek tőle: hogy fogom megokolni.

Művelődésünk, mint mondani szoktuk, erdőégésszerűen terjed; új s új népek táplálják továbblobogó tüzét. Az újkorban az olasz, spanyol, angol után így lobbant ebbe az égésbe a német, a 19. században az orosz és skandináv, legújabban az amerikai irodalom. Európának egy része maradt ki (néhány múlt századbeli lengyel írót nem számítva): a német és orosz tömb közé eső dunai és balkáni népek öve, s bár Európa régi felfedezői ébersége (talán a levelében is említett „divatok” hajszolása közben) eltompult, vannak jelek, hogy ez a terület sem fog mindvégig magának parázslani, hanem belekapcsolódik e nagy vándor lobogásba. A német nyelvterület kritikusai, akik tán a legtöbbet őriztek meg a goethei éberségből, Kelet-Európa felé fordulnak kíváncsiságukkal, s e terület kiadói néhány év alatt több kelet-európai könyvet adtak ki, mint idáig évtizedeken át. Annak, aki a magyar irodalmat akarja felfedezni, ebben a munkában kell részt vállalnia, de úgy, hogy a különbséget is felismeri, amely ezt az irodalmat a környező népekétől elválasztja. A legszembeszökőbbel, a más alkatú, finnugor nyelvvel, annak a nehézségeivel már megismerkedett, részben le is győzte őket. Ez a nyelv, mint tudja, másféle származást is takar. Nem véletlen, hogy az Európa alatti folklór épp itt tört be, Bartók zenéjében, gejzírszerűen a századforduló Zukunft-Musikjába: a magyarság legjellemzőbb íróiban is Európa alatti rétegekre emlékszik. Ennél is nagyobb az eltérés sorsunk s a környező népek, szlávok, románok sorsa közt. Herder a nagy német gondolkozó 1790 körül apáink megrökönyödésére ki is mondta ezt a különbséget: a szlávok, bár jórészt elnyomatásban éltek, terjedő, nagy jövőjű néptörzs, a magyarságra viszont, bár akkor még egy Itália méretű országot neveztek el róla, szerinte pusztulás, az ön által megszeretett nyelv elnémulása vár. S ebből igaz annyi, hogy a magyarságot sokkal mélyebb létveszély vette körül, melyet elsősorban írói éreztek, s azok is szálltak harcba vele. A magyar irodalomnak azok a sajátságai, amelyek a környező népekétől megkülönböztetik s amelyeket felfedezőjének ismernie kell, ebből az alkati s méginkább sorsbeli másféleségből táplálkoznak.

Civilizációnk s vele Európa sorsa attól függ, hogy a volt gyarmati népeket is magába ölelő új világcivilizációnak tud-e használható példát adni. Az ipar vívmányai, a nyugati élet külsőségei arra alkalmasak voltak, hogy Kelet régi civilizációit megbénítsák; e népek azonban a lelküket megtermékenyítő tartalom nélkül csak a visszaütés kíméletlenségében lesznek tanítványai. Nyugaton, mióta a gyarmatosítás a világot egy durva abroncsba fogta, tudósok s művészek százai-ezrei fáradtak, tudatosan vagy öntudatlan, hogy szellemünket az Európa alatti, Európán kívüli világra kitágítsák: a japán festészettől a teozófiáig, az afrikai folklórtól Gauguin képeiig, az egyiptomi szobrok példájától a New Orleans-i néger népzenéig, hányféle módja e világ befogadásának. Mindezek azonban, ha a figyelmet, fogé200konyságot kiterjesztették is, inkább csak az európai civilizáción belül lettek járványokká, s nem kívüle kapcsokká. A legkomolyabbak azok a kísérletek voltak, amelyek nem egy külső egzotikumot oltottak európaivá, hanem ahol egy nép a maga – Európa alatti alkata s európai műveltsége közt – létéért, kibontakozásáért küzdve, igyekezett összhangot teremteni. A klasszikus orosz irodalom így töltötte meg a nyugati regény mintáit eurázsiai tartalommal, Gandhi a maga iskolázottságát India ősi szellemével. De az orosz irodalom épp a legnagyobbjaiban messianizmusba torkollt, Gandhi nyomát India egy-két évtized alatt felszívja. A feladat azonban itt van és sürgetőbb, mint az ő korukban, s minden élő hidat meg kéne becsülnünk, amely az európai hagyomány s az Európán kívüli népek lelke közt létesít összeköttetést. Ha jobban megismeri, azt fogja látni, hogy a magyar irodalom egyike ezeknek a természetes hidaknak. A görög példa sokszor és sok helyütt vált irányzattá, a magyar irodalomban azonban olyan írókat fog lelni, akik nem programból, szerelemből, hanem természetük gyónása közben tártak fel egy archaikus magyar görögséget. Az Ótestamentum-nak is megvolt a hatása az egész keresztény világra, a mi zsidózóink azonban egy szinttel mélyebben jártak ebben a zsidóságban, s amint tán hihetem, a hinduságban is. Mindez azért, mert létük Európa alatti fele talált benn utat.

S ugyanakkor, ha századunk írói közt olyanokat keres, akikben az, amit az Európa szó jelent, a legcsábítóbban csillog, a magyar irodalomban néhány meglepő példát fog találni. A magyar író épp a nyomasztó létveszély miatt orvosa próbált lenni népe sorsának, s az orvosságot onnét szűrte, ahol boldogabb népek példája egy életelixír hatását mutatta: az európai civilizáció megfejtett titkából. Ebből a titokból akarta megitatni, minél tisztább, töményebb párlatával életre delejezni a magyart. Futó ismertetésekből is láthatja, hogy nálunk a század első felében két irodalmi párt alakult ki, egy nyugatra néző s egy föld szülte; urbánusok és népiesek. De ez a két párt – „sznobok és parasztok” – a „kívánatos szétesése” volt; a legnagyobbaknak (nem úgy, mint Oroszországban) a kettő egy; azokban élt a Nyugat legragyogóbb képe, akik az Európa alatti talajba a legmélyebbre nyúltak, ami a nemzeti összetételt tekintve természetes is: azok érezték a legjobban az elixír hiányát, akik népük magányából is a legtöbbet hordozták magukban. Mialatt Európa mást sem tett, mint gyökereit vágta, alapelveit vonta kétségbe, részmegújhodásaiban is az egészet támadta: ők azt az Európát próbálták a hozzájuk ért, sokszor kétes értékű termékekből kisajtolni, amely a clunyi reform óta annyi peremnépet járt át életkedvvel és erővel. Eközben azonban öntudatlanul is azt a mélységet és magasságot kapcsolták össze, amelyet a világcivilizáció száz meg száz új népének is össze kell, össze kellene kapcsolnia: a biologikumukban ott őrzött múltat és ősöket s az átvett vívmányokon túl a vívmányokat létrehozó ruganyosságot, szellemet.

S itt értünk a magyar irodalomnak egy olyan sajátságához, amelyet jó ösztöne már észrevett: ennek az irodalomnak a komolyságához. Ön két művet hasonlít össze levelében: egy magyart s egy nyugatit, s mint írja, a magyart mélyebb, erősebb, egészen más szellemű, szóval igazibb és erkölcsileg egészségesebb műnek tartja. Én az összehasonlítást a két mű közt 201nem végeztem el, sőt azt a másikat – nehogy az összehasonlításokat fűtő indulat bennem is valami hasonlót indukáljon – el sem olvastam soha. De megértem: mire céloz. A nyugati irodalmat századunkban egyre mélyebben járta át az irónia. Az irónia, mint az őszi levél, színpompásabb, jobban kihozza a szellem szivárvány színeit. Az ironikus ember azontúl mindig fölényben van, a saját feje tetejét is láthatja, amit állít, azt vissza is vonja vagy megkérdőjelezi. Az ironikus szellem többé-kevésbé butának tartja, aki komolyan beszél. Nos, a magyar nem ironikus irodalom, az irónia idegen s leváló oltás rajta, s ez egyik akadálya annak, hogy Nyugat literátorai közt tekintélyre tehessen szert. Ahhoz az európai közszellemnek kellene megváltoznia, annak a veszélytudatnak kéne átjárni a Nyugatot is, amely minket sokszor a szellemünkben levő játékosság ellenére komoly beszédre szoktatott, hogy az innen hallatszó szóban ne provincializmust, 19. századot halljanak, de az emberiségre tartozó okulást. Azonban éppen ez, ami elterjedésének az akadálya, hathat frissebb széljárásként egy igazi felfedező tolmácsolásában.

A kelet-európai irodalmak megismerése, ismertetése, nagyon különböző erőfeszítést kíván. Vannak irodalmak, amelyek a Nyugaton folyó játék labdáit ütik vissza, s így könnyen kapnak egy-egy elismerő fejbólintást, mások mintha szándékosan nem vennének tudomást erről a játékról, s legjobb munkáikban ez ellen demonstrálnának. Más a propaganda is, amivel kelletik magukat. Van ország, amely – mint hallom – legnagyobb íróinak a műveit egy nagy külföldi kiadóval lefordíttatta, s a kiadvány jó részét megvette, s van, amelyik a hozzájuk foghatókat kas alatt tartja, a külföld tájékoztatására szolgáló folyóiratokban elő sem fordul a nevük. Arról, hogy a magyar irodalom megközelítése milyen makacsságot, kitartást kíván, ön is szerzett már tapasztalatot. Az eredmény: nem is tudnak semmi lényegest sem rólunk. Egyike vagyok az utóbbi évek legtöbbet fordított magyar íróinak, legalább huszonöt kiadványban, három-négyszázezer példányban keringenek a könyveim külföldön, az Iszony, mely Una vita conjugale címen olaszul is olvasható, tizenkét nyelven jelent meg idáig. Az Iszony alapján azonban még csak fogalmat se lehet alkotni munkásságomról, s az Iszony mélyebb, archaikus rétegeibe is csak egy-két német, svájci kritikus világított le. Hát a többi magyar író, a nálam nagyobbak! De éppen mert így van: annál nagyobb lehet a kitartás jutalma. Minél nagyobb tehetség lát hozzá az eltemetett tárnák fejtéséhez, annál többet hozhat fel belőle, s a szerényebbnek is meglesz az érdeme, hogy a nagyobbak figyelmét felhívja.

S van még egy szépsége ennek a vállalkozásnak! A felfedező itt nemcsak felfedez, mentő munkát is végez. Tegyük fel, hogy ön tíz vagy tizenöt évi munka után olyanféle Magyarországról című könyvvel állna elő, amilyen annak idején Mme Staël De ľAllemagne-a volt. Ez a könyv nemcsak a világnak lenne meglepetés, nekünk magyaroknak is. Mert Herder és Lessing népe 1800 táján, amikor a németséget ismertető könyv megjelent, tudatában volt vívmányainak, tudták, ki Kant, Schiller és Goethe, a művek – ha volt is vita, ellenszenv, homály – éltek és hatottak, sőt épp e művek szeretetében szövődött meg a politikailag széttagolt nép máig is legbiztosabb 202egysége. A magyarság viszont annak ellenére, hogy több könyvet fogyaszt, mint a németség Goethe korában, mintha azt is kieresztené tudatából, ami már benne volt. Ha jobban megismeri irodalmunkat, el fog ámulni, hány nagy költőnk, írónk támadt s virágzott az elmúlt félszázadban, de ha azt vizsgálja majd, hány van kritikailag megnyugtató módon feldolgozva, alig egy-kettőt talál, a termelés gazdagsága furcsa ellentétben áll az asszimilálás, a tudatosítás restségével. Ön esetleg arra gondol, hogy ez azoknak a politikai viszonyoknak a következménye, amelyek közt élünk. De téved: legalább félmillió magyar szóródott szét a Nyugaton, nagy részben értelmiségi emberek, volt köztük kitűnő író is, s nemcsak ezt a munkát nem végezték el (mint mondjuk az 1830-as lengyel emigráció), de egyetlen elsőrangú kritikus nem támadt köztük, az óriási feladatnak egyetlen fölmérője sem. Mért vagyunk a bőség számbavételében ennyire restek? Ennek a megértése, kibogozása éppúgy a külföldi felfedezőre vár, mint az egész irodalom távlatba állítása.

Én magam beteg, öreg ember vagyok, de amint látja, örömmel segítek önnek, s önön át másoknak is az első lépésekben. Legutóbb, egy külföldi kiadó kérésére más munkáim félretéve egy kis áttekintést írtam irodalmunkról. Ez magyarul tán megjelenhet, s akkor Reggio Emiliába is el fogom küldeni. Addig fogadja ajándékul, biztatásul azt a könyvet, amelyet rövid pesti útja alatt a boltokban hiába keresett: nehéz évek bora áll hordóiban.

1965
203
Irodalmunk jövője
Négy újságcikk
1.
Herder jóslata

Az elmúlt években hónapokat töltöttem Puskin társaságában. Az irodalomalapító típusát akartam megírni benne, a legcsodálatosabbat és legsikeresebbet, aki gyors tehetségével, biztos ízlésével s az irodalmi kincset varázsvesszőként felkutató érzékével az egész későbbi orosz irodalom, sőt zeneköltészet térképét felvázolta.

Nemcsak mint az orosz irodalom barátját foglalkoztatott ez a típus. Szinte pályám kezdetétől figyeltem rá, hisz a Rajnától keletre, ahol az irodalmat a semmiből vagy mély visszaesésből kellett, ősi kultúrnépekkel versenyre kelve, életre támasztani, mindenütt megjelenik ez az írófajta, aki nem programokban, de igényeiben, érdeklődésében tervezi meg, próbálja megtervezni népe irodalmát, dönti el, merre haladjanak a többiek.

A 18–19. század irodalomalapítói közt Puskin volt a legnagyobb, legteljesebb (mint a nemzeti jelleg előre összefoglalását Mickiewiczet lehetne mellé állítani), a nagy, egész Kelet-Európát lázba hozó példát az efféle irodalom alapítására vagy újraalapítására mégsem az oroszok, hanem a németek adták, akik a 18. század közepén még Gellert utánzatainál tartottak, s jó félszázad múlva a (más népek tiszteletére nem igen kapható) franciák legnagyobb írója, Staël asszony számol be az új, csodálatos kontinensről, melynek Kant, Schiller és Goethe az ormai.

A németeknél, ha a sok kisebb érdemet néhány nagy névbe akarjuk összevonni, az irodalomalapítás vagy újraalapítás műve két ember közt oszlik meg: Lessing a déllel átjárt, ízlésesebb német irodalmiság úttörője, azé, amelyik Goethét adta; Herder a távlatokat nyitó, az időt felfedező, a történelmet organikus képződmények kibontakozásaként látó szellemisége, amely Schillert s a német romantikusokat. Természetes hát, hogy Puskinnal foglalkozva, mint más irodalomalapítókra, a németekre is vetettem egy-egy összehasonlító pillantást. Az Anyegin-t véletlenül a Pan Tadeusz-szal olvastam egyidőben. Borisz Godunov fordításom Lessing Emilia Galotti-ja 204s Kleist drámái közé szorult. Puskin levelezése így kapta a Herder-levelezés keletnémet kiadását ellenpárul.

Herder levelezése persze nem olyan bűbájos olvasmány, mint a Puskiné. Körülbelül úgy viszonylik hozzá, mint a sok évi ideálból eszményi feleséggé vált Karolina, akihez harmincöt éven át mennek a levelek, Puskin don-juani jegyzékben pergő szerelmeihez s megrendítő házas drámájához. Így aztán a weimari ide-oda vetett irodalmi szálak követése közben egyszer csak a jóslat jutott az eszembe. Hogy is vagyunk a Herder jóslatával. Mert hisz akármilyen nagy ablaknyitás volt ő a németség s más népek számára, mi magyarok mégis csak azt jegyeztük meg róla, hogy ő volt, aki a magyarság kiveszését, nyelvünk elenyészését megjósolta.

Ezt a jóslatot én is emlékezet előtti időktől ismerem, de csodálatosmód sosem ellenőriztem, hogy is hangzik. Pedig a könyv itt van megtépázott kis könyvtáramban. Egy öreg orvos hagyatékából került hozzám, több német klasszikussal, köztük a német nyelvű pantheonomban olyan fontos szerepet kapott Grillparzerrel. Herder összegyűjtött munkáiból, nyilván nem véletlen, csak ez az egy kötet volt meg – az Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit –, a múlt századi olvasó könyvei közt. A negyedik részben, pontosabban a tizenhatodik könyvben, ahol a világtörténet-építő bölcselő az északi népeket, köztük a történelemépítésből kimaradt finneket veszi szemügyre, harsány aláhúzások jelzik, hogy megjelentek a magyarok.

A részlet meglepetéssel kezdődik, 1791-ben, amikor nálunk még évtizedekig kétségbe vonták a halszagú rokonságot, sőt Gyarmathy Sámuel korszaknyitó könyve sem jelent meg, Herder már a finnek, lappok, észtek, lívek, vogulok, mordvinok, cseremiszek közé sorol bennünket, oda, ahova a mai finnugor nyelvészet. Nincs szó tehát vaskos tudatlanságról. De rosszakaratról sem. Ha a finnugor népek közt érett művelődés sehol sem fejlődött ki, Herder szerint nem képességük, hanem helyzetük a hibás. S itt egy részvevő sóhaj: „A Keleti-tenger népeinek a sorsa általában szomorú lap az emberiség történetében.” E részvevő sóhaj után következik a rólunk szóló bekezdés: „Az egyetlen nép, amely ebből a törzsből a hódítók közé nyomult: a magyar.” S megint elég pontos rajza délre sodródásuknak: kazár birodalom, Pannónia meghódítása, amit nyugati kalandozásokként szoktunk szépíteni: „míg aztán, vereségeik meg nem szabadították tőlük a Birodalmat, sőt Magyarországból is apostoli birodalom lett”. „Itt élnek most – ugorja át a közbeeső kilencszáz évet – szlávok, németek, románok, s más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként s századok múlva a nyelvüket is alig lehet megtalálni majd.”

Az elporladt olvasó két jegyzetet hagyott a lapszélen. Az egyik pontos fordítása annak, amit a tüzes-magyar Dugonics mondott száz évvel előbb a Herdert olvasó Czehy József lovastisztnek. A másik alaposabb tájékozottságra vall „Vielleicht nach Schlözers Statistik”. Tán Schlözer statisztikája alapján. Ez azért lep meg, mert egy fiatal filológus, Dümmerth Dezső nemrég küldte meg (Görgey ismeretlen lévai napiparancsával együtt) a maga különlenyomatát: Herder jóslata és forrásai. Az ő kutatása szerint ugyancsak Schlözer könyve, az Észak története volt a jóslat sugallója. A filológus 205persze tovább ment, mint a széljegyzetíró. Szerinte Schlözernek is volt forrása: Oláh Miklós Hungaria című munkájának 18. századi kiadása, melyet a bécsi könyvtár igazgatója, Kollár Ádám adott ki s látott el jegyzetekkel. Oláh azt hangoztatja, hogy a soknyelvű Magyarország nemzetiségei összehangolódást mutatnak. Kollár ehhez fűzi hozzá, a 18. századi kép alapján: „a szlávok nemcsak az ország legnagyobb részét fogják körül, úgyhogy Európának ez a tája ismét azt az arculatot mutatja, amit a magyarok bejövetele előtt, de magába az ország belsejébe is visszatértek s az ország minden vidékén széltében elterjedtek. Magyarország legkisebb része az, amit a magyarok bírnak, és félős, hogy maga a nyelv is eltűnik, azon a módon, ahogy a kunok nyelve elenyészett.”

A mai nyelvész ebben a „félős”-ben képmutatást érez. A császári könyvtárnok régi sérelmek sebeit őrzi, hasonló kijelentéseiért egyik magyar országgyűlés szorította anonimitásra, s mint a pánszláv mozgalom megbántott előfutára szúrta be jegyzetét. Schlözer azonban jelentős munkát írt a magyarországi németségről, s a magyarokról más értesüléseinek is kellett lennie. Az pedig, hogy Herdernek (aki annyi jóakarattal fedezett fel az európai tudat számára népeket) nem volt, szinte súlyosabb magánál a jóslatnál is.

Így hát amikor több szakaszban, kisebb-nagyobb izgalmak közben tudomásomra jutott, hogy a német nyelvterület három államában egy Herder-díjat alapítottak, melyet a múlt évben két jugoszláv és két lengyel kapott meg, ebben az évben pedig a bécsi egyetemen egy bolgár, román, görög s két csehszlovák mellett két magyarnak fognak ünnepi körülmények közt átnyújtani, kellőképp elő voltam készítve rá, hogy a díjkiosztásban rejlő iróniát élvezni tudjam.

Az világos volt, hogy a névadók mire gondoltak. A szláv népek, főként a csehek és szlovákok, Herder könyvében olyan hozományt kaptak, amilyet fejletlen állapotában nép más nemzet tudósától alig. A szlávságnak azt a képét, melyet a szláv irodalomalapítók nemzedékei melengettek, Herder költötte meg. A békés dúlásban s hadviselésben járatlanabb nép, mely a germánok, hunok, avarok nyomában szállta meg az üresen maradt területeket, mezőgazdaságával megszelídítve a Don és Elba közét, s kereskedő városokkal rakva meg a Keleti-tenger partjait, hogy aztán a frank, majd a szász-norman visszaütés tűzzel-vassal irtsa, jobbággyá süllyessze, ami ha rájuk kényszerített is némi rabszolga alattomosságot, a szabadabb foltokon még épen üt ki az eredeti, emberiesebb természet. Herder, aki maga is a szláv végekről jött, lelkészi pályáját Rigában kezdte, a szláv barátságban szintén Schlözer tanítványa volt, aki (mint akkoriban több német) férfikora javát Pétervárt töltötte, s ott ismerkedett meg a szláv s finnugor nyelvekkel is. Herder szláv vonzalmába egy kis német bűntudat is vegyült. A róluk szóló fejezet végén ezzel fordul az elmaradt, ahogy ma mondanák, fejletlen népekhez, akiknek a földön nagyobb tér jutott, mint történelem. „A változó idő kereke azonban feltartóztathatatlanul forog… s el sem gondolható másképp, mint hogy törvényhozás s politika Európában mindinkább a csendes szorgalmat, a népek egymás közti érintkezését fogja előmozdítani… akkor 206ti oly mélyre süllyedt, egykor szorgalmas és boldog népek, ti is fölserkentek hosszú rest álmotokból, megszabadultok rabbilincsetektől, szép tájaitokat az Adriai-tengertől a Kárpát hegységig, a Dontól a Muldáig tulajdonotokként használjátok, s a nyugodt szorgalom és kereskedés régi ünnepeit ülhetitek rajta.”

Elképzelhető, hogy olvasta ezt a Deák téri templom evangélikus lelkésze, a szlovák Jan Kollar, a Szláva leánya szerzője. S ha az új alapítvány alapítója Herderről nevezte el díját, nyilván azt akarta mondani, hogy a történelem brutalitásai után ez a szeretet, érdeklődés (s tán bűntudat) fordul most felétek, megbántott, felserdült népek felé; hogy azt, amit akkor ígéretként is megbecsültünk, most érett művekben koszorúzzuk meg, továbbítsuk népünk s Európa érdeklődése felé. Nem gondolhatott rá, hogy a jutalmazandó népek közt van egy, melyben a Herder név másféle képzeteket kelt. De ha gondolt volna is, meg kellett volna őt nyugtatnunk, hogy ez a jóslat nem annyira Herder, mint őseink mulasztásáról beszél, akik semmit sem tudtak Európa tudatába írni, ami a csendes vívmányokat a harckészségnél többre becsülő lelkész filozófus figyelmét fölkeltette volna, s hogy a változatok gazdagságában örömét lelő herderi szellem, amely akkor fájdalom nélkül nézte elmúlásunk, ma természetéből folyó helyesléssel pillant a bécsi díjosztásra, mely öntudatlanul épp a névadó jóslatát igyekszik megcáfolni…

De ha mindez nyilvánvaló volt is, amikor a bécsi egyetem zsúfolásig telt dísztermében a harsonások és dékánok szegte emelvényről, a rektor (tán hogy az agg román költőt Arghezit kímélje) lejött, s az okmányok és érmék kiosztása közben a középen ülő Kodály Zoltánhoz ért, a felharsanó taps egy kis ironikus vidámságot lebbentett át rajtam. A másik hat tudós, író is megkapta a maga taps rátáját, de ami itt csapott fel, az udvarias adag háromszorosa volt: ennek a díjazottnak nyilván nem a Herder-díj adott a hallgatók szemében rangot, hanem az ő jólismert neve és műve a Herder-díjnak. Ha nyelvünk elenyészik is, gondoltam, valamit mégiscsak csináltunk előtte.

(Azaz tán csak gondoltam volna, ha a jóslat ereje, ott Bécsben százhetven év távolából is, egyensúlyt nem tart a díj örömével!)

1966
2.
Agonizáló irodalom

Herder jóslata, hogy a magyar nép nyelvével együtt elenyészik, 1791-ben látott napvilágot, a II. József uralmát követő országgyűlés idején, mely a nemzeti önérzet s életvágy felbuzgása volt. A könyv egy 1795-ös kimutatás szerint nálunk is a legolvasottabb munkák közé tartozott, s alig képzelhető el, hogy művelt, magára adó elme legalább a ránk vonatkozó részt ne ismerte volna. Országgyűlési követek persze könnyen túlteszik maguk az ilyen rémlátáson, vagy politikus módra azt is a maguk malmára próbálják hajtani. Még a nagy műveltségű Teleki József gróf is ilyesformán tett: ha a jozefinista világ tovább tart, az a jóslat könnyen valóra válhatott volna.

207

Jobban meg kellett döbbentenie Herder jóslatának azokat a magyar literátorokat, akik szétágazó kezdetek után, akkor próbálták épp a német példa nyomán, a megéledt nemzeti irodalmat megemelni, „csinosítani”. Három irodalomalapító is működött nálunk akkoriban, Kazinczy műremekek fordításával az eszközöket akarta megteremteni, Kármán József a pallérozottabb társaságot a magyar irodalom olvasójává csábítani, a jobbágy származású, tüzesebb Batsányi nem a szót, a dolgot kalapálni. S a három nagy formátumú tehetség körül, akik többé-kevésbé mind a német irodalom hatása alá kerültek, ekkor alakult ki az első, ízlésben s eszmékben összekapcsolt magyar író nemzedék, a Verseghyeké, Daykáké, Virágoké. Hogy érhette őket a nagy német tekintély szava, aki azt ítélte halálra, amibe ifjúságuk beleadták. Hisz ők nemcsak azt tudták, ki az a Herder, de azt is, hogy jövőt ajándékozott nemzeteknek, melyeknek jelenük sem volt, ahogy egyikük kifejezte: „a legkopárabb mezőket is gyönyörű virágokkal díszítette.” Hisz az íróra, mint egyénre is ez a legsúlyosabb (bénító vagy dacra készítő), ha olyan ember vágja le, akit tisztelni kénytelen. Hát egy irodalomalapítóra, ha nemzetét!

De ha azoknak az éveknek a lendülete, a bennük készülő cáfolat akkor túl is tette magát a jóslaton, milyen mélyre kellett ivódnia azokba, akik tudtak róla (s rajtuk át azokba is, akik nem) a Ferenc-kor sötét évtizedeiben, mikor első írónemzedékünk szétdobása, kiirtása után mintha a jóslat készült volna az elnémult országban gyors teljesedésbe menni. Most már nemcsak az írók szenvednek tőle; Széchenyi István, tán egy kis túlzással így festi meg múzeumalapító apja öregkorát: „A magyarnak napról napra mélyebbre való süllyedése és azon remény nélküli nézet, miszerint nemsokára és elkerülhetetlenül fogna éltünk végórája ütni, okozá olyan sokszor keserű epedését.” S a forrás bizonyítékául: „Herder mondása volt mindig előtte, éljen az ember mintha örökké élne, de mindennap meg is halhatna.” A romantika máshol is a magány kórképe volt, nálunk azonban egy Kölcsey művelt érzékenységében a nemzet magányérzését szűri ki a korból. Herder jóslatában az ő számára az lehetett a legbántóbb, hogy az európai népek családjának ez a nagy kitágítója minket nem tart e családba valónak; a kard jogán szálltuk meg a helyet, melyet a többi nép szorgalma lassan visszavesz. A herderi jóslatnak ő lesz első magyar átfogalmazója is. „És más hon áll a négy folyam partjára. Más szózat és máskeblű nép, S szebb arcot ölt e föld kies határa, Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.”

Amikor a kétségbeesés summázódva tetté válik s csodát tesz: a Duna-népek közt épp a magyar ugrik ki elsőnek megújhodásával; a közérzetté vált jóslat abban a két évtizedben is ott dolgozik, amelybe mint történetünk legfényesebb szakába, a magyar reformkorba szoktunk visszapillantani; Széchenyi heroikus alkotókedvében éppúgy, mint a Szózat nemzethalál-látomásában; Bajza 1845-ben írja (nem 5-ben vagy 25-ben): „Múltadban nincs öröm, Jövődben nincs remény, Hanyatló szép hazám.” S a forrás: „Hullámtól vert sziget, Kit mint elsülyedőt, Ezer jós emleget.” Csak a Kossuth s méginkább Petőfi lobogása tudta ezt a látomást néhány évre az álmos, gyanakvó szemekről elkergetni.

208

A kiegyezés, bár idegenségünket rögzítette, sok valódi lehetőséget biztosított a nemzetnek. A kétfejű nagyhatalom egyik fejévé lettünk, a Pestre felszármazott parasztfiú egy világváros épülésén dagaszthatta szívét, a kapitalizmus látszólag ránk is kiöntötte bőségszaruját, tudományos intézmények, iskolák, klinikák dolgában előttük jártunk a környező népeknek, friss áttértek a magyarság beolvasztó erejéről ábrándozhattak. S ebbe az új ezerévet ígérő korba, melynek kis országgyűlési viharok voltak a nagy eseményei, egyszer csak újra beleszól, magyar szenvedéllyel: a Herder jóslata. Én ezt a jóslatot 1918-ban (abban az évben, melyben a Nyugat íróit megismertem) végső, kiérett fogalmazásában A halottak élén egyik versében kaptam meg, s ezt a verset (A szétszóródás előtt) visszaeső harmadik versszaka ellenére ma is a legnagyobb magyar versek egyikének tartom: csak Vörösmarty egy-két költeménye hasonlítható hozzá. A rádió nemrég engem is felkért, válasszak ki egy szép magyar verset, s magyarázzam meg, miért szép. Hát én megmagyarázom itt. Szép vagy inkább nagy azért, ami előtte van. Hogy a nemzeti önteltség, felszíni jólét éveiben egy ember előáll: „Nem igaz, rosszul van minden”, s szinte a maga bűnein érzi, mennyire rosszul. Mint annyi bús magyar orvos, ő is az európai eszmék emlőjére akasztaná „szűkfejű” fajtáját; ő, aki hinni is hitetlen kényszerült, beleveti magát a bátorság nélküli bátorításba, a káromkodásig menő politikai indulatba; szövetségeket keres a magában gyengének, prófétál, lázít, hitet vet, s egyszer csak hátradől, s előjön belőle a letorkolni vágyott tudás. „Hát népét Hadur is szétszórja: Szigoruabb istenek ezt így szokták.” És nagy azért, ami utána jött. Hogy néhány év múlva itt volt előbb a szétdarabolás, aztán szinte mai napig a szétszóródás, nemcsak kinn a világban, idebenn is. S a legnagyobb azért, ami benne van: a gyilkos diagnózisért, egy nép történelmének a foglalatjáért, zárszámadásáért. Nem tudom, ismerte-e Ady a Herder jóslatát, de nem kellett rágondolnia, ott volt magában, jött (mint a Herder-díj ünnepélyén emlegetett Psalmus), a magyar századokból. „Miként egy régi, bánatos, erdélyi Prédikátor írásba rótta Keresvén zsidókkal atyafiságunk.” De ha a zsidó–magyar sorsrokonságot valló bibliáján nem is kellett túlgondolnia, a jóslat emlékeztet a Herderére, Kölcseyére. „Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, Volt útonállók új útbanállóknak S míg úrfajtánk egymást s a népet falta, Tunya álmainkat jég verte.” S ami a legbántóbb, amiért Herder nem sajnált, amit Vörösmarty ki akart csikarni, ami a régi zsidó diaszpórától olyan fájdalmasan különböztet meg „S még a Templomot se építettük föl”.

A harmincas évek elején egy másféle nemzedék kezdett összeverődni, melynek a gerincét nem az osztályukkal szembe fordult, de ennek a sorsát magukban hordó úrifiúk alkották, hanem a népből előjövő Erdélyi Józsefek, Illyés Gyulák, Tamási Áronok, József Attilák, majd meg épp Veres Péterek, Szabó Pálok, Sinka Istvánok. S nem meghökkentő-e, hogy ennek a friss, lentről feltörő nemzedéknek a toborzója az Illyés Gyula Pusztulás című útirajza lett; egy ormánysági próbafúrás a magyarság pusztulásába. A pusztulás elkiáltása verte fel az országot, terelte egy nagy helyzetfelmérésre, lélekébresztésre, programgyártásba a tehetségeket; ez szólított le engem 209is a Tanú első évének európai kilátójáról, vitt rádióállásba, folyóiratindításba, mozgalomba, s csinált a végén még „népi írót” is belőlem. Ha egyszer majd feltisztul a mostani köd, a Szabó Lőrinctől József Attiláig, Kodolányi Jánostól Gelléri Andor Endréig terjedő nemzedék fölött, vitatkozhatunk, ez volt-e nagyobb vagy a megelőző. Mindenesetre parasztibban állt hozzá a munkához, több hittel, hogy látszata is lesz; hiszen a legtöbbjük már a szocializmus neveltje volt, meggyőzött, hogy a társadalmi rend változása a nemzeti bajokat is orvosolja. Érdekes lenne felmérni, hogy a pusztulás rémképe, mely összehívta, mennyire őrölte fel egy emberöltő alatt a hitet, melyet nagyrészükben puritán életvitel is támogatott.

S az utolsó húsz év: a szocialista építés kora! Még a sötétebb fele után is azt hittük, hogy bár nagy gyötrődések árán, de a jóslatból, a Kölcseyéből, Adyéból mégiscsak kivágtuk magunkat. Hisz a szocialista népek családjában nem veszhet el tag, nemcsak gazdaságilag, de biológiailag is össze vagyunk kötve. S ím egyszer csak itt van a 62-es, 63-as évek statisztikája: a magyar népszaporodás Európában a legkisebb, mint ahogy Európáé is a legkisebb a világrészek közt. Ha így megy, a fiatalok munkája nem lesz elég, hogy megszaporodott vénségünk eltartsa. Pedig a statisztika még mint statisztika sem fejezi ki a valódi helyzetet. Politikus ismerősöm, akit pályaindítása Baranya szerelmesévé tett, épp hozzám tért be ormánysági kirándulásáról. Be kellett vallania csalódását. Ő azt hitte, hogy a szocialista rend a pusztulást már-már automatikusan megfordítja. Nem így van. Cigányok s a visszaszivárgó németek szépítenek a számadatokon. Nem nevethettem ki, én is osztottam bizonyos fokig tévedését. Ha nem is a hangoztatott célban, az életszínvonal-emelésben bíztam (hisz az nyilvánvaló, hogy az életszínvonal s a velejáró igényemelkedés nemcsak lélekszámra, de az azt formáló erkölcsökre is jelenthet veszélyt), a szocializmus mellékáldásaiban: a műveltség terjedésében, az irodalomra kapott olvasókban, a politikát is befolyásoló erős közvéleményben. S nemcsak a statisztika, elsősorban nem a statisztika figyelmeztet most sem, hogy a szabadulás minden egérlyukát végigfutkosó optimizmusomnak tévednie kellett.

Mindezt persze botorság lenne a szocializmus rovására írni. A szocializmus csak lehetőség, ahogy a kapitalizmus s feudalizmus is az volt, a nemzeten múlik, mit szed ki magának belőle. Nézzünk körül: népek vesznek körül, sokszor rosszabb körülmények közt, de ezek, lengyelek, szerbek, szlovákok, bolgárok, románok, újabban a keletnémetek is (legkevésbé talán a csehek), mind a virágzás, emelkedés benyomását keltik. A statisztikában sem a 12 ezrelékre süllyedt születésszám a legijesztőbb, hanem hogy a kelet-európai népeké, ha az iparosodással esett is, nem süllyedt ennyire. Hiába biztattuk magunkat kritikus percekben: úgy látszik, nem vagyunk, a szocializmus ellenére sem, emelkedő nép.

Mindezt nem azért írom, hogy a másként gondolkozókat vitára ingereljem. A tényt mondom, hogy Herder és Ady jóslata nem vesztette el ma sem az erejét, vagy ha igen, hát azért, mert az egyénekre hasadt társadalom közönyössé vált az efféle veszélyekre.

210

Amikor húsz évvel ezelőtt először jutottam hozzá, hogy felserdült fiataloknak, fiúknak, lányoknak, a magyar irodalomról beszéljek, az irodalomtörténetet összehasonlító tudománynak tartván, az első órán a tábla bal oldalára az európai irodalom korszakait, a jobbra az egykorú magyar jelenségeket írtam fel, s ezután tettem föl a kérdést: mi is hát a magyar irodalom megkülönböztető jegye? Az előlegezett felelet, melyet egy év órái igazoltak: agonizáló irodalom. A nemlét szomszédságában támadt, annak a veszélye sarkallta, s ez a létküzdelem adja legnagyobb, sajátságos értékeit is.

A középkori magyar királyság egyike volt Európa legrendezettebb hatalmainak. Lélekszáma mint Angliáé; lakossága túlnyomó részben magyar, uralkodói a hatalmas ország határán túl is tekintélyek. S a középkorban nem volt magyar irodalom. Maradtak nyelvemlékeink, volt egy-két magyar eredetű humanista, s megvolt a nyelv gazdag fényűzése, amely a 16. századi magyar nyelvet, ahol egy-egy iskolájáról megfeledkezett író tollán nyelvrontó latinizmusoktól szabadabban beszélt tisztaságában buggyan fel, a Móricz Zsigmond, sőt Kosztolányi Dezső szemébe is a bőség csodált nyílt fejtésévé teszi; de nem volt magyar irodalom. A magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás. Mohács, igaz, egybeesett a reformáció s a könyvnyomtatás elterjedésével, de az első nagy írói tárgy: a halálos veszély, a török jelenléte, bűntudat s magába szállás iskolája. Shakespeare századát nálunk egy végvári vitéz összegezi, barokk eposzunk írója egy hadvezér, legvonzóbb jellemünk, az utolsó nemzeti felkelés vezére, legjobb stilisztája a száműzetésbe követő íródeákja.

S a veszélynek ez a tudata, mint a Herder-jóslat története mutatja, az irodalom ébredése békésebb korában sem múlt el, csak tárgyat, célt, ürügyet cserélt. A magyar irodalom legjellemzőbb, tanulmányozásra legvonzóbb korszakai mindig akkor alakultak ki, amikor a remény vetését elrontó jégverés után az előtapogató élniakarás szigetekbe verődik, s a reménytelen önfeláldozás lassan megint kitermeli a reményt: Csokonai, Berzsenyi, Katona, Kölcsey kora, a 49 utáni tíz esztendő, a 19 utáni idők. A magyar író, mintha ilyenkor találkozott volna népe valódi, mondhatnám kozmikus helyzetével, s abból nyert volna erőt, hogy egyre magasabb szinten folytassa küzdelmét. A fény, amelyet egy-egy más vérmérsékövből idekerült géniusz gyújtott föl, inkább kápráztatta, mint vezette szemét. S akik nem katasztrófa után, hanem előtte, az álfényben léptek fel, mint Ady s költőtársai, egy Krúdy Gyula, de még Móricz Zsigmond is, ma látjuk mennyire teli voltak ezzel az évszázados agóniával, ki a mélységével, ki a magasságával.

A magyar irodalomnak azonban nemcsak a jellegét, rangját is ez az „agónia” adja meg. „Épp fordítva: ez teszi nemzeti irodalommá, érdektelenné a nagy világ szemében” – vethetnék ellene, amint vetették is. „Kit érdekel, bármekkora erőfeszítés is van benne, egy szívbeteg nehéz légzése?” Hogy kit érdekel, kit érdekelhet, az a tusa természetétől, történeti és biológiai mélységétől, a filozófiai magasságától függ. Az ószövetségi irodalom java, a próféták könyvei, típusa az agonizáló irodalomnak, azért is fogta meg úgy a mai agóniánk költőjét, Adyt. A magyar, mint latin emlőkön felnőtt irodalom, persze csak egy-két pontján, néhány nagy alakjában 211emlékeztet erre a kereszténység, görögség előtti, világtörténet-alakító agóniára. De épp ebben van nemcsak eredetisége, a szomszéd népekétől elütő színe, de úgy érzem, mondanivalója is, épp most, mikor a legjobbak közérzete Európában is kezd a mienkhez hasonlítani. Az a nemzeti magány, mely Kőrösi Csomát keletre indította s az őstörténetet nemzeti tudománnyá tette; ezt az őstörténetet természetünk mélyén is föltárta, s épp most, amikor Európa léte függ attól, hogy mennyire fér hozzá az Európán túli – alatti világhoz, mintegy bartóki hidat teremt ehhez a világhoz. Ugyanakkor mert épp legnagyobbjaink szinte naiv módon Európa-pártiak voltak, Európa géniuszából próbáltak orvosságot szűrni, Európának egy fényesebb, el nem piszkolt eszméje élt bennük, amelyre szükség lehet. Végül mintegy a végveszély határán dolgoztak: modernségükben maradt valami „tizenkilencedik századi” komolyság, amelyhez előbb-utóbb a Nyugatnak is vissza kell térnie.

Vannak tehát itt hormonok, hormonná tehető anyagok, melyekért érdemes, érdemes lehet, irodalmunkat vérmirigyként kapcsolni a világ vérkeringésébe. Ha ez megtörténik: az lesz az igazi Herder-díj, s az igazi válasz Herder jóslatára.

1966
3.
A világirodalom küszöbén

Ady jóslatával, hogy a magyarság sorsa a szétszóródás (amit a történelem az ifjúságunkban szívünkbe foglalt ország szétdarabolásával sietett megerősíteni), szinte egy időben vert bennem gyökeret a meggyőződés, hogy a magyar irodalom a világirodalom küszöbére ért. Az egyidejűséget dátumok rögzítik, 1918 nyara előtt Ady egyik kötete, így A halottak élén sem fordult meg kezemben; a másik, szívmelegítőbb jóslatot pedig 1919. március 15-én mondtam bele a Toldy főreál dísztermébe, az önképzőkör szónokaként.

A beszéd gondolatmenete ez volt: az erdőégésként terjedő emberi művelődés, mely mindig új nép beledobott erejével tartja lobogásban magát, Sumírból és Egyiptomból nyugat felé vándorolva a görög, latin világon, a középkori Franciaországon át ért el az Atlanti-óceán partjára, hogy onnét keletre fordulva a mi időnkben Oroszországot s a skandináv államokat vonja be a világirodalom (mert a művelődés nekem akkor elsősorban irodalmat jelentett) égésébe. Különösen a kis skandináv országok dicsősége – Ibsen és Strindberg – bántotta az önérzetem. S elmondtam jeleimet, melyek arra vallottak, hogy mi sem maradunk ki soká ebből a dicső folyamatból. Még forradalmunknak is azt tűztem ki célul, hogy az idáig ellenálló küszöb áttöréséhez a feltételeket megteremtse.

Az, hogy a magyarság lélekszámának megfelelően sem vesz részt az európai kultúra kialakításában – távol a népek zenekarától magának hegedülget – az előző nemzedék több kiváló tagját is bántotta. Bartók levelezéséből látom, hogy nála is előbb volt meg a szándék magyar zenét teremteni (mint a Kossuth-szimfónia bizonyítja), mint a hozzávezető útra nagy kor212társa rávezette. Mások ugyanígy magyar építészetet próbáltak csinálni. Ezekben az álmokban volt még valami az ezredéves ünnep hangulatából: az ilyen dicső népnek a művészet, tudomány területén sem szabad hátramaradnia. Ady fellépte, tragikus jóslata, az ország összedőlése komolyabb színt vitt ebbe az igénybe: irodalmunk gazdagságában adni vissza a népnek, mutatni fel a világnak, amit a politika elvesztegetett. Belém Babits mérlege, az Irodalmi problémák vezetőírása ültette ezt a problémát is: mi az, ami irodalmunkból a világirodalomnak is része lehet? Babits erre elég fanyar, tán túl szigorú választ is adott, én épp az ő munkásságuk alapján, melyet együtt ismertem meg a modern világirodalom kirakatdarabjaival, bizakodóbb voltam. Nem olvastam-e Ady Nyugat-beli nekrológjában – hozzáértő tollból –, hogy halálakor ő volt a világirodalom legnagyobb költője? Nem illett volna-e bele, az Elek Artúr antológiájában megismert magyar versek java Kosztolányi Modern költői-be, melyből a világlírát ismertem meg? Nem volt-e egy Móriczunk? Babits s a fiatal Szabó Dezső tanulmányai nem beszéltek-e európai szinten a hazai írókról? Bizony itt van az ideje, hogy a mi irodalmunk se világítgasson a véka alatt, hanem belépjen a világirodalom kúszó tűzárjába.

Ez az álom, most már mint munkahipotézis, íróvá avatásom után is sokáig ott bujkált munkámban. A külföld nagy íróiról, Pirandellóról, André Gide-ről, Freudról s másokról írt tanulmányaimban Brandes példája volt előttem, aki Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Clémenceau-t méltatva, a skandinávokat, Ibsent és Jakobsent velük együtt mutatta be a világnak. Így akartam én Adyt, Móriczot, Babitsot hőseim közé emelni. Annak a lovagi kerekasztalnak is, amelyet Új nemzedék címen próbáltam összehozni, nemcsak hazai célja volt: az országot megváltani, a másik: a világirodalomba, tiszteletet keltve, belelovagolni. S bár igen hamar kiderült, hogy a brandesi tájékozottság, mozgékonyság éppúgy hiányzik belőlem, mint az Osvát Ernő-i ragasztóanyag: egyedül írt folyóiratomban tájékozottságunk pótlására, még mindig olyan láthatár elé próbáltam magamat s a kortárs nemzedéket állítani, mely világirodalmi szintet, értelmet kényszerít a hazai mozdulatokra.

Az Illyés Gyula Pusztulás című útirajzával megindult hazai mozgalom, a sürgőssé vált védekezés, majd a ránk szakadt baj volt, ami ezt az igényt elhomályosította. Az avatag akadályok eltávolítása, a puszta fennmaradás, végül az élet új megindítása lett a cél: a világirodalom messze volt, s én legföllebb a prózai műfajok megemelésével, majd mint vásárhelyi tanár az európai hagyomány s az új szocialista iskola igényeinek az ötvözéseivel próbáltam a régi célt szolgálni. Az ifjúkori kérdés az ötvenes években merült fel újra, amikor a megéledt irodalmi életben, a hallgatásból előbotorkáló öregekkel, negyedszázad után megint egy tehetséges, széles, összefüggő színképű új nemzedék kezdett jelentkezni. Bennem a néma évek alatt is ott jártak, mint gond s remény, a magyar irodalom lehetőségei; annyit hallani tapasztalatcseréről, nem lehetne-e tapasztaltként egy láthatárt (melyhez erőm nincs többé) átadni, a világirodalmi feladatokat megoldó „magyar műhely” alakulását elősegíteni.

213

A kiszedett könyv, mely nevében is ott viselte a reményt, elsüllyedt az akkori idők hullámverésében. De ha világot lát is, kétséges, nagyobb hatása lesz-e, mint annak, ami itt-ott megjelent belőle. A babitsi kérdést, hogy mit jelenthet a magyar irodalom a világnak: a külföld érdeklődése tette fel újra a számunkra. Ennek az érdeklődésnek volt s van ma is politikai oka, a Herder-díjat is politikai cél hívta életre: hidat verni a Kelet felé. A fényes ünnepségen én azonban csak egyetlenegy fiatal szláv filológussal találkoztam, aki olvasott is minket: ahogy a rektorátuson elém jött, a könyveim mosolyogtak ki a szemén. Azonban mások az ünneplők, s mások az érdeklődők, s a díj mögül valódi olvasói érdeklődés néz a kelet-európai irodalmakra, főként a lengyelre, jugoszlávra s a mienkre. „Az a figyelem, mely az utóbbi években a kelet-európai irodalmak felé fordult”: a könyveinkről szóló kritikák közül több kezdődik ezzel a mondattal. Tapasztalatom szerint különösen a német nyelvterületen s egyes északi államokban eleven ez a figyelem. A németeknél Herder és Goethe ideje óta hagyománya van az idegen irodalmak kiszimatolásának. Ha a francia árasztotta az irodalmat, a német gyűjtötte, mint az angol a zenét. Egy kis ökonómia is dolgozott tán ebben: a német tudósok próbálták helyreütni (mint Herder a szász bűnt a szlávokkal szemben), amit a német politika elhibázott. A banketten meglepő irodalmi műveltségű szomszédot kaptam, úgyhogy végül is megkérdeztem: Sind Sie ein Literaturhistoriker? Nein, ich arbeite im Aussenministerium. Ő úgy magyarázta meg a dolgot, hogy a németeknek nincsenek íróik. (Én Böllt sem becsülöm olyan nagyra, mondta, mint az oroszok például s a helykártyájára fölírta a Doderer nevét, akit Musil óta a legnagyobb osztrák írónak tart.) Van viszont kritikájuk, s az keres rágnivalót magának. Az utóbbit én is megerősíthetem, néha csak bámultam, hogy az idegenből idehullott könyv körül milyen gyorsan és pontosan húzták föl kritikai állványzatukat.

De akármi az oka, az érdeklődés megvan, s ha én a német nyelvterületen érzem erősebbnek, mások tán a latin országokban. Az étvágy föl van keltve, de tudjuk-e táplálni? Mi az, amit a magyar irodalom a tájaira vetődő utasnak nyújtani tud? Ha az idegenforgalom élesztésére értekezletet értekezlet után tartunk: ezt az idegenforgalmat, a nemzet lelkébe vivőt is meg kellene vitatni, s ha lehet, elősegíteni. Annál inkább, mert a földrajz tájai adottak, csak a tálalások, szórakoztatás, kényelem fejlődhet, az irodalom azonban a mai Mátráknál Mátrább hegyet, a Balatonnál Balatonabb tájat nyomhat fel s vetemedhet alakuló geológiájával.

Fiatal írók önérzete, amíg komoly kritikával s közönséggel nem találkoztak, végletek közt hányódik: hol mindennek hiszik maguk, hol semminek. Így vannak a fiatal irodalmak is, főként, ha már nem is olyan fiatalok, s ez a találkozás a világgal még mindig nem történt meg.

Én azért örülök, hogy az utolsó órákban külföldön is jelentek meg könyveim, mert a nemzeti önkritikának ezt a szégyenletes ingadozását lecsillapította bennem. Magamért sírnom kellene inkább. Megírtam azt a két művet, amelyről így lehet beszélni, s amikor tíz hasonlót húzhattam volna ki 214évek alatt, jobb-rosszabb könyvek fordításába temettem az erőm. Írói jövőm felől sem nyugtat meg, de megnyugtat, mértéket ad arra, hogy ha erről ezt mondhatják, mit mondhatnának mások munkájáról, az eltemetett irodalom egészéről, ha kellően szervírozzuk.

Főként az Égető Eszter visszhangja volt útbaigazító. Azt, hogy az Iszony, ha kikerül, végigharapózhat az európai nyelveken, a piac ismerői, egy Hatvany Lajos, már a megjelenésekor megjósolták. De az Iszony lehet véletlen kiszaladt szerencse mű, melynek a téma is szárnyat ad. Az Égető Eszter azonban korántsem tökéletes munka (aminthogy a regénynek nem is sajátsága a tökéletesség), s át és át van szőve magyar utalásokkal, pedagógiai hobbykkal: az, hogy ez a vastagságával is borzadályt keltő regény az olvasók előtt nem bukott meg, s gazdagabb kritikai irodalom sarjadt körülötte, mint az Iszony körül, nagy megnyugtatás, majdnem garancia, hogy kellő tálalásban nemcsak az Erdély, a Halálfiai, Kodolányi Égő csipkebokor-ja, de a Kosztolányi, Illyés, Tersánszky, Tamási regényei is sikerre vihetők, a magyar líráról nem is szólva.

A hiba az, hogy ha a németeknek van is, nekünk nincs kritikánk. A kritikának épp az a fajtája hiányzik, mely a műveket egy gondolattal tovább víve, magas szinten kívántatja meg. Egy mű nemcsak abból áll, amit mond, abból is, amit gondolnak róla. Egyik a másikat serkenti, s a kettő együtt szabja meg helyüket. A francia klasszikus irodalom remek példája a benne s a róla gondolt, egymást csiszoló, sarkalló munkájának. De még a 19. század vitathatatlan regényei is! Balzac Vesztett illúziói-t hajlandó volnék ponyvának tekinteni, ha meg nem tanultam volna, hogy ez a vidéki ifjú sorsának első írói ábrázolása a kapitalista nagyvárosban. A mi kritikánk másra lett idomítva, s legföllebb békai műveket próbált nem irodalmi okokból ökrökké fújni. Ez a hiány itt benn egy szellemi hiánybetegséget tart fenn: van egy mohó, a jón kapó olvasói éhség, s hiányzik a fogalmi munka, mely az olvasottat nemzeti műveltségként rögzítené. Így az éhség a cukorbetegére emlékeztet, aki fal, s szervezete insulin nélkül éhen marad. Kifele pedig hiányoznak a nagy gondolatok, melyek egy-egy művet s persze az egész irodalmat is, az idegenből jövő számára átvilágítanak. Pedig a külföldi ismertető kap rajta, ha ilyesmihez jut. Az Égető Eszter méltatói közül három-négy is abból a szerzői vallomásból indul el, melyet a német tanulmánykötet Magyar műhely tanulmányából szedtek ki.

A másik fogyatkozás: nincs megfelelő fordítói gárda. Van érdeklődés, volnának kiadók, hisszük, hogy művek is, de félkezünkön megszámlálható a tűrhető fordító. Pedig 20. századi művekben, a prózaiakban is, a mű értékének jóval nagyobb hányada esik a nyelvre, mint a 19. század nagy regényeiben, amelyekről igen gyenge fordítás is fogalmat adott. Az Iszony-ból a kitűnő fordító a kétharmadán állt ki: a tanulmányok, az Égető szintje fokról fokra süllyedt, a Drámák-at, ahol legerősebb a nyelvi hányad, ki sem merem majd nyitni. Hány művelt magyar szóródott szét s él évtizedek óta a világban, de vagy az új nyelvben nem honosodott meg, vagy az elhagyotthoz nem vonzódik már eléggé, úgyhogy szinte egy sem képezte ki magát a magyar irodalom apostolává. A legnagyobb, amit megtettek, hogy 215néhány jó külföldi költőt sikerült nyersfordításokkal a magyar líra tolmácsává befogniuk. Egy másféle Herder-díjra volna itt szükség, mondottam egész komolyan, melynek az ösztöndíjasai nyelvünket megtanuló fiatal költők lennének, díjazottjai pedig azok, akik egy-egy jelentős lengyel, magyar, jugoszláv művet ültetnek kitűnően németbe. Ezt a Herder-díjat persze nekünk, érdekelteknek kéne összeadnunk, nem kerülne annyiba, mint egy balatoni szálloda, s valutát is hozna tán annyit.

Van persze mindezeknél nagyobb baj is, s ez, ami végzetes lehet: az az írói nemzedék, amely az ötvenes években már összeállóban volt, azóta sem tudott igazán kibontakozni, történeti szerepébe beletalálni. Márpedig a betörést, az előző nemzedékektől kapott lendülettel, de nekik kellene végrehajtani. A külföld is elsősorban az ő hangjukat akarja hallani. „A 20. század első felének írója” ütött szíven egy különben megbecsülő ismertetés végén a mondat (amelyről egyszer tán elválik, igaz-e). A recenzens pedig nyilván a 20. század második felének az írójára, költőjére lett volna kíváncsi. S a negyvenévesek közt vannak is, akik itt-ott éleszteni tudták ezt a kíváncsiságot. Mi azonban nem látjuk a nemzedéket, amely (olyasformán, mint a Puskin, Gogolé után a Turgenyevé, Tolsztojé) a magyar irodalom paklijában levő lehetőségeket ki tudná licitálni. A magyar irodalom a múlt század vége, Mikszáth, Reviczkyék ideje óta, hol lassan, hol rohamosan emelkedőben volt, nem jelentettünk hanyatlást mi sem –; ma azonban, nem tudom, nincs-e a sok szép tehetség ellenére hanyatlóban?

1966
4.
A Betetőző

Az oknyomozó történelem s így az irodalomtörténetírás is sok tekintetben hamis elképzelést tart fenn nagy események bekövetkezéséről. Együtt voltak ezek és ezek a feltételek: az eseménynek be kellett következnie (s ez, minthogy bekövetkezett, nem is cáfolható). A történelem azonban nem szillogizmusokban, inkább alkalmakban hullámzik előre, a körülmények összejátszása alkalmakat teremt, s azt kormányzat, nemzet, civilizáció vagy értékesíti vagy elereszti, esetleg észre sem veszi. Attól félek, hogy mi magyar írók s mindazok, akik az irodalom életét gyúrják-irányítják, az utolsó tíz évben a magyar irodalom betetőzésére, küldetéssé alakítására páratlan alkalmat szalasztottunk el, vagy hogy derűlátóbban s angolosabban fejezzük ki magunk, „vagyunk elszalajtóban”. Mi volt vagy mi ez az alkalom?

Elsősorban a közönség, a valóságos és potenciális olvasók száma, minősége. A napokban kaptam meg Gaëtan Picon gyűjteményét: az Új francia irodalom panorámájá-t. Ő írta le egyik ismertetésében a mai francia író lelkiállapotát, melynek Jean Paulhan a terreur, rémület nevet adta. Mi váltja ki ezt a rémületet? „Irodalom és közönség szétválása”, „bizonyos optikai csalódások, melyek az író s olvasó közt olyan játékot űznek, hogy az olvasó mesterkéltnek érzi, amit az író őszintén vél”, „az író rossz lelkiismerete, akit miután istennek tartotta magát, az öngyilkosság s az elhallgatás vonz, 216nyelvét, művészete eszközeit olyan meg nem felelőnek, elfuseráltnak érzi…” „Innen a bizalmatlanság a műfajokkal, magával a szóval szemben.” „Ami még termékeny is lehetne, ha határa volna, de a rémület jellemvonása, hogy nem tud mértéket tartani.” „S mindezt komolyan kell venni, mert nem kevesebbre tört, mint minden irodalom megsemmisítése.” Ez a csomópontjaiban idézett jellemzés azért kavart fel, mert pontosan ezt a kórformát írtam le tizenkét éve A líráról szóló tanulmányomban, mely az újvidéki Híd-ban most látott napvilágot. Író s közönség meghasonlása miatt az író a létfontosságú közösségi jelzéseket is egyre arisztokratikusabb formákba zárja s az idegenkedés, melyet ezzel kivált, még vadabb „becsavarodásba”, ahogy Jean Paulhan mondja: gyanakvásba kergeti a circulus vitiosus törvénye szerint. Hogy ez a szakadás milyen fokú, azt Párizsban láttam. Nagy költők kötetei ezerötszázas példányban, évek alatt fogynak el, szerzőjük állami sinecurából él; a jobbfajta közönség a klasszikusokat falja, Sorbonne-ra járó diáklányok alig egy-két kortárs író nevét ismerik.

Már abban a tanulmányban figyelmeztettem a költőnőt, akihez intézve volt, hogy nálunk egyelőre nem ez író és közönség viszonya: fölösleges tehát ebbe az arisztokratizmusba, annak dacos, elutasító vívmányaiba belecsavarnunk magunk. Nálunk különféle körülmények összejátszása folytán (melyek közt legfontosabb az irodalom félszázados nevelő munkája, a szocialista iskoláztatás s a szellemi éhséget fenntartó friss érdeklődéssel társult kollektív szorongás) tömegnyi olvasóréteg nőtt fel, amely nem hogy lehúzná, fölfele unszolja az írót, ahelyett hogy sértett gőgbe torkollná, nagy demokratikus vállalkozásra biztatja: neveld a képzeletem, csiszold az ízlésem, nyisd fel az eszem. Egy fiatalon klasszikussá ért, de igazán nem könnyű költő járt a napokban nálam. Sajó menti községekben, Dunakeszin szavalták megdöbbentő módon az oratóriumát. A magyar író erre a közönségre van, mint hangszerládára szerelve. Az irodalomban az van, ami különbözik. Ezt a különbözést keresi az egyéniség kibontás csigázásával, sokszor iszonyú heroizmus árán a nyugati költő is. De milyen kivételes és boldog állapot a különbözést nem szándékunkból, hanem ebből az alapvető író-olvasói viszonyból meríteni!

A magyar írónak még az is szerencséje, ami nemzetének szerencsétlenség. Az állat fajtájában él, annak a reflexeit bonyolítja le egyéni életében is, de még az erős népi kötöttségű embert is védi, korlátozza fajtájának a törvénye. Az igazi individualizációhoz ezért van szükség bizonyos fokú „fajtából kinövés”-re. Nos a világnak alig van népe, láthatárunkon belül biztosan nincs, amely fölött a népi kötöttségek ennyire meglazultak volna. Ez teszi olyan kallódóvá a külföldre került magyart, s nemcsak a külföldre kerültet. Mert az a fajtából kinövés vagy kikopás, mely a kiválót az egyéniségkibontás útjára viheti, az átlag embert csak kallódóvá teszi. „Kiváló” és „átlag” közt nálunk azonban tömegek vannak, egyaránt hajlamosak az elszánt emelkedésre s öngyilkos kallódásra, s ez a réteg a legnagyszerűbb irodalmi közönség, hisz voltaképp azt várná az irodalomtól, hogy a létét eleresztő, vérszerinti nemzet helyett, egy szellemi nemzetbe fogja össze, 217segítse be. Az életnek magasabb fokon való újjáalapítását tehát, mely irodalmunknak nemcsak méltóságot, de világirodalmi pátoszt is adhatna.

S amilyen hatalmas, kitűnő volt az irodalmi rezonancia, olyan rendkívüliek a belső, szakmai lehetőségek. Az írás: defloreálás, új fel nem mért helyzetek, kimondójukat váró lelki, társadalmi jelenségek irodalomba vonása. Az orosz irodalom nagy kezdeti sebességét az adta meg, hogy mihelyt egyszer a maga lábára állt, nem is egy új nemzetet, de új világrészt, az Európán túli emberiséget kapta zsákmányul, s a felfedezést a francia kétnyelvűség, a legfrissebb európai eszközök iskolája tette magasrendűvé. A mi negyvenéveseink az előző két nemzedéktől lírában, prózában nemcsak elsőrendű eszközöket, de világirodalmi szempontokat is örököltek, a magyar szellem szinte a számukra nőtte ki alkati hibáját: a gondolkozói restséget. A túlélő öregeket ugyanakkor mély történelmi cezúra tette képtelenné, hogy az 1945 után létrejött helyzetet irodalommá éljék. Író, ha ábrázolhat is új, később megismert világot, az ősképet, melyen az életet megérti, a maga ifjúságában szerzi. A szocialista Magyarország társadalomképe, a benne élő emberek gondolkozása: ez a példátlan írói préri így a fiatalabb nemzedék vadászterületévé vált. S ez az, amire a hazai s külföldi olvasó kíváncsi. Időszerű témákról persze számtalan regényt, drámát írtak, de ezek programozott írások voltak. Ami (összesen két-három esetben) váratlan sikert ért el: a ráismerés volt, ez csakugyan rólunk szól. Az olvasó falta a klasszikusokat, hálás volt az életről lényegest elmondó idősebb íróknak, de amitől lázba jött: az új helyzet kimondása (még ha részleges s nem is a legmagasabb szinten való kimondása) volt. S ez lenne, ami a külföldet is meghódítaná, ha az nemcsak helyzetkép, de az emberiséghez intézett művészi tanítás is lenne. Ez a nemzedék ugyanis nemcsak kitűnő közönséget, páratlan írói zsákmányt kapott, de az első, amely tört úton, zenénk s részben már irodalmunk presztízsével fellebbezhet a világra.

S ez az óriási alkalom mintha mégsem lelné meg fölmérőit, kihasználóit. Nemrég hívtam fel a figyelmet, hogy az én távoli, hiányos megfigyelésem szerint, melyet nem mindenki oszt, közönségünk, ez a csodálatos közönség megingóban van. Szerintem ezt az olvasótábort – épp a magyar irodalom aspirációira – az teszi romlékonyabbá, hogy őket nem egy nagy magyar élmény szakította ki a közönyösek vagy éppencsak olvasgatók táborából, mint a Nyugat folyóirat vagy a mi nemzedékünk olvasóit, akik épp ezért igen soká hívek maradtak első megmozdítóikhoz. Ezeket az iskoláztatás, az olcsó könyv, más szórakozások hiánya nevelte könyvgyűjtésre, s ha az igényes olvasók száma még mindig igen magas is köztük, szenvedélyüknek a materiális civilizáció betörésével, autóban, utazásban s egyebekben egyre több versenytársa támad, a megmaradt is egyre kevésbé tapad, legföllebb időszerűtlen fokon, a magyar irodalomhoz, az ellenálló közvélemény terelhetővé válik, a színházból a magyar dráma kiszorul, a magyar könyvpiac, amennyiben nem a félponyva, a nyugati irodalom balkáni lerakodó helyévé válik. Vagyis épp az a várakozás van apadóban, amely ezt a nemzedéket olyan magasra dobhatta volna. Ugyanakkor a nemzedék kibontakozási sebessége is, bár tehetségekben nem szegényebb, jóval vontatottabb, mint a 218Nyugat vagy a mi nemzedékünké volt a harmincas években. Nemcsak a ló lankad, a lovas sem tudja az alkalmat igazán megülni.

De elszaladt-e vagy sem a nagy alkalom, összeszedi-e magát vagy sem a század harmadik nagy nemzedéke, állandósul az olvasódagály, vagy író s olvasó viszonya nálunk is hasonlóvá válik a nyugatihoz, még akkor is, ha Herder jóslata a nemzetet egészen elszívja alólunk: egy-két elszánt nagy tehetségnek egyedül, szédítő magasban egyre – a magyar irodalom betetőzésére – akkor is megvan a lehetősége.

Ady jóslatában a legsúlyosabb mondat: „S még a Templomot se építettük föl.” Ellebzseltünk ezer évet, s most, hogy a világ kohója munkába vesz, létünknek nem marad emlékeztető nyoma. Ami felé a vándorpoéta, Csokonai, az eposzokat pótló Arany s minden jóslata ellenére Ady is tekintett, haszontalan törekvéssé lett; a szentély, melybe az utódot s idegent mint létünk summájába vezethetjük be, szétesett, leomló fal marad. Ha nő, támad köztünk egy ember, aki ezt a szégyent még mint magyar érzi s a lehetőségeket, mint világpolgár nézi, akkor ez a sok, nehéz feltételek közt lefolyt, erre szegzett élet még megkaphatja tőle utólagos értelmét, megváltást.

Míg Puskin-könyvem írtam, az Irodalomalapító ábrázolt típusa ellenpólusaként újra s újra a Betetőzőt rajzolta elém. A kettő közt a sok példából ismert s még ismeretlen közt van valami rokon. Ahogy az Irodalomalapító írói választásában, részben tudatosan, részben önkéntelen az ezen a helyen, ebből a nyelvből kihozható felé feszíti magát, a Betetőző a meglevő vonalakat, a megvalósult s folytatásvárókat fogja össze azzal, amit ő tesz hozzá, ő hoz ki belőlük, míg az (függetlenül attól, ki mit fog még hozzáfűzni) a régiekkel, mint egy zárt emlékmű, egy nemzet értelmét kimondó épület nézhet az utasra.

S ki tudja, egyetlen ilyen mű, mely a halálra készül, nem fordíthatja meg a halálos jóslatot is? Egy ép népet összefűz természetes kohéziója. De mi fűzhet, foghat újra össze egy szétszóródót, ha nem a Templom, az ő temploma, amely mégiscsak megépült.

1966
219
Egy elbeszélésgyűjtemény elé

Egy elbeszélésgyűjteményt, főleg ha az alig ismert irodalomból válogat, nyilván azért vesz meg az olvasó, hogy az ismeretlen irodalom ízére rájöjjön, az ismertetések, szemelvények alapján egyik-másik írójához kedvet kapjon. Ez az előszó ebben szeretné segíteni.

Amikor húsz évvel ezelőtt először volt módom felserdült fiataloknak a magyar irodalomról beszélni, s az európai irodalom ismert korszakai mellé a tábla jobb oldalára a magyar irodalom egykorú jelenségeit felírtuk, az első kérdés az volt, mi hát a magyar irodalom megkülönböztető vonása, s az előlegezett válasz, melyet két év tanóráin mélyítettünk, hogy a magyar agonizáló irodalom, agónián nem haldoklást értve, hanem a veszélytől sarkallt létküzdelmet, melynek színét, rangját és pátoszát ez a küzdelem adja meg.

Magyarország a középkorban Európa egyik legszilárdabb, legrendezettebb állama volt, háromszor akkora, mint ma, nagyrészt magyar lakossága több, mint Angliáé, királyainak hatalma túlterjedt az országhatárokon. Irodalma azonban nem volt. Voltak nyelvemlékei, krónikái, volt egy-két magyar származású humanista, köztük olyan költő, mint a volt padovai diák s pécsi püspök, Janus Pannonius; a magyar mint beszélt nyelv az urak asztalánál s a parasztok fonott viskóiban annyi erőt, leleményt, nyelvi csínt szedett föl magába, hogy ahol a 16. században egy-két, latin iskolájáról megfeledkezett író tolla alól élő tisztaságában buggyan föl, a 20. század írói is káprázva merítenek belőle, irodalom azonban nem volt. A magyar irodalom akkor kezdődik, amikor a pusztulás: a mohácsi csata után, amelyben a török középkori királyságunkat darabokra törte.

Az igaz, hogy a könyvnyomtatás s a reformáció behatolása egybeesik a romlás kezdetével. De a reformáció elterjedésének már ez a pusztulás volt az oka, az első prédikátorok a halálos veszély partján ébresztették az erkölcsöket, amint a rabszíjon vonuló magyar asszonyok, gyerekek panaszdalát is prédikátorok énekelték meg. A Psalmus Hungaricus, amelyből Kodály Zoltán zenéje három magyar századon át csinált zengő hidat, jellegzetes terméke irodalmunk kezdetének. A mi 16. századunknak is van összegezője – ha nem is Shakespeare vagy Montaigne méretű –, aki a humanista lírát lengyel, horvát s török nótára szerzett énekekkel elegyítette, s zsoltárt éppúgy írt, mint széphistóriát. Ez a tudós elme s szertelen természet (Balassa Bálint) azonban valóságos végvári hadnagy volt, aki legszebb verseit a szabad végvári élet dicséretére szerezte. A 17. században nekünk is volt, mint a raguzaiaknak, Tassón okult barokk eposzunk, de aki írta (gróf Zrínyi Miklós), dédunokája volt Szigetvár védőjének, akinek helytállása és halála a témát szolgáltatta, s annyira ismerte, amiről írt, hogy az 1664-es török háború legvakmerőbb haditettét, az eszéki hadihíd felégetését ő hajtotta végre. S ha a török háborúk s nemzeti szabadságharcok közt hányódó „régi magyarság” legszebb jelleme: Rákóczi Ferenc fejedelem, aki a jezsuiták neveltjeként a birtokán kitört parasztlázadás elől – hogy vezérré ki ne kiáltsák – Bécsbe menekült, hogy aztán a lelkiismerete unszo220lására, a tapasztaltak hatása alatt az utolsó nagy nemzeti felkelés vezérévé legyen – Szent Ágoston-i vallomását latinul, hadtörténeti munkáit franciául írta is: prózánk első, francia iskolán átesett, ma is élvezettel olvasható mestere (Mikes Kelemen) az ő íródeákja, aki Párizson át Sztambul alá, a Márvány-tenger partjára is követte bujdosó urát, s a száműzött udvar életét örökítette meg szelíd bölcsességgel és humorral.

A török kiverése, a szabadságharcok lezajlása csak orvabbá, nem kisebbé tette a veszélyt. A 18. század, mely más népeknek az ocsúdás kora, minket végleg kisebbséggé tett tulajdon országunkban. A török irtásait keleten a románok szállták meg, a bizalmatlan bécsi kormányzat német települőkkel tarkázza a felszabadult alföldi, dunántúli területeket, a szerb, szlovák települők az ország szívéig szivárognak, úgyhogy a helyzetkép, amelynek alapján Herder számunkra nevezetes jóslatát a magyar nyelv elenyészéséről történetfilozófiai művében odavetette, nem volt alaptalan. Ő, aki a szláv népeknek a kiszépített múltat s dicső jövőt adta hozományul, úgy látta, ahogy informátorai, hogy a Kárpát-medence lassan a magyar hódítás előtti képet veszi fel, s a szláv koszorú egyre jobban benő az ország belsejébe. A 18. század úttörő magyar íróinak, míg szláv társaik a jövő mámorában éltek, ezzel a képpel kellett kezdettől szembenézniük.

II. József kétféleképp is serkentette a szétszórt kezdetek után egységesebben kibontakozó magyar irodalmat. Kultúrpolitikájával a műveltséget tette kívánatossá s hozzáférhetővé, „németesítő” intézkedéseivel a magyar nyelv s irodalom művelését nemzeti üggyé. 1790 körül, amikor Herder műve, az Ideen zur Philosophie der Geschichte megjelent, nálunk három irodalomalapító is versengett az irányításért. Az egyik (Kazinczy Ferenc) fordításokkal akarta a nyelvet az írásra alkalmassá tenni, a másik (Kármán József) eleven folyóiratával a művelt társaságot a magyar nyelvre kapatni; míg a tüzes, jobbágyszármazású Batsányi, aki a francia forradalmat elsőül merte versben üdvözölni – már a dolgot s nem a szót kívánta kalapálni. Körülöttük pedig a jóslatot cáfoló ígéretként állt össze a magyar irodalom első közös ízlésben s eszmékben összeforrt nemzedéke. Ezt a nemzedéket a Ferenc kori reakció – a francia forradalom Kelet-Európára eső árnyéka – temette be. S ez megint egy megkülönböztető jel! Amitől a környező népek irodalma csak sínylődött, a magyar fejlődésbe mély cezúrát vág. A magyar jakobinus összeesküvés, mely a legjobb fejeket viszi a vérpadra–börtönbe, a három irodalmi vezér közül kettőt fogságba juttat, a harmadik tüdővészben hal el. A hat-nyolc sokat ígérő fiatal közül (e pacsirta-irtásban) kettő hosszú börtönt szenved, egy, minthogy meghal, rövidebbet, a szabadon maradtak legtehetségesebbje ifjan hal el, 1800 táján, akinek az emlékezetében ott élt, úgy érezhette (így fizettek az európai eszmék), hogy a történelem elébeszalad Herder jóslatának.

S megint egy magyar vonás: irodalmunk legvonzóbb szakai azok, amelyekben a szétvert szellem a teljes sötétségben, apró szigeteken, mintha csak a közhalál fenyegetése adná az erőt–, szervezkedni kezd. A három literátor helyén itt van, egymásról alig tudva, három költő, akik még ma is a magyar irodalom három koordinátájának tekinthetők. Csokonai Vitéz 221Mihály a 18. század gyermeke, nemcsak mozarti tisztaságú versek írója, de született édenszövő, aki vándor életében akárhová vetődik, mindenütt egy kis paradicsomot sző a szívéből eresztett szálból, melyet aztán a környező őrültség szétrombol. Az ősi debreceni kollégium táján csodálatos műveltséget szed föl, de azt sem tudósi izzadtság, hanem a csillogó érdeklődés enyvezi fogékony eszére. Elboruló sorsán s költészetén a társas lélek elmagányosodását, a magyar felvilágosodás s rokokó áthajlását követhetjük a romantikába. Ha a magyar szellemet olyan alakba kellene sűríteni, amilyen a németeknek Faust, az ő mókásan szomorú, sivatag-lágyító, abba belehaló, de mivoltát meg nem tagadó élete az – rövid harminckét év –, amit minden magyar szellem a maga jobb részével rokonnak érezhet. Berzsenyi Dániel, a Hölderlinek s Keatsek bajuszos rokona, sok tekintetben törökös természet, vidéki birtokos, aki a magyar klasszikus vers friss vívmányával s Horatius példájával líránk magasságbeli lehetőségeit mérte fel; a forró temperamentumában megolvasztott nyelv, lebegésre tanított erő, dübörgő tisztaság ma is kihívja a versenyt s csodálatot. – Egy huszonhárom éves joggyakornok (Katona József), aki pesti tanulása alatt a színészi életbe is belekóstol, egy erdélyi pályázathirdetésre drámát ír arról a Bánk bánról, akinek Grillparzer is szentelt egy darabot. S ez a dráma (melynek az íróját, a percegő tollú vidéki ügyészt, agglegénymulatságok hősét, korai halál ragadja ki a gyanútlan kortársak közül) máig is a legnagyobb magyar színpadi mű. Egymás mellett füstölgő, monologizáló alakjai, idegengyűlölet s királyhűség közt hányódó, királynégyilkossá lett hőse, jobbágyszájba adott nemzeti panasza azt a magyar magányt viszi a színpadra, melyet épp ebben az időben a romantika tudatosít a nemzet magányaként.

A romantika másutt is a magány betörése a költészetbe, nálunk azonban a nemzet magányát oltja a jobbak életérzésébe. „Néz nyugotra, borus szemmel néz vissza keletre A magyar, testvértelen ága nemének.” (Az ázsiai rokonok keresésére indult székely fiút, aki a tibeti nyelv úttörő tudósaként hal meg a Himalájában, úgy mint aránytalanra nőtt őstörténet-tudományunkat később, ez a társtalanság hajtja neki a világnak.) Kölcsey Ferenc, a legnemesebb magyarok egyike, az egyetlen a nagyok közül, akin a német idealizmus nevelése érzik, a herderi jóslatot, Zrínyi szájába adva, most ülteti bánatos és könyörtelen magyar versbe. „És más hon áll a négy folyam partjára. Más szózat és más keblű nép; S szebb arcot ölt e föld kies határa.” A nemzethalál látomása Vörösmarty Mihály tollán még a nemzeti dallá lett Szózat-ba is bekerül: „S a sírt, hol nemzet süllyed el, Népek veszik körül.” 1845-ben egy másik költő száján: „Múltadban nincs öröm, Jövődben nincs remény, Hanyatló szép hazám”, „Hullámtól vert sziget. Kit mint elsüllyedőt Ezer jós emleget.” – Pedig ezek a költők már nem a Ferenc-kor élve eltemetett munkásai. Vörösmarty, aki búja képzeletét fáradhatatlan közmunkára fogva be, a romantika műfajait, az epilliontól a drámáig, sőt a színikritikáig sorra meghódítja, hogy öregségében a legszebb magyar verseket írja meg, már mint költőfejedelem ül – igaz, mélabús fejedelem – a frissen alapított Akadémia ormain. A még sötétebb jós s kritikus, társa az irodalom kormányzásában, a kor pedig, melyhez szólnak, a magyar történelem legpezs222gőbb, jellemekben s tettekben legfényesebb szaka, melybe, reformkor néven, mint klasszikus korunkba szoktunk visszatekinteni.

A halálveszély azonban ott ül az aranykor mélyén is, amint ott volt elindítójának s legnagyobb alakjának a rémlátásaiban is. Széchenyi István, akit ellenfele, Kossuth nevezett el a legnagyobb magyarnak, az európai romantikának egyik legérdekesebb alakja, akiről csak a nyelvi nehézségek miatt nem készültek regényes életrajzok. Hány romantikusnak volt az álma, hogy mint Bolivar, a tengeren túl, új államot alapítson. Ilyesmire gondolt az ifjú Széchenyi, a napóleoni háborúk kvietált huszárkapitánya, testi-lelki barátjával, az erdélyi Wesselényivel, amikor az 1825-ös országgyűlés táján ámulva eszmél rá, hogy szülőhazájában a török, osztrák, orosz abszolút monarchiák közt egy darabka szabadság – ha csak nemesi szabadság is – virít. A harmincöt felé járó nagybirtokos, aki akkor még magyarul sem tudott igazán, az Akadémia alapítására felajánlt évi jövedelmével itt lát hozzá Amerika helyett az országalapításhoz, s lesz célja, ami többé-kevésbé minden magyarnak: egy nemzetet az emberiségnek megmenteni. Megvan az a képessége, hogy gyakorlati céljait, az Angliában megismert vívmányokat (gépek, klubélet, lótenyésztés) s a magyar kapitalizmus első alkotásait (Lánchíd-építés, gyáralapítás, gőzhajózás, Tisza-szabályozás) költői szuggesztivitással írja népe képzeletébe, s van olyan nagy romantikus, hogy amikor a meggyorsult fejlődés, Kossuth Lajos lángesze túlszalad óvatosabb javaslatain, a vészt kongató szerepében is megtalálja a szépséget, amint a döblingi elmegyógyintézetből is (ahová a 48-as idők elől menekült) megtalálta a rést, amelyen az elnyomó Bach-rendszer bírálatát, a Blick-et Londonba kijuttassa. A névtelen megjelent könyv miatt elrendelt nyomozás hajtja öngyilkosságba.

Ez az élet, melynek a külső sugárzást tápláló belső dúltságait egy páratlan őszinteségű napló tárja fel, a magyar romantika négy szakaszának a jellemzésére is felhasználható, 1. A preromantika kora Széchenyi felléptéig. 2. A cselekedetté vált kétségbeesés, a meglódult reformkor, Széchenyi delelője. 3. Az az évtized, amikor a politikában Kossuth, a költészetben a húszéves Petőfi (radikális politika, s népre tekintő költészet) veszi át a vezetést. 4. 1849–60 közt, a döblingi évek alatt: elnyomatás, passzív ellenállás, a romantika önbírálata. A francián kívül alig van irodalom, melyben a romantika fejlődésit ilyen tiszta korszakokban s ilyen világító alakokban lehetne követni. A Kossuth s Petőfi évtizede azért is nevezetes, mert ez az a boldog szakasz, amelyben a két idegen vérmérsék hatására a magyar gondolkodás mintha végleg maga mögött hagyná a halálveszélyt. S ez az évtized az, amely a világ figyelmét is felhívja ránk, s az első magyar (magyarosított) nevet írta a világirodalom-történet lapjaira. Petőfi az a nemzeti költő, aki azzal lesz igazán, mindegyiknél jobban azzá, hogy nem hasonlít nemzetére. Nemcsak lobogó igazságszeretete, fogalommá vált forradalmisága hatott életében mint világosító s nőtt eszmévé halála után: ez a nagy lélek páratlan műfaji érzékkel megáldott művész is volt, aki cikázó életében varázsvesszőként tárta fel – ebben Puskinra emlékeztet – a lappangó irodalmi kincseket, líra és epika új s új tartományait. Ha kaján ugratás s kényes 223becsületérzése a szabadságharc utolsó percében, huszonhat esztendejével, a kozák ló alá nem veti, a prózában, drámában is puskini munkát végez, s nagyobb lombkoronát szab 19. századi irodalmunknak.

Az 1848–49-es magyar szabadságharc nem kis talányt ad fel (kéne, hogy feladjon) az Európa-történésznek. Hogy lehet az, hogy míg a 19. század eszméi másutt – még Párizsban is – olyan hamar levitézlettek, a szardíniai királyt kétszer is békére kényszerítették, itt egy önállóságra most szabadult nép semmiből támadt hadaival reguláris seregeknek áll ellen, a Tiszáig hatolt osztrák hadakat Bécs kapujáig veri, úgyhogy az elnémult Európában Miklós cár seregére lesz szükség leverésihez. Ezt nem magyarázza meg az a varázsos emberi ötvény sem, mely Kossuthban a kitűnő reálpolitikust az illúziókon játszó rétorral s költővel olvasztotta össze, a magyar nép felrázott lelkesedésén túl szükség volt azokra a szervezői képességekre is, melyekre a magyar középnemesség mint a vármegyék kormányzója tett szert, olyasformán, ahogy az angol polgárháború a Cromwelleket felvetette. Ugyanez a középnemesi politikai érzék volt az, amely a szabadságharcot követő másfél évtizedben a nemzet jogait úgy védte meg, hogy azt a gandhistává lett Huxley egyik írásában a sikeres passzív ellenállás példájaként említhette fel. A nehezebb természetek, ha részt is vettek benne, kiülepedtek a Kossuth-forradalomból, s most ők lettek azok, akik a „haza bölcse”, Deák Ferenc körül az itthon és élve maradottak ellenállását megszervezték.

Megint egy vonzó kor, melyben az irodalomtörténész az erők lassú szedelőzködését, csoportokba, törekvésekbe verődését figyelheti meg. A kor nagy költője Arany János. Petőfi barátságába egy nagy szívre valló vers köti, melyben az akkor már országos hírű költő a vidéki jegyző pályadíjnyertes eposzát üdvözölte. Ez az eposz is az új népi iskola remeke, de nem bravúros mese-eposz, mint Petőfi János vitéz-e; egy régi krónikákból feltámasztott magyar bajnok, a nagy erejű Toldi Miklós bűnbeesésében, bujdosásában s első bajviadalában énekelte s jósolta meg a falusi akták közt Shakespeare-t tanulmányozó költő fényre vágyását s első diadalát. Arany megmaradt Petőfi mellett hű másodhegedűsnek (később a halott trónőrző barátjának), szerepét s tehetsége mélyebb elemeit azonban az elnyomatás korában találta meg. Magyar nyelv és magyar dolgok tudásában páratlan kincstárnok, ugyanakkor a 19. század legműveltebb, legbiztosabb ízlésű írója. Shakespeare-nek mindmáig a legjobb fordítója, tehetsége terjedelmét mutatja, hogy ugyanakkor utolérhetetlen Arisztophanész-fordítást is adott. Benne bujkál a legtöbb modern íz: balladáiban, öregkori lírájában szemérmes meghasonlottság, a hangulati övbe szorult drámaiság, a történeti hitelességet elsőül érvényesítő eposzaiban regényírói pszichológia. S költészetét mégis nehéz a világgal elfogadtatni. A kiváló orosz költő, akit a hallgatás évei magyar fordítóvá tettek, Petőfiért, Vörösmartyért lelkesedett, Adyért rajongott. Aranyt hidegnek érezte. Tán mert akkor már idejüket múlt műfajokat próbált újjáteremteni. A groteszk verses életrajzfélétől, melyben tehetsége méreteihez teret talált, megfélemlíthető természete s visszhangtalansága visszarettentette.

Annál több nyelvre fordították le a nógrádi földbirtokos drámai köl224teményét, Az ember tragédiájá-t, melyet Arany János fedezett fel, s melynek puritán nyelvén bajtársi igazítást is végzett. A szabadságharc után börtönt is ült, férji csalódásokat ért romantikus szív kifakadása ez a történelem ellen, melyet tizenöt képében az ördög interpretál a Paradicsomból kiűzött Ádámnak. Az új szebb kor álma Hegel történetfilozófiájára emlékeztetőn viszi végig a sóvárgót s csalódót a piramisépítőktől a falanszterig az emberi történeten; nagy drámaírói ökonómiával állítva fel a történeti helyzeteket, melyekben a romantika Drangja újra és újra megkapja a kiábrándító csapást. „Ember küzdj és bízva bízzál” – bátorítja Isten az álmából ocsúdó Ádámot. A darab tartalma s ez a biztatás sok fejtörést okozott a magyar gondolkozóknak. Arany magyarázata, hogy a történelemnek ez a bemutatása az ördög értelmezése: még mindig a legkevésbé sántít. A történelemnek mélyebb értelme van, mint céljai, maga a küzdés, az ember morális lendülete. – Harmadik, kisebb, de messzebb mutató alakja a kornak: Vajda János, akire a modern magyar líra tekint mint ősére. Jó példa arra, hogy sokszor épp az ifjúsága indulataiban kitartó lesz a híd a jövő felé. Petőfi kortársa, a szabadságharc hadnagya, aki egy megváltozott világban modern fájdalmakká füstöli-kormozza huzatát vesztett szenvedélyét.

A kiegyezés, amely a magyar királyságot a kétfejű monarchia egyenrangú felévé tette, látszólag nagy lehetőségeket nyitott, valójában azonban csak belső pusztulást hozott a magyarságra. A nemzetiségi eszme emelkedése korában egy nemzetközi monarchiához kötve végleg szembekerült a dunai népek érdekeivel, ugyanakkor az ország legmagyarabb része a száműzetésben aggkort érő Kossuthhoz ragaszkodva ellenzékbe vonult tulajdon országában. A nemesség, amely a 19. század harcait vezette, a passzív ellenállásban tönkrement, az új kapitalista rendhez pedig ahelyett hogy hozzáfejlődött volna, inkább csak hozzázüllött. Fényes fővárosunk épült, második Bécs a Duna partján, megvoltak a modern intézmények, s miközben a felületes hangadók harmincmillió magyarról álmodoztak, ugyanaz a térvesztés folyt, ami a 18. században, csak most már a magyarságon, főként a friss középosztályon belül, az érdek diktálta asszimiláció javára. A fénnyel álcázott pusztulást jól mutatja az irodalom. Soha ennyi tönkrement tehetség nem vádolta korát, mint épp ebben az időben, mely a környező népeknek a mi reformkorunkhoz hasonló delelőt hozott. S miközben a szívósabb, ügyesebb íróféle a megváltozott élet, főként a nagyváros hangját próbálta a sablonokba meredt hagyomány alól kiszabadítani, a kilencszázas évek egy nagy költőt s még nagyobb egyéniséget vetnek „Isten szörnyetegeként” a jókedvű mocsárba, akinek vad ellentmondásában az elkábult veszélytudat jut új – ahogy a többség érezte, botrányos túlzásokban – hanghoz.

Ady erdélyi kisnemesi családból származott, s mint vidéki újságíró érett (annak, amit más súrol, a mélyibe vágva) nagy gondolkozóvá, s egy párizsi év s nagy szerelem teremti meg a kifejezésért küzdő gondolatokhoz a lírai eszközöket. Akik közel ötven éve Ady nekrológját írták, azt gondolták, hogy ez a költő a legmodernebb és legmagyarabb, egykettőre elfoglalja a világlírában is a helyét. Nem így történt. Igaz, a mással elfoglalt magyar kritika is adós maradt a hozzá méltó világnak szóló könyvvel, de nemhogy 225őt nem tudta éppen a Nyugat elfogadni – hiába volt Nyugat a folyóirat címe, melyben ő s társai szóhoz jutottak –, a nyugati szempontok időnként itthon is vitássá tették a helyét. A szecesszió ízléstévedései el-elfedik gondolati erejét, egy-egy lefordított műve nem ad fogalmat lírája hatalmas jelképrendszeréről. Azt az alkati hidat, melyet Bartók zenéjével rokon költészete vet az Európa alatti világ felé, a közvetített szöveg nehezebben érezteti, mint a közvetlen zene. Pedig ha csak Isten-verseit írta volna meg, modern hitre képtelenség s hitre szorultság balladai kifejezéseit, hely illetné meg korunk gondolkozásában. Arra sincs sok példa, hogy az emberi lélek sokrétűségét, mely a modern regényt felvirágoztatta, egy lírikus önmaga ábrázolásában ilyen ellentmondó vonásokban dobja szét s tartsa össze. Ami a mi számunkra nagy benne: veszélytudatának csodálatos diagnózisa; ami megindító: a pusztulást magában is ott hordó ember kétségbeesett harca, hogy nemzetét a nyugati eszmék emlőire akassza, a gyengének szövetségeseket keressen, politikába, szocializmusba belekáromkodja, belelelkesedje magát, hogy aztán a háború apokalipszisi képei közt mégiscsak kiforduljon belőle a tudás: „Hát népét Hadur is szétszórja: Szigoruabb istenek ezt így szokták.” S ez a nemzeti fájdalom, most már igazán agónia, őnála kedvenc zsidó prófétáira emlékeztetőn sosem szorul a nemzeti gond csapdájába – az ember küzdelme marad végzetével.

A tehetségek csoportos megjelenésének szép példája, hogy több évtizedes lírai csönd után Ady körül egyszerre négy-öt olyan tőle elütő s a mélyben mégis összefüggő lírikus támad (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula), amilyen Arany és Vajda óta egy sem. A legnagyobb köztük Babits Mihály, Dante fordítója, életében s művészetében sem méltatlan ahhoz, akinek ifjan tolmácsa lett. Komor, tiszta egyénisége, kivételes műveltsége magasabb nyomású helyet teremtett szellemi életünkben. Egy történész-szociológus-pszichológus korban hangsúlyozottan költő-matematikus-filozófus. Mint Eliot, egyenrangú lírikus és esszéíró. Ideges lírájában, amit kalandozó kedve tudást, szépséget megkívánt, egyénivé olvad, s regényben, elbeszélésben, sőt drámában is tartja a beállított, igen magas szintet. Amikor öregkorára leül, hogy egy világirodalom-történetet írjon, azt a volt klasszika-filológus tanár, középkori himnuszok s az újkor minden nagyobb költőjének a fordítója, hozzáolvasás nélkül, emlékezetből írja meg, mint aki jól ismert birtokon vezeti végig a látogatót. – Ha Babits az angol ízlés, igényesség helytartója irodalmunkban, Kosztolányi a francia világosságé, szabatosságé, a Mikes Kelemen óta eleven francia magyarságé. A mélységek helyett a felszínt ragyogtató impresszionizmusa a francia festőkével rokon. Mint Babits, ő is mindenese a magyar irodalomnak, s mintaszerű prózáját ma tán többre is becsüljük, mint líráját s a Baudelaire utáni költészetet ifjúságunkba oltó műfordításait.

Ritkaság, s az irodalomban emelkedő, nagy mondanivaló jele, melyet egy nemzedék nem tud kimeríteni, hogy ilyen költő nemzedéket (a prózaírókról később lesz szó) egy vele egyenrangú követhessen. Ennek a feltételét két dolog teremtette meg. Az 1919–20-as évek nemzeti katasztrófája, mely az ország szétdarabolása, a Magyar Tanácsköztársaság leveré226se után, a Habsburg-monarchiát restaurálta, Habsburgok nélkül, jóval korlátoltabb kiadásban. Az országát vesztett nemzet új, kiábrándító helyzetben ébred, olyanféle tudathordó rétege, mint századokon át a középnemesség, nincs többé. Az értelmiség a forradalmakból zavaros következtetéseket vont le, hazafisága irredenta jelszavakban merült ki, a munkásság sündisznóállásba szorult. Ez a nemzeti amentia, rendezendő zűrzavar volt e nemzedék egyik hozománya. – A másik: a származása. Az Ady-nemzedék tagjai többnyire „úrifiúk” voltak, akiket „halálfiainak” érzett osztályuk bűntudata s kritikája sarkallt. Ennek a nemzedéknek a többsége a népből jött – uradalmi cselédek, béresgazdák, külvárosi mosónők fiai, akik a bennlevők fáradtsága helyett a kinnrekedtek frisseségét, mohóságát, életre s nem könyvre irányított érdeklődését hozták. Egészségesebb, optimistább vagy legalábbis munkára termettebb, kíváncsibb nemzedék, nagy részük így vagy úgy ifjan esett át a szocializmus iskoláján, s vérévé vált a hit, hogy a társadalmi berendezések változása az életben is lényeges változást hoz. Az úttörő Erdélyi József hatására formában is közelebb kerültek, úgy mint zenében, a népköltészethez. Jellemző mégis, hogy a történelem szakadékából különféle utakon előbotorkáló csoport toborzója egy Pusztulás című útirajz lesz, Illyés Gyula írása, próbafúrás az egyik legősibb, legszebb dunántúli vidék egykézésbe merült életéből. Az ezt követő megdöbbenés serkenti helyzetfeltárásra, szociográfiára, közvéleményserkentésre a kortársak legjobbjait.

A nemzedék három nagy költője közül a feltörő népi mohóság – szellemi, szexuális – Szabó Lőrincet szinte a 19. századi regényhősökhöz teszi hasonlóvá. A főváros, melyet a mozdonyvezető fia, a debreceni kollégiumot csodálatba ejtő diák meghódítani jön fel, neki is csapdájává, fájdalmak s elsóvárgások helyévé lesz, melyben mindent elveszít, csak azt a hitet vagy inkább kényszerűséget nem, hogy az életéből támadt életet, a lírát táplálni kell. Mások – a költők is – széltében, különböző műfajokban terjeszkedtek, az ő széles olvasottsága, példátlan és páratlan műfordítói munkája, éppúgy mint az élet lehetőségei elől ki nem térő vállalkozó kedve, közvetve vagy közvetlen, mind a líráját szolgálta. Kora ifjúságában Babits barátja, később sóvárgó tisztelője, tőle tanulja a mesterség fogásait s áhítatát, az ő tudása azonban sokkal szorosabb kapcsolatba került kíváncsiságával, gyönyörvágyával s gyötrelmeivel, az élet őneki többnyire fájdalmas, itt-ott elámulást s boldogságot is rejtő kísérletsor volt, amelyet – mily ritka ez – egyszerre tudott az ősember (Kalibán volt egyik első kötetének címe) követelőzésivel átforrósítani s egy páratlan líra-tudós szakértelmével maradandósítani, versbe konzerválni. – Illyés Gyula a nemzedék legteljesebb tehetsége. Uradalmi kovács Párizsban kibontakozott fia, aki (mint világhírű könyve, a Puszták népe) gyermekkora világát, a nagybirtokok elhagyatott népét brueghelien ragyogó képekben s ugyanakkor lázongón füstölögve emelte költészetébe. Neki is a líra a szívügye, túl a hatvanon sem zárult le buzgó fejlődése (a magyar irodalomra általában jellemző az öregkori líra gazdagsága), sokoldalú tehetségét, munkabírását azonban egy hatalmas írói birodalom szervezésére is felhasználta. Líráját dráma-, regény-, tanulmány-, fordításkötetek nőtték szinte áttekinthetetlen gazdagsággal 227körül. Humorra hajló, éber színjátszó tehetség, aki a magyar irodalomban elég ritka eklektikus hajlamot is hasznára tudta fordítani: amit megkívánt, amihez hozzányúlt, az ő színét vette fel. – József Attila, amilyen szerencsétlen volt rövid életében (harminckét éves korában egy szkizofréniás roham vetette a vonat alá), olyan szerencsefia a halálában. Mindenki megtalálja benne, amiért szeretheti. A művész a képzelet szkizoid ugrásait, melyeket szigorú munka és fegyelem, tiszta vonalak hitelesítenek; a szocialista származásában s a jövőt törvényhozóként szabó soraiban a maga evangéliumát; a század gyermeke a lélek retteneteinek az ismeretét, amely mégis hitet tud adni; a külföldi annak a kapcsolatnak spontán végrehajtóját, amelyet egy Éluard, Aragon próbált a 20. század lírai törekvései s a szocialista eszme közt létrehozni. Az iskolákban rajta mutatják be, milyen a költő, s a költők rá hivatkoznak, míg magukról beszélnek.

Bár a magyar próza gazdagságát, stílváltozásait a 16. század öblös prédikátoraitól a 18. századvégi nyelvújítás kényes stilisztáiig gazdag antológiák szemléltetik, a regény s a művészi elbeszélés csak a 19. század derekán zárkózott fel a költészet műfajai mellé. Ekkor azonban mindjárt három nagy egyéniséggel vág három eltérő útba. Báró Eötvös József, a maradi császári főhivatalnok filantróp, minden elnyomottal együttérző fia mint politikai gondolkozó fordul a regény felé. A falu jegyzője az alföldi megye visszaéléseit, az érdem kálváriáját, a betyárrá züllött népi kiválóságot viszi érdekesre szőtt s elmélkedésekkel meg-megállított történetében a nemzet lelkiismerete elé. A Magyarország 1514-ben a galíciai parasztlázadás s a mi szabadságharcunk közt az 1514-es jobbágyfelkelést eleveníti fel hatásos figyelmeztetésül. Az 1848-as első magyar minisztériumnak ő a közoktatásügyi minisztere, de az első véres incidens hírére lemond s külföldre megy, ott kitűnő könyvet ír a 19. század vezéreszméiről, hogy az 1867-es kiegyezés után megint mint kultuszminiszter egy körültekintő s engedékeny iskolatörvényben szolgálja a nevelés regényben is megtárgyalt ügyét, s nemzetiségeinkkel a kibékülést. Kevésbé nemes szívű, de keményebb fából faragott a másik báró, Kemény Zsigmond. Míg Eötvös lágy lobogásának a reformkor adta a huzatot, az ő ideje 49 után jön el, az ellenállás korának ő az irodalmi programadója, az ábrándok után a történeti öntudat sürgetője, arisztokrata létére a polgári formák és szellem előhívója. Regényeket is ír, melyek a nyugati polgári regényt akarják meghonosítani, de a történeti regényben talál tehetségire. Ekkor jelennek meg a 17. század erdélyi emlékiratai; testvérharcokban tobzódó, erőteljes világ, amely egy-egy nagy egyéniség körül művelt gazdagságban simul ki. Három, többet magasztalt, mint olvasott regényében ezt a tartományt s a vele járó színeket fedezte fel szépprózánk számára.

A két gondolkozó író hatását, ha volt, hamar elnyomta Jókai Mór hallatlan népszerűsége. A műfaj érdekeit, a korszerű realista igényt képviselő kritikusok már életében harcban álltak ezzel a hatással; ifjan mi is mint a kiegyezés utáni kor illúzió-szövőjét, a veszély altatóját emlegettük. De mit mondjunk ma, amikor száz könyvtárból kivett könyv közül tizenöt az övé, 228egy olyan országban, ahol a nyugati irodalom ínyencségei tízezres példányszámban fogynak, s Thomas Mann a három-négy legolvasottabb író közé tartozik? Mivel érte el, éri el Jókai ezt a bámulatos hatást? Nyilván azzal is, amiért megrótták, hogy az irodalom irányai helyett csak a közönségére, annak a reakcióira volt tekintettel, nem ravasz bestseller számítással, hanem úgy, hogy magában, a maga gyermekszívében értette meg s szórakoztatta el. Ahogy az Erzsébet kori dráma jeleneteiben egy-egy emberleleplező felfedezést, úgy süt el ő minden fejezetében egy-egy érdekességet, s hogy mindig frissel szolgálhasson, felkutatja az országot, annak minden táját, közelmúltját, a török időket, a Monarchián, Európán túl a fantasztikum tájait, sőt a jövő századot is. Közben legfontosabb munkáiban történeti missziót is végez: a reformkor, a szabadságharc, az elnyomatás mítosszá emelését. Nem azzal a szigorral, világossággal persze, amellyel ifjúkori barátja, Petőfi végezte volna, ha a prózaírót kifejlesztheti magában. Jókai is nemes lélek, s a hősei még csak azok, de szépítéseiben, megbékéléseiben rajtaérhetetlenül annak a romlásnak az erjesztői úsznak a levegőben, amely a pusztuló nemesi kúriák életét olyan vonzóvá tette. Ő emeli a valóságos történelem fölé azt a délibábot, amelyben a kiegyezett ország iskolás és felnőtt gyermekei, magyarok és asszimiláltak egymásra találtak. Dickens, Victor Hugo, Dumas, Verne neve csak távolról írja körül azt a tartományt, melyet ő szállt meg. Speciális magyar ital az övé, egykor az illúzió, ma a felejtés itala, a hajdani boldog ország – Sosem-volt-Hungaria – gyermekeivé tevő.

A negyedik prózaíró, aki a „nagy időkből” a 20. századba vezet: Mikszáth Kálmán. Lassú pályakezdés után gyors siker, nemcsak a Jókaiéval vetekvő népszerűség, de képviselői mandátum. Tisza Kálmánnak, a kor nagy miniszterelnökének ő az egyik kártyapartnere, ugyanakkor a marxista történetírás, a maga kategóriáit keresve, őt teszi meg a századvég kritikai realistájává. Ez a meghatározás a mosolyát viszi el – a „cinikus” jelző –, melyet író utódai ragasztottak rá, szomorú tudását. Az enciklopédiákat mozgósító Jókaival ellentétben Mikszáth szerény író, aki többet tud, mint amit vállal. Regényei nagyobb elbeszélések, de elbeszélőnek tökéletes; egyszerű nyelve élő beszédben formált, zeneileg is tökéletes próza. Alkalmazkodik hallgatói tetszéséhez, de megtalálja a módját, hogy kortársai tudtára adja ítéletét. Realista, de a szülőföldjén beszítt babona, a valószerűtlent vállaló irónia a modern írót is ott rejti már a vármegye neveltjében. Az, hogy ő legyen, mint ahogy húsz éven át ő volt – a legnagyobb magyar regényíró: beszűkülés, de mint egyik legolvasottabb, külföldön is ismert elbeszélőnk, a szeretetreméltóság spektrumsávja Jókai és Móricz Zsigmond között.

Antológiánk küszöbére értünk: Mikszáth Kálmán ifjabb kortársai már ebben a kötetben is szerepelnek. Az 1900 körüli években tán épp a novella volt a magyar irodalom „leghaladóbb” műfaja: ebben nyomult be az új főváros a régitől elütő embereivel, itt ment végbe az adaptáció a kapitalizmus jelenségeihez s világirodalmi példáihoz. Szórakoztatásra szánt új folyóiratokban gyakran találunk feltűnően gyenge versek mellett mesteri elbeszé229léseket. E korszak egyik legigényesebb írója Ambrus Zoltán, Flaubert-nek nemcsak fordítója, de írói erkölcstanának magyarba ültetője. Kiváló kritikus, aki az elbeszélésében új típusokat, új jelenségeket szándékosan dísztelen stílusban próbált ábrázolni. Gárdonyi Géza, a volt falusi tanító tapasztalatait s egy magányos szív tűnődéseit egyesítette témáiban s halk stílusában. Az egri vár ostromáról írt ifjúsági regényét itthon és külföldön százezrek olvassák. De bár ennek az átmeneti kornak a félhomályban maradt elbeszélőiből, a Thury Lajos-, Tömörkény-félékből külön vonzó kötetet lehetne összeválogatni, s a Nyugat folyóirat elsősorban az új líra forradalmát jelentette; az Ady nyomán beömlő szabadság, bátorság, a hazai s külföldi példák, a prózát író költők a próza szintjét is egycsapásra feltűnően megemelték. Ady mellett egy vele egyenrangú prózaíró áll, hazai vélemény szerint a legnagyobb: Móricz Zsigmond. Harmincéves, amikor első elbeszélése, a Hét krajcár megjelenik, egycsapásra nyilvánvalóvá téve, hogy abban az alkotmányozó gyűlésben, melyet egy frissiben szervezkedő nagy nemzedék jelent, ő képviseli a leggazdagabb tartományt, a sok pesti, Pestre szorult költő között az Alföldet, a dekadens úrifiúk közt a tengermélyi fauna hiteles világát, a baudelaire-i mérgek közt tudatosan az egészséget. Legnagyobb regényében, az Erdély-ben, melyet pályája delén írt, maga állítja szembe eszményeit s szerepét Adyéval; az embernek gyönyörű, de országát pazarló 17. századi fejedelemmel, Báthori Gáborral a szárazabb, biológiailag igénytelenebb, de józanságával a boldogtalan országnak szebb kort nyitó utódját, Bethlen Gábort. Amit Ady Endre magában hordott s Móricz Zsigmond pazar csínyeket elkövető, jóvérű osztálytársaiban kisdiák korától irigyen s kritikusan figyelt az egész halálba táncoló úriosztály, vidéki értelmiség, magukkal nem bíró nagyparasztok világa az, amivel szemben a magyarság állandóbb s szegényebb felének képét s kritikáját próbálta kifejteni. Sárarany egyik korai regényének a címe: a fajta arany, ami lesz belőle: a sár. Ezt az aranyat akarta ő, a fáradhatatlan aranymosó, a sárból előhozni. Mint Jókai a régi Magyarország romantikus leltárát, úgy vette fel regényekben, novellák százaiban, apró karcolatokban a feladat diktálta realizmus eszközeivel a megszűkültét. Az élet gyönyörű s borzalmas, a nép, amelyet ábrázolt, páratlan s halálra kárhoztatott; ez a kettősség, a tragikus tényekkel szembeszálló élet- s emberszeretet, ad keményen kivágott írásainak sokszor szinte görögös ragyogást.

Hatalmasabb szervezet, de rezignáltabb író a nemzedék másik nagy elbeszélője, Krúdy Gyula. Szabolcs megyei dzsentri családból származik, hőse és költője (s züllöttség látszata alatt fáradhatatlan jegyzője) osztálya romlásának s kallódásának. Negyvenesztendős koráig a Mikszáth útját járta, akihez az ifjúságában megismert világ s babonás-ironikus hangulata is vonzhatta. De ebben az időben valami halmazállapot-változás megy végbe művészetében; mintha a mélabú, a költészet s az egész mélyén a pusztulás erjesztené magát túl a tradicionális határokon. Mondatai hosszabbak, zeneibbek – proustibbak – lesznek, képei, leírásai álomba, fantasztikumba veszők, iróniája elveti a realizmus fékét, magából vezeti le, amit s ahogy a 20. század nyugati írói írnak, írni fognak (a húszas évek fiataljai ezért is 230fedezik fel növő ámulattal); ugyanakkor ott van benne a jellemző magyar ital, csak most már nem méhsör vagy bor, hanem abszintféle, amint olvasói is rafináltabb kortyolók, mint a Jókai-, Mikszáth-olvasók.

A megvesztegethetetlen méltatlankodás volt. Nagy Lajos írói sarkallója. A szocializmus (főként ellenzéki korában) a keretet, fedezetet adta ehhez a szatírába kívánkozó felháborodáshoz. Egy vidéki kisváros társadalomrajzában úttörője lesz a később oly nagy szerephez jutott írói szociográfiának. – Irodalmunk legnagyobb nőalakja Kaffka Margit. Rövid életében volt ideje, hogy a női felszabadulás s egy íróforradalom minden nyugtalanságát magába szedje, s ugyanakkor nemzedéke első tökéletes regényét, egy öregedő asszony visszaemlékezéseiben az anyai nemzedék életét megírja (Színek és évek). – Egy világirodalmi méretű humorista is dolgozott ebben a gazdag írói csoportban. Karinthy Frigyes azok közé a tréfálkozók közé tartozik, akiben freudi talaj s filozófiai igény tartja fenn az élc bugyogását. Írótársairól írt paródiái (Így írtok ti) groteszk irodalomtörténetté váltan bizonyítják, milyen érzéke volt a stílus túlzásaihoz, a stílushoz általában. A mindnyájunk közös élményét, az iskolai életet szemrevevő Tanár úr kérem minden mondatában megkapjuk, mint más humoreszkjeiben is, azt a kis ütést, melyet a szokás, illem diktálta elhallgatás alól felszabadult igazság okoz.

A magyar irodalomnak jellemző sajátsága, hogy költői, kevés kivétellel, igényes prózaírók is. Ady Endréből újságírás s polémia kitűnő tanulmányírót nevelt, s bár novelláit az újság diktandójára, az értük járó koronákért írta, lépten-nyomon egy-egy jövendő verssor, a nemzeti helyzetkép részét alkotó igazság fénylik fel bennük is. Babits Mihály, egyik leghatalmasabb regényünk, a Halálfiai írója, az elbeszélésben is a realizmus kicsiségein túllépő költő. Kosztolányi Dezső mint regényíró tartja a versenyt, újabban még a filmvásznon is, a próza legnagyobbjaival. Azok közül a kevesek közül való, akik a freudizmus akkoriban friss tételeit ritka ízlésükkel a regényben is elfogadhatóvá tették. Mint újságírásból élő ember, virtusát helyezte belé, hogy tárcái, rajzai, fejcikkei gyöngyökként csillogjanak ki a nagy lapból. Az ezekből s rádióelőadásaiból összegyűjtött kötetek: a nyelvi s szellemi tisztaság kánonja, a költői érdeklődés enciklopédiája. Elbeszélései drágakő metszését rejtett együttérzés teszi opálossá.

Annak a nemzedéknek a munkásságában, melynek Illyés, Szabó Lőrinc, s József Attila voltak a költői, a próza még szorosabban nyomult a líra mellé. E nemzedék munkájának nemzeti szempontból legfontosabb részét a tanulmányírásban végezte el. Illyés leghíresebb könyvei: a Puszták népe, az oroszországi útirajz s Petőfi-életrajz: tanulmányok. E sorok írója is tanulmányírói munkásságát becsüli legtöbbre. Tanulmányíró a külföldön élő magyar írók legkiválóbbja: Cs. Szabó László. S még legalább hét-nyolc író nevét lehetne felsorolni, akik mind ennek a veszélytudattól sarkallt s más zónák ájultsága miatt sokszor illetékessége körén is túlcsapó tanulmányírásnak voltak mesterei. A magyar „status praesens” felvevői a tudósok, politikusok munkáját pótló helyzetképet adtak, mások mint az európai tájékozódás érzékszervei, szerepalakítói vettek részt a szétfoszlottat pótló tudat szövésében. A voltaképpeni elbeszélés ebben az áradatban visszaszo231rult, a tények szociográfiai rajzokba, az emlékek életrajzi vázlatokba záródnak, az elbeszélő hajlamot pedig a monumentalitás igénye szítta regényekbe.

Vérbeli elbeszélő a regényben, novellában, sőt a drámában is Tamási Áron. A legkeletibb s legtöbb felől ostromolt, legeredetibb s legszívósabb törzset, az erdélyi székelységet emelte be – az utolsó órában szinte – a költészetbe. Kevés nagy írónak sikerült (Ramuznek talán) a tájhaza határai közt maradva, egyetlen néptörzs figuráiról szólva, ilyen nyílt, magas kürtőn át tartani a kapcsolatot a nagy irodalom áramlataival. Akinek módja volt őt falujában, rokonai közt látni, akik éppolyan eleven, kacskaringós, a mese ízeit s a nyelv csínyeit kiélvező elbeszélők, mint ő, azt gondolhatná, milyen nagyszerű írói tőkét kapott ez az Amerikát is megjárt székely fiú: mintha csak papíron mondaná tovább, ami ott élőszóval folyik. De ez csak érzékcsalódás, mint azt a székely irodalom jobb-rosszabb művei bizonyítják. Tamási Áron az irrealitás új, illanó elemét párolta ki a halál szélén mókázó, a balladát szinte táncoló hegyi nép természetéből, s mint Krúdy Gyula, programbavétel, eltanulás nélkül vezette le belőle, ami felé a század tartott. Egyik legjellemzőbb regénye az első kötet végén jut el oda, hogy hőse, Jégtörő Mátyás megszületik. Addig a lelke útját, gazdagodását követjük az állatvilág hősein át a megszülető székely fiúig. A fejlődéstan biogenetikája helyett a léleké, ilyesmit ad Tamási költészetében is. – A nemzedék legszélesebb epikus tehetsége egy másik pusztuló magyar világ, az Ormányság képviseletében fellépő Kodolányi János. Ha az epikai tehetség alapja az érzékin hiteles emlékezet, mely a beszédet is szinte leheletestől adja vissza: benne megvan ez a hű és gazdag nyom-tár, melyből a valóság elhitetésére, célja szerint, szabadon és gazdagon mozgósíthat. Ez a cél pályája elején a társadalomkritika volt, a marxizmuson és freudizmuson nevelt indulat. Pályája derekán rájött, hogy a művészet nemcsak támad, emlékeztet is, kiveszőben levő, fenyegetett értékek felmutatása is lehet „forradalom”. A harmincas években egymást követik a magyar középkorról írt, freskószerűen kiterülő, páratlan anyagot mozgósító regényei, az ötvenes évek csendjében, a kényszerű hallgatás éveiben még mélyebben ássa magát az emberi múltba: Gilgames korát, majd legnagyobb művében, az Égő csipkebokor-ban, amely most jelenik meg németül, Mózest választva hőséül. Az ember, akit öröklött baj s terjedő bénulás egyre jobban megfoszt a mozgás lehetőségeitől, imponáló diadala a lelki erőnek, mely indulatait is egészség s gazdagság tartományaiként tudta a magyar regénybe kötni. – Másféle diadal, a mesterségbeli fegyelemé, az életen át tartó lélekjelenlété Illés Endre pályája. Írói egyénisége, mint a kicsit kesernyés, áttetsző pálinka, melynek csak csillogása figyelmeztet szeszfokára. A konzervatív magyar drámában ízléssel kísérletez; mint esszéíró kis helyre nagy olvasottságot, sok ragyogó életadatot sűrít. Legsajátosabb világa nem az élet, hanem az irodalom, melyet úgy figyel, mint egy tömörebb, kulisszákkal határolt játékos életet. Mint elbeszélő sem a szorosan vett novellában lett a legnagyobb (bár azt is írt néhány kötetrevalót), hanem a novellaszerű írói portréban, melyben az irodalom pórul jártjait, groteszk féltehetségeit, egy-egy író jellemző emberi oldalát villantja fel. – A végzetes negyvenötös év zárta le egy vérbeli no232vellista életművét, az elpusztított Gelléri Andor Endréét. Az egyik, vidéki kisvárosnak megmaradt budai kerület, Óbuda proletárjain, kisemberein mutatta meg, hogy a novella szemvillanás s atmoszféra dolga: amit a részvevő éberség megfigyelt, realista körvonalaiból kibontva a költészet, néha a fantasztikum felé nyújtja meg.

Negyvenöt után lett itthon, majd világszerte ismert íróvá Déry Tibor. Addig inkább egy-egy versét, skrupulusig menő műgondját tartottuk számon. Negyvenöt után egy nagy regénnyel áll elő, mely még a Horthy-korszakban készült, s az újonnan meghirdetett szocialista realizmus példája lett. Attól fogva mint regény- s novellaíró: témában legteljesebb, eszközeiben leggondosabb krónikása az illegalitásnak s a Rákosi-korszaknak. A vita, mely egyik regénye körül a korszak főideológusával folyik, az írói önállósulás első moccanása. Hosszú fogsága után mint író is új utakba vágott. – Szintén negyvenöt után tűnt fel, s egy fiatalabb nemzedékbe, új antológia anyagába vezet át Szabó Magda munkássága. Az Alföld nagyvárosaiban töltött tanárkodása után versírásban s műfordításon csiszolt ízlésével, a nagyközönséget is megfogó, erős pszichológiájú, az emlékezet anyagát visszanyúlásokban felfejtő regényeivel lett a magyar irodalom egyik szálláscsinálója.

Egy gyűjtemény, vers vagy próza, a válogató hajlamának, ízlésének a munkája. E bevezető írója, maga is élményeinek őre és rabja, ebbe nem akart beleszólni, nemcsak mert kész gyűjteményt adtak a kezébe, hanem mert a válogatót egy olvasói kör képviselőjének is tekinti: ő tudja, sejti, mi fogja meg azokat, akiknek kötetét átadja. Én inkább csak a magyar irodalom főmedrét iparkodtam, a válogatás területén is, bólyáimmal kijelölni. Kimaradt azonban a gyűjteményből néhány név, mely nélkül a legfutólagosabb áttekintés, az enyém is, csonka volna.

Szabó Dezsőt egykori hívei ma inkább mint patriótát tartják számon, aki ott, ahol fontosnak érezte, rettenthetetlen erkölcsi bátorsággal dobta be magát elhagyott nemzete érdekében. Az ő pamfletjei tették nevetségessé a Horthy-kor nagyságait, s részben ő tartotta vissza a hazai viszonyokkal elégedetlen ifjúságot, hogy a hitlerizmus oldalára álljon. Mint kitűnő tanulmányíró indult, elbeszéléseiben az expresszionista stílus első képviselője. Regényei sajnos nem töltik ki hiteles hússal a nagy szándék csontvázát; a jellemén elhatalmaskodó zseni-romantika (melynek – főképp külföldön – ma is vannak elbűvöltjei) a nehéz magyar szerepből eredő betegség művét sok tekintetben elhibázottá teszi, ez azonban nem zárja ki, hogy írásaiból három-négy kötetre menő nagyszerű prózát, köztük elbeszélést, ne lehessen összeválogatni. – A Nyugat nemzedékének Móricz és Krúdy mellett Tersánszky Józsi Jenő a harmadik nagy elbeszélője. Ő is küzd kora társadalma ellen, de úgy, hogy életével s hőseivel kívüle marad. Knut Hamsun, a kisregények Gorkija lennének világirodalmi rokonai, de őt nem a neuraszténia száműzi, s nem a szocializmus fűzi a társadalom szélén élőkhöz, rossz tanuló s nagyszerű tornász, szinte az egészsége s jókedve tartja távol a társadalomnak behódolók butaságaitól. Az Erdély-széli Nagybányán nőtt 233fel, ahol épp diákkorában a legnagyobb magyar festőiskola talált tájat és ihletést, s a gyönyörű város, bár Pestre szakadt, nemcsak hátteret, alakokat adott kisregényeinek, művészibb szövést is. – Világszerte ismert alak Kassák Lajos. Franciaországban nemrég egy Hommage-t adtak ki képkiállítása alkalmából, a modernizmusára büszke Lengyelországban sokan őt, a hetvenen túl járót tartják a legmodernebb magyar írónak. Ő az első nálunk, aki iskola nélkül, az önművelés s a szocialista mozgalom útjain lett lakatosból íróvá, s már a tízes években avantgardista folyóiratok szerkesztőjévé, minden izmus magyar keresztapjává. Holott inkább klasszikus ízlésű író, ennek mutatja hatalmas, a munkásmozgalom szempontjából is értékes önéletrajza, máig buzgó szabadvers lírája, elbeszélései. Az emigrációt megjárt forradalmár ma visszavonultan él, horgászik s absztrakt képeket fest, de a régi éberséggel figyeli az ifjúkori irányokat, s nézi le az ezek elől elzárkózó, rímes versekben elrekedt magyar irodalmat.

A második nemzedék nagy egyénisége: Veres Péter. A harmincas években a készülő földtani csuszamlás jeleként iskolázatlan népi írók, népi festők tűnnek fel mindenfelé. Mindezek közül (Szabó Pál mellett, kit egy ilyen gyűjteményben szintén hely illetne meg) Veres Péter, a balmazújvárosi földműves, majd pályamunkás nőtt, mint a paraszti észjárást továbbfejlesztő gondolkozó, a kibontakozó világ úttörője, egy pusztulásra ítélt létforma tudatos emlékgyűjtője, s nem utolsó sorban mint fáradhatatlan olvasó, önművelő irodalmunk klasszikusai közé. Tizenöt esztendőn át politikus is volt, a parasztpárt feje, többek közt még hadügyminiszter is. Puritán családi élete, a paraszti gyökerekben megkapaszkodó becsületérzése azonban fönntartotta olyan megpróbáltatások közt, ahol más elpusztult volna. A magyarságnak paraszt létére is olyanféle típusa lehetne, mint dr. Johnson az angolnak. De míg dr. Johnsont az angolok a képtelenségeivel szeretik, sőt még azokért igazán, nálunk, ahol a nemzeti tulajdonságokat sikerült ellenszenvessé tenni, Veres Péter ürügyén minden kis literátor okosnak képzeli magát. A magyar alföld szépségét, a paraszti munkát senki nem írta le olyan részletes tudással, olyan visszatartott költőiséggel, mint ő. Életrajza, a Számadás, a gondolkozó atom útja a társadalom halmazállapot-változásában. – Más okokból maradt ki ebből a gyűjteményből s esett ki a köztudatból Pap Károly, a soproni zsidó pap fia. A régi Magyarország öt százaléknyi zsidó lakossága a századforduló körüli évtizedekben esett át, amin a magyarság többi része tömegeiben csak most: az értelmiséggé váláson, s minthogy a frissebb, mozgékonyabb pályákon helyezkedett el, gazdasági életben, politikában, művészetben, így az irodalomban is döntő szerephez jutott. Ha a világ zsidó származású íróiból egy nagy kiadványt állítanánk össze, abban Magyarország értékre alighanem Ausztria, esetleg az Egyesült Államok után következne. (A gyűjteményben már szerepelt írókon kívül ide tartozik Füst Milán, a kiváló költő és regényíró, Szerb Antal, a legjobb magyar és világirodalomtörténet ötletes írója, Radnóti Miklós, akiből a halálos végű üldözés hozta ki a nagy költőt.) Ezeket az írókat azonban a magyar olvasó, ha föl nem hívják a figyelmét, úgy olvassa, mint az angol nyelvű irodalomé az ír vagy skót származásúakat. Pap 234Károly témája azonban a zsidó nép, a zsidó nép sorsa, missziója volt. Első elbeszélései egy Jézus-regényhez készültek vázlatul, amely Jézust a zsidó nép felől, a zsidó népbe mintegy visszaoltva akarta bemutatni, aminthogy ő maga is, viselkedésében, gondolkodásában a zsidó-Jézus modern mása volt, vagy legalább akart lenni. Életrajzi regényben, drámában, tanulmányban is főként a zsidó sors foglalkoztatta. Mindez a magyar írók és olvasók egy részének idegen, a másiknak kényelmetlen. Élete és működése azonban, ha ismertté válik, érdeklődésre tarthat számot a világban.

A háború utáni idők, a szocialista világ irodalmáról, a mai ötven-negyven-harminc évesek nemzedékeiről, ha ez a könyv érdeklődést kelt: új gyűjteménynek, járatosabb vezetőnek kell képet adnia. Lezárásul csak a mai magyar irodalom legszembetűnőbb gondját próbálom meg, ahogyan én látom, felvázolni.

Az a kis, válogatott olvasóréteg, amely Ady és kortársai köré verődött, a harmincas-negyvenes évek szorongásában, várakozásában, a mi nemzedékünk körül, több tízezernyire duzzadt. De ez a dagály is elenyészik amellett, amivel a szocialista művelődéspolitika (az értelmiségiek sokszorosra nőtt száma, az olcsóvá tett könyv), az önálló gondolkozásra szorított egzisztenciák tájékozódási láza, más passziók hiánya – drágasága – dagasztotta fel a magyar olvasóréteget. 1965-ben a tízmilliós országban nem megy üzleti esztelenség számba egy egyáltalán nem bestseller író három művét (egy első s két ötödik kiadást) két hónapon belül százhúszezer példányban adni ki. A világirodalom remekei magyarra fordítva (s szinte mind le van fordítva) tíz-százezer példányt érnek (föl a félmillióig), a modern irodalom újságait ismertető folyóirat több mint húszezer példányban fogy el, s költők nem ritkán érik el s lépik túl a tízezres példányszámot. Ugyanakkor az 1950 körüli évek félcsendjéből a régi, új művekkel jelentkező írók mellett a tehetségek széles sora lépett elő. Legalább négy olyan költőnk van (Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János), akiknek presztízse a halottaké mellett áll, s ha egy-egy prózaírónak (mint Fejes Endrének, Sánta Ferencnek) a reteszeket félretolva sikerül a mai életről olyat mondani, amiben a közönség magára ismer, felfedezésként fogad, egyetlen kisregény pillanatok alatt dobja fel színpadra s filmre is az előbb alig ismert nevet.

S a magyar irodalom jövőjét a sokat megért író mégsem látja biztosítottnak. A század harmadik nagy nemzedéke, melynek úgy kéne a vállainkra hágnia, mint Tolsztojénak a Gogoléra, Turgenyevére, a tehetségek bősége ellenére sem bontakozik ki, az olvasói éhséget a félponyva, a nyugati irodalom balkánias tisztelete, a szórakoztató irodalomból ömlő 1910-es humor rontja, s az indusztrializáció terjedő vívmányai (autó, televízió, külföldi utak) hódítják el. Mintha a hőfok hiányozna, a reakciót siettető fújtató, amely az új irodalmat s a történeti szorongásoktól táplált érdeklődést egybelobbantaná. Pedig a régi múzsa, a Veszély, itt áll fölöttünk ma is. A szocializmus, mint a tömegek életszínvonalának emelője, művelődésre kapatója, lehetőséget adott az ocsúdásra, a pusztulás megfordítására is. A 235magyarság azonban ezt, különféle okokból, eddig nem tudta kihasználni. A statisztika szerint a szülésre legrenyhébb világrészben a magyar anyák szülik a legkevesebb gyereket; a szétszóródás, melyet Ady megjósolt, folytatódott, lelkiekben is. Ezt a veszélyt íróilag elmondani, elmondásához a jogot kiküzdeni, a magyar betegségben s terápiájában az európai bajt s lehetőséget felmutatni: ez szíthatná fényre a senyvedő oxidációt s irányíthatná irodalmunkra a világ figyelmét is. A Veszély ugyanis, amely múzsánk volt, lassan Európának is múzsája lett, s a szer, mely irodalmunkban készült – a magas európai eszmék s az Európa alatti lélek szövetsége – a világnak is hiányzó orvossága.

1966
236
Az irodalom ellentámadása

Színigazgató barátom, aki egy dunántúli városkában már bebizonyította, hogy igényes prózai műsorra is tud közönséget toborozni, s ezt a törekvését új, nagyobb, de alkalmatlan állomásán sem adta fel egészen, érdekes tervvel lepett meg: az egyik közeli megyeközpontban, amelynek állandó társulata nincsen, kamaraszínházat nyit, mely tíz színésznél nem foglalkoztat többet, de azokat úgy választja meg s veti be, hogy kis együttese ne csak a megyének legyen szórakoztatója s nevelője, hanem az irodalmi igényű színjátszásnak is országos élcsapata. Engem arra kért, írjak egy kiáltványt, mely tervét a közönség s az illetékesek előtt is népszerűsítheti. Én a kiáltványíráshoz szükséges tüzet már nem tudom magamban fölszítani, különben se merek a mások zsigereibe, gondolatvilágába bújni s onnan beszélni kifele, annyit azonban megtehetek, hogy megírom: ha én kapnék csodaszerűen hasonló színháznyitáshoz teret s képességet, az elé milyen célokat tűznék ki. Tán lesz benne valami, amit kiáltványában felhasználhat, s ha nem: egy szép törekvést nem küldtem el útravaló nélkül a kapum elől.

Aki a magyar irodalom s a magyar közönség viszonyát szemlélte, bizakodó kedvét 1960 táján még nem kellett elvesztenie. A némaság évei nem törték meg a magyar irodalom lendületét; a hallgató írók nem voltak tétlenek, meggazdagodva, új művekkel léptek elő a homályból s mögöttük s rajtuk át többszörös hullámban új nemzedékek törtek elő; a kiéhezett s a szocialista iskoláztatás jóvoltából alaposan felduzzadt olvasóközönség pedig, meglepő példányszámokban kicsattanó szerelemmel áradt viszontlátott s újonnan felfedezett írói felé. Bízni lehetett benne, hogy a közönség s irodalom frigye a közgondolkodást is felfrissíti, s értelmiségivé vált társadalmunk másképp áll hozzá történelemadta feladataihoz. Ez a remény azóta elszomorítóan megcsappant. Az anyagi javak megszerzésének lehetősége – az, amit autó-vallásnak lehetne nevezni – a külföldi utak drága kóstolói: új célokat írtak az emberek lelkébe; írók és olvasók közé egy nyugati jellegű szórakoztató ipar nyomult, élén a hipnotikus hatású televízióval, mely kegyetlenség és érzékiség, bűnügyek és dalfesztiválok ingereivel hódítja el a potenciális olvasókat, míg a magára adó kisebbség sznobizmusa a nyugati irodalom divatos neveiben találja meg külföldimádatának méltó táplálékát. Ideje, hogy az irodalom, a viszonyainkban gyökerező irodalom, ellentámadásba kezdjen, s hol történhetne ez meg nagyobb hatósugárral, figyelemkeltőbben, mint a visszahódított színpadon. Én tehát a magam kamaraegyüttesével, ha elképzelhető volna ilyen, ennek az ellentámadásnak a rohamrését próbálnám törni, amelyen át a jó irodalom venné be a közönség bitorolt szívét.

De nem akármilyen irodalom lenne az, amelyet győzelemre akarnék vinni. A színvonal nem az egyetlen feltétel, amelyet repertoáromtól megkívánnék. A mai irodalom egy része, még a művészi szempontból védhető is, veszélyes circulus vitiosusba lépett a kor hibáival: a dolce viták leleplezik az ifjúság kicsapongását, de kedvet csinálnak hozzá, börtönbe juttatják a 237vasútrablót, de még furfangosabb tervek gyártására készítik a fantáziát, elszörnyednek a kegyetlenségen, de nem az elszörnyedést, a kegyetlenséget oltják tovább; az életundort, az elidegenedést ábrázolják, de ugyanakkor fokozzák is, s mint hamis cimkéjű dugárut viszik az emberek szívébe a cinizmust s a tehetetlenséget; bűntudatot igyekeznek ébreszteni, sokszor hatalmi okokból, s csak a saját sikerük érdekli őket. Lehet, hogy az emberiség ma óriási veszély, az úgynevezett Nagy Esemény árnyékában él, de a szellemnek nem az a dolga, hogy a veszélyt mint rossz közérzetet: bénaságot költöztesse belénk, hanem hogy feladatokra bontsa azokat s kiossza. Bizonyos, hogy ezek a feladatok a mi világunkban igen súlyos feltételekkel párosulnak, az én drámáimra például joggal mondták, hogy hőseimre nemcsak képtelen nehéz vállalkozásokat mértem, de öregséggel, betegséggel, idegbajjal is gúzsba kötöttem őket. De mit tegyek, ha csak így érzékeltethetem a feladatvállalás s lehetőségek valódi viszonyát korunkban. A fő, hogy a dráma s vele a színház: az élet, a nemzet, az emberiség pártjára álljon a reálisan súlyos feltételekkel, de a feladatvállalás erkölcsét próbálja tanítani. Ha korunk olyan reménytelen, mint e pokoli közérzet színrevivői hirdetik, ezek a gúzsba kötöttségük ellenére is jóra törekvő alakok a század tragikumát is méltóbban fejezik ki, mint az a dráma, amely ha művészi eszközökkel is, a bajjal szövetkezik. Könnyű azt mondani, hogy minden feladatvállalás értelmetlen; a drámaíró dolga, ha hőseit elbuktatja is, e feladatvállalás szépségét, méltóságát igazolni.

Igazat adok színigazgatómnak abban is, hogy színházában elsősorban élők darabjait s a magyarokon kívül annak a tájnak az íróit akarja – Bécstől Etelközig – bemutatni, amelyben életünk, a dunai népek élete folyt. A színház legfontosabb feladata: a kellő tapasztalatú, férfikorba lépett írókat a színház csúszós deszkáira csábítani, és segíteni, hogy ott megálljanak. Nálunk, ahol a negyven évesek között annyi a jó költő, s aránylag kevesebb a prózaíró, meg kellene kísérelni: e költők s nagyszámú versolvasóik közt a találkozót oratóriumokban, verses drámákban a színpadon is megrendezni. Kelet írói közt persze sok az, aki csak a Nyugat-Európától kapott labdákat adja vissza, a lektorok s erre a célra mozgósított fordítók dolga: azokat a kevésbé feltűnő írókat felfedezni, akik ennek a földnek valódi problémáival vívódnak. Az a színház, mely ezeket felkutatná s szószékhez juttatná, nemcsak hiteles, autochton drámát teremtene, de a világdrámában is termékeny ellentámadást készíthetne elő.

Ennyi hozzájárulásom a kiáltványhoz. A színigazgató gondja: kiáltványa mögé az írókat megkeresni.

1967
238
Az igazi olvasó

Író-olvasó találkozókon az írók magukról, az írókról szoktak beszélni, én a másik felet: az olvasót választottam tárgyamul. Még pedig nem az olvasót általában, hanem azt, akit mint igazi olvasót szoktam emlegetni.

Olvasni lehet úgy, ahogy sétál vagy cigarettázik az ember, időtöltésül vagy ahogy mondani szokás: kikapcsolódásul. Olvashat az ember a társasága kedvéért is, azt amiről beszélnek s amiről nem akar maga sem hallgatni. Akit én igazi olvasónak nevezek, irányítást, segítséget keres a könyvben. Minden élet, az értékesebbje legalább, vállalkozás, az igazi olvasónak a könyv arra kell, hogy ezt a vállalkozást, a történeti helyet, amelyen folyik, tudatosítsa, s összehasonlítás és tapasztalat szélesebb körét nyitva meg, erkölcsi lénye kifejtésében segítse.

Az igazi olvasók nagy része, egyetlen igazi írón lesz azzá. Olyan ez, mint az első szerelem; az érintetlen elme egy erősebb elme ölelésében jön rá, mit várhat az olvasástól. Az én számomra ez az erősebb elme: Ady volt. Tizenhét-tizennyolc éves koromig is olvastam, tán többet és tarkábban, mint mások, de Ady volt az, aki a könyvet, mint egy szellemi pubertás vérmirigyét kapcsolta belém, Róla harapózott át ez az újfajta olvasói égés más írókra, Babitsra, Móriczra, Szabó Dezsőre, a Nyugat nagyjaira. A fény, amelyet ő vetett rájuk, egy meghitt, hozzám tartozó kört választott le, a régibb magyar s a világirodalomról, az általa fölvetett s továbbgondolt problémákról. Hogy milyen erős volt ez az első szerelem: semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy Adynak ma is azokat a verseit szeretem legjobban, amiket akkor első nekifutásra, szívem visszhangjával fedeztem föl. Berzsenyi, bár azóta könyvet írtam róla, ma is úgy él bennem, ahogy Szabó Dezső tanulmányából a Nyugat próbakötetében elém dobbant s a magyar irodalom világirodalmi lehetőségeiről írva, utolsó búcsú tanulmányomban is azon a kérdésen rágódtam, amelyet Babits vetett belém az Irodalmi problémák-ban.

Igazi olvasóvá, úgy látom, máshol is ilyesformán válik az ember. Magyarországon azonban az igazi olvasónak van még egy ismertető jele: tudja, mit jelentett az irodalom népe életében. Nálunk az irodalom az utolsó kétszáz évben több volt a művészetek egyikénél; ha hasonlatot keresek, kézi lámpás volt a sötét útjait rovó magyarság kezében: nagy buktatók után ennek a fényénél próbált kikapaszkodni, keresgélő lépéseihez ennél talált talajt, egy-egy biztatóbb ponton ezzel világított a jövőbe maga elé. S az, hogy a magyar szellem Bessenyeiék óta többrétű lett, egyetemi katedrákról tanítják a történelmet, országismeretet, voltak politikusaink, közgazdászaink, nem változtatott a magyar irodalom nemzeti szerepén. Az igazi olvasó tudja is, hogy a magyar irodalom ügye összefügg a fennmaradáséval; hogy vannak-e íróink s milyenek, az nem a kultúra részkérdése, hanem sorskérdés; hogy esik-e fény a lábunk elé, a lelkünkkel legalább megyünk vagy botorkálunk-e, esetleg egészen sötétben maradunk.

Én az alatt az ötven év alatt, amióta a magyar irodalom varázsa vagy ha úgy tetszik bánata megejtett, három nagy dagályát értem meg az igazi ol239vasók tömegének. Az első volt, ami engem is olvasóvá tett. Tudjuk, hogy Adyék lapja a Nyugat köré milyen nehéz volt ezer előfizetőt összetoborozni. Soha egy folyóiratban sem dolgozott annyi kiváló író, s a lapjukat GYOSZ-segélyekből, a megagitált jómódúak pénzéből kellett fenntartani. A Nyugat-ban megnyílt szellemi forrásra azonban lassan mégiscsak kezdtek a szomjazók odaszivárogni, Szabó Dezső tüntető kiválása nemcsak a botrányt keresők, az igazi olvasók táborát is megnövelte, tömegeket mozgatott meg, s pamfletjei viharzásában is megkímélt egy kis írói kört, amely azonos volt a Nyugat legjobbjaival. Igazi olvasókra nincs népszámlálás, de Ady halála után néhány évvel a magyar irodalomnak meglehetett a négy-ötezer igazi olvasója. A második nagy gyarapodást a mi nemzedékünk hozta. A negyvenes évek elejére ez a szám – bizonyos kiadványok fogyása mutatta – már a húsz-harmincezret is elérte. Mivel vágtunk ki a csak olvasók táborából ennyi igazi olvasót? Azzal, hogy az országromlásból kikapaszkodó, öntudatzavarban szenvedő nép támolygó teste fölé új öntudatot próbáltunk építeni, 1932-ben indítottam meg magam írta folyóiratomat, a Tanú-t, melynek mint az előszó írta, múzsája a szorongó tájékozatlanság volt. Ez a szorongás, ez a tájékozatlanság azonban nemcsak az enyém volt, hanem az egész nemzedéké, a gondolkozásra kényszerült nemzeté. Mi mással magyarázható, hogy a mindenfelől nyomott folyóiratocska egy év alatt mint vállalkozás is kifizetődő lett, a második évtől a nyomda adta ki. 1934-ben jelent meg Illyés Gyula baranyai útirajza: a Pusztulás. A biológiai veszély, az egyke elkiáltásával ő hívta fel a figyelmet, hogy a 20. század egy régi európai nép számára sem életbiztosítás, bűnözés és tudatlanság kitörülheti az életképesek sorából. Ez a rémület hívta létre s látta el igazivá érő olvasókkal a szociográfiai irodalmat. Jött a háború s az óriás talp árnyéka fölöttünk: a német csábítással kellett fölvenni a harcot, majd amikor annak a bukása nyilvánvalóvá lett, a háború után megnyíló új világ képe foglalkoztatta a vitatkozókat. Ez volt az idő, melyben Veres Péter és társai toborozták, most már nemcsak az értelmiség köréből az új olvasókat.

A harmadik nagy duzzadást a szocialista kultúrpolitika hozta: az olcsóvá tett könyv, a megsokszorozott értelmiség. Igaz, hogy a magyar írók nagyobb fele egy időre hallgatásba szorult, a régi olvasói tömb, a megszeretett külföldi klasszikusok azonban védték, fejlesztették azt az olvasói igényt, úgy hogy az erőszakos irodalomirányítás önmagában hordta ellenszerét. A meglepetés 54 körül jött. Addig én is gyakran mondogattam, ha nem adják ki, a nevét sem szabad kiejteni, Arany Jánost is ki lehet törülni az emberek emlékezetéből. Nos, a hat-hét évnyi hallgatás nem volt elég ilyenféle feledtetésre: a régi írók új, érettebb művekkel álltak elő; de ez volt a kisebb csoda, nagyobb, hogy az olvasók milyen serege vette körül őket. Ezek voltak azok az évek, 60-ig, 62-ig, amikor az ember gyanakodva nézte könyve végén a példányszámot: az el nem adott könyveinkbe akarnak tán belefullasztani? Mert hisz addig azt sem igen hallottuk, hogy drámákat adjanak ki, s íme, most egyszerre egy egész gyűjteményt, hozzá történelmit, húszezer példányban. Mi ez, ha nem az igazi olvasók hallatlan méretű meggyarapodása. Ha százezerre becsültük az igazi olvasók számát, úgy 240éreztük, nem mondunk nagyot. S százezer ember már nem elhanyagolható mennyiség. Annak a közgondolkodásban s előbb-utóbb szocializmusunk szintjén, erőnlétén is meg kell mutatkoznia.

Nem tudom, volt-e ország, ahol az olvasók gyarapodásától, vagy ahogy akkoriban mondtuk, a társadalom értelmiségivé válásától ilyen nagy, üdvös változásokat reméltek, mint mi akkoriban. Néhány éve azonban aggasztó jelek kezdik ki a bizakodást. Az első jel az volt, hogy a könyvtári, kiadói kimutatásokban új írók hágtak az élre, akiknek a sikere arra vallott, hogy az olvasók tömegeiben a ponyva s félponyva fogyasztói relatíve megszaporodtak. S mialatt így a talajvíz alulról kezdte szorongatni az irodalmat, a felső szellőző ablakon a sznobizmus zúdította a modernséggé kikiáltott nyugati irodalmat. Sokszor ugyanazok, akik eddig a szocialista realizmus fogalmának a megszorításával iparkodtak kizárni közösségi irodalmunk, most sokkal több sikerrel a modernség nevében bélyegezték vidékinek, világtól elmaradtnak. Ha a régi olvasó réteg ki is tartott írói mellett, azt egyre kevesebb büszkeséggel tette; az új olvasók pedig – az ember a környezetében is ezt tapasztalta – a ponyva s a külföldi ínyencségek pártjára állottak. S minthogy az irodalomnak rangot, társadalmi jelentőséget mégiscsak az igazi olvasók s hazai írók találkozása adhat, az irodalom körüli láz észrevehetően alábbszállt, s a visszaesés ma már, amint hallom, a szépirodalmi munkák példányszámában is észrevehető.

Mi ennek a nyugtalanító megtorpanásnak az oka? Az egyik tán az, hogy másféle tömegszenvedélyek húzzák el épp az értelmiséget könyveiktől. Az utcáinkat megszálló autósorok, a rendszámtáblák növekvő betűi bizonyítják, hogy az elautósodás korába értünk, ahol az autó csak a legfeltűnőbb a hozzáférhetővé vált materialista javak közül. Egy autó megszerzése, fenntartása azonban nálunk sokkal nagyobb önfeláldozást, már-már aszkézist kíván, mint máshol, úgy hogy az autó nálunk nem is annyira közlekedési eszköz, hanem egy külön vallás, autókultusz tárgya, amely mint minden kultusz, nemcsak pénzt, időt, de lelket is követel. A másik új lehetőség, mely a láthatárnyitást a könyvnél tetszetősebben végzi el: az utazás. Idén én is részt vettem egy költséges földközi-tengeri úton, s ami legjobban meglepett, hogy milyen szegény, kisfizetésű emberek is összekoplalták a nem is olyan sokat nyújtó út költségeit. Az igazi olvasók elszaporodásának a korában az ötvenes években a műveltség, a tájékozottság volt az egyetlen, amivel ki lehetett tűnni, ma az autótulajdonosok s a legalább külföldön jártak, mint összetartozó elit rétegek helyezkednek el a társadalom színén. A könyvnek, színdarabnak, ha erre az új elitre hatni akar, legalábbis nyugatinak kell lennie, az élvezet-vallásra áttért egyszerűbb emberek százezreit pedig kielégíti az élvezeti szerként fogyasztható irodalom, a ponyva, a félponyva, az 1910-es évek felújított termékei, műfajai, s ami felé a rádió s televízió húzza, a Szabó család s a szórakoztató vallás egyéb Angyalai, detektívei.

Az igazi olvasók, ha egyszer már azok, ragaszkodnak persze a szokott táplálékhoz; s ha kedvetlenebbül fogyasztják, a tapasztalatlanabbak pedig 241egyáltalán nem jutnak el hozzá, annak az oka nemcsak a környezetben, a kor új étvágyaiban lehet, de magában az irodalomban is, a kritikában például. Nem akarok abba a tévedésbe esni, hogy a kritikát a magam tapasztalatai alapján ítéljem meg; hisz körülöttem többnyire az indulat mímeli magát kritikának; bár az is elgondolkoztató, hogy amikor a magyar drámák hiányán siránkozunk, pályázatot hirdetünk, hogy az országból előhúzzuk, attól, aki a kor bevált drámaírói közül mégiscsak színpadra jut, a legálnokabb módokon próbálják a közönséget elkedvetleníteni. Egy irodalmi mű társadalmi alkotás is; csak egyik fele az, ami benne van, a másik, amit gondolni lehet róla. A kritikának ez a tovább gondoltatás volna a feladata. E helyett képes butának tettetni magát, mintha a mű tartalmát sem értené meg, csakhogy a gondolatot beléfojtsa. Az íróra, ha könyve vagy darabja mégis áttörve védelmi gyűrűn, ez a blokád hízelgő lehetne, az irodalomra azonban végzetes. Egy szigetelő réteg támad az igazi író s az olvasó közt; akinek közvetítőnek kellene lennie, saját felfújt jelöltjeivel tereli el a lényegesről a mellékesre a figyelmet. Így történik meg, hogy írókhoz, akiknek tiszteletét az első olvasói lélegzetvétellel kellene magába szívnia, a fiatal, ha eljut, óriási kerülővel jut el, s szinte felfedezőnek képzeli magát, s az élő klasszikusokkal egy szekta tagjaként olvas tovább, sokan viszont, épp azok, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, el sem jutnak hozzá. Nemrég Szlovákiában járva, egy ifjúsági tábort látogattam meg a Laborc szigetén, a csehszlovákiai magyar ifjúság java gyűlt ott össze, azok, akik szünidejük egy hetét a magyar kisebbség gondjaira szánták. De az ember azt rögtön érzi, három se volt köztük, aki a látogatót, mint olvasó ismerte volna.

Lehet persze az ok nemcsak a könyvben lehet, magukban az írókban is. Ezt vágta a fejemhez annak a kis küldöttségnek a tagja, amelyik egyik régi főiskolai városunkba hítt meg, amikor efféle gondjaimba megpróbáltam beavatni őket. Az írókból ábrándult ki a közönség. Az a szélkakasforgás, amit ők produkáltak! Minthogy meghívni jött, engem nyilván kivett a megrótt írók közül, de tudjuk, hogy vannak, akik nem vettek ki, az Utazás című darabom körül például egy másik Utazás vígjáték támadt, melyben a szerzőnek kellett a gonosz visszhangok közt főhőse, az öreg tanár szerepét eljátszania. S kétségtelen, hogy az író nem mindig tud úgy élni, ahogy eszméi sugallnák. Aki a Villámfénynél-t látta, gyaníthatja, hogy engem is ez a meghasonlás tett eszmék és életvitel közt – drámaíróvá. S ha első darabom tárgya már ez volt, az utolsó, a most bemutatott Csapda is erről szól: hogy a nagy orosz költő Puskin, milyen szomorú szerepbe, mily gonosz látszatokba szorult, sokkal gonoszabba, mint a most élő magyar írók akármelyike, anélkül, hogy írói vállalkozása: az orosz irodalom megalapítása elakadt vagy törést szenvedett volna. Pedig hát ez a fontos. Én igazán nem vagyok elfogult nemzedékem nagyjaival szemben, de a csodával határosnak tartom, hogy olyan különböző, egymással sokszor ellenséges viszonyban álló emberek, mint Illyés Gyula, Veres Péter, Szabó Lőrinc, Kodolányi János, de még Szabó Pál, Erdélyi József, Gulyás Pál is a szellem térképén mennyire egy tömböt alkotnak; tovább megyek: hogy a magyar irodalom főgerince Adytól Nagy Lászlóig, Móricztól Sánta Ferencig mennyire egy vonulat. Az 242igazi olvasót pedig ez érdekli, nem pletykák, a sokféleképp magyarázható életrajzi mozzanatok.

Köztünk magyarok közt persze sokan vannak, akik úgy olvasnak, mintha burnótoznának, bedugjuk az orrunkba az olvasnivalót, hogy jó haragosokat tüsszöghessünk tőle. Az is nemzeti hibánk, hogy ha ürügy kínálkozik, szeretjük megvetni, akit teljesítménye alapján tisztelnünk kellene. Hamarosan bemutatandó darabomban, az Áruló-ban én nem a Kossuth–Görgey ellentétet, hanem ezt a magyar tulajdonságot írtam meg, amikor (ma már nevetséges rágondolni miért) a Galilei megírása miatt először kellett, úgyhogy hipertóniás lettem bele, szenvednem tőle. Amikor az írók nyújtotta kenyeret eltolják, kérem, gondoljanak arra, nem ez a magyar hiba dolgozik-e magukban is, s arra is, hogy Magyarországon igen erős hangulatkeltés dolgozik épp a legnagyobb írók népszerűtlenné tevésén. Minthogy most ünnepeljük, most kéne ünnepelnünk a hetvenedik születésnapját: Veres Péter példáját hozom fel. Ha van író, akiben parasztság, munkásság, értelmiség a maga diadalát, egybeforrását ünnepelhetné: ő az. A paraszti életforma leghitelesebb megörökítője, a munkásmozgalom az ő észjárásában asszimilálódott igazán magyarrá, öregkora az értelmiségnek példa, hogy kell fáradhatatlanul érdeklődni, önálló ítéletet formálni, a kimondás jogát kikövetelni s kihasználni. Igazi egytömb-ember; a nemzetet összegező példa, s ki van köztünk, akit a fölényes literátori okosság, a rosszindulatú kommentálás, a céltudatos humor jobban szétrágott a nemzet tudatában, mint őt?

Az viszont igaz, hogy ami megjelenik s ami nem, eltorzíthatja az író arcunkat, amint egy arckép is eltorzul, ha bizonyos vonásokat meghúzunk rajta, másokat retusálunk. Én például elsősorban tanulmányíró vagyok, drámát, regényt akkor írtam, amikor az, amit küldetésemnek éreztem, olyan helyzetbe hozott, amelyből csak egy szépírói megtisztulással, katarzissal szabadulhattam ki. A tanulmányaim nagy része azonban hozzáférhetetlen, regényeim viszont százezres példányszámban fogynak, a darabjaimat ötvenezrek nézik meg, szinte ők temetnek be. Tréfásan azt szoktam mondani, engem, a regényeimet a nők Zsigray Juliannaként olvasnak. Azt azonban komolyan hiszem, hogy amikor a Tanú-t írtam, a hatásom mélyebb, termékenyebb volt, mert az agyam belsejébe invitáltam az olvasóim, s ha ez az agy némely tekintetben naiv is volt, az új olvasó megtalálta benne, amit keresett, míg most a szép oszlopos előcsarnokban ácsorognak, csak a kíváncsiak kandítanak egy kicsit beljebb is. S ez azt hiszem, nemcsak nálam van így. Ez azonban nem ok arra, hogy a magyar irodalom élő képviselőitől elpártoljunk s belenyugodjunk a ponyva győzelmébe vagy olyan külföldi írókért lelkesedjünk, akiknek a maguk helyén megvolt történelmi jelentésük, a mi számunkra azonban esetleg épp mérget jelenthetnek. Az természetes, hogy a Nyugat irodalma együtt nagyobb szellemi energiát jelent, mint a miénk, de ez az, aminek itt van a gyökere, ez a mi régi közösségi irodalmunk folytatása, aminek itt külön rendeltetése van.

Engem az a félelem, hogy a magyar irodalom, mint a partra vetett hal, igazi olvasók nélkül marad, idén egy kétségbeesett kísérletre késztetett. Semmitől sem borzadok úgy, mint a színházi bemutatótól, a regényt, a fo243lyóiratban megjelenő darabot szinte észrevétlen csúsztathatom a közönség kezébe, a bemutatón azonban a készen tartott éjjeli edényeket egyszerre öntik nyakamba s az mégiscsak kényelmetlen érzés, ha az embernek hatvanéves korára, így kelljen az ősz fejét törölgetni. Ki akartam próbálni, hogy annak a fajta színpadi irodalomnak, mely a harmincas években ágazott le a mi közösségi irodalmunkból, s amit mi a magyar drámaként szoktunk számontartani, van-e még közönsége, s ha van, s összetoborozható: biztatást adni, hogy nem szabad csüggedni. Egy őszön négy darab bemutatására vállalkoztam; kettőt Budapesten, kettőt vidéken. Nos, a közönség idáig jól vizsgázott, nemcsak ahol az előadás kitűnő volt, ott is, ahol az előadás ellenére kellett a darabhoz hozzáférnie. S még valami, amit a színészek éppígy észrevettek, mint a Jugoszláviából felrándult barátom, ez a közönség valahogy más volt, mint amit megszoktak, több jó arc, rokonszenvesebb magatartás: az igazi olvasók vonultak be, hogy megmentsenek, a színházba. De az igazi olvasóknak azonban nemcsak ezt a kétségbeesés provokálta csatát kell megnyerniük, a kritikus helyzetbe került igazi irodalmat is. Ne feledjék el, hogy ők szavazók is, minden megvásárolt könyv, minden megváltott színházjegy: szavazat is, éljenek szavazati jogukkal s ne elégedjenek meg a maguk örömével, térítsenek, neveljenek maguk körül is igazi olvasókat.

Aki hallgat, azt gondolhatja, egy író verbuvál magának olvasót. De nem: én írói pályámat, utolsó drámakötetem átadásával lezártam, s nem mint író, írónak maszkírozott olvasó loptam magamat Önök közé. Beszédemmel nem nekünk, öregeknek, az utánunk jövő nemzedéknek akarok használni. Az Adyék irodalmának, ha voltak is holtágai, megvolt a főmedre, megvan a miénknek is. S ennek a medernek megvan, rajzolódik a folytatása a mai negyven- s azon túl a húszévesek közt is. Kutassák föl az érdeklődésükkel, mélyítsék megtéveszthetetlen tetszésükkel, hogy az, amit én 60 körül vártam, az igazi olvasók diktatúrája 1980 vagy 90-re mégiscsak valósággá legyen.

1968
244
Munkáimról
Levél Veress Dánielhez

Tudod talán, hogy a Szépirodalmi Kiadó Arcképek és elvek címen kis könyvsorozatot ad ki,*2 s úgy lehet, kikerülhetetlen, hogy abba rólam is készüljön valami, a kiadó így tőlem is megkérdezte, hogy összegyűjtött munkáim elé kivel metszetném a legszívesebben rézbe magamat. Tanulmányodat elolvasva, úgy érzem, neked volna a legtöbb szerzett jogod, itt vagy máshol, egy ilyenféle könyv megírására. Először is Te ismersz legjobban. Nem azzal az ismerettel, amelyet a készülés szed össze egyetlen alkalomra, hanem ami egy életen át rakódik belénk egy olyan emberről, aki mint személyes ügyünk, mondhatnám: mindennapi táplálékunk foglalkoztat. Ezt nemcsak a tanulmányod közepére vágott tartalomjegyzékből látom (amely nem is egy breviárium vázlat, mint Te mondod, hanem egy több éves utazás guidája, vagy ha úgy tetszik, a meg nem írt Tankönyv a nemzetnek, általad összeállítva és kifejtve), számos apróságból is látom, például ahogy az Ember és szerep-hez csapott könyvjegyzéket (N. L. művei a Tanú előtt) fölfedezted s gondolatmenetedbe illesztetted. S nemcsak az ismeret van meg, a bátorság is; nem az, hogy mindezt le merted írni, ami ha mint író boldogulni akarsz, nyilván nem veszélytelen, de hogy, ha csak egy mellékmondatban is, hajlandó vagy a „tanítványi” kalodába is bedugni a nyakad, holott jól tudod, Sükösd barátod írásából is láthatod, hogy ez a szerep egy különösen szégyenletes, habzó szájú társaság számára van fenntartva, majdnem úgy, mint a Szabó Dezső-tanítvány a mi korunkban. Nem ezt az erkölcsi bátorságot akarom jutalmazni, hanem a boldogító tényt konstatálni, amikor a tanítvány szót, a tanulmányod alapján az utóddal viszonzom.

A legnagyobb öröm ugyanis az volt az írásodban, hogy a velem való foglalkozás, mint íróból is új erényeket hozott ki belőled. Elég ritkán jutnak el hozzám egyéb írásaid, csak azt tudom, amit magad is írsz, hogy kilőtted a dugót s állandó pezsgésben vagy, a magam életéből keresve analógiát: Tanú korodat éled. De a kritika birkózás is. S az, hogy egy ilyen méretű műre kell látómeződ tágítanod, ennyi gondolattal gondolatot szembesíteni, ennyi jelenségnek a gyökerére nyúlni, ennek az életkörülményeidben is indokolt pezsgésnek, úgy gondolom, jó ingert, haboztatót adott. Milyen kitűnő (az olvasót tán megzavaró első bekezdés után) mindjárt az indítás is! A hagyományos kérdés: melyik a három közül, dráma, regény vagy esszéíró, s után a válasz: a műfajok alatt áthúzódó egyetemes kifejező készség, egyfajta műfajtalanság, mely a műveket szétbonthatatlan egységbe s teljességbe fűzi. Aztán a módszer! A látszólagos ellentét a személyre vonatkoztatás és tudományos igény, vallomás és értékelés között (ami különben már az esszéírás atyjánál, Montaigne-nél is megvolt). De nem akarok végigmenni az egész tanulmányon, s megállapításaid sorra helyeselni. Inkább azt a két pontot emelem ki, ahol ellenmondanivalóm van. Nem is csak veled, magammal szemben is.

245

Mindig kényelmetlen érzés fog el, ha munkásságom vagy épp műveltségem hallatlan szélességét emlegetik. A pusztuló agy szégyenkezése ez, mely érzi, milyen csúnyán ütne ki, ha mindabból, ami tanulmányaiból mint tudás néz az olvasóra, valaki kollokváltatni kezdené. Azt hiszem, van mélyebb oka is. A művészet: varázslat, s az, hogy gazdagságát aránylag kevés elemből idézi fel, nagyobb dicséret, mintha a belesodródott élménykincsen, a készültség kiterjedésén kezdünk ámulkozni. Egyik Tolsztoj-tanulmányomban nem ok nélkül hívtam fel rá a figyelmet, hogy a tolsztoji világ páratlannak tűnő gazdagságát aránylag milyen határolt élményzónák táplálják. S ha írásaimban csakugyan egy valószínűtlennek tűnő ismeretkincs halmozódott föl, amit nemcsak te, Illyés előszava is hangsúlyoz, akkor azt inkább menteni kell, mint olcsó kápráztatásul emlegetni.

S mentség van rá, mindjárt az idő! Ami a könyvekben térben egymás mellett fekszik, az időben egy hosszú élet során, apránként, különböző vállalkozásokban gyűlt össze, az érdeklődés vándorlása vált a birodalom tartományaivá. Nálam ez a hosszú, lassan félszázados úton kívül nagyobb mentség is van; az, amire vállalkoztam, többnyire széles áttekintést kívánt s ennek megfelelően sok helyről összeszedett készültséget. Amit mint kritikus tűztem ki célomul: a magyar élet megemelésére egy új nemzedék bedobása az akkor feltűnő s az előző nemzedék megismerésén kívül irodalomtörténetünkről is egy összegező képet követelt. Hogy az új vállalkozás el ne vessze kapcsolatát a világgal, egy hasonló nyugati irodalomról s az európai irodalomtörténetről egy összefogottabb, de hasonló képet. Amikor a Tanú, mint helyesen látod, kritikusból tanulmányíróvá tett, az iránytűt vesztett nemzet tájékoztatása valóban enciklopédikus méretű feladatot rótt rám. A magyar reformtörekvések megemelése, magasabb eszmei átvilágításuk s védelmük a történelem fejünkön átcsapó szökőárjában: társszociográfussá, majd botcsinálta történésszé is ütött. Később mint pedagógust, a szocialista iskola törzsanyagának a kikísérletezése hajtott végig, öreg diákként történelmen és természettudományon. De ha van valami bámulnivaló az eredményben, akkor nem az, hogy mennyi mindenben forogtam meg, mennyi minden ragadt, mint komondornak a bundámban, hanem, hogy milyen kevés, a lényegesre redukált készülődéssel szereztem meg a céljaimhoz szükséges tudást, a sokfele fordulás közben – amit te is hangsúlyozol – az, amit csináltam, mennyire egy maradt. Nyelvtudásom egész készültségem jellemezheti. Egy nyelvet sem tanultam meg igazán, de vagy tizenötöt használtam fel arra s annyira, amire s amennyire céljaim megkívánták. Egy kicsit olyan a helyzet, mint Csontvárynál. Ha a képeit egymás mellett nézed, bizonyára te is észre veszed, hogy minden képivel mennyire más feladatot oldott meg „volt s jövő festő iskolák enciklopédiáját adva” – a készültség-szélessége tehát. De elfödheti-e ez az eszme vagy ha úgy tetszik rögeszme zúgását, amely hajtotta s „eredetisége s autonómiája határain egy percre sem tudta túlhajtani”.

Mi ez a rögeszme az én esetemben? A készülő összkiadás rákényszerít, hogy a kötetek elé írt előszavakban irodalomtörténésze is legyek önmagamnak. Felfogásom szerint egy mű csak a rávonatkozó, belőle mérhető gondo246latokkal válik a nemzeti műveltség részévé s minthogy a műhöz már nincs hozzáadnivalóm, irodalomtudományunk pedig elég rest volt továbbgondolásukban, de még magyarázatukban is, mint annyi más munkát, ezt is én próbálom (vállalva az illetéktelenség vádját) erőmből telően pótolni. Az egyik legkényesebb kötet már fölvetette a kérdést, amelyet most neked is feladtam. Sorskérdések címen azokat az írásaimat soroltuk egy kötetbe – a Nép és író-tól a Második szárszói beszéd-ig – amelyekkel politizáló sajtónk és tudományunk talán az egész műnél többet foglalkozott. Lehet, hogy ez a kényes kötet sosem kap „zöld lámpást”; ezért is hagytuk a végére; én azonban különös gonddal akarom megírni az előszavát, hisz tán itt, ezen a számomra idegen terepen lehet s legjobban meglesni: hogy mit is kerestem én, nemcsak a politikában, de munkásságom egészében.

Ott ahol a Tanú születése s a bábpillangó átalakulás kritikusból tanulmányíróvá végbe megy, merül fel a Minőség szó is, először mint vezércikk cím: A minőség forradalma. Azt hiszem itt bújik ki a tojásból az akkor már hét éve keltett rögeszme, melynek a Tanú szárnybontás volt. A minőség ült, borzolt, magát melengető szárnnyal a Történelem sötét árnyékában is, s ő próbálta érvényesíteni magát, a vezérszólamot dalolni az értelmiség hivatásában, pedagógiai kísérleteimben, de még újabb közösségi közbeszólásaimban is. Mit értettem én Minőségen, amikor forradalmát meghirdettem s egy életre szolgálatába állottam?

Néhányszor már kénytelen voltam válaszolni erre a kérdésre. Német tanulmánygyűjteményem a Minőség forradalma címmel jelent meg. „Mit értettem én akkor – kérdi az előszó – Minőségen? Úgy gondolom, azt a fényt, a megértés mélységével párosult könnyűséget és ruganyosságot, mely a görögöket a keleti civilizációk népei fölé emelte s amely a nyugati civilizáció ormain is ott ragyog, akár a Roland-ének az, akár Galilei párbeszédei vagy Stendhal regényei. Ennek a Minőségnek az igényét akartam én az igazságos elosztás égető követelményével összekapcsolni s egy alapjában véve pedagógiai műben, értelmiségünkön át népünk közkincsévé tenni.” 65-ben írt pályatörténetem, amely Munkáim élén fog megjelenni, még szorosabbra fogja Minőség és Elosztás forradalma közt az összefüggést. „Minőségen akkor azt a ragyogó, nyugtalan éterlángszerű szellemi elemet értettem, mely a görög s a nyugati civilizációt a többitől elválasztja; ennek a szabadságával, vállalkozó kedvével akartam a mi lomhább szocializmusunkat beoltani.” A szocializmus hibaigazítása tehát. Ezek az alkalmi meghatározások azonban nem teszik fölöslegessé a kettesben megvitatandó kérdést a feszülő keleti szél ellenére: mi hát ez az életemet megszálló rögeszme, a Minőség önmagában?

A Kiadatlan tanulmányok egy nyalábjának adtam az Igénybejelentések címet. Tanulmányaimnak ez a legősibb rétege, a Minőségnek mintegy blasztula szaka. Az igény volt az, amivel én a magyar kritikába berobbantam. Ennek az igénynek megvolt az ízlésem irányában az alkati összetevője, de már akkor is elég nagy olvasói iskolán ment át, hogy mint igény merjen nemcsak egyes művekkel, de az egész magyar irodalommal szem247befordulni. A hétesztendős kritikai gyakorlat, a többszáz mű, az írók számbavétele ezt az igényt tovább nevelte; a lényeglátás érése, a törvényszerűségek felismerése objektívabbá tette, anélkül, hogy a várakozást, a jobb megidézésének a szenvedélyét, melyet az igény szó fed, feladta, a meglevő leltárába temette volna. A kritikák, kortársi és történeti íróképek fölött ott maradt mint egy belőlük feltörő párakör a „kívánatos”. A Tanú, amikor tanulmányíróvá tett, ezt a „kívánatos”-t szabadította rá, az irodalom után az életre is, szellemire és valóságosra, ugyanazzal az elemzőkedvvel készítve tényfelvételeit s őrizve meg a jegyzőkönyvek fölött a kívánatos felé irányító impulzust. Azt hiszem, ez a tények ismeretéből feltörő, az életet átfogó s a jobb fele módosító törekvés az, amit eszmének szokás nevezni, amennyiben pedig az elérendő állapot képe túlságosan eluralkodik rajta: utópiának. Ezt a szót sokszor fordítják ellenem, mint az Új Írás-beli bírálatában Sükösd nem is egész rosszindulatúan, s én vállalom is. Utópia és eszme elválaszthatatlanok: a szocializmus sem lehet soha olyan „tudományos”, hogy arról az akaratmozgósító erőről, amely a kialakítandó képében, a kívánatos vonzásában rejlik, lemondhasson.

Eszme és utópia azonban túlságosan ész fogalmak; annak, ami a Tanú-ban feltűnt, az agykérgi részét hangsúlyozzák. A Minőség, ahogy én értettem, nemcsak az értelemben, az egész biologikumban akart visszhangot kiváltani. Nagyon jellemző ebből a szempontból, amit a Szocializmus és Marxizmus bevezetőjében mondok marxista bírálómnak: „Én uram, meg akarom hódítani az embereket, de nem úgy, hogy a tantételeiket veszem be, hanem őket magukat. Vannak az emberi szellemnek gócpontjai, amelyeknek a meghódítása éppoly fontos az író számára, mint a forradalmár számára a városoké. Ezek a gócok a szellem reflexközpontjai; itt honol az ízlés, az igény, a problémák elé siető »előelmélet«. Én írásaimban ezeket a központokat puhítom; ha ezeket bevettem, a tanok az ölembe hullnak.” Azaz a Minőségnek mélyebb a támadáspontja, mint az eszméké, tanoké, a vitális gócokat akarja megszállni. Ha gondolkozol, milyen az az ember, akit a Tanú igazán átjárt, átnevelt, előtted sem bizonyos gondolatrendszerek vallója jelenik meg, hanem egy magatartás, életvitel, emberi atmoszféra. A Minőség nemcsak eszme, utópia: antropologikum. Ezt persze nem úgy értem, hogy egy alkati vagy épp faji típust emel ideállá. Apolló- vagy Artemisz-kultuszban is részt vehettek a legkülönfélébb származású, fizikumú emberek, akik az istentől vagy istennőtől megszállottan életüket apollói vagy artemiszi irányba próbálták áthangolni. S íme, a kicsúszott görög nevek (s Kerényi barátom hajdani leckéje) szinte rábátorítnak, hogy kibökjem, mi is hát leginkább a Tanú kagylójából kiemelkedő absztrakt Lény. A görög istenekben volt meg ez az antropologikumban gyökerező, azt áthangoló eszmei érvényű valami, amelyet én Minőségnek neveztem el. Mint egyik legjobb olvasómnak, itt mindjárt emlékezetedbe is idézem, hogy A minőség forradalma című cikket, amely a munka méltó bérén túl a munka örömét követelte, mint mitológiai jelkép: a Keats Hyperion-ja vagy A minőség forradalma követte, amely Keats eposztöredékén át mondja a Minőség mitológiai forradalmát, Jupiter új istennemzedékének a győzelmét, az 248esetlenebb, ősibb istenek felett. Az, hogy a munka forradalmi kiáltványát ezzel a mitológiai képpel teljesítettem ki, arra vall, hogy már akkor is azt akartam éreztetni, amit most harminchét év távolából kihámozok, hogy a nagybetűvel írt fogalomban voltaképp egy olyanféle istent szabadítottam a világba, amilyennek vallástörténész barátom látta a görögök istenét.

Ennek az istennek a Tanú első számai inkább a nyugatias (görög és nyugat-európai) vonásait, csillogását hangsúlyozták. De ha mitológiai helyét keresem, mégsem merném már akkori alakjában sem, a jupiteri istenek ifjú családjában elhelyezni. Mint később nagyon is kiderült, az ősibb, a Saturnus istennemzedék is tovább élt benne, sőt mintha épp az Európa s Európa alatti világ csókváltásából pattant volna ki. A Tanú előtörténetéből, mely a Minőség embriológiája is, két dolgot hoznék föl erre. Mi volt az én két legfontosabb műfaji vívmányom a Tanú előtt. Az egyik az a versforma, amelyre sokévi kísérletezés után épp akkor nyílt rá a szám, amikor a Nyugat pályázata íróvá avatott. Életrajzom dokumentumai közt több tucatnyi verset találsz majd a belém fojtott líra darabjaiból s ezek, azt hiszem, megértetik veled, mért magyaráztam én olyan makacsul, szinte rögeszmeszerűen, ritmus elméletem, mely a kiharcolt s elejtett vívmány lényegét próbálta a magyar irodalomnak megmenteni. Nos, ez a forma ennek a készülő istennek volt a hangja; az Adyban megnyílt Európa alatti antropologikumot akarta a Berzsenyi, Csokonai lírájában meghódított, lehúzott görögséggel egybeforrasztani. A másik vívmány, e forma epikai megvalósulása, a Gyász volt, amellyel kapcsolatban joggal emlegetik s emlegettem én is Elektrát, ugyanakkor azonban nincs tán egyetlen alakom sem, aki olyan mélyen nyúlna az Európa alatti világba, mint ennek a hősnője. A Tanú-ban főleg eleinte a fény, ragyogás, nyugat-európai rugékonyság bevetése volt a cél, annak a kívánatos korrekciója, ahogy azonban a történelem s a hazai gondok növő árnyékában az utópiaszerző s a megidézett istenarcra komolyabb árnyék esik, egyre inkább a „mélymagyar” adys vonások ütnek ki rajta, hogy amikor a felhő egy percre megint fölszakad, a pedagógiának szentelt években is, megint visszakapjon valamit, a Tanú csillogásából, az új világcivilizáció számára nevelve a legjobb európai hagyományt s a beolvadó ősi civilizáció lelkét egyesítő antropologikumot. A Gyász szintézisét folytatják (a Bűn-t kivéve) a később írt regények, s nemcsak a nőhősűek, mint látni fogod, az Utolsó kísérlet is, tán Égető Eszter alakjában teremtve meg a legtökéletesebb egyensúlyt. A dráma inkább az elrekedés, a kelepce műfaja volt, de nem ez a Minőség-isten törette-e meg magát benne, mint szörnyeteg, hős, szent, Sámson, Galilei és Gandhi, s nem ő követelte-e ki a Gróti Ágnes verandáján például a maga szentélyét még ebben az istenzúzó műfajban is. Ez volt – a mindig más-más oldalát mutató, s gazdaguló Minőség-isten születése, fölfénylése, tündöklésekkel megszakított bujdosása, ami az én pályámat egybefűzte s műfajokat megszégyenítő egységét létrehozta. Ő szembesítette magát a Bartók-modellben is a nagy magyar diadallal, s próbálta azt megmagyarázva, a jövő igényei szerint, de a maga szellemében módosítani is.

249

S itt érünk a második ponthoz, ahol nem is annyira téged, mint magamat kell kiigazítanom. Te is keresed, mi az, ami ezt a sokfelé néző-ágazó munkásságot összetartja. „Nagy tehetségek, kis irodalom” idézed egyik fájdalmas megállapításom. Ezen akartam én segíteni: „a magyar irodalmat egy élet munkájával a világirodalomba beemelni.”

Feltevésednek megvan az alapja. Nem mondtam-e el, a Toldy reál hatását nyugtázva, hogy márciusi beszédemben, néhány nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt, ez volt, amit vártam: hogy az oroszok, skandinávok után a magyar irodalom is belépjen a világirodalom vándorló erdőégésébe, s hogy ez a várakozás mint munkahipotézis később is ott járt munkásságomban. S ha így van, nem kell szégyellenem. Tudjuk, hogy a fiatal Bartók mögött is ott volt a 900-as évek kultúrnacionalizmusának az unszolása, a világnak is újságot jelentő magyar zenét megteremteni. S nem menthető-e, ha a trianoni országdarabolás után a történelemtanár fia is erre keresi a beléoltott patriotizmus revansát? Első tanulmányomban, a Móriczról szólóban, ahogy észrevetted, a bírálatban ott van ez az igényemelés is, első világirodalmi tanulmányaim megírására, mint elmondtam valahol, Brandes példája is sarkallt; hátha én is helyet szoríthatok a világirodalom körképében a mi odatartozó nagyjainknak.

Ez a korai sarkallás, később, a Tanú korára háttérbe szorult, s ha munkásságomon végigtekintve ebben keresed a kötőanyagot, ami az egészet összefűzi, bizonyára kései tanulmányaim, a Magyar műhely és a Herder-cikkek tévesztettek meg; pályám utóhangjaként vetődött fel megint a kérdés: van-e a francia, angol, német, orosz műhelyekhez hasonló magyar műhely, s ha van, mit mond a világnak. Az azonban, hogy ez a kérdés a búcsú s visszapillantás percében felmerült, nem bizonyítja, hogy tanulmányaim hosszú sorát s egyéb műveimet a magyar irodalom világirodalmi szintre emelése íratta meg velem, amint eleve valószínűtlen is, hogy a nemzeti becsvágy ilyen kiterjedésű, egyéni impulzusokból táplálkozó munkásság fő ihletője legyen, amint Bartók és Kodály zenei vívmányait is bajos lenne a patrióta óhajból levezetni, hogy nemzeti zenét teremtsenek.

Amiben hibáztatom magam, nem is a kérdésnek a felvetése s a visszapillantó futó válasza, inkább az, hogy felvetés közben elmulasztottam különbséget tenni a kétféle világirodalom közt, aközt, amelynek a fogalmát Herdertől és Goethetől örököltük, s aközt, amelyet a kapitalista könyvkereskedelem sajátított ki árui jelzésére. A világirodalom, ahogy én értem, nemcsak a nemzeti irodalmak csúcsteljesítményeit ölelte össze, annak a csodálatos váltógazdaságnak is edényrendszere, mely az európai civilizáció megújulásainak forrása, hogy a közös problémákat mindig új népek felgyűlt tartalékainak a bevetésével oldotta meg. Az a világirodalom azonban, főként a kortársaké, melyet a mi közösségünk is bámul és elfogad, egyre inkább egy klubbá válik, amelynek megvannak a titkárai és portásai, s amely egyre leplezetlenebb szempontok szerint osztja tagsági jegyeit. Egy parazita képződménnyé vált ez a világirodalom, melyről nem is tudjuk pontosan, a nemzeti irodalmakban mit pusztított s mit pusztíthat még el, s ha egy valóban világméretű tehetség, egy Faulkner mondjuk, bejut ebbe a 250klubba, akkor az ember nem azt kérdi, miért jutott be, hanem hogy hogyan. (A Levél következő három sora zárójelbe téve s ferde vonallal áthúzva.)

Az én külföldi kopogtatásaim arra az időre estek, amelyekben a régi herderi érdeklődés maradványait a klubszempont elnyomta, s Híd-interjúmban már figyelmeztettem a hiszékenyeket, a jobbjaink kimaradásán szomorkodókat, s nézzük meg a menedzsereket, kik s mit minősítenek világirodalomnak, s higgyük el, sokkal nagyobb tőke s lehetőség, hogy nekünk van 19. századi értelemben vett nemzeti irodalmunk, s hogy ennek a belső rendjét hiba lenne a számunkra engedélyezett világirodalmi írók tekintélyével megbontani. A veszély valóban ez: a közönség megszokta, hogy nemzetközi sikerek döntsék el, kik a nemzet legjobb sportolói. Hogy ebbe a kiválasztásba, futtatásba csúsznak-e be s mekkora hibák, azt nem tudom. Az azonban a nemzeti irodalomra óriási veszélyt jelentene, ha íróink becsvágyában s értékelésében a világirodalmi klubtagság töltené be a nemzetközi sportversenyek helyét. (Itt újabb két sor kihúzva.) A magyar közönség egész az utolsó évtizedig nagyszerű érzékkel, makacssággal védte – a kritika ellenében is –, hogy kiket tart íróinak. Az utolsó évtizedben (a ponyva, a sznobizmus s a művészetté fejlesztett hangulatcsinálás következményeként) ez az érzék és makacsság romlott és lazult. S nagy hiba volna, ha a természetes úton kiválasztott nemzeti nagyságok helyét a klub-nagyságok tekintélye nyomhatná el. Mintha Móricz Zsigmondot Molnár Ferenc az értők szívéből is kiszoríthatta volna.

Magyarországon ma sokkal fontosabb, hogy a mi irodalmunkhoz, annak a főműveihez, a benne uralkodó értékrendhez ragaszkodni tudjunk, s őszintén bánt, ha világirodalmi helyünk emlegetésével én is annak a hamis arrivizmusnak a szelét fújtam, mely ezt a makacsságot, szilárdságot, mint provincializmust akarja tovább morzsolni. De hát mit kezdjünk, ha mindez így van a világirodalom szóval? Merjük azt mondani, hogy nekünk egyelőre a magyar irodalom a világirodalom is? Ez is jobb, mint az utolsó hetven év legnagyobb magyar vívmányait betemetni hagyni. De nem erről van szó, nem egy új Extra Hungariamról. Mondjuk azt, ami igaz, hogy a világirodalom – az új világcivilizáció feladatait vállaló irodalom – tehát megcsinálandó valami, melyet a bartóki modell, vagy ha úgy tetszik Minőség isten kultuszaként kezdünk el szemlélni, szervezni; megnézve: ki az, aki nálunk ebben nőtt fel és dolgozott, s ki az, aki más népek írói közül ebbe sorolható. A Bartók–Lorca-modellről szólva Ady és Móricz mellett három magyar író s négy-öt román művész neve is szádra tódult. Óriási teljesítmény volna, ezzel az igénnyel a hozzáférhető irodalmakon végigmenni s az új, igazi „világirodalom” káderét elkészíteni. Nem volna baj, ha Duna-Európa egyelőre nagy létszámmal lenne benne képviselve, akár mert ez esik közelebb, akár mert ezt a területet (történeti események is ezt igazolják) nem egészen ok nélkül jelöltük ki annak idején az új eszmék tengelyéül, vagy ha úgy tetszik, Minőség isten Vénusz-kagylójául. Nem kéne, sőt nem szabadna persze, a klub iránti gyanúnkat Nyugat-ellenességgé tágítani, csak a „tagokat” s a kimaradtakat kellene munkájuk alapján felmérni, s ha alkalmasak rá, besorolni, kihasználni.

251
1969
Részlet a balatonfüredi magyarórából

A magyarság újabb kori történetét három nagy katasztrófa szelte fel: a Martinovics-összeesküvés, a szabadságharc leveretése és 1919-ben, a kommün bukása után a reakció eluralkodása. Ugyanezek a katasztrófák az irodalomban is korhatárt jelző szakadékokat okoztak […] Engem, amikor mint kritikus kritikáimat írtam, s később, amikor mint magyartanár, most már huszonöt éve, diákokat tanítottam, mindig ezek a kedvezőtlen viszonyok közt elinduló, hangjukat a hallgatásból kicsikaró nemzedékek története érdekelt a legjobban. Itt kis szigetek keletkeztek, amelyeken a magyar életakarat szervezte lassan magát, a magányos törekvések lassan összefolytak, s az új nemzedék hangja alakult ki […] A legnagyobb szeretettel, persze a tévedés lehetőségével is, a tulajdon nemzedékemet figyeltem […] már nem mint kritikus, hanem mint irodalomcsináló, az irodalom szülésze néztem a jelentkező írókat…

Bizonyára feltűnhetett maguknak is, hogy ez a nemzedék sokkal hosszabb életű volt, mint az előzőek. Ha a fiatalon elhunyt József Attilát és a 45-ös év zsidó mártírjait nem számítjuk, ennek a nemzedéknek a tagjai mintegy négy évtizeden át virágoztak. Az előzőek egy, kettő, három évtizedet éltek csak. Ez alatt az idő alatt többet is csinálhattak, mint a többiek. Tulajdonképp kétszer kulmináltak, vagyis amit kezdtek, annak a folytatását is ők maguk csinálták meg. Egyszer a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején. József Attila akkorra már meghalt, Illyés Gyula megírta a Puszták népé-t és a Petőfi-t, Tamási legjobb elbeszélései megvoltak, Szabó Lőrinc is elérte ormait. Később, a személyi kultusz éveiben ezeknek az íróknak egy része: Kodolányi, Tamási, Szabó Lőrinc elhallgatott, de amikor megszólaltak, kiderült, hogy dolgoztak. A hallgatásban is egy másik kulminációs pont felé tört az egész nemzedék. Szabó Lőrinc ekkor írja a Tücsökzené-t, a Huszonhatodik év-et, Tamási, Illyés szebb műveket, mint idáig. Talán hiba is volt, hogy oly messze estek már a saját ifjúságuktól, amikor az egész nemzetért kellett helytállniuk.

Most az utolsó tíz évben ezt a nemzedéket is kikezdte a halál, vagy aki nem halt meg, elnémult, a betegséggel vívott hosszú harcban elcsöndesedett. Először Szabó Lőrinc halt meg, azután Tamási Áron, aztán Kodolányi János, aztán Sinka István. A legutóbbi hetekben Veres Péter halála volt egy ilyen nagy figyelmeztető jel, hogy ez a nemzedék – ha van is egy-két olyan kivételesen szívós tagja, mint amilyen Illyés Gyula – tulajdonképp már eljátszotta játékát. Veres Péter, akit a legszorgalmasabbnak láttunk, örök járás-kelésben az ország egyik végéből a másikba, öt hét alatt egy influenza következményeiben meghalt, itthagyva a kérdést, hogy ki fogja követni, ki jön majd utána. Nemzedékszerűen ez a társaság már nem fog fellépni, s figyeljük, hogy a következő, szinte már két nemzedékkel utánunk jövő Nagy László, Juhász Ferenc, Sánta Ferenc s az ő kortársaik hogyan veszik át azt a szerepet, amit negyven-ötven éven át ezek töltöttek be az országban. Ez a néhány szó sem tiltakozás ez ellen a nemzedékhalál ellen, inkább megnyugvás benne.

1970
252
3.
Műfaji kérdések – Magyar műhely

„Egy író nagyságát attól kapja, hogy mennyire ér le kora központi feladataihoz.”

(A líráról)

„A privát üggyé tett művészet eszközei újra-újraformálásában, a tudóséhoz hasonló kísérletező kedvben, az átlagértelmet elképesztő botrányokozásban szerezte vissza a fölényt, melyet mint a népek éléről leszorult lángoszlop elveszített. […] Annak, hogy épp a mi nemzedékünk […] ettől a modernségtől lassacskán elszakadt, egyszerű oka volt. […] akármerre néztünk: nemzeti sebet és feladatokat láttunk.”

(Mit értek az irodalom modernségén?)

253
Regényírás közben

Életveszélyes munka. Mindig izgatott a különféle munkák összehasonlítása. Tán ezért is foglalkoztam annyi mindennel, a szőlőkapálástól a fogművességig, a prédikálástól a házi munkáig. Mint a fajsúlymérő a különféle folyadékokba, szerettem megmerülni a munkákba, élő mércéjévé válva örömüknek és pusztításuknak. Nem egész vaktában mondom hát, hogy a közt a húsz-harmincféle munka közt, amelyről beszélhetek, a fogalmazás a legnehezebb. Az öröm és szenvedés hányadosa (a munkának ez a végzési koefficiense) sokkal rosszabb benne, mint például a tanításban. A tanítás, amellett, hogy nemesebb, tékozlóbb, sokkal könnyebb és örömtelibb is. Minden órám egy esszé, amelyet nem kell megírnom. Elmondása közben is az elgondolás mámorát éreztem (azt, ami az írásban is mámorító), jutalma friss és azonnali, büntetése múló, nem üldöző. A mondat azonban mindig háló, s azt a gondolat minden polipkarjával kihúzni, erőt és éberséget kíván. Ugyanakkor az öröm jóformán semmi: a legritkább író az, aki azt, amit megírt, a maga örömére elolvassa.

Egyszer majd biztosabb táblázatok lesznek arról, hogy melyik munka mennyi erőt emészt. Akkor tán számokban is kifejezhető lesz, amit az író testi összetöröttségén érez, hogy az írás a legsúlyosabb testi munkák közül való. Az irodalmi műfajok közt azonban egy sincs (a prózaiak közt legalábbis), amely embertisztítóbb lenne, mint a regényírás. Én körülbelül egyformán kísérleteztem mindhárom prózai műfajban, a tanulmányban, drámában, regényben, úgyhogy barátaim és kritikusaim majd innen, majd onnan dorgáltak, mit lábatlankodom a másik kettőben. De ha idegrendszeremnek, ennek a különberzenkedésű állatnak kiadom a parancsot: regényt fogunk írni, egészen másképp hőköl, mintha azt mondom: drámát vagy tanulmányt írunk. A drámára csahol a legjobbkedvűen. Hisz ott az ember a maga mozijában ül, csak ki kell hallgatnia, amit a felidézett alakok beszélnek. A tanulmányban is van valami a szekréció megkönnyebbüléseiből. Ezzel már teli vagyunk, ezt már agyongondolkodtuk, ettől jó lesz a véremet egy kis kínlódás árán megszabadítani. A regényírás azonban börtön, a szó nem tőlem, Móricz Zsigmondtól származik. Sem lírikusokról, sem drámaírókról nem hallottam, hogy a feleségük bezárta volna őket, regényírókról azonban több változatban is fönnmaradt ez az anekdota.

Tán súlyosbítja az emlékeket, hogy a regényírás nálam mindig elveszített szünidőt jelentett. Regényt csak úgy lehet írni, ha mást nem csinál az ember. Akinek azonban az írás nem foglalkozása, csak hivatása, az nyáron húzhatja le maga körül a redőnyöket. Húsz év alatt tíz regényt írtam, ez azt jelenti, hogy minden második nyáron, míg a többiek a Dunára mentek (az úszás volt a kedvenc sportom), vagy fölkerekedtek országot járni (de szép volt Zalában a vándorlegényinkognitó), énnekem reggel kilenctől este hétig a regényem mellett kellett ülnöm. Ha a munka az őszbe is átnyúlt, mint ahogy most is át fog nyúlni, az már életveszély volt. Első nagy regényem írását a tüdőbaj szakította ketté. Ezt a regényemet két nyáron írtam, a második felét szerkesztői sürgetések közt, hőmérővel a hónom alatt. Amikor 254negyvenéves lettem, a családomnak azt mondtam, ne várjátok ilyen öregembertől többé, hogy regényt írjon. Az Iszony-t, Móricz Zsigmond parancsára kezdtem el; azzal fenyegetett, hogy beszünteti a Kelet Népé-t. A derekán meghalt. Ez volt az egyetlen munkám, melynek befejezésére műértő barátok biztattak. Öt évig vártam vele. A családomnak kellett eladnia, megszorultságukban, a hátam mögött.


Regényírói vérmérsék. A regény nemcsak terjedelmessége miatt eszi az erőt. Bár ez is irtózatos. Összes drámáimban alig van annyi betű, mint említett, kétnyári regényemben. Azzal a munkával, amivel mostani regényemet írom, legalább öt drámai fogamzásomat hordhatnám ki. De a regényírás elgyötrőn unalmas is. Az olvasó mosolyog, az unalmas regény írása unalmas. Nem. Az a dráma is mulattat, amelyiknél a közönség unatkozik, s az a regény is untat, amelyiknél a közönség – állítólag – szórakozik. A regény az a műfaj, amely kibírja, hogy az írója unatkozva, büntetésként írja. Sőt, azt mondhatnám, megkívánja. Egyetlen regényemet sem írtam annyira kedvem ellenére, mint az Iszony-t. Az első része úgy folyt a Kelet Népé-ben, hogy Széchenyi-könyvembe voltam lebukva. Elseje és tizenötödike előtt, Móricz Zsigmond sértett, szürke arcára gondolva, hozzáfogtam a folytatáshoz. Így is megtörtént, hogy a lap regény nélkül maradt. A regény derekát a Bocskaikertben írtam, azzal a dühvel, amelyet egy műkedvelő szőlész érezhet egy szerződésben lekötött regény iránt. A tavalyi nyári írás meg maga volt a pokol. A boldogság utolsó kínálkozó csillámait kellett az életemről elűzni miatta.

Mért bírja így az író unalmát az a műfaj, amelyet a közönség a legérdekesebbnek tart? Azt hiszem, ez a teremtő unalom nemcsak a regény, az egész epika sajátsága. Ha megnézzük, mi az Aeneis: egy csomó költői penzum. Nemcsak az érettségin bontják tételekre, a költő is egy csomó tételt ad fel magának, amikor a vázlatát megcsinálja. Vergiliusnak nem az a nagysága, hogy az Aeneis-t olyan nagyszerűen megépítette. Ki olvasta az egész Aeneis-t? Ki tartja számon boltíveit? Vergilius nagysága, hogy páratlan gonddal, az árnyékok örök frisseségével dolgozta ki ezeket a tételeket. Egyetlen műfaj sem kíván meg annyi kismesteri kötelességtudást, elmélyedést, mint éppen a legnagyobb. A regényírásban is az az elkínzó, hogy a munka egy darabja ugyanannyi vagy több gondot követel, mint más műfajokban, s nem fizet meg, távolról sem, iram, távlat, fölfedezés akkora örömével. Négy oldal drámában megjárhatod a poklok tárnáit, négy oldal tanulmányban kimondhattad, ami gondolkozásodban a leglényegesebb. Négy oldal regényben csak egy keskeny sávot csináltál meg az élet végtelenbe hullámzó reliefjéből.

Vannak hatalmas természetek, kik mint az istenek, eleve mindent tudnak, s épp ezért nyugodt gyönyörrel merülnek el a részletekben. Ilyen volt Tolsztoj, ilyen volt Homérosz. Ezek az igazi epikusok. Aztán vannak, akiket a művészet, a formálás végtelen hiúsága, egy sajátságos aszkézis tesz a részletek mesterévé. Ha a Tolsztojok az élet egy mozzanatában az egész életet szeretik, a Flaubert-félék a mű egy részletében az egész művészetet hívják 255ki. De a legtöbb regényírón érzik a türelmetlenség. A regényt erőgazdálkodásukban vagy a dráma felé viszik (Móricz Zsigmond cselekménye forgószélszerű felkavarásával, Dosztojevszkij a drámai tárgy egy lobogásban való lerohanásában), vagy a kisregény felé sűrítik (Turgenyev, Gide) az elemek gondos redukálásával. A legtöbben azonban egyszerűen nem dolgozzák ki kellőn a regényeiket.


Epikai hitel. Van valami a regényírásban a kézimunkázásból. A minta „elő van nyomva”, le kell rakni a kereszteket. Ez a három-négy hónapon át tartó kézimunkázás azonban megrontja a lélek anyagcseréjét. Regényírás közben nem szabad olvasni sem, mert a legunalmasabb olvasmány is hallatlanul csábítóvá válik. Az agy folyton csak ad, és nem kap közben semmit; innen a fárasztó sivárság. Az ember nem is szabadulhat tőle másképp, mintha hetente vagy kéthetente egyszer kétségbeesik a regénye fölött és összeomlik. Még a másfajta írás is üdít ilyenkor. A szemem alatt ott éreztem az álmosság karikáit, hozzáfogtam ehhez a naplóhoz, s röpülnek a betűk.

Ez azonban csak a munka gyötrelme, van szégyene is. A modellek: ők az árny, amely ott ül a magamfajta regényíró mögött. Az emberek ráismernek magukra. S ami még rosszabb: mások is rájuk ismernek. Ahány regényalak, annyi aggodalom, annyi keserves érzés, hogy valakit megbántottam. A bírálat is fájdalmat okoz. De ott legalább azzal vigasztalom magam, hogy a megbántottnak nincs igaza. Vagy ha igaza van, az ügy bántotta meg. Itt azonban én is azt érzem, amit a megbántott: hogy bizalmába férkőztem, kilestem, megraboltam élete homályát, többnyire azokét, akiket szeretek.

Arany emlegette az epikai hitelt. Ha őalatta ott nem volt egy rámaradt adat, írott vagy szóhagyomány, a levegőben érezte a lábát. Az én epikai hitelem a társadalmi helyzet, a családi kapcsolatok, az egyéni sorsok alakulása. Az Iszony-hoz szükségem volt egy valóságos lányra, aki kinn él elszegényedve a pusztán, s a faluba kerül férjhez, egy tanult parasztsarjhoz. Az Iszony története lényegében elég kevéssé hasonlít ennek a két embernek a történetéhez, de életük egész egymásba fonódása, egy csomó intimitásuk nélkül mégis kitaláltnak, vázszerűnek éreztem volna a történetem. Képzelethiány ez? Én azt hiszem, Arany is tudott volna Két szomszédvár-at kitalálni. De minden író emlékezet és képzelet – kapott és kitalált – más ötvényével dolgozik. A lélektanban azt tanítjuk, hogy nincs emlékezet képzelet és nincs képzelet emlékezet nélkül. De a kettő viszonya minden íróban más. Bennem olyan, hogy az emlékezet adja az alibit, a képzelet pedig a látomást. Realizmus ez?


Realizmus. Amikor a háború után először találkoztam Sőtér Istvánnal, az ő nemzedékük, „a harmadik nemzedék” útjáról beszélgettünk. Ennek a nemzedéknek az újdonsága az volt, hogy a homo ludenst, Pirandello és Huizinga művészetét magyar nyelven is megszólaltatta. Tulajdonképpen József Attilával kezdődik ez a hang. Ő szerencsésen kapcsolta össze az új játékosságot a mi nemzedékünk apostolkodó komolyságával. Ez az irány Európában több maradandó remekművet adott, s ad ma is. A mi benyomásunk mégis az volt, hogy ideje lesz, főleg nálunk, ezzel a játékban megnőtt 256művészi tudással megint a valóság felé fordulni. Ahogy egy új matematikai módszert is mindig kamatozó a fizikai világra alkalmazni.

Az új realizmust akkor még nem szegték igényként az irodalommal szembe. A fiatalabbak ki-kihagyó, de féltő figyelése hozta az eszembe. Az Iszony megjelenése után én is odakerültem a magam mércéje alá. A jó barátok azt mondták: ez épp a realizmus, mások: ez csak álrealizmus; megint mások: egyáltalán nem realizmus. Amit az író és modell viszonyáról mondtam, újra fölveti s részben meg is válaszolja a kérdést. Nézzünk a szemébe!

Realista hajlandóságomra engem nem az irodalom tett figyelmessé, hanem a filozófia. Mindig nevetségesnek találtam, ha a nómenklatúra, az ész eszközei ránőttek a dolgokra magukra. Freudban, noha gyönyörködtem benne, ezt kifogásoltam már húsz évvel ezelőtt. Én a platóni idealizmust, sőt a fichteit is az ész önistenítésének tartom: ami állvány volna, abból csinálunk egy magasabb világot. Az új természettudományban azt szeretem, hogy váltogatni meri fogalmi rendszerét. A valóság a gazda, az ész az alkalmazkodás és megközelítés hadrendcseréjében mutatja meg gazdagságát és találékonyságát.

Az irodalomban már nem tudnék ilyen gyorsan színt vallani. A művészetnek is célja a valóság fölfedezése s tömör elemzése éppúgy, mint a tudománynak. Ebben azonban a lélek valósága is benne van. Egy Weöres Sándor-féle költő, aki lelke rejtett cikázásait hozza a vers és a tudat fényébe, éppúgy lehet realista, mint aki társadalmi tényeket fedez fel. A realizmusnak ez az értelmezése azonban talán túlságosan tág, mert hiszen ha minden jó művészet realista, akkor mire való a szó.

Modelljeim azt mondhatnák: írónk akkor volna realista, ha olyannak ábrázolna bennünket, amilyenek valóban vagyunk. De lehetséges-e ez? Egy tanulmányban talán leírhatom, milyennek látok valójában egy embert, de beállíthatom-e így egy műalkotásba is? S főként beállíthatok-e ötven embert? A műnek központi fénye van, ha az alakok nem abból bontakoznak ki, nem akörül csoportosulnak, jellemük egy részét is nem attól kapják: akkor az nem is műalkotás.

Minden nagy ábrázoló mű két rétegből áll: egy külsőből, amely a valóság érzését kelti fel, s egy belsőből, amely az egységét. Ez a kettősség ott van, szinte gépiessé válva már, az Iliász-ban is. Az alakok mögött ott áll mindig az Isten, aki hajtja őket, az emberek epizódokra tördelt világa mögött a világ erőinek örök egyensúlya. A Háború és béke, vagy a Karenina Anna mögött éppen úgy ott lappang egy mitikus second-plan, mint az Iliász vagy az Odüsszeia mögött. Pierre, Levin, Kutuzov nemcsak emberek, de nagy világerők is, nemcsak istenek, de a regény többi szereplőivel együtt az istenek teljes családja is. S ha nem is olyan szembetűnőn, mint a nagy eposzokban vagy az eposzi regényekben, minden alkotásban ott van az egyszeri eset mögött a teljes eset, a világ. Az író nemcsak azt mondja el, amit Julien Sorelról gondol, hanem amit az egész életről. De mikor mondja el realistaként?

Nyilván, ha mind a két réteg: való. A külső úgy, hogy hasonlít a világ színéhez, a belső pedig úgy, hogy igazat mond a világ szerkezetéről. De 257ettől még csak mű a mű. Ha nem ilyen, akkor egyszerűen rossz. Azaz megint csak odajutunk, hogy a jó művészet – az ábrázoló legalábbis – éppúgy, mint a jó tudomány, természete szerint realista. Az ember bizonyos művekre mégis azt mondja, ezek realisták, ezek pedig nem. Mi dönt itt?

Úgy érzem, a kétféle világ, a lényegbeli és az érzéki kapcsolódása. Milton és Dante is vigyáznak a látszatra. Mennyi beszéd folyik a pokolban, ahol nincs árnyék, a földi utas árnyékáról, de a külső valóság mégiscsak mint könnyű érzéki köntös van rádobva a lényegbeli valóság hatalmas ösztövér testére. Azaz irrealistának az olyan művet érezzük, amelyben a csontok szinte kibökik a bőrt, a váz túlbeszéli a szem előtt levőt. Realistának, amelynél csak átdereng rajta. Az eposzban és drámában mind a kétféle ábrázolásmód életképes: a regény azonban, úgy érzem, ebben a szűkebb értelemben is el van jegyezkedve a realizmussal.


Realizmus a regényírásban. Minden műfaj tud valamit, amit a többi nem: létét épp ez igazolja. A regény emberi lelkeket tud teremteni. A dráma inkább vívódásokat kohol, a jellemeket azokból teremti, a regény hosszadalmasságának azonban épp az a nagy eredménye, hogy a lélek minden redőjét ki tudja bontani. Amit lélektani regénynek szokás nevezni – lélektani tételek irodalmi illusztrálása – csak csökevény, torzulás. A világirodalom legnagyobb regényei – Anna Karenina, Bűn és bűnhődés, a Bovaryné, a Chartreuse de Parme – mind lélektani, helyesebben lélekteremtő regények. A regény realizmusa is ebből következik.

Móricz Zsigmond azt mondta: én olyan embereket akarok csinálni, akiket épp úgy lehet figyelni, boncolni, tanulmányozni, mint a valóságos embereket. Ezen a mondaton, mint idejét múlt naturalizmuson, ahogy az már szokás volt, mosolyogtak. Pedig jobb meghatározást arra, hogy mi a regényírásban a realizmus, el sem tudok képzelni. Nem azt mondja, hogy élethűen, boncolhatóan másolja át az életből az embereket, hanem hogy olyan emberi lelkeket csinál, akik valóságukkal szinte betolakodnak az emberek közé. Azaz nem a noteszből folyik a realizmus, nem a megjegyzett, számon tartott adatok ezeréből; ezekből még senki sem állított össze élő embert. A realista író a lelkéből termi a valóságot (ez megint Móricz mondása) éppen úgy, mint az élet.

Amit Móricz megkövetelt magától, az a regényírásnak is követelménye. Kétségkívül vannak regények, amelyek nem élő embereket, hanem színes árnyékokat mozgatnak művészien. Ezek azonban többnyire a műfaji keresztezés virágai, az író voltaképpen nem-regényt ír regényalakban. De a regényírás fő medrében, ahol azt érezzük: most valóban regényt olvasok, benne vagyok a nagy regény kábulatában, ott mindig élő leheletek csapnak az arcunkba. Lehetnek az alakok furcsák, őrültek, soha elő nem fordulók is, de rajt kell lenniök az emberszagnak. Csak ilyeneket lehet száz oldalakon keresztül kibírni. Azaz a regényben a realizmus sine qua non. Feltétel, de nem bilincs.

A szabadság épp abban van, hogy az író nem halássza, hanem teremti az emberi lelkeket. Hozzájuk adhatja magát s mindazt, ami a társadalom mé258lyéből s a csillagok magasából hozzájuk szít és feléjük tart – csak emberek maradjanak. Nem mondhatom azt: a te hőseid, nemcsak pusztai kisasszony s falusi gavallér, hanem az élet, sőt a világ két arculata – ahogy Athéné szobra sem csak egy száraz vénkisasszony – tehát te nem vagy realista. A döntő az, hogy azoknak elfogadhatók-e. Azaz a történet mögé itt is berajzolhatom mindazt, ami van, s nem történik; mint minden művészetnek, a regénynek is szabad az egészre törnie.

Elismerem, hogy az efféle tágításnak megvan a veszélye, különösen, ha gépiessé válik. Isten őrizz az olyan regénytől, mert van ilyen is, hol az író előre tudja, hogy melyik alakja a mitológia melyik sávját fogja képviselni. Ez csak a kulcsregény! Amikor az Iszony-hoz hozzákezdtem, eszem ágában sem volt, hogy Diana és Akteón történetét írjam meg. Egy mozdulatból bomlott ki az egész. Két házastárs ült egymás mellett (nem a modelljeim), s az egyik kényelmesen, elégedetten, szinte ejtőzve babrált a másikon, a nemesebbiken. Ebből a pillanatnyi iszonyból, az elképzeléséből nőtt ki az Iszony. Az, hogy hősnőm körül az egész világ egy hangulatát idézzem föl, ahogy a görögség Artemisz körül, már csak írás közben jutott nem az eszembe, az érzékeimbe. Hogy Artemisz szét is tépett valakit, akkor rémlett föl, amikor a magam Akteónját már széttépettem; a nevet meg már csak éppen Sőtér idézte föl. S még így is azt éreztem, hogy kicsit több dereng át a görög meséből, mint ami kellene. Az ember regénye meséjét nagyjából tudja, de a mítoszát írás közben kell kapnia – tudomást azonban még akkor sem szabad vennie róla. A Gyász ebben a tekintetben ártatlanabb volt.

A dolog természetesen az olvasó lelkében dől el. Zavarja-e, egy másik történetre figyelmezteti-e, ami átviláglik, vagy épp még mélyebbre meríti, ősibb szomjat keltve, az előtte lévőbe. A magamfajta realista tán éppen azért ragaszkodik olyan görcsösen az élet valóságos szituációihoz, a hiteles tényekhez, a modellek elkerítéséhez, hogy minél jobban odakösse olvasóit valóságos alakjaihoz, s így minél nagyobb szabadságot nyerjen nem mögöttük, hanem bennük az istenek színjátékára.


Regény és társadalom. Amikor a tudomány mint az élet ábrázolója a művészet mellé fölnyomult, természetes, hogy az anyagcsere megindult köztük is. Ez senkire sem volt olyan veszély, mint a regényíróra. A művészet a valóság szempontjából az élettel egyenrangú; egyfajta valóság ő is. A tudomány elemző eljárásaival olvaszthat belőle ércet, éppen úgy, mint az életből is; fordítva azonban nem megy a dolog. A tudomány eredményeit nem lehet a regénybe visszacsenni, Dosztojevszkijből megélhet egy lélekbúvár, de a regényíró, aki lélekbúvárokból él, nem regényíró. Minden jó regényből kiolvasztható egy társadalomkép, de bajos társadalmi tételeket regényben illusztrálni.

A művészet akkor is varázslat, ha az ember realista. Amit a kézimunkázásról mondtam, az csak a munka menetére vonatkozik. A körvonalak, igen, elő vannak írva, de a lényeg, a fölfedezés munka közben jön elő. A valóságot is meg kell idézni. Az ember hiába tudja regénye meséjét, hiába élnek benne az alakok csírái, a kibontakozás ott folyik lassan, óráról 259órára. Az, hogy mit írt meg, nem derül ki, csak a munka végén vagy akkor sem. Ami regényemben nem varázslás közben derült ki, hanem mintegy ráerőszakoltam a varázslatra, még ha igaz is, idegen test, az egészet eltorzítja. Az írónak lehet lélektani tudása és lehet társadalomképe, de azt írás közben újra kell megtudnia és megképeznie. S az a szép, hogy rendesen egész másképp tudja meg, mint ahogy tudta. Sokszor meg sem tudja, mások szedik ki belőle.

Sőtér bírálata az Iszony-ról azért volt olyan érdekes a számomra, mert egy társadalmi regényt húzott ki belőle, amelyet én tudomásom szerint nem tettem bele. Gondoltam is olyat, hogy szerecsenmosdatást végez. De nem! Az író azzal van elfoglalva, hogy egy-két alakot lábra állítson. Ezek az alakok kis emberi társasággá állnak össze. A regény minden mondata egymáshoz való viszonyukról szól. Az író ezt a viszonyt ösztöne, érzéke szerint szabályozza úgy, hogy igaznak érezze. Eközben akaratlanul is meg kell szőnie a társadalmat. A társadalomnak ez az önkéntelen szőttese, éppen mert pillanatnyi ítéletekből, szinte reflexekből alakul, sokkal hitelesebb, a szociológus számára is sokkal értékesebb, mintha előre tudom s erőszakolom. Nagyon világosan érzem ezt, ha a magam munkáin végignézek. Ahol szinte belebódultam egy lélek, egy sors követésébe, sokkal jobb szociológus voltam, mint ahol tudatosan szociologizáltam. A régi nagy regényírók ezért sokkal megbízhatóbbak a társadalomkutató számára – egy Szaltikov-Scsedrin ezért lehetett Lenin kedves írójává – mert nem rontotta meg a szociológia.

Ebből a példából mindjárt azt is látjuk, hogy érvényesül a realizmus a regényírásban. Eljárásoktól, elméletektől még nem lett senki sem realistává. A valóságérzék nem program, hanem képesség. Egy író össztudása az életről, az a szakadatlan belső irányítás, amely azt mondja: ez jöhet, ez igaz – ez nem. Nem tökélhetem el, hogy realista leszek, annak kell bizonyulnom abban a mondatról mondatra folyó választásban, ami a mű. Azaz a realizmus itt is az, ami a filozófiában, tudományban. Szakadatlan éberség az ész önbecsapásaival, a nyelv és a divatok torzításaival, a szellemi renyheség magasztos és kevésbé magasztos formáival szemben. Az ész és az ösztön ruganyossága és alázata.

A valóságérzék is fejlődik. Azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek a művészetben is fejlődhetnek. Ami tegnap realizmus volt, ma önbecsapásnak tűnik fel, s az új valóságérzék első jelentkezésében torzító dühnek látszhat. Jó tehát vigyázni a realizmus kérdéseiben. Van egy otromba valóságszag, amelyet aránylag könnyű írásainkra rákenni, a realizmus azonban sokszor épp abban nyilvánul meg, hogy küzd az efféle szagok ellen. Ha már fölvetődött a kérdés, szép volna a regényírás múltját mint a valóságérzék egymást követő forradalmainak, esetleg visszaeséseinek a történetét megírni. Az új természettudomány mellett a modern regény a legtágabb porond a valóságérzék tornájára.


Regény és tragikum. De van az epikának még egy nagy nehézsége a mai író számára: végig harmadik személyben beszél. Nem szereti még burkol260tan sem az ént. Homérosz vak volt és öreg; az epikusnak túl kell az életen lennie, legalábbis nem szabadna túlságosan elfoglalva lennie vele. Ezt nemcsak a sok egyéni seb teszi nehézzé (ki állja meg, hogy írás közben ne nyalogassa), megnehezíti az is, hogy még mindig nagyon keresztények vagyunk. Az Aeneis-re a középkorból egy Commedia néz vissza, az atyák történetére egy lélek üdvözülésének története. Akinek üdvösségügye van, annak az epikában is az üdvösséget kell keresnie. Ezt az epika nehezen tűri. A nagy regényírók többnyire pogányok voltak; Dosztojevszkij talán az egyetlen üdvösséghajszoló, Tolsztoj, az öreg, inkább az elhatalmasodó üdvösségügy regénybontó hajlamára példa.

Nálunk az élet olyan orv, annyira kicsinyes, hogy az epika személytelen pillantása igen nehezen tud kinyílani fölötte. Móricz Zsigmond is csak az utolsó éveiben szabadult meg a „komplexumaitól”; a Rózsa Sándor-ban, a Boldog ember-ben, az Árvácská-ban lett egészen a közösség énekesévé. De ő mégis csak erre született: nem kellett semmit abbahagynia hozzá, csak a szenvedést. De mit tegyen, akinek azt kéne föladnia, amit a legjobban érez magában? Azt az unszolást, hogy neki az életet, magában, meg kell nyernie. Akiben ez a hang ott van, az nem szabadulhat, ahogy az egész kereszténység sem szabadulhatott ki Szent Ágostontól a Feltámadás Tolsztojáig, ebből a lírai burokból.

Ennek az unszolásnak két nagy műfaja van: a tragédia és a legenda. A tragédia: hogy zsákutcában vagyok, körülfogattam, vívódnom kell. A legenda: hogy győztem, vagy mondjuk: győzni lehet, íme a győzelem ormai, a szentség harmóniája. Az ember igazi műfajai nem azok, amelyekben ír, hanem amelyek az alkatából, sorsából következnek. Én regényben is mindig drámát vagy legendát írtam. Legenda sajnos csak az első, az Emberi színjáték lett, s tán ez, amin most dolgozom. A többi mind burkolt tragédia: az lett volna befejezve az Utolsó kísérlet is.

Jó lenne egy szó, amely a tragikummal ellentétes dolgot, a végzeten vett győzelmet, a harmóniában lezárt életet jelentené. A hinduknak és a misztikusoknak van tán rá szavuk: az ő negatív győzelmük azonban nem az enyém. De ha volna ilyen szó, még mindig szükség volna egy harmadikra, amely ezt a kettőt összefoglalva attól a személytelen valamitől, ami a nagy epika fölött lebeg, elhatárolná. Egy egészséges közösségi élet, úgy érzem, itt hozhatna a legtöbbet: megszabadíthatná a legjobbakat az erkölcsi energiáknak attól a görcsétől, attól a magános passiójárástól (tán ez lehetne a közös szó), amelyet életben s írásban űznünk kell.


Optimizmus és pesszimizmus. Az írónak nem szabad pesszimistának lennie. A tragikumot sokan összetévesztik a pesszimizmussal. Az Iszony-nak az volt a bűne, hogy pesszimista. Én is pesszimista író vagyok, rontom az emberek közérzetét, apasztom bizalmukat, erejüket. Nyilvánvaló, hogy a tragikum érzése nem apasztotta sem egyének, sem népek erejét. A görögség sosem fejtett ki csodálatosabb erőt, mint mikor egész életét a tragikum lengte át. Mert a tragikum nem azt mondja: úgyis elbukom; hanem azt mondja: ha el is kell buknom. A tragikus ember ragaszkodik a világnak 261azokhoz az erőihez, amelyek benne, népében, ügyében összefutottak. Tehát hisz végül a világban is, amely idedobta s harcra kényszerítette, a tragikum épp a rész értelmének a meghasonlása az egészével. De mindenképp értelmek s nem értelmetlenségek összeütközése.

De nézzük csak: pesszimista vagyok-e valóban? Ha az vagyok, akkor is vállalom, mint farkas a fogát. Nem is magamért érdekel a dolog, hanem a pesszimizmusért. Ha csak ügyvédkedni akarnék – bizonyítani, hogy az vagyok, aminek lenni kell –, azt mondanám, ki legyen optimista, ha az nem, akinek a tanítás volt a legnagyobb szenvedélye. A nevelő lénye mélyében optimista. Ha nem hinné, hogy az emberek jobbá tehetők, a világ ésszel és renddel megszépíthető: nem is tanítana. De én nem védekezem; kíváncsi vagyok.

Ha nézeteimet nézem, megzavarodok. Az egyik dologban inkább optimistának érzem magam, a másikban pesszimistának. Az emberiség jövőjét illetően mindig bizakodó voltam, a magamét illetően reménytelen. A magyarság jövőjéről ingadoztak az érzéseim. Melyik a döntő? Melyik minősít? Úgy gondolnám: az emberiség. A Jó végül is egy ügy, mindegy, hogy ha itt vagy ott le is törik egy gallya, ha az épp az én jó törekvésem vagy az egész nemzetemé is, csak az egész ügy tovább virágozzon. Másrészt azt is mondhatnám: Te el tudod képzelni (s én el tudom) nemcsak azt, hogy méltatlanul halsz meg, de azt is, hogy az egész munkád a gyalázat szivacsával töröltetik ki az emberek emlékezetéből? Akkor nyilván nem hiszel az erkölcsi világ öntisztulásában, nem hiszed, hogy amiért harcolsz, az is harcol érted. Tehát az egészet nézed pesszimistán.

Úgy látom, ebben a kérdésben mások sem voltak okosabbak. Ha volt szellemi irány optimista: a felvilágosodás volt az. Szinte gyermekes hite volt a világ javíthatóságában. Voltaire is osztozott ebben a hitben. Ahol az ész hatni kezd: a világtörténet zavarában szép elíziumi szigetek keletkeznek; ez volt az ő történetfilozófiája. Így keletkezett Periklész, a Mediciek és XIV. Lajos kora, így támadhat egykor egy nagy aranykor is. S ő írta mégis a Candide-ot, az optimizmus szatíráját. „Ľoptimisme c’est la rage de soutenir que les choses vont bien quand elles vont mal.” Elképzelhető ennél kegyetlenebb meghatározás?

Úgy látszik, mélyebbre kell hát mennünk, s ott tenni föl a kérdést: ki a pesszimista? Mondjuk azt: pesszimista, aki azt hiszi, hogy a világ ellenség vagy legalábbis közönyös; semmi. Optimista az, aki azt hiszi, hogy a világ barát és segít. Pesszimista a buddhizmus, az északi gondolkozók egy része (innen a vonzódás köztük), optimista a kereszténység, a természettudomány. De persze a pesszimizmusnak és az optimizmusnak is sok foka van aszerint, hogy ki milyen erkölcsöt vezet le belőle. Mondhatom azt, hogy a világ ellenség, a lét értelmetlen, tehát főbe kell lőnöm magamat. Vagy ki kell vonnom magamat belőle egy léttelen térbe, vagy harcolnom kell ellene sötét értelmetlenséggel, vagy értelmet kell vinnem az értelmetlenségbe. Az egzisztencializmus, amely ezt mondja, a határon van; ha német mondja, pesszimista, ha francia, optimistának vallhatja magát. De az optimizmus is sokféle lehet. A világban ott ül a Gondviselés, de azt akarja, hogy a vi262lágot megtagadjuk érte, tehát sok tekintetben úgy viselkedjünk, mint a pesszimisták. A világban gyönyörű rend van, ez tart a karjában engem is, mondja a deista. A világ megismerhető és javunkra kiaknázható, mondja a természettudományos gondolkozás.

Én azt mondom, hogy a világ nem ennyi meg ennyi csillag, hanem a lehetőségek hatalmas mezeje, amelyek ebbe a világba be vannak zárva, míg mások ki vannak zárva belőle. A szilíciumatomok nem szövődhetnek úgy, mint a szénatomok, ezekben viszont ott van a szerves világ beláthatatlan szövődése. Az emberi tudat, az én tudatom is benn volt ennek a világnak a lehetőségei közt, s ő is kapott egy kisebb lehetőségmezőt, amelyen szinte az egész mindenség hajtja fölfele. Az ember lehetőségei ugyanis nemcsak az ő lehetőségei, hanem a társadalomé, a természeté, s az individuális létben az juthat a legmagasabbra, aki a legtöbbet öleli föl a közösségéből és kozmoszéból. Juthat, de nem föltétlenül jut. A természet tékozlással dolgozik, s lehet, hogy éppen engem kell elszórnia. Ez elvesz örömömből, de nem vesz el méltóságomból. A világ segít, ha segítjük, de ő is a Nincs szörnyű fagya ellenében bontakozik, s millió jó törekvésben fagy el naponta.

Ez a gondolkodás, azt hiszem, optimista, de tragikumra hajló. Az embert nem igazolja semmi, csak az, ami följebb hajtotta. Elismerem, hogy a regényeimből inkább a tragikum hallatszik, mint az optimizmus.

De ez csak azt jelenti, hogy a fagy közelebb van hozzám, mint azoknak az erőknek, amelyekért éltem, a melege.


A mű sikere. A legrettenetesebbet a regényről még nem mondtuk el. Itt van a legkevesebb remény a művészi sikerre. Az írók, szerte a világban, erejük négyötödét ennek a műfajnak a karjaiba hordják, s hány jó regény készül egy esztendőben? Hányan vannak a magyar irodalomban, akik jó regényt írtak? S írt-e valaki igazán elsőrendűt?

A fogamzás apró hibái sehol sem bosszulják meg magukat úgy, mint a regényírásban. A közhiedelem szerint drámát nehezebb szerkeszteni, mint regényt. Hogyne, a dráma mégis tömörebb, alvadtabb, konstruáltabb. Nem tudom, mért igaz ezeknek a közhiedelmeknek rendesen a fordítottja. A dráma ügyvitele szinte gyermekes a regényéhez képest. Egy regénynek rendesen épp azok a részei a könnyen s gyorsan íródók, amelyekben a regény a drámához kezd hasonlítani: a párbeszédek, az események. Beszövésük a mesébe, az időbe, az, ami az írót kipróbálja. Jó alvó vagyok, de éjszaka néha órákat küzdök a munkámmal. Mintha építkeznék, s csak gurítanám széjjel a tömbjeimet: kőhalmazt építenék ház helyett. Ilyenkor levelet fogalmazok a kiadónak, hogy aztán egy-két kétségbeesett oldal után megint úgy lássam a kockáimat, mintha ház nőne belőlük.

S még ha a magunkéra isteni szerencsével rá is hibáztunk, pótolhatom-e, ami egy regényben nem az én részem, hanem az egész népé. Igazi nagy regényekre csak egész közösség nőhet föl, annak az életében és agyában kell úgy megfogalmazódniok a problémáknak, hogy azok egy nagy regényt táplálhassanak. A viszonyok, a közélet és közgondolkozás kicsinyessége 263menthetetlenül benyomul a regénybe is. Az angol, a francia, az orosz regény mind családostul jött, a magános, elszigetelt ember erejét dicsérő nagy regény rendkívül ritka. A legtöbbször ki is derül, hogy nem az.

Sőtér céloz rá, s én is éreztem ilyesmit, hogy a magyar szellem napjainkban megközelítette a nagy prózához szükséges bőséget. A két háború köze irodalmunknak talán leggazdagabb fejezete. A szellemek súrlódásából nemcsak hogy elég hő keletkezett, de a magyar irodalom most kezdett felnőtt irodalommá válni. A második világháború után ehhez új láthatárt is kaptunk. Nincsen többé nemzeti sors; az egész emberiség egy nemzet, a sorsa együtt dől el: jogom, sőt kötelességem az egészért gondolkozni. Mi még benn vagyunk a nemzeti sors szűk burkában, ez meglátszik nyomorodásainkon. Aki azonban most tör föl, s problémáinkat a magyar művészet eddigi eredményeinek az összefoglalásával ez alá az új, megnőtt ég alá tudja állítani, az tán megírhatja a regényt, amelyre gondolok. S mi reprezentálhat teljesebben és hatásosabban egy népet, mint egy igazi regény?

Addig azonban vállaljuk, akiknek ez a dolgunk, a regényírás kínját s a rossz művek kockázatát. Ha egyebet nem, tanulságot hoznak a kínjaink. A literátorokat pedig kérjük meg, tiszteljék egy kicsit ezt a kínt. Jókainak még az egész nemzet segített a regényírásban. Móricznak is volt mindig egy embere, aki hősei tájszólását rendbe szedte. Mi már csak azt kérjük, kíméljék bennünk a terhességünket.

1948
264
Felszólalás a magyar verselés vitájában

Az európai népek összehangolódásának egyik kísérő tünete a jambus fokozatos térhódítása költészetünkben. A franciát kivéve szinte mindenütt elnyomta a „nemzeti verselést”. Olaszországból kiindulva előbb Angliában, azután jóval később Németországban, majd Kelet-Európa népeinél is.*3

A jambusnak ez a hódító útja, melyet természetesen bizonyos hangulatok és gondolatok peregrinációja kísért, nem ment ellenállás és visszaütések nélkül, ennek ellenére egyre terjedt, s egyik kötőanyaga lett, a sok között, civilizációnk egységének. Európa más népei azonban mélyebbre gyökereztették a jambust nyelvük természetébe. A jambus hosszú szótagja náluk a szó hangsúlyos része, s olyan élesen hangsúlyozó nyelvekben, mint az angol vagy orosz, a hangsúly fényét hordó s az árnyékban maradt szótagoknak ez a váltakozása igen természetes hullámzást ad. Mi magyarok, Csokonaival, büszkék voltunk rá, hogy nyelvünkben az időmértéket eredeti tisztaságában lehet megszólaltatni; a „lehet” azonban nem jelenti azt, hogy ez a legjobb, amit csinálhatunk: jambusunk a mértéket kihozza ugyan, de az olvadékony forma darabosabb nyelvünkkel nem került megnyugtató kapcsolatba.

Erre a legjobb bizonyíték épp az, hogy jambus címén minden nagy magyar költő szinte egészen más verset teremtett: valamit el kellett vennie a jambusból, s valamit hozzá kellett adnia, hogy jó magyar vers legyen. Berzsenyi, Katona, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, Babits, Tóth Árpád jambusa szinte más-más versforma is. Márpedig az egy emberre szabott versformák sokkal jobban ki vannak téve az évülésnek, mint amelyeket az egész nemzet egyformán érez. Jambusunknak ezt a bizonytalanságát ott érezzük a legjobban, ahol teljesen magára marad: a színpad rímtelen jambusában. Nemrég át kellett néznem Shakespeare-fordításainkat. Mennyi erőt öltünk beléjük, s az Aranyét kivéve majd mind a jambus valamelyik betegségében szenved: a nyelvet legázoló, édeskésen-sima, kusza vagy prózai.

A Nyugat kora, sok egyéb közt, lázadás volt a jambus ellen is. Ennek a lázadásnak két forrása volt: Ady szenvedélyes egyénisége s a nyugati szabad vers példája. Ady olyan feszültséget kapcsolt verseibe, amely a jambust szétszakította. Eközben a magyar nyelvnek mélyebb versteremtő hajlamai váltak nyilvánvalóvá, amelyek Szenczi Molnár Albert zsoltárai óta mindig fölbukkantak, amikor a magyar fül adott sorok megoldásában önmagára volt utalva. Ugyanakkor annyira elütő költők, mint Füst Milán vagy Kassák Lajos, később Sárközi György, Bányai Kornél, a szabad versben azt a lebegést, „héjjázást” próbálták felidézni, amelynek a föladása miatt Berzsenyi vádolta az utódokat.

Nagy kár, hogy akkoriban nem volt elméleti ember, aki ebből a verstani 265erjedésből a használható tanulságokat levonta volna. Babits Mihály, akinek mint versművésznek a legnagyobb tekintélye volt, az olyanféle felfogást, mint a Vargyasé, teljesen elutasította. Szerinte így egy jogi könyvet is végig lehet ritmizálni, s még Adynál is csak elrontott trocheusokat és jambusokat látott. Ady versei pedig valóban nem voltak utánozhatók, inkább csak a verstani elvek voltak meg bennük, amelyeket keletkezésük rákövült feltételeiből kellett kiolvasztani. Azok a kísérletek pedig, melyek a szabad versből Berzsenyi felé indultak, túlságosan bágyadtak voltak, elnyelte őket a verstani anarchia. Így az ifjú költőnemzedék egypár év alatt fölhagyott a kísérletezéssel, ebben is Erdélyi Józsefet követve, aki novellisztikus témáival Ady–Babits feszültsége, egyszerű magyaros jambusával pedig a formai kísérletezés öröksége alól mentette föl.

Egy elméleti könyv így ma már lezárt pályákat, megfagyott igényt, megkövesedett helyzetet talál. Ez azonban nem változtat azon, hogy a jambussal szemben a magyar nyelvben továbbra is él az ellenállás, hogy itt fontos kísérletek szakadtak félbe, amelyeket egy nagy költő – az Adyt követő nemzedékek bírálataként – bármikor megújíthat.

Vargyas könyve (A magyar vers ritmusa) kétségtelenül a legkiválóbb munka, amit a magyar ritmus kérdéséről idáig írtak. Az igazság akkor is igazság, ha három mondatban, ha egy tanulmányban vagy ha egy tudományos munkában mondják el. A tudomány azonban csak akkor szokta elfogadni, ha az ő nyelvén fogalmazzák meg, s az ő apparátusával igazolják. Vargyas tételeinek nagy részét eddig is tudtuk vagy tudhattuk. Tudtuk, hogy a magyar vers nem annyira hangsúlyos, mint inkább tagoló, tudtuk, hogy ütemeinek eredetileg nem volt állandó szótagszáma, tudtuk, hogy ezek a szabad ütemek a nyelv mondattani egységeiből alakulnak, tudtuk, hogy az úgynevezett nemzeti versidom végső merev formája egy változatosabb versnek, tudtuk, hogy Zrínyi alexandrinja nem rosszabb, csak kevésbé merev, mint Gyöngyösié, és tudtuk azt is, hogy legjobb klasszikus és jambus költőink öntudatlanul is emlékeztek erre a versre, ahogy Adyban is ez az ősi vershajlam tört fel szinte geológiai erővel. Még azt is gyaníthattuk, hogy hangsúlyos nemzeti verselésünk nemcsak nem hangsúlyos, de nem is nemzeti: épp ebben a merev formában a környező szláv népeknél is megvan, és magától értetődőnek tartottuk a tételt, amire Vargyas könyve nagy részét szánja, hogy a dallamot követő ritmust is nyelvnek kell hitelesítenie, hogy szövegritmusnak érezhessük.

Mindezt azonban Vargyas mutatta ki először a nyelvészet, folklór és verstani összehasonlítás olyan gazdag segédeszközeivel, amilyenek verstani kérdések megvitatására nálunk még nemigen vonultak fel. Nagy módszertani érdemén kívül van azonban egy fontos felismerése is: az, amit a kiegyenlítődés elvének nevez. Hogyan keltik a tagok, vagy ahogy ő nevezi, szabad ütemek, ha szótagszámuk nem egyenlő, a ritmikusság benyomását? Tulajdonképp csodálkozni kell, hogy ezt a kérdést mért nem vetettük fel. Fiatal koromban sok verset, s néhány éve egy verses drámát (Sámson) írtam ilyen kiegyenlítődésen alapuló formában. Ebben a versben érzésem szerint, az egymás mellé lerakott, egy-egy sorban egyforma számú, nagy266jából egyforma tömbök alkották a ritmust. Vargyas azt állítja, s majdnem bizonyosan igaza van, hogy ezek a részek, a nyelv természetes gyorsítása, lassulása folytán valóban egyenlőkké is válnak, vagy ha nem is egészen egyenlők, a dikció azzá igyekszik tenni: ez a kiegyenlítődés. Ennek a felismerésnek szerintem nemcsak az a jelentősége, hogy megmagyarázza a szabad ütemek egyenlőségét, hanem hogy a szótagszámlálásnál sokkal finomabb, mondhatnám fiziológiai időmérőre utalja a költőt, amelyre nyilván finomabb ritmusokat lehet építeni. Azonkívül a versritmusnál jóval bonyolultabb prózaritmus kérdései is megfejthetőbbé válnak, ha a nyelv természetes lassításaira vagy gyorsításaira is gondolunk.

Felszólalásom hátralevő részében a ritmus és a mondatépítés viszonyáról szeretnék szólni, mely Vargyas könyvében kidolgozatlan maradt. Mindig egyetértettem Vargyasnak azzal a tételével, hogy a magyar ritmus a kötetlen nyelvben levő ritmustörekvések sűrűsödése, kikristályosodása. Az utóbbi években azonban ez a meggyőződésem még erősebb lett. Akik a magyar ritmus törvényeivel foglalkoztak, mind a versből indultak ki: engem munkám arra kényszerített, hogy a próza felől közeledjem hozzá. Az orosz fordítások legnagyobb nehézsége a szórend megállapítása, rossz fordítások leggyakoribb hibája, hogy a magyartól teljesen eltérő szórendet követik. Hogy a két nyelv szórend-viszonyát megállapíthassam – egyfajta szórendhasonlítást végezhessek –, a mondatot öt részre bontottam. Egy teljes, bővített mondatnak van egy alanyi és van egy állítmányi része, s három másik: 1. az előrevetett, nyitórész, 2. a kiemelt rész, amely a magyarban egyenes szórendnél az alany és állítmány közé esik, 3. végül az ötödik, a zárórész. Móricz Zsigmondnak ebben a megcsonkított mondatában mind az öt rész megvan: „Az asszonytalan éjszakában / a sok férfi / kirúgott testtel / fülelt / a meseszóra.” Az öt részt mindenki azonnal fölismeri. Természetes, hogy ilyen teljes, ötrészes mondatot oldalakon át alig találni egyet: egyes részek hiányoznak, másokból mellékmondat nő ki, a séma mégis alkalmas arra, hogy különböző nyelvek szórendjét összehasonlítsuk. Az oroszban például a kiemelt mondatrészek az ötödik tagba kerülnek, a magyarban viszont az első tag sokkal csökevényesebb, mint az oroszban, még kötőszavakat is az alany mögé vetünk. Most azonban nem ezekről, a mondottnál jóval szövevényesebb szórendviszonyokról akarok beszélni, hanem a mondattagokról (Vargyas szólamairól), vagy még inkább a köztük keletkező szünetjelekről. A tagok közt egy körülbelül egyforma tartamú szünetjel van, a kiemelt mondatrész és az állítmány között egy jóval rövidebb. „Az asszonytalan éjszakában // a sok férfi // kirúgott testtel // fülelt // a meseszóra.” Hosszú szünetjelek azonban nemcsak tagok között vannak, hanem egy tagon belül, párhuzamos mondatrészek közt is. Ha például az előrészbe még egy jelzőt, a kiemelt részbe még egy határozót teszek, azokat is hosszú szünetjel választja el. Móricz mondata a valóságban ilyen: „Az asszonytalan // tavaszi éjszakában // a sok férfi // kirúgott testtel // szikkadt nyállal a szájában // fülelt // a meseszóra.” Ha viszont azt mondanám: „tavasziasan enyhe éjszakában”, a két szó: tavasziasan és enyhe közt legföl267lebb rövid szünetjel támad; ugyancsak rövid szünetjel van az egymás mellé került alany és állítmány (sok férfi fülelt) és a jelző, jelzett szó közt is (asszonytalan éjszakában), ha azok egyike elég hosszú, legalább három szótagos. Kivételes esetben, s főként a régi magyar nyelvben, ahol a jelző, úgy látszik, önállóbb szó volt, még hosszú szünetjel is alakulhat köztük.*4

Engem ezeknek a szünetjeleknek a tanulmányozására a próza ritmusa sarkallt. Ahogy tollam a nyersfordítás szövegén végigment, sokszor éreztem, hogy itt még egy szótagot kell közbeiktatnom, ott a szórendet a ritmus kedvéért megbolygatni. A ráció nem nyughatott, tudni akartam, mért csinálom. A prózai ritmus törvénye természetesen sokkal finomabb, mint a versritmusé, azt azonban kihámoztam, hogy mire törekszem: az értelem kára nélkül minél több tiszta pauzát teremteni, az így nyert tagokat arányosítani, a hosszabbakat kisebb szünetjelekkel szépen felbontani. Amit kerülök, a szórendileg bizonytalan, ide-oda csapható szótörmelék, a lélegzetkifullasztó hosszú szókanyarítások (pl. az elkeseredetten védekező ellenséggel szemben folytatott harc).

Mi ezeknek az önmegfigyeléseknek – a javító toll nyomában – a verstani következménye? A prózaritmusban tulajdonképp két-, sőt háromféle ritmus is rétegződik egymás fölé: a mondatoké, a hosszú szünetjelekkel elválasztott mondattagoké s azon belül még egy finomabb, a kis szünetjeleké, az egyik a másikat váltja, az egyik aránytalanságait a másik csökkentheti. Azt hiszem, a magyar versben is célszerű lenne a „tag” s az azon belül létesülő „íz” közt különbséget tenni: tag az, amit hosszú szünetjel határol, íz, amit egyik oldalán rövid. Így a fő- és mellékcezúra is mondattani értelmet kap. Tudnunk kell természetesen, hogy a hosszú szünetjel mindig helyettesíti a rövidebbet (a magyar nyelv általában a szünetjelek, a hallgatások nyelve). Ahogy a mondathatár egész szünetjele lehet taghatár, úgy oda is kerülhet hosszú szünetjel, ahol a ritmus csak ízhatárt ír elő, másrészt kialakult ritmus néha a rövid szünetjelet is megnyújthatja tagszünetté.

Ha egyszer megszoktuk, hogy a prózában a tagok játékát figyeljük; a versben valósággal gyermeki állapotokat találunk. A legtermészetesebb magyar verssor a két tagra oszló (ősi nyolcasunk őse) és a két tagra s azon belül két ízre oszló (Sándor-versünk őse); harmadik típus a háromtagú vers, amelynek a sorai két-két ízre oszolhatnak, s amelyben a művészi próza egyik tulajdonsága is érvényesül, az utolsó mondattag megnyújtása.

Nézzük meg például, hogy lehet Móricz Zsigmond előbb idézett, jól tagolt, kitűnő mondatából verset csinálni.

Az asszonytalan / tavaszi éjszakában / a sok férfi / kirúgott testtel / szikkadt nyállal / a szájában / fülelt / a meseszóra.

Tulajdonképpen már a prózai mondat is két négytagú verssort rajzol elénk. Kis arányosítással ez a két verssor így hangzik:

Az asszonytalan éjszakában a sok férfi kirúgott testtel,
268
Szájában szikkadt nyállal fülelt a meseszóra.

Meg kell jegyeznem, hogy Móricz Zsigmond sok verset írt ebben a ritmusban, amelyeket nyilván a kortársak kaján megjegyzései miatt elégetett. Amikor egy tanulmányomban később fölfedezte, hogy a megjelent néhány, köztük a Magyar fa című nekem nagyon tetszett, nevetve mondta: Te vagy a második ember, akinek a verseim tetszettek; az első Elek Artúr volt.

Az így nyert versformák, egy nyersebb író kezében, rím nélkül, önmagukban is megállhatnak; az a forma például, amit Móricz mondatából levezettünk, nagyon alkalmas volna paraszt epopeák, egy rövidebb sorú változata a színpadi jambus pótlására. De tekinthető váznak is, s időmérték bevezetésével, a szótagszám rögzítésével, a hexametertől az ütemes versig, valamennyi eddigi formánk rávonható s számtalan új vezethető le (például görögös jellegű magyar strófák), amire épp huszonöt éve Illyés első verskötetéről írva példákat és biztatásokat is adtam.*5

A költőket természetesen csak a gyakorlat győzi meg, s ebben az elmélet s a verstani példa nem pótolhatja a bizonyító erejű tehetséget. Egy gondolatot azonban most, hogy alkalmam van erről a kérdésről beszélnem, nehéz elhallgatnom. A szabad versről ma azt tartjuk, Horváth János verstana is azt írja, hogy gyorsan múló divat volt. S ha azt a szabad verset értjük, amelyet a csömör, a kihívás szelleme, az örökölt formakincs elleni tüntetés szült, igaz. Szabad vers címén azonban sokszor épp az a kísérlet folyt s folyik, amit Vargyas könyve alapján nagyon is természetesnek kellene tartanunk: a kötetlen nyelv ritmustörekvéseinek verssé sűrítése. Ez a szabad vers nem múló divat, a szovjet irodalomban ilyesmivel kísérletezett Majakovszkij, a nyugati világban Eliot, nálunk Weöres Sándor, hogy egymástól igazán távol eső neveket mondjunk. S e mellett a kísérlet mellett komoly történeti érvek is szólnak. Az a három század, amely Galileivel kezdődik s az európai civilizációból szinte mint új, az egész világot átfogó, természettudományos civilizáció fűződik le, eredetének megfelelően a nagy prózai műfajok, a regény, a különböző fajta tanulmányírás, a társadalmi dráma magasra szökésének a kora volt. Ennek egyik jele, hogy míg az ókornak, a keresztény középkornak és a reneszánsznak megvoltak a jellemző lírai formái, ennek a kornak ilyen formája nincs, anakronisztikus versformákra szorult, amelyeket igen sokszor anakronisztikus, múltba néző, Hellászba, középkorba síró érzések kísértek. Ugyanakkor, amikor a vers régi hordók dohát vette fel, a próza egyes íróknál igen magas zenei fejlettséget ért el. Ebből a prózából szülni újjá a verset annyi, mint megtalálni e civilizáció lírai anyanyelvét. Különösen fontos és sokat ígérő kísérlet lehet az olyan népnél, amelynek feltűnő alkati sajátsága, hogy irodalmának a líra az ereje; amely átvett formáival ennek ellenére sem tudott egészen összebékülni, s eredeti verselésének, mint azt Vargyas könyve bebizonyította, épp az a tulajdonsága, hogy ezt más népeknél könnyebben teheti.

1952
269
Egy kísérlet naplója
1.
Előzmények

Fiatal koromban – mielőtt íróvá lettem volna – az írói mesterség egyetlen kérdése sem izgatott úgy, mint a verselésé. Költőnek készültem, s a kapott versformákban nem éreztem otthon magamat. Két költő volt, aki ezt az elégedetlenséget példával táplálta, Berzsenyi és Ady… Berzsenyi arra figyelmeztetett, amire a klasszikus versek is: hogy van egy folyóbb, nemesebben tagolt, nagyobb pátoszt és finomabb ellágyulást engedő vers, mint ami a 19. században nálunk minden mást kiszorított. Ady jambusbontó földrengésével a magyar nyelv erőteljesebb, tagoló hajlamára emlékeztetett. Huszonegy éves koromban, mint harmadéves medikus, egy egész, klasszikus strófákban írt füzetet küldtem el volt tanáromnak. Három év múlva a Nyugat tanulmánypályázatára az Ady-vers keletkezéséről adtam be értekezést.

A tanulmány sorsa még nem dőlt el, amikor úgy hittem, megtaláltam, amit kerestem: azt a versformát, amely a klasszikus vers szép, nyugodt tunikaomlását az „ősi magyar vers” tagolt alkatával egyesíti. Ugyanabban az időben, amikor megházasodtam, rendelőt nyitottam, Nyugat-íróvá avattattam, mintegy harminc verset írtam alig egy hónap alatt a felfedezés kihasználásaként. Az új vers rímtelen volt, strófákra tagolt, a strófák szótagszáma meghatározott, a ritmus alapanyaga a jambus, amelyet a közepe táján egy rövid vagy hosszú szótag kidobásával hézagossá tettem vagy „megtorlasztottam”. Ez volt a vers tudatos „metruma”: ezen belül azonban más, ösztönös versformáló erők is érvényesültek, amelyeket, ha egy-egy szakaszuk eszembe jut, ma is találón forgatok, mintha egy idegen költő versét olvasnám. Akármi is a véleményem ma ezekről a részben elveszettekről, az nem kétséges előttem, hogy egy nagy költői vívmány volt a kezemben, amely mint kritikust elszabadított volna, s amelyet a kezemből kiejtettem.

Ez volt az első s tán legsúlyosabb veszteség, amit a nyilvánosság érintésének kell tulajdonítanom. A Nyugat, amely a novellámat elfogadta, verselméletemet elvetette. Osvát, aki látta, sőt dicsérte is a verseimet, azt mondta, nem készek: nyilván épp a formájuk miatt… Egyet közülük akkor közölt, amikor egy fél év múlva gyűjteményemet visszakértem. Több versem – ebből a fajtából – nem jelent meg. Konzervatív lapokhoz szorultam, ahol az olyanféle vers, amilyet én írtam, a „szabad” versek bűnös csoportjába sorozódott. Mint kritikus, majd regényíró előtt olyan tér nyílt meg, amilyenre nem is számíthattam. Kritikusi tekintélyemet sem illett már „rossz versek” közlésével rontanom. Ennek ellenére nem adtam föl még magamban. De akiknek megmutattam – és semmit sem mutattam meg ilyen nehezen –, mind tapintatosan vagy kevésbé tapintatosan úgy kezelték (akár Harsányi Kálmán, akár az új barát, Gulyás Pál), mint egy más téren tehetséget mutató ember önkritikahiányra valló próbálkozását. Erdélyi József példája akkoriban zárta le a klasszicizmus visszanyúlásával az Adyval 270meginduló verstani erjedést, s az éghajlat az én törekvéseim számára még mostohábbá vált. Én magam is megpróbáltam rímben gazdagabb, a sablonokhoz közelebb álló verseket írni. Ezekkel azonban magam zártam be, fokról fokra, ösztöneim elől az utat…

A veszteség nem lett volna súlyos, ha nem vagyok lírikus természet… Így olyan fához váltam hasonlóvá, amelynek a középső törzságát vágták ki. De ha a versírás lassan-lassan kirándulássá vált is az életemben, a „vívmány” még nyomasztott, s valahogy, ha líra nélkül is, át szerettem volna adni. Illyés első könyvéről vagy Szenczi Molnár zsoltárairól írva, majd Ady-tanulmányaimban minden eredmény nélkül próbálkoztam meg a közreadásával. Évekkel később egy nagyobb tanulmányban még egyszer nekimentem a kérdésnek. Mint annak idején Az Ady-vers genezise, a teljes írói elhallgatás óráiban ez is egy új lírikus-rohamnak volt a prozódiai előkészülete. Móricz Zsigmond azokban a napokban vette át a Kelet Népé-t, s az én megviselt erőim az adjutánskodásra kellettek. A tanulmányt a költők elhallgatták vagy elítélték. A múlt őszön egy kézirat került a kezembe, mely nagy készülettel, de annak a tanulmánynak a tételeit adja elő – engem azonban az irodalomban két sorban a komolyan nem vehetők közt, egy előttem ismeretlen emberrel együtt intéz el. Én magam mintegy tizennégy éve nem foglalkoztam többet sem verstannal, sem versírással.

Most egész másfelől megint fölmerült bennem a régi probléma. Három éve semmi mással nem foglalkozhatom, csak fordítással. Az eredeti munka pótlására e köré igyekeztem kis laboratóriumot csinálni. Ebben a folyton visszatérő kérdés: a szórend s a próza ritmusa, s a kettőnek az összefüggése. Most néztem először a nyelv és a „vers” tagjait, szólamait azok felől a szünetjelek felől, amelyeket a próza-szórend, a mondat grammatikai tagolódása teremt. A magyar vers ritmusát élesebb, szabályosabb, szinte kikristályosított prózaritmusnak fogtam föl. Miután fordítás közben ezeroldalszám írtam a hígabb prózaverset, csábító volt a tömörebbet is megpróbálni.

Egy történeti érv is szólt e mellett a kísérlet mellett. Az újkori civilizációban a lírának kisebb szerepe volt, mint más civilizációban (az ókorban, középkorban s a reneszánszot és barokkot átmentő korban), inkább az ellenzék fegyvere volt, ezért is nyúlt vissza az előbb említett korokba vagy a nép-líra kincseihez. Az újkori civilizáció nem is teremtett rá jellemző, eredeti versalakot (tán még az alexandrin a leginkább az); előző civilizációszakaszok formáiban válogatott. Ugyanakkor a próza helyenként rendkívül magas zenei fejlettséget ért el. Nem az lett volna a természetes, hogy ebből a magas prózából bontakozzanak ki – ahogy ötletszerűen próbálkoztak is vele – egy új líra törvényei?

Tán furcsa, hogy valaki, mint a régi prozódisták, a verstan felől fut neki a versnek. De az én szívem, tanulmányaim bizonyítják, mindig a lírikus szíve volt (most még inkább az, mint életem bármely pontján), nálam a nyelv hiányzott hozzá. Ebben a naplóban ezt a furcsa kísérletet igyekszem regisztrálni: hogy próbál egy ötvenkét éves ember az érzéseihez nyelvet, orgánumot teremteni.

271
2.
A kiindulópont

Épp a fordított utat akarom megjárni, mint fiatal koromban. Akkor az elrímtelenített jambus-versben érvényesítettem a magyar beszéd tagolását, most egy olyan alapverset igyekszem először teremteni, amelyben a próza természetes hullámai szabályzódnak verstagokká, s csak fokról fokra viszek bele ebbe más versképző elemeket, időmértéket, rímet, szótagszámot. Első feladatom tehát annak a nyers magyar versnek a megteremtése, amely, más versteremtő elemektől elborítva is, a magyar vers legfőbb hitelesítője.

Ez a „nyers” magyar vers tagokból épül fel. A tag mondat, vagy tagszünetjelekkel elválasztott mondatdarab. A prózában ezeknek a mondatbeli száma s a hosszuk is változó, határuk épp ezért elmosódottabb; a versben, ahol a mondat helyébe a verssor lép, a számuk egy soron belül állandó, s terjedelmük is arányosabb. Tagot képző szünetjeleknek tekinthetők:

1. amelyek mondatokat választanak el,

2. az előtagot az alanytól, azt a középtagtól, az állítmányt az utótagtól elválasztó szünetjelek,

3. egy tag párhuzamos képleteit, több jelzőt, határozót elválasztó szünetjelek…

Jelző a jelzett szóval, kiemelt rész (vagy alany) az állítmánnyal szemben önálló taggá válhat, ha legalább négy szótag hosszú.

Nyitott voltam én / bordáimból / üvegfalat / csináltam

Nem titkaim / fitogtatni, mint délszaki / akvárium

Surrantja / kíváncsiság / csigázó / halait.

Az első sor első szünetjele: mondatszünet; a második a csonka mondat középtagjának párhuzamos képleteit választja el; a harmadik a négy szótagos kiemelt mondatrészt az állítmánytól. A második sor első tagja megint négy szótagos kiemelt rész, a sor közepén mondatjel, „mint délszaki” (a kötőszó a jelzőhöz számít) négytagos jelző, a sor végén hosszú alanyt és állítmányt választó szünetjel. A harmadik sorban az első szünet az állítmányt választja el az utótagtól, a második (nem a legtisztább képlet!) egy jelzőn belül létesül.

A tagok lehetnek olyanok, mint ebben a versben, hogy finomabb részekre oszlanak, de lehetnek hosszabbak is, szólamokra oszlók, mint ebben a sorban:

A kocsin ültem még /, a lovat néztem, / tajtékos farát

A gyeplőt, amint / a farkkal játszva, / alul-felülkerült.

Itt minden tag kétszólamos. „A kocsin”, mint kiemelt szó, elválik az „ültem”-től, „a lovat” ugyanilyen módon a „néztem”-től, a „tajtékos”, mint három szótagos jelző, a jelzett szótól, de egyik sem versenyezhet a vonással jelölt nagy szünetjelekkel. Ha kétféle szünetjeleknek ez a váltakozó hullámzása kialakult, a szólamszünetek lehetnek „tag”-szünetek is (gyeplőt, amint), éppúgy, mint a tagokat elválasztó szünetek közt is voltak mondatszünetek. (A vers általában kissé gépiessé is teszi a próza finomabb hullámzását.) A csak tagokat képző vers általában tömörebb, erőteljesebb, minél rövidebbek a tagok, annál inkább; ahol a tag szólamokra oszló, a vers nagyobb hullámú, lebegőbbé tehető.

272

A tagokat bizonyos, hogy a szünetjelek s a mögöttük álló grammatikai rend alakítja ki. De a tagoknak nemcsak határuk, körvonaluk van, hanem testük is. A tag-„test” zenei sajátságainak jellemzése igen nehéz, kényes feladat. Már a Magyar ritmus-ról szóló régi tanulmányomban megírtam, hogy a „test” alakulásában különbséget lehet tenni hangsúly és súlypont között. A hangsúlyos szótag mellett sokszor feltűnik a versben egy másik, amelyben mintha összecsomósodna a tag. A „surrantja” szóban például a hangsúly az első szótagon van, a tag súlypontja pedig a másodikon. A hangsúly igen ritkán eshet össze a súlyponttal, mert a hangsúly többnyire a tag első szótagján van, a súlypont pedig a hátsón. („Nem titkaim”: itt tán összeesik.) A hangsúlynak a tag jellegének megszabásában másodlagos szerepe van. Az igaz, hogy egy tagban csak egy hangsúlyos szótag lehet (ennek könnyen érthető nyelvtani oka van), de a tag jellegét mégis az szabja meg, hol helyezkedik el a súlyos szótag. Két főtípusát különböztetném meg a tagoknak: ahol a súlyos tag az utolsó előtti szótag (surrantja, fitogtatja, csináltam, csigázó), ezek a szilárd, labilitás nélküli tagok, s ahol a súlyos tag mindjárt a hangsúly mögül bújik ki, s hosszabb, legalább két szótagú farok jön utána: ezek a lebegőbb, labilisabb tagok. Hogy ezeknek a viszonya, váltakozása hogy befolyásolja a verset, még nem próbáltam ki.

A súlyos tag az időmérték szempontjából nézve mindig hosszú szótag. S ez a pont az, ahol az időmérték bevonul a tagoló verselésbe. A szilárd tagoknak van egy kis trocheikus, sor végére kerülve „nőrímes” jellegük; a lebegő tagok jambikusak, sor végén „hímrímesek”. Ha a sor végére szabályszerűen ilyen vagy olyan tagot teszünk: már megindult a versben az időmértékes rendeződés. Ez lehet természetesen olyan fokú, hogy a tagok fölött egész vagy majdnem szabályos jambus vonul végig; de lehet olyan, hogy csak az egyes tagoknak van meg az időmértékes jellegük (mint az én fiatalkori verseimben), a taghatár pedig hézagot, törlődést képezhet az időmérték hullámzásában.

A jambust s a trocheust az ilyen versben megkülönböztetni nemigen lehet. De nem is kell. Fontosabb megkülönböztetés, hogy vannak „sima” időmértékű sorok (mint az idézettek is, amelyek a jambus–trocheus menetére emlékeztetnek), s vannak megugrasztottak, lebegők, ahol a két, egymás mellé került szótag a görög vers iramát utánozhatja. Az átmenet itt is megvan a nyers tagoló verstől a klasszikus formákig, amelyekben a taghatár már csak mint cezúra jelentkezik.

A formai kísérleteknek tehát hosszú sora van előttünk. 1. Meg kell állapítani, hogy a tagoló vers egyes formáinak (a sorok tagszáma, tagok szólamszáma szerint) milyen hangulat felel meg (ami gyakorlatilag persze azt jelenti, hogy milyen hangulat milyen formát választ). 2. Hogy bizonyos szabályosságok a tagtest képzésében milyen eredményt adnak a verselésben. 3. Hogy a tagoló vers és a történeti formák közt vannak-e életképes közbülső alakok, olyanok, mint amilyen az Ady-vers volt. 4. Hogy a történeti versformák mit nyernek, ha ugyanakkor jó tagoló versek is.

1953
273
Versformákról

Az Ady-vers formája ifjúságom éveken át gyötrő talánya volt. Éreztem, hogy itt, a verstanban tanult törvények alatt, a verstan mélyebb geológiája nyílt meg: nem rossz, szabadabb jambusok, trocheusok voltak ezek, ahogy Babits vélte; a nyugatitól elütő versérzék szólt bele a mindent kiszorító időmértékes formákba. Abban a magam kísérletei alapján is igazat adtam az elméletíróknak s az Ady emlékétől menekülő ifjabb költőknek, hogy az Ady-verset nem lehet sokféle történeti és személyes előzményt rögzítő alakjában „átvenni” – abból elviselhetetlen utánzat lenne –, de racionalizmusom sem tudott belenyugodni, hogy azt az ösztönt, amely ilyen nagyszerű, változatos ritmusokat hozott létre, bizonyos általános, gyakorlatban is alkalmazható verstani elvek alakjában meg ne lehetne fogni.

A versformát én nem külsőségnek tekintettem, hanem egy-egy civilizáció, történeti korszak, kivételes egyéniség alkatát, már-már milieu intérieurjét kifejező s a versek hangulatát, sőt tartalmát is szabályozó képződménynek. Az új forma egy részről új lelki igények jele, másrészt új szellemi tájak küszöbe is. Szép példa erre a klasszikus forma bevezetése a magyar nyelvbe: az új vers szinte már első ujjgyakorlataiban olyan érzések kifejezésére csábította a magyar költőt, amelyek odáig el voltak zárva előle. Épp ezért sehogy sem tudtam belenyugodni költőtársaim verstani gyakorlatába, amely az Ady-verset meg nem történtté akarta tenni. Már évek óta csak orvosi kérdésekkel foglalkoztam, s midőn a Nyugat tanulmánypályázatot hirdetett, elsőül a verstani probléma jutott az eszembe, így írtam meg az Ady-vers keletkezéséről szóló pályaművet. Kevéssel utóbb (épp házasságom, rendelőnyitásom, íróvá avatásom heteiben) pedig a görög példa és az Ady-vers összekapcsolásával magam is írtam olyan verseket, amelyekben, úgy éreztem, hogy a tanulmányban előadott elvek minden Ady-íz nélkül lépnek működésbe.

Külön életrajzfejezet lenne megírni, hogy amikor a rég keresett forma már-már a kezemben vagy inkább a szájizomzatomban volt, hogy ejtettem el a kivívott vívmányt, s hogy sorvadt el az egész líra néhány rövid esztendő alatt. Én ezt a veszteséget írói pályám legnagyobb csonkaságának érzem még ma is; olyanná lettem, mint a fa, melynek rosszul okoskodó kertészek a vezérvesszejét metszették ki. De ha már a lírai katarzis szép perceit, amelyek a mai ember életében a fohászt pótolhatják, el is vesztettem, legalább a vívmányt, az elveket szerettem volna verselő gyakorlatunknak továbbadni. Hol egy-egy jelentkező költő szabadabb verstanába igyekeztem belelátni őket, mintegy odaajándékozni neki, hol régi magyar emlékeinkből hallottam ki a költőjüket vesztett ritmusokat. Így keletkezett első Illyés-tanulmányom verstani fejezete – tán még a legteljesebb, amit e vers lehetőségeiről írtam –, vagy a gyermekkoromból ismert Szenczi Molnár-zsoltárok ritmikájának a megfejtése. A teljes visszhangtalanság, amely ezeket az írásaimat körülzárta, s a közvetlen feladatok zaja, amely a vers nosztalgiáját is elnyomta bennem, lassan föladatta a reményt, hogy a magyar lírának ebben a tekintetben sugalmazója lehessek. De amikor, mintegy tíz év múl274va, betegen, a tollat letéve az emelkedettebb beszéd, a verses soliloquium vágya megint föltámadt bennem, először verstani elveimet próbáltam még egyszer, most már csak magamnak összefoglalni. Így keletkezett a Magyar ritmus című vázlat, amelyet gyenge órámban egy fiatal csoportnak közlésre is odaadtam.

A versírásból ekkor sem lett semmi. Móricz Zsigmond rendelt ki maga mellé adjutánsul; a Magyar ritmus című tanulmány minden visszhangja pedig egy-két kortárs költő türelmetlen rosszallása s egy verstannal foglalkozó bölcsésznő gúnyos bírálata volt. Újabb tizenöt év múlva azonban egyik barátom egy paksamétát juttatott el hozzám, egy fiatal tudós, egy új magyar verselmélet szerzője kérte bírálatomat. A könyv egyrészt örömet hozott, hisz a szerző, Vargyas László, nagyjából az én felfogásomat adta elő, csak hasonlíthatatlanul nagyobb tudományos készültséggel. Másrészt azonban bosszúságot is jelentett; a könyv nemcsak az adósságot nem nyugtázta, amit nagyon is megértettem, de amit sokalltam már: több helyütt elég élesen kárhoztatott. Voltaképp ezen sincs mit csodálkozni, írói tetszhalálomban mégiscsak bántott: hát így megy tovább, ha továbbmegy az, amit gondoltam, csináltam. Egy-két év múlva megjelent a könyv, a bántó célzások nagy része kimaradt belőle, s nekem alkalmam nyílt, hogy a véleményemet elmondjam felőle. Hozzászólásom elolvasva, úgy érzem, kissé túloztam is a helyeslésemet s egyetértésemet. Mint akit a gondolat győzelme érdekel, s nem akar, mint Gábor Ignác velem, elsőbbségi vitába szállni! A szerzőnek persze a legravaszabbul kitervelt bosszúval sem árthattam volna többet, mint ezzel a helyesléssel.

A Vargyas-könyv új prozódiai harcot indított el Pannóniában, sőt azon túl is. Ebben persze én is megkaptam a magamét, az elméletíróktól ingerült vitában, a költőktől kicsinylő megjegyzésekben. Be is láttam, hogy mint öregember, már nemigen szedhetem össze azt a szakkészültséget, amely ahhoz kellene, hogy vershajlamomat az összehasonlító verselmélet szintjén igazoljam, másrészt költővé sem lehetek többé, hogy a szájamban levő ritmusokkal öreg, kiforrt szokásjogú költőket versenyre szólíthassak. De még mindig az utóbbi volt nemcsak a járhatóbb út, de az eredményt ígérőbb is, hisz ritmusokról igazán csak a fülükön át győzhetők meg az emberek. Arra, hogy mint friss beteg, a két Shakespeare-darab fordítására vállalkoztam, elsősorban a bizonyítás lehetősége csábított rá. Meg akartam mutatni, hogy még a jambus is mennyire más, ha egy verselő gyakorlatából rég kiesett író ezt az ősibb magyar vershajlamot szereli alá. A Shakespeare-fordítások okoztak is az első percben némi meghökkenést; voltak, akik régi Magyar ritmus tanulmányomat is elővették. Az öregek tekintély szava azonban itt is elnyomta a meglepetést: verstani okvetetlenkedésem olyasmi maradt az emberek szemében, mint Erdélyi József nyelvészete.

Lesz-e módom még, mint drámaírónak, a vitába zengőbb bizonyítékokat is bevetnem; ez inkább az ereimtől, mint szándékomtól függ. E könyvet azonban mégsem akartam úgy a kezemből kiadni, hogy az elméleti vitát mellőzve, egy kis olvasógyakorlatot ne tartsak a hallani akarókkal, akik 275nem tömték be elmélettel a fülük, s a hosszú, megszokott gyakorlattól sem kaptak még ritmikai otoszklerózist.

Inkább az egész könyv, mint e kis írás fényében tán majd világossá válik az is, hogy nekem, aki annyi más téren dolgoztam hitellel, mért kellett itt egy életen át az okvetetlenkedő szerepét vállalnom. Korunk s benne a magyar irodalom nagy feladata e könyv szerint a nyugati civilizáció módszereinek a kitágítása, az új világcivilizáció lelki bázisának a megteremtése. De mi más az, ami az Ady-versben megnyílt, aminek a képviseletét lehurrogások ellenére sem tudtam föladni, mint az emberi nem ősibb (s talán közös) versösztöne, amelynek biológiai vezetékei a ránk maradt nyugati, sőt „nemzeti” formák alatt mintegy eldugultak, „obliterálódtak”. Én a versnek ezért az ősi hajszálcsövességéért küzdtem, ahogy regényeim egy részében az archaikust igyekeztem a „modernben” fölébreszteni s ébren tartani. Az, ami a világ művészetében folyik: a kollektív emlékezet mélyítése, tágítása. Ennek az emlékezet-tágításnak öntudatlan munkásaként kezdtem el prozódiai harcomat, s ezt szeretném most már tudatosan, szinte jelképesen az új magyar költőnemzedékre áttestálni.

1953
276
A líráról

A nyáron levelet kaptam egy nagy magyar költő lányától, aki maga is költő, s nekem is verseket küldött. A levél igen jólesett; ha jól emlékszem, ez volt az egyetlen igazi öröm, ami azon a nyáron s azóta is ért. Maguk a versek azonban nem voltak néhány szóval elintézhetők. Első pillantásra az ember akaratlanul is az apai örökséget kereste. S az megvolt: a szép, telt képek, a formának a tartalommal ellenkező nemes konzervativizmusa. De mennyire más volt a bor, amit a régire emlékeztető serleg kínált!

Erdélyi József óta, sajnos, kivesztek a magyar irodalomból a kísérletező költők. Weöres Sándor volt az egyetlen, aki laboratóriumot csinált a lírájából. Itt megint volt egy. De másféle, mint Weöres. Weöres, miközben a költészet nyelveit sorra magáévá tette, annak is vegyésze lett, amely a szavak logikán túli sajátságait próbálja ki. Az én költőnőm első pillanatra Dante talányait juttatta eszembe; az értelmet vagy inkább megérzést foggá tette diói héján, s bár voltak versei, amelyeket végig feltörtem, voltak, amelyekkel nem tudtam megbirkózni. Nem úgy, ahogy Ady egy-egy helye árnyékban marad az ember előtt, az egész világításában azonban észre sem veszi, amíg egy kommentátor nem figyelmezteti rá, hogy itt valamit nem értett. Nem, ennek az igen tehetséges költőnek versei – zenei egységük ellenére is – fejtörő szilánkokra estek szét.

Ezt meg is írtam neki, s ő elküldte, némi mentegetőzéssel, legnehezebb versei kulcsát, megfejtését. Ezek azonban csak megerősítettek aggályomban. A verseket megmutattam másoknak is. Akik megszokták, hogy a lírában a többet sejtető, mint mondó nyelv magas lebegését keressék: osztották tetszésemet, mások a megfejtésben is csak egy szkizofréniás éles elméjű erőlködését látták, hogy magukba gubózódó asszociációit az emberek nyelvére lefordítsa.

Én úgy éreztem, hogy ezt a versnyalábot önmagában, így vagy úgy, a játékba belemenve vagy kihúzva magunkat belőle, nem lehet megítélni; hogy ami a kezemben van, egy nagy kísérlet része, s mint minden időszerű kísérlet, történelmi termék is, amelyet előfeltételei alapján kell megítélni. Már első levelemben azt írtam, hogy ezekről a versekről csak akkor tudnék érdemlegeset mondani, ha az újkori líráról is elmondhatnám véleményemet. A megfejtések után már mint ígéretet ismételtem meg ezt a feltételes mondatot.

De elmúlt a tél, itt volt a március, s vele a betegség, elköltözőben voltam Budapestről, s ígéretemet még mindig nem tudtam beváltani. Hogy adósságomat némileg enyhítsem, az ismerős orvos házaspárt kértem meg, akik kivizsgálásomban is segítségemre voltak, hogy búcsúlátogatásomra a vitás versek szerzőjét is hívják meg magukhoz. A fiatalasszony el is jött (meglepetésemre áldott állapotban), s a kis udvari szobában az új, 200 higanymilliméteres sapka alatt, holmi kísérleti vérnyomásmérésektől megszakítva el is dadogtam valahogy, amit leírni nem volt módom. A három fiatal türelmesen meghallgatott, én azonban ott éreztem először az újfajta szégyent és gyanakvást, amit a mondanivalóval nehezen bíró beszéd s agyunk feltűnő 277kihagyásai tartanak ébren bennünk, s most, amikor a hidegkúti völgy fölött ülő házban, kissé magamhoz térve, hozzáfogok, hogy pusztulásra ítélt gondolataimból valamit megmentsek, elsőül ezt a bizonytalanul fogadott előadást igyekszem egy kicsit rendbe szedni s papírra vetni.

A nyugati civilizációnak azt a szakát, amelyet az új fizika és a függvénytan kialakulása, tehát körülbelül Galilei és Descartes működése választ el az előző reneszánsz-barokk kortól, joggal lehet új, külön civilizációnak tekinteni, mert bár a népek, amelyek a sorsdöntő vívmányokat kiérlelték, még igen soká a műhely mesterei maradnak, a fizika alaptudománnyá válása olyan nagy cezúrát hozott létre a Nyugat, majd az egész emberiség gondolkozásában, amilyet egyetlen korábbi forradalom sem. Azonkívül a népek köre is folyton bővül, amelyekre a vívmányok hatása kiterjed, rég lezáródott civilizációk mind hevesebb kölcsönhatásba kerülnek az új szellemmel, úgyhogy ezt a nyugatiból kiváló újkori civilizációt – már csak kiterjedése miatt is – átmeneti civilizációnak kell tekinteni: a középkorban s a reneszánszban eléggé állandó nyugati s a most kialakuló világcivilizáció közt.

E civilizáció legjellemzőbb sajátsága, hogy az új természettudomány az ihletője; annak váratlan eredményeket hozó s aránylag egyszerű eljárása az, ami a legkülönbözőbb szellemi és gyakorlati területekre behatol. Az emberek a mechanika, később a biológia sugalmazásait próbálják a maguk munkájában is érvényesíteni, vagy ha az érvényesítésben veszélyt éreznek, védekeznek ellene, úgyhogy e korszak történetét igen csábító feladat lenne úgy megírni, mint az új módszer sugallta vívmányok s az ellenük folytatott meddő és termékenyítő harcok történetét, miközben a módszer példátlan eredményei mellett alapvető fogyatkozásai is mind jobban kiderülnek. Én közel egy évtizede foglalkozom egy ilyen könyv tervével, s most a líráról mondandók bevezetőjeként úgy érzem, hogy az a legegyszerűbb, ha e könyv rövidre fogott vázlatát mondom itt el. Az elmúlt években annyi könyv-vázlatot, vagy ahogy mondták: szinopszist szerkesztettünk, amelyekből különböző okokból sose lett könyv, hogy talán nem lesz túlságosan nagy fényűzés, ha most egy olyant vetek itt papírra, amelyből sajnos, már eleve nem lehet.

Könyvem bevezetése, mint Galilei-drámám is, arról szólt volna, hogy a valóságos tudásra vágyó kutatók, a ködös természetfilozófiák s a reneszánsz áltudományainak (csillagjóslás, mágia, alkémia) zavarosságától és meddőségétől megcsömörlötten hogy fordultak a reneszánsz iparban felhalmozott ismeretek és problémák s az optika új világot nyitó műszerei felé; bölcs önkorlátozásukban hogy választják ki azokat az elemi jelenségeket, amelyek a jelenségek roppant szövevényéből könnyebben kihúzhatók, bármikor felidézhetők s matematikailag is leírhatók; általában hogy alakul ki a módszer, amely a természet sokfiókos szekrényéhez egyszerű kulcsként használható.

A következő fejezet a 17. századi filozófia alapproblémáival foglalkozna. A 17. század nagy bölcselői természettudósok és matema278tikusok is voltak, vagy legalábbis (mint Spinoza) az új módszer varázsa alatt álltak. Látták, milyen hatalmas eszköz ez a módszer új, igaz ismeretek szerzésére, ugyanakkor érezték veszélyes sugalmazását is: hogy a világban minden olyan függvényszerűen folyik le, mint a szabadesés, azaz hogy a mechanika – determinizmus formájában – a lelki élet magyarázatára is igényt fog formálni. Metafizikáik így századok vívódását előrevetítő rögtönzések, melyek – miközben a mechanikában kialakult új módszer és az emberben élő szabadság érzését egyeztetik – voltaképpen az újkorra jellemző szellemi szituációt fejezik ki.

Az irodalmat az új módszer a 17. század második felében járta át. A „siècle de Louis XIV.” annak a laboratóriumnak a neve, amelyben ez a műfaji átalakulás végbemegy. Az ember a 19. század művei után hajlandó ennek az „udvari költészetnek” a jelentőségét lebecsülni. De az elemzésnek, megfigyelésnek az a módszere, amely a 19. század regényeiben olyan imponáló méreteket ér el, a természettudományból áradó szerénység, mértéktartás, enyhe derűlátás, a bon sens szellemével bearanyozva (ami a 19. századi irodalomból többnyire hiányzik) itt vonul be igazán a tankölteménytől az erkölcsi arcképig minden műfajba, elsősorban természetesen a drámába, amelyben mindjárt tetőpontot is ér el. Hogy milyen mély volt ez a változás, az ember akkor érti meg leginkább, ha Shakespeare és Racine drámáit összehasonlítja. Ott a lélek vérként folyik az emberekből, jellemük a szerep, a színpadi hatás szolgálatában áll, itt az érzelmek bonctana folyik, a hős maga fekszik az anatómiai asztalra; az alexandrin mint pontos kés működik; íme a szív: a bal kamrában ez van, a jobb kamrában meg emez.

A következő fejezetek azt mutatnák ki, hogy nyomul be az új gondolkozás előbb a gyakorlati tudományokba, majd az élet gyakorlatába is. XIV. Lajos körül – akár várépítésről, akár gazdasági reformokról volt szó – már megkezdődött az új módszer bevitele az életbe. A munka dandára azonban nem a hugenották száműzője, általában nem az elméleti francia szellem számára volt fönntartva; a döntő, életátalakító kezdeményezések az 1688-i forradalmat követő században Angliában zajlottak le. A folyamatot három mozzanatával írnám le. A programot megint a bölcselet adja meg, Locke-nak rögtön a forradalom után írt művei. A második fok: az újkori irodalom vezető műfajának: a modern regénynek megszületése a 18. század első felében, ugyanakkor a zsurnalizmusnak mint társadalom-irányító tényezőnek a jelentkezése. A harmadik: a módszer bevonulása egyre új területekre, az értelmet korlátozó ismeretelmélet megteremtése után a történelembe, közgazdaságtanba, pedagógiába. Az angol szellem találkozása a francia bölcselő és népszerűsítő kedvvel hozza létre a kor divatját, a felvilágosodást, találkozása az angol nép gyakorlati hajlamaival indítja meg az ipari forradalmat.

Egy külön, fontos fejezet az újkori zenével foglalkozna. A természettudományon kívül nincs is egyetlen vívmánya az újkornak, amelyben nagy népek sorsa s erényei olyan szerencsésen fogtak volna össze, mint a zenei aranykor kialakításában. Tulajdonképp az lett volna a természetes, hogy a laboratóriumban, melyben az új irodalom megszületett, az új zenét is kikí279sérletezzék. S Lully és Rameau közt létre is jött valami, amiben ma éppúgy csúcsot látnánk, mint Molière és Racine költészetében, ha más népek sokkal nagyobb hévvel s belefeledkezéssel nem szegődnek el ugyanerre a feladatra. Olaszország a Galilei-pörrel – ha volt is még egy Torricellije – voltaképp megölte tudományát; a gondolkozás már előbb bilincsben volt; a nemzet életereje s Galileihez méltó kísérletező kedve egy területen tombolhatott: a zenében. Ez hozta létre Galilei korában Monteverdi operáit, majd a francia kísérlettel egy időben, Corellitől Vivaldiig az olasz kamarazenét, új műfajaival. Végül a déljáró németség százados láza volt az, amelyben a zenész fölgyúlva a maga legnagyobb képességére ráeszmélt, s az olasz–francia hatásokkal átjárt Bécsben, amelyet uralkodói, nemessége, polgársága és népe a zenei műkedvelők, sőt mondhatni zenebolondok gyülekezetévé tett, megteremtette azt a központot, amelyben Gluck, Haydn, Mozart és Beethoven zenéje kibontakozhatott. S a zene kialakulása éppúgy az „új módszer” érvényesülése az örökölt zenei hagyományban, mint a siècle de Louis XIV. művészete. Ne csak a hangszerekre gondoljunk, amelyeknek a királyait, a mesterhegedűt s az analízis világos hangszerét, a zongorát e kor homo fabere hozta létre, vagy az ellenpontot felváltó stílusra, mely a dallam fényes szálát, a lélek egy-egy elemét igyekszik mindig a zsongó gomolyagból kiemelni, hanem elsősorban a szonátaformára, amely az elemzésnek éppoly remeke, mint a lélektani regény.

A romantikát sokféleképpen értelmezték. Lényege szerint azonban az első heves ellentmondás ez: tiltakozás az újkori civilizáció vélt vagy valóságos hiányai ellen. Hol feltörekvő osztályok – német polgárifjak – elégedetlensége az „úrinak” érzett s bizonyos értelemben valóban arisztokratikus civilizáció szárazsága ellen; hol keleti nemzetek – orosz nemesek – ráeszmélése a maguk „gazdagabb” nemzeti ereire. De mindig arról van szó, hogy az újkori civilizációból, amely aránylag szűk népi területen, az alkotó Európa legnagyobb beszűkülése idején támadt, kimaradt valami, amit ők a parvenü és patrióta lelkességével igyekeznek felmutatni. Ez a magyarázata, hogy a romantika Herder óta mindig valami olyan után kap, amit nem lehet többé megfogni, középkori vallásosság, görög szépségideál, nemzetalatti lezárt népkultúrák kincsei felé. Ennek ellenére – ellentmondásával – sokban gazdagította, tágította az újkori civilizációt, nemhiába hogy Hegel épp ekkor látta bele a történelembe tézis–antitézis elméletét. Nemcsak a népek széles övét kapcsolta be (azzal, hogy vitatkoztak vele, s közben módszerét elfogadták) az újkori civilizációba, de belevitt egy új fogalmat is, az időt – nem azt az időt, amelynek a mechanika szerint a mozgás a függvénye, hanem az életet átalakító, sőt történeti időt, amely eddig teljesen hiányzott belőle. A fejlődés gondolata, bár voltak tudományos előzményei, a romantika sugallatára kap oly nagy szerepet a természettudományban; a francia forradalom egyszeri robbanása is a fejlődés-gondolat világában lett a század forradalmárait (előbb a polgáriakat, aztán a szocialistákat) igazoló és ösztönző emlékké.

Az újkori szellem kulminációs pontját sokan, alapos érvek alapján, a 18. század végére helyezik. Én egy jó fél századdal később keresem: 280ahol az újkori módszer a nagy kihívásban megerősödve s átalakulva még egyszer birtokába veszi, szempontjai alá gyűri a romantikában feldobott – tőle idegen – érzelmi és élménykincset. Ez a folyamat legtisztábban az irodalomban látható. A romantika legnagyobb írói ugyanis nem azok, akik a romantika Pandora-szelencéjét felnyitották, hanem akik a romantika bírálói lettek, olyan bírálók, helyesebben önbírálók, akik maguk is átestek a betegségen. A racionalizmus értéke attól függ, hogy az irráció milyen mélyeit tudja átvilágítani. Ezeknek az íróknak a romantika szolgáltatta – részben önmagukban, részben a világban – a tárgyat, s az újkor a nagyszerű elemző módszert, amely ezt a tárgyat bírálón feldolgozta. Stendhalnak főként a Chartreuse de Parme-ját azért tekintem én az újkor tán legnagyobb irodalmi alkotásának, mert az 1815–30 közé eső évek lelki fölkavartsága ellen ő fordítja először az új módszert, s olyan fölénnyel, fénnyel s könnyedséggel, amely Galilei Párbeszédei s Descartes Discours-ja óta az újkor majd minden nagy művére jellemző. A Bovaryné varázsa – jóval később – ugyanez. Ez az Érzelmek iskolájá-nak a szándéka is. De mi más az orosz irodalom nagysága is, mint hogy magas műveltségű – az új módszernek francia műveltségük révén birtokában levő – emberek ezt a módszert az addigi Európa láthatárán kívül eső ázsiai népre, annak még felfedetlen lelki örvényeire fordítják. A 19. századi regény (a bécsi zene mellett az újkor másik nagy művészeti alkotása) a romantika önbírálatának a szülötte. De főként a 48-as forradalom kudarca után – amelynek az elbukásában a kortársak bizonyos fokig a romantika bukását látták – átterjed ez a szellem az élet minden területére, történelemre éppúgy, mint a politikára, az iparosítás meggyorsuló tempójában éppúgy ott láthatjuk a nyomát, mint a Kapital írójának tudós vértet magára öltő, csupa indulat természetiben.

Arra, hogy egy kor, sőt civilizáció eredményei az egyes szellemi és gyakorlati területeken mennyire különbözők lehetnek aszerint, hogy az alapfeladat több vagy kevesebb lehetőséget nyújt nekik, kitűnő példa az új képzőművészet sorsa. Míg a reneszánsz-barokk kor a képzőművészetben, főként pedig a festészetben tobzódott szinte, az újkor ösztönzései itt jóval gyengébbek voltak. Versailles fasoraiban persze föl lehet fedezni Descartes koordinátáit, s a neoklasszikus építészetben volt valami, amit a „módszer” visszfényének tekinthetünk, a hatás azonban inkább csak külsőséges volt: egyenruhát szabott, s nem lelket. A képzőművészet egyetlen ága, amelybe az újkor szelleme, bár igen későn, igazán behatolt s forradalmat csinált: a festészet, a gúnynevéről impresszionizmusnak nevezett mozgalom. Az impresszionizmusnak – mint mindennek – természetesen voltak elődei Goyában, az angol tájképfestőkben, a barbizoniakban, de a feladat voltaképp egy nemzedék alatt tudatosodott s oldódott meg. A reneszánsz festői, a perspektíva feltalálói voltaképp ábrázoló geometriai szerkesztést végeztek: képen állították elő a tárgyat, amelyet a nézőnek úgy kellett látnia, mintha tükörben a valóságos tárgyat látta volna. Az impresszionisták a látás folyamatába szálltak le: olyan foltokat raktak a vászonra, amelyekből az emberi agy fölvevő szervei egy látásélményt állítottak össze. Mindaz, 281amit csináltak, öntudatlanul is biológiai s lélektani munka volt, párhuzamos azzal, amit a tudomány s részben az újabb irodalom is csinált. Munkájuk nagyszerűségét növeli, hogy a 19. század legsötétebb éveiben végezték, amikor kísérletük megértéséhez alig volt közönség, szinte légüres téren száguldtak át – a probléma szépségétől hajtva. Az azonban, hogy Manet-től Cézanne-ig egy nemzedék alatt a feladat színét leszedték, s az utódoknak csak a túlhajtás, egy-egy törekvés hangsúlyozása maradt, azt bizonyítja, hogy a feladat korántsem volt olyan nagy, mint amekkorát előbb a zene vagy az irodalom kapott.

De a költészetnek s főként a lírának sem volt az újkori civilizációban olyan vezető szerepe, mint a hellenisztikusban, vagy akár – himnuszaival – a középkoriban. A római irodalom legnagyobbjai költők s túlnyomó részben lírikusok. Viszont, ha az újkor legnagyobb alakjait nézzük, lírikust ezek közt aligha találunk, ha csak Baudelaire-t nem; a vers még az epikusoknál, drámaíróknál is inkább csak burok, amelyben más erények érnek, nem költőiek. Ezt az állítást paradoxnak tüntetheti fel a névsor, amelyet a költészetben minden kicsit is jártas olvasó felhozhat ellene. Keats, Byron, Shelley, Hugo, Hölderlin, Novalis, Leopardi. De ha jól megfigyeljük, mindezek a lírikusok a 19. század aránylag keskeny övében támadtak, s voltaképp valamennyien a romantikus lázadás gyermekei. Megjelenésük épp azt jelenti, hogy a líra kimaradt az újkor programjából, s amikor új néprétegek és népek a kialakuló művelődés gyengéit kezdik feszegetni, épp ezt veszik észre, hogy az az igazi, mélyforrásként fölbugyogó lírára nem ad teret, s ezt igyekeznek pótolni. Ezért is keresi mind valahol az újkori civilizáción kívül támaszpontját a visszaidézett görögségben, kereszténységben, vagy pedig – amikor ennek meddőségét belátják – a népben. S ez dicsőségük megjósolható halványodásának is oka. Egy író nagyságát attól kapja, hogy mennyire ér le kora központi feladataihoz. Molière-nek, a 18. századi angol íróknak, Stendhalnak, Turgenyevnek, Tolsztojnak itt van az ereje. A velük egyenlőnek vagy a náluk nagyobbnak tartott lírikusok alatt Nyugaton (ha csak népük kielégítetlen kelta–germán hajlamait nem tekintjük annak) nincs ott az az alap, amely nagyságukat fenntartsa. Keleten pedig az olyan költők, mint Puskin, Mickiewicz, alapjában nem lírikusi feladatokat oldottak meg: nemzetük irodalmának vázát teremtették meg, s előkészítői voltak azoknak a műfajoknak, amelyekben honfitársaik később nagyot alkottak. Meggyőződésem, hogy ez lett volna Petőfi szerepe is, ha a halál idő előtt ki nem tépi: leíró versei, költészeténél jobb prózája, utolsó drámai kísérlete mind erre mutatnak.

A lírának ez a hontalansága tükröződik anakronisztikus verselésünkben is. Egy ennyire eredeti művelődés, ha a líra a lelke, megteremtette volna a maga eredeti versformáját – mint ahogy megteremtette a görögség meg a középkor, sőt bővebb hullámú stanzáiban s a szabad blank versben a reneszánsz-barokk is. Az alexandrin, ahogy Malherbe után kimerevedett, tekinthető ugyan a descartes-i szellem formájának, éppen csak – a franciát kivéve – versformának nem volt hajlandó a többi nemzet tartósan elfogadni, annyira érezte benne a szárazságot: azt, hogy bár költői forma, voltaképp 282prózai célokra, elemzésre készült. A másik forma, amelyből az újkor formája kikristályosodhatott volna, a szabadvers volt. A szabadvers azonban csak tiszta lap, olyan, mint a harmincas évek építészete: nincs rajta idejétmúlt cafrang, hamis pillér. Ha lett volna az európai lírának olyan nagy ösztöne, mint ami a hexametert vagy újabban a regényformát létrehozta, a szabadvers törvényeiben ez kibővült volna, valójában azonban egyének hajlama, szeszélye marcangolta szét, úgyhogy a mondanivalójukat féltő írók nagy többsége egy rövid szabadvers kaland után nálunk is csakhamar visszatért az örökölt formákhoz. Így az újkori lírának eléggé számba nem vett hátránya maradt az „anakronisztikus” öltözet: verseink alapjában még mindig a középkor páncélzatában s a reneszánsz feszes nadrágjában és csőrcipőiben járnak.

Az újkori líra a legújabb időkig nem az újkor titkos munkafelosztásából csikart részt, inkább tiltakozott ellene, tágította, ami persze szintén a részvétel egy neme. Az első lírikus, aki az újkori módszert a lírába igazán bevitte: Baudelaire. Ezért is érezték a lírára érzékeny fülek – Ady nemzedéke például – vízválasztónak; arra a kérdésre: ki az első „modern” költő, nem hiszem, hogy más névvel is lehetne válaszolni, mint az övével. Pedig Baudelaire tán még elszántabb ellensége az újkori szellemnek s főként a világnak, melyet ez a szellem létrehozott, mint a romantikusok. Voltaképpen: romantikus ő is. A Les Fleurs du Mal már fejezetcímeiben is egy nagy romantikus lázadásról szól. A lélek feledést keres a külső világban, a nagyváros képeiben, megpróbál áttörni művészet és kábítószerek mámorába, de nem leli nyugalmát, így lesz rabja a romlás varázslatának, föllázad Isten ellen, s visszazuhanva, a halálban keresi nyugovását. Mindez egy Byron-hős, egy Manfred története is lehetne. Baudelaire azonban e gomolygó, romantikus indulatokat nemcsak a forma nyugodt tökéletességével zárja robbanással telt bolognai üveggyöngybe, hanem másféle fegyelemnek is aláveti: a tudományos megfigyelő, elemző, kísérletező kedvének. Esze annak a világnak legjobb műszereivel nyúl szíve felé, amely ellen ez a szív lázadóban van. Nemcsak kortársa azoknak a regényíróknak és tudósoknak, akiket a romantika „önbírálóinak” neveztünk; maga is egy ezek közül a kritikusok közül, tán az egyetlen abban a nagy nemzedékben, aki ezt az önbírálatot a legforróbb lázadás műfajában, a lírában tudta végrehajtani.

Ennek a groteszk, de termékeny összekapcsolásnak azonnal jelentkezik a következménye, amit mi magyarok – akik a nyugati lírát igazi szenvedéllyel csak a Baudelaire-hatásig követtük – egy Ady vagy Szabó Lőrinc költészete alapján rögtön megérthetünk. A lírának az újkor munkatervében helyt találni azért volt nehéz, mert a „módszer” s a líra szelleme szinte elvi ellentétben áll. A líra mindig azt mondja: én ilyen vagyok, én így érzem, én így gondolom. A „módszer” azonban bizonyos gyanakvást kelt ez ellen az „én”, az egyértelmű így érzem, így gondolom ellen, amely annál kardcsapásszerűbb, minél kételytelenebb. Ez az oka, hogy az újkorban nagy lírát inkább csak fiatal emberek írtak, akiket a korszellem még nem tanított meg gyanakodni magukra s szétbontani az egységes érzéseket. S részben ezzel magyarázható az is, hogy XIV. Lajos udvarában, az új költészet első nagy 283műhelyében nem lírikusok jelennek meg, mint Augustuséban, hanem nagy drámaírók. Nos, Baudelaire modernsége, mint Adyé vagy Szabó Lőrincé is, épp abban áll, hogy ő azt a módszerességet – amelyet mások csak drámában, regényben, legföllebb az önéletrajzban mertek az ember ellen szegni – lírájában önmaga ellen fordította, s egymás mellé rakott feloldhatatlan antagonizmusaival olyan alakot teremtett magából, amely a legérdekesebb, legbonyolultabb regényhősökkel versenyezhet.

Ez az új lírai antropológia azonban csak egyik, azt mondanám: közvetlen következménye volt lázadás és módszer összekapcsolásának. Az ösztönzések, amelyek Baudelaire lírájából áradnak, sokkal többfelé és messzebb mutatnak. Baudelaire és a prózaírók romantikus önbírálata közt van egy lényeges különbség: azoknál ez (ha nem is magukban, utódaikban) a romantika elfojtására vezetett, lázadásuk – ha ugyan lázadtak – nem a civilizáció, csak annak egyes fonákságai ellen irányult, Baudelaire azonban – mint egy lírikus Marx – az új diszciplína vértjében, az ellenféltől elvett fegyverekkel is a romantikus ellentmondást folytatja sokkal töményebben és félelmesebben, mint azok. Ezt utódaiban látni igazán, abban a két emberben főként, akik mintegy megtestesítői a költészetéből jövő kétféle sugallatnak.

Rimbaud pályáját két részre szokás vágni: a csodálatos kamasz, aki mérföldlépő csizmájában tizenkilenc éves korára túlhágott a kortárs líra hegyormain, aztán az adeni cég megbízottja, az Abesszíniába vetődő kalandor, aki csak meghalni jön haza Európába, s hallani sem akar költői dicsőségéről. A két alak közt egy talány áll, amelyet mindenki kötelességének érez megfejteni. Verlaine barátja s a trópusi fegyverszállító azonban egy ember, s egy dolognak a jelképe: a civilizációból való menekülésé. Világcsavargóvá lett, nyughatatlan természetek persze mindenkor voltak, s Rimbaud kamaszkora is szökések sorozata. De ez a menekülő nem a maga defektusai miatt, vagy nemcsak amiatt fordított hátat a sedani Franciaországnak: hisz mint ember is remekmű volt, a biológia remeke, s a siker oly korán s olyan mérvben állt mellé, mint költő mellé tán soha. Az Une saison en enfer vallomásvillámaiból is az derül ki, hogy a környező világ elsivárosodása volt az ok, amely a vadak életét megkívántatta vele: egy ketrecben született tigris, aki visszatalál a dzsungelba. S költészete – szinte az első serdülőkori verstől – éppoly menekülés, mint közel-keleti útjai: úgy indul, hogy mindent tud, amit a kortárs-poéták – az Ofélia, melyet tizenhat éves korában írt, már túl is tett rajtuk –, s aztán már szinte csak elhajít, a szépséget a torzért, a verset a prózáért, a logikát a sejtető zavarosságért, a tudat fényét az öntudatlan homályáért. Már az Illuminations előtt megkezdi a ruhák letépését, s amikor a költészetnek hátat fordít, a hagyomány utolsó cafatait hányja el magáról. Legszebb verse: a Le bateau ivre, nemcsak allegória, jóslat is: ő is úgy táncol ki a mi világunkból, mint a lenyilazott legénységű hajó a szűk folyóból a járműjellegét lemosó óceánba.

Rimbaud mintegy jelképe annak a robbanásnak, amely az új líra látszólagos fegyelmében, dehumanizációjában is ott feszeng, s lesznek költők, akikben rá-ráismerünk mozdulataira. A maradandóbb hatást a 20. 284századi lírára mégis egy csendes, az életben rendkívül udvarias gimnáziumi tanár tette, aki szívós latolgatásaival a lírából mégis valami olyasmit csinált, ami odáig sohasem volt. Mallarmé (költőnőm is őrá hivatkozik) azzal a mesterséges, jól kiszámított homállyal, melyben a sugallatok egy bűvös erőtér vonalaiként futnak és feszülnek, nemcsak az élettől, de az irodalomtól, a többi műfajon uralkodó törvényektől is elszakította a lírát, s egy magasabb, érthetetlenebb, de többet mondó nyelvet teremtett belőle, amely úgy viszonylik az irodalom s a köznapok nyelvéhez, mint az algebráé a kereskedelmi számvetéséhez. Önmagát szinte egészen kiirtva költészetéből, szándékosan jelentéktelen, konkrét sajátságaikból kihántott tárgyak ürügyén űzi szerényen gőgös varázslatát, amelyben a civilizáció irodalmi alapkonvencióinak a tagadása csodálatosan társul az anyagát átalakító s abból új lehetőségeket előcsaló újkori tudós kísérletező makacsságával. Az új líra tulajdonképp vele szűkül le egy határozott kísérletsorrá (ha úgy tetszik, kórformává), s akármilyen nagy költőket fog is be ez a kísérlet a 20. században (elég Rilke, Valéry, Eliot, Jiménez nevét említenünk), Baudelaire és Mallarmé, Rimbaud közbevillámlásaival mint előzmény mindben felismerhető.

Új, idáig sosem beszélt nyelv, kontúrtalanabb, de éppen ezért képletértékű metaforavilág: ezek azok az alkotói célok, amelyeket a megvetés, az elszakadás, a tiltakozás ösztöne e kísérletsorban maga előtt tol. Ennek a költői nyelvnek a megteremtését a kísérletezők kétféleképpen indokolják. Az egyik – a „konzervatívabb” – még mindig az élményre hivatkozik, s lélektani érvekkel igazolja a nyelv megolvasztását és átöntését. Az irodalmi stílus – a prózáé is – nemcsak a nyelv segélyével, de a nyelv ellenére kifejezett érzés és állapot. Vagyis minden igazi költő, sőt író is, többet igyekszik elmondani, mint amit a nyelv logikai szövete megenged: rácsnak tekinti csak, amelyen különféle fogásokkal kell mondanivalója lényegét átcsempésznie. Nos, a mi költőnk épp a kimondhatatlanra hivatkozva, e rács megolvasztását is vállalná, csakhogy tudatalatti része is átjuthasson rajta.

A kísérletezők másik csoportja már nem is hivatkozik az érzés erejére. (Valóban van abban valami „sematizmus”, hogy valakinek mindig csak logikát nem tűrő érzései lehessenek.) Ők azt mondják, hogy a nyelv, amelyet ők költői módszereikkel olvadásba hoznak, éppúgy megváltoztatja jellegét, mint akár a kén is, ha hevítik, s ők a szavaknak ezeket az új sajátságait akarják kikísérletezni, azt, ami ezen az olvadásponton fölül mondható el velük. A lélek itt már nem érzései áterőszakolásában, hanem a varázslat vezetésében, jellegében beszél – közvetve – önmagáról is.

De akármi a vers indokolása, társadalmi funkciója alig lehet vitás. Az „odi profanum vulgus” ül e költészet mélyén, a vulgus az egész civilizációra kiterjesztve. A romantika ott kezdődött, ahol a művész elvesztette természetes, észrevétlenül sarkalló összeköttetéseit a társadalommal. Magánya mintegy kivonta a világ szuggesztiója alól, s szívét az egyéni, majd nemzeti ellentmondások számára megnyitotta. Itt a magánynak még gyógyíthatatlanabb, még konokabb formájával van dolgunk, amelyet a magas intellektua285litás elrejt, de egyben keményebbé is tesz. A romantikust sérelme kapcsolta a világhoz, ezeket egy sajátságos, hipnotizált iszony. Innét érdeklődésük e civilizáció külsőségei, gépei, városai, technikai műszavai iránt. Mindez azonban csak tartalmi felfedezést, gazdagodást jelent a számukra, a lelkük az egyre jobban elvesztett paradicsom nevében tiltakozik.

A nyugati civilizáció az utolsó fél században egész sorát szolgáltatta a jelenségeknek, amelyekben az újkori módszer egy ellenséges ösztön szolgálatába szegődve csodálatos precizitással fordul azok ellen az alapmegállapodások ellen, amelyek ezt a civilizációt lehetővé tették. Ez történt többek közt a festészetben, a zenében, de ez történik, ha jól értem, az elméleti fizikában is. A Mallarmé utáni líra, a nyelv, az értelem tagadásával, mintegy élén jár ezeknek a jelenségeknek. Nem dekadencia ez, inkább öngyilkosság, harakiri. A kiválók tiltakozó kétségbeesése a tele jászolnál kérődző, aluvó közönyösek helyett.

Nem tudom, ráismer-e költőnőm e leírásban versei lelki hátterére. A továbbiakban könnyű lenne elijeszteni, hogy amikor ebbe az útba vág, nemcsak a költészet bátorítójától, a visszhangtól szakad el, de egy kollektív kórképbe szövi bele magát. Hivatkozhatnék a túlzást kerülő magyar természetre – atyjáéra is –, amely művészeinket az utolsó ötven évben is visszatartotta a túl sokat kockáztató és keveset ígérő vállalkozásoktól. Ártott-e költészetünknek, hogy konzervatívabb volt, mint Mallarmé vagy Rilke példája megkívánta? Nagy baj-e, hogy Szőnyi és Bernáth nem absztrakt képeket festenek?

De nem vagyok az, aki egy vállalkozást kilátásaival mér. Lélek és helyzet kényszere, mint érv, felüti súlyával a mérlegserpenyőt, ha abba nem raktak többet, mint a reménytelenséget. S az óvatosságot, mely a kockázatos szellemi kísérletektől visszatart, mint nemzeti erényt nem sorozom az elsőrendűek közé. Még abban sem vagyok biztos, hogy például a 20. századi spanyol és magyar líra összehasonlítása, ha az ilyen mérés egyáltalán lehetséges volna, valóban azt hozná ki, hogy tehetségek egyenlő tömegeiből a spanyol lírikusok tűzön-vízen át modernsége kevesebbet licitált ki, mint a magyarok műfaji tartózkodása. Efféle érvek helyett én inkább a félbehagyott szinopszist fogom néhány vonással befejezni, pontosabban is bemutatva a történelmi prést, amely alatt ez a líra kisajtolódott.

A nyugati civilizáció következményeiben legveszélyesebb korlátozottsága, hogy lényegében arisztokratikus. Ez az állítás, mint a líráról szóló, megint paradoxnak hathat. Arisztokratikus az a civilizáció, amelyben a népképviseleti forma általánossá vált, s a kötelező iskoláztatás révén a közhasznú ismeretek minden házba eljutottak? Márpedig így van: az újkor folyamán a tömegek bizonyára több hasznát látták a műveltek műveltségének, mint mondjuk a középkor századaiban, s a középkor műveltsége mégis demokratikus volt: Szent Tamás bölcselete a szegény asszony hitét védte, a székesegyházak szobrai a társadalom kényszerű szakadékai fölött az emberek egyformaságáról beszéltek. Az újkori iskoláztatáson át azonban csak az újkori gondolkozás végtermékeit juttatták le a tömegekhez; az em286berek, az osztályok közti szakadékokat nem enyhítette többé semmi, s a jólét terjedésével egyre leplezetlenebbül ásítottak fel; a tömegek beleszólása ügyeik intézésébe pedig vagy fikció maradt, vagy a politikai tudatzavar jele. A legszembetűnőbb bizonyíték erre: a vallások fennmaradása az újkor századai alatt. Az újkori szellem lényegében vallásellenes volt, s ha a nép mélyeibe igazán behatolt volna, éppoly vallástalanságot hozott volna ott létre, mint a 18. század arisztokratái közt, akiket többé-kevésbé megérintett. A keresztény vallások azonban, annak ellenére, hogy az elitből egyre gyengébb pásztorokat kaptak, szellemi fegyverzetükben már-már népi vallásként tovább is fönnmaradtak, s hatalmukat csak a munkásmozgalom kezdte ki. Ha az újkori civilizáció jellemzésére történelmi analógiát keresünk, az ókori hellenizmus, a császárkor jut eszünkbe: ott élt ilyen elithez kötötten a kort irányító gondolkozás, s ott éltek ilyen függetlenül a társadalom mélyében – tőle függetlenül – a létét megtagadó egyiptomi, ázsiai népvallások, köztük a győzelemre kijelölt kereszténység.

Az újkori szellemnek ezt az arisztokratizmusát eredete magyarázza; olyan nemzeteknél jött létre, amelyek létük nagy virágzásán, az olasz, francia, angol reneszánszon már túl voltak, nagy vallásos és politikai indulataikat puritanizmusban, hugenotta háborúban stb. kitombolták, s fogékonnyá váltak arra a termékeny önkorlátozásra, amely a természettudomány föltétele volt. Az újkori gondolkozás nem egy csupa tűz ifjúra emlékeztet, hanem az öregség küszöbére ért férfira, aki ifjúsága bolondságairól lemondva, félig játékból komoly felfedezést tesz, csodálatos kulcs jut a birtokába, mellyel minden zárat sorra nyitogat, s a kiszabadított, szolgálatára kész szellemek közt, sikerétől derűsen, szinte visszafiatalodik; bár derűjében is ott csillog az agnoszticizmus lemondása, optimizmusában az ész szerénysége. Ez a mértéktartó, valódi tudásra törekvő, az élet fokozatos, lassú megjavításában való hit az oka, hogy az újkort bölcs, derült öregemberekben lehetne leginkább megszemélyesíteni; az eredetnél: egy Galileiben; a fénykorán: Voltaire-ben; hanyatlása, elernyedése idején: tán egy Pirandellóban.

De maga a csodálatos módszer is, amely kulcs lett ott, ahol a régi tudás csak vak falakon matatott, eredményeinek az elterjedése idején is csak a beavatottak titka maradt. A nagy titok a fizika és matematika összekapcsolása volt, de noha műveltségünk alapja azóta is a matematika, ki ért annyit a matematikához, hogy a természet leírásában követni tudja? A 17. század műveltjei megpróbálták, a matematikatanulás olyan divat volt akkor, mint később a zenetanulás, de hamar elcsüggedtek. De hagyjuk a matematikát vagy akár az igazi biológiai szellemet; hányan értik a természettudomány sugalmazta módszert olyan területeken is, ahol az nincs holmi képletekhez kötve: ki élvezi az „elemzés” csodáját Racine vagy Stendhal nem is nagy számú olvasói közt, ki követi, miről van szó a fuldokló zene mesterségbeli törekvéseiben? A pedagógusok a hasznos ismeretek szétvivésére megcsinálták csőhálózatukat, arra azonban, hogy ebbe a csőhálózatba a szellem s ne csak az ismeret jusson le, sem a pedagógiai lángész nem született meg, sem a műveltség társadalmi alapja nem lett eléggé széles.

287

Annak, amit én az újkori civilizáció arisztokratizmusának nevezek, két veszélyes következménye volt. Az egyik, hogy nem kapaszkodhatott meg igazán a társadalomban. A 18. században még csak átjárta a hanyatló arisztokráciát s némileg az azt utánzó polgárságot is, de a 19. század elején, amikor az egyik elpusztult, begubózott, a másik az ipari forradalom lázában a Balzac által leírt eszelősségbe esett, a szellem képviselői szülőhazájában is légüres térbe kerültek; ez a magyarázata gőgjüknek, dacuknak; a lángész és őrültség fogalmak együttes megjelenésének. Van valami irónia abban, amikor e korszak művészetét polgári művészetnek nevezik; ha van művészet, amelyet a polgárság elleni hadakozás éltetett, hát ez az. Az újkori vívmányok méltánylói az értelmiség gyarapodásával szaporodtak meg megint; a parasztsághoz azonban sohasem ért le e szellem, a munkásság pedig, mint egy zárt elmélettel s különvált értelmiséggel fölvértezett falanx, készült rohamra, közvetve, részben ellene is. Hisz Marx műve épp az volt, hogy az újkori gondolkozás néhány vívmányát könnyen érthető egységbe kovácsolva, a jogokból kitagadtak s a civilizáció szelleméből kimaradtak közül a legelhagyatottabbak, de a legnagyobb jövőjűek: a munkások fegyverévé tette.

A másik veszedelmes következmény: a nem nyugati népek visszahatása volt. A Nyugat vonzáskörébe került, történelmileg éretlenebb vagy visszadurvult, esetleg hanyatló művelődésű népeket e szellem eredményei elbűvölték, magát a szellemet azonban történeti alkatuknál fogva nem érthették meg igazán, s ha sokszor (többnyire persze csak eldurvult, népszerűsített formájában) jobban megismerték: ellenkezést, fölháborodást váltott ki belőlük, s másféle princípiumaiknak a kifejtésére, szembeszegezésére ingerelte őket. A romantika csak első volt a nagy anafilaxiás lázak közül, s az egyetlen, amely az újkori szellem megerősödésével zárult. A német ellentmondást követte az orosz, amely Dosztojevszkijben és Tolsztojban szinte teljes szakítással végződött. S ahogy a gyarmatosítással az új vívmányok az egész földön szétfutottak, s a gyarmatosított népek e vívmányok forgatásában is fokról fokra egyenrangúak lettek: a maguk módján mind megvítták s víják vele a harcot; a személyes kapcsolat, amelyben az ifjú Gandhi állt Tolsztojjal, szinte szimbolikusan jelzi, hogy harapózik ez az ellentmondás a fehér népek köréből a színes világ felé.

A Nyugatot az így készülő szorítóból csak két dolog vághatta volna ki: áttérés a szocializmusra s a gyarmatosítás mielőbbi likvidálása. A szocializmus: 1. megszüntette, mintegy bevonta volna a civilizáció védelmébe a belső ellenzéket, amely így az ellentmondásban rögződött, és a maga erejét nem fejthette ki, a kormányzó elemet pedig gátolta; 2. növelte volna a Nyugat versenyképességét, hisz korunk valóban az ultrakapitalista vállalkozások kora már, amelyeknek a tőkés rend éppúgy nem tud megfelelni többé, mint a mesteremberek világa a kapitalizmus feladatainak; s az efféle feladatokra a szocializmus egy gyengébb társadalomban is jóval nagyobb erőket tud mozgósítani, mint a kapitalizmus. A gyarmatosítás gyors likvidálása a) megakadályozta volna, hogy a gyarmati népek, amelyeknek a felszabadulása így is elkerülhetetlen, a Nyugat ellenségeivé legyenek, b) több 288remény lett volna rá, hogy ellenfelétől megfosztott nacionalizmusuk önnön vaksága helyett az emberiség közös nagy érdekei felé fordítja őket.

Tudjuk, hogy mindennek épp az ellenkezője történt, s ezt nem lehet mind a Nyugat tőkéseinek rovására írni, az egész nyugati civilizáció gyengesége nyilatkozott meg ebben, a nyugati munkásmozgalomé is, amely nem tudta történelem előírta szerepét betölteni. A Nyugat így ma nehezebb helyzetben van, mint akár a normann hódítás idején, s a világcivilizáció teremtő kialakítása helyett, amelyben méltó célt találhatott volna, egyre inkább a kapituláció marad neki a nélküle kialakult formák előtt. Munkáspártok persze Nyugaton is vannak, s átvehetik – olyasformán, mint nálunk, a népi demokráciákban – a hatalmat, a Nyugat módosító befolyása azonban e rendszer jellegére éppoly csekély lesz, vagy csekélyebb, mint a mienk. Azaz: annak ellenére, hogy a szocializmus is a Nyugat szülötte volt, győzelme az ő számukra is másfajta, nekik még idegenebb civilizáció passzív elfogadását jelentené. Ezt a levegőben lógó katasztrófát, helyesebben a gyengeséget, amely e katasztrófa oka, mint a kortárs-optimizmussal szembeforduló rossz közérzetet, a legkülönbek már igen régen érzik,*6 s ezen az agóniás szorongáson az sem enyhít, hogy a Nyugat igen sok téren a viruló életerő jeleit mutatja: tudománya a 17. század óta nem ért el ilyen eredményeket, művészete még mindig magas színvonalú, egyes országokban óriási a jólét, száz év előtti helyzetükre visszagondolva a munkások is elégedettnek érezhetik magukat. A viruló test azonban csak még nehezebben hal meg, az idegdúc-emberek az ilyen társadalomban még kínzóbban neszelik a veszélyt. Innét e gazdag népek irodalmának egyre pokolibb közérzete. Az utolsó fél század legjellemzőbb irodalmi irányai is mind e rossz közérzet tünetei. Az az André Gide és Pirandello körül támadt, Wilderig tartó „homo ludens” irodalom, amelyet úgy foghatunk fel, mint a nyugati szellem purista mozgalmát, mely a szellemi hanyatlásban a nyugati műveltséget létrehozó, eredeti, jórészt latin tulajdonságokat szeretné salaktalan érvényesíteni. Az a Spenglerre visszamenő válságirodalom, amely Ortegájával, Toynbee-jével az érzett, de láthatatlan bajt igyekezett történetfilozófiailag megfogni. Az a katolikus irodalom voltaképpen a legradikálisabb köztük, amely persze képtelen, nosztalgikus módon, de az egész újkori szellemet tagadja már.

A nyugati líra, mint láttuk, legkorábban a romantikus ellenhatás folytatásaként érezte meg a civilizációvég nehezedő atmoszféráját, s mintegy az újkor erényeivel szövetkezve bizonyította e szellem által létrehozott világ tarthatatlanságát. Van benne valami a görcs feszültségéből s céltalanságából. Azt az arisztokratizmust fokozza szinte fokozhatatlanná, amely indulásakor az újkori szellem ereje, de terjedése korában fő fogyatkozása lett. Szenved a világtól, amelyet kiejtett kezéből, s úgy szenved, hogy még jobban kiejti; kell-e ennél (bármily kötelező a benne rejlő kényszer) tökéletesebb circulus vitiosus? Vannak persze, akik megpróbáltak kilépni e körből. Éluard például, akinek a verseit ott találjuk az új líra példatáraiban is, 289s ugyanakkor a tiltakozás másik módját is vállalta: az átlépést a kommunista világba. A görcsnek ez a feloldása azonban, úgy látszik, több bátorságot vagy naivitást kíván, mint amennyire Baudelaire unokái és dédunokái képesek lehetnek.

Mért mondtam el ezt ilyen hosszan? Egy egyszerű negatívumért, hogy mi már nem ebben a szorítóban élünk, tehát az a stíluskényszer, amelynek ott még történelmi oka van, nem lehet kötelező reánk. Nemcsak hogy nem kötelező, de tán anakronizmus vagy inkább anatopizmus rejlik az átvételében. Ezzel nem olyasmit akarok bizonyítani, hogy nekünk jobb dolgunk van, mint azoknak. Nem, sok tekintetben rosszabb dolgunk van. De az bizonyos, hogy más láthatár van előttünk. Egy hasonlat, amely nemcsak hasonlat, tán megmagyarázza, mire gondolok. Negyvennégy tavaszán egy jól berendezett villában laktam, volt biztos jövedelmem, sőt némi tekintélyem is. Negyvenöt márciusában a ház leégett, én vidéken, a mások jószívén tengődtem, s egyre csúfabb jelzők tapadtak a nevemhez. S a közérzetem mégis jobb volt: az örvény helyett láthatár volt előttem. Ez a láthatár szakadozott volt, jórészt romokból állt, de foglalkoztatta a kezdeményező kedvet. Tán sosem csírázott bennem annyi terv, mint ott Békésen, majd később a boldog Tomiban, Vásárhelyen. Azt persze nem tudom pontoson megmondani, milyen líra illik ehhez a másféle láthatárhoz, annyit azonban igen, hogy más, mint amahhoz, még akkor is, ha valaki esetleg semmi biztatást sem tud kiszedni abból, amit lát s érez.

Szerencsére az élet s a maga jó ösztöne itt is útbaigazíthatja a költőt. Szomorú is volna, ha a művészetnek, bár millió apró reflexen át mindig a történelmi helyzethez igazodik, ilyen módon kivont helyzetképekhez kellene igazodnia. A magyar líra – mint mondtuk már – csak a Baudelaire-hatásig követte a Nyugatot. Vajon valóban csak a nagy kockázattól visszahőkölő magyar természet óvatossága volt ennek az oka? Alig hiszem. A modern lírának egyik makacs gesztusa a kihívás, amely, amint mondták: évtizedről évtizedre új módszert talált ki a sokk-keltésre. Ez a kihívás Adyban, mint tudjuk, még igen erős volt: no, csürhe, ugye nem értetek. De már Ady is azon kapta magát, hogy ha botrányok közt is, de egy fölfelé hágó mozgalom vezére lett. S egy-két szerencsétlen esettől eltekintve: a magyar költőnek azóta sincs oka, hogy valami műfaji dac kristályába zárja magát; a közönség különcségeiben is utána megy, elhallgattatásában is számon tartja, ott forgatja szívében a szavát. Pedig a magyar lírikus is (a két nagy nemzedék közül az egyik beérésekor, a másik kibontakozásakor) fülledt, faltalan világba volt zárva. Csakhogy nálunk csak a „rendszer” volt rossz, a nemzet életereje emelkedőben volt, s túllátott ezen a rendszeren, véletlen, múló akadálynak tekintette: s költőiben voltaképp már az előtt a láthatár előtt állt, amelyet szabadulást kereső életakaratában hordott. Vagyis a magyar líra már a század első felében is más „stílkényszer” alatt állt, mint a nyugati, s tán inkább ez volt az oka, mint a magyar természet, hogy a nyugati példától, amelyet egyes költői – Szabó Lőrinc, Illyés, József Attila – nagyon is jól ismertek, elszakadt. Azóta az új világban ez a láthatár sokat 290változott, s mint minden megvalósulóban levő dolog, sok csalódást is okozott. S ha épp nemzedékünk lírikusait a múltban azért hibáztattuk, hogy az apostolkodás miatt elhanyagolták az előző nemzedék által fölfedezett mesterségbeli problémákat, most azt róhatjuk fel egyeseknek, hogy az alakuló világ nyomása elfedi előlük lehetőségeit. Ez azonban nem változtat azon, hogy a magyar lírikusnak, amíg egyre népesebb rímfogyasztó-tábor kéri tőle a verset, nincs joga (vagy éppen csak joga van) afféle nyugatias arisztokratizmusba merevednie. Hisz épp az, ami líránk s általában irodalmunk körül történik, az újkori elit-színvonal s a tömegben megsokszorozódó művelődési igény egymásratalálását ígéri – egy eddig nem álmodott fokon.

De nemcsak ez az új, sok mindenért kárpótló műveltségbeli demokratizmus az, amellyel az új civilizáció költőit – s azok közt különösen a magyart – a nyugatitól eltérő magatartásra késztetheti. A nyugati líra kiszigetelődésének meg az iránta mutatott részvétlenségnek is egyik fő oka az volt, hogy a civilizáció önkénytelen munkafelosztásában nem kapott méltó feladatot; teremtett hát olyat, amellyel kivágta magát belőle. De nézzünk szét itt, ma: feladatban aztán igazán nincs hiány. Én az ötven körül a feladatok egész világát fedeztem fel, s a betegség sem azért gyötör, mert a halálra gondoltat, hanem mert erőm s e feladatok reménytelen aránytalanságára emlékeztet. Ha a nyugati módszer a nyugaton kívüli népekben új s új ellenhatást váltott ki, pusztulásukat szimatolták benne, az alapfeladat mégis nyilván e módszer összhangba hozása a népek lelkével, amelyek átvételét nem kerülhették, s nem kerülhetik el. Ebből a munkából a lírikus is kiveheti a részét, tán senki inkább, mint ő. A 20. század művészetének, de tudományának is (néprajz, lélektan, őstörténet) tán a legértékesebb darabja, amellyel az emberiség kollektív emlékezetét mélyítgeti. Reakció ez is a technika századára, amely homokpadokkal teszi sekélyessé, zátonyossá ezt az emlékezetet; de van fontosabb hivatása is: lemenni oda az emberbe, kínaiba, négerbe, magyarba, ahol a nemzeti jelleg már nem elváló olaj-víz elem, ahol a szétágazó sajátságok alatt a közös emberi kezdődik, s így teremteni meg a szellemben is a különfejlődött ősi kultúrákat egybeölelő új civilizáció alapjait. Ha valakinek, a lírikusnak módja van (Ady adott ebből ízelítőt) föltárni, kinyitni lelkében ezeket az eldugaszolt, ősi padmalyokat, olyan hangszertestet szerelni húrjai alá, hogy az egész emberi vele rezegjen.

S elsősorban rá vár a módszerátalakítás legfontosabb része: az elemzés egyeduralmának a megdöntése is. Az újkori civilizáció legnagyobb eredményeit az elemzésnek köszönhette, az elemzés azonban olyan, mint a természetrágás; miközben mindent szétbont, megmagyaráz, elfújható vázzá is teszi. S az újkori módszer sajátságai közül épp ez az elemzőkészség az, amely leginkább a nyugati népek történeti alkatához kötött, amely ellen a világ-anafilaxia is irányult. Mert a lélek elsősorban mégiscsak kifejezni, s nem elemezni akarja magát. Nem arra kíváncsi, miből áll, hanem hogy mi, s még inkább, hogy mi legyen. S azt ki mondhatná el hitelesebben a lírikusnál. A líra egyszólamúsága, amely az újkor századaiban oly kényelmetlen korlát volt, lehet nagyhatalom is: az eredő meghúzása, a „vállalt én” 291kimondása, az új antroposz kikristályosítása. Horatius ódái – ma már tudjuk – nemcsak egy középutas epikureus tanácsai voltak, hanem élet-, sőt, ember-receptek az akkor kialakult új, császárkori emberiség számára. Ki vehetné el a jogot a legkisebb néptől, a legalázatosabb lírikustól, hogy egy ilyen közhasznú ember-receptet készítsen el rímeivel önmagában?

Lesz, ha nem is az én költőnőm, aki azt mondja: de én nem hiszek ebben az új láthatárban, én ez alatt az ég alatt is csak a régi prés növő szorítását érzem, én a Nyugat lírikusaival tartok, továbbra is tiltakozni akarok. Ám tessék. De akkor sem tiltakozhat úgy. A középkorban hogy tiltakoztak azok, akik csak képmutatást, szentségárulást, úri zsarnokságot láttak a keresztény erények helyén, amelyekre állam és egyén kötelezte magát? A követelményekre mutattak rá, azokat olvasták rá kortársaik fejére. A kapitalizmus költője nem apellálhatott az igazi kapitalizmusra (mert a kapitalizmus nem követelmény volt, hanem tény), apellált hát a maga büszkeségére. Az igazi szocializmus azonban éppúgy ott lebeg a megvalósult fölött, mint az igazi kereszténység a lent botladozó fölött – s utolsó fórumként mindig lehet fellebbezni rá.

1954
292
Korrektúra után
1.
„Önkritika”

Móricz Zsigmondot az írásain kívül két dolgáért csodáltam nagyon. Az egyik, hogy a Hét krajcár sikere után szép jövedelmű állását otthagyta, s volt bátorsága családapa létére tisztán az írásnak s az írásából élni. A másik, ami még nagyobb bámulatra késztet, hogy mint a Rajongók átírásakor elmondta, ő nap mint nap úgy aludt el, hogy a régi munkáit javítgatta. Ez látszatra apróság, de milyen nyugodt, derült viszonyt tételez föl az író s művei közt; hogy valaki csak úgy levegye a polcról egy könyvét, hozzá lefekvés előtt, amikor mások a redőnyt is lehúzzák, hogy zavaró ingerek ne szövődjenek az álmaikba. Énnekem először is nincsenek meg a munkáim, de ha egy-egy mégis odakerül a könyvszekrényre, akörül sajátságos sötét erőtér létesül, amely elfordítja a szemet, visszalöki a kezet, mintha valami bűnöm lapítana ott. Alig öt-hat esetre emlékszem, hogy én nyomós ok nélkül egy-egy régen írt munkámba belelapoztam volna. Volt úgy, hogy a jó híre csábított rá, s csalódottan, vélt vagyontárgyamból kifosztottan raktam vissza; volt úgy, hogy megkönnyebbedést hozott az olvasás: magam is beletörtem a sok éven át ismételt vádakba, elhittem, amit kritikusaim mondtak, s meglepetve láttam, hogy ártatlanabb vagyok, mint gondoltam. Igen ritkán az is előfordult, hogy elcsodálkoztam egy-két oldal jóságán, ezt én írtam volna? De az ilyen önelégült pillanat (amelyet különben mindig a hanyatlás képzete kísért) inkább visszatartott, mint rácsábított a kísérlet megismétlésére.

Hogy lettem én ilyen Lótja a tulajdon írásaimnak? Volt része benne természetesen annak is, hogy a legtöbbet sietve, kaotikus viszonyok közt, határidőktől szorongatottan írtam, s a kezemből kitépett írás a kidolgozatlanság bűntudatát hagyta az idegeimben. De azt hiszem, volt mélyebb oka is. Igen korán rájöttem, hogy én írni csak kritikai érzékem részleges kikapcsolásával tudok. Sorsom úgy hozta, hogy előbb lettem sokat próbált kritikus, mint prózaíró, s ha témáim megszűrésénél, terveim fölvázolásánál hasznát is láttam a tornának, amit a kritikusi pálya jelent, a fogalmazásban épp a legfontosabb helyeken szabadságot kellett adnom az ösztönembernek; ha a terv a tudaté volt, a kivitel legyen az övé.

Az ilyenféle író, amikor ihlete kezéből visszaveszi a művet, s kritikai érzéke elé teszi, természetesen kínos pillanatokat él át: mindaz, amit csinált, egyszerre kérdésessé válik. Mit lehet ilyenkor csinálni? Hátra nem nézni s menekülni. Van azonban egy művelet, amelyet az írónak végre kell hajtania, s amely közben annak, amit mint kritikus kívánni kénytelen, találkoznia kell azzal, amit maga az író adni tud: ez a korrektúra. Megdöbbentő tettét rég kitépték a kezéből, szerencsés esetben tán még egy-két megnyugtató szót is kapott, s a nyomda egyszer csak kiküldi az elásottnak hitt bűnt, melyen segíteni már nem lehet, szenvedni azonban tőle még igen. Az ember ott ül lekötözve szinte, szemben a betűkbe bomló hibával, s nem avatkozhat be többé, legföllebb egy-két pontosvessző, gondolatjel erejéig. 293A korrektúra voltaképp olvasás, olvasni nem nehéz, korrektúrát javítani borzasztó nehéz. Amióta vérnyomásmérővel őrzöm ellen tevékenységeim élettani súlyát, ezt számszerűen látom. Az ember kénytelen sokat javítani, valami kábulatba butítani a fölserkent ellenállást, amíg belőle is csak a helyesírást követő korrektor marad meg.

Nem érdektelen kérdés, hogy amit egy ilyenféle író korrektúrajavítás közben érez, voltaképp micsoda: a belefáradás tünete, a kritikai hiperesztézia jele vagy a mű gyengéinek többé-kevésbé pontos érzéklése. Az olvasó, úgy hiszem, az első föltevésre hajlik, én az utóbbit hiszem. Az írói alkotások, még az úgynevezett remekművek is sokkal tökéletlenebbek, mint hisszük. Olyanok, mint a női szépség; ha közelről megnézzük, egyáltalán nem szép, csak van benne valami, ami a néző szemében a sok hibát túlragyogja. Így eszményíti az érdem – amit egy mű a nemzet, az emberiség számára jelent –, élő s születő olvasók, de sokszor a hiszékeny író szemében is fogyatkozásait. A kritikus író azonban olyan, mint a fanyar, igazságszerető apa: ismeri a szépségnek kikiáltott lány rejtett görbeségeit. Azt persze már a legigazságszeretőbb apák is ritkán teszik meg, hogy gyermeküket kiszolgáltassák; ez bölcs sem lenne a részükről. Én azonban mindig igen keveset törődtem az írói bölcsességgel, s mint kísérletező embert, csábít a vállalkozás, hogy amit korrektúrajavítás közben érzek, rögzíteni próbáljam. Az álönkritikák korában lássunk egy igazi önkritikát, s hasonlítsuk azt össze a kívülről jövő kritikákkal: ki érzékeli a hibákat pontosabban és élesebben.

Rég készülök már erre, de vagy nem maradt rá időm, vagy – nem írtam többé regényt. Amikor az Égető Eszter korrektúrája rám zuhant, eltökéltem: no most megcsinálom. Ki tudja, lesz-e még ilyen hasábokkal dolgom, aztán meg a szenvedést is enyhíti a mulatság, hogy tanulmányozom. Sajnos, a történelem néhány zűrzavaros hónapot tolt a korrektúra s a benyomások lejegyzése közé. Így sem halasztom el, legföllebb nem az egész élményről számolok be, csak néhány erős benyomásról, amely frissen maradt bennem, s a regényírás problémáihoz vezet.

Nyolc évvel ezelőtt, az Égető Eszter írásában elakadva, egy regényelméleti tanulmánnyal lendítettem túl magam a holtponton.

Tán nem lesz érdektelen az akkori tanulmány előremutató problémáit összevetni azokkal, amelyeket a visszatekintés és a vele járó, szinte kikerülhetetlen csalódás vet föl.

2.
Regény vagy alagút?

Amikor az Égető Eszter korrektúrájából egy-két órai olvasás után felütöttem a fejemet, rendesen az volt a benyomásom, hogy valami alagútban vagy sárkányvasútfélében zötyögtem, s most érek ki a napvilágra. Ez a benyomás, amelyet különben más regénykorrektúráimból is ismertem már, úgy hiszem, azzal magyarázható, hogy regényeim olvasójának a főhős lelkéből kell kinéznie a világra. A főhős megy, vándorol, s folyton új élményrétegekbe fúrja a tudatát; így támad az alagút, amely a falára írt színes képek ellenére is mint valami hosszú és szűk marad meg az olvasó érzékszer294veiben. Egy négyszáz oldalas elbeszélés – mondta valaki még a Bűn-ről. Mennyi gáncsot emésztett meg az emlékezetem, ez a mondat bent maradt, nyilván mert olyasmit fejezett ki, amit igaznak érzek.

A modern regény az elbeszélésből fejlődött ki; a Don Quijote, Gulliver, Robinson voltaképp még elbeszélés, a 18. század híres regényein, a Manon Lescaut-tól a Wakefieldi lelkész-ig, a Paul et Virginie-től a Werther-ig, még érezhető az elbeszélés jellege. Az új mondanivalónak az a hatalmas tömege azonban, amely a 19. századi regényben végre medret talál, szétnyomta az elbeszélés vékonyabb, finomabb csatornáját. Az elbeszélés átalakulását 19. századi regénnyé a következő folyamatokkal lehetne leírni: 1. Az író több időt tölt főhősének a lelkében, mint azt az időben könnyeden továbblebegő történet, az elbeszélés megkívánná. 2. Az író váltakozva több szereplőjének a lelkébe száll le így, úgyhogy az olvasó hol az egyik, hol a másik hős tudatán át nézi a világot. 3. Az író föladja az elbeszélés elsősorban időbeli jellegét, voltaképp a drámával keresztezi műfaját, kölcsönveszi színpadjait, egy-egy fejezet voltaképp egy-egy részletesen kidolgozott „szín” lesz, az író majd egy szobába, majd egy kaszálóra, majd egy lóversenytérre visz bennünket, a részletesen leírt kulisszák közt mint drámai hősöket mozgatja, beszélteti alakjait.

Az elbeszélés formáinak ezt a deformáló tágulását igazolta az irodalomba betört új anyag: a legnagyobb, amely a prózát valaha elárasztotta. Amikor azonban a felfedezések nagy árhulláma lefolyt, az írók érezni kezdték a 19. századi regényforma viszonylagos művészietlenségét. Az elbeszélés látszólagos egyszerűségében is igen nemes, rafinált műfaj lehet: a képek, a víziók mindig alá vannak rendelve benne az időnek; egymásutánjukat nem durva mechanizmus, hanem a művész ösztöne irányítja, amely látszólag a mese vagy az okoskodás láncát követve lebegteti elő őket, valójában azonban igen bonyolult formai igényre hallgat közben. A nagy regény ehhez képest kevertebb, Gesamtkunst-szerű, van benne valami mechanikus, gyári, üzemszerű. Érthető, hogy azok a regényírók, akikben a nagy áradás után a közlésvágy és a formai igény egyensúlya helyreállt, a 19. század végétől a regényforma megnemesítésére törekedtek. Ennek a legtermészetesebb módja az volt, hogy a drámát a regényben visszafogták, a képeket megint az elbeszélés varázspálcája alól lebegtették elő, s vigyáztak rá, hogy a koordináta-rendszereknek az a változása, amelyet a más-más hős tudatába való helyezkedés okoz, vagy elmaradjon, vagy minél művészibben menjen végbe: szaporodtak az egy hősű vagy a hős által elbeszélt regények (Proust óriás-műve is ilyen), vagy vigyáztak rá, mint Graham Greene, hogy a sűrűn változtatott koordináták kezdőpontjaiból is izgató ábrák alakuljanak ki.

Én első, nyomtatásban meg nem jelent regényemet az Akasztófavirág-ot még a 19. század megszokott formájában írtam úgy, ahogy Móricz Zsigmond vagy a fiatal Kodolányi; az Emberi színjáték-ban azonban már áttértem az elbeszélésszerű regény írására. Ebben kétségkívül része volt a nyugati regény megismerésének; akkoriban olvastam Proust első köteteit, de tán ott volt az az önkénytelen művészi hatás is, amelyet a film tett reám, az 295első nemzedékre, amely közös gyermekkort élt ezzel az új művészettel. A film egyik nagy lehetősége a drámával szemben éppen az, hogy az idő egészen másképp lüktet benne, a felsorakozó képek s tovahaladó mese összeszövődése, a film „térideje” sokkal művészibb lehet a drámáénál. Nos, a regényírásban engem sokszor befolyásolt ez a tér-idő (gondoljunk a Kocsik szeptemberben indítására), s meggyőződésem, hogy ha volnának a régi kínai dráma mintájára húsz-harminc órán át tartó kínai filmek is, regényeim ahhoz kész forgatókönyvet szolgáltatnának.

Az elbeszélő forma érvényesítésével azonban (bár vannak kivételek) együtt jár a regények fogyókúrája: az elbeszélés által hömpölygetett anyag csökkentése. Nyugaton ez általános jelenség: akik a nyugati civilizáció ruganyos, játékos jellegét igyekeznek hangsúlyozni, vigyáznak az elefantiázisra hajlamosító életadatok megvalósítására. Én az anyagnak ebben a redukálásában nem követtem a nyugati regényt; azért-e, mert nem voltam igazán ruganyos, vagy mert nálunk sok még a megváltatlan, regényben el nem mondott nyersanyag, döntsék el mások. Így az elbeszélő forma s mozgatott anyag közt bizonyos aránytalanság támadt. Ezt azonban fokozza még, hogy én sosem váltom a koordináta-rendszert; bár az Iszony az egyetlen regényem, amelyet a főhős első személyben mond el, voltaképpen minden regényemet át lehetne ilyenné írni, hisz események, alakok mind a főhőshöz viszonyulnak, az ő szemléletében jelennek meg. S ha a kritikus a Bűn-t mint négyszáz oldalas elbeszélést kárhoztatta, rögtön a megjelenése után olyan regénybe kaptam, amelyet, ha elkészül, mint négyezer oldalas elbeszélést kacaghatott volna. Az Égető Eszter-nél az alagút hosszát csökkentik az egyes fejezetek közt az öt-ötévnyi megszakítások; az elbeszélés vagy tízszer újra kezdődik, az azonban, hogy mindig Eszter marad a sárkányvonat, amelyből kitekintünk, az alagútjelleget itt is felidézi, s az írói módszer más külsőségei: a párbeszédek szét nem írása, a versszakszerűen lezárt hosszú bekezdések pedig csak még nyomasztóbbá teszik.

Azt, hogy az olvasónak ez a bevarrása a főhős lelkébe egyhangúbbá teszi az utazást, mintha az olvasó, mint más regényekben, mindig más lélekből néz ki a tájra, én már a Bűn kritikusánál is előbb tudtam. Az is nyilvánvaló, hogy a mellékalakok kiképzése így csökevényessé vagy nehézkessé válik. Vagy csak annyit tudunk meg róluk, amennyit a főhős észrevesz, vagy (mint Méhes, Égető Lőrinc, József életét az Égető Eszter-ben) kissé körülményes módon, fiókkoordinátákkal kell a fő kezdőpont, a főhős cogitója alá rendelni. Vagyis a regényíró olyanféle fölösleges, hamis egységért küzd itt, mint a régi drámaírók, akik tér és idő különben egyáltalán nem művészietlen egységének rendelték alá magukat. Mindezt tudtam, mégsem változtathattam rajta, s alig változtathatok a jövőben is. Az utóbbi évben sokat dolgozik az agyam egy új regény, az Aranykor tervén. Ez a regény arról szólna, hogy mivé lett a következő másfél évtizedben az a nyolc-tíz fiatal fiú és lány, akik a negyvenes évek elején egy írói konferencián az Aranykor álmát szőve összebarátkoztak. Ez a tárgy aztán alkalmas lesz rá, gondoltam, hogy ezt a nyomasztó egységet szétfeszítsem. Hisz tíz egyenrangú élet bomlik ki egymás mellett, ebben a regényben nekem is tíz 296önálló koordináta-rendszerrel kell dolgoznom majd. S különös, minél tovább forgatom a regényt önmagamban, egyre inkább érzem, hogy azt kell tennem, amit első pillanatra képtelennek láttam: az egyik fiút, a legkisebbet, a többiek kisiklásának a tanúját s a tanulságok levonóját kell a regény főhősévé tennem; a nagyobbak, a bajkavarók az ő óvatos, magát tartó, mérlegelő tudatában fognak tükröződni. A regénynek még a kísértetiesen visszatérő hármas számban is az Emberi színjáték-ra, de még inkább az Égető Eszter-re kell hasonlítania.

Mi ez? A megszokás vízárkai, amitől ifjan barátomat óvtam? Vagy valami biológiai pitagoreizmus, amely az embert a szervezetébe írt formák ismételt megvalósítására készti? Azt hiszem, van kevésbé misztikus oka is. Ha az író elég mélyre száll le hőse tudatába, abból bajos a regény vége előtt visszatérnie. Emlékezetemben ott van egyetlen regény, Powys Canterbury romance-a, ahol az író minden fejezetben egy más lélek aknájába visz le bennünket, de igen mélyre, s húsz évvel az olvasása után ez a regény is ilyen alagútbenyomást kelt bennem, csak mintha több különböző, egymástól független alagútból lenne összekomponálva. A nagy epika csak egy bizonyos mérvig engedi meg a tudat ábrázolását. Az eposzokban megismerjük ugyan a hősök gondolatait, rendesen persze úgy, hogy ők maguk szépen előadják őket – a közös égbolt napja, felhője azonban egy pillanatra se vész el kitárt lelkük fölött. A nagy epikus regények írója tán mélyebbre száll hősei lelkébe, de ő sem zárkózik egészen beléjük. Az Anna Kareniná-ban Oblonszkij szemével kezdjük nézni a többieket, köztük a tárgyalóterembe berontó Levint is, aki a következő fejezetben már maga lesz koordináta-központ, hogy aztán Vronszkij, majd Anna álljon a középre. De akármilyen magára marad is a kikosarazott Levin téli tűnődéseiben, vagy Anna halál előtti elhagyatottságában: a közös égbolt fénye, az epika napja mindig leér vergődésükbe, sose varródnak bele gondolataik burkába. Énnálam azonban a feladat nem a világ, hanem egy tudat kialakítása volt mindig. Milyen belülről egy szent: – az Emberi színjáték-ban; milyen belülről egy gyászba, gőgjébe bezárkózott lélek: – a Gyász-ban; hogy látja a mi társadalmunkat alulról a csavargó szolgalegény: – a Bűn-ben; milyen tudat felel meg a mai Dianáknak: – az Iszony-ban; hogy fest a belátás, a szeretet könnyein és mosolyán át a mi férfivilágunk őrültsége: – az Égető Eszter-ben. Az élet legnagyobb csodája az én szememben, hogy az idegsejtekbe beivódó nyomokból, az idegingerületek csillagképeiből minden ember újra fölépíti a világot magában, közben hozzáadja azt a valamit, ami belőle, általa szól a koponyák mikrokozmoszainak. Engem a regényírásban az vonz, s innen regényeim viszonylagos unalma, hogy ezt az építkezést s hozzáadást semmiféle irodalmi műfajban, tudományos munkában sem lehet olyan nagyszerűen követni, mint a regényírásban. Amit én egy regényben elő próbálok állítani, az az olvasóval megétetett tudat, amelyben éppúgy ott van mindennek a helye, mint az ő tudatában. Ezért van a főhősnek nálam nagyobb jelentősége, mint más regényíróknál, ezért kelti több regényem is, a Gyász, az Iszony, az Égető Eszter távolodóban egyetlen alak, egy szobor 297benyomását. Mert mi más az igazi szobor is, ha nem egy tudat vonalakra, anatómiára lefordítva.

3.
Emlék és képzelet

Minden mű egy állapotot rögzít, azt, amelyikben írni kezdtük, s ez az állapot titkos egységet biztosítva, mint állandó hőmérsékletű méhfal, magzatburok veszi körül írás közben a művet. Egy vers, elbeszélés írása közben e milieu intérieur állandóságát nem nehéz biztosítani, egy dráma írásának az ideje alatt is kisebb a veszély, hogy külső vagy belső esemény megbontsa; a regény sikere azonban részben attól függ, sikerül-e hosszú hónapokon, esetleg éveken át a kohó egyenletes melegét biztosítani, nem „fogunk-e medvét” közben, külső, belső események nem metszik-e ketté szerkezeti egysége ellenére a művet. A Háború és béké-hez a Jasznaja Poljana-i élet kellett. Zaklatott életű emberek vagy nem írnak regényt, vagy ha igen, bámulatosan rövid idő alatt, mint Stendhal a Pármai Certosá-t.

Én is ezek közé a zaklatott életű, gyors regényírók közé tartozom. Regényeim közt mégis vannak olyanok, amelyeket életem viszontagságai, a rendkívül gyors munkatempó ellenére kettétéptem, s az elkezdés és befejezés közé lelkem térképét átalakító hónapok, évek nyomultak. A keltető állapotnak ez a széthullása nem jár okvetlen azzal a következménnyel, hogy a regény hangulatában is kettészakad: az író a mű félbemaradt szálaival együtt néha atmoszféráját is fel tudja idézni magában, különösen ha úgy tér vissza hozzá, hogy valamilyen okból szinte újra megkívánta. Így íródott a Gyász, két egymás utáni nyáron, nagyjából azonos külső körülmények közt, csak az író ért meg közben még jobban az első alkalommal megpendített (s akkor még szűkölést támasztó) sötét mondanivalóra. Az Iszony-nál magam se bíztam benne, hogy az annyira különböző viszonyok közt keletkezett két rész összeforrasztása sikerülni fog. A regény első felének a java még Móricz Zsigmond folyóiratában, a Kelet Népé-ben jelent meg kínos folytatásokban, második felét a vásárhelyi leánygimnázium kertre néző szobácskájában fejeztem be, mintegy öt esztendővel később. Itt a munka megkívánásáról szó sem volt: anyagi okok voltak a sarkallók, s a puccsszerűen elém tett szerződés kényszerített belé a regényírásba. Az összeforrasztás mégis sikerült; az első rész végét elővigyázatosságból kihagytam, a második résszel kezdtem, s a regény befejezése után írtam meg azt a darabot, amelyre a forrasztás esett. Azt hiszem, ha a Kelet Népé-ben meg nem lehetne nézni, a legjobb filológus sem tudná megmondani, hol ér véget a negyvenkettőben Móricz Zsigmond halálával megszakadt részlet.

Más esetekben nem sikerült a mű egységét az élet repedéseitől így megőrizni. Az Emberi színjáték-ot 1928 nyarán, párizsi utam után kezdtem el írni, az iskolai év elejére megvolt már az első hat fejezet, a regény egyharmada. A Napkelet ezek alapján fogadta el már akkor közlésre. Utána egy rendkívül nehéz ősz következett: iskolaorvosi állást kaptam, még megvolt a rendelő, könnyelműen egy tanulmányciklus írására vállalkoztam; a regény alig haladt valamit. A gyilkos tél, a több órás villanyosozás rám hozta aztán a tüdőbajt: a folyóirat folytatások elfogytak, vagy abbahagyom a 298regényt, vagy betegen írom tovább. Nos, az a megrendülés, amit a betegség jelentett, de még a tb-bacilusok pajzsmirigyzaklató hatása is, úgy érzem, könnyen kimutatható a regény második felén. Általában nem annyira a közbejött idő mennyisége, mint inkább a változás mélysége, biológiai súlya az, amit a regény egysége nehezen visel el. Ezt bizonyítja az Égető Eszter története is, amely egy ilyen változás következtében szinte két regényre esett szét.

A regény első hat fejezetét a Tanyai internátus-ig igen gyorsan írtam meg, az első kéziratfüzeten július 9. a dátum, az írás végleges elapadását a szeptember 24-i füzet jelzi. Közben nemcsak a tanítás kezdődött meg, de egyik lányom is leköltözött hozzám, minthogy az ő iskolájában más nyelvek voltak, mint nálunk: németül, franciául kellett tanítanom, a megmaradt időben a regény első fejezeteit gépeltem, hogy a kiadó képet alkothasson róluk. A kohó így kihűlt, decemberre az iskolát is otthagytam, s Vásárhelyről Pestre költöztem, egészen másféle gondok s az írásra sokkal kedvezőtlenebb körülmények közé. Az, hogy nem tudok írni, nálam abban mutatkozik meg, hogy hosszadalmasabban írok. A gyíkok, amikor elfajultak, különféle szauruszok lettek; ilyen óriásgyíkokká válnak, ha az ihlet elhagy, az én mondataim. A hetedik fejezet már hosszabb volt, mint a régiekből kettő, s még mindig nem tudtam belőle kikeveredni. Akkor még megvolt a fővárosiak kenesei üdülője, oda menekültem le. A nyolcadik fejezet jobban is sikerült, de a kilencedikkel és az epilógussal Vásárhelyre kellett futnom, hogy a regényt egyáltalán be tudjam fejezni. Ez a baleset meglátszik a regény arányain. Az eredeti terv szerint a regény három részből (apa, férj, fiú) s egy epilógusból (az unoka) állt; mindenütt három fejezet, minden fejezet szonátaszerűen megkomponált három tétel. A fejezeteknek nagyjából egyformáknak kellett volna lenniök; nos, a három utolsó több, mint az első hat.

Az arányoknak ezt az elbillenését s a regény két regényre válását elősegítette, hogy épp amikor a regényírásnak külső, idilli feltételei így eltorzultak, magában a regényben is olyan részhez értem, ahol a képzelet szerepét az emlékezet vette át. Csomorkányon 1939-ben voltam először, s csak 45-ben telepedtem meg. Az első hat fejezet alakjait vagy nem ismertem, vagy öregkoruk alapján költöttem meg, Égető Lőrincnek még a fényképét is csak nemrég láttam, Józsival egyszer ültem egy asztalnál. Az első fejezetek írásánál az volt az aggodalmam: szabad-e egy világról írnom, amelyről ilyen kevés a személyes tapasztalatom. Az utolsó fejezetnél viszont a bőség okozott zavart: túlságosan is ismertem, szinte benne éltem abban, amiről írtam. Egyik barátom, akinek illusztrálnia kellett volna, azt mondta, hogy a regény a hetedik fejezetnél riportszerűvé válik. De ha ezt úgy értette, hogy innen fogva olyasmiről számoltam be, aminek szemtanúja voltam, akkor téved: a tanyai internátus szervezésében éppúgy nem volt részem, mint Józsi autóbuszvállalatában; a legjobban felduzzadt hetedik fejezet éppúgy hallomás alapján készült, mint az első, a személyesen látottakhoz igazán csak az utolsó részben, az Elefánttemető-ben jutottam el. Az, hogy itt mégis több emlék állt rendelkezésemre, nem annyira az anyag duzzadásán, mint 299inkább az írás színén, világításán látszik meg. A látott és képzelt arányának van egy optimuma, amelynél a toll a legjobban szalad: az ábrázolás a legszerencsésebb lesz. Ez az arány minden írónál más, nálam sokkal nagyobb a nevező: a képzelet része, mint az egy kulcsregényíróról föltehető volna. Mint író sokkal otthonosabbá válok egy olyan házban, amelyben mint élő éppencsak megfordultam, vagy mint a Gyász-éba, a kerítésen kukkantottam be, mint amelyben éveket töltöttem. A képzelet működése mélyebbé, sötétebbé, igazibbá teszi a képet. Az emlékezeté: világosabbá, sekélyebbé, hitelesebbé. Az, hogy egy regény írása közben a kettő aránya ne nagyon ingadozzék, fontos feltétele a regény belső egységének. Az írás körülményeinek a változását a mű varázslata ellensúlyozhatja, de ha emlék és képzelet aránya változik meg, akkor az olvasónak valóban az az illúziója támadhat, hogy a költészetből a riport területére ért. Az Égető Eszter-nél a két dolog sajnos egyszerre következett be: ez teszi a hetedik fejezet elejét a regény feltűnő vízválasztójává. Ezt akkor rögtön éreztem, ez az oka, hogy a kilenc fejezet közül ez az egy maradt nyolc esztendőn át legépeletlen, mint amit vagy nagyon meg kell húzni, vagy egészen átírni. A nyolcadik fejezetben, a Menekülők és maradók-ban részben a téma, részben ösztönöm jóvoltából az arány megint helyrebillent; a kilencedik fejezetben Méhes szerepe az, amely az anyag gyarapodásán kívül a regénynek más jelleget ad.

Egy másik írásomban elmondtam már egyik komikus, de igaz okát, hogy mért kellett ennek a szegény Méhesnek az olthatatlan gondolkodás erénye mellett annyi emberi gyengémet magára vennie. Volt azonban komolyabb oka is az ő szerepeltetésének: Eszter az ő őrültjei után csak egy másik, valóban kiváló emberrel szemben nőhetett meg a maga végleges méreteire. Eddig csak azt láttuk, mit próbál, mibe bukik bele; most eszmélünk rá, inkább mi, mint ő, hogy bukásai közben mekkorát nőtt; lám, a valódi ráció szent tüzében égő embert is jogosan elnéző anyai mosollyal figyelheti. De bár szerepe az előző két részben elő volt készítve már, s az epilógus megint egészen az Eszteré lesz, egy ilyen fontos alak fölmerülése, aki a problémák uszályát húzza maga után, bizony olyan benyomást tesz, mintha egy második, csenevész főhős jelent volna meg a regényben, akit szegény Eszter úgy hord magán, mint sok ember a maga daganattá összerázott, testébe zárt ikertestvérét.

4.
Hibás kapcsolat

Mindez persze külső, „formai” hiba, s lehetne tán mentegetni is. Ha én három egyenlő részből akartam fölépíteni a regényt, nem természetes-e, hogy az anyag ellenállt a tervnek, s a jelen fele érve az idő perspektívájához alkalmazkodott, amely mint a téré, a közelebb esőt nagyobbá, a távolit kisebbé teszi. Az író a maga háromlevelű lóheréjét keresi a mű vonalaiban, az olvasó azonban, aki nem tud a tervről, beéri a megvalósult szerkezet tölcsérformájával. S nem követi-e ugyanígy emlékezet és képzelet elbillent aránya az emberi agy geológiáját, amelyben a mélyebb rétegnek sötétebb, a felületesnek meg világosabb a színe? S még Méhes is nem folytatása-e Égető Lőrincnek, aki azután hal meg, hogy ő a színre lépett? Va300gyis a mű, éppúgy, mint a természet, maga teremti formáját, a szerző szándékától, sőt ízlésétől szinte függetlenül, s a korrektúra alatt voltaképpen csak a szándék, az ízlés szenved a győztes megvalósuláson. Jó volna, ha így lenne, de én kitartok az érzéseim mellett, s aki formai kényeskedést kiált, hogy művemet megmentse tőlem, annak majd mondok tartalmit is. A korrektúrát olvasó természetesen a mű epidermiszétől szenved a legjobban: a tökéletlen egyensúlyú vagy szegényes mondatoktól, aztán azoktól az összegező benyomásoktól, amelyekről az előzőkben írtam: ezek alatt azonban lassan a mondanivaló ellen is összegyűlik benne valami ellenkezés, amelyet a korrektúratengerből fölmerülve fokról fokra szavakra is tud majd váltani.

A regény egyik első olvasójával, akinek a véleménye alapján kiadták, már volt egy kis vitám a regény mondanivalójáról. Ő mint szociológus szemléletű ember az Égető Eszter-ben (helyesebben akkor még Őrültek-ben) a „csomorkányizmus” bírálatát akarta látni: a magyar értelmiség eltorzulását a vidéki élet sivárságában. Épp ezért zavarták a regénynek azok a passzusai, főként a befejezése, amelyek Eszter környezetének az „őrültségét” az egész emberiség betegségévé tennék meg, mintha az Eszter által szövögetett Édent nem Csomorkány, hanem az Emberi Természet szaggatná szét. Az Égető Eszter-rel mint a csomorkányizmus regényével ő kibékült, mint az emberiség őrültségével nem, s azt javasolta, hogy az erre mutató helyeket szelídítsem vagy töröljem. Én, hogy a kutyaharapást ebszőrrel gyógyítsam, azt mondtam neki, hogy az, amit e regény őrültségnek nevez, a belátással kellőn nem fegyelmezett akarat, valóban lappangó betegsége az emberi nemnek, amely azonban csak bizonyos korokban válik „manifesztté”, míg máskor tünetei elhalványodnak. A kapitalizmus kora például rendkívül felgyorsította az emberi egyedeknek azt az ide-oda cikázó mozgását, amelyről az öreg, frissen érettségizett Eszternek a molekulák Brown-féle mozgása jut az eszébe. Eszter belátásában, közösség-összetartó szeretetében viszont öntudatlanul is szinte a szocializmus gyógyszere érik, ezért érti meg a regény végén minden elméleti előkészítés nélkül, a legjobb szemináriumvezetőnél jobban, ami a lényeges benne.

Ez a védekezés nemcsak az eszme cerberusának dobta oda a koncot, a regénynek valóban megvan ez az értelme is. Legbelül: akarat és belátás párbaja, azon át a csomorkányizmus kórképe, a külső körön a kapitalizmus kritikája. Az, hogy egy műnek több jelentése is van, természetes csak előny: az egymás fölé kapcsolt tekercsek fokozzák egymás feszültségét. A Toldi-nak legalább három jelentése van: Toldi Miklós vágya a bajnokélet után, a méltatlan viszonyok közt élő költő dörömbölése az írói dicsőség kapuján, a nemzet parasztsorba süllyedt értékesebb felének az igénybejelentése a hozzá méltó életre. Vagy hogy a magam műhelyében maradjak: az Iszony a szüzesség borzongása a szerelmi élettől, a nemesebb természet védekezése a közönségesebb ellen, az átlagemberek karjaiba vetett kiválóság szenvedése a filiszteröleléstől. Csakhogy míg itt a külső körök feszültsége hozzáadódik a belsőkéhez, az Égető Eszter-ben mintha hibás lenne a kapcsolás, s az egyik áramkör ellene dolgozna a másik kettőnek.

Ezt a hibás kapcsolást szerintem az okozza, hogy az őrültek csakugyan 301őrültek, vagy legalábbis hibbant emberek, akik éppen mert hibbantak, nem válhatnak az emberi természet képviselőivé. Ha Égető Eszter életét nem ezek a hibbant emberek, hanem a regény perifériáján mozgó ép eszűek, a szeghátiak, Amálék szaggatják szét (s bizony még csúnyábban szétszaggatták volna), akkor mondhattuk volna, hogy a regény az emberi őrültség regénye, s egyben a kapitalizmus kritikája, azé a koré, amelyben azok sem tudnak élni a szabadsággal, akiknek van. A csomorkányiak azonban, ahogy nem képviselői, éppen mert őrültek, az emberi őrültségnek, nem képviselői, legföllebb áldozatai a kapitalizmus korának. A kapitalizmus elfolyt Csomorkány fölött, s otthagyta mint egy anakronisztikus, tenger alatti tartományt, amelyben a kornak legföllebb félreértett eszméi érnek le különc agyvelők bogarául. Mi lehet a jelentése egy asszony életének, aki e különcökkel vívódva vesztegeti el az életét?

Azaz, ha csak a belső kört kapcsolom össze a külsővel, a hatás zavartalan: a kapitalizmus hősei széttépik a csendes asszonyi boldogságot. Ha a középső kört kötöm a külsőhöz, akkor is van regény: hogy nyomorodik el a kapitalizmusban a rá nem termett alföldi magyar. A belső két kör összekapcsolása is megadja azt, amit a lektor látni akart: a vidéki hóbortos értelmiség körében elpusztuló asszonyi életet. A három áramkör egymásba kapcsolva bonyolultabb regényt ad, amelynek azonban valami eszmei zavar van a mélyén. Vigasz természetesen itt is van éppúgy, mint a formai kifogásoknál. A tartalomba éppúgy lehet másfajta, igazoló vonalakat belelátni, mint a szerkezetbe. Elmondhatom például a regény tartalmát így is: itt él Európa szélén egy város, amelynek a lelkében is ott a körgát, a Nyugatról jövő áramlás, a kapitalizmus ellen. A legjobbak persze érzik, hogy ez a körgát vak börtönbe zárja őket, megpróbálnak alkalmazkodni a falaikon dörömbölő világhoz, s megpróbálnak valami szintézist hozni létre a nyugati Követelmény s a természetükben nyugvó ázsiai Maradandóság közt. A férfiaknak ez nem sikerül. Miért? Mert ők az agyukban, a pillanatnyi koreszmék s a maguk észjárása közt akarják ezt a szintézist elkészíteni. Eszternek, az asszonynak azonban sikerül. Miért? Mert ő az ösztöneiben készíti; a Nyugat megérzett lényege s a maga keleti lelke közt. Csomorkány őrültjei ugyanis nemcsak a hiányuk, hanem a többletük miatt is eltorzult emberek, akik épp ezt a többletet nevelik föl Eszterben, miközben őrültségüket megtartják maguknak, nemességüket pedig átadják neki.

Ahogy így leírom, szinte beleszeretek a regénynek ebbe az értelmezésébe. Az azonban, hogy javítás közben nem ennek az értelemnek a biztonságát éreztem, hanem a másiknak a zavarát, az ösztön gyanúját kelti fel az ésszel csinált igazolás ellen.

1955
302
Az író modelljei

Harmincegy éve a Horváthné meghal című pályadíj nyertes novellával bukkantam föl az irodalomban. Életemnek alighanem az volt a legboldogabb napja, amelyen e novella címét s előtte a nevem a Nyugat borítólapján megpillantottam. Amikor azonban este apám is elolvasta a novellát, egy-két elismerő szó után az első kérdése ez volt: „De mit szólnak hozzá a szilasiak?” Az a Horváthné ugyanis, aki a megdicsért paraszttörténetben halálos ágyán akarata elfogadására kényszeríti a lányait, felismerhetően a nagyanyám volt, aki akkortájt halt meg. Az eset, amelyet elbeszélek, sose történt meg: nem is történhetett, hiszen amikor írtam, nagyanyám még élt; jelleme sem igen hasonlított a novella zsarnok öregasszonyára. Zsinka Ferenc, a Protestáns Szemle egykori tudós szerkesztője, akinek gyerekkora a Németh-porta tövében, a gépészház udvarán telt el, meg is ütődött rajta: „No, maga jól kiforgatta szegény Németh nénit a mivoltából.” A házra, a novellában szereplő testvérekre azonban rá lehetett ismerni; a pörös kérdés, hogy az ősi ház a fiúé legyen-e, vagy a testvérek osztozzanak rajta: a falut, sőt a bíróságot is foglalkoztatta.

Apám kérdése az én boldogságomba is csöppentett egy kis aggodalmat, persze korántsem akkorát, hogy a pályamű benyújtását megbánatta volna. Vigasztaltam magam, hogy a Nyugat (akkoriban néhány száz ember olvasmánya) tán el sem jut Szilasra. Ez azonban hiú reménység volt: a jó hír fönnakad a szűrőn, a sérelem és áldozata közt azonban mindig támad valami csatorna. Ebben az esetben egy vidéki, irodalombarát segédjegyző kárörvendő meglepetése volt az. A szilasiak, mint annyiszor, most is példás vizsgát tettek a paraszti fegyelemből. Íróvá avatásom egybeesett házasságommal; s a nagy bajuszokat sorra csókoló menyasszony és bűnös férje a bemutatkozó látogatás alatt egy szónyi jelét sem érezhették a megbántódásnak. Mindössze annyit tudtam meg, hogy nagybátyámmal, aki akkor esett át a nyelőcsőrákot bejelentő gyomorvérzésen, nem merték „diadalomat” közölni. A visszaütés azért nem maradt el; nem a faluból jött, a hallgatag gazda-portákról, hanem a pusztáról, a büszke kurtanemes házból. Nagynéném írta (aki pedig csak mellékszereplő volt a novellában), de nyilván az ura diktálta: ha olyan nagy szükségem volt arra az ötmillió koronára (akkoriban lett 400 pengő belőle), ők adtak volna, nem kellett volna a családot kiszerkesztenem. S ha már témát kerestem, találhattam volna közelebb is. (Nem tudták, hogy az a téma is fel volt dolgozva már akkor.)

Én nem bántódtam meg a levélen, sőt félig-meddig örültem, hogy most már kvittek vagyunk, még egy verset is írtam, amelynek csak egyetlen sora van meg az emlékezetemben. „Én szeretlek titeket, bolhásiak.” Jobban megszégyenített egy későbbi, mélabús célzás. A novellabeli kapzsi báty özvegye a halált várta a pesti Erzsébet-kórházban. – Látja, Lacikám – mondta szelíden a látogatójának –, mi lett a tölgyfa derekamból. A novellában ugyanis ezzel a nem éppen találó, de az ő emlékezetébe beleragadó jelzővel írtam le termetességét.

303

Ami ezzel a novellámmal történt, minden szépirodalmi munkám megjelenésekor megismétlődött. Az Újság könyvesboltjában érzett mámor, a diadalmas járás-kelés a városban, nem ismétlődött meg többé; apám aggodalmas kérdése azonban, hogy mit szólnak majd a modellek, mindig ott settenkedett a másik mögött, hogy milyen botrányt csapnak a kritikusok. Ismerek írókat, akik még most, a hatvanadik év küszöbén is boldogsággal várják a megjelenést, s a gyerekágyas anya mosolyával nézik két kötött lap közé került szerzeményük. Az én számomra a „megjelenés” napja mindig a szorongás napja, dies irae volt, s ebben a sok rossz tapasztalat mellett nem kis része volt a modellek jogos fölháborodása előtt érzett félelemnek, szégyenkezésnek.

Első nagy regényem, az Emberi színjáték hősének például egy falunkbeli orvostanhallgató volt a modellje, egykor kollégám az egyetemen. Olyasforma volt a családja, olyasformán maradt félbe a pályája, mint Boda Zoltáné, s olyasformán lett kuruzsló is. A regény végeredményben nem róla szólt, de én azért mindig valami lelkiismeretfurdalás-félét éreztem, ha garabonciás alakját, hosszú lépéseit a posta előtt vagy a Cigánysor gyepes utcáin a távolból megpillantottam, még akkor is, ha csak beszéltek róla. Éppilyen bűntudattal kerültem egyik unokanővéremet, a Gyász hősnőjének modelljét is, aki fiatalon a harctéren vesztette el az urát, s agyhártyagyulladásban a fiát, s hosszú évekig olyasformán zárkózott el az új házasság elől, mint az én Kurátor Zsófim. „El ne olvasd – mondta neki a húga, a Gyász olvasásától feldúltan –, mert nem lesz nyughatásod többet az életben.” Elolvasta-e, nem tudom, de én, amikor tavaly, a könyv megjelenése után húsz esztendővel, egy temetésen váratlan szembe kerültem vele, a magam bűnét kerestem a szétment arcban, s bizony, elfuserálódott életében.

A kínosság, mint a Horváthné meghal esetében is, nemegyszer groteszk komikummal keveredett. Az Emberi színjáték első folytatásai akkor láttak napvilágot, amikor a regénynek még alig egyharmada volt meg. Egyik kiváló s azóta meghalt írótársunk, ki tudja, hogyan, megsejtette, hogy a Behr Alfréd nevű fiúcskában, a kis Boda Zoltán egyetlen barátjában, az ő torzképe kezd csírázgatni. Eljött hozzám, megdicsérte a regény intellektualizmusát, s megcsináltatta velem egy fogát; pályám első három évében ugyanis ezzel a tisztes, de akkor szégyellt iparral kerestem a kenyeremet. Ha szomorú, okos arcát magam elé idézem, halálának balladai körülményei mögött mindig ez a jelenet merül föl, amellyel a fogorvosi székbe beült, feltehetően azért, hogy a még alakuló Behr Alfréddal szemben a szörnyeteg írót valahogy lekenyerezze. A komikum máskor viszont épp abból eredt, hogy milyen kevés és felületes jel alapján ismertek az emberek magukra s gerjedtek haragra vagy teltek el büszkeséggel. Öt gimnáziumot járt bogárdi nagybátyám harminc-negyven év pusztai élet után valami iskolai jubileumra újra elzarándokolt Gyönkre, ahonnét annak idején egy csomó szekundát s az egész életre költői ismereteket, frissen megőrzött Petőfi-, Berzsenyi-sorokat, Livius- és Aesopus-meséket hozott haza ráérős magányába. A jubileumon azonban éppen arról volt szó, hogy bepöröljék-e az Emberi színjáték szerzőjét, aki a sonki gimnázium tanáraiban oly csúnyán 304kiszerkesztette őket. Az igazság az volt, hogy Gyönkről az apámtól, unokabátyámtól hallattam egyet-mást, de soha ott nem jártam, s a megbántottak közül senkit nem ismertem: élet és iskola algebráját alkalmaztam (abban a reményben, hogy úgysem lehet pontos), a rég hallott adatokra. Vácra is csak egyszer rándultam le, mielőtt az Alsóvárosi búcsú-t megírtam, egy ottani ismerősöm adta kölcsön a város történetét s vitt be egyik volt tanárához a piarista gimnáziumba. Az illető épp akkoriban tartott rádióelőadást a hangyák életéről, amelyre véletlenül rácsavartam. A rövid látogatásból és a rádióelőadásból kialakult kép az öreg paptanárt mélyen meghatotta, évek múlva is büszkén azonosította magát vele és csodálkozva emlegette: honnét is ismerhettem meg őt annyira.

De még hagyján, ha a modellt az ember elkerüli, s csak egy sértő levél, hideg vagy indulatát gyűrő pillantás, másokon át ismert panasz emlékezteti az elkövetett bántalomra. De ha a modell ott él vele egy tető alatt, s a szomszéd ágy rugói jelzik éjszakai forgolódásait! Móricz Zsigmond tréfás csodálattal beszélt ebbeli bátorságomról. „Hát persze, én is azért írtam egyik-másik regényemet, hogy a feleségemnek prezentáljam a különvéleményt. De ennyire ostya nélkül!” A Bűn megírása valóban semmi volt a következményei elviseléséhez. Vagy ki gondol ma már arra, hogy a Villámfénynél léte egy-két órán át egy lelke mélyéig megsértett asszony ujjai között lebegett. A darabot meg kellett írnom, de – gyanítva a veszélyt – Wells Világtörténet-ébe rejtettem a kéziratát, a rég nem olvasott alkalmi történetírót pedig a felső polc hátulsó sorába. S milyen az írói végzet: a szomszéd házmester fia, egykori Medve utcai tanítványom, tán keresztrejtvényfejtés során, a kínai falról akart megtudni valamit; átjött, s épp a Wells Világtörténet-ét kellett rejtekéből kihúzatni. A dráma elolvasódott, s a fiatal asszony első gondolata az volt, hogy ezt el kell égetnie. Igazán nem csodálható gondolat, egy alig harmincesztendős, kivételes határozottságú asszonyka részéről, aki azt hiszi, most látott bele az ura lelkébe. Ugyanakkor azonban azt érezte, hogy ez jó – átkozott, de jó –, s ez az érzés, dicséretére váljék, megmentette a reszkető kéziratot az elégetéstől.

Regényírók, úgy hiszem, sosem dolgoztak modell nélkül. Ha a kulcsregény fogalmát kissé kitágítjuk, a regények nagy része kulcsregény, legföllebb a kulcs vész el igen hamar. Móricz Zsigmond beszélt egyszer egyik debreceni tanárjáról, akit a Légy jó mindhalálig-ban megírt. Hogy is hívják a regényben? – nézett rám hirtelen, mint aki az olvasótól kér segítséget.

Nálam azonban egy különös körülmény súlyosbítja a mű és a modellek viszonyát. Én az életből nem annyira egyes alakokat veszek át, a jellemeket (mint mindjárt első novellám hősnőjén észrevették) elég önkényesen alakítom; amire az én biztonságérzetemnek szüksége van, az az élet szövődése, emberek elhelyezkedése családban, társaságban, közösségben, nem az egyén alak- és alkattana, hanem a társadalom hisztológiája. A Gyász Kurátor Zsófija például elég kevéssé hasonlít modelljéhez, nem is ismertem annyira, hogy vívódásaiba láthattam volna; a család azonban, amely büsz305keségén és becsületérzésén át gyászába tokolja: az életből kiemelt összefüggő szövet, tagjai olyan viszonyban voltak egymással s a makacs özveggyel, mint Zsófi és családja. A Bűn alakjai közül nemcsak a férj s feleség, de Lajos s a cselédlány is ott élt az Alpár úti házban, még a kis kertészviskó is igaz a szomszéd telken. Íróbarátom, aki egy dunántúli utunkon velem vacsorált a Kárász Nelli asztalánál, rendkívül elcsodálkozott, amikor az Iszony hősnője helyett egy vágós szemű, kacéran kacsintó, főztére büszke háziasszonyt talált az asztalfőn. A falubeliek viszont lehetetlen, hogy rá ne ismertek volna: hisz nemcsak Takaró Sanyija élt ott mellette, de anyjának, apjának, anyósának, az Ottrubai-nővéreknek is megvolt a megfelelője. S ez sokkal keservesebb, mintha csak egy-egy alakot emel ki, akármilyen élethűséggel, az ember. Ott még az író élménykörét ismerők is csak annyit vesznek észre, hogy a hős emlékeztet valakire, itt azonban a felületes ráismerések sorozata adja meg a biztonságot, hogy az író célja annak a bizonyos családnak, emberi közösségnek a bemutatása volt.

Ez a szövet-tenyésztési kísérlet, az életbeli ember-szövet átültetése s továbbnövesztése a regény organizmusában: sehol sem folyt olyan vészjósló méretekben, mint most megjelent regényemben, az Égető Eszter-ben. Itt nemcsak a népes patikuscsalád van szinte családfaszerűen, minden ágbogával a regénybe átültetve, még lakásaik, cselédjük, kutyájuk is, s ismeretségi körükön át szinte az egész város. Ha akad is néhány alak (a fényképész keresztmama, Wiesmayerék lakói), akik ma, nyolc évvel a regény megírása után, a képzeletem teremtvényeinek rémlenek, rájuk sem mernék megesküdni, hogy nem valami azóta elmosódott emlék, hallomás helyén támadtak-e. Hátborzongató elgondolni, s az író kiszolgáltatottságát a múzsának semmi se bizonyíthatja jobban, mint hogy ezt a város-travesztiát ott írtam, abban a városban, amelyhez nemcsak lakhely, de állás is kötött, sőt az első folyóiratbeli közléseket onnét küldtem el, s ott vártam be.

Ez persze nem jelenti azt, hogy – mint valami bűntény elkövetése közben – nem voltak szorongásaim. A regény eredeti címe Őrültek volt, s annak, hogy Méhes Zoltánban egy olyan alakot ültettem be a város őrültjei közé, akiben a vak is rám ismerhetett – egyik oka épp az volt, hogy magamra is kiterjesztve, enyhítsem a címben rejlő ítéletet. Persze az efféle önkritika nem hegesztheti be a kritika sebeit, s minél közelebb ért a regény az ismert kortársakhoz, annál erősebb lett a menekülés kényszere. Bizonyára ez is közrejátszott, hogy kedves iskolámat ’48 végén oly könnyen hagytam ott s váltottam föl a kedvezőtlenebb pesti környezettel. Az Őrültek-et persze mégiscsak Vásárhelyen kellett befejeznem, a Válasz-ban megjelenő folytatások s az utolsó számban megjelenő regényterv azonban néhány hét múlva tovább hajtottak Debrecenbe. Főként a hősnő előtt szégyelltem magam, akit az előző nyáron, az esti verandán, hosszúra nyúlt beszélgetések során faggattam ki gyerekkoráról, nagyszüleiről, életének arról a darabjáról, amelyet nem ismertem. Ő bizonyára azt hitte, hogy a felebaráti érdeklődés ül felgomolygó emlékei mellett, s ím, az író akarta őt megrabolni, hogy egy életen át tartó harcát „őrültjeivel” – akik neki szerettei voltak – a világ elé vigye.

306

Tán sosem néztem annyi szorongással publikáció elé, mint amikor e regényemnek a végére pontot tettem. A kiadóval megvolt a szerződésem, a családom a felvett előlegekből élt, az Iszony viszonylagos sikere valószínűvé tette, hogy ennek a „szocialistábban” realista regénynek legkésőbb karácsonyra mégiscsak meg kell jelennie. De mit szól hozzá az a kis világ, amely élete legnehezebb napjaiban a munkát és menhelyet keresőnek fedelet s kedvére való foglalkozást adott? Hogyan magyarázzam meg nekik, hogy amit az életről s a magyar életről külön is el kellett mondanom, nem érinti azt a hálát, mélységes szeretetet, amelynek író és alakjai viszonyából, a mondanivaló ellenére is ki kell derülnie? Csomorkány azonban, úgy látom, mint modell is jól vizsgázott. A hősnő vizsgája még akkor, a regény befejezésének tavaszán megtörtént. Három folytatás jelent meg már a Válasz-ban – a három középső fejezet –, amikor a házából elköltöztem. Debrecenben jártam, amikor a „merényletet” fölfedezte. Kár, hogy nincs meg a levele, s nem idézhetek szó szerint belőle. De az egyik mondata, amely a furcsa élmény hatásáról számolt be, körülbelül így hangzott: „Olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban a tanyán, amikor a messzeségbe nézve nem tudtam, hol végződik a föld, és hol kezdődik a délibáb.” A másikat könnyebb volt megjegyezni, de nehezebb idézni: „Ezért érdemes volt élni.” Ezt különben gondolhattam is: akinek az élete úgy át volt itatva a művészet, a zene minden sznobizmustól ment áhítatával, ebben az írásban nem a sérelem forrását nézte, hanem a szép alkalmat, hogy észre nem vett, szürke erényeivel egy ilyen alakhoz a körvonalakat ő, mégiscsak ő adta.

Aggasztóbb volt a csomorkányiak, az „őrültek” válasza. A regény akkor – szerencsére? – mégsem jelent meg, s az, ami napvilágot látott (a szemelvényeket is úgy válogattam meg, hogy ne nagyon ébressze fel őket) csodálatos módon nem keltette föl sem az érdeklődésüket, sem a gyanújukat. Egy fiatalember, akinek a regény fejezetei birtokában voltak, hívta fel jóval később az érdekeltek figyelmét. A csomorkányiak azonban sosem törődtek túl sokat a mások bogarával, pláne, ha az úgysem válhatott nyilvános sérelmükké. Így nyolc esztendőt nyertem a modelli bosszú elviselésére. Nos, a „bosszú” ez esetben, mint a helyi lapból látom, igazán nemes volt, ha egy kicsit csomorkányias is. A hajdani Kotormán Társaság estjeihez méltó előadáson vitatták meg a városukban esett szenzációt, a róluk szóló regényt; ezen a beszámoló írója szerint, „a regény egyik főszereplője tartotta a bevezetőt, s a regény több más szereplője is fölszólalt”. Mint hallom, még a vidékiek is odautaztak erre az alkalomra: Szilágyi Pestről rándult le, Bozsó Szentesről jött át. A hozzászólások, ha a hírek igazat mondanak, inkább a szeretet s büszkeség, mint a sérelem s megbántottság jegyében folytak le. „Szegednek nincs ilyen földolgozása az irodalomban” – fejezte ki az egyik helybeli fiatal irodalmár a régi rivalizmus büszkeségét. A „bosszúállás” Bozsó szellemességére maradt, aki mint mondják, egészen a regényhez szabta viselkedését. Előre megírta gondos hozzászólását, de minthogy a világítást nem találta megfelelőnek, végül is élőszóval mondta el. „Kaffka Margitot a Színek és évek után nem engedték be Nagykárolyra. Ez is 307csomorkányizmus, kérem – emelte meg a diadalmas helyeken kissé visítóssá váló hangját –, hogy mi ilyen szépen vitatkozunk erről a regényről.”

Így folyik változó szerencsével író és modelljei közt a háború, amelynek persze nem a leggyötrelmesebb epizódjait meséltem el. Az olvasó láthatja,