Tolnai Ottó Ördögfej 128 Forum Könyvkiadó Újvidék 1970 0 Munkában lévő, nem végleges verzió 1
Tolnai Ottó
Ördögfej
Ördögfej
I.
5 6

A háborúról, arról, hogy háború van, nem tudtam semmit. Valóban nem tudtam semmit, habár egyszer, emlékszem, végignéztem a katonák vonulását. Még ma is látom a zöld ponyvával bebugyolált ágyúk hosszú sorát; érdekes, a katonákat nem. Meg még egy kis részletre emlékszem. Anyámmal mentünk az utcán az Epreskert felé, és egy lovas katona felhajtott elébünk a járdára. Valamit kérdezett. Nem értettem, idegen nyelven beszélt. Anyám intett neki, hogy jöjjön utánunk. Nem mertem hátranézni, csak a patkók pengését hallgattam, számoltam. Vili bácsi boltja előtt megálltunk. Vili bácsi együtt futballozott apámmal a kereskedő-válogatottban a hentesek ellen. Nagy esemény volt ez a családunkban. A meccsen különben nekem a bíró tetszett legjobban: a sánta, gólyának öltöztetett órás. A katona leszállt a lováról, kezembe adta a gyeplőt, és bement az üzletbe. Szép sárga lova volt. Bőrtáska, összegöngyölt pokróc, kulacs és puska volt rajta. A katona erős sárkefét vett az üzletben, és mindjárt neki is esett csutakolni a lovat. Anyámmal továbbmentünk. Ennyi volt nekem a háború. Ezért mondtam, hogy én a háborúról nem tudtam semmit. Mármint erről a hábo7rúról, mert úgy általában a háborúról sok mindent tudtam, csak valahogy sehogy sem sikerült összeegyeztetnem a kettőt…


Városkánk közepén óriási, várnak is beillő ház állt. Míg élt a tulajdonosa, csak kerülgettük, mint a várat a szédülésig forgó ostromlók csapata. Mindössze egyszer jutottam be az udvarába. Valami csomagot küldött apám az öreg Kokorevnek. Így hívták a ház tulajdonosát. Hórihorgas, orosz autómechanikus volt. Abban az időben még nemigen szaladgáltak mifelénk autók. Városkánkban is csak egy akadt, egy rossz, fekete, svábbogárra emlékeztető pléhdoboz. Az is Kokorevé volt. Az orosz autómechanikussága abból állt, hogy éjjel-nappal saját autóját javítgatta. Az utcán sosem láttuk azt a kocsit. Zúgni sem hallottuk soha. Talán nem is volt motorja. Kokorev mindig alatta feküdt, könyékig kenőcsösen. Mondtam már, óriási, gorillatermetű ember volt, bajusznyi szemöldökkel. Nagy, fülvédős bársonymicijét sosem vette le a fejéről. Az idősebb gyerekek azt mesélték, hogy a cár sofőrje volt, meg hogy aztán Párizsban élt, ahol tőrdobálással és kardnyeléssel foglalkozott. A feleségét Párizsból hozta…

Amikor Kokorev kibújt az autó alól, azt hittem, a fekete autó emelkedett két hátsó kerekére. Sosem tanult meg rendesen magyarul. Állítólag két fia volt, de városkánkban nem látta őket senki. Azt mesélték, hogy Párizsban tanulnak.

8

Egy napon, a Tisza felé poroszkálva, bátyám a Kokorev ház felé bökött.

– A háború előtt itt mozi volt – mondta.


Aznap, a Tisza alacsony, langyos vizébe lógatva lábamat, a markomba fogott vizes homokból a Kokorev házat próbáltam kicsöpögtetni. Persze homokból lehetetlen csak úgy egyszerű házat csöpögtetni, homokból, vizes gyöngyháztörmelékkel teli, langyos homokból csak tündérvárat lehet csöpögtetni. És mégis, az én csodálatos, elvarázsolt kastélyom jobban hasonlított a Kokorev házra, mint ahogy az az óriás, háromemeletes, kopár városi ház hasonlított saját magára.

De nemcsak maga a ház meg a tulajdonos volt számomra annyira titokzatos, félelmetes, hanem bátyám hanyagul kiejtett két szava is: a háború meg a mozi. Egyikről sem tudtam, mit jelent pontosan. Meg az is zavart, hogy a háború előtt… Mi lehetett a háború előtt? Bátyám azt mondta, a háború előtt itt mozi volt.

A moziról aztán éppenséggel nem tudtam semmit.

A háború előtt, tehát valami ijesztően csodálatos világ volt itt: mozi! – morfondíroztam magamban, a homokvár csipkés tornyait, bástyáit a végtelenbe növesztve. A végtelen olyan erős, sűrű kék volt, hogy szinte vágni lehetett. A Tisza-parti eperfákról, a beomlott futóárkok szélén kapaszkodó, tehénlepénnyi szűcsgombákkal takart eperfákról néha látni lehetett a szegedi fogadalmi templom tornyát, legalábbis mindenki azt mondta, én is, habár nekem valahogy 9sosem sikerült megpillantanom. De szerettem elnézni arra messze, a kék végtelenbe. Nekem az a végtelen kékség volt a torony, és amikor lemásztunk a fáról, én is mindig azt mondtam, hogy láttam, láttam…

Egyáltalán nem dicsekvésképpen mondom, de én tudtam a legszebb homokvárat csöpögtetni. Hosszadalmasan kellene mesélnem azoknak, akik nem a Tisza mentén élnek, de talán még azoknak is, akik a Tiszának nem azon a három-négy kilométernyi részén élnek, vagy éltek, ahol én. Mert a homok, a víz, a fű, a gyümölcs, a levegő minősége három-négy kilométerenként változik, lényegesen változik, hisz egy-egy világ három-négy kilométernyi végtelen csupán. A mi homokunk a porcukor, a világoskék és zöld iszap, a nullás liszt, a tükrös gyöngyház, a téglapor és a legfinomabb vajcement forró keveréke volt. A hangsúlyt talán a forróságára kellene helyezni, bár mindegyik érzékszerv más-más tulajdonságát érzékelte. Városkánk területén volt még vagy tíz fajta homok, de mi azt mind csak pornak neveztük.

A mi vizünk, a mi füvünk…

Gyermekkoromban még hosszabb és vékonyabb ujjaim voltak, mint most – idővel talán elkoptak, megpüffedtek az erős fagyoktól –, és talán éppen hosszú ujjaimnak köszönhettem mindent.

A vizes homok mint valami finom, csillogó hajszálcsövecskén folyt habos, nagy körmeimre. Amikor a körmök holdját eltakarta, középső, mutató- és hüvelykujjamat hirtelen összerántottam, hüvelykujjamat vagy két centivel lejjebb csúsztattam, és elkezdtem rezegtetni a kezemet. Művészetemet senki sem 10tudta utánozni. Ahány gyereket ismertem, mindnek rövid, tömpe, göcsörtös volt a hüvelykujja, míg az enyém mint a vékony, hófehér gyertyaszál. És rezegtetni sem tudták úgy, mint én. Ha én hozzáláttam a munkához, a gyerekek félrehúzódva lestek. A rezegés a vállamból indult, és lassan átterjedt egész karomra, végül egész testemre. Mikor a legmagasabb tornyokat csöpögtettem, szinte csilingeltek a fogaim. Sokszor már annyira vacogtam, hogy azt hitték, rosszul lettem, beteg vagyok, és összerúgták az építményt.

Amikor a körmöm feketéjéhez ért a langyos, vizes homok, alig észlelhetően visszarántottam a kezemet. Erre a mozdulatra azért volt szükség, hogy csak parányi csöppek szakadjanak le, és hogy a parányi csöppek forogva hulljanak alá, spirálban tapadjanak egymáshoz. De nemcsak az aprólékos, filigrán munkának voltam mestere, a durva alapozásnak, a hídverésnek, a boltívépítésnek is.

Sokszor, amikor megszáradt, már magam sem tudtam, vajon csigát építettem-e a toronyba, vagy a homokcsöppek kígyózó spirálját sikerült olyan merész lendülettel a végtelenbe csavarni, hogy valami fehér, forró huzatú folyosó keletkezett a nap és a folyó között. Még sok-sok mindenben különbözött a váram a többiekétől.

Például mindig az enyémben volt a legtöbb gyöngyházszilánk, mindig az enyém porladt szét utoljára. Arra ügyeltem, hogy lapályba építsem, hogy ne érje a szél. Ha kellett, védőfalat is húztam köré. Lötyöge azzal gyanúsított, hogy cementből építem a tornyai11mat, Zöke Pisti meg, hogy agyagból. Végül már magam is kezdtem hinni, el is hittem, sőt meg is győződtem róla…


A fürdőidény utolsó napján reggeltől estig csöpögtettem. A víz már hideg volt, a szaga is már egészen más, de a porondok (porondoknak hívtuk az apadáskor felbukkanó homokszigetecskéket, félszigeteket) még tartották a meleget. A nyári nyüzsgés után most annyira üres, szomorú, komoly volt minden, hogy sírhatnékom támadt, most nem kellett erőlködnöm, egész testem magától reszketett, reszketett, mint körülöttem minden, és a vizes homokcseppek éppen olyan fájó csendben szakadtak le, hullottak alá, mint a sárga levelek.

Az őszi folyónak semmi köze sem volt a nyárihoz, tavaszihoz, télihez. Minden évszak független, teljesen új és önálló volt, mindegyikbe könnyen bele lehetett volna halni (valahogy úgy, mint a nem halálos betegségekbe is néha). Vagy talán csak én éreztem így? A többi srác fütyörészve ugrálta át az évszakokat elválasztó, életveszélyes sáncokat, vagy kívülről szaladták körül őket.

Utoljára egy tornyot csipkéztem. Az sikerült eddig legmagasabbra. Tudtam, nemsokára megduzzadnak a vizek. Lötyöge arra a toronyra is azt mondta, hogy cementből csináltam, azt mondta, csaltam.

Aztán egyik napról a másikra beköszöntöttek az őszi esők, nyakig sárosan értünk haza az iskolából. Csak az első fagy, a tócsák bőrödző tükre vidított fel is12mét bennünket. A padlásról előkerültek a szánok. Smirgliztük, zsíroztuk, szögeztük a talpfáikat. Új zsinór, kötél, szíj után kutattunk. Majd elkezdett esni a hó, és úgy tűnt, tavaszig el sem áll.

A félévi szünidő alatt komoly expedíciót szerveztünk Pityámmal, Potyemmal, Zöke Pistivel, Nándissal, Lötyögével meg Sodával.

Derékig hóban le a Tiszához! Indulás előtt szalonnadarabkákkal kenegettük cipőnket, nadrágunk szárát. Csak körülbelül tudtuk megállapítani, mikor értünk a Tisza jegére. Gyönyörű volt. Hó, hó… Áttüzesedtünk. Egyszer csak, váratlanul, megroppant alattam a jég. Az első, erős roppanás a kanászostor csattanásához, durranásához hasonlított. Hosszan visszhangzott. A gyerekek szétszaladtak. Lábam alatt kettényílt a havas jégburok, és máris derékig álltam a vízben. A gyerekek pillanatok alatt mozdulatlan hóemberekké váltak. Az ijedtség teljesen megsemmisített, csak fülemben visszhangzott még mindig a roppanás, éreztem, tovább merülök, amikor papucsszöges bakancsom puha, de szilárd valamihez ért.

– A homokvár! – kiáltottam.

A gyerekek észhez tértek, belökték az egyik szánkót, kihúztak, és már szaladtak is velem a strand behavazott kabinjaihoz. Kitörtek néhány lécet, tüzet gyújtottak, kicsavarták a ruhámat. A végtelen fehérség közepén, meztelen, vacogva, fogaimmal csilingeltem, felemeltem egyik kezemet, és a ropogó tűzből a kos szarvához hasonlóan csavarodó, kék lángra mutattam.

– A tornyom… a tornyom hegyére álltam…

Lötyögéék lesütötték a szemüket.

13

Azután jó ideig megfeledkeztünk a Tiszáról. A tornatermek, a felderítőotthon, a könyvek kerültek előtérbe.

Akkor én még nem olvastam a könyvet. Olyanféle viszonyban voltam vele, mint egy-egy évszakkal vagy barátommal, vagy egy-egy különös tárggyal, állattal.

A felderítőknél én a Szarvas őrs tagja voltam, bátyám pedig a Sólyom őrsé.


Csak úgy május elseje körül torkollott ismét életünkbe a folyó, és torkollott életünk ismét a folyóba. Életem legszebb napjai közé tartoznak azok a május elsejék. Már hajnalban elhagytuk a szépen kimeszelt, felsöpört, orgonával díszített, drapp várost.

Első dolgom volt leszaladni a partra és utánanézni, megvan-e még utolsó homokváram. Persze a víz még magas volt, és a torony nem volt sehol.

Egy kis füzes dombon, hosszú, zöld selyemruhájában, széles karimájú, zöld pöttyös kalapjában, lábát a víz fölé lógatva, Kokorev feleségét pillantottam meg.

Mintha már mind kizöldültek volna az erdők!

Biztosan megtalálta a tornyomat, gondoltam, és néhány félszeg lépést tettem feléje. Válláig érő vörös haja eltakarta az arcát. Kissé felemelte a fejét, és várta, hogy a friss szél ismét félrecsapja a pajkos tincseket.

Ruhája, kalapja, cipője annyira különbözött városkánk asszonyainak, lányainak ruhájától, kalapjától, cipőjétől, hogy már nem is lehetett ruhának, kalap14nak, cipőnek nevezni. És talán őt sem asszonynak… Egy szép kis zöld fához, virághoz, őzikéhez hasonlított, pedig már nem lehetett olyan fiatal. Talán azért is halt meg, mert egy árnyalatot sem tudott öregedni. Száz évig nem maradhat kislány az ember, valaminek történnie kell…

– A tornyom… – szólaltam meg, vagy gondoltam, hogy megszólaltam. A szél félrelebbentette a haját. Néhány alig észlelhető szeplő szépítette zölden áttetsző arcát. Feje nap felé tartott madártojásra emlékeztetett.

– A tornyom… – ismételtem, vagy gondoltam, hogy ismétlem. A szél kissé felerősödött, félni kezdtem, elviszi a kalapját, elviszi őt is. A túlsó parton valami felzavart néhány vadkacsát.

– A tornyom…

Intett, hogy üljek mellé. Nehéz, zöld köves gyűrűje volt.

– Mi ez? – kérdezte, kezét felém tartva. Közelebb hajoltam. Tenyerén mintha nem lett volna bőr… Egy ördögfej volt a kezében.

– Ördögfej – mondtam. – Mi úgy hívjuk: ördögfej.

Elkomorodott, vagy felhő suhant át a napon. Gyorsan becsukta a tenyerét. Valaki élesen füttyentett. Az asszony felugrott, és gyorsan lépkedve távozott. A strand előtt Kokorev segédjét pillantottam meg. Kerékpáron jött, biztosan őt kereste. Himlőhelyes arcú, alacsony, széles vállú ember volt. Azt mesélték, valamikor Oroszországban hóhérként dolgozott. Az utcán, ha véletlenül szembejött velünk, átfutottunk a túlsó oldalra.

15

Kokorev felesége nem ment oda a hóhérhoz, mindjárt a város felé vette útját. A hóhér felszállt a biciklire, és lassan követte.

– A tornyom – motyogtam.


Tavasszal, természetesen, a tojásgyűjtés volt napirenden. Én nem is a tojások miatt jártam az erdőt, inkább a fészkek miatt. Kezem a legkisebb lyukba is befért. Ha bedugtam, sokáig benn tartottam: a forró tojások, a forró, még kopasz, sárga csőrű kismadarak, a forró, puha kóccal, selyemfűvel, mohával, levéllel, tollal bélelt lyuk a homokvár belsejére emlékeztetett.

Amikor leapadt a folyó, kezdődött elölről a szenvedélyes csöpögtetés. Éppen a homokvárak miatt úsztam át a Tiszát egy évvel később, mint a többiek. És amikor átúsztam (végtelennek tűnt a hideg-meleg hullámok váltakozása), amikor lihegve felkapaszkodtam a túlsó – meredekebb, keményebb anyagú – partra, sokáig kerestem, néztem a másik parton váraim fehéren csillogó tornyait. A gyerekek már javában szödröztek, vagy nagy sárháborúikat vívták.

– A tornyaim…

Aztán, ha átúsztam, mindig megkértem Mónikát, Tóthorgosi Mónikát, őrizze tornyaimat.

Lent a porondokon barátkoztam össze Mónikával. Mindig ott úszkált tornyaim alatt. Egyszer rászóltam, ne verjen olyan nagy hullámokat, mert alámossa a váramat, de amikor láttam, hogy Mónika kissé felhúzza az orrát, utánakiáltottam, jöjjön inkább segíteni. Attól a naptól kezdve Mónika is mindig ott sür16gött-forgott-ügyetlenkedett körülöttem. Mónikának köszönhettem egyik új módszeremet.

Egyszer, véletlenül, vizes homokkal teli markomba került Mónika hajszála. Finoman, vigyázva kiengedtem a hajszálat is az ujjak közötti résen. Ettől fogva minden toronyba beépítettem egy-egy hajszálat. Tornyaim még szilárdabbak lettek.

Senki sem maradt olyan sokáig a napon, mint Mónika meg én. Olyanok voltunk, mint a négerek. Mónika vajas kenyeret és cseresznyét hozott, így sosem kellett hazamennünk ebédre. Dél körül mindig felmentünk a homokbányákba.

A nap, mint egy óriási, forró tojás, mélyen benyomott bennünket a puha homokfészekbe. Meg se moccantunk, csak bőrünk pattogását hallgattuk. Már nem is tudtam, hányadszor vedlettünk, nagy sebek éktelenkedtek rajtunk, és talán többé már fel sem tudtunk volna kelni onnan, ha el nem jön a folyó virágzásának ideje. A folyó virágzásának ideje…

Mintha egyszerre csak az egész folyó fel akart volna röpülni az égre. Számtalan kis átlátszó motort, szárnyat hozott üzembe, s már-már úgy tűnt: sikerül. A folyó felszáll, és ezután majd mi is az égen fürdünk, és csöpögtetjük lefelé lógó tornyainkat. De nem, nem sikerült, az erőlködő virág-állatkák visszaejtették a folyót, s közben valósággal kiszakadtak saját bőrükből… Vacogva lepték el sebeinket. A tiszavirág volt az egyetlen gyógyír.

Várainkat is ellepték. Nagy ostromnak neveztük ezt az időszakot…

Mónikát végül mégis beszállították a kórházba. A 17gyerekek engem okoltak, feldúlták váraimat. Napokig nem csöpögtethettem, átúsztam a túlsó partra, és ott sírdogáltam egész nap. Mindig alkonyodott már, amikor visszaúsztam. Később ismét csak építkezni kezdtem. Elhatároztam, egy, az eddiginél jóval nagyobb és szebb várat építek, hátha megjön Mónika, és majd megmondom, hogy neki építettem.

Amikor befejeztem, korhadt fűzfából apró szobrocskát faragtam. Úgy terveztem, beteszem a vár legszebb termébe, de amikor benyúltam, akár a meleg, puha fészkekbe, felsikítottam és kirántottam a kezemet. Ujjaim véresek voltak. A vár összedőlt, és egy sündisznó mocorgott alatta. A gyerekek kórusban nevettek.


Minden nyáron legalább egy hetet a Martonos alatti nagy homokszigeten töltöttünk.

Hajnalban egy zsák kenyeret vettünk a péknél, befőttesüvegekben zsírt, sót, paprikát vittünk magunkkal, és persze magunkkal vittük fegyvereinket: a késeket, fokosokat, Kálmán légpuskáját, ólomcsőből készített előtöltősöket.

Öt órakor volt a találkozó a töltésen, mert öt óra felé már kiengedték a kertek alá a baromfit. Néhányat elcsíptünk, fokossal leütöttük a fejüket, és egy zsákba dobáltuk a zsákmányt. Első nap mindig nagy lakomát csaptunk. Később krumplit loptunk a bácskai oldalról, gyümölcsöt a bánátiról. Egy nagy, fekete autóbelső volt a szállítóeszközünk.

A bánáti tölgyes közepén néhány gyümölcsfa állt. Az idősebbek azt mondták, azelőtt nagy kastély volt 18ott, de ma már csak néhány gyümölcsfa maradt az egészből. Évek óta terveztük, hogy egyszer felkutatjuk a kastély romjait, kiássuk a pincék labirintusát. Mindig úgy lépkedtünk a kis oázisban, mintha régi fegyvereken, aranyon, drágaköveken járnánk. No de annak az expedíciónak még nem jött el az ideje…

Az utolsó napon már csak tiszai kagylóval szórtuk tele a bográcsot. Fogaink között ropogott a homok. Érdekes módon készítettük a kunyhónkat. Meghajlítottunk négy fiatal fűzfát, összekötöztük lombjukat, és körülraktuk szalmakockákkal. A sziget meglehetősen nagy volt. Télen sokszor víz alá került, és utána nagy részét óriási iszapkockák fedték. Vad nemigen élt meg rajta, nagy ritkán beúszott egy-egy őz vagy róka. Néha-néha kakukk hangját hallottuk, és aztán egész nap üldöztük.

A szigeten ejtettem első vadászzsákmányomat, ha azt egyáltalán zsákmánynak lehet nevezni…

Egyedül bolyongtam ólomcsőből készült fegyveremmel, melyet a gyógyfürdőben loptam. A gyerekek a kastély gyümölcsösében garázdálkodtak, játszottak. Néha hallottam csak üvöltözésüket. Egy magas jegenyén egy kis madarat pillantottam meg. Pontosabban, csak egy éneklő, mozgó pontot, mert a nap teljesen megvakított.

Szétvetettem a lábamat, elővettem a gyufát, meggyújtottam, gyorsan megcéloztam a madarat, és a csövön levő kis lyukhoz tartottam a lángot. A robbanás hátravetett. Szemem tele lett korommal, erősen könnyeztem, kezemben, mint egy rózsa, szétnyílt az L alakban görbített cső. Föltápászkodtam, eldob19tam a még forró cső alaktalan maradványát, letámolyogtam a vízhez, megmostam az arcomat, majd visszamentem a jegenye alá, és keresgélni kezdtem a méregzöld fűben. Már abba akartam hagyni a keresgélést, amikor három nagy vércseppet pillantottam meg egy fűcsomón. Közelebb mentem, letérdeltem. Csak amint meg akartam érinteni rezgő mutatóujjammal a vércseppeket – ilyen pirinyó madárka és ilyen óriási vércseppek! –, akkor vettem észre, hogy nem is vércseppek, hanem szép, vérpiros tollak…

A gyerekek egy zsák zöld dióval tértek vissza. Kezünk barna maradt egész nyáron.

A sziget és a bánáti part között volt egy lapos, iszapos rész, mindig tele gémmel. Gémre sosem vadásztunk. Csak csodáltuk, egész nap csodáltuk ezeket a nagy, fehér és hamuszürke madarakat a sziget orrába tűzött, V alakú fűzfabotra szerelt színházi messzelátó előtt térdelve. Afrika! – mondtuk. Nekünk természetesnek tűnt, hogy az az iszapos rész ott már Afrika.

A legizgalmasabbak mégis az éjszakák voltak. Éjszaka loptuk a bácskai oldal varsáiból a halat, és ahogy visszatértünk a szigetre, azon nyomban meg is sütöttük. Aztán (ki-ki markában forró adagjával) bebújtunk a friss szénával terített kunyhóba. Potyem és én aludtunk mindig legbelül. Őrködni sosem őrködtünk, mert a fiatalabbak féltek, az idősebbek meg lusták voltak. A biztonság kedvéért azért különböző tárgyakkal raktuk körül a kunyhót. Gondoltuk, ha jön valaki, majd megbotlik bennük, és zajt csap. Nemcsak a bográcsot, az üvegeket, a tepsit, hanem 20még a gitárt is kinn hagytuk. Úgy egy hét után, amikor már elfogyott a kenyér, kiürültek az üvegek, szétoldottuk a fákat…


A Sztálin utca Jézus szíve felé eső részén laktunk. Iskolába a Fruzsába meg a zárdába jártam.

21 22
II
23 24

Már elmúltak a tanítás első napjai, amikor valami komoly változást vettem észre bátyámon. Azért gondoltam komoly változásnak, mert sokkal titokzatosabb, de különös módon, sokkal nyugodtabb és alaposabb lett, mint addig. Bátyám egyike volt a város legismertebb gyerekeinek, egyike a leghírhedtebbeknek. Apánk azokban az években valamiért börtönben volt; bennünket anyánk és nagyanyánk nevelt. Hihetetlenül sok baj volt a bátyámmal. Állandóan zárva kellett tartanunk a nagykaput, mert hitelezői meg a csőszök nap mint nap keresték. De azért is zárva kellett tartani a kaput, mert különben minden pillanatban megszökött volna. Még így is minden másnap a pincében, a cseresznyefán vagy a bukszusok között aludt, mert hiszen csak anyáméknak és nekem tűnt úgy, hogy a nagykapu valamiféle akadályt jelenthet a számára. Emlékszem, nemegyszer kötéllel, lánccal kötözték a hátsó udvar eperfájához. A nyári nyiratkozáskor még a kötél, a lánc sem segített. Egy alkalommal, amikor még csak fél feje volt nullásra nyírva, kiütötte nagyanyám kezéből a nyírógépet. Láncon vezették el a borbélyhoz.

A tanítás első napján, mert amikor az iskola meg25kezdődött, anyám többé nem zárhatta be a nagykaput, barátaival kirabolták a szindikátus könyvtárát és színházának öltözőjét. Két zsák holmit dugtak el a disznóól padlásán. Az egyikben kendők, parókák, női kalapok, színházi messzelátók, a másikban meg a Magyar Nemzet Történetének óriási, barna bőrbe kötött, arany nyomású kötetei voltak. Addig szimatoltam, somfordáltam körülöttük, míg végül engem is beavattak, és három napra elkaptam tőlük a Magyar Nemzet Történetének nyolcadik kötetét. A pincében, a talajvízen himbálódzó teknőben tanulmányoztam a könyvet, és azon a napon, amikor vissza kellett szolgáltatnom a súlyos kötetet, kivágtam belőle zsilettel egy Napóleont ábrázoló képet.

A szindikátus épülete közvetlenül a Jézus szíve-szobor mellett volt, szemben Pityámék nagy, sárga kapujával, Nándiséktól egy házzal arrébb. A takarítónő fia, Menyhért többször játszott velünk, tőle szerezhették meg a kulcsokat.

Bátyám a város minden negyedében, még a disznópiac és a kálvária környékén is otthonos volt, pedig ezek a negyedek kínai fallal voltak elválasztva egymástól.

Az én birodalmam a Jézus szíve-szobor körüli kis tér volt. A tér mindkét oldalát árok övezte; az egyikben állandóan víz volt, a másikban csak nagy esőzések idején. Hol az egyik, hol a másik árokban játszottunk egész nap. De mindennek a fókusza a szobor volt. Rozsdás lándzsákból álló vasráccsal volt elkerítve dús bukszuskertecskéje. Érdekes, a nagy bronzszobrot egészen kamaszkoromig észre sem vet26tem. Csak a kerítés előtti márványpárkány, a kerítés és a bukszus érdekelt bennünket. Nagyon öreg bukszusok lehettek, göcsörtös ágaik már egészen megvastagodtak, lombjaik pedig tetőt képeztek, ami alatt teljesen zárt, szűk kis birodalom rejtőzött. Oda dugtuk el fegyvereinket, oda gyűjtöttük a nagy utcai harcokhoz a muníciót, a szúrós vadgesztenyét. Mégis, valami egészen másért volt nekem olyan csodálatos hely a szobor alja. Az egyik háztól csak a járda választotta el. Dúsgazdag parasztoké volt a ház – még egy festményt is láttam a falon –, s nagy ablakain tündéri függönyök lógtak. És éppen a földig érő, rikító és rikoltó pávákkal, trópusi madarakkal teli, bojtos függönyök igéztek meg engem annyira. Ha a bokrok alól, a rácson át kilestem, a függönyök színpompás világában találtam magam. Ezek a függönyök valahogy szervesen egybetartoztak a sziget Afrika-részével, annál is inkább, mivel a bokrok alatt pokoli forróság volt mindig. Ahogy a szél vagy a huzat meglebegtette, kicsapta a függönyöket, az óriási, szivárványszínű madarak szárnyra kaptak, és ott lebegtek közvetlenül a fejünk felett.

Egyszer a gazdáék nyitva felejtették az ablakokat, és elmentek a templomba. Közben istentelen vihar támadt, a függönyök mind átáztak, és az egyik le is szakadt. Mint valami bukott forradalom véres zászlóját rejtegettük a bokrok alatt…

A Sztálin utca az állomásra vezetett, az egyik elágazás a városházához és a Kokorev házhoz, a másik pedig egy furcsa utcába, amelynek még ma sem tudom a nevét, de illatát még a másvilágon is az or27romban fogom hordani. Egykor gazdag zsidó kereskedők laktak abban az utcában. A házak majd összerogytak a gipszdíszek alatt, a pinceablakokon vastáblák voltak. Gyógynövénnyel kereskedtek az utca lakói. Az egész utcában nehéz, fojtó illat terjengett, ha végigment rajta az ember, elkábult, álmodni kezdett, és csak akkor tért észhez, amikor fejjel ment neki a következő saroknak. A szellő a bokrok alá is elhozta az illatot, és mi néha napokig kábultan hevertünk ott, a függönyökre meresztett tekintettel.

Már napok óta azon dolgoztam, hogy megfejtsem bátyám titkát. Nyáron sokkal könnyebb dolgom lett volna. De most szétválasztott bennünket az iskola. A volt zárda épületébe jártunk mind a ketten, csak nem egy osztályba. Sejtettem, hogy az iskolából indulhatott ki az ügy. Nyáron egész nap együtt voltunk, de most osztálytársaihoz járt tanulni, azokkal járt az adorjáni töltésre, a kubikosgödörbe, virágot, tojást, lepkét gyűjteni. Én mindebből kirekedtem.

Több mint egy hét múlt el, mire rábukkantam az első nyomra: egyre többet láttam Kálmánnal. Tehát Kálmán felé kellett orientálódnom. Jóban voltunk; egyszer segítettem is neki leemelni az egyik kapuról a csengőt. Mégis, azonnal tudtam, Potyemhoz kell fordulnom. Pityám után ő volt a legjobb barátom. Igaz, volt idő, amikor a Tisza-partiakhoz vagy a népkertiekhez tartozott, és olyankor kevesebbet voltunk együtt, de elég volt csak egy jel, és már ismét elválaszthatatlanok lettünk. Másnap az iskola folyosóján megkerestem, mert kint esett az eső, és közömbös 28hangon megkérdeztem, sok-e a munkája. Potyem délutánonként apja szikvízüzemében segédkezett.

– Sok, holnapután lesz a vadászbál, és még kétszáz üveget le kell vinnem a Vigadóba – mondta.

– Majd segítek – ajánlkoztam –, háromra ott leszek. – És már szaladtam is be az osztályba. Behúzódtam az utolsó padba, és szinte vacogtam a boldogságtól.

Földrajzóra következett, de nem nagyon tudtam odafigyelni; még Jukusnak, az osztály legrosszabb, legcsintalanabb diákjának a mutatványai sem érdekeltek, pedig mostani mutatványa nem is volt mindennapi: füzeteit tüzelte a padban.


Pillanatok alatt fogyasztottam el az ebédet, hoztam négy kanna vizet, segítettem nagyanyámnak a mosogatásnál, és már repültem is Potyemékhoz. Egy rossz triciklin leszállítottuk az üvegeket a parkba. Visszafelé jövet, a városháza előtt bizalmasan felém fordult.

– Bedobjuk a kocsit, és majd átnézünk Kálmánékhoz, ha jól tudom, a bátyusod is ott van.

– Jó – mondtam a tricikli csengőjét babrálva, közömbösen.

Sikerült! Sikerült! – ujjongtam magamban.

Kálmánék a városháza alsó épületében laktak. Városkánk gyerekei közül neki volt a legizgalmasabb birodalma, és Kálmán tudatában is volt ennek, mintha legalábbis a díszteremben született volna. Még sosem jártam a városháza udvarán.

Ahogy benyitottunk, nem tudtam elmozdulni az aj29tóból. Földbe gyökerezett a lábam, és észre sem vettem, hogy Potyem eltűnt mellőlem. Három, a park felé lépcsőzetesen ereszkedő udvar, két virágoskert, vagy három kút, ezeregy pince, műhelyek, raktárak… Egy egész város, egy egész világ. Csak néhány pillantásra volt szükség, hogy felmérjem számtalan játék lehetőségét. Valahonnan a magasból (addig sosem jártam emeletes házban), az égből, hang hallatszott:

– Gyere, mit tátod a szádat!

A városháza pléhtornyának kis ablakán kiabált le valaki. Nem tudtam, merre is induljak, de szerencsére leküldték értem Potyemot. Megijedtem, már az első lépésnél eltoltam az igazodást. Ilyen szájtátó alakra biztosan nincsen szükségük, morfondíroztam Potyem után bukdácsolva a poros falépcsőkön. Galambokat zavartunk fel, fejjel lefelé lógó denevéreket bámultam meg, az egyik kis padlás meg, emlékszem, tele volt zászlóval, államfők poros képeivel, címerpajzsokkal. Hol elsötétedett felettünk az ég, hol meg üvegcserepek alatt jártunk.

A toronyban egy 3 × 3 méteres kis helyiség volt. Ilyen magas toronyban sem jártam azelőtt. A nagy templom tornyába felmehettem volna Pityámékkal, akiknek ott fenn valami különös csoportjuk volt, de féltem, mert valakitől azt hallottam, hogy a templom tornya állandóan mozog.

Erősen megkapaszkodtam az egyik gerendába. Kilestem. Hirtelen mintha megfordult volna velem a világ, úgy éreztem, zuhanok, és a föld is zuhan utánam.

30

Bátyám morgott valamit, de felém sem fordult, annyira el volt foglalva. Egy gyöngyház nyelű színházi messzelátó volt a kezében. Kálmán ott állt mellette, készenlétben tartva légpuskáját. Abban az időben, tudtommal, városkánkban csak neki volt légpuskája. Potyem a helyiség közepén levő fonott vesszőasztalhoz ült, és ceruzát vett a kezébe. Szokatlanul komolyak voltak mind a hárman, alig ismertem rájuk, különösen Potyemra, aki még nálam is fiatalabb volt egy évvel. Rámosolyogtam, de nem akarta észrevenni, hol a papírra, hol a bátyámra nézett. Pedig mennyi közös vállalkozásunk volt a nyáron is, a szigeten! Éjszaka, amikor a többiek elaludtak, mindig felkeltünk, s törtünk magunknak egy-egy darab kenyeret (ez volt a legnagyobb bűn, amit el lehetett képzelni), vagy a szúnyogcsípés elleni kenőccsel kenekedtünk. A legnagyobb nyilvános vétkünk, mivel a kenyérlopásról nem tudtak, az állandó vihogás volt. A legkomolyabb helyzetben is mindig elnevettük magunkat. Elég volt, ha csak egymásra pillantottunk, máris vihogni kezdtünk. Igaz, egyszer majdnem megjártuk. Libát sütöttünk, és Kálmán megkért bennünket, öntsük ki a tepsiből a zsírt az üvegbe. Addig nevetgéltünk, amíg véletlenül meg nem billent a tepsi, és a forró zsír Kálmán lába fejére nem ömlött. Kálmán egész délután üvöltve rohangált körbe-körbe a szigeten. Potyem és én az éjszaka nem aludtunk a kunyhóban…

Bátyám valamit diktálni kezdett.

– Mind az öt vasajtót bejegyezted? – kérdezte később.

31

– Be – súgta Potyem.

– A középső ajtóról, ott felül, könnyen leszerelhetnénk a cégtáblát – emelt a szeméhez Kálmán is egy távcsövet. Csak akkor vettem észre, hogy ismerősök nekem valahonnan azok a messzelátók. Nem tudom, miért, de valahogy azt hittem, visszavitték őket a szindikátus öltözőjébe.

– Bejegyezzem a cégtáblát is? – kérdezte Potyem.

– Bejegyezheted – mondta bátyám.

– Egy bika van ráfestve, várjál csak, ha jól látom, balta van a homlokában – mondta Kálmán.

– Azt hiszem, pléhből van – mondta bátyám, majd hirtelen megváltozott a hangja: – Gyerünk tovább! De várjál csak – füttyentett –, nézd csak, mintha leesett volna az ajtóról a keresztvas. Potyem, pirossal jelöld meg a hentes ajtaját.

– A Jenei üzlete volt – mondta Kálmán.

– Gyönyörű bernáthegyije volt…

Nem tudtam, miről van szó. Még mindig forgott velem a világ. Négy ablakocskája volt a toronynak, én a bátyáméktól balra álltam, görcsösen fogódzkodva, mintha valaki ki akarna lökni. Féltem, rosszul leszek és lezavarnak.

Végre felismertem a városházától nem messze eső kutat. Egy udvar volt közvetlenül alattam, azt is felismertem. A rendőrlaktanya udvara volt, és láttam a rendőröket fehér alsónadrágban labdázni, bakot ugrani, harmonikázni. Kissé visszahúztam a fejemet, nehogy véletlenül észrevegyenek. Az első pillanatban azt hittem, bátyámék a rendőrlaktanyát fi32gyelik, de ahogy kezdtem magamhoz térni, láttam, hogy tévedek.

– Bejelölted? – kérdezte bátyám.

– Be – mondta Potyem.

– Pirossal? – kérdezte elmélázva Kálmán.

– Pirossal – mondta nyomatékosan bátyám.

– Nem jobb lenne az udvar felől?

– Nem. Az utcáról biztosabb.

– De hogy tesszük fel magunk után a keresztvasakat?

– Majd fizetünk valamit Sarnyának – mondta bátyám, aztán felém fordult, és parancsoló hangon folytatta: – Intézd majd el a Sarnyával.

– Rendben van – vágtam rá, mint aki már belül van a dolgokon, habár még mindig nem tudtam, milyen dolgokon. Lábujjhegyen a másik ablakhoz mentem. Onnan már pontosan a kertész udvarába láttam. Tele volt koszorúval, akár egy vadonatúj temető. A következő ablakból a szerb templom fenyőfáit láttam. Odalopakodtam bátyám mögé és kilestem.

– A Kokorev ház! – kiáltottam el magam.

– Mit kiabálsz? – szóltak rám egyszerre mind a hárman. Elhallgattam, az ablakpárkányról felvettem egy messzelátót, és én is vizsgálódni kezdtem.

– Te – szóltam halkan Potyemhoz –, a cégtábla fából van.

– Annál jobb – mondta Potyem –, finoman lövöldözhetnénk rá a légpuskával.

33

– Nem, addig azért nem visz el – szerénykedett Kálmán.

– Nem is úgy gondoltam, elhoznánk ide az udvarba.

– Ja.

– Akkor már inkább fokosokkal dobálnánk.

– Emeljük le – ujjongott az ötleten Potyem.

– Az nyerne, aki pontosan a balta helyébe találna.

– Jó, de ezzel még várhatunk. Majd azután. Biztosan azonnal észrevennék – mondta bátyám.

– Fel kellene tenni valamit a helyére. Egy festményt, mondjuk azt a koronázási jelenetet.

– Ne hülyéskedj – mondta bátyám.

– Különben mára elég is volt. Van még három napunk.

– Nem négy? – kérdezte Potyem.

– Ja igen, még aznap délelőtt is feljöhetünk.

– Holnap a suliban a nagyszünetben folytatjuk. Potyem, hozd el a tervrajzot is.

Odasomfordáltam az asztalhoz. Potyem egy nagy formátumú kottapapirosra (mindannyian jártunk zeneiskolába) rajzolgatott piros-kék ceruzájával, egy mágnespatkót használva vonalzóul. Mit nem adtam volna azért a mágnespatkóért! Még alig volt valami bejegyezve a kék négyzetbe. Az öt üzlethelyiség ajtóinak téglalapjai (a középső piros X-szel), és a kottapapír felső sarkában a szöveg:

kékkel

szerda

csütörtök

pirossal

péntek este

34

szombat

vasárnap este

Igyekeztem minél jobban megfigyelni a rajzot. A négyzet felső oldalán kékkel

suliudvar

a négyzet bal oldalán szintén kékkel

apácák

És semmi több.

Egyszer én is kicsöpögtettem a Kokorev házat, de csak most döbbentem rá, hogy az égvilágon semmit sem tudok róla, még azt sem, hogy hány emeletes, még azt sem, hogy melyik utcára néz, még azt sem, melyik házzal szomszédos. Pedig naponta elmentem előtte. Annyira megfoghatatlan, annyira titokzatos volt számomra, hogy megszűnt valóságos házként létezni, és amikor rezgő ujjaimmal benyúltam homokváraim fészekpuha belsejébe, mindig azt hittem, a Kokorev ház titkát érintem. Amíg Kokorev és a felesége élt, természetes is, hogy a házról mindenki megfeledkezett.

De hát mikor haltak meg? Nem, nem, az emberek nem halhatnak meg, hiába van tele a kertész udvara koszorúval, nem, a Kokorevék csak még inkább Kokorevék lettek…

A mi városkánk egyszerű emberei nem tudtak mit kezdeni ezzel a különös házaspárral, azon az egy-két mondaton kívül, amit már említettem, nem is meséltek róluk – se jót, se rosszat. Közelségük értelmetlenné tette az emberek szavát, őrájuk valahogy a szavak nem is vonatkoztak. Talán az lenne a legpontosabb, ha azt mondanánk, hogy városkánk ré35szére egyszerűen nem létezett a város közepén álló ház sem, nagy, fekete lyuk tátongott ott az emberek tudatában.

Potyem a papír fölé hajolt. Idegen, idős emberre emlékeztetett. Ceruzáját írásra készen tartotta, de nem érintette vele a papirost, talán nem bírt áthatolni ceruzájával azon a centiméternyi levegőn, vagy nem is volt szándékában megérinteni a papírt, a ház alaprajzát. Gondolatai elkalandoztak. Mintha meginogtam volna, elkaptam az asztal sarkát. Mi történt? Az asztal is megrezdült. Potyem felemelte a fejét, láttam, észrevette ijedtségemet, és végre elmosolyodott.

– A torony mozog – mondta.

Vihogni kezdtünk. Négybe, majd nyolcba hajtotta a papírt, zsebébe dugta, és hátba vágott.

– Gyere, megyünk.

– Gyerünk – mondta bátyám is, és először fordult hozzám: – Mi volt ebédre?

– Bab.

– Maradt?

– Maradt.

– Nem kerestek?

– De igen. Nekem kellett helyetted kokszport szitálni. Ja meg a tollasoknak is segítettem.

– Elemeltél valamit?

– Két tollseprűt meg egy tollsapkát.

– A tollsapka besetzt.

– Jól van, de adsz cserébe ezek közül a kalapok közül egyet.

36

– Melyiket?

– Azt a bordót.

– Jól van, csak még ne vidd el. Egy ideig még hadd maradjon itt fenn.

– A tollseprűkből indián díszt akarok csinálni.

– Nem szereztél egy kis acetont?

– Nem, a hordókhoz még most sem engednek közel senkit.


A tollasoknak a házunkban volt az üzletük. Néhány nappal azelőtt titokzatos körülmények között felrobbant az egyik acetonos hordó. Hálószobánk falai megrepedeztek, és a repedéseken csak úgy ömlött be a füst. Majdnem megfulladtunk. Bátyám tért elsőnek magához, kirohant, és még sikerült kigurítania a tűzből a másik két acetonos hordót.

A robbanás megtöltötte az utcát, a levegőt, égő, élénk színekre festett pehelytollakkal.

Az égő tollak tűzijátéka folyónk virágzását meg a szigeti vadászatot juttatta az eszembe. Ott, az utca közepén, félmeztelenül, vacogva, úgy éreztem, még mindig annak a megsebesített madárnak a vércsepptollai hullanak, hullanak, és engem is beborítanak.

– Vigyázz! Lángra kapsz te is – kiáltott rám a bátyám, egy guruló hordón egyensúlyozva.

Másnap szörnyű látvány volt a tollasok helyisége. Rendőrök jöttek, és a bátyámat meg engem kezdtek vallatni, mintha legalábbis mi gyújtottuk volna fel az üzletet.

– Szerezhetnél nekem is egy tollseprűt – bökött oldalba Potyem.

37

– Meg nekem is – súgta a fülembe Kálmán.

– Kaptok mindannyian – mondtam boldogan.


Csak lefelé menet vettem észre, mennyire bonyolult megközelíteni a tornyot. Igaz, volt ott egy létra, de annak csak két-három ép foka maradt. A torony padlójába vágott ajtón leereszkedve, nem talált szilárd támpontot a sötétben tapogatódzó láb – egy elhibázott mozdulat, és kész. Szilárd támpont helyett egy kötelet kellett megtalálni, magunkhoz húzni, és azon leereszkedni, de csak a létra első ép fokáig, ahonnan egy gerendára kellett átlépni, és csak a gerendán megtett öt-hat lépés után ért először talajt a lábunk. Vagy tíz, különböző alakú, kisebb-nagyobb padláson haladtunk át. Az egyik könyvekkel, képekkel, a másik galambürülékkel volt tele. De sajnos nem volt szabad nézelődni, sietni kellett, lábunk elé, a padlás padlójára kellett összpontosítani figyelmünket, mert alattunk, ahogy Kálmán mondta, gyűléseztek a fejesek. Én, akkor, fejeseken nagy fejű embereket értettem, és úgy éreztem, az ő mennyezetig érő fejükön lépkedünk…

Habár már sötétedett, szívesen ott maradtam volna még egy kicsit játszani az udvarban, de bátyám reggel óta nem volt otthon, és sietnünk kellett.

Bátyám nem szólt semmit, úgy tett, mintha ott sem lettem volna a toronyban, mintha semmiről sem tudnék. Lényegében még semmi bizonyosat sem tudtam, és talán éppen ezért mindenkinél többet sejtettem.

Egyszerre, katonásan lépkedtünk.

– Nem kaptunk levelet az öregtől? – kérdezte.

38

– El is felejtettem megkérdezni – mondtam.

– Gyere, szaladjunk!

A szobornál jutott eszembe, Pityámnak még nem is említettem Kálmán és bátyám különös viselkedését. Holnap tárgyalnom kell vele. Pityám akkor éppen a Fruzsa iskolába járt.

Anyánk úgy tett, mintha haragudna ránk, de mi láttuk, mennyire boldog, hogy végre megteríthet a vacsorához. Bejött a nagyanyánk is, leült sámlijára, és a napközben köténye zsebébe gyűjtött apróságokat rakosgatta. Felfigyeltem egy piros cérnás gurigára.

– Apa írt? – kérdezte bátyám.

– Írt, benn van a rádión, csak előbb igyátok meg a tejet.

Egyszerre, egy hörpintésre ittuk ki a tejet, és már rohantunk is a szobába. Ledobtuk magunkról a ruhát, felgyújtottuk az éjjeli lámpát, eloltottuk a csillárt, és bebújtunk a paplan alá. Apánk mindig külön levelet írt nekünk, leveleit mindig az ágyban olvasta fel a bátyám. Egészen bebújtam a paplan alá, csak egy kis rést hagytam, hogy a hang bejusson hozzám. Vacogni kezdtem, de az első mondat már magával röpített valami álombeli tájra. Anyámék ilyenkor sosem jöttek be a szobába, mindig megvárták, amíg elolvassuk a levelet, amíg elalszunk. Az utolsó mondatoknál már mind a ketten aludtunk. A levelek nyálas tintaceruzával íródtak. Én gyűjtöttem őket, a Napóleon képpel és még néhány, bátyám könyveiből kiszakított lappal együtt. UNRRA-dobozból csináltam nekik fedőlapot, és ákombákom betűkkel ráírtam: KÖNYV. A Könyvet a vécé kis padlásán őriz39tem, és néha hosszasan tanulmányoztam. A Könyvben a szó szoros értelmében minden volt; volt abban egy-egy lap a Tizenöt éves kapitányból, a Raszkolnyikovból, a Plateróból, A titokzatos birtokból, a Katolikus Naptárból, a Toldiból, a Brehmből, és ezeket a különböző világokat apám levelei kötötték össze. Ha belemelegedtem az olvasásba, sohasem vettem észre az átmeneteket.

Én sokszor már a levél első mondatánál elaludtam, és olyankor az egyik előbbi levél világát álmodtam: …MAJD MEGTÖLTÖM A HÁTIZSÁKOT GESZTENYÉVEL. EZ NEM SZÚR… A BIVALYOK EGY ISTENÉRT SEM HAJLANDÓK KIJÖNNI A SÁRBÓL, PEDIG VASTAG KÖTÉLBŐL VAN A HAJCSÁROK OSTORA… MA EGY NAGYON MAGAS FÁT FŰRÉSZELTEM, AHOGY ELDŐLT, EGY MÓKUS A ZUHANÓ TÖRZSÖN AZ ÉGBE AKART SZALADNI… NAGYON FÁJ A SZÍVEM, MÁR ALIG BÍROK FŰRÉSZELNI… KÜLDJETEK EGY KIS CUKROT… TANULJATOK.

Másnap a nagyszünetben a vécék mögött találkoztunk. Ott nyugodtan dolgozhattunk, a tanítók nem láttak oda, a gyerekek meg azt hitték, hogy átrepült a labdánk a falon – át a Kokorev ház udvarába. Bátyám bakot tartott Kálmánnak, Potyem előszedte a rajzot, én meg ki-kilestem, nem jön-e arra valaki.

– Potyem!

– Mi az?

– Mondom…

– Jó, mondjad.

40

– Négy emelet, tehát négyszer egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét ablak, az huszonnyolc ablak, meg két ajtó, meg egy, kettő, három pinceablak… Te, az autó nincs itt…

– Nem baj. Az ajtók?

– Be vannak szögezve.

– Gyerünk.

Szerettem volna én is átnézni, de hát nem volt, aki bakot tartson, meg nem is engedték volna Kálmánék. Nem tudom, hogyan történhetett meg, hogy amikor néhány évvel ezelőtt azt a csomagot vittem Kokorevnek, nem láttam semmit az udvarból. Egy ezüstfenyőre mintha emlékeztem volna, habár az is összemosódott Kokorev szemöldökével… a kocsijára viszont jól emlékeztem.

– Hova lett az autója? – kérdeztem félénken, de senki sem válaszolt. Már senki sem volt ott közülük, szétszaladtak. Talán az autón távozott? Gondoltam én mindjárt, hogy nem haltak meg. Potyem visszaszaladt hozzám.

– Most mondják a gyerekek, holnap focizunk a Kőrösiek ellen – mondta.

– Hol?

– A Firenzén. Nem hallottad, hogy csöngettek?

Az egyik füzetem hátlapjára én is megpróbáltam lerajzolni a Kokorev házat, de csak egy bika lett belőle, szarva között a baltával…

A tanító néni váratlanul felszólított, biztosan észrevette, hogy firkálok. Felálltam, Zöke meglökött.

– Menj ki a térképhez – súgta.

Elindultam a fekete táblára terített térkép felé. Úgy 41éreztem, hiába rakom egymás elé a lábamat, nem haladok, sosem fogok kiérni a térképhez.

– Mozgás, mozgás! – üvöltötte el magát a tanító néni. Lötyöge a szamárpadban felnevetett. A tanító néni elébe ugrott, pofon vágta. Lötyöge hangosan felsírt, mire mellette, az otthonról hozott tuskókon ülő Lőrincék vihogni kezdtek. A tanító néni lelépett a dobogóról, és őket is felpofozta.

– A Duna bal partja… – súgta felém Hangya, amikor elhaladtam mellette. Most meg Lötyöge kezdett vihogni ismét.

– Kifelé az osztályból! – kiáltotta a tanító néni. Jukus felugrott, hogy ajtót nyisson Lötyögének meg a Lőrinceknek, de úgy találta kinyitni, hogy leemelte a sarokvasról. Az egész osztály nevetett. Jukus zavarba jött, és elindult az ajtóval együtt a tanító néni felé. Már majdnem csengettek, mire sikerült megfegyelmezni az osztályt. Felléptem az olajos dobogóra.

– A Duna bal partja… – kezdtem.

– Melyik az?

Nem értettem a kérdést, csak bámultam a térkép nagy, zöld foltját.

– Melyik a bal partja?

Nagy nehezen megtaláltam a Dunát, és ráböktem a mutatóujjammal.

A tanító néni, éreztem, nem sokáig tudja türtőztetni magát.

– Melyik a bal partja? – ismételte meg harmadszor is a kérdést.

Rámutattam az egyik oldalra és elhibáztam. A tanító 42néni kétkézre fogta a hajamat, és döngetni kezdte a fejemmel a táblát…

– Ez a bal, ez a jobb! Ez a bal, ez a jobb!

Amikor végre csöngettek, utánam kiáltott:

– Délután kettőre legyetek nálam, te is és az a három jómadár is.

Olyan hangon mondta ezt, mintha legalábbis halálos ítéleteket hirdetett volna ki, pedig a tanító néni lakására menni egyáltalán nem volt büntetés. Otthon teljesen megváltozott. Kedves volt, mintha az édesgyerekei volnánk, pedig például Lötyöge futballcipőben ment be a parkettra. (Lötyöge állandóan, télen-nyáron, futballcipőben járt. Nagyon szegények voltak a szülei. És a Lőrincek szülei is nagyon szegények voltak.) A szenet kellett behordanunk az utcáról. Háromra már készen is voltunk. Dolgoztam, mint az ördög, hogy minél előbb rohanhassak Kálmánékhoz. Amikor készen lettünk a munkával, a tanító néni levezetett bennünket az alsó konyhába, a pléhteknőből kifordította a temérdek pengőt (férje a háború előtt bankban dolgozott), teleengedte vízzel, meztelenre vetkőztetett, és sorban megfürdetett bennünket, majd egy-egy nagy darab zsíros kenyeret kaptunk, és már mehettünk is.


Már mindannyian ott voltak a toronyban, amikor fejemmel felnyomtam a kis ajtót, és feltornásztam magamat. Javában folyt a munka.

– Régóta itt vagytok? – kérdeztem Potyemot.

– A rajzzal már készen is vagyunk – mondta.

A rajz fölé hajoltam én is. Nagyon kíváncsi voltam. 43Végre! – gondoltam. De a rajzon semmi különösebb változást nem láttam. Be volt jelölve az udvar, az udvari ablakok, ajtók, az ezüstfenyő meg a ház előtti gömbakácok és semmi több. Az alaprajz közepén, pontosan a közepén egy piros foltszerűségre lettem figyelmes. Még közelebb hajoltam, de nem tudtam megállapítani, mi is akar az lenni. Mintha ott hegyezte volna meg Potyem a ceruzáját, és ujjával elmaszatolta volna a színes port. Ja, és a bikát még egyszer átrajzolta, pontosabban mondva, még egyszer elrajzolta, de most már annyira elrajzolta, hogy inkább vízilóra hasonlított, mint bikára. Leültem Potyem mellé.

– Holnap okvetlenül szóljál Sarnyának. Csak annyi dolga lesz, hogy pénteken este hétkor felteszi utánunk a keresztvasakat.

– Nem feledkeztem meg róla, szólni fogok neki – mondtam.

– Van zseblámpád? – kérdezte.

– Nincs.

– Akkor hozzál magaddal egy darab gyertyát, éjszakára is benn kell maradnunk.

– Két éjszakára is – szólt közbe Kálmán.

– Holnap a mérkőzés után még mindent pontosan megbeszélünk – mondta bátyám.

– Potyem, te védesz?

– Én.


Nagy eseménynek ígérkezett a másnapi mérkőzés. Évente csak egy-két ilyen futballmeccset játszottunk, habár elég sok csapat volt a városban (Kistemplom, 44Disznópiac, Kálvária, Kőrös, Tópart stb.). A mi csapatunk, a Firenze a legjobbak közé tartozott, talán azért, mert a többivel ellentétben, nem csupán egy negyed gyerekei közül toborozódott. A Firenzében játszottak a néha önálló csapattal is rendelkező Postakertiek, Központiak és természetesen a Tisza-partiak is.

Csapatunk nevét Firenzétől kapta. Firenzének a két tiszai töltés kereszteződésénél keletkezett négy különböző pályát neveztük. Hogy ki nevezte el így és miért, azt senki sem tudta. Ahogy az évszakok változtak, úgy váltogattuk mi is a pályákat. A pályák nagysága és talaja különböző volt, de mindegyik közös tulajdonsága volt az, hogy a töltésoldal is beletartozott a pályába. Éppen ezért nyertük meg azt a mérkőzést is. A töltésoldalon szöktetett labdával pillanatok alatt gólt tudtunk elérni. Különben is muszáj volt hasonló ravaszságokhoz folyamodnunk, mert a Kőrös játékosai jóval idősebbek, erősebbek, durvábbak voltak, mint mi. Persze, azt a győzelmet sem volt olyan könnyű elérni. A Kőrösiek már az első gól után veszekedni kezdtek. Trikóinkról leszaggatták jelvényeinket. Pedig milyen sokat dolgoztunk rajtuk! A jelvényt előbb krumpliba véstük, és úgy nyomtattuk a sárga vászonra: egy futball-labdán álló F betűt ábrázolt.

A félidőben Pityámmal tudattam az újságot, és mondtam, készüljön fel, mert mindenképpen szólni fogok neki, ha komolyra fordul az ügy.

Potyem odaszaladt hozzánk, és közölte velünk, hogy a Kőrös lemondta a mérkőzést, s veszekedni akarnak.

45

Szerencsére a közönség között volt még néhány idősebb Tisza-parti gyerek, és azok is gyorsan beleavatkoztak, elvégre a saját terepünkön, saját birodalmunkban voltunk…


Pityámmal és Potyemmel elmentünk a töltések kereszteződésén levő fejetlen Szent Jánoshoz zsidómeggyezni. Cementből készült falfestékkel festett szobor volt az, amelynek valaki, sosem tudtuk meg, ki, mindig leütötte a fejét, de ha netalán fenn is volt a feje, akkor is fejetlen Szent Jánosnak neveztük. Megtöltöttük zsebeinket zsidómeggyel, és elindultunk a Tisza felé. Kilométernyire lehetett csak a folyó, de az olyan őszi délutánokon minden távolinak tűnt. Ám egészen más végtelen volt ez az őszi, mint az a nyári, amikor a fűzfákról a szegedi fogadalmi templom tornyát kémleltük. Csípős, szürke, álmos volt a levegő, és a legközelebbi fák is elérhetetlennek tűntek, mint a fordított távcsőben. Mintha ott belül, magunkban is megnőttek volna a távolságok. Mellkasunkban nagy, betöltetlen űrt hordtunk.

Gondolatainkban a Kokorev ház felé haladtunk mind a hárman, egy szót sem kellett szólnunk, gondolataink, érzéseink egyformák voltak, mint a tojások. Valamiféle szorongást éreztünk, valami mintha fájt volna, és most úgy tűnt, megtaláltuk, megtaláltuk a szorongás, a fájdalom gócát, és közeledünk feléje, közeledünk, mint fakanállal az eltört, gipszbe tett kéz legviszketőbb, legkínzóbb részéhez.

A kertek alatt levelet égettek, a makkos felől vadászpuska durranását hozta a szél…

46

Messzire elkerültük a strandot, a Kistisza holtágában bandukoltunk a vastag moha-, hajszálgyökér- és levélrétegen. Zsebeink lassan kiürültek. Szomjasak voltunk, és szomjunkat a levegő csípős, kesernyés íze még csak fokozta. Elhagytuk az erdészlakot, és megpillantottuk a szövetkezet csupasz gyümölcsfáit.

– Kaparjunk csicsókát – kiáltott fel Potyem. Futni kezdtünk. Talán semmit sem szerettünk jobban a csicsókánál. Nagyon nehéz volna megmagyarázni, miért. A cseresznye, az őszibarack, a szőlő íze mindenki számára majdnem pontosan meghatározható, ismert, de a csicsókáé éppen az a határozatlan, ismeretlen és mégis egyszerű, közönséges, mondhatnám ízetlen íz, amit talán formátlan gumóformája érzékeltet a legpontosabban. Nincsen két egyforma csicsóka…

Letérdeltünk, és mind a tíz körmünkkel kaparni kezdtük a már kissé fagyos földet. Könyékig sárosak lettünk, mire Pityám rábukkant az elsőre. Potyemmal tovább kapartunk, de Pityámot néztük. Nem állt fel, továbbra is térden maradt. Két kezével a magasba, a már-már nem is létező fény felé emelte a polip formájú gumót. Az ostyát felmutató plébánosra emlékeztetett bennünket. Kevés választotta el attól, hogy úgy, sárosan bele ne harapjon. Végre mi is találtunk; Potyem egy egész bokrot. Felpakolva rohantunk a folyóhoz.

A Tisza még alacsony volt, néhány nap választott el bennünket a nagy esőzésektől. A túlsó part éppen csak áttetszett az ólmos párafüggönyön.

Tiszta iszappadkát kerestünk, és nekiláttunk a csi47csókamosásnak. A tisztákat szép sorjában a padkára raktuk; csillogtak, mintha aranyból lettek volna. A víz már nagyon hideg volt, kezünk megpüffedt, lilára vált. Térdünkön átnedvesedett a nadrág. Amikor befejeztük a mosást, felültünk a füves partra, és hozzáláttunk a lakmározáshoz. Szemünket nem vettük le a folyóról, a grafittal rajzolt túlsó partról. Az alkony, a folyó, a csicsóka egyszerre hűtött le bennünket. A jeges gumók harsogása beleolvadt a víz és az ágak susogásába, és észre sem vettük, mikor jött ki a hátunk mögötti bokorból egy őzike, mikor ment le a vízhez. Az őz sem vett észre bennünket. Vagy észrevettük egymást, csak annyira egybeolvadtunk a környezetünkkel, hogy ottlétünk, rágcsálásunk, bámészkodásunk természetesnek tűnt. Fölfelé jövet megállt előttünk, és hosszasan elnéztük egymást, anélkül, hogy abbahagytuk volna az evést. Zsebemből elővettem egy csicsókát, és az őz felé nyújtottam. Megszagolta, de nem harapott bele, gondolkodott, majd hirtelen felcsapta a fejét, és két könnyed ugrással eltűnt a bokrokban. Úgy éreztük, nagy, könnyes fekete szemével nézzük a siető vizet, úgy éreztük, nagy, hófehér fogaival rágjuk a csicsókát, és egy kicsit mindegyikünk úgy érezte, hogy az őzzel együtt belép az erdőbe, az erdőbe, ahol már összeértek az alkony és a súlyos árnyak. Felerősödött a szél, az ágak kardokként csattogtak, mintha valaki üldözőbe vette volna az állatot, mintha valaki minket is üldözőbe vett volna, felugrottunk, és a holtág sötét alagútjában bukdácsolva futottunk a Firenzéig. A városban már kigyúltak a lámpák. Szent János az éj 48egész sötétségét tartotta már öklömnyi cementfeje helyén. Anélkül, hogy megbeszéltük volna, megkerültük a központot, és a tűzoltólaktanya előtt fordultunk be az utcánkba. Szerencsére még maradt a zsebemben néhány apróbb csicsóka, és anyámékat nem volt nehéz elhallgattatnom. Ők is szerették a csicsókát.

Bátyám olvasott, nem akartam zavarni, de odaintett, és megmutatta a könyv egyik képét. Bábel tornya volt rajta…

Reggel elsőnek ébredtem. Az éléskamrából elemeltem egy gyertyát, az alsó konyhából meg a földre terített lópokrócot, és feldobtam őket a vécé padlására a Könyv mellé. Nem is reggeliztem, átmentem Sarnyáékhoz. Sötét kis alsó épületben laktak, két-három házzal lejjebb. Benyitottam, még aludtak. Vigyázva, nehogy felébresszem a szüleit, felkapaszkodtam a durva gerendákból ácsolt emeletes ágy tetejére. Sarnya már felébredt, nádmézet szopogatott. Pontosan megbeszéltem vele, hogy este hétkor felteszi utánunk az üzletajtóra a keresztvasakat. Úgy tett, mintha már tudott volna a dologról. Nem kérdezett semmit, pedig láttam, majd megveszik a kíváncsiságtól. Lemásztunk az ágyról, kikísért a kapuig.

– Úgylehet, Pecétől sikerül jegyet szereznem – mondta, amikor elváltunk. Nem értettem, miféle jegyről beszél, de már nem volt időm, féltem, elkések az iskolából, és megint magához rendel a tanító néni, s akkor nem lehetek ott az utolsó megbeszélésen. Nem tanultam semmit, egyetlenegy leckét 49sem csináltam meg, tudtam, nehéz nap vár rám, de azt is tudtam, ha ezt a napot, ezt az iskolanapot sikerül megúsznom…

Nem volt más hátra, úgy kellett viselkednem, mintha mindent megtanultam, minden leckét elkészítettem volna. Még nyújtottam is a kezemet. Számtanórán még súgtam is Zöke Pistinek, aki annyira meglepődött ezen, hogy észre sem vette csalásomat. Dolgoztam, mint az ördög, táblát töröltem, ajtót nyitottam a távozó tanító néni előtt, különböző feladatokat vállaltam – persze csak a jövő hétre.

A szünetekben Zöke Pistivel meg Gulyással golyóztam, és csak a szememmel szóltam Potyemhoz. Látszott rajtuk is, hogy már alig képesek kivárni azt az egy-két órát. Borult, de még nem esett. Ha kinn esne, amíg mi benn vagyunk, sokkal kevesebb lehetőség lenne arra, hogy valaki észrevegyen bennünket. Esőben kevésbé hallatszanak a zajok, kevesebben járnak az utcán, és a rendőrök is behúzódnak a kocsmába. Annyira ideges voltam már, hogy ha készültem volna, akkor sem tudtam volna megmukkanni. Még a kézimunkaórán is csak ügyetlenkedtem, egymás után tördöstem el a lombfűrész-éleket. Noé bárkáját kellett kivágnunk, benépesítenünk. Jukus nem fűrészelt, a többiektől összegyűjtötte a fűrészport, és azzal töltötte meg bárkáját. Amikor a tanító néni megkérdezte tőle, ezek milyen állatok, Jukus azt felelte: bolhák. Végre nagyot nevethettem…

Az utolsó órán váratlanul bejött az osztályunkba az igazgató. El nem tudtuk képzelni, mi történt. Magas, fekete férfi volt, valamikor számtant adott elő, fél50tünk tőle, mint a tűztől. Leült a katedrához, lapozgatott a naplóban, valamit odasúgott a tanító néninek, majd hirtelen felállt, és hangosan, katonásan, tagoltan megszólalt:

– Vasárnap mozi lesz. Diákoknak tilos moziba menni. Ha valakit meglátunk a környéken, a legszigorúbban fogjuk megbüntetni. Megértettük egymást?!

– Meg!!! – vágtuk rá kórusban.

– Tehát ehhez tartjuk magunkat! – mondta még egyszer az ajtóból. Fellélegeztünk. Úgy látszott, a tanító néni is, mert aznap már nem feleltetett többé.


Loholtam haza.

Vigyázva nyitottam ki a nagykaput, és beszaladtam a vécébe. Leszedtem a gyertyát és a pokrócot, a táskámat meg feldobtam a helyükre. Már éppen menni akartam, amikor eszembe jutott a Könyvem, felugrottam az ülőkére, és lekotortam azt is. Kilopakodtam és lóhalálban vágtattam a Jézus szíve-szoborhoz, majd a városházához.

Még munkaidő volt, és nagy volt a sürgés-forgás a városháza udvarán. Először megijedtem, de amikor láttam, hogy senki sem figyel rám, határozottan átvágtam az udvaron, és eltűntem az egyik padlásfeljáró bejáratán. Talán még sohasem voltam olyan boldog, mint akkor. Már maga az a tudat, hogy néhány napig nem kell iskolába mennem, untig elég lett volna a boldogsághoz…

Ügyesen, fél kézzel tornásztam fel magam a toronyba. Még nem volt ott senki. Nagy komolyan odaültem az ablakhoz, szememhez emeltem a messzelátót, 51és jól megvizsgáltam a hentesüzlet ajtaját. Ha a keresztvas nem is, de a lakat már félig leesett róla. A házból most se láthattam sokkal többet, mint azelőtt. A gömbakácok, de nem is, talán a rossz látószög miatt úgy tűnt, a levegőben lebeg minden. Sehogy sem sikerült összeraknom az egészet: szürke falrészek, boltív, amelyről sehogyan sem tudtam eldönteni, hova is tartozhat, a hentes cégtáblája, ajtaja, de küszöb nélkül, és a végtelen tetőtenger…

Fejemre tettem a bordó női kalapot, és átmentem a másik ablakhoz. A rendőrlaktanya udvara üres volt, a hálót is leszerelték. Továbbmentem, a kertész udvarából is eltűntek a koszorúk.

Miféle moziról beszélt az igazgató? – kezdtem el morfondírozni. Miféle moziról? Zörgés hallatszott, megérkeztek a gyerekek. Nagy csomagokat cipeltek. Kicsit megijedtem tőlük. Hova készülnek ezek? – kérdeztem ijedten magamban. Ismét előkerültek azok a zsákok, amelyekben a kenyeret és a többi holmit szoktuk a szigetre vinni. Meg a fegyverek. Az egyik zsákban csak egy nagy, vagy ötkilós kalapács volt. Nekem is adtak egy zsákot, hogy belerakjam a batyumat. Potyem ismét az asztalhoz ült.

– Szóltam Pityámnak is, azt mondta, ott lesz hétre, előbb nem jöhet – mondta Kálmán.

– Én is akartam szólni neki – mondtam.

– Sarnyával rendben? – kérdezte bátyám.

– Rendben.

– Ez a hidegvágó még a tied – nyomott a kezembe valami rozsdás vasdarabot Kálmán.

– Zsilettet hoztatok? – kérdezte Potyem.

52

– Hoztunk.

Ismét elhelyezkedtek az ablaknál. Nyugodtan, módszeresen dolgoztak. Csodáltam őket. Nekem egyik pillanatban nevethetnékem, a másikban sírhatnékom volt.

– Mennyit kell jobbra térnünk? – kérdezte Potyem.

– Négy-öt helyiséget – mondta Kálmán.

– És felfelé? Hány emeletet?

– Négyet. Meg ott a padlás – mondta bátyám.

– Csak hogy körülbelül tudjuk.

– Körülbelül – ismételtem én is.

Nem tudtam mit kezdeni magammal, mélyen a szemembe húztam a kalapot, nehogy észrevegyék zavaromat, és a zsákokban kotorásztam.

– Bejegyezzek még valamit?

– Nem, majd útközben.

– Útközben – ismételtem én is ezeket a hirtelen olyan különössé, idegenné, érthetetlenné lett szavakat.

– Gyere csak – intett magához Potyem.

Kinyitotta zsákját, és kihúzott belőle egy csillogó, hosszú huszárkardot. Elámultam.

– Neked milyen fegyvered van? – kérdezte Kálmán.

– Semmilyen – motyogtam.

– Akarsz egy előtöltőst?

– Jó, köszönöm – mondtam és az L alakban hajlított ólomcsövet, a sörétes és a puskaporos dobozt bedobtam a zsákomba. A gyerekeknek nem meséltem el szigeti vadászatom történetét, azt mondtam, hogy 53a fegyveremet beleejtettem a vízbe. Kálmán leült a padlóra, zsebéből elővett egy szájharmonikát, kiverte belőle a morzsát és kipróbálta. Mi is leültünk mellé, és kértük, játsszon valamit. Látszott, mindannyian megkönnyebbültünk. Potyemmal végre ismét vihogni, birkózni kezdtünk a padlón.

Bátyám énekelni kezdett.

– Valamikor itt, ebben a kis szobában egy hatalmas óraszerkezet élt – hagyta abba a szájharmonikázást Kálmán. És az én végsőkig felcsigázott képzeletem előtt már meg is jelent az az egykori, hatalmas méretű óraszerkezet: leült az asztalhoz, kinézett az ablakon és várakozott, várakozott, hogy jelezhesse minden pillanat, minden perc, minden óra jöttét.

– Unalmas lehet órának lenni – elmélkedett Potyem –, külön bíbelődni minden perccel, órával…

– Mi lett vele? – kérdezte bátyám, szintén abbahagyva a dúdolást.

– Belelőttek – válaszolt Kálmán.

– És mi lenne velünk, ha most visszajönne, kopogna az ajtón, és csörömpölve beállítana? – viccelődtem.

– Nullás lisztet csinálna belőlünk.

– Sorban lekezelne velünk, és megkérdezné, hogy mi a fenét keresünk itt, megkérdezné, talán szintén órákhoz van szerencséje? – mondta Potyem –, megkérdezné, nálunk hány óra?

– Merre lehet most? – érdeklődtem tovább.

– Elvitték az ócskavasashoz, felolvasztották és villát, kanalat öntöttek belőle, meg cipőpatkót. Mégy 54az utcán, és egyszer csak négyet üt a cipőpatkód, el nem tudod képzelni, mi történt…

– Milyen volt a hangja? – kérdeztem.

– Alt – mondta Kálmán, mire mindannyian elkezdtek nevetni.

– Milyen színű volt a haja? – röhögött a hasát fogva bátyám.

– Viselt kesztyűt?

– Igen, fehéret – mondta Kálmán.

– Tudott úszni?

– Persze, de csak kutyázni.

– Hogy hívták?

– Óra – feleltünk mindannyian.

– Hogy hívták a feleségét?

– Idő – mondtuk kórusban.

– Hozhattunk volna magunkkal legalább egy csörgőórát, nem fogjuk tudni, mikor kezdődik – mondta bátyám.

– Mikor kezdődik – ismételtem –, de mi?

Kálmán ismét harmonikázott. Potyem kihajolt az ablakon.

– Tiktak, tiktak – mondta hangosan.

Bátyám leterített egy zsákot, batyuját a feje alá tette, és lehunyta a szemét.

– Pihenjünk egy kicsit, azt hiszem, ránk fér – mondta.

Én is lefeküdtem, a falnak fordultam, a zsákomból elővettem a Könyvet, és apám egyik levelét kezdtem olvasni.

…RENGETEG ITT A TOLVAJ, AZ EGYIK ÜGYESEBB, MINT A MÁSIK… MÉG AZ EMBER FEJE 55ALÓL IS KILOPNAK MINDENT. DE NEMCSAK A FEJE ALÓL… AZ EGYIK RAB A LÁDÁJÁN ALUDT, A MÁSIK MEG KINYITOTTA A LÁDA OLDALÁT, ÉS KIPAKOLT BELŐLE… HA NINCS MIT LOPNIUK, AKKOR A ZSEBEDBE CSEMPÉSZNEK VALAMIT…

– Tiktak, tiktak, tiktak – mondta Potyem.

– Sietsz – állapította meg Kálmán.

– Vissza kell egy kicsit tekerni a kezét – szólt fel a zsákjáról bátyám.

– Csöpörög – húzta be fejét az ablakon Potyem. – Mire indulunk, azt hiszem, teljesen beborul.

– Szerencsére a tetőzete még kitűnő állapotban van – mondta bátyám.

– Van egy ötletem – mondtam. – Mi lenne, ha felcsapnánk órának? Csinálnánk négy számtáblát, és belülről hajtanánk…

– Elég volt már abból az órából! – mordultak rám.

Az eső lassan dobolni kezdett a torony pléhfalain.

– Jó zsebóra lenne belőled – súgta a fülembe Potyem.

– Láttátok a plakátokat? – kérdezte bátyám. – Ma tették ki:


LÉGY JÓ MINDHALÁLIG


– Nálatok is volt az igazgató? – kérdezte Potyem.

– Volt – mondta Kálmán.

– Olyan sárga az ujja, mintha azzal törölné a fene56két – mondta Potyem. Valamiért nagyon dühös lehetett az igazgatóra.

A szerb templomban harangoztak.

– Hahaha! – nevetett Kálmán. – Észre sem vették, hogy odaát lelőttem az égőt a karóról.

A toronyban már teljesen sötét volt, alig láttuk egymást, és az én fogaim, akár a csöpögtetésnél, amikor a forró, vizes homok eléri körmöm feketéjét, alig hallhatóan csilingelni kezdtek.

57 58
III.
59 60

A városháza előtti kis parkból, vállunkon a nehéz zsákkal, egyenként osontunk a hentesüzlet ajtajához. Már egészen sötét volt.


Elsőnek Kálmán indult. Úgy vált el tőlünk, mintha hosszú útra menne. Egymáshoz lapulva, némán álltunk a szökőkút mellett. A városháza kis pléhtornyát kerestem a tekintetemmel, de nem volt sehol. Semmit sem láttam, csak a szökőkút medencéjének hidegségét éreztem a térdemen.


Sarnya már ott ült a küszöbön, és nyugodtan cigarettázott. Akkor sem állt fel, amikor Kálmán lihegve megérkezett, és ledobta mellé a zsákját. Kálmán pillanatok alatt lefeszítette a már teljesen rozsdaette lakatot. Kitűnően értett a lakatos mesterséghez, sokat segített a városháza műhelyében – még hegeszteni is tudott. Leszedte a keresztvasakat, majd, hogy megmutassa Sarnyának, mi lesz a feladata, ismét visszatette. Sarnya bólintott.

– Indulj – mondta bátyám Potyemnak. Potyem földig hajolva szaladt át a parkon és a macskaköves kocsiúton. Nagyon kellett vigyáznunk, mert csak egy lépésre volt tőlünk a rendőrlaktanya. A városháza, a 61rendőrlaktanya, a szerb templom és a Kokorev ház határolták a négyzet alakú parkot. Mi a park közepén, a rossz szökőkút mellett álltunk.

– Indulhatok? – türelmetlenkedtem.

– Szaladj – lökött meg bátyám. Zsákom lefordult a vállamról és én majdnem átestem rajta, de nem veszíthettem egyetlen pillanatot sem, futás közben dobtam vissza vállamra a zsákot, átugrottam a szögesdróttal kerített alacsony bokrot, és három nagy lépéssel már az ajtónál is voltam. Kálmán abban a pillanatban kitárta az ajtót. Szerencsénk volt, hogy a vastag bádoggal bevont ajtó nem volt kulcsra zárva.

Potyem belépett. Kálmán is.

– Mi lesz a gubával? – szólt felém váratlanul Sarnya.

Éreztem a hangján, hogy nagyon ideges.

– Ha kijövünk, úgy egyeztünk meg, nem igaz? – próbáltam megnyugtatni.

Pityám és bátyám egyszerre érkeztek.

Én is beléptem. De csak egy lépést tehettem, mindjárt Kálmánékba ütköztem.

– Mi az, miért nem mentek? – kérdeztem ijedten.

– Csönd, egy szót se – bökött oldalba bátyám, miközben behúzta maga mögött az ajtó két nehéz szárnyát. Hallgatóztunk. Egyik fülünkkel Sarnyát hallgattuk, ahogy csörömpölve, talán szántszándékkal csapva zajt, felrakta a keresztvasakat, a másikkal meg már a sötét ház szívverését kerestük. Sarnya befejezte a műveletet, de még egy ideig várt, hallgatózott, s csak aztán hangzottak fel távolodó léptei.

62

Most vettem észre, hogy két ajtó közé vagyunk bepréselve mind az öten. Vigyázva felemeltem a kezemet, hogy kitapogassam az ajtót. Valami puhához értem, a belső ajtó üvegét borító vastag, langyos porfüggöny a kezem fejére hullott.

Kálmán felkattintotta zseblámpáját. Apró, kerek, sárga folt jelent meg Pityám hátán, majd nekiugrott az üvegnek, de első próbálkozása nem sikerült, nem tudott áthatolni a néhol még ép porfüggönyön.

– Kérem csak a hidegvágót – fogta meg a vállamat Kálmán. Előkotortam a zsák fenekéről, vigyázva, nehogy a Könyvet megsértsem, kivettem, és a kezébe nyomtam. Kálmán átadta a lámpát Pityámnak, és pillanatok alatt feltörte az ajtót. Az üveg megrepedt, de nem hullott ki, még a porfüggöny sem hullott le róla, csak mintha valaki az ujjával átlót húzott volna rajta. Térdünkkel belöktük a fehérre festett, csillogó rézkilincses ajtót, és egyszerre emeltük lépésre a lábunkat, de mozdulatunk befejezetlen maradt: elviselhetetlen bűz csapott orrba, mellbe bennünket. Mintha a fehér ajtó feltörésével valami bűzbomba robbant volna, éreztük, hogy egy erős nyomás, minden bizonnyal a huzat, a külső ajtóhoz taszít bennünket. Biztosan nem én voltam az egyetlen, aki arra gondolt, hogy lökjük ki az utcai ajtó rozsdás szárnyait, és szellőztessünk előbb jól ki. Mindenre, minden rosszra, minden meglepetésre el voltunk készülve – ha egy ember vagy vad ugrik nekünk, azonnal ütünk, de ez a bűz meglepett bennünket. Temérdek fegyverünket nem használhattuk. Hogy mindezt nemcsak én éreztem így, Pityám lámpájá63nak ideges fénycsóvájáról olvastam le: a fény váratlanul a pókhálós mennyezetre, majd a márványkockás padlóra ugrott, látszott, nem irányítja senki. Bent, mintha a fénycsóva lökte volna le, valami a padlóra esett, puhán puffant, majd fürgén elszaladt. A zaj észhez térített bennünket. Talán egy kicsit meg is szédültünk az előbb?

Bátyám belépett a valamivel alacsonyabb üzletbe, mi is utána. Mindannyian a lámpát tartó Pityám mellé húzódtunk.

Bent voltunk. Bent!

Ezt mindannyian nagyon is jól éreztük, csak a bűz megakadályozta, hogy ujjongva felkiáltsunk, hogy bensőnket egybenyissuk a ház belsejével, hogy izmainkat, ereinket egybekössük a ház izmaival, ereivel.

A fénycsóvát követve próbáltunk tapogatni szemeinkkel. A bűz egy árnyalattal elviselhetőbbé vált, és már-már elindultunk volna körülnézni Jeneinek, városkánk leghíresebb hentesének volt üzletében (nem tudom, kitől hallottam, Jenei egy sonkát és egy tepsi rántottát is képes volt elfogyasztani egy ültében), amikor a fénycsóva fennakadt a fehér csempével borított fal nagy, rozsdás vaskampóin, majd hirtelen ismét a mennyezetre ugrott, aztán a padlóra esett. A kampókon csontvázak lógtak. Fehérek, sárgák, de némelyik már egészen megfeketedett. Birka- és borjúcsontvázak lehettek, de első pillanatban azt hittük, embereket aggattak a hegyes kampókra, és már csak egy árnyalat választott el bennünket egy borzalmas, emberhúst mérő mészárszék látomásától. Az állato64kat még frissen vágva aggatták oda, de aztán valami mindent leállított, illetve ellenkező irányba kormányzott, az évek folyamán a férgek, rovarok mindent elfogyasztottak, és csak a tisztára csiszolt csontokat és az istentelen bűzt hagyták maguk után. Úgyhogy tulajdonképpen nagyon tiszta volt minden.

Annyira megrettentünk, hogy belekapaszkodtunk egymás karjába. Vártunk, amíg a fény megint el nem indul kereső útjára.

A második sokk azonban már meg is edzett, ellenállóvá tett bennünket. Teli torokkal felnevettünk. Még mindig szorosan egymás mellett, a hatalmas, mérlegekkel teli pult mögé mentünk. Ott is minden tiszta volt. A kések, a bárdok szépen sorakoztak. Mintha fényesre nyalták volna őket. A pult közepébe épített tuskót is mintha lemosták volna. A mérlegek tányérjában csontok fehérlettek.

– Még néhány év, és a csontok is eltűnnek – mormogott Pityám.

– A mérlegek mutatói majd ugranak egyet – mondtam.

Kálmán zsákjába csúsztatott egy csontfűrészt.

– Ki tudja, még majd szükségünk lehet rá…

Bátyám is meggyújtotta lámpáját.

Két nagy, régimódi jégszekrény volt még csak az üzletben, de senkinek sem volt kedve kinyitni őket – hátha azokból terjed az a szörnyű bűz.

A csontvázakkal körülaggatott üzlet már elég nyomós bizonyíték volt amellett, hogy régi világunk megszűnt létezni, és ennél nagyobb boldogságot sohasem tudtunk volna elképzelni. Csakhogy ez az új, 65ez a másik világ kissé megzavart bennünket, nem tudtunk mit kezdeni vele. Hol repülhetnékem támadt, hol pedig halálos fáradtság vett rajtam erőt.

Alig lélegeztünk.

Mind a két fénycsóva egyszerre állt meg a szemközti ajtón, mintha csak hangosan mondták volna helyettünk: kifelé, kifelé! Kálmán odament az ajtóhoz, rátette kezét a kilincsre, és felénk fordult:

– Oltsátok el a lámpákat, vigyáznunk kell.

Elengedte a kilincset, zsákjából kivette puskáját, a zsákot odaadta Potyemnak és intett. A lámpák kialudtak. Halkan csikorogni kezdett az ajtó, de semmiféle világosság nem szűrődött be. Némán vártunk néhány percet. Szemünk kezdte megszokni a sötétséget.

– Jól van – morogta valamelyikünk.

Pityám felkattintotta a lámpát. Azt hiszem, a raktárhelyiségben lehettünk. Ott is csak csont, csont… Erős huzatot éreztünk.

– Nem baj, legalább kiszellőztetünk egy kicsit – szóltam.

Kálmán tapasztalt vadászként tartotta puskáját, és szinte mozgott a füle, annyira hallgatódzott.

– Megyünk tovább – adta ki a parancsot bátyám –, jó lenne, ha minél messzebbre jutnánk el az éjszaka, minél messzebbre innen, ahonnan indultunk, ahonnan netalán üldözőbe vehetnének bennünket. Vigyázzatok, nehogy nyomokat hagyjatok magatok után.

Határozott mozdulattal, úgy látszik, már neki is elege volt abból a bűzből, ki akarta tárni az ajtót, de ahogy 66egy kis rés keletkezett, hátraugrott. Kálmán felemelte puskáját. Én egy hatalmas tehénkoponyát igazgattam a lábammal, és csak annyi időm maradt, hogy magam elé emeljem a zsákomat.

Kintről gyenge világosság szűrődött be.

– Majd fedezlek – súgta bátyám felé Kálmán.

Bátyám kitárta az ajtót. Ismét majdnem elnevettük magunkat a megkönnyebbüléstől. Pityám zsebébe tette lámpáját.

Hosszú folyosóra jutottunk. Pontosan nem lehetett megállapítani, honnan szűrődik be a világosság. Talán a folyosó mennyezetén levő ablakokból. Mindannyian jobb felé néztünk, tudtuk, hogy jobb felé kell tartanunk. Igaz, nekem még fogalmam sem volt, miért. A folyosó végében piros szőnyeggel borított falépcső vezetett egy sötét üvegajtóhoz. A különben rideg, betonos folyosót az tette olyan otthonossá, megnyugtatóvá. És a bűz is megszűnt. A dohos szag most kellemes illatnak tűnt. Éppen így képzeltem el, gondoltam magamban, habár pontosan tudtam, sosem törtem azon a fejem, hogy mi is lehet a Kokorev házban, annál is inkább, mivel a Kokorev házat sem láttam igazából soha. Az egyik sarka már le is volt bontva, a zárda felőli részében pedig, ha jól emlékeztem, még mindig dolgozott egy kis öreg szíjgyártó. Bátyám egyszer, ahogy a Tiszára poroszkáltunk, azt mondta, a háború előtt itt… atyaúristen… Majd elájultam. Hiszen mi moziba megyünk! Mivel fogalmam sem volt arról, hogy mi is a mozi, moziba menni nekem annyit jelentett, mint a Kokorev házba menni, úgyhogy nagy ámulásomban csak egy buk67fencet vetettem. Most értettem meg az igazgatót, és Sarnyát is. Hallottam is egyszer, hogy Pece apja filmes volt…

A gyerekek már a lépcsőhöz értek, utánuk szaladtam. Boldog voltam. Hátba vágtam Potyemot. Kissé ők is felengedtek. Nem suttogtak, végtagjaik fürgébbek lettek. Kálmán előre ment, ropogott, csikorgott alatta a lépcső, mi meg, beszélgetve, utána.

– Csak tudnám, miért cipeljük ezt az istentelen kalapácsot – bosszankodott Potyem.

– Sétapálcát kellett volna hoznod – ugratta bátyám.

– Nem is olyan poros ez a szőnyeg – mondta komolykodva.

– De azért, ha kedved tartja, egész nyugodtan kirázhatod. Szóljunk Kálmánnak, kerítsen porolót, vagy ha nincs az egész házban, akkor kérd kölcsön Potyem kiskalapácsát – eredt meg a nyelve Pityámnak –, de ha már belekezdesz a takarításba, akkor ezeket a csontokat is rázd ki az ablakon…

– Csönd! – szólt le Kálmán.

Felért az ajtóhoz, és kezét a szeméhez emelve próbált belesni. Megálltunk. Tizenöt-húsz lépcső választott el bennünket. Leraktuk a zsákokat, Pityám leült, és a folyosó másik, sötétségbe vesző végét kémlelte. Mi Kálmánt figyeltük, szerettük volna siettetni. Lenyomta a fehér porcelánbetétes kilincset, de az ajtó nem nyílt ki, megnyomta vállával is, hiába, az ajtó be volt zárva. Zsebéből tolvajkulcsot vett elő, de azzal sem boldogult. Két kézre fogta a puskáját, és a tussal a kilincs felett bezúzta az üveget.

68

Pityám, aki nem kísérte figyelemmel Kálmán műveleteit, megijedt, felugrott, el nem tudta képzelni, mi történt.

Kálmán vigyázva benyúlt a lyukon, kizárta az ajtót, és minden gondolkodás nélkül benyitott. Nem mozdultunk. A folyosón, és bennünk, még mindig az üveg csörömpölése visszhangzott. Nem ijedtünk meg és mégis, mintha megijedtünk volna. Igyekeztünk nyugodtan viselkedni, de még mindig nem tudtuk, hol vagyunk. És a hentesüzlet nyomasztó hatásától sem tudtunk megszabadulni, sőt, a zseblámpák által megvilágított képek csak most tisztultak ki előttünk igazán.

Hirtelen kellemes fény árasztott el bennünket. Mintha vízesésként csobogott volna felénk a piros szőnyegen. Még mindig nem mozdultunk, habár a melegség lassan átjárta testünket, meg akartunk bizonyosodni, vajon Kálmán küldte-e elébünk a mindennél jobban kívánt világosságot. Hiába figyeltük a félig nyitva hagyott, most már erősen átvilágított ajtót, a fény vízesése semmilyen hangot sem hozott felénk.

Bátyám intett a fejével, hogy kövessük. Felvettük zsákjainkat, és feszülten figyelve utána indultunk. Csak most, a lépcsőn lépkedve éreztük igazán, milyen fáradtak is vagyunk, mennyire próbára teszi idegeinket a legkisebb várakozás is.

Bátyám felért az ajtóhoz, megállt, fülelt, majd belesett, és hangosan elnevette magát. Megálltunk. Legszívesebben ott maradtunk volna a világos, meleg szőnyeggel borított lépcsőn. Bátyám bement Kálmán után. Kálmán egy teljesen üres, meglehetősen 69tágas, nagy ikerablakos szoba kellős közepén ült törökülésben, ölében a puskával, és kifejezéstelen arccal nézett az ajtó felé. Bátyám Kálmán mellé dobta a zsákokat, és szintén lekuporodott. Három-négy perc is elmúlott, mire felértünk. Pityám illedelmesen kopogtatott az ajtón, de senki sem válaszolt…

Mintha csak a mi részünkre készítették volna azt a nagy szobát. Idegeinket, szemeinket a legkisebb tárgy is zavarta volna. Egyetlen dolog, amire szükségünk volt, az a fény, az erős, a legkisebb repedést, sarkot is megvilágító fény volt. Ha egy csöpp erőnk is lett volna, Potyemmal táncra perdülünk, így csak megszorítottuk egymás kezét. Pityám becsukta az ajtót. Kiürítettük a zsákokat, rájuk feküdtünk és betakaróztunk. A mennyezet közepéről függő csillár padlóra vetített fényudvarának sugarait képezve feküdtünk mi ott öten. Bátyám és Kálmán már aludtak is. Ők biztosan már hetek óta készültek erre a napra. Fogalmam se volt, hány óra lehet, fogalmam sem volt, mennyi idő alatt tettük meg ezt a lényegében rövidke távolságot a hentesüzlet bejáratától eddig, az üres szobáig. Az utolsó iskolai csengetés volt az egyetlen biztos pont, aminek segítségével valahogy tájékozódni tudtam volna, de az meg olyan nagyon de nagyon távolinak tűnt már.

Elviselhetetlenül égett a szemem, de nem tudtam becsukni, nyitott szemmel aludtam, mint egy halott, vagy nem is aludtam, ébren álmodtam, vagy…

Kopogtak a bezúzott üvegű ajtón, felálltam, ajtót nyitottam. A küszöbön egy, nálam jó fél fejjel magasabb, hatalmas óraszerkezet állt. A szindikátus 70színházából elemelt, bordó női kalap volt a fején, fekete ünneplője, fehér selyem inge a mellén kissé szétnyílott, és jól láthattam a lassan, egymásba kapaszkodva forgó, nagy, rozsdás fogaskerekeket, kék rugókat. Intettem neki, hogy fáradjon beljebb, de nem mozdult, nagy mutatóujjával, ott, az ötös szám felett, maga mellé mutatott. Senkit sem láttam mellette. Nem tudtam, mit tegyek. Akkor észrevette zavaromat, és bemutatott feleségének: az Időnek. Meghajoltam, kezet csókoltam, és bevezettem őket a tágas szobába…


Már mindenki aludt. Megkerestem a Könyvemet, és találomra kinyitottam apám egyik régi levelénél. Lassan, minden betűt többször körüljárva olvastam.

…MA HAJNALTÓL KÉSŐ ESTIG KUKORICÁT TÖRTÜNK EGY ÓRIÁSI ÁLLAMI BIRTOKON… A MÉG TEJES CSÖVEKET LERÁGTUK… ZSEBEIMET MEGTÖMTEM KUKORICABAJUSSZAL… ESTE, AMIKOR VISSZAÉRTÜNK, AZ ŐRÖK EL AKARTÁK TŐLEM VENNI… DE SZERENCSÉRE A PARANCSNOK ENGEDÉLYT ADOTT A KUKORICABAJUSZ BEVITELÉRE…


A vastag porréteggel borított padló repedéseiből lassan előmerészkedtek a rovarok. Fejem alig feküdt magasabban náluk. Az egyik egészen közel merészkedett a fülemhez.

– Tiktak, tiktak – hallatszott a szobában. Azt hittem, felébredt Potyem, és ő ugrat, de amikor feléje fordultam, láttam, hogy tátott szájjal alszik. Akkor 71a kis bogarat vettem jobban szemügyre. Üvegként áttetsző zöld páncélja volt, amely alatt tisztán lehetett látni az óra szerkezetét… Egyszer valaki már mesélt nekem olyan óráról, amelyet gyűrűben hordanak…

Nehogy ezek az erőszakos rovarok megrágják a Könyvemet – morfondíroztam. Felkönyököltem. Talán mégis el kellene oltani a villanyt, hiszen ez a két óriási ablak… Felugrottam és az ablakhoz siettem. Kikémleltem, de szerencsére az ablakok kívülről be voltak falazva. Éppen vissza akartam feküdni a zsákomra, amikor rádöbbentem, hogy a szobán csak az az egy ajtó van, amelyen bejöttünk. Hogyan megyünk tovább? Fel akartam kelteni a többieket, de ahogy végignéztem rajtuk, legyintve visszahevertem a zsákra, fejemre húztam a pokrócot, és azon kezdtem törni a fejem, mit is tehetünk ebben a helyzetben. Az utca felé semmi esetre sem… Megvan! Épp ellenkező irányba kellett volna indulnunk a folyosón, nem tudom, miért volt annyira fontos éppen jobbra fordulnunk. No de semmi baj, reggel szépen szedjük a holminkat, és a másik irányban próbálkozunk. Hogy lehet az, hogy már vége a Kokorev háznak? A másik irányban biztosan végtelen, a másik irányban biztosan van még sok-sok szőnyeg…


A piros szőnyeg lassan eltakarta a szemem.


– Reggel van – ugrott fel ijedten Kálmán.

– Miből gondolod? – kérdezte álmosan Pityám.

72

– Abból, hogy mindannyian megfagyunk, ha rögtön fel nem kelünk.

Odament az ajtóhoz, puskáját a vállára vette, és eloltotta a villanyt. Valóban, a folyosóról fény szűrődött be. Az éjszaka és a durva zsákok mindannyiunk arcát megviselték.

Potyemmal, ha egymásra néztünk, gurultunk a nevetéstől.

Az orra kockás, a homloka pedig csíkos volt. Lassan szedelőzködtek, pakolásztak, egyedül én heverésztem még.

– Mi az, te maradsz? – kérdezték.

– Igen – mondtam halálos komolyan.

– Mire olyan szépen kifehéredik a csontvázad, visszajövünk érted. Jó? – szólt Kálmán.

– Kitűnő – mondtam a másik felemre fordulva.

Kíváncsi voltam, mikor veszik észre, hogy tovább nincsen út.

– Hohó – lepődött meg Potyem –, hol itt az ajtó?

Felnevettem.

– No nézd csak, tényleg nincs – mondta Kálmán. – No de semmi baj.

Levetette köpenyét, odament a falhoz, és a puskatussal kopogtatni kezdte. A többiek leültek mellém. Kálmán legalább fél óráig kopogtatta a falat, végül már mi is meg tudtuk különböztetni, hol vastagabb, hol vékonyabb. Persze fogalmunk sem volt, mit keres, merre akar indulni. Végre abbahagyta a kopogást, és nagy kezével elkezdte fejteni a könnyen málló falat.

73

– Hozd csak ide a kalapácsot – szólt hátra Potyemnak.

Potyem kivette a zsákból a nehéz kalapácsot, meglendítette, mintha rá akarna vele csapni valamire, majd odasietett Kálmánhoz. Kálmán minden gondolkodás nélkül jó nagyot vágott a falra. Mintha ágyúból lőttek volna, úgy visszhangzott a helyiség, a folyosó, de a falon semmi különösebb változás nem volt észlelhető. Megismételte az ütést, de hiába. Bátyám odafordult hozzám.

– Add csak ide a hidegvágót.

Odaadtam neki. Felkelt és odament Kálmánhoz.

– Várjál csak, majd ezzel.

Kivette Kálmán kezéből a kalapácsot, és a vasat beverte két tégla közé. A fal megmozdult, nagy darabokban hullott róla a malter. Kiveregette a résből a hidegvágót, majd a tégla másik felén ékelte be. Miután néhányszor megismételte a műveletet, a vasat ledobta a padlóra, és a kalapáccsal nagyot csapott a falra. A szerszám súlyos feje átszaladt a falon. Egy téglányi lyuk keletkezett. Mindannyian odaszaladtunk, és kémlelni kezdtük mi van a fal túlsó oldalán, de bátyám félretolt bennünket, és ismét átütött egy téglát.

– A többit már lehet hidegvágóval is – mondta, és a kalapácsot visszatette a zsákba.

Kálmán pillanatok alatt kifejtett még három-négy téglát.

– Elég lesz? – kérdezte.

74

Potyemot segítettük át először, majd átmásztam én is meg a többiek is. Utoljára Kálmán a puskával. Normális nappali világosság volt odaát. Hosszú, tornateremnek is beillő, krepp-papírral díszített táncteremben találtuk magunkat. Apró, vasrácsos ablakon jutott be a világosság. Odaszaladtunk az ablakhoz és kilestünk. Az apácák kertjére nézett az ablakocska. Két fiatal, rövidre vágott hajú, fehér ruhás apáca kapálgatott énekelve… Nem értettem, a tervrajzunk szerint éppen az apácáktól távolodtunk volna, ha jobbra megyünk… Kálmán visszarakta a téglákat a helyükre, és néhány törmelékdarabbal szorosan beékelte őket, úgyhogy egykönnyen nem lehetett volna kiszedni őket.

A táncterem padlózatát felszedték, és elvitték valahová. Piszkos homokon jártunk.

Leguggoltam, és kezemmel megpróbáltam leásni, hátha lejjebb találok egy maréknyi tiszai homokot, de körmöm egykettőre ragadós fekete földbe vájódott. A terem közepén biliárdasztal állt. Körülvettük. A zöld posztót valaki letépte róla. A fehér márványlap közepére egy fekete golyót helyeztek.

– Ki látott már fekete biliárdgolyót? – tűnődött el Pityám. Dákót nem találtunk sehol, igaz, a fekete golyó kissé el is vette a gyerekek kedvét a játéktól. Kálmán lekuporodott egy rakás leszaggatott krepp-papír közepére, és elővette szájharmonikáját. Potyem és én táncra perdültünk.

– Együnk valamit – mondta bátyám.

– Süssünk szalonnát – csillant fel Kálmán szeme.

75

– Ezen a krepp-papíron nehezen fogunk szalonnát pirítani – mondta Pityám.

Potyemmal abbahagytuk a táncolást.

– Gyere, majd mi keresünk tűzrevalót – mondtam Potyemnak.

– Várjál csak, magamhoz veszek egy fokost.

A táncterem fedett, nyirkos, szűk udvarra nyílt. Tele volt nyálas csigával, csak úgy ropogtak a lábunk alatt. Még egy fogpiszkálónyi fa sem volt sehol. Az udvarról szénával teli istállóféleségbe nyitottunk be. A széna kellemes illata felvidított bennünket, elkezdtük egymást dobálni, hemperegtünk, felmásztunk a gerendákra, és széttárt karokkal ugrottunk le.

A széna illata a Jézus szíve-szobor alatti kis birodalmunkat juttatta eszembe. A múltkor három kis tojást találtam a bukszus bokrai alatt. Napokig leselkedtem, amíg megláttam a rozsdás lándzsákon sétálni két gyöngytyúkot. Nekem a gyöngytyúk mindig olyan egzotikus madárnak tűnt, valahogy nem illett hozzánk, mintha a gyöngytyúkok is a selyemfüggönyökről szálltak volna le. A gyöngytyúkokat is elhozhattam volna – jutott eszembe –, itt a szénában nagyon jó helyük lenne. Naponta friss tojást ehetnénk…

Elaludtunk mind a ketten. Nem sokáig aludtunk, de csak ott a puha szénában pihentük ki igazán magunkat. És csak mélyen a szénába fúrva arcunkat sikerült megszabadulni a hentesüzlet fojtó hangulatától, bűzétől.

Egyszer már aludtam szénapadláson.

76

Ahogy elvégeztem az első osztályt, kiadtak birkát őrizni a járásra. A járás úgy húsz-harminc kilométerre lehetett városkánktól, végtelen, szikes mezőség volt néhány tanyával. Már korán hajnalban kihajtottam a birkákat, és aztán egész nap kinn kellett maradnom velük a tűző napon. Sehol egy ember, sehol egy fa. Ameddig csak a szem ellátott: senki, semmi, csak a fehéren csillogó, a délibábtól rezgő, szikes mező.

A harmadik napon ott hagytam csapot, papot, megszöktem. Egész nap gyalogoltam a tűző napon. Enyhébb napszúrást kaptam, alig támolyogtam. Addig kóvályogtam, amíg egy karámféleségre bukkantam. A kunyhó padlása tele volt szénával, s nekem már csak annyi erőm volt, hogy belefúrjam magamat. Két nap múlva találtak rám a pásztorok.

Frissen ébredtünk Potyemmal. Megéheztünk. Előző nap sem ettem semmit.

– Most már végső ideje, hogy tüzelő után nézzünk – dörzsölte szemét Potyem. – Már biztosan átkoznak bennünket… Mennyit aludtunk?

– Keveset.

Visszamentünk az udvarra.

– Nézd, füstölnek – mutattam a táncterem nagykapunak is beillő ajtaja felé.

Odasiettünk. A gyerekek már javában lakmároztak. El is feledkeztek rólunk, az ajtóról feszítettek le néhány lécet. Bátyám odajött hozzám, kezembe nyomott egy darab kenyeret és egy szelet frissen sült szalonnát.

Majd elszédültem a szalonna szagától. Előszedték a 77toronyban készített tervrajzot, ráterítették a biliárdasztal márványára és körülvették.

– Azt hiszem, most már eleget haladtunk jobbra – mondta Kálmán –, felfelé kellene haladni.

– Még legalább két emeletet – mondta Pityám.

– Hogyhogy még kettőt? Legalább még négyet – bosszankodott Potyem. – Nem látod, hogy még mindig a földszinten vagyunk?

Sorban felfeszítgettük a táncterembe nyíló ajtókat.

– Megvan! – kiáltotta el magát Pityám. – Itt a lépcsőház!

A lépcső rozsdás vaskorlátjába kapaszkodva elindultunk felfelé. Meglepetésünkre, az ajtók és az ablakok be voltak itt is falazva. Némelyik ajtó előtt még ott állt a lábtörlő. Az emeleteket jelző számokat is leszedték, a falon hagyott nyomokról pedig csak sejteni lehetett a számok körvonalait, Pityám majdnem összeveszett velünk, azt bizonygatva, hogy éppen a nyolcadik emeleten vagyunk. Hiába mutattuk neki, hogy rajzunkon mindössze négy emelet van. Végül már azt sem tudtuk, hogy felfelé vagy lefelé megyünk.

Én örültem annak, hogy így történt, örültem, mert tudtam, ha valaki üldöz bennünket, már biztosan eltévedt, s maga sem tudja, hol van. De vajon ki üldözhet bennünket? A tanító néni, az igazgató? Nem. A tanító néni szombatonként el szokott utazni a fővárosban élő lányához. Akkor kicsoda? Azt hiszem, Sarnya az oka mindennek – morfondíroztam a lépcsőkön sántikálva. Ki kellett volna előre fizetni. Igaz, úgyis mindegy: Sarnyával mindenféleképpen 78nehéz boldogulni. Ma biztosan első dolga volt megkeresni a Kőrösieket!

Sarnya olyan volt, mint az esőgiliszta, gerinctelen, színtelen, megsemmisíthetetlen. Az egyik negyedhez sem tartozott. Csak körülszaglászta a bandákat, megelégedett néhány hulladékkal, néhány apró, jelentéktelennek tűnő újsággal. De ezek a hulladékok, jelentéktelenségek éppen elegendők voltak ahhoz, hogy a következő társasággal megteremtse a kapcsolatot, és azoktól is felszedjen néhány apróságot, s mindezt addig folytatta, amíg nem kapott valami megbízást, valami komolyabb munkát. Sarnya körülbelül olyan idős volt, mint mi, de az iskolából már kimaradt. Szeretett felnőttként viselkedni, néha már cigarettázott is. Fő foglalkozása a tetőtisztítás volt. Ezt a foglalkozást természetesen ő találta ki. Házról házra járt, és mindenkitől megkérdezte, nem kell-e letisztítani a cserepeket… Sarnyának az egymással háborúzók is egyformán adtak megbízásokat.

Ha most idecsődíti a Körösieket vagy a Kálváriaiakat, abból baj lehet. A rendőrség abban a pillanatban megszimatolja, hogy miről van szó…

– Üljünk fel a korlátra, és ereszkedjünk le – ajánlotta Potyem.

Kálmán és bátyám haladtak elöl, utánuk néhány lépcsővel Pityám fütyörészett, majd meglehetősen lemaradva Potyem és én.

– Bátyám valamelyik este mutatott egy képet, Bábel tornya volt rajta – meséltem Potyemnak. – Belülről éppen így nézhetett ki. Bátyám azt mondta, hogy hatemeletes volt.

79

– Ez sem lehet több, mint hatemeletes.

Egyre több befalazott ajtót és ablakot találtunk. A falak homokszínűek voltak, akár az én tornyaim spirálja. A falon végighúzott ujjaim apró kagylókat piszkáltak ki a cementből. Az ingem zsebébe dugtam őket. Csak úgy omlott a fal a tenyerem alatt… Egy erősebb napsugár, és…

Érdekes, a gyerekek sosem tudták megérteni, hogy éppen azért annyira maradandók a tornyaim, mert maguktól össze tudtak omlani; elég egy erősebb napsugár, és a tornyok fehér hegyei a földre, a vízbe omolva magukkal rántják az eget is… Hiába magyaráztam nekik, hogy a héja éppen úgy tud ülni a végtelen kékség közepén, mint egy kis, meleg fészekben. Hiába magyaráztam nekik, hogy nem is a homok, nem is a víz a fontos a toronyépítésnél, hanem a levegő, hogy csöpögtetéskor a homokcsöppeket nem egymáshoz, hanem a levegőhöz kell ragasztani.

– Éppen úgy érzem magam, mint amikor át akartunk mászni azokon a betoncsöveken – szakította félbe álmodozásomat Potyem.

Nagyon lemaradhattunk, mert már Pityámot sem láttuk.

– Emlékszem – mondtam –, én is majdnem benn maradtam. A cső végtelennek tűnt, egyik végén sem láttuk a lyukat, aztán meg valami dübörgést is hallottunk, és azt hittük, vizet engedtek utánunk…

Erős dübörgés rázta meg a lépcsőházat. Olyan erősen visszhangzott, hogy lehetetlen volt megállapítani, vajon lentről vagy fentről indult el. Szaladni kezdtünk. Az első kanyarban megpillantottuk a többie80ket. Kálmán nagy kalapácsával bezúzott egy frissen cementezett ablaknyílást.

– Hol maradtatok? – szólalt meg Kálmán, amikor felértünk hozzájuk. Mintha mi sem történt volna.

– Azt hittem, már sosem lesz vége – sóhajtott fel megkönnyebbülten Potyem, ahogy belesett a jó nagy lyukon.

A lépcsőházban félhomály volt, és azt hittük, már késő estére jár, de meglepetésünkre a lyukon még nappali világosság szűrődött ki. Bedobáltuk a zsákokat, és sorban beugráltunk. Ez a csőszerű lépcsőház is legalább annyira megkínzott, elcsigázott bennünket, mint a tegnapi hentesüzlet és az a piros lépcső. Barátságos, szépen berendezett szobában találtuk magunkat. Két ablaka, más-más irányban, az utcára nézett. Jóval magasabban voltunk már a gömbakácoknál… Két dívány, egy régimódi fehér rádió, egy szekrény, egy zongora volt a szobában. Zsákjaink maguktól hullottak ki kezünkből. Legszívesebben a kalapács ütötte lyukhoz ugrottam volna, hogy gyorsan befalazzam ismét. Vagy talán a szekrényt kellene odatolni? Bátyám megértette, min töröm a fejem, nekifeszítette a vállát a szekrénynek, és odanyomta a lyukhoz. A többieknek is tetszett az ötlet. Most már biztonságban éreztük magunkat. Leültünk a virágos mintájú szőnyegre. Még semmihez se mertünk hozzányúlni, csak szemünkkel vizsgálódtunk, barátkoztunk a tárgyakkal. Pihentünk, zsákjainkban rakosgattunk. A nagy kalapácsra is másképpen néztünk már, legszívesebben beleállítottuk volna a zongora tetején csillogó üres kristály vázába. Csodáltuk 81Kálmán előrelátóképességét. Mi lett volna velünk, ha nem hozza el a kalapácsot? Visszamehettünk volna a hentesüzletbe… Azt, hogy „visszafelé”, már nem is a külső világ jelentette, a külső világ mint veszély megszűnt létezni, a „visszafelét” a hentesüzlet bűze, fehér csontjai jelentették számunkra.

A gyertyám ép volt, nem tört el. A Könyvem fedőlapja kissé meggyűrődött, de nem lett semmi komolyabb baja. Beraktam őket az előtöltőssel együtt a zongora alá.

Pityám egy nagy, feketére festett facoltot húzott elő a zsákból. Potyemmal nem bírtuk levenni róla a tekintetünket. Pityám bátyja, Fütyém asztalos volt. Fütyém néha még játszott velünk, különösen ha az esők felduzzasztottak az árkokat.

Fantasztikus hajókat tudott csinálni. Az ő kalózhajói (a nénje hímezte a fekete zászlókra a fehér koponyákat) uralták az árkokat egészen az állomásig, az orruk meg volt vasalva, és mindent összezúztak, ami elébük került. Fütyém fennhatósága alatt állottak a kőlyukak is. A fekete facoltokat szintén Fütyém készítette.

Azok a coltok sokkal nagyobb becsben állottak előttünk, mint a rendes tűzfegyverek. Könnyebbek, puhábbak voltak…

Pityám a coltot bedugta a nadrágszíjába, majd egy pár gumicsizmát húzott ki a zsákból. Megdöbbenve lestük, hiszen az a csizma Fütyémé volt, Fütyém használta az árokban Gulliverként igazgatva fekete árbocos flottáját. Pityám felhúzta a csizmáját, majd ismét a zsákba nyúlt.

82

(Légy ütődött az ablaküvegnek. Mi az, itt légy is van?…)

Már tudtuk, mindannyian tudtuk, mit fog kiemelni: A VIKTÓRIÁT!!!

Örömünkben-félelmünkben könnyek gördültek végig az arcunkon. A VIKTÓRIA Fütyém kalózflottájának vezérhajója volt. A VIKTÓRIÁN elöl-hátul külön fekete zászló volt, azokra hímezték arannyal a koponyát és keresztben a két csontot. A VIKTÓRIÁN karbidágyúk voltak. A VIKTÓRIA fedélzete alatt vadgesztenyét lehetett szállítani, vadgesztenyét, üveges elefántcsontklikkert, elsőrendű télikabátgombot a gombfocizáshoz, döglött egeret…

Lábán a csizmával, övében a colttal, két tenyerén a VIKTÓRIÁVAL Pityám mozdulatlanul állt a zongora mellett, nem mosolygott, mert azt a boldogságot, amely az arcáról sugárzott, mosoly nem fejezhette volna ki… Pityám ezennel ünnepélyesen átvette Fütyémtől a kalózflotta parancsnokságát, az összes kőlyukakat, kikötőket, a kikötők vámhivatalait, ahol a közönséges paripacitrommal kevert utcaportól egészen a vadásztöltényhüvelyekig jogában állt mindent megvámolni.

Kálmán észrevétlenül elővette szájharmonikáját, és halkan elkezdte játszani:

JÁNOS BÁCSI A CSATÁBAN…

Pityám arcizmai meg sem rándultak, elnézett a fejünk felett, el messze a vizek felé, az egész utcát, a házakat is elöntő árkok vize felé…

Alkonyodott.

83

Pityámot, akár egy képet, a szó szoros értelmében ki kellett venni a rámából.

Kálmán a zongora, Potyem a szekrény felé orientálódott. Mindannyian jártunk zeneiskolába, de csak Kálmán fogta fel komolyan a muzsikálást. Két éve múlt, hogy városkánkban is megnyílt a zeneiskola. Talán egyetlen gyerek sem volt, akit nem írattak be a szülei. Mi meg, persze, mást se csináltunk, mint hónunk alatt egy-egy kottával jártuk a várost, s a falnak fordulva fűrészeltünk, fűrészeltünk, néha egész nap. Ha netalán valaki abbahagyta, igazgatónk, aki egykor sétahajókon játszott, szőrtelen rózsafavonójával a füle közé vágott.

Kálmán lefújta a fekete-fehér billentyűkről a vastag port, ráült a kis zongoraszékre, kezét felemelte, várt, várt, mint a nagy művészek szoktak, majd teljes erejéből mind a két öklével rácsapott a billentyűkre. Potyem annyira megijedt, hogy egyből beugrott a szekrénybe.

Bátyám az egyik ablaknál állt, én a másiknál. Bátyám szerint pontosan alatta kellett lennie a mozi bejáratának. Nyilván nagy tolongás volt a plakátok körül…

Hátratett kézzel én a városháza tornyát kémleltem. Milyen közel volt, szépen ki lehetett volna feszíteni egy kötelet a két épület között. Mintha örökké ott éltem volna, abban a szobában…

Pityám lefeküdt a díványra, hasára tette a VIKTÓRIÁT, és elaludt.

Elúszott.

84

Bátyám sakktáblát vett elő a zsákjából, és nekifeküdtek Kálmánnal játszani.

Felcsaptam a rádiót. Valami idegen állomásra volt beigazítva.

– Orosz adó – mondta bátyám.

Levetkőztem, ruhámat szépen összehajtogatva a székre tettem, majd a Könyvvel a kezemben lefeküdtem a másik díványra. Álmomban még egyszer megtettem az utat a hentesüzlettől otthont nyújtó szobánkig. A kampókon a csontvázak között megpillantottam az óra fehér kerekeit.

Amikor felijedtem, még mindig nagyon fáradtnak éreztem magam. Ujjaim hegyétől valami zsibbadás indult el, s bebarangolta egész testemet. Mintha végtagjaim egyenként lehullottak volna, nem éreztem őket, csak azt a távolságot éreztem, amely a messzi végtag s testem közé nyomult és némi fájdalmat ujjaimban, mintha hangyabolyba lógattam volna őket.

Testem megkettőződött, egyik nehéz ólomként ott maradt zsibbadtan az ágyon, a másik pedig lebegni kezdett.

A szoba langyos vízzel telt meg, s a víz alig észlelhetően felemelt, elvitt az ágyról. Magam sem tudom, meddig ringatott, és azt sem tudom, hogy e ringatás az álom melyik szakaszán, az ébredésnél vagy egy mélyebb álomba való zuhanásnál történt. Éppen ilyen lehet az ólomkatonák álma, ébredése is. Puhán álmodnak, s reggel meggörbülve, megolvadva ébrednek, elvesztve harcos, katonás külsőjüket, hogy valami polip-lényként folytassák életüket.

85

Ha már egyszer alakot változtattak, többé nem volt megállás, többé nem volt nyugalom. Az alakváltoztatás végtelennek bizonyult. Naponta a kályha közelében felejtettem, vagy egyenesen a tűzhely sütőjébe vezényeltem katonáimat. S mindez azért történt, hogy valahogy visszanyerjék eredeti formájukat, katona voltukat. Ehelyett, persze, mindinkább az amőba mikroszkópfelvételére emlékeztettek. Ez az állandó alakváltoztatás, formálódás volt az ólomkatonák élete. Azt, hogy ólomkatonákról van szó, már csak a gazdájuk tudta, más csak alaktalan ólomdarabokat látott bennük. Természetesen, egy alaktalan ólomdarabka is kincsszámba ment: komoly cseréket lehetett lebonyolítani vele; kaptam érte már kongói bélyegeket is. De a volt tulajdonos szeme még a horgászboton, a folyó vizébe pottyanó, piramisformára kalapált ólomdarabkában is volt katonáját látja. Az alakváltozás legtöbbször a katona rangjának változását is jelentette, attól függően, hogyan alakult a külseje. Ha szépen megnyúlt, ha puskája golyószóróvá vastagodott, ha arckifejezése hősies elszántságot sugárzott, közkatonából egyenesen tábornokká léptettük elő, ha viszont összetöpörödött, akár egy aszalt szilva, tábornokot is képesek voltunk káplárrá lefokozni.

Igaz, legnagyobb ütközeteimet tulajdonképpen nem is ólomkatonák vezényelték. A döntő ütközetben egy kis lila ablakos pléhdobozkában fekvő ólomszobrocska, ólom Szűz Mária vezényelte hadseregemet Gukcsi és Pityám ludijai ellen.

Nagyanyám almáriumában bukkantam rá. Az almá86riumfiókok mindig a leggazdagabb, feneketlen bányák közé tartoztak. Az évek során számtalan réteg rakódott le bennük, s éppen ezért szinte lehetetlen volt kihúzni őket. Még háború előtti májpástétom-konzerv is előkerült belőlük. Az ólom Szűz Mária burájában mintha titokzatos fényforrás lett volna elrejtve, amely előbb az imára kulcsolt kezű szobrot, aztán pedig, az ablakon keresztül, minket festett be lilás fényével. Ennek a titokzatos fénynek köszönhetem, hogy a fiók ujjnyi résén belesve felfedeztem. Két esernyődróttal picéztem ki a titokzatos tárgyat. Szerencsére jól be volt zárva, és nem esett ki dobozkájából. Később Zökéhez került, de akkor már elromlott a szépen kattanó kis zár, és a szobor minden pillanatban kieshetett.

Egyik ütközet után Gukcsiék bevallották, hogy keleti uralkodónőnek nézték a lila ablak mögötti szobrocskát. Egy kis dombon helyeztem el a vezérkart, s lila fény esett hadseregemre, amelynek kötelékében, többek között ludi, ólomkatona, leheletfinom karácsonyfadísz és sakkfigura is szolgált.

A ludi utcánk különös találmánya volt: tíz centiméternyi, gömbölyű fadarab, szép kelmedarabba csavarva, középen elkötve.

Mondom, a lila fénytől meghátráltak Gukcsiék katonái.

Abban az almáriumfiókban találtam azt a darabka gyertyát is, amelyet ludinak öltöztettem, s amellyel később szintén megnyertem egy sorsdöntő ütközetet. Az is világított. Hogy a gyertya fehér teste világít, a templomban már előbb is tapasztaltam.

87

A templom akkor a legszebb, amikor még takarítják, díszítik az apácák – amikor az oltár márványlapjaira felrakják a méteres gyertyaszálakat. Nem gyújtják meg őket, s mégis világítanak. Nincs szebb a fehér gyertyaszálnál!

Szerettem gyertyát enni – ki ne szeretett volna!

Ám egyszer, amikor az üres templomban felmásztunk a kis oltárra (ahová a betlehemet szokták felrakni), a gyertyaerdő mögött (ahol az aranyholminak kellett volna lennie) egy nagy rozsdás patkányfogót pillantottunk meg. Akkor mesélték, hogy a patkányok, a templom kiéhezett patkányai is szeretik a gyertyát, s hogy képesek egy egész szálat is felfalni. Nem féltünk a patkánytól, természetesnek vettük, hogy a templomhajó fenekében patkányok mászkálnak, mint ahogy természetesnek vettük, hogy a templom tornyában denevérek lógnak lefelé sorban a poros gerendákról: éppen ezért voltak az apácák olyan tiszták, a méteres gyertyaszálak olyan áttetszőek, az aranyholmi oly csillogó.

Hét centiméternyi lehetett az a fehér gyertyaszál, amelyet kiemeltem az almárium fiókjából, és ludinak öltöztettem. Eredetileg csak közönséges török janicsárnak szántam, de amikor egyre nagyobb veszteségek értek, meggyújtottam fekete kontyát. Az ellenség megzavarodott, képtelen volt ennél meglepőbb dolgot produkálni, hiába voltak nagyobbak karbidágyúi, meghátrált. De ezzel még korántsem volt elintézve az ügy. Későn jutott eszembe, hogy a gyertya-harcost el kellene oltanom. Miközben lángcsákójában gyönyörködtünk, váratlanul lángra kapott se88lyemruhája, és pillanatok alatt meztelen állt előttünk a gyertya. Szerencsére, az ellenség úgy meglepődött, hogy nem vezényelte csapatát ellentámadásba.

A szoba meleg vizében lebegve talán ismét elaludtam, nem tudom.

Néha a folyóban is képződnek hasonló meleg hullámok, sávok, néha egész tavak. Igen, többször is megtörtént, hogy a porondok között ilyen meleg tavakra bukkantam. Talán meleg források táplálták őket. Ha meséltem róluk a gyerekeknek, mindig kinevettek, hiszen valóban jobban ismerték a folyót, mint a tenyerüket, mert éppen a folyó miatt nem maradt még annyi idejük sem, hogy a tenyerükbe pillantsanak. Olyankor egész nap ott lebegtem a porondok között. Az ég forró tavam tükörképe volt, mély, végtelen labirintus, a boldogság forró labirintusa, amibe csak néha tévedt egy-egy galamb vagy partifecske. Bőröm átázott, kifőtt.

A forró tavak partján sokkal könnyebb és egyben sokkal nehezebb is csöpögtetni, mert a víz pillanatok alatt elpárolog a homokból.

A vár, különben, nem a csöpögtetés befejezésével készült el, csak akkor nyilvánítottuk késznek, ha a homok megszáradt, fehérré, bársonyossá lett. A forró tavak partján az utolsó csöpp lehullásával a vár is készen állt, bársonyos érintése lett, mintha már egész délelőtt perzselte volna a nap. A rezgő ujjhegyről, körömről aláhulló homoksörét esés közben párologni kezdett, és ahogy az előző söréthez ragadt, már ki is száradt, alig láthatóan omlani, porladni kezdett. De a sörétnek csak egy vékony, külső rétege porladt.

89

A porladás a csöpögtetés legnagyobb titkai közé tartozik, és mindenféleképpen egyik legnagyobb varázsa is. Porladás és porladás, omlás és omlás között senki sem tudott különbséget tenni, pedig az első omlásnak, porladásnak semmi köze a másodikhoz, amikor már ugyanis szétporlad, összeomlik a vár. Az elsőnél a homoksörét belseje még nedves, szilárd, csak külseje lesz bársonyossá, mintha porcukorban hempergettük volna, a másodiknál a belső szilárdság megszűnik, s a vár néhány marék száraz homokká folyik szét. S amit valóban senki sem tudott: a forró tavak partján csöpögtetett vár belseje is száraz, bársonyos és nem nyirkos. Mert, kivéve a késő őszi homokvárakat, minden homokvár belseje langyos, meleg, akár a fészek, de csak a forró tavak partján csöpögtetetteké száraz, bársonyos, és belső termeinek falán, oszlopain nem csorog a víz, padlóján nincsenek tócsák. Tehát attól sem kell tartani, hogy behúzódnak a békák. A forró homokvár rövidebb életű, de mit számít az, amikor mindössze néhány perc alatt újat emelhetünk! Ha nagyobb várról van szó, akkor pedig különben is egybeesik az építés időszaka a bennlakás időszakával, mert hiszen csak építés közben kell annyira lehajolni, mellé feküdni, hogy szinte belékerül, szinte belecsúszik az ember, csak építés közben hagyja benn egyik kezét néha egész napra is. A homokvár építőjének ujjai kifinomulnak, mint a vakoké. Öt ujjunk (a másik öttel csöpögtetünk) a vár lakója, öt ujjunk ismeri csak a titkos lépcsőket, ajtókat, a titkos cellákat, termeket. Csak öt ujjunk érintheti a kincstárban felhalmozott értékeket, csak 90öt ujjunk nézhet ki a vár ablakain, ki a folyóra, a túlsó part szödörbokraira.

A forró tavaknál nemcsak a vár, hanem a levegő és a víz is olyan bársonyos érintésű. Ha lebegés közben halak, békák, rákok érnek lábodhoz, úgy érzed, bársonyszalagot húznak el melletted, bársonyszalaggal legyintenek meg.

Bátyám és Kálmán a sakktábla fölé könyökölve aludtak, ringtak a hullámokon. A tábla fekete-fehér kockái a hullámzó víz alatt megnyúltak, sokszorozódtak, úgy tűnt, az egész fenék fekete-fehér kockával van kirakva, úgy tűnt, mindannyian egy mozgó, hullámzó fekete-fehér szőnyegen járunk, repülünk, akár a sakkfigurák, amelyek szintén a vízben hajladoztak. Sötét volt, habár az ablakok előtt, valahol lent, világított egy égő. Kálmán csak a Jenei felőli villanykarókról lőtte le az égőket. Felemeltem a zsákomat, és lassan, vigyázva belenyúltam.

Azon a délutánon, amikor a szél kitépte a függönyt, éppen a szobor körüli bukszusbokrok alatt játszottam. Egyelőre még nem volt veszélyben zöld sátorom; a bukszuslomb talán a legerősebb, legsűrűbb lombok egyike. Előbb csak beborult, váratlanul besötétedett, majd a szél recsegtetni kezdte az ágakat, mint a vészharangot, szúrós vadgesztenyékkel kongatva a patinás szobor nagy, zöld csíkos testét. Onnan, alulról, úgy tűnt, hogy a bronzszakállas Jézus villog, csapkod, ostorozza városkánk csendes, szorgos embereit, éppen azért, mert csendesek, szorgosak.

Nem az első eset volt, hogy nyitva felejtették az ablakot, mégsem sejtettem, mi vár rám.

91

Mérges, tüzes nyelvként türemlett ki a nehéz selyem az egyik ablakon, amikor zuhogni kezdett az eső, lassan elnehezült, még néhányszor súlyosat csapott, s egyszer csak mit láttam: az óriási függöny repült egyenesen felém. Lángoló madárként nekicsapódott a szobornak. Sokáig birkóztak; a tüzet okádó sárkánnyal birkózhatnak így. Rácsavarodott a szoborra, majd ismét eltakarta felettem a feketén morajló égboltot. Közelről éreztem a madár nedves illatát, tollszagát. Tudtam, nem szabad tétlenkednem, de fél óra is eltelt, mire meg mertem moccanni. Állandóan az ablakot kerestem, hátha ott lóg még mindig a függöny, és én a villámok által hímzett eget néztem függönynek.

Az ablak üresen tátongott.

Felnyúltam az ágak között, belecsimpaszkodtam a vastag selyembe, és lassan, centiméterenként, húzni kezdtem magamhoz. Féltem, magamra találom rántani a szobrot, féltem, el találom szakítani a drága selymet. Minden motívumát, minden szálát ismertem, tudtam fejből, és ujjaimmal minden centiméternél éreztem a páva testét, a napsugarak rezgő tűszúrását, az erős trópusi virágok húsos, poros torkú szirmait.

Fogalmam sincs, meddig tarthatott a birkózás a nedves függönnyel. Mire magam alá gyömöszöltem, én is teljesen átáztam. Most, hogy már az enyém lett, még jobban féltem; féltettem a csodás zsákmányt. Az enyém volt, az enyém a függöny!

Lázasan vacogtam. Belegöngyöltem magam a színes, 92vizes kelmébe, mert éreztem, elájulok, s gondoltam, így senki sem veheti el tőlem.

Több mint egy hétig beteg voltam, s betegségemet még csak fokozta az, hogy fogalmam sem volt, mi történt a függönnyel, a függönyömmel. Senkit sem mertem kérdezni felőle, féltem, a legjelentéktelenebb utalás is elárul, s akkor kész minden.

Mire felépültem, a függöny természetesen nem volt sehol sem. Kicsit megnyugtatott, hogy az ablak még mindig üresen tátongott. Sokáig hiába nyomoztam utána, míg végül Sarnyám el nem árulta, hogy a Postakertiek az utóbbi időben gyanús hadmozdulatokat végeztek a népkert villája körül. Mindent tüzetesen átkutattam: a fenyőfákat, a nádast, a nádas szigetét. Hiába. Végül a villa egykori tulajdonosának emelt emlékmű előtti mély kút poros fenekén mégis ráakadtam kissé már megviselt függönyömre. Most már csak ki kellett várni a megfelelő időpontot, lehetőleg éjszakát, amikor felhozom a kútból, és új rejtekhelyre viszem.

Kifejtettem a szobor márványtalapzatát, és egy kis résen feldugtam az üres szoborba.

Barátaim nem értették, miért nem vagyok hajlandó eltávolodni a szobor környékéről. Abban az időben a gesztenyefákon kezdtünk játszani, nagy fészkeket építettünk, s ez nekem nagyon megfelelt. A gesztenyefákról állandóan szemmel tarthattam a Jézus szíve-szobrot, amelyben a nehéz selyemfüggönyt elrejtettem: a szobor szeme színesen csillogott, száján néha mintha láng csapott volna ki; a szobor nekem az élő embernél is élőbb volt.

93

Kihúztam a zsákból a függönyt, és feltettem az ablakra. A külső fény lángra lobbantotta.


A páva éles rikoltására Kálmán felkapta puskáját.


Reggel a nyitva felejtett rádió füttyjelei ijesztettek fel bennünket.

Frissek voltunk, mint az erdei vadak.

Ahogy talpra ugrottunk, mindjárt éreztük, csak most pihentük ki igazán az előkészületek és a behatolás fáradalmait: a kaland csak ezután kezdődik.

Nagy volt a sürgés-forgás a szobában, mindenki dolgozott, pakolt, készülődött. Potyem, aki a szekrényben aludt, reggeli tornáját végezte. Kálmán és bátyám az ablaknál tervrajzunkról próbálták megállapítani, hol is vagyunk, mennyit is kell még megtennünk. Mi is odamentünk hozzájuk. Az utcán emberek siettek a kilencórai misére.

Bátyám szerint tulajdonképpen már meg is érkeztünk; a padlás, a moziterem melletti padlás, pontosan a fejünk fölött van, csak valahogy fel kell jutni, meg kell találni a feljárót. Kálmán nem osztotta bátyám véleményét, ő úgy gondolta, hogy még komoly munka vár ránk, végtelen út áll előttünk – akármerre is indulunk.

Az éjszaka is sakkozás közben erről vitatkoztak. Mind a ketten a helyszínen szerettek volna már lenni. A női szereplőről is beszélgettek…

Mielőtt elindultunk, Pityám egy hosszú rézrúdból s a függönyből zászlót csinált, és ünnepélyesen a kezembe nyomta. Az, hogy nem hagyták ott az abla94kon, hanem zászlót csináltak a függönyből, s még inkább az, hogy engem választottak zászlósuknak, megnyugtatott.


Zászlónkon most a kénsárga szín dominált…


Félretoltuk a szekrényt és kimásztunk. Két-három emelet után valóban megtaláltuk a padlás feljáróját, még nyitva is volt az ajtaja, mintha csak vártak volna bennünket. Még sohasem láttam olyan hosszú létrát. Felfelé kapaszkodva a cirkuszban éreztük magunkat.

Tehát bátyámnak volt igaza, habár, amikor felértünk, fogalmunk sem volt, hol vagyunk. Szuroksötétben tapogatóztunk. Tudtuk, még legalább fél nap van előttünk, és ha rágondolunk, hogy ezt a fél napot olyan sötétben kell eltöltenünk, beleborsódzott a hátunk.

Néhány tétova lépés után talpam rögtön megérezte a polyvás sárral tapasztott padlás melegségét.

Kálmán felkattintotta a lámpáját. Sűrű erdő, gerendaerdő közepén álltunk. A lámpa fényét már az első gerenda felfogta, úgyhogy mindenkinek elő kellett szednie lámpáját, gyertyáját. Kissé világosabb lett, viszont így mind a két kezünk le volt foglalva, és ez jóval meglassította mozgásunkat. A legnagyobb baj mégis az volt, hogy mindenki csak a saját gyertyáját figyelte, saját gyertyájának a lángjára ügyelt, nehogy elaludjon, s közben a többiekről megfeledkezett. Mire ez tudatosodott bennünk, már késő volt.

Hosszú órákig mást se csináltunk, mint egyenként 95kerülgettük az egyforma gerendákat. Ha meg is pillantottuk egymás gyertyafényét, nem mertünk kiáltani.

Nem tudom, miért, de ez a gerendaerdő a számháborúzást juttatta eszembe, az Adorján melletti gyertyánerdő nagy számháborúzásait. Talán azért, mert a számháborúzásban is csak fától fáig haladhattunk.

Mint felderítők számháborúztunk, de már az első háborútól megrettentek vezetőink. Túlságosan beleéltük magunkat – ahogy ők mondták. Először is, az ütközet nagyon elhúzódott. Reggel kezdtük, és este fejeződött be. A néhány kilométernyi gyertyánerdő két széléről indultunk egymás felé, lassan, fától fáig…

Gyertyám felére fogyott, de mintha egy lépést sem tettem volna, ugyanazok a poros gerendák vettek körül, egyre szorosabban. Éppen csak annyi helyem volt, hogy a zászlót a magasba emeljem.

Nincs szörnyűbb, mint éjszaka eltévedni az erdőben. Illetve csak egy dolog szörnyűbb: gerendaerdőben eltévedni. Mert a gerendaerdőben sem ijesztő, sem biztató neszeket nem hall az ember, mert a gerendaerdőben nincsenek vadak…

Sietni kezdtem, szaladni próbáltam, de elvágódtam, gyertyám elgurult, és kialudt a porban. Fejemet teljes erővel belevágtam egy gerenda élébe. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire észhez tértem. Úgy éreztem magam, mint a hentes cégtáblájára festett bika. Hosszasan keresgéltem négykézláb a gyertyát. Amikor végre megtaláltam, beletettem a zsákomba 96és leültem. Negyed órája üldögéltem ott a porban, amikor Pityám bukdácsoló alakját pillantottam meg. Jelt adtam neki. Odatámolygott, a homloka véres volt. Pityám köztudomásúan rövidlátó volt, de nem akarta beismerni, nem akart szemüveget viselni.

– Jól kifogott rajtunk ez az erdő – mondtam, s leültettem Pityámot magam mellé. Zsebkendőmmel megtörölgettem a homlokát. Két helyen is felrepedt a bőre, a vér a szemébe csorgott. Szótlanul ültünk, miközben én a zászló selymét tisztogattam.

Potyem, mint valami nagy rovar, négykézláb közeledett.

– Elvesztettem a zsákomat – mondta, ahogy odaért.

– A kard! – kiáltottam fel.

Talán éppen kiáltásomnak köszönhettük, hogy fél óra múlva már együtt voltunk ismét mindannyian.

– Egy pillanatnyi vesztegetni való időnk sincs – mondta bátyám.

– Még majd elkésünk – bosszankodott Kálmán.

– Fogódzkodjatok egymásba – parancsolt ránk bátyám.

Elkérte Kálmán lámpáját is, sajátját kabátja gombjára akasztotta, és gyors, határozott léptekkel elindult.

Magasra emelt zászlóval követtük. Többször megállt, hogy ellenőrizze, mindannyian ott vagyunk-e, nem maradt-e le valaki. Az ő homlokán is nagy, kék dudorok éktelenkedtek. Kabátjáról ítélve ő is elvágódhatott néhányszor a porban.

97

Kálmán, csak ő úszta meg minden sérülés nélkül, fogott egy denevért, ott cincogott a zsákjában.

Már éppen szólni akartam, álljunk meg, hagyjuk abba az egészet, hiába minden erőfeszítés, az erdő kifogott rajtunk, amikor balról halk morajlást hallottunk.

Földbe gyökerezett a lábunk. Annyira porosak voltunk, hogy már nemigen különbözhettünk azoktól az átkozott gerendáktól.

– A mozi! – mondta Potyem. Két kurta szavában benne volt egész utunk; öröm és félelem keveredett benne.

– Talán csak nem késtünk el – esett kétségbe Pityám.

– A mozi… – ismételtem magamban, és behunytam a szemem.

– Megérkeztünk – mondta Kálmán.

– Többet egy szót se – sziszegte felénk bátyám, és ott hagyva bennünket, a zaj felé sietett.

– Üljetek le – nyugtatott meg bennünket Kálmán. Leültünk. Pityám, lába között tartva a zsákot, áthajolt hozzám.

– Azt hiszem, eltört a VIKTÓRIA főárboca.

– Ne bolondozz! – súgtam neki.

– Gyertek – hallatszott Kálmán hangja.

Pityámot és Potyemot úgy kellett felsegíteni.

Két méter magas, meszelt zsákvászon-falhoz értünk. A vászon pórusain, mint apró szentjánosbogarak, átszűrődött a fény. Kálmán és bátyám táncolni kezdtek örömükben. Mi nem tudtuk mire vélni a dolgot, tétlenül álltunk a válaszfal előtt. A moraj megret98tentett bennünket. Látszott, hogy bátyámon kívül, aki a legidősebb volt közöttünk, senki sem tudta pontosan, mi is az, hogy: mozi.

– Kinél van a zsilett? – kérdezte bátyám nagy komolyan, mintha legalábbis valami bonyolult operációhoz készülődne. Kálmán odaadta neki a zsilettet. Bátyám letérdelt, és három centiméternyi nyílást hasított a vásznon. Lélegzet-visszafojtva figyeltük minden rezdülését, úgy éreztük, dobhártyánkat hasítja a csillogó pengével. Amikor kész volt, visszaadta a zsilettet, mutatóujjával széthúzta a vágást, rátapasztotta a szemét, és többé meg sem mozdult. Kálmán is rést vágott magának, Pityám is, Potyem is.


Nem mertem közel hajolni a vászonfalhoz, féltem, ráesek, és a mögötte morajló feneketlen űrbe zuhanok, féltem, kiejtem a zsilettet.

Erős taps hallatszott. Most már én is kíváncsi lettem. Leültem a földre, és bátyám lába között egy kis rést hasítottam.

Még sohasem láttam akkora termet, annyi embert egy rakáson, mint ott lenn. Ott volt a sánta órás is… Mindjárt felismertem az igazgatót.

Ismét tapsoltak. A hatalmas, fehérre meszelt vászon előtt, tőlem néhány méterrel jobbra, megjelent Pece frakkba öltözött, üvegszemű apja. Többször meghajolt, mondott néhány szót, de nem értettem. Ismét tapsoltak. Hosszú, fehér selyemsál volt a nyaka körül. Meghajolt néhányszor, majd eltűnt.

Ezek az emberek valóban mind itt élnek városkánkban? Nem valami másik égitestről szállították ide 99őket? Az igazgatón és az óráson kívül még csak a plébánost és a bolgár kertészt ismertem fel, de a többiek is mintha valahogy ismerősek lettek volna, csak olyan furcsának tűnt, hogy mindenki meg volt borotválkozva, hogy mindenkinek csillogott a haja. Különös volt a tartásuk, mintha vasabroncsba lettek volna szorítva, mégis mindenki tátogott, mutogatott, mint a süketnémák. Úgy nézett ki a terem, mint a Tisza holtága, amikor hirtelen visszamegy a víz, és a sárban ott marad a temérdek hal, béka…

Nagyon fájt a fejem, szédültem.

Hirtelen elsötétedett. Először azt hittem, csak az én szemem előtt, de akkor a fehérre meszelt nagy vászon megvilágosodott, majdnem lángra kapott, és forogni kezdett, mint egy ringlispil: hosszúkás szürke foltok ugráltak, lebegtek rajta.

– A Nyilas Misi – ujjongott Pityám.

Valóban, azok a szürke foltok emberek voltak, az, ott a közepén, minden bizonnyal Nyilas Misi.

Nyilas Misinek hosszúkás, majdnem egyméteres feje volt.

Kidülledt a szemem, éreztem, az én fejem is megnyúlik… Képtelen voltam tovább nézni, poros tenyerembe rejtettem arcomat és sírtam. Életemben sosem ültem ringlispilen, már a bolondkocsin is rosszul lettem. Nem mertem még egyszer belesni. A gyerekek meg sem mozdultak, talán nem is lélegeztek.

Előkerestem a gyertyámat, de nem gyújtottam meg, csak szorongattam, beleharaptam.

Felálltam, és a porban magam után húzva a zászlót, 100eltámolyogtam a vibráló, szédítő vászonfaltól. Mire hazaérek, már biztosan vár apám levele! Mint egy biliárdgolyó, puhán ütődtem egyik gerendától a másikhoz. A vastag por közben mintha gumival vonta volna be őket, nem kellett semmit sem csinálnom, csak el kellett indulnom, csak az első lépést kellett megtennem, aztán már egyik gerenda átadott a másiknak, akár az állomás melletti rönkök Gusztikát, s teljesen elfogyasztottak, megőröltek…

A vasútállomásnál mindig rengeteg szállításra váró rönk volt. A cigányok leszedték a rönk héját, és a rönk fehér lett, kemény, mint a márvány. Szerettünk a rönkhegyeken játszani, szaladgálni. Ám egyszer, éppen Gusztika, Gulyás hatéves öccse volt a hegy tetején, amikor a rönkhegy elindult, és elnyelte Gusztikát. Hiába kerestük, keresték az emberek azután, ahogy elhalt a vastag rönkök moraja, Gusztika többé nem volt sehol…

Beesett az óra fehér fogaskerekei közé. De ezek a fogaskerekek bársonnyal voltak bevonva, aprók voltak, mint a homokszem.

Nem tudtam, mennyi idő telt el, néhány óra vagy néhány nap, amikor végre megtaláltam a feljárót. De ez a feljáró egyáltalán nem hasonlított arra, amelyiken felkapaszkodtunk. Hogy is mondjam, ez a feljáró melegebb volt, mintha éppen ebben a feljáróban váltakoztak volna az évszakok, éppen itt fordultak volna melegebbre. Fokról fokra rakva lábaimat, mind jobban elöntött a melegség, a nyár vakító világossága, illata, zsongása. Nagyon közel éreztem a folyót.

101

A Kokorev ház gondozott kis parkjában voltam. A kertész ollójának csattogása ébresztett fel. Illedelmesen köszöntöttük egymást a kertésszel. A nyári napfény egyetlen érintése begyógyította sebeimet, fejem visszakapta eredeti formáját, az erős zöld levelek nagy porseprűként tisztították le ruhámat. A kertész lehajolt, ollójával egy, számomra addig ismeretlen, különös virágot vágott le, és felém nyújtotta.

– Tessék, tessék, vigye be Zöldikének – mondta, és a virággal egy több szárnyú, félig nyitott üvegajtó felé mutatott.

Elvettem, megköszöntem a virágot. Ollója ismét csattogni kezdett.

Érzékszerveim nem tudtak betelni a friss hangok, színek özönével. Valami tompa álomból, ájulásból ébredtem. Zászlóm, zsákom elmaradt valahol.

Könnyű léptekkel, szinte ugrálva mentem be a kitárt ajtón, de megtorpantam, ijedten meredtem magam elé: a szobának nem volt küszöbe, a fűszőnyeg benn is folytatódott. Éppen velem egyidejűleg érkezett egy mohás páncélú teknőc is. Mennyezete sem volt a szobának, kintről egy magas szomorúfűz majdnem a lábamig lógatta hosszú, zöld haját.

Fehér kötényes fiatal lány jött felém.

– Parancsol tejeskávét? – kérdezte természetes hangon, mint ahogy régi ismerőseikkel beszélgetnek az emberek.

Zavaromban talán bólinthattam, mert már ott is volt a kávé a szoba közepén álló, szalmából font asztalkán. A lány nem távozott, ott maradt karba tett kéz102zel mellettem, látszott, nemigen van alkalma kibeszélgetnie magát.

– Zádor lement a folyóra. Nagyon magabiztos volt, azt mondta, addig, amíg nem jön, ne készítsünk semmit ebédre, azt mondta, akármi történjék is, hal lesz az ebéd. Most várunk. Jót nevetnénk, ha semmit sem sikerülne fognia. Aztán majd kapkod, mint a ménkű. Ha vadászni megy, akkor is mindig így csinál… Nem, nem meleg, egész nyugodtan ihatja már…

Fogalmam sem volt, ki is lehet Zádor (talán a szakács), de azért beszélgetésbe elegyedtem a lánykával. Már nagyon régen volt alkalmam beszélgetni – csak úgy…

– Különben szokott Zádor fogni?

– Hahaha… durbincsot…

– És a durbincsot is el szokták készíteni?

– Ó, dehogy…

Magam alá húztam a széket, gondoltam, most már eléggé összebarátkoztam a lánykával, elfogyasztottam a reggelimet, de amikor le akartam ülni, a kötényes lányka elsikította magát. Csak akkor pillantottam a szalmából font székre:

a nagy zöld pettyes kalap volt rajta!

Elborította az egész széket, az én szememben elborította az egész szobát, mint a park itt, a szobában is folytatódó, apró mezei virággal teli pázsitja: a pázsit volt az a kalap, mert a női kalap (hová lett az én fejemről a bordő női kalap?) végtelenné tud nőni.

Olyan ritkán történik meg velünk, hogy váratlanul kifutunk egy szép, virágos mezőre…

Illedelmesen bocsánatot kértem, kezembe vettem a 103kalapot, a virágot, és mintha valami sürgős dolgom lett volna, benyitottam az első ajtón. Amikor egyedül maradtam, akkor döbbentem rá, mit is szorongatok a markomban: egyik szélénél fogva felvettem, és magammal vittem az egész mezőt… Ott a folyó partján is mennyire féltem, elviszi a szél – el is vitte, és most hozom vissza, keresem, hogy átadjam neki, hogy a fejére helyezzem.

A szobában, ahova jutottam – ó, hányadik szoba volt már az; vagy egyszer már végigmentem ezeken a szobákon? – nem volt senki. Kissé zavarba jöttem, féltem, kinyílik valamelyik ajtó, mert számtalan ajtó volt azon a szobán is, bejön valaki, meglátja, mit szorongatok a kezemben, és rám kiált: ellopta a mezőt! Hova is tehetném – tépelődtem. Talán fel a szekrény sarkára, talán a zongorára?

– A zongora! – kiáltottam örömömben.

És ott a váza is rajta, a váza, amelybe Kálmán nagy kalapácsát akartuk tenni! A fehér rádió! És a két dívány! Odaszaladtam a falhoz, ahol a lyukat ütöttük, de a rózsás tapétán még karcolást sem találtam. Egy nagy, régimódi fényképet vettem észre azon a részen. Félre is toltam, nem éppen mögötte tátong-e az a nagy lyuk. De nem, a kép mögött is érintetlen volt a tapéta. Amikor már beletörődtem, hogy nem találhatom meg a lyukat, akkor vettem jobban szemügyre az aranykeretes fényképet. Amikor mi is ott laktunk abban a szobában, pontosan emlékeztem, egyetlenegy kép sem volt a falon.

Kokorev felesége!

Mondom, a felvétel nagyon régi lehetett, de egy ár104nyalattal sem különbözött attól a nőtől, akit utoljára láttam a folyón.

Deszkapalánk előtt állt. Haját akkor is arcába csapta a szél, a fény felé emelte fejét akkor is, és várta, hogy a pajkos tincsek maguktól lehulljanak. Régimódi fürdőruha volt rajta. Törékeny termete, látszott akkor is, legyőzi a világot. Széttárt karjai késekkel voltak körülrajzolva. A kép bal sarkában látszott a közönség egy része. Mosolyukról le lehetett olvasni, ha kellett volna, szívesen odaállnak a helyére.

Az arcok tükrében Kokorev után kutattam, de csak a fenyőfányi szemöldököket sejtettem. Egyáltalán, lehet-e látni azoktól a szemöldököktől – tűnődtem. Vagy pontosabb valamire hallgatott, mint a szeme? Ha jól láttam, a mosolyokban volt valami a halálra ítéltek mosolyából, nem is mosolyából, arcuk túlvilági ragyogásából…

Nem bírtam tovább nézni a képet, feltéptem a következő ajtót. Nehéz volna eldönteni, melyikünk lepődött meg jobban. Néhány perc leforgása alatt már a harmadik találkozásom volt vele. Harmadik? Honnan tudhatnám, hogy a harmadik, és nem a századik, vagy éppen az első? Semmi különbség sem volt a kalap, a virágos, mezőnyi kalap tulajdonosa és a fénykép nagy késekkel körülszurkált, felemelt kezű, régimódi fürdőruhás nője között. Mindez csak akkor bizonyosodott be igazán, amikor őt magát megpillantottam. Ha tovább rohantam volna, a következő szobában is biztosan vele találkozom…

A szoba közepén guggolt, tenyeréből etette a mohás 105páncélú teknőcöt. Nem értettem, hogy és mikor ért oda előttem, amikor egyszerre jöttünk be a kertből. Felegyenesedett, oda akart ugrani hozzám, hogy elvegye kezemből a kalapját, de amikor meglátta, hogy a kalappal együtt egy szál különös virágot is nyújtok felé (talán az ő kedvenc virágát), előbb zavarba jött, nem tudta, mit tegyen, majd megjelent arcán az a mosoly, amellyel néhány pillanattal előbb a másik szobában találkoztam: úgy, éppen úgy várta a virágot, mint Kokorev késeit.

Fejére tettem a kalapot. A városháza padlásán láttam egy koronázási jelenetet ábrázoló festményt…

A postakert mellett volt városkánk egyetlen női kalapszalonja. Ezt a szót, hogy kalapszalon, városkánkban talán senki sem ejtette ki. Mégis, a bolt valahogy ment, sőt, talán éppen elszigetelt helyzetének köszönhető, hogy ha ott, abban a kis szalonban (mindössze egy kirakatból állt az egész) elkészítettek valamilyen kalapot, az olyan különös, csodálatos lett, mint a Kokorev feleségének a kalapja.

De, hogy ezt felfedezzük, ahhoz Párizsból kellett jönnie valakinek.

A színház kalapjait is abban a szalonban készítették…

A virágért nyújtotta a kezét. Kisujján, az áttetsző, zöld gyűrűben megpillantottam az óra finom kerekeit.

– Mindig voltak bútorok… mindig ezek a bútorok voltak ebben a szobában? – kérdeztem elámulva.

– Ó, dehogy – nevette el magát –, úgy keverjük a bútorokat, szinte naponta, mint a kártyákat. Ma 106reggel húztuk be ide Zádorral ezeket a bútorokat. Zádor elment horgászni… Hal lesz ebédre…

– Nem voltak ezek az ablakok befalazva?

– Nincs kizárva. Zádorral néha be szoktuk falazni az ablakokat, de mindig csak egy napra, mert azután szörnyen megkívánja az ember a napot. Maga, fiatalember, nem így van vele?

– De, de – dadogtam csodálkozva.

– De ha nem tudná, egy nap, és máris dohos minden. Mondom én Igornak, ideje lenne már eladnunk ezt a régi házat. Nem győzzük vásárolni a tapétát meg a parfümöt.

– Igor bácsi idehaza van? – próbáltam naiv módon tudakozódni, hátha végül mégis sikerül legalább valamit a helyére rakni.

– Éppen elromlott az autója, biztosan azt javítja. Már nagyon régen ígérgeti, hogy egyszer rendbe szedi a kocsit, és hazaugrunk Párizsba. Már lassan tíz éve lesz, hogy nem voltam otthon.

– A kertben javítja? – puhatolóztam tovább.

– Dehogy – nevetett –, a hátsó udvarban. Vagy nem is tudom, talán ott… Én ritkán járok arra… A kertet, azt szeretem…

– És az a kis fedett udvar?…

– Nem udvar az. A csigák sarka. Zádorral kerítettük el a csigáknak. Szeretem a csigák ezüstszőnyegeit… Megfigyelte már? A csigák szőnyeget terítenek a talpuk alá, éppen úgy, mint mi, emberek.

Hirtelen, amilyen hirtelen megeredt belőle a szó, olyan hirtelen meg is szakította a beszélgetés fonalát. Azt hittem, észrevette, miért érdeklődöm an107nyira, de nem, mert mindegy volt neki, miről beszélgetünk, ő tulajdonképpen nem is tudta, miről beszélgetünk, csak azt tudta, hogy beszélgetünk.

Ahogy beléptem, a teknőc behúzta a fejét, és csak most, hogy néhány pillanatnyi csend keletkezett, dugta ki ismét. Abban a szobában is zöld szőnyeg volt. Nem lehetett egykönnyen megállapítani, vajon füvön vagy zöld szőnyegen lépkedtem-e. Az sincs kizárva, a kerti pázsit szobáról szobára folytatódik, és mindegyik szobában van teknőc is, mohás páncélú teknőc. Ma már biztosan a nagy tánctermet is pázsit borítja és a biliárdasztalt is…

– Akkor, emlékszik, értem jöttek, és nem volt időm, hogy megmondjam, láttam a tornyát – szakította meg a csendet.

– Ki volt az a biciklis ember? – kérdeztem ismét naivul.

– Zádor – kacagott fel –, Zádor! Nem hallotta, mekkorát füttyentett?

– De, de…

A teknőc behúzta a nyakát.

– Zádor lapos kővel át tudja ugratni a folyót.

A gyönyörűen berendezett szoba sarkában nagy halom ördögfej feketéllett. Észrevette csodálkozásomat.

– De hiszen magától tudtam meg a nevét… Ha Igor megjavítja a kocsit, akkor az ördögfejeket is magammal viszem Párizsba…

Hangja puhán, melegen omlott…


Akkor volt legtöbb ördögfej, amikor nagyon megáradt, vagy amikor leapadt a folyó. Igaz, öt-hat ör108dögfejnél többet egyszerre sosem szedhet össze az ember.

Mindig óriási szenvedéllyel indultam én is ördögfejet szedni, össze is gyűjtöttem ötöt-hatot, készülő homokváram mellé szórtam őket, aztán megfeledkeztem róluk. Egyetlen gyereket sem ismerek, aki valami játékot tudott volna velük kitalálni. Pedig hát kivétel nélkül mindenki felvette a homokban heverő ördögfejet. Amikor lehajolt érte, még tudta is, miért hajolt le, de amikor már a tenyerén tartotta a különös, fekete csillag alakú termésféleséget, zavartan kérdezte, mi is az, hogy is hívják, és mielőtt még felelt volna saját kérdéseire, legtöbbször visszaejtette a homokba…


A folyó annyira leapadt, hogy szinte már nem is létezett, fennállt a veszély, hogy nemsokára elfolyik, elpárolog az utolsó csepp víz is és – többé nem csöpögtethetek, kis homoksöréteimből nem építhetem föl nap mint nap újra és újra világomat. Barátaim megsajnáltak, Lötyöge piros tejeskannájával hordta a kútról a folyóba a vizet…


Elérkezett az idő, hogy behelyezzem készülő tornyom alapjába az első ördögfejet…


A teknőc kidugta fejét. Én is lehajoltam hozzá. Mindannyian a zöld pettyes kalap szép sátra alatt voltunk. A fűben hangyák menekültek. Valahol szájharmonikáztak… Az ajtó porcelánbetétes kilincsére tévedt a tekintetem.

109

– Nem volt ott betörve az üveg? – kérdeztem.

– De, minden bizonnyal, Zádorral sokat labdázunk, és néha a kertész is velünk tart…

– Igen… én is szeretek labdázni…

– Akkor maradjon még, és ha Zádor visszajön, labdázzon velünk. Ebédre is itt maradhatna… Olyan kevesen járnak el hozzánk… Néha már azt kérdezem, van-e egyáltalán ajtó ezen az elátkozott házon… én csak nagyon ritkán tudok rátalálni… Vagy talán az a baj, hogy már nagyon is sok van, s az ajtók mind egymásba nyílnak? Maga, fiatalember, melyik ajtón jött be?

– Nem is tudom, azt hiszem…

– Látja, mondom én… Ha Zádor és a teknőceim nem volnának… Igor azt mondta, jövőre felhurcolkodunk az emeletre, fentről látni az egész várost, onnan majd megtanulhatom, mi hol van, és azután nem kell mindig itt bent rostokolnom, sétálhatok egész nap. Most még csak a folyóhoz tudok lemenni, de Zádornak oda is mindig követnie kell kerékpáron, mert lefelé még csak odatalálok, de vissza, haza, sosem. Ha haza is találnék, akkor sem tudnák bejönni, ugye? De ha felhurcolkodunk az emeletre, gyerekek is járhatnának hozzánk! Megtaníthatnám őket balettozni. De Igor nem szereti a gyerekeket. Pedig én megtanítanám őket táncolni, és néhány év múlva már társulatot, balettegyüttest is alakíthatnánk. Színházat! Van elég hely ebben a házban. Gyönyörű, tágas színházat! Hiába mondom Igornak, hogy ha csinálnánk színházat, ő is felléphetne, mint egykor Párizsban, amikor megismerkedtünk. Tudja, egyszer be110tévedt az előadásunkra, a Hattyúk tavára, és mint később mesélte nekem, csak nézett, nézett, nem akarta elhinni, hogy olyan szép vagyok, azt hitte, csak azért tűnök olyannak, mert állandóan mozgok. Milyen hatalmas, nyers legény volt! És akkor, előadás közben, felugrott, s késével odaszögezte szoknyámat a kulisszákhoz. Egyáltalán nem ijedtem meg. A többi táncos meg a közönség sikongva szaladt szét, mint a csirkék a vércse elől. De én, én csak néztem Igort, ahogy a nézőtér fölé magasodott. Közelebb jött. Képtelen voltam levenni a tekintetemet szokatlanul erős szemöldökéről. Átugrott a padokon, felkapott, és elröpült velem… Éppen úgy kapott fel, mint a vércse a sárga kiscsibét. És én milyen boldog voltam a kardjai, kései között! Körülutaztuk az egész világot, én meg mintha egész idő alatt meg sem mozdultam volna, csak álltam a kések zuhataga alatt. Végül már irányítani is tudtam a késeket, hisz idővel előfordult, hogy Igor téves irányba küldte őket. Emlékszem, egy pontosan a szívem felé repült… S közben én, ott a kések előtt, mozdulatlanul állva is tovább balettoztam, csak valahogy a bensőmmel.

Mondom, körülutaztuk az egész világot, Dél-Amerikát, Svédországot… és éppen itt, ebben a kis városkában romlott el az autónk…

– Az a fekete?

– Ó, igen. Talán már ült is benne?

– Nem, dehogy.

– Hát akkor honnan ismeri?

– Egyszer, régen, apám egy csomagot küldött ide…

– És mi volt a csomagban?

111

– Fogalmam sincs, csak arra emlékszem, hogy igen nehéz volt.

– Biztosan valami nagyon fontos alkatrész volt benne.

– Biztosan.

– Vagy kések…

A teknősbéka már velem is kezdett megbarátkozni.

– Milyen különös ez a teknőc… mohás a páncélja – mondtam, hogy valamivel gyorsan összefogjam a szavaink között tátongó űrt.

– Csak a teknőc tudott megmaradni nálunk, ebben a házban… Pedig egykor volt őzikénk, pávánk, nyulunk és mennyi macskánk… De aztán, hosszú idő után, Igor ismét előszedte a késeit, és sehogyan sem akarta belátni, hogy a keze már bizonytalan… Csak a teknőcök tudtak megmaradni…

– Sok van belőlük?

– Sok, vagy nem is tudom, már magam sem tudom megkülönböztetni őket…

Felállt, mintha néhány lépést készült volna tenni, de csak ringatta magát.

– Ugye, fiatalember, magára is számíthatok, részt vesz a színházunkban?

– Igen.

– Ó, akkor talán már akár holnap el is kezdhetnénk! Csak bejöjjön Igor és hazajöjjön Zádor! Nyomban fel is hurcolkodhatnánk az emeletre. Csupán a kertészt sajnálom, mert ha felhurcolkodunk, akkor kevesebbet lehetek majd vele. Azt mondta a kertész, hogy még nagyon sok emelet van fölfelé… De megbeszéltem vele, a pázsitot a lépcsőkön is felvezetjük, 112fel, fel, még a színpadra is, és a teknőcöket is, fel, fel, még a padlásra is… Nagyon régóta gondolkodom már ezen, csak sosem jött el hozzám senki, és így nem tudtam elmondani senkinek. Ugye elhívja a barátait is?

– El…

– Sok barátja van, ugye?

– Igen…

– Hívjon el mindenkit… Ó – csapta össze kezét –, azt sem tudom már, hol a fejem. Mennyi munka vár rám! Tudja, nagyon sok munkánk lesz ám. Mindent elölről kell kezdeni… Zenekarra is szükségünk lesz, nagyon jó zenekarra. Nem tud véletlenül egy zenekart?

– De… a tűzoltóknak van…

Majd összeesett, olyan nevetésbe tört ki a tűzoltók hallatára.

Nem értettem…

– A barátom tud szájharmonikázni – próbáltam valahogy javítani a helyzeten, de újabb kijelentésemmel még csak fokoztam a nevetését.

Féltem, hogy valaki bejön.

– És aztán varrodára is szükségünk lesz. Még a kalapszalont is ideköltöztetjük… Ó, el is felejtettem megköszönni magának, hogy megtalálta és elhozta nekem ezt a huncut kalapot, olyan, mint egy széllel bélelt kerék, mindig elgurul, és hiába szaladok utána, eltűnik… Maga is biztosan valahol messze, a városon túl talált rá. Mondtam már neki, hogy egyszer megkötöm; az asztal lábához kötöm… A múltkor is elszökött, és Zádornak kellett utánakerékpároznia. 113Azt mondta, a levegőben érte utol… Én még sohasem voltam a levegőben…

– Messze a komp felé volt…

– De milyen neveletlen is vagyok! Tessék, foglaljon helyet. Nem megy még el, ugye? Mindjárt itt lesz Zádor… És elújságoljuk neki is, hogy megcsináljuk a színházat. Milyen boldog lesz Zádor! Tudja, már egy kicsit belefáradt abba, hogy állandóan csak utánam kell karikáznia. Ezután majd többet járhat vadászni is. Jaj, de hol is vannak a balettcipőim? Már évek óta nem húztam fel őket… Hol is lehetnek? Egy dobozba tettem őket… a dobozt a bőröndbe, a sárga bőröndbe, aztán, amikor úgy volt, hogy megyünk, a bőröndöt valamelyik utazóládába… de hol is vannak az utazóládák? Majd Zádor megmondja. Biztosan levitték őket a pincébe…

– Jaj, ha maga tudná, fiatalember, hogy milyen ez a pince itt alattunk! Egyszer eltévedtem. Mintha egy óriási hal sötét, nyálkás hasába jutottam volna. Fogalmam sincs, hogyan kerültem ki onnan. Vigyázzon, ha távozik, nehogy a pincébe keveredjen. Hol is lehetnek az én kis balettcipőim? Talán csak nem tűntek el, talán csak nem lopta el őket valaki?

– Ha látta volna, milyen aranyosak voltak az utolsó előadáson, úgy tipegtek, mint két felegyenesedett, csöpp hermelin… Tavaly még megvoltak valahol a fényképeim… Hova is tehettem őket? Végső ideje lenne már rendet teremteni ebben a házban. Na majd most, ha felhurcolkodunk az emeletre, most majd mindent rendbe fogunk tenni, kipakolunk minden dobozból, minden bőröndből, minden ládából, minden 114szekrényből, minden szobából… Ugye majd eljön segíteni nekem?

– Igen…

– A kertész is megígérte, hogy ha az emeletre hurcolkodunk, elhívja segíteni a barátait. Nagyon sok barátja van a mi kertészünknek. Olyan jó emberek… Mosni és vasalni is tudnak… Nemcsak a kertben dolgoznak, házi munkára is igen alkalmasak… Feketére égett kőből szép várat is tudnak építeni. Maga is hívja el a barátait, minél többen leszünk, annál hamarabb elkészülünk, s annál hamarabb megkezdhetjük a színház szervezését… A piros szőnyegeimből csinálunk majd függönyt…

– A piros szőnyeg! – szaladt ki a számon.

– Maga is szereti a piros szőnyeget? Én a piroson és a zöldön kívül semmilyen szőnyeget sem szeretek. Összevarrunk kettőt, és már meg is van a nagy függöny. Jaj, istenem, mire is lesz még szükségünk? A súgólyukról meg ne feledkezzünk. Fel kellene írni valahova.

Kifordított néhány fiókot, de sehol sem talált ceruzát, végül ajakfestékkel írta a tapétára:

SÚGÓLYUK!

– Meg kell keresnem a noteszomat, abba majd nyugodtan feljegyzek mindent…


Vajon hová lett a függönyöm?

Az én kén, indigó, narancs, rézgálic hímzésű függönyöm… Talán nem is függöny volt az, inkább valami üvegfal, amely mögött vakító színű világok váltakoztak, tükör, amelyben mérges színeimet, haragos 115színeimet láttam viszont, vagy valami függőleges pázsit, amelyre naponta más-más állatok, növények kúsztak fel. Csak a pávasárkány volt állandóan a középen, de az is hol lángra kapott, mint azon a viharos éjszakán, amikor a függöny kiszakadt az ablakból, és a szobor felett lebegett, röpködött, hol pedig erdőnyi zöld farkába rejtőzött, csak rikoltását hallatva.

Voltak már-már mozdulatlan esték, amikor egyetlen szín öntötte el az ablakot, az egész világot: a meggypiros. Minden színnel más-más hőmérséklet járt. A meggypiros fullasztó hőséget hozott. Olykor ketten-hárman is ott szuszogtunk a bukszusbokrok alatti porban, s valójában nem is tudtuk, hogy a függönyt nézzük, hiszen sosem volt arra időnk, mindig egészen mást csináltunk, csak véletlenül pillantottunk fel az ablakra – és úgy maradtunk, bevárva néha a csillagok jeges öltéseit, észre sem véve, hogy újrahímezik függönyünket. Mert a csillagok is a mi függönyünket hímezték. Talán éppen az ő öltéseik voltak a legszebbek a nehéz kelmén. Sajnos csak nagyon ritkán maradhattunk kint éjszakára is, hogy lássuk, amikor a pávasárkány tollainak világítótestecskéi összekoccannak a csillagokkal, és farka, mint a csillagszóróval telitűzdelt karácsonyfa, úgy remeg, szikrázik, csilingel.

Nem tudtuk, de a nap minden egyes szaka s minden egyes nap, évszak a függöny egy-egy árnyalatát, színét jelentette. Biztosan a levegő páratartalmától, a napsugár mennyiségétől, és biztosan a mi szemünk frisseségétől vagy fáradtságától is függött, hogy me116lyik színei homályosodnak, tűnnek el, melyik színei kezdenek izzani, melyik színei kapnak lángra. A függöny színezete sokban függött az iskolában történtektől is. Volt, amikor megfeketedett, mintha csak a temetkezési vállalat kellékei közül került volna elő. Volt, amikor egyetlen, friss, zöld parázs égette az egészet, egyetlen, hatalmas zöld nap. S az a zöld nap sem a függönyön tündökölt: a zöld nap valóban az égen ragyogott, és csak én tudtam, hogy a zöld nap nem más, mint Zöldike kalapjának egy pöttye.

Volt, amikor a függöny narancslével locsolt bennünket, pedig valódi narancsot abban az időben nemigen láttunk. Volt, amikor a függöny apácák hímezte, óriási, lila könyvjelzőnek tűnt. Mert nagyon irigyeltük azokat a gyerekeket, akik indigószín könyvjelzőket kaptak Beatrix nővértől. Az apácák indigószín könyvjelzője szemünkben a legmagasabb katonai kitüntetésekkel vetekedett. Beatrix nővér a város egyik hatalmassága volt. Az utcán sosem lehetett látni, de különös módon mégis mindenütt jelen volt. Ismerőseim közül is sokan jártak hozzá rajzolni, zongorázni, énekelni, hímezni tanulni.

Én egyszer sem járultam elébe, egyszer sem voltam a szobáikban, kápolnájukban, de ha valamelyik barátomtól azt hallottam, hogy Beatrix nővérhez megy, mindig behunytam a szemem, és képzeletben én is elmentem Beatrix nővérhez. Nem tudom, miért, de meg voltam győződve: függönyömet Beatrix nővér hímezte. Talán két-három indítóokom lehetett. Az első az volt, hogy a szobának azon a falán, amelyikkel szemben a függöny lógott, Beatrix nővér festmé117nye, a Fehér lovak volt látható. Beatrix nővér a Fehér lovakat sorozatban festette, és már jól ismertük. A másik indítóok az lehetett, hogy sokat álmodoztam azokról a kislányokról, akik Beatrix nővérhez jártak hímezni. (Mellesleg, az oltárterítők és a papi ruhák nehéz hímzéseit jóformán semmi sem különböztette meg a függönytől.) A harmadik indítóokom, pontosan tudom, az volt, hogy a hittanórán fél méterről láttam Beatrix nővér tiszta kezét. Még sosem láttam olyan tiszta kezet.

Két házuk is volt az apácáknak. Az egyik itt, a Kokorev ház mögött, a templomnál, a másik pedig a villanytelep mellett. A villanytelep mellettinek nagy kertje volt. Néha, a folyóra poroszkálva, a töltésről láthattuk Beatrix nővért vesszőből font karosszékében, fehér ruhájában, ölében kis gobelinnel, amint a fiatal apácákat ellenőrzi, hogyan kapálják a kukoricát, a krumplit.

A hosszú rézrúdon magasra emelve vittem az óriási, égő kénlapokat a bársonyosan omló homokoszlopok között. A mind gyorsabban pergő homokszemek nem oltották el, de nem is lobbantották fel zöldeslila lángszegélyét.

Akkor voltam a legboldogabb, ha enyv- vagy kénlapokért küldtek a boltba, és aztán otthon, befőtteltevéskor a szép kénlapokat meggyújtották: mindig úgy kellett elvonszolniuk a szitával leborított, füstölgő kénlapoktól. Ha sok körtebefőttet (nem tudom, miért éppen körtebefőttet) eszem, még ma is mindig megszédülök, mintha túl sok kénszagot szívtam volna a tüdőmbe.

118

Nem láttam semmit, szemem tele volt homokkal. A homlokomnak ütődő homokoszlopokat számoltam, és arra ügyeltem csak, hogy a rézrudat egyenesen tartsam, még akkor is, amikor már térdre kényszerültem, és a homok mind közelebb jutott a számhoz. A zászlót már régóta nem láthattam, de a kénillatról meg tudtam ítélni, hogy még mindig a rúd végén van. Amikor már nem szemenként pergett rám a homok, és az oszlopok is töredezni kezdtek, tudtam, nem fogok kitalálni a várból. Nem erőlködtem már, féltem, ledöntöm valamelyik tornyot, és az teljesen maga alá temet. Nagyon erős nap lehetett odakinn.

A falak belülről is teljesen szárazak voltak, sok helyütt már nagy tölcséreken folyt be a homok. Néha meg-megcsillant egy-egy kagylódarab, s lilás fényükben a kénlap szegélyére következtettem, pedig olyan kicsinyek voltak, hogy még magukat sem tudták tükrözni, inkább messziről érkező fények voltak maguk is. Végül már egy-egy csillogóbb homokszem tükrében is óriási kénlapomat véltem felfedezni. De a homokszemek mind forróbbak lehettek, úgy éreztem, minden egyes rám pergő homokszem lyukat éget a bőrömön. Valamit még mindig szorítottam, talán a zászlóm rézrúdjának a végét, de nem mertem kinyitni a tenyeremet, féltem, csupán egy marék forró homok folyna ki belőle.

Ez már nem is homok! Égő kén csorog rám!


Akkor, váratlanul, mintha kivették volna kezemből a kénzászlót, és a zöld naposat adták volna helyébe…

119

Az ágy alatti fűből még egy teknőc mászott elő.

– Megvan! Már azt hittem, ez is elveszett!

Valami morzsát szórt elébe az asszony egy kis bársonyzacskóból.

– Nem szeretem, ha moslékba dobják őket. A szakácsok mindig moslékba akarják fojtani őket…

– Itt vannak! – hangzott fel a másik szobából egy durva, mély hang.

Hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Felugrottam a székről, és a falnak lapultam.

Látszott, ő is nagyon megijedt. Elejtette a kis bársonyzacskót. Teknőcei behúzták a fejüket.

– Zádor – súgta felém, s mutatóujját a szájára téve jelezte, hogy hallgassak.

Nem értettem ezt a hirtelen változást. Néhány perccel előbb még annyira emlegette, várta Zádort. Emlékszem, lent a folyónál is mennyire megijedt, amikor felhangzott Zádor, a hóhér éles füttyjele.

Mozdulatlanul álltunk, hallgatóztunk. Szerencsére számtalan ajtó volt mindegyik szobán. Hallottuk, számoltuk, ahogy nyitogatták őket.

– Biztosan erre vannak valahol – mondta az előbbi hang.

Menekülnünk kellene, láttam a szeméből, velem jönne, de nem tudtam megmozdulni, lábaim a földbe gyökereztek. Csak ki kellene nyitnom az egyik ajtót… De úgy tűnt, mindegyik ajtó abba a szobába nyílik, ahonnan a hangok hallatszottak. Odaugrott a falhoz, amelyre az előbb ajakfestékével felírta, hogy súgólyuk, és tenyerével le akarta törölni. Csak elmaszatolta…

120

Akkor kicsapódott a szemben levő ajtó, és a hóhér ugrott be rajta.

– Itt vannak! – kiáltotta ismét.

Arca olyan ragyás volt, mint a hold kráterokkal teli felszíne.

– Itt vannak – ismételte, gyorsan kapkodva levegőért.

Úgy látszott, már régóta kerestek bennünket.


Kokorev toppant be az ajtón.


– Igor – sikoltotta el magát a felesége.

– Zöldi – mondta gyöngéden Kokorev –, végre sikerült megjavítanom az autót. Ezek meg, akár az újak…

Kezében öt-hat csillogó kést tartott.

– Igor – zokogott fel a felesége.

– Zádor már készíti is a csomagokat.

– Az ördögfejeket is visszük? – kérdezte a hóhér.

Ebben a pillanatban döbbentem csak rá, mire is hasonlítanak olyan félelmetesen a kis fekete ördögfejek: Kokorevra! Mintha csak a fejéről mintázták volna a kis szúrós szobrocskákat! A hóhér leszakította az ablakról a csipkefüggönyt, és többször felszisszenve, belehányta az ördögfejeket.

Nem tudtam mire vélni a dolgot. Még nem tértem magamhoz, de gondoltam, talán köszönni kellene, bólintani akartam – de abban a pillanatban, mint a villám, egy kés röpült felém. Jobb hónom alá fúródott, szorosan, de talán csak a kabátomat sértette meg.

121

– Igor – sikította a felesége.

– Zöldi, pakoljatok, már be is gyújtottam a kocsit, Párizsig meg sem állunk!

A következő kés a másik hónom alá fúródott. Most már nem moccanhattam. Úgy éreztem, csuromvíz a ruhám.

A hóhér vállára dobta az ördögfejeket és kiment.

Kokorev most már csak engem figyelt. Az egyik fülemet kicsit behasította a penge, éreztem, hogy végigcsorog nyakamon a vér.

Visszajött a hóhér, és elvezette Kokorev feleségét, aki még az utolsó pillanatban felkapta az egyik teknőcöt, és magához szorította, majd maga elé tartotta, mint a pajzsot. A másik teknőc mintha már ismerte volna Kokorev késeit, eltűnt az ágy alatti fűben. Ha bírtam volna, jeleztem volna Zöldinek, hogy a másik teknőcöt is vigye magával Párizsba. A kis bársonyzacskó, amelyben az eledelüket tartotta, ott maradt a padlón. Nem tudom, mi lehetett benne, morzsa-e vagy mag, vagy talán valami egészen más.

Valamikor nagy nádasok voltak városunk helyén, biztosan telis-tele teknőccel. Most már csak a park mellett és a téglagyár mögött voltak nádasok, de még mindig sok volt a teknősbéka…

Nem tudtam megmozdítani a fejemet. A túlsó falon virító piros foltot figyeltem. (Valahol már láttam azt a foltot, de sehogyan sem tudtam visszaemlékezni, hol.) Újra láttam az asszonyt, ahogy kiforgatja a fiókokat, de hiába, az egész szobában nem tud ceruzát találni, és ajakpirosítóval írja fel:


SÚGÓLYUK!

122

Hová lettek a balettcipők? Meg kellene keresni. Egyszer vissza kellene ide jönni, és megkeresni valamelyik bőröndben, ládában. Lebontani az egész házat: a balettcipőkért!


Még három kés volt Kokorev kezében, amikor körös-körül mind kinyíltak az ajtók, és nagy tömeg furakodott be a tágas szobába. A mozi közönségét ismertem fel bennük. Ott állt az igazgató, a sánta órás és a bolgár kertész…

Úgy látszik, most ért véget a film – morfondíroztam magamban. Mintha kissé gyűröttebbek lettek volna, mint amilyeneknek onnan fentről, a padlásról tűntek nekem; legtöbbjüknek már nem volt olyan sima az arca, borostásak voltak, kinőtt a szakálluk, hajuk összekócolódott. Talán tovább tartott a film, mint gondolták, talán pár napig is elhúzódott, talán egyáltalán nem is lett vége… A hosszúkás, szürke fejek megállás nélkül forogtak, mint a ringlispil… Azt hittem, azért jöttek, hogy megakadályozzák Kokorevot, de amint láttam, ők éppen a késdobálást jöttek nézni.

Feszülten figyelték Kokorev minden mozdulatát, fejükkel követték a zizegve repülő kés útját, aztán, amikor rezegve a tapétába fúródott, fejüket összedugták, és megbeszélték a találatot. Úgy tűnt, engem észre sem vettek, vagy azt hitték, hogy egy nagy bábu lóg ott a falon. Sajnos, én még ha akartam volna, akkor sem tudtam volna életjelt adni, szinte még a szempilláim is a falhoz voltak szegezve.

Még csak egy kés volt Kokorev kezében, amikor a 123tolakodó tömegben megpillantottam a gyerekeket. Ott álltak szépen sorban:

bátyám,

Kálmán,

Pityám,

Potyem.

Ruhájuk nagyon poros volt, visszafelé biztosan már hason csúszva, hemperegve tették meg az utat. Arcukra rászáradt a vér. Zsák egyiknél sem volt, csak Kálmán vállán lógott még a puska, de csöve annak is tele volt véres sárral. Pityám mezítláb állt ott a füvön, még a csizmáját és zokniját is elvesztette a hosszú úton. Oda akartam kiáltani Pityámnak, hol a VIKTÓRIA, hol hagyta a VIKTÓRIÁT, szaladjon vissza a VIKTÓRIÁÉRT, hiszen nemsokára itt lesznek az esők, megtelnek az árkok, és a kalózflotta mihez kezd majd a vezérhajó nélkül, a vezérhajó vasalt orra, fekete, arannyal hímzett halálfejes zászlói nélkül… És mitől rettegnek majd a kis piros-fehér virágos vitorlájú hajócskák, ha már nem lesz többé VIKTÓRIA? Ki ellenőrzi a kikötőket, ki vámolja meg a hajók rakományát, ha már nem lesz többé VIKTÓRIA?

Oda akartam kiáltani neki, szaladjon vissza azonnal…

Amikor megpillantottam Potyemot, eszembe jutott, hol láttam már azelőtt azt a velem szemben virító piros foltot: fenn, a toronyban, Potyem kottalapjának közepén! Mégiscsak jól terveztünk ott fenn a toronyban, akartam odakiáltani nekik, de mintha ők sem láttak volna, szemük megfakult, megüvegese124dett, mint a mélyvízi halaké, nem is csoda, hiszen már napok óta sötétben tartózkodtak. Csak a fényt észlelték, a csillogó madarakként röpködő késeket. Vagy láttak, és úgy gondolták, megérdemeltem a büntetést?

Kokorev szerepelt. Boldog volt, hogy végre ismét közönség előtt áll. Különös trükköket alkalmazott, hol előbbre, hol hátrább lépett. Dobása előtt megvizsgálta a kést, szemöldökéből kirántott egy szőrszálat és kettémetszette. Féltem, valahonnan új késeket fog szerezni, és addig dobál, amíg csak a közönség szét nem széled. A közönség, ahogy láttam, reggelig is elnézte volna a késdobálót. Mintha a késdobálás jobban tetszett volna nekik, mint a mozi.

Amikor a harmadik kést is felém hajította, kintről autótülkölés hallatszott. Biztosan a hóhér könyökölt a dudára.

Kokorev meghajolt, lekezelt az első sorban álló Pece apjával, majd nehéz léptekkel távozott.


Csönd lett. Az emberek lesütötték a szemüket.

Arcomon megjelent az a túlvilági fény…


A fekete autó nagy porfelhőt kavarva maga után, elhagyta városkánkat. Akik látták, azt mondják, hihetetlen gyorsasággal száguldott. Az egyik kanyarban a szél lekapta Zöldike fejéről a nagy, pettyes kalapot…

125