Kassák Lajos
Kassák Lajos összes versei
Eposz Wagner maszkjában
1915
Ó, Élet, élet, mi sírunk, mi sírunk, panaszkodunk…
Volt idő, hogy szent csoda-idézői voltunk a világnak,
pajkos játékkal mi üdvözöltük az asszony első ajándékát,
mi sirattuk el a hűvös sírba ágyalt embert
s énekeltünk a zöld búza fölött és pöröltünk a bősz vihar elé:
most rabok vagyunk a vaksötét toronyban.
A nyelvünk csengőbb beszédű, mint az arany,
a szavunk illatosabb a tavaszi rózsánál
s vannak szabad mezők, hegyek és völgyek virággal tele,
honnan pacsirták és kékvizű patakok feleselnek vissza,
de jaj, balga csatában süketül az ember.
Acélnyelvünk hiába zeng a szürke házak táján,
csak ők, a halálnak kínálkozó anyók,
a vágyak bús veteránjai értenek meg minket.
– Ó zengő kelyhű virágok, sárga ércliliomok!
[És jő a sötét…]
És jő a sötét… az áldott naptüzének vége
és vége a dolgos kéz tüzének is;
s mit előbb merészen húztam magasba,
most itt ülök a meredt fal tövében
s ím újra látom: erőnk értéktelen semmi:
mit estig összehordunk, reggelig bedűl.
Ó jaj, jaj, már látom a napot véresen lebukni
s bár jól tudom: mindig más kezében célunk
s miénk csak az ábránd, a semmi, semmi,
most mégis sírva nézem, szakadatlan munkám,
hogy’ töri szét a láncot s hogy’ készül újra semmivé.
Ó jaj, ma látom minden kövén a vérem
és érzem a Mester mélyre nyúló kínját,
mikor drága műve erőtlen meging
és sírva kérdi: ó, miért építeni hát tovább, tovább
és miért várni újra holnapot?
[Zöld szőnyegén…]
Aztán az ablak bús keresztjére pironkodott a reggel.
Hervadt embert kacagva köszöntött a reggel
és esett állal csodáltam az aranyölű utcát,
hol szöges csizmákban és borzas, szuszogó lovakon
tarka katonák masíroztak a gyönyörű ég alatt.
Ezüst csákójukon nevetett a lányokadta rózsa,
szép vérszínű virágot könnyeztek a kandi szemű házak
s a vasalt lábak ritmusán kövér kereskedők
és vén szőrösszívű pálinkamérők is bomoltak a boltban,
a kapuk szája vad, pókhasú cselédeket csikorgott az útra,
a katonák hetykén mosolyogtak a napban
s a hazáról és elhagyott szeretőjükről daloltak gondtalan.
Tüzes nyelvek kedvén daloltak a katonák,
fölöttük részeg zászlók cicáztak a széllel
s míg pergő dobok dobolták utánuk a világot,
én tűhegyére szedtem életem –
s gondoltam:
kit konkoly-érés hullatott a földre,
kinek December szíve dúdolt dajka dalt,
kiből bősz kovácslegények rúgtak bánatot,
ki rossz papucsban nyűtte Európa hátát,
kivel sok téli földet gombozott az éj,
ki évek óta bús szeméből bőgeti a gyomrát
s játszott asszonyokkal: kiknek a halál gerince is kevés;
kinek a melle két csúcshuruttal 85 centiméter,
kit görbe tüske tőrén csöndesít a vágya,
ó jaj, szegény magamnak is menni kell most, menni.
Most mi vagyunk az Idő és Tér éber csőszei: katonák!
Ó Vulkán, roppant Istenapánk száműzött fiai mi,
vérünk oldott ritmusában zengő kohók etetésére,
vad ércparipák hajszolására és a szent fekete föld
anyáskezű művelőinek születtünk,
de sós vízen és sótlan kenyéren pulyákká hevertetett a Béke.
Sárga falak méhén, vak rács mögött sorvasztott az ősz
és bús harmonikaszónál hiába daloltunk
bús hazai nótát a tág mezőkről és drága szeretőnkről:
arany trónja alatt kurta szavak láncán fullasztott az ősz
s most asszonyszívek szentjét, fájó embereket,
világgá szabadított a szörnyű kánikula.
Hajrá, bölcs rokon, vesd magad a kerge világok tüzébe
s mind, kinek üstökében a béke ezüstszála villan,
hajrá, idegen tájra, idegen fúriák!
[Most téged énekellek…]
Most téged énekellek:
bősz, acélkörmű mester, sorsrendező pán: Háború!
Most téged énekellek a zimankós őszi mezőben,
piros virágok és fehér álmok kuszált szőnyegén,
hol vérvirágos kertet taposnak megdühödött nyájak
és én, a szelíd gondolatok pásztora, gyors tüdővel,
most rólad énekelek, gonosz indulatok tüze: Háború!
A világ négy sarka most véresre ölelkezik.
A világ négy sarkából találkoztak az emberek:
zömök tüzérlovakon és roppant páncélhajókon jöttek
s a szemük kifent acél hegyén villan.
Valahol most szőlőkoszorúsan dalol az ősz:
de mit tud ebből Mars fázós, télbeszakadt nyája.
Valahol most csókot szüretelnek a víg szerelmesek:
de ki becézi csókkal a fáradt, kócos szakállú katonát.
Az ő szerelmeseik a karcsú szélnek bontott zászlók
s ha rájuk önti rubin-tengerét a nap,
mint vad gyerekek, vakon játszanak a halállal,
csak jó emlékük a puha, asszonyszagú ágy;
éjjel nem tudnak aludni, nappal nem tudnak kacagni,
más legények csókért sóvárognak, lányok szerelmet árulnak,
a katonák fehér galambot lesnek s vérükkel itatják a földet.
Bomlik a nóta és táncol a világ, mint a részeg tenger:
forró skarlát-tenger hullámzik az őszi mezőn,
a horizonton kormos drapériák
s a zászlók elmerülnek a sárban.
[Brrr… bum…]
Brrr… bum… bumbum… bum…
zokog az ég és zokog a föld
s a katonák táncolnak a halállal.
Ssssi… brrrum pa-pa-pa, bum… bumm,
kerge kánkánt zenél a pokol tarackja:
Hajrá!
A dombon tüzet okád egy indiai kürtös,
borzad a föld s az égő távoli erdő alatt
nyihognak a szakállas normandiai mének:
Hajrá!
Csakazértis!
Zzzzü… bum, bum… bumbumbum.
Bősz ágyúcsordák ugatnak a térben
s a vér már bíbor szökőkutat játszik,
röhög a szél, szakad a karcsú kőhidak gerince
s a völgyben veszett lokomotívok ritmusa szédít.
Most száz babonás emlék csiklandozza a katonák eszét,
vannak, kik Páris vörös pántlikáit kacagják az égre,
kik Berlin sárga aranygyapját féltik,
kiket Moszkva fehér harangjátéka ríkat
és Arangyelovác, Debrecen, Csingtau, Cetinye
szent tavaszi kedve bokrosodik az űrben.
Valahol meleg babusgató fészkek
és száz szerelmes asszonyi ágyék várja a katonákat,
de itt mindenütt vér, vér és ők nem tudnak csak ölni.
Fölöttük vad acélmadarak dalolnak a halálról,
pre-pre-pre, pre… pre… rererere… re-re-e-e-e…
és vér, vér, vér és tűz, tűz, tűz,
vér és tűz és fölötte, mint repülő sakál vonít a srapnel,
Zizegő golyóraj… Égő acélüstökösök… Szürke, zömök gránát…
s valahol a tajtos sörényű óperenciákon,
mint vérmes bronzbikák bogárzanak az U9 és XII-ők.
Fu-u-ujjjiii… bum… bururu-u… bumm… bumm…
siü-cupp, paka-paka-paka-paka-brura-rü-ü-ü-ü…
fru-urrru-u-u-u… pikk… frrrrrrrru-u-u-u-u-u,
a porban égő rózsabokrot forgat a szél.
Ó jaj!… Testvér! Jézuskínszenvedése!… Márjámanyám!
[Most búvik a csönd…]
Most búvik a csönd:
s jó Ardschunát nem kísérti bús rokon.
Vad, karmin csőrű madarak zörögnek az űrben
s ó jaj, megállt az óra s az idő és nincs fakír,
ki kandi szemmel messzi holnapokba látna:
a levegő tikkadt, fekete szagokkal fullaszt,
az utakat elkeverte a vér és sehol, sehol
egy kékvilágú csillag.
Európa sötét ölén most könnyet pergetnek
a sápadt, szomjas ajkú asszonyok:
mert bitang virág a katonák fiatal szíve
s nincs ki kacér gomblyukába tűzze.
December-Január: s a vágyak hídja nincs sehol!
Rőt szuronyerdőn hasal az esthajnali ég
s a rongyos, fekete baldachin alól
riadtan bókol két vöröskeresztes zászló.
[Forró, beteg mellén ülnek…]
Forró, beteg mellén ülnek ők most a világnak,
mint nagy nyitott kelyhű virágok
s titkukban levelez a vak, tüske körmű láz.
De ők nem látnak semmit, nem gondolnak semmit
és fölöttük gyásszal funerál az ég.
Ők még élnek és égnek, de köröttük már
holt télbe hervad Isis csókgyümölcsös kertje,
s a hűs köveken, mint bús bádogcsuklyás barát,
térdel a templom ferde tornya,
ki perceken tünődve csak csöppekben csöppenti az: Időt
s esténként szent halotti verseket énekel
a mély, csillagtalan űrbe.
[Zűrös erdőkben…]
Zűrös erdőkben, dúlt állati menedéken
rikolt már a szilaj katonák nyelve
s amerre tág kantárral, őrjöngve elrobogtak,
mint állott kánikulában, a vad mészárosok táján,
sok-sok sebes holtat találtak utánuk,
akik veres liliomokon feküsznek.
Ó Hannibáli káosz, ki gonosz kölyök-kedvvel
ennyi zord kéket, sunyi sárgát és égő vöröset kevertél
a szomorú nap alá!
Előttünk feslik bús visszája a világnak
s a vad, buktató mezőkön, mint béna tolvaj,
puha butyrával hiába bujdokol az élet:
ma nincs, ki fürge zónán vágyait beérje
s a babonás, szűk keresztutak rendjén
teli nyeregben posztol a bánat.
Ó gyönyörű ég, mit látsz arany karbunkulusodon?
[Az öregek…]
Az öregek,
orrukon okuláré, fülükben szélfogó vatta
s hozzájuk már nem ér el semmi a világból.
Csak fáradt eszük mozdul még néha,
mint rossz motolla őrli az idő kemény magját
s hajukra téli tájat fest a drága liszt.
Csak száraz tüdejük köhint még néha, néha,
de nem riasztja lelkük a fekete lámpa:
béke pihen piros szívük ágyán,
nem csalja tánc, vak messziségek öble
s nekik már nem baj a világ baja.
Süket, üvegszemű sasok ők mind,
kik ülnek az utak mérföldkövén
s a napban ezüstlik bús nyolcvan évük.
[A végtelen határban…]
A végtelen határban csokorba álltak
a fáradt, bomlott szemű katonák.
A katonák kemény oszlopba feszülnek
s megindulnak a vad, iszapos mezőkön át:
végtelen kígyósorokban vonaglanak
s itt-ott még fölbukik acélfegyverzetük.
Fölöttük lármás ébentollú madarak
húznak nyugat felé, hol sűrű felhőerdőben bujdokol a nap.
Elbújt előlük a nap, mint egy bús pironkodó szűz
s az útjukra nem rajzanak csillagok.
A sötét távoli dombokról skarlát, opál
és türkisz őrszemek hunyorognak a térbe.
Valahol gazdag trénszekerek kerekei muzsikálnak…
Itt süket szurokban ül a télutói csönd
s a komorarcú ég ezüst esőostorral
ébresztgeti a holtakat.
[Kelet felől…]
Kelet felől bús, téveteg karavánt öklözött az éj,
s míg szakadt a csönd, a csámpás szekerek,
mint bélyeges lusta csorda lopakodtak a ködben:
föl, föl, ahol teli csuprát épp most rugta szét a hajnal
s az utcákon, mint folyó arany futott már az élet.
Víg paloták alá siralmat gombolyítottak a lomha szekerek.
Bajok sárga sodrán horgozott az élet,
kit húzni tudott, húzta gyönge célja,
a tornyokban még zörögtek az órák,
de szívek száját marta már a gond,
a kósza szekerek is elvesztek az utcán
s aztán csönd volt: bamba, könnycsapoló csönd
és a városban nehéz jodoform, kámfor és szalmiák-szag
teregette gyászát.
[A dombra már…]
Csak így tovább, tovább a tág utcák során,
bolyongni estig és vidám derűvel
köszönteni az idegen leányt,
ki ablakából csókkal inti párját:
mert édes órát kóstolni szeretnék én is egyszer.
Aztán dalolni örök életörömről,
amelyből nékünk csak nagy ünnepen telik
s amelyből nékünk sohasem elég.
Rossz sorsunk féktelen emészti a dús percet,
hogy holnap még vaksibb gubóba szőjjön a gond,
s holnap, ha pórázról emlékezünk,
jajongva térdre törjük szebbik énünk.
Hirdetőoszloppal
1918
I. kötet 21 I. kötet 22
Hirdetőoszloppal
Napraköszöntés
Rettenetesen kigurult a horizont.
Minden fölfelé bökődést
ében-ezüst sátor koporsóz
a láthatatlanba.
Szétloccsan az űrben
pirosan,
mint a mindent magábaölelő jóság.
Ó, engedd, hogy forró, anyás öledben
ez a gyarló ének is megférjen, mint ahogy
a dúsgazdag pincéjében is megfér az erjedő must,
mert hidd el, nem hazudok, ha azt mondom,
hogy én most billió testvérem nyelvén harangozok,
akik a halak kopoltyúi, madarak szárnyai nélkül
itt evickélnek a föld sokemeletnyi hegyei és völgyei között,
s akikben a savanyú kenyéren kívül csak az tartja az életet,
hogy naponta, legalább 12 órát ott virágzol a kókadt fejük fölött
s hogy kiszúrt csontjaikra visszapárnázod a napszámnyi izmot.
Hatalmas üke az alázatos holdnak s a futkározó csillagoknak.
A higany, a tűz s a rádium
mind csak trónusod lépcsőin kolduskodik.
Az erő harsány gyökere vagy s melegebb vagy, mint a kínálkozó asszony.
Hidd el, már kisiskolás korunkban is csak a Te végtelen szárnyad alatt
szerettük az örvénylő vizet, futottuk a métát a laposra feküdt mezőkön.
Kiművelt, tekervényes eszünk most is a Te köntösödön virág.
Hatalmas tőgy vagy Te az ég visszájára hajtott mellén.
Itt lentről a gyönge matériák,
akiknek hirtelen röhejre törik a szájuk
lángbaborult fejüket földobják hozzád, mint a lobogó zászlót.
Lobogózlak: vörös Nap!!!
Mert Te a végtelen öröm vagy s a bajok magasra tűzött lámpása is Te vagy.
Ha úgy akarod átnevetsz az eső ólmos szomorúságán,
leszorítod a kémények füstjét s tüzet szúrsz a fák selyemzöld hajába.
Reggel az ég kék horizontjáról könyökölsz a szertelenbe
s mint valami táncos, bálványcifra legény elé
a mezőkről vad pipacsot nevetnek föl a húsos,
kévekötő lányok.
Tragédia
Gránit, fekete póznákon sátoroz az este
s valaki-asszony földobta a szemét.
Roppant parázs silbakol a meghabzott kékségben.
Ki etetné magával?
(A föld fű alá menekedett.
A vizek kuncogva befúrták a partot.
A hegyek siklatón összeakasztották az ormányukat.)
Áll,
pózosan, vörös karóban,
s szomorú ökörszemekkel hintázza a fejét,
vörös karóban,
pózosan
áll.
S fölötte néha kancsít a sárga parázs.
S körülötte néha fölnyerít a kék odvasság.
Vár,
lábhegyen
az eszén áll,
s kemény, jófalat izmait fölpuffasztja a holdig,
az eszén áll,
lábhegyen
vár.
(A föld hiába mozdul alóla.
A vizek hiába torpannak heggyé.
A hegyek hiába prüszkölik rá tűzszemetes kedvük.)
Csak áll.
Csak özvegy szemei bődülnek föl néha.
És vár…
?
Jó annak, aki korán kel
Csak dobosra a mellünk,
szét a lábainkat
és oszloposan föl-föl.
Mert jó így betyárkodni: létség kovászában szálka.
Az éjjel valaki rámvellázta a kínját,
de nagy kezével jóságba boronált a csönd.
Az éjjel valaki megöntözött a kétségeivel,
de jóságosan fölgyújtott a hold.
Az éjjel valaki belém zubogtatta a nevetését,
s a reggeli 5 ekkor kiszippantott az utcára egyedül:
csak egyedül a kókadt, zenebonás fejemmel
s most szemre kapott nappal,
öles taghosszabbítókkal
magam fércelem a várost.
Előre, hátra.
Előre, hátra.
És előre, hátra.
Előre, hátra.
Mert az éjjel valaki belém zubogtatta a nevetését
s amit ha holnap megvásna az ínyem,
fiatal bikamód, kiszarvadzik a homlokomon,
kipiroslik a kezeim jósúlyú fürtjein,
kirúgatja az inaimat
és szétpeckeli a fogaimat.
Mert az éjjel valaki belém zubogtatta a nevetését,
a reggeli 5 pedig játszani-kedvvel kiszippantott az utcára
egyedül,
csak egyedül a kókadt, zenebonás fejemmel:
a világosság most ikreknek mutogat az anyjával,
a föld: rengeteg alázatosság, nyalogatja a talpam,
a színek mind megpingálják a szemeimet,
a hangok mind pántlikát gombolyítanak a füleimnek,
a vonalak mind beleegyenesülnek a gerincembe
és a formák mind rátáltoskodnak az ölemre.
És
valaki elindult,
a poklos mezőkről valaki megint elindult
melegágyból, kócosan, hatalmasan,
mázsás csizmáin magával szaggatta a zúzmarás földeket,
jó-konyhalányosan magára pácolta a pocsolyák szagát
és lépkedett, bokázott dáridós nekiruccanással…
A harangok riadtan eléje harangoztak – és Ő
kiharapta a jámbor harangozok tüdejét.
Néhány nagyfejű ellene okoskodott a rögeszméjével – és Ő
bele csalta őket a száz öles kétségvermekbe.
és jött táncosan, kócosan…
A költők és a vándor fagylaltárusok térdre csuklottak örömükben
– Tavasz, ó Tavasz!
és megállt és három hónapra gazdásan megtelepedett…
A csönd felharsant. A fák gondtalanul ünneplőbe öltöztek.
A zápfogukkal itt felejtett anyókák kiszippantottak a tenyérnyi ablakréseken.
Gömböc, puhácska gyerekek seregesen egyszerre látták meg a napot.
A kórházakban minden második beteg örökre kinyújtózott.
A mezőkön röhögve egymásra szaladtak a bársonyszőrű csikók
s ugyanakkor a városok otromba kapuiról
könnyeket szüreteltek és szíveket hasogattak a fekete partecédulák.
és cihelődött és jóllakottan indult…
Az utcákon szagosodott a kolerás rózsaszínű fagylalt
Fiatal lányok mennek át az utcahosszon
Az izzadtságos nyári alvásban
(mert minden alszik most,
az erótikus vén bankár,
a mozgásba szerkesztett konflis
s a házak is mint kotló lajhárok
nekitehénkedtek a fejszéznivaló
38 fokos hősugaraknak)
fiatal lányok
szabad, fölbontott ritmust hintáznak
a véletlenül nyitva maradt szemek
látószögébe
a bebádogozott ég alatt.
Telhetetlenkedj két szemem!
Délelőtt. 11.
S hiába csóvásodnak föl az illendőre kent címtáblák
s hiába barlangosodik erre a megöntözött liget,
valami magánkezekre ambicionált tornaterem
(hogy kisebb legyen a polgári felelőssége)
a budai hegyek felé kinyitotta a száját
s egyszerre szétdurrant a csönd.
Az előbbrejutás sárga kanálisaiban
(most ilyenek a kiteregetett utcák)
mély, kék tengereket énekelnek a fiatal lányok.
Az utcák fölhólyagzott testén
(ez a panamisták sikere a bűzös aszfaltban)
borzas, zöld erdőket nevetnek a fiatal lányok.
Ezalatt pedig
egy kontrafagott húsos ordításában heveskedik a nap
s mint valami lapos tányérra, az idióták rettenetes súlyával
még jobban ráül a világra.
De a fiatal lányok egyre csak színesebbre pántlikázzák a kedvük
és bugyborékol a hangjuk, mint a hegyekről leszakadt hóvíz
s két rugódzó mellüket már szinte átszúrják a takaródzásukon,
mint a kőbeerősödött hegyesszögeket.
(Növendék hímek most a legajándékosabb ismeretlenre érzik össze az életüket.)
11 1/4 Mindent fejbekólint a lebírhatatlan kívánkozás.
S hiába, hogy a nap majdnem belefullad a maga katlanába.
Hiába!!!
A fiatal lányokat már alig látni –
de könnyű, vidám lépteik mögött
a kemény gránitjárda ijedten fölkunkorodik
s valami sűrű jószágok után
a budai hegyek felé tápászkodik az egész város.
Sorok, ideges órákban
Mint aki úgyis hiába teszi le a fejét (fáradt szemeire
még súlyosabb falakat malteroz a sötét s a füleibe még inkább
beleugat a csönd) s merthogy a fölbuzdult idegekre
orvosok szerint is jók a hosszú, hosszú tavaszéjszakás séták,
nyakamba vettem a várost, jópolgár bundás nekikészülődésével
I. kötet 32
s engedelmes lábaimat rálapogattam a körúti aszfaltra,
amit búsan s mint rosszüzletes meredek zónát
már semmibe untak a vadászó lányok
s előttem ép most mosogatja tükrösre az ég.
Permetezett az eső – ez jó, gondoltam, pont nekem való idő,
szegény tüdőmet már úgyis kegyetlenül elsenyvesztette a négy fal
s hordósra spekulált fejemből is legalább kipárolog minden piperkőc
hiábavalóság: Vers, Képek, Muzsika no és a Lányok,
lányok, akiket különben sem tudtam soha valami
nagyszerű legénykedéssel a fogam alá kapni
(csak acsarogni tudtam utánuk, a karcsú és harapni való bokájuk után,
mint valami redves tanyai kuvasz)
s most tisztán látom, hogy elsőrendű képességek vannak bennem
akármi jobbfajta üzlethez, (valamikor borbélyüzletet akartam nyitni,
de nem volt pénzem, s mindjárt rá is jöttem, hogy az
csak kiskaliberű embernek való) teszem szeszkereskedéshez,
a pálinkáknak még sokáig megmaradtak az apostolai,
vagy, s ez még jobb, földspekulációkba bocsátkozom, mint nagyapám,
aki után (igaz, hogy ő inkább csak szárazföldi kalóz volt
valahol a kosztolányi hegyek között és szépen beleszakadt,
mikor két zsák búzát akart egyszerre a padkára tüntetni)
valódi tízezer pengőket jussolt a négy szőke fia.
Júliusi földeken
Monumentalitás,
Kék- kék- kék.
Vízszintben sárga, geometrikus táblák.
Szél. Hő. Földszag.
A nap csurog,
s a sárga táblák visszadobálják a vörös napot.
A téres meghízott földeken,
íveljétek ki ványadt karjaitokat,
testvérek,
s a sárga táblákban nézzétek a parasztokat,
(az érett búza között)
amint erős, plasztikus lendülettel mozdulnak,
(félaktban)
s százszoros gesztusuk
letörli a végtelen táblákat.
Gatyás, félig mezítelen testek. Rohamállás. Suhintás.
Minthacsak pontos mechanikai rendszer lenne az egész,
végig… végig a kék perspektívába.
A téres sárgára hízott földeken
zászlósan lengessétek meg új divatkalapjaitokat,
testvérek!
Monoton
Mondom bizony, ma fáradt és nagyon szomorú vagyok
s időm sincs cifra szóra köszörülni nyelvem
s közben, mint dús falat, vacogni vén kukták fogát,
vagy ringy-rongy könyveken vakultan üvölteni karban:
Ó szerelem! Ó drága bolondgomba! Ó művészet!
Én, ki szerény kenyeresek elé szent kurjantásnak jöttem
és feleselő dacnak és pogány fáklyának a sötét úton,
mondom bizony, ma fáradt vagyok és pihenni szeretnék
csöndben és tisztán, mint bő ágyán a savóvérű agg,
s rút grimasszal legyinteni: minden csak humbug, semmi, semmi,
mert az én fürge, táncra kívánkozó lábaim
nagyon sokszor vesztek már tomporig a sárba
és sokkal több bokros gondolatomat, érő vetésemet
vetélte már gyommá a rendre vizsla csősz,
hogysem őszinte szívvel sírni és nevetni, nevetni és sírni is tudnék
tervek bukásán vagy teljesedésén.
Ó, de a férfit, a kozmosz zengő szimbólumát,
hiú szemmel hiába keresem ma helyén:
ő most bősz vadak odván vérre lesi mását
s miatta üresek az utcák és miatta száraz a pincék garatja,
a boltok színe is miatta telve száz fekete ronggyal
és az én nagy szomorúságom is miatta van – és… és magamért,
kinek most jámborul henyélni rendeltetett
és úgy rendeltetett, hogy törjön össze magában minden tükröt.
Karmester, esti világításban
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
s a rezek ragyognak mint a nap
s a zöld veteránok közt
kitáncolt dobogón
dolgozik
s a kék és zöld és sárga és fehér és vörös
lampiónok alatt
ő a koncentráció
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
az Élet tengerkedik körülötte
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
s ő az akarat plasztikája
a ritmus és az eleven hangkamra
világít mint a rádium
s fekete pálcájával
a tüdők rossz életét
fölkergeti
I. kötet 37
a hideg csillagokig
s ragyogó papírcsillagok havaznak rá
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
az Élet tengerkedik körülötte
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
most ő az Isten
jégből van a feje tűzből van a törzse
csücsörítve csalogat borzong dobbant
kinyúlik mint a méz
és összezsugorodik mint a rugó
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
az Élet tengerkedik körülötte
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
mert ő az Isten
s vörös bőre alatt tele van fekete póklábakkal
és kiágaskodnak a pupilláiból
és kivirágoznak a kövér ujjabegyéből
keringő
ke-rin-gő
k-e-rin-gő-ő
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
az Élet tengerkedik körülötte
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
ke-e-rin-gö-ő
ragyog mint a bálvány
s a kék zöld sárga fehér vörös lampiónok
belecsurognak a szemekbe
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
már nincs is semmi
senki
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
csak ő
I. kötet 38
borzas vad kakas
a dobogón
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Asszonyok a parkban
Az alacsony és magas fák óriási csokorban állnak,
szelíd, gótikus pózban egymásba nyújtóznak,
mint valami vásári rosta,
szövődnek, bogozódnak
s ezüst leveleik közt
átszűrik
az indigó színű estét.
Köhögős tehervonat kapaszkodik a magas, fekete töltésen.
A fehérlő úton egy asszony vitorláz fehérben,
hosszú, vékony lábakon ring, messzire szagosodik,
ezer füle van,
ezer szeme van
s valami szárnyas ragadozót mímel a szája:
Huhu?
A bakter sötétre fojtogatja a zöld kandelábereket.
Huhu?
Fehér szoknyájuk vakítón félreharangoz a sárga kockákban.
Huhu?
Szétfutnak, mint a megriadt gémek… elbújnak,
a fák barna törzsei közül árulkodnak,
eltűnnek, megvillannak,
csábító lepedők a földön,
hirtelen az égig magosodnak:
Huhu! Huhu!
Az állomásról idezokog az induló menetszázad bombardónja.
11 óra 50 perc.
Az asszonyok tízezer füllel és tízezer szemmel
silbakolnak a tisztáson,
forrók, éhesek, szédülők,
egymás karjával kötik a derekukat,
a mellük kemény,
s megnyúlt arcukat
hideg-sárga fénnyel lakkozza a hold.
Himnusz
Hahó!
a tág, aranyló térbe most beléharangozom a nevem:
a-ha-ó…
s a magasság visszaöblíti rám a pünkösdi ekhót.
Fekszem a klorofillal teli zöldben
hanyatt
s hímes, szép testem virággal permetezi a szél.
(valahol most ugatnak, bűzlenek, töftöfölnek a körutak).
Ó férfitest! Én mezőkre vetett testem!
A nap égő ostorai alatt most bronzosan terülj,
ragyogj s mint valami eleven hangszerszám,
erőd szakadó kedvét harsogd föl a kék, ismeretlen égig.
(a város kerekén tán most ébrednek a lányok).
Ó férfitest! Erők csirája! Dús élet-torony!
Most rugd el a két völgybe futó lábad
és dobd el a két örömtelen karod.
A föld anyás, megáldott testén – lihegő, vad férfitest,
ó testem!! most benned sokszorozódik a folyók folyása,
a hegyek égbe szúrt taraja, a prairik süket végtelenje
és billió elevenjével a meg nem nyírt dzsungel.
Májusi tánc
Fehér ingujjban és táncra csiklandó örömmel,
szálfás legények feszülnek a dombon
s a lányok a völgyből,
a bodros és tarka lányok
perdülnek, begyeskednek, riszálódnak
föl a dombra.
Forró szelek kaparják az eget.
Május. Uszályos, pipacsszemű földek.
Erő! Fény!
S a fényben
rugós csikói tánc a pipacsok fölött.
Körbe-körbe…
A föld zuhog.
Körbe-körbe…
A fejek piros és tarka kapuiból
nevető tűzmadarak röpülnek ki a napra.
Zöld kamasz szemek legelnek a villódzó hústömbökön.
Körbe-körbe…
Vad kígyózással nyújtóznak a karok.
A homlokok színesen kivirágoztak
s kemény, eleven ikrák
és pézsmás, meleg illatok
szabadulnak el a sokrétű szoknyák alól.
Könny. Ugrás. Kurjantás.
Aztán semmi: csak a mindent betöltő vágyakozás.
Részeg, kiugró szemmel még árulkodik az ég,
de a völgyből már hatalmasan dagadnak elő a bokrok
s a dombról
éhesen és meggyulladtan,
vak, összegabalyodott párok gurulnak le
a völgybe.
Bányászok a hajnalban
Nyár-orcheszter
Életem most teljesülj.
Nevess és dobd föl magad a hatalmas kupolákra,
a fölvérzett nap parádés ikertestvérének
a hókék vánkosokon.
Ó, gyönyörűségeken pirított!
Ragyogj és folyj szét, mint a kényesítő éter,
a nyár bandériumos színeiben és illataiban.
Éneked váltig csattanójának: éljen a kozmosz!
Mert nyár van és élet
hegy-völgyeken a vetések teljes kenyérszemével
s nagy juhajrés rikkantásokkal az emberek földerült fejében.
Élet! Élet!
Kompozíció
A föld szűkölt s a vizek fölkakaskodtak az égig.
A nagyonnagy Feketeségben
csak kölyök holnapok fáklyáztak.
S ment,
roppant igavonó zsinórnyi inakkal
föl, föl a hegynek.
Talpai alatt kisebesedtek a kövek.
De a feje sugárzott – mint a rádium
s néhány asszonyok bódultan utána csúsztak…
Egész odáig.
Fölnyúlt! Szobrosan! Pirosban!
Szétfolyt.
Jégcsap-orgonákon csörömpölt a szél.
Bezárt aklokban sírtak a barmok szemei.
Kicsiny és nagy házak összetolták a homlokukat.
Je-é-zusom!!!
S fönt, dárdás ezüstfények hasogatták a: mindent.
S lent, sárga bánatvermek ásítottak a: semmibe.
Örömhöz
Én most az Öröm égő bokraiba takaródzom –
s nekem már nincs semmi: ami van s csak az van: ami nincsen.
A hűlt romokon Énem új arcát énekelem
s a rónák kiserkent zöldjét, a hegyek fehér gleccsereit,
nyers, keveredő tömegeikkel a roppant metropoliszokat
s külön a kovácsok öklét, a bankárok sárga tigrisszemeit,
a leszálló búvárt, a kertészt s a kötélidegzetű pilótát.
Az élet billió lehetőségét csapolom magamból
s a nevetés aranyvillája koppan a fogaimon.
Az öröm és az akarat bitangoló híme vagyok,
s bolond csikó, tág cimpákkal nyerítek az időkbe:
hol majd Vesztfália mély acélhámorai dalolnak nekünk
s igás ökrei után a vad, kunsági paraszt,
Pétervár 1905-je, a champagnei víg szüretelők –
s ó lásd! az én részeg, utcai nyelvem is, ki most
elsőnek dobja be magát az új földre.
Séta a perifériákon
Odakint most vérben dagadnak a nyárközépi földek.
Ordítsatok föl gépek! Jó testvérek. A levegőben. Hűvös pincékben.
Szénporos műhelyekben. Táncoljatok a roppant gránittalpakon.
Acélhomlokú szentek. Halleluja! Nyers olajat habzsolók.
Dagadjon forró szügyetek. Vessétek ki a szelepeket. És veszettül zakatoljatok.
Öljétek meg a hősök álmait s a gyávák undok halálvonítását.
Lábalok a sárga sokszögek között. Hatalmas koncert. Csak rajta!… Rajta!!
Így!! S izzó vasfogaitokkal marjátok el a bús, csontkezű fékezőket.
Az örökös rabszolgát!
Inognak a sebes tűzfalak. Csak rajta!! Porzik a rőt, keményhusu föld.
Oroszok. 1917
A Sátán tenyeréből, bizony, kiestek régen
s a búza fiatal szőkeségével most kallódó matéria
(csupa fül, fül, meg szem, meg fül, fül
s némi velőcske a koponya dudoros hajlatában)
a zig-zug mezőkön, ahol kendőzött dromedárok
delelnek a cserjésben és rengeteg madarak
csipkézik a levegő kék ábrázatát és vinnyognak,
hogy fölrepedezik a föld kiszikkadt húsa,
komondorok szurdokos jámborságával
(hej, aki porcellánból gyúrtad a komondorok fogait)
kékben, zöldben és skarláttal öntözött fehérben
emberkék a lesúrolt ég alatt (aki vonaglik,
ha csöndes aklukból még néha fölszalad a tűz)
éhes füleikkel rátapogatnak a világra,
mintha árvák lennének rettenetesen, a szemeiket
horgosan eldobálják és mégis, minden szín megfullad
az egyetlen pirosban és mégis, bőgve minden
a semmibe szalad, csak ők ők! cölöpözik rá
megtorpant lábaikat az anyagra és várják –
valami rigolyás senki föltornássza magát Krisztusig.
Plakát
Hajnalban az ötödik emeletről
„Szegény”-pózban
Tudom, amit tudok,
s még azt is, amit mások akarnak tudni rám.
Majdnem csupafej figura,
csorba fogak közé szorítva,
vérzőn s az égre kapáló végtagokkal
ez vagyok: Én.
Vagy így is mondhatnám: A MINDEN!
az én szemeim a föld legmagasabb szarvaira
vannak fölgombozva
s ha egyszer én azt mondom: Szép! az több,
mintha tízszer tíz festő finom rózsaszínű
kencével mázolja tele a drága, síma vásznat
az én füleim bolond gyűjtőmedencéi a zené-
nek s ha cimborás fogak roppantanak a
gerincemen, beisszák a csigolyák és por-
cogók jajongását is, akárcsak a ti denevér
lebernyegeitek Strauss szimfonikus vihar-
imitációját s a gazdátlan valcereket.
Nézzétek!
Roppantó farkasfogak között,
mint valami bitang középkori kalodában,
életét szórja egy majdnem csupafej figura,
az életét szórja és még sem fog beledögleni:
pedig csak ő akarja úgy, hogy – azértse!
A csontja csonk s a bőre csupa rongy már
de hiába fened az agyarad, testvér:
mert ő úgy akarja, hogy – azértse!
Utazás a végtelenbe
De semmi!!
Most roppan a fék. Szabad ék… Előre!
Csak előbbre!! Izzad az érc… feslik a férc,
mi kötne halálba.
Bőg a szirén… Táncol a fény a vetésbe…
Húz a horizont… Vészre visongat a szél
és fojtja a mellem: nyelvem a holnapot nyalja
s hiába, hogy ajkam csupa vér.
Hajrá!!!
Földob a völgy és nyűjük a hegy taraját:
a motorban 900 HP s a Sátán szíve ver.
Csillagok szúrnak… Fürdik az árnyam a kusza mezőn.
Rest jegenyék fehérben futnak előnkbe
s köröttünk száz madárijesztő, kútgém,
faluk tornya, árva boglya karikáz…
valahol bús komondorokat öldököl a hold…
s mi véresen rohanunk a sárga fényben,
mint Ponson du Terrail vad fantáziájában a rablók
s előttünk is végtelen a tér – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Banális motívum
Fintoros kedvem peckeli Április.
Március…? Április…? Május…?
Április rúgat, április a nyelvemen, április a kalapomnál.
Hej! Szél ellen a bohóckodó vitorlákat!
Hej! Köldökön is felül a tavaszi pocsolyákba!
Hej! A szem bogarába most a kályhák bogarát
és hiába ró meg isten aranyujja,
csontig a tánc!
Április.
Fáklyás taréjjal a tavaszi bánat-kovászból:
Kukuriku!!!
És szél ellen a bohóckodó vitorlákat!
És ködökön is felül a tavaszi pocsolyákba!
És a szem bogarába most a kályhák bogarát
s hej, de hiába ró meg isten aranyujja!
Fintoros kedvem peckeli Április.
Március…? Április…? Május…?
Április rúgat, április a nyelvemen, április a kalapomnál.
Vásár
Póznásan föl-föl-föl-
tu-tutururu-tu-tu…
Szélesség, Színesség, Dombosság.
Tompára kalapált. Hegyes. Körbe.
Görbe. Egyenes. Millió keresztmetszet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy uralkodó vörös folt!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
és kéken fehér-szürkén smaragd-sárgán fekete.
Mint valami roppant amerikai bazár.
(otthon most Shakespeareből szaval az asszony)
Tűhegyű sikítás. Pacsuliszag.
Harmonika.
A Szentháromság alatt kilógó szemekkel reszket egy ember.
I. kötet 53
(egész a nyelvemig ég vissza a vajas tízórai)
„Édes anyám minek adott férjhez,
Minek adott egy suszterlegényhez”…
Zuhogva hull le a déli harangszó.
Rokkant gyerekkocsiból újságcímek ágaskodnak.
„Én a susztert nem szeretem”…
(érzem, hogy a zsigereim pompásan funkcionálnak)
„Gyászba borult az életem,
Miatta”…
Végtelen bugyborékoló jókedv!
Föl-föl-föl-póznásan-
vízszintben-karikában-meredten-elevenen…
„Tizenhárom!”
Mélység. A formák papagájos hajtása.
Kiterjedés.
„Hét, hét, hét – minden darab hét!”
Verebek párosodnak a patinás ereszcsurgón.
Tu-tuturu-tu-turu-tu-tu-u-u…
Gúlákbaszúrt vásznak.
Sörszag.
He-he-he-hollá-he-he-he
Halmos harsogó selyemgubók.
Bankó muzsikál.
„Óh!”
Egy szájkosaras buldog rohan előre a lábközökben.
(estére találkám van a kávéházban)
Föl-jobbra-előre-le-balra-föl-föl-föl-szét.
Festékkereskedés!!!
A keresztútról idelángol a rendőr bádogsisakja
és minden körbe… körbe…
ameddig a szem ellát
s amennyi a fülbe belefér…
I. kötet 54
Mesteremberek
Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok
és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába
s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken
és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban.
A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák…
De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján:
szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan anyag.
Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század.
Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő,
s holnap már áldomást tartunk az új falakon.
Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra
s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal!
Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását.
Bazalt talpú hidakat. A terekre új mithoszokat zengő acélból
s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat lökünk,
hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai.
Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk
és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld
s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk:
Rómában, Párisban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.
Anyaság
Gyilkosok
Szomorúság a városon
Grimasz mindenre
Akár tíz ujjammal gyeplőzhetném az eszem –
s néha mégis belém kérdeznek az éjszakás szentségek:
Mit gondolsz a hangokról, melyeket elszalasztottak a füleid?
Mit gondolsz a vonalakról, melyek kikanyarodtak a szemed látószögéből?
Mit gondolsz az utakról, melyek a hegyek mögé feküdtek el a lábaid elől?
Mit gondolsz a nagyon melegről és a nagyon hidegről, melyek még nem riasztották meg a véred?
S egyáltalán mint gondolsz egész pindurkára görcsült önmagadról?
Sötét! Sötét! Sötét!
a mersz és az egyenes összevacog…
De reggel,
a fiatal komondorok szép, gerincropogtató nyújtózásával
s úgy, ahogy az a modern forradalmárokhoz illik,
fekete oroszingben, angolosra borotvált ábrázattal:
hisztérikus asszonyok, pimasz címtáblák és ronda gyárkürtők köré
dicsérem össze az élet érdemes pluszát!
Mondtam egy lánynak:
Galambom, be szép árboc lenne a te pávás derekad
az én süllyedező gerincem mellé!
(S ő nevetve megperdült a sarkán.)
Kedvesem, be szépnek mutatnák a te hetyke combjaid
az én furulyás lábszárcsontjaimat!
(S ő, mintha meggyulladt volna a nevetéstől.)
Szívem, piros rokolyád, be szép lenne a bokor alatt
az én ágyazó karomon fekete napszálltáig!
(S őtet térdre csiklandozta a nevetés.)
Egyetlenem, be szép is lenne a te termő asszonyságod
az én özvegy, hebehurgya életem mellett!
(S ő csak nevetett, már harapósan nevetett.)
Aztán:
szürke ködmönben egyedül ment át a mezőn,
s én kigombolt gallérral nótát fütyürésztem a dombon.
Tehenek és falu
Már látni őket, amint a dunyhás, fekete porból
szelíd otrombasággal kivillannak:
egyszer-egyszer,
csak a két ijesztgető kard a homlokukon s a nagy hintázó tőgyük
fehéren és duzzadtan
s a sarjú friss illatával,
amint elgömbölyödnek a házak tulipiros lábánál.
Aztán főkötősen és kerek sajtárral egy asszony.
Bukfenckedő gyerekmezítelenségre
puha, romantikus dekorációk nyugaton.
A házak
pulyásan alábóbiskoltak az egyetlen torony alá:
s így a minden.
Este.
Az utcák darócban kongatják a csöndet,
a mécsek tűzkontyosan kiültek az ablakokba
s a parasztok barna diófaasztalán
nagy agyagcsuprokból már szürcsög a tej,
hogy vajas kövérségével szalmára fektesse a fáradt és szent falut.
Fürdők
Este
A csöndben és a megalvadt kékségben
valaki harmonikáztatja a mellét,
skáláz
s az ég ekhósan rákoporsózza magát a horizontra.
Ti-ta-rallá-ra-lallá-la-la-la-lá…
Mindinkább pianisszimo
és egyre nagyobb pihenőkkel a harmóniában.
Testvér! (a látás alaktalanul fölette a tájat)
Valami terebélyes gonosz belelustult a fülem kagylójába.
Testvér?! Nó?!! Testvér!!!
Híg, kitapogathatatlan falakat támogat föl a sötét
s a nagy este gyökértelenül hintál az űrben.
Döglött ólomcsövek az ereim. Mind! Csak az idegeim mozdulnak,
mint érzékeny csigaszarvak belekóstolnak a forró levegőbe
és sírnak és lemenekülnek az elmozdult csigolyákig,
ahová fölfáj a föld szagtalan keménysége,
s hogy hiába nyújtózom szét a határtalanba:
eszem puháján tüskésen és magányosan Istennek könyökölt a csönd.
Jaj! ki küldené el most hozzám maskurásan a kedvét?
Vers asszonytémával
Az idő esőzések alatt vitorláz
ablakon felülig elsülyedtek a házak
hol vagy?
a fák hiába süvegelnek feléd a tavaszukkal
a vizek hiába áradnak feléd a szimetriás partok közül
Asszonyom!
két felkulcsolt kéz
remeg
idétlen állatisággal
Én Én Én
kiáltok
jaj, a társtalanoknak
?!
csönd
a nyugodalmas vakok
magukba tapogatják az érthetetlen tárgyakat.
Rokkant katona
Idegek horkanásával
kiáltás
testvér
ó testvér!
Bátorodjunk össze – jó ember!
Csakazértis!
Testvér Anya Apa Kedvem robbanjatok szét
az elégedettek torkában
Az idő mély
– Akarni
gondvetélés
cél
álmaink vasfoga planétákat őröl.
Ez hízelegjen az asszonynak
Így túlnanról uszítgatom az éhem
s mint, aki sok rosszon elbicsaklott
karikásan rádpányvázom
a szemeimet.
Nekem kimintázott Szép!
Az innen és túl-nak
villamos batériája vagy
Te!
És én
a rendből s a négyfal kuckójából
dicsérlek
az utcák tavaszi hullámain,
amint szagosan
köréd testőrködnek a fák,
táncba zökkennek a rengeteg társzekerek
s az ég, buta tábornokkék mellérc
fölkokárdázza a napot.
Érezlek: kétszer szép.
Hetvenkedem: százszor szép
s testem maradt pehelysége alatt
laposra hízelkedik
a csakazértis hegy-völgy.
Csak az illendőség sárga macskája berzenkedik.
Vigyázz!
Könyvekből, kanálisokból, a lustaság örökkévalóságából
százmázsásan felszobrozta magát a rémület.
Az idő fertőzöttebb, mint a milliomosok kölykei.
Felkergetett lendületek elátkozottan szétpozdorjáznak
idegen szemek testvéresen összeszomorodnak a horizonton
sikoltások áttöviskezik az alattomos fülelést
s a fájdalom vak színei ökörnyálaznak a céltalanságban.
Vigyázz!
Az anyajó föld barlangokat tátog
Vigyázz!
A gépek a savak a robbanószerek a gázak
Vigyázz!
Csírátlan kis öregek hemperegnek az ágyakon.
Vigyázz! Vigyázz! Vigyázz!
Tavasz-marok világosat és sötétet dobál a térben.
Egy vörös gyereksikítás maga köré riasztotta a csillagokat.
Az utakon megtollasodott galíciaiak gyeplőzik a felhízott konjunktúrát.
Liebknecht Károlynak
A tornyok megint belelándzsáztak a magasba.
– Én – Te – Ő –
A tornyok megint belelándzsáztak a magasba.
Mi szánalmasan üvöltünk a kallódásban.
Nem akarunk tovább kallódni a szánalomban.
Nem akarunk! Nem akarunk! Nem akarunk!
Egy újszülött óra énekel a térben.
Kérdések diadalmasan harsannak.
Szétcserepeznek.
Mi pedig a rombolás és építés törvényeivel a fejünkben
elindulunk a lemosakodott földeken
s ha meglátunk egy házat, odaadjuk a háztalanoknak
s ha meglátunk egy táblányi vetést, odaadjuk a parasztoknak
s ha meglátunk egy asszonyt, odaadjuk a pártalanoknak –
Mert tudjuk a vér és sár masszájából kitáncolt az élet.
Nincs más csak – Én – Te – Ő – a forradalomban.
A nap gyújtogatja az eget.
Sóhajok lobogósan beleskáláznak a nevetésbe.
Felkuszált házakban vajúdik a megfogamzott akarat.
Üzenet a jó embernek
Barátom – akinek már sárga és dekoratív lehet a feje mint az elhervadt citrom,
valahol a nagyon lent vagy nagyon fönt kuckóban
tudom, most így óbégatsz:
Ó! Ó! Ó!
s a részvét poshadt limonádéja csurog a szemeidből.
Én pedig a kalózok szigorú vasmacskáival halászok feléd az éjszakában.
Hol vagy?!
Barátom – akit egy órán sóhajtással vesztett el az anyja
s azóta, mint a bús kis szamár csak ülsz, ülsz a bajok tarka szemétdombján
s a részvét poshadt limonádéja csurog a szemeidből.
Én most a kalózok szigorú vasmacskáival halászok utánad az éjszakában
és a kocsisok szombati elégedetlenségét imádkozom érted:
– Dögölj meg! Dögölj meg! Dögölj meg!
Parancs alatt az éjszakában
Kétezer fül anyapityergést halucinált a vérükből,
az éjszaka pedig kövéren rájuk tenyerelt,
hiába volt a szemük,
a szél felelőtlenség-gödrökben orsózott
itt is ott is
s csak a szörnyű tériszony csordázta őket az egyenesbe
meg az – Előre! amit fantasztikus tömbökben gargalizált a sötét.
Menni! Menni! Menni!
A semmiből néha rózsák csattantak az eszük fölé,
ilyenkor birkásan összefelhőztek,
ilyenkor csak a kipeckelt szájuk dominált.
Aztán:
láboltak a vér kocsonyáján át
láboltak a felbőszült csönden át
láboltak az álmosságon át
láboltak a kétségbeesésen át
tovább tovább.
Csönd. Álmosság. Kétségbeesés.
Egy csillagos nyakú bálvány keresztül hárfázta a
bajszán:
Reggel!!!
szétdobták, mint egy nagy aranysárga horgot
s aki bekapta annak reménytelenül égnek tüskézett a haja,
mert a kesely fejük fölött tévesztőket barlangozott az éjjel 12,
hiába hogy az anyjuk primer hangja kopácsolt a fülükben,
valaki a hazugság skáláján csodákat mesélt a hordófejű fiáról,
egy másik folyton a 2 × 2 = 4-et kukorékolta fel gyomrából
a legfiatalabb meg minden 5 percben vízszintesbe csalogatta a szomszédait –
de a kitapogathatatlan ekkor megint az engedelmesség léniájába zabolázta őket
s valaki Úrnak-is-ismeretlen elektromos akarattal
tűzbe és jégbe mártogatta a lábuk:
menni, menni, menni…
Járvány
Mert mindenkit megsúrolt a szél s azt senki sem tudta,
hogy honnan tölcsérzik föl vagy le a földre.
Az emberek, mint valamikor a jó termésről, állandóan egy borzalmas idegenről beszéltek
s a másik szobákban mindennel leszámoltan feküdt egy sárga halott.
Esténként, pont kilenckor egy megvérzett szarv keresztül döfte az eget
s a jó csillagok falkásan bele menekültek a sötétbe.
Egy kezetlen jámbor elszántan konstatálni akart s azt mondta: Háború!
Valaki, mint a megkergült barmot, lebunkózta az első kapualjból.
Ezen az éjszakán százan egyszerre buktak át a véres rostán.
Megedzett statisztikusok rendületlenül kiplakátozták az eredményt:
handlék, papok, munkások, börziánerek, művészek, utcalányok
és néhány diák, kiknek még tejes volt a szájuk a tisztaságtól.
Az utcákon már csak az orvosok fiakkerei döcögtek,
homlokukon a szánalmasan kicsi lámpával.
A házak falai pedig testvéresen összevállaztak az utolsó védelemre.
De a köd sorra benyomta az ablakokat, testesen betolakodott
és elköpte a lámpát, megfojtotta a kályhatüzet s a fertőtlenített korsókból kiszorította a vizet.
A csönd ekkor még mélyebbre ásott. Már csak a perifériák apostolai legelték a jóreményt,
s az elhagyott szobákban a nagyon igénytelen gazemberek lustaságával sántikáltak az órák.
Fiatal munkás
Hozzád beszélek, aki nem vagy több és nem vagy kevesebb nálam,
akit embernek mintázlak, bár értelmetlenül duzzogsz s hetenként hat napra felismerhetetlenné mázol a gyárak piszka.
Kidolgozott kezemet beleteszem a kidolgozott kezedbe.
Testvér!
Az utcák keresztjein ismertelek meg.
A kidobottság nyirkos ege alatt, az idétlen szeretkezéseknél, a kenyértelenségben, az iskolakerülésnél,
az olcsó tolvajkodásoknál,
amiknek rádkovászolódott az árnya
s most sötét bélyeggel a homlokodon mindenáron indulni akarsz.
Indulni akarunk a magas töltésen.
Lent eszelősen összemosakodtak a partok.
De mi ismerjük a célt.
Hitek máglyáznak.
Máglyák énekelnek.
Cél! Cél!
Az élet boldog zászlói játszanak a perspektívában.
1919. március
Félre a prédikátorok arany szájával s a humanisták rózsaszínű tenyerével.
A lázadás vastrombitáin most halleluja,
asszony és férfi, lebitanglott munkás és megfertőzött katona.
Az idő akaratvörös perceket fiadzott.
Feszítsétek ki földdel és újságpapírral betömködött ablakaitokat,
a szél roppant farkasfogakat köszörül a napban.
Szárnyazzátok föl a döglött bérkaszárnyák ajtóit,
a ti bezabált véreteket izzadják ki az elringyósodott földek.
Földek. Hegyek. Vizek.
Az összecsordázott rémület pedig könnyekkel és sóhajokkal parádézik a városokban.
Most mindegy, hogy ki vagy, asszony vagy férfi,
megvakult nazarénus vagy egyetlen égő szem a gyűlöletben.
Üvölt az akarat.
Az elszabadult akarat világteremtést orkánzik a torkunkból.
Testvér!
Asszony és férfi!
Az utolsó vérbőség aktivitásával nincs megállás.
A fiatalság energiatöbblete ágyúzik velünk.
Gyújtsátok föl a bús szemeiteket, kapuzzátok ki az elszamarosodott füleiteket,
s tudjátok meg, hogy semmi nincs fontosabb a ti megkívánt életeteknél
s ha úgy kell, fordítsátok érte fejtetőre a világot,
heréljétek ki a bankokat és fojtsátok meg a munka utálatos tiszteletét.
Mutassátok meg a minden visszáját, ahol csírázik a rend
s a ti fanatikus eszetek ragyog fölötte, mint a nap.
Köszöntöm a ti fölrakétázott aranynapotokat,
mely alatt diadalt szülnek a felforrt márciusok
s a gyűlölet gejzirjei körül holnap felemberesednek
a munka megcsökönyösödött barmai.
Mert ez a törvény.
I. kötet 72
Ember.
Reggel reggeledik.
A nap vörösen összekongat a földdel.
Népgyűlés
Ablakok látva láttak, ajtók csikordulás nélkül kitárulkoztak.
A házak falain titkos jeleket lehetett olvasni, mint a szent könyvekben.
S ezek a jelek egyre hangosabban égtek s éber, összeszeretkezett tömegeket verbuváltak a terekre.
A város felforrt. A gazdagok ijedten álomba injekciózták magukat.
A nyavalyások antikrisztusról fantáziáltak a bűzös kórtermekben.
De a nap az ég középpontjába szúrta magát rendületlenül.
Ezen a napon világéhesen feltápászkodott a vörös zendülés.
Egy csupaszem isten világított a húsból és vérből.
A fájdalom gyászosan ledenevérkedett a porba.
Csak ők a sápadt, piszkos emberek dominálták az erőt.
Görbe hátú szabók, kiégett szemű kovácsok vérmesen fölkakasodtak.
Égő tribünökről az időt döngették s lent az igazság angyala összeboronálta a testvéreket.
A föld kelevényesen borzongott és sülyedni akart minduntalan.
De ők csak álltak. Csak terebélyesedtek.
Markukban volt az idő kereke s a szemeikkel már fölitták a teret.
Mindenki hitte, betelt a mérték!
Százak torkából egyszerre felorgonázott a vágyak bizonyossága.
Valaki eszelősen prédikálta: Mi vagyunk az Erő! a Teremtés! az Élet!
Egy zsidó fejében évszázadok pogromai égtek el egy perc alatt az öröm máglyáján.
Utcalányok nevetve letörölték magukról a gyalázatosság maszkját.
Ösztövér anyák a napra támogatták angolkóros fiaikat.
A legöregebb munkások is lerázták magukról
a gyárak, bányák és pinceműhelyek retteneteit.
Boldogan mindenki belenevette magát a teljesedések örömébe.
I. kötet 73
És ekkor a látás hirtelen összegubancolódott.
Egyszerre senki sem érezte maga mellett a párját,
s a felzendült puskák könyörtelenül beléjük ojtották a halált.
Vörös pillanat
A szemeim ünnepesen szétkapusodtak.
Testvér! Testvér!
Ki itta föl a tárgytalan perspektívát?
Ti jöttök s köröttetek szétrongyolódott a matematikai idő.
Végtelen teljessége az egyben.
Valahol felrakétázta magát az összegyűjtött kiáltás.
S ti most processzióztok a panaszaitok és kívánságaitok feketevörös zászlói alatt
át a megcsodált semmin és az esztendők rettenetein.
A közel és a messze üstöke összekoccintott a pillanatban.
Nincs csak pillanat!
S ti meneteltek egymás felé, hogy nevet a megszaggatott föld és
sírnak az illendőség táblái és a házakról leolvadnak a nacionalista frázisok.
Az Idő és a Tér valóságát cipelitek a szemeitekben:
diákok, katonák, gyárimunkások, rövidkezű tolvajok, parasztok, ateisták, szűz polgárlányok
s a ti nyelvetek bársonyvörös igazságát malmozzátok bele a felrettent világba.
Máglyák énekelnek
1920

Az új költőknek ajánlom. Legyenek könyörtelenek a jóságukban, és gondoljanak a lemészárolt emberekre, akik a magyar földek és vizek alatt fekszenek ma vérző nagy rózsákkal a homlokukon.

I. kötet 77 I. kötet 78
I.
Milyen vándorok vándorolnak!
Történések láncot örvénylenek a kék sátor alatt.
Ó, élet. Megélés. Fölélés.
Ezen az estén vérző szemekkel bámészkodtak a csillagok.
Falvak decembersubák alatt aludtak, városokban tarajos
madarak csikorogtak a kéményeken és sokan éppen most
találták meg magukban az embert.
Egy házat megglóriázott a holnap.
Mint holmi masszív keretben, szakállas ember áll az
ajtóban. Az elölről, hátulról ütő világosság szobrosan kiemeli, csodálatos, hogy megszólal:
Anyám!
A csönd üveggé dermed.
Aztán valamennyien!
Fiam!
Testvér!
Apjuk sárgán gyökeresedett. Mintha nem értette volna át a helyzetet.
Kilódult karok pántosan összecsukódtak előtte, szavak tüzeket pattogtak, az idegen mosolygott, s az anya rákulcsolta a boldogságát.
Tudtam! Ó, szentem. Mióta láttalak már jönni az álmaimban.
S a szakállas ember arca elszélesedett. Belenézett az elbámult szemekbe és mosolygott. Most azt hitte, egészen megmutatkozott s a többiek tüskés bizonytalanságkoszorút láttak a feje körül.
Fiatalabb öccse hozzátapogatott a kérdéseivel.
I. kötet 79
Dolgozni jöttem.
Dolgozni?
Dolgozni az emberekkel az emberért!
Anyja elcsodálkozott szájjal úszott felé az asztal másik végéről:
Drága megtalált fiam!
Kint még mindig esett az eső.
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt vagyok.
Az apa beszélt.
Anyja csókkal készült felé az asztal körül.
Jó éjszakát!
Tompán, csakúgy kihulltak belőle a szavak, de mindenki látta, mikor kiment, megint mosolygott.
A szoba, mintha valami hajós ringásból most egyszerre nyugalomba esett volna.
Mi volt ez?
Akik benn maradtak, azok körül bátorítóan összehúzódtak a falak.
Tér és idő felzsúfolódott benne a pillanatban.
Lehorgadt fejébe visszajött az élete: emlékek, napok, évek.
A másik szobából még átfolytak hozzá a hangok.
Aztán befalazta a csönd.
Ezek voltak az éjszakái:
Emberek. Emberkék.
Levegő üvöltésbe szakad.
Indigó-színű fejek kivacogják fogaikat.
Lámpa zsoltárokat serceg s a vérszeplős falak hanyattvágódnak a bosszúállók előtt.
És újra emberek és emberkék.
Valaki fejetlen győző válla közé emelte a legnagyobb aratógépet.
Megmutatkozott utak árvaságban zokognak.
Csak a jaj, a düh és a könny maskurázik vörösben.
Csak a düh, csak a jaj, csak a könny.
Reggel friss, jóságos szagokkal ágya szélére ült az anyja.
No? Istenem, milyen nagyemberesen tudsz nézni!
Úgy emlékszem, mintha gyerek lettél volna, mikor elmentél.
I. kötet 80
A fáradtság még nem hullott ki a csontjaiból.
Hallgatott.
Mikor még aludtál, sebhelyeket láttam a kigombolt melleden… Sohasem írtál nekünk a sebesülésedről. Pedig mennyit aggódtam.
Legyintett.
Ott is bántottak benneteket?
Hogyan adja ki magából a magyarázkodást. Az üveges szemek néztek rá szomjasan, de körülöttük árnyékozott az értelmetlenség.
Azt nem lehet csakúgy elmondani! Ott sok volt a vér. Fiatal legények és apatikus öreg parasztok vére. Kenyeret akartak s a kozákok puskái végig döntögették őket a prospekten. Vörösre mosakodott a hó s a börtönök telezabálták magukat az életben felejtettekkel.
Fogai összecsikorogtak.
Ott! Ott!… A mellem? Mi ahhoz képest az én mellem.
Felállt. Lakkozott bútorok megtükrözték a figuráját.
Kint valaki teli szájjal nevetett. A padló szárazan sírt a hideg világosságban. Aztán:
Az én mellem! Ott, ott emberek vannak!!
Nem tudta megmutatni, amit akart s ahogyan azt egyszerűen szerette volna.
Az anya hízelkedőn pillogott:
Majd elfelejted, no! Elfelejted. Kinek nincsenek bajai az életben…
És mégis.
Fiatalabbik öccse lármázta be magát az ajtón.
Mintha valahonnan leestek volna, bizonytalanságba dobbant a szívük.
Az anya ide-oda tipegett.
Elmentek. Öccse karonfogta az utcán. Szinte maga fölé póznázta.
A nap hideg arannyal verte a várost.
Eldobott gesztussal:
Látod? Ugyanaz a rothadás!
S a fák, a házak, a nagy deszkakapuk ismerős ábrázattal jöttek a szemeikbe. Csatornák torkából farkassovány kutyák ugattak. Fázós, suta emberkéket tologattak az összekeresztezett utcák.
I. kötet 81
Öccse darálta az újságját.
Egy táskás ember cepelte magát feléjük. Szemei kigolyósodtak. Mintha vigyorgott volna, de csak egy örökös, kiismerhetetlen grimaszt mutogatott.
Kiléptek a térre.
Kofák sátoroztak körülöttük. Sárga jégtükrök között, fölszúrt ormánnyal térdelt a templom.
Csönd. Mély utcákból bibliás asszonyok gombolyították ki magukat, át a lilás, hidegsárga világosságon.
Majd együtt. Megpróbáljuk ezt a parlagot is bevetni.
Sokszor gondoltunk felétek. De csak kínlódik az ember ebben a pocsolyában. Nem látjuk az utakat.
A szakállas ember mosolygott s a hangtalansága, mintha magára ölelt volna mindent.
Kicsi lámpások áskáltak az estébe s a hideg pengett a térben. Gondolatok meghaltak, gondolatok születtek. Magához érkezett s azt mondta:
Mit akartok? Bérjavítást. Mintha nem az lenne a munkás baja, hogy egyáltalán bére van!
Hallgattak.
Az emberhez nyúljatok hozzá!
Megkevert tüzeket vittek be magukkal a terembe.
Fejek kókadtan álmosodtak.
Vitázók. Ácsorgók. Gépírólányok.
Ajtók ismeretlen alakokat szellőztek.
A szakállas ember oldalt, egy asztal mellett ült. Őróluk beszélt. Régi barátok ráragadtak.
Kérdések és feleletek rajcsuroztak körülötte.
Valaki a pártszabályokat deklamálta.
Egy diák nekivörösödött az istennek:
A vallást köllene megfojtani! A teológia helyébe a természetfilozófiát és megértjük a társadalom életét.
Meggyulladt fejek ködök alatt pislogtak.
Egy madárorrú tovább szajkózta:
Marx azt mondja: Minden a gazdasági rend függvénye!
I. kötet 82
Megpróbálta összemosni a közéjük esett tereket. Idegenségek ágaskodtak. A lázadás vasfogai harapták ezeket az embereket. Ha hozzájuk nyúlt, beleestek a káoszba. Valami nagy kerülővel:
Ti csak a dolgok formáit látjátok. A dolgok lényegéig kell beleszeretni magunkat az életbe.
Az elnökből kiröfögött a nevetés:
A tőke! A tőke! Szét kell zúzni! Ez a lényeg.
Ők talán nem ezt csinálják?!
Egy festő lány kapaszkodott át a ködökön.
De mondd meg nekem, mit érsz vele, ha fellázítod a tömeget a tőke ellen? S ha ledöntenék, megtudnának nélküle élni? Vagy te talán igen? Meg tudnál élni az anyád nélkül, a feleséged nélkül, a gyerekeid nélkül? Olyan volt, mintha egy különös fa nőtt volna ki az asztal fölött.
Ők nem az emberek nyomorúságára építettek!
A szakállas ember:
Mert az csak lázadás lett volna! S a lázadók hányszor megtagadták már a lázadást.
Szavak fölparazslottak. Mindenki dominált. A kihegyezett frázisok, mint valami veremben, szétloccsantak benne.
A lány felé próbálkozott:
Benned már felpislog az igazság!
Te onnan jöttél?
Onnan!
Együtt mentek bele az éjszakába.
Találkoztunk – mondta a leány váratlanul. –
Az utak csodálatosan összeszaladnak a megjelölt vándorokkal.
Az ember mosolygott:
És ki tudja mivégre?
Nem kérdezhetünk. Nekünk már felelnünk köll.
Mikor elváltak, az ember azt mondta:
Örülök neked. Olyan kevesen vagyunk.
A város fölött csordákban úsztak a felhők.
Üzletek sárga címtáblákat ordítottak.
Lendületek erdőt zúgtak a füleibe.
I. kötet 83
Mintha hazatalált volna. Fürdött a meggyűlt utcákban.
Új ember. Hiába minden. Boldog tavaszok fiatalodnak ki a véréből.
A pártban gazdagon szólt, mint a vihar.
Rásúlyosultak és nem értették.
Új hírek Prágából, Münchenből.
A titkárok proklamációt verítékeztek össze a fegyvergyáriakhoz.
Ne politikusokat ügyeskedjetek belőlük. Hitessétek el velük, hogy erős, egészséges emberek!
Az elnökkel egyszer az újságok között:
Mi lesz veletek, ha majd kezetekbe adják a gyeplőt? Megértesz? Átveszitek és tovább hajszoljátok benne a világot!
A húsosfejű ember elbambult:
Hát mit akarsz, ha nem a hatalmat átvenni?
A hatalmat megdönteni az erővel! Az új társadalom csakis az erő testvérszervezete lehet.
Szavak! Szavak! Kár, hogy nem papnak álltál be!
Ti már azok vagytok. De korán jöttetek! Ne új törvényekért dolgozzatok, hanem az új emberért. Marx meglátta a mai rend konstrukcióját és következteti: ez a társadalom megérett az összedöntésre. De mit jelent az: marxistának lenni, ha az új társadalomért akarunk dolgozni? Jöhettek majd, ha ezt a gazdasági rendet át kell szervezni, bizonyos azonban, hogy előbb azoknak kell jönniök, akik az új gazdasági rendet föltétlen megkívánták. Mert előbb van meg az új dolgok erőlehetősége és csak azután a rendszer praktikuma.
A másik egérutakat spekulált össze.
Megint beleestek a mindennapiságba.
Azt mondta:
De teljesen nem tudjátok formulákba zárni az embert. Ti a gyomrát vadítjátok s benne megszületik az egyetemes hit.
Fölcsavart kanóccal élt és körülötte lecsurogtak a horizontok.
I. kötet 84
Napok kék sátrakat dideregtek.
Indulatok lobogtak.
Rikkancsok vörös betűtranszparenseket üvöltöttek:
Politikai gyilkosság Berlinben!
Utcák hisztérikusan felcsuklottak:
Liebknecht, Luxemburg megöletése!!
Sárga házakból kinyelvezett a rémület:
Gazemberek! Gazemberek! Gazemberek!
S ekkor egy tükörben mindenki meglátta a mását.
Elérkezett a kenyértörés órája. Hivatalokban döglődött a magas gőg s a munka fölött csomóba keseredtek a fekete öklök.
Némelyek egy új csillag kibukkanását várták a nappali égen.
De semmi. Csak a vér lett lávásabb a bárgyúk ereiben s a politikusok arcáról leesett a lárva.
A világ szive fölbolondult hozzá a szobába. Olyan volt, mint egy telezsúfolt templom.
Érezte a halált s a gondolatai beleszakadtak az ismeretlenségbe.
A púpos diák megcibálta a hangjával!
Várnak rád az emberek! – énekelte. – A központ előtt várnak rád az emberek!!
Az cső nagy csöppökben esett.
S a város tüzeket vajúdott a szürke pocsolyákban.
Egy kiszáradt fa mindenekfölött az égre karmolta sziluettjét.
A kétségbeesés órája volt ez.
De ők csak mentek. A szakállas ember, a púpos meg két kovács, akiknek tiszta volt az arca a munkanélküliségtől.
Át a szomorúságon.
Át az eleven haragon.
Át a fekete kétségbeesésen.
S a didergő embernyáj maga fölé örülte, mint a napot.
A redakció ablakából nyármeleget szónokolt nekik szinte trombitákon.
Szét a városba, testvérek! A terekre és körutakra!
Teregessétek ki halottaink lelkét, akik a harc vitorlái voltak!
Esőben és szélben seregek csikorogtak át a városon.
I. kötet 85
Ének. Kifent kiáltások az égig. Sáros rongygulyák gyászoltak át a körutakon.
Élni akarunk! Élni akarunk!
Üzletek féltékenyen sötétre kapták a szemeiket.
Paloták előtt csupabajusz fegyveresek posztoltak a dühükön.
S a tömeg ide-oda kígyósodott. Akik elöl csavarogtak, kiázott zászlókat szúrtak bele a délután hasába s valamennyiük fölött nagy vörös könnyeket sírtak az arcképes táblák.
A házak pedig öntögették a nekimerészkedőket.
Földagadt tereken fanatikus legények szónokoltak a tribünökről.
Néha egy asszony földobta a tüdejét:
Forradalom!
A leomló drapériákat aztán megpontozta a tűz.
A rendőrök! A puska! A vér!
A rémület szája harsonázott az estében.
Asszonyok az anyaságukat visították és mindenkin átszaladt a halálfélelem.
Százlukú bérkaszárnyák megszámlálhatatlanul csukták magukba az embereket.
Mit várunk még?
Mikor?
Hogyan lesz?
És ő újra szétöntötte a tüzet. Mint a szeizmográf reagált az eseményekre.
Megorvosolhatatlan vörös lázak hányták ki Európa testét és ő rajta tartotta a kezét a lüktető ereken.
Azt mondta a púpos diáknak:
Gazdagodnak a dolgok. De vigyázat! Hol vannak még a hivatalok, a kaszárnyák, az iskolák, az iskolák!
Új, óvatos csatornák indultak el a pártból.
Csontos holdfalókban fejfájóskodott a nyárspolgár.
Éhes fullajtárok nyálaztak a hatalom felé.
A szakállas ember pedig fáradhatatlanságot kertészkedett a kevesek fejébe. És ezek a fanatikusok mindenütt ott voltak. A város ragyogtatta a pávaságát s lent valahol alagutakat dolgoztak a húsába.
I. kötet 86
A rend szobrot játszott a vakoknak.
De itt is, ott is kinyíltak a sebek.
Valamelyik faluban a szolgák vörös zászlóval indultak el a körmenetben.
Az iskolákban proklamációk úszkáltak a padok alatt.
A bányavidékekről félteherrel futottak vissza a vonatok.
S egy napon az újságok homlokukra ordították a bolondító ember nevét.
Mindenki vele birkózott. Érte és ellene. Belőle pedig patakzottak az erők:
Tovább! Tovább!
Néha elcsodálkozott kulisszák nélkül. Egy percig. Aztán beteregette magát a holnapokkal.
A festőlány vörös liliomokat mesélt neki a gyűlések után.
És az apja ekkor már ki akarta ejteni a szemeiből.
De az utak könyörtelenül átvágták egymást.
Törvények szétejtették a csomóikat. Ellentétek könyörtelenül egymásnak készültek mindenütt.
A város nyöszörgött a bizonytalanságban.
Mit csináljunk? – kérdezték az öccsei. – Máma vagy holnap… már nem lehet tovább visszatartani őket.
Mindenki felé bátorkodta a szemeit.
S a nagy hinta ide-oda játszott az országban.
A púpos diák elhozta hozzá a szívét:
A gyárakban szabotáltak és a diákok nem akarnak bemenni a hittanórákra.
Csöndesen, mintha sakktáblán játszana:
Mindenki maradjon a helyén. Csakha kemények lesztek. Hányan alszanak még nyugodtan az eszükön! Esténként nehéz, keserű alakok úsztak felé a kunyhókból.
Az egylet ámulásokat élt, mint a gazdag bazárok.
S a kilencgyerekes asztalos orgonált:
Holnap mienk lesz a világ vagy holnap meghalunk!
Rongyai sírtak s a két bunkós keze röpködött, mint a galambok.
A forró terem hajósan ringatózott:
Holnap mienk lesz a világ.
I. kötet 87
Havas földeken így terebélyesedett az új hit. De valahol megnyíltak az igénytelenség csatornái s valahol átkokat remegtek föl a jóllakottak.
A szakállas ember bélyegesen kószált.
Megszédült metropolisz háborogta a tirádáit.
Mindenki forrott és mindenki vacogott.
Az anyjából szakadatlanul lamentált a szomorúság:
Ó, mit hoztál magaddal, gyermekem! Úristen! Úristen! Én érzem, hogy semmi jó vége nem lesz a te utadnak.
Egész családon átviharzottak a percek.
A legfiatalabb szónokolt:
Nem érthetjük meg egymást!
Az apa félrelökte a tányérját:
Legalább az öcséidet hagytad volna!
Mintha a mellét hasította volna föl. Járt föl-alá az asztal előtt. Sovány, öreg vállai lefolytak a tehetetlenségbe.
Szemetet köpködnek utánad a vakok is!
S másnap, ahogy hármasban végigmentek a városon, az üzletajtókból rájuk röfögték a farkasfogú zsidók:
Rablóbanda!
Asszonyok vitriolt köptek eléjük a kövezetre.
S a templomokban ekkor láncot és bitófát prédikált a pap.
Mintha vermeket loptak volna eléjük az órák.
Csak az asztalos takargatta rájuk a szívét és testvérei, akiknek már alig fújtatott a tüdejük.
S a szakállas ember csak gyújtogatta az időt.
Füleibe már nem fért bele az anyja sírása.
S mintha kerülték volna egymást az apjával. Esténként összefáradtak a lámpa alatt, de csak néha estek bele egymás szemébe s mint az ellenségek.
És az egyik ilyen este ravatalosan összeroskadt a szoba. Valaki, csak egy egyszerű suszter még azt mondta az egyletben:
Győznünk kell, mert megváltani akarjuk az embert, mint hajdanában a názáreti ácslegény!
Kint betakaródzott a hold.
I. kötet 88
Utak elbújtak az úttalanságba.
S valamelyik kapualjból kiröpült a halál.
Az éjszaka zengte:
Gyújtogatók!
És újra:
Dögölni! Dögölni! Dögölni!
Valaki, mintha a fogai között ropogtatná a csöndet.
S a középső testvér ekkor felsírt:
Meghalok!
Futni akart, de összecsavarodtak a lábai:
Ha meghalok…
Még egyszer a puskák.
Az én térdem is.
Megriadt fejeket dugtak ki a házak.
Sípolás.
Valaki eszelősen kiabálta:
Futnak. Tolvajok. Futnak!
A két testvér húzta magával a nehéz harmadikat.
Halott lábai síneket szántottak a hóba.
Aztán napokig semmi. Csak a bizonytalanságok processzióztak.
Dugdosott levelek sirályosan röpültek szét az állomásról.
Aranytál van a tenyereteken, vigyázzatok!
S egyik este mankóival átvitte magát a küszöbön.
Kapuk maradtak nyitva utána és kapuk nyitódtak ki előtte.
Az éjféli vonat füttyösen dohogott át a mezők fölött.
Állomások, amik terveket idéztek meg benne. S látta: elterült puszták fölött bálvány szemmel silbakolt a hold.
Nagy világosságkapuk szárnyaztak föl a horizonton.
S ő egész terhes életével vitte magát a szédülő városba.
Tudta: csak az egyetlen lány van és örömöket nevetett a reggelbe.
Otthon vagy és minden úgy lesz, ahogyan te akarod – mondta neki a lány és félretette a mankóit.
Felgyűlt gondolatok kinyitották a szárnyaikat.
I. kötet 89
Ember! Ember!
A púpos diák magára vette a postát. Megtaposott utak szerelmesen utána göngyölődtek erre-arra s a fáradhatatlan ember vasfogú csomókra kötözte az egész hálót.
Tüzekkel volt viselős a február. Tökfejű írnokok vigyázatlanul kinyújtották a derekukat és a gyárak magasabbra zászlózták az akaratot.
Mindenki készült valami nagy leszámolásra.
Az anyáskodó lány szinte virágzott a szakállas ember körül:
Gondoltál-e rá? A huszadik század embere előttünk és bennünk elérkezett az etikához.
Az ember mosolygott:
Nem tudom elérkezett-e, de az egyenes utak hozzá vezetnek.
És egyszer egy félszemű katona:
Most fizetést veszünk, hogy véreztünk!
A telhetetlenek ekkor már kóstolgatták a győzelem ízét.
Elnyűtt asszonyok töprengés nélkül átmázolták az arcukat.
Tavasz hirtelen tavaszodott.
Munkástanácsok hajnalig üléseztek. Senki se sírt és senkit se hagyott el a bátorság. S a vakok fölött ígéretek esőztek.
Fanatikusok terhesek voltak az időtől.
Ki ne tudta volna, hogy isten fog a földre jönni?
Voltak, akik egy végtelent akartak aludni a fáradtságukkal.
S akik nevetni tudtak, azok nevettek a nappal.
Mert akkor már igazán tavaszodott.
Mindenki csak az első testvéri kiáltásra várt.
És egyszerre jaj lett a legszegényebbeknek, mert megint összezavarodtak a vizek.
A parlamentből valaki álnokul lenyújtotta a karjait.
Mit tegyünk? Mit tegyünk?
A szakállas ember mankózott a szobában. Érezte, hogy minden elveszik s forró száján kiüvöltött a gyűlölet:
Halni! A ti jussotok a barrikádokon van! Inkább meghalni.
Lehasznált emberek kinyitották a lelküket, mint valami ezüsthangkamrát:
I. kötet 90
Testvéreinkért!
A párt előtt jóllakott gépkutyák ugattak föl az ablakokra.
Véletlenségek szétmállottak. Akit megfertőzött az igazság, az önkénytelenül beleugrott a káoszba. S az utca két végén feltorlódott az ámulat.
Valaki a szeretet ébredéséről szónokolt az erkélyen.
De hirtelen a kövezetre bukfencezett, mint egy homokzsák.
Bezsúfolt termek hangyásan nyüzsögtek.
Gépfegyver. Sikolytás. Kézigránát.
Egy katonaruhás legény dinamitot dobott le az ötemeletes kéményből.
És hiába minden.
A kitátott kapu alatt föltorlódott az idegen erő.
S egy óra múlva a rikkancsok száján kiordított a diadal.
A körutakon megvadult rendőrök szuronyheggyel piszkálták a rongyosokat.
Mindenki elrémült s csak az otromba zöld kocsik vándoroltak a börtönök felé.
Földet és eget raktak zsebre a gazdagok.
S a szakállas ember ekkor sírni tudott volna a magas szobában. De megbotlott a nyelve s azt mondta:
Mégis!… Mégis mi nevetünk utoljára!
A halálos csönd azonban ettől sem oszlott szét a boltozat alatt. A fekete végzet felült a tornyokra. S napokig senki sem tudta, hogy honnan kezdje a dolgát.
A politikusok hármas kokárdákkal sütkéreztek a körutakon.
De már ez sem volt az igazi játék.
Az elfogottak legendákat sóhajtottak a gyárak felé.
Érezni lehetett a változás szelét. A tavasz pedig harmatozott a mezőkön.
S valaki láthatatlanul ekkor egy veszedelmes pont felé kezdte göngyölíteni a külvárosokat.
És a szakállas ember azt mondta:
Még nem érkezett el az óra s ezért nagyon szomorú vagyok! De meg kell enni őket, különben ők esznek meg minket.
I. kötet 91
A levegő terhessé sűrűsödött. Idegbeteg asszonyok valami tragédiák előszelét érezték.
Kiszáradt gebék roppant drágaságtornyokat cepeltek az állomások felé.
S a reménykedés százszínű arca leselkedett ki a mindenféle ablakokon.
Szőrös szívűek a miniszterektől vártak megváltást.
De az utolsó napon ott is mindenki elvesztette a fejét.
A tapétás falakról lebőgtek a birkaábrázatú ősök, rengeteg termek öblögették a tehetetlenséget.
A leggerinctelenebb még bolondította magát az ötleteivel.
Akasztófát nekik! Én mondom, akasztófát minden kapu elé!
De bárkás autóikon elindultak a vörösre ijedt futárok.
Mert a gyárakban letették a szerszámot.
Mert a hivatalokban elsülyesztették a vérszomjas aktákat.
Mert a tantermekben fegyvereket mutogattak a diákok.
A nap sodrásokban evezett a kupolákon.
Aztán eldűlt a kocka, mintha mindennek ez lenne a rendje.
Börtönök udvarán szabadságot vetett a fogatlan szájú ügyész:
Uraim! Elvtársaim én hirdetem először: önök most az istenek útjára indulnak el ezek közül a szomorú falak közül! Köszöntöm az ébredő vörös napot!
Valaki eszelősen felröhögte magát a firmamentumig.
Utcák panorámásan kinyíltak előttük s a házak szomorú homlokára fölszaladtak a zászlók.
Énekeljünk testvérek!
A megvert fejű elnök mániásan vezérkedett:
A parlament felé! A parlament felé!
Ezen az órán az egyenes és görbe kibonthatatlanul összemosakodott.
Fölriadt kérdések nyilaztak mindenünnen.
A leggazdagabb zsidó egész pohár mérget ivott meg pezsgő helyett.
Egy aranyhajú dáma gyalázatot szült a mennyezet alatt.
S voltak, akiknek víz futott a szemükre s többé semmit sem tudtak egyenesen meglátni.
I. kötet 92
De mindez csakugyan elmerült a semmiben.
Mert a dalárdák tüzet és vihart énekeltek.
És a tömeg csak ment, hömpölygött.
Mintha önmagából szaporodott volna.
Örömök tengert harsogtak.
Vonagló estén átszúrtak az ezüst lámpák.
II.
Úgy hallatszott a beláthatón túl megszólalt valami csodálatos hangszer.
Órák szédülést orsóztak.
Városok és faluk egyetlen gesztussal kiöntötték magukat az utcára.
Mert tárulkoztak a lehetőségek. Mindenki meg akarta mutatni a tisztaságát. S a szegények azt hitték most maradék nélkül találkoztak az élettel.
Fölemelkedett utak a paloták felé kanyarodtak.
Zászlók szétkertesedtek, mint a gyümölcsbe örömösödött fák.
Nyugalom fészkelt a rohanásban.
Szekerek. Szekerek.
S a sötét külvárosok elengedték megváltott fiaikat. Csámpás bútorok tornyot remegtek a szekereken. Virágos erkélyeken fölpirosodtak az angolkóros gyerekek.
Elnyomorított kezek rábotorkáltak a hivatalok kilincseire.
Eljöttünk az élet értelméért!
Megtalált életünk értelméért jöttünk!
Éltetni akarjuk az életünket!
Eltátott szemek jól akartak lakni az áruházak gazdagságaiból. Március akaratot pipacslott. S az elkülönülés hídjai órák alatt összeroskadtak.
Valami masinás szörnyeteg, amint megtorpan, hogy szinte fölágaskodik: ez volt az ország.
Úgy látszott, mindenki az egyetlen vörös húron játszik.
De ez később tévedésnek bizonyult végzetesen.
És az igazság vaksága terjedt, mint az egyiptomi ragály.
A nap ígéreteket reflektorozott. Néhány entellektüel az igényesség szekere elé fogta a lelkét.
Aranyos kővályúkban forradalmas tengerészek masíroztak, mint a holnap kék vándorai.
Elszabadult autók ismeretlen héroszokkal röpültek a járdák fölött.
De senki se látta még az ígéret földjét.
1919. március 21.
A tömegből ezren és tízezren napra nyújtózták a csápjaikat.
Némelyek aszkétásan elkészültek a keresztre. De ezek a lehetőségek idétlenül eldűltek.
S az új láz modellbe akarta gyúrni a rend képét, de csak a logika hízott reménytelenül
s a legjobbak fejében is tehetetlenül zakatolt a marxi koncepció.
Csak gesztus, csak szín, csak hang.
A szakállas emberből kibeszéltek a tragédiák:
Az életért verekedtünk és belehalunk, hogy megláttuk!
Hirtelen kótyagosak öreg frázisokkal dobálóztak:
Defaitizmus! Defaitizmus!
A tömeg?
Akik kiszaladtak belőle fejetlenül:
A tömeg szabadságát akartuk s nézz ki a gáttalan utcákra!
Vigyázzatok! A tömeg csak kifejező formája lehet a forradalomnak, formáló ereje soha. Hol van a Krisztustok? Rousseautok? Tolsztojotok? A szabadság a legszigorúbb kaloda a közepességnek. A tömeget vissza kell vezetni a munkaasztalokhoz, a gépekhez, a teremtés törvényéhez. De hol van a ti Lenintek? Az új társadalmi konstruktőr?!
Mondtam még nem jött el az óra. De ráéheztetek a hatalomra s elfelejtettétek, hogy a harc hevítése nem föltétlen a győzelem sürgetését jelenti.
I. kötet 94
A mondatok befogadatlanul szétmorzsolódtak.
Némely szervük teljesen elzsibbadt az embereknek, mintha vihart lelkesedtek volna.
Napok mély vermet keringtek.
S aki cinikusan belenézett a tükörbe, az megtalálta a régi mókáit.
A púpos diák most földolgozta magát a centrumba.
Nincs megállás! – üvöltötte. – Nincs megállás!
Lent zakatolt valami elszabadult gépezet.
A forradalmi törvényszékek pedig építtették a vörös körzeteket.
Mert néha egy fordulót kihagyott a gépezet.
Véres körmű üzletesek csodálatos sülyesztőket találtak ki egy pillanat alatt. Egy bécsi hotelben valaki a levegőt akarta kiszivattyúzni az országból. Templomok borzalmat dideregetek az ürességtől.
És ilyenek történtek az elsodortak fejében:
Valaki kihúzta alóluk a földet. Mint óriás ingák lengtek ide-oda, a káoszban. Megpróbáltak néha mosolyogva belemenni a reggelbe, de rájuk tenyerelt a rémület. Úristen! a család, a törvény, a vagyon… Erőltették a szemeiket, de sehol egy pont, amiben megfogózhattak volna. Fölfelé dörgölőztek, de árva fejükben karavánkodott a család, a törvény, a vagyon… Titokban az új hódítók elé kövezték magukat, a sárga angyalok elé, akik a minden jóvolt trombitáin fognak harsonázni.
Ezalatt a gyárak, üzletek és bankok irgalmatlanul kizökkentették a gazdáikat.
S az utcákon vörös tribünökről szónokoltak a fanatikusok:
Örüljetek s a fejetekben törjétek össze a régi táblákat! Kisajátítottuk a kisajátítókat s most azé a termés aki termel! És nincs törvény, ami ezt megváltoztathatná, mert hiszen mi egyek vagyunk az új törvénnyel.
És mindenütt ilyen harangok harangoztak szüntelenül.
Munkába a forradalmi törvényszéket. Ki tudja kik lehetnek köztünk! Halált a gyávákra!
Ha élni akarunk irányítani kell tudnunk a halált!
Senki sem tudta mért s mégis ez a hang lobogott a legmagasabban.
A tanács-házban összegyúrták az első rendeleteket.
Minden szó és minden mozdulat szenzáció volt. Az ügyvédi irodákat bezárták s mindenütt kivirágoztak a botlósnyelvű prókátorok. Az ország telegombásodott okoskodókkal.
Dühödt parancsok fojtogatták az alkoholt és eldugottan így részegültek az emberek:
Se munka, se pálinka! Kezd nekem ez az egész nem tetszeni.
Nem állat az ember, hogy csak folyton óbégasson.
De valaki mindig akadt, aki ütötte a mellét:
Nekem itt van az egész a kisujjamban. Csak szedje össze magát az ember!
Vége a kizsákmányolásnak, hát mit akartok még?
A legszaporább asszonyok így üvöltöttek:
A gyerekeink! Mi lesz belőlünk vénségünkre, ha elcsábítják tőlünk a gyerekeinket?!
És a megkoppasztott üzletesek vihogtak az üres pultok mögül:
Itt van a blokád! De különben semmi, semmi sincs kérem! Lehet angyalkát játszani, kérem! Lehet! Lehet!
Valami nehéz kénkőszag érződött a levegőben.
Az első tanácsülés megtömött ágyúkat glédázott föl a folyó másik partjára.
Mert tudták, valaminek meg kell tartania a régi istenképét.
De akik konkolyt tartogattak a nyelvük alatt, azoknak megkerekedett az ábrázatuk, mintha állandóan nevetni akartak volna.
Mindez azonban csak a pszichológusok, néhány művész s az elcsapott ügyvédek tükreiben volt látható.
Újságok felelősség nélkül az első napon kiszúrták a szemeiket s most eszeveszettül repesztgették a szájukat:
I. kötet 96
Fáklyát istenültünk magunkból a botorkáló Európának. Golyót a szájába, aki még mindig a régi nótát fújja! Megváltottuk magunkat proletáröntudattal s most bennünk lakozik a fanatikus isten.
A forgás új injekciókkal tovább forgott.
Lehetőségek becsukódtak és lehetőségek kinyitódtak, mint a felgazdagodott panorámák.
Gazdagok elásták a gazdagságukat, szegények fehér bankókkal tapétázták ki a szegénységüket. Úrhatnám legénykék megfeledkeztek a házasságvadászatokról. Mert senki se volt kíváncsi a holnapra. S egy könyvfaló pap, aki erősen ingadozott a vörös és fekete színek között, brosúrát szerkesztett az új mérsékletességről.
Mintha már csak az elzsírosodástól kellene tartania mindenkinek.
De a kávéházba seregesedett börziánerek skrupulusok nélkül összedörgölték a csápjaikat:
– Ki lehet bírni! Egy év alatt a második forradalmat úsztuk meg vér nélkül. Igaza volt a miniszternek, ez az ország a lehetetlenségek hazája.
Valaki beletrombitált a zsongásba:
Fehéret kékre! Urak, tízezreseket adok!
Tükrös falak ámultak a pénzhegyeken.
Adok veszek, Urak! Adok veszek!
S a kivert szemű vonatok táskás, sima zsidókkal boklándoztak a határok felé.
A pénzügyi népbiztosban néha fölébredt a látnok:
Vigyázzatok, ha kimegy a pénzünk meghalunk!
Egy csizmás demagóg szinte lapátolta magából:
Bizalommal csak a parasztságra támaszkodhatunk!
Agrárország vagyunk, földműves a hatalom fundamentuma!
Egy faluról született ügyvéd fölbontotta a parasztimádást s mint valami szennyes rongyot, szétteregette az igazságot.
De a lapok himnuszokat verítékeztek:
Ó a paraszt! A paraszt szent oszlop!
Aranyszájú vándorok vándoroltak át a falukon:
I. kötet 97
Testvérek vagyunk! – prédikálták. – A város, a ti jó testvéretek most értetek is dolgozik. Segítsetek a segítőknek.
Primitív vörös plakátok paragrafusokat hízelegtek le a falakról.
Mérföldes táblákon viharzott a zöld vetés.
Gazdagságszagú parasztok álmosan füleltek és ravaszul kinyitották a szemeiket.
De hát mit akartok velünk? – kérdezték, mintha semmit sem értenének a világból. – Mért gyüttetek el hozzánk is?
Észrevétlenül kerítést hümmögtek maguk köré.
Szónokok szónokoltak, de ők rátették a szemeiket a plakátokra, mintha valami csoda kis tüskét keresnének rajta. Aztán a legöregebb csakúgy közömbösen azt mondta:
Valamit akarnak tőlünk…
Otthon már mindenki tudta a dolgát. Titkok kövéredtek a levegőben.
Valahol a kertek végiben fölásítottak a vermek s a falu ábrázatán sírni kezdett a szegénység.
S a városban túlhangosan fölsóhajtott valami barlanggyomrú:
Istenem! Mindennek fölfelé megy az ára!
Kint az ellenséges határokon már dolgoztak az árucsempészek. Gépek kazlakba köpködték a fehér bankót. Gyógyíthatatlan zugászok láncot spekuláltak a szemetekkel.
A kerületi munkástanácsok állást foglaltak a forradalmi törvényszékek gerinctelensége ellen:
Ki véd meg bennünket, ha mi nem védjük meg önmagunkat?! Nem akarunk forradalmat játszani és a spekulánsok markában megfulladni!
A nyomozó szerveket megkeverték rajongó munkásokkal.
A púpos diák szentenciákat hirdetett a törvényszéki tribünről:
Nincsenek kivételek! Tudjátok meg, hogy az élet és halál kérdése van ránk bízva.
Hiszünk az életben s ha kell szolgálatunkba állítjuk érte a halált is.
Egy napra összebonyolódtak a szálak.
De megint elülről.
I. kötet 98
Pénz. Uzsora. Protekció. Spekulációk a szerencsére.
A szakállas ember fölmagasodott a diák mögött:
Nincs könyörületesség, csak igazság!
De otthon mégis mintha védőbeszédet mondott volna a lány előtt:
Ha lehetne őket megjavítani. De ez a vér az élet bennük.
Ez a generáció vagy rászánja magát az élete leigénytelenítésére vagy elveszti magát egészen.
Nincs más út és hóhérokká kell válnunk az abszolút bűnkerülésünkben.
És fölkongatott az első halálos óra.
Egy vörösfejű ügynököt fogtak el, aki pénzt akart át lopni a szökevény grófoknak.
A púpos diák, mintha a melléből vágta volna ki:
Golyóáltali halál!
Az elrugaszkodott város kölykösen megdöbbent.
Kérdések szimatoltak még ezerfelé, aztán a legbiztosabbat is megrázta az ismeretlen borzadás.
A tanácsok háza előtt fölhúzták a fekete lobogót.
Az ember sírta a siralmát:
A családom! Mit akartok velem, akinek három gyermeke van?!
Puskák egyszerre zengtek.
Aztán csak két megfeszülni akaró kart lehetett látni a levegőben.
Fönt kék udvart keringett a nap.
S hogy minden jól történt, valaki rágyújtott a szabadság énekére.
Horizontok földombosodtak, és egyetlen völgyben sírt és heurékázott minden.
Felzaklatott színek beletarkáztak a színtelenségbe.
Valakinek megint sikerült az előtérbe ugrania:
Fegyverbe! Fegyverbe!
Nagy távolságok mutatták meg magukat a reggelekben, de a vörös gesztus csak egyre fölfelé ment és sok begyöpesedett életforma maradék nélkül elvesztette az egyensúlyt.
Festők megpuffadt plakátokba konjunktúrázták magukat a falakon.
De ezért még senki sem akart lemondani a könnyebb életről.
I. kötet 99
S a tanácsházban ekkor egy elhasasodott újságíró, szinte mániákusan követelte a vöröshadsereg fölállítását.
Mert mindenki ellenünk esküdött! A testvériség országát építjük és körülöttünk összébb akarják tolni a demarkációs vonalat.
Fekete bizonytalanság dominált.
És mindenki valami felgyújtott kérdéssel nézett bele a másik szemébe.
Csak a gyerekek.
Körutak aranyszőnyeget nyújtóztak. A nap ilyenkor nevetett, mint a teljes gyümölcs.
S a gyerekek átsereglettek a zűrzavaron.
Ők az ország táncoskedvű karavánjai voltak.
Hullámzottak erre-arra és folyton énekeltek, mint a zuhogó vizek. Fejüket szallagok glóriázták. S fiatal testükön mutogatták az otthonok legjobb perceit.
Hegyek roskadoztak és őbennük megállt az idő folyása.
Megpuhult kezű tanítók letörülték róluk a gyerekkor állati szomorúságát. A börtönös iskolákat, a pálinkás csókot, a túlzsúfolt szobák förtelmét, a lépcsőházak fertőző cselédnótáit, a szegények moziinségét s a kenyértelen napokat.
Dunyhás szárnyak őrködtek fölöttük állandóan.
Mert az okosak tudták: bennük találják meg minden számadásuk egységét.
S a gyerekek igazságról énekeltek s felszabadult kedvükből szétfröccsent a gyújtogató öröm.
Apák töprengés nélkül azt mondták:
Ha kell meghalunk értük, hiszen itt minden őértük van!
Anyák, mint a tiszta lelkű állatok kialudtak a fáradságukat. Az idő pedig hatalmasan nőtt az ismeretlen felé.
Valahonnan fertőző hírek szivárogtak ki észrevétlenül s a vezérkedők közül ekkor néhányan elvesztették a fejüket.
Egy morfinista tanár szinte fölboncolta magát az ötszázak ülésén.
De a megizzadt fejek apatikusan mosolyogtak.
A missziók vezére pedig százkézzel mindent a nagyító alá szedett.
Telefonok hebegtek s a szikratávírók hazudtak rendületlenül.
I. kötet 100
A szakállas ember megpróbált kievickélni az iszapból:
A proletariátust! Csakis a proletariátust szabad kivinni a frontokra.
Az elnökben egészen szétterjedt a politikus:
Taktikáznunk kell! Ki vállalná a felelősséget a sötétbe ugrásért?!
Ez a forradalom kijátszása! Az aktivitás baloldaláról átjátszottatok magatokat a politikai jobboldalra. Pedig minden csak ezen múlik. Most nem a hatalom új formájáról, hanem a hatalom csődjéről van szó. És melyitek nézett bele fenntartás nélkül az istenített tömegekbe. Ez kalandor tempó. A felszabadító forradalom ügye kezd a ti hatalmi ügyetekké zsugorodni !
Az újságíró raffinált kerülőkön ezalatt odaért a primadonnákhoz és a hősszerelmesekhez.
Az ország húsában nyüzsgött a fehér veszedelem.
S a körutakon dáridóztak a virágos szekerek.
Háborúk vonító idézése volt ez pirosban.
Kótyagos asszonyok ijedten kinyitották a szemeiket.
Mert tántorgott a világ, mint a részeg hajó. S valaki az ócska verklit nyekergette a szíve helyén:
A jövő generációért!
Egy kancsalszemű primadonna a szemetes operettek emlékével:
Proletárok egyesüljetek!
Sárga bérkaszárnyák körül ólálkodott a pusztulás.
De valaki megint magasabbra tűzte a vörös csillagot.
Egy napig.
Mert ekkor színváltozásokat játszott az idő. Az ég vérben függönyözött a horizonton.
S valami undorító lázban néha halálosan fölbődült a vidék.
Forgók éjszakát forogtak.
Tovább! Tovább!
Zengő emberuszály nőtt a szekerek után.
S a kihűlt kaszárnyák magukba ették a seregeket.
A város átmázolta magát a hősök ábrázatával.
De csak lépésről-lépésre botorkált irányba az erő.
I. kötet 101
Mintha marasztaló sás futotta volna be a földeket. Némelyhol beteg örömök rakétáztak.
Az uralkodó szín azonban egyre jobban nekivadult, mert ekkor az egyensúly kilengése fenyegetett.
A végeken könyörtelen halált ugattak az ágyúk.
A hadügyi népbiztosságból forradalmasító kiáltványt röpítettek szét az egész világ munkásságához. Bizonytalanság világított a dombokon. Egyetlen segítségkérésre születtek meg a napok és mindenünnen fölpózolta magát egy nem egészen apostoli frázis.
A dolgok rendjén most senki sem uralkodott és senki se mert volna a bizonyosság szemébe nézni.
És ekkor lompos fekete kígyók indultak el a hajnalokban.
Szomorúságok terebélyesedtek s az árva templomok kinyitották magukat a tévelygők előtt.
Gyökértelen asszonyok elengedték az istenmániájukat:
Vissza az Úrhoz! Krisztus megváltotta a szenvedéseinket, ő az egy igaz Isten!
Kipihent papok éhesen a nyáj elé vetették magukat és hisztérikusan lobogtak, mint a megöntözött tűz.
A kormányzótanács görcsös rendeletekbe vadította magát a falakon.
De a fekete kígyó rendületlenül tovább vonaglott. Át a városon és át az egész vidéken, mint egyetlen reménytelen erdőn. És hiába gyújtottak előtte tüzet, mert ő megette a tüzet és hiába hajtottak elé vizet, mert ő megúszta a vizet.
Messze az otthonuktól halállal verekedtek a katonák s a megfehéredett falvakban fölmagasodott a megfoghatatlan isten.
Némelyek egy grimasz alatt azt hitték ez a reakció agóniája és a fekete kígyó alattomosan belesziszegett a vidéki tanácsok fejébe:
Ó, az isten! Az isten! Az isten!
Pincék falat emeltek a szájukra s a magtárak észrevétlenül elsülyedtek.
A városból kibontott zászlókkal elindultak a rekviráló szekerek. Mögöttük reménységgyertyákat gyújtottak az éhesek. Előttük kenyérért szónokoltak a szónokok.
Testvérek a testvéreitekért!
I. kötet 102
És ekkor mintha rájuk szakadt volna az ég.
A parasztok fanatikusan legyökeresedtek:
Inkább a halált, mint titeket!
A toronyban valaki bolondul félreverte a harangot s a bikafejű parasztok kezében kiegyenesedtek a kaszák.
Választottunk! Inkább a halál! Inkább a halál!
Az elszabadult vihar visszahajtotta az éheseket.
S most hiába volt minden.
Hegyekről kezdett lefelé lavinázni a bizonytalanság.
Az asszonyok néha fölvicsorogtak az estékben:
Kenyeret adjatok! Kenyeret és ruhát a gyerekeiteknek. – Tudták, hogy állandóan csak ők fájnak az emberek fejében, de roppant nyelvükre azért fölrakták a tüskéket:
Úristen, mi lesz velünk a télen!
Április kévézett a magasból. Harc és harc a harc ellen.
A külföld idegesen erre fordította a periszkópjait.
Valami ezerfejű állat verekedett önmagával.
Az ország fölött bújócskázott a fekete nap.
S az új hitű emberek még elszántabban nekifeküdtek a görgetegnek.
Az utak pedig zsugorodtak. Akik reggel egy pontról nekiindultak, azok estére reménytelenül ugyanoda értek vissza. S ez így történt olykor a legigényesebbekkel is.
Mert bizonyos, hogy valami ragadós kórság volt a levegőben.
Csak a szájasok és a szemesek fröcskölték szét magukat elnyomhatatlanul. Ezek néha megállították az időt. Néha fölmaszkírozták az elégedettséget és ilyenkor senki se tudta a helyét.
Ezek a nagy várakozás órái voltak.
Aztán megint elülről.
A káosz. Az asszonyok.
S egy fanatikus hang kiáltása a mélyből:
Tovább! Tovább.
A tanácsházban ekkor fölzsúfolódtak a vezetők. Fegyveres legények sugárzottak a tribünök körül. S egy sápkóros szabó kínpadra feszítette a lehasznált idegeket. Valaki szinte meggyulladt a padok között:
I. kötet 103
Éljen a terror!
A morfinista tanár fejében szétloccsantak a gyerekkori emlékek s valami hisztérikus életféltéssel azt mondta:
Túszokat! Túszokat akarunk!
A terem diadalmasan tapsolt, mintha megtalálta volna a boldogságot.
És ezen a napon fölszakadtak a hatalom zsilipjei.
És ezen a napon elkezdődött a börtönök etetése.
Csönd súlyosult a kétarcúak ajtói előtt.
A púpos diák egyszer és mindenkorra átnézte a számadásait.
Halál! Halál!
Zöld bárkakocsik vándoroltak az éjszakában.
Lezörgött rolók mögött haditanácsot ültek az összeijedt hírességek. Asszonyok besározták a pávaságukat. Elmaszkírozott iparlovagok árnyaztak a határok felé.
Valaki ellenforradalmi kiáltványokat csempészett be a gyárakba. Ezer meggyulladt szem reflektorozott a titokra.
Eszetlen, kicsi renegátok vonaglottak a vésztörvényszékek előtt.
A púpos diákon igazság glóriázott és azt mondta:
Halál! Halál!
Kövérre spekulált rémmesék fertőztek mindenütt. És ezek a mesék, mintha itt-ott a nyugodalmas földből buggyantak volna föl, senki sem tudta az eredetüket.
A brokátos falak között így muzsikáltak a szívek:
Hallottam, hogy tíz politikust fölakasztottak az ügyészségi folyosó rácsára!
Én láttam, amint egy kövér urat végig kísértek a körúton, bizonyára a hasának esnek neki!
Asszonyok rémületet visítottak, mint valami gőzszirénák.
És másnap a börze előtt találkoztak a kövér úrral és azt mondták neki:
Tegnap a külvárosban egy aszkéta papot széjjeltéptek a vörösőrök!
A púpos diák körül föltornyoztak a veszedelmes legendák.
Mindenki róla beszélt bizalommal és irtózattal. És a szakállas ember újra utána nyúlt a széthulló szálaknak.
I. kötet 104
Eljött a válság ideje. Vagy jobbra, vagy balra! A halálra ijedt burzsoázia most kezd magára eszmélni. Ha idejében meg nem fojtjuk, képes lesz egyedül a rémhíreivel is elrothasztani mindent.
Egy huszonnyolc éves tengerész mellé állt a temperamentumával:
Meg kell kezdeni! Vér nélkül nincs igazi forradalom. Mi tengerészek nem engedjük elspekulálni az erőnket!
Költőkből vedlett zsurnaliszták toborzót harsonáztak a maradék újságokban.
Most óriás lendülettel fölszaladt a helyzet értéke.
Napok elkésett esztendőket faltak.
A határokon diadalmasan rohamoztak a vörös seregek.
Innen és túlról terhes vonatokon jártak a csempészek.
Csak az erő! Csak a hit! Csak a győzelem!
S a megingott fórumra ekkor föloroszlánkodták magukat a bőrkabátos legények.
Május 1.
Az élet föltarajosodott, mint valami vörös kakas.
Kiáltás és mozgás. Szirénák. Valahol föleresztettek egy világító rakétát.
Rikkancsok harsogó brosúrákkal. Az ég baldachint mosolyog.
Autók. Gyárkürtőkön búgnak a kürtök.
A nap fölfelé repül.
Gyerekek nevetnek a szellőző iskolák előtt. Valaki a kövezetre terítette csodálatos köntösét.
Ünnep! Ünnep!
A forradalmas erő ünnepe.
Kaszárnyák homlokukra tűzték az ötágú csillagot. Asszonyok csodálkoznak a diadalkapuk előtt. Nyelvek összelapátolják a világosságot. Szín színt harap. Hang átvágja a hangot.
Örömös gesztusok kibomlanak, mint az óriás rózsa.
Kocsik. Autók. Villamosok. Repülőgépek.
És a munkások a diadalmas utcacsillagokban.
I. kötet 105
Jöttek innen is, onnan is a gyárak nyersolajszagával, mint az ismeretlen búcsúsok.
Kiáltásokat dobáltak vissza a hegyek.
Zászlók belefeküdtek a szélbe.
Egyszerű cselédlányok a jóság egyetemes melegét öntötték szét a szemeikből.
Ünnep! Ünnep! Ünnep!
S ekkor egyetlen vörös bandériummá tüzesedett a város.
Boltok ürességükre húzták a nehéz vaslepedőket. Kiáltások késeltek.
Kapuk öblögették a gáttalan embertengert. Senki se fázott és senki se volt éhes.
Utcák kőmedrében láboltak a tarka oszlopok.
Mert úgy látszott, ezen a napon mindenki megtalálta magát.
Az unalom féke letörött az akaratról. Csupán egyetlen szál dolgozott.
De ezt senki sem láthatta meg a káoszban.
Vörös, vörös, vörös és kiáltás, kiáltás, kiáltás.
Az emberek iránytalanul egymáshoz szorultak s téglaszínű arcukon ezüstöt remegett a veríték. Testvériség. Anyák újra megörültek a terhességüknek s mint valami szent barlangokat kinyitották a szájukat:
Élet! A mi életünk! A mi szabad életünk!
Vörös póznákon vörös csillagok lobogtak.
S ekkor virágos gépkocsik indultak lefelé a folyó másik oldaláról.
Át az elhasalt hidakon.
Kövek szenvedésén.
Tömegek ámulatán a szakadó világosságban.
S voltak, akik most könnyeztek az örömtől és voltak, akik örökre el szerették volna felejteni a szenvedés könnyeit.
A nap még magasabbra röpült a kupolákon.
S a tömegek megsokszorozva hangyásodtak a vörös zászlók alatt.
A száz vörös katafalk között.
A vörös piramisok között.
A végtelen vörös kuliszák között.
Utcák élén roppant gipszfigurákba fagyott a munka lendülete.
De a rengeteg kígyó csak jött és elnyúlt, mint a fölkelt tészta és összeugrott, mint az elszabadult gumi.
És az ő testében jött a város százezer fejű élete.
Jöttek az irodák és múzeumok sápkóros hivatalnokai.
Jöttek a kefekötők és a füttyel táplálkozó szobafestők.
Jöttek a bányák embervakondjai s a vizek emberpatkányai.
Jöttek a gyárak monstrumai s a hímző műhelyek vérszegény lányai.
Jöttek szörnyű kultúriszonyukkal a moziszínészek.
Jöttek a szemetesek s a redakciók vizslaszemű kulii.
Jöttek a tanítók és a tanulók egymás karjára fűzve, mint az ikertestvérek.
Jöttek a kovácsok, a pékek, az órások, az asztalosok és jöttek mind a férfiak, mind az asszonyok, mind a gyerekek.
Fanatikusok szemei előtt fölszakadtak a perspektívák.
Terek hozsannát rikítottak.
S az emeletes szobából elindult a szakállas ember. A lány nevetett a boldogságában.
Völgyek alájuk tették az ölüket és a dombok győztesen fölmutatták őket, mint a virágos fákat.
A tribünökön roppant gipszfejek világosságában már lobogtak a szónokok. A nap aranykévékkel melegítette a szíveket. És a föld tengert játszott a terhe alatt.
Gyárkürtök idehajoltak az egyenességükkel.
A körönd föltorlódott.
S a szakállas ember ekkor kibontotta a hangját:
Testvéreim!
Mintha zengő vizek fakadtak volna ki a szomjúhozók előtt.
Árva emberek szerelmesen fölemelték a szemeiket.
És ő beszélt a világ megváltásáról.
Ti a boldogság kútját keresitek és én azt mondom minden boldogság forrása az erőben van. S ha kérdezitek ki nyitja meg a kapukat? Azt mondom, egyedül csak ti nyithattok meg minden kaput! Ki is lehetne igazabb papja a megváltásnak, mint ti a munka rabszolgái, asszonyok és férfiak! Az idő végtelenségével vagytok terhesek s a jóság egyetlenegy törvénye fog beteljesedni rajtatok. Én nem érmeket, amuletteket és talizmánokat imádkozok a nyakatokba. Nem, én nem vagyok a ti dicsérni való papotok, én csak egyszerűen egymásba teszem a kezeiteket, hogy el ne dűljetek a viharban.
A tömeg még magasabbra torlódott a tereken. Mély kapualjakból a szerelem lányai is errefelé talicskázták megtalált szégyenüket. Öreg emberek hónukalá gyűrték a kék sapkákat.
Némelyek kiáltásba feledkezték az örömüket.
Az életünket mutasd meg! Az életünket!
S a szakállas ember tovább pántlikázta a hangját.
Laboratóriumokból, gyárakból, irodákból, műhelyekből és a nyomorúság minden öreg fészkéből elindultatok a bizonyosság ösvényén. A hajnal még reménytelenséget harmatozott a szemeitekbe és ti mégis eljöttetek és megtaláltátok az első szabad napotokat. A nap aranyat nevetett fölöttetek a körutakon. Oldalaitokon letérdeltek az emeletes házak s a mindennapi szenvedések elfutottak tőletek, mint a fogatlan kutyák. Miért? – kérdezitek.
Az öröm hulláma most szétterült, mint a tavaszból hímzett köntös. A szakállas ember belelépett a megszédült erdőbe. Idegenek istenülten összeölelkeztek. S egyetlen orgonás szájon tízezrek énekelték a boldog hitüket:
„Föl föl ti rabjai a földnek
Föl föl te éhes proletár
A győzelem napjai jönnek
Rabságodnak vége már.”
A mozgás ki, a liget felé hullámzott. Most senki sem emlékezett a nyomorúságára.
A vörös diadalkapuk egymásután átbujtatták magukon a menetelőket.
S a házak kilógó vörös nyelvekkel bámultak körülöttük, mint valami szörnyű nagy állatok.
Utak port leheltek s a határok határtalanul szétcsurogtak.
A szakállas ember ide-oda járt a lánnyal.
Ez az én találkozásom az emberrel!
A lány egészen az oldalán virágzott:
Aranyból van a szád. Mintha csodákról beszélnél és mégis milyen egyszerűen. Ezek az elvadult páriák is hinni tudnak neked.
Az ember mosolygott:
Zenekarok kibontották a himnuszokat és zengő vörös lapokban szétteregették a levegőben.
Fák fiatalságot nyújtóztak.
A millenniumi oszlopokra feszített plakátok sárga, vörös és fekete színekkel énekelték a munka egyetemes eposzát.
A lányban fölkiáltott az anyaság nosztalgiája:
Gyerünk a szigetre! A gyerekekhez! Szereted a gyerekeket?
Ők még nevetni tudnak és sírni tudnak magáért a nevetésért és sírásért!
Néha úgy érzem, mintha alámerültem volna egy tévedésben. De az ő függönytelen szemükben meglátom az arcom és megint hiszek az új emberben.
A tömeg melegen hozzájuk súrlódott és játszotta őket át a forgó tölcséreken az egyenesbe.
Az ég kéken belenézett az arcukba.
Tavasz bársonylott a hegyeken s a szél fölgereblyézte az asszonyok haját.
A sziget táncot keringett.
Se föld. Se fa. Se ég.
Kolóniás gyerekek szétcintányérozták a kedvüket s a levegő-vonaton kiáltások vonatoztak arany sörénnyel.
Se hegy. Se völgy. Se domb.
Csak a gyerekek.
Fehéren. Kéken. Zölden.
Csak a gyerekek.
Kéz. Láb. Fej.
Csak a gyerekek.
Magukban. Játékaikkal. Seregesen.
Csak a gyerekek az örömükkel.
Gyerekek. Gyerekek. Gyerekek.
I. kötet 110
Néha lekukkant az ég.
Néha fölzöldültek a fák.
S ilyenkor még elevenebbek voltak a gyerekek és olyanok voltak, mint a lakodalmas vasárnapok.
A lány kicsorduló könnyel nevetett a szakállas ember mellett és azt mondta:
Halleluja!
Az ember mosolygott és ő is azt mondta:
Halleluja!
A nap diadalmas aranyát haza vitték az emeletes szobába.
Gazdagok és ünneplősek voltak a vérükben. A falak tükröt feszültek körülöttük s a padló szelíden alájuk tenyerelt, hogy megringassa őket. Az emberre levél várt az asztalon. Messziről, a kilenc gyerekes asztalostól. Ijedt, póklábú betűkben zokogó végtelen kiáltás:
Testvér, ölnek bennünket! Mit csináljunk! Te megmenthetsz bennünket, gondolj a kilenc gyerekemre!
Mindnyájunk gyerekeire!
Nehéz, fekete drapériák szakadtak le a plafonról.
A lány megtépte a haját a rémületében.
Az ember leejtette a fejét:
Elértük az estét és megint a régi nóta.
Nem volt több szavuk.
Szemeik mozdulatlanul belenéztek a lámpába s valami láthatatlan kéz zokogással birkózott a torkukban.
De kint még nem halt meg a mozgás.
Az este ezüst harmattal szitálta le magát a magasból.
Kocsik döcögtek. Szirénák visítottak.
Valahonnan sárga fényszórókat szúrtak föl a csillagokba.
Üveghangú járdákon meneteltek a villás szemű katonák.
Elfelejtett történetek visszavándoroltak.
Frontok új seregeket kértek s a boltok siralmat ásítottak az ürességükkel.
Reménytelenség átnyargalt a reggeleken.
A folyó partján néhány holdfejű kiröpítette a vágyait:
I. kötet 111
Még három nap!
A vörösök kezdik átmázolni magukat.
Hallottam, hogy a missziók vezére azt mondta: Nincs muníciójuk s a vezérkar főnöke összepaktált az ellenséggel.
Egy ellenforradalmi társaság a legvörösebb álarc alatt meghempergette magát az egész országban.
Rémhírek pókhálóztak.
Egy istennyavalyás faluban hullahegyeken át kirabolták a csereüzletet.
És mindenütt a síró fuvola:
A gyerekeinkért! A gyerekeinkért!
A forradalmi tanács kihirdette az első statáriumot.
De a vakok ekkor egy rendkívüli csillagot láttak meg az űrben. Újságok új vészbíróért üvöltöztek és senki se vette komolyan az akasztófákat. Fúriák fiadzottak. S csodálatosan a süketekbe is beleszivárogtak a hírek. Mindenki tudta az első órában:
Egyik parasztvárosban kikiáltották az ellenforradalmi kormányt.
Bőrkabátos legények összedolgozták a napszakokat.
Megnémulások! Börtönök! Árulások!
A púpos diák önmagát rakta mérlegre s aki szembe került vele, az alól menthetetlenül kiszaladt a föld.
De a történések azért szakadatlanul történtek.
A tanács lealkudta magát a morfinista tanár mellé.
Most ez a lebágyadt titán ágált a tribünökön:
Engedni kell a fékeken! Demokrácia nélkül meghal az ország szellemi élete! Ki bírja ki ezt az erőfeszítést?!
A spekulatív agyvelők kiterítették magukat, mint valami csalhatatlan táblázatot:
Ha most demokráciát kezdenénk játszani, az az ellenforradalom segítését jelentené!
Ne kapaszkodjunk az üres formulákba!
Egy lelkesült szerkesztő a moszkvai emlékein át:
Forma egymagában nincs! A forma az lényeg és lényeg az forma! És demokrácia sincs. Csak erő van és gyöngeség van. Aki pedig demokráciát hirdet, az a saját gyöngeségét hirdeti ki.
I. kötet 112
A vastagszájú elnök megpróbálta előszónokolni az arany középutat.
Mint valami nehézsúlyú bajnokok rekordot dobáltak az igazsággal. S a látók meglátták ennek az igazságnak a százféle arcát. Valaki le akarta húzni a nyilvánosság függönyeit.
A szakállas ember mindenen túl azt mondta:
Meg kell döglenünk, mert nem hisztek az erőtökben.
S a fehér-kormányos város felől már jöttek a mézszavú fehér kerítők.
Tornyok belehajoltak a perspektívába. Akik komolyan akarták megzavarni a vizeket, azok maguk alá nyergelték a tanár mániáját:
Demokráciát! Demokráciát!
Látszott, hogy visszatarthatatlanul elindultak a lavinák.
De nekifeszültek a fanatikusok.
Éjszakák vért kiáltottak.
Házkutatások. Igazságba vetett hit. Lopások. Szentimentális jóság.
Visszaállatiasodás a családba.
És valaki mégis kibalanszírozta a mérleget.
Tovább! Tovább!
A népjóléti Biztos, mint valami mágikus frigyládát fölmutatta az új kereskedelmi szerződéseket:
Mert a tőkének mindenütt egy morálja van: a mérhetetlen profit!
Az utcákon összezagyvált plakátok boldogságot énekeltek a riasztgató tél elé. De ekkor valahol kifakadtak a kelevények s ekkor valaki vezérkedőn fölzászlózta a bambaságát:
Nem akarunk így élni!
A falu testéből kifakadt tűz volt ez a kiáltás és ez a tűz beleharapott a szomszéd falvakba:
Nem akarunk! Nem akarunk!
A tanácsban összekeveredett a spekuláció. Mindenki tudta, hogy jönni fog s most mégis, mintha ismeretlen gerendák szakadtak volna rájuk. Ellenforradalom. Balonos frázisok szétpukkantak a határozatok előtt. Mindenki szónokolt. De az akarat szennyesen kovászolódott. S valaki rálépett az egyezkedés hídjára.
A szakállas ember meggyújtotta a torkát:
El kell fojtani! Nincs kitérő! El kell fojtani!
I. kötet 113
Az elnök a hadügyi Biztosba akasztotta a fogait.
De hiába. Senki se találta meg magában a rendelkezési jogalapot. Csak a kipózolt szavak vércséskedtek a falak között. A megbolondult falukból pedig rajokban vágtattak föl a megriadt sürgönyök.
A szakállas ember azt mondta:
Elmegyek. Valakinek oda kell adni magát.
Halálidézést játszott. Pedig tudta, mindez hiába. Csak egyszerű kötelességteljesítés önmaga előtt. Irgalmatlanságok karmolták föl magukat az éjszakákban.
Meleg fekete szemeiből a lány eléteregette a kétségeit.
Ő sugártalanul becsukódott:
Megkeresem őket, hogy el ne veszítsem önmagam!
A páncélos vonat nekigurult a mozgó törvényszékkel.
A csönd ekkor masszásan ült az ország fölött.
Csak a jelek. Csak a suttogás.
A vonat emberszíveket csomózott maga után a gazdagságszagú földeken.
Még gondolta:
A jóság erejével megyek hozzájuk s ők megismernek.
De csak a bamba hold sárgult a faluk fölött.
Emberek! Emberek!
Tornyokban vihar elé kongattak a harangok.
Kalitkás viskók kiordították a lázadókat. Pillanatok beledagadtak az örökkévalóságba.
Asszonyok fúriáskodtak. Csillagok vérző szemeket csillogtak. Férfiak hátraszegték a járomba varasodott nyakukat. S a fekete föld mennydörgött a rohanó csizmák alatt.
Emberek! Emberek! Emberek!
De csak a bamba hold sárgult az űrben.
A falu pedig tengerkedőn zuhogott a sínek felé.
Harangok még mindig kongattak.
S a páncélvonatból ekkor ötven acélgolyót furulyáztak szét a bőrkabátos legények.
A szakállas ember kicsattant:
Dögölni!
I. kötet 114
De a falu keresztültengerkedett a hulláin.
S a szakállas ember még parancsolóbban:
Dögölni! Dögölni! Dögölni!
A toronyból kiröpült egy jelzőrakéta.
Valaki átlőtt tüdejű szolga fölkínlódta a kezeit:
Megadjuk magunkat!
De az asszonyok elharapták a logika láncait. Haldoklók bukfenceztek az acélgolyók után.
Ők még pergették eszelősségüket. A halál örült a gesztusainak és aratott.
Új lendület.
Aztán az egész összecsuklott, mint egy partraszaladt hullám.
A szakállas ember hadisarcot számított ki a falura.
Az űr könnyeket virradt.
És megint elülről.
A napok kitárulkoztak, mint valami egymásba teremtett poklok. Parancsoló és jelentő sürgönyök karvalykodtak a vörös határok között.
Zászlók lealázkodtak, zászlók fölujjongtak.
S valami ezerfejű szervezet csak azért született meg a púpos diák mellett, hogy letenyerelje a titoktalan titkokat.
A tanács most az ellenforradalmi kormány megbuktatásán dolgozott.
Az elnök már a 135-ik expozéját szónokolta.
A levegőbe s csak azért, hogy a falak belesápadjanak és a tér vísszaekhózza a hangját.
Mert, akik gondolkodni tudtak, azok mind azt gondolták: ha van ellenforradalmi kormány, mit ér az ellen a legszebb távszónoklat is.
Csak néhány pápaszemes fiatalember törte kerékbe az eszét az újságokban. A forradalmat énekelték speciálisan orthodox kottákról, de néha még így is kilólábazott a húsz esztendejük.
A szakszervezet talmudistái ilyenkor végigöntötték rajtuk a nevettető jelzőket.
Egy csupaszáj hetilapszerkesztő jövendő minisztersége felé domborította magát a jobboldalról.
I. kötet 115
És ekkor mindent lehetett. Lehetett fehéret és lehetett vöröset. Mert ekkor földrengés bujkált az összekovácsolt épület alatt.
A szegények lelke, mert azok még mindig szegények voltak, értelmetlenül dadogott a kapuk előtt.
A gazdagok rafinériája, mert azok még mindig gazdagok voltak, undor nélkül magára emelte a kerítők arcát.
S az üres boltok előtt fölzokogott az éhség.
Megint az asszonyok. A gazdagok és a szegények. A gazdagok dekoratív szomorúsága előzködött a szegények mély szomorúságával.
A gazdagok hájassága alá mentett tüdőkből azt mondták:
Se kenyér! Se tej! Se gyufa! Úristen, megint csak mi az együgyű munkások. Belehalunk ezekbe a szörnyű napokba!
S a szegények belevakultak a gyűlölködés kórusába:
Ezek is a munkásságot akarják becsapni! Nem engedjük magunkat becsapni!!
A fekete színek nőttek s a megkevert fejekben széttüskézett a tagadás.
Az ellenforradalmi kormány keresztény ígéreteket csempészett át a határokon.
Megszállott hisztérikák most a fehér galambról áradoztak.
Forradalmi törvényszékek pedig törvénykeztek.
A mérleg veszettül himbált.
Vörös! Fehér! Fekete! Fehér! Vörös! Fekete!
Vörös! Vörös! Vörös!
Senki sem látott át a pillanaton.
A púpos diák lelkesülten kidolgozta magát önmagából.
A lány féltő hajnalokat sírt a zivataros faluk fölé.
S a szakállas ember szentgyörgyködött a hiábavalóság sodrában.
Terhes szekerek vándoroltak az éhes város felé.
De az igazság maradék nélkül kivágta a szívét. A nap felhőkormokból világított. S az apák elárulták a fiaikat s a lányok elárulták az anyjukat.
Valakinek jönni kellett volna, aki ismeri a maradandóság törvényét.
Csak a káosz.
A szakállas ember mindenütt fölmutatta a testvéri lelkét.
I. kötet 116
De a falu szemei menthetetlenül megvakultak és a falu fülei menthetetlenül megsüketültek.
Csak fogak voltak. Csak körmök voltak. Csak fegyverek voltak.
Valahol a bolondulni tudó nyájra spekulált az ellenforradalmi kormány.
Valahol az ígéret szent hegyére akarta magát földolgozni a forradalmi tanács.
S itt kifakadt a babiloni nyelvzavar.
Fák kék hullákat rügyeztek.
Hatéves gyerekek szemei meglátták a pusztulás sárga országútját.
A szakállas ember kibontotta magát a reménytelen estékben:
Miért? Miért így? Miért kell a halálnak utánam maradni, mikor én a szeretettel akarok járni?!
S a szél megint rátolta a fekete táblákat.
Akik mindent erre az egyetlen kártyára tettek föl, azok elojtották a menekülés lámpáit: mindhalálig! Gyárakban fölállították az utolsó menetszázadokat. S a véletlenek még mindig ígértek valami fantasztikus lehetőséget.
Kitartani hát! Kitartani!
A hasas újságíró most tarkán s valami löttyedt napóleon maszk alatt nyilatkozott meg a Katona-mezőn:
Életeteket is a forradalom életéért! Nézzetek magatokba, a világforradalom pionírjai vagytok s veletek él vagy veletek törik össze az új világ arca. Halált vethettek, és életet vethettek magatok köré. De ki akarhatna itt választást csinálni?
Az emberek összegerendázták a maradék erejüket:
A történelem választott ki bennünket!
Az újságíró harsogtatta a napóleonságát:
Menni! Menni! Menni!
És hanyattestek a tétovaság falai s a lélek nyugalma lobogott, mint az olajjal etetett tűz.
Valaki azt mondta:
Mi most a világosság parancsait teljesítjük be!
I. kötet 117
S valami pillanatnyi hajnal csakugyan végighasadt az országon.
De a föltornyolt indulatok szájaztak: mindez már csak a felelőtlenség játéka. Gyárak fenntartás nélkül aludni kezdtek.
Csomók utakat csomóztak. Néhány erdő elveszett a faínségben.
S valaki a gyűlölködés ízét keverte el a kenyér piros héja alatt.
A határokon megint megkapaszkodtak a frontok.
De ugyanekkor pogromra éhes cédulák estek le a vízfejűek asztalára.
Valaki, mintha kiválaszthatatlanul összekavarta volna az Igent és a Nemet. A várakozás barlangszájában ült minden. És nem volt itt az Ember, aki föl tudta volna emelni a rendtevés ostorát.
Néhány mániákus pedig belevetette magát a káoszba:
Isten! Isten!
A szakállas ember gyújtogatta magát a szédült faluk előtt:
Emberek! Emberek! Emberek!
De csak a süket tagadás éjszakázott mindenütt. Hová megérkezett, ott szétpozdorjázott az őrület s ahonnan elment, ott újra fölágaskodott a fehér hullám. Már csak az órák rendszertelen járásán múlott minden.
Napok könyörtelen láncot csikorogtak.
Némelyek még tisztára mosakodtak az önzetlenség forrásainál, de maradék nélkül már ezek sem tudták fölgöngyölíteni a gyanakvás uszályát.
Az elnök, hogy megmutassa a taktikai képességeit, fújni kezdte a jobboldal nótáját.
S a fekete utcákban ekkor tőrös lángokat kiáltott az éhség.
Mert a palotás házakban már születendő volt a pusztulás.
Kereskedők csak bizonyos kamrák felé csatornázták el a dugott áruikat.
Hajnalok nem tudtak fölhasadni. Kövér asszonyok belesírták magukat a sovány asszonyokba és így ordítottak ki a zavaros szemeikből:
Mi gyönge asszonyok vagyunk! Húst agyatok! Tejet agyatok! Puha gyolcsot adjatok! Mi az egész nemzedék anyja vagyunk!
Ez a kielégíthetetlenség zsoltára volt.
De a hegyoldalra tolt villákban fehér ágyakon még pirították magukat a szegénység gyerekei.
Fiúk és lányok.
S ők észrevétlenül magukba kamrázták az ajándékozó időt.
I. kötet 118
Az ő hangjuk még néha átpántlikázott a reménytelenség egén.
S valakinek ilyenkor istenerővel sikerült egyenesbe támogatni a falakat.
Nincs megállás!
Az elnök extázisba kergette magát az ötszázak ülésén.
Világforradalom!
Valakiből kiszakadt egy vénasszonyos sóhajtás.
Eltikkadt szemek úsztak a padok fölött.
De ő ügyesen a kétségek fölé tornázta magát:
Győzni fogunk, mert győznünk kell a világ proletariátusa nevében. Az összesség testvéri megmozdulásáról van most szó. Mi az idők kiválasztott fiai vagyunk s csak napokon múlik, hogy fölgyulladjon körülöttünk a világ minden nyomorúsága. Nekünk előre kell mennünk, ez a mi sors-rendeltetésünk s aki gyáván vagy gonoszul elibünk áll, azt könyörtelenül letiporjuk.
A púpos diák lobogtatta a fanatizmusát:
Mert aki élni akar, az merjen meghalni is az életért!
S kint ekkor itt is, ott is meghasadt a csönd.
Az elnök tovább gombolyította a frázisait.
A sárga téglaketrecekből elindultak a főkolomposok.
Utcák keverték a rohanást. Emberek arcára fölszaladt a lárva. Emberek arcáról leesett a lárva. Valaki értelmetlen szavakat kiabált a telefonba. S néhány egyenruhás kamasz rózsaszínű pátosszal kezet csókolt az anyjának.
Az ötszázak ülésén ebédidő nélkül áttértek a pénzügyi kérdésre. Egy kenderszőke emberke a valuta megjavítási lehetőségéről értekezett. S a teljhatalmú városparancsnok most észrevétlenül kicsúszott az ajtón.
Valahonnan, mintha ágyúk döcögését lehetett volna hallani.
A boltok előtt fekete sorokban kígyósodtak az asszonyok.
Percek ólmos testtel estek le a tornyokból.
És minden belesúlyosult az ólomba.
A levegő. A hang. A fény. A hő.
A galambok kiröpülnek…
A boltok előtt pedig a lárvás asszonyok:
A munkásság már nem tűrheti soká ezt a megkínoztatást.
Ha valakinek meglett volna a tisztavizű szeme, most megláthatta volna az akarat szétfiadzó erejét.
A bazilika előtt egy elmaszkírozott pap leejtette az irattáskáját. S néhány pillanat múlva az emberek kezébe, senkisem tudta honnan, belerepült egy cédula:
Jézus fehér bárányai! Elérkezett a leszámolás órája.
Mintha száz helyen egyszerre késelték volna meg, fölordított a vörös város:
Ellenforradalom!
Néhány bélyeges legény égig kiáltotta a rémületét:
Fegyverbe! Fegyverbe!
De a fölszakadt káosz ekkor már magába nyelt minden különvalót.
Az összekötő hídnál egy vörösőr észrevette az első monitort.
Fehér zászlókkal.
Aztán még egy és még egy és még egy és még egy.
Odvas száj volt fölöttük az ég.
S ők roppant tarajú kakasok, ringatóztak a halálos város alá.
Valaki telefonálni akart, a központ nem vette föl a kapcsolást.
Zabolátlan lélektüzek pattogtak föl az utcákon.
Autók röpültek.
Harangok megoldották a nyelvüket.
Néhány gyereket fölmorzsoltak a kerekek.
Színek szédülést peregtek.
Üzletek elbújtak az alattomosságukban.
A Ludovikában riadóba csattantak a kürtösök.
Házmesterek cibálni kezdték a vörös zászlókat.
Tisztán azonban még senki sem látta a dolgok rendjét.
I. kötet 120
Könyörületesség fiatal fái virágoztak.
Röpiratok. Akarattal kevert aknák. Jeligék, amelyeket egyre többen kezdenek megérteni.
S az ötszázak tanácsán még mindig szónokolt a kenderhajú emberke:
És indítványozom a bélyeggyűjtemények rekvirálását!
Valaki fölszakította az ajtót:
Az ellenforradalom!
Mintha mindenki elvesztette volna a fejét.
A rekedt kiáltás keresztül repesztette a levegőt s aztán testesen megállt a padok fölött.
A pillanat összetörött a csöndben.
Ablakok megmutatták a nekifeküdt monitorokat.
Egy kancsalszemű meghülyülten csodálkozott:
Fehér zászlók alatt!?
Az első hajón mennydörgött a parancsnok:
Teljes gőzzel!!
Szócsövek huhogtak.
A parthoz kötött uszályokra is fölszaladtak a fehér zászlók. Egy megbízható monitor, mint támadó kifutott a kikötőből, s a vízen egyszerre az is fehér lett.
Teljes fényű nap megmutatta a pusztulás száját.
Legelőször a púpos diák találta meg magát.
S aztán egyszerre:
Fegyverbe! Fegyverbe!
De valaki, mintha gyámoltalanul elsírta volna magát:
Kikapcsolták a telefont!
A púpos diák a gyári őrségért ordítozott.
De hiába.
Mert senkisem találta a teljhatalmú városparancsnokot.
S a város ekkor már fölnyüzsgött eszetlenül.
A házak fehér embereket löktek ki magukból. A fehér emberek fehér zászlókat cipeltek a gomblyukukban.
Utcák erre-arra cibálták a szétbomlott fehérséget.
Eszelős szemek és eszelős fülek várták a könyörtelen jelet a víz felől.
I. kötet 121
Ezalatt a munícióraktár mögött ismeretlen tettesek lemészárolták az őrséget.
Hat óra.
A kerületi munkástanácsok fölszippantották szétriadt tagjaikat.
Autók elszánt futárokat röpítettek roppant gránátok között.
Elbolondított asszonyok le akarták harapni a megigazult férfiak lábait.
A monitorok leadták az első lövést.
És ekkor egyszerre összegubancolódott a város.
A tanácsházról gyökérig leporzott az erkély.
Az ötszáz ember logika nélkül mentette magát a falak közül.
Ágyú. Gépfegyver. Revolverek.
Bűzlő alkonyat vonított az utcákban.
A púpos diák fölszuronyozott fegyverrel dirigált:
Barikádra!
Valahol a külvárosokban sírtak és üvöltöttek a gyárkürtök. Az ég ekkor már ereszkedett a föld felé. S a köves utakon földöcögtek az acélsörényes kígyók.
Gyárak, műhelyek és irodák vörös fiai kihozták áldozásra az életüket.
A tanácsház előtt söpörtek a golyószórók.
A monitorok kimennydörögték a közeli házak ablakait.
De föltelett az éjszaka és ez eligazította a mérleget.
És ekkor csodálatosan már a városparancsnok is a helyén volt.
Mindenki a helyén volt.
A félelem és a győzelem misztikus jelei ragyogtak.
Néhányan még nem tudták megállítani magukat a rohamban, néhányan még szétszórták a drága vérüket.
Különben minden belehasalt az éjszakába.
Az éjszaka bársonylott, mint a fájdalmas tó.
De az órák irgalmatlanul tovább zöcskölték az időt.
A szörnyű feketeségben alig lehetett hallani azt az artikulátlan ordítást, amely a határok vonaglásától szakadt a város felé.
Valaki Erős meglökte a frontokat.
Súlyos drapériák alatt nyüzsögtek a széthulló seregek.
Rombolás. Pusztulás. Születés.
I. kötet 122
Egy egész világ remegett hideglelősen az éjszaka bundájában.
Úristen! Úristen!
S az emberek fejéből többé nem lehetett kitörülni az ellenforradalom lehetőségét.
Megint eljön és győzni fog!
Némelyek, hogy minden eshetőségre készen legyenek különféle amuletteket szallagoztak a nyakukba.
Javulásra tért tolvajoknak újra megenyvesedtek az ujjaik.
Pálinkamérők jópénzért megreszkírozták a fejüket.
S a nyilvánosházak zongorái körül terveket főztek a morál fehér lovagjai.
Mindenki hitte megint el fog jönni a törvénykező nap és akkor jaj lesz azoknak, akik alulmaradnak.
És mindez a vidéken már valóságnak élt az emberek szívében s a szemek az összeomlás pontos dátumát rejtegették.
Mindenki a bujdosó királyról beszélt s az elrejtett gabonáról amit félteni kezdtek a csírázástól.
De jönnek az ellenséges ország katonái s azok meg fognak váltani bennünket.
Egy golyvás öreg nyöszörgött az emlékein át:
Ó ki tudja, azokban is nem-e az ördög lakik!
Hát lehet veszedelmesebb valaki annál, mint aki azt mondja: mit a király és mit az isten! Ezeknek kelevény van a lelkükben és megéheztek a vagyonunkra.
A szegények se szeretik őket.
Csak a gonoszok szeretik őket.
Meg az istentagadók szeretik őket.
A szakállas ember pedig járta a halálszagú utakat s hogy a zsugoriak meglágyuljanak s a látók lássanak újra és újra kiprédikálta a lelkét:
Testvérek!
S az emberek csak néztek rá sötét állati szemeikkel és véresre harapták az ajkukat, hogy ki ne forrjon közülök az átok.
De ahogy magukra maradtak leomoltak a szent mécsek alá és fanatikusan imádkoztak az isten kegyetlen ostoráért.
I. kötet 123
Az öreg asszonyokat lidérces álomlátások gyötörték szüntelenül.
Egy főpapi küldönc bizalmas körrendelettel futkározott a plébániák között.
Kórházak nyavalyásainak azt mondták az apácák:
Imádkozzatok, mert közeledik az utolsó nap s az egész világ elpusztul a fölforgatók bűneiben.
A becsületességhez szorított üzleteseknek már savósodni kezdett a vérük s minden feléjük tévedt embernek a jólét közeli lehetőségéről meséltek.
Ó, de hol vannak itt azok az apák és azok az anyák, akik ezeket a gazembereket letörnék?!
Az ország terhes volt a holnap testével s minden száz ember közül legalább kilencvenöt már hitte, ezek után csak a pocsolyákba visszafordulás jöhet.
Voltak napvilágra mentett szolgák, akik előkaparták a régi gazdájukat és sírva fakadtak előttük, mint az éjszakába maradt gyerekek.
Szánjatok meg bennünket.
Irgalom! Irgalom!
Asszonyok sakálosan üvöltöttek az üres boltok előtt:
Akasztófára a tanácskozó kutyákkal!
A kormányzótanács a fuldoklók életösztönével tartotta magát.
Hogy mindennek elejét vegyék, ingyen könyveket nyomattak a testvériség értelméről s a munkanélküliek jövedelmét majdnem egyenlőre emelték a dolgozók fizetésével.
De a megbokrosodott asszonyok poklot ordítoztak s a könnyű bankókat beleeregették a szélbe.
Papok összezagyválták a tömegek lelkét. Bűnbocsánatot hirdettek. S panaszkodó, csámpás prosszessziókat vezettek át a megtépett utcákon.
Isten báránya ki elveszed a világ bűneit.
Könyörögj érettünk!
Reggelenként kanálisszájú plakátok bűzlöttek le a falakról:
A zsidók keresztény vérben áztatják a lábaikat!
Fehér testvérek, ne engedjük a kereszt meggyalázását!!
A tanácsházban bordélyt rendeztek be a véres szájú biztosok!
I. kötet 124
Ilyen hullámok még nem táncoltak soha ezen a földön.
A városok így nem vesztették el önmagukat. S így még a faluk sem vesztették el magukat soha.
A szakállas ember vérző, futásra mart zsidókkal találkozott az országúton.
Ments meg bennünket a haláltól!
Nekik akarta adni az erejét.
De azok tovább szaladtak a vérző szívükkel.
Mezítelen gyerekek átfutottak az éjszaka barlangjain.
És megint elülről.
Valaki ekkor szabályos ívben egy kénszínű hálót vontatott föl az ország fölé.
Érezni lehetett, amint a levegő lassan, lassan testessé sűrűsödik.
A tanácsházban nappalokat és éjszakákat egyszínűvé dolgozták a fanatikusok.
Tovább! tovább!
De ez a hang elveszett a kiteljesedett hálóban. Mert ez a háló az általános rémület összefelhőzése volt. S ezen kívül már alig is tartotta meg valami a törvényesség formáját.
Világok sírnak. Forradalmak zokognak.
A pusztulás kinyitotta nagy istenszáját a dolgok fölött.
Remélni. Verekedni. Kétségbeesni.
Ó! Ó!
Napok fájdalmasan egymásra omlottak, mint a kenyértelen testvérek.
Hidak nyirkos boltozatai alatt megvárták egymást az éjszakák.
S ha valaki lámpával akart takaródzani a rémülete elől, azt lámpástól együtt megette a rémület.
S ha valaki füttyszóval akarta elűzni a rémületét, azt füttyöstül együtt megette a rémület.
S ha valaki részegségbe menekült a rémülete elől, azt részegségével együtt megette a rémület.
Mert ez most az élet egyetlen formája volt.
S a papok felelőtlen hókuszpókusza.
És néhány újságíró hiénáskodása a régi szemetek körül.
I. kötet 125
A határokon pedig felgöngyölődtek a frontok. Üres muníciós vonatok zakatoltak visszafelé. Széthullott seregek törvényt ültek az ellentálló falukon.
S a parancsok már nem voltak parancsok, csak rémítő ordítások egy elfülledt barlangban.
Az idő mérföldesen járt a kalendáriumi dátumok között.
Valaki még egyszer kiadta a jelszót:
Bízzunk a világforradalomban!
De nyomban fölrémült a reménytelen kórus:
Az ellenség már az ország közepe felé jár.
Asszonyok már nem engednek haza bennünket az elveink miatt!
S némely cinikus nagyságok vicceket kezdtek mondani a menekülés lehetőségéről.
A rémület pedig egyre csak terjeszkedett s mint valami szörnyű járványt az emberek magukba szedték a pórusaikon. S hiába voltak a bizonykodás fortisszimói, senki sem tudta megtalálni az egyenesség fonalát.
A jobboldal csalta a baloldalt s a baloldal halált vicsorgott a jobboldalra.
Néhány fanatikus listát körözött a halál kivédésére.
Ezalatt pedig jöttek az ellenséges seregek.
Szabadon és gőgösen, mint a komoly győztesek.
Félre a politikusokkal!
Néhányunk erejére támaszkodhatunk csupán. De holnap talán már ez is későn lesz!
A szakállas ember azt mondta a gyülekezetben:
Két fegyverünk volt, a boldogságot kereső hit és a boldogtalanságot legyőző erő! Egyiket se használtuk ki a maga idejében. A pusztulás szélére kellett érnetek, hogy fölébredjetek. És most! És most! De veletek vagyok. Mert én mindig azokkal megyek, akikben felhúzott kanóccal ég az élet.
A város lidérces álomban vonaglott s itt százhúsz ember egymásba lelkezte az új harcot.
Utolsó leheletünkig a proletariátusért!
Vörös szógalambok röpködtek a falak között.
I. kötet 126
Avizálni a gyárakat!
De valaki ekkor már hiányzott a teremből.
Mintha minden elvesztette volna az egy igaz arcát.
A bőrkabátos legények két forradalmi tisztet a folyóba öltek ezen az éjszakán.
A legbátrabbak fejében is elmerültek a kivezető utak.
Mindenütt a kétszínűség lámpái árulkodtak.
Csak a spekuláció. Csak a magaféltés. Csak a rémület.
Az asszonyok utolsó gyökérszálukat is kitépték a vörös életből. Boltok poklosan sötétültek.
S a megtépett férfiak hazátlanul bolyongtak a kénszagú utcákon.
Mert a kénsárga háló ekkor már eget és földet kérlelhetetlenül összeakasztott.
S a levegő tele volt kénnel, hogy az embereken majdnem kivérzett a fulladás.
A rémület sárga képe dominált.
Az ellenséges hadsereg vezére parlamentert küldött be a város határáról.
A forradalmi tanácsban takargatás nélkül ketté szakadtak az erők.
Kitartani az utolsó emberig!
Elég volt! Elég volt! Elég volt!
Békét akarunk!
Testvérárulók!
De mindez már csak a hiábavalóság trombitása volt. A holnap formája könyörtelenül meg volt határozva. És nem voltak vágyak és nem voltak kétségek.
Az elnök gesztusok nélkül beszélt a tribünön:
Csalatkoztam bennetek. De nincsenek megbánni valóim, mert aki hisz az igazságban, az soha nem bánhatja, amit ezért az igazságért elkövetett! Testvéreim, ma elvesztettük a harcot. De mondom, az örömösek korán örülnek, mert mi holnap újra kezdjük ezt a harcot! Nekünk sorsunk van testvéreim s a kiválasztottak útján nincs megállás! Ha máma megölnek bennünket az erőben, holnap föltámadunk az igazságban!
A szavak halottak fölött zokogtak.
Percek szomorúságot pernyéztek.
I. kötet 127
Az ablakokon vérzett a délután.
Valaki kiszárnyazta magát a végzet fölé:
Kiev! Moszkva! Pétervár!
Az elnök még zengett orgonásan:
Hittem, ha halnunk kell, a barikádokon halunk! De bevégeztetett. S holnap megkezdődik rajtunk az inkvizíció.
Este volt.
A város alatt parádésra zászlózták magukat a megszálló csapatok.
Mindenki a holnapra gondolt.
A tanácsházat mintha tetőig belemártották volna a szomorúság fertőjébe.
Barátok nem mertek egymásra nézni. Valaki láthatatlanul iratokat tépdesett a zsebében.
S néhány lehasznált, elpúposodott ember takargatás nélkül sírt, mint az özvegyen maradt szerelmesek.
A szakállas ember azt gondolta a magányos sarokban:
Holnap mindent elülről!
Otthon a kétségbeesett lány nem merte ráemelni a szemeit. Ekkor pedig már semmi különös nem látszott rajta.
Jó voltál hozzám! Testvér… Ilyen asszonyt keressenek magukhoz a bántott emberek.
A lány sírt.
Kint számolatlan fegyverek durrogtak.
Bús falak között ezüstösen csengetett az éjszaka.
A szakállas ember idegen barázdák alá maszkírozta magát a tükörben.
Ez a mi sorsunk. Gyógyítani akarunk és megveretünk!
Elmész?
A szemeid elől. Mert tőled nincsenek elmenő utaim. S mennél kevesebbet látnak belőlem a szemeid, én annál közelebb leszek hozzád.
Elmész!
Elmegyek!
Reggel aranyhídjain feljött az új nap.
Az udvaron valaki eszelősen ordította a fájdalmát:
Az uramat! Az uramat!
I. kötet 128
Puskák kerepeltek.
A lány térdre csuklott a szakállas ember előtt:
Menj! Menj! Menj!
Mankósan és öregesen letolvajkodott a hátsó lépcsőkön.
Valaki üvöltve elrohant mellette s egyik lábáról nagy csöppekben hullott utána a vér.
A vörös zászlók, mint a falakból kinyitott pengék, rongyosan visszacsukódtak a kövekbe.
Sárgán reflektorozott a nap.
Utcák ájultan szétterültek.
Itt-ott menekülő emberek vágták át a perspektívát.
Páncélvonat.
Rendőrök sintérkedő hurkokkal.
És voltak fejetlen rohanók, akik belebuktak a hurkokba.
Fájdalmak iránytalanságot ordítottak.
Kezdődött a testvértelen játék.
Egy gerinctelen író Vatermörder-gallérban és fehér zászlóval új gyökeret fogott a centrumban.
III.
Idő fekete csillagokat ellett.
Sárga pocsolyák fölitták a nyarat.
Nincsenek perspektívák.
Ó ember! Ember!
Ki merné most elvinni magát a meggyalázott erdők felé?
Házak szemei gyáván bandzsítottak s az emberek szája, mint egy elkékült seb, szinte már vérszagosan kiáltotta:
Halál! Halál! Halál!
A menekülés érzése töltött el mindenkit, de a végső pillanatban senki sem tudott átlépni egy bizonyos körön.
Anyák mellében kiszáradt a jóság édes teje.
S a hegyek hiába nyújtották föl zöld fenyőlámpáikat.
I. kötet 129
Duzzadt bakacsinfelhők vándoroltak az égen s az utak használhatatlanul lecsurogtak a völgybe. Ez reális valóságnak látszott. S a polgárok ősi törvényeiben se bujtathatta el magát többé senki.
Egyetlen jel égett mindenek fölött s mintegy a föld közepén kereszttel a homlokán.
S még voltak néhányan, akik így bizakodtak az elpiszkosodott boltok előtt:
Én hallottam, a kormány demokratikus szellemben akar dolgozni s akkor mindnyájunkra fölvirrad!
De az órák minden jó reményt könyörtelenül lelegeltek.
Éjszakák kriptát nyirkosodtak.
Nappalok ájultan szétvéreztek a dolgok értelme fölött.
Mintha állandó borzongás gyötörte volna a földet. Legbátrabb legények is elvesztették a merszük, apák egy éjszaka alatt megőszültek s az anyák ráncos arca megkövesedett a fájdalomtól.
Naponta öles plakátokat mázoltak ki a városháza kapujára:
Minden rendben van! Mi Jézus testvérei vagyunk!
A rémhírterjesztők irgalmatlanul fölkoncoltatnak!
De esténként valahonnan a legmélyebb sötétből fölordított egy kinyomozhatatlan száj:
Holnap megérkeznek a fehérgárdisták és bosszút állnak rajtunk irgalmatlanul!
Lampionos termekben bádogfrázisokat röhögtek ki magukból a hatalom őrültjei:
Isten! Haza! Család!
A napok úgy haltak meg, mint megmérgezett kutyák a gőzölgő szemétdombokon.
S kint a város szélein ekkor már halálverítékben feküdtek a tagló alá készülő emberek.
A hold vörösréz-tükröt pergetett a világ fölött. Lámpák ijedten megvakultak.
Szerelmesek széthúzták a bujtogató ágyakat. És senki sem merte fölcsuklani magából az igazság hangját.
Egy öregasszony ült az ország közepében s az összetartás vérző köteleit csomózta a szemeiben.
I. kötet 130
Ember! Ember!
És még azt mondta minden tájak felé:
Még nem veszett el minden. Vörös zászlók alatt én láttam a menetelő kamaszokat.
Fiúkat és lányokat. Azok szeméből nem lehet kiverni az idő értelmét.
Berácsozott ablakok a fájdalom orgiáit lihegték.
Fölszabadult ösztönök átmarták magukat az éjszakákon.
Valaki néha fölmutatta az elárult keresztet, de az is csak pillanatokat élt. Összeroskadás.
Távolok egybekiáltották a teret.
Megkeményedett földek gyógyíthatatlanul kisebesedtek.
Egy begyöpösödött pártvezér egyensúlyt prédikált az egyesületekben.
De egyre többen laktak jól a hiábavalóság kásájától.
Aztán minden összezavarodott.
S ekkor hirtelen a mozgás központjába dolgozták magukat a darutollasok.
Az őrültség, a gúny és a bestialitás fáklyái világítottak. Csak a csönd hallgatott könyörtelenül.
Pedig tudta, hogy mindennek a gyökere ez a hallgatás.
Esték kimerülten rászakadtak s a reggelek fölordítottak belőle, mint a vajúdó állatok.
De mindezt nem vette tudomásul. Napok és hetek masíroztak át az űrön.
Mi lesz velünk?! Ó, mi lesz velünk?!
Kérdések hullazöld kígyókba meredtek. Emberek a fájdalom határtalanságát hordták magukban. S a csönd egyre ólmosabbá nehezedett az időben.
Némelyek úgy látták, már évek óta ül a vörös kövön az erdő előtt. Harangok összekiáltották fölötte a tisztaság ünnepeit.
S a sikátorok keresztjéről felévéreztek a nyavalyába esett lányok:
Segíts rajtunk, elveszetteken! Segíts rajtunk!
Irgalom! Irgalom! Irgalom!
S az ország fölött kövér pászmákban egyre közeledett a szomorúság.
Mindenki sejtette, egyetlen szó kimondásán múlik az egész, de senkisem tudott ráhibázni a megváltó igére. A horizonton sárga batyukkal cihelőztek az eljövendő napok.
A legkitapinthatóbb valóság is valami eltorzult maszk mögött bujkált.
Általános éhség és a vallási őrület kísértett.
A perifériákon egy színébeigazult vörös gyűlölettel injekciózta a szegények eszét.
Nyomorultak összebirkásodtak.
Hát mégis meg kell döglenünk?
Mi a mi megbocsáthatatlan bűnünk?
Meg köll döglenünk és kész…
Együgyű sóhajok liliomosodtak a pocsolyákból.
Lányok sarlóba vékonyodtak a szüzesség őrizetében.
Rémült gyerekszemek kútjában darabokra törött a hold.
Gondoljatok a megfeszítettre!
Ezt mindig a darutollasok kiáltották, akik tüzes fogókat hordtak a szemeikben s szörnyű körmeik alól ekkor már kivirágzott az idegen vér. Harangok temetők fölött lóbálták ércszíveiket. Tükrök letörülhetetlenül magukra vették a siránkozók arcát. Az indulni akarók elé árkokat gonoszkodott a föld.
S ez így volt már hetek óta.
Élve-holtan.
Ó, ki érhetne itt túl a bizonytalanságon?
Voltak, akik egy jósnőhöz processzióztak a folyó túlsó partjára.
De később belátták, ez is összeszövetkezett a végzettel.
Egy napon a trachomás-szemű harangozó azt mondta a korcsmában:
Éjjel megálmodtam az igazsághoz vezető utat. Megjelent nekem a megfeszített és tisztán hallottam, mikor azt mondta: Fogjatok baltát és irtsátok ki magatok közül a Sátán fiait!
És ki ne tudta volna itt az álmok értelmét?…
I. kötet 132
Egy fogatlan némber szétsúgta a pálinkásüvegek között:
Én mondom, a zsidók okai mindennek!
Ezen az éjszakán fejszés árnyak lihegtek föl a kormosbélű utcákon.
Bagolyszemű lámpák öngyilkosok lettek a szégyentől.
Percek belefagytak az időbe mozdulhatatlanul.
Csak ők. Csak ők.
Még voltak, akik el akarták veszejteni a célirányos utakat.
De a harangozó harangozott.
S aztán, senkisem tudta miért, a Jézus-szakállú zsidót, a hordóhasú feleségét és a tizenhárom gyerekét vérbe teregették a pálinkamocskos deszkákon.
Megváltottuk magunkat s most hasonlók vagyunk a ma született gyermekhez!
Némelyek poklos szemekkel már a hordók előtt feküdtek, de az erősebbek a két megkárosodott lábukon énekeltek.
S a fölhasadt reggelben valaki még zászlósan fölmutatta a Jézus-szakállú zsidót:
Ölni! Ölni! Ölni!
A harangozó a hollók és hiénák nyelvén harangozott.
S ekkor mindenki szeméből egyszerre kiesett a lámpa s akik emlékezni tudtak a tegnapjaikra, azok hebegőn lemondottak az életükről.
Szívek sírtak.
Bajonettek énekeltek.
A legöregebb asszonyok se emlékeztek ilyen időkre.
Mindenki érezte: valami rendkívülinek kell történnie.
Az őrület pedig tovább gyújtogatott s a szegények csontjait borzalmasan kihegyezték a kenyértelen napok.
Minden bizalom gyökértelenül a felesküdött bírák felé alázatoskodott.
De a reteszesfejű emberkék halálos szentenciák elé skáláztak az öröksötét irodákban. Valaki vasmarokkal tartott egy elszakíthatatlan istrángot. Sötétség barlangjai megfejthetetlen titkokat dugdostak.
S néha és egyre sűrűbben minden nyom nélkül eltűnt egy-egy nyugtalanabbvérű ember. Férfi és Asszony. A megáradt folyó harmadnapra kihányta magából a kék hullákat.
I. kötet 133
Minden napnak megvoltak a maga frenetikus szenzációi. De később valami átkiálthatatlan, hamuszürke csönd kásásodott az agyakra.
Mintha egy túlzsúfolt bura alatt történne minden. S az embereket mégis kilelte a hideg a magányosság érzésétől. Utcák szétestek az ürességben. S a dombokról, mert semminek se volt Miértje, kótyagosan visszacsurogtak a napok.
Rongyos gúnyák alól igénytelenséget kérődzött a nyomorúság.
Iramok összecsuklottak a kezdésben.
Hangok elvesztették a színüket.
A lemondás egyetlen grimasza volt a minden.
S akik még sírni mertek, azok együgyűen összesírták a halottjaikat.
Az apa kiszúrt két szemével, mint egy temetési nap ült az asztalnál és mindenre csak azt mondta:
Sötét van… Sötét van… Sötét van…
Anyák szinte elhamusodtak a termékenység gondolatában.
Mindenki kést hordott a szívében.
Mert a darutollasok ekkor már a gyerekek puhácska húsába is belekóstoltak.
Kint, a jégvermek háta mögött három fölhasított hasú lánykát találtak meg a kutyákra vadászó napszámosok. S egy este egész sereg anya vonult keresztül a csukottszemű városon, hogy valahonnan előkaparják az elveszett gyerekeiket.
Ekkor már várni lehetett, hogy igazán valami különös fog történni.
A várakozás nehéz perceit élte mindenki.
De semmi se változott.
A fájdalmukat üvöltő asszonyokat egyszerűen hurokra szedték a rendőrök s a megrémült utcákon bombákkal és fölszúrt bajonettekkel átmasíroztak a darutollasok.
S mégis a fölszakadt konyhaajtók előtt másnap már tudták az asszonyok:
Az asztalos kisfiának valaki bicsakkal kettéhasította a nyelvét.
Egy kórósovány vénasszony az eszelősség határán malmozta:
A katonák!
A lányka! Jó isten, a patyolattestű lányka.
Valaki észrevétlenül kilőtte alóla a földet.
Valahol a fehér országutakon darutollas hadnagyok kísértek egy megvasalt néptanítót s mikor észrevették, hogy kék a szeme, mint valami bélpoklost odaszögezték az első fához.
A látók már állandóan egy szörnyű tükör előtt álltak és minden pillanatban összeesett bennük a világ.
A nyersvér szagát tisztán ki lehetett érezni a levegőből.
S most már a kegyetlen hőség is fölütötte magát.
Nemsokára fekete kisznikocsik jelentek meg az utcákon.
A gazdagok egészen belefeledkezték magukat a fertőtlenítő kádakba.
Megkoszosodott gebék döglötten a konflisok elé térdeltek s a hirdetőoszlopokon egymást hágták a népjóléti miniszter lilavörös plakátjai.
Csak a koporsócsináló asztalosok dolgoztak.
Órák hosszúsága az apátia sárga kencéjével mázolt át mindent.
Házak tövében félelem nélkül mászkáltak ide-oda az ösztövér patkányok.
Valakinek eszébe jutott, hogy küldöttség menjen a klérushoz.
Ó, égi szózat! Talán még segíthetsz rajtunk.
S ezután a nap minden órájában megszólaltak a harangok, búsan és elveszőn a hamuszürke levegőben.
Az emberek ilyenkor elvesztették a fejüket. Kívánták magukra isten gyógyító simogatását.
Leborultak az utcák fertőzött köveire s szinte állati torokkal sírtak.
Aztán megint csak a hullás.
Elhullás.
Zsidók és keresztények.
Szegények.
És szegények.
Mert valamennyiöket kegyetlenül összelátta a halál.
I. kötet 135
A nap, mint egy értelmetlen vérfolt állt az ég közepén.
Egyszerre sokaknak máglya gyulladt a fejében.
S az utakat megint összekeverte valami elátkozott szél.
Történések vörös-fekete orsókat peregtek s a titkok kapusan fölásítottak.
Emberek szemében többé nem fértek el a dolgok.
A kormány ekkor már elég erősnek érezte magát, hogy félredobhassa a fölmaszkírozott képét.
S voltak, akik csodálatosan ettől a gesztustól is a testvéri összevezetést várták.
A törvény! A törvény!
Mondták s a tavaszok szele futkosott a fejükben.
Ó, szerencsétlenek, kire is számíthattunk eddig, ha nem éppen az igazságos törvényre?!
A kormány a jog és az erkölcs álláspontján van s majd meglátjátok egyszerre szétzúzza körülöttünk ezt az iszonyatos poklot.
Munkát ad és megvédi a gyermekeinket! Ez nekünk elég…
De senki sem öregedett bele ebbe a mániájába.
Falakról öles plakátok a statáriumot kiáltották. Rendőrök szabadon engedték magukban a sárga farkaskutyákat. Örvények örvénylettek. Az utakon búcsúzkodó szavak meneteltek, mint a kenyértelen özvegyek.
És nem volt senki, aki föltrombitálta volna a kunyhókat.
Most minden gazember arany csillagok alatt indult el az életével.
Vasravert ácsok diadalkapukat nyomorodtak a hóhérok elé.
Szaros börtönfalak halottakat labdáztak az estékben.
Az asszonyok kígyója akkor eszelősen fölsorakozott a reménytelenség várai körül. Napok láthatatlan motollákkal belelapátolták őket a hetekbe. Árva szemeikben keresztben feküdt a jóság s azt sem vették észre, hogy nehéz fejükből a szomorúság csomósan kiszedte a hajat. Néha úgy látszott, már nincs is meg a reális formájuk. Rájuk szakadtak az esték s ők panaszosan szétfolytak a térdeplő házak között.
Csak valakinek az elkarmosodott tíz ujja világított.
I. kötet 136
S néha egyszerre ezer torokból fölszakadt valami meghatározatlan üvöltés. Az első ilyen kiáltásnak még senki sem tudta az értelmét, de később borzalmasan ez is megvilágosodott. Vérfoltos utcák összeborzadtak a rohanó emberek alatt s az alvó gyerekek homlokán kijegecesedett a veríték.
Aztán szakadatlanul vonítottak a börtönök.
Egy öreg kulcsár, aki a kaszárnyák pincéihez volt beosztva, vérfolyókat mesélt a templom előtt. S még azt mondta:
Lassan mindenkit előkaparunk. El akarták csavarni a rendet, de mi most kicsavarjuk a nyakukat. Tegnap egy dandárparancsnoknak vörös csillagot égettünk a homlokára.
Valaki szájából kiröpült a gyöngeség sóhaja, mint egy megrémült fehér galamb.
Lihegő emberek bolondul összegyűrűsödtek.
Le az árulókkal!
Kiáltások bicskáztak.
Halál az árulókra!
Emberek!
Halál! Halál! Halál!
A megtépázott Gyönge menekült az utcákban.
Rettentő volt a hőség.
Egy háromlábú rokkantnak most a zsidók negyede ágált föl a fejében.
A pájeszosokhoz!!!
Fölingerelt embersakálok meneteltek a kicsordult napban.
S ez alatt.
A város perifériáin 25 mosónő testét majálisosan fölvirágozta a rüh.
Egy idegen kutya boldogtalanságot szült a viciné ablakába.
Az erdőben néhány bujkáló katona közös akarattal lenyelte a vörös zászlót.
És a menetelők csak meneteltek.
Szaporodtak.
S a szemeikből tüzes karikák trappoltak előre a beszögezett ajtók felé.
De minden hiába volt.
Akiket kiválasztott az isten, azok könyörtelenül meghaltak.
Botok hasítottak, bicsakok összezúzták a csontot.
I. kötet 137
Egy selyemkaftános öreg, mintha csodát akarna tenni, prédikációba rémült az utca közepén:
Testvéreink!
Ezren egyszerre üvöltötték:
Zsidó! Zsidó! Zsidó!
De az öreg még mindig legmagasabb volt a nap alatt.
Testvéreink!
S valaki ekkor, vásári játékosan, messziről belehajította a kését.
Már csak a házak s a döglött címtáblák hallották:
Testvéreink!
Az öreg vállában citerázott a kés.
De ő csak állt és hangtalanul, mint egy sorvadó fa.
S aztán záporosan föltüskézték.
Düh és a rémület kakofóniája zengett.
Néha keresztülhasította magát egy kiáltás, vörösen röpült, de ott fönt megint elnyelte a káosz.
Ekkor már kirózsállott fejjel sárgultak a holtak.
Asszonyok fuldokoltak a könnyben.
Gyerekek egérlyukakon menekültek a sebeikkel.
Úristen!
Este volt már.
Valahol szomorú harangok lóbálkoztak meg a kékségben.
S néhányan csodálatos fülekkel itt is hallani kezdték, hogy a kaftános zsidó testében énekelnek a kések.
De ekkor már olajsűrű este volt.
Fájdalom. Csönd. Isten.
Végtelen síkon csillagok kertesedtek.
Vajjon ki találhatta ki a völgyeket és mi értelmük is van a dromedár hegyeknek?
Bolhás deszkaágyakon tiszta szájú inasgyerekek súlyoztak a gondolataikkal:
Akkor mégis csak jobb volt a mi életünk.
Végigmentünk a városon – zászlókkal és megjelöltük magunkat egy csillaggal, mint a testvérek.
I. kötet 138
Tiszták voltunk és mindenütt maguk közé engedtek az emberek. Majd meglátjátok még visszajönnek a vörösek. Akkor kalácsot ettem a bandzsa testvérem lakodalmán. Hogy is lehetne így sokáig élni, ahogyan most élünk?
Egyszer minket is agyonvernek és kész!
Valahol a pelyhes dunyhák között fölszusszant a mester s itt kint értelmetlenül megvakult a lámpa.
Még azt mondta a legsoványabb gyerek:
Ismertem azt a lányt, akit tegnap húztak ki a folyóból. Azt mondják nem volt rajta semmi ruha…
Ruha…
A lányon nem volt ruha…
Leszakadtak a fekete drapériák s a horizontokon még magasabbra nőttek a hegyek.
Minden a megváltozhatatlanság törvényében forrott.
És az ostorok szakadatlanul ostoroztak.
A kormány új plakátokat adott ki a statáriumról.
Mindenki a szomszédja tetteiért is felelős! Mert csak egy célja van a kormánynak: Isten várának újra fölépítése! Akik részt vettek a lázadásban, azok az ördöggel szövetkeztek és el nem kerülhetik a büntetésüket!
Másnap még parancsolóbb plakátordítás:
Mindenki szolgáltassa be a fegyvereit!!!
S ekkor új kört forogtak a tragédiák.
Napokig senki sem merte elhagyni a házát.
De a darutollas legények mégis mindenkire rávilágítottak.
Később valaki összeszámította, több mint ötvenen tűntek el ebben az időben nyomtalanul.
Otthon pedig sírtak és véreztek, akiket nem kívánt meg a halál.
S volt úgy hogy, akinél fegyvert találtak azt helyben agyonütötték s volt úgyis, akinél nem találtak fegyvert egyszerűen azt is agyonütötték.
Egyre többen kezdték hinni, valami titkos jelet viselnek magukon és ez az oka mindennek.
I. kötet 139
Öregek bárgyún összetörték a tükröket s lassan, lassan már a testvérek se mertek egymásra nézni.
De mire való volt mindez?
A szinte húsosan szürke levegő, ami olyan különös sajátossága volt ennek a nyárnak, még sűrűbbé és nyomasztóbbá testesedett. Elvesztek az egyenes utak. Ráült a parlagon heverő kertekre és beleette magát a bútorok rücskeibe.
Csak a tornyok szúrtak át mindenen.
Éjjel és nappal.
Csak a tornyok mutatóujjaztak a villámhárítós keresztekkel.
Kint, a mahomet gyárkémények pedig fölrakták az örök szájkosarakat.
Hengeres, mély jeleket árnyékoztak.
S alattuk hízott a megátkozott csönd.
A gyárosok cinikus fájdalommal azt mondták a disznóbőrfotölyökben:
Nem lesz itt soha semmi!
S hiénaszemeiket kiparittyázták a mezőkre.
Ők tudták, most minden a paraszton múlik.
És szimatoltak a ragadozók szimatával.
Mert nekik mindegy volt a mindegy. Kövér páncélszekrényeket hordtak a fejükben s pénzes kezeik soha nem akartak megszökni tőlük a koldusok utcájába.
Ember és ember között összetörtek a segítség hidai.
A gyöngébbeket acélfogakkal marták a napok és naponta még ők is megmarták önmagukat.
Néha, néha akadt egy tehénszemű anya, aki megpróbálta elősírni a könyörületességet, de azokat teketória nélkül agyonverték a rendőrök.
Túlzsúfolt börtönökben elárult testvérek zokogtak.
És nem volt senki, aki megváltsa őket.
Nem volt sehol egy igaz arcú csillag.
Éjjelenként pedig az alvók vízióiban megjelentek a bebörtönzött emberek.
Összecsordázottan és mégis mindenből kiszakadtan, mint az ég és föld között úszó madarak.
Véresen.
I. kötet 140
Rögeszmék tömkelegében.
Megcsonkítottan.
S ezek a látomások akkor az igazság boldogtalan edényei voltak. Teletömött életével az embereknek, akik kaputlan cellákban, pincékben és kanálisokban egymaguk fájták a világot.
Világok fájták bennük aggastyánhalálukat és az idétlen megszületésüket.
És néha mégis meggyulladtak ezekben az emberekben a tüzek.
Egyszer minden elérkezik a változás órájába.
Valaki azt mondta a fogai között:
A leszámolás!
De körülötte mindenki érezte, hogy ennek a szónak elveszett a gyökere. Sokan már meg tudták tenni, hogy vállaikról észrevétlenül széttolják a falakat s meginduljanak magukban Istennel, aki az Ember.
Aztán megint és megint rájuk pernyézett a sötét.
Megérezték, hogy egy szörnyű malomban őrlődnek.
Körök nem tudták kibontani magukat.
Valakit ledobtak a harmadik emeletről.
Kiáltottak!
De senki se kiáltott vissza.
Valahol egy gyerek rosszálmában kifordult a bölcsőből és agyonütötte magát.
Ha így tart még sokáig, akkor azok, akiket még agyon nem vertek, mind megdöglenek a forróságban. A földobott kő bizonyosan megülne a levegőben. Egész nyáron egyetlen szélkamasz nem látogatta meg ezt a földet.
Az ország fölött mozdulatlanul állt a gutalila nap.
Az egyre sűrűsödő levegőben szinte látni lehetett a döglődés rovátkáit, itt-ott nevekkel s még egyéb jelekkel, amelyekhez szörnyű meséket vizionáltak az asszonyok.
Mindenkinek tragédiák könyököltek ki a szeméből.
I. kötet 141
S a százszínű újságok titokzatos hirdetéseket közöltek az utolsó oldalukon:
„Asszonyok sírjatok velem az emberért, akit jó férjemben elvesztettem. 27 éves volt és 2 aranyos gyermeke maradt. Milyen lesz a mi életünk, isten könyörüljön az árvákon.”
S az eldugott betűkből mindenki kihallotta a rémület sárga kiáltását. Sokan fekete okulárét raktak a szemükre, hogy ne lássák a világot.
Mások megalkudtak az éhhalállal és gesztustalanul magukra zárták az ajtókat.
De mindez csak együgyű játéknak bizonyult.
A darutollasok ekkor már egyedül fogták a gyeplőket s nagy késekkel jártak az orruk után.
Csak a templomok szája csámcsogott a gyerekektől ellopott nevetéssel.
Tiszta napvilágban a tűzfalakon néha látni lehetett a pusztulás árnyait.
Százan és százan esküt tettek erre a képtelenségre s aki nem hitt benne, annak meg kellett halnia.
Az őrség egy éjszaka agyonvert lányok hullájába botlott a Szent Ferenc-téren.
Vérrel volt köréjük írva a kövezeten:
„Hitetlenek voltak a tűzfalak intésében.”
Máshol is találtak legyilkolt embereket, de ezek meztelenre voltak vetkőztetve s minden írás nélkül, kinyílt sebeik szinte ordították a város szörnyű elfajulását.
Mellük bíbor keresztet vérzett.
Valahonnan egy összebátorodott csoport elindította az aktivitás első lendületét.
De az egész csak romantikus próbálkozás maradt.
A szegények és nyavalyások összezsúfolták magukat a hűvös templomokban.
Irgalom! Kegyelem!
Ha valahol van valaki, aki segíteni tud, annak most meg kell jelennie előttük.
Ezer torok ezer tornyot rimánkodott.
S a csöndben elveszett minden, mint egy fekete veremben.
I. kötet 142
Reménytelenség szédületei gyertyáztak.
Csak az öreg asszony ült a helyén, rendületlenül s az összetartás vérző köteleivel a szemeiben.
Anyám!
Ó, találkozott emberségünk.
Én megfogózkodtam a szemeid sugarában.
Nincs más út! Nincs más út!
Sokan rátapintottak már az ösvényre, amely a Te kunyhómeleg jóságodhoz vezet.
De még senki sem tudja egyszerűen és biztosan egymásután emelni a lábát.
Mi van a mi szívünk vánkosán, hogy nem tudunk lélegezni?
Nehéz börtönfalak ülnek a szemeinkben.
Ki lát meg minket??
Anyám!
Anyánk!
Anyák anyja!
A világ elasszonyosodottan fájja az időt.
Már csak a Te fogatlan szádból várjuk az enyhüléspatakok megindulását.
Apákat felibe törték s a fiuk fölé plafont építettek.
Nézz ránk!
Horgonyon vagyunk a napok pocsolyájában.
Fájdalom!
Fájdalom!
Fájdalom!
Toloncházak emeletein, vasszöges őrszobákon és a kaszárnyák pincéiben vagyunk.
S néha látjuk: milyen egyszerű minden.
S néha látjuk: rosszórásan lejártuk a sorsunk s itt mindenkinek meg kell döglenie.
Valahol paragrafusokat szerkesztenek, botokat áztatnak és példázatokat prédikálnak a bőrünkre.
Ide nem hallatszik be az órák ópiumízű kongása.
I. kötet 143
A gerendákról világosságot sír egy elátkozott lámpa.
Éjjel és nappal.
Éjjel és nappal.
Mert itt senkinek sem szabad kilopnia magát a gócpontból.
Valakiből most szíjat hasítottak az emeleteken s boldogtalan hátunkon egyszerre kiserken a vörös folt.
Kint betegmacska-asszonyok keresztre feszítik az eszük.
S máshol, egy kipécézett karmesternek drótcérnát húztak át a fülein.
Emberek!!!
És minden kezdődik elülről.
Valaki tenyerén mutatta meg éhes gyomrát.
Egy hete! Egy he-e-te…
Akibe reggel beleverték, hogy püspököket és apácákat sütött a kemencéjében, az most halt meg a pad alatt. Egy vörös eszű pap az anyja szemölcseiről prédikált a moslékos ablakdeszkán.
S a rühesek ragályt vicsorogtak a faltövében.
Aztán mindenki a költő felé fordult, aki belekoszosodott a fekete ingébe s olyan volt, mint egy szomorú karikatúra.
És mégis mi fogjuk beteljesíteni az embert! Gyönge Szentjános bogarak vagyunk az előbbrejutás utain, de mindegy és mégis bennünk van a világosság gyökere! Gondoljatok a gyerekeitekre és akkor belátjátok, csak idő kérdése a győzelem!
Beszélt és a kezei fölemelkedtek, hogy átadják, amit mondott.
De ekkor már senki sem látta át a dolgok értelmét. Álltak-feküdtek 5 méteres börtönkockákban, egymásba túrt fejjel és szétfolyt végtagokkal, mint valami korhadó lomtár.
A falakon át újra érezni lehetett a darutollasok vadállatszagát.
S a költő még azt mondta:
Milyen jó volna, ha egyszerre lekaszálnák valamennyiünket!
De ők jöttek a kiválasztott durungokkal.
De ők mindenkiből letörtek egy elbírható darabot.
De ők minden sebet megcsókoltattak a kivirágzott luetikusokkal.
Egy napszámos ekkor, akinek állandóan öt mezítelen gyerek sírt a nyelvéről, patkányosan menekülni akart a megszaggatott karjával.
I. kötet 144
Utána! Utána!
Vigyorgó emberkutyák belekaptak.
Aztán senki se látta többé a kriptázó falak között.
És senki se kereste, mert mindenki tisztában volt a kocsijárások értelmével az estékben.
Néha hallani lehetett a kisznik puffanását s ilyenkor valaki mindig fölcsuklott:
Miért nem gyünnek el értünk a kintiek!
S a bűzlő szekerek ide-oda baktattak a sötétben.
Ösztövér sóhajok légvonatoztak utánuk.
De ezeket senki se látta.
Font a tornyokban zakatoltak az órák.
Elfeküdt utakon pálinkásan menetelt az őrség.
Néha megálltak.
S valamelyikök ekkor szuronyéllel jelet karcolt az egyik házra.
Így folyt össze az idő már hónapok óta.
S a megjelölt házakból valakinek megint nyoma veszett örökre.
Most már lemondhatunk a reményeinkről is.
Sötéttel és éles jégfogaival ma-holnap itt van a tél.
Jobb lenne bizony, ha valamennyien fölakasztanánk magunkat.
Az bűn! Az bűn!
S ekkor valami nehéz, fojtogató pára fakadt ki a földből.
Elgyávult emberek látomásokba kapaszkodtak. Tudatlanok kelyhesen megtárulkoztak s a gazemberek kivedlették magukból a felelősség tudatát.
Vaksi tükrök előtt néhányan az apostolok tisztaságát torzonborzkodták magukra.
S aztán ők is evezni kezdtek a sárga-fekete vizeken.
Eldugott vityillókban a jóság és lemondás galambjait próbálták kicsalogatni a vérző szemekből.
Azt mondták:
Isten! Isten!
S a szétrázott bárányok bégettek az akol után.
Elöl a tükör előtt született apostolok.
I. kötet 145
Szélmalmoztak a gesztusokkal.
Szaporodtak.
Voltak, akik most a megistenülés patakocskáit érezték fölbuggyanni a horizonton.
Az elbárgyulás órái következtek.
Világtalan volt az idő. S boldogság aludt azokban, akik hátukra vehették a bűntudat métermázsáit.
Zsombékok zsombékosodtak.
Hajnalok megváltást violáztak.
Bakacsin estékben Máriás zászlók vándoroltak seregesen.
Megváltók szívéből kisírták a késeket.
„Jézus, ki elveszed a világ bűneit, könyörögj érettünk!”
Lesoványodott gyerekek megátkozott évszázadokat dideregtek a falak alatt.
Hímek és nőstények nem merték egymásra engedni a szemeiket.
Senki se mert semmit. S a szeretet iszapjában elvásultak a fogak. Pelyhedző kamaszok elvesztették az izmaik rángását.
Gyökértelen zsidók kereszténységet batyuztak. Vénasszonyok fejében kirügyezett a hisztéria. Mindenki megkezdte az önmaga igénytelen lenyelését s a nagy csöndben alig lehetett meghallani az akasztófák kiáltását.
Ekkor pedig már egészen magához érkezett a kormány. Egy megveszett miniszter, aki az egész országban külön-külön meg akarta ölni a saját tegnapjait, egyszerre megtalálta magát és szakadatlanul bőgni, kukorékolni és ugatni kezdte a tekintélyét.
Bírák ládafenekére csukták a lelkiismeretüket.
Bivalyborjú ügyészek lámpák elé szekerezték a szerencsétleneket.
Dögölni! Dögölni! Dögölni!
S a hegyek kupolásan összevállaztak a dolgok fölött.
Minden a ringlispiles utakat forogta. Csak az egyenlőtlen mérlegek domináltak. Jajok megették a sóhajokat. Láncok egészségesen megkölykeztek. Frázisok ezüst zászlókat lobogtak s a megszentelt nőegyletekben, nem tudni miért, sorban kipárnázták magukat a tagok.
Ó, megválthatatlan megváltók!
I. kötet 146
Megreflektorozott cellákban már hetedik bőrüket korbácsolták le az emberekről.
Emlékek. Emlékek.
És a papok.
És az újságok.
És a hóhérok.
Egy lópofájú tanácsosnál 500 koronás jegyeket árusítottak az akasztásokhoz.
Apácák ecetes szivacsot csereberéltek.
S a túlfűtött vonatokon egyetlen pont felé röpültek a hóhérok.
Mindenki tudta, még két nap s az ájulás szemétdombján feküdt a város. Valahol mozdulni akart egy megbélyegzett legény, de kiszámítottan megnyílt alatta a föld.
A fölpaprikázott nap ciánkális nyilakat dobált a tápászkodók agyába.
S ekkor már hiába is lett volna minden!
Megvasalt ajtók alatt kibújt a vér és tócsásan összeszaladt a köveken:
„Testvér! Gyerek! Feleség!”
Leázott maszkok alatt papok és rabbinusok imádságba gyalázták az istent.
Az istent és a reggelt.
S a szörnyű falak között szelíd állati fájdalommal énekeltek a kiválasztott emberek.
Forradalmak arany cédrusai virágoztak.
A nap olyan volt, mint egy testvéri szem.
S valahol a szalmátlan priccseken száz asszonyból kibújt a világot akaró élet.
Idők forgó tükrében összeszaladtak a pillanatok.
Mintha semminek sem lenne különösebb értelme.
De a kiválasztott emberek csak énekeltek.
S alattuk lassan térdre ereszkedtek a hidak.
De ők csak álltak, mint akik már mindenen túl vannak, szájukban az ünnepek kibontott szalagjaival.
Részeg darutollasok még ütötték a ráadásaikat.
Jóllakott némberek táncoltatták a szemeiket.
I. kötet 147
És ők átcsuklottak a küszöbökön.
Világtalanul.
Megkopasztottan.
Púposan.
Az elbámult napban – Úristen!
S a fölijedt kerítések beleestek a világtalanságukba.
S a megfésült föld nyöszörgött a százmázsás púpjaik alatt.
A csönd megfagyott az igazságtalanság lázában.
Valaki a gonoszság értelmét papolta.
S ekkor feneketlen verem volt a világ.
Az erő vonalai szelíden lebókoltak.
Minden összesegített.
S ők ekkor az ember ábrázatával beletették magukat a hurkokba.
Sóhajok megmérgezték a levegőt.
De a hóhérok dolgoztak a kajmókkal és a kötelekkel.
Még nyitva maradt a pillanatok kapuja.
S valamelyik fán most azt mondta az ember:
Engem megölhettek, de az eszme élni fog!
Egy másik, aki szürke sapkával lógott s vörös csillaggal a homlokán, konokul még el akarta dobni a karjait.
Bitangok!!!
Aztán a púpos a vérző fej glóriájával.
És glédásan mind az emberterhes fák:
Emberek! Kövek! Virágok!
Most mindenkinek valami rémületes motolla fordult be a szemeibe.
Határozottan félni lehetett a csodától.
De az egész csak egy pillanatig tartott.
Katonák bolondul fölnyerítettek a trombitáikon.
Valahol tömjénparázsra ültettek egy nyolcvan éves rabbinust.
S a körök megint forogtak s a szögletek megint összeköszörülték az élüket.
Az esti lapok megritkított betűkkel közölték a homlokukon:
„Nemzetünk kormányzója kezetfogott a derék ítéletvégrehajtókkal és a kincstár fölemeli a fizetésüket.”
I. kötet 148
De a nagy öröm azért mégsem akart mindenkiből kivirágozni.
Ettől a naptól bezabált a város. Jelentős volt a csönd s a végeken néhány fanatikus szomorúan összedugta a fejét.
Ki hitte volna?
Mondta valaki s a többiek is kinyitották a zsilipeket:
Megölnek bennünket, mert mi nem öltük meg őket.
Ezen az estén szédült fiatal utak indultak meg az öreg asszony felé.
És a sápadt inasok a pubertásos vackokról elé tették a fejüket:
Nem lehet! Így nem lehet kibírni!
Szeretet…
Vér fagyott a kenyerünkre és vért látunk az álmainkban.
Szeretni akarunk.
Az isten! Az ember!
Segíts rajtunk!
S az öreg asszony a tiszta ölében játszott a gyerekekkel:
Jól vigyázzatok és össze ne tévesszétek a mély utakat a mélység utaival. Ti az idő fiai vagytok, legyetek ébren!
A szeretet nem puha fészek, hanem paizs s aki eldobja ezt a paizsot: az megöli a szeretetet.
Csönd volt.
A csillagok ezüst kerteket nevettek.
Anyám!!!
Jégcsap-fütyülőkön sivított a tél.
A levegő acélosan megüvegesedett s a nyomor terebélyei virágoztak a dombokon.
Anyák kínoztatásának ideje volt ez.
Az utcákon mély farkasfogó vermeket állítottak föl a darutollasok. Férfiak heteken át nem mertek kimozdulni a házakból s ha valaki erősen rájuk emelte a szemét, leesett a homlokuk, mintha súlyok szakadtak volna rá.
Mi lesz velünk?
Szavak kásásan és választalanul szétfolytak.
I. kötet 149
Mindenki azt hitte, füle nőtt a falaknak s ha valaki mégis beszélni akart, attól mániákusan elhúzódtak, mint a kórságostól.
Csak az elbambult szemekben lehetett néha észrevenni valami fölfeslett magot, ami még fényt és vörös meleget sugárzott.
Különben mindenki pocsolyásan kiismerhetetlen volt.
Bedűlt kapuk alól trombitaszájú kutyák vonították a nincsent.
S a végtelen utcákban reménytelenül vándoroltak az asszonyok.
A megvakult boltok előtt.
Az üresség káoszában.
Kenyeret! Kenyeret!
Árva fejükbe néha visszahulltak a tegnapok s ilyenkor még matériátlanabbul lötyögött bennük az élet.
A gyerekeinkért!
De szép, bajonettfogú legényeket rügyeztek ki magukból a kövek.
A kereszt rozsdás jelével a sisakjukon.
Fönt megtorlódott vizekben bujdokolt a nap.
Csönd!!!
A halódás lilászöld színei úsztak a fölszínen.
Elhagyott csecsszopósok kisírták a köldöküket.
S az anyák tovább vándoroltak a tehertelen batyukkal.
Némely kirakatokban még kukorékoltak a rózsaszínű malaccombok. De mindenki tudta, varázslatok őrködnek körülöttük s aki szegény feléjük nyúl, az beleejti magát a darutollasok pincéjébe.
Mert ekkor már mindenütt voltak ilyen pincék.
Mindenütt szentté akarta magát könyörögni a nyomor.
S a tél orgiákat visított a jégcsap-fütyülőkön.
Nincs megállás!
Isten bárányait valaki minden reggel újra és újra megnyírta.
A kiszögletezett csontok üvöltöttek.
Élni! Élni!
S ezalatt néhány boldogtalan zsidót kiheréltek a pincékben.
A legvadabb darutollasok meg néhány veszettreivott csendőr, külön brigádokban elindultak a faluk felé.
Megszállott papok a mennybejutás létráit prédikálták:
I. kötet 150
Fogat fogért!
Titeket az igazságos isten büntet!
Megfagyott éjszakák belemosakodtak a kieresztett vérbe. A város fertőző nyavalyába esett és éhes embereket zabált.
Részeg templomhajókban pedig prédikáltak a papok.
A zöldajtók mögött pedig bankdemokráciát vásároltak maguknak a disznófejű zsidók.
S ekkor indultak el az ébentestű hírek a vágóhidas vonatokról és a meggyalázott erdőkről.
Egy elszabadult boszorkány így találta föl magát a Mária-nővérek közgyűlésén:
Tegnap tizenhárom gonosszal megint leszámoltak jóságos Szent Imre testvérei. Biztosan valami zászlótartók voltak a Sátán uralma alatt, Úristen és eddig élni engedték őket közöttünk! De hallottam, valamelyik fivérünk egy laternán dolgozik, amely világosság elé fogja hozni az emberek lelkét.
Akin majd egy kis vörös folt is látszik, annak el kell hagynia az élet kertjeit. Mária országa fehér liliomkert. Ó, hányszor tizenhárom lehet még köztünk, akinek folt találtatik a lelkén!
Jézus vezérelje fivérünket!
Drága katonáink fölkaszálják körülöttünk a szeretet bársony testű utait.
A kéj és a hisztéria nyála csobogott a padok fölött.
Ó, tisztaszemű fivéreink!
Ó, jóságunk szomjúsága!
Ó, Mária országa, fehér liliomkert!
És lent, szerte a jégkamrás bérkaszárnyákban tarisznyamellű anyák millió élettel szenvedték az igazság szenvedéseit.
Mert az éjszakás utakon ekkor indultak el a csendőrök és a darutollasok.
A csillagok vakok voltak s a hold szűzlányosan bujkált a tornyok mögött.
Megvasalt cellákban ismeretlen ábrázattal vonaglottak a patkányokká vert emberek.
Ólomlábú órák elaludták a folytonosságot.
Valaki a folyosók közepén vezényelte:
A szemeink elé!
Ha valaki most elsínezhette volna a kerekeket?!
Falak tüskésen visszadobálták:
Ki a cel-lá-kat!!!
S a felhasadt ajtók kiköpték a megrágott figurákat.
Reménytelenség.
Reménytelenség.
Összebirkásodott emberek zokogtak.
Csak az életünket!
A darutollasok számokat és neveket öblögettek magukból.
Kint már lehervadtak a fiatal tölgyek.
Csillagok kék udvarokat bámultak.
Valahol egy ökörfejű professzornak eszébe jutott a ranglétra megrövidítése s belekente a noteszébe: Tanulmányt az iskolák reformjáról!!!
Az elmerült udvarban huszonnégy ember térdelt a falak alatt fáklyákkal a kezükben.
Kegyelmezzetek a gyerekeinkért!
Egy reménytelenül szerelmes őrmester aratni kezdett a kardjával.
Haldoklók vörös ködöket véreztek.
Örömüvöltés!
Emeletes ablakokból részeg börtönőrök lampionozták ki a fejüket. Röhögtek. S iránytalan szemeikben benne kuporgott a nyomor, a család és az isten.
Valahol pont tizenkettőn megállt az óra s egy fiatal asszony sírógörcsöt kapott valami érthetetlen fájdalomtól.
Sáros parasztszekerek már hullahegyeket fuvaroztak az erdő felé.
S fehér csillagkévékben errefelé meneteltek a reménytelenek.
Árva igazsággyerekek aludtak a horizonton.
Valaki még hitt a lehetségesben és bolondul nekirugaszkodott a térnek.
Rostává lőtték a darutollasok.
I. kötet 152
De ezt már csak a szétterpedt fák látták, amik mozdulatlanul álltak és olyanok voltak, mint a megnyúzott asszonyok.
S ők azután se mozdultak.
Pedig bőrtelen embereket nyúztak alattuk a darutollasok.
Pedig szelíd megkrisztusodott embereket aggattak rájuk a csendőrök.
Pedig meleg embervértől fuldokolt alattuk a föld.
Aztán énekelni kezdtek a kielégült mészárosok. Nézték az egyugyanazon csillagokat és semmit sem vettek észre a körülöttük élő és változó világból.
Valaki a kéjgyilkosok mámorával bőgte:
Ó, hazám, hazám, tiszta vasárnapi udvar!
S a vérszegény inasok ekkor még mindig nem aludtak a priccseken.
A sötét szinte világosságot komorodott.
S egy süketre pofozott inas azt mondta:
Már elég volt a jóból. S ha el akarjuk bírni az életünket, akkor induljunk el a szívünk hangja után.
Egy angolkóros tizenötéves reménytelenül nyöszörögte:
Milyen jó lenne egyszer mezítelenül kiheverni a napra!
Emlékeztek az amerikai pusztákra a moziban?
Szaladni. Szaladni. Szaladni. Valaki egyszer azt tanította az egyletben: az embernek állandóan futni kell, ha be akarja érni az életét. Mert az élet az örök mozgás.
Élet!
Az ablakon át beénekeltek a hajnali orgonák.
Élni! Élni!
De a város agóniásan vonaglott.
Az inasgyerekek álmait megint lefejezték az órák.
S az ökörfejű professzor odapeckeskedett az ébenfa íróasztalához. Megfeszítette a tanítók csigatapogatódzását és keresztet ordított az egyetemekre.
Rend! Rend! Rend!
Visszhangzottak a partok.
Hetekig madárijesztősködött a pocsolyában.
És nem vette észre, hogy valahol fölszakadtak a gátak.
Némely tűzszemű lányok kibújtak a kotlós anyjuk alól.
I. kötet 153
Az inasok kenyértelen zsebeikkel elindultak a kék hegyek felé.
Avas börtönében versekbe futotta magát egy aktivista költő.
S hogy hiába voltak már az újságok vitriolköpései s a darutollasok ólmos husángjai.
Voltak, akik egy új nap ébredését látták a horizonton. És ezek házalni kezdtek az igazság színeivel.
A tavasz mindent eldönt!
Az utcákon erősödött a hullámzás. De a szemek még mindig vizslán előre jártak.
S ha valaki nagyon hangosan mondta ki a nevét, arról tudni való volt, hogy gazember.
S egy ilyen nagyhangút egyszer a nyílt utcán elvertek a testvérei.
De igaz, hogy néhány nap múlva ezek nyomtalanul eltűntek.
Valaki rákukkantott a kölyökkicsi változásokra.
S ekkor még magasabbra mészároskodták magukat a darutollasok.
Megbecstelenítések és herélések járták naponta.
Az ökörfejű professzor ideája szerint rostára tették az egyetemeket. Ettől sokan a világbotrány kirobbanását várták, de ezek demokrata birkák voltak. Az ökörfejű professzor egy parázsmező fölött kirostáltatta maga körül a görbeorrúakat és sokat azok közül is, akiknek nem volt görbe az orruk.
Bent pedig az óriás termekben és laboratóriumokban néhány kiverekedett szentimre horkolt a padok fölött.
Ekkor volt az is, hogy egy tanárt, mert nem akarta megmondani a dédanyja vallását, a harmadik emeletről leugrattak a diákjai.
De a világbotrány még mindig aludt a világkapitalizmus üzletkönyveiben.
Egyedül csak a tűzszemű lányok, az inasok és az aktivista költők gondolták bele magukat a holnapokba.
Reménytelenül.
Mert a hamuszürke köd még mindig nem tudott szétoszlani a város fölött.
A lámpások alatt még mindig egymás hajában éltek a kereszt szerelmesei.
I. kötet 154
Egyetlen út volt.
Az öregasszony felé s az ott ült a sárga bérkaszárnyában a jóság aranytálaival a kezein.
Egy tizenötéves gyerek az ő barátságkertjében találkozott először az emberrel.
S ő azt mondta neki:
Menj és vidd el magad azok közé, akiknek világosságra szomjas a szemük!
A gyerekben tavaszi földek virágoztak.
S valahonnan a börtönös műhelyekből, a megátkozott könyvektől, aranyálmú mozikból, apák ütlegei alól és a meghasonlás barlangjaiból társak indultak el vele a láthatatlan utakon.
Szavak világosságával.
Vonalak táncával.
Formák törvényeivel.
Ó, ember, de ki látta meg itt a legfiatalabb generáció elindulását!
Órák szétcserepeztek a napokban s az idő kimozdíthatatlan volt a káoszból.
Lassan, lassan a hivatalnokok függönyös odúira is rákerült a sor.
A szegénység gyémánttőrökkel vándorolt s hiába volt a családfönntartók megfeszülése a sötét irodákban.
Otthon irgalmatlanságba csurogtak a glóriák.
Sarlós gerincükben hangyásodtak a lerobotolt számok.
Szemeikből a betűk kiitták az olajat.
Keszeg asszonyok mellén vért tejeltek a vízfejű gyerekek.
De tovább! Tovább!
Mert a kormány acélpillérei voltak ezek a hivatalnokok.
És a fehér liliomkert bekötöttszemű igavonói is ők voltak.
Tovább! Tovább!
Bennük már nem nyithatta föl senki a világosság kamráit.
Júdások kiismerhetetlen szemei voltak a szemeikben.
Ők voltak azok, akik hidat hajlítottak magukból az éjszakáknak.
Ők voltak azok, akik kidobták magukból az emelkedést.
I. kötet 155
S ők semmit sem láttak az időből, ami már fölzászlózta magát a horizonton. Hogy fiatal kiáltásával fölszúrja a ködöket. És széttépje a gyeplőket.
Kövér, sárga csöppekben már két hét óta muzsikált az eső.
Mintha fáradt, mélyhangú zenekarok zokogtak volna valahol.
S itt mindenbe beleette magát a fölhígult piszok. Újságok százszínű jóslatokat dadogtak.
A házak gyökerei áztak és remegtek a pocsolyákban.
Ha így tart, az idén nem lesz egy maroknyi gabonánk s az állatok nem kívánják meg a párjukat.
Egy gőzölgő reggelen beleébredtek a tavaszba.
Megdermedt emberek kinyitották a szemeiket s naivan azt mondták:
Jönnie kell az új forradalomnak s az meg fog váltani bennünket!
De ez csak a lelkek árva éneke volt.
Az ország egyre lejjebb csúszott az elítéltek lejtőjén.
Csarnokok üres szája előtt kenyértelenséget sírtak az asszonyok.
Elszáradt bajszú férfiak összeborultak az asztalok fölött:
Sebesek vagyunk, mint a nyavalyába esett állatok és senki se látja közülünk az útmutató csillagot.
Valahol közelednek felénk a testvérek s az újságok néha belesápadnak a hazugságaikba. Márciusok vérző emberzászlóit várták a horizonton.
Bízzatok magatokban!
Egyszer mégiscsak fölgyullad a csillag.
Közeledik.
Határok meghalnak a határtalanság éhségében.
Még senki sem ismeri színről-színre. De a szívekbe beleesett valami kiolthatatlan tűz.
S a nevetés piros jelei ráhurcolkodtak a gyerekek ábrázatára.
Az ébredés első sóhajai vándorolnak elé:
Ó! Ó!
S ő még bent ül valamelyik börtöncellában a rémület ezüst glóriájával a homloka körül.
I. kötet 156
Vagy kint lohol idegen országok barátságtalanságában. Talán fölgyümölcsözött akasztófák árnyékában tanítgatja a tizennyolc évét. De bizonyosan el fog jönni.
Mert ez a törvény.
Ó, ki állíthatná meg magában a mozgást, mikor minden a mozgás?
Az inasok ekkor már egészen összetestvérkedtek az öregasszonnyal.
Bennük skrupulusok nélkül fölrugdalózott a tavasz.
Menni! Menni! Menni!
S a bizonytalanság halálszagú utain elindultak az öregasszony mély szemeivel.
Sötétség ürességet kongott.
Távolok összekiáltottak.
Vasárnapok aranykarikákat dobáltak az űrben.
Megvakult műhelyeiket oldalba rúgták az inasok, önfertőző diákok kiugrottak a könyveikből s túl a megmérgezett folyón, a mezősre kövéredett hegyeken vonatozni kezdtek az elkötött kiáltások.
Aki látni tudott, ezen a napon megláthatta isten nevetés-meleg legényeit.
Tér és idő láncra kötötte magát a hegyek alatt.
Egy megszállott kamasz földadogta a lelkét:
Vörös! Vörös! Vörös!
Némelyekből még alázatosan kinézett az apjuk:
Minden hiába. Csak Jézus alakjában van meg a példa.
Különben hiábavaló az életünk!
Valaki mindent kidobott magából és azt mondta:
Játszani!!!
Ártatlanság bársony hullámai nevettek.
S lent, az ájuló városban, mintha éneklő madarakat láttak volna átröpülni a nap alatt.
Az egésznek még semmi különösebb értelme nem volt.
Valami csodálatos játéka a tavasznak. De némelyek bizakodóan megsimogatták egymást a tekintetükkel.
A gyerekek pedig megtalálták az egészséges izmaikat.
Nevettek.
I. kötet 157
És átszaladgáltak a bizonytalanság kapuin.
Egyikük azt mondta:
Minket már nem lehet agyonütni!
Testvérjó muzsika bugyborékolt körülötte.
Minket már nem lehet agyonütni!
De erre a napra is rászakadtak a drapériák.
Fölkondult tornyok összeúsztatták a borzalmakat.
A darutollasok észrevették, hogy néha mozogni mer alattuk a föld s úgy gondolták, végre mindenütt el kell oltaniuk a lámpákat. Ismerték magukat s utak elkallódását remegték az idegeikben.
Ki kell gyomlálni az iskolákat!
Az irodákat!
Színpadok üvöltsék szentté az új kurzust!
A megveszett miniszter akasztófákat szónokolt föl a tribünök körül.
Mert csak az ő bűnhődésük nyitja föl a megtisztulás kapuit!
S az elringyósodott írók istentelen frázisaikkal ekkor nekivágtak a térnek.
Egy félbolond novellista elérkezettnek látta az időt, hogy nyolcszobás lakást szerezzen a folyóparton s ezért új jelszavakat verítékezett össze a gyilkosoknak:
Fajiság! Keresztényi ideológia! Szíria!
S valahol felfedezett egy zsidót, akinek a templommal szemben volt a cukrászdája s akkor farkastorokkal összeordította a parasztokat:
Humánum! Humánum!
Senki sem értette, de bizonyos, hogy ezen az éjszakán minden zsidót megbicskáztak a parasztok.
S ez az író odabolondulta magát az ökörfejű professzor mellé az egyetemekre:
Humánum! Humánum!
S aztán itt is csurgott a vér.
S ez az író szónokolt a pocsék szobrok alatt.
Kiteregette magát a gyalázatos újságokban.
Hátára szedte az irodalom kimustrált hisztérikáit s birokra ment a kultuszminisztérium legnagyobb emberbarmával.
I. kötet 158
De ekkor már nyolcszobás lakásban rókázhatta szét magát a folyóparton. S néha és mindenkitől messze megnézhette a fehér könyvespolcok mögé állított tegnapjait.
A vidéki kocsmagőzt, bürógyilkolást, vörösrekent tirádáit s a Máriák meggyalázását a piacterek primitív kőszobrain.
A delírium lilatüzei villáztak ki a szemein:
Humánum! Humánum!
És mindenütt csordásan deleltek az írók.
S a kormány egyetlen rendelettel bezáratta a munkások egyesületeit.
Utcákon széterősödtek a fehér Máriazászlók.
S a darutollasokkal versenyt mészároskodott az éhség.
Ekkor már teljesen a parasztok zsidóspekulációja irányította az emberek sorsát.
Nem volt semmi érték.
Csak a föld.
S a megérinthetetlen zsidók nagy pénzszivattyúkat állítottak föl a bankokban.
S a kékvérű grófok lepiszkoscsizmásodtak a parasztokhoz.
S a parasztok belehülyültek az ordításokba.
S az ordításokon hajókáztak a darutollasok.
Mert most csak ők voltak mindenek fölött.
S ha néha kifogytak a médiumokból, valaki fölhasította a kabátját s ezért rohamsisakosan összerazziázták a várost.
Jámbor családapákat rémregényes merénylőkké ütöttek s aztán elégedetten fölaggatták őket.
S ugyanekkor a kormányzó milliós csekkeken nyilatkozatokat énekelt a világnak:
Országunk helyzete napról-napra jobban konszolidálódik!
De nemsokára a veszett miniszter is megkívánta a merényletes legendát.
S néhány hurokba akadt munkást megint fölakasztottak.
A kormányzó szakadatlanul énekelt.
Az operában pedig megzáptojásozták az egyetlen európai baritonistát.
Színészek pocsolyákig-lezüllöttségüket maszkírozták a lámpák elé.
Egy égetnivaló páter szombatdélutáni prédikációkat tartott a bazilikában. Kizárólag férfiaknak. A patronázsokban skapulárés lánykákat tiszti kardbojt mellé árult az anyjuk.
Haláltánc.
Lent és fönt.
Haláltánc.
S ezalatt mindenütt szünetelt a munka.
Gyárak hideg kémények alatt aludtak, üzletekben ásítottak a polcok és kövér, fekete tábláikkal döglötten hevertek a földek.
Az okosabbak titkos számadásokat készítettek az éhínség pontos megérkezéséről. Tudták, az ország határain már csírázik valami szörnyű nyavalya s egyszerre összedűl minden. De senki sem merte ezt hangosan kimondani.
Mintha valamennyien vastag fényellenzőket raktak volna a szemeikre.
Ó Isten, hányan szerették volna szerencsétlen emberfejüket egyszerűen átcserélni a lovak és a tehenek boldogabb fejével.
Ez már az agónia második periódusa volt.
S néha úgy hatott, már csak a börtönök varas Lázárjai élnek.
Az aktivista költő, akire bankrablásokat kardlapoztak rá a rendőrök, már egészen a Dadaizmus határáig teljesítette föl magát a verseiben.
Prédikációkat nevetett össze a sebeiből.
S még nyomorultabb társakból tavaszok indultak el az igazság elé.
Megzsúfolt hinták ringatóztak mindenütt.
Kovácsok az ébredés fiatal tüzeivel verekedtek.
Analfabéta parasztok, akiknek csak az volt a bűnük, hogy nem verték agyon azokat, akik most őket ütik agyon, eszelősen fölmajálisozták az álmaikat.
Egyik reggel a félszemű juhász elmesélte az éjszakáját:
Egy kicsavartkezű tanító azt mondta:
Egyszer majd elég erősek leszünk és akkor sorban kinyitjuk az ajtókat.
Még nem veszett el minden. Valamennyiünket nem lehet csak úgy kirúgni az életből és ki fogja akkor megetetni a kazánokat?! Én gyerekkorom óta gépeknél voltam, azokat nem lehet éhen járatni.
Az idő a mi pártunkon van és ez a minden.
És a fiaink is! A gyerekeink!
S ezek az álmok egyedül olajozták az életet.
Pesszimisták hitetlenségébe beleesett a féreg.
A káosz testvértelen történelmet virított és egyre nagyobb tócsákban loccsant szét az unalom. Tolvajkezű mágnások észrevették az agyvelejüket s néha hallani lehetett a szónoklatokat, amik a visszafelé hidakhoz hasonlítottak.
Idegen országokban egy grófba konzervált iktioszaurusz szelíd kacskaringókat szónokolt hetekig:
Nézzétek, a régi mentalitás helyébe mi új mentalitást löktünk s megújhodott hazánk most, mint egy civilizatorikus objektum stabilizálódik a barbár nemzetek gyűrűjében!
Ezt senki sem értette. De a megveszett miniszternek megint kivicsorodott a foga.
S a parasztok jogot éreztek magukban az újabb zsidóvadászatokhoz.
A rendőrök még bátrabban a rabok csontjaihoz köszörülték a kardjukat.
A darutollasok acéldrót pányvákkal sintérkedtek a letérdelt bérkaszárnyák körül.
S ekkor már hiába jelent volna meg Jézus csodálatos szája.
Az elmúlás hűvös szele kísértett.
A legbiztosabbak talpa alatt hullámba borzadt a föld.
S a hamuszürke égen átlódult egy vörös szemű csillag.
I. kötet 161
A forradalom évfordulóján valami mély és zavaros félelem szállta meg a hatalmasokat.
Egy pillanatra kilátszottak a roppant épület kártyafalai.
Kaszárnyákban lefegyverezték a közlegényeket.
A munkásság lapjának nem volt szabad megjelennie ezen a napon.
Az előző éjjel, egész nap s még a rákövetkező éjszaka is gránátos tiszticsoportok cirkáltak mindenütt.
A házakban fehér bizalmiférfiak vágóhídi listákra kötötték az embereket.
A köröndökön jóllakott gépkutyák napkúráztak.
A kormányzónak láthatatlan röpülőgép ült az ablakában.
Az országház kupolájára fölszerelték a riadókürtöt.
Harmadnapra azonban bebizonyosodott, hogy csak a túlzók rémlátása miatt történt az egész fölfordulás.
Mert egyelőre még senki sem merte kilökni a gesztust, amit a megváltáshoz nevelgettek a tagjai.
De az asszonyok szörnyű történeteket hordtak össze erről a napról:
A gyűjtőfogházban celláról-cellára megbotozták a foglyokat.
Egy vöröshitű koldusasszony az utcák borzalmait szedte ki magából:
Láttam, mikor egy batyuzó öreg alól kilőtték mind a két lábát.
Egy halálra ijesztett lány, akinek vörös szalmakalap volt a fején, menekülés közben a villamos alá vetette magát.
Egy szakállas diáknak meggyújtották a szakállát.
Valakit keresztül szúrtak az aranyhasú mellénye miatt.
S ugyanekkor az újságok elrekedt trombitákon ordították világgá:
„Déli tizenkét órakor egy ismeretlen zsidó, nyilván a keresztény kurzust meggyalázni akaró szándékkal leugrott a bazilika tornyából.”
De ezzel a históriával mindenki tisztában volt.
Ez az eset sok keresztényben fejtetőre állította a kurzus tiszteletét.
Egy vizesszemű kishivatalnok leoldozta nyakáról a keresztet s otthon azt mondta a fiának:
Nem mondom, hogy egy nézeten vagyok veled, mert az éretlenség, amit te papolsz s most könnyen akasztófára húzhatnak érte – de ezeknek én nem vagyok a keresztény testvérük.
I. kötet 162
S észrevétlenül az öregek még sok házban összetalálkoztak a fiatalokkal s akinek szíve volt, az sokáig nem mert a szomszédjára nézni, mert úgy érezte, a szégyen megégette az arcát.
Csak az inasok és diákok ártatlan szemeiben égtek egyre magasabbra a lángok.
Az öregasszony csillagos udvarokat nevetett maga köré.
Egy fanatikus kamasz magából csapolta ki az utakat és önkénytelenül túlszónokolt a krisztiánus tegnapjain.
Vasárnaponként összesereglett gyerekek játékba egészségesedtek a hegyeken.
Éltek az ellopott időben.
S akinek szólni tudott a nyelve, az szónokolt:
A mi felszabadult játékainkban benne van a felszabadító tett gyökere. A mi fölgerjedt álmainkban benne van a világ szeretete. A mi rügyező örömünk a határtalanság öröme a partok fölött. Mert mi most az embert visszaadjuk magunkból az életnek.
Fekete szekerein aztán jött az este s a gyerekek hazavitték magukat a penészhideg műhelyekbe s a kerek asztalokhoz a családba.
A lámpák szenvedtek, mint az éheztetett rabok.
Ekkor már mindenkitől hiányzott valaki távoli rokon s az elfáradt szívek pihegtek a céltalanságban.
Kijózanodott faluk alkudozást küldözgettek a zsidaik után.
De az elrugaszkodás irama sehogysem tudott horogra akadni.
Mintegy vérző orsón tántorgott a kurzus.
De a darutollasok minden gyanús foltba belevágták a csákányaikat.
S néha maguk közé is, mert csodálatosképpen egyre többet hagyott el közülük a mániája.
Voltak, akik az italos asztalok fölött hirtelen sírva fakadtak. Legjobb szerettek volna nyomtalanul elsülyedni. De ők állandóan a fölsrófolt reflektorok alatt éltek.
S ezeknek a szerencsétleneknek előre meg volt írva a sorsuk.
S ekkor már naponta látni lehetett, amint a levedlett katonák átlopják magukat a határokon.
A külföldi sajtó tele volt a fehér őrület történeteivel.
I. kötet 163
A kormányzó pedig minden éjszaka az isten kegyelméből való királyságról álmodozott.
Írók megírták az alázatosságukat.
Lelketlen ügynökök széttalpaltak a faluk felé és örök hűségesküt handléztak össze a parasztoktól.
De a vörösszemű csillag egyre gyakrabban jelent meg a hamuszürke égen.
Ekkor történt, hogy a munkások lapja, amely állandóan rózsaszínűbb frázisokat gagyogott, oktalan szellemességből tárcát közölt a kormányzó tyúkszeméről.
A hóhérok egyszerre mindenütt fölordítottak:
Destrukció!
A bolond novellista szeretetet rángott a Három Veréb kocsmában:
Humánum! Humánum!
S a darutollasok másnap összerombolták a munkáslap szerkesztőségét.
Asszonyok csupakönny leveleiből máglyát raktak az utcákon. S megint magasabbra szökött az eltűntek és a megcsonkítottak száma.
A szerkesztőség körül valami démonikus erő volt a levegőben, mert aki arra tévedt, az hetekre láthatatlanná vált s hullás szörnyű maszkban csak később találták meg valami pincében, padláson vagy a megtúrt szemétdombok fenekén.
A folyó alatt döglött emberhajók úsztak seregesen!
S a hancúrozó gyerekek itt botlottak bele egyszer a munkáslap szerkesztőjének a hullájába.
Az általános szenvedés panaszai vonítottak.
Mindenütt föllángoltak a szívek.
S a hívők elsorvadt mellét megmarták a keresztek.
A gyárnegyedek, ahol a munkások és szegények laktak, testvéresen összehajoltak a fájdalmukban.
Valami igazságottevő ököl után sóhajtottak.
Az inasok és a diákok azt mondták:
Paripákat lelkesedtünk magunk alá s most megkezdjük a versenyt az élet felé!
Az öregasszony kezeiből boldogító kiáltványok röpültek szét, mint a Noé galambjai. Az egész ország fölnyüzsgött.
I. kötet 164
Szívenvert emberek fejetlenül szaladgáltak, kiáltani akartak, de a csönd mély volt és áttörhetetlen.
Segítsetek rajtunk!
Nem bírjuk tovább!
Irgalom!
Már az istent is megöltétek fölöttünk!
Megterhesedett asszonyok reménytelenül sírtak.
Mit akartok még? Mit akartok még?
Lerongyolt férfiak összeosontak a falak alatt.
Valaki idétlenül keresztülordította a csöndet.
Fölgyújtani!!!
Néhányan kimerészkedtek a megszállott utcákra, hogy tegyenek valamit magukért, a gyerekeikért és a megtizedelt testvérekért. De sorban lepuskázták őket.
Sárga bérkaszárnyákban a lázadás bíbortüzeit élesztgették.
Egy kehes asztalos megpróbálta kibontani az új zászlót.
De mindent lepuskáztak.
A temetés napján öles plakátokat kentek föl a házak falára:
Aki mukkanni mer, azzal a helyszínen végezni fogunk.
S egy nyugodalmas kéz megint letakarta az indulatokat.
De ez csak a látszat volt.
Mert látatlanul minden összegyülekezett a nyomorultak bőre alatt. Családok, akiket a gyávaság és a bosszú szétkergetett, most újra meglátták egymásban az embert. Házak menedékesen nyitották a szájukat s valami új, megállíthatatlan vérkeringés indult meg a városban.
A darutollasok bombákkal és gépfegyverekkel posztoltak a sarkokon.
S a szegények utcáiban, mint egy gyökeresedő hatalom ült a csönd.
Hej! Ez már a termékeny márciusi csönd volt. A teljesedés melegágya.
Az új isten nőtt és nyújtózott belőle az agonizáló világ fölé.
Fölzsandározott utakon megindultak a koszorús szekerek.
Elöl a bekoporsózott emberrel.
S azután könnytelenül, mint akik a gyógyulás utain indultak el, a keresztények, a zsidók, a munkások és szegények födetlen fővel a meleg és szétöntött nap alatt.
I. kötet 165
Háromszázezer testvér.
A szuronyok között, mint egy föltüskézett mederben.
Hangtalanul.
Zászlótlanul.
Fájdalmatlanul.
És ilyenek voltak a zsidók és ilyenek voltak a keresztények.
Mélyhangú orgonák valahol összeorgonálták fölöttük a magasztosságot.
Háromszázezer testvér.
Öregek az élet összecsókoló melegével.
Anyák a jövendő termés reményeivel.
Gyerekek az öröm teljességével.
Zarándokoltak a bekoporsózott ember után.
A föltüskézett utakon.
S fölöttük meghabzott paripákon úsztak a rendőrök és a keresztes fejű katonatisztek.
De úgy látszott, mindez már csak a játék vége.
A lovak néha fáradtan elmerültek s ilyenkor ők gyökértelenül lengtek a fekete hullámok fölött.
Erősek tengerkedtek az erejükkel.
Bizonyos volt, hogy valahol most összemosakodtak az utak.
Az orgonák egyre érthetőbben orgonáltak s a fölszakadt hangok néha megálltak a kék hegyek fölött, mint valami csodálatos táblák:
A vakok ma elérkeznek a világosság forrásaihoz.
S a kék hegyekre processziósan fölsereglettek a gyerekek.
Valaki azt mondta:
Megtaláltuk magunkat az öregasszonynál s holnap összetalálkozunk minden szétkergetett testvérünkkel az igazságban!
Aztán határtalanul fölnevettek, mint akik egészségesen hazaérkeztek.
Beleugrottak az orgonákba és mindenkinek érthetően énekelni kezdtek a tápászkodó város fölött:
I. kötet 166
Mi az erő fiai vagyunk.
Elválaszthatatlanul egyek vagyunk az űrben,
mint a vándorló meteorok és a kicsépelt búzaszemek.
Ó testvér! Testvér!
Mi értjük egymást rettenetesen.
Valahonnan rokoni kiáltások szaladtak föl, mint a spirális fúrók.
A hamuszürke köd sebesen fölszakadt.
Tiszta szemeinkből kiestek a partok.
Hitek máglyáznak.
Máglyák énekelnek.
Cél! Cél!
Világanyám
1921
I. kötet 169 I. kötet 170
Miattad és értünk
Boldog köszöntés

A forradalmi ifjú munkások 1919. június 21-én tartott kongresszusának hatása alatt írtam azzal a harsanó örömmel, amit az ellenségek megrugdalása után az ő fanatikus hitük zuhogtatott belém.

Köszöntünk benneteket, mint ahogy igaz testvérek köszöntik egymást
fehér reggeli asztalnál vagy szolgáló munka után a leborult estékben
kenyértelenül és boldogtalanul,
ellentétben mindazokkal, akik úgy gondolják fölöttetek valami jó angyal őrködik,
akik úgy gondolják, arany delek ragyognak fölöttetek
s tiétek a kertek öröme, az idő folytonossága s az állatok csodálkozó nézése.
Mi ismerünk benneteket s arcunkon a ti sápadt arcotokkal énekelünk
a penészes iskolák, megőrült gyárak és döglődő műhelyek felé
Ó növendék emberek megfertőzetlen hittel és a pubertás kék sarlóival a szemetek alatt!
Ki ismerne titeket, az idő megjelölt küldötteit, ha mi nem ismernénk,
ki szólhatna hozzátok közelebbről, mint éppen mi,
akik se innen se túl nem vagyunk a partokon.
Élet közepén, mint roppant vizek áradásában csak állunk
s homlokunkon a nagy vörös csillaggal énekeljük magunkat, akik ti vagytok.
Ó, mert ki szólhatna hozzátok közelebbről, ha nem épen mi, az új költők?
Vérző hajnalok sarjadnak s mi világ elé panaszoljuk a ti száz húrú panaszaitokat,
a förtelmes esztendőket, melyek zöld csobogással körül folynak benneteket,
a felszakadt reggeleket és a döntögető estéket.
Mi tudjuk, mikor a kék odvasságban számlálatlanul összekongatnak az órák
a ti megcsikart füleitekben felzokog az ólomnyelvű csönd
s a falakba nőtt asszonyok vörös koszorúkat dobálnak a szemeitekbe
tragédiák úsznak fölöttetek s ti csak
a gyönge ágyéktokon kiserkent pelyheket érzitek,
ti csak a dolgok láthatatlan vonaglását fájjátok utána az univerzumban.
Értelmetlen és fájdalmas tüzek égnek a ti megalvadt éjszakátokban.
Reggel pedig kutyakölykösen rávicsorogtok a rendbe pocakosodott apátokra.
Idegesek vagytok, mint a pompás felzaklatott zongorák és trópikus
forróság liheg belőletek a gödölye szagú lányok után
nappal és éjjel, nappal és éjjel
lompos fekete szomorúságok áradnak felétek, mint a megszakadt kanálisok.
Márciusok
Az idő szomorúságában
Gyerekek átnevették magukat az idő szomorúságán.
Erdők fiatalságot nyújtóztak, csillagok szétkertesedtek.
Anyák kilencedik hónapja volt ez.
Tavaszszagú hajnalok fölgyújtották a napot.
Ó ki ne hitte volna: messiás érkezik a földre!
Ó ki mert volna most vak gesztusokkal a táblákhoz nyúlni?
Mindenki tudta: a gyerekek átnevették magukat az idő szomorúságán.
S ezen a napon visszaverhetetlenül elindultak a világosság dárdái.
Folyók áradtak, hegyek gyökeresedtek a világosságban.
Kétségbeesett emberek pedig az állatok kék lelke után nyalábosodtak.
Mert néhány sorvadásos fa még vérig kaparta az eget.
Mert az éjszakák még nem döglöttek meg a hidak alatt.
Ó nem! nem! nem!
A perspektívában fölmutogatta magát a pusztulás lehetősége.
Trombiták égő sebeket ordítottak a levegőbe.
De valaki akkor az igazság szekere elé táltosodott.
Lányok vörös liliomokat énekeltek a magányosság templomában.
Haldoklók ágya fölött meglobogtak a reménység lámpái,
s az összekeresztezett utakon elindultak a fanatikusok mérnökök, írók, istenkezű kőfaragók, karmesterek, festők, megdúlt fejű papok kék holdakkal a szemük alatt, kitagadott diákok halántékuk körül a tisztaság glóriájával.
Terek iszonyatot keringtek.
I. kötet 175
De ők csak gázoltak a reggeli hidak felé.
Ó menetelő testvérek a testvértelenség frontjain!
Fivéreim és nővéreim.
Én ismerlek benneteket és értem az eltemetett utak zokogását.
Én látlak benneteket hintáló síkokon a napzuhogásban.
Karotokon az újszülöttekkel aranyoszlopok között vándoroltok
s mögöttetek ugatnak a megláncolt tegnapok.
Márciusok vért harmatoznak.
Ó testvéreim!
Kiket köszönthetnék én, ha titeket nem köszöntenélek!
0 × 0 = 0
Wiedner Krankenhaus, 1920
1 [Kinek adjam…]
2 [Messze vagy…]
3 [A reggeli vörös pódiumokon…]
A reggeli vörös pódiumokon ideoda táncolnak a városok napok szakadatlan tavaszőrületet puttonyoznak a tornyokra a horizonton levágott fejű fák zarándokolnak üres darázsfészkekkel a hónuk alatt
ó városok születéstek óráján elnyűtt cipősarkak és cintányérok keringtek a levegőben
mint paradicsom madarak most táncoltok a Zerkovitzok és Strauszok limonádéba áztatott kottáira
elámult falvakból fölszippantjátok a jó asszonyhúst megveszett Expresszek és csempészhajók kötnek ki ruhátok slepjében
és ti táncoltok a verítékező pincék fölött
ha fölhasadnának lampionszemeitek ó ó heréltek és akasztottak hajóznak a csatornákon lefelé
tökfejű családapák ülnek a gyomrotokban szívükbe felejtett késekkel
de alig meri valaki a táblákat a polgárok eszébe meríteni pedig nincs más mód föl kell hasítani a lepedőket csuklóiból mindenki szedje ki a fegyvereket
az istállók várandósak mint mikor urunk Jézus a földre szállt a szegénység házaiból valaki ki fogja vezetni a sáskajárást
vérző nyelvek és kiszúrt szemek kóvályognak a wertheim szekrényeitek körül Moszkvában két jobblábbal keltek föl a parasztok Berlinben Liebknechtet ellenek az órák Magyarországon már újra kifúrják a talajt a fanatikusok és ti táncoltok és nektek érdemkeresztek harangoznak a melleteken
holnap talán már senkit se fog érdekelni hogy a kisvárosi szatócs kutyákat tölt be a májashurkákba
néhányan átlépték a morális kásahegyeket
tudósok szentjánosbogarakat gumiarabikumoznak a szakállukba
s a süket pusztákban valaki fölhúzta a gramofonokat.
I. kötet 179
4 [Tartsátok föl…]
Tartsátok föl a kezeiteket meghalt az asszony
ó jaj jaj oda van az asszony ó ó jaj ki vitriolt és kék liliomokat hordott a térdkalácsában
most a szoba közepére húzták papirmasé fejében talpaikkal fölfelé állnak a szekrények
gyalázatosan ránkszakadtak a kuliszák már az sem bizonyos hogy 2 × 2 = a 4 a parasztok nagyvárosi poloskákat tenyésztenek a szalmazsákokban
világunk kereke hogyan fog tovább szaladni az illatos konty nélkül
temetésrendezők kartelen kívül akcióba léptek mindenütt uram isten
az utcák fekete szekereket gargalizálnak fölöttünk kétszarvú angyalok hárfáznak Boccaccio emlékirataiból
legnagyobb kár azonban az operákért ahol tetovált lábszárakat énekeltek be ösztövér tábornokok szemeibe
mi lesz az aszpik testű gróffal és az ékszerészekkel az asszony szép volt
emlékezzetek rubintgombos melleire szemei civilizált ragadozók voltak
akik ágyékon aranyon és letört ekzisztenciákon éltek
eresszétek le a szomorúságot a zsinórpadlásról
üvegházakban legörbültek a virágok messze keleten
gyásztáncot lejtenek vörös üllepű őseink
ő bennük még él a faji romantika
csak mi csak mi estünk át a rostán
csúnya önző vadállatokká züllöttünk horgas bajszokkal orrunk alatt
emlékek szíven szúrnak bennünket szörnyű-mézeskalács-kardokkal
de mi rendületlenül énekeljük
ó ó meghalt az asszony jaj oda van az asszony
szép volt az asszony halleluja
emlékezzetek rubintgombos melleire.
ó ó Ó Ó
I. kötet 180
5 [Az ápolónők…]
Az ápolónők már áthúztak bennünket a szemeiken 5 óra 20
maláriások körül kezdenek fölszállni a bűzös ködimitációk hej haj kergessétek ki füleitekből a bolhákat és a száraz poloskabőröket
minden összegabalyodik a rozsdás föld felett minden levetkőzik és összeházasodik önmagában a Mindennel ó ellenőrizhetetlen számlák a főpincérek tarisznyazsebeiben
feleségem most fölnyújtózza két mezítelen karját a dunyhák közül az én ízem árad a pórusaikból mint az erdő és a város
de különben is a fehérek egészen neki pirosodtak ebben az időtájban
az asszonyok valamennyien a világ fölé terítik szoknyáikat
nekünk ettől is kuss már szürke vasteknőkön fekszünk összekeverten
s csak éppen a szakálszőr gyomlálásnál érezzük még hogy férfiak vagyunk
megjöttek az orvosok fényes és csörömpölő szerszámokkal nézzétek a nekihevült mészárosokat félretették műfogaikat és éretlen medikusok csüngnek a tekintetükön mint a juhászkutyák
váltsatok meg minket emberek
a plafondról mint az ólom nagy csöppekben hull a csönd a homlokunkra
tornyok csúcsáról fejest ugranak a céljaink
jód és 3% borogatáslé folyik alattunk keresztül
de nem feledkezünk meg a parlamentnek csúfolt emberistállókról sem
valami elátkozott rostán csöppenként
minden keresztül hull
harangok Jézus eljövetelét éneklik
énekek ájultan szétcserepeznek
autók szemeiből elektromos alázatosság csurog
bordáim közül kerek zöld kalapban elindul Ő
ó asszony ó Ó jobbik felem tele nyárral és édes tejforrásokkal ki ne őrülne meg a káposztásfazékba esett kórházakban.
I. kötet 181
6 [Egy kettő…]
Egy kettő Egy kettő
már az utolsó hordókat dudlizzák az őrmesterek a hold roppant ejtőernyőkkel hintázik az erdők felett bizony jó lesz ha mindenki aludni takarodik a tyúkokkal szörnyű éj szörnyű éj szörnyű éj
a villamosok újra felbogárzottak a körutakon süket karmesterek csörömpölnek a pincérek agyvelejében kokottok és az egérszagú vénasszonyok kiléptek az ordító címtáblákból
fölállt az üvegtestű óra fordítsátok ki megavasodott irhátokat
tornyok beletérdeltek önmagukba és elojtották vörös sipkájukat
előre hát toronyirányba éljen a relativitás nemtudásába belehalt apánk
éljenek a derék hímvesszők éljen éljen Néró valami grandiózust akart szemünkre köpni a római éjszakával
1920 december harmincegyet élünk a fejünk reménytelenül vonít combunkra nyomott pénztárcánkban ki tudná felmérni jól táplált fájdalmunkat zsidók sárga foltja beleesett a pápa teás findzsájába s most még nehezebb lesz nyelvünk alól kiszedni az enyvtáblákat egyedül a rózsavíz vagy a levágott ökrök segíthetnének de ők mélyen alszanak az áruházak pénztárkönyveiben ó de mindez mit is jelent a mi érző keblünknek
Marx azt írta egyik röpiratában megkezdődött a kommunizmus kísértetjárása azóta tisztában vagyunk a helyzet értelmével karcsú szociális gondolatokkal párnázzuk ki az ökleinket véka alá tesszük a szemeinket és érezzük
teljes intenzitással érezzük az öszvérek közelségét
akik fülük mögött új megváltókkal ácsorognak a jégcsapok alatt.
I. kötet 182
7 [Hát valóban…]
8 [Képköltemény]
9 [Úr ír…]
Úr ír
Kutya ugat
Kakas kukorékol
Annácska tedd le a kezeidet mert kinyitom az ablakot látod ő eljött és póznára tűzte a szemeit hogy könyörtelenül a vesénkbe láthasson
a kakas pedig aranyspirálisokat kukorékol
íme az asszonyok már hónuk alá pakolták a világot és kisétáltak a körutakra
mindez olyan mint a harangozók álma Rómából vagy még olyan se
szegény masamód lány elfelejtette hogy egyszer ő is csukott nadrágos angyalka volt
kutyák ellepték az udvart s némelyek a holdtányérba mártják orrukat
hidd el alig láthat valamit az ember önmagán kívül néha még gondolok a bátor csavargókra is akik énekelve
átvonulnak rajtam mint valami nyitott kapun
de azért mégiscsak legjobb lenne meghalni Annácska gyerekkoromból még eszemben maradt két halottas ló szép fekete bóbitákkal
A Linke Winzeilén nagyhasú koporsókon már errefelé nyargalásznak az asztalos inasok
képzeld el ismerőseink vízgyöngyöket nyomnának ki a szemeikből
s mi (akik mindig távol legeltünk egymástól) megmásíthatatlanul tudnánk
úr ír
s a házak építését nem lehet a tetővel kezdeni
10 [Rózsafákról lenyírták…]
11 [Őseinket szőröstől-bőröstől…]
Őseinket szőröstől-bőröstől megették a sípládák
1914 előtt a romantika hasonló volt a talajvízhez
ó szolid csigahátuljú némber az isten szeméhez címzett kocsmában
a nap még nem találta meg a taplót az elnyomottak füleiben
te azonban ott ülsz az asztalfőn gumisarkot és bankrészvényeket trombitálsz a kisujjadon és tudod engem is beojtottak
óránként 365-ször fordulok meg saját tengelyem körül és néha fölrepülök
I. kötet 186
mindig velem vagy és a testvéreink kiket itt egyszerűen kerge-birkáknak neveznek vagy svindlereknek nyelvünkről leakasztottuk a hárfákat fejünkből kifésültük a gramatikát
egésznap feszítő vasakkal dolgozunk az agyvelőnkben ha kedve jönne valakinek kiinni a téntánkat
körülsétálni az ég alján
a pártvezérek belénk fájnak mint valami rozsdás szögek mostanában
sokszor gondolok rá legjobb lenne
O-K-O-S-N-A-K lenni
de te még mindig ott ülsz azon az átkozott edényen és énekeled
takarjátok le a szemeimet meghalok a búbánattól
madaraknak mért nem adott kopoltyúkat is az istenke levelet az ághoz
mért nem kötözte oda spárgával is az istenke
ökröknek mért olyan irigylendők a szemeik s a lovaknak mért nem adott szarvakat is az istenke
az lenne hivatásod hogy az első ruhatári számot visszaragaszd a világ homlokára
különben mit ér ha valaki le tudja nyelni a ventilátorokat fizetett váltóőrnek mindig akad más dolga is föl a logikával és a tyúkszemvágó bárdokkal
csak egy út van egyenes
és ez az úttalanság
az lesz a mi első szép napunk mikor találkozni fogunk a kisgyerekkel
ki előtt még ruha nélkül mer megállni az anyja
12 [Adósságaim…]

A MAISTÁK „elmebajnokok legyenek” „VÖRÖS PILÓTÁK” „SZŰZLÁNYOK” „VAGY BORBÉLYLEGÉNYEK”

de az üveges mesterségre is
büszke lehet valaki
még jólérzi magát bennem a fiatal liget
húzzátok hát föl a redőnyöket
egy ház aki elaludt az eső alatt
íme rézbandériumokkal megérkeztek a karmelita barátok
OOOoó
13 [A suszter…]
A suszter füle mögé dugta a dikicset s azt mondta
MÁRA ELÉG VOLT A KRÉMES TÉSZTÁBÓL
a disznók pedig a hold szarvára akasztották röfögésüket s a diák egyetlen nyomással keresztülvizelte a sövénypalánkot
ó a suszter és az éjszaka a megfordított hasával
harangok kiléptek ketreceikből s most áttopognak a hidak fölött
ablakok vérzenek s Genovéva áll a sarkon
de tudom hogy nem tudom s ezért még tegnap cipőtalpamra szereltem két szépernő féle költő fantáziáját fájnak a vimedliim s szimbólumoktól vagyok körülvéve röpülni hát
röpülni
röpülni
röpülni
bianka bu lia báli
ó bumm a házak tovább úsznak velem s a pékek felmutatják a pirosra sült kenyereket
ha a suszter egyszer ilyen kenyeret ehetne dikics helyett talán még a vers írás sem fáj úgy az embernek mint a gyomornyomás
mind a kettőt kipróbáltam
de bartasándor azt vitatja hogy a ház szebb festmény mint a kép
ez a legrettenetesebb
ilyenkor olyan vagyok mint az anyám viszketni kezd a fejem
elfelejtem a barátaimat akik meg vannak róla győződve hogy az ő avas zsírjukon élő diktátor vagyok s jó kritikát írnak rólam a lapokba
14 [Jakoska sír…]
Jakoska sír Jakoskának gyémánt keréken forognak a szemei
ó nézzétek csak tányérjaink is falra másztak szomorúságukban
s rózsás tenyerükkel most eltakarják a szerelmesek kilátásait
ové hát ové ové
I. kötet 189
a függönyök így szaladnak le mindenütt s aki megütötte a bankot az okvetlen a békát is lenyeli
én nem vagyok senki te nem vagy senki
ő szintén nem valaki
a legyek hetedhét-országból a szegényasszony pecsenyéje felé vándorolnak
de a szegényasszony azért csak Jakoskára morog s ujjain kivirágzanak a tövisek
higyjétek el a szegények nem is elégedhetnek meg Jakoska könnyeivel a világ szegényeinek nem kenyértelenségük miatt átkozott a sorsuk, hanem mert a gazdagokéhoz hasonló nagy gyomorral áldotta meg őket az isten
kérdezzétek meg csak a könyvbüdös szónokokat de ne forduljatok a papagájokhoz
Tristán Tzara már évek előtt megírta: a madarak kakálnak a polgárok fejére
különben is csak a költők mondhatják ki az igazságot
én rokonuk vagyok a költőknek
de egyidőben ásó és emelődaru is vagyok
s most nézzétek meg Jakoska szemeit a szemeimben ő egy szép fiatal lány akit elhagyott a kedvese
én csak a végtelen kiáltás vagyok
de kik vagytok ti
1921 augusztus 22
tudjátok-e hogy málészátokból tegnap fogaitokkal együtt kiütötték a jóreményt
tudjátok-e hogy a csillagok kitagadtak benneteket s hogy én is köpök rátok s hogy a ti gyomrotokban is holmi becsületes éhség helyett csak ócska vezércikkek csikorognak
és mégis
EMBEREK
ó ó
mi egyek vagyunk rettenetesen
I. kötet 190
15 [Művészetre esküdni…]
Művészetre esküdni annyi mint víz alatt énekelni
a jó szív röpül az üvegburában harangok fölemelkednek
s a haldoklók szintén fölemelkednek
legjobb tehát hátratett kezekkel végig sétálni a cérnaszálon
s mi az hogy mindnyájunkat érhet baleset
s hogy a gyerek ágyában megfiadzanak a reggelek
boldogságunk csipkefalán áthajoltak a zsiráfok s most
isten veled Borbála
isten veled Sára
fa megette a gyökereit
fű megette a gyökereit
kő megette a gyökereit
a világ csontszínű magból született s a turbinák forognak forognak rendületlenül
csak az ólomfejű komolyság menthet meg bennünket az ördögtől
ó jaj jaj
legyünk hát valamennyien komoly emberek testvéreim
senki se törődjön a bohócokkal akik a szörnyű hidakon kukorítanak
s esténként fölszállnak a holdba mint a luftbalónok
a sakkozók jeltelenül elvonulnak a sarkokból
de különben is Loth felesége nem hiába változott sóoszloppá
mi bizonyosan tudjuk
az ember azért született hogy szépen éljen
s a szolgáló
1 389 425 koronáért a sültgalambot még mindig áthozhatja a kocsmából
16 [Minden így merül el…]
Minden így merül el az enyhe amóniák szagú kútban
az asszony 19 gyereket szült aztán elvitorlázott toronyiránt
láncok estét csikorognak
I. kötet 191
támaszkodj neki a rózsafának és aludj boldogul
én a folyón jöttem át szörnyű csomagokkal a szívemben
a sebesség megfagyott s a majmok fölültek a hintákra szemeket bezárták a barna dióhéjba
szenvedni szenvedni
lent még lejjebb a barna mezők alatt megkövesedtek a tehenek
a gyerek tenyerében meg lehet számlálni a csillagokat de a nagy harang szakadatlanul énekel madarak azonban nem énekelnek s közülünk is mindenki fölmondta a konkurenciát a sípládákkal
János öntsd ki a csöbröket János öntsd ki a csöbröket látjuk amint a lányok kinyújtóznak a tükör előtt
ó ki lesz az aki eljön egyszer s nagy szomjúságában kiissza a holdat
nekünk csak kis bogaraink vannak s ezeket öljük napestig
aztán üvegpipából szívjuk a boldogságot
valóban nagyon boldogok vagyunk, hogy köztünk van Mácza János a sápadt életöröm fuvarozó
Barta Sándor a fafejű relativista
Kudlák Lajos a megházasodott gépészmérnök
s még boldogabbak vagyunk még nagyonsokkal boldogabbak vagyunk hogy Simon Jolán elsőrangú dadaista színésznő s torkából már néha sikerül kihúzni a tragikus cérnaszálat,
hát mit is akartok még tovább tovább ha az árbocok lefordulnak
le vannak fordulva
a pont azért van hogy az ember leejtse a hangot
de mi nem teszünk pontot semmi után
azért mégis csak két kezünk van
a két kezünkön tíz ujjunk
s hasonlóak vagyunk minden rendes emberhez
I. kötet 192
17 [Az ég akkor…]
18 [A fák alatt…]

18 ESTE A FÁK ALATT LISPITZ UR FÉSÜLGETI SZÉP HAJÁT de mégis az ér a legkevesebbet akinek értelme van ne nyúlj a virághoz mert kihullanak a fogaid az asszony akkor kinyilott az ura előtt és azt mondta én te ő VILÁGOSSÁG aztán minden átsétált az egyenesbe még két napig aludtunk ez pedig a JÓ emberek menedékháza előtt történt BÉCSBEN aztán kimentem az országutra s a határkövek alól fölszedtem a megfőtt tojásokat 1234 LÁNYOK ÉNEKELJETEK ÉNEKELJETEK A 12 KAMASZ pedig 24 VATTAGOMOLYAGOT HAJTOTT KI A VÁSÁRRA EKKOR már valamennyien együtt voltunk a pap levetette reverendáját s kijelentette ezentúl csak este hajlandó a kútba nézni LE HÁT A HÁLÓSIPKÁKKAL ELMULT A 19 NAP A SÖVÉNY MELLETT Mária átölelte fiát és könnyeket virágzott de ez sem ért már semmit elröpültek A MADARAK elúsztak A HALAK S A HARANGOZÓ örökre elaludt a kötélen elaludt szegényke kivilágított városok fölött

I. kötet 194

de ez is csak két fabatkát és három gombot ért tudni kell hogy ISTEN SZEME MINDENT LÁT ÉS ÉN AZ ÖREGASSZONY BATYUJÁT ÁTVITTEM A PATAKON de az ember tengereket és leroskadt hidakat cepel a szemeiben s hiába hogy valaki homlokunkra kente A CSILLAGOT a szamarak nem mernek vizbe ereszkedni a sózsákokkal ÉN ÉHES VAGYOK TE ÉHES VAGY Ő SZINTÉN ÉHES KÜLÖNBEN SWARTZ ÚR MÉRLEGÉN MINDENT LE LEHET MÉRNI UTAK MENTÉN SÁRGA KUTAK FOROGNAK és a dombokon GYEREKEK tenyerében kinyíltak a liliomok kinél tehát máma kinél pedig holnap törik el a korsó nincs többé TESTVÉR nincs többé SÓGOR KÖVÉR LUDAK ÜLNEK A HOLD ALATT Ó mindenki Ó mindenki TEGYE BE HÁT FEJÉBE A TÖLCSÉREKET MERT MINDENNEK EGY A VÉGE nekünk nem marad más csak egy kis sziget A JÉGTÖRŐ FÜLE MÖGÖTT ÉS JAJ JAJ ANNA ANNÁCSKÁM AZ UR megjelent a vizek fölött ÉS KESERVESEN SIR

I. kötet 195
[Képköltemény]
A ló meghal, a madarak kirepülnek
1922
I. kötet 197 I. kötet 198
Az idő nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta a szárnyait mondom széttárt vörös kapu
szeretőmmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva az arcába s 3 gyereket cepelt a kétségbeesésében
a gyárkémények alatt ültünk
tudtuk holnap a görbe vonalak
ho zsup ho zsup
azt mondta elmész Kasikám és én kiszáradok a pódiumokon s nádler úr mázolmányaiban
nyilván
nyilván
az úristen megfeledkezik a szépasszonyokról
már jött is a félkrisztus faszobrász
fiatal volt és gyalázatosan igazságszagú
holnap túl leszünk a magyar határon
hát igen hm igen
nyilván nyilván
a város rohant mellettünk
ide-oda forgott és néha fölágaskodott
láttam az apám kajla szalmakalapját amint úszkál a hóüveg fölött a patikától a szentháromság-szoborig és vissza
valamikor azt hitte az öreg 21 éves koromban káplán leszek
az érsekújvári plébánián
de éppen tíz esztendővel előbb sporni úr lakatosműhelyében ettem a füstöt
az öreg már csak nagyon ritkán járt közénk haza
I. kötet 199
később az én szépen elgondolt jövőmet is beitta és kipisálta a sörrel
szerelmes lett egy öreg takarítónőbe
kihullott a haja s csak a cigányokkal barátkozott
1909 április 25
Párisba készültem gyalog a faszobrásszal
a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott
leveszem rólad a szárnyaimat ó Szent Kristóf te sohse leszel az apád fia
egy részeg ember krokodilkönnyeket sírt
az „Arany Oroszlán” szálló falának dűlten éreztem mindennek vége
keresztülszaladt rajtam egy vörös sínpár s a tornyokban harangoztak
galambok bukfenceztek a háztetők felett
jobban mondva galoppoztak a napkocsin
a ferenciek új harangja szinte énekelt már
aki aludni készül fényesítse ki az ólomrudakat
az órák fehér juhászkutyákon kísértenek
éreztem mindennek vége
pálinkások és rövidárukereskedők becsukták boltjaikat
csak menj vissza barátocskám a gyerekeidhez
a kerekek többet nem fordultak visszafelé
az ember elhányja csikófogait és néz a semmibe ahol az élet beleharap a saját farkába
a semmibe
ó dzsiramári
Ó lébli
ó Bum Bumm
a hajó pedig döcögött velünk mint a terhes asszony s a hátunk mögött valaki összetolta a kulisszákat
ez volt az első keresztbevágott nap az életemben
fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek
papagallum
ó fumigó
papagallum
a partokon húszas csoportokban vörösréz madarak kukorékoltak
a fákon akasztottak hintáztak s szintén kukorékoltak
I. kötet 200
csak néha a víz fenekéről néztek felénk az elkomorodott hullák
de mi 21 évesek voltunk
a faszobrásznak csúnya rózsaszínű szőrök kunkorodtak ki az állából
különben jól éltünk
csak éppen a gyomrunk átlója
hiába húztuk meg a srófokat az ökrök újra meg újra nekiindultak
a tarlókon át
s a szemeinket néha már alig tudtuk levakarni a lányok bokáiról
ilyenkor mindig felkiáltottak belőlem a cintányérok
Bécsben 3 napig az utcán aludtunk
aztán véglegesen kicsavartuk magunkat önmagunkból
mi is az hogy civilizáció
az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni kezd a tetvektől
mi is az hogy családi kapocs
az ember holmi selyemszalaggal meghosszabbítja a köldökzsinórját
mi is az hogy istentisztelet
az ember félni kezd hogy ne kelljen félnie
mi talpunkra szögeztük az országutakat s a nap jött velünk az űrben
arany mérföldlábakon
higgyétek el az elefánt nem nagyobb mint a bolha
a vörös nem vörösebb mint a fehér
s ha mégis mi azért mentünk
tovább kamaralógósz ha felállítjuk a mérleget, úgyis mi húzzuk a rövidebbet
és ekkor kinyíltak a szemeink
és mélyek lettünk mint a fekete kutak a bánya vidékén
és mentünk és mentünk
13 angyal járt előttünk
szintén gyalog
és énekeltek nekünk a fiatalságunkról
már tipikus csavargók voltunk jól megnevelt bolhákkal a hónunk alatt
szerettük az árokba hullott gyümölcsöt
a savanyútejet
I. kötet 201
és a zsidók hitközségi kasszáit
s jöttek felénk innen és onnan is a testvérek
a világ minden fajta nyelvével s csodálatosan téglabőrű ábrázatokkal
speciális szaga volt valamennyinek
s némelyiket legyalulták a kilométerek s némelyiknek még tejes volt a szája az anyja csecsétől
az utak fehér dunnákban hevertek alattunk
a sürgönydrótok összerántották magukat és kabalákat írtak az égre
este láttuk amint az asszonyok lába között kinyíltak a virágok
de mi növényevők és asszonygyűlölők voltunk
és áthúztuk magunkat Passaun
Aachenen
Antwerpenen
a faszobrász lesoványodott mint a szálka s a szakálla egészen megvörösödött
nekem versek és hadzsura erdők kezdtek nőni a fejemben
a fényfolyókon kétszer átúsztak előttünk a patkányok
nagy tutajokon amelyek nadrággombbal és madártojásokkal voltak kimintázva
postafiókokban vártak rám a szeretőm levelei
de tudtam az éjszakák a legtetvesebbek
ilyenkor tehát a verseimen dolgoztam akik úgy jöttek
elő a fejemből mint valami aranygyapjas birkák
semmi kétség ezek a leggyámoltalanabb állatok
de ha valaki füle mögé dugja a táblát
a redőnyök ijedten leszaladnak
ez a mi életünk
a vámőrök minden állomáson bélyegzőt ütnek a szívünkre
s mi csak úszunk tovább hajnal iránt
bizony okosabb lenne ha mindenki édesfagyökérrel vagy krumplicukorral kereskedne
osszátok be a világot amiben éltek
nekünk könnyű naponta 50 kilométert megyünk belőle kifelé
alagutakban hegyek gerincén s a hallgatag német erdőkben
I. kötet 202
érezzük a friss trágya szagát a földeken
a hegyek néha megfordulnak s a fák citeráznak a szélben
a fák alapjábanvéve teherbe esett lányok
de ha jobban megnézzük a határkövek is teherbe esett lányok
halkan beszélnek egymáshoz és azt mondják:
ha ő elmegy én öngyilkos leszek
tegnap egész nap pelenkákat szegtem arany fonállal
angyalkának keresztelem majd és gyémánt cseresznyét akasztok a fülébe
vagy egyszerűen csak ezt mondják:
a férfiak mind sánta kutyák
a hegyek már egészen fölénk hajolnak
az óriás kígyó pedig skrupulusok nélkül lenyeli a napot
még utóbb is költő lesz belőlem
csak jól felhúzni a kereplőket a legtöbb baj úgyis anna kisasszony szelességén múlik
tegnap két verset küldtem haza a független magyarországnak
s megint visszaestünk Stuttgartba
ültünk a koldusok asztalánál lekváros lepényeket ettünk
s egy stájer paraszt szíve világított le a gerendákról
a szomszédház udvarán az ÜDV HADSEREG misézett
flóták és klarinétok visítottak a csillagok alatt
láttuk a sárga üvegbaglyokat amint áthajolnak a fiatal anyák fölött
ó isten báránya ki elveszed a világ bűneit
a faszobrászban megint cihelődni kezdett a félkrisztus és mindenáron beszélni akart
fogd be a csuszalesődet ordított föl a stájer paraszt
egészen orrunk alá tolva a szívét
látjátok 7 rozsdás tőrrel van keresztül szúrva
a szeretőm 7 hazugsága ez bennem testvérkéim
látjátok ezt a zöld karimát itt a jobb oldalán
ez az én gazdám utolsó harapása rajta testvérkéim
26 esztendős vagyok s olyan tiszta volt az életem mint a reggeli harmat
télen egész nap a házunk előtt söpörgettem nyáron kövér gabonát arattam
I. kötet 203
hej haj de az ember sorsa olyan mint a
mindenkinek nyitva volt a szeme s a falak mögött láttuk amint a világ kifordítja szűrét
budapest–páris–berlin–kamcsatka–szentpétervár
a faszobrász részeg volt már s a szemeiből mint valami kanálisokból folydogált a szomorúság
a kiáltások egyre inkább a sarok felé tartottak hogy elolthassák kanócaikat
esküdjetek meg hogy ezután csak a tiszta gatyamadzag varázshatalmában hisztek
szólaltam meg egész váratlanul
s láttam amint a hangom erre felé jön a szomszéd udvarból
én költő vagyok
tehát csak tudom
a lámpások azért égnek jól mert kétszer turatámó
és tele vannak petróleummal
szörnyen neki voltam keseredve szerettem volna valamit adni ezeknek a szegény embereknek
de a csillagok már leléptek strázsáikról
a 13 angyal most nyilván kinyitott szájjal alszik a padlás-grádicson
uram-isten
a falakról vörös seregekben lefelé masíroznak a poloskák
mindenki sózza be az orrahegyét
íme milyen rövid az élet
de belőlünk mégiscsak kanmacskák lesznek a párisi tűzfalakon
tente baba hát tente
az ember elalszik
így lesznek a vertikálisokból horizontálisok
és viszont
az égből kiléptek a téntagyerekek
gyertek át velem a kerten
a folyó túlsó partján Mária altatgatja fiát
mindenki kattantsa be esze fölött a reteszeket
a padlón sárga tócsákban foszforeszkáltak az emlékeim
I. kötet 204
a sarkokban kinyíltak a hátizsákok és veszettül ugatni kezdtek
mint Mária a fiát
az egész kertet az ölemben ringattam
és lejjebb
íme itt vannak 1 1/2 márkáikkal a sameszek
sóhajok üvegesednek
virágok virágzanak
ó hát itt vagy te is
én és te
rajtad
én
kösd csak rám a térdeidet
asszonykám
ezüst szalamander
papagáj
vitézkötés az életemen
gyümölcsfa
leszakított csillag
ó jaj ó jaj
mindenki csavarja meg az üvegdugókat
az órák kiléptek csillag ketreceikből
s hosszú parafaorrukkal kelet felé fordultak az elefántok
az első hang amit hallottam egy gramofon ordítása volt a perifériákról
a faszobrász nem tudott fölkelni ezen a reggelen
meg fogok dögleni mondta meg fogok dögleni
a kolduskirálynő óriás mosogatódézsával állt a feje fölött
az órából kijött a csontfejű kakukk és alázatosan meghajolt
meg fogok dögleni sírta a faszobrász meg fogok dögleni
s mindenki látta a halált
amint kétszer végigment a szobán
de hát miért is mennél el testvérem
miért
a mezőkről még be sem terelted a nyájat
sárga hajadban meg sem gyújtottad a lámpákat
I. kötet 205
s a kígyók is mind alszanak a szemedben
ó ne törődj a csúnya kávéskannával ő megharapta a szolgáló köldökét
s most mind a ketten másállapotban fekszenek
meg fogok dögleni visította a faszobrász meg fogok dögleni
s a házak hosszú taktusban a templom felé hajoltak
egy kese csikó még betolta fejét az ablakon
és nyerített
ki veszi meg a kabátomat mondtam én is
5 korona senki többet 5 korona
s a hegyekről egyszerre lefelé kezdtek szaladni az utak
hát menni
megint menni
azóta sem láttam többé a szegény faszobrászt
pedig nagyon jó barátok voltunk s esténként úgy égett előttem a szakálla mint a csipkebokor
2 hétig egyedül vándoroltam
szomorú voltam mint valami öreg szamár s minden
pocsolyánál megmostam a fejem
emlékeimet szerettem volna kimosni a fejemből melyek szörnyen megülepedtek
és fekete zászlókat lobogtattak a partok felé
hogy miféle partok felé azt nem tudom
úgy éreztem valami rohanó folyó vagyok és partjaim vannak
lesorvadt pálmákkal és zöld békákkal
mert akkor már költő voltam megoperálhatatlanul
rendesen leveleztem a szeretőmmel
s tudtam csak föl kellene hasítani a szügyemet és tiszta
arany csurogna ki a szívemből
csak ezek a belga parasztok ne lennének annyira piszkosak
ezek a soviniszta állatok még mit se tudnak a világ folyásáról
hiába állok előttük
egyik sem látja meg homlokomon a csillagot
olyan voltam mint a 7 árva
de azért mégis itt értek bennem össze a görbe vonalak
I. kötet 206
itt találkoztam össze szittyával aki zürichből jött és chilébe készült vallásalapítónak
én komolyan hittem hogy lehet belőle valaki
nagyon különösen voltak megkoszosodva a fülei
kint hevertünk az antwerpeni rakodó parton s ő szónoklatot tartott a gyapotbálákhoz és rusznishordókhoz
polgártársak énekelte polgártársak
a házinyulak a legszaporább tyúkok s a malmok patkányfogakat csempésznek a gabonába
de azért őrölnek is és ez nem hiába történik
mitől félek gyámoltalanok
igéim virágokban lobogtak már a mezőkön
dögöljenek meg akik elismerik a nyugvópontok szükségszerűségét
reggel mi elindulunk a nap iránt isten csárdája felé
szegény eszemben kinyíltak a liliomok
hát igen reggel elindulunk isten csárdája felé
krisztus könnyeit fogjuk inni a nádfödelű pajtában és szilvóriumot
ó de minden jó ember sorsába belepottyan legalább egy krokodilus
s ő aki a zürichi herbergből jött és chilébe készült vallásalapítónak
ezen az éjszakán trippert kapott a rivoli utcai matrózbordélyban
a kártyatornyok hangtalanul összeomlottak
kerítések nőttek föl körülöttünk mintahogy az állatkertben látható
egymásután még 21-szer az ég felé kiáltottam:
latabagomár
ó talatta
latabagomár és finfi
a lemezek csak szakadatlanul forogtak
le kellene fűrészelni a mesteremberek fekete kezeit
az asztalosok minden csomót kilöknek a helyéből
a lakatosok még nem értenek a kattantyúk betevéséhez
s egy napon ezért összedűl a ketrecünk
látjátok Izabella is elvesztette egyik kesztyűjét
ó hát ki is törődhetne velünk szerencsétlen háromszeműekkel
I. kötet 207
a házak fölött csörömpölve más tájak felé röpültek a madarak
szittya az öltözőben felejtette az új vallás kulcsát
s az első napon hangosan sírt utána mint a gyerekek
aztán levazelinozta a füleit és elindultunk brüsszel felé
mint akiket kiraboltak
mindenről lemondtunk és tudtuk csak az idő ért meg minket
ő sohse fog bennünket kiejteni magából
este már a maison du peuple hosszú asztalainál ültünk
s szívtuk a jó belga dohányt
láttuk amint vandervelde átment a termen a szocialista titkárságba
más híres vezérek pedig a kassza előtt játszottak új francia kártyákkal
roppant gyűjtőmedencében a világ embercsuszpejza volt itt együtt
kék szemű oroszok kiket eljegyzett a forradalom
olajszagú hollandok
poroszok
sovány hegyvidékiek
magyarok lehervadt bajusszal
garibaldi patétikus rokonai
és mindenki itt volt akit megvertek vagy akinek otthon
nem volt elég kenyere
némelyek vállán New York felhőkarcolói virrasztottak
mások szeméből vörösen kikönyökölt a gyűlölet
nézzétek a világ legnagyobb lendületei futnak ki az állomásról
viharok zúgnak
telefondrótok moszkva szívéből visítanak
elvtársnő üljön a zongorához
pincérek átszaladnak rajtunk a fekete levessel
mozik előtt gyülekeznek a proletárok
a szövetkezet embere tízes csoportokban osztja ki a jegyeket
kutyák fölszaladnak a repedt fogú falakon és énekelnek mint az öregasszonyok
valaki azt mondta le az oligarchiával
és egyszerre:
róma
I. kötet 208
páris
tiflisz
stockholm
szamarkand
s a ruhrvidéki bányák
halljátok-e a müncheni városháza harangocskáit
florencben az apostolok vállán alusznak a galambok
mindenki tudta már nem lehet messze isten órája
a fanatikusok bőre érzékenyebb mint a szeizmográf
s mi valamennyien vakarództunk
elvtársnő üljön a zongorához
föl
föl
ó ha most ide tudnám kapcsolni a szeretőm gyémántszemeit
a középső lámpa mellett elhajóztak a szalamanderek
szittya már aludt a vörös tócsákban
s most szép volt mint egy fiatal bulldog
mi mindennel gazdagodhatna az ember egy óra
alatt ha olyan okos lenne mint teszem egy fényképezőgép
de az ember mindig be van csukva s bőre fölött észrevétlenül elszaladnak a világok
éjfélkor az orosz gyűlésre mentünk a petit passage-ba
egy szőke tovaris beszélt még egészen gyerek
lángok virágoztak ki a szájából s a kezei röpködtek mint vörös galambok
hát igen mi rokonok vagyunk dosztojevszkij ördöngöseivel
mi leharaptuk magunkban a szentimentalizmus hetedik fejét
és mindent le akarunk rombolni
ó Oroszország te elátkozott föld
ki látná gyámoltalan szenvedésedet ha a te csillaggal megjelölt fiaid nem látnák
európa leköpi bennünk az ázsiait
és mégis egyedül csak mi megyünk a hegyre fölfelé
semmi kétség az asztrakháni péklány vagy a szentpétervári szajha
I. kötet 209
egy napon meg fogja szülni az új embert
oroszország a forradalom vörös tavaszával viselős
de oroszország pusztáin még nem tudnak kifakadni a virágok
de oroszország hasonló a megműveletlen földhöz
segítsetek hát
testvérek
európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai
segítsetek segítsetek!
s mi láttuk amint öreg sapkája alatt meggyulladt a feje
valamennyien a tenyerébe ültünk
hurrá Oroszország! éljen! zsivió! hurrá!
az én hátamról akkor leesett egy púp
ablakokon kinyíltak a jégvirágok
és szittya akiből azsan provokatőr és rendőrkém lett később
megcsókolta az orosz kabátját
tiszta vagyok mint a gyermek
mondta – ha tripperem nem lenne elmennék carszkoje szelóba hogy megölhessem a cárt
ezen az éjszakán nem ittunk pálinkát
megmostuk a lábunkat és nem gondoltunk szerelemre
egy magyar nyomdász aki azóta 12 évet kapott lázadásért szerencsét vetett a szobalány kártyáiból
és halkan és messzire hangzón énekeltünk
végre hát végre
eljött az idő s mi teljesek vagyunk mint a beojtott fák
azt hittük márciusok arany lobogói seregnek fölöttünk
a hattyúk fönt ültek a hintákon és két hangon nevettek
az eduard téren föl akartam ajánlani magam a szegények asztalára
de hajnalban eljöttek értünk a belga csendőrök még alig virradt
a pisáló szobor előtt még nem álldogáltak a bedekkeres idegenek
a piszkos utcák még azt hitték magukról hogy komolyan párisban fekszenek
nevettek ránk a városháza arany cirádái
s mi mentünk láncba vert kezekkel a szakadó kékségben
I. kötet 210
lefelé a meredek lépcsőkön
a krumplisütők megvasalt kályhái előtt
kocsmák moslékjában
a halkereskedés hajnali bűzében
szegény csavargók kiket összecsordázott a rend s most haldoklik bennük az isten
a rue mouffetar-ban kurvákkal találkoztunk
boldog voltam
nagyon örültem nekik hogy ilyen szépek a virradatban
a ferdére meszelt szélben ferdére állt a kontyuk
a nap gyémánt fátyol mögül kukucskál rájuk a tűzfalakról
egész éjszaka virrasztottunk mint a szentek
s most nyálaztam a cigarettájuk után
ha csak megvakarhatnám a hátam nyöszörögte szittya
ki nem régen még chilébe készült messiásnak
valaki fehér ágytakarót lobogtatott egy balkonról
a szőke gyerekoroszra gondoltunk aki lángokból élt
mint marinetti futurista istene
és szerette oroszországot jobban mint fiú az anyját
most átdobják a belga határon s egy kék reggelen a kreml előtt felakasztják
segítsetek hát
testvérek
európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai
segítsetek! segítsetek!
én csak együgyű költő vagyok csak a hangomnak van éle
mit ér ha valaki papírkarddal leszúrja a tumaromi boszorkányt
12 napig ültünk az egérszagú toloncházban
105-en voltunk egyetlen teremben
nappal és éjjel
éjjel és nappal
éjjel az országutakra gondoltunk és poloskákat gyilkoltunk
reggel meleg vizet kaptunk délben hideg kását s egész nap imádkoznunk
I. kötet 211
kellett érthetetlen belga imákat hangosan a szakállas őr után aki fönt ült egy magas pódiumon mint valami bálvány
aztán sötétzöld vagonokban elvittek bennünket a francia határig
9-féle tojást találtam a madárfészkekben
uram isten
jön páris
akiről éneklő csodákat hallottam
s akit még nem ismerek
tudtam a franciáknak vörös kakas áll a címerükben
tudtam a francia föld lánnyal és művészettel áldott
zola parasztjai ezüst gitárokon úsztak hajnalban
kék hulláit gyepágyra fektette a szajna
szittya dunajecről mesélt a magyar tanítóról
aki most hegedűvirtuóz a chat noir-ban
9 szeretője van idegen francia lányok akik csatalovak
voltak a francia–német háborúban
megnéztem a jegyzeteimet: 3004 krisztusképet láttam idáig
9-féle tojást találtam a madárfészkekben
lüttichnél elhajtottam 2 tehenet
tehát
300 kilométerre voltam páristól
s fejünk fölött mankón jártak a papagájok
Ó PÁRIS!
PÁRIS!
ady endre látott téged meztelenül s a te véres romjaid
fölött született meg guillaume apollinaire a szimultanista költő
tisztán éreztük hogy zarándokszagunk van
és mentünk naponta 60-70 kilométert
és mentünk a vastorony árnyéka felé
vegyétek meg a vízhólyagjainkat mondtuk az embereknek
vegyétek meg jókarban tartott vízhólyagjainkat
ha vékony tűvel szúrjátok föl meg sem érzitek utána az égetés ízét
a franciák azért mégis nagyon hasonlítanak a belgákhoz
bajorországban laknak a legemberségesebb fajankók
I. kötet 212
lehet hogy a jó malátasörtől ilyenek
de az is lehet hogy bennük valóban spanyolviaszra ült a keresztény filozófia
megduzzadt könnyzacskóinkat állandóan a nyakunkban hordtuk
mint valami nehéz sós kolompokat
napokig sehol se kaptunk szállást
ó hát mért is szült minket az anyánk ha nem tudott
mindjárt házat is tojni a hátunkra?
egy börtönőr aki különben suszter is volt
12 órára bedugott bennünket a szalmába
a sárga csövekből lándzsákkal fogókkal és valóságos orosz pikákkal vándoroltak felénk a tetvek
ez azonban nem jelentett semmit
messze holdhintákon aludtunk furulyaszóval
valaki állandóan azt énekelte felettünk:
TI AZ ÉN KÉT MUTATÓ UJJAIM VAGYTOK
s reggel feketekávét ittunk a suszterné szoknyája körül
azt mondta nagyon szép hajam van
s ha jobban megnéz egy igor nevű legényre hasonlítok
aki 20 év előtt a szajnába ölte magát miatta
a feketekávé paposan szétkólikázott a gyomrunkban s én megígértem
hogy Párisból küldök neki képeslapot
két összefont kézzel és egy turbékoló galambbal
PÁRIS Ó PÁRIS mennyi szép ember ölte meg ott magát
és ki tudja miért
és többé nem szakadt el tőlem a hangja
benne sírt a vámőrök sípjában
és nevetett Páris elektromos kürtjeiben
nevess hát te szamár
nem látod hogy az élet aranyfészkében ülsz
most Páris ringat bennünket mondta szittya egészen megfeledkezve a tripperéről
egyszer már angyalvért fejtem itt a csillagokból
hozzáképest szódavíz volt az anyám teje
I. kötet 213
tűzd föl a szárnyaidat
holnap elmegyünk GRIZETTE-hez
holnap osztrigát fogunk enni a boulevard italien-en és megnézzük
a villanyos madarakat
holnap átmegyünk a tuilleriákon
és a csillagbáron
hát igen
igen
nagyon szomorú voltam s éreztem beteg lábaimon hogyan nőnek a körmök
ó jaj
jaj
hozzám szakállasan és vakolatlan érnek el a csodák
2 × 2 = 4
csipkebokor nyílik ki mindenütt
de a modern lovaknak vasból vannak a fogaik
s aki reggel elindul nem bizonyos hogy estére hazaérkezik
az a legboldogabb akinek kifordítható a bőre
mert ki is nézhetne túl önmagán
amit fölállítunk az föl van állítva
de amit fölállítunk az nem jelent semmit
a folyók hajlandók darabokra törni ha sietni akarnak
az urak nem tudnak két lábbal lépni mint a verebek
tudjuk hogy az asszony elhagyja a párját
a majmok megnézték hátuljukat goldmann úr tükreiben és teljesen boldogok
talán ha sakkozni tudnék
de én semmihez sem értek igazán
a levágott disznó combjai ringlispielen ülnek a kirakatokban
én láttam párist és nem láttam semmit
szeretőm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson
anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől
nevetni akartam előttük de nagyon szégyelltem hogy
két nadrág van rajtam gatya nélkül
I. kötet 214
bizonyos hogy a költő vagy épít magának valamit amiben kedve telik
vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek
vagy
vagy
madarak lenyelték a hangot
a fák azonban tovább énekelnek
ez már az öregség jele
de nem jelent semmit
én KASSÁK LAJOS vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.
I. kötet 215 I. kötet 216
Új versek [1923]
1923
I. kötet 217 I. kötet 218
19 [Az angyal átröpült…]
20 [Testvéreink sírnak…]
21 [Húsvét…]
22 [Jó lenne…]
23 [A a a a…]
napok
mink
napok
napok
napok
napok
napok
tűzkiáltás
meghalni

NEM
24 [Szegénységünk virágait…]
25 [Kiterített tenyereimen…]
26 [Láttuk a kocsisokat…]
Láttuk a kocsisokat amint belebújtak gebéikbe hogy végre azok is mozogjanak
aztán felébredtünk és egyedül maradtunk gyártetőkön teljes ornátusban
forognak a ringlispilek
a lánygyerek vidáman énekli TA-A-A-AM TA-A-AM
de ki látta már a vidám lánygyereket
madarak kék nyilakat röpülnek s a föld visszaszippantotta a hegyeket
szél fúj
ó testvér testvérkém
este
didereg
ólmos
csillagot
27 [Az asszonyok fogai…]
28 [Kiáltásom…]
29 [Ködöt itatunk…]
Ködöt itatunk a szívünkkel és vörös napot amit gyerekkorunkban a fejünkbe skatulyázunk könyökünkből néha kicsavarjuk az életet és azt mondjuk: Uram ön rosszul teszi hogy kellőleg újra nem mázolja magát föl tehát föl föl
az idő szörnyű dunnákban hever fölöttünk s mi csak úszunk úszunk tovább mint a halak
mint a szent nagy halak s ha ketten vagyunk egyedül vagyunk
néhányan még ismerik közülünk az „Igaz Embert” aki büszke a fogaira
öregasszonyokkal vetekszik s minden sarokkőnél megkönnyebbül legalább két allegóriával
ó mi tudjuk az ő körmei alatt van elrejtve az Ige
ki emelné le unokáink vállairól az úr ábrázatát
szemeinkben összecsukódtak a távolságok
megfagyott kiáltásokat szakítunk le a nyelvünkről
és vérzünk
és vérzünk
íme az állatok bús és kimondhatatlan fájdalma ez
kicsi csigák peregjetek le tenyereimről
sírunk az ember embertelenségén
s a megváltók fölették java kenyerüket az elsüppedt félszerekben
30 [Fiúk szeretik a lányokat…]
31 [Az idő amelyben élek…]
32 [Napok és elszabadult csillagok…]
33 [Erdők elvándoroltak…]
Erdők elvándoroltak ágyaikból ellenségeink ólom szíve lent úszik a folyók mélyén a kénszínű patakokban hol a szerelmesek élik megfejthetetlen életüket
mélységek hörögnek fájdalmat
reggeltől estig fekete sárban gyalogolunk nincsenek visszatérő köreink
nincsenek emlékvirágaink nincs tűzből kimentett szekerünk
a fákban méhek laknak és számolják napjainkat
vannak közöttünk akik megölték gyerekeiket hogy ők is meghalhassanak s azt hitték hónuk alól egyszerre kiesnek a tüskék
szegény testvéreim
semmi sem történik véletlenül
utak keresztjén lángkutyák silbakolnak
együgyű rokonaink ott ülnek a bekerített udvarokon és hátrafelé énekelnek
de mégis százszor születik meg az aki egyszer megszületett
a madarak leejtették planétánkat
üvegből vagyunk s lassan színültig telünk fénnyel
ez az az óra mikor ő leszáll hogy meglátogasson bennünket
34 [Ha csak rajtunk múlna…]
35 [Ébren vagyunk…]
Ébren vagyunk s a májusi kertek felszállnak körülöttünk mint a kitüzesedett madarak vetkőzz le egészen mezítelenre világosság csurog ránk testvéreink sovány falkában hajtják maguk előtt az esztendőket mégis hinni lehet hogy megállnak fölöttünk a csillagzatok mély kutakat ásunk magunkba napról napra egyöntetű nehéz munkát végzünk de nem látszik meg rajtunk az öregség
sorsunk legnehezebbje hogy nagyon könnyűek vagyunk
csepergő eső becsurog a szívbe az újszülötteket bárányokhoz hasonlítjuk s szelíden kettéfűrészeljük magunkat ha este hazajövünk a városból
most szomorúság porzik a kötélhálókból
az égben nem lakik senki
kosárfonó ismerőseim megtagadták háromlábú székeiket.
36 [Szívünk fölött…]
37 [Asszonyok puha kontyában…]
38 [Gondolatunk hideg…]
Gondolatunk hideg acélsíkon vándorol a koldusok az élet legambiciózusabb vadászai elborult szemeik visszajárnak az asszonyok éjszakáiba
puszta tenyerükből delejes fény sugárzik
a Sátán egyszer egy pipogya embert vitt föl magával a hegyre és azt mondta neki
íme csak akarnod kell és mindez a tied lehet
azóta fogva tart bennünket a föld nyitott kapuk vagyunk a melegség átcsurog rajtunk
de néha visszaváltozunk emberré s ilyenkor megsimogatjuk rőt szakálunkat
tudjuk hogy távolságok feküsznek közöttünk lépjetek egyet lépjetek
kettőt
elvetni magunkat szomszédainkban mint a gabonamagot
források éneke mozdul föl bennünk s a reggel elveszi rossz álmainkat.
39 [Megtöretlen falvakban…]
40 [Távolságok ólomkatonái…]
Tisztaság könyve
1926
I. kötet 237 I. kötet 238
[Végre mégis csak jó…]
Végre mégis csak jó lenne kifordítani magunkat – mondtam egy este a feleségemnek. – Ami eddig belül volt forduljon kívülre és viszont. Oktalanság a gyerekekre gondolni, akik higanykönnyeket sírnak és minduntalan be akarnak csapni bennünket.
Oktalanság. 1923, Bécsben, ahol mindenki villannyal meg gázzal világít, petróleumlámpa alatt kuksolni, egye meg a fene a gyökereit is az ilyen életnek.
– Hát mit akarsz csinálni? – kérdezte a feleségem.
– Mit akarok csinálni?!
– Mit akarsz csinálni?
– Álmos vagyok. Vesd meg a díványomat s ha nincs más dolgod gyere szépen mellém. Hiába nevetsz, nagyon el vagyok keseredve.
Muzsikák és fényességek szólnak belőlem.
Vegyétek le vállaimról az alvó embereket.
Kenyerem morzsáit összeszedem és reggel ötkor kiszórom az ébredő madaraknak.
[Napjaink acélfákká lettek…]
[Madarak csőre…]
Madarak csőre hangvillákat fűrészel le a magasból.
Néha eljön hozzánk is az idő, hogy a tenyerére vegyen bennünket és kiemeljen önmagunk mélységeiből. Sokan vagyunk, sok, buta dologról kellene beszélnem, de mégis, ha jól meggondoljuk minden bennünk van elvetve. A dolgok innen is, onnan is hozzánk ütődnek és észrevétlenül átváltozunk kővé vagy acéllá.
Van nehézkedésünk és van feszítő energiánk s ha kell kitaláljuk az életlehetőségeket. Lassan arra is rászokom, hogy kölcsönöket kérjek, pedig bizonyos, hogy adni szeretnék a legjobban.
Így talán kiélhetném az alaptermészetemet, ami most csak az írásaimban és képeimben nyilatkozik meg.
Nagy hómezők vannak körülöttem, gyümölcsfa rokonaim elaludtak a szélben.
Testvértelen vagyok és erősen kopaszodom. Epigonjaim mafla cikkeket írnak ellenem.
I. kötet 240
Csámpásak a cipőim. El vagyok zárva a lányoktól.
Nincs eső fölöttem és nincs nap fölöttem.
Viharok síró liliomokat fésülnek.
De jó barátaim hiába mondják, haljak meg, hogy végre ők is előtérbe jöhessenek. Tömör anyagból gyúrtak, szívós és kíméletlen vagyok. Ki tudtam gyomlálni magamból a forradalmi frázisokat, költő létemre megöltem magamban a verset. Most nyugodt lelkiismerettel eltemetem a tornapapucsaimat.
Szeretnék jó matematikus lenni vagy jó mérnök.
Kegyetlenül visszaszorítottak bennünket. De igazság, hogy itt vagyunk.
A perspektívák átszaladnak az üvegfalakon.
Ássátok föl magatokban a szellem halhatatlanságát és az anyag ellenállását.
[Lehet, hogy mégis jobbra fordul…]
Lehet, hogy mégis jobbra fordul a sorsunk. Néha már látom is az utakat, amiket reggelenként kihúzok magamból. Pontosan a lábaink elé sínezem, elindulunk, megyünk rajtuk estig és reggel kezdődik az egész elülről. A feleségem valami bolgár diplomatához jár varrni s este hazahozza a vacsoráját… Tulajdonképpen ezért lehetséges minden.
– Tyű, a szentségit! – kiáltom – tyű, de kutyamód jól élnek ezek!!
– Buta vagy Kasi! – mondja a feleségem, – Született szegény ember vagy és soha nem fogod megérteni a dolgokat. Képzeld el, azok naponta kétszer, kétszer ennyit adnak a kutyáknak. Be kell látni, nehéz az élet. Sokszor egészen belegabalyodom a terveimbe és okoskodásaimba. Ha már embernek születtünk, legalább a legnehezebb periódusainkban kutyákká változhatnánk. Mindig nagyon irigyeltem a kutyákat. Istenem, egy kutyának, ha csak kis szerencséje van jó házba kerül, forralt tejet meg vágott húst kap enni, naponta megfürösztik és a fiatal asszony ágyában alszik.
Szó nélkül nézek a feleségemre. Közömbösnek tettetem magam, de mégis, nagyon a ruhája alá mehettek szemeim.
I. kötet 241
Érzi, hogy akarok tőle valamit. Hangosan beszél át hozzám a lámpa fölött, hogy a gyerekek is meghallják:
– Féltizenegy és mi még mindig nem alszunk.
– Persze, menj aludni, féltizenegy. Persze, persze, menj aludni, galambom, féltizenegy.
A szerelmesek véres könnyeket tudnak sírni s ők boldogok.
A ragadozókról azonban csak a jó isten gondoskodik és nincsen vattázott paplanuk, hogy melegen betakarózhassanak.
Kint fekszem a mezőkön és végtelen aranydrótokon jönnek le hozzám a napdarazsak. Szemeim előtt rézsút elröpülnek a villamosok. Úgy érzem a légvonat néha fölemel, de ez nem igaz. Bizonyosan kétfenekű ládában élünk.
[Szívünk körül…]
Szívünk körül kövek, állatok és növények virrasztanak. Ellenségeink a mi legjobb barátaink. Semmiből sem lehet kikapcsolódni. Egyszerűen félrevonulni – mert ami kívülünk van az is bennünk van, mint a négyzetben a kör vagy fordítva. Ha valami újat felfedezünk, akkor önmagunkat fedeztük föl.
A művész mindig önmagából merít, a művész feneketlen tenger, mint valami tiszta ablak néz föl a mérhetetlen magasba. A művész egység s a konstrukciók középpontja.
Kritikus időket élünk. Az elme borotvaélével lekaszáltuk magunk körül a romantika kék virágait, ma már nem kétséges, hogy az ember a legtermészetellenesebb állat a földön. Otromba cikcakokat csinál meggondolásból. Enni szeretne és előre beletörődik, hogy eltolják a vályútól, a legegyszerűbb dolgokat sem tudja hátsó értelem nélkül fölfogni, szexuális potenciák emésztik és irtózik a gyerektől.
Bátran elkiálthatnánk magunkat: összetörünk, valamennyien összetörünk mielőtt szemeinkből kiönthetnénk az értelmetlenség piszkos vizét.
De te azt mondod: elfáradtam, szomorú azonban nem vagyok.
Én látom az utakat, amik a horizont felől hegybegöngyölődnek.
De te azt mondod: nem vagyok szomorú!
I. kötet 242
Én hallom, amint a kapuk befordulnak gyémánt sarkaikon.
De te azt mondod: nem! Nem vagyok szomorú!
S én érzem, amint elsorvadnak gyökereink és súlytalanul feloldódunk a ködben. Csak a papucsaink fekete nyoma marad meg az iszapban. De mindazonáltal mi a szerencsésebbek közé tartozunk.
Vannak, akik cérnavékony kötélen balanszíroznak ég és föld között s akik fejetlenül rohannak ide-oda a megolvadt utcákban; vannak, akik lehervadt kanóccal feküsznek keskeny vaságyaikon és hangtalanok és csontszínűek, mint a halál.
Ó jaj, ó jaj.
Fájdalmak és kétségbeesések lobognak belőlem.
A nagy folyó közepén állok mezítelenül. Ha kinyújtanám a kezeimet talán elaludnék testvéreim érintésétől. Életemben már sokat panaszkodtam s még többet káromkodtam. De mindez csak a kéményben van följegyezve fekete krétával. Jó lenne fölszedni a sátorfánkat és nyomtalanul kivándorolni erről a vadászterületről.
[Vérrel és fekete ráccsal…]
Vérrel és fekete ráccsal vagyunk körülvéve, nincs gondolatunk, amit megélhetnénk. Lent járunk az emlékeink között, öreg gyerekek utaznak velünk, a fákról leolvadnak az acéllevelek, kinyitjuk a tenyerünket és azt mondjuk: ami benne van röpüljön föl a szabad levegőbe.
Ahhoz, hogy valaki elbírja az életet, le kell szoknia a jóról és a rosszról. Tudnunk kell, hogy a világkonstrukció részei vagyunk. Minden csak a mában van és a mi részünkre van. Sáros keréknyomoknak, harangzúgásnak és emberi tragédiáknak vagyunk a részei.
A ma emberét a konstrukciók megismerése és az elemek legyőzésére való törekvés jellemzi.
Fizika és metafizika.
Centrális és decentrális.
Egoizmus és kollektivizmus.
Mind belőlem kiinduló és hozzám visszatérő magamtörvényei.
I. kötet 243
A tisztaság kristály tenyerén fekszünk és érezzük, hogy minden a mi belső, vérbeli rokonunk. Minden a mi rokonunk, tehát szigorúaknak és keményöklűeknek kell lennünk. A világ mai képén rossz, naturalista festők dolgoznak. Végre is meg kell fejni a teheneket, szét kell hasogatni a nagy történelmi vásznakat és ki kell jelenteni, hogy mi is itt vagyunk.
Ember! Konstruktőr!
Egyensúly.
Élettisztaság.
Ahol felszakadnak a mi álmatlan éjszakáink.
Költők fölfogják az idők láthatatlan jeleit.
Ha nem virágoznának bennem lángok, amik feléd kiáltanak, már rég meghaltam volna. De a szív tűzből van és idegen ajtókon kopog. Látom a partokat, amint elfolynak mellettem s szemeim előtt kinyílik a tér a világossággal áldott.
41 [Ritkán megyek emberek közé…]
42 [Átröpültük a szárazságot…]
43 [Városok fekete tavaiban…]
Városok fekete tavaiban fürdetjük életünket néha felénk hajolnak a dolgok hogy megsimogassanak néha kiáltunk néha jégoszlopok alszanak bennünk mozdíthatatlanul egészen kicsi pont vagyok
ó jaj jaj
álmaim gabonaföldjén virágzóm egyedül hangok és vonalak vannak az életben amiket soha sem fogunk megfejteni
az egyik állandóan vonz a másik állandóan taszít bennünket
adjátok ide a kezeiteket hitek és emelkedések áradnak belőlem
halleluja halleluja
a világ mechanikus lendülete az én anyám és piros ruhás lányom
ma élünk de ki tudja mi lesz velünk holnap
aranytollú madarak sírnak az idegeimben
induljunk el hogy idejében találkozhassunk vele
a mesterlegénnyel
aki boldog szamarán épp most érkezett le a hegyekből.
44 [Tenyereimbe virágmagvakat ültettem…]
45 [Kristályok ébredést harangoznak…]
46 [Az ember szíve alatt…]
Az ember szíve alatt hőforrások vannak elrejtve ezt néha a szerelem mélységének is nevezzük kosaraink peremére kifektetjük a virágokat
a fák szomorúan elvirágoznak az esztendők is elvirágoznak
semmi kétség tehát a dolgok belénkfogóznak gyökereikkel amit az öregek kimondanak
az kővéválik a gyerekek emlékezetében
ó barátocskám állj föl a munkapadokhoz és mondd ki a rendet ami benned van
nincsenek többé kimeríthetetlen tintásüvegeink propagáljuk a tömegsportot
a városépítésben követeljük az egyenes vonalvezetést
ki gondol vissza a dalra az elszenesedett legelőkre
megéltük az órát mikor a papagájok csőrén elfordul a világ
az élet egyszerű törvényei szerint
pillantások összegyűjtik a messzit
a kör közepén vagyok
szemeimen átvándorol a tárgyak ismeretlen ábrázata
hallom a kisarjadt növények beszédét.
47 [Lányok megszámolják…]
48 [Gerendákat támasztani…]
49 [Esténként lehajtjuk zászlóinkat…]
50 [Vannak egészen alsórendű dolgok…]
Vannak egészen alsórendű dolgok amik a hétköznapok árnyékában laknak
ha elmegyünk mellettük szemeinket fölkergetjük a polcokra elvándorolt rokonainkat keressük mindenütt
íme barátom kezében a lámpa várjuk hogy kimerítse belőlünk a keserűséget
a szigetek fölszállnak a világosságban
ez a vörös üveglap amin elcsúszik a megijedt ember sikolytása
reggelek ezüst hajója úszik közöttünk nehezemre esne kezemet beletenni a kezedbe
a folyó kiönti a fehér húsú halakat azért tudjuk a szél fölneveli kölykeit
egyetlen fa virágzik a pusztában a madarak megfagytak rajta
a 13 angyal és a 13 koldus az ég fekete ráncaiban
de mi csak a sárga fénytölcsérek nyílását látjuk
amint átvándorolnak a város házai között
reménytelenül
reménytelenül a mélyre leszállott garádicsokon állunk nincs aki könnyű ujjaival megfésülje gondjainkat.
51 [Az asztalt leterítették…]
52 [Fény és árnyék…]
Fény és árnyék között fekszik az árok ami elválaszt bennünket néha látjuk amint a tűz felszáll a földről aztán terebélyesen visszahull a kertekben kinőnek a virágok
fordítsd el a kulcsot a zár kinyílik
de kint a szabad mezőkön megretten az ember a vonatok elvesznek az alagutakban
messziről jöttem csontjaimban érzem a fáradtságot
utak forgása
s te sötét lepedőkön úszó nap
ki kellene szárítani a mocsarakat
kérdésmegválaszolatlanul
a hegyeken túl emlékek kísértik meg a vándort
egyedül a zöldszemű kígyó az aki elnyelhetne bennünket
egyedül a zöldszemű kígyó az aki nem apellál a józan meggondolásra
mutasd meg magad a szörnyű állatnak aki szeret téged
csönd van
esteledik.
53 [Az anya megszegi a kenyeret…]
54 [Lámpák vörös fejét…]
55 [Merítsetek a kutakból…]
56 [Szavakat gyűjtünk…]
Szavakat gyűjtünk a papírra a fájdalom és öröm szavait a lélek felépül
karjaid melegen átfonnak a hang érccel telített és elszáll a hínárok fölött fehér pelyhek hullanak ki fekete szemeidből
ki üdvözöl téged születő pillanat
az alvó ember néha kilép a falak közül és észreveszi hogy mély kutakkal és vándorló csillagokkal van körülvéve zöld moha alatt feküsznek ígéreteink
halott az óra amit az asszony a lemészárolt katona után örökölt
érezzük ahogy az esték megmártanak bennünket az indigószínű tengerben a szabad ég alatt úszunk
a te hívó tenyered a csillag ami világít
gyöngy a te életed ami a felhőkön gurul
nem mondom ki a neved a szél és vizek örvényei rólad beszélnek
és a szoba ahol játékaim között ülök.
57 [Zsírtalan a föld…]
58 [Szomorúságot összetörni…]
59 [Fiatal lány alszik…]
Fiatal lány alszik az éjszaka mélyén az elsülyedt vánkoson alszik gyantamezőket lélegzik vérengző állataival a moziigazgató elvonult a horizonton
ismeritek a kérdést ami a szemek kútjából emelkedik föl
kisgyermek a kerekek előtt kinyitott szárnyakkal szerelmünk árnyékát
legyezzük kiáltásod áttöri a falakat
így törüljük le a táblát amire életünket rajzoltuk nem tudjuk merre visz a hajó amin ülünk
egy felhőrongyra van feltéve minden
nyugtalanság átvérzett köd
beszélgetek veled az elvonult színben az éjszaka vastraverzeiben és a telefonkagylók zúgásában
egy vörös hajú fa nő föl a lány ablaka előtt
tenyereimen átszűröm a világosságcsöppeket
lábaink alól
naphorgonyok emelik a tavaszi földet.
60 [Fölemellek hogy lássanak…]
61 [Ki ismeri az idegent…]
Ki ismeri az idegent aki a köd alatt vándorol
a zöld fához hasonlóan kérdések és feleletek között állok s nevetek mialatt karjaid vonalát simítom
hűlt szavak az ajkak között mégis enyém a föld az elfeneklett bánat és a tűz megriadt szíved alatt rejtőzik
egy kiáltás bomlik ki az éjszakában nem ismerem az utat ami hozzád vezetne
hol van az óra ami halott éveimet megváltja
a fonál végén élsz te az anyamadár szemében
fekete gyöngyök peregnek ujjaim közül
aludj
aludj.
62 [Üveg és vas között…]
63 [A külvárosok házai között…]
64 [Fekete trapézon repülnek…]
Fekete trapézon repülnek el vágyaim és a hangok amik szerelmem árnyékában fakadnak
úgy látszik végleg elfelejtettem a házat ahol jó szüleim élnek
ó fénytornyok és fénysebek
nehéz nekem a tetszhalott gyermek a fájdalom és gyűlölet felhői esőznek
a vámőrre figyelmeztetlek aki szörnyethalt München kapui előtt
tudod-e még ki menydörög a lemezplatni mögött
esténként hazamenni a meredek lépcsőházban így csukódik össze fölöttem az idő érzem ahogy a szél megfagy a gyékényen
és nem aludni nagyon sokáig nem aludni reggelig nem aludni másnap délig nem aludni egyáltalában nem aludni
csak feküdni az ágyon elgyűrt ingben és megkeményedett ábrázattal
a sárga tehén közben hétszer átmegy a kerten
pam pamm
üvegen gurulnak könnyeim
egy kardcsőrű madár megölte hűséges szolgámat
most az asszony felé fordulok hogy átadjam kinyílt virágaim
nem ismer meg
a szomszéd lakkozott asztalkája áll közöttünk
hogyan is kerültem hát idáig.
65 [A hajnal trombitái köszöntenek…]
35 vers
1931
I. kötet 263 I. kötet 264
66 [Egy kéz jeleket ír a falra…]
Egy kéz jeleket ír a falra a tárgytalan nyugtalanság üzeneteit
hol vagyok én hogy nem látlak téged csillagvándorlás
emlékezetemben világítanak lépteid
s az eső csak hull hull az ordító városok fölött
guruló érckocsik mikben hozzám hasonló emberek élnek
nem idegen nékem a harc s a bajtársak szeretete
lendületeim fonalán legyőzöttek és feldicsőültek ragyognak
mégis ő az akit keresek fogaim között széttörik a kiáltás hullámok amik körülvesznek
menni vagy maradni kérdezik és senki nem találja meg a feleletet
minden csak te miattad történik
meghatározhatatlan pont vagy a tájban
kibontott zászlók hívják közelebb életem.
67 [Valaki szíven szúrta a lányt…]
68 [Szemed sugarán forognak napjaim…]
69 [A nap szárnyai ketté osztják életünket…]
A nap szárnyai ketté osztják életünket egyik a tiéd másik a néma állaté ki szívem barlangjaiban kóborol
anya a gyermekével munkás a szerszámaival uccalány nagy sebekkel a homlokán
nem kérdeznek meg melyik világtáj felé fordulsz
a meredek uccán zokogva jönnek le álmaid
s a halálra ítélt aki a hídon átmegy
azt mondják isten tenyerén forognak az orsók
azt mondják a szerelmesek kinyílt virágokat álmodnak
mindez nem igaz
egyszerű törvények határozzák meg a dolgokat
ismered a súlyos vasmadarat aki a fellegek mögött röpül
a magtalan cseléd gyermeke ő akaratból és elkeseredésből
fémalakzatban jön hogy igazságot tegyen
ez a halál
de lásd itt vagyok melletted hová is mehetnék ezeken a fényrongyokon.
70 [A virágnak árnyéka van…]
71 [A mellékuccákból jöttem…]
A mellékuccákból jöttem 11 barátommal földik voltunk s virzsinia szivart szívtunk hazai szokásból
12 lányt kerestünk magunknak mikor megtaláltuk őket haragosan szétváltunk s mindnyájan éreztük oldalunkon nővel nem élhetünk együtt suszterekkel szabókkal pincérekkel és nagybajszú minisztériumi tisztviselőkkel
a pálya kezdetén voltam
szeretsz kérdeztem a lánytól s vártam hogy mondjon valamit amitől ketté hasadnak a falak az emeleti erkélyen állt alig értem fel a melléig sokáig vártam az eredményre de hogy semmi különösebb nem történt vörös úszódresszbe öltöztem és kimentem a tengerre
11 ember feküdt a parton 11 kiégett szivarral a ferde szájában
ti már itt vagytok
aludtak és nem feleltek
fehér madarak szálltak a víz fölött énekeltek és csőrükkel megsebezték az alacsony felhőket.
72 [Kopogtam az ajtón…]
73 [Nem bontom ki a titkot…]
74 [Ez a kamaszok ébredése…]
Ez a kamaszok ébredése a kamaszoké akik mozdulatlan tóban úsznak s még semmi jóra nem emlékeznek
mit mondjak nekik hogy méltók legyenek a társadalmi törvények betöltésére
fiatalkoromban én választottam magamnak szeretőt pecsenyére és pálinkára költöttem el a heti bérem
bolondság lenne ha ugyanezt tennétek
a szélfogóban lakik öreganyánk eresszétek ki ő majd tanácsol valamit
de addig is jó lesz ha naponta kétszer lemosakodtok hideg vízben kerülitek a nyilvános klozetteket s esténként nem vetemedtek Bernard Shaw olvasására
hiába tiltakoztok tribünök épülnek bennetek s ágyatokból egy napon előjön maga a sátán
ma még nagyképűek és szentimentálisak vagytok
azt hiszitek két szomorú lámpa között nőttök fel műkezekkel és műlábakkal de mindenki tudja a nyílt tereken lődörögtök és hencegtek a pattanásokkal amik orrotok körül virágoznak.
75 [Egyszerű ember…]
76 [Vasat tettem a tűzbe…]
77 [Kiléptem a házból…]
78 [Anyagot formálok…]
Anyagot formálok acélból kést gondolatból szavakat
egyszerű mesterember vagyok aki későn fekszik fáradtan ébred és szorgalmasan dolgozik
néha kijönnek hozzám a barátaim zenélnek okoskodnak s végül felajánlják a békepoharat –
nem iszom
de néha a fiatal lányok is ellátogatnak hozzám karcsú magas lábszáraikon akár a növendék állatok
igen ti a kedvemre valók vagytok gondolom és megfogom a mellüket és megtapogatom a combjukat
így múlik az idő s a seb amit szívem fölött hordok
ha szólni tudnék most örömeimről beszélnék
ha egyedül lennék hozzákötném magam a lányhoz aki ép most fordul be a barlang száján
de mért gondolkodom azon amit cselekedni kellene
egy fekete madár mézet eszik a virágból
nem engedi hogy átmenjek a kerten
csak nézem a fát
pirosan hullanak levelei.
79 [Különféle magvakat őrzök…]
80 [Kék lepedők alatt…]
81 [Vedd át tőlem a kilincset…]
Vedd át tőlem a kilincset s a kis pénzecskémet mielőtt meghalok
rossz álmaim kísértenek átmegyek az ösvényen hogy melletted legyek kedvesem
de miért ez a lárma ki felejtett itt a lámpa alatt a részeg vámőrök között meghalni könnyű de így feküdni az indulatok hullámain tehetetlenül
ó életem sodra asszonyok sírása egy távoli csillagon
gondolom a tüzek így emésztik el s a vizek így fullasztják meg áldozataikat
ez a halálra ítélt vőlegény mondja valaki a hátam mögött és nem ismer meg amint szembekerül velem
szállj le a lóról és gyere közelebb kiáltom felé a te nemzetséged gyermeke vagyok én is már rég látni kívántalak s miattad hagytam el az ágyat ahol a nyugalom palántái csíráznak gyertek közelebb mind akik csak éltek ezen a földön boldog családtagok s ti boldogtalan számkivetettek
egyedül vagyok a vártán s amíg hallgatok a tetők pléhzászlói csikorognak
gyárak kürtjei s a templomok harangjai verseim komorságát éneklik
így történik az emberrel ki megművelte földjeit s most új munkára készül
emlékek fércelik lépteim
elindultam hogy találkozzam veled
de idegen vagyok itt testvéreimet sem ismerem.
82 [Krétával befirkált palánkok…]
83 [A folyó bal partján…]
84 [Emlékszem még…]
85 [14 hónapig dolgoztam…]
14 hónapig dolgoztam a bányában emberek között akik nem éltek emberi életet
reggel ahogy megmutatkozott a nap lementünk a sötét föld alá s este mikor a nap eltűnt feljöttünk a sötét éjszakába
úgy éreztük valami ismeretlen személy rendelkezik velünk
akár a barmok szó nélkül dolgoztunk s szabad időnkben gyerekeket nemzettünk merő unalomból
egész falut telepítettünk be rokonainkkal és a gyakorta kettesben született ivadékainkkal
néha kijöttek hozzánk az urak pénzt osztottak szét de mégis nem ezek voltak a mi legszebb napjaink
szerettünk elszédülni az erős dohánytól és szerettük Johann Filipovics nevű munkavezető meséit hallgatni
őszbajuszú komor medve volt az öreg ő volt a gyerekek keresztapja és ő búcsúztatta el csúnya összeaszott halottainkat
fekete ingben és fekete ördögbőr nadrágban ott álldogáltam mellette
de belőlem nem tudtak kifakadni a könnyek
honnan jöttem én hogy így megkérgesedett a természetem
idegen vagy te itt is mondtam magamnak és fölmásztam a hegyre ami álmaimból emelkedett ki az égig
fiatalok voltak ők is kék szallagok lobogtak a sapkájuknál s az édesanyjuk kirajzolt szívét viselték a karjukon
összefogódzkodtunk
három elvetemedett kölyök a felhőkben tántorogtunk életünk felé
86 [Keljünk fel a hajnalban…]
87 [Hajolj fölém…]
Hajolj fölém és simítsd el homlokom ráncait
fáradt testem fölött igazítsd meg a takarókat és itass meg hűsítő friss vízzel
hogy reggelre kelve egészséges lábakkal egészséges szívvel és egészséges szándékkal léphessek le a földre
miért is akartam tegnap meghalni miért is nem nyúltam a kenyérhez és szalonnához
ledűltem akár az aggastyán s máris fölfelé nyújtóztam fiatalon
a fekete vitorla elszállt tekintetem elől látom a napot a tiszta kék égen amint tüzes kardjával kettéosztja a nappal rózsabokrait s az éjszaka vonító bestiáit
s látom fáradhatatlanul dolgozó társaimat a fiatal legényeket és fiatal lányokat
zakatoló gyárakban hatalmas gyűléstermekben s a kunyhók befalazott ablakai mögött hallom elszánt éneküket s a menetelő lábaik kopogását
kiáltom
ez a mi igazi életünk
visszakiáltanak
s intenek felém nehéz kezeikkel.
88 [Tegyétek rám a takarókat…]
Tegyétek rám a takarókat a lázbeteg ember fázik s úgy érzi hiába viaskodik a halállal
baráti kezek érintését őrzik ezek a rongyok fény és melegség rejtőzik ezekben a tárgyakban s a beteg fényre és melegségre vágyik
I. kötet 280
mélységek és magasságok között fekszem akár egy szalmaszál a vízszínén kint a fekete ég alatt
érzem ahogy a szelek átemelnek a sötétség torlaszain ó testvéreim kiket talán megütöttem mocskos kezeimmel s hiúságomban elárultalak benneteket bocsássatok meg ezen az órán
sötét alagút melyben az emlékek seregei menetelnek
így mozdulatlanul elindulok én is visszafelé életemben tehervonatokon és lassú vontató hajókon utazom látom a zöld madarat a nap vitorlái között ül és énekel
nem felejtettem el az öreg gesztenyesütőt aki az év háromnegyed részében lánykereskedelmet űzött a folyó innenső és túlsó partja között
lármás folyami hajósokkal volt tele az ivó egy nyúlszájú lány ült a söntés mögött és szőrös fehér lábai kilátszottak a pult alól
ó jézus fából faragott isten ott ültek alattad a részeg parasztok és újabb italban kártyáztak
az elhagyott állomások peronján trombitaszóval járt a légvonat és hajtotta maga előtt az elhagyott újságpapirosok nyáját
rövidnadrágos gyerek voltam s gyönge fogaim között szörnyű késekkel dolgozott a hideg ma már föl sem ismerném magam az avas fényképek között melyeket itt őrzök az asztalom fiókjában
úgy látom akik itt vagytok ti is mind messze vagytok tőlem egyetlen embert ismertem aki bizonyosan szeretett engem de megölte valami lázas betegség mielőtt beszélhettem volna vele
itt fekszem most én is a nehéz takarók alatt intsetek búcsút a fáradt utazó felé.
89 [Alig tudok szólni…]
90 [Meghalt a kedvesem…]
91 [Fiatal munkásokkal barátkozom…]
92 [Kenyértörés ez…]
Kenyértörés ez a tiszta asztal fölött egyik fele az enyém másik a tiéd
s jósággal gondolunk azokra akik már elmentek erről a földről
de mindezek csak szavak éjszaka-felriasztott madarak szállnak s valahol lehullanak a feneketlen vizekbe vagy a végtelen mezőkre
hiába küldöm el őket hozzád te alszol s a szél bejön a réseken hogy árnyékkal és porral örökre betakarjon
érintelek de te csak alszol tovább egy küldönc jön hozzád a hidakon
őt sem látod meg pedig fényből van s léptei előtt kinyílik a táj
tenyereim bölcsőjében ringatlak kelj föl kelj föl egyetlen virágszála életemnek
egy óra még s a vonatok elindulnak egy óra még s ez a ház kifordítja magából emlékeink gyűjteményét
a sötét felhők fönnakadtak ujjaimon s integetnek a város fölött akár az ég elfáradt állatai
mit gondoljak rólad hiszen már mindent megbocsájtottam néked
ki küldte rám a kétségeket és bánatokat amik most körülvesznek engem
nem emlékszem a történetre ami bebizonyította gyöngeségemet
az asszony akivel először találkoztam megcsókolt aztán elbocsájtott anélkül hogy még egyszer rátekinthettem volna
utak keresztjén állok így örök idők óta s hiába szólítom azt akit érinteni szeretnék
egy csillag néz be hozzám miközben fúj a szél s az eső leveri a fák virágait.
93 [Üzenek néktek…]
Üzenek néktek és koszorút küldök csüggedt homlokotok köré növendék emberek
az uccákon a külvárosokban s a lépcsőházak árnyékában
ismeritek-e a testvéri kézszorítást a szeretet becéző szavait
I. kötet 284
a fényt amely hajnalonként leszáll az égből rávilágít a dolgozók kezeire s megnyitja a gondolkodók koponyáit
ismeritek-e önmagatokat a hétköznapok áradásában vagy a keskeny ágyakban ahol fölhúzott térdekkel alusztok
úgy emelem fel most a sorsotokat mint egy szál vörös rózsát ami az én szívemből virágzik
vagy talán nem egy vagyok én veletek akkor is ha börtönbe zárnak vagy fehér lepedőkben ringatnak el a jóság angyalai
nem szégyenlem az én ifjúságomat mint ahogyan titeket sem szégyenlek szakadt ülepű öcséim és kócos fejű húgaim
ha szólok hozzátok útmutatás és bátorító értelem van a szavaimban
s ó milyen gyalázat lenne a földön ha egyszer ti is csak addig jutnátok el ameddig én jutottam
hangosan kérdezem mikor léptem balra ha jobbra kellett volna lépnem vagy fordítva hogy most itt állok a küszöbön tájékozatlanul
melyik az az út amelyre lépnem kellene s melyik az a kapu amely mögött a fölszabadított munka épülete áll
melyik az a sziget ahonnan már elűzték a zsarnokokat s a nép hitszegő vezéreit
kiáltok a dombról vagy bolyongok a völgyben amit elöntöttek a szegénység mocsarai
ó ezüstfejű csillagok ragyogjatok föl az én testvéreim álmában
s ó te világossággal teli hajnal ébreszd föl őket szörnyű álmaikból.
94 [Ki jár a kertben…]
95 [Egy követ dobtam a magasba…]
96 [Eső hull a tájra…]
97 [Zöldüljenek ki erdőink…]
Zöldüljenek ki erdőink virágozzanak kertjeink sokasodjanak meg állataink
ragyogjanak a mi csillagaink
így beszél a gazdag ember
a szegény ember egy kövön ül a kapu előtt és sóhajtja
kimennék az erdőbe egy kis fáért de nincsen puskám amivel lelőhetnem a csőszt aki az árnyékban leselkedik
szeretnék egy karéj friss kenyeret de nincsen lisztem amiből süthetnék
tizenkét gyerekem van s kettő már ott ragyog a csillagok között az égen
én se szegény se gazdag ember nem vagyok
egyszerű szolga vagyok s lámpással a kezemben kint állok az utca torkolatában
a gazdag ember haragszik rám s a szegény ember nem ért meg engem
gyere velem mondom neki világítok előtted
hallgat akárha néma lenne
csak szíjjá az üres pipáját és kiköp a földre hogy sistereg alatta a fekete por.
98 [A város ez…]
99 [Nem könnyű ez az élet…]
100 [Kapu előtt állok…]
Emlékezzetek rá!
Az ember jön és az ember elmegy
s én most ilyen emberről beszélek
a barátról aki 53 esztendővel ezelőtt indult el felénk
53 évvel ezelőtt mikor mi még nem is éltünk elindult hogy találkozzon velünk
s most szörnyű bánatokkal és egy darabka ólommal a szívében örökre eltávozott tőlünk
ha költő vagy szólj most mondom magamnak
s gyámoltalanul csak emlékezni tudok
a neve: OSVÁT ERNŐ
termete: középmagas
szeme: fekete
haja: fehér
ki volt Ő kérdezem s nem tudok feleletet adni a kérdésre
s ki tudná megmondani honnan jött és merre távozott
emlékszem átható nézésére férfias kézszorítására
mosolyára amivel dicsért és megvert bennünket
s egy szürke terméskő oszlopra ami állandóan ott állt
árnyéktalan teste mögött
tollat pelyheznek átlátszó ujjaik
vagy kenyeret törnek tiszta abrosz fölött
s ajkaik közül elindulnak a szavak akár a fehér galambok
vagy szóljanak Róla a fiatalok
akik gondtalanul még anyjuk ölében üldögélnek mint valami meleg fészekben
akik apjuk kemény térdein lovagolnak
és nevetnek
s ajkaik közül kiszállnak a hangok akár a fényesség sugarai
vagy szóljanak Róla az erdők vadjai és a szelíd háziállatok
úgy ahogyan a kétségbeesett nőstény-farkas vonít elveszett kölyke után
ahogyan a tehénke bőg körülnyalogatott borjának
s közben legyökereznek a lábai és a szemeiben visszatükröződik az ég
szóljanak hát ezek a kiválasztottak
akik nem is ismerték Őt
akik itt élnek közöttünk önmagukban s egészséges vérükben
feloldják a tragikus halál pillanatát
ők tiszták ők méltóak arra hogy egyaránt jelt adjanak a távozónak és növekedőnek
Földem virágom
1935
I. kötet 293 I. kötet 294
[Néha eljön hozzánk is az idő…]

Néha eljön hozzánk is az idő, hogy tenyerére vegyen bennünket és kiemeljen önmagunk mélységeiből. Sokan vagyunk, sok buta dologról kellene beszélnem, de mégis, ha jól meggondoljuk, minden bennünk van elvetve. A dolgok innen is, onnan is hozzánk ütődnek és észrevétlenül átváltozunk kővé vagy acéllá.

Van nehézkedésünk és van feszítő energiánk.

Ha kell, kitaláljuk az életlehetőségeket.

Lassan arra is rászokom, hogy kölcsönöket kérjek. Pedig bizonyos, hogy adni szeretnék a legjobban. Így talán kiélhetném alaptermészetemet, ami most csak az írásaimban és képeimben nyilatkozik meg.

Nagy hómezők vannak körülöttem és gyümölcsfarokonaim elaludtak a szélben.

Testvértelen vagyok és erősen kopaszodom. Epigonjaim mafla cikkeket írnak ellenem. Csámpásak a cipőim. El vagyok zárva a lányoktól. Nincs eső fölöttem és nincs nap fölöttem.

Viharok síró liliomokat fésülnek.

De jóbarátaim hiába mondják, haljak meg, hogy végre ők is előtérbe jöhessenek. Tömör anyagból gyúrtak, szívós és kíméletlen vagyok. Ki tudtam gyomlálni magamból a forradalmi frázisokat. Költő létemre megöltem magamban a verset. Most nyugodt lelkiismerettel eltemetem tornapapucsaimat.

Szeretnék jó matematikus lenni vagy jó mérnök.

Kegyetlenül visszaszorítottak bennünket. De igazság, hogy itt vagyunk.

A perspektívák átszaladnak az üvegfalakon.

Ássátok föl magatokban a szellem halhatatlanságát és az anyag ellenállását.

I. kötet 295
Mandulafa
Micsoda tér ez és micsoda szelek?
Látni, amint fekete seprűikkel átjönnek a hegyeken
mészport, kénszagot és zöld sáskákat hurcolnak tölcséreikben.
Az emberek bezárják házuk kapuját,
ablakaikra leeresztik a vasredőnyöket
és kuckóikban üldögélvén várják,
hogy elvonuljon fölöttük ez a rettenetes óra.
Mert rettenetes ez az óra s már szinte elbírhatatlan.
Ki hitte volna, hogy a gyermek, aki tegnap bíbor szárnyakon jött meg,
ma fehérebb a párnánál, melynek csipkéi között fekszik,
kis öklei összezsugorodtak s a két szemecskéje sötétebb, mint az éjszaka.
Ki hitte volna, hogy a fekete bivaly ott áll az udvar közepén a vályú előtt,
lehet, hogy nemsokára elhull a szomjúságtól s égő nyelvét nem meri megmeríteni a hűs vízben
s egyáltalában, ki hitte volna, hogy az égen, ahol eddig csillagos kertek és naparany rétek hevertek,
most szennyes, rosszillatú vásznakat lobogtat a szél?
Szerelem, szerelem
Vártalak, kislány, nyitott kapuval és égő lámpával vártalak.
Ülj hát le, galambom, úgy mint otthon,
még otthonosabban, mert apanélküli és anyanélküli ez a ház
és ez az a ház, melyről hosszú álmaidban álmodni szoktál.
Te állsz a tükör előtt, te hinted be illattal a levegőt
és te lármázod föl a csöndet a homályos sarkokból.
Egész nap dolgoztam és lásd, most a tiéd vagyok.
Szelíden kérdezem: jószívvel ülsz le mellém az asztalhoz?
Nagyon szelíden kérdezem: le mernéd vetni előttem állig gombolt blúzodat,
bő szoknyádat, és vastag, téli harisnyádat?
De ne is felelj. Ha eljöttél, akkor itt vagy
s ha itt vagy, akkor az enyém vagy, kedvesem!
Boldog reggel
Távoli üdvözlet
Aki elment az elment, mondták gyermekkoromban az öregek.
S ez nem egészen így van.
Láttam, hogy asszonyok keltek útra hajnalban, vasalt széles szoknyákban,
magassarkú, bársonyfekete cipőben
és néhány férfi is átlépte küszöbünket, valamennyien ébren voltunk,
a búcsúzó még egyszer felénkfordult,
szelíden intett s hátán a batyuval elindult a nap felé,
ami a határszéli fák koronájában üldögélt.
Aki elment az elment mondták gyermekkoromban az öregek.
S ez egyáltalában nem igaz.
Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán a faképnél hagyni.
Úgy állok itt, mint akinek senkije nincsen
és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.
Gyarló varázslat
Napok ragyognak álmaimban
napok és csillagok, melyek nyugaton tűnnek fel
és kelet felé vándorolnak
tintás felhőrongyok között.
Ó, távoli emlék, évtizedekkel ezelőtt
így vándoroltam fiatal kedvesemmel a híres Ruhr-vidéken
salakos utakon, a fekete kémények árnyékában.
Ilyen fekete bárány voltam én akkor,
kedves és megkedvelt pajtás a vidéki népek társaságában.
Majd vándorolni indultam Keletről Nyugat felé,
itt-ott munkát vállaltam, gyakorta cseréltem szeretőt
és fütyürésztem és komisz italokat fogyasztottam miközben 47 éves lettem.
S íme, most itt ülök az Andrássy-úti kávéház terraszán,
az őszi ég alatt egy lányra gondolok,
aki néha, mint nap s néha, mint csillag
ragyog fel álmaimban.
Könnyű számvetés
Kiáltás a tavaszban
Kihez szóljak, kivel osszam meg kenyerem felét?
Kivel cseréljem meg jó szerszámaim, amiket
munkában edzettem és munkában köszörültem élesre?
Fájdalom van ezekben a kérdésekben, nyugtalan keserűség
és nem találkoztam a testvérrel, aki válaszolna rájuk
a bölcsesség egyszerű szavaival.
Harcban állunk, mondják körülöttem s ó, jaj,
én csak halottakat látok a völgyben csakúgy, mint a napos domboldalon.
Ismeretlen itt a bátor tekintet és az ujjongó kiáltás is ismeretlen.
Az egyik este vízre szálltam, hogy hálót vessek csónakomból,
halakra halásztam és halottakat emeltem ki a mélyből,
fiatal lányt, akiben halott gyermek feküdt és fiatal legényt,
kinek nagy konyhakés rozsdásodott a szívében.
Lám, az új nemzedék, gondoltam és hiába emeltem őket élő karjaimba,
szótlanul és mozdulatlanul aludtak tovább a csillagos ég alatt.
Telefirkált lapok
Különös virágszál
Szegény, munkás ember vagyok,
amolyan félparaszt, aki bunkóval követ tör a határban.
Utat építünk vagy gátat emelünk a víz elé
s hiába várjuk, hogy eljöjjön értünk a megváltó Jézus,
mintha az idő is megállt volna fölöttünk.
Szolgák között is utolsó,
ez vagyok én már ezer évek óta
s hiába népesítettem be a világot erős fiaimmal és vidám lányaimmal,
ha kinyújtom a kezem, nem talál el hozzám senki
testvéri kézszorításával.
János fiam ott áll a határszélen fegyverrel a vállán,
Mári lányom tányért mosogat az urak asztalára
s a többiek is ott nyüzsögnek szerte a nagyvilágban, akár a hangyák.
Néma teherbírók, szapora járásúak, a föld alatt is megélnek
s komor tekintetüket, ha olykor előre vetik az időbe
leomlanak előttünk sorsunk komorsötét falai.
Nagyritkán hallok csak hírt felőlük, elmentek és nem térnek hozzám vissza,
öreg csontjaimmal úgy nyújtózom feléjük,
ahogyan a fa nyújtózik az ég felé pirkadó, hajnali órákban.
Elnyűtt inaimban is érzem, ők élnek, gyökereik kitéphetetlenek az időből
s amíg rájuk gondolok, valójában a nagy életre gondolok,
aki én vagyok, elfelejtett virágszál az árnyékban.
Teljesíthető kívánság
Hullj eső, hullj,
öntözd meg a tavaszi földeket,
itasd meg az állatokat, melyek szabadon kószálnak,
aztán szállj föl a kék fellegekre:
aranytollú kakas!
A mezőkön, a mészporos hegyeken
és az erdők csöndjében
köszöntsd a májusi hajnalt
és a Szegény Jánosról se feledkezz meg,
aki ott fekszik sötét hegyi kunyhójában
betegen és rongyosan
s akit, úgy látszik mindenki elhagyott.
Ballada
A házasság napján Vaszilij 30, Hanka pedig 26 éves volt.
Képzeljétek el, milyen különös nap lehetett ez egy kéziszövő életében!
Új ruhát vett magára és magassarkú csizmát húzott a lábaira.
Templombamenet látta, hogy az öreg cseresznyefán
egy vöröslábú, kéktollú madár ül és vidáman énekel.
A vőlegény a saját két szemével látta ezt a csodát,
de nem szólt róla senkinek.
Örült a feleségének s ezzel a nagy örömével dicsekedett el a kocsmában.
Egy év múlva újabb nagy öröm érte: megszületett az első gyerek.
Aztán megint meggömbölyödött az asszony hasa.
Vaszilij már nem nagyon örült, de az asszony azért 24 év alatt 21-szer szült.
9 gyerek halva, 12 pedig élve jött a világra.
Uram Isten, hol volt már a vöröslábú és kéktollú madár?
Hol volt a darázsderekú Hanka,
akiből később dagadtlábú, sovány tehénke lett
s aki 1917-ben belehalt anyai fájdalmaiba, anélkül hogy élt volna?
De Vaszilij Prokoff az egykori kéziszövő még mindig itt botlog a földön, csak éppen szívasztmája van szegénynek, bedagadtak a csuklói és nem lát a szemével.
Hol az egyik, hol a másik lodzi szövőgyár árnyékában üldögél,
bádogperselyt tart a kezében, mint a zsidó koldusok
és énekel.
Már amennyiben ezt éneknek lehet mondani.
Homokóra
Barátkozás a gyerekkel
Fekete felhők lobognak városunk fölött,
fekete madarak kopognak erdeinkben és fekete földön
piheg a gyermek, akit fekete kendős anya szült meg
az érő búzatábla oldalában 1933 június tizedikén.
Jánosnak hívják, alig nagyobb a fél karomnál, de nem olyan erős
és éppen hogy mozdul, puha lábain megtántorodik, mint a részegek
s a szemei is olyanok kicsit, mint a részegeké.
Ó, végtelenség, merre téved el benned ez a csöppnyi emberke?
Ilyen szőke hajú és kék szemű legény voltam én is hajdanában.
Emlékszem egy szép júniusi délutánra, a teliarany nap felé fordultam,
kiáltoztam a fényben, s az anyám ekkor egy nagy, piros héjú almát adott a kezembe.
Mért emlékszem erre a délutánra és mért az almára, amit meg sem érintettem fogaimmal?
Mi minden történt velem azóta, Úristen, mi minden.
S most mégis, nehéz mozgású kezeimet kinyújtom a gyermek felé,
aki hanyatt fekszik a fekete földön, fűszálat morzsol ujjai között
s a legyek kék koszorúja zsong feje körül.
Rabszolgák
Idegen emberek között jártam, akik a halálról és szerelemről énekeltek.
Nehéz szagú, sötét műhelyekben dolgoztak ezek az emberek és énekeltek;
hajót vontattak a kikötőben és énekeltek,
gépek pedálját taposták és énekeltek
s ha némi szabad idejük maradt, akkor is énekeltek,
összefont karokkal álltak magányosan s a halálról és szerelemről énekeltek.
Miért vagytok ilyen szomorúak testvérek, kérdeztem tőlük
és miért vágyódtok így a szerelem után?
Ugyanúgy teszünk, mint a többi emberek, felelték.
Visszhang
Mikor az út fordulójához értünk
két frissen metszett cöveket vertünk a földbe és megjelölvén őket
mondtuk: legyetek méltók nevünk őrizetére.
Mert hiú fiatal legények voltunk ekkor, akik kevés pénzzel rendelkeznek
és még kevesebb ismerettel az élet rejtett dolgai felől.
Így délidőben, ha víz partjára értünk, élvezzük legigazabban az életet.
Miközben virágok nyílnak köröttünk s miközben madár rikolt a fán,
mezítelen állunk a sárga fövényen, ábrázatunk megtükröződik a vízben
és örülünk a szélnek, mely összeborzolja testünk pehelyfinom szőrzetét.
Ó, Isten, ha vagy, tekints le fiaidra, akik gyarló fájdalmukban
egyedül vándorolnak ezen a girbe-gurba földön!
Így kiabálunk a végtelen magasba és tudjuk mindez csak játék.
Rózsák helyett szavak rügyeznek fogaink között és a víz is játszik fehér habokkal,
méh száll, lubickol a malom kereke, vagy gólya kelepel a fényben,
gyereket hintál fehér pólyában, ahogyan a mesékben írva van
s ahonnan mi valamikor kiléptünk.
Ágrólszakadt csavargók, most két mezítelen kamasz a víz partján,
amint elfeledkezvén a világról
örülünk magunknak és éneket zengünk a nyár dicséretére.
A nap fölkel
Ó, de hol vannak itt az erdők, társaim közül ki látja a virágokat, amint kicsattant ábrázattal kelet felé fordulnak s karcsú száraikon nevetve bólogatnak?
Sas nem száll erre s a gyerekek ájultan feküsznek anyjuk ölében,
a menyecske kijön a házból és sírva fakad, hogy puttonyát nem tudja megmeríteni a kiszáradt kútban.
Kukorékolj kakasom a hajnalban –
mégsem a végítéletek órái ezek!
Nézz meg, fölgerjedt madaram, nézz meg,
nem üres táblákkal és nem fehérbe öltözötten állok én itt, mint aki halni készül.
Parasztok
Mit hozzak néked kedvesem?
bort, búzát, vagy aranyat?
Borom nincsen, búzám nincsen,
aranyat még nem is láttam.
I.
A világ változik és mi változik a te életedben?
Paraszt vagy, szegény, földhözkötött emberállat.
Minden gondolatod, vágyad és cselekedeted alá van rendelve valakinek,
akit nem ismersz és akitől rettegsz csöppnyi gyerekkorod óta.
Nem jelenhetsz meg előtte instanciázni,
a baromi munka és az együgyű alázatosság a te sorsod.
A föld, sóhajtod hajnalonként és este lámpaoltás után is azt sóhajtod:
a föld!
A városiak olykor beszélni szoktak rólad, a grófok dicsérnek a parlamentben,
s a kispénzű polgárok szidnak a mészárosok, pékek és gyümölcsárusok pultjainál.
Egye meg a fene a városi naplopókat, gondolod a zsíros kalapod alól
s kaszával a válladon indulsz ki a búzatáblára.
Mit tudsz a költőkről, akik verseket firkálnak rólad különböző újságokban?
Semmit! No lám, a te életedben is vannak pillanatok,
amelyek megóvnak a szapora férgektől és a fecsegő emberektől.
II.
III.
Az ember a hegyekből jött meg a két gebével.
– A birkák meglennének, mondja, de azt a kehesebbik juhászt elvitte az ördög!
Alkonyodik. A levegő édeskés és hallani a méhek zümmögését.
Az asszony a nagyólból lép ki sajtárral a kezében és vörös kendővel a fejebúbján:
– Ha jól hallottam, azt mondta, kend, hogy a birkák meglennének?
– Meg azok! Megvannak egy szálig.
– Hála az én jó Istenemnek!
IV.
Viharsarok
Ó, költő, te már csak arra vagy jó, hogy sírj,
szakadjanak könnyeid, éles nyelved kerepelje a fájdalmat,
amely örök, fekete iszappal önti el a világot
és látjuk az ég könyörületes csillagai is kihunytak
süllyedő hajónk fölött.
Ó, költő, sírj hát, csillanjanak ránk könnyeid!
Halljuk a dalt, mely egykor a varázsló fuvolájából hangzott,
mely nem is dal, hanem sugárzó fényesség volt
s a gyerekek elmentek utána a gonosz szülők városából.
Sírj hát, költő.
Zokogj, de ne úgy, mint a halottsirató koldusok,
de úgy, mint a hegyekből szakadó vizek, mint a tengerek hullámverése –
felhőcsordákat, kidöntött fákat és kemény sziklaköveket sodorjanak könnyeid,
tisztítsd meg utainkat és kiálts helyettünk a süket ég alatt –
ne úgy, mint a varázsló, ki mesebeli fuvolán játszott,
de úgy, ahogyan a seregek előtt trombitálnak, ahogyan a viharok ordítanak,
kiálts, hogy meginduljanak tétova lábaink.
Tél van és kegyetlenül fúj a szél
A halottak nem tartanak velünk közösséget, hiába marasztaljuk őket,
égő gyertyát emelnek kezükbe és levándorolnak a fekete alvilágba.
Gyász kíséri őket és hideg szelek trombitálnak fölöttük ezüstből hajlított trombitákon.
Vannak, akik utánuk fordulnak hulló könnyeikkel s vannak, akik terített asztalhoz ülnek:
zsíros húsokat és nehéz borokat isznak fájdalmukban.
Aki meghalt, nem hatódik meg könnyeinktől és nem ül le mulatozni velünk az asztalhoz.
De mégis, ha meghalok, jó barátaim, ti csak mulatozzatok vidáman.
Szegény ember voltam egész életemben,
tüskén feküdtem és éhen csavarogtam,
ünnepeljétek meg hát távozásom óráját fehérre terített asztal mellett
zsíros húsokkal és elringató nehéz borokkal.
Őszi eső
Hogyan beszéljek rólad, barátom, hogyan mutassalak be
könnyelmű és közömbös ismerőseimnek. Angyalföld fia,
alig tizennyolc éves kamasz, éhes és hajléktalan csavargó.
A Lehel-téri piacon találkoztam veled először, délben,
gyümölcsidénykor.
Fonnyadt paradicsomok, szilvák és rothadó szőlőfürtök hevertek a kövezeten.
Te egy fiatal asszony előtt álltál és szájaltál vele, mint az ördög.
Kabátod egyik ujja üresen fityegett a levegőben, nyakcsigolyád benőtték a hajak
s kimutattad a fogaidat, mikor az asszonyka felédsújtott a sátorernyő nyelével,
ami durungnak is beillik.
I. kötet 315
Vicsorogtál, mint egy hatalmas, szürke komondor.
(Ó, ki emlékszik még arra a februári délelőttre, mikor ingyen akartál utazni a villamoson s végül is a fél karoddal fizettél meg ezért az útért s mint kis kutya sírtál és vakogtál a kerekek között.)
Megmorogtad az asszonyt, s miközben elhúzódtál a fényből azt mondtad:
„Ha egyszer elbánhatnék vele, akkor minden jóra fordulna!”
S ezt úgy értetted, ha egyszer magaddal vihetnéd a négy fal közé
s elnyúlhatnál mellette a díványon, akkor kinyílna a szíve, megenyhülnének a szavai
s te boldog legény szabadon belenyúlhatnál a gyümölcsös kosárba,
talán a nagy zsebbe is szabadon belenyúlhatnál,
ami ott fityeg és csörömpöl az asszony ölében.
Igazánból ilyen aranykeretben gondoltad el azt a trágárságot, amit az előbb kimondtál.
Szegény barátocskám, milyen félszeg és ügyetlen vagy!
Hol az a négy fal s az a rugalmas dívány,
ahol te igazi férfi lehetnél?
Szép tizennyolcéves him, kiverhetetlen hódító?!
Hol az az út, amelyik elvezetne téged az emberek közé,
azok közé, akiknek otthonuk, díványuk és mindennapi eledelük van?
Ott sompolyogsz a szennyes térségen s én egy sötét oszlop mögül figyellek.
Ne dühöngj és ne veszítsd el egészen a fejed.
Lásd, én is csak szegény külvárosi költő vagyok, de megfogadom,
ha egyszer pénzhez jutok, szerzek neked egy díványt, ahol
kiheverheted a vágyaid és meghívlak magamhoz vacsorára, mikoris
fehér porcellán tányérokban pirosra sült húst, mézédes gyümölcsöt és más ilyen bolondságokat tálalunk az asztalra.
S ha szereted az italt, nem bánom, bort is hozatok a számodra.
Csak várj, barátocskám, várj még néhány évig.
I. kötet 316
Útközben
Fiatal voltam, mikor elindultam (ki tudja mit kereshettem a világban),
úgy feküdtek előttem a mezők, mint a gazdag ember szőnyegei
s miközben a júliusi szél könnyű ingecskémmel játszott,
piros virágok között és fehér nyírfák árnyékában bolyongtam.
A város intett a távolból vörös zászlókkal az ormokon
és a távoli harangszó, mint kósza felhőnyájak kolompja szólt hozzám a magasból.
Nem emlékszem rá, hogy mire gondolhattam, de úgy rémlik
egy hosszú, vékony botot cipeltem a vállamon, melyről
döglött kis halacskák csüngtek alá ezüst ruhában és nyitott szemekkel.
Így vándoroltam s aztán a keresztúton egy öreg emberrel találkoztam,
aki elkérte tőlem a halakat és a botot is elkérte, hogy tüzet
rakhasson belőle a fazeka alá. Mindez nagyon régen történt,
az öreg ember megáldott, hogy szerencsével járjak és könnyebben bírjam az utat.
Mindez nagyon régen történt és sajnos azóta sem értem el oda,
ahova annak idején kurta ingecskémben és nyitott, kék szemeimmel elindultam.
Szólok halottainkról
Nincsen fekete kalapom, amit a fejemre tehetnék,
nincsen fehér gallérom, amire föltűzhetném fekete nyakkendőmet – ha lenne,
nincsenek fekete kesztyűim és fekete szegélyű zsebkendőm sincsen,
amivel letörölhetném hulló könnyeimet.
Játékfoszlány
Félhomály
Fiatal nő fekszik betegen
fehér szobában, fehér vánkosok között, fehéren, mint az angyal.
Kint nyár van. Fiatal madarak csipognak az ereszen s az akác másodszor virágzik.
Ó, miért e félhomály és mért donog a nagy, fekete légy az ablakon?
Mivel érdemelte ki ez a szép fiatal nő, hogy a végzet elvegye minden ékességét?
Sötét bűneivel mögötte itt fekszik álomba szédítetten,
idegen férfi kezek késsel nyúlnak hozzá
I. kötet 319
s miközben úgy érezte könnyű szárnyakon csodálatos tájak fölött bolyong
kivették fél veséjét, megtisztították a beleit, aztán nagyjából összefércelték,
ahogyan a drótos sárgaréz drótjával összeférceli a törött edényt.
Az órák most esztendőknek tűnnek előtte s a fájdalmat kimondhatatlannak érzi magában.
Nem régen még olyan volt, mint a tropikus virág, amely Isten szabad kertjében díszeleg.
Nem régen még olyan volt, mint a kergült tavaszi szél,
szédülten forgott a bálteremben s körülötte a szoknya selyemfodrai örvénylettek.
Nem régen még mohó, féltékeny szerelembe ejtette a férfiakat
s most ki emlékszik erre a hirtelen elfordult világra,
ki emlékszik az ő szép melleinek domborulatára, vidám tekintetére,
nyíló piros ajkaira?
Bizony, még versbeöltözötten is rettentő ez a valóság, itt állok képzeletem kútja előtt,
hogy tiszta forrás vizét merítsem két öblös tenyerembe, hogy még egyszer
lássam őt emlékeim tükrében úgy, ahogyan eleddig ismertük és szerettük valamennyien.
Hiába minden. Hiába. Ő már nem az, aki volt s talán már én sem vagyok a régi,
különben miért lenne ez az örökös félhomály és miért feküdne ő előttem fehéren,
mint az angyal, aki valóban angyalnak is született?
Hálaének
Messze Pesttől, egy magas szőlőhegyen lakom most,
itt köszönt rám a hajnal, látom a napot, amint tüzes szekérrel
érkezik a hegy peremén
és estére nyugaton tűnik el messze porfelhőkben, melyeket
autók és motorbiciklik vernek föl az országúton.
Idegen táj s mégis, akárha tisztavizű kútba néznék és látnám
arcom változó vonásait
emlékeim kútjában így tükröződik e táj
távoli szülőföldem kopár dombjaival és völgyeivel, a folyócskával,
melynek
partjain rozsdás füzek keseregnek, békák kuruttyolnak a nádasban –
most két asszonnyal és egy férfivel így haladunk dombnak föl, völgynek le
a lovacska unottan poroszkál, ismeri a dörgést errefelé,
farán és szügyén habzik a tajték és türelemmel viseli a darázs nagyságú legyeket, melyek éhes rajokban követnek bennünket.
A gyász órájában
Munkás vagyok, egy azok közül,
akik földet művelnek, kereket esztergályoznak és házat építenek,
egy azok közül, akik aranyat verítékeznek és arannyal megfizethetetlenek,
egy azok közül, akik virágot kívánnak ablakaitok elé
s akik fegyverrel megöletnek.
Olvastátok az újsághíreket és hallottátok a rádiószónoklatokat?
Mi hozzátennivalóm lehetne ezekhez a gyűlöletpocsolyákhoz és hollókárogáshoz? –
És mit mondhatnék néktek, amitől a fájdalom megenyhülne?
Nem vagytok talán ugyanolyan emberek, mint én,
talán nem éppen olyan anya szült benneteket, mint engem?
Ó, testvéreim, suszterek és szabók, bútorasztalosok és szerszámkovácsok és ti is mind, akik a földeken dolgoztok, hűvös laboratóriumokban görnyedtek:
ezen a napon ne kívánjátok költőtől, hogy zengő hangon szóljon helyettetek.
Itt állok köztetek meggyalázottan és mégis felmagasztosultan
éppen úgy, mint ti valamennyien.
Gyöngykagyló
Madár, ha rikoltana – ne felelj rá haraggal, kedvesem,
virág, ha nyílna ablakod előtt – játékból se tépd le kedvesem:
madár és virág két gyönyörűsége életemnek.
Így beszélek hozzád, kedvesem és magam értek a szóból.
Te csak élj vidáman! Élj s ha aludni térsz meg,
madár daloljon és virág nyíljon álmaidban.
Csöndes kétségbeesés
Valahol harangoznak
Lejöttem a hegyről, ahol két hónapig éltem,
virágos fák között s aztán érő gyümölcsök árnyékában,
mint szorgalmas földművelő dolgoztam napestig.
Szavakat róttam egymás mellé, melyek életről és halálról szólnak,
miközben Téged is dicsértelek apró, fekete betűimmel,
melyek úgy jönnek elő a lélek mélyéről, mint a hangyák,
szárnyra kelnek és végtelen tereken át szétviszik
napjaim arany dalait a világba.
Most itt állok a kapuban, egyszál virággal a kezemben,
mögöttem a hegy, melyről búcsú nélkül távoztam,
előttem a város s ha egyszer még elérem, meghajtom magam előtte
mezők tarkaságával a szememben és kedves gyümölcseim ízével a nyelvem alatt.
Elég volt a magányosságból és az édes békességből is elég volt.
Messze innen a város, de elindulok felé még ebben az órában
egy felejthetetlen évszak emlékével a szívemben.
Árnyékban
Tudjátok-e, mi az egyedül lenni millió társ között?
Nagyon szomorú lehet a vak ember élete,
nagyon szomorú lehet a süket ember élete,
de mindez vidámabb élet az én magányos sorsomnál.
Álomvalóság
Holdtölte
Középkorú ember vagyok,
hímnemű, szívós és akaratos.
Nem láttam az angyalt, ki benézett hozzánk születésem óráján,
nem volt fizetett pesztonkám, aki csodálatos dolgokat mesélt volna.
Inas voltam, szolga, mesterember, csavargó és kéregető,
jelenem hasonló a múltamhoz,
saját erőmből tartom fenn életemet,
amely egy napszámostól és egy szolgálótól fogamzott.
Szeretem a munkát és szeretem a megpróbáltatásokat.
Testvérük vagyok az embereknek anélkül, hogy ez különösebben meglátszana rajtam.
A szürke köveknek, az illatos virágoknak és a rugalmas fémeknek is a testvérük vagyok.
A lobogó tűz a bátyám és a hűvös, tiszta víz a hugocskám.
Kedvesemről is szólhatnék, de ő meghalt, alig, hogy találkoztunk,
tizenhat éves volt és érintetlen a vad indulatoktól.
Fegyvert még nem sütöttem el soha, gyereket nem neveltem föl egyet sem.
Mire való vagyok hát? – kérdezem magamtól álmatlan éjszakáimban,
mért, hogy nyitva a szemem és senki nem fordul be hozzám ezeken a tárt kapukon?
Miért ez? És miért az?
kérdezgetem magamtól untalan.
Hét cserép muskátli van az ablakunkban,
feleségem naponta megöntözi őket
s ők hálából kinyitják csipkézett virágaikat.
Ilyenkor úgy képzelem, az élet szép és minden dolgok érettünk valók,
közben fekszem hanyatt és egyedül a széles díványon,
éjszaka van.
Ajándék az asszonynak
1937
Ötven év
Itt vagytok hát, hogy köszöntsétek éveim.
Virággal és ezüst eszközökkel díszített
asztalom körül ültök, mint ama halászok és
nyughatatlan szántóvetők, akik tengerre szálltak
a Názáretivel, elhagyván családjukat és a zsírtalan
földet, amelyen születtek.
Esteli szellő borzolja láthatatlan szakállam
s amíg az emlékek órái ügetnek, az asztal csücskén
köztetek ülök én is és egészen egyedül
mert nem felejtettem el semmit. Az ablak kitárva
s éppen kiáltani szeretném, ne törüljétek le ajkamról
az édességet, az álmok szirupját s az anyaszeretet mézét.
Bélyeget ütöttek homlokomra, holott ekkor még
győztes hadvezér vagy a szabad tengereken
kalóz is lehettem volna, aranyporral a körmeim alatt.
Óh, terveim és vágyaim fényzuhatagai
melyek meghaltatok és nem támadtok fel többé soha.
S most, barátaim, hogy teli pohár áll előttem
legigazibb szeretőmre gondolok,
aki még annakidején, fiatalsága szépségével
és egyszál fehér ingben kopogott ajtómon.
Aki őt látta, sohsem felejtheti el.
Én csókoltam az arcát és pihentem karjaiban
s ha aludt, tisztán hallottam, hogy egy madár
szerelmünk tavaszát énekli a mellei alatt.
Amim volt, mind neki adtam, legyen hát övé
ez a szívemből merített este is.
Vigyázott rám, aki mindig veszendő voltam,
ha fájt valamim, sírni se tudtam
s most mosolygok, mert az övé vagyok.
Felhőtlen éjszaka
Vannak, akik azt hiszik meghaltál
a keresztfán. Óh, örökéletű testvér
én naponta találkozom veled és szótváltunk
amint kékvászon kötényedből magot vetsz
az őszi határban vagy lótsz-futsz a nagyvárosok uccáin
és másutt ugyanebben az időben
a názáreti ácsok mesterségét folytatod,
mérőzsinórral és villanó baltával a kezedben.
Vannak, akik azt hiszik, sebeiddel elszálltál
e földről. Óh, Jézus, én a mi örök összetartozásunkról beszélek
s ahogy a decemberi hold árnyékot vet mellém
látom, hogy TE is itt ballagsz velem az éjszakában
éppen olyan szegény és elhagyatott vagy, mint én
vérzik a szíved, kezeid és lábaid is véresek
s én most egy halott katonára gondolok, aki az árokban feküdt
s a távoli égre bámult két nyitott szeme.
A szelíd ökör és az igénytelen szamár virrasztott
születésed óráján s mégis TE voltál az, aki ledöntötted
a bálványt és korbáccsal léptél a templomba.
Sírba fektettek és visszajöttél hozzánk
óh, keresztrefeszített ember
sugárzó csillagkoszorú
a szegények feje fölött.
Társtalan ember
Messze van ő s én még messzebb vagyok tőle.
Hajdanában együtt vándoroltunk a folyó partján
ő jobbról én balról s ha kérdezett, feleltem.
Ha valaki szembejött velünk, bizonyosan tudhatta
mi vagyunk ama szegények, akik az erő szerénységét
s az ajándékozás örömét énekeljük.
Messze van ő s én még messzebb vagyok tőle.
Néha gondolok rá tisztálkodás közben vagy a terített asztalnál
olykor szólítom is hangtalanul magamban fordultan
de messze van ő s én még messzebb vagyok tőle
a függöny legördült ablakomra s hallom a harangokat
hogy megkondulnak egy süllyedő világ felett.
Január 1. Hajnal
Bort kóstoltam ma, édes, jó bort,
melyet egy névtelen tisztelőm küldött
újév hajnalán karcsú, hosszúnyakú üvegben
és édes, drága falatokkal körítetten. Ó, Teremtőm,
ki gondolhatott rám ezen az első januári hajnalon,
így töprengtem, miközben ingben és alsónadrágban álltam szobám közepén
és ijedten dideregtem.
Kint hajnal volt és tél volt
dc hiába vacogtak össze a fogaim, éreztem, hogy
ez az a pillanat, mikor a boldogság harangja megkondul szívemben
mikor a sötétség fátylai fellebbennek és hallom
az újesztendő sugallatát.
Kóstoltam a borból, hogy vidáman köszönthessem a jövendőt
és általában az egész nagy életet, amely halállal fenyegetett
egy félszázadon át. Éreztem, ahogy lassan fejetetejére áll
körülöttem a világ és nem bújtam vissza a takaró alá,
vidám és nyughatatlan lettem egyszerre.
Kiléptem az uccára, ahol részeg férfiakkal
és részeg, gyönyörű asszonyokkal találkoztam
láttam, hogy egyformák vagyunk valamennyien, köszöntöttem őket
jobbról és balról megcsókoltam orcájukat,
miközben félkarommal magasba emeltem borosüvegem
és énekelni kezdtem barna szeretőmről,
akit már rég elfeledtem s most mégis fellebeg előttem,
mint maga az örök,
felejthetetlen szerelem.
Fehér valóság
A tél, a tél, a tél
vad ebeink már behúzódtak vackaikba,
de a halott katona még ott van az árokban
s a szél véres pengékkel csörömpöl.
Ki sem merek már lépni a házból
száraz kenyéren és jeges vízen élek.
Óh, szép városom, hová lettek tornyaid
és gyermekeid a zöld parkokból hová lettek?
Fehéren kondul a tér. Valóban tél van
szerelmünk percei széthullanak
az üressé vált időben.
Hangos bűnbánat
Alszik itt minden, majdnem döglötten
alszik, vagy sírva remeg a döglött tűz körül.
Óh, testvér, drága bajtárs, vezess át a rombadűlt városon
hol tegnap még emberek éltek s kijjebb a határban
szakállas, fehér kecskék s még fehérebb gidáik kövér füveket
legeltek és játszadoztak, mint a földreszállt angyalok.
Mintha vakon születtem volna, hiába nyitom ki
két fájó szemem, az ég sötét felettem, akár a gyászlepel,
hallom a néma csöndet és érzem, hogy ólomból öntötték körém.
Tegnap még a katonák trombitáit is hallani lehetett
s a fémmadarak hangját, melyek a kék hegyek között lebegtek.
Ma egyedül állok itt s a visszhang sem felel, ha kiáltom:
halottai és megalázottjai e szomorú földnek,
bocsássátok meg bűneimet.
Hol van a testvér, ki átvezetne e rombadűlt városon?
Várom a hajnalt, hogy rámvirradjon, miközben csüggedten lógatom karjaim
s érzem, a kiontott vérrel színültig telik életem.
Széthulló csokor
Virágok bódulatában ébred a hajnal
április, április
előbb még ott feküdtem a díványon
és hallottam, hogy a szomszéd gyártelep
bádogtetejét veri a sűrű jégeső
most itt állok a nyitott ablaknál
két emeletnyi magasságban és érzem
a megáztatott föld párázó lehelletét
és látom a rohanó embereket, amint munkájukra indulnak
a tavaszi pirkadatban.
Április, április
kitárom a mellem, hogy érints meg szeszélyes ujjaiddal
homlokomról simítsd le elrontott életem gyászát
hajnali ég, fürössz meg illatos derűdben engem is
ki hajdan a szabad mezőkről érkezett s most
itt senyved a könyvtárak, koncerttermek és
kávéházak árnyékában, mint a halálraítélt.
Óh, kitisztult, pirkadó ég felettem
tekints rám aranyló meleg szemeddel
enyhe jóságodat szomjazza az ember, aki én vagyok
s aki fájón panaszolja elmúlt életét.
A jó hétköznap
Játék a fájdalommal
A dicsőség hírharangját kongatom előtted
újszülött gyermek
érc szava zengje, hogy megjöttél e földre
egyedül és fegyvertelenül s mégis
a győzelem ígéretével szívedben
s én már hallom is a dalt, amely
felharsan egykor síró ajkaid közül.
Dél van és kint járok a mezőn, ahol
szorgalmas parasztok dolgoznak a földdel
apák és anyák, akik éppen olyan kicsinyek és
tehetetlenek voltak, amilyen te vagy most
tejszagú, fehér párnáid között
s ha látnád őket a derűs napsütésben
a szőlőkben, virággal behintett réteken
közéjük tipegnél, hogy köszönetet mondj
fáradt tekintetük mosolyáért és azért az önfeledt
ölelésért, melyben csöppnyi életed fogamzott.
Tavaszi bizodalom
Szállj dalom, szállj
a kimondott szón és a forma keretein túl
vérem melegével és a világ vérének melegével sugározz
és harsanj, mint a trombita, ha a katona belefújja
hajnali ébresztőjét. Mert múlik az idő és mit ér a dal
ha fakón, mint a koldus imája csak lamentál
s ez átkozott világban szétfoszlik nyomtalan.
Barátaim mind, akikkel egyszer is kezet szorítottam
a ti nyelvetek énekét dalolom
általatok és értetek vagyok én, a magányos
aki magára maradtan is a mindenséggel teljes, miként a fa,
amely élő koronájában a föld virágait virágozza.
Így állok egyedül a térben és kitárom magam az ég felé,
ti vagytok az én földem, barátaim s a ti álmaitok kertjei
virágoznak ki dalaimban.
Szállj hát dalom, szállj s mint a fény forrása világíts.
Szakadj ki a semmiből, mint a mag, a lélek magja
s ott, ahol mindenki elvérzett a harcban, maradj te
hírnöke a születésnek és feledtetője a halálnak.
Szegények az alkonyatban
Hárman, szegények, rongyos gúnyában majdnem vének
holott az egyik csak húsz, a másik huszonnégy s a harmadik
mindössze harminc éves. Egy padon ülnek
a rügyező gesztenyefa-sorban s hallják, ahogyan alkonyodik
a közeli parkban rázendítenek az üdvhadsereg trombitái.
Ilyenek a három szegények. Horpadt mellükben
még dobban a szív, fakó bőrükön még áttüzel a vágy
s hogy ülnek mozdulatlanul egy asszony jut eszükbe,
akitől gyarlón, mint borjak az anyjuktól, elszakadtak
s három lány jut az eszükbe, akik hiába várnak rájuk
valahol túl a mérhetetlen óperenciákon.
S halkan, hogy senki meg ne hallja, így szólanak:
– Hiába törtem magam, semmire se vittem harminc évig
– Huszonnégy vagyok, valóban révbe juthatnék már én is
– Olyan az én húsz évem, mintha húszszorosan gúzsbakötöttek volna.
Így szólnak és látni rajtuk, hogy élnek mind a hárman.
Néha körültekintenek s ilyenkor érzik
hiába minden, testük örök hét sebtől vérzik
s fejetetején áll körülöttük a világ.
Anyácska vigyáz ránk
Variációk anyám nyelvére
I.
Emlékszem, emlékszem fekete kendődre,
fekete kendődben halovány orcádra.
Halovány orcádnak, szívemben a mása
bölcsőm ringatója, könnyem letörlője.
II.
Anyácska, anyácska, kicsi öregasszony
jobbkezedben szagos liliomszál
balkezeddel könnyeidet törlöd
szagos liliomnak hajladoz a szára
vagy előbb vagy utóbb lehullik a sárba.
Anyácska, anyácska, szegény öregasszony
hajadból már kihullott a gyöngyék
szoknyádnak már foszladozik rongya
ne menj ki, ne menj ki a Volga partjára
vagy előbb vagy utóbb elragad az árja.
Elragad az árja betemet a sárba
halott öregasszonyt senki nem sajnálja.
Közjáték
Megadom magam. Tekints le rám és ítélj
ha van érkezésed hozzá, fenséges Úr
akit így szoktak dicsérni, elhallgatván
rejtett szavaid, melyekkel minduntalan véresre
sebzed a világot s közben mozdulatlannak látszol
sérthetetlennek és igazságosnak. Ítélj hát kedved szerint
és úgy szólj, hogy a süketek is meghallják.
Mit vétettem ellened, fenséges Úr és szegény testvérem ellen?
Háttal fordulok felétek, hogy ne szégyenkezzetek miatta
látván a rózsakoszorút, melyet az igazság dicséretére készítettem
s látván két szemem, melyek kérdeznek és megállapítanak.
Megadom magam, mondom és valóban úgy állok itt, mint aki nem fél
a rejtett szarvaktól és az elvégzendő munkától sem fél.
A testvérem testvére vagyok és süket vagyok
és vak vagyok a bíró előtt és némább vagyok a némánál.
Csak állok mozdulatlanul s akik elmennek mellettem úgy látják
egy hatalmas akácfa áll az országút szélén
csodálatos fa, mely a zord télben is virágzik
és egyformán hullatja szirmait emberre, állatra
jóra és rosszra
akik elhaladnak sűrű lombjai alatt.
Köszöntsük a reggelt
Családi asztalnál
Fiatal barátaim, fiúk és lányok
mit tudjátok ti, hogy milyen az élet, amit az élőknek
élniök kellene, ha valóban élni akarnának.
Elmondom néktek így az asztalnál ülve, miközben pipázgatok.
Még a nagy háború előtt, mikor kertészlegény voltam Belgiumban
megismerkedtem egy lánnyal, szép lány volt, bronzvörös haja volt
gömbölyű, fehérbőrű karjai, plasztikus mellei és még plasztikusabb combjai.
Szóval olyan volt, amilyen nőt ti már csak az öreg Tiziano
képein láthattok a kriptalehelletű múzeumokban.
Mikor először megláttam, átnyújtottam neki tenyészetem legszebb
virágszálát. Erdei magányban, egy tisztás közepén ültünk fölöttünk
a nagy, kék éggel, melyen itt-ott fehér vitorlák remegtek.
Másutt bárányok legelésztek, hallottuk a csengetyűk szavát
és a pásztor bugyborékoló furulyáját, de a madarat nem hallottuk
mert az éppen fészkében ült unottan és elzápult tojásokkal a szárnyai alatt.
Pontosan így volt, ha mondom, nekem is éppen így mesélte el a nagyanyám
I. kötet 345
akivel hasonlóan történt meg a csoda s mikor a tisztásról elindultunk
már férjnek és feleségnek éreztük magunkat, bágyadt, jó érzésekkel a tagjainkban
s az öröm piros rózsáival az ajkunkon. Óh, Istenem kertészlegény voltam akkor
és hogyan tudtam élvezni mindent, ami virágaimra és boldogságomra emlékeztetett.
Aztán vagy harminc évig éltem együtt ezzel a hölggyel, ettünk-ittunk,
gyerekeket nemzettünk, közben a föld magától termette a virágokat
és a nagy háború is elviharzott fölöttünk. Hej, haj milyen élete volt
akkor egy kertészlegénynek!
Még most is, hogy itt ülök köztetek, számban érzem az ízét
és undorral hallom, hogy sírtok a fülembe, kushadtok
és olyan szagotok van, mint a gondozatlan malacnak.
Menjetek innen. Menjetek hát és szerezzetek legalább egy pipáravaló dohányt az öregnek.
Harc a szavakkal
Fényfoltok
[Mottó]
Ébresztő
Úgy bontalak ki párnáid közül
mint csipkés leveleiből a rózsát.
Kelj föl, kelj föl és nevess a szemembe
gyönyörűbb vagy, mint az ég virága, amely
éppen betekintett hozzánk az ablakon.
Ruháid még szanaszét hevernek
a tükör éhesen néz, várja tested vonalát
egy sóhajtás röpköd a zárt falak között
s ahogy szétnyújtod két fehér karod, megül
mint riadt, zaklatott madár az ágon.
Cigarettám hamuját leverem
a távoli sarokban, miközben várom
legalább egyet lépj, legalább érintsd homlokom
s kinyílik az ajtó, melyen hiába zörgetek.
Az igazság kerülgetése
Üzenet legyen ez a vers, kedvesem
szívem üzenete és agyvelőm üzenete
érzéseim és gondolataim virágkosara
amelyet íme átnyújtok ezen a vasárnap délelőttön
tavaszi vasárnap délelőtt, vidáman
és karom egyetlen merész lendületével.
Idáig jutottam, oh, kedvesem, lásd
tavaszban az őszülő férfi, ha megőrül
őrültebb a kamasz legénynél, aki
maga is volt egyszer, de akkor ostobán
húsztól az ötvenig úgy futott át az esztendők hídján
mint, aki közben se élni, se halni nem ér rá.
Most igazán itt vagyok nálad és úgy érzem
el sem megyek többé, nem izgat már a világ izgalma
elég vagyok magamnak és te is éppen elég vagy nekem.
Maholnap ősz hajunkban néhány fekete szállal
s öreg szívünkben harcok és szerelmek gyönge
emlékfoszlányaival úgy bolyongunk majd
a zajló város uccáin, mint két jólnevelt gyermek
mint Isten fehér bárányai, akik, ha szólnak is
füvek jóságát s az idők derűjét bégetik.
Hogyan dicsérjelek
Úgy vándorolnak feléd, mint zarándokcsapat
ha elindul, hogy rézgarasát letegye a zsámolyra
melyet Jézus vérző lábai érintenek – amíg ő
tiszta bárány, ájultan csüng a keresztfán
s a népek búsan énekelnek.
Fogadd hát őket, mint akik megérdemlik
szíved jóságát és tekinteted biztatását.
Vágyaim követei ők és éppen olyanok, mint én
szerelmem aranykoronáját viszik tarsolyukban
s a te szépségednek hódolnak.
Viszontlátás örömére
Földet és vizet hoztam neked, biztonságot és megenyhülést
miként valaha láttam a nehézkes parasztoknál
akik lányért jöttek a szomszéd faluból
s földet és vizet hoztak ajándékba.
Óh, eleven és kívánatos asszony, ruháid tarka szirmai között!
Ez a föld teremje meg táplálékod, ez a víz enyhítse szomjúságod.
Itt állok házad küszöbén és várom, hogy fehér szárnyaikkal táruljanak az ajtók
s muskátlik bólintsanak felém illatozó piros fejükkel s a hím madárka
szólaljon meg kalitkájában, ahogyan szólni illő az érkező vendég előtt.
Kísértés
Kint jártam a hegyen s a kosaram teleszedtem gyümölccsel.
Mire hazaértem a felét útonútfélen elhullattam.
Hogy körülültük az asztalt, mindenkit jószívvel kínálgattam
egy zöldhéjú alma maradt utoljára, gondoltam, ez az enyém lesz.
Alig hogy nyúltam utána, egy másik kéz is kinyúlt a tál fölé
idegen kéz volt, de ahogy érintettem árnyék suhant át a szívemen.
A gyümölcsből nem maradt nekem semmi, de sohsem felejtem ezt az estét
tízen ültünk az asztalnál s egy lány, mintha gonoszul incselkedett volna velem.
Aztán felébredtem, mert mindez csak álmomban történt ilyen gyönyörűen.
Egyedül álltam a reggelben és éreztem hiába is vágyakozom
a lány után, akit nem ismerek s aki talán engem se ismer.
Hódolat
Kedves, ki szemben ülsz velem a nyári kertben
csodállak a serdülő kamaszok csodálatával
csodálatos halvány kezeid finomsága
s a szemeid éhes, vakmerő pillantása
még csodálatosabb.
Alkony harmatozza már a tájat
s mily szép ez a tarka dal s mily szép vagy te is
a virágzó nyári kertben
születésem értelme, életem ékessége
asszony.
A boldogság illúziója
Virágot tűzött a keblére, sárga margarétát
amit a kerítés pereméről szakított
s egy eltévedt kislányhoz hasonlított ekkor
olyan kicsi volt, hogy elbújhatott ruháiban.
Mikor köszöntöttem, úgy ment el előttem
mint örök idegen, a hegynek fölfelé
s később a kék égitóban láttam fürdeni árnyát.
Itt volt s csak azt éreztem, hogy elment
óh, menj csak, menj a távolság visszahoz énhozzám
s addig is szépeket álmodom felőled.
Határvonalak
Később éreztem, hogy a távoli városban
egy ablak nyílik ki utánunk, sír akit elhagytunk
s a könnyei akadályozzák lépteinket. Nem beszéltem
de mikor a domboldal árnyékába heveredtünk
felmutattam a szívem és mindenki láthatta
tele van félelemmel és könyörgéssel.
Eltévedt sorok
Üzenetet küldök és kérdezem reménytelen
hol merre vagy, kedvesem s ha szavaim csendülnek
hallod-e még ütemét a szívnek, mely búsan
és szüntelen feléd kiált az éjszakában?
Emlékszel-e még a kertre, hol ajkaid dicsértem
miközben nehéz borokat ittunk és a házra
emlékszel-e ott messze, messze a folyónál?
Emlékszel-e még a karjaimra, melyek öleltek
és megoltalmaztak a viharban s a csókra
emlékszel-e a fénylő csillagok alatt?
Emlékszel-e még a szerelemre, mitől részeg voltál
s az öröm dalait énekelted és énrám
emlékszel-e ezen a reménytelen órán?
Bolond nyári vihar
Víz és sötétség szakad az egekből
július viharzik át a tájon, kertünk
virágai földig hajolnak a félelem alázatában
s az ember, ki nagyvidáman elindult
visszafordul a házba és lámpát gyújt remegve.
Rád gondolok, kedves, behúztad-e az ablakokat
oltsd ki a lángot a tűzhelyen, ne hogy
szerencsétlenség érjen s a tükröket fordítsd
befelé a hideg, fehér falakon. Rád gondolok
s amíg egy tiszta papírlapra ezerszer ráfirkálom a neved
könnyű alakod újból és újból ellebeg tekintetem előtt.
És hiába minden
Ha kilépsz a házból, magaddal hozod
ágyad melegét s a szerelem édesfanyar illatait
melyek megejtik a szenvedő férfiakat és hiába minden
térdre csuklanak, ha pillantásod éri szívüket.
Hajad egyetlen szálán függ életünk
s ha megfordulunk, hogy elszakadjunk tőled
a vihar szelén, mely elragadta vágyunk
megint a te örvényedbe kerülünk vissza.
Az öregség két arca
Kedvesemtől jövet egy erdőn haladtam át
s ekkor észrevettem, hogy a végtelen árnyékban
egy öreg, mogorva angyal lépeget mellettem.
Ki ez a vándor, hogy ennyire hasonlít rám?
Nem szóltam hozzá, alig hallhatóan csak sírtam
ahogyan a balga vénemberek hullatják
színtelen és sótalan könnyeiket.
És lásd, kedvesem, azóta sem öregedtem meg
lassan az erdőből is kijutottam s úgy érzem
maholnap ugyanolyan vidám és ártatlan leszek
amilyen bohó gyermekkoromban voltam.
Esteledik
Fújjad csak furulyádat
1939
Könyvemet a szegényeknek ajánlom
magam is gyakorló szegény
ki a semmiből töri le kenyerét
és egyedül hever ágyán.
Távolodnak tőlem balga verseim
zord angyal kíséri őket
mint pásztor hajtja vásárra juhait
a viharzó egek alatt.
Árnyékban
Tavaszi erdő ez a vers
s a te virágaid nyílnak benne.
Kedvesem, kit elrabolt tőlem az idő
emlékszel-e a frissen szakított gyümölcsökre?
Szerelmes galambjaimra az eresz alatt
s a dalokra, melyeket csókjaidból merítettem
emlékszel-e?
Veszejtő bűnök és gyermeki tisztaságok
őrzője egy időben és egyazon szívben.
Távoli emlékek, sohsem gyógyulnak be sebeim
melyeket pillantásod nyilai ütöttek rajtam
a terített asztal fölött és a névtelen
külvárosok mélyén, mikor azt hittem
ölemben ringatlak s egészen közel vagy hozzám.
Óh, asszony, szolgálják dalaim a te dicséreted
ablakok legyenek tekinteted előtt és vitorlák
a csónakon, mely zöld folyónk medrében
könnyű győzelmeink földjére siet veled.
S mindezen túl, hogy kertem kapujában állok
a te különös neveddel köszöntöm a járókelőket
akik hozzám hasonlítanak és tudom
elrejtett szívük sem vidámabb, mint az enyém.
Arany karikagyűrűvel a szívemen
Ismét és ismét útrakelek.
Hajnalban, mikor a többi emberek ébrednek
elindulok a bárkán, melyet csendből
és sötétségből rótt össze az éjszaka.
Így nyúlik át a nappal álmaimba
így borul rám az ágbogas világ
mint az erdő, mely éveim sorfala mögött
sötétlik s melyben rövid nadrágban
és kék matrózgallérral a nyakam körül
örökre eltévedtem.
Az ember, akit édes testvéremnek nevezhetnék
már messze jár ilyenkor s nem gondol velem.
Micsoda élet. Unott könyvekbe írom szerelmemet
s azt is, hogy senki sem enyhíti bánatom.
Örvénylő tengeren úszik velem a bárka,
melyet csendből és sötétségből rótt össze az éjszaka.
Jó és rossz komédia
Oly dús vagy, mint a nyár és ízes, mint az érett gyümölcs.
Lássátok, ő a kedvesem s bár nem dicsekszem véle
jólesik mindig és bizonyosan tudnom,
ha elfordulok tőle, akkor is előttem van.
Halleluja, Asszony, magasztalom erényeid,
anyai gyöngédséged, fáradhatatlan szorgalmad,
friss erőd és kemény állhatatosságod.
S óh, milyen hangszeren dicsérjem
hasad fehér simaságát, rejtőző ágyékod,
két tornyos melled és két meleg hónaljad,
melyek oldhatatlan igézetben tartanak.
Férfiének a rózsaláncról
Elindultam tőled
s mennél messzebb megyek
annál közelebb jutok hozzád.
Sajognak csókjaid s kezemben felejtettem kilincsed.
Óh, balga szívem, amint egyedül ballagok
olyan vagyok, akár az állat, ha riadtan menekül
olyan vagyok, akár a gyermek, ki szájában
az édes tej ízével jajong anyja után.
Miért is mentem el, mért nem maradtam nálad?
Kilenc tövis került azóta talpamba
szívemre kilenc abroncsot vert az emlékezés.
S ki tudja, mi lesz velem, ha egyszer
szél kerekedik s vad tölcsérében magával ragad.
Óh, fivéreim mind, kik e földön bolyongtok
segítő jobbot hiába nyújtunk egymás felé.
Harcban, vagy szerelemben vérezünk el egyedül
miközben sután és reménytelen dadogjuk
irgalom az ember fiának, ki bennünk lakozik.
Virágnyelven
Ki sírt ma itt? Ki jajongott a szélben és viharban?
Talán a béka, ki a zöld levelén ült
vagy a madár, amint éles csőrével tollai között kapirgált?
Hiába takarod el szemed és szakállad
nagyon jól ismerlek én s csak azért hadartam
a békáról és madárról, hogy könnyebben lépre csaljalak.
Éledj hát, te keserű szájú csavargó, akit inaimban tapintalak,
ételeimmel etetlek s majdan a sírba is magammal viszlek
háláld meg az asszonynak, hogy bekötözi sebeidet
s csókkal enyhíti öreg szíved fájdalmát.
Ki sírt ma itt? Ki jajgatott a szélben és viharban?
Kérdeztem s most a csukott ablakok mögött úgy szólok hozzád
ahogyan csak apa a fiához, fiú az apjához szólhat
megitatlak boromból s ahogy összefont karjaimban érezlek
szakadatlan mondogatom: Aludj csak, aludj el végre
rossz csont, ki rég megérettél minden oltalomra s még mindig
csatangolsz, panasszal és gyűlölettel szívedben.
A hajnal fénytöréseiben
Szobám négy falára négyszeresen vetíted föl árnyad
s óh, a gyereket is az öledben tartod, akit
anélkül, hogy megszültél volna, rég eltemettünk
elkótyavetyéltük vágyainkat és győzelmeinket
s mindentől búcsúzván mondtuk: kezdjük újra.
Ha emlékezni tudnál, most emlékeztetnélek
az udvarra, ahol utoljára táncoltunk
s aztán, mint idegen asszony, a harmatos estében
egyedül álltál a virágzó barackfa alatt
neved kiáltották s Te elindultál, hogy pihenni térj.
A földbe ágyaztak, Kedvesem, mint a halottat
mégis itt maradtál s majdnem mezítelenül élsz
a hajnal fénytöréseiben s a családi arcképeken
s ahogy az éjszaka falai leomlanak, látom
se szomorúak, se vígak arcod vonásai.
Lélek a papiroson
Ha meghalok, hát meghalok. Jó keresztények
vessetek rám keresztet, aztán húzzanak ki az ebek.
Aki semmi jót nem érdemelt életében,
gyalázattal és egyedül térjen a sírba is.
Úgy beszélek, mint aki komisz italoktól berúgott
mutogatom az öklöm s ugyanakkor alázattal leborulok.
A folyó, melyen mezítelen eveztem, még küldi felém
üzenetét, asztalomon még virít a lila szalmavirág.
De hol van a fegyver, mivel vad szívem felett őrködtem?
S aki szólhatna hozzám, egy másik csillagra költözött.
Vers felejthetetlen nyarakról
Már hullanak a barackfa virágai
s íme a nyári kertben, ahol a szerelmesek
andalognak egyik világtájról a másikra
rózsaszín, halott szirmokon lépegetek
s távolabb ép most nyitotta ki szemeit
a város, hol elhagyott kedvesem virraszt.
Hallom lépteim zörejét a hajnalban
és hullanak elém a barackfa virágai.
Óh, felhős és gyümölcstelen nyaraim dallama
miként az üldözött, őrzöm még életem
amely gyönge asszonyi hajszálon lebeg
s árnyékkal hinti be mögöttem a tájat.
Fújjad csak furulyádat
Fújjad csak ébenfa furulyádat
az óra, lám nem állt meg felettünk, él
és forog az isteni varázsló kezében
s a hold, Nyugat horizontja fölött ragyog
hacsak nem a Szentlélek ezüst galambja az
hacsak nem az esthajnali rózsa, amely
egy fiatal lány kebelén virult ki.
Óh, barátom, ha figyelsz most
láthatod a nehéz gyász zászlóit lobogni
s a zaklatott madarakat, amint vergődnek a szélben
s mindez már túl a hétköznapok kulisszáin
ahogyan te is és én is egy különös hajnalon
átléptünk az árkokon és erődítményeken s íme
itt vagyunk, hogy elmondjuk dalainkat.
Úgy tartják, viharban hallgatnak a Múzsák.
Azért is, zengjen a lant és szóljon a furulya
gyilkos napok és gyászos esztendők végtelenjében
porladjanak el kedves halottaink csontjai
de, akik élnek még, jókedvvel viruljanak
s te szelíd, hegyilakó pásztor
fekete subádban és zsíros, nagy kalapod alatt
fújjad csak furulyádat az éjszakában.
Összemosott partok
Egy fehér kis felhőcske száll az égen.
Fent a kicsiny felhő, lent a fiatal lány
melyiket is szeressem, kérdezem magamtól
rút, öreg ember, kopasz és fogatlan.
Elaggott karosszékben üldögélek
a szérűskert palánkjánál, hol senki se lát
a lányka illata s a felhőcske árnyéka
leng körülöttem s a fán madár dalol
hogy megejtsen és elvarázsolja szívemet.
Tökrészeg vagyok mire bealkonyul
már nincs távolság, se tarka kert, se messze ég
hunyt szemeimmel is tisztán látom, a lányka
felhőcske ruhájában előttem áll
s mint anya gyermekét, kerek kis mellére vesz.
Dicsekvő szegénység
A madárról beszélek, aki álmaimból kelt
s a felhők mögött vándorol láthatatlanul.
A távoli csillagfények körei olykor
erre vetik kitárt szárnyainak árnyékát
és fátyollal borítja be szívemet, miként
az első és igazi szerelem emléke.
Szállj madár, csak szállj álmaim ezüst madara
rád gondolok míg e gyatra verset írom
s vágyaimmal érintem remegő tollaid.
Úgy tűnik, hogy mind távolabb kerülsz tőlem
s egyre közelebb vagy hozzám, egyre közelebb.
Ha akarnám, a tenyerembe vehetnélek.
A hold fénylő szarván ülsz most boldogan
s csacska éneked úgy hull le rám a magasból
mint a permetező tavaszi harmat.
Rózsalegenda
Kertünkben már alszanak a virágok
langyos szellőben és holdfényben alszanak.
Ha elég bátorságom lenne hozzá
leszakítanék egy violát, hogy reggel
színnel és illattal keltsem Kedvesem.
A hold muzsikája szól a kert felett
s közben mintha aludnának virágaink.
Aztán látom a függöny résein át
egy kibomlott rózsa leszakad az ágról
s mint a madár, átszáll a szomszéd kertbe.
A hold ekkor éppen előttem úszott
s Szent Dávid, kit mindnyájan nagyra becsülünk
letette hegedűjét és egy kancsót
nyújtott felém a messzi ég küszöbéről.
Kánikula
Egy gyermekről álmodom mostanában.
Ha feljött a hold, a gyermek elsétál házunk előtt
és beköszön hozzánk, amint ott állok az udvaron
a rozsdás kerítés mögött hajadonfőtt, mezítláb
és ingujjban, mintha épp most készülnék ágyamba.
Még hallom is, hogy kitör belőlem az ásítás
miközben ő vörös hajakkal díszítetten
tovasétál a poros úton s aztán eltűnik
a holdfényben, a vasúttöltés oldalán.
Halvány csengetyűszó kíséri, mint mindazokat, akik
valaha elváltak tőlem. Megfordulok ágyamban
de velem fordul a csillag is, mely csak arra várt
hogy hátam mögött sorban ölébe vehesse kicsinyeit
s hallgasd csak, hallgasd, akár a mohó állatkák
habzsolják a langyos, édes anyatejet
mialatt a távozó gyermek léptei, óh, mily fáradtan
és bátortalanul topognak hegyen és völgyön át.
Fénykörben
Az ég kegyelme rajtunk. Ki félne hát a csöndben?
A tutaj, amint úszik velünk a fekete vízen
kakas kukorékol a túlsó partról s a telt hold
mint érett gyümölcs sárgul az éjszaka lombjai közt.
Befordult szemmel is látom én falunk határát
a fehér jegenyesort, mely átszeli földjeinket
a lányokat és legényeket, kik néhanap még
gondolnak velem és jókedvvel szólanak felőlem.
Messze kerültem tőletek mezők és állatok
levetettem a nehéz gúnyát s a kezeimről már
lemállott a kéreg. Ha veszendő lennék, be rég
elvesztem volna ebben a vak és gonosz világban
hol a szél és fagy kövei közt őrlöm kenyerem.
De milyen jó is nekem, hogy mögöttem a falu
ahol anyám ölében hevertem s ha el is hagytam
nem feledtem el soha. Nézzetek rám s lássátok
kerek két orcámon szülőföldem derűje ragyog
és érzem, a csillagos ég kegyelme van rajtam.
Siralmak helyett
Az éj vakult egekkel gyászol a táj fölött
mert jaj, hideg és sötét van, mint a veremben
kis házadon nehéz kapu csikordul s a szél
sorsod cserepeit görgeti maga előtt.
Itt a télidő, mondják s valóban úgy látszik
az Úr megelégelte bűneink halmazát
a folyó medre hóval és jéggel teli már
s a vadszamár forgó szelet legel a hegyen.
Nem siratom világtalan gyermekeimet
s a jó öreg szülőimet se siratom én
mert ég és föld sírnak helyettem szakadatlan
s a szél is sírva veri szét fáradt csontjaim.
Utazás a Felvidéken
Vonat röpít a tájon át, a réten át s a vízen át
még nem jártam erre soha s minden ismerős.
Ki átaludtam pár századot, most ámulok ijedten,
íme a nyáj a réten s a tó a kert alatt.
Óh, gyermekkoromnak földje, varázslatos világ, ahol
éltem és összekuszáltam egész életem.
Ha tudnátok, hol jártam és mivé lettem azóta
százszor útra keltem, soha meg nem érkeztem
s ha felépítettem magam, kegyetlenül leromboltak.
Óh, kedveseim, ha vigyáztatok volna rám
nem kellene, hogy sírjatok értem s én nem énekelnék
szerencsétlen óráimban, mint a bolondok.
Költő vagyok, végtelen szomorúsággal a szívemben,
csavargó, aki nem tér meg övéihez soha
de hiába ül vasútra és hunyja be szemét, látja
a nyájat a mezőn s a tavat a kert alatt.
Óh, gyermekkorom földje, felejthetetlen világ, ahol
éltem és összekuszáltam egész életem.
Nyugtalanság
Úgy hiszem, holnap, vagy holnapután
ismét kijutok a városból
s az úton, melyet bogáncs és dudva nőtt be
utolérem a bajtársat, kivel hajdanában
gint nyakaltam és lovat kötöttem el e tájon.
Titokzatos játék
Bármerre indulj, találkozol velem
én vagyok a szél, ki a nap húrjain babrál
s a szelíd tekintetű este is én vagyok
ki bő és gyapjas köpenyével betakarja
a nyugtalankodó világot.
Figyeld az angyalt, ha belép a templom kapuján
mennyire hasonlít rám, ki egy vagyok veled.
S emlékszel-e az elítéltre? A bitó alatt állt
s ahogy félig mezítelen irgalomért könyörgött
nyakcsigolyáján egy anyajegy barnálott
éppen úgy, mint az enyémen.
Nyelvem a születést és a halált énekli
miközben vádol, önnön bűneit hadarja.
S ha megjön az óra, melyben a halál leterít
láthatod majd, nem egyedül távozom
s mint vad lovas míg átvágok a csapáson
homlokomon fénylik a hold taréja.
Az idő kísértése
Mit kívánhattok tőlem, ki öreg szívében
lemondott mindenről, ki eladta juhait
veteményei alatt öntözetlen hagyta
a földet s miközben kilépett rokonai
szolgálatából nem sírt s nem is káromkodott.
A fiú keményen kezét nyújtotta felém
a lány megperdült a sarkán és fölnevetett.
Szemeim ekkor behunytam a tükör előtt
s gondoltam, valóban ilyen fiatal és víg
lehettem én is egykoron boldog kedvesemmel.
A hídon
Kivel cseréljek sorsot a világban
kinek a nyomába lépjek, hogy tovább jussak
e földön, melynek gyermeke vagyok?
Ha átléptem a sövényeken
melyek tövissel keresztezik utam
a híd korlátjának dűlten állok egyedül
és érzem, amint az idő tovafolyik
alattam és fölöttem
s az angyal, akihez hiába könyörögtem életemért
egy aggastyánt vezet át mögöttem a hídon.
Nem vigasztal, hogy a gyász kereplői mögött
már hallani a közeledő húsvét harangjait.
Nem vigasztal, hogy Istennek egyfia
ki érettünk halt meg, nemsokára feltámad.
A folyó hullámaiban tükröződik arcom.
Hol vannak barna fürtjeim, hová tűnt mosolyom?
Az ének, amit tegnap énekeltem
mint jégeső hull vissza a magasból.
Óh, harcaim és szerelmeim hiábavalósága.
A hajnal virágai becsukják kelyhüket
s én egyre gyámoltalanabbul kérdezem
kivel cseréljek sorsot a világban
kinek a nyomába lépjek, hogy tovább jussak
e földön, melynek gyermeke vagyok?
Keserű vendéglátás
Legyecske, legyecske, rászállt a jobb vállamra
elkergettem és átszállott a bal vállamra.
Leüthetném, de Szent Jeromosra gondolok
a jó Atyára, ki mély és tiszta lélekkel
szerette a föld mindenfajta állatait.
Szeretlek legyecske, oly igaz szeretettel
milyennel csak Jeromos szerethetett téged.
Itt az egyik vállam s íme, itt a másik vállam
egyél és igyál belőlem zöld csápjaiddal
mielőtt rámtörnének drága barátaim.
Téli álom
Egy külvárosi bérház ablakából látom,
leszállt a tél s az ucca, mely tegnap még
sötét lucsokban ázott, ma fehéren izzik
s az égről, mint fehér galamb, ha vedli tollait
hull és kavarog az első decemberi hó.
Kilépek az ajtón, hogy Isten kegyelme hintsen meg
engem is ez órán galambpihével és égi porcukorral.
Könnyű, langyos hóval takarja be szívemet
miként a kérges földeket borítja a határban
s a gyönge vetést védi a jég fogától.
Gyapjas függönyök redői közt bolyongok
egyedül és mégis elválhatatlanul a világtól
mely földtől az égig ér és hószálakon csüng nyugtalan
így csüngök én is tagjaim sajgó idegszálain s köröttem
mint őrült hinta forog a szél és leng a táj.
Decemberi árnyék
Fehér dunnák alatt alszik a föld
fehér és hideg dunnák alatt.
Ha gyermekem lenne most, csak egy is
szívemre venném, mint a virágot
s én is elaludnék véle csöndben.
Mert alszik minden, hogy megjött a hó
s ki annyit csatáztam dühömben
egyedül morzsolom sok gondjaim
a házban, mely szunnyad már, vagy halkan
tova száll a sirály ezüst szárnyán.
De hallgasd csak, kutyánk a küszöbön
mély álmában is ugat vadul
pöröli a vékony hold karéját
hogy világít fölöttünk s árván, még
hajókáz az ég sötét tavain.
S ahogy alszik minden, a holdhoz küldöm
én is e dalt. Köszöntsd az asszonyt,
ki vérző szívén halvány kezével
egy felhőn ül s leveti árnyékát
körénk az aluvó, havas földre.
Vadorzó
Így indult el a gyönyörű őzbak és a rettenetes
vaddisznó hóhérja, ki hűs avaron
alszik nappal és éjszaka puskával és tőrrel áll lesen
miközben szitálva hull a dér s a csillogó fű között
mindenféle bogarak nyüzsögnek szakadatlan.
Kócos fejében már nyargalásznak a vadak
s a felhők aranyos szegéllyel az alkonyatban.
Csak áll a nádas tó partján, mintha díszes, szép
tükörbe tekintene s látná szikár alakját
bajszát és szakállát, feje búbján a kerek kis kalapot.
Keletnek fordult a zöld hegygerincen
mert onnan várja áldozatát. Keze már érintené
puha, tömör szőrzetét, orra már szagolná
a vért, ami kibuggyan s mint rubint gyöngyszemek
széthullanak a tisztáson és az erdő virágai között
melyek elbújtak s még alszanak ártatlanul.
Lefekvés előtt
Éjszaka a folyóparton
Árva halászok, ketten ülünk az éjszakában.
Isten irgalmazzon nekünk, mert tegnap valaki
azt mondta utánunk: Íme a brigantik
szőrösen és félig mezítelenül csatangolnak a faluban.
Isten irgalmazzon nekünk, hogy itt ülünk
a meredek part szélén ezüstlő hálókkal
az ezüst szögekkel kivert ég alatt
s úgy, mintha a világűr közepében ülnénk
kéz a kézben, szem a szembevetve – egyedül.
A feleségem, mondja a társam
harminc kiló hallal a városba ment s talán
a gyereket, akivel viselős, a kasban hozza
már vissza. Hej, haj, megint egy gyerek!
Isten éltessen minden új jövevényt
sóhajtom én és nehéz szívvel gondolom hozzá
most álljatok elő fekete prücskök és zenéljetek
rajta hát, rajta, ti gonosz, tüzeshasú varangyok
akik milliónyian vagytok s kéretlenül is
mint egy sötét zsákba ordítoztok bele a nyári éjbe.
Hajnali bölcselkedés
Alig hajnalodott, mikor vízre szálltak a halászok
hívtak engem is, de én csak szűköltem
mint az eb s ahelyett, hogy beléptem volna a ladikba
leheveredtem a parti fűbe egyedül és reménytelenül.
Miért bolyongjak én a vízen, gondoltam és minek
nekem a zsákmány? Nem szeretem a halat és a bort
sem szeretem, amit innom kellene rá a társak között
valamelyik útszéli kocsmában, ahol csak
méreggel és őrülettel kedveskednek a vendégnek.
Láttam, ahogyan a ladik egyre messzebb ring
a fehér fodrok között s a halászok néma lendülettel
bevetik hálójukat az aranyló víztükörbe.
Isten veletek, cimborák! Isten veletek, legények!
Egyszer majd én is útra kelek. Majd egyszer s aztán
nem fordulok vissza többé soha.
Holló kiált fölöttem
Hogy úgy kezdjem: sohse részegeskedtem
s íme lássátok, elittam mindenem.
Ha betelt a mérleg, sarokba dobom szerszámaim
s e vers legyen gyarló életem emléke
s a koré, melyben gondok és ijedelmek között
mint koldus a kenyerét, fogyasztottam el éveim.
Beretválkozás közben olykor a tükör színén
látom, hogy elsuhansz a hátam mögött
karom kinyújtanám feléd, de hogyan tegyem
ha éppen kést tartok ujjaim közt
s éjjel hogyan hívjalak meg takaróm alá
ha ezer lyukon jár be hozzám a szél?
Összevetem számadásaim s aztán
leülök, várván, hogy tégy velem valamit.
Ha eddig se nyughattam, mi lesz velem ezentúl?
Istenem, fáradt halántékom alá
add a tenyered és csöndes álomba segíts át
a folyón, mely ismeretlen örvénylik alattam.
Estére harangoznak
Ezüst ősz s ti langyos, esőmosta esték
hogy ülök magányosan a lámpafényben
zeng a harangszó Urunk dicséretére
s én köszönöm ez órát, hogy nékem adtad
ki csak ül s újratömi öreg pipáját.
Megszülettem s most itt vagyok, de mit tegyek
ha senki nem köti be vérző sebeim
s amíg a harang szava elszáll fölöttem
várok és ülök, mint akit elítéltek.
Hollók, ha sereglenek ajtóim előtt
óh, törékeny petróleumlámpám fénye
hunyt szemekkel is látom Urunk mosolyát
s látom az angyalt, ki egyszer eljön értem.
Elbujdosott fényesség
Mennél távolabb kerülsz tőlem
annál serényebben futok utánad
mennél magasabban trónolsz, Istenem
annál mélyebbre hajtom a fejemet
s ha csillagaid kihunytak felettem
égő lámpát tartok kezemben
hogy észrevégy az éjszakában.
Téged kereslek én s mint árva
ha elindul halott Atyját keresni
megkérdezem a kordé elé fogott
szamártól és az igavonó ökörtől
nem tudják-e hogyan kerülnék véled
szemtől szembe, hol tündökölhetsz
ha nem talállak meg magamban?
Őszi meditáció
Gyarló legény vagyok s ha így megy, még gyarlóbb leszek
se fű, se fa, miben megkapaszkodhatnék
egy öreg harang hintál a fejem felett
s eljövendő halálomat hirdeti szüntelen.
Menekülni kéne innen, gondoltam néhányszor
az alkonyatban s amíg korom szitált rám
felszedtem sátorfámat, hogy indulok már
de maradtam, mert a költő mindig helyén marad.
Távoli háborúkban s honi forradalmakban
vérző szívvel így pusztultak el őseim
s így áldozom fel magam én is a máglyán
melyet körülólálkodnak a tél farkasai.
Halj meg, szerencsétlen, halj meg, ha betelt az óra
se több, se kevesebb általad a világ
s ha majd elerednek az ég csatornái
csontjaid szétáznak a tavaszi pocsolyákban.
Kimeríthetetlen kutak
Nyárestéken, ha ülünk a kerti asztal körül
gyümölcsös tál előttünk és frissen szegett kenyér
feléd sóhajtok, én Uram, ki mindenható vagy
őrködj felettem és bocsáss meg bűneimért.
Kedveseimnek, kiket hűtlenül elhagytam, engedd meg
hogy újra körül ülhessék asztalom szegélyét
s ha elfáradtam, vessék meg gyűretlen ágyam
mint a vándornak, ki hunyt szemekkel pihenni vágy.
Emlékszem egy lányra, tavaly még itt ült velem
s mikor az erdőt jártuk, vidáman énekelt
azóta elbúcsúzott hét tőrrel a szívében
s hét fekete árkot ugrott át előttem
miközben szoknyáját magasba fújta a szél.
Amit elrontottam, már úgyse tehetem jóvá
könyörülj legalább nyári estéimen
ladikom ringasd tova az idő medrében
csontjaimban érzem, hogy közeleg az ősz
s elalszom, mielőtt pipám tüze kihunyna.
Fájó intelem
Látom, amint jön lenge ruhájában, fején koszorúval
s nem sejti, hogy mi vár rá. Úgy lépeget
akár az ártatlan borjú a mészáros segédje mellett
ki már felkészült, hogy végezzen vele csakúgy
félkézből, a szörnyű élesre fent késsel.
Jövendő gyermekeknek anyja, ma még szende
és álmatag mosolyú szűz, óh, kit megsiratni
lenne érdemes és eltéríteni idegen, távolibb utakra.
Betelt a mérleg s a madár, ki ablakod előtt énekelt
tovaszállt és búcsút mondott néked örökre.
Ne átkozz meg engem is majdan szomorú napjaidban
ki gondoltam rád, hogy láttalak a legény oldalán
s dalban intettem őt tisztaságra és kíméletességre.
Vén fecsegő vagyok. De mégis, ki meghallgatja énekem
könnyen tanulhat belőle egy egész életre.
Fohász a csillaghoz
Halántékomon ősz hajakkal
és részegen kószálok a városban.
Egyedül az éjszaka ösvényein, mint a rossz angyal
ki elszakadt szülőitől és testvéreitől.
Jézusa sincs annak, kinek hite nincsen.
Szegény jószág, ki csak zabálni áll a jászolhoz
s nem látja meg a csillagot a gyermek feje felett!
Így kallódom számkivetetten és reménytelen
mindig részegen, mindig telt pohárral a kezemben
s mégis örök szomjúságra kárhozottan
mint a vad barom, ki tüzet nyelt dühében
s vakon rohan árkon, bokron át.
Könyörtelen bírája önmagának
egek redőiből kiejtett angyal
óh, aki vagyok, ártatlan gyilkos és
pocsolyába hevert zarándok
ez estén kitárom feléd fázó karjaim
ragyogó csillag, a magasság tükrében!
Világosítsd meg előttem az éjszaka ösvényeit
és vess elém egy morzsát kegyes szeretetedből
mielőtt összerogynának csikorgó térdeim
s mint hulladékot puttonyába szedne az ördög.
Egy álom visszfénye
Korán keltem s szememből
alig hogy kitörültem az álmot:
a dűlőúton láttam
egy kisgyermek közeledik felém
gyümölccsel a kezében
és mosollyal az ajkai körül.
Egy törött váza előtt
Én Istenem, kit láthatatlan anyagba rejtettek
s így nem harcolsz, nem váltogatod lenge alakod
és nem szaporodsz, hogy kiszoríts bennünket e földről
megbékélten ülök árnyékodban és örülök néki
hogy asztaltól és ágytól különváltan élhetek véled.
Nem lehetsz te más, mint én s mivel magammal
enmagam kenyéren és vízen is megférek
az ajtók, melyek zárva maradtak előttem
maradjanak is zárva mindhalálomig
hirdetvén, hogy télvíz idején sem kopogtatok be
ellenségeimnél, kiket egész szívemből utálok.
Te velem vagy, én Istenem s ez nekem elég
úgy élek, mint aki egyedül maradt a világban.
Egyedül és mégis, hogy bús dalaimat éneklem
elvonulnak előttem az ifjú szerelmesek
s ha kinézek házamból, a kék csillagok alatt látom
ablakom előtt állva virrasztanak a rózsafák.
Haldokló madaram
Óh, az én madaram, kit jó óráimban
Verébkének is neveztem és dajkáltam
mint a csecsemőt s szerettem, ahogyan csak
az ég csillagait szerethettem volna
íme, verssel magasztalom fel, mielőtt
örökre elfordul testvéri szívemtől.
Verébke, szép Verébkém, nádi hegedű
csengő, mely a felhőnyáj előtt csilingelt
napsugárt húzok e sorokból és dunnát
szövök belőle, hogy enyhítse kínjaid.
Óh, pajtásom, és legkedvesebb Kedvesem!
Hallod-e még a dalt, mit dalolok néked
s emlékszel-e még a pillanatra, mikor
arany szárnyaidon házamba költöztél?
Egy barátom kisfiának
Nem róluk szólok, kik maholnap úgy is meghalnak
vagy batyuval a hátukon elvándorolnak e tájról
igazítsa helyre sorsukat a Teremtő
aki azért formálta meg őket, hogy éljenek.
Kint állnak a téren s a vihar elsöpri őket
mint a falevelet, amely leválik az ágról.
De mi lesz azokkal, akik éretlenek a halálra
s az üres batyut sem bírja el gyönge hátuk?
Karomba vehetném s játszhatnék véle még.
De miért vidámítsalak, lelkem és miért
emeljelek ki téged meleg pólyáid közül
hová anyád helyezett el, mint szíve virágát?
Körötted állunk, de máris egyedül vagy te
láthatod, fordul velünk az út s ha intünk feléd
két kis szemeddel mosolyogj vidáman s hallgasd
két kis kezedben két kis csengő csilingel.
Szegény gyilkos
Egy ember bolyong a sikátorban
sötét tekintetében sötét lélekkel
s amíg egyik saroktól a másikig oson
feledni szeretné tántorgó életét
komisz pálinkák ízével a nyelvén.
Ismeri magát jól és tudja
ő az, akit még ez éjjel halálra keresnek.
Lábai alatt üresen kong az aszfalt
kérdések és parancsok surrannak a feje fölött
s csuklóin már érzi a bilincsek súlyát.
Én Istenem, merre térjen, ha ismét sarokhoz ér?
Minden ház egy csendőr, minden lámpa véres bunkó.
Szegény maga elől, kiért az előbb még gyilkolt
szívesen bújna a föld alá, de a föld kegyetlen
s nem ad menedéket, csak a halottnak.
Tékozló fiú
Atyám kertjében üdvözöltem a hajnalt
gyermek voltam, ki nől és erősödik a fényben
bársony füveken sétáltam, mint a szelíd állatok.
Mikor jött és honnan érkezett a varázslat
hogy senki sem ismer rám, amint itt állok
a koldus bőrében s a legyőzött hős álarca mögött?
Egy torony ablaka néz be éjszakámba
egy alvó, kis patak tükrözi képemet.
De hol van az ösvény, melyen idáig jutottam?
Ha nem félnék ellenségeim bosszújától
elsiratnám legszebb éveim, mikor még
tiszta és mély voltam, mint a hegyvidéki kutak
melyekből, óh, hányszor merítettem elhagyott hazámban.
Egy buta tehén éneke
Köszöntelek, ahogyan csak egy szelíd természetű, fakó tehénke
köszönthet Téged, mindenható Úr, aki bennem éppen úgy
jelen vagy, mint a fogaim közé vett fűszálban, az ezüst csillagképekben
és a tarka pillangóban, amely súlytalan ring a levegő hullámain.
Köszönöm Néked, hogy leszakítottál anyám köldökéről
s egy hajnalon, mikor a kakasok kukorékoltak remegő, négy lábamra
emelkedtem és megláttam a napot, amint a szérűskert mögött
felszállott az égre és átmelegítette gyönge testem.
Köszönöm, hogy nem cseréltél össze a ház zord és nyughatatlan
népeivel, akik itt sürögnek körülöttem s olykor rámrohannak
és furkósbottal a kezükben bántalmaznak kegyetlenül.
Felejthetetlen pillanat, mikor a gazdám a hasam alá rúgott
s hiába szerettem volna széttekinteni istálóm falai között
éreztem, a halál lehellete érintett s amíg a menekülés
ösvényét kerestem, szemeim minduntalan lecsukódtak.
Gyötörtek a legyek, véres tejet adtam és kifordult belőlem a takarmány.
És emlékszem drága borjaimra, sűrű, édeskés illatukra
ízükre és szőrük bársonyára, mikor a nyelvemmel fésülgettem őket.
Aztán jött a mészáros segédje s kötélen, mint az undok komondorokat
elvonszolta egyiket a másik után, alig hogy visszatekinthettek rám.
S egyszer, ahogy a réten álltam és kérődztem csámcsogó gyönyörrel
láttam, hogy az országúton emberek jönnek errefelé és lármásan
egy bikát hajtanak maguk előtt s mikor a közelembe értek
ráismertem, hogy ő is az én drága, kis borjam volt valaha.
Most itt vonul előttem, mint akit halálosan megsebeztek
kendőt csomóztak a szemeire, meggombozták a szarvait
s a heréit vastag kötélhurokkal szorítják.
Én csak álltam és vártam, hogy elmúljon felettem a nehéz idő.
S ha megjött az alkonyat, ismét ott kérődzöm a jászol előtt.
Örülök istállóm csöndjének, a friss alomnak s a vörös szemű
kicsi mécsesnek, amint perceg és hunyorog a falon.
Örülök a világnak s a nehéz, baromi életemnek is örülök
és várom az asszonyt, hogy jöjjön már tiszta edényével
meleg és tiszta ujjaival érintse duzzadt tőgyemet
mindegyre gazdagodván Teremtőm igaz dicséretére.
Mária aki mindenütt jelen van
Máriát jól ismertem, formás kis lány volt
szőke parasztok ivadéka és magán viselte
minden jellegzetességét a hegyi tájnak, ahonnan
egy este a mi házunk küszöbére érkezett.
Kezet csókolt és így köszönte meg, hogy anyám
szalmazsákot vetett szobánk fehér padlójára.
Én akkor gyermek voltam s a bölcső rácsai mögül
figyeltem karjainak mezítelen virulását.
Puffadt voltál, ahogyan a könyv írója meséli kedvesen
arcod is, amely szinte lehullott négyszögletes tokájába.
Elszállt gyermekkorom emléke, óh, Mária, szőke kis lány
ki magad is elszálltál örvénylő zöld vizein a feledésnek!
Idézlek a májusi alkonyatban s amíg királyt ünnepel a város
újságokat lapozgatok fáradtan és fáradhatatlanul remélve
felmutatod magad, mint egykor a bölcsőm előtt s én meglátlak
valamelyik határkövön, amint elhagyatottan bóbiskolsz
vagy a tengeren ismerek rád, amelyen talán éppen most menekülsz
Bilbao felől s megint egy gyermekkel a szíved alatt.
Bilbao–Southampton
A hajó, amely a gyerekeket hozta
hajnalban rakodott be s az eső
függönyei mögött osont a tengerre.
Több, mint négyezer gyermek piszkosan és összekeverten
fiúk és leánykák, anyátlanul és apátlanul
ahogyan a fegyverviselésre alkalmatlan polgárok
egészségügyi kutyák s a kikötő személyzete
összeszedte őket az elsodort falvak vidékén
és a lemészárolt városok romjai között.
Meddig tart az út? Mikor az eső elállt s a nap,
mint egy óriási aranytál a tenger fölé emelkedett
a gyerekek sírni és jajveszékelni kezdtek, egyszerre
és mégis kuszáltan, mint a részegek kezében a hangszerek
és egyre mélyebbről és egyre reménytelenebbül zokogtak
miközben szülőik csókjára és kedves játékaikra
emlékeztek és a saját nevüket kiáltozták
mint, akiket elvarázsoltak ezen a hajnalon
és boldog, kis életüket nem találják meg többé soha.
Bezárult kapu előtt
Egy halott fekszik az uccán. Senki nem ismeri.
Hajnal hasadtán még élhetett
tán látta is a napot, hogy feljött a hegy mögül
hallhatta a nyáj kolompját s a hím rigót
amint elzengte első szerelmi énekét.
Most holtan fekszik az út porában.
Hiába feledte nyitva két kerek szemét
elhúznak fölötte az ég aranyszín felhői
s a főbíró szolgálója, miközben
üres tejeskannájával csörömpöl
szintén közömbösen halad el mellette.
Sötét egek alatt
1940
Kint esik az eső
Testtel és lélekkel csavarogtam egykor
aztán eluntam az idegen uccákat
s a végtelen országutakat, melyek nem vezetnek el
bennünket sehova.
Aztán az egész világot meguntam
minden sójával és cukorjával
csacska szüzeivel, időtlen és rosszhírű asszonyaival
harangjaival, melyek lerombolták bennem ájtatos hitem
kéményeivel, melyek gyalázatos feketén merednek az egekbe
rosszszagú füstjükben szülőim nyomorúságát szimatolom ma is.
Meguntam a falvakat véres, mezítelen bűneikkel
s ugyanakkor a városok fénylő arculatát is meguntam.
Mint a zarándok, kit nem engednek be a templom kapuján
mint az eb, ha elveszítette gazdáját
itt állok, vagy helyesebben mondva egy öreg díványon fekszem
mint, akit porbasújtottak s fejem fölött keringenek a csillagok
minden olyan távol van tőlem, ó, távolodó világosság
ó, ezüsthéjú hársak, leveleitek zizegését még erre hozza az alkony
de mindez már súlytalan és tapinthatatlan.
Talán gyermekkoromat idézzem
a vetett ággyal, komisz játékaimmal és a rongyokkal
amikbe később beöltöztem s a száraz földön útrakeltem
ahogyan zúzmarás hajnalokon útra kelnek a hajósok
roppant vizek terülnek előttük, ó, micsoda vidékek csábítják őket
én nem vagyok a Nagy Medve ivadéka, sem az Ezüst Farkasé
nem tartozom sem a fekete, sem a vörös zsidók rokonságába
akik egyszer száraz lábbal átkeltek már a tengeren.
Mit mondjak hát magamról a messze távolból
fogadd ezt a képet, egy erdei padon ültem
a fényképész fekete masinája előtt és mosolyognom kellett
később egy kis madár jött elő a függöny mögül, elszállt fölöttem
s én itt maradtam, ahogyan itt állok most előtted.
Ha legalább a derekad érinthetném
ha neveden szólíthatnálak, milyen más csillagzat
földjét taposnám mezítelen lábaimmal és nem sóvárognék
hiábavalón, szívemből kihajítanám a vörös rózsacsokrot
melyet egy másik lánynak szántam, miközben szerettem volna
elédborulni, mert ajkamon a te neveddel ébredtem
s csak a te neveddel ajkamon tudtam könnyen és mélyen elaludni.
Szemérmetlenül mezítelen vagyok immár
s a fanyalgó szó nem tud kijönni számon
ahogyan sohse hízelegtem a nőknek, nem magasztaltam a gazdagokat
hangos siralom nélkül temettem el halottaim
s mikor ártatlanul börtönbe vetettek, fogaimat összeszorítottam
kezeimen nem szégyeltem a bilincsek csörömpölését
de kérlek most, ne számláld meg arcom gyűrődéseit
aki voltam, felejtsük el e percben
s ha meghaltam már, ints felém a vonatból, melyen továbbutazol.
E bús és szabálytalan költeményt néked ajánlom
akit még nem érintettelek meg soha
nem egyszer hallottam hívogató nevetésed
s ó, mindig más irányban futottam utánad.
Árnyékban
Vagyok és lenni szeretnék még sok ezer évig.
De nem így, Uram, ahogyan most kushadok
a kormos és irgalmatlan városokban.
Adj nékem kis házat, kicsi szőlős kerttel
fényességet nappal és békességet éjszakára.
Ha lenne kis házam, kicsi szőlős kerttel
elégedetten élnék, ha nem is gondolnál velem
jóság forrása, bánatok eligazítója
kit feledni örökre lehetetlen
s szolgálni gyönyörű megtiszteltetés.
Télen és nyáron s a nap minden órájában
kiállnék a kék verőfényes ég alá
hegedűvel a kezemben
hogy szálljon a dal, túl ezen a bús
és gyalázatos földön, hol torony és kémény
árnyékában oly elhagyott vagyok.
Mielőtt a kakas szól
Ha most lehetnék valaki, talán az is lennék
akitől mindig féltem és elhúzódtam tőle
mint kutya, ha sunyítva menekül az idegen elől
kinek husáng van a kezében és ég és füstölög
két gyilkos szeme.
Ó, szülő Anyám s te örökké zaklatott Hím
aki nemzettél s aztán elhagytál idejekorán.
Ó, Hajnal, aki nem tudod feloldani kétségeimet
szívemben nem tudod elapasztani a magányosság fájdalmát
nyisd szét bíborszín köntösöd
s adj menedéket pihés szárnyaid alatt.
Hódolat néki
Emeld magasba a zászlót
győztél fölöttem és kicsit mindnyájunk fölött.
Mosott ingeinket és kötényeinket, ha kivetjük a sövényre
megmozdul a föld, nyikorog és ring, mint a hajó
mely a gyarmatok tüzes ege alól
rumot, kávét és selymet szállít gazdagabb népeknek.
Én magam szegény vagyok nagyon
két lyukas tenyeremből kifolytak a világok.
Jolán meghalt, Anna elutazott, Mária hűtlen lett
s ó, a verkli, amit búsan és szüntelen nyekergetek
hiába szól, nem hallja senki és senki nem látja
a madárrajokat, melyek kiszállnak belőle
hajnalonként a kelő nap felé.
Lépj föl az emelvényre
és lendítsd magasba a zászlót!
Hogyan segítenélek magam is feljebb, egyre feljebb
de mit tehetek róla
én szegény, nemcsak dicséretet, hanem gyűlöletet is őrzök szívemben.
Aki győzni indult
Nem halni indult a katona, hanem győzni
letörni az ellenséget, kit sohse látott.
Szegény kis földünk még szegényebb lett azóta
s szívünket befedték az éjszaka lombjai.
Testvérem, a tükörben, mely itt áll előttem
arcod vonásait keresem, két nagy szemed
hiába és milyen riasztó, hogy nem értem
honnan szivárog ide a hang, a te hangod.
Egy koldus ravatala előtt
Nem ismertem soha
s amint itt fekszik négy égő gyertya között
csak nézem. Hol lehet hazád s kik voltak szülőid?
Miközben a fény és árny végig ömlik szakállán
Dosztojevszkij, a megválthatatlan jut eszembe
összekulcsolt kezei egy gyilkos paraszt
megvasalt kezeire emlékeztetnek
s a két csukott szeme olyan, mint a mély odúk
melyekben rigók fészkelhettek egykor.
Állok felette és nem hintem be
a megszentelt vízzel s nem lóbálok felette tömjént.
Olyan, mint egy korhadt fatörzs a máglyán
mint egy vén bárka a homokra kivetve.
Ó, Teremtőnk, gondolom alámerülten a csöndben
ki megformáltad szívünket s aztán
levetted rólunk védelmező kezed.
Kitettél bennünket a szélnek s azóta
hajónk folyvást sír és nyikorog a viharban
mígnem a hullám egyszer átvet a szárazra
s kiterítve fekszünk mi is négy szál gyertya között
fekete koporsóban, miként ez a vértelen aggastyán.
Ezüstszürke
A pajta
hol néhányszor aludtam
visszajár hozzám
az éjszakában.
Miért nem felejtek semmit?
Elhagyott hazája szívemnek
fáradtan és némán áll
a holdfényben.
Ha mindenki alszik már
tárt kapuján kijön egy lány
és emlékein mereng.
Ének
Tele vagyok emlékkel és vággyal
ó, márciusi virradat, égi szűz
múló életem öntsd szét a mezőkön
s ha jő a lány, kit felkeltett szerelmem
mutasd meg néki a virágokat
melyek fényűző szívemből fakadtak.
Változó színek
Tavasz volt, mikor születtem
fáztam kicsit és sírtam
emlékszem rá, a kert alatt
fejszéztek már az ácsok.
Hogy nyílt az ég a domb mögött
kaszával jött meg a szél
rigó bujkált a nád tövén
s hullatta sárga tollát.
Remélte tán, hogy szólítom
de néma volt a lélek
sötét dunnák közt könnyezett
és tűrte a világot.
Érthetetlen kép
Hol láttam már e tájat kopár földjével
vak csillagaival a felhők mögött?
Egy lepke szárnyain remeg az egész
s mégis oly biztosan a helyén van minden.
Túl a nádon cigány emelgeti horgát
s amíg vad kölykei után sír a szél
ezüst tutaj a hold és úszik, úszik
holtan úszik a tó fekete tükörén.
Őszutó
Hallani a domb mögül
hallom még lovának zaját
haraggal szakadt el tőlem
de azt mondta, visszatér még.
Már nem is tudom biztosan
fehér vagy fekete paripán
indult. Ujján gyűrűt viselt
örökhű szerelmünk jelét.
Mindennek vége már, vége
bronzszín haja tűnő emlék
s a vidékre, ahol élek
maholnap leesik a hó.
Üres és hideg éjszaka
ömlik be zárt ajtómon át
s én aludni szeretnék, mint
a gyermek, ha beteg szegény.
Novemberi este
Ki itt maradok ez őszidőben
mit tehetnék, Istennek ajánlom magam
sárból és vérből emelkedem felé
mint láng, ha lobban a viharban
mint gyermek, ha egyedül maradt
és vakmerőn megindul a sötétben.
Szerelmesek
Mily szelíden jött elő az este
kámzsát viselt és majdnem furulyázott
miközben Annamáriám a lámpát
átalvitte a másik szobába.
Lám, így fodrozódik a tó színe
s a fenyő, mit előbb bárkának néztünk
bevonta szárnyait és őrségen áll
ablakunk előtt az éjszakában.
A te árnyad ez itt, vagy az enyém?
kérdezi szakácsnőnk a szeretőjét
mivel egy ágyban feküdtek le megint
s álmodták, egymásért rég meghaltak.
A mérleg serpenyője
Bartók Béla
Olyan vékony, mint a halszálka
olyan fehér, mint egy liliom
de ha leül a zongorához, Sárkánnyá változik át
csörömpöl, sír és néha ugat
hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak.
Egyáltalában nem arra való figura
hogy a gyermekek elé álljon és megtanítsa őket
kesztyűbe dudálni s a szülők iránti tiszteletre.
Csak álmában fordítja felénk az arcát
csak muzsikál nekünk és soha sem kérdezi,
jelen vagyunk-e az Úrfelmutatás pillanatában.
Naponta átlépi a jó és rossz határát
s néha tarka virágcsokorral a kezében
érkezik meg onnan, ahol a tűz kialszik
a szüzek eltűnnek és a katonák meghalnak.
Senki sem hinné el, hogy ő az a furcsa ember
akit az angyal tüzes karddal kiűzött a Paradicsomból.
Pedig kétségtelen, csakis ő lehet az a Sátán, aki
levett kalappal sétál, vagy odaül a zongorához
csörömpöl, sír és néha ugat olyan irtóztatón
hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak.
Fiatal lányoknak

Talán már nem is emlékszik rá, mikor kiment a berekbe, hogy táncoljon a tisztáson, melyet tarka virágok szegélyeztek, olyan volt, mint egy fiatal barika, mint egy egzotikus madár, ha leszáll a magasból.

Bezzeg nem merne most elmenni túl városon, a sűrű cserjék és a zizegő bokrok mögé, ahol, nagyon jól tudja, marcona férfiak bujkálnak és várják az alkalmat, hogy elveszíthessék a magányos asszonyt.

Ó, Istenem, nap mint nap a négy fal között bóbiskol, olyan mint egy barnálló öreg fa, mondjuk, Corot valamelyik vásznán, mint felismerhetetlen virág a könyv lapjai között, emlékeztető jel az út mentén.

Övéi, mintha már rég elhagyták volna s egyáltalában nem biztos benne, hogy valaha is ő szülte ezeket a nagycsontú lényeket, akik ma körülötte élnek, olyan idegenek előtte s úgy vágyik amazok után.

Négy lánya és három fia volt, az egyik szőke, a másik hirtelen vörös, a harmadik hollófekete, a negyedik kócos, mint egy kibomlott virág, az ötödik hosszú, a hatodik kövérkés, a hetedik egyikhez sem hasonlított.

Sehogy sem tudja megérteni, hogy csakugyan ők lennének azok, akik valaha reggelenként az ágyak szélén üldögéltek s miközben harisnyájukkal bajlódtak, énekeltek s néha felé is küldtek egy kedves szót.

Csakugyan az ő lányai is olyanok lettek volna, minők a többiek voltak, hajlottak volna a hitvány férfiak szavára s a fiai idegen asszonyok mellé szegődtek, ó mindez elképzelhetetlen és megszégyenítő a számára.

Ha majd megszólalnak a végítélet harsonái, ő tisztán áll az Úr színe elé, mérlegén megméretünk valamennyien, kinek liliomkoszorút kötnek homloka köré, kit meg bűneivel együtt tűzbe vetnek irgalmatlanul.

Téli barázdák
I.

Ez a tél megriasztotta az embereket. Menekülni szerettek volna, de valaki mozdulatlanságra ítélte őket s majdnem megfagyott bennük a vér. Én is közöttük voltam, de nemigen tartottam velük a rokonságot. Örültem az egytónusú, világos szürke égnek s a vad szeleknek, melyek tajtékzó, deres paripákon érkeztek. Át akartak törni rajtam. Szóltam hozzájuk, de nem hallgattak meg és ostromoltak fáradhatatlanul. Éreztem, könyörögnöm kéne s csak álltam mozdulatlan, szememből gyámoltalanul megeredtek a könnyek. Ekkor már alkonyodott, majd egy megkésett temetési menet haladt át keresztben az úton. S én, aki nem tartottam rokonságot a város lakóival, a gyászoló menethez csatlakoztam és baktattam köztük némán, fehér hóbuckák fénykörében, bűneim súlyos terhével a hátamon.

II.
III.

Nem tudom imbolygó felhő az ott, vagy az erdő felől egy ember törtet a havon át? Egy elbujdosott szán csilingelésére figyelek, de ezzel sem vagyok tisztában. Csakugyan az apró sárgaréz csengők lármáját hallom-e, vagy én magam vagyok egyszemélyben az imbolygó felhő, a törtető ember, az elbujdosott szán és a csengők összerázott dallama? A hideg januári nap megejtette szívemet s amíg járok a süppedő, fehér mezőben kilőtt fegyverrel a vállamon, oldalamnál fáradt, vörösbarna kutyámmal – egy holló száll felettem s rút halálom közeledtét hirdeti világgá.

A kerítés mögött
Két rózsafa hajladoz felém a szélben
két leányzó, kik délről indultak felém.
Ha kérném, átlépnének házam küszöbén
és táplálnák szívemet a szerelemmel.
Míg fúj a szél, száll az illat és csikorog
a kakas a torony hegyén, felemelem
fáradt és üres tenyeremet és szólok,
vigyétek széjjel a hírét, hogy élek még.
Felhők
I.
Egy gyermek tenyeréből szállt fel a levegőbe
a gyermek az övé volt, akit én jól ismerek
a madár róla énekelt
akit én el szeretnék felejteni.
Elindultam az úton, melyet még nem láttam soha
és úgy vittem magammal a bánatom,
mint egy súlyos követ…
II.
Részeg katona halad a sikátorban
messziről jött és nem tudja merre tart,
vonítja a dalt, mintha nyúznák szegény testét.
Altató
Íme a dal, melyet bölcsőd mellett dúdolok.
Hallgasd meg. Gyűjtsd be füled rózsaszín kagylójába
hogy emlékezz ez órára. Dalolok néked
s közben öreg diófánk kérgén kopog a harkály
egy törpe jön ki a vízesés fodra mögül
és azt mondja: a jó kisgyerek szeret mosdani
nem sír és boldogan megeszi a tejberizst.
Ó, nézd, a pillangók felszálltak a képeskönyvből
hajnalodik. Ez az a perc, mikor a fejsze
sebet ejt a fán, a paraszt megfeni kaszáját
de te csak pihenj, tudod, hogy melletted vagyok
illatos, puha bölcsődet ringatom a fényben.
Március
A hóból és a sárból kelt ki, mint egy gyönyörű virág
s hogy pirkad az ég, a csecsemők elhagyják bölcsőjüket.
Ó, élettel teli hullámzás, miközben jössz és átsuhansz
az ébredő falvakon és a zöld erdők fodrai közt
merre tévelygek én és miért cipelem még bánatom?
Népek vad gyönyörűsége vagy, akár a részeg hajó
mely a végtelen tenger hullámai fölött tántorog.
Földünket megkoszorúztad a tavasz füzéreivel
szaglik a gyümölcsfák virága s az utakon cigányok
vándorolnak hegyeknek fel, hol az ég kapuja tárul.
Íme, ahogy halántékodon hajad ezüstje csillan
világok sarjadnak benned az ifjúság díszeivel
s amíg dalolok rólad, miként a friss rügyek illatát
a zengő márciusi szél feléd sodorja vágyaim.
Felnőttek játéka
Csésze tea mellett ülök a barátommal
egy lány a barátom, érzékeny lelke van s még érzékenyebb teste
vörös hajakkal, gömbölyű idomokkal és zöld tekintetű
szemekkel, melyekben angyalok és ördögök ütöttek sátrat
s látni bennük a vándort, amint sír és pórázon
vonszolja maga után szegény aranyszőrű barikáját.
Jól tudom, ez a vándor én vagyok, kissé elrajzoltan
kissé siralmasan, mint az állatok, ha megáznak.
Mindazonáltal nem tagadom meg magam. Miért is tenném?
Önts még rumot a teádba, mondom a lánynak
aztán a sötétség összead bennünket, aztán felébredünk
ha kint másnap dél lesz s aztán elválunk
mint az ellenségek, kik nem tudják legyőzni egymást.
Védekező mozdulat
Szívesen indulnék véled egy messze, messze útra
kéz a kézben utaznánk hidakon és tereken át
mellettem ülnél a rohanó vonat ablakában
s tán észre sem vennéd, hogy megérkeztél életembe.
Leszek-e egyszer győzedelmes ebben a magányban
örök kétségek közt, mint a rossz pap s örök láncokon
mint a bűnözők – ilyen könyörtelen szerelemmel
ki zárhatott be szívébe, kinek a foglya vagyok?
Forgó tükör
Egy ember ül a fenyőfa kereszt alatt
halott öregember, nyitott szemekkel
elmerültek benne az ősz csillagai.
Pásztor jön át a réten, hajtja nyájait
nem gondol az asszonyra, kit elhagyott
s magára sem gondol, akár a holt öreg.
Kedvesem, amíg térdeimen ringatlak
hunyj szemet az idegen világ előtt
amely házunk falára veti árnyékát.
Ne lásd csillagod bukását a sötétben
emeld fel poharad a borral és szólj
be jó, hogy rádtaláltam s te rámtaláltál.
Kísérlet
Két összejátszó vidék ez, más fénnyel és más árnyékkal.
Verseim ablakából nézlek, mint egy tájat, mely folyton
változik, cserélgeti az édeset a keserűvel
és int, hogy maradjak nyugton, hiába lenne itt minden.
Legalább egy felhő, ha olykor megpihenne fölötted
elindulhatnék hozzád az erdőn át, hogy érintselek.
Egy illat felhőjében
És így múlnak napjaink az ég szárnyai alatt
anélkül, hogy látnálak és te látnál engem
a kigyulladt város forog, forog körülöttünk
s te mezítelen vándorolsz lángjai között.
Ki lánya lehetsz, hogy ennyire személytelen vagy
csak illatod érzem az este rácsain át
lehet, hogy dalolsz s virág nyílik lábaid nyomán
de én mindezt csak sejtem zárt pilláim mögül.
Ráírnálak városunk felett a kőtáblára
hogy lásson a pásztor, ha arra hajtja nyáját
hogy esőzzenek rád a tavasz harmatai
de csak illatod érzem a csönd mélyeiből.
Elfordulok a rossz bírótól
Hányszor összetörtek már és töretlen maradtam
szántok-vetek fekete földjeimen
amíg a levegő hullámai között szállnak
és kiáltoznak az ég madarai.
Honnan jöttem és hány gyermekem van, kérdezgetik
szomszédaim zöld kerítésük mögül.
Egyedül vagyok én, mint a fölmutatott ujjam
mint az özvegyasszony egy szál rózsája.
Nem emlékszem rá, hogy ki lehetett jó apám
anyámat is elfeledtem már szegényt
s e zord világban így nyújtom szét árnyékkeresztem
ha fölébredek hajnali álmomból
hogy meglegyen falat kenyerem és pohár vizem.
Kedvesem, ki búcsú nélkül távoztál házamból
te vagy a csillag, mely ragyog felettem
míg gyarlón botlanak lépteim az éjszakában
míg dalolok és bolyongok egyedül
elvarázsolt lélek, zöld olajággal a kezemben.
A fény forrásánál
Íme az óra. Hajónkat vízre lökjük s kitűzzük a zászlót
indulnunk kell máris, ahogy eddig is naponta elindultunk.
Ó, akik alszanak még, szégyenkezzenek hunyt pilláik mögött.
Mi láttuk a Szüzet, mikor aranyszárnyakon leszállt a földre
érintettük fátylait és tudjuk, nehéz sorsunk beteljesedett.
Könyörgünk érte, zengjenek felettünk világunk harangjai
és enyhe lejtők vezessenek bennünket korai sírunkba.
Őszi koszorú
Vezekelj életedért
melyet elfelejtettél rendbehozni.
Ősz fürtjeid közt szalmával és tollúval
kint állsz Isten szabad ege alatt
vagy heverészel az árnyékban és konokul hallgatsz már
mint aki szégyenére van magának is.
Kedves cimborám, gyalázzalak-e vagy szánjalak
emlékeztesselek-e a csillagra, mely egykor
ifjú és részeg fejünk felett ragyogott
idézzem-e a nőket, akik szerelemmel tápláltak
és szóljak-e az úrról, aki zord éjszakában
kiűzetett bennünket a városból?
S bizony, bizony eleget csavarogtunk már a sík földön
gyarló lábaink előtt maholnap az ég kapuja tárul
s akik, jóllehet, csak terhére voltunk a világnak
ha fölharsan a kürt s az angyal összetereli nyáját
ott állunk majd a fényben tisztára mosott kezekkel
és hirdetve az út igazságát, melyen megérkeztünk.
Boldogság ára
Ismeritek-e a balga szegényeket
akiket nyers, kemény fából faragtak,
mezítelenek s ajkukról letépték a rózsát.
Olyan fából van valamennyi, mint a keresztfa
vagy olyan érdesek, mint a szürke terméskő
s közben nevetségesen szelídek és nevetségesen bizakodók
olyan örömmel várják az újszülöttet s úgy sírnak halottaik fölött
hogy szégyelhetnék kérges, nagy kezeiket, melyekkel művelik a földet
s a kemény acélt még keményebbé kovácsolják.
De mivel ők a szolgáló szegénység kiválasztottjai
nem szégyellik kezeiket és nincs szükségük rá
hogy tekintetüket elfordítsák a világról, melyet maguk építettek.
Az ő szemükben mindennek megvan a mentsége és bocsánatot
kérnek érte, ha indulataik szerint szólnak, vagy cselekednek
s nyáron, ha belépnek a folyóba, hogy testükről lemossák a piszkot
szemérmesen tekintenek szét, aztán a bokrok közé menekülnek
hervadt mellükkel és hamuszín, beszakadt ágyékukkal
nehogy véletlenül megbotránkoztassanak valakit.
Magukban ezért hiszik, hogy Mária boldog kegyeltjei
és hisznek a legendában, miszerint a lesújtott
egyszer dicsőségesen feltámad s akkor ők valamennyien
ki-ki a legkedvesebbjével, karöltve sétálnak majd
a lebegő csillagon, a kék violák és fehér liliomok között
vagy heverésznek a napos oldalon, kellemes
és mély nyugalommal, mint akik maradék nélkül
elvégezték dolgukat s többé semmi gondjuk.
Nem ravasz számítás ez náluk, hanem maga a beteljesedés
jó lelkük úgy szálldos és kering majd a Paradicsomban
ahogy a fecskéket láthatjuk repülni a csillogó tavak fölött
s ahogyan a sasok keringenek szinte mozdulatlan szárnyakkal.
Ó, milyen kimondhatatlan örömmel beszélek róluk.
Távol vannak tőlem, majdnem egészen más világban
nem értik meg haragomat, nem szívesen ülnének asztalomhoz
s én mégis testvéreimnek nevezem őket megkülönböztetés nélkül.
Halovány, vékony lányaik és nagyhasú, görnyedt asszonyaik
ha elmennek előttem, megsajdul a szívem s ha tehetném
pörbe szállnék mellettük a világgal, de elfordulnak tőlem
mert ők nem azért születtek s nem azért botorkálnak
ezen a földön, hogy ártsanak valakinek.
Minden dal, minden virág és minden reménység az övék ilyenkor
valamennyien eggyé válnak Istenben
s könnyű szívvel ballagnak világunk keservein által.
Egyedül az éjszakában
Szeretek egyedül csatangolni az éjszakában.
Ó nyomorult szerelmek, pénz és meddő küzdelmek vége
ilyenkor érzem, hogy velem van a világ
vizeivel és növényeivel, hegyeivel és állataival
ahogyan az Úr annakidején
egyetlen szemöldökrándítással létre hozta az egészet.
Nem bolondság, ha mondom, egyszer túljutok minden határokon
elhagyom e földet testvéreimmel és ellenségeimmel együtt.
Senki se siratja majd, aki senkihez sem tartozik igazán
talán csak ehhez a mocskos gyárnegyedhez, Pest északi végében
s ha egyszer meghalok, a lelkem is csak hozzád jár majd vissza
Angyalföld, ki onnan kaptad neved, hogy a bábák és boszorkányok
asszonyaid öléből halva hozták világra a csecsemőket
sok ezer mécsest kioltottak, mielőtt fellobogott a lángjuk
és így neveztek el téged az angyalok földjének, ahelyett
hogy a Sátán véres áldozatának neveztek volna.
Most alszol te is, ó eleven sebe ennek a városnak
halkan nyöszörögsz s néha felhorkansz, mint egy szörnyeteg
mint egy idomtalan fekete bőrű állat az éjszaka leplei mögött
s néha csattan egy zár s a kapun kilép egy hajnali kazánfűtő
egy lúgkőmarta mosónő, vagy csíkos egyenruhájában a szemetes
gallérja szárnyain egy-egy csillaggal és nagy sárgaréz
csengővel a kezében, akár egy ministráns, ki temetésre indul
és később láthatod a csikorgó vaskocsikat s a széles farú, nagyszőrű lovakat
amint párás orrcimpákkal cammognak az utakon, meredek vonalban
a hasadó ég felé s hosszú sörényük megcsillan a fényben.
Szombat este
1942
I. kötet 427 I. kötet 428
Kibontott zászló
Úgy adom ki kezemből ezt a könyvet
mint aki félelemmel remeg magában
s meg szeretne szabadulni nyomasztó terheitől.
Álmaim, ha nem sodortak volna el, aludhatnék, mint te
aki nem ébredtél fel egy életen át.
Milyen szerencsétlenség, költő vagyok a külvárosból
s felvont vitorlákkal, ahogy hajózom nappal és éjjel
kéneső hull rám s testvéreim gyalázata.
Nem érdemeltem meg őket, vagy ők nem érdemeltek meg engem
a tenger két partján állunk, akik olyan közel vagyunk egymáshoz
lábainkat csapkodják és cibálják a fekete vizek.
Vegyétek úgy e könyvet, mintha teli tál gyümölcs lenne
csöndes, szép ünnepnapot kívánok hozzá, hogy ízleljétek
túl jól ismeritek már a keresztfa árnyát és tövisét.
S ha lehet, hajnalban nyissátok ki szobátok ablakát
a hideg csillagok helyén ilyenkor réti virágok nyílnak
béget az összegyűlt nyáj s a pásztor még alszik.
Jöjjetek ki házatok kapuján s mezítelen arcunkat
mutassuk meg, mint akik dolguk végeztén is
összetartoznak és egymás örömére szeretnének élni.
Jöjjetek a rokonság és barátság sugarával a szemetekben
jöjjetek úgy, mint akik benső törvény szerint mozdulnak
s érzik a cselekedet ízét, amit maguk kívántak.
Vonuló felhők
I.
S mégis, ha elmúltál felettem ifjúság, nem lesz többé semmi
sem a borjak mélabúja, se könnyű dal, se csacska szerelem
álldogálok majd a kapuban, mint a fáradt, tönkrement gazda
s nézem, hogy vonulnak a felhők, néma gyászolói szívemnek.
Nem lesz már hangszerem, hogy zenéljem nevetek, gyönyörű lányok
tűnjetek egyre messzebb és gázoljatok át könnyeim patakján
mezítelen és fehér lábszáratok, ha villan még a fényben
mint aki voltam egykor, elhamvadt kalandjaimra emlékszem.
És rád is emlékszem majd, ki mellettem éltél és kivirultál
egyetlen vörös rózsája kertemnek, s ó, bánatomnak éke
felmutatlak majd az utak vándorai előtt és dicsérlek
hogy ismeretlen is magukkal vigyék szűz mosolyod varázsát.
II.
A part mentén sárgul az akác s a füzek csöndben sírnak
jó Urunk kegyelme, miért, hogy így múlnak el napjaim
fázom már és érzem, hogy szállnak alá az őszi ködök.
Csobban az evező s a víz ezüst gyűrűjében látom
hogy elém tűnik vörös hajad lombjai közt a képed
s szólítalak, hogy neved zenéljen az alkony húrjain.
Mint gyermekkoromban, úgy ülök a nagy folyó közepén
nádvesszővel a kezemben halat várok a horogra
és várlak téged, tán megjössz a hullámzó mezőkön át.
A köd fátylai alatt füttyentett már az esti hajó
s a szerencse vénasszonya, kit hozzám sodort az örvény
csupán egy vörös csizmás keszeget nyújt át a homályon.
III.
Fehér ludak ringnak a tavon, szerelmed szűzfehér
emlékei mind, ahogy ragyognak az őszi fényben
egy új és szép világ kapui tárulnak előttük
s áll a küszöbön, aranykulccsal kezében az angyal.
A nyírfák ezüst fürtje is kibomlott már s a szélben
hajlik és sír a jegenye, ó kedves, emlékszel-e
a nyíló tájakra, melyeket elhagytunk a nyáron
s a kertek alatt kihajtott árnyékunk sötét foltja.
Aki oly szegény, mint én, szegény is marad örökké
ki gondolna rá és ki simogatná meg homlokát
ha útra kél, hangtalan árnyék kíséri lépteit
és véled álmodik a magányos őszi éjeken.
Ezüst fonalak
Kerek a hold ma s hófehér szárnyakkal repül az erdő felett
talán hajnalig világos marad ez a langyos éjszaka
a nyáj legel a domboldalon, madarak nem tudnak aludni
a lombok közt, melyek remegnek s nyugtalan kérdezik egymást.
Szemedre két tenyeremmel úgy merítem a világosságot
ahogy a kútnál meríted Te hajnalonként a friss vizet
ébren maradsz velem s miként a harmatos mező virágai
mezítelen vagy és a szellő széthordja tested illatát.
Meghalt nagyanyám dalaiban élt csak ilyen táj és ilyen hold
már akkor láttalak, hogy fölém hajoltál álmaimban
két orcád volt, emlékszem jól az egyik sírt, a másik nevetett
két lágy és meleg karodban ringattad vergődő életem.
Hazafelé
Hajolj a szívemre ősz, árnyékoddal és esőddel
bronzszín leveleid már hullanak s a szöllő beérett.
Egy lány megy az úton, könnyű szoknyáját fújja a szél
és nem érné el a hangom, ha kiáltanék utána.
Hajnalban ülök vonatra, hogy elhagyjam e tájat
ó, múló emlékezés, hogy fáradtan körültekintek
hiába keresem fiaimat és lányaimat
akik, ha lennének, jó szívvel búcsúznának most tőlem.
Egyedül vagyok, őszül már a hajam és szakállam
tegnap még daloltam, hogy ladikomban ültem a folyón
ma összerakom szerszámaimat s a nyitott könyvet
az asztalon hagyom, amely körül üldögélni szoktam.
A távolból egy sziget int a hűlt csillagok alatt
s hol tegnap még virágpor édesítette a levegőt
ma keringnek a szelek, aztán megered az eső
s az elhagyott réteken vad és sáros vizek zubognak.
Kíváncsi hold
Ártatlan túlzások
Hajdan úgy indultam el, mint a koldus
s úgy érkeztem meg, mint akit kifosztottak
két öklöm van, két nyitott szemem, semmi más
fejemre hullanak az őszi lombok.
Kötélen táncoltam ég és föld között
jó angyalok zenéltek és a tejúton
át jöttek a hajótöröttek árnyai
aztán felvonták előttem a hidat.
Így volt megírva a könyvben, mit Anna
lapozgatott sok szép vasárnap délután
amikor még valóban kicsinyek voltunk
s egy vörös rózsa nyílt a szívünk helyén.
Keresem Annát, de nem lelem sehol
emlékszem hajának barna fonatára
mely rámhullott, mint az alkonyat és állok
a tó előtt, hol fürdött mezítelen.
Mozdulatlanul az időben
Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig
akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben
s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel
mely vakon didereg és hullatja rám terheit.
Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
nagy fekete szemeid és a mozdulatokat
melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.
Messze vagy már s utánad cseng fájdalmam éneke
nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled
aki a jó és rossz fölé emelted életem
s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.
Álomjáték
Én már torkig vagyok, igyál hát te is
egy jó pohár bor, Isten, kinek ártana?
Ha pernye hull is szívünkre, még élünk
s henyélünk a nyárfák ezüst ligetében.
Ha akarod, szívesen dalolok majd
a kedvesemről, aki délen született
azóta boldogan él verseimben
s naponta kóstolom csókjai ízét.
Itt van ő most is, de csak én láthatom
zászlót lenget felém zord álmaimon át
érintem kezének bársonyát s hallom
szoknyája fodrai közt visongat a szél.
Őszi kép
Egy paraszt üti lovát az útközépen
csattog az ostor és állja a vén gebe
szeméből a bánat könnyei csurognak
és eltakarják előle a világot.
Vásárra indultak a kék hajnalórán
de hull és locsog az eső szakadatlan
mindketten érzik, vége már a szép napnak
hazavágynak, de hogy térjenek vissza így
ázott holmival és üres tarisznyával.
Ó, az ősz, a vak ég szemfedő felettük
s a népség, ki velük indult, baktat tovább
nem is hallja már a zuhogó vizekben
a roskadó állat még egyszer felnyerít
Istennek igazságát kéri a földre.
Háborgó este
Töltsd színig a poharat és csöndben igyunk
mély bánatunkban felejtsük a múltat
s őket is, akiket igazán szerettünk.
Hideg és sötét körülöttünk az este
aludni kéne, de fent dalol a lány
s lángoló borunk kiömlik a homokba.
Őszi riadalom
Szegény öreg ember, zsákkal a vállamon s bottal a kezemben
vándorolok faluról-falura, városról-városra
s míg így magányosan fogyasztom az utat, árva fejem felett
zúdul a szél s remegnek a felhők, az ég dús lombjai.
Mikor elhagytam hazámat, ifjú voltam s lángoltak a kertek
ó Istenem, ki emlékszel rám, kegyelmezz még ez őszön
nyisd meg előttem az idegen ház kapuját s hogy el ne hulljak
tálalj elém gyűszűnyi rumot és csipetnyi kenyeret.
Ma-holnap úgyis vége az egésznek, mély csönd lesz körülöttem
nem látom a napot s az órák nélkülem futnak tovább
ki megteheted, ha szépen kérnek, add, hogy ne fázzak át nagyon
erősítsd inaim, segíts nyitva tartani a szemem.
Téveteg sorok
Madár, ha zeng a fán, rád gondolok, kedvesem
ki hiába keltél útra, hogy elfeledj
nyitott kapud előtt tán épp most dalolod
hogy szeretsz engem és én is szeretlek téged.
Aztán az éjszaka, hogy csendben betakar
boldogtalan ügetsz tovább a holdfényben
tested szép vonalai átszövik a tájat
és szólítanak, hogy elvarázsolják szívem.
Egy vérpiros rózsa szirmait hullatja ránk
a múltból – vissza ne nézz, ó, vissza ne nézz
a völgyben lent, ahol ajkaid csókoltam
szerelmünk ligete ejti már virágait.
Vers egy sírkőre
Virágzó fa a télben
Anya, ha szüli gyermekét, fájdalma
nem mélyebb s nem lehet tisztább öröme
mint az enyém, ahogy ülök az éjben
egyedül és verset költök tenéked.
Papírra rovom szerelmünk jegyeit
részeg szívem harangja messze csendül
s mint mágus, a semmiből idézem fel
hajadnak színét és karcsú alakod.
Jóllehet, te alszol még önfeledten
egy hófehér angyal ringat ölében
s mindazok, akik egyszer már elhagytak
mint én is, most csak érted élnek tovább.
Hullámzó fekete soraim között
neved kiáltom és ott fenn a dombon
megrebbent már a Szentlélek galambja
s a hajnali egek fénye kicsordul.
Alkonyi fénytörések
Egy zsivánnyal éltem akkor együtt
vastag, fehér falak között s majdnem holtraváltan
de feljajdultam, ha fordult a kulcs a zárban
ó, micsoda ajtó volt az, nehéz szürke vasból
és száraz vaspántokon csikorgott.
S ahogyan te emlékszel rám, úgy emlékszem én vissza
az öreg zsiványra, ki az alkonyatban a szérű mögött
kisbaltával választotta ketté szeretője diószín haját
s aztán, hogy kiöntötte szíve bánatát
s a csillagok már ragyogtak az égen
az erdő sűrűjébe bujdosott és sötéten
bámult magába s a méla hold világa mellett
látta, hogy a meggyilkolt lány
könnyű bárányfelhők között száll
mint az ártatlan, tiszta angyalok.
Itt ül mellettem a börtön mélyén
emlékezve múltakra s a vérbe fulladt, nagy szerelemre
csak ül és hallgat szenderegve
érezve közelségem és a semmit, ami körülvesz bennünket.
Sohsem feledhetem a csöndet, amibe alászállottunk
s hogy az ember, akit most zsiványnak neveznek, riadtan sír
s hogy értjük egymást, mintha lenne közös halottunk.
Együtt éltek, mint igaz szerelmesek
ragyogtak a szemeik s az ujjukon arany karikagyűrűt viseltek
s aztán egy nyári nap alkonyán
mikor a szérű mögé fehér réklijében befordult a lány
egyszerre vége lett az egésznek.
E kérdés messziről hangzik s a fogaim között már széttörött
egy zsivánnyal éltem akkor együtt
sírva emlékezett a fehér falak között
s én rád gondoltam untalan, aki oly távol vagy tőlem
s hogy olykor szerelmes karjaidba dőltem
nem feledhetem el többé soha.
Rigó fütyül
A vörös téglafalon túlról egy madár hangja száll felém.
Ó, királyi hím rigó, ki emlékeztetsz a világra
hol derék barátaim között éltem s kart karba öltve
bolyongtam szép Kedvesemmel az erdő lombjai alatt.
Átlátszón tiszta és illatos emlék minden, ami volt.
Akárha egy kútnál állnék és meregetném hűs vizét
barázda töri meg homlokom s a szomjam olthatatlan.
Hogyan értsem meg a rigó füttyét s hogyan a kék eget?
Lehajtott fővel járok társaim között, körbe-körbe
s egyre inkább érzem, mily súlyos terhe vagyok magamnak.
Zsiványok között
Egy pillantással küldöm át hozzá szívem üzenetét
s látom a népeket, hogy csatangolnak a távoli úton
anya kis fiával, fiatal lányok a kedvesükkel.
Ifjú és szabad voltam egykor én is, nyűtt zsiványok közt
most rab vagyok s ki szembejön velem, keresztet vet magára
ha látja két elfáradt szemem és deresedő szakállam.
Esthajnali csillag
Ötkor keltenek bennünket s tán még ennyi sincs
az őrség már cseréli posztját
s a zsivány átokkal ébred a cella mélyén.
Te alszol még, távol, sötét pilláid mögött
te, akit múlhatatlanul szeretlek én
s tán nem is sejted, hogy ez éjszakán
kóstolgattam ajkad édes ízét.
Az emeletek közt, mint kerge állat
vergődik az őr hangja
hajszol bennünket és külön átszúrja szívemet
ó, ha tudnád, milyen gyámoltalan vagyok
hangosan sírnál értem, ha látnád néma ajkam.
Engesztelődő bánat
I.
Ó, Jézus, szelíd, fehérgyapjas bárány
ki a zárt ajtón bejöttél hozzám
szeress és óvj meg örök kegyelmeddel.
Egyedül ülök a hideg sötétben
s vakon, miközben így társalgok véled
tenger hulláma veri gyönge sajkám.
Hajdan, mint gyermek hagytalak el téged
s most, hogy lehelleted illatát érzem
feléd hajol a békés, tiszta lélek.
Hogyan ajánljam fel vérző szívemet
aki, lásd, didergek daróc ruhámban
s tán meghalok, mire rámnyit a hajnal.
Melléd bújok, hogy álomba szenderíts
ki a zsiványokat se kerülöd el
egeknek fehér báránya, ó Jézus.
II.
Vigyáz rám az orvos
Itt fekszem a fehér párnán és a fehér takaró alatt
tört szemű férfi
kiharcoltan már és sebekkel éktelenítetten.
Ó, testem, ó, testem, mennyi megpróbáltatás ért az életben
ó, lelkem, ó, lelkem, mennyi megpróbáltatás ért az életben.
Mikor megszült engem, tán föl sem jajdult a jó anya
senki tán utánam se fordult, hogy elindultam a mélységből
a láthatatlan lépcsőkön egyre följebb és egyre mélyebben
a világba és folyton az árnyékban haladva, mint az idegen
folyton alámerítetten és mégis folyton építkezőn
emlékezve rokonaimra, akik a piramisokat emelték
porhanyóvá törték a földet, kitermelték az emberiséget
verítéküket szétszórták a folyókba s a jajkiáltásukat
beléfagyasztották a hegyekbe.
Szívemet most a lámpa fényében melengetem
és fürdök az éjszaka csöndjében, oly távol mindentől
vezekelve bűneimért, melyeket ha egykor elkövettem
írva vannak már homlokomra mély és sötét jelekkel.
S lám, lám, ablakom előtt a zászló is bevonta már szárnyait
hiába nézem a ragyogó, hideg csillagot a magasban
nem ismerem ki magam a tájban.
A fekete tó partján virrasztok most egyedül és gondolom
ó, testem, ó, testem holnap tán alámerülsz örökre
ó, lelkem, ó, lelkem, holnap tán alámerülsz örökre.
Üdvözítő költemény
Beteg mezőkön hempereg a nap, micsoda nyár.
Mi lesz veled gyermek, aki az áradások
viharok és háborúk idejében születtél?
Én meglett férfi vagyok bajusszal és szakállal
és itt fekszem a sárga, beteg réten
betegen, arany csengővel a fülemben
mintha álmodnék és ébren vagyok.
A téren, ahol zászlók lengenek és gyülekezik a nép
kötéltáncos mutatja be trükkjeit
s Te jössz a fényen át, hogy lássalak mindenek felett
csipkés szempilláid s ó, a mosoly
mivel behinted halk szívemet –
egy csónakban fekszem, Te evezel
és a kezeid fénylenek.
Forgószél
Vállalom mindazt, ami vállalható
a fehéret és feketét, ahogy kiszabatott
miközben selyemszálon vezetem a bárányt
s hallhatod, verssoraim közül kicsendül
ezüst kolompja.
Ó, riadt szívem, én szegény életem
heverj ki a napra, mint a bárány
vagy szállj tova a vonuló felhőkkel
mért halnál meg itt reménytelenül
s ilyen fiatalon?
Csak állok itt magamban és fújom a dalt
mint akinek nem volt hona e hazában
s már nem is lesz. Nem lépem át a küszöböt
s amíg hátam mögött szól a bárány kolompja
tövisei közül kifejtem a rózsát
mely rád emlékeztet.
Két vers az útszéléről
I.
Íme, bezárom versem nehéz kapuit
és mégsem érzem, hogy fogva vagyok benne
pilláim még nem engedtem le és látom
ring felém a kerten át karcsú alakod.
Horgonyát még így veti elém az alkony
vörös hajad tüzén szeretnék elégni
s hiába várok, vállaim meghajlanak
az esztendők és emlékek súlya alatt.
II.
Az ács fejszével hasogatja a fát
s zeng a kút, mely tegnap még nem volt jelen.
Az úton, hol az éjszaka vártalak
két fehér gida fut az anyja után
íme az árva táj, ahol most élek.
Szelíden köszöntöm az öregasszonyt
ki zöld korsóval a fején közeleg
egyszer majd így jössz te is zöld kalapban
és majdnem még zölden, fiatal leány
szívem tárva lesz és besétálsz rajta.
A fájdalom kérdése
Hová vezet ez az út és ki áll a végén
számolom a perceket, melyek jöveteled ígérik
eljön-e egyszer valaki langyos simítással
látom-e még egyszer a gyerekeket, amint bújócskát játszanak
és egymás nevét kiáltják az erdő tisztásán.
Csupa fájdalom és csupa kérdés vagyok
nemsokára szemelni kezd az eső
a virágok becsukják szirmukat s a füvek
elfeküsznek a lány után, aki az előbb
haladt végig a mezőn, tán észre sem vett
de én láttam őt a szomorú júniusban
milyen szép és milyen fiatal volt.
Isten tenyerén
Napok múlásában és az éjszakák sötétjében
ahogyan hányódom, ó Istenem, Istenem
valaki kioltotta a fáklyát, mely két
szemem előtt ragyogott s aztán elhagyott engem.
Így fogynak el tőlem mindazok
akikről reméltem, hogy közel vannak hozzám
elképzelt mellükön aludtam
s miközben tekintetükben ringattak, gondoltam
mély forrásaikból az ő gyönyörűségükre
fakadnak dalaim, húsom frisseségével
formáim arányaival az ő szépségüket dicsérem.
A beteg még nem alszik
A nyári szél söpört össze bennünket ezen az estén
nem vagy te szép, ó, dehogy vagy szép, ó, dehogy vagy szép
csupán fiatal vagy és vörös hajakkal díszíted magad.
Nedves cserjének neveznélek és égő parázsnak
mely ezüst kehelyben ég s a szél fújdogál kitartón
távol vagy tőlem s mégis érinthetlek pillantásommal.
Megölelnélek most, ha mozdulhatnék
a szél még forog mindig és te is itt vagy.
Társaim már alusznak, egy kulcs megfordul a zárban
egyre mélyebb lesz az este s a vers, amit írok
egyre megfoghatatlanabb és ellenőrizhetetlenebb.
Most benned látom Magdolnát, Veronikát és Máriát
s a te rokonod a gyermek, aki jászolban született
emlékszem rá így félálomban, királynak nevezték
és szamárháton vonult be Jeruzsálembe.
Az élet zeng tovább
Gondoltam ekkor, törtem már minden kenyérből
merítettem már minden kútból
voltak már barátaim, akiket hűséggel szerettem
ellenségeim is voltak, akiktől szívből undorodtam
most átadom magam a végzetnek
kötözzetek le, lékeljétek meg a fejem és
tekintsetek belém, amíg alszom egy asztalra vetetten
és mélyen, mélyen alámerülten a semmiben.
A beteljesedés órája, gondoltam
s aztán visszaléptem a gödör széléről, melynek már
láttam a mélységét, csak éppen egy pillantást kellett volna még
felednem, egy lány derekát, melyet nem is érintettem
micsoda réteken barangoltam közben, micsoda hegy tetejéről
tekintettem szét ismét a világba, melyet olyan jól ismertem
s most egészen új ábrázatát mutatta.
Ó, akik szerettetek valaha
szeressetek még kicsit
akikben él az engesztelődés, irgalmazzatok bűneimért
nem véteni ellenetek, hanem segíteni szeretnélek benneteket
ezer kaland sodrában, ezer csapda felett rohanok
a kürtjelek hívására, melyek a jövőből hangzanak.
Vigasztaló
Halandó nyelvemmel szólok a halottakért
egyazon szóval barátaimért és ellenségeimért, akik már elmentek
a szüzesség koszorújával homlokuk körül, vagy elhagyottan
vastag, fehér pamutból kötött harisnyákban
hogy tisztán álljanak bírájuk elé s az utolsó út
sebet ne törjön reszkető lábaikon.
Kikelve a föld gyomrából s a tengerek mélységeiből
idegenek és régi ellenfelek kart karbafonva vonulnak
ajkuk körül az öröm és bánat jegyei már feloldódtak
és bárki is hiába szólítaná őket, nem térnének el a céltól
mely csukott szemeik előtt világol az éjszakában
és elfödi a múltat és kitárja az új haza kapuját.
Micsoda népség így együtt, milliónyian fehérben és feketében
alig ismernéd fel köztük a kereskedőt, aki becsapta vevőit
s a gyárost sem ismernéd fel, aki rászedte a kereskedőt
hol van köztük a legény, aki fejszével megölte kedvesét
nem ismernéd meg a gazdát, aki láncra kötötte szolgáit
s a szolgát sem ismernéd meg, aki felgyújtotta a gazda portáját.
Utazás a koranyárban
Elvirult már az alkony, este lesz megint
ó, csöndesség, hogy jössz lábhegyen az erdő felől
ezüsthárs levele hull az enyhe szélben
s én mondom, Istennek hála érte, hogy élek még.
Mivel érdemeltem ki a sok szép napot
reggelek csillogó harmatát és az estéket
amint hangtalan átügetnek az éjbe
ahol Te alszol oly régóta már, álomtalan.
Hajón utazom a kék folyón lefelé
szívem kis örömei – holnap kora hajnalban
kivetem horgomat s az arany ég alatt
várom, hogy képedet tükrözzék elém a vizek.
Lassú Kapitány és a többiek
Ó, Lassú Kapitány, pepitanadrágos öreg s ti mind
képzeletem gyalázatos és dicső hősei, Isten veletek.
Nem idegen nékem és nem is nagyon fájdalmas ez az óra
szürke homokszemek peregnek rám s lassan
befedik életemet, mint egykor a hamueső elborította Ninivét.
Hiába szólítanak, némán vesztegel életem
szomszédaim gyűlölnek, hogy a kisujjam se mozdítom
értük, vagy ellenük, csak ülök és nézem majdnem boldogtalan
hogy a kert alatt, ahol a két platánfa áll, már hasad az ég
rigó füttyent, ökörnyál ezüstje úszik a kék levegőn át
s közben a bíróra gondolok, aki majd egyszer megjelenik előttem
hogy számonkérjen mindent és egyszerre mindent jóvá tegyen.
Ebadta vén csontja, mondják a hátam mögött s én
meg se fordulok, mintha szégyenkeznem kellene előttük
és a csönd egyre sűrűbb és mélyebb lesz körülöttem
aztán felkel a szomszédház népe, a menyecske már mosdik a kútnál
s a gyerekek elősereglenek kócosan és gyümölccsel a kezükben
testük üde illatát érzem, mosolyukban a lélek szárnyai lebegnek
ó, drága testvérkéim, együtt játszunk már a porban
naptányérból isszuk a reggel fényeit s egy daloló
madár szíve dobog a tenyeremben.
Papírvirágok
Ó, gyermekkor, mikor még színes ingecskében
és mezítláb bolyongtam a sárga réteken
ahol tehenek legeltek s a nyakukban szólott
a kolomp, egy szebb és igazabb világ hangja.
Hunyt szemekkel virrasztok melletted, kedvesem
érzem, ahogyan az éjszaka szigetei
körülfognak s a szél meglibbenti takaród
szád zümmög valamit s a melleid ragyognak.
Hajnal
Kicsiny, lenhajú fiával játszik az anya
előbb még ringatta, most két boldog karjával
magasba emeli, hogy csurogjon rá a fény
meztelen bőrén átsüt a vér rózsapírja.
Kacagj, mondja néki, hiszen tiéd itt minden
a faló, mely ringva nyargalt át az éjszakán
házunk vörös ereszén a két fehér galamb
s a lármás medvetáncoltató a párjával.
Nehéz az élet, igaz, de mi ez így nekünk
orrod hegyén fordul meg a nappal és az éj
ezüst pilleraj táncol nyíló kertünk felett
s a napraforgó sárga irigységben sziszeg.
Visszajáró szerelem
Ó, szegény és csöndes Hegyvidék, ahol születtem
s ti jegenyék, akik a hold alatt ezüst ruhában
kísértetek az úton, ó, ligetek és kék tavak
éltek és sokasodtok szép emlékeim között.
Messze sodort az idő, de nem feledtem semmit
áll még a ház, melyben anyám emlőin csüngtem egykor
és kiről költhetnek éneket, ha nem a kovácsról
ki mesterem volt s olykor vad borokkal itatott.
Hogy mire szemeltek ki az egek, mit tudtam én
olaj és vasszerszámok közt fújtam a tűz bokrait
s zengő üllőmön, hogy kinyílt a csodálatos rózsa
fölém emelte kezét a mester és megáldott.
Kilenc fia volt ennek a kovácsnak s egy lánya
kis szívem ájultan dobolta léptei ritmusát
s hullottak könnyeim, ha láttam kimenni a házból
fodros aljú ruhában, piros kis ernyő alatt.
Úgy szenvedtem, mint akinek tőrt vertek mellébe
s elindultam a világba, ó, időtlen bánatom
akit elhagyni kívántam, velem maradt örökre
bujkál és előbukkan betűim erdejében.
Bajlódás az apával
Hallom, hogy szólsz hozzám az éjszakában
atyai hangon, ami felejthetetlen.
A bánat és szegénység völgyeiből szólsz
távoli szigetekről a tengeren
s az erdőkből, ahol jajgatnak a szelek.
Arccal fordulok feléd a zord ég alatt
s látlak, ahogyan kialudt szivarral
és búsan állsz magadban és várakozol.
A telihold felszáll s megint alámerül
indulok én is és nem jutok tovább.
Húzd fel a vitorlákat, kiáltom sírva
tömd be az árkot és döntsd ki a kerítést!
Ólmos, vak eső pereg a magasból
s így szenvedek rossz álmomban tehetetlen
legalább, ha a kezem nyújthatnám feléd
a homlokom egy csókra, én Istenem!
Napló
Hiábavaló költemény
Nem találkoztam veled. Hol lehetsz most, Anna
ó, szüntelen tévelygés múlt és jövő között
szálltam utánad a súlyos felhők alatt
kerestelek a meredek szikla csúcsán
s a sárga virág kelyhében, mely a völgyben lent
lélegzi mézédes illatát.
Világgá hirdetem, hogy te vagy a csillagom
s a csöndes, nagy égen nem találtalak sehol
kérdeztem már utánad a kikötőben
ahol egykor te voltál a végzet ujja
s azok számára, akik, ha egyszer is láttak
szemedből feslett ki a hajnal.
Micsoda lány voltál, Anna, micsoda rózsa
ha letéptek, estére kivirultál újra
hányan áldoztuk fel magunkat érted
agyvelőnket, szívünket s a kezeinket
s akik nem érinthettek téged, megőrültek
mint a sivatag kakasai.
Illatos szelek
Orrom, szám, fülem, szemem tele van veled élet
részegült szelek köszöntenek és lengetik
a zászlót, melyre március írta fel nevét
s csattog és ragyog felettem könnyű diadallal.
A töltésen fönt, ahol hajadonfőtt baktatok
szekerek jönnek szembe zöldséggel rakottan
nagy bajusszal s agyarukon vörös pipával
kik ülnek a bakon s csöndben miért süvegelnek?
Másról beszélek és titkon rád gondolok, Kedves
hogyan örülhetnék nélküled e világnak
a kiömlött napfény szoknyád fodrain zenél
s kék szemed kacsint felém a sok kék világból itt.
A folyó morajában s az erdő sóhaján át
mint csengettyűszót hallom már ringó lépteid
szememre fésülöd hajad mélyarany színét
s a zörgő szekerek lassan kivonulnak a tájból.
Ez hát a tavasz, szerelmünk tüzei lobognak
s miközben az éjszaka betakarja szívem
kint a hold alatt táncol a diákmajális
és messzire hallik a vidám harmonikadal.
Hegedűszó
Én vagyok az árnyék és te a fény, vagy fordítva tán
két karom kitárom feléd s íme a kör bezárul
és benne állsz akkor is, ha talpig kívülmaradtál
halk nevetésedre emlékszem tengereken túlról.
Merre lehet a város, ahol először láttalak
a liget árnyas oldalán öntözted virágaid
egy madár ült a kőrisen s vérző szívvel énekelt
éreztem, hogy tőled búcsúztat el most mindörökre.
S újra itt vagy, mert élek s nélküled nem élhetek
hiába szállsz fel a tenyeremből, visszatérsz megint
a pillanat játszik csak velünk s a végtelen idő
láncokkal és titkokkal kötötte össze szívünket.
A rab éneke
Hogy melletted vagyok, érzem, a végtelenben bolyongok
s nem fáj semmi és nem is vonz többé már semmi
a körön túl, melybe szerelmeddel bezártál.
Oly tiszta fehér itt minden és oly elmozdíthatatlan
mint ez a kőoszlop, amelyre rávésem neved
s azt is, hogy enyém vagy és igazán szeretlek.
A szerelem visszfénye
Egy csokor betű
Azért szólok, hogy dicséretet mondjak rólad
barátom, aki ringattad bölcsőm és később
kézenfogva vezettél át a szédült tereken.
Elszállt felettünk az idő s én itt maradtam.
Óh, ifjúság, ki rászedtél és megkoszorúztál
még érzem az első szivar kesernyés ízét
az első csókok parazsát, melyek megégettek.
Igazi nevemet te mondtad ki először
lámpád fénye meghittebb volt, mint a hold udvara
poharam emelem és hálával köszöntelek
ki fehér vitorlákkal szállsz a világ felett
s hogy rámpillantasz, ajkamon kinyílik a rózsa
méhek eledele, melyből mézet köpülnek
s szívemben, míg élek, zsonganak az arany rajok.
Friss kenyér illata
A templom küszöbén összetett kezekkel
térdepelnek kis városunk szegényei
a vén tengeri farkas, a hadirokkant
Parker anyó és hét sovány unokája.
Jó, hogy nem esik és a szél sem fúj nagyon
a meleg fény, ami a magasból csurog alá
ragyog körülöttük, mint az arany patak
s messzibbre csillog remegő könnyeiknél.
Jézushoz fohászkodnak, mivel úgy képzelik
a szép, ifjú pásztor egy kegyelmes órán
megjelenik előttük a piactéren
és betereli majd őket is a nyájba
mely fönt legel valahol a kék mezőkön.
Csillaghullás
Mikor átjöttünk a hídon, este volt
a mezők már aludtak s a hold kinn ült az ég peremén
s Mária karján a gyermek is aludt már
szelíden és illatosan, mint a gyümölcs a fán
mint a gyönyörű őzborjak, mint az éj csillagai
ajka körül az álmodók sugárzó mosolyával.
Mária szolgáló volt s az ura pék a szomszéd faluban
ilyenkor a teknő mellett állt és dagasztotta a kenyeret.
Történtek már csodák, gondolta s kitekintett a lisztes ablakon át
az útra, melyen Mária a jegenyék között elindult a gyermekkel.
Dolgozott s közben különös történet jutott az eszébe
a hajdani ács fiáról, aki szál ingben, mezítláb indult el
s egy jó kis szamár hátán érkezett Jeruzsálembe.
Miért ne történhetne csoda az ő fiával is, gondolta
(mivel apa volt s így nem tartozott a józan mérlegelők közé)
és gyúrta a tésztát és hullatta a verítékét boldogan
mint aki tudja jól, az utak mindig elvezetnek bennünket valahova
s a kiválasztottak előtt végül is megnyílnak a kapuk.
Egy légy szállt az arcára, harag nélkül elhessegette
később a macska surrant be az ajtón s annak sem esett neki husánggal.
Valóban majdnem boldognak érezte magát
s hogy elvégezte dolgát, illőn megtisztálkodott
s valami komisz szivar maradékával a fogai közt
kiült még levegőzni kicsit a hold alá.
Szegények kórusa
Irgalmazzatok nékünk, ó, irgalom bűneinkért,
Hagyjátok, hogy szálljon a dal, mely sorsunkat panaszolja.
Mi vagyunk azok az igazi szegények, akikről már
a szentírás is szól s az Úr angyala még
nem szabadított ki bennünket a pokol tornácából.
Folyton vérző sebeinkre ki nyújt majd írt?
Közeleg a tél s íme lássátok, egyebünk sincsen
számtalan gyermekünknél, akik sírva haladnak
nyomunkban a végtelen utakon és megbújnak az árnyékban
ha a nyár égő napja ragyog a világ felett.
Irgalmazzatok bűneinkért, melyekért olyannyira
megbűnhődtünk máris s hagyjátok, hogy szálljon a dal
ha fájdalmaink megzendülnek az alkonyatban
hol egy csodálatos órán, úgy hisszük, Isten irgalma
kimeríti mérhetetlen bánatunkat
melyből sós és keserű könnyeink patakzanak.
Szombat este
Bizony, bizony, nem egyszer példát vehetnénk az állatokról
egyik holló nem vájja ki a másik szemét
a kutya egy tál körül megfér a macskával.
Így a te fiadnak megtetszhetik az én lányom
egyikünk vállra emelheti a másik koporsóját
miért fordítsuk hát el egymástól az arcunk
mint a megátalkodott ellenségek.
Tele pohárral a kezemben, mondom
élj sokáig testvér, mindnyájunk örömére
s ne fogjon rajtad a nyomorúság
sem a gőg, sem a megaláztatás.
Parasztok üzenete
Kevesen ismernek bennünket és elfordulnak
azok is, akik felé örömmel nyújtanók kezünk
az erjedő föld szagát érzik meg rajtunk
vagy az arcunk színe félelmetes előttük.
Ki szülte a városok népét, ha nem mi?
Kire támaszkodnak ma is, ha nem miránk?
Szeretik a gyümölcsöt s a fákat mi ültetjük
gyapjúba öltöznek s mi tenyésztjük a nyájat
gyógyfüvet szedünk és halat fogunk nekik.
Lehet, hogy nem vagyunk mindenben kedvükre valók
de nem is akarunk mindenben a kedvükre valók lenni.
Azért születtünk, hogy éljünk s hogy megélhessünk
szorgalmasan dolgozunk jó és rossz földeinken.
A négy évszak négyszer feszít bennünket keresztre
eső mossa s a nap kicserzi bőrünket
gyarló kétségbeesésben azért nem roppanunk össze.
Fajtánkhoz így vagyunk hűek s hasonlók önmagunkhoz
így ismernek meg állataink s így számol velünk az Isten.
Alázatosak és gőgösek vagyunk egyszerre
s majdnem egyszerre tudunk imádkozni és káromkodni
de mindez nem bűnünk nekünk, hanem erényünk.
Sem az ördögökhöz, sem az angyalokhoz nem vagyunk mérhetők
csontból és húsból, vérből és velőből gyúrtak bennünket
s csak azoknak az emberi törvényeknek engedelmeskedünk
jó szívvel, melyek az igaz élet forrásából erednek.
Számvetés
Mi tagadás benne, ma-holnap öreg leszek
aztán aggastyán, asszony nélkül és gyerekek nélkül.
Ezüstszín hajam és szakállam nem simogatják meg
békítő kezek s nem lesz, aki jóakaratú szavakkal mondaná
rendezd el homlokod ráncait és vigyázz magadra
ha meredek a lépcső, ha esik az eső s ha süt a nap.
Múltja emlékeiből hogyan élhet meg valaki
s ma-holnap nem lesznek már csak emlékeim.
A világ kereke forog tovább árnyékban és fényben
a madarak átszállnak egyik ágról a másikra s a virágok is
nyílnak tovább az ősi törvények rendje szerint
számomra kegyes ajándék a jelen pillanat
s nem tudom, mit kezdjek vele, hol van a színe s hol a visszája.
Fordulok jobbra, fordulok balra s akár a szegény kötéltáncos
ha elvesztette az egyensúlyt – ó, megfoghatatlan fénysugár
minden pillanatban alázuhanhatok a mélybe.
S mi vár rám túl e világon, a végtelennek tűnő
hétköznapok után, melyek rámvésték jegyeiket.
Béremet hol vehetem fel a munkáért, amit végeztem
s kinek köszönjem meg, hogy olyan lassan tört össze a szívem
amely állandóan a Jó és Rossz fogaskerekei között vérzett.
Fogd meg a kezemet, ismeretlen testvér
s igazíts el, hogy melyik útra térjek a sok közül.
A költő önmagával felesel
1945
I. kötet 469 I. kötet 470
Magányos férfiak
Válaszd ki közülünk, aki legjobban tetszik
nézd a szemeinket, fogainkat, karjainkat
ifjú erőnk az égi viharral vetekszik
és alázatosak vagyunk, ahogyan kívánod.
Ó, hazátlanok mi, nyughatatlan férfiak
ugyanúgy bolyongunk e földön, mint az őseink
te alszol, szépeket álmodol s mire virrad
vadat lövünk és halat fogunk az asztalodra.
Folyton egy komor, nyirkos erdőn haladunk át
keresve téged a fák hegyén s a vad bozótban
s a fénylő csillagok, ha pilláik lehunyják
önfeledten terülünk el a lábaid előtt.
Fütyörészve ballagok
Meddig csatangoljak és merre még
úgy hiszem bejártam már a világot
ültem kocsin, hajón és vonaton
ettem abból, amit mások otthagytak
s aludtam állva, mint a katonák.
Ne nézz rám sandán, nem panaszkodom
lám, fegyvertelen fegyverkovács vagyok
hajós, akinek elment a hajója
részeges legény üres pohár mellett
s költő, ki nem csengeti rímeit.
Ha kérdeznél, tán nem is felelnék
de így, hogy elhagytam már a lányokat
s a zajongó népet a piacon
fütyörészve ballagok az ösvényen
minek se vége, se hossza többé.
Úgy lépek, mint aki zenére lép
látom, ott messze túl még integetnek
hogy merre, nem tudom, azt sem miért
ezer szép emlék kíséri vágyaim
s egy csillag lehull, ha megérkezem.
Néhány szó a tükör előtt
Ahogy távolodsz majd tőlem, nyakadba csengőt képzelek
mely föllármázza a vidéket és maga után szédíti
az emberek tekintetét, hogy lássanak utoljára
ki szép és jól voltál közöttük s most elmész, hogy helyet adj
utódodnak, ha lenne még utódja az ilyen apának.
Te szépségeddel és jóságoddal dicsérted őseid
úgy éltél, miként a gyümölcsfa, színesen és illatosan
homlokodon már az őszi holdnak fénytörése villog
ó, magányos vándora nagyon rég elhagyott utaknak
fordulj be a sarkon és térj meg önmagadhoz mindörökre.
Külvárosi éjszakában
Vissza vágyódom falumba, Apámhoz és Anyámhoz
térdet hajtanék előttük, bocsássák meg bűneim.
Hogy ötvenéves elmúltam, fölkelt az árva gyermek
ki szívem párnáján aludt és felőlem álmodott.
Ó, mily semmiségnek tűnik Apám zengő haragja
Anyám kezében a vessző barkás fűzzé változott.
Mint fűszál a zsíros röghöz, úgy kötődöm hozzátok
holtomig szenvedek értetek, áldással a nyelvemen.
S a tájat sem feledtem el, hogy egyszál ingben éltem
a folyót kék fodraival s láncán a vén komondort.
Visszagondolok a házra, hol körtefánk virágzik
s csibéivel a Fiastyúk, ajtónk előtt szemelget.
Késő ősz csillagokkal
Üres asztalok körül, akik ültök, szegények
a munka és munkanélküliség áldozatai
apák és fiúk a családi békétlenségben
hulljon rátok ez este a petróleumlámpák fénye
sápadt homlokotok és formátlan, nehéz kezeitek
szépüljenek meg a kegyes világosságban.
Mialatt éhes fogaitok között
az idő emészthetetlen gabonáit őrlitek
egy elátkozott paradicsom kapujánál
gyülekeztetek össze és tudjátok-e
hogy a délibábok, melyeket álmaitokban kergettetek
mint az elbukott lovak és legyőzött lovasok
hullái szétfoszlottak a reménytelenség mocsaraiban?
Egyedül vagytok megint s minden kezdődik előről.
Ó, a sovány és hirtelen elfáradt nők, akiket
karonfogva vezettetek s aztán csalódottan
elhagytátok őket, hol vannak most?
És hol vannak a gyerekek, akik sírva jöttek elő
az éjszakából és újra eltűntek, mielőtt
láthatták volna magukat szülőik tekintetében?
Tavaszi reménykedés
Hunynak a csillagok s a nap kilép a nagy folyóból
a zöld folyóból, amit borzol a szél s habok csipkéznek
valahol az erdők mélyén született s hömpölyögve
most siet, nyújtózik és örvénylik a tengerek felé.
Ó, ahogy törtetsz előre a márciusi tájban
a rügyező cserjék között s a sötét városok alatt
rád ismerek, amint dalolsz és magaddal ragadod
gyermekkorom arcát, amit benned láttam meg először.
Amint hömpölyögsz előre a világ sűrűjében
ritmusaid és melódiáid elhagyott szívemben
zenélnek még soká, mindaddig, míg az órák lapján
észrevétlen le nem pereg az örökkévaló idő.
Hiába rohansz, annál fájdalmasabban érezlek
szemeimből kiröppen a nyíl, amit utánad küldök
s miként a galambok, utánad szállnak sóhajaim
ó, tavaszi áradás, zöld vizekben tükröző egek.
Szerény nefelejts, hatalmas tölgy, rózsák és violák
zeng most a nagy zenekar, szívemtől a szívedig, kedves
ha hallod a hangját a messze hajnali partokon
mondd csak örömmel: élünk még s íme, tavasz van megint.
Elmozdított függöny
Az izzó nyárban s a parasztok karmai közt
állatok és növények árnyékért könyörögnek
s távolabb egy szép asszony fekszik holtan
és egyedül, mint a rózsa, melyet letört a szél.
Így múlik el a nap és a nyár felettünk.
Ó, legszomorúbb pillanata életünknek
ne vigy bennünket oktalan kísértésbe.
Akit csapdába ejt éj sötét bánata
hiába lesi már sorsa üzenetét
süket és vak marad mindhalálig.
Békesség az embereknek
Egy rühes, vén kutyával
jöttem át a téli földeken.
Ő ugatni is rest volt, szegény
én még káromkodtam serényen
s úgy éreztem, rossz sorsom betelt
ezen a komor esti órán.
Árva koponyánk felett
holló keringett s a felhőket
mint nyűtt rongyokat tépte a szél.
Ha cimborámra néztem olykor
könnybe lábadtak szemeim
és magamba szálltam, vén gonosz.
Utóbb már azt sem tudtam
kettőnk közül melyik vagyok én
és melyik ő, a gazdátlan eb.
Ó jaj, egyszerre hullottunk ki
Isten tenyeréből s mi ketten
nem is ketten vagyunk e földön.
Tavaszi meditáció
Útban vagyok magamtól önmagam felé
s ó, vágyaim ígéretföldje
már csak át kellene lépnem a küszöböt
mely keresztben fekszik előttem az éjszaka mélyén.
Szeretnék békességben élni úgy, hogy asztalomon lenne
a frissen sült kenyér és a hűs kútból merített víz.
Folyók partjain szeretnék élni napsütésben és a füzek árnyékában
megpihenni, ha egyedül maradtam a térben és időben
mely rémületbe űz mozdulatlanságával.
Ó, gyermekkorom ködből és hamuból visszafénylő napjai.
Kalandjaim, amiket átéltem s amiket álmaimban megálmodtam
tekintetem fáradtan száll a horizont felett
s egy csengő szól valahol, mely sülyedő emlékeimet idézi.
Emlékszem vidékünk madaraira, amint szállnak a levegőben és
bujkálnak a fák lombjai közt, mintha a végtelenség szálait szőnék
csőrükből kivirágzanak a hangok s ha akarnák, karmaik között talán
a csillagokat is elhurcolhatnák egyik helyről a másikra.
Emlékszem a juhokra, amint a hegyoldalban ballagnak
s lehajtott fejjel ropogtatják a kövér füveket
és emlékszem a kertek virágaira és a halakra
amint úszkálnak és ragyognak a vizek világában.
Ember és ősz
A nyár tüzeivel búcsúzz el te is, barátom.
Vesd vállra tarisznyád s indulj könnyek nélkül
és anélkül, hogy nehéz gondjaid közt emlékeznél
a szerszámra, mellyel foglalatoskodtál
s a sarki kőre, melyen üldögélni szoktál estidőben.
Mit is siratnál e városon és a tájon
ahol oly szegényen és elhagyatottan éltél
mint a templom egere az együgyű nép meséiben
mint a bogáncs és a kóró, melyek számolatlan
áznak és fáznak a kietlen határban.
Szánalomra méltóbb voltál te valamennyiünknél
s terített asztalunknál senki sem felezte meg véled
ízes és meleg eledelét s ha aludni tértél
nem vetettünk rád takarót, jó lélekkel mondván:
ki helyettünk is dolgoztál, pihenj meg most mellettünk
mint házunk építője s gyermekeink nagybátyja.
Költemény igazságból hazugságból
Ha énekemmel megigézhetnélek
hozzád énekelnék ma, Kokas Júlia
ki világra szóló lány vagy világtalan
falunkban s ha reggel kilépsz a házból
szoknyád szelétől remeg a táj
s egekbe száll az éji harmat.
A gazda lánya vagy te, szép Júlia
és nem is vad kokas, de szende jérce vagy
mezítlen, hosszú lábakon és fejeden
kecses és puha bóbitával, melytől
megszégyenül a szomszéd lánya
s harcba kelnek mind a kokasok.
Miniatűr
Eldobott kő, életem
gurul, gurul
vakondok kijön a várából
és vele gurul.
De mit ér, ha van pipám
s nincs dohányom
a lány után is, kit szeretek
hiába vágyom.
Ó, vak szerelem, meddig
loholjak még
szegény fejem fölött üresen
sötétlik az ég.
Eldobott életem így
gurul, gurul
s csak a jószívű vakondok az
ki vele gurul.
Elfagyott gabona
A költő énekeljen, hallom
és bennem sír a lélek, hogy néma vagyok.
Nem is vagyok néma és tehetetlen
hiszen üvöltök, mint a veszett farkas
s a föld alól is előkaparom gondjaim.
A költő ne énekeljen, mondom.
Költő vagyok én is és íme, itt állok
megdöbbent szemmel és utálkozó gyomrommal
életre ítélten és elhagyottan.
Mi okom lenne rá, hogy énekeljek?
Tárgytalan szomorúság
Fölfelé megyek, egyre följebb
és mélyre ások, egyre mélyebbre.
Ha tegnap még ifjú pásztor voltam
ma öreg, fekete bárány vagyok
se zöld legelőm, se meleg aklom.
Szóvirágok egy újszülöttnek
Zenél a szél
s a kőfal peremén
egy kis margaréta
napfényben táncol.
Óh hát, te is
áprilisi gyermek
ha megjöttél
tapsolj és rugdalódz
hogy bölcsődnél hever
az égi bárány.
Húsvét fia
növekedj és ne féld
hogy a kertben
derék jó emberek
kockát vetnek ki rád
véres kezekkel.
Mi ez neked
ha látod és hallod
zenél a szél
s a kőfal peremén
egy kis margaréta
napfényben táncol.
Honvágy
Életem, szabad hajó a tengeren
hej, be sokan szánnak és irigyelnek téged
kinek árnyat vetsz, kinek meg fényt hozol
és szállsz tova az ég zaklatott felhőivel.
Nyelvem csupa dal s a szemem csupa fény
ó, Művészet, akivel eljegyeztem magam
beszéltess bájaidról s titkaidról
mint vándort, aki az elárvult nép között jár.
S gondolok rád e viharos, nagy úton
drága föld, hol életem és nevemet adták
bár lehet, testvéreim ez órán is
elfordulnak tőlem sötét, konok haraggal.
Érintettem a köntösét
Rejtőzködő sorok a békéről
És mégis eljön a nap, mikor köszönthetnek
valamennyien, akik hallgatni kényszerültek felőled.
Gondoltak rád, de nem szóltak, nem szólhattak
szívük és eszük legmélyebb belátása szerint.
Nem magasztalhattak és nem akartak meggyalázni
remélvén, egyszer majd virágkoszorúval jöhetnek eléd
az országúton, ahol most tűz és víz pusztít
s két oldalt az árkokban vér hömpölyög.
Nehéz idők. Sötét a világ s az énekesek elcsendesedtek.
Miért siránkoznak az öregek és hol van a vőlegény
aki hetykén lépeget karján a menyasszonnyal
és hová lettek a gyerekek, akik üde nevetésükkel
felékesítették a városokat, falvakat és tanyákat?
Itt hagytál bennünket, de nem maradhatsz el örökre
éhségünkben, szomjúságunkban is csordultig már a szív
a halász nem merítheti meg hálóját s a pásztor
riadtan áll, nem tudja mitévő legyen juhaival.
Lásd csak, lásd a piacokról is szétszéledt a nép
nyoma sincs a terebélyes kofáknak, az árusok sátrainak
ahol aranyért vasat, szép szóért nevetést cseréltek
s ha jött az este, aludni tért mindahány nyugodtan.
Igaz, mikor itt voltál, nem törődött veled senki
de amióta elmentél, nagyon is árvák maradtunk
lásd csak, itt a koszorú, amit homlokodra szeretnénk tenni
és éget a vágy, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba.
Mert végül is csak te menthetsz meg minket és országainkat
te adhatod csak vissza a férfiak nyílt tekintetét
az asszonyok báját és a gyerekek nevetését.
Ó, ez órán, a kiszámíthatatlan pillanatok mélyén
nehéz időnk felett fehéren szárnyaló angyal
köszöntelek az elsők között.
Nap-éj forduló
Elég volt mindenből. A szívfájdalomból
s az ócskaságok kiárusításából is elég volt.
Csak állok. Mintegy a hajnal küszöbén várakozom
és érzem, hogy a végtelen mezőkön át
harmatos tükörben közeleg a fény, még fátylakba burkoltan
s titokzatosan mosolyog, mielőtt megnevezi magát előttem.
Szemeimmel nem láthatom, kezeimmel még nem érinthetem
a jövevényt, de bizonyosan ő az, aki ajkamhoz emeli korsóját
s aki a csönd mélységei felett, mint az ébredő rigó
hallatja majd kacaját s az út magaslatán ekkor
feltűnik a jel és elindulok az új föld felé
mely táplálja és óvja gyermekét.
Béresember dala
A földes úr bérese vagyok. A földes urat
isten, mint a napot, holdat és csillagokat
fenséges jókedvében teremtette
s én csak az ő lapos árnyéka vagyok.
Miközben fehér ökreim után ballagok a tarlón
öreg szülémre és számtalan gyerekemre gondolok
akik bármikor indulnak és bármerre térnek
mindig az istálló küszöbére érnek vissza
mint én, aki úgy szakadt ki az anyja szíve alól
akár a dudva és bogáncs a tavaszi földekből.
Egy koldus az utcánkból
Öreg, mint maga a világ.
Reggelenként, miután áttekintette a terepet
mint valami rozzant hajó, kibontja vitorláit
s elindul, hogy meghódítsa a polgárok szívét.
Valamikor híres legény és jó mesterember lehetett.
Ha olykor megered a nyelve, elmeséli, szinte elmuzsikálja
ki volt ő egykor, merre járt, hány lánynak udvarolt
miközben vastag aranyláncot viselt a mellényén keresztben.
Ezenkívül tíz gyereket nemzett a világnak, de azok
már rég elszéledtek a szélrózsa minden irányában
tavaly halt meg a felesége, egy kedves, féleszű asszony
s azóta egyedül van, mint a felmutatott ujja.
Íme, az elvarázsolt királyfi, ki emberemlékezet óta
él közöttünk jóban és rosszban és egyre árvábban.
Mindenki ismeri és mindenki félrehúzódik előle
látni rajta, hogy lerágta és megkínozta a szegénység
mintha ragályos betegségben szenvedne.
Lefordított fáklyával
Munkából hazafelé jövet benéztem hozzád, Izraél
s láttam, míg homlokom veríték gyöngyözi, te heverészel
ebadta vén zsidaja, puha ágyban alszol nyugalommal
lehúztad boltod redőnyét s az ablakokat betakartad.
S amíg tarka kecskémre és két gödölyémre is gondoltam
kegyetlen ólomeső csöppjei hullottak a sötétben
s te mozdulatlan maradtál, mint akit agyonsújtottak
valahol a folyóparton az éjszaka leplei alatt.
Szólítottalak, mint a testvért s kitártam feléd karjaim
de hiába érintettem süket szíved és hűlt homlokod.
Halott voltál már, Izraél. Ó jaj, véres és konok halott
árván és hazátlanul ezen a megátkozott csillagon.
Menekülők bűnbocsánatára
Láncokban
Tenger vagyok, amelyen magam hajózok
erdő vagyok s csak magamnak virágzom
vándor halad el mellettem s emlékezem
mint aki maga is eleget vándorolt.
Tavaszi szél, kivel épp most találkoztam
mint jó Anyám, fésüld meg gyűrött hajam
súrold le rólam bűneimnek szennyét
mielőtt ráncokba törné szép homlokom.
Eltévedtem s többé nem találok haza
mindig egyedül vagyok és így nyugtalan.
Ha kinyitnák az ajtót, amely eltakar
láthatnátok, mint csecsemővel ring velem
a bölcső, fejem fölött egy zöld madár röpül
s éppen úgy élek, mint ti valamennyien.
Ballada a tizenkettedik lányról
Az út szélén ültem fáradtan, mint aki
hajnaltól késő alkonyatig dolgozott
répát szedtem a dűlőben és fejeztem a mákot
s ha kívántam, hogy fáradhatatlannak tűnjek előttetek
most nehezen lihegek és elrejtem összesebzett kezeimet.
Úgy jönnek, mint annakidején a legények érkeztek
egyik faluból a másikba, egyik szeretőjüktől a másikhoz
összefont karokkal, váll a vállnakvetve
az alkonyati ég alatt, mint a részegek
s valóban részegek ők a szerelemtől valamennyien.
Ó, a rossznak és jónak ellenállhatatlan keverékei
ahogy elringatóztak előttem lábhegyre lépve
mint nedves talajon az óriás madarak
csak menjetek, gondolom, szívetekből öntsétek a dalt
mely hajdani szép Kedvesemet idézi.
Balgák megkísértése
Egy szeretetreméltó kortársammal találkoztam ma.
Költő. Valahonnan az északi hegyvidékről származott
s most kigombolt kabáttal és boldogan sétál az
őszben. Mit neki a köd, az erjedő falevelek és a szél,
mely a folyó felől suhan a körutakra? Költő, gondolom
s majdnem szánom őt magamban. Sajnálom kicsit, mint a
rokonaimat, akik hozzám hasonlítanak.
Még itt jár előttem, még hallom a léptei kopogását
s talán a következő pillanatban kibontja szárnyait
s felszáll a magasba. Hogyan múlnak majd napjai
a kék levegőégben? Ki veti meg ágyát? Ki aprít zsemlyét
a kávéjába?
Szívem tükrében
Riadtan gondolok rá, mi lesz velem, ha meghalok
s arra már gondolni sem merek, hogy mi lesz velem
ha életben maradok holnap és holnapután is?
Jön-e valaki, hogy áttörje fekete napjaim
virraszt-e valaki, hogy elűzze álmaimat
melyek úgy gázolnak át rajtam, mint a kerge juhok?
A domboldalon fekszem hanyatt a teli hold alatt
s nincs nyugodalma szívemnek, bárha jól tudom én
minden elmúlik velünk és minden kezdődik újból.
E nagy világon, ha rátok találnék valahol
üzenni szeretnék szüleim és kedveseim
éltek-e még, vagy a föld alatt tanyáztok hallgatag?
Lehet, a vizek elfolytak már e tájról s a dombok
elszálltak az ősz felhőivel, de itt vagyok én
s nem múlhat el, ki szívemben ütötte fel tanyáját.
Nyoma veszett talán a nyári kertnek és a kertésznek,
ki magot vetett s tarka csokrot kötött a Szűznek?
Szívemben virulnak ők és nem hervadnak el soha.
Falusi emlék
Ahogy a hajnal pirkad a láthatáron
csengőt kötök a bárány nyakába
jászlától ballagjon el muzsikaszóval
lehet, hogy meghallod és felébredsz.
Kinek szólna a muzsika, ha nem Néked
aki ilyenkor még alszol mélyen
két kerek vállad mezítelen s a hajad
aranyfonatban ragyog a párnán.
A fák bús lombjai, mint a zsiványok
belesnek már a kék függönyön át
egy őrült légy keringve szálldos feletted
a fényben és édes illatokban.
Álmodsz-e ilyenkor valami különöst
egy kislányról tán, akit szerettem
aki rózsákkal lepett meg egy hajnalon
és csókot kapott értük cserébe.
Aludj csak békén, aludj, ha álmos vagy még
a bíbor varázslatnak már vége
kis bárányom a távoli dombokon jár
s zenéje nem Néked szólt s nem nekem.
Szalmakoszorú
Bocsásd meg, ha olykoris bántottalak volna
érdes hangommal, szemem sanda pillantásával.
Gondolj a néma, mozdulatlan csillagokra
akik őrködtek kietlen éjszakáink felett.
S feledheted-e a bánatos szép dalokat
melyeket a tenger ezüst partján énekeltünk.
Egy leányról beszéltél s én vigasztaltalak
emlékezz rám, ki olyan egyedül maradtam itt.
Ágyamban falhoz fordulok, mint az özvegyek
a kertből még hallom a zöld vaskút csobogását
de nincs tovább s az összevont függönyök mögül
nem válaszolna senki, ha kérdeznék valamit.
Nemsokára tavasz lesz, szánthatnám a földem
nemsokára kinő a nád s halászhatnék megint
nemsokára sajnálnak majd, akik gyűlöltek
nemsokára átadom a zászlót és meghalok.
Csokorba kötött szalag
A kert alatt madár köszönti a hajnalt.
A szerelem hajnala ez
májusi virágokból font koszorúval a halántéka körül.
Lépjetek ki ti is az álom vizeiből
s ne kérdezzetek, hanem friss éhséggel
szedje le mindenki a maga gyümölcsét.
Íme az úton, szőke, kibontott hajával
közeledik Ceres, a termetes istennő
anyja és szeretője a világnak.
Kérjetek tőle s ő szétosztja magát.
Ismét egy nap, amely lucskosan elvérzik
ha bájait nem veszitek elég komolyan.
Arra született ő, hogy megrabolják
boldog, ha a fiatalság körültáncolja
miközben villognak erős, fehér fogaik
és részeggé válnak mohóságukban.
Én is táncolok, átfogva derekadat, Mária
átugrottuk az árkot s ha eddig bánkodtunk egymásért
érezzük, te az enyém vagy s én a tiéd
a hold becsukta előttünk udvarát
s a valóság talaján lépkedünk.
Harsanj fel hát, piros nevetés
ragadjatok el, szédület örvényei
olyanok vagyunk mi ketten így
milyenek a király és királynő lehettek hajdan…
S ó, hallgasd, csak, hallgasd!
Völgyben
Az anya elment valahová s a gyermek most alszik
takaró nélkül, szétvetett lábakkal, boldogan
ringatja a zöldbársony mező s néha megdobban
a föld, mintha üzenne valaki az alkonyatban.
Egy kerék tüzesen gurul, gurul a horizonton
innen és túlról az álom virágai lengnek
s maga is, mint virágszál, alszik köztük a gyermek
felelgetve a fáknak, háborgó tengereknek.
Legyintsd meg augusztusi szellő, cirógasd körül
nem fél ő a világtól s nincsenek rossz álmai
halk nyöszörgését, ha olykor lehet is hallani
higyjük, hogy megkönyörülnek az ég hatalmai.
Nyelvecskéje még szürcsölgeti az édes tej ízét
de ím, keringni kezd a szél s a végtelen határ
dallama alámerül, a rét friss harmatra vár
s a fák lombjaiból kiszáll a hold, arany madár.
Azon a napon
A hős fekete ménen érkezett. A ló Delacroix rajzaira
emlékeztette a nézőket. Némelyek őszintén örültek
az ünnepségnek és a bábsütők céhe ingyen mézeskalácsot osztott szét közöttük.
A nagy győzelem és a gazdag hódítás hajnala.
S a templom felől ekkor egy vén anyóka közeledett
karján az unokájával. Senki sem vette őket észre.
Mint ahogy senki nem látta meg a másik lovast
a hős mögött. Pedig ott ügetett hajadonfőtt és mezítelenül
vénen, üres szemekkel és meglazult, szürke fogakkal.
Még egy perc és mindenki táncba kezd. De a gyermek
akit senki nem vett észre az anyóka karján
hangosan sírni kezdett és sírt mindaddig
amíg a madár elő nem jött az erdőből.
Egy holló szállt föl a tölgyfa tetejére s kitárt
szárnyaival eltakarta a világot.
Sok sok gyerek
Haj, gyerekek! Hahó gyerekek!
Puha, kerek vállukra zubog a júliusi napfény
s amint egymást hajszolva belegázolnak a folyóba
csillan rajtuk a víz, mintha millió gyöngyszemmel
hintették volna be bőrük
aminek nincs szaga és édesen sima.
A víz szerelmesei s az öreg folyó is szereti őket
hátán cipeli, vagy az ölében ringatja bármelyiket
miközben fehér szárnyakkal lebegnek felettük a sirályok
lábukat apró halak csiklandozzák s ők nekifeszülnek újból.
Nem köti őket törvény, se bánat, se félelem
s látni a létrát, amit odatámasztottak a naphoz
bármely pillanatban elindulhatnának a meredek fokokon
hogy megjelenjenek az Úr előtt, mint az angyalok.
Fiatal özvegyek
A balga kefekötő
Neked könnyű, mondja gyakorta a barátom
aki segéd a városvégi kefekötőnél
bánatodban és örömödben is verset írsz
s ha úgy tetszik, a fényben, mit egy álom vet eléd
szárnyas lovaidon felszállsz a csillagokba.
Ha tudnád, kedves barátom, hogy milyen zsarnok
milyen istentelen úr rabszolgája vagyok én
ha tudnád, mint méri ki véremet, velőmet
szutykos, nagy kezeidet bizony összekulcsolnád
és sorsom megenyhüléséért könyörögnél.
Esőben
Ablakomon át látom szitálva hull az eső
így hal meg június, akár egy rút vízbefúló
s arra gondolok, hol lehetnek most a csacska lányok
akik táncolni szoktak itt s ajkukról szállt a dal.
Felejtsd el verseimet is, ha nem rólad szólanak
gyalázat rájuk, rózsátlan ágnak tövise mind
ints csak egyet s máris futok eléd a part fövényén
és álmodom majd, hogy melled halmain pihenek.
Nem volt még soha s lesz-e valaha ilyen szép napunk
vágyaink kútjából íme, felszáll a varázslat
sokáig kerestelek a ködben s hogy rád találtam
két árny karöltve halad a deres mezőkön át.
Különbségek
Vádoltok és én elétek lépek didergés és pironkodás nélkül
láthatatlan kereszttel a vállamon, mint távoli árnyéka
ama rőtt szakállú ácsnak, ama kitűnő mesternek
aki kitárt szárnyakkal lebeg mindnyájunk felett
néz bennünket és nemcsak véres, csúnya bűneinket
hanem halvány, gyöngefényű erényeinket is számon tartja
s nem bíráskodik, hanem felnyitja szemeinket és megédesíti nyelvünket
a szeretettel, ami úgy ragyog az éjszakában, akár egy magasba tartott fáklya
s illatozik, mint a rózsa, amit egy névnap alkalmával
karcsú, kék vázában odaállítottak az asztal közepére.
Miért reszketnék hát és miért pironkodnék előttetek?
Tavaszi szél paskolja arcom, lépteim alatt ropog a fű
s csak ballagok tovább a magam útján, emlékezve a világra
ahol éltem és élek barátaim között s kopogtatva kedvesem ajtaján.
Nem vagyok süket és vak, de csak azt hallom meg, amihez kedvem van
akkor hunyom be szemeimet, amikor akarom.
Nem a vagyonért és nem a hatalomért dobog a szívem.
Örülök a kilátásnak, ami elém tárul a dombról
s ahogy hallom a csöndes tájban legelésző nyáj kolompját
őrá gondolok, aki édes anyatejjel nevelte fel kilenc gyerekét.
Ó, virágzó fák s ti könnyű, színes lepkerajok körülöttem
fecskék és gólyák, üdv néktek, hogy visszajöttetek a tengereken